RICK RIORDAN

PERCY JACKSON
GÖRÖG HŐSEI

Első kiadás
Könyvmolyképző Kiadó, Szeged, 2020
Írta: Rick Riordan
A mű eredeti címe: Percy Jackson’s Greek Heroes

A művet eredetileg kiadta:

Hyperion Books for Children,
an imprint of Disney Book Group, LLC

Text copyright © 2015 by Rick Riordan

Permission for this edition was arranged through
the Nancy Gallt Literary Agency.

A borítót tervezte: Ráduly Csaba

Fordította: Molnár Edit

A szöveget gondozta: Egyed Erika

ISSN 2063-6121
EPUB ISBN 978-963-399-920-2
MOBI ISBN 978-963-399-921-9

© Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2020-ban

Cím: 6701 Szeged, Pf. 784
Tel.: (62) 551-132, Fax: (62) 551-139
E-mail: info@konyvmolykepzo.hu
www.konyvmolykepzo.hu
Felelős kiadó: Katona Ildikó

Műszaki szerkesztők: Zsibrita László, Gerencsér Gábor, Tamaskó Dávid

Korrektorok: Széll Katalin, Schmidt Zsuzsanna

Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítás, a mű bővített, illetve rövidített

kiadásának jogát is. A kiadó írásbeli engedélye nélkül sem a teljes mű, sem annak
része semmilyen formában – akár elektronikusan vagy mechanikusan, beleértve a
fénymásolást és bármilyen adattárolást – nem sokszorosítható.
Beckynek, akire a mai napig hősként tekintek
– R. R.
 BEVEZETÉS

Én csak a pizza miatt vállaltam a melót, oké?

A kiadónál azt mondták:
– Jaj, tavaly olyan jó kis könyvet raktál össze a görög
istenekről! Örülnénk, ha az ókori görög hősökről is írnál
valamit! Szuper lenne!
Mire én:
– Srácok, diszlexiás vagyok. Nekem már az olvasás is kész
kínszenvedés.
Ekkor ajánlották fel az egy évre elegendő pepperonis pizzát,
és azt is megígérték, hogy annyi kék zselécukrot ehetek,
amennyi csak belém fér.
Ez betalált.
Különben nem is olyan rossz a téma. Ha egyedül küzdötök
meg egy szörnnyel, ezek a sztorik talán segítenek kivédeni
néhány gyakori hibát: nem bámultok bele Medusza arcába, és
nem egy Crusty nevű alaktól vesztek használt matracot.
Legfőképpen viszont azért olvassatok a görög hősökről, hogy
jobban érezzétek magatokat!
Nem számít, mekkora szívás az életetek, ezek a srácok és
csajok még nálatok is nyomorultabbak voltak. Ők húzták a
mennyei varázspálcák legrövidebbikét.
Ha még nem ismernétek, a nevem Percy Jackson. Modern
félisten vagyok: Poszeidón fia. Nekem is volt néhány rossz
pillanatom, de azok a hősök, akikről most fogok mesélni,
hamisítatlan, régimódi balfékek. Mindenkit megelőzve, halált
megvető bátorsággal baltázták el a dolgokat.
Tizenkettőt választottam ki közülük. Ennyi bőven elég. Ha
azután sem érzitek jobban magatokat, hogy végigolvastátok a
nyomorúságos (mérgezésekkel, árulásokkal, csonkításokkal,
gyilkosságokkal, pszichopata családtagokkal és emberevő
háziállatokkal tarkított) életrajzokat, nem sok jövőt jósolok
nektek.
Szóval, izzítsátok a lándzsákat! Kanyarítsátok magatokra az
oroszlánbőr köpenyeteket! Fényesítsétek ki a pajzsotokat, és
győződjetek meg róla, hogy elég nyíl van-e a tegezetekben!
Közel négyezer évet repülünk vissza az időben, hogy
szörnyeket nyakazzunk le, királyságokat mentsünk meg,
szétlőjük az istenek seggét, megrohamozzuk az Alvilágot, és
gonosz embereket raboljunk ki.
Aztán, mire eljön a desszert ideje, fájdalmas kínhalált
halunk.
Készen álltok? Zsír! Csapjunk is bele!
 PERSZEUSZ ÖLELÉSRE VÁGYIK

Muszáj ezzel a fickóval kezdenem.

Elvégre névrokonok vagyunk. Más-más istentől
származunk, de anyám imádta Perszeusz sztoriját, méghozzá
egyetlen egyszerű oknál fogva: ő legalább életben maradt.
Perszeuszt nem cincálták szét. Nem ítélték örök kárhozatra.
Ahhoz képest, hogy görög hős, a csávó élete kész happy end.
Ami persze nem jelenti azt, hogy nem szívott ő is éppen
eleget. Ráadásul egy csomó embert megölt, de most mit
csináljunk?
A pechsorozat már Perszeusz születése előtt elkezdődött.
Először is tisztázzuk, hogy Görögország akkoriban még nem
volt egységes ország. Egy rakás különböző királyság alkotta.
Senki sem úgy mutatkozott be, hogy:
– Szia, én görög vagyok!
Az emberek arra voltak kíváncsiak, hogy ki melyik
városállamból származik: Athénból, Thébából, Spártából,
Zeuszville-ből s a többi. A görög szárazföld sok kis ingatlanból
állt. Minden városnak megvolt a saját királya. A Földközi-
tenger több száz szigete is mind külön királyságnak számított.
Képzeljétek el, mi lenne, ha ma is így élnénk! Tegyük fel,
hogy Manhattanben laktok, és a helyi királynak saját
hadserege, saját adói és saját törvényei vannak. Ha
Manhattanben összetűzésbe kerültök a törvénnyel, bármikor
átmenekülhettek a New Jersey-i Hackensackbe. A hackensacki
király menedékjogot ad nektek, vagyis Manhattan semmit sem
tehet (kivéve persze, ha a két király szövetséget köt egymással,
ebben az esetben ugyanis benne vagytok a slamasztikában).
A városok lépten-nyomon megtámadnák egymást. Brooklyn
királya bármikor dönthetne úgy, hogy háborút indít Staten
Island ellen. Vagy Bronx, Greenwich és Connecticut katonai
szövetséget kötne, és együtt megszállná Harlemet. Azt hiszem,
nem unatkoznánk.
Szóval, az egyik görög várost úgy hívták, hogy Argosz. Nem
ez volt a legnagyobb vagy a legerősebb város, de tekintélyes
méretekkel büszkélkedhetett. Még jó, hogy az ott élők nem
„argoszitáknak” nevezték magukat. Az úgy hangzik, mint
valami baktériumfajta. A királyuk az Akrisziosz névre
hallgatott. Elvetemült egy ipse volt. Ha ma ő lenne az
uralkodótok, tutira elszöknétek Hackensackbe.
Akrisziosznak volt egy gyönyörű lánya, Danaé, de a király
nem repesett az örömtől miatta. Akkoriban csak a fiúk
számítottak. A fiúgyermek vitte tovább a családi nevet,
örökölte a királyságot, amikor meghaltál, blablabla. Miért ne
vehette volna át egy lány a királyságot? Gőzöm sincs.
Hülyeség, de ez volt a szabály.
– Fiút szülj! Fiút akarok! – ordibált Akrisziosz a feleségével,
de hiába.
Amikor a felesége meghalt (valószínűleg a stressz végzett
vele), a király bepánikolt. Tudta, ha fiú utód nélkül hal meg, az
öccse, Próteusz veszi át a trónt, márpedig ők ketten ki nem
állhatták egymást.
Akrisziosz végső kétségbeesésében elzarándokolt a delphoi
jósdába, hogy jövendőt mondasson magának.
Nos, a szentély meglátogatása minden volt, csak jó ötlet
nem. Egy csomót utazhattál, mire eljutottál Delphoiba és a
városszéli sötét barlangba, ahol egy lefátyolozott hölgy ült
háromlábú székén, és mivel egész nap a vulkáni gőzöket
szagolgatta, mindenféle víziói támadtak. A bejáratnál álló
papok nem kevés belépti díjat gomboltak le rólad. Ennek
fejében egyetlen kérdést tehettél fel az Orákulumnak. A nő
legtöbbször homályos rébuszokban válaszolt, te meg
összezavarodva, riadtan és üres zsebbel hagytad el a
barlangot.
De, mint már említettem, Akriszioszt a kétségbeesés
vezérelte.
Így szólt:
– Ó, nagy Orákulum, hogyhogy nem születik fiam? Ki veszi
át tőlem a trónt, és viszi tovább a családi nevet?
Az Orákulum ezúttal nem rébuszokban beszélt.
– A válasz pofonegyszerű – felelte érdes hangon. – Neked
soha nem születik fiad. Csak a lányodnak, Danaénak. Az a fiú
fog megölni téged, és ő lesz Argosz következő királya.
Köszönjük az adományt! További szép napot!
A letaglózott Akrisziosz dühösen indult haza.
Amikor belépett a palotába, a lánya elébe szaladt.
– Apa, valami baj van? Mit mondott az Orákulum?
A király végigmérte Danaét, ezt a hosszú fekete hajú,
őzikeszemű szépséget. Sok kérő pályázott a kezére. Ám
Akrisziosznak csak a prófécia járt a fejében. Elhatározta, hogy
soha nem adja férjhez a lányát. Danaé nem szülhet fiút. Ő már
nem a lánya, hanem a halálos ítélete.
– Az Orákulum szerint te vagy az én bajom – vicsorgott
Akrisziosz. – El fogsz árulni engem! A szemed láttára fognak
meggyilkolni!
– Micsoda? – hőkölt hátra Danaé a döbbenettől. – Soha,
atyám!
– Őrség! – kiáltotta el magát Akrisziosz. – Vigyétek innen ezt
a bestiát!
Danaé nem értette, mit vétett. Hiszen mindig arra
törekedett, hogy kedves és figyelmes legyen. Szerette az apját,
annak ellenére, hogy az öreg igazi méregzsák volt, és
lándzsával meg egy falka veszett kutyával kergette a
parasztokat az erdőben.
Danaé mindig tisztességgel áldozott az isteneknek.
Rendszeresen imádkozott, megette a főzeléket, és a leckéjét is
megírta. Honnan veszi az apja, hogy áruló?
De nem kapott választ. Az őrök elhurcolták, és bezárták a
király szigorúan őrzött föld alatti cellájába, egy
takarítószekrény méretű, vécével és betonpriccsel felszerelt,
harminc centiméter falvastagságú bronzkamrába. A plafonon
lévő masszív levegőrácson keresztül ugyan áramlott be némi
oxigén és napfény, de melegebb napokon a bronzcella úgy
felforrósodott, mint egy katlan. A triplán megerősített ajtón
nem volt kémlelőablak, csak egy kis nyílás, amin az ételt adták
be a fogolynak. Akrisziosz végig magánál tartotta a kulcsot,
mert nem bízott az őrökben. Danaé két szem száraz kekszet és
egy pohár vizet kapott naponta. Az udvarra nem mehetett ki.
Látogatókat nem fogadhatott. Netkapcsolat sem volt a
cellájában. Semmi.
Talán bennetek is felmerült a kérdés: ha Akrisziosz annyira
aggódott Danaé gyereke miatt, miért nem ölte meg a lányt?
Nos, gonosz lelkű barátaim, az istenek nagyon komolyan
vették a családon belüli erőszakot. (Ami fura, hiszen éppen ők
teremtették meg a műfajt.) Ha megölted a saját gyerekedet,
Hádész tett róla, hogy méltó büntetésben legyen részed az
Alvilágban. Az Erinnüszök a nyomodba eredtek. A Moirák
elnyisszantották az életed fonalát. Aztán nyöghetted a rossz
karmát. Ha viszont a csemetéd csak úgy „magától” sorvadt el
egy föld alatti bronzcellában… nos, az nem feltétlenül
számított gyilkosságnak. Sokkal közelebb állt a Hoppá, hát itt
meg mi történt? esetéhez.
Danaé hónapokig kornyadozott a föld alatti cellában. Azon
kívül, hogy tésztababákat gyúrt a kekszből meg a vízből, és WC
úrral beszélgetett, nem nagyon tudta mivel elütni az időt, így
nagyrészt az istenekhez fohászkodott.
Talán a kedvessége keltette fel az istenek figyelmét, vagy az,
hogy mindig illően lerótta a tiszteletét az égiek előtt. Esetleg
az, hogy káprázatosan szép volt. Egy nap Zeusz, az egek ura,
meghallotta, hogy Danaé a nevén szólítja. (Az istenek már csak
ilyenek. Amint elhangzik a nevük, totál fellelkesülnek.
Lefogadom, hogy a Google-on is napi szinten keresnek rá
magukra.)
Zeusz lenézett a földre a szuperéles röntgenszemével.
Meglátta a gyönyörű királylányt, aki a bronzcsapdában
kuksolva kesergett sanyarú sorsán.
– Hát ez meg mi a szösz? – mondta magában. – Milyen apa
az olyan, aki bebörtönzi a saját lányát, hogy az ne lehessen
szerelmes és ne szülhessen gyereket? – (Valójában Zeusznak is
pontosan ugyanilyen húzásai voltak, de ezt most hagyjuk.) –
Dögös kis csaj – dünnyögte Zeusz. – Azt hiszem, meglátogatom.
Mindig ugyanaz a lemez. Zeusz első látásra beleszeretett
valami halandó lányba, és romantikus hidrogénbombaként
csapódott az életébe, hogy jól felkavarja az állóvizet, aztán
húzott vissza az Olimposzra, a barátnője meg nevelhette
egyedül a gyerekét. Mindegy… biztos csak a jó szándék
vezérelte. (Khm. Na. Khm.)
Zeusznak csupán egyetlen nehézsége támadt Danaé
kapcsán: kitalálni, hogyan juthat be a szigorúan őrzött
bronzcellába.
Jó, tudom, hogy isten volt. Mindenféle képességekkel.
Könnyedén berobbanthatta volna az ajtót, de azzal halálra
rémítette volna szegény lányt. Plusz egy csomó őrt is meg
kellett volna ölnie, ami nem túl gusztusos mutatvány. A
robbantgatás és a szanaszét heverő csonka holttestek látványa
nem a legmegfelelőbb körítés az első randihoz.
Zeusz úgy döntött, hogy összezsugorodik, és a levegőrácson
keresztül bújik be a cellába, így nyugodtan kettesben lehet
álmai nőjével.
De mivé változzon át? A hangya jó ötletnek tűnt. Egy másik
csajnál már bevált. Zeusz azonban jó benyomást akart kelteni,
és tudta, hogy egy hangyától senki sem esik hasra.
Elhatározta, hogy valami egészen más lesz: aranyeső!
Huszonnégy karátos gomolygó felhővé változott, és
leszáguldott az Olimposz oldalán. Áttüremkedett a
levegőrácson, és olyan meleg, vakító fénnyel töltötte meg
Danaé celláját, hogy a lánynak elállt a lélegzete.
– NE FÉLJ! – dörögte egy hang az aranypászmák közül. –
ZEUSZ VAGYOK, AZ EGEK URA. JÓL NÉZEL KI, KISLÁNY.
LAZULSZ VELEM?
Danaénak még sosem volt barátja. Főleg nem isteni
származású barátja, aki bármikor csillámporrá tud változni.
Nemsokára (úgy öt-hat perc múlva) már őrülten szerelmes
volt Zeuszba.
Teltek-múltak a hetek. Danaé olyan csendben volt, hogy az
őrök megőrültek az unalomtól. Aztán egy szép napon, kilenc
hónappal a csillámfelhős incidens után, az őr éppen az ételt
csúsztatta be az ajtónyíláson, amikor különös hangra lett
figyelmes: mintha egy csecsemő sírt volna a cellában.
Az őr szaladt Akrisziosz királyhoz, hiszen erről a főnöknek
is tudnia kellett. Amikor a király odaért, kinyitotta az ajtót,
berontott a cellába, és látta, hogy Danaé egy pokrócba csavart
újszülöttet ringat a karjában.
– Mi… – nézett körül Akrisziosz. Senki más nem volt a
cellában. Nem is juthatott be senki, mivel az egyetlen kulcs
Akrisziosznál volt, WC úron keresztül pedig lehetetlen volt
bemászni. – Hogy… Ki…
– Felség – Danaé szeme sértődötten csillogott. – Zeusz
látogatott el hozzám. Ez itt a közös fiunk. A Perszeusz nevet
adtam neki.
Akrisziosz majdnem megfulladt a saját nyelvétől. Perszeusz
azt jelenti: bosszúálló vagy romboló, attól függően, hogyan
értelmezik. A király nem akarta, hogy a gyerek felnővén Iron
Mannel meg Hulkkal bandázzon, ráadásul Danaé merev
tekintetéből világosan látszott, a csaj kit akar holtan látni.
A király legborzalmasabb félelmei váltak valóra, ami kész
röhej, hiszen ha ez a tompa agyú nem záratja be a saját lányát,
az egész meg sem történt volna. De hát, így működnek a
jóslatok. Miközben megpróbálod elkerülni a csapdát, végül te
magad építed meg magadnak, és szépen belesétálsz.
Akrisziosz szíve szerint ott helyben meggyilkolta volna
Danaét meg a kisfiát. Biztos, ami biztos. Csakhogy ott volt ez a
tabu a családirtással kapcsolatban. A csuda vigye el! Továbbá,
ha Danaé igazat mond, és Perszeusz valóban Zeusz fia… nos, a
világegyetem urának felingerlése nyilván nem hosszabbította
volna meg Akrisziosz várható élettartamát.
Akrisziosz mással próbálkozott. Megparancsolta az őröknek,
hogy szerezzenek egy nagy, lehajtható fedelű fadobozt.
Légzőnyílásokat fúrt a tetejébe – csak hogy megmutassa,
milyen jó fej –, aztán belegyömöszölte Danaét meg az újszülött
fiát, beszögezte a fedelet, és a tengerbe vetette a ládát.
A szó szoros értelmében tehát nem ölte meg anyát és fiát.
Talán éhen vagy szomjan halnak. Talán egy jó kis vihar
atomjaikra szedi, és a vízbe veszejti őket. Bármi történik is, ő
mossa kezeit!
A király visszament a palotába, és évek óta először mély
álomba szenderült. Nincs is jobb annál, mint lassú, szörnyű
kínhalálra ítélni a lányodat meg az unokádat, ettől nyugszik
meg igazán a lélek. Mármint az Akrisziosz-féle gennyládák
esetében.

♦♦♦

Ezalatt a ládában Danaé Zeuszhoz imádkozott.

– Szia, ööö… én vagyok, Danaé. Bocs a zavarásért, de atyám
kirúgott. Egy ládában vagyok. A tenger közepén. Perszeusz is
velem van. Szóval… ennyi. Hívj vissza, vagy küldj sms-t, ha
nem túl nagy kérés!
Zeusz igazán kitett magáért. Hűvös, enyhe záport küldött a
földre, aminek cseppjei beszivárogtak a légzőnyílásokon, és
friss vízzel látták el Danaét meg a kisbabát. Rávette a testvérét,
Poszeidónt, a tenger istenét, hogy csendesítse el a hullámokat
és fordítsa meg az áramlatot, hogy a ládának zavartalan
legyen az útja. Poszeidón közbenjárására kis szardíniák
ugrottak a ládára, és a légzőnyílásokon keresztül bebújtak a
doboz belsejébe, hogy Danaé friss szusit ehessen. (Apám,
Poszeidón, ebből a szempontból félelmetesen jó fej!)
Szóval, ahelyett, hogy megfulladtak vagy szomjan haltak
volna, Danaé és Perszeusz túlélték a megpróbáltatásokat.
Néhány nap elteltével az S.S. Faláda megközelítette a
Szeriphosz nevű sziget partvidékét, ami Argosz keleti részétől
körülbelül százötven kilométerre helyezkedett el.
Danaé és a baba még ekkor sem menekült meg teljesen,
mert a ládát beszögelték. Szerencsére egy Diktüsz nevű halász
éppen ott üldögélt a parton; a hálóit javítgatta a halfogással
töltött kemény nap után. Diktüsz megpillantotta a hullámok
tetején lebegő hatalmas faládát, és azt gondolta magában: „Hű,
ez fura.”
Belegázolt a vízbe, és a hálói meg a horgai segítségével
kihúzta a ládát a partra.
– Vajon mi lehet benne? – dünnyögte az orra alatt. – Talán
bor vagy olajbogyó… vagy arany!
– Segítség! – kiáltotta egy női hang a ládából.
– Oááááá! – harsant fel egy másik, vékonyabb hang.
– Vagy emberek – állapította meg Diktüsz. – Talán emberek
vannak benne!
Elővette a multifunkciós halászkését, és óvatosan
felfeszegette a láda tetejét. Danaé és Perszeusz baba
gubbasztott a ládában – piszkosan, fáradtan és szusiszagúan,
de nagyon is elevenen.
Diktüsz kisegítette őket a ládából, és kenyeret meg vizet
adott nekik. (Hé, gondolta magában Danaé, adjál még!) A
halász megkérdezte Danaét, mi történt vele.
A csaj úgy döntött, hogy nem ragozza túl a sztorit. Elvégre
fogalma sem volt, hol van, és hogy az itteni király nem áll-e
barátságban az apjával. Csupán annyit tudott, hogy
Hackensackbe került. Elmesélte Diktüsznek, hogy az apja
lapátra tette, mert szerelmes lett, és engedély nélkül szült
gyereket.
– Ki a fiú apja? – kíváncsiskodott Diktüsz.
– Hát… ööö… Zeusz.
A halásznak kikerekedett a szeme. Mindent elhitt a lánynak.
Danaé törődött külseje ellenére is elég szépnek tűnt ahhoz,
hogy egy isten felfigyeljen rá. Beszéde és visszafogottsága arra
engedett következtetni, hogy királyi származású. Diktüsz
szívesen segített volna rajta meg a kisbabáján, de ellentétes
érzelmek viaskodtak benne.
– Elviszlek a bátyámhoz – mondta vonakodva. – Polüdektész
a neve. Ő a sziget királya.
– Szívesen látna minket? – kérdezte Danaé. – Menedékre
lelhetünk nála?
 – Erről kezeskedem.
Diktüsz mindent elkövetett, hogy nyugalmat erőltessen
magára, holott tudta, hogy a bátyja megrögzött nőcsábász.
Talán a kelleténél szívélyesebben is fogadná Danaét.
– Ha a bátyád a király – ráncolta a homlokát Danaé –, te
miért vagy egyszerű halász? Bocs, nem akarlak megsérteni. A
halászok jó arcok.
– Nem töltök túl sok időt a palotában – válaszolta Diktüsz. –
Családi zűrök.
Erről Danaé is sokat tudott volna mesélni. Nem szívesen kért
segítséget Polüdektész királytól, de nem volt más választása
azon kívül, hogy a parton marad, és ládából épít magának
kunyhót.
– Megmosakodjak? – fordult Diktüszhöz.
– Ne – felelte a halász. – A bátyámat ismerve az a jó, ha
minél rondább vagy. Dörzsölj szét egy kis homokot az
arcodon! Tegyél hínárt a hajadba!
Diktüsz Szeriphosz fővárosába vezette Danaét és gyermekét.
A királyi palota hatalmas fehér márványoszlopaival, homokkő
falaival, felzászlózott tornyaival és a kapunál sorakozó
marcona őreivel fenyegetően magasodott a többi épület fölé.
Danaé arra gondolt, talán mégis inkább a tengerparton kellett
volna maradnia a ládában, de azért követte a halászt a
trónterembe.
Polüdektész egy tömör bronztrónon ült, ami nem tűnt éppen
derékkímélőnek. A háta mögötti falat harci trófeák díszítették:
fegyverek, pajzsok, zászlók és az ellenségei kitömött feje.
Tudjátok, a szokásos vendégmarasztaló dekoráció.
– Nocsak, nocsak! – kiáltott fel Polüdektész. – Mit hoztál
nekem, öcskös? Látom, kapásod volt!
– Ööö… – Diktüsz valami olyasmit akart mondani, hogy:
Légyszi, legyél normális vele, és ne ölj meg!
– Elmehetsz – mondta a király.
Az őrök kiebrudalták szegény halászt.
Polüdektész Danaéhoz hajolt. A mosolya sem tette sokkal
barátságosabbá, tekintettel a csálé fogaira.
 Danaé rongyos ruhái, homokfoltos arca, hínárral és apró
szardíniákkal tarkított haja, szakadt bugyra egy pillanatra sem
tévesztették meg. (Tényleg, mi ez a bugyor? Talán ebben cipeli
a holmiját?) Polüdektész látta, hogy a lány csodaszép. Ez a
gyönyörű szempár! És ez az arc! Maga a tökély! Egy alapos
fürdő, néhány takaros ruha, és máris királylány lesz belőle.
– Ne félj, kedvesem! – szólalt meg Polüdektész. – Miben
segíthetek?
Danaé úgy döntött, kicsit sajnáltatja magát, az biztosan
beválik. Térdre esett, és sírva fakadt.
– Felség, Danaé vagyok, Argosz hercegnője. Édesapám,
Akrisziosz király elűzött a palotából. Könyörgök, védj meg!
Polüdektész nem hatódott meg különösebben, de az
agyában szélsebesen pörögtek a fogaskerekek. Argosz szép
város. Akriszioszról is hallott már: ő az az öreg király, akinek
nem született fiúgyermeke. Ez túl szép, hogy igaz legyen! Ha
Polüdektész feleségül veszi Danaét, mindkét városnak ő lesz
az uralkodója. Két trónterme lesz, és annyi szabad falfelülete,
hogy az összes kitömött fejet felhozhatja a raktárból!

♦♦♦

– Danaé hercegnő, hát persze, hogy megvédelek! – kiáltotta

olyan hangosan, hogy az összes jelenlévő jól hallja. – Az
istenekre esküszöm, nálam biztonságban leszel!
Felkelt a trónszékből, és lelépett az emelvényről. Át akarta
ölelni Danaét, hogy megmutassa a hercegnőnek, milyen
jóságos, aranyszívű emberrel van dolga. Ám amikor már csak
pár lépésnyire volt a lánytól, a szakadt bugyor sikoltozni
kezdett.
Polüdektész hátraugrott. A sikoltozás abbamaradt.
– Miféle boszorkányság ez? – tudakolta mérgesen
Polüdektész. – Egy sikoltozó rongycsomóval állítasz be
hozzám?
– Ez egy csecsemő, felség – nyomott el egy vigyort Danaé a
király rémült arckifejezése láttán. – A fiam, Perszeusz, aki
Zeusztól fogant. Remélem, a védelmed szegény, szerencsétlen
gyermekemre is kiterjed.
Polüdektész jobb szeme alatt rángani kezdett az izom. A
király gyűlölte a csecsemőket, ezeket a ráncos, pufók lényeket,
akik folyton csak bőgnek meg bekakilnak. Már bánta, hogy
nem vette észre a kölyköt, de hát annyira elbűvölte Danaé
szépsége.
Most már nem visszakozhatott. Mindenki hallotta, mit ígért.
Különben is, ha a gyerek tényleg Zeusztól van, az csak tovább
bonyolítaná a dolgot. Nem hajíthatsz csak úgy a szemétre egy
félistent, mert felingerled vele az égieket… legalábbis az esetek
többségében.
– Természetesen – nyögte ki nagy nehezen a király. – Milyen
aranyos kis… izé. Ő is az oltalmam alatt áll. Megmondom, mi
legyen… – A király közelebb húzódott, de Perszeusz megint
bömbölni kezdett. A gyerek pikkelt a gonosz királyokra. –
Haha – próbálkozott gyámoltalanul Polüdektész. – Ebben
aztán van szufla. Vigyük el Athéné templomába, a város túlsó
végébe… Az a legszebb környék. A papoknál kitűnő kezekben
lesz. Addig mi, kedves hercegnő, közelebb kerülhetünk
egymáshoz.
Polüdektész mindig elérte, amit akart. Úgy saccolta, tizenöt,
maximum tizenhat perc, és Danaé a karjaiba omlik.
Ehhez képest tizenhét frusztráló esztendő következett
Polüdektész életében. Bárhogy próbált is közelebb kerülni
Danaéhoz, a királylány meg a fia lépten-nyomon
meghiúsította a terveit. A király saját lakosztályt jelölt ki
Danaénak a palotában. Divatos ruhákkal, szép ékszerekkel
halmozta el, szolgálókat adott mellé, és még egy, a királyi
büfében beváltható kuponfüzettel is meglepte. De Danaét sem
ejtették a fejére. Tudta, hogy itt is csak fogoly, mint otthon a
bronzcellában. Nem hagyhatta el a palotát. A szolgálóktól
eltekintve csak a fia és a fia nevelőnői látogathatták.
Danaé mindig repesve várta Perszeuszt. A fiú kisbaba
korában éktelen üvöltésben tört ki, valahányszor a király
közeledni próbált Danaéhoz. A király, aki nem bírta a ricsajt,
sietve távozott, és bevett egy aszpirint. Perszeusz távollétében
Danaé a saját módszereivel hárította el a király udvarlását.
Amikor Polüdektész megjelent az ajtóban, rosszullétet színlelt
és gyomorrontásra panaszkodott. Elrejtőzött a
mosókonyhában. Vigasztalhatatlanul zokogott, a szolgálói
pedig addig méregették a királyt, amíg az zavarában el nem
menekült.
Polüdektész évekig ostromolta Danaét. De a nő ellenállt.
Tulajdonképpen tiszteletre méltó ez a kölcsönös makacsság.
Ahogy Perszeusz cseperedni kezdett, úgy könnyebbült meg
Danaé, és omlott össze Polüdektész.
Hiszen Perszeusz félisten volt. És állatira tehetséges.
Már hétévesen felnőtt férfiakat küldött a padlóra. Tízévesen
ügyesebben forgatta a kardot, mint bármelyik katona a király
seregében, és ha kilőtt egy nyilat, az hosszában szelte át a
szigetet. Mivel Athéné templomában nevelkedett, hamar
elsajátította a bölcs hadviselés fortélyait (hogyan tervezze meg
a csatát, mivel tisztelegjen az istenek előtt), az összes hasznos
tudnivalót, amire egy kamasznak csak szüksége lehet.
Jó fiú volt, azaz továbbra is rendszeresen látogatta az anyját.
Már nem kezdett el bömbölni, ha Polüdektész feltűnt a
közelben, de amikor a király Danaét vette célba, a halálos
fegyverekkel felszerelkezett Perszeusz addig ácsorgott a
háttérben vasvillatekintettel, kezét fenyegetően karba fonva,
amíg a király visszavonulót nem fújt.
Azt hihetnénk, hogy Polüdektész végül feladta a harcot.
Hiszen nem csak egy nő van a világon. De tudjátok, hogy megy
ez. A tiltott gyümölcs mindig édesebb. Mire Perszeusz
betöltötte a tizenhetet, Polüdektészt az elmebaj kerülgette.
Feleségül akarta venni Danaét, mielőtt a nő kifut az időből!
Azt akarta, hogy a közös gyerekeik uralkodjanak Argosz és
Szeriphosz fölött. Mi következett ebből? Perszeusznak mennie
kellett.
De hogyan szabaduljunk meg egy félistentől, ha nem
akarjuk saját kezűleg meggyilkolni? Főleg úgy, hogy Perszeusz
tizenhét éves, és a legerősebb, legrátermettebb harcos a
szigeten.
Polüdektész elhatározta, hogy csapdát állít… amivel
Perszeusz saját magát semmisíti meg, anélkül, hogy a gyanú
árnyéka Polüdektészre vetülne.
A király az évek során éppen elég hős tündöklését látta már,
akik szörnyeket kaszaboltak le, falvakat és cuki kiskutyusokat
mentettek meg, hercegek és hercegnők szívét nyerték el, és
milliós reklámszerződéseket írtak alá. Polüdektész nem sokat
törődött az efféle hasztalanságokkal, azt azonban észrevette,
hogy szinte minden hősnek van gyenge pontja, valami
tökéletlenség, ami (kis szerencsével) akár a halálát is
okozhatja.
Hogy Perszeusz esetében mi volt ez a végzetes hiányosság?
A srác Argosz hercege volt, Zeusz fia, mégis hajótöröttként,
nincstelenül nőtt fel egy idegen országban, és az anyján kívül
senkire sem számíthatott. Emiatt egy kicsit kényes lett a
hírnevére. Mindenáron bizonyítani akart. Egyetlen kihívásra
sem mondott nemet. Ha Polüdektész ellene fordíthatná ezt a
fegyvert…
A király elmosolyodott. Hát persze. Már ki is találta, mi
legyen a kihívás.

♦♦♦

Polüdektész még azon a héten bejelentette, hogy a szomszédos

szigeten élő királylány számára gyűjt nászajándékot. A lányt
úgy hívták, hogy Hippodameia. Az apja, Oinomaiosz király és
Polüdektész régi cimborák voltak, de ez most lényegtelen.
Mindez csak ürügy volt Polüdektész részéről, hogy
ajándékokat gyűjtsön.
Polüdektész a palotájába invitálta Szeriphosz krémjét, hogy
lássa, a gazdagok és híresek mennyi ajándékot tudnak
kiköhögni. Mindenki jó benyomást akart kelteni, így egymást
túllicitálva hordták a király elé a legmenőbb cuccokat.
Az egyik család rubintokkal kirakott ezüstvázát hozott. A
másik egy aranyszekeret, amit hófehér lovak húztak. A
harmadik ezerdrachmás iTunes-ajándékutalványt. Mindenből
a legjobbat, ha már a jó öreg hogyishívják hozzámegy ahhoz
az izéhez!
Az ajándékok csak gyűltek-gyűltek, Polüdektész pedig nem
győzött hálálkodni a burzsujoknak (mintha olyan nagyon rá
lettek volna szorulva). Végül Perszeuszra lett figyelmes, aki a
büféasztalnál sunnyogott az anyjával, és próbált észrevétlen
maradni.
Perszeusz el sem akart jönni erre az ostoba partira. Jobb
szórakozása is akadt, mint hogy azt bámulja, egy rakás sznob
hogyan nyal be a királynak. Viszont kötelességének érezte,
hogy elkísérje az anyját, hátha Polüdektész megint romantikus
hangulatba kerül, így hát megadóan kortyolgatta a langyos
puncsot, és rágcsálta a fogpiszkálóra tűzött partifalatokat.
– Hé, Perszeusz! – bődült el a király. – Te mivel leped meg a
legnagyobb szövetségesem kislányát az esküvője alkalmából?
Te vagy a legvitézebb harcos Szeriphoszon. Ehhez kétség sem
férhet! Bizonyára figyelemre méltó ajándékkal készültél.
Ez övön aluli volt. Mindenki tudta, hogy Perszeusz csóró. A
vendégek kuncogva szegték fel az állukat, örültek, hogy a
király ilyen ügyesen helyre tette ezt a kis senkiházit. Bökte a
csőrüket, hogy ez a csinos, daliás, talpraesett félisten csak úgy
megjelent a városban, és mindenben lepipálta őket.
Perszeusz elvörösödött.
– Hagyd, kisfiam! – suttogta Danaé. – Csak fel akar hergelni.
Ez csapda.
Perszeusz azonban nem hallgatott rá. Bosszantotta, hogy
csúfot űznek belőle. Ő Zeusz fia volt, a király és a talpnyalói
viszont úgy bántak vele, mint a legutolsó trógerral. A srác
elunta, hogy Polüdektész fogolyként őrzi Danaét a palotában.
Perszeusz kilépett a terem közepére. A tömeg szétnyílt
előtte.
– Lehet, hogy nem én vagyok itt a leggazdagabb, de attól
még állom a szavamat – kiáltotta. – Mit kívánsz tőlem,
Polüdektész? Mondd meg, milyen nászajándékra vágyik a kis
hogyishívják! Mondd meg, és én idehozom!
 A tömeg idegesen zsizsegett. (Igen, utánanéztem. A
zsizsegett nagyon is létező szó.) Polüdektész töretlenül
mosolygott. Éppen erre várt.
– Szép vállalás – felelte. – De ígérgetni könnyű. Esküdj meg
a… Sztüx folyóra.
(Tipp: Soha ne esküdjetek a Sztüx folyóra! Ez a létező
legsúlyosabb eskü. Ha nem álljátok a szavatokat,
tulajdonképpen magatokra szabadítjátok Hádészt, az
Erinnüszöket és az Alvilág összes démonát, hogy örök
büntetésül magukkal rántsanak a mélybe, ahol soha nem
nyerhettek megbocsátást.)
Perszeusz az anyjára sandított. Danaé a fejét rázta.
Perszeusz tudta, hogy nem tanácsos a velejéig romlott
Polüdektész előtt esküdöznie. A papok, akik mellett Athéné
templomában nevelkedett, nem néznék jó szemmel a dolgot.
Ekkor a gúnyosan vigyorgó tömegre tévedt a tekintete.
– A Sztüx folyóra esküszöm! – kiáltotta. – Mit kívánsz tőlem,
Polüdektész?
A király hátradőlt kényelmetlen bronztrónján.
Elgondolkodva bámulta a falakat díszítő kitömött fejeket.
– Hozd el nekem…
Drámai orgonaszó.
– Medusza fejét.
A tömeg felszisszen.
Meduszának már az említése is balszerencsét jelentett. Hogy
valaki levadássza és levágja a fejét? Ezt még a legádázabb
ellenségemnek sem kívánnám.
Medusza a legfélelmetesebb szörnyeteg a görög
mitológiában. Eredetileg gyönyörű nő volt, de miután
Poszeidónnal hetyegett Athéné templomában (ugyanott, ahol
Perszeusz nevelkedett), Athéné rút bestiává változtatta
szegény lányt.
Reggelente alig bírtok tükörbe nézni? Nos, Medusza olyan
rusnya volt, hogy elég volt rápillantanod, egyből kővé váltál.
Senki sem élte túl a vele való találkozást, de a pletykák szerint
arany denevérszárnya volt, sárgaréz karmai, és a haja helyén
eleven mérges kígyók tekeregtek.
Valahol messze keleten élt a két nővérével, akik szintén
denevérszárnyú szörnyekké változtak… talán azért, mert
becsületből a nővérükkel maradtak. Ők hárman voltak a
Gorgók, ami klassz név lenne egy háttérzenekarnak. Már a
boltokban: Johnny Graecus és a Gorgók! Oké, annyira nem jó.

♦♦♦

Sok hős vágott neki az útnak, hogy felkutassa és megölje

Meduszát, mert… izé, tulajdonképpen nem is tudom, miért.
Tudomásom szerint nem háborgatott senkit. Talán a küldetés
nehézsége miatt. Vagy mert a legrondább szörnyeteg
elpusztításáért jutalom járt. Elég az hozzá, hogy a hősök közül
egy sem tért vissza élve.
A trónteremben síri csend támadt. A tömeg elborzadt.
Danaé elborzadt. Perszeusz annyira elborzadt, hogy nem
érezte a saját lábujját.
Polüdektész úgy vigyorgott, mintha beköszöntött volna a
karácsony.
– Te ajánlottad fel: „Mondd meg, és én idehozom.” Vagy
tévedek? Nos – tárta szét a karját a király –, akkor hozd!
A feszültség felengedett.
A tömeg harsány hahotában tört ki. Majd pont Perszeusz, ez
a tizenhét éves taknyos vágja le Medusza fejét, kész röhej.
– Ha már arra jársz, hozz nekem egy dedikált pólót! –
kiabálta be valaki.
– Nekem meg egy tölcsér fagyit! – rikkantotta a társa.
Perszeusz lángoló arccal rohant ki a trónteremből. Az anyja
utánaszólt, de ő csak szaladt.
Polüdektésznek dagadt a melle az ováció hallatán. Intett a
zenészeknek, hogy folytassák a játékot, majd körbehordatta a
langyos puncsot. Ünnepi hangulatban volt.
Legrosszabb esetben Perszeusz meghátrál, de akkor sem
mer visszajönni. Még az is lehet, hogy az istenek halállal
sújtják, amiért megszegte az esküjét. Ha pedig olyan ostoba,
hogy mégis megkeresi Meduszát… nos, akkor kolosszális
félisten-papírnehezékként végzi.
Felvirradt a király napja!

♦♦♦

Miután kimenekült a palotából, Perszeusz a tenger fölé

magasodó sziklákhoz futott. Könnyeivel küszködve állt ki a
szakadék szélére. Az éjszakai égboltot felhők takarták, mintha
még maga Zeusz sem bírna a fiára nézni.
– Apám! – kiáltotta Perszeusz. – Idáig soha nem kértem tőled
semmit. Soha nem panaszkodtam. Mindig illő módon
áldoztam neked, és mindent megtettem, hogy jó fia legyek
anyámnak. De most befürödtem. Nem bírtam lakatot tenni a
számra, és teljesíthetetlen ígéretet tettem. Nem azt kérem,
hogy oldd meg helyettem a problémát, csak adj egy kis
útmutatást! Hogyan másszak ki a slamasztikából?
– Szép ima – szólalt meg a háta mögött egy hang.
Perszeusz hátrahőkölt, és kis híján lezuhant a szikláról.
Húsz év körüli pasi állt mellette: csúfondáros mosolya volt,
göndör, barna haja és érdekes kalapja, aminek csak elöl volt
karimája. A ruházata is furcsának tűnt: testhez tapadó barna
nadrág, szűk barna ing és fűzős fekete cipő – átmenet a csizma
meg a szandál között. Az ing szív felőli oldalán zseb virított,
ami fölött cikornyás, nem görög betűkkel hímzett felirat
hirdette: UPS.
Perszeusz rögtön levette, hogy a srác csakis isten lehet, mert
nincs olyan halandó, aki ilyen förtelmes cuccokat aggatna
magára.
– Te vagy az apám… Zeusz?
A jövevény felröhögött.
– Haver, ahhoz azért egy kicsit fiatal vagyok. Remélem, egy
nappal sem tűnök többnek ezer évesnél. Hermész vagyok, a
hírnökök és az utazók istene! Zeusz küldött, hogy segítsek
neked.
– Ez gyors volt.
 – A gyorsaságomról vagyok híres.
– Mik azok a jelek az ingeden?
– Ó! – pillantott le Hermész. – Hányadik században is
vagyunk? Bocs, néha elvesztem a fonalat. – Azzal csettintett
egyet. A szerelése rögtön normálisabbá vált: széles karimájú
kalap (olyan, amilyet az utazók hordanak a tűző nap ellen),
fehér, derékban összehúzott tunika és lazán a vállra terített
gyapjúköntös. – Hol is tartottam? Ja! Zeusz hallotta az imádat,
és küldött neked pár menő varázscuccot, hogy ezzel támogassa
a küldetésedet!
Hermész megint csettintett egyet. Büszkén emelte fel a
bőrtáskáját, ami akkora volt, mint egy hátizsák.
– Ez egy zsák – jegyezte meg Perszeusz.
– Tudom! Ebbe teheted Medusza levágott fejét!
– Azta! Kösz!
– Aztán… – Hermész benyúlt a zsákba, és egy egyszerű
bronzsisakot húzott elő belőle: a király gyalogjai viseltek ilyet.
– Ez a csekélység láthatatlanná tesz.
– Komolyan? – Perszeusz elvette a sisakot, és belenézett. –
Made in Bangladesh?
– Á, azzal ne törődj! – felelte Hermész. – Hádész
terrorsisakjáról koppintották. De kifogástalanul működik.
Garantálom.
Perszeusz feltette az olcsó bangladesi hamisítványt. Hirtelen
eltűnt a teste.
– Zsír.
– Ugye? Jó, most vedd le, mert hoztam még valamit. Ez itt
kifejezetten neked készült.

♦♦♦

Hermész egy pár bőrszandált húzott elő a kincses zsákból.

Apró galambszárnyak álltak ki a sarkából. A szandálok a
fűzőjüknél fogva lógtak le Hermész markából, és a szárnyak
olyan kétségbeesetten verdestek, mint a pórázra kötött
madarak.
 – Ezt én is elfogadnám – mondta Hermész. – Felveszed, és
huss! Így sokkal gyorsabban haladhatsz, mint gyalog vagy
úszva, és mivel láthatatlan leszel, még a haditervvel sem kell
bajlódnod!
Perszeusz szíve úgy repesett, akár a galambszárnyak.
Amióta csak az eszét tudta, repülni vágyott. Felpróbálta a
szandált, és azonnal a magasba lendült.
– JUHÉ! – ujjongott. – EZ ÁLLATI JÓ!
– Jól van, kölyök! – kiabált fel Hermész a felhők között
cikázó kis pöttynek. – Most már lejöhetsz!
Amikor Perszeusz földet ért, Hermész elmagyarázta neki,
mit tegyen.
– Először is, keresd meg a Szürkéket!
– Kik azok?
– Három vén spiné. Rondák és halhatatlanok. Ha nem
vigyázol, levágnak és megsütnek, mint a malacot.
– Akkor miért keressem meg őket?
– Mert egyedül ők tudják, hol van Medusza titkos barlangja.
Ebben én sajnos nem segíthetek. Amúgy meg van náluk pár
extra cucc, ami még a hasznodra lehet.
– Miféle extra cucc?
Hermész a homlokát ráncolta. Egy papírlapot húzott elő a
zsebéből, és átfutotta.
– Gőzöm sincs. Ez nem szerepel a jegyzékben. De Athéné
hívta fel rá a figyelmemet, ő meg nem beszél hülyeségeket.
Kelet felé repülj! Két nap múlva megpillantod a Szürkék
szigetét. El sem tévesztheted. Olyan… ööö… szürkés.
– Köszönöm, Hermész!
Perszeusz olyan hálás volt Hermésznek, hogy
legszívesebben a nyakába borult volna. Az isten elhúzódott
tőle.
– Jól van, kölyök, ne izgasd fel magad! Sok szerencsét, és ne
tarold le az összes hegyet, oké?
Hermész köddé vált. Perszeusz a levegőbe emelkedett, és
elsüvített kelet felé, amilyen gyorsan csak a bokájára szerelt
galambszárnyak bírták.
 ♦♦♦

A Szürkék szigete tényleg szürke volt. Egy nagy szürke hegy

emelkedett ki a szürke erdőből, amit hamuszürke ködfátyol
borított. Palaszürke szikladarabok zuhantak le a szürkén
kavargó tengerbe.
Megérkeztem, gondolta magában Perszeusz, a lángész.
Fejébe nyomta a láthatatlanná tévő sisakot, és a fák közül
felszálló füstcsík felé vette az irányt… ami minden
valószínűség szerint egy tűzrakásból csapott fel.
Egy piszkoszöld tó mellett húzódó sivár tisztáson három
öregasszony üldögélt a tűz mellett. Szürke leplekbe
burkolóztak. A hajuk olyan volt, mint a sáros szalma. A tűz
fölé szerelt nyárson jókora húsdarab sistergett. Perszeusz nem
akarta tudni, honnan származik.
Ahogy közelebb ért, hallotta, hogy a nők hangosan
veszekednek.
– Add oda a szemet! – kiáltotta az egyik.
– Add ide a fogat, és majd meggondolom! – felelte a másik.
– Most én vagyok a soros! – siránkozott a harmadik. – A The
Walking Dead utolsó évadának kellős közepén vettétek el
tőlem a szemet. Ez nem ér!
Perszeusz közelebb húzódott. Az öregasszonyok aszott, lógó
bőre szétolvadt műanyag álarcra hasonlított. Szemgödreik
üresen tátongtak, kivéve a középső testvért, Bányarém #2-t,
akinek egy darab zöld szeme volt.
A jobbján ülő nővér, Bányarém #1, jó étvággyal lakmározott
a rejtélyes húsból, egy szem odvas metszőfogával tépve le róla
a cafatokat. A másik két testvérének egyáltalán nem volt foga.
Ők savanyú képpel hörpölgették a zsírszegény görög
joghurtjukat.
Bányarém #1 újabb húsdarabot pottyantott a szájába, és
élvezettel megrágta. (Illetve, ahogy vesszük. Szerintem azt sem
tudta, mi fán terem az igazi élvezet.)
– Rendben – mondta. – Én már úgyis jóllaktam. Kérem a
szemet!
– Ez igazságtalanság! – méltatlankodott Bányarém #3. – Én
jövök! Nekem nem adtok semmit?
– Fogd be a szád, és edd a joghurtodat! – torkolta le
Bányarém #1. Azzal kirángatta a fogat a szájából.
Bányarém #2 befogta a szemét, és nagyot tüsszentett. A
szemgolyó a tenyerébe pattant. Perszeuszt a hányinger
kerülgette.
– Kész vagy? – tudakolta Bányarém #1. – Háromra cserélünk,
de semmi trükk!
Perszeusz rájött, itt a remek alkalom, hogy valami alattomos
és nagyon undorító cselt vessen be. Előrelopakodott.
– Egy – számolt Bányarém #1. – Kettő…
Amikor a szürke nő elkiáltotta magát:
– Három! – Perszeusz támadásba lendült.
Az Athéné templomában kapott kiképzésnek meg a Call of
Dutynak köszönhetően olyan mozgáskoordinációra tett szert,
hogy röptében elkapta a szemet meg a fogat.
A Szürkék várakozón tartották a markukat, hogy felfogják a
kialkudott cseretestrészeket.
– Mi van? – kérdezte Bányarém #1. – Miért nem dobod?
– Én odadobtam a szemgolyót! – válaszolta Bányarém #2. –
Te nem dobtad ide a fogat!
– Rágalom! – sikoltott fel Bányarém #1. – Valaki ellopta.
– Ne nézzetek így! – kiáltotta Bányarém #3.
– Hogy néznélek! – üvöltötte Bányarém #1. – Nincs is
szemem!
– Nálam van – szólt közbe Perszeusz.
A Szürkék elnémultak.
– A foggal együtt – tette hozzá Perszeusz.
A három satrafa egyszerre kapta elő a tőrét a rongyai alól, és
vaktában Perszeusz felé döfött. Perszeusz hátrahőkölt, kis
híján belőle is rejtélyes eredetű nyársonsült vált.
Megjegyzés, gondolta magában. Ha vakokkal vagy körülvéve,
fújhatod a láthatatlanságot.
Bányarém #1 és #2 összefejelt, elesett és birkózni kezdett.
Bányarém #3 belelépett a tűzbe, és fejhangon visítozva, a
hátán hemperegve próbálta eloltani égő ruháját.
Perszeusz óvatosan körözött a tűz körül.
– Ha szeretnétek, hogy visszaadjam a szemet meg a fogat,
jobban teszitek, ha rendesen viselkedtek.
– Azok a mieink! – jajongott Bányarém #1.
– A mi kincseink! – kiáltotta Bányarém #3.
– Ne tetézd, te hülye! – förmedt rá Bányarém #2.
A három nővér felállt. Hátborzongatóan festettek a lobogó
tűz fényénél: beesett szemgödrükben árnyékok táncoltak,
késeik pengéje vörösen csillogott.
Perszeusz rálépett egy gallyra. A nővérek mind felé
fordultak, és úgy prüszköltek, mint a macskák.
Perszeusz nyugalmat erőltetett magára.
– Ha megint rám támadtok – mondta vészjóslóan –,
kipukkasztom a szemet. – Azzal finoman megszorította a
nyálkás gömböt.
A Szürkék visítva kaptak üres szemgödreikhez.
– Rendben! – nyöszörögte Bányarém #1. – Mit akarsz?
– Először is, mutassátok meg, merre van Medusza barlangja.
Bányarém #3 olyan hangot hallatott, mint egy patkány,
aminek véletlenül a farkára léptek.
– Azt nem árulhatjuk el! Esküt tettünk, hogy megőrizzük a
Gorgók titkát!
– És nem adjuk ki a próféták fegyvereit! – tette hozzá
Bányarém #2.
– Jó – vágta rá Perszeusz. – A fegyvereket is kérem.
A nővérek sápítozva legyintették tarkón egymást.
– Nem adhatjuk oda a fegyvereket! – mondta Bányarém #3. –
A Gorgók bíznak bennünk! Levadásznak és megölnek minket!
– Azt hittem, halhatatlanok vagytok – jegyezte meg
Perszeusz.
– Hát… azok vagyunk – ismerte el Bányarém #1. – De nem
ismered a Gorgókat! Megkínoznak, csúfnevekkel illetnek
minket és…
– Ha nem segítetek – mondta Perszeusz –, fuccs a szemnek
meg a fognak, méghozzá örökre.
Egy kicsit erősebben szorította meg a szemgolyót.
– Jól van! – adta be a derekát Bányarém #1. – Add vissza a
fogat meg a szemet, és segítünk!
– Először segítsetek – felelte Perszeusz –, és ígérem, azonnal
visszakapjátok a szemet meg a fogat.
(Könnyen ígérgetett, amikor ilyen undorító dolgok voltak a
kezében.)

♦♦♦

– A Gorgók barlangja keleten van – magyarázta Bányarém #2.

– Még háromnapi út toronyiránt. Amikor eléred a szárazföld
belsejét, egy nagy sziklát pillantasz meg a tenger partján. A
barlang a szikla közepén van, százötven méter magasan. Egy
keskeny párkányon át lehet megközelíteni. Rögtön ráismersz
majd. Csak figyeld a szobrokat!
– A szobrokat – ismételte Perszeusz.
– Igen! – kiáltotta Bányarém #3. – Most pedig add vissza,
amit elloptál!
– Csak ne olyan hevesen – felelte Perszeusz. – Mi a helyzet a
fegyverekkel?
Bányarém #3 elkínzott üvöltéssel vetette magát Perszeuszra.
A srác könnyedén kitért az útjából, és a vénség egyenesen egy
fának rohant.
– Aúúú!
– A fegyverek? – kérdezte másodszor is Perszeusz, még
erősebb nyomást gyakorolva a közös tulajdonban lévő
szemgolyóra.
– Rendben! – sikoltotta Bányarém #1. – Másfél kilométerre
délre van egy óriási kiszáradt tölgyfa. A fegyvereket a két
legnagyobb gyökere közé temették. De nehogy elmondd
Meduszának, hogy tőlünk kaptad őket!
– Nem mondom el neki – ígérte Perszeusz. – Egyszerűen
kinyírom.
– Ide a szemet! – förmedt rá Bányarém #2. – Ide a fogat!
 – Aha. – Perszeusz a piszkoszöld tóba hajította mindkettőt. –
Azt ígértem, azonnal visszaadom őket, de nem akarom, hogy
megátkozzatok. Ugorjatok szépen, mielőtt valamelyik hal
rákap a szemgolyóra!
A Szürkék visítva, vaksin tapogatózva bicegtek oda a vízhez.
Úgy csusszantak bele, mint három reumás rozmár.
Perszeusz az ingébe törölte a kezét. Szemnyálka. Csúcs.
Beizzította a szandálját, és kelet felé indult az erdőn keresztül.

♦♦♦

Gond nélkül megtalálta a kiszáradt tölgyfát. Leásott a két

legnagyobb gyökér között, és rábukkant valamire, ami
leginkább egy bőrdarabba csomagolt aknafedélre hasonlított.
Széthajtogatta az olajosan csillogó bőrt, és egy
szemkápráztató, kerek bronzpajzsot pillantott meg benne. A
pajzsot tükörfényesre csiszolták. Még a sötét erdőben is olyan
kristálytisztán ragyogott, hogy könnyen közlekedési balesetet
okozhatott volna.
Perszeusz bekukkantott a gödörbe. Valami más is volt még
ott: egy hosszú, keskeny tárgy, amit szintén olajozott
bőrdarabba bugyoláltak. Perszeusz kivette a bugyrot, és egy
cuki kis kardot talált benne: fekete bőrhüvelye volt, és
bronzzal futtatott bőrmarkolata. Perszeusz kivonta a kardot,
és elismerő mosolyra húzódott a szája. A penge pont megfelelő
súlyú volt. Borotvaélesnek tűnt.
Perszeusz, csak a biztonság kedvéért, lecsapott az egyik
vastag tölgyfaágra. A penge áthatolt az ágon, majd a törzsön,
és úgy hasította ketté a fát, mintha az gyurmából készült
volna. Egy ilyen bemutató után tuti, hogy ti is megrendeltétek
volna a kardot a Félisten Teleshoptól 19 dollár 99-ért, plusz
postaköltség.
– Aha – örvendezett Perszeusz. – Ezt már szeretem.
– Légy óvatos! – hallatszott egy női hang.
Perszeusz ijedten fordult hátra, és majdnem lefejezte
Athénét.
 Rögtön felismerte az istennőt. Az ő templomában nőtt fel,
egy rakás Athénét ábrázoló szobor, zászló, kávésbögre és
poháralátét között. Athéné hosszú, fehér ujjatlan ruhát viselt.
Magas harci sisak koronázta hosszú fekete haját. Lándzsát és
téglalap alakú pajzsot tartott a kezében; mind a kettő
baljóslatúan izzott. Az arca gyönyörű volt, de kicsit ijesztő,
ahogy az egy harcistennőtől elvárható. Acélszürke szeme (a
szigeten uralkodó általános szürkeséggel ellentétben) tüzesen
ragyogott.
– Athéné! – ereszkedett térdre Perszeusz. – Elnézést, hogy
majdnem levágtam a fejed!
– Spongyát rá – válaszolta az istennő. – Kelj fel, én hősöm!
Perszeusz felállt. A szandálját díszítő kis galambszárnyak
idegesen verdestek a bokája körül.
– Ezek itt… ezek itt az én fegyvereim?
– Remélem – mondta Athéné. – Én rejtettem ide a kardot
meg a pajzsot, mert tudtam, hogy egy szép napon egy nagy hős
jár majd erre, valaki, aki megszabadítja Meduszát. Bízom
benne, hogy te vagy az a hős. Medusza már éppen eleget
szenvedett, nem gondolod?
– Ezek szerint… Várj, összezavarodtam. Vissza akarod
változtatni őt?
– Nem. Megengedem, hogy lenyisszantsd a fejét.
– Ó! Ez világos beszéd.
– Igen, szerintem is. Íme, a javaslatom: nappal, amikor a
Gorgók alszanak, beosonsz a barlangjukba. Ez a kard elég éles
ahhoz, hogy átvágja Medusza nyakát, ami olyan vastag, mint
az elefánt bőre.
– És a pajzs? Ja, már értem! – csillant fel Perszeusz szeme. –
Tükörként kell használni! A tükörből nézem majd Medusza
arcát, így nem tud kővé változtatni.
Athéné elmosolyodott.
– Nagyon jó. Egészen kikupálódtál a templomomban.
– A God of War hatása – mondta Perszeusz. – Az egyik
szinten…
– Ezt most hagyjuk – vágott közbe az istennő. – Légy óvatos,
Perszeusz! Medusza arca a halála után is kővé változtathatja a
halandókat. Dugd be a zsákba, és ne mutasd meg senkinek, ha
nem akarod, hogy az illető márvánnyá szilárduljon.
Perszeusz bólintott, és jól megjegyezte a tippet.
– Mi a helyzet Medusza nővéreivel, a másik két Gorgóval?
– Én nem aggódnék miattuk. Úgy alszanak, mint a bunda. Ha
mázlid van, kijutsz, mielőtt felébrednek. Különben sem
tudnád megölni őket. Meduszával ellentétben a másik két
Gorgó halhatatlan.
– Miért?
– Gőzöm sincs. Így van, és kész. Lényeg a lényeg: ha
felébrednek, gyere ki onnan! Villámgyorsan.
Perszeusz eléggé begyulladhatott.
Athéné áldásra emelte a kezét.
– Megcsinálod, Perszeusz. Nem fogsz szégyent hozni rám,
Hermészre és közös atyánkra, Zeuszra. Örökké fennmarad a
neved! Csak ne szúrd el!
– Köszönöm, jóságos istennő!
Perszeusz annyira meghatódott, hogy kis híján Athéné
nyakába borult, de az istennő hátrahőkölt.
– Hohó, nagyfiú! Nem taperoljuk az istennőt!
– Bocs… én csak…
– Semmi baj. Na, eredj! Jó vadászatot, Perszeusz!
Athéné ragyogó villanás kíséretében foszlott semmivé.
Perszeusz távolról hallotta a Szürkék sikoltozását, akik
valami gyilkost emlegettek, és úgy döntött, a távozás hímes
mezejére lép.

♦♦♦

Medusza barlangja olyan volt, mint egy kertiszobor-kiárusítás.

A barlang pontosan ott volt, ahol a Szürkék mondták: egy
meredek szikla kellős közepén, kilátással a tengerre. A barlang
száját és az odavezető keskeny ösvényt életnagyságú
márványharcosok díszítették. Néhányan felemelt karddal
álltak. Mások a pajzsuk mögött lapultak. Egy csávó letolt
gatyában guggolt, ami elég szerencsétlen póz annak, aki az
örökkévalóságot célozza meg. A hősjelöltekben csupán
egyvalami volt közös: mélységes iszony ült az arcukon.
Ahogy a nap előbukkant a sziklák mögül, a szobrok árnyékai
úgy mozogtak, mintha élnének. Ez persze nem volt jó hatással
Perszeusz idegrendszerére. Mivel repülve érkezett, nem kellett
aggódnia az alattomos ösvény miatt. És mivel láthatatlan volt,
nem kellett aggódnia, hogy meglátják. Mégis… rohadtul félt.
Végignézett a több tucat halandón, akik pontosan ugyanazzal
az elhatározással indultak útnak, mint ő. Elég bátrak voltak
ahhoz, hogy idejöjjenek. Megfogadták, hogy elpusztítják
Meduszát.
Most pedig mind halottak. Vagy nem is azok? Lehet, hogy
kővé váltak, de tudatuknál maradtak, ami, ha lehet, még
rosszabb. Perszeusz elképzelte, amint mozdulatlanná
dermedve, viszkető orral áll ott, és várja, hogy diribdarabjaira
hulljon.
Én nem járok így, fogadkozott magában. Ezeknek a
srácoknak nem voltak isteni segítőik.
De rögtön el is bizonytalanodott. Mi van, ha ő is csak egy az
istenek kísérleti nyulai közül? Lehet, hogy Hermész és Athéné
az Olimposz tetejéről figyeli őt, és ha kudarcot vall, a pártfogói
így szólnak: Hát, ez nem sikerült. Lássuk a következőt!
Leszállt a barlang bejáratához. Felemelt pajzzsal, kivont
karddal lopózott be az üregbe.
A barlang belseje sötét volt, és hemzsegett a
márványszobroktól. Perszeusz megkerült egy teljes
páncélzatban feszítő lándzsavetőt, egy repedt kőíjat
szorongató nyilast meg egy szőrös, pókhasú fickót, aki egy szál
ágyékkötőben, teljesen fegyvertelenül állt ott. A csóka nyilván
arra számított, ha ordibálva, hadonászva, a Gorgókénál is
förtelmesebb képét mutogatva ront be, sikerül meglepnie
Meduszát. Tévedett.
A barlang egyre sötétebb lett. A kővé dermedt hősök
eltorzult arccal meredtek Perszeuszra. Kőpengéik a
legkellemetlenebb helyeken fúródtak a bőrébe. Végül halk
sziszegés hallatszott a leghátsó helyiségből… a kórus mintha
több száz apró kígyót számlált volna.
Perszeusz szájában megkeseredett a nyál. A srác felemelte
tükörfényesre csiszolt pajzsát, és látta, hogy egy nő alszik az
alig ötvenlépésnyire lévő tábori ágyon. Ahogy ott feküdt,
karját az arcára szorítva, egész emberi jelenségnek tűnt.
Egyszerű fehér ruhát viselt, és a hasa feltűnően puffadt volt.
Egy pillanat…
Csak nem terhes?
Perszeusznak hirtelen eszébe jutott, miért átkozták meg
Meduszát. A lány Athéné templomában játszott papás-mamást
Poszeidónnal. Vagyis… ó, te jó ég! Medusza a szörnyeteggé
válása óta hordja a szíve alatt Poszeidón gyermekét, de nem
tudja megszülni, mert… passz. Lehet, hogy ez is része az
átoknak.
Perszeusznak inába szállt a bátorsága. Egy szörnyet megölni
még csak hagyján. De egy terhes anyát? Nem-nem! Az teljesen
más.
Medusza megmozdult álmában, és szembefordult
Perszeusszal. Az egyik aranyszárnya kifeszítve tapadt a
barlang falához. Lecsüngő ujjain megvillantak az éles sárgaréz
karmok. A haja helyén egy rakás zöld vipera tekergett. Hogy
bír aludni, miközben sok apró nyelv birizgálja a fejbőrét?
És az arca…
Perszeusz kis híján hátrafordult, hogy a saját szemével
bizonyosodjon meg róla, nem a tükör torzít. Medusza szájából
vaddisznóagyarak álltak ki. Ajkán gúnyos mosoly játszott.
Dülledt szeme kétéltűszerű külsőt kölcsönzött neki. De
mindenekelőtt torz és aránytalan arcvonásainak köszönhette
csúnyaságát. Az orra, a szeme, az álla, a homloka így együtt
elképesztő összhatást eredményezett.
Ismeritek azokat az optikai csalódást keltő képeket, amiket
nem szabad túl sokáig bámulni, mert hányingeretek lesz
tőlük? Medusza arca is ilyen volt, csak ezerszer rosszabb.
Perszeusz a tükörképre szegezte a tekintetét. A tenyere
olyan nyirkos volt, hogy majdnem kicsúszott belőle a kard. A
Medusza hajából áradó hüllőillat felkúszott az orrába.
Öklendezni kezdett. Bár láthatatlan volt, a viperák bizonyára
megneszelték, hogy baj van. Ahogy közelebb lépett hozzájuk,
sziszegve mutogatták parányi méregfogaikat.
Perszeusz sehol sem látta a másik két Gorgót. Talán a
szomszédos helyiségben aludtak. Vagy elmentek kígyókímélő
samponért.
Perszeusz még közelebb araszolt az ágyhoz, és megállt
Medusza fölött, de nem bírta rávenni magát, hogy megölje a
szörnyet. Mégiscsak egy várandós izé feküdt előtte. A
csúnyasága is inkább szánni való volt, mint… bosszantó.
Inkább Polüdektész fejét kellett volna levágni. De Perszeusz
megesküdött, hogy állja a szavát. Arra gondolt, ha most
visszalép, nincs második esély.
Végül Medusza döntött helyette.
A szörny bizonyára megérezte Perszeusz jelenlétét. Talán a
kígyófrizurája figyelmeztette. Talán a félisten szaga
csiklandozta az orrát. (Állítólag olyan az illatunk, mint a vajas
pirítósé, de ezt nem tudom tényekkel alátámasztani.) Medusza
felnyitotta dülledt szemét. Begörbítette a karmát. Akkorát
üvöltött, mint egy sakál, amibe áramot vezettek, és már ugrott
is, hogy cafatokra tépje Perszeuszt.
Perszeusz vaktában suhintott egyet a kardjával.
Piff-puff!
Medusza hátraesett, és elterült a tábori ágyon.
Plutty-plutty-plutty! Valami meleg, nedves izé gurult
Perszeusz lábához.
Fúúúj…
Perszeusznak minden erejét össze kellett szednie, nehogy
lenézzen, és sikoltozva elrohanjon, mint valami óvodás. Pici,
haldokló viperafejek csipkedték a szandálját.
Óvatosan visszacsúsztatta a kardját a hüvelyébe. A vállára
akasztotta a pajzsát, és széthúzta a bőrzsák száját. Letérdelt,
majd tekintetét a barlang mennyezetére szegezve, ujjait a
Medusza fején lévő döglött kígyók közé fúrta. A zsákba
gyömöszölte a fejet, és jó szorosra kötötte a zsinórt.
 Perszeusz hosszú percek óta most először mert levegőt
venni. Megcsinálta. Ránézett Medusza fej nélküli testére, ami
most élettelenül terült el az ágyon. A sötét tócsába gyűlt vér
fura mintázatokat alkotva kavargott a földön. Még ilyet!
Két alakzat emelkedett ki a tócsából, egyre magasabbak és
szélesebbek lettek, miközben Medusza teste porrá hamvadt.
Perszeusz megigézve figyelte, amint egy életnagyságú mén
ront ki a folyadékból. A ló felágaskodott, és nyerítve
terjesztette ki vércseppekkel pöttyözött, sasszerű szárnyait.
Perszeusz akkor még nem tudhatta, hogy az első szárnyas ló,
Pegazus születésének volt a szemtanúja.
Aztán a második alak is kirobbant a vértócsából: egy
aranypáncélos férfi aranykarddal a kezében. Ő lett Khrüszaór,
az aranyharcos, és az anyjára üthetett, mert Perszeusz
rémülten hőkölt hátra, amikor meglátta.
Most nyilván az jár a fejetekben: Medusza miért pont egy
aranyharcossal meg egy szárnyas lóval fogant meg? És hogyan
bírták ki olyan sokáig Medusza testében?
Gőzöm sincs. Én csak elmesélem, mi volt. Ha mindenre
magyarázatot akartok kapni, rossz univerzumba születtetek.
Nem tudom, Khrüszaór nekiesett-e Perszeusznak, vagy
inkább köszönetet mondott neki, de még mielőtt ezek ketten
telefonszámot cserélhettek volna, Perszeusz háttal
nekiütközött az egyik márványszobornak. Az rádőlt a mögötte
lévő szoborra, az meg a mögötte lévőre… tudjátok, mint a
dominók. A kőhősök ripityára törtek, visszhangzott tőlük a
barlang.
– Hoppá! – kiáltott fel Perszeusz.
– Medusza! – sziszegte balról egy női hang. – Mi a baj?
– Betolakodó! – sziszegte jobbról a harmadik Gorgó. –
Gyilkos!
Perszeusz fején még ott volt a láthatatlanná tévő sisak, de a
csávó nem bízta magát a véletlenre. Berúgta a szárnyas
szandálját, és ezerrel kisüvített a barlangból.
A két Gorgó visítva repesztett utána.
Aranyszárnyaik cintányérokként csapkodtak a levegőben.
Egyre nagyobb lett a hangzavar, de Perszeusz nem mert
hátranézni. Még nagyobb sebességre kapcsolta a szandálját. A
kis galambszárnyak fájdalmasan égették a bokáját.
Kaparászást érzett a talpánál, és az a balsejtelme támadt, hogy
az egyik Gorgó kapkod utána a karmával.
Végső kétségbeesésében megpördült a tengelye körül, hogy a
napfény visszaverődjön a pajzsáról. Az elvakított Gorgók
felsikoltottak, és Perszeusz bemenekült a felhők közé.

♦♦♦

Néhány óra múlva már biztos volt benne, hogy sikeresen

lerázta a Gorgókat, de addig repült tovább, amíg a szandálja
füstölni nem kezdett. A légügyi előírások értelmében ilyenkor
le kell szállni, és el kell végeztetni a biztonsági ellenőrzést.
Perszeusz egy tengerből kiálló kopár sziklán pihent meg.
Minden irányból víz vette körül, de a lemenő nap utolsó
sugarai még ott pislákoltak a horizonton.
– Jó – mondta magában Perszeusz –, legalább tudom, merre
van nyugat. Ha arrafelé indulok el, előbb-utóbb hazaérek.
Tévedés. A csávónak kicsit elkalandozhatott a figyelme
menekülés közben. Vagy Apple Mapset használt, azért nem
volt képben. A következő földdarab, amit megpillantott a hold
fényénél, nem Szeriphosz szigete volt, hanem egy sokkal
nagyobb terület: vöröslő dombok és hosszan elnyúló
homoksivatag.
Perszeusz tanult kevéske földrajzot Athéné templomában.
Csupán egy helyet ismert, ami így nézett ki.
– Afrika? Most komolyan Afrikában vagyok?
Bizony ám! Perszeusz Afrika partjainál járt, azaz végig dél
felé haladt. Ekkor már olyan fáradt, éhes és szomjas volt, hogy
nem is idegesítette magát. Elhatározta, hogy keres egy várost,
útbaigazítást kér, aztán megpihen egy kicsit. Napkeltéig a part
mentén haladt, majd tornyokat vett észre a távolban.
– Hurrá! – örvendezett magában. – Ahol város van, ott
emberek is! Szeretem az embereket!
 Ahogy közelebb ért, fura dologra lett figyelmes. Emberek
ezrei gyülekeztek a kikötőben. Úgy bámulták a vizet, mintha
várnának valamire. A tömeg háta mögött selyemsátor
magasodott: a király és a királyné onnan követte az
eseményeket.
A kikötő bejáratánál magányos, csipkézett szélű sziklaoszlop
állt ki a tengerből. Tíz méterrel a víz fölött leláncolt fiatal lány
szorongott a keskeny kőpárkányon.
Ez nekem bűzlik, gondolta magában Perszeusz. Levette a
láthatatlanná tévő sapkáját, nehogy megijessze a lányt
(mintha az, hogy egy alak, aki a semmiből bukkant elő,
szárnyas cipővel a lábán száguld feléd, nem lenne elég ijesztő),
és leereszkedett hozzá. A lánynak szeme sem rebbent.
Mereven bámulta hősünket a gyönyörű fekete szemével. A
haja fekete volt, mint az ében, a bőre, mint a polírozott réz.
Egyszerű zöld ruhát viselt, ami fedetlenül hagyta szép ívű
karját és nyakát.
Perszeusz tanácstalanul lebegett mellette.
– Ööö. Ööö…
Egyetlen értelmes mondatot sem bírt kinyögni. Pedig
néhány pillanattal korábban még könnyedén megbirkózott
volna a feladattal.
– Jobban teszed, ha eltűnsz innen – szólalt meg a lány. – A
tengeri szörny mindjárt itt lesz, hogy megöljön.
– A tengeri szörny? – ocsúdott fel Perszeusz a kábulatból. –
Mi folyik itt? Miért láncoltak a sziklához?
– Mert a szüleim agyhalottak.
– Oké… kicsit bővebben?
– A nevem Androméda. Ennek a királyságnak, Etiópiának
vagyok a hercegnője.
– Úgy érted, a király és a királyné lánya vagy? – kérdezte
Perszeusz. – És a szüleid hagyták, hogy ideláncoljanak?
– Az ő ötletük volt! – forgatta a szemét bosszúsan
Androméda. – Hosszú történet. Anyám, Kassziopeia, szerelmes
saját magába. Úgy egy évvel ezelőtt azzal kezdett hencegni,
hogy még Poszeidón néreidái sem érhetnek a nyomába.
 – Ajaj!
Perszeusz még egy néreidát sem látott, de eleget hallott
róluk. Poszeidón tengeristennői voltak, a víz alatt éltek, és
állítólag mindenkit lenyűgöztek a szépségükkel. Perszeusz
azzal is tisztában volt, hogy az istenek gyűlölik, ha az emberek
a halhatatlanokhoz hasonlítgatják magukat.
– Igen – bólintott Androméda. – Poszeidón megharagudott,
és ránk küldte ezt a hülye tengeri szörnyet, ami azóta is
terrorban tartja a városunkat. Elsüllyeszti a hajókat,
felperzseli a kikötőt, felfalja a halászokat, még napozni sem
lehet tőle. Ez a kretén pap vagy kicsoda meg azt mondta
apámnak, Képheusz királynak, hogy csak úgy engesztelheti ki
Poszeidónt, ha élő áldozatként a sziklához láncol engem.
– Ekkora szemétséget! – jegyezte meg Perszeusz. – Te
semmiről sem tehetsz.
– Én is ezzel érveltem a városlakóknak. De nem fogták fel.
– Elég nyugodtan viseled a dolgot.
Androméda vállat vont, már amennyire a karját leszorító
lánc engedte.
– Szerinted mit csináljak? Különben is, még mindig jobb egy
tengeri szörny gyomrában végezni, mint a bunkó szüleimmel
élni. Azt hiszik, hogy sírva könyörgök majd az életemért, de én
nem adom meg nekik ezt az örömöt. Ha az a szörny ide meri
tolni a képét, úgy kiosztom, hogy leszakad a kis vízlepergető
füle. Már mindent elterveztem.
Perszeusz elgondolkodott.
– Fogadok, hogy éles a nyelved. De mi van, ha nem ez az
egyetlen megoldás? Mit szólnál hozzá, ha kiszabadítanálak és
magammal vinnélek?
– Jól hangzik – felelte Androméda. – De ez nem oldja meg a
tengeri szörny problémáját. A népem elég szemét módon bánt
velem, de nem akarom, hogy a tengeri szörny őket is megölje.
Amúgy meg, bárhova megyek, a szörny úgyis utánam jön.
– Nem – vágta rá Perszeusz. – Mert kinyírom.
Androméda rámeredt.
– Ne sértődj meg! Aranyos vagy. És biztosan bátor is. De ez a
tengeri szörny… Na, itt is van.
A szikla tövében felhabzott a víz. A tengeri szörny kidugta
tehergépkocsi méretű fejét. Pofáját zöldeskék pikkelyek
borították. A szájában borotvaéles fogak. Nyaka ívbe feszülve
bókolt a víz fölött, amíg sárga hüllőszeme egy vonalba nem
került Androméda tekintetével. A tengerszint alatt a hatalmas
test árnyéka legalább akkora lehetett, mint a Loch Ness-i
szörny, szteroidokkal felpumpálva.
A szörny nyálkát és tüzet okádott. Bálnát ehetett előételnek,
mert enyhén pöceszagú volt a lehelete.
A parton csoportosuló városiak fejhangon sikoltoztak.
Perszeusz nem tudta eldönteni, rémületükben vagy
izgalmukban.
Ám Perszeusznak (most, hogy legyőzte Meduszát) a szeme
sem rebbent a rémség láttán.
– Androméda – mondta –, csukd be a szemed!
– Oké.
– Hé, haver – kiáltott rá Perszeusz a szörnyre –,
megmutassam, mi van a zsákban?
A tengeri szörny félrebillentette hatalmas fejét. Érdekesnek
találta, hogy egy halandó ilyen higgadtan szól hozzá. És a
meglepetéseket is szerette.
Perszeusz lehunyta a szemét, és előhúzta Medusza fejét. A
szörny teste úgy recsegett-ropogott, mint egy jégpáncélba
burkolózó tó. Perszeusz háromig számolt. Visszatette a zsákba
Medusza fejét, és kinyitotta a szemét.
A szörnyeteg a világ legnagyobb homokszobrává változott.
Perszeusz szeme láttára omlott bele az óceánba.
– Ööö – szólalt meg Androméda –, most már kinyithatom a
szemem?
– Igen.
– Nagyon húzós?
– Egyáltalán nem.
Androméda hosszasan bámulta a hullámok tetején örvénylő
szörnyhamvakat.
– Hű! Ezt hogy csináltad?
 Perszeusz mindent elmesélt Medusza fejéről. Androméda a
srác övén lógó zsákra pillantott.
– Csúcs. Most pedig nézzük a láncokat…
Perszeusz kiszabadította a hercegnőt.
– Nincs kedved hozzám jönni, vagy valami?
– Szuper ötlet – válaszolta Androméda.
– Megölelsz?
– Még szép.
Perszeusz így ismerte meg az igaz szerelmet. Megölelték és
megcsókolták egymást. Aztán Perszeusz derékon ragadta
Andromédát, és felrepült vele a város fölé.
A pár a királyi sátor előtt landolt. Gondolom, sejtitek, hogy
körbeugrálták a görög harcost, aki az égből szállt alá, miután
porrá hamvasztott egy szörnyet. Androméda elmesélte, mi
történt, és egyben bejelentette, úgy döntött, hogy feleségül
megy a szép görög herceghez.
– Ha nincs kifogásotok ellene – tette hozzá Perszeusz.
Képheusz király jól megnézte magának Zeusz fiát, dagadó
izmait, szárnyas cipőjét, vérfoltos páncélját, borotvaéles
kardját.
– Nincs kifogásunk! – jelentette ki.
A királyné úgy nyeldekelt, mintha száraz pogácsa akadt
volna a torkán.
– Akkor jó! – felelte Perszeusz. – Szeretném, ha hálát
adnátok az isteneknek a győzelmemért, oké? És bocsánatot
kérnétek, amiért ilyen fafejűek voltatok. Építsetek három
szentélyt a sziklára, ahová a lányotokat láncoltátok! A bal
oldali Hermészé legyen. A jobb oldali Athénéé. A középső
pedig Zeuszé. Ha Poszeidón felkapná a vizet, mert megöltem a
tengeri szörnyet… nos, a szentélyek láttán magától is rájön,
hogy a város három isten oltalma alatt áll. Ettől majd
meghátrál, hacsak nem akar háborút. És ha már itt tartunk,
néhány tehenet is áldozzatok fel az isteneknek!
– Tehenet – visszhangozta a király.
– Igen. Három elég lesz. Most pedig kezdődhet a lakodalom!
A tömeg, ami egy perce még Androméda halálát éljenezte,
most az esküvő miatt ujjongott. A király és a királyné gyorsan
összehozott egy bulit a palotában, nagy lakomával,
hejehujával meg szalontánccal… vagy ki tudja, mit műveltek
ezek az őrült etiópok, amikor elengedték magukat.
Kassziopeia királyné végig a saját tükörképét bámulta
Perszeusz pajzsában. (Egyesek semmiből sem tanulnak.)
Sajnos nem mindenki örült a házasságnak. Andromédát egy
helybéli burzsujnak, bizonyos Phineusznak ígérték, persze
még jóval a tengeriszörny-mizéria előtt. Most, hogy elmúlt a
veszély, Phineusz rossz néven vette, hogy egy jöttment görög
elhappolta előle a jövendőbelijét, csak mert menő kardja volt,
és egy levágott fejet hordott a zsákjában.
A lakodalmon Phineusz maga köré gyűjtötte az ötven
legkeményebb haverját. Vedelték a bort, káromkodtak, és
elhatározták, szétütik ezt a senkiházi Perszeuszt.
Fegyvereikkel hadonászva, óbégatva rontottak be az
ebédlőbe.
– Add vissza a feleségemet, te söpredék! – hajította Phineusz
Perszeusz felé a dárdáját, de mivel részeg volt, a fegyver
jócskán Perszeusz feje fölött suhant el.
(Jegyezzétek meg, gyerekek! Ittasan ne dobálózzatok
dárdával!)
Perszeusz felállt az asztaltól.
– Ki ez a bohóc?
– Phineusz – dünnyögte Androméda.
– Phineusz? Milyen név ez? Valami rajzfilmből vette?
– Ő a helyi menő csávó – felelte Androméda. – Azt hiszi, a
tulajdona vagyok.
– Nem zavar, ha hirtelen és erőszakos halállal hal meg?
– Majd csak kibírom valahogy – válaszolta a hercegnő.
– Hallottad, Phineusz? – kérdezte vészjóslóan Perszeusz. –
Húzzatok innen, amíg szépen mondom!
– Tetű görög! – hőbörgött Phineusz. – Kapjuk el!
(Még egy jó tanács: A Kapjuk el! nem az a tipikus utolsó
mondat, amit az ember szívesen látna a sírkövén.)
Ötven etióp harcos esett neki Perszeusznak, aki azonnal
felpörgött.
Említettem már, hogy ő volt a legjobb harcos Szeriphoszon?
Nos, mint kiderült, nemcsak ott.
Az egyik fickót lefejezte. A másikat mellkason szúrta. Volt,
akinek a karját vagy a lábát nyisszantotta le, és úgy általában
komplett vérfürdővé változtatta a lagzit.
Phineusz nagy bátran a többiek mögé húzódott, és onnan
dobálta a dárdákat, amik mind célt tévesztettek. Perszeusz
végül elunta a dolgot.
Elkapta az egyik dárdát, és visszahajította a feladónak. Az
fel is nyársalta volna Phineuszt, ha az ürge az utolsó
pillanatban le nem bukik Athéné szobra mögé. A dárda
csörömpölve pattant vissza az istennő kőpajzsáról.
– Jaj, de aljas! – üvöltötte Perszeusz. – A kedvenc istennőm
mögé bújsz?
Ettől még jobban bepipult. Újabb öldöklésbe kezdett.
Végül sikerült sarokba szorítania Phineuszt és maroknyi
csapatát.
– Adjátok fel! – mondta. – Elegem van belőletek, nézzétek,
hogy összevéreztétek az esküvői ruhámat.
– Mi soha nem adjuk fel! – kiáltotta Phineusz.
A haverjai a kardjaikkal hadonásztak, igaz, már nem olyan
elszántan.
– Jó, hagyjuk – felelte Perszeusz. – Én szóltam. – Azzal
elkiáltotta magát, hogy az összes jelenlévő jól hallja, amit
mond. – Aki egy kicsit is szimpatizál velem, takarja el a
szemét! Előveszem Medusza fejét!
Az értelmesebbek eltakarták a szemüket.
– Jaj, ne már! – méltatlankodott Phineusz. – Kamuzik. Az a
tengeri szörny is csak valami trükk volt, amit ez a patkány
talált ki, hogy keménynek mutassa magát. Nem is Medusza
feje van a…
Perszeusz előhúzta Medusza fejét. Phineusz meg a spanjai
kővé váltak.
Perszeusz visszatette a fejet a zsákba, és a legközelebbi
függönybe törölte véres kardját. Majd a királyi párra, az
újdonsült apósára és anyósára nézett.
– Bocs a rumliért!– mondta.
– Semmi gond – cincogta a király.
A királyné nem válaszolt. Saját magát nézegette egy
serlegben.
– Androméda, velem jössz? – kérdezte Perszeusz.
– Persze. – A hercegnő búcsúzóul megvető pillantást vetett a
szüleire. – Tiszta szégyen ez a királyság.
Együtt repültek el a naplementében Szeriphosz felé, miután
alaposan lecsekkolták a legjobb útvonalat az Apple Mapsen.

♦♦♦

Az ókori görög és római történetírók ezután még hosszú

oldalakon keresztül taglalják Perszeusz kalandjait. A csávó
állítólag Olaszországban meg egy csomó szigeten is
megfordult még, de szerintem csak a turizmust akarták
fellendíteni ezekkel a legendákkal. Tudjátok: „Itt szállt meg
Perszeusz!” vagy „Fotózzák le a helyet, ahol Perszeusz megölte
a félelmetes máltai varacskos disznót!” Ezt én nem veszem be.
Az egyik történetben egészen odáig merészkednek, hogy
Perszeusz elrepült Afrika nyugati szélére, ahol Atlasz tartotta
az égboltot, és Medusza fejével kővé változtatta a titánt.
Állítólag így keletkezett az észak-afrikai Atlasz-hegység.
Ezt sem veszem be, mert 1) Medusza feje nem hatott a
halhatatlanokra, 2) Atlasz egy csomó későbbi történetben
szerepel, ahol nagyon is életben van, plusz 3) személyesen
találkoztam Atlasszal, és nem úgy nézett ki, mint egy szobor.
Jó, kicsit őskövület, de csak átvitt értelemben.
Perszeusz és Androméda végül visszatalált Szeriphosz
szigetére. Amikor megérkeztek, még a Gorgóknál is nagyobb
megrázkódtatásban volt részük.
Az egész város ünnepi díszben pompázott. A jelek szerint
nagyszabású menyegző volt készülőben, és Perszeuszt rögtön
balsejtelem fogta el, hogy nem a király régi barátnője, az a
hogyishívják a boldog ara.
 Perszeusz és Androméda zuhanórepülésben közelítette meg
a kastélyt. Egy nyitott ablakon keresztül egyenesen a
trónterembe süvítettek, ahol már ott tolongott a násznép.
Polüdektész király fehér-arany öltözékben állt az
emelvényen, és széles mosollyal nézte, amint két tagbaszakadt
testőr Perszeusz anyját, Danaét rángatja a trón felé. A nő vadul
sikoltozott és kapálózott, de senki sem sietett a segítségére, a
király testvérét, a Diktüsz nevű halászt kivéve, aki annak
idején kimentette a tengerből Danaét és Perszeuszt. Perszeusz
nézte, amint a halász megpróbálja lebirkózni az egyik őrt, de
az pofon vágta és ezzel padlóra küldte az öregembert.
– ÁLLJ! – üvöltötte el magát Perszeusz.
Andromédával együtt a terem közepére repült. A tömeg
felhördült, és riadtan hőkölt hátra.
Polüdektész falfehér lett.
Nem akarta elhinni, hogy Perszeusz élve megúszta a
kalandot. Ez a kölyök nem várhatott volna még öt percet? A
király Perszeusz új kardját és az övén lógó véres bőrzsákot is
gyanakvóan méregette. De mivel nem volt egyedül, igyekezett
jó képet vágni a dologhoz.
– Na, nézd csak, ki van itt! – mondta gúnyosan. – A hálátlan
lelenc, aki nemrég még fűt-fát ígért nekem! Minek jöttél vissza,
te taknyos? Hogy elmeséld, hogyan vallottál kudarcot?
– Á, dehogy, megtaláltam Meduszát – válaszolta Perszeusz
teljes lelki nyugalommal. – Elhoztam a fejét, ahogy
megígértem – emelte fel a bőrzsákot. – De mi folyik itt?
– Nem látod? – felelte a király. – Anyád végre beleegyezett,
hogy hozzám jöjjön feleségül!
– Nem, nem! – visította Danaé.
Az egyik őr befogta a száját. Néhányan (ugyanazok, akik
annak idején kigúnyolták Perszeuszt, amikor az fogadalmat
tett) idegesen nevetgéltek.
Androméda Perszeusz markába csúsztatta a kezét.
– Eltakarjam a szemem, édes? Mert ez a király megérett a
halálra.
– Beleegyezett? – kérdezte Perszeusz. – Polüdektész, az
anyám soha nem lesz a tiéd. Nem vagy méltó hozzá, ahogy a
királyi címre sem. Mondj le a trónról, és vonulj száműzetésbe!
Különben…
– Nevetséges! – kacagott fel a király. – Őrség, megölni!
Egy tucat testőr szegezte előre a lándzsáját, hogy gyűrűt
vonjon Perszeusz és Androméda köré.
– Vissza! – förmedt rájuk Perszeusz. – Különben kővé váltok.
– Ja, persze! – harsogta a király. – Nyomás, fiúk!
Ami megint csak nem a legszerencsésebb sírfelirat.
– Aki velem van – kiáltotta Perszeusz –, csukja be a szemét!
Androméda, Danaé és Diktüsz becsukták a szemüket,
miközben Perszeusz előhúzta a Gorgó levágott fejét.
Recsegés-ropogás hallatszott a teremben. Aztán csend lett.
Perszeusz eltette Medusza fejét. Kinyitotta a szemét. Az
egész tömeg (a barátait kivéve) kővé vált, amiből már sejteni
lehetett, hogy a márványszobrok ára erőteljes zuhanásba kezd
Szeriphosz szigetén.
Polüdektész a trónján ült, a torkára fagyott a sikoly. Az őrök
úgy festettek, mint a túlméretezett sakkfigurák. A suttyó
nemesek, akik annyiszor kinevették Perszeuszt, soha többé
nem nevethettek.
– Ez elképesztő! – Androméda megcsókolta a férjét. – Szép
munka.
Perszeusz az anyjához lépett. Szorosan átölelte. Aztán
felsegítette az öreg Diktüszt.
– Köszönöm, barátom – mondta a halásznak. – Te mindig
kegyes voltál hozzánk. Jó ember vagy. Most, hogy a bátyád
meghalt, téged teszlek meg Szeriphosz királyának. Ellenvetés?
– bődült el.
A kővé dermedt nemesek mélyen hallgattak.
– Én… – hebegte a halász. – Illetve, köszönöm, azt hiszem. De
mi lesz veled, Perszeusz? Miért nem te veszed át a trónt?
Perszeusz elmosolyodott.
– Az én otthonom nem Szeriphosz. Én Argoszban születtem.
Ott leszek király.
Az anyját Szeriphoszban hagyta, mert Danaé nem akart
visszatérni régi otthonába. (Nem csodálom.) Megígérte, hogy
amikor csak lehet, sms-eznek és skype-olnak, mert alapjában
véve rendes gyerek volt. Aztán Andromédával együtt elrepült
a szárazföld belseje felé.
Mint később kiderült, Perszeusz nagyapja (emlékeztek még
az öreg Akriszioszra, a bronzcellára meg a sok balhéra?) már
jó előre értesült unokája terveiről. Fogalmam sincs, hogyan.
Talán egy prófécia vagy egy rossz álom segítségével. Mire
Perszeusz megérkezett Argoszba, Akrisziosz már elhagyta a
várost.
Senki sem reklamált, hogy Perszeusz és Androméda lett
Argosz királya és királynéja. Boldogan éltek, és egy rakás
gyerekük született. Perszeusz visszaadta Hermésznek a
varázseszközöket (mert nem akart kapzsinak tűnni), Medusza
fejét pedig Athéné istennőnek ajándékozta, akinek annyira
megtetszett a trófea, hogy a pajzsa, az Égisz közepére
erősítette, hogy harc közben legyen mivel ijesztgetni az
ellenséget.
Talán még emlékeztek a jóslatra, amit a sztori elején
meséltem nektek. Nem úgy volt, hogy Perszeusz megöli a saját
nagyapját?
Erre is sor került, csak később. És merő véletlenségből.
Perszeusz, évekkel azután, hogy királlyá koronázták,
atlétikai versenyen vett részt a szomszéd királyságban. Egy
csomó nemes benevezett a játékba, hogy menőzhessen és
értékes díjakat nyerhessen. Perszeusz diszkoszvetésben indult.
Az öreg király, Akrisziosz is ott volt a helyszínen. Egy
darabig koldusnak álcázva bujkált, de most az első sorból
nézte a versenyt, mert eszébe jutottak a régi szép idők, amikor
még király volt, és nem élt állandó félelemben.
Perszeusz következett. Ha még nem láttatok diszkoszt,
képzeljetek el egy háromkilós fémfrizbit! Olyan messzire kell
eldobni, amennyire csak bírod, hogy mindenki lássa, milyen
erős vagy.
Akrisziosz csecsemőkora óta nem találkozott az unokájával.
Csak akkor figyelt fel az atlétára, amikor megszólalt a
hangosbemondó:
– Nagy tapsot az argoszi Perszeusznak!
Az öreg hatalmas szemeket meresztett.
– Ó, a csudába! – motyogta. Bár lehet, hogy nyersebben
fogalmazott.
Mielőtt felszívódhatott volna, Perszeusz már elhajította a
diszkoszt. Egy hirtelen széllökés felkapta a korongot, és
egyenesen Akrisziosz fejéhez vágta, aki azonnal szörnyethalt.
– Au! – jajdult fel a tömeg.
Perszeuszt szörnyen bántotta, hogy megölt egy idős embert.
De miután az ógörög CSI Akriszioszként azonosította a
holttestet és megállapította, hogy baleset történt, Perszeusz
úgy döntött, minden az istenek akaratából történt. Hazament
Argoszba, és újabb gyerekeket nemzett Andromédának.
A család akkorára nőtt, hogy fél Görögország Perszeusz
leszármazottjának tartotta magát. Állítólag Perszeusz egyik
fia, Perszész lett az első perzsa király. Az egyik lányt pedig úgy
hívták, hogy Gorgophoné. Most őszintén, miért? Ez nem azt
jelenti, hogy Gorgóhangú? Csak nem a királyi forródrótról
nevezték el a csajt? Gyorsan, Perszeusz király, a Gorgófonon
keresnek!
Perszeusz leghíresebb leszármazottja egy Herkules nevű
pali volt.
De róla majd később.
Most hagyjuk, hogy Perszeusz kiélvezze a helyzetet, és
felhőtlenül örülhessen a sok házastársi ölelésnek meg
félistenbabának.
Mert be akarom bizonyítani nektek, hogy nem Androméda
anyja, Kassziopeia volt a világtörténelem legelvetemültebb
anyósa. Ez a megtisztelő cím a szerelem istennőjét, Aphroditét
illeti. Ő aztán úgy megkeserítette egy Pszükhé nevű lány
életét… Ha nem fordul fel a gyomrotok a sárkányviadaltól, a
véget nem érő kínzásoktól, Hádész birodalmától és a gyilkos
juhoktól, olvassatok tovább!
Nem lesz piskóta.
 PSZÜKHÉ LENYÚL EGY DOBOZ
SZÉPSÉGBALZSAMOT

Szépnek születni hatalmas szívás.

Nem, most komolyan. Gondoljatok bele!
Pszükhének boldog gyerekkora lehetett. A szülei egy görög
város fölött uralkodtak. Két nővére volt, vagyis senki sem
nyaggatta a bizonyítvánnyal meg a férjhez menéssel. Minden
feltétel adott volt, hogy szépen hátradőljön, élvezze a
babusgatást, és úgy élje az életét, ahogyan neki tetszik.
De Pszükhé sajnos szépnek született.
És most nem a hétköznapi, emberi léptékű szépségről
beszélek. Pszükhé nővérei is gyönyörűek voltak, de hétköznapi
értelemben. Ha Pszükhé is csak annyira vonzó, mint ők, a feje
se fájt volna. De alighogy serdülni kezdett, az „Ez a kislány
imádni való!”-t felváltotta az „Istenek az égben! TYŰHA! DE
DÖGÖS!”
Valahányszor kinézett az utcára, férfiak százai tolongtak az
ablaka alatt, füttyögtek, tapsoltak és virágokkal hajigálták (ami
elég fájdalmas volt, amikor egy csokor véletlenül arcon
találta). Ha a városban volt dolga, négy testőr kísérte, hogy
féken tartsa a hódolókat.
A csaj ennek ellenére nem lett beképzelt. Nem tartotta
különbnek magát másoknál. Nem sütkérezett a
reflektorfényben. Sőt, jobban örült volna, ha átlagos külsővel
születik, de senkinek sem önthette ki a lelkét.
– Jaj, te szegény! – mondogatták a barátnői, miközben
sárgultak az irigységtől. – Túlságosan szép vagy? Micsoda
teher!
Ahogy Pszükhé idősebb lett, egyre nehezebben barátkozott.
Az iskolatársai kegyetlenül bántak vele. Kiközösítették, és
mindenféle pletykákat terjesztettek róla, mert az emberek
már csak ilyenek, amikor veszélyben érzik magukat. De ezt ti
is tudjátok, ha jártatok iskolába.
Pszükhé két nővére volt a legelvetemültebb. Szemtől
szemben jó fejnek tettették magukat, de közben aljas módon
kidumálták a húgukat a háta mögött, és mindenkit erre
biztattak.
Jó-jó, gondolhatjátok most magatokban, de egy ilyen
bombázó nyilván bárkit megkaphatott, akit csak kinézett
magának, nem?
Hát nem.
Pszükhé olyan gyönyörű volt (olyan elképesztően észbontó),
hogy egyetlen srác sem merte randira hívni. Csodálták őt.
Virágokat szórtak a lába elé. Sóhajtozva bámulták, és a
tanulószobán portrét rajzoltak róla, de úgy szerették, ahogy
más a kedvenc dalát, egy fantasztikus filmet vagy a legjobb
képet a DeviantArton. Nem e világi jelenség volt –
tökéletességéből fakadóan elérhetetlen, és elérhetetlenségéből
fakadóan tökéletes.
Pszükhé szülei izgatottan várták, mikor futnak be a
házassági ajánlatok. De semmi sem történt. Pszükhé nővérei,
akik átlagos, halandó szépségek voltak, gazdag férjet fogtak
maguknak a környékbeli városok királyai közül, Pszükhé
azonban egyedül kuksolt a szülei palotájában, még barátnője
vagy udvarlója sem volt.
Ettől búskomor lett, a tömeg azonban továbbra is
istennőként imádta.
Amikor tizenhét éves lett, a városlakók életnagyságú
márványszobrot faragtattak róla, amit a főtéren állítottak fel.
Az emberek azt pusmogták, hogy Pszükhé nem is ember,
hanem istennő, aki az Olimposzról szállt alá, második, javított
kiadású Aphroditéként. Még a környező királyságokból is
tódultak a látogatók, hogy csak egy pillantást vethessenek rá.
Pszükhé szülővárosában fellendült a turizmus. A
vállalkozások reklámpólókat készítettek. Idegenvezetést
kínáltak. Egész kozmetikai termékcsaládot hoztak létre, azzal
kecsegtetve a vásárlókat, hogy bárki nézhet ki úgy, mint
Pszükhé!
Pszükhének nem szállt a fejébe a dicsőség. Jámbor volt és
okos (mely adottságai persze senkinek sem tűntek fel, hiszen
annyira szép volt). Buzgón imádkozott, és rendszeresen
áldozott a templomokban, mert nem akarta, hogy az istenek
megharagudjanak rá.
– Nem vagyok istennő! – hajtogatta. – Álljatok már le!
– Aha – dünnyögték az emberek, amint hátat fordított nekik.
– Ebből látszik, hogy istennő.
Pszükhé népszerűsége töretlenül ívelt felfelé. Hamarosan
emberek tömegei érkeztek a Földközi-tenger vidékéről, hogy
Aphrodité templomai helyett Pszükhéhez zarándokoljanak.
Képzelhetitek, mit szólt ehhez Aphrodité.
Egy nap az istennő lepillantott a földre a saját, külön
bejáratú olimposzi szépségszalonjából. Arra számított, hogy
rajongók egész hordái tolonganak a szent szigetén, Küthérán
emelt templomában. A templom azonban kongott az
ürességtől. A padlón vastagon állt a por. Az oltár üres volt.
Még a papok is felszívódtak. Az ajtóra ragasztott papírlapon ez
állt: A PSZÜKHÉ RAJONGÓI KLUBBA MENTEM. MAJD JÖVÖK.
– Hát ez meg mi? – pattant fel a székből Aphrodité, és
közben majdnem tönkretette a manikűrjét. – Hová lettek az
emberek? Miért nem engem imádnak? Ki ez a Pszükhé?
A szolgái mélyen hallgattak, mert nem akartak balhét, az
istennő azonban magától is rájött, mi a helyzet. Alig pár
percnyi koncentrált figyelem és hashtagkeresés kellett hozzá,
hogy mindent kiderítsen az uborkafán felkapaszkodott
Pszükhéről.
– Hádészra, ne! – dühöngött Aphrodité. – Én vagyok a
legfontosabb és legszebb istennő az univerzumban, erre egy
halandó lány háttérbe szorít? Erosz, hozzám!
Egyes legendák szerint Erosz még Aphroditénél is idősebb
volt. Más források szerint ő volt Aphrodité fia. Nem tudom,
melyik verzió felel meg a valóságnak, de ebben a sztoriban
Aphrodité egyértelműen a fiaként bánik Erosszal. Lehet, hogy
így volt, de az is lehet, hogy Aphrodité csak beképzelte
magának a dolgot, Erosz pedig nem mert ellentmondani neki.
Mindegy, a lényeg az, hogy a csávó a romantikus szerelem
istene volt, vagyis Aphrodité férfi megfelelője. Ma már inkább
a római nevén, Cupidóként emlegetik.
Szóval, ő az a pufók Valentin-napi óriáscsecsemő aprócska
szárnyakkal, fitos orral és aranyos kis nyilakkal? Hát, nem
egészen.
Erosz ördögien jóképű volt. Az összes nő az ő fényképét
akarta kitenni a kezdőképernyőjére. Bővebben? Részletekkel
sajnos nem szolgálhatok. Aphroditéhez hasonlóan Erosz is
mindig úgy jelent meg előtted, ahogy szeretted volna. Tehát,
hölgyeim, képzeljétek magatok elé a tökéletes pasit… és
megkapjátok Eroszt.
A csávó szűk farmerben és divatosan szakadt pólóban,
mesterien felborzolt hajjal slattyogott be anyja
fogadótermébe, a szeme csibészesen csillogott, és az I’m Too
Sexy szólt a háttérben. (Jó, ezt csak kitaláltam. Nem voltam
ott.)
– Na, mizu? – kérdezte.
– Mizu? – rikácsolta Aphrodité. – Ismerős neked az a név,
hogy Pszükhé? Egyáltalán tudod, mi folyik odalent?
– Ööö… – dörzsölte meg Erosz szép ívű állát. – Pszükhé?
Nem. Nem ugrik be.
Aphrodité elmesélte, hogy Pszükhé elorozta az összes hívét,
és a pletykalapok címlapjait is meghódította.
Erosz zavartan állt egyik lábáról a másikra. Nem bírta, ha
Aphrodité hisztizett. Az istennő ilyenkor cuki rózsaszínű
robbanások kíséretében tört-zúzott.
– És én most mit csináljak?
Aphrodité gyilkos pillantást vetett rá.
– Mit csinálj, mit csinálj! Végezd a munkád! A halandók a te
nyilaidtól lesznek szerelmesek, vagy tévedek? Keresd meg ezt
a lányt, és fűts be neki! Érd el, hogy a világ legundorítóbb
férgébe legyen szerelmes. Mondjuk, egy öreg, szakadt
koldusba. Vagy egy tömeggyilkosba, mit bánom én. Lepj meg!
Légy jó fiú! Pszükhé bánja meg, hogy szépnek született!
Pszükhé természetesen már rég túl volt ezen, de Aphrodité
ezt nem tudhatta. Nem is fért volna a halhatatlan agyába.
Erosz megrebegtette fehér szárnyait. (Ja, igen. Hatalmas
szárnyai voltak. Nem említettem?)
– Rajta vagyok… ööö… anya. Ne aggódj!
Erosz kiröppent Aphrodité szépségszalonjából. Fejest ugrott
a halandó világba, alig várta, hogy teljesítse a küldetését.
Kíváncsi volt, ki ez a lány, és mi ez a nagy felhajtás körülötte.
Imádta, ha két egymástól teljesen különböző partnert hozhat
össze. Talán egy használtszekér-kereskedővel boronálja össze
a csajt, vagy valami vén trottyal, aki fertőző bőrbetegségben
szenved. Az nagy poén lenne.
– Hehe – röhögött magában Erosz. – Pszükhé azt kívánja
majd, bár sose találkoztunk volna!
Az élet végül őt igazolta, de nem úgy, ahogy eredetileg
elképzelte.

♦♦♦

Eközben a palotában Pszükhé az élete fölött kesergett.

A nővérei férjhez mentek, és elköltöztek. Barátai nem
voltak. Csak a szülei meg egy csomó testőr vették körül. Szinte
egész nap a besötétített szobában feküdt, és elkeseredetten
zokogott a paplan alatt. A szülei persze nagyon aggódtak
miatta. Egyben remélték, hogy a lányuk előnyös házasságot
köt majd, ami olyan kedvezményekkel jár, mint a katonai
szövetség vagy a pozitív médiavisszhang. Nem értették, hogy
egy ilyen híres szépségnek, az Új Aphroditének, mi oka lehet a
szomorúságra.
A király be is ment hozzá.
– Drágám, mi a baj? Hogyan segítsek?
– Hagyj meghalni – szipogta Pszükhé.
– Mit szólnál inkább egy forró kakaóhoz? Vagy egy új
mackóhoz?
 – Apa, tizenhét éves vagyok!
– Megmondom, mi lesz. Elmegyek a delphoi jósdába.
Apollón biztosan segít rajtunk!
Említettem már, hogy a delphoi jósda általában mindenkire
csak bajt hozott?
A király ennek ellenére odament. Megkérdezte az
Orákulumtól, hogyan adhatná férjhez a lányát.
Az Orákulum mélyen beszívta a vulkáni gőzöket, és mély
férfihangon (Apollón hangján) szólalt meg:
– Ne reménykedj, király! – süvöltötte, ami nem valami
biztató kezdet. – A lányod férje nem halandó ember lesz.
Hanem egy szörnyeteg, egy barbár, vérszomjas vadállat, akitől
még az istenek is rettegnek! A lányodnak az esküvője lesz a
temetése. Vidd fel a királyságod legmagasabb hegycsúcsára!
Ott teljesedik be a végzete!
A VÉGZETE! A VÉGZETE! A VÉGZETE! – visszhangozta a
barlang.
Az Orákulum visszanyerte eredeti hangját.
– Köszönjük az adományt! További szép napot!
Miután a király hazatért, egyenesen a lányához sietett.
– Édesem… van egy jó hírem meg egy rossz. A jó hír az, hogy
neked is lesz férjed.
Amikor Pszükhé meghallotta a próféciát, teljes némaságba
burkolózott, ami még a sírásnál is nyugtalanítóbb volt. A csaj
beletörődött a sorsába. Hiszen úgyis meg akart halni. Úgy
látszik, gondolta magában, az imái meghallgatásra leltek. Egy
szörnyeteg fogja feleségül venni, ami a széttépi és a
kiegyensúlyozott táplálkozás jegyében megeszi reggelire
finomabb megfogalmazása.
A szülei sírva fakadtak, de Pszükhé megfogta a kezüket.
– Ne búsuljatok! Így jár az a halandó, aki magára haragítja
az isteneket. Már idejekorán véget kellett volna vetnem ennek
az „Új Aphrodité”-cirkusznak. Tudtam, hogy baj lesz belőle.
Nem vagyok istennő. Csak egy hétköznapi lány! Ha a
halálommal jóvá tudom tenni a történteket, és megkímélem a
várost az istenek bosszújától, állok elébe. Végre hasznomat
veszitek.
A szülei szörnyen érezték magukat. Apollónnak azonban
konkrét elvárásai voltak velük szemben, amiket nem
hagyhattak figyelmen kívül, ha nem akarták, hogy az isten
tüzes nyílzáport zúdítson a nyakukba.
A hír hallatán az egész város gyászruhát öltött. Az éteri
szépségű hercegnőt, a szerelem újjászületett istennőjét egy
szörnynek áldozzák a királyság legmagasabb hegycsúcsán. A
helyi Pszükhé™ kozmetikai ipar nem sok jóra számíthatott.
A szülei fekete selyemből varrt gyászruhába öltöztették
Pszükhét. Fekete menyasszonyi fátyollal takarták el az arcát,
és fekete virágcsokrot nyomtak a kezébe. Kikísérték a város
határába, ahol egy százötven méteres sziklaorom tört fel az
égbe. Több évszázada keskeny lépcsősort faragtak a szikla
oldalába, hogy aztán őrtoronyként használhassák. Pszükhé
ezen a lépcsőn mászott fel a kőtömb tetejére.
Jöjjön, aminek jönnie kell, gondolta magában, amikor
lenézett a sziklás talajra. Remélem, átlagos külsejű emberként
születek újjá. Vagy csúnya leszek. Az kész felüdülés lenne.
Nem érzett félelmet, ami meglepte. Hosszú évek óta először
mélységes nyugalom fogta el. Várta, mikor csap le rá a
szörnyeteg, hogy kettéharapja. Amikor látta, hogy erre nem
kerül sor, úgy döntött, a saját kezébe veszi a dolgot.
Elrugaszkodott.
Szülei, akik a sziklaorom mögötti magaslatról figyelték az
eseményeket, csupán annyit láttak, hogy Pszükhé lezuhan a
szakadékba. A holtteste eltűnt, de ez még nem jelent semmit.
Aznap erős szél fújt, és a királyi pár idegességében nem
indította el a keresőcsapatokat. Különben is, ha Pszükhé nem
halt meg, akkor csakis a jóslatban említett szörny vihette el,
amibe még belegondolni is rettenetes. A király és a királyné
megtört szívvel tért haza, és meg voltak győződve róla, hogy
soha többé nem látják viszont szeretett lányukat, városuk
legfőbb turisztikai vonzerejét.
Itt a vége.
 ♦♦♦

Vagy mégsem?
Pszükhé hosszú távon sokkal kevesebbet szenvedett volna,
ha ott helyben szörnyethal, de nem volt ekkora szerencséje.
Amint lezuhant a szikláról, feltámadt a szél. Már csak tíz
méter volt hátra, amikor egy fuvallat megtörte az esését, és a
hátára kapta.
– Helló – mondta egy testetlen hang. – Zephürosz vagyok, a
nyugati szél istene. Hogy érzed magad?
– Ööö… pocsékul? – felelte bátortalanul Pszükhé.
– Zsír – mondta Zephürosz. – Akkor most szépen elrepülünk
a gazdám palotájába. Az időjárás kedvező. Csupán az
emelkedés során számíthatunk enyhe turbulenciára.
– A gazdád palotájába?
– Kérlek, kapcsold be a biztonsági övet, és ne akadályozd a
füstérzékelők működését a mosdóban!
– Te milyen nyelven beszélsz? – értetlenkedett Pszükhé. – És
mit akarsz azzal, hogy… AHHH!
A nyugati szél ezerötszáz kilométeres óránkénti sebességgel
rántotta magával. Pszükhé gyomra fekete virágszirmok
kíséretében lobogott a nyomukban.
Egy virágokkal telehintett füves völgyben értek földet.
Lepkék táncoltak a napsütésben. A távolban egy palota
magasodott, Pszükhé még életében nem látott ilyen szépet.
– Köszönöm, hogy velem utaztál – mondta Zephürosz. –
Köztudott, hogy rengeteg közvetlen széljárat közül
választhatsz, ezért is különösen megtisztelő a bizalmad. Most
pedig siess! Már vár téged.
– De ki…?
Síri csend lett. Pszükhé rájött, hogy a szélisten elment.
Idegesen baktatott a szélesen elterülő fehér villa felé. Kertek
és gyümölcsösök vették körül az épületet. Kristálytiszta vizű
patak kanyargott a virágágyak között. Az árnyas lugasokban
dúsan virágzott a lonc.
Pszükhé áthaladt a főbejáraton, majd a szalonba jutott, ahol
szemügyre vette a kazettás cédrus- és elefántcsont
mennyezetet, a geometrikus ezüstmintával vésett falakat és a
drágakövekkel kirakott mozaikpadlót. A kényelmes fehér
díványokkal szemben alacsony asztalka állt, rajta zamatos
gyümölcsökkel megrakott tálak, friss, ropogós kenyér és
jéghideg limonádéval teli kancsók.
És ez még csak a legelső szoba volt.
Pszükhé ámulva bóklászott a palotában. Átriumok,
rózsakert és csillogó szökőkutak, a legfinomabb ágyneművel
és puha párnákkal lakályossá varázsolt hálószobák,
irattekercsekkel teli könyvtárak, fedett medence vízi
csúszdával, ínyencbüfé, tekepálya, házi mozi hátradönthető
kárpitozott ülésekkel és popcorngéppel. Itt aztán minden
együtt volt. Ehhez képest Pszükhéék királyi palotája lelakott
konténerszállóra hasonlított.
Pszükhé találomra kinyitott egy szekrényt. Egy halom
aranyrúd csillogott benne. Kinyitott egy másik szekrényt.
GYÉMÁNTOK, SMARAGDOK, RUBINOK,
CSOKORNYAKKENDŐK, FEZEK, ZAFÍROK volt olvasható a
gondosan felcímkézett Tupperware edényeken. Ennyi kincs
mellett a palota bármelyik seprűs kamrájában ott lapulhatott
egy magánsziget és az azt védelmező saját hadsereg
megvásárlásához szükséges összeg.
– Ki lakhat itt? – motyogta félhangosan Pszükhé. – Kié ez a
sok cucc?
– A tiéd, asszonyom – szólalt meg mellette egy női hang.
Pszükhé ijedtében levert egy nagy vázát, amiből, miután
összetört, csiszolt gyémántok szóródtak szét a padlón.
– Ki van itt?
– Sajnálom, hogy megijesztettelek, asszonyom – mondta a
láthatatlan nő. – A szolgálód vagyok. Csak azért szólaltam meg,
mert feltettél egy kérdést. Ez a te palotád. Itt minden a tiéd.
– De… de én…
– Ne aggódj a rendetlenség miatt, asszonyom! – mondta a
szolgáló. Egy szélroham felkapta a gyémántokat meg a törött
cserepeket, és elfújta őket. – Bármi legyen az óhajod, mi
teljesítjük – magyarázta a szolgáló. – Készítettem neked jó
meleg fürdőt. Ha megéheznél, a svédasztal egész nap a
rendelkezésedre áll. Ha zenét hallgatnál, csak egy szavadba
kerül. A láthatatlan zenészek jól ismerik a kedvenc dalaidat.
Miután besötétedett, megmutatom a hálószobádat, és a férjed
is megérkezik.
Pszükhé torka olyan száraz lett, mint a Szahara.
– A férjem?
– Igen, asszonyom.
– Ki a férjem?
– Ennek a háznak az ura.
– De ki az úr ebben a házban?
– A férjed, természetesen.
Pszükhé bosszús sóhajt hallatott.
– Téged aztán nem lehet zavarba hozni, ugye?
– Nem, asszonyom. Azért vagyok itt, hogy a szolgálatodra
legyek.
Pszükhé arra gondolt, jól jönne most egy forró fürdő, hogy
lecsillapodjon.
Miután kiáztatta magát a kádban (egy tucat illatosított
fürdőolaj közül választhatott, és úszógyertyák is jártak a
hidromasszázsfunkció meg az andalító zene mellé), a
láthatatlan szolgáló a valaha látott legszebb, legkényelmesebb
ruhát adta rá. Élete legízletesebb vacsoráját költötte el,
miközben láthatatlan zenészek eljátszották a tíz legkedvesebb
számát, és a nap lassan lebukott a virágzó almafák mögé.
De a furcsa feszülés, amit gyomortájékon érzett, csak nem
akart megszűnni.
A férje sötétedés után érkezik.
Az Orákulum előre figyelmeztette a szüleit: a lányuk egy
szörnyeteg, egy vérszomjas fenevad felesége lesz, akitől még
az istenek is félnek. De egy szörnynek hogyan lehet ilyen szép
palotája? És ha az arája halálát akarná, miért nem ölte meg
rögtön?
(Tudom, ez az egész kezd olyan lenni, mint a Szépség és a
szörnyeteg – a titokzatos rém menő palotában lakik a fura
szolgáival –, ami nem véletlen. A Szépség és a szörnyeteg egy
az egyben Pszükhé sztoriján alapul. De még véletlenül se
számítsatok éneklő teáskannákra, mert ez nem az a mese.)
Végül leszállt az éj. Pszükhé dönthetett volna úgy, hogy nem
bújik ágyba. Megpróbálhatott volna elmenekülni, de arra
gondolt, ezzel csak ideig-óráig kerülhetné el a sorsát. A hosszas
bolyongás és aggodalmaskodás után szinte megkönnyebbült,
amikor besötétedett. És mi tagadás, kicsit kíváncsi is volt. Még
pasija sem volt soha, nemhogy férje. Mi van, ha… mi van, ha
nem is jár olyan rosszul?
A láthatatlan szolgák a hálószobába vezették Pszükhét, és
ráadtak egy jó meleg „Én kicsi Pegazusom” pizsamát, ami
leginkább egy rugdalózóra hasonlított. Pszükhé elnyúlt a
hatalmas ágyon, és olyan érzése támadt, mintha egy szellő
hátán lebegne. (Zephürosznak hála, volt viszonyítási alapja.)
Lágy fuvallat suhant végig a szobán, és eloltotta a gyertyákat
meg a lámpákat. Koromsötét lett, és megnyikordult az ajtó.
Meztelen talpak osontak keresztül a márványpadlón. Súlyos
test nehezedett a matrac szélére.
– Szia! – mondta egy férfihang. Egyáltalán nem volt szörnyű.
Inkább olyan rádióbemondós. Lágy és ironikus, mintha a
tulajdonosa kissé nevetségesnek érezné a jelenetet. – Bocs a
körítésért! De csak így tudtam elintézni, hogy
találkozhassunk… féltem, hogy lefülelnek.
Pszükhé nehezen jutott szóhoz, mert a szíve felcsúszott a
légcsövébe.
– Ki… ki vagy te?
A férfi felnevetett.
– Azt nem árulhatom el. Nem is szabadna itt lennem. És
igazság szerint el sem vehetnélek téged. Szóval, hívj csak
férjemnek… már ha egyáltalán feleségül jössz hozzám.
– Van más választásom?
– Nézd… szerelmes vagyok beléd. Tudom, hogy őrültség,
hiszen csak most találkoztunk, de már régóta figyellek téged.
Ne félj, nem vagyok dilinyós! Bocs – sóhajtott fel a fickó. – Ez
elég gyenge kezdés.
 Pszükhé menthetetlenül összezavarodott. Megszokta, hogy
mindenki őt bámulja. Egész életében ettől szenvedett.
– Azért szeretsz, mert szép vagyok?
– Nem – válaszolta a férfi. – Vagyis igen. Gyönyörű vagy, nem
vitás. De én azt szeretem benned, hogy olyan méltóságteljes
vagy. Nem szálltál el magadtól. Nemet mondtál az
embereknek. Töretlenül hittél az istenekben. Fegyelmezetten
viselted a bánatot és a magányt.
Pszükhé a könnyeivel küszködött. Még soha senki sem
beszélt vele ilyen kedvesen. Örült, hogy teljes sötétség veszi
körül, ahol nem számítanak a külsőségek.
A férfi megsimogatta az ujjait. Pszükhé meglepődve
tapasztalta, hogy az idegen keze meleg, erős és nagyon is
emberi.
– A külsőmet sem fedhetem fel előtted – magyarázta
szomorúan a férfi. – Ha megtudnád, ki vagyok, fuccs a
házasságunknak. Csak szenvedést okoznék neked. Mindent
tönkretennék.
– Miért?
– Én… sajnálom. Bíznod kell bennem! Jó férjed leszek,
ígérem. Minden kívánságodat teljesítem. De az alapszabályt
nem szeghetjük meg: csak itt találkozhatunk, az éj leple alatt, a
sötétben. Én minden hajnalban eltűnök. Soha nem tudhatod
meg a valódi nevem. Soha nem nézhetsz rám. Meg se próbáld!
Pszükhé pulzusa szaporán lüktetett, amikor a férfi megfogta
a kezét.
– És ha véletlenül meglátlak? Ha telihold van, vagy valami
ilyesmi…
– Ne aggódj – nyugtatta meg az idegen. – A sötétség csak
extra óvintézkedés, amúgy is láthatatlan vagyok. Egyedül
alvás közben pillanthatsz meg. Álmomban nem tudom
láthatatlanná tenni magam. De ha nem csinálsz butaságot,
nem kelsz fel az éjszaka közepén, és nem gyújtasz gyertyát,
hogy jól megnézz magadnak, nem lesz baj. Pszükhé, komolyan
beszélek. Ne nézz rám! Mert abba mindketten belepusztulunk.
Mindketten.
 A férfi úgy beszélt, mintha már régóta ismernék egymást.
Mintha máris egy pár lennének.
– Nem akarlak siettetni – mondta. – Beszélgethetünk is, ha
akarod. Tudom, hogy kicsit ciki a helyzet.
– Csókolj meg! – felelte Pszükhé kalapáló szívvel.
Az idegen habozott.
– Biztosan ezt akarod?
– Van szád, nem? Hacsak nem madárszörny vagy. Vagy
zombi.
A férfi halkan felnevetett.
– Nem. Van szám.
Megcsókolta Pszükhét, aki azonnal elolvadt az „Én kicsi
Pegazusom” pizsamájában.
Amikor a férfi végül elengedte, alig bírt megszólalni:
– Hát ez… hű. Ez… hű.
– Igen – helyeselt az idegen. – Akkor…
– Csókolj meg még egyszer, férjem!
Pszükhé érezte, hogy a férfi elmosolyodik a sötétben.
– Te vagy a főnök – mondta.

♦♦♦

A következő pár hét fantasztikusan telt. Pszükhé mindennap a

palotában lazult, élvezte a kertet, a fedett medencét meg a
tekepályát. Esténként alig várta, hogy a férje hazaérjen. Ő volt
a legkedvesebb, legviccesebb, legcsodálatosabb férfi, akit
(nem) látott.
Kizártnak tartotta, hogy szörnyeteggel van dolga.
Végigtapogatta a férje arcát. Teljesen normális emberi arc
volt… sőt, szép. Nagyon szép. A karjai simák és izmosak. A… Jó,
tudjátok mit? Ennyi elég is lesz. Én nagyon igyekszem, de nem
tudok női szemmel nézni egy csávóra. Sajnálom.
Pszükhé élvezte a házaséletet, na. Ezzel mindent
elmondtam.
Az egyetlen probléma: honvágya volt.
Hogy miért? Jó kérdés. A nővérei világéletükben szemetek
voltak vele, vagy legalábbis kétszínűek. A szülei is hülyén
viselkedtek. Menyasszonyi/gyászruhába öltöztették, és ölbe
tett kézzel nézték, ahogy leugrik egy szikláról. A családi
kapcsolatok azonban kifürkészhetetlenek. Lehet, hogy a
rokonaid rosszul bánnak veled, de akkor is a te véreid. Nem
tudsz teljesen elszakadni tőlük. (Pedig elhihetitek, hogy apai
ágon jó pár rokonom van, akivel szívesen megszakítanám a
kapcsolatot.)
Néha, amikor Pszükhé egyedül üldögélt a kertjében, mintha
a családja szólongatta volna a távolból. Néha az apja hangját
hallotta. Aztán az anyjáét. De többnyire a nővérei szóltak
hozzá, szomorúan, ami nem volt jellemző rájuk. Pszükhé
egyre kevésbé élvezte a medencét, a svédasztalos ebédet és a
láthatatlan vállmasszázst, amivel láthatatlan kísérői
örvendeztették meg.
Egyik este Pszükhé a férjének is beszámolt a hangokról,
mert attól félt, hogy megbolondult. A férfi megfogta a kezét.
– Nem bolondultál meg, szerelmem. A szüleid nincsenek jó
bőrben, mióta eltűntél. Belebetegedtek a gyászba. Miután nem
találták meg a holttestedet, a nővéreiddel kerestetnek tovább.
A nővéreid mindennap kimennek a sziklához, ahonnan a
mélybe vetetted magad. Téged szólongatnak.
Pszükhé szíve kővé dermedt. A hercegnőt úgy lefoglalták a
saját ügyei, hogy eszébe sem jutott, mit érezhet a családja.
– Haza kell mennem – mondta. – Látnom kell a szüleimet.
– Nem lehet – felelte a férje. – Ha elhagyod a völgyet, soha
nem jössz vissza.
– Miért? És ha megkérném Zephüroszt, hogy…
– Ez nem olyan egyszerű. – A férj hangja fájdalmasan, sőt
ijedten csengett. – Pszükhé, én csak téged próbállak védeni. Az
istenek már aláírták a halálos ítéletedet. Főleg az egyik
istennő…
Pszükhé szinte már meg is feledkezett a szépsége miatti
meghurcoltatásokról.
– Úgy érted, Aphro…
– Ki ne mondd a nevét! – figyelmeztette a férje. – Még
felfigyel rád. Ha megjelensz a halandó világban, megint rád
szállnak. Az emberek istennőként fognak imádni. Mindketten
bajba kerülünk. Ez, amit most itt látsz… az egész életünk
veszélybe kerül. Kérlek, hagyd meg a családodat abban a
hitben, hogy meghaltál.
Pszükhé még sosem volt ilyen kényes helyzetben. Végre
boldog volt. A furcsa tilalmak ellenére gyorsan megszerette a
férjét. Nem akarta feldúlni a házasságát. És a svédasztal is cuki
volt.
Másrészről viszont a szülei belebetegedtek a bánatba. A
nővérei megállás nélkül őt keresték és szólongatták. És
Pszükhé nem volt önző. Nem fordított hátat az embereknek.
Ha mások bajban voltak, ő sem élvezte a boldogságot.
– Mi szólnál egy köztes megoldáshoz? – kérdezte. – Nem
megyek el innen. Cserébe engedd meg, hogy vendégül lássam
a nővéreimet.
– Pszükhé…
– Megesketem őket, hogy tartják a szájukat! Csak addig
maradnak, amíg meg nem győződnek róla, hogy jól vagyok.
Elviszik a hírt a szüleimnek, akik végre megnyugodhatnak.
Ennyi!
– Ez nagyon rossz ötlet – felelte a férje. – A nővéreid mindig
is féltékenyek voltak rád. Ha idehozod őket, telebeszélik a
fejed. Ha egy kicsit is szeretsz, kérlek, hallgass rám! Mindent
tönkreteszel.
Pszükhé megcsókolta a férje kezét.
– Tudod, hogy szeretlek. Ígérem, óvatos leszek. Te mondtad,
hogy minden kívánságomat teljesíted. Most ez a kívánságom.
A férj, vonakodva bár, de beleegyezett a dologba.
Másnap reggel Pszükhé kisétált a vadvirágos rétre, ahol
annak idején földet ért. Hallotta, hogy a nővérei őt
szólongatják a távolban.
– Zephürosz – mondta –, hozd ide őket!
A nővérei sikoltozva, kapálózva pottyantak le az égből.
Hasmánt terültek el a vadvirágok között. Gondolom,
Zephürosz nem volt oda értük, vagy turistaosztályon repültek.
 – Nővéreim! – kiáltotta Pszükhé. – Ööö… úgy örülök, hogy itt
vagytok! Várjatok, felsegítelek titeket!
Veletek is előfordult már, hogy mindenáron tető alá
akartatok hozni valamit (Ó, micsoda fantasztikus ötlet!), de
alighogy megvalósult, belétek hasított, hogy: Miért is
erőltettem ezt a hülyeséget?
Pszükhé ugyanezt érezte, amint megpillantotta a testvéreit.
Hirtelen eszébe jutott, milyen undokok tudnak lenni. Már
bánta, hogy felvette velük a kapcsolatot. De késő volt, így hát
próbált jó képet vágni a dologhoz.

♦♦♦

Pszükhé körbevezette a nővéreit a palotában. Elmesélte, hogy

a szél fújta ide az újdonsült férjéhez. Elnézést kért, amiért nem
telefonált és nem is írt, de a halálos ítélet miatt életbe vágóan
fontos volt, hogy a halandó világ halottnak higgye.
A nővérei először szóhoz sem jutottak. Alig néhány óra
leforgása alatt azonban a kezdeti ámulatot a kishúg életben
maradása miatt érzett megkönnyebbülés, majd a pöpec kéró
miatti felháborodás váltotta fel. Pszükhé megmutatta a
tekepályát, a fedett medencét, a svédasztalt, a hálószobák
végtelen sorát, a kerteket, a nappalikat, a moziszobát és a
popcorngépet.
– És itt mi van? – tépett fel a legidősebb nővér egy
szekrényajtót, aztán majdnem eltűnt a lavinaként kiömlő
aranyrudak, gyémántok, rubinok és csokornyakkendők alatt.
– Á, csak néhány ócska kacat – válaszolta szégyenlősen
Pszükhé.
A középső testvére döbbenten bámulta a kincseket, amik
többet értek, mint a férje egész királysága.
– Sok ilyen szekrényetek van?
– Ööö… nem is tudom. Néhány tucat? De nem lényeges!
Mindkét nővér a saját lakosztályában frissíthette fel magát
ebéd előtt. A láthatatlan szolgák forró fürdővel, masszázzsal,
hajvágással és pedikűrrel kényeztették őket. Új ruhákat is
kaptak, amik ötvenszer elegánsabbak voltak a sajátjaiknál,
meg ékszereket, amik többet értek, mint az apjuk egész
kincsestára.
A verandán ették meg a mogyoróvajas-lekváros
szendvicseket, mert Pszükhének ez volt a kedvenc étele.
– Mivel foglalkozik a férjed? – kíváncsiskodott a legidősebb
nővér. – Hogyan engedhet meg magának ekkora luxust?
– Ööö… hát… kereskedő.
Pszükhé nem szívesen hazudott, de megígérte a férjének,
hogy nem fecsegi ki a titkaikat, főleg azt nem, hogy a szerelme
láthatatlan, és csak az éj leple alatt látogatja meg. A fickó attól
tartott, hogy Pszükhé nővérei szívinfarktust kapnak. Gőzöm
sincs, miért.
– Kereskedő – ismételte a középső testvér. – Kereskedő, aki a
széllel barátkozik, és láthatatlan szolgák veszik körül.
– Nagyon sikeres – motyogta Pszükhé.
– Mikor találkozhatunk vele? – kérdezte a legidősebb nővér.
– Elutazott… üzleti ügyben. Hát akkor – pattant fel sietve
Pszükhé –, örülök, hogy eljöttetek! Most mennem kell, mert…
dolgom van!
Drága ajándékokkal halmozta el a nővéreit, aztán lekísérte
őket a völgybe.
– Pszükhé – mondta a középső testvére –, azért máskor is
meglátogathatunk? Elmesélnénk, mi történt otthon. Tudod…
hiányzol nekünk. Igaz, nővérkém?
A legidősebb lány bólintott, és nyugalmat erőltetett magára.
– Jaj, nagyon! Engedd meg, hogy máskor is eljöhessünk
hozzád!
– Nem is tudom… – felelte Pszükhé. – Megígértem a
férjemnek, hogy…
– Nem tilthatja meg, hogy vendégül lásd a szeretteidet!
Hiszen nem szörnyeteg – nevetett a középső nővér.
– Ööö… izé, nem…
– Na, látod! – vágta rá a legidősebb testvér. – Akkor
találkozzunk egy hét múlva!
Zephürosz elszállította a nővéreket, de Pszükhé úgy érezte
magát, mintha ő rekedt volna egy tornádó közepén.
Aznap este beszámolt a férjének a vendégségről. Amikor a
férfi meghallotta, hogy a két nő máskor is tiszteletét akarja
tenni, nem ugrált örömében.
– Megmondtam, hogy vigyázz velük – kiáltotta. – Ne hívd
vissza őket! Ne hagyd, hogy tönkretegyék a boldogságodat!
Kérlek – tette a kezét gyengéden a felesége hasára –, gondolj a
babára!
Pszükhé szíve nagyot dobbant.
– Akkor… akkor én most…
– Aha.
– Biztos vagy benne?
– Aha.
– Honnan tudod?
– Csak úgy. Vége a családi látogatásoknak. Felejtsd el a
testvéreidet!
Ha ez ilyen egyszerű lett volna. Pszükhé úgy érezte, ha
gyereket vár, mégiscsak tudatnia kellene a jó hírt a
családjával… hát nem? Ráadásul a nővére megjegyzése is ott
visszhangzott a fejében:
Hiszen nem szörnyeteg.
– Én… én már hozzád tartozom – mondta. – Ígérem, nem
engedem, hogy a nővéreim tönkretegyék a boldogságunkat.
Csak még egyszer utoljára hadd látogassanak meg!
A férje elhúzta a kezét.
– Ahogy gondolod. – A hangja lemondóan csengett.
Pszükhének most először alig jött álom a szemére a
kényelmes új ágyában.

♦♦♦

Még aznap, miután a nyugati szél visszaszállította Pszükhé

nővéreit a sziklához, elkezdődött a rinyálás.
– Istenek az égben! – visította a középső lány. – Az a kastély!
– Az a kert! – kiáltotta a legidősebb testvér. – Az a tekepálya!
Az a gardrób! Mi a Hádész! Egy kopasz, büdös szájú vénséghez
mentem hozzá, pedig az ő háza feleannyira sem szép.
– Te csak hallgass – felelte a középső nővér. – Az én férjem
lumbágós és oroszlánszagú. Egyszerűen undorító! Leshetem,
hogy valaha is ékszerekkel meg láthatatlan szolgákkal
kedveskedjen nekem. Vagy popcorngéppel…
– Jaj, az a popcorngép!
A két nővér egyszerre sóhajtott fel. Az irigység sárga aurája
izzott a fejük körül.
– A húgunk nem maradhat abban a palotában – jelentette ki
az idősebbik lány. – Nekem ez bűzlik. Fogadok, hogy a férje
egy szörnyeteg.
– Naná, hogy az – vágta rá a középső testvér. – Ki kell
derítenünk az igazat, Pszükhé érdekében.
– Pszükhé érdekében – bólintott a legidősebb lány. – Istenek
az égben, de utálom azt a csajt!
– Hát még én!
A lányok elmentek a szüleik palotájába. Mivel be akartak
fűteni a húguknak, nem mondták meg az igazat, hanem
közölték, hogy Pszükhé halott.
– Láttuk a holttestet – magyarázta a középső testvér. – Nem
sok maradt belőle, de biztos, hogy ő volt az. Majdnem
elhánytam magam.
– Én is – helyeselt a legidősebb lány. – Eltemettük. Kemény
menet volt.
A szüleik teljesen összetörtek. Három nap sem telt bele, és
mindketten halottak voltak.
A lányok meggyászolták őket, de nem vitték túlzásba a
dolgot. Alig várták, hogy feloszthassák maguk között a
királyságot. Ráadásul a szívük mélyén úgy érezték, a szüleik
megérdemelték a sorsukat, amiért egész életükben azt a
szemét Pszükhét dédelgették, és neki szerezték a legjobb
férjet.
Na, ja… ezek ketten… nem voltak kispályások.
A hétvégén megint kimentek a sziklához. A nyugati szél
elszállította őket Pszükhé pattogatott kukoricával és
gyémántokkal teli titkos palotájába. Ezúttal nem hajította le
őket, mert Pszükhé megtiltotta neki, de a passzív-agresszív
bosszú jegyében nem tájékoztatta őket a biztonsági
előírásokról.
Ebédnél a nővérek bedobták magukat.
– Na, és – kérdezte a legidősebb lány –, hogy van a férjed?
– Ó… nagyon jól – válaszolta Pszükhé.
A középső testvére bátorítóan mosolygott.
– Mit is mondtál, mi a foglalkozása?
Pszükhé lefagyott. Mindig is rosszul hazudott, és most a
tetejébe még nem is emlékezett, mit mondott előzőleg a
nővéreinek.
– Izé, pásztor…
– Pásztor.
– Igen – hebegte Pszükhé. – Gazdag pásztor.
Az idősebbik nővére előrehajolt, és megfogta a kezét.
Felöltötte az „én csak neked akarok jót” álarcát, holott szíve
szerint egy kanál vízben megfojtotta volna ezt a túlajnározott,
dühítően gyönyörű mázlistát.
– Pszükhé, mit titkolsz előlünk? Múlt héten még azt
mondtad, hogy kereskedő. Most meg már pásztor. A testvéreid
vagyunk. Szívesen segítünk!
– De… minden a legnagyobb rendben.
A két nővér összenézett.
– Ezt akkor szokták mondani, ha valami nagyon nincs
rendben – jegyezte meg a középső lány. – Pszükhé, veszélyben
vagy. Ugye, nem felejtetted el, mit jósolt az Orákulum? Arra
ítéltettél, hogy egy szörny legyen a férjed, egy fenevad, akitől
még az istenek is rettegnek. A próféciák mindig beteljesülnek.
Apánk is folyton emiatt aggódott. Nem volt más témája,
egészen a haláláig.
Pszükhé majdnem félrenyelte a limonádéját.
– Egy pillanat. Apa meghalt?
– Igen. Belepusztult a bánatba, mert nem látogattad meg. De
ez most mellékes. Áruld el végre: ki a férjed?
Pszükhé úgy érezte magát, mint aki állig süllyedt a
futóhomokba. Az apja halott… A nővérei segíteni akarnak
neki. A próféciák sosem tévednek. De a férje kedves hangja, a
szelídsége…
– Nem tudom – vallotta be. – Nem szabad ránéznem.
– Micsoda? – kiáltotta a középső testvére. – Na, álljon meg a
menet! Mindent tudni akarunk!
Pszükhé a tiltás ellenére elmesélte, hogy a férje láthatatlan,
éjjel érkezik, és nem hajlandó elárulni a nevét. A születendő
gyermekéről meg az „Én kicsi Pegazusom” pizsamáról is
beszámolt, semmit sem hagyott ki.
– Ez rosszabb, mint gondoltam – mondta a legidősebb nővér.
– Ugye, nem kell elmagyaráznunk, mi a helyzet?
– De igen – felelte Pszükhé.
– A férjed egy sárkány – jelentette ki a legidősebb lány. – A
sárkányok néha emberi alakot öltenek. Máskor meg
láthatatlanná válnak, és mindenféle boszorkányságot
művelnek. Csak azért hagyott életben, hogy felhizlaljon, erre
mérget vehetsz. Aztán ha szép nagy lesz a hasad…
– Nővérkém! – csattant fel Pszükhé. – Ez lehetetlen! Te beteg
vagy!
– Pedig így van – szólt közbe a középső lány. – A sárkányok
már csak ilyenek.
– Ez… ez biztos? – kérdezte Pszükhé.
A legidősebb testvér bólintott.
– Mentsd az irhád! Ma este, amikor a férjed elalszik, gyújts
lámpást! Nézd meg, ki fekszik melletted! Remélem, tévedek.
Őszintén mondom! De tudom, hogy nekem lesz igazam.
Mindenképpen legyen nálad kés vagy borotva. Amint
meglátod a szörnyeteg arcát, cselekedned kell. Vágd le a fejét!
Mi a völgyben várunk, és kimenekítünk innen.
– Aztán elosztozunk ezen a sok szép kincsen – kotyogott
közbe a középső nővér.
– Bár nem ez a lényeg – mondta a legidősebb lány.
– Egyáltalán nem ez a lényeg – kontrázott a középső testvér.
– Minket csak a te testi épséged és boldogságod érdekel,
Pszükhé. Hazaviszünk és keresünk neked egy hozzád illő
halandó férjet, olyat, mint a miénk.
 – Igen – helyeselt a legidősebb nővér, miközben azt gondolta
magában: egy sokkal öregebb és büdösebb férjet.
– Hát… nem is tudom – felelte Pszükhé. – Én nem…
– Gondold csak végig! – türelmetlenkedett a legidősebb
testvére. – És az ég szerelmére, légy óvatos!
Miután ravaszul rávették Pszükhét, hogy tegye tönkre az
életét, a nővérek a Zephürosz Airways közreműködésével
visszatértek a halandó világba.

♦♦♦

Pszükhé aznap este felkészült a világtörténelem legostobább

húzására. Az egyik fürdőszobaszekrényben talált egy borotvát,
azt a régi kinyitható fajtát, amit akár fegyverként is
használhatsz, ha megtámad egy óriási vadkan (nem mintha
szakértő lennék a témában). Az éjjeliszekrény fiókjába rejtette
a vágóeszközt, és mellé tett egy olajlámpát meg egy doboz
gyufát… vagy valami annak megfelelő gyújtóeszközt. Gőzöm
sincs, mit használtak akkoriban.
A férje szokás szerint sötétedés után érkezett. Eloltotta a
lámpákat, és leült az ágyra, hogy elbeszélgessen a feleségével.
Milyen napod volt? / Ó, szuper. A nővéreim egyáltalán nem
paráztattak be. / Akkor jó. Szeretlek. Jó éjszakát. Vagy valami
ilyesmi.
Hajnali három körül, amikor a férje légzése egyenletessé
vált, Pszükhé halkan felkelt az ágyból. Elővette a borotvát meg
a lámpást az éjjeliszekrény fiókjából. Meggyújtotta a kanócot,
mire halványpiros derengés támadt az ágy körül.
A férje az oldalán feküdt, háttal neki. Pehelypaplanokkal
bástyázta körül magát.
Illetve… nem is pehelypaplanok voltak. Pszükhé döbbenten
meredt a férje lapockájából kiálló óriási, összecsukott fehér
szárnyakra. Hát ez meg hogy lehet? Ő soha nem tapintott
tollakat a férje hátán. Viszont… ha nem vette észre a
szárnyakat, mi minden kerülhette még el a figyelmét? És ha a
férfi arca sem olyan szép vagy emberi, amilyennek a sötétben
érezte?
A férjed egy sárkány, visszhangzott a fejében a nővére
suttogása. Vérszomjas fenevad, akitől még az istenek is
rettegnek.
Pszükhé szíve hangosan kalapált. Lassan megkerülte az
ágyat, és megállt a férje feje fölött. A lámpás fénye az alvó alak
arcára vetült. Pszükhének elakadt a lélegzete. A férje…
szívdöglesztő volt.
(Na, itt megint a saját képzeletetekre kell hagyatkoznotok.)
A pasi gyönyörű volt! Olyan gyönyörű, hogy Pszükhének
elgyengült a karja. A lámpás megremegett a kezében. A
borotva ólomsúlyúnak hatott. Pszükhé nem értette, miért
rejtegeti magát a férje. Vajon mit titkol előle? Aztán észrevett
valamit. Az éjjeliszekrény akasztóján egy íj meg egy nyilakkal
teli tegez lógott.
A szárnyak… a fegyverek… a földöntúli arc. Hirtelen
összeállt a kép.
– Erosz – suttogta maga elé Pszükhé. – Erosz a férjem.
(Tipp: Ha nem szeretnétek felhívni magatokra az istenek
figyelmét, ne mondjátok ki a nevüket! Pláne, ha borotvával
meg egy lámpással álltok a fejük fölött. Eszetekbe ne jusson!)
Erosz bizonyára megérezte Pszükhé közelségét. Motyogott
valamit álmában, majd megfordult, amivel halálra rémítette a
feleségét. A forró lámpaolaj sisteregve csöppent rá az isten
meztelen vállára.
– AU! – ült fel Erosz, és kinyitotta a szemét.
Férj és feleség némán, sóbálvánnyá dermedve meredt
egymásra a lámpa pirosas fényénél. Erosz ijedtsége egyetlen
mikroszekundum alatt mélységes elkeseredésbe fordult. Az
isten felkapta az íját meg a tegezét, kiterjesztette szárnyait, és
félretolta Pszükhét.
– Ne! – Pszükhé elhajította a borotvát meg a lámpást. Erosz
után vetette magát, és az utolsó pillanatban sikerült is
elkapnia az isten bal bokáját. – Ne csináld! Sajnálom!
Erosz kirepült az ablakon, magával húzva a lábába
csimpaszkodó Pszükhét. A kert fölé érve azonban Pszükhé
nem bírta tovább tartani magát, és a mélybe zuhant. Erosz
önkéntelenül is lelassított. Leszállt egy ciprusfa tetejére, hogy
megbizonyosodjon róla, Pszükhének nem esett komoly baja.
Nem mintha sokat számított volna. A kapcsolatuk véget ért.
Pszükhé összegörnyedve feküdt a földön, hangosan
zokogott, és a férjét szólongatta, de Erosz megacélozta a szívét.
Az az egy csepp olaj is úgy égette a vállát, hogy alig bírt
gondolkozni kínjában.
– Pszükhé, te ostoba! – szólt le a fa tetejéről. – Én
figyelmeztettelek. Az ég a tanúm, hogy így volt!
– Erosz! Én nem tudtam! Sajnálom!
– Sajnálod? – méltatlankodott Erosz. – A saját anyámat
szúrtam hátba miattad! Mindenemet kockára tettem!
Aphrodité megparancsolta, hogy hozzalak össze a létező
legaljasabb emberi lénnyel. De beléd szerettem. Azért
teremtettem ezt a völgyet, a palotát, a szolgákat, mindent, hogy
elrejtselek anyám elől. Békében élhettünk volna. De amint
megláttál, amint kimondtad a nevemet, megtört a varázs.
Odanézz! – A palota porrá hamvadt a hátuk mögött. A
növények elszáradtak. Az egész völgy kopár síksággá változott,
és szürkén, elhagyatottan terült el a holdfényben. – Végül
mégis a nővéreidre hallgattál – mondta Erosz. – Ők pontosan
ezt akarták. Szerencsétlenné tenni téged. Én figyelmeztettelek,
de te nekik hittél, nem nekem. Anyám meg fog találni. Csak idő
kérdése. Rá fog jönni, mi történt. Egyikünk sem kerülheti el a
haragját. Menekülj, Pszükhé, amíg még lehet! Anyám addig
nem nyugszik, amíg holtan nem lát. Meggyaláztad a nevét. És
most már az én nevemet is.
– Szeretlek! – jajveszékelt Pszükhé. – Szépen kérlek, mentsük
meg a házasságunkat! Tudom, hogy…
Erosz kiterjesztette a szárnyát, és eltűnt az éjszakában,
magára hagyva az összetört, terhes Pszükhét.

♦♦♦

Felemelő történet, mi? Csupa móka és kacagás. De várjatok, ez

még nem minden!
Miután Erosz elrepült, Pszükhé egy darabig kábultan
ténfergett a völgyben. Végül egy folyóhoz ért, és úgy döntött, a
vízbe veti magát.
Kedves gyerekek, az öngyilkosság nem megoldás a
problémákra. Különösen, ha a folyó, amibe belevetitek
magatokat, fél méter mély. Pszükhé úgy toccsant bele, akár
egy pocsolyába, és elkínzott üvöltéssel ült fel a sárban.
Minő véletlen, Pán, a szatíristen épp a közelben húzta a
lóbőrt egy háromnapos parti után. Hatalmas csobbanásra és
kiáltozásra riadt. A folyóhoz támolygott, és látta, hogy egy
gyönyörű lány kapálózik a vízben. Először azt hitte, hallucinál.
– Szia, szépségem. Hukk! – Pán egy fának dőlve igyekezett
megőrizni az egyensúlyát. – Ej, hukk, de szomorú vagy! Hadd
találjam ki! Ne segíts! Szerelmi csalódás, ugye?
Pszükhé annyira magánkívül volt, hogy meg sem lepődött,
amikor a részeg kecskeember megszólította. Fancsali képpel
bólintott.
– Ezért kár vízbe ölnöd magad – mondta az isten. – Mindig
van megoldás. Tudod mit? Imádkozz Eroszhoz, a szerelem
istenéhez! Ő talán segít rajtad!
Pszükhé csak most zendített rá igazán.
Pán hátratántorodott.
– Hát… örülök, hogy ilyen jól elbeszélgettünk. Én most…
megyek. – Azzal villámgyorsan lelépett.
Már így is szörnyen hasogatott a feje, a háta közepére sem
kívánta ezt a hisztis libát.
Mire eljött a hajnal, Pszükhé is lecsillapodott.
Nem lett vidámabb, de súlyos fájdalma lassan hideg
eltökéltségbe fordult.
– Lehet, hogy a kecskeembernek igaza volt – mondta. –
Egyedül Erosz segíthet rajtam. Megkeresem, és ráveszem, hogy
bocsásson meg nekem. Nem nyugszom, amíg célt nem érek
nála. Előtte azonban… – Acélos fény villant a tekintetében.
Talán jobb is, hogy senki sem volt a közelében, mert az illető
már tárcsázta is volna a Sorozatgyilkos Forródrótot. – Előtte
megköszönöm a nővéreimnek a segítséget.
Pszükhé most már tényleg bepöccent. Nehezen lehetett
kihozni a sodrából, de az, hogy tönkrement a házassága,
végképp betette a kaput.
Több napba telt, mire elgyalogolt addig a városállamig, ahol
a legidősebb nővérének a férje uralkodott. Az őrség először el
akarta hajtani, mert úgy nézett ki, mint egy hajléktalan, de
végül rájöttek, kit tisztelhetnek a vendégben (felismerték „Az 5
legdögösebb istennő, akit csak imádni lehet!” című cikkből). A
nővére elé vezették.
– Jaj, szívem, hogy nézel ki? – sápítozott a legidősebb testvér,
aki titokban persze el volt ragadtatva a látványtól. – Szegény
Pszükhé, mi történt veled?
– Hosszú – morzsolt el Pszükhé egy könnycseppet. –
Követtem a tanácsotokat, de nem egészen úgy alakultak a
dolgok, ahogy vártam.
– A férjed? Tényleg… szörnyeteg? Meghalt?
– Nem – sóhajtott fel Pszükhé. – Láttam őt. Hiszed vagy sem,
Erosz az.
Töviről hegyire elmesélte, milyen csodálatos jelenség a
párja. Még csak nem is kellett megjátszania, mennyire fájlalja
a történteket. Egyetlen részletet sem hamisított meg… a
végkifejletet kivéve.
– Mielőtt elrepült – magyarázta Pszükhé –, Erosz közölte,
hogy elválik tőlem. Azt mondta, a nővéremet veszi feleségül.
Név szerint téged említett.
A legidősebb lánynak rögtön kikerekedett a szeme. Ha eddig
kétkedve fogadta is Pszükhé sztoriját, most áhítattal csüngött a
húga szavain. Így már minden világos! Ki másnak lehetne
kacsalábon forgó palotája láthatatlan szolgákkal, házimozi-
rendszerrel és vízi csúszdával, mint a szerelem istenének? És
Erosz név szerint őt említette! Ebből is látszik, milyen jó ízlése
van. Rájött, hogy Pszükhé csak egy gyönyörű tökfej. A jó végül
elnyeri méltó jutalmát.
– Jaj, Pszükhé – felelte –, annyira sajnálom! Megbocsátasz
egy pillanatra? – A legidősebb nővér kifutott a szobából. Kiállt
a trónterem közepére, és odavakkantotta a férjének: – Elválok!
– Aztán az istállóba ment, felnyergelte a leggyorsabb lovat, és
kilovagolt a királyságból. Addig vágtatott, amíg el nem ért a
sziklához, ahol Zephürosz először kapta a hátára. Kiállt az
oromra, és így kiáltott: – Itt vagyok, Erosz! Vigyél magaddal,
édesem! – Azzal elrugaszkodott, és lezuhant a szakadékba.
Hogy Zephürosz milyen jót röhögött rajta! Soha ne szállj fel
a repülőre, amíg nem szólítanak. Ezt még egy óvodás is tudja.
Eközben Pszükhé folytatta útját. Végül eljutott abba a
királyságba, ahol a középső testvére élt, és neki is ugyanazt a
sztorit adta be.
– És ami a legfurcsább – tért rá a lényegre –, Erosz azt
mondta, hogy a nővéremet veszi feleségül. Név szerint téged
említett.
A feltüzelt középső lány kirohant a palotából, lóra pattant, a
sziklához nyargalt, és remegő szívvel vetette magát a halálba.
Pszükhé szemét volt? Lehet. De ha valaki, ez a két nő
többszörösen rászolgált, hogy lezuhanjon egy százötven
méteres szikláról.
Miután nem maradt más, akit elpusztíthatott volna, Pszükhé
nekivágott Görögországnak, városról városra vándorolt, hátha
rábukkan Eroszra. Az összes templomot végigjárta. Benézett
az út menti szentélyekbe. A konditermekbe, az éjszakai
klubokba, a szedett-vedett Biblia-csoportokba, és mindenhova,
ahol a szerelem istene csak megfordulhatott. De nem volt
szerencséje.
Ami érthető, hiszen Erosznak is megvolt a maga baja.
Amikor elhagyta Pszükhét, végig azon morfondírozott,
hogyan tudná minél hamarabb elfelejteni a tönkrement
házasságát, és elindult, hogy keressen magának egy barlangot,
ahol meghúzhatja magát néhány évszázadig, amíg Aphrodité
le nem higgad. De a vállfájása egyre elviselhetetlenebbé vált.
Egy csepp forró olaj nem okozhatott volna ekkora fájdalmat.
A kín azonban Erosz központi idegrendszeréig hatolt, szép
lassan elhamvasztva isteni lényegét. Erosz még sosem
szenvedett ennyire… kivéve talán azt a napot, amikor először
pillantotta meg Pszükhét.
Talán összefüggés van a két dolog között, gondolta magában
Erosz. A fájdalom valamiféle metafora, vagy mi!
(Ezt csak azért szúrtam be ide, hogy irodalomórán legyen
miről esszét írnotok. Bocsi! Mint már említettem, egy rakás
pizzáért meg gumicukorért adtam el a lelkemet.)
Szóval, Erosz úgy legyengült, hogy muszáj volt megpihennie.
Aphrodité legközelebbi nyaralójába repült, ami az Adriai-
tenger partján állt, és alighogy besuhant a hálószobájába,
eszméletlenül terült el az ágyon.
Most nyilván azt gondoljátok: Megpróbál kitérni az anyja
útjából, aztán elmegy a nő házába? Nagyon okos.
Szerintem robotpilóta-üzemmódba kapcsolt. Vagy a saját
ágyában akarta kifeküdni a betegséget, mint mindenki. Vagy
úgy döntött, az lesz a legjobb, ha minél előbb túlesik a
nehezén. Bármi állt is a háttérben, hamar szárnyra kapott a
pletyka, hogy egy halandó lány összetörte Erosz szívét.
Valószínűleg Zephürosz szélszellemei nem tudták tartani a
szájukat, ami nem meglepő, amilyen széllelbéleltek voltak.
Aphrodité éppen szent szigetén, Küthérán vakációzott,
amikor a fülébe jutott, hogy az egész kozmosz az ő fián röhög.
Villámgyorsan Eroszhoz sietett, egyrészt, mert aggódott érte,
de leginkább azért, mert a fia viselkedése őrá is rossz fényt
vetett.
Megérkezett az adriai palotába, és berontott Erosz
szobájába.
– Na, ki az?
– Anya – morogta Erosz a takaró alól –, nem tudsz kopogni?
– Ki az a szajha, aki összetörte a szívedet? – kérdezte az
istennő. – Halandó így még nem alázott meg engem, kivéve
persze azt a szajha Pszükhét!
– Hát, ha már itt tartunk…
Erosz elmondta az igazat.
Aphrodité a plafonon volt. Szó szerint. Sőt, cuki rózsaszín
porfelhőt kavarva robbantotta szét a vadonatúj tetőablakot,
amire Erosz olyan régóta vágyott.
 – Hálátlan dög! – visította. – Mindig csak a baj van veled!
Sosem hallgatsz rám. Csak játszadozol mások érzéseivel, az
enyémeket is beleértve! Szívem szerint kitagadnálak.
Elvenném tőled a halhatatlanságodat, az íjadat meg a
nyilaidat, és odaadnám valamelyik szolgának. Bármelyik
halandó gond nélkül elvégezné a munkádat. Nem kell hozzá
nagy ész. Semmibe veszed a parancsaimat. Ráadásul…
blablabla.
Aphrodité kábé hat órán keresztül mondta a magáét.
Végül aztán csak észrevette, Erosz arca milyen izzadt és
sápadt, ami általában nem jellemző a halhatatlanokra. A csávó
egész testében remegett a takaró alatt. Üveges tekintettel
meredt maga elé.
– Mi bajod? – Aphrodité az ágyhoz lépett, felhajtotta a
takarót, és egy gennyes, lüktető sebet pillantott meg Erosz
vállán. – Jaj, ne! Szegény kicsikém!
Fura, hogy egy anya ilyen hirtelen hangulatváltozásokon
menjen keresztül. Az egyik percben még meg akar fojtani, a
másikban meg, BUMM!… elég egy aprócska életveszélyes
sérülés, és máris úgy turbékol, mint a vadgalamb.
Aphrodité vizes ruhával, sebbenzinnel, kötözőpólyával és
csirkehúsleves-ízű ambróziával tért vissza. Magához kérette
Apollónt, az orvostudomány istenét, aki elhűlve meredt a
sebre.
– Egy csepp forró olaj nem okozhat ekkora károsodást –
jegyezte meg.
– Köszönjük, nagyokos! – morogta Aphrodité.
– Szívesen! – felelte Apollón. – Most mennem kell, várnak a
rajongóim… Koncertet adok az Olimposzon.
Semmi sem gyógyította be Erosz sebét, még Aphrodité
varázslatos szépségbalzsama sem, ami egyébként egy
szempillantás alatt eltüntette a pattanásokat.
Aphrodité kényelembe helyezte Eroszt. Aztán azon kezdett
morfondírozni, hogyan tüntethetné el a másik nagy
szépséghibát, minden bajok forrását, az alamuszi Pszükhét.
Már indult volna, amikor csöngettek. Két istennőtársa,
Démétér és Héra érkezett virágcsokrokkal, lufikkal és
jobbulást kívánó kártyákkal.
– Jaj, Aphrodité! – sápítozott Héra. – Hallottuk, mi történt
Erosszal.
– Azt meghiszem – dünnyögte az orra alatt Aphrodité.
Szinte maga előtt látta, a többi istennő mennyire el lehetett
ragadtatva, amikor értesült a legújabb családi botrányról.
– Annyira sajnáljuk – mondta Démétér. – Segíthetünk
valamiben?
Több nyomdafestéket nem tűrő javaslat is felmerült
Aphrodité képzeletében, de ezeket inkább megtartotta
magának.
– Kösz, nem – nyögte ki végül. – Megkeresem azt a Pszükhé
nevű némbert, és elpusztítom.
– Tudom, hogy mérges vagy – felelte Héra, mert ilyen jó
megfigyelő volt. – De arra még nem gondoltál, hogy a lány
akár pozitív hatással is lehet Eroszra?
Aphrodité ledermedt.
– Tessék?
– Erosz már nem gyerek – folytatta a mondókáját Héra. – Ha
talál egy magához illő nőt, talán hamarabb benő a feje lágya.
Démétér bólintott.
– Talán még a válla is begyógyulna örömében. Apollón azt
mondta, a seb nem reagál az isteni gyógyszerekre.
Aphrodité szeme rózsaszín szikrákat hányt.
A két istennő tudta, hogy a tűzzel játszik. De akkor miért
vállaltak be akkora rizikót, amivel könnyedén felkerülhettek
Aphrodité halállistájára? Egyszerű. Erosztól még jobban féltek.
Kapva kaptak az alkalmon, hogy a jó oldalra kerüljenek.
Erosz kiszámíthatatlan volt. Veszélyes. Egyetlen lövéssel el
tudta intézni, hogy beleszeress egy rusnya halandóba vagy egy
trapéznadrágba, és fenekestől felforduljon az életed. A jóslat,
hogy Pszükhé egy szörnyeteg felesége lesz? A leírás akár
Eroszra is passzolhatott volna. Mindenki rettegett tőle, még az
istenek is.
– Elpusztítom Pszükhét – nézett farkasszemet a többiekkel
Aphrodité. – Senki sem állhat az utamba. Senki.
Megértettétek? – Azzal kiviharzott a palotából, és elindult a
vadászatra.

♦♦♦

Pszükhé szerencséjére Aphrodité elég béna vadászkopó volt.

Ha a hajkeféjét vagy a kedvenc tűsarkúját kereste volna,
tutira szerencsével jár. De egy halandó lányt felkutatni egy
halandókkal teli világban? Az már nehéz ügy. És unalmas is. Az
istennő az összes görög várost átfésülte, két óriásgalamb húzta
aranyszekere sebesen suhant az égen. (Ami köztünk szólva,
elég hátborzongató látvány lehetett. Két Ford pickup méretű
fehér madár – ebben mi a romantikus? És mennyit
potyogtathattak ezek… Oké, abbahagyom.)
Aphrodité több kitérőt is tett mindenféle plázák, helyes
pasik, csillogó ékszerek meg halandó lányokon látott trendi
ruhák kedvéért.
Ezalatt Pszükhé, aki már alig vonszolta magát, a
legfélreesőbb szentélyekben, templomokban és
konditermekben kutatott a férje után. A hasa is egyre
feltűnőbben gömbölyödött. A ruhája szakadt volt, és sáros.
Elfeslett a cipője. Csillapíthatatlan éhség és szomjúság kínozta,
de ő azért sem adta fel.
Egy nap éppen az észak-görögországi hegyekben kóborolt,
amikor egy romos templomot pillantott meg a távolban. Aha,
gondolta magában, az ott talán Erosz temploma!
Felkapaszkodott a meredek sziklafalon, és megállt az
elhagyatott épület előtt. A templom sajnos nem Eroszé volt. Az
oltárt díszítő faragott búzaszálakból és a sáros padlóból ítélve
a templomot Démétér tiszteletére emelhették, de már
évtizedek óta nem használta senki.
Miért emelnek templomot a gabona istennőjének egy kopár
hegyen, a semmi közepén? Fogalmam sincs, de ahogy Pszükhé
végignézett a poros oltáron, a ledőlt szobrokon, az összefirkált
falakon, azt gondolta magában: Nem állhatok tovább csak így.
Nem lenne szép tőlem.
Annak ellenére, hogy neki is megvolt a maga baja, Pszükhé
tisztelte az isteneket. Megkereste a takarítószekrényt, és egy
hétig a régi templomot suvickolta. Lesúrolta a falfirkákat,
kifényesítette az oltárt, és néhány ügyesen elhelyezett
szigetelőszalag-darab segítségével rendbe hozta a szobrokat.
Miután végzett, egy hang szólalt meg a háta mögött:
– Szép munka.
Pszükhé hátrafordult. Démétér állt az oltár előtt.
Zöldesbarna ruhát viselt, fején búzakoszorú, kezében aranyló
kasza. Pszükhé megilletődötten esett térdre, ami a lehető
legjobb megoldás, ha az ember egy kaszás istennővel találja
szemben magát.
– Ó, nagyságos Démétér! – kiáltotta. – Segíts rajtam! A
férjemet, Eroszt keresem!
Démétér összerezzent.
– Ja… vagy úgy. Aphrodité a véredet kívánja, te lány. Addig
nem nyugszik, amíg el nem pusztít, és ettől még én sem
tántoríthatom el. Hidd el, szívesen segítenék rajtad.
Alkalomadtán meg is teszem, mármint suttyomban. De
egyedül kell megtalálnod Eroszt.
Ezen sokan bepörögtek volna. Pszükhé viszont
engedelmesen hajtotta le a fejét.
– Értem. Akkor folytatom a keresést.
A szíve mélyén ő is érezte, hogy csak ő oldhatja meg a
problémát. Hibázott, és ezt egyetlen istennő sem tudja
jóvátenni. Pszükhé nem várt jutalmat azért, hogy kitakarította
Démétér templomát. Csakis a lelkiismerete vezette.
Tudom. Fura egy felfogás, mi? Pszükhé ilyen vagány csaj
volt.
Az istennő eltűnt, és Pszükhé folytatta útját. Néhány nap
múlva éppen egy erdőn haladt át, amikor egy tisztáson
elhagyatott szentélyre bukkant. A megfakult feliratokból és a
borostyánnal benőtt szobrokból arra következtetett, hogy a
szentélyt Héra tiszteletére emelték. Nem hagyhatom így,
gondolta magában. (Én szemüveget meg bajuszt rajzoltam
volna az összes szobornak, aztán futás. De engem különleges
kapcsolat fűz Hérához.)
Pszükhé megtisztította az oltárt, leszaggatta a
borostyánindákat, és mindent elkövetett, hogy a szentély
visszanyerje régi fényét.
Amikor végzett, Héra jelent meg előtte ragyogó fehér
ruhában, pávatollas köpenyben. Lótuszvirággal díszített botot
tartott a kezében.
– Jól van, Pszükhé. Minden csillog-villog. Ez dicséretes.
Pszükhé térdre esett.
– Felséges Héra! Nem várok jutalmat a tettemért, de egyedül
maradtam, gyereket várok, és Aphrodité a nyomomban van.
Védj meg engem, csak amíg a kisbabám megszületik! Tudom,
hogy te vagy az anyák pártfogója.
Héra elfintorodott.
– Ajaj! Ez nem fog menni, gyermekem. Aphrodité a fejébe
vette, hogy megöl téged. Ha egyszer sikerül elszakadnia a
kiárusításoktól, cafatokra tép. Talán egy nap majd segíthetek
rajtad a magam finom, rafinált módján, de egyelőre meg van
kötve a kezem. Csak egy megoldás van a problémádra.
Szerintem te is tudod, mi az.
Pszükhé felegyenesedett. Alig állt a lábán, de rögtön
megértette, mire céloz Héra.
– Szembe kell néznem Aphroditével – mondta. – Mint nő a
nővel.
– Úgy van. Sok szerencsét hozzá! – felelte Héra, és nagy
bátran eltűnt.
Pszükhé folytatta útját, ám ezúttal változtatott a tervén.
Aphrodité palotája felé vette az irányt.
Végül megtalálta, amit keresett: a gyönyörű parkkal
körülvett nagy fehér villát az Adriai-tenger partján, kilátással
a vízre. A hely fájdalmas emlékeket ébresztett Pszükhében,
eszébe jutott a saját palotája, ahol a férjével lakott.
Bezörgetett a fényesre csiszolt bronzkapun.
Egy szolga nyitott ajtót, és amikor látta, kivel van dolga,
leesett az álla.
 – Saját elhatározásodból jöttél ide? – kérdezte. – Oké.
Bevezetlek a palotába. Csak előtte felveszem a bukósisakomat,
hátha az asszonyom megint dobálózni kezd. Úgy értem, a
bútorokkal, velem vagy veled.
A trónterembe vezette Pszükhét, ahol Aphrodité az újabb
unalmas hajtóvadászat fáradalmait igyekezett kipihenni.
Amikor az istennő meglátta, hogy a lány, akit égen-földön
keresett, egyszerűen besétál az ajtón, nagyon bedühödött.
Képzeljétek el, hogy egész délelőtt a szemüvegeteket keresitek,
és végül megtaláljátok a fejetek tetején. (Én nem vagyok
szemüveges, de Jason haverom az. Jókat vigyorgok rajta,
amikor elveszíti a pápaszemét.)
– TE! – lőtte ki magát Aphrodité.
Rugdosni kezdte szegény lányt, aztán jól megtépkedte és
összekarmolta. Alighanem meg is öli, ha észre nem veszi, hogy
terhes. Ekkor kicsit visszafogta magát.
Pszükhé nem támadott vissza. Összegömbölyödve várta,
hogy Aphrodité kitombolja magát.
Az istennő rövid szünetet tartott, hogy megnézze a körmeit,
mert egy halandó szétmarcangolása még a legstrapabíróbb
manikűrt is tönkreteheti. Pszükhé gyorsan kihasználta az
alkalmat, és így szólt:
– Drága anyuka, azért jöttem, hogy vezekeljek, amiért
rosszul bántam a férjemmel. Olyan büntetést rósz rám,
amilyet csak akarsz. Bármit megteszek, hogy bebizonyítsam,
szeretem őt. Így talán megbocsátotok nekem.
– Megbocsátunk? – sikoltotta Aphrodité. – Én nem ismerem
el ezt a házasságot. Nem vagy a menyem! De ami a büntetést
illeti, azt megkaphatod. Őrség! Vessétek tömlöcbe ezt a lányt!
Van tömlöcünk, ugye? Korbácsoljátok meg, kínozzátok meg,
aztán hozzátok vissza! Majd akkor meglátjuk, megbocsátok-e
neki.
Az őrök teljesítették a parancsot. Ami aljas húzás volt tőlük.
Nem ölték meg Pszükhét, de amikor összeverve visszahozták,
alig lehetett ráismerni. Aphrodité ilyen fantasztikus
háziasszony.
 – Na, lányom? – vakkantotta az istennő. – Még mindig be
akarod bizonyítani, hogy szereted a fiamat?
Hihetetlen, de Pszükhé feltápászkodott a földről.
– Igen, anyuka. Bármit megtennék érte.
Aphrodité meglepődött. Úgy döntött, komoly próbatételek
elé állítja Pszükhét, lehetetlen próbatételek elé, amikbe a lány
akár bele is halhat, de legalább senki sem mondhatja, hogy
Aphrodité esélyt sem adott neki.
(Én azért elmondom nektek: Aphrodité esélyt sem adott
Pszükhének.)
– Próbára teszlek – jelentette ki az istennő –, hogy
meggyőződjek róla, méltó vagy a bocsánatomra és a fiam
szerelmére. Olyan csúnya vagy, hogy csak akkor tarthatod meg
Eroszt, ha jól vezeted a háztartást. Lássuk, hogy boldogulsz a
kamrában.
Szexista kihívás? Az ám! Aphroditére vall? Naná!
Az istennő kirángatta Pszükhét a konyhába, aztán
megparancsolta a szolgáknak, hogy szórják szét az összes
magot a kamrában, árpát, búzát, zabot, rizst, bioquinoát,
mindent. A konyhát nemsokára maga alá temette a gabona.
– Válogasd szét a gabonaszemeket! – rivallt rá a lányra
Aphrodité. – De vacsorára mind a zsákjában legyen! Ha nem
sikerül, megöllek. Ha most rögtön elismered, hogy vesztettél,
megkegyelmezek neked. Száműzetésbe küldelek. SOHA TÖBBÉ
nem látod a fiamat, de legalább meghagyom a nyomorúságos
életedet.
– Elfogadom a kihívást – válaszolta Pszükhé, bár a
gabonahegy nem sok jóval kecsegtette.
Aphrodité sértődötten távozott, hogy újraragasztassa a
körmeit.
Pszükhé válogatni kezdte a magokat. Két perce sem
dolgozhatott (quinoa, árpa, porcica, zab), amikor egy hangya
vágott át a konyhapulton.
– Na, mizu? – szólalt meg.
Pszükhé rámeredt.
– Te tudsz beszélni?
 – Ja. Démétér küldött. Segíthetek?
Pszükhé nem értette, mire menne egy szem hangyával, de
végül azt mondta:
– Aha. Kösz!
– Oké. De ha bárki kérdezi, sosem láttál minket.
– Minket?
A hangya füttyentett egyet.
– Jól van, fiúk, pörögjünk fel!
Több millió hangya rajzott elő a szegélyléc mögül. Azonnal
munkához láttak, és szétválogatták a magokat. Alig egy óra
alatt az egész konyhát kipucolták, és szépen visszapakolták a
zsákokat a szekrénybe. Még egy pótzsákot is megtöltöttek,
amire gondosan ráírták: PORCICÁK ÉS EGYÉB TALÁLT
TÁRGYAK.
– Nagyon köszönöm! – mondta Pszükhé.
– Csitt! – intette le a hangya. – Sosem láttál minket.
– Kiket?
– Okos kislány – dicsérte meg a hangya. Azzal az egész
kolónia visszabújt a szegélyléc mögé.
Amikor Aphrodité visszatért, nem győzte tologatni az állát.
Aztán méregbe gurult.
– Hülyének nézel, te lány? Nyilvánvaló, hogy ez nem a te
műved. Valamelyik istennő is besegített, ugye? Valaki, aki
keresztbe akar tenni nekem! Ki az?
– Ööö…
– Mindegy, nem érdekes! – rikácsolta Aphrodité. – Csaltál, a
próba érvénytelen. Ma éjszaka a konyhapadlón alszol, és
kenyérhéjat kapsz vacsorára. Reggelre kitalálok neked egy
még nehezebb feladatot!
Pszükhé a földön éjszakázott. Nem is sejtette, hogy alig pár
szobányira tőle Erosz kínok közt fetreng az ágyon a sebzett
válla és (VIGYÁZAT, METAFORA!!!!) a sebzett szíve miatt.
Aphrodité nem szólt neki Pszükhé látogatásáról, Erosz
azonban így is megérezte a lány jelenlétét, ami csak még
elviselhetetlenebbé tette a szenvedését.
Reggel, a tápláló kenyérhéjreggelit követően, Pszükhé
megkapta a második feladatot.
– Szerezz gyapjút! – förmedt rá Aphrodité. – Egy jó feleség
ügyesen varr és foltoz, amihez elengedhetetlen a minőségi
alapanyag. A völgy nyugati szélén találsz egy birkanyájat a
folyó partján. Onnan kérem a gyapjút. De alkonyatra hazaérj,
különben megöllek! Hacsak nem adod fel most rögtön, mert
akkor…
– Ismerem a menetrendet. – Pszükhének sajogtak a csontjai,
és kopogott a szeme az éhségtől, de azért meghajolt az istennő
előtt. – Hozom a gyapjút.
Volt pár aprócska részlet, amit Aphrodité elfelejtett
megemlíteni a juhokkal kapcsolatban. (Lehet, hogy csak
kiment a fejéből.) Például, hogy a gyapjuk színaranyból van.
Továbbá éles a szarvuk, hegyes a foguk, mérgező a harapásuk,
acélos patájuk pedig halálos, akár a faltörő kos. (Látjátok?
Rímel!)
Pszükhé ott állt a reggeli napsütésben, és távolról figyelte,
amint a juhok minden állatot agyontaposnak és felfalnak, ami
csak az útjukba kerül: sünit, nyuszit, őzikét, kiselefántot. A
legelőn ízlésesen elrendezve hevertek a csontok és az emberi
koponyák. Pszükhé rájött, hogy még csak megközelíteni sem
tudja a nyájat.
– Hát jó… – nézett a folyóra. – Lássuk, ez a víz elég mély-e,
hogy belefojtsam magam.
– Ne tedd! – kiáltotta egy hang.
Mintha a folyóparton lévő nádasból jött volna.
– Ki vagy? – kérdezte Pszükhé. – Gyere elő!
– Nem lehet – felelte a nádas. – Én vagyok a nádas.
– Ó! Te is ki akarsz oktatni, miért ne fojtsam vízbe magam?
– Az öngyilkosság nem megoldás – mondta a nád. – De én
inkább a gyapjúval kapcsolatban adnék tippeket, mert Héra
megkért, hogy segítsek neked.
Pszükhé megnyugodott. Az, hogy a birkanyírásról beszélget
a nádassal, a legkevésbé sem tűnt szokatlannak ahhoz képest,
amin az utóbbi időben keresztülment.
– Köszönöm! Hallgatlak.
 – Gondolom, magadtól is rájöttél, hogy ha közel mész
azokhoz a juhokhoz, azonnal széttépnek. De késő délután
szépen elálmosodnak a kánikulában. Behúzódnak a nagy
platánfák árnyékába. Ott balra. Látod?
– Azokra a platós fákra gondolsz?
– Igen. Amikor a birkák lefekszenek, lopózz át a réten a
tüskebokrokhoz! Látod őket?
– Azokra a bokrokra gondolsz, amiknek nem látni a töviseit,
mert túl messze vannak?
– Neked aztán vág az eszed. Rázd meg a tüskebokrokat, és
máris megoldódik a problémád!
– Nem akarok tiszteletlennek tűnni, Bölcs Gyékény, de miért
oldaná meg ez a problémámat?
A nád nem felelt. Visszaváltozott hétköznapi, kuka
növénnyé.
Pszükhé arra jutott, hogy meg kell kísérelnie a tervet. Ha
már Héra ennyit segít neki, bunkóság lenne visszautasítani.
Délutánig várt. A gyilkos aranyjuhok valóban behúzódtak a
platánok alá, hogy szundítsanak egyet.
Pszükhé átkúszott a rét túloldalára. Megrázta a legközelebbi
tüskebokrot, mire aranygyapjú-foszlányok hullottak ki az ágak
közül. A juhok alighanem a tüskebokrokat használták
hátvakarónak. Pszükhé óvatosan haladt tovább, és újabb
gyapjúlabdacsokat rázott ki a bokrokból, amíg tele nem lett a
keze. Aztán sietett vissza Aphrodité palotájába.
Amikor Pszükhé megérkezett, a szerelem istennője éppen a
kedvenc vacsoráját fogyasztotta: három kocka zellert
kapucsínóízű proteinturmixszal (ami megmagyarázza, miért
volt mindig forradalmi hangulatban). Meglátta az
aranygyapjút, és hirtelen azt sem tudta, sírjon-e vagy
nevessen. Végül a rideg közömbösség álarcát öltötte magára,
mint mindig, amikor nőkkel volt dolga.
– Ez nem valami sok – jegyezte meg. – Amúgy sem nézem ki
belőled, hogy magadtól és nem isteni sugallatra találtad ki,
hogyan szerezd meg a gyapjút. Ezúttal ki segített?
– Hát, ott volt az a csomó nád…
 – Mindegy! – süvöltötte Aphrodité. – Mocskos kis dög vagy!
Viszketek, ha csak rád nézek. – Azzal felkapott egy korsó vizet,
és kiloccsantotta a tartalmát. – Egy jó feleség elegendő
fürdővízzel látja el a háztartást. Íme, a harmadik próbatétel:
Másfél kilométerre északra van egy magas hegy, vízesés zúdul
le az oldalán. A tetején ered a szent forrás: ez táplálja a Sztüx
folyót, ami végül az Alvilágban köt ki. Ennél a forrásnál töltsd
meg a korsót! Ne a vízesésnél! Úgyis rájövök, ha csalsz. Hozd
el nekem a vizet, de jéghideg legyen ám! Különben…
– Megölsz – mondta elcsigázottan Pszükhé. – És nem, nem
adom fel. Még mindig szeretem a fiadat. Bármit megteszek,
hogy megbocsásson nekem. Hozom a vizet.
A két nőnek sejtelme sem volt róla, hogy Erosz kihallgatta a
beszélgetésüket. A szobájában fekve hangokat hallott az
étkezőből. Valahogy rájött, hogy az egyik a feleségéé. A kínzó
fájdalom ellenére kikecmergett az ágyból, végigsántikált a
folyosón, és az ajtó mögül kukucskálva figyelte az
eseményeket. Pszükhé láttán azonnal felvidult. A vállán lévő
seb sem lüktetett annyira. Ez kicsit bosszantotta, de nem
tudott mit tenni. Még mindig szerette a feleségét.
Amikor meghallotta, hogy az anyja a vízeséshez küldi
Pszükhét, megrettent. Hiszen ez egy lehetetlen küldetés! Ez az
Aphrodité is olyan… nos, egy csomó minden, amit egy szerető
fiú nem gondol a saját anyjáról.
Erosz nem győzött ámuldozni, az elszánt Pszükhé mi
mindenre nem képes, hogy visszanyerje a szerelmét. Szíve
szerint rögtön berontott volna az ebédlőbe, hogy kikérje
magának az anyja hülye Ironlady feladatait, de nem tehette,
mert 1) még mindig olyan gyenge volt, hogy úgyis kiterült
volna, és 2) nem akarta, hogy Pszükhé ilyen rettenetes
állapotban lássa.
(Pszükhé is elég rossz bőrben volt, de Eroszt ez nem zavarta.
Fura, mire nem képes a szerelem. Egyszer az én csajom haja is
úgy nézett ki, mint a madárfészek, mégis… Ja, bocs! Kicsit
elkalandoztam.)
Erosz visszatámolygott a szobájába. Az ablakhoz ment, és
felkiáltott az égbe:
– Felséges Zeusz, hallgass meg engem! Az évek során sok
szívességet tettem neked. Most rajtad a sor!
Közben Pszükhé megtalálta a hegy lábához vezető utat.
Felnézett a sima, függőleges sziklafalra, és rájött, hogy szerető
anyósa már megint olyan próbatétel elé állította, amit halandó
nem teljesíthet. Hurrá!
Nagyjából ezer méterrel a feje fölött óriási víztömeg zúdult
le a mélybe, és azt üvöltötte szinte emberi hangon: FORDULJ
VISSZA! GYORSAN! NE TUDD MEG, MILYEN HIDEG A VÍZ!
Aphrodité nem hazudott; ez volt az egyik földi forrás, ami a
Sztüx folyót táplálta, és az elhelyezkedése miatt minden
halandóra halálos veszélyt jelentett. Pszükhé már a vízesés
látványától kétségbeesett. Arra talán még rávenné magát,
hogy itt lent töltse meg a korsót… de odafönt? Kizárt.
Aphrodité kifejezetten a fenti forrásból kérte a vizet, és
Pszükhé nem akart csalni. Nem azért, mert félt a lebukástól,
hanem mert ilyen volt a természete. (Tudom, tudom,
felfoghatatlan. De hát ilyenek a hősök. Szó se róla, fura egy
bagázs.)
Ahogy Pszükhé ott állt a vízesésnél, egy hatalmas madár
vitorlázott elő a felhők mögül. Pszükhé látta, hogy szirti sas –
Zeusz szent állata.
A sas leszállt egy közeli sziklára.
– Cső! – mondta.
– Szia – mondta Pszükhé. – Zeusz küldött? Pedig nem is
hoztam rendbe a szentélyét.
– Nyugi! – felelte a sas. – Valamelyik nagykutya haverod
dumálta meg az öreget. Csodálom a lélekjelenlétedet, de
szárnyak nélkül soha nem szerzed meg azt a vizet. Add ide a
korsót! – A sas fogta az edényt, és felsüvített a vízesés
tetejéhez. Megtöltötte a korsót jéghideg Sztüx-vízzel (friss víz
egyenesen a forrástól!), majd visszarepült Pszükhéhez. –
Nesze! Szívesen elvinnélek a palotába, de nem szeretném, ha
Aphrodité meglátna. Na, csákány!
A sas elrepült.
 Amikor Pszükhé megjelent Aphrodité étkezőasztalánál az
ultrafagyos frissítő halálvízzel, az istennő majdnem lehidalt.
– Ez nem igaz! – mondta.
Megmosta a kezét a vízben, amit csak az istenek bírnak ki
fájdalom nélkül. (Nekem elhihetitek.) Aphrodité megpróbált
belekötni a víz minőségébe, de nem tudott. Érezte, hogy a
kérésének megfelelően a hegy tetejéről származik.
– Mi ez a szemfényvesztés? – szűkült össze a szeme. –
Hogyhogy mind a három próbát kiálltad, Pszükhé?
– Hát… tudod. Kitartás. Tiszta élet. Most már
visszakaphatom a férjemet?
Pszükhé úgy kalkulált, hogy három próbatétel bőven elég
lesz. Mert ez a hagyomány, ugye? Csináld meg ezt a három
dolgot! Válaszolj erre a három kérdésre! Győzd le a három
Gorgót! Edd meg azt a három kismalacot! A fontos dolgok
mindig hármasával jönnek.
Aphrodité azonban nem tudott erről. De az is lehet, hogy
csak jól be akart fűteni azoknak a félisteneknek, akik
megpróbálják elmesélni a sztorit az utókornak. (Csókoltatom,
hölgyem!)
– Negyedik próbatétel! – visította.
– Mi az? – kérdezte felhevülten Pszükhé. – Na, mondd már!
– Ha az utolsó kérésemet is teljesíted – magyarázta az
istennő –, bebizonyítod, hogy méltó vagy a fiamhoz. De ha
inkább visszalépnél…
– De fárasztó vagy! – morogta Pszükhé.
– Mit mondtál?
– Azt, hogy ketyeg az óra – felelte Pszükhé. – Mi a feladat?
– Köztudott, hogy egy feleség legfőbb erénye a szépség –
magyarázta Aphrodité a maga bicskanyitogató stílusában. –
Mialatt a sebesült fiamat ápoltam…
– Eroszt? – vágott közbe Pszükhé, akinek fogalma sem volt
arról, hogy a férje a palotában van. – Megsebesült? Rosszul
van?
– Hála neked – vonta fel az istennő a szemöldökét. – Az a
csepp olaj, amit a vállára hullajtottál, olyan fájdalmas nyomot
hagyott isteni lényén, akárcsak a te árulásod! Ez már
majdnem limerick.
– Talán inkább metafora – pislogott zavartan Pszükhé.
– Lényegtelen.
– Látni akarom! – heveskedett Pszükhé. – Hátha segíthetek
neki!
– Á, szóval, most már segítenél rajta. Az anyja vagyok,
köszönöm szépen, egyedül is boldogulok. Mint már
említettem, egy nő legfontosabb tulajdonsága a szépsége. Az
elmúlt napokban olyan odaadóan ápoltam a fiamat, hogy
elfogyott a híres-nevezetes szépségbalzsamom. Egy csepp sem
maradt a tégelyben, fel kell töltenem a készleteket.
– Várjunk csak… te a szépségbalzsamoddal akartad
meggyógyítani Erószt?
– Jaj! – forgatta a szemét Aphrodité. – Az a lényeg, hogy sehol
sincs raktáron, úgyhogy helyettesítő termékről kell
gondoskodnom. Az egyetlen istennő, akinek a piperéitől nem
pattogok ki, nem más, mint Perszephoné.
– Az Alvilág királynéja? – remegett meg Pszükhé térde. –
Azt… azt akarod, hogy…
– Igen. – Aphrodité élvezettel figyelte, hogyan villan fel a
félelem Pszükhé tekintetében. – Ugorj le az Alvilágba, és kérd
meg Perszephonét, hogy küldjön nekem egy kis
szépségbalzsamot! Ebbe tedd! – Az istennő csettintett.
Aranyfiligránnal díszített, lakkozott rózsafa dobozka jelent
meg Pszükhé kezében. – Ez az utolsó esélyed, hogy visszalépj
és száműzetésbe vonulj.
Pszükhé ügyesen leplezte a csalódottságát.
– Nem. Inkább meghalok, hogy visszanyerjem Erosz
szerelmét, de nem adom fel. Hozom a szépségbalzsamot.
– De illatosított legyen ám! – mondta Aphrodité. – És
hipoallergén. Siess! Ma este színházi premier lesz az
Olimposzon. Addigra el kell készülnöm.
Pszükhé lelombozódva vánszorgott ki a palotából, hogy
teljesítse az utolsó küldetést.
Erosz ismét kihallgatta a beszélgetést az ajtó mögül. Még
mindig gyengélkedett, de sehogy sem bírt napirendre térni
anyja gonoszsága fölött. Elhatározta, hogy segít Pszükhének.
Azok után, hogy a lány ennyi megpróbáltatáson ment
keresztül, hogy elnyerje a bocsánatát és visszahódítsa… Erosz
ostobán érezte magát. Már bánta, hogy nem állt oda az anyja
elé, és nem követelte ki, hogy feleségül vehesse a halandó
hercegnőt. Nem hagyhatta, hogy Pszükhé egyedül nézzen
szembe az utolsó feladattal.
Megromlott egészségére való tekintettel a lelkét küldte el a
teste helyett, remélve, hogy így is kapcsolatba tud lépni az
imádottjával.
Pszükhé céltalanul kóborolt, azt sem tudta, merre induljon.
Az Alvilág bejáratát nem jelzi a GPS. Végül egy sötét síkság
széléhez ért, ahol omladozó őrtoronyba botlott, és úgy döntött,
hogy felmászik rá. Azt remélte, odafentről talán észrevesz
valamit.
A párkányon állva eszébe jutott a szikla, ahonnan
Zephürosz rabolta el annak idején. Mintha egy örökkévalóság
telt volna el azóta. (Így is van. Ha jól számolom, negyven oldalt
haladtunk előre.)
Pszükhé arra gondolt, milyen könnyű lenne kilépni a
semmibe, és véget vetni a szenvedéseinek. Így legalább lejutna
az Alvilágba… talán ez az egyetlen lehetőség. De akkor mi lesz
a meg nem született gyermekével? Nem azért küzdött, hogy
most csak úgy feladja. Ráadásul az utolsó fél tucat
öngyilkossági kísérlete nem járt sikerrel.
– Ne tedd! – morajlottak a lába alatt heverő kövek. – Az
öngyilkosság nem megoldás.
Pszükhé hátralépett.
– Hahó! A… a torony beszél hozzám?
– Igen – felelte a torony. A kövek úgy rezonáltak, mint egy
hatalmas kő hangvilla. – A torony.
A hang valahogy ismerősnek tűnt…
Pszükhé szíve nagyot dobbant.
– Erosz? Te vagy az?
Néma csönd.
 – Nem – válaszolta egy sipító hang. – Én nem ismerek
semmiféle Eroszt. Figyelj rám… – A torony megköszörülte a
torkát (vagy azt, ami a torka helyén volt. A lépcsőházát?) Majd
mélyebb hangon folytatta: – Menj el Spártába, és keresd a
Ténaro-fokot! A hegy lábánál van egy vulkáni repedés, ami az
Alvilág szellőzőnyílása. Nem lesz könnyű, de ha ügyes vagy,
azon keresztül lemászhatsz Hádész birodalmába.
– Aha… értem.
– Mielőtt lemászol, végy magadhoz két mézes rizstallért és
két egydrachmást! Spártában beszerezheted a rizstallért, de
azt hiszem, az autópálya mellett is van egy kisbolt a 43-as
kijárat környékén.
– Ööö, rendben. És mit csináljak a cuccal?
– Majd megtudod, ha eljön az ideje. Ne hagyd, hogy bárki is
feltartóztasson, amíg eljutsz Perszephonéhoz. Anyám mindent
be fog vetni, hogy elterelje a figyelmedet.
– Az anyád?
Enyhe tanácstalanság. Aztán megint a sipító hang:
– Tudhatnád, hogy a tornyoknak nincs anyjuk. Én az
anyósodra, Aphroditére céloztam.
Pszükhé most már biztos volt benne, hogy az elhidegült férje
próbál segíteni neki. Ellágyult a szíve. Még a sipító hangot is
cukinak találta. De aztán úgy döntött, belemegy a játékba.
– Hallgatlak, Nagy Torony, aki véletlenül sem hasonlít az én
csodálatos férjemre.
– Na, szóval – folytatta a hang. – Mint már említettem,
Aphrodité zavaró körülményekkel teszi majd próbára az
elszántságodat. Tudja, hogy kedves, segítőkész lány vagy. Ezt
fogja ellened fordítani. Akárki kéri is a segítségedet útközben,
ne törődj vele! Ne állj meg!
– Köszönöm, Torony! Ha te lennél a férjem, Erosz, ami
természetesen nem felel meg a valóságnak, most azt
mondanám neked, hogy szeretlek, és mindent megbántam.
Amúgy hogy van a vállad?
– Nagyon fáj – válaszolta a torony. – De szerintem… – Sipító
hang: – A tornyoknak nincsen válluk, te buta.
 A torony elnémult. Pszükhé megcsókolta a mellvédet, aztán
jókedvűen elindult a Ténaro-fok és az Alvilág felé.

♦♦♦

Ezt azért beszéljük meg!

Sok hős látogatott el az Alvilágba. Néhányukról később még
lesz szó. A legtöbben éles karddal és nagy arccal indultak
útnak. Igen, még én is. Pszükhé azonban semmi mást nem vitt
magával, csak két rizstallért meg két pénzérmét. És mindezt
hét hónapos terhesen.
Le a kalappal előtte!
Ahogy lefelé haladt a vulkáni repedés szűk kiszögellésein,
összetalálkozott egy szamaras nyomingerrel.
(Ne nézzetek rám ilyen érdekesen! Jó, kicsit bunkón
fogalmaztam. A fazon nyominger volt, vagyis sánta. És egy
szamarat vezetett. Most már jó?)
Pszükhé nem értette, mit keres egy szamaras roki egy
vulkáni repedésben. (Azért sem röhögöm el magam. Á! Én
ugyan nem.)
A fickó odakiáltott neki:
– Jó napot, kislány! Látom rajtad, hogy kedves és segítőkész
vagy. A szamaram összevissza potyogtat… úgy értem,
szanaszét szórta a tűzifát, amit a hátán vitt. Segítenél
összeszedni a rőzsét, hogy legyen mivel bedurrantanom?
Aphrodité nyilván így próbálta letesztelni Pszükhét, és
elterelni a csaj figyelmét. Vagy az volt a célja, hogy Pszükhé
röhögőgörcsöt kapjon, és lezuhanjon a szakadékba. Pszükhé
azonban válaszra sem méltatta az öreget. Eszébe jutott, mit
mondott Erosz, és folytatta az útját. A szamaras eltűnt, mint a
délibáb, ami nagy megkönnyebbülést jelentett Pszükhének, és
most már a szülők is megnyugodhatnak, mert leállítom
magam.
Lapozzunk…
Pszükhé leért a szakadék aljára, és addig kutyagolt a sötét
pusztaságban, míg el nem jutott a Sztüx folyóhoz, ehhez a
jeges ködbe burkolózó komor, fekete víztömeghez.
A parton a démoni külsejű révész, Kharón éppen a holt
lelkeket tuszkolta be a csónakjába. Futó pillantást vetett
Pszükhére.
– Te még élsz? Sajnálom, szivi! Nem vihetlek át,
belefulladnék a papírmunkába.
– Van pénzem – húzta elő Pszükhé az egyik egydrachmást.
– Hmm. – Kharón imádta a csillogó érméket. A halottak
általában úgy fizettek a szolgálataiért, hogy a temetés előtt egy
pénzdarabot tetettek a nyelvük alá. Mire az érmék Kharónhoz
kerültek, csúnyán berozsdásodtak, és undorító hullanyálka
borította őket. – Rendben. De ez maradjon köztünk, jó?
Amikor a csónak a folyó közepére ért, Pszükhé elkövette azt
a hibát, hogy oldalra nézett. Egy öregember bukott fel a víz
alól, kétségbeesetten csapkodott a karjával.
– Segítség! – kiabálta. – Nem tudok úszni!
A lágyszívű Pszükhé persze kihúzta volna, de aztán rájött,
hogy ez is a teszt része. Nyugalom, csigavér, mondta magában.
Erosznak szüksége van rám. Az öreg gurgulázva tűnt el a
mélyben, de megérdemelte a sorsát. Mindenki tudja, hogy
úszógumi nélkül nem tanácsos a Sztüxbe merészkedni.
A folyó túloldalán az Erebosz fekete falai meredeztek a
félhomályban. Pszükhé kiszállt a csónakból, és egy
öregasszonyt pillantott meg a parton, aki éppen kárpitot szőtt
a szövőszékén. Ez elég valószerűtlen, gondolta magában
Pszükhé. Biztos csak egy újabb teszt.
– Jaj, kedveském – szólította meg a nénike –, nem szőnél
helyettem egy kicsit? Fájnak az ujjaim. Elfáradt a szemem.
Ugye, nem sajnálod az időt egy idős asszonytól?
Pszükhének elfacsarodott a szíve, mert a nénike hangja az
anyjáéra emlékeztette, de csak ment tovább.
– Hát jó! – rikácsolta az öregasszony. – Legyen, ahogy
óhajtod! – Azzal köddé vált.
Pszükhé végül eljutott az Alvilág vaskapujához. A holtak
lelkei úgy áramlottak be rajta, mint a kocsik az autópálya
fizetőkapuin. Az átjáró közepén ott ült Hádész kiskutyája, a
Kerberosz nevű háromfejű rottweiler. Kerberosz acsarkodva
kapott Pszükhé felé, hiszen megtanulta, hogy az ember finom
harapnivalót jelent.
Finom harapnivaló, gondolta magában Pszükhé.
Kislánykorában mindig kicsempészte az asztali maradékot a
palota kutyáinak. A kutyák imádták őt.
– Hé, öcskös! – kiáltotta nagy merészen. – Kérsz jutifalit?
Kerberosz várakozón billentette félre a három fejét. Szerette
a jutifalit. Pszükhé odadobta neki az egyik mézes rizstallért.
Míg a három fej a koncon marakodott, ő besurrant a kapun.
A fecsegő árnyak, az Erinnüszök és a zombi határőrség
akadékoskodása miatt csak nagy sokára keveredett ki az
Aszfodéloszból, de végül eljutott Hádész palotájához. A
kertben bukkant rá Perszephonéra, aki éppen a csontvázszerű
ezüstfák alkotta liget közepén álló pavilonjában teázott.
A tavasz istennője „téli üzemmódban” volt. Halványszürkés-
zöldes ruhája a fagyott fű színét idézte. Szeme vizenyősen
izzott, akár a decemberi nap. Egy kicsit sem lepődött meg,
amikor a hét hónapos terhes halandó kismama megjelent a
kertjében.
– Foglalj helyet! – mondta neki. – Megkínálhatlak teával és
süteménnyel?
Pszükhé felvidult, mivel száraz kenyérhéjon kívül semmit
sem kapott Aphroditénél, de sajnos már sok rémtörténetet
hallott az alvilági ételekről.
– Köszönöm, nem – válaszolta. – Felséges Perszephoné,
szokatlan kéréssel fordulok hozzád. Remélem, segítesz.
Aphrodité kérdezteti, hogy adnál-e neki a
szépségbalzsamodból.
A Perszephoné háta mögött pompázó lila virágok egytől
egyig lekonyultak.
– Tessék? – kérdezte az istennő.
Pszükhé előadta, mi történt Erósszal. Igyekezett uralkodni
magán, de még így sem tudta elrejteni a hangjában bujkáló
fájdalmat.
Perszephoné végigmérte a halandó nőt. Le volt nyűgözve.
Perszephoné maga is házassági problémákkal küszködött.
Aphroditével is többször összebalhézott. Rögtön rájött, hogy a
szerelem istennője abban a reményben küldte az Alvilágba
Pszükhét, hogy a feldühödött Perszephoné majd végez vele.
Nos… Perszephoné úgy döntött, nem végzi el Aphrodité
helyett a piszkos munkát. De ha a szerelem istennője
varázsszerre vágyik, azt megkaphatja.
– Nyisd ki a dobozt! – Az istennő belelehelt a markába. A
fény cseppekbe gyűlt a tenyerében, akár a higany.
Perszephoné a rózsafa dobozkába öntötte az anyagot, és
lezárta a fedelet. – Tessék – mondta. – De nehogy kinyisd a
dobozt, gyermekem! A tartalma kizárólag Aphroditét illeti.
Megértetted?
– Igen – felelte Pszükhé. – Köszönöm, úrnőm!
Pszükhé fellelkesült. Végre! Keresztülvágott az Alvilágon, a
második rizstallérral elterelte Kerberosz figyelmét, majd a
második egydrachmás fejében átvitette magát Kharónnal a
Sztüx folyón. Visszamászott a halandó világba, és nekivágott
az Aphrodité palotájába vezető hosszú útnak.
Félúton járhatott, amikor furcsa gondolata támadt. Mit
művelek? Ha teljesítem a feladatot, visszakapom Eroszt, de
vajon ő is ezt akarja? Szörnyen nézek ki. Kimerültem,
morzsákon élek, a ruhám rongyos és hét hónapja nem
fürödtem. Itt van ez a doboz, tele isteni szépséggel, én meg az
egészet odaadnám Aphroditénak, akinek semmi szüksége rá. Én
is kipróbálom.
Hülyeséget csinált? Talán. De legyetek elnézőek vele!
Hónapokon át egy perc nyugta sem volt. Alig aludt, alig evett,
és valószínűleg ezért kuszálódtak össze a gondolatai. Ráadásul
minél közelebb jutsz a célodhoz, annál nagyobb eséllyel
követsz el valami meggondolatlanságot, mert minél előbb túl
akarsz lenni az egészen.
Lehet, hogy kicsit messzire megyek, de még azt is
megkockáztatom, hogy Pszükhének a bizonytalanság volt a
végzete. Bátor csaj volt, és egy csomó nagyszerű
tulajdonsággal rendelkezett, de nem bízott magában. Nem
hitte el, hogy Erosz olyannak szereti, amilyen. A nővéreinek
sikerült bogarat ültetniük a fülébe. Ezért nyitotta ki a
szépségbalzsammal teli dobozt.
Sajnos Perszephoné nem szépséget rejtett a dobozba, hanem
színtiszta sztüxi álmot, az Alvilág tömény eszenciáját.
Perszephoné így akarta megköszönni Aphroditének, hogy őt is
belekeverte a piszkos kis ügyeibe.
Nem tudom, a cucc milyen hatással lett volna egy istennőre,
talán kómába ejtette volna Aphroditét, vagy úgy elzsibbasztja
az arcát, hogy hetekig nem bír megszólalni. De amikor
Pszükhé kinyitotta a dobozt, a sztüxi álom szétáradt a
tüdejében, és azonnal kiütötte.
Az életereje rohamosan apadt.
Ezalatt Aphrodité palotájában Erosz válla úgy lüktetett,
mintha forró kést vágtak volna bele. Az isten rögtön tudta,
hogy a felesége bajba került. A fájdalom ellenére felkelt a
betegágyból, és megállapította, hogy valamelyest visszanyerte
az erejét. A lelke is rohamosan gyógyult, miután a sipító hangú
torony bőrébe bújva sikerült pár szót váltania Pszükhével.
Kiterjesztette a szárnyát, és kirepült az ablakon, hogy Pszükhé
segítségére siessen.
Ölbe vette az eszméletlen lányt.
– Ne, ne, ne! Jaj, szerelmem, mit tettél?
Felnyalábolta Pszükhét, és felvitte az Olimposz tetejére.
Berontott a trónterembe, ahol az istenek már mind
összegyűltek, hogy megnézzék Apollón Húsz elképesztő tény
rólam című új darabját. (Ne keressétek a Broadwayn! Már a
premieren megbukott.)
– Felséges Zeusz! – üvöltötte Erosz. – Követelem, hogy tégy
igazságot!
Az istenek általában nem rontottak be Zeuszhoz mindenféle
ostobaságot követelve. Különösen nem igazságtételt, hiszen
Zeusz sem a fene nagy igazságérzetéről volt híres.
Mindazonáltal még az Olimposz királya is visszahőkölt
Erosz láttán. Zeusz magához intette az istent.
– Miért hoztad közénk ezt a halandót? – kérdezte. –
Elismerem, nagyon dögös, de nagyon terhes, és mintha
haldokolna.
Aphrodité ebben a pillanatban jelent meg az ajtóban. Ringó
csípővel sétált be a trónterembe, várta, hogy a többiek
megdicsérjék az új ruháját, az istenek azonban mind Eroszt és
Pszükhét figyelték.
Istenek az égben, fortyogott magában Aphrodité. Ezt nem
hiszem el! Ez a nő még büdösen és eszméletlenül is érdekesebb
nálam!
– Mi folyik itt? – kérdezte bosszúsan. – Azt a lányt csak én
kínozhatom meg.
– Nyugi, Aphrodité! Hallgatlak, szerelem istene – biccentett
oda Zeusz Erosznak. – Mi a pálya?
Erosz mindenről beszámolt az isteneknek. Még az
olimposziak is meghatódtak Pszükhé bátorságán. Jó, persze, ő
is hibázott. Megleste Eroszt. Kinyitotta az Aphroditének szánt
dobozt. Ugyanakkor páratlan hűségről és eltökéltségről tett
tanúbizonyságot. És ami a lényeg: illő tisztelettel fordult az
istenek felé.
– Nevetséges! – rikácsolta Aphrodité. – Hiszen nem is
teljesítette az utolsó feladatot! Ebben a dobozban nem
hipoallergén szépségbalzsam van!
– Ő a feleségem – torkolta le Erosz. – Törődj már bele, anya!
Szeretem őt, és nem hagyom, hogy meghaljon.
Zeusz a szakállát vakargatta.
– Szívesen segítenék, Erosz. De Pszükhé már elég régóta
alszik. Ha feltámasztom is, soha nem lenne a régi.
Héra előrelépett.
– Akkor változtasd istennővé! Megérdemelné. Ha amúgy is
Erosz felesége lesz, ez már puszta formalitás.
– Igen – helyeselt Démétér. – Változtasd istennővé! És nem
várok viszonzást Erosztól, bár ez az egész az én ötletem volt.
– Meg az enyém – tette hozzá Héra.
Aphrodité hiába tiltakozott, látta, hogy az egész Olimposzi
Tanács ellene van. Vonakodva bár, de a beleegyezését adta. Az
olimposziak egyhangú igennel szavaztak.
 Amikor Pszükhé kinyitotta a szemét, a teste friss erőtől
duzzadt. Isteni vér száguldozott az ereiben. Csillogó
selyemruhát viselt és pillangószárnyai voltak (ami kicsit fura,
de mindegy). Átölelte a férjét, Eroszt, aki időközben teljesen
meggyógyult, és repesett a boldogságtól.
– Szerelmem! – mondta. – Most már örökké a feleségem
leszel!
– De azért én vagyok a főnök? – válaszolta Pszükhé.
– Ez nem is kérdés – nevetett Erosz.
A pár megcsókolta egymást, és kibékült. Pszükhé lett az
emberi lélek istennője, aki erőt és megértést sugároz felénk,
mert együtt érez a szenvedőkkel, jobban, mint bárki más.
Megszülte a lányát, Hedonét, aki később az öröm istennője lett.
Szerintem ti is egyetértetek velem abban, hogy azok után,
amin Pszükhé keresztülment, ez a legkevesebb, ami járt neki.
Hát ennyi. Vége.
Hű… az elején halált meg szenvedést ígértem nektek, és ez
már zsinórban a második happy ending. Mi van velem?
Mit szólnátok hozzá, ha most egy totálisan defektes félisten
következne: egy srác, aki a fél világot feldúlta, letarolta és
felégette. Ismerkedjetek meg Phaethónnal! Ő majd visszaadja
a hiteteket!
 PHAETHÓN LECSÚSZIK
A JOGSIRÓL

Ennek a csávónak már akkor megpecsételődött a sorsa,

amikor a szülei nevet adtak neki.
Miért Phaethón? Ógörögül azt jelenti: Ragyogás. Phaethón a
napisten fia volt, szóval, valahol persze érthető a választás.
Ennek ellenére az a gyerek, akit egy régi filmről neveznek el,
amiben Jack Nicholson pszichopata baltás gyilkost játszik, ne
számítson túl sok jóra.
Az anyuka, Klümené, vízi nimfa volt, de az emberek között
élt. Volt egy háza a Nílus partján, a messzi Egyiptomban. Igazi
bombázó lehetett, ha Héliosz beleszeretett, mert a nap
titánjára ragadtak a nők.
Héliosz mindennap az égbolton cirkált a napszekér-
csajmágnesén, és onnan leste a csinibabákat. Naplemente után
felvette a diszkós szerkóját, és klubról klubra járt. Egy lány
sem bírt ellenállni titáni vonzerejének, hatalmának és
hírnevének.
– Olyan ismerős vagy – mondták a hölgyek. – Nem a tévénél
dolgozol?
– Én működtetem a napot – magyarázta Héliosz. – Tudod, azt
a nagy tűzgolyót, ami az égen van.
– Ja, persze! Akkor ott láttalak!
Miután megismerte Klümenét, Héliosz megkomolyodott, és
az „egynimfájúság” mellett tette le a voksát. (Legalábbis egy
darabig. Az istenek szempontjából a „Míg a halál el nem
választ” teljesen értelmezhetetlen.) A párnak hét lánya
született. Nem tudom, hogy hetes ikrek voltak vagy különböző
korúak, a lényeg, hogy ez elég sok gyerek. Senki sem tudta
megjegyezni a nevüket, ezért csak úgy emlegették őket: a
héliaszok, azaz Héliosz lányai. Egyforma flitteres dresszben
jártak, mint egy tornászcsapat, meg hasonlók.
Végül Héliosznak és Klümenének fia is született: Phaethón.
Mivel egy szem fiú volt, és egyben a legkisebb gyerek is, nem
csoda, hogy mindenki körülugrálta.
Mire Phaethónnak nyiladozni kezdett az értelme, Héliosz
kikerült a képből. Valahogy így: Figyu, Klümené, jó volt nyolc
gyereket nemzeni neked, de most már vesződj velük egyedül! Én
visszaülök a csajmágnesre.
Az istenek már csak ilyenek.
Phaethón azonban a történtek ellenére is imádta, amikor az
anyja Hélioszról mesélt neki. Klümené mindig azt mondta
Phaethónnak, hogy ő más, mint a többi gyerek, mert az apja
halhatatlan.
– Nézd, Phaethón! – kiáltotta egyik reggel, amikor Phaethón
nagyjából hároméves lehetett. – Ott van apád, a napisten!
– Nagyisten?
– Napisten, drágám. Ott lovagol az égen! Nem, ne nézz rá!
Még kiégeti a retinádat.
A lányok joggal lehettek volna féltékenyek a kisöccsükre, de
Phaethónra nem lehetett haragudni. Olyan cuki volt, ahogy
fel-alá rohangált a házban és azt kiabálta:
– Nagyisten vadok! Nagyisten vadok!
Imádta a veszélyes mutatványokat: késsel szaladgált,
pénzérméket ragasztott a konnektorokra, és vadul
száguldozott a triciklijével.
A hét héliasz hamar rájött, hogy nem hagyhatja egyedül a
kisöccsét. A városlakók csak úgy emlegették őket, hogy a hét
„Hélio-kopter”, mert folyton Phaethón körül sertepertéltek. A
kölyök úgy nőtt fel, hogy nyolc nő leste minden mozdulatát, és
ez csak tovább duzzasztotta az egóját.
Phaethón kamaszkorában egyre inkább a fogatversenyek
megszállottjává vált. Hogy miért? Egyszerű. Az apjának volt a
létező legjobb fogata. Sajnos az anyja nem engedte
versenyezni. Betegesen irtózott az extrém sportoktól. Még
akkor is védősisakot adott Phaethónra, amikor a srác csak
nézőként vett részt a fogatversenyen, mondván, sosem lehet
tudni, valamelyik versenyző nem veszíti-e el az uralmát a
lovak fölött, és nem hajt-e a tömegbe.
Mire Phaethón tizenhat éves lett, rendesen herótja volt a
paragép anyjától meg a hét helikopter nővérétől. Elhatározta,
hogy szerez magának egy fogatot.
Egy nap tanítás után lement a versenypályára. A helyi
herceg, egy Epaphosz nevű csóka, éppen az új gépével
menőzött: egy Mark V Zephyr bronzradiál alacsony
felfüggesztéssel, futófénnyel a lovak kantárján… az egész
csomag. Kisebb tömeg gyűlt össze körülötte.
– Öcsém! – ámuldoztak a srácok.
– Elájulok! – olvadoztak a csajok.
– Á, semmiség – közölte Epaphosz a rajongóival. – Őfelsége,
mármint az apám, jóformán mindent megad nekem, amit csak
kérek tőle.
Szerintem ti is ismertek olyan hercegeket vagy világi
fazonokat, akik túl sokat képzelnek magukról. Pedig csak jó
nagy suttyók.
Phaethónt elöntötte a sárga irigység, mert tudta, hogy
Epaphosz szekere egy vagyonba került. És ha a herceg pár hét
múlva ráun az új játékára, az a királyi garázsban porosodik
majd.
Epaphosz megengedte a rajongóinak, hogy felváltva tartsák
a gyeplőt, sárgarépával etessék a lovait, és működésbe hozzák
a kerekekre szerelt rugós pengéket.
– Ez a legjobb szekér a világon – jegyezte meg közönyösen. –
Nincs ellenfele. De nem nagyon izgat.
Phaethón nem bírta tovább.
– Ócskavas! – kiabálta túl a zsivajt.
A tömeg elnémult.
– Ki volt az? – kérdezte dühösen a herceg.
Mindenki hátrafordult, és Phaethónra mutatott. Kösz, hogy
benéztél, haver, üzente az arckifejezésük.
Phaethón előrelépett. Felszegte a fejét, bár fényvisszaverős
matricákkal teleragasztott sisak volt rajta.
– Ez lenne a legjobb szekér a világon? Az apám fogata
ezerszer különb.
– Te vagy Phaethón, ugye? – vonta fel Epaphosz a
szemöldökét. – Neked van az a hét cuki bébiszittered… úgy
értem, nővéred. És egy, ööö… szerény viskóban laksz a folyó
partján.
A hallgatóság kuncogni kezdett. Phaethón jóképű volt és
okos, de nem örvendett nagy népszerűségnek. A társai
nagyképűnek tartották. Az iskolában sem voltak barátai, mert
az anyja nem engedte, hogy sportoljon… legalábbis védősisak,
párnázott mez, mentőmellény, elsősegélydoboz és vizespalack
nélkül.
Phaethón farkasszemet nézett a herceggel.
– Epaphosz, lehet, hogy a te apád király, de az én apám
Héliosz, a napisten. Ha mellé állsz, csak egy kupac salak
marad a szekeredből.
Akkora meggyőződéssel beszélt, hogy a tömeg megütközve
hőkölt hátra. Phaethón tényleg úgy festett, mint egy félisten.
Magas volt, izmos és fogathajtóhoz illően vagány. Bronzbarna
bőre, göndör, sötét haja és nemes arcéle arra engedett
következtetni, hogy talán igazat mond… Különös tűz izzott a
tekintetében. Vagy ez csak optikai csalódás volt?
– Te… Héliosz fia – nevetett Epaphosz. – És hol van most az
apád?
Phaethón az égre mutatott.
– Ott, természetesen. A szekerét hajtja.
– És minden este hazamegy a kunyhótokba, mi?
– Hát, nem egészen…
– Milyen gyakran találkoztok?
– Nem ismerem személyesen, de…
– Honnan tudod, hogy ő az apád?
– Anyám mondta!
A tömeg harsányan felnevetett.
– Istenek az égben! – jegyezte meg egy lány.
– De ciki! – helyeselt egy másik.
 Epaphosz végigsimított a fogat egyedi bronzdíszein.
– Anyád… vagyis az a nő, aki rád adta ezt a hülye sisakot?
Phaethónnak bizseregni kezdett az arca.
– Az agyrázkódás komoly dolog – motyogta egyre kevesebb
meggyőződéssel.
– És az még nem jutott eszedbe – kérdezte a herceg –, hogy
anyád hazudik? Hogy csak vigasztalni próbál, mert egy csóró
senkiházi vagy?
– Ez nem igaz!
– Ha tényleg Héliosz az apád, bizonyítsd be! Kérd meg, hogy
jöjjön le közénk!
Phaethón belenézett a napba (ami megfelelő szemvédelem
nélkül tilos, ahogy azt az anyja már legalább egymilliószor a
lelkére kötötte). Csendben fohászkodott az apjához, hogy
küldjön egy jelet.
– Gyerünk! – heccelte Epaphosz. – Kérd meg a napot, hogy
ugráljon cikcakkban! Vagy szaltózzon! Az én fogatom százzal
repeszt a La Cucaracha dallamára. A napnak ez semmiség!
A tömeg őrjöngött.
Apa, könyörgött Phaethón, légyszi, segíts!
A nap mintha egy kicsit fényesebben sütött volna… de nem.
Semmi.
Phaethón szégyenében futásnak eredt.
– Ez az, napfiú! – kurjantott utána a herceg. – Szaladj haza
anyucihoz meg a tesóidhoz! Már készítik a partedlit meg a
bébipapit!

♦♦♦

Amikor Phaethón hazaért, bezárkózott a szobájába. Csutkára

tekerte a hangerőt, és egyenként a falhoz vágta a tankönyveit.
(Oké, csak tipp volt, de ha rossz hangulatban vagyok, állati
jólesik halálfrizbivé változtatni a Játékos algebrai
egyenleteket.)
Phaethón hét nővére ott csoportosult az ajtó előtt. Felváltva
faggatták a fiút, hogy mi a baj. Mivel Phaethón nem válaszolt,
futottak az anyjukhoz.
Végül Klümené előcsalogatta Phaethónt. A srác elmesélte,
mit mondott Epaphosz herceg.
– Jaj, drágám! – siránkozott Klümené. – Hányszor
megkértelek, hogy kend be magad naptejjel, ha a
versenypályára mész.
– Anya, nem érted a lényeget!
– Ne haragudj, édesem! Kérsz egy sajtos melegszendvicset?
Attól mindig felvidulsz.
– Nem kérek sajtos melegszendvicset! Bizonyítsd be, hogy
Héliosz az apám!
Klümené idegesen tördelte a kezét. Mindig sejtette, hogy
egyszer ez a nap is eljön. Ő minden tőle telhetőt megtett, hogy
biztonságban tudja a fiát, de a szigorú tiltás meg a
védőruházat csak ennyire volt elég. Előbb-utóbb minden
félisten megégeti magát. (Én már csak tudom.)
Klümené úgy döntött, tesz még egy utolsó próbát, hogy
lecsillapítsa a fiát.
– Gyere velem! – mondta. Kivezette Phaethónt a házból.
Megállt az utca közepén, és kitárt karral fordult a pálmafák
mögött bujkáló alkonyi napkorong felé. – Hallgassatok meg, ó,
istenek! – kiáltotta. – A gyermekem, Phaethón, a nap urának,
Héliosznak a fia!
– Anya – dünnyögte Phaethón –, ne égess már!
– Ha hazudok – kántált tovább Klümené –, Héliosz tüzes
villáma sújtson le rám!
Semmi sem történt. Izgi lett volna, ha Héliosz bedobja
magát, de az istenek nem szeretik, ha mások mondják meg
nekik, mit tegyenek; még akkor sem, ha tüzes villámmal
sújthatnák az embereket.
Klümené elmosolyodott.
– Látod, fiam? Még élek.
– Ez nem bizonyíték – morogta Phaethón. – Személyesen
akarok találkozni apámmal. Tőle akarom hallani az igazat!
Klümené szíve majd’ megszakadt. Rájött, ideje, hogy a fia a
saját útját járja, mégsem akarta elengedni. Ha tehette volna,
pokrócba csavarja, és örökre bedugja egy hungarocellel bélelt
dobozba.
– Jaj, Phaethón… csak ezt ne! Nem olyan könnyű eljutni
Héliosz palotájába.
– Szóval, tudod az utat! Beszélj!
Klümené felsóhajtott.
– Ha mindenáron oda akarsz menni, kelet felé indulj a
horizonton! A harmadik éjszaka végén érsz el a nap
palotájához. De csak éjjel utazz, nappal pihenj!
– Mert napközben apám kint van az égen. Csak estére ér
haza.
– Igen – felelte Klümené. – És nappal nagyon meleg van. Még
kiszáradsz nekem.
– Anya!
– Nagyon vigyázz magadra, édesem! Ne csinálj hülyeséget!
Phaethón már kismilliószor hallotta ezeket az intelmeket,
egyszerűen leperegtek a sisakjáról.
– Kösz, anya! – csókolta meg búcsúzóul Klümenét.
Aztán a hét nővérét is megölelte, akik könnyezve nézték,
ahogy az öcsikéjük védőoltás, vízfertőtlenítő tabletta és
kitámasztó kerék nélkül indul útnak. Amint biztonságos
távolságra került, Phaethón a védősisakjától is megszabadult.
Aztán elindult, hogy felkutassa a nap palotáját, ahol isteni
hírnév és dicsőség vár rá.
Hírnév, igen. De dicsőség? Azt nem mondanám.

♦♦♦

Phaethón három éjjelen át gyalogolt kelet felé a Nílus mentén.

Ha egy halandó ember tette volna ugyanezt, végül a Vörös-
tengernél meg egy rakás divatos tengerparti üdülőhelyen köt
ki. Phaethón viszont, mivel Héliosz fia volt, megtalálta az apja
csodapalotáját a horizont szélén. Minden reggel itt kezdődött a
pipivadászat, jobban mondva Héliosz dicsőséges
felemelkedése.
Phaethón hajnali három körül érkezett meg. Még a kora
hajnali derengésben is fel kellett tennie a napszemüvegét,
nehogy a palota vakító fénye kárt tegyen a látásában. A
mellvédek úgy ragyogtak, akár az olvadt arany. A homlokzatot
szegélyező mennyeibronz oszlopokat lángnyelvek nyaldosták.
A Héphaisztosz által tervezett ezüstkapukra a halandók életét
ábrázoló jeleneteket véstek, amik távolról mozgóképnek
hatottak.
Ahogy Phaethón közelebb lépett, a kapu magától kitárult
előtte. Odabent sportcsarnok méretű fogadóterem húzódott.
Az udvar isteni származású népe parancsra várva téblábolt
benne. A három Hóra, az évszakok istennői kávét
kortyolgattak és tacost reggeliztek. Egy kék-arany ruhás hölgy
(Hémera, a nappal istennője) egy rózsaszín ruhás, szárnyas
széplánnyal beszélgetett. Phaethón Éószt, a hajnal rózsás ujjú
istennőjét vélte felfedezni benne, mert még soha életében nem
látott ennyire vörös kezet. Vagy vér tapadt az ujjaihoz, de hogy
miért, arról Phaethón már nem akart tudni.
Egy másik sarokban kék overallos fickók csoportosultak, a
hátukon különböző időpontok (12:00, 01:00, 16:00) és a
SZERELŐ felirat. Phaethón azonnal rájött, hogy ezek az órák
istenei.
Igen, minden órának saját istene volt. A délután két óra
istenének vajon milyen élete lehet? Az összes iskolás pikkel rá.
Mikor lesz már fél négy? Haza akarok menni!
Héliosz smaragdtrónján ült a terem közepén. (Á, nem
szerette a feltűnést. Szerintem a csákónak még a vécéje is
gyémántból volt. Minden lehúzásnál megvakultatok volna.)
Bőre bronzbarnán ragyogott bíbor palástja alatt. Sötét haját
arany babérkoszorú övezte. Meleg mosolya (még szép, ha
egyszer ő volt a nap: mindent melegen csinált) jól
ellensúlyozta hátborzongató tekintetét. A pupillái úgy
lángoltak, mint az ipari kemencék őrlángjai.
– Phaethón! – kiáltotta. – Légy üdvözölve, fiam!
Fiam. Ez az egy szó mindenért kárpótolta Phaethónt.
Büszkeség töltötte el, bár az is lehet, hogy csak a trónteremben
uralkodó hőség tüzelte fel, mivel a termosztát legalább ötven
fokra volt állítva.
– Szóval igaz? – kérdezte bátortalanul. – Te vagy az apám?
– Hát persze! – mondta Héliosz. – Gyere ide! Hadd lássalak!
Phaethón a trónhoz lépett. Az istenek félkörbe gyűltek, és
halkan sutyorogtak egymás között: Az apja orrát örökölte.
Milyen szép szál legény! Jó kiállású. Kár, hogy nem lángol a
szeme.
Phaethón erősen szédült. Azon tűnődött, vajon jó ötlet volt-e
eljönni ide. Aztán eszébe jutott, Epaphosz hogyan űzött gúnyt
belőle meg a szüleiből. Az a kretén herceg a hülye alacsony
felfüggesztésű szekerével.
Phaethón az újonnan feltámadó haragjából merített
bátorságot. Hiszen ő félisten. Joga van itt lenni. Kihúzta magát,
és egyenesen apja lángoló szemébe nézett.
Héliosz végigmérte a fiát.
– Kész férfi vagy. Megérdemled a Ragyogás nevet. Szép,
keménykötésű fiatalember vagy, egy napon sem lehet említeni
azzal a pszichopata baltás gyilkossal.
– Hm, köszönöm…
– És, fiam – kérdezte az isten –, miért jöttél?
Izzadságcseppek gyöngyöztek Phaethón arcán. Nagy volt a
kísértés, hogy azt felelje: Mert egyszer sem látogattál meg, te
idióta, de sejtette, hogy ez nem venné ki jól magát.
– Apa, büszkeséggel tölt el, hogy a fiad vagyok – válaszolta. –
De otthon senki sem hisz nekem. Kinevetnek. Azt mondják,
hazudok.
– Hogyhogy? – komorult el Héliosz. – Nem vették észre, hogy
nem porlasztottam hamuvá anyádat, amikor esküdözni
kezdett?
– Hát, nem ez volt a legmeggyőzőbb bizonyíték.
– Nem tudják, hogy a neved azt jelenti, Ragyogás?
– Nem hatja meg őket.
– Halandók! Nem lehet a kedvükre tenni.
Héliosz eltűnődött. Bántotta, hogy a gyerekét csúfolják a
versenypályán. Segíteni akart Phaethónnak, de nem tudta,
hogyan kezdjen hozzá. Pofonegyszerűen elintézhette volna a
dolgot, mondjuk, aláír egy nyilatkozatot, vagy kiposztol egy
közös fotót az Instagramra. Esetleg reklámbannert kötöz a
szekere mögé: PHAETHÓN A FIAM. FOGJÁTOK MÁR FEL!
Héliosz ehelyett elhamarkodott döntést hozott.
– Bebizonyítom, hogy én vagyok az apád – szólalt meg. – Kérj
tőlem valamit, akármit, és én teljesítem.
Phaethónnak felcsillant a szeme (nem szó szerint, mint az
apjáé, de majdnem úgy).
– Tényleg? Komolyan mondod?
Héliosz elnézően nevetett. Ezek a mai gyerekek… Arra
számított, hogy Phaethón csodakardot, NASCAR-jegyeket vagy
valami hasonlót kér tőle.
– A Sztüx folyóra esküszöm.
Helyben vagyunk. Ez az, amit soha nem szabadna
kijelenteni, mégis mindig a legrosszabbkor hagyja el az
istenek és a hősök száját. Persze én megértem Hélioszt. Sok
isteni (és halandó) apukához hasonlóan neki is lelkiismeret-
furdalása volt, amiért nem foglalkozik eleget a gyerekével.
Ezért drága ajándékkal (illetve, a mi esetünkben egy nagyon
ostoba ígérettel) próbálta kiköszörülni a csorbát.
Phaethón egy percig sem habozott. Kisfiú kora óta csak
egyet akart. Egész életében erről ábrándozott.
– Holnap én hajtom a szekeredet! – jelentette ki. – Egész nap,
teljesen egyedül!
A megcsúszó lemezjátszótű hangja töltötte meg a
tróntermet. Az istenek riadtan néztek össze: Mi van?
Héliosz isteni álla is leesett. Kényelmetlenül feszengett
smaragdzöld trónján az isteni fenekével.
– Hé, hé, hé! – próbált nevetést tettetni, de közben úgy
hörgött, mintha fojtogatnák. – Ne bomolj, kölyök! Válassz
valami mást! Ezt az egy kívánságodat sajnos nem
teljesíthetem.
– Azt mondtad, akármit kérhetek – ágált Phaethón. – Nem
csatoltál hozzá lábjegyzetet.
– De gondolatban csatoltam! Ugyan már, fiam! A napszekér?
Az veszélyes! Mit szólnál egy szép matchbox
szekérgyűjteményhez?
– Apa, tizenhat éves vagyok.
– Akkor egy igazi szekérhez! Olyan szekeret kapsz, amilyen
senki másnak nincs. Mark V Zephyrt bronzradiállal és…
– Apa! – vágott közbe Phaethón. – Állod a szavad, vagy sem?
Héliosz szorult helyzetben volt, rosszabbul érezte magát,
mint aznap, amikor négy órakor eltört az egyik kereke, és a
délutáni égbolt kellős közepén vesztegelve várta a sárga
angyalt.
– Jó, Phaethón, megígértem. Már nem szívhatom vissza. De
attól még megpróbálhatok a lelkedre beszélni. Ez nagyon rossz
ötlet. Ha a rossz ötleteknek külön istene lenne, azt festené a
pajzsára: „átengedni egy halandónak a napszekeret”, mert ez a
legelfuseráltabb gondolat a világon.
Phaethón lelkesedése azonban egy pillanatra sem hagyott
alább. Az anyja meg a nővérei tizenhat éven át sulykolták belé,
hogy minden, ami csak az eszébe jut, rossz: túl veszélyes, túl
kockázatos. Megfogadta, hogy ezúttal nem hagyja magát.
– Hadd vezessem a napszekeret! – mondta. – Egész
életemben csak erre vártam. Ez minden álmom!
– De, fiam… – Héliosz segélykérőn nézett végig az udvar
népén, de hirtelen mindenki a reggeli tacójának szentelte a
figyelmét. – Rajtam kívül senki sem tudja irányítani azt a
fogatot. Még Zeusz sem, pedig ő a létező leghatalmasabb isten.
A négy ló nekem is alig engedelmeskedik. És akkor még nem
beszéltünk a pályáról. Először meredeken kaptatsz felfelé,
mintha a világ legőrültebb hullámvasútján utaznál. Amikor
felérsz, olyan magasan vagy, hogy a fejed az eget karcolja;
ráadásul a csillagkép-szörnyek is bármikor rád támadhatnak!
Aztán jön a lesiklás, ami a legborzalmasabb,
legelviselhetetlenebb adrenalinfröccs… De úgysem tudlak
lebeszélni, igaz?
– Ez oltári! – kiáltotta Phaethón. – Mikor indulunk?
– Engedd, hogy én vezessek! Te majd mellettem ülsz, és
cukorkát dobálsz.
– Nem, apa.
 – Akkor tréningezzünk pár hónapot, mielőtt kézbe vennéd a
kantárt. Vagy egy-két évszázadot. Ez az ötlet, hogy holnap
menjünk… kész agyrém.
– Nem.
– Megszakad a szívem, kölyök – sóhajtott fel Héliosz. – De jó.
Gyerünk!

♦♦♦

A nap garázsa kicsit sem hasonlított a tárolódobozokkal, törött

bútorokkal és régi karácsonyfadíszekkel telepakolt
garázsokhoz. A márványpadló makulátlan volt. Az istállót
frissen takarították. Az óraistenekből álló
kiszolgálószemélyzet fel-alá rohangált SZERELŐ feliratú
egyenruhájában: a szekeret fényesítgették, az utasteret
porszívózták, és a kocsirúdhoz vezették az elefánt nagyságú
tüzes paripákat.
A szekér kerekei kétszer akkorák voltak, mint Phaethón. A
tengely és a felni is tömör aranyból készült, ezüstküllőkkel és
Maserati fékbetétekkel. A kocsi oldalát Héphaisztosz
kovácsmunkái (az Olimposz-hegy különböző színárnyalatú
arany-, ezüst- és bronzképei) díszítették. A fekete bőrrel
borított belső teret minden létező extrával felszerelt hifi,
huszonnégy karátos pohártartó és a visszapillantó tükörre
fellógatott fenyőfa alakú illatosító tette teljessé.
Phaethón alig várta, hogy beszállhasson, de amikor
megfogta a kapaszkodót, a fém úgy égette a kezét, mint a forró
platni.
– Várj! – húzott elő az apja egy üveget, amiben naptejhez
hasonló folyadék lötyögött. – Bekenlek, nehogy kigyulladj.
Phaethón türelmetlenül fészkelődött, miközben Héliosz az
arcát meg a karját is bedörzsölte a mágikus testápolóval.
Kiskorában is folyton ezzel nyúzták. A többi gyerek már rég a
Nílus partján játszott, amikor az anyja még mindig őt
krémezte, és hülye kiselőadásokat tartott a napszúrás meg a
krokodilharapás veszélyeiről. Kész őrület!
 – Tessék – mondta Héliosz. – Most már nem halsz szörnyet.
Ha a kerekek forogni kezdenek, a szekér hőmérséklete akár a
százötven fokot is elérheti, úgy, hogy a légkondi a maximumra
van állítva.
– Az nem is olyan forró – felelte Phaethón annak ellenére,
hogy már most csupa hólyag volt a tenyere.
– Figyelj, kölyök, már nincs sok idő napkeltéig. Adok néhány
tippet, hogyan éld túl az utat.
– Hű! – Phaethón felmászott a kocsira, és egyből a
műszerfalhoz rohant. – Beépített bluetooth?
– Phaethón, nagyon kérlek! – ugrott be mellé Héliosz, az
utolsó pillanatban állítva le a rakétahajtóművet. – Ne nyúlj a
gombokhoz! És még csak véletlenül se csapj a lovak közé!
– Miért, ostor is van? De király! – rántotta ki Phaethón az
ostort a tokjából.
Ahogy megsuhintotta az aranyló szerszámot, lángnyelvek
csaptak fel a levegőbe.
– Ne piszkáld! – esdekelt Héliosz. – A lovak így is elég
gyorsan vágtáznak. Egyébként az a nevük, hogy Parázs,
Hajnal, Tűz és Láng. Nehogy úgy szólítsd őket, hogy Ágas,
Villám, Üstökös és Íjas 1! Azt utálják.
– Miért?
– Hosszú. Ha lassítani akarsz, használd a gyeplőt! Erősen
tartsd, különben a lovak megneszelik, hogy tapasztalatlan
vagy. És akkor nem fogadnak szót.
– Jaj, ne már! – mondta Phaethón. – Olyan kis cukik!
A mének idegesen rázták tüzes sörényüket. Vulkáni hamut
prüszköltek, kopogó patájuk megperzselte a márványpadlót.
– Hm, persze – dünnyögte Héliosz. – Ügyelj rá, hogy mindig
maradj az égbolt közepén! Ha már odafent vagy, látni fogod a
keréknyomaimat: olyan, mint egy kondenzcsík féknyomokkal.
Végig ezen haladj! A lovak tudják az utat. Ne menj túl
magasra, különben felgyújtod az eget! De túl alacsonyra se,
mert akkor meg a földet pusztítod el.
– Vágom.
 – Ne térülj el se észak, se dél felé! Maradj középen! Ha
betartod ezt a szabályt, és nem csinálsz semmi hülyeséget,
talán túléled.
A szokásos szöveg, gondolta magában Phaethón. Az anyja
meg a nővérei születése óta ugyanezt a süket dumát nyomták
neki. Másra sem tudott gondolni, csak a pöpec tüzes ostorra, a
csúcsszuper füstölgő lovakra, meg arra, mekkora lesz, ha ezzel
az aranyszekérrel hajt ki a reggeli égboltra.
– Here Comes the Sun 2 – szólalt meg Héliosz okostelefonján
az ébresztő.
A napisten leugrott a kocsiról.
Éósz, a hajnal istennője futott be a garázsba. Megnyomott
egy gombot, mire felnyílt a garázskapu. Egy felgyulladó
reflektor világította meg a hajnali eget. Éósz a fénybe tartotta
rózsás kezét, és bizarr árnyjátékot adott elő. Phaethón sosem
hitte volna, hogy a napkelte ilyen fura meló.
– Ez az utolsó esélyed – könyörgött Héliosz a fiának. –
Kérlek, ne menj!
– Ne majrézz már, apa! Atyaég! Egy karcolás sem lesz a
szekereden.
– Ne bömböltesd a zenét! És tartsd szorosan a gyeplőt! És ha
párhuzamosan parkolsz…
– Csá, apa! Mindent köszönök! Gyia! – rángatta meg
Phaethón a gyeplőt.
A lovak meglódultak, magukkal vonszolva Phaethónt és az
égi szekeret.
– A biztosítási papírok a kesztyűtartóban! – kurjantott
utánuk Héliosz.

♦♦♦

Az út Phaethón legvadabb álmait is felülmúlta.

A csávó magából kikelve ujjongott, óbégatott és táncolt,
miközben a szekér rakétasebességgel süvített az ég felé.
– EZ AZ, BÉBI! – üvöltötte. – Na, ki a nap? Én vagyok a nap!
 A lovak már most unták a banánt. Parázsnak, Hajnalnak,
Tűznek és Lángnak nem tetszett, hogy Phaethón ilyen lazán
tartja a gyeplőt. A táncot sem díjazták. Kétszer olyan gyorsan
vágtattak, mint máskor, de mivel felfelé haladtak, és Phaethón
még soha nem hajtott szekeret, a srácnak fel sem tűnt, hogy
baj van.
Az embereknek azonban igen. Felkeltek hatkor, és húsz perc
múlva már ebédidő volt.
Az ég tetejére érve a szekér egyenesen haladt tovább.
Phaethón kezdeti lelkesedése is alábbhagyott. A csávó sokáig
szemezett a műszerfal gombjaival, amikhez elvileg egy ujjal
sem nyúlhatott. Egyik kezével elengedte a gyeplőt, és
kotorászni kezdett az apja CD-i között, hátha talál valami
kevésbé béna zenét, de a választék siralmas volt: Good Day,
Sunshine 3, Walking on Sunshine 4, You Are the Sunshine of My
Life 5 – csupa nappal kapcsolatos retró szám.
Phaethón megpróbált az eget átszelő füstös keréknyomokra
összpontosítani, hogy az apja kérésének megfelelően ezeken
haladjon, de öt perc után ezt is elunta. Ráadásul hiába ment
teljes kakaón a légkondi, és hiába védte csodanaptej a srác
bőrét, a szekér így is rettentően felforrósodott. Phaethón
nemsokára izzadtan és ingerülten izgett-mozgott az ülésen.
– Unatkozom – morogta. – Ez uncsi.
Elsőre talán hihetetlen, de meg tudom érteni. A legtöbb
félisten ADHD 6-s. Bármennyire szédületes vagy ijesztő
élményekben van is részünk, néhány perc múlva már másra
vágyunk. Mégis… amikor egy több millió fokos halálszekéren
száguldasz a sztratoszférában, az „Unatkozom” megjegyzéssel
talán egy icipicit kihívod magad ellen a sorsot.
Phaethón lenézett a földre. A kilátás egyszerre volt
félelmetes és lenyűgöző. Phaethón még soha nem járt ilyen
magasan. Ahogy más halandó sem, mivel ez még a
repülőgépek meg az ehhez hasonlók előtti korszak volt.
Phaethón nagy nehezen meglátta a Nílus kék vonalát. Középen
van a szülővárosa, nagyjából ott.
 – Hé, Epaphosz! – kiáltotta el magát. – Hogy tetszik a verda?
Epaphosz persze semmit sem hallott. Az otthoniaknak
fogalmuk sem volt arról, hogy Phaethón vezeti a napot.
Néhány nap múlva Phaethón hazatér, hogy eldicsekedjen élete
legszebb élményével, de senki sem hisz majd neki. Ugyanott
lesz, ahonnan elindult: kinevetik, elkerülik, erőszakkal
bukósisakot meg mentőmellényt adnak rá, és élheti tovább
biztonságos, eseménytelen életét.
– Hacsak… – vigyorodott el. – Hacsak nem teszek valami
szokatlant, amivel bebizonyíthatom, hogy én irányítom a
szekeret.
A lovak a zenitre értek. Az ég fekete lett Phaethón feje fölött.
A levegő is megritkult, de biztosra veszem, hogy az, amit
Phaethón ezután tett, nem az oxigénhiány számlájára írható.
A vakmerőség lett a srác végzete. Ez elég nyilvánvaló.
Persze most jogosan mondhatjátok, hogy az anyja és a
nővérei túlféltették. Lehet, hogy a rögeszmés aggódásuk
tüzelte fel Phaethón vakmerőségét. De az is lehet, hogy
ismerték őt, és előre sejtették, mi lesz, ha nem figyelnek rá.
Bármi legyen is a magyarázat, Phaethón úgy döntött, az lesz
a legjobb, ha leereszkedik a szülővárosa fölé, hogy
lekiabálhasson az embereknek, és világossá tegye, hogy ő
hajtja a szekeret.
– Irány lefelé! – parancsolt rá a lovakra.
A lovak már így is túlhajtották magukat. Nem értették, mi
történik, és haragudtak a kocsisra, amiért az nem tartja biztos
kézzel a gyeplőt. De ismerték az útvonalat, és a világért sem
tértek volna le róla.
Phaethón megragadta az ostort. Megsuhintotta,
lángnyelveket bocsátva a lovak hátsó felére.
– Irány lefelé!
A lovak hangosan prüszköltek és nyerítettek, mintha azt
mondanák: Oké, haver, te akartad.
Zuhanórepülésbe kezdtek. Szerencsére Phaethón szorosan
fogta a gyeplőt a bal kezével. Máskülönben az ostorral, a
szőnyegekkel és az apja CD-gyűjteményével együtt kizuhant
volna a szekérből.
Amikor (az emberek közül legelsőként) a súlytalanság
állapotába került, felsikoltott, de a szíve mélyén élvezte a
helyzetet. Most már tisztán látta a városát: ahogy szélsebesen
száguldott a föld felé, a házak, a palota és a versenypálya is
belátható közelségbe került.
– Most csak észrevesznek! – kiáltotta.
Naná, hogy észrevették. Az első jelzés egy lángba boruló
pálmafa volt. Aztán a Nílus is fortyogni kezdett. A házak
nádteteje tüzet fogott. Phaethón elborzadva nézte, amint
Afrika teljes északi része, amit emberemlékezet óta buja, zöld
növényzet borított, kiszárad, felperzselődik és hatalmas
sivataggá változik.
– Nem – motyogta. – Nem, nem és nem! Fel! Fel, Üstökös
vagy Villám, vagy hogy hívnak!
A lovak egyre morcosabbak lettek. Megmakacsolták
magukat, és ide-oda csapkodták a szekeret, hátha sikerül
megszabadulniuk ettől a mazsolától. Inkább csak a
szerencsének köszönhették, hogy feljebb emelkedtek, és
elindultak észak felé. Európa fölött kaptattak fel az égre.
Ahogy egyre magasabbra jutottak, a kontinens északi részén a
fagy vette át az uralmat.
Hó gyűlt össze a hegycsúcsokon. A gleccserek terjeszkedni
kezdtek, és egész városokat nyeltek el. A szekér belsejében
kellemetlenül lehűlt a levegő, ami a százötven fokhoz képest
nem volt valami örvendetes. Zúzmara jelent meg a lovak
zabláján. Az állatok tüzes lehelete hidegen párállott.
Csillagok jelentek meg a déli égbolton, az óriási alakzatok
dühöngő bikát, összetekeredett kígyót, támadásra kész
skorpiót formáztak. Nem tudom, mit láthatott Phaethón az
űrben, de szinte eszét vesztette a rémülettől. Későn jött rá,
hogy kár volt felkéredzkednie a szekérre. Azt kívánta, bárcsak
meg sem született volna.
– Hadd menjek vissza a családomhoz! – rimánkodott. – Soha
többé nem teszek ilyet.
A halandók is kétségbeesetten imádkoztak. A
világtörténelem legrövidebb délelőttjét a valaha látott
leghosszabb, legborzalmasabb délután követte. A föld déli
része felperzselődött és meddővé vált. Az északi rész a fagy és
a jég fogságába került. Hullottak az emberek. A növények
kiégtek. A nyaralási tervek dugába dőltek. A meteorológusok
magzatpózban kuporogtak a tévéstúdiók padlóján, miközben
felváltva zokogtak és hahotáztak.
Más változatok szerint Phaethón kocsikázása miatt az
afrikaiak úgy megégtek, hogy besötétedett a bőrük. Hát, nem
tudom. Azt hiszem, a görögök ezzel próbálták megmagyarázni,
miért különbözik az emberek bőrszíne, de ilyen alapon azt is
feltételezhetnénk, hogy eredetileg mindenki sötét bőrű volt,
csak a mosás istene véletlenül hipót öntött az európaiak
öblítővizéhez, és mind kifakultak.
Szóval, Phaethón teljesen elvesztette a fejét. A nap szaltókat
hányt és cikcakkban ugrált az égen. A halandók sírva
fohászkodtak az istenek királyához:
– Hé, Zeusz! Mindjárt meghalunk! Nem segítenél?
Zeusz a trónján ült, és elmélyülten lapozgatta a CKM
(Civilizált Királyok Magazinja) legfrissebb számát, de amikor
meghallotta, hogy a tömeg a nevét skandálja, kinézett az
ablakon.
– Szent én! – Lángoló városokat, haldokló embereket,
forrongó tengereket, omladozó templomokat látott. – A
templomaim! Neee! Ki vezeti a napot?
Szuperéles istenszeme ráközelített a szekérre. Hamar
kiderült, hogy a gyeplőt tartó vézna suhanc nem Héliosz.
– De gyűlölöm a tanulóvezetőket! Hé, Ganümédész! Gyere
ide!
– Igen, főnök? – kukkantott be a király kehelyhordozója.
– Hozz egy villámot! A folyosón vannak a kisasztalon, a
kulcscsomóm mellett.
– Hányas villám legyen?
– Hozz egy tízest!
Ganümédész nagyot nézett. Zeusz ritkán használt tízes
villámot. Különleges alkalmakra, például esküvőkre meg az
Armageddonra tartogatta őket. Ganümédész hamarosan
visszatért, és egy indítórakéta méretű bronzhengert vonszolt
maga után.
Zeusz felemelte, majd gondosan bemérte a célpontot. Úgy
kellett kiütnie a vezetőt, hogy a szekérnek ne essen baja. Nem
igazán tudta, mi történne, ha felrobbantaná a napot, de
gyanította, hogy semmi jó nem sülne ki belőle. Ugyanakkor… a
szekér irányíthatatlanná vált. Elpusztította Zeusz templomait
és kedvenc szobrait, amik mind őt ábrázolták. Itt drasztikus
beavatkozásra volt szükség.
Phaethón utolsó gondolata, mielőtt lerobbantották az égről?
ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ!
Persze lehet, hogy az is megfordult a fejében: Hála az
isteneknek!
Hiszen tudta, hogy nemsokára vége szakad a kocsikázásnak.
Nemcsak a családját, hanem az egész emberiséget veszélybe
sodorta. Teljesen beparázott. Nincs olyan hullámvasút, ami a
végtelenségig zakatol, és ez alól még a tüzes végzet idegbénító
adrenalinfröccse sem kivétel.
Hatalmas villanás következett, és Phaethónnak reszeltek.
Zeusz leütötte a gyereket a szekérről. A teste lángoló
üstökösként hullott a földre.
A lovak, miután megszabadultak az ellenszenves kocsistól,
visszahúzták a napszekeret az istállóba. Parázs, Hajnal, Tűz és
Láng arra számított, hogy tüzes sárgarépa és olvasztott zab
lesz a jól végzett munka jutalma.
A Megbuggyant Nap Ámokfutása után már semmi sem volt
olyan, mint régen.
Az istenek rendkívüli ülésen vizsgálták felül a járművezetés
biztonsági szabályait. Héliosz a fiát gyászolta. A szíve
csordultig volt keserűséggel. Ahelyett, hogy önmagát
hibáztatta volna, amiért Phaethónra bízta a szekerét, Zeuszt
okolta a srác haláláért. Fura, hogy az istenek (és az emberek)
mikre képesek.
– Soha többé nem ülök fel arra a szekérre! – jelentette ki
Héliosz. – Valaki vegye át tőlem ezt az átkozott melót!
 Lehet, hogy az emberek ekkor tették meg Apollónt
napistennek, mivel Héliosz végkielégítés és egyéb juttatások
nélkül távozott az állásából. Vagy az istenek addig
könyörögtek és fenyegetőztek, amíg Héliosz vissza nem vonta
a felmondását. Akárhogy is, Héliosz soha többé nem engedte
meg a gyerekeinek, hogy kölcsönvegyék a kocsit, vagy a CD-
gyűjteményével szórakozzanak.
Ami Phaethón égő holttestét illeti, szegény anyja és hét
nővére a saját szemével látta, hogyan suhan át az északi
horizonton.
Klümené tudta, hogy a fia meghalt. Senki sem élte túl Zeusz
villámcsapásait. A héliaszok azonban kijelentették, addig nem
nyugszanak, amíg meg nem találják az öccsük holttestét.
Hónapokig úton voltak, amíg el nem érték Észak-Itália vad
erdeit. Ott, a Pó folyó mocsaras torkolatánál találták meg
testvérük végső nyughelyét.
Zeusz villáma valami úton-módon soha ki nem apadó
tüzelőanyag-forrássá változtatta a félistent. A teste megállás
nélkül izzott és füstölgött, de soha nem esett szét. Egy kis tóba
zuhant, és elterült a fenekén. Ott feküdt, örökös izzásban,
felfűtötte a tó vizét, és ártalmas gázokat termelt, amik
felszöktek a víz színére, és az egész területet megmérgezték.
Még a tó fölött elrepülő madarak is holtan hullottak le az
égből.
A hét héliasz zokogva állt a parton. Sehogy sem tudták
magukhoz venni Phaethón testét, de hazamenni sem akartak.
Nem ettek, nem ittak. Végül Zeusz megsajnálta őket. Bár
Phaethón jó nagy kretén volt, az istenek meghatónak találták a
nővérek ragaszkodását.
– Örökre vele maradtok – döntött Zeusz. – Ti lesztek a tanúi,
mi történt a Megbuggyant Nap Ámokfutásán.
A nővérek alakja megváltozott. A ruhájuk fakéreggé
keményedett. Lábujjaik megnyúltak és a földbe gyökereztek.
Égnek álló hajukból ágak és levelek lettek. Könnyeik aranyló
nedvvé sűrűsödtek, majd borostyánkővé szilárdultak.
Ezért nevezik a görögök „fénykőnek” a borostyánt, mert a
nap lányainak könnyeiből keletkeztek.
Ma már senki sem tudja, hol van a tó. Lehet, hogy elsüllyedt
a tengerben vagy a mocsárban. De az idő tájt, úgy száz évvel a
Megbuggyant Nap esete után, egy másik hős, Iaszón a Pó
folyón haladt Argó nevű hajóján. Éjszaka a fák sírva fakadtak,
hátborzongató jajgatásukkal az egész legénységet halálra
rémítették. A tó kipárolgása is ugyanolyan mérgező volt, mint
mindig. A tó feneke kísérteties aranyfényben úszott ott, ahol
Phaethón teste parázslott. De Iaszónról majd később.
Most már tudjátok, Phaethón miért nem szerezte meg a
jogsit.
A tanulság? Ha elpusztítod a földet, villámgyorsan
lemeszelnek.
Vagy: Ne ígérj hülyeségeket a gyerekednek!
Vagy: Attól, hogy anyád agyonfélt, még lehet, hogy neki van
igaza. (Ezt muszáj volt beszúrnom. Anyám helyeslően bólogat,
és azt motyogja: „Köszi!”)
Na, ennyit Phaethónról. Szép szerencsétlen vég egy rakás
halottal.
Jobban vagytok már?
Oké.
Mert még nem végeztünk. A vérontás és a pusztítás nem a
hős férfiak monopóliuma. Látogassunk el Amazonországba, és
ismerkedjünk meg a gyönyörű gyilkossal, Otrérával!

1 A Mikulás rénszarvasai.
2 Itt jön a nap (Beatles)
3 Jó reggelt, napfény (Beatles)
4 Napsugáron lépdelek (Katrina and the Waves)
5 Te vagy a napsugaram (Frank Sinatra)
6 Figyelemhiányos hiperaktivitás-zavar.
 OTRÉRA FELTALÁLJA
AZ AMAZONOKAT (INGYENES
KÉTNAPOS SZÁLLÍTÁSSAL!)

A régi feljegyzésekből nem sokat tudunk meg Otréráról.

Az ókori görögöket nem igazán érdekelte, honnan
származott, vagy mitől lett olyan, amilyen.
Hogy ennek mi lehet az oka?
1) Nő volt.
2) Félelmetes nő volt.
3) Félelmetes nő volt, aki ókori görögöket gyilkolt.
Eredetileg a Fekete-tenger északi partvidékén élt. Ez az a
terület, ahol később olyan nagy humanisták termettek, mint
például Attila, a hun. Kik voltak Otréra emberei? Nem tudjuk.
Talán, mert őket is megölte. Mindössze annyit tudunk a
csajról, hogy egyszer csak rájött, a bronzkori háziasszonyok
élete tömény szívás. És elhatározta, hogy ezen változtatni kell.
Persze joggal merülhet fel bennetek a kérdés: mi késztet
arra egy hétköznapi nőt, hogy a józan észt meghazudtolva az
összes férfit kinyírja a törzsében, és létrehozza a gyilkos nők
nemzetségét?
Említettem már, hogy a bronzkori háziasszonyok élete
tömény szívás volt?
Egy akkori nő egyetlen esetben érezhette szerencsésnek
magát: ha Spártába született. Ha Spártába születsz, és
szerencsésnek érzed magad, az kábé olyan, mintha evező
nélkül sodródnál egy vízesés felé. De Spártában legalább a
nőknek is lehetett magántulajdonuk. Tisztelet övezte őket,
mert harcosokat szültek. A fiatal lányok Artemisz
templomában szolgálhattak, és hogy az istennő kedvében
járjanak, addig korbácsolták a hímnemű emberáldozatokat,
amíg a vérük vörösre nem festette az oltárt. (További
részletekért lásd: Spártaiak – Az igazi vadbarmok.)
Ha Athénban, a demokrácia bölcsőjében születtél nőnek,
majdnem olyan sanyarú sorsod volt, mint egy rabszolgának
(igen, az athéniak rabszolgákat tartottak). Nem lehetett
magántulajdonod. Nem szavazhattál a gyűléseken. Nem
lehetett saját vállalkozásod. Még az agorára (ami a piac és egy
szabadtéri pláza ötvözete volt) sem mehettél ki, bár ezt a
szabályt sokan megszegték, mert, izé, a kifőzdében nagyon
finom citromos csirkét árultak.
A nőkkel szemben alapjában véve az volt az elvárás, hogy
otthon maradjanak, főzzenek, takarítsanak és szépek legyenek
– így, ebben a sorrendben. Nekem ez (mivel fantasztikus
modern félisten vagyok) egyáltalán nem okoz gondot. De nem
mindenki olyan ügyes, mint én.
(A barátnőm, Annabeth, most kukucskált át a vállam fölött,
és jót nevetett. Most mit röhögsz?)
Az athéni nőknek abba sem volt beleszólásuk, kivel
házasodnak össze. Ez akkoriban majdnem minden nőre igaz
volt. Gyerekként a szüleid gyámkodtak fölötted (jobban
mondva az apád, mert anyád csak azt tudta megtanítani
neked, hogyan takaríts, főzz és legyél szép). Mindenben az
apád döntött.
Ja, hogy te megkérdőjelezted a döntéseit? Nos, a következő
lehetőségek közül választhattál: megvertek, megöltek vagy
eladtak rabszolgának. Ezt azért jól meg kellett gondolni.
Mikor eladósorba léptél (azaz betöltötted a tizenkettőt vagy
a tizenhármat), apád választott neked férjet. A szerencsés
nyertes akár öreg is lehetett. Vagy csúnya. Vagy kövér. De
nyugi! Apád tett róla, hogy a férjed megfelelő társadalmi
státuszú legyen, és őrá is jó fényt vessen. Hozományt fizetett
neki. A férjed pedig cserébe apád szövetségeseként lépett fel
politikai és üzleti ügyekben. Tehát miközben otthon ültél,
főztél és az öreg, csúnya, kövér férjednek csinosítgattad
magad, legalább abban biztos lehettél, hogy a házasságod
minden tekintetben az apád érdekeit szolgálja.
Férjes asszonyként a férjed gyámsága alá kerültél.
Mindenben az urad döntött, ugyanúgy, ahogy azelőtt az apád.
Ja, hogy te megkérdőjelezted a döntéseit? Olvass vissza,
milyen büntetések közül választhattál!
Érzed már, hogyan önt el a gyilkos indulat?
Akkor talán azt is megérted, mi motiválta Otrérát. Mert amit
leírtam, az csak Athénra és Spártára vonatkozott. Északon,
ahol Otréra született, még keményebb volt az élet, és a nőkre
is tízszer rosszabb sors várt.
Amikor Otrérának eldurrant az agya, azt sokan megérezték.

♦♦♦

Otréra kislány kora óta Artemiszért és Árészért rajongott.

Artemisz volt a fiatal szüzek védelmezője, szóval, idáig
rendben is volnánk. Artemisz nem akarta, hogy egy mocskos
férfi parancsoljon neki, ami nagyon tetszett Otrérának. Ha az
ő népe is olyan lett volna, mint a spártaiak, lefogadom, hogy a
csaj Artemisz papnőjévé szegődik. Simán kinézem belőle, hogy
addig korbácsolja a hímnemű emberáldozatokat, amíg a vérük
vörösre nem festi az oltárt.
Hé, gondolta volna magában, véresre korbácsolhatom a
férfiakat? De klassz!
Otréra azonban nem akarta teljesen elkötelezni magát
Artemisz mellett. Mert akkor örökre le kellett volna mondania
a férfiakról. Nem-nem. Otréra szerette a pasikat… amíg azok
nem korlátozták a szabadságában. Felnőttként rengeteg
barátja volt. Még két lánya is született. Mindjárt erre is
kitérek…
Otréra másik kedvence Árész, a háború istene volt. Ez is
logikus választásnak tűnik. Otréra barbár országban élt.
Brutális körülmények között. Ha akartál valamit,
megküzdöttél érte. Ha valaki felbosszantott, behúztál neki
egyet. Egyszerű. Drasztikus. Véres. Izgi!
Mint a legtöbb helyen, Otréra városában is férfiuralom volt.
A nőknek nem voltak jogaik. Harcolni sem harcolhattak,
Otréra azonban egyszer csak megelégelte, hogy
mosónőként/szakácsnőként/padlósúrolóként/látványelemként
tengesse az életét. Elhatározta, hogy elsajátít néhány
önvédelmi fogást, hátha… hátha egyszer majd szüksége lesz
rá.
Éjjelente kilopózott az erdőbe a férje kardjával és íjával.
Megtanult kardozni: a fákat használta célpontnak, hogy
begyakorolja a fiatal katonáktól ellesett mozdulatokat.
Megtanult lőni, addig trenírozott, amíg kétszáz méterről ki
nem lőtt egy vadat a sötétben. Amikor már magabiztosan
kezelte a fegyvereket, társakat toborzott, akik ugyanolyan
frusztrált háziasszonyok voltak, mint ő. Ezek a nők mind
torkig voltak az öreg, büdös, kövér, basáskodó férjeikkel, akik
megverték, megölték vagy rabszolgasorba taszították őket, ha
ki merték nyitni a szájukat.
Otréra titokban harcolni tanította a barátnőit. Éjszakánként
kiosontak az erdőbe, hogy úgy vadásszanak, mint Artemisz, de
Árészhoz is imádkoztak, hogy erősen és bátran vonulhassanak
csatába. A két isten egyidejű imádata kissé szokatlan helyzetet
eredményezett: Artemisz szerint a férfiak hülye barmok. Ezért
imádjuk Árészt, a hülye barmok legnagyobbikát. A kombó
ennek ellenére bevált. Otréra és követői hamarosan ördögi és
rettenthetetlen csapattá értek.
Otthon egy darabig úgy tettek, mintha minden a legnagyobb
rendben lenne. Aztán egy nap Otréra csúnyán berágott. Nem
tudom, miért. Talán a férje eggyel többször ugrasztotta a
hűtőhöz sörért. Vagy leordította, mert nem volt elég szép
padlósúrolás közben.
Otréra csendben kivette a férje kardját a szekrényből. A
szoknyájába rejtette a fegyvert, és odament a férjéhez.
– Elválok – mondta.
– Te nem válhatsz el tőlem – böfögte a férje. – Itt én hozom a
döntéseket. Az enyém vagy. És amúgy sem találták még fel a
válást!
– Akkor én most feltalálom.
 Otréra előrántotta a kardot, és levágta a férje fejét. A fószer
nem is kért több sört, viszont teljesen összevérezte a padlót,
pedig Otréra alig pár perce mosott fel. Otréra nem látott a
pipától.
Karddal a kezében kilépett a kunyhóból. Károgni kezdett – a
holló volt Árész szent madara. Így adott jelt a követőinek. Azok
fogták a kardjukat, a tőrüket meg a húsvágó bárdjukat, és
hirtelen a férfilét lett a legveszélyesebb foglalkozás a
városban.
A férfiak zömét megölték vagy láncra verték. Csak néhány
szerencsés tudott megszökni. Ők a legközelebbi városba
futottak, és beszámoltak a történtekről.
Képzelhetitek, miként zajlott a beszélgetés:
– A feleségem kardot fogott rám!
– És te elszaladtál?
– Teljesen megőrült! A nők mindenkit lemészároltak!
– Az asszonyaitok megölték a legjobb harcosaitokat? Miféle
férfiak vagytok ti? Majd mi odamegyünk, és móresre tanítjuk
őket!
A szomszéd város férfilakói bevonultak Otréra falujába, de
nem vették túl komolyan az expedíciót. Hiszen egyszerű nők
voltak az ellenfelek. A pasik úgy képzelték, hogy odamennek,
kiosztanak pár pofont, aztán jól besöröznek, a legcsinosabb
nőket a rabszolgáikká teszik, és hazamennek.
Nem így történt. Otréra drótszálakat húzott ki és csapdákat
helyezett el az út mentén. A csajok barikádot emeltek a
kapuknál, amit a legügyesebb íjászaik és kardforgatóik
őriztek. Megjelentek a srácok. Otréra követői lekaszabolták
őket.
Otréra bevonult a szomszéd városba. Felszabadította a
nőket, azokat, akik csatlakozni akartak hozzá, bevette a
csapatába, a többieket pedig szabadon engedte. Az életben
maradt férfiakat megölte vagy rabszolgasorba taszította.
Néhány rémült túlélő a környező falvakban keresett
menedéket, egyben hírét vitte a vérszomjas Otrérának és
vidám gyilkológépekből álló bandájának.
 A szomszéd város férfiúi is megpróbálták feltartóztatni
Otrérát. Otréra harcosai kardélre hányták őket. Öblít, támad.
Otréra hamarosan egy tucat város kapitánya lett, és kegyetlen
újoncok egész serege követte őt a dicsőséges hadjáratban.
Minden erejükkel harcolni akartak, mert tudták, ha
veszítenek, az ellenség nem kegyelmez nekik. Belőlük nem
lesz hadifogoly. Verést kapnak, eladják őket rabszolgának,
aztán mindenkit megölnek. A nyerő hármas!
Otréra még csak tanulgatta, hogyan szervezze meg a
csapatait, amikor a szomszédos városok férfinépe már komoly
ellenségként tekintett rá. A férfiak igazi, tőről metszett
hadsereget állítottak fel, több ezer harcedzett veteránt valódi
fegyverekkel, akik nem sörről meg a nők elfenekeléséről
ábrándoztak.
Otréra felderítői jó előre figyelmeztették a vezérüket, mi
készül ellene.
– Időt kell nyernünk – mondta Otréra. – A bajtársnőink még
nem elég képzettek. Különben is, ez az ország rideg, sivár, kész
romhalmaz. Nem érdemes megvédeni. Keressünk egy
gazdagabb földet, és alapítsuk meg a saját királynőségünket!
Ez már sokkal jobban tetszett a követőinek, mint a totális
háború, amit talán meg sem nyernének. A harcos nők törzse
rabszolgástul, hadifoglyostul, zsákmányostul, gyerekestül,
háziállatostul és csecsebecséstül áttette székhelyét a Fekete-
tenger túlsó, északi partjára, a mai Törökország területére.
Ahol dicsőség várt rájuk! Meg egy csomó vér és húsevő
madarak…

♦♦♦

Otréra Szinópé néven új fővárost alapított a Thermódón folyó

mellett. Saját hadsereget képzett ki, újoncokat toborzott,
fokozatosan terjeszkedett és feltérképezte, hol vannak a
legjobb éttermek.
Pont a megfelelő helyen hozta létre a királyságát: a
görögöktől északkeletre, a perzsáktól északnyugatra, a senki
földjén. Amikor meghódított egy új várost, volt annyira
körültekintő, hogy egyetlen férfi túlélőt se hagyjon. Így lassan
terjedt a híre. Mire a szomszédok rájöttek, kik is fenyegetik
őket, már késő volt. Az új nemzet szilárdan körülbástyázta
magát. Félelmetes zászlajuk egy pálcikaembert ábrázolt, akit
egy nagy X-szel húztak át. Amazonok néven váltak ismertté, és
az egész világ rettegett tőlük.
Hogy honnan jött az elnevezés? Senki sem tudja.
Az biztos, hogy semmi köze a brazíliai Amazonas folyóhoz.
(Gyerekek, én évekig sötétben tapogatóztam, mielőtt Annabeth
fel nem világosított. Úgy képzeltem, hogy ezek a női harcosok
is ott nyomulnak az esőerdőben a papagájok, a majmok meg
piráják mellett.) A mai Amazon cégnek sincs kötődése az ősi
amazonokhoz, és nem is akarja titokban világuralomra
segíteni őket. (Khm. Na. Khm.)
Egyes görögök szerint az amazon név az amazósz szóból
származik, ami azt jelenti, hogy emlőtlen. Valami miatt úgy
képzelték (CSAK ERŐS IDEGZETŰEKNEK), hogy az amazonok
eltávolították a jobb mellüket, hogy könnyebben kezelhessék
az íjat meg a dárdát.
Jó, hadd kezdjem azzal, hogy nem. Ez nem igaz. Nemcsak
hogy meredek elképzelés, de még ostoba is. Miért tettek volna
ilyet az amazonok? Mármint, oké, komoly, harcedzett
gyilkosok voltak, de anélkül is ki lehet lőni egy nyilat, vagy el
lehet dobni egy dárdát, hogy… értitek.
Továbbá, ha megnézünk egy ókori szobrot vagy képet, ami
az amazonokat ábrázolja, semmi sem utal arra, hogy ezek a
nők, ööö… aszimmetrikusak lettek volna.
Végezetül pedig, én magam is találkoztam amazonokkal.
Fölöslegesen nem okoznak fájdalmat maguknak. Másoknak?
Nekik igen! De saját maguknak nem.
Néhány görög történetíró azért rájött, hogy ez az elmélet
kicsit sántít. Egy Hérodotosz nevű fószer az androktones, azaz
férfiölő néven emlegeti őket. Homérosz elnevezése az
antianeirai, vagyis akik úgy harcolnak, mint a férfiak. Mindkét
megoldás sokkal pontosabb, mint az akik önszántukból bibisek
lettek, hogy jobban tudjanak nyilazni.
Hozzám az az elmélet áll a legközelebb, ami szerint az
amazon szó a perzsa ha-mazan kifejezésből származik, ami azt
jelenti: harcosok. Azért tetszik ez a teória, mert Annabeth is
ezt támogatja, és ha ellentmondok neki, rám szabadítja az
összes ha-mazant.
Az amazonok tehát hangosan, emelt fővel érkeztek. Egyre
erősebbek és nagyobbak lettek, mert a lányok következő
generációját már arra nevelték, hogy harcosok módjára
gondolkodjanak és viselkedjenek.
Most joggal kérdezhetitek: egy pillanat, ez a nemzet csupa
nőből állt. Kikből lett a következő generáció? Honnan jött az a
sok kis cuki, gyilkos amazonbaba?
Hát onnan, hogy az amazonoknak férfi rabszolgáik is voltak.
Ezt már említettem, ugye? Belőlük lettek az első „háziférfiak”,
akiket pontosan ugyanazok a jogok és kiváltságok illettek meg,
mint a többi ország női lakosait, vagyis a nagy semmi. Nagyon
szép.
Továbbá az amazonok furcsa megállapodást kötöttek egy
szomszédos törzzsel, az úgynevezett gargareusokkal. A
gargareusok az amazonok földjétől északkeletre magasodó
hatalmas hegy túloldalán éltek. A törzset kizárólag férfiak
alkották, amit én nem igazán értek. Most őszintén, egy csupa
csávóból álló törzs? Gondoljatok csak bele: halomban állt a
szennyes ruha, a nappali katasztrófasújtotta övezet volt, és a
hűtőből áradó szag penetránsabb lehetett, mint a Phaethón-
féle mérges gáz.
Azt hihetnénk, hogy egy csupa férfiból álló törzs az
amazonok legádázabb ellensége volt, de a jelek szerint nem.
Ismeritek azt a régi szólásmondást, hogy: Jó kerítés, jó
szomszédság? Én nemrég hallottam először. Annabeth szerint
azt jelenti, hogy ne piszkáld a cuccomat, és akkor jóban
leszünk. A gargareusok és az amazonok esetében a nagy hegy
garantálta a jószomszédi viszonyt. A két csoport nem
háborgatta egymást. Évente egyszer, kölcsönös megállapodás
alapján, nagyszabású piknikvacsorát és pizsamapartit
rendeztek a hegytetőn. Az amazonok összehaverkodtak a
gargareusokkal. És minő meglepetés! Kilenc hónap múlva egy
rakás amazonnak született cuki kis gyilkos bébije.
A lányokat megtartották, belőlük lett a harcosok következő
generációja. Ami a fiúkat illeti… azokkal minek vesződtek
volna?
Az amazonok a gargareusokkal neveltették fel a legerősebb,
legegészségesebb fiúkat. Ha Otréra túl betegesnek vagy
gyengének ítélt egy csecsemőt (könyörgöm, még szép, hogy
egy kisbaba gyenge), kivitte a kissrácot a pusztába, kitette egy
sziklára, és hagyta, hogy a természet intézze el a többit. Durva
és kegyetlen? Igen. Akkoriban csuda izgalmas volt az élet.

♦♦♦

Otréra és harcosai egy rakat sikeres hadjáratot folytattak le

Kis-Ázsiában és Görögországban. Két híres várost is
alapítottak Törökország nyugati partvidékén: Szmirnát és
Epheszoszt. Fogalmam sincs, honnan szedték ezeket a neveket.
Én jobban örültem volna a Csajágaröcsögének vagy a
Tápióbivalyhónaljának, de ez egyéni vélemény.
Az amazonok olyan sokszor harcoltak a görögökkel, hogy ha
Athénban jártok, egy csomó képet láthattok a görög-amazon
háborúkról. A festmények mindig a görögöket ábrázolják
győztesként, de ez csak vágyálom. Valójában az amazonok jól
agyonverték a görögöket. Otréra katonái rabszolgasorba
taszították a férfiakat. Démoni elszántsággal küzdöttek. És
még csak véletlenül sem főztek vagy súrolták fel a padlót.
A harcos amazonok nemsokára úgy elszaporodtak, hogy
különböző törzsekre bomlottak. Egymás után bukkantak fel a
franchise-városok. A görög történetírók eléggé
összezavarodtak, amikor azt próbálták meghatározni, hol
éltek az amazonok: „Ott. Nem, ott. MINDENÜTT!”
Ettől függetlenül továbbra is Otréra volt Az Egész
Hóbelevanc Királynője (biztosra veszem, hogy ez volt a
hivatalos titulusa). A fővárosból, Szinópéból irányította a
birodalmat, és ha háborút hirdetett, az összes amazonfrakció
engedelmeskedett. Nem akarták, hogy Otréra a rossz oldaláról
mutatkozzon be. Sajnos a férfiak csak ezt az oldalát ismerték.
Oké… visszaszívom. Egyszer ő is volt szerelmes. De a
románc csúnyább véget ért, mint egy háborús mészárlás.

♦♦♦

Egy nap Otréra éppen pihenőt tartott a szomszédirtással

töltött kemény munkanap után. A Fekete-tenger partján
sétálgatott a harcosaival (holttesteket fosztogattak és
rabszolgákat gyűjtöttek a győztes csata után), amikor vörös
villám csapott le a felhők közül.
– Ügyes lány vagy – dörmögte egy mély hang az égből. –
Találkozzunk a szigeten, ott, ahol a föld összeér az éggel!
Beszélni akarok veled.
Az amazonok nem voltak ijedősek, de még bennük is
megállt az ütő a hang hallatán.
Az egyik hadnagy a királynőre pillantott.
– Ugye, nem mész oda?
Otréra a vízre tapasztotta a szemét. És valóban: sötét
földdarab derengett a horizonton.
– De igen – határozta el magát. – A vörös fény, az idegen
hang a csatatér fölött… Vagy a tegnap esti rakott krumpli volt
romlott, és mindannyian hallucinálunk, vagy Árész isten szólt
hozzám. Kiderítem, mit akar.
Otréra egyedül evezett át a szigetre. Árész várta a parton.
Két méter magas volt, teljes harci díszben pompázott, és égő
lándzsát tartott a kezében. A köpenye vörös volt, mint a vér. A
csizmáját sár- és vérfoltok pöttyözték (mert nagy előszeretettel
szteppelt az ellenségei holttestén). Az arca markánsan
megnyerő volt, már ha valakinek a gyilkos Neander-völgyi
típus az esete. A tekintete vérszomjasan izzott.
– Otréra, na, végre, hogy megismerhetlek – mondta. – Tyű,
de klassz csaj vagy!
Otrérának remegett a lába. Az ember nem mindennap
találkozik a kedvenc istenével. De nem hajtott fejet, és nem
ereszkedett térdre. Nem szokott férfiak előtt hajbókolni, és ez
alól Árész sem volt kivétel. Amúgy is az volt a véleménye, hogy
a háború istene keménységet vár el tőle.
– Te sem nézel ki rosszul – felelte. – Tetszik a csizmád.
– Köszönöm! – vigyorgott Árész. – A katonai boltban vettem
Spártában. Akciós volt… De nem is ez a lényeg. Azt akarom,
hogy építs nekem templomot ezen a szigeten. Látod azt a nagy
sziklát?
– Milyen sziklát?
Árész felemelte a lándzsáját. A felhők szétváltak. Egy
hatalmas meteorit zuhant le az égből, és a sziget közepébe
csapódott. Miután eloszlott a füst, és a por is leülepedett, egy
iskolabusz méretű fekete kőtömb állt ki a földből.
– Ja! – mondta Otréra. – Ez az a szikla.
– Szent szikla.
– Oké.
– Amikor a sziklához imádkozol, az gyakorlatilag olyan,
mintha közvetlenül engem szólítanál meg. Emeljetek köré
kőtemplomot! Minden évben egyszer gyertek el ide az
amazonokkal, és áldozzatok nekem állatokat, de olyanokat,
amik a legfontosabbak a számotokra.
– Azok a lovaink – felelte Otréra. – Nagy hasznukat vesszük a
csatákban. Nekik köszönhetjük a sikereinket.
– Akkor áldozzatok lovakat! – vágta rá Árész. – Teljesítsétek
a kérésemet, és áldásomat adom rátok. Mindenkit
lekaszaboltok a csatában. Jól megleszünk egymással. Na, mit
szólsz?
– Állj ki velem!
– Mi? – meresztette ki Árész atommeghajtású szemeit.
– Mindketten tiszteljük az erőt. Pecsételjük meg bunyóval a
megállapodásunkat!
– Hű! Ha így folytatod, mindjárt beléd szeretek.
Otréra az istenre vetette magát. Tiszta erőből pofon vágta. A
két ellenfél földre került, összekapaszkodva csípte-rúgta és
igyekezett megsemmisíteni a másikat. Szerelem volt első
ütésre.
Miután kiverekedték magukat, úgy döntöttek, hogy
összeházasodnak. Attól a naptól kezdve Otrérát Árész
menyasszonyaként emlegették, ami alaposan feltornázta a
hírnevét. Amikor az ellenséges hadseregek megpillantották a
közelgő lovasokat, a bronzbricseszükbe vizeltek.
Otréra teljesítette Árész kérését, és templomot építtetett a
szigeten. Hogy megvédje a szentélyét, Árész gyilkos madarakat
küldött a földre, amik a tollaikkal lövöldöztek.
Otréra minden évben nagyszabású ünnepséget rendezett a
szigeten, lovakat áldozott, és hosszasan beszélt a nagy fekete
sziklához. A gyilkos madarak nem bántották az amazonokat,
de ha valaki más próbálta megközelíteni a templomot, a
madarak lenyilazták a tollaikkal, és cafatokra tépték éles
csőrükkel. Más szóval a templom nem vonzotta a látogatókat.
Árésznak és Otrérának két lánya született: Hippolüté és
Pentheszileia. Mindkét név gyorsan felkerült a „Kr. e. 1438-as
év 25 legnépszerűbb lányneve” listára. Ettől kezdve az
amazonkirálynőket, sőt még magukat az amazonokat is Árész
leszármazottainak tekintették. Néhányan persze tényleg az ő
lányai voltak. A többiek pedig igyekeztek úgy viselkedni,
mintha azok lennének. Jaj, nézd! Az apja mosolyát és gyilkos
természetét örökölte. De cuki!
Árész boldog volt. Ahogy az amazonok is. Csupán egy fontos
személy maradt ki az Amazonok Templomépítő és Istenimádó
Programjából: Artemisz, Otréra másik kedvenc olimposzi
istene. Otréra, okos királynő lévén, hamar rájött, jobb, ha a
vadászistennőnek is kifejezi a háláját, mielőtt még ezüst
nyílzáport kap a nyakába.

♦♦♦

Otréra úgy döntött, hogy a mai Törökország nyugati

partvidékén, Epheszosz városában építi fel Artemisz
templomát. Így a görögök is könnyen eljuthatnak a
szentélyhez, mivel a szigeteik pont az Égei-tenger túloldalán
vannak.
Otréra ezúttal nem vetette be a lövöldöző madarakat. Rossz
hatással voltak az idegenforgalomra. Ehelyett egy magas
dombon helyezte el a templomot, hogy messziről is jól
látszódjon. Szépen kicsinosította: a falak aromás cédrusfából
készültek, a padló csiszolt márványból, a mennyezetet pedig
aranyberakás díszítette. A szentély közepén Artemisz
borostyánkövekkel ékesített szobra állt, ami gyémántként
szikrázott az ablakokon beömlő fényben.
Otréra minden évben hatalmas ünnepséget rendezett a
templomban. Az amazonok egész nap buliztak, és vad harci
táncokat adtak elő Epheszosz utcáin. Ékszereket áldoztak
Artemisznek, amiket a szoborra aggattak, így az ünnepség
végére Artemisz úgy festett, mint egy hiphopmodell, aki
Midasz Király Aranydiszkontjában töltötte az egész napot.
A templom nagy népszerűségnek örvendett, ez lett Otréra
legfőbb öröksége. Még Otréra halála után is fennmaradt.
Túlélte az antikvitást. Sőt, kis túlzással még a Római
Birodalmat is. Párszor elpusztult ugyan, de mindig
újjáépítették. Még a kereszténység kezdetekor is állt, egy János
nevű fazon itt próbálta megtéríteni a helyieket.
Az épület olyan híres volt, hogy még az ókori világ hét
csodája közé is bekerült… az egyiptomi piramisok meg, ööö… a
többi mellett. Az első McDonald’s is fent volt a listán? Mindig
elfelejtem.
A templom nem csak idegenforgalmi szempontból volt
kifizetődő befektetés Otréra számára. Egyszer az egész seregét
megmentette a szőlő általi haláltól.
A következő történt: Az új boristen, Dionüszosz az egész
halandó világot végighaknizta a híveivel, hogy megismertesse
az emberekkel a bulizás, a részeg duhajkodás és egy finom
cabernet-vacsora örömeit. Ha a királyságod szívesen fogadta –
semmi gond! Da ha megpróbált ellenállni neki – ajaj!
Dinonüszosz éppen Indiába tartott, mert valami miatt a
fejébe vette, hogy megszállja az országot, és az út az
amazonok földjén át vezetett. Amikor összeakadt a legelső
amazon felderítőcsapattal, el volt ragadtatva.
– Nocsak! – kiáltotta. – Egy nőkből álló nemzet? Ez pont
kapóra jön nekem. Lányok, bulizzatok velünk ma este!
– Persze, miért ne? – felelték az amazon felderítők.
Az amazonoknak nagyon ízlett a bor. Rögtön csatlakoztak is
Dionüszosz pomponlánycsapatához, más néven a
mainaszokhoz. Ezek az őrjöngő partiarcok többnyire a nimfák
közül kerültek ki, és puszta kézzel szaggatták szét a boristen
ellenségeit. Képzelhetitek, hová fajultak a dolgok, miután az
amazonokból mainaszok lettek. Igen, mint A texasi
láncfűrészesben, csak itt még láncfűrészre sem volt szükség.
Később amazonok egy másik csoportja megpróbálta útját
állni Dionüszosznak. Ők nem voltak hajlandóak behódolni egy
férfinak, főleg hogy a serege egy csomó szatírból meg olcsó
fehérbortól bűzlő részeg figurából állt.
Az amazonok lecsaptak. Dionüszosz isteni erejét latba vetve
tébolyba kergette, majd szőlőtőkévé változtatta és széttaposta
őket, hogy még több bort nyerjen magának.
Otréra is hírét vette a kezdeti vereségeknek: egy fickó, arra
hivatkozva, hogy isten, keresztültrappol a királyságán, és
közben áttéríti vagy lombhullató, bogyótermő növénnyé
varázsolja az ő követőit. A csaj úgy döntött, hogy a megszokott
diplomáciai módszerekkel oldja meg a problémát.
– Öljétek meg mindet! – ordította.
Az egész seregét mozgósította, ami elég impozáns látványt
nyújtott. Több ezer lándzsa és pajzs csillogott a napsütésben.
Lovas íjászok (a legjobbak a világon) egész sora helyezte
készenlétbe tüzes nyilait.
Az amazonok többnyire percek alatt megsemmisítették az
ellenséget. Olyan hírük volt, hogy a többi királyság akár
zsoldosokként is alkalmazta volna őket a háborúkban. A másik
fél rendszerint már akkor feladta a harcot, amikor meglátta a
közelgő amazonokat.
Az évek során Otréra gazdag, hatalmas, magabiztos vezérré
nőtte ki magát. Úgy kalkulált, hogy seperc alatt kiirtja a részeg
csőcseléket.
 Hogy mi lett a végzete? Szerintem a büszkesége. Már
elfelejtette, mi történt azokkal a falusi srácokkal, akik annak
idején megpróbálták lesmárolni. Soha ne becsüld alá az
ellenségedet!
Dionüszosz isten volt. Otréra hiába haverkodott Árésszal és
Artemisszel. Egy másik olimposzival szemben még ők is
tehetetlenek voltak. Az amazonok támadásba lendültek, de
nagyon ráfáztak. A mainaszok puszta kézzel széttépték őket. A
szatírok dorongokkal és üres borosüvegekkel estek nekik.
Dionüszosznak csak csettintenie kellett, és egész amazon
zászlóaljak őrültek meg, váltak vombattá, vagy fulladtak meg
a torkukra tekeredő szőlőindáktól.
Otréra gyorsan rájött, hogy alulmaradt. Sietve visszahívta
megmaradt seregét, mielőtt az is megsemmisült volna. Az
amazonok futottak, amerre láttak.
Dionüszosz és részeg serege végigkergette őket a török
parton. Végül Otréra elérte Epheszoszt, és beszaladt Artemisz
templomába. Az istennő szobra elé vetette magát.
– Fenséges Artemisz! – könyörgött. – Óvd meg a népemet! Ne
engedd, hogy az én ostobaságom miatt leljék halálukat!
Artemisz meghallotta a fohászt, és közbelépett. Vagy
Dionüszosz unta el a dolgot és döntött úgy, hogy máshol
folytatja az öldöklést. A boristen hadserege India felé vette az
irányt, nem vonult be Epheszoszba. Az amazonok
megmenekültek. Végül újjászervezték a hadseregüket, és az
összes szétnyomódott szőlőszemet sikerült kipiszkálniuk a
lábujjaik közül.
Ettől kezdve Artemisz temploma a nők menedékeként
szolgált. Minden nő, aki védelemért fohászkodott az oltár előtt,
Artemisz oltalma alá került. Senki sem árthatott neki. Ha
kellett, a templom összes papnője és Epheszosz teljes
lakossága harcba szállt érte.
A történtek után Otréra is magába szállt. Visszavonult a
fővárosba, Szinópéba, és többé-kevésbé békében uralkodott.
Szövetségre lépett a szomszédaival, és biztonságos
körülményeket teremtett a népének.
 Csupán egyvalamitől nem tudta megvédeni az amazonjait. A
többi amazontól. Elég csak megnézni, mi történt a két
csodálatos, vérszomjas lányával…

♦♦♦

Mint már említettem, a nagy Árész–Otréra kick-box

házasságból két lány született. Származásuknak köszönhetően
mindketten ennivaló, édibédi kislányok voltak, akik imádták a
csillogást, a pónikat meg a rózsaszín, csupa fodor cuccokat.
Illetve, nem egészen…
Senki sem tudja pontosan, Otréra királynő mikor döntött
úgy, hogy visszavonul, de egy idő után egyre fárasztóbbnak
találta a csatározásokat, a rabszolgavadászatot meg a vad
bulizást. Nagyobbik lányára, Hippolütére bízta az amazonok
irányítását.
Hippolüté kezdetben derekasan állta a sarat. Apja, Árész
örömében varázspáncéllal lepte meg, amit a lány különleges
alkalmakkor, például denevér micvakor és ostromhadjáratok
esetén viselt. Hippolüté egy varázsövet is kapott, ami
megsokszorozta az erejét.
Hippolüté azonban balszerencséjére összeakadt egy
Herkules nevű csávóval. Erről később bővebben is lesz szó.
Egyelőre elég legyen annyi, hogy nagy háború kerekedett a
dologból, és az amazonok súlyosabb vereséget szenvedtek,
mint a Boros Fazon inváziója során.
A csata hevében Pentheszileia véletlenül megölte a saját
testvérét, Hippolütét. Az amazonok öve is elveszett (legalábbis
egy időre). A görögök elmenekültek. Pentheszileiából királynő
lett, és miután meggyászolta nővérét, másodszor is
újjászervezte az amazon hadsereget.
Habár baleset volt, Pentheszileia sosem bocsátotta meg
magának, hogy megölte Hippolütét. De a görögökre is
haragudott. Sok évvel később, amikor kitört a trójai háború,
Pentheszileia Priamosz trójai király szövetségese lett, hogy
betörhessen pár görög koponyát, és megbosszulhassa a
testvére halálát.
Ez a terv is balul sült el. Pentheszileia bátran harcolt, egy
csomó nagy katonát lekaszabolt, de végül a legismertebb
görög harcos, Akhilleusz végzett vele. Akhilleusz lehozta
Pentheszileia testét a harcmezőről, és kimosta a sebeit, hogy
az amazonok illő módon temethessék el.
Amikor levette Pentheszileia fejéről a harci sisakot, és
szembesült az amazonkirálynő szépségével, teljesen
összezuhant. Sajnálta, hogy pont egy ilyen bátor és
szuperdögös csajnak kellett meghalnia.
Akhilleusz megvárta a következő nagy fegyverszünetet,
amikor a trójaiak és a görögök összejöttek, hogy kicseréljék az
eltemetendő holttesteket. Nagy buli lehetett. Odaadom George-
ot, ha cserébe megkapom Johnnyt és Billy Joe-t. Egy pillanat! Azt
hiszem, ez a láb Billy Joe-é. De nem biztos.
Akhilleusz megmutatta a trójaiaknak a halott Pentheszileiát.
Olyan hosszasan méltatta a királynő bátorságát és szépségét,
hogy az egyik görög harcostársa, bizonyos Therszitész, eléggé
felhúzta magát.
Pentheszileia rengeteg barátját megölte.
– Miért dicséred ennyire, haver? – fordult Akhilleuszhoz. –
Nem elég, hogy az ellenségünk, de ráadásul nő is. Egy halott
csajba vagy szerelmes?
(A csaj helyett erősebb kifejezést használt.)
Akhilleusz finoman letette Pentheszileiát. A bajtársához
fordult, és visszakézből pofon vágta, de olyan erővel, hogy
Therszitész fogai úgy repültek ki a szájából, mint apró fehér
lazacok a piros patakból, majd holtan esett össze.
– Elvárom, hogy illő módon temessétek el Pentheszileiát! –
förmedt rá Akhilleusz a trójaiakra.
A trójaiak, akik nem egy súlyos fogászati trauma
következtében kívántak meghalni, engedelmeskedtek.
Nem tudom, Otréra megérte-e a lányai halálát. A saját
érdekében remélem, hogy nem. Ez a két eset még egy ilyen
harcedzett nőt is megviselt volna. Otréra és a lányai legendás
hősökké váltak, minden idők legnagyobb harcosai között
tartják számon őket.
Talán furcsálljátok, miért szerepel Otréra ebben a
könyvben, a görög hősök között, amikor elvileg nem is görög
származású. Talán azt is megkérdőjelezitek, hogy egyáltalán
hős volt. Elismerem, hogy nem volt makulátlan: vegyük csak a
gyilkosságokat meg a mészárlásokat. Ráadásul szerelmes volt
Árészba, ami nagyon durva.
Itt most a saját előítéleteimet is meg kellett tagadnom.
Egyszer nekem is volt szerencsém Otrérához, amikor
visszatért a halálból, és megpróbált megölni. (Hosszú történet.
Ne is kérdezzétek!)
De egyvalami biztos. A régi történetírók nem emlékeznek
meg illő módon a nőkről. Még Otrérát, az ókor leghíresebb,
legsikeresebb, leghatalmasabb asszonyát is alig említik.
Én felnézek rá, mert belevaló volt. Lestrapált bronzkori
háziasszonyból egy egész birodalom királynőjévé küzdötte fel
magát. Az amazonok akkora hírnévre tettek szert, hogy egy
brazíliai folyót neveztek el róluk, nem is beszélve arról a
modern vállalatról, aminek egyébként semmi köze az
amazonok ősi nemzetségéhez. (Khm.)
Azoknak a nőknek a szemében, akiket megmentett és
kiképzett, Otréra igazi hős volt. Reményt adott nekik. Lehetővé
tette a számukra, hogy ők rendelkezzenek a saját sorsuk fölött.
Én, mondjuk, nem erőltettem volna annyira a férjek
lefejezését, és a fiúcsecsemőket sem hagytam volna magukra a
pusztában, ennek ellenére Otréra a nehéz időkben is
keményen állta a sarat.
Szóval, szerintem nem lóg ki a görög hősök közül.
Ha a régi görög történetírókhoz hasonlóan nektek is
rémálmaitok vannak tőle, nos… vigasztaljon titeket az a tudat,
hogy már nincsenek amazonok. Évezredekkel ezelőtt kikoptak
a történelemből. (Kacsintás.) Nem valószínű, hogy rajtatok
ütnek. Maximum húsz százalék az esély. Esetleg harminc…
Ha már szóba kerültek a halottak, akikkel személyesen is
találkoztam, azt hiszem, ideje, hogy újabb komoly témának
veselkedjek neki.
 Mély levegő. Ez a srác fájdalmas emlékeket idéz bennem.
Oké. Menni fog. Beszéljünk Daidaloszról, minden idők
legnagyobb feltalálójáról.
 DAIDALOSZ AZT IS FELTALÁLJA,
AMIT NEM KÉNE

Nehezen vettem rá magam, hogy erről a fickóról írjak.

Először is, a saját benyomásaim nem igazán csengenek
egybe a régi legendákkal. Persze nem én éltem az ókori
Görögországban. Néhány részlet az álmaimból származik, ami
nem a legmegbízhatóbb forrás. Mindent elkövetek, hogy a
lehető legpontosabban ábrázoljam Daidaloszt, de ha közben
ellentmondok annak, amit a kalandjaimról írtam, az nem a
véletlen műve!
Másodszor, nehezen tudom a csávó helyébe képzelni
magam, mert (tudom, hogy ez most sokkhatásként ér titeket),
nem vagyok egy lángész.
Hah! Percy, én azt hittem, hogy egymilliárd az IQ-d!
Bocs, hogy feldúlom a lelkivilágotokat! Nem igazán érek fel
egy olyan szuper-Einsteinhez, mint Daidalosz. Már a
barátnőmmel is nehezen tartok lépést, mert, hát, neki sem
fűrészpor van az agya helyén.
Végezetül… Daidalosz élete nagyon fura.
Gondolom, ez nem meglepő. Hiszen a tag egy zsebkendő
leszármazottja volt.
Talán kezdjük ezzel! Szóval, Daidalosz dédapja, Erikthoniosz
valami varázslat folytán egy rongydarabból született, amivel
Athéné letörölte a lábáról Héphaisztosz testnedveit, amikor a
kovácsisten bizalmaskodni próbált vele. (További információ:
Az olimposziak legförtelmesebb történetei. Tudjátok, az a
könyv, amit a görög istenekről írtam.)
Mivel a Zsebkendőkirály a legnemesebb cím, amit uralkodó
csak birtokolhat, Erikthoniosz felnővén Athén királya lett. Az
utódai Athéné és Héphaisztosz, a két legzseniálisabb olimposzi
isten leszármazottai voltak.
Daidalosz soha nem pályázott a királyi címre, ennek
ellenére nem hozott szégyent olimposzi ükszüleire. Azzal
szerzett magának hírnevet, hogy bármit össze tudott rakni és
meg tudott javítani.
Gondjai vannak a szekere felfüggesztésével? Daidalosz
megjavítja.
Összeomlott a merevlemez? Hívja Daidaloszt: 1-800-555.
Kastélyt építtetne forgó tetőterasszal, süllyesztett
úszómedencével és a legmodernebb, forró olajon és mechanikus
számszeríjon alapuló biztonsági rendszerrel? D szakinak
mindez gyerekjáték.
Nemsokára Daidalosz volt a leghíresebb ember Athénban.
Az új ügyfelek öt év várakozás után jutottak be a műhelyébe.
Ő tervezte és építette a legjobb házakat, templomokat és
bevásárlóközpontokat. Olyan élethű szobrokat faragott, hogy a
művei leléptek a talapzatukról, elvegyültek a tömegben, és a
társadalom hasznos tagjaivá váltak.
Daidalosz sok új technológiát talált fel; a média minden
ősszel tűkön ülve várta, hogy bemutathassa a Daidalosz
Véső™, a Daidalosz Viasztábla™ és természetesen a Daidalosz
Lándzsa™ Bronzhegyes Technológiával (szabadalmaztatás
alatt) legújabb verzióját.
A fickó igazi zseni volt. De zseninek lenni kemény meló.
– Túl népszerű vagyok – kesergett magában Daidalosz. –
Annyira lefoglal a merevlemezek javítása meg a látványos
újdonságok feltalálása, hogy egy percem sem marad magamra.
Betaníthatnék egy segédet, aki elvégzi helyettem a
babramunkát!
A nővérének volt egy fia, Perdix. Ilyen névvel tuti, hogy
szénné aláznak a játszótéren, de ez a gyerek okos volt. Athéné
intelligenciája Héphaisztosz kézügyességével párosult benne.
Nem esett messze a zsebkendőjétől.
Szóval, Daidalosz felvette a műhelybe az unokaöccsét.
Kezdetben el volt ragadtatva. Perdix a legbonyolultabb
javításokat is el tudta végezni. Épp csak egy pillantást vetett a
tervrajzokra, és már meg is jegyezte őket. Még a Daidalosz
Lándzsa™ 2.0-t is továbbfejlesztette: csúszásmentes nyéllel
látta el, a hegy pedig Éles, Extraéles és Szuperéles változatban
is kapható volt. A csávó örült, hogy még tovább növelheti
Daidalosz hírnevét. Az emberek azonban suttogni kezdtek:
– Ez a fiatal srác, Perdix, majdnem olyan ügyes, mint a
nagybátyja!
Néhány hónap múlva Perdix feltalált egy szerkezetet, az
úgynevezett fazekaskorongot. Ahelyett, hogy kézzel formázta
volna az edényeket, ami egy örökkévalóságig tartott, és csálé
csöbröket eredményezett, az ember csak felcsapta az agyagot
a pörgő felületre, és percek alatt tetszetős tálakat alkotott.
Egyre többen mondogatták:
– Ez a kölyök, Perdix, még Daidalosznál is ügyesebb!
Az ügyfelek már név szerint Perdixet kérték. Vele akarták
megterveztetni a süllyesztett medencét. Vele akarták
lementetni az adatokat az összeomlott merevlemezről.
Daidalosz hírneve és dicsősége egyre jobban megkopott.
Egy nap Daidalosz éppen az Akropolisz, az Athén
központjában álló hatalmas fellegvár tetején dolgozott (az
általa tervezett új templom leendő helyét mérte fel), amikor
Perdix loholt fel hozzá egy nagy bőrszütyővel a vállán.
– Bácsikám! – vigyorgott Perdix. – Nézd meg az új
találmányomat!
Daidalosz keze ökölbe szorult. A jövő heti sajtótájékoztatón
akarta bemutatni a Daidalosz Kalapácsot™, ami
forradalmasítja a szögbeverést. Már csak az hiányzik,
gondolta, hogy a senkiházi unokaöccse kiüsse a nyeregből
valami bosszantóan ötletes újdonsággal.
– Mi van már megint, Perdix? – kérdezte. – Nyugtass meg,
hogy nem egy újabb ostobaság, például hogy tervezzünk
nagyobb kijelzőt a viasztábláimhoz.
– Nem, bácsikám. Nézd! – Perdix egy kis termetű állat
állkapcsát húzta elő a zsákból. Az éles fogak mind épek voltak.
– Ez egy kígyó!
 – Nagy találmány – vakkantotta Daidalosz.
– Várj, bácsikám! Addig játszadoztam vele, amíg beledugtam
egy fadarabot, és láttam, hogy elvágja. Úgyhogy megcsináltam
ezt!
Perdix egy széles fémpengét vett elő, amihez fanyelet
rögzítettek. A penge egyik oldala fogazott volt.
– A fűrész nevet adtam neki!
Daidaloszt mintha a Daidalosz Kalapáccsal™ vágták volna
szemközt. Azonnal felismerte a Perdix találmányában rejlő
lehetőségeket. Egy ilyen fűrész sokkal könnyebben,
gyorsabban és pontosabban vágná a deszkát, mint a fejsze. Ez
a találmány forradalmasítja a faipart! És most őszintén, ki ne
álmodna arról, hogy a faiparban szerezzen magának
hírnevet?
Ha a fűrészt felkapják, Perdix híres lesz. Daidalosz meg
mehet a levesbe. Daidalosz nem engedhette, hogy ez a taknyos
beárnyékolja a hírnevét.
– Nem rossz – felelte erőltetett mosollyal. – Majd kipróbáljuk
a műhelyben. De előtte nézd meg ezt a sziklát! Attól tartok,
nem bírná el az új templomot.
– Persze, bácsikám! – ügetett át Perdix a mellvéd szélére. –
Hol lenne a templom?
– Körülbelül félúton. Hajolj ki egy kicsit, és látni fogod!
Addig megfogom a fűrészt.
– Oké.
– Kösz.
Perdix kihajolt.
– Nem látok…
Daidalosz lelökte a srácot az Akropoliszról.
A pontos részletek… nos, ez attól függ, melyik történetet
vesszük alapul.
Egyesek azt mondják, Perdix nem halt meg. Athéné
megsajnálta, és zuhanás közben fogolymadárrá változtatta.
Ezért nevezik a foglyot ógörögül perdixnek. Az istennő nem
nagyon díjazhatta, hogy Daidalosz megölte az unokaöccsét,
csak azért, mert a fiú tehetséges volt. Athéné szívügyének
tartotta a tehetséggondozást. Ha pedig okos gyerekeket
lökdösnek le a sziklákról, azonnal leromlik a város
tanulmányi átlaga. Athéné ettől kezdve minden lehetséges
módon megkeserítette Daidalosz életét. Nem volt több
sajtótájékoztató. Sem óriási médiavisszhang.
Viszont ha Athéné madárrá változtatta Perdixet, mivel
magyarázzuk a hatalmas káoszt, ami akkor keletkezett,
amikor a csákó a szakadék aljába csapódott?
Daidalosz mindent látott. Ha van egy kis esze, elsétál és
ártatlanságot színlel. Mi? Perdix lezuhant? Elképesztő! Igaz,
világéletében bumfordi kölyök volt.
De furdalta a lelkiismeret.
Lemászott a szikláról, és elsiratta Perdixet. Ponyvába tekerte
a maradványokat, és kivonszolta szegény unokaöccsét a város
határába. Megpróbált gödröt ásni, de köves volt a talaj. Azt
hiszem, az öreg csak később találta fel a Daidalosz Lapátot.
A helyiek felfigyeltek rá. Mielőtt elsomfordálhatott volna,
kisebb tömeg gyűlt össze körülötte.
– Mit akarsz elásni? – kérdezte egy férfi.
Daidalosz izzadt, mint a ló.
– Hát, ööö… egy kígyót.
A fickó lenézett a dudorodó csomagra. Óvatosan
megbökdöste a lábával, mire Perdix jobb keze bukkant elő a
nyílásból.
– A kígyóknak nincs is kezük – jegyezte meg a férfi.
Daidalosz könnyekben tört ki, és mindent bevallott.
A tömeg kis híján meglincselte. Nem csoda, hogy az emberek
feldühödtek. Perdix már a fele társaságnak beígérte, hogy a
következő héten megbütyköli a szekerét. A tömeg végül jobb
belátásra tért. Daidaloszt letartóztatták, és bevitték a városi
bíróságra.
A bírósági tárgyalás hetekig vezető hír volt az Athéni
Hírcsatornán. Perdix anyja halálbüntetést kért a testvérére.
Daidalosz azonban az évek során rengeteg szívességet tett a
gazdag polgároknak. Fontos épületeket tervezett, és számos
hasznos találmányt szabadalmaztatott. A bírák örök
száműzetésre változtatták a halálos ítéletet. Daidalosz végleg
elhagyta Athént. Mindenki arra számított, hogy keres
magának egy barlangot, ahol csendben meghalhat.
De nem. A gyilkosság miatt Athéné hosszú és hányatott
élettel sújtotta Daidaloszt. Csak most kezdődött a feltaláló
vesszőfutása.

♦♦♦

Daidalosz Kréta szigetére költözött, ami akkoriban Athén

legnagyobb riválisának számított. Minósz királyé volt a
legerősebb hadiflotta a Földközi-tengeren. A király nem
hagyta békén az athéni hajósokat, és zavart okozott a
kereskedelemben.
Képzelhetitek, mit szóltak az athéniak, amikor megtudták,
hogy a zseniális feltaláló és merevlemez-szerelő ezentúl
Minósz királynak dolgozik. Ez kábé olyan, mintha holnaptól az
összes márkás amerikai terméket Kínában gyártanák.
Hé, várjunk csak…
Szóval, Daidaloszt állásinterjúra hívták Minósz palotájába.
– Miért hagytad ott az előző munkahelyedet? – kérdezte
Minósz.
– Elítéltek gyilkosságért – válaszolta Daidalosz. – Lelöktem
az unokaöcsémet az Akropoliszról.
Minósz elgondolkodva simogatta a szakállát.
– Tehát… nem a munkáddal volt gond.
– Nem. Ugyanolyan okos és ügyes vagyok, mint régen. Csak
megöltem egy embert.
– Akkor semmi probléma – felelte Minósz. – Fel vagy véve!
Minósz egy rakás pénzt adott Daidalosznak. Hiper-szuper
műhelyt nyitott neki a fővárosban, Knósszoszban. Daidalosz
hírneve hamarosan újra a régi fényében tündökölt. A fickó
tucatszám ontotta magából az új találmányokat, és szebbnél
szebb templomokat, palotákat épített a királyságban.
Boldogan élt kábé hat percig.
Minósz király sajnos nem ápolt jó viszonyt az apjával. Zeusz
fia volt, ami elsőre jól hangzik, a krétai uralkodó azonban nem
sok hasznot húzott belőle.
Dióhéjban: Zeusz és Minósz anyja, Európé furcsa
körülmények között jöttek össze. Zeusz bikává változott,
magához csalogatta Európét, majd átúszott vele Krétára. Zeusz
és Európé elég sok időt tölthetett együtt, mert három gyerekük
született. Minósz volt a legidősebb. Ahogy az az isteneknél
lenni szokott, Zeusz végül ráunt halandó barátnőjére, és
visszament az Olimposzra.
Európé hozzáment a krétai királyhoz, egy Aszterión nevű
csókához. Egy darabig jól megvoltak egymással. Aszterión
nagyon szerette Európét. Mivel közös gyerekük nem született,
a király a nevére vette a három kis Zeuszt.
Aszterión halála után Minósz került a trónra. A nép
zúgolódott. Minósz balkézről született gyerek volt. Állítólag
Zeusztól származott, de ezt a trükköt már rengetegen
elsütötték. Amikor egy helyi szűzlány teherbe esett, mindig
azzal jött, hogy:
– Hát, ööö… igen. Persze, hogy Zeusz volt!
Minósz anyja ráadásul nem is Krétáról származott. A csaj
illegálisan vándorolt be egy bika hátán. Miért éppen Minósz
legyen a király?
Minósz nagyon mellre szívta a dolgot. Közzétette a születési
anyakönyvi kivonatát, hogy mindenki lássa, ő bizony Krétán
született, de az emberek csak legyintettek.
Minósz egy Pasziphaé nevű helyi királylányt vett feleségül,
aki a napisten, Héliosz lánya volt. Egy focicsapatnyi gyerekük
született, többek között az okos és szép Ariadné. Azt
hihetnénk, bárki összetenné a két kezét, ha Zeusz fia és
Héliosz lánya uralkodna fölötte, de neeeeeem. A krétaiaknak
ez nem volt elég jó. Továbbra is azt hajtogatták, hogy: Minósz
külföldi. Egy bika volt az apja. Szerintem titokban a
szarvasmarháknak kémkedik!
Minósz úgy döntött, hatékonyabb reklámkampányra van
szüksége. Az emberek állandóan a szüleivel jönnek? Oké! Ő
márpedig Zeusz fia, és büszke is erre! Minósz a bikát
választotta királyi jelképéül. A zászlaira is bikákat festetett.
Megbízta Daidaloszt, tervezzen egy hatalmas, bikát ábrázoló
mozaikképet a trónterem padlójára, és véssen arany bikafejet
a trónszék karfájába. A király bikamintás evőeszközt használt,
bika alakúra nyíratta a sövényt, bikamintás bokszeralsót és
cuki bikaarcot formázó mamuszt hordott. A palotába
látogatók szerdánként ajándék bólogató bikát kaptak a
bejáratnál.
Sajnos még a mamusz és a bólogató bika sem győzte meg az
alattvalókat arról, hogy Minósz isteni származásánál fogva
jogosan tart igényt a trónra. Tovább zúgolódtak, nem fizettek
adót, miegymás.
Minósz végül úgy döntött, hitelesen kell demonstrálnia
királyi mivoltát, valamivel, ami lenyűgözi a krétaiakat,
valamint egyszer és mindenkorra pontot tesz az ügy végére.
Magához hívatta Daidaloszt, mivel a feltaláló volt a
legokosabb ember a királyságban.
– Speciális effekteket javaslok – mondta Daidalosz. –
Robbanóport. Füstbombákat. Építhetnék egy hatalmas beszélő
robotot, ami körülvisz a városban, és közben azt harsogja,
milyen fantasztikus uralkodó vagy.
Minósz a homlokát ráncolta.
– Nem. Ide isteni jel kell.
– Majd hamisítok valamit! – felelte Daidalosz. – Tükröket
fogunk használni meg láthatatlan zsinóron lógó embereket.
– Nem! – csattant fel Minósz. – Ne legyen hamisítvány!
Csakis valódi.
Daidalosz a fejét vakarta.
– Úgy érted, hogy… a nyilvánosság előtt akarsz az istenekhez
imádkozni, hátha küldenek valami jelet? Hát, nem t’om, főnök.
Eléggé rizikós.
Ám a király hajthatatlan volt. Hatalmas színpadot emeltetett
a kikötőben. Összehívta a város minden lakóját, kiállt a tömeg
elé, felemelte a karját, és így kiáltott:
– Néhányan kétségbe vonják királyi mivoltomat! Be fogom
bizonyítani, hogy az istenek mellettem állnak! Megkérem őket,
hogy küldjenek egy jelet!
Az egyik jelenlévő szellentésszerű hangot hallatott.
– Ez nem bizonyíték! Apuci úgyis kisegít.
Minósz elvörösödött.
– Nem!
Ami azt illeti, éppen Zeuszt akarta megkörnyékezni, hogy
hajítson le egy villámot, de ennek a tervnek most lőttek.
– Valaki máshoz fogok imádkozni! – Körülnézett a
kikötőben, és nagyszerű ötlete támadt. – Kréta hadiflottája a
legnagyobb a világon, igaz? Poszeidóntól, a tengerek urától
kérek áldást!
Poszeidón, fohászkodott magában Minósz. Tudom, hogy nem
nagyon ismerjük egymást, de segíts rajtam! Nem leszek
hálátlan. Talán ha egy állat kiugrana a tengerből. Bármit
küldesz is, ígérem, amint véget ér a műsor, feláldozom neked.
A tenger fenekén Poszeidón meghallotta a király imáját.
Egyáltalán nem érdekelte Minósz nyomora, de szerette az
áldozatokat. Tetszett neki, hogy megszólították, és kapva
kapott az alkalmon, hogy egy nagy tengeri nép előtt
csillogtathatja meg az erejét.
– Hmm – mondta magában. – Minósz állatot kért. Szereti a
bikákat. Én meg szeretem, ha bikákat áldoznak nekem. Hé,
tudom már! Küldök neki egy bikát!
A kikötő vize felkavarodott. A csónakok vészesen
himbálóztak a kötél végén. Hirtelen negyvenméteres hullám
emelkedett fel a semmiből, óriási fehér bika lovagolt a tetején.
Hűvös eleganciával, fejét magasra szegve lépett a partra, fehér
szarva fényesen csillogott a napsütésben.
– Óóóóó! Ááááááá! – ámuldozott a tömeg, hiszen nem
mindennapos eset, hogy egy bika a hullámok hátán érkezzen a
kikötőbe.
A krétaiak Minószra néztek, és éljenezni kezdtek. A király
meghajolt, és miután szétosztotta a bika alakú ajándék
kávéscsészéket, hazaküldte a népet. A király emberei hurkot
kötöttek a bika nyakára, és elvezették a királyi karámba. Este
Daidalosz és Minósz alaposan szemügyre vette a bikát, ami
közelről még csodálatosabbnak hatott – legalább kétszer olyan
nagy és erős volt, mint a királyi udvar többi bikája.
– Hű! – jegyezte meg Minósz. – Ez már döfi! Azt hiszem,
továbbtenyésztem.
Daidalosz a körmét rágta.
– Hm, biztos vagy ebben, felség? Ha már egyszer megígérted
Poszeidónnak, hogy neki áldozod a bikát… Nos, nem lenne
helyes megtartanod.
A király felhorkant.
– Lelökted a saját unokaöcsédet az Akropoliszról, és még te
papolsz nekem?
Daidalosz fura nyomást érzett a gyomorszájánál, de ezt a
speciális effektet még kordában tudta tartani. Ami az
olimposzi isteneket illeti… még ő sem tudott olyan szerkezetet
kitalálni, amivel előre jelezhette volna a reakcióikat.
Megpróbálta rábeszélni a királyt, hogy áldozza fel a fehér
bikát, de Minósz hallani sem akart a dologról.
– Túl sokat aggodalmaskodsz – felelte a király. – Majd
feláldozunk egy másik bikát. Poszeidónnak úgyis mindegy!
Észre sem veszi a különbséget!
Poszeidónnak persze egyáltalán nem volt mindegy. És igenis
észrevette a különbséget.
Amikor rájött, hogy Minósz ígérete ellenére megtartotta a
gyönyörű fehér bikát, ahelyett hogy feláldozta volna, úgy
felfújta magát, mint egy japán gömbhal.
– Hékás! Az a bika közel öt másodpercnyi kemény munka
eredménye! Oké, Minósz. Ilyen okosnak képzeled magad?
Ennyire imádod a bikákat? Majd megbánod. Gondoskodom
róla, hogy egy életre megutáld a bikákat!
Poszeidón akár egész Krétát megbüntethette volna. Csupán
annyit kellett volna tennie, hogy pusztító földrengést küld
Knósszoszra, vagy az egész krétai flottát kiirtja egy szökőárral,
de ezzel csak magára haragította volna a szigetlakókat.
Poszeidón a királyi családot akarta megleckéztetni, az volt a
célja, hogy mindenki megutálja Minószt és Pasziphaét, de úgy,
hogy az ő hírnevén ne essen csorba. Azt akarta, hogy a
krétaiak továbbra is imádkozzanak hozzá, és áldozatokat
ajánljanak neki.
– Rafinált trükkel fogok bosszút állni – határozta el
Poszeidón. – Lássuk csak… ki az alattomosság és a
kellemetlenkedés szakértője?
Poszeidón felkereste Aphroditét, a szerelem istennőjét, aki
éppen a saját szépségszalonjában lazult az Olimposzon.
– Ezt nem fogod elhinni – újságolta. – Ismered Minószt, a
krétai királyt?
– Mmm. – Aphrodité tovább olvasgatta a kezében lévő
divatlapot. – Rémlik valami.
– Megalázott! Azt ígérte, hogy egy bikát áldoz fel a
tiszteletemre, de csak a szája járt!
– Ühüm. – Aphrodité a Givenchy táskák fotóival szemezett.
– Arról nem is beszélve – folytatta Poszeidón –, miket
mondott rólad a felesége, Pasziphaé királyné.
– Tessék? –pillantott fel Aphrodité.
– Jó, elismerem, Pasziphaé is szép – magyarázta Poszeidón. –
De egyre többen mondogatják, hogy még nálad is gyönyörűbb.
És a királyné nem cáfolja meg őket. Hát nem arcátlanság?
Aphrodité becsukta a magazint. Ijesztő rózsaszín fény
villant fel a szemében.
– Az emberek egy halandó királynőt hasonlítgatnak
hozzám? Ő meg hagyja?
– Igen! Amúgy Pasziphaé mikor áldozott utoljára a
templomodban, és mikor magasztalta a nagyságodat?
Aphrodité gondolatban végigpörgette az áldozatok és imák
listáját. Pontosan számon tartotta, kik azok a halandók, akik
kellő tisztelettel fordulnak felé. Pasziphaé még az első
húszban sem volt benne.
– Hálátlan boszorkány – füstölgött Aphrodité.
Az igazat megvallva Pasziphaé tényleg boszorkány volt.
Imádta a varázslást meg a bájitalokat. Még a férjénél is
kapzsibb és felfuvalkodottabb volt (pedig a király sem a
jóságáról volt híres), de azt róni fel neki, hogy nem ajnározza
eléggé Aphroditét… Ez olyan, mintha valaki azért ítélne el,
mert nem repülök eleget. Zeusz és én… ha nem muszáj, nem
zavarjuk egymás köreit.
Poszeidón azonban rájött, hogyan állhatna bosszút, és le is
csapott a lehetőségre. Nem tudom, mit hozhatnék fel apám
mentségére. Még a legszelídebb istenek is megvadulnak, ha a
tyúkszemükre lépsz.
– Büntesd meg őket! – vetette fel Poszeidón. – Tedd nevetség
tárgyává a királyi párt, amiért a becsületembe gázoltak… Úgy
értem, a te becsületedbe.
– Mi a terved? – kérdezte Aphrodité.
Poszeidón szeme még a hawaii mintás ingénél is élénkebben
csillogott.
– Mi lenne, ha a királyné beleszeretne valakibe? Ha minden
idők legundorítóbb, legcikibb szerelmi viszonyába keveredne?
– David Hasselhoff-fal?
– Á, az semmi!
– Charlie Sheen?
– Az sem jó! Minósz király jelképe a bika. A palota udvarán
él egy hófehér bika, ő a király szeme fénye. Mi lenne, ha a
királyné ebbe a bikába szeretne bele…?
Ezt még Aphroditénak is meg kellett emésztenie.
– Istenek az égben… Csak nem azt akarod mondani, hogy…
De beteg!
– Ugye? – vigyorgott Poszeidón.
Aphrodité nem mondott rögtön igent. Kimenekült oda,
ahova az istennő is gyalog jár, jól kihányta magát, aztán
megigazította a sminkjét, és visszament Poszeidónhoz.
– Rendben van – határozta el magát. – Ez a megfelelő
büntetés a királynénak, aki sosem tisztelt engem.
– Vagy engem – tette hozzá Poszeidón.
– Az mellékes – felelte Aphrodité.
Az istennő visszavonult, hogy bevesse a voodoo szerelmi
mágiáját. Másnap Krétán Pasziphaé a királyi bikakarám előtt
haladt el, és már éppen megszaporázta volna a lépteit, hogy ne
érezze a bűzt, amikor véletlenül a király díjnyertes fehér
bikájára tévedt a tekintete.
 Megtorpant.
Szerelem volt első látásra.
Jól van, emberek. Most nyugodtan tegyétek le a könyvet, és
fussatok pár kört, sőt sikoltozhattok is közben, hogy
VÁÁÁÁÁÁÁÁ!
Én is ugyanezt tettem, amikor először hallottam a sztorit. A
görög mítoszok alapból brutálisak, de ettől még a
nagypályások is kidobják a rókabőrt.
Az a helyzet, hogy Pasziphaé egyáltalán nem szolgált rá erre
a bánásmódra. Biztosan szörnyű egy némber volt, aki még a
fekete mágiába is belekóstolt, de hát senki sem tökéletes! Nem
ő felejtette el feláldozni a bikát. És sosem sértegette
Aphroditét.
Ez olyan, mintha a Moirák azt mondták volna: Oké, Minósz,
rossz fát tettél a tűzre? Na, akkor ezt kapd ki! Megbüntetjük azt
a HUSZADIK SENKIT!
Pasziphaé sokáig küzdött az érzéseivel. Tudta, hogy amit
tesz, az rossz és undorító. De csapdába esett. Visszament a
szobájába, leült az ágyra, és egész nap bikákról olvasott,
bikákat rajzolt, amíg el nem fogyott a fehér ceruzája, és
minden füzetébe bele nem írta: BIKA. Heteken át vívódott,
próbálta meggyőzni magát, hogy nem is szerelmes a
szarvasmarha-állomány e nemes példányába, mégis kábultan
tévelygett, és a Hooked on a Feelinget 7 meg a Milk Cow Bluest 8
dúdolta magában.
Varázsigékkel és boszorkányfőzetekkel próbálta kikúrálni
magát. De hiába.
Végső elkeseredésében úgy döntött, magába bolondítja a
bikát. Mindenféle kifogásokat eszelt ki, miért a legszebb
ruhájában és kibodorított hajjal sétálgat a bikakarám előtt.
Ráolvasásokat motyogott az orra alatt. Bájitalt töltött a bika
vályújába. De semmi.
A bika egyszerűen levegőnek nézte. Az ő szemében
Pasziphaé csak egy buta ember volt, aki nem hoz neki friss
szénát, és vörös kendőt sem lenget az orra előtt, azaz nem
csinál semmi érdemlegeset.
Pasziphaé végül felkereste azt a személyt, akit még saját
magánál is okosabbnak tartott: Daidaloszt. A feltaláló a
műhelyében volt, éppen a Knósszoszi Futballstadion és
Kongresszusi Központ tervrajzait tanulmányozta, amikor a
királyné belépett. Pasziphaé előadta a problémáját, és néhány
megoldási javaslatot is felvázolt.
Daidalosz lopva körülnézett, vajon nem a Kandi Kamera
stábja leselkedik-e a közelben.
– Na… Várjunk csak! Pontosan mit is szeretnél tőlem?
Pasziphaé összerezzent. Már elsőre is éppen elég kínos volt
elrebegnie az óhaját.
– Azt akarom, hogy a bika felfigyeljen rám. Tudom, hogy
belém szeretne, csak hadd győzzem meg, hogy…
– Egy bikáról beszélünk.
– Igen! – csattant fel a királyné. – Szóval, el kell hitetnünk
vele, hogy tehén vagyok!
Daidalosz igyekezett semleges arcot vágni.
– Ööö…
– Nem viccelek! Vesd be a korszakalkotó mérnöki
kreativitásodat, és készíts nekem egy műtehenet! Elrejtőzöm
benne, bemutatkozom a bikának, egy kicsit flörtölök vele,
megkérdezem, hová valósi, ilyenek. Pikkpakk belém szeret!
– Ööö…
– Aztán csinos legyen ám az a masina!
– Felség, én nem…
– Hát persze, hogy az lesz! Hiszen zseni vagy! Ezért fizetünk.
– Előre megmondom, hogy a férjed egy vasat sem fog fizetni
ezért.
Pasziphaé felsóhajtott.
– Látom, nem érted. Ha egy hangot is elkotyogsz Minósznak,
mindent letagadok. Kivégeztetlek, amiért aljas pletykákat
terjesztesz a királynéról. Ha nem segítesz, azt mondom
Minósznak, hogy kikezdtél velem. Ezért is kivégzés jár. Nincs
más esélyed, segítened kell.
Vékony izzadságpatak csorgott végig Daidalosz nyakán.
 – Én… én csak annyit mondok… hogy ez így nem lesz jó.
– Lelökted a saját unokaöcsédet az Akropoliszról, és még te
papolsz nekem?
Daidalosz már nagyon unta, hogy mindenki ezzel jön.
Jelentéktelen gyilkosság volt, mégis folyton az orra alá
dörgölték.
Nem szívesen segített a királynénak. Gyártson műtehenet,
hogy Pasziphaé beszédbe elegyedhessen egy bikával? Azért
Daidalosznak is volt tartása. De a karrierjére meg a családjára
is gondolnia kellett. Miután Krétára költözött, megnősült.
Született egy kisfia, Ikarosz. Daidalosz tudta, ha kivégzik, nem
tud részt venni az óvodai ballagáson. A feltaláló végül arra
jutott, nincs más választása. Nekilátott, hogy megtervezze a
világ legcsinosabb, ember alkotta műtehenét.
Amikor kész lett, a királyné elrejtőzött a tehén belsejében.
Daidalosz lefizette az őröket, hogy szemük se rebbenjen,
amikor a feltaláló egy műtehenet tol át a műhelyéből a királyi
bikakarámhoz.
Aznap éjjel a bika végre felfigyelt Pasziphaéra. Most megint
tegyük le a könyvet, és fussunk egy kört: VÁÁÁ!, aztán mossuk
ki a szemünket Visine-nel!
Hogyan reagált Aphrodité és Poszeidón, amikor látta, hogy a
terv bevált?
Remélem, nem csaptak egymás tenyerébe az Olimposz
tetején, mondván:
– Megcsináltuk!
Szívesebben maradnék annál a verziónál, hogy rémülten
figyelték a jelenetet, és azt motyogták:
– Istenek az égben… mit tettünk?
Kilenc hónappal később a nagyon terhes királyné már a
szülésre készült.
Minósz király alig bírt magával! Remélte, hogy fia születik.
Már a nevet is kiválasztotta: Aszterión, a mostohaapja, az
egykori király tiszteletére. Hogy örülnek majd a krétaiak!
De porszem került a gépezetbe: a fiú szörnyszülött lett.
Válltól lefelé ember volt. Válltól felfelé durva szőrzet
borította, a nyakán kidagadó inak olyanok voltak, mint az
acélsodronyok, a feje helyére bikafej került. A szarva azonnal
nőni kezdett, ezért körbe sem hordozhatták, mert mindenkit
agyondöfködött volna.
A király messze nem volt akkora lángész, mint Daidalosz, de
még neki is elég gyorsan leesett, hogy a gyerek nem tőle van. A
királyi pár egymásnak feszült. Repkedtek a tányérok. Minósz
és Pasziphaé magából kikelve üvöltözött, még a szolgákat is
kikergették a palotából, ami eléggé felzaklathatta szegény
kisbabát.
Pasziphaé összeomlott. Aphrodité szerelmi átka a gyerek
születésével megtört. A királyné undorodott magától, az
istenektől, de különösen a csecsemőtől. Bevallotta, mi történt,
de nem tudott magyarázatot adni a viselkedésére. Hogyan is
tudott volna? A házasságának persze lőttek. Ekkora kárt nem
lehet párterápiával jóvátenni.
Pasziphaé külön lakosztályba költözött. Élete végéig házi
őrizetben maradt. Minósz szíve szerint a tengerbe hajította
volna az elátkozott csecsemőt, de valami visszatartotta, talán
az ősi tilalom, hogy az ember nem fordulhat a családtagjai
ellen, vagy a halvány sejtés, hogy a gyerekkel őt akarták
megbüntetni: Poszeidón ezzel a beteg, perverz húzással üzent
neki. Akkor viszont a kölyök megölése csak olaj lenne a tűzre.
Minósz igyekezett eltussolni a szülés részleteit, de elkésett. A
dadák, a bábák és szolgák is mind látták a csecsemőt. A rossz
hír gyorsan terjed, főleg, ha senki sem szeret.
A krétaiak számára most már végképp bebizonyosodott,
hogy a királyuk alkalmatlan az uralkodásra. A mutáns gyerek
egyértelműen az istenek átka volt. A gyerek neve, Aszterión,
sértés volt a néhai királyra nézve, az emberek nem is vették a
szájukra. Mindenki csak Minótauroszként (Minósz bikájaként)
emlegette a fiút.
Minósz magába roskadt. Mindenkit elátkozott: az isteneket,
a feleségét, a bikát, Kréta hálátlan népét. De ennyi embert
mégsem büntethetett meg. A népszerűségi indexe már így is a
béka feneke alatt volt. Azért kipécézett magának egy illetőt,
valakit, aki részt vett az összeesküvésben, és tökéletes volt a
bűnbak szerepére. Láncra verve vonszoltatta maga elé
Daidaloszt.
– Te! – vicsorogta habzó szájjal. – Megbíztam benned.
Munkát adtam neked, saját műhelyt, fejlesztési támogatást. És
ez a hála? Lejárattál, feltaláló! Ha nem találsz ki valamit,
amivel jóvátehetjük ezt a fiaskót, megöllek, méghozzá lassan
és fájdalmasan! Aztán feltámasztalak, és másodszor is
megöllek!
Daidalosz ontotta magából a nagyszerű ötleteket. Persze
általában nem megbilincselve és az őrök hegyes kardjaitól
körülvéve, de legalább megvolt a kellő motiváció.
– Előnyt kovácsolunk a helyzetből! – nyüszítette.
Minósz tekintete hideg volt, mint a szárazjég.
– A feleségem szerelmes lett egy bikába. Egy szörnyszülöttet
hozott a világra. Ebből akarsz te előnyt kovácsolni?
– Igen! – felelte Daidalosz. – A javunkra fordítjuk a helyzetet!
Nézd, a néped sosem fog megkedvelni. Ez nyilvánvaló.
– Ne tetézd!
– De azt még elérhetjük, hogy féljenek tőled! Az ellenség csak
meghallja a neved, és remegni kezd, mint a nyárfalevél. Az
alattvalóid sem mernek többé packázni veled!
A király szeme összeszűkült.
– Folytasd!
– A Minótauroszról szóló pletykák máris futótűzként
terjednek.
– A fiú neve Aszterión.
– Nem, felség! Megerősítjük a hírt, hogy a gyerek egy
szörnyeteg. Mi is a Minótauroszként emlegetjük. Nem
mutatjuk meg senkinek. Hagyjuk, hogy az embereket
elragadja a képzeletük. A kölyök nem piskóta, de mi még
félelmetesebb képet festünk róla. Ha megnő, bezárjuk a
pincébe, és… mit tudom én, romlott hússal meg tabasco
szósszal etetjük. Attól majd jól feldühödik. Időnként ledobunk
neki egy rabot, hogy legyen kin gyakorolnia.
– Ejha! – mondta Minósz. – És még azt hittem, én vagyok a
kegyetlen. Folytasd!
– Amikor a Minótaurosz megöl egy rabot, cukorral
jutalmazzuk. Elvetemült, gyilkos vadállatot faragunk belőle!
Aztán ha felnő… – Daidalosz szemében furcsa fény villant,
amitől még a király gyomra is összeszorult.
– Na! – kiáltotta Minósz. – Mi lesz, ha felnő?
– Addigra megépül az új otthona. Egy börtön, ami
egyedülálló a világon, egy hatalmas labirintus a palota mögött.
A teteje nyitott lesz, a falai viszont magasak és
áthatolhatatlanok. A folyosói maguktól mozognak és forognak.
Mindenütt csapdák leselkednek. És a labirintus közepén… ott
él majd a Minótaurosz.
Minósznak már a gondolattól is borsódzni kezdett a háta.
– És… hogyan etetnénk?
Daidalosz elmosolyodott. Kezdett belemelegedni a gonosz
zseni szerepébe.
– Ha meg akarsz büntetni valakit, belököd a labirintusba.
Megígéred az illetőnek, hogy ha megtalálja a kivezető utat,
szabadon távozhat, de én persze gondoskodom róla, hogy soha
senki ne juthasson ki az útvesztőből. Szerencsétlen flótás végül
úgyis eltéved. Szomjan vagy éhen pusztul… esetleg a
Minótaurosz falja fel. Az egész városban hallani lehet majd az
áldozatok sikoltozását. A Minótaurosz lesz a krétaiak
legrosszabb rémálma. Többé senki sem fog gúnyt űzni belőled.
Minósz az állát simogatta.
– Jó terv. Építsd meg a labirintust! Az lesz a neve, hogy…
Vidámpark!
– Hm, én valami titokzatosabbra és félelmetesebbre
gondoltam – jegyezte meg Daidalosz. – Mondjuk, Labirintus?
– Jó. Nekem nyolc. Most pedig láss munkához, mielőtt
meggondolom magam, és felkoncoltatlak!
Daidalosz többet szöszmötölt a Labirintussal, mint
bármelyik korábbi találmányával – a Daidalosz Vésővel™, a
Daidalosz Viasztáblával™ vagy a Daidalosz Konyhai
Robotgéppel™, pedig az utóbbival egy hegynyi krumplit
lehetett feldarabolni. Olyan keményen dolgozott, hogy még a
családját is elhanyagolta. A felesége elhagyta. A fia, Ikarosz
úgy nőtt fel, hogy alig látta az apját.
Daidalosz tizenöt évig vajúdott, mire megalkotta
lövészárkokkal teli játszóterét a palotakertben. Szerencsére a
kert hatalmas volt. Ha egymás mellé tesszük a Mall of
Americát, a Disney Worldöt és húsz labdarúgó-stadiont, ezek
mind bőven elfértek volna a Labirintusban.
Tízméteres téglafalak szabdalták a tájat. A folyosók hol
összeszűkültek, hol kiszélesedtek, kacskaringókat alkottak,
keresztezték egymást, aztán szétváltak. Néhol a föld alá
süllyedtek, és alagutakban folytatódtak. Másutt zsákutcában
végződtek, vagy kertekbe torkolltak, ahol minden növény
mérgező volt. A falak gombnyomásra mozogtak. A
padlózatban csapóajtók és vermek bújtak meg.
Ha a Labirintusba száműztek, az őrök belöktek a kapun.
Aztán a bejárat eltűnt, mintha soha nem is létezett volna. A
Labirintus olyan kusza volt, hogy három lépés után elvesztél
benne. Attól, hogy láttad az eget, csak még klausztrofóbiásabb
lettél. Mintha egy élőlénnyel viaskodtál volna, ami növekszik,
folyton változik, és mindent megtesz, hogy elpusztítson.
Ez nem kamu. Én is jártam odabent. Ez nem az a hely,
amiről azt mondod: Ha nagy leszek, minden nyáron elhozom
ide a gyerekeimet!
Daidalosz még épp időben végzett a munkálatokkal. A
Minótaurosz úgy megerősödött, hogy már az összes
börtöncellát kinőtte. Kamaszodott, és ahogy az lenni szokott
(magamat kivéve, természetesen), durcás, kezelhetetlen
pukkancs vált belőle. A legtöbb tinivel ellentétben azonban
Minótaurosz éles szarvakkal, vérben forgó szemekkel és
faltörő kos méretű öklökkel rendelkezett. Kiskora óta ütötték-
verték, és ölésre tréningezték. Egy kis édességért cserébe
puszta kézzel szétszaggatott egy embert.
Minósznak valahogy (talán egy marék Smartieszal) sikerült
átcsalogatnia a Minótauroszt új otthonába, a Labirintus
közepére. Minótaurosz, azaz a világ legfélelmetesebb szörnye,
parádésan alakította a szerepét. Éjjel torkaszakadtából
bömbölt a holdfényben, egész Knósszosz visszhangzott tőle.
Minósz egymás után vetette a rabokat a Labirintusba.
Egyiküket sem látták többé élve. Vagy eltévedtek és szomjan
haltak (ha szerencséjük volt), vagy szembetalálkoztak a
Minótaurosszal; utóbbi esetben halálsikolyaik kellemes
aláfestő zenét szolgáltattak a városlakóknak.
Knósszoszban kilencvenhét százalékot zuhant a bűnözési
ráta. Akárcsak Minósz király népszerűsége, de az emberek úgy
rettegtek az uralkodótól és szörnyszülött fiától, hogy
mukkanni sem mertek. Daidalosz terve bevált. A feltaláló az
emberiség történetének legbonyolultabb, legveszélyesebb
labirintusát hozta létre. Hatalmi tőkét kovácsolt Minósz
szégyenéből.
Jutalomból életfogytig tartó börtönbüntetésre ítélték. Jupí!
Minósz a saját Labirintusában, egy gyönyörű, mindennel
felszerelt műhely-cellában tartotta fogva Daidaloszt, hogy a
feltaláló tovább folytathassa áldásos tevékenységét. Az őrök
naponta ellenőrizték (varázsfonállal jelölve meg a kivezető
utat), nehogy Daidalosz valami rafinált trükkel próbálkozzon.
Minósz, hogy együttműködésre ösztönözze az öreget,
Ikaroszt is fogságban tartotta, méghozzá a saját palotájában.
Ikarosz csak minden második kedden látogathatta meg az
apját; ezek a találkozások jelentették a fénypontot Daidalosz
új, nyomorúságos életében.
Daidalosz azt kívánta, bár sose hallott volna Krétáról,
Minószról vagy Pasziphaéról. Egy életre meggyűlölte a
bikákat. Minden éjjel ébren hallgatta a szomszédban bömbölő
és toporzékoló Minótauroszt. A Labirintus falai is hangosan
zörögtek és nyikorogtak. Az öregnek sehogy sem jött álom a
szemére.
Zseniális feltaláló lévén Daidalosz állandóan menekülési
terveken törte a fejét. Gond nélkül eligazodott az útvesztőben.
Könnyedén eltalált bármelyik pontjára. A kijáratot azonban
hét lakat alatt őrizték. Minósz serege éjjel-nappal a közelben
járőrözött. Daidalosznak hiába sikerült volna észrevétlenül
kiosonnia a Labirintusból, Minósz az összes hajót az
ellenőrzése alatt tartotta a kikötőben. Daidaloszt még azelőtt
letartóztatták volna, hogy feljut a fedélzetre.
Tovább rontott a helyzeten, hogy a király fogva tartotta
Daidalosz fiát. A feltaláló tudta, ha megszökik, Ikaroszt
kivégzik.
Daidalosz folyton azon törte a fejét, hogyan menekülhetne el
a szigetről a fiával együtt – persze úgy, hogy sem szárazföldi,
sem tengeri közlekedési eszközt nem vesznek igénybe. A
feltaláló hozzálátott, hogy kidolgozza élete legzseniálisabb
elfuserált ötletét.

♦♦♦

Daidalosz körül akkor gyorsultak fel az események, amikor

egy rabnak sikerült élve kiszöknie a Labirintusból. Egy
Thészeusz nevű fickó követte el ezt a bravúrt, igaz, belső
segítséggel, de erről majd később.
Egyelőre folytassuk ott, hogy Minósz pokoli hangulatban
volt. És amikor Minósz pokoli hangulatban volt, mindig a
kedvenc bokszzsákján töltötte ki a mérgét: Daidaloszon. A
feltaláló rájött, hogy a király már nem lát benne fantáziát. A
napjai meg voltak számlálva. Gőzerővel dolgozott tovább
lenyűgözően hátborzongató ötletén.
A fiát kivéve senkinek sem beszélt a tervéről.
Ikarosz rendes, jóképű fiatalemberré serdült, de nem volt
feltaláló alkat. Nem Perdixre ütött. Daidalosznak ez
tökéletesen megfelelt. Ikarosz imádta az apját, és vakon
megbízott benne, így amikor Daidalosz közölte vele, hogy
együtt törnek ki a Labirintusból, a srác örömtáncot járt.
– Csúcs! – lelkendezett. – Buldózert építesz?
– Mi? – kérdezett vissza Daidalosz. – Nem, az nem válna be.
– De hát azt mondtad: „kitörünk”.
– Képletesen értettem. A szárazföld és a tenger kilőve.
Minósz minden útvonalat az ellenőrzése alatt tart. De van egy
hely, ahova még ő sem állíthat őrt.
Daidalosz az égre mutatott.
 Ikarosz bólintott.
– Rugós talpú cipő. Fejest ugrunk a szabadságba!
– Nem.
– Idomított galambok! Kempingszékekre kötözzük őket és…
– Nem! Bár jó helyen tapogatózol. A saját erőnkből repülünk
el innen!
Daidalosz előadta tervét. Meghagyta Ikarosznak, hogy tartsa
a száját, és két hét múlva felkészülten érkezzen a beszélőre.
Miután Ikarosz elment, Daidalosz munkához látott. Éjjel-
nappal izzott a kemence, olvadt a bronz, és Daidalosz
kalapácsa alól egymás után kerültek ki az új szerkezet
darabjai. Daidalosz már nem volt fiatal. Megromlott a látása. A
keze is reszketett. A találmány elkészítése boszorkányos
kézügyességet és mérnöki pontosságot igényelt. Néhány nap
múlva Daidalosz azt kívánta, bárcsak a galambok húzta
kempingszék ötletét valósította volna meg.
A két hét úgy elrepült, akár egy pillanat.
Amikor Ikarosz visszatért, ijedten mérte végig törékeny
apját.
– Apa, az őrök furcsán viselkednek – aggodalmaskodott. –
Valami olyasmit mondtak, hogy búcsúzzak el tőled, mert most
látlak utoljára.
– Tudtam – motyogta Daidalosz. – A király ki akar végeztetni.
Csipkedjük magunkat!
Daidalosz kinyitotta a szekrényt, és elővette legújabb
találmányát: két ember méretű bronzszárnyat, tökéletesen
kidolgozott tollakkal és gömbcsuklós ízületekkel.
– Jé! – ámuldozott Ikarosz. – Hogy csillog!
– Emlékszel a tervünkre? – kérdezte Daidalosz.
– Aha. Gyere, apa, felcsatolom a szárnyadat!
Az öreg kezdetben ellenállt. Azt szerette volna, ha a fia megy
előre, de nem tiltakozott. Hagyta, hogy Ikarosz felcsatolja a
bőrszíjat, aztán forró viasszal felragassza a szárnyakat a
hátára meg a karjára. A design nem volt tökéletes, de az idő
rövidsége ellenére Daidalosz így is a maximumot hozta ki a
rendelkezésére álló eszközökből. Az őrök nem engedték, hogy
minőségi ragasztót használjon. Pillanatragasztóval vagy
madzaggal az egész világot meghódította volna.
– Siess, fiam! – türelmetlenkedett Daidalosz. – Az őrök
mindjárt hozzák az ebédet…
Bár ha Minósz tényleg meg akarja ölni, gondolta magában,
lehet, hogy egy guillotine érkezik a szokásos sajtos szendvics
helyett.
Ikarosz az utolsó fogaskereket is rögzítette az apja
csuklóján.
– Tessék! Ez kész. Most én jövök.
Az öregnek remegett a keze.
A forró viasz többször is rácseppent a fia vállára, de Ikarosz
nem panaszkodott. Daidalosz az utolsó simításokat végezte,
amikor kivágódott a műhelyajtó. Minósz király rontott be
rajta, nyomában az őrökkel.
A király tekintete Daidalosz és Ikarosz bronzszárnyaira
tapadt.
– Mi folyik itt? – kérdezte. – Bronzcsirkének öltöztetek?
Mindjárt mehettek is a levesbe!
– Haha! – nevetett fel az egyik őr. – A levesbe.
– Nyomás, Ikarosz! – rúgta be Daidalosz a kemence
szellőzőnyílását.
A kiszabaduló forró levegő az égbe repítette Ikaroszt.
– Állítsátok meg őket! – üvöltötte Minósz.
Daidalosz széttárta szárnyait.
A forró szél őt is a magasba lendítette. Az őrök nem hozták
magukkal az íjukat, ezért végső kétségbeesésükben a
kardjukat meg a sisakjukat hajították a menekülők után,
miközben Minósz király az öklét rázva szitkozódott. A feltaláló
és a fia eltűntek a magasban.
Először minden csodálatos volt… mint Phaethón
kocsikázása, mínusz a nappal kapcsolatos slágerek és a
beépített bluetooth. Ikarosz vidáman kurjongatott, amikor
elsuhantak Kréta fölött.
– Megcsináltuk, apa! Megcsináltuk!
– Óvatosan, fiam! – kiáltotta Daidalosz, aki alig bírt lépést
tartani Ikarosszal. – Ne feledd, mit mondtam!
– Tudom! – ereszkedett le mellé Ikarosz. – Ne repüljek túl
alacsonyan, mert a tengervíz korrodálja a szárnyakat. Ne
repüljek túl magasan, mert a nap megolvasztja a viaszt.
– Így van! – helyeselt Daidalosz. – Maradj középen!
Ez is ismerős lehet Phaethón sztorijából. A görögök mindig
az arany középutat választották, és kerülték a szélsőségeket.
Természetüknél fogva a mértékletesség hívei voltak: se nem
túl meleg, se nem túl hideg, hanem valahol a kettő között.
Persze ez nem azt jelenti, hogy mindig be is tartották ezt a
szabályt.
– Vigyázok, apa – ígérte Ikarosz. – Csak kipróbálok valamit!
JUHÚÚ!
Szaltózni kezdett. Zuhanórepülésben süvített a hullámok
felé, aztán felrántotta magát, és megpróbálta megérinteni a
felhőket. Daidalosz ráförmedt, hogy hagyja abba, de tudjátok,
milyenek a fiatalok. Ha szárnyakat kapunk, rögtön repülni
akarunk.
– Csak még egyszer! – hajtogatta Ikarosz. – Állati jók ezek a
szárnyak, apa!
Daidalosznak nem sok beleszólása volt a dologba. Az öreg
így is alig bírta magát. Most, hogy a Földközi-tenger fölött
haladtak, nem volt megállás.
Vajon milyen magasra tudnék felmenni, gondolta magában
Ikarosz. Apa szárnyai elbírnak. Apa elképesztő! Apa
szuperokos! Ikarosz a felhők fölé emelkedett. Fél füllel hallotta
ugyan, hogy az apja lentről szólongatja, de az adrenalin
elhomályosította az agyát. Mindjárt elérem a napot, mondta
magának. Már csak pár centi hiányzik!
Hát, az azért több volt, mint pár centi.
A viasz elolvadt. A bronztollak meglazultak. A szárnyak
fémes roppanással váltak le Ikarosz hátáról, mint amikor egy
zsák alumíniumdoboz kerül a hulladéktömörítőbe. Ikarosz
lezuhant.
Daidalosz olyan hangosan sikoltozott, hogy a torka is
belesajdult, de tehetetlen volt. A fia száz méterről zuhant a
vízbe, ami ekkora magasságnál olyan, mintha a betonjárdának
csapódott volna. Ikaroszt elnyelték a hullámok.
Ezt a tengerszakaszt az ő tiszteletére nevezték el Ikáriai-
tengernek, bár nem értem, miért akarna bárki is emléket
állítani annak, ami a halálát okozta. Ha egyszer feldobom a
prakkert, légyszi ne engedjétek, hogy egy Percy Jackson
Téglafal, egy Percy Jackson Borotvaéles Lándzsahegy vagy egy
Percy Jackson Százhatvan Kilométer Per Órával Száguldó
Pótkocsis Kamion őrizze a nevem. Nem érezném
megtiszteltetésnek.
A megtört szívű Daidalosz kis híján feladta. Egy pillanatra
átsuhant a fején, hogy a tengerbe veti magát, és csatlakozik a
fiához az Alvilágban. De a túlélési ösztön felülkerekedett rajta.
Meg a bosszúvágy. Minósz miatt kellett elmenekülniük.
Minósz felelős Ikarosz haláláért. A király csúnyán megfizet a
tettéért.
A feltaláló egész éjszaka repült. Újabb találmánnyal kellett
előrukkolnia, újabb ravasz cselt kellett bevetnie, és legalább
egy megnyugvást hozó halálesetről kellett gondoskodnia.

♦♦♦

Daidalosz egészen Szicília szigetéig jutott, ami Itália délnyugati

csücskénél található. Ez kábé nyolcszáz kilométerre van
Krétától, ami nem kis teljesítmény egy fémszárnyakkal
felszerelt vén csókától.
Amikor földet ért, ő volt az, aki elsőként sütötte el a béna
poént: Krétáról repültem idáig, mindjárt leszakad a karom!
Szerencsére a szicíliaiak nem sújtották halálbüntetéssel a
faviccek terjesztőit.
A helyi király, bizonyos Kókalosz elé vitték Daidaloszt. Az
uralkodó nem hitt a szerencséjének. Ekkora híresség még
sosem járt Szicíliában!
– Istenek az égben! – pattant fel a király a trónjáról. –
Daidalosz? Az a Daidalosz? – Kókalosz úgy ugrált, mint a kerge
birka. – Megengedsz egy közös fotót? Aláírod a koronámat?
Ezt nem hiszem el! Daidalosz az én országomban. Ezt minden
szomszédommal tudatnom kell. Sárgulni fognak az irigységtől.
– Hm, hát, izé… – Daidalosz kifejtette, hogy épp most szökött
meg Minósz királytól, aki a Földközi-tenger legerősebb
hadiflottájával rendelkezik, és alighanem hajtóvadászatot
indított ellene. – Okosabb lenne, ha nem vernéd nagydobra az
érkezésemet.
Kókalosz nagy szemeket meresztett.
– Jóóó. Szóval, ne verjem nagydobra. Megvan! Ha elszegődsz
hozzám, teljesítem a kívánságodat. Titokban tartjuk a
kilétedet. Majd álnevet kapsz, mondjuk… Nem-Daidalosz!
Senki sem fog gyanakodni!
– Ööö…
– Vagy legyen inkább Maidalosz? Esetleg Jimmy?
Daidalosz rájött, hogy még rengeteg munka vár rá. Ennek a
királynak a fejében sem egy szuperszámítógép dübörgött. De
ez még mindig jobb volt, mint a Labirintusban ücsörögni.
Hamarosan Daidalosz lett a király legbizalmasabb
tanácsadója. Folyékonyan olvasott, helyesen írt, és még a
matematikához is értett. Igazi varázsló volt.
Kókalosz király állta a szavát. (Igaz, magát az ígéretet már
nem tudta volna leírni.) Megőrizte Daidalosz titkát. Külön
lakosztályt és vadonatúj műhelyt biztosított az öreg
feltalálónak, sőt még egy pöpec szerszámkészletet is hozatott
neki az athéni ezermester-áruházból, pedig ahhoz aztán nem
volt könnyű hozzájutni.
Szicília természetesen nem Kréta volt. Kókalosz közel sem
rendelkezett akkora hatalommal és vagyonnal, mint Minósz,
így hát Daidalosz nyomott költségvetéssel dolgozott. Viszont itt
mindenki nagyra becsülte a tehetségét. A világnak ezen a felén
ő volt a létező legnagyobb attrakció. Az öreg lubickolt a
népszerűségben.

♦♦♦

Kókalosz enyhén agyalágyult volt, a három lánya azonban

eszes és számító. Daidalosz úgy vélte, egyszer majd jó
uralkodó válik belőlük. Megismertette velük a kormányzás
alapjait: a matematikát, az olvasást, az írást, a hadviselést, az
enyhébb kínzásokat, az adóbeszedést, a durvább kínzásokat,
valamint a durvább kínzásokkal kiegészített adóbeszedést. A
hercegnők mohón szívták magukba a tudást.
Daidalosz egy csomó újítással is megörvendeztette a
helyieket. Vízvezetéket épített. Gyönyörű épületeket tervezett.
Megtanította az embereknek, miből állapíthatják meg, hogy
kifordítva vették fel a ruhájukat. Kókalosz birodalmában ez
volt a reneszánsz kor. Ha Szicíliában jártok, ma is láthattok
olyan létesítményeket, amiket még Daidalosz épített: a selinusi
termálfürdőt, a hüblai víztározót, a kamikoszi vízvezetéket és
erődítményeket, a küméi Apollón-templomot és a
kihagyhatatlan palermói táncoló bronzlajhárt. (Oké, ez utóbbi
már nincs meg, ami nagy kár. Komoly lehetett.) Daidalosz
olyan népszerű lett, hogy egy halom ajándékot zsebelt be
hálás híveitől. Sok szicíliai nevezte a gyerekét Jimmynek vagy
Nem-Daidalosznak a feltaláló iránti tiszteletből.
Daidalosz sejtette, hogy a krétai hadiflotta előbb-utóbb a
nyomára bukkan, ezért vadonatúj várat emelt Kókalosz
királynak egy magas hegy ormán. Az egyetlen bejárat egy
meredek ösvény tetején volt, ahol négy férfi könnyedén elbánt
egy egész hadsereggel. Az egyetlen hátrányt az jelentette, hogy
csúcsidőben komoly torlódások alakultak ki.
Egy ideig minden rendben ment. Daidalosz néha már úgy
aludta végig az éjszakát, hogy sem a tehénjelmezes Pasziphaé,
sem a tengerbe zuhanó Ikarosz, sem az Akropoliszról lefelé
bukdácsoló unokaöccse, Perdix nem kísértette álmában.
Minósz király azonban nem felejtette el a feltalálót.
Összetrombitálta a flottát, és lassan elindult a Földközi-
tengeren. Minden várost tűvé tett Daidalosz után. Minósz ezt
is rafináltan intézte. Ahelyett, hogy bedörömbölt volna a
házakba, és megfenyegette volna az embereket, olyan csalit
dobott be, aminek Daidalosz nem tudott ellenállni.
Minósz kihirdette, versenyt rendez, hogy kiderítse, ki a
legötletesebb ember a világon. Annak, aki úgy vezet át egy
cérnaszálat egy szárnyascsigán, hogy közben nem töri el a
héját, örök hírnév és annyi arany lesz a jutalma, hogy besza…
(Akarom mondani, beszakad alatta a padló. Jézusom,
emberek! Rossz az, aki rosszra gondol.)
Hogy Minósz miért pont a szárnyascsigát választotta? Talán
új divatirányzatot akart meghonosítani, ami a túlméretezett
kagylónyakláncokon alapult. Ha láttatok már szárnyascsigát,
tudjátok, hogy a házán van egy nagy kanyarulat. Akár a
kezeteket is bedughatjátok rajta, de a cérnaszálat már nem
lehet úgy végigvezetni a görbületen, hogy a vége a tetején
jöjjön ki – főleg az akkori technikai eszközökkel.
A verseny híre sok helyre eljutott. Rengetegen vágytak örök
hírnévre. És az a vagonnyi arany is csábítóan hangzott.
Amikor Daidalosz meghallotta, mi készül, elnézően
mosolygott. Már régóta gyanította, hogy Minósz előbb-utóbb
bepróbálkozik.
Elment Kókalosz királyhoz.
– Felség, van ez a csigaverseny… Szeretnék benevezni rá.
A király a homlokát ráncolta.
– De ha te nyersz, hiába használsz álnevet, Minósz rájön,
kivel van dolga.
– Igen.
– De akkor… idejön. Látni akarja a győztest és…
– Úgy van.
– Várjunk csak… te azt akarod, hogy idejöjjön?
Daidalosz megállapította, hogy van még mit bővíteni a
király agykapacitásán.
– Igen, barátom. De ne aggódj! Van egy tervem.
Kókaloszt kissé nyugtalanította, hogy a Földközi-tenger
leghatalmasabb királyával kell szembeszegülnie, de imádta
Daidaloszt. Nem akarta elveszíteni a legjobb tanácsadóját.
Szabad kezet adott a feltalálónak.
Daidalosz megoldotta a csigaház rejtélyét. Pofonegyszerű
volt. Aprócska lyukat fúrt a csigaház tetejére, oda, ahol a héj
kicsúcsosodik. Egy csepp mézet kent a lyuk szélére. Aztán
keresett egy hangyát, és óvatosan körbetekerte őkelmét egy
selyemszállal. (Csak az próbálja ki otthon, akinek tengernyi
ideje, birkatürelme és precíziós nagyítója van.)
Daidalosz betuszkolta a hangyát a csigaházba. A hangya
megérezte a mézillatot, és felkapaszkodott a kacskaringókon,
maga után húzva a selyemszálat. Kiugrott a lyukon, és (ta-
dam!) már át is fűzte a cérnát a csigaházon. Daidalosz átadta a
csigaházat Kókalosz királynak, ő továbbította a küldeményt
Minósznak, aki már Itália partjainál ólálkodott a flottájával.
Minósz király pár héten belül kézhez kapta a csigaházat,
amihez egy cédulát is mellékeltek:

Megoldottam a feladatot. Van még valami a tarsolyodban?

Kérem a jutalmat!
Kókalosz palotájában vagyok Szicíliában.
Csók: Nem-Daidalosz

Minósz persze átlátott a szitán.

– Ez Daidalosz! – kiáltotta. – Gyorsan, irány Szicília!
A flotta a sziget déli partjánál horgonyzott le. A helyet, ahol
a sereg partra szállt, azonnal elnevezték Minoának, hogy így
tisztelegjenek a király érkezése előtt. Mint már említettem,
Szicília akkoriban unalmas porfészek volt. De akkor is, milyen
már, hogy minden helyet, ahová életedben beteszed a lábad,
rólad neveznek el?
Engem halálra idegesítene.
Anya: Csak nem New Jersey-ben jártál tegnap este?
Én: Ööö… nem. Miért kérdezed?
Anya: Mert mától Percyopolisnak hívják az egyik ottani
várost!
Kókalosz király követeket küldött Minósz üdvözlésére. A
krétai király meghívást kapott a palotába egy kis tereferére.
Minósz felnézett a sziklaormon álló várra, amit egy kanyargós
ösvényen és egy könnyen védhető kapun keresztül lehetett
megközelíteni. Megállapította, hogy erőszakkal lehetetlen
bevenni. Gyanította, hogy Daidalosz tervezte az épületet.
Minósz fogcsikorgatva ugyan, de belement a játékba. Tucatnyi
őr és szolga kíséretében lépett be Kókalosz király
fogadótermébe.
A király idegesen ült a trónján. Három fiatal, vörös hajú nő
állt mögötte. Minósz a király lányait vélte felfedezni bennük.
– Minósz! Barátom! – rikkantotta Kókalosz.
Minósz morcosan nézett. Nem is ismerte Kókaloszt. Nem
azért jött, hogy barátkozzon.
– Ha jók az értesüléseim, az egyik alattvalód fejtette meg a
rejtvényt – mondta.
– Igen! – vigyorgott Kókalosz. – Hű tanácsadóm, Nem-
Daidalosz. Az az ember egy zseni!
– Hagyjuk a mellébeszélést, jó? – morogta Minósz. – Tudom,
hogy te bújtatod a menekülő Daidaloszt.
Kókalosz arcáról lehervadt a mosoly.
– Hát, izé…
– Hogyan oldotta meg a feladatot?
– Hát, ööö… képzeld, fogott egy hangyát. Selyemfonalat
kötött őkelmére, aztán egy csepp mézet kent a csigaház túlsó
végébe, azzal csalogatta oda a hangyát.
– Leleményes – felelte Minósz. – Add ki nekem Daidaloszt, és
nem esik bántódásod! Ha nem teszed, magadra haragítod
Krétát. Hidd el, nem jó buli.
Kókalosz elsápadt, ami elégedettséggel töltötte el Minószt.
Elmúltak már azok az idők, amikor bólogató bikákat
osztogatott, hogy kivívja az emberek szeretetét. Azóta idősebb
lett, és bölcsebb is. Most már csak arra vágyott, hogy
terrorizálja és halomra gyilkolja az embereket.
Kókalosz király egyik lánya előrébb lépett. Az apja fülébe
súgott valamit.
– Mit mondtál, kislány? – förmedt rá Minósz.
A hercegnő egyenesen a szemébe nézett.
– Felség, Daidalosz a tanárunk és a barátunk. Ha kiadnánk
neked, azzal elárulnánk őt.
Minósz dühösen szegte előre az állát. Az, hogy a hercegnő a
védelmébe vette a feltalálót, a saját lányára, Ariadnéra
emlékeztette, ez pedig, ahogy az majd a következő fejezetből
kiderül, fájdalmasan érintette.
– Hercegnő, ez az ember érdemtelen a lojalitásodra –
figyelmeztette Minósz. – Daidalosz az én lányomat is tanította.
Megmérgezte az elméjét, és ezzel kiszolgáltatott az
ellenségeimnek. Adjátok ki nekem Daidaloszt!
Kókalosz király idegesen köszörülte meg a torkát.
– Persze, persze! De, ööö… mintha valami jutalmat
emlegettél volna…
Minósz messziről kiszúrta a kapzsiságot.
Tapsolt egyet, mire a szolgái súlyos ládákat hoztak elő, annyi
aranyat, hogy… tudjátok.
– Ez a tiéd – mondta Minósz. – Add ki Daidaloszt, és békén
hagylak!
– Áll az alku! – törölte meg a homlokát Kókalosz. – Őrség…
– Apa, várj! – kapta el a karját a legidősebb hercegnő. – A te
szavad törvény. Egyértelmű, hogy azt kell tennünk, amit
Minósz király kér tőlünk. De miért nem részesítjük illő
fogadtatásban a vendégünket? Hónapok óta úton van.
Biztosan fáradt. Ma este kedveskedjünk neki kényeztető
fürdővel, tiszta ruhával és pompás lakomával. Majd reggel
útnak indítjuk a fogollyal és az ajándékainkkal. – Kacér
mosollyal nézett Minósz királyra. – A húgaimmal nagy
megtiszteltetésnek vennénk, ha mi magunk készíthetnénk el a
fürdővizedet.
Azta, gondolta magában Minósz király. Nem rossz ötlet.
Rögtön el is könyvelte magában, hogy ő győzött. Látta a
kapzsiságot és a félelmet Kókalosz király szemében. Szicília
nem kockázatna meg egy háborút Krétával. Valóban hosszú és
fárasztó út áll a háta mögött, minek sietne vissza a hajóra?
Főleg, ha három gyönyörű hercegnő fürdőt és fejedelmi
lakomát ígér neki.
– Elfogadom a meghívást – válaszolta Minósz. – Kíváncsi
vagyok, mennyire vendégszeretőek a… szicíliaiak.
A három hercegnő átkísérte csodaszép lakosztályába. Nem
győzték dicsérni a gazdagságát, a hatalmát, a külsejét.
Meggyőzték, hogy küldje el az őröket. Elvégre barátok közt
van! Mit árthat három nő egy ilyen nagy és erős királynak?
A lányok a fürdőbe vezették Minószt, ahol már várt rá a
gőzölgő, rózsaillatú habos fürdő. Amikor a vén fószer beült a
kádba, a hercegnők szemérmesen elfordultak (látni sem bírták
a király aszott, szőrös, undorító testét).
– Ahhhh – sóhajtott fel Minósz. – De szép az élet!
– Igen, felség – mondta a legidősebb hercegnő. – Meg a halál
is.
– Micsoda?
A hercegnő elfordított egy tárcsát. Szétnyílt a plafon, és
négyezer liter tűzforró víz ömlött Minósz nyakába. A király
hangosan jajgatott és visított, végül szörnyethalt kínjában.
A törülközőtartó mögött kinyílt egy titkos ajtó. Daidalosz
lépett ki rajta.
– Jól van, hercegnőim – mondta a feltaláló. – Mindig is vágott
az eszetek.
A hercegnők megölelték.
– Nem hagyhattuk, hogy Minósz letartóztasson! – felelte a
legidősebb lány. – Most már örökre velünk maradsz. Tovább
taníthatsz minket!
– Sajnálom, kedvesem, de ez lehetetlen – felelte Daidalosz. –
Most már biztos, hogy Athéné egy életre elátkozott engem.
Tovább kell állnom, mielőtt újabb szerencsétlenséget zúdítok a
királyságotokra. De ne aggódjatok! Nagyszerű királynők
lesztek. És nekem is vannak még terveim…
Az öreg feltaláló megölelte a hűséges gyilkos hercegnőket.
Aztán eltűnt a titkos folyosón. Soha többé nem látták
Szicíliában.
A hercegnők rohantak vissza a trónterembe. Zokogva
elpanaszolták, hogy becses vendégük, Minósz véletlenül
megcsúszott, és beleesett a forró vízbe. Szegény ember
azonnal meghalt.
A krétai őrök gyanúsnak találták a sztorit. A király holtteste
leginkább egy főtt homárhoz hasonlított. De mit tehettek
volna? Kisebbségben voltak. Kívülről sem rohanhatták le a
várat, mert az minden irányból védett volt. Annak, hogy méltó
módon torolhassák meg a király halálát, több feltétele is volt:
hadat üzenni Szicíliának, ostrom alá venni a szigetet, és
mozgósítani a több ezer kilométernyire állomásozó
csapataikat. Ez túl nagy felhajtás lett volna egy olyan király
kedvéért, akit nem is szerettek igazán. A testőrség végül úgy
döntött, elfogadja a hercegnők verzióját, hogy Minósz halála
baleset volt.
A krétaiak békében elhajóztak. Kókalosz megtarthatta a
rengeteg aranyat. Három gyilkos lánya vígan élte világát, a
kínzás és az adóbeszedés lett a specialitásuk.
Hogy mi lett Daidalosszal?
Egyes legendák szerint Szardínia szigetén töltötte hátralévő
életét, de erre ne vegyetek mérget.
Kivéve, ha már olvastátok a kalandjaimat. Akkor talán
emlékeztek, mi lett az öreggel. De most tartsuk magunkat az
eredeti mítoszokhoz, és maradjunk ennyiben!
A kedvenc sátánkutyám már amúgy is egyre szomorúbb.
Tudja, hogy a gazdájáról, Daidaloszról írok. Valahányszor
meghallja a nevét, nyüszíteni kezd, és lyukakat rág a
páncélomba.
Hogy Daidalosz hős volt-e? Ezt döntsétek el ti! Az tuti, hogy
okos volt, de a zsenialitása legalább annyiszor keverte bajba,
mint ahányszor kimentette a slamasztikából. A képregény-
szuperhősöknek mindig ugyanazt tanácsolják: Csak jóra
használd az erődet! Hát igen… Daidalosz sokszor megszegte
ezt a szabályt. Arra használta a képességeit, hogy
meggazdagodjon és mentse a bőrét. De néha azért másokon is
segített.
Mielőtt döntenétek, vizsgáljuk meg az érme másik oldalát:
mi történt a Labirintusban, amikor egy Thészeusz nevű srác
érkezett a városba. Kiderült, hogy nem Daidalosz az egyetlen
okos ember Krétán, és nem Minósz az egyetlen hidegvérű
gyilkos. Ariadné és Thészeusz… penge egy páros.
7 Rád vagyok kattanva (eredetileg a Blue Swede dala, de David Hasselhoff is
feldolgozta)
8 Fejőstehénblues (szerzője Sleepy John Estes, de később rengeteg feldolgozása
született)
 THÉSZEUSZ MEGÖLI
MEGÖLI
— NÉZD MÁR! EZ EGY NUSZI!

Fel akarod bosszantani Thészeuszt? Kérdezd meg tőle, „Ki az

apád?”, és már le is fejelt.
Senki sem tudja pontosan, ki Thészeusz apja. Még az is
kérdéses, hogy egy apja volt-e, vagy kettő. Az ókori görögök
évszázadokig ezen vitatkoztak. Annyi esszét meg történetet
írtak róla, hogy a végén felrobbant az agyuk.
Én nem akarok ártani nektek, a lényeg a következő:
Élt egyszer egy athéni király, bizonyos Aigeusz. Sok
ellensége volt, akik mind ugrásra készen várták, hogy
letaszíthassák a trónról. Fia nem született, aki továbbvihette
volna a családi nevet. A király mindennél jobban vágyott egy
fiúra, ezért végső elkeseredésében úgy döntött, hogy
(gondolom, kitaláltátok) ellátogat a delphoi jósdába.
Nektek is feltűnt, hány sztori kezdődik úgy, hogy a király
fiúgyerek után ácsingózik? Nem tudom, honnan jön ez. A
végén még azt fogjátok hinni, hogy egyetlen királyi családban
sem volt fiú trónörökös, és Görögországban minden út szélén
királyok álltak kartontáblával a kezükben:

FIÚT AKAROK
MONDJÁTOK EL, HONNAN SZEREZZEK FIÚT!
AZ ÉG ÁLDJON BENNETEKET!

Szólhattak volna az amazonoknak, azok úgyis szemétre

hányták a fiúkat, pedig… á, hagyjuk!
Aigeusz az Orákulum elé járult, és átadta az ilyenkor
szokásos összeget.
– Ó, Nagy Jövendőmondó és Vulkanikusgáz-Szippantó! –
mondta a király. – Kaphatnék egy fiúgyereket, vagy mi lesz
már?
A papnő megborzongott háromlábú székén, Apollón
szelleme szállta meg.
– Légy türelemmel, ó király! Kerüld a nőket, amíg haza nem
érsz Athénba! A fiad nemes anyától születik, és isteni vér
csörgedezik majd az ereiben, de ne siettesd az érkezését!
– Ez meg mit jelentsen?
– Köszönjük az adományt! További szép napot!
Aigeusz jól felhúzta magát. Morcosan tért vissza a hajójára,
és felkészült a hazaútra.
Ha szárazföldön utaztál, Delphoi nem volt messze Athéntól.
De akkoriban senki sem utazott szárazföldön, kivéve az
őrülteket meg azokat, akiknek nem volt vesztenivalójuk. Az
útvonalak többnyire sáros tehéncsapásokon vagy nyaktörő
hágókon vezettek keresztül. Azon a kevés valamirevaló
szakaszon pedig csak úgy hemzsegtek a banditák, a szörnyek
meg a gagyi kínai boltok.
A görögök ezért mindig hajóval utaztak, ami szintén nem
volt biztonságos, csak biztonságosabb.
Hogy visszatérhessen Athénba, Aigeusznak körbe kellett
vitorláznia a Peloponnészoszi-félszigetet, egy nagy
kitüremkedő földdarabot, ami a görög szárazföld déli részét
teszi ki. Az út rettentően hosszú volt, de Aigeusznak nem
maradt sok választása, ha élve akart hazaérni. Az útonálló
ellenségei csak arra vártak, hogy lecsaphassanak rá, miszlikbe
apríthassák, és úgy tüntethessék fel a dolgot, mintha
ismeretlen szörnyek vagy feldühödött juhok támadtak volna a
királyra.
Aigeusz király tehát megkerülte a Peloponnészoszt. Hébe-
hóba kikötött, és együtt vacsorázott a helyi királlyal. Aigeusz
mindenkinek előadta szívfacsaró történetét, majd kikérte a
házigazda véleményét az Orákulum szavaival kapcsolatban. A
helyi királyok kivétel nélkül így reagáltak:
 – Feleség kell? Mi sem egyszerűbb: itt az unokahúgom!
Mindenki örült, hogy a házasság útján erős szövetséget
köthet egy olyan hatalmas várossal, mint Athén, de
Aigeusznak eszébe jutott, mit mondott az Orákulum. Kerülje a
nőket, amíg haza nem ér. Sorra utasította vissza a gyönyörű
menyasszonyokat, amitől csak még ingerlékenyebbé vált.
Már hetek óta úton volt, amikor megérkezett egy Troizén
nevű kisvárosba, ami mintegy száz kilométerre feküdt Athén
déli részétől. Aigeusznak csupán annyi volt hátra, hogy
átkeljen a Szaroniki-öblön, és már otthon is van.
Troizénban egy Pittheusz nevű fazon uralkodott. Mivel a
város közel volt Athénhoz, Pittheusz és Aigeusz jól ismerték
egymást, és sokat lógtak együtt, annak ellenére, hogy a
városaik két rivális isten oltalma alatt álltak. Athénra Athéné
vigyázott. Troizénnak Poszeidón volt a patrónusa. (A
troizéniak tudtak élni.)
Szóval, egy idő után az Orákulum jóslatára terelődött a szó.
– Hé, feleség kell? – kérdezte Pittheusz. – Van egy hajadon
lányom. Emlékszel Aithrára, ő a legidősebb.
– Ez igazán kedves tőled, haver – felelte Aigeusz –, de
kerülnöm kell a nőket, amíg haza nem érek, úgyhogy…
– Aithra! – kiáltotta Pittheusz. – Gyere ide!
A hercegnő beviharzott az ebédlőbe.
– Cső!
Aigeusz álla a tányérját verdeste. Aithra lélegzetelállító volt.
– Ööö – mondta Aigeusz. – Izé, ööö…
Pittheusz sunyin vigyorgott. Jól tudta, milyen hatással van a
lánya a férfiakra.
– Tehát, mint mondtam, Aithra még hajadon és…
– D-de a jóslat – hebegte Aigeusz.
Pittheusz megvakarta királyi pajeszát.
– Az Orákulum nem tiltotta meg, hogy megnősülj, vagy
tévedek? Csupán annyit mondott, hogy kerüld a nőket. Nos, te
minden tőled telhetőt megtettél. Hetekig kerülted a nőket.
Nem szándékosan találkoztál a lányommal. Ő jelent meg
előtted! Szerintem rendben vagyunk.
 Ez a logika talán nem volt hibátlan, de Aigeusz nem
vitatkozott.
Amúgy vegasi módra ott helyben megtartották az esküvőt:
Héra papnői, virágok, Elvis-imitátorok, minden megvolt. Míg
Aithra bement a szobájába átöltözni, Aigeusz rohanvást
beillatosította magát, fogat mosott és a nászutaslakosztályban
várta csodaszép aráját.
Hogy Aithra mit szólt ehhez az egészhez?
Ki tudja? Mint már említettem, a nőknek akkoriban nem sok
beleszólásuk volt abba, kihez mennek férjhez. Aithra sokkal
rosszabbul is járhatott volna. Aigeusz nem nézett ki rosszul.
Aithra joggal számíthatott rá, hogy az apja barátja a tenyerén
fogja hordozni. Athén nagy és erős város volt, ami a görög
királynék között is előkelő helyet garantált Aithrának.
Aithrának ugyanakkor már volt egy titkos szeretője:
Poszeidón.
Troizén pártfogójaként Poszeidón akkor figyelt fel először a
hercegnőre, amikor az áldozatot mutatott be neki a
tengerparton. A tengeristen elhatározta, hogy bepróbálkozik
nála, mert Aithra észbontóan csinos volt. A lány seperc alatt
belezúgott.
Most, hogy egy másik férfi felesége lett, Aithra nem tudta,
mitévő legyen.
A ceremónia után, amíg az újdonsült férje fogat mosott, a
hercegnő kiszökött a palotából. Lerohant a tengerpartra, és
átgázolt a vízen a közeli Szféria szigetére, ahol Poszeidónnal
szokott találkozni.
Poszeidón egy függőágyban fekve várt rá, amit két pálmafa
közé kötözött fel. Tommy Bahama inget meg
bermudanadrágot viselt, és kókuszhéjból szürcsölgette a
gyümölcskoktélt.
– Helló, bébi! – mondta. – Mi újság?
– Hát… izé, férjhez mentem.
– Mi?
Aithra mindent elmesélt.
– G-gondoltam, talán elszökhetnék veled – vetette fel
reménykedve.
Poszeidón elmosolyodott. Szerette Aithrát, de ennyire azért
nem. Az istenek végül mindig leléptek. Ez a pillanat
ugyanolyan alkalmasnak tűnt, mint a többi.
– Nem, nem – válaszolta Poszeidón. – Aigeusz jó srác, ahhoz
képest, hogy athéni. Boldog leszel vele. El kell válnunk
egymástól, bébi. Jó volt veled. Őszintén!
Csettintett egyet. Egy diszkógömb ereszkedett le a közeli
pálmafa tetejéről. A háttérben a Last Dance 9 hangjai
csendültek fel, mert Poszeidón nagyon komálta Donna
Summert. Ne kérdezzétek, miért. De nem tudtam úgy belépni
a palotájába, hogy ne ez a retró cucc ment volna.
Szóval, a pár még egy emlékezetes estét töltött együtt. Aztán
Aithra elsietett újdonsült férjéhez, aki nagyon alaposan
moshatta a fogát, mert észre sem vette, hogy a felesége órákig
távol volt, és most Tengeri szellő arcvíztől bűzlik.

♦♦♦

Aithra és Aigeusz Troizénban töltötte a mézesheteket. Aigeusz

nem sietett haza, hiszen ott csak a problémák meg az
ellenségek várták. Pár hét elteltével a király furcsákat kezdett
álmodni: a feleségét látta, amint egy kisfiúval ússza át a
Szaroniki-öblöt.
Végül kérdőre vonta Aithrát.
Az elpirult.
– Hát… szerintem terhes vagyok.
– Ez fantasztikus! – örvendezett Aigeusz.
– Csak… nem biztos, hogy te vagy a gyerek apja.
Aithra bevallotta a férjének, hogy viszonya volt
Poszeidónnal.
Aigeusz egész jól fogadta a hírt. Az istenek minden halandó
királylányba beleszeretnek. Aigeusz úgy gondolta, Aithra nem
tehet róla, hogy egy halhatatlan izomkolosszus levette a
lábáról a földöntúli sármjával meg a határtalan erejével.
Amúgy meg, ha a szájára vette volna Poszeidónt, tuti, hogy
szökőárat kap a nyakába, vagy elnyeli a föld.
– Aha, értem – mondta Aigeusz. – De ha a gyerek fiú lesz,
nem adom senkinek.
– És ha lány? – kérdezte Aithra.
Aigeusz felsóhajtott.
– Gondolkodjunk pozitívan! Úgy örülnék, ha fiú lenne! Már
ki is találtam valamit.
– Mit?
– Majd meglátod.
Másnap Aigeusz felvitte Aithrát a városszéli dombra. A
domb tetején dupla garázs méretű sziklatömb állt. Egy tucat
szolga köteleket vetett rá, és egy csapat lóhoz kötötte.
– Jé! – hüledezett Aithra. – El akarod mozdítani azt a sziklát?
– Igen. A következő a helyzet. – Aigeusz a kőtömb melletti
mélyedéshez lépett. Lecsatolta kardját. – Ennek a kardnak a
markolatát Athén királyi címere díszíti.
– A bagoly és az olajág?
– Igen. Itt, a markolat végén pedig a monogramomat látod.
Ez egy kiváló penge, mennyei bronzból van meg minden. – A
király a gödörbe hajította a kardot. – Ezt is mellé temetem.
Az egyik szolga egy lakkozott fából készült cipősdobozt
nyújtott át neki. Aigeusz kinyitotta dobozt… gondolom,
kitaláltátok mi volt benne. Egy pár cipő.
– Szép szandál! – füttyentett Aithra.
– Az. Bőrtalp. Strapabíró szíj. Boltozatkímélő kialakítás. Ez a
szandál egy életre szól.
Aigeusz a cipősdobozt is a gödörbe dobta.
Nyilván bennetek is felmerül a kérdés: miért kéne hasra
esni egy pár cipőtől? Nos, akkoriban állati nehéz volt ám jó
csukát találni. Nem úgy zajlott a dolog, hogy besétáltál a
sportboltba, és leemeltél a polcról egy Adidast. Egy leendő hős,
akinek szörnytanyákon, viperafészkeken és csatamezőkön át
vezetett az útja, nem járkálhatott mezítláb. Nem akart
vietnámi papucsban botorkálni a vérben meg a retekben. A jó
cipő olyan volt, mint a jó kard: életet mentett.
 Aigeusz emberei megmarkolták a kötelet. Megfeszültek a
vonásaik. A lovak nekiveselkedtek. Lassan, de biztosan a
gödör szájába illesztették az óriási kőtömböt.
– Így, ni! – szólalt meg Aigeusz. – Ha fiunk születik, várd
meg, amíg nagykorú lesz, aztán mondd meg neki, hogy egy kis
ajándék várja a szikla alatt. Ha megszerzi magának, méltó
arra, hogy a fiam legyen. Indulhat is Athénba.
Aithra a homlokát ráncolta.
– Miért pont én mondjam el neki? Te hol leszel?
– Kedvesem, tudod, milyen különös álmok gyötörnek. És
egyre rosszabbak. Ha velem jössz Athénba, az ellenségeim
veled is végeznek. Soha nem szülöd meg a trónörököst. De
még ha meg is születik az a gyerek, sosem lesz biztonságban.
Legjobb lesz, ha egyedül térek haza, és titokban tartom a
házasságunkat. Az ellenségeim azt fogják hinni, hogy soha
nem lesz utódom. Szépen kivárják, amíg meghalok. Ha a fiam
már elég idős ahhoz, hogy megvédje magát, eljön Athénba, és
elfoglalja az őt megillető helyet mint trónörökös!
– Szóval, azt akarod, hogy itt maradjak, és 16-17 éves koráig
egyedül neveljem a gyereket.
– Az jó lenne. Köszi! – Aigeusz megcsókolta a feleségét. – A
hajóm már vár rám a kikötőben. Szeretlek! Kellemes
babavárást!
Aigeusz visszahajózott Athénba, és Troizénban hagyta a
várandós Aithrát.
Aithra remélte, hogy lánya születik, mert akkor nyugta
lenne. Akkor legalább sem Aigeusz, sem Poszeidón nem rágja
a fülét… amilyen felvilágosult feministák. Aithra békében
felneveli a lányát, és nem kell mindenféle kövek alá rejtett
cipők miatt aggódnia. Ha viszont fia lesz… nos, akkor az a
minimum, hogy hős legyen belőle. Így mind a két apuka
büszke lesz rá, és emberszámba veszi.
Nyilván kitaláltátok, hogy Aithrának fia született, és a görög
történetírók több ezer évig elvitatkozgattak azon, ki a gyerek
apja. Egyesek szerint Aigeusz. Mások szerint Poszeidón.
Olyanok is akadnak, akik azt állítják, hogy a fiúnak két apja
volt, ami orvosilag persze lehetetlen. Igaz, istenekről
beszélünk, szóval, ki tudja?
Ami Aithrát illeti, tizenhét évig nevelte egyedül a fiát, ami
már önmagában is hősies teljesítmény.

♦♦♦

Aithra fia nagy termetű volt és egészséges, ami nem is csoda,

tekintettel keménykötésű apjára vagy apjaira. A Thészeusz,
azaz összegyűjtés nevet kapta, talán mert Aithra abban
reménykedett, hogy a fia Görögország összes lakóját egyetlen
nagy, boldog családdá kovácsolja össze. Vagy mert a
gyerekben annyira túltengett az energia, hogy az anyja még
egy tucat dadával is csak estére tudta begyűjteni.
A legtöbb félisten, akit ismerek, figyelemhiányos
hiperaktivitás-zavarban szenved. Ezért nem halnak meg a
csatában, mert mindent egyszerre látnak és hallanak.
Thészeusznál komolyabb ADHD-st azonban keresve sem
találhatnánk. Már a pelenkában sem bírt megmaradni. Fejjel
rohant a korinthoszi oszlopoknak. Ezerrel pörgött, ő volt a
stikkes félisten, a… tudjátok. Mint akit felhúztak.
Ahogy cseperedett, úgy fogyatkoztak körülötte a feladatok
meg a kinyírásra váró rosszfiúk. A Troizén környéki szörnyek?
Likvidálva. Banditák, gyilkosok, világhatalomra törő gonosz
zsenik? Ugyan kérem! Már ebédre halottak voltak.
Thészeusz tizenhét éves korára olyan ügyes harcossá
képezte magát, és olyan látványosan unatkozott, hogy az anyja
úgy döntött, elküldi az apjához. Már nagyon tele volt a
hócipője.
Felvitte Thészeuszt a dombra, és megmutatta neki a
hatalmas sziklatömböt.
– Fiam – mondta –, az igazi apád Aigeusz, az athéni király.
Vagy Poszeidón, a tenger istene. Vagy mindkettő.
Megpróbálta elmagyarázni, de Thészeusznak hamar
elkalandozott a figyelme.
– Mi ez a kő?
 – Aigeusz a lelkemre kötötte, hogy hozzalak fel ide, amikor
már elég nagy leszel. Ha el tudod mozdítani a sziklát, hogy
kivedd alóla az ajándékodat, felkeresheted apádat Athénban.
– Ajándék? Zsír! – Thészeusz körbejárta a kőtömböt, aztán
az oldalának feszült.
– Nehogy sérvet kapj nekem! – figyelmeztette az anyja. –
Apád is csak egy tucat emberrel meg egy csapat lóval…
BUMM!
A szikla felborult, és legurult a domboldalon.
Thészeusznak annyi koncentrálóképessége sem volt, mint
egy mezei egérnek, viszont zseniálisan mérte fel az ellenfeleit,
még akkor is, ha az az ellenfél egy nagy szikla volt. Azonnal
kiszúrta, hogy a szikla ferde és balra dől. Az elmúlt tizenhét év
során a talaj teljesen erodálódott a kérdéses oldalon.
Thészeusznak csupán annyit kellett tennie, hogy jobbról
meglöki a követ, és az már fel is billent.
Persze Thészeusz a lehetséges következmények
felmérésében már nem volt ennyire jó. A szikla átrobogott a
közeli falun, több kunyhót letarolt, és halálra rémített néhány
sertést.
– Bocsi! – kiáltott le Thészeusz a domb tövébe.
Letérdelt a gödör mellé, ahol korábban a szikla magasodott.
– Szép kis kard. És…ÁÁÁ! CIPŐ!
Thészeusz felcsatolta a szandált. Párszor körbeszaladt a
dombtetőn, hogy betörje a lábbelit.
– Nagyon kényelmes!
– Igen – felelte az anyja. – Kíméli a lábboltozatot. De,
Thészeusz, most beszéljünk a küldetésről…
– Oké! – A csávó úgy ugrott fel a levegőbe, mint egy balett-
táncos. – Hogyan jutok el Athénba?
– Két útvonal közül választhatsz – magyarázta az anyja. – Az
egyik egyszerű hajóút a Szaroniki-öblön keresztül.
– Uncsi! – Thészeusz előrántotta a kardját, és tovább
szaladgált körbe-körbe, miközben a képzeletbeli ellenségével
hadakozott, bár az anyja ezerszer elmondta neki, hogy
karddal nem futkosunk.
 – A másik út a szárazföldön vezet – folytatta Aithra –, de
rendkívül veszélyes, és tele van gagyi kínai boltokkal. Több
napig tart, és lehet, hogy nem éled túl.
– Csúcs!
Aithra előre tudta, hogy a fia ezt fogja mondani. Thészeusz
mindig a legveszélyesebb utat választotta. Meg kellett tudnia,
mire vállalkozik.
– Legalább hat halálos ellenség vár rád az úton – mondta. –
Felsorolom őket. Próbálj figyelni!
Thészeusz bakkecskeként ugrándozva csépelte a levegőt.
– Csupa fül vagyok!
Aithra mindent elmondott neki. Nehezen haladt, mert
Thészeusz közben előadta a teljes kungfu szandálharcos
repertoárját. Valószínűleg egy szó sem ragadt meg benne.
– Fiam – sápítozott az anyja –, az a hat útonálló ezerszer
elvetemültebb, mint az itteni banditák. Emberek generációi
számára lehetetlenítették el a szárazföldi utazást Troizén és
Athén között.
– Akkor megölöm őket, és felszabadítom az utat! – Thészeusz
megcsókolta az anyját, és futva távozott a dombról. – Viszlát,
mama! – hadonászott az új szablyájával. – Mindent köszönök!
Aithra fellélegzett. Most, hogy a Thészeusz hurrikán
továbbvonult, talán végre ő is kialhatja magát. Nem féltette a
fiát. Ami pedig a banditákat meg a szörnyeket illeti? Fogalmuk
sem volt, mi vár rájuk.

♦♦♦

Thészeusz hamar összetalálkozott az első ellenségével, ami

kész szerencse, mert már buzgott benne az energia.
Egy sáros csapáson haladt előre, közben a kiszáradt fák és
kiégett falvak övezte festői tájban gyönyörködött, amikor
hirtelen nagydarab, ronda fickóba botlott. A melák vállán
csillogó bronzbunkó lógott. A lábánál, mint megannyi
penészes sárgadinnye, szétzúzott gömbök hevertek.
Ahogy közelebb ért, Thészeusz rájött, hogy a sárgadinnyék
emberi fejek, mindegyik a sárból hajtott ki az állva eltemetett
testeken. A szerencsétlen utazókat egy gonosz Whac-A-Mole-
hoz használták fel.
– Állj! – üvöltötte a husángos tag, persze fölöslegesen, mivel
Thészeusz magától is lelassított, hogy megcsodálja a meglékelt
fejeket. – Ide az értékeidet! Aztán megöllek!
A rabló nagyjából kétméteres lehetett. Alig kisebb, mint egy
páncélozott teherautó, rusnya arca pedig olyan püffedt,
mintha tűzhangyákkal mosta volna. A karján dagadtak az
izmok, a lába azonban kacska volt, combtól bokáig bronzsín
fogta körbe.
– Hallottam már rólad! – mondta Thészeusz. – Te vagy
Periphetész!
Látjátok, a srác mégis odafigyelt az anyjára. Ez is azt
bizonyítja, hogy nem szabad alábecsülni az ADHD-s hősöket.
Több információt szívunk magunkba, mint hinnétek. Csak mi
úgy koncentrálunk, hogy a kardunkat lengetve rohangálunk
körbe-körbe.
Szóval, ez a Periphetész Héphaisztosz félisten fia volt, aki az
apja erejét és torz lábát örökölte. Annyit hunyorgott, hogy
néha félszeműnek vagy küklopsznak nézték (én kérek elnézést
a küklopsz barátaimtól és családtagjaimtól).
Periphetész kidüllesztette hatalmas mellkasát.
– A hírem megelőz engem! Ha ennyire ismersz, nyilván azt
is tudod, hogy kár ellenkezni!
– Mik ezek a fejek? – kérdezte Thészeusz. – Először
eltemetted, és csak aztán ölted meg őket, vagy…
– A bunkósbotommal vertem be őket a földbe – hahotázott
Periphetész. – Ez a specialitásom! Ezért becéznek Bunkósnak!
– Aha. – Thészeusz a hónalját vakargatta. – Azt hittem,
másra használod a bunkódat.
– Mi? Nem! Erőszakos és rémisztő vagyok, sárba tiprom az
embereket!
– Akkor… ne is számítsak rá, hogy ma este együtt bulizunk,
felcsípünk pár csajt, és hajnalig rázzuk a diszkóban?
Periphetész elkomorult. Őt soha semmilyen buliba sem
hívták meg.
– Kirabollak és megöllek, pubikám. De szép cipő! Ide vele! –
Azzal meglengette hatalmas bunkóját, de a szokásos
forgatókönyvvel ellentétben Thészeusz nem rémült meg.
– Jó kis bunkó – jegyezte meg. – Bronzborítású fa?
Büszkeség járta át Periphetész szívét. Elvetemült gyilkos
volt, ugyanakkor Héphaisztosz fia. Örült, hogy valaki
megdicséri a kézügyességét.
– Igen! Tömör tölgybelső húsz bronzlemezbe burkolva. Így
könnyebben lendíthető.
– Húsz bronzlemez? – komorult el Thészeusz. – Ne már,
haver! Azt senki sem bírná el.
– Én erős vagyok!
– Biztos, hogy nem alufóliába csomagolt hungarocell?
– Igen! Holtbiztos!
– Bizonyítsd be! Hadd nézzem csak!
Periphetész egy percig sem gyanakodott. Arra számított,
hogy a kis csíra úgyis összeroskad a súly alatt. Legalább röhög
egy jót. Átadta a bunkósbotot Thészeusznak. Aki, ahelyett,
hogy összerogyott volna, visszakézből agyonvágta
Periphetészt.
– Ja! – bólintott Thészeusz. – Tényleg bronz meg fa! Kösz,
tesó! Azt hiszem, megtartom.
Periphetész nem vitatkozott, mert már halott volt.
Thészeusz a vállára kanyarította új kedvenc fegyverét, és
folytatta útját. Néha beugrott az erdőbe, hogy megnézze a
mókusokat, előrevágtatott, hogy felszedegesse az úton heverő
fényes tárgyakat, vagy megtorpant, és hosszasan bámulta a
szembejövő bogarakat. Szerintem innen ered a régi mondás:
Sétálgass céltalanul, és járj nagy bottal! 10
Azt hiszem, pontosan idéztem.

♦♦♦

Ahogy Thészeusz észak felé haladt, az okosabb szörnyek és

banditák kitértek az útjából. Az ostobábbaknak meg betört a
fejük.
Néhány nap múlva Thészeusz ahhoz a keskeny földnyelvhez
érkezett, ami az átjárást biztosította a Peloponnészoszi-
félsziget és az Attika nevű északi országrész között. Ez a
természetes átkelőpont volt a banditák legfőbb terepe.
Thészeusz egy magas fákból álló fenyőerdőben haladt,
amikor egy favágóforma alakot pillantott meg: farmer,
flaneling, bozontos fekete szakáll, kötött sapka alól
előgöndörödő haj. A fickó meghajlított egy tizenöt méteres
fenyőfát, és két kézzel leszorította a csúcsát. Amikor meglátta
Thészeuszt, elvigyorodott.
– Üdv, idegen! A nevem Szinnisz, az meg a lányom,
Periguné.
Flanelruhába öltözött csinos fiatal lány kukucskált ki egy fa
mögül. Idegesen intett oda Thészeusznak. Az arckifejezése azt
sugallta: Menekülj! De gyorsan!
Thészeusz rámosolygott a favágóra.
– Miért szorítod le azt a fenyőfát?
– Ja, ez a hobbim – válaszolta Szinnisz. – Úgy hívnak, hogy a
Fenyőhajlító!
– Frappáns becenév.
– Igen, trükkös feladatokkal szórakoztatom az embereket.
Aki így meg tud tartani egy fenyőfát, feleségül veheti a
lányomat. Eddig még senki sem járt sikerrel. Teszel egy
próbát?
Thészeusz közelebb lépett.
Látta, hogy Szinnisznek keze-lába remeg. Még egy ilyen
kigyúrt, rutinos csávónak sem lehetett könnyű lenyomva
tartani egy kifejlett fenyőt.
Szerencsére Aithra Szinniszről is mesélt Thészeusznak,
szóval, a srác tudta, mire számítson.
Szinnisz Poszeidón fia volt. Apja brutális erejét örökölte, és
szinte bármilyen helyzetben képes volt megtartani az
egyensúlyát – gondolom azért, mert Poszeidón volt a
Földrengető, és még a gyökereket is megrezegtette a földben.
(Én nem örököltem ezeket a tulajdonságokat, de mindegy.)
Szinnisz fiatalkorában azzal szórakozott, hogy meghajlította
a magas fákat, aztán elengedte őket, és görögdinnyéket meg
cuki erdei állatokat lőtt ki a sztratoszférába. Ilyen menő volt.
Később rájött, hogy akár embereket is katapultálhatna, ehhez
csupán annyit kell tennie, hogy csellel vagy kényszerrel
ráülteti őket a fa tetejére, amikor az lent van a földön.
Az évek során tökélyre fejlesztette a hobbiját. Néha a fa
csúcsához kötözte az áldozatai kezét, nehogy lazíthassanak a
fogáson. Néha két fát hajlított meg egyszerre. Aztán, mivel az ő
keze tele volt, Perigunét ugrasztotta, hogy kötözze az áldozat
bal karját az egyik fához, a jobb karját pedig a másikhoz.
Szinnisz egyszerre engedte el a két fát. Öcsém, de király!
Sosem tudhattad előre, az áldozat hány százaléka repül az
egyik és hány a másik irányba.
– Érdekes feladat – állapította meg Thészeusz. – Csak
elméletileg kérdezem, mi van, ha nemet mondok?
– Ó, hát akkor, persze csak elméletileg, csúfot űzöl a lányom
szépségéből, ezért még keményebb kihívásnak nézel elébe. A
csuklódnál fogva két fenyő közé kötlek. Kényszerítelek, hogy
addig szorítsd le a fákat, amíg csak bírod. Aztán ha elfáradsz…
– Vágom – szólt közbe Thészeusz. – Szóval, ha egy fenyőt
nyomok le, megkaphatom a lányt. Ha meg kettőt, akkor a
biztos halál vár rám.
– Te aztán gyorsan tanulsz!
– És mi van, ha egyszerűen elfutok?
– Sok sikert hozzá – nevetett Szinnisz. – Látod azokat a
csontvázakat a tobozok között?
– Igen, már nekem is feltűntek.
– Na, ők azok, akik nem teljesítették a feladatot.
Közelharcban mindig én nyerek, meg se próbálj rám támadni.
Ha pedig elmenekülnél… nos, öt kilométeres körzeten belül
bárkit eltalálok a fenyőkatapultommal. Akár sziklatömböt
vagy jávorszarvast is kaphatsz a nyakadba.
– Nem szeretném, ha egy repülő jávorszarvas ütne ki –
felelte Thészeusz. – Jöjjön az egyfás kihívás!
 – Nagyszerű! Gyere ide!
Thészeusz letette a bunkósbotját. A Fenyőhajlítóhoz lépett,
és felmérte a terepet. Ő nem volt olyan erős, mint Szinnisz. A
lábát sem tudta olyan stabilan megvetni. Még egy nyomorult
terve sem volt. Ám ahogy Perigunéra pillantott, csapongó agya
turbófokozatra kapcsolt. Egy lány a fák között. Lány. Fa. A
fáknak lelkük van. Éhes vagyok. Fúj, de büdös ez a Szinnisz!
Driádok. Fogadok, hogy a fákban lakó driádok már nagyon
unják, hogy összevissza hajlítgatják őket. Jé, ott egy mókus!
– Nehogy elkapkodd a döntést! – motyogta Szinnisz,
miközben csorgott róla a veríték.
Thészeusz megcirógatta a fenyőágakat. Hahó, van itt valaki?
Te nem akarsz megszabadulni ettől a Fenyőhajlítótól? Fogjunk
össze! – gondolta magában.
Nem tudta, a driád meghallotta-e, ennek ellenére
megmarkolta a fa csúcsát.
– Megvagy? – kérdezte Szinnisz. – Erősen kapaszkodj!
Nagyon udvariasan bánt az áldozataival.
– Jó – felelte Thészeusz. – Fogom.
– Rendben, de a biztonság kedvéért… – Szinnisz óvatosan
elengedte a fát az egyik kezével. Egy bőrszíjat húzott elő a
farzsebéből. A fához erősítette Thészeusz bal csuklóját, ami
nem egyszerű mutatvány, főleg fél kézzel, de Szinnisz már régi
motoros volt a szakmában. – Így, ni. Most már rendesen
becsatoltalak. Na, szevasz!
Szinnisz hátraugrott. Arra számított, hogy a fenyő a szokott
módon kirúgja magát, föld körüli pályára állítva a bal karjától
megfosztott Thészeuszt.
A fa azonban nem mozdult. Thészeusz vasmarokkal tartotta.
Lehet, hogy a fa szelleme segített neki. Persze Thészeusz erős,
okos gyerek volt. Tudta, hogyan kell minimális
energiabefektetéssel maximális eredményt elérni… például,
egész falvakat letarolni egy hatalmas sziklatömbbel.
A talpát határozottan a talajhoz szorította. Szinte meg sem
feszültek a karizmai.
– Na – szólalt meg –, meddig tartsam, hogy elnyerjem a
lányod kezét?
Szinnisz megrázta magát.
– Le… le vagyok nyűgözve, tökmag. De akkor is emberből
vagy. Végül úgyis elfáradsz. És meghalsz.
– Értem – felelte Thészeusz. – Akkor kényelembe helyezem
magam. Vág ez a heveder.
Fél kézzel elengedte a fát. Az meg sem mozdult. Thészeusz
előhúzta a kardját, és hozzálátott, hogy lenyiszálja magáról a
bőrszíjat.
– Mit csinálsz? – üvöltött fel Szinnisz. – Ha azt hiszed,
meglóghatsz…
– Nem, dehogy. Fogom a fát. – Thészeusz visszacsúsztatta a
kardot a hüvelyébe. Továbbra is fél kézzel tartotta a fenyőt. –
Estig kibírom így. Ráérsz?
Thészeusz biztosra vette, hogy Szinnisz, félisten lévén,
szintén ADHD-s.
És valóban: tíz másodperc múlva Szinnisznél elszakadt a
cérna.
– Ez lehetetlen! Mi a titkod?
– Minden a fogástechnikán múlik – válaszolta Thészeusz. –
Gyere, megmutatom!
Szinnisz közelebb óvakodott.
– Oké – magyarázta Thészeusz. – Látod, hogyan áll a
kézfejem?
Szinnisz csak úgy látott át a tűleveleken, ha teljesen
előrehajolt, és lefelé szegezte a tekintetét. Amikor ez
megtörtént, Thészeusz elengedte a fát. A fenyő
visszacsapódott, és pofán vágta Szinniszt, aki eszméletlenül
terült el a földön.
A Fenyőhajlító csak órák múlva riadt fel repülő
jávorszarvasoktól hemzsegő álmából. Kába volt. A szájában
karácsonyfaíz. Ekkor jött rá, hogy szétvetett tagokkal hever az
aljnövényzetben.
Thészeusz vigyorgó arca úszott be fölé.
– Na, végre, hogy magadhoz tértél!
– M-mi…?
 – Figyu, gondolkodtam ezen a kétfás feladaton.
Megmutathatnád, hogyan csináljam.
Szinnisz tehetetlenül vergődött. A csuklója szorosan le volt
kötözve.
– Mit műveltél?
– Ja, lehúztam két fenyőt a fejed mögé. A lábammal tartom
őket. A csuklódnál fogva odakötöztelek hozzájuk, úgyhogy a
helyedben én felkelnék, és összeszedném magam.
Szinnisz felnyüszített.
Megpróbált feltápászkodni, ami nem volt könnyű szorult
helyzetében. Rákjárásba oltott hátraszaltóval tudott fogást
találni a fákon.
– Ezt nem teheted!
– Hoppá! – lépett hátra Thészeusz, így most már Szinnisz
tartotta a fenyőket.
Szinnisz egész életében fákat hajlított. Bivalyerős volt, és
szinte bármilyen helyzetben megőrizte az egyensúlyát. Most
azonban szédült és fájdalmakkal küzdött. A két fa érezhetően
ellenállt, mintha mindenáron szabadulni próbálna. A fenyők…
mérgesek voltak.
– Hogyan? – siránkozott Szinnisz. – Hogyan kötöztél meg, ha
közben mind a két fát le kellett szorítanod?
– Segítséggel.
– Szia, apa! – kukkantott ki az útonálló lánya az egyik fa
mögül.
– Periguné, ne! Szabadíts ki!
– Bocs, apa! Ez a jóképű férfi kiállta a próbát, most már az
övé vagyok. Viszlát!
Thészeusz fogta a bunkósbotot. Kéz a kézben slattyogott el
Perigunéval, miközben Szinnisz ott sikoltozott a hátuk mögött.
– Biztos, hogy jó lesz így, Periguné? – kérdezte.
– Naná. Apám kész rémálom! Előbb-utóbb engem is fellőtt
volna az égbe!
– Kíváncsi vagyok, meddig bírja.
Hátulról tompa nyögés hallatszott, aztán sutty!, ahogy a két
fa kirúgta magát, mintha egy kétmázsás bogár csapódott volna
a szélvédőnek.
– Eddig – jegyezte meg Periguné. – Meghívsz vacsorára?
Kopog a szemem.
Bementek a legközelebbi városba, és eltöltöttek ott néhány
kellemes napot. Egyes verziók szerint Perigunénak gyerekei is
születtek Thészeusztól, de mivel nem voltam ott, nem kavarok.
Thészeusz egy idő után bevallotta a lánynak, hogy tovább kell
állnia. Athénban van dolga. Perigunénak már elege volt a
vándorlásból meg az gonosz banditákból, ezért úgy döntött, a
városban marad, és egyedül kezd új életet. A pár barátságban
vált el egymástól.

♦♦♦

A pusztában töltött újabb csodás nap után Thészeusz egy

Krommüón nevű faluba érkezett. A helyiek tömegbe verődve
jajgattak és zokogtak a főtéren. Thészeusz először azt hitte,
azért ilyen feldúltak, mert egy Krommüón nevű faluban kell
élniük. Aztán észrevette, hogy az emberek egy idős férfi
megcsonkított holtteste körül tülekednek.
– Mi történt vele? – kérdezte Thészeusz.
– Mindenről az a vén banya meg a disznaja tehet! – nézett rá
egy fiú könnyes szemmel.
– Kicsoda? – értetlenkedett Thészeusz.
– Phaia! – kiáltotta a fiú. – Kint él a pusztában, és van egy
hatalmas emberevő kocája.
– Azok a szörnyetegek! – sikoltotta egy nő. – A koca az egész
környéket letarolja. Felzabálja a termést, megöli a parasztokat,
romba dönti a házainkat. A vén Phaia meg ott jár a nyomában,
és ellopja a javainkat.
– Majd én segítek – mondta Thészeusz. – Megölöm a
vénasszonyt meg a disznót is.
Ez talán nem a leghősiesebb vállalás, a falusiak azonban
felszisszentek, és úgy vágódtak hasra Thészeusz előtt, mintha
az Olimposzról szállt volna alá.
A srácban tényleg volt valami istenszerű. Óriási bunkósbot,
drága kard, meseszép cipő.
– Ki vagy te, ó, idegen? – kérdezte egy férfi.
– Thészeusz! Az athéni király, Aigeusz fia! Meg Poszeidóné, a
tengeristené! Meg Aithráé, a troizéni hercegnőé.
A parasztok bambán bámultak, sajnos elvesztették a fonalat.
– Mindegy! – legyintett Thészeusz. – Megölöm a rabló Phaiát
és rémséges társát, a krommüóni kocát!
– Jaj, ne nevezd így! – szólt közbe az egyik paraszt. – Nem
akarjuk, hogy a falunkat egy emberevő disznó tegye
halhatatlanná.
A sertést ezentúl mindenki csak úgy emlegette, hogy a
krommüóni koca, és a falu erről az egy dologról lett nevezetes.
Thészeusz keresztül-kasul bebarangolta a vidéket, a jogsértő
hízót kereste. Hamar meg is találta. Egyszerűen követte a
holttestek, letaposott növények és égő tanyák jelezte
útvonalat. A koca akkora volt, mint egy istálló, ami kézenfekvő
hasonlat, mivel most is egy istálló romjai között állt, és halott
parasztok után kutatott a törmelékben. Foltos szürke bőrét
kard nagyságú sörték borították. A lábára rászáradt a vér. És a
szaga… Píha! Thészeusz a mező túloldalán állt, de így is
majdnem kifeküdt. Egy életre elment a kedve a szalonnától.
– Hé, te disznó! – üvöltötte el magát. – Nézd, mit kapsz,
nyami, nyami!
Ez volt a varázsige.
A disznó hátrafordult, és amikor meglátta a jó szaftos hőst,
már rohant is hozzá.
Személyes tapasztalat alapján mondom, hogy egy vágtázó
óriásdisznó se nem cuki, se nem vicces. Ha megpillantod azt a
sunyi, fekete szempárt meg azt az agyarakkal felfegyverzett
kerek orrot (persze, agyaruk is van), sikoltozva rohansz a
legközelebbi sertésbiztos bunkerba.
Thészeusz nem moccant. Csupán az utolsó pillanatban
ugrott félre, és a disznóba mártotta a kardját. A koca dühösen
visított. Megfordult, és újabb rohamra indult. Thészeusz
ezúttal jobbra tért ki.
Még egy adalék az óriásdisznókhoz: nem túl okosak, és
nehézkesen forognak. Soha ne parkoljatok velük
párhuzamosan! Úgysem sikerül.
Thészeusz matadorként harcolt a sertéssel, ami, miután
teljesen kimerült, és már több sebből vérzett, egyszerűen
összeesett a mezőn. Thészeusz odament hozzá, ütésre
lendítette a bunkósbotját, és a másvilágra küldte a krommüóni
kocát. Éppen a disznóvért törölte le a botjáról, amikor
sikoltozást hallott.
Gyászruhába öltözött kövér nő sántikált felé, kezében egy
nagy csatabárddal. A bőrét szürke foltok pettyezték. A haja
helyén sűrű sötét sörték meredeztek.
– A disznó rokona vagy? – tudakolta Thészeusz. – Csak mert
kiköpött…
– Ez az én kis malackám, te idióta! – visította a nő. – Mit
tettél vele?
– Ha jól sejtem, Phaiához van szerencsém.
– Igen! És ez a sertés jó bevételi forrást jelentett a
rablóvállalkozásomban!
– Nos, hölgyem, én pedig feljelentést teszek ön ellen lakott
területen belüli haszonállattartás, továbbá emberölés,
fosztogatás és engedély nélküli rondaság bűncselekménye
miatt.
A nő felemelte a csatabárdot.
– Most meghalsz!
(Tipp: Ha jól felfegyverzett hőssel találkoztok, aki az imént
szúrt le egy óriáskocát, ne kezdjetek üvöltözni, hogy: „Most
meghalsz!”, és ne hadonásszatok a baltátokkal!)
Hamarosan Phaia is holtan terült el a disznó mellett.
Thészeusz az öreglány gyászruhájába törölte a kardját.
Visszamehetett volna Krommüónba, hogy elújságolja a nagy
hírt, de aztán arra gondolt, az emberek előbb-utóbb úgyis
rájönnek, mi történt. Az óriásdisznó halála után amúgy sem
maradt sok látnivaló a faluban, így hát Thészeusz folytatta
útját.

♦♦♦
Thészeusz ekkorra már egyedi filozófiát kerekített a
gyilkosságok köré. Csak akkor támadott, ha az ellenfele
kezdeményezett. És amikor csak lehetett, ő is az ellenfele
módszerét alkalmazta. Bunkósbottal akarod kupán vágni?
Elveszi a botodat, és azzal végez ki. Fel akarod kötözni egy
fenyőfára? Ő két fenyőfára köt fel téged. Ez a rendszer
nemcsak igazságos volt, hanem szórakoztató is. Thészeusz
csupán azt sajnálta, hogy nem a saját óriásdisznajával ölette
meg Phaiát, de hát az élet néha felülírja a filozófiát.
Egy délután Thészeusz egy harmincméteres szikla tetején
sétafikált (mert a hősök már csak ilyenek). A tenger halványan
csillogott a távolban. A napsugarak kellemesen melengették
Thészeusz arcát. Olyan béke és nyugalom honolt a tájon, hogy
Thészeusz egyre idegesebb lett.
Szerencsére, úgy tizenöt méterre tőle, egy útonálló ugrott ki
a szikla mögül, és rárivallt:
– Pénzt vagy életet!
A fazon poros fekete ruhát, bőrszandált (ami a nyomába
sem ért Thészeuszénak) és széles karimájú fekete kalapot
viselt. Az arca alsó részét kendővel takarta el. Számszeríjat
szegezett Thészeuszra.
Thészeusz elvigyorodott.
– Tesó, de örülök, hogy látlak!
A fickó leengedte az íjat.
– Tényleg? – kérdezte.
– Aha! Úgyis unatkoztam.
A rabló döbbenten pislogott.
– Hát… akkor jó. Ez egy rablótámadás! Ide az értékekkel: a
karddal, a bunkósbottal és persze a cipővel. Ez aztán a szép
cipő!
– Ha kérhetném, kerüljük a konfrontációt! Mert én csak
akkor gyilkolok, ha megtámadnak.
A bandita felnyerített.
– Te akarsz meggyilkolni engem? Jó! Akkor elmondom
neked, ha tiszteleted jeléül megmosod a lábam, egy ujjal sem
nyúlok hozzád. Elveszem az értékeidet, de meghagyom az
életedet. Ez a legtöbb, amire hajlandó vagyok.
A lábmosás hallatán valami felderengett Thészeusz
emlékezetében.
– Jaj, anyám már mesélt rólad! Te vagy Szkirón.
A haramia kidüllesztette a mellkasát.
– Bizony ám! Igazi híresség vagyok! Szkirón, Poszeidón fia!
Hatodik helyezett a Forbes magazin A tíz leggazdagabb bandita
listáján!
– Hé, én is Poszeidón fia vagyok – mondta Thészeusz. – A
testvéredet azért csak nem rabolod ki?!
– A rokonok a legkedvesebb áldozataim. Gyerünk, mosd meg
a lábam! Itt a szikla peremén is jó lesz. Ne félj! Nem rúglak le.
Thészeusz lekukucskált a szakadékba. Harminc méterrel
alattuk jókora kerek lény mozgolódott a víz alatt.
– Az ott egy óriásteknős?
– Igen. Az enyém.
– Ugye, ez a gazfickó nem eszik embert? Például, ha lerúgod
az áldozatodat erről a szikláról, amit persze nem teszel meg.
– A teknős nőnemű. Molly a neve. És természetesen nem
eszik embert. Micsoda hülyeség! – mondta ezt az, aki Mollynak
nevezte el az óriásteknősét. Szkirón felemelte a számszeríjat. –
Most pedig mosd meg a lábam, vagy kinyírlak! A szikla mögött
találsz vödröt meg rongyot. A fertőtlenítő spray-ről se
feledkezz meg! Szükséged lesz rá.
Thészeusz óvatosan letette a fegyverét. Miközben
összeszedte a lábmosáshoz szükséges kellékeket, és letérdelt a
haramia elé, Szkirón végig hősünk mellkasára szegezte a
számszeríjat.
– Jó szórakozást!
Szkirón egy kőre helyezte a bal lábát, és úgy fordult, hogy
Thészeusz háttal a tengernek legyen. Egy jól irányzott rúgás,
és Thészeusz már le is bucskázik a szakadékba.
Szerencsére Thészeusz mindenre fel volt készülve.
Fütyörészve csatolta ki Szkirón szandálját. A rabló szőrös
lábujjaira ismeretlen anyag tapadt. A nagylábujj redőiben
mezőgazdasági méretekben tenyészett a zöld alga. Az ocsmány
láb kicsit kizökkentette Thészeuszt, de mivel mindig is
szórakozott volt, ez nem jelentett hátrányt számára. Érezte,
hogy Szkirón lába megfeszül. Mielőtt a rabló belerúghatott
volna, Thészeusz oldalra vetődött. Szkirón megbotlott,
elvesztette az egyensúlyát, és miután Thészeusz jól fenékbe
billentette, lerepült a szakadékba.
– ÁHHHHHHH! – csapkodott Szkirón a karjával, de
Poszeidón félisten gyermeke sajnos nem tudott repülni.
Az óriásteknős kidugta a fejét a vízből. Szétnyitotta hatalmas
állkapcsát.
– Ne, Molly! – jajongott Szkirón. – Én vagyok az!
HAMM!
Mollyt szemmel láthatóan nem zavarta, hogy azt a kezet
harapja le, amiből enni kap… és a csatolt részeket is
bekebelezze.
Thészeusz befújta a kezét antibakteriális spray-vel, és
folytatta útját.

♦♦♦

Végül elérte a szárazföldi híd végét, és átkelt Attikába.

(Annabeth azt mondja, hogy azt a keskeny földsávot, ami két
nagy tájegységet köt össze, földnyelvnek nevezzük. Nekem
aztán tök mindegy, de a szőrszálhasogatók most örülhetnek.)
Thészeusz megérkezett Eleuszisz városába, ami Démétér
templomáról volt híres, a helyiek azonban, ahelyett, hogy
Démétér nevében mindenféle szemetet tukmáltak volna a
turistákra, és városnéző körutakat szerveztek volna,
sikoltozva rohangáltak fel-alá, és azt sem tudták, hová
bújjanak ijedtükben.
– Mi folyik itt? – szólított le Thészeusz egy férfit.
– A király! Megőrült! Birkózni akar!
Thészeusz zavartan ráncolta a homlokát. Az anyja felhívta a
figyelmét Kerküónra, az eleusziszi királyra. A fickó állítólag
gonosz volt, erős, és nagy előszeretettel vadászott az utazókra.
De birkózásról egy szó sem esett.
Thészeusz eljutott a város közepén lévő tűzhelyhez. Bárhova
vetődtél is Görögországban, ez volt a város legbiztonságosabb
pontja. Az utazók és a követek is ide zarándokoltak, hogy
megmutassák, békés szándékkal érkeztek, és hálásak a szíves
fogadtatásért.
A szíves fogadtatás most egy tagbaszakadt férfit jelentett, aki
csillogó arany köpenyben, arany spandex rövidnadrágban és
(a nagy szemkivágás miatt inkább alsógatyának tűnő)
álarcban tipródott a központi tűzhelynél.
– KI BIRKÓZIK VELEM? – üvöltötte a gatyás ember. – ÉN
VAGYOK KERKÜÓN, A KIRÁLY!
– Hű! – jegyezte meg Thészeusz. – De szép fényes vagy!
– GRRR! – Kerküón minden előzmény nélkül átvágtatott az
utca túloldalára, Démétér templomához, és belebokszolt egy
márványoszlopba, mire az egész tornác összeomlott.
– Figyelj már – szólt rá Thészeusz –, miért bántod azt a
templomot? Különben is, szétmegy az öklöd.
– Én Kerküón vagyok! – mondta Kerküón. – Birkózz meg
velem, és ha győzöl, te leszel a király! Egyébként megöllek!
A király elhallgatott, mintha hirtelen elfelejtette volna, hol is
van. Alighanem olyan sok szót kellett egymás mellé raknia,
hogy túlmelegedett az agya.
Thészeusz osztott-szorzott. Nyilvánvaló volt, hogy Kerküón
király megzakkant. Talán az istenek sújtották őrülettel, miután
hosszú éveken át gyilkolta az utazókat, és erősítette ördögi
hírnevét. Thészeusz nem akart egy bolond életére törni, de azt
sem nézhette tétlenül, hogy Kerküón a helyieket riogatja,
templomokat dönt romba, és magából kikelve tombol az arany
spandexnadrágjában.
– Szóval, ha legyőzlek birkózásban – kérdezte Thészeusz –,
én leszek a király?
– Igen!
– Én is húzzak gatyát a fejemre?
– Igen!
Thészeusz letette a kardját meg a bunkósbotját.
 – Meg kell ölnöm téged, vagy már a leszorítás is vereségnek
számít?
– Arra nem kerül sor – felelte Kerküón –, mert eltöröm a
gerincedet!
Thészeusz összerezzent.
– Kár, hogy ezt mondtad. Tudod, az az elvem, hogy…
– RAGGGGR! – esett neki Kerküón.
Thészeusz kitért a király első támadása elől. Kerküón nagy
volt és erős, de ügyetlen, mint egy óriáskoca. Thészeusz
ismerte a fajtáját. Kerküón újra támadásba lendült. Thészeusz
ezúttal ellépett előle. Fenékbe billentette Kerküónt, ahogy
Szkirónnal is tette. A birkózó a tűzbe zuhant, és sikoltozva,
lángoló köpennyel kecmergett ki belőle.
– Halál! – ordította Kerküón.
Thészeusz a templomfalnak vetette a hátát. Ahogy Kerküón
nekitámadt, átbújt az óriás lába között, mire a birkózó arccal a
márványfalnak ütközött. A fal megrepedt. De Kerküón
arcának sem tett jót a becsapódás. A király megbotlott és
összeesett. Thészeusz minden erejét összeszedve felnyalábolta
és a feje fölé tartotta a kótyagos királyt.
A halálra vált városlakók előmerészkedtek rejtekhelyeikről.
A tömeg nézte, amint Thészeusz diadalmasan körbehordozza
a birkózót a téren.
– Add fel, Kerküón – mondta Thészeusz –, és meghagyom az
életed.
– Soha – motyogta az eszelős. – Töröm… gerinc.
Thészeusz felsóhajtott.
– Nos, emberek, hallottátok.
„Bane összetöri Batmant” mozdulattal hajította át a királyt a
térde fölött. Kerküón a földre esett és meghalt. Thészeusz
letépte a király maszkját. Felmutatta, hogy mindenki jól lássa.
– Emberek! – üvöltötte. – Aki alsógatyát visel a fején, az
senkinek se parancsolgasson! Ez a „birkózás életre-halálra”
meg egy nagy hülyeség.
– Meghalt a király, éljen a király! – kiáltotta el magát valaki.
– Jaj, ne! – szabadkozott Thészeusz. – Nekem dolgom van. Ki
a legokosabb ember a városban?
A tömeg tétován rámutatott egy ősz szakállú vén csókára.
Talán a helyi filozófus lehetett.
– Mostantól te vagy a király – közölte vele Thészeusz. – Jó
munkát! Újíttasd fel a templomot! Szabadulj meg a birkózó
tetemétől! És soha ne viselj alsógatyát a fejeden!
– Értettem, én hősöm – felelte az öreg.
Thészeusz tehát biztosabb kezekben hagyta Eleuszisz
városát, és a spandextől is megtisztította.

♦♦♦

Thészeusz már olyan közel járt Athénhoz, hogy elég volt a szag
után mennie. A szó szoros értelmében. Akkoriban a
szennyvízelvezetés még gyerekcipőben járt. Egy Athén méretű
város olyan bűzt árasztott magából, hogy harminc
kilométerről is érezni lehetett.
Thészeusz azonban fáradt volt.
A nap már lement. Hősünk úgy döntött, még egyszer
utoljára megalszik az út mellett, és másnap begyalogol
Athénba.
Az országút legocsmányabb, leggagyibb
bevásárlóközpontjánál állt meg. A legközelebbi üzlethelyiség
bejárata előtt hatalmas tábla hirdette: CRUSTY ALIG
HASZNÁLT ÁGYAI. TÖLTSE NÁLUNK AZ ÉJSZAKÁT!!
Thészeusz nem tudta eldönteni, hogy szállodáról van-e szó
vagy matracboltról, de ennek a feliratnak még ő sem tudott
ellenállni. Különben is, egy csomó szamár ácsorgott a
parkolóban, ami arra utalt, hogy a hely nagy népszerűségnek
örvend.
Fura, mert odabent nem talált senkit, csak egy szegényes
bemutatótermet alacsony mennyezettel, szörcsögő
olajlámpákkal és két ócska, régi ággyal. Az egyik kábé három
méter hosszú volt, a másik nagyjából egyméteres.
Ez tutira kikészítette az ókori görögöket. Ahogy már
említettem, ők az arany középút hívei voltak. Mindig a
középső opciót, a „pont jót” választották. Crusty alig használt
ágyai között nem volt ilyen, csak túl hosszú meg túl rövid.
– Üdvözlöm! – lépett elő a tulaj a hátsó függöny mögül.
Thészeusz először azt hitte, Szkirón teknősét, Mollyt látja. A
fickó hatalmas golyófeje teljesen csupasz volt. Bokáig érő
fekete bőrkötényt viselt, mint a hentesek, és úgy törölgette a
kezét, mintha idáig vérben pacsmagolt volna.
A kitűzőjén ez állt: ÜDV! CRUSTY VAGYOK!
– Crustynak hívnak? – kérdezte Thészeusz.
– Igen, annak. De az igazi nevem Prokrusztész…
– Vagyis az Ágyba fektető – jegyezte meg Thészeusz. – Oké.
Már hallottam rólad. Csak ez a „Crusty” megtévesztett.
– A Crustyt könnyebb megjegyezni. És a cégéren is jobban
mutat. Egyébként köszöntelek szerény matracbolt-
motelemben! Nem érdekel egy alig használt vízágy?
– Vízágy?
– Ja, bocs – csettintett Crusty. – Elfelejtettem, hogy azt még
nem találták fel. De ajánlhatok helyette két szép
szabványmodellt. Ezek a legnépszerűbb termékeink.
– És az egyetlenek – mutatott rá Thészeusz.
– Látom, tudatos vásárló vagy – heherészett Crusty. – Nos,
melyik modell nyerte el a tetszésedet: a Crusty XL vagy a
Crusty Nano?
Thészeusz szemügyre vette a nagyobbik ágyat.
– Ez az XL? Elég hosszú.
– Igen, de ne izgulj! Látod azokat a bőrszíjakat alul meg
felül? Ha nem jó a méret, addig feszítelek, amíg meg nem
nyúlsz.
– Tehát addig feszítesz, amíg kétméteres nem leszek. És ha
nem élem túl a nyújtást?
– Hát, akkor meghalsz, természetesen. Azok a foltok a
matracon még a korábbi ügyfeleim után maradtak, akik, ööö…
szétszakadtak. Mint már említettem, a matracaim nem
vadonatújak.
Thészeusz megvizsgálta a kisebbik ágyat. A fej- és a
lábtámlát rászáradt barna dzsuva borította.
 – A Crusty Nano nem túl… esztétikus.
– Ha nem férsz el a rajta, egyszerűen lecsapom a kilógó
részeket – kapott elő Crusty egy kést a köténye zsebéből. – Na,
melyik legyen?
– Gondolom, nem éred be annyival, hogy csak körülnézek.
– Kizárt!
– A Nano matrac mennyire kemény? Nem szeretem a
süppedős ágyakat.
– Ó, légy egészen nyugodt! A memóriahab és a párnázott
tekercsek kombinációja tökéletes kényelmet biztosít arra a
néhány másodpercre, amíg életben leszel.
– Még egy ilyen nagydarab srác esetében is, mint te?
– Hogyne.
– Bocs, de ezt nehezen hiszem el. Már többször is megjártam
ezekkel a gagyi boltokkal.
Prokrusztész elkomorult. Gyűlölte, ha leszólták az áruját.
– Én sohasem hazudok. Nézd csak!
Leült a Crusty Nanóra. Rugózni kezdett a matracon.
– Látod?
– Zsír!
Thészeusz lekapta a válláról a bunkósbotot. Akkora erővel
vágta pofon Prokrusztészt, hogy az oldalra esett, és bevágta a
koponyáját a fejtámlába.
A tulaj arra ébredt, hogy a Crusty Nanóhoz szíjazták. A feje
túlnyúlt az ágykereten. A lábai is lelógtak a másik oldalon.
– Mi ez az egész? Nem… nem férek el!
– Ezen könnyen segíthetünk.
Thészeusz kirántotta a kardját, és megoldotta, hogy
Prokrusztész rendesen elférjen az ágyon. Innen ered egy
másik régi mondás: Ki mint veti ágyát, úgy alussza álmát, és ha
nem fér el, akkor levágjuk a fejét meg a lábát.
Thészeusz a Crusty XL-en töltötte az éjszakát, ami
tulajdonképpen nagyon kényelmes volt, leszámítva a foltokat.
Reggel továbbindult Athénba, hogy találkozzon felséges
apjával (nem az istennel).
 ♦♦♦

Athénban nem volt valami frankó a helyzet.

Először is: Aigeusz király megöregedett és meggyengült. A
befolyása kábé a királyi palota ötvenméteres körzetéig tartott.
A város többi részét rivális bandák uralták, Aigeusz
ellenségeivel az élükön.
Hogy kik voltak ezek a csodálatos ellenségek? A király
rokonai, természetesen!
Aigeusznak volt egy öccse, Pallasz. (Nem összetévesztendő
Pallasz Athéné istennővel! Igen, tudom, hogy zavaró.) Aigeusz
és Pallasz soha nem bírták egymást. Pallasz magának akarta a
trónt. De mivel ő volt a fiatalabb, labdába sem rúghatott.
Így hát egész életében csak kesergett meg utódokat nemzett
– ötven fiút, hogy pontos legyek. Hogy születhet valakinek
ötven fia? Pallasznak minimum egy tucat felesége volt, vagy
egy hiper-szuper klónozó gépe. A gyerekek is a bosszú részét
képezték: Jaj, bocs, Aigeusz! Nem lehet gyereked? Nekem bezzeg
ÖTVEN van. NESZE, BELE AZ ARCODBA!
A fiait úgy hívták, hogy a pallantidák. Olyanok lehettek,
mint a Kemény motorosok, csak motorok nélkül. Mind
nagypályás suttyó volt, és azt akarta, hogy Aigeusz bácsi végre
feldobja a bakancsát.
Bandákba szerveződtek, és kisebb városrészeket uraltak.
Állandóan háborúztak. A végén már minden athéni arra
kényszerült, hogy védelmi pénzt fizessen valamelyik
bandának. Ha rossz csapathoz szegődtél, fennállt a veszély,
hogy gerelyt kapsz a mellkasodba, vagy halálra gázol egy
szekér.
Mire Thészeusz megérkezett Athénba, mind az ötven
pallantida létrehozta a saját bandáját, és csak arra várt, hogy
Aigeusz meghaljon. Úgy tervezték, hogy a temetés után finom
kis polgárháborút robbantanak ki, ahonnan majd a
legerősebb pallantida kerül ki győztesen. Emiatt a város
veszélyesebb volt, mint a nyílt autópálya. Ha Thészeusz
besétál, és közli, hogy ő Aigeusz fia, még azelőtt tűpárnát
csinálnak belőle, hogy eljutna a palotáig.
Másodszor: Aigeusz király újranősült, egy Médeia nevű
papnőt vett el feleségül. Később részletesen is mesélek róla.
Szóval, Médeia beígérte Aigeusznak, hogy varázserejével
fiúgyermeket szül neki, de az ötven pallantida nem igazán
rajongott az ötletért. Ha rajtuk múlt volna, azon nyomban
megrohamozzák a palotát, de úgysem jutottak volna be, mivel
az őrök talpig fel voltak fegyverezve, és egy rémisztő
boszorkány élt a falakon belül. Médeia még Thészeuszt is kész
lett volna megölni, a srác nehogy belepancsoljon a tervébe.
Harmadszor: Egy Kréta nevű szuperhatalom lerohanással
fenyegette Athént. Thészeusz nem sokat tudott Krétáról, csak
az ostoba pletykákat hallotta valami szörnyetegről, aki félig
bika, félig ember, és egy nagy labirintusban él. De az útközben
felcsipegetett információmorzsákból azt rakta össze, hogy
Athén és Kréta már az ő születése előtt is gyűlölte egymást.
A sztori így kezdődött: Minósz király fia, Androgeósz húsz
éve egy helyi sportversenyre érkezett Athénba, de a
pallantidák megölték. A feldühödött Minósz összehívta a
hadiflottát, és Athén partjaihoz hajózott. Ostrom alá vette a
várost. Felégette a kikötőt. Kérésére az apja, Zeusz
villámokkal, járványokkal, sáskajárással és poloskákkal
sújtotta az athéniakat.
Aigeusz végül kénytelen-kelletlen megadta magát. Minósz
megígérte, hogy beszünteti a rombolást, de kikötötte, hogy
hadisarc gyanánt Athén hétévente egyszer köteles Krétára
küldeni a hét legbátrabb ifjút és a hét legszebb szüzet, hogy ott
a Minótaurosz Labirintusába vessék őket.
Ha nektek is feltűnt, hogy ez tisztára olyan, mint Az éhezők
viadala, az azért van, mert ez a sztori inspirálta amazt. És
nem, a Labirintust nem kamerázták be, de csak azért, mert
Daidalosz még nem találta fel a tévét.
Szóval, a harmadik hétéves ciklus a végéhez közeledett. Alig
pár hónap maradt, hogy az athéniak kiválasszák a tizennégy
jelöltet, és mindenki rettegve várta az eseményt.
Azt hihetnénk, ennél rosszabb már nem is következhet egy
város életében. Pedig de! Volt még egy extra bónusz probléma!
Az egyik külvárosban, Marathónban, egy hatalmas, dühöngő
bika randalírozott. Senki sem tudta feltartóztatni. Az athéniak
biztosra vették, hogy a marathóni bika isteni jel, amivel az
égiek azt üzenik: Nektek kongattak, emberek.
– Hű! – lelkendezett magában Thészeusz. – Brutál ez a hely!
Imádom! Rengeteg a teendő!
Elindult a palotába, hogy megnézze, mi van az apjával, ám a
feladat nehezebbnek bizonyult, mint hitte. Az őrök
mindenkiben orgyilkost szimatoltak, egyetlen látogatót sem
engedtek be. Thészeusz persze tudta, ha azzal állít be, hogy ő
Aigeusz fia, húszféle módon végeznek vele, mielőtt eljuthatna
a trónteremig.
Valahogy el kell érnem, gondolta magában, hogy a király
színe elé járulhassak, de nem fedhetem fel az igazi kilétemet.
A közeli kocsmán akadt meg a tekintete, aminek külső falát
plakátok borították. Az egyiken ez volt olvasható:

NYERJ BEBOCSÁTÁST A KIRÁLYHOZ!*

ÖLD MEG A MARATHÓNI BIKÁT!**
A JUTALMAD: SIKER, PÉNZ ÉS DÍSZVACSORA
A PALOTÁBAN!***
*Az ajánlat a pallantidákra nem vonatkozik.
**Kézzelfogható bizonyíték kötelező.
***A siker változó mértékű lehet. A pénz adóköteles. Esetleges
ételallergiáidról tájékoztasd a kiszolgálószemélyzetet!

Ez az! – örvendezett magában Thészeusz. Megölöm a

marathóni bikát, és jutalmul a palotában vacsorázhatok.
Szerencsére nincs ételallergiám!
Thészeusz a bika keresésére indult, de alighogy elhagyta a
várost, hatalmas vihar csapott le rá. A felhők úgy örvénylettek,
mint a forró tinta. Villámok cikáztak az égen. Az eső csípett,
mintha Thészeusz egy homokfúvó pisztollyal állna szemközt.
Thészeusz egy aprócska kunyhót vett észre az út szélén, ott
keresett menedéket.
 Odabent egy öregasszony ült a tűz mellett, éppen egy fazék
levest kavargatott. Meg sem lepődött, amikor Thészeusz
berontott.
– Légy üdvözölve, fiam! – mondta. – Jó kis vihar, mi?
– Aha. – Thészeusz letette a bunkósbotját. – Megengeded,
hogy megszárítkozzak nálad?
– Hát persze. A marathóni bikát keresed, ugye?
Thészeusz nagyot nézett.
– Honnan tudod?
– A nevem Hékalé. Zeusz papnője vagyok. Sok mindent
tudok.
– Ó… – Thészeusz már megbánta, hogy nem törölt lábat,
mielőtt betrappolt a házba. – És… mit tanácsolnál nekem?
– Minósz, Zeusz fia szentként tiszteli azt a bikát – kuncogott
Hékalé. – Zeusz nem engedi, hogy megöljék. A vihart is az
isten küldte rád, hogy megállítson. Ha megígéred, hogy élve
idehozod azt a bikát, én majd feláldozom Zeusznak. És ezzel
kiengesztelem az egek urát.
– Áll az alku! – vágta rá Thészeusz.
Az eső azonnal alábbhagyott. A mennydörgés is elhalkult.
Amikor Thészeusz kikukucskált az ajtón, kék volt az ég, és
madárkák csicseregtek a fákon.
– Azta! Ez gyorsan ment.
– Zeusz nem szórakozik – felelte Hékalé. – Ne felejtsd, mit
ígértél!
Amikor Thészeusz Marathónba ért, látta, hogy egy fehér
bika száguldozik az elhagyott faluban, házakat dönt romba, és
kerítéseket zúz szét. Thészeusz könnyedén agyonvághatta
volna a bunkósbotjával, de élve kellett befognia, hogy a papnő
feláldozhassa. Elhatározta, hogy kelepcét állít. Belopakodott az
egyik épen maradt istállóba, és kötelekből, csigákból meg
szalmabálákból hurokcsapdát eszkábált.
Kinyitotta az ajtót, és várta, hogy a bika hallótávolságon
belülre kerüljön.
– HÉ! – kurjantotta el magát. – Micsoda DÖGÖS TEHENEK
VANNAK EBBEN AZ ISTÁLLÓBAN!
 A bika horkantva fordult felé. Félrebillentette a fejét, mintha
azt kérdezné: Dögös tehenek? Becsszóra?
– De nem kaphatod meg őket! – kiabálta Thészeusz. – Mert
mind az enyém! Ma este hamburgert vacsorázom!
HAHAHAHA! – Azzal beszaladt az istállóba.
A bika lélekszakadva robogott utána, hogy kimentse a csinos
kis tehénkéket zsarnok gazdájuk karmai közül. A patája
beakadt a hurokba, ami megfeszült a lábán, és fejjel lefelé a
levegőbe rántotta. A bika felháborodottan bőgött és
kapálózott, de nem tudott elmenekülni.
Thészeusz gondosan megkötözte az állatot, aztán kocsira
rakta, keresett két lovat, és elindult a fenevaddal a város felé.
Ígéretéhez híven megállt Hékalé kunyhója előtt, de az
öregasszony az éjszaka folyamán sajnos elhalálozott. Talán a
leves volt romlott. Vagy Hékalé éppen eleget élt már, hogy
végre megtérjen Zeuszhoz.
– Mindent köszönök, anyóka – mondta Thészeusz. – Soha
nem felejtelek el. Beviszem a bikát Athénba, és magam
áldozom fel Zeusz templomában.
Mielőtt Thészeusz továbbállt volna, eltemette Hékalét. Még
kupolás síremléket is emelt az asszony tiszteletére, ami
évszázadokig fennmaradt, ott a semmi közepén, hogy örök
emlékül hagyja: a jó tanács néha a legváratlanabb helyről
érkezik.
Amikor Thészeusz visszatért Athénba, elég nagy feltűnést
keltett. A fehér bika legalább két mázsát nyomott, de
Thészeusz átvetette a vállán, úgy vitte át a városon, és mire
felment az Akropolisz lépcsőjén Zeusz templomához, kisebb
csődület támadt a nyomában. Hősünk kihúzta a kardját, és
feláldozta a bikát. Az emberek éljeneztek és virágokat
dobáltak.
A pap megüzente a palotának, hogy egy fiatal idegen végzett
a marathóni bikával. Egy óra múlva a király hírnöke meg is
hozta a meghívót Thészeusznak.
Thészeusz totál beindult! Végre találkozhat az apjával. Úgy
döntött, megvárja a második fogást, csak utána rukkol elő a
hírrel. Ja, amúgy én vagyok a fiad! Aztán felkoncolja az apja
ellenségeit, és talán még elcsípik a meccs végét.
Sajnos porszem került a gépezetbe: a boszorkányos erővel
megáldott Médeia rájött Thészeusz kilétére. Mágiával.
Kémekkel. Pontosan tudta, Thészeusz milyen hőstetteket
hajtott végre útközben, és ráébredt, hogy a srác Aigeusz fia.
Nem engedhette, hogy Thészeusz felborítsa a terveit. Ő a
saját fiát akarta trónra juttatni. Tehát még a díszvacsora előtt
megkörnyékezte az öreg királyt.
– Jaj, nyuszifül! – Ez a becenév is azt bizonyítja, milyen
elvetemült nőszemély volt. – Aggódom a fiatal hős miatt, akit
vacsorára hívtál. Szerintem pallantida bérgyilkos.
Aigeusz a homlokát ráncolta. Az agya már nem pörgött
olyan jól, mint régen, de az orgyilkosokat ugyanúgy gyűlölte.
– Értem… mit javasolsz?
– Mérget – felelte Médeia. – A pohárköszöntőnél romlott bort
adunk neki.
– Ez nem valami udvarias. Ő lesz a díszvendég.
– Drágám, ugye, meg akarod érni a fiunk születését?
Aigeusz felsóhajtott.
Médeia már évek óta azzal hitegette, hogy hamarosan fiuk
születik. De ebből sem lett semmi. Réges-régen a király
összejött egy finom úrinővel, Aithrával. Biztos volt benne,
hogy a közös gyerekük egyszer majd eljön hozzá Troizénből,
de sajnos csalódnia kellett. A király itt maradt a méregkeverő
feleségével és az ellenségeivel, akik alig várták, hogy
meghaljon, meg egy álruhás orgyilkossal, aki hősnek adja ki
magát.
– Rendben van – mondta Aigeusz. – Estére készítsd el a
mérget!
Amikor Thészeusz megérkezett, döbbenten látta, az apja
mennyire megöregedett és legyengült. Az már kevésbé lepte
meg, hogy Médeia vasvillaszemekkel méregeti, miközben az
időjárásról meg az óriásbikák befogásáról diskurálnak az
előétel fölött.
A főfogás marhasült volt, amihez nagy serleg bor dukált.
 Thészeusz észrevette, hogyan feszülnek meg a királyné
izmai, amikor leteszik elé a bort. Thészeusz nagyon
megszomjazott a beszélgetésben, ennek ellenére úgy döntött,
hogy hanyagolja az ivást.
– Jól néz ki ez a marhasült! – jegyezte meg. – De én inkább
feldarabolnám. A kardommal, ha nincs ellene kifogásotok…
Az etikett tiltja, hogy karddal együk a vacsorát, Thészeusz
azonban nem zavartatta magát: lecsatolta a fegyverét, és az
asztalra csapta. Kihúzta a kardot, és azzal vágta fel a húst.
A király, bár az elméje már ködös volt, rögtön felismerte a
saját királyi szimbólumával és monogramjával díszített
markolatot. Ez a kard… az ő kardja. Mit is csinált vele? Ja,
persze, egy nagy szikla alá rejtette Troizén határában,
remélve, hogy a fia majd megtalálja. A kard most ennél az
izmos, jóképű fiatalembernél van, ami azt jelenti, hogy…
Amikor Thészeusz a bor után nyúlt, a király felkiáltott, és
kiütötte a kezéből a serleget. A méreg sisteregve-gőzölögve
folyt szét a márványpadlón.
– Fiam! – rikoltotta Aigeusz.
– Apám! – felelte Thészeusz.
– Médeia! – vicsorgott a király.
– Nyuszifül? – Médeia felpattant a székről, és hátrálni
kezdett.
– Tudtad, hogy ő az – mondta Aigeusz. – Hagytad volna, hogy
megmérgezzem a saját fiamat. Te alávaló, nyomorult…
– Drágám, beszéljük meg!
– Őrök, letartóztatni!
Médeia kirohant a teremből, nyomában egy tucat őrrel.
Valahogy sikerült megszöknie a királyságból, már nagy
gyakorlata volt benne. De legalább kilépett Aigeusz életéből.
A király könnyezve ölelte keblére a fiát. Egész éjszaka
beszélgettek. Thészeusz a legjobb vendégszobát kapta, és az
ágy, amiben aludt, még a Crusty XL-nél is kényelmesebb volt.
Másnap reggel apa és fia elhatározták, hogy végigjárják a
templomokat, és köszönetet mondanak Thészeusz érkezéséért.
A királynak már volt örököse!
 A hír futótűzként terjedt. A király évek óta először
merészkedett ki a palotából. Az ötven pallantida rájött,
cselekedni kell, amíg még nem késő. Összeszedték a bandát, és
csapatokra oszlottak. Az volt a tervük, hogy megvárják, amíg a
király, Thészeusz és az őrök félúton lesznek. Ezután a két
pallantida sereg két oldalról támadást indít a király ellen,
majd harapófogóba fogja és elpusztítja az egész menetet.
A terv jónak tűnt. Ennyi ellenséggel talán még Thészeusz
sem bírt volna el.
Szerencsére a pallantidáknak volt egy szolgájuk, bizonyos
Leósz, aki titokban még mindig a királyhoz húzott. Leósz
hajnalban elfutott a palotába, hogy figyelmeztesse Aigeuszt és
Thészeuszt, mi készül ellenük. Leósz azt is elmondta, hol
fognak lesben állni a seregek.
Thészeusz a királyi raktárból szerzett magának páncélt.
Felcsatolta a kardját, fogta a bunkósbotját és kilépett a
palotából. A pallantidák legelső serege egy sötét sikátorban
üldögélt, palacsintát evett, és várta, hogy felbukkanjon a
királyi menet.
– Hali! – rikkantotta vidáman Thészeusz, aztán mindenkit
halomra gyilkolt.
Nem érzett megbánást. A pallantidák a király teljes kíséretét
le akarták mészárolni, csak azt kapták, amit megérdemeltek.
Egyszerű filozófia.
Thészeusz addig kajtatott a városban (a szép cipője teljesen
átázott a vértől meg a dzsuvától), amíg meg nem találta a
pallantidák második csapatát. Éppen a Starbucksnál álltak
sorba, türelmetlenül várták a sütőtökös-fűszeres lattéjukat.
– Hali!
Mire Thészeusz az egész hadsereget kiirtotta, a sor is
megfogyatkozott. Aztán kért egy dupla kapucsínót extra
habbal, és visszatért a palotába. A király és kísérete ezek után
gond nélkül eljutott a templomokba.
Aigeusz hálát adott az isteneknek újdonsült és rendkívül
erőszakos fiáért. Az athéniaknak nagyon jó napjuk volt, mert
hosszú évtizedek után végre megszabadultak a pallantida
bandáktól.
Csak érdekességképpen: Mi lett Leósszal, aki beköpte Pallasz
fiait? A földijei Pallénében állítólag mind a mai napig nem
ejtik ki a nevét. A Leo is tiltólistás, és balszerencsét jelent, ha
egy gyerek az oroszlán jegyében 11 születik. Van egy Leo nevű
haverom. Imádná ezt a sztorit. Elmenne Pallénébe, és naponta
ötvenszer bemutatkozna, csak hogy lássa, ki hogyan reagál.
Szóval, Thészeusz megint kipipálhatott a listájáról egy-két
tételt. Megölte a marathóni bikát. Elüldözte a gonosz
boszorkányt. Egy reggel alatt lekaszabolta az apja összes
ellenségét.
Már csak egyetlen aprócska fekete felhő rajzolódott ki a
horizonton… és kísértetiesen hasonlított a Minótauroszra.

♦♦♦

Egy hónappal azután, hogy Thészeusz Athén hercege lett,

esedékessé vált a hétévente megrendezésre kerülő krétai lottó
következő sorsolása. Minden fiatal férfinak és nőnek
kötelezően regisztrálnia kellett, hogy ha neki kedvez a
szerencse, ingyen elrepítsék Knósszoszba, megvendégeljék
Minósz palotájában, aztán behajítsák a Labirintusba a
Minótauroszhoz egy közös fotózkodás erejéig, amit végül
fájdalmas kínhalál követ.
Az athéniak utcára vonultak. Hé, én nem hibáztatom őket. A
királyuk a fia érkezését ünnepli, a népet meg arra kényszeríti,
hogy áldozza fel a saját gyerekeit?
Thészeusz is érezte, hogy ez nem tisztességes.
– Apa – mondta –, én önként jelentkezem.
– Mi? – Aigeusz megpróbált felállni, de a lábai nem bírták el.
– Fiam, ne! Épphogy megismertelek! Nem akarlak máris
elveszíteni!
– Ne izgulj! A Krétával kötött megállapodás úgy szól, hogy ha
valaki megöli a Minótauroszt, örökre vége a túszszedésnek.
– Igen, de…
 – Na, én megölöm a Minótauroszt. Ennyi!
Aigeusz nem látta ilyen derűsen a helyzetet, de Thészeusz
hajthatatlan volt. Tudta, hogy ez a kötelessége. Különben is,
már hetek óta nem gyilkolt szörnyet, és egyetlen hadsereget
sem pusztított el. Halálra unta magát.
Amikor az emberek meghallották, hogy a herceg önként
jelentkezett, leesett az álluk. Eddig cinikusan álltak a
politikusokhoz meg az üres ígéretekhez. Aztán jön ez a srác, és
bevállalja, hogy ugyanúgy kockára teszi az életét, mint a nép
egyszerű gyermekei. A népszerűsége legalább hetvenöt
százalékkal nőtt.
A többi jelölt is fegyelmezetten fogadta a sorsolás
eredményét. Szépen felsorakoztak Thészeusz mögött, aki
megígérte nekik, hogy ép bőrrel térnek haza Krétáról.
Az indulás előtti utolsó estén Aigeusz király a fiával
vacsorázott.
– Thészeusz, nagyon kérlek – mondta az öreg király –, tegyél
meg nekem egy szívességet! A hajó rendszerint fekete
vitorlával jön vissza Krétáról, innen tudjuk, hogy az összes
áldozat elpusztult. Ha mégis sikerülne hazatérned, kérd meg a
kapitányt, hogy más színű vitorlát húzzon fel. Így, amint
meglátom a hajót a láthatáron, megnyugodhatok. Miután
kikötöttetek, nagy ünnepséget rendezek a tiszteletedre.
Thészeusz átölelte az apját.
– Persze. Milyen színt szeretnél?
– Fuksziát – javasolta a király. – Türkiz szegéllyel.
– Hm, mit szólnál a fehérhez? – kérdezte Thészeusz. – Azt
mégiscsak könnyebb beszerezni.
A király beleegyezett, bár kissé konvencionálisnak tartotta a
fehér színt.
A tizennégy athéni összegyűlt a fedélzeten, és elhajózott
Krétára, miközben a szülők könnyeikkel küszködve integettek
nekik a kikötőből. Az út során Thészeusz bingózással és
társasjátékokkal próbálta oldani a feszültséget, de mindenki
ideges volt. Tudták, hogy a Labirintusban tilos a
fegyverhasználat. Eddig még senki sem élte túl a kalandot.
Érthető, hogy az emberek kissé nehezen melegedtek bele az
esti játékos vetélkedőbe.
A hajó három nap múlva kötött ki Knósszoszban. A főváros
aranytornyaihoz, márványtemplomaihoz, kertjeihez és
palotáihoz képest Athén ócska pöcegödör volt.
Az athéniakat fogadó lármás csőcselék bikás zászlókat
lengetett, és nagy hungarocell kezekkel hadonászott, amiken
az volt olvasható: KRÉTA #1! Thészeuszt leszámítva a fiatalok
most először hagyták el a szülővárosukat. Rémülten,
megrendülten álltak, de Minósznak pont ez volt a célja.
Hatalmas PR-győzelemként gondolt a Labirintus-napra. A
krétaiak végre felszabadultan ünnepelhettek. Athén legszebb,
legtehetségesebb fiataljai félelemtől meghunyászkodva, porig
alázva tűrték, hogy belökjék őket a Minótaurosz labirintusába,
ahol a biztos halál várt rájuk.
Thészeusz egy kicsit rontott az összhatáson. A palota felé
menet mosolyogva, integetve üdvözölte a tömeget.
– Hellóka! Thészeusz vagyok. Örülök, hogy itt lehetek!
Kinyírom a Minótauroszt. Oké, bébi, majd csörögj rám! Jól
nézel ki!
Az athéniakat Minósz király palotájába kísérték az ilyenkor
szokásos díszvacsorára és kivégzés előtti eligazításra.
Minósz király már alig várta, hogy a vendégei térden
csúszva könyörögjenek neki. Imádta a talpnyalókat. Thészeusz
azonban a vacsorát is tönkretette, mert volt képe jól érezni
magát. Nevetgélt, vicceket mesélt és a hőstetteivel
szórakoztatta a krétai királyi családot. Molly, az óriásteknős
sztorija különösen nagy sikert aratott. Thészeusz még Szkirón-
babát is készített ropiból, és egyenesen a király levesébe
hajította, miközben azt kiabálta:
– NEEE! MOLLLY!
Minósz gyerekei a hasukat fogták nevettükben. Ariadné
hercegnő éppen szemben ült Thészeusszal. Lenyűgözőnek
találta a helyes, jó humorú, rettenthetetlen athéni királyfit. A
vacsora végére fülig beleszeretett. Elborzadt, amikor maga elé
képzelte a Labirintusban haldokló Thészeuszt. Haragudott az
apjára, aki elnyomás alatt tartotta és agyonsanyargatta az
alattvalóit, a Labirintusba száműzte mutáns testvérüket, a
Minótauroszt, és az összes pasit vágóhídra küldte, mielőtt a
lánya közelebbről is megismerhette volna őket. Pfff!
Minósz király azonban nem zárta a szívébe Thészeuszt.
Úgy döntött, a fiatal hősnek még azelőtt meg kell halnia,
hogy bekerülne a Labirintusba. Ez kellőképpen megalapozná a
kriptahangulatot. Máskülönben az áldozatok nem visítanának
elég meggyőzően, amikor belökik őket a Labirintusba. Az
athéni fiatalok sikoltozása zene volt a király füleinek.
Nyugtatóan hatott megtépázott idegeire.
– Thészeusz! – szólt át a király az asztal fölött. – Jól tudom,
hogy Poszeidón fia vagy?
– Igen, uram! – válaszolta Thészeusz. – Két ikonikus apával
vagyok megáldva. Az egyik Athén királya, a másik a tenger
istene.
– Nagyon izgalmas – jegyezte meg Minósz. – A második
legerősebb görög király és a második legerősebb isten. Mint
köztudott, én a legerősebb nemzet királya vagyok, és Zeusz az
apám.
Minósz ennyire aljas volt.
A király felállt. Lehúzta a pecsétgyűrűjét: aranykarikán
zafírból faragott bikafej.
– Leteszteljük, milyen szülőktől származol, Thészeusz?
Minósz az ablakhoz lépett. Az ebédlő történetesen a
legmagasabb torony huszadik emeletén volt, és a tengerre
nézett.
– Mit szólnál, ha az óceánba dobnám ezt a gyűrűt, te meg
felhoznád? Így bebizonyíthatnád, hogy Poszeidón fia vagy. A
többi hőstettedhez képest ez nem jelenthet kihívást.
A gyűrű kábé egymillió drachmát érhetett, de Minósz fütyült
rá. Még legalább egy tucat volt belőle a fiókban. Arra
számított, hogy a taknyos reszketni fog, mint a nyárfalevél,
vagy valami béna kifogással áll elő, miért nem tud kiugrani a
huszadik emeletről. De ha mégis kiugrik, az izgi lesz.
Minósz kidobta a gyűrűt az ablakon.
 Thészeusz szokás szerint az ösztöneinek engedelmeskedett.
Sebesen mozgó fényes tárgy? Elkapni! Az ablakhoz rohant, és
kivetette magát.
– Na, erről ennyit – röhögött Minósz.
Thészeusz félúton járt, amikor eszébe jutott, hogy valamiről
megfeledkezett… jól jött volna egy ejtőernyő vagy egy
szörfdeszka. Imádkozni kezdett.
– Hé, Poszeidón! – mondta. – Segítenél?
A vízbe csapódott. Ám ahelyett, hogy azonnal szörnyethalt
volna, könnyedén siklott be a hullámok közé. Az áramlatok az
óceán fenekére sodorták. Kicsi, csillogó aranytárgyat vett észre
a homokban, és már fel is kapta Minósz király gyűrűjét.
Thészeusz elrugaszkodott, és a víz felszínére bukott. Még
csak nem is lihegett.
– Kösz, apa!
A hullámok óvatosan a partra sodorták Thészeuszt. Pár perc
múlva az egyik pincér lélekszakadva futott oda a királyhoz.
– Ööö… felség, egy fiatalember keresi. Csuromvizes, és azt
üzeni, megvan a gyűrű.
– Ta-dam! – robbant be az ebédlőbe Thészeusz. – Hatalmas
Minósz, a második legerősebb isten, Poszeidón üdvözletét
küldi. Azt üzeni: „Na, ki a lúzer?” – hajította a gyűrűt a király
levesestáljába Thészeusz.
Az athéniak jól szórakoztak. Még a krétaiak is elmosolyogták
magukat.
Minósz király nehezen őrizte meg a hidegvérét. A homlokán
kidagadó erek robbanással fenyegettek.
– Vége a vacsorának! – állt fel. – Aludjatok jól, hadifoglyok!
Holnap megismerkedtek a Minótaurosszal. Talpraesett
barátunkat, Thészeuszt illeti az a megtiszteltetés, hogy
elsőként haljon… úgy értem, elsőként lépjen be a kapun.

♦♦♦

Ariadné hercegnő egész éjjel álmatlanul forgolódott.

Az apja egy rohadék, ha a halálba küldi a szerelmét. A
hercegnő sehogy sem bírta elviselni a gondolatot.
Beleburkolózott csuklyás köpenyébe, és kiosont a szobájából,
hogy meglátogassa mentorát, Daidaloszt, akit a király
parancsára a Labirintusban lévő műhelyében tartottak fogva.
Az évek során Ariadné összebarátkozott az öreg feltalálóval.
Daidalosz korrepetálta matekból és fizikából. Végighallgatta a
sirámait (az tény, hogy Ariadné szülei az átlagnál is
agyamentebbek voltak). Daidalosz építette a Labirintust, így
azt is megtanította Ariadnénak, hogyan közlekedjen az
útvesztőben: mindig előre és jobbra, fonallal jelölve meg az
utat, hogy biztosan visszataláljon. A csaj hetente legalább
egyszer belopózott a Labirintusba, hogy meglátogassa az
öreget. Ezúttal tanácsért jött, hogy megmentse újdonsült
haverját.
Bement a műhelybe, és előadta a problémáját.
– Segítenem kell Thészeusznak! Minden trükköt elmondok
neki, hogy kitaláljon a Labirintusból. De hogyan győzheti le a
Minótauroszt?
Daidalosz idegesen tépkedte a szakállát. Szerette Ariadnét.
Segíteni akart neki, de valahol érezte, hogy ennek nem lesz jó
vége.
Ariadné bánatos kutyaszemekkel nézett rá.
Daidalosz felsóhajtott.
– Jól van. A barátod nem hozhat be fegyvert, de a
Minótaurosz feje tetején két tökéletes fegyvert is talál. Mondd
meg a barátodnak, hogy vegye kölcsön őket! Másodszor, a
Minótaurosz igazi neve Aszterión.
– Hű! Már el is felejtettem.
– Nem vagy egyedül. Szerintem maga a Minótaurosz sem
emlékszik rá. De Thészeusz megzavarhatja vele a szörnyet.
Hogy időt nyerjen.
Ariadné homlokon csókolta az öreget.
– Csúcs vagy, Daidalosz!
Az éjszaka közepén Thészeusz kopogást hallott az ajtó felől.
Azt hitte, az őrök jöttek megnézni, nem ugrott-e ki az ablakon.
Ám amikor ajtót nyitott, látta, hogy a kipirult Ariadné
hercegnő áll a küszöbön. Egyszerű utazóköpeny fedte királyi
öltözékét.
– Elmondom, hogyan találhatsz ki a Labirintusból – közölte
Thészeusszal. – Azt is elárulom, hogyan öld meg a
Minótauroszt. De csak egy feltétellel. Ha sikerrel jársz, engem
magaddal viszel. Utálom Krétát!
– Benne vagyok – felelte Thészeusz.
Ariadné elmagyarázta neki, hogyan közlekedjen a
Labirintusban. Még fonalat is adott.
– A Labirintus közepén találod a Minótauroszt. Az igazi neve
Aszterión, ha így szólítod, talán összezavarodik, és te veheted
át az irányítást. Fegyvert nem vihetsz magaddal, de Daidalosz
szerint a saját szarvával is legyőzheted a szörnyeteget.
– Oké – felelte Thészeusz. – Vagy puszta kézzel harcolok.
Huszonhét országban halálos fegyverként jegyzik az öklömet.
A hercegnő nagy szemeket meresztett.
– Komolyan?
– Á, csak vicceltem. A szarvakat fogom bevetni. Kösz a
fonalat!
Másnap reggel az őrök a Labirintushoz terelték a tizennégy
athénit. Ezúttal a szokásosnál is több volt a bámészkodó.
Mindenki látni akarta, hogyan fogadja Thészeusz, Athén
hercege a halálos ítéletet.
Thészeusz poénra vette az egészet.
Mosolyogva integetett. Kezet fogott a krétaiakkal, kisbabákat
puszilgatott, és vidáman pózolt a rajongóinak.
Amikor a Labirintus bejáratához ért, kupaktanácsot tartott a
társaival.
– Én megyek be először – mondta nekik. – Megkeresem az
útvesztő közepét, és fonallal jelölöm meg az utat. Szépen,
lassan gyertek utánam! Figyeljétek a fonalat! Ha megöltem a
Minótauroszt, összeszedlek titeket, és megyünk haza. Vigyázz!
Kész! Tűz!
Az óriási kőkapu kitárult. Az őrök megmotozták az
athéniakat, fegyvereket kerestek, de a fonalat, amit Thészeusz
a dereka köré csomózott, akár egy övet, nem vették észre.
 – Gyere, Labirintus! – ujjongott Thészeusz. – Juhú!
Gyorsan előrerohant. A többi athéni már nem volt ennyire
lelkes. A kapu becsapódott, és a tömeg izgatottan várta, mikor
harsan fel a legelső sikoly.
Thészeusz kibogozta a fonalat. A gombolyag egyik végét a
kijáratnál elhelyezett fáklyatartóhoz kötözte. Meghagyta a
társainak, hogy ne kóboroljanak el.
– Sétálgassatok! – mondta nekik. – Beszélgessetek! Mindjárt
itt vagyok. – Azzal bement a Labirintusba.
Az útvesztőnek az volt a célja, hogy mindenkit
összezavarjon. Négy-öt lépés után Thészeusz is reménytelenül
eltévedt volna, ha Ariadné nem látja el fonallal és hasznos
tanácsokkal: ha válaszúthoz ér, mindig előre és jobbra
haladjon.
Thészeusz elhaladt a rugós számszeríjak, mérgező tüskékkel
teli vermek, forgókésekkel felszerelt beugrók és kövérítő-
soványító tükrökkel teleaggatott folyosók mellett. A Labirintus
végül egy kör alakú arénába torkollott.
A Minótaurosz már várta.
Hála a vörös húsokból, szteroidokból, nyalánkságokból és
tabasco szószból álló étrendnek, a szörny két és fél méteresre
nőtt. Brutális vállához, nyakához, fejéhez, vérben forgó
szeméhez és csillogó, hajlított szarvához képest még a
marathóni bika is újszülött borjúnak hatott volna. Válltól
lefelé is elég ijesztő látványt nyújtott. A karján meg a lábán
dagadtak az izmok. Csak egy ágyékkötő volt rajta. Már húsz
éve nem fürdött és manikűröztetett.
A földön széttépett láncok és azoknak a raboknak a csontjai
hevertek, akiket a bika az elmúlt évek során elfogyasztott. Az
alváshoz használt szénabálától, a szennyvízzel teli vályútól, a
pottyantós vécétől és a National Geographic régebbi számaitól
eltekintve az aréna teljesen üres volt. Nem csoda, hogy a
Minótaurosz befordult.
Thészeusz közelebb merészkedett a bikaemberhez. Nem
tudta eldönteni, félelmet, döbbenetet vagy szánalmat érez-e a
szörny láttán.
 – Haver, te aztán jól megszívtad. Biztos, hogy verekedni
akarsz? Szökjünk meg, aztán…
– BŐŐŐŐŐ! – lendült támadásba a Minótaurosz.
Születése óta gyilkolásra és gyűlöletre trenírozták.
Megkínozták, kigúnyolták és kiközösítették. Nem bízott az
emberekben.
Thészeusz félreugrott, de a Minótaurosz gyorsabb volt nála.
A bal szarva véresre karistolta Thészeusz mellkasát.
Thészeusz puszta kézzel is ügyesen bokszolt, de hamar rájött,
hogy a Minótaurosz minden eddigi ellenfelénél erősebb és
rafináltabb. Hátratántorodott, de a szörnyeteg máris
megfordult, és újabb rohamra indult. Thészeusz balra
vetődött. A szörny mintha csak erre várt volna. Visszakézből
pofon vágta Thészeuszt, aki keresztben átrepült az arénán.
Thészeusz nyöszörögve túrta fel a szénát. Kétségbeesetten
kapott fel egy láncdarabot. Amikor a Minótaurosz lecsapott rá,
Thészeusz nagyot suhintott a lánccal, ami a szörnyeteg
szarvára tekeredett.
A Minótaurosz hátrahőkölt. Thészeusz teljes erőből
visszarántotta, és tőből letörte a bika szarvát.
– AÚÚÚÚÚÚ!
A Minótaurosz megtántorodott, de a szarv elvesztése inkább
volt meglepő, mint fájdalmas. A szörny támadóállást vett fel.
Ökölbe szorította péklapátkezét, és farkasszemet nézett
Thészeusszal.
Thészeusz életében először érezte úgy, hogy nem biztos a
dolgában. Marokra fogta a letört szarvat, de nem tudta,
marad-e még annyi ideje, hogy bevesse a fegyvert. A szörny túl
gyors volt, túl erős. Thészeusz attól tartott, ha közelebb megy,
a Minótaurosz cafatokra tépi.
– Beszélgessünk, tesó – tápászkodott fel. – Miért csinálod
ezt? Te nem egyszerű szörny vagy. Van emberi oldalad is.
– RAGGR!
A Minótaurosz számára nem létezett ennél nagyobb sértés.
Őrjöngve rontott rá Thészeuszra, feltett szándéka volt, hogy
hőspástétomot csinál belőle.
 – Aszterión! – kiáltotta Thészeusz.
A Minótaurosz úgy torpant meg, mint akit orrba vágtak. Ez a
név… olyan ismerős. A legkorábbi emlékeiből… szelíd hangok.
Egy nő, talán az anyja? Kényelmes babaszoba, igazi bébiétel,
meleg takaró, ropogó tűz a kandallóban. A Minótaurosznak
eszébe jutott a Labirintus előtti élete. Egy röpke,
szívmelengető pillanatra megint embernek érezte magát.
És Thészeusz ezt a pillanatot használta ki, hogy hasba szúrja
a saját szarvával.
A bikaember magából kikelve jajveszékelt. Egész Knósszosz
zengett a bőgésétől. Thészeusz után kapott, de a hős elugrott
előle. A Minótaurosz üldözőbe vette, de mintha ólomból lettek
volna a lábai. A hasa is egyre jobban fájt. Elhomályosult a
látása. A szörny térdre esett, és elnyúlt a földön. Ezután már
csak annyit látott, hogy Thészeusz megáll fölötte. A hős
arckifejezése inkább szomorú volt, mint diadalmas.
– Semmi baj, Aszterión – mondta. – Aludj szépen!
A szörny lehunyta a szemét. Miközben kilehelte a lelkét,
meleg takarókról és kedves hangokról álmodott.
Thészeusz kihúzta a törött szarvat a szörny hasából. Csupa
vér volt a ruhája. Szíve szerint téglánként rombolta volna le a
Labirintust, hogy aztán Minósz királyba döfje Aszterión
szarvát. De tizenhárom athéni sorsa függött tőle. Megígérte
nekik, hogy hazaviszi őket.
Megkereste a fonal végét, és elindult arra, amerről jött.
Közben összegyűjtötte a társait, míg végül tizennégyen álltak a
Labirintus kijáratánál. Rendes esetben ezzel sem mentek
volna semmire. Az őrök senkit sem engedtek ki. De Ariadné
hercegnő a kapunál várta őket.
Thészeusz kikurjantott:
– Hahóóóóó! Kipurcant a Minótaurosz. Most már
kijöhetünk?
– Nyissátok ki a kaput! – ripakodott rá Ariadné az őrökre. –
Megparancsolom!
Az őrök engedelmeskedtek.
Thészeusz kilépett a kapun, nyomában a többi athénival.
Magasba emelte a véres szarvat, hogy a bámészkodók is jól
lássák.
– Viszlát, Minótaurosz! Viszlát, rabszolgaság!
A tömeg elnémult. Akár laposra is verhették volna
Thészeuszt. Ha a vendégcsapat nyer, olykor-olykor
elszabadulnak az indulatok. De az a nagy helyzet, hogy a
krétaiak többre értékelték a bátor hősöket meg a halott
Minótauroszokat, mint Minósz királyt.
A tömeg üdvrivalgásban tört ki. Az emberek széttépték a
bikás transzparenseket.
– THÉ-SZE-USZ! – kántálták, aztán a vállukra emelték a hőst
meg Ariadnét, és levonultak a kikötőbe, ahol az athéniak
hajója horgonyzott.
A városi őrség is csatlakozott az ünneplőkhöz. Ariadné húga,
Phaidra, aki szintén a tömegben volt, odakiáltott a nővérének:
– Mi van, elmész Krétáról? VIGYÉL MAGADDAL!
Vagyis mindkét hercegnő az athéniakhoz pártolt.
Minósz király nem tehetett mást, visítva toporzékolt a
palotájában, miközben a népe Thészeuszt ünnepelte a
knósszoszi kikötőben. Az emberek végül a hajójához kísérték
az ajándékokkal, Ariadné hercegnővel és a bónuszként kapott
Phaidrával felpakolt hőst.
A hajó még aznap este kifutott a tengerre. A hazaút
háromnapi fergeteges partiba torkollt. Ezúttal mindenki
beszállt a bingóba. És a lido fedélzeten rendezett vetélkedő is
eszméletlen volt.
Ha happy endingre vágytok, itt hagyjátok abba az olvasást!
Mert Thészeusz, a világ császára, alig pár nap leforgása alatt
igazi gennygóccá változott.

♦♦♦

Az első tengeren töltött éjszakán az athéniak annyira

belevetették magukat a bulizásba, hogy a hajó zátonyra futott
Náxosz szigetén. Míg a legénység a javítási munkálatokat
végezte, Ariadné és Thészeusz összeveszett. Huszonnégy órája
sem voltak együtt, de Thészeusz máris kijelentette, hogy ez így
nem fog működni. Talán Ariadné komolyabb kapcsolatra
vágyott, mint ő. Vagy nyáladzott álmában.
Szóval, Thészeusz közölte Ariadnéval, hogy egyedül hajózik
haza, a hercegnőt pedig Náxosz szigetén hagyja.
Húzós, mi?
Ráadásul azt állította, hogy mindezt maga Athéné
parancsolta neki álmában. Bocs, édesem, de egy istennő
utasított, hogy szakítsak veled. Én nem tehetek róla.
Ja. Biztosan, tesó.
És a slusszpoén? A csávó azonnal rárepült Ariadné húgára,
Phaidrára.
Jaj!
Ariadné vigasztalhatatlan volt, de végül ő került ki
győztesen a dologból. Miután Thészeusz elhajózott,
Dionüszosz partra szállt Náxoszon. Beleszeretett Adrianéba,
feleségül vette és halhatatlanná tette.
Nem is baj, hogy Ariadné nem Thészeuszhoz ment feleségül.
Mindjárt meglátjátok, hogy a srác nem volt a legjobb
férjanyag.
Az athéniak hajója folytatta útját, de Thészeusz annyira
lefáradt a bulizásban, hogy nem hazudtolta meg ADHD-s
önmagát. Totál kiment a fejéből, hogy lecserélje a vitorlákat, és
így üzenje meg az apjának, hogy minden rendben.
A hajó fekete vitorlával jelent meg a kikötőben.
Az athéniak panaszosan jajgattak. Azt hitték, szokás szerint
mindenki odaveszett. Az öreg Aigeusz király a vár
legmagasabb tornyából figyelte az eseményeket. Amikor látta,
hogy a vitorla nem fukszialila (vagy fehér, vagy mi),
bánatában a tengerbe vetette magát. Thészeusszal ellentétben
Aigeusz nem élte túl a húszemeletnyi zuhanást. Szörnyethalt,
és a Földközi-tengernek ez a szakasza az öreg király után
kapta az Égei-tenger nevet.
Thészeusz partra szállt Athénban. Amikor megtudta, hogy
az apja halott, teljesen kiakadt. Még a meccsre sem tudtak
elmenni. Viszont Thészeusz lett Athén királya. Az összes
ellenségétől megszabadult, új feleséget talált Phaidra
személyében (aki sokkal jobb nő volt, mint a másik új felesége,
Ariadné), és örökre beszüntette a krétai kirándulásokat.
Thészeusz király egy darabig gigantikus népszerűségnek
örvendett. A hajót, amin hazatért, emlékbárkává alakították,
amin kellemes kávézó és ajándékbolt is működött. A hajó
évszázadokig ott horgonyzott a kikötőben. Amikor elkorhadt
egy deszka, az athéniak újjal pótolták, így végül a hajó szinte
minden darabja kicserélődött.
A helyi filozófusok, nem lévén jobb dolguk, vitát indítottak
„Thészeusz hajójának problémájáról”. Ha apránként az
eredeti alkatrészek pontos másával helyettesítjük egy tárgy
elemeit, a tárgy vajon ugyanaz marad? Ez a kérdés már
bennem is felvetődött az agyonplasztikázott celebek kapcsán.
De Annabeth szerint megint elkalandoztam…
Thészeusz Athén vezetésével egyesítette Attikát. Családot
alapított, és néhány évig boldogan élt Phaidrával. De tudjátok,
milyen az, amikor unatkoztok, és már nagyon csinálnátok
valamit… nem tudjátok megbecsülni azt, amitek van.
Persze erről nem csak Thészeusz tehetett.
A csávó összebarátkozott valakivel, aki nagyon rossz
hatással volt rá, egy bűnözőforma alakkal, akitől minden anya
óva intené a gyerekét. Általában én vagyok ez a barát.
Thészeusz esetében pedig Peirithoosz volt.

♦♦♦

Peirithoosz a lapithák vezéreként vált ismertté. Ez az

északgörög törzs olyan züllött volt, hogy állandóan a
kentaurokkal lógott. Pedig én mondom, a kentaurbulik csak a
bevállalósoknak valók.
Peirithoosz már sokat hallott az erős és bátor athéni
királyról. Egy ideig egyetlen híradó sem múlhatott el anélkül,
hogy ne Thészeusz szerepelt volna a beharangozóban:
Thészeusz így meg Thészeusz úgy.
Peirithoosz bedühödött.
 – Kizárt, hogy valaki ekkora ász legyen. Kihívom párbajra
ezt a csírát.
Felnyergelt, és elvágtatott Marathónba, ahol Thészeusz
annak idején befogta a fehér bikát. Thészeusz menőnek hiszi
magát, csak mert ellopott egy bikát? – gondolta magában
Peirithoosz. Én az összes tehenet eltüntetem a városból.
Így is tett. Marathón összes tehenét begyűjtötte, mivel a
lapithák (egyéb erényeik mellett) rutinos marhatolvajok
voltak. Mivel Peirithoosz elég ijesztő jelenség volt, a helyiek
nem mertek az útjába állni.
– Vissza akarjátok kapni a marháitokat? – kérdezte
Peirithoosz. – Szóljatok a királynak! Mondjátok meg
Thészeusznak, hogy szeretettel várom!
Peirithoosz északra terelte a marhákat.
Az incidens híre hamar eljutott Thészeuszhoz, aki nem
hagyhatott szó nélkül ekkora sértést. Fellovagolt északra.
Könnyen megtalálta Peirithooszt, mivel a tehenek egy csomó
lepényt hagytak hátra.
Amikor Thészeusz utolérte Peirithooszt, legalább egy órán
keresztül pocskondiázták egymást, de végül kifogytak a te
anyád meg… kezdetű szidalmakból. Kemény összecsapás vette
kezdetét. A két fél kövekkel dobálta egymás fejét. Sziklákról
lökdöste le a másikat. Aztán jött a birkózás, a kardsuhogtatás
meg a gránáthajigálás, de csak nem tudták kinyiffantani
egymást. Egyformán erősek, gyorsak és szerencsések voltak.
Végül kimerülten rogytak le egymás mellé, és megittak egy
üveg bort.
– A Hádészba! – szitkozódott Thészeusz. – Ha nem tudjuk
megölni egymást, akár barátok is lehetnénk.
Ilyen a félistenlogika.
Sajnos Peirithoosz lépten-nyomon bajba sodorta Thészeuszt.
A két haver minden hétvégén mulatni ment: ittak, kocsmai
verekedésekbe keveredtek, és egész nemzeteket irtottak ki.
Thészeusz már nem tartotta magát a régi elvéhez, hogy csak
akkor üt, ha megtámadják. Arról is megfeledkezett, hogy csak
akkora erőt mutasson, amekkorát az ellenségei alkalmaznak
vele szemben. Elengedte magát, és mindent letarolt, ami az
útjába került.
Thészeusz rendszerint vasárnap este támolygott haza a
palotába.
– Hol voltál? – kérdezte ilyenkor Phaidra királyné.
– Valahol.
– Már megint Peirithoosszal irtottad a népeket, mi?
– Szállj le rólam, asszony! Csak kiengedtem a gőzt. Istenek az
égben!
Egy szép napon Thészeusz és Peirithoosz elhatározta, hogy
háborút indít az amazonok ellen, és Thészeusz végül összejött
Hippolütével, az amazonok királynőjével. Hogy mi történt
pontosan, nem tudom, de a párnak közös gyereke is született,
egy Hippolütosz nevű fiú. Amikor Phaidra értesült a hírről,
eléggé berágott.
Úgy döntött, hogy felpakolja a gyerekeket, és elköltözik
másik palotába. Thészeusz egy darabig otthon duzzogott,
aztán azt tette, amit szinte mindig, amikor fel akarta vidítani
magát: meglátogatta a lapithákat.
Miközben Thészeusz nála vendégeskedett, Peirithoosz úgy
döntött, feleségül vesz egy helyi lányt, bizonyos Hippodameiát.
Nem tudom, miért kell minden gyereket Hippo-akárminek
hívni, de a csaj állítólag nagyon szép volt. Peirithoosz az összes
szomszédos törzset meghívta az esküvőre, többek között a
kentaurokat is. Sajnos a kentaurok úgy berúgtak, hogy
megpróbálták elrabolni a menyasszonyt. Ez még lapitha
mércével mérve is szemét húzás volt. Az esküvő háborúba
torkollott. Peirithoosz és Thészeusz felvonultatta a lapithákat a
partipónik ellen, és jól szétrúgta a pici pacik hátsóját.
Thészeusz erre a győzelmére volt a legbüszkébb. Az otthoni
hírnevének azonban nagyon nem tett jót, amikor Athénra
szabadította a garázda lapitha seregeket, és vad, részeg
tivornyát rendezett az Akropolisznál. A környéken hetekig ott
csúfoskodtak a levágott kentaurfejek meg a szerpentinek.
Aztán Peirithoosznak elképesztő ötlete támadt. Kitalálta,
hogy új feleség után kell nézniük Thészeusszal.
 – Mi vagyunk a legjobb harcosok a világon! – karolta át
Peirithoosz a barátja vállát. – Amondó… hukk!… amondó
vagyok, hogy rohadtul Zeusz lányait kéne feleségül vennünk.
Thészeusz, szokásához híven, nem sok időt vesztegetett arra,
hogy átgondolja a dolgot. Kapva kapott a ragyogó ötleten.
– Ja, oké. De kiket és hogyan?
– Bárkit, tesó! Egyszerűen elraboljuk őket!
– Baró.
– Én segítek neked. Te segítesz nekem. Kire fáj a fogad?
Thészeusz a világ legszebb nőjét választotta: Zeusz Helené
nevű lányát. (Igen, ő a trójai Helené.) A lány még túl fiatal volt
a házassághoz, de Thészeusz úgy döntött, elrabolja, és
megvárja, amíg elég idős lesz. Tiszta hányinger? Naná. Talán
már említettem, hogy Peirithoosz rossz hatással volt a
haverjára.
A két pali gond nélkül elrabolta Helenét. Thészeusz
Troizénba vitte a csajt, ahol az anyja, Aithra volt a királynő.
Megkérte Aithrát, hogy jegelje Helenét néhány évig, amíg
eladósorba nem kerül.
Az az érzésem, hogy Aithra nem támogatta az ötletet, mert
Helené később elszökött Troizénból, és valaki máshoz ment
feleségül, de most nem ez a téma.
Most Peirithooszon volt a sor, hogy feleséget válasszon
magának.
– Tudom már, ki lesz a szerencsés! Perszephoné!
Thészeusz elkomorult.
– Mármint… az Alvilág királynője?
– Igen! Lemegyünk az Alvilágba, és elraboljuk. Jó buli lesz!
Az agyalágyult Thészeusz szó nélkül belement a dologba. A
két barát megkereste Hádész birodalmának kapuját, és
beküzdötte magát az Alvilágba. Legyilkolták a szörnyeket, és
halálra rémítették a szellemeket. Erőszakkal rávették Kharónt,
a révészt, hogy vigye át őket a Sztüx folyón.
Már majdnem elérték Hádész palotáját, amikor hirtelen
ólmos fáradtság tört rájuk. Úgy döntöttek, megpihennek az
egyik sziklán. Thészeusz szemhéja elnehezült. A srác majdnem
elbóbiskolt, de rájött, hogy az Alvilágban nem tanácsos
elszenderedni. Megpróbált felállni, de nem érezte a lábát. A
karja is elnehezült.
– Peirithoosz! – kiáltotta. – Segíts!
Oldalra sandított. A barátja kővé vált. Három förtelmes
denevérszárnyú nő lebegett Peirithoosz fölött – az Erinnüszök
személyesen.
– Így próbáljátok meg elrabolni a királynőnket! – sziszegte
az egyikük. – Turisták!
Az Erinnüszök elrepültek, magára hagyva a sóbálvánnyá
meredt, tehetetlen Thészeuszt. Hónapokig nem volt más
társasága, csak a szellemek, míg végül egy arra járó hőstársa
ki nem szabadította.
A fickót Herkulesnek hívták. Később róla is lesz szó, de csak
miután feltankoltam vitaminokból, és teleettem magam
pizzával, mert ez a csávó mindenhol ott volt.
Thészeusz végül hazatért Athénba, de már soha nem lett a
régi.
Az athéniak kiábrándultak belőle. Elegük volt a
hőbörgéséből meg a bunkó húzásaiból. Elhidegült felesége,
Phaidra ki másba szeretett volna bele, mint Thészeusz fiába,
Hippolütoszba, aki időközben felnőtt, és uralkodói ambíciókat
dédelgetett, ami már szappanoperai mélységekbe vezet
minket.
Amikor Thészeusz rájött a dologra, nagyon felhúzta magát.
Megölte a saját fiát, ami isteni szintű megtorlással fenyegetett.
Thészeusz ezek után úgy döntött, okosabb, ha végleg elhagyja
Athént, mielőtt a helyiek meglincselnék.
Megalázottan és összetörten érkezett meg a közeli Szkírosz
szigetére, de ott sem fogadták tárt karokkal. Lükomédész
király őrizetbe vette, és a helyiek szó szerint kiszavazták a
szigetről. Felvonszolták a hegytetőre, és letaszították a
szakadékba. Poszeidón ezúttal nem kímélte meg a
becsapódástól.
Miután Thészeusz meghalt, generációk átkozták a nevét. Az
emberek csak nagy sokára tértek napirendre a ballépései
fölött, és helyezték előtérbe fiatalkori hőstetteit.
Ha engem kérdeztek, szerintem Thészeusz (a saját elveivel
összhangban) csak azt kapta, amit megérdemelt. Akkor siklott
ki az élete, amikor megunta Ariadnét, és szakított vele. Végül
aztán Athén is megunta, és szakított vele. A karma nem játék.
Hogy van-e tanulság? Ha van, akkor félek, hogy rám is
ugyanúgy vonatkozik. A lobbanékonyság és az éberség sokszor
a hasznodra lehet. Az ADHD életet menthet. Akár még hőst is
csinálhat belőled. Viszont ha elsiklasz a lényeg fölött, ha
meggondolatlanul és ostobán viselkedsz, és hagyod, hogy a
körülmények eltereljék a figyelmed, holott a megoldás ott
hever a lábad előtt…
JAAJ, EGY MÓKUS!

9 Az utolsó tánc
10 Hivatkozás Theodore Roosevelt amerikai elnök külpolitikával kapcsolatos
mondására: „Beszélj finoman, és járj nagy bottal!”
11 Latinul Leo.
 ATALANTÉ HÁROM
GYÜMÖLCS ELLEN:
KÜZDELEM ÉLETRE-HALÁLRA

Évekig azt hittem, hogy a hölgy neve megegyezik Georgia

állam fővárosáéval.
Aztán rájöttem, hogy az Atlanta és az Atlanté két külön szó,
de azért eltűnődtem, vajon azért nevezték-e el Atalantát
Atalantéról, mert a csaj imádta a Coca-Colát.
Hát nem.
Mint megtudtam, az Atalanté ógörögül azt jelenti: egyenlő
súlyú.
Logikus. Atalanté bármelyik férfi hőssel felvehette volna a
versenyt. Sőt, ami az erőt és a gyorsaságot illeti, szinte mindet
lepipálta, de a görög férfiak soha nem mondták volna egy nő
szemébe: Jobb vagy nálunk. Büszkeség is van a világon. A
legnagyobb dicséret, amit hajlandóak voltak elereszteni, így
hangzott: Van olyan jó, mint egy csávó.
Atalanté nem a szüleitől kapta a nevét. Ők a születésétől
fogva utálták a csajt.
Az apja Iasziosz (nem Jáj, szósz!), Árkádia királya volt. Sok
görög uralkodóhoz hasonlóan ő is fiúra vágyott, aki majd
továbbviheti a családi nevet. Talán az volt a baja, hogy egy
olyan névvel, mint a Jáj, szósz, nem hat elég komolynak.
Amikor elsőszülött gyerekéről kiderült, hogy lány, úgy felhúzta
magát, hogy pontosan azt tette, amit az amazonok, csak éppen
ellenkező előjellel. Kivitte az újszülöttet a pusztába, és kitette
egy sziklára.
Abban az évben nem ő nyerte a Világ Legjobb Apukája-díjat.
A kisbaba torkaszakadtából üvöltött. Én is ugyanezt tenném,
ha az apám kidobna. A kislány jól bírta szuflával, így
hamarosan egy hatalmas nőstény medve cammogott ki az
erdőből, hogy megnézze, mi ez a ricsaj.
A sztori akár kellemetlenül is végződhetett volna, mármint a
gyerek szempontjából.
Szerencsére a medve éppen nagy gyászban volt. A vadászok
megölték a bocsait. Amikor Medve Mama rátalált a sziklán
nyekergő-vonagló Atalantéra, úgy döntött, felneveli a kicsit.
Óvatosan a szájába vette Atalantét, és visszament a
barlangjába, ahol finom medvetejet adott a bébinek.
Kezdetben Atalanté is medvének képzelte magát. Erős volt
és egészséges. Semmitől sem félt, kivéve a vadászokat.
Éjjelente befészkelte magát az anyja sűrű bundájába. Nappal
mézet evett és kukákban turkált, vagy ki tudja, mivel múlatták
az időt a medvék az ókori Görögországban.
Szép volt az élet… amíg a vadászok vissza nem jöttek. Egyik
délután, amikor Medve Mama éppen az erdőben táplálkozott,
két férfi lopózott be a barlangba, hátha találnak egy-két
medvebocsot, amit lenyúzhatnak vagy eladhatnak a
vándorcirkusznak. De csak egy embergyerek szundikált az
állati prémekből összehordott vackon.
– Itt valami bűzlik, tesó – mondta az első vadász.
– Vigyük innen ezt a gyereket! – mondta a társa.
Atalanté felriadt. Dühösen vicsorgatta a fogát.
– Semmi baj, kislány – mondta az első vadász. – Mi majd
segítünk rajtad.
Atalanté nem kért a segítségből. A vadászok szeme felé
kapott, és ágyékon rúgta őket, de a férfiak leteperték.
Elrabolták őt, és bevitték a faluba, Medve Mama legnagyobb
bánatára. Az emberek már másodszor forgatták fel az
otthonát és a családi életét. A biztonsági rendszer rosszul
vizsgázott.
A falubeliek mindent elkövettek, hogy embert faragjanak
Atalantéból. Beszélni tanították, ruhát adtak rá, és
megmutatták, hogyan kell villával enni. Lebeszélték róla, hogy
embereket marcangoljon szét, és téli álmot aludjon.
 ♦♦♦

Atalanté végül betört, de legbelül igazi vadóc maradt. Jobban

kedvelte a prémeket, mint a csinos ruhákat. Rezzenéstelen
tekintete láttán még a tapasztalt harcosok is meghátráltak.
Tizennégy éves korára ügyesebben kezelte az íjat és forgatta a
kést, mint bárki a faluban. A leggyorsabb lovat is lehagyta.
A falubeliek még soha nem láttak nála magasabb és
izmosabb nőt. Bronzbarna bőrének és hosszú, szőke hajának
köszönhetően (ami ritkaság Görögországban) egyszerre volt
gyönyörű és félelmetes. A falubeliek nevezték el Atalanténak,
vagyis azonos súlyúnak, mert egyetlen férfi sem
parancsolhatott neki. Aki megpróbálta, az előbb-utóbb
meghalt.
Talán nem meglepő, hogy Atalanténak Artemisz, a szűz
vadásznő volt a kedvenc istennője. Sohasem vált a követőjévé,
de mélységesen csodálta a magabiztosságát, a
vadásztechnikáját, és azt, hogy minden férfit megölt, aki furán
nézett rá.
Atalanténak tizenhat éves korára telt ki a becsülete. A
falusiak egyre gyakrabban emlegették a házasságot, és
Atalanté úgy gondolta, jobb, ha odébbáll, mielőtt még kárt tesz
valakiben. Visszaköltözött a vadonba, ahol úgy élhetett, mint
Artemisz, távol az idegesítő férfiaktól. Atalanté soha többé
nem látta viszont Medve Mamát, de talált egy barlangot, ami a
régi otthonára emlékeztette. Egy hegyen volt, ahol hideg vízű
patak csordogált le a sziklákon, korlátlan mennyiségű vízzel
látva el a lányt. A barlang bejáratánál borostyánfüggöny
biztosította a nyugodt magánéletet. A kilátás lélegzetelállító
volt: vadvirágos, tölgy- és fenyőerdőkkel tarkított völgy,
emberek nélkül.
Csak néhány kentaur élt a közelben, ők azonban nem
háborgatták Atalantét.
Jó… többnyire. Egyszer két fiatal csődörnek, Rhaiekosznak
és Hüleiosznak részegen az a nagyszerű ötlete támadt, hogy
elrabolják Atalantét, és erőszakkal feleségül veszik.
Kentaurból kettő volt. Atalantéból csak egy. Melyikük kapta
volna a nőt? Idáig nem jutottak el. Részegek voltak. És
kentaurok. Nem bajlódtak hülye tervekkel.
Pirosra festették az arcukat, szőlőkoszorút nyomtak a
fejükbe és a leghippisebb batikolt Phish-koncertpólójukat
öltötték magukra. Ettől még a legkeményebb emberek is
megrémültek. Aznap délután, amíg Atalanté vadászni volt, a
kentaurok elrejtőztek a barlang melletti bozótosban. Úgy
tervezték, hogy lesből támadnak rá a hazatérő lányra.
Atalanté íját és tegezét lóbálva, vállán szarvastetemmel
közeledett feléjük. A két kentaur ordítva, lándzsáját rázva
rontott ki az erdőből.
– Légy a feleségem, vagy meghalsz – kiáltotta Rhaiekosz.
Arra számított, hogy Atalanté keserves zokogásban tör ki. A
csaj azonban ledobta a szarvastetemet, szép nyugodtan
felemelte az íját és homlokon lőtte Rhaiekoszt. A kentaur
holtan terült el a földön.
– Hogy merészelted megölni a barátomat? – üvöltötte
Hüleiosz felháborodottan.
– Vissza! – figyelmeztette Atalanté. – Különben te jössz.
– Úgyis a feleségem leszel!
– Ja… majd ha fagy.
Hüleiosz előreszegezte a lándzsáját, és támadásba lendült.
Atalanté szíven lőtte.
Belemártott egy nyilat a kentaurok vérébe, azzal írta a
holttestükre: A „NEM” AZT JELENTI, HOGY „NEM”. Aztán
hagyta őket megrohadni.
Ezt követően a többi kentaur széles ívben elkerülte.
Atalanté boldogan élt az erdőben. Magokat és bogyókat
evett, kosarat font, és cuki erdei lényekkel haverkodott, aztán
a nyomukba szegődött, és megölte őket.
Sajnos a híre egyre gyorsabban terjedt. A kentauroknak
eljárt a szájuk. Ahogy azoknak a falusiaknak és
kocavadászoknak is, akik véletlenül a csaj területére tévedtek.
Egy vad szőke nőt emlegettek, aki gyorsabban fut, mint a szél,
és halálos pontossággal kezeli az íját. Néhányan egyenesen
odáig merészkedtek, hogy talán Artemiszt látták emberi
alakban.
Végül egy fickó személyesen is felkereste Atalantét, nem
lánykérés céljából, hanem hogy segítséget kérjen egy hatalmas
vadkan elejtéséhez.

♦♦♦

Ha olvastátok a másik könyvemet, amit a görög istenekről

írtam, talán emlékeztek arra a bájos kis szörnyetegre, amit
csak úgy emlegettek: a kalüdóni vadkan, más néven
Halálmalac. Artemisz szabadította rá ezt az ötventonnás
sertésbőrbe bújt hústömeget Kalüdónra, mert a király kettyós
volt, és elfelejtett áldozatot bemutatni az istennőnek.
Na, akkor jöjjön az a rész, amit még nem meséltem el
nektek.
A király fia, Meleagrosz szervezte meg a királyság védelmi
rendszerét. Úgy döntött, vaddisznóvadászatra hívja
Görögország legjobb harcosait.
Meleagrosz érdekes ember volt. A születése után a Moirák
megjelentek az anyjának, és megjövendölték, hogy a fiú csak
addig marad életben, amíg a kandallóban lévő fahasáb el nem
ég. Ha nem tudtok mit kezdeni az információval, az azért van,
mert nem is lehet. A Moiráknak furcsa humoruk volt. Nagy
előszeretettel tréfálták meg a halandókat, például: Istenek az
égben! Adjuk be neki, hogy a fia élete egy darab fán múlik. Már
előre röhögök!
Meleagrosz anyja azonnal kikapta a fahasábot a
kandallóból, és egy dobozba rakta. Ennek köszönhetően
Meleagrosz úgy nőtt fel, hogy gyakorlatilag legyőzhetetlennek
hitte magát. Amíg a fahasáb biztonságban volt, nem kellett
semmitől tartania. Meleagrosz a vaddisznóvadászat előtt sem
félt. A sertés csak úgy ölhette volna meg, ha berobog a
palotába, megkeresi az anyja szobáját, feltöri a vaskazettát,
kiveszi a mágikus fahasábot, és meggyújt egy gyufát. A
vaddisznóktól eléggé idegen volt ez a viselkedés.
Meleagrosz azonban egyedül nem bírt volna el a
szörnyeteggel. Sőt, a vadászat többi celeb résztvevőjében sem
bízott. Ezért úgy döntött, felkeresi Atalantét. Ekkorra már
egész Görögországban elterjedt a legenda az erdei szűzről.
Meleagrosz mindenáron találkozni akart vele. Imádott
vadászni. Imádta a szép nőket. Egy gyönyörű nő, aki a legjobb
vadász a világon? Ezt a saját szemével kellett látnia.
Hetekig bóklászott a vadonban, míg végül összeakadt egy
kentaurral, aki elirányította Atalanté barlangjához.
– De nehogy megmondd neki, hogy én küldtelek –
könyörgött a kentaur. – Az a csaj egy őrült!
Meleagrosz a szikla tövébe ért. Letette a fegyvereit, majd
felnézett a barlang bejáratát borító borostyánfüggönyre.
– Hahó, Atalanté!
Megzördült a borostyán.
– Itt nem lakik semmiféle Atalanté – szólt ki egy hang.
– Beszélni szeretnék veled. A nevem Meleagrosz.
A borostyán szétnyílt. Atalanté állt a kőpárkányon, íjával
Meleagrosz fejére célzott. A szőke hajzuhatag, az átható
szempár, az állatprémből varrt öltözék sokkal hódítóbb volt,
mint Meleagrosz képzelte. Nem sok embernek megy a „halott
vagy” nézés, de Atalanté ebben is penge volt.
– Menj innen! – figyelmeztette a lány Meleagroszt. –
Különben arcon lőlek. Elegem van belőle, hogy az összes férfi
feleségül akar venni.
– Én nem azért vagyok itt, hogy feleségül kérjelek – felelte
Meleagrosz, bár az ő szíve is hangosan kalapált, és az agya azt
sikoltozta: Vedd el! Vedd el! Mindent elmesélt a kalüdóni
vadkanról meg a disznóvadászatról. – Nagy segítségünkre
lennél – mondta. – Az a vadász, aki leteríti a vadkant, gazdag
és híres lesz.
– Nem érdekel a pénz – felelte Atalanté. – Nem sok hasznát
venném itt a vadonban. Mindenem megvan, ami kell:
menedék, tiszta víz, étel, prémek.
– És a hírnév? – kérdezte Meleagrosz. – Artemisz küldte ránk
ezt a vaddisznót. Csak az tudja megölni, aki az istennő oltalma
alatt áll. Ha leteríted a bestiát, bebizonyítod, hogy te vagy a
világ legnagyobb vadásza, akit még Artemisz is elismer.
Örökké fennmarad a neved. És a férfivadászokat is lealázod.
Atalanté leengedte az íját. Nem érdekelte sem a herceg, sem
a pénz, sem a hírnév. Viszont ha lealázhatja a férfi
vadászokat… nagy volt a kísértés.
– Jó, de ha beszállok – szólalt meg –, nem flörtölsz velem.
Nem kéred meg a kezemet. Ha bárki rám mozdul a csapatból,
ott helyben megölöm.
– Ez… természetes – felelte Meleagrosz, bár titokban azt
remélte, a lány idővel majd megenyhül. – Üdv a fedélzeten!
Hazavitte magával Atalantét, de gyorsan előreküldte a
hírnökeit, hogy mindenkit figyelmeztessenek: JÖN ATALANTÉ.
NE FLÖRTÖLJETEK AZ IFJÚ TEHETSÉGGEL, MERT
SZÉTNYILAZZA A FEJETEKET!
Megérkeztek a palotához, ahol híres vadászok tucatjai
gyülekeztek: Ankaiosz, Mopszosz, Képheusz… a legnagyobb
kimondhatatlan nevek!
Ők is hallották a hírt, és nem voltak elragadtatva, hogy
Atalanté is velük tart. Egy gyönyörű nő, akit soha nem
kaphatnak meg, és aki azt állítja magáról, hogy magasabb
színvonalon űzi a szakmát, mint ők? Ugyan már!
– Azt akarod, hogy ezzel a nővel vadásszak? –
méltatlankodott Képheusz. – Ekkora sértést! Én nem
ereszkedem le erre a szintre!
– Én sem! – vágta rá Mopszosz.
– Akkor nyomás haza! – vicsorgott Atalanté. – Legalább nem
kell elviselnem ezt a bűzt.
A férfiak a késük után nyúltak.
– Srácok! – könyörgött Meleagrosz. – Egy csapat vagyunk.
Atalanté nélkül nem boldogulunk.
– Nevetséges – mondta Ankaiosz. – Nekem nő ne segítsen!
Fél kézzel megölöm azt a vaddisznót!
– Kössünk üzletet! – javasolta Meleagrosz. – Együtt
vadásszuk le a vadkant. Nem öljük meg egymást. Nem
picsogunk a lányok miatt. Együtt osztozunk a jutalmon és a
dicsőségen. Aki elsőként sebzi meg a fenevadat, különdíjat
kap. Övé lesz a szörny bőre. Így majd elválik, ki a legjobb
vadász.
Nem értem, miért pályázna bárki is egy büdös óriásvadkan
bőrére, de a vadászok szeme felragyogott az izgalomtól.
Mindannyian elfogadták Meleagrosz feltételeit.
Másnap elindultak, hogy felkutassák a vadkant. A többi
vadász levegőnek nézte Atalantét, ezért a lány többnyire
Meleagrosszal evett. A herceg nehezen állta meg, hogy ne
flörtöljön vele. A gyerekkoráról faggatta Atalantét.
Kikérte a véleményét a vadak becserkészéséről és csapdába
ejtéséről. Atalanté kezdett felengedni. A herceg volt az első
férfi, aki… izé, tisztelettudóan viselkedett vele.
Lehet, hogy a végén összebarátkoztak volna, vagy még
tovább mennek. De erre már nem került sor, mert Atalanté
rábukkant a vadkan nyomára. A kukafedél méretű
patanyomok egy mocsáron vezettek keresztül. Ez volt az első
lépés.
A vadászok szétváltak. Átfésülték a mocsarat, derékig
gázoltak a nyálkás vízben, a szandáljuk beleragadt az iszapba.
Szúnyograjok zümmögtek az arcuk körül a mocsári fűben, ami
olyan magasra nőtt, hogy nem lehetett kilátni mögüle.
Azt hihetnénk, egy óriásvadkan csörtetését már
kilométerekről hallani, ám a Halálmalac lesből támadott. Úgy
vágtatott keresztül a nádason, akár egy sertés-szökőár.
Képheuszt halálra taposta, Ankaioszt felnyársalta az
agyarával, Mopszoszt pedig, akinek dárdája azonnal lepattant
a fenevad bundájáról, félretaszította. A vaddisznó villámokat
okádott, ami különösen kellemetlen, ha az áldozatot derékig
ellepi a mocsár. Húsz vadász ott helyben meghalt: megsült,
palacsintává lapult vagy szétplaccsant. Az egyik vadásznak,
Péleusznak sikerült elhajítania a gerelyét, de rémületében
elvétette a lövést, és véletlenül a barátját, Eurütiónt nyársalta
fel.
Egyedül Atalanté őrizte meg a hidegvérét. Nem hátrált meg
az őrjöngő lény láttán, hanem kihúzta magát, és lövésre
emelte az íját. A vaddisznó Meleagrosz felé fordult, és már
nyitotta a száját, hogy a villámaival szétrobbantsa a herceget.
Atalanté kilőtte a nyilat. Az hatalmas erővel csapódott a bestia
hátába, és áthatolt a gerincén. A vadkan lába összecsuklott, az
állat azonnal megbénult.
A Halálmalac üvöltött a fájdalomtól, úgy, ahogy azok
szoktak, akiknek nyíl fúródik a gerincükbe. Alig vonszolta
magát, amikor Meleagrosz előrelépett, és a szörnyeteg bordái
közé döfte kardját, átlyukasztva a szívét.
Az életben maradt vadászok lassan magukhoz tértek.
Elföldelték a halottakat. Bekötözték a sebeiket. Megnyúzták a
vaddisznót, ami egy örökkévalóságig tarthatott. Mire végeztek,
mindenki izzadt volt, fáradt és morcos.
– Engem illet a vadkan bőre – mondta Mopszosz, aki
csodával határos módon életben maradt. – Én hajítottam el az
első dárdát.
– Ami nem talált – emlékeztette Atalanté.
– Osztozzunk meg rajta testvériesen! – ágált Péleusz.
– Szerinted jutalmat érdemelsz, amiért megölted a barátod?
– gúnyolódott Atalanté.
– Srácok! – kiabált közbe Meleagrosz. – Atalanté sebezte meg
elsőként a prédát. Nélküle sosem terítettük volna le a vadkant.
A bőr őt illeti.
Ekkor Meleagrosz két rokona lépett előre, a testvére,
Toxeusz és a nagybátyja, Plexipposz. (Ízlelgessük egy kicsit
ezeket a rettenetes neveket! Kösz!)
– Ezt még megbánod, testvérem – figyelmeztette Toxeusz. –
Egy vadember előbbre való a családodnál?
– Nem bánom meg, mert így tisztességes – válaszolta
Meleagrosz.
Átadta a vaddisznóbőrt Atalanténak, aki nyilván arra
gondolt: Jaj, kösz! Régi vágyam egy disznóbőrből készült
hőlégballon. De azért örült, hogy Meleagrosz a pártját fogta.
A vadászok elindultak a palotába, ahol ünnepi lakomával
várták őket, de Meleagrosz rokonainak elment a kedvük a
bulizástól. Minél többet ittak, annál dühösebbek lettek. Hülye
Atalanté. Hülye Meleagrosz, csak azért adta oda a disznóbőrt,
mert az ilyen csajokra bukik.
Ebben igazuk volt. Meleagrosz meg akarta kérni Atalanté
kezét, de már soha nem fogjuk megtudni, hogyan működött
volna ez a kapcsolat.
A vacsoránál Toxeusz és Plexipposz lelökte Atalantét a
székről. Elvették tőle a vaddisznóbőrt, és nem adták vissza. A
többi vadász addig-addig röhögött meg gúnyolódott, hogy
végül éles szóváltás alakult ki a jelenlévők között. Atalanté
mindenkit lemészárolt volna, ha Meleagrosz nem előzi meg. A
herceg kirántotta a kardját, és lekaszabolta a testvérét meg a
nagybátyját.
Meleagrosz anyja, Althaia elborzadt.
– Csecsemőkorodban én mentettelek meg a haláltól! –
kiáltotta. – Hát így hálálod meg a jóságomat? Kiirtod a
családod, csak mert szerelmes vagy ebbe a bestiába?
– Anya, várj…
Althaia kiviharzott az ebédlőből. A szobájába rohant,
kinyitotta a vaskazettát, és a lobogó tűzbe vetette a mágikus
fahasábot.
A fadarab hamuvá porladt. Csakúgy, mint Meleagrosz az
ebédlőben.
Atalantén mélységes düh és bánat lett úrrá. Legszívesebben
mindenkit kardélre hányt volna, de kisebbségben volt. Tudta,
hogy ha a palotában marad, kivégzik, így hát könnyes
szemmel szaladt haza a barlangba. Megfogadta, hogy soha
többé nem tér vissza a „civilizált” világba. Az emberek csak
bajt hoztak rá. A medvékkel, a szarvasokkal és a mókusokkal
sokkal könnyebben szót értett.
Sajnos azonban a civilizált világ még nem végzett vele.
A kalüdóni vadkanvadászat még híresebbé tette Atalanté
nevét. Mindenki róla beszélt. Végül az apja, Iasziosz, Árkádia
királya úgy döntött, hazahozatja a lányát.

♦♦♦
Talán bennetek is felmerült a kérdés, honnan tudta Iasziosz,
hogy Atalanté az ő lánya. Hiszen akkoriban még nem volt
apasági teszt. Sem születési anyakönyvi kivonat. Nem Iasziosz
volt az egyetlen az ókori Görögországban, aki eldobta magától
az újszülött lányát. Atalanté, akit a vadállatok neveltek fel,
valaki másnak a gyereke is lehetett volna. Akkoriban ez nem
volt akkora ritkaság.
A részletek kicsit homályosak, de Atalanté és Iasziosz
állítólag nagyjából ugyanakkor jósoltatott magának, így derült
ki az igazság.
Atalanté éppen hazafelé tartott, amikor egy jósnőbe botlott,
aki a szokásos kártyavetéssel, akciós szerelmi mágiával és
isteni bölcsességekkel házalt. Atalantét annyira felzaklatta a
vadkanvadászattal egybekötött családmészárlás, hogy úgy
döntött, jól jönne egy kis útmutatás.
– Ó, nagy Orákulum – mondta –, mi lesz velem? Most már
zavartalanul élhetek a vadonban? Elkerülhetem a
férjhezmenetelt?
Az Orákulum érdes hangon beszélt.
– Vadásznő, neked nincs szükséged férjre, boldogabb lennél
egyedül, de a sors nem engedi, hogy elkerüld a házasságot.
Apád, Iasziosz, már a nyomodban van. Addig nem nyugszik,
amíg feleségül nem mész a megfelelő emberhez. A legokosabb,
amit tehetsz, ha bátran szembenézel a kihívással, és szigorúan
kikötöd, milyen feltételekkel házasodsz.
– És ettől boldog lesz a házasságom?
– Á, dehogy! A házasság lesz a veszted. Miután férjhez mész,
teljesen elveszíted a régi énedet. Ez elkerülhetetlen.
– Szívás – jegyezte meg Atalanté. – Ezért utálom a
jövendőmondást.
– Köszönöm az adományt! – mondta az Orákulum. – További
szép napot!
Ezalatt Árkádiában Iasziosz is egy jósnővel konzultált, aki
megerősítette a gyanúját: Atalanté, a nagy vadász nem más,
mint a király rég elveszett lánya, aki hamarosan hazatér, hogy
férjhez menjen.
– Ez fantasztikus! – örvendezett a király. – Ezért imádom a
jövendőmondást! Most, hogy a lányom híres lett… kiváló
szövetségeseket szerezhetek a házassága révén. De hogyan
édesgessem vissza magamhoz?
– Csak nyugalom – felelte az Orákulum. – Atalanté magától
hazatér.
A király visszament a palotába. Meg sem lepődött, amikor
néhány nap múlva Atalanté jelent meg a kapuban. Az őrök
bekísérték Iaszioszhoz, aki alig hitt a szemének. Atalanté
gyönyörű volt! Talán egy kicsit magasabb és izmosabb, mint a
hercegnők általában, de az arany hajzuhatag mindent vitt. A
lány egészségesnek tűnt, és készen állt az anyaságra.
Különleges példány volt a házasságra alkalmas nőstények
között.
– Szeretett lányom! – lelkendezett a király.
Atalanté morcos képet vágott.
– Akit hagytál volna meghalni a pusztában.
– Nos, nyilvánvaló, hogy tévedtem. De miért ragadnánk le a
múltnál? Beszéljünk a házasságról!
Atalanté leküzdhetetlen vágyat érzett, hogy nyilat röpítsen a
király fejébe. Ekkora barmot!
Mégis… mintha saját magát látta volna Iaszioszban. Ugyanaz
az elvetemült mosoly, ugyanaz a könyörtelen tekintet. A király
nem érzelgősködött. Csupán az érdekelte, ami a túléléséhez
kell. Atalanté át tudta érezni ezt a hozzáállást, még akkor is, ha
fájt. Azon mélázott, vajon Medve Mamától örökölte-e a
szilajságát, vagy a felséges apjától.
– Nem akarok férjhez menni – vallotta be. – De mivel az
Orákulum azt mondta, nem kerülhetem el a sorsomat, a saját
szempontjaim alapján választok.
A király elkomorult.
– Mindig a menyasszony apjáé a végső szó. Én tudom,
melyik udvarlótól várhatom a legszilárdabb és
leggyümölcsözőbb együttműködést.
– Minden úgy lesz, ahogy én akarom – makacskodott
Atalanté.
– Különben?
– Különben fogom magam, és szembeszállok az
Orákulummal. Megöllek téged és az őreidet is. Aztán
visszamegyek a vadonba.
– Legyen úgy, ahogy te akarod – egyezett bele a király. – Mi a
következő lépés?
Atalanté elmosolyodott.
– Van versenypályád?
– Természetesen. Minden valamirevaló görög városnak van
versenypályája.
– Holnap reggel ott találkozunk. Hirdesd ki, hogy mindazok,
akik a kezemre pályáznak, jöjjenek el, és hozzák magukkal a
legjobb futócipőjüket!
Iasziosz királyban több kérdés is megfogalmazódott, de úgy
döntött, inkább nem szól semmit. Atalanté nagyon elszántan
markolta az íját.
– Rendben van. Akkor holnap reggel.
A király követei Árkádia minden szegletébe elvitték a hírt.
Atalanté, a gyönyörű, félelmetes hercegnő hazatért apja
birodalmába. A versenypályán várja a kérőit. Mindenki
hozzon futócipőt!
(Igazság szerint a görögök akkoriban még mezítláb futottak.
És meztelenül versenyeztek. De ha nektek mindegy, én inkább
Under Armour edzőruhában és Reebok cipőben képzelem el
őket.)
Másnap reggel hatalmas tömeg tolongott az arénában.
Mindenki látni akarta, Atalanté milyen fura, egészségtudatos
módon választja ki leendő férjét. Ötven-hatvan potenciális
jelölt gyűlt össze a pályán, mind jó családból származó
fiatalemberek. Hé, ki ne akarna feleségül venni egy
hercegnőt? És ha csak egy futóversenyt kell megnyerni érte,
akkor ez a valaha volt legkönnyebb küzdelem!
Atalanté és Iasziosz király testőreik kíséretében vonultak ki
a pályára. Atalanté egyszerű fehér tunikát viselt, amit a
derekánál tőrökkel felszerelt bőröv fogott össze. Szőke haja
lófarokba fonva lógott le a hátán. A magasba emelte
lándzsaszerű hosszú botját.
A tömeg elcsendesedett.
– Árkádia népe! – Atalanté hangja az egész stadiont
betöltötte. – Halljátok a feltételeimet!
A tömeg kényelmetlenül feszengett. A hercegnő úgy beszélt,
mintha egy katonai hatalomátvétel feltételeit diktálná. A
versenypálya közepére ügetett, és a salakba szúrta a bot végét.
– Ez a háromrőfös pózna jelzi a rajt- és a célvonalat!
(Most biztosan azon töprengtek, mi a szösz az a rőf, és miért
kell nektek ilyesmivel foglalkoznotok. Mérjétek le a
könyökötök és a középső ujjatok közötti távolságot. Nagyjából
ennyi egy rőf. Hogy miért fontos ez? Erre nem tudok
válaszolni. Én még a metrikus rendszerrel is nehezen
boldogulok.)
A férjjelöltek halkan pusmogtak.
– Hányszor fussuk körbe a pályát? – kérdezte az egyikük.
Atalanténak felcsillant a szeme.
– Csak egyszer.
– Ennyi az egész? – kérdezte egy másik. – Tehát mindenki
egyszerre rajtol el, és a győztes nyeri el a kezed?
– Jaj, nem – válaszolta Atalanté. – Attól tartok,
félreértettetek. Nem egymással fogtok versenyezni.
Mindenkinek, aki a kezemre pályázik, velem kell
megküzdenie. Egyenként.
A tömeg felhördült. A kérők nem győzték tologatni az
állukat. Az emberek sutyorogni kezdtek. Egy lánnyal kell
megmérkőzni? Ez komoly? Mondjuk, elég gyorsnak tűnik…
– És ez még nem minden – folytatta a hercegnő. – A
könnyebbség kedvéért húsz lépéssel a rajtzóna mögül indulok,
hogy előnyt adjak a jelölteknek.
– Ez abszurdum! – kiáltotta az egyik kérő. – Egy lány ad
előnyt nekem? Már a felvetés is sértő! – Azzal elviharzott, és
legalább egy tucat társa követte a példáját.
A többiek maradtak, vagy azért, mert ennyire modern
felfogásúak voltak, vagy mert gazdag feleségre vágytak.
 – Tehát egyesével megmérkőzünk veled – puhatolózott egy
másik kérő –, és te húsz lépés előnyt adsz nekünk. Ezek szerint
azé lesz a kezed, aki előtted szakítja át a célszalagot?
– Úgy van – felelte Atalanté. – Azonban van még egy utolsó
kikötésem. – Előhúzta a tőröket. – Az, akit még a cél előtt
utolérek… meghal.
– Óóóóóó… – hüledezett a tömeg.
Előredőlve figyelték a kérők reakcióit. A reggeli futam egyre
érdekesebbé vált. Iasziosz király a koronáját babrálta. Nem
gondolta volna, hogy a verseny szó szerint vérre megy. Ha ezt
előre tudja, értesítette volna a bukmékereket.
Az egyik kérő levette a futócipőjét, és jó messzire elhajította.
– Ez kész agyrém! Egy nő sem ér meg ennyit! – Azzal
dühösen távozott, nyomában a csapat zömével.
Csak néhány nagyon kretén vagy nagyon bátor kérő döntött
a maradás mellett.
– Én benne vagyok! – jelentette ki az egyikük. – Futóverseny
egy nő ellen? Mi sem egyszerűbb! Vigyázz, bébi, nehogy eless
azokkal a késekkel! Nem szeretném, ha a leendő
menyasszonyom megölné magát.
– Pedig nagy a kísértés – felelte Atalanté. – Lássuk, milyen
gyors vagy!
A tömeg ujjongva nézte, amint Atalanté és a Gyík (bocs, a
bátor jelentkező) felveszi a rajtpozíciót. A király vállalta
magára a bíró szerepét.
Iasziosz elkiáltotta magát:
– Vigyázz… kész… rajt!
A kérő ezerrel tepert. Tíz lépést sem tehetett meg, Atalanté
máris elkapta a grabancát. A bronzpengék megcsillantak a
napsütésben. A Gyík holtan esett össze a hercegnő lába előtt.
– Még valaki? – lihegte Atalanté.
Azt hihetnénk, hogy ekkorra már a többi kérő mind
felszívódott, hiszen láthatták, milyen gyorsan vágtázik
Atalanté. Úgy csapott le a srácra, mint nőstényoroszlán a
szarvasra. Sutty! A gyerek már ki is purcant.
Még három jelentkező állt ki vele. Nyilván szupergyorsnak
képzelték magukat. Vagy ennyire bejött nekik Atalanté. Vagy
csak ennyire hülyék voltak. Perceken belül további három
holttest hevert a versenypályán. A legfürgébb versenyző
ötvenlépésnyire jutott.
– Még valaki? – kiáltotta Atalanté.
Az aréna elnémult.
– Akkor ennyi – mondta a hercegnő. – A verseny érvényben
marad, amíg valaki meg nem nyeri. Én jövő héten is itt leszek.
A tunikájába törölte a tőreit, majd elhagyta a stadiont. A
király megkönnyebbülten követte. Örült, hogy véget ért a
műsor, és még időben értesítheti a bukmékereket a következő
forduló előtt.
Atalanté már így is híres volt, de a halálfutam után az
egekbe szökött a népszerűsége. Görögország minden tájáról
sereglettek a kérők, hogy szerencsét próbáljanak. Néhányan
már akkor kiszálltak, amikor meglátták, hogyan fut Atalanté.
Mások kockáztattak, és meghaltak. A pálya feléig sem jutottak
el, mert lemészárolták őket.
Iasziosz királyt bosszantotta, hogy a lánya még mindig nem
ment férjhez. Másfelől viszont, a versenynek hála, fellendült a
turizmus, és a király egy halom pénzt zsebelt be a
fogadóirodák révén.
Néhány hónap elteltével egy Hippomenész nevű fazon
éppen üzleti úton járt a városban. Gazdag család sarja volt, és
egy tengerparti városból származott. Apja, Megareusz,
Poszeidón fia volt, Hippomenész tehát kiváló pedigrével
rendelkezett. Ráadásul Kheirón, a bölcs kentaur tanítványa
volt, aki kizárólag a legrátermettebbekkel foglalkozott.
(Például velem, de nem akarok nagyképűnek tűnni. Oké, ettől
még az vagyok.)
Egyik reggel Hippomenész éppen a városban csatangolt,
amikor észrevette, hogy az összes bolt bezár, és a kereskedők
izgatottan sietnek a versenypályára.
– Mi folyik itt? – vonta kérdőre a boltost. – Egy kicsit korán
van még a sziesztához.
A boltos elvigyorodott.
 – Megérkeztek Atalanté új kérői, hogy megölessék… izé,
megmérettessék magukat.
Mindent elmesélt Atalanté nagysikerű helyi valóságshow-
járól, aminek címe: A nagy ő (Akit lefutok és kibelezek).
Hippomenész hirtelen azt sem tudta, nevessen vagy kidobja a
taccsot.
– Ez szörnyű! – rémüldözött. – Azok a fickók jó nagy idióták
lehetnek! Egy nő sem ér meg ekkora kockázatot, bármilyen
gyönyörű is.
– Te még nem láttad Atalantét – mondta a boltos, azzal
elrohant.
Hippomenészt furdalta a kíváncsiság. Követte a tömeget a
stadionba, ahol fél tucat új férjjelölt gyűlt össze, hogy
szerencsét próbáljon. Hippomenész nem értette, hogy
lehetnek ennyire agyamentek.
Aztán meglátta Atalantét. A hercegnő éppen a pálya szélén
melegített. Egyszerű fehér tunikájában, aranyszőke lófarkával
ő volt a legszebb nő, akit Hippomenész valaha látott. A csávó
kábultan furakodott előre, és megállt a kérők mellett.
– Bocsánatkéréssel tartozom – mondta nekik. – Idáig
lenéztem azokat, akik egy nőért kockára teszik az életüket. De
most, hogy megláttam őt, tökéletesen megértelek titeket.
Az egyik versenyző komoran vonta össze a szemöldökét.
– Ez mind szép és jó, haver, de állj már félre! Ezen a héten
mi vagyunk a sorosok.
Atalanté kihallgatta a beszélgetést. Úgy tett, mintha semmit
sem hallott volna, de a szeme sarkából azért végigmérte
Hippomenészt: göndör fekete haj, tengerzöld szemek, erős,
kecses végtagok. Ám elsősorban a férfi hangja volt az, ami
felkeltette a figyelmét. Mélyen zengő, kellemes és lágyan
csörgedező (Micsoda kifejezés! Hálás köszönet az egyetemi
előkészítő osztály irodalomtanárának!), mint a vízesés
Atalanté régi barlangja előtt. A hercegnő szokatlan melegséget
érzett a szíve tájékán. Utoljára akkor tapasztalt ilyet, amikor
Meleagrosz a pártját fogta a kalüdóni vadkanvadászaton.
Megpróbálta összeszedni magát. Komoly verseny állt előtte,
hat kérőt kellett megölnie. Iasziosz király rajthoz szólította az
első versenyzőt. Atalanté elfoglalta a helyét, húsz lépéssel a
rajtvonal mögött.
Hippomenész megbabonázva nézte, ahogy Atalanté egymás
után megkergeti a férjjelölteket. Gyorsabban suhant, mint a
szkíták nyila (értsd: baromi gyorsan). Kecsesebben mozgott,
mint egy leopárd. És ahogy kirántotta a késeket, hogy
lemészárolja az udvarlóit…hű! Micsoda nő!
Ha Hippomenésznek van egy kis esze, hanyatt-homlok
elmenekül. Ő azonban reménytelenül beleszeretett a
hercegnőbe.
Az utolsó futam után, amikor a tömeg már oszladozni
kezdett, odasomfordált a győztes Atalantéhoz, aki éppen a vért
pucolta le a késeiről.
– Ó, szépséges hercegnő! – szólította meg Hippomenész. –
Szabad egy szóra?
Atalanté először azt hitte, nem is hozzá beszélnek. Jól
kiizzadt a verseny végére. Az arca vörösen lángolt, és a copfja
is kibomlott. A lábán salakfoltok virítottak. Tunikáját vörösre
festette a halottak könnyekkel keveredett vére.
Ez a fickó meg a szépségét dicséri?
– Szabad – felelte.
– Ezek a kérők, akikkel ma versenyeztél – magyarázta
Hippomenész –, nem voltak méltó ellenfelek. Mi örömöd van
abban, hogy ilyen férfiakra pazarolod a tehetségedet? Inkább
velem mérkőzz meg! Én értékelem az erőfeszítéseidet.
– Igazán?
Hippomenész meghajolt.
– A nagyapám Poszeidón, a hullámok fejedelme. Messziről
felismerem a természeti erőket. A többieket csak a szépséged
vagy az apád vagyona érdekli. Én viszont rád nézek, és
tomboló vihart látok. Sebes sodrású folyamot. A legerősebb
nőt, akit valaha teremtettek. Téged nem lehet igába törni.
Neked egyenrangú társra van szükséged, akivel megoszthatod
az életed. Ha kell, bebizonyítom, hogy én vagyok a te embered.
Atalanté szíve hevesen kalapált. Még soha életében nem
hallott ilyen őszinte bókot.
– Hogy hívnak? – kérdezte.
– Hippomenész.
– Van valami közöd a vízilovakhoz?
– Nincs.
– Akkor jó. Figyelj, Hippomenész, örülök, hogy így érzel, de
nem érem meg a strapát. Több száz lány van ebben a
városban, aki el lenne ragadtatva, ha feleségül kérnéd. Ne légy
saját magad ellensége! Csípd fel valamelyiket! Keresd meg a
kijáratot, és felejts el engem! Nem szívesen ölném meg
Görögország egyetlen úriemberét.
Hippomenész letérdelt.
– Már késő, hercegnő. Már megláttalak. Nem tudlak
elfelejteni. Csak remélni merem, hogy az én szerelmem is
legalább olyan erős és rendíthetetlen, mint te – fogta meg
Atalanté kezét. – Mikor küzdünk meg?
Bizsergés futott át Atalanté testén. Mi ez az érzés…
szomorúság? Szánalom? Atalanté még soha nem volt
szerelmes. Nem ismerte fel a jeleket. Szíve szerint kitiltotta
volna Hippomenészt a stadionból, de az apja a közelben sasolt.
Az arckifejezése egyértelmű volt: Te hoztad a játékszabályokat.
Akkor tartsd be őket!
Atalanté felsóhajtott.
– Szegény Hippomenész! Kár, hogy nincs még egy életed, de
ha mindenáron meg akarsz halni, találkozzunk a jövő héten,
ugyanebben az időpontban, aztán meglátjuk, ki a gyorsabb.
Hippomenész megcsókolta Atalanté vérfoltos kezét.
– A jövő héten.
Ahogy keresztülvágott a stadionon, az emberek
meghunyászkodva tértek ki az útjából. Eddig még egyetlen
férfi sem úszta meg büntetlenül, hogy ilyen közel
merészkedett Atalantéhoz. Annak pedig, aki arra vetemedett,
hogy csókkal illesse a hercegnő kezét, műtéti úton távolították
el az arcát.
Hippomenész agya vadul zakatolt. A srác tudta, hogy isteni
segítség nélkül nem nyerheti el Atalanté kezét. A nagyapja,
Poszeidón, jó arc volt, de Hippomenész attól tartott, az
öregnek nem sok beleszólása lenne a futóversenybe vagy a nő
meghódításába. Egy földrengéssel vagy szökőárral talán
megzavarhatná a versenyt, ugyanakkor emberek ezreit
pusztítaná el, ami Hippomenész szerint túl nagy ár lett volna
egy királyi esküvőért cserébe.
Addig kérdezősködött, amíg el nem jutott Aphrodité
templomába. A szentély kihasználatlanul és elhanyagoltan
árválkodott a város szélén, feltehetően azért, mert Árkádia
népét egy ideje már nem a szerelem, hanem a véres
sportfogadás tartotta lázban.
Hippomenész rendbe tette a szentélyt. Letisztogatta az
oltárt, aztán a szerelem istennőjéhez fordult.
– Segíts rajtam, Aphrodité! – esedezett. – A szerelem a
leghatalmasabb erő a világon. Engedd meg, hogy
bebizonyítsam! Érzem, hogy Atalanté szeret engem. Én is
szeretem őt, de ő a szűz istennőért, Artemiszért rajong.
Mutasd meg a világnak, hogy te vagy a legerősebb! Segíts,
hogy meghódíthassam Atalanté szívét, és megnyerjem ezt a
versenyt!
Lágy szellő suhant végig a szentélyen, almavirág illatával
töltve meg a levegőt. Egy női hang azt súgta: Hippomenész, te
drága fiú…
– Aphrodité? – neszelt fel Hippomenész.
Nem, Árész, torkolta le a hang. Persze, hogy Aphrodité
vagyok. Az én szentélyemben imádkozol, vagy nem?
– Jó, bocs.
Segítek meghódítani Atalantét, de nem lesz könnyű. Hiába
szeretném, nem tudom elérni, hogy gyorsabban fuss. A
sportversenyek nem az én hatáskörömbe tartoznak. Niké
felügyeli őket, rém unalmas egy nő.
– Elég gyorsan futok – magyarázta Hippomenész. – De
Atalanté még nálam is gyorsabb. Hacsak nem tartóztatjuk fel…
Én már ki is gondoltam valamit. Három teniszlabda méretű
aranygyümölcs suhant be a szentélybe, és az oltárra
telepedett.
 – Almák? – kérdezte Hippomenész.
Nem is akármilyenek. A ciprusi szent fámról valók. Egyenesen
a te kedvedért repítettem ide őket!
– Hű, köszi!
Az első szállítás ingyenes.
– Meg kell etetnem őket Atalantéval?
Nem-nem. Ha jól tudom, előnnyel indulsz a versenyen.
– Igen. Húszlépésnyi előnnyel.
Amikor Atalanté melléd ér futás közben, gurítsd elé az egyik
almát. Amíg megáll, hogy felszedje, te időt nyersz. Három
dobásod van. Ha jól időzítesz, még azelőtt átlépheted a
célvonalat, hogy a hercegnő megölne.
Hippomenész hosszasan bámulta az almákat. Lehet, hogy
szent fáról származtak, de semmi különös nem látszott rajtuk.
Olyanok voltak, mint a normál Golden Delicious alma, kilója
két dollár ötven a sarki szupermarketben.
– Miért állna meg Atalanté, hogy felvegye az almákat? –
kérdezte Hippomenész. – Nem elég rostdús az étrendje?
Az almának nem lehet ellenállni, felelte az istennő. Ahogy a
szerelemnek sem. Ahogy nekem sem. Bízz bennem,
Hippomenész!
– Bízom benned, istennőm. Pontosan azt teszem, amit
mondasz.
Még valami: ha elnyered Atalanté szívét, gyere vissza, és
áldozz nekem! Ne felejtsd el megköszönni, hogy segítettem
rajtad!
– Hát persze! Köszönöm!
Hippomenész fogta az almákat, és szaladt vissza a városba.
Formába kellett lendülnie a verseny előtt.
A következő héten ismét megtelt a stadion. Nagy volt a tét.
Iasziosz király úgy kalkulált, öt az egyhez az esélye, hogy
Hippomenész eljut a pálya feléig, és ezer az egyhez, hogy meg
is nyeri a versenyt. A városlakók izgatottan várták, meddig
tart ki ez a bátor, stramm fiatalember, mielőtt lekaszabolnák.
Atalanté egész héten álmatlanságban szenvedett.
Nyugtalanul forgolódott, folyton az Orákulum jóslata meg
Hippomenész kézcsókja járt a fejében. Most is idegesen járkált
fel-alá. A kései mintha ólomból lettek volna.
Hippomenész ugyanakkor vidámnak és magabiztosnak tűnt.
Fürge léptekkel sietett oda Atalantéhoz. Egy textilzsák
himbálózott az övén.
– Jó reggelt, hercegnő!
Atalanté elkomorult.
– Mi van a zsákban?
– Csak egy kis friss gyümölcs, hátha megéhezem.
– Ezt nem hozhatod magaddal.
– Te is a késeiddel futsz. Én miért nem hozhatom magammal
az ebédemet?
Atalanté cselt szimatolt, de a szabályzat nem tért ki arra, mi
lehet a kérőknél.
– Rendben. Hozd csak az ebédedet! Úgyis meghalsz.
– Á, dehogy – nyugtatta meg a lányt Hippomenész. – Mire
lemegy a nap, mi ketten összeházasodunk. Már alig várom.
Atalanté morgott valamit az orra alatt, és elfordult. Félt,
hogy elpirul. A rajtvonalhoz ment, és kimérte a húsz lépést.
Iasziosz király felemelte a karját. A tömeg elcsendesedett.
– Vigyázz! – kiáltotta a király. – Kész! Rajt!
Hippomenész kilőtte magát. Mindig is jól futott. De most az
élete volt a tét. Sőt még annál is több: az igaz szerelem.
Atalanté csapdába esett, csakúgy, mint ő. Látszott rajta, hogy
nem akarja megölni Hippomenészt. A herceg kettejükért
küzdött.
Negyed távnál járhatott, előrébb, mint addig bárki, amikor
hallotta, hogy Atalanté mögé kerül.
A kés szisszenve siklott elő a bőrhüvelyből.
Hippomenész belenyúlt a zsákba, kivette az első almát, és
hátrahajította a válla fölött.
Atalanté ösztönösen félrehúzódott.
Aranyló villanást látott a szeme sarkából, és egy alma
suhant el mellette.
Mi a Hádész? – gondolta magában. Hippomenész
gyümölccsel dobálózik?
 Annyira meglepődött, hogy önkéntelenül is hátrapillantott.
Igen, egy aranyalma gurult át a pályán. A hercegnő tudta, hogy
nem állhat meg, de a porban heverő alma olyan szívfacsaró
látványt nyújtott. Atalanté, a tömeg hitetlenkedő üvöltése
közepette, visszafordult, és felkapta az almát.
Hippomenész már a táv harmadánál járt.
Atalantét az agyvérzés kerülgette. Nem értette, miért szedte
fel a gyümölcsöt, és nem akarta, hogy egy ilyen ócska trükk
miatt veszítse el a versenyt. Egyik kezében az almával, másik
kezében a késsel turbófokozatra kapcsolt, lába egy zúgó
helikopterrotor sebességével tapodta a salakot.
Hippomenész ebben a pillanatban hagyta el a táv felét jelző
póznát. A tömeg őrjöngött. Hippomenész nem hallotta
Atalantét, és hátranézni sem mert, de az éljenzésből és
skandálásból (NYÍRD KI! NYÍRD KI! NYÍRD KI!) arra
következtetett, hogy a hercegnő mindjárt leszúrja.
A második almát is átdobta a feje fölött.
Atalanté kikerülte a gyümölcsöt. Ám ekkor édes illat csapta
meg az orrát, és úgy húzta le a pályáról, akár a horogra akadt
halat. Röptében kapta el az almát, de két almával meg egy
késsel a kezében már nem ment olyan könnyen a futás, hiába
volt a világ legjobb vadásza. Értékes másodperceket veszített.
Miért kell nekem ez az alma? – hüledezett magában Atalanté,
miközben üldözőbe vette Hippomenészt. Micsoda hülyeség! El
is dobom!
De nem tudta megtenni. Az almák illata és meleg,
aranysárga színe élete legboldogabb napjait idézte fel benne:
amikor Medve Mamával lépes mézet evett az erdőben, a
virágzó nárciszokban gyönyörködött a vízesés melletti
barlangjából, és Meleagrosszal az oldalán hajszolta a kalüdóni
vadkant. Az alma egyben vágyakozással töltötte el valami
iránt, amit nem is ismert. Elnézte az előtte szaladó
Hippomenészt, és szinte transzba esett a férfi elképesztő ereje
és fürgesége láttán. Ezzel az emberrel le tudná élni az életét.
Elég legyen! – korholta magát. Futás!
Most aztán tényleg nekiiramodott. A lába alig érintette a
földet, ahogy Hippomenész után vetette magát. A férfi csupán
tizenöt méterre volt a céltól, de Atalanté még bármikor
felzárkózhatott hozzá. A hercegnő mindössze karnyújtásnyira
volt Hippomenésztől, amikor az az utolsó almát is elhajította.
Atalantét nem érte váratlanul a dolog. Elhatározta, hogy
nem hagyja magát.
De ahogy az aranyló gyümölcs elzúgott a füle mellett,
mintha azt suttogta volna: Nincs több esélyed. Ezzel az almával
mindent elveszítesz: barátságot, örömöt, igaz szerelmet. Hogy
hagyhatod itt a porban?
Atalanté eltérült. Mire az utolsó almát is felkapta,
Hippomenész átlépte a célvonalat.
A nézők felpattantak, és boldogan éljeneztek, különösen
azok, akik ezer az egyhez arányban Hippomenészre fogadtak.
Atalanté három almával és egy tiszta késsel tántorgott oda
Hippomenészhez.
– Szemfényvesztés! – dohogott. – Mágia!
– Szerelem – javította ki Hippomenész. – El sem hiszed,
mennyire imádlak.
– Nem is szeretem az almát – hajította a földre Atalanté az
aranyló gyümölcsöket.
Átölelte Hippomenészt. A herceg csókja édesebb volt, mint a
lépes méz.
Még aznap este összeházasodtak a palotában. Iasziosz király
nem volt valami fényes kedvében, mert a gatyája is ráment a
fogadásokra, Atalanté és Hippomenész azonban repesett az
örömtől. Egy boldog évet töltöttek együtt. Közös fiuk is
született, Parthenopeusz, akiből később nagy harcos vált. (Egy
időben az a pletyka járta, hogy a fiú apja valójában
Meleagrosz vagy Árész, a háború istene, de én nem szeretem a
pletykákat.)
Atalanté és Hippomenész boldogan élhettek volna, míg meg
nem haltak. De nem így történt.
Hippomenész annyira belezúgott Atalantéba, hogy
megfeledkezett egy apróságról: nem mutatott be áldozatot
Aphrodité szentélyében. Persze, hogy hibázott. De most
őszintén! A csávó fülig szerelmes volt. Máshol járt az esze. Azt
hihetnénk, hogy Aphrodité elnézte neki ezt a botlást.
Ám az istenekkel senki sem packázhat büntetlenül.
Egy tavaszi délután Hippomenész és Atalanté éppen a
városba tartott egy vadászattal töltött csodás nap után.
Megálltak Zeusz szentélyénél, és úgy döntöttek, hogy ott költik
el az ebédjüket. Épphogy lenyelték az utolsó falat szendvicset,
amikor találkozott a tekintetük. Hirtelen beléjük hasított, hogy
mennyire szeretik egymást. Aphrodité varázsolta el őket az
Olimposzról, úgy felkorbácsolta az érzelmeiket, hogy szinte
eszüket vesztették.
– Csókolj meg, te bolond! – kiáltott fel Atalanté.
– De Zeusz szentélyében vagyunk – tiltakozott erőtlenül
Hippomenész. – Mégsem illendő…
– Kit érdekel! – támadta le Atalanté a férjét.
Közvetlenül az oltár előtt hemperegtek és smároltak.
Rosszul tették.
Zeusz lenézett az Olimposzról, és látta, hogy két halandó
szabad folyást engedett az érzelmeinek, és ezzel meggyalázta
a szentélyét.
– EZ DURVA! MI FOLYIK A SZENTÉLYEMBEN? EHHEZ CSAK
NEKEM VAN JOGOM!
Csettintett egyet, és a két szerelmes azonnal átváltozott.
Aranyló szőr borította testüket. Hippomenész nyakát bozontos
sörény övezte. A körmeikből mancsok lettek. A szemfogaik
megnyúltak. Atalanté és Hippomenész oroszlánként osont be
az erdőbe.
Egyes verziók szerint egy Kübelé nevű istennő fogta be őket,
hogy velük húzassa a szekerét, de Atalanté és Hippomenész
nagyrészt a vadonban portyázott. Betörhetetlenek és
érinthetetlenek voltak, mert vadászmúltjuknak köszönhetően
minden trükköt ismertek.
A gyerekeik még ma is élnek: ők azok az oroszlánok, akik
mindig egy lépéssel az ember előtt járnak… de nem ajánlom,
hogy levadásszátok őket, mert a végén még félisten
tatárbifsztekként végzitek.
 Az Orákulum jóslata végül valóra vált: Atalanté az esküvő
után tényleg elveszítette a régi énjét. De legalább
visszatérhetett a szabad világba, és együtt maradt a férjével.
Rosszabbul is járhatott volna.
Például úgy, mint a hős Bellerophón.
Az a srác aztán mindig pofára esett.
 BÁRMI TÖRTÉNT IS,
NEM BELLEROPHÓN A HIBÁS

Az ókori görögök csak úgy emlegették a srácot, hogy a

Feddhetetlen Bellerophón, ami vicces, mert ez a hős mindig
valami zűrbe került. Még csak nem is Bellerophónnak hívták.
Az első gyilkossága után kapta ezt a nevet… de talán kezdjük
az elején!
A régi időkben minden görög város saját hőst akart
magának. Athénnak ott volt Thészeusz. Argosznak meg
Perszeusz. Korinthosz városa azonban senkit sem tudott
felmutatni. Leghíresebb szülöttje Sziszüphosz volt, aki egyszer
megkötözte a Halált, és büntetésül örök kárhozatra ítélte
magát. Vele nem nagyon lehetett brillírozni.
Miután Sziszüphoszt lehurcolták az Alvilágba, a fia,
Glaukosz lett a város királya. Az uralkodó mindent elkövetett,
hogy jó hírét keltse a városának. Új palotát építtetett. Profi
futballcsapatot támogatott. Színes zászlófüzéreket helyezett el
a főutcán, amiken az volt olvasható: KORINTHOSZ – A JÓKEDV
KAPUJA!
Glaukosz feleségül vett egy gyönyörű hercegnőt, Eurünomét.
Remélte, hogy derék fiai születnek, akik egyszer majd nagy
hősök lesznek, és ennek köszönhetően Korinthosz is felkerül a
térképre.
Csakhogy volt egy bökkenő: az istenek még mindig
haragudtak Sziszüphoszra. Zeusz elrendelte, hogy Sziszüphosz
gyerekeinek nem születhetnek fiai, nehogy bárki is
továbbvigye a családi nevet. Zeusz nem akarta, hogy újabb
mini-Sziszüphoszok (Sziszüphoszkák?) szaladgáljanak
Görögországban a Halálra vadászva. Emiatt Glaukosz képtelen
volt fiúgyermeket nemzeni. Eurünomével évekig
próbálkoztak, de nem jártak szerencsével. A király állandóan
ezen kattogott.
Egy este megint kezét tördelve járkált fel-alá a királyi
hálószobában.
– Mitévők legyünk? – kérdezte a feleségétől. – Honnan
szerezzünk trónörököst?
– Hát, lányunk még lehet – vetette fel a felesége. – Legyen ő a
királynő.
– Ugyan, kérlek! – torkollta le Glaukosz. – Most nem vagyok
vevő a humorodra.
Eurünomé a plafont nézte.
– Hát jó. Mi lenne, ha örökbe fogadnánk egy fiút?
– A nép soha nem fogadná el!
– Hmm. – A királyné elmélázva bámulta az ablakból a
holdfényes tengert. – Ebben az esetben isteni közbenjárásra
lesz szükség.
– Ezt meg hogy érted?
Eurünomé elmosolyodott.
– Bízd rám, drágám!
A királyné mindig is rajongott Poszeidónért, a tenger
istenéért. Ebből is látszik, milyen jó ízlése volt. Másnap este
lement a tengerpartra, és imádkozni kezdett.
– Ó, nagy Poszeidón! Van egy problémám! A férjem nem tud
fiút nemzeni, pedig már nagyon vágyik egy trónörökösre.
Talán te segíthetnél rajtam, ha érted, mire gondolok…
Poszeidón meghallotta a szép királyné könyörgését. Teljes
pompájában, egy szál fürdőnadrágban emelkedett ki a
hullámok közül.
– Üdv, Eurünomé! – mondta a tenger ura. – Fiút akarsz? Jól
van. Segítek.
Hát ilyen az én apám. Mindent a jó cél érdekében.
Kilenc hónap múlva Eurünomé egészséges fiúgyereket szült.
Hipponoosznak nevezte el, mert még úgysincs elég Hippo
ebben a könyvben.
Glaukosz király repesett az örömtől! Biztosra vette, hogy tőle
van a fiú. A királyné csodáért fohászkodott, és az imái
meghallgatásra leltek. Glaukosz a világ legszerencsésebb
emberének érezte magát. Azt, hogy az újszülött kísértetiesen
hasonlít Poszeidón mozaikportréjára, ami a helyi templomban
látható, egyszerű véletlennek tudta be.
A kis Hipponoosz vakmerő gyerek hírében állt. Mindig
rosszkor volt rossz helyen. Egyszer a barátaival pillecukrot
sütöttek a királyi kandallóban, de a herceg túl sok olajat öntött
a tűzre, és felgyújtotta az ebédlőt.
– Baleset volt! – siránkozott.
Máskor véletlenül fenéken szúrt egy áldozati bikát, nem kis
ribilliót okozva ezzel a templomban.
– Nem tehetek róla! – kiabálta.
Néhány héttel később a királyi kikötőben üldögélt, és merő
unalomból fűrészelni kezdett egy kötelet, ami elszakadt, és az
apja legszebb hajója legénység nélkül futott ki a tengerre.
– Nem én voltam! – mondta.
A herceg leghírhedtebb baklövése: egyszer, a szülei
szilveszteri buliján a késdobálást gyakorolta a haverjaival egy
szalmabálára erősített céltáblánál, amikor valaki odakiáltott
neki:
– Hé, Hipponoosz!
A herceg hátrafordult, de ezzel egy időben a tőrét is
elhajította, mivel eléggé szétszórt gyerek volt. A tőr mellkason
talált egy Bellerosz nevű srácot, aki azonnal meghalt.
– Baleset volt! – zokogta Hipponoosz.
Abban mindenki egyetértett, hogy a herceg nem
szándékosan ölt. Senki sem kedvelte túlságosan Belleroszt,
úgyhogy Hipponoosz végül megúszta a dolgot. De az emberek
ettől kezdve Bellerophónnak csúfolták a herceget, ami annyit
jelent: Bellerosz gyilkosa. A név örökre rajta ragadt.
Képzeljétek el, a csávónak milyen élete lehetett! Megölöd a
haverodat, Joe-t. Aztán életed végéig úgy szólítanak, hogy:
„Megöltem Joe-t”. Végül „Ártatlan”-nak nyilvánítanak, tehát az
lesz a teljes neved, hogy: „Megöltem Joe-t, de nem én tehetek
róla.”
 Bellerophónnak kamaszkorában telt ki végképp a becsülete.
Akkor már megvolt a kisöccse, Déliadész. Hogyhogy a királyi
párnak fia született? Talán Zeusz úgy döntött, feloldja az átkot.
Vagy Poszeidón állampolgári kötelességének érezte, hogy
többször is meglátogassa a királynét. Lényeg a lényeg,
Bellerophón egy délután kardozni tanította Déliadészt.
(Tudom. Rémes ötlet.)
A harc hevében Bellerophón így szólt:
– Jó, Déliadész, most jobbról támadok. Védd ki a csapást!
Déliadész jobbról várta a támadást. Bellerophón viszont
tévedésből balra fordult, mert néha még most is
összetévesztette a bal meg a jobb kezét. Leszúrta a testvérét.
– Baleset volt! – mondta.
Most már a szülei is elérkezettnek látták az időt a terápiás
közbelépésre.
– Nézd, fiam – magyarázta Glaukosz király –, elég volt a
balesetekből. Megölted az öcsédet… ez nagyon nincs rendben.
– De, apa…
– Tudom, hogy nem szándékosan tetted – szólt közbe
Eurünomé királyné. – Ennek ellenére, drágám, apáddal úgy
döntöttünk, hogy elküldünk hazulról, mielőtt merő
véletlenségből minket is idő előtt a sírba viszel.
– Elküldtök? De, anya…
– A barátom, Proitosz király megengedte, hogy nála lakj –
mondta a király. – Elmész Argoszba, és tisztító rituálén veszel
részt, hogy levezekeld a testvéred halálát.
– Tisztító rituálén? – szipogta Bellerophón. – És fájni fog?
– Gyászolni fogsz – felelte az apja –, imádkozol az
istenekhez. Pár hónap, és minden rendben lesz.
– Pár hónap? És utána hazajöhetek?
– Talán. Meglátjuk.
Bellerophónnak remegett a szája széle. Nem akart sírni, de
olyan kitaszítottnak érezte magát. Jó, véletlenül felgyújtotta az
ebédlőt, és véletlenül megölte az öccsét, de miért kell ezért
elküldeni?
Másnap egyedül hagyta el a várost. Gyalog ment, pedig
tudta, hogy veszélyes. A mély bánattól lelassultak a léptei, alig
haladt valamit naplementéig. Athéné szentélye bukkant fel az
út mentén. Bellerophón úgy döntött, hogy ott tölti az éjszakát.
Mielőtt elaludt volna, az istennőhöz imádkozott.
– Athéné, rám férne egy-két bölcs tanács. A szüleim
mihasznának tartanak. Amihez csak hozzáérek, tönkremegy.
Adjak fel mindent, vagy mi legyen?
Sírva mászott fel az oltárra, majd álomba szenderült.
Normális esetben nem tanácsos templomoltáron aludni.
Még a végén arra ébredsz, hogy görénnyé vagy cserepes
növénnyé változtál. Athéné azonban megsajnálta
Bellerophónt. Annak ellenére, hogy a gyűlölt Poszeidón fia
volt, nem érdemelte meg, hogy két lábon járó katasztrófaként
élje le az életét.
Amíg aludt, Athéné megjelent álmában. Szürke köd
hullámzott az oltár körül. Villámok csapkodtak.
– Bellerophón!
Bellerophón álombeli énje lezuhant az oltárról, magával
sodorva egy szobrot, ami ripityára tört a padlón. A fiú talpra
ugrott.
– Nem én voltam!
– Semmi baj – sóhajtott fel Athéné. – Ez csak egy álom.
Hallottam az imádat, Bellerophón. Nem vagy mihaszna. Az
igazi apád Poszeidón, a tenger istene.
Bellerophón felszisszent.
– Ezért hasonlítok arra a mozaikképre…?
– Igen.
– És ezért imádja anyám a tengerpartot?
– Igen. Hagyd abba a siránkozást! Nagy hős lehet belőled,
csak bízz magadban!
– Én… én igyekszem, Athéné.
– Van egy ajándékom a számodra – mutatott fel az istennő
egy aranypántokból font szerkentyűt.
– Ez egy háló? – tudakolta Bellerophón.
– Nem.
– Melltartó?
 – Gondolkozz már! – komorult el Athéné. – Miért adnék
neked arany melltartót?
– Ööö…
– Ez egy kantár! Az az izé, amit a lovak fejére tesznek!
– Ja, vágom! – Bellerophón sosem szentelt nagy figyelmet a
kantároknak. Valahányszor lóra ült, vagy elgázolt valakit, vagy
egy ház nappalijában kötött ki. – Szóval… keressek hozzá
paripát?
Athéné szinte már bánta, hogy megjelent ennek a
fiatalembernek. A srác Poszeidón legzavarosabb napjait
idézte, amikor az isten merő passzióból kavart vihart, és
minden különösebb ok nélkül randalírozott. De most már itt
volt. Jobb belátásra kellett térítenie a fiút.
– Van egy hely a közelben – magyarázta –, úgy hívják, hogy
Peirené. Ott ered egy forrás. Pegazus gyakran iszik belőle.
– Hű! Az a Pegazus?
Bellerophón már sokat hallott a legendás szárnyas lóról.
Állítólag Medusza véréből öltött testet, miután Perszeusz
levágta a szörny fejét. Már sok hős próbálta megzabolázni
Pegazust. De egyiknek sem sikerült.
– Úgy van – felelte Athéné. – Hogyan ülnéd meg a
halhatatlan szárnyas paripát?
Bellerophón elgondolkozva simogatta az állát.
– Egy pillanat… Ha Poszeidón az apám, és Pegazus is tőle
származik, akkor ez a ló a testvérem.
– Ebbe most ne menjünk bele! – tanácsolta Athéné. – Csak
kövesd az utasításaimat! Amint felébredsz, mutass be
áldozatot nekem és az apádnak, Poszeidónnak! Ez garantálja,
hogy nem esik bántódásod. Aztán keresd meg a Periené-
forrást, és várd meg, amíg Pegazus földet ér! Amikor
összecsukja a szárnyait, és inni kezd, osonj mögé, és csúsztasd
a fejére a kantárt!
– Hm, az osonás nem az én műfajom.
– Akkor koncentrálj! És lehetőleg ne öld meg magad! Amikor
a zabla a helyére került, a csodakantár azonnal lecsillapítja
Pegazust. A bizalmába fogad, és a világ végére is elvisz téged.
 – Csúcs!
– De ne élj vissza a helyzeteddel! – mondta vészjóslóan
Athéné. – A hősöknek mindig a fejükbe száll a dicsőség, ha egy
menőbb ajándék, például egy repülő ló hullik az ölükbe. TE NE
KÖVESD EL EZ A HIBÁT!
– Világos. Köszönöm, Athéné!
Az istennő köddé vált. Bellerophón felriadt álmából, és
ahogy legurult az oltárról, felborított egy szobrot, ami
ripityára tört.
– Bocs – nézett fel az égre. – Nem direkt volt.
A szél elkeseredett sóhajt hallatott.
Bellerophón elbattyogott a legközelebbi gazdaságba, és a
maradék zsebpénzéből vett egy fiatal bikát.
Feláldozta az állatot: a felét Athénénak, a felét
Poszeidónnak.
Aztán fogta a mágikus arany melltartót, és elindult, hogy
befogja Pegazust.

♦♦♦

A Periené-forrás egy mészkőhasadékból bugyogott fel, és egy

lótuszokkal meg tavirózsákkal díszített tavacskába ömlött.
Bellerophón órák óta egy közeli bokor mögött kuporgott, és
már nagyon unta a banánt. Alighanem azért, mert már órák
óta várt. Itt tanulta meg azt, amit a legtöbb ADHD-s félisten
régóta sejt: lehet, hogy könnyen elterelődik a figyelmünk, de
ha valamihez komoly érdekünk fűződik, rögvest összekapjuk
magunkat. Márpedig Bellerophónnak komoly érdeke fűződött
ahhoz, hogy elfogja Pegazust.
Végül egy sötét alak bukkant elő a felhők mögül.
Bellerophón először sasnak nézte az ismerős aranysárga-
barna tollazat miatt. Ám ahogy a lény lejjebb ereszkedett,
Bellerophón egy jóval nagyobb lényt látott maga előtt: egy pej
színű mént rozsdabarna pofával és hat méter fesztávolságú
szárnyakkal. Bellerophón visszafojtott lélegzettel nézte, ahogy
a ló földet ér. Pegazus patája tompán puffant a füvön. A ló
összecsukta a szárnyait, a forráshoz ment, és a víz fölé hajolt.
Bellerophón, kezében az aranykantárral, előóvakodott
rejtekhelyéről. Félúton járhatott, amikor véletlenül rálépett
egy gallyra. Bellerophón megdermedt. Pegazus hátranézett. A
ló észrevette az aranykantárt, és mivel intelligens állat volt,
rögtön kitalálta, mi készül ellene. Halkan felnyerített.
Bellerophón megesküdött volna, hogy a ló azt mondta: Öreg,
hogy te mekkora lúzer vagy! Na, jó. Gyere!
Bellerophón közelebb settenkedett. Pegazus megengedte
neki, hogy a fejére tegye az aranykantárt. Nem értem, Pegazus
miért döntött úgy, hogy együttműködik a sráccal, Bellerophón
mindenesetre jól járt. Most először szerszámozott fel lovat.
Úgy hatodszorra sikerült is neki. Az első próbálkozásnál a
torokszíj szegény ló szemgolyójához, a zabla pedig a bal
füléhez nyomódott, de Bellerophón végül megoldotta a
feladatot.
Pegazus megborzongott. A varázserejű aranykantár
melegen bizsergette a bőrét. Lágyan felnyerített, mintha azt
kérdezné: Na, hova megyünk?
– Argosz városába – simogatta meg Bellerophón a ló orrát. –
Istenek az égben, hogy te milyen gyönyörű vagy! A
leglélegzetelállítóbb… Au!
Pegazus a lábára lépett, mintha azt mondaná: Fogd be, és
induljunk, mielőtt meggondolom magam.
Bellerophón felmászott a mén hátára. Együtt szárnyaltak fel
az égbe.
Az argoszi belépőjük eléggé látványosra sikeredett.
Korinthoszban nem volt mindennapos dolog, hogy egy lovas
az ablakon át vágtasson be a trónterembe. Szerencsére nagy
ablak volt. És az ablaküveget is csak később találták fel.
Különben Bellorophón nagy rendetlenséget csinált volna.
Pegazus hátsó patája így is beleakadt a faliszőnyeg zsinórjába,
ami leszakadt a falról. A ló a királyi emelvényre hajította
Bellerophónt, majd kirepült az ablakon, transzparensként
húzva maga után a gobelint.
Proitosz király prominens vendégnek kijáró tisztelettel
üdvözölte Bellerophónt. Aki képes megszelídíteni Pegazust
(többé-kevésbé), az nem lehet akárki.
A király felesége, Anteia, ha lehet, még nagyobb örömmel
fogadta a délceg, fiatal hőst. A királyné magányos volt. Hazája,
Lükia a messzi távolban, a mai Törökország partvidékén
feküdt. Az apja kényszerítette Proitoszhoz, aki sokkal idősebb
volt nála, ráadásul kopasz és pocakos. Anteia gyűlölte Argoszt.
Gyűlölte, hogy az öreg, suttyó férjével kell egy levegőt szívnia.
Első látásra beleszeretett Bellerophónba.
Bellerophón több hónapot töltött a palotában. Naponta
imádkozott, áldozatot mutatott be a templomokban, és az
istenek irgalmáért esedezett, amiért megölte az öccsét. (Ja,
meg azt a másik csávót, Belleroszt.)
Bellerophón feltűnően kerülte Anteiát. A királyné
szemtelenül flörtölt vele, és minden adandó alkalommal
letámadta, de Bellerophón érezte, attól nem tisztul meg a
lelke, ha viszonyba bonyolódik az uralkodó feleségével.
Teltek-múltak a hetek, és Anteia egyre csalódottabb lett.
Végül egy este, vacsora után, berontott Bellerophón szobájába.
– Mi az, nem tetszem? – kérte számon a srácot. – Nem
vagyok elég szép?
– Ööö… nem. Vagyis, de. Vagyis… férjnél vagy.
– És? Aphrodité is férjnél van. De attól még nem húzza le a
rolót!
– Szerintem ez elég szerencsétlen hasonlat.
– Megcsókolsz végre?
– Nem lehet. Nem lenne tisztességes.
– Ááhh!
Anteia kiviharzott a szobából. Gyűlölte az álszent pasikat,
főleg azokat, akik jól néztek ki, mégsem flörtöltek vele.
Berontott a trónterembe, ahol a kövér, öreg férje éppen a
székében szunyókált.
– Ébredj, Proitosz!
A király megrázkódott.
– Csak a szememet pihentettem.
– Bellerophón megtámadott!
 – Ó… tényleg? – vonta össze a szemöldökét Proitosz. – Pedig
olyan udvariasnak tűnt. Biztos, hogy nem véletlenül történt?
Nála sosem lehet tudni.
– Végigkergetett a szobáján, és el akart kapni!
– Mit kerestél a szobájában?
– Most nem ez a lényeg! Meg akart csókolni.
Nyuszómuszónak szólított, és mindenféle malacságokat
mondott.
Proitosz azt hitte, álmodik. A királyné összevissza beszélt.
– Bellerophón megtámadott. És nyuszómuszónak szólított.
– Igen! – szorította ökölbe a kezét Anteia. – Követelem, hogy
tégy igazságot! Ha egy kicsit is szeretsz, tartóztasd le ezt a
piszkot, és végeztesd ki!
Proitosz zavartan vakargatta a szakállát.
– Nézd, szívem, a királyné elleni támadás nagyon súlyos
bűncselekmény. De… biztos vagy benne, hogy ez történt?
Valahogy nem nézem ki Bellerophónból. Ő a barátom,
Glaukosz király fia. Ha megölöm, Korinthosz háborút indít
ellenünk. Bellerophón ráadásul vendégségben van nálunk. Az
istenek nem néznék jó szemmel, ha legyilkolnám a
vendégemet.
– Pipogya fráter! – őrjöngött Anteia. – Ha nem mered
megölni, küldd el apámhoz Lükiába! Az öreg majd végez vele!
Proitosznak eszében sem volt megöletni Bellerophónt, de
nehezen viselte a királyné dührohamait. Hiszen ő élt együtt
vele. Anteia nagyon kellemetlenül tudott viselkedni, ha nem az
elképzelései szerint alakultak a dolgok.
– Tegyük fel, hogy apáddal végeztetem ki Bellorophónt, de
milyen ürüggyel küldjem el hozzá a fiút?
Anteiát az agyvérzés kerülgette. Már nagyon unta, hogy
mindent a hülye férje szájába kell rágnia.
– Te vagy Bellerophón házigazdája, nem? Te döntöd el, mi
mindent kell tennie azért, hogy megtisztuljon, és mikor ér
véget a kezelés.
– Hát igen. Ami azt illeti, pont most akartam szólni neki,
hogy teljesítette a feladatot.
 – Mondd meg neki, hogy már csak egy dolog van hátra –
magyarázta Anteia. – A teljes megtisztulás érdekében utazzon
el Lükiába, és álljon az apám, Iobatész szolgálatába.
– De hogyan üzenjük meg apádnak, hogy végeztesse ki
Bellerophónt?
– Küldj neki egy lepecsételt ajánlólevelet! Bellerophón azt
fogja hinni, hogy az erényeit sorolod fel benne. Te viszont
megkéred Iobatészt, hogy végeztesse ki a fiút. Az apám
elolvassa a levelet. Megöli Bellerophónt. Probléma megoldva.
Proitosz elhűlve meredt a feleségére. Csak most ébredt rá, ez
a nő mennyire vérszomjas. Nehéz volt elképzelni, hogy bárki
is nyuszómuszónak szólítaná.
– Aha, jó terv…
Másnap reggel Proitosz magához hívatta Bellerophónt.
– Barátom, szívből gratulálok, közel a megtisztulás! Már csak
egy hajszál választ el az Ártatlan Bellerophón címtől!
– Csak egy hajszál?
A király felvázolta a lükiai út részleteit. Egy viaszpecséttel
lezárt borítékot nyújtott át Bellerophónnak.
– Amint megérkezel Lükiába, add át ezt a levelet Iobatész
királynak! Így biztosan szívesen fogad majd.
Bellerophón gyanúsnak találta Anteia királyné fagyos
tekintetét, Proitosz király kézremegését és a háttérből
hallatszó kísérteties orgonaszót. De Proitosz volt a házigazda.
Bellerophón nem akart tiszteletlennek tűnni, így hát nem
szegült ellen a király parancsának.
– Ööö… oké. Mindent köszönök!
Bellerophón füttyentett a paripájának.
Pegazus az elmúlt néhány hónapban gondtalanul csatangolt
a felhők között, de amikor meghallotta, hogy Bellerophón
hívja, már pattant is, és az ablakon át beröppent a
trónterembe.
Bellerophón búcsút intett a házigazdáknak, majd Lükiába
repült a saját halálos ítéletével.

♦♦♦
Rendes körülmények között az Argosz és Lükia közötti hajóút
heteket vett volna igénybe. Pegazus azonban fél óra alatt
lezavarta a távot. Ennyi idő alatt még a welcome drinket sem
szolgálják fel. Lükia fölé érve Bellerophón kiégett falvakat,
felperzselt mezőket és füstölgő erdőségeket látott. Lükia vagy
háborús vereséget szenvedett, állapította meg, vagy a Nemzeti
Grillfesztiválon ütött be valami gikszer.
Iobatész király kissé meglepődött, amikor Bellerophón
megjelent a palotában. Nem volt mindennapos dolog, hogy egy
korinthoszi lovas az ablakon át vágtasson be a trónterembe.
De az uralkodó csak akkor lepődött meg igazán, amikor
Bellerophón egy ajánlólevelet nyújtott át, ami Iobatész vén,
potrohos vejétől, az argoszi királytól származott.
Iobatész felbontotta a levelet. Ez állt benne:

Kedves Iobatész!
Az Ártatlan Bellerophón áll előtted. Megsértette a
feleségemet, aki egyben a te lányod; nyuszómuszónak
nevezte, és mindenféle malacságokat mondott neki.
Azonnal öld meg! Kösz szépen.
Üdv:
Proitosz

Iobatész zavartan hümmögött.

– Hát ez… érdekes jellemzés.
– Proitosz nagyon kedves volt hozzám – mosolygott
Bellerophón.
– Aha. Gondolom, még nem olvastad a levelét.
– Dehogy.
– Azt látom…
Iobatész olyan ideges lett, hogy gombóc nőtt a torkában.
Nem Bellerophónra haragudott. A király jól ismerte a lányát,
Anteiát. A csaj mindig is nagy előszeretettel ajánlkozott fel
fiatal férfiaknak, aztán ha azok nem viszonozták az érzéseit,
kivégeztette őket. Iobatész azt remélte, Anteia talán lehiggad,
miután hozzámegy Proitoszhoz. De most újra elővette a régi
trükkjeit. Ráadásul azt akarta, hogy az apja oldja meg a kényes
feladatot, méghozzá távmunkában.
Iobatész végigmérte Bellerophónt. A srác elég jól nézett ki.
Poszeidón mozaikképeire emlékeztetett, és Iobatész úgy
gondolta, hogy ez nem lehet véletlen. Bellerophón még a
halhatatlan lóval, Pegazussal is összebarátkozott, ami szintén
nem semmi.
Iobatész arra jutott, hogy nem ölheti meg csak úgy
Bellerophónt. Poszeidón nem hagyna szó nélkül egy ilyen
durva, aljas húzást.
A királynak jobb ötlete támadt. Mi lenne, ha két legyet ütne
egy csapásra? Lehetetlen küldetés elé állítja Bellerophónt, és a
sorsra bízza, a fiú életben marad-e. Ha Bellerophón kudarcot
vall, Anteia örülni fog. Ha viszont sikerrel jár, abból Iobatész
királysága is hasznot húzhat.
– Ártatlan Bellerophón – mondta az uralkodó –, ha jól
tudom, azért jöttél ide, hogy végleg megtisztulj. Van egy
feladatom a számodra. Őszintén bevallom, nem lesz könnyű.
De te életerős, fiatal hős vagy. Repülő lovad is van. Ez a munka
éppen neked való.
Bellerophón kihúzta magát. Álmában sem gondolta volna,
hogy egyszer majd fontos feladatot bíznak rá.
– Örömmel segítek, felség. De nem valami törékeny tárgyat
kell elhozni, ugye? A finommotoros készségeim nem a
legtökéletesebbek.
– Nem, törékeny tárgy nem szerepel a küldetésben. Egy
szörnyről van szó, úgy hívják, hogy Khimaira. Talán neked is
feltűnt idefelé jövet, hogy a királyságunkban tűzvész pusztít.
– Igen. Ezek szerint nem a Nemzeti Grillfesztiválon történt
valami.
– Nem. Egy gonosz természetfeletti lény dúlja fel a falvaimat,
perzseli fel a növényzetet és terrorizálja a népemet. Nemhogy
megölni, megközelíteni sem lehet. Az életben maradt
szemtanúk szerint a szörnyeteg részben oroszlán, részben
sárkány, részben kecske.
 – Kecske?
– Igen.
– Az oroszlánt meg a sárkányt még értem. Félelmetes
ragadozók. De a kecske?
– Engem hiába kérdezel. A helyi papok már próbálták
kideríteni, honnan származik ez a bestia. Szerintük Khimaira
a Tartaroszból mászott elő. Ekhidna ivadéka lehet. A szomszéd
királynak, Amiszodarosznak az a ragyogó ötlete támadt, hogy
magához édesgeti Khimairát, és háborús célokra fogja
használni. A terv nem vált be. Khimaira Amiszodarosz egész
királyságát elpusztította. Most az enyémet pécézte ki magának.
Félelmet sugároz, mérget köpköd, és tüzet okád, ami olyan
forró, hogy még a páncélt is megolvasztja.
– Ó! – felelte Bellerophón.
– Ez lenne a feladatod – mondta Iobatész. – Öld meg a
szörnyet! Előre is köszönöm!
Bellerophón még soha nem kapott ilyen fontos megbízást.
Egész életében azt hallgatta, mit ne csináljon: ne dobja el azt a
tőrt, ne locsolja szét azt az olajat, ne vágja el azt a kötelet. Most
pedig Iobatész király, szinte ismeretlenül, rábízza a
birodalmát. De jó fej!
Bellerophón elhatározta, hogy ezúttal nem szúr el semmit.
Felugrott Pegazus hátára, és kisuhant az ablakon.
A főváros déli részétől harminc kilométerre találták meg
Khimairát, éppen egy falut égetett fel. Bellerophón csak most
értette meg, miért nem tudott senki pontos leírást adni a
szörnyetegről. Bárki, aki harminc méternél közelebb
merészkedett hozzá, hamuvá porladt.
(Csak érdekességképpen említem meg, hogy én is
találkoztam Khimairával. Akkor nem úgy nézett ki, ahogyan
Bellerophón látta. Ami nem meglepő, hiszen a szörnyek sűrűn
változtatják az alakjukat. Ráadásul, amikor összefutottunk,
egy Sonny nevű csivava képében jelent meg előttem, ami a
rettegés új dimenzióit nyitja meg az ember előtt. De haladjunk
tovább…)
Bellerophón egy gyapjas mamut méretű lényt látott odalent.
A feje és a mellső mancsai oroszlánt idéztek. A hátsó fele
pikkelyes volt, mint egy hüllőé, sárkánylábakkal és
kígyófarokkal, amihez valamilyen rejtélyes okból külön
csörgőkígyófej tartozott. A kígyófej ide-oda kapkodott, és
dühösen harapdálta a levegőt. Mondjuk, ha egy szörny hátsó
felén himbálóznék, én is felkapnám a vizet.
A szörnyeteg legfurcsább része a kecskefej volt, ami úgy állt
ki a hátából, mint egy periszkóp. Majdnem háromszázhatvan
fokban forgott, és harmincméteres lángoszlop tört elő belőle.
– Azta! – dünnyögte Bellerophón. – Na, mit mondasz,
Pegazus? Megsorozzuk ezt az izét?
Pegazus felnyerített, mintha azt mondaná: Hát, nem t’om,
kölyök. Én halhatatlan vagyok, de te? Te már nem annyira.
Jó hőshöz méltóan Bellerophón magával hozta a kardját és a
lándzsáját. A lándzsát helyezte készenlétbe, mert az valamivel
hosszabb volt, és zuhanórepülésre ösztökélte Pegazust. Úgy
hat méterre lehettek Khimairától, amikor a kecskefej meglátta
őket, és tüzet nyitott rájuk.
Pegazus éles szögben oldalra dőlt, Bellerophón alig bírt
megkapaszkodni. A lángok leperzselték a karján lévő
szőrszálakat. A kígyófejből kilövellő méregfelhő fájdalmasan
mardosta Bellerophón tüdejét. Az oroszlánüvöltés olyan
vérfagyasztó volt, hogy a csávó majdnem elájult.
Csak a repülő paripának köszönhette, hogy életben maradt.
Pegazus kimenekült a veszélyzónából, csak úgy repkedtek az
égő lótollak.
Bellerophón felköhögte a mérget meg a füstöt.
– Ez egy hajszálon múlt.
Nem mondod? – horkant fel Pegazus.
Sokáig köröztek a levegőben, de Khimaira egy percre sem
tévesztette őket szem elől. A csörgőkígyófej dühödten
sziszegett a farka végén. Az oroszlán a fogait vicsorgatta. De
Bellerophón a kecskefejtől gyulladt be legjobban. Igazi
tömegpusztító haszonállat volt.
– A tűz a legnagyobb akadály – mondta Bellerophón. – Én
bedobom a lándzsát a torkába, de úgyis szétolvad…
 Bellerophónnak hirtelen zseniális ötlete támadt. Eszébe
jutott az az elátkozott nap, amikor felgyújtotta az ebédlőt.
Mielőtt kiborította az olajat, pillecukrot pörkölt, és élvezettel
figyelte, ahogy a nyársra szúrt cukordarab megolvad, majd
nyúlós-ragacsos masszává változik.
Meg ne fulladj, mondogatta mindig az anyja. Ha nem
vigyázol, megakad a torkodon, és meghalsz.
– Huh – lélegzett fel Bellerophón. – Köszi, anyu…
Végigtekintett a romba dőlt falun. A főutca szélén elhagyott
kovácsműhely állt. Ismét zuhanórepülésre váltottak. Miután
leszálltak a műhelynél, Bellerophón fürgén leugrott a lováról,
és keresgélni kezdett a romok között.
Khimaira észrevette őket. Bömbölve vágtázott végig a
főutcán, amilyen gyorsan csak a felemás lába bírta.
– Gyerünk, gyerünk! – morogta Bellerophón. Félrehajította a
kohóra hullott fűrészárut. – Aha!
A fújtatók mellett kispárna méretű ólomdarab hevert.
Bellerophón az utolsó pillanatban kapta fel, aztán Pegazushoz
tántorgott, és valahogy felkecmergett a hátára. Mire Khimaira
lángba borította a műhelyt, ők már a magasban szárnyaltak.
Pegazus bosszúsan morgott, alig bírt repülni a túlsúly miatt.
Minek ez az ólompárna?
– Majd meglátod.
Bellerophón a lándzsájára szúrta a fémdarabot. Az ólom
szerencsére puha volt. Úgy szaladt fel a nyársra, mintha csak
egy óriási pillecukor lenne.
– Pegazus, olyan közel kell repülnöd a kecskéhez, hogy ezt
belepottyanthassam a szájába.
Örömmel, nyihogta Pegazus. Újból támadásba lendült.
– Hé, Khimaira! – rikkantotta Bellerophón. – Kérsz
pillecukrot?
A szörny egyszerre kapta fel mindhárom fejét. Khimaira
még soha nem evett pillecukrot. A Tartaroszban nem tartottak
ilyen csemegét. És valóban, a halandó hős botján egy hatalmas
szürke pillecukor csücsült.
Khimaira három pontagya gyorsan meghányta-vetette,
szabad-e pillecukrot elfogadni idegenektől. Bellerophón alig
háromméternyire volt, amikor a kecskefej megállapította,
hogy ez valami trükk. Már nyitotta is a száját, hogy leperzselje
Bellerophón arcát, hősünk azonban egy mozdulattal ledugta
az ólmos nyársat a kecske lángoló torkán.
Pegazus éles kanyart vett, a kecskefej pedig tehetetlenül
fuldoklott, miközben az olvadt ólom szétáradt a tüdejében.
Khimaira megtántorodott. Az oroszlán és a kígyófej ordítva
vonaglott kínjában.
Bellerophón leugrott Pegazus hátáról, és kirántotta a
kardját. Szinte hihetetlen, de nem szúrta le magát. Végre igazi
hősnek érezhette magát, akinél minden tökéletesen működik:
a reflexek, a mozgáskoordináció, minden. Amikor Khimaira
felágaskodott, hogy lecsapjon rá, Bellerophón a földre
vetődött, és beledöfte a kardját a szörnyeteg hasába. Khimaira
összeesett, a csörgőkígyófej hosszasan vergődött.
– Juhú! – kiáltotta Bellerophón.
Felemelte a kezét, hogy lepacsizzon Pegazussal. Ne már,
üzente a ló pillantása.
Bellerophón emlékül levágta Khimaira gőzölgő ólommal
bélelt kecskefejét. Egy-két szelfit is nyomott a szörny
tetemével. Aztán visszalovagolt Lükiába Iobatész királyhoz,
hogy neki is elújságolja a nagy hírt.

♦♦♦

A király el volt ragadtatva, hogy Khimaira elpusztult,

ugyanakkor sokkolta, hogy Bellerophón élve megúszta a
kalandot.
– Most mit csináljak? – dünnyögte maga elé.
– Felség? – nézett rá zavartan Bellorophón.
– Úgy értem… hogyan köszönhetném meg, amit értem tettél?
Fogadd elismerésem!
Aznap este a király nagy ünnepséget rendezett Bellerophón
tiszteletére. Volt torta, fagylalt, bohóc, bűvész, igaz, a
tűznyelők nem jöhettek, mert a király Khimairára való
tekintettel nem tartotta volna ízlésesnek a szerepeltetésüket.
Iobatész és Bellerophón jól elbeszélgettek. A király rájött,
hogy egészen megkedvelte a fiatal hőst. Nem akarta megöletni,
de azért Anteia levelét sem tekinthette semmisnek, amiben a
lánya Bellerophón kivégzését követelte.
Hogy miért? Iobatész talán aggódott, hogy Bellerophón
veszélyt jelenthet a királyságára. Vagy igazi apaként nem
szívesen mondott nemet a gyerekének, még akkor sem, ha az
szociopata volt. Lényeg a lényeg, a király úgy döntött, újabb
kihívás elé állítja Bellerophónt, csak hogy meggyőződjön róla,
a Moirák valóban meg akarják kímélni az ifjú hős életét.
– Tudod, Bellerophón – mondta a desszertnél –, semmi
jogom, hogy újabb szívességet kérjek tőled, de…
– Kérésed parancs, felség!
Bellerophón komolyan beszélt. Végre hősnek érezhette
magát, és nagyon élvezte a helyzetet. Az emberek szeretettel
bántak vele. A király legkisebb lánya, a gyönyörű Philoné
szégyentelenül flörtölt vele, de most már ez sem zavarta.
Iobatész hitt benne, a többi nem számított. A király újabb
esélyt ad neki. Micsoda nagyszerű ember!
– Ha segítségre van szükséged – mondta Bellerophón –, rám
számíthatsz. Bármit megteszek. Egy szavadba kerül!
A tömeg tapsviharban tört ki, és koccintott Bellerophón
egészségére.
Iobatész tudta, hogy ez már a bunkóság teteje, de végül
mosolyt erőltetett az arcára.
– Hát, itt van ez a szomszédos törzs, a szolümoszok. A keleti
határainkat fenyegetik. Khimaira megölte a legjobb
embereimet, téged kivéve, természetesen. A hadseregem
romokban hever. Félek, ha nem lépünk időben, a szolümoszok
lerohanják az országunkat.
– Ne is mondj többet! – kiáltotta Bellerophón. – Holnap
odarepülök, és elrendezem a dolgokat.
A tömeg ujjongott. Philoné hercegnő a szempilláit
rebegtette.
Iobatész nem győzte dicsérni az ifjú hőst, de a szíve mélyén
ramatyul érezte magát. A szolümoszokat senki sem tudta
leigázni. A háború istenének, Árésznek az oltalmát élvezték.
Rettenthetetlen ellenfél hírében álltak. Egyetlen srácot küldeni
rájuk… felért egy öngyilkossággal.
Másnap Bellerophón felpattant Pegazus hátára, és elrepült,
hogy megküzdjön a szomszédokkal. Talán fentről lepte meg
őket. Talán végre összeszedte magát, ahogy Athéné tanácsolta
neki. Iobatész hitt benne, ezért ő is hitt magában. Szóval,
Bellerophón leszállt a szolümoszok táborában, és mindenkit
kardélre hányt. Miután Bellerophón a fél törzset kiirtotta, a
többieket pedig megfélemlítette, a vezér békéért könyörgött.
Megígérte, hogy soha többé nem támadja meg Lükiát. Aláírták
a békeszerződést, aztán lőttek magukról néhány szelfit az
utókor számára. Végül Bellerophón visszarepült a palotába.
Iobatész király teljesen ledöbbent. Lükia népe tombolt
örömében. Aznap este újabb győzelmi lakomát csaptak.
Philoné hercegnő felajánlkozott a fiatal korinthoszinak, és
térden állva könyörgött az apjának, hadd mehessen hozzá a
fiúhoz.
Iobatész nyakig benne volt a pácban. Bellerophón
megnyerően készséges volt. Bátor, erős és valóban ártatlan.
Mióta Lükiába érkezett, egyetlen balesetet sem okozott: semmi
családirtás, semmi gyújtogatás, semmi üresen hánykolódó
hajó.
És mégis… Anteia holtan akarta látni az ifjút, Iobatész pedig
semmit sem akart megtagadni gyilkos hajlamú legidősebb
lányától. Úgy döntött, az eddigieknél is veszélyesebb feladattal
bízza meg Bellerophónt, csak hogy teljesen, száz százalékig
biztos lehessen benne, a Moirák a hős pártján állnak.
– Drága barátom, Bellerophón – mondta a király. – Nem
szeretnék visszaélni a jóságoddal, de van itt még valami, ami
fenyegetést jelent a királyságunkra… Nem, ez még egy
magadfajta hőst is életveszélybe sodorna.
– Hadd halljam! – rikoltotta Bellerophón.
Az emberek hangosan éljeneztek, és az asztalhoz vagdosták
a kelyheiket.
 – Hát – magyarázta Iobatész –, van egy nép, ami Anatólia
összes városát lerohanja. Hallottál már az amazonokról?
A tömeg elnémult. Bellerophón nagyot nyelt. Persze, hogy
hallott az amazonokról. A görög gyerekeket már a név puszta
említésétől rémálmok gyötörték.
– Azt… azt akarod, hogy megküzdjek velük?
– Senki másra nem merném rábízni ezt a feladatot – felelte
Iobatész, ami igaz is volt. – Ha elérnéd, hogy egy icipicit
meghátráljanak, mint a szolümoszok, az nagyszerű lenne.
Másnap Bellerophón elrepült a csatába. Alig akarta elhinni,
hogy őt küldték az amazonok ellen, de Iobatész hitt benne, és
Bellerophón nem hagyhatta cserben a királyt. Egyenesen az
amazonok táborához repült. Letarolta a nősereget. Az
amazonok azt sem tudták, mitévők legyenek ijedtükben. Nem
fért a fejükbe, egy ostoba férfi hogy lehet ennyire bátor. Mire
az amazon királynő rendet teremtett, Bellerophón megölte a
száz legjobb harcosát.
A királynő fegyverszünetet kért. Megállapodtak, hogy
Bellerophón békén hagyja az amazonokat, ha azok többé nem
portyáznak Lükiában. Az amazonok aláírták a békeszerződést,
ami ritkaságszámba ment náluk, de tisztelték a bátor hősöket,
és Ártatlan Bellerophón tagadhatatlanul az volt. Az amazonok
nem engedték lefotózni magukat, de ez volt a legkevesebb.
Bellerophón jókedvűen repült vissza a palotába.
Amikor a király elé térdelt, és bejelentette győzelmét,
Iobatész váratlan tettre ragadtatta magát.
Az öreg sírva fakadt. Lecsúszott a trónjáról, Bellerophón
bokája köré kulcsolta a kezét, és azt hebegte:
– Bocsáss meg nekem, fiam! Bocsáss meg!
– Ööö… jó – felelte Bellerophón. – De mi történt?
Iobatész elmesélte, milyen kivégzőparancsot kapott
Proitosztól. Még a levelet is megmutatta Bellerophónnak.
Elmondta, igazából azért találta ki a feladatokat, hogy
teljesítse a lánya kérését, és Bellerophón meghaljon.
A hős joggal kelhetett volna ki magából. Ő azonban
felsegítette a királyt.
 – Megbocsátok – mondta. – Ahelyett, hogy rögtön megöltél
volna, esélyt adtál, hogy bizonyíthassak. Te tettél hőssé.
Hogyan is neheztelhetnék rád?
– Édes fiam!
Iobatész hálából Bellerophónhoz adta a lányát, Philonét.
Bellerophón lett a trónörökös. Évekkel később, amikor
Iobatész meghalt, Bellerophónt Lükia királyává koronázták.
Ami Anteiát illeti, a bosszúterve kudarcba fulladt. Amikor
meghallotta, hogy Bellerophón feleségül vette a húgát, és
átvette az apja királyságát, bánatában megölte magát.
Ők meg boldogan éltek, amíg meg nem haltak.

♦♦♦

Hahaha. Nem egészen.

Már elég sztorit ismertek ahhoz, hogy kitaláljátok, mi
következik. Bellerophónnak újabb ballépést kellett jóvátennie.
Jó pár évvel a trónra kerülése után Bellerophón egyre többet
nosztalgiázott a régi szép időkről. A nép már nem ünnepelte
olyan lelkesen, mint annak idején, amikor megölte Khimairát.
A szolümoszok és az amazonok elleni győzelme is feledésbe
merült. Látta, hogyan nyomnak el egy ásítást a vendégei,
amikor a királyi banketteken előhozakodik ezekkel a
sztorikkal. Még a felesége, Philoné is bosszúsan forgatta a
szemét.

♦♦♦

Fura dolog ez. Új hősök jönnek. Az öregeket meg félretolják.

Elfelejtjük, régen is mennyi problémával kellett
megküzdenünk. Visszasírjuk a régi szép időket, amikor
palotákat gyújtottunk fel, és őrült királynék kívánták a
halálunkat.
Bellerophón úgy döntött, még egyszer utoljára kipróbálja
magát: újabb küldetéssel űzi el az életközépi krízist, hogy
megint megszerettesse magát, és egy kis izgalmat csempésszen
a hétköznapokba. Magasabbra tör, mint eddig bárki.
Meglátogatja az isteneket az Olimposzon! Felment a palota
legmagasabb erkélyére, és füttyentett Pegazusnak.
A szárnyas ló meghallotta a hívást. A két barát évek óta nem
találkozott. Pegazus, mivel halhatatlan volt, semmit sem
változott, a ló viszont megdöbbenve látta, Bellerophón
mennyire megöregedett.
Mi a helyzet? – billentette félre a fejét Pegazus.
– Ó, barátom! – mondta Bellerophón. – Van még egy utolsó
feladatunk!
Bellerophón felmászott a ló hátára, és megfogta az arany
kantárszárat. Pegazus felszárnyalt az égbe, azt hitte, az
amazonokhoz mennek. Bellerophón azonban más irányba
indult, nyugat felé. Hamarosan az Égei-tenger fölött
száguldottak, és felkaptattak a felhők közé.
Pegazus felnyerített: Hm, hova megyünk?
– Az Olimposzra, barátom! – rikkantotta vidáman
Bellerophón. – Meglátogatjuk az isteneket!
Pegazus felhördült, és megpróbált visszafordulni. Már járt
az Olimposz környékén, és tudta, hogy a hegy csúcsánál
légtérkorlátozás van érvényben. Halandók nem kaptak
engedélyt a belépésre.
Bellerophón szorosan fogta a gyeplőt. Pegazus akarata
ellenére egyre magasabbra tört. A ló és Bellerophón között
eddig kiegyensúlyozott volt a kapcsolat, most azonban
Bellerophón kerekedett felül.
Már elfelejtette, mit mondott neki Athéné annak idején: A
hősöknek mindig a fejükbe száll a dicsőség. TE NE KÖVESD EL
EZT A HIBÁT!
Bellerophón csak arra tudott gondolni, mekkora
ünneplésben lesz része, amikor olimposzi sztorikkal és
szuvenírekkel a tarsolyában hazatér a királyságába.
Eközben az Olimposzon Hermész éppen az egyik erkélyen
szürcsölgette a jeges nektárt, amikor észrevette, hogy
Bellerophón nyargal a hegy orma felé.
– Ööö… Zeusz! – szólt hátra az istenek hírnöke. – Csomagot
vársz?
Zeusz is kilépett az erkélyre.
– Ki ez? És miért bazsalyog úgy, mint egy idióta?
Ganümédész, hozz egy villámot!
Hermész zavartan köhécselt.
– Ganümédész ebédelni ment, felséges Zeusz. Akarod, hogy
lemenjek, és orrba vágjam a fickót?
– Nem – morogta Zeusz. – Van egy ötletem.
Zeusz letépett egy gőzpamacsot a legközelebbi felhőről, és
újfajta rovart teremtett: a böglyöt. Ha még nem találkoztatok
vele, örülhettek. Mintha a világ legnagyobb, legrondább házi
legyét keresztezték volna a legpimaszabb, legvérszomjasabb
szúnyoggal. Borotvaéles rágóját úgy tervezték, hogy
akadálytalanul hatoljon át a lovak bőrén, amik a leggyakoribb
áldozatai.
Zeusz útjára bocsátotta az újdonsült vérszívót, hogy az
kedvére belakmározhasson. A bögöly a két szeme között csípte
meg Pegazust. Pegazus halhatatlan volt, ugyanakkor érző lény.
A bögölycsípés volt a legfájdalmasabb élménye a lángokádó
szuperkecske támadása óta. A szárnyas ló megbokrosodott.
Bellerophón kezéből kiesett a gyeplő. A hős több száz métert
zuhant, és halálra zúzta magát.
Pegazus kicsit röstellte magát. De azért gondoljunk csak
bele! Bellerophón is minek repült fel az Olimposzra?
Mindössze annyit ért el vele, hogy szégyenszemre meghalt, és
rászabadította a világra a böglyöket.
Hogy valami jót is mondjak, Bellerophónnak és Philonénak
három gyönyörű gyereke született. Az idősebbik fiukat,
Iszandroszt később Árész ölte meg. Ja, a nagylányukat,
Laodameiát pedig Artemisz. A kisebbik fiuk, Hippolokhosz…
na, ő életben maradt! A fiát, Glaukoszt (aki az öreg korinthoszi
királyról kapta a nevét) viszont Aiasz nyársalta fel a trójai
háborúban. Szóval, igen… Tulajdonképpen Bellerophón egész
családja erőszakos halált halt.
Vége.
Ha nem tetszik a befejezés, ne feledjétek, hogy nem én
találom ki ezeket a sztorikat! Hívjatok csak nyugodtan
Ártatlan Percynek! Nem én voltam.
 KÜRÉNÉ BEPANCSOL
EGY OROSZLÁNNAK

Félistenként rengeteg kérdést kapok: A titánoknak

születhetnek félisten gyerekeik? Van olyan halandó, aki két
különböző istenbe szeretett bele? Hogyan öljünk meg egy
oroszlánt puszta kézzel?
Küréné sztorija azért briliáns, mert az összes ilyen kérdésre
választ ad, sőt!
Küréné az észak-görögországi Thesszáliában született. Talán
még emlékeztek a lapithák törzsére, amiket Thészeusznál
említettem. A szabadidejükben buliztak, kentaurokat
gyilkoltak, focimeccsre jártak és egész nemzeteket irtottak ki.
Kemény, kigyúrt állatok voltak, nem csoda, hogy a kis Küréné
is inkább a lándzsát meg a kardot választotta a Barbie babák
meg a Disney-filmek helyett. A barátnői is tisztában voltak
vele, jobb, ha nem éneklik el azt a betétdalt a Jégvarázsból,
különben a csaj péppé veri őket.
Bírom Kürénét.
Még kislány volt, amikor az apja, Hüpszeusz (alias Hipszter)
a lapithák királya lett. Hüpszeusz nagyapja Ókeanosz, a
tengerek titánja volt, tehát egy titánnak is lehet félisten
gyereke. Az apja pedig folyami szellem. A felmenők
származását elnézve nem csoda, hogy Küréné testének több
mint hatvan százalékát víz alkotta. Ez az arány nagyobb, mint
egy átlagember esetében. Ezt nem negatívumként említem. Az
én szervezetemben is épp elég sós víz lötyög.
(Annabeth szerint a legtöbb sós víz a fejembe jutott. Nagyon
vicces, okoska.)
Szóval, Küréné kislányként háborúkról és hódító
hadjáratokról ábrándozott. Ő is nagy harcos akart lenni, mint
az apja. Arra vágyott, hogy szombatonként ő is kentaurokat
irthasson, vasárnaponként pedig meccsre járhasson, mint a
fiúk! Sajnos azonban a lapitha nőknek nem sok szórakozás
jutott.
– A férfiak háborúznak – magyarázta az apja. – A nők otthon
maradnak. Vigyázz a birkákra, amíg távol vagyok!
– Nem érdekelnek a birkák – morogta Küréné. – Olyan
unalmasak!
– Lányom – reccsent rá az öreg –, ha senki sem őrzi a nyájat,
a vadállatok az összes birkánkat felfalják.
– Vadállatok? – élénkült fel Küréné.
– Igen. Medvék. Oroszlánok. Farkasok. Néha sárkányok is.
Sok veszélyes ragadozó pályázik a jószágainkra.
Küréné felkapta a lándzsáját meg a kardját.
– Megyek a birkákhoz.
Tehát amíg Hipszter király a szomszédaival viaskodott,
Küréné ugyanezt tette, csak otthon, a vadállatokkal.
A választék óriási volt. Akkoriban Görögország erdeiben és
dombvidékein még nyüzsögtek a vérszomjas ragadozók.
Pumák, medvék, mutáns borzok… és még sorolhatnám.
Küréné nem várta meg, hogy a fenevadak megtámadják a
juhokat. Amíg a nyáj a sziklás, szeles völgyekben legelészett, ő
bejárta a környező dombokat, hogy felkutassa és
megsemmisítse a potenciális veszélyforrásokat. Nálánál
háromszor nagyobb medvéket terített le. Ha nem vívott meg
legalább egy sárkánnyal ebéd előtt, már unatkozott. A kihalás
szélére sodorta a mutáns borzpopulációt.
Küréné a veszély rabjává vált. A barátai hiába hívták, hogy
bulizzon velük, ő így válaszolt:
– Nem, inkább megölök néhány pumát.
– Tegnap este is ezt mondtad! – méltatlankodtak a haverok.
Küréné nem törődött velük. Alig aludt, alig evett. Minden
idejét a vadonban töltötte a birkanyájjal, és csak végszükség
esetén tért haza a faluba.
Olyan jól végezte a munkáját, hogy a falusiak a birkák
mellett már a marháikat is rábízták. Küréné boldogan vállalta
a feladatot. Még több csábító célpont a ragadozók számára.
Veszélyes helyekre hajtotta a jószágokat, remélve, hogy ezzel
még nagyobb és elvetemültebb szörnyetegeket csal magához.
A birkák meg a tehenek nem nagyon izgatták magukat. Vakon
bíztak Kürénében.
Az egyik tehén veszélyt szimatolt.
– Mi ez? – fordult a társához.
– Ja – felelte a másik tehén –, csak egy farkasfalka.
– Azok megesznek minket! Nem kéne elmenekülnünk?
– Á – mondta a másik tehén. – Figyelj!
Küréné rontott elő a sötétből, úgy visított, mint a fába
szorult féreg, és az egész farkasfalkát lemészárolta.
– Király! – jegyezte meg az első tehén.
– Komoly, mi? Na, kérőddzünk tovább!
Küréné akkora vadász lett, hogy még maga Artemisz is
felfigyelt rá. Az istennő két príma vadászkutyát ajándékozott
neki. Megpróbálta beszervezni Kürénét a csapatába, de
Küréné nem rajongott a gondolatért, hogy egész életében szűz
maradjon.
– Nagy megtiszteltetés, meg minden – magyarázta –, de én
egyedül szeretek vadászni. Nem tudom, mit kezdenék
magammal egy nagy csapatban. Aztán meg, ööö… egyszer
majd jó lenne férjhez menni.
– Ezt sajnálattal hallom – húzta el a száját Artemisz. – Pedig
olyan tehetséges vagy! Tessék, itt egy prospektus, arra az
esetre, ha meggondolnád magad.
A két új vadászkutyával kiegészülve Küréné még halálosabb
ellenfél lett. Úgy befenyítette a környékbeli ragadozókat, hogy
ha valamelyik birka elkóborolt a nyájtól, a medvék inkább
visszaterelték a többiekhez, nehogy bajba kerüljenek.
Egy nap Artemisz a legjobb halandó íjászokról beszélgetett a
fivérével, Apollónnal.
– Küréné benne van az első ötben – jelentette ki Artemisz. –
Inkább a lándzsát meg a kardot kedveli, de az íjjal is
fantasztikusan bánik. Örülnék, ha belépne a csapatomba, de
azt állítja, hogy nem tud lemondani a férfiakról.
Apollón kíváncsian vonta fel isteni szemöldökét.
– Nem mondod! És jól néz ki a csaj?
– Na, itt hagyd abba, tesó!
– Már késő – vallotta be Apollón.

♦♦♦

Másnap reggel Küréné szokás szerint a hegyekben járőrözött,

amikor érezte, hogy pisilnie kell. (Ez a másik slágerkérdés: A
félistenek is járnak vécére? Egy: Igen. Pfff! Kettő: Miért érdekel
ez bárkit is?)
Küréné kutyái a nyáj túlsó felét őrizték, vagyis a lány
egyedül volt. Letette a fegyvereit, mivel okos hős nem bilizik
éles késsel a kezében. Elindult a közeli bokrok felé.
Sajnos egy nagy hímoroszlán lapult a bozótban, onnan leste
Küréné nyáját. Küréné észrevette a ragadozót, és megtorpant.
Ember és nagymacska kölcsönös nehezteléssel meredt
egymásra: az oroszlán azért, mert birkahúsra fájt a foga,
Küréné pedig azért, mert már majdnem bepisilt. Nem volt
mihez nyúlnia, de nem tartotta valószínűnek, hogy az
oroszlán megvárja, amíg elmegy a lándzsájáért meg a
kardjáért, ennek ellenére nem rémült meg különösebben.
Az oroszlán rámordult, mintha azt mondaná: Vissza,
kislány!
– Azt már nem! – ropogtatta meg Küréné az ízületeit. – Mit
akarsz a birkáimtól, teperj le engem!
Ami nem túl gyakori felszólítás egy hős szájából.
Az oroszlán elrugaszkodott. Küréné követte a példáját.
Gyerekek, ezt ne próbáljátok ki otthon! Az oroszlánnak éles
karmai és fogai vannak. Az embernek nem. Kürénét mindez
nem zavarta. Bepancsolt egyet az oroszlánnak, majd amikor
az állat az arca felé kapott a mancsával, behúzta a fejét.
A harc egyre jobban eldurvult, ám ekkor szétnyíltak a felhők
a közeli domb fölött. Küréné nem vette észre, de egy
aranyszekér ereszkedett le az égből a dombtetőre. A kocsit
négy fehér ló húzta.
Apollón lenézett a völgyben viaskodó két miniatűr alakra.
Isteni látásának köszönhetően jó alaposan megnézhette
magának Kürénét. A lány hosszú, sötét haja ide-oda
csapkodott a levegőben. Kecses végtagjainak árnyalata a
napfényben csillogó bronzét idézte. Még harc közben is szép
és nyugodt maradt az arca. Küréné a hadistennőkre
emlékeztette Apollónt. Ő már csak tudta, hiszen szoros
kapcsolatban állt velük.
Nézte, ahogy Küréné két vállra fekteti az oroszlánt.
– Azta… – motyogta magában. – Nincs is szexisebb egy
oroszlánnal birkózó csajnál.
Lehet, hogy ez perverz megjegyzés volt tőle. Másrészről
viszont az istenek zöme biztosan megpróbált volna
beavatkozni a küzdelembe azzal a felkiáltással, hogy: Hé,
kislány, segítsek lepofozni ezt a csúnya, gonosz oroszlánt?
Apollón azonban tudta, hogy Küréné egyedül is elboldogul. A
húga, Artemisz mellett nőtt fel, messziről felismerte az
öntudatos nőket. Boldog volt, hogy szemtanúja lehet a
jelenetnek.
Öcsém, ezt mindenkinek látnia kéne, gondolta magában az
isten. Hé, egy pillanat!
A domb, amin Apollón állt, Kheirón, a bölcs kentaur, a
legrátermettebb hősök mesterének barlangja közelében volt.
– Kheirónnak biztosan tetszene!
Apollón csettintett egyet, és a kentaur máris megjelent
mellette, kezében egy tál levessel.
– Ööö… helló… – mondta Kheirón.
– Öreg, bocs, hogy ebéd közben zavarlak – szabadkozott
Apollón –, de ezt nézd meg!
Kheirón arrafelé nézett, amerre Apollón mutatott.
Az oroszlán Küréné felé kapott a mancsával, véres
karmolásnyomokat hagyva a lány karján. Küréné felordított
dühében. Csípőből arcon rúgta az oroszlánt, majd felfutott egy
fa oldalán, átszaltózott az oroszlán fölött, és miután földet ért
az állat háta mögött, a kezével mutatta: Na, gyere!
 – Aha – mondta Kheirón. – Nem mindennapi látvány.
– Ebben a nőben van spiritusz, mi? – jegyezte meg Apollón.
– Igen, hallottam már Kürénéről – ismerte el Kheirón. –
Szívesen foglalkoznék vele.
– Mi tart vissza? – kérdezte Apollón.
Kheirón szomorúan ingatta a fejét.
– Az apja, Hüpszeusz megtiltotta. Régimódi elképzelései
vannak a nők szerepéről. Amíg Küréné a lapithákkal marad,
sajnos nem bontakoztathatja ki a tehetségét.
Lenn a völgyben Küréné a hátsó lábánál fogva megpörgette,
majd egy sziklához vágta az oroszlánt.
– És – szólalt meg Apollón – mi lenne, ha, mondjuk, egy isten
beleszeretne a lányba, és elrabolná a falujából?
Kheirón elgondolkodva rángatta a szakállát.
– Ha Küréné olyan helyre kerül, ahol nem ütközik
korlátokba, bármi lehet belőle: hős, királynő, egy nagy nép
alapítója.
– Egy isten szeretője? – puhatolózott Apollón.
– Akár az is – helyeselt Kheirón. – Csupa hőst szülne.
Apollón nézte, ahogy Küréné átkulcsolja az oroszlán nyakát.
A lány megfojtotta a fenevadat, aztán, öklét diadalmasan a
levegőbe emelve, körbetáncolta a tetemet.
– Na, csövi – köszönt el Apollón a kentaurtól. – Még el kell
rabolnom a szeretőmet.

♦♦♦

Küréné már végzett a pisiléssel, és éppen a karját kötözte be,

amikor egy óriási tűzgömbbel körülvont aranyszekér állt meg
mellette. A birkáknak meg a teheneknek szemük se rebbent.
Azt hitték, csak egy újabb ragadozó, aki besétált Küréné
utcájába.
Apollón lépett le a szekérről. A legszebb bíborpalástját
viselte, a homlokán babérkoszorú. A szeme úgy világított, akár
az olvadt arany. A mosolya egyszerűen káprázatos volt.
Mézszínű fényaura vibrált körülötte.
 – Ha jól látom, nem vagy idevalósi – vonta össze a
szemöldökét Küréné.
– Apollón vagyok. Már régóta figyellek téged, Küréné. Maga
vagy a megtestesült szépség, az erő mintaképe, egy igazi hős,
aki többet érdemel annál, mint hogy birkákat őrizzen!
– Nem olyan rossz meló. Vadállatokat ölök.
– És milyen jól csinálod! – felelte Apollón. – De mit szólnál,
ha elvinnélek téged valahová, ahol saját birodalmat
alapíthatsz? Te lehetnél a királynő, ellenséges hordákat
pusztíthatnál el, és egy istennel randizhatnál.
Küréné elgondolkodott. Apollón helyes pasi volt. Ápoltabb,
mint a lapitha férfiak. Választékosan beszélt. És az
aranyszekere is pofás volt.
– Először üljünk be valahova! – jelentette ki. – Aztán majd
látjuk. Hova viszel?
Apollón elvigyorodott.
– Hallottál már Afrikáról?
– Hmm. Én a közeli olasz étteremre gondoltam, de Afrika is
jól hangzik. Vihetem a vadászkutyáimat?
– Természetesen!
– És mi lesz a birkákkal meg a tehenekkel?
– Ők nem férnek fel a szekérre. Bocs! De amint
megérkeztünk, veszek neked egy új nyájat.
Küréné vállat vont, majd füttyentett a kutyáknak, és
felkapaszkodott Apollón szekerére. A fogat tüzes ívet rajzolt az
égre, ahogy elindult Afrika felé, magukra hagyva szegény
juhokat és teheneket. Szerencsére Küréné nyolcvan
kilométeres körzetben minden ragadozót kiirtott, így
valószínűleg nem történt semmi baj.

♦♦♦

Apollón Afrika északi partvidékére vitte új barátnőjét. A mai

Líbia területén értek földet, a cédrusokkal, mirtuszfákkal és
vérvörös leanderekkel tarkított lankás dombok között. A
sziklák mélyéről források törtek elő. A vadvirágos réteken
kristálytiszta patakok kanyarogtak. A távolban fehér homokos
strandok övezték a partvidéket. Az azúrkék tenger egészen a
látóhatárig nyúlt.
– Tényleg szebb itt, mint otthon – ismerte el Küréné.
– És ez mind a tiéd! – mondta Apollón.
Küréné csábítónak találta a gondolatot, hogy saját országot
alapíthat. Jól összemelegedett Apollónnal. A pár együtt
vadászott a hegyekben, holdfényes éjszakákon kéz a kézben
szaladgált a homokos tengerparton, és időnként, csupán a
hecc kedvéért, nyilakkal lövöldözött az elsuhanó Hermészre,
aki az istenek üzeneteit kézbesítette. Vicces volt kilyuggatni
Hermész hátsóját.
Odahaza Görögországban Apollón jósai elterjesztették a hírt:
aki új életet akar kezdeni egy nem mindennapi királynő
vezetésével, utazzon Afrikába, és szálljon be a buliba.

♦♦♦

Hamarosan egész kolónia épült ki a völgyben. A görög

telepesek felépítették Küréné városát, amit (érthető okokból) a
saját királynőjükről neveztek el. A legnagyobb és
legjelentősebb templomot (szintén érthető okokból)
Apollónnak szentelték.
Küréné városa lett Afrika legelső és legszámottevőbb görög
kolóniája. Még a Római Birodalomban is fennmaradt. (Ha jól
tudom, a mai napig láthatóak a romjai, de én még nem jártam
ott. Valahányszor útra kelek, szörnyek támadnak rám, és
majdnem meghalok, úgyhogy légyszi, menjetek el helyettem,
és küldjetek képeket!)
Apollónnak és Kürénének, a vadásznak, két fia született. A
nagyobbikat Arisztaiosznak hívták, ami azt jelenti: rendkívül
hasznos. A gyerek hű volt a nevéhez. Apollón még kiskorában
hazavitte Görögországba, és Kheirón kentaur gondjaira bízta.
Arisztaiosz nem forgatta ügyesen a lándzsát meg a kardot, de
feltalált egy csomó szakmát, például a sajtkészítést meg a
méhészetet, úgyhogy végül ő lett a termelői piacok sztárja.
Lenyűgöző képességeinek köszönhetően az olimposziak isteni
rangra emelték. Ha legközelebb műveltségi vetélkedőn vesztek
részt, és az a kérdés, ki a méhészek meg a sajtkészítők istene,
már meg is van a válasz. Szívesen.
Küréné kisebbik fiából, Idmónból látnok lett, ami nem
csoda, hiszen az apja, Apollón volt a jóslás istene. Sajnos
Idmón már az első jövendőmondásakor megtudta, hogyan fog
meghalni. Ezt sokan a szívükre vették volna, ám Idmón a saját
javára fordította a helyzetet. Évek múlva, amikor a hős Iaszón
összeállította félistenekből toborzott álomcsapatát, hogy
megszerezze az aranygyapjút, Idmón is részt vett a
küldetésben, holott tudta, hogy az Argó fedélzetén leli halálát.
Eltökélte, hogy hősként hal meg. Ennyit az elhivatottságról.
Küréné boldog volt Afrikában. Örült, hogy saját városa van.
De ahogy teltek-múltak az évek, magányossá vált. A
vadászkutyái kimúltak. A gyerekei felnőttek. Apollón is egyre
ritkábban látogatta.
Az istenek már csak ilyenek. Hamar ráunnak a halandó
szeretőikre. Számukra az emberek olyanok, mint az iskolai
fehér egér. Amikor először viszed haza, alig férsz a bőrödbe,
és igyekszel jó gazdája lenni. Aztán a tanév végén, amikor már
hatodszorra kerül hozzád, csak annyit mondasz:
– Már megint? Muszáj?
Küréné sosem gondolta volna, hogy honvágya lesz, de egyre
jobban hiányoztak neki a régi szép napok, amikor
oroszlánokkal birkózott, birkát őrzött, vagy szóváltásba
keveredett a szőrös lapitha férfinéppel. Úgy döntött, még
egyszer utoljára hazamegy Thesszáliába, hogy meglátogassa a
gyerekkori barátokat, és megnézze, az apja életben van-e még.
Hosszú volt az út. Amikor Küréné hazaért, kiderült, hogy az
apja elhunyt. A lapithák új királya nem tudott mit kezdeni a
látogatóval. A barátok zöme vagy családot alapított, és meg
sem ismerte a lányt, vagy meghalt, mivel a lapithák nagyon
kemény életet éltek.
Küréné egyedül tekergett a vadonban, végigjárta a régi
ösvényeket, ahol annak idején a juhokat terelgette. Szomorúan
gondolt vissza a vadászkutyáira. A fiatalságára. Ürességet és
dühöt érzett, bár azt nem tudta volna megmondani, kire
mérges. Belevágta a kardját a földbe.
– Vigyázz, mert kicsorbul! – szólalt meg egy hang a vállánál.
Tagbaszakadt, páncélos férfi állt Küréné mellett. Véres
lándzsát tartott a kezében, mintha épp csak kávészünetet
tartana két mészárlás között. Szép arca volt, már amennyire
egy kőszikla szép lehet: durván faragott és engesztelhetetlen,
fenséges és fenyegetően halálos. Mellvértjét ágaskodó vadkan
díszítette.
– Te Árész vagy – kapcsolt Küréné.
A háború istene elvigyorodott. A szeme úgy izzott, mint két
miniatűr temetési máglya.
– Nem is félsz? Már értem, miért szeretett beléd Apollón. De
minek állsz le egy olyan széplélekkel, mint Mr. Költészet? Te
született harcos vagy. Neked igazi férfi kell.
– Tényleg?
Küréné kirántotta a kardját a földből. Nem félt. Kemény
vidéken nőtt fel, hőbörgő katonákkal körülvéve. Jól ismerte
Árészt. Az isten a gyerekkorát jelképezte, mindazt, amit
elveszített, amikor Apollón elrabolta. Hirtelen azt sem tudta,
gyűlöli vagy szereti a hadistent.
– Most az jön, hogy megpróbálsz levenni a lábamról? –
vetette oda Küréné. – Aztán elviszel egy idegen országba, és
királynőt csinálsz belőlem?
– Nem – nevetett Árész. – De ha fel akarod eleveníteni,
honnan jöttél… akkor én vagyok a te embered. Nem
tagadhatod meg a gyökereidet, Küréné. A gyilkolás a véredben
van.
Küréné tompa kiáltással esett neki a háború istenének. Fel-
alá ugráltak a hegyoldalban, megpróbálták levágni egymás
fejét. Küréné ügyesen küzdött. Árész nevetve biztatta. Küréné
végül kimerülten hajította el a kardját. Mellkason ragadta
Árészt. A hadisten meglepő gyengédséggel ölelte át. Mire
felocsúdtak, már nem verekedtek, hanem csókolóztak.
Én ezt úgy nevezem, hogy pillanatnyi rövidzárlat. Szerintem
csak egy megoldás jöhetett volna szóba: hogy Küréné lecsapja
Árész fejét. De a csaj sebezhető volt és magányos. Valami
másra vágyott, és Árész Apollón szöges ellentéte volt.
Küréné hosszú hónapokat töltött a háború istenével. Közös
fiuk is született, Diomédész, aki később Trákia királya lett. Ez
az ország még északabbra feküdt, mint Thesszália, és kétszer
olyan kemény volt. Árész volt a trákok patrónusa, így nem
meglepő, hogy a nép Diomédészt tette meg királyának.
A csávó igazi úriember volt. Amikor éppen nem háborúzott
vagy parasztokat kínozott, lovakat tenyésztett, amik
emberhúson éltek. Ha gondja támadt valamelyik foglyával
vagy vendégével, az istállóba vetette az illetőt… amíg egy
Herkules nevű fazon be nem szüntette ezt a gyakorlatot. De
erről majd pár fejezettel később.
Végül Küréné megunta a zord északot. Visszatért az afrikai
partokhoz, és meglepetten látta, hogy Apollón várja a hegy
tetején, ott, ahol annak idején először landoltak.
Az isten mosolygott, de aranyló tekintete szomorú volt és
távoli.
– Jól érezted magad Trákiában?
– Ööö, figyelj, Apollón…
– Nem tartozol magyarázattal – emelte fel a kezét az isten. –
Nem úgy bántam veled, ahogy megérdemelted volna. Először
elszakítottalak a szülőföldedtől, aztán meg elhagytalak. Nem te
tehetsz róla. De attól tartok, ezzel vége a kapcsolatunknak,
Küréné.
– Tudom.
Küréné megkönnyebbült. Két istentől három félisten
gyereke született. Már így is többet ért el az életben, mint az
emberek zöme, főleg a nőtársai. Ráfért egy kis pihenés.
– Hol szeretnél élni? – kérdezte Apollón. – Thesszáliában
vagy itt?
Küréné végigtekintett a mirtuszokkal és leanderekkel
tarkított hegyoldalon, a zöld réteken, a fehér homokos
strandokon, az azúrkék tengeren. A görög telepesek éppen új
templomokat építettek a városban, ami az ő nevét viselte.
 – Ez az otthonom – felelte.
Apollón bólintott.
– Akkor van még egy ajándékom a számodra. Árész tévedett;
a gyökereid ott vannak, ahol te szeretnéd. Most ideláncollak
téged. A szellemed örökre itt marad.
Küréné nem igazán értette a dolgot, de Apollón már emelte
is a kezét. Melegség áradt szét Küréné testében. A látása is
kitisztult, mintha valaki szemüveget biggyesztett volna az
orrára. Hirtelen sokkal élesebben látta a világot. Az égen
suhanó szélisteneket és a fák között táncoló driádokat, az erdő
lombjának fényből és árnyékból szőtt zöld szövetét.
A vadvirágok édesebben illatoztak. A föld szilárdabbnak
hatott a lába alatt. A patakcsobogás tisztán csengő hangok
kórusává változott.
– Mit tettél? – kérdezte Küréné inkább ámulva, mint
rémülten.
Apollón homlokon csókolta.
– Najáddá változtattalak. Ókeanosz volt a dédapád. A
nagyapád folyami istenként született. A víz szelleme mindig is
itt lakozott benned. A lelked most már a völgy folyóihoz
kötődik. Sokkal tovább fogsz élni, mint az egyszerű halandók.
Békében és egészségben. Amíg a völgy virágzik, te is életben
maradsz. Viszlát, Küréné! És mindent köszönök.
Nem tudom, Küréné hogyan fogadta a dolgot. Nekem már az
is újdonság, hogy nimfává lehet változtatni egy halandót, de
hát az istenek élete csupa meglepetés.
Apollónnak igaza lett, Küréné nagyon szép kort ért meg.
Végül otthagyta a görög kolóniát, és átköltözött a folyóba a
többi najád közé, de néha azért kijött a szárazföldre, hogy
tanácsokkal lássa el a barátait és a családját. Egyszer, amikor a
fia, Arisztaiosz elvesztette az összes méhét, ő segített
összeszedni a kaptár népét… de ez már egy másik történet.
Talán a Percy Jackson természeti isteneiben bővebben is
kitérek rá.
(Csak vicceltem, srácok. Ne adjunk ötleteket a kiadónak!)
Senki sem tudja, hogy végül mi lett Kürénével: meghalt
végelgyengülésben, vagy még mindig ott bujkál a régi város
romjai körül csordogáló patakokban. Mindenesetre le a
kalappal a hölgy előtt! Annak, aki ép elmével kibír két istent, a
legnagyobb hősök között a helye. Küréné minden helyzetben
feltalálta magát. Beilleszkedett az új országába, az új életébe,
és a rövid trákiai kitérőt leszámítva soha nem dagonyázott a
múltban.
Ez az igazi bátorság. A múltban dagonyázás akár halálos is
lehet.
Kérdezzétek csak Orpheuszt!
Ja, ne! Nem lehet. Lefejezték.
Kíváncsiak vagytok, miért? Naná. Akkor bemutatom a világ
legnagyobb zeneszerzőjét, és elmesélem, hogyan baltázta el az
életét.
 ORPHEUSZ
SZÓLÓKARRIERBE KEZD

A jó öreg trákia, kedvenc apokaliptikus sivatagom, ahol nehéz

volt az élet, a papok véráldozatokat mutattak be Árésznak, és
a király lovai emberhússal táplálkoztak! Ideális körülmények
ahhoz, hogy egy fiatal fiú hárfázni tanuljon, igaz?
Itt született Orpheusz. Oké, a Beatles is Liverpoolból
származott, Jay-Z pedig brooklyni, szóval a legelképesztőbb
helyeken is születhet jó zene.
De ahogy Orpheusz szülei megismerkedtek… na, az még
elképesztőbb.
Orpheusz apja Oiagrosz trák király volt. (Csak tudjátok
kiejteni.) Amikor Oiagrosz még fiatal volt és bohó, nemcsak
harcolni szeretett, hanem mulatni és énekelni is. Tehát amikor
a bor istene, Dionüszosz és részeges bandája India felé menet
átvonult a városán, Oiagrosz tárt karokkal és felemelt
kehellyel fogadta őket.
– Minden különösebb ok nélkül lerohantok egy idegen
országot? – kérdezte. – Én is megyek!
Oiagrosz összeszedte az embereit, és csatlakozott a boristen
expedíciójához.
Először minden olyan mámorító volt, mintha chardonnay-
val öntötték volna nyakon. Oiagrosz jól kijött a boros csávó
híveivel, különösen a mainaszokkal, az őrült nimfákkal, akik
puszta kézzel szaggatták szét az ellenségeiket. Egy tráknak ez
nagyon imponált!
Az esti tábortűznél Oiagrosz együtt ivott a mainaszokkal, és
trák balladákat adott elő. A fickónak szép, telt baritonja volt.
Amikor szomorú dalt énekelt, könnyeket csalt a hallgatóság
szemébe. Amikor vidám nótára gyújtott, mindenki táncra
perdült. Olyan gyönyörűen dalolt, hogy még a múzsák
figyelmét is felkeltette.
(A testvérem, Tyson van itt. Azt hitte, valami zsákot
emlegetek. Nem, Tyson, a sztoriban szereplő srácra nem egy
zsák figyelt fel. Tyson most szomorú.)
A múzsák annak a kilenc lánytestvérnek az összefoglaló
neve, akik a különböző művészeti ágak pártfogói voltak, mint
például ének, színjátszás… ööö… betűrejtvény, dubstep,
sztepptánc, meg még néhány dolog, ami most kiment a
fejemből. Kalliopé, a legidősebb Múzsa az epikus költészetért
felelt. Ő vezette az írók tollát, akik a hősökről, csatákról és…
hű! Most jut eszembe, hogy áldoznom kellett volna neki,
mielőtt nekiláttam ennek a könyvnek. Ez abszolút az ő asztala.
Hoppá! Bocs, srácok! Ez a könyv a megfelelő múzsa
hivatalos jóváhagyása nélkül íródott. Ha felrobban a
kezetekben, én vagyok a hunyó.
Szóval, mint minden múzsa, Kalliopé is imádta a zenét.
Olimposzi lakásában ülve meghallotta a boristen seregével
kelet felé tartó Oiagrosz énekét. Kalliopé első elragadtatásában
láthatatlanná vált, és alászállt a földre, hogy közelről hallja a
részeges harcos csodálatos hangját.
– Hű, micsoda énekes! – sóhajtozott.
Oiagrosz soha nem tanult énekelni, igazi őstehetség volt.
Énekéből sütött az érzelem és a magabiztosság. Ráadásul nem
is volt csúnya. Kalliopé követte a menetet, láthatatlanul
körözött a sereg feje fölött, mint egy nagy, szerelemittas sirály,
csak hogy minden este hallhassa Oiagrosz énekét.
Dionüszosz végül elérte Indiát.
Ha olvastátok a másik könyvet a görög istenekről, tudjátok,
hogy az invázió nem sikerült valami fényesen. Alighogy a
görögök átlépték a Gangeszt, az indiai szent emberek
szétrobbantották a feneküket. A menekülés hevében Oiagrosz
belerohant a Gangeszba. Egy apróságról azonban
megfeledkezett: nem tudott úszni.
A részeg harcosok hordái és a mainaszok mind áttrappoltak
rajta. Ha Kalliopé nem figyel, Oiagrosz akár meg is
fulladhatott volna. Amikor Oiagrosz eltűnt a víz alatt, a múzsa
fejest ugrott a folyóba. Nagy nehezen a vállára vette a fickót,
és a partra vonszolta. Fura egy jelenet lehetett: egy finom
hölgy fehér ruhában egy nagy szőrös trák harcossal a hátán
gázol ki a Gangeszből.
Dionüszosz serege letörten vonult vissza Görögországba,
Kalliopé és Oiagrosz azonban úszott a boldogságban. Útközben
egymásba szerettek. Mire a trákok hazaértek, Kalliopé
megszülte félisten fiát, Orpheuszt.
A fiú Trákiában nőtt fel, ami nem volt könnyű terep egy
érzékeny fiatal zenész számára. Az apja akkor mondott le róla,
amikor rájött, hogy Orpheuszból sosem lesz nagy harcos. Ha
íjat adtak a kezébe, a gyerek rögtön a húrt kezdte pengetni. Ha
kardot, akkor eldobta a fegyvert, és azt üvöltötte:
– Utálom az éles tárgyakat!
A többi gyerek csúfolta, terrorizálta és kiközösítette
Orpheuszt… amíg a srác ki nem tapasztalta, hogyan használja
védelmi fegyverként a zenét. Fokozatosan rájött, hogy még a
legverekedősebb gyereket is könnyekre tudja fakasztani az
énekével. Nem egy bunyót úszott meg úgy, hogy játszani
kezdett a pánsípján. A támadói elvarázsolva álltak, és hagyták,
hogy elsétáljon.
Az anyja, Kalliopé minden hétvégén zeneórára vitte a többi
Múzsához. Orpheuszban ezek a látogatások tartották a lelket.
Halhatatlan nagynénjei minden tudásukat átadták neki, ami
nem volt kevés. A gyerek hamarosan túlszárnyalta tanárait.
Orpheusz az anyja művészi hajlamát és isteni képességeit
örökölte. Továbbá az apja csiszolatlan tehetségét és vibráló
idegességét. A múzsák még életükben nem hallottak ilyen
csodaszép hangot.
Egy csomó hangszert kipróbáltattak Orpheusszal: dobot,
kürtöt, egy 67-es Telecastert. Orpheusz mindegyikkel
brillírozott. Aztán egy szép napon rábukkant arra a
hangszerre, ami híressé tette a nevét. Csupán az volt a
bökkenő, hogy az egyik istentől kellett megkaparintania.
 ♦♦♦

Egyik hétvégén Apollón meglátogatta a múzsákat, hogy kikérje

a véleményüket az új musicaljével (Huszonöt elképesztő tény
rólam, a Húsz elképesztő tény rólam folytatása) kapcsolatban.
Apollón eljátszott néhány dalt a líráján. Orpheusz a
sarokban ült, és elhűlve hallgatta a produkciót. Még soha nem
látott lírát. Ahogy a többi halandó sem. Akkoriban Apollónnál
volt az egyetlen prototípus. Hermész találta fel a hangszert,
amikor két botot és birkainakat rögzített egy teknőspáncélra,
mert ilyen nagy ász volt. Azért engedte át Apollónnak a
hangszert, hogy megússza a börtönt, miután ellopott egy
marhacsordát (hosszú történet), így lett a líra Apollón
legféltettebb kincse.
Néhány dal után Apollón letette a hangszert, és a helyiség
túloldalán álló zongorához terelte a kilenc múzsát. Miközben
mély eszmecserébe bonyolódtak a kilenc szólamra íródott
nagyfináléról, Orpheusz a lírához lépett. Nem bírta türtőztetni
magát. Kézbe vette a hangszert, és megpendítette.
Apollón talpra ugrott. A szeme szikrázott a dühtől. A kilenc
múzsa fedezékbe vonult, mert tudta, senki sem piszkálhatja
engedély nélkül az istenek játékszereit.
Apollón két dolog miatt nem hamvasztotta porrá a kölyköt.
Először is, Orpheusznál még ott volt a líra, és Apollón nem
akarta, hogy a hangszer megsérüljön. Másodszor, a dal, amibe
Orpheusz belefogott, hihetetlenül gyönyörű volt.
A fiú úgy játszott, mintha a líra összenőtt volna vele. Ujjai
lágyan pengették a húrokat, elképesztően édes dallamokat
csalva elő a hangszerből. A múzsák meghatottan pityeregtek.
Apollón haragja is elpárolgott.
Orpheusz zenéje a halandók fájdalmát és szomorúságát
tükrözte. Egyetlen isten sem tudott volna ilyen megrendítő
őszinteséggel játszani. Apollón igazából ezt méltányolta. Zeusz
büntetésből átmenetileg már kétszer is emberré változtatta.
Apollón jól tudta, milyen nehézségekkel jár, ha az isteni lélek a
törékeny test csapdájába szorul. Orpheusz zenéje ezt az érzést
adta vissza.
Orpheusz a dal végére ért. Alázatosan nézett fel Apollónra.
– Sajnálom, felség! Nem bírtam uralkodni magamon. Ölj
meg, ha akarsz! Kipróbáltam a lírát. Már nem éltem hiába.
Letérdelt, és az isten felé nyújtotta a hangszert.
– Nem, fiam – rázta meg a fejét Apollón. – Tartsd meg a lírát!
Én majd csinálok magamnak másikat.
Orpheusz szeme tágra nyílt.
– Igazán?
– Megérdemled. Vidd magaddal a lírát! Hogy az egész világ
megismerhesse a muzsikádat. Szerezz tanítványokat! Csak
egyet ígérj meg! A Stairway to Heavent 12 nem tanítod meg
nekik, oké? Hányok attól a daltól.
Orpheusz hasra vetette magát, és köszönetet mondott az
istennek. Pontosan azt tette, amit Apollón kért tőle. Bejárta a
világot, és másokat is megtanított a lírakészítés és a zenélés
fortélyaira. Dalokat gyűjtött. Még Egyiptomba is elutazott,
hogy az ősi ország zenéjével bővíthesse a repertoárját.
Tökélyre fejlesztette a képességeit. És amikor valaki a Stairway
to Heavennel próbálkozott, fogta az illető hangszerét, és a
falhoz csapta.
Orpheusz olyan tehetséges volt, hogy egész városokat emelt
fel a muzsikájával. Ahogy a líráját pengetve végigsétált a
piacon, mindenkinek földbe gyökerezett a lába. A kereskedők
nem kereskedtek. A zsebtolvajok nem loptak. A tyúkok
abbahagyták a kárálást, és a csecsemők is abbahagyták a
sírást. Egész tömegek szegődtek Orpheusz nyomába, és
egészen a városhatárig kísérték, hogy minél tovább hallhassák
a játékát. Voltak, akik több száz kilométeren át követték, és
végül zavartan néztek körül: De hiszen én Egyiptomban élek.
Mit keresek Jeruzsálemben?
Orpheusz egyre jobban beérett. Még a vadállatok sem
tudtak ellenállni a zenéjének. Amikor besétált az erdőbe, az
oroszlánok köré gyűltek, és a hátukra hemperedtek, hogy
Orpheusz a hasukat vakargassa éneklés közben. A farkasok
farkcsóválva dörgölőztek a lábához, amikor felcsendült a
kedvenc számuk, a Hungry Like the Wolf 13. A madarak
csendben ültek a fákon, úgy hallgatták Orpheusz játékát,
hátha ellesnek pár trükköt, amivel javíthatnak az
énektechnikájukon.
Orpheusz zenéje végül olyan erős lett, hogy még a
természetre is hatással volt. A fák kitépték magukat a földből,
és a gyökereiken tipegtek, mint a rákok, hogy közelebbről
hallják a lírát. A sziklák páracseppeket könnyeztek, amikor
Orpheusz rázendített. Kövek görögtek a nyomában. (Talán
még a nagy Rolling Stones is köztük volt, amilyen öregek azok
a csávók.) A folyók megálltak a medrükben, amikor
meghallották Orpheuszt. A felhők lehorgonyoztak a feje fölött,
hogy a legtutibb helyről élvezhessék a koncertet.
A világon semmi sem tudott ellenállni Orpheusznak. A
zenéje olyan volt, mint a napgravitáció: mindent magához
vonzott.
Amikor épp nem a tanítványaival foglalkozott, egy csomó
hőstettet hajtott végre. Például, ő is ott volt az Argó fedélzetén,
de erről majd Iaszónnál. Akkor is hangoljatok ránk!
(Értitek! Zene. Hangoljatok ránk. Tyson szerint jó poén.)
Orpheusz olyan híres lett, hogy egy lépést sem tehetett
anélkül, hogy rajongók egész hadát ne vonzza maga köré.
Amint kinyitotta a száját, mindenki elolvadt. Díjakat nyert.
Házassági ajánlatokkal bombázták, és annyian nézték meg a
videóit a YouTube-csatornáján, hogy összeomlott az oldal.
Nagyobb volt, mint Elvis, nagyobb, mint Bieber, nagyobb, mint
a *ide illesszétek be annak a fiúbandának a nevét, aki ezen a
héten éppen a legnépszerűbb*. (Bocs, le vagyok maradva!)
Hogy egy kis lélegzethez jusson, Orpheusz hazatért
Trákiába, mert az ottaniak rá sem bagóztak. Azért ez fura.
Akármekkora hírnévre teszel is szert a világban, a régi
ismerőseid csak annyit mondanak: Ja, aha.
– Szia, apa! – mondta Orpheusz. – Hazajöttem kicsit, hogy
lerázzam a rajongókat.
– A rajongókat? – dünnyögte az apja. – Mióta vannak neked
rajongóid?
– Hát, a zeném hallatán megállnak a folyók, a fák kitépik
magukat a földből, és egyszer egy egész városnyi ember több
száz kilométeren át követett, hogy hallhassa a játékomat.
– Bah! – füstölgött az apja. – De a kardot még most sem
tudod rendesen megfogni.
Amíg Orpheusz Trákiában volt, nagyrészt Dionüszosz
híveivel töltötte az idejét, mert ők legalább értékelték a jó
partizenét. Orpheusz segített megszervezni a dionüszoszi
misztériumokat, amik nagy spirituális ünnepségek voltak sok
borral, zenével és az isten tiszteletére készült
drámaelőadásokkal. Nem mintha Dionüszosz körül nem lett
volna elég dráma, de a zene szerintem szép kiegészítést
jelenthetett a fesztiválon.
Orpheusznak azonban még Trákiában is akadtak elvakult
rajongói. Az ünnepségeken a mainaszok berúgtak, és
kikezdtek vele. Mivel Orpheuszt csak a zene érdekelte, nem
reagált a közeledésre, amivel feldühítette a mainaszokat. A
csajok többször is fellázadtak, és majdnem széttépték a
dalnokot.
Orpheusz anyja, Kalliopé úgy döntött, a fiának meg kell
nősülnie, a saját biztonsága érdekében. Talán ez
meghátrálásra késztetné a rajongóit. Kalliopé beszélt
Apollónnal, akinek véletlenül volt is egy eladósorban lévő
fiatal félisten lánya, Eurüdiké.
Kalliopé szerzett egy backstage belépőt Eurüdikének
Orpheusz következő koncertjére. A fiatalok találkoztak, és első
látásra egymásba szerettek… vagy legalábbis az első szett
után. Apollón lányaként Eurüdikének a vérében volt a zene.
Tökéletesen értette Orpheuszt. Az egész szünetet
végigbeszélgették Orpheusz öltözőjében. A legutolsó
ráadásszám után Orpheusz felrángatta Eurüdikét a színpadra,
és bejelentette, hogy megnősül.
A rajongói jajgatva tépték a hajukat, de Eurüdiké olyan szép
volt, Orpheusz pedig olyan boldog, hogy a tömeg nagy
kegyesen eltekintett attól, hogy fejvesztve felrohanjon a
színpadra. A közösségi média hetekig attól volt hangos, milyen
aranyos az ifjú pár, bár azt senki sem tudta eldönteni, mi
legyen a hajójuk neve. Ordiké? Eurüpheusz?
A szépek és az istenek teljes létszámban jelentek meg az
esküvőn. A múzsák szolgáltatták a zenét. Apollón volt a
ceremóniamester. Dionüszosz a virághordó. (Oké. Ezeket csak
kitaláltam.)
Maga Hümenaiosz, a házasságkötés istene vezette a
nászmenetet, és furcsamód elpityeredett, amikor az oltár elé
vezette a menyasszonyt. Tiszta feketében volt, mintha
temetésen lenne. Szent fáklyája, ami mindig vidáman lobogott,
most alig füstölt. A vendégek nem tudták hova tenni a dolgot.
Az isten viselkedése nagyon rossz ómen volt a házasságra
nézve, de senki nem mert rákérdezni, mi a baj.
Ami Orpheuszt és Eurüdikét illeti, ők a nagy szerelemtől
semmit sem vettek észre. A vőlegény olyan aranyosan énekelt
a lakodalmon, hogy a menyasszony és a násznép is
könnyekben tört ki.
Az ifjú pár a valaha volt legromantikusabb nászút elé nézett.
Sajnos azonban egy zaklató mindent tönkretett. Most azt
hiszitek, hogy Orpheusz zaklatójáról beszélek, pedig nem.
Kiderült, hogy a feleségnek is van egy saját elvakult rajongója.

♦♦♦

Egy Arisztaiosz nevű isten már évek óta pályázott Eurüdiké

figyelmére. Emlékeztek Arisztaioszra az előző fejezetből?
Küréné gyerekére? Ha nem, ne aggódjatok! Ő volt a méhészet
és a sajtkészítés istene. Nem egy nagy játékos.
Szóval, ő teljesen belezúgott Eurüdikébe, a csaj viszont azt
sem tudta róla, hogy a világon van. Amikor Arisztaiosz
meghallotta, hogy Eurüdiké hozzámegy Orpheuszhoz,
majdnem beleőrült a fájdalomba. Eurüdiké szörnyű hibát
követ el! Miért pont a világ legjobb zenésze kell neki, amikor
egy sajtisten felesége is lehetne? Arisztaiosz elhatározta, hogy
jobb belátásra téríti a lányt.
Egyik délután a nászúton lévő Eurüdiké és Orpheusz egy
gyönyörű erdei tisztáson pihent. Orpheusz úgy döntött,
lantozik egy kicsit, mert még a legnagyobb zsenikre is ráfér a
gyakorlás, így hát Eurüdiké magányos sétára indult.
Öreg hiba.
Arisztaiosz a bokrok mögött bujkálva követte őt. Megvárta,
amíg Eurüdiké eltávolodik a tisztástól, aztán a lány elé ugrott,
és így kiáltott:
– Légy a feleségem!
Mégis, mit hitt? Gondolom, az egyetlen nő, akit közelről
ismert, az anyja, Küréné volt, márpedig őt nem nevezhetjük
romantikus típusnak. Azzal bolondította magába az első férjét,
hogy megölt egy oroszlánt. A második férjét meg azzal
nyűgözte le, hogy megpróbálta levágni a fejét. Arisztaiosz
nyilván azt hitte, ha agresszívan viselkedik, Eurüdiké felfigyel
rá.
Ez így is lett. Eurüdiké felsikoltott, és elszaladt.
Ha valaki rád ugrik, és azt üvölti: „Légy a feleségem!”, tízből
kilencszer az a helyes reakció, ha segítségért kiáltasz, és
elmenekülsz. Ebben az esetben azonban Eurüdiké jobban tette
volna, ha behúz egyet Arisztaiosznak. Hiszen csak egy
sajtisten volt. Valószínűleg bőgve rohant volna el.
Ám Eurüdiké pánikba esett, és csak futott bele a vakvilágba.
Megbotlott a magas fűben, és belelépett egy kígyófészekbe.
Egy vipera a bokájába mélyesztette a méregfogát, és az ifjú ara
azonnal összeesett.
Mire Arisztaiosz utolérte Eurüdikét, a csajnak már kék volt a
feje. Arisztaiosz meglátta a távozó viperát, ami a
legveszedelmesebb mérges kígyó volt Görögországban. A
méreg már eljutott Eurüdiké szívéhez.
– Ó, hogy a méh csípje meg! – szentségelt Arisztaiosz.
Nem volt valami nagy hatalmú isten. Talán azt még
megtehette volna, hogy méhkirálynővé vagy egy darab fetává
változtatja Eurüdikét, de mire összeszedte magát, Orpheusz
már a feleségét szólongatta. A muzsikus nyilván hallotta
Eurüdiké jajgatását.
Arisztaiosz nem akarta, hogy őt okolják Eurüdiké haláláért.
Akkor ki veszi meg a mézét meg a sajtját a termelői piacon?
Gyáván megfutamodott.
Orpheusz megbotlott szerelme holttestében. A szíve ezer
darabra tört. Zokogva vette ölbe Eurüdikét. Megpróbálta
visszaénekelni az életbe. Miután nem járt sikerrel, a
viperáknak kezdett könyörögni, amik a hangjára köré gyűltek.
Arra kérte őket, marják halálra, hogy követhesse feleségét az
Alvilágba. A kígyók bután néztek rá: Nem, téged nem bántunk.
Te szépen énekelsz.
A kábult Orpheusz azon a réten temette el Eurüdikét, ahol a
házaspár az utolsó örömteli pillanatait töltötte. Aztán fogta a
líráját, és miközben céltalanul ődöngött a környéken, zenébe
öntötte a bánatát. Napokig csak az elviselhetetlen
szívfájdalomról dalolt. Gondoljatok életetek legszomorúbb
pillanatára! Most szorozzátok be százzal! Ilyen hatással volt
Orpheusz muzsikája a hallgatóságra.
Egész városokat ríkatott meg. A fák gyantát sírtak. A
felhőkből sűrű, sós eső zúdult a földre. Fenn az Olimposzon
Árész Héphaisztosz vállára borulva zokogott. Aphrodité és
Athéné pizsamában ült a kanapén, és bömbölve tömte magába
a csokit meg a jégkrémet. Hesztia egy doboz papír
zsebkendővel a kezében rohangált a trónteremben.
Orpheuszé volt a zenetörténet leghosszabb, legszomorúbb
szólója. Mindenkit lebénított. Az egész világ gyászolt, de a
zenésznek még ez sem volt elég.
– Nem nyugszom bele, hogy Eurüdiké meghalt. Lemegyek az
Alvilágba – határozta el Orpheusz.
Ha meghal egy szerettünk, nehezen dolgozzuk fel a hiányát.
Nekem elhihetitek, én is vesztettem már el barátot. De…
elfogadjuk, hogy az élet megy tovább. A legtöbbünknek nincs
is más választása.
Orpheusz nem bírta elengedni Eurüdikét. Vissza akarta
hozni a halálból. Nem törődött a következményekkel.
 Most nyilván azt gondoljátok: Kár. Ennek nem lesz jó vége.
És igazatok is van.
Másrészről viszont együtt érzek Orpheusszal. Már nem is
tudom, hányszor álltam közel ahhoz, hogy elveszítsem a
barátnőmet. Ha meghalna, minden követ megmozgatnék,
hogy feltámasszam. Kivont karddal csörtetnék be Hádész
palotájába, és… És ugyanolyan meggondolatlanul járnék el,
mint Orpheusz, csak én még énekelni sem énekelnék. Nem
tudok énekelni.
Az Alvilágnak sok bejárata van: sziklarepedések, föld alatt
eltűnő folyók, vasúti vécék. Egy zokogó erdei nimfa egy nagy
sziklamonstrumhoz irányította Orpheuszt, ezalatt bújt meg a
Hádész birodalmába vezető alagút. Orpheusz megpengette a
líráját, mire a szikla kettérepedt, felfedve a föld gyomrába
tartó meredek ösvényt.
Orpheusz alászállt a sötétségbe, de olyan gyönyörűen
játszott, hogy egyetlen szellem vagy démon sem merte
feltartóztatni. Végül elért a Sztüx folyó partjára, ahol Kharón,
a révész éppen a frissen elhunytakat taszigálta be a
csónakjába.
– Hé! – kiáltotta Kharón. – Tágulj innen, halandó! Rossz
helyen jársz!
Orpheusz belekezdett a Daydream Believer egy különösen
szívfacsaró verziójába.
Kharón térdre esett.
– Ez… ez a mi dalunk! Én naiv, csillogó szemű
démonkezdemény voltam. Ő meg egy kedves fiatal zombilány.
És, és… – Kitört belőle a zokogás. – Jól van! – törölte meg a
szemét a révész. – Gyere te is! Nem tudok ellenállni a szívhez
szóló zenédnek.
Miközben átkeltek a Sztüx folyón, Orpheusz olyan gyászos
dallamokat játszott, hogy néhány holt lélek inkább a vízbe
vetette magát, hogy ott feloldódjon. Biztos nem kedvelték a
retró slágereket.
Az Erebosz bejáratánál Orpheusz épp csak megpendített egy
húrt, és a vaskapu máris kitárult, remegő zsanérokkal adva
meg magát a líra erejének. Az óriási háromfejű őrkutya,
Kerberosz ugrásra készen vicsorgott, már alig várta, hogy
széttéphesse a halandó betolakodót. Orpheusz elénekelte a
Betyár, a hűséges tolvaj betétdalát. Kerberosz tutulni kezdett,
és szűkölve hemperedett a hátára. Orpheusz áthaladt a kapun.
Útközben az Aszfodélosz szellemeit is felébresztette a
zenéjével. Ezek a szellemek szürke, ciripelő árnyak voltak,
akik még a saját nevükre sem emlékeztek, de Orpheusz dalai
felelevenítették bennük a halandó világ emlékeit. Néhány
röpke pillanatra visszanyerték emberi formájukat és színeiket.
Még el is pityeredtek örömükben.
A líra hangja a Bűnösök mezejére is beszivárgott. A három
Erinnüsz, Hádész legszívtelenebb káplárjai hirtelen minden
feladatukról megfeledkeztek. Körbeültek, és kisírták démoni
szemüket, aztán csoportterápiát tartottak, ahol beszámoltak az
érzéseikről, végül megdicsérték egymás tüzes ostorát és
denevérszárnyait. Eközben az elkárhozott lelkek kicsit
kifújhatták magukat. Sziszüphosz leült a hegyoldalban, még a
kődarabról is megfeledkezett. Tantalosz végre ételhez és
italhoz juthatott volna, de észre sem vette, akkora áhítattal
hallgatta a zenét. A kínzópadokon fekvők értetlenül pislogtak.
– Halló! Nem arról volt szó, hogy élve megnyúztok? Halló,
valaki!
Orpheusz még akkor is játszott, amikor elért Hádész
palotájához. A felfegyverzett zombiőrök meg sem próbálták
feltartóztatni. A nyomába szegődtek, és mivel sírni már
elfelejtettek, száraz, röfögésszerű hangokat hallattak.
A trónteremben a halottak királya és királynéja éppen az
ebédjét fogyasztotta. Hádész sárga homármintás partedlit
viselt lobogó fekete köpenye fölött. A csontváztrón körüli
emelvényen szanaszét hevertek a rákpáncéldarabkák.
Perszephoné világító föld alatti salátát majszolt, aminek
összetevői a palotakertből származtak. Ruhája sárgásszürke
volt, mint a téli felhők mögött megbúvó nap. Trónját csupasz
gránátalmafaágakból fonták.
Amikor a behatoló előrelépett, Hádész felemelkedett
trónjáról.
– Mit jelentsen ez? Őrség, pusztítsátok el ezt a halandót!
Persze elég nehéz komolyan venni valakit, akinek vaj
csöpög az álláról és homárrajz díszíti a partedlijét.
Orpheusz rázendített Duke Ellington Stalking Monsters 14
című számára.
Hádésznak leesett az álla. Hátradőlt a trónján.
– Ó! – tapsikolt Perszephoné. – Drágám, ez a mi dalunk!
Hádész még sosem hallott ennyire pazar előadást. A zene
olyan szívbemarkoló, fájdalmas és őszinte volt, mintha a
halandó lantos egyetlen dalba sűrítette volna Hádész életét,
annak minden szenvedésével és csalódásával, minden
árnyoldalával és magányával. Az isten arra ocsúdott, hogy
potyognak a könnyei. Azt kívánta, bárcsak soha ne érne véget
ez a pillanat.
Orpheusz befejezte a játékot. A zombik a szemüket
törölgették. A szellemek hangosan sóhajtoztak a trónterem
ablakaiban.
Az Alvilág ura összeszedte magát.
– Mit… mit akarsz, halandó? – Remegett a hangja a
visszafojtott érzelmektől. – Miért adtad elő ezt a szívszorító
zenét?
Orpheusz meghajolt.
– Felséges Hádész, a nevem Orpheusz. Nem átutazóba
jöttem. Nem akarom felforgatni a birodalmad életét, de a
feleségem, Eurüdiké nemrég halt meg, méghozzá nagyon
fiatalon. Nem bírok meglenni nélküle. Azért jöttem, hogy a
feltámasztásáért könyörögjek.
Hádész felsóhajtott. Levette a partedlit, és a tányérjára
fektette.
– Ilyen rendkívüli zene után ilyen hétköznapi kérés!
Fiatalember, ha minden lelket visszaküldenék, akiért a
szerettei könyörögnek, üres lenne az Alvilág. Munka nélkül
maradnék. Egyszer minden halandó meghal. Ezt szögezzük le!
– Hogyne – felelte Orpheusz. – Végül minden lélek nálad köt
ki. És ez így is van rendjén. Csak ne ilyen hamar! Alig egy
hónap után vesztettem el a lelki társamat. Próbáltam együtt
élni a gyásszal, de egyszerűen nem megy. A szerelem még a
halálnál is nagyobb hatalom. Hadd vigyem vissza a
feleségemet a halandó világba! Vagy ölj meg engem is, hogy a
lelkeink egyesülhessenek.
Hádész a homlokát ráncolta.
– Hát, voltaképpen megölhetlek…
– Drága uram! – szorította meg Perszephoné Hádész karját. –
Ez olyan édes, olyan romantikus! Nem emlékszel, mi
mindenen mentél keresztül, hogy elnyerd a szerelmemet?
Akkoriban te sem ragaszkodtál a szabályokhoz.
Hádész elvörösödött. A nejének igaza volt. Hádész elrabolta
Perszephonét, és az anyósával, Démétérrel kialakult
patthelyzet világméretű éhínséget okozott. Hádész nagyon
cuki és romantikus is tudott lenni, ha akart.
– Igen, édesem – mondta. – De…
– Kérlek! – esdekelt Perszephoné. – Legalább egy esélyt adj
Orpheusznak, hogy bebizonyíthassa a szerelmét.
Hádész sosem tudott ellenállni azoknak a nagy
bociszemeknek.
– Jól van, kicsi gránátalmám. – Orpheuszra nézett. –
Megengedem, hogy visszavidd a feleséged a halandó világba.
Orpheusznak napok óta most először támadt kedve egy
vidám dallamhoz.
– Köszönöm, felség!
– De csak egy feltétellel – mondta Hádész. – Azt állítod, hogy
a szerelem még a halálnál is nagyobb hatalom. Bizonyítsd be!
Megengedem, hogy a feleséged szelleme kövessen téged a fenti
világba, de neked vakon bíznod kell benne. A szerelmed
erejével kivezetheted őt az Alvilágból. De ne nézz rá, amíg fel
nem értek a felszínre! Ha csak egyetlen pillantást is vetsz rá,
mielőtt a halandó világ fénye rávetül, ismét elveszíted… és
ezúttal örökre.
Orpheusznak kiszáradt a torka. Körülnézett a trónteremben,
hátha meglátja a felesége szellemét, de csak hervadt
zombiőrök vették körül.
–É-Értem – felelte.
– Eredj utadra! – bocsátotta el Hádész. – És csak semmi zene,
ha kérhetem. Feltartod a munkát.

♦♦♦

Orpheusz elhagyta a palotát, és az Aszfodélosz felé vette az

irányt. Most, hogy a muzsika nem vonta el a figyelmét,
rádöbbent, hogy az Alvilág fölöttébb félelmetes hely.
Szellemek suttogtak és ciripeltek körülötte. Ráadást követelve
simogatták a karját meg az arcát hideg fantomkezeikkel.
Orpheusznak reszkettek az ujjai. Alig állt a lábán.
Nem tudta, Eurüdiké ott van-e mögötte. Mi van, ha eltévedt
a tömegben? Mi van, ha Hádész kegyetlen tréfát űz vele?
Amikor Orpheusz belépett az Alvilágba, bánat mardosta a
szívét. Most újból feltámadt benne a remény. Megint volt
veszítenivalója. És ettől még jobban megijedt.
Az Alvilág kapujában Kerberosz nyüszítve csóválta a farkát,
hátha másodszor is meghallgathatja a Betyár, a hűséges tolvajt.
Orpheusz rendületlenül ment tovább. A Sztüx folyó fekete
fövenyéhez érve mintha puha lépteket hallott volna a háta
mögött, de nem mert volna megesküdni rá.
Kharón, a révész, a csónakjában silbakolt.
– A másik irányba nincs utasszállítás – támaszkodott az
evezőjére. – De a főnök most az egyszer kivételt tesz.
– A… a feleségem mögöttem van? – kérdezte Orpheusz. –
Nem maradt le?
– Ne csaljunk, kérem! – mosolygott gyanakvóan Kharón. –
Mindenki a fedélzetre!
Orpheusz a csónak orrába állt. Úgy bizsergett a háta, mintha
egy csapatnyi hangya masírozna rajta, de amíg a túlpartra
nem értek, mereven bámulta a sötét vizet, miközben Kharón a
Daydream Believert dúdolta magában.
Orpheusz a meredek alagúton keresztül kaptatott fel a
halandó világba. Hangosan kopogtak a léptei. Hirtelen mintha
sóhajszerű hangot hallott volna a háta mögül, de lehet, hogy
csak a képzelete játszott vele. És ez a loncillat… talán Eurüdiké
parfümje? Megsajdult a szíve. Lehet, hogy a felesége kitárt
karral lépked mögötte… a gondolat egyszerre volt lelkesítő és
elszomorító. Orpheusznak minden akaraterejét össze kellett
szednie, nehogy hátranézzen.
Meleg nappali fény derengett fel az alagút végén.
Már csak néhány lépés, vigasztalta magát Orpheusz. Menj
tovább! Hadd lépjen ki a napfényre!
Ám hirtelen minden ereje elhagyta. Hádész hangja
visszhangzott a fülében. Vakon bíznod kell benne! A szerelmed
erejével kivezetheted őt az Alvilágból.
Orpheusz megtorpant. Soha nem bízott igazán a saját
erejében. Kiskorában az apja folyton azzal szekálta, mennyire
gyenge. Ha nincs a zene, Orpheusz egy nagy senki lenne.
Eurüdiké sem szeretett volna belé. Hádész sem adta volna
vissza a feleségét. Biztos, hogy elég erős a szerelme? Biztos,
hogy van még valami a zenén kívül, amiben nem fog csalódni?
Várta, mikor hangzik fel újra a sóhaj a háta mögött, mikor
csapja meg újra az orrát a loncillat.
– Eurüdiké! – kiáltotta.
Semmi válasz.
Orpheusz nagyon egyedül érezte magát.
Hádész és Perszephoné biztos jót röhögött rajta, hogy így
beugrott.
Istenek az égben! Komolyan bevette? Ekkora hülyét! Adj még
egy homárt!
Mi van, ha Eurüdiké szelleme nincs is mögötte? Vagy ami
még rosszabb: ott van, és a segítségéért esedezik? Egyedül
nem talál vissza a halandó világba. Mi van, ha Orpheusz kilép
a fényre, de amikor hátranéz, az alagút összeomlik, végleg
elzárva az Alvilágba vezető utat? Ez a trükk Hádészra vallana.
– Eurüdiké! – kiáltotta másodszor is. – Mondj már valamit!
De csak a saját hangja visszhangzott a falak között.
Ha van valami, amit egy zenész nem bír elviselni, az a
csend. Orpheusz pánikba esett. Hátrafordult.
 Néhány lépésre mögötte, egy kőhajításnyira a napvilágtól,
gyönyörű felesége bújt meg az alagút árnyékában. Azt a kék
pókhálószerű ruhát viselte, amiben eltemették. A rózsás szín
már kezdett visszatérni az arcába.
Mélyen egymás szemébe néztek. Kinyújtották a karjukat.
Amikor Orpheusz megfogta Eurüdiké kezét, a felesége ujjai
köddé váltak.
Eurüdiké halványodni kezdett, arckifejezése sajnálatról
árulkodott… de nem neheztelt a férjére. Orpheusz
megpróbálta megmenteni őt. Kudarcot vallott, de Eurüdiké
ettől még ugyanúgy szerette. És ezzel ismét összetörte
Orpheusz szívét.
– Ég veled, szerelmem! – suttogta, aztán eltűnt.
Orpheusz sikolya a leghamisabb hang volt, ami életében
elhagyta a száját. Megremegett a föld. Az alagút beomlott. A
huzat úgy lökte ki a szabadba, mint fúvócső a selyemcukrot.
Orpheusz ordítva dörömbölt a szikla oldalán. A lírájához
nyúlt, de mintha ólomból lettek volna az ujjai. Az Alvilág nem
nyílt meg előtte.
Orpheusz hét napig egy tapodtat sem mozdult a szikla elől.
Nem evett, nem ivott, nem fürdött. Abban bízott, hogy a
szomjúság vagy a testszag előbb-utóbb végez vele, de nem így
történt.
Az Alvilág isteneihez fohászkodott, kérte, hogy ragadják el a
lelkét. Nem kapott választ. Felmászott a legmagasabb hegyre,
és levetette magát, de a szél óvatosan lesegítette a földre. Éhes
oroszlánokat keresett. Az állatok azonban nem ölték meg. A
kígyók sem marták halálra. Sziklába verte a fejét, de a kőtömb
porrá hullott. Orpheuszt nem hagyták meghalni. A világ
túlságosan függött a zenéjétől. Mindenki azt akarta, hogy
életben maradjon, és tovább muzsikáljon.
Végül a kétségbeeséstől magába roskadt Orpheusz visszatért
a szülőföldjére, Trákiába.
A történet már így is elég tragikusra sikeredett, nem?
De várjatok csak! Lesz ez még rosszabb is.
Orpheusz soha nem heverte ki Eurüdiké halálát. Rá sem
nézett más nőre. Kizárólag szomorú dalokat játszott. A
dionüszoszi misztériumokról is távol maradt, pedig annak
idején ő volt az egyik fő szervező. Búsan bolyongott
Trákiában, és mindenkit megfertőzött a rosszkedvével.
Nos, amikor ekkora tragédia ér, hogy a halott feleséged a
szemed láttára párolog el, mindenki igyekszik a kedvedben
járni. Egy darabig együtt is éreznek veled. Idővel viszont
elegük lesz belőled, és azt mondják: Most már elég legyen,
Orpheusz! Szedd össze magad!
Nem azt mondom, hogy ez a legtapintatosabb módszer, de
az emberek már csak ilyenek, pláne ha a mainaszok táborát
erősítik. Az évek során Orpheusz jó kapcsolatokat épített ki
Dionüszosz követőivel. Fesztivált szervezett nekik. Az apja
harcolt az indiai háborúban. De a mainaszok egyszer csak
besértődtek, mondván, hogy Orpheusz már nem keresi a
társaságukat. Orpheusz volt a legkapósabb agglegény
Trákiában, de ő nem foglalkozott a nőkkel. Nem piált együtt
velük. Rájuk sem nézett.
Orpheusz anyja, Kalliopé figyelmeztette a fiát, de az nem
hallgatott rá. Ki sem mozdult a városból. Semmi sem
érdekelte.
A mainaszoknál végül betelt a pohár. Egy este, amikor a
szokásosnál is jobban felöntöttek a garatra, meghallották,
hogy Orpheusz a líráján játszik az erdőben, egy újabb tragikus
balladát a szerelemről és a pusztulásról. Édesen zengő hangja
csak még inkább felhergelte a mainaszokat.
– Gyűlölöm ezt a palit! – sikoltott fel az egyikük. – Már
egyáltalán nem ereszkedik le hozzánk! Ünneprontó!
– Öljük meg! – süvöltötte a társa, mert a mainaszok jobbára
így oldották meg a problémáikat.
Hordába verődve özönlöttek a hang irányába.
Orpheusz a folyóparton ült, és azt kívánta, bárcsak vízbe
fojthatná magát. Észrevette a közeledő mainaszokat, de nem
hagyta félbe a játékot. Neki édes mindegy volt, megölik-e. Bár
sejtette, hogy úgysem hal meg. A mainaszok először kövekkel
hajigálták. A kövek a földre hullottak. A mainaszok dárdákkal
folytatták, de a szél elfújta a fegyvereiket.
– Hát akkor – állapította meg az egyik mainasz – a saját
kezünkbe vesszük a dolgot. Hölgyeim – villantotta meg hosszú,
hegyes körmeit –, támadás!
Vad visításuk elnyomta Orpheusz muzsikáját.
Ráugrottak a lantosra. Orpheusz meg sem próbált
elmenekülni. Sőt, inkább hálás volt, hogy valaki végre
hajlandó megölni, és visszaküldeni Eurüdikéhez. A mainaszok
nem hagyták cserben. Cafatokra tépték.
Nyomasztó csönd telepedett a tájra. Még maguk a
mainaszok is elborzadtak a tettüktől. Elszaladtak, az erdőben
hagyva Orpheusz szétszóródott testrészeit.
Végül Kalliopé és a múzsák találtak rá a maradványokra.
Amit tudtak, összeszedték, és az Olimposz lábához temették.
Két fontos dolog azonban hiányzott: Orpheusz lírája és feje.
Ezeket a Hebrosz folyó egészen a tengerig sodorta. A líra
állítólag tovább zengett, és a dalnok levágott feje is tovább
énekelt, mint a Furbyk, amik soha nem fogják be.
(Bocs. Még mindig rémálmaim vannak tőlük…)
Végül Apollón halászta ki a lírát a tengerből. Feldobta az
égbe, így keletkezett a Líra csillagkép. Orpheusz letépett feje
Leszbosz szigeténél ért partot. A helyiek szentélyt emeltek
neki. Apollón jóserővel ruházta fel, ezért egy darabig az egész
világból özönlöttek az emberek Leszbosz szigetére, hogy
Orpheusz leszakadt fejétől kérjenek útmutatást. Apollón ezt
elég morbidnak találta. Elhallgattatta az Orákulumot. A
szentély kiürült, Orpheusz fejét pedig eltemették.
Ami Orpheusz lelkét illeti, egyes legendák szerint
újraegyesült Eurüdikével az Elíziumban. Most már kedvére
nézegetheti a feleségét, nem kell attól tartania, hogy eltűnik.
De bárhova mennek, Orpheusz a biztonság kedvéért
előreengedi Eurüdikét.
Azt mondanám, boldogan éltek, míg meg nem haltak… de
hát ez már a haláluk után történt.
Biztosan létezik valami jó kis nóta ebben a témában.
La-la-la, szeretlek, élve vagy halva. La-la-la.
 Á, mindegy. Azt hiszem, maradok a kardforgatásnál. A zene
túl veszélyes műfaj.

12 Lépcső a mennybe (Led Zeppelin)

13 Éhes, mint a farkas (Duran Duran)
14 Lopakodó szörnyek
 HERKULES KIÁLLJA
A TIZENKÉT HÜLYE PRÓBÁT

Hol is kezdjem?
Már a csávó neve is problémás. A római nevét fogom
használni, a Herkulest, mert a legtöbb ember így ismeri. A
görögök Héraklésznek hívták. De még ez is felvett név.
Herkules Alkidészként vagy Alkaioszként született, attól
függően, melyik történetet olvassátok, de az „Al, a Nagy Hős”
valahogy nem hangzik túl jól.
Szóval, a hogyishívják születését megelőzően izgalmas
szappanopera zajlott Dél-Görögországban. Emlékeztek még
Perszeuszra, a fickóra, aki levágta Medusza fejét? Miután
Argosz királya lett, vagy fél tucat városállamot egyesített
(Tirünszt, Püloszt, Athént, Mucsaröcsögét s a többi), hogy
Mükéné néven erős királyságot hozzon létre. Minden
városnak saját királya volt, de volt egy főkirály is, aki az egész
nemzet fölött uralkodott. A főkirály elvileg bármelyik városból
származhatott, amennyiben ő volt Perszeusz legidősebb
leszármazottja.
Zavaros, mi? Szerintem is.
Amikor a Perszeusz-klán harmadik generációja került sorra,
két tirünszi unokatestvér szállt versenybe a főkirályi címért.
Az egyiket úgy hívták, hogy Amphitrüón. A másikat úgy, hogy
Szthenelosz. Ilyen háttérrel akár a kimondhatatlan nevek
királyságának uralkodói címére is pályázhattak volna.
Amphitrüón pár nappal idősebb volt Szthenelosznál, ezért
mindenki azt hitte, hogy ő kapja a munkát. De a srác mindent
elszúrt, amikor véletlenül megölte az apósát.
Így esett a dolog: Amphitrüón tárgyalásokat folytatott egy
Élektrüón nevű figurával, hogy feleségül vehesse az illető
lányát, Alkménét. Miután megállapodtak, Élektrüón behívta
Alkménét, hogy elújságolja neki a jó hírt.
ÉLEKTRÜÓN: Alkméné, bemutatom az új férjedet,
Amphitrüónt!
ALKMÉNÉ: Ööö… oké. Azért előbb is szólhattál volna.
ÉLEKTRÜÓN: Ne légy undok! Nemsokára főkirály lesz
belőle! Jó árat fizetett érted! És szeret téged. Ugye, szereted őt?
AMPHITRÜÓN: Aha.
ALKMÉNÉ: Hiszen csak most ismerkedtünk meg.
AMPHITRÜÓN: Aha.
ALKMÉNÉ: Mást is tudsz mondani azon kívül, hogy „Aha”?
AMPHITRÜÓN: Aha.
ALKMÉNÉ: Apa, ez egy idióta.
AMPHITRÜÓN: De én szeretlek! Nézd, ENNYIRE! (Széttárja a
kezét. Véletlenül pofon üti Élektrüónt, aki holtan esik össze.)
AMPHITRÜÓN: Hoppá!
ALKMÉNÉ: Idióta!
Amikor a hír kitudódott, a másik jelölt, Szthenelosz
elérkezettnek látta az időt, hogy versenybe szálljon a főkirályi
címért. Gyilkossággal vádolta Amphitrüónt. Nagyszabású
lejáratókampányba kezdett, plakátok, rikkancsok és
tévéreklámok útján terjesztette az üzenetet: EZ AZ IDIÓTA
MEGÖLTE A SAJÁT APÓSÁT. VAJON RÁBÍZHATJUK AZ
ORSZÁGUNKAT? Végül olyan meleg lett a helyzet, hogy
Amphitrüónnak menekülnie kellett. Újdonsült feleségét,
Alkménét is magával cibálta, aki persze nem repesett a
boldogságtól.
Théba városában telepedtek le, ami Athéntól északnyugatra
feküdt, kívül Mükéné befolyási övezetén. Amphitrüón lett a
város hadvezére, de ettől sem kell hasra esni, mert a thébai
hadsereg kábé olyan erős volt, mint egy áruházi őrökből
verbuvált csapat.
Alkméné rühellte a férjét. Elvileg házasok voltak, de ez a
kretén megölte a saját apósát, és mindkettőjüket száműzötté
tette.
 – Kizárt dolog, hogy gyereket szüljek neked – közölte
Alkméné a párjával. – Az egész görög civilizáció értelmi szintje
a béka feneke alá süllyedne.
– Bebizonyítom, hogy méltó vagyok hozzád! – fogadkozott
Amphitrüón. – Mondd, mit tegyek?
Alkméné elgondolkozott.
– Menj, és hódíts meg egy rakás várost! Mutasd meg, milyen
hadvezér vagy! Kezdetnek, mondjuk, dúld fel Taphoszt! A
fivéreim pár éve megtámadták a szigetet, de lemészárolták
őket. Bosszuld meg a halálukat!
Amphitrüón már az első szónál elvesztette a fonalat.
– Mi?
– Taphosz – mutatott az ajtóra Alkméné. – Öl!
– Oké.
Amphitrüón összetrombitálta a seregét, és egy csomó
kalandban volt része, amiket most nem fogok részletezni. Volt
egy róka, amit nem lehetett megfogni. Volt egy hosszú, szőke
hajú srác, akit nem lehetett megölni. Volt vér, csonkítás meg
fosztogatás. Tudjátok, egy átlagos hétvége az ókori
Görögországban.
Amphitrüón addig gyilkolt és rombolt, amíg szerinte
sikeresen be nem bizonyította, hogy méltó Alkménéhez. Ekkor
fogta a seregét, és visszaindult Thébába. Alig várta, hogy
hazaérjen, és megkezdődjenek a mézeshetek. Már több mint
egy éve nős volt, de még meg sem csókolhatta a feleségét.
Pechére valaki más is papás-mamást akart játszani a
nejével. Régi barátunk, Zeusz, az egek és a dögös macák ura
már régóta figyelte Alkménét. És nagyon elégedett volt a
látvánnyal.
Zeusz megígérte Hérának (úgy harmincadszor), hogy nem
áll le többet halandó nővel. Persze esze ágában sem volt
betartani a fogadalmát, de azért vigyázott, hogy ne keltsen
feltűnést. Úgy döntött, az lesz a legegyszerűbb, ha a férje
képében jelenik meg Alkméné előtt. Zeusz átváltozott
Amphitrüón-klónná, és elrepült Thébába.
– Drágám, megjöttem! – kiáltotta.
 Alkméné lépett be a nappaliba.
– Hát te mit keresel itt? A hírnökeim azt mondták, még a
csatában vagy. Azt hittem, csak három nap múlva érkezel.
Három nap? – gondolta magában Zeusz. Kiváló!
– Korábban értem haza! – jelentette ki. – Ünnepeljünk!
Zeusz pizzát rendelt. Felbontott egy üveg pezsgőt, és feltett
egy Justin Timberlake-lemezt. Alkméné kezdetben
gyanakodott. A férje nem tűnt olyan tökkelütöttnek, mint
azelőtt. De el kellett ismernie, hogy a férfi előnyére változott.
Talán mégis ragadt rá valami a kalandok során.
Csodálatos éjszakát töltöttek együtt. Valójában olyan jól
érezték magukat, hogy Zeusz egy ponton kisurrant a
fürdőszobába a mobiljával, és sms-t küldött Héliosznak, a
napistennek: Tesó, vegyél ki pár nap szabit. Ez az éjjel soha
nem érhet véget!
Héliosz visszaírt: Alkméné? ;-)
Zeusz: .osan
Héliosz: Irigy vok.
Zeusz: LOL!
Héliosz hetvenkét óráig a garázsban pihentette a
napszekeret. Mire eljött a hajnal, Alkméné masszív
alváshiányban és Justin Timberlake-túladagolásban
szenvedett.
Zeusz megcsókolta.
– Hát, ez nagyon nagy volt, bébi! Most mennem kell.
Megnézem, mit csinálnak a… katonáim. – Azzal elhúzott.
Tíz perc múlva az igazi Amphitrüón lépett be az ajtón.
– Drágám, megjöttem!
– Máris? – pislogott álmosan Alkméné. – Itthon felejtettél
valamit?
Amphitrüón kicsivel több lelkesedésre számított.
– Ööö… nem. Most értem haza a háborúból. Gondoltam…
ünnepelünk.
– Ne hülyéskedj! Tegnap jöttél haza! Az egész éjszakát együtt
töltöttük!
Amphitrüón nem az eszéről volt híres, de még neki is
feltűnt, hogy itt valami nem stimmel. Elvitte Alkménét a helyi
paphoz, aki némi hókuszpókuszt követően megállapította,
hogy az első Amphitrüón Zeusz volt.
A római történetírók kiapadhatatlan humorforrásnak
találták a személycserét. Még vígjátékot is írtak róla.
Képzelhetitek, milyen lehetett. Alkméné kinéz a közönségre:
– NEM IS A FÉRJEM VOLT? HOPPÁ!
A tógások meg gurulnak a röhögéstől.
Amphitrüón nem sokat tehetett. Külön nászútra ment
Alkménével. Mikor Alkméné a második trimeszterbe ért, az
anyai ösztöne azt súgta neki, hogy ikreket vár. Gyanította,
hogy az egyik baba Zeuszé, a másik Amphitrüóné. És azt is
tudta, hogy Zeusz gyereke még sok fejfájást okozhat neki.

♦♦♦

Közben Mükénében Szthenelosz még mindig azon ügyködött,

hogy főkirály legyen belőle. Azt hitte, Amphitrüón száműzése
után ő lesz a befutó, de senki sem rajongott érte. Gonosz volt
és gyáva. Ráadásul a nevét is alig lehetett kiejteni. A nemesek
nem támogatták. A közemberek lenézték. Szthenelosz
nyilvános szavazással próbálta rendezni az ügyet, de ketten is
megelőzték: Miki egér meg Bolyhos, a város macskája.
Szthenelosz egyetlen vigasza a felesége, Nikippé, az első
gyereküket várta. Szthenelosz abban bízott, ha a baba fiú lesz,
ő lesz Perszeusz legidősebb leszármazottjának a legidősebb fia
(természetesen nem számítva Amphitrüónt), tehát a gyerekből
nagy eséllyel főkirály lesz, még ha Szthenelosznak nem is
sikerül ugyanez.
Fent az Olimposzon Héra királyné is ugyanezen
morfondírozott. Az istennő megtudta, hogy Zeusznak viszonya
volt Alkménével. Úgy döntött, hogy hisztériás roham helyett
hideg fejjel, suttyomban intézi a dolgokat.
– Zeusz nyilván azt akarja, hogy Alkméné zabigyereke
legyen Mükéné királya – dünnyögte maga elé. – Na, azt lesheti.
Másnap este mindent elkövetett, hogy Zeusz jó hangulatban
legyen. A férje kedvenc Timberlake-albumát tette fel. A férje
kedvenc ételét főzte: ambróziapalacsintát ambróziamártással
és pirított ambróziával. Megmasszírozta Zeusz vállát, és a
főisten fülébe súgta:
– Kutyuli-mutyuli!
– Hmm? – Zeusz szeme keresztbe állt a boldogságtól.
– Törvénybe foglalnál nekem egy icurka-picurka apróságot?
– De mégis… mit?
Héra egy szem ambróziába mártott epret pottyantott Zeusz
szájába.
– Hát, arra gondoltam, teremtsünk békét és jólétet
Mükénében. Olyan jó lenne, nem?
– Mmh-hmm – nyelte le Zeusz az epret.
– Mi lenne, ha úgy rendelkeznél, hogy kizárólag Perszeusz
legközelebbi leszármazottjából lehet főkirály? Ezzel
leegyszerűsítenéd a dolgokat.
Zeusz elnyomott egy mosolyt. Tudta, hogy Alkméné ikrei
bármelyik pillanatban megszülethetnek, Szthenelosz kölyke
meg csak egy hét múlva várható. Csupán azzal nem számolt,
hogy ezt Héra is tudja.
– Jó, persze, édes. Semmi gond!
Ugyanezen az éjszakán az isteni orákulumok Mükéné-szerte
bejelentették a nagy hírt: Zeusz parancsára Perszeusz
következő fiú utóda lesz a főkirály! És nem, a nép ezúttal nem
szavazhat Bolyhosra, a macskára.
Vacsora után Héra leszáguldott a földre, ahol a lánya,
Eileithüia, a szülés istennője éppen megérkezett Alkméné
házához.
– Állj! – kiáltott rá Héra. – Ne engedd, hogy Alkméné
megszüljön!
Eileithüia hátralépett, és magához szorította az orvosi
táskáját.
– De már vajúdik. Nem emlékszel, milyen fájdalmas az?
– Nem érdekel! – vakkantotta Héra. – Nem szülhet,
legalábbis addig, amíg Szthenelosz fia világra nem jön.
– De az a szülés csak a jövő héten esedékes.
 – Gyere velem Tirünszbe! MOST!
Eileithüia jól kezelte a szülés során felmerülő
komplikációkat. De Héra dühkitöréseit? Azokat már nem
annyira. A két istennő magára hagyta a csatakos, jajgatva
szitkozódó Alkménét, és elrepült Tirünsz városába.
Amikor odaértek, Eileithüia meglengette a mágikus Lamaze
párnáját, és BUMM!, Szthenelosz felesége, Nikippé azonnal
vajúdni kezdett. Öt perc múlva már a kezében tartotta a
kisfiát. Ez volt a világtörténelem legkönnyebb szülése.
Eurüsztheusznak nevezték el a gyereket, mert ez volt a
legkimondhatatlanabb név, ami hirtelen eszükbe jutott. Ő volt
Perszeusz legközelebbi férfi leszármazottja, így a kissrácot
rögtön meg is koronázták, bár elég nehéz volt olyan tiarát
találni, ami pontosan illett az újszülött fejére.
Ami Alkménét illeti, ha Hérán múlik, az örökkévalóságig
vajúdhatott volna. Héra ilyen csupa szív istennő volt. Ám
Eileithüia megsajnálta Alkménét. Miután nyilvánvalóvá vált,
hogy Héra akarata érvényesült a főkirályt illetően, Eileithüia
biztonságos és gyors szüléssel kárpótolta a kismamát.
Herkules bújt ki elsőnek az ikrek közül (bár akkoriban még
Alnek hívták), majd a kisöccse, Iphiklész következett.
Amphitrüón, a büszke papa, megnézte az újszülötteket.
Azonnal a szívébe zárta mindkettőt, bár Alkméné előre
figyelmeztette, hogy az egyik gyerek valószínűleg Zeuszé.
Vajon melyik az enyém, és melyik Zeuszé? – tűnődött
Amphitrüón.
Iphiklész felsírt. Al/Herkules megfeszítette bébiizmait, és
képen törölte a testvérét. Kuss!
– Szerintem az izmosabbik van Zeusztól – állapította meg
Alkméné.
Amphitrüón felsóhajtott.
– Igen, alighanem igazad van.
Másnap üzenet érkezett Tirünszből: az új főkirály,
Eurüsztheusz alig néhány órával Herkules előtt született.
– Héra szórakozik velem – jött rá a turpisságra Alkméné. –
Ezért vajúdtam olyan sokáig.
 – RARRR! – rikkantotta a kis Herkules, és bekakilt a
pelenkájába.
Alkméné majdnem elájult a bűztől.
– Ezt vegyem hivatalos véleménynek? – kérdezte a
csecsemőtől. – Nem csíped Hérát?
– RARRR! – Újabb kakihegyek.
Alkméné ideges lett, és nem csak azért, mert fogalma sem
volt, mit ehetett a gyerek. Ő is hallotta a rémtörténeteket,
hogyan kínozza meg Héra Zeusz halandó szeretőit. A nehéz
szülés is azt bizonyította, hogy Héra már kiszúrta magának. A
kis Al/Herkules akár halálos veszélyt is jelenthet rá.
A rémült Alkméné egy gyenge pillanatában ugyanazt tette,
amit a legtöbb ókori szülő, aki gyorsan akart megszabadulni a
fölöslegessé vált gyerekétől. Kiosont a házból, kivitte a
csecsemőt a legközelebbi pusztába, egy kőre fektette és a
sorsára hagyta.
Herkules baba baromira felhúzta magát. Órákig rúgkapált a
kövön, torkaszakadtából ordított, babanyelven káromkodott,
és az összes vadállatot orrba vágta, ami közel merészkedett
hozzá.
Szerencsére Zeusz szemmel tartotta a kiskölyköt.
Rögtön rájött, hogy Héra „itt a piros, hol a piros”-t játszik az
ifjú főkirályokkal.
– Engem akarsz átvágni? – dünnyögte magában. – Oké,
prüntyőkém, azt próbáld meg!
Megbízta Athénét, a bölcsesség istennőjét, hogy menjen le a
földre az újszülöttért.
Herkules gőgicsélve nézett Athénére, de már nagyon korgott
a gyomra. Athéné, aki nem volt az az anyáskodó típus, hirtelen
azt sem tudta, mihez kezdjen vele.
– Szereznem kell egy szoptatós dajkát – motyogta. – Valakit,
aki szereti a kisbabákat. Hmm… – Nagyon beteg ötlete támadt.
Hérához vitte a gyereket. – Jaj, felség! – mondta. – Most
találtam ezt a szegény csecsemőt, magára hagyták a
pusztában. Hát nem szörnyű? Én nem tudom megetetni, pedig
már annyira éhes!
 Héra nem tudta, kitől származik a gyerek. Elég volt egyetlen
pillantást vetnie a kissrácra, hogy előtörjenek az anyai
ösztönei.
– Jaj, szegényke! Add csak ide! Majd én megszoptatom.
Akkoriban még nem ismerték a cumisüveget meg a tápszert.
Ha a baba megéhezett, megszoptatták. Ennyi. Ez a teendő
általában az anyára hárult, de ha ő nem volt otthon, akkor egy
másik nő ugrott be helyette.
Héra, az istennők édesanyja, tökéletesen alkalmas volt a
feladatra. A mellére vette Herkulest, és hagyta, hogy a pici
rácuppanjon az isteni tejadagolóra. A csecsemő jó étvággyal
szopott, egészen addig, amíg Athéné meg nem szólalt:
– Köszönöm, Héra!
Athéné most először ejtette ki Héra nevét a baba
jelenlétében. Herkules beleharapott Héra érzékeny bőrébe,
felüvöltött és összekakilta magát, mindezt gyors
egymásutánban. Héra felsikoltott, és elhajította a gyereket.
Szerencsére Athéné elkapta.
Egyes legendák szerint Héra anyateje végigfröccsent az
égen, így jött létre a Tejút. Hát, nem tudom. Az a galaxis túl
nagynak tűnik ahhoz az egy spricchez képest. Ami biztos: már
ez a pár korty is isteni erőt és állóképességet kölcsönzött
Herkulesnek, és ez annak az istennőnek köszönhető, aki
mindenkinél jobban gyűlölte őt.
Athéné sietve visszavitte a babát az anyja házába. Letette a
küszöbre, becsöngetett és elrepült. Alkméné kinyitotta az ajtót.
A kis Herkules tejtől csöpögő arccal vigyorgott fel rá.
– Hát jó…
Alkméné isteni jelként értelmezte az esetet. Bevitte a
gyereket a házba, és soha többé nem próbált megszabadulni
tőle.

♦♦♦

A következő néhány hónap viszonylag eseménytelenül telt.

Herkules megtanult mászni. Megtanulta, hogyan kell átütni a
téglafalat. Több nyerget szétrágott, szobafogságba került, mert
eltörte a bébiszitter karját, és kimondta az első szót is:
mángorló.
Egy éjszaka, amikor már édesdeden aludtak a testvérével,
Iphiklésszel, Héra elhatározta, hogy egyszer és mindenkorra
megszabadul élete legellenszenvesebb pelenkásától.
Ha ez a gyerek felnő, gondolta magában, úgyis csak a baj lesz
vele. Zeusz szemmel tartja, úgyhogy nem tudom csak úgy porrá
hamvasztani. Hmm. Megvan! Véletlen balesetnek álcázom a
dolgot, mérges kígyókat csempészek a gyerekszobába.
Mindennapos eset, ebben biztos vagyok!
Két gonosz vipera siklott be a falrepedésen, és egyenesen a
kiságy felé indult.
Iphiklész ébredt fel elsőnek. Érezte, hogy valami végigsiklik
a takarón, és bömbölni kezdett.
Alkméné meghallotta a sírást. Kiugrott az ágyból, és felrázta
a férjét.
– Amphitrüón, valami baj van a gyerekekkel!
A szülők hanyatt-homlok rohantak a szobába, de már
elkéstek.
Herkules mindent elrendezett. Szupergyors bébireflexeinek
hála nyakon csípte a kígyókat, és mind a kettőt megfojtotta.
Mire a szülei megérkeztek, Herkules már talpon volt, és
vigyorogva lóbálta a döglött viperákat.
– Pápá!
Ami Iphiklészt illeti, ő a sarokban kuporgott a takaró alatt,
és keservesen zokogott.
– Nyugi, Iphiklész! – sóhajtott fel Amphitrüón. – Itt vagyok.
Bocs, kisöreg! Az én DNS-emet örökölted.
A történtek után a kígyófojtogató hős új nevet kapott. Már
nem Alkidésznek vagy Alkaiosznak vagy Al-akárminek hívták.
Héraklészként (latinul: Hercules) vált ismertté, ami azt jelenti:
Dicsőség Hérától. Hérának hála a srác már óvodásként híres
lett. Héra örülhetett.
A kamasz Herkulesnek nagyon jó tanárai voltak. Az apja,
Amphitrüón, fogathajtásra tanította. Théba hadvezérei a
kardvívás, az íjászat és a birkózás fortélyait ismertették meg
vele.
A zene volt a gyenge pontja. A szülei Linoszt, a város legjobb
lantosát, Orpheusz féltestvérét bérelték fel mellé, de Herkules
zenei érzéke a nullával volt egyenlő. Virsliujjaival alig fért
hozzá a húrokhoz. Végül Linosz elvesztette a türelmét, és
felüvöltött:
– Nem, nem, nem! Ez C-dúr!
Linosz kitépte a lírát a fiú kezéből, és arcon legyintette vele
Herkulest. (Megjegyzés: Ha arcon legyintenek egy lanttal, az
nagyon tud fájni.)
Herkules megragadta a hangszert.
– ÉS EZ MILYEN DÚR?
Addig ütötte Linosz fejét, míg a líra darabokra nem tört, a
zenetanár pedig meg nem halt.
Herkules ekkor tizenkét éves volt. Gyilkosság vádjával
bíróság elé állították. Ha ez nem elég meredek nektek, akkor
nem tudom, mi az. Szerencsére Herkules okos gyerek volt.
Önvédelemre hivatkozott, mivel Linosz ütött először, és
megúszta hat év közmunkával, amit egy városszéli
marhatelepen kellett ledolgoznia.
A telep egész tűrhető volt. Herkules szeretett a szabadban
tevékenykedni. Sokat volt friss levegőn, és soha többé nem
kellett hangszeren játszania. A szülei is örültek, hogy jó helyen
van: többé nem szabadít mérges viperákat a családjára, nem
lékeli meg a tanárok fejét és nem pusztítja el a várost merő
véletlenségből.
Herkules tizennyolc évesen került ki a marhatelepről. Ő volt
a legnagyobb, legmagasabb, legerősebb, leggonoszabb thébai a
város történetében.
Sokáig volt távol, és nem igazán értesült a történésekről, így
amikor hazaért, döbbenten látta, hogy a városlakók sírva
gyülekeznek a főtéren a jószágaikkal, mintha árverésre
készülnének. A tehenek egy részét maga Herkules nevelte fel a
közmunkaprogram keretében.
Herkules megkereste a családját.
 – Apa! – szólította meg Amphitrüónt. – Mi ez a sok tehén?
A mostohaapja elkomorult.
– Fiam, amíg te távol voltál, a város háborúba keveredett a
minüészekkel. Tudod, ők azok, akik ott fent élnek. Erginosz
népe.
– Igen. És?
– Vesztettünk. Csúfos vereséget szenvedtünk. Hogy ne
rombolják le a városunkat, Kreón király vállalta, hogy évente
száz tehenet szolgáltat be a minüészeknek.
– Mi? De hát ez őrültség! Én neveltem ezeket a teheneket. Az
ott Pöttyös. Az meg Boglárka. Boglárkát nem engedem!
Száz tehén nem hangzik olyan soknak, de akkoriban száz
házat vagy száz Ferrarit vehettek volna az árukból. A
szarvasmarha nagy kincs volt. Az egyik legjobb befektetés. És
hát… Boglárka! Melyikőtök mondana le egy tehénről, amit
maga Herkules nevezett el?
– Harcolni fogunk! – jelentette ki Herkules. – Ezúttal
legyőzzük a gonosz minüészeket!
– De az összes fegyverünket elvették – szólalt meg beteges
öccse, Iphiklész. – Ez is része a békeszerződésnek.
– Az összes fegyvert? – fordult Herkules Kreón király felé,
aki a közelben állt a testőreivel. – Pár évre kiteszem a lábam,
és te elkótyavetyéled a fegyvereinket meg a teheneinket? Mi
van veled, felség?
Az öreg király pironkodva sütötte le a szemét.
– Tennünk kell valamit – kötötte az ebet a karóhoz Herkules.
– Már késő – felelte Iphiklész. – Itt jönnek.
A tömeg szétvált. Egy tucat nagydarab minüész vonult végig
a téren teljes fegyverzetben. Az öregembereket félrerúgták, az
öregasszonyokat fellökték, és fánkot loptak az utcai árustól.
Kreón király nem avatkozott közbe. A testőrei sem. Még
Herkules apja, Amphitrüón, a nagy hadvezér is tehetetlenül
nézte a tehénistállók felé tartó minüészeket.
Végül Herkulesnél elszakadt a cérna.
– MEGÁLLNI!
A minüészek megtorpantak. Elhűlve nézték a feléjük
cammogó Herkulest, ezt az egyszerű bőrtunikát és
csikósköpenyt viselő nagy, szőrös kamaszt.
– Hogy merészelsz megszólítani minket? – förmedt rá a
minüészek vezére. – Itt mi diktálunk, tehénpásztor! Hasalj le,
és csókold meg a lábam!
– Azt lesheted – ropogtatta meg Herkules az ízületeit. – Ha
most eltakarodtok, nem lesz vérontás. Innen aztán nem
visztek el több tehenet.
A minüészek kinevették.
– Nézd csak, fiam! – mondta a vezérük. – Nekünk van
kardunk. Neked nincs. A békeszerződés értelmében elviszünk
száz tehenet. Jövőre még százat. Mégis, mivel akarod
megakadályozni?
Herkules behúzott egyet a fickónak, aki azonnal kiterült. A
többi minüész a kardja után nyúlt, ám Herkules gyorsabb volt
náluk. A minüészeknek arra sem volt idejük, hogy előkapják a
kardjaikat, kisvártatva mind a tizenketten betört orral,
monoklis szemmel és hiányos fogsorral hevertek a földön.
Herkules elkobozta a fegyvereiket.
Aztán (CSAK ERŐS IDEGZETŰEKNEK!) fogta a vezér kardját,
és levágta a minüészek orrát, fülét, kezét. A levágott
testrészekből undorító nyakláncokat fűzött, és a rabok
nyakába akasztotta őket. Szinte hihetetlen, de a minüészek
nem haltak meg. Miután magukhoz tértek, és kicsit erőre
kaptak, Herkules talpra állította őket.
– Menjetek haza Erginosz királyhoz! – parancsolt rájuk. –
Mondjátok meg neki, hogy Théba nem küld több sarcot,
leszámítva a nyakatokban lógó csemegéket!
A kardjával megpaskolta a vezér hátsóját, és szélnek
eresztette a megcsonkított minüészeket.
A döbbent thébai tömeg csak ekkor ocsúdott fel az első
sokkból. A fiatalok üdvrivalgásban törtek ki, és körbetáncolták
a frissen megmenekült teheneket. Az idősebbek, akik láttak
már egyet-mást, kevésbé voltak elragadtatva.
– Fiam – mondta Amphitrüón –, Erginosz király ezt soha
nem fogja megbocsátani nekünk. A seregével jön vissza.
 – Jó – dünnyögte Herkules. – Akkor megölöm őket.
Kreón király odabicegett hozzá. Az arca zöldes árnyalatot
öltött.
– Mit tettél, fiam? Befogadtam a családodat. Otthont adtam
neked. És te… pusztulásra ítélsz minket?
– Sose aggódj, felség! – felelte Herkules. – Majd én kezelésbe
veszem a minüészeket.
– És mégis, hogyan? – kérdezte bosszúsan a király. – Van…
tizenkét kardod. Ez édeskevés ám a minüész sereg ellen!
Herkules nem értette, miért parázik ennyit Kreón király, de
végül úgy döntött, nem teszi szóvá a dolgot.
– Athéné temploma – vetette fel. – Ha jól emlékszem, tele
van páncélokkal meg fegyverekkel.
Amphitrüón idegesen tekingetett az ég felé, mintha isteni
büntetéstől tartana.
– Fiam, azok szent fegyverek. Az istennőnek ajánlották őket.
Még a minüészek sem nyúltak hozzájuk, mert tilos. Athéné
megátkoz miatta!
– Á, Athéné régi ismerősöm. Különben is, ő Théba
patrónusa, nem? Ő is azt akarná, hogy megvédjük a
városunkat! – Azzal Herkules a tömeghez fordult: – Nem
ijedünk meg a minüészektől! Aki mellettem van, jöjjön velem
Athéné templomába, és fegyverkezzen fel! Eltapossuk a
zsarnokokat!
A thébai fiatalok ujjongva gyűltek Herkules köré. Még
Iphiklész is (aki amúgy gyenge, beteges anyámasszony
katonája volt) előrelépett, hogy elvegyen egy kardot. Sok
idősebb thébai már csak büszkeségből is kénytelen volt beállni
a csapatba.
Amphitrüón Herkules vállára tette a kezét.
– Fiam, igazad van. Gyáván viselkedtem, de ennek most
vége. Megvédjük a hazánkat!
Megrohamozták Athéné templomát, hogy magukhoz vegyék
a fegyvereket és a páncélokat. Az istennő senkit sem sújtott
halálra, ami jó jel volt. Herkules a városon kívülre vezette
szedett-vedett seregét, természetes átjárót keresett, ahol az út
két meredek hegy között halad át. A thébaiak barikádokat
építettek, és gödröket ástak. Ezután Herkules felsorakoztatta
az embereit a két hegycsúcson. Tudta, hogy egy ilyen szűk
átjáró esetében a népes minüész sereg van előnyben.
Másnap Erginosz személyesen vezette seregét Théba ellen.
Amikor az átjáróhoz értek, Herkules lecsapott rájuk. Véres
harc kezdődött. Herkules nevelőapja, Amphitrüón elesett a
csatában, több thébaival együtt, a minüész hadsereg ennek
ellenére teljesen megsemmisült.
Herkules nem ült meg a babérjain. Bevonult a minüész
fővárosba, és porig égette.
Herkules győztesen tért haza. Kreón király hálából
hozzáadta legidősebb lányát, Megarát. Még az istenek is le
voltak nyűgözve. Alászálltak az Olimposzról, és annyi
szajréval látták el Herkulest, hogy az már arcpirító volt.
Hermész egy kardot ajándékozott a hősnek. Héphaisztosz
egyedi páncélt készített. Apollón íjjal és tegezzel kedveskedett
neki. Athéné királyi palástot hozott, és nagylelkűen megígérte,
hogy senkinek sem esik bántódása, amiért meggyalázták a
templomát. A látogatás nagy olimposzi dínomdánomba
torkollt.
Herkules és Megara összeházasodott, és két gyerekük
született. Egy ideig minden a legnagyobb rendben volt.
Herkules átvette az apja munkáját, és hadvezérként számos
sikeres hadjáratot vezényelt le a thébai hadsereg élén.
Iphiklész az egyik csatában lelte halálát, egy özvegyet és egy
Iolaosz nevű kisfiút hagyva maga után, de hé, legalább
hősként halt meg. Herkules hatalmassá és dicsőségessé tette
szülővárosát. Mindenki arra számított, hogy Kreón halála után
Herkules lesz Théba új királya.
Ha a történetünk itt érne véget, Herkulest a legnagyobb
görög történelmi hősök között tartanák számon. De neeeeem,
ez még csak a belemelegítés volt.
Héra számára is. Fenn az Olimposzon az istenek királynéja
majd’ megpukkadt Herkules sikerei láttán. Nem hagyhatta
ennyiben a dolgot. Elhatározta, hogy minden lehetséges
eszközzel megkeseríti, romba dönti és összekuszálja a hős
életét, hogy Percy Jackson egy nap majd vért izzadjon, mire
mindenről beszámol.
Utálom Hérát!

♦♦♦

Míg Herkules tehénpásztorként nőtt fel Thébában, az

unokatestvére, Eurüsztheusz, Mükéné főkirályaként. Meg
tudnám szokni, ha az emberek csecsemőkorom óta
hajbókolnának nekem, és minden parancsomat teljesítenék,
igaz, Eurüsztheuszból végül türelmetlen, nagyképű tahó lett.
Ennek ellenére Héra úgy örült a srác sikerének, mint majom
a frissen préselt olívaolajnak. Békét és jólétet teremtett a
királyság alattvalóinak. Minden évben húsz drachmát küldött
Eurüsztheusz születésnapjára. Arról is gondoskodott, hogy
Eurüsztheusz naprakész legyen Herkules bosszantó
csodatetteiből, mert azt akarta, hogy a főkirály szépen
elirigyelje a hős sikereit.
Amikor Eurüsztheusz betöltötte a tizennyolcat, Héra
álmában arra ösztönözte, hogy alázza le híres rokonát.
Hívd meg Herkulest a palotádba, mondta az istennő. Vedd rá,
hogy álljon ki tíz próbát! Csakis így vívhatod ki a tiszteletét.
Eurüsztheusz felébredt. Támadt egy ötletem, mondta
magában. Meghívom Herkulest a palotámba, és ráveszem, hogy
álljon ki tíz próbát! Csakis így vívhatom ki a tiszteletét!
Eurüsztheusz követet küldött Thébába, és a fővárosba,
Tirünszbe rendelte Herkulest. Herkules ellenállt. Nem vágta le
a küldönc fülét, orrát, kezét, csak visszaüzent, hogy: LOL. NE
MÁR!
Eurüsztheusz nem örült a fejleményeknek. Théba sajnos
kívül esett a hatáskörén. Csupán annyit tehetett volna, hogy
hadat üzen a városnak, de még Eurüsztheusz sem volt olyan
ostoba, hogy felvonuljon Herkules ellen.
Éjszaka Héra ismét megjelent a főkirály álmában. Légy
türelemmel! Herkules előbb-utóbb meghajol előtted. Ezt én
garantálom.
A következő hetekben Herkules bármelyik templomba
ment, a papok és a papnők szörnyű eshetőségeket vázoltak fel
előtte.
– Az istenek azt akarják, hogy az unokafivéred,
Eurüsztheusz szolgálatába állj. Most komolyan. Menj el
Tirünszbe, különben megjárod!
Persze e mögött is Héra állt. Ő volt a zaklatás királynője.
Gondoskodott róla, hogy Herkules naponta több tucat üzenetet
kapjon több tucat forrásból.
Herkules kezdetben fittyet hányt a figyelmeztetésekre. Jóval
jelentősebb személy volt ő annál, hogy egy olyan kis férget
szolgáljon, mint Eurüsztheusz. De sorra érkeztek a
figyelmeztetések. Vadidegen emberek szólították le az utcán,
és rekedtes hangon beszéltek, mint a megszállottak.
– Menj el Tirünszbe! Állj a király szolgálatába!
Herkules felesége egyre idegesebb lett.
– Drágám – mondta Megara –, nem tartom bölcs dolognak,
hogy semmibe veszed az istenek óhaját. Menj el a delphoi
jósdába, hátha okosabb leszel!
Herkulesnek egyáltalán nem fűlött a foga a dologhoz, de a
felesége kedvéért elment Delphoiba.
Elátkozott egy út volt. Az adományok rengeteg pénzt
emésztettek fel. Delphoiban nyüzsögtek az olcsó szuveníreket
tukmáló kereskedők. Herkules végül sorra került, de az
Orákulum is ugyanazt mondta neki, amit már hetek óta
hallgatott.
– Menj el Tirünsz városába! Ajánld fel szolgálataidat
Eurüsztheusz főkirálynak, és teljesítsd a tíz feladatot!
Köszönjük az adományt, további szép napot!
Herkules úgy bedühödött, hogy kikapta a háromlábú széket
az Orákulum alól, és azzal kergette meg a jóst.
– Jósolj mást! – üvöltötte. – Követelem, hogy jósolj mást!
Magának Apollónnak kellett közbeavatkoznia. Isteni hangja
alapjaiban remegtette meg a barlangot.
– ÖREG, ÍGY NEM LESZÜNK JÓBAN. ADD VISSZA AZT A
STOKEDLIT!
Herkules felsóhajtott. Nem akarta, hogy keresztüllőjék egy
aranynyíllal, így hát letette a kisszéket, és elviharzott.
Mire hazaért Thébába, cafatokban lógtak az idegei. Végképp
elfogyott a türelme. A járókelők lépten-nyomon megállították.
– Jól hallottam? A főkirály tíz próbatételt eszelt ki neked?
Mekkora szívás!
– Na, mi volt, drágám? – kérdezte otthon Megara. – Mész
Tirünszbe?
Herkulesnél betelt a pohár. Gyilkos dührohamot kapott, és
mindenkit megölt a házban, kezdve a feleségével.
Tudom. Ez a könyv csupa szörnyűséggel van tele, na de ez?
Ez tényleg durva.
Egyes verziók szerint Héra tébollyal sújtotta Herkulest, aki
nem is tudta, mit csinál. Lehet, de ez még nem menti fel a
hősünket. Tudjuk, hogy hirtelen haragú ember volt. Egy lírával
verte agyon a zenetanárát. Megcsonkította a minüész
követeket.
Hérának nem volt nehéz dolga. Csak egy kis olajat öntött a
tűzre.
Bármi volt is az ok, Herkules lecsapta Megarát. A szolgáit is
megölte, hiába próbálták megfékezni. A két fia visítva
menekült előle, de Herkules előkapta az íját, és lenyilazta őket,
mert az a tévképzet támadt elborult elméjében, hogy a
gyerekei az életére törnek.
Egyedül az unokaöccse, Iolaosz élte túl a vérengzést, aki
Iphiklész halála óta Herkules házában élt. Iolaosz egy dívány
mögött keresett menedéket. Amikor Herkules rátalált, és újabb
nyilat fogott be az íjába, a fiú felsikoltott:
– Bácsikám, ne bánts!
Herkules megdermedt. Iolaosz talán a testvérére,
Iphiklészre emlékeztette, és azokra a régi szép időkre, amikor
még mindketten gyerekek voltak. Herkules mindig megvédte
Iphiklészt a kutyáktól. Amikor Iphiklész meghalt, Herkules
megesküdött, hogy saját fiaként oltalmazza Iolaoszt.
Hirtelen minden dühe elpárolgott. Elborzadva meredt halott
gyerekeire. A kezében lévő íjra pillantott, az íjra, amit Apollón,
a próféciák istene ajándékozott neki. Az üzenet nem is lehetett
volna világosabb: Megmondtuk, hogy ha nem hallgatsz ránk,
megjárod.
Herkules kétségbeesetten menekült el Théba városából.
Megtörten tért vissza Delphoiba, és az Orákulum elé vetette
magát.
– Kérlek! – esdekelt, miközben zokogás rázta a testét. – Mivel
vezekeljek a bűneimért? Hogyan nyerjek feloldozást?
Az Orákulum így szólt:
– Menj el a főkirályhoz, ahogy javasoltuk! Légy a
szolgálatára, és teljesítsd a tíz küldetést, amivel megbíz!
Egyedül Eurüsztheusz dönti el, mikor tekint megoldottnak egy
feladatot. Akkor és csakis akkor nyersz bűnbocsánatot, ha
kiálltad a tíz próbát.
Herkules rongyos ruhákat aggatott magára. Hamut szórt a
fejére, majd elutazott Tirünszbe, és a főkirály trónja elé
térdelt.
– Vétkeztem, felség – mondta. – Nem hallgattam rád, sem az
istenekre. Mérgemben megöltem a saját feleségemet és a
gyerekeimet. Azért jöttem, hogy vezeklésképpen teljesítsem a
tíz próbatételt, nem számít, milyen nehezek, veszélyesek, vagy
mekkora hülyeségek.
Eurüsztheusz hűvösen mosolygott.
– Kedves kuzinom, részvétem a családod miatt, ennek
ellenére örülök, hogy végül észhez tértél. Azt mondod, tíz
hülye próbatétel? Lássunk neki!

♦♦♦

Eurüsztheusz a fellegekben járt. Örült, hogy akármit rábízhat

Herkulesre, legyen az bármilyen veszélyes, és ha szerencséje
van, a hős fájdalmas kínhalált hal! Ezzel kiiktathat egy
potenciális trónbitorlót, hiszen neves rokona végül úgyis
megpróbálná átvenni Mükéné irányítását.
Ha Herkules nem hal meg, Eurüsztheusz akkor is kihúzhat
néhány keményebb tételt a teendőlistájáról. Mintha egy
szellem ugrott volna ki a palackból, hogy teljesítse tíz
kívánságát… azzal a különbséggel, hogy a szellem Thébából
jött, kigyúrt volt, szakállas, és nem rendelkezett varázserővel.
– Első feladat! – rikkantotta Eurüsztheusz. – Innen északra,
Nemea környékén egy hatalmas oroszlán garázdálkodik. Azt
akarom, hogy öld meg!
– Hogy hívják az oroszlánt? – kérdezte Herkules.
– Mivel Nemeában él, nevezzük nemeai oroszlánnak!
– Hű! Találó név.
– Öld meg, jó? – parancsolta Eurüsztheusz. – Már… ha tudod.
Kísérteties orgonaszó csendült fel a háttérben, amiből
Herkules rögtön levette, hogy trükkös feladatról lehet szó,
ennek ellenére vállára kanyarította az íját, felcsatolta a
kardját, és elindult Nemeába.
Igazi oroszlánölős nap volt.
A nemeai hegyek szépen csillogtak a napsütésben. Az
erdőben hűvös szellő lengedezett, arany-zöld mintákat
varázsolva az avarra. Egy vadvirágos réten hatalmas
hímoroszlán lakomázott egy tehéntetemből, szanaszét szórva
a véres húscafatokat.
Az oroszlán nagyobb volt, mint egy ló. Csillogó aranysárga
bundája alatt csak úgy dagadtak az izmok. Karmai és fogai
ezüstösen szikráztak, mintha nem is csontból, hanem acélból
lennének. Herkules önkéntelenül is rácsodálkozott a ragadozó
fenségességére, de aztán felocsúdott.
– Ez az izé széttépett egy tehenet – mondta magában. –
Szeretem a teheneket.
Felemelte az íját, és lőtt.
A nyíl a nyakán találta el az oroszlánt. Ha minden a terv
szerint haladt volna, a vessző a nyaki ütőérbe fúródik, és az
állat azonnal elpusztul. A nyíl azonban úgy hullott le az
oroszlán bundájáról, mint a téglafalnak vágott jégcsap.
Az oroszlán morogva fordult hátra.
Herkules addig lövöldözött, amíg ki nem ürült a tegeze. Az
oroszlán szemét, száját, orrát, mellkasát vette célba. A nyilak
már a becsapódás pillanatában ripityára törtek. Az oroszlán
csak állt ott, és bosszúsan vicsorgott.
– Na, jó – vonta ki a kardját Herkules. – B terv.
Megrohamozta az oroszlánt. Akkora erővel sújtott le a
fenevad homlokára, hogy azzal egy vörösfenyőt is
keresztülhasíthatott volna. A penge elpattant. Az oroszlán
egyszerűen lerázta magáról a fegyvert.
– Hülye oroszlán! – kiabálta Herkules. – Ezt a kardot
Hermésztől kaptam!
– GRAA! – kapott felé kieresztett karmokkal a nemeai
oroszlán.
Herkules hátraugrott, és épphogy elkerülte a kibelezést. A
mellvértje cafrangokban lógott, akár a selyempapír.
– NE! – kiabálta. – Ezt Héphaisztosztól kaptam!
Az oroszlán ráüvöltött. Herkules visszaüvöltött. Az állat
szeme közé vágott az öklével.
Az oroszlán megtántorodott, és a fejét rázta. Nem volt
hozzászokva a fájdalomhoz. Ahhoz sem volt hozzászokva,
hogy visszavonulót kell fújnia, de látta, hogy Herkulessel nem
érdemes packázni. Egy tehén könnyebb préda. Megfordult, és
berohant az erdőbe.
– Na, azt már nem – iramodott utána Herkules.
Addig követte az oroszlánt, amíg az el nem tűnt egy
hegyoldalba vájt barlangban. Herkules ahelyett, hogy rögtön
rárontott volna, megvizsgálta a barlang környékét. Ha az
oroszlán helyében lennék, gondolta, olyan barlangot
választanék, aminek két kijárata van, nehogy csapdába essek.
Körülnézett. És valóban: a hegy túloldaláról csipkézett szélű
fekete hasadék vezetett a barlangba. Herkules óvatosan
köveket pakolt elé, így zárva el a kijáratot.
– Most már nem tudsz hova futni, cicus. – Herkules
megkerülte a barlangot, és megállt az elülső bejárat előtt. –
Van itt valaki?
Tompa morgás hallatszott a sötétből. Nem, ez egy
magnófelvétel. Kérem, hagyjon üzenetet!
Herkules bemasírozott a barlangba, és sarokba szorította a
nemeai oroszlánt.
Ti, gyerekek, soha ne szorítsatok sarokba egy vadállatot!
Picit nyűgös lesz tőle, és gyilkos hangulatba kerülhet. Herkules
persze szakértője volt a nyűgös és gyilkos hangulatba került
ellenfeleknek. Birkózóállásba helyezkedett.
– Bocs, cicus – mondta. – Gyönyörű gyilkológép vagy, de
Tapló őfelsége holtan akar látni.
Az oroszlán felmordult. Nyilván ő sem volt oda Tapló
őfelségéért. Ütésre lendítette a mancsát, ám Herkulest
Görögország legjobb birkózói képezték ki. Hősünk kitért a
karmok elől, ráült az oroszlán hátára, két lábával közrefogta
az állat bordáit, majd fojtószorításba fogta a bozontos nyakat.
– A bundádon semmi sem hatol át – dünnyögte az oroszlán
fülébe. – De lássuk, mihez kezdesz, ha a levegő sem hatol át a
torkodon.
Teljes erőből ráfogott a fenevad nyakára. Az oroszlán
összerogyott. Miután Herkules meggyőződött róla, hogy az
oroszlán halott, zihálva felegyenesedett, és megcsodálta az
állat káprázatos bundáját.
– Pöpec kis köpeny lenne belőle – állapította meg. – De mivel
nyúzzam meg?
Tekintete az oroszlán csillogó karmaira tévedt.
– Hmm, nem is rossz…
Az oroszlán karmával fejtette le a bőrt. A munka még így is
órákig tartott, és rengeteg mocsokkal járt, de Herkulesnek
végül nemcsak új bundája lett, hanem egy fagyasztóra való
oroszlánhúsa is.
Most nyilván azt gondoljátok, hogy az oroszlánbunda túl
meleg, különösen Görögországban, ahol tikkasztóak a nyarak.
Herkules új köpenye azonban meglepően könnyű és szellős
volt. Sokkal kényelmesebb, mint a bronzpáncél. Herkules
csuklyaként használta az oroszlánfejet, az állat karjait pedig a
nyaka köré fonta.
Herkules megcsodálta a tükörképét a közeli tóban.
– Hát, igen. Trendi és legyőzhetetlen, bébi!
Visszaindult Tirünszbe, hogy mindenről beszámoljon a
főkirálynak. Ha az összes feladat ilyen könnyű lesz, gondolta
magában, a végén még teljesen lecserélhetem a ruhatáramat.

♦♦♦

Herkules bevonulása kisebb riadalmat okozott a városban.

Oroszlánbőr köpenyében egyszerre tűnt állatnak és
embernek, vagy valami oroszlánszerű lénynek a True Blood
egyik elcseszett epizódjából. Az emberek sikoltozva
menekültek előle. Az őrök nyilakkal lődözték, de a vesszők
lepattantak a köpenyéről.
A trónján ülő Eurüsztheusz is hallotta a felfordulást. A
testőrei rémülten spricceltek szanaszét. Amikor a termetes
oroszlánember sziluettje megjelent az ajtóban, a király
halálmegvető bátorságról tett tanúbizonyságot: a trónszéke
mellett álló nagy bronzedényben keresett menedéket.
Herkules nem sokat érzékelt az egészből az oroszlánfej-
csuklya alatt. Amikor az emelvényhez ért, és hátratolta
bozontos bukósisakját, meglepődve látta, hogy a trón üres.
– Eurüsztheusz! – kiáltotta el magát. – Hahó! Valaki!
Az őrök és a szolgák a faliszőttesek mögött reszkettek. Végül
a király egyik bátrabb hírnöke, bizonyos Kopreusz, fehér
zsebkendőt lengetve bújt elő rejtekhelyéről.
– Ööö… üdv szőrös… szőrösségednek. Nem ismertünk fel.
Herkules körülnézett a teremben.
– Hol vannak a többiek? Miért rázkódnak a faliszőnyegek?
És hol a főkirály?
– Ööö… a király… – törölgette Kopreusz a homlokát – most
nem tud idejönni.
Herkules az emelvényre pillantott.
– A padlóvázában lapít, mi?
– Nem – vágta rá Kopreusz. – Talán. Igen.
– Mondd meg őfelségének, hogy megöltem a nemeai
oroszlánt! Szeretném tudni, mi lesz a második feladat.
Kopreusz felment az emelvényre. Odasúgott valamit a
bronzedénynek. Az edény is suttogva válaszolt.
 – A váza azt mondja… – Kopreusz elbizonytalanodott. –
Illetve, a főkirály azt mondja, menj a lernéi mocsárhoz, és öld
meg a szörnyet, ami ott tanyázik! A neve Hüdra!
– Mi?
Herkules mintha már hallotta volna ezt a nevet egy Amerika
Kapitány-filmben, de nem értette, mi köze neki ehhez az
egészhez.
– A Hüdra egy szörnyeteg, rengeteg feje van, és mind
mérgező – magyarázta Kopreusz. – Emberre és marhára
egyaránt veszélyes.
Herkules elkomorult.
– Utálom a tehénölő szörnyeket. Mindjárt jövök.
Herkules csak útközben jött rá, hogy fogalma sincs, merre
van Lerné. Megállt, hogy összeszedje a gondolatait, amikor egy
lovas fogat lassított le mellette. A szekeret fekete lovak húzták.
– Elvigyelek?
A gyeplőt tartó ifjú nagyon ismerősnek tűnt, de Herkules
már olyan régóta nem járt Thébában, hogy alig ismert rá az
unokaöccsére.
– Iolaosz! – kiáltotta elképedve. – Hát te mit keresel itt?
– Szevasz, bácsikám! Hallottam a tízpróbáról, és úgy
döntöttem, segítek neked.
Herkules szíve elfacsarodott.
– De hát… majdnem megöltelek. Miért segítenél nekem?
A fiú elkomolyodott.
– Arról nem te tehetsz. Héra tébolyított meg. Apám helyett
apám voltál. A te oldaladon akarok harcolni.
Herkules szeme könnybe lábadt, a fickó gyorsan be is bújt
az oroszlánfej alá.
– Köszönöm, Iolaosz. El… elvihetsz. Tudod, hol van a lernéi
mocsár?
– Majd beírjuk a GPS-be. Beszállás!
Herkules és hű társa a frissen elkeresztelt Herkulesmobilon
gördült ki a városból.
– Hallottam már erről a Hüdráról – mondta Iolaosz. –
Állítólag kilenc feje van. Nyolcat meg lehet ölni, de a
kilencedik halhatatlan.
– Az meg hogy lehet? – vonta össze a szemöldökét Herkules.
– Fogalmam sincs – felelte Iolaosz. – De ha levágod az egyik
halandó fejet, két új nő a helyére.
– Hát ez röhej!
– Ja… De majd úgyis kiderül.
Megálltak a mocsár szélén. Pára gomolygott a talaj fölött. A
mohából és a sárból csenevész fák kapaszkodtak az ég felé.
Kissé távolabb jól megtermett alak mozgolódott az
aljnövényzetben.
A magas fű szétvált, és a világ legfurcsább szörnyetege
caplatott végig a mocsáron. Kilenc hosszú nyakban végződő
kígyófej imbolygott a víz fölött halakra, békákra,
krokodilbébikre vadászva. A szörny óriáskígyóra emlékeztető
hosszú, vastag, barna foltokkal tarkított teste négy ormótlan,
karmos lábban végződött. A kilenc zölden izzó szempár
fényszóróként hatolt át a ködön. Hegyes fogairól sárga méreg
csöpögött.
Herkules megborzongott, mert eszébe jutottak a rémálmok,
amik azután kezdték gyötörni, hogy kisgyerekként megfojtott
két viperát.
– Melyik lehet a halhatatlan fej? Mindegyik egyforma.
Iolaosz nem válaszolt. Herkules oldalra sandított, és látta,
hogy az unokaöccse fehér, mint a fal.
– Nyugi – mondta Herkules. – Nem lesz semmi baj. Hoztál
fáklyát?
– F-fáklyát… Igen.
Iolaosz remegő kézzel húzott elő egy köteg szurokba mártott
nádat. Tüzet csiholt, és meggyújtotta a fáklyát.
Herkules fél tucat nyilat húzott elő a tegezéből. Olajos
rongyot csavart a végükre.
– Felhergelem a szörnyet, azt akarom, hogy ránk támadjon.
– De miért?
– Jobb, ha szilárd talajon küzdünk meg vele, nem pedig ott,
ahol elsüllyedek az iszapban vagy a futóhomokban.
Herkules meggyújtott egy nyilat. A fű közé lőtte, ami
azonnal lángra lobbant. A Hüdra felszisszent. Félreugrott, ám
Herkules újabb nyilat lőtt ki, ami pár centivel a szörnyeteg
lába előtt ért földet. Hamarosan az egész mocsár tüzes pokollá
változott. A szörny nem tudott hova bújni, így hát egyenesen a
támadóira rontott. Barna pöttyös bőre erősen füstölt.
– Maradj itt! – szólt hátra Herkules az unokaöccsének, aki a
lovakat próbálta megfékezni. – Ja, és kölcsönkérhetem a
kardodat? Az enyém eltört.
Herkules megragadta Iolaosz fegyverét, és leugrott a
kocsiról.
– Hé, spagettifej! – kiabált rá a Hüdrára. – Itt vagyok!
A Hüdra kilenc feje kórusban sziszegett. A szörnynek nem
tetszett, hogy egy tésztaételhez hasonlítják.
Előrevetült, és Herkules egy pillanatra elbizonytalanodott. A
bűzös méreg egyre jobban csípte a szemét. A szörny feje
annyifelé mozgott, hogy hősünk hirtelen azt sem tudta,
melyiket vegye célba. Beleburkolózott a köpenyébe, és
rohamra indult.
A Hüdra szájai elkapták a köpenye szélét, de a méregfogak
nem hatoltak át az oroszlánbőrön. Herkules kitért a támadás
elől, és jobbra-balra ugrálva várta a következő lépést. Amikor
az egyik kígyófej előrelendült, Herkules lenyisszantotta.
– AHA! Ezt kapd ki… ó, a csudába!
Iolaosznak sajnos igaza volt. A levágott fej még földet sem
ért, a vérző csonk máris bugyborékolni kezdett. A nyak
hosszában szétrepedt, mint a parenyica sajt, és mind a két
feléből új kígyónyak csírázott ki. Három másodpercig sem
tartott az egész.
– Jaj, ne már! – méltatlankodott Herkules. – Ez nem ér!
Addig-addig ugrált meg kaszabolt, hogy a végén már
mindenütt döglött kígyófejek hevertek, de minél többet vágott
le, annál több nőtt vissza. Herkules mindig azt remélte, hogy
legközelebb a halhatatlan fejet találja el. Talán ha elválasztaná
a testtől, a szörnyeteg is kipurcanna, ezt azonban csak próba
szerencse alapon lehetett megoldani. A méreg illata
elkábította. Tucatnyi zöld szempár táncolt a szeme előtt. Csak
idő kérdése volt, Hüdra mikor mélyeszti a húsába az agyarait.
A fejek nem osztódhattak tovább.
– Iolaosz! – üvöltötte Herkules. – Hozd azt a fáklyát és…
VÁÁÁÁ!
A szörnyeteg egyik nyaka oldalra lendült, és feldöntötte
Herkulest. A csávó odébb hemperedett, de egy másik nyak a
lábára tekeredett, és felrántotta a földről. Herkulesnek sikerült
kiszabadulnia, és egyszer csak azon kapta magát, hogy nyálkás
hüllőnyakak és harapós fejek dzsungelén mászik keresztül.
Eszeveszetten hadonászott és rugdosódott, de egyelőre nem
nyúlt a kardjához, még nem.
– Iolaosz! – ordította. – Ha levágom a következő fejet, pattanj
ide a fáklyával, és szorítsd rá a csonkra, nehogy visszanőjön.
Értetted?
– R-r-rák! – felelte Iolaosz.
Herkules feszülten figyelt. Ököllel tolt félre egy kígyófejet, és
átszaltózott egy nyak fölött.
– Rák?
– Rák!
Mit hadovál ez a kölyök? Feltettem egy egyszerű kérdést, ő
meg azt feleli, hogy „rák”? Herkules az unokaöccsére sandított.
Egy rák izgett-mozgott Iolaosz előtt; az iszapból bújt elő, és
akkora volt, mint egy kocsikerék. Habzott a szája. Haragosan
csattogtatta az ollóit.
Herkules nem is tudta, hogy óriásrákok élnek a mocsárban.
Igaz, a viperák sem gyakori látogatói a gyerekszobáknak.
– Már megint Héra szórakozik velem – morogta Herkules. –
Várj, Iolaosz!
Kiszabadította magát a nyakak labirintusából. Tudta, hogy
így még több fejjel kell majd megküzdenie, de nem hagyhatta,
hogy egy ízeltlábú fölfalja az unokaöccsét, az utolsó élő
rokonát. Karateugrással vetette magát a rákra, és a sarkával az
állat két szeme közé rúgott. A rák páncélja felrepedt. Herkules
lába a rák agyáig hatolt, és az ízeltlábú azonnal meghalt.
– PFÚJ! – húzta ki a lábát Herkules a trutymóból. – Oké,
kölyök, hozd azt a fáklyát és…
 – Vigyázz! – kiáltott fel Iolaosz.
Herkules még éppen időben fordult szembe a támadó
Hüdrával. Csak a nemeai oroszlán bőre védte meg attól, hogy
tizenkét új piercing kerüljön a testére.
Herkules lecsapta a legközelebbi fejet.
– Na, most, kölyök!
Iolaosz a nyakra szorította a fáklyát, és kiégette a sebet. A
megpörkölődött csonkból már semmi sem csírázott ki.
– Szép munka! – mondta Herkules. – Már csak ötven-hatvan
fej van hátra!
Közös erővel metszették le a Hüdra fejeit. Csípős füst- és
grillezett hüllőszag terjengett a levegőben. A szörnynek végül
már csak egy feje maradt a sercegő, elszenesedett körök
gyűrűjében.
– Naná, hogy a halhatatlan feje maradt utoljára – dohogott
Herkules.
Átvágta a nyakat. A szörny eldőlt, mint a zsák. A még élő fej
sziszegve, mérget köpködve vergődött a sárban.
– De durva! – jegyezte meg Iolaosz. – Mit csináljunk vele?
Herkules megveregette a srác vállát.
– Jól csináltad, öcsi. Tartsd szemmel kicsit ezt a fejet, nehogy
elmeneküljön! Van egy ötletem…
Herkules felszedegette a döglött kígyófejeket. Szétterített egy
bőrponyvát, és óvatosan kifejte a mérget a Hüdra fogaiból.
Aztán a nyilai köré tekerte a ponyvát, halálos méreggel vonva
be a hegyeket. Végül összecsomagolta, és a tegezébe tette a
nyílvesszőket.
– Egyszer még jól jöhetnek ezek a mérgezett nyilak –
magyarázta Iolaosznak. – Most pedig nézzük ezt a halhatatlan
Hüdra-fejet! Ha jól sejtem, hiába is próbálnánk elpusztítani.
Iolaosz vállat vont.
– Nyilván ezért halhatatlan.
– Akkor tegyünk róla, hogy soha többé ne okozzon gondot!
Herkules mély gödröt ásott, ebbe temette a fejet, és egy
nehéz kővel zárta le a sírt, nehogy bárki is kiszabadítsa a
rusnyaságot. Aztán Iolaosszal együtt visszakocsizott
Tirünszbe.
A legenda szerint Hüdra feje még most is él, és valahol
Lerné közelében vergődik egy nagy kő alatt. Én azt tanácsolom
nektek, hogy ne keressétek meg!

♦♦♦

A palotában Eurüsztheusz főkirály végül előbújt a

padlóvázából.
Herkules elmesélte, hogyan győzte le a Hüdrát. Megmutatta
a királynak a döglött kígyófejeket meg a nagy láda prémium
rákhúst, amit Héra habzó szájú haverjából nyertek.
Eurüsztheusznak felcsillant a szeme.
– Azt mondod, az unokaöcséd is segített?
– Hát… ja. Kiégette a sebeket, amíg én…
– ROSSZ VÁLASZ! – csapott a karfára a király. – Nem vehetsz
igénybe segítséget! Ez a próba érvénytelen!
Herkules nyakán hídkötél vastagságúra dagadtak az erek.
– Most ugratsz?
– Dehogy! Az Orákulum is megmondta, hogy én döntöm el,
egy feladat mikor számít megoldottnak. Ezt most elbuktad!
Még kilenc hülye próbatétel áll előtted!
Eurüsztheusz diadalmasan mosolygott, nyilvánvalóan nem
hatotta meg, Herkules milyen keményen szorítja ökölbe a
kezét. Vissza akart vágni a padlóvázás incidens miatt. Nem
szerette, ha bolondot csinálnak belőle. (Nem mintha ehhez
Herkules segítségére lett volna szükség.) Azt akarta, hogy
Herkules szenvedjen, mint a kutya.
– A határvidéken – folytatta a mondókáját – hatalmas
vaddisznó randalírozik: feldúlja a falvakat, megöli a
parasztokat…
– Azt akarod, hogy pusztítsam el – találgatott Herkules.
– Nem! Egy ekkora hősnek komolyabb feladatra van
szüksége. Azt akarom, hogy élve hozd elém azt a vadkant!
Herkules csendben elszámolt ötig: ennyi fogát rúgta volna ki
a főkirálynak.
 – Jó. Hol találom ezt a dúvadat?
– Jobbára a kentaurok földjén portyázik az Erümanthosz-
hegy környékén. Szóval, nevezzük úgy, hogy az…
– Várj, kitalálom! Az erümanthoszi vadkan.
– Pontosan! És nehogy beszervezd az unokaöcsédet! Egyedül
hajtsd végre a feladatot!
Herkules kivánszorgott a palotából. Vonakodva bár, de
meghagyta Iolaosznak, hogy maradjon a városban, és adja el a
prémium rákhúst, amíg ő befogja a vaddisznót.
Többheti kemény menetelés után Herkules eljutott a
kentaurok földjére. Kicsit aggódott a bennszülöttek miatt,
mivel a kentaurok züllött, primitív népség hírében álltak. De
az első kentaur, akivel összeakadt (egy Pholosz nevű öreg
mén), roppant előzékenynek bizonyult.
– Ó, te jó ég! – kiáltott fel Pholosz. – Herkules személyesen!
Mióta várok erre a napra!
– Tényleg? – vonta fel Herkules bozontos szemöldökét.
– Abszolút! Szívesen elkalauzollak az erümanthoszi
vadkanhoz, de előtte megtisztelnél azzal, hogy szerény
hajlékomban vacsorázol?
Herkules fáradt volt és éhes, így hát elfogadta a meghívást
Pholosz barlangjába. Míg Herkules kényelembe helyezte
magát, a kentaur beizzította a grillrácsot, és néhány oldalast
dobott rá. Aztán az elülső lábára térdelt, és addig kaparászta a
padlót, amíg egy fából készült csapóajtó bukkant elő a
porréteg alól.
– Itt van a titkos éléskamrám – magyarázta Pholosz. – Lehet,
hogy furcsán hangzik, de generációkkal ezelőtt a dédapámnak
azt jósolták, hogy egy szép napon neves vendég látogat el az
utódaihoz Herkules személyében!
– A prófécia név szerint engem említett?
– Bizony! A dédapám félre is tett egy kancsó bort erre az
alkalomra… – hozott elő Pholosz egy porlepte, pókhálókkal
borított kerámia pithoszt 15. – Több mint száz éve lapul az
éléskamránkban, és csak rád vár!
 – Ez… ez igazán kedves – felelte Herkules. – De mi van, ha
időközben megecetesedett?
Pholosz kihúzta a dugót. Édeskés aroma áradt szét a
barlangban: a nap érlelte szőlő, az enyhe tavaszi eső, a zöld
mező és tűzön szárított ritka fűszerek illata.
– Ejha! – mondta Herkules. – Na, tölts egy pohárkával!
Áldomást ittak. Mindketten egyetértettek abban, hogy ez a
legfinomabb bor, amit életükben kóstoltak. Pholosz már éppen
rátért volna, Herkules merre találja az erümanthoszi vadkant,
amikor öt lándzsával felfegyverkezett kentaur trappolt be a
barlangba.
– Borszagot érzek! – mondta az egyikük. – Ide a piával!
Pholosz felemelkedett a földről.
– Daphnisz, senki sem kíváncsi rád meg a huligán
barátaidra. Ez egy különleges évjáratú bor, kifejezetten a
vendégemnek készült.
– Add már! – hőbörgött Daphnisz. – Különben meghalsz!
Előreszegezte a lándzsáját, és Pholosz felé szúrt, de Herkules
gyorsabb volt nála. Fogta az íját, és öt mérgezett nyíllal
leterítette a betolakodókat.
– Ajaj! – nézett végig Pholosz a halott kentaurokon. – Nem
így képzeltem el ezt a különleges vacsorát. Köszönöm, hogy
megmentettél, Herkules, de most gyorsan temessük el őket!
– Miért? – kérdezte Herkules. – Hiszen majdnem megöltek.
– Attól még a rokonaim – felelte az öreg kentaur. – A család
az család, akkor is, ha a véreid gyilkossággal fenyegetőznek.
Herkules nem vitatkozott. Volt már némi tapasztalata
családirtás terén. Segített megásni a sírt. Éppen az utolsó
kentaurt fektették örök nyughelyére, amikor Pholosz kihúzta a
nyilat a hulla lábából.
Herkules rákiabált:
– Óvatosan azzal a…
– Jaj!
A mérgezett nyílhegy megsebezte Pholosz ujját. Az öreg
kentaur azonnal összeesett.
Herkules odarohant hozzá, de Hüdra mérge ellen nem volt
orvosság.
– Drága barátom, én… én annyira sajnálom.
– Ez egy különleges nap volt – mosolygott halványan az öreg
kentaur. – Kitűnő bort ittam. Egy hőssel vacsoráztam. A
vadkant keletre találod. Használd… használd a havat!
Pholosz szeme lecsukódott.
Herkules szörnyen érezte magát. Halotti máglyát épített
Pholosznak, és a lángok közé öntötte a maradék bort, így
áldozva az isteneknek. Nem értette, miért mondta Pholosz,
hogy használja a havat, de azért elindult kelet felé, hogy
megkeresse a vadkant.
A család az család, morfondírozott magában Herkules. De
ha Eurüsztheusz nem találta volna ki ezt a hülye feladatot, az
öreg kentaur még most is élhetne. Herkules legszívesebben
megfojtotta volna királyi unokatestvérét.
A vaddisznó valóban a hegy keleti felén garázdálkodott,
ahogy Pholosz mondta. Már épp elég óriásvadkanról volt szó
ebben a könyvben, hogy magatok elé tudjátok képzelni. Az
ókori Görögországban kórosan elszaporodtak a nagy testű,
gonosz halálmalacok. Az erümanthoszi is ugyanolyan
drabális, szőrös és csúnya volt, mint a többiek. Herkules
seperc alatt végzett volna vele. Az élve befogás viszont…
keményebb dió volt.
Herkules heteken át kergette a vadkant. Vermet ásott a
disznónak, hátha belesétál. Hálókkal, csapdákkal meg
vadbefogó készletekkel próbálkozott; ez utóbbihoz üllő és
mérleghinta is tartozott. A vaddisznó azonban agyafúrt kis
dög volt. Szinte provokálta Herkulest: megvárta, amíg a fickó
karnyújtásnyira kerül tőle, aztán futásnak eredt, és átugrotta a
taposódrótot, miközben visítva nevetett.
Ez az izé kilométerekről kiszimatolja a mesterséges
csapdákat, gondolta magában Herkules. De akkor hogyan
állítsam meg?
A vadkan ekkor már az Erümanthosz magaslatain járt.
Egyik délután Herkules felmászott a hegygerincre, hátha
onnan jobban belátja a környéket, és egy meredek vízmosásra
lett figyelmes, amit vastag hóréteg borított.
– Aha! – kapott észbe Herkules. – Használd a havat…
Hálaimát rebegett Pholosz kentaurnak.
Herkules, többszöri nekifutásra ugyan, de tüzes nyilaival és
némi hangoskodással sikeresen beűzte a vaddisznót az
árokba. A vaddisznó kifutott a hóba, és reménytelenül
beleragadt, mint alkatrész a hungarocell tartóba.
Ha Herkules hord magával nagy méretű kartondobozt meg
elég ragasztószalagot, már vihette is volna a vadkant a
postára. Mivel erre nem gondolt, gondosan körbeásta az
állatot, majd összekötözte a lábát meg az orrát. Ezután,
minden erejét összeszedve, kihúzta a fenevadat a
hótorlaszból, és Mükénébe vonszolta.
A tirünszi kereskedők örömmel látták, hogy Herkules egy
hatalmas disznót cipel be a városba. Először oroszlánhúst
hozott nekik. Aztán prémium rákhússal töltötte meg az üzletek
polcait. Most hetekig sertéshús lesz a menü!
Eurüsztheusz már nem volt ennyire elégedett. Éppen
reggelizett, amikor Herkules berontott a trónterembe, és a
királyi emelvényhez gurította az erümanthoszi vadkant.
A vaddisznó Eurüsztheusz lábánál állt meg, vérben forgó
szemével a király arcába bámult, pengeéles agyara alig
néhány centiméterre volt őfelsége ágyékától. Eurüsztheusz
felsikoltott, és gyorsan menedéket keresett… a bronz
padlóvázában.
– M-mit jelentsen ez? – kiabált ki bádoghangon.
– Íme, az erümanthoszi vadkan – felelte Herkules. – Élve
hoztam el, ahogy kérted.
– Igen! Jó! Vidd innen!
– Mi a következő feladat? – kérdezte Herkules.
Eurüsztheusz nyöszörögve hunyta le a szemét. Gyűlölte a
hősöket. Az agyára mentek a… hősiességükkel. Azon tűnődött,
ha parancsba adná, Herkules vajon megölné-e magát. Nem, az
istenek nem örülnének ennek a fejleménynek.
Hacsak… Eurüsztheusznak zseniális ötlete támadt. Mi lenne,
ha olyasmire kérné Herkulest, ami után maguk az istenek
pusztítanák el?
– A kerüneiai szarvas! – rikoltotta a király. – Hozd el nekem!
– Mi? – értetlenkedett Herkules.
– Na, menj már! Találd fel magad! Írd be a Google-ba! Nem
érdekel! Hozd el nekem a szarvast, élve vagy halva!
Herkules nem nagyon értett az internethez, ezért
körbekérdezett a városban, mi az a kerüneiai szarvas.
Végül az unokaöccse, Iolaosz adta meg a választ:
– Ja, persze, már hallottam hírét. Az egy ünő.
– Ünő – ismételte Herkules. – Vagyis nőstény szarvas.
– Úgy van – felelte Iolaosz. – Kerüneiában él. Ezért is
hívják…
– Kerüneiai szarvasnak – sóhajtott fel Herkules. – Ezek az
itteniek mindig ilyen kacifántos neveket adnak az állataiknak?
Csak egyszer érném meg, hogy egy Joe vagy Timothy nevű
szörnyet kell elkapnom.
– Ez az ünő – folytatta Iolaosz – állítólag villámgyors, még a
suhanó nyilat is lehagyja. Aranyból van az agancsa…
– A szarvastehénnek nincs is agancsa.
– Ennek van. És bronz a patája. Ezenkívül Artemisz istennő
oltalma alatt áll.
– Tehát, ha megölöm a szarvast…
– Artemisz kinyír – erősítette meg Iolaosz.
– Eurüsztheusz megint csőbe húzott. Hú, de rühellem ezt a
fickót!
– Biztosan ne menjek veled?
– Á! Különben megint diszkvalifikálnak. Azért kösz a
segítséget, kölyök!
Szóval, Herkules elindult, hogy megkeresse a varázslatos
szarvasünőt, amit nem Timothynak hívtak.
A feladat nem volt különösebben veszélyes, csak éppen
hosszadalmas, kényes és idegtépő. Herkules egy teljes évig
üldözte a szarvast Hüperborea fagyos tájaitól egészen a déli
Peloponnészoszig. Jókat futkározott, de a szarvashoz nem
tudott közel kerülni. A hálói, a csapdái meg a vadbefogó
készlete mind csődöt mondott. Még a szakállas „vaddisznó a
hóban”-trükkel is bepróbálkozott, de a szarvas olyan fürgén
szökellt át a jégpáncélon, hogy még csak meg sem csúszott.
A szarvas csupán akkor lassított le, amikor folyókon kellett
átkelnie. Talán nem akarta, hogy elázzon a fényes
bronzpatája, mert a parthoz érve mindig megtorpant picit.
Herkules ilyenkor könnyedén lelőhette volna az állatot, de
mivel megölni nem akarta, tehetetlen volt.
Bár… gondolta magában, elég lenne megbénítanom.
Nem ez volt a legegyszerűbb vagy legbiztonságosabb terv,
de Herkules úgy érezte, nincs több dobása (a szó szoros
értelmében). Feltúrta a szerszámosládáját, és talált is egy kis
horgászzsinórt a legerősebb, legsúlytalanabb fajtából. Az egyik
végét a nyílvesszőre kötötte, aztán a szarvas után szaladt.
Napokba telt, mire megtalálta a megfelelő pillanatot.
Keresztül-kasul bejárta a terepet, hogy ne érhesse meglepetés.
Azt is meg kellett saccolnia, merrefelé fut majd a szarvas.
Aztán előreszaladt a következő folyóhoz, hogy még időben
felállíthassa a csapdát.
Végül minden a helyére került. Amikor az ünő a vízhez ért,
Herkules felemelt íjjal állt a folyóparton, száz méterre az
állattól. A szarvas alig pár pillanatig habozott. Ez a lövés még a
legjobb íjászon is kifogott volna, de Herkulesnek nem volt más
választása. Kilőtte a nyilat.
A nyílhegy akadálytalanul hatolt át mindkét sípcsonton,
összeakasztva a szarvas két hátsó lábát. Az ünő megbotlott.
Mielőtt még visszanyerhette volna az egyensúlyát, Herkules
odarohant, és elkapta az állat bronzpatáját. Megvizsgálta a
sebeket, és megkönnyebbülten sóhajtott fel. Egy-két
vércseppet leszámítva a szarvas hátsó lábai nem szenvedtek
maradandó károsodást.
Herkules a vállára vetette a szarvast, és elindult vele Tirünsz
városába. Pár száz métert mehetett, amikor egy hang szólalt
meg a háta mögött:
– Hová viszed a szarvasomat?
Herkules megfordult. Fiatal lány állt mögötte ezüstös
tunikában, oldalán íjjal. Délceg, aranyruhás ifjú állt mellette.
Nála is íj volt.
– Artemisz! – kiáltotta Herkules, és hirtelen ellenállhatatlan
késztetés fogta el, hogy sikoltozva elrohanjon. – És Apollón.
Srácok, bocs, hogy elraboltam a szarvast, de…
– De – pillantott a bátyjára Artemisz. – Nem szeretem,
amikor a halandók úgy kezdik a mondókájukat, hogy „Bocs,
de…” Mintha ezzel jóvátehetnék a bűnüket! Jól van, nagy hős –
szegezte Herkulesre jéghideg, ezüstös tekintetét. – Magyarázd
el, miért ne öljelek meg itt helyben!
– Eurüsztheusz tíz hülye feladatot lőcsölt rám – válaszolta
Herkules. – Úgy értem, tíz nagyszerű feladatot. Á, hagyjuk! Azt
mondta, vigyem el neki a kerüneiai szarvast élve vagy halva.
Én persze tudom, hogy a szarvas a te szent állatod. Egy ujjal
sem nyúlnék hozzá. De két tűz közé kerültem: teljesítenem kell
a tíz feladatot, ahogy az Apollón próféciájában áll…
– Ez igaz – ismerte el Apollón.
– Még akkor is, ha megsértem a nagy Artemiszt.
Eurüsztheusz átvert. Arra számított, hogy megölöm a szarvast,
és akkor te végzel velem. De ha megengeded, hogy elvigyem
neki az üszőt, és ezzel teljesítsem a feladatot, ígérem, soha
többé nem háborgatom ezt az állatot. Amint bemutattam a
királynak, szabadon engedem.
Artemisz olyan szorosan markolta az íját, hogy kifehéredtek
az ujjai.
– Utálom, amikor a halandók velünk végeztetik el a piszkos
munkát.
– Isten általi halál – zsörtölődött Apollón. – Mik vagyunk mi,
bérgyilkosok? Ne más mondja meg, kit öljünk meg és kit ne!
– Vidd azt a szarvast, Herkules! – intett Artemisz. – Ha
betartod az ígéretedet, nem bántalak. De ami ezt az
Eurüsztheuszt illeti… Remélem, nem téved az utamba
vadászat közben. Vele már nem leszek ilyen kíméletes.
Villanás támadt, és az istenek eltűntek. Herkules folytatta
útját, de a térde még sokáig reszketett. Csak egy bolond nem
ijed meg Artemisztől és Apollóntól, és minden hibája ellenére
Herkules nem volt bolond. Azaz, csak néha.
 ♦♦♦

Amikor Herkules bevitte a kerüneiai szarvast a trónterembe,

azt remélte, Eurüsztheusz megint a padlóvázába bújik. Az
nagy poén lett volna.
A főkirály azonban unottan vonta meg a vállát.
– Teljesítetted a feladatot. A szarvasnak meg jó helye lesz a
menazsériában.
– Hol? – kérdezte Herkules.
– A privát királyi állatkertemben, te tökfej! Minden
királynak van menazsériája.
– Nana! Megígértem Artemisznek, hogy szabadon engedem
a szarvast. Ha az állatkertedbe szánod, vidd oda magad!
– Ez is része a feladatnak!
– Badarság. Most mondtad, hogy teljesítettem a feladatot.
– Jól van. Majd én odaviszem.
A király felállt a trónjáról. Még félúton sem járt, amikor
Herkules lábra állította a szarvast, és elvágta a kötelékeit.
– Nesze, Eurüsztheusz. Aztán óvatosan! Mert… – Az ünő
kiszaladt a teremből, csak egy elmosódott arany-fehér folt
látszott belőle. – …nagyon gyors.
A király felsikoltott és toporzékolni kezdett, ami majdnem
olyan muris volt, mint amikor beugrott a padlóvázába. A
szarvas visszamenekült az erdőbe, Artemisz legnagyobb
örömére.
– Te csaló! – csikorgatta a fogát Eurüsztheusz. – Lehetetlen
küldetés vár rád!
– Azt hittem, az eddigi négy is lehetetlen volt.
– Ez még lehetetlenebb lesz! A sztümphaloszi tavakat
démoni madarak lepték el…
– Ha úgy hívják őket, hogy a sztümphaloszi madarak…
– Pontosan úgy!
– Akkor okádok.
– Meg ne próbáld! Tisztítsd meg a tavat a madaraktól! Haha!
Kopreusz!
 – Igen, felség? – rohant elő a király hírnöke.
– Mit is szoktak mondani az emberek, ha sok szerencsét
akarnak kívánni valakinek, de nem gondolják komolyan?
– Ööö… sok szerencsét hozzá?
– Ez az! Sok szerencsét hozzá, Herkules! Haha!
Herkules füstölögve hagyta el a tróntermet.
Amikor Sztümphalosz határába ért, észrevette, hogy egy
szem termés sincs a földeken. Még a fákról is lerabolták a
gyümölcsöt.
Aztán tetemekbe botlott… mókusok, szarvasok, tehenek,
emberek. Véresre karmolták és csipkedték őket. Madártollak
álltak ki a nyakukból. Herkules kihúzta az egyik tollat. Olyan
kemény és éles volt, mint egy dárda.
Amikor a tóhoz ért, meghűlt benne a vér. A völgy úgy festett,
akár egy másfél kilométer átmérőjű müzlistál: erdős dombok
szegélyezték, és sekélyen állt benne a zöldes víz. A mocsári
fűben apró fekete pontok mozogtak: több millió hollószerű
madár. A tóparti fák recsegve hajladoztak a madárraj súlya
alatt. A víz felerősítette szirénaszerű vijjogásukat.
Herkules a közeli fához lopózott. A madarak csőrei és
karmai úgy csillogtak, akár a csiszolt bronz. Az egyik kis
démon ráemelte sárga szemét. Sivítva borzolta fel a tollát,
mire szárnyas bombák százai száguldottak Herkules felé. Ha
nincs rajta az oroszlánbőr köpeny, ott helyben felnyársalják.
– Ez tényleg lehetetlen – állapította meg hősünk. – Nincs
annyi nyíl a világon, amivel megölhetném ezt a rengeteg
madarat.
– Azért csak törd a fejed! – mondta egy női hang.
Herkules hátrafordult. Hosszú fekete hajú, acélszürke szemű
nő állt mellette. Harcra készen szorongatta a pajzsát meg a
lándzsáját, de a mosolya meleg volt, és ismerős.
– Athéné! – hajolt meg Herkules. – Rég nem láttalak.
– Na, szia! – válaszolta az istennő. – Látom, oroszlánbőrre
cserélted a királyi palástot.
– Hát, ööö… remélem, nem haragszol.
– Dehogy haragszom, én hősöm. Bölcsen teszed, hogy a
köpenyt használod páncél helyett. Te különben is nehezen
tudnál kihozni a sodromból. Még mindig a térdemet
csapkodom, amikor eszembe jut, Héra hogyan szoptatott meg.
– Az istennő elhallgatott. – Jaj… ugye, már nem, ööö… csinálsz
a nadrágodba, amikor meghallod a nevét?
Herkules elpirult.
– Nem. Az régen volt.
– Persze, persze. Mindenesetre roppant szórakoztató jelenet
volt. Azért jöttem, mert Zeusz úgy látja, rád férne egy kis
segítség.
– Király! Mi a titka ezeknek a madaraknak?
– Azt mondtam, egy kis segítség – fenyegette meg az ujjával
Athéné Herkulest. – Nem azt, hogy tálcán kínálom a választ.
Törd a fejed!
– Bah!
– Gondolkodj, Herkules! Mivel űzhetnéd el ezeket a
madarakat?
Herkules zavartan babrálta az oroszlánmancsokat.
– Nagyobb madarakkal?
– Nem.
– Több ezer macskával?
– Nem.
– Akkor éheztessem ki őket?
Athéné elgondolkodott.
– Ez érdekes felvetés. Talán ha minden táplálékforrás
elfogyna, a madarak maguktól is elvonulnának. De nem
támaszkodhatsz pusztán erre, ráadásul sürget az idő. Szóval,
mit tehetnél még?
Herkules visszagondolt a marhatelepen töltött napjaira.
Legeltetés közben alaposan megfigyelte a madarakat.
– Egyszer, amikor kitört a vihar – idézte fel a régi emléket –,
megdördült az ég, és több ezer varjú menekült el a
búzamezőről. A madarak utálják a ricsajt.
– Kitűnő.
– De… hogyan csapjak zajt? – Herkules gondolatban
visszarepült a gyerekkorába. Akkoriban sokszor vádolták
azzal, hogy iszonyatosan lármás. – Néhai zenetanárom mindig
azt mondta, olyan csapnivalóan játszom, hogy elriasztom a
közönséget. Bárcsak itt lenne a lírám, de eltörtem Linosz fején.
– Hát, azzal én sem szolgálhatok – felelte Athéné –, de van itt
valami, ami talán megfelel a célnak. – Az istennő egy
tehénkolompokkal felszerelt rudat húzott elő a ruhája alól,
olyan volt, mint egy túlméretezett csörgőkígyó bronzba öntve.
– Héphaisztosz munkája. Alighanem a legostobább hangszer,
amit valaha ismertek. Még Apollón sem tudott mit kezdeni
vele, de éreztem, hogy egyszer még hasznát veszem.
Átadta a csörgőt Herkulesnek. Amikor Herkules megrázta, a
dobhártyája összegömbölyödött a koponyájában, és
kegyelemért esdekelt. Minden egyes kolomp más hangon szólt.
Ha öt autóbontó gép összeállna és zenekart alapítana, ez a
ricsaj biztosan felkerülne a debütáló albumukra.
Százméteres körzetben riadtan rebbentek szét a madarak,
de amint megszűnt a zaj, visszaszivárogtak a fákra.
Herkules elkomorult.
– Ideiglenes megoldásnak jó, de egész nap kolompolnom
kéne.
Athéné megborzongott.
– Egész nap kolompolni? Na, azt egyetlen halandó se
próbálja meg a jelenlétemben! De a lárma talán csak az első
lépés. Mi lenne, ha lelőnéd a menekülő madarakat?
– Az képtelenség! Túl sokan vannak.
– Nem kell mindet lelőnöd. Csak győzd meg őket, hogy ne itt
rendezkedjenek be…
– Aha! Megvan. Köszönöm, Athéné! – Herkules a tóhoz
futott, közben úgy rázta a kolompot, mint egy eszelős, és azt
ordította: – EGÉSZ NAP KOLOMPOLNI FOGOK!
– Na, akkor én mentem – tűnt el Athéné egy szürke
füstfelhőben.
Herkules napokig körözött a tó körül a csörgőjével meg az
íjával. Amikor a sztümphaloszi madarak riadtan rebbentek fel
az istenverte ricsaj hallatán, Herkules megsorozta őket a
mérgező nyilaival.
 Egy hét kolompolás és méregkúra után a fekete felhő
egyszer csak a levegőbe emelkedett, és eltűnt a horizonton.
Herkules néhány napig még ott maradt a környéken, hogy
meggyőződjön róla, a tollas démonok nem térnek vissza.
Aztán csinos nyakláncot fűzött a madártetemekből, és
visszament Tirünszbe.
– Felség! – rontott be a trónterembe. – Fogadd szeretettel ezt
a madarat! Vagyis… madarakat, többes számban. A
Sztümphalosz-tó fürdésre alkalmas!
Mielőtt a király válaszolhatott volna, tapsorkán tört ki a
teremben. A palota népe megrohamozta a hőst, golyóstollakat
és színes Herkules-fotókat dugdostak az orra alá. Az őrök
közül sokan viseltek TEAM HERKULES feliratú pólót, holott
Eurüsztheusz szigorúan megtiltotta, hogy bárki is megszegje a
munkaruhára vonatkozó előírásokat.
A király a fogát csikorgatta. Herkules minden egyes
elvégzett feladattal híresebb lett, és nagyobb fenyegetést
jelentett. A mükénéiek istenként imádták. Eurüsztheuszban
felmerült, hogy talán rossz oldalról közelíti meg a dolgot.
Ahelyett, hogy Herkules életére tör, inkább olyan undorító és
megalázó feladattal kéne megbíznia a hőst, hogy az nevetség
tárgyává váljon.
A főkirály elmosolyodott.
– Jól van, Herkules. Jöjjön a következő próbatétel!
A tömeg elcsendesedett. Alig várták, hogy kiderüljön, milyen
szörnnyel kell megküzdenie Herkulesnek, és végül milyen
egzotikus hús kerül az étkezőasztalukra.
– Kedves barátom, Augeiasz, Élisz királya híres
marhacsordával büszkélkedhet – mondta Eurüsztheusz –, de
sajnos az istállója egy kicsit… leromlott az évek során. Mivel
van ilyen jellegű tapasztalatod, megparancsolom, hogy
takarítsd ki az istállót! Magadtól. Segítség nélkül.
A tömeg egy része úgy húzódott el Herkulestől, mintha már
most bűzlene a marhatrágyától.
Herkules tekintete a főkirály arcába fúródott.
– Ez a következő feladat? Azt akarod, hogy istállót
takarítsak?
– Jaj, elnézést! Talán méltóságodon alulinak érzed a
becsületes kétkezi munkát?
Eurüsztheusz akkor sem ismerte volna fel a becsületes
kétkezi munkát, ha az kolomppal a nyakában futkározik az
asztal körül, ám a tömeg azt dünnyögte:
– Fúúúúúúúú, de gáz!
– Jó – morogta Herkules. – Kitakarítom azt az istállót.
Kiosztott pár autogramot, elajándékozta a döglött
sztümphaloszi madarakat, aztán elment gumicsizmáért meg
lapátért.

♦♦♦

A sors iróniája: Augeiasz király, akinek a neve azt jelenti,

fényes, a legmocskosabb, legretkesebb, „legfénytelenebb”
uralkodó volt egész Görögországban. Harminc éve tenyésztett
marhákat, de még egyszer sem jutott eszébe, hogy
kitakaríttassa az istállót.
Részben azért, mert a marhák nem igényelték. Augeiasz
apja, Héliosz naptitán isteni marháinak leszármazottai voltak,
így bármilyen körülmények között eléldegéltek, és soha nem
betegedtek meg.
Augeiasz azonban leginkább azért nem takaríttatta az
istállót, mert smucig volt és lusta. Nem akart külön embert
felfogadni a munkára. És ahogy a körülmények egyre
rosszabbak lettek, egyre kevesebben is jelentkeztek volna rá.
Mivel az isteni marhák makkegészségesek voltak, rengeteget
ürítettek, így hát harminc év után az állatok már alig
látszottak ki a tehénlepény hegyek és a körülöttük döngő
légyrajok mögül.
Herkules huszonöt kilométerről megérezte a szagot. Amikor
megérkezett Élisz városába, látta, hogy az összes helyi lakos
kendővel az orra előtt rohangál, hogy ne érezze a bűzt. A piac
is pangott, mert a kutya sem akart ellátogatni Trágyavárosba.
Herkules elhatározta, hogy mielőtt a király színe elé járulna,
felderíti a terepet. Hamar rájött, hogy a gumicsizma meg a
lapát kevés lesz az üdvösséghez. A karámok nagyobb területet
foglaltak el, mint maga a város. A település nyugati peremén,
egy félszigeten helyezkedtek el, ahol az Alpheiosz folyó
hatalmas C betűt ír le.
Herkules rettenetesen megsajnálta a marhákat. Egyetlen
állat, legyen az akár isteni származású, sem érdemli meg, hogy
ilyen körülmények között éljen, gondolta. Hat évig foglalkozott
állattenyésztéssel, úgyhogy fel tudta mérni az istálló
elrendezését, még akkor is, ha az ürülékhalmok miatt szinte
semmit sem látott belőle. Méréseket végzett a folyóparton,
osztott-szorzott, és az okostelefonjára letöltött asztalos
alkalmazásnak köszönhetően a megoldás végre
körvonalazódni kezdett az agyában.
Elindult a királyi palotába.
Alig tudott bejutni a trónterembe a szemétkupacok miatt. A
turis egyenruhát viselő őrök csüggedten bolyongtak a régi
újságok, törött bútorok, dohos ruhák és lejárt állateledellel teli
raklapok közötti szurdokokban.
Herkules befogta az orrát.
Az emelvényhez lépett, aminek tetején egy rozoga
kempingszék állt. Augeiasz király ezt használta trón helyett. A
palástja egykor talán kék lehetett, de ezt most már lehetetlen
volt megállapítani a foltok miatt. A szakállán ételmorzsák és
aprócska lények himbálóztak. Egy fiatal férfi állt mellette,
feltehetően a fia lehetett, és olyan képet vágott, mint aki
mindjárt kidobja a taccsot. Herkules együtt érzett a kölyökkel.
A palota úgy bűzlött, mint egy doboz romlott tej.
– Üdv, Augeiasz király! – hajolt meg Herkules. – Hallottam,
hogy elkelne egy kis segítség az istállóban.
– Hála az isteneknek! – kiáltott fel a fiatal pasas.
– Fogd be a szád, Phüleusz! – reccsent rá Augeiasz. A király
Herkuleshez fordult. – A fiam nem tudja, mit beszél, idegen.
Nincs szükségünk takarítóra.
– Apa! – csattant fel Phüleusz.
– Csend legyen, fiú! Nincs pénzem kisegítőre. Túl sokba
kerülne. Különben is, a marháim makkegészségesek.
– De az emberek nem – morogta a herceg. – Megfulladnak a
bűztől.
– Felség – szólt közbe Herkules –, én abszolút alkalmas
lennék a feladatra, és méltányos áron dolgozom. –
Herkulesnek eszébe sem jutott, hogy fizetséget kérjen, de most
arra gondolt, talán nem ártana. A feladat gusztustalan volt, és
a király megérdemelte, hogy megkopasszák, ha már ilyen
silány körülmények között tartja az állatait. – Csak a csorda
egynegyedét kérem cserébe.
A király felpattant, és idegesen söpörte le a morzsákat meg
az egereket a szakálláról.
– Ez elképesztő! Még a csorda egyszázadát sem kapnád meg!
– Legyen egytized – alkudozott Herkules. – És egy nap alatt
elvégzem a munkát.
Augeiasz király ágálni próbált, és közben majdnem
szívrohamot kapott, de Phüleusz elkapta a karját.
– Apa, itt a remek alkalom! Ez az ár szinte semmi ahhoz a
rengeteg munkához képest, és ez az ember úgysem végez egy
nap alatt! Mondd meg neki, hogy ha kifut a határidőből, nem
fizetünk. Az sem baj, ha kudarcot vall, mert legalább részben
kitakarít.
Herkules elmosolyodott.
– Ravasz fiú. Na, áll az alku?
– Rendben van – dünnyögte Augeiasz. – Őrség, hozzatok
pergament, hogy megírhassuk a szerződést. De ne a
vadonatújból. A macskaalom alatt találtok egy stósz használt
tekercset.
– Minek a macskaalom? – értetlenkedett Herkules.
– Soha nem tudhatjuk, mikor lesz szükségünk rá!
Herkules és Augeiasz aláírta a szerződést. Phüleusz herceg
volt a tanú.
Másnap reggel Herkules, Phüleusz kíséretében, kiment a
lapátjával az istállóhoz.
A herceg végignézett a ganéjhegyeken.
– Jaj, barátom, rossz üzletet kötöttél. Kizárt, hogy estig
elhordd ezt a mocskot.
Herkules sejtelmesen mosolygott. Kiment a tanya északi
szélére, és ásni kezdett.
– Mit csinálsz? – kérdezte Phüleusz. – Az ürülék bent van.
– Figyelj és okulj, hercegem!
Herkules erős volt és fáradhatatlan. Délre mély árkot ásott a
tanya északi része és a folyó felső szakasza közé. Csak egy
vékony támfal szabott gátat a hömpölygő víznek. A nap
hátralévő részében a telep déli része és az Alpheiosz C
betűjének alsó része (itt hagyta el a folyó a várost) között vájta
ki a talajt. Itt is csak annyi földet hagyott meg, hogy a víz ne
szivároghasson be az árokba.
Késő délutánra Phüleusznak elfogyott a türelme. A terv
kudarccal fenyegetett, Herkules még egy szem tehénlepényt
sem lapátolt el.
– Szóval, ástál két árkot – mondta a herceg. – Mégis, mire
megyünk ezzel?
– Mi történik – kérdezte tőle Herkules –, ha beomlasztom az
északi támfalat, és a folyóvíz bezúdul az árokba?
– Hát… Ja! Már értem!
Phüleusz izgatottan szökdécselt Herkules nyomában, aki az
északi parthoz ment. Egyetlen csapással áttörte a támfalat. A
folyó vize elöntötte az árkot, és feltartóztathatatlanul
száguldott az istálló felé. Herkules jól számolt. A becsapódás
szöge és a vízszint is éppen megfelelő volt. A víz bezúdult az
istállóba, magával sodorta a trágyahegyeket, és a déli árkon
keresztül a folyó alsó kanyarulatába söpörte a mocskot.
Herkules feltalálta a világ legnagyobb vécéjét. Egyetlen
öblítéssel harmincévnyi ürüléktől tisztította meg az istállót,
csillogó sárréteget és ezer zavartan pislogó, csuromvizes
tehenet hagyva maga után.
Phüleusz vidáman kurjongatott. Visszakísérte Herkulest a
trónterembe, alig várta, hogy mindenkivel megoszthassa a jó
hírt.
– Apa, megcsinálta! Tiszta az istálló! A város már nem bűzlik
úgy, mint egy pöcegödör!
 Augeiasz király, aki idáig horpadt babkonzerveket
rakosgatott egymásra, felpillantott.
– Mi? Nem hiszem el.
– De hát ott voltam! – erősködött Phüleusz. – Én vagyok a
tanú. Fizesd ki ezt az embert! A szerződés értelmében övé a
marhák egytizede.
– Fogalmam sincs, miről beszélsz – felelte a király. – Én nem
írtam alá semmilyen szerződést. Semmit sem ígértem ennek
az embernek.
Phüleusz zöld lett, akár a Hüdra szeme.
– De…
– Nem vagy a fiam! – rikácsolta a király. – Egy idegen pártját
fogod velem szemben? Árulók vagytok, mindkettőtöket
száműzlek. Őrség!
Ám az őrök csak nem jöttek, valószínűleg eltévedtek a
szemétkupacok között.
Herkules Phüleuszhoz fordult.
– Te értelmes gyereknek tűnsz. Ha te lennél a király,
kitakaríttatnád a palotát?
– Mint a sicc.
– Jó uralkodó lennél?
– Igen.
– És betartanád a szavad?
– Naná.
– Csak ennyit akartam hallani.
– Elképesztő! – rikoltotta Augeiasz király. – Őrség! Valaki!
Herkules felment az emelvényre. Leütötte Augeiasz királyt,
aki azonnal szörnyethalt, majd több száz még ismeretlen
rágcsálófajt rázott ki a fószer arcszőrzetéből.
– Bocs – nézett Phüleuszra. – De már kezdett az agyamra
menni.
Phüleusz lett a király. Az összes lejárt szavatosságú
állateledelt, macskaalmot, régi újságot és rozsdás páncélzatot
eltávolíttatta a trónteremből. A felhalmozást
bűncselekménnyé nyilváníttatta. Élisz városát alaposan
kisuvickolták, Herkules pedig megkapta a marhák egytizedét.
 Amikor Herkules ganéjfoltok helyett egymillió drachma
értékű szarvasmarhával tért vissza Tirünszbe, Eurüsztheusz
majd’ megpukkadt.
– Mi történt? – kérdezte.
Herkules mindent elmesélt.
– Kitakarítottam az istállóban. Gazdag lettem. Mindenki
boldog.
– Én nem vagyok boldog! Ez a feladat érvénytelen. Fizetséget
fogadtál el érte!
Herkules nagyot nyelt.
– Egyszer sem említetted, hogy ez tilos.
– Ráadásul nem egyedül végezted el a munkát. Hanem a
folyó segítségével.
– Miben különbözik a folyó egy lapáttól? Az is csak eszköz.
– Én vagyok a főkirály, és én azt mondom, hogy ez a feladat
érvénytelen! – toppantott az uralkodó. – De ha már ennyire
odavagy a marhákért, maradjunk ezen a csapáson! Menj el
Minósz királyhoz Krétára! Győzd meg, hogy mondjon le a
legkedvesebb bikájáról! Ezzel majd elleszel egy darabig!
Herkulesben tombolt a düh. Persze, ő akart vezekelni,
amiért kiirtotta a családját. Persze, szégyent hozott
félistentársaira. De a tíz hülye feladatból most már tizenkét
hülye feladat lett, és még csak a lista felénél jártak.
Legszívesebben kinyírta volna az unokatestvérét. Óriási
erőfeszítésébe került, hogy elengedje a kardja markolatát.
– Egy krétai bika rendel – morogta. – Máris hozom.

♦♦♦

Mivel Minósz igazi zsarnok hírében állt, és erős hadsereggel

rendelkezett, Eurüsztheusz azt remélte, a király azonnal
megöli Herkulest, amiért az egyáltalán szóba meri hozni a
bikát. Mint később kiderült, a bikahadművelet pofonegyszerű
volt.
Herkules megérkezett Knósszoszba, besétált Minósz király
tróntermébe, és előadta jövetele célját.
 – Hogy rövidre fogjam, felség, a kedvenc bikádat kell
elvinnem Padlóváza főkirálynak.
– Vidd csak! – felelte Minósz.
– Komolyan? – pislogott Herkules.
– Igen! Vidd azt a bikát! Legalább megszabadulok tőle.
Minden az időzítésen múlt. A fehér bikát Poszeidón
ajándékozta a királynak, de Herkules már azután érkezett,
hogy Pasziphaé szerelmes lett az állatba, és megszülte a
Minótauroszt, így a bika Minósz szégyenének örökös jelképévé
vált. A király már alig várta, hogy megszabaduljon tőle. Az is
nyugtalanította, mi lesz, ha a bika egyszer elszabadul, és
feldúlja Görögországot. Eurüsztheusz jó vásárt csinált.
Herkules visszahajózott Mükénébe a fehér bikával. Amikor
a kikötőbe ért, fogta a bikát, a fejére tette, mint egy zsák lisztet,
és becipelte a palotába.
– Hova tegyem?
A főkirály elhatározta, hogy ezúttal nem esik pánikba.
Nyugodtan ült a trónján, és egy magazint lapozgatott.
– Hmm?
– A krétai bikát – mondta Herkules. – Hova tegyem?
– Ja – nyomott el Eurüsztheusz egy ásítást. – Tedd az ablak
mellé!
Herkules az ablakhoz cammogott.
– Á, meggondoltam magam – szólalt meg a király. – A dívány
mellett jobban mutatna.
– Így?
– Egy kicsit balra.
– Így?
– Nem, mégiscsak az ablaknál lenne a helye.
Herkules nehezen állta meg, hogy ne vágja a trónhoz a
bikát.
– Így jó?
– Az az igazság, hogy ez a bika nem megy a berendezéshez.
Vidd ki a város szélére, és engedd el!
– Azt akarod, hogy szabadon kóricáljon? Ez egy vadállat
hegyes szarvakkal. Feldúlja a vidéket és megöli az embereket.
 – Tedd, amit mondtam! – vakkantotta a király. – Aztán gyere
vissza, hogy ismertethessem veled a következő feladatot.
Herkules kénytelen-kelletlen szabadon engedte a krétai
bikát. És valóban: az állat vad őrjöngésbe kezdett, és mindent
szétrombolt. Végül eljutott Marathónba, így lett belőle a
marathóni bika. Büntetlenül tört-zúzott, amíg Thészeusz végül
csapdába nem ejtette, de ez már jóval később történt.
Herkules visszatért a trónterembe.
– A következő hülye feladat, felség?
Eurüsztheusz elmosolyodott. Nemrégiben a fülébe jutott,
hogy a trák király, Diomédész, emberevő lovakat tenyészt, és a
vendégeit zabáltatja fel az állatokkal. Eurüsztheusz azóta
másról sem ábrándozott, mint hogy Herkulest cafatokra tépik.
– Ha jól tudom, Diomédésznek, Trákia királyának elsőrangú
lovai vannak – mondta. – Látogasd meg, és hozd el nekem a
négy legjobb kancáját!
Herkules csüggedten dörzsölte meg a homlokát. A migrén
kerülgette.
– Ez előbb is eszedbe juthatott volna, amikor a kerüneiai
szarvas után futkostam!
– Ja, bocs!
– Jó. Trák kancák. Tőlem.
Herkules ismét útnak indult, és azt kívánta, bárcsak
feltalálnák már a repülőgépet vagy a nagy sebességű vonatot,
mert már elkopott a cipője az örökös talpalásban.

♦♦♦

Úgy döntött, hogy ezúttal a tengeren próbál szerencsét.

Kibérelt egy görög gályát, és önkénteseket toborzott, akiket a
kaland és a kincsek ígéretével csalt el Trákiába. Az
unokaöccsét is magával vitte, mert Iolaosz időközben
csapatparancsnokká képezte magát. Herkules aggódott, hogy
Eurüsztheusz érvényteleníti a feladatot, ha a társaival fogja be
a lovakat, ezért úgy döntött, hogy amint megérkeznek
Trákiába, a személyzetet a hajón hagyja, és négyszemközt
találkozik Diomédésszel.
Útközben Herkulesnek több kisebb kalandban is része volt.
Megalapította az olimpiai játékokat. Országokat szállt meg. Az
istenek segítségére sietett, és együtt legyőzték a halhatatlan
óriások seregét. Ha lenne még pár száz oldalam, tudnék
mesélni, de az utóbbi időben nekem is meg kellett küzdenem
néhány óriással, és még nem állok készen a témára.
Amikor Herkules végül megérkezett Trákiába, a
személyzetet a hajón hagyta, és egyedül indult el Diomédész
palotájába. Mivel az egyenes beszéd már Minósz királynál is
bevált, Herkules úgy döntött, hogy ezúttal is ezzel próbálkozik.
– Csövi, Diomédész – mondta –, adsz lovat?
Diomédész elvigyorodott. Lidércesen villogó szemével kábé
olyan barátságos volt, mint egy töklámpás.
– Hallottál a lovaimról?
– Ööö… csak annyit, hogy állítólag ők a legjobbak. A
mükénéi Nyomi király küldött, hogy vigyek neki négy kancát.
– Semmi akadálya! Gyere velem!
Herkules nem győzte áldani a szerencséjét. Két egyszerű
küldetés egymás után? Fincsi!
Ahogy követte Diomédészt, észrevette, hogy egyre több őr
szegődik a nyomukba. Mire az istállóhoz értek, ötven trák
harcos kísérte őket.
– Itt is vagyunk! – mutatott körbe büszkén Diomédész. – Íme,
a lovaim!
– Hű! – mondta Herkules.
Diomédész istállójához képest Augeiasz marhatelepe kész
Disneyland volt. A padlón vastagon álltak a hús- és
csontdarabok. A lovak patáit és lábait vérfoltok tarkították.
Tekintetükből kíméletlen ravaszság és rosszindulat áradt.
Amikor meglátták Herkulest, felnyerítettek, és vadul
csattogtatták éles, bíborvörös fogaikat. A közel álló kancák kis
híján kitörtek a bokszaikból. Csak a nyakukon feszülő vastag
bronzláncok tartották vissza őket, amiket hosszú vasrudakhoz
rögzítettek.
– Erősek a kicsikék – magyarázta Diomédész. – Ezért is
tartom őket leláncolva. Imádják az emberhúst.
– Bájos – motyogta Herkules. – És ha jól sejtem, ma én
vagyok a főfogás.
– Ne vedd úgy a szívedre! – vigasztalta a király. – Az összes
foglyom és vendégem erre a sorsra jut, sőt, néha még a
rokonaim is. Őrség! Vessétek a lovak elé!
Ötvenen voltak egy ellen. Az őröknek esélyük sem volt.
Herkules egyesével a bokszokba hajigálta őket, így a lovak
aznap ötvenfogásos trák ebédnek örülhettek.
Herkules és Diomédész kettesben maradt. A király a falhoz
lapult.
– Várj! Beszéljük meg!
– Beszéld meg a lovaiddal! – felelte Herkules. – Mert engem
nem érdekel.
Fogta a királyt, és az állatok elé vetette. A lovak már rég tele
voltak, de valahogy azért legyűrték a desszertet. Miután jól
megtömték a hasukat, elálmosodtak és megszelídültek.
Herkules kiválasztotta a négy legjobb kancát, majd
felszerszámozta és a kikötőbe vezette őket, ahol már ott várt a
hajó.
A visszaúton Herkules és legénysége többször is
összetűzésbe került a trákokkal. Természetesen Herkules
győzött, de néhány embere odaveszett. Az egyik csóka,
bizonyos Abdérosz, olyan bátran harcolt, hogy Herkules
hatalmas sírt emelt neki, sőt még várost is alapított a
tiszteletére. Abdéra komoly kikötővárossá nőtte ki magát
Trákia partjainál. A város még ma is áll – csak arra az esetre
mondom, ha egyszer Diomédész országában jártok, és van egy
szabad délutánotok.
Herkules bemutatta Eurüsztheusznak a húsevő kancákat, de
a főkirály nem mert a közelükbe menni. Állítólag szabadon
engedte őket az Olimposz-hegy környékén. Egyes verziók
szerint a nagyobb ragadozók felfalták a lovakat. Mások azt
állítják, hogy a lovak leszármazottai még évszázadokkal
később is a környéken éltek, aztán jött Nagy Sándor, és
megszelídítette őket. Én csak a személyes tapasztalataimat
osztom meg veletek: ha rossz környékre keveredtek, még ma
is találkozhattok húsevő lovakkal. Azt tanácsolom, inkább
kerüljétek el őket!

♦♦♦

Eurüsztheusz kezdett bepánikolni. Egyre fogytak a

megoldandó problémák. Herkules az egész környéket
megtisztította a szörnyektől. A gonosz királyokat agyonverte,
vagy feletette a saját lovaikkal. Herkules egyre híresebb lett, és
sajnos kitűnő egészségnek örvendett.
A bosszúság másik forrása: a főkirály elkényeztetett
kamaszlánya, Admété, már hetek óta azon nyafogott, hogy
színarany selyemövet akar az új ruhájához.
– A világ legszebb öve kell, apu! Lécci!
Tehát, miközben Herkules ott állt előtte, a következő
feladatra várva, ilyen gondolatok kavarogtak Eurüsztheusz
fejében:
Megölni Herkulest. Aranyöv. Veszélyes feladat.
Hirtelen nagyszerű, elvetemült ötlete támadt. Kinek van a
legszebb aranyöve a világon? És ki szeret férfihősöket
gyilkolni?
– Herkules – mondta Eurüsztheusz –, menj el az amazonok
földjére! Szerezd meg a királynő aranyövét, és hozd el a
lányomnak!
Admété boldogan tapsikolt és ugrándozott a trón mögött.
Herkules zord arckifejezése jól illett az oroszlánfejes
csuklyájához.
– A lányod lesz az amazonok királynője?
– Nem. Csak kell egy fényes öv a ruhájához.
Herkules felsóhajtott.
– Ugye, tudod, hogy Trákiából hazafelé jövet simán
beugorhattam volna az amazonokhoz? Nem kevés időt és
távolságot takaríthattam volna meg… Á, mindegy. Aranyöv. Jó.
Rizzsel vagy hasábbal, felség?
– Mi?
 – Hagyjuk!
Herkules ismét útnak indult. Az egyetlen jó hír:
Eurüsztheusz nem emelt kifogást az önkéntesek ellen, akiket
Herkules magával vitt a trákiai útjára, hősünk tehát úgy
döntött, hogy megint ehhez a cselhez folyamodik.
Összetrombitálta a brigádot, és az unokaöccsével, Iolaosszal
együtt elhajózott az amazonok földjére, a Fekete-tenger déli
partjára.
Herkules nem akart balhét. Elunta, hogy ártatlan emberek
halnak meg Eurüsztheusz szeszélyei miatt. Ahhoz meg pláne
nem volt kedve, hogy egy elkényeztetett hercegnő
divathóbortjára hivatkozva indítson hadjáratot. Másrészről
viszont tudta, hogy az amazonok csak az erőt tisztelik, így
amikor a hajó lehorgonyzott, az embereivel együtt evezett ki a
partra. Pajzsaikat és lándzsáikat maguk előtt tartva sorakoztak
fel a fövenyen.
Az amazon felderítők már régóta szemmel tartották a
közeledőket. Hippolüté királynő és seregei felkészülten várták
őket. A királynő nővére, Pentheszileia azt javasolta, azonnal
indítsák meg a rohamot, Hippolüté azonban óvatos volt. Sokat
hallott már Herkulesről. Kíváncsi volt, mit akar tőlük a görög
hős. Maga mellé vette a testőreit, és békelobogót lengetve
indult el a görögök állásai felé. Herkules és néhány embere elé
lovagolt.
– Hola! – köszönt Herkules. – Nézd, tudom, hogy hülyén
hangzik, de van egy tizenéves görög királylány, aki az övedre
pályázik.
Felvázolta a helyzetet. Hippolüté először felháborodott.
Aztán amikor világossá vált, hogy Herkules kifejezetten rühelli
a főkirályt meg a feladatait, felvidult. Amikor pedig Herkules
„Tehénlepény főkirálynak” nevezte Eurüsztheuszt, Hippolüté
hangosan felkacagott.
– Ha jók az értesüléseim – mondta a királynő –, elfogtad a
küreneiai szarvast.
– Így igaz.
– Megígérted Artemisznek, hogy szabadon engeded az ünőt,
és álltad is a szavad.
– Igen.
– Ez dicséretes. Artemisz a védőszentünk. Ha kölcsönadom
az övem, megesküszöl, hogy visszaszolgáltatod nekem? Így
elkerülhetnénk a felesleges vérontást.
Herkules megkönnyebbült.
– Igen. Örömmel. Ez fantasztikus!
Ezek ketten nagyon egymásra cuppantak. Hippolütét
lenyűgözte az oroszlánbőrbe öltözött nagydarab, kigyúrt,
isteni fegyverekkel felszerelkezett Herkules. Herkules is
dögösnek találta Hippolütét. Ha másképp alakulnak a dolgok,
még az is megeshetett volna, hogy összejönnek, és egy rakás
veszedelmes porontyuk születik.
De nem. Héra az olimposzi helyzetelemző központból
figyelte az eseményeket. Miután az óriásrákjával
beleavatkozott a Hüdra-hadműveletbe, ha még egyszer
előfordul, fejjel lefelé kilógatlak a Khaosz fölé jellegű
nézeteltérése támadt Zeusszal. Az istennő azóta türtőztette
magát. Végig abban reménykedett, hogy Eurüsztheusz nélküle
is kiiktatja Herkulest. Ám a hős megint közel járt ahhoz, hogy
könnyű győzelmet arasson.
– Gyerünk, amazonok! – fortyogott magában Héra. – Hová
tűnt a harci szellem?
Végül nem bírta tovább. Amazon harcosnak álcázta magát,
és elvegyült a seregben. Mialatt Herkules és Hippolüté
vidáman tárgyalt és flörtölt egymással, Héra körbejárt az
amazonok között, és szép sorban a fülükbe súgta:
– Ez csapda. Herkules túszul akarja ejteni a királynőt.
Az amazonok nyugtalanok lettek. Természetüknél fogva
idegenkedtek a férfiaktól. Bedőltek a pletykának. A királynő
túl sokáig osztozkodik ezzel az oroszlánbőrös fazonnal. Itt
nem stimmel valami.
Pentheszileia kivonta a kardját.
– Védjük meg a királynőt! Támadás!
Herkules éppen megdicsérte Hippolüté bronz
lábszárvédőjét, amikor az emberei megkongatták a
vészharangot. Az amazonok támadást indítottak ellenük.
– Mit jelentsen ez? – kérdezte Herkules.
A királynő döbbenten nézett.
– Nem tudom!
A mező túloldalán Pentheszileia felemelte a gerelyét.
– Megmentelek, nővérem!
Hippolüté kétségbeesetten próbálta beszüntetni a háborút.
– Nem, félreértitek! – kiáltotta. – Ne…
Pont akkor lépett Herkules elé, amikor Pentheszileia
elhajította a dárdáját. A dárda hegye áthatolt Hippolüté
mellvértjén, és az amazonok királynője holtan esett össze
Herkules lábánál. Pentheszileia feljajdult. Az amazonok
lecsaptak a görög állásokra.
Herkules szinte fel sem fogta, mi történt. Lehúzta az
aranyövet Hippolüté holttestéről, és visszavonulásra szólította
fel az embereit. Az amazonok megszállottan küzdöttek, de
Herkules nagy vérfürdőt rendezett a soraikban. Több tucat
görög halt meg. Több száz amazon esett el. Herkules
feltartóztatta az ellenséget, amíg az emberei beszálltak a
csónakokba, és visszaeveztek a hajóra. Aztán a tengerbe
vetette magát, és villámgyorsan úszni kezdett, miközben a
nyilak és a dárdák tucatjával pattantak le oroszlánbőr
köpenyéről.
A görögök megmenekültek, de nem voltak virágos
kedvükben.
Hazafelé Herkulesnek több kisebb kalandja is volt.
Megküzdött egy tengeri szörnnyel, megmentette Trója városát,
birkózás közben megölt néhány srácot… blablabla.
Amikor megérkezett Tirünszbe, Eurüsztheusz lába elé
hajította az övet.
– Több száz kiváló harcos halt meg ezért az övért. Remélem,
a lányod most boldog.
Admété hercegnő felkapta az övet, és örömtáncot járt.
– Istenek az égben, de gyönyörű! Alig várom, hogy
kipróbáljam! – Azzal kirohant, hogy eldicsekedjen a
barátnőinek.
 – Ez szép munka volt – jegyezte meg Eurüsztheusz. – Lássuk
csak, Herkules… hány próba is van még hátra? Nyolc?
– Nem, felség – szólalt meg lassan Herkules. – Ez volt a
kilencedik feladat. Már csak egy lenne hátra, de mivel a véges
agykapacitásod miatt kettőt érvénytelennek nyilvánítottál…
– Még három küldetés – mélázott el a király. – Jaj, ne nézz
rám ilyen morcosan! Nekem sem könnyű. Mindig egyre
bonyolultabb és hülyébb feladatokat kell kitalálnom.
– Akár el is tekinthetsz a többi próbatételtől.
– Nem-nem. Már meg is van.
– Esküszöm, ha megint Trákiába vagy az amazonokhoz
küldesz…
– Nyugi! Most az ellenkező irányba mész! Szörnyű
pletykákat hallottam egy Gérüón nevű emberről, aki nyugaton
él, egész pontosan Ibériában.
Herkules a királyra meredt.
– Ez valami vicc?
Ma Spanyolországot és Portugáliát nevezzük Ibériának. A
görögök számára ez a hely jelentette a világ végét. Olyan volt,
mint Nebraska vagy Saskatchewan, néha hallasz róla, de el
sem tudod képzelni, hogy ott is élnek emberek. Ibérián túl,
legalábbis a görögök szerint, nem volt más, csak a végtelen,
szörnyektől hemzsegő óceán.
– Ennek a Gérüónnak – folytatta a király – állítólag
bíborszínű tehenei vannak. Most mondd meg! Biztos epres tej
jön belőlük. Na, megparancsolom, hogy hozd el nekem azt a
csordát!
– Mi az, ennyire rá vagy kattanva a marhákra? – kérdezte
Herkules.
– Indulj már!
Herkules hajót bérelt, és újabb segítőket toborzott. Fura…
Iolaoszt kivéve senki sem akart vele tartani a régi emberei
közül. Elvitorláztak a világ végére, hogy megkeressék az
eperízű teheneket.

♦♦♦
Akkoriban veszélyes vállalkozás volt hosszában átkelni a
Földközi-tengeren. Herkules és legénysége Afrika partjainál
haladt, mivel itt nem kellett attól tartaniuk, hogy eltévednek.
Útközben egy csomó gonosz királyt és szörnyet megöltek,
blablabla.
Tunézia környékén Herkules belefutott Poszeidón nagy,
rusnya fiába, Antaioszba, akinek nem szoktunk karácsonykor
képeslapot küldeni.
Antaiosz anyja Gaia földistennő volt. Ne kérdezzétek,
hogyan lett Poszeidónnak és Gaiának közös gyereke! Még
belegondolni is borzasztó. Én csak annyit tudok, hogy Antaiosz
az anyjára ütött. Vérszomjas volt, gonosz és nagyon nagy. Aki
áthaladt a területén, annak életre-halálra meg kellett küzdenie
vele. Képzelem, milyen unalmas műsorokat adhattak a
tunéziai tévében.
Herkules akár meg is úszhatta volna a bunyót, de nem
akarta, hogy valaki másnak kelljen elintéznie a vérszomjas
gyilkost. Partra szállt, hogy megmérkőzzön Antaiosszal.
– GRR! – verte a mellét Antaiosz. – Legyőzhetetlen vagyok!
Amint megérintem a földet, begyógyulnak a sebeim!
– Csak egy szerény megjegyzés – felelte Herkules. – Ne áruld
el már a bunyó legelején, mi a gyenge pontod!
– Miért lenne ez gyenge pont?
Herkules támadásba lendült. Átkarolta Antaiosz derekát, és
elemelte a birkózót a földtől. Antaiosz hiába küzdött, hiába
rúgkapált, Herkules addig szorította a mellkasát, amíg az el
nem repedt. Antaiosz elernyedt. Herkules meggyőződött róla,
hogy tényleg halott-e, aztán a földre hajította a holttestet.
– Hülye birkózó – köpött ki a porba, aztán visszament a
hajóra.
Végül elérte a Földközi-tenger végét, ahol Afrika északi
csúcsa szinte összeért Ibéria déli csücskével. Az elképesztően
röhejes küldetés emlékére Herkules egy-egy oszlopot emelt az
átjáró két oldalán. Majd elnevezte (na, minek?) Herkules
oszlopainak.
 Egyesek azt állítják, hogy maga Herkules hozta létre az
Európa és Afrika közötti szorost, méghozzá úgy, hogy eltolta
egymástól a két kontinenst. Más legendák szerint ő nyomta
össze az átjárót, hogy a legnagyobb tengeri szörnyek ne
tudjanak átjutni az Atlanti-óceánból a Földközi-tengerbe.
Higgyetek, amit akartok. Én nem töröm össze magam, hogy
újra lássam Herkules oszlopait. Amikor legutoljára ott jártam,
majdnem lefejezett egy repülő ananász. De ez már egy másik
történet.
Miután megérkezett Ibériába, Herkules a hajón hagyta az
embereit, és hónapokig kajtatott a piros tehenek után. Egy
kánikulai délutánon lenézett a dombtetőről, és egy rubinvörös
marhacsordát pillantott meg a völgyben.
– Ezek lesznek azok – dünnyögte maga elé. – Jaj, csak ők
legyenek!
Elcsigázottan futott le a völgybe. Már majdnem odaért a
marhákhoz, amikor egy vad kétfejű kutya ugrott ki a magas
fűből, és mérgesen vicsorgatta dupla fogsorát.
Herkules szerette a kutyákat, de ez a kétfejű izé nem tűnt
valami barátságosnak. Ki tudja, be volt-e oltva.
– Hé, kutyusok. Ööö… kutyusok! Csak semmi erőszak.
– Azt én döntöm el! – cammogott elő egy nagydarab baltás
ember.
– Te vagy Gérüón? – kérdezte Herkules.
– Nem, én Gérüónnak dolgozom – válaszolta a baltás. – A
nevem Eurütión, ez meg a kutyám, Orthosz.
– Értem – tartotta fel a kezét Herkules, és igyekezett
barátságos képet vágni, ami az ő fegyverarzenáljával meg az
oroszlánfej-csuklyájával nem volt egyszerű. – Azért jöttem,
hogy ajánlatot tegyek ezekre a vörös marhákra. Hájpacni
őfelsége Mükénéből igényt tart rájuk.
– Attól tartok, ez lehetetlen – felelte Eurütión. – A gazdám
szigorúan megparancsolta, hogy azonnal öljek meg minden
betolakodót. Potyára tettél meg ekkora utat.
– A manóba! – mondta Herkules.
A tehénpásztor meg a kutyája egyszerre támadott. És
egyszerre is haltak meg. Herkules egyetlen suhintással végzett
velük.
Éppen a vért törölte le a dorongjáról, amikor kiáltozást
hallott:
– NEM, NEM ÉS NEM!
Hősünk felnézett. Egy fickó ügetett felé, úgy nézett ki, mint
akit elgázolt egy rajzfilmúthenger. A lábai épek voltak. A feje
is. Középtájt azonban lapos volt, mint egy palacsinta. A nyaka
széles vállban folytatódott, amihez három különálló mellkas
kapcsolódott. Mindegyik mellkason eltérő színű ing feszült:
piros, zöld, sárga. Kar csak a bal meg a jobb törzshöz tartozott,
ami nyilván megnehezítette a középső ing összegombolását. A
három különálló has egyetlen túlméretezett derékban ért
véget, ami megvolt vagy kétszáz centiméter. A csávó oldalán
egy-egy kard lógott.
– Mi van veled? – kérdezte Herkules őszinte aggodalommal.
– Mi van, mi van? – A fickó zavarba jött, majd kifakadt: –
Úgy érted, a testemmel? Így születtem, te érzéketlen barom!
Miért ölted meg a pásztoromat meg a kutyáját?
– Ők kezdték.
– Ah! Tudod, milyen nehéz jó munkaerőt találni Ibériában?
– Te vagy Gérüón?
– Természetesen én vagyok Gérüón! Ibéria ura, Khrüszaór
fia, a piros tehenek gazdája!
– Komoly titulus – jegyezte meg Herkules. – A piros tehenek
gazdája. Ha már itt tartunk, szeretném megvenni a marháidat.
Mennyiért adod őket?
– Megfizetsz értük, az biztos – vicsorgott Gérüón. – De
vérrel!
A piros tehenek gazdája kirántotta kardját, és rohamra
indult. Herkules nem szívesen bántott egy háromtest-
szindrómást, de azért lesújtott Gérüón középső mellkasára a
bunkósbotjával. A bordák fülsértő reccsenéssel adták meg
magukat. Gérüónnak már ettől meg kellett volna halnia, de a
mellkasa egyszer csak visszaugrott a helyére.
– Úgysem tudsz megölni! – mondta. – Minden belső
szervemből három van! Pillanatok alatt meggyógyulok.
– Csak úgy mellékesen – felelte Herkules –, miért feded fel a
gyenge pontodat?
– Miért lenne ez gyenge pont?
– Csupán annyi a dolgom, hogy egyszerre végzek a három
testeddel.
Gérüón elbizonytalanodott.
– Átkozott! Utálom a hősöket!
Visítva lendült előre, kardjai vadul csörögtek az oldalán. Úgy
nézett ki, mint egy alaszkai királyrák-szamuráj.
Herkules elhajította a botját, és előkapta az íját.
Gérüón egyáltalán nem bírt forogni. Ahogy előrevetődött,
Herkules félreugrott, és a marhatenyésztő bal karja alá célzott.
A nyíl áthaladt a három mellkason, és lyukat ütött a szívekbe.
Gérüón holtan esett össze.
– Bocs, haver – mondta Herkules. – Én szóltam.
A hajóhoz terelte a vörös teheneket, és hazaindult. Ezúttal
északon haladt, útba ejtve a mai Spanyolországot,
Franciaországot és Olaszországot. Most is sok kalandban volt
része. Az Alpokban megölt néhány embert, akik megpróbálták
ellopni a teheneit. Annak a helynek a közelében, ahol a
későbbi Rómát alapították, felkoncolt egy Kakosz nevű
tűzokádó óriást. Városokat alapított, és nemzeteket
semmisített meg. Blablabla.
Végül megérkezett Tirünszbe. Eurüsztheusz csalódottan
konstatálta, hogy a vörös marhák nem adnak epres tejet, de
azért teljesítettnek nyilvánította a küldetést.
– Tíz feladaton már túl vagy – mondta a főkirály. – Ami azt
jelenti, hogy csak két bónuszfeladat van hátra!
– Bónuszfeladat?
– Figyelj – folytatta a király –, úgy megkívántam az almát.
Rengeteg finom húsfélét varázsoltál az asztalomra: rákot,
vaddisznót, marhát, madarat…
– A sztümphaloszi madarakat meghagyhattad volna!
– Az orvosaim szerint több gyümölcsöt és zöldséget kéne
ennem. Menj el a Heszperiszek kertjébe! Hozz aranyalmát
Héra szent fájáról!
– Héra fájáról – visszhangozta Herkules. – Az istennőtől, aki
mindenkinél jobban gyűlöl engem. Tőle lopjak almát.
– Igen.
Herkulesnek egyszeriben melege lett az oroszlánbőr köpeny
alatt. Izzadság szivárgott le a nyakán.
– És hol az a kert?
– Fogalmam sincs. Úgy hallottam, valahol nyugaton.
– Most jöttem nyugatról! Nyugatabbra már nem is lehettem
volna!
– A Heszperiszek Atlasz titán lányai – mondta Eurüsztheusz
segítőkészen. – Kérdezd meg Atlaszt, hol találod a kertet!
– És hol találom Atlaszt?
– Kérdezz meg valakit, aki ismeri a titánokat! Jó vadászatot!

♦♦♦

Herkulesnek fogalma sem volt, hol keresse Atlaszt. A titánnak

nem volt Facebook-profilja, és a Wikipédián sem írtak róla
semmit. Még Herkules mindentudó unokaöccse, Iolaosz is
tanácstalan volt.
Végül Herkules felkereste Zeusz egyik papját, remélve, hogy
ő majd ad némi támpontot.
– Ha egy titánt keresel – mondta a pap –, talán kérdezz meg
egy titánt!
Herkules a szakállát vakargatta.
– Ismersz valakit? Mert én úgy tudom, a titánok zömét a
Tartaroszba vetették.
– Van egy titán, aki segíthet – felelte a pap. – Mindig is nagy
barátja volt az emberiségnek. Ráadásul egy hegyhez láncolták,
úgyhogy könnyen megtalálod.
– Te Prométheuszról beszélsz, a titánról, aki megismertette a
tüzet az emberekkel.
– Ügyes, pacsit neki! – mondta a pap.
– Van kutyád? – kérdezte Herkules reménykedve.
– Nem, ez csak egy szólásmondás. Viszont tényleg
Prométheusz az egyetlen esélyed. A Kaukázusban találod.
Rajzolok neked térképet.
A Kaukázus hegység természetesen egy csilliárd kilométerre
volt. Több hónapnyi utazás és rengeteg kaland után Herkules
végül megtalálta Prométheuszt: egy mocskos rongyokba
öltözött, három méter magas férfit, akit a bokájánál meg
csuklójánál fogva egy sziklához láncoltak. Arcát
karmolásnyomok tarkították, de az igazi horrorshow a hasa
volt.
CSAK ERŐS IDEGZETŰEKNEK!
Egy hatalmas szirti sas ült Prométheusz mellkasán,
felhasította a titán halhatatlan hasfalát, és kicsipegette a finom
falatokat. Ismeritek azokat a gagyi kísértetkastélyokat, ahol
hideg spagettivel, hámozott szőlővel és paradicsomszósszal
imitálják a beleket? Na, ez is pont így nézett ki… Csak igaziból.
Herkules odament Prométheuszhoz.
– Öreg, ez nagyon fájhat.
– Fáj… is. – Prométheusz velőtrázó sikolyt hallatott, az egész
hegy beleremegett. – Bocs. Kicsit… nehezen… koncentrálok.
Herkules mélyen együtt érzett a titánnal. Neki is sokszor
volt már olyan élménye, hogy egyesek halálra marják.
– Nem szívesen zaklatlak, de Atlaszt keresem. Aranyalma
kéne a Heszperiszek kertjéből.
– Szívesen… segítenék. – Prométheusz arcáról patakokban
ömlött a verejték. – De… ez a… sas.
Herkules bólintott.
– Mióta vagy ideláncolva? Ezer éve?
– Valahogy… AU!… úgy.
– Ha megölöm a sast, felvilágosítasz?
– Örömmel. ÁHHHH!! Igen.
Herkules felnézett az égre.
– Felséges atyám, Zeusz, még soha nem kértem tőled
semmit. Teljesítettem Eurüsztheusz hülye feladatait, leróttam
az adósságom, és némán álltam a sarat. Jó… többnyire. Na,
szóval, Prométheusz fontos információkkal szolgálhat nekem.
Ahogy látom, többszörösen megfizetett a bűneiért. Most
megölöm ezt a sast, amit egyébként nem tennék meg, mert
bírom a sasokat. De ez itt a frászt hozza rám.
Fejedelmi hang rengette meg az eget:
– RENDICSEK!
Herkules felbátorodva húzta elő az íját, és lelőtte a sast.
Prométheusz hasa azonnal begyógyult. Megkönnyebbült
mosoly terült szét a titán arcán.
– Köszönöm, barátom! Nemes lelkű csótány vagy!
– Mi?
– Bocs. Úgy értem, ember. De már mondom is, mit csinálj.
Északnyugat felé haladj, és vágj át a Hüperboreán, amíg el
nem jutsz a világ végére.
– Már jártam ott. Megöltem a gonoszt. Pólót is kaptam.
– Jó, de a hegy, ahol Atlasz lakik, az emberek számára
megközelíthetetlen… kivéve, ha tudják, hol keressék.
Megmondom, merre menj. Ha megérkezel, a Heszperiszek
kertje egy karnyújtásnyira lesz tőled, de nehogy egyedül
próbáld leszedni az almát! Egy Ladón nevű sárkány őrzi a fát,
aki legyőzhetetlen, még te sem bírnál el vele, hiába vagy erős.
Különben is, ha erőszakkal veszed el az almákat, Héra ott
helyben porrá hamvaszt.
– Akkor…
– Beszéld rá Atlaszt, hogy szerezze meg neked az almákat. Ő
a Heszperiszek apja. Könnyedén bejuthat a kertbe. A sárkány
sem háborgatja.
– De nem Atlasz tartja az eget?
Prométheusz elmosolyodott.
– Nos, mindent én sem tudok megoldani helyetted. A többit
már magadnak kell kiokoskodnod.
Herkules megköszönte a leharcolt titánnak a felvilágosítást,
és folytatta útját. Bőven volt ideje gondolkodni, így mire
odaért Atlaszhoz, már tudta is, mit mondjon.
Az öreg titán tábornok egy hegycsúcson kuporgott az északi
pusztaság egyik sötét szegletében. Atlasz még most is ugyanazt
a harcban megkopott, villámsújtotta páncélját viselte, amit sok
ezer éve az istenek elleni háborúban. A bőre sötét volt, mint
egy régi pénzérme, ami túl sokáig volt kitéve az időjárás
szeszélyeinek. Felemelt karral térdelt, és egy hatalmas
örvénylő tölcsérfelhőt tartott a hátán, egy tornádót, ami az
egész eget elfoglalta.
Alighanem azért, mert az volt az ég.
– Nagy Atlasz! – szólította meg Herkules.
Nem csak úgy vaktában dobálózott a bókokkal. Atlasz
kétszer akkora volt, mint Prométheusz, és kétszer olyan izmos
is. Még az egy évezrede tartó brutális büntetés sem törte meg.
– Mit akarsz, te nyeszlett? – dörögte.
– Almát – felelte Herkules.
Atlasz felmordult.
– Gondolom, a lányaim kertjéből.
A titán oldalra bökött az állával. Herkules csak most vette
észre, hogy a hegy túloldalán, a völgyben, nagyjából két
kilométerre tőlük, gyönyörű, alkonyi bíborfényben úszó kert
fekszik. Fehérbe öltözött parányi nőalakok táncoltak a virágok
között. A kert közepén hatalmas almafa tört az ég felé.
Herkules még ilyen messziről is tisztán látta az ágak között
csillogó aranygyümölcsöket és a kígyó módjára a törzsre
tekeredő Ladónt.
Herkules ellenállhatatlan kísértést érzett, hogy lerontson a
kertbe, megölje a sárkányt és leszedje az almákat. Olyan
egyszerű lett volna. De aztán eszébe jutott, mit mondott
Prométheusz. Még ha meg is ölné a sárkányt, amint leszakítja
az első almát, Héra rögtön porrá hamvasztja.
– Aha – bólogatott Herkules. – Ott vannak az almák.
– Egyedül soha nem szerzed meg őket.
– Prométheusz is ezt mondta.
– Te ismered Prométheuszt? – vonta össze Atlasz izzadt
szemöldökét.
– Lelőttem a sast, ami kitépte a máját. Ő küldött hozzád.
– Hát, akkor te nagy titánfan lehetsz. Megmondom, mi lesz:
mivel segítettél Prométheusznak, én is segítek neked. De nem
lesz könnyű. Nesze, vedd át az eget, amíg elmegyek almáért!
Herkules előre sejtette, hogy ez lesz a vége.
 – Jó. De esküdj meg a Sztüx folyóra, hogy visszajössz!
– Nem bízol bennem, mi? – nevetett Atlasz. – Nem csodálom.
Rendben, esküszöm a Sztüx folyóra, hogy visszajövök és almát
is hozok. De biztosan elbírod az eget? Elég picurka vagy.
– Pfff! – hajította félre Herkules az oroszlánbőr köpenyét. –
Add csak ide!
Most nyilván az jár a fejetekben: haver, az égboltról
beszélünk. Megtartani is épp elég lehet, nemhogy átadni. És ha
olyan nehéz volt, Atlasz miért nem hagyta a fenébe?
Ez azért nem így működik. Higgyétek el nekem!
Ha Atlasz fogja magát és futásnak ered, a lezuhanó égbolt
mindent palacsintává lapít, a lányait is beleértve. És hogy hogy
bírt el ekkora súlyt… hát, ezt csak az tudja, aki volt már
hasonló helyzetben. Képzeljétek el, hogy egy negyvenmillió
tonnás búgócsiga pörög a hátatokon, és éles csúcsa a
lapockátokba váj. Elég nagy szívás, de muszáj megtartanotok,
különben összeroppant titeket.
Herkules Atlasz mellé térdelt. Atlasz lassan, óvatosan áttolta
a terhet Herkules vállára. A hős kicsi volt, mégsem rogyott
össze a súly alatt.
– Ez igen! – dicsérte meg Atlasz.
– Na, hozd azt az almát! – morogta Herkules. – Ez nagyon
nehéz.
– Nekem mondod? – rötyögött Atlasz. – Egy perc és itt
vagyok.
Az egy perc azonban Atlasz szótárában nem ugyanazt
jelentette, mint Herkulesnél. A titán lebattyogott a
Heszperiszek kertjébe, hosszasan elcsevegett a lányaival,
megpihent a zöldben, játszott egy kicsit Ladónnal, a
sárkánnyal, végül összeszedett egy maréknyi almát.
Eközben Herkulesnek cseppfolyóssá váltak az izmai. A
végtagjai úgy remegtek, mint a kocsonya. Verejték csorgott a
szemébe. A kavargó ég olyan mélyen vájt bele a hátába, hogy
kék-zöld foltok maradtak utána. Herkules még sosem érezte
magát ennyire gyengének. Vészesen fogyott az ereje.
Atlasz fütyörészve tért vissza.
 – Köszönöm, barátom! Már el is felejtettem, milyen jó
szabadnak lenni!
– Csúcs. De most már vedd vissza az eget!
– Hát, van egy kis bökkenő. Megesküdtem, hogy visszajövök
és almát is hozok, amit meg is tettem. Azt viszont nem ígértem
meg, hogy visszaveszem az eget, és elengedlek.
Herkules nyomdafestéket nem tűrő átkokat motyogott az
orra alatt.
– Ugyan-ugyan! – csitítgatta Atlasz. – Csak semmi durvaság.
Jól csinálod! Most lemegyek a lányaimért, hadsereget toborzok
és lerombolom az Olimposzt.
– Oké – felelte Herkules. – Te nyertél.
– Naná!
– De mielőtt elmész, tegyél meg nekem egy utolsó
szívességet! Segítettem Prométheusznak, hogy könnyebben
viselje a büntetését. Az a minimum, hogy te is elviselhetőbbé
teszed az enyémet.
Atlasz elbizonytalanodott.
– Mire gondolsz?
– Ez a hegyes bigyó kicsinálja a hátamat.
– Képzelem, haver!
– Jól jönne egy párna.
– Tudom. Mennyit könyörögtem az isteneknek, hogy adjanak
egy nagypárnát, lehetőleg extra vastag töltettel! De a fülük
botját sem mozdították.
– Nos, akkor itt az alkalom, hogy bebizonyítsd, te mennyivel
irgalmasabb vagy náluk. Vedd vissza az eget, csak egy
pillanatra! Összehajtom az oroszlánbőr köpenyemet, és azt
teszem a hátamra. Utána az idők végezetéig én tartom az eget.
Ígérem!
Ha Atlasznak van egy kis esze, nevetve elsétál.
De a titán hadvezérnek sem volt kőből a szíve. A halandókra
nem neheztelt. Csak az istenekre. Talán egy icipicit furdalta is
a lelkiismeret, hogy egy nyeszlett félistenre testálja a
büntetését. Vagy az imponált neki, hogy nagyvonalúbbnak
tűnhet, mint Zeusz.
 – Rendben – felelte. – Az áldott jó szívem.
– Nagy vagy – helyeselt Herkules.
Atlasz letette az aranyalmákat. Letérdelt a félisten mellé, és
Herkules visszatolta az eget a titán vállára. Hősünk
odabicegett az aranyalmákhoz. Az oroszlánbőr köpenyébe
pottyantotta őket.
– Kösz, Atlasz! Na, csőváz!
– MI? – üvöltötte Atlasz. – Megígérted, hogy…
– De nem a Sztüx folyóra. Jaj, tesó! Bepaliztalak. További
kellemes égtartást!
Herkules még ezer kilométerről is hallotta Atlasz
bömbölését.

♦♦♦

Elérkeztünk az utolsó hülye próbatételhez!

Izgultok? Mert Herkules izgult. Már nagyon túl akart lenni
ezen az ostobaságon. Nem is beszélve szegény csórikámról, aki
az egészet írásba foglalta. Egy pillanat… az én vagyok!
Amikor Herkules hazaért Tirünszbe az aranyalmákkal, látta,
hogy Eurüsztheusz főkirály sápadt, csatakos és kialvatlan. Az
uralkodó végig azon aggódott, mi lesz, ha Herkules az utolsó
feladatot is teljesíti. Ha a hős felszabadul, többé semmi sem
gátolhatja meg abban, hogy a legközelebbi szemétledobóba
hajítsa Eurüsztheuszt, és átvegye a trónt. Az egész királyság
ebek harmincadjára jutna!
Eurüsztheusznak már csak egy dobása volt. Olyan képtelen
feladatot kellett kitalálnia, hogy Herkules hőshöz méltatlan
halált haljon, és soha ne térjen vissza.
Hirtelen őrült ötlete támadt. Halál. Soha ne térjen vissza.
Ebek harmincadja…
– Utolsó próbatétel! – jelentette be a király. – Menj le az
Alvilágba, és hozd el nekem Hádész kutyáját, Kerberoszt!
– Nagyon vicces – felelte Herkules. – Most komolyan, mi lesz
a feladat?
– Ez a feladat! És nehogy valami közönséges háromfejű
kutyával gyere haza! Az igazi Kerberoszt akarom. Szuszu,
hozzad!
Ez az utolsó beszólás nagyon aljas volt, de Herkules a siker
kapujában már nem akarta elveszíteni a hidegvérét. Sarkon
fordult, és kivágtatott.
Először Hádész eleusziszi templomába ment, hogy
felkészüljön az Alvilágból. Aztán ellátogatott a
kisállatáruházba, és feltankolt szalonnaízű jutalomfalatból.
Egyes legendák szerint még arra is szakított időt, hogy tengeri
küldetésre menjen Iaszónnal és az argonautákkal. Én nem
hibáztatom. Az alvilági betörőakcióhoz képest egy veszélyes
tengeri út luxusnyaralásnak tűnhetett.
Végül Herkules megacélozta az idegeit, megkereste a
legközelebbi hasadékot, és lemászott az Ereboszba. A Sztüx
folyón való átkelés nem okozott gondot. Kharón, a révész,
Herkules nagy rajongója volt. Azt mondta, készséggel
átszállítja Herkulest, ha a hős cserébe üdvözlőüzenetet mond
fel az iPhone-jára.
Herkules megérkezett a fekete kapukhoz, és megkereste
Kerberoszt. A kutyát nehéz volt nem észrevenni, hiszen
hatalmas, fekete, háromfejű pokolfajzat volt kígyófarokkal és
vörösen izzó szemekkel.
Herkules tudott bánni a kutyákkal.
– Ül! – parancsolt rá Kerberoszra.
Kerberosz leült. Herkules elővette a szalonnaízű
jutalomfalatot, és Kerberosz mindhárom fejének odadobott
egyet. Kerberosz magánkívül volt örömében.
Herkules akár ölbe is kaphatta volna, hogy elsétáljon vele,
de szabályosan akart eljárni. Úgy döntött, engedélyt kér
Hádésztól. Tudta, hogy nem kis kockázatot vállal, de azt is
tudta, hogy tél van, azaz Perszephoné is az Alvilágban
tartózkodik. Zeusz lányaként Perszephoné gyakorlatilag
Herkules féltestvére volt, ezért hősünk arra számított, hogy a
csaj talán szól pár jó szót az érdekében. Úgy döntött, hogy tesz
egy próbát.
– Mindjárt visszajövök, kutyus – mondta Kerberosznak. – Ne
mozdulj!
Kerberosz olyan lelkesen csóválta a farkát, hogy a kígyónak
megfájdult a feje.
Herkules az Aszfodéloszban Thészeuszba, az athéni hősbe
botlott, aki egy nagy kövön ült, és nyaktól lefelé béna volt.
Évek óta nem bírt megmoccanni.
– Segítség! – rimánkodott.
Herkules a homlokát ráncolta.
– Te vagy Thészeusz, ugye? Mit keresel itt?
– Hosszú történet. Egy haveromnak az a hülye ötlete támadt,
hogy elrabolja Perszephonét, én meg elkísértem. A haverom…
izé, kővé változott és szétporladt. Én meg itt ragadtam. Vigyél
ki innen!
Herkules megpróbálta felhúzni Thészeuszt, de a csávó
feneke mintha odaragadt volna a sziklához.
– Hmm. Beszélek Hádésszal és Perszephonéval. Meglátom,
mit tehetek.
– Kösz, tesó! Addig egy tapodtat sem mozdulok.
Herkules bebaktatott Hádész palotájába, és látta, hogy a
halál királya és királynéja „Éhes víziló”-t játszik a két trónszék
közötti kisasztalon.
– Zavarok? – kérdezte.
– Nem! – tartotta fel a kezét Hádész. – Úgyis csak kikapok!
– Minden a csuklótechnikán múlik, kedvesem.
Hádész végigmérte Herkulest.
– Te nem vagy halott. És nem is a délutáni teámat hoztad. Ki
vagy?
– A nevem Herkules, felség. Azért jöttem, mert Mocsadék
főkirály Mükénéből megbízott, hogy vigyem el neki
Kerberoszt.
– De jó poén – rándult meg Hádész szája. – Kacag a
vakbelem.
– Bárcsak poén lenne – felelte Herkules. – Sajnos van ez a
tizenkét hülye feladat…
– Ó, tudunk róla – mondta Hádész. – A feleségem nagy
rajongód.
 Perszephoné bűbájosan mosolygott.
– Már a kezdetek óta követem a munkásságodat! Tetszett,
amikor levágtad a minüészek kezét, fülét, orrát…
Herkules eltöprengett, mert ez még hatvan oldallal
korábban történt.
– Ja! Azt én csináltam?
– És a Hüdra! Nagyon izgi volt. A Halálközeli csatornán
néztük.
– A Halálközeli csatornán?
– Féltünk, hogy végül hozzánk kerül a lelked, de túlélted!
Büszke vagyok rád, bátyuskám!
– Újabban csak te vagy a téma – hajolt előre cinkosan
Hádész. – „Ismeritek Herkulest? Testvérek vagyunk.”
Perszephoné rácsapott a férje karjára.
– Szívesen kölcsönadjuk Kerberoszt, nem igaz, drágám?
Hádész vállat vont.
– Persze. Csak engedd el, ha végeztél! Egyedül is hazatalál.
– Ászok vagytok – felelte Herkules. – Ja, van idelent egy
másik hős is, Thészeusz. Az Aszfodéloszban ragadt. Most már
hazajöhet? Rettenetesen unja magát.
Hádész megvakarta a homlokát.
– Thészeusz még mindig itt van? Persze. Vidd csak!
Herkules, miután szétosztott néhány autogramot, és
diplomáciai okokból átengedte a győzelmet Hádésznak az
„Éhes víziló”-ban, visszasétált az Aszfodéloszba, kiszabadította
Thészeuszt, és visszatért az Alvilág kapujához, hogy magával
vigye Kerberoszt.
– Lábhoz, kutyus!
A kutya kiszagolta a jutalomfalatot Herkules zsebében, így
hát kígyófarkát csóválva követte hősünket.
Miután feljutottak a napvilágra, Herkules és Thészeusz
kézfogással búcsúztak el egymástól. Herkules óvatosságra
intette Thészeuszt, akin azonban annyira elhatalmasodott az
ADHD, hogy nem sokat törődött a figyelmeztetéssel. Már így is
megzavarta a nagy fényesség, és alig várta, hogy újra
Athénban legyen.
 Herkules lehajolt Kerberoszhoz, aki vaksin hunyorgott a
napfényben, és minden fát megmorgott.
– Oké, haver – mondta Herkules. – Most ölbe veszlek, de csak
a látszat kedvéért. Morogj, acsarkodj, és viselkedj úgy, mintha
erőszakkal rángattalak volna ide! Egy nap művészek százai
fognak felfesteni minket a kerámiáikra, és kicsit hülyén nézne
ki, ha farkcsóválva pitiznél a jutalomfalatért.
Úgy tűnt, Kerberosz megértette a feladatot.
Herkules ölbe vette, és elcipelte Tirünszbe. Kerberosz úgy
tutult és acsarkodott, mint a kisangyal. Amikor megérkeztek a
városba, mindenki kitért az útjukból. Az emberek
bezárkóztak, és az ágy alá bújtak. Az őrök elhajigálták a
fegyvereiket, és futottak, amerre láttak.
– Eurüsztheusz, döglik! – rontott be Herkules a trónterembe.
A főkirály felsikoltott, és fejest ugrott a padlóvázába.
Herkules elvigyorodott. Erre a reakcióra számított.
– Vidd innen! – ordította a király. – Vidd innen ezt a
pokolfajzatot!
– Biztos? Nem akarod megnézni a fogát vagy a
nyakbilétáját?
– Nem! Hiszek neked! Kiálltad a próbát. Szabad vagy. Menj
békével, ha kérhetem!
Herkules tanácstalanul toporgott. Több mint nyolc éve
szolgált a királynál. Keresztül-kasul beutazta a világot. Már
régóta arról fantáziált, hogy ha egyszer letelik a szolgálat,
megöli Eurüsztheuszt, de most, ahogy elnézte a trón mellett
remegő bronz padlóvázát, nem érzett mást, csak szánalmat,
megkönnyebbülést és még valamit, amit már egészen
elfelejtett… boldogságot.
Kerberoszhoz fordult.
– Nyomás haza, haver! Tessék, az utolsó jutalomfalat!
Kerberosz végignyalta Herkules arcát három nyáladzó
nyelvével, majd kiügetett a trónteremből.
Herkules a padlóvázához fordult.
– Mindent köszönök, Eurüsztheusz! Segítettél, hogy
levezekelhessem a bűnömet. Elképesztő feladatokkal tetted
próbára a képességeimet. De ami a legfontosabb, elérted, hogy
soha ne akarjak a helyedbe lépni. A királyi lét nem nekem
való. Megtarthatod a trónodat. Én sokkal boldogabb vagyok
egyszerű hősként. – Azzal kisétált a palotából, vissza sem
nézett.

♦♦♦

Minden jó, ha a vége jó? Szent ég, ti még mindig ebben

reménykedtek?
Pedig dehogy.
Herkules elhatározta, hogy újra megnősül és családot alapít.
Hallotta, hogy van egy eldugott kisváros, Oikhalia, ahol egy
Eurütosz nevű király uralkodik. (Naná, hogy Eurütosznak
hívták a fazont. Nem is zavaró a tehénpásztor Eurütión,
Eurüsztheusz főkirály és Jurij, az orosz medve után, vagy kik
is szerepeltek idáig a sztoriban.)
Szóval, Eurütosz király íjászversenyt rendezett. A lánya, a
gyönyörű Iolé volt a fődíj. Szép kis apa, mi? Jaj, szívem, ugye,
nem baj, ha egy íjászverseny ürügyén adok túl rajtad? Jó reklám
lesz a királyságnak. Köszi. Puszi.
Herkules benevezett, és könnyedén meg is nyerte a
versenyt, ám Eurütosz nem volt hajlandó hozzáadni a lányát.
– Nézd, Herkules – magyarázta a király. – Ne vedd sértésnek,
de megölted az előző feleségedet meg a gyerekeidet. A
lányomról van szó. Nem adhatom egy magadfajta emberhez.
Milyen megható, hogy Eurütosznak így feltámadt a
lelkiismerete, miután úgy döntött, hogy versenydíjat csinál a
lányából, de ezt most hagyjuk.
Herkules meg is ölhette volna a királyt, de sokkhatás alatt
állt. Látta Iolét. Aki igazi bombázó volt. Herkules már kezdte
beleélni magát a gyönyörű új életébe.
– Visszatáncolsz? – vonta kérdőre Eurütoszt. – Ezt még
megbánod! – Azzal elviharzott.
Néhány hét múlva Eurütosz összes marhája eltűnt. A király
természetesen Herkulest gyanúsította.
 – Micsoda gazember! Lerohanom a szülővárosát, és a
földdel teszem egyelővé!
A király fia, Iphitosz, akinek a legtöbb esze volt a családban,
felemelte a kezét.
– Ööö… apa… szerintem nem Herkules volt. Én mondtam
neked, hogy tartsd be az ígéretedet, és add hozzá Iolét.
Szerintem az istenek tüntették el a marhákat, büntetésből.
– Hazugság! – üvöltötte a király. – Háború!
– A másik dolog… – folytatta Iphitosz. – Herkules Tirünszben
él az unokafivérénél, Mükéné főkirályánál. Az ő birodalma
hússzor erősebb, mint a miénk. A háború öngyilkosság lenne.
– Ó! – A király gyűlölte az észérveket. – Akkor mit javasolsz?
– Beszélek Herkulessel – mondta Iphitosz. – Tisztázom a
dolgot. De ha kiderül, hogy tényleg nem ő lopta el a marháidat,
add hozzá Iolét!
A király nem tiltakozott. Iphitosz elutazott Herkuleshez.
A herceg igyekezett a lehető legdiplomatikusabban
fogalmazni.
– Figyu, öreg, én veled vagyok. Tudom, hogy nem te loptad el
apám marháit. De bizonyítékot kell szereznem, hogy
tisztázhassam a nevedet.
Tisztázhassam a nevedet.
Herkules dúlt-fúlt mérgében. Szégyellte, hogy kizárták az
íjászversenyből, és úgy érezte, becsapták. Nyolc évig vezekelt,
minden hülyeséget megcsinált, hogy tisztára mossa a nevét, de
amint megpróbál új életet kezdeni, megint felhánytorgatják a
régi bűneit.
– Gyere velem! – morogta. Kiállította Iphitoszt a városfal
tetejére, és körbemutatott. – Innen az egész környéket
beláthatod. Itt vannak a teheneid?
– Nem – rázta a fejét Iphitosz. – Nincsenek.
– Akkor ennyi. Viszlát! – Azzal Herkules lelökte Iphitoszt a
falról.
A királyfi halálra zúzta magát, és zuhanás közben már nem
fogalmazott olyan diplomatikusan.
Újabb ballépés Herkulestől, de most mit mondjak erre? Már
megint az a fránya indulatkezelési probléma. Másnap az
istenek szörnyű betegséggel sújtották. Belázasodott. Lefogyott.
Viszkető, gennyes sebek lepték el a bőrét, és az univerzum
összes pattanása az orrára vándorolt.
– Hát, ez remek…
A hidegrázással és hányingerrel küszködő Herkules magára
húzta az oroszlánbőr köpenyét, és elbotorkált a delphoi
jósdába. Püthia, a papnő, nem örült a felbukkanásának.
Diszkréten kinyitotta a táskáját, hogy előkaphassa a
paprikaspray-t, ha elfajulnának a dolgok.
– Sajnálom! – mondta Herkules. – Lelöktem egy ártatlan
fickót a városfalról, erre kivert a ragya. Mit tegyek, hogy
megszabaduljak a betegségtől? Megint végezzek el tizenkét
feladatot?
– Nos… jó hírem van – felelte idegesen az Orákulum. – Nincs
több próbatétel! Hogy levezekeld a bűnödet, szegődj el
rabszolgának három évre! A vételárat pedig add át Iphitosz
családjának, fájdalomdíjul.
Elfajultak a dolgok.
Herkules bepörgött, és feldúlta a szentélyt. Üldözőbe vette
az Orákulumot, és a saját háromlábú székével próbálta
megverni. A papnő torkaszakadtából visított, és lefújta
Herkulest a paprikaspray-vel.
Apollón alászállt az Olimposzról, és bedobta magát.
Herkulessel felváltva püfölték, küldték padlóra és lődözték
fenékbe egymást. Olyan volt az egész, mint egy talkshow-
verekedés.
Végül Zeusz vetett véget a bunyónak. Villáma éles szögben
hatolt a barlangba, és a földbe csapódva szétválasztotta az
egymáson hempergő Herkulest és Apollónt.
ELÉG! – dörgött Zeusz hangja. APOLLÓN, HIGGADJ LE!
HERKULES, TÖBB TISZTELETET AZ ORÁKULUMNAK!
Herkules lecsillapodott. Vonakodva kezet rázott Apollónnal.
Rendet rakott, és beleegyezett, hogy eladják rabszolgának.
Hermész, a kereskedők istene vezette az árverést. Egy
Omphalé nevű királynő lett a nyertes, aki a kis-ázsiai Lüdia
uralkodója volt. Mivel a női vezetők akkoriban
ritkaságszámba mentek, Omphalé örült, hogy Herkules
személyében olyan nehézfiúra tett szert, aki majd
engedelmességre szoktatja a népét.
Herkules egy csomó mindent elintézett neki: a szokásos
háborúkat, szörnyirtásokat, pizzaszállításokat és
gyilkosságokat. Az egyik leghíresebb incidens: két dilis
törpeiker (Akmón és Passzalosz, azaz a Kerkopészek) nagy
galibát okozott a királyságban. Kirabolták a kereskedőket,
loptak a boltból, és mindenféle csínytevéseket követtek el,
például felcserélték a közlekedési táblákat, és játék
lándzsákkal helyettesítették a katonák fegyvereit. Egy szó,
mint száz, kiemelt kockázatot jelentettek, ezért Omphalé rájuk
küldte Herkulest.
Herkules könnyen megtalálta őket, de alig bírt velük. A
törpikék csúszósak voltak, mint a vidra, és legalább akkorát is
haraptak.
Végül Herkulesnek mindkettőt sikerült megkötöznie.
– Eressz el minket! – rikoltozott Akmón. – Kapsz tőlünk szép
fukszokat.
– Kuss! – morogta Herkules.
– Egy csomó viccet tudunk! – ajánlkozott Passzalosz.
– A királynő elé viszlek titeket – felelte Herkules. – Nincs
humorérzéke.
A bokájuknál fogva egy botra kötözte a Kerkopészeket, majd
a vállára kanyarította őket, akár egy tarisznyát. Alighogy
elindult, a Kerkopészek vihogásban törtek ki.
– Fekete fenekű! – harsogta Akmón. – Istenek az égben,
HAHAHAHAHAHA!
– Most már minden világos! – kiabált Passzalosz. – Anyának
igaza volt! HAHAHAHAHA!
Herkules megállt.
– Mit röhögtök, idióták?
A törpeikrek Herkules hátsó felére mutattak. Hősük tunikája
felcsúszott lovaglás közben, és mivel a görögök nem viseltek
fehérneműt, Herkules csupasz fenékkel járkált.
 – Úgy lesültél, hogy fekete a feneked! – rikkantotta Akmón.
– A fenekemen nevettek? – komorult el Herkules.
– IGEN! – Passzalosznak könnyes volt a szeme. – Évekkel
ezelőtt anyánk a lelkünkre kötötte: Óvakodjatok a Fekete
fenekűtől! Eddig nem tudtuk, mire célzott, de most már
képben vagyunk.
– Zsír – dünnyögte Herkules. – Most pedig kuss legyen!
– Fekete fenekű, Fekete fenekű! – csúfolódtak az ikrek.
Herkules kezdetben bosszankodott, de a törpék annyit
bohóckodtak, hogy végül ő is elnevette magát.
Alkonyatkor megállt, hogy megvacsorázzon. A Kerkopészek
annyi anekdotát és buta viccet meséltek a tábortűz mellett,
hogy Herkulesnek megfájdult az oldala a sok nevetéstől. Miért
ment át az úton Khimaira? Hány spártai kell egy villanykörte
kicseréléséhez? A törpék az összes klasszikust ismerték.
– Na, jól van, pupákok – mondta Herkules. – Kössünk
üzletet! Ha megígéritek, hogy soha többé nem csináltok zűrt
Omphalé birodalmában, szabadon engedlek titeket. Nincs
szívem megölni két ilyen vicces majmot.
– Hurrá! – ujjongott Akmón. – Viccesek vagyunk!
– Hálás köszönet, Fekete fenekű! – kiáltotta Passzalosz.
Herkules kioldozta a törpéket, és folytatta útját. Elégedett
volt, amíg rá nem jött, hogy a Kerkopészek ellopták a kardját
meg az összes pénzét. Mégsem bírta abbahagyni a röhögést.
Több bohóc kéne erre a világra.
Aztán véget értek a rabszolgaévek. Omphalé megkérte
Herkules kezét, ám a hős udvariasan elhárította a felajánlást.
A kapcsolatuk elején a királynő alárendeltje volt, és ezen soha
nem bírt volna túllépni.
Úgy döntött, más feleség után néz.
Képzelhetitek, mi lett a vége…

♦♦♦

Herkules egy darabig céltalanul kóborolt, banditákat és

random szörnyeket kaszabolt le, mígnem eljutott Kalüdón
városába.
Talán még emlékeztek a Halálmalacra meg a celeb
vadászversenyre. A királyi család nehéz időszakon ment
keresztül. Meleagrosz és hercegtársai szinte mind halottak
voltak, de Oineusz királynak volt egy gyönyörű lánya,
Déianeira. Herkules azonnal beleszeretett. Mire felszolgálták a
desszertet, már meg is kérte a hercegnő kezét.
Az egész család el volt ragadtatva. Herkulesnek rossz híre
volt, de a kalüdóniaknak is.
– Csak egy gond van – mondta a király. – Déianeirát már
eljegyezte a helyi folyamisten, Akhelóosz. Muszáj volt neki
ígérnem a lányomat, nehogy elárassza a földjeinket.
Herkules megropogtatta az ízületeit. Évek óta először érezte
úgy, hogy saját elhatározásából teljesít egy fontos küldetést.
– Bízzátok csak rám ezt a folyamistent! – Letrappolt a
folyópartra, és elkiáltotta magát: – Akhelóosz!
Az isten kiemelkedett a vízből. Deréktól lefelé bika volt,
deréktól felfelé ember, és két szarv meredezett a homlokán.
– Mit akarsz? – kérdezte.
– Feleségül veszem Déianeirát.
– Ő az enyém.
– Küzdjünk meg érte! Aki veszít, megígéri, hogy nem áll
bosszút a királylányon, a családján vagy a városon.
– Jó – felelte Akhelóosz. – Nem félek a halandóktól.
Egyébként mi a neved?
– Herkules.
A folyamisten elsápadt.
– Ó, a csudába!
Herkules a bikaemberre vetette magát. Órákig birkóztak,
próbálták megölni egymást, de természetesen Herkules volt az
erősebb. Letörte az isten egyik szarvát, aztán addig fojtogatta
Akhelóoszt, amíg az meg nem adta magát.
– Nem állsz bosszút – mondta. – Megállapodtunk.
A folyamisten mogorván tapogatta a törött csonkot.
– Dehogy állok. Fölösleges. A házasság katasztrofális véget
ér. Déianeira jobban járt volna velem.
 – Ja, persze.
Herkules dagadó kebellel tért vissza Kalüdónba. Akhelóosz
letört szarvából bőségszaru lett, amit mindenféle étellel, itallal
és gluténmentes csemegével pakoltak tele. Herkules, az
esküvőjére való tekintettel, az isteneknek ajánlotta a szarut, és
pár hétig a mennyekben is jártak Déianeirával… aztán
Herkules megint bekavart.
A család egy este szokás szerint a kalüdóni trónteremben
vacsorázott, amikor az egyik fiatal szolga véletlenül leöntötte
hideg vízzel Herkules kezét.
– AH!
Herkules meg sem nézte, ki a tettes; visszakézből pofon
vágta a gyereket, aki átrepült a termen, és azonnal
szörnyethalt.
Ettől kicsit leült a hangulat. Herkules borzalmasan érezte
magát, főleg azért, mert a fiú a király rokona volt. A
nemeseknek elmagyarázták, hogy véletlen baleset történt. A
fiú apja megbocsátott Herkulesnek. Herkules azonban nem
könnyebbült meg. Úgy döntött, hogy elhagyja a várost, mivel
az emberölésért akkoriban száműzetés járt. Oineusz király
nem is igen tartóztatta. Kezdett rájönni, hogy Herkules egy két
lábon járó időzített bomba.
Herkules és Déianeira elindult Trakhisz városába. Herkules
azt hallotta, hogy az ottani király új hadvezért keres, és ez a
hely is ugyanolyan alkalmasnak tűnt az újrakezdésre, mint a
többi. (Hányadszor is, talán huszadszor? Már nem tudom
számon tartani.)
Útközben egy széles folyóhoz értek, amin nem volt könnyű
átkelni. Herkules és Déianeira elindult a part mentén, hátha
találnak egy hidat vagy egy sekély gázlót, de nem jártak
sikerrel.
– Én átúszom – ajánlkozott Herkules. – Kapaszkodj a
nyakamba!
– Drágám, ez a legjobb ruhám – felelte Déianeira. – Az összes
holmim ebben a zsákban van. Ha átúszunk, minden
tönkremegy.
 – Majd én segítek! – szólt ki egy hang az erdőből.
Egy kentaur lépett eléjük. Barátságos mosolya és ápolt
szakálla volt, ami jó jel egy kentaurnál.
– A nevem Nesszosz – mondta. – A hátamon szállítom át az
utasokat a túlsó partra. Annyit fizettek, amennyit
méltányosnak gondoltok.
– Jaj, Herkules – örvendezett Déianeira –, hiszen ez
nagyszerű!
Herkules nem volt ennyire lelkes. Sok kentaurral találkozott
már. Egyesek, például az öreg Pholosz, aki borral vendégelte
meg, kifejezetten jóindulatúak voltak. Mások viszont nem.
– Bízhattok bennem – fogadkozott Nesszosz. – Az istenek
bízták rám ezt a munkát, mert jó hírnévnek örvendek. Öt
csillagom van a Yelpen. Nézzetek utána!
Herkules még most is gyanakodott, ám Déianeira csak nem
tágított, és a yelpes visszajelzések is meggyőzően hangzottak.
– Jó. Először a feleségemet vidd! Légy óvatos! Ha minden
rendben lesz, busásan megjutalmazlak.
– Értettem, főnök!
Déianeira felmászott a kentaur hátára, aki belegázolt a
folyóba.
Sajnos Nesszosz hazudott a referenciáival kapcsolatban. A
Yelpen ilyen véleményeket írtak róla: ÓRIÁSI CSALÓDÁS. A
KISZOLGÁLÁS CSAPNIVALÓ. SENKINEK NEM AJÁNLOM EZT A
KENTAURT.
Amikor Nesszosz a túlsó partra ért, futásnak eredt.
Déianeirának kapaszkodnia kellett, nehogy leessen és beverje
a fejét.
– Most már az enyém vagy, bébi! – kiabálta Nesszosz. – Ez jó
vásár volt!
Déianeira felsikoltott. A folyó túloldalán Herkules
megragadta az íját. A kentaur csak egy elmosódott folt volt a
part menti fák mögött. A legtöbb hős nem kockáztatott volna
egy ilyen lövést. Herkules jól tudta, ha hibázik, akár a feleségét
is eltalálhatja. Ennek ellenére célzott és lőtt. A nyílvessző
egyenesen Nesszosz mellkasába fúródott, és átlyukasztotta a
szívét. A kentaur megbotlott és összeesett. Déianeira a földre
zuhant, csak a szerencsén múlt, hogy nem szegte nyakát.
A kentaur ott hevert előtte, lihegett, és ömlött a vér a
mellkasából.
– Kislány – zihálta –, gyere közelebb!
– B-bocs, de nem – felelte Déianeira.
– Ne haragudj, hogy elraboltalak. De olyan gyönyörű vagy!
Figyelj… mielőtt a férjed ideér… v-van számodra egy
búcsúajándékom. A kentaurvér hatásos szerelmi bájital.
Gyűjtsd össze! És… ha valaha is felmerül benned a gyanú,
hogy a férjed esetleg elhagy téged, kend be vele a ruháját!
Amint a vér a bőréhez ér, eszébe jut, mennyire szeret téged, és
rá sem néz más nőre.
– Hazudsz – mondta Déianeira.
Nesszosz kinyitotta a száját, de nem szólt semmit. Ahogy
kilehelte a lelkét, Déianeirára szegezte üveges tekintetét.
– Déianeira! – harsant fel Herkules hangja az erdőben.
Déianeira összerezzent. Gyorsan beletúrt a zsákjába, és
elővett egy régi parfümös fiolát. Vigyázva, nehogy hozzáérjen,
az üvegbe csepegtette a kentaur vérét, majd a helyére nyomta
a dugót. Még Herkules érkezése előtt sikerült elrejtenie a
fiolát.
– Minden rendben? – kérdezte a férje.
– I-igen. Kösz.
– Ez az idióta kentaur. Bántott téged?
– Nem. Felejtsük el az egészet! M-mennünk kell.
Soha többé nem említették az incidenst. Herkules és
Déianeira megérkezett Trakhisz városába, és Herkules lett az
új hadvezér. Megnyert egy csomó háborút. Megint szép volt az
élet.
Déianeirának azonban a fülébe jutottak bizonyos pletykák…
pletykák, hogy a férje nem mindig hűséges hozzá a nagy
katonai hadjáratok során. Előfordul, hogy nőket zsákmányol,
és nem szakácsnőként vagy cselédként alkalmazza őket.
Déianeira aggódott, hogy a férje elhagyja. Nem hitte el, amit
Nesszosz mondott, de egyre inkább úrrá lett rajta a
kétségbeesés.
Az utolsó csepp a pohárban: Herkules háborút indított
Oikhalia városa ellen. Itt rendezte Eurütosz király az
íjászversenyt, amiről Herkulest kizárták. Herkules még mindig
haragudott a királyra, így nagyon örült, hogy elpusztíthatja a
várost, és leigázhatja a lakóit. Iolé hercegnőt a rabszolgájává
tette, és bilincsbe verve szállíttatta Trakhiszba a többi
hadizsákmánnyal együtt.
A szállítmányhoz az alábbi, Déianeirának szóló üzenetet
csatolták:

Szia, kicsim!
Hazafelé tartok a seregemmel. Vigyázz már erre az új lányra,
akit elfogtam. Ha hazaérek, nagy ünnepséget rendezünk. Vasald
ki a legszebb ingemet!
CSÓK: HERKULES

Amikor Déianeira elolvasta a levelet, nagyon kiakadt.

Herkules legjobb inge történetesen az esküvői inge volt.
Déianeira pontosan tudta, kit tisztelhet Ioléban: azt a nőt, akit
Herkules még őelőtte akart feleségül venni. Miután szemügyre
vette a még mindig fiatal és szép Iolét, szemernyi kétsége sem
maradt afelől, miről fog szólni az a nagy „ünnepség”.
Herkules elválik tőle, és feleségül veszi Iolét.
Déianeira pánikba esve túrta fel a holmiját, és megtalálta a
régi fiolát, benne Nesszosz vérével. Belülről rákente Herkules
esküvői ingére. A vér megszáradt, és azonnal láthatatlanná
vált.
– Így, ni! – dünnyögte Déianeira. – Herkules felveszi ezt az
inget, és rájön, mennyire szeret engem.
Néhány nap múlva Herkules hazaért a seregével. Felvette az
esküvői ingét, kézen fogta Iolét, és így szólt:
– Gyere, megyünk a templomba! Déianeira, ma este későn
jövök.
Herkules azonban nem esküvőre készült. Csak be akarta
mutatni a hadizsákmányát Zeusznak, az új rabszolganőjét,
Iolét is beleértve. A szertartás kellős közepén, miközben
Zeuszhoz imádkozott, Herkules füstszagot érzett.
– Bácsikám! – kiáltott fel Iolaosz, aki még mindig Herkules
szárnysegédjeként szolgált. – Füstöl a ruhád!
A kentaur vére nem szerelmi bájital volt, hanem a
legkomiszabb méreg a világon – mint a cián és a kénsav
elegye. Herkules bőre felhólyagosodott és parázslani kezdett.
Kínzó fájdalom nyilallt a testébe. Felüvöltött, és megpróbálta
leráncigálni magáról az inget, de az rátapadt a testére, és
lenyúzta a bőrét. (Hoppá! Bocs! CSAK ERŐS IDEGZETŰEKNEK.)
– Meghalok – nyöszörögte Herkules, miközben felkúszott az
oltárhoz vezető lépcsőn. – Iolaosz, nagyon kérlek, tégy meg
nekem egy utolsó szívességet!
– Nem halhatsz meg! – zokogta Iolaosz.
De Herkules már a végét járta. Fetrengett a fájdalomtól.
Rengeteg vért vesztett. Úgy bűzlött, mint egy mikróban
felejtett állattetem.
– Építs nekem halotti máglyát! Hadd haljak meg
méltósággal!
Az emberek sírtak és jajgattak, mert Herkules rengeteg
csatát nyert nekik. Iolaosz irányításával hatalmas máglyát
építettek, amire Herkules a saját erejéből mászott fel.
– Ég veletek! – mondta. – Üzenem a feleségemnek, hogy
szeretem.
Meggyújtották a tüzet, és a valaha élt hősök legnagyobbikát
elnyelték a lángok.
Amikor Déianeira meghallotta a hírt, és rájött, hogy ő ölte
meg a férjét, elkeseredésében felakasztotta magát.
Fent az Olimposzon Zeusz lenézett haldokló fiára.
– Az ott az én fiam – fordult a többi istenhez. – Többet tett és
szenvedett, mint bárki más! ISTENNÉ teszem. Ellenvetés?
Hérára meredt, de az ég királynéja egy szót sem szólt. Még ő
is elismerte, hogy Herkules sokat szenvedett. Bárhogy
próbálta is megnyomorítani a hős életét, ő csak még erősebbé
és híresebbé vált. Az istennő tudta, mikor kell visszavonulnia.
Herkules lelke felszállt az Olimposzra. Halhatatlanná vált, és
az Olimposz kapuőreként dolgozott. Miután Herkules kidobó
lett, a hívatlan vendégek többé nem jelentettek problémát.
Herkules feleségül vette Hébét, a fiatalság istennőjét, és végre
békére és nyugalomra lelt. A görögök, a rómaiak és a B
kategóriás filmek rajongói istenként imádták.
Ha engem kérdeztek, szerintem az is megérdemelné a
halhatatlanságot, aki becsülettel végigolvasta az egész
fejezetet, kárpótlásképpen a sok fájdalomért és szenvedésért,
de az olimposziak persze nem kíváncsiak a véleményemre.
Az egyetlen jutalom, amit felajánlhatok, az utolsó hős, aki
egyébként a személyes kedvencem. Majdnem ugyanúgy
hívják, mint a haveromat. És az, aki képes bevállalni egy
veszélyes hajóutat egy gyapjúszőnyegért, vastagon rászolgált,
hogy bekerüljön a könyvembe.
Szálljunk tengerre Iaszónnal!

15 Bor tárolására használt nyakatlan edény.

 IASZÓN TALÁL
EGY SZŐNYEGET, AMI VÉGÜL
EGYESÍTI A KIRÁLYSÁGOT

A történet a szokásos módon kezdődik: a fiú megismerkedik

egy felhővel. A fiúnak és a felhőnek gyerekei születnek. A fiú
elválik a felhőtől. A fiú újranősül. A gonosz mostoha
megpróbálja feláldozni a felhő gyerekeit. A gyerekek egy
repülő csodakoson menekülnek el.
Tudom. Már milliószor hallottátok, de maradjatok velem!
A szóban forgó fiú Athamasz. Egy Boiótia nevű város
uralkodója volt Thesszáliában, Görögország középső részén.
Fiatalkorában őrülten beleszeretett Nephelé felhőnimfába,
akit feleségül is vett. Jól tette, mert az emberek nem értették,
miért járkál Athamasz egész nap egy felhő alatt. Miután a pár
felvállalta a kapcsolatát, az emberek fellélegeztek:
– Ja, mégsem depressziós. Csak a feleségével lóg.
A királynak és a felhőnek két gyereke született: egy Hellé
nevű lány és egy Phrixosz nevű fiú. Már megint ezek a nevek.
Ki kereszteli a lányát Hellének? Ha köszönni akarsz neki:
„Helló, Hellé!”, az emberek azt hiszik, hogy hörghurutod van.
A fiú neve sem sokkal jobb. A Phrixosz azt jelenti: göndör.
De legalább nem Moe-nak vagy Larrynek hívták a srácot.
Athamasz és Nephelé végül elvált. Lehet, hogy a Boiótia
fölött megrekedt időjárási front egyszer csak továbbvonult, és
Nephelé máshol folytatta a munkáját. Athamasz nem
vesztegette az időt, új feleséget talált magának a halandó
királylány, Inó személyében.
Inó elbűvölő jelenség volt. Amint megszülettek az
Athamasszal közös gyerekei, úgy döntött, hogy Hellének és
Phrixosznak meg kell halnia, mert így az ő kölykei örökölhetik
a királyságot. Viszont még az ókori Görögországban is jó ürügy
kellett ahhoz, hogy megöld a mostohagyerekeidet, úgyhogy
Inó gyorsan kitalált egyet.
Akkoriban jobbára a nők dolgoztak a földeken. Ennek az
volt az oka, hogy a férfiak folyton egymást gyilkolászták a
csatákban. Mivel Inó királyné felelt a növénytermesztésért,
összeszedte az adott évre szánt vetőmagot, és titokban betette
a kemencébe, hogy terméketlenné tegye. Aztán szétosztotta a
magokat a boiótiai nők között, hogy ültessék el mindet. Minő
meglepetés, a magok nem keltek ki. Közeledett az aratás, de
semmit sem lehetett betakarítani. Ami szívás volt, hiszen
termés nélkül nem volt sem kenyér, sem keksz, sem tészta,
sem Oreo.
– A mindenit! – panaszkodott Inó a férjének. – Mi
történhetett? Küldjünk követeket a delphoi jósdába, hátha
megtudjuk, mivel vívtuk ki az istenek nemtetszését!
Athamasz beleegyezett a dologba. Amikor a követek
elmentek Delphoiba, az Orákulum elmondta nekik az igazat:
Inó királyné egy álnok kígyó, aki azt sem bánná, ha a nép éhen
halna, csak hogy az ő akarata érvényesüljön.
A követek hazatértek Boiótiába, de Inó királyné tett róla,
hogy ő találkozzon velük elsőként. Szemérmetlenül
megvesztegette őket, megfenyegette a családjaikat, és
emlékeztette őket, milyen rémes hely a királyi börtön. Mikor a
követek megjelentek Athamasz király előtt, azt mondták, amit
a királynő betanított nekik.
– Az istenek megőrültek! – jelentette ki a vezérük. – Az
Orákulum szerint kizárólag akkor garantált a jó termés, ha
feláldozod a két elsőszülött gyerekedet, Hellét és Phrixoszt.
– Jaj, de kár! – szisszent fel Inó királyné. – Hozom a kést.
Athamasz porig volt sújtva, de tudta, hogy a delphoi
Orákulummal nem lehet vitába szállni. Hagyta, hogy a
gyerekeit a tengerparton felállított áldozati oltárhoz vezessék,
ahol Inó királyné már javában fente a tizennégy darabból álló
Shogun késkészletét.
 Közben fenn az égen Nephelé meghallotta a gyerekei
jajgatását. Felhő lévén szelíd, konfliktuskerülő típus volt, aki
nem sokat értett a túszdrámákhoz, de volt egy barátja, akit
segítségül hívhatott, így őt riasztotta.
Az elmúlt száz év során egy szárnyas aranygyapjas kos
repkedett Görögországban minden különösebb ok nélkül.
Khrüszomallosznak hívták, és egy furcsa nász eredménye volt,
ami egy Theophané nevű halandó királylány és az apám,
Poszeidón között zajlott le. A sztori megtalálható a görög
istenekről szóló könyvemben, úgyhogy hadd ne kelljen újból
leírnom! Hogy őszinte legyek, elég kínosan érint.
Szóval, Khrüszomallosz fel-alá repkedett Görögországban,
mégis olyan ritka látvány volt, mint az üstökös, a dupla
szivárvány vagy egy celeb a sarki büfében. A görögök imádták
Khrüszomalloszt, mert hát mégis: egy repülő aranykos! Jó
előjelnek tekintették. Ha valahol megjelent, az adott város
királya rögtön azzal jött, hogy:
– Látjátok? Jól végzem a munkámat! Még a Szuperbirka is
elismer!
A legenda szerint, ha Khrüszomallosz hosszabb ideig
tartózkodott az országodban, gyorsabban nőtt a termés, az
emberek kigyógyultak a betegségeikből, és a wifijel erősség is
ötszáz százalékkal nőtt.
Khrüszomallosz és Nephelé régi barátok voltak, ezért
amikor Nephelé elsírta az aranykosnak, hogy a gyerekeiből
nemsokára áldozati apróhús lesz, a birka így szólt:
– Nyugi! Mindjárt intézkedem!
Lecsapott az égből, és feldöntötte Inó királynét.
– Pattanjatok fel, srácok! – kiáltotta férfias, koshoz méltó
hangon.
Phrixosz és Hellé felkapaszkodott a kos hátára, aki már
suhant is tovább.
A kos tudta, hogy Görögországban nincsenek biztonságban.
Ha a görögök szándékosan meghamisítják a próféciákat, hogy
feláldozzák a gyerekeiket, nem érdemlik meg ezt a két helyes
kölyköt meg a repülő aranykost. Khrüszomallosz úgy döntött,
a lehető legmesszebbre menekíti Phrixoszt és Hellét, hogy a
testvérpár új életet kezdhessen.
– Kapaszkodjatok! – mondta. – A tengernek ezen a felén
nagy a turbulencia és…
– AHHHHHHHH!
Hellé, akinek valami baj lehetett a fülével, lecsúszott a kos
hátáról, és a mélybe zuhant.
– A fene egye meg! – dühöngött Khrüszomallosz. – Mondtam,
hogy kapaszkodjatok!
Ekkor Phrixosz jól megmarkolta a kos gyapját, és többé el
sem engedte. A hely, ahol Hellé meghalt, egy keskeny szoros az
Égei-tenger és a Fekete-tenger között. Azóta Hellészpontosznak
hívják, gondolom azért, mert a Hellészpontagyosz kicsit
udvariatlan lett volna.
A kos egészen Kolkhiszig, a Fekete-tenger keleti partvidékéig
repült. A görögök a maguk részéről nem ismertek ennél
távolabbi helyet a világon. Kolkhisz után már a sárkányok,
szörnyek, Kína meg hasonlók következtek.
Kolkhisz királya egy Aiétész nevű csóka volt. Tárt karokkal
fogadta Phrixoszt, leginkább azért, mert egy menő repülő
kossal érkezett.
Miután Khrüszomallosz meggyőződött róla, hogy a fiú
biztonságban van, Phrixoszhoz fordult.
– Most pedig áldozz fel engem!
– Micsoda? – kiáltott fel Phrixosz. – Hiszen megmentetted az
életemet!
– Az nem számít – felelte a kos. – Meg kell köszönnünk
Zeusznak, hogy megmenekültél. A lelkemből csillagkép lesz.
Mindig is csillag akartam lenni! Az aranygyapjam továbbra is
őrzi a varázserejét, ami az elkövetkező évekre biztonságot és
gyarapodást jelent majd ennek a királyságnak. Örülök, hogy
megismerhettelek, Fürtöske!
Phrixosz könnyes szemmel ölte le a kost. Khrüszomallosz
lelkéből lett a Kos állatövi csillagkép. Aiétész király fogta az
aranygyapjút, és egy fára szögezte Árész szent ligetében, ahol
éjjel-nappal egy félelmetes sárkány őrizte.
 Phrixosz letelepedett Kolkhiszban, és feleségül vette a király
legidősebb lányát, akitől egy rakás gyereke született. Kolkhisz
gazdag és hatalmas várossá nőtte ki magát. A görögök meg
rághatták a kefét, hogy elveszítették a Szuperbirka
támogatását.
Az évek során az aranygyapjú legendává vált. Mindig akadt
egy görög király, aki azt mondta:
– Hé, elmegyek Kolkhiszba, és vissza szerezem az
aranygyapjút! Így bebizonyítom, hogy az istenek oltalma alatt
állok!
De senki sem tudta, hol van Kolkhisz, és hogyan lehetne
eljutni oda. Néhány bátor hős azért bepróbálkozott. Egy sem
tért vissza.
Amíg… TAM-DAM-DAM!
Ugorjunk előre ahhoz a generációhoz, amikor Iaszón
elvesztette a cipőjét, és baromi fontos ember lett.

♦♦♦

Thesszáliában szinte az összes király Athamasz rokona volt,

legalábbis szegről-végről. Mindnyájukat bántotta, hogy
elveszítették az aranygyapjút. Az uralkodók bármit megadtak
volna, hogy visszaszerezzék, de egyikük sem mert belevágni
egy ekkora expedícióba. Hiszen még a családjukat sem bírták
egyben tartani.
Vegyük például Krétheusz királyt! Ő egy Iólkhosz nevű
kistelepülés uralkodója volt, de igazi nagyvárosi drámát
kerekített maga köré. Felnevelte árván maradt unokahúgát,
Türót, ami mind szép és jó, csakhogy a felesége, Szidró,
halálosan féltékeny volt a szép és fiatal lányra.
Türó úgy tizenhét éves lehetett, amikor felkeltette Poszeidón
érdeklődését. Volt egy kis kavarás. Türóból végül tini mami
lett két félisten kisfiúval. Az idősebbiket Peliasznak, azaz
anyajegynek nevezte el, mivel a legelső dolog, ami feltűnt rajta
a születése után, egy vörös folt volt a jobb szeme alatt. Ez még
nem is olyan rossz. A srác ilyen erővel Aszottka vagy
Nyálkásfej is lehetett volna.
Amikor Szidró tudomást szerzett Türó gyerekeiről, nagyon
berágott.
– Ja, persze, Poszeidón az apa. Ez a legvalószínűbb!
Lefogadom, hogy a férjemnek viszonya van ezzel a kis
rüfkével!
Persze ez elég durva feltételezés, hiszen Türó a király
unokahúga volt, de, gyerekek, az ókori Görögországról
beszélünk. Ha ez a legocsmányabb dolog, amit el tudtok
képzelni, akkor lapozzatok vissza néhány fejezetet!
Szidró nem ölhette meg a csajt. A király nem engedte volna,
de a királyné mindent elkövetett, hogy megkeserítse Türó
életét. Mivel Szidró meddő volt, elvette Türótól a gyerekeket,
és a sajátjaiként nevelte fel őket. Megtiltotta Türónak, hogy
elmondja a fiúknak, ki az igazi anyjuk. Ezután Szidró a
lóistállóban dolgoztatta Türót. A királyné minden adandó
alkalmat megragadott, hogy ostorral rendszabályozza meg a
lányt.
Hát, igen, ilyen egy egészséges kapcsolat.
Peliasz kamaszkorában tudta meg az igazat. Rájött, hogy a
mostohaanyja, Szidró, miként bánt a szülőanyjával, és dühbe
gurult. Kirántotta a kardját, és végigkergette Szidrót a palotán.
Senki sem próbált az útjába állni, gondolom, azért, mert
Peliasz Poszeidón fia volt, és ha olyan kedvünk van, elég
ijesztőek tudunk lenni. Amúgy meg mindenki utálta a
királynét.
Szidró Héra szentélyében keresett menedéket. Az istennő
szobra elé vetette magát, és azt kiabálta:
– Védj meg, Héra!
Héra a feleségek és családanyák istennője volt, de most nem
tudta, mitévő legyen, mert Szidrót nem igazán lehetett az
anyai erény mintaképének nevezni. Héra végül mentesült a
feladat alól. Mialatt a megoldáson töprengett, Peliasz
beviharzott a szentélybe, megölte Szidrót, és ezáltal
összevérezte Héra szép oltárát.
Héra fütyült Szidróra, de azt mégsem tűrhette szó nélkül,
hogy meggyalázták a szentélyét! Ettől kezdve gyűlölte Peliaszt,
és folyton azon morfondírozott, hogyan vághatna vissza a
csávónak.
Miután a királyné elhalálozott, Krétheusz, az öreg király
gondolt egy nagyot: A fenébe is! Szidró attól félt, hogy feleségül
veszem Türót? Nem is rossz ötlet! Türó lett az új királyné. A
házaspárnak egy csomó gyereke született. A legidősebb fiú az
Aiszón nevet kapta (ez már majdnem Iaszón, csak két betűt
kell felcserélni).
Innentől kicsit összekuszálódtak a dolgok. Ki örökölje a
trónt, miután Krétheusz meghal? A legidősebb fiú, Peliasz nem
volt vérrokon. Ő Türó és Poszeidón gyereke volt. Krétheusz
persze befogadta őt, de az emberek Aiszónt tekintették
trónörökösnek.
Krétheusz nem sokat törődött az egésszel. Még
végrendeletet sem hagyott. Amikor váratlanul feldobta a
talpát, Peliasz a saját kezébe vette a dolgokat. Királlyá
koronáztatta magát, és azonnal hozzálátott, hogy kiiktassa a
testvéreit, nehogy bárki is a trónjára pályázzon.
Aiszón valahogy megúszta. Talán eljátszotta saját halálát,
vagy részt vett a tanúvédelmi programban. Talán Peliasz
véletlenül kipipálta a nevét a halállistán, és azt hitte,
mindenkit sikeresen likvidált. Ilyen sok meggyilkolandó
testvért nehéz ám számon tartani!
Szóval, Aiszón vidéken rejtőzött el, és feleségül vett egy
Ploümédé nevű hölgyet. Egy fiuk született, Iaszón. Tudom,
most mit gondoltok: Nyolc oldalba telt, hogy végre eljussunk a
főszereplőhöz. Hát, igen, ilyenek ezek a görögök, mindig
túlbonyolítják a dolgokat.
Annak érdekében, hogy a gyerek kilétét titokban tarthassák,
Aiszón és Ploümédé a vadonba küldte Iaszónt, ahol Kheirón, a
kentaur vette kezelésbe. Kheirón az évek során bevezette a
srácot a hőslét rejtelmeibe, és elmagyarázta neki, ha van
igazság a földön, egyszer majd ő lesz Iólkhosz királya.
Ezalatt a városban Peliasz megnősült, és saját családot
alapított. Elsőszülött fia az Akasztosz nevet kapta. Amikor a
srác betöltötte a tizenhatot, Peliasz király elhatározta, hogy
nagy ünnepséget rendez. Sportversenyekkel, mesés díjakkal és
Poszeidón tiszteletére bemutatott áldozatokkal, mert ő volt
(pfff) Peliasz kedvenc istene.
A király kihirdettette, hogy az összes ifjú köteles áldozati és
születésnapi ajándékot hozni Iólkhosba a bulira. Iaszón éppen
otthon volt a szüleinél, amikor kézhez kapta a meghívót.
– Sportverseny? – düllesztette ki a mellkasát. – Itt az
alkalom, hogy végre egy kis hírnevet és dicsőséget szerezzek
magamnak! Elmegyek!
– Fiam – mondta Aiszón –, ha Peliasz rájön, hogy…
– Nyugi, apa! Soha nem láttuk egymást. Miről ismerne fel?
Mint később kiderült, Iaszón cipője volt az árulkodó nyom.

♦♦♦

Ahogy minden gonosz király, Peliasz is attól félt a legjobban,

hogy egyszer elveszíti a trónját. Miután az összes szóba jöhető
családtagját megölte, elment a delphoi jósdába, hogy
megbizonyosodjon róla, biztonságban van-e.
– Ugye, nincs semmi probléma? – kérdezte az Orákulumtól. –
Továbbra is király maradok.
– Egy veszély még fennáll – figyelmeztette az Orákulum. –
Óvakodj attól a személytől, aki fél pár cipőt visel!
Peliasznak remegni kezdett a keze.
– Ezt meg hogy érted? Miért viselne bárki is fél pár cipőt?
Most meg kéne ijednem? Ez valami metafora? Nem értem!
– Köszönjük az adományt…
– KI NE MONDD!
Peliasz nem várta meg, hogy az Orákulum szép napot
kívánjon neki. Félt, hogy kinyírja a nőt.
Mire eljött a nagy ünnepség ideje, Peliasz szinte már meg is
feledkezett a próféciáról. Jól érezte magát. Minden klappolt.
Már nem vizslatta kényszeresen az emberek lábát, és a hosszú
köpenyt viselő követek fejét sem üvöltötte le:
– MILYEN CIPŐ VAN RAJTATOK?
 Az ünnepség napjának reggelén Iaszón útban a város felé
egy erdőn haladt keresztül. Széles folyóhoz ért, aminek
partján toprongyos öregasszony tördelte a kezét.
– Jaj, kedveském – sápítozott –, hogyan jutok át a folyón?
Iaszón nem volt buta gyerek. Tudta, hogy az öregasszonyok
nem ácsorognak csak úgy a folyóparton arra várva, hogy
valaki megszánja őket. Általában valaki mással intéztetik az
ügyeiket, vagy csapatostul utaznak, hogy nagyobb
biztonságban legyenek. Iaszón gyanította, hogy egy álruhás
istennővel van dolga. Kheirón sok ilyen sztorit ismert. Iaszón
úgy döntött, belemegy a játékba.
– Segítek én, anyóka! – hajolt meg udvariasan.
Az öreg hölgy fogatlan mosolyt villantott rá.
– Micsoda modor! Micsoda finom úriember! De nagyon
nehéz vagyok ám! Biztos, hogy elbírsz?
– Ne aggódj! Naponta gyúrok.
A hátára kapta az öregasszonyt, és belegázolt a vízbe. A
folyó vize sebes sodrású volt és hideg. Miközben Iaszón
tétován botladozott, az öregasszony a Nyáron a párom egy
vadevezőst dudorászta magában, ami elég idegesítő volt, de
Iaszón sejtette, hogy ez is a teszt része. Félúton Iaszón lába
belesüppedt az iszapba. Amikor kihúzta, látta, hogy eltűnt a
szandálja, a ragacs beszippantotta. Lenézett, de az anyókával a
hátán sehogy sem tudta megkeresni a szandálját.
– Minden rendben, csillagom? – tudakolta az öregasszony.
– Ja, persze. Semmi komoly. – Iaszón átvitte az anyókát a
túlpartra, és ott letette. – Segíthetek még valamiben?
Az öregasszony Iaszón lábára pillantott.
– Jaj, csak nem miattam veszett el a cipőd?
– Semmi baj. Majd ugrálva megyek Iólkhoszba.
– Ígéretes fiatalembernek látszol, Iaszón. – Az öregasszony
megremegett. Hirtelen az aranykoronás Héra istennő termett
a helyén fehér selyemruhában, amit pávatollas öv fogott
össze. – Én vagyok Héra, a mennyek királynéja.
– Tudtam! Mármint… – kapott észbe Iaszón. – Micsoda
meglepetés!
 – Jótett helyébe jót várj! Menj el Iólkhoszba, és nyújtsd be
jogos igényedet a királyi címre!
– Csak azért mondod ezt, mert gyűlölöd Peliaszt? Kheirón
mesélt a gyilkosságról, ami a szentélyedben történt.
– Nos, igen, utálom Peliaszt. De ettől függetlenül is az az
érzésem, hogy jó király lesz belőled. Komolyan!
– És Peliasz nem akar majd megölni?
– Az ünnepségen, több száz néző előtt biztosan nem. Nem
tenne jót a hírnevének. Rendezd úgy, hogy nyilvánosan kössön
egyezséget veled. Amikor felfeded a kilétedet, kérd meg
Peliaszt, bízzon meg egy lehetetlen feladattal, hogy
bebizonyíthasd, méltó vagy a trónra! Úgyis belemegy, mert azt
fogja hinni, hogy kudarcot vallasz és meghalsz. Az én
segítségemmel azonban teljesíted a küldetést. És király leszel!
– Egy lehetetlen feladat… hogy bebizonyíthassam, méltó
vagyok a trónra…
– Igen – mosolygott jelentőségteljesen Héra. – Megkeresed…
– Az aranygyapjút! Elhozom az aranygyapjút! – szökdécselt
örömében Iaszón.
Héra felsóhajtott.
– Ez az én szövegem.
– Ó, pardon!
– Lelőtted a poént, de most már mindegy. Menj, Iaszón!
Bizonyítsd be, mekkora hős vagy!
Héra eltűnt a pávaszínű ködben, Iaszón pedig lelkesen
ugrált tovább.
Amikor Iaszón beért a városba, mindenki észrevette, hogy
csak egy cipője van. Miért nem vette le a másik cipőjét is és
járt mezítláb? Gondolom, azt hitte, egy cipő is jobb, mint a
semmi. Ráadásul a cipő akkoriban drága mulatságnak
számított. A helyiek röhögve nézték, amint fél lábon ugrál a
forró járdán, és az ünnepség helyszíne felől érdeklődik, de
Iaszón nem zavartatta magát. Fel volt dobódva. Először járt a
nagyvárosban (Iólkhoszban kábé ezer ember élt!!). Amikor
végül megtalálta a regisztrációs standot, minden
versenyszámra feliratkozott.
 Senki sem tudta, ki fia-borja, így az első versenyszámnál a
bemondó tréfás megjegyzéssel élt:
– ÉS MOST KÖVETKEZZÉK IASZÓN! A férfi fél pár cipőben!
Peliasz király majdnem leesett a trónjáról.
A közönség nevetett, és kifütyülte az előrelépő Iaszónt. Az
felajzotta az íját. Egymás után háromszor talált be a céltábla
közepébe, és toronymagasan nyerte a versenyt.
Ez csupán véletlen egybeesés, gondolta magában Peliasz. Az
emberek időnként elhagyják a cipőjüket. Ez még nem jelent
semmit.
Iaszón a birkózást is megnyerte. Meg a gerelyhajítást. Meg a
diszkoszvetést. Meg a foltvarrást. Meg a piteevést. Még az
ötvenméteres síkfutást is, a hiányzó lábbeli ellenére.
– EGYCIPŐS! EGYCIPŐS! – skandálták a helyiek, de már nem
gúnyosan, hanem elismerően.
A díjátadó ünnepségen mindenki előresereglett, hogy
közelről lássa Iaszónt. Az volt a szokás, hogy a király a
nyertestől kérdezte meg, mi legyen a fődíj.
Peliasz nem győzte átkozni a sorsot. Ő a fia, Akasztosz és
Poszeidón tiszteletére rendezte a versenyt. Erre idejön valami
parasztgyerek fél pár cipőben, és mindenkit leiskoláz.
– Nos, fiatalember! – mondta Peliasz. – Mi legyen a
jutalmad? Talán egy másik pár cipő?
Senki sem nevetett.
Iaszón meghajolt.
– Peliasz király, én Iaszón vagyok, Aiszón fia, Iólkhosz
trónjának jogos örököse. Szeretném visszakapni a királyi
címet, köszönöm!
A tömeg elcsendesedett, mert ez azért elég nagy kérés volt.
Így közelről Iaszón feltűnően hasonlított Peliaszra, annyi
különbséggel, hogy Iaszónnak nem volt piros anyajegy a
szeme alatt, és az arca sem torzult el állandóan a dühtől.
A király mosolyogni próbált, de inkább olyan képet vágott,
mintha valaki egy rajzszöget húzna ki a hátsójából.
– Iaszón, gondolkodj csak! Képzeld magad az én helyembe!
Egyszer csak egy ismeretlen ifjú tűnik fel a semmiből. Azt
állítja, hogy az unokaöcséd, de semmiféle bizonyítékot nem
tud felmutatni. Egyszerűen közli, hogy igényt tart a trónra. Te
mit tennél? – Iaszón már nyitotta volna a száját, de Peliasz
leintette. – Még nem fejeztem be – mondta a király. – Sok évvel
ezelőtt elmentem a delphoi jósdába. A prófécia arra
figyelmeztetett, hogy egy fél pár cipőt viselő férfi a trónomra
tör és megöl engem. Na mármost… egy ilyen lépés felérne egy
árulással, ugye? Destabilizálhatja az egész királyságot! Ezért
újra megkérdem, ha a helyemben lennél, és egy fél pár cipőt
viselő férfi állna veled szemben, mit tennél?
Iaszón jól tudta, milyen választ vár a király: Ó, hát
valószínűleg megölném. Ezután Peliasz feljogosítva érezné
magát, hogy kivégeztesse a betolakodót.
Iaszónnak eszébe jutott, mit tanácsolt Héra.
– Peliasz bácsi, mondasz valamit. Fordított esetben meg
akarnék győződni róla, hogy ez a személy valóban a
trónörökös-e. Lehetővé tenném a számára, hogy
bizonyíthasson. Megbíznám egy lehetetlen küldetéssel,
valamivel, amire csak a legnagyobb hősök képesek. Aztán ha
sikerrel jár, de csakis akkor, átengedném neki a trónt.
A tömeg izgatottan susmorgott. Ez azért mégiscsak
izgalmasabb volt, mint a piteevő verseny.
Peliasz hátradőlt, és tűnődve simogatta a szakállát.
– És mi lenne az a lehetetlen küldetés?
Iaszón széttárta a karját.
– Thesszáliaiak vagyunk, nem igaz? A feladat egyértelmű.
Megparancsolnám a leendő királynak, hogy hozza el az
aranygyapjút!
A tömeg felzúdult. Mindenki egyszerre kezdett beszélni.
– Az aranygyapjút? Az aranygyapjút?
– Ez megbuggyant!
– De cuki!
– A Szuperbirkát?
Peliasz csendre intette a jónépet. Igyekezett semleges arcot
vágni, de legbelül ujjongott. Eddig még senki sem tért vissza
Kolkhiszból.
 Ez a forrófejű Iaszón most írta alá a halálos ítéletét.
– Jól beszélsz, állítólagos unokaöcsém! – mondta a király. –
Az aranygyapjú valóban jó hatással lenne a királyság életére.
Egységbe tömörítene minket, békét és jólétet hozna
népünknek. És a tróntermet is feldobná, jól illene az új
drapériákhoz, amiket nemrég vettem. Hagyom, hogy az
istenek döntsenek a sorsodról! Nem avatkozom a dolgodba.
Keresd meg az aranygyapjút, és hozd el Iólkhoszba! Ha
sikerrel jársz, én magam koronázlak királlyá.
– Mi? – szólalt meg a háttérben Peliasz fia, Akasztosz.
Peliasz egyetlen pillantással beléfojtotta a szót. A királyi
családnak nincs oka az aggodalomra, gondolta magában. Még
ha Iaszón véletlenül sikerrel jár is, évekig távol lesz, azaz
Peliasz gondosan kitervelheti, hogyan pusztítsa el a fiút.
– Áldásunk rád, Iaszón – mosolygott Peliasz. – Lássuk, méltó
vagy-e a királyi címre!

♦♦♦

Amikor az aranygyapjú-küldetésnek híre ment, minden görög

hős csatlakozni akart. Tudták, hogy veszélyes feladatra
vállalkoznak, de itt most egy egész generáció kapott életre
szóló lehetőséget. Olyan volt, mint a foci-világbajnokság, az
olimpia, a Super Bowl és egy csokigyár-látogatás egyben.
Hogy eljussanak Kolkhiszba, Iaszónnak a legesleggyorsabb,
legeslegmodernebb gályára volt szüksége. A hajót úgy kellett
megépíteni, hogy ellenálljon a kalózoknak, az ellenséges
flottáknak, a hurrikánoknak, a tengeri szörnyeknek, és a
fedélzeti fagyigép se romoljon el soha.
A legjobb görög hajókészítő, Argosz önként jelentkezett a
feladatra. Athéné saját kezűleg készítette el a tervrajzokat. A
hajó ötvenevezős volt, ami akkoriban abszolút rekordnak
számított. A gerincét úgy alkották meg, hogy sekély vízben se
fusson zátonyra, és a nyílt óceánon se boruljon fel. A belső tér
a legmagasabb igényeket is kielégítette: bőrülés, extra lábtér
és kézműves katapult, amit a legfinomabban megmunkált
kövekkel töltöttek fel. A hajón még hangfelismerő interfész is
működött annak a mágikus orrszobornak köszönhetően, amit
Athéné a saját kezével faragott ki a dodonai szent ligetéből
származó tölgyfából (Dodona volt a második legfontosabb
jóshely Görögországban).
Dodona papjai állítólag egész nap az erdőben táncoltak, az
árnyékokban meg a levelekben keresték a jeleket, és várták,
hogy a csodafák megszólítsák őket. Amint az orrszobor
felkerült az Argóra, a hajó megszólalt, bár én ezt nehezen
hiszem el. A mágikus hajóorr nem mindig beszélt, de néha
tanácsokkal látta el a matrózokat, isteni próféciákat
közvetített, vagy felvilágosította Iaszónt, hol van a
legközelebbi kínai étterem. Iaszón Sirinek akarta elkeresztelni
az orrszobrot, de ezt a nevet már levédették.
Miután a hajó elkészült, Argosz úgy döntött, hogy Argónak
nevezi el, saját maga után, mert ilyen alázatos ember volt.
Iaszónnak most már csak argonautákra volt szüksége, azaz
olyan emberekre, akik elég bátrak és/vagy ostobák ahhoz,
hogy felszálljanak az Argóra. Rengeteg volt az önként
jelentkező. Még a nagy Herkules is megjelent.
– Azta! Legyen ő a kapitány! – mondta mindenki.
Herkules azonban így reagált:
– Ne már, srácok! Ez Iaszón bulija. Rólam most írtak száz
oldalt.
Abban a többiek is egyetértettek, hogy ez azért túlzás.
Herkules magával hozta új társát, Hülaszt, aki éppen
csodagyerek-kiképzésen vett részt. Argosz, a hajó készítője is
jelentkezett, mert nála jobban senki sem ismerte az Argót.
Orpheusz, a zenész is csatlakozott a legénységhez, hogy a
legmenőbb slágerekkel szórakoztassa a többieket a hosszú
úton. Atalanté, a nagy vadász is a felvételét kérte. Nagyjából ő
volt az egyetlen nő, aki komolyabb csetepaté vagy rosszullét
nélkül viselte negyvenkilenc büdös matróz társaságát.
A legfurcsább újoncok a boreádok voltak: Kalaisz és Zéthész,
az északi szél istene, Boreász fiai. Emberi külsejük volt, de
hatalmas lila szárnyaik miatt egyetlen evezős sem akart
mögéjük ülni. Azért persze sokszor kapóra jött, hogy tudnak
repülni. Az argonauták őket küldték el a legközelebbi
kisboltba, ha elfelejtettek fogkefét vagy dezodort venni.
Kit volt még ott? Nem sorolom fel név szerint az egész
legénységet, de a legtöbbjük félisten volt. Zeusz két fia, Árész
három fia, Hermész két fia, Dionüszosz, Héliosz, Poszeidón és
Héphaisztosz egy-egy fia meg egy csíz a csupasz körtefán.
Az indulás előtti estén az argonauták teheneket áldoztak az
isteneknek. Mindenki lázas izgalomban volt. A legénység
tagjai a parton táboroztak: civakodtak, verekedtek és
mindenféle macsós dolgokat műveltek, hogy kitombolják
magukat. Végül Orpheusz álomba ringatta őket a
muzsikájával.
Reggel az Argó ébresztette őket.
– Itt az idő, fiúk-lányok! – mondta a mágikus hajóorr. –
Csipkedjétek magatokat! Egy idegen országba megyünk, juhé!
Értitek! Juhé’.
Az argonauták felkapaszkodtak a fedélzetre, és kivitorláztak
a kikötőből, miközben Orpheusz és az orrszobor két
szólamban énekelte, hogy „Egyszer volt, hol nem volt, egy
klafa beszélő hajó.”
Peliasz király mosolyogva integetett az erkélyről, miközben
azt dünnyögte az orra alatt:
– Végre megszabadulok tőletek. Ez az ötven hős többé nem
okoz fejfájást. Most már tuti, hogy én leszek a kupagyőztes a
Zsarnok Görög Királyok idei tornáján!
A városlakók a kikötőkből és a háztetőkről nézték, amint a
gyönyörű hajó kifut a nyugodt, kék tengerre. Minden görög
érezte, hogy ez különleges pillanat. Soha ilyen válogatott
legénység nem kelt útra ilyen nemes cél érdekében. Iaszón
tudta, vagy dicső győzelmet arat… vagy a sárba tiporják, a
görögök álmaival és reményeivel együtt. De semmi para.

♦♦♦

Az Argó első állomása Lémnosz volt, más néven a Redvás Nők

Szigete.
Hogy az itteniek miként tettek szert erre a szép névre? Nos,
néhány évvel korábban a helyi asszonyok kissé elhanyagolták
Aphroditét. A szerelem istennője a megbocsátás jegyében
olyan rémes bűzburokkal vonta körül a nőket, hogy a férfiak
csak tisztes távolból bírták elviselni a szagukat. Egy régi görög
történetíró egyenesen úgy fogalmaz: a bűz olyan penetráns
volt, hogy már-már hallani lehetett. Ami azért elég erős.
Az asszonyoknak nem tetszett, hogy a férjeik elhanyagolják
őket. A pasik nem csókolóztak velük. Külön szobában aludtak.
Jórészt a helyi kocsmában időztek, meccset néztek és
ruhacsipesszel az orrukon italoztak.
Végül a nők dühükben szinte az összes férfit megölték, mert
ez tűnt a legésszerűbb lépésnek. Az a kevés fickó, aki túlélte a
vérengzést, más görög királyságokba menekült, hogy
figyelmeztesse az ott élőket. A lémnoszi asszonyok Hüpszipülé
(egészségedre!) nevű társukat választották meg
királynőjüknek.
A sors iróniája, hogy amint kiirtották a férfiakat, a nők
visszaillatosodtak. De akkor már késő volt. Miután a mészárlás
híre elterjedt a környéken, egyetlen hajó sem kötött ki
Lémnoszon. Az asszonyok nem értettek a hajózáshoz, így jobb
híján a szigetükön dekkoltak, és felkészültek rá, hogy gyerek
nélkül kell leélniük az életüket.
Ez az Aphrodité… egy tündér!
Az argonauták is hallották Lémnosz hírét, de fogytán volt az
ellátmány, ezért úgy döntöttek, hogy kockáztatnak. Amint
kikötöttek, több száz csinos, jó illatú nő gyűlt össze a parton.
– Hála az isteneknek! – kiabálták. – Férfiak! Vegyetek
feleségül! Engem is!
Az argonauták egymásra néztek. ZSÍR!
Még Iaszón is el volt ragadtatva. Hüpszipülé királynő
öleléssel, csókkal és házassági ajánlattal köszöntötte. Alig telt
el pár nap, az argonauták úgy éltek, mint a kiskirályok.
Minden ujjukra jutott egy feleség. Az asszonyok körülugrálták
őket, ők meg egyre jobban eltunyultak. Teljesen
megfeledkeztek a küldetésükről.
Egyedül Herkules nem örült a fejleményeknek. Ő már évek
óta rivaldafényben élt. Nem esett hasra néhány csinos pofitól.
Beszélt Atalantéval, aki szintén elégedetlen volt. A csaj nem
azért jelentkezett erre az útra, hogy azt nézze, milyenek a
férfiak, amikor előjön belőlük a… férfi. Az Argó mágikus
orrszobra is egyetértett velük.
– Istenek az égben, de unalmas itt! Kapjátok össze a
csapatot! Mennünk kéne!
Herkules és Atalanté rendkívüli ülést hívott össze.
– Srácok, ne szórakozzunk már! – mondta Herkules. –
Viselkedjetek hősökhöz méltóan!
– Herkules arra céloz – vágott közbe Atalanté –, hogy tiszta
dinkák vagytok. Nem azért szálltunk tengerre Iólkhoszban,
hogy Lémnoszon lazuljunk, és a szépasszonyok szoknyáján
üldögéljünk.
– Én meg tudnám szokni! – kiabált be valaki hátulról.
– Még egy szó – morogta Herkules –, és beverem a pofádat a
bunkósbotommal.
Iaszón végre észbe kapott.
– Herkulesnek igaza van – mondta. – Hagytam, hogy
elcsavarják a fejem. Ez többé nem ismétlődhet meg. Mindenki
búcsúzzon el a lémnoszi feleségétől. Azonnal indulunk!
A nők szomorúak voltak, de nem tiltakoztak. Sokan máris
várandósak voltak, vagyis esélyt kaptak arra, hogy kis
argonautákkal meg argonautinákkal népesítsék be a szigetet.
A kaland tanulsága? Ha nem vigyázunk, könnyen
mellékvágányra futhatunk. A kényelmes kanapék, a
barátságos emberek és finom ételek mindig vonzóbbak a
kemény munkánál. De ha vinni akarjuk valamire ebben az
életben, egy pillanatra se tévesszük szem elől a célt: az
aranygyapjút! Nem a szépasszonyok szoknyáját. Bár ha jobban
meggondolom… Á, nem szóltam. Haladjunk!

♦♦♦
Néhány hét múlva az Argó elérte a Hellészpontoszt, az Égei- és
a Fekete-tenger közötti hosszú csatornát, ahol a jó öreg Hellé
vízbe fulladt. A napokig tartó evezés után a legénység rengeteg
élelmiszert és vizet fogyasztott el, ezért pótolni kellett az
ellátmányt. Egy Medve-hegy nevű szigeten kötöttek ki, aminek
közepén egy nagy (pfff) medve alakú hegy magasodott.
A helyieket úgy hívták, hogy doliónok. Mind Poszeidón
leszármazottai voltak, vagyis félelmetesen jó arcok. A
királyuk, Küzikosz, Iaszón korabeli srác volt. Nemrég nősült,
és a királynéval együtt óriási megtiszteltetésnek érezte, hogy
vendégül láthatja a nagy argonautákat. Mindenki jól érezte
magát. Iaszón és Küzikosz számot cserélt, és megfogadták,
hogy öribarik lesznek.
– Örülök, hogy nem kalózok vagytok! – magyarázta
Küzikosz. – Túl sok a kalóz errefelé. De ti jó csávók vagytok.
Remélem, sikerrel jártok. Ne menjetek át a sziget túloldalára,
oké? Ott kissé zordak a körülmények!
– Miért? – kérdezte Iaszón.
Herkules épp ebben a pillanatban sütött el egy viccet, és
mindenki dőlt a nevetéstől.
Küzikosz és Iaszón is elfelejtette, miről beszélt korábban.
Másnap reggel az argonauták fejfájással és hányingerrel
ébredtek. Úgy járkáltak, mint a zombik. Valahogy sikerült
útnak indulniuk, de három órával azután, hogy elhagyták a
kikötőt, és a Medve-hegy is eltűnt a szemük elől, rájöttek, hogy
az ellátmányról megfeledkeztek.
– Küldjétek vissza a boreádokat! – javasolta Atalanté. – Ők
tudnak repülni.
– De csak ketten vagyunk – tiltakozott Zéthész. – A cucc egy
részét el tudjuk hozni, de az egész ellátmányt? Inkább kössünk
ki!
Orpheusz felnyögött.
– A kikötő a sziget nyugati csücskénél van. Órákba telne,
mire megfordulnánk. És ha megint egy buli közepébe
csöppenünk, a belső szerveim felmondják a szolgálatot.
A többi argonauta helyeslően motyorgott.
 Argosz, a hajóépítő, a tatra mutatott.
– Srácok, még látom a sziget keleti végét. Szerintem ott is
találunk vizet, gyümölcsöt, meg ami kell. Lehorgonyzunk a
part mentén, és gyorsan beszaladunk a szárazföldre. Ennyi.
Iaszón a homlokát ráncolta.
– Küzikosz azt mondta, hogy ezen az oldalon kissé zordak a
körülmények.
– Hogyhogy? – kérdezte Argosz.
– Fogalmam sincs. Küzikosz azt mondta, ne menjünk oda. –
Iaszón az Argó orrszobrához fordult: – Te mit gondolsz, ó,
mágikus hajóorr?
– Engem hagyj ki ebből! – felelte a hajóorr. – Én csak egy
tölgyfa vagyok Dodonából. Most először hagytam el a
hazámat.
– Nem számít – dörmögte Herkules. – Argonauták vagyunk!
Bárkivel elbánunk!
Így hát lehorgonyoztak, és portyára indultak a parton.
Mint kiderült, a sziget keleti felét a gegenészek lakták, ami
azt jelenti: földből származók. Képzeljetek el néhány szőrös,
háromméteres ogrét, akik egy ágyékkötőn kívül semmi mást
nem viselnek. Képzeljétek el, hogy hat izmos karjuk van
(mindkét oldalon három-három), amikkel fákat szakítanak
szét és óriási sziklákat hajigálnak. Képzeljétek el, hogy
elképesztően büdösek. Most már képben vagytok, ugye?
Iaszón az erdőbe vezette kis csapatát, hogy ott élelmet és
vizet keressenek. Kezdetben nem is volt semmi baj, de nem
sokkal azután, hogy elhagyták a partot, húszfős ogrecsapat
rohamozta meg a csónakjaikat azzal a feltett szándékkal, hogy
szétroppantsa azokat, aztán addig hajigálja az Argót, amíg az
el nem süllyed.
Szerencsére Iaszón Herkulesre bízta a hajó őrzését. A
földből származók bömbölve lengették a furkóikat. Herkules is
meglengette a bunkósbotját, és visszaordított az óriásoknak. A
földből származók köveket kezdtek hajigálni, ám azok szépen
lepattantak a nemeai oroszlán bőréről. Herkules átgázolt a
vízen, és az ogrék zömét elpusztította. A többiek
visszavonultak az erdőbe.
Egy óra múlva, amikor Iaszón és csapata visszatért a
portyáról, látták, hogy egy halom hatkarú holttest hever
Herkules lábánál.
– Mi a Hádész! – kiáltott fel Iaszón.
– Irány a hajó! – felelte Herkules. – Az az érzésem, hogy ezek
a srácok tömegestől jönnek vissza.
Mintegy végszóra vad üvöltés harsant fel az erdőben. Még a
Medve-hegy is beleremegett.
– Irány a hajó! – ismételte Iaszón.
Alighogy útnak indultak, elromlott az idő. Leszállt a köd, alig
tíz centiméterre csökkentve a látótávolságot. Éjszaka újhold
volt, ami csak tovább rontott a helyzeten. Argosz nem látta a
csillagokat, ezért nem tudott navigálni. Az argonauták
fáklyákat gyújtottak, de a lángok belevesztek a ködbe meg a
sötétségbe.
Mi, modern emberek, nehezen tudjuk elképzelni, a város
fényei nélkül milyen sötét az éjszaka. Manhattani vagyok.
Hacsak nincs áramszünet, a legsűrűbb sötétség is csupán
olyan, mint a lágy hangulatvilágítás. Az ókori Görögországban
azonban a sötétség igazi vaksötétet jelentett. Az Argó
céltalanul bolyongott a vízen.
Még az orrszobor is pánikba esett.
– NEM LÁTOK! – kiabálta a csodafa. – MEGVAKULTAM!
ISTENEK AZ ÉGBEN, MEGVAKULTAM!
Végül a legénység vörös derengésre lett figyelmes.
– Arra! Menjetek arra!
A tűz rendszerint civilizációt jelent. De ahogy a hajó
közelebb ért a vörös fényhez, az argonauták
elbizonytalanodtak. Öblös hangok hallatszottak a partról, de a
köd úgy eltompította a zajt, hogy lehetetlen volt megállapítani,
a kiáltozás emberektől származik-e. A hajó zátonyra futott egy
homokpadon.
– Au! – jajdult fel az orrszobor.
Lövedékek záporoztak a hajó körül: nyilak, dárdák vagy
kövek.
 Valaki felkiáltott:
– Megint a földből származók!
A legénység pánikba esett. Az emberek fegyvert fogtak, a
vízbe ugrottak és kigázoltak a partra, hogy felkutassák az
ellenséget. Nem engedhették, hogy az ogrék elpusztítsák a
hajójukat.
A csata, ami ezután következett, maga volt a káosz. Senki
nem látott semmit. Suhogtak a kardok. Argonauták kiáltoztak
a sötétben. A fáklyák fényénél a köd még homályosabbá, az
ellenség még felismerhetetlenebbé vált. Végül az argonauták
visszahúzódtak, hogy pajzsaikból védekező állást
rögtönözzenek a part mentén. Így várták az újabb támadást,
de úgy tűnt, az ellenség is visszavonult.
Végre felkelt a nap. A köd feloszlott, az argonauták elé tárva
a csúf igazságot. Az Argó valahogy visszakeveredett a Medve-
hegy nyugati oldalára. A tengerparton tucatszám hevertek a
halott doliónok… ugyanazok az emberek, akikkel az
argonauták az előző este együtt buliztak. Iaszón öribarija,
Küzikosz király is az áldozatok között volt.
Mindkét fél elismerte, hogy szörnyű hibát követett el. Az
argonauták azt hitték, hogy a földből származóakkal
harcolnak. A doliónok pedig azt, hogy kalóztámadás érte őket.
Iaszónt sokkolta a felfedezés, hogy véletlenül megölte a
királyt. A királynő még cudarabb állapotba került. Amikor
meghallotta a hírt, felakasztotta magát.
A két csapat igyekezett megbékélni egymással. Napokig
gyászoltak, és eltemették a halottaikat. Az idő kitisztult, de
szélcsend volt, így az argonauták nem állhattak tovább. Iaszón
végül a hajóorrtól kért tanácsot.
– Építsetek templomot az isteneknek! – javasolta az
orrszobor. – Égő áldozattal vezekeljetek a vérontásért! Ha már
ilyen hülyék voltatok.
Iaszón megfogadta a hajóorr tanácsát. Az argonauták
hónapokon át dolgoztak. Amint felépült a templom, a szél is
feltámadt, és a legénység elhajózott.
Mi a tanulsága ennek a boldog kalandnak? Mondjuk: Ne
csapd szét magad a buliban! Különben a csávó, akivel ma
együtt borozol, holnap este leszúr a ködben. És a végén arra
ocsúdsz, hogy egy mágikus fadarab egyszerűen lehülyéz.

♦♦♦

Az argonauták idáig nem nagyon csillogtatták meg a

hősiességüket. Elvettek pár nőt, megöltek néhány barátot és
eltévedtek. A következő megálló sem törte meg a pechszériát.
Mivel friss vízre volt szükségük, lehorgonyoztak Anatólia
partjainál, és egy kis csapatot küldtek ki a szárazföldre:
Herkulest, a társát, Hülaszt és egy Polüphémosz nevű fickót.
(Létezett egy ugyanilyen nevű küklopsz is, de nem hiszem,
hogy rokonok voltak. Legalábbis remélem.)
A három argonauta szétvált, és átkutatta a környéket.
Hülasz volt az első, aki vizet talált: egy szép, kristálytiszta
patakot, ami az erdőn csörgedezett keresztül. Hülasz
elégedetten térdelt le, hogy megtöltse kiürült pithoszát.
Sajnos Hülasz feltűnően jóképű volt, és a folyóban
nyüzsögtek a najádok. A nimfák kifigyelték őt a víz alól.
Habkönnyű kék ruháikban szinte láthatatlanok voltak.
– Istenek az égben, de cuki! – lelkendezett az egyik.
– Én láttam meg először! – mondta a másik.
– Hozzá akarok menni! – mondta a harmadik.
Tudjátok, mi történik, ha sok najád zsúfolódik össze egy
helyen. Megvadulnak, szemtelenek lesznek és összevissza
vihognak. Aztán elrabolják a halandó pasikat. A három nimfa
kiugrott a patakból, elkapta szegény Hülaszt és a víz alá
vonszolta, elfelejtvén, hogy az áldozatnak oxigénre van
szüksége a létezéshez.
Hülasz kurta sikolyt hallatott. Polüphémosz felneszelt rá, és
futott a patakhoz, de mire odaért, Hülaszt már a patak
fenekére sodorta az áramlat. Polüphémosz csak a törött korsó
darabjait meg a nedves lábnyomokat találta a köveken, és azt
hitte, dulakodás történt.
– Rablók? – morfondírozott. – Banditák? Kalózok?
 Polüphémosz szaladt Herkuleshez. Együtt fésülték át a
környéket. Herkulest annyira felzaklatta a társa eltűnése, hogy
meg is feledkezett a feladatáról, az Argóról meg a
legénységről.
Eközben a parton Iaszón egyre nyugtalanabb lett. Már
alkonyodott, de a kis csapat még mindig nem tért vissza.
Elküldött egy felderítőcsapatot, de ők is csak az
agyagcserepeket találták meg a pataknál. Herkulesnek,
Polüphémosznak és Hülasznak híre-hamva sem volt.
Másnap az argonauták ismét társaik keresésére indultak.
Nem jártak szerencsével. A hajóorr is tanácstalan volt.
Napnyugta után Iaszón bejelentette, hogy az Argó reggel
felszedi a horgonyt.
– Tudomásul kell vennünk, hogy Herkules és a többiek
eltűntek. Folytatnunk kell az utat!
A legénység nem értett egyet vele. Nem akartak Herkules
nélkül vízre szállni. Ám a társaik még másnap reggel sem
voltak sehol. Az argonauták kénytelen-kelletlen felvonták a
horgonyt.
A legénység még napok múlva is ezen morgolódott. Végül
néhányan azzal vádolták meg Iaszónt, hogy szándékosan
hagyta magára Herkulest, hogy senkivel se kelljen osztoznia a
rivaldafényen. Már épp elfajultak volna a dolgok, amikor
hatalmas vízoszlop tört fel a hajó orránál. A tajtékoszlop
tetején egy öregember ült, akinek a karja helyén uszonyok, a
lába helyén pedig farkúszó nőtt.
– Poszeidón! – kiáltott fel Zéthész.
– Ókeanosz! – mondta Atalanté.
– Ez az a srác a Kis hableányból! – jegyezte meg Orpheusz.
A férfisellő felsóhajtott.
– Valójában Glaukosz vagyok – legyintett az uszonyával. – De
sebaj. Eddig még senki sem ismert fel.
Az argonauták megszeppenve súgtak-búgtak, azt találgatták,
ki az a Glaukosz.
– Istenek az égben! – csattant fel a hajóorr. – Ne égessetek
már! Glaukosz az a halász, aki mágikus gyógynövényeket
evett, és halhatatlanná vált. Olyan, mint a delphoi Orákulum,
csak a tengerben él!
– Jaaaa! – A legénység úgy bólogatott, mintha abszolút
képben lenne.
Csak mellékesen jegyzem meg, hogy én sem hallottam az
öregről, pedig én Poszeidón fia vagyok. Nem tudom, milyen
gyógynövényeket evett Glaukosz, hogy végül halhatatlan lett.
Egy a lényeg: nem hiszem, hogy az, akinek a karja helyére
uszony, a lába helyére meg farkúszó nő, különösebben jó
vásárt csinált volna. Az én tanácsom: ne egyetek össze
mindenféle gyógynövényt, mert a végén olyanok lesztek, mint
az a srác a Kis hableányból!
Iaszón a korláthoz lépett.
– Micsoda megtiszteltetés, Glaukosz! Mi szél hozott?
– Ó, argonauták! – zengte a vízoszlop tetején lebegő fazon. –
Sose aggódjatok elveszett társaitok miatt! Az istenek akarata
volt, hogy lemaradjanak a hajóról.
Látjátok? – fordult Iaszón az argonauták felé.
– Herkulesnek folytatnia kell a megkezdett munkát –
szónokolt tovább Glaukosz. – Őt máshova köti a sorsa! Ami
Polüphémoszt illeti, ő ott marad, ahol van, és Kiosz néven
várost alapít, úgyhogy semmi vész.
– Na és Hülasz? – kérdezte Iaszón.
– Ó, ő már halott. A najádok vízbe fojtották. De amúgy
minden szuper! Hajózzatok tovább!
A vízoszlop eltűnt. Glaukosz látványos uszonycsapkodások
közepette csobbant a vízbe, majd lebukott a hullámok alá.
Az argonauták tehát az első számú verőlegényük, Herkules
nélkül utaztak tovább, de legalább nem lázongtak. A tanulság,
ööö… gőzöm sincs. Én is csak most tudtam meg, ki az a
Glaukosz.

♦♦♦

Az argonauták kelet felé haladtak a Hellészpontoszon. Tudták,

hogy végül a Fekete-tengernél lyukadnak ki, de előttük csak
kevés görög jutott el idáig. Senki sem tudta, meddig tart az út,
és milyen veszélyek leselkednek rájuk. Csupán annyi tűnt
biztosnak, hogy a Fekete-tenger bejáratán kizárólag jelszóval
lehet átjutni.
Úgy döntöttek, megállnak a következő kikötőben, hogy
kiderítsék, mi vár rájuk. Gondoljatok csak bele!
Ötven férfi megegyezett, hogy útbaigazítást kér. Ennyire
súlyos volt a helyzet.
A következő kikötővárosban egy Amükosz nevű király
uralkodott. Micsoda barátságos név, tisztára, mint a latin
amicus, ami azt jelenti: barát. Amükosz azonban nem volt
barátságos. Kétméteres magasságának és száznyolcvan kilós
súlyának köszönhetően csak úgy emlegették: a Hegyomlás.
Amikor egy hajó megállt a kikötőben, mindig ugyanazzal a
felhívással állt elő.
– Álljatok ki velem! – üvöltötte. – Ki a legjobb bokszoló
közületek? Péppé verem!
Iaszón végigmérte a királyt, akinek akkora ökle volt, mint
egy ágyúgolyó.
– Ööö… mi csak útbaigazítást szeretnénk kérni. Szent
küldetésen…
– Kit érdekel! Bunyózzatok!
– És ha nem?
– Akkor mindenkit megölök!
Iaszón felsóhajtott.
– Sejtettem, hogy ezt fogod mondani.
Le akarta venni az ingét, mert elég jó bokszoló volt, ám
ekkor előlépett egy másik argonauta: Polüdeukész, Zeusz fia.
– Majd én, kapitány.
A helybéliek a térdüket csapkodták. A királyukhoz képest
Polüdeukész nem tűnt valami rettenthetetlennek. A
legnagyobb jóindulattal is csak pehelysúlyúnak számított. De
Zeusz fiainál sosem lehet tudni. (Hódolat, J. Grace!)
A tömeg körbeállta a két bunyóst, az argonauták voltak az
egyik oldalon, a helyiek a másikon. Amükosz előreugrott, és
meglengette hatalmas ökleit. Egy csapással agyonüthette volna
Polüdeukészt, de az argonauta körbetáncolta, kikerülte,
elhajolt előle, közben pedig kifigyelte Amükosz technikáját. A
király erős volt, de vakmerő is egyben. Valahányszor
elengedett egy jobb horgot, túllendült a súlypontján, és
előrebukott.
A következő alkalommal Polüdeukész jobbra ugrott. Amikor
Amükosz, akár egy sprinter, leszegett fejjel nekirohant,
Polüdeukész elrugaszkodott, és a könyökével fültövön vágta a
királyt.
RECCS!
Amükosz arccal előrebukott, és nem kelt fel többé.
Az argonauták hangos üdvrivalgásban törtek ki. A helyiek
támadásba lendültek, szét akarták szedni Polüdeukészt, de a
bölcs argonauták már idejekorán készenlétbe helyezték a
fegyvereiket. Azonnal a társuk segítségére siettek. A
bokszmeccs vérfürdőbe torkollott. Iaszónék komoly
emberhátrányban voltak, ugyanakkor sokkal
fegyelmezettebben küzdöttek. Elkalapálták a helyieket,
fájdalomdíjként magukhoz vettek egy csomó birkát,
megpakolták az Argót és továbbhajóztak.
Kívülről nézve ez az egész nem tűnik valami nagy
kalandnak, de most először történt meg, hogy egy argonauta
közelharcban győzte le az ellenfelét. A legénység is egy
csapatként vette fel a harcot a túlerővel szemben. Iaszón
reménykedett, hogy végre melléjük áll a szerencse. Az
egyetlen gondot az jelentette, hogy még mindig nem tudták,
merre menjenek.
Iaszón úgy döntött, az orrszobortól kér segítséget.
– Ó, nagy… tölgydarab. Hogy vagy?
– Jól – felelte a hajóorr. – Te?
– Én is. Figyu már… nem tudod véletlenül, hol van a Fekete-
tenger, és hogyan juthatunk el oda?
– Nem, de ismerek valakit, aki tudja. Haladjatok keleti
irányban még két napig! Keressétek a parti romokat! Ott él egy
Phineusz nevű öregember.
Iaszón zavartan babrálta a gallérját.
 – Kösz. De honnan tudsz te erről? Azt hittem, soha nem
hagytad el Dodonát.
– Nem is, Tunikakirály. De Phineusz látnoki képességekkel
rendelkezik. Azért tudok róla, mert én is próféta vagyok. És
megjövendölöm neked, hogy Phineusz útmutatása nélkül soha
nem jutsz át a Fekete-tengeren, és soha nem éred el Kolkhiszt
élve.
– Hű! Még jó, hogy megkérdeztem.
– Igen, okosan tetted. Ja, és a boreádokat is vigyétek
magatokkal, amikor partra szálltok!
– Miért?
– Majd meglátod.

♦♦♦

Az orrszobor tanácsát megfogadva még két napig hajóztak, és

végül egy város romjaira lettek figyelmesek. Már a vízről
tisztán érezték a bűzt, úgy szaglott a hely, mint száz
szemeteskuka, amit egész nyáron kint felejtettek a napon.
– Ez finom lesz – dohogott Zéthész.
Kalaisszal a partra repítették Iaszónt.
Befogott orral járták körül a romokat. Amikor a főtérre
értek, egy öregemberre bukkantak, aki a kihűlt tűzhely mellett
itatta az egereket. Gyér haja és szakálla olyan volt, mint a
vattacukor. Rongyos ruhát viselt. Csontos karján májfoltok
virítottak. Penészes kenyérmorzsák, rothadó húscafatok és
összeaszalódott gyümölcsdarabok hevertek körülötte. Ez a
kevéske étel volt a bűz forrása.
– Jó napot! – köszönt Iaszón.
Az öreg felnézett. A szeme tejfehér volt.
– Látogatók? Nem! Ne fáradjatok! Hagyjatok meghalni!
– Te vagy Phineusz? – kérdezte Iaszón. – Mert ha igen,
szükségünk van a segítségedre. Én Iaszón vagyok. Ezek meg a
boreádok, Zéthész és Kalaisz…
– Boreádok? – tápászkodott fel az öreg. Mosolyra húzta
fogatlan száját, és amikor megbotlott, úgy csapkodott a
karjával, mintha fuldokolna. – Boreádok? Hol? Hol?
– Ööö… itt – köszörülte meg a torkát Zéthész. – Miért?
– Ó, boldog nap! – kiáltott fel az öreg. – Végre megtört az
átok!
Majdnem nekiment egy oszlopnak, de Iaszón hátrarántotta.
Phineusz lehelete ugyanolyan illatos volt, mint a lábánál
heverő ételmaradékok.
– Kössünk üzletet! – javasolta a hányingerrel küszködő
Iaszón. – Mi segítünk rajtad, te segítesz rajtunk. Mondd el, mi
folyik itt!
Phineusz nagyot sóhajtott.
– Jövőbe látó vagyok. Az emberek éveken át jártak hozzám,
és én mindent megosztottam velük, amit csak tudni akartak: a
nyertes lottószámokat, a haláluk időpontját, azt, hogy kivel
kötnek házasságot, és hogy végül elválnak-e. Nem beszéltem
rébuszokban, nem trükköztem, nem hallgattam el semmit.
Még adományt sem kértem az ügyfeleimtől, és szép napot sem
kívántam nekik.
– Ez jól hangzik – jegyezte meg Iaszón.
– Csudát! Zeusz nem szereti, ha mindent nyilvánosságra
hozunk. Azt akarja, hogy az emberek csak félig lássanak bele
az istenek terveibe. Máskülönben, mondja ő, a halandóknak
nem lenne szükségük az istenekre. Mindent előre tudnának!
Ami nem jó üzlet a templomoknak meg a jósdáknak.
– Ebben is van igazság – dünnyögte Kalaisz.
– Zeusz ezért megátkozott – magyarázta Phineusz. – Elvette
a látásom. Hosszú öregségre kárhoztatott. Az elmúlt húsz
évben végig nyolcvanöt éves voltam. Képzelhetitek!
– Nem semmi – ismerte el Iaszón. – És mi a helyzet… ööö…
ezekkel a büdös ételmaradékokkal?
– Ez a legrosszabb az egészben! A hárpiák nem hagynak
békén!
Iaszón még sosem látott igazi hárpiát, de már hallotta
hírüket. Állítólag madárszerű nők voltak, átmenetek a csirke, a
keselyű és a kiárusításokon randalírozó női vásárló között.
A boreádok idegesen rebegtették a szárnyaikat.
 – Utálom a hárpiákat! – forgatta a szemét Kalaisz.
– Képzelhetitek, én mit élek át – ágált Phineusz. – Ha szerzek
egy kis ennivalót, a hárpiák rögtön kiszagolják. Lecsapnak
rám, és ellopják a finom falatokat. A maradék viszont, amit
meghagynak, azonnal romlásnak indul. Annyi élelmem
mindig van, hogy ne haljak éhen, de folyton éhes vagyok, és a
gyomrom is émelyeg. Csak egyféleképpen lehet megállítani
őket. A hárpiáknak csupán egy természetes ellenségük van.
– A boreádok – vágta rá Zéthész. – Igen, az északi szél
gyermekei megvetik a hárpiákat, és az érzés kölcsönös –
rázkódott meg az undortól lilás tollazata. – Szívesen ölünk
hárpiákat, de ha ezeket Zeusz szabadította rád, inkább nem
akasztjuk össze a bajszunkat a Nagyfőnökkel.
– Ettől ne féljetek! – kiáltotta hevesen Phineusz. – Ez az
egyetlen esélyem! Ha a boreádok legyőzik a hárpiákat, szabad
vagyok. Segítsetek rajtam, és elmondom, hogyan juthattok el
Kolkhiszba.
– Honnan tudod, hogy Kolkhiszba készülünk? – pislogott
Iaszón. – Ja, persze. Látnok vagy.
A boreádok visszarepültek a hajóra ennivalóért. Ezután a
három argonauta pikniket rendezett az öregnek a főtér kellős
közepén.
Phineusz leült.
– Ó, ez az illat! Bármelyik pillanatban…
– VÍÍÍÍÍÍÍÍ!
Két hárpia kamikaze pilótaként csapott le a felhők közül,
borzas szőke hajuk és fehér ruhájuk vadul lobogott a szélben.
A sötétszürke szárnyaik keltette légörvény feldöntötte Iaszónt.
Phineusz fedezékbe vonult, miközben a hárpiák az
ennivalóján tapostak piszkos karmaikkal.
Csak a boreádok álltak rezzenéstelenül. Szétterjesztették lila
szárnyaikat, és kardot rántottak. A hárpiák sóbálvánnyá
dermedtek, amikor meglátták őket, aztán a madárnők
sziszegve rebbentek fel a levegőbe.
Mellesleg megjegyezném, hogy a hárpiák nagyon gyorsak
voltak. Ha szorult helyzetbe kerültek, szinte bármit lehagytak,
kivéve a katonai repülőgépeket és a boreádokat. Még Zéthész
és Kalaisz is nehezen érte utol őket. Nyugat felé száguldottak,
ide-oda cikáztak a felhők között, végigsuhantak a víz fölött, és
végül sikerült a bokájuknál fogva a földre rántaniuk a
hárpiákat.
A boreádok lefogták áldozataikat. A hárpiák sziszegve
ficánkoltak, de a boreádok erősebbek voltak náluk. A
testvérek felemelték kardjaikat, hogy leszúrják a csirkenőket,
amikor egy női hang azt kiáltotta:
– Állj!
Az előttük felsejlő női alaknak szivárványszínű szárnyai,
szív alakú szemüvege és százszorszépekkel díszített, hosszú
fonott copfja volt.
Zéthész nagyot nyelt.
– Írisz? A szivárvány istennője?
– Az vagyok – felelte Írisz. – Zeusz üzenetét hozom. Ne
bántsátok ezeket a hárpiákat!
Kalaisz a homlokát ráncolta.
– De hát ez a…
– Tudom, hogy ez a dolgotok – felelte Írisz. – Én nem vagyok
semmi jónak az elrontója, de ezúttal kivételt kell tennem.
Ígérem, a hárpiák nem háborgatják többé az öreget. Megtört
az átok. Most menjetek vissza a társaitokhoz, és csapjatok
nagy hepajt!
A boreádok nem szívesen hagyták futni a csirkenőket, de
érezték, hogy nem tanácsos vitába szállni egy olyan
istennővel, aki még mindig aktívan használja a hepaj szót.
Szabadon engedték a hárpiákat, és siettek vissza a hajóra.
Közben Iaszón jelezte az Argó legénységének, hogy
hozzanak még élelmet Phineusznak. Megmosdatták az öreget,
és tiszta ruhát adtak rá. Aztán Phineusz jól megtömte a fejét,
és közben mindent elmondott Iaszónnak.
– Először is, ügyeljetek a csattogó sziklákra! Istenek az
égben, de finom ez a keksz!
– Miért? – kérdezte Iaszón. – Olyan hangosak?
– Nem, te buta argonauta! Egymáshoz csapódnak. Csatt!
Csatt! Csatt! – tapsolt Phineusz, kekszmorzsákkal terítve be a
földet. – A Hellészpontoszról egy keskeny szoroson át juthattok
ki a Fekete-tengerre, ami magas sziklák között halad, de a
sziklák nem állnak ám szilárdan a földön. Egymáshoz
csapódnak, összepréselődnek, kinyit-becsuk…. mint az
őrlőfogak!
Phineusz kitátotta a száját. Rámutatott a két megmaradt,
odvas fogára. Ezt az élményt Iaszón szívesen kihagyta volna.
– Na mármost – folytatta Phineusz –, fogjatok be néhány
galambot! Ha a csattogó sziklákhoz értek, eresszétek el a
madarakat, és nézzétek, mi történik! Ha a galambok ép bőrrel
átrepülnek a sziklák között, akkor szerencsétek van. A kövek
lassan mozognak. Talán áthajózhattok közöttük. De ha a
madaraknak nem sikerül… akkor nektek sem.
Iaszón elgondolkodott.
– Mi van, ha a madarak nem a szoros felé repülnek? Mi van,
ha az ellenkező irányba indulnak, vagy menet közben
megállnak, hogy megpihenjenek a sziklákon?
– Nem fognak.
– Miért nem?
– Nem tudom! A postagalambok miért mennek haza? A
csirkék miért dugják a fejüket szárnyuk alá alvás közben?
Ilyen a madarak természete! A galambok mindig a szoroson
keresztül repülnek ki.
– Én ezt nem értem.
– Lapozzunk már! – Phineusz jól meghúzta a borosflaskát. –
Nos, ha sikerül átkelnetek a csattogó sziklák között, harminc
napig hajózzatok keletnek! Útközben érintitek a juhtenyésztők
királyságát. Ne foglalkozzatok velük! Ezután következik a
tehénpásztorok királysága. Velük nyugodtan üzletelhettek.
Jóravaló emberek. Aztán jön az amazonok földje. Meg ne
álljatok! Eszetekbe ne jusson! Végül, amikor a part észak felé
kanyarodik, egy dombokkal meg tornyokkal övezett
folyótorkolatot fogtok látni. Az lesz Kolkhisz, Aiétész király
birodalma. Az aranygyapjút Árész szent ligetében találjátok.
– Köszönöm – mondta Iaszón. – És… meg tudnád mondani,
hogy teljesítem-e a küldetést? Gondolom, belelátsz a
sorsomba.
– Persze, hogy belelátok – böfögte Phineusz. – Csak azt áruld
el nekem, mivel fűszereztétek be ezt a birkahúst? Istenek az
égben, de finom! Megjósolhatnám az egész jövődet, Iaszón, a
jót, a rosszat, még a nagyon rosszat is. De szerintem nem
akarod.
Izzadság csorgott végig Iaszón nyakán.
– Most már kíváncsivá tettél.
Phineusz a fejét rázta.
– Zeusznak igaza volt, amikor megátkozott. Most, hogy tele a
hasam, már nyugodtan bevallhatom. Nem jó, ha betéve
ismerjük a sorsunkat. Túl veszélyes, túl nyomasztó. Menj csak,
tedd meg, ami tőled telik, és reménykedj, hogy ennyi elég lesz!
Ennél többet senki sem tehet.
Iaszón szédült. Nem mert volna megesküdni rá, hogy csak a
romlott ételdarabok miatt.
– Most valahogy az az érzésem, hogy a tudatlanság
rémisztőbb, mint a tudás.
Phineusz szeme körül megfeszültek a ráncok.
– Nem, ez tévedés. – A hangja szomorúságról árulkodott. –
Most menj, ifjú hős! Én degeszre eszem magam,
lezuhanyozom és meghalok. Ez aztán a szép nap!

♦♦♦

Másnap délután az argonauták fűzfa kalitkát fontak, és

befogtak néhány galambot (ez utóbbi gyerekjáték volt a
boreádoknak). Két nap után a tenger szűkülni kezdett, akár
egy tölcsér. A víz mindkét oldalán meredek sziklák
emelkedtek, egyetlen kikötésre alkalmas hely sem látszott a
közelben.
Végül, ezer méterre előttük, Iaszón megpillantotta a csattogó
sziklákat. A keskeny, harmincméteres csatorna mindkét
oldalán (mint négymilliárd tonnás, karamellszósszal rétegzett
vaníliafagylalt-kupacok) fehér-arany sziklák magasodtak.
Csúcsaik a felhőkbe vesztek. A hatalmas kövek hullámvonalas
mintázata láttán Iaszón elszédült. Hátrapillantott. A teljes
legénység a hajónak támaszkodott, így kompenzálva a sziklák
furcsa dőlésszögét.
Ez nem optikai csalódás volt. Ahogy az Argó közelebb ért,
Iaszón látta, hogy a sziklák ingatagon bukdácsolnak, nagy
hullámokat kavarva maguk körül. Aztán, minden előzetes
figyelmeztetés nélkül, éktelen csattanás kíséretében csapódott
egymáshoz a két földtömeg. Az evezők hangosan zörögtek, és
gigantikus vízfal fröccsent fel a csatornából.
– Kapaszkodjatok! – kiáltotta el magát Argosz, a hajóépítő.
Az argonauták egy másodperccel azelőtt markolták meg a
korlátot, hogy az árhullám átzubogott rajtuk. Egy kisebb hajó
már rég felborult vagy ripityára tört volna. Az Argó azonban
derekasan állta a sarat. Időközben a csattogó sziklák
széjjelhúzódtak, karamellszínű kövek özönét zúdítva a
csatornába, a kövek egyenként akkorák voltak, mint az Argó.
– Hát – szólalt meg Atalanté –, ez húzós volt.
A legénység fele nem is hallotta, mit mond. Versenyt
rókáztak a korlátnál. A többiek falfehérek voltak, és görcsösen
kapaszkodtak.
– Itt kéne áthajóznunk? – érdeklődött Orpheusz. – Mégis,
hogyan?
Iaszón maga is elég bizonytalan lábakon állt, de muszáj volt
lelket öntenie a legénységbe.
– Átröptetünk egy galambot a szoros fölött. Mérjük az időt.
Ha a galambnak sikerül, nekünk is sikerülni fog.
– És ha nem? – kérdezte Polüdeukész.
– Akkor várunk még egy napot. Vagy szárazföldön megyünk.
Vagy… nem tudom. Az istenek velünk vannak! Eljutottunk
idáig. Megcsináljuk!
A legénység nem tűnt túl lelkesnek, de azért közelebb
kormányozták az Argót a csattogó sziklákhoz. Amikor Iaszón
úgy ítélte meg, hogy a sziklák teljesen eltávolodtak egymástól,
elröptette az első galambot. Ahogyan Phineusz megjósolta, a
madár rakétaként süvített a csatorna felé.
 Argosz számolni kezdett.
– Egy Mississippi, két Mississippi…
Harminc Mississippiig jutott. A sziklák egymáshoz
csapódtak. A legénység a korláthoz simulva kucorgott, amíg a
következő hullám átcsapott a hajó fölött. Miután a kövek
szétnyíltak, a boreádok a bejárathoz repültek; a madár
nyomait keresték.
Komor arccal tértek vissza.
– Néhány tollpihe és egy vérfolt a szikla oldalán – jelentette
Zéthész. – A madár félúton járhatott, amikor… placcs!
A legénység egy emberként rázkódott össze.
– Holnap reggel megint megpróbáljuk – mondta Iaszón. – És
másnap reggel is, ha kell.
– Mi lesz, ha elfogynak a galambok? – kérdezte Atalanté.
– Akkor valamelyik Boreászt küldjük – pendítette meg
Orpheusz.
– Dugulj el, Orpheusz! – förmedt rá Kalaisz.
Másnap reggel Iaszón mindent előkészített. A legénység
evezővel a kézben várta, hogy zöld utat kapjon. A boreádok a
szikláknál várakoztak, hogy közelről figyeljék a madár
haladását. Argosz felkészült a számolásra.
Iaszón megvárta, míg a sziklák széthúzódnak, aztán
elengedte a második galambot. Ez is a szoros felé indult.
Argosz hatvanig számolt el, mire a sziklák újra
összecsapódtak. Amikor szétnyíltak, a boreádok lázas
integetésbe kezdtek, így jelezve, hogy a madár épségben átért.
– Rajta! – kiáltotta el magát Iaszón. – EVEZZ, EVEZZ, EVEZZ!
Hatvan másodperc!
Az Argó olyan hirtelen lódult előre, hogy a hajótest
megnyikordult. Az emberek megszállottan eveztek, miközben
Orpheusz, hogy még jobban feltüzelje őket, a Shake It Offot
játszotta gyorsított tempóban. Az áramlatok is kedvezőek
voltak, szinte beszippantották a hajót a szorosba, ahogy a
sziklák távolabb sodródtak egymástól. De… az egy perc még
így is édeskevésnek tűnt.
Harminckét másodperc telt el, és még félúton sem jártak. A
csattogó sziklák a végzet sárgásfehér fogaiként tornyosultak
föléjük. Sötét árnyékaik az argonauták hátára fagyasztották a
verejtéket. Jobbról-balról törmelékeső hullott a hajóra. A
sziklák oldalát mély repedések hálózták be, újabb kőzáporral
fenyegetve. A kövek aljánál régi gerendák és a korábbi
átutazók csontjai lebegtek a vízen.
– Tizenöt másodperc! – ordította Argosz. – Gyorsabban!
Itt már minden szó fölösleges volt.
A matrózok olyan sebesen eveztek, hogy nem is tudták,
mijük fog előbb eltörni: a lapátjuk vagy a karjuk.
– Már látom a túloldalt! – kiáltotta Kalaisz az árbóc fölött.
Halk moraj hallatszott. A csattogó sziklák már egészen közel
voltak egymáshoz.
– Tíz másodperc! – harsogta Argosz.
A sziklák felnyögtek. Ahogy összecsapódtak, épphogy
érintve a hajó evezőit, a keletkező szökőár felkapta az Argót,
és kisodorta a Fekete-tengerre.
– Igen! – ujjongott Iaszón.
A legénység nem csatlakozott hozzá, még nem tértek
magukhoz.
– Ez – mondta Argosz – egy hajszálon múlt.
Szerencsére a hajó még mindig egy darabban volt. Az
argonauták folytatták útjukat, de előtte még lecserélték az
evezőiket meg az összecsinált ágyékkötőiket.

♦♦♦

Az Argó hetekig a part mentén haladt, és mindenféle zűrbe

keveredett. A legénység partra szállt azon a szigeten, ahol
Otréra templomot emeltetett Árésznak, de a tengerészek a
gyilkos tolldobáló madarak kereszttüzébe kerültek, és alig
tudtak elmenekülni. Véletlenül kikötöttek az amazonok
földjén, de gyorsan menekülőre fogták, mielőtt a királynő
serege elkapta volna őket. Két társukat is elvesztették: az
egyikkel betegség végzett, a másikkal egy vadkan. Szörnyekkel
harcoltak, többször eltévedtek, szikkadt hamburgert ettek egy
anatóliai teherautó-pihenőben, Szinópé határában pedig
fennakadtak a hírhedt traffipaxon.
Egyhónapnyi viszontagság után az Argó végül elérte a
Phaszisz folyó torkolatát, ahol Kolkhisz tornyai úgy
magasodtak a közeli dombokon, mint földbe szúrt kardok
markolatai.
A kikötőben sorakozó hadihajókat, a városfalat és a palota
bástyáit elnézve Iaszón rájött, hogy ezt a települést lehetetlen
erőszakkal bevenni. Hiába jött a legfelkészültebb csapattal és
a legjobb hajóval, még így is siralmas erőhátrányban volt.
– Biztosítom a királyt, hogy békés szándékkal jöttünk –
mondta a többieknek. – Megpróbálok alkut kötni vele.
– Mi van, ha Aiétész fogságba ejt, és megöl? – kérdezte
Zéthész. – Miért adná oda önként a legféltettebb kincsét?
Iaszón elmosolyodott.
– Hé, ha Peliasszal elbírtam, akkor Aiétész sem okozhat
gondot. Profi tárgyalópartner vagyok, az ujjaim köré
csavarom a gyilkos királyokat.
Az argonauták elismerték, hogy a kapitányuk tökös gyerek,
de ettől még ugyanúgy aggódtak. Iaszón a legszebb ruháját
vette fel, ugyanazt, amiben Lémnosz királynőjét környékezte
meg. Csupán két kísérőt vitt magával a városba, őket is csak
dísznek.
Héra az Olimposz tetejéről követte nyomon Iaszón
fejlődését. Idáig elégedett volt. (Főleg annak örült, hogy
Herkules kikerült a képből. Huh, de gyűlölte Herkulest!) Most
viszont nagyon féltette Iaszónt.
Stratégiai találkozót kezdeményezett Athénével, aki most az
egyszer az ő oldalán állt. Mindkét istennő azt akarta, hogy az
aranygyapjú visszakerüljön Görögországba.
– Iaszón erőszakkal soha nem győzheti le a kolkhisziakat –
magyarázta Athéné. – Vegyük csak a sárkányokat, a
csontvázharcosokat, a kolkhiszi flottát…
– Igen… – felelte Héra hűvös mosollyal. – De Médeiáról se
feledkezzünk meg!
– A király lányáról? – Athéné zavartan babrálta az Égiszét
díszítő Gorgó-fejet. – Mi hasznunk lenne belőle? Egy
boszorkányból.
– Nő – válaszolta Héra. – Iaszón pedig életerős férfi.
– Aphroditét is be akarod vonni? – fintorgott Athéné. – Nem
is tudom, Héra. A szerelem kiszámíthatatlan mozgatórugó.
– Van jobb ötleted?
Erre kivételesen még Athéné sem tudott mit mondani.
Héra és Athéné a lakásán kereste fel a szerelem istennőjét,
aki épp egy tucat csodakefével fésültette a haját. Ötezer
kefehúzásra volt szükség, hogy Aphrodité haja szemet
gyönyörködtetően rugalmas és fényes maradjon.
– Hölgyeim! – köszöntötte őket Aphrodité. – Pedikűröztetni
jöttetek? Hiszen ez csodálatos!
– Ööö… nem – felelte Héra. – Szívességet kérnénk tőled. Azt
akarjuk, hogy egy bizonyos személy beleszeressen Iaszónba.
Aphroditének felcsillant a szeme.
– Hmm, Iaszón szuper jó pasi. Könnyű dolgom lesz. Ki az
illető?
– Médeia – válaszolta Athéné. – Aiétész király lánya.
– Ó… – biggyesztette le a száját Aphrodité. – Akkor mégsem
lesz olyan könnyű dolgom. Az a lány reménytelen eset.
Állandóan Hekaté templomában lóg, varázsolni tanul.
Ugyanolyan rideg, szívtelen és hataloméhes, mint az apja!
Tudjátok, hogy egyszer megidézte Szelénét, a holdistennőt,
csak hogy kipróbálhassa, mi történik, ha beleszeret egy
halandóba?
– Hallottam a sztorit – felelte Athéné. – A szereplők jók
voltak, de kicsit erőltetettnek éreztem a történetet. Amúgy, ha
Médeia szerelmi varázslásban utazik, azzal a te dolgodba is
belekontárkodik, nem? Mi lenne méltóbb büntetés, mint hogy
Médeia beleszeret az apja ősi ellenségébe?
Aphrodité elhessegette a hajkefeosztagot.
– Hmm… ez igaz. Leküldöm Eroszt a földre, ő majd elintézi,
hogy Médeia beleszeressen Iaszónba. De figyelmeztetlek
titeket, egy olyan személy esetében, mint Médeia, a szerelmi
varázslás teljességgel kiszámíthatatlan. A szerelemben is
ugyanolyan könyörtelen lesz, mint a varázslásaiban. Ha
véletlenül félresiklanának a dolgok közte és Iaszón között…
– Vállaljuk a kockázatot – vágta rá Héra, aki ezzel végképp
bebizonyította, hogy nem lát bele a jövőbe. – Dobd be magad!
A világtörténelem. Legbizarrabb. Szerelme.

♦♦♦

Odalent a halandó világban Iaszónt bekísérték Aiétész

palotájába. Pöpec egy hely volt. Az ezüst- és aranyajtók
maguktól nyitódtak és csukódtak. A központi udvaron álló
négy szökőkút mindegyike más-más folyadékot spriccelt: vizet,
bort, olívaolajat és tejet. Fogalmam sincs, miért olyan nagy
szám ez, de az argonauták le voltak nyűgözve.
– Öcsém! – motyogta Zéthész. – Az egy tejkút? A király jóban
lehet Héphaisztosszal. Csak egy isten képes ilyen csodát
alkotni, mint ez a tejszökőkút!
– Odassatok! – mutatott előre Kalaisz.
A hatalmas csarnok túloldalán lévő zárt karámban két
gigantikus bronzbika körözött. A szemük úgy izzott, akár a
láva. Minden kilélegzéssel lángnyelvek törtek elő az
orrlyukaikból. A kicsapódó hő még a terem másik végében
álló Iaszón ruháját is meglebegtette.
Iaszón eltöprengett, vajon mit képzelt, amikor úgy döntött,
hogy ellátogat Kolkhiszba. Aiétész király nyilvánvalóan a
legnagyobb ász volt a menő játékszerek terén.
A király napkorong alakú aranytrónusán ült. Aranypáncélt
viselt, ami egykor Árész hadisten tulajdonát képezte. Ezt
egyébként nem volt nehéz kitalálni, tekintettel a galléron
díszelgő, alkoholos filctollal készült feliratra: ÁRÉSZÉ. A király
balján fia, Apszürtosz herceg (akkor már miért nem
abszurdusz), legidősebb lánya, Khalikiopé (ezt meg már ki sem
tudom mondani) és a hercegnő négy, Phrixosszal (más néven
Fürtöske, a görög, sajnos már elhunyt) közös gyereke állt. A
király jobbján fiatalabbik és veszedelmesebbik lánya, Médeia
(Hekaté papnője, kőkemény gyilkos, általános bulifelelős)
várakozott.
Iaszón meghajolt.
– Felség, Iaszón vagyok, Iólkhosz trónjának jogos örököse.
Azért jöttem, hogy hazavigyem az aranygyapjút
Görögországba!
Ennyi röhejes név egy mondatban! De senki sem nevetett.
Aiétész király előrehajolt. A szeme feketén csillogott, akár az
obszidián. Úgy vizslatta Iaszónt, mintha azt latolgatná, milyen
érdekes halálnemet válasszon a srácnak.
– Eddig egyetlen görög hajó sem közelítette meg partjainkat
– felelte Aiétész. – Nem is láttam görög embert, Phrixoszt
kivéve, aki elhozta nekünk az aranygyapjút. Aki ekkora utat
tett meg, hogy ezzel a kéréssel járuljon elém, az vagy nagyon
bátor, vagy nagyon hülye.
Iaszón vállat vont.
– Maradjunk a bátornál! Az istenek mellettem állnak. Héra
áldása kíséri a küldetésemet. Maga Athéné tervezte a hajómat.
Az Argó fedélzetén a legkülönbözőbb félistenek utaznak:
Boreász, Árész, Zeusz fiai…
– Ezzel nem hatsz meg – vicsorgott a király. – Én Héliosz fia
vagyok!
– Az egyik társunk is az. Felség, ahogy körülnézek a
királyságodban, azt látom, hogy az istenek a tenyerükön
hordoznak. Héphaisztosz két bronzbikát ajándékozott neked,
meg egy olajjal-tejjel folyó szökőkutat. Árész neked adta a
levetett páncélját. Ha jól tudom, még szent ligete is van a
városban. Héliosz az apád. Gyönyörű lányod… a ruháiból
ítélve talán Hekaté papnője?
Míg Iaszón beszélt, a szerelem istene, Erosz, észrevétlenül
elvegyült a tömegben, várva a megfelelő pillanatot. Amikor
Iaszón kimondta, hogy gyönyörű lányod, Erosz átlőtte Médeia
szívét a szerelemnyíllal, majd vihogva elrepült.
Médeia pulzusa felgyorsult. Izzadt a tenyere. Idáig
megvetéssel bámulta Iaszónt. Jé… miért nem vette észre,
milyen jóképű és nemes lelkű? Kolkhiszban senki sem merne
ilyen bátran az apja elé állni. Iaszón merészsége figyelemre
méltó. Médeia szerelmes vagyok egy görögbe mutatója öt
másodperc alatt nulláról hatvanra emelkedett.
– Nyilvánvaló, felség – folytatta Iaszón –, hogy az istenek
segítségével jutottál el oda, ahol most tartasz. Tartsd hát
tiszteletben az akaratukat! Engedd meg, hogy
bebizonyíthassam, mire vagyok képes. Bármit megteszek, amit
parancsolsz, csak hogy elnyerjem az aranygyapjút.
Aiétész a széke karfáját kocogtatta a gyémántgyűrűivel.
– Akár meg is ölhetnélek, és felgyújthatnám a hajódat.
– De nem teszed. – Iaszón igyekezett magabiztosnak tűnni. –
Mivel egy bölcs király az istenekre bízná az ügyet.
Aiétész négy unokája, Phrixosz fiai a nagyapjuk köré
sereglettek, és megfogták a kezét.
– Nagyapa! – kérlelte az egyikük. – Félig mi is görögök
vagyunk! Apa sokat mesélt Görögországról.
Aiétész zord képet vágott.
– Apátok azért jött ide, mert a görögök fel akarták áldozni
őt!
– De ez az ember más – mondta az unokája. – Legalább
egyetlen esélyt adj neki!
A király elhessegette a gyerekeket. Aiétész fölösleges
bonyodalomnak tartotta a „lehetetlen küldetés” jellegű
kivégzést, de így legalább az unokái is a saját szemükkel fogják
látni, milyen buták a görögök.
– Rendben van, Iaszón – felelte Aiétész. – Nem kérek tőled
olyat, amit én magam ne tudnék megtenni. Az imént
említetted Árész szent ligetét. Amikor új harcosokra van
szükségem, kiveszek pár fogat a sárkányfogas vödrömből…
Az unokái izgatottan ugráltak meg tapsikoltak. Éljen! A
sárkányfogkihívás!
Iaszón szája kiszáradt.
– Sárkányfogas vödröd is van?
Aiétész elmosolyodott.
– Sőt, sárkányom is. Igen. A sárkány őrzi a gyapjút, távol
tartja… az illetéktelen behatolókat. Egyszóval, kiviszem a
sárkány kihullott fogait a szent liget mögötti szántóföldre.
Befogom a két bronzbikát, felszántom a talajt, és magvak
módjára elhintem a fogakat. Aztán meglocsolom őket vérrel,
és presto! Egy csapat harcos kel ki a földből.
Iaszón döbbenten pislogott.
– Ööö… oké.
– Holnap bebizonyíthatod, vagy-e akkora király, mint én. Ha
neked is kikelnek a harcosok, akkor megkapod az
aranygyapjút, és hazamehetsz Görögországba. Ha viszont
nem, akkor…
Aiétész nem mondta ki, hogy fájdalmas kínhalált halsz, de ez
volt a mondat értelme. Iaszón jobban örült volna valami
másfajta kihívásnak, például piteevésnek, de végül mélyen
meghajolt.
– Akkor holnap, felség. Ha megengeded, az embereimmel
tábort vernénk a kikötőnél.
Iaszón egy röpke pillanatra Médeia szemébe nézett, talán
mert megérezte, hogy a lány furcsán méregeti. Aztán a
testőreivel együtt sarkon fordult és távozott. Médeia az első
adandó alkalommal kirohant a trónteremből. Alig kapott
levegőt.
– Mi van velem? – sziszegte, miközben botladozva szaladt
végig a folyosón. – Nem vagyok már csitri! Médeia vagyok.
Hogyan eshettem bele valakibe, akivel csak pár perce
találkoztam?
Iaszón képe (nemes vonású arca, ragyogó szeme, az ajka
remegése, amikor azt mondta: Ööö… oké) örökre beleégett az
agyába. Micsoda férfi!
Médeia tudta, hogy a feladat, amivel az apja megbízta
Iaszónt, kész öngyilkosság. Nem bírta elviselni a gondolatot,
hogy a bikák szénné égetik ezt a bátor, szép szál görögöt.
Kábultan futott Hekaté szentélyébe, ami az erdő sűrűjében
bújt meg. Médeia mindig itt keresett megnyugvást és
útmutatást.
Felnézett az istennő szobrára, akit három derűs arccal
ábrázoltak: az egyik balra nézett, a másik jobbra, a harmadik
középre. Hekaté felemelt kezeiben óriási, kék lánggal lobogó
fáklyák égtek.
– Válaszutak istennője – szólította meg Médeia –, adj
tanácsot! Szerelmes vagyok Iaszónba, de ha segítek neki,
apám biztosan megtudja. Száműz a városból, vagy megöl.
Bármilyen áldozatra hajlandó vagyok!
Hekaté szobra néma maradt.
– Feleségül akarok menni a göröghöz – magyarázta Médeia.
– De… de miért? Mi ütött belém? Vajon ő viszont fog szeretni?
Magával visz? Áruljam el a családomat, és szökjek el egy
férfival, akit alig ismerek?
A szíve azt felelte: Igen.
A szobor rezzenéstelenül bámult tovább a három irányba,
mintha azt mondaná: Hé, válaszút előtt állsz. Dolgozd fel!
Médeia ingerülten kiáltott fel:
– Á! Bolond vagyok. Mielőtt kockára tenném az életemet
Iaszónért, meg kell ígértetnem vele, hogy örökké szeretni fog.
Elszaladt a boszorkánykonyhájába, és órákig pepecselt, mire
kikevert egy különleges kenőcsöt. Aztán sötét köpenybe
burkolózott, és az argonauták táborához osont.
Hajnali két óra lehetett, de Iaszón és a tanácsadói még ébren
voltak: stratégiai megbeszélést tartottak. Látták a tűzokádó
bikákat, és most azt próbálták kiokoskodni, Iaszón hogyan
teljesíthetné a kihívást anélkül, hogy elevenen elégne. Az
eddigi legjobb terv az volt, hogy szerezzenek be háromezer
zacskó jeget meg egy nagy főzőkesztyűt. Volt még mit csiszolni
rajta.
Egy őr kocogtatta meg a sátorpóznát.
– Ööö… uram! Látogatója érkezett.
Médeia benyomakodott a sátorba. A férfiak felszisszentek.
Az argonauták jól ismerték ezt a mindenre elszánt nőtípust.
Hiszen Atalanté is velük utazott. Médeiából azonban másféle
energiák áradtak. A hercegnő szénfekete haja dús fürtökben
omlott le fekete selyemruhájára. Arany nyakláncán Hekaté
jelképe csillogott: két keresztbe tett fáklya. Vonásain az a fajta
könyörtelenség és szenvtelenség ült, ami a bárdját meglendítő
hóhér arcán látható. Tekintete sötét titkokat rejtett, titkokat,
amik megőrjítették a férfiakat.
Mégis, amikor Iaszónra nézett, fülig pirult, mint egy kislány.
– Én megmenthetlek téged – mondta. – De akkor te is ments
meg engem!
Iaszón fülében hangosan lüktetett a vér.
– Srácok, hagyjatok magunkra!
Az argonauták szorongva hagyták el a helyiséget. Miután
távoztak, Médeia megragadta Iaszón kezét. Hideg volt a bőre.
– Amint megláttalak, beléd szerettem. Kérlek, mondd, hogy
nem vagyok őrült! – esdekelt. – Mondd, hogy te is ugyanígy
érzel!
Iaszón nem tudta, mit érez. Médeia gyönyörű volt, ehhez
kétség sem férhetett. Nagyjából annyira, mint a csattogó
sziklák.
– Ööö… várjunk csak! Hogy érted azt, hogy megmenthetsz
engem?
– Apám lehetetlen feladat elé állított. Ezt nyilván te is tudod.
Földi halandó nem bír el azokkal a fémbikákkal. Apámnak is
csak azért sikerül, mert Árész páncélját viseli. Mindenki más
szénné ég. De én megakadályozhatom, hogy ez történjen.
Médeia egy kenőccsel teli fiolát húzott elő az övéből.
– Ha holnap reggel bekened ezzel a bőrödet, immunis leszel
a hőre és a lángra. A kenőcs az erődet is megsokszorozza
néhány órára. Ennyi idő remélhetőleg elég lesz, hogy
felszántsd a mezőt.
– Ez elképesztő! Köszönöm! – nyúlt Iaszón az üvegcse után,
Médeia azonban elkapta előle.
– Még valami – mondta. – Ha sikerül bevetned a mezőt, a
sárkányfogakból csontvázharcosok lesznek. Csak apámnak
engedelmeskednek. Az életedre fognak törni. De én
megmutatom neked, hogyan győzheted le őket. Aztán itt van
az aranygyapjú ellopása.
– De ha kiállom a próbát, Aiétész nekem adja a gyapjút.
Médeia nyers kacajt hallatott.
– Apám soha nem adja oda magától. Ha teljesíted a
feladatot, egyszerűen más módszerhez folyamodik, hogy
elpusztítson. Kivéve, ha elfogadod a segítségemet.
– És… mit kérsz cserébe?
– A halhatatlan szerelmedet. Esküdj meg, hogy magaddal
viszel Görögországba! Esküdj meg az összes istenekre, hogy
feleségül veszel, és soha nem hagysz el engem! Ígérd meg,
hogy így lesz, és én minden tőlem telhetőt megteszek érted! Ne
félj, nagy hatalmú nő vagyok.
Iaszón képzeletben visszarepült a Medve-hegyhez, ahol
vakon és elveszetten tapogatózott a ködben. Ha feleségül veszi
Médeiát, az olyan, mintha egy nagyon vonzó tömegpusztító
fegyverhez kötné az életét. Erős ez a fegyver? Igen. És hosszú
távon is biztonságos? Hát, nem annyira.
De mi mást tehetett volna? Egyedül nem tudta volna
végrehajtani a feladatot. Ezt készséggel elismerte. Az
argonauták azért szegődtek mellé, hogy teljesíthesse a
küldetést. Médeia miben különbözik tőlük?
– Elveszlek feleségül – jelentette ki. – Az összes istenre
esküszöm. Ha segítesz nekem, elviszlek Görögországba, és
sosem hagylak el.
Médeia átölelte és megcsókolta. Iaszónnak el kellett
ismernie, hogy ez nem is volt olyan rossz.
– Itt a kenőcs – mondta Médeia. – Miután felszántottad a
mezőt, és a csontvázak kibújtak a földből, dobj közéjük egy
nagy követ!
Iaszón kivárt.
– Ennyi?
– Ennyi. Majd meglátod. Ha apám megtudja, hogy sikerült
ártalmatlanná tenned őket, és kiálltad a próbát, nagyon dühös
lesz. Legszívesebben ott helyben végezne veled, de
nyilvánosan nem meri megtenni. Add az ártatlant! Mondd
meg a királynak, hogy másnap kora reggel elmész a palotába
az aranygyapjúért.
– De… nem fogja átadni a gyapjút.
– Nem. Megvárja, amíg megjelensz a palotában, aztán
elrendeli, hogy öljenek meg. De te túljársz az eszén.
Meghagyod az embereidnek, hogy éjszaka titokban készítsék
elő a hajót. Amikor besötétedik, kettesben belopózunk a
ligetbe, ártalmatlanná tesszük a sárkányt, ellopjuk az
aranygyapjút és lelépünk.
– Komoly terv… édesem.
Médeia repesett az örömtől. Egy pillanatra még a gyilkos
fény is kihunyt a szemében.
– Sok szerencsét, drága! Ne feledd, mit ígértél!
Azt már nem tette hozzá, hogy különben. Az apja lánya volt,
csak burkoltan fenyegetőzött.

♦♦♦

Hajnalban Iaszón szolgálatra jelentkezett Árész ligetében.

Sejthetitek, hogy a liget nem a szép virágágyásairól vagy
teapavilonjairól volt híres. Egy lépcsőzetes magaslaton terült
el a város határában, az egész környékről jól lehetett látni.
Vaskerítését mérges tüskebokrok védték. A bronzkapuk,
ameddig a szem ellátott, futballpálya méretű szántóföldekre
nyíltak, amiken elszórva hevertek a csontok meg a törött
fegyverek. A gigantikus vasjárom, ami egy, az Argó gerincénél
is nagyobb ekében folytatódott, kikötözve állt a fal mellett. A
két bronzbika szabadon csatangolt a mezőn, csontokon
taposott, és tüzet fújt.
Valamivel feljebb kezdődött a liget: többhektárnyi sűrű,
csavart törzsű tölgyfából álló erdő. A hegy csúcsán, a
legmagasabb tölgyfa ágai között, ott csillogott az aranygyapjú.
A távolból úgy tűnt, nem nagyobb egy postabélyegnél.
Vérvörösen izzott a hajnali derengésben, fénye perzselő
lézersugárként hatolt Iaszón szemébe (nagyon káros, ki ne
próbáljátok!).
A kolkhisziak mind Iaszónt figyelték a közeli
hegyoldalakból, a háztetőkről, a városból, sőt még a kikötői
hajók árbócairól is. Hősünk lenézett a folyótorkolatnál
horgonyzó Argóra. Azon tűnődött, talán még most sem késő
fejvesztve visszamenekülni a hajóra, mondván:
– MEGGONDOLTAM MAGAM!
 Aiétész király dübörgött végig az úton aranyszekerén.
Istenektől levetett ÁRÉSZÉ páncéljában kifejezetten fenséges
látványt nyújtott. Iaszón megborzongott a marcona
sisakrostély láttán. Verejtékcseppek gurultak végig az arcán,
mire a frissen felkent csodakenőcs illata (zsálya, fahéj és egy
csipetnyi alvadt szalamandravér) kúszott fel az orrába. Iaszón
őszintén remélte, hogy Médeia nem valami csúnya tréfát űz
vele.
A király szekere megállt. Aiétész Iaszónra meredt.
– BOLOND! – harsogta a király köszönés helyett. – Most már
látod, mekkora fába vágtad a fejszédet? Sipirc vissza a hajóra!
Szabad utat kapsz!
A király vajon gondolatolvasó, morfondírozott magában
Iaszón, vagy ennyire lerí rólam, hogy félek? Valahogy
összeszedte a bátorságát.
– Nem hátrálok meg! – jelentette ki. – Hol vannak azok a
sárkányfogak?
A király csettintett egyet. Egy szolga sietett elő, és egy
bőrzsákot hajított Iaszón lába elé. A zsák úgy csörgött, mintha
agyagcserepekkel lenne tele.
– Nesze! – mondta a király. – Sok szerencsét a bikákhoz. Én
most megyek pár kört, megmutatom, milyen menő vagyok!
Miután Iaszón áthaladt a kapun, az döngve becsapódott
mögötte. A bronzbikák megfordultak, és farkasszemet néztek
vele.
– Sziasztok, bikucik!
A két bika egyszerre támadott, csak úgy lángoltak az
orrlyukaik. A hő kiszippantotta az oxigént Iaszón tüdejéből. A
csávó úgy érezte, mintha csípős paprikás sajtpuffancsok
lennének a szemgolyói helyén, de csodával határos módon
életben maradt. Isteni erő öntötte el a testét. Fél kézzel
feldöntötte az első bikát, aztán átfogta a második bika nyakát,
és az ekéhez vonszolta az állatot.
A tömeg őrjöngött, mindenki elképedve éljenzett és
sikoltozott. Iaszón járomba fogta a bikát, aztán visszament a
társáért. Azt is a járomhoz rángatta, beleerőszakolta a
járomba, végül marokra fogta az ekét.
– Gyia! – üvöltötte.
A bikák lángot fújtak. Húzni kezdték a hatalmas ekét, és
barázdát vájtak a talajba. Sűrű füst gomolygott Iaszón körül.
Szikrák repültek a szemébe. Úgy érezte, mintha a kazánban
állva vezetne egy gőzmozdonyt, de valahogy sikerült
beleszórnia a sárkányfogakat a barázdákba. Délre az egész
mezőt felszántotta. És még mindig nem halt meg. Az oszlophoz
kötötte a bikákat, és úgy döntött, vízszünetet tart. Az
argonauták lelkesen éljeneztek.
– Nem is rossz egy férfitól! – kiabálta Atalanté.
– Ez az, haver! – ujjongott Polüdeukész.
Orpheusz rázendített egy vadonatúj szerzeményre, az volt a
címe, hogy „Bikaszelídítő”, és később ötödik helyre került az
ógörög slágerlistákon.
Eközben Aiétész csak állt, és megkövülten nézte Iaszónt. A
király arcát eltakarta a sisakrostély, de Iaszónnak az volt a
gyanúja, hogy Aiétész még ádázabb képet vág, mint a fém
előlap.
– Jó kezdés – ismerte el végül a király. – De most jöjjön az
aratás. Hozzátok… A VÉRT!
Egy szolga loholt elő egy százszorszépmintás zöld
öntözőkannával. Az őrök csak annyi időre nyitották ki a kaput,
hogy Iaszón átvehesse a kannát. Belenézett, és látta, hogy vér
lötyög benne, de úgy döntött, nem kérdezősködik.
Iaszón elindult a sorok mentén, és megöntözte a fogakat.
Amikor az utolsó sorral is végzett, megremegett a föld.
Csontvázkezek törtek elő a talajból. Több tucat, rozsdás
kardokkal és ütött-kopott pajzsokkal felfegyverkezett
csontharcos ásta ki magát a földből. Szemgödreik üresen
feketéllettek, de Iaszónnak az volt az érzése, hogy tökéletesen
látnak. Iaszón bepánikolt, de aztán eszébe jutott, mit tanácsolt
Médeia.
Kő, gondolta magában. Hol egy kő?
Talált is egy teniszlabda nagyságú követ, és nagy ívben
elhajította.
 A csontvázak éppen sorokba rendeződtek, amikor a kő fejen
találta az egyiküket, és leverte a sisakját. A harcos nekiesett a
társának, aki ellökte magától, de közben véletlenül feldöntött
egy harmadik harcost, aki egyensúlyát vesztve képen törölte
negyedik társukat. A csontvázak hamarosan vadul püfölték
egymást, már az sem érdekelte őket, ki kezdte a csetepatét.
Addig-addig csapkodtak, míg végül az egész mezőt ellepték a
törött mellkasok meg a csattogó állkapcsú koponyák. Csontváz
karok és lábak kaparásztak a földön elvesztett testük után.
Iaszón odament az utolsó két harcoshoz. Mindkettőnek
hiányzott a feje. Úgy lökdösődtek, mint az óvodások. Iaszón
fogta a legközelebbi kardot, és lenyisszantotta a csontvázak
lábát.
A tömeg egy pillanatra elcsendesedett. Aztán az argonauták
kántálni kezdték:
– IASZÓN! IASZÓN!
Beözönlöttek a bronzkapun, és a vállukra emelték Iaszónt.
Körbehordozták a hőst, miközben Aiétész baljóslatúan figyelte
őket.
– Köszönöm a lehetőséget, felség! – kiáltotta Iaszón. –
Holnap reggel bemegyek a palotába, hogy átvegyem az
aranygyapjút! Ma este ünnepelünk!
Az argonauták jó hangulatban vonultak vissza a táborba. A
kolkhisziak hazamentek, és bezárkóztak. Tudták, mi mindenre
képes a király, ha mérges.
Aiétész a távozó argonauták után nézett, és azt dünnyögte:
– Bulizz csak, Iaszón! Élvezd ki az utolsó estédet a földön!
Aznap éjjel, a csalódás ellenére, Aiétész remekül aludt.
Nincs is jobb perspektíva egy kellemes kis mészárlásnál.

♦♦♦

Éjfélre az argonauták titokban visszatértek a hajóra, de a

tábortüzeket égve hagyták, hogy megtévesszék a városi
őrséget. Iaszón a parancsnoki sátorban állt, éppen a holmiját
csomagolta össze, amikor Médeia érkezett meg Aiétész négy
unokájával.
– Ők is velünk jönnek – taszigálta előre Médeia a gyerekeket.
– Látni akarják Görögországot, az apjuk szülőföldjét. Különben
is, ha Aiétész felfedezi, hogy elloptuk az aranygyapjút, nem
lennének biztonságban. Apám azokon töltené ki a dühét, akik
szót emeltek az érdekedben.
Iaszón a homlokát ráncolta.
– Csak nem ölné meg a saját unokáit.
– Te nem ismered apámat – felelte Médeia.
Iaszón nem számolt azzal, hogy négy gyereket is el kell
helyeznie az Argó fedélzetén, de nem bírt nemet mondani. A
kölykök nagy bociszemekkel néztek rá, és azt duruzsolták:
– Lécci, lécci, lécci!
– Jól van – mondta Iaszón. – Az embereim majd felkísérik a
gyerekeket a hajóra, amíg mi elhozzuk az aranygyapjút.
Árész ligete éjszaka sem volt kevésbé hátborzongató.
Médeia egy titkos bejárathoz vezette Iaszónt, ami a déli
falból nyílt. Hadonászni kezdett, elmormolt néhány varázsigét,
és a szétnyíló tövisbokrok mögött egy rés jelent meg a
vaskerítésen. A mezőn még mindig ott mozgolódtak a levágott
csontvázvégtagok. Letört koponyák csillogtak a holdfényben.
Véres sár cuppogott Iaszón szandálba bújtatott lába alatt, és a
lábujjai közé is befolyt.
Amikor elérték a ligetet, Médeia felfelé indult a kanyargós
ösvényeken. Iaszón megállapította, hogy a lány nélkül már rég
eltévedt volna. Bárhova lépett, gyökerek tekeredtek a lábára. A
fák idegesen fészkelődtek. Ágaik a legkényesebb helyeken
böködték hősünket. Amikor a fákon elhatalmasodott az
agresszivitás, Médeia elmormolt néhány varázsigét, és minden
elcsendesedett.
Végül elérték a dombtetőt.
Iaszónnak az volt a terve, hogy kivont karddal ront neki a
sárkánynak. Ehhez képest úgy remegett a karja, mint a
kocsonya. Dermedten bámulta a tohonya hüllőt, sárga,
lámpásszerű szemét, az orrlyukából gomolygó kénes füstöt. A
lény olyan hosszan tekeredett rá a fa törzsére, hogy lehetetlen
volt megmondani, hol végződik. Fogazott kést idéző hátát éles
szarulebenyek szegélyezték. A pikkelyei akkorák voltak, mint
egy-egy pajzs. Hegyes, ívelt végük miatt a sárkány bőre egy
gyilkos articsókára emlékeztette Iaszónt.
Amikor a szörny kitátotta a száját, Iaszón lelki szemeivel
már látta is, amint az Argó lecsusszan a piros torkon, és a
borotvaéles, elefántcsontfehér fogak gyújtóssá aprítják a
hajótestet. A sárkány szuszogása az egész hegyet
megremegtette, és végigvisszhangzott a völgyön. Iaszón nem is
értette, hogy bírnak aludni a kolkhisziak.
Iaszón majdnem felnevetett kínjában. Mégis, mit képzelt? A
kardja nagyjából annyit ért, mint a fogpiszkáló egy vadállat
ellen.
Médeia megragadta a csuklóját. Az aranygyapjúra mutatott,
ami ott csillogott a sárkány feje fölötti ágon.
– Mássz fel a sárkány testén! – mondta a lány. – De nehogy
elaludj!
– Mi?
Médeia énekelni kezdett.
A dal szövege ismeretlen nyelven íródott, de Iaszón így is
kihallotta belőle Hüpnosz nevét, aki az alvás istene volt. A
dallam úgy vonta körbe, akár a meleg méz. Elnehezült a
szemhéja. Médeia az alkarjába vájta a körmeit, nehogy
elaludjon.
A sárkány szemhéja megrezzent, de végül csukva maradt. A
szörnyeteg a földre hajtotta busa fejét, és horkolni kezdett,
kénes füstöt pöfögve az orrlyukaiból.
– Most! – suttogta Médeia. – Siess!
Médeia tovább énekelt, Iaszón pedig mászni kezdett.
Felkúszott a sárkány hátán, vigyázva, nehogy a hegyes
pikkelyek felnyársalják. Már majdnem elérte az aranygyapjút,
amikor a sárkány megvonaglott álmában, és kis híján levetette
Iaszónt a hátáról. Médeia hangosabban énekelt. Közelebb
araszolt a sárkányhoz, és port hintett a szemébe. A szörny
egyre mélyebben horkolt.
Iaszón csak nagy nehézségek árán tudta leszedni az
aranygyapjút. A birkabőr súlyos volt, és Phrixosz is jó erősen
rögzítette a fához. Iaszón végül kiszabadította az ágak közül.
Az aranygyapjú feje lehanyatlott, és a szarvával majdnem
átszúrta a srác agyát.
Alighogy földet ért, dobpergés visszhangzott végig a
városon.
– Az őrök lefüleltek minket! – kiáltotta Médeia. – Siessünk!
Végigrohantak a ligeten meg a csontvázakkal teli mezőn.
Iaszón biztosra vette, hogy körülveszik és elfogják őket, de
valahogy sikerült észrevétlenül lejutniuk a kikötőbe, holott
minden őrt riadóztattak, és Iaszón a királyság legfényesebb
kincsével menekült át a városon.
Mire Iaszón és Médeia felszállt az Argóra, a kolkhiszi
matrózok már felkapaszkodtak a hajóikra, és üzembe
helyezték a katapultokat.
– NYOMÁS, NYOMÁS, NYOMÁS! – utasította Iaszón a
legénységet.
Harsogtak a kürtök. Lángoló nyilak íveltek át a fejük fölött,
miközben az Argó, legalább tucatnyi kolkhiszi hajóval a
nyomában, kifutott a kikötőből.
A fáklyák fénye Médeia komor arcára vetült.
– Ha szerencsénk van, a bátyám, Apszürtosz irányítja azokat
a hajókat. Ő legalább gyorsan végez velünk. De ha apám… hát,
akkor még az is jobb lett volna, ha a sárkány tép szét minket.
Médeia aztán tudta, hogyan kell feltüzelni az embereket. Az
argonauták úgy eveztek, mint a megveszekedettek.

♦♦♦

Napkelte előtt Médeiának sikerült megidéznie egy ködfoltot,

így az argonauták egy időre lerázták üldözőiket. Mivel a
kolkhisziak nem tudták, merre ment az Argó, két flottára
bomlottak.
Egy hét eszeveszett evezés után az Argó már éppen
megközelítette a Fekete-tenger nyugati partvidékét, amikor az
egyik kolkhiszi flotta végül utolérte. Iaszón az árbóckosárból
írta le az ellenség zászlaját.
– A testvérem színei – mondta Médeia. – Apszürtosz vezeti a
hajót.
– Hm, még valami! – folytatta az őrszem. – Egy másik
kolkhiszi flotta is feltűnt a déli láthatáron. Ők fél nappal
lehetnek távolabb.
– Nagyszerű – fújt ki egy hajtincset Médeia az arcából. – Ha
kettéosztották a flottát, akkor apám vezeti a másikat.
Az argonauták már ahhoz is fáradtak voltak, hogy
káromkodjanak.
– Nem tudjuk lerázni őket – mondta Iaszón. – A legénység
teljesen kimerült.
– Van egy tervem – vetette fel Médeia. – A bátyám hajói
közelebb vannak. Megegyezünk vele, mielőtt apám ideér.
– Megegyezünk vele, hogy gyorsabban öljön meg minket?
– Látjátok azt a folyót? – mutatott a part felé Médeia. – Több
száz kilométeren át a szárazföld belsejében halad. Talán
egészen Görögországig jutunk rajta. Csak legyetek
készenlétben!
Médeia fehér zászlót vont fel az árbócra. A lány utasításait
követve Iaszón átkiabált a kolkhiszi vezérhajóra, hogy
tárgyalni szeretne.
Miután biztonságos áthaladást ígértek neki, Apszürtosz
néhány őrrel együtt átevezett az Argóra. Ez ma már nagy
könnyelműségnek tűnhet, de akkoriban az emberek komolyan
vették a megállapodásokat. Ha fehér zászló alatt fogadtál
valakit a hajódon, az felért egy vendégséggel. Nem árthattál az
illetőnek, különben magadra haragítottad az isteneket.
Mikor Apszürtosz meglátta, hogy a húga átállt a görögökhöz,
undorodva csóválta meg a fejét.
– Mi ütött beléd, Médeia? Elárultad a hazádat ezért az
emberért?
– Sajnálom!
– Ezt nem lehet egyszerű bocsánatkéréssel elintézni –
nevetett Apszürtosz. – Gyorsan végzek veled, mielőtt apánk
ideér. Ennél többet nem tehetek.
 – Félreértesz – felelte Médeia. – Nem azért kértem
bocsánatot, mert segítettem Iaszónnak. Hanem ezért.
Egy tőrt kapott elő a ruhája alól, és halálos pontossággal
elhajította. A penge a bátyja torkába fúródott. Apszürtosz
összeesett és meghalt. A herceg testőrei a fegyvereik után
nyúltak, de az argonauták kardélre hányták őket.
Médeia letérdelt a bátyja holtteste mellé. A legénység
rémülten nézte.
– Mit tettél? – kiáltotta Orpheusz. – Fegyverszünet alatt öltél
meg egy követet… méghozzá a saját testvéredet?
Mindannyiunk fejére átkot hozol!
Médeia felnézett, a tekintete olyan nyugodt volt, mint egy
dögkeselyűé.
– Az istenek miatt ráérünk később aggódni. Most az a
legfontosabb, hogy lerázzuk apámat. Iaszón, segíts
feldarabolni a herceg testét!
– Mi van?
– Ne húzd az időt! – vakkantotta Médeia. – A többiek meg, az
evezőkhöz! Irány a folyó!
Az argonauták azt kívánták, bár sosem hallottak volna
Médeiáról, de a lánynak abban igaza volt, hogy nem
várhatnak tovább. Átvitorláztak a folyóra, ami később a Duna
nevet kapta.
Apszürtosz hajói csak lassan reagáltak. Nem értették, mi
történik. A herceg nem szokott az ellenségeivel hajókázni. Az
fel sem merült a kolkhisziakban, hogy a görögök tárgyalás
közben megölték a követeiket. Mire az Argó nyomába eredtek,
értékes perceket pazaroltak el.
Aiétész király hajói is felzárkóztak hozzájuk, így a két flotta
már együtt üldözte az Argót a folyón. Médeia ekkor kezdte
kidobálni Apszürtosz testrészeit.
Aiétész király egyszer csak arra lett figyelmes, hogy a fia
jobb karja lebeg el a hajója mellett. Megállította a flottát.
Kihalászta a kart, és átvizsgálta a folyót, nem úszik-e benne
még valami. A kolkhiszi hajók csak ezután eredhettek ismét a
zsákmány nyomába.
 Ez is furcsán hangozhat, de a kolkhisziak nagyon komolyan
vették a temetési szertartásaikat. Ha azt akartad, hogy a lelked
lejusson az Alvilágba, tisztességgel el kellett temettetned
magad. Első lépésként a holttestedet ökörbőrbe burkolták, és
egy fára akasztották, amíg a hús teljesen le nem bomlott.
Aztán egy rakás drága fuksszal együtt sírba tették a
csontvázadat, miközben a papok az istenekhez imádkoztak.
Csak akkor számíthattál tisztességes kolkhiszi temetésre, ha
minden testrészedet megtalálták és összerakták. Különben
csak bolti nejlonzacskókban tudtak volna felaggatni a fára,
ami elég hülyén nézett volna ki.
Szóval Médeia, a bátyja testrészeit felhasználva, elérte, hogy
az Argó időt nyerjen. A Duna hatalmas folyó. Rengeteg ága-
boga és öble van, amiben el lehet rejtőzni. Mire Médeia a
bátyja utolsó darabkáját is kidobta a hajóból, az Argó
végérvényesen lerázta a kolkhisziakat.
– Tessék! – kiáltotta Médeia diadalmas arccal. – Mondtam,
hogy sikerülni fog.
A legénység nem mert a szemébe nézni. Iaszón megpróbált
hálásnak mutatkozni, de ő is halálra volt rémülve. Ki ez a nő,
akit majd feleségül kell vennie?

♦♦♦

Na, gyerekek, ha a Dunán akartok eljutni Görögországba,

akkor a végén Németországban köttök ki. De az argonauták
ezt a problémát is megoldották valahogy. Gondolom, egy
ponton kivontatták a hajót a szárazföldre, farönkökön
átgörgették egy másik folyóhoz, majd Észak-Itálián keresztül
eljutottak az Adriáig.
Útközben elhaladtak a tó mellett, amiben Phaethón lelte a
halálát. Az argonauták ekkorra már annyi mindenen mentek
keresztül, hogy épp csak egy pillantást vetettek Phaethón
izzásban lévő, füstölgő tetemére. Ó, ez a srác még könnyen
megúszta, gondolták magukban.
Amikor elérték a tengert, csőstől jöttek a bajok. Szörnyek
támadtak rájuk. Viharba kerültek. A szelek megmakacsolták
magukat, és a fedélzeti fagyigép is végleg beadta a kulcsot.
– Ez az istenek büntetése. És ő tehet róla – meredt Argosz
Médeiára.
– Nyugalom – intette le Iaszón. – Médeia nélkül már mind
halottak lennénk.
A legénység sokat morgolódott Iaszón háta mögött, de
annyira féltek és olyan csüggedtek voltak, hogy nem mertek
fellázadni. Az orrszobor már hetek óta a hallgatásával
büntetett. Még az árbócra szögezett aranygyapjú sem vidította
fel őket. Ha a birkabőr rendelkezett is valamiféle varázserővel,
megtartotta magának.
Az argonauták többször is életveszélybe kerültek. Egyszer a
szirének szigete mellett haladtak el, akiknek igéző énekét
hallva a tengerészek a vízbe ugrottak és megfulladtak.
Szerencsére Orpheusz belekezdett egy háromórás Jimi
Hendrix-számba, ami elnyomta a szirének énekét, amíg a hajó
hallótávolságon kívülre nem került.
Amikor a nyugat-görögországi Korfun kötöttek ki, a
kolkhiszi fejvadászok majdnem elcsípték őket, de a korfui
királynő közbelépett. Elrendelte, hogy Médeiát nem vihetik
vissza Kolkhiszba, ha törvényesen összeházasodik Iaszónnal.
Miután a pár sietve egybekelt, a királynő útjukra bocsátotta
őket.
Ezt követően az Argó hetekig hánykolódott a Földközi-
tengeren. A legénység a végén már azt sem tudta, hol járnak.
Mivel a vizük és az élelmük is elfogyott, lehorgonyoztak egy
ismeretlen szigeten.
– Nem érdekes, hol vagyunk – mondta Iaszón. – Muszáj
feltöltenünk a készleteinket.
Iaszón vezette a felderítő csapatot, amihez Médeia is
csatlakozott.
Az erdőben voltak, és éppen a korsóikat töltötték meg egy
folyónál, amikor furcsa morajt hallottak abból az irányból,
ahonnan érkeztek. Mintha hatalmas fogaskerekek csikorogtak
volna.
 – Ez meg mi? – kérdezte Polüdeukész. – Orpheusz már
megint Hendrixet játszik?
Argosz, az öreg hajóépítő mester elsápadt.
– Ez a fémes hang… mintha zsanérok nyikorognának…
Istenek az égben, ne! Lehet, hogy Kréta szigetén vagyunk?
Óriási csobbanás hallatszott a part felől, aztán valaki
dobolni kezdett, mintha munkára hívná az evezősöket.
A felderítők elhajították a korsóikat, és a tengerhez futottak.
Amikor kikukucskáltak a fák mögül, rémületükben
sóbálvánnyá dermedtek. Úgy száz méternyire tőlük egy élő
bronzszobor magasodott a fövenyen, akkora volt, mint egy
kastélytorony. Harci öltözéket viselt. Kifejezéstelen
bronzarcán nem látszott érzelem, de kétségkívül az Argót
figyelte, ami a parttól négyszáz méterre ringatózott a
hullámokon.
A bronzóriás letérdelt, és egy sziklát tépett ki a földből. A kő
akkora volt, mint maga a hajó. Az Argó felé hajította. A szikla
az Argó mellett csapódott a vízbe, de a hullámok majdnem
felborították a hajót.
– Ez Talósz – suttogta Iaszón. – Elpusztítja a hajót!
– Ki ez a Talósz? – csattant fel Médeia. – És miért jutna
eszébe ekkora marhaság?
Iaszón alig hallotta a kérdést, annyira csengett a füle.
– Héphaisztosz készítette Minósz királynak. A szobor
naponta háromszor őrjáratozik Kréta szigetén, kalózokat
keres. Ha Talósz ismeretlen hajót lát…
– A hajóm! – jajdult fel Argosz. – Meg kell állítanunk!
– Ez egy monstrum! – rántotta vissza Polüdeukész az öreget.
– Fegyverrel nem sokra megyünk ellene!
– Van egy ötletem – szólalt meg Médeia.
– Már megint kezdi! – szitkozódott Polüdeukész.
– Figyeljetek! Ismerem Héphaisztosz munkáit. Olvadt ólom
folyik bennük vér helyett. Van rajta egy biztonsági szelep,
amin keresztül feltöltötték.
– Ott! – szegezte előre az ujját Iaszón.
És valóban, a szobor bal sarkán pajzs méretű, kör alakú
dugó virított.
– Én elterelem a szobor figyelmét – mondta Médeia. – Ti meg
odarohantok hozzá, és kinyitjátok a szelepet!
Mielőtt vitára bocsáthatták volna a kérdést, Médeia már ki is
szaladt a tengerpartra. Talósz újabb sziklát nyalábolt fel. Már
éppen elhajította volna, amikor Médeia énekelni kezdett.
Talósz megfordult, és lenézett rá.
Médeia hangja egy pillanatra sem remegett meg. Megidézte
Hüpnosz istent, és kihűlt kohókról, olajozott ízületekről,
kényelmes fémtakarókról és csupa olyan dologról énekelt,
amiről az óriásszobrok álmodnak.
Talósz ott helyben péppé zúzhatta volna a csajt, ami sok
vesződségtől kímélte volna meg Iaszónt. A szobor azonban
zavartan, földbe gyökerezett lábbal hallgatta a dalt. Iaszón
kilopakodott a fövenyre, és a szörny háta mögé futott. A szelep
széléhez illesztette a kardját, és kipattintotta a dugót. Közben
eltört a kardja.
Az olvadt ólom kis híján elhamvasztotta. Iaszón félreugrott,
ruháját gőzölgő perzselésnyomok pöttyözték. A szobor vére
feltartóztathatatlanul ömlött kifelé, a világ legnagyobb
ólomtükrévé változtatva a partot. Talósz megtántorodott, és
előrebukott.
Az óriás elejtette a sziklát, és hasmánt terült el a földön.
Olyan erővel csapódott a talajhoz, hogy Iaszónnak
összekoccantak a fogai, és majdnem kiesett a szemgolyója.
Amikor Iaszón magához tért, Médeia mosolygós arcát látta
maga előtt.
– Ügyes vagy, férjecském. Nem érdekel pár tonna
fémhulladék?
Az argonauták feltankoltak élelemből meg vízből, és
gyorsan elindultak hazafelé, mielőtt az öreg Minósz király
megkérdezte volna, ki rontotta el a kedvenc játékkatonáját.
Végül, látszólag hosszú évek után (mert valóban hosszú évek
teltek el), az Argó befutott az iólkhoszi kikötőbe.
A helyiek hatalmas bulit csaptak a hazatérő argonauták
tiszteletére. Az aranygyapjút díszmenet vitte végig a főutcán,
hogy aztán felakasszák a főtéren. Iaszón és Médeia
diadalmasan vonult be a palotába, de az öreg Peliasz király
nem repesett az örömtől, amikor meglátta őket.
– Jól van – mondta kelletlenül. – Hát… akkor ennyi!
Köszönjük, hogy elhoztátok az aranygyapjút!
– A trón – felelte Iaszón. – Az volt a tét.
– Ja, persze. A trón – rezzent össze Peliasz. – Oké… semmi
gond. Ha meghalok, te leszel az utódom.
– Mi? – hördült fel a király fia, Akasztosz.
– Mi? – hördült fel Iaszón.
– Kezdődjön az ünnepség! – rikkantotta Peliasz.
Iaszón dúlt-fúlt mérgében. Teljesítette Peliasz parancsát, ám
Peliasz azt nem mondta meg, konkrétan mikor adja át a trónt,
így Iaszón most várakozásra volt ítélve.
– Erőszakkal is átveheted a hatalmat – sürgette a férjét
Médeia.
– Ez nem Kolkhisz – torkolta le Iaszón. – Itt nem divat
hidegvérrel megölni a másikat… legalábbis általában.
– Jó – felelte Médeia. – Az öreg úgyis hamarosan meghal.
Iaszón már Médeia hanghordozásából kitalálhatta volna,
hogy a felesége készül valamire, de szerintem nem akart
belekeveredni a dologba.
Néhány hét múlva, miután lecsillapodtak a kedélyek, és
Médeia meg Iaszón beköltözött a palotába, Iaszón apja, az
immár öreg és rozoga Aiszón totyogott el a városba, hogy
meglátogassa az ifjú párt. Médeia különleges ajándékkal
üdvözölte. Bájitalt kotyvasztott, ami megfiatalította az
ízületeket, megerősítette az izmokat és tíz évvel
meghosszabbította az életet. A vizit végére az öreg eldobta a
botját, és úgy döntött, inkább futva teszi meg a hazafelé vezető
utat.
Peliasz király lányait annyira lenyűgözte az eset, hogy
személyesen keresték fel Médeiát.
– Te aztán értesz a mágiához! – mondta Alkésztisz, az egyik a
hercegnő.
– Köszönöm, kedves! – mosolygott Médeia.
 – Apánknak is készítenél valami hasonlót? – tudakolta
Alkésztisz. – Szegény már nagyon szenved a köszvénye, a
kelései meg a többi betegsége miatt. Az lenne a születésnapi
ajándéka, hogy megfiatalítjuk!
– Ez kedves! – Médeia agyában egymást kergették a
gondolatok. – De szerintem ti nem tudnátok beadni az elixírt.
Nagy bátorság és erős gyomor kell hozzá!
Alkésztisz és a nővérei sértődött képet vágtak.
– Elég bátrak vagyunk!
Médeia úgy tett, mintha elgondolkodna.
– Megmutatom, mit kell tennetek, de figyelmeztetlek titeket,
hogy nem lesz gusztusos. – Azzal átkísérte a hercegnőket az
újonnan épített laboratóriumába.
Kiadta az őröknek, hogy hozzanak be egy vén kecskét a
királyi karámból.
Ő közben hatalmas üstöt tett fel a tűzre, vizet öntött bele, és
felforralta. Elmormolt néhány varázsigét, majd
gyógynövényeket szórt az üstbe.
A kecske, amit az őrök hoztak, olyan vén volt, hogy alig állt a
lábán. Szemét elhomályosította a szürkehályog. Csomókban
hullott a szőre.
– Képzeljük azt, hogy ez a kecske az apátok – magyarázta
Médeia a királylányoknak.
Majd előrántotta a kését, és átvágta a kecske torkát. Végül
feldarabolta az állatot.
– Mit csinálsz? – sikoltotta Alkésztisz.
Médeia ránézett, vérfoltok virítottak az arcán.
– Mondtam, hogy nem lesz könnyű. Na, figyeljetek!
Összeszedte a kecske testrészeit, és a forró vízbe
pottyantotta őket. Az üst megremegett. Fiatal kecske ugrott ki
belőle, gőzölgött a szőre. Mekegve ágaskodott fel, mintha azt
mondaná: Juj, de meleg!
– Ez fantasztikus! – ámuldozott Alkésztisz.
– Igen – sóhajtott fel Médeia. – De ti úgysem meritek
ugyanezt megtenni az apátokkal. Pedig ha rászánnátok
magatokat, negyven-ötven évvel hosszabbíthatnátok meg az
életét!
– Megtesszük! – felelte Alkésztisz. – Ide a varázsszert!
Médeia ártalmatlan gyógynövényeket töltött egy zacskóba:
rozmaringot, kakukkfüvet meg egy kis húspuhítót.
– Tessék! Sok szerencsét!
Aznap este a négy hercegnő nagy fazék vizet forralt a királyi
konyhában. Azt mondták az apjuknak, hogy különleges
születésnapi meglepetéssel készültek neki. Bekötötték Peliasz
szemét, és levezették a konyhába.
Peliasz kuncogva engedelmeskedett, azt hitte, süteményt
kap vagy egy csicsás tortát.
– Jaj, lányok, nem kellett volna.
– Meglepetés! – vette le Alkésztisz a kendőt.
A király látta, hogy a négy lánya egy forró vizes fazék előtt
áll. Mindnek fülig ért a szája, és egy nagy konyhakést tartott a
kezében.
– Ööö… lányok?
– Boldog születésnapot!
A hercegnők nekiestek az apjuknak, és miszlikbe aprították.
Aztán a fűszerekkel együtt a fazékba hajították, és várták,
mikor ugrik elő a fiatal, életerős király. Pedig csak egy fazék
Peliasz-pörköltet főztek.
Amikor rájöttek, hogy becsapták őket, nem győztek
jajveszékelni. Mindenkinek elpanaszolták, hogy Médeia
sugallta az ötletet. Mivel Iólkhoszban senki sem kedvelte
Médeiát, a nép a nő ellen fordult.
Iaszónnak a hideg futkosott a hátán. Megpróbált
elhatárolódni a feleségétől. Megesküdött, hogy semmi köze a
gyilkossághoz, de már késő volt. Senki sem akarta a trónon
látni azok után, amit a felesége tett. Iaszón és Médeia
kénytelen volt elmenekülni a városból, a feldühödött tömeg
nehogy meglincselje őket.
Iaszón álma végül megvalósult. Az aranygyapjú egységbe
tömörítette a várost. Ellene.
Akasztosz, Peliasz fia lett a király.
Iaszón és Médeia Korinthosz városában kapott menedéket,
ahol Kreón király nagy rajongója volt az argonautáknak. Ő
komolyan elhitte, hogy Iaszónnak semmi köze a hírhedt
főzőcskés botrányhoz.
Iaszónnak és Médeiának két gyereke született: két aranyos
kisfiú. Médeia újraindította titkos laboratóriumát, és
varázslásokat meg bájitalokat kínált a helyieknek. A
korinthosziak befogadták, bár ők is hátborzongatónak
találták. Csak tovább rontott a helyzeten, amikor Médeia
nagyapja, Héliosz új szekeret ajándékozott az unokájának a
szülinapjára.
Nem tudom, Héliosz miben bízott, de a varázsszekérhez két
sárkány is tartozott. Médeia ezen száguldozott a városban,
amikor bevásárolni ment, vagy fociedzésre vitte a gyerekeket,
és ezzel jól magára haragította a korinthosziakat. Senki sem
hívta ám Sárkányanyának. Á, dehogy!
Ami Iaszónt illeti, ő lett Kreón legjobb hadvezére. A királyi
család elégedett volt vele, de a király látta rajta, hogy szomorú.
– Fiam – mondta neki –, látom, hogy a boszorkány feleséged
mennyi bánatot okoz neked. Ugye, már nem szereted? Miatta
vesztetted el a királyságodat! Még csak nem is görög! Félre kell
állítanod! Vedd el a lányomat, Kreuszát! Téged teszlek meg
örökösömnek, és végül király lesz belőled!
Az első néhány alkalommal Iaszón nemet mondott a király
ajánlatára. Elvégre esküt tett Médeiának. De ahogy teltek-
múltak a hónapok, az akaratereje szép lassan felmorzsolódott.
Kifogásokat kezdett gyártani. Mint mindenki.
Médeiának is jobb lesz így, gondolta. Szép tartásdíjat kap.
Magához illő férjet kereshet, egy varázslót, egy gyilkost vagy
valami hasonlót.
Végül megállapodott Kreónnal. Kitűzték az esküvő napját.
Iaszón azzal győzködte magát, hogy Médeia is
megkönnyebbül. Széles vigyorral az arcán ment haza, és
mindenről beszámolt a feleségének. Előadta, hogy miért ez a
legjobb megoldás mindkettőjüknek.
– Értem – felelte Médeia fagyos hangon. – És már nem fogod
meggondolni magad?
 – Nem, attól tartok. De nyugi, jól meglesztek a srácokkal!
Remélem, eljöttök az esküvőre!
– Hát persze – mondta Médeia. – Még ajándékot is küldök a
menyasszonyodnak.
– Hű, köszi, hogy ilyen rugalmasan állsz a dologhoz!
Ez is azt mutatja, hogy Iaszón egyáltalán nem ismerte a
feleségét.
Médeia mérgező esküvői ruhát küldött Kreusza
hercegnőnek. Kreusza még életében nem látott ilyen szépet.
Felpróbálta, de azonnal füstölni meg sikoltozni kezdett.
Sistergett a bőre, lángolt a karja, ahogy fel-alá rohangált a
folyosókon. Kreón megpróbált segíteni neki, de hozzáragadt a
ruhához, így apa és lánya együtt halt szörnyű kínhalált.
Amikor Iaszón meghallotta, mi történt, őrjöngve rohant
haza:
– MÉDEIA! MIT TETTÉL?
A dühös korinthoszi tömeg fáklyákkal és vasvillákkal vonult
a nyomában, de nem azért, hogy a pártját fogják.
Iaszón berontott az ajtón, és majdnem meghasadt a szíve.
Két fia holtan hevert a padlón, Médeia késsel a kezében állt
fölöttük.
– A… fiainkat? – zokogta Iaszón. – De miért? Ők nem
tehettek semmiről!
– Te vagy a hibás – vicsorgott Médeia. – Sehol sem lennél
nélkülem! Elhagytam érted az otthonomat. Mindenben
támogattalak. Megesküdtél, hogy örökké szeretni fogsz, de
megszegted a szavad! Azt akarom, hogy szenvedj, Iaszón! Azt
akarom, hogy veszíts el mindent, ami fontos a számodra. Ég
veled, exférjem! Remélem, egyedül, koldusként fogsz
meghalni!
Mire Iaszón felocsúdhatott volna, Médeia már fel is pattant
a sárkányfogatára, és elhajtott. Iaszónnak még arra sem
maradt ideje, hogy eltemesse a gyerekeit, mert a csőcselék
megrohamozta a házat, így kénytelen volt elmenekülni
Korinthoszból.
Médeia egészen Athénig szaladt, ahol egy csomó kalandban
volt része Thészeusz gonosz mostohaanyjaként. Később
visszatért Kolkhiszba, megtudta, hogy az apja, Aiétész
meghalt, és átvette a trónt. Fogalmam sincs, a kolkhisziak
miért fogadták vissza. Talán bebizonyította, hogy méltó
királynőjük lesz.
Iaszón magányosan és elkeseredetten kóborolt
Görögországban. Végül, amikor már olyan öreg, nyomorék és
jelentéktelen volt, hogy senki sem ismerte fel, visszatért
Iólkhoszba, ahol csak az Argó romjait találta a kikötőben.
A hajó egykor Iólkhosz büszkesége volt, ami a város
legnagyobb hősének állított emléket. De Médeia szemét
húzása óta senki sem gondolt szívesen az argonautákra,
Iaszónra vagy az aranygyapjúra, amit a palota pincéjében
helyeztek el.
Az Argónak rossz híre volt. A vandálok és a graffitisek
martalékává vált. Iaszón fellopózott a fedélzetre, és megbújt a
mágikus orrszobor alatt.
– Te vagy az egyetlen barátom – mondta a hajónak. – Te
megértesz engem.
A dodonai csodafa azonban már évek óta nem beszélt.
Aznap éjjel az elrothadt orrszobor ráesett az alvó Iaszón
fejére, és agyonütötte.
Az argonauták álomcsapata tehát feledésbe merült. A
semmiért tették kockára az életüket. Nagy vezérük, Iaszón,
magányos számkivetettként halt meg.
Ennél jobb befejezést el sem tudnék képzelni ennek a
könyvnek!
Máris rohantok, hogy görög hősök legyetek, igaz?
De legalább megtanultunk néhány fontos dolgot, mint
például:
Ne tedd ki a gyerekedet a pusztába!
Ne enyelegj a templomban!
Ne keverd a szezont a fazonnal!
MESSZIRŐL KERÜLD EL HÉRÁT!
Már évekkel ezelőtt megmondtam: félistennek lenni
veszélyes. Nem mondhatjátok, hogy nem figyelmeztettelek
titeket.
 UTÓSZÓ

Te jó ég, hány óra van?

Elkésem az Argó II.-s találkozóról. Hulla vagyok.
Sokkal tovább tartott megírni ezt a könyvet, mint
gondoltam, de remélem, megérte. Lehet, hogy egyszer
megmenti az életeteket, vagy legalább bemutatja, milyen
fájdalmas és érdekes halálnemek közül választhattok.
Azt is remélem, hogy nemsokára megérkezik az életfogytig
tartó pizza- és kékzselécukor-szállítmány. Kopog a szemem.
Ha még ezek után is hősök akartok lenni, reménytelen
esetek vagytok. Persze az is igaz, hogy a legtöbb barátom ebbe
a kategóriába tartozik, szóval, üdv a klubban!
Tartsátok élesen a kardotokat, srácok! Tartsátok nyitva a
szemeteket! És ha mindenáron ragaszkodtok hozzá, hogy
ellátogassatok a delphoi jósdába, akkor… további szép napot!
Béke veletek:

Percy Jackson, Manhattan

#☺placeholder002
Table of Contents
BEVEZETÉS
PERSZEUSZ ÖLELÉSRE VÁGYIK
PSZÜKHÉ LENYÚL EGY DOBOZ SZÉPSÉGBALZSAMOT
PHAETHÓN LECSÚSZIK A JOGSIRÓL
OTRÉRA FELTALÁLJA AZ AMAZONOKAT (INGYENES
KÉTNAPOS SZÁLLÍTÁSSAL!)
DAIDALOSZ AZT IS FELTALÁLJA, AMIT NEM KÉNE
THÉSZEUSZ MEGÖLI MEGÖLI — NÉZD MÁR! EZ EGY NUSZI!
ATALANTÉ HÁROM GYÜMÖLCS ELLEN: KÜZDELEM
ÉLETRE-HALÁLRA
BÁRMI TÖRTÉNT IS, NEM BELLEROPHÓN A HIBÁS
KÜRÉNÉ BEPANCSOL EGY OROSZLÁNNAK
ORPHEUSZ SZÓLÓKARRIERBE KEZD
HERKULES KIÁLLJA A TIZENKÉT HÜLYE PRÓBÁT
IASZÓN TALÁL EGY SZŐNYEGET, AMI VÉGÜL EGYESÍTI A
KIRÁLYSÁGOT
UTÓSZÓ