Darren Shan

Árny
Démonvilág 7.
Móra Könyvkiadó
A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Darren Shan: Death's Shadow
First published in Great Britain by HarperCollins Children's Books 2008 HarperCollins Children's Books is a division of Harper
Collins Publishers Ltd 77-85 Fulham Palace Road, Hammersmith, London, W6 8JB
© Darren Shan, 2008
Darren Shan erkölcsi jogot formál arra, hogy a mű szerzőjének tekintsék
Minden jog fenntartva, a kiadvány egészének vagy bármely részének a kiadó írásos engedélye nélküli sokszorosítása és másolása
szigorúan tilos!
A kiadó könyveit kedvezménnyel megrendelheti webáruházunkban: www.mora.hu
Fordította ÁCSAI ROLAND
A borítót Mel Grant készítette
A Démonvilágról és Darren Shanról minden érdekesség megtalálható a világhálón www. darrenshan. com
Hungárián translation © Ácsai Roland, 2008 Hungárián edition © Móra Könyvkiadó, 2008
Basnak - főállású árnyékomnak
A VZSR (Véres Zsigerek Rend) tagjává fogadom Sean „udvari bolond" Kennyt - Béke
poénjaira
A morc képű Kaszás, aki a betakarításért felel: Stella Paskins
A bebalzsamozást Christopher Litde és bélpoklos bandája végezte
 Első rész RÚT Új VILÁG
Fényképek Beranabusról 1.
A tizenhat éves Brigitta menyegzőjére készült. Születése percében odaígérték a hercegnek. Arról ábrándozott, milyen daliákat szül
majd délceg férjének boldog és hosszú élete során a birodalom úrnőjeként.
De az álmok álmok maradtak: a herceg magára haragított egy nagy hatalmú papnőt, aki bosszúból egy démont küldött az
esküvőjükre. A szörny halotti torrá változtatta a lakodalmat, és elragadta Brigittát. Megkínozta a rettegő lányt, de megkímélte
életét. Néhány hónap múlva vissza is küldte a hercegnek - várandósan.
Brigittát újabb csapás érte: szégyent hozott a hercegre, aki ezért Mínosz király krétai szigetére vitette flottája leggyorsabb hajójával.
Száját betömték, arcára csuklyát húztak, hogy senki se jöhessen rá kilétére.
A szigetre érve Brigittát egyenesen a Minótaurosz labirintusába vitték. Arcáról lehúzták a csuklyát, és szájából kiszedték a pecket,
aztán magára hagyták, hadd bolyongjon a girbegurba folyosókon, amíg a szörny fel nem falja.
Akár a labirintus többi áldozata, Brigitta is hiába kereste kétségbeesetten a kiutat. A Minótaurosz zihálása visszhangzott a falak
között, és patái kopogása mind közelebbről hallatszott. Brigitta tudta, hogy a szörny játszik vele, mint macska az egérrel, és élvezi
növekvő szorongását.
Terhességének kilencedik hónapjában járt. Már csak azért
imádkozott, hogy a szörny még a gyermek születése előtt végezzen vele, és szerencsétlen magzatának ne kelljen hozzá hasonló
rémes halált halnia. De az időt nem tudta megállítani. Az útvesztő alvadt vértől mocskos padlóján kellett megszülnie síró-rívó
csecsemőjét. A sötétben azt sem látta, kinek-minek adott életet. Egészséges fiúgyermeknek tűnt, de Brigitta már nem
bizonyosodhatott meg erről.
Amikor kisfiát a mellére tette, a Minótaurosz lecsapott. Hangosan trappolva a szerencsétlen anya felé közeledett. Remélte, hogy
Brigitta menekül majd előle, miként a többi áldozata is. Imádta a hajtóvadászatot. Ám Brigitta ülve maradt, és zokogva tovább
dajkálta csemetéjét. Utolsó szavait a gyámoltalan csecsemőnek címezte:
- A neved legyen Beranabus! - suttogta, majd védelmezőén ráhajolt.
A Minótaurosz rávetette magát. A labirintust velőtrázó halálsikoly és vérszomjas üvöltés rázta meg.
Miután megtöltötte bendőjét, a szörny a kisbabát vette szemügyre, aki némán bámulta, hogyan marcangolja szét anyját. A
Minótaurosz letelepedett a letépett fejre, felkapta a kisfiút, és vérfagyasztó mosollyal tanulmányozni kezdte. Jó erősen megrázta
Beranabust, hogy sírásra ingerelje, ám az újszülött sírás helyett váratlanul felkacagott. Bár külsőleg embergyerekre hasonlított,
valójában két világ egyesült benne. Elméje és kíváncsisága ősibb lényeket idézett.
A Minótaurosz felmordult, majd foga közé vette Beranabus fejét, és kicsit megszorongatta. A kicsi ismét fölöttébb
10
mókásnak találta a dolgot, és esetlen kezével a szörny felé nyúlt. A Minótaurosz azt hitte, el akarja lökni, ám Beranabus csak
kíváncsi volt. Játszadozott a vadállat agyaraival és orrával, mint egy babával.
A szörny közelebb húzta pofájához, hogy jobban megvizsgálja a csöppséget. Beranabus ekkor megcirógatta a sörényét és a szarvát.
A bestia öblös nevetést hallatott, majd grimaszolt egyet, mintha élvezné a kényeztetést. Aztán, mintha megelégelte volna a dolgot,
hatalmas tenyerével durván megragadta az újszülött törékeny csuklóját. De ahelyett, hogy leharapta vagy kitépte volna az ujjait,
csak tartotta szörnyű mancsában. A Minótaurosz még sohasem találkozott Beranabushoz hasonló emberi lénnyel.
A kisfiú nem ismerte a félelem érzését.
Az emberek kivétel nélkül halálra rémültek tőle, amint meglátták. A tulajdon anyja is, a bába is, a városa népe is. Még az isteni
Héraklész is remegett, mint a nyárfalevél, amikor el akarta ejteni őt. Soha senki nem látta félni a hőst a Minótauroszon kívül.
Orrában érezte a félelem hideg verítékének őrjítő szagát. Mínosz király időről időre rabokat küldött a labirintusba. Némelyik
lemondó mosollyal indult a halálba megváltásért imádkozva. De a mosoly nyomban lefagyott az arcáról, amint a Minótaurosz
leheletét megérezte a nyakán, vagy éles karmait hasa vékony bőrén.
Ám ez a csecsemő nyugodt volt és magabiztos. A vérszomjas, kegyetlen vadállat egészen megjuhászkodott a kis Bera-nabustól.
A csecsemő gagyogni kezdett, jelezve, hogy éhes, és újból megcibálta a Minótaurosz sörényét. A szörny elmosolyodott.
Élete első kedves, gyengéd mosolya volt. Meg kellett etetnie a csecsemőt.
Felállt, és Brigitta szétmarcangolt tagjai között kezdett turkálni, de egyetlen csepp tejet sem talált. A labirintusban víz akadt volna
bőven, de Beranabusnak valami táplálóbbra volt szüksége.
A szörny újra elmosolyodott, majd szabadon lévő kezéből csészét formált, és belemártotta a lábánál frissen összegyűlt vértócsába,
majd gügyögve a baba szája elé tartotta. Bera-nabus csak egy pillanatig habozott: kitört belőle a démoni örökség, mely emberi
formája ellenére lelkében lakozott. Lassan kinyitotta száját, és hagyta, hogy a Minótaurosz lemészárolt anyja kihűlő vérével
táplálja.
A Minótaurosz rút, vérengzéssel teli életének legboldogabb évei következtek. A kisbabában társra talált, olyasvalakire, akit
szerethet, és aki viszontszereti. Amíg a Mínosz király által küldött férfiakra és nőkre vadászott, a kis vadember a nyakában
lovagolt. Akadt olyan áldozat, aki gyerekkacagást vélt hallani élete utolsó percében, és erősen furcsállta is a dolgot, de nem ért rá
sokáig furcsálkodni...
Beranabus nem talált semmi rosszat az életükben. A sötétség és halál birodalma az otthona volt. Azok az emberek, akiket a
Minótaurosz lemészárolt, számára nem jelentettek többet zsákmánynál.
Amikor Thészeusz a labirintusba ereszkedett, és fondorlatos módon végzett a szörnnyel, Beranabus zokogott. A hiú és büszke hős
épp a Minótaurosz fejét vágta le trófeának, amikor váratlan hang ütötte meg fülét. A zajt követve hamarosan megtalálta forrását is,
a kis Beranabust, és fáklyájafényénél megvizsgálta a szipogó fiút.
Beranabus külsőleg hat-hét éves fiacskának látszott. Thészeusz azt hitte, ő is a szörny áldozatai közül való, és elhatározta, hogy
kimenekíti az apróságot a labirintus falai közül.
- No ne sírjál - vigasztalta ügyetlenül - a szörnynek vége, újra szabad vagy!
Beranabus a hősre emelte tekintetét. Szemében a gyűlölet sárga lángjai lobogtak. Thészeusz önkéntelenül hátrálni kezdett. Ő, akit
még a Minótaurosz sem félemlített meg és győzelmének biztos tudatában szállt le a labirintusba, e furcsa kisgyerektől megijedt.
Hirtelen azt sem tudta, mihez kezdjen vele.
- Jössz, vagy maradsz?! - csattant fel hirtelen.
A fiú válaszképpen csak rámordult, majd a szörny hullája mellé vetette magát, és vértől csatakos, összeszabdalt mellkasába temette
arcát. Thészeusz a látványtól megbabonázva állt egy darabig, majd eszébe jutott a trófea, amire úgy vélte, jogos igényt tart. Am
ekkor a fiú ismét ráemelte gyűlölettől égő tekintetét. Thészeusznak az a nevetségesnek tűnő benyomása támadt, hogy a fiú sokkalta
veszélyesebb, mint a Minótaurosz valaha is volt.
- Akkor egyen meg a fene! - legyintett, majd lemondva a ritka trófeáról, hátat fordított Beranabusnak. Ha az emberek a
Minótaurosz pusztulásának bizonyítását firtatnák, azt feleli majd, hogy a nemes küzdelem után nem akarta meggyalázni a tetemét,
és egészben hagyta.
Thészeusz a fonal segítségével jutott ki a labirintusból, és
csatlakozott a kor legendás hőseinek táborához: Iaszónhoz, Héraklészhez és Akhilleuszhoz. A sötét folyosók mélyén gyászóló
árvával nem is gondolt többet. Biztosra vette, hogy a fiú halálát észre sem fogja venni a világ. Az élet olcsó volt, különösen egy
árva élete.
A Minótaurosz gyilkosa korlátolt, öntelt alak volt, aki nem törődött mással, csak a saját hírnevével. Álmában sem gondolta volna,
hogy Beranabus túléli és legyőzi az aranykor minden dicső harcosát, és a világ legnagyobb hősévé válik.
 Kóbor lélek
Feltámadni sem fenékig tejfel. A világ nagy lett, bonyolult és félelmetes. Dugig népekkel és gépekkel. Elutazhatsz bárhová, és olyan
eszközökkel érintkezhetsz a többiekkel, amik előző életemben elképzelhetetlenek voltak. Sehogy sem érzem magam otthon ebben
az elidegenedett korban.
Ezerhatszáz évvel ezelőtt minden pofonegyszerű volt. Az emberek jó, ha a szomszéd faluba eljutottak. Persze néha messze földre
kellett csatába vonulniuk. Ilyenkor aztán furcsa öltözetű idegenekről szóló mesékkel tértek haza, idegenekről, akik makogva
beszélnek, és vérszomjas isteneket imádnak. Ám az asszonyoknak még ennyi sem jutott. Ők csak akkor láttak világot, ha ellenséges
katonák elrabolták őket, és meg sem álltak velük hazáig. Jómagam békeidőben láttam meg a napvilágot. Háború nem dúlt, tele
voltak az éléskamrák. Tiszteltük a törvényt, kunyhókat építettünk, ruhákat varrtunk magunknak, földet műveltünk. A
háziállatokat terelgettük, a vadakat elejtettük. Ifjan házasodtunk, sokasodtunk, féltük az isteneket, és boldogok voltunk, ha
megéltük a negyvenedik aratást.
De aztán démonok könyörtelen hordája tört ránk. Kilógatták sírjukból a rothadó húsú hullákat a zörgő csontvázakkal együtt, és
vérszomjas szörnyekké változtat
ták őket. így fordították ellenünk saját őseinket. Hiába küzdöttünk derekasan, ha egyet levágtunk, öt jött a helyébe. Sorra dúlták a
falvakat. Csak idő kérdése volt, hogy írmagunk se maradjon.
Ám a reménytelenség legsötétebb órájában megmentőnk érkezett. Furcsa szerzet volt, egy barátságtalan druida. Hadat verbuvált,
hogy a démonokat visszaűzze ocsmány világukba. Nyomban csatlakoztam hozzájuk, egy másik fickóval együtt, aki Bran névre
hallgatott.
A démonok seregén győzelmet arattunk, de egyikük -Vész herceg, a vörös bőrű démonmester, akinek nyolc karja van, és a szíve
helyén lyuk tátong - egy föld alatti börtönbe zárt. Nem láttam többé a napot, nem szívhattam friss levegőt. Szolgái hamarosan
halálra kínoztak. Mire eljött a vég, megváltásnak tűnt számomra.
De nem volt az. Ahelyett, hogy örök nyugalmat leltem volna, a lelkem továbbra is a börtön foglya maradt. Nem volt menekvés
még a halál sem.
Hosszú évszázadokig raboskodtam sötétben és magányosan. Test híján még az alvás jótékony adományában sem volt részem. A
lassan vándorló évszázadok minden egyes másodpercét éberen töltöttem el.
Az emberi világból nem láttam és nem hallottam semmit, bár egy alagútban tengődtem, amely hajdan átjáróként szolgált a
Démonvilág és az embervilág között. Ha nagyon erősen koncentráltam, a romos alagút egyik végén a démonok bugyrába
kukucskálhattam. Mondhatom, nem sok érdekes történt ott sem. Néhanapján démonok jelentek meg, akik abban a reményben
vizsgálgatták az
alagutat, hogy az egyszer újra használható lesz. Jobb résen lenni, gondoltam, nehogy sikerüljön nekik helyreállítani az átjárót.
Ezerhatszáz esztendő aggodalma nem volt megalapozatlan. Hosszú évszázadok után először éreztem valami mozgást az
embervilág felől. Egy nagy varázserejű fiú telepedett le a barlang közelében. Tudtam, hogy kihasználják. A barlanghoz csalták és
megkísérelték vele kinyittatni az alagutat. Megpróbáltam figyelmeztetni, de nem értette meg szavaimat. Az alagút újra járható lett,
és a démonok ezrével özönlöttek az emberi világba.
De a történet nem ért itt véget. Amikor minden veszni látszott, a fiú ismét visszatért az alagúthoz - de ez alkalommal nem egyedül.
Magával hozta egy barátját és egy idősebb varázslót, akiben nem másra ismertem, mint Branre! Cimborámnak sikerült túlélnie a
csapásokat, és erősebb lett, mint valaha.
De ez alkalommal még ők is gyengének bizonyultak. A barlangot démonezredek védelmezték. Megpróbáltak áttörni a pajzson, de
lepattantak róla. A győzelemre nem volt semmi remény.
Aztán egy csodálatos erő hirtelen összekötött a másik két fiúval, erőnk egyesült, és megalkottuk a Kah-Gasht, az ősi démonpusztító
fegyvert. Szinte anélkül, hogy tudnánk, mit teszünk, visszaforgattuk az idő kerekét az alagút kinyitásának éjszakájáig.
Bran és a többiek kihasználták a kínálkozó lehetőséget, és megakadályozva a démonhordák átjutását, véget vetettek a harcnak.
De a győzelemnek ára volt. Egy ártatlan fiú, Bill-E Spleen is meghalt. Szinte magába szippantott üres porhüvelye. Megszálltam a
testét, és életre keltettem: újraindítottam a szívet (amely vért kezdett pumpálni a vénákba és az artériákba), a szikrázó
gondolatokkal teli agyat és a tüdőlebenyeket. Bill-E teste újra lélegzett, és vele én is... Ezerhatszáz év rabság után az első
lélegzetvétel leírhatatlanul édesnek bizonyult.
Bran és a többiek döbbenten bámulták, ahogy Bill-E-t lassan a magam képére formáltam: arca helyén az én arcom jelent meg, és
teste egy lány testévé változott. Néhány óra leforgása alatt Bill-E nemet, testet és személyiséget váltott. Önállóan lélegző lánnyá
alakult át, akinek saját szíve, csontja, húsa, vére és arca volt. Végre újra éltem!
De az igazi bajok csak ezután kezdődtek.
Újjászületve
Azon csodálkozom a leginkább, hogy az emberek manapság már semmin sem csodálkoznak. Előző életem a varázslatok
korszakában telt. Papnők és druidák tettek csodás dolgokat. Bár az is igaz, hogy nem volt repülőgépünk, számítógépünk,
televíziónk, sem autónk. Ki voltunk szolgáltatva az elemeknek, nem ismertük a természet és a világegyetem törvényeit. Azt sem
tudtuk, hogy a Föld gömbölyű.
Az emberek mára uralmuk alá vonták a természetet: a földet, a vizet, sőt a levegőt is, és úgy röpködnek, mint a madarak. Bár a
földrengéseket és az áradásokat még ma sem uralják. Az erdőket kivágták, és utakkal szabdalták össze a föld arcát. Megsebezték a
bolygót, de közel sem olyan boldogok, mint az én időmben. De egy biztos: elérték az elérhetetlent.
Hat hónapja vagyok itt, de még mindig percenként leesik az állam. Itt van például a ceruza. Nem megy a fejembe, hogyan
csempésztek grafitot a fába. Vagy a papír. Tudom, hogy senkit sem hat meg, de az én koromban még, ha maradandó üzenetet
akartál hagyni valakinek, nem úsztad meg egy véső és egy kőlap nélkül.
Veszett világ, és nem hiszem, hogy meg tudnám szelídíteni. Egy vidéki kislányhoz hasonlítok, aki a városba kerül. Úgy léptem ki a
barlangból, hogy fogalmam sem
volt, mi vár rám odakint. Elájultam, amint felfogtam, és azóta is ájuldozom.
Még szerencse, hogy Bill-E nemcsak testét hagyta rám, hanem az emlékeit is. Nem mondom, hogy gyorsan ment, de mára már
nagyjából mindent tudok, amit ő tudott. Az emlékei nélkül arra sem lennék képes, hogy késsel-villával egyek, és nem menne a
cipőfűzés sem, a biztonsági zárak használatáról nem is beszélve. Olyan alapdolgokat nem tudnék, amikkel még egy hátulgombolós
is tisztában van.
Sajnos Bill-E nemcsak segítségemre van. Mivel a nagybátyjánál, Dervish Gradynél lakom, nincs egy perc nyugtom sem, mert
felelőtlenül elkotyogtam neki, hogy ismerem Bill-E emlékeit. Úgy tekint rám, mint valami médiumra, akinek segítségével
bekukkanthat halott unokaöccse érzelmeibe és gondolataiba.
- Mesélj nekem Bill-E első napjáról az iskolában!
Dervish dolgozószobájában vagyunk. A ház háromemeletes monstrum, kerek, festett üvegű ablakokkal, padlóval és kőfalakkal
(kivéve a dolgozószobát, amelynek bőrborításúak a falai). Az igazat megvallva azt hittem, hogy valami közösségi szálláshelyre
érkeztem. Túl nagy ez a ház egyetlen embernek.
- Első napjáról az iskolában? - rágom az ajkam, és úgy teszek, mintha koncentrálnom kellene. Dervish az asztala mögött trónol, és egy
vallatótiszt tekintetével mered rám. Utálom ezt. Naponta háromszor-négyszer felhoz
ide, hogy kérdései satujába fogjon. Bill-E gondolatairól, érzelmeiről, titkairól faggat.
- Egyáltalán nem izgult. Úgy fogta fel, mint egy nagy kalandot. Büszkén bújt egyenruhájába, és gondosan elpakolta könyveit, még
az uzsonnáról sem feledkezett meg. Állandóan a konyhai órára pislogott, pedig még nem is tudta leolvasni az időt.
Dervish elmosolyodik. Imádja az apró és jellemző részleteket. Persze nem rám mosolyog. Csak úgy maga elé, mintha halott
unokaöccse tűnne fel a szeme előtt.
Folytatom. Dervish megtudja tőlem, mit szólt a kis Bill-E a tanáraihoz és az osztálytársaihoz. Unatkozom és zavarban vagyok.
Olyan, mintha egy kötelező olvasmányból kellene részleteket felolvasnom. Dervish dolgozószobáját vizsgálgatom. Leginkább a
falakon lógó fegyverek és a titokzatos varázskönyvek mozgatják meg fantáziámat. Szeretném megsimítani az egyik balta élét, vagy
belelapozni valamelyik kódexbe, de ez lehetetlen.
Dervish levegőnek néz. Nem vagyok más számára, mint a halott fiú szócsöve. El sem tudja képzelni, hogy más is érdekelhet Bill-E-
n kívül. De nem rosszindulatú. Egyszerűen nem képes önálló személyiségként kezelni.
Két órával később Dervish végre elenged. Eleget hallott. Arra sem méltat, hogy jó éjszakát kívánjon, egyszerűen elhessent, mint egy
legyet. Ott marad az asztala mellett. Szomorú emberi roncs. Sokkal inkább foglya múltjának, mint én voltam föld alatti
börtönömnek.
Csak a sétában lelek némi örömöt. Szeretek őgyelegni a ház körüli földeken, de igazi menedéket csak az erdő nyújt. Letérve a
betonútról, a vadonban úgy érezhetem, mintha megállt volna az idő. Néha elrágcsálok egy-egy levelet, és élvezem, ahogy szétárad
számban a természet íze. Igyekszem elhitetni magammal, hogy a múltban vagyok, az új világ nem is létezik, és hogy a természet
egyensúlya még nem billent ki véglegesen.
Persze ez csak merő fantáziálás, nem is tudom magam sokáig beleringatni, hiszen ezek a fák egy parkerdő fái, és az aljnövényzet
sehol sem annyira sűrű, mint ezerhatszáz évvel ezelőtt. Akad néhány nyúl és róka a környéken, de farkasnak, medvének nyoma
sincs. A kipufogógáz bűze még az erdőben is utolér, de ha erősen gondolok rá, elhitetem magammal, hogy a múltban vagyok,
valahol a falum közelében.
Csak álmomban járok újra otthon. Bee MacConn vagyok megint, aki Bánba mestertől tanulja a varázslás fortélyait. Rémülten
ébredek fel, szívem a torkomban dobog, a falhoz tapadok, és azt sem tudom, hol vagyok, mik azok a kockák, amiken valami
átlátszó, mégis szilárd anyag feszül. Börtönben érzem magam, mintha még mindig a barlang foglya lennék. Öklömmel az új világ
félelmetes fantomjai felé csapdosok.
Gyorsan kitisztul a kép, eszembe jut, hol vagyok, és melyik korban. Öklöm elernyed, és a szívem nem kalimpál már olyan vadul,
de arról, hogy visszaaludjak, szó sem lehet. Lekászálódom az ágyról és összekucorodom a sarokban. Ha eszembe jut, hogy minden
rokonom és isme
22
rősöm rég halott, és hogy egyedül vagyok, mint az ujjam, megállíthatatlanul ömleni kezdenek a könnyeim.
De most nappal van, nem a rémálmok ideje. Az erdőben kószálok, és közben egy olyan dallamot dúdolgatok, amit ez a világ több
mint ezer éve nem hallott. Megint azt játszom, hogy a múltban vagyok. Egy út közelében bóklászom, épp egy piros bogyós
bokorhoz akarok leguggolni, amikor egy autó váratlan látványa véget vet az illúziónak. Még mindig nem szoktam hozzájuk, és
mióta itt vagyok, nem is ültem még egyben sem. Igaz, motorozni már motoroztam, amikor Dervish bevitt a városba, hogy ruhákat
vegyen nekem, és felültetett robogója hátsó ülésére.
Rettegek az autóktól. Fújtató, morgó, visító szörnyetegek, akik mind az én életemre törnek. A jobbik eszemmel tudom, hogy csak
egyszerű gondolat és akarat nélküli gépek, de ha meglátom őket, elvesztem a fejem, és biztos vagyok benne, hogy engem akarnak
felöklelni.
Megvárom, amíg a motorbőgés elhal, és kimerészkedem az út szélére. Mióta itt vagyok, már feltérképeztem az egész környéket.
Bárhol legyek is, egy fa, egy ház segítségével be tudom tájolni, hol tartózkodom éppen. Elég egyetlen pillantást vetnem a
fasorokkal övezett útra és a bal kezem felé lévő kanyarra. Máris tudom, hogy öt-percnyi sétára vagyok Carcery Vale-től, a
legközelebbi településtől.
Ha lehet, nagy ívben elkerülöm a falut. Félek a lakóktól. Ha mégis arra tévedek, biztos vagyok benne, hogy mindenki engem
bámul. Csöndben maradok, senkivel
nem állok szóba, nehogy eláruljam magam egy elvétett szóval. Attól tartok, megérzik rajtam: nem tartozom ebbe a korba, és csak
idő kérdése, hogy leleplezzenek.
Az első hetem kész őrület volt. Megmentettük a világot a démoninváziótól, de mégsem ünnepelhettünk felhőtlenül: Beranabus -
vagy másik nevén, Bran - még a győzelem napján távozott. A barlangban nem csak Vész herceget, de urát és parancsolóját is
megpillanthattuk: egy behemót, titokzatos, sötét szörnyet. Vész herceg megfenyegetett bennünket, hogy napjaink meg vannak
számlálva, és hogy tettünkkel csak késleltettük, de nem akadályoztuk meg a nagy leszámolást.
Beranabus azt sem tudta, hova legyen örömében, amikor meglátott. Visszatértemmel a boldogságot hoztam vissza az életébe. Én
voltam az egyetlen ember, akihez valaha is közel került. De győzött benne a mágus, akinek nincs ideje az érzelgősségre. Hiába
szeretett volna velem maradni élete hátralévő felében, hívta a kötelesség. Addig nem nyugodhatott, amíg az utolsó szál démont ki
nem irtotta a föld színéről. A saját boldogságával nincs ideje törődni.
Beranabusszal tartott a segédje, Kernel Fleck és Dervish másik unokaöccse, Grubbs Grady is. Grubbsnak nagy a varázsereje, de
gyűlöl harcolni. Egész életében mást sem tett, mint megpróbálta magát kihúzni a felelősség alól, de Bill-E halála rádöbbentette,
hogy nem menekülhet a feladat elől. Fájlalta, hogy meg kell válnia Dervishtől, és félt, de követte Beranabust.
Beranabusnak engem is magával kellett volna vinnie a
Démonvilágba. Grubbsszal és Kernellel együtt mi alkotjuk a Kah-Gasht. Hárman mindennél erősebbek vagyunk. Beranabus talán
hibázott, amikor úgy döntött, elválaszt tőlük.
Persze megvoltak az okai, hogy így határozott. Az első személyes ok volt: úgy érezte, ezerhatszáz év szenvedés után jár nekem egy
kis megnyugvás, és meg akart óvni a további csapásoktól. De valójában másért döntött így. Az az igazság, hogy Beranabus
megijedt. Olyan régóta kutatta a Kah-Gasht, hogy elpusztíthassa vele a Démonvilágot, hogy már azt sem tudta, egy mesebeli Szent
Grált vagy egy valóságos fegyvert keres-e. Amikor végre megtalálta, szívébe kétségek költöztek.
Helyes volt-e, hogy egymáshoz illesztette a részeket? Mi lesz, ha a Démonvilág kezébe kerülünk, akik az emberek ellen fordítják a
pusztító gépezetet? A fegyver céljait senki sem ismeri. Talán amiről azt hisszük, a mi oldalunkon áll, valójában ellenünk dolgozik.
Az időutazást sem mi akartuk. A Kah-Gashnak köszönhettük, ahogyan Grubbst is a fegyver manipulálta, hogy nyissa ki az átjárót.
Saját akarata és céljai vannak. Talán minket is csak véletlenül mentett meg.
Beranabus tartott a fegyver kiszámíthatatlan erejétől, inkább szétválasztott egymástól bennünket. Talán jobban tette volna, ha
Grubbst hagyja itthon, hogy bearanyozza Dervish öreg napjait, és nem érzelmeitől vezérelve engem. Dervish őrjöngött, amikor
rájött, hogy Grubbs az éj leple alatt megszökött. Bár Grubbs és Bill-E az unoka-öccsei voltak, fiaiként szerette őket. Átkozta
Beranabust, a démonokat, és engem sem hagyott ki a sorból. Bill-E haláláért bizonyos mértékben engem tartott felelősnek.
Megvádolt, hogy azért szövetkeztem a démonokkal, hogy megszerezhessem Bill-E testét.
Uj életem első napján minden zavaros és bizonytalan volt. Azt sem tudtam, fiú vagyok-e, vagy lány, féltem bármit is mondani vagy
cselekedni. Egyszerre ujjongtam a visszakapott életem miatt, és egyszerre szenvedtem tőle.
Nem csoda, ha mukkanni sem mertem, amíg Dervish átkozódva és ordibálva kitombolta magát. Némán tűrtem, ahogy ujjaival
bökdös, lökdös és ráncigál, csak magamban imádkoztam, hogy ne vegye el az életem. Aztán a vihar elmúlt, és végre lecsillapodott.
Aztán napokig levegőnek nézett. így is ment volna ez örökké, ha nem jelenik meg Meera Flame, Dervish legrégebbi barátja.
Depressziója legmélyén Dervish egy kétségbeesett telefonhívást eresztett meg az asszonynak, mire Meera szinte azonnal ott
termett. Miután mindent megtett, hogy Dervish fájdalmát legalább egy kicsit enyhítse, felém fordult, és azt tudakolta, nincs-e
szükségem valamire, és hogy nem szeretnék-e beszélni a történtekről.
Kezdetben gyanakodva méregetett. Ő is azt hitte, közöm van Bill-E halálához. Sírva bizonygattam ártatlanságomat, és végre
meggyőztem. Nagy nehezen elhitte, hogy nem gyilkos vagyok, hanem csak egy rémült lány, aki legalább annyira retteg az új
világtól, mint a démonoktól. Meera végül megenyhült irányomban, őszintén beszélhettem neki az előző életemről, a barlangban töl
tött magányos évszázadokról és az erőről, ami Bill-E testébe szippantott.
- Eszemben sem volt feléleszteni a testet és átváltoztatni - zokogtam. - Egyszerűen csak megtörtént. Bill-E teste ott feküdt
elhagyatottan, élettelenül. Nem tettem mást, mint megtaláltam és beleköltöztem. Csak annyit láttam, hogy a többiek veszélyben
vannak, meg akartam őket menteni Vész hercegtől, eszembe sem jutott újjászületni.
Hitt nekem, és ami még fontosabb: valahogy elhitette Dervishsel is, hogy nincs közöm unokaöccse halálához. Ha nincs Meera, Bill-
E eltűnése és az én hirtelen felbukkanásom bizonyára szemet szúrt volna a hatóságoknak. Rávette Dervisht, hogy hitesse el az
emberekkel, Bill-E elköltözött egy másik rokonához. Iratokat hamisított nekem, és a kapcsolatai révén elérte, hogy hazugságainkat
papírokkal is alátámaszthassuk, ha valaki - mondjuk Bill-E osztályfőnöke - kíváncsiskodni kezdene.
így hát útlevelet kaptam és igazolványt. Dervish unokahúga lettem, aki nemrég elveszítette az édesanyját. Mivel közelebbi
rokonom nem volt, Carcery Vale-be kellett költöznöm.
Mesénk minden erőfeszítés ellenére is átlátszó maradt. Bill-E nagyszüleit brutálisan meggyilkolják... ő maga eltűnik, anélkül, hogy
bárkitől elbúcsúzott volna... A legjobb barátjának szintén nyoma vész... helyettük viszont megjelenik egy ismeretlen leányzó
Dervish házában. Carcery Vale lakói nem gyengeelméjűek. Biztos voltam benne, hogy bűzlik nekik valami.
Meera nagy buzgósággal igyekezett eltüntetni az
árulkodó nyomokat. Még a rendőrségen is akadtak segítői. A mesémet alátámasztották egy másik körzet tisztjei, ahogyan arról is
tudni véltek, hogy Bill-E köszöni szépen, jól van. Mivel semmi bizonyíték nem volt a kezükben, a falu lakóinak nem maradt más,
csak a gyanakvás. Kíváncsian várták, milyen képtelenség történik legközelebb a Grady család háza táján.
Magányosan
Elindulok visszafelé. Ahogy sejtettem, öt percen belül elérem Carcery Vale-t. Igyekszem a település szélén maradni, vigyázva
kerülöm a házakat és a boltokat, ahol valakibe belebotolhatnék. Irigylem az itt élő és dolgozó emberek szürke hétköznapjait. A
srácok rühellnek suliba járni, nekem az maga lenne a megváltás.
Meera tankönyveket hozott nekem, és az iskolában megbeszélte, hogy Dervish fog tanítani otthon, amíg ki nem heverem a csapást.
Persze Dervishnek esze ágában sem volt leülni velem magolni. Még szerencse, hogy egyedül is meg tudtam oldani a feladatok
nagy részét. Meera büszkén mutogathatja a tanároknak.
A tanulásban sok örömömet lelem. Előző életemben ilyesmivel nem foglalkoztam. A praktikus dolgok elsajátításán kívül - főzés,
mosás, fegyverélesítés - megtanultam néhány legendát, és Banbától pár varázsigét. De könyvekből soha sem tanultam, hiszen nem
is léteztek még akkor. Világtörténelemről nem is hallottam, ahogyan földrajzról, matematikáról vagy fizikáról sem.
Lélegzetelállító. Bill-E emlékeinek köszönhetően már előzőleg is kapiskáltam pár dolgot, de most végre kiegészíthetem a tudásom.
Bill-E memóriája sajnos olyan, mint az ementáli sajt: lyukacsos. Még szerencse, hogy az enyém kiváló. Elég egyetlenegyszer
hallanom vagy olvasnom va
lamit, és máris megjegyeztem. Falom a könyveket, amiket Meera hoz, ahogyan a tévé ismeretterjesztő műsorait is. Segítségükkel
lassan összeáll a modern kor nevű nagy kirakós játék minden darabja. Vicces, de lassan már többet tudok erről az időszakról, mint
azok a gyerekek, akik beleszülettek.
Klassz lenne, ha iskolába járhatnék és igazi hús-vér tanároktól tanulhatnék. Itthon minden könyvet elolvasok, minden
ismeretterjesztő műsort megnézek, és szorgalmasan szörfözök a neten, de az igazi az lenne, ha egy igazi tanítómester irányítana.
Ennél sokkal többre lennék képes, sokkal több titkát fejthetném meg a világnak, ha valaki foglalkozna velem.
De hiába, még nem vagyok felkészülve arra, hogy közösségbe kerüljek. Biztosan kilógnék a sorból, és kiszaladna valami olyasmi a
számon, ami arról árulkodna, hogy nem csak hogy közéjük való nem vagyok, de még ehhez a korhoz sem tartozom. Akármennyit
is tudok róla, az ő világuk és az enyém között hatalmas szakadék tátong. Előző életemben olyan világban éltem, ahol a lányok ti-
zennégy évesen férjhez mentek, és a férfiak meztelenül harcoltak. A rabszolgaság természetes volt, és senki nem nézett rád rossz
szemmel, ha kivágtad ellenséged szívét és jóízűen elfalatoztad. Több istent imádtunk, és hittük, hogy ők irányítják az életünket.
Épp ezen morfondírozom, amikor valaki köhint egyet a hátam mögött. Az én időmben csak az ellenség surrant a hátunk mögé.
Villámgyorsan megpördülök, és már mormolni is kezdek egy varázsigét. Alig érzékelek varázs
erőt magam körül, de megteszem, ami tőlem telik. Nem fogom olcsón adni a bőröm.
Egy lány. Néhány évvel idősebb nálam. Hasonló ruhában van, mint én, de ő sokkal természetesebben viseli. Nekem még mindig
meggyűlik a bajom a cipőfűzőkkel, a gombokkal és az ingekkel. Szeme, szája kifestve, frizurája divatos.
- Hello! - köszönt vidáman.
- Hello! - viszonozom üdvözlését, és miután Bill-E emlékeiből egy nevet csatolok az arcához, lemondok a rontó varázslat
használatáról. Reni Gosselnek hívják. Egy fiú húga, akit Bill-E nem szívlelhetett. Grubbs odavolt ezért a lányért, ahogyan Bill-E is,
csak Bill-E nem merte kimutatni érzelmeit, mert nem akart idősebb, nagyobb és magabiztosabb barátjával versenybe szállni Reni
kegyeiért.
- Reni vagyok.
Majdnem kicsúszik a számon, hogy „tudom", de még időben visszanyelem.
- Engem Rebecca Kingának hívnak - mutatkozom be az álnevemen, amit Meera talált ki a számomra. - De hívj csak Becnek.
Reni bólint, majd vizsgálódó tekintettel közelebb lép. Szemében ellenséges fény villan. Ez ijesztő. Hogyan utálhat, amikor még nem
is ismer? Mit tudhat rólam?
- Te vagy Dervish unokahúga - mondja, és ugyanúgy köröz körülöttem, ahogyan én a falu házai körül.
- Talált, süllyedt - dadogom. Magam elé meredek, és megborzongok, pedig ez a lány nem árthat nekem, hacsak nem lát belém.
- Grubbs nem beszélt rólad soha.
- Nem is tudta, hogy létezem. Titokban tartották.
- A Gradyk és az ő titkaik, ez jellemző - húzza el a száját.
- Ezt hogy érted? - értetienkedem.
- Dervish mindig titkolódzott, és Grubbs is. Közel álltunk egymáshoz, de biztos vagyok benne, hogy nekem sem mondott el
mindent. Semmit sem tudtam a szüleiről, a nővéréről vagy Dervishről - cövekelt le előttem. -Találkoztál valaha Grubbsszal?
- Csak egyetlenegyszer, de nem mutatkoztunk be -mondok először igazat.
- Furcsa, hogy pont váltottátok egymást.
- Ki volt bukva. Miután megölték Bill-E nagyszüleit, semmit sem szeretett volna jobban, mint elpályázni innen. Az egész a saját
szülei halálára emlékeztette.
- Az biztos. De hová mehetett?
- A nagynénjéhez. Reni a fejét rázza.
- Grubbs rühellte a nagynénjét, ezt ő maga mondta nekem. Csak Dervisht szerette. Bill-E is rajongott Der-vishért. Furcsa, hogy
egyszerre léptek le mindketten, de az még furcsább, hogy azóta meg sem látogatták, pedig már hónapok óta eltűntek. Ez több mint
furcsa.
Szemében düh és bizalmatlanság. Valami homályos oknál fogva engem okol Grubbs és Bill-E eltűnéséért, és nem is téved olyan
nagyot.
Inkább meg sem szólalok, a tagadás gyanúsabb lenne, mint a hallgatás.
- Megvan neked Grubbs telefonszáma?
- Nem, de ha gondolod, megkérdezhetem Der...
- Eszedbe ne jusson! Én már megkérdeztem tőle, amikor nem tudtam elérni Grubbst a mobilján, egyből leordította a fejemet, hogy
Grubbs senkivel sem akar beszélni, írjak neki inkább e-mailt. írtam is, de nem ő válaszolt. Nem vagyok hülye. Dervish írt a
nevében.
Nem tudom, mit válaszoljak.
- Szerintem az eltűnésük kapcsolatban áll Loch halálával - néz rám rémülettől elkerekedett szemmel. - Tudod, hogy Loch ki volt?
- A testvéred - nyögöm. Reni bólint.
- Nekem nem tudják beadni, hogy éppen az a két srác tűnt el, akik vele voltak a halála napján, és egyikük nagyszüleit sem
véletlenül gyilkolták meg, míg másikuk nagybátyja úgy jár-kel fél éve, mint egy élőhalott, aki elvesztett mindent és mindenkit, aki
kedves számára.
- Mit akarsz?
- Tudni akarom az igazságot - szorítja meg mindkét karomat. - Loch halála szörnyű volt, de azt hittem, véletlen, és belenyugodtam.
De most nem hagy nyugodni valami. Szerintem Dervish valami rettenetes dolgot titkol, és te tudod, mit.
- Fogalmam sincs, miről beszélsz - csuklik el a hangom, és emlékképek suhannak át az agyamon. Azt kéne mondanom, hogy
hagyjon békén, de nem tudom magam rávenni. Mióta itt van, olyasmiket árul el tudtán kívül, amik számomra fontosak lehetnek.
Amikor én megérkeztem, már hírük-hamvuk sem
volt. Ugyanannyit tudok az ügyről, mint te.
- Hazudsz - vágja a szemembe dühtől égő arccal. -
Ismered a titkot, ismerned kell. Te is benne vagy nyakig. Ha nem lenne titkolnivalód, akkor engednének iskolába járni, és nem úgy
ólálkodnál a házak körül, mint egy besurranó tolvaj.
- Kérlek, hagyd abba... Engedd el a karomat... Fáj... Nem akarok...
- Mit nem akarsz? - ráz meg Reni. - Ki vele!
- Nem akarok több titkot megtudni! - kiáltom. Összehúzott szemmel figyeli, ahogy patakzanak a köny-
nyeim. Nem a saját fájdalmamat és szomorúságomat siratom, hanem az övét. Tudom, miért vallat ilyen elszántan.
- Úgysem változtathatsz semmin - nyögöm. - Nem támaszthatod fel. Halott.
- Kiről beszélsz? Grubbsról? Vagy Bill-E-ről?
- Loch-ról - sóhajtom, mire Reni szorítása enyhülni kezd, aztán elereszti a karom. - Nem tehetsz a haláláról. Nem volt dühös, nem
kattant be, nem azért halt meg, mert...
- Mi a fenéről dumálsz?! - üvölti Reni.
- A halála előtt alaposan összevesztetek.
Hirtelen elenged, szemében rémület. Most már nem hagyhatom abba, folytatnom kell, hogy segítsek neki, bár az emlékképek
áramlása megszűnt.
- Összevesztetek azon, hogy melyik csatornát nézzétek. Teljes hülyeség volt az egész. Biztos vagyok benne, hogy Loch abban a
percben elfelejtkezett róla, amint
kilépett az ajtón. Ennek semmi köze nem volt a halálához, ez tuti.
Reni arca megrándul.
- Honnan tudsz a veszekedésről? - mered rám, mintha kísértetet látna. - Erről nem beszéltem soha senkinek.
- Nem tehetsz a haláláról. Igazán nem kell többet nyug...
- Honnan tudsz róla? - kiáltja.
Megvonom a vállam. Nem úgy sült el a dolog, ahogy terveztem. Azt hittem, megnyugtatom, de ehelyett halálra rémisztettem.
Mondani akar valamit, de meggondolja magát. Ugy mered rám, mintha én tehetnék az egészről. Abban a korban, ahonnan én
jövök, azokra néztek így, akikről azt hitték, az ördög csatlósai. Hátrálni kezd, nekimegy egy fa törzsének, ijedtében ugrik egyet,
aztán megpördül és elrohan.
Figyelem, amint eltűnik a házak között. Aztán az erdőn át visszatérek, hogy egy újabb nehéz éjszakát töltsek el a közönyös és
ijesztő Dervish kriptájában.
Szivacs
Beranabus csak félig ember. Apja egy démon volt, aki anyját erőszakkal tette magáévá. Miután Beranabus felcseperedett, felkutatta
a bestiát, lemészárolta és levágta a fejét, majd órákon keresztül ült a fejet a mellkasához szorítva, és hevesen zokogott. Egyszerre
gyűlölte és gyászolta a szörnyet.
Meera fiatalkorában szerelmes volt Dervishbe. Szeretett volna feleségül menni hozzá és gyerekeket szülni neki, akikből
Tanítványok válhatnak. Családjukat összekovácsolta volna a közös cél, a Démonvilág elleni küzdelem. De azzal is tisztában volt,
hogy Dervish nem akart apa lenni. Rettegett attól, hogy továbbörökíti a Gradyk családi átkát, és gyermekéből farkasember lesz.
Meera ezért sohasem vallotta be érzelmeit a férfinak.
Reni egyszer észrevette, hogy édesanyja egy pénztárcát lop el a boltból. Loch haláláig ez volt élete legszörnyűbb élménye. Egész
éjszaka álmatlanul hánykolódott, és azt találgatta, mi mindent lophatott még az anyja, és mi lesz, ha egyszer rajtakapják.
Szeretett volna tanácsot kérni, hogy mitévő legyen, de nem tudott a dologról beszélni, ezért inkább magába fojtotta nyomasztó
kérdéseit.
Mindezt onnan tudom, hogy mindannyiukat meg
érintettem, és magamba szívtam legtitkosabb gondolataikat. Egy emberi szivacs vagyok, aki emlékeket szív magába.
Képességemre csak kevéssel újjászületésem után jöttem rá. Győzelmünk éjszakáján órákig ölelgettük egymást Beranabusszal.
Ekkor történhetett, hogy az emlékei átszivárogtak belém, de a nagy kavarodásban észre sem vettem. Ehhez járult még az is, hogy
Bill-E testével megkaptam az emlékeit is. Eltartott egy darabig, amíg külön tudtam választani az ő emlékképeit Beranabusétól.
Napokig tartott, amíg értelmes filmmé állítottam össze a fejemben kavargó képkockákat. Láttam keserves születését a
labirintusban, de azt sem tudtam, mit is látok valójában. Amikor végre rájöttem, azzal áltattam magam, hogy ez csak afféle
mellékhatás, mely az újjászületéssel jár, és hogy majd elmúlik. Abban sem lehettem biztos, hogy Beranabus nem szándékosan
ajándékozta-e nekem az emlékeit, abban a reményben, hogy így jobban boldogulok majd az új világban.
Aztán hosszú ideig nem kerültem senkivel kapcsolatba. De amikor Meera megölelt, hogy megvigasztaljon, éreztem, ahogy titkai
átszivárognak belém. Ijedten bontakoztam ki az ölelésből. Tolvajnak éreztem magam, kuk-kolónak, aki mások magánéletében
vájkál. Amint a testi kontaktus megszűnt, abbamaradt a képek áramlása is.
Beranabus életéről sokkal többet tudok, mint Meeráé-ról, akivel csak néhány futó másodpercig érintkeztem. Az információáramlás
gyors volt, de nem teljes. Legtöbb
nagy titkára fény derült, és pár közelmúltbeli emlékét is ismerem, de a fiatalkora a múlt ködébe vész.
Azóta kínosan ügyelek rá, hogy ne érintsek meg senkit. Nem szeretem ezt a képességemet. Tolakodó és alattomos. Remélem, hogy
kárt talán nem okozok vele, és akiket megérintek, nem vesztik el a belém szivárgott emlékeiket, de még ebben sem vagyok biztos.
Vajon ha valakivel hosszan érintkezem, a végén agyatlan és emléktelen zombiként végzi?
Nem ártana kísérletezni új keletű képességemmel, de nem merek, amíg nem leszek benne biztos, hogy nem ártok vele senkinek. Ha
a Démonvilágban lennék, kipróbálhatnám szörnyeken, nem mintha annyira égnék a vágytól, hogy belelássak egy démon fejébe.
Senki sem tud róla, de nem is mondanám el másnak Beranabuson kívül. Megkereshetném - amikor hozzáértem, eltanultam tőle,
hogyan kell kinyitni az ablakokat, és biztos vagyok benne, hogy menne egyedül is -, de nem akarom zavarni. Fontos küldetést
teljesít, csak eltéríteném a céljától. Ha egy kis szerencsém van, ez a kellemetlen ajándék olyan gyorsan távozik belőlem, ahogyan
jött. És ha nem? Úgyis olyan elzártan élek, szinte senkit nem érintek meg. Egy biztos, Reni nem fog újra felbukkanni egyhamar,
hogy magányomban megzavarjon.
Ismét Dervish dolgozószobájában vagyok. Ma Bill-E iskolai problémái vannak soron. Félénk volt, akinek nehezen ment a
beilleszkedés, és nem könnyen kötött barát
ságot. Dervish a problémák okára kíváncsi, pedig nem sokra megy vele, ha megtudja, úgysem tud változtatni semmin utólag.
- A kancsalsága volt az oka, ugye? A bal szeme rossz volt, befelé fordult. Mennyit nyaggatott, hogy varázsoljam vissza normális
állásba! Ha megteszem, több önbizalma lett volna?
Vállat vonok.
- Gyerünk, bökd már ki! Ne tettesd, hogy nem tudod! - rivall rám.
Csak egy hajszál választ el attól, hogy rá ne üvöltsek: elegem van az egész beteges játékból. A saját életemet akarom élni, és nem
akarom egy halott fiú szerepét játszani éjjel-nappal.
De félek tőle. Nem magas, viszont erős, erő sugárzik halványkék szeméből. Ha ellenszegülök neki, lehet, hogy nem úszom meg
büntetés nélkül. Nyilvánvalóan nagyon fontosak neki a szeánszaink.
Bill-E imádta ezt a kopaszodó, szakállas férfit. Nem is csoda, hiszen vele mindig jól bánt. Tartok tőle, hogy velem nem fog. Ezért
elszámolok tízig, megvárom, amíg mérgem elpárolog, majd lehajtott fejjel magyarázkodni kezdek:
- Nehéz megmondani, Bill-E maga sem tudta. Félénk-ségének több oka volt, az anyja halála, a rossz szeme, és az, hogy más volt. Ha
pontosan tudta volna, mi baja, akkor képes lett volna segíteni magán.
Dervish homlokát ráncolva bámul, majd bólint, és elfogadja a magyarázatomat. Eszébe sem jut, hogy bocsá-
tnatot kérjen tőlem, amiért rám üvöltött - úgy véli, ezzel nem tartozik nekem.
- Ha Grubbs meglátogatta, örült? - hangzik az újabb
kérdés, ami nem is új. Bill-E életének nagy részét átrágtuk már, az egyetlen dolog, amiről még sohasem kérdezett, a fiú halálának
éjszakája. Hátradől székében, és úgy várja válaszom.
- Persze - kapom fel a fejem, és rámosolygok az asztal túlsó feléről. Imádja, ha Bill-E életének naposabb oldalát tárom fel előtte, ha a
Grubbsszal való barátságáról vagy az anyja halála előtti időről beszélek. - Grubbs a legjobb barátja volt, pedig nem is ismerte régóta.
- Gyanította, hogy testvérek?
- Dehogy! Bár Bill-E nagyon szerette volna, hogy így legyen. Nem tudta, hogy közös apától származnak. Azt gondolta, maga az
apja.
Dervish arca fájdalmasan megrándul. Bár tudtam, hogy ezt nem kellene elmondani, mégsem tudtam fékezni a nyelvem. Dervisht
furdalja a lelkiismeret, amiért nem tárta fel az igazságot a fiú előtt, és így boldogtalanná tette unokaöccse nyúlfarknyi életét.
- Mehetsz! - kapcsolja be a számítógépét hátat fordítva nekem. Felállók, és sovány hátát bámulom. Erős késztetést érzek arra, hogy
megérintsem csontos vállait. Részben azért, hogy észrevegye, én is hús-vér ember vagyok, részben azért, hogy magamba szívjam
titkait, és rájöjjek, mi nyomasztja. Ha a lelkébe látnék, talán segíthetnék lebontani a maga köré épített falat, és végre engem is ész-
revenne.
Mégsem érintem meg. Nem vagyok tolvaj. így is elég lelkiismeret-furdalásom van, amiért Beranabustól, Meerá-tól és Renitől
eltulajdonítottam legféltettebb titkaikat. Nem érintem meg, még akkor sem, ha ezzel könnyebbé tenném az életem. Szótlanul
kisurranok. Dervish a számítógépébe temetkezik. Titka csak az övé maradt. A fal nem omlott le közöttünk.
Barát a bajban
Meera Flame berobog a ház elé, bejelentés nélkül, ahogy szokott. Épp a tévét bámulom, amikor megérkezik. A motorja hangját meg
tudom különböztetni Dervishétől, ugyanis sokkal hangosabb. De nem rohanok elé ajtót nyitni, megvárom, amíg bekopog, nem
akarom, hogy lássa rajtam, mennyire ki vagyok éhezve a társaságra.
- Hello, kislány, de jól nézel ki! - ölel meg, mielőtt elhúzódhatnék. Nem sokáig ölelget, mert megpillantja Dervisht a lépcsőn. A rövid
idő ellenére ismét gazdagabb lettem néhány új emlékkel. Úgy tűnik, minden egyes érintéssel újabbakat gyűjtök. Legalább most már
ezt is tudom.
- Hogy vagytok? - indul rohamléptekkel felfelé a főlépcsőn, és megszorongatja a férfit.
- Megvagyunk - Dervish szívből Meerára mosolyog. Rám így sohasem nézne. Miért is tenné? Számára nem vagyok több egy
adóvevőnél közte és az unokaöccse között. Ki a fene mosolyog egy adóvevőre?
- Bocs, hogy nem jövök gyakrabban, de képtelenség. Úgy látszik, beköszöntött a tavasz Szörnyfalvára, mert mind ki akarnak rajzani!
- Hallottam róla Cápától. Nem túl jó hír.
- Jónak nem túl jó, de hogy hír lenne, azt kétlem. Nincsen benne semmi új.
- De ekkora számban... - kezdi Dervish, ám Meera megállítja, és felém int.
- Ne előtte, még a végén halálra rémisztjük.
Dervish egy megvető pillantást vet rám. Ő még véletlenül sem gondol úgy rám, mint egy lányra, akinek érzelmei vannak, és esetleg
megijed olyan apró dolgoktól, mint a szörnyek inváziója, de hallgat Meerára.
- Rendben, gyere fel! Megbeszéljük a dolgozószobámban.
- A fenébe a szörnyekkel! - kacag fel Meera. - Most lazítani jöttem. Beckel csajos délutánt rendezünk. Telepakoltam a táskámat
rúzzsal, szemfestékkel és púderrel, és hoztam pár divatos cuccot is, szeretnéd felpróbálni őket? - néz rám. - Kíváncsi vagyok, melyik
megy legjobban a káprázatos, vörös hajadhoz. Vagy később szeretnéd?
- Király! - kiáltok fel. Dervish szeme tikkelni kezd. Ez volt Bill-E kedvenc szava, de teszek rá, ez az én napom, hónapok óta az első,
nem fogom örökké Dervish lelki tyúkszemeit kerülgetni, ha rálépek, hát rálépek! Hirtelen egy réges-régen elfelejtett érzés kerít
hatalmába, és csiklandozni kezd, hogy nevetésre ingereljen, eltart egy ideig, amíg ráismerek - úgy hívják, boldogság.
Közös vacsora, mintha karácsony lenne. Általában egyedül eszem. Mióta újjászületnem, az ételek ízei nyújtják az egyedüli örömöt.
Annyi új íz van, hogy nem győzöm nyalogatni a szám: isteni halak, pizzák, édes és savanyú
20csirkék. Először nem mind ízlett, de ma már egész nap a kaját várom, pedig azelőtt nem voltam nagy haspók.
Miután befejeztük az evést, Meera felzavarja Dervisht a dolgozószobájába, mi pedig bevetjük magunkat a hálószobámba, és leülünk
a nagy, baldachinos ágy szélére, ahol Meera sminkelni tanít. Nehezebb, mint gondoltam. Laza csuklót és biztos ujjakat igényel.
Sorra próbáljuk a különböző színű rúzsokat, pirosítókat, szemfestékeket, púdereket. Én meg sem ismerem magam a tükörben, de úgy
tűnik, Meerának tetszik az eredmény.
- A ti időtökben nem festették magukat a nők?
- Csak a harcosok - válaszolom, de közben a szempillafestésre koncentrálok, nem akarom megint elrontani -, de ők a
legkülönbözőbb színekre. Tetoválták is magukat, és a hajukra vért vagy ürüléket kentek.
- Ilyenkor áldom én a fejlődést! - sóhajt fel, és mindketten kacagni kezdünk.
Kezével a tincseim között kezd el babrálni.
- Valamit ezzel is kezdenünk kell, és kilyukasztjuk a füledet is!
- De jó lenne! - csillan fel a szemem. - Előző életemben sohasem növeszthettem meg a hajam, és fülbevalót sem hordhattam.
- Miért nem? - lepődik meg az asszony.
- Papnőnek készültem. A házasság szóba sem jöhetett, akkor meg minek akasztgattam volna a fülembe függőket?
- Önmegtartóztatás? Szegénykém...
- Gyakorlati okai voltak. Ha az ember megőrzi ártatlanságát, nagyobb varázserőre tehet szert.
- Szóval ha belezúgsz egy fickóba, akkor csökken a varázserőd?
- Pontosan.
- Ezt jól megetették veled. Nekem már több pasim volt, és erősebb vagyok, mint valaha!
- Pedig így van - ragaszkodtam az álláspontomhoz. -A varázslat mindenütt jelen volt. Nem kellett hozzá átjárókat nyitogatni. A
varázserőnk sokkal hatásosabb volt, mint a mai mágusoké, de csak ha bizonyos szabályok szerint éltünk. A szerelem csak zavaró
tényező volt.
- Vagy úgy - fésüli ki homlokomból ujjaival a tincseket. Érintésétől újabb emlékfröccsöt kapok. Nem nagyot, de sok kicsi sokra megy.
Megpróbálom megakadályozni az áramlást, de hiába.
- Néha úgy beszélsz, mint Bill-E. Neki volt a kedvenc szava a „király" és a „zavaró tényező".
- Sok maradt bennem a személyiségéből - vallom be. -Uill-E-nek jobban pörgött a nyelve, és furcsa szavakat használt. Néha azon
kapom magam, hogy nekem is a nyelvemre jönnek. De nem szándékosan. Sőt a kézírásom is ugyanolyan, mint az övé - halkítom le
a hangom. - Bill-E nélkül sohasem tanultam volna meg írni. Mivel ezt a tudást tőle kaptam, örököltem a kézírását is.
- Talán még az ujjlenyomatotok is ugyanolyan...
- Dehogy! - tanulmányozom az ujjaimat, és megpróbálom felidézni a régi vonalakat. - A testét teljesen a magam testére formáltam.
Kívül semmi sem maradt belőle, de itt - kopogtatom meg a fejem - annál több.
- Szegény Dervish, ezt nem lehet könnyű neki feldol
gozni - fintorog Meera. Hallgatok. Nem akarok felelni. Meera épp egy új rúzst próbál ki rajtam. - Dervish soha nem beszél rólad. Ha
felhívom - sajnos sokszor nincs rá időm -, mindig megkérdem, hogy vagy. De csak ímmel-ámmal felel, hogy jól, meg hogy nyugi,
minden rendben. Gúnyosan vigyorgok.
- Nem tudom, hogy a ti időtökben hogy volt, de manapság a lányok mindent megbeszélnek egymással - folytatja Meera. - A fiúk
zárkózottabbak, még a legjobb barátjuknak sem mondják el, ha valami fáj nekik. De a lányok szerint ha kiöntöd valakinek a szíved,
már nem is nyomja annyira a dolog.
- Bill-E utálta ezt a közhelyet. Azt mondta, hogy ezek szerint, ha sok embernek mondod el, a probléma el is múlik, mert addig
feleződik, amíg el nem tűnik...
- Ez rá vall! - nevet fel Meera, aztán hirtelen elkomolyodik. - Szeretnék segíteni, de ahhoz előbb tudnom kell, mi bánt.
Festett ajkamat harapdálva azon tűnődöm, mennyit árulhatok el neki. Meera Dervish oldalán áll, sőt egykor még szerelmes is volt
belé. Mi lesz, ha visszamondja Dervishnek, amit tőlem hall, és még nehezebb helyzetbe kerülök?
Nem. Meera nem olyan. Benne meg lehet bízni, és meg meri mondani Dervish szemébe, ha valami nem tetszik neki a
viselkedésében. Igyekszik mindenkivel őszinte lenni. Abban nem lehetek biztos, hogy igazat fog adni nekem, de abban igen, hogy
szavaimnak pártatlan hallgatója lesz.
- Csak Bill-E érdekli - súgom oda neki, aztán új életem minden sérelmét a nyakába zúdítom. Emléktolvajságomról persze mélyen
hallgatok, úgy vélem, nem tartozik a tárgyhoz.
Feszülten figyel, és arca egyre jobban elkomorul.
- Szerencsétlen hülye! - fakad ki végül, amikor betelik nála a pohár. - Nincs ember, akit ne érdekelne, mi játszódott le egy másik
ember fejében - főleg, ha az egy elhunyt családtagja -, de Dervish túlzásba viszi a dolgot! Hogy jön ő ahhoz, hogy így bánjon veled!?
Felpattan és dühtől égő szemmel az ajtó felé robog. Kárörvendő mosollyal figyelem. Dervish végre megkapja, ami jár neki! De korai
volt az öröm. Meera hirtelen megtorpan, és visszafordul.
- Nem, nem én fogok beolvasni neki, hanem... te. Majdnem felsikoltok ijedtemben, és a csalódástól
könnybe lábad a szemem.
- Én?!
- Ha akarod, elviszlek innen, semmi sem köt ide, és Dervishnek sem okozna álmatlan éjszakákat a távozásod...
- Valami távoli rokonság azért összeköt bennünket -nyögöm, de szavaimat egy legyintéssel intézi el.
- Szóval mondtam már, ha akarod, elvihetlek innen, de nem hinném, hogy jobban éreznéd magad attól, hogy meghátrálsz a
nehézségektől. Ha egyszer elfutsz valahonnan, többé soha nem állsz meg. Ezért csak egyet tehetsz: Dervish elé állsz, és a szemébe
mondod, hogy nem Bill-E kísértete vagy, hanem egy önálló egyéniség, egy hús-vér lány saját vágyakkal és álmokkal. Még a
kutyámmal sem bánnék így, ahogyan Dervish bánt veled.
- Nem tehet róla - hangzik válaszom, és magam is meglepődöm. Sohasem hittem volna, hogy a védelmére kelek. - Magányos és
elkeseredett.
- Te talán nem vagy az? - ellenkezik. - A helyedben én már rég kiosztottam volna. De te még gyerek vagy. Talán azért nem merted,
mert attól féltél, hogy megbántod, vagy attól, hogy eljár a keze, ha fölhergeled.
Bólintok. Nahát, ennyire átlátszó vagyok?
- Nem tegnap ismertem meg Dervisht. Hidd el, egyáltalán nem annyira érzéketlen, amilyennek tűnik. Csak a legrosszabbkor
találkoztál vele. Nemcsak Bill-E-t vesztette el, hanem Grubbst is. Nehogy azt hidd, hogy amiatt a Swan nevű liba miatt készült ki.
Dervish beleszeretett egy Juni Swan nevű csodás és kedves nőbe, akiről csak a barlangban derült ki, hogy valójában Vész herceg
segédje. Amint Dervish megtudta az igazságot, végzett vele.
- Ha máskor találkoztál volna vele, ő lett volna a leg-csodásabb vendéglátó. De most össze van zavarodva, bizonyos mértékben
téged hibáztat Bill-E haláláért. De ennek az áldatlan állapotnak véget kell vetni egyszer és mindenkorra. Ha nem veszi észre magát,
majd mi segítünk neki. Pontosabban te segítesz neki. Nem én lakom itt, belekotyoghatnék a dologba, de kétlem, hogy jól venné ki
magát. Neked kell elé állnod - mosolyog rám biztatóan, majd az ajtó felé int az állával.
- Mi? Hogy? Úgy érted, most?
- Amit ma megtehetsz, ne halaszd holnapra!
- De mit mondjak neki?
- Amit nekem.
- És ha tévedsz? Mi lesz, ha továbbra sem rám, csak Bill-E-re lesz kíváncsi?
- Észhez fog térni. Bill-E halott, és ezt neki is el kell fogadnia egyszer. Ez nem egészséges. Elég a komédiázás-ból, állj elé a
dolgozószobájában, és térítsd észhez. És ne feledd - vigyorog rám -, csak egy pasi. Talán nem is a teremtés koronája. Ne félj, a
tenyeredből fog enni!
Farkastörvények
Felvánszorgok a harmadik emeletre. Félek és bizonytalan vagyok. Miért nem tudtam tartani a számat? Már csak ez hiányzott
nekem! Mi az ördögöt mondjak neki?
Pedig Meerának igaza van. Ez így nem mehet tovább. Túl sokáig tűrtem. A régi Bee már a sarkára állt volna. Bezzeg amikor
beszédet intéztem a falubeliekhez, hogy Góllal tarthassak, és felkutassuk, honnan jött Bran. Conn, a királyunk ellenezte, de én
meggyőztem. Ha vitába merek szállni egy királlyal, miért félnék Dervish szemébe nézni?
A dolgozószoba ajtaja nyitva. Belépek, megnyikordul lábam alatt a padló. A szobát bűbájok védik az idegenektől. Dervish soha nem
árulta el nekem, hogyan oldjam fel őket, de nincs is rá szükségem, magamtól is köny-nyedén rájövök. A barlang varázserejét nem
hiába szívtam magamba annyi évig. A legerősebb mágusok közé tartozom.
Dervish épp egy vérfarkasokról szóló könyvbe mélyed. Valamelyik ősünk egyszer összeszűrte a levet egy démonnal. Ezért nagy árat
fizetett, de sajnos nemcsak ő, hanem az egész família. Időről időre születnek gonosz és vérengző szörnyekké alakuló gyerekek,
akiknek egész életükben ketrecben kell maradniuk, vagy el kell őket pusztítani. Az évszázadok során sokan próbálták feloldani vala
hogy az átkot. Dervish is, de az elődeihez hasonlóan ő sem járt sikerrel.
Talán egy napon én is átváltozom, ha már nem leszek képes rá, hogy elnyomjam magamban a démont. Grubbs is a farkasgéneket
örökölte, de szerencsére a Kah-Gash tagja volt, és erőt meríthetett belőle örökölt hajlamai ellen. Talán én is a Kah-Gashnak
köszönhetően vagyok még mindig ember.
- Nem is tudtam, hogy bohócnak álltál - néz fel könyvéből Dervish.
- Olyan rosszul sikerült a smink?! - kapok az arcomhoz.
- Dehogy, egész jól áll, csak vicceltem! - nyugtat meg mosolyogva. Ismeretségünk óta ezek az első kedves szavai. Ez felbátorít. A
könyvek és a fegyverek között nézelődöm. Lekapok egy kardot a falról, és gyakorlott mozdulattal megforgatom.
- Óvatosan! Nem játékszer! - szól rám Dervish.
Rá se bagózom. Egy képzeletbeli ellenséget éppen szíven szúrok. Annak idején nem volt szabad fegyverforgatást tanulnom, de
titokban mégis sokszor gyakoroltam. Most boldogan tapasztalom, hogy semmit sem felejtettem. Visszaakasztom a kardot a falra.
- Hol van Meera? - tudakolja Dervish.
- Eszik egy falatot.
- Nagyszerű ödet! Én is nassolnék - áll fel, és már indul is az ajtó felé.
- Beszélnünk kell - állítom meg.
- Majd később - int le morcos képpel.
Ismét lekapom a kardot a falról, és elhajítom. Átrepül a szobán, és remegve a bőrborítású ajtóba csapódik. Dervish rémülten ugrik
félre, és döbbenten néz rám.
- Be-szél-nünk kell - ismétlem lassan.
- Ha már ilyen szépen kéred - rázza a fejét, és visszaül a székébe. - Tudtad, hogy nem engem fog eltalálni, amikor elhajítottad? - néz
a még mindig remegő markolatú fegyverre.
- Nem - felelem őszintén.
- Mi lett volna, ha eltalálsz vele?
- Gyógyító vagyok. Talán meg tudtalak volna menteni - vigyorgok.
Dervish résnyire szűkült szemmel szakállát simogatja.
- Miről akarsz beszélni? - telepedik vissza Dervish az asztalához.
Megragadom a másik széket, és Dervish mellé húzom. Farkasszemet nézek vele, majd belekezdek.
- Sohasem kérdezel Bill-E halála napjáról, sem az utolsó gondolatáról.
- Nem hiszem, hogy ránk tartozna - rökönyödik meg.
- Miért nem?
- Meera biztatott fel erre? Nincs joga beleszólni a magánéletembe.
- Tényleg nincs, de nekem van. Ez a kettőnk ügye, és ideje megbeszélnünk.
- Mit akarsz?
- Bill-E életét szépen becsomagolva akarod megkapni, szalaggal átkötve, mint valami születésnapi ajándékot. De ehhez a halála is
hozzátartozik. Az a pillanat, amikor a
barlangban rájött, Grubbs a testvére, és hogy végig átver
ted, sőt hagytad.
- Én nem hagytam semmit! - csattant fel Dervish. - Grubbs azt tette, amit tennie kellett. Nem volt más vá- ^ lasztása. Ha lett volna,
gondolod, hagytam volna, hogy... azt tegye Bill-E-vel? - csuklik el a hangja.
- Nem volt más választásod, igazad van, és ezt tudta Bill-E is. Nem egészen értette, mi folyik a barlangban, de azt látta, hogy
szenvedsz. Érezte, hogy szereted, de azt is, hogy nem tehetsz mást. Nem volt keserűség a szívében, amikor meghalt.
Dervish szeme könnybe lábad, és remegő kézzel tépkedi szakállát.
- Gyűlölnie kellett volna - nyögte. - Elárultam őt. Eltitkoltam előle az apja halálát. Szegény fiú azt hitte, én vagyok az apja. Meg
kellett volna...
- Nagyon szeretett téged, és vágyott rá, hogy a fiad lehessen. Csalódott volt, ennyi az egész, de csalódása nem változtatott az irántad
érzett imádatán. Még az őrület közepén is, amikor biztos volt benne, hogy Vész herceg végez mindkettőjükkel, csak arra tudott
gondolni, hogy mennyire szeret, és egy viccet is kieszelt, amit már nem tudott elmondani.
- Egy viccet? - néz rám könnyei függönyén keresztül.
- Amikor Vész herceg elmondta neki, hogy ő csak az unokaöcséd, fel szeretett volna kiáltani: „A fenébe! Pedig
azt hittem, én öröklöm a házat!" Dervish egyszerre nevet és sír.
- Félt - idézem fel magamban Bill-E érzéseit -, de nem
£ haragudott sem Grubbsra, sem rád. Tudta, csak azért hazudtál neki, hogy megkíméld. Eszébe sem jutott szemrehányást tenni a
hazugságért.
- Beszélj a halála percéről - tördeli a kezét Dervish. -
Tudta, hogy mi vár rá? Hogy meg akarjuk ölni? - Dervish hangja suttogásba fúl.
- Persze. Bill-E nem volt hülye. Kiolvasta a szemedből.
- És nem gyűlölt bennünket?
- Nem. A balszerencsét és Vész herceget hibáztatta.
- Folytasd! - követeli.
- Örült, hogy nem magányosan kell meghalnia, hanem úgy, hogy ott van vele az a két ember, akiket legjobban szeret. Semmitől sem
rettegett jobban, mint a magánytól - most már én is zokogok. Nem akarom tovább kínozni Dervisht, de azt akarom, hogy
rádöbbenjen, én is itt vagyok. - Én sem akarok egyedül lenni. Eleget voltam magányos rabságom ezerhatszáz esztendeje alatt. Azt
hittem, az örökkévalóságig szenvedés vár rám, melynek még a halál sem vet véget. Amikor kiszabadultam a barlangból, biztos
voltam benne, hogy sohasem leszek többé egyedül. De nem így történt. Most még rosszabb, mint a barlangban. Ott legalább nem
volt mire vágyakoznom. De itt naponta látom az embereket, és mégsem léphetek oda hozzájuk. Senkinek sem mondhatom el
örömömet, bánatomat.
- Nem értelek. Itt vagyok neked én. Mindennap beszélgetek veled - csattan föl sértetten.
- Nem velem beszélgetsz, hanem Bill-E-vel, rajtam keresztülnézel, mintha ott se lennék. Csak ő érdekel, mint
ha te is halott lennél, szellem, aki már csak holtakkal társalog.
Könnybe lábad mindkettőnk szeme. Dervish egyszer csak rám néz. Mélyen a szemembe. Nem halott unokaöccsének árnyékára,
hanem rám.
- Bocsáss meg - zokogja. - Nem is értem, hogy lehettem ilyen. Csak annyira hiányzik Bill-E. Én... ostoba voltam. .. és érzékeden. -
Mosolyt erőltet az arcára, aztán félénken ölelésre tárja karját. Semmi kedvem emlékeket lopni, de jobban vágyom egy ölelésre, mint
valaha életemben. Reménytől és boldogságtól dobogó szívvel kinyújtom felé a karom.
De mielőtt egymás nyakába borulhatnánk, Meera ront be a szobába, olyan lendülettel, hogy majdnem hasra vágódik.
- Megtámadtak! - kiáltja rémülten. Rábámulunk Der-vishsel. - Körbevették a házat!
Dervish arca elsötétül, majd ökölbe szorított kézzel felpattan.
- Démonok?
- Nem - kapkod levegő után Meera. A kitárt ajtón keresztül vonyítás csapja meg fülünket. - Vérfarkasok.
Küzdelem
Bénultan állok, nem akarok hinni a fülemnek. Nem úgy Dervish, lekap egy kardot a falról, máris kirohan a szobából. Az ajtóhoz
lépek, hogy kihúzzam a belevágott kardot, de meg se moccan, olyan erősen beleállítottam. Fegyvertelenül lépek a folyosóra, és egy
varázsigét mormolok magamban. Tartok tőle, hogy nem fog működni, annyira kevés a varázserőm.
Lihegést hallok, morgást és vonyítást, de látni nem látok semmit.
Meera is követ egy buzogányt lengetve kezében. Az övébe egy tőrt dugott. Nyoma sincs a kedves nőnek, aki pár perce sminkelni
tanított: Meera amazonná változott.
- Mennyien vannak? - fordul hátra Dervish.
- Minimum hárman. A konyhán keresztül törtek be. Épp befejeztem az evést, és kiléptem a konyhából, amikor megjelentek, mire
gyorsan rájuk zártam az ajtót, hogy feltartóztassam őket. Rossz belegondolni, mi lett volna, ha az asztalnál törnek rám... - rázza fejét
viszolyogva.
Az első teremtmény most dugja be fejét a folyosó végén. Első ránézésre farkas, de jobban megnézve észrevenni emberi vonásait.
Szeme természetellenesen sárga, pofája szőrös, és metszőfogai olyan hosszúak, mint egy kardfogú tigrisnek. Nem lehet könnyű enni
vele. Lassan befordul. Karmai élesek és hegyesek. Görnyedten jár, testét
drótszerű szőr borítja ruha helyett. Hím. Mögötte hamarosan két másik jelenik meg: egy újabb hím és egy nőstény. Bár a második
hím nagyobb és erősebb az elsőnél, mégsem ő a falkavezér. Bal szeme gennyedzik, és sérült.
Egyre közelebb érnek hozzánk. Dervish és Meera elé állok, és megpróbálok valami varázslatot, de a levegőben már alig található
mágia. Előző életemben könnyedén elbántam volna ezekkel a félig ember, félig állat bestiákkal.
A vezérhím a nőstényre mordul, mire az habozás nélkül rám támad. Amint elrugaszkodik a földről, ráolvasok egy varázslatot. Ez
egy fojtogató bűbáj. Ha nem fékezi meg, ma festettem ki magam először és utoljára.
A vérfarkas egy méterrel a lábam előtt ér földet, de ahelyett, hogy végezne velem, nyüszítve az oldalára dől. Mintha egy láthatatlan
kéz fojtogatná, légcsöve összeszűkül. Egy-null ide.
Most a gyengébb hímen a sor. Olyan gyorsan támad, hogy a fojtogató varázslat szóba sem jöhet. Felé vakkantok néhány szót, mire a
mancsai egymáshoz tapadnak. Megpróbálja szétszedni, mire újabb szavakat kiáltok felé, hogy a kötés még erősebben tartson. Sokkal
inkább egy trükk ez, mint varázslat, de legalább egy percig le fogja kötni, és addig az erősebb hímre koncentrálhatok.
Szemlátomást sokkal ravaszabb, mint a másik kettő. Akkor lendül támadásba, amikor már azt hiszi, kifárasztottak a társai.
Vérfagyasztó vonítással teszi hatásosabbá ugrását.
Mielőtt egyetlen aprócska varázsigét kimondhatnék,
Dervish és Meera lépnek elém. Meera meglendíti buzogányát, és szöges végével eltalálja a szörny bal vállát. Gyakorlott ütés. Dervish
sem tétlenkedik, és gyomron döfi a bestiát.
Egyik sebesülés sem halálos, de arra elég, hogy a fájdalomtól és meglepetéstől vonyító vérfarkas visszavonuljon. Társaira mordul,
akik igyekeznek újra csatasorba állni. A nőstény szeme még mindig kidülled, de a torkán enyhült a szorítás. Morrigan teje egyszerű
megoldást jelentene a bestiával szemben, de ebből az átkozott modern világból kiveszett a mágia.
- Nem jutunk át - állapítja meg Dervish nyugodtan. -Forduljunk vissza. Mivel valamikor emberek voltak, a dolgozószoba
védővarázslatai távol tartják őket.
- És ha nem?! - kételkedik Meera.
- Akkor úgy fogunk küzdeni, akár a démonok - kacag fel Dervish szárazon.
Visszavonulunk a szobába a nyitott ajtón keresztül. Amint bejutottunk, lekapok a legközelebbi falról egy fejszét. A legtöbb kard túl
nagy nekem.
Az egyik vérfarkas felüvölt, mire a nőstény vicsorogva felénk ugrik, hogy darabokra tépjen bennünket. De amint a küszöbhöz ér,
mancsát a fejéhez kapja, és kétrét görnyedve nyüszíteni kezd. Fájdalmainak szünetében Meera felé kap, de egy újabb görcs végképp
elveszi kedvét a támadástól, és visszasündörög társaihoz. A hímek rosszallóan rámordulnak, de a nőstény letorkolja őket.
- Bevált az ötletem - jegyzi meg Dervish.
Az erősebb hím a küszöbig somfordál, majd megszag
lássza az ajtófélfát. Orrcimpája megremeg, és szeme riadtan kitágul. Visszakozik, mielőtt őt is leterítené a rontás. Dervish egy gyors
mozdulattal becsapja az ajtót.
- Mi a fenét keresnek itt, és honnan jöttek? - lihegi Meera.
Dervish kardja hegyével szakállát piszkálja.
- Majd később kitaláljuk, most nincs rá időnk. Talán démonok is vannak velük, vagy mágusok, akik hatástalanítják a
védővarázslatot, és a farkasembereknek szabad útjuk nyílik.
A vérfarkasok éhesen kaparják az ajtót, beszűrődik hátborzongató nyuszi tésük.
- Az ablakon át kimenekülhetünk. A falba kapaszkodókat tetettem - néz ránk Dervish.
- Kapaszkodókat?! - rökönyödik meg Meera.
- Nyilván bolond vagyok, de nem bírom ki olyan házban, ahol nincsenek menekülési útvonalak - lép az ablakokhoz, majd egyetlen
határozott mozdulattal felrántja a rolót, és már nyúl is a kilincshez, amikor...
Vészcsengő szólal meg a fejemben.
- Feküdj! - kiáltom el magam.
Dervish engedelmeskedik. Lövések dördülnek el, feltehetőleg több fegyverből, és üvegszilánk záporozik a fejére. Ha egyetlen
másodpercet is habozott volna, most lyukasabb lenne az ementáli sajtnál.
- A francba - bukik le Meera is káromkodva.
A lövések salátát csinálnak Dervish legféltettebb könyveiből, és leverik a falra aggatott muzeális fegyvereket. A gellert kapott golyók
összevissza fütyülnek a levegőben. Az egyik belevágódik a számítógépbe, mire az szikrázva, sisteregve felrobban.
A földön fekszem, arccal a padlónak, és egész testem-
ben remegek. Most kóstolok bele először a modern hadviselés szépségeibe. A démonokat könnyebben elfogadom, mint ezeket a
fegyvereket. A kegyetlen és brutális démonok a gonoszság teremtményei, a sötét oldaléi, de ezeket a pokoli fegyvereket mi
készítettük, emberek...
- Mi a fene folyik itt? Kik ezek? - méltatlankodik Meera a golyózápor váratlan szünetében.
- Elfelejtettek bemutatkozni - grimaszol Dervish.
Az ablak alatti falnak támaszkodik, és olyan képet vág, mintha egy nehéz keresztrejtvényt próbálna megfejteni.
- Csapdába estünk - állapítom meg. Rám néznek. Meera szemében rettegés, Dervishében váratlan nyugalom. - Melyiket válasszuk a
két rossz közül? A fegyvereseket, vagy a farkasokat?
- Egyértelműen a vérfarkasokat. A kinti társaság ellen labdába sem rúghatunk. De biztos vagyok benne, hogy akik ezt a csapdát
felállították, ezt is kisakkozták. Ha legyőznénk a vérfarkasokat - a feltételes mód itt komolyan veendő -, akkor se biztos, hogy simán
elpályázhatnánk.
- Na és ha a két rossz közül egyiket sem választanánk? -vigyorodik el a földre térdelve Dervish.
- Miről beszélsz? - mordul rá Meera.
- A hétköznapi paranoiások beérik olyan együgyű menekülési útvonalakkal, amiket az ellenfelük könnyedén kiszúrhat, de az igazi
paranoiásoknak mindig van még egy, szigorúan titkos kijáratuk.
Két asztal áll Dervish szobájában: az egyik az íróasztala, és egy kisebb, amiről azt hittem, hogy csak dísznek van ott. Dervish a
kisebbik felé kúszik, arca meg-megráng a fájdalomtól, amint beletenyerel egy-egy üvegszilánkba. Amikor eléri az asztalt, óvatosan
feláll, úgy, hogy az orvlövészek ne találják el.
- Segítenétek? - reccsen ránk.
Meera és én még nem sejtjük, mire megy ki a játék, de mindketten nekiveselkedünk, és tolni kezdjük az asztalt. Az asztal sokkal
könnyebben csúszik, mint azt remélni mertem, mert alatta vastag szőnyeg van. Dervish lehajol, és erősen megrántja egy helyen. A
szőnyegdarab a kezében marad, alatta csapóajtót pillantok meg, amit Dervish hamarosan ki is nyit.
- Hová vezet? - tekint Meera a sötétbe.
- Több kijárata is van. Az egyik a ház végébe vezet, ahol egy ablakon át kijuthatunk, ha az udvart nem figyelik. Am ha mégis
figyelnék, akkor is megoldjuk. Ne félj, amíg engem látsz!
- Ha ezt túléljük, emlékeztess rá, hogy jövök neked egy cuppanós puszival - jegyzi meg Meera.
- Rádumáltál - mosolyog Dervish, és belecsúszik a kürtőbe.
Borkóstolás
Borsódzik a hátam ettől a patkánylyuktól. A barlang óta nem bírom elviselni a szűk és sötét helyeket. Pánik kerülget, de igyekszem
úrrá lenni rajta, és követem Dervisht. Meera a hátvéd szerepét tölti be. Bár nehezen viselem, mégis százszor inkább szorongok egy
folyosóban, mint egy vérfarkas bendőjében vagy egy csapat mesterlövész célkeresztje előtt.
Dervish elér egy félhold alakú ablakot, és kikukucskál rajta. Az ablak sötétített üvege miatt kintről nem lehet belátni. Eltelik tíz
másodperc. Húsz. Harminc. Még mindig hallom az ajtót kaparászó farkasemberek morgását, és az ajtófélfa recsegését, amiből arra
következtetek, hogy nem sokáig áll már ellen a bestiák rohamának. Bár a varázslat megakadályozza, hogy belépjenek a szobába, azt
észre fogják venni, hogy kereket oldottunk és máshol kell keresniük. Nem tudom, mire várunk még...
Dervish megfordul a szűk folyosón. Valamit kérdezni akarok tőle, de ő a szájára teszi mutatóujját, és megrázza a fejét. Értem:
odakint vagy fegyveresek, vagy még több vérfarkas vár ránk. Valahogy meg kell próbálnunk átsurranni a házon, ha az ablakon
keresztül nem léphetünk le.
Visszamegyünk a dolgozószobáig, de mielőtt elérnénk, egy másik folyosóra kanyarodunk. Néhány perc múlva Dervish újabb
csapóajtót nyit fel előttünk. Leereszkedik, majd a lábamnál fogva engem is lesegít. Emlékképek villannak át a fejemen, főleg Bill-E-
ről -aztán gyorsan elenged.
Egy rövid folyosón vagyunk a második emeleten, a portrészoba közelében, ahol családtagokról készült olajfestmények és fotók
lógnak a falon. Nagy részükből vérfarkas lett. Dervish gondterhelt arccal hallgatja a portrészoba felől érkező morgást, aztán elindul
a hall irányába. Meera és én követjük.
A portrészoba romokban hever. Széttépett festmények, fotók és könyvek halmaza, és a szemétdomb tetején egy csöpögő nyálú
vérfarkas áll. Épp egy olajfestményt marcangol darabokra, imádhatja a művészetet, mert két pofára zabálja. De akadnak olyan
festmények is, melyek nem felelnek meg az ízlésének: ezeket egyszerűen levizeli.
A vérfarkas csak akkor vesz észre bennünket, amikor már egészen közel vagyunk hozzá, és Dervish lába alatt véletlenül megreccsen
egy képkeret. A bestia felkapja a fejét, és gonosz vigyorral egy ugrással Dervishre veti magát, és leteríti.
Arra sincs idő, hogy az övembe dugott baltához kapjak. Felüvöltök, és puszta kézzel támadok a farkasemberre. Megragadom a
pofáját, és próbálom minél távolabb tolni Dervish védtelen nyakától.
Emlékfoszlányok villannak fel előttem, a vérfarkas emlékei. Egészen meglepőek, de igyekszem a feladatra koncentrálni. A bestia
fogait már csak pár centi választja el Dervish nyaki ütőerétől. A nyelvemen van egy varázsige,
amivel örökre összezárhatom a farkasember állkapcsát, de Meera megelőz, és buzogányával alaposan fejbe kólintja a szörnyet. A
farkasember fennakadt szemmel fordul le Dervishről.
Dervish dühöng:
- Nem is értem, hogy lehettem ilyen ügyetlen - tápászkodik fel a padlóról. Pár karmoláson kívül komolyabb baja szerencsére nem
esett.
- Megöregedtél, és berozsdásodtál - csipkelődik Meera. - Most hogyan tovább?
- Irány a pince!
- Igazad van, legalább igyuk le magunkat a sárga földig.
- A pincéből egy másik, titkos pincébe juthatunk. Az mágikus hely. Ráolvasunk az ajtóra, és kívül tartjuk a támadóinkat. Hacsak... -
szavait morgás szakítja félbe az emelet felől. A három farkasember észrevette, hogy nem vagyunk a szobában. A dulakodás hangjait
nem volt ne-héz meghallani. Átugorjuk a dermedten fekvő vadat, és a lépcsőt vesszük célba.
Kettesével vesszük a fokokat, a vérfarkasok a sarkunkban lihegnek, ha további társaik várnak ránk odalent, vagy egy éles szemű
orvlövész, elbúcsúzhatunk az életünktől.
Szerencsénk van, odalent tiszta a levegő. Olyan közelről halljuk a vadállatok vérszomjas fogcsikorgatását, hogy hátra sem merünk
nézni.
Dervish sorra oltja le a villanykapcsolókat, ahogy elro
han mellettük. Nem szeretné, ha odakintről valaki ránk küldene egy sorozatot. Eléri a pinceajtót, és kitárja előttünk. Megvárja, amíg
Meera és én belépünk rajta, aztán bezárja. Épp az egyik farkasember orra előtt. Nem fogja sokáig útjukat állni a pince vékony ajtaja.
Lerohanunk a lépcsőn. Dervish felkapcsolja a lámpát. Rekesz rekesz hátán. Dervish itt őrzi felbecsülhetetlen értékű borkollekcióját,
és valamelyik rekesz mögött ott van az említett búvóhely is. Már csak el kell érnünk odáig. A farkasemberek nagy reccsenéssel
betörik az ajtót. Lesz-e időnk eljutni a menedékig? Ha harcra kerül a sor, a szűk térben mozdulni sem tudunk. Valami eszembe jut.
Baltámat lerakom magam mellé, és leveszek két üveget a polcról, majd szembefordulok a bestiákkal.
- Menjetek, majd én feltartóztatom őket! - kiáltom Dervishék felé.
- Megőrültél?! - horkan fel Meera.
- Nincs más választásunk - felelem neki.
Dervish nem ellenkezik, sok szerencsét kíván, és magával rángatja Meerát, akinek még mindig nem tetszik az ötletem.
A vérfarkasok mindjárt beérnek. Van egy tervem, vagy legalábbis valami tervféleségem. Ha beválik, nyerünk némi időt, ha nem, a
farkasok Bec-burgert vacsoráznak ma este.
A rekeszek kis folyosót alkotnak. Két embernek is szűk, de háromnak szinte járhatatlan. Amint a farkasok észreveszik, hogy
magányosan és kiszolgáltatottan álldogálok előttük, rákapcsolnak. Mindhárman elsőként akar
nak megkaparintani, ennek az a vége, hogy a szűk helyen összegabalyodnak. A domináns hím felbuktatja a másik kettőt. Feléjük
hajítom az üvegeket és futásnak eredek. A folyosó végén balra fordulok, hogy minél távolabb csalogassam őket Meeráéktól és az
egyetlen lehetséges menekülési útvonaltól.
Rohanok keresztül a pincén. Sikerül tartanom a távolságot. Ha emberek lennének, urai saját érzelmeiknek és ösztöneiknek, már rég
elcsíphettek volna. Nem kellene hozzá sok ész, hogy a folyosó másik végén is várjon egy vérfarkas. Gyorsan vége lenne a dalnak.
De a vérfarkasokban az ösztön dolgozik. A zsákmány szaga eltompítja agyukat. Egymáson bukdácsolva törik magukat felém. Időről
időre újabb palackpostát küldök nekik, egyenesen a fejükre. Nem sok kárt tesz bennük, de azért némileg lelassítom őket.
Zsákutca. Ez is a terv része volt. Megállok félméternyire a faltól, és szembefordulok velük. A farkasok újult erővel felém vetik
magukat. Karmaik képzeletükben már a húsomat szaggatják, és nyál csöpög a metszőfogaikról.
Mióta az üldözés elkezdődött, egy varázslaton dolgozom. Itt sincs több varázserő a levegőben, mint odafent, de talán ehhez az
egyszerű varázslathoz elegendő lesz. Megvárom, amíg csak néhány méter választ el a domináns hímtől, aztán szabadjára engedem a
bűbájt:
- Repülj!
Parancsszavamra a drága borok dugói egymás után re

pülnek ki a vékony nyakú palackokból. A rekeszek megrázkódnak, és mindenfelé spriccelni kezd a drága nedű. A vérfarkasok nem
egészen értik, mi történik körülöttük, és megtorpannak. A nőstény először behúzza a nyakát, majd felröhög, akár egy sakál, és
szürcsölni kezdi a szőrére ömlő bort. A fenevadak méregdrága borban fürdőznek. Kipattan még egy-két dugó, aztán csend. Élvezik a
dolgot, de a bornál csak egy dolgot szeretnek jobban: a vért. Sértetlenül lendülnek újra támadásba. Ennyit a tervemről, gondolom
magamban lemondóan, amikor...
Üvegek garmadája vágódik teljes erővel a vérfarkasoknak. Védekezésül mindhárman a földre lapulnak, de az üvegtorpedóknak ez is
elég: csont törik, és bőr hasad minden egyes találatnál. Zuhognak a szilánkok. Az egyik üveg képen találja a félvak hímet.
Nem várom meg, hogy alábbhagyjon az üvegmonszun, hanem felmászom a mellettem álló rekeszre, mint egy létrára. Előbb
kilengetem, majd elrugaszkodom róla. Olyan erővel rúgom el magam a tetejéről, hogy a nehéz polc a vérfarkasokra dőljön. Aztán
folytatom az ugrálást a tetejükön. Úgy dőlnek el alattam, akár a dominók. A rekeszek teteje és a mennyezet között nincs túl sok hely.
Egy felnőtt ember aligha tudna itt akrobatamutatványokat végrehajtani, csak egy ilyen aprócska lánynak akad hely, amilyen én
vagyok.
A vérfarkasok vonyítása fülsiketítően visszhangzik a szűk pincében, ám ez most zene füleimnek. Egyre távolabb kerülök tőlük. Nem
gondolom, hogy végleg feltartóztattam őket, de valamennyi időt nyertem.
Másodperceken belül elérem a titkos ajtót, mely sarkig
kitárva csak rám vár. Látom a járatot, és a járatban rejtőzködő Meerát. Ellököm magam az utolsó rekeszről, és úgy
landolok Meera előtt, mint egy született légtornász.
- Egész ügyes - morogja Dervish, aztán rám mosolyog és int, hogy ideje menni. Ahelyett, hogy követném, leelőzöm. A mechanikus
ajtó becsapódik mögöttünk, és csend ereszkedik ránk. A vérfarkasok morgása odakint maradt. Mindenki fellélegzik, majd tovább
osonunk a titkos folyosón egészen addig, amíg el nem érünk egy aranygombos ajtóig, amit Dervish azon nyomban kinyit. Sötétség
árad odabentről.
- Van bent néhány gyertya, csak meg kell találnom a gyufát - lép át a küszöbön Dervish. - Hamarosan olyan fényesség lesz itt, hogy
nem győztök pislogni...
Bevágódik az ajtó. Bestiális üvöltés fojtja Dervishbe a szót. Dulakodás hangjai hallatszanak. Szőrös mancsok löknek félre. Morgás,
fogcsattogás, felborult bútorok robaja. Meera Dervish nevét kiáltozza, miközben buzogányát keresi a földön, amit a farkasember
vert ki a kezéből.
Megőrzöm nyugalmamat. A levegő varázsereje meglepően sűrű. Persze kevesebb, mint az én koromban, de nem lehet okom
panaszra. Energiával töltekezem fel. Ujjaim begörbülnek, aztán fényért esedezem, vagyis jobban mondva fényt parancsolok.
Egy égő korong jelenik meg a levegőben. A vérfarkas felvonyít, szinte égeti szemét az erős fény. Élesen lát a sötétben, de az intenzív
ragyogást nem viseli el. Erőssége lett most a gyenge pontja.
Dervish lihegve és szuszogva próbálja magáról lelökni a ránehezedő szörnyet. Nekem elég csak egy legyintés, a vérfarkas máris
lerepül róla, és a falnak vágódik. Nyüszítve próbál talpra állni. Már majdnem kimondtam azt a varázsszót, melynek segítségével
darabokra szaggathatnám a testét, de eszembe jut, mit tudtam meg róluk a portrészobában. Hentesmunka helyett egyszerűen elalta-
tom. Sötétség borul a szemére, mintha lehúztak volna egy rolót. Amint elalszik, kihajítom az ajtón, amin valószínűleg érkezett.
- Be kell zárnunk - nyögi Dervish, amint feltápászkodik -, mielőtt...
Az ajtóra mutatok, mire az azonnal becsapódik, majd kék láng fut körbe a kereten. Gyorsan behegesztem.
- így ni, most már maga Balor sem juthatna át rajta. Dervish és Meera leesett állal bámulnak.
- Elvégre papnő voltam - mosolygok rájuk zavartan.
Dervish kezd először kuncogni, majd Meera is csatlakozik hozzá, és hamarosan mindhármunkat ráz a nevetés. Átéltem már ezt
párszor. A halálközeli élmények után az ember gyakran vezeti le a feszültségét hisztérikus sírással vagy nevetéssel.
- Kár, hogy csak hallhattuk, és nem láthattuk, hogyan fékezted meg a vadakat - kacag Meera.
- Nem mondom, hogy nem sajnálom a boraimat, találhattál volna valami más módot is, hogy lerázd őket -sóhajt Dervish.
- Ugye ezt nem mondod komolyan?! - méltatlanko-dik Meera.
- Egy Tanítvány pótolható, de odakint pótolhatadan borritkaságok mentek kárba.
Lefagy az ajkamról a mosoly.
- Csak vicceltem, nagyszerű voltál! - kacsint rám Dervish, majd letörli véres és izzadt homlokát. - Kivagyok, Meerának igaza volt,
megöregedtem és lelassultam. Le kell ülnöm egy percre, hogy...
Dervish arcából kifut a vér. Ajka elkékül, szeme kidülled. Megtántorodik, levegő után kapkod, és összerogy, akár egy rongybaba.
Meera a nevét kiáltva mellé ugrik.
- Mi történt? - pördülök meg, hogy kiszagoljam, merről érkezhetett a rontó varázslat.
- Dervish! - szólongatja Meera, és a pulzusát számlálja. Ki tehette ezt vele? Nem látok senkit. Fogalmam sincs,
miféle varázslattal állhatunk szemben.
- Hallgass! - int le Meera, aki leveszi kardigánját, és összehajtogatva Dervish feje alá teszi. Dervish arca olyan szürke, akár a szakálla,
a szeme csukva. Szaggatottan lélegzik.
- De a rontás...
- Nincs itt semmiféle rontás - simogatja Dervish galambszürke haját, és olyan szomorú szeretettel tekint rá, ahogyan anya tekinthet
beteg gyermekére.
- Akkor mi a baja? - állok meg Dervish remegő lábánál.
Meera rám emeli tekintetét. Szemében valami számomra ismeretlen félelem. Nem a vérfarkasoktól, nem a varázslattól és nem is a
démonoktól, hanem...
- Szívrohamot kapott - mondja komoran.
A felmentő seregre várva
Az én koromban ismeretlen volt a szívroham. Az emberek nem dohányoztak (a dohány ismeretlen volt felénk még vagy ezer évig),
és nem ettek egészségtelen ételeket. Igazság szerint népem tagjai nagyrészt meg sem érték a középkorúságot. Néhányan meghaltak
ugyan szívgyengeségben, de ők kivételnek számítottak.
Még szerencse, hogy gyógyító vagyok. Amint Meera magyarázatát meghallgattam, és kényelmesen lefektettük Dervisht, munkához
látok. Mellkasára teszem a kezem, és varázserővel nyitva tartom az artériát. Dervish arca már kevésbé falfehér, és a lélegzete is
egyenletesebb, de nem tér magához.
- Életben marad? - kérdezi Meera.
- Még semmi sem biztos - felelem, mert nem akarom áltatni Meerát.
A mögöttünk lévő ajtót vérfarkasok ostromolják, míg a másiknak fejszés barbárok estek neki. Az ajtókat és a falakat varázslattal
pecsételem le, hogy megakadályozzam a behatolásukat. Egy újabb varázslattal egészen lehalkítom a külső zajokat, hogy csak a
betegre figyeljünk.
- Rád bízhatom egy kicsit Dervisht? - kérdezi Meera.
- Persze.
Távolabb lép, és előveszi a mobilját.
- A rohadt életbe, nincs térerő!
Fontolóra veszem a problémát, majd egy rövidke varázslattal megoldom.
- Talán most sikerülni fog!
Meera hálásan mosolyog, majd tárcsázza a számot. Mondanom sem kell talán, hogy nem a rendőrséget hívja. A helyzet
megoldásához olyanokra van szükség, akik értenek a varázslathoz - a Tanítványokra.
Vagy fél óráig lóg a telefonon. Aggódva figyelem Dervish arcát, aki az elmúlt fél órában éveket öregedett. Nem vagyok benne biztos,
hogy megéli a holnapot.
Meera végre újra csatlakozik hozzánk, és elteszi a telefonját.
- Hogy van?
- El. Egyelőre.
- Meg tudod gyógyítani?
- Itt lenn sokkal jobb a helyzet, mint a ház többi részében, de attól félek, hogy még ez sem lesz elég. Ha újabb rohamot kap... -
megrázom a fejem.
- Tedd meg, ami tőled telik, kérlek... - szorítja meg a karom. - A Tanítványok úton vannak, huszonnégy órán belül kórházba vihetjük.
- Egy nap az ő állapotában nagyon hosszú idő - felelem. - Készüljünk fel a legrosszabbra.
- Tanítvány vagyok, Bee - csuklik el a hangja -, mi mindig fel vagyunk készülve a legrosszabbra.
Letelepszünk Dervish mellé, és figyeljük, amíg magányos csatáját vívja a halállal.
Az ajtóhoz nyomom a fülemet, de semmit sem hallok. Vagy elmentek, vagy csak úgy tesznek, mintha elmentek volna. Legjobb, ha
Dervish mellett maradunk, amíg a segítség meg nem érkezik.
Szorult helyzetünkben is van dolgunk. Mi kibírjuk egy napig víz és élelem nélkül, de Dervishnek szüksége van vízre. Találnom kell
egy csapot vagy egy forrást. Ha patakot nem is érzékelek, de egy csövet igen. Közvetlenül a fejem felett fut, azon keresztül jut a víz a
házba. Egy lyukasztó varázslattal meglékelem és vázákba, valamint díszesen kidolgozott gyertyatartókba gyűjtjük a mennyezetről
csöpögő folyadékot. Ezt követően apró kavicsokkal és sárral bedugaszolom a lyukat. Néhány napig kitart így is, a többi a
vízvezeték-szerelők dolga.
Infúziót nem tudunk keríteni, ezért Meera óvatosan tölti Dervish szájába a vizet egy vázából, míg én a varázserőmmel arra vigyázok,
félre ne nyelje.
- Disznóság, hogy ilyen fiatalon kap valaki szívrohamot - panaszkodik Meera, amit kissé furcsállok, hiszen számomra Dervish
matuzsálemnek számít, de ebben a világban tovább élnek az emberek. - Bár a diétát hírből sem ismerte, azért rendszeresen sportolt.
Hogy történhetett ez?
Meera majdnem annyira sápadt, mint Dervish. A férfi betegsége megviseli őt. Még mindig szereti. Senki nem érintette meg úgy a
szívét, mint Dervish, aki erről mit sem tud.
- Kit hívtál fel? - kérdezem, hogy eltereljem a figyelmét.
- Cápát és Sharmilát. A többieket nem értem el, hiába próbáltam.
- Elegen lesznek ketten?
- Ők a legjobbak. Ismered őket?
- Csak távolról. Bill-E találkozott velük egyik álmában. Látom, gőze sincs róla, miről beszélek. Ezért mesélek
neki a Vérfüreden forgatott moziról és Bill-E-ék közös álmáról, amikor azt hitték, hogy Cápával és Sharmilával vannak küldetésen.
Bonyolult történet, Meera tud belőle valamennyit, de messze nem az egész sztorit. Boldogan mesélek el neki mindent a legutolsó
részletig, legalább van mivel elütnünk az időt, és addig sem aggódja magát halálra Dervish állapota miatt. Közben valami eszembe
jut:
- Azt hiszem, ki tudnék nyitni egy ablakot a Démonvilág felé. Átvihetnénk Dervisht, és megkereshetnénk Beranabust. Odaát még
erősebb lennék, és a betegünk biztosan meggyógyulna. Beranabus segítene...
- Beranabus nem egy jótékonysági intézmény, ameny-nyire én ismerem - fontolgatja magában a tervet. - Milyen gyorsan tudnád
megtalálni? Sokáig tartana, amíg eljutnál hozzá?
- Eltartana egy darabig, talán több világon is át kellene kelnünk.
A fejét rázza.
- Akkor maradjunk. Dervish harcképtelen. Azt sem tudjuk, biztonságos-e az átlépés. Lehet, hogy egy sereg démon karjába
rohannánk.
- Ezt kétlem.
- Miért? Ki tudja, ki áll a mai támadás mögött? Talán maga Vész herceg.
- Megérintettem az egyik vérfarkast... van egy különleges képességem: akiket megérintek, azoknak az emlékeit magamba szívom.
- Ez meg hogy lehet?
- Nem tudom. Egyszerűen magamba szippantom őket, mint a szivacs. Úgy olvasok az agyukban, mint egy nyitott könyvben.
Újjászületésem óta vagyok képes erre.
- Tőlem is loptál emlékeket? - kérdezi élesen. Lesütött szemmel bólintok.
- Mennyit tudtál meg rólam?
- Épp eleget. De hallgatni fogok, mint a sír. Hidd el, nekem nem volt szükségem az emlékeidre, de nem tudom megállítani: ha
valaki megérint, önkéntelenül is megcsapolom a memóriáját.
- Miért nem mondtad el ezt eddig? - kérdezi Meera. A szemében zavart pillantok meg düh helyett.
- Tudom, hogy el kellett volna mondanom ezt, de nem volt rá alkalom, annyi más fontosabb dolog akadt... -vonom meg a vállam. -
Szóval a lényeg, hogy megérintettem az egyik bestiát, és beleláttam a fejébe. Kaotikus, vad összevisszaság uralkodott az elméjében,
emlékek egymás hegyén-hátán, nem volt egyszerű átlátnom. Nagy rész ük még most sem világos számomra, de megtudtam róla
egyet s mást.
- Na, mondjad már! - biztat Meera, amikor hirtelen elhallgatok.
- Casparnak hívták, és a Grady család tagja volt. Tizen
négy éves korában változott vérfarkassá. A szülei azt tették, amit ilyenkor tenni szoktak a családban: átadták a családi
kivégzőosztagnak, a Bárányoknak.
A Bárányokról jómagam Bill-E és Beranabus emlékeiből értesültem.
- Ám a Bárányok élve hagyták - fejezi be a mondatomat Meera, akin látszik, hogy felkavarják a hallottak.
- Ugy bizony. Feltételezéseim szerint a többi vérfarkas is a Grady család tagja volt egykor. A Bárányok őket is megkímélték.
- És a fegyveresek?
- Talán a Bárányoknak dolgoznak.
Egymásra meredünk, aztán az eszméletienül fekvő Dervishre.
Mintha megfagyna körülöttünk a levegő.
Egyszerűen nem akar hinni a fülének. El sem tudja képzelni, miért tennének ilyet a Bárányok. Néha előfordul, hogy egy-egy
vérfarkast életben hagynak, de csakis kísérleteznek rajtuk, hogy közelebb kerülhessenek a megfelelő gyógymódhoz, ám ezt is kivétel
nélkül mindig a szülők engedélyével teszik.
- Persze előfordulhat, hogy időnként mégis a szülők beleegyezése nélkül hagytak életben egyet-egyet. Kevés olyan szülő akad, aki a
nemes cél érdekében a gyerekét egy életen át tartó laboratóriumi rabságra kárhoztatná.
- Ez eddig rendben is lenne, de miért fordították elle nünk őket? Csapatban támadtak, mintha ki lettek volna képezve. A vérfarkasok
erre is képesek? Mit akarhatnak tőlünk?
Ez a kulcskérdés. Meerától megtudom, hogy Dervish nem nagyon kedvelte a Bárányok titokzatoskodását. Eredetileg a vérfarkassá
változott gyerekeket kellett kiirtaniuk, de az idők folyamán több hatalomra tettek szert. Dervish nem helyeselte folyamatos
kísérletezésüket, ugyanis erősen kételkedett abban, hogy a tudomány győzedelmeskedhetne a mágia és a rontás fölött.
- Az érzés kölcsönös volt. A Bárányok sem szívlelhették Dervisht, bár meg voltak róla győződve, hogy ha Dervish hajlandó lenne
mélyebben beavatni őket a démontanba, az segítené kutatásaikat. De az, hogy ezt nem tette meg, még nem ok arra, hogy valakire
fegyvereseket és vérfarkasokat küldjenek.
- Talán én vagyok az oka - mormogom. - Amikor Grubbs egy időre vérfarkassá változott, mágikus képességeinek köszönhetően a
Bárányok nem tudták megállítani őt. Talán attól félnek, hogy én is átváltozom.
- Nem hiszem. Dervish egy szóval sem mondta nekik, hogy a családhoz tartoznál, vagy ilyesmi. Valami más állhat a háttérben.
Órákon át próbálunk rájönni a magyarázatra, de nem jutunk a megoldás közelébe. De legalább elütjük vele az Időt. Aztán lassan
mégis dereng valami, de nem osztom meg rögtön Meerával. Megvárom, amíg a Tanítványok i>leérkeznek - minek ismételgessem
magam?
Kopogás a kert felé vezető ajtón. Mindketten félálmunkból riadunk fel. Egy gyors mozdulattal megerősítem a varázslatot az ajtón és
a falakon.
- Kismalac, kismalac, engedj be! - kiáltja be valaki.
- Hülye - kiált vissza Meera, majd felém kacsint. - Ez Cápa lesz.
- Tudom, megismerem a hangját Bill-E álmából. Feloldom a varázslatot az ütött-kopott ajtóról, mire
egy termetes fickó lép be rajta, akit egy idősebb, bicegő indiai nő követ.
- Reméljük, nem jöttünk későn! - Cápa megölelgeti Meerát, az indiai asszony pedig Dervish mellé guggol.
- Mióta van ilyen állapotban? - kérdezi Sharmila.
- A támadás óta - válaszolok - semmi javulás. Sharmila rám bámul, és gyanakodva méreget.
- Szóval te vagy Bee. Sokat hallottam rólad.
- A halálból visszatért lány - fordul felém Cápa is. -Azt hittem, valamivel fiúsabb vagy, tekintve hogy...
- Elloptam Bill-E testét - fejezem be a mondatot.
- Na igen.
- Bill-E-ből semmi sem maradt bennem, kivéve a emlékeit, ezért is ismerlek titeket.
- Én sohasem találkoztam Bill-E-vel - horkan fel Cápa
- Én igen, de akkor még nagyon kicsi volt - mondja Sharmila.
- Tudom, de ő mégis találkozott mindkettőtökkel mosolygok értetlenségükön.
- Hosszú történet, majd Bee később elmondja, hogy tör tént a dolog - zárja le a témát Meera. - Mi újság odakint ?
- Semmi. Tiszta a levegő. A madárkák elrepültek.
- Biztos, hogy nem tévedsz? Talán csak elrejtőztek, és azt várják, hogy kidugjuk az orrunkat.
Cápa a fejét rázza.
- Akkor gyerünk, ideje Dervisht kórházba juttatni, majd az úton elmondunk mindent töviről hegyire. Ja, és nem madarak voltak,
hanem Bárányok... - teszi hozzá Meera.
Cápa és Meera kíméletesen felviszik az eszméletlen Dervisht a lépcsőn. Cápa káromkodik egy nagyot, és mindennek elmondja a
Bárányokat. Egy furgonnal érkeztek, melynek a hátuljában elfér egy hordágy. Sharmila infúziót köt Dervishre, monitorra teszi.
Leesett állal bámulom a furcsa műszereket.
Miután biztonságba helyeztük Dervisht, hangot adok kétségeimnek:
- Biztos, hogy nem támadnak ránk?
- Semmi sem biztos, csak a halál - mutat körbe a kertben. - De ha ez csapda lett volna, már nem élnénk. Akkor kellett volna
támadniuk, amikor Dervisht felhoztuk a pincéből. Akkor voltunk a legvédtelenebbek. Nyugi, nem kell félnünk.
- Szeretnék valamit kérni - bököm ki. Engem is meglep ez a szókimondás. - A pincében ki tudnék nyitni egy ablakot a
Démonvilágba. Megtennéd, hogy átlépsz rajta, hogy megkeresd Beranabust?
Cápa szeme elkerekedik, Sharmila is megdöbben.
- Jártál már valaha odaát? - kérdezi az asszony.
- Nem.
- Ezért nem tudod, mit kérsz. Pokoli veszélyes hely,
ahol minden a feje tetején áll. Soha nem tettük be még oda a lábunkat Beranabus vezetése nélkül.
- Tudom, milyen veszélyes - idézek fel néhány Bera-
nabustól szippantott emléket a Démonvilágról. - Ezért próbálnék olyan helyen ablakot nyitni, mely valamivel kevésbé kockázatos.
Ismered a varázsigét, melynek segítségével Beranabus nyomára bukkanhatok?
- Mi nem, csak Dervish.
- Mi lesz, ha az ablak becsukódik mögöttünk, és nem találjuk meg Beranabust? Örökre benn ragadunk - veti fel az indiai nő.
- Dervish meg fog halni! - sziszegi Meera.
- Igazán együtt érzek vele, azért is vagyok itt - folytatja Sharmila nyugodt hangon. - Még ha meg is találjuk Beranabust, akkor sincs
rá garancia, hogy meg tudja gyógyítani. Miért kockáztatnánk az életünket az övéért?
- Most nem is Dervishről van szó - vágok közbe, hogy elejét vegyem a parázs vitának. - Nem tudjuk pontosan, kire is fájt a Bárányok
foga, de erős a gyanúm, hogy nem Dervishre vagy Meerára, hanem rám.
- Ezt hogy érted? - kérdezi Cápa.
- Nagyon értékes vagyok - pirulok el, mert a kijelentésem meglehetősen nagyképűre sikeredett. - Egy olyan fegyver darabja vagyok,
mely eldöntheti a Démonvilággal vívott háború kimenetelét.
- A Kah-Gashé? - kérdezi Sharmila.
- Hallottál már róla?
- Egyszer elkísértem Beranabust egy expedícióra, melynek célja a fegyver darabjainak megkeresése volt. Nem mondhatnám, hogy
sikerrel jártunk.
- Ha jól sejtem, Kernel is a fegyver egyik darabja - veti da Sharmila.
- így van, Grubbs pedig a harmadik - felelem. Cápa értetlenül pislog.
- Beranabus tud erről?
- Persze.
- Akkor miért nem vitt magával?
- Nem akart bennünket egymás mellett tartani addig,
míg jobban meg nem ismeri a fegyver természetét. Ráadásul itt nagyobb biztonságban vagyok. Azt hittük, senki sem tud róla
rajtunk kívül, hogy a Kah-Gashhoz tartozom, de a mai támadás az ellenkezőjéről győzött meg, és ha így áll a helyzet, akkor...
- Tudatnunk kell Beranabusszal - érti meg végre Sharmila.
- Kicsit lemaradtam - vallja be Cápa. - Elmagyaráznád nekem is?
- Később - inti le az asszony. - Szívesen mennék, de már túl öreg vagyok a harchoz, és berozsdásodtak a csontjaim, viszont Dervish
mellett annál hasznosabbá tudnám tenni magam. Meera?
- Kevesebb varázserőm van, mint neked...
- De fiatalabb és gyorsabb vagy, és most ez számít.
- Nem szívesen teszem be a lábam a Démonvilágba -magyarázkodik Meera.
- Én sem. Elhiheted, hogy nem könnyű szívvel kül dünk oda.
- Szóval nem passzolhatom?
- Úgy néz ki - bólint Sharmila. - Cápa?
- Azt akarod, hogy kipurcanjak? - vonja össze szemöldökét.
- Nem, hanem hogy megtaláld Beranabust.
- Megdumáltál - simulnak ki ismét a vonásai.
- Tudod, hogy odaát milyen rend szerint telik az idő? -fordul felém Sharmila. - Telhet lassabban és gyorsabban is, mint itt. Lehet,
hogy hónapokig keresik majd Berana bust, de földi időben csak néhány percnek fog tűnni, és megfordítva.
- Tudom, de nincs más választásunk. Mennék én is, de attól tartok, csapdát állítottak nekem.
- Igazad van. A démonok lehet, hogy megpróbálnak tőrbe csalni. Vigyáznod kell! Ne is vesztegessük az időt! Én itt maradok
Dervishsel, te pedig Cápával és Meerával mész a pincébe, hogy megnyisd az ablakot!
Bólintok. Sharmila Cápára vigyorog, és így folytatja:
- Most aztán pokolra kell menned, remélem, nem bá nod!
Visszatérek a Tanítványokkal a pincébe. Erősen koncent rálok, hogy sikerüljön a varázslat. Ablakot szeretnék nyit ni a
Démonvilágba, oda, ahol Beranabus gyakran tartóz kodik. Annak idején oda vitte magával anyját a démon, miután esküvőjéről
elrabolta. Mivel Beranabus számta
lanszor nyitott már arrafelé ablakot, könnyebb a dolgom, de még így is eltart vagy egy óráig, amíg sikerül.
A pince mennyezetén egy lila ablak jelenik meg. Hideg futkos a hátamon. Még sohasem láttam ehhez hasonlót a saját szememmel.
Nem úgy, mint Beranabus, aki már vagy ezerszer lépett át hasonló átjárón. Úgy beszél róla, mintha nem lenne nagy dolog, de
valójában gyűlöli ezeket az átkeléseket. Sohasem lehet tudni, mi vagy ki várja a túlsó oldalon.
- Boldogultok majd Sharmilával? - kérdezi Meera.
- Persze.
- Lehet, hogy okosabb lenne, ha veletek tartanánk, és később lépnénk át a Démonvilágba. Mi lesz, ha a kórházhoz vezető úton
csapnak le rátok a báránybőrbe bújt farkasok? - kérdezi Cápa.
- Odakint sokkal nehezebb lenne ablakot nyitnom, mint itt, ebben a varázserejű térben - magyarázom.
- Vagy Beranabusszal, vagy nélküle, de visszatérünk! -ígéri Meera.
- Ne aggódj, nem fog cserbenhagyni! - mondom ma-biztosan.
- Miből gondolod? Abból, hogy a Kah-Gash része vagy?
- Egyrészt. Másrészt abból, hogy szeret - pirulok el ma már másodszor.
- Azt hittem, Beranabus nem képes ilyesmire - morogja Cápa.
- Talán most nem. De régen, amikor még Brannek hívták, mindent megtett volna értem. Most is segíteni fog.
- Biztos vagy ebben? - kételkedik szavaimban Meera.
Azon az éjszakán, amikor magamba szívtam Beranabus emlékeit, megtudtam, hogy gomblyukába minden áldott nap virágot tűz az
én emlékemre.
- Biztos - mosolyodom el.
- Nagyszerű! - dörzsöli a kezét Cápa. - Vacsorára megjövünk, hagyjatok belőle! - mondja, és már át is lendül az ablakon.
Meera ajkán erőltetett mosollyal hozzám lép, hogy megöleljen. Én meg elhúzódom tőle.
- Bocs, de nem akarok több emléket ellopni.
- Ugyan már! Örömmel megosztom veled, ha valami történne velem odaát, legalább valaki emlékezni fog rám!
Megölel, majd vesz egy nagy levegőt, és követi Cápát.
Várakozom. Meg akarok győződni róla, hogy minden rendben, és hogy nem kell visszarángatnom őket.
Az ablak hirtelen szétpattan apró fényszilánkokra, majd darabjai felszívódnak a levegőben.
Mehetek. Nincs itt több dolgom. Lekapcsolom a világítást, és a furgonhoz sietek, hogy szegény Dervisht minél előbb kórházba
juttassuk.
Második rész ŐRSÉGBEN
Gyorsfényképek Beranabusról 2.
A Minótaurosz halála után a vándorlás évei következtek. Beranabus könnyedén kitalált az útvesztőből. Nem csoda, hiszen az volt az
otthona, jobban ismerte a tenyerénél. Az évek során már minden zugát felderítette.
Csak a nap zavarta, mely a hosszú sötétség után először a szemébe ragyogott. Az erős fény égette szemét. Mivel a labirintusban örök
éjszaka uralkodott, attól tartott, a nap sosem fog lemenni. Könnyező szemmel úgy döntött, hogy inkább visszavonul a labirintusba,
és erőt gyűjt az újabb próbálkozáshoz.
De legnagyobb meglepetésére a nap egyre lejjebb ereszkedett, és ő boldogan mászott elő az alkonyatban. Még így is világosabb volt,
mint amihez hozzászokott, de már legalább látott valamit. Utoljára még visszanézett a labirintusra, boldog gyerekkora színhelyére,
ahol a Minótaurosz hátán lovagolva édes vérű és húsú emberekre vadászhatott. Kimondhatatlanul magányosnak érezte magát.
Aztán nagy sóhajjal hátat fordított a letűnt aranykornak, és nekivágott az ismeretlen nagyvilágnak.
Beranabus tudatlan gyermek volt. Nem beszélt, és csak egy-egy szót értett meg. Emberek közé került, akik állandóan Mjongtak, és a
legkülönfélébb harcokat vívták egymással, Beranabus számára teljesen értelmetlenül. Más nem sokáig húzta volna ilyen mostoha
állapotok között, de Beranabusnak volt egy különleges képessége: meg tudta szelídíteni a legvérszomjasabb vadakat, és barátokra
lelt a legfurcsább I körülmények között is. Bárhová került, az emberek szeretettel fogadták, és segítettek rajta. Szállást adtak neki,
hajóra és kocsikra ültették, ruhát és élelmet kapott, gondoskodtak róla és törődtek vele.
Sokan annyira megszánták, hogy a saját gyerekükként akarták felnevelni. De Beranabusnak sehol sem volt maradása. A labirintus
szűk világa után úgy vonzották a távolságok, mint vasat a mágnes. Kíváncsi volt mindenre. Elszökött azoktól, akik magukhoz
akarták láncolni, és nem volt lelkiismeret-furdalása. Beranabus számára az emberek nem jelentettek többet az út poránál vagy a haját
borzoló szélnél.
Eltelt kétszáz év, de Beranabus még mindig csak kamasz korában járt. Ekkor akadt össze egy vérengző démonnal, aki épp egy falut
mészárolt le, mielőtt az ablakon át visszatért saját világába.
A démon Beranabust a Minótauroszra emlékeztette. Régen elhagyta már Krétát, sok új emberhez és országhoz volt szerencséje, de
démonnal addig még nem találkozott. A szörny látványa lenyűgözte. Polipra emlékeztetett, csak jóval több feje volt, és mindegyik
fej más-más állathoz és madárhoz hasonlított. Tetszettek neki a halálsikolyok is, és mulatságosnak tartotta, hogyan spriccel a vér az
emberek testéből, mint valami szökőkútból.
Beranabus mosolyogva nézte a kis előadást, régen szórakozott már ilyen jól. A démonnak is hamarosan feltűnt a furcsa ifjú, de nem
támadta meg. Őt is megbabonázta kisugárzása, mint annyi más szörnyet.
A gyilkosság semmit sem jelentett Beranabus számára. Nem értette, mi a különbség rossz és jó, isteni és ördögi között. Hiába
próbálkoztak többen is a fejébe verni, a fiú agya zárva maradt. Az egyetlen különbség, amit egy halott és egy élő ember között fel
tudott fedezni, hogy az utóbbi sokkal szórakoztatóbb.
Amikor a démon megunta a vérengzést, átlépett az ablakon. Beranabus kíváncsi volt a folytatásra is, ezért úgy döntött, követi a
szörnyet. így történt, hogy Beranabus megszokott világát egy sokkal sötétebb és kegyetlenebb világra cserélte fel: a démonokéra...
És nem is hagyta el egyhamar. Itt a vérengzés és a kegyetlenség olyan fokával találkozott, amely számára addig elképzelhetetlen
volt. A vérszomjas teremtmények a legkülönfélébb módokon irtották egymást. A halál ebben a világban kegyelemnek számított. A
démonmesterek az alacsonyabb rendű szörnyeket évekig, évtizedekig, évszázadokig, sőt évezredekig kínozták.
Beranabus végre elemében érezte magát, és egyik őrült birodalmat szelte át a másik után. Eleiemre és folyadékra alig volt szüksége,
és itt még lassabban öregedett, mint az emberek világában. Beranabus számára a Démonvilág maga volt a csodák végtelen
világa.Azért a móka és kacagás mellett nem ártott néha résen lennie. A legtöbb démont gyorsan megbabonázta, de akadtak olyanok,
akiken nem fogott varázsereje, ilyenkor aztán menekülőre fogta a dolgot.
Beranabus iskolázatlan volt, de nem ostoba. Tudta, hogy más nézni valakinek a szenvedését, és más az, ha őt kínozzák.
Ekkor fedezte fel csodás adottságát, a gyorsaságát. Olyan gyorsan tudott futni, hogy a démonok a nyomába sem érhettek. Amikor
nem tudta megszelídíteni valamelyik démont, kacagva elfutott, akár a szél, és közben azon kuncogott, hogy a szörny hamarosan
úgyis feladja majd az egyenlőtlen küzdelmet, és lassabb zsákmány után néz. A Démonvilágban mindig akadt legyilkolni való.
Ablakokban sem volt hiány. Bár a démonok csak egy áruló mágus vagy varázsló segítségével léphettek át rajtuk az emberi világba,
saját valóságaik között könnyedén közlekedhettek. Világegyetemük véráztatta bolygók és galaxisok sorából állt. A nagyobb hatalmú
démonok megteremthették saját végtelen birodalmukat, amely a Démonvilág része maradt.
Ha Beranabus elunta az egyiket, gyorsan keresett egy újabb ablakot, amin átléphet egy másikba. Zsákbamacska volt ez, hiszen soha
sem tudhatta, mi várja a túloldalon. Életének sóját a veszélyek és a váratlan fordulatok adták.
Kalandozásai közben egyszer csak ismét az emberek között találta magát. Egyből tudta, mihelyst átlépett az ablakon, hogy a Földre
érkezik. Más szaga volt itt még a levegőnek is, hiányzott belőle a varázserő. Ösztönei azt súgták,
hogy forduljon vissza, de a kíváncsisága erősebbnek bizonyult. A házakról ítélve úgy tűnt, hosszan időzött a Démonvilágban.
Kíváncsi volt, hová fejlődött a világ és benne az emberi faj, látni akarta, hogy még mindig olyan könnyen halnak-e, mint azelőtt.
A Démonvilágban az ablakok örökké nyitva voltak. A Földön nem. Alig töltött el néhány percet a városban, már el is unta magát, a
Démonvilágot sokkalta érdekesebbnek találja. De hiába sietett vissza ahhoz a helyhez, ahol az ablak lebegett, mire visszaért, hűlt
helyét találta.
Beranabus az emberek világában rekedt, a világban, ahol évszázadokkal azelőtt megszületett.
Újabb csalódás várt rá. Rá kellett jönnie, hogy az emberek világában az ablakok olyan ritkák, mint a fehér holló. Hadseregekhez
verődött, és kereskedők karavánjaihoz, hogy a világ legtávolabbi szegleteibe is eljusson. Kétségbeesetten keresett egy átjárót, hogy
visszatérhessen fantasztikus szörnyei közé.
Addig az ösztöneire hagyatkozva utazgatott. Nem törődött a jövővel, napról napra élt, mint az állatok, de most -első ízben - az eszét
kellett használnia. Felködlött előtte valamiféle cél: a visszatérés. Ennek eléréséhez tervre volt szüksége. Meg kellett terveznie, mikor,
kivel és hová utazik el abban a reményben, hogy ama távoli tájon majd megleli az átjárót.
Ez volt szellemi fejlődésének első állomása. Lassan megtanult néhány szót, és igyekezett utánozni utastársai hang
lejtését, de mondatainak nagy része értelmetlen makogás volt még. Fejében káosz uralkodott, viharok és örvények dúltak benne.
Ám megtette az első lépést a tudatosság felé, és a világ, vagy pontosabban szólva, a világok megváltoztak számára.
Néhány évvel később a föld egy nyugati szigetén találta magát, ahol a démonoknak sikerült áttörniük, és állandó átjárót létesítettek.
Ezrével özönlöttek át az alagúton, és elárasztották a szigetet. A lakókat rettegésben tartották, városokat, falvakat ostromoltak, és
mindenkit lemészároltak, aki az útjukba került.
Beranabus abban a reményben járta az országot, hogy megleli az átjárót, és közben remekül szórakozott a démonok pusztításán. De
ahogy egyre több feldúlt falut hagyott a háta mögött, úgy lett a szíve is egyre nehezebb valami ismeretlen súlytól. Nem a hullák
tömeges látványa hatotta meg, és nem is az élők könyörgő pillantása. Zavarta a helyzet. Ő maga változott meg, és bár ez a változás
egyelőre csekély volt, arra mégis elég, hogy másképp nézzen a vérontásra.
Az emberi szenvedés más volt, mint a démonoké. A földön az emberek meggyászolták a halottaikat. A démonok csak kacagni
tudtak a pusztuláson. Az emberek féltették és szerették családtagjaikat és barátaikat. Szenvedésük látványában egyre kevesebb
örömet lelt. Valahogy túl... emberi volt.
Kételye arra sarkallta, hogy még elszántabban keresse az átjárót. Remélte, hogy a Démonvilág vérfürdőjében magára talál újból, és
ugyanúgy szórakozhat majd az esztelen és
szívtelen öldöklésen, mint régen. Nem tetszett neki a változás, amit magában észlelt. Ő élvezni akarta az életet, nem akart az
emberek nyomorúságával törődni.
Újabb és újabb szavakat tanult. Néha megpróbálta kimondani saját nevét. Nem felejtette el, milyen nevet kapott az anyjától, de nem
tudta kimondani. A Beranabus szóba mindig beletört a nyelve, és csak egy Branre futotta. Az emberek idővel elkezdték ezen a
néven szólítani. Büszkeség és valami furcsa, jó érzés töltötte el, valahányszor meghallotta. Egy idő után, ha új emberekkel találkozott,
már Bran-ként mutatkozott be nekik, de a fejében még most is akkora zűrzavar uralkodott, hogy néha még bemutatkozni is elfe-
lejtett.
Egy tó közepén lévő kis szigeten Beranabus egy druidával találkozott, akit Drustnak hívtak, és ő is az átjárót kereste. Csatlakozott
hozzá, sőt segített neki abban is, hogy felállítsanak egy pár fős szabadcsapatot. Beranabus nem is sejtette, hogy a druida be akarja
zárni az átjárót, de ha sejtette volna, akkor sem érdekelte volna, ha előbb megengedi neki, hogy visszatérjen rajta a Démonvilágba.
Nem volt egyszerű embereket találni a feladathoz. A druida kényesen megválogatta, kikkel szövetkezik. Harcosokat keresett, akik a
varázsláshoz is értettek. Legjobban druidáknak és papnőknek örült volna, de már azzal is megelégedett, hogy valakiben ott
szunnyad a varázserő.
Brannek fogalma sem volt arról, hogyan, de Drust hatalmába kerítette a gondolatait. Ellen tudott ugyan állni Drust
varázshatalmának, mégis szüksége volt rá, hogy megtalálja az átjárót.
Bran hiába járta a falvakat és próbált meg a maga zavaros módján csapatot verbuválni Drust számára. Egyrészt kevés embernek volt
varázsereje, másrészt mindegyik faluban futóbolondnak nézték.
Végre egy nap elérkezett egy magas falú erődhöz. A kőfalon keresztül is érezte, hogy van odabenn valaki - egy lány -aki jártas a
mágiában. Bran nem bízott benne túlságosan, hogy itt nagyobb szerencsével jár, mint máshol. Hamarosan harcosok érkeztek, akik
kíváncsian vizsgálgatni kezdték. Nem volt ebben semmi meglepő, máshol is hasonlóan nagy érdeklődést váltott ki. Ám a kapu
kinyílt, és a varázslónő -távolról sem felnőtt - kilépett rajta. Bran élete ekkor egy csapásra megváltozott.
Elsőre nem volt sem szebb, sem okosabb a többi lánynál, akikkel a fiú találkozott. Varázsereje sem volt különleges. Bran szívét eddig
senki sem tudta megérinteni, pedig gyönyörű hercegnők és hatalmas papnők is megpróbálkoztak vele.
De ennek a lánynak sikerült. Beranabus ennek semmi lyen jelét nem adta, és ő maga sem igen értette, mi történt vele. Abban a
percben, ahogy meglátta Becet, szerelemre lobbant iránta. A furcsa érzés ismeretlen volt számára. Nem ismerhette meg a
Minótaurosz sötét labirintusában, sem a Démonvilág bűzlő bugyraiban. Csak annyit érzett, hogy ezért a lányért tűzbe menne, és még
az életét isfelál dozná érte, ha arra kerülne a sor.
Beranabus így a véletlenek segítségével levetkőzte démoni lényét, és a szerelemnek köszönhetően igazi, hús-vér emberre vált.
Vészhelyzet
Dervisht mindenféle gépekre kötik. Mivel gazdag, nem kell közös kórteremben szorongania a többi beteggel. Ezek a gépek olyan
okosak, hogy még Banbát és engem is megszégyenítenének, ha gyógyításról lenne szó. Amikor az orvosok és a nővérek épp nem
rohannak újabb esethez, a gépekről kérdezgetem őket, és mindent alaposan a fejembe vések. Ha szabadságomban állna eldönteni,
milyen pályát válasszak, egészen biztosan azon fáradoznék éjjel-nappal, hogy modern gyógyító válhasson belőlem.
Négy nap telt el Dervish szívrohama óta, és három napja van kórházban. Az orvos, aki átvette, alaposan lehordott bennünket,
amiért ennyit késlekedtünk a kórházba szállításával. Aztán hamarosan egy újabb orvost kaptunk, aki ismerte a Tanítványokat, és
késlekedésünket teljes mértékben megértette.
Dervish az ötödik emeleten fekszik. Kétemeletnyire a korház tetejétől. A lift közel van a szobájához, mely előtt fegyveres őrök állnak
(hogy ne keltsenek nagy feltűnést, fegyvereiket kabátjuk alá rejtették). Mint a legtöbb Tanítványnak, Sharmilának is sok hasznos
kapcsolata van.
A legtöbb őr csak a munkájára koncentrál, rideg és elutasító. De szerencsére nem mindegyikük ilyen szótlan. Van például Kealan,
akivel elég volt néhány kedves szót váltanom a csendesebb pillanatokban, és máris összebarátkoztunk. Kealan egyike annak a két
őrnek, akik képzett betegápolok. Ők ketten sokkal fontosabb tagjai a csapatnak, mint a többiek, hiszen ha arra kerülne a sor, hogy
Dervisht el kell szállítanunk, Kealan vagy a másik ápoló kezei között biztonságban lenne.
Sharmila és én felváltva vigyázunk Dervishre, lessük minden lélegzetvételét. A kórterembe egy másik ágyat is hozattunk, azon
pihenjük ki magunkat, ha elfáradtunk.
Dervish néhány pillanatra már visszanyerte eszméletét, de nem szólt semmit, és nem tudjuk, megismert-e minket. Az orvosok még
nem tudják, van-e agykárosodása. Egyelőre úgy sejtik, hogy nem, de ebben még nem lehetünk biztosak, amíg magához nem tér. Ha
ugyan magához tér.
Sharmila néhány más Tanítvánnyal is megbeszélte a történteket. Legtöbben azt javasolták, támadjuk meg a Bárányokat, pedig még
abban sem lehetünk százszázalékig biztosak, hogy ők álltak a rajtaütés mögött. De ha ki derülne, hogy ők is benne voltak, akkor sem
lehetünk benne biztosak, kik a szövetségeseik, a csapdákról nem is beszélve. Az a legokosabb, ha a támadással megvárjuk
Beranabust.
A magam részéről nem bánom a várakozást. Élvezem a vihar előtti csendet. Hamarosan úgy is több kalandban és akcióban lesz
részünk, mint szeretnénk. Előző életem ben szerettem volna elhagyni a falumat és megismerni a világot. Amikor ez valóra vált, és
annyi rettegéssel szem besültem, rá kellett jönnöm, hogy jobban jártam volna, ha otthon maradok. Tudom, hogy ez nem vall egy
igazi hősre, de én sosem akartam hős lenni. Egyszerű életet szeretnék. A hétköznapi emberek nem is tudják, mekkora szerencséjük
van, hogy ekkora áldásban részesülhetnek.
Sharmila úgy csacsog Dervish fülébe, mintha Dervish élénken figyelne. Az orvosok szerint az öntudatlan emberekkel beszélgetni
kell. Segíteni szokott, ám ha mégsem, ártani akkor sem árt.
Én is próbáltam beszélni hozzá, de hamar feladtam. Mit mondhatnék neki? Beszéljek megint Bill-E-ről? Minek? Az a korszak véget
ért, más közös témánk pedig nem nagyon akad. Hogy a csendet megtörjem, azért mégis megerőltettem magam. Beszéltem neki a
falumról és a népemről, és a szokásainkról. De aztán elbátortalanodtam, eszembe jutott, hogy mi van, ha ez Dervisht egyáltalán nem
érdekli, és halálra untatom, ezért inkább átadtam Sharmilának a terepet.
Sharmila közös kalandjaikról mesél neki. Felidézi a Démonvilágban történt csatákat, a találkozást Vész herceggel, beszél Kernelről,
aki meglepő ügyességgel nyitogatta az ablakokat, Nadia Moore eltűnése is szóba kerül, aki aztán Juni Swan képében tért vissza, és
kiderült róla, hogy áruló. Mivel ezeket a sztorikat már ismerem, nem tudnak lekötni.
- Járnék egy kicsit - szakítom félbe.
- Persze, menj csak, majd hívlak, ha szükségem lesz rád. Sharmilától kaptam egy adóvevőt. Ezen érhetjük el
egymást, mert mobilozni tilos a kórházban.
Kealan épp szolgálatban van, három másik őrrel egyetemben. Ők bezzeg nem unatkoznak, pedig egész nap mást sem tesznek, mint
az üres folyosó csempéit bámulják. Kealan Dervish állapotáról kérdez, majd azt tudakolja, nincs-e kedvem kártyázni.
- Majd később - hárítom el az ajánlatot -, ha még mindig itt leszel.
- Hol a fenében lennék? - nevet fel.
Kealan kilóg a többi őr közül. Nem értem, miért állt katonának, amikor az alkatához a legkevésbé sem passzol, sokkal inkább el
tudom képzelni orvosként. Talán a kato naság képezte ki, és ezért cserében néhány évet le kell húznia náluk.
A kórház folyosóin sétálgatok. Ismerek minden szintet és minden kórtermet. Az orvosok és a nővérkék is kedvesek velem, ha
tehetik, megállnak, és elbeszélgetünk. Mióta itt vagyok, nem történt nagy tragédia a kórházban, ezt sokan a jelenlétemnek
tulajdonítják, és kezdenek úgy bánni velem, mint egy talizmánnal.
Mindenhová bemehetek, még oda is, ahová a látoga tókat nem engedik be. Ilyen a másodikon lévő szülészeti osztály, a kedvenc
helyem. Imádom nézegetni az aprócs ka, ráncos bőrű babákat, ahogy ártatian, égszínkék sze műkkel figyelik a világot.
De ma másfelé veszem az irányt. A tetőre tartok Egész nap a kórteremben voltam, ki szeretném szellőz tetni a fejem. És szeretnék
látni egy helikoptert is. Főleg landolást. Szívesen beülnék egybe, de attól tartok, hogv még engem sem illet meg ez a kegy.
Nézem a borús, esti eget, ahogy hol feltűnik, hol újabb felhőfolt mögé bújik a lemenő nap. A mesterem, Bnba szerint a felhők
mozgásából jósolni lehet. Én sohasem voltam képes kiolvasni belőlük semmit, de azért, ha időm engedi, próbálkozom.
- Merre jársz, Beranabus? - kérdezem a felhőktől. -Meddig kell még várnunk rád?
El sem tudom képzelni, mi lesz, ha Beranabus nem érkezik meg hamarosan. Hogyan folytassuk az életünket Dervishsel vagy
Dervish nélkül? Térjünk vissza Carcery Vale-be, mintha mi sem történt volna? Vagy költözzek Sharmilához, vagy valamelyik másik
Tanítványhoz? Vagy még inkább lépjek át a Démonvilágba, hogy én is megpróbálkozzam Beranabus keresésével?
Bűntudat fog el, amikor eszembe jut, hova, milyen veszélyek közé küldtem Meerát és Cápát, de nem tehettem mást: meg kell
találnunk Beranabust. Ha valóban azért támadtak meg, mert a Kah-Gash egyik darabja vagyok, tudnia kell róla. Remélem, nem
hiszik azt, hogy csak azért küldettem érte, mert nagyon-nagyon hiányzik.
Lágy szellő fúj hátulról, csiklandozza a tarkómat. Jóleső borzongás fut rajtam végig, és úgy fúrom bele magam a friss fuvallatba, mint
egy puha takaróba. Valami légsem stimmel. Azelőtt barátságtalanul hideg szelek tépáztak, ha idefenn jártam, ráadásul egészen más
irányból, szemből érkeztek. A szellőre koncentrálok: vajon honnan fúj? Régebben ebben elég ügyetlen voltam, de mióta
feltámadtam, sokat fejlődtem. Tudatom úgy követi a szellő útvonalát, akár
egy vadászkutya a zsákmányt. Lebucskázik az ereszen és elindul a föld felé, de nem sokkal előtte megáll, és besurran egy kitört
ablakon az első emeletre, megáll egy kórterem közepén és...
A szobában egy mágus áll, varázsereje nem túl nagy, de szándéka annál gonoszabb. Előtte egy fénykocka - ablak a Démonvilágra.
Az ablakon újabb és újabb lények érkeznek. De sajnos nem Beranabus és a tanítványai, ahogy az imént kívántam. Még ebből a
távolságból sem nehéz megmondani, hogy a látogatók nem emberek. Démonok!
Felugrom, és előkapom az adóvevőt.
- Sharmila, vétel! Vészhelyzet! Vége. Gyorsan megérkezik a válasz.
- Mi történt? Vége.
- Démonok az első emeleten. Helyezd biztonságba Dervisht - hadarom, ahogy a lépcsőház felé rohanok.
- A francba!
Érzem, ahogy a nyitott ablakon át varázslat árad a Dé monvilágból a kórház épületébe. Legalább lesz mit ma gamba szívnom,
gondolom, de az ellenségeimet is erő sebbé teszi. Az ablakra koncentrálok, és megpróbálom megállapítani, hány szörny lépett át
rajta, de ez nem egy szerű feladat, különösen nem futás közben. Meg kellene állnom, hogy jobban összpontosíthassak, ám arra
nincs idő.
- Hé! - kiált rám egy nővér az ötödiken, épp akkor
amikor kiszúrom Sharmilát, a kocsin fekvő Dervisht és az őröket. A lift előtt állnak. - Ez egy kórház, itt nincs futkosás! - harsogja.
Eszem ágában sincs megállni. A lift megérkezik végre. Dervisht tolják be először. Kealan hozzáértésének köszönhetően pillanatok
alatt lecsatolták a műszerekről, és szállítható állapotba helyezték.
- Hol vannak? - tudakolja Sharmila.
- Talán még mindig az első emeleten...
- Mennyien érkeztek?
- Egy pillanat - lépek be utánuk a liftbe, és a viszonylagos nyugalomban újra koncentrálni kezdek. Érzékszerveim áthatolnak a
falakon egészen a démoni célpontokig...
Kezemet villámgyorsan a majdnem teljesen összezáródó liftajtó résébe dugom. Az ajtó automatikusan szétnyílik.
- Mi a fenét művelsz?! - bámul rám Sharmila.
- A liftaknában vannak. Hárman felfelé másznak a köteleken.
- Kifelé! - adja ki a parancsot Sharmila, mire az őrök kitolják Dervish kocsiját. Épp belefutunk abba a nővérbe, aki az előbb
rendreutasított.
- Mit képzelnek? Egy súlyos beteget csakis orvosi engedéllyel lehet megmozdítani! Hívom a...
Sharmila bűvös mozdulatot tesz kezével, mire a nővér elhallgat, sarkon fordul és otthagy bennünket.
- Talán a lépcsőház...
- Nyolcan-kilencen jönnek felfelé - rázom a fejem.
- Le tudjuk győzni őket? - kérdezi Sharmila.
- Talán. Nem túl erősek, de annál többen vannak. Jobb lenne elkerülni a harcot.
Balázs - a legalacsonyabb őr - halkan hadar adóvevő jébe, majd miután befejezte, övébe illeszti.
- Irány a tető - mondja nyugodtan. - Öt perc múlva jön értünk egy helikopter.
- Lift, vagy a lépcső? - néz rám Sharmila. Behunyom testi, és kinyitom lelki szememet.
A liftaknában felfelé mászó szörnyek gyorsabban haladnak, mert a lépcsőn mászok sok időt vesztenek azzal, hogy levadásznak pár
szerencsétlen nővért.
- Lépcső! - döntök gyorsan, és az őrökkel együtt az ajtó felé sietünk. Gábor és Bence az első lépcsőfokig még gurítják a kocsit, de
onnan már a kezükben viszik. Kealan mellettük rohan, folyamatosan ellenőrzi Dervish állapotát.
- Ti csak menjetek! - tol előre Balázs Sharmilát és engem, majd két pisztolyt ránt elő az övéből. - Majd én feltartom őket!
- Elfelejtetted, hogy nem fog rajtuk a golyó? - képed el Sharmila.
- Dehogyis - feleli. - De azért lelassítom őket egy kicsit. Sharmila egy pillanatig még ellenkezni akar, aztán csak
bólint, és nekilódul a lépcsőnek. Sántítása már a múlté, varázserővel gyorsítja lábait.
- Akarod, hogy maradjak? - kérdem a fiútól.
- Nem. Menj csak, neked Dervish közelében a helyed.
- Meg fogsz halni - állapítom meg szomorúan.
- Tudom, ez a munkám - erőltet mosolyt az arcára
Balázs. - Most pedig húzz el innen, hadd tegyem, amire képeztek! Lábujjhegyre állok, és megölelem. Emlékképek villannak fel
előttem az édesanyjáról, akit szétmarcangolt egy démon. Lassú és fájdalmas halála volt. Balázs eltökélte, hogy ha meg kell halnia, ő
gyorsan fog meghalni és hősiesen.
Otthagyom a halálra ítélt őrt, és a többiek után rohanok. A démonok már a sarkunkban vannak.
Épp elhagyjuk a hetedik emeletet, amikor a lövöldözés kezdetét veszi. Egy pillanatra mindannyian megállunk, még a harcedzett
őröknek is kifut a vér az arcából, azután menekülünk tovább. Mire kilépünk a tetőre, a lövöldözésnek vége szakad.
Bence és Gábor aggodalmas arccal vizsgálgatják órájukat. Ábrázatuk elárulja, mennyire szorult a helyzetünk. Kibiztosítják
fegyvereiket, és elindulnak lefelé a lépcsőn.
- Milyen messziről érkezik a helikopter? - kérdezi Sharmila.
- A környékről. Itt akartuk tárolni, de akadályozta volna a kórházi helikopterek landolását - magyarázza Kealan, miközben a
leszállóhely felé tolja Dervisht.
- Erről én miért nem tudtam? - húzza össze szemöldökét az asszony.
- A haditervek titkosak, nem osztjuk meg őket civilekkel, még ha Tanítványok, akkor sem. Remélem, nem sértődsz meg.
- Dehogy.
A lépcsőház felől fegyverropogás hallatszik.
- Hol van már az a helikopter? - türelmetlenkedem.
- Egy, maximum két perc és itt lesz - néz órájára Kealan.
Visszarohanok a lépcsőházhoz.
- Bee, azonnal gyere vissza! - kiált utánam Sharmila.
- Nyugi, nem veszem föl velük a harcot! - kiáltom visz-sza, és már valami hatásos varázslaton gondolkozom. Beranabustól nem
kaptam plusz varázserőt, de sok általa ismert varázsige átszivárgott belém. Persze a varázslatok nagy részével nem tudok mit
kezdeni - hiszen a mágiához nem csak szavak kellenek -, de azért így is van mit bedobnom. Elérem az ajtót, és már mormolni is
kezdem az egyik ősi varázsigét.
A lépcsőházban golyók fütyülnek.
- Gábor! Bence! - kiáltom. - Gyertek vissza!
Semmi válasz. Hamarosan a lövöldözés is elhal, és lábak dobogását hallom - sajnos nem emberi lábakét. Az ajtót energiapajzzsal
kell megerősítenem.
Hamarosan megjelenik az első démon. Kocka alakú fején vérfoltok. Tucatnyi szeme van és három szája. Amint meglát, apró
testével rám veti magát. Azaz csak vetné, ha nem állná útját az energiapajzs. Miután észre veszi az akadályt, minden dühét
ráirányítja. Megpróbálja fogaival széttépni, de a pajzs kitart.
Néhány lépést hátrálok, és büszkén szemügyre veszem művem. Még sohasem emeltem efféle energiapajzsot, és ahhoz képest elég
jól sikerült. Mivel a levegőben elég sok
a varázserő, talán képes leszek fenn is tartani a gátat. Bár ekkora ostrom mellett nem könnyű, még szerencse, hogy már csak egy
perc, és itt a segítség. Mindenesetre erősen koncentrálok.
Félúton járok a leszállópálya felé, amikor meghallom a helikopter propellerjeinek hangját. Soha szebb zenét füleimnek! A démonok
egy része a saját világában képes a repülésre, de a földön nem. Elképzelhető, hogy néhány erősebb példány szárnyra kap, de
kétlem, hogy sokáig bírnák. Ezek itt meg nem túl erősek. A levegőben biztonságban leszünk.
Mivel nem akarok előre inni a medve bőrére, továbbra is a pajzsra összpontosítok. Gyorsan fáradok, kevés a varázserő. Már csak
percekig leszek képes falat vonni a démonok elé, talán ez is elég lesz, amíg... Az első emeleten kinyitott ablakon keresztül újabb ény
érkezik. Érzem.
Sokkal erősebb és veszélyesebb, mint az előtte érkezettek. Nem démon, de nem is ember. A szörnyeteg kérdez valamit az ablakot
kinyitó varázslótól, majd vérfagyasztó hangon felvonyít. Hangja ide-oda verődik a kórház falai között. Az energiapajzsot ostromló
démonok egy pillanatra megállnak, és visszaüvöltenek neki.
A jövevény nem habozik. A betört ablakon át kimászik a kórház homlokzatára, belemélyeszti karmait a repedésekbe, és
pókemberként felrohan a falon. Kiáltani akarok Sharmilának, de mire kinyitom a számat, a szörny átlendül az eresz fölött, és
megáll a tetőn.
A lénynek asszonyteste van. Bőrét kelések és fekélyek
borítják, a sebekből sárgás genny szivárog. Szája olyan, mintha késsel gúnyos fintort metszettek volna az arcába. Szemei aprók és
sárgák, akár a disznónak. Feje tetejéről néhány zsíros tincs lóg. Ruhát nem visel. Bármely érintés kimondhatatlan fájdalommal járna
gennyes bőre számára, még egy könnyű selyemé is.
Azt hittem, egyből ránk támad, de (nagy ravaszul) először a helikoptert veszi célba. Rámutat a propellerekre, és egy varázsigét
vakkant, mire azok hamarosan felmondják a szolgálatot. A gép himbálózni kezd, aztán megperdül párszor saját tengelye körül,
majd a gravitáció ereje a föld felé húzza. A kórház közelében csapódik be, akkora robbanás kíséretében, amekkorát még
akciófilmekben sem láttam. A detonáció erejétől a környék összes ablaküvege kitörik, és sokemeletnyi láng festi vörösre a szürke,
kora esti égboltot. Meera és Kealan a földre vetik magukat. Az eszméletlenül fekvő Dervisht a robbanás ereje egyszerűen lerepíti a
kocsiról.
Csak Sharmila és én maradunk talpon. Mindkettőnket a varázslat ereje véd. Érzem, ahogy az energiapajzsot áttörik mögöttem a
démonok, de rájuk sem hederítek. Az első számú közellenség itt áll velem szemben.
A legijesztőbb és legmegdöbbentőbb az egészben, hogy úgy érzem, ismerem ezt a nőt. De ez lehetetlen... hiszen a szemem láttára
halt meg. Alakja és arca eltorzult, de néhány apró, jellegzetes vonását felismerem. Még a hangja is ismerősen csengett, amikor a
varázsigét kimondta. Láttam és hallottam őt a barlangban az újjászületésem estéjén. De ha nem is láttam volna, akkor is
ismerném Beranabus emlékeiből, hiszen egy ideig ő volt a jobbkeze, csak akkoriban úgy hívták: Nadia Moore. Azóta eladta a lelkét
az ördögnek, vagy ismertebb nevén Vész hercegnek, és most úgy hívják...
- Juni Swan - gurgulázza a félig ember, félig szörny teremtmény, és gúnyosan meghajol előttem. Szája ferde fintorra húzódik, amit
a legnagyobb jóindulattal sem tudnék mosolynak nevezni, és hozzáteszi: - Örülök, hogy én lehetek a gyilkosod.
Felém lendíti a kezét, mire lábam előtt megolvad a kátrány, és fortyogó szökőkútként a levegőbe spriccel.
Démon a tetőn
Ahelyett, hogy egy ellenvarázslattal megállítanám a felfele törő, fekete és bűzlő gejzírt, felpattanok a varázslat hátára, mint szörfös
egy kedvező hullámra, és felemelkedem vele a levegőbe. A sistergő láva épp csak a vádlimat égeti meg. Majd begyógyítom, de
előbb még le kell győznöm Juni Swant.
Úgy érek földet, akár egy macska, varázserővel tompít va a becsapódás erejét. A szemem sarkából mindvégig el lenségemet
figyelem. Ő sem veszi le rólam a szemét, ajkán gúnyos fintor játszik, és szemében felvillan a gyűlölet sárga lángja.
Fogalmam sincs, hogyan támadhatott fel, de az biztos, hogy nagy árat fizetett érte. Zombiként tért vissza, rotha dó húsa dögletes
bűzt áraszt. Nem lehet könnyű bomló húsköpenyét összetartania, és ez szemmel láthatóan meg is viseli, nem csoda, ha elvesztette
józan eszét.
- Drága Bee - szólít a nevemen, és szinte hallom, ahogy elpattognak fáradt hangszálai. - Mesterem egyszer már végzett veled, de te
visszatértél az élők sorába, aho gyan én is. Kíváncsi vagyok, sikerül-e neked ez a mutat vány még egyszer...
- Ki ez a szörnyeteg? - áll fel Sharmila, és talpra segíti Kealant is.
- Juni Swan - kiáltom vissza.
- Juni?! Úgy érted, Nadia? - kapkod levegő után Sharmila, ahogy végignéz az egykor kedves és csinos teremtésen.
- Nem ismerek semmiféle Nadiát! - hörgi Juni és közelebb lép. A lábáról húscafatok tapadnak a tetőre. Arcára minden egyes
lépésnél kiül a fájdalom. A teste gyengébb lett, de varázsereje nagyobb, mint a barlangban.
Kealan háromszor süti el fegyverét. Mindhárom lövedék néhány centiméterre áll meg Juni torz arcától.
- Aranyos pillangók - mutat rájuk Juni, mire a három lövedék közül kettő ezüstös szárnyú lepkévé változik. Csak éppen ezek a
pillék nagyobbak az átlagosnál, és ráadásul vámpírszerű fogaik vannak. Juni visszaküldi őket a feladónak.
Megpróbálom megállítani a lepkéket, de elkések. A mull táns pillangók egyetlen másodperc leforgása alatt kivájják ' Kealan
szemét, és tovább rágják magukat a megvakult fiú agya felé.
Segítenék Kealannak, de nem vehetem le a szememet villámgyors Juniról, aki már a következő mutatványra készülődik.
Megpörgeti maga előtt a harmadik lövedéket, majd egyenesen Sharmila homloka felé lövi.
A korosodó indiai asszony egy könnyű csuklómozdulattal hárítja el, és a lövedék belefúródik a tetőbe.
A lépcsőház felől démonhorda özönlik felénk. Hat engem fog közre, öt Sharmilát. Kockafej, a tizenkettedik démon a szerencsétlen
Kealan szenvedéseinek vet véget drasztikus gyorsasággal.
- Megbánod még, hogy újjászülettél! - fogadkozik
Juni Swan. A vicsorgó szörnyek alig tudják türtőztetni magukat, de ők is félnek Junitól, és addig nem mernek tá madni, míg
parancsot nem kapnak rá.
- És hogy van az én összetört szívű szerelmem? - gú nyolódik Juni, és Dervishre néz. A mozdulattól húscafa tok mállanak le a
nyakáról. Juni arca megrándul, majd gyorsan visszailleszti a kis cafatokat, mintha mi sem történt volna, és varázslattal a többi
izomköteghez forraszt ja. A szívem legmélyén sajnálni kezdem. Ennél még a ha lál is jobb lehet.
- Ne merd bántani Dervisht! - rivall rá Sharmila.
- Mert különben? - gúnyolódik Juni.
Sharmila válasz helyett ellöki magát a földről, átszaltó zik a démonok gyűrűje fölött, és lehuppan Dervish mellé.
- Különben kénytelen leszek fájdalmat okozni neked kap ki egy fémrudat az ágy vázából Sharmila, és a hegye sebb végével Juni
felé hajítja.
A dárda bomló húsba fúródik, és még a csontok sem állhatják útját. Juni üvöltve tapasztja kezét a sebre.
Sharmila újabb tartóvasat tép ki az ágyból, hogy azzal védje meg magát a démonoktól. Azt hiszi, Juninak vége, de nagyot téved.
Amint Sharmila hátat fordít, Juni kitépi testéből a rudat. Sárgás rózsaszín húsfoszlányok potyog nak a tetőre a mellkasán tátongó
lyukból.
- Aki velem akar ujjat húzni, korábban keljen fel! hörgi, majd Sharmila felé hajítja a rudat. Jobb vállán talál ja el az asszonyt. A
dárda ereje felemeli Sharmilát a leve gőbe, majd a lépcsőház ajtajára tűzi, akár egy pillangót. Nem is tudom, honnan ömlik több
vér, a szájából vagy sebéből-e. Felüvölt az elviselhetetlen fájdalomtól, de hiába próbálja meg kihúzni húsából, a vasdarab meg sem
mozdul.
Rettegés vesz rajtam erőt. Soha nem lennék képes ilyen rővel elhajítani egy ekkora tárgyat. Ha kétszer támadnék, akkor sem. Juni
úgy taposna el, mint egy pondrót, ha szembekerülnék vele.
Swan rám emeli véreres, őrült tekintetét. Rothadó alsó szemhéjából egy bogár falatozik.
- Csak azt sajnálom - suttogja -, hogy Grubbs nincs itt. Szerettem volna Dervishsel együtt végezni vele.
- Itt lesz nemsokára, megvárhatod - blöffölök, és azon igyekszem, hogy el ne áruljon a hangom. - Ahogyan Kernel és Beranabus is. -
Régi mesterének említésére arca megrándul. - Együtt lenne a régi csapat...
- Bill-E Spleen sem tudott hazudni, de te még nála is rosszabb vagy - szakít félbe. - Vajon te is úgy fogsz nyüszíteni, ahogyan ő az
utolsó pillanatban?
- Bill-E nem nyüszített. Tudom. Ott voltam.
- Ja, bocs. Kiment a fejemből.
Egy ráktestű, macskafejű démon valamit halandzsázik, aztán elindul felém.
- Állj! - kiált rá Juni. - Előbb meg akarom kínozni. A démon ellenkezni próbál.
- Nem érdekel, mit mond. Én... - Juni arcán undor Int át. - Nem. Igazad van. Megöljük őket, aztán visszatérd nk. De előbb még
játszani akarok egy kicsit. - Sharmila tdé int nagylelkűen: - A Tanítvány a tiétek, meg a kórházban lévő betegek is. Nekem a lány és
Dervish kell.
A démonok megrohamozzák Sharmilát. A leggyorsab bak - szám szerint hárman - nekiesnek és lezabálják a magateheteden
asszony csontjairól a húst. A lábfejétől haladnak a sípcsontok felé. Falatozásukat csak akkor hagyják abba, amikor ördögi táncot
lejtenek Sharmila üvöltésének ritmusára. Kockafej még mindig Kealannal van elfoglalva. A hoppon maradt démonok úgy dönte
nek, a kórtermekben keresnek némi harapnivalót, és lero bognak a lépcsőn.
- Végre kettesben maradtunk - mórikálja magát Juni Nem válaszolok. Lassan hátrálni kezdek, és közben va
dul zakatol az agyam. Valamit ki kell találnom, különben végem. Kússzak le a falon, és lépjek át az első emeleten nyitva hagyott
ablakon? De mi van, ha Vész herceg ott vár rám a Démonvilágban? Meglep, hogy ő maga nem jelent meg ma a kórházban. Talán
nem tudta, kik őrzik Dervisht, és nem akart Beranabusba futni.
- Nyugi, nem foglak rögtön megölni - araszol felém miközben valami vérből, gennyből és húsléből álló nyál kás váladékot húz
maga után.
- Azon leszek, hogy a fájdalom minden egyes pillanata eljusson a tudatodig, ahogyan a barátnődnek is – mutat a szenvedéstől
őrjöngő Sharmilára, akinek térdtől lefele egy falatnyi hús sem maradt a lábán. A szörnyek még .1 csontjait is fényesre nyalták, de
étvágyuk még most sem csillapult. Sharmila normális esetben egészen biztosan elájulna a rettentő fájdalomtól. Juni valami
varázslattal megakadályozza, hogy az öntudatlanságba menekülhessen.
- Megöllek - csuklik el a hangom.
- Ugyan már! Ma este te szűnsz meg létezni, de előbb Dervisht veszem kezelésbe. Felébresztem, nem hagyom csak úgy
átszenderülni a másvilágra! Remélem, nem agyhalott, az elrontaná a szórakozásom. Már előre élvezem minden egyes percét a
kínzásnak! Utána te jössz...
Kockafej elfogyasztotta Kealant, és a lépcsőház felé ballag, hogy valami második fogást is találjon. Összpontosítok, és egy
varázsigével Juni felé repítem a démont, de a nő még nálam is gyorsabb, és egy mozdulatával megváltoztatja a visító szörny
repülési útvonalát.
- Kicsi vagy te még ehhez... - kacag Juni. Előkapom az adóvevőt, és a démonhoz vágom. Amint hozzáér, felrobbantom egy
varázsigével. Vér és csont záporozik Juni-ra, ám ekkor újabb varázslattal a démon testnedveit átváltoztatom égető savra, mely
sisteregve hullik Juni bőrére. Egy csepp egyenesen a szemébe fröcsköl, mire szemgolyója sercegve sül ki, mint serpenyőben a
tükörtojás. Egy-
rre üvölt fájdalmában és dühében. A lépcsőház felé rohanok. Azt tervezem, hogy útközén felnyalábolom Sharmilát. A két világ
között nem sokáig maradnak nyitva az ablakok, még egy erős varázsló is csak igen nehezen képes rá, hogy tíz percnél tovább
nyitva tartsa. Ha addig megússzuk, hogy elkapjanak, Juninak a démonjainak vissza kell térniük, ha nem akarnak itt ragadni.
A szabadon maradt ajtószárny épp akkor vágódik ki, mikor odaérek. Csak annyi időm van, hogy részleges ■Időpajzsot vonjak
magam elé. De még így sem úszom
meg bordatörés nélkül. Még szerencsém, hogy nem lyukasztották ki a tüdőmet a reccsenő csontok.
Megpróbálok felkászálódni. Az ajtószárny leválik a helyéről, megpördül a levegőben, és apró darabokra hasad. Ez alkalommal
sincs sem időm, sem erőm biztos védőpajzsot képezni, ennek meg is iszom a levét. Szilánkok fúródnak a bőrömbe, az egyik néhány
centiméterre húz el a szememtől, és egy arasznyi szálka a mellkasomba vágódik. Kis híján átdöfi a szívemet.
- Micsoda szánalmas egy sündisznó! - gurgulázik Juni, aki megtisztította magát a savtól, és semmivel sem néz ki rosszabbul, mint
előtte. Megpróbálom kihúzni magamból a nagyobb szilánkokat és szálkákat. - Felhasí tom a gyomrod, és kikanalazom a
belsőségeidet! Hogy tetszik az ötlet?
Energiagolyó dönti le a lábáról Junit, és a tető szélére löki. Felpattan, és támadóját keresi, ahogyan én is. Hama rosan meg is
találjuk. Dervish az, aki a guruló kocsira tá maszkodik holtsápadt arccal, de elszántan csillogó szem mel.
- Hagyd békén a lányt, te átokfajzat! - sziszegi, és újabb energiabombát vág Junihoz, akit rothadó mellkasán ér az ütés,
hátratántorodik, átbucskázik az ereszen, és lezuhan a mélybe. Hátborzongató sikoltása még sokáig vissz hangzik utána.
Gyerekjáték
Dervish most a Sharmilán lakmározó démonok ellen fordítja varázserejét. Két falánk szörnynek valami láthatatlan erő úgy nyomja
össze a fejét, mint egy szőlőszemet. Agyvelejük messzire spriccel. Pillanatok alatt kiszenvednek. A harmadik démonnak sikerül
kereket oldania, és eltűnik a lépcsőházban.
Én érek először Sharmilához. Az asszony ájultan fekszik. Combtól lefelé egy csipetnyi húst sem hagytak a csontjain.
Varázserőmmel megpróbálom enyhíteni fájdalmát, és elállítom a vérzést, de ahhoz kevés vagyok, hogy új húst növesszek fehérlő
csontjaira.
- Túl fogja élni? - kérdi Dervish.
- Van rá esély, de a lába odalesz.
Egy pillanatig úgy tűnik, menten elájul ő is, de aztán összeszedi erejét.
- Hol vagyunk? Mi történik itt? Mondj el mindent, de lehetőleg gyorsan!
- Szívrohamot kaptál, és kórházba kellett hoznunk. Négy napja eszméletlenül fekszel. Ma démonok támadtak ránk Juni Swan
vezetésével.
- Azt hittem, megöltem az átkozott bestiát a barlangban!
- Valóban megölted, de feltámadt.
- Hogyan?!
- Fogalmam sincs, de most sem sikerült megölni, érzem az életjeleit, csak megsebesült.
- Ha visszajön, végzek vele! - izzítja ujjait Dervish, és szemében ugyanolyan őrült düh látszódik, mint Juniéban.
- Ma már nem lesz újabb harc, visszatér az ablakon ke resztül a Démonvilágba. Alaposan megkapta a magáét.
- A francba! - morogja, és teste újra elgyengül. Mellé ugrom, hogy rám támaszkodhasson, de valamilyen titok zatos forrásból ismét
erőt gyűjt. - El kell tűnnünk innen, itt nagyon a kirakatban vagyunk!
- Legalább kilenc démon van odalent. Van még annyi erőm, hogy lezárjam vele a lépcsőház kijáratát...
- És mi van, ha még több érkezik, és a falon másznak fel? Menjünk!
Sharmilához hajol, és megragadja az asszony húsába fúródott fémrudat.
- Tudsz valami fájdalomcsillapító varázslatot, hogy ne érezze?
Sharmila fájdalomközpontjára koncentrálok, majd bó lintok, mire egy erőteljes rántással kitépi a Tanítvány húsából a vasat.
Sharmila halkan felnyög, de tompítom a fáj dalmát, aztán gyorsan elnyeli az öntudatlanság csöndje.
Dervish felemeli az ájult testet, és a hátára veszi.
- Biztos, hogy elbírod? - kérdezem. Dervish homloka verejtékezik, és lába remeg.
- Majd kiderül - válaszolja, és elindul vele a lépcsőn démonoktól nyüzsgő épületben.
Egyik emeletet hagyjuk el a másik után. Mintha a pokol egyre mélyebb bugyrai felé lépkednénk, mindenfelől sikoltozás és jajgatás.
Betört ablakok szilánkjai a kórtermek padlóján. Néhány beteget alaposan összekaszaboltak a szétröppenő szilánkok. Orvosok és
nővérek ápolgatják őket, és lassan megnyugodnak.
Az ötödiken egy démont veszek észre, ami épp egy begipszelt lábú beteget üldöz. Dervishre nézek, szeretnék segíteni neki. A fejét
rázza.
- Nem vagyunk istenek, hogy mindenkit megmentsünk. Fogytán az erőm. Takarékoskodnunk kell a varázserőnkkel, különben nem
jutunk ki ebből a kutyaszorítóból.
- Abban sem voltunk biztosak, megéred-e a holnapot -jegyzem meg, amíg párosával szedve a lépcsőfokokat a kijárat felé tartunk.
- Elkövették azt a baklövést, hogy a közelemben nyitották ki az ablakot. A Démonvilágból kiáradó varázserő úgy csapott meg, mint
valami éltető hullám.
- Mire nem jó egy démoninvázió! - próbálok jókedvet csempészni a temetői hangulatba.
- Bizony! Ha nem lenne nyitva az ablak, nem bírnám el Sharmilát sem! De ha becsukják, lehet, hogy végem. Ez az egyik oka, hogy
minél messzebb akarok kerülni innen. Az ablak eltűnése után a szörnyeknek is nyoma vész, de akkor talán katonák vagy
farkasemberek váltják fel őket.
Némán haladunk célunk felé. Dervish zihálva küzd harmila súlyával. Lába meg-megbicsaklik. A varázslattal levegő ellenére sem
fogja kibírni a földszintig. Össze
fog omlani. Ha így történne, itt kellene hagynom, ahogyan Sharmilát is. Nem gyávaságból, de a bennem lévő Kah-Gash jobb, ha
nem kerül démonkézre. Kritikus helyzetek kritikus lépéseket kívánnak. Sharmila és Dervish megérte nék ezt, sőt tiltakoznának, ha
értelmetlenül hagynám magam lemészárolni.
Egy gyíktestű démon kúszik ki a lépcsőházi ajtón át a folyosóra a másodikon. Oldalba bököm Dervisht, hogy álljunk meg, amíg a
lény el nem távolodik. Odalopódzunk az ajtóhoz, és kikukkantok a kerek ablakon át. A gyík nincs egyedül, két másik szörnnyel
randalírozik a folyó són. A másik hangyászra hasonlít, csak épp jóval teste sebb, és egy helyett három orra van. A harmadik kutya
nagyságú dögbogár, vastag kitinpáncéllal a hátán. A más világra küldenek egy beteget és egy nővért, majd eltűn nek egy ajtó
mögött...
Dervish tovább megy, de nekem földbe gyökerezik a lábam.
- Gyere már! Mit ácsorogsz ott? Már majdnem kinn vagyunk! - ripakodik rám.
- Ne-ne-nem láttad? - dadogom a sokktól.
- Mit?
- Az a három démon...
- És?!
- A szülészeti osztályra ment be...
Dervish felsóhajt, majd behunyja szemét. Várom, hogy mondjon valamit, de meg sem mukkan. így rezzenetlenül és csukott
szemmel sokkal inkább hasonlít egy halottra, mint egy élő emberre. Talán már bánja, hogy
visszanyerte az eszméletét. Várom, hogy szóljon, de meg se mukkan.
- Nem hagyhatjuk, hogy megtámadják az újszülötteket - súgom.
- Pedig nincs más választásunk! - csattan fel. - Nem ismered a Tanítványok első számú törvényét? Ha nincs
esélyed a győzelemre, ne gondolj a többiekre!
- Én nem vagyok Tanítvány!
- Én igen - feleli, majd elfintorodik -, de a francba vele! - Óvatosan leteszi Sharmila testét a földre. Az asz-szony gyöngén felnyög.
Majd az ajtóhoz lép, és mint egy
portás, sarkig tárja előttem: - Hölgyeké az elsőbbség!
A szülészet gyereksírástól hangos, ez még nem is lenne meglepő, sőt itt ez a normális. Az anyák már biztos észlelték a veszélyt, és
azon igyekeznek, hogy rettegésüket minél kevésbé vegyék észre kisbabáik. Két nővér hullájába botlunk. Friss hullák. Nyilván
megpróbálták a szörnyetegek útját állni. Remélem, nekünk több szerencsénk lesz.
Dervish arcába kezd visszatérni a vér, ez némi bizakodásra ad okot. Nagyon közel vagyunk az ablakhoz, mely a mágus
ügyességének köszönhetően valahogy még mindig nyitva van, és varázslattal árasztja el az épületet. Biztos léptekkel halad előttem.
Pizsamanadrágja szétrepedt egy helyen, és kikandikál belőle a hátsója. Ezen máskor talán még nevetni is tudnék, de most cseppet
sem találom humorosnak.
Az egyik szobában megtaláljuk a bogarat, amint egy anyát zaklat. A nő alig idősebb nálam néhány évvel. Van mellette egy másik
asszony is. Ketten igyekeznek távol tartani a bogarat a babától.
A szörny feléjük kapkod, mire a nők hangosan felsikoltanak.
- Itt vannak a csótányirtók! - kiáltja el magát Dervish. A bogár felénk fordul, és Dervish telibe kapja egy energialövedékkel. A
falnak vágódik, de páncélja megóvja a súlyosabb sérülésektől. Szárnyra kap és Dervish felé repül, aki megragadja és a földre
nyomja: - Menekülj! - fordít ja felém a fejét.
Itt maradnék, hogy segítsek neki, de addig a másik két szörny ki tudja, milyen pusztítást vihetne végbe az osztályon. Mennem kell.
Ha nem is pusztítom el, legalább feltartóztatom őket, amíg be nem záródik az ablak. Csak nem marad nyitva örökre?!
- Rohanjanak! - terelgetem magam előtt a rémült asszonyokat, majd én is kilépek utánuk a folyosóra. Egy másik szobában a
pusztítás félreérthetetlen jelei fogadnak. Egy apró kéz fekszik a földön. A test sehol. Émelyegve fordulok el.
A folyosón hirtelen a hangyászdémon tűnik fel. Két lábon jár, a feje fölött egy csecsemőt lóbál. Látom az anyát is, ahogy
kétségbeesetten utánakap a küszöbről, de a másik szörny visszarántja. Az iszonyattól elnémul.
A hangyász már-már belemélyeszti fogait az újszülött arcába.
Cselekednem kell, de azonnal. A saját karjaimba vará
zsolom a babát. Kisfiú. Amint magamhoz ölelem, átszivárognak belém születésének emlékei. Óvatosan leteszem a padlóra, majd
szembefordulok a szörnnyel.
A hangyász rám vicsorog, majd segítségért kiált a társának. A gyík nem sokáig várat magára. Az anya végre kiszabadul a szobából,
felkapja csecsemőjét, és elrohan. Feszülten figyelem a démonok legapróbb mozdulatát is. Arra várok, hogy ők támadjanak.
A hangyász rám emeli két ormányát, és nyálkalövedé-ket fröcsköl rám. Megváltoztatom a lövedékek irányát, és mellettem
csapódnak be a falon. Sisteregve égetik le a festéket. A démonok imádnak savat köpködni.
A gyík kihasználja másodpercnyi figyelmetlenségemet, és farkával erőteljesen ellökve magát rám ugrik. Kitátott állkapcsával
egyenesen a nyakamat célozza meg.
Amíg a levegőben van, ujjaimból késpengét varázsolok. Jó kis trükk, magától Beranabustól tanultam. Az utolsó pillanatban
félrehajolok, és a gyík hasa felé döfök. Gyorsan irányt változtat, így csak felületi sebet sikerül ejtenem rajta.
Megint a hangyászon a sor. Az egyik ormányát a nyakamra, másikat a mellkasomra, a harmadikat a fejemre tapasztja. Alig kapok
levegőt, még sohasem volt ilyen szoros sál a nyakamon.
Térdre esem, aztán felugróm, mint egy béka, és magammal rántom a hangyászt is. Olyan erősen csapódunk a mennyezetnek, hogy
megreped a vakolat. Mire földre érünk, a hangyász ormányai már nem szorongatnak többé. Felpattanok, és egy pingponglabdányi
tűzlabdacsot
dugok a hangyász orrába. Amint elér az agyához, az egyik szeme kirobban a helyéről. Üvöltve menekül. Utána vetném magam,
hogy megadjam neki a kegyelemdöfést, de a gyík a csípőmbe kap. Nyelve úgy szúr, akár egy vasvilla.
Sikerül leráznom, de mérgét már a sebbe fecskendezte. A méreg, talán mondanom sem kell, halálos. Ha késlekedem,
másodperceken belül végem.
Lehunyt szemmel a méregre koncentrálok, és kifejlesztem magamban az ellenanyagot. Nagy részét sikerül is hatástalanítanom, a
maradékot pedig legyengítenem. Megmenekültem, de ráment csaknem minden varázserőm. Ellenségeim megérzik, hogy
legyengültem, és úgy döntenek, leszámolnak velem. Gyorsan egyesítik erőiket.
A hangyász túlélte az „orrtámadást", és a falhoz lapít. Összeszedem a maradék varázserőm, amikor...
Egy narancssárga ablak jelenik meg a levegőben. A démonok hátrahőkölnek. Felkészülök a legrosszabbra, attól tartok, Juni, vagy
maga Vész herceg lép ki rajta, és itt a vég, sorsom megpecsételődik az újszülöttosztályon, de ha egyetlen kisbabát is sikerült
megmentenem, nem éltem hiába.
Egy férfi lép be az ablakon. Meglódul a szívem. Bran!
Komoran rám kacsint, majd tekintetét a reszkető szörnyekre emeli.
- Azt hittétek, hogy leszüretelhetitek az egész újszülöttosztályt? - mordul rájuk.
Beranabust Grubbs követi, aki szemmel láthatóan elég
ideges. Nem kell sokáig várni Kernelre sem. Úgy látom, megváltozott, mióta nem találkoztunk. Végül Meera és Cápa is
megérkezik, és velük lesz teljes a létszám.
- Beleköptünk a levesetekbe, nem igaz? - kérdezi Beranabus.
A démonok sarkon fordulnak, és menekülni próbálnak. Kernel, Cápa és Meera üldözőbe veszi őket.
- Hol van Dervish? - kérdezi Grubbs hangosan.
- Ott, hátul, de siess, amikor utoljára láttam, épp egy démonnal birkózott, nem tudom, hogy...
De Grubbs már nem várja meg, hogy befejezzem a mondatot.
Amikor végre kettesben maradunk, Beranabus mellém lép:
- Szia, kicsim! - ölel meg lágyan, és a viszontlátás örömétől zokogni kezdek a vállán. Közben újabb és újabb emlékképeket szívok
magamba, de most nem érdekel, hogy tolvaj vagyok. Megkönnyebbülök Beranabus jelenlététől, hiszen tudom, hogy mára véget ért
az öldöklés.
Elválnak útjaink
Ismét a tetőn. A Tanítványok jó munkát végeztek. Megöltek számos démont, és a mágust, aki segédkezet nyújtott nekik. Néhány
szörnynek sikerült még az ablak bezá-ródása előtt visszamenekülnie. Amelyiknek az orra előtt csukódott be az átjáró, gyorsan
megfulladt a mi tiszta levegőnktől. Láttam őket élve elrohadni, amíg nem maradt belőlük más, mint ragacsos massza.
Az életben maradt betegeket és a személyzet tagjait evakuálták. Beranabusszal a műtőbe is bekukkantottunk, ahol éppen egy nagy
operáció folyt. Lenyűgöz, milyen gyorsan kerülhetnek szakértő és segítő kezekbe a betegek manapság.
Sharmila öntudatlanul fekszik mellettünk. Beranabus eltávolította a combcsontját. Most a sebeken dolgozik. Igyekszik lezárni az
ereket, és lebénítani az idegvégződé seket, hogy Sharmila kevesebb fájdalmat érezzen, ha újra magához tér. Dervish a gurulóágyon
ül, a fejét lógatja, és a szakállát babrálja. Nagyon gyenge. Nem tudni, hogy a kimerültségtől vagy a hűvös esti széltől remeg-e. A lép
csőkön mindenesetre nem tudott volna magától fölmász ni, ahhoz gyenge a szíve. Beranabus hozta fel a hátán Meera mellette ül, és
le sem veszi a szemét róla, akár egy házörző.
Cápa a lépcsőház ajtajában strázsál, hogy eligazítsa azokat, akik netán hívatlanul állítanának be. Cápa élete a démonok elleni harc,
akkor van jó napja, ha néhányat darabokra téphet. Ma este elégedett lehet.
Beranabust, Grubbst és Kernelt fölvilágosítom a történtekről. A farkaskalanddal kezdem, majd új képességem ecsetelésével
folytatom. Elmondom, mit tudtam meg, amikor hozzáértem az egyik vérfarkashoz, aztán a kórházi támadással fejezem be.
Meeráék örültek, hogy megtalálták Beranabust - így is heteket vett igénybe démonidő szerint -, nem mondtak nekik semmit. Olyan
zónákon haladtak keresztül, ahol az idő gyorsabban telik, mint itt nálunk.
- Biztos vagy benne, hogy a Carcery Vale elleni támadást a Bárányok tervelték ki? - faggat Grubbs. Mióta nem láttam, nőtt pár
centimétert, és most mindenkinél magasabb. Ugyanakkor fogyott is, vörösesszőke haja visz-szanőtt - a barlangban még kopasz volt
-, ám foltokban leperzselődött. Szeme alja táskás, és a bőre sárga, mint egy májbetegé. Ha nem ismerném, azt hinném, hogy most
szabadult az őrültekházából. Idegkimerültség a diagnózisom.
- Ez csak feltételezés. Nem láttunk embert a környéken. Sharmila akart a Bárányok után nézni, de úgy döntöttünk, bölcsebb, ha
azzal megvárunk benneteket. Farkasembereket más is felhasználhat.
- Azt mondod, hogy a farkasok valaha a mi családunk tagjai voltak, akiket átváltozásuk után a Bárányoknak adtak? -
kérdezősködik tovább Grubbs.
- Igen, legalábbis az a példány, amit sikerült megérintenem. A többiekről csak sejtéseim vannak.
- Biztosra veheted, hogy ugyanarról a családfáról pottyantak le. Nem hallottam még más famíliáról, akiket hasonló átok sújtana. De
miért támadtak rátok? Talán felpaprikáztad Prae D'Alecheu-t? - sandít Dervishre Grubbs.
- Utoljára Vérfüred előtt láttam, és őszintén szólva ez a támadás nem rá vall. Ha el akartak volna rabolni valakit - mondjuk téged -,
hogy a vérfarkaskór elleni szert megtalálják, akkor esetleg gyanakodhatnék rá. De ezek egy szerűen csak le akartak mészárolni
bennünket. A Bárá nyok nem adnák nevüket ilyen esztelen öldökléshez.
- De ha nem a Bárányok voltak, akkor kik? - kérdezi Kernel. Amikor utoljára láttam, még vak volt - démon nyüvek ették ki a
szemgolyóit -, de odaát visszakapta szeme világát. Vadonatúj szemgolyói természetellenes kékséggel ragyognak, és időnként
szürke felhők úsznak át rajtuk.
- Csak Vész herceg állhat a támadás mögött - válaszo lom. - Lehet, hogy rájött, én vagyok a Kah-Gash harmadik tagja, és ezért el
akart tenni láb alól. De Dervish is le hetett a célpont, Vész herceg örök ellensége. A ma esti támadás erősített meg ebben. Juni Swant
is Vész herceg küldte, ahogy a vérfarkasokat is. A két támadás egészen biztosan összefügg egymással.
- Juni Swan! - sóhajt fel Beranabus bűntudatosan. Soha nem gondoltam, hogy Nadia ilyen pokolfajzattá ala kul! Nem tudom,
hogyan támadhatott fel. A te szellemed túlélte a tested halálát, Bee, de az más: te a Kah-Gash
tagja vagy. Vész herceg minden bizonnyal kimentette Juni lelkét a porhüvelyéből épp a halála előtt. Talán ezért is vitte magával a
testet, mielőtt elmenekült. Örök titok marad, hogyan lehetett erre képes - tűnődik, aztán káromkodik egyet: - A pokolba Juni
Swannal! Igazad van, Bee, csakis Vész herceg állhat a támadás mögött. Ő küldte a vérfarkasokat. Carcery Vale egész területén
lehetetlen az átkelés, erről én gondoskodtam egy varázslat segítségével. Csak a titkos pincében nyitható ablak. Ha odaérkeznének a
démonok, úgysem szabadulhatnának. Ám az is előfordulhat, hogy a varázslatomat sikerült nekik valahogy feloldani, de ezt is
kétlem. Ha van egy kis esze Vész hercegnek, akkor nem nyit ki a közeledben ablakot, nehogy varázserőt szívj magadba. Emlékezz
csak, hogy a barlangban is milyen erős voltál, bizonyos szempontból atalmasabb, mint maga a herceg. Ezért dönthetett úgy, hogy
vérfarkasok és emberek útján végez veled. Már csak az a kérdés, hogyan tettek szert vérfarkasokra, ha nem a Bárányokon
keresztül.
- Talán üzletet kötöttek velük - találgat Dervish. - Lehet, hogy Bee és az én életemért cserébe a vérfarkaskór ellenszerét ajánlották
fel nekik.
- Belemennének ilyen egyezségbe? - kérdezte Beranabus.
- Talán.
Prae D'Alecheu lánya is vérfarkassá változott - suttogta Grubbs. - Még mindig él. Egy családtagért ennél többre is képes az ember -
hunyorog nagybátyjára.
- Szövevényes ügy - horkan fel Beranabus -, de most
már elég a szóból. Sok a dolgunk. Dervish beteg, és Shar-milának segítségre van szüksége. Mindkettőnek vége, ha nem juttatjuk át
őket a Démonvilágba. Kernel, nyisd meg az ablakot!
Kernel laza csuklómozdulatokkal táncoltatni kezdi a csak általa látható fényfoltokat. Van egy fölöttébb ritka adottsága: nincs
szüksége órákra vagy napokra egy ablak kinyitásához, perceken belül képes átjárót varázsolni a Démonvilág bármelyik részére.
Régen erre a mutatványra csak a másik oldalról volt képes, de azóta sokat fejlődött.
- Én itt maradok - jelenti be váratlanul Dervish.
- Velünk kell jönnöd! - próbálja győzködni Beranabus
- Nincs más választásom. Megtámadtak. De nem csak engem: az otthonomat, a szeretteimet. Ezt nem hagyha tom annyiban. Meg
kell tudnom, miért történt, ami tör tént, és bosszút kell állnom.
- Majd később.
- Nem. Most - áll fel az ágyról, de lábai meginognak alatta. Még szerencse, hogy Meera a közelben van, és el kapja estében. Dervish
hálásan rámosolyog, aztán Bera nabusra sandít.
- Igaza van - szól közbe Meera, aki nem hagyja cser ben barátját. - A Dervisht ért támadás szerintem csak ízelítő volt. A vérfarkasok
hamarosan sorra támadják Tanítványokat.
- Az nem az én dolgom - legyint Beranabus.
-A démonok újabban tömegével kelnek át - érvel Meera. - A Tanítványok nyugtalanok, megpróbálják kiszimatolni az okát. Ha ők
elpusztulnak, ki védi meg a földet?
- Ez összefügghet... - kezdi Kernel, de nem fejezi be gondolatmenetét.
- Mivel? - kérdezek rá, de Beranabus leint. Arca morva.
-Árny tervével - fejezi be Kernel. - Egyszerre akar több ablakot kinyitni különböző helyeken, hogy a démonok hada egyszerre
törhessen át. Ha így áll a helyzet, szükségünk van a Tanítványokra, mert nem lehetünk egyszerre több helyen, hogy megállítsuk az
inváziót.
- Talán - ismeri be vonakodva Beranabus. - De ettől még ha itt hagyjuk Dervisht, öt percen belül annyi neki.
- Kutya bajom se lesz!
- Dehogynem! Tegyük fel, elélsz pár napig, de tovább semmiféleképpen sem, ehhez nem kell sok ész, hogy be-
lásd, a szívednek lőttek. Zihálva és fuldokolva nem lehet harcolni! - mondja ellentmondást nem tűrő hangon Beranabus.
Dervish megdöbben.
- Olyan súlyos az állapotom?!
- A varázslat világában még megmenekülhetsz, itt egészn biztosan meghalsz - bólint komoly arccal a mágus.
- Vigyétek át minél hamarabb! Én mindenesetre maradok - mondja Grubbs.
- Te is jössz, és kész! Mit tettem, istenem, hogy két ilyen csökönyös öszvérrel vertél meg?!
Grubbs rá sem hederít.
- Ki akarom deríteni, vajon tényleg Vész herceg bosszújáról van-e szó - ez lenne a jobbik eset -, de ha tényleg az Árnnyal áll
kapcsolatban a támadás, akkor jobb lesz
résen lenni. Megszorongatom kicsit a Bárányokat, hátha megtudom tőlük a választ. Remélem, nem szövetkeztek a
démonmesterrel.
- Árny - ejtem ki a nevet, és felidézem magamban sö tét alakját. - Ő lebegett a barlangban Vész herceg fölött?
- Úgy bizony! Nem tudunk róla többet, csak annyit, hogy hadsereget toboroz, amit át akar juttatni a mi vilá gunkba - feleli.
Beranabus Grubbsra néz, látszik rajta, hogy nagyon komolyan fontolóra veszi a fiú ajánlatát.
- Adjak valakit melléd?
- Igen. Cápát és Meerát.
- Ha lehet, akkor én inkább Dervish mellett marad nék - ellenkezik az asszony.
- Nagyszerűen meglesz Beckel és Beranabusszal. De ha Beranabus úgy gondolja, hogy Bee velem jöhet, ak kor... - húzza fel a
szemöldökét kérdőn Grubbs.
- Nem, Bee velem jön. Ha te itt maradsz, valaki kell a helyedre.
- Akkor induljunk! - folytatja Grubbs. - Keressétek a igazságot odaát, én is keresni fogom itt. Ha nem találok kapcsolatot Vész
herceg és a Bárányok között, én is csatlakozom hozzátok. De ha a Bárányok elárultak, akkor végük'
- Az ablak nyitva - morogja Kernel a zöld téglalapra mutatva.
- Helyes! - kiált fel a varázsló. - Hallgass Meerára és Cápára, fogadd meg a tanácsaikat! Ja, és nehogy ujjat húzz Vész herceggel
vagy Árnnyal anélkül, hogy engem értesítenél róla.
Beranabus óvatosan felemeli Sharmilát, és átlép vele a Démonvilágba.
- Kövess, Bee!
Riadtan pislogok körbe, annyira felgyorsultak az események, hogy azt sem tudom, hol áll a fejem. Dervish magához öleli Grubbst,
olyan szeretettel, amilyenről az elmúlt hónapokban csak álmodozhattam.
- Rendben lesz így, vagy inkább maradnál? - kérdezi Meera.
- Teszem, amit kell - sóhajtok fel.
- Vigyázz Dervishre - suttogja.
- Vigyázni fogok - felelem szomorú mosollyal.
- Légy óvatos - mondja most már a fülembe suttogva. - Beranabus világéletében megszállottként üldözte a démonokat, de most se
lát, se hall, csak Árnyra tud koncentrálni, aki szerinte az emberiség főellensége, és akit neki kell elpusztítania. De Beranabus
öregszik és lassul. Hibázhat. Légy résen, és ne hagyd, hogy ostobaságot műveljen!
Dervish és Grubbs végre befejezték az ölelkezést, és az idősebb Grady könnyeivel küszködve elindul az ablak felé, majd szívét
masszírozva átlép rajta.
- Sajnálom, hogy nem beszélhettünk többet! - kapja el a tekintetem Grubbs.
- Majd legközelebb!
- Persze, majd legközelebb - visszhangozza kételkedve, mintha sejtené, hogy nem lesz rá módunk. Egy olyan világhoz tartozunk,
melyben örökös a harc, és harc közben nem lehet fecsegni.
Amíg Grubbs és Meera Cápa felé indulnak, hogy el mondják neki a fejleményeket, összetalálkozik a szemem Kernel Fleckével.
Kedvesen rám mosolyog.
- Még a Föld is gyorsabban kezd forogni, ha Berana bus feltűnik - mondja.
- Mire számíthatok odaát? - bökök az ablak felé.
- Semmi jóra - komorodik el. - Árny ki akarja irtani az emberiséget, hogy a démonok kerülhessenek hatalomra. Mások is
fenyegettek már ezzel, de eddig egyikük mögött sem állt olyan erős hadsereg, mint mögötte. Ráadásul Vész herceg is a csatlósául
szegődött. Ilyen erős ellensé günk még sohasem akadt. Nagyon kell vigyáznunk. -Kernel egyik lábát a zöld fénykocka szélére
helyezi, és a két világ határán egyensúlyozva visszafordul: - Indulás! -szól, de hangja nem túl magabiztos.
Vetek még egy búcsúpillantást az emberi világra. Az éjszaka a rendőrségi keresőfényektől és a lángoló helikop terroncstól olyan
világos, hogy nappalnak is beillene. Az tán szorongva belépek a Démonvilágba.
Árnyékra vetődni
A sivatag közepén találjuk magunkat, egy kis oázisban. A fák csontból vannak, és levelek helyett hús- és bőrdarabok csattognak
rajtuk a szélben. A kút vize fekete, és kéntől bűzlik. De különben sem ajánlott belőle inni. A víz ugyanis él, és beszippantja a
szomjas utazót. Még az a szerencse, hogy idáig nem ér el. Ha nem megyünk két-három méternél közelebb hozzá, biztonságban
vagyunk.
Az oázis egy démonmester tervei alapján készült valamikor a régmúltban egy földi oázis mintájára. Bár a démonok ki nem
állhatják az embereket és a világunkat, természeti tüneményeinkre és élőlényeink formáira mégis fölöttébb irigyek. Ezért, ha
tehetik, saját testüket is földi élőlények után mintázzák meg. A Démonvilágban a teremtő képzelet ugyanolyan ismeretlen fogalom,
mint az anyatermészet.
Legalább egy hete tartózkodhatunk ideát, de ezt nem könnyű megítélni. Egy Nap és egy Hold van az égen, és sosem mozdulnak.
Előbb a nap tüze ragyog néhány óráig, majd miután minden átmenet nélkül kialszik, a teleholdat kapcsolja fel egy láthatatlan kéz.
Nem ettem, nem ittam azóta, hogy itt vagyok, és aludnom is csak néhány órát sikerült. A levegőnek itt akkora varázsereje van,
amilyen az én időmben volt ezerhatszáz
éve. Bámulatos dolgokra vagyok itt képes. Ha akarok, megfordítok egy hegyet. Ebben az egészben csak az az ijesztő, hogy ha én
ilyen mutatványokra vagyok képes, akkor mit tudhatnak a démonok?!
Eggyel sem találkoztunk eddig. Elhagyatott birodalomban járunk, uralkodója vagy meghalt, vagy másik vidékre költözött, maga
mögött hagyva a csontvázzá kopaszított fákat és a gyilkos kutat. Néhanapján egy-egy démon téved erre, de azokat is elnyeli az
éhes forrás. Sivár egy vidék. Ám Beranabus pont ezért használja landolásra.
Sharmila jobban érzi magát valamivel, de a lábait még itt sem lehetett meggyógyítani. A varázslat mindenkinél másképp működik:
Kernel vissza tudta szerezni elveszett szeme világát, de Sharmila nem tudott új lábat varázsolni magának. Nem tudhatod, mire
vagy képes, illetve mik a határaid, amíg nem próbáltad.
Beranabusszal közösen az ágak csontjaiból és a levelek bőrdarabjaiból műlábat fabrikáltunk, és a csípőjéhez erősítettük. Sharmila
napokig gyakorlatozott vele, amíg nagy szenvedés árán hozzászokott. Kicsit imbolyog, de némi varázslat segítségével legalább
képes a helyváltoztatásra. Azt hiszem, ha visszatérünk a mi világunkba, sutba dobhatja, mert varázslat nélkül nem működik. De
hol van még a visszatérés! Az a fő, hogy itt most boldogul.
Dervish állapota szemmel láthatóan javul. Megtanítom, hogyan vezesse a védő és erősítő varázsenergiákat egye nesen a szívéhez.
A Démonvilágban nem fenyegeti újabb infarktus veszélye, de ha visszatérünk, gyorsan visszaes het, és szíve felmondhatja a
szolgálatot.
Dervish az elmúlt napokban a fákon himbálózó bőrdarabokból egyenruhát varrt magának. Ám ez még semmi, ezüst sörényt
varázsolt a fejére, amit hat festett taréjba tapasztott össze. Amikor először megláttam furcsa fejdíszében, meghökkentem.
- Akkor is tüskéim voltak, amikor legutóbb Beranabus oldalán küzdöttem. Szerencsét hoztak, és egy ilyen rettenetes ellenséggel
szemben csak a szerencsére számíthatunk. Remélem, most is beválnak - magyarázkodik kissé pironkodva.
A harc elkerülhetetlen. Hogy eljussunk Árnyig, először le kell győznünk hadseregét. A háború már ki is tört. Mielőtt Meera és
Cápa megtalálta őket, Beranabus és szabadcsapata az univerzumok között portyázva vadászott a démonokra, miközben azt
próbálták meg kiszimatolni, hogy ki lehet titokzatos ellenfelünk.
Eddig egyszer került a szemünk elé: Bill-E halálának éjszakáján. Nem láttunk még nála termetesebb szörnyet. Sötétebb, mint a
barlang, amiben raboskodtam, és hatalmas, mint egy viharfelhő. Varázsereje démoni mércével mérve is óriási.
Vész herceg szerint Árny el fogja pusztítani az emberiséget. A démonmester ezzel sehogy sem ért egyet, de nem a jó szíve miatt.
Neki úgy kell az emberek szenvedése, mint egy falat kenyér. Előző életemben még egy átjárót is segített lezárni, hogy megállítsa a
démonok invázióját. Vész hercegnek érdekében áll az emberiség fennmaradása, de Árnnyal még ő sem mer ujjat húzni.
Tudja, hogy az emberek alulmaradnak a küzdelemben,
mégis beállt Árny hadseregébe, és uralkodó létére enge delmeskedik neki, bár Árny legkedvesebb játékszerét akarja elvenni tőle: az
emberi fajt.
Vész herceg meghunyászkodása rossz jel. Beranabus nak, aki arra tette fel az életét, hogy a földet megmenti a démonoktól, sok
nehéz órát szerzett. Réges-régen, ami kor az Öreg Lények uralták a földet, a démonok be sem merték tenni a lábukat
birodalmukba. De az Öreg Lények hatalma egyre gyengült. Az én koromra már szinte semmi sem maradt belőle. Ekkor vette
kezdetét az embe riség és a démonok harca. Beranabus szerint csak egy mó don szabadulhatunk meg tőlük: ha lezárjuk az
átjárókat, mielőtt túl késő lenne.
Beranabus egyetlen reménye a Kah-Gash. A régi le gendák szerint olyan fegyver került a kezünkbe, amely egész világokat képes
lerombolni, a mienket vagy a dé monokét... Beranabus a legkisebb lelkiismeret-furdalás nélkül fordítaná a Kah-Gasht a
Démonvilág ellen. Hogy egy fajjal kevesebb lesz? Őt nem zavarja. Vagy ők, vagy mi, nincs harmadik lehetőség.
Most, hogy megtalálta a Kah-Gasht - amely Kernel ben, Grubbsban és bennem öltött testet -, mégsem bízik benne. A fegyvernek
saját akarata van. Rajtunk keresztül működik, de a legutóbbi démoninvázió óta nem lépett működésbe. Sejtelmünk sem lehet róla,
hogy mik lehet nek céljai, vágyai.
Beranabus kísérletezni akart vele, hogy megfejtse a tit kát, és irányítása alá vonja félelmetes erejét. De nem sokra jutott.
így inkább üldözőbe vette azt a sötét alakot, akit a barlangban láttunk. Mivel a valódi nevét nem tudta, Árnynak keresztelte el.
Minél tovább üldözte, annál pontosabbnak találta a névválasztást.
Beranabus több démont is vallatásnak vetett alá, de egyikük sem tudta Árny valódi nevét. Azt rebesgették, hogy nagyobb a
hatalma minden démonénál. Titokban dolgozik időtlen idők óta, ám egyszer csak feltűnt, és uralma alá vonta a démonmestereket.
Az a célja, hogy eltakarítsa a Föld piszkát, az emberiséget.
Igen, a démonok apró porszemeknek tekintik az embert. Régebben vannak itt nálunk, és ezért magasabb rendűnek vélik fajukat a
miénknél. Az Öreg Lényeket gyűlölték, de legalább tisztelték őket. A mi gyenge és halandó fajtánkat csak megvetéssel illetik.
Árny el akar pusztítani minden embert a földön, így akarja megerősíteni a Démonvilágot. Néhány démon szerint megígérte, hogy
helyreállítja az univerzumok eredeti állapotát, és a halált is eltörli. Hogy ez pontosan mit jelent, nem csak mi, de még a démonok
sem tudták.
Beranabus a démonmestereket nem meri üldözőbe venni. Túl veszélyesek. Azt feltételezi, hogy a lény Vész herceg birodalmában
vert tanyát, ahová aztán végképp nem mer belépni. Még Kernel sem akadhatott a nyomára - pedig ő aztán akármelyik világban
akárkit megtalál -, mivel a nevét nem tudta, nem is láthatta, a barlangban ugyanis még vak volt. Beranabus megpróbálta varázslat-
tal előállítani a szörny fantomképét, de valahogy mindig elmosódottra sikeredett.
Az első pár nap azzal telt el, hogy megvitassuk, hogyan tovább. Amíg én Sharmila lábát gyógyítgattam - és igyekeztem enyhíteni a
sokkot, amit kapott -, addig Dervish Beranabust győzködte, hogy a vérfarkas- és a démontámadásra koncentráljunk elsősorban.
- Már hónapok óta üldözöd Árnyat, hiába! Ezek a támadások legalább kézzelfoghatóak - érvelt határozottan. - Jobb, ha energiánkat
valami megoldhatóra össz pontosítjuk, mint ha egy talányra pazarolnánk.
- De ehhez képest minden másodrendű! Árny az em beriség legnagyobb veszedelme! Még ha rengeteg zsák utcával jár is, előbb-
utóbb el kell érkeznünk egy olyan démonig, aki tudja, kicsoda Árny! A válasz itt van a Dé monvilágban, csak arra vár, hogy
megtaláljuk, de nem fog menni, ha a farkassá változott Grady-mutánsokra paza roljuk az időt!
Dervish erre azzal felelt, hogy talán a támadások mö gött is Árny áll.
- Tudjuk, hogy Vész herceg neki dolgozik, és azt is, hogy az újjáéledt Juni Vész herceg talpnyalója. Talán Vész herceg és Juni
bosszút akartak állni rajtunk, mielőtt lerombolják a világot. De az is lehet, hogy ők küldték a vérfarkasokat a Tanítványok ellen,
hiszen ők azok, akik megakadályozhatják az átjutást.
Kernel Dervish mellé állt.
- Vész herceggel nem jó ujjat húzni, mivel túl nagy a hatalma. Inkább próbálkozzunk egy kisebb hallal, mond juk Junival. Vész
herceg nem tűnt fel a kórháznál, de Juni mégis őt képviselte. Talán Carcery Vale-ben is ott volt
Juni Vész herceg jobbkeze. Ha még több Tanítványra fáj a foguk, Juninak sokat kell ingáznia a Föld és a Démon világ között. Ő az
összekötő kapocs. Ha csapdába ejtenénk, talán kikérdezhetnénk Árnyról.
Beranabus szeme felragyog, és rögvest megbízza Kernelt, hogy tapadjon rá Junira. Személyes érdeke Juni kézrekerítése: a nő rútul
elárulta őt. De nem csak a bosszú hajtja, szeretné tudni, hogyan támadhatott fel. Én sem tudom, hogyan maradhatott a lelkem a
barlang foglya, miután meghaltam. Szellemek persze léteznek, de ők nem többek az emberek utóképeinél. Nem tudjuk, mi lesz a
lélekkel a halál után, hogy van-e túlvilág, ahol tovább élhet. Mindenesetre sohasem marad a fölön. A történelem folyamán még
sohasem fordult elő, hogy egy lélek túlélje a testet, egy helyben maradjon, és újjászülessen. Kivéve az én esetemet, és - most már -
Juniét.
Beranabus szerint azért születtem újjá, mert a Kah-Gash tagja vagyok. A különleges fegyver könnyedén kijátszhat-a halált. Juni is
visszatért, pedig neki köze sincs a Kah-gashhoz, viszont köze van máshoz, méghozzá Árnyhoz, ez Beranabusnak nem kis fejfájást
okoz. Ha Árny képes rá, hogy becsapja a halált, akkor talán más dolgokra is képes, és hatalma talán még a Kah-Gashénál is
nagyobb, Beranabus mindent meg akar tudni a titokzatos lényről.
Kernel napok óta Junit és Vész herceget figyeli. Mióta Kah-Gash részévé vált, szenzációs fejlődésen ment át Most már nem csak
átjárókat tud nyitni, hanem egy időben több lény nyomába képes eredni, és tudja követni mozgásukat is. így azt is érzékeli, melyik
világban lebzselnek éppen.
Juni még mindig a démonmester birodalmában tartózkodik. De amint helyet változtat, az ugrásra kész Kernel rögtön a sarkában
lesz - és vele mi is.
Az előző életemből ismerem Beranabust. Az eltelt év századok alatt sokat változott. Kemény lett és érdes. Azt hiszi talán, ahhoz,
hogy legyőzze a Démonvilágot, neki magának is a démonokhoz hasonlóvá kell válnia. Persze Beranabus félig démon. A benne
szunnyadó szörny nem adja fel a próbálkozást, állandóan ki akar törni. Beranabusnak harc az élete, bár a csatákból többet tudott
meg démonokról, mint bármilyen más forrásból.
Legnagyobb rémálma, hogy egyszer megőrül, és kitör belőle az addig ellenőrzés alatt tartott démon. Elég rossz vicc lenne a sorstól,
hogy egyszer csak öldöklő bestiává vál na az az ember, aki egész életében a démonok ellen vívott
Beranabus csak nekem mer erről beszélni, hiszen az emlékeinek nagy részét már úgyis magamba szippantot tam. Majdnem annyit
tudok az öreg mágusról, amennyit ő tud saját magáról.
- Néha eltűnődöm azon, hogy volt-e értelme az életem nek. Ha a démonok győznek, minden vér és fájdalom
felesleges volt. Talán le kellett volna telepednem, és gyermekeket nemzenem, egyszerű életet élnem. Akkor legalább boldog lettem
volna, ha már nem menthetem meg a világot - öntötte ki a szívét nekem a múlt éjszaka, amikor félrehúzódtunk a többiektől
beszélgetni.
Emlékeztettem rá, hogy emberek milliói köszönhetik neki az életüket. De nem tudom felvidítani, hiszen részben visszatértem miatt
komorodott így el. Most, hogy újra lát, eszébe jut, mit vesztett el, amikor ezt az életet választotta. Talán be kellett volna illeszkednie
az emberek közé, barátokat szerezni, boldogan élni velem, amíg meg nem hal. Talán, ha így dönt, jobban jár.
Egy csontváz fa alatt ülök, és azon tűnődöm, vajon hogyan deríthetném jobb kedvre, amikor valaki megzavar köhintésével:
- Ideülhetek?
Kinyitom a szemem, és Dervisht pillantom meg.
- Persze - kínálom hellyel, és arrébb csúszom. Félénken mosolyogva letelepedik mellém. Mióta felépült, nem sok időnk volt
beszélgetni. Azt hiszem, zavarban van. Amikor pár nappal ezelőtt éppen egymás nyakába akartunk borulni, ránk törtek a
vérfarkasok.
- Hogy s mint? - kérdi.
- Minden oké.
- Kicsit unalmas itt, nem? Megvonom a vállam.
- Inkább öljön meg az unalom, mint egy démon.
- Ez jó! - kuncog, majd a feje búbjára mutat: - Mit szólsz az új frizurámhoz?
- Nem rossz. A törzsem harcosaira emlékeztet.
- Tényleg?! Ilyet viseltek? - kérdezi, és szemmel láthatóan egyre büszkébb tarajára.
- De nekik jobban állt, ők fiatalabbak voltak...
- Korán kopaszodni kezdtem, és nem tetszett a dolog, ezért ékeskedem most idegen tollakkal.
- A kopaszság illik az öregekhez.
- Én nem... - kezdi a tiltakozást, de belátja, hogy iga-zam van. - Igazad van, öreg vagyok. Észre sem vettem, és öreg lettem, kopasz,
szívbeteg és hülye.
- Hülye?! - lepődök meg.
- Csak egy hülye bánhat úgy valakivel, ahogy én bán tam veled. Ha Bill-E vagy Grubbs láttak volna, jó alapo san fenéken
billentenek, hogy állítsam le magam.
- Elvesztetted, akit a világon a legjobban szerettél. Ilyenkor hajlamos bekattanni az ember - mentegetem.
- Észre kellett volna vennem magam - morogja. Emlékszem, mennyit kritizáltam Spleen papát és mamát, Bill-E nagyszüleit, amiért
olyan korlátoltak, pedig én is ugyanolyan lettem: egy vén csataló. - Megborzong.
- Bill-E-nek semmi baja nem volt a nagyszüleivel. Hi báikkal együtt szerette őket. Biztos vagyok benne, hogy téged is úgy szeretett,
ahogy voltál.
- És te?
Most valami diplomatikusat kellene mondanom, de érzem, hogy nem fog menni.
- Én nem szeretlek, és nem is ismerlek.
- Nem úgy értettem - vágja rá gyorsan Dervish. – Arra vagyok kíváncsi, hogy állsz a megbocsátással. Lehetünk
még barátok? Vagy a te szemedben már örökre az a dú-vad maradok, aki csak egy halott fiú szócsövének látott?
- Örökre dúvad maradsz - mondom komolyan, majd látva rémült arckifejezését, kirobban belőlem a nevetés. -Csak vicceltem!
Semmi akadálya annak, hogy barátok legyünk!
- Javaslom, hogy kezdjük tiszta lappal, és ismerjük meg egymást minél jobban! - csap le az ajánlatra, és hogy barátságunkat
megpecsételje, kezet nyújt.
- Ugye tudod, milyen képességgel rendelkezem?
- Persze hogy tudom, de a barátaim előtt nincsenek titkaim.
Rámosolygok, majd megrázom hűvös, ráncos jobbját.
Kernel Junit figyeli, míg mi gyakorlatozással múlatjuk az időt, képességeinket próbálgatjuk. Nem egyszerű felmér-'ni varázserőnk
nagyságát. A mágia titokzatos hatalom, ereje folyton változik. Sohasem tudhatod, mire leszel képes itt.
Sharmila mesélte, hogy amikor Kernel először járt a Démonvilágban, Beranabus egy húsevő fát uszított rá, hogy előcsalogassa
belőle a varázserőt. Kernelt az életveszély igazi harcossá tette. De ez nem volt teljesen veszélytelen, hiszen ha a fiúnak kevesebb a
varázsereje, akkor balul sülhetett volna el a dolog. A varázslat, miként a körülötte lévő világ, kegyetlen. Aki beleártja magát a
mágiába, annak számolnia kell a könyörtelen oldalával.
Beranabus bennünket is ki akar próbálni, ezért tűz
golyókat lő Dervishre és rám. Egyetlen mozdulattal hideg ködfelhővé varázsolom a lángokat, de Dervish korántsem ilyen gyors.
Igaz, hogy sikerül eloltani a lángokat, de meglehetősen későn. Ennek szakálla, tüskés haja és rákvörösre sült arca látja leginkább
kárát.
- Berozsdásodtál - morogja Beranabus, amíg Dervish megpróbálja összeszedni magát.
- Miért, te talán a régi vagy? - támadja Beranabust hátba egy energialövedékkel Sharmila. A mágus ijedtében nekiugrik egy fának,
amelyről csontok kezdenek el po tyogni.
- Ez fájt! - tapogatja hátsóját, majd kiszed egy csont szilánkot a talpából. Mindannyian mezítláb vagyunk A cipő csak akadályozná
az energia szabad áramlását.
- Örülj, hogy nem öltelek meg - válaszolja Sharmila kurtán. - Egyikőnk sem lett fiatalabb.
- Én gyorsabb vagyok, mint valaha! - tagadja Beranabus
- Biztos vagy ebben? Az öregség nem válogat.
- Na jó, egy kicsit már meszesedek itt-ott - sziszegi a fájdalomtól, aztán csettint egyet, mire Sharmila alól kies nek a műlábai. Az
asszony nagyot nyekken a földön. - De azért még tudok meglepetést okozni! - rikoltja Berana bus, majd Sharmilához somfordál, és
bűntudatos képpel segít újra felcsatolni a műlábait.
Kernel valamivel odébb ücsörög törökülésben, mintha csak meditálna, de valójában Junit figyeli és a csak általa látható
fénypontokat. Beranabus szerint Kernel azóta lát-
ja ezeket a fénypontokat, mióta új szemet kapott. Megpróbál nem figyelni rájuk, de folyamatosan zavarják a koncentrálásban. Néha
alig lát tőlük. Nem panaszkodik, de Beranabus észrevette már néhányszor, ahogy magában káromkodik, és káprázó szemét
dörzsöli.
Az egyik forró és unalmas délután, miközben fáról fára ugrálva próbálgatom, megy-e még a repülés, Kernel végre feláll, és
bejelenti:
- Juni elindult...
Egyetlen másodperc alatt köré gyűlünk, és égszínkék szemébe nézünk, amelyben fénypontok kavarognak.
- Mi az úti cél? - kérdi Beranabus.
- A Föld.
- Vész herceg is vele tart?
- A birodalmában maradt.
- Pontosabban nem tudnád meghatározni a helyet? -kérdi Dervish.
- Nem, sajnálom - mondja röstelkedve.
- Közel van Grubbshoz? - faggatja tovább Dervish. Kernel koncentrál, majd a fejét rázza.
- Nos, mit tegyünk? - fordul Sharmila Beranabushoz.
- Kernel és én körülnézünk, a többieknek pihenő.
- Én már eleget pihentem! - akadékoskodik Dervish.
- Gondolj a szívedre és Sharmila lábára. Elfelejtetted, mi várna rátok a Földön ilyen állapotban? Hadd szaglásszunk kicsit körbe
odaát, aztán visszatérünk a hírekkel. 'Ne aggódj, a végső csatát nem vívom meg nélküled.
- És velem mi lesz? Én egészséges vagyok - nézek Beranabusra.
- Tudom, de azt szeretném, ha maradnál, amíg nem tudunk többet az ügyről. Nem akarom, hogy velünk együtt csapdába sétálj.
Aggódik értem, azért akar itt tartani. Ezt értékelem, és nem ellenkezem.
Kernel egykettőre egy ablakot varázsol: fehér fényfolt a levegőben. Orromat mintha megcsapná a Föld édes illata, de lehet, hogy
csak a képzeletem játszik velem. Kernel szó nélkül átlép a túloldalra, Beranabus követi.
- Adunk nekik öt percet, ha addig nem térnek vissza, akkor... - kezdi Dervish, de nincs alkalma befejezni gon dolatát, mert
Beranabus dugja vissza fejét a nyíláson.
- Jöhettek mindannyian. A levegő varázserővel van tele. Itt még Dervishéknek sem eshet baja! - biztat, majd újra eltűnik. Kérdőn
nézünk egymásra, majd sorban átlé pünk az ablakon, hogy megtaláljuk Juni Swant, aki elve zethet bennünket Árnyhoz.
 Harmadik rész
MINDENKI A FEDÉLZETEN
Gyorsfényképek Beranabusról 3.
Beranabus úgy érezte, vége a világnak, amikor meghaltam. A velem eltöltött idő alatt rengeteget fejlődött, szelleme szinte
szárnyakat kapott. Gondolatai többé nem kavarogtak összevissza a fejében, hanem egységes logikai láncba álltak. Végre úgy
gondolkozhatott és érezhetett, mint egy igazi ember. Ebben egyrészt a varázserőm segített, másrészt azok az érzelmek, amiket
irányomban táplált, és amelyek - be kell valljam - kölcsönösek voltak. Rajongtam ezért a különösfiúért.
Amikor a szikla összezárult előttem, és a barlangban maradtam Vész herceggel és a csatlósaival, eszét vesztette a bánattól, és
kétségbeesésében tíz körmével esett a kőnek. Végül, amikor belátta, hogy semmit sem tehet, hónapokig virrasztott a szikla előtt.
Csak akkor hagyta el őrhelyét, ha kínzó éhségében elkapott egy-egy rókát vagy nyulat. Általában beérte a patak vizével. Egyre
jobban elvesztette eszét a gyásztól. Hosszan és összefüggéstelenül beszélt magában. Időérzéke csődöt mondott, és néha azt hitte,
még mindig a labirintusban van a Minótaurosszal. Hol az én nevemet, hol a sajátját ismételgette: a barlangban sikerült neki a
Beranabus szót először tisztán és helyesen kiejtenie. Fájdalmában üvöltött, mint a sakál, és fejét verte a sziklafalba. Néha elájult az
ütés erejétől, és csak órákkal később nyerte vissza az eszméletét zúgó, véres füllel. Józan eszével tudta,
hogy a sziklasírból már nem szabadulhatok ki élve, és nem fonhatom többé a karomat nyaka köré, ám valamilyen homályos
sejtelem azt súgta neki, történhetnek csodák, és hogy egyszer feltámadok, aztán ez a sejtelem is semmivé foszlott. Egy reggel aztán
váratlanul csókot nyomott a sziklafalra, majd sarkon fordult, hogy sose jöjjön vissza.
Beranabus elindult visszafelé a parthoz, ugyanazon az úton, amin a barlanghoz érkeztünk. Fel akart idézni min den velem
kapcsolatos apró emléket. Arra gondolt, visszatér a partra, majd onnan a szárazföld belsejébe, egy tó közepén fekvő szigetig, ahol
először találkoztam Drusttal, és végül a szülőfalumba. Utána meg... erről fogalma sem volt, ekko ra előrelátás meghaladta
képességeit.
Ám tervéből mégsem lett semmi. Lenézett a parti szikláról - egykori táborhelyünkről - a haragosan fekete ten gerre, és felcsapott
benne a fájdalom. Egyetlen kiutat látott Elege volt már a démonokból, az emberekből, a háborúból, a szerelemből. A halálról csak
annyit tudott, hogy a hullákat már semmi sem bántja, csak fekszenek nyugodtan és egykedvűen. Talán ha véget vetne életének, ő is
megnyug vást találhatna végre, gondolta.
Beranabus mosolyogva lépett le a szikláról. Zuhanás közben rám és a Minótauroszra gondolt. Túlvilági életről máig nem hallott,
így abban sem reménykedett, hogy újra talál kozhatunk. Egyszerűen csak az én arcomat akarta látni n halála pillanatában.
A tenger hidegebb volt annál, amire számított, és meg
lepetésében felkiáltott, de a víz alatti világ tompa moraja megnyugtatta. Lassan hozzászokott a víz hőmérsékletéhez és sós ízéhez
is-a Démonvilágban sokkal kellemetlenebb élményekben is része volt már.
így ért volna véget az élete: névtelenül és értelmetlenül, ahogyan egykor Thészeusz kívánta számára. Ám a közelből titokzatos és
nagy varázserejű lények kíváncsi tekintete kísérte süllyedését. Egykor ezek az Öreg Lények uralták a világot. Fogyatkozott már az
erejük, és alig maradtak páran. Olyan helyeken vertek tanyát, ahol nemhogy ember, de madár se jár. Néhányan közülük éppen a
sziklaszirt alatti barlangba fészkelték be magukat. Az Öreg Lények már messziről megérezték Beranabus emberfeletti képességeit,
és kíváncsiságukban még a gondolataiba is belestek. Úgy határoztak, nem hagyják tovább sodródni a tenger felé, hanem akarata
ellenére a barlangjukba húzzák, és megmentik életét.
Beranabus kiköpte a tüdejébe gyülemlett vizet, levegő után kezdett kapkodni, majd ahogy visszanyerte eszméletét, az Öreg
Lényekre támadt. Csak annyit tudott, hogy ezek a fénypászmák - az Öreg Lényeknek nincsen valóságos testük - megmentették az
életét, és ezért gyűlölte őket. Átkozta őket 's magyarázatot követelt, miért nem engedték meghalni.
- szükségünk van rád - hangzott telepatikus úton
Válaszuk. - talán te segíthetsz nekünk.
Beranabus ismét nekik esett, és bár dühében összefüggéstelenülhadart, az Öreg Lények sejtették, mit akar mondani.
- igen, bec meghalt. de a lelke nem távozott el
Vissza térhet hozzád - Beranabus káprázó szemmel nézte
a táncoló fényeket. - ha velünk maradsz, hagyod, hogy
tanítsunk, és engedelmeskedsz a parancsainknak, újra találkozni fogsz vele.
Beranabus kapva kapott az ajánlaton. Szívét remény és melegség töltötte el. Meg sem fordult a fejében, hogy az Öreg Lények
becsaphatják, és nem törődött azzal sem, milyen árat kell majd cserében fizetnie. Mindent odaadott volna azért, hogy elveszett
szerelmével találkozhasson.
Igyekezett megfeledkezni halálvágyáról, és alávetette magát a testetlen lények akaratának, hadd tegyenek vele azt, amit kedvük
tart.
Noha több mint egy évszázadig szolgálta az Öreg Lényeket hűséggel, az évek gyorsan peregtek, szinte észre sem vette. Szellemi és
érzelmi fejlődése kiteljesedett. Zavaros gondolkodású kamaszból határozott és intelligens felnőtté vált.
Ám gyarapodó értelme gyarapodó kételyekkel járt. Bizonyos lett abban, hogy az Öreg Lények hazudtak neki a visszatérésemről.
Már nem vádolta őket, hiszen csak azért mondták, hogy megmentsék az életét. Ekkor jött el az a pillanat, amikor először
belenyugodott elvesztésembe. Okosabb lett, bölcsebb és érettebb. Soha sem felejtett el, csak beletörődött a megváltoztathatatlanba.
Új célt tűzött maga elé, így határozta el, hogy megfizet a démonoknak.
Gyűlölte a Démonvilágot, amiért elválasztott bennünket egymástól, sgyűlöletét az Öreg Lények tovább táplálták.
Ők tanították meg rá, hogyan nyisson ablakot a két univerzum között, és arra is, hogy hogyan ölje meg a démonokat
varázslattal. Első bevetésein megadott helyekre küldték ahol alsóbbrendű démonokkal kellett megküzdenie.
Az Öreg Lényekre nem jelenthettek veszélyt a démonok, hiszen sokkal erősebbek voltak náluk. Beranabus soha nem kérdezte meg
az Öreg Lényeket, miért váltak a démonok elenségeivé. Természetesnek tartotta, hogy ugyanúgy utálják
őket, miként ő.
A mágus lassan rákapott a vér ízére, és ideje nagy részét a Démonvilágban portyázva töltötte. Csak akkor látogatott vissza az Öreg
Lények barlangjába, ha ki akarta pihenni vadászat fáradalmait, vagy ha sebeit kellett begyógyítani
Ám egyik éjszaka, amikor egy különösen megerőltető csatából tért vissza, az Öreg Lényeknek hűlt helyét találta. szét kellett néznie
ahhoz, hogy tudja, urai elhagyták binté mukat. A barlang üresen kongott, levegőjéből elpárohoii utolsó csepp varázslat is.
Beranabus kétségbeesett. Felmászott a szikla fkl amelyről egy évszázaddal ezelőtt levetette magát, ó »i nyek keresésére indult.
Newgrange-nél nyomukra is egy templomnál, mely a druidák szent helye volt, 4 onnan tanulmányozták a csillagok járását. A
helyet 11* Lények emelték, akik afféle fel- és leszállóhelyként lm ** ták világok közti vándorlásuk során.
A kupola homályában egy Öreg Lény várt rá, akn 1 mi örökmécses imbolygó fénye.
- az időnk letelt. el kell hagynunk a föl1 >i i
Beranabus arcából kifutott a vér. Tudta, hogy nLények védelmező varázsereje nélkül a Föld egykettőre a démonok prédájává válik.
- Cserbenhagyjátok a világot! - fakadt ki.
- elhagyjuk ezt a bolygót, de nem hagyjuk védelem nélkül. te fogsz bennünket helyettesíteni...
- Nem védhetem meg egymagam az emberiséget! Nem lehetek egyszerre több helyen, nem ölhetek meg minden démont, aki
áthalad az átjárón! - tiltakozott Beranabus.
- pedig meg kell próbálnod - válaszolt a Lény.
- A legnagyobb szükségben hagytok el!
-ami időnk lejárt. átadtuk tudásunk neked. most már rajtad a sor.
Beranabus épp újabb heves tiltakozásba kezdett, de a lény szavába vágott:
- ám mielőtt távoznánk, kapsz tőlünk egy utolsó feladatot.
- Nem szolgálok többé nektek! - bámult a fénygömbn Beranabus könnyektől vöröslő szemmel.
- hajdanában létezett egy erő, afféle fegyver -
folytatta zavartalanul az Öreg Lény. - úgy hívták.- kah
gash. de darabjaira hullott. a feladatod az lesz, hogy megtaláld e darabokat, és egyesítsd őket!
- Miért olyan fontos ez a fegyver? - Beranabus elkeseredését felváltotta a kíváncsiság.
- a kah-gash könnyedén lerombol egy egész uni verzumot. ha démonok találják meg előbb, akkor az emberiségnek leáldozott, ha
viszont te...
- Akkor megsemmisíthetem vele a Démonvilágot! - kiál tott fel Beranabus.
- talán. .. - hangzott a Lény utolsó szava, majd búcsú nélkül elsüvített a csillagos ég felé a tetőn keresztül.
Beranabusnak rengeteg kérdése lett volna, de nem tudta feltenni őket senkinek. Az Öreg Lények távozása után úgy érezte, mintha
minden varázslat eltűnt volna a világból. Hátrahagytak ugyan néhány különös emléket - például ősi mágiával átitatott
varázsköveket - de erejük idővel egyre gyengült, és a világ minden támadással szemben védtelenné vált.
Beranabusnak gyorsan kellett cselekednie. Az Öreg Lények nem sokat árultak el, de annyit kivehetett szavaikból, hogy versenyt
kell futnia a démonokkal. Mert aki előbb találja meg a Kah-Gasht, azé lesz a győzelem. Az is eszébe jutott, hogy a démonok talán
jókora előnyben vannak, hiszen talán már évmilliók óta kutatják a Kah-Gasht.
Megacélozott szívvel vágott neki az útnak. Tudta, hogy nem lesz könnyű dolga, és a küldetés eltarthat évszázadokig, ha nem
tovább, ám végül csak ő diadalmaskodhat. Ifjúi elbizakodottságában úgy hitte, semmi és senki nem állhat az útjába. Ha az a sorsa,
hogy megtalálja a fegyvert, még a halált is legyőzi, ha kell.
Kírilli
Átlépek az ablakon, és egy fényes táncparketten találom magam. Am itt senki sem táncol. Nincs se fal, se mennyezet, csak végtelen
kék ég, és fejünk felett a vakítóan szikrázó nap. Hunyorgok és eltakarom a szemem. Egy hajó fedélzetén lehetünk.
Szoktatom a szemem a fényhez. Lenyűgöz a látvány.
Körös-körül bármerre fordulok, víz. Fodrozódó hullámok mindenütt. Életemben eddig csak egyszer láttam a tengert, akkor is a
szárazföld biztos talajáról. Most, itt a közepén rám tör a tengeribetegség. Bár az óceán nyugodt, és a hajó szinte meg sem moccan,
mégis úgy érzem, hogy lábaim inogni kezdenek alattam. Mélyeket lélegzem, hogy legyőzzem az émelygést.
- Csak nyugodtan, kicsim - mosolyog rám Beranabus, és lágyan megsimítja a karomat.
- Olyan hatalmas... - suttogom álmélkodva.
- Persze, de nem kell tőle félned. Csak víz és só.
- És a szörnyek? - aggodalmaskodom, ugyanis az én időmben az emberek úgy tartották, hogy a tenger szörnyek lakhelye.
Újjászületésem óta megtudtam, hogy erről szó sincs. Eszembe jut, hogy már nem az ötödik században élünk, elszégyellem magam,
ezért úgy teszek, mintha az előbbi butaság el sem hagyta volna a számat.
Szemügyre veszem, hol is vagyunk. Egy nagy tengerjárón tartózkodunk, afféle luxushajón, melynek egykori szépségéből vajmi
kevés maradt. Mintha tájfun söpört olna végig a hajón. Összetört nyugágyak maradványai indenfelé. A közelünkben úszómedence,
vize vörös, mint a bor, és tetején hullák lebegnek. Az ugródeszkán egy holttest fekszik, lelógó karjai himbálóznak, és elmetszett
torkából vér csepeg. Nem is hallani más neszt ezen csepegésen kívül. A hajó motorjai leálltak. Ugyanolyan halott, mint az utasai
vagy a legénység. A vérengzés nyomai még frissek, a halott nőkből, férfiakból és gyerekekből csurog a vér.
Míg én csak távolról szemlélem a mészárlást, az edzettebb gyomrú Sharmila sorra a testekhez lép, és megvizsgálja, valamelyikük
életben van-e.
- Juni egymaga nem lett volna képes ekkora mészárlást véghezvinni - suttogja.
- Dehogynem - morogja Beranabus. - De ami azt illeti, abban igazad van, hogy voltak bűntársai. Egy csapat démon dorbézolt itt.
- Hol lehetnek most?! - kérdezi Dervish bosszúszom-jasan.
- Jó kérdés - lép Beranabus az ugródeszkára, és egy könnyed mozdulattal belerúgja a vízbe a hullát, mintha az csupán egy
szemeteszsák lenne. Beranabus éppoly érzéketlen tud lenni, mint azok, akiket üldöz. A hulla jókora csobbanással eltűnik a
mélyben. Feszülten figyelünk, de nem moccan semmi.
- Biztos vagy benne, hogy Dervish és Sharmila biztonságban vannak itt? Érzem a levegő varázserejét, de mi
lesz, ha egyszer csak elillan? - fordulok Kernelhez, csak hogy elvonjam figyelmemet a hullákról.
- A hajót egy buborék veszi körül, amely nem engedi elszökni a levegő varázserejét. Ne aggódj emiatt, ha ké telkedtünk volna a
hely biztonságosságában, nem hívtunk volna át benneteket is.
- Ugyanolyan buborék, mint Vérfüred körül - tépke di a szakállát Dervish. - Egy efféle buborék áthatolhatat lan, ugye?
- így van - bólint a fiú.
- Tehát ha az ablak becsukódik, csapdában vagyunk.
- Nyugi, nyitva tudom tartani! Elég nagy gyakorlatom van már benne.
- Beranabus visszatér az ugródeszkáról.
- Egy ekkora buborékot, mint ez, még maga Vész herceg sem tudna energiával teletölteni. Valahol a hajón egy varázskőnek kell
lennie...
A varázskövek az Ősi Lények erejének itt maradt emlékei. A démonok általában arra használják őket, hogy egy területet lezárjanak
vele, és megtöltsék varázserővel, hogy aztán úgy harcolhassanak, mozoghassanak, mintha csak otthon lennének, saját
univerzumukban. Ha a kő az erősebb fajtából való, még átjárót is nyithatnak vele, de ehhez emberi segítségre is szükségük van.
Egyedül nem képesek rá.
Még szerencse, hogy a varázskövek ritkák, mint a fehér holló. Amíg az Ősi Lények uralták a bolygót, a varázskö vek segítségével
tartották vissza ősi ellenségeiket, a démo nokat. De amióta elköltöztek, a démonok megtanulták.
hogyan fordítsák a köveket az emberek ellen. Beranabus néhány évszázaddal ezelőtt elindult, hogy felkutassa és megsemmisítse
ezeket a köveket. Legtöbbjét valóban megsemmisítette, de néhányat csak elzárt, mint a Carcery Vale-i követ. Egy-egy azonban
elkerülte a figyelmét, és rejtve marad, míg egy mágus vagy egy démon megtalálja.
- Juni a hajón van még? - néz Kernelre Dervish.
- De még mennyire! - válaszolok Kernel helyett. -Valahol a hajó fenekén lapul, érzem a jelenlétét.
- Csapdát sejtek - néz körbe Sharmila.
- Aki démonokat üldöz, szokjon hozzá a csapdákhoz -válaszol Beranabus. - Van még más is Junin kívül, Bee?
- Egy démon van Juni mellett - felelem, és közben erősen koncentrálok a hajó rakterére. - Nem a legerősebb fajtából. A többiek talán
álcázzák magukat.
- Ki van nyitva egy ablak odalent - mondja Kernel. -Nem túl nagy. Csak alacsonyabb rangú démonok utazhatnak át rajta.
- Lehet, hogy bérgyilkosok is vannak Juni mellett - találgatja Dervish.
- Az előfordulhat, az embereket ugyanis nehezebb érzékelni, mint a varázslókat vagy a démonokat.
- Már egy csapatnyi katonától is berezeltek?! Angolnákká változtatom a puskáikat, aztán lássuk, mire mennek vele! - horkan fel
Beranabus.
- Vonuljunk vissza, Juni tőrbe akar csalni bennünket! -javasolja Sharmila.
- Honnan tudná, hogy jövünk?! - legyint Dervish.
- Talán Juni volt a csali, amit bekaptunk. Vész herceg
nem véletlenül küldte őt a kórház tetejére, bízott benne, hogy Beranabus bosszúból a nyomába ered. Nem csodálkoznék, ha Vész
herceg hamarosan itt lenne, hogy saját kezűleg végezzen velünk.
- Ezen az ablakon?! - ellenkezik Kernel.
- Ha nem ezen, akkor egy másikon. Vész herceg a leg váratlanabb helyeken képes felbukkanni. Olyan ablako kon is átjut, amin más
mesterek nem.
Beranabus arca elkomorodik.
- Még ha veszélyes is itt maradnunk, vállalnunk kell a kockázatot. Juni szinte tálcán kínálja magát. Ha nem számit ránk, akkor a
legjobbkor csapunk le rá, de ha mégis tudja, hogy jövünk, és ez valóban csapda lenne, nem ér bennünket váratlanul. A varázslattal
teli levegő nem csak őt teszi erősebbé, de bennünket is. Biztos vagyok benne, hogy le tudjuk győzni, hacsak nem áll az oldalára
Vészherceg is. Ám ha a démonmester megjelenik, még mindig kereket oldhatunk - győzködi hevesen Sharmiláékat Beranabus.
- Biztos vagy ebben? - néz rá gyanakodva Sharmila. Ha új ablakot kell nyitnunk, akkor...
- Nem kell új ablakot nyitnunk. Kernel a fedélzeten marad, és ügyel rá, hogy nyitva maradjon a régi - válaszol határozottan
Beranabus. - Ugye megérzed, ha valahol új ablak nyílna?
- Persze.
- Nagyszerű. Akkor Kernel itt marad, és őrzi az abla kot. Ha bármi gyanúsat tapasztal, azonnal riaszt bennün ket. így megfelel
mindenkinek?
Az egész csapatnak címzi a kérdést, de valójában csak Sharmilára néz, aki gondterhelten vállat von.
Beranabus átvág a véres, hullákkal szegélyezett fedélzeten, mi pedig szorongva követjük.
Bokáig tocsogok a vérben. Öklendeznem kell, de erőt veszek magamon. Ha az ember egy vérfürdőn gázol át, két választása lehet:
vagy behunyt szemmel sarokba kucorodik, vagy szembenéz a helyzettel, és megpróbál talpon maradni. Én a talpon maradást
választom, pedig bátornak véletlenül sem nevezném magam, sokkal inkább gyakorlatiasnak.
Mielőtt leszállunk a hajó gyomrába, alaposan átvizsgáljuk a fedélzetet. Biztosak akarunk benne lenni, hogy senki sem akarja elzárni
a menekülési útvonalunkat. Szerencsére tiszta a levegő. Sehol egy démon vagy vele szövetséges katona, csak hulla hulla hátán. A
nap lassú tüzén csendben pirulnak.
A mentőcsónakok alatt haladunk el, amikor valami apró moccanásra leszek figyelmes a szemem sarkából. Máskor észre se
venném, de most nem akarok belefutni semmilyen csapdába, ezért a mozgás irányába figyelek, a harmadik mentőcsónak felé,
amely a többivel együtt a fedélzet fölött lóg egy kampóra akasztva.
- Mi az? - kérdezi Beranabus. Érzem, hogy nő benne a varázserő.
- Valaki van abban a csónakban - mutatok felfelé. -Egy ember, aki varázslattal álcázza magát.
- Készüljetek! - emeli Beranabus ujját a kampó felé,
mire a csónak nagyot reccsenve a fedélzetre zuhan, és egy férfi kászálódik ki belőle.
Sharmila és Dervish Beranabus elé ugranak, ujjaik végén szikrák pattognak. A férfi rémülten feltartja a kezét, és kiabálni kezd:
- Ne bántsanak!
- Várj! - csap Dervish vállára Sharmila. - Valahonnan ismerem ezt az embert.
A férfi még mindig remeg, és úgy bámul Sharmilára, mintha nem akarna hinni a szemének vagy a fülének.
- Te Kirilli Kovács vagy - mondja Sharmila.
- Én... Én... Én is ismerlek téged - dadogja.
- Jó pár éve találkoztunk. Zahava Lever volt a mestered. Engem Sharmilának hívnak.
- Sharmila Mukherdzsi! - mosolyodik el szélesen a férfi. - Zavi mindig a lehető legnagyobb tisztelettel beszélt rólad. A kivételesen
tehetséges Tanítványok közül való vagy. Meg kellett volna hogy ismerjelek! Bocsáss meg! Nem tudok mást felhozni mentségemre,
csak ezeket a szörnyű... Napokat akartam mondani, pedig valójában csak órákról volt szó.
- Kihez tartozol? - kérdi gyanakodva Beranabus. A férfi sötét öltönyének ujjaira ezüst és arany csillagok vannak varrva. Orra alatt
vékony bajuszka díszeleg, arcán smink Vásári mutatványosra emlékeztet, senki sem gondolná ro la, hogy igazi Tanítvány.
- Ez az álruhám - magyarázkodik Kirilli. - Tudjátok pénzügyi problémáim támadtak. Eljátszottam minden készpénzem, a
bankkártyámat pedig lenyúlta az a nő, aki
De ez hosszú történet. Tengerre kellett szállnom. Bejuthattam volna a hajóra varázslattal is, de egyszerűbbnek tűnt, ha munkát
szerzek a fedélzeten. Nem vagyok kezdő. Úgy mutatkoztam be mint Kirilli, a bűvész. Eddig mindig bevált, a kisujjamból kirázok
egy első osztályú előadást.
- Manapság már minden jöttmentet felvesznek Tanítványnak?! Szigorítani fogok a felvételi követelményeken -rázza a fejét
Beranabus.
- Ne tévesszen meg a látszat! Még a legjobb Tanítvány is bűnbe eshet önhibáján kívül! - simítja ki kabátja ujját Kirilli.
- Zahava szerint Kirilli első osztályú kém. Nincs nála nagyobb az álcázás mesterségében, olyan észrevétlenül képes embereket
megfigyelni, ahogyan senki más. Az is bizonyítja ezt, hogy túlélte a vérontást. Kémekre ugyanúgy szükségünk van, mint
harcosokra.
- Ahogy mondod! Apám szerint mindenki jó valamire! - vágja rá Kirilli öntudatosan.
- Nyilván csatornatisztító volt az öreg - gúnyolódik Dervish.
Kirilli elvörösödik, de úgy tesz, mintha meg sem hallotta volna.
- A ti neveteket mintha nem hallottam volna - jegyzi meg.
- Ő Dervish Grady. Ő itt mellettem Bee. Egy Kernel nevű srác is van velünk, de ő az ablaknál maradt. Engem pedig Beranabusnak
hívnak.
Kirillinek leesik az álla a név hallatán.
- A Tanítványok rajonganak értem, mint egy popsztá rért - vág fel Beranabus, és rám kacsint.
- De csak addig, amíg meg nem ismernek közelebb ről... - mormogja Sharmila, aztán ismét Kirilli felé for dul: - Összefoglalnád, mi
történt itt? De gyorsan, mert nincs túl sok időnk...
- Tényleg ő Beranabus? - kérdezi csillogó szemmel Kirilli. - Valahogy másnak képzeltem. Azt hittem, olyan, mint Gandalf vagy
Merlin...
- Térj a tárgyra, ha nem akarod, hogy hobbittá vál toztasson - ajánlja Dervish.
Kirilli elsápad, majd belevág:
- Két mágust követtem - igazítja meg csokornyakken dőjét. Egy gyűrött kártyalapot pillantok meg a kabátujjá ba dugva. - Egy
ablakot akartak kinyitni...
- Miért nem állítottad meg őket? - néz rá kérdőn Der vish.
- Valakinek a parancsát teljesítették, és én az ő kilétén akartam rájönni. Ha az az ára, hogy hagyom őket kinyit ni egy ablakot,
gondoltam, akkor megfizetem ezt az árat, bár nehéz szívvel.
- Nem nagy ügy kitalálni. Egy véres és gennyes, alaktalan némber parancsol nekik - grimaszol Dervish.
Kirilli borzongva bólint.
- Napi kapcsolatban álltak egymással, de azt nem tud tam kihallgatni, miről beszélnek. Annyit tudtam csak ki venni, hogy az ablak
kinyitása nem sürgős. Akár hóna pokig is várhatnak vele, amíg megérkezik a parancs. Vagy tudták, hogy valaki hallgatózik, és így
akartak félrevezetni.
vagy a terv változott meg hirtelen. Mindegy is, a lényeg, hogy az ablakot még ma kinyitották. Húsz démon csusszant át rajta és
támadt a legénységre meg az utasokra. Nem tudtam volna megállítani őket, esélyem sem volt -néz ránk, helyeslésre várva.
- Megtetted, amit tenned kellett. Te kém vagy, és nem harcos. A Tanítványok harci kódexe engedélyezi a
visszavonulást túlerő esetén. Semmi okod rá, hogy lelkiismeret-furdalásod legyen - feleli Sharmila. Kirilli arcára megkönnyebbülés
ül ki.
- Azt hittem, hogy az ablak néhány perc múlva becsukódik, de nyitva maradt, és varázserővel töltötte meg a hajót. A démonok
felbőszülve rontottak az utasokra. Először válogatott kínzásoknak vetették őket alá, aztán végeztek velük. A legtöbbjüket
lerángatták a hajó fenekére, hogy ott mészárolják le őket. Talán zavarta őket az égető nap, és munkájukat az árnyékban akarták
elvégezni.
- Tévedés. A varázskövet öntözték az áldozatok vérével, hogy minél erősebb legyen - szól közbe Beranabus.
Varázskő? Az micsoda? - kérdezi Kirilli. Beranabus csak int egyet, hogy folytassa.
- Balint és Zsolt, a két mágus a fedélzeten maradt. Ők is kivették részüket a mészárlásból, de sokkal kevesebb vér tapad a
kezükhöz, mint akármelyik démonnak. Nem sokkal azelőtt, mielőtt ideérkeztek, az a nő, vagyis az a lény is megjelent - borzong
meg ismét, amint felidézi Junit. - Még most sem tudom eldönteni, hogy ember-e, vagy démon...
- Azt hiszem, ezt már ő maga sem tudná eldönteni -feleli Beranabus halkan.
- Parancsokat adott a démonoknak, hogy ne hagyjanak egyetlen túlélőt sem. Miután végeztek, sorban visszamásztak az ablakon
keresztül, majd bezárta utánuk az átjárót egy varázsigével. Ezután a két önelégülten vigyorgó mágusnak esett neki. Véres
trutymóvá olvasztotta őket, hiába könyörögtek. „Soha ne bízzatok egy szörnyben" - kacarászott a maradványaik felett, majd
meghem-pergett a gusztustalan masszában. Aztán visszamászott a hajóba. A mentőcsónakból kikukucskálva láttam mindezt.
- Érdekes sztori. Egyre inkább csapdát gyanítok - pillant Beranabus Sharmilára.
- Akkor mégis olajra lépünk? - bizakodik az asszony. Beranabus magabiztosan felkacag.
- Az évszázadok során már számtalanszor akartak tőr be csalni, de mégsem sikerült nekik! A démonok azt hi szik, nincs párjuk
ravaszságban. Ne rontsuk el Vész her ceg és Juni játékát, tegyünk úgy, mintha mit sem sejtve belesétálnánk a kelepcébe. Mire
felocsúdnak, már saját csapdájuk foglyai - dörzsöli a kezét Beranabus.
- Biztos vagy ebben? Juni a tanítványod volt, ismeri gyenge pontjaidat, nem csodálkoznék, ha azok közül pé cézne ki egyet -
aggodalmaskodik Dervish is.
- Szeretem a kihívásokat! - hetvenkedik Beranabus.
- Én továbbra is azon a véleményen vagyok, hogy... kezdi Sharmila, de belefojtják a szót.
- Elég a nyavalygásból! - csattan fel Beranabus. Nincs más választásunk. Junin keresztül vezet az egyetlen
út Árnyhoz. Egy lapra tettünk fel mindent. Azt hiszem, nem fogjátok fel, milyen nagy is a tét. Ez az utolsó lehetőség, nem lesz új
kör. Nem engedhetjük meg magunknak az óvatosság luxusát. Ha most nem teszünk kockára mindent, hogy megtudjuk, ki is ez az
Árny, és mik a tervei, lehet, a Földnek befellegzett. Nézz körbe, Sharmila! Ez csak egy hajó, de holnap az egész világ vérben fog
úszni! Ezt akarod?!
- Dehogy! - rázza a fejét Sharmila.
- Akkor higgy nekem! Olyan ez, mint az orosz rulett. Ha csapda, könnyen lehet, hogy végünk. „Mindent vagy semmit!" - ma ez
lesz a szlogenünk.
- Nem hangzik túl biztatóan... - fintorog Sharmila.
- De nem ám! - csillan fel Beranabus szeme. - A Tanítványok azért óvatoskodhattak, mert mindig voltak még további csaták is. Ám
most talán a végső csatához érkeztünk. Inkább játsszunk óvatosan, és hagyjuk, hogy végül Árny győzzön?! Azt már nem! Inkább
fölteszek mindent egy lapra.
Sharmila eltűnődik, majd halvány mosoly jelenik meg a szája sarkában.
- Ha elbukunk, legalább az orrod alá dörgölhetem, hogy „én megmondtam".
- Ezt már szeretem! - mennydörgi Beranabus, majd a legközelebbi ajtóhoz robog, és a félelem legkisebb jele nélkül elindul a hajó
gyomra felé, hogy szembeszálljunk az álnok kígyóval, Junival.
Az úr hangja
Libasorban haladunk. Beranabus az élen, mögötte Sharmila, aztán én és Kirilli, majd Dervish mint sereghajtó.
- Beavatnál, mi folyik itt? - suttogja a fülembe Kirilli, amint lefelé haladunk a lépcsőn. - Elcsíptem pár monda tot, de igazából még
mindig sötétben tapogatózom.
-Felbukkant egy új, hatalmas erejű démon, Árny. Ugy véljük, Junin - a mutánson, akit nemrég láttál - keresztül vezet az út hozzá.
- Na és amit a csapdáról beszéltetek...?
- Lehetséges, hogy Vész herceg és Juni azért csaltak bennünket ide, hogy végezzenek velünk. Talán ez az egész egy csapda.
- Hű, de kacifántos! - Igyekszik könnyednek mutatkozni, de a hangja megremeg. - Mik az esélyeink? Tu dod, én szerencsejátékos
vagyok, és tudom, milyen az, amikor a tét nagy, de szeretem tudni az esélyeket, mielőtt a fogadópulthoz megyek.
- Halvány gőzöm sincs - rázom a fejem.
- Talán kettő az egyhez? Az még elmegy, fogadtam már sokkal rosszabb esélyekkel is - biztatja magát, de re meg, mint a
nyárfalevél. Élete legrosszabb napjára ébredt. Nem elég, hogy át kellett élnie a fedélzeti vérengzést, most kényszerítik, hogy kém
létére harcoljon, sőt esélyte len küzdelemben szálljon szembe a túlerővel.
- Nem kell velünk jönnöd. Maradt valaki odafent, hogy biztosítsa a menekülési útvonalunkat. Várhatsz ott is - kegyelmezek meg
neki.
- Nem, nem! Mindig arról ábrándoztam, hogy a nagy Beranabus oldalán harcolhatok egyszer. Igaz, álmaimban nem voltam így
berezelve. Most, hogy itt az alkalom, nem szeretném elszalasztani! Sohasem bocsátanám meg magamnak!
Egy hosszú folyosóra érkeztünk, amit vérbe fagyott hullák szegélyeznek. Azon tűnődöm, vajon hány ember utazhatott ezen a
hajón. Háromezer, talán négy is? Soha nem hallottam több ezer ember halálsikolyát. Iszonyatos lehetett.
- Harcoltál már azelőtt? - kérdezem, hogy eltereljem a figyelmem a halottakról.
- Nem nagyon. Ahogy Sharmila is mondta, engem kémnek képeztek ki. Minden összeesküvést kiszimatolok, és leleplezek minden
gálád tervet, ahogy Zsolt és Balint tervére is rájöttem. De ha eljön a harc és a gyilkolás ideje, nem szemtől szembe támadok, hanem
hátulról. Nincs abban semmi megvetendő, a cél mindig szentesíti az eszközt.
- Kétlem, hogy Juni hátat fordítana neked! - veszem el még jobban a kedvét. - De ha harcra kerül a sor, egyet tanácsolhatok: ne
gondolkozz túl sokat. Ha megtámadnak, használd az ösztöneidet és bízz a varázserődben! Meglátod, nagyobb dolgokra vagy
képes, mint azt valaha képzelted magadról.
- És mi van, ha az ösztöneim is csődöt mondanak?
- Na, akkor jöhet a pelenka - kuncog mögöttünk Dervish.
- Hallgatózni nem illik - néz hátra sértődötten Kirilli.
- Én ilyen illetlen vagyok! - torkolja le Dervish Kirillit. -
De ne aggódj, csak maradj le nyugodtan, ha összecsapásra kerül a sor! Onnan lövöldözd az energiabombákat,
csak ne a mi hátsónkba, mert az öngól lenne! És ha lehet,
ne légy útban!
- Ó, mester, minden szavad parancs! - feleli gúnyosan Kirilli.
- Csöndet, koncentrálni próbálok! - csattan fel Bera nabus.
- Bocs, főnök! - feleli Dervish, és jobb kezét a bal hón aljába dugja, és egy nagyot reccsent vele. Mindannyian nevetünk, még
Beranabus is. Nem először látok embe reket a halál küszöbén nevetni. Szinte természetes. Nem a bátorság jele. Nevetünk, mert
talán többé nem lesz alkalmunk nevetni.
Egyre lejjebb hatolunk, átvizsgálunk minden utunkba eső folyosót a lehetséges csapdák után kutatva. De sehol egy titkos ablak,
sehol egy lesben álló démoncsoport, egy csapat felfegyverzett katona.
Hullahegyhez érkezünk. Egyenruhások, nyilván a legénység tagjai lehettek. Kezükben a sebtében felkapott kések, konyhai bárdok,
villák. A folyosót bútorokkal próbálták eltorlaszolni. Esélyük sem volt. A démonok átgá zoltak mindenen.
A lámpák hirtelen kialszanak.
Kirilli ijedtében megragadja a kezemet. Emlékképek villannak fel előttem az életéből: szórványos találkozásai démonokkal, a
trükkjei, a mutatványai. Gyerekkorában híres bűvész akart lenni, de nem volt stílusa, pedig sokat gyakorolt. Elkápráztatta egy-egy
klub vagy sétahajó utasait, de a hírnévnek közelébe sem jutott. Megtiszteltetésnek vette, amikor felfogadták Tanítványnak. Büszke
volt a tehetségére, de sokkal szívesebben maradt volna a szórakoztatóipar világában, ahol a legnagyobb veszély, amivel szembe
kellett néznie, hogy kifütyülik.
A tartalékvilágítás sápadt fényei életre kelnek, épp akkor, amikor valami fémes csattanás rázza meg a hajót.
- Mi volt ez, turbulencia? - kérdi Beranabus.
- Az csak a repülőn létezik! - mondja Dervish. - Lehetne a hullámzás is, de kétlem. A hajó áll, észrevettétek? Meg se billent, amióta
a fedélzetre léptünk. Varázslat teszi mozdulatlanná.
- Tudtam, hogy valami nem stimmel! - mondja Kirilli. -Én mindig tengeribeteg vagyok, nem győzöm kapkodni a pirulákat, hogy
bennem maradjon az étel. Aztán pár órája mintha elvágták volna. Már kezdtem reménykedni, hogy felébredt a bennem szunnyadó,
öreg tengeri medve! - csillan fel Kirilli szeme.
A fémes csattanás megismétlődik. Nagyon emlékeztet arra, amit Bill-E hallott a Titanic című filmben, amikor a hajó nekicsapódott
a jéghegynek.
- Van valakinek tippje arra, mi a csoda folyhat odalent? -kérdi Dervish.
Beranabus vállat von.
- Hamarosan megtudjuk! - határoz, és elindulunk a hang irányába.
Végre elérünk a hajófenékre. Már amennyi maradt belőle. A hajótesten éktelen - huszonöt-harminc méter széles -lyuk tátong. Nem
csak a hajó aljából, de a falából is hiányzik egy jókora darab. A lyuk mögött a tenger vize úgy feszül, mint egy kék üvegfal.
Varázslat tartja vissza attól, hogy beömöljön, ha megszűnik, a hajót semmi sem menti meg a hullámsírtól.
Mindenütt hullák. Elképedve nézzük a lék fölött lebegő hullahegyet. Mintha valami láthatatlan ravatalon feküdnének.
A hullarakást egy hegyes kő döfi át. Osi repedéseiben vörös lé csorog. A hullák aszottak és sápadtak, vérüket vámpírként szívta ki
a kő. Eszembe jut az, amelyiket barlangbörtönömben láttam, amikor Drustot feláldoztam. Az is ugyanilyen szomjasan itta be a
druida vérét.
Ezek a varázskövek élnek. Az Öreg Lények olyan erővel töltötték meg őket, amely számunkra ma már felfoghatatlan.
A kő mögött egy démon őrködik. Teste zömök, és lötyög rajta a bőr. Zöld feje félig emberre, félig kutyára emlékeztet. Nagy szája
gonosz fintorra torzul. Négy szőrös karja és két lába van. Füle kajla, fehér szeme éber a félelemtől. Mereven áll, mintha
legszívesebben világgá szaladna.
172
Néhány méterre a démontól egy szürke fényablak lebeg. A fényablak előtt a gennyes és véresen levedző Juni wan áll vigyorogva.
- Már azt hittem, sosem értek ide! - hörgi felénk.
- Útközben megálltunk bekapni valamit! - riposztozik Dervish. Sharmila a démont tartja szemmel, míg Beranabus szánalommal
vegyes undorral méri végig egykori tanítványát. Kirilli a döbbenettől elnémul.
- Mi történt veled? - kérdi Beranabus.
- Nem tetszik az új testem? Én is inkább maradtam volna a régiben, de sajnos nem lehetett. Ez volt az ára, hogy kijátszottam a
halált.
- De hogyan élted túl? Dervish saját kezűleg végzett veled - folytatja Beranabus most már szánakozás nélkül. -Éreztem, ahogy a
lelked kiszáll a testedből. Vész herceg most már képes arra is, hogy felélessze a holtakat?
Juni titokzatoskodva rázza a fejét.
- Elég, ha én tudom, te meg csak találgass, vénember! -mondja Beranabusnak, majd gyűlölettel a szemében végignéz rajtunk. -
Mondtam nekik, hogy eljössz. Uram és parancsolóm azt hitte, hogy te ennél okosabb vagy. De én tudtam, hogy nem. Önelégült
vagy és ostoba, még a csapda sem tántorít el.
Beranabus alig ismer rá egykori harcostársára, akit a gyűlölet és az újjászületés szörnyeteggé nyomorított.
- Hogyan juthattál idáig? Ha velem maradtál volna, egészen biztosan nem történik meg ez veled - mutat Juni rothadó testére.
- Vész herceg oldalán sokkal jobban érzem magam!
Melletted csak rabszolga voltam, kitéve kényednek-ked vednek! Vész herceget önként szolgálom!
- Hát... - kezdi Beranabus.
- Pofa be! Nem vitatkozom veled - fordul el Beranabustól, és gyors pillantással végigmér minket. - Ti választhattok! Ha átálltok a
mi oldalunkra, megmaradtok. Ha kitartotok mellette, végetek!
- Neked elment az eszed - kacag fel gúnyosan Der vish. - Még Nadia Moore is pontosan tudná, hogy ez képtelenség. A régi Juni
Swan sosem mondott volna ilyen agyatlanságot. Te torz szörnyeteg, komolyan azt hiszed, hogy közülünk valaki átállna egy olyan
oldalra, amely azt teszi a harcosaival, amit veled tett?!
Juni szája megrándul, mint egy kettémetszett hernyó, és a szeme alatt lévő szarkalábak húsig repednek.
- Hogy mersz így beszélni velem?
- A szerelmem voltál. Úgy beszélek veled, ahogy ked vem tartja!
Juni átkozni kezdi Dervisht, aztán eszébe jut valami, ami jobb kedvre hangolja.
- Nemsokára ismét szerethetjük egymást! A tested az enyémnél is nyomorultabb lesz. Pokoli kínzásokkal hal mozlak el, de életben
tartalak. Könyörögni fogsz, hogy öljelek meg, de nem teszem meg neked ezt a szívességet!
- Izgalmasan hangzik - ásít Dervish.
- Már ne haragudjatok - köhint egyet Kirilli -, én iga zán nem tudom, mi itt a szokás, de sértegetés helyett nem kellene inkább
harcolni?
- Ugyan már, Kirilli! Már egy kis öröme se legyen az
embernek? Később már úgysem lesz rá idő a harc hevében - torkolja le Dervish.
- Ki ez a ripacs? - néz undorodva a bűvészre Juni.
- Egy Tanítvány. Barátom és segítőtársam, amilyen te is voltál egykor - válaszol Beranabus.
- Segítőtársad lehet, de a barátod sosem voltam.
- Ha Beranabusnak nem is, de Kernelnek jó barátja voltál. Még azután is megpróbáltad megmenteni, amikor kiderült, hogy
elárultál bennünket. Őt is gyűlölöd? Vele mit fogsz tenni, ha rá kerül a sor? Gondolkodás nélkül megölöd? - szól közbe Sharmila.
- Még szép! - feleli hidegen Juni. - Figyelmeztettem, hogy ne álljon többé az utamba. Meglehet, ma nem tudom elkapni. Amíg
veletek végzek, talán kereket old, ha esze van. De nem jut messzire, erre szavamat adom! Egy éven belül megtisztítjuk a földet az
emberi mocsoktól, és kezdetét veszi a démonok királysága! Beranabus, szeretett emberiségednek meg vannak számlálva a napjai!
De nektek, patkányok, már perceitek sincsenek, de inkább átadom a szót Hullának! - int a kő mellett álló démon felé.
- Hulla? Ismerős név... - kapja fel a fejét Beranabus.
- Ő lopta el a démont, akit Kernel testvérének hittek -emlékezteti Sharmila.
Hulla felvonyít. Nyakán megfeszülnek az inak. Nem önszántából vesz részt az akcióban. Rab. Amint kinyitja a száját, rögtön
megtudjuk, ki szállta meg a testét.
- Üdvözöllek benneteket, elátkozott barátaim!
Bár Hulla szája mozog, a hang és a szavak mégis máshoz tartoznak, a főgonosz Vész herceghez.
- Olcsó trükk! Személyesen nem mer velünk beszélni, és ezért egy hasbeszélő bábura van szüksége! - fitymálja le Beranabus.
- Miért ne beszélhetne Hulla az én hangomon, ha egyszer neki ajándékoztam? - érvel a távoli Démonvilág ból Vész herceg. - Hulla
nagyon szimpatikus fickó, azért esett épp rá a választásom. De sajnálom, hogy Kernel ba rátunk nincs jelen! Biztos vagyok benne,
hogy Hulla lát ványa sok kedves emléket ébresztene föl benne!
- Na ebből elég! - célozza meg Hullát Sharmila.
- Vigyázz, túl közel állsz a varázskőhöz! Ha megölöd Hullát, vérével tovább táplálod a varázskövet - állítja le az asszony támadását
Beranabus.
- És akkor mi van? - értetlenkedik Sharmila.
- Hidd el nekem, nem dísznek áll a kő mellett.
- Micsoda csavaros ész! - gúnyolódik Vész herceg a szerencsétlen Hulla szájából. - Kár érted. Remek démon vált volna belőled. Egy
alsóbbrendű fajra fecsérled az idő det. De még nem késő. Állj közénk, és én a démonok örök életű vezérévé teszlek!
- Örök élet? - horkan fel Beranabus. - Kösz, nem. In kább követem a jó öreg természet körforgását.
- Mi meg tudjuk fordítani.
- Ugyan ki? A sötét cimborád? Áruld el, hogy hívják! Addig hogy szolgáljam, amíg a nevét sem ismerem?
Vész herceg elgondolkozik.
- Addig nem mondok nevet, amíg közénk nem állsz.
- Akkor sohasem fogom megtudni - feleli Beranabus. -De te sem gondolhattad komolyan, hogy elhagyom az
enyéimet! Akkor minek vagy itt? Gyönyörködni akartál a halálomban?
- Nem, nem - csóválja hevesen Hulla a fejét, majd rám szegeződik fehér szeme. - Becket akarjuk.
Beranabus, Sharmila és Dervish azon nyomban elém ugranak, hogy testükkel védelmezzenek. Megható, hogy készek lennének
feláldozni magukat értem.
- Mit akarsz tőlem? - kérdem reszketeg hangon.
- Természetesen a Kah-Gash egyik darabját, ami benned van - válaszolja Vész herceg.
Beranabus a vállamra teszi a kezét. Ujjai reszketnek, és amikor olvasni kezdek a gondolataiban, azt is megtudom, hogy miért.
Megszorítom a kezét, így adom beleegyezésem a tervéhez.
- Becket nem adom! A Kah-Gash egyeden darabja sem kerül a mocskos kezetekbe. Inkább én magam ölöm meg Becet.
- De hiszen szereted! - színlel meglepődést Vész herceg.
- Úgy ám! De az emberiséget nem áldozhatom fel egyeden emberért.
Kirilli értedenül kapkodja a fejét ide-oda. Dervish és Sharmila gondterhelt és zavarodott arccal néznek.
- Akkor tessék, öld meg! - dorombol Vész herceg, és Hulla rémülettel teli szemében megcsillan gazdája gonoszsága. - Különben
sem érsz el vele semmit. Ha Bee meghal, a Kah-Gash kiszabadul belőle, hűséges Junim pedig megszerzi és átadja új vezérünknek.
A halál nem akadály számunkra többé.
87ny
Beranabus Hullára sandít, még nem tudja eldönteni, hogy vajon csak blöffről van-e szó, vagy az igazságot hallja.
- A Kah-Gash egyik darabja eredetileg az én bittó komban volt - folytatja Vész herceg önérzetesen. - Ben nem szunnyadt békésen
hosszú-hosszú ideig. Amikor még segíteni akartam Becknek megmenteni az emberiséget, és megosztottam vele varázserőmet, az
erővel együtt véletíenül a Kah-Gash egy darabja is átcsúszott belé - néz rám megrovóan Hulla szemén át.
- Nem is tudtam, hogy a Kah-Gash egyik testből a másikba vándorolhat... - tűnődik el Beranabus félhangosan, majd telepatikusan
arra kér, hogy nyomban adjam át neki a Kah-Gasht.
- Nem tudom - felelem szintén telepatikusan. - Nem tudom, hogyan kell.
- Mester! - szólal meg Juni. - Az ablak hamarosan bezáródik, ha azt akarod, hogy visszatérjek hozzád, gyorsan kell cselekednünk.
- Nyugalom, drágám, hamarosan otthon lehetsz, várj egy pár percet!
Hulla a varázskő fölé hajol, de a szemét továbbra sem veszi le rólunk.
- Most búcsúzom, barátaim, mert abban biztos vagyok, hogy nem találkozunk többet. Éveken át keserítet tük egymás életét, mégis
unalmas lesz nélkületek a világ! Hiányozni fogtok! - búcsúzik el, majd Dervish felé fordul, akinek búcsúzásképpen még szeretne
tőrt döfni a szívébe: - Ne aggódj, hogy mi lesz Grubitschcsal nél
küled, mert ugyanúgy csapdába sétált, mint ti Hamarosan ő sem lesz az élők sorában, de az is könnyen lehet, hogy már halott.
Dervish Hullának akar rontani, de Beranabus megállítja. Vész herceg most Sharmilához intézi szavait:
- Mielőtt az emberi mocskot egyszer és mindenkorra eltakarítanánk a földről, utoljára még jól elszórakozunk velük! Olyan
haláltánc lesz, amilyet még a világ nem látott! Szeretteidet saját kezűleg ölöm majd meg, külön gondom lesz a csecsemőkre és a
kisgyerekekre.
Sharmila alig bírja visszanyelni feltoluló könnyeit, és fogai között átkokat szór Vész hercegre.
A démonmester tekintete most Kirillire siklik. A bií vész nagyot nyel.
- Gyerünk, ne kímélj, áruld el, nekem milyen szenvedést tartogatsz! - szedi össze minden bátorságát.
- Azt sem tudom, ki vagy - intézi el egy megsemmisítő legyintéssel Kirillit. - Bee, drágaságom, olyan rég nem találkoztunk... -
dorombolja Vész herceg.
- Gyerünk innét - nézek segélykérően Beranabusra, és gyorsan hátrálni kezdek a varázskőtől meg az iszonyatos hullahegytől.
- Nosza - emeli kezét áruló tanítványa felé Beranabus, de mielőtt lesújthatna vele, Juni kísérteties vihogással átveti magát az
ablakon.
- Igazatok van, ne húzzuk az időt. Kezdődjék az öldöklés! - hörgi Vész herceg, mire Hulla feje apró szilánkokra robban. Vér spriccel
a nyakából egyenesen a kőre.
A varázskő felragyog a hullahegy alatt, fénynyaláb szök ken elő belőle, amely néhány másodperc múlva eltűnik a tengerfenék örök
homályában.
Menekülnünk kellene, rohannunk, de a kíváncsisá gunk erősebb a félelemnél, és odacövekeli a lábunkat. Ami jelen pillanatban
történik, az még a sokat látott és tapasztalt Beranabus számára is új.
Néhány másodpercig nem történik semmi. Aztán a fénylabda alaposan meghízva visszapattan a tengerfenékről. A közepében
fekete mag ül, mint egy óriási szemben a pupilla. Messze van, de biztos vagyok benne, hogy Árny az. Furcsa, vibráló energia tölti
meg a hajót és sűríti meg a levegőt körülöttünk. Még soha nem éreztem ehhez hasonló varázserőt.
- Tűnjünk el, ha nem akarjuk darabokban végezni! -adja ki a parancsot Beranabus.
Az ajtó felé rohanunk. A halálra rémült Kirilli fut legelöl, utána Sharmila, majd én. Dervish és Beranabus némileg lemaradnak,
hogy bennünket fedezzenek.
Amikor elérem az ajtót, a szemem sarkából valami mozgást látok. Egy kéz. Egy nő keze. Talán a démonok nem végeztek rendes
munkát, és valakit élve hagytak?
- Sebesült! - kiáltom, és letérdelek a fejét emelő nő mellé. Megragadom, és fel akarom húzni a földről. - Jöjjön, menekülnünk kell!
Majd én segítek, hogy...
De elakad a szavam, mert meglátom az arcát. Szája és állkapcsa hiányzik. Feltápászkodik, közben a lyukon keresztül
agyvelődarabok potyognak a mellkasára. Nincs olyan ember, aki ezt túlélné. A nő mégis rám emeli tekin
tetét, melyben hála és köszönet helyett csak állati éhséget látok.
Nem kell sok idő, hogy rájöjjek, mi történt. De mielőtt szólhatnék a többieknek, a többi hulla is felbolydul, és egy zombihadsereggel
találjuk szemben magunkat. A holtak életre keltek!
Az élőhalottak hajója
Bill-E imádta a zombifilmeket. Borzongva nézte, ahogy az élőhalottak visszatérnek, hogy kiszürcsöljék az emberek agyvelejét.
Viszont kétlem, hogy az is tetszett volna neki, ha a valóságban akad velük össze, ahogyan most mi.
Az élőhalottak némán, mohón, eszeveszetten vetik ránk magukat. A zombifilmek tévednek: az élőhalottak ugyanolyan ruganyosan
és gyorsan mozognak, mint Beranabus vagy én, nem támolyognak, nem botladoznak, csak a végtaghiányok lassítják őket. De
amelyiknek megvan mindkét lába, akár atléta is lehetne.
Valójában a testükön tátongó sebeken kívül semmi nem utal rá, hogy holtak lennének. Nem rothadó, alaktalan szörnyek. Könnyű
egy lélektelen démonnak letépni a fejét, de ha ugyanezt ezekkel a látszatra emberi lényekkel kell tennem, gyilkosságnak tűnik.
A nő, akit az előbb segítettem fel a földről, hosszú karmával a torkom felé kap. Ellököm magamtól, de újabb támadóm akad: egy
férfi képében, aki a combomba akar harapni. Fejberúgással hatástalanítom. Kirillit sem kímélik. Egy fiatal lány veti rá magát.
Megragadja a lépcsőn fekvő bűvész kezét, és beleharap. Kirilli felordít, aztán lángba borítja támadóját. A túlélés ösztöne talán
felébresztette a benne szunnyadó harcost.
- Zombik, pfuj - fintorog Dervish undorodva, majd
182
egy energialövedéket ereszt közéjük. - Előételnek vérfarkasok, főételnek démonok, desszertnek zombik. Kíváncsi vagyok, mi lesz
még...
- Lehet, hogy nincs is tovább... - sóhajt Sharmila, majd felsegíti a bűvészt, és lángnyelvekkel kezdi perzselni a sikítozó élőhalottakat.
Égő hús és szőr szaga tölti be a levegőt. Sharmila egyik kezével befogja az orrát, a másikkal tovább folytatja a támadást.
- Nyugi, elbírunk velük - fordul Dervish Sharmila felé, miközben tovább tüzel a zombikra. - Voltunk már rosz-szabb helyzetben is.
- Nem érted, mire megy ki a játék - válaszol Sharmila erőltetett nyugalommal. - Az élőhalottak feltartanak bennünket, amíg a
valódi ellenség ide nem ér - mutat a fénygömbre, amely sisteregve áttöri a hajó feneke köré feszülő energiapajzsot, és körbeveszi a
varázskövet.
Azon az éjszakán a barlangban csak egy szempillantást vethettünk Árnyra, de most a hajófenék fényében feltárul előttünk teljes,
szörnyűséges valójában. A lény egy hatalmas polipra hasonlít. Nagyjából tizenöt méter széles és tíz méter magas. Testét vonagló
karok és csápok erdeje borítja, melyekkel a varázskövet szorítja magához, hogy feltöltődhessen ősi energiájával. Amelyik zombi túl
közel merészkedik hozzá, azt figyelmeztetés nélkül lefejezi -úgy látszik, nem szeret kukoricázni. Arca mintha nem is lenne, de
biztos vagyok benne, hogy bennünket figyel minden ízével.
Amíg a hatalmas, lüktető szörnyet bámulom, egy zombi rohanni kezd felém fogát csikorgatva, és kis híján fel-
bukik saját beleiben. Egy energialövedékkel eltérítem, majd közelebb húzódom Beranabushoz, aki árgus szemekkel Árnyat figyeli.
- Nem a démonok fajtájából való - súgom oda neki.
- Azt látom - mondja gondterhelten.
- Van esélyünk a menekülésre?
- Előfordulhat.
- A lépcsőház szabad - szakítja félbe beszélgetésünket Sharmila -, de újabb zombik közelednek. Meneküljünk, mielőtt késő lenne!
- Mi a fenére vártok?! - sürgeti őket Kirilli is. Leharapott ujjainak csonkjaiból csak úgy spriccel a vér.
- Csak nem akarunk vele megvívni? - kérdezi Dervish Beranabust.
- Tanácstalan vagyok - válaszolja.
Az ablak, amin Juni távozott, egy villanás kíséretében eltűnik. Beranabus, mintha csak erre várt volna, támadásba lendül.
- Mindenki legyőzhető - fordul vissza a lépcsőház ajtajából, és elindul a varázskő felé. - Talán nem is olyan hatalmas, mint
amilyennek tűnik!
Összeszedi minden varázserejét, és egy szikrázó kék energiagolyót lő a szörny felé. A lövedék recsegve-ropog-va telibe találja. A
szörny kapálózni kezd csápjaival, majd újra megnyugszik, és lüktető testtel tovább dajkálja a követ. Magas, szaggatott hang tör fel
belőle - azt hiszem, hogy Árny éppen kinevet bennünket.
Sharmila is tesz egy próbát. Megérinti a láthatatlan padlót. Ujja nyomán lángoszlop szökik a magasba és elin
dul a lény felé. Útközben jó néhány zombit felemészt. Amikor eléri Árnyat, Sharmila csettint egyet, mire a lángoszlop szétterül, és
beborítja a titokzatos ellenséget. Árny behúzza csápjait. Már épp bizakodni kezdünk, amikor a lángok hirtelen elalszanak, és
ellenfelünk sértetlenül bukkan elő. Átmászik a kövön, és lassan felénk araszol.
Dervish előreugrik, és az egyik vastag csápra sújt. Sikerül lenyesnie. Az amputált végtag még a levegőben elporlad.
Árny megragadja Dervisht egy másik csápjával, és mesz-sze hajítja. Beranabus egy varázsigével megállítja Dervish röptét, aki
néhány méternyire esik le tőle. Bőre vörösen felhólyagzik, ahol a csáp megérintette. A fájdalomtól sziszegve tápászkodik fel a
földről.
- Tűnés! - lihegi Kirilli, és rohanni kezd a lépcsőház felé. Nem akarom megállítani. Minek kényszeríteni a harcra, ha nem akarja?
Különben sem hiszem, hogy sokat számítana.
Egy tucat élőhalott indul felém. Gyorsan megvakítom őket egy rontással, majd könnyedén áttörök hadonászó sorfalukon. Dervish
mellé surranok, amíg Sharmila és Beranabus elterelik a szörnyeteg figyelmét. Hűtővarázslattal próbálom enyhíteni fájdalmát.
- Hogy érzed magad? - kérdezem tőle, amint kábán felül.
- Hármat. Ertedenül nézek rá.
- Bocs, azt hittem, azt kérdezed, hány ujjadat látom... -magyarázkodik.
Felsegítem.
Nagyot nyel, amikor újra észreveszi Árnyat, de kész n lenne újra támadni.
, Tanácstalanul nézek Beranabusra.
- Kifelé! Te vagy az első számú célpont! - adja ki a parancsot.
- Nem hagyhatlak... - tiltakoznék.
- Nyomás!
Káromkodom egy cifrát, aztán nekiiramodom. Már majdnem elérem a lépcsőház ajtaját, amikor forró levegő csapódik a
tarkómnak. Hátranézek, nem más liheg a nyakamba, mint maga Árny. Elsodorja Beranabust és a Tanítványokat, akik elterülnek.
Amikor feltápászkodnak, segítségemre sietnének, de már késő...
A szörny megragad csápjaival, és a levegőbe emel. Minden porcikámat egyszerre járja át az égető fájdalom. Egyszerre süti meg a
húsom, olvasztja enywé a csontjaimat és párologtatja el a vérem.
Minden erőmet fel kell használnom, hogy ellenálljak az egyre növekvő szorításnak. Csak a varázslat tart még egyben, amelynek
segítségével az öngyógyítást végzem. Élve sütne meg, ha hagynám magam.
Érintése nyomán emlékképek ömlenek belém. Zavaros, értheteden gomolygás. Amit megértenék, az ijesztőbb, mint a világ minden
horrorfilmje együttvéve.
Árny meglepődik szívósságomon. Azt hitte, gyerekjáték lesz megsütnie, és kiszippantania belőlem a Kah-Gash darabját. De nem
csügged. Tudja, hogy csak idő kérdése, és végem. Érzem, hogy energiatartalékaim egyre fogynak.
Ekkor Beranabus terem mellettem. Üvölt, mint egy vadember, és lemetszi a rám tapadó csápokat, ugyanolyan könnyedén, mint az
előbb Dervish tette. Árny ezerszer veszélyesebb Vész hercegnél. Olyan, mint egy fantom testben. Ha levágjuk két csápját, három nő
helyette.
Beranabus karjaiba pottyanok. Amíg megpróbálunk kereket oldani, Sharmila és Dervish újabb és újabb energialövedékekkel
bombázzák. A lény nyüszíteni kezd, majd csápjaival Dervishék felé csapdos.
A Tanítványok nem győznek elhajolni a kaszáló nyúlványok elől. Ütésekkel és rúgásokkal igyekeznek távol tartani őket maguktól.
- Menekülj! - lök az ajtó felé Beranabus, de én ismét megtorpanok.
- El kell mondanom Árny titkát! Tudom, ki ő!
- Majd később, most nincs rá idő.
Igaza van. Szavakkal nem lenne időm megmagyarázni, de mégis tudatnom kell vele valahogy. Azt hiszi, hogy Árny is
elpusztítható, akár a démonok általában. Bízik benne, hogy ha átverekszi magát a csápokon, akkor eljut a szívéhez.
De téved.
Megragadom apró tiszta kezét, és ugyanazt a varázslatot használom, amit pár perccel előbb ő is.
Először meglepődik, aztán életében először kiül arcára a kétségbeesés.
- Ez meg hogy lehet?!
- Nem tudom - rázom a fejem tanácstalanul. Sharmila felsikolt. Egyik lábát kitépi a szörny, és ma-
radványai a földre peregnek. Zombik vetik rá magukat a potyavacsorára.
Beranabus fejében cikáznak a gondolatok. Hátrányunkból előnyt akar kovácsolni. Mindig büszke volt rá, hogy rajta még egy
démon sem tudott kifogni, bárhogy is szeretett volna.
Beranabus csakis ravaszságának köszönheti, hogy ennyi vérzivataros éven át életben maradt. Bízott benne, hogy csavaros eszén
még Árny sem képes kifogni, habár eddig még sohasem kellett hozzá hasonló lénnyel szembenéznie.
Gondtól barázdált homloka hirtelen kisimul, szeme felragyog. Szája sarkában apró mosolyt vélek felfedezni. Dobogó szívvel azon
tűnődöm, vajon milyen tervet eszelt ki. Biztos van valami ötlete.
- Szólj Kernelnek! - hessent el kezének egyetlen legyintésével egy csapat zombit, mint valami légycsapatot. - És mondd meg neki,
hogy keressen meg!
- Azt akarod, hogy Kernelt ideküldjem? De hiszen ő nem is harcos! Ő...
- Add át az üzenetemet, tudni fogja, mit tegyen! -nyom egy csókot a homlokomra, mintha csak búcsúzkodna. - Szerettelek ezer
évvel ezelőtt, szeretlek ma is, és mindig is szeretni foglak, ezt ne felejtsd el soha!
A rövid érintésnek köszönhetően be tudok kukkantani a fejébe, és meglesem a tervét. Soha veszélyesebbet! Köny-nyen lehet, hogy
nem ússza meg élve. De nincs más választásunk. Ez az egyeden reményünk.
- Ha elkezdődik, nem akarom, hogy végignézd - teszi
még hozzá. Hangja természetellenesen elmélyül, mintha nem is az övé lenne.
Megpördül és vérfagyasztó csatakiáltás kíséretében a szörnyre támad. Dervish és Sharmila ijedten néznek hátra, még őket is
megijesztette az állatias üvöltés. Am a hangjánál csak fizimiskája ijesztőbb. Dervish és Sharmila elképedve bámulják, mivé változik
mesterük.
Lassan hátrálok. Hiába kérte Beranabus, hogy ne nézzem végig, nem tudom levenni a szemem róla. Attól félt, ha meglátom
démonalakban, az érzelmeim megváltoznak iránta. Ettől ugyan nem kell tartania. Ha valakit igazán szeretsz, nem érdekel a külseje.
Beranabus a szemünk láttára alakul át. Reccsenve szakadoznak a ruhái, valósággal vedlik. A ruhák után a bőre következik.
Repedezik és felhasad. Csontok ugranak ki a koponyájából, majd nőni kezdenek, és hús növi körbe őket. Az izmai úgy
burjánzanak testén, mint elmérgesedett kelések. Felpúposodnak, majd egyre dagadnak, mint sütőben a kenyér, és végül fekete
krokodilbőr - vagy inkább pikkely - borítja őket.
Gerince aljából farok nő ki, és meg sem áll, amíg el nem éri a négyméteres hosszúságot. Tüskék meredeznek belőle, de ez a kisebb
furcsaság. A nagyobb az, hogy szájak vannak rajta, mely mögött tűhegyes fogak és villás nyelvek rejtőznek.
Végre megpillantom az arcát. Vöröses, pikkelyes bőr keretezi a grafitszürke, démoni szemeket, amelyek olyan kerekek és nagyok,
mint egy óriáslégyé. A fejem háromszor beférne a szájába. Sötét barlangjában cseppkőoszlop
méretű agyarak. Az orrából sárgásvörös vér szivárog, de nem törődik vele. Hatalmas kezével félresodorja a csápokat, és öklével
Árnyra sújt, a sötét tömeg hátrébb tántorodik.
- Mi az ördög ez? - kérdezi Dervish, aki a féllábú Sharmilát támogatja.
- Nem ördög. Ez Beranabus, ahogy még sosem láthattuk. Az ő démoni oldala. így nézne ki, ha hagyná, hogy apja génjei a felszínre
törjenek, ha az emberi világ helyett a Démonvilágot választotta volna.
Beranabus a szörny felé csap farkával. A tüskék először felszakítják Árny sötét bőrét, majd a fogak lyukakat harapnak belé. A lény
felordít, de a sebei gyorsan begyógyulnak, és csápjaival csakhamar visszaveri Beranabust.
Dervish, Sharmila és én már az ajtónál állunk. Semmi sem akadályozza meg, hogy kihasználva a helyzetet, kereket oldjunk. De
megbabonáz minket a látvány. Tudni akarjuk a végeredményt. Időnként egy-egy zombi merészkedik a lépcsőre, de Sharmila
gyorsan eltakarítja őket.
- Vissza tud változni? - kérdi szorongva Sharmila, amíg a szörnyek viaskodnak.
- Nem biztos. Még sohasem próbálta. Most eresztette először szabadjára démoni énjét, könnyen átveheti a hatalmat.
- Mennyi ideje van? - kérdezi Dervish.
- Fogalmam sincs. Talán már el is fogyott, és sohasem látjuk újra azt a Beranabust, akit ismerünk. Démonként
éli le élete hátralévő részét, és Árny szövetségese lesz az emberi faj elpusztításában.
Dervish és Sharmila úgy merednek rám, mintha én változtam volna át.
- Miért vállalt ekkora kockázatot? - kapkod levegő után Sharmila.
- Nem volt más választása. Majd elmagyarázom később. Ha túléljük...
A szörny, aki egykor Beranabus volt, lerázza magáról Árny csápjait. Egy szörnyű pillanatig azt hiszem, hogy ránk veti magát, de
más történik. Kicselezi Árnyat, és a varázskövet célozza meg.
- Ha sikerülne szétzúznia... - reménykedik Sharmila.
- Árnynak vissza kellene takarodnia a saját világába -fejezem be a mondatot helyette.
- Ha minden jól megy! - teszi hozzá Dervish pesszimistán.
Árny váratlanul felém lódul. Mohón igyekszik megkaparintani. Aztán mégis megtorpan. Nem néz hátra - arca és szeme nincsen -,
mégis látja Beranabust. Azt méricskéli, hogy vajon lesz-e ideje végeznie velem, és megszereznie tőlem a Kah-Gasht, mielőtt
Beranabus kárt tehetne a varázskőben.
Árny meggondolja magát, és épp akkor támad az átváltozott varázslóra, amikor az már odaért a varázskőhöz. Egymásba
gabalyodnak. Beranabus felordít teheteden dühében, hogy épp a cél előtt kell elbuknia. A lény ostorozni kezdi csápjaival: karján és
a mellkasán mély sebek nyílnak. Az erős csapásoktól nem védi meg vastag bőre sem.
Árny felkapja Beranabust, és minél távolabb akarja hajítani a varázskőtől, ám neki az utolsó pillanatban a farkával sikerül
megkapaszkodnia benne. Árny elveszti az egyensúlyát, és megtántorodik. Beranabus kihasználja a kínálkozó alkalmat, a kőhöz
ugrik, és megragadja vastag karjaival, hogy kettétörje. Recsegés hallatszik, de a kő egészben marad, csak a legtetején keletkezik
néhány centiméteres repedés.
Árny ismét lecsap. Ezúttal hátulról támad. Csápjait Beranabus köré fonja egy halálos ölelésre. A démonná változott varázsló vastag
bőrébe, húsába nyomódnak nyúlványai, és nyomukban vér serken. A szorítás egyre végzetesebb, Beranabus egyik szürke szeme
kifröccsen. Cseppkő vastagságú fogai egymás után törnek ki, és testéből több helyen spriccel a vér.
Beranabus üvölt a fájdalomtól, de nem adja fel. A követ szorongatja, és megpróbálja kettétörni. A varázskő lüktet és tovább reped,
amíg végre Beranabus vaskos ujjai is beférhetnek a résbe. Megmaradt fogaival Árny felé kapdos, miközben tovább feszegeti a
sziklát.
Recsegés-ropogás tölti be a hajó fenekét - a kő végre enged! Először félig reped, majd háromnegyedig, és végre kettétörik.
Beranabus diadalittasan felüvölt, aztán úgy dobja félre az ásvány egyik felét, mint összegyűrt papírga-lacsint.
Árny szűkölve vetné magát a kőre, hogy a kettévált részeket összetapassza, de közbeavatkozom, és egy energianyalábbal a hajó
oldalának vágom. A kő szilánkokra robban, amint becsapódik.
Beranabus démoni kacajra fakad, és beleharap Árny egyik csápjába, de az nem hagyja magát, elkeseredett dühvel vág ellensége
fejére, amely nyomban megreccsen, mint egy kókuszdió. Agyvelő fröccsen a levegőbe. A bennem éledő remény virága máris
elhervad.
- Bran! - sikoltom, és már rohannék oda hozzá, ha Dervish nem fogna le.
Árny vérszemet kap, és iszonytató dühvel újra és újra lecsap. Halálos ostorcsapásai nyomán nagy húscafatok szakadnak ki
Beranabus mellkasából és hasából. Tüdő-, szív- és bélcafatok potyognak a törött varázskőre. Aztán úgy dobja félre Beranabus
élettelen testét, mint gyermek a megunt játék babát.
A démon, aki egykor Beranabus volt, ide-oda gördül, majd a hajófenék oldalának csapódik. Ismét megpróbálok kiszabadulni
Dervish szorításából, de hiába, még akkor sem enged el, amikor megharapom a kezét.
Beranabus felemeli torz, hüllőszerű fejét. Először Árnyra néz megmaradt szemével, aztán a kettétört kő egyik darabjára, majd
elvigyorodik. Ám amikor meglát engem, ahogy Dervishsel küzdök, arca hirtelen ellágyul, és egy pillanatig a démonarcon átütnek
Beranabus jól ismert vonásai. De a maszk mögött gyerekkori énjét is látom, a kótyagos kamaszt, Brant. Most egészen úgy mo-
solyog, mint amikor először találkoztam vele. Kinyitja a száját, és beszélni próbál, de csak hörgésre futja. Mintha azt akarná
mondani: „virág".
Aztán megmaradt szeme is elködösödik, üvegessé válik. Mosolya arcára fagy. Sárga vért köhög fel, és utolsó
erejével megpróbál felállni, de végtagjai nem engedelmeskednek. Erőtlen testéből még szaggatott lélegzet tör fel. Feje nagyot
koppan a hajó fémpadlóján. Azzal a koppanással egy háromezer éves legenda búcsúzik el az emberi világtól.
Süllyedünk
Árny most utánam veti magát. Ám a kettétört varázskő megmaradt darabja alatt hirtelen egy tölcsérszerű örvény keletkezik.
Mágikus ereje Árnyat akarja beszippantani. A lény kétségbeesetten kapaszkodik számtalan csápjával a padlóba, testének fekete
masszája megnyúlik, mint egy rágógumi, de hiába küzd, az örvény erősebb. Bizonyos törvények parancsainak még Árnynak is
engedelmeskednie kell, legalábbis egy ideig.
Nem bírja tovább, és mielőtt még kettészakadna, enged a szívóerőnek. Nyúlós teste lezúdul az örvény torkán, és súlya tovább
repeszti a csonka követ. Olyan hangosan üvölt, hogy a dobhártyám belesajdul. Aztán az örvény szája egyszer csak bezárul, és
amilyen gyorsan támad, el is múlik.
Beranabushoz szeretnék rohanni, hogy elbúcsúzhassak tőle, hiszen nála közelebb senki sem állt a szívemhez. Én akarom lezárni a
szemét, de nem tehetem. A varázskő nem táplálja tovább a hajó körüli védőfalat, amely egyre kevésbé képes már ellenállni a
lyukon keresztül bezúduló víztömeg nyomásának.
A láthatatlan fal résein át először a varázskő darabjai szöknek át, majd apró buzgárok törnek fel itt ott a repedésekből, és lassan
szétáradnak a hajófenékben. Az egyik zombi tesz néhány lépést, aztán egyszercsak eltűnik,
mintha vékony jégre merészkedett volna, mely beszakadt alatta.
- Meneküljünk, amíg nem késő - ordítja Dervish, majd
áttaszigál az ajtón.
- De Beranabus... - tiltakozom.
- Nem segíthetünk rajta - feleli, és abban a másod-
percben betör a víz, hogy elárassza a rakteret.
A hajó megbillen, és egy hatalmas hullám száguld felénk, és elmossa az útjába eső zombikat. Bennünket is elnyelne, de Sharmila
résen van, és védőburkot von körénk és a kijárat köré. A hullám nyelve végignyalja a láthatatlan falat, de bennünket nem tud
elragadni.
- Gyorsan, nincs sok időnk - mondja Sharmila. - A varázslat egyre gyengül. - Igaza van, hiszen a védőburok szinte szemmel
láthatóan egyre vékonyodik. Ám mielőtt még nekierednék a lépcsőknek, utoljára Beranabus felé fordulok, de hűlt helyét találom.
Az óceán már őt is elragadta. Könnyeimet törülgetve indulok Dervishék után. Tudom, hogy ha nem szedjük a lábunkat, mi is Bran
mellé fekhetünk a hullámsírba.
Felfelé hosszabbnak tűnik az út, mint lefelé, de nem a lépcsők szaporodtak meg, hanem mi lettünk elcsigázot-tabbak.
Fáradtságunkat csak erősíti, hogy a levegő varázsereje a védőfal résein át kiszökik a hajóról.
Már majdnem elérjük a második lépcsősort, amikor meghallom a hajófenékbe betörő víz robaját. Nem tudom, mennyi időnk lehet
hátra. Egy ekkora hajó nagy
jából két óra alatt süllyedhet el normális esetben, de a raktérben látott jókora lyukak alapján a miénk nem normális eset.
A zombik nem adják fel. Az a furcsa erő, amivel Árny életre keltette őket, lassabban fogyatkozik a miénknél. Mi szemlátomást
egyre gyengébbek leszünk, az élőhalottak meg köszönik, jól vannak.
Nem fecséreljük apadó energiánkat nagy és látványos energialövedékekre, ráfanyalodunk a közelharcra. Az öklünket és a lábunkat
használjuk, amelyek erejére egy kis mágiával azért néha rásegítünk. Úgy jár az öklöm, mint a cséphadaró. Ha nem igyekszünk, és
energiánk nullára apad, az élőhalottak nem kegyelmeznek nekünk, de az is lehet, hogy előbb nyel el a tenger mindannyiunkat.
Sharmila másik lába is darabokra hasad. Varázslattal ösz-szefoltozza a csontszilánkokat és a húst.
- Ne pazarolj több energiát a lábadra, majd én a hátamra veszlek! Csak a zombikat tartsd minél távolabb! -ajánlja fel Dervish.
- És a szíved? - ellenkezik Sharmila.
- Egy darabig még csak kitart!
Most, hogy Dervish Sharmilát cipeli, sokkal gyorsabban haladok náluk. Ha akarnék, perceken belül a fedélzeten lehetnék, ahol
aztán a nyitott ablakon keresztül lelécel-hetnék. De csak a patkányok szokták először elhagyni a süllyedő hajót. Nem hagyhatom
cserben a barátaimat. Ők sem hagynának cserben engem. Ha végképp reménytelen lesz a helyzet, majd elmenekülök. De amíg a
leghalványabb remény is van arra, hogy mind túlélhetjük, velük maradok.
Én megyek legelöl. Nem győzöm püfölni a vicsorgó és
hadonászó, hátulról és szemből is támadó zombikat. Rettegnem kellene ezektől a rémpofáktól, de egyszerűen nem tudok.
Beranabus halála óta nincs más a szívemben,
csak a gyász.
Nem tudom elhinni, hogy nincs többé. Elképzelhetet-
len nélküle a világ. Ő volt az emberiség megmentője időtlen idők óta. Mi lesz velünk nélküle? Nem hiszem, hogy a Tanítványok
vezér nélkül képesek lesznek visszaverni a démonok támadását. Beranabus hitt benne, hogy minden kor megszüli saját hősét. De
az ő helyét ugyan ki tölti be? Hozzá hasonló hős nem születhet.
Ujabb emeletre érek, és a lépcsőfordulóban a szökevény Kirilli Kovácsba botlom. Egy csapat zombival vív élet-halál harcot. Elég
rosszul áll a szénája, ezer sebből vérzik.
A legokosabb lenne, ha ugyanúgy cserbenhagynám, ahogy ő hagyott minket. De egyszerűen nem visz rá a lélek, hogy pusztulni
hagyjak egy emberi lényt. Pedig így tovább fogyatkozik a varázserőm. Kirilli végül is nem tett semmi rosszat, nem árult el, nem
csalt tőrbe bennünket, egyszerűen csak nem tudott úrrá lenni gyávaságán. Sokan ugyanígy lettek volna ezzel.
Veszek egy nagy levegőt, kimondok egy varázsigét, és a zombik felé emelem kezem. Ahányan vannak, annyifelé repülnek.
- Menekülj! - kiáltom, de Kirillinek nem kell kétszer mondani. Egy pillanat múlva mellettem terem. Arcát al
vadt vér borítja, de tekintete élénk a vörös függöny mögött. Mondana valamit, de belé fojtom a szót.
- Majd később. Szedd a lábad! Ha leesel a lépcsőn, itt hagylak!
Kirilli nagy levegőt vesz, és nekivág a végtelennek tűnő lépcsőfokokon, hogy elérje a fedélzetet, amely egyet jelent a túléléssel.
Nem jutunk messzire, mert a következő lépcsőfordulóban újabb csapat zombi állja utunkat. Dervish levegő után kap, és a
mellkasát markolva térdre rogy. Sharmila siet a segítségére, aki a szívét varázslattal erősíti meg. Saját arcára fájdalmas fintor ül ki,
hiszen minél több varázserőt ad át Dervishnek, annál kevesebb marad összeroncsolt lába fájdalmának enyhítésére. De nincs más
választása: ha Dervish összeomlik, nem lesz, aki felvigye a hátán.
Kirilli harcba száll a zombikkal. Nem túl erős, és gyáva is. Összevissza hadonászik, és nem takarékoskodik az energiával. Próbálom
figyelmeztetni, de a harc hevében talán el sem ér hozzá a szavam. Egyetlen cél lebeg előtte: eljutni a fedélzetre, másra nem is tud
gondolni.
Szerencséjére most már a zombik ereje is kezd lanyhulni, és tényleg olyan esetlenül és szaggatottan kezdenek el mozogni, mint a
horrorfilmekben. Ügyetlenül, vaktában támadnak. De még mindig talpon vannak, és hajtja őket a kielégíthetetlen éhség. Szájukat
nyalogatva szimatolnak a levegőbe, és szinte isszák a szagunkat. Egyetlen vágyuk pár harapás ízletes agyvelőnkből.
Amikor elérünk egy újabb lépcsőfordulót, Kirilli artikulálatlan hangon felordít. A legrosszabbtól tartok, de amikor beérem,
megkönnyebbülten állapítom meg, hogy üdvrivalgást hallottam, nem halálordítást. Megérkeztünk!
Bár a hajó egyre meredekebb szögben dől, és a fedélzeten zombihordák garázdálkodnak, a friss tengeri levegő sós lehelete reményt
önt belénk.
Dervish leteszi Sharmilát a fedélzetre, és ő is mellé térdel. Mellkasát masszírozza. Az arca hamuszürke.
- Pihenjünk egy kicsit! - zihálja.
- Nem állhatunk meg! - taszít odébb egy egyenruhás zombit Kirilli, aki vagy a hajó kapitánya, vagy az egyik tiszt lehetett.
- Ezt bízd ránk! - térdelek le Dervish mellé, hogy segítsek neki.
- Ne! Spórolj a varázserőddel! Magad mentsd, ne engem! - ellenkezik Dervish.
- Ne beszélj ostobaságot - teszem jobb kezemet a szívére, és annyi energiát pumpálok belé, hogy még egy ideig tovább
doboghasson.
- Visszatalálsz Kernelhez? - néz rám Sharmila, és arca görcsbe rándul az elviselhetetlen fájdalomtól. A Démonvilágban összetákolt
lába csont- és húsdarabokra hullik varázslat nélkül. Csonkjaiból újra vér szivárog.
- Persze, tökéletes a memóriám! - mosolygok rá. Viszonozni igyekszik mosolyomat, de csak egy fintorra futja.
- Hagyjatok itt, csak terhetekre vagyok - nyögi Sharmila.
- Nem hagyunk itt senkit - felelem határozottan. -Legfeljebb Kirillit - teszem hozzá némi szünet után.
- Ugye csak viccelsz? - néz rám szörnyülködve.
- Most még vicceltem - felelem.
Csak most veszem észre, hogy az arcom száraz. Valamikor a lépcsőn fölfele abbahagyhattam a sírást. A hajó egyre meredekebb
szögben dől előre. Kernel a hajó farában áll. Ha nem sietünk, nem tudunk hozzá felkapaszkodni.
- Siessünk! Csak egy kicsit még! Lesz idő pihenni, ha átértünk a Démonvilágba!
Dervish egy nagyot sóhajt, de remegő térdekkel lábra áll, és megpróbálja újra a hátára venni Sharmilát.
- Várj! - állítom meg, és Kirillire nézek. - Most bebizonyíthatod, megérdemelted-e, hogy megmentettelek! Te viszed Sharmilát!
- Gyönge a hátam! - ellenkezik. - Nem emelhetek nehezet!
- Vedd a hátadra Sharmilát, vagy levágom a lábadat, és neki adom.
- Jaj! - rémül meg Kirilli. Sejti, hogy blöffölök, de nem biztos benne.
- Nyugodj meg, nem vagyok túlsúlyos! Különösen a lábam nélkül! - mondja Sharmila.
- Majdnem ott vagyunk, ne aggódj, nem kell messzire
vinned!
- De ha belerokkanok, beperellek! - fenyegetőzik, ahogy nagyokat nyögve a hátára veszi az asszonyt. Segítek felemelni, aztán
elindulok, hogy megtisztítsam az
utat az előttünk lézengő élőhalottaktól. Csak azért imádkozom, hogy maradjon elég varázserőm, és biztonságba kerüljünk.
Halálosan kimerült vagyok. Az akarat diadala, hogy még nem estem össze. Nem fogom feladni, amikor ilyen közel a cél. Történt
már hasonló. A barlangban már láttam a kijáratot, amikor elgyengültem, és a barlang bezáródott. Rettenetes érzés volt elbukni a
szabadulás kapujában. Ezt a keserű kudarcot nem kívánom újból átélni.
Elszabadult asztalok és székek gurulnak lefelé a fedélzet padlóján, és néhány zombit is magukkal sodornak. A hajó fara egyre
magasabbra emelkedik a levegőbe. Pár perc, és olyan meredek lesz, hogy hegymászónak kell lenni hozzá, ha fel akarunk jutni
Kernelhez.
Ha nem igyekszünk, mi is visszacsúszunk a székekkel és az asztalokkal együtt, és elnyel bennünket a tenger.
Először a medencét veszem észre, majd a még mindig nyitott ablakot, aztán végül Kernelt, aki épp egy zombival harcol. Kernelnek
igazság szerint biztonságban kellett volna lennie az ablak körül feszülő védőburokban, de úgy látszik, az egyik élőhalottnak
sikerült áttörni a védőfalat.
- Kernel, jövünk! Tarts ki, csak néhány... - kiáltom oda neki, de nem is figyel rám. Valamit kiabál, de a nagy kavarodásban nem
hallom, mit. Egyeden mozdulattal letépi egy zombi fejét. Nincs nehéz dolga, mert a démonok már elvágták a nyakát, és a fejet már
csak néhány izomköteg tartja.
Hirtelen vakító fény lövell felénk, olyan erős, hogy el kell takarnunk a szemünket. Kirilli megijed, ledobja a hátáról Sharmilát.
Amikor újra kinyitom a szememet, olyan, mintha napszemüveggel néznék egy reflektorba. Kétségbeesetten pislogok, és Kernelt
keresem. De a fiút sehol sem látom, és ami még nagyobb baj, az ablakot sem. Csak a varázskört és a vakon tapogatódzó,
egymásnak ütköző zombikat, akik a szemüket dörzsölik. Ahol Kernel és a zombi állt, most egy halom hús gőzölög, szilánkokra
robbant csontok fehérlenek, belek és más szervek, és egy vágóhídnyi vér.
Menekülés
Kővé dermedve bámulom az emberi maradványokat és az ablak hűlt helyét. Nem tudom, mi történhetett, és azt sem, mi okozta a
robbanást. Csak abban reménykedem, hogy a húscafatok a zombitól, és nem Kerneltől származnak. Talán mégis sikerült átjutnia az
utolsó pillanatban, mielőtt az ablak bezáródott, és megmenekült.
- Meghalt? - vág orrba egy támadót Dervish, aki épp a nyakamba akart harapni.
- Nem tudom.
- Szerinted? - fordul Sharmila felé.
Az asszony tanácstalanul ingatja a fejét. Dervish most Kirillire néz, de aztán csak legyint egyet, és elfordul. Ráncos arcára újabb
mély árkokat váj a kétségbeesés.
- A mentőcsónakokhoz, gyorsan! Vízre kell szállnunk, mielőtt elsüllyed a hajó!
- De... - tiltakozom.
- Majd később. Gyerünk! Ne tátsd a szád! - vakkantja, majd a legközelebbi csónak felé siet. Kirillinek már mondani sem kell,
magától hátára veszi Sharmilát.
Sharmila egyre gyengülő ütésekkel tartja távol a pokol-fajzatokat. Mindannyian az utolsókat rúgjuk. Csak az életösztön munkál
még bennünk. Dervish ötlete nem rossz, de valamit kihagyott a számításból. A szökés nem fog olyan simán menni, mint gondolja.
Dervish a mentőcsónak körül ügyködik. Ahhoz már nnincs elég ereje, hogy varázslattal bocsássa vízre, így a két kezévei kell
kiszabadítania. Kirilli buzgón segédkezik.
- Néhány nappal ezelőtt megmutatták, mit kell ten nünk vészhelyzet esetén. Bízd csak rám, itt van .1 kisui jamban az egész. Ha ezt
a kart meghúzzuk, akkor...
-Akkor nem fog történni semmi. Ez az evező tartóvasa, te ütődött! - mordul rá Dervish, és félrelöki.
A mentőcsónakot a víz felé taszigáljuk, de hírtelen megáll.
- Beszorult - állapítja meg Dervish. - Adjatok valamit amivel megpiszkálhatom - lökdösi a csónakot, de hiábd
- A védőpajzs miatt nem tudjuk vízre bocsátani - vilá gosítom fel, majd a közeledő zombicsapatra nézek. Még mindig itt van
körülöttünk.
- Marhaság! - int le Dervish. - Ha a varázsfal még mindig körülöttünk lenne, akkor nem lenne ilyen gyeug a szívem - érvel.
- Pedig itt van. Nem tudom, hogyan és miért, de nem tűnt el - hogy állításomat alátámasszam, a legközelebb álló zombira mutatok.
- Fogd meg azt a nőt, Kirilli, és hajítsd ki a hajóból!
- Boldogan - feleli, és elindul a nála jóval gyengébb el lenfél felé. Megragadja és át akarja dobni a korláton, de nő, akár valami
láthatatlan gumifalról, visszapattan, és ledönti Kirillit a lábáról. Beleharap a bűvész bal karjábi aki alig tudja magáról lerázni.
- Jól beugrattál! - vicsorog felém. - Tudtad, hogy ez fog történni!
Elengedem fülem mellett a vádat. Dervishre nézek, akiből a küzdelem minden energiát kiszívott, és most úgy néz ki, mint egy
haldokló öregember.
- Talán eltűnik a fal, mielőtt a hajó elsüllyed - mondja Sharmila. Inkább önáltatás ez, mint igazi meggyőződés.
- Ugyanolyan erős, mint amikor ideérkeztünk - rázom a fejem. - Talán a hajó fenekén lévő lyukon kiúszhatnánk... Ott
megsemmisült a védőfal, máskülönben nem árasztotta volna el a víz a rakteret. De ez a lehetőség kihúzva, mert nincs rá mód, hogy
visszajussunk.
- Megvan! - csap a homlokára Dervish, és visszatér belé az élet. - Vérfüreden egy démonnal ütöttem rést a varázsfalon.
Hozzácsaptam, aztán felrobbantottam. Ha akkor ment, most is fog.
- Nem hinném, hogy... - ellenkeznék, de Dervish már ki is szemelt egyet a zombik közül. Rejtély, hogy milyen vésztartalékból jutott
újabb adag varázserőhöz, de ismét töltve van vele.
Egy energiahullámmal felemeli a zombit a fedélzetről, majd a láthatatlan falhoz röpíti.
- Adj neki, Sharmila! - kiált.
De Sharmila hiába erőlködik, a fájdalom túlságosan kimerítette.
- Majd én! - mondja Kirilli olyan elszántsággal a hangjában, mint egy akcióhős. Ezt követően egy kártyalapot húz elő szakadt és
koszos ruhaujjából, megcélozza vele a zombit, majd elhajítja: - Abrakadabra!
Amint a kártyalap hozzáér az élőhalotthoz, a zombi felrobban.
- Na ugye! - vigyorog önelégülten. - Mégiscsak hasznomat veszitek.
- Az biztos - vágja rá Dervish.
A varázsfal ugyanolyan sértetlenül feszül körénk, mint azelőtt.
- Nincs elég energiájuk - mutatok egy közeledő pél dányra. - Ezek Árny marionettbábui, és már nincs itt, hogy energiájával táplálja
őket. Falhoz csapdoshatjuk akár az összeset, de nem érünk el vele nagyobb hatást, mint ha paradicsomot dobálnánk.
- Most már értem, Juni miért rendelte vissza a démonokat. Meg akarta akadályozni, hogy velük bombázzam a varázsfalat.
- Vész herceg nem hülye. Tanul a hibáiból - bólintok.
- Akkor végünk - omlik össze Dervish.
- Az ám! - használom öntudadanul Beranabus kedvenc szavát. - Nincs más hátra, mint hogy eldöntsük, a zombik faljanak föl, vagy
vízbe fulladjunk.
Az élőhalottak egyre közelebb vánszorognak. Az Árny által beléjük öntött energia fogytán. Többen kidőlnek a sorból, és
visszatérnek abba az állapotba, ahonnan Árny visszarángatta őket. De nagy részük még most is támadásra kész. Görnyedten
gyülekeznek körénk a hajó legeldugottabb részeiből, mint lepkék a lámpa köré. Hamarosan elérnek bennünket, talán még azelőtt,
hogy a hajó eltűnne a hullámsírban.
- Víziszonyom van - mondja Kirilli halkan. - Inkább egyenek meg, mint fulladjak vízbe - igazítja meg öltönyét a halálba indulók
méltóságával, és a zombik felé indul.árny
- Várj! - ragadja meg Sharmila. - A Tanítványok soha
nem adják fel, ezt nem tanította meg Zahava? „Míg élek, remélek" - ez a másik jelmondatunk.
- Hallgass Sharmilára - kérlelem én is. - Ha Kernel mégis életben van, nyithat nekünk odaátról egy újabb ablakot. Vagy az is lehet,
hogy rosszul ítéltem meg a varázsfal tartósságát, és hamarosan eltűnik.
- Milyenek az esélyeink? - fordul vissza.
- Nem túl jók - vallom be. - De minek végeznéd a zombik gyomrában, ha egyszázaléknyi esély is van rá, hogy megmenekülhetsz?
Amíg Kirilli a döntést fontolgatja, Sharmila megszólal:
- Varázslatra már nincs elegendő energiánk, csodára sem számíthatunk, de maradt még egy utolsó esélyünk.
- Mire gondolsz? - ráncolja homlokát Dervish.
- Van kiút. Mégiscsak lehet lyukat ütni a pajzson. -Van valahol egy démon?! - pördülök meg izgatottan, és tekintetem végigsiklik a
fedélzeten, de nem látok egyet sem.
- Nincs szükségünk démonokra sem - mosolyog Sharmila, aki hirtelen sokkal fiatalabbnak tűnik a koránál -, amikor itt vagyunk
mi...
Dervishnek leesik az álla. Az enyém is. Sajnálkozva tekintünk szegény Kirillire.
- Mi az? - gyanakodik.
- Nem, nem! - rázza a fejét Sharmila. - Eszem ágában sincs szegény Kirillit feláldozni a szabadulásunk oltárán, elvégre emberek
vagyunk, nem vadak. És kétlem, hogy hajlandó volna feláldozni magát.
- Akkor húzzunk sorsot, de Kirilli se maradjon ki! -vágja rá Dervish.
- Sorsot húzni? Minek? - kiált fel Kirilli értetlenül.
- Nem lesz sorshúzás! - dönti el a kérdést Sharmila. -Bee még túl fiatal, és Kirilli úgysem állna kötélnek. Őket kipipálhatjuk.
- Nagyszerű - morog Dervish. - Akkor vagy te, vagy én.
- Becnek apára van szüksége. Beranabus után nem veszthet el téged is.
- Várjunk csak...
- Igen. Én vagyok a legidősebb. Nyomorék vagyok. Nincs a világon senkim. Ráadásul a varázserőm is kimerült, ha téged kellene
feláldoznunk, még csak meg sem tudnálak ölni.
Dervish kétségbeesetten néz rám, azt akarja, hogy segítsek neki lebeszélni Sharmilát az ötletéről. Ő akarja felölteni az áldozati
bárány hősies szerepét.
- Amit mond, tökéletesen ésszerű és logikus - tör elő belőlem a gyakorlatias oldalam.
- Na ugye! - mosolyog szomorúan Dervishre Sharmila. - Ne késlekedjünk egyeden percet sem. A levegő varázstartalma rohamosan
csökken. Ha teljesen eltűnik, mindannyiunknak vége.
- Micsoda makacs vénasszony vagy! - rázza a fejét Dervish.
- Néha ez kell.
Dervish feladja. Rám néz, mire én szomorúan bólintok. Megfogjuk egymás kezét, hogy egyesíthessük megmaradt erőinket.
Sharmila felé intek, mire a fedélzet szé
lére repül. Felemeli fejét a hajópadlóról, vér borítja el az arcát. Ránk mosolyog még egyszer utoljára. Aztán összeteszi a kezét, és
halkan imádkozni kezd.
Dervish felüvölt. Részben az emberfeletti erőlködéstől, részben az iszonyattól. Én is vele üvöltök. Ujjainkból kék energianyaláb
röppen elő, és mellkason találja Sharmilát.
A fénynyaláb kéken pattogva Sharmila fejébe fúródik, majd visszapattan. Néhány másodpercig nem történik semmi, már-már attól
tartok, hogy varázserőnk nem elég erős...
Egy pillanat múlva a fény felszikrázik, és Sharmila teste darabokra szakad.
Csontjai, belei, húsa és vére vörös foltot rajzol a láthatatlan védőfalra, majd a testéből kiszabaduló energia átüti a pajzsot, szabad
utat nyitva előttünk a szabadság felé.
Megrendülten sírunk, de gyászra most nincs idő. Ha tétovázunk, Sharmila hiába halt meg. Megpróbáljuk áttaszigálni a
mentőcsónakot a lyukon, de a kötelek és a láncok nem engedik. Rettenetes kimerültségemben segítségül hívom Kirillit is.
Megfogom a kezét, és lecsapolom az energiáját. Mivel feleannyit sem harcolt, mint mi, sokkal kevesebbet is fogyasztott belőle.
Vannak tartalékai. A csónakra koncentrálok, és elvágom a láncokat és köteleket. A csónak, mintha vízen lebegne, elindul a
levegőben úszva a lyuk felé. Amikor eléri a lyukat, megpróbálom leküzdeni hányingeremet, ami Sharmila maradványainak láttán
elfog. Kinézek a vízre. Látom alattunk a hullámokat. Két választásunk van: vagy leengedem a csónakot, és mi is utána ugrunk,
vagy...
- Másszatok be! - adom ki a parancsot.
- Átférünk? - méricskéli Kirilli a hajó és a lyuk nagy ságát. Jellemző!
- Szállj be, az istenért! A lyuk akármelyik pillanatban bezárulhat! - kiáltom.
Abban a pillanatban, amikor elengedem a bűvész kezét, a csónak döngve a fedélzet padlójának csapódik. Magam elé engedem
Dervisht, majd én is bekászálódom. A zom bik már a sarkunkban vannak, és éhesen vonyítanak.
Megragadom Kirilli bal és Dervish jobb kezét, és igyekszem felhasználni maradék energiánk legutolsó foszlányait. Elkiáltom
magam, mire a mentőcsónak előre lendül.
Kirillinek igaza lett. A csónak először határozottan lelassul, majd teljesen beszorul a lyukba. Se ki, se be. Mi csoda ostoba,
értelmetlen halál ez... ám ekkor a csónak újra meglódul, és akár egy meglőtt albatrosz, zuhanni kezd a víz felé. Öröm és félelem
egyszerre buggyan ki a torkunból egy hangos kiáltás formájában.
Ám mielőtt még bármelyikünk is felfoghatná a veszélyt, a csónak a tengerbe csapódik, majd rögvest felbo rul. Beverem a fejem az
oldalába, és megszédülök. Arra sincs erőm, hogy kiköpjem a torkomba zúduló vizet. Las san süllyedek. Az egyre sűrűsödő
homályon át még utol jára felnézek a kék égre. Aztán minden elsötétül.
Tengernyi veszély
Kezek gyömöszölik a gyomromat. Öklendezem. Felnyögök és körbenézek. Fejem a mentőcsónak oldaláról kókadtan lóg a víz felé,
melynek tajtékján ételdarabok úszkálnak. Annyi mindenesetre eljut hozzám a belém áramló emlékeken keresztül, hogy Dervish
gyömöszöli a gyomromat.
- Köszönöm - nyögök, amikor tovább akarja folytatni -, már jobban vagyok!
Dervish visszahúz a csónakba, amelynek alján némi víz lötyög, amit Kirilli igyekszik kimeregetni tenyerével. A csónak egyelőre
nem süllyedt el, és úgy tűnik, a becsapódáskor sem szenvedett helyrehozhatatlan károkat.
- Azt hittük, meghaltál - kezdi Dervish. - Kirilli mentett ki a vízből, de elvesztetted az eszméletedet - simítja hátra csapzott, ősz
tincseit, és olyan szeretettel néz rám, hogy dermedt tagjaimat a napnál is jobban melengeti.
- Sokáig voltam eszméletlen?
- Nem.
- Mi lett a hajóval?
- Egyelőre még tartja magát.
- De már nem sokáig... - suttogom, amikor Dervish segít felülni. Bár elég távol van tőlünk, ha erősen hunyorgok, észreveszem a
zombikat, akik a lyukon keresztül utánunk vetik magukat. Még szerencse, hogy nem úsznak jobban a nyeletlen baltánál.
Kirilli abbahagyja a víz kimeregetését, és szótlanul bámulja a süllyedő hajót velünk együtt. Furcsa érzés, mintha egy élőlény
pusztulásának lennék tanúja. Szomorúság tölt el.
- Bárcsak megmenthettük volna őket - mutat Dervish széles karlendítéssel az eltűnt hajó helyén felhabzó vízre.
- Beranabus, Sharmila, Kernel - suttogom, és újra sírva fakadok.
- Nagy árat fizettünk a szabadulásunkért - mered a csónak padlójára Dervish. - Árny sértetlenül elmenekült. Ha legalább őt
megöltük volna! Vadászni fog ránk. Nagy a veszteségünk: oda a vezérünk és a két legerősebb Tanítvány. Ha Vész herceg igazat
mondott, Grubbsért is elmondhatunk egy imát. Csúnyán elbuktunk, nem igaz?
Dervish még nem is tudja, mennyire ráhibázott. Éppen meg akarom vele osztani, mit tudtam meg Árnyról, amikor Kirilli
közbevág:
- Remélem, nem hittétek azt, hogy megfutamodtam, amikor otthagytalak benneteket a raktérben? Azon dolgoztam, hogy
megtisztítsam a lépcsőházat és simán elmenekülhessünk.
- Na persze! Fel sem merült, hogy betojtál és otthagytál bennünket a trutyiban! - mosolyog keserűen Dervish. -Te vagy a nap hőse,
Kirilli!
A bűvész arcát lángra lobbantja a szégyen, és gyorsan elfordul.
Dervish vállára teszem a karomat. Igyekszem megnyugtatni.
- Ne bántsd. Végül mégiscsak segített. Nem jutottunk volna ki nélküle.
- Jó vicc - morogja Dervish.
- Tényleg?! Komolyan mondod? - néz rám Kirilli, és szeme bizakodva felcsillan.
- Ahogy mondom. Ha akkor a raktérben nem futamodsz meg, akkor a harcban a te energiád is elvész, és a varázserőd nélkül nem
tudtuk volna megmozdítani a csónakot. Azóta mind halottak lennénk - biztosítom a bűvészt.
- Akkor helyesen döntöttem. Tudtam én! Még szerencse, hogy ilyen előrelátó voltam! Mondtam is magamnak a raktérben.
- Na, ne fényezd magad! - mordul rá Dervish. - Azok ott harapásnyomok? - hajol közel a bűvész kezéhez.
- Azok bizony - nézi leharapott ujjainak csonkjait, és majdnem elsírja magát az önsajnálattól. A sebesülés után varázslat
segítségével elállította a vérzést, és leblokkolta a fájdalomérzetet. Ha a varázslat elmúlik, úgy fog ordítani, mint a sakál. - A
rohadékok, összevissza harapdáltak! -duzzog, majd letép egy darabot az ingujjából, és beköti vele a sebet. - Még szerencse, hogy
nem valamelyik vénámban vagy artériámban tettek kárt. Ha nem harcolok ilyen elszántan, elevenen felfalnak!
- Elég baj - csóválja fejét Dervish gondterhelten.
- Micsoda?! - gyanakodik Kirilli.
- Láttál már zombifilmet életedben?
- Csak párat. Nem bírom a horrorfilmeket. Miért?
- Ha már láttál ilyen filmet, akkor talán arról is tudsz, hogy akit egy zombi megharap, maga is megfertőződik,
és hamarosan élőhalottá változik. Elég egy csepp nyál a sebbe, és jobb nem is belegondolni, mi lesz...
- Nem! - pattan fel Kirilli a csónakban, de olyan lendülettel, hogy kis híján felborítja. - Csak ugratsz!
Dervish vállat von.
- Én csak azt mondom, amit a filmekben láttam. Lehet, hogy hihetetlen, de ha belegondolsz...
Kirilli magába zuhan. Össze van törve. Biztos benne, hogy vége az életének.
Dervish titokban rám kacsint, mire én cinkosán visszamosolygok. Tudom, hogy nem szép dolog ilyesmivel viccelni, de Kirilli
megérdemel egy kis ugratást. Nem is a gyávasága, de a hazudozása miatt. Egy rossz viccbe még senki sem halt bele.
Órák óta lebegünk a víz színén. A nap befutja körét az égen, és lassan alkonyodni kezd. Kirillit pár óráig hagytuk szenvedni,
Dervish csak akkor árulta el neki, hogy becsap tuk. Kirilli cifrán és szaftosan káromkodott. Azóta már megnyugodott. Mindhárman
némán ülünk. Pihenünk, vagy a halottakra gondolunk.
Beranabus nélkül bukott ügynek látom küldetésünket. Bár az az igazság, hogy vele is reménytelen volna, amió ta megtudtam
Árnyról az igazságot. Az emberiség történelme végéhez érkezett. A helyzet annyira kilátástalan, hogy ebből még maga Beranabus
sem találna kiutat. Van nak dolgok, amik ellen egyszerűen nem vehetjük fel a harcot. És ha igen, esélytelen.
Kirilli átvizsgálja a csónakot, és egy elsősegélykészlettel, valamint egy üveg vízzel tér vissza.
- Van egy jó és egy rossz hírem - nyitja ki a dobozt, hogy fertőtlenítőszert keressen benne a sebére (a fájdalomcsillapító varázslat
hatása már nyilván elmúlt, mert keservesen fintorog). - A jó hír, hogy van egy kötszeres ládikónk, két evezőnk és hat üveg vizünk.
A rossz hír, hogy nincsen rádiónk, sem élelmünk, és ha elfogy a folyadékkészletünk, nem tudjuk pótolni.
- Talán a rádiósnak sikerült S. O. S. jeleket küldeni a hajóról - veti fel Dervish.
- Meglehet. De kétlem, hogy átjutott a varázsfalon -felel Kirilli.
- Igazad van. Kaphatnék egy kis vizet? Kirilli meghúzza, aztán átnyújtja Dervishnek.
- Csak módjával! Spórolnunk kell, hogy sokáig kitartson.
- Nyugi, nem sokáig fogom pusztítani a vizet. A szívem bármelyik pillanatban megállhat.
-Hadd nézzem! — hajolok hozzá, és tenyeremet Dervish mellkasára teszem. Kézzel is érzem, hogy összevissza ver a szíve. Nagyon
rossz állapotban van. Kórházi ápolásra lenne szüksége, vagy egy kis varázslatra. Ha átléphetnék a Démonvilágba, kutya baja sem
lenne.
Megpróbálok varázserőt csapolni a levegőből, hogy kinyithassak egy ablakot, de hiába, nem megy. Kiürültem, kimerültem. Ha a
hold felkel, talán sugároz belém egy kevéske energiát, de az sem lesz elég.
- Ablakot próbálsz nyitni? - néz rám Dervish.
- Igen.
- Nem ment, ugye?
- Ha a hold felkel, és egy kicsit megerősödöm, menni fog - lódítom, de Dervisht nem tudom becsapni. Sírva fakadok.
- Ne bőgj - morogja -, gyorsabban kiszáradsz.
- Nincs semmi baj - vigasztal Kirilli. - Ha a tengerjáró S. O. S. jeleit nem is fogta senki, észre fogják venni, hogy nem érkezett be a
kikötőbe. A tengereket számítógépekkel és műholdakkal pásztázzák manapság. A legtöbb utasnak volt mobiltelefonja, amin
naponta hívták családtagjaikat meg a munkatársaikat. Előbb-utóbb gyanús lesz az otthoniaknak, hogy nem jön újabb hívás.
Lefogadom, hogy hajnalra hajók és helikopterek százai fognak itt túlélők után kutatni.
- És ha olyan távolra sodródunk addig, hogy nem találnak meg? - kérdezi Dervish.
- Hagyjuk a pesszimizmust - inti le Kirilli. Dervish felkacag, de kacagása hamar elhal.
- Ha meghalok - suttogja nekem -, akkor azt akarom, hogy használjátok fel a maradványaimat. Érted, ugye?
- Nem vagyok benne biztos - felelem, és alig tudok hinni a fülemnek, amikor megértem.
- Nincsen sok hús a csontjaimon, de elég, amíg...
- Pfuj! - szörnyülködöm. - Hagyd abba!
- Ez gyakorlati kérdés. Csak tudatni akarom veletek, hogy semmi kifogásom, hogy...
- Ezen a csónakon nem lesz kannibalizmus, ugye, Kirilli? - nézek szúrós szemmel a bűvészre.
- Nem kellene ilyen határozottan elzárkózni az ajánlat elől! Gondolj csak bele: Dervish nem csak húst jelenthetne számunkra... Az
ember hetven százaléka víz. A bőréből ernyőt készíthetnénk a nap ellen, a csontjaiból késeket, amikkel a cápák ellen
harcolhatnánk...
- Itt nem lesz emberevés! - tör ki belőlem a zokogás.
- Nyugi, csak segíteni akartam. Ha nem akartok megenni, nem erőltetem - kacsint rám, mint egy pajkos gyerek.
- Hogy van kedved még ilyenkor is viccelni?! - kiáltok rá potyogó könnyekkel, majd megtörlöm az arcom, és hozzáteszem: -
Különben is, talán akkor járunk a legjobban, ha minél előbb meghalunk. Nem vagyok benne biztos, hogy partot akarok érni.
- Beléd meg mi ütött? - néz rám Dervish, mintha meghibbantam volna.
Eljött a perc, hogy elmondjam, mi nyomja a lelkemet.
- Amikor Árny hozzám ért, néhány emlékképét magamba szívtam. Megtudtam, ki is ő voltaképpen. Beranabus azért vállalta az
átváltozás kockázatát, és azért áldozta fel magát, mert megtudta, hogy Árnyat nem győzhetjük le. Csak annyit akart elérni, hogy
legalább egy időre visszazavarja a Démonvilágba.
- Nem hiszem! Minden és mindenki legyőzhető! -feleli nagy bölcsen.
- Árny nem.
Lefekszem a csónak aljába, és onnan nézem az alkonyodó eget. Hullámok csapódnak a csónak oldalához. Béke van és nyugalom. Jó
lenne elaludni, és többet fel sem ébredni.
-Árny nem a démonok közül való - suttogom, de olyan halkan, hogy Dervishnek és Kirillinek egészen közel kell hajolnia hozzám. -
Ő egy életre kelt erő. Senki sem tudja, hogyan, de életre kelt.
- Egy erő? - kérdez vissza Dervish.
- Igen. Mint például a gravitáció. Képzeld el, hogy a gravitáció egy szép napon öntudatra ébred, testet ölt, és nagy G-vel kezdi írni
a nevét, gondolkodik és terveket sző.
- Lehetetlen! A gravitáció olyan, mint a szél vagy a napsütés, nincs akarata!
- Azért csak próbáld meg elképzelni. Ismered az univerzumok igazi természetét. Tudod, hogy létezik varázslat, tehát minden
létezik. Képzeld el!
Dervish megfogadja tanácsomat, és igyekszik végiggondolni a dolgot.
- Nem könnyű, de lassan csak-csak sikerül - mormogja. - Szóval képzeljem el a gravitációt, amely testet ölt, és öntudattal
rendelkezik, mint te vagy én. Oké, eddig megvolnánk. Azután üldözőbe veszi az emberiséget.
- Majdnem. Csak éppen nem a gravitációról van szó, hanem egy sokkal sötétebb és gonoszabb erőről. Minden élőlény végső
társáról.
- Ne rejtélyeskedj már! Bökd ki!
- Én azt hiszem, már tudom - szólal meg Kirilli halkan. - Harry Houdini a világ legnagyobb bűvésze volt. A szabadulást művészi
szintre fejlesztette. Nem volt szá-mára csapda, amelyből ne tudott volna kiszabadulni. Ám egyvalakinek sikerült végül olyan mély
verembe zárnia, ahonnan nem volt szabadulás. És őt úgy hívják, hogy: a
Kaszás.
- Az ám!
Végre Dervishnek is leesik a tantusz. Látom arcán az elképedéssel vegyes rettegést. Nagyot sóhajtok, keresztbe fonom a karomat,
és ismét lehunyom a szemem. Berana-busra gondolok, Sharmilára és Kernelre. Azokra, akik elestek. Vész herceg csapdájára,
amelybe Grubbs talán tényleg belesétált. Dervish kihagyó szívére. Mi lesz Kiril-livel és velem, ha nem jön időben a segítség?
Ugy látszik, holtszezon van. A halottak életre kelnek, és megtámadnak a hajón. Juni és én visszajöttünk a sírból. Árny megígérte a
démonoknak, hogy örök életet ad nekik, ha segítenek neki legyőzni az emberiséget.
- Árny az élet ikertestvére. Egyidősek - folytatom. -Nincs szüksége névre, de mi elneveztük, ahogy a démonok is. Ő a sötétség,
amikor a fények kihunynak, a csönd, amikor a hangok elnémulnak. Övé a legapróbb bogár és a leghatalmasabb király utolsó
lélegzete. Mindannyiunkat ismer, és mindannyiunkat követ, amíg nem üt az utolsó óránk. Árny maga a Halál.
Tartalom
Első rész RÚT ÚJ VILÁG
Gyorsfényképek Beranabusról 1.
Kóbor lélek
Újjászületve
Magányosan
Szivacs
Barát a bajban
Farkastörvények
Küzdelem
Borkóstolás
A felmentő seregre várva
Második rész ŐRSÉGBEN
Gyorsfényképek Beranabusról 2.
Vészhelyzet
Démon a tetőn
Gyerekjáték
Elválnak útjaink
Árnyékra vetődni
Harmadik rész MINDENKI A FEDÉLZETEN
Gyorsfényképek Beranabusról 3.
Kirilli
Az úr hangja
Az élőhalottak hajója
Süllyedünk
Menekülés
Tengernyi veszély