Evoúciós Pszichológia Mesterfokon Szerkesztette: Gyuris Petra, Meskó Norbert

Evoúciós pszichológia mesterfokon
Szerkesztette: Gyuris Petra, Meskó Norbert

Evolúciós pszichológia
mester fokon
PANNÓNIA
KÖNYVEK
Bereczkei Tamás 60. születésnapjára
© A szerzők
© A szerkesztők
© Pro Pannonia Kiadói Alapítvány
Tartalom
Előszó 15
I. rész: Elméleti alapok 17

Evolúció és pszichológia (Bernáth László és Kiss Szabolcs) 19
1. Új irányzatok és nézőpontok az evolúciós pszichológiában

(Putz Ádám) 22
1.1. Versengő modellek az emberi viselkedés evolúciós magyarázatára 22
1.1.1. Humán viselkedésökológia 22
1.1.2. Kulturális evolúció 23
1.1.3. Evolúciós pszichológia 24
1.2. Vitatott kérdések az evolúciós pszichológiában 25
1.2.1. „Modern kobakban kőkori elme?” Vita az adaptív
lemaradottságról 25
1.2.1.1. Mire elég néhány tízezer év? 27
1.2.2. A tanulási folyamatok szerepe az adaptív viselkedés
kialakításában 28
1.2.2.1. Genetikai determinizmus kontra interakcionizmus 28
1.2.2.2. Területspecifikus, illetve területáltalános tanulási
mechanizmusok: vita a modularitásról 29
1.3. Az evolúciós pszichológia jövője, avagy hogyan tovább? 31
1.3.1. Interdiszciplináris szemlélet 31
1.3.2. Az evolúciós pszichológia gyakorlati alkalmazhatósága 33
1.3.3. Megválaszolatlan kérdések 33
1.4. Összefoglalás 36
2. Evolúció a pszichológiában (Pátkai Gabriella) 37

2.1. Kis történeti bevezető 37
2.1.1 Ókori görög elméletek 37
2.1.2. Első elképzelések az evolúcióról 39
2.1.2.1. A biogeológia előttről 39
2.1.2.2. A biogeológia után 40
2.1.3. Egy új időszámítás 41
2.1.3.1. Darwin 41
2.1.3.1.1. Út a Beagle fedélzetén 41
2.1.3.1.2. Wallace 42
2.1.3.1.3. A darwini evolúciós gondolkodás: természetes
és szexuális szelekció 43
2.1.3.2. Mendel 46
6 Evolúciós pszichológia mesterfokon
2.1.4. Tévúton az evolúció 47

2.1.4.1. Környezetelvűség és Sztenderd Társadalomtudományi
Modell 48
2.1.4.2. Szociáldarwinizmus, eugenika és csoportszelekció 48
2.1.5. Helyreálló rend 51
2.1.5.1. Etológia 51
2.2. Evolúciós pszichológia 53
2.2.1. Megszületik az evolúciós pszichológia 53
2.2.2. Szabályok és törvények 53
2.3.Összefoglalás 55
3. Kutatási módszerek és nehézségek az evolúciós pszichológiában

(Birkás Béla) 56
3.1. Az evolúciós elméletek tesztelhetősége 56
3.1.1. Deduktív építkezés 57
3.1.2. Kutatási módszerek 58
3.2. Az evolúciós pszichológiai kutatások egysége: az adaptációk 61
3.2.1. Egy adaptáció meghatározása 62
3.2.2. Az adaptációk modellezése, vizsgálata 63
3.3. Milyen környezeti feltételekhez alkalmazkodtunk? 64
3.3.1. Régi adaptációk működnek új környezetben 65
3.3.2. Hogyan tanulmányozható az evolúciós adaptációs környezet? 66
3.4. Modularitás 67
3.4.1. Egy példa: a félelem mint modul 68
3.4.2. A modulok vizsgálati lehetőségei 69
3.5. Öröklés vagy környezet? 70
3.5.1. Öröklés és környezet egybefonódik 70
3.5.2. Örökletes vagy tanult preferenciák? 71
4. Az evolúciós pszichológia megoldandó kérdései (Kocsor Ferenc) 75

4.1. Az evolúciós adaptáció környezete 75
4.1.1. A pleisztocén környezet 75
4.1.2. Milyen volt az adaptáció környezete valójában? 76
4.1.3. Humánspecifikus szelekciós tényezők 77
4.1.4. Az evolúciós változások sebessége 78
4.1.5. Niche-konstrukció 79
4.2. Modularitás és területspecificitás 79
4.2.1. Érvek a modularitás mellett 79
4.2.2. Ellentmondások a neuropszichológiával 80
4.2.3. Megoldási kísérlet 81
4.3. Az adaptacionista álláspont 82
4.3.1. Adaptivitás és adaptáció 82
Tartalom 7
4.3.2. Adaptáció vagy melléktermék? 84

4.4. Összegzés 86
II. rész: Evolúciós kognitív pszichológia 87

Evolúció és megismerés (Révész György) 89
5. A kognitív funkciók és az emberei agy evolúciója (Csathó Árpád) 93

5.1. Alapkérdések 93
5.1.1. Milyen kérdésekre kereshetjük a választ? 93
5.1.2. Mikor indult el a humán kognitív evolúció? 94
5.1.3. Mit, illetve milyen kognitív funkciókat formálhatott legin-
kább a humán evolúció: a főbb áttörések 96
5.1.4. Hogyan alakulhatott át az emberi agy az evolúció során? 99
5.2. Új elemek a központi idegrendszerben 100
5.2.1. Paleoneurológia: a főbb anatómiai változások keresése 102
5.2.2. A nagyagy árnyékából kilépve: a kisagy és a kognitív evolúció 103
5.2.3. A metabolikus változások szerepe a kognitív evolúcióban 105
5.3. Kognitív részfolyamatok evolúciója
5.3.1. A humán emlékezet és a kognitív kontroll evolúciója 105
5.3.2. Archeológia és kognitív evolúció: az észlelés és a megismerés
kőbe vésett nyomai 109
5.4. Összegzés: kölcsönös hatás a kognitív funkciók és az evolúció
között 111
6. Az érzelmi és megismerési folyamatok evolúciós alapjai (Deák Anita) 113

6.1. Bevezetés 113
6.2. Megismerési és érzelemi folyamatok kapcsolata tágabb
horizontból vizsgálva: filozófiai, evolúciós pszichológiai
és kognitív idegtudományi megközelítések 113
6.3. A klasszikus evolúciós nézőpont 115
6.3.1. Hogyan látjuk a megismerési folyamatokat az evolúciós
nézőpontból? 116
6.3.2. Hogyan tekintünk az érzelmekre az evolúciós nézőpontból? 117
6.4. Túl a klasszikus evolúciós megközelítésen: az érzelmek evolúciós
pszichológiai szemlélete 117
6.4.1. Adaptív problémák megoldásaként kialakuló adaptációk 118
6.4.2. A koordináció kérdése 119
6.4.3. Az érzelmek koordinációs szerepe 119
6.4.4. Hogyan jön létre az érzelmek általi koordináció? 119
6.5. A modern evolúciós pszichológia néhány ponton módosítja az
érzelmekről alkotott tudásunkat 120
6.6. Összegzés 122
7. A téri tájékozódás evolúciós eredete (Lábadi Beatrix) 125

7.1. A humán téri képességek evolúciója 126
7.2. Nemi különbség a téri képességekben 129
7.2.1. Szexuális dimorfizmus 130
7.2.2. Evolúciós magyarázat a téri képességek nemi eltéréseire 130
III. rész: Evolúciós személyiségpszichológia 137

Személyiséglélektan és evolúció (Nagy László) 139
8. Az ötfaktoros személyiségelmélet evolúciós háttere (Gyuris Petra) 142

8.1. Az emberi személyiség általános vonásai: az ötfaktoros
személyiségelmélet és az evolúciós pszichológia 142
8.1.1. Szociális adaptáció és a személyiség öt faktora 143
8.1.2. Az öt faktor tartalma evolúciós pszichológiai nézőpontból 144
8.1.2.1. Extraverzió 144
8.1.2.2. Barátságosság 144
8.1.2.3. Lelkiismeretesség 145
8.1.2.4. Neuroticizmus 146
8.1.2.5. Nyitottság 147
8.2. Bizonyítékok a vonások evolúciós eredetével kapcsolatban 148
8.2.1. Egyszerű, „állati” viselkedési mintákkal való hasonlóság 148
8.2.2. Örökölhetőség 149
8.2.3. Biológiai markerek és idegrendszeri háttér 149
8.3. Egyéni különbségek és az Ötfaktoros Modell 150
8.3.1. Genetikai és környezeti okok 150
8.3.2. Szociális adaptáció 151
8.3.3. Gyakoriságfüggő szelekció 151
8.4. Nemi különbségek és az Ötfaktoros Modell 152
8.4.1. Extraverzió 153
8.4.2. Barátságosság 154
8.4.3. Lelkiismeretesség 154
8.4.4. Neuroticizmus 154
8.4.5. Nyitottság 155
8.5. A vonások szerepe a homogám párválasztásban 155
9. Az egyéni különbségek evolúciója (Paál Tünde) 158

9.1. Bevezetés: Az egyéni különbségek kutatása az evolúciós
tudományokban 158
9.1.1. Az egyéni különbség fogalma 158
9.2. Miért szorult háttérbe az egyéni különbségek kérdése? 159
9.2.1. A természetes szelekció és produktumai 159
9.2.1.1. Irányító és stabilizáló szelekció 159
Tartalom 9
9.2.1.2. Az evolúció produktumai 159

9.3. Hogyan került előtérbe az egyéni különbségek kérdésköre? 160
9.3.1. Empirikus vizsgálatok 160
9.3.1.1. Viselkedésgenetikai kutatások 160
9.3.1.2. Az egyéni eltérések jelenlegi hatásai 161
9.3.1.3. Egyéni különbségek a nemeken belül 162
9.4. Az egyéni különbségeket létrehozó mechanizmusok 162
9.4.1. Az egyéni különbségek adaptivitást nem befolyásoló
mechanizmusai 163
9.4.2. A genetikai változatosság alapját nyújtó mechanizmusok 163
9.4.2.1. Mutáció-szelekció egyensúly 163
9.4.2.2. Kiegyensúlyozó szelekció 165
9.4.2.3. Élettörténet-elmélet 167
9.4.3. Az adaptív egyéni különbségek környezeti eredetű forrásai 168
9.4.3.1. Korai környezeti kalibráció 168
9.4.3.2. A tartósan fennálló szituáció hatása 169
9.4.4.3. Stratégiai jellegű niche-specializáció 169
9.5. A szociális környezet adaptív kihívásai 170
10. Az élettörténet-elmélet: átkapcsolás, fejlődés, szaporodás

(Meskó Norbert) 173
10.1. Az élettörténet-elmélet: alapvető átkapcsolási (trade-off )
mechanizmusok 174
10.1.1. Átkapcsolás a jelenlegi és a jövőbeni szaporodás között 175
10.1.2. Átkapcsolás az utód minősége és mennyisége között 176
10.1.3. Átkapcsolás a párzási és a szülői törekvések között 177
10.2. Az élettörténeti stratégiák 180
10.2.1. Populáció-szintű élettörténeti stratégiák 181
10.2.2. Egyed-szintű élettörténeti stratégiák 182
10.2.3. A lassú-gyors kontinuum 183
10.2.4. A standard élettörténet-elmélet korlátai 184
10.3. Az élettörténeti mechanizmusok 186
10.3.1. Az endokrin rendszer 186
10.3.2. Pszichológiai folyamatok 187
10.4. Az élettörténet-elmélet pszichológiai alkalmazása 190
10.4.1. Növekedési és fejlődési mintázatok 190
10.4.1.1. A humán élettörténet és a humán adaptív komplex 190
10.4.1.2. Fejlődési szakaszok és átmenetek 192
10.4.2. Egyéni különbségek a fejlődési pályán 193
10.4.3. Személyiség 196
10.4.4. Pszichopatológia 197
11. Az együttműködés és a versengés szerepe a személyiség alakulásában

(Orosz Anna) 201
11.1. Evolúciós és egyéni különbségek 201
11.1.1. A genetikai változatosság és a fenotípusos plaszticitás 202
11.2. A versengés és a szociális dominancia kapcsolata 205
11.2.1. Verseny a gének szintjén 205
11.2.2. A versengés korai elméletei 205
11.3. A kooperáció mint versengés 207
11.3.1. Túlélés mindenáron 207
11.3.2. Lehet-e előnyös másokon segíteni? 207
11.3.3. Kölcsönös segítségnyújtás 208
11.4. Küzdelem a javakért 210
11.4.1. Forráskontroll-elmélet 211
11.4.2. A dominancia alakulása és a forráskontroll-elmélet kapcsolata 212
11.4.3. A forráskontroll-elmélet személyiségjegyeinek alakulása 213
11.4.4. A machiavellizmusról alkotott újszerű gondolatok 214
11.5. A szülői ráfordítás és élettörténeti stratégiák 215
11.5.1. Forráskontroll-teória személyiségjegyek és az élettörténeti
stratégiák alakulása 216
IV. rész: Evolúciós fejlődéspszichológia 221

Fejlődéslélektan és evolúció (Péley Bernadette) 223
12. A nevelés evolúciója (Káplár Mátyás) 225

12.1. A nevelés és a tanítás 225
12.2. Az evolúciós megközelítés 226
12.3. A fejlődési nézőpont 230
12.4. A természetes pedagógia 233
13. A kötődéselmélet evolúciós megközelítése (Láng András) 239

13.1. Élethosszig tartó kötődéseink evolúciós nézőpontból 240
13.1.1. Kötődés és túlélés – a csecsemő-gondozó kötődés
evolúciós logikája 240
13.1.1.1. A kötődés normatív fejlődése 240
13.1.1.2. A szeparációra adott reakció 242
13.1.1.3. A kötődési típusok és kulturális különbségeik adaptív
jelentősége 244
13.1.2. Kötődés és reprodukció – a felnőtt kötődés evolúciós
szerepe 246
13.2. A szocializáció evolúciós elméletei – az élettörténeti stratégiák
és a kötődés 247
13.2.1. Az élettörténet-elmélet 247
Tartalom 11
13.2.2. Az élettörténet-elmélet mint az embrei szocializáció

megértési kerete 248
13.2.2.1. A szocializáció evolúciós modellje – a Belsky modell 249
13.2.2.2. Új fejlemények a szocializáció evolúciós
megközelítésében 251
13.3. A kötődés dinamikus érési modellje 253
13.3.1. A kötődés dinamikus érési modelljének alapelvei 254
13.3.2. Az információfeldolgozás szintje és a kötődési mintázatok 255
13.3.3. A kötődési mintázatok énvédő szerepe az élethosszig tartó
fejlődés szempontjából 257
13.3.3.1. Csecsemőkor 258
13.3.3.2. Óvodáskor 260
13.3.3.3. Kisiskoláskor 261
13.3.3.4. Serdülőkor 262
13.3.3.5. Fiatal felnőttkor 262
14. Családi kapcsolatok és evolúció (Pohárnok Melinda) 265

14.1. A szülővé válás mint élettörténeti fordulópont 265
14.2. Kooperatív szülőség 266
14.3. Kooperatív nevelés: anyai oldal 267
14.3.1. Anyaság – biológiai tényezők 267
14.3.2. Anyaság: társas-kulturális tényezők 268
14.3.3. Az anyai gondozás minőségére ható egyéb tényezők 269
14.3.3.1. A szülő-utód konfliktus 269
14.3.3.2. A gyermek jellemzői: egészség, életkor, nem 270
14.3.3.3. Az anya jellemzői: életkor, társas támogatottság 272
14.4. Kooperatív nevelés: apai oldal 272
14.4.1. Az apai bevonódás funkcionális megközelítése 272
14.4.2 Az apai gondoskodás haszna 273
14.4.3. Az apai gondoskodás evolúciós kockázatai 274
14.4.4. Az apai gondoskodás evolúciós mintázatait alakító tényezők 275
14.4.4.1. Genetikai és hormonális tényezők 276
14.4.4.2. Társas-kapcsolati tényezők az eredeti és a jelenlegi
családban 276
14.4.5. Modern apák 277
14.5. Nagycsalád – rokoni hálózatok és gondoskodás 279
14.5.1. Nagyszülők 280
14.5.1.1.Különbségek a nagyszülői ráfordításban 281
14.6. A távolabbi rokonok szerepe – nagybácsik és nagynénik 284
V. rész: Evolúciós szociálpszichológia 287

Az evolúciós szociálpszichológia felé (Vincze Orsolya, Bigazzi Sára) 289
15. Evolúciós nézőpontok a szociálpszichológiában (Szijjártó Linda) 292

15.1. Az evolúciós szociálpszichológia koncepciója 292
15.2. Szociálpszichológiai jelenségek az evolúciós pszichológia
perspektívájából 294
15.2.1. Bizalom és kölcsönösség 294
15.2.1.1 Bizalom 294
15.2.1.2 Kölcsönösség 296
15.2.2. Szövetségek 297
15.2.2.1. Rokonokkal kötött szövetségek 298
15.2.2.2. Idegenekkel kötött szövetségek 299
15.2.3. Párválasztás 300
15.2.3.1. Szülői ráfordítás elmélet 301
15.2.3.2. Női párválasztási preferenciák a hosszú távú
párkapcsolatban 302
16. A humor kialakulása és szerepe a kommunikációban (Tisljár Roland) 306

16.1. Kommunikáció és humor 306
16.2. A humor evolúciós modelljei 307
16.2.1. Társas kapcsolatok fenntartása 307
16.2.2. A humor mint a közös kulturális háttér feltárásának
eszköze 310
16.2.3. A jó humor vonzó 310
16.2.4. Az érdeklődés-indikátor modell 312
16.2.5. Mások érzelmi állapotának közvetlen befolyásolási eszköze 314
16.2.6. A nevetés és a humor mint a téves riasztás jelzése 315
16.2.7. A humor mint a csoportidentitás erősítésének eszköze 317
16.2.8. A humor mint gátló mechanizmus 319
16.2.9. Humor és elmeolvasási képesség 320
16.2.10. A humor összetett funkciói 321
17. A narratívák evolúciós megközelítése (Szabó Edit) 323

17.1. A történetmondás és az irodalom evolúciós elméletei 323
17.1.1 A nem-adaptációs elméletek 324
17.1.2 Az adaptációs elméletek 325
17.2. A történetmondás és a fikció funkciója 326
17.2.1 A művészet mint evolúciós melléktermék 327
17.2.2. A művészet mint a szexuális szelekció terméke 327
17.2.3 A művészet mint adaptáció (és funkciói) 328
17.2.3.1 A különlegesség élménye 328
Tartalom 13
17.2.3.2 Közösségformálás és kreativitás 329

17.2.3.3 Rendteremtő és szervező erő 330
17.2.3.4 Információszerzés és -átadás 331
17.3. A narratívák kognitív alapzata 333
17.3.1 A fikció mint az elmeolvasás gyakorlása 334
17.3.2 A fikció mint hihető valóság 334
17.4. Univerzálék az irodalomban 336
17.4.1 A fizikai környezetre vonatkozó univerzális jelenségek 336
17.4.2 A szociális környezetre vonatkozó univerzális jelenségek 337
18. Együttműködés a csoportban (Czibor Andrea) 339

18.1. Bevezetés, a fejezet célja 339
18.2. Az együttműködő ember evolúciós „rejtélye” 339
18.2.1. Az együttműködés evolúciós előnyei 340
18.2.2. A kooperáció veszélyei, költségei 340
18.3. Együttműködés a csoporton belül 341
18.3.1. A csoporton belüli együttműködés kísérleti modellezése:
egy kísérleti játék 341
18.3.2. Az együttműködés „törvénye”: a társas csere heurisztikája 343
18.4. Diszkriminatív szociabilitás 345
18.4.1. A helyzet, a kontextus jellemzőinek szerepe
a kooperativitással kapcsolatos döntésekben 346
18.4.1.1. A csoport létszáma 346
18.4.1.2. A csoport összetétele, a csoporttagok együttműködési
hajlandósága 347
18.4.2. A társak egyes jellemzőinek szerepe a döntésekben 351
18.4.2.1. A társak személyiségjegyei 351
18.4.2.2. Jövőbeli elérhetőség 352
18.4.2.3. Hasonlóság mint jelzés 353
19. Az érzelmek funkciói a csoporton belüli viszonyok szabályozásában

(Szabó Zsolt Péter) 357
19.1. Homok a gépezetben: az érzelmek hányattatott sorsa 357
19.2. Az érzelmek és funkcióik 359
19.2.1. Az érzelmek társas-funkcionális elemzési modellje 359
19.2.2. A személyközi és csoporton belüli folyamatokat szabályozó
érzelmek 362
VI. rész: Evolúciós pszichológia és más tudományok 371

Az evolúciós pszichológia találkozása más tudományágakkal
(Kiss Enikő Csilla) 373
20. A mentális egészség/betegség kérdése és az evolúciós szemlélet

(Sz. Makó Hajnalka) 376
20.1. A mentális egészség általános meghatározása 376
20.2. Normalitás és patológia kérdése 377
20.3. Az evolúciós pszichológia, pszichiátria szerepe a mentális
zavarok értelmezésében 380
20.4. A mentális zavarok meglétének evolúciós pszichológiai
magyarázatai – a sérülékenység kérdése 383
20.5. Mentális zavarokról az evolúciós pszichológia
20.6. Az evolúciós pszichopatológia hozzájárulása a klinikai
gyakorlathoz 390
21. A vallás kognitív és evolúciós magyarázatai (Szabó Lajos) 392

21.1. A vallás kognitív és evolúciós elméleteinek megjelenése 392
21.2. Kognitív vallástudomány 394
21.2.1. A kognitív vallástudomány alapvetései 394
21.2.2. Ágensfelismerés, ágens-detektálás, antropomorfizmus 396
21.2.3. Intuitív ontológiák és az „ontológiai kategóriák”
tulajdonságainak átvitele 398
21.2.4. A kognitív vallástudomány értékelése: eredmények
és további fejlemények 400
21.3. A vallás evolúciós (és biológiai) irányú magyarázatai 401
21.3.1. Vallás és költséges jelzés elmélet: a saját csoport iránti
elköteleződés megerősítése 402
21.3.2. A vallás további lehetséges evolúciós magyarázatai 403
21.3.3. A vallás kognitív és evolúciós elméletei: végkövetkeztetések 404
22. Darwini medicina (Csókási Krisztina) 406

22.1. Egészség és betegség a darwini medicina perspektívájából 407
22.2. A betegségek lehetséges okai a darwini medicina
22.2.1. Melldaganat 411
22.2.2. Psoriasis (Pikkelysömör) 415
22.2.3. Rheumatoid arthritis 416
22.3. Evolúciós medicina a gyakorlatban 418
Felhasznált irodalom 422
A kötet szerzői 477

Előszó
Mostanra érkezett el az idő egy újabb evolúciós pszichológia tankönyv megírására.

Magyar nyelven az első ilyen kötet 2003-ban jelent meg (Budapest, Osiris Kiadó),
és Bereczkei Tamás írta, aki az evolúciós pszichológia tudományának egyik hazai
úttörője, közvetítője, iskolateremtő professzor, nemzetközileg elismert kutató és a
PTE Pszichológia Intézetének vezetője. Később, 2010-ben a Bereczkei-féle Pé-
csi Evolúciós Pszichológia Kutatócsoport tagjai kifejezetten a bolognai alapszintű
képzéshez készítettek egy tankönyvet „A lélek eredete” címmel (Budapest, Gondo-
lat Kiadó). Ez a kötet azonban nem volt merőben új vállalkozás Bereczkei mo-
nográfiájához képest, lényegében inkább csak leegyszerűsített, kivonatos változata
annak. Természetesen jelentek meg az elmúlt másfél évtizedben szép számmal
evolúciós szemléletű pszichológiai munkák, de alapvetően tankönyvként definiált,
a tudományos elméletek és a kutatási eredmények bemutatására vállalkozó kötet
csak néhány. Ezek között érdemes megemlíteni a nemrégen kiadott humángene-
tika tankönyvet: Bereczkei Tamás és Hoffmann Gyula (szerk.) Gének, gondolkodás,
személyiség. Bevezetés a humán viselkedésgenetikába. Budapest: Akadémiai Kiadó,
valamint az evolúciós pszichopatológiával foglalkozó tankönyvet: Gyuris Petra,
Meskó Norbert és Tisljár Roland (szerk.) (2014). Az evolúció árnyoldala. A lelki be-
tegségek és az alternatív szexualitás darwini elemzése. Budapest: Akadémiai Kiadó.
Miért írtuk ezt a könyvet? Egyrészt azért, mert a pécsi Pszichológia Intézetben
évek óta oktatjuk az „Evolúciós pszichológia mesterfokon” című tárgyat, és úgy érez-
tük, eljött az ideje, hogy egy modern tankönyvet készítsünk, amely segíti a hallga-
tókat a megszerzett tudás integrálásában. Ezért tematikus csomópontokból – hat
nagyobb részből – áll, amelyek fejezetekre tagolódnak. Minden szerzőt megkér-
tünk, hogy a hozzá legközelebb álló szakterület evolúciós pszichológiai modelljeit
és kutatási eredményeit mutassa be írásában. Az volt a célunk, hogy mind a négy
pécsi szakirány – a fejlődéspszichológia, a szociálpszichológia, a személyiségpszi-
chológia és a kognitív pszichológia – megjelenjen a kötetben, illetve az egyes szak-
irányokhoz kapcsolódó tudományos problémák ismertetésére fókuszáltunk.
Másrészt, ez a tankönyv egyben egy szakmai tisztelgés is kollégánk, barátunk
és mesterünk, Bereczkei Tamás előtt, aki éppen most 60 éves. A kötet írását és
előkészületeit teljes titokban tartottuk előtte, hogy valódi meglepetést készítsünk.
Ezzel azonban létrejött az a paradoxon, hogy éppen ő nem szerepel a tankönyv-
ben, pedig neki köszönhető a pécsi evolúciós pszichológiai iskola alapítása.
Mindezzel együtt az Evolúciós Pszichológia Mesterfokon című kötet jól szemlél-
teti, hogy felnőtt egy, Bereczkei Tamás által is tanított új pécsi pszichológusnemze-
dék. Természetesen a pécsi pszichológusképzés más ikonikus alakjai is – pl. Kézdi
Balázs, László János, Révész György, Péley Benadette, Bernáth László, Kiss Enikő
Csilla – meghatározó szerepet játszottak az időközben felnőtté vált pszichológus
generáció szakmai identitásának alakulásában. A kötet – szándékaink szerint – azt

is hivatott illusztrálni, hogy az evolúciós gondolkodás milyen megtermékenyítően
hat a tudományos pszichológia eltérő területein működő szakemberekre.
Az eredmény, az elkészült kötet ugyanakkor felülmúlta várakozásainkat ab-
ban az értelemben, hogy nem csupán egy, a pszichológus MA szakos hallgatók
számára használható tankönyv született, hanem több ennél. Olyan ismereteket
tárunk az olvasó elé, amely segíthet a világ és önmagunk megértésében. Nem csu-
pán a pszichológia és az evolúció tudományos megismerésében működhet közre
ez a könyv, hanem hatékonyan használható a hétköznapi gondolkodásunk, isme-
reteink bővítésére is. Ezért az Evolúciós pszichológia mesterfokont szívből ajánljuk
tankönyvként más szakmák képzéseihez, de a művelődni vágyó nagyközönség, a
laikus érdeklődők számára is.
Pécs, 2016. február
A szerkesztők
I. rész
Elméleti alapok
Evolúció és pszichológia
Bernáth László, Kiss Szabolcs
Tankönyvünk első része az evolúciós pszichológia elméleti alapjaival foglalko-

zik. Mind a négy írás elsősorban a kortárs pszichológiai Darwinizmust tárgyal-
ja, jóllehet Pátkai Gabriella igen részletesen kitér a történeti előzményekre is. A
hazai evolúciós pszichológia történetének a tárgyalásában igen jól ismert Pléh
(pl. 2010) nagyszabású történeti vállalkozásának evolúciós fejezete. A szerző
ebben a részben bemutatja, hogy Darwin alapvetően három területen hatott
a lélektan fejlődésére. Az első az adaptációs gondolat terjedése, a második a
fejlődés elv megjelenése mind az állatlélektanban, mind a humán fejlődéslé-
lektanban, a harmadik szál pedig az egyéni különbségek kutatása volt.
Az első részben Putz Ádám és Pátkai Gabriella is egyaránt kitér Tinbergen
négy fő kérdésére vagy szempontjára, amelyek az evolúciós gondolkodás tör-
ténetében kitüntetett szerepet játszottak. Tinbergen szerint a viselkedés ma-
gyarázatában alapvetően négy fontos szempont van: az első típusú kérdés
a viselkedés természetének proximális magyarázata, a második az evolúciós
funkció beazonosításának a problémája, a harmadik az ontogenezis kérdése,
míg a negyedik a filogenetikus magyarázat jelentősége.
Napjainkban az evolúciós pszichológiában központi jelentőségű a
modularitás kérdésköre. Nem véletlen tehát, hogy ez a probléma fontos sze-
repet játszik mind Birkás Béla, mind Kocsor Ferenc szövegében. Nem minden
tanulság nélküli felidézni a modularitás koncepció talán legismertebb képvise-
lőjének, Jerry Fodornak az ezzel kapcsolatos gondolatait. Szándékosan nem
neveztük Fodort a modularitás elképzelés atyjának, hiszen egy kicsit korábban
Chomsky már a nyelvi fakultásról, vagyis nyelvi szervről vagy modulról beszélt.
Igen fontos összevetni az evolúciós pszichológusok (pl. Pinker és Plotkin) által
kialakított ún. Új Szintézis elképzelést az eredeti Fodor-féle modularitás felfo-
gással.
Az Új Szintézis elnevezés Fodortól (2000) származik. E szerint a kognitív
elme tudományos magyarázatában négy összefüggő, kitüntetett mozzanat
játssza a fő szerepet: (a) a mentális vagy kognitív folyamatok komputációs ter-
mészetűek, (b) az elme architektúrája masszívan moduláris felépítésű, (c) az
elme számos tartalma (fogalma) veleszületetten adott, (d) a kognitív architek-
túra a természetes szelekció által kialakított adaptáció. A masszívan moduláris
felépítés azt jelenti, hogy az elmében kizárólag területspecifikus, egy-egy meg-
ismerési feladatra szakosodott modulok vannak, tehát nincs helye az általá-
nosabb ún. központi rendszernek. Az Új Szintézis szerint az elmének a svájci
bicska a legközelibb metaforája.
20 I. rész: Elméleti alapok
Jerry Fodor ennek az Új Szintézisnek az utóbbi mintegy húsz évben az

egyik legismertebb kritikusa. Az elképzelés több mozzanatát is megkérdője-
lezi. Fodor szerint az elme nem csak modulokból áll, hanem fontos szerepet
játszik benne az ún. központi rendszer is. Saját elképzelésében a modulokat az
alábbi ismérvek jellemzik: genetikailag meghatározottak, egymástól függetle-
nül működnek, feladat-specifikusak, saját bemenettel és feldolgozási folyama-
tokkal rendelkeznek, rögzített neurális hátterük van, területspecifikusak, gyor-
sak, autonómak, kötelező érvénnyel működnek, automatikusak, érzéketlenek
a központi kognitív célokra, információs szempontból enkapszuláltak (kognitív
szempontból áthatolhatatlanok), sajátos leépülési mintázattal rendelkeznek. A
moduloknak ezen ismérvei nem érvényesek az ún. központi rendszerre.
Az elme központi rendszere pedig az alábbi kritériumokkal bír: az ismere-
tek és a tudás által befolyásolt, nem enkapszulált információs zárvány, lassú,
nem kötelező érvényű, kontrollált, gyakran tudatos, a központi kognitív célok
által befolyásolt, általános célú, reprezentációs formátuma a „gondolat nyel-
ve”, funkciója a vélekedések rögzítése, a mentális enciklopédikus tudás felépí-
tése, és az intelligens akció tervezése.
Fodor egyébként újabban az adaptációs gondolat egyik legismertebb kriti-
kusa is. Számos helyen beszél Darwin lehetséges tévedéseiről. Az egyik legis-
mertebb ellenérve a darwini adaptációval szemben a következő: az evolúciós
érvelés szerinte körben forgó. Mi az, ami az evolúció során fennmaradt? Az,
ami adaptív volt az evolúciós környezetben. És mi bizonyult adaptívnak? Az,
ami fennmaradt.
Napjaink egyik legismertebb elmefilozófiai vitája a Fodor-féle intencionális
realizmus és a Dennett nevével fémjelzett instrumentalizmus között zajlik. Az
intencionális realista felfogás lényege, hogy a pszichológiai állapotok, a men-
tális állapotok, vagyis az önmagán kívülre irányuló intencionális állapotok tény-
legesen léteznek az embernél. Más szóval: a propozicionális attitűdöknek (pl.
Julcsi azt hiszi, hogy virágot kap születésnapjára.) pszichológiai realitása van.
Ezzel szemben Dennett azt gondolja, hogy az intencionális állapotok csak hasz-
nos segédeszközök (instrumentumok) a viselkedés értelmezésére, magyaráza-
tára vagy éppen predikciójára és befolyásolására, de a szó szigorú ontológiai
értelmében nem léteznek. A vita során Dennett az instrumentalista álláspontot
evolúciósan próbálja alátámasztani. Fodor pedig éppen arra mutatott rá, hogy
az evolúciós érvelés szükségképpen intencionális realizmushoz vezet.
Az elméleti vita az empíria területén is megjelenik. Például a félelemkeltő
ingerek jobban magukra vonják a figyelmet, mint a semleges ingerek, ám a
félelemkeltő ingerek sem egyformák ebben a tekintetben – az evolúciósan
régebbi félelmeknek intenzívebb a hatása. Nem véletlen, hogy létezik kígyó fó-
bia, de nem létezik kenyérpirító fóbia. Az egyik legkorábbi félelem a kígyókkal
szemben alakult ki 50-100 millió évvel ezelőtt. Ez a folyamat reflexszerű, auto-
matikus és azonnali védekező választ vált ki az agytörzs – talamusz – amygdala
pályán keresztül. Ennek köszönhetően az észlelési rendszer terheltségétől
Evolúció és pszichológia 21
függetlenül feldolgozásra kerül a kígyó, mint evolúciósan ősi fenyegető inger,

azaz feltételezhetünk egy speciális, kígyó detekciós modult a modul Fodor-féle
értelmében (Öhman és Mineka, 2001; Öhman, Soares, Juth, Lindström, és
Esteves, 2012).
A másik oldal úgy érvel, hogy az evolúciós nyomás nem a specifikus in-
gerekre érzékeny modulok létrejöttére irányult (pl. kígyó detekciós modul),
egyszerűen azért, mert a veszélyforrások gyorsabban változtak a vándorlás
és a saját evolúciójuk során, továbbá az összes fenyegető ingerre túlságosan
költséges volna specifikus modulokat fenntartani. Létezik félelmi modul, de ez
nem egyetlen ingerre specifikus, hanem sok különböző ingerre képes műkö-
désbe lépni, nem csak egy veszélyes állatra, mint a kígyó, hanem más, evolúci-
ósan régi fenyegetésre is, mint például a dühös arc (Mallan, Lipp és Cochrane,
2013).
A félelmi modul körüli vita azt is megmutatja, hogy a korábban tisztán pszi-
chológiának tekintett terület ma már evolúciós pszichológiai témának tekin-
tendő. Azonban a folyamat fordítva is lejátszódott, az archeológia specializáló-
dása során megjelent a kognitív archeológia, majd körben forgóvá vált, hiszen
újabban ezt már evolúciós kognitív archeológiának nevezik. Olyan kérdések-
kel foglalkozik, mint az emberré válás során miért mi maradtunk fent és nem
Neandervölgyi rokonaink? Az archeológus Wynn és a pszichológus Coolidge
együtt dolgozott ki egy elméletet arról, hogy a munkamemória kapacitás növe-
kedésének központi szerepe volt az emberré válás során. A Homo Erectusnak
valószínűleg nagyobb volt a munkamemória kapacitása, mint egy majomnak
vagy az Australopithecusnak. A nagy ugrás a Homo Heidelbergensisnél követ-
kezhetett be, 650 000 évvel ezelőtt, aki olyan szimmetrikus kőbaltát használt,
aminek elkészítéséhez már mentális mintákat kellett fejben tartani. A Nean-
dervölgyiek azért maradtak alul az evolúciós versenyben, mert ugyan már ren-
delkeztek a modern emberi gondolkodás jellemzőivel, egy apró részletben lé-
nyegesen különböztek: a fejletlenebb munkamemóriában (Coolidge és Wynn,
2009).
Az eddigiek összefoglalásaként elmondhatjuk, hogy az evolúciós pszicho-
lógiában napjainkban számos fontos vita folyik, például az elme lehetséges
modularista szerveződéséről, az adaptáció természetéről, a szelekció egységé-
ről (pl. egyed, csoport, gén), a mentális állapotok realitásáról, az evolúció és az
innátizmus lehetséges kapcsolatáról, az exaptáció pontos evolúciós szerepé-
ről, stb. Reméljük, hogy tankönyvünk sokat segít majd az ezekben a vitákban
való pontos eligazodásban.
1. Új irányzatok és nézőpontok
az evolúciós pszichológiában
Putz Ádám
A fejezet elsődleges célja, hogy röviden ismertesse az evolúciós elméletekből ki-

induló, kurrens viselkedéstudományi irányzatokat, valamint betekintést nyújtson
az evolúciós gondolkodást napjainkban övező vitás kérdésekbe. Szó lesz többek
között az adaptív lemaradottság gondolatáról, mely azt állítja, hogy az evolúciós
múltban kialakult viselkedési stratégiáink napjaink modern környezetében már
maladaptív válaszokhoz vezetnek, nem növelik túlélési- és/vagy szaporodási si-
kerességünket. Ezt követően az emberi elme adaptív működésével kapcsolatos el-
méleteket vesszük górcső alá, különös figyelmet fordítva a területáltalános, illetve
területspecifikus kognitív algoritmusok körül kialakult vitának. Végül a kultúra,
illetve a gének szerepét vitatjuk meg az emberi viselkedés evolúciós nézőpontú
megközelítésének szempontjából. A fejezet záró részében az evolúciós pszicholó-
gia gyakorlati hasznosíthatóságáról, valamint egy interdiszciplináris megközelítés
alkalmazhatóságáról esik szó.
1.1. Versengő modellek az emberi viselkedés

evolúciós magyarázatára
Az emberi viselkedés evolúciós nézőpontból történő vizsgálata az elmúlt évtize-
dekben nemzetközileg is elismert paradigmává nőtte ki magát. Ez azonban ko-
rántsem jelenti azt, hogy a tudományterület képviselői egységes nézeteket valla-
nának az evolúciós gondolkodás szerepéről, illetve korlátairól. A következőkben
röviden áttekintjük azt a három irányzatot, amely meghatározó szerepet tölt be
napjaink evolúciós megközelítést alkalmazó viselkedéstudományában.
1.1.1. Humán viselkedésökológia
Az irányzat alaptézise szerint az ember bármely környezeti feltétel mentén képes

a túlélés és szaporodás szempontjából adaptív viselkedéses válaszok kialakítására
(Borgerhoff Mulder & Schacht, 2012). Eszerint az élőlények kondicionális straté-
gák, akik arra szelektálódtak, hogy a rendelkezésükre álló erőforrásokat a lehető
leghatékonyabb módon hasznosítsák genetikai rátermettségük növelése érdekében
(Bereczkei, 2003). Az erőforrások elosztásának alapvetően kétféle módja lehetsé-
ges: (i) az élőlény vagy saját szervezetének fenntartására, gyarapítására (szomatikus
ráfordítás), vagy (ii) utódnemzésre, illetve nevelésre (reproduktív ráfordítás) fordítja
azokat (1.1. ábra). A változó környezeti feltételekhez való alkalmazkodás során az
1. Új irányzatok és nézőpontok az evolúciós pszichológiában 23
élőlények ún. trade-off mechanizmusok segítségével „kapcsolnak át” egyik straté-

giáról a másikra (Bereczkei, 2003).
1.1. ábra. Az élőlény számára rendelkezésre álló erőforrások felhasználásának módjai

(Forrás: Bereczkei, 2003)
A humán viselkedésökológia vitathatatlan előnye, hogy egzakt, kvantitatív mód-

szerekkel törekszik a természetben megfigyelhető, konkrét viselkedés leírására, il-
letve az adott viselkedés adaptív jellegének megragadására (Brown & Richerson,
2014). Az evolúciós pszichológiával ellentétben, mely univerzális emberi adaptá-
ciók feltérképezésére törekszik, a humán viselkedésökológia képviselőit a flexibili-
sen változó, mindig az adott környezeti- és kulturális feltételekhez alkalmazkodó
viselkedési stratégiák foglalkoztatják (Bereczkei, 2010; Grafen, 1984). Hátránya
ugyanakkor, hogy figyelmen kívül hagyja a vizsgált viselkedést kialakító, illetve
szabályozó változókat, mint például a genetikai adaptációkat, fiziológiai-, vagy
pszichológiai folyamatokat (Brown & Richerson, 2014; Smith, 2000).
1.1.2. Kulturális evolúció
A kulturális evolúció kiindulópontja szerint a kultúra önálló öröklődési rendszernek

tekinthető, mely a biológiai evolúcióhoz hasonló törvényszerűségek mentén vál-
tozik (Bereczkei, 2003). Annak gondolatát, hogy a természetes szelekció mecha-
nizmusa nem csupán genetikai, hanem kulturális jegyekre is alkalmazható, maga
Darwin vetette fel, mikor elméletét az emberi nyelv evolúciójára is kiterjesztette
(Darwin, 1871, 53-62). A kultúra legáltalánosabban az egyéni viselkedést befolyá-
soló információként definiálható, melyet a személy a fajtársaitól tanulás, utánzás
vagy a szociális információátadás egyéb módjainak segítségével sajátít el, illetve
ad tovább élete során (Richerson & Boyd, 2005). A kultúra által hordozott infor-
máció alapegységeinek a kutatók az ún. kultúrgéneket tekintik, melyek „magukban
foglalják a viselkedés elemi formáit (pl. vérfertőzés elkerülése, rokonok támoga-

tása, törzsi rituálék), az ember által készített tárgyakat és a gondolkodás egységeit
(fogalom, szimbólum)” (Bereczkei, 2003). Az irányzat képviselői szerint az egyén a
környezetében fellelhető kultúrgének sokasága közül területáltalános pszichológiai
mechanizmusok segítségével választja ki a követendő példát (Sterelny, 2012). Ilyen
általános döntési szabály az „utánozd a többséget” elv, mely az élet számos terüle-
tén tetten érhető – gondoljunk csak a médiában szereplő reklámokra (Brown &
Richerson, 2014).
A gén-kultúra koevolúciós elmélet szerint az emberi evolúció során a geneti-
kai és kulturális hatások elválaszthatatlanul összefonódtak egymással (Laland,
Odling-Smee & Myles, 2010; Richerson & Boyd, 2010). Ez azzal magyarázható,
hogy a kulturális fejlődés (pl. hatékonyabb fogamzásgátló módszerek, munkaesz-
közök és fegyverek használata, stb.) hatással lehet az egyén reproduktív sikeres-
ségére, ami hosszú távon genetikai szintű változásokat képes előidézni a populá-
cióban. Azokban a kultúrákban például, ahol mélyen gyökerező tradíciói vannak
az alkoholfogyasztásnak (Európa nagy része ide sorolható), az alkohol lebontá-
sáért felelős enzim (alkohol-dehidrogenáz) hatékonyabb változatai terjedtek el;
szemben a hagyományosan kevesebb alkoholt fogyasztó keleti társadalmakkal
(Bereczkei, 2003).
Számos, a gén-kultúra koevolúciós elmélet által ihletett kutatás matematikai
(transzlációs) modellek segítségével demonstrálta a különböző kulturális változók
eloszlásának alakulását egy populáción belül, feltárva ezzel az adott társadalomra
jellemző kulturális makrostruktúra szerkezetét (Henrich & McElreath, 2003). Az
irányzattal szemben elhangzó kritikák leggyakrabban a kultúrgének nehézkes, il-
letve olykor önkényes definiálhatóságát kifogásolják (Bereczkei, 2003).
1.1.3. Evolúciós pszichológia
A modern evolúciós pszichológia mintegy harminc évvel ezelőtt emelkedett ki a

viselkedéstudományok közül (az evolúciós gondolkodás történeti előzményeiről
bővebben ld. 2. fejezet). Az irányzat elméleti alapjait a 19. század közepén Charles
Darwin fektette le, aki az evolúciós változásokat a természetes kiválasztódás folya-
matával magyarázta. E szerint a túlélésért folytatott küzdelemben azok a jelle-
gek (génváltozatok) maradnak fenn, illetve terjednek el a populációban, amelyek
előnyös (adaptív) tulajdonságaik révén megnövelik hordozójuk túlélési- és/vagy
szaporodási sikerességét (Bereczkei, 2010; Confer és mtsai, 2010). A természetes
szelekció tézise épp úgy érvényes a külső, morfológiai jegyek (pl. a hideg éghaj-
laton élő emlősállatok vastag szőrzete), mint a viselkedést irányító pszichológiai
mechanizmusok kialakulására (Cosmides & Tooby, 2013). Nem meglepő módon
az evolúciós pszichológusok érdeklődésének homlokterébe ez utóbbi csoportba
tartozó jelenségek vizsgálata került.
1.2. Vitatott kérdések az evolúciós pszichológiában

1.2.1. „Modern kobakban kőkori elme?”
Vita az adaptív lemaradottságról
A fejlett, nyugati társadalmakban élő ember életkörülményei sok szempontból

különböznek a vadászó-gyűjtögető életmódot folytató őseinkétől. A táplálékszer-
zés hosszas és fáradtságos – s gyakran eredménytelen – procedúráját felváltották
az éttermekben kapható ínyencfalatok, illetve a szupermarketek polcain elérhető,
félkész élelmiszerek; a telekommunikáció fejlődése (pl. SMS, chat, közösségi olda-
lak, stb.) részben áthidalta a személyes kapcsolatok kialakításának szükségességét;
a közlekedési eszközök fejlődése révén pedig a világ különböző pontjain szüle-
tett embereket mindössze néhány órányi utazás választja el egymástól (Confer és
mtsai, 2010).
1.2. ábra. Az édes, illetve zsíros ételek iránti preferencia elhízáshoz, illetve 2-es típusú
cukorbetegséghez vezethet (Forrás: darwinian-medicine.com)
Vajon milyen hatékonysággal képesek működni az emberi evolúció hajnalán, a

vadászó-gyűjtögető életmód során kialakult kognitív algoritmusok a mai, mo-
dern környezetben? A fenti kérdésre az evolúciós pszichológusok az ún. adaptív
lemaradottság (EN: adaptive lag) tézisével felelnek. Érvelésük szerint az utóbbi
néhány tízezer év radikális technológiai fejlődéséhez, illetve társadalmi átalakulá-
sához a biológiai evolúció még nem volt képes genetikai szinten alkalmazkodni és
új, adaptív viselkedési válaszokat kialakítani a megváltozott környezet kihívásaira
(Bolhuis, Brown, Richardson & Laland, 2011). Mivel az agy az emberi szervezet
legösszetettebb, leglassabban fejlődő szerve, ezért számos, az evolúciós múltban
adaptívnak számító viselkedésforma ma már nem növeli az egyén túlélési- és/
vagy reproduktív sikerességét; sőt, egyesek akár maladaptívnak is bizonyulhatnak
(Cosmides & Tooby, 1992). Az édes, illetve zsíros ételek iránt kialakult preferencia
napjainkban például olyan káros tüneteket eredményezhet, mint az elhízás vagy a
2-es típusú cukorbetegség (1.2. ábra). Pszichológiai rendszerünk „lemaradottságát”

a férfiak szexuális féltékenysége is jól illusztrálja. Az evolúciós múltban a rivális
hímek elűzése az aktuális partner mellől valóban adaptív cselekedetnek számított,
hiszen ez nagyban növelte az apaság valószínűségét, vagyis az apai gének tovább-
adásának sikerességét. A modern kori fogamzásgátló módszerek megjelenésével
azonban a férfiaknak már nem kellene attól tartaniuk, hogy párjuk nem kívánt
módon, egy másik kérőtől esik teherbe. Mégis, ha egy férfi szemtanújává válik
partnere hűtlenségének, az esetek többségében intenzív dühöt él át, mely akár
véres agresszióba is torkollhat. Megállapítható tehát, hogy a pszichológiai adaptá-
ciókat kiváltó „ősi” ingerek mind a mai napig hatást gyakorolnak viselkedésünkre
(Confer és mtsai, 2010).
A fenti érvelés arra is rávilágít, hogy miért nem alakult ki a veszélyes állatokkal
(pl. kígyók, pókok) szembeni félelemhez hasonló védekező mechanizmus a mo-
dern kor veszélyeivel (pl. gyors autók, magas feszültségű áram, stb.) szemben. Az
evolúciós adaptációs környezet több tízezer évéhez képest, mely alatt az emberősökre
többnyire azonos veszélyek (ragadozók, mérges állatok, szakadékok, stb.) leselked-
tek, a modern technika vívmányai elenyészően rövid ideje részesei mindennapja-
inknak (Bolhuis és mtsai, 2011). Egy kísérletben, melyben a résztvevők vizuális
figyelmi képességeit vizsgálták, a kísérleti személyek sokkal gyorsabban és ponto-
sabban voltak képesek detektálni egy komplex kép összetételének változását, ha a
manipulált (sorozatosan eltűnő, majd újra előtűnő) elem egy veszélyes állat volt,
szemben különböző járművek váltakozásával. A változási vakság e szelektív jellege
arra utal, hogy a vizuális figyelmi rendszerünk a külvilág ingereinek genetikailag
kódolt, kategória-specifikus kiszűrésére képes (Cosmides & Tooby, 2013).
A másik két viselkedéstudományi irányzat az evolúciós pszichológiával szem-
ben elutasítja az adaptív lemaradottság gondolatát. A humán viselkedésökológia
szakemberei állítják, hogy az emberek nem csupán a pleisztocén szociális múlt-
ban, de napjainkban is képesek megtalálni az optimális viselkedési stratégiákat
a modern környezet kihívásaira (Bereczkei, 2003). Érvelésüket matematikai szi-
mulációs vizsgálatokkal támasztják alá, melyekben a mai környezeti változókat
figyelembe véve az optimális viselkedési modell jó illeszkedést mutat a valós életből
származó adatokra (Borgerhoff Mulder, 1991).
A kulturális evolúció képviselői szerint már pusztán az a tény, hogy rendel-
kezünk kulturális folyamatokkal, azt támasztja alá, hogy az emberi kultúra ki-
alakulásáért felelős kognitív mechanizmusok az evolúciós múltban növelték az
egyének rátermettségét. Ebből adódóan az adaptív lemaradottság nem lehet olyan
nagymértékű, mint ahogyan azt az evolúciós pszichológusok feltételezik. Bár az
említett kutatók elfogadják, hogy számos, az evolúció során kialakult kognitív me-
chanizmus maladaptív viselkedéses választ eredményezhet napjainkban, szerintük
a kultúra egy teljesen önálló rendszert képez, ami gyors és hatékony megoldásokat
képes találni a megváltozott környezet problémáira (Brown & Richerson, 2014).
1.2.1.1. Mire elég néhány tízezer év?
Bár tízezer év emberi léptékkel

soknak tűnhet, a biológiai evolúció
mércéjével mérve valójában ele-
nyésző intervallumról beszélünk (a
földtörténeti és biológiai evolúci-
óval kapcsolatos rövid áttekintést
ld. az 5. fejezetben). Erre az érvre
alapozták az evolúciós pszicholó-
gusok azon kijelentésüket, mely
szerint az elmúlt néhány tízezer év
nem volt elegendő idő ahhoz, hogy
a kulturális változások genetikai
változásokban manifesztálódjanak
(Bolhuis és mtsai, 2011). A tudo-
mány fejlődésével azonban vilá-
gossá vált, hogy az elmúlt 10.000
év kulturális átalakulása (letele-
pedés, növénytermesztés, állatok 1.3. ábra. A változó éghajlati körülményekhez
való alkalmazkodás sikeres példája
háziasítása, városok kialakulása) (Forrás: pinterest.com)
jelentős változásokat eredménye-
zett a humán genomban (Hawks, Wang, Cochran, Harpending & Moyzis, 2007;
Williamson és mtsai, 2007). Azokban a kultúrákban például, ahol az állattenyész-
tés révén széles körben elterjedté vált a tej fogyasztása, a tejcukor lebontásáért
felelős enzim (laktáz) működése nem áll le a csecsemőkor végén, hanem felnőtt
korban is megmarad. Ezzel szemben azokban a társadalmakban, melyekre nem
volt jellemző a marha-, illetve kecsketartás, az emberek döntő többsége nem képes
megemészteni a tejet – ezt a jelenséget nevezi az orvosi szakirodalom felnőttkori
laktóz intoleranciának (Bereczkei, 2003).
Az utóbbi években az evolúciós pszichológia egy másik központi koncepciója,
az evolúciós adaptációs környezet is heves viták kereszttüzébe került. Az evolúciós
pszichológusok érvelésének egyik sarokkövét az a gondolat képezi, hogy előde-
ink pszichológiai algoritmusai a pleisztocén időszak – mely hozzávetőlegesen 1.7
millió évvel ezelőtt kezdődött és 10.000 évvel ezelőtt zárult le – állandó kör-
nyezeti hatásaira szelektálódtak (Bereczkei, 2010; Bolhuis és mtsai, 2011). Az
említett földtörténeti időszak alatt azonban jelentős klímaváltozások zajlottak
bolygónkon – állítják a geológusok (Loulergue és mtsai, 2008). Más szóval, ha a
környezeti feltételek nem nevezhetőek stabilnak, akkor valószínűsíthető, hogy a
pszichológiai adaptációk kialakulásában sokkal nagyobb szerepet játszottak a kul-
turális folyamatok (pl. meleg ruházat készítésének technikája), mint azt korábban
gondoltuk (1.3. ábra).
1.2.2. A tanulási folyamatok szerepe

az adaptív viselkedés kialakításában
1.2.2.1. Genetikai determinizmus kontra interakcionizmus
Az evolúciós pszichológiát gyakran illetik a genetikai determinizmus vádjával,

mely szerint az irányzat képviselői minden viselkedést a génekre vezetnek visz-
sza, miközben figyelmen kívül hagyják a környezeti, illetve kulturális tényezőket
(Bereczkei, 2003). Ez a vád azonban több szempontból is jogtalan. Egyfelől az
evolúciós pszichológusok a tanulási folyamatok, illetve az öröklött mechanizmu-
sok dichotóm felosztása helyett interakcionista álláspontot képviselnek; amellett
törnek lándzsát, hogy az emberi viselkedés a genetikai diszpozíciók, valamint az
egyedfejlődés során végbemenő tanulási folyamatok kölcsönhatása révén töltheti
be adaptív funkcióját (Bereczkei, 2010).
1.1. Gének és viselkedés

Az evolúciós pszichológusok időnként találkoznak hasonló kérdésekkel, mint „Van-e
génje az agressziónak?” vagy „Rábukkantak-e már a féltékenységet kódoló génre?”
Először is le kell szögezni, hogy a gének nem közvetlenül a fiziológiai vagy viselkedéses
jellegek kódolásáért, hanem meghatározott fehérjék szintéziséért felelősek. Másodszor,
a legtöbb viselkedési stratégia poligénes öröklődésű, ami azt jelenti, hogy több gén
együttes aktiválódása, illetve meghatározott környezeti ingerek szükségesek a mani-
fesztációjukhoz (Confer és mtsai, 2010).
Definíció szerint minden evolúciós adaptációnak (morfológiai jegynek, pszichológiai
mechanizmusnak, kulturális folyamatnak, stb.) genetikai alapokkal kell rendelkeznie –
máskülönben a természetes szelekció nem hozhatta volna létre őket az idők folyamán
(Confer és mtsai, 2010). Bár a genetika tudománya óriási fejlődésen ment keresztül az
utóbbi évtizedekben, egyelőre messze állunk attól, hogy a komplex viselkedéses je-
gyek (pl. a kígyóktól való félelem) genetikai hátterét feltérképezhessük. Néhány bíztató
eredmény azonban már született ezen a területen. Kutatóknak például sikerült azonosí-
taniuk egy gént (DRD4), mely bizonyítottan szerepet játszik az újdonságkeresés, illetve
az extraverzió mértékének alakulásában (Ebstein, 2006).
A környezeti ingerek legalább három szinten fejtik ki hatásukat a viselkedésre.

A törzsfejlődés szintjén szelekciós nyomást gyakorolnak a különböző, alternatív
viselkedési stratégiákra, melyek közül az adott feltételekhez legjobban illeszkedő,
adaptív stratégia terjedhet el legsikeresebben a populációban. Az egyedfejlődés
során a környezetből származó információk a veleszületett viselkedési programok
kanalizálásával alakítják a viselkedést; míg a közvetlen, proximatív szinten a kül-
világ ingerei a viselkedéses válaszreakciók aktiválásáért felelősek (Confer és mtsai,
2010). Mindemellett azonban a környezet ingereinek feldolgozását a természetes
szelekció által kialakított genetikai programok (érzékszervi beállítódások, viselke-
dési attitűdök, kognitív részrehajlások, stb.) irányítják (Bereczkei, 2010).
A genetikai determinizmussal szemben felhozott másik ellenérv, hogy az evo-

lúciós pszichológusok nem azt állítják, hogy az adaptív viselkedés okait a génekben
kell keresnünk, hanem hogy az adaptív viselkedést kódoló gének a reprodukciós
sikeresség növelésének következményeként terjednek el a populációban (Bereczkei,
2003). Ez utóbbi megfogalmazás nem zárja ki a környezeti tényezők (pl. szociali-
zációs-, illetve kulturális hatások) szerepét az adaptív viselkedés kialakításában.
1.2.2.2. Területspecifikus, illetve területáltalános tanulási mechanizmusok:

vita a modularitásról
A fentebb ismertetett interakcionista szemléletből adódóan az evolúciós pszicholó-

gusok a különböző tanulási mechanizmusok hátterében az evolúció során kifejlődött
pszichológiai adaptációkat feltételeznek (Confer és mtsai, 2010). A tudományte-
rület képviselői az emberi természetet olyan területspecifikus mentális algoritmusok
összességének tekintik, melyek a pleisztocén szociális múltban élt, vadászó-gyűj-
tögető életmódot folytató emberősök ökológiai és társas környezetében jelentkező
kihívások megoldására szelektálódtak (Cosmides & Tooby, 1992, 2013).
Más szóval, a pszichológiai adaptációk olyan veleszületett információ-feldolgozó
áramkörök (modulok), amik a környezet ingereire meghatározott, adaptív válaszre-
akciót indítanak el (Confer és mtsai, 2010). Jó példa erre a kígyóktól és pókoktól
való félelem, mely mind az emberszabásúaknál, mind az embernél széles körben
megfigyelhető. Egy kutatásban részletgazdag képeken elhelyezve az említett ál-
latok sokkal nagyobb mértékben vonzották magukra a figyelmet, mint más, ár-
1.4. ábra. Részletgazdag képeken a veszélyes állatok (pl. kígyó) látványa vonzza a tekintetet
(Forrás: booksaroundthetable.wordpress.com)
talmatlan élőlények vagy tárgyak (1.4. ábra) (Öhman, Flykt & Esteves, 2001). A
kígyóktól és egyéb természeti jelenségektől, mint például a zárt terektől, szakadék-
tól vagy sötétségtől való félelem már az egyedfejlődés rendkívül korai szakaszán
megjelenik, adaptív választ (megdermedés, menekülés vagy támadás) kínálva ezzel
az egyed számára (Bereczkei, 2003).
Minden modul egy meghatározott adaptációs probléma megoldásáért felelős.
Az ehető ételek kiválasztását végző darwini algoritmusok például önmagukban
nem alkalmasak a megfelelő szexuális partner vagy a letelepedésre leginkább al-
kalmas környezet megtalálására. Kezdetben az evolúciós szakemberek Jerry Fo-
dor munkásságára építve úgy gondolták, hogy az egyes modulok önmagukba
zárt (enkapszulált) információ-feldolgozó egységek, melyek nem kommunikál-
nak sem más modulokkal, sem a magasabb rendű kognitív központokkal. Mára
ez az elképzelés megdőlni látszik, hiszen az újabb kutatási eredmények abba az
irányba mutatnak, hogy az adaptív viselkedés kialakításáért több modul együt-
tes közreműködése felelős. Gondoljunk csak az agyi képalkotó eljárásokkal (pl.
fMRI, PET) végzett vizsgálatokra! Míg néhány speciális kognitív mechanizmus
(pl. arcfelismerés) neurális háttere jól körülhatárolható (face fusiform area, FFA),
addig a magasabb rendű mentális képességek (pl. problémamegoldás) kiterjedt
idegrendszeri hálózatokat aktiválnak. Ezáltal világossá vált, hogy néhány kivételtől
eltekintve a darwini algoritmusokat nem lehet konkrét agyi területekkel megfelel-
tetni (Bereczkei, 2003; Confer és mtsai, 2010).
Az elme moduláris felosztásával szemben a kulturális evolúció képviselői – az
evolúciós adaptációs környezet változékonyságára hivatkozva (lásd 1.2.1.1. pont)
– a területáltalános tanulási mechanizmusok szerepét hangsúlyozzák. Szerintük a
pleisztocén időszak gyakori környezeti változásai nem kedveztek specifikus dar-
wini algoritmus kialakulásának; sokkal valószínűbb, hogy a természetes szelek-
ció néhány olyan általános megismerési szabályt részesített előnyben, melyek a
szociális tanulás mechanizmusain keresztül segítették elő a túlélés szempontjából
releváns kulturális információk elsajátítását, illetve átadását. A közösség elismert,
magas státuszú tagjainak utánzása révén például az egyén könnyedén elsajátíthatta
a megfelelő étrenddel, vadászattal, illetve szexuális partnerekkel kapcsolatos kívá-
nalmakat (Brown & Richerson, 2013).
A modularitást megkérdőjelező másik ellenvetés a darwini algoritmusok kog-
nitív gazdaságosságát vonja kétségbe. A kritika szerint az emberi viselkedés néhány
területáltalános pszichológiai mechanizmus (pl. racionális gondolkodás) működé-
sével is magyarázható, nem szükséges azt bonyolult, területspecifikus kognitív al-
goritmusokra visszavezetni (Confer és mtsai, 2010). Bár a fenti javaslat első hallás-
ra valóban logikusan hangzik, több nehézség is felmerül a racionális gondolkodásra
épülő, területáltalános folyamatokkal kapcsolatban. Elsőként említendő a lehetséges
viselkedéses válaszreakciók sokaságának problémája. Őseink számos olyan adaptáci-
ós kihívással szembesülhettek az evolúció során (pl. egy ragadozó megpillantása),
melyben a túlélés érdekében gyors és hatékony reakcióra volt szükség (támadás
vagy menekülés). Ilyen szituációkban az alternatív viselkedéses válaszok racionális
1.5. ábra. Bizonyos adaptív problémák esetén nincs idő hosszas mérlegelésre
(Forrás: ancient-orogins.net)
elemzésére egész egyszerűen nem jut elég idő (1.5. ábra). Hasonlóképpen, ha gyer-
mekkorban nem irányítanák veleszületett modulok a tapasztalatszerzés folyamatát,
a gyerekek pusztán a racionális gondolkodásra hagyatkozva nem, vagy csak sokkal
nehezebben volnának képesek elkülöníteni a hasznos információkat a külvilág ir-
releváns ingereitől. Végül, a racionális döntés kontextusfüggő, hiszen a különböző
adaptációs problémák, nemek, életkorok, illetve környezeti feltételek között más-
más döntés minősülhet racionálisnak. Így hát nem beszélhetünk egy egységes,
területáltalános racionalitás fogalomról (Bereczkei, 2003; Confer és mtsai, 2010).
Napjainkban a viselkedéstudományi irányzatok képviselői egyetértenek abban,
hogy az emberi elme feltételezhetően mind területspecifikus, mind területáltalános
pszichológiai mechanizmusokat is tartalmaz. Az azonban még vita tárgyát képezi,
hogy pontosan milyen arányban, illetve milyen hierarchikus struktúrában működ-
hetnek együtt ezek a mechanizmusok (Brown & Richerson, 2013).
1.3. Az evolúciós pszichológia jövője, avagy hogyan tovább?

1.3.1. Interdiszciplináris szemlélet
Az evolúciós pszichológia színre lépésével a mentális jelenségek egy új megköze-

lítésű vizsgálata vette kezdetét. A pszichológiai mechanizmusokat közvetlenül lét-
rehozó tényezők (pl. környezeti ingerek, motivációs állapotok, tanulási folyamatok,
stb.) elemzése helyett a hangsúly azok adaptív jellegének feltárására tevődött át.
Más szóval, a kutatók sokkal inkább a kognitív algoritmusok ultimatív magyará-
zataira (a „miért” kérdésekre), mintsem a proximatív mozgatórugók működésére (a

„hogyan” kérdésekre) keresték a választ (Bereczkei, 2003; Confer és mtsai, 2010).
A huszadik század egyik legkiemelkedőbb etológusa, Niko Tinbergen intelme
szerint azonban bármely viselkedés átfogó megértéséhez legalább négy típusú kér-
dés megválaszolása szükséges. A viselkedés adaptív funkciójának, illetve evolúciós
fejlődéstörténetének feltárása mellett (ultimatív szempontok) a viselkedést közvet-
lenül kiváltó élettani- (idegi és hormonális), illetve pszichológiai mechanizmusok
(motivációk és drive-ok), valamint az egyedfejlődés során bekövetkező változások
(proximatív szempontok) vizsgálatára is gondot kell fordítaniuk a kutatóknak. Ez
utóbbi két szempont nélkül az emberi elme működéséről kialakított evolúciós
modellek nem többek spekulatív hipotéziseknél, melyek helytállóságát empirikus
vizsgálatokkal lehet csak tesztelni (Bereczkei, 2003; Bolhuis és mtsai, 2011).
Napjaink evolúciós pszichológiai vizsgálatai rendre a proximatív szempontok
figyelmen kívül hagyásával igyekeznek igazolni vagy épp cáfolni különböző, az
evolúciós érvelésre támaszkodó predikciókat. Számos kutatás igazolta például azt a
feltevést, mely szerint az emberek társas szituációban képesek a csalók kiszűrésére
(Cosmides, 1989; Cosmides, Barrett & Tooby, 2010). Fontos leszögeznünk, hogy
ezek a vizsgálatok nem közvetlenül az evolúciós hipotézist, csupán a vele kap-
csolatos elvárásokat tesztelik. A modern evolúciós pszichológiai kutatások meg-
tervezésekor nem egyetlen evolúciós hipotézis igazolására, hanem több, versengő
(akár nem evolúciós szempontú) magyarázó modell tesztelésére kell törekedniük
a kutatóknak (Bolhuis és mtsai, 2011).
Az alábbiakban sorra vesszük, miként lehet képes az evolúciós pszichológia
választ adni Tinbergen négy kérdésére.
1. Az emberi evolúció folyamatának rekonstruálásában nagy segítséget jelenthet
a gén-kultúra koevolúciós elmélet, melynek predikcióit – az evolúciós biológu-
sokhoz hasonlóan – populációgenetikai modellek felállításával lehet tesztelni.
2. A viselkedéses-, illetve kognitív tulajdonságok adaptivitásának elemzésekor az
evolúciós pszichológusoknak számot kell vetniük az élettér-konstrukciós szem-
lélettel (EN: niche-construction perspective). Az elmélet szerint az emberek
– fejlett tanulási képességeiknek, illetve a kulturális folyamatoknak köszönhe-
tően – képesek úgy kialakítani saját életterüket, hogy az igazodjon öröklött
adaptációikhoz (pl. télen meleg ruhával és fűtéssel védekezünk a hideg ellen).
Ebből adódóan az adaptivitásra vonatkozó kérdéseket a jövőben helyesebb úgy
megfogalmazni, hogy egy adott viselkedés vagy kognitív mechanizmus milyen
mértékben és milyen környezeti feltételek mellett lehet adaptív.
3. A viselkedést közvetlenül kiváltó, valamint szabályozó (proximatív) mechaniz-
musok vizsgálatában a modern képalkotó eljárások (pl. fMRI), illetve a genetika
tudománya lehetnek a humán evolúciót kutatók segítségére.
4. A kognitív algoritmusok egyedfejlődési aspektusának vizsgálata, vagyis a fejlő-
déslélektan ismereteinek hasznosítása szintén kitüntetett fontosságú, hiszen az
emberi elme a (természeti- és társas) környezettel való állandó kölcsönhatás
eredményeképpen bontakozik ki (Bolhuis és mtsai, 2011).
1.3.2. Az evolúciós pszichológia gyakorlati alkalmazhatósága
Bár az evolúciós pszichológia elsősorban az emberi természet megismerésére tö-

rekvő elméleti tudomány, kutatási eredményeit számos területen hasznosítják a
társadalmat érintő, gyakorlati kérdések megválaszolására (Confer és mtsai, 2010).
Klinikai munkája során Steve Ilardi az evolúciós pszichológia elméleti alapve-
téseiből kiindulva dolgozott ki hatékony terápiát a depresszió tüneteinek csökken-
tésére. Ilardi szerint a hangulatzavarok egyik kiváltó oka abban keresendő, hogy
a modern ember életmódja radikálisan eltér a vadászó-gyűjtögető ősemberétől.
Míg elődeink idejük nagy részében a szabad ég alatt, friss levegőn tartózkodtak és
különböző fizikailag megterhelő tevékenységet (pl. élelemszerzés, kunyhó építés,
szerszámkészítés, stb.) végeztek, addig a modern kor irodai munkát végző embere
napjának nagy részét zárt térben, ülő testhelyzetben tölti. A hatlépcsős kezelés lé-
nyege, hogy a betegeknek az ősember életmódjához hasonló napi rutint, illetve ét-
rendet alakítanak ki: megnövelik az omega-3 zsírsavak bevitelét; naponta legalább
30 perces, szabadban végzett testmozgást írnak elő; ösztönzik a barátokkal, illetve
családtagokkal való közös programok szervezését, a kreatív gondolkodást igénylő
hobbik megtalálását; illetve tanácsokat adnak a nyugodt alváshoz szükséges körül-
mények kialakításához. A terápia után a betegek 75.3%-a számolt be depresszív
tüneteinek enyhüléséről (Confer és mtsai, 2010).
Az evolúciós pszichológia a jogalkotás területén, illetve a büntetőjog alkalma-
zásában is árnyalja a szakemberek munkáját. Egy konkrét példával élve: a szexuális
zaklatással vádolt elkövetők bűnösségét az Egyesült Államokban az esküdtszék
hagyományosan a racionális ember normája alapján állapítja meg. Ez azt jelenti,
hogy a vádlottat abban az esetben ítélik el, ha az általa elkövetett cselekedet bár-
mely racionálisan gondolkodó ember számára szexuálisan zaklatónak vagy félel-
met keltőnek bizonyul. Evolúciós pszichológiai kutatások azonban rávilágítottak
arra, hogy a nők eltérő standardokkal rendelkeznek a másik nem szexuális jellegű
közeledésének megítélésében, mint a férfiak. A vizsgálatokban részt vett hölgyek
ugyanis olyan viselkedésformákat is szexuálisan zaklatónak ítélnek, melyeket a férfi
résztvevők ártalmatlannak láttak. Ezek az eredmények megkérdőjelezik a fentebb
említett jogi gyakorlat megbízhatóságát, hiszen hogyan alkalmazhatná egységesen
a bíróság a racionális ember normáját, ha ugyanazt a cselekedetet eltérő módon
látják a racionálisan gondolkodó nők és férfiak (Duntley & Buss, 2012).
1.3.3. Megválaszolatlan kérdések
Mint az a korábban (1.2. pont) ismertetett elméleti vitákból is kitűnik, az evolú-

ciós pszichológia robbanásszerű fejlődésének ellenére továbbra is akadnak olyan
kérdések, melyekre egyelőre nem sikerült kielégítő választ adniuk a kutatóknak.
Az alábbiakban a teljesség igénye nélkül két olyan viselkedési stratégia bemutatása
következik, melyek megnehezítik, esetlegesen ellehetetlenítik az egyén számára,
hogy az evolúció legalapvetőbb parancsát kövesse: átörökítse génjeit a következő
1.6. ábra. Homoszexuális férfi pár a 2013-as San Fransisco Prode-on.

Forrás: Quinn Dombrowski: Marrief men. Wikimedia Commons
generációba. Az evolúciós pszichológia egyik legrégebbi dilemmáját a homoszexu-

alitás rejtélye képezi, melyet „darwini paradoxonként” is emlegetnek, hiszen mint
szexuális irányultság, reprodukciós előny nyújtása nélkül maradt fenn az evolúció
során (1.6. ábra).
A férfi homoszexualitás adaptív jellegét Edward O. Wilson, a szociobiológia
atyja, a rokonokkal szembeni önzetlenség hipotézisével (EN: kin altruism hypothesis)
próbálta magyarázni (Gyuris, 2014). E szerint bizonyos környezeti feltételek mel-
lett (pl. fokozott vetélkedés a férfiak között) a homoszexualitás adaptív átkapcso-
lást kínál az egyed számára a direkt reprodukcióról az indirekt stratégiára. Az által,
hogy a férfi az udvarlásra, illetve párharcokra fordítandó energiáit rokonai gyere-
keinek támogatására fordítja, a rokonszelekció alapján közvetett módon növelheti
teljes rátermettségét a következő generációban (Bereczkei, 2003). Egy amerikai
kutatásban azonban, ahol hetero-, illetve homoszexuális férfiak hozzátartozóikhoz
fűződő kapcsolatát tanulmányozták, a fenti hipotézist cáfoló eredmények születtek
(Bobrow & Bailey, 2001). A homoszexuális férfiak nem támogatták nagylelkűbben
unokaöccseiket és unokahúgaikat, illetve nem számoltak be szorosabb kötődésről
sem a rokonaik irányába. Sőt, testvéreikkel szemben nagyobb érzelmi távolságtar-
tás jellemezte őket, mint heteroszexuális társaikat.
A másik, evolúciós szempontból nehezen megmagyarázható jelenség az öngyil-
kosság, ami Magyarországon a Központi Statisztikai Hivatal adatai alapján 2012-
ben 2350 fő halálát okozta. Az adatok világosan mutatják, hogy az öngyilkosság
a férfiak körében gyakoribb. Az esetek száma a serdülő-, valamint idős korban
mutatja a legmagasabb értékeket. Részletesebb elemzést követően a kutatók meg-
állapították, hogy míg fiatalabb korban a saját reprodukciós törekvések kudarca
(sikertelenség a másik nem tagjai körében, rossz egészségügyi állapot, stb.), addig
idős korban a mások terhére levés érzése növeli jelentősen az öngyilkosság kocká-
zatát. A kutatók jelenlegi álláspontja szerint az öngyilkosság az evolúciós folyamat
melléktermékeként maradt fenn (Confer és mtsai, 2010).
1.2. Merre tart, megállt-e a humán evolúció?

Elérte-e az emberiség az evolúciós fejlettségi potenciálját? Hatnak-e ma ránk, em-
berekre az evolúció erői? Mit tartogat számunkra a jövő? A fenti kérdésekre Harvey
Fineberg (2011) TED előadásában három lehetséges választ fogalmaz meg.
1. A humán evolúció megállt
A feltételezés szerint az emberiség elért egy olyan fejlettségi szintet, melyen – kö-
szönhetően a fejlett orvosi ellátásnak és higiénének – képesek vagyunk olyan gén-
változatokat is életben tartani, melyeket máskülönben a természetes szelekció kiros-
tált volna a populációból. Emellett a nyugati civilizáció embere nagymértékben képes
pillanatnyi igényeihez igazítani a környezetét (meleg ruházat és fűthető otthonok,
mindig bőséges élelmiszer, stb.), ami feleslegessé teszi az alkalmazkodást. Végül a
modern közlekedési eszközöknek hála a különböző emberi csoportok keveredésével
megszűnt az az elkülönült, izolált környezet, mely az evolúciós alkalmazkodáshoz
szükséges.
2. Tovább folytatódik a „hagyományos” evolúció
Számos szakember szerint az evolúció motorja megállíthatatlan, s bár a modern kör-
nyezet valóban lelassítja az adaptációs folyamatokat, meg nem állíthatja a változást.
Más planéták kolonizálásával pedig a természetes szelekcióhoz szükséges izoláció és
új környezeti kihívások is megjelenhetnek.
3. A jövő: a „neo-evolúció”?
A génsebészet fejlődésével új utak nyíltak meg az emberiség számára. Valamikor,
a nem túl távoli jövőben képesek lehetünk arra, hogy (i) már az ivarsejtek szintjén
gyógyítsunk bizonyos fejlődési rendellenességeket, csökkentve ezzel például a szív-
infarktus, a szélütés, vagy a Parkinson-kór kockázatát; (ii) új, szuper attribútumokat
hozzunk létre gyermekeink, vagy akár saját magunk számára (pl. hosszabb életkilá-
tások, nagyobb fizikai erő, fejlettebb intelligencia, stb.).
Habár hihetetlennek hangzik, a valóság mégis az, hogy néhány országban már ma
lehetősége van a szülőknek „megválasztani” születendő gyermekük nemét. A kérdés
tehát nem az, hogy képesek leszünk-e az evolúciót „felgyorsítva” kivitelezni a fenti
beavatkozásokat, hanem hogy vajon mikor válik elérhetővé ez a technika? Ám talán
még ennél is fontosabb kérdés: rendelkezünk-e majd kellő bölcsességgel a génse-
bészet adta lehetőségek felelősségteljes, az emberiség egészének érdekeit szolgáló
felhasználására?
1.4. Összefoglalás
A fejezet elején sorra vettük az emberi viselkedést evolúciós perspektívából ma-
gyarázó, modern diszciplínákat: a humán viselkedésökológiát, a kulturális evolúci-
ót, valamint az evolúciós pszichológiát. Az irányzatok főbb jellemzőinek tárgyalása
után az említett viselkedéstudományok között kialakult vitás kérdésekre irányí-
tottuk figyelmünket. Szót ejtettünk többek között az adaptív lemaradottságról, az
evolúciós adaptációs környezet, valamint a genetikai determinizmus gondolatáról. Ezt
követően az elme moduláris felépítése, illetve a tanulási folyamatok területspeci-
fikussága körül kialakult vitát vettük górcső alá. A fejezet utolsó harmadában az
evolúciós pszichológia jövőjére vonatkozó álláspontokkal, illetve egy interdiszcip-
lináris megközelítéssel („tinbergeni szintézis”) ismerkedhetett meg az olvasó. Végül
az evolúciós pszichológia gyakorlati hasznosíthatóságára, illetve néhány megvála-
szolatlan kérdésre (pl. homoszexualitás, öngyilkosság) tértünk ki.
Megértést segítő kérdések

1. Melyik az a három modern diszciplína, amely az emberi viselkedést
evolúciós perspektívából kívánja magyarázni?
2. Mik a három irányzat főbb jellemzői? Miben különböznek egymástól?
3. Mi a gén-kultúra koevolúciós elmélet lényege? Hogyan hatnak a kultu-
rális folyamatok az emberi genomra? Hozz példát!
4. Milyen álláspontot képvisel a három viselkedéstudományi irányzat az
adaptív lemaradottság kérdésében?
5. Milyen ellenérvek hozhatók fel a genetikai determinizmus vádja ellen?
6. Hogy vélekednek az egyes irányzatok képviselői a tanulási folyamatok
specifikusságát (modularitás), illetve általánosságát illetően?
7. Milyen módon lehet képes az evolúciós pszichológia választ adni Niko
Tinbergen négy kérdésére?
8. Milyen területeken látják gyakorlati hasznát az evolúciós pszichológia
eredményeinek?
9. Melyek azok a nyitott kérdések, amelyekre mindezidáig nem sikerült
megnyugtató választ adniuk az evolúciós pszichológusoknak?
10. Merre tart, megállt-e a humán evolúció? Milyen utakat vázol fel elő-
adásában Harvey Fineberg?
2. Evolúció a pszichológiában
Pátkai Gabriella
A viselkedéstudományok új paradigmája az evolúciós pszichológia, ami nem csak

az ember lelkének működésével foglalkozik, de képes megmagyarázni még az
olyan furcsa apróságokat is, hogy például miért lesz ráncos az ujjbegyünk, ha so-
káig vagyunk vízben.1 Ahhoz, hogy jobban megértsük a paradigmát, tekintsük át
kialakulásának előzményeit.
2.1. Kis történeti bevezető

2.1.1 Ókori görög elméletek
Bizonyos jelenségek már akkor is ismertek voltak az emberek számára, mielőtt

elméletet gyártottak volna róluk. A tárgyak a gravitáció felfedezése előtt is lefelé
estek és a víz a termodinamikai és az izobár folyamatok megismerése előtt is száz
fokon kezdett forrni. Néha azonban a magyarázó elméleti keretnek hosszú utat
kell bejárnia, mire elfogadottá válik és használatba kerül.
Az evolúció elmélete még nem létezett, mikor az ember háziasítani kezdte a
vadkutyát. A vadászat és a gyűjtögetés során hozzájuk csapódó, szelídebb példá-
nyokat gondozták, majd azoknak az utódait, és így tovább. A Kr.u. első században
a rómaiak már célzottan tenyésztettek ki bizonyos jellemző (külső) tulajdonságok-
kal bíró kutyákat, például fehér szőrű pásztorkutyát (Columella, é.n.).
Az ókóri görög gondolkodók rácsodálkoztak arra, hogy milyen összetett a vi-
lágunk és mennyire sokféle az emberi természet. Úgy vélték, hogy minden egy
omnipotens erő hatására jöhetett létre, amelyet isteni eredetűnek véltek. Ariszto-
telész hierarchikus rendet tulajdonított minden fajnak, a képzeletbeli előmeneteli
létra tetején Istennel és angyalokkal, utána férfival, nővel, állatokkal, növényekkel
és végül az élettelen tárgyakkal és a négy elemmel (föld, tűz, víz, levegő). Ez volt
a Létezők Nagy Láncának gondolata (Salmon & Crawford, 2008). Meglehetősen
kreacionista elképzelés, ahol természetes rendjük van a dolgoknak és nem lehet
egyik lépcsőfokról a másikra lépni: az állatok közül például a kagyló volt a rang-
sorban legalul, mert mozdulatlansága miatt a növényekre emlékeztetett. Arról pe-
dig egyáltalán nem tesz említést, hogy miként keletkeznek vagy épp halnak ki
végleg az egyes fajok. Emellett elsőként ő hivatkozik az emberi elmére tabula rasa,
1
Kareklas, Nettle és Smulders (2013) azt találták, hogy a víz elvezetését megkönnyítik ezek a ráncok.
A vízben ázás hatására leoldódnak a bőrről az olajok, ezáltal nő a súrlódás és javul a tapadás. Így az
ősembernek könnyebb lehetett például halat fogni a folyóban.
vagyis üres táblaként, ami alatt azt érti, hogy semmilyen veleszületett tudása nincs
az embernek, mindent a tanulás és a tapasztalat útján sajátít el.
Anaximandrosz úgy vélte, hogy az állatok és az emberek korábbi ősöktől
származhattak, és feltevése szerint az első állatok a Föld korábbi, vízzel borított
időszakának idején még óceánokban és tengerekben éltek, mindössze kevés időt
töltöttek szárazföldön (Evans, 2015). Úgy érvelt, hogy a ma élő ember egy más-
fajta embernek, esetleg állatnak a gyermeke lehetett korábban, ezért is van, hogy a
gyámoltalanul született embergyermek hosszabb ideig tartó szülői gondoskodást
igényel, mire fejletté válik. Ebben az elképzelésben gyakorlatilag már megjelenik
az evolúció gondolata.
Platón (é.n.) az ideális társadalomról alkotott elképzelésében az állam polgá-
rait három rendbe osztotta: uralkodók, őrök és dolgozók rendjébe. Állam című
művében azt mondja, hogy „Megegyezésünk szerint a legkülönb férfiaknak és nőknek
minél többször kell egybekelniök, a leggyarlóbb férfiaknak és nőknek pedig minél keve-
sebbszer. És a kiválók utódait fel kell nevelnünk; a gyarlókét nem, ha azt akarjuk, hogy
a nyáj a legvirulóbb legyen.” Az emberekre is átültette tehát az állattenyésztésnél
megismert szabályokat (Platón, é.n./2001).
A római Epikurosz elképzelésében megjelenik a természetes szelekció, hiszen
úgy vélte, hogy Gaia, a földanya teremtette az összes létező fajt valamikor a múlt-
ban, viszont ezek közül csak azok éltek túl és nemzettek utódokat, akik a legrá-
termettebbek voltak. Munkásságát Titus Lucretius Carus foglalja össze De rerum
natura (A természetről, i.e. 60) című művében:
Űzzék hát az iszonyt és lelkünkből a sötétet

Már ne a nappal csillámló dárdái s a napfény,
Ámde a természet szemlélete s ésszerűsége!
S ebben az első és legfőbb számunkra e törvény:
Nem születik soha semmi a semmiből istenszóra.
Végre, mivel minden kiszabott rendben növekedhet,

És aszerint képes fönntartani élete sorját,
Sőt szigorú természeti törvény dönti el azt is,
Hogy mire képes vagy nem képes akármi,
Bár minden téren még nem született egyetértés.

Mégis a szerződést tisztán érezte a legtöbb,
Másképpen már rég elpusztult volna az ember,
És ivadékai nem származtak volna le máig.
2. Evolúció a pszichológiában 39
2.1.2. Első elképzelések az evolúcióról
2.1.2.1. A biogeológia előttről
Az 1700-as évektől ismét több figyelem irányult a biológiai evolúció felé, amiről
több különböző elképzelés is született. Condorcet szerint például primitív vadak-
ból fejlődött ki az ember, fokozatos megvilágosodásokon keresztül és végül elérte
a tökéletességet (Salmon & Crawford, 2008).
Linné egy könyvében (Systema Naturae, 1735) rendszerezi az általa ismert ösz-
szes élőlényt – amelyeket egyébként még Isten által teremtettnek hisz. Érdekes-
ség, hogy az állatokat lábaik száma helyett fogazatuk típusa szerint osztályozza,
ugyanakkor megjelennek nála az emlős állatok (mammalia) akik szoptatnak: de-
nevérek, bálnák (Váczy, 1997).
Ennek a mozzanatnak talán a legfőbb jelentősége, hogy személyes ellentétek
miatt a vele szemben álló Buffon gróf saját köteteiben (Histoire Naturelle, 1749)
nem akarta ugyanezt a csoportosítást használni, ő már nem tulajdonságaik, ha-
nem élőhelyük alapján rendszerezte az élőlényeket, gyakorlatilag létrehozva ezzel
a biogeográfiát. Buffon elképzelése szerint a természeti erők is közrejátszhattak
abban, hogy különböző élőlények jöttek létre, valamint egyik sorozatkötetében fel-
veti, néhány szóban tisztázza, végül pedig elveti a közös leszármazás lehetőségét.
„Ha elfogadjuk, hogy a szamár a lóval egy családba tartozik, és csak azért különbözik
tőle, mert eltért az eredeti formától, ugyanígy mondhatjuk azt is, hogy a majom egy csa-
ládba tartozik az emberrel, tulajdonképpen egy degenerált ember, így a majmoknak és az
embernek közös őse van; eképpen, lényegében minden család, mind a növények, mind az
állatok körében egy közös őstől származik. Így az összes állat egyetlen egy közös ősnek a
leszármazottja, melyből az idők folyamán progresszió vagy degeneráció útján fejlődtek ki
... De ez a nézet semmiképpen sem a természet helyes ábrázolása. ... minden faj első párja
teljes formájában a Teremtő kezéből származik.” (Buffon, 1766; idézi Számadó, 2009).
James Burnett és Erasmus Darwin (Charles Darwin nagyapja) szintén ki-
mondják, hogy minden jelenleg élő faj egyetlen, közös őstől származik. Burnett
elmerészkedik odáig, hogy az ember a főemlősöktől származik és tulajdonsága-
inak átörökítését a környezettel való kapcsolatuk befolyásolja, továbbá foglalko-
zik a nyelv kifejlődésével is. Erasmus Darwin (1794–1796) egyik munkájában azt
mondja, hogy az összes melegvérű állat mind új testrészeket kifejlesztve jött létre
egyetlen élő rostból.
A „francia Darwinnak” is nevezett Lamarck szintén híve a már korábban em-
lített Létezők Nagy Lánca elméletének, azonban szerinte minden mozgásban van,
minden élőlény arra törekszik, hogy egyre feljebb kerüljön, a minél összetettebb
létformák felé haladva, míg végül elérik az emberi szintet (Asimov, 1972). Téziseit
ma már legjobban egy mozgólépcső segítségével lehetne a legjobban szemléltetni.
Evolúciós elméletének másik fontos összetevője a felfelé törekvés belső motiváci-
óján túl a környezet formáló ereje, amit La philosophie zoologique (1809, magyarul:
Állattani bölcselet) című művében magyaráz meg. Eszerint az egyének a folyamato-
san változó környezeti feltételekhez igazodnak azáltal, hogy új viselkedésformákat

alakítanak ki, ami végül felépítésbeli változásokat eredményez, s mindehhez sok
idő kell. Egy szerv a használat következtében erősödik és fejlődik, azonban ha nem
használják, akkor elgyengül. Úgy véli, az egyének életükben megszereznek minden
számukra szükséges tulajdonságot, és ezeket utódaiknak továbbörökítik (Benedek,
1963). Ám – egy mai példával élve – attól, hogy valaki például profi cukrásszá vált,
még könnyen lehet, hogy olyan utódot fog felnevelni, aki a legegyszerűbb piskó-
tatésztát is folyton odaégeti majd – de erre térjünk vissza egy későbbi fejezetben,
ugyanis a sok kritikát kapó elmélet, amit később lamarckizmusnak neveztek el, még
hosszú évtizedekig meghatározó volt a biológiai evolúcióról való gondolkodásban.
2.1.2.2. A biogeológia után
Az 1800-as években megszületnek az első, kézzel fogható bizonyítékok is. William

Smith 1815-ben kiadja az első olyan térképet Nagy-Britanniáról (szerepel rajta
egész Anglia és Wales, valamint Skócia egyes területei), amin megjelennek a kü-
lönböző földrétegek. Minél mélyebben fekszik egy geológiai réteg, annál régebbi.
A földtani elemzés során azt is megállapítja, hogy a Föld fiatalabb, mint azt a
Biblia állítja (Bonney, 1898).
Ennek hatására Cuvier, az őslénytan és az összehasonlító anatómia megte-
remtője ásatásokat kezdeményez Párizsban. A város alól kibányászott mészkőben
fosszíliákat talál: az ősi rétegekben olyan kihalt fajok maradványai vannak, amelye-
ket már nem lehet megtalálni –ugyanakkor nincsenek benne a jelenleg élő fajoktól
származó maradványok. Emberi vagy ősemberi csontokat egyáltalán nem talál.
„… azt kell hinnünk, hogy emberi faj egyáltalán nem létezett azokon a vidékeken,
ahol ásatag csontok mutatkoznak, azoknak a forradalmaknak idején, amelyek ezeket a
csontokat eltemették ... de nem akarok ebből arra következtetni, hogy ember egyáltalán
nem volt e korszak előtt. Lakhatott valamilyen szűk területen s onnan benépesítette a
földet a szörnyű események után.” (Cuvier, 1811; Számadó, 2009)
Cuvier még nem hisz kifejezetten az evolúcióban és a fajok folyamatos átválto-
zásában, ugyanakkor az újrateremtésben sem. Úgy véli, folyamatos helyi katasztró-
fák történhettek, amelyek kipusztították az élőlényeket, majd egy másik területről
másfajta egyedek vándoroltak oda és telepedtek le (Asimov, 1972). Ezzel próbálja
magyarázni a hatalmas változásokat az élőlények fejlettségében.
Lyell (1830) megfogalmazott egy elméletet, miszerint minden faj egy bizonyos
élőhelyre teremtetett, aztán mikor ez az élőhely megváltozott, az adott faj kihalt.
Ezt az elméletét többen támogatták és bíztatást is kapott rá, hogy az élőhelyek
változásának okait kutassa. Így hát a földrajzra fordítva figyelmét, azt az elkép-
zelést fogalmazta meg, hogy a szárazföld és a tengerek jelenlegi formájukat olyan
eseményeknek köszönhetően érték el, amelyek még mindig zajlanak. Tehát leírta
dióhéjban a lemeztektonikát, miközben megcáfolta a katasztrófaelméletet.
Robert Chambers is felfigyelt a fosszíliákban megtalálható változások-
ra. Mondhatnánk, hogy az ő nevéhez fűződik az 1844-es Vestiges of the Natural
History of Creation (A teremtés természettörténeti nyomai) című kötet, de valójá-

ban először névtelenül publikálta a könyvet. Ebben a földtörténeti bizonyítékokra
építve leírja a főbb állattörzseknél megjelenő fejlődési irányt, feltárja, hogy melyek
az egyes élőlénycsoportok egységes szerveződési elvei. Jórészt a lamarcki elméletre
épít. Munkája hatalmas felháborodást keltett, mert nem akarták elfogadni, hogy
az isteni teremtés élőlényei valójában folyamatos fejlődésen mentek keresztül,
amelynek nyomait az egymásra rétegződött kövületek őrzik.
A darwinizmus utolsó és talán legfontosabb előfutára Malthus, egy anglikán
lelkész populációról írt esszéje volt, melyben felvetette, hogy míg a népesség ex-
ponenciálisan növekszik, addig a természetes erőforrások mértéke aritmetikailag
emelkedik (Salmon & Crawford, 2008). Vagyis a népesség gyorsabban nő, mint
azok az erőforrások, amelyek el tudnák tartani azt, ami az egyedek túlélésért való
versengését eredményezi. Ő valójában csak amellett akart érvelni, hogy miért kell
a túlnépesedést meggátolni és kontroll alatt tartani a populációnövekedést, azon-
ban gondolatai nagy hatást gyakoroltak Alfred Wallace-ra és Charles Darwinra.
Művével egyszerre értette meg, hogy miért és hogyan formálódnak és változnak
folyamatosan a fajok. Így végül Wallace és Darwin fejéből egymástól függetlenül
pattant ki a természetes szelekció gondolata.
2.1.3. Egy új időszámítás
2.1.3.1. Darwin
Charles Robert Darwin 1809-ben született, abban az évben, amelyben Lamarck

megalkotta a „biológia” kifejezést. Nagyapja (akivel az 2.1.2.1. fejezetben már ta-
lálkozhattunk) és apja orvosok voltak, őt is erre a pályára szánták. Darwin érdek-
lődését gyerekkora óta az élővilág kötötte le: bogarakat, ásványokat gyűjtött és ter-
mészettörténetet tanult, azonban az operációk és a vér látványát nem bírta, ezért
orvosi tanulmányait félbehagyva teológiát végzett, majd egy jó barátja beajánlotta
egy hajóra, amely éppen földkörüli útjára indult (Asimov, 1972).
2.1.3.1.1. Út a Beagle fedélzetén

Az út célja földrajzi mérések végzése Dél-Amerika és Óceánia térségében, va-
lamint egy pontosabb térkép elkészítése. A Beagle hajó öt évig volt úton, 1831
és 1836 között, de Darwin kevesebb, mint két évet töltött összesen a tengeren.
Jobbára gyűjtőszenvedélyének hódolt és feljegyzéseket írt a kontinens élővilágá-
ról, valamint rengeteget utazott a szárazföldön belül is, eljutott Patagóniába, az
Andok-hegységbe és Rio de Janeiroban is hónapokat töltött (Sulloway, 1982b).
Amikor a csendes-óceáni Galápagos-szigeteknél jártak, észrevette, hogy az ott
található madárfajok, bár testfelépítésükben és színezetükben hasonlítanak egy-
másra, mégis kisebb-nagyobb mértékben eltérnek a kontinensen találhatóaktól
– főleg csőrüket tekintve. Ezeket az eltéréseket mutatják be az 2.1. ábrán látható
úgynevezett Darwin-pintyek (Sulloway, 1982a).
2.1. ábra. „Darwin-pintyek” by Laszlovszky András - Scientific American.

Licensed under CC BY-SA 2.5 via Wikipédia http://hu.wikipedia.org/wiki/F%C3%A1j
l:Darwinpintyek.jpg#/media/File:Darwin-pintyek.jpg
A hajón Darwin elolvasta Lyell (ld a 2.1.2.2. szakaszban) Principles of Geology

című könyvét, amely szintén megerősítette abban, hogy van megoldás a hiányzó
láncszemre. Ha a Föld valóban olyan régi, ahogy azt Lyell állítja, akkor a geológia
és a biológia is lehetőséget kínál arra, hogy végbemehessen olyan nagyléptékű
változás, amely szükséges lehet akár egy faj lassú mutációjához (evolúciójához).
Megfigyeléseiből több, mint egy tucat könyvet írt az elkövetkezendő évtizedben,
elsőként a The voyage of the Beagle-t (A Beagle útja) 1839-ben. Hazatérte után
ismert és elismert geológus, zoológus és író lett.
2.1.3.1.2. Wallace
A szegény családból származó Alfred Russel Wallace is nagy lepke- és bogárgyűj-
tő volt, akárcsak Darwin. A fajok eredetét kutatva ő is több hajóúton vett részt,
négy évet töltött az Amazonas-medencében, de eljutott Malajziába is. Nagy tisz-
telője volt Darwin munkásságának, ezért is küldi el neki 1855-ben az On the Law
which has Regulated the Introduction of New Species (A törvényről, mely az új fajok
megjelenését szabályozza) című cikkét, ami letaglózza Darwint, mert nagyrészt

megegyezik saját jegyzeteinek tartalmával. Még nem tartalmazza a természetes
szelekció gondolatát, azonban miután megismerkedik Malthus túlnépesedésről írt
könyvével, 1858-ban megírja második cikkét, On the Tendency of Varieties to Depart
Indefinitely from the Original Type címmel, amiben már ismerteti a természetes
szelekció mechanizmusát is.
Bár írása nem kelt nagy érdeklődést az emberekben, Darwin kétségbe esik az
újabb egyezések miatt és szakdolgozatot író hallgatókat megszégyenítő sebesség-
gel mindössze nyolc hónap alatt megírja 1859-ben publikálásra kerülő főművét A
fajok eredetét. Művének teljes címe A fajok természetes kiválasztódással való eredete,
avagy a sikeres fajok fennmaradása a létért folyó küzdelemben.
2.1.3.1.3. A darwini evolúciós gondolkodás: természetes és szexuális szelekció

A korábbiakban már láttuk, hogy az evolúció tényét nem Darwin fedezte fel, nem
ő írta le elsőként. Művének jelentősége sem ebben rejlik, hanem inkább abban,
hogy saját megfigyeléseit és a korabeli ismereteket összevetve felállította és nagy-
számú adattal támasztotta alá a természetes és a szexuális szelekció elméletét.
Megfogalmazta (1859/2004), hogy minden faj szaporodási kapacitása óriási,
de több egyed születik, mint amennyi felnőhet és szaporodhat. A nőstény házi
légy (Musca domestica) például már háromnapos korában képes százdarabos cso-
mókban akár kilencezer petét lerakni. Azonban a különböző fajok populációinak
egyedszáma nagyjából állandó, vagyis a születések és a halálozások száma egyen-
súlyban van. Mivel a rendelkezésre álló erőforrások – pl. az élettér és a táplálék
– korlátozottak, az egyedek harcban állnak egymással a túlélésért és a reproduk-
cióért, amely végül kiválasztódáshoz vezet. Tehát például csak a legrátermettebb
légy egyedek jutnak el a felnőtt korig.
Ha a zsiráf (Giraffa camelopardalis) példáját nézzük, egy másik fontos sajá-
tosság is érhetővé válik. A populáció egyes példányai ugyanis sohasem lesznek
teljesen egyformák, mindig lesznek apróbb eltérések, mint például a zsiráfok nya-
kának hossza. Azok az egyedek, melyeknek az átlagosnál hosszabb a nyakuk, sike-
resebbek a társaiknál. Elérik a magasabban található faleveleket is, és mivel jobban
érvényesülnek alacsonyabb nyakú társaiknál, több táplálékhoz jutnak, nagyobb az
esélyük a túlélésre és a szaporodásra (Salmon & Crawford, 2008). Több utódot
nemzenek, akik szintén hosszabb nyakúak lesznek, mivel ez a tulajdonság örök-
lődik. Azonban, ahogy már említettük, mindig nagyjából állandó az egyedszám a
generációkon belül, úgyhogy a következő generációban már átlagos lesz a hosz-
szabb nyak, mert ez az eltérés segítette a túlélést és a szaporodást, tehát adaptívnak
bizonyult. A természetes kiválasztódás jelensége tehát egy jobbára békés folyamat,
amely nem csupán a túlélési lehetőségekről szól (Mayr, 1991). Darwin gondolat-
menetének megértését segíti a következő (2.2.) ábra.
Darwin elméletében bemutatja, hogy a fajok lassan, de folyamatosan változnak
(ezt nevezzük gradualizmusnak), a változások fő mechanizmusa pedig a termé-
szetes szelekció. A létező fajok ezen felül megtöbbszöröződnek, vagyis új fajok
2. Következtetés:
1. Tény: A populációk Különböző egyedek külön-
potenciális exponenciális 1. Következtetés: Az egyes böző túlélési valószínűség-
növekedése, túlszaporodás egyedek között küzdelem folyik gel rendelkeznek.
Forrás: Malthus az életben maradásért. Természetes szelekció
Forrás: Malthus Forrás: Darwin
2. Tény: A populációk
univerzálisan megfigyelt
egyensúlya 4. Tény: Az egyedek különböznek
Forrás: általános egymástól.
megfigyelés Forrás: állattenyésztők,
taxonómusok 3. Következtetés: Ez több
generáción keresztül
3. Tény: Korlátozott evolúcióhoz vezet.
erőforrások 5.. Tény: Az egyedek variabilitása Forrás: Darwin
Forrás: Malthus, nagyrészt öröklődik.
általános megfigyelés Forrás: állattenyésztők
2.2. ábra. Darwin gondolatmenete. (Forrás: Mayr, 1991)
jöhetnek létre, amelyek a már meglévőkből fejlődnek ki, azaz közös őstől való le-
származás által (Mayr, 1991). Ez szembemegy a korabeli elképzeléssel, a Létezők
Nagy Láncolatával, amelyben nem beszélnek a fajok közötti átmenet lehetőségé-
ről, mint ahogy a fajok kihalásáról és új fajok keletkezéséről sem.
Darwin feltételezése szerint a fajok változásának nem egy belső motiváció
vagy hajtóerő az oka, amely folyamatos fejlődésre sarkallja őket, hanem például
az egyedfejlődési kényszer, amelyet a lamarcki elméletben is láttunk már. (Az
egyes szervek a használattól megerősödnek, kifejezetté válnak, míg a használat
hiánya következtében elcsökevényesednek, eltűnnek – ezek hozzák létre az alkati
sajátosságokat.) Erre a folyamatra mutat rá az ökológiai koevolúció – más né-
ven Vörös Királynő – elmélete is, amelynek az elnevezése Lewis Carroll (1871)
Alice Tükörországban című meséjéből származik. A mesében ugyanis minden-
kinek teljes erejéből rohannia kellett ahhoz, hogy egy helyben maradhasson. A
koevolúció szerint, ha egy faj körül minden megváltozik, neki is meg kell változ-
nia, hogy alkalmazkodhasson a módosult környezetéhez és elkerülje a kihalást
(Van Valen, 1973).
Minden faj hoz a világra utódokat, akik közül nem minden példány fogja el-
érni a felnőttkort, hogy további utódokat hozhasson létre. Így tehát az adott fajon
belül az egyedek versengenek egymással a túlélés és a reprodukció lehetőségéért,
és minden olyan vonásra pozitív szelekciós erő hat, amely előnyhöz juttathatja
őket. Darwin írásaiban minden faj egy korábbiból származik és ezt az elméletét
kiterjesztette az emberre is, erről szól az 1871-ben publikált „The Descent of Man,
and Selection in Relation to Sex” (Az ember származása és a nemi kiválasztás) című
műve. Ebben veti fel, hogy a szembefordítható hüvelykujjak és más jellegzetessé-
gek arra utalnak, hogy nem csak a homo habilis és a homo erectus tekinthető a
homo sapiens és a homo sapiens sapiens elődjének, hanem az ember és az ember-

szabásúak is egy közös őstől származnak.
A Darwin elméletére érkező felháborodott válaszok közismertek, a legjob-
ban talán az, amikor Oxfordban Samuel Wilberforce püspök megkérdezte a
Darwin bulldogjának is tartott Thomas Henry Huxleyt, hogy ő maga, mint az
evolúciós elmélet elfogadója, anyai vagy apai ágon tartja-e magát majmoktól
származónak (Gribbin, 2004). Huxley (1900, idézi Számadó, 2009) elhíresült
válasza így szólt:
„Ha azt a kérdést intézik hozzám: inkább azt vállalnám-e, hogy a nagyapám egy
nyomorult majom, vagy pedig azt, hogy olyan ember, akit a természet csodálatos tehet-
séggel ruházott fel, és aki nagy-nagy befolyással bír, mégis pusztán arra az egyetlen
célra használja tehetségét és befolyását, hogy egy súlyos tudományos kérdés vitájában a
nevetségessé tétel eszközével éljen – nos, akkor habozás nélkül azt felelem, hogy inkább
a majmot választom.”
Huxley egyébként egy biológus volt, akinek bár nehezére esett megemészteni
a darwini elméletet, mégis elfogadta és terjesztette azt, mert ezzel is erősen szem-
beszállt a szélsőséges vallási hagyományokkal.
Darwint kifejezetten foglalkoztatta azoknak az anatómiai struktúráknak a
kialakulása is, amelyek jól láthatóan nem kapcsolódtak szorosan a túléléshez, va-
lamilyen okból mégis fennmaradtak (Salmon & Crawford, 2008). Ilyen például
a páva hímjének díszes farktollazata, amely energetikailag igen költséges vonás,
hiszen felhívja a ragadozók figyelmét. Ehhez részben hasonlók az olyan morfo-
lógiai fegyverek, mint a szarvasbikák agancsa, amely látszólag teljesen felesleges.
Ha viszont nem járultak hozzá a túléléshez, sőt, kifejezetten hátrányosak voltak,
mert megnehezítették a menekülést, akkor miért alakultak ki és miért maradtak
fenn ezek a jellegek? Szintén érdekes kérdés, hogy néhány fajnál miért különböz-
nek egymástól drámai mértékben a hímek és a nőstények, amikor ugyanabban
a környezetben élnek és ugyanazokkal az adaptációs problémákkal találkoznak
(táplálékszerzés, ragadozóktól való menekülés).
Ezekre a kérdésekre Darwin második evolúciós elmélete, a szexuális szelek-
ció kínál megfejtést, amelynek lényege, hogy nem a túlélési, hanem a reproduktív
lehetőségek miatti versengés során választódnak ki bizonyos vonások, amelyek
fennmaradnak. A nemi kiválasztódás két fajtáját különböztetjük meg: az intra- és
az interszexuális versengést (Csányi, 2002). Az intraszexuális szelekció a nemen
belüli versengés az azonos nemű egyedek között a másik nemmel való párzásért.
Ez általában a hímek egymással folytatott csatáját jelenti, amelynek célja, hogy
feljebb jussanak a hierarchiában, és olyan erőforrást (territóriumot és/vagy táplálé-
kot) birtokoljanak, amelyre a nősténynek szüksége van a szaporodáshoz. A vesztes
fél fejét lehajtva elkullog és a győztes, domináns hím pározhat a nősténnyel, vagy
nőstényekkel. Bármilyen vonás vezet is a győzelemhez, az az intraszexuális szelek-
ció miatt szinte biztosan átadódik a következő generációnak. Ilyen vonás általában
a nagyobb méret vagy az erősebb testfelépítés.
Az interszexuális szelekció elmélete szerint azok a vonások, amelyek az egyik

nem számára vonzóak a másik nem képviselőiben, általában kiválasztódnak és a
másik nem tagjainál előbb-utóbb elterjednek (Bereczkei, 2003). A belső megter-
mékenyítésű fajoknál általában a nőstények diszkriminatívabbak a párválasztás-
ban, mint a hímek. A nőstények azokat a hímeket választják, amelyek számukra
vonzóbbak a többinél, így a különös vonást eredményező génekkel rendelkező
hímeknek nagyobb esélyük van a párzásra, mint átlagosabb társaiknak. Ezek a
gének továbbadódnak, és az utódok közt ismét megjelennek a különös, de a nősté-
nyeknek tetsző vonások. Az a vonás, amelyik hozzájárult tulajdonosa párválasztási
sikerességéhez, elterjed a következő generációban. Azok az egyedek, amelyek nem
birtokolnak ilyen vonzó tulajdonságokat, nem (vagy kevésbé hatékonyan) fognak
szaporodni és génjeik nem öröklődnek tovább. Darwin (1871) még úgy látta, hogy
a természetes- és a szexuális szelekció két külön fogalom, de ma már világossá vált,
hogy mindkettő ugyanannak az alapfolyamatnak a része.
Darwin 1871-ben Az ember származása és a nemi kiválasztás című művében
már nem csak az emberi evolúció leírására használta a természetes és a szexuá-
lis kiválasztódást, hanem olyan emberi univerzálékra is kiterjesztette gondolatait,
mint a szerelem, a szimpátia, a szépség vagy a moralitás. Érvelt az elme és a test
elkülönítése ellen. 1872-ben megjelenik Az érzelmek kifejezéséről embernél és álla-
toknál, ahol már leírja, hogy az érzelmek kommunikációs mechanizmusokból fej-
lődtek ki, és van néhány veleszületett érzelmi reakciónk mind viselkedéses szinten,
mind pedig az arcra kivetülő mintázatokat tekintve. Ekman és Davidson (1994) a
mai napig ezen a nyomon haladva kutatja a különböző érzelmek és érzelemkifeje-
zések kultúrközi funkcióit.
2.1.3.2. Mendel
A XIX. század végén ugyan már folytak a sejtek megismerését célzó vizsgálatok
(1833, Robert Brown: nukleusz, 1839, Theodor Schwann: sejtelmélet, idézi őket
Asimov, 1972), mégis elmondható, hogy Darwin idejében szinte senki nem tudott
semmit a genetikáról. Kivéve Gregor Mendel Ágoston-rendi szerzetest, a brünni
monostor apátját, akit ma a legtöbben a borsóin végzett öröklődési kísérletei miatt
ismernek világszerte. Munkájának jelentősége abban rejlett, hogy míg Darwin úgy
vélte, hogy az utódok vonásai a szülők vonásainak keveredéséből lesznek, Mendel
megállapította, hogy az örökletesség független. Ha belegondolunk, Darwin el-
képzelése logikusnak tűnhet, ha keresztezünk egy hím állatot egy nőstény állattal,
akkor az utód nagyjából a kettő közti külsővel rendelkezik majd. Viszont Mendel
(1866, idézik Frolov & Pasztusnij, 1980) feljegyezte, hogy egy piros és egy fehér
virágú borsó kereszteződése esetén az utódok vagy piros, vagy fehér virágúak, de
semmiképpen sem rózsaszínek lettek. Kutatásait az 1800-as években végezte, ő
maga sohasem látott géneket, pusztán felfedezéseire alapozta azok létezését. Nem
mellesleg ő hozta létre a biometria, vagyis a biológiai statisztika tudományát is.
Érdemeit csak később, a huszadik században ismerték el igazán, azóta használjuk
a Mendeli genetika kifejezést, törvényeit pedig a Mendeli Genetika Törvényeinek

vagy Mendel-szabályoknak (2.1. táblázat) nevezzük.
Ha homozigóta szülőket keresztezünk, az

1. Uniformitás szabálya utódnemzedék összes tagja genotípusában és
fenotípusában is egyforma lesz.
Ha eltérő genotípusú homozigóta szülőket
keresztezünk, az első utódnemzedékben a szülői
2. Hasadás törvénye tulajdonságok nem olvadnak össze, hanem ezt
a nemzedéket továbbkeresztezve változatlanul
megjelennek a második utódnemzedékben.
3. A független öröklődés A különböző tulajdonságok egymástól függetle-
törvénye nül öröklődnek.
A szétválás, elkülönülés (vagy szegregáció)
törvénye. E szabály szerint az adott tulajdon-
4. A gaméták tisztaságának ságért felelős két örökletes faktor, azaz egy
törvénye gén allélpárjának két tagja elválik egymástól
(szegregál) az ivarsejtképzés, azaz a meiózis
során.
Az öntermékenyülés generációról generációra fe-
lére csökkenti a heterozigóták arányát. F1: 100%,
5. A heterozigóták arányának F2: 50%, F3:25%, F4: 12,5%, F5:6,25% F6:
csökkenése 3,12%. Ebből következik, hogy a sokadik (8.-10.)
öntermékenyített generáció teljesen homozigótá-
nak tekinthető.
2.1. táblázat: A Mendeli Genetika Törvényei (Forrás: Mura-Mészáros, 2015).
A modern genetika és az evolúcióelmélet összeolvadása elvezetett a biológiában úgy-

nevezett Modern Szintézisig. Az emberi viselkedéshez két új megközelítés fonódott
össze Mendel munkájának felismerésekor: az eugenika és a környezetelvűség.
2.1.4. Tévúton az evolúció
Rengetegen bírálták Darwint és elméleteit, azonban legalább ennyien találták őt

inspirálónak. Az embereket a kezdetektől fogva foglalkoztatta, hogy mi miért tör-
ténik, miért gondolkodik, érez vagy cselekszik egy adott ember másként, mint a
másik. Elméleteket gyártottak arról, hogyan kezdődött az élet és mi a világ morális
rendje. Mikor pedig Darwin megismertette a köztudattal a természetes kiválasztó-
dás gondolatát, néhányan úgy vélték, hogy ez magyarázatot adhat a társadalomra
is, valamint útmutatót ahhoz, hogy miként hozzanak létre tökéletes társadalmat,
tökéletes emberekkel. Mások pedig megtalálták benne azt a hátteret, amivel meg-
támogathatják politikai és ideológiai törekvéseiket, miközben az eredeti darwini
gondolatoktól igen messzire kerültek.
2.1.4.1. Környezetelvűség és Sztenderd Társadalomtudományi Modell
Az emberi viselkedés tanulmányozásának egyik megközelítése szerint a magasabb

mentális funkcióknál az egyéni különbségekért egyáltalán nem a gének a felelősek,
hanem a környezet. Ez volt az a környezetelvű nézet, ami a behaviorizmushoz
szervesen kapcsolható. A behaviorizmus vagy viselkedéselvű mozgalom tudomá-
nyos alapot szolgáltatott az Arisztotelésznél már megismert tabula rasa elképze-
lésnek, vagyis annak, hogy az emberi viselkedés összetettségéért mindössze né-
hány általános tanulási folyamat felelős, de az emberi elme egy üres vászon, amire
a tapasztalatok írnak. Az 1920-as években kezdett kibontakozni az a nézet, ami
szerint az egyetlen fontos, viselkedést befolyásoló faktor a kultúra. Erre a nézetre
gyakorta Sztenderd Társadalomtudományi Modellként hivatkoznak, megalapító-
jának pedig Franz Boas antropológust tekintik (Salmon & Crawford, 2008). Ő
úgy érvelt, hogy az emberek közti legtöbb különbséget eltérő kulturális hátterük
adja. Ez logikusnak tűnik, ha például arra gondolunk, hogy a kisbabák a világon
mindenhol ugyanolyannak születnek, majd fejlődésük során találkozhatunk egyé-
ni eltérésekkel – tehát a tapasztalat okozhatja különbözőségüket. Illetve, ha ösz-
szehasonlítunk két eltérő kultúrából, eltérő országból származó embert, a köztük
lévő nyelvi különbségeket sem a biológia adja, hanem az eltérő környezet. Mead, a
Sztenderd Társadalomtudományi Modell egyik legnagyobb képviselője azt állítot-
ta, hogy az emberi természet szinte teljesen formálható, folyamatosan és akkurátu-
san igazodik a kulturális körülményekhez (Barkow, Cosmides & Tooby, 1992).
A modell egyik legvitatottabb állítása, hogy az elmét általános célú,
tartalomfüggetlen mechanizmusokból álló szerkezetűnek tartja. Ez annyit tesz,
hogy a nézet képviselői szerint létezik néhány olyan mechanizmus, mint a tanu-
lás, az utánzás vagy az intelligencia, és ezek határoznak meg mindent onnantól,
hogy hogyan tanuljuk meg a nyelvet egészen odáig, hogy miként ismerjük fel az
érzelmeket. A gondolkodás, az emlékezet, a nyelv mind tartalomtól vagy érintett
területtől függetlenül működne, bizonyos típusú tartalmak feldolgozására speciali-
zálódott vonások nélkül? A Sztenderd Társadalomtudományi Modell szerint igen,
az elme tartalmai mind szabad társas konstruktumok. Teljesen elvetnek minden
biológiai vagy evolúciós magyarázatot a társadalomtudományokban.
Tooby és Cosmides (1987, 1992) úgy vélik, hogy az általános nézet, amely
szerint a szocializáció vagy a kultúra alternatív hipotézisek az evolúciós elmélet
adaptív funkcióira: kategóriahiba. Merthogy a kultúra, a tanulás és a szocializáció
nem építenek fel valódi magyarázatokat, nem lehet elhanyagolni az emberi visel-
kedés biológiai korlátait. A szocializáció a tanulás és a természetes szelekció által
formált fejlődési folyamatok által jön létre.
2.1.4.2. Szociáldarwinizmus, eugenika és csoportszelekció
Herbert Spencer (1864) filozófus nevéhez fűződik a legrátermettebb túlélése

(„survival of the fittest”) frázis, amit egyébként általában Darwinnak tulajdo-
nítanak. Spencer a társadalomra vetítette az evolúciós elméletet és úgy vélte,

hogy létrehozható lenne egy ideális társadalom, ha szabad versengés kezdőd-
hetne az emberek között. Úgy képzelte, hogy külső erők beleszólása nélkül az
egyének megküzdhetnének egymással és a gyengébbeket hagyni kéne elveszni,
létrehozva ezzel egy folyamatosan erősödő államot, amiben mindig a természet
választja ki a legerősebbet és külső erőknek – mint a kormány vagy az egész-
ségügy –, nem lenne beleszólása. Elméletét szociáldarwinizmusnak nevezzük és
fontos leszögezni, hogy ez igazából nem más, mint visszaélés Darwin elméleté-
vel (Bereczkei, 1998).
A szociáldarwinizmus alapfeltevései szerint az ember egyéni és csoportos ké-
pességei genetikailag meghatározottak. Az ezen képességek közti eltérések pedig
társadalmi egyenlőtlenséghez vezetnek, vagyis mindennek biológiai alapja van.
És nem utolsó sorban pedig mindezeket az ismereteket felhasználva jobbá kell
tenni a társadalmat. Úgy vélték, hogy a természetes szelekciót a modern társada-
lom felfüggesztette: a technikai és orvosi vívmányokkal több lehetőséget adnak
a gyengék számára is a túléléshez, amelyet a társadalom fejlődése szempontjából
károsnak tartottak. Másik problémájuk az volt, hogy az elszegényedett népréteg-
ben nagyobb a szaporodási ráta, ami szerintük a társadalom elkorcsosulásához
vezethet. Könnyen elképzelhető, hogy hová vezetett mindez: a nők elnyomását,
az imperializmust, a társadalmi kasztrendszert egyaránt a szociáldarwinizmussal
magyarázták.
Eközben Darwin unokatestvére, Francis Galton családfakutatásokat végzett és
azt találta, hogy a kimagasló képességekkel rendelkező emberek egy családba tar-
toznak, míg az alacsonyabb képességű emberek utódai szintén alacsonyabb képes-
ségűek lesznek (Asimov, 1972). Egyértelmű volt számára, hogy öröklődnek és ge-
nerációról generációra a rokonsági fok csökkenésével gyengülnek a továbbadható
jó vagy épp rossz értékek. Galton nevéhez fűződik az első intelligenciateszt, amit
pont azért hozott létre, hogy igazolja feltevéseit az intelligencia családon belüli
felhalmozódásáról. Szintén az ő nevéhez fűződik és addigi kutatásaival nagyban
összefügg az eugenika is (Asimov, 1972).
A szociáldarwinizmus egyik fajtája ez az elmélet, amelyben már törvényekkel
szabályozták az emberek szaporodását: a jó képességűeket bátorították a házas-
ságra és gyermekvállalásra, míg másokat pszichológiailag nem rátermettnek nyil-
vánítottak (fogyatékkal élőket, bűnözőket, szegénységben élőket) és korlátozták
utódnemzésüket. Először az Egyesült Államokban kezdtek törvényi felhatalmazás
alapján sterilizálni embereket (azok beleegyezése nélkül), ez 1910 és 1970 között
mintegy százezer embert jelentett. Az eugenika leghírhedtebb, legszisztematiku-
sabb és leginkább elítélt alkalmazása pedig Hitler nevéhez fűződik (Salmon &
Crawford, 2008).
Ezeknek a kicsavart elméleteknek már semmi közük nem volt Galtonhoz vagy
Spencerhez, és természetesen egyértelmű problémák voltak e megközelítésekkel.
Alapvetően lamarckisták voltak a szociáldarwinizmus hívői, vagyis úgy gondolták,
hogy a megszerzett karakterisztikusságok örökölhetőek, azaz ha valaki életében
nagyobb tudásra tesz szert, azt majd utódja örökölni fogja (Bereczkei, 1998). Sze-
rencsére a német biológus, Weismann (1889) elegáns kísérletében bebizonyította,
hogy a szerzett tulajdonságok nem átörökíthetőek. Vizsgálatában egerek farkát
vágta le, majd generációkon keresztül figyelte őket, megállapítva, hogy a szerzett
faroktalanság nem adódott át az utódoknak.
Egy másik probléma ezen elmélettel az volt, hogy a fanatikusok hittek abban,
hogy a természetes szelekció majd azokat a vonásokat választja ki, amelyek a cso-
port számára kedvezőek. Valójában a csoportszelekció egy formájáról beszéltek:
esetükben a csoport az egész társadalom vagy az egész emberi faj volt. Wynne-
Edwards (1962) zoológus azt a bizonyítékot állította fel a csoportszelekció elmé-
lete mellett, hogy a legtöbb állat visszafogja reprodukcióját a csoport érdekében,
vagyis ha a rendelkezésre álló erőforrások nem lennének elegendőek egy nagyobb
csoport számára, akkor a csoport tagjai inkább kevesebb utódot hoznak világra.
Mintha már elfelejtették volna, hogy Mendel és az utána következő genetikusok
több évtizeddel előttük kimutatták, hogy a szelekció egysége a gén és nem a cso-
port. Ugyanerre a gondolatmenetre cáfolt rá korábban az ornitológus Lack (1954),
aki leírja, hogy bár néhány madárfaj úgy tűnhet, hogy valóban visszafogja szapo-
rodását és kevesebb tojást rak a táplálékszegény időkben, ez nem a csoportszelek-
ció miatt van. Egyszerűen arról van szó, hogy ha nem tudnak élelmet szerezni,
akkor több utódot is elveszíthetnek: ha például három vagy négy tojást raktak a
tojók, akkor akár mindegyik fiókájuk elpusztulhat, mert a megszerzett táplálék
kevés, pláne ha felosztják az utódok között. Ha viszont csak egy tojásuk van, akkor
minden táplálék annak az egy fiókának jut majd, így nagyobb esély van rá, hogy
életben marad, felnő, és végső soron az anyamadár génjei továbbadódnak. Összes-
ségében a tojó saját érdekei diktálják úgy, hogy a környezeti feltételekhez igazítsa
a fészekalj számát. Lack a saját nevéről elnevezett hatáselméletben elmagyarázza,
hogy legtöbbször az átlagos alomszám a legkedvezőbb minden élőlény esetében
– nem is véletlenül alakul ki az átlag: a természetes kiválasztódás miatt az a genotí-
pus marad fenn, ami az ideális fészekalja rakásában játszik szerepet (Lack, 1954).
Spencer (1864, Salmon & Crawford, 2008) szerint az emberi tökéletesség
előbb-utóbb elérhető lesz úgy, hogy semmi nem avatkozik bele a szabad versen-
gésbe. A tökéletesség viszont azt jelentené, hogy a természetes kiválasztódásnak
és az evolúciónak van egy elérhető, végső csúcsa. A valóságban a természetes sze-
lekció viszont csupán olyan vonásokat választ ki, amelyek adott környezetben és
időben adaptívak. Így nincs ideális vonás sem.
Ahogy az emberek egyre többet megtudtak a populáció-genetikáról, világossá
vált számukra, hogy a genetikai állományban csak hosszú idő leforgása alatt kö-
vetkezhet be változás, néhány generáció kevés ehhez – tehát az értelmi és morális
képességek nem öröklődnek. A náci Németországban történt alkalmazása pedig
végképp az eugenika ellen fordította a közhangulatot. Az eugenikai mozgalom
végül elhanyatlott.
2.1.5. Helyreálló rend
2.1.5.1. Etológia
Darwin „újrafelfedezését” a biológusoknak köszönhetjük, mert amíg a társada-

lomtudományok ellenálltak, sőt, hadakoztak az evolúciós perspektívával, addig
mások észrevették a benne rejlő lehetőségeket. A biológiának egy ága, az etológia
kifejezetten az evolúciós nézőpontnak köszönhetően jött létre.
1973-ban osztozott egymással az orvosi Nobel-díjon az állatok egyéni és társas
viselkedésmintájának leírásáért Von Frisch, Tinbergen és Lorenz. Lorenz a korai
társas interakciókra helyezte a figyelmet munkája során, főként a szülőkkel való kap-
csolatra. Ahogy a gyerekek is a szüleiktől tanulják meg, hogy mi a helyes viselkedés
adott helyzetekben, ugyanúgy megy ez az állatoknál is. A ludaknál (Anser anser),
ahogy egyébként más fészekrakóknál is így van ez, bevésődik az első mozgó tárgy,
amit meglátnak – és ez általában a szülő, onnantól kezdve tartós kötődés alakul ki
feléjük. Ez a jelenség az imprinting. Azok a ludak viszont, akiket emberek nevelnek,
nem felnőtt libákat látnak meg, hanem embereket, ezért őket fogják követni egész
életükben és tőlük fogják megtanulni az elsajátítandó viselkedésmintákat, de például
emberrel akarnak majd párzani is. Ennek persze van egy szenzitív periódusa, amit
Lorenz még nem látott. Ugyanakkor felismerte, hogy ez a fajta tanulás nem jöhetne
létre, ha agyuk nem úgy fejlődött volna ki genetikailag, hogy a társas környezetből
érkező speciális információkra és ingerekre reagáljon. Nobel-díjának átadásakor tar-
tott előadásában (1973) az analógiáról, mint a tudás forrásáról beszél. Analógia alatt
ő az alapvető hasonlóságokat érti: az azonos funkció miatt hasonló alakja van például
egy cápának és egy torpedónak, mert mindkettő számára ez a kialakítás az adaptív.
Tinbergent (1973) főleg az ösztönök érdekelték, vagyis azok a viselkedésmin-
ták, amelyek teljesen funkcionáló formájukban jelennek meg már az első pillanat-
ban, még akkor is, ha az állatnak nincs is korábbi tapasztalata a kiváltó ingerről. Ő
a sirályok „kolduló” viselkedését tanulmányozva figyelte meg, hogy az éhes állatok
a szülő csőrét csipkedik, mire az felöklendezi neki a táplálékot. A dolog érdekes-
sége, hogy nem a szülő váltja ki ezt a csipkedő viselkedést a fiókából, hanem a
csőr formája és színe. Tinbergen úgy vélte, hogy megfelelő inger esetén szenzoros
jelek jutnak az agyba, ahol motoros neuronok választ generálnak, ez a válasz pedig
a csipkedő mozdulatsor. A kiváltó inger pedig lehet a szülő piros csőre, vagy akár
egy darab pirosas bot is.
Von Frisch (1973) főleg rovarokkal foglalkozott, ő a méhek táncát fordította le,
vagyis a háziméhek (Apis mellifera) kommunikációs mechanizmusait tanulmányoz-
ta. Számunkra viszont most fontosabb, hogy Nobel-díjukat a viselkedés proximális
okainak megértéséért kapták. Egészen pontosan Tinbergen javasolta, hogy az álla-
tok viselkedésének megértésénél használjanak négy oki magyarázatot, amelyek pe-
dig: 1. közvetlen vagy proximális okság, 2. funkció, 3. egyedfejlődés, 4. evolúció
A viselkedést leíró tudományoknak képesnek kell lenniük arra, hogy mind-
egyik szinten megadják a választ az egyes jelenségekre. Például az agresszió esetén
a proximális magyarázat egy specifikus inger, mondjuk egy férfi, akit egy bárban
provokálnak. A funkcionális magyarázatnál megtörténne a válaszának kiértékelése
túlélési és reproduktív előnyök szempontjából. Fejlődésinél arra gondolnánk, hogy
környezete hogyan reagál a válaszára, s az evolúciós pedig más fajoknál is vizs-
gálná az agressziót. Általánosságban elmondható, hogy az evolúciós pszichológia
sokkal erősebben fókuszál az ultimális vagy közvetett okságra és funkcionális ma-
gyarázatokra, mint a proximális okságra, noha mindkettőt gyakran számba veszik
(Salmon & Crafword, 2008).
Az etológiának köszönhetően a modern evolúciós pszichológia kialakulása
már karnyújtásnyira van, vagy ha megnézzük a 2.3. ábrát, akkor úgy is mondhat-
juk, hogy látótávolságon belülre került.
2.3. ábra. Úton az evolúciós pszichológia felé – folyamatábra
Az evolúciós pszichológia további fontos építőkövei, mint például a szociobiológia,

a rokonság, az együttműködés, az altruizmus vagy a kötődés, mind más fejezetek-
ben kerülnek megtárgyalásra.
2.2. Evolúciós pszichológia

2.2.1. Megszületik az evolúciós pszichológia
Láttuk, hogy már az ókorban is születtek elképzelések az evolúcióról, a közös őstől

származásról, az emberi viselkedés meghatározottságáról és így tovább. De mi is
az az evolúciós pszichológia? Miben más, mint az etológia vagy a szociobiológia?
Milyen elvek szerint és milyen szabályokkal funkcionál?
Az evolúciós pszichológia egy új viselkedéstudományi paradigma, alternatív

nézőpontot kínál a korábbiakhoz képest, összefogja a biológiát és a pszichológiát,
így nyújtva magyarázatot az emberi viselkedésre, arra, hogy az evolúció során lét-
rejött kognitív folyamatok mennyire befolyásolják a mai emberek lelki működését,
határozzák meg társas kapcsolataikat (Bereczkei, 2000). Az újdonság benne az,
hogy sokkal szélesebb körben, egyszerre több szinten keresi ezeket a magyará-
zatokat, ezzel pedig az emberi természetről a jelenlegi legátfogóbb leírást nyújt-
ja. Maga az elnevezés, az evolúciós pszichológia általában Barkow, Cosmides és
Tooby nevéhez kötődik, 1992-es könyvükből, és bár valóban ekkor vált népszerűvé
és ismertté a tudományág, valójában Michael Ghiselin már 1973-ban megalkotta
magát a fogalmat.
2.2.2. Szabályok és törvények
Az irányzat lényege, hogy az emberi viselkedést egyaránt meg lehet és kell is

magyarázni nem csak proximális, hanem ultimális szinten is. A proximatív ma-
gyarázatok azok, amelyek a viselkedés létrejöttéért közvetlenül felelnek, például
környezeti ingerek, hormonok, motiváció. Az ultimatív vagy végső magyarázatok
a viselkedés távoli, közvetett okait vizsgálják, a természetes kiválasztódás által lét-
rehozott adaptív mechanizmusokat, ami megadja a hiányzó láncszemet például
a korai negatív gyerekkori tapasztalatok és a hamarabb elkezdett szexuális élet
között (Bereczkei, 2000).
Az evolúciós pszichológia fő elvei az általános evolúciós elméletből származ-
nak, magyarázóereje többnyire a szociobiológiából származó, tesztelhető elméleti
modelleken nyugszik. Biológiai alapelveit Cosmides és Tooby (2001) az alábbi
módon fogalmazta meg:
2.2. Az evolúciós pszichológia biológiai alapelvei (Forrás: Cosmides és Tooby, 2001)

1. Az agy fizikai rendszer. Úgy működik, mint egy számítógép. Áramköreit olyan visel-
kedési módok létrehozására tervezték, amelyek illeszkednek a környezeti körülmé-
nyekhez.
2. A természetes szelekció oly módon alakította ki idegi áramköreinket, hogy képesek
legyünk megoldani a fajunk evolúciós története folyamán felmerült problémákat.
3. A tudatosság csak a jéghegy csúcsa, az elmében folyó dolgok jelentős része rejtve
marad előttünk. Ezért tudatos élményeink félrevezethetnek és áramköreinket a való-
ságosnál egyszerűbbnek gondoljuk. A legtöbb, élményszinten könnyűnek tűnő problé-
mát valójában nehéz megoldani, a megoldásuk bonyolult idegi áramköröket igényel.
4. A különböző adaptációs problémák megoldására különböző agyi áramkörök specia-
lizálódtak.
5. Modern koponyánkban kőkori elme lakozik.
A Sztenderd Társadalomtudományi Modellnél már láttuk, hogy hibás elképzelés a

területáltalános modulok létezése, így nem meglepő, hogy az evolúciós pszicholó-
gia egyértelműen kijelenti a területspecificitást, vagyis az adaptációs problémákat
különböző, kifejezetten rájuk szelektált fizikai és viselkedéses struktúrákon vagy
mentális modulokon keresztül oldjuk meg. Képzeljük el ezt úgy, hogy az agyunk
egy számítógép, amelyben információ-feldolgozó és problémamegoldó programok
vannak, amelyeket ha lefuttatunk, létrehozzák a viselkedést. Különböző problé-
mákra különböző programokat indítunk el, azaz más mechanizmust használunk
például párválasztásra és táplálékválasztásra (Tooby & Cosmides, 2005).
Ezek innát vagyis veleszületett mechanizmusok, genetikai variáció sincs ben-
nük az emberek között – kivéve a nemi különbségeket. Mentális mechanizmusa-
ink többsége azonban nem tudatosan működik, az emberi természet legjobban
gének és környezet összjátékának eredményeként magyarázható.
Erről szól az evolúciós pszichológia egyik alapelve, miszerint a természetes
szelekció azokat a viselkedésmintákat választotta ki, amelyek adaptívak az em-
berek számára, vagyis minél nagyobb előnyt jelentenek számunkra túlélés vagy
szaporodás szempontjából (Cosmides & Tooby, 2001).
Azonban jelenlegi és ősi környezetünk között gyökeres eltérések vannak,
amelyek befolyásolhatják a kifejlett mechanizmusok működését vagy a működés
kimenetelét: ami egykor adaptív volt, az mára már nem feltétlenül az. Ugyan-
akkor régen adaptív késztetések eltúlzott, patologikus formában is megjelenhet-
nek ma, mint például a hierarchia fenntartását szolgáló behódoló magatartás és a
reproduktív kudarcra adott válasz, aminek hipertrófiája a depresszió (lásd Gyuris,
Meskó és Tisljár, 2014).
Képesek vagyunk tehát megoldani az adaptációs problémákat, vagyis azokat,
amelyek fajunk evolúciós története során újra és újra felbukkantak. De ezen felül
olyanokat is, amelyek nem kifejezetten azok. Ilyen például az autóvezetés, mellyel
az ősemberek nem találkoztak, de mégis az adaptációs problémák megoldására
vezethető vissza. Mikor például felegyenesedtünk és elkezdtünk két lábon járni,
adaptációs problémánk az egyensúlyozás volt (Cosmides & Tooby, 2001). Meg-
oldásának mellékterme többek között az is, hogy most képesek vagyunk gördesz-
kázni vagy éppen tornagyakorlatokat végezni a gerendán.
Fontos megjegyezni, hogy a természetes kiválasztódás egy folyamat, nem pe-
dig egy önálló akarattal rendelkező fogalom: nem egy faj érdekében működik és
szelektál vonásokat aszerint, hogy az adott fajnak az a jövőben előnyös lesz-e vagy
sem, hanem egy-egy fenotipikus szerkezeti vonás a saját elterjedéséhez vezet a
populáción belül.
2.3.Összefoglalás
Az emberiséget kezdetektől fogva foglalkoztatja a származás, az eredet kérdése:
miért vannak különböző fajok, miként fejlődött a minket körülvevő világ. Az ókor-
ban is voltak már erre a talányra megoldások, amelyek előrevetítették a természetes
szelekció gondolatát, azonban tudományos bizonyítékok híján a korabeli, világi ha-
talommal összefonódó egyház dominanciája lehetetlenné tette, hogy a természet-
tudományok érvényes megállapításokat fogalmazzanak meg a kérdéssel kapcso-
latban. A biogeológia nagy változásokat és kézzel fogható bizonyítékokat hozott,
melyek új alapra helyezték a fajok evolúciójáról szóló vitákat. Darwin összefoglalta
ezeket a gondolatokat és kiegészítette saját felfedezéseivel, valamint szintén szá-
mos bizonyítékkal támasztotta alá mindezt – eredményül létrehozva a természetes
és a szexuális szelekció elméletét. Ezalatt Mendel megvetette a modern genetika
alapjait. Munkájuk gyümölcseként születik meg vagy két évszázaddal később az
evolúciós pszichológia, amely átfogó magyarázatot nyújt az emberi természetről.

1. Mi a Létezők Nagy Láncolata?
2. Miért volt fontos a biogeológia az evolúciós gondolkodás fejlődésének
szempontjából?
3. Mit jelent a lamarckizmus?
4. Mi a jelentősége a különböző darwin-pintyek közti eltéréseknek?
5. Mi a természetes kiválasztódás?
6. Milyen fajtái vannak a szexuális szelekciónak?
7. Mit állít a Sztenderd Társadalomtudományi Modell?
8. Mik az evolúciós pszichológia alaptörvényei?
3. Kutatási módszerek és nehézségek
az evolúciós pszichológiában
Birkás Béla
Jelen fejezetben olyan evolúciós pszichológiához kapcsolódó tudományos problé-

mákat és módszertani kérdéseket mutatunk be, melyek alapvetően alakítják, ala-
kították e tudományág fejlődését, elméleteit és az általa inspirált vizsgálatokat. A
fejezet során a szerző igyekezett egymással párhuzamba helyezni, de legalábbis
egymás mellé rendezni az elméleti kérdéseket és a hozzájuk kapcsolódó módszer-
tani lehetőségeket. Természetesen nem arról van szó, hogy adott kérdéskör tisztá-
zására kizárólag a vele összekapcsolt módszertani lehetőségek alkalmasak, sokkal
inkább csak arról, hogy a metodológiai kérdések és az elméleti kritikák sok esetben
erősen egybefonódnak, így nehezen leválaszthatóak egymásról. A fejezetben sze-
replő felosztás tehát önkényes, a szerző által megszabott logikai felépítést tükrözi,
nem pedig szakmailag megalapozott, vagy kizárólagos párosításokat.
3.1. Az evolúciós elméletek tesztelhetősége

Habár az evolúciós pszichológia önálló tudományként nagyon rövid ideje létezik,
mégis átfogó ismertekre alapoz, hiszen magában hordozza és alkalmazza az eto-
lógia és szociobiológia kutatásait, eredményeit és elméleteit, valamint az evolúciós
magyarázóelvet. Továbbá a genetika, a viselkedésökológia, a kognitív pszichológia
és számos más tudományág eredményeit, tapasztalatait is igyekszik szintetizál-
ni a szelekció elméletével (Bereczkei, 2003). Olyan átfogó elméleti keretet hozva
így létre, amely az emberi viselkedés átfogó magyarázatára törekszik úgy, hogy az
evolúcióelmélet magyarázatai segítségével világítja meg annak számos aspektusát.
Az evolúciós pszichológusok szerint a kognitív és tanulási folyamatoknak kiemel-
kedő szerepük van a gének-környezet-viselkedés közötti kölcsönhatásban (Buss,
2008a). Úgy gondolják, a pszichés mechanizmusok közvetítésével jelennek meg az
adaptív magatartásformák életünk során. Tehát a természetes szelekció a pszicho-
lógiai jelenségek, motivációk szintjén is tetten érhető, hiszen ezek határozzák meg
viselkedésünket. Olyan darwini algoritmusok jöttek létre evolúciós fejlődésünk
során, melyeket a szelekciós folyamatok egy feladat elvégzése miatt preferáltak
(Tooby & Cosmides, 1992).
Ennek megfelelően, az evolúciós pszichológia módszertana alapvetően nem
különbözik a pszichológia általános módszertanától, inkább csak a vizsgálati hipo-
tézisek, predikciók mentén fedezhetőek fel eltérések (Bolhuis, Brown, Richardson,
& Laland, 2011). Az első ilyen jelentős különbség, hogy az evolúciós elméletek
3. Kutatási módszerek és nehézségek az evolúciós pszichológiában 57
többszintű magyarázatokat foglalnak magukba (lásd ultimatív vs. proximatív), és

sok esetben, az adaptív magatartásformák vagy jellegek nem vizsgálhatóak önma-
gukban, illetve nehezen leválaszthatóak más, kísérő jelenségekről, magatartásokról
(pl.: egy arc attraktivitása sok tényezőtől függ, melyek külön-külön (is)befolyá-
solják az észlelt szépség mértékét, ugyanakkor erősíthetik vagy gyengíthetik is
egymás hatását, lásd: Meskó, 2012). Ugyanakkor egy elmélet tudományos meg-
alapozottságához, bizonyításához szükséges, hogy: (A) empirikus vizsgálatokkal
alátámaszthatóak és igazolhatóak az elméletből levezethető predikciók; (B) az
eredmények más elmélettel nem magyarázhatóak (Simpson & Campbell, 2005).
3.1.1. Deduktív építkezés
Elméleti komplexitásából adódóan, az evolúciós pszichológiai elméletek tesztelése

során több plauzibilis magyarázat, több alternatíva is felmerül, melyekkel az ered-
mények tükrében sokszor nehéz egyértelmű predikciókat megfogalmazni az adott
jelenség adaptív jellegére vonatkozóan (Caporael & Brewer, 2000). Például eltérő
középszintű evolúciós elméletek alapján – mint a szülői ráfordítás modell (Trivers,
1985) és a reciprok altruizmus modell (Trivers, 1971) – eltérő hipotéziseket fo-
galmazhatunk meg arról, hogy egy fiatal férfinak milyen körülmények között és
milyen formában lehet előnyös egy elvált, gyermekes nővel kapcsolatot kialakítani,
és a nem vérrokon gyermek felnevelésében részt venni (Ketelaar & Ellis, 2000).
Vagyis egy elmélet tesztelhetősége több eltérő szinten, módon lehetséges, melyek
közül az egyik, ha az adott jelenséget „történeti” kontextusban szemléljük. Így, a
legabsztraktabb szinten annak elemzése, hogy bizonyos pszichológiai folyama-
tokról alkotott aktuális modellek milyen mértékben vezethetők le az eredetükre,
adaptív mivoltukra vonatkozó elméletekből és mennyire felelnek meg annak, segít
az adott evolúciós elmélet igazolásában. Ennek köszönhetően, sok esetben az evo-
lúciós pszichológiai kutatások inkább spekulatív, vagy indirekt elméleti megala-
pozottságú vizsgálatokat foglalnak magukba, melyek csupán közvetett empirikus
adatokra támaszkodnak (Ellis & Symons, 1990).
A deduktív logikai építkezés (a már ismert általános törvényszerűségből kiin-
dulva ad magyarázatot az egyedi esetekre) tehát az evolúciós pszichológiai kuta-
tások legfőbb jellemzője. Ennek folyományaként a szakemberek több kihívással is
szembesülnek a vizsgálati hipotézisek definiálása során, hiszen pontosan meg kell
határozni, hogy:
1. a szelekció milyen módon és milyen céllal alakította az adott pszichológiai
folyamatot;
2. ezeket a mechanizmusokat milyen környezeti faktorok, ingerek aktiválják,
vagy aktiválták az evolúciós múltban;
3. adott folyamat miként befolyásolja a gondolkodásmódot, érzelmi állapoto-
kat, vagy viselkedést az adott helyzetben;
4. és milyen eredménye, látható, regisztrálható kimenete van, vagy lehet a vizs-
gált folyamatnak (Bolhuis, et al., 2011).
Amennyiben minden követelmény teljesül, az evolúciós pszichológiai elméletek

pontosabb tesztelése is lehetővé válik, hiszen így könnyebben azonosíthatóak a
különféle pszichés mechanizmusok, melyeket egy adott kutatás tényleges tárgyát
képezhetik. Továbbá, koherensebb képet kapunk a pszichés folyamatok, és azokat
alakító erők kapcsolatáról, mely segítségével még konkrétabb és így empirikusan
is vizsgálható predikciók fogalmazhatóak meg (3.1. ábra).
3. szint Egy pszichológiai jelenség eredetével kapcsolatok elképzelések

‒ A vonás szelekciójával kapcsolatos elképzelések
‒ Adott vonás talán csak egy másk adaptáció „mellékterméke”?
2. szint Pszichológiai hipotézisek
‒ Hipotézisek az edott pszichológiai jelenség létezéséről
‒ Azon jegyek azonosítása, melyek az adott pszichés folyamatot jelzik
‒ A folyamat jellegére vonatkozó hipotézisek
‒ Egyedfejlődésre vonatkozó hipotézisek
1. szint Empirikus predikciók

‒ Személyek vizsgálatban mutatott teljesítményére vonatkozó hipotézisek
‒ Nem empirikus vizsgálatokból, megfigyelésekből származó adatokból,
eredményekből levonható következtetések, elképzelések
3.1. ábra. Az evolúciós pszichológiai elméletek felépítése (Forrás: Machery, 2011)
3.1.2. Kutatási módszerek
A pszichológia módszertanáról általánosságban elmondható, hogy természettu-

dományi megalapozottságú, de vannak saját módszerei is. Minden alkalmazott
módszernek megvannak a korlátai, illetve erősségei, melyeket érdemes figyelembe
venni egy kutatás tervezésekor. Az evolúciós pszichológiai vizsgálatok esetében a
sokrétű elméleti kiindulópont ráadásul megköveteli, hogy a módszer kiválasztá-
sakor azt is mérlegeljük, mennyire következtethetünk pontosan az adott eljárás
eredményeiből a feltételezett összefüggésre. Ennek alapján négyféle kategória kö-
zül választhatunk (Campbell & Fiske, 1959):
1. egy vonás – egy módszer: egy változót vizsgálunk, egyféle módszerrel
2. egy vonás – több módszer: egy változó vizsgálata többféle módszerrel (pl.
teszt, kísérlet, stb.)
3. több vonás – egy módszer: többféle vonás vizsgálata, ugyanazon eljárással
4. több vonás – több módszer: több vonás többféle módszerrel történő vizsgálata.
Ez utóbbi általában a preferált összeállítás, hiszen komplex jelenségek megraga-

dására is alkalmas, azonban érdemes megjegyezni, hogy ez az összetettség sok
esetben ahhoz vezet, hogy nem különíthetőek el az egyes vizsgált változók hatás-
mechanizmusai.
A mérés célja is meghatározó a metodológia kiválasztásában, hiszen nem

mindegy, hogy normára irányuló, vagy kritériumra irányuló vizsgálatot végzünk.
A normaorientált tesztelés során a mért teljesítményt az adott populáció jellem-
zőihez, a kiválasztott minta átlagához viszonyítják. Vagyis, az eredményt a vizsgá-
lati csoport teljesítményével vetjük össze, így más csoportban más lehet az adott
teljesítmény jelentése. A kritériumorientált tesztelés során, a vizsgált tulajdonság
valamilyen természetes viszonyítási pontjához viszonyítunk. Sok esetben azonban
(pl.: intelligencia, kreativitás) nem adhatunk meg ilyen természetes maximumot,
mert nem létezik, vagy nem ismerjük (Rózsa, Nagybányai Nagy, & Oláh, 2006).
Az evolúciós pszichológiai kutatások által használt módszerek igen változato-
sak, és sokféle módon csoportosíthatóak. Általában két nagyobb csoportra bont-
hatóak: kísérletes (direkt) és megfigyeléses/leíró (indirekt) módszerek (3.2. ábra).
Mindkét esetben, a vizsgálat történhet laboratóriumi vagy természetes közegben,
és a körülmények függvényében az adatok rögzítéséhez megfelelő standardok (elő-
re megadott szempontok) szükségesek. Minden módszer esetében definiálhatók a
problémakörök, jelenségek, összefüggések, melyek vizsgálatára az adott metodoló-
giai lehetőség a legoptimálisabb. A következőkben az evolúciós pszichológia né-
hány vitás kérdését, és az azok vizsgálatára alkalmazható módszereket taglaljuk.
3.1. ábra. Az egyes kutatási módszerek egymáshoz való viszonya, a mérési pontosság, az
eredmények általánosíthatósága és a reális helyzetekhez való hasonlatosság mentén
(Forrás: Runkel & McGrath, 1972)
Mindhárom kritériumváltozó (az ábrán az A,B, és C) esetében elmondható, hogy

fontos szempontot jelentenek egy vizsgálat megtervezése során, ugyanakkor nin-
csen egy olyan módszer, mely egyszerre mindhárom elvárásnak azonosan magas
mértékben eleget tenne (lásd 2. ábra). Ráadásul az evolúciós pszichológiai kutatá-
sokban még egy negyedik, igen fontos követelménynek is eleget kell tenni: min-
den vizsgált jelleg esetében, annak adaptivitását, célját kell elsősorban definiálni.
Ezt nevezzük adaptácionizmusnak.
3.1. Egy vizsgálat alapvető kritériumai: validitás, reliabilitás és objektivitás

Legtöbb esetben tesztek, illetve a teszteket alkotó kérdések minőségének egyik mu-
tatója a validitás (érvényesség). Ugyanakkor tágabb értelemben véve a validitás igen
fontos jellemzője egy kutatásnak: megmutatja, mennyire bízhatunk az empirikus ku-
tatásból származó eredményekben, megállapításokban (Cook & Campbell, 1979). Egy
vizsgálat érvényessége részben arra reflektál, hogy az adott kutatás valóban azt méri,
vizsgálja-e, amire azt szánták. Elméletileg ez könnyen teljesíthető kritérium, de az
evolúciós pszichológiában nem mindig ilyen egyértelmű a helyzet, hiszen az sokszin-
tű magyarázatokkal, nehezen definiálható változókkal „dolgozik”. Az érvényességnek
többféle formája létezik (Simpson & Campbell, 2005):
1. előrejelző (prediktív) validitás, mely megmutatja, hogy az adott vizsgálati ered-
ményből milyen megalapozottsággal következtethetünk a jövőbeni teljesítményre,
viselkedésre.
2. belső validitás: azon bizonyosság mértéke, hogy a vizsgált változó kauzális kapcso-
latban van (tényleges hatást gyakorol) a kimenetre, vagyis a vizsgálati eredményre.
Az evolúciós elméletek többszintű magyarázó elve itt is érvényesül: sok esetben
számos közvetítő változó is hatást gyakorol egy-egy vizsgált jelenségre (pl.: biológi-
ai nem a szexuális viselkedésben)
3. statisztikai érvényesség: hasonlóan a belső validitáshoz, itt is a vizsgált változó és a
mérhető eredmény közötti kapcsolat erőssége a kérdés, ám ez statisztikai módsze-
rekkel, a két változó együtt járása (kovarianca) és a megfigyelt varianciák segítsé-
gével becsülhető meg.
4. külső validitás: az eredmények általánosíthatóságának mértéke. Az eredmények
akkor általánosíthatóak, ha más vizsgálati csoportban, más körülmények között is
érvényes az összefüggés, amit találtunk. A külső érvényességet egyrészt a minta-
vétel, másrészt a mérési helyzet maga is befolyásolja. Ide kapcsolódik az ökológiai
érvényesség fogalma, mely a vizsgálati módszer „hétköznapiságát” mutatja, vagyis
azt, hogy mennyire tekinthető valósnak, hétköznapinak a vizsgálati helyzet vagy
mérés, a vizsgálatban résztvevő számára.
5. konstruktum (tartalmi) validitás: azt mutatja, hogy a vizsgálatban használt mérő-

eszközök, tesztek, eljárások összhangban vannak-e más kutatások módszereivel,
eredményeivel és megfelelően választottuk-e ki és alkalmaztuk őket.
Ahhoz, hogy egy teszt – vagy tágabb értelemben –, egy kutatás érvényes (valid) le-
gyen, megbízhatónak (reliabilisnek) is kell lennie, de ez fordítva már nem igaz. Ha nem
kielégítő egy teszt validitása (nem azt méri, amit mérnie kellene), még lehet megbíz-
ható, vagyis alkalmas lehet valami más jelenség vizsgálatára, mérésére. Ha viszont a
reliabilitás nem megfelelő, akkor nem alkalmas az egyének, vagy vizsgálati csoportok
közötti különbségek kimutatására, így nem lehet megfelelő az érvényessége sem, hi-
szen nem bízhatunk a mérésünk érvényességében.
A megbízhatóságnak számszerű jellemzésére többféle reliabilitásmutató is szolgál.
Ezek kiszámítása sokféle módon történhet, azonban ezek két megközelítés köré csopor-
tosíthatóak: a) ha az egyes feladatok, tesztek, mérések között magas korreláció (együtt
járás) mérhető, akkor a reliabilitás is magas; b) egy bizonyos jelenség ismételt mérése
ugyanazt az eredményt adja, vagyis az eredményeink konzisztensek, így az alkalma-
zott módszer megbízható (Simpson & Campbell, 2005).
A legtöbb empirikus vizsgálat esetében a validitás és reliabilitás mellett fontos
szempont az objektivitás (tárgyilagosság) is: az, hogy a mérés eredménye független a
mérést végző személyektől. Három alapvető formája van az objektivitásnak (Simpson
& Campbell, 2005):
1. adatfelvételi objektivitás: eltérő kísérletvezetők, vagy eltérő csoportok esetében is
ugyanolyan sorrendben és formában történik a mérés
2. értékelési objektivitás: a kutatást végző személye nem befolyásolja az eredmények
értékelését és/vagy rögzítését
3. interpretációs objektivitás: az eredményekből levont következtetések igazodnak a
korábbi vizsgálatokhoz, elméletekhez, nem pedig önkényes logikát követnek.
3.2. Az evolúciós pszichológiai

kutatások egysége: az adaptációk
Az evolúciós paradigma egyik alapvetése, hogy mentális folyamatainkat a természe-
tes szelekció formálta, és minden viselkedésforma valamilyen adaptációnak tekint-
hető (Tooby & Cosmides, 1992). Ezért módszertanilag is törekedni kell arra, hogy
egy-egy specifikus, konkrét adaptációt közvetlenül is vizsgálhassunk, dokumentál-
junk (Mayr, 1983). Az evolúciós pszichológia így nem a géneket (vagy bizonyos
alléleket), hanem az adaptációkat tekinti vizsgálati egységnek (Hagen, 2005). Egy
organizmus funkcionális komponenseiről van szó, melyek nem az őket meghatározó
gének, hanem funkciójuk, felépítésük által határozhatóak meg. Minden mechaniz-
mus, így pszichológiai folyamataink is adott környezethez, adott körülményekhez

való alkalmazkodás során alakultak ki (lásd még: evolúciós adaptációs környezet), tehát
működésükben és megjelenésükben tükröződik funkciójuk (Bolhuis, et al., 2011).
3.2.1. Egy adaptáció meghatározása
Természetesen, mivel egy-egy adaptáció nagyon sokrétű és számtalan esetben

már megváltozott formában vagy funkcióval jelenik meg, először annak elsődleges
evolúciós célját kell megállapítani. Több ezer adaptációt azonosítottak már, hiszen
minden testi szövet, minden szerv, vagy csont sajátos funkcióval rendelkezik, mely
különböző szelekciós erők eredményeképpen, egy adott cél érdekében alakult ki.
Ha sikerül tisztázni, hogy adott mechanizmus, folyamat miként járult hozzá az
egyed túlélésnek vagy szaporodásának javításához, jobban megérthetjük működé-
sét. Például az agy esetében, anélkül, hogy pontosan tudnánk, mely gének, hogyan
játszanak szerepet az agy fejlődésében, az egyes agyi funkciók reprodukcióinak és/
vagy túlélést segítő aspektusainak elemzése és tanulmányozása segítségével mégis
számos értékes és hasznosítható tudásra tehetünk szert. Ha csupán az agy egy sze-
letét (pl. CT vagy MRI képen) vizsgáljuk, minden szövet, sejt csupán „kiegészítő
elemnek” tűnhet, miközben ha az egész agyat nézzük, mindegyikük saját funkció-
val rendelkezik. Vagyis módszertanilag az evolúciós pszichológiai kutatások egyik
kihívása, hogy a megfelelő kérdéseket fogalmazzák meg: az adott jelenség túlélést,
vagy reprodukciót szolgáló funkcióját vegyék górcső alá, ami azonban csak akkor
lehetséges, ha a „nagy egészet” is látják, vagyis a környezeti, szociális, stb. feltétele-
ket, melyek között az adott funkció hasznos az egyed számára (Hagen, 2005).
Ennek a komplexitásnak következtében, az adaptációk meghatározása többféle
standard alapján lehetséges (Andrews, Gangestad & Matthews, 2003):
1. összehasonlító standardok: fajok közötti hasonlóságok és különbségek össze-
vetése egy adott jelleg adaptivitására vonatkozóan
2. fitnesz (rátermettség) maximalizálás: azon jellegek azonosítása, melyek az
adott feltételek mellett valamilyen rátermettségbeli előnyt jelentenek.
3. előnyös hatások: az adott vonás által eredményezett fitneszbeli előnyök vizsgálata
4. optimális felépítés: főként matematikai módszerek alkalmazása az eltérő jel-
legek közötti trade-off folyamatok kiszámítására (mikortól „érdemes” egyik
stratégiáról, viselkedésről egy másikra váltani), illetve az ezeket befolyásoló
szelekciós erők vizsgálatára.
5. illeszkedés: annak vizsgálata, hogy egy feltehetően adaptív jelleg milyen mér-
tékben feleltethető meg, illetve mennyivel járul hozzá egy általánosabb evo-
lúciós probléma (pl. szaporodási sikeresség) megoldásához.
6. specifikus felépítés: egy adaptív vonás funkcionális elemeinek meghatározása
és vizsgálata.
Az utolsó, hatodik standard szolgálhat leginkább kiindulópontként az evolúciós

pszichológiai kutatásokban és segítségével többféle forrásból származó eredmé-
nyek is integrálhatóak. Például egy vonás specifikus funkciói igazolhatóak azáltal,

ha kimutathatóan valamilyen fejlődési vagy tanulási mechanizmus közvetítésével
valósul meg (Cummings & Cummings, 1999). Ilyen adaptációknak tekinthetőek
azok a vonások, melyeket könnyen és gyorsan elsajátítunk és hasznosnak bizo-
nyulnak valamely jól azonosítható adaptív probléma megoldásában (pl. automati-
kus félelmi reakció kígyók, pókok látványára, Öhman & Mineka, 2001).
3.2.2. Az adaptációk modellezése, vizsgálata
Mivel az adaptációk inkább funkcionális, mintsem fizikai egységek, így a vizsgála-

tuk során is inkább elméleti irányultságú módszereket alkalmazhatunk. A formális
elméletalkotás, mint láttuk (3.2. ábra), igen fontos eleme az evolúciós pszichológiai
kutatásoknak, hiszen az elméletekből levezethető predikciók közvetlen tesztelhe-
tősége kulcsfontosságú a kutatások számára.
Például Trivers reciprok altruizmus modellje kiváló lehetőséget biztosított jól
megfogalmazható predikciók tesztelésére. Az elmélet szerint érdemes altruistának
lenni a nem rokonokkal is, ha ebből a kölcsönösségből származó előnyök felül-
múlják az önző, individualista viselkedésből származó előnyöket. A játékelmélet
keretein belül, a reciprocitáshoz köthető kooperatív stratégiák kutatására használt
modell az ún. Fogolydilemma (Mérő, 1996.), amely segítségével Robert Axelrod
azzal foglalkozott, hogy miként jöhet létre olyan körülmények között kooperáció,
amikor mindenki saját érdekeit követi. 1979-ben Axelrod egy versenyt hirdetett a
tudósok körében, hogy küldjék be neki azt a stratégiát, melyet a legoptimálisabb-
nak, legjobbnak találnak egy többmenetes Fogolydilemma-helyzet megoldására
(mintha többször találkoznánk ugyanazzal az emberrel). A kiírás szerint, a győz-
tes az a program, amely a legtöbb pontot szerzi, azonban Axelrod nem jelentette
be, hogy pontosan hány menetet fognak játszani. A beérkezett 14 program közül
Anatol Rapoport Tit for Tat (TFT) nevű pályázata lett a győztes. Ez volt a legegy-
szerűbb program, csupán két szabályból állt:
1. Az első lépésben együttműködik.
2. Ezután mindig azt lépi, amit a partnere az előző menetben lépett. (Mérő,
1996.)
Axelrod programozókhoz intézett felhívása azt is mutatja, hogyan fonódik össze

a kutatás során az elmélet kialakításának folyamata az elmélet modellezésével: a
számítógépes modellek ugyanis olyan meghatározott magatartásformák, viselkedési
rendszerek modellállását célozzák, melyek egy-egy elméletből levezethetőek. A
modern szoftverek segítségével számos paramétert kontrollálhatunk, és így köny-
nyen megvizsgálható, hogy milyen körülmények között, milyen eredménnyel jár-
hat egy adott viselkedés, illetve egy-egy vonás milyen előnyökkel, vagy hátránnyal
járhat. Persze a számítógépes modellek is igen hipotetikusak, és az általuk modell-
állt jelenségek gyakorlati, valós környezetben történő tesztelése elengedhetetlen.
3.3. Milyen környezeti feltételekhez alkalmazkodtunk?

Ahogyan látható, a pszichológiai adaptációk egy adott probléma megoldására sze-
lektálódtak, így csak meghatározott körülmények között jelentenek valós előnyt
az egyed számára, míg más helyzetekben, vagy eltérő környezetben már nem biz-
tos, hogy adaptívnak bizonyulnak. Emiatt fontos, hogy igyekezzünk felvázolni,
megismerni vagy modellezni azokat a körülményeket, ahol az egyes adaptációk
elnyerték végleges formájukat és funkciójukat (Stringer & Andrews, 2005).
Evolúciós alkalmazkodási környezetnek (EAK) nevezzük azt a – nagyjából 2 mil-
lió évnyi – időszakot, melynek során a különböző környezeti jellegzetességek meg-
határozott adaptációs problémát jelentettek őseinknek. Kisméretű, zárt csoportok
életmódjából fakadóan megjelenő társas és természeti problémákról van szó, mint
például a kooperáció kialakítása és fenntartása a csoporton belül. Ugyanilyen adap-
tációs jelentőséggel bírt a megfelelő partner kiválasztása, a csoport integritásának
fenntartása, a csoporttagok közti versengés szabályozása, a csalás szankcionálá-
sa, stb. ( Jones, 2000). Ilyen, és ehhez hasonló helyzetekre adott válaszként, olyan
adaptív viselkedésformákra szelektálódtunk, melyek az idegrendszer adott terüle-
teihez kapcsolhatóak. Genetikai megalapozottságúak, és meghatározott agyi mo-
dulokhoz köthetőek, így mai viselkedésünkben is érvényre jutnak (a modularitásról
még lesz szó a következő alfejezetben). Az evolúciós pszichológia szempontjából
tehát a legtöbb, viselkedésünket befolyásoló mentális algoritmus az elmúlt 2 millió
év társas és ökológiai körülményeihez igazodva jött létre. Azonban a kultúra fejlő-
dése, a társadalmi együttélés és a normák jelentősen átrendezték a magatartásunk
szabályait, így a kialakult, adaptív viselkedések érvényesülése sok esetben gátakba
ütközött, illetve ütközik ma is (Stringer & Andrews, 2005).
Az úgynevezett „neolitikus forradalom”, mely kb. 12000-10000 évvel ezelőtt
kezdődött, egy merőben új környezetet teremtett. Letelepült életformát alakított
ki az ember, a korábbi vadászó-gyűjtögető életmóddal ellentétben a földművelés
és állattenyésztés tartozott a főbb tevékenységek közé. Olyan szakaszba ért fejlő-
désünk, ahol genetikai állományunk nem, vagy csupán minimális mértékben vál-
tozott, miközben markáns társadalmi és gazdasági fejlődés ment végbe (Bereczkei,
2010a). További robbanásszerű változás következett be a „demográfiai átmenet”
során, mely 150-200 évvel ezelőtt indult Európában és ugrásszerű előrelépést
hozott az ipar, a technika és az egészségügy területén. Több területen hihetet-
len fejlődés zajlott le, melyek eredményeként csökkent a mortalitás, majd később
a termékenység is. Mindezek következtében a családokra jutó gyermekek száma
átlagosan az „újratermelődés” (két gyermek egy családban) aránya alá esett, így a
legtöbb populáció átlag alatti növekedési rátát mutatott (Buss, 2008a). Mindez
tovább lassította a szelekciós folyamatokat, hiszen az alacsony utódszám a diffe-
renciális túlélés arányainak csökkenésével is jár. Vagyis, ha csupán egy-két utód
születik, kevés a lehetőség bizonyos genetikai kombinációk elterjedésére, vagy ép-
pen letűnésére. Röviden, a kulturális és ipari fejlődés üteme sokkal gyorsabb, mint
az evolúciós változások sebessége (Coale & Watkins, 1986).
3.3.1. Régi adaptációk működnek új környezetben
Jól látható tehát, hogy a környezetünkben bekövetkezett változásokat genetikailag

meghatározott pszichés algoritmusaink nem tudták követni. Vagyis a kis létszá-
mú, zárt közösségek körülményeihez való alkalmazkodás során kialakult modulok
továbbra is alakítják viselkedésünket, ám egy jelentősen megváltozott környezet-
ben. Így a korábban adaptívnak bizonyult viselkedésminták az új körülmények
között elveszthetik adaptív jellegüket, ám ettől még megjelennek mindennapi
döntéseinkben, magatartásunkban (Buss, 2008a). Genetikailag megalapozott, az
evolúció során szelektálódott mechanizmusok írják elő továbbra is gondolkodási
folyamataink, idegrendszeri működésünk vagy hormonális, élettani folyamataink
működését. Viselkedésünk pedig ezen folyamatoknak van alárendelve. Habár az
alapok nem változtak, a konkrét kifejeződési forma igen. Magatartásunk mögött
meghúzódó alapvető folyamataink nem követték ugyan a változások iramát, ám a
viselkedés aktuális megnyilvánulási formái igen. Evolúciós programjaink viselke-
désbeli megjelenése formálódott az idők során (Bereczkei, 2003).
Tekintve, hogy a legtöbb ilyen viselkedés továbbra sem adaptív, mindezen
programok sok esetben nem növelik, vagy inkább rontják a szaporodási sikerün-
ket. Például a kooperáció, vagy a csoport integritásának fenntartása ma is erőtel-
jesen megjelenik a hétköznapi viselkedésben, ám korántsem jár akkora szaporo-
dási, vagy túlélési előnnyel, mint korábban (Symons, 1992). Elég, ha csak arra
gondolunk, hogy a demográfiai átmenet előtti társadalmakban a magas státuszú,
anyagilag is sikeres személyek szaporodási sikerességben is felülmúlták társaikat.
Vagyis a csoport befolyásos, gazdagabb tagjai több utódot nemzettek, illetve gyer-
mekeiknek jobb körülményeket tudtak biztosítani, így növelve túlélési esélyeiket
és szaporodási lehetőségeiket. Ez az összefüggés a modern társadalmakban már
nem igaz, sőt, fordított irányultságot vett fel: a magas presztízsű, iskolázottabb,
jobb anyagi körülmények között élő személyek kevesebb gyermeket vállalnak,
mint az alacsonyabb kvalifikáltságú, státuszú családok (Mace, 2000).
Evolúciós pszichológusok szerint, a korábban genetikai nyereséggel járó visel-
kedésformák mint a versengés, a dominanciára törekvés az új társadalmi viszonyok
között, nem mutatnak összefüggést a szaporodási teljesítménnyel. Ennek konkrét
megjelenési formái tetten érhetők a fogamzásgátló szerek használatában, az egyéni
karrier fontosságában, stb. Olyan viselkedések ezek, melyek egyértelműen befolyá-
solják a termékenységet, és különböző módon jelennek meg a különféle társadalmi
csoportok életében. Evolúciós keretbe helyezve, ezen viselkedési megnyilvánulá-
sok nem fontosak, csak az, hogy ezek a társas szintű változások a szaporodási siker
útjában állnak azáltal, hogy a sikerességgel járó kognitív és érzelmi szintű motivá-
ció nem eredményez nagyobb utódszámot (Buss, 2008a; Bereczkei, 2010a).
3.3.2. Hogyan tanulmányozható az evolúciós adaptációs környezet?
Az elmúlt néhány száz év gyors változásait tekintve többen szkeptikusak azzal

kapcsolatban, hogy az agyunkra ható szelekciós erők megismerhetőek, vagyis, hogy
az EAK hatása megbízhatóan tanulmányozható a jelenben (Ahouse & Berwick,
1998). Természetesen, a technika, a kultúra, és így a társadalmi berendezkedés és
együttélés szintjén bekövetkező nagyléptékű változások valóban átalakították az
emberi viselkedési és gondolkodási repertoárt, ám számos más tényező változatlan
maradt (Stringer & Andrews, 2005). A fizika, a kémia alapvető folyamatai, sőt,
általánosabb szinten a földrajzi adottságok és az ökológiai jelenségek sem vál-
toztak (2 millió éve is voltak erdők, folyók, hegyek, növények, állatok, esők, stb).
A biológiai jelenségek többsége is hasonló volt, mint jelenleg: két biológiai nem
volt, voltak rokonaink, szüleink, gyerekeink; tüdőnk az oxigéndús atmoszférához
alkalmazkodva jött létre (ez lenne a tüdő EAK-e) (Hagen, 2005).
Az EAK tanulmányozására leginkább a különféle terepvizsgálatok alkalmasak
a terepkísérlet és a természetes megfigyelés. Nincsen olyan egységes terepmunka-mód-
szer, amely egyformán optimálisan alkalmazható bármely környezetben, hiszen
minden egyes terepnek megvannak a maga speciális problémái, sajátos megköze-
lítési lehetőségei. A természetes megfigyelés során, a vizsgálatvezető természetes
körülmények között regisztrálja a populáció vagy csoport viselkedését és életmód-
ját. Előre meghatározott kritériumok mentén, tervszerűen felépített megfigyelésről
van szó, ahol sok esetben a vizsgálatot végző személy részt vesz a vizsgált közösség
életében (résztvevő megfigyelés). Ennek előnye, hogy a megfigyelt jelenségeket sok-
rétűen képes feltárni, vagyis például egy viselet kapcsán nemcsak annak regiszt-
rációja történik, hogy mely alkalmakkor hordanak olyan ruhát a vizsgált kultúra
képviselői, hanem arra is, hogy miért éppen olyat, milyen szimbolikus jelentéstar-
talommal rendelkezik az az adott viselet. Ebben segítséget kaphatunk azoktól, akik
az adott kultúrában élnek, vagyis akiket megfigyelünk (ők az adatközlők). Ezért
is fontos, hogy a megfigyelt jelenségeket jegyezzük le, ne pedig a megfigyelésre
alapozott következtetéseinket (Boglár, 2004). A megfigyelés módszertanának de-
monstrálására remek példa Bereczkei és munkatársainak kutatása a romákkal, ahol
Pécs környéki falvakban élő beás roma családok életét, gyermeknevelési szokásait
regisztrálták (Bereczkei, Hofer, Ivan, 2000; Bereczkei, & Dunbar, 2002). Megfi-
gyeléseik nyomán sikerült megállapítaniuk, hogy a roma nők magasabb gyermek-
vállalása mögött milyen moduláló tényezők találhatóak (pl.: az idősebb gyerekek
többet segítenek a kicsik felnevelésében, mint a nem roma családoknál).
A terepkísérlet természetes előfordulási helyen, kísérleti eszközökkel végzett
kutatómunka. Előnye, hogy nagyobb ökológiai validitással bír, mint a laborvizs-
gálatok, és pontosabb hipotézistesztelést tesz lehetővé, mint a terep-megfigyelés.
Általában a terepkísérletekben nem egy, hanem több változót vizsgálnak (lásd:
több vonás – egy módszer), ám éppen emiatt, sok esetben nem lehet elszigetelni
a külső befolyásoló tényezőket a vizsgált változóktól, vagy a résztvevő személyek-
től. Ennek megoldására alkalmazzák a kontrollcsoportot: a lehető legtöbb, releváns
3.3. ábra. A terepmunka során a vizsgálatot, megfigyelést végző szakemberek belátást

nyernek a vizsgálati populáció mindennapi életébe (forrás: pixabay.com).
szempontban, a kísérleti csoporttal megegyező csoport (pl.: egészség, nem, élet-

kor, társadalmi háttér, stb.), mely nincsen kitéve egy adott hatásnak (a független
változónak) (Szokolszky, 2004). Terep-kísérletet végzett például Bereczkei, Birkás
és Kerekes (2010a, 2010b): egy karitatív szervezet képviselője (aki a kísérletveze-
tők beépített embere volt), egyetemi szemináriumi csoportok hallgatóit kérte fel
szükségben szenvedő ismeretlen emberek megsegítésére, egyszeri, nem anyagi tá-
mogatás formájában (pl. felügyelet, stb.). Kétféle szituációban hangzott el a kérés:
csoporttársaik tudtával, vagy csoporttársaik tudta nélkül kellett a személyeknek
jelentkezni. Jól látható, a segítséget kérő személy, illetve a vállalás anonim vagy
nyilvános volta egyfajta kísérleti manipulációnak tekinthetőek, valamint bizonyos
szituatív faktorok kontrollja is megvalósult általuk.
A terepmunka-jellegű módszerek gyakorlati szempontból előnyös vonásaik
(C halmaz, 2. ábra) mellett, néhány hátránnyal is rendelkeznek: általában nagyon
kevéssé lehet kontrollálni a potenciális befolyásoló tényezőket (B halmaz), illetve
a mérés folyamatát, és nehéz más csoportokra, populációra is érvényes, általáno-
sítható következtetéseket levonni belőlük (A halmaz). Például a fentebb vázolt
terep-kísérlet esetében előfordulhat, hogy hiányzik valaki a csoportból, vagy éppen
azok vannak jelen, akik egyébként is sok időt töltenek egymással, így döntéseikben
is inkább a személyes szimpátia, mintsem a konkrét segítségvállalás dominál.
3.4. Modularitás
A modul nem más, mint olyan információfeldolgozó egység az agyban, amely
meghatározott, speciális feladat elvégzésében játszik szerepet. Evolúciós pszicho-
lógiai szempontból a modulok a viselkedés bizonyos formáira, mozzanataira vo-
natkozó érzékelési és tanulási algoritmusokat tartalmazzák (Pinker, 2002). Úgy is
fogalmazhatunk, hogy a modulok rejtik az adaptációk hatásmechanizmusát, meg-
jelenési formáját.
A modulok általános jellemzőit elsőként Fodor (1983) adta meg:

• Önműködő, az információt „kötelezően” feldolgozza
• Gyors, reflex-szerű működés (nem tudatos információfeldolgozás)
• Enkapszuláltság (önmagába zártság): tartalma tudatosan nem megismerhető
•Területspecifitás: csak egyfajta információtípusra reagál, egyféle ingert
dolgoz fel (pl.: arc, hang)
• Velünk született (egyetemesen megjelenő egységek)
Ennek megfelelően, a modularitással kapcsolatos legtöbb kritika a modulok

„területspecifikus” jellegét érinti, amennyiben sokszor kétségbe vonható, hogy egy
viselkedés csupán egyetlen „irányító egység” kontrollja alá esne. Hiszen lehetséges,
hogy több, különféle interperszonális viselkedésünk is egyazon agyi áramkör kont-
rollja alá esik. Persze, a területáltalános, vagy területspecifikus egységek kérdése jóval
árnyaltabb és összetettebb, mely meghaladja jelen fejezet kereteit, így ennek részle-
teiben nem merülünk jobban el (az érdeklődőknek ajánljuk Csépe, Győri & Ragó,
2007. Általános pszichológia: Nyelv, tudat, gondolkodás c. könyvének 8. fejezetét).
3.4.1. Egy példa: a félelem, mint modul
A gyermekkori félelmek, elkerülő reakciók mint a kígyóktól, vagy a szakadéktól való

ösztönös félelem is evolúciós örökségünk részei. Olyan viselkedéseket szabályoznak,
melyek vadászó-gyűjtögető őseinknél védelmet jelentettek a környezetükben talál-
ható nagy kockázatot jelentő behatásoktól. Gyors, automatikus folyamatokról van
szó, hiszen a túlélésünket szolgálják. Még modern világunkban, olyan társadalmak-
ban is előfordul a pókoktól, kígyóktól való erős félelem, ahol a személyek nem is ta-
lálkoznak természetes helyzetben ilyen állatokkal (Öhman & Mineka, 2001). Mo-
dern képalkotó eljárások segítségével azt is tudjuk, hogy a thalamus és az amygdala
játszik szerepet az elkerülő viselkedések kialakításában. A thalamusból egyrészt
az amygdalába, másrészt a látókéregbe jut az információ. Az amygdala felkészíti a
szervezetet a gyors reagálásra, míg a látókéregbe kerülő impulzus pontosan azono-
sítja az ingert, és az amygdalához kapcsolódva, aktiválja védekezőrendszerünket. Ha
azonban az inger mégsem fenyegető (pl.: nem kígyó, csak egy faág), akkor a látóké-
regből származó input felülírja az amygdala reakciókészségét (LeDoux, 1998).
Számos képalkotó eljárással és más, kísérletes módszerrel végzett kutatás ered-
ményeinek tükrében, a kutatók feltételezik egy félelem modul létezését, mely egy
olyan specifikus kognitív terület, amely a túlélésünk szempontjából releváns in-
gerek (félelemkeltő tárgyak, állatok, vagy szociális ingerek, mint pl. egy fenyegető
arc) esetén aktiválódik. A modulok, tekintve, hogy speciális feladatok elvégzésére
jöttek létre, egyszerű és gyors viselkedési válaszokat tesznek lehetővé. Konkrétan: a
félelmi reakciók is ilyen gyors kiértékelési folyamatok eredményeként jönnek létre,
melyek gyakran nem tudatos döntések (adaptációk). Mindennek oka az lehet, hogy
a környezetben található veszélyforrásoktól való félelem korábban kialakult, mint
a tudatos gondolkodás, vagy a nyelv. Bizonyíték erre a kéreg alatti szabályozás,
valamint az, hogy küszöb alatti (szubliminális) ingerek is kiválthatják ezeket a

reakciókat (Öhman & Mineka, 2001).
3.4.2. A modulok vizsgálati lehetőségei
Ahogyan arra már az előzőekben utaltunk, a személyek gondolkodási folyamata-

inak, adaptív döntéseinek vizsgálatára leginkább a laborkísérlet és labormegfigyelés
módszerei alkalmasak. A pszichológiában alkalmazott laborkísérletek erőssége,
hogy jól kontrollált körülmények között vizsgálhatjuk (3.4. ábra, B halmaz), mely
tényezők és hogyan befolyásolják a személyek döntéseit, gondolkodását, emléke-
zeti teljesítményét, stb.
Egy laborkísérlet során mindig változókat vizsgálnak, ezek a függő és független
változók, melyeket a kísérlet során lehetőség szerint szigorú ellenőrzés alatt tartanak.
Függő változónak tekintjük azt a változót, melyet a kísérlet vezetője mér és kutat. A
független változó pedig, amit a kísérlet vezetője befolyásol, kontrollál, és amelynek
hatását vizsgálják a függő változóra. Például a kísérleti játékokat használó vizsgá-
latokban, ahol általában számítógép segítségével játszanak a személyek egymással
– így nincsen személyes kontaktus közöttük –, a játék szabályai a független változó
(ezt a kísérletvezető tetszőlegesen módosíthatja), míg a személyek által elnyert ösz-
szeg a függő változó (ez mérhető, erre gyakorol hatást a független változó). Termé-
szetesen ezekben a kísérletben még számos másik tényezőt is figyelembe vesznek:
például személyiségvonásokat, melyeket személyiségtesztekkel mérhetünk (Mach
IV teszt, Big Five, stb; lásd pl. Bereczkei & Czibor, 2014), vagy az intellektus, melyet
például intelligenciatesztekkel mérhetünk (lásd pl. Bereczkei & Birkás, 2014).
3.4. ábra. A laborvizsgálatok igen sokféle mérési módszert alkalmaznak, de mindegyik

esetben az egyik legfontosabb kritérium, hogy jól kontrollálható és pontosan mérhető vál-
tozókat vizsgáljanak (forrás: pixabay.com).
A laboratóriumi megfigyelések legtöbbször egy kétirányú üveg (ún. detektív tü-

kör) vagy rejtett kamera (akár webkamera) segítségével történik. A detektív tükör
(mely egyik irányban átlátszó, a másik irányban tükröződő üveg) alkalmazásának
célja, hogy egy csoport tevékenységét anélkül tudjuk regisztrálni és elemezni, hogy
a megfigyelést végző személyek jelenléte befolyásolná a szituáció résztvevőinek
magatartását. Akár a kísérlet esetében, a tudományos megfigyelés esetében is előre
meghatározott változók adják a megfigyelés tárgyát (Szokolszky, 2004).
Azonban a precíz mérés ellenére, a legtöbb kísérleti eredmény nehezen ál-

talánosítható (A halmaz), mivel kis elemszámú mintát használnak. Ráadásul, a
legtöbb kísérleti elrendezés eléggé mesterkélt, távol áll a hétköznapi helyzetektől,
szituációktól (C halmaz).
3.5. Öröklés vagy környezet?

Többször kapott hangsúlyt, hogy tanulási algoritmusaink, mentális programjaink,
melyek a környezethez való alkalmazkodást segítették elő, fennmaradtak és to-
vábbörökítődnek generációról generációra. Túlélésünk és szaporodásunk sikeres-
ségét biztosító tulajdonságainkra tehát pozitív szelekció hatott, így azok genetikai
alapjai a mai napig is befolyásolják viselkedésünket. Ám azt is hangsúlyoztam,
hogy ez nem determinisztikus, vagyis a viselkedés mozzanatainak nem konkrét
előírása. Inkább azt gondolja az evolúciós pszichológia, hogy a nevelésnek, egyéni
tapasztalatoknak kiemelkedő jelentősége van a viselkedés alakulásában. Minden
környezeti jellemző (család, iskola, kortársak, stb.) feldolgozása az evolúciós múlt-
ban szelektálódott folyamatok, darwini algoritmusok mentén zajlik. Vagyis ta-
pasztalatszerzésünk, a tanulás folyamata veleszületett preferenciák, beállítódások,
viselkedési és gondolkodási műveletek által szabályozott módon megy végbe.
Tehát ugyanazon eseményre más egyének eltérően reagálnak, hiszen az esemé-
nyek feldolgozása és a válaszok kidolgozása egyéni idegrendszeri struktúrán alapul
(Buss, 2008a). Például az evolúciós pszichológia nézőpontjából a férfiak navigációs
feladatokban mutatott jobb teljesítménye a nemek közötti munkamegosztásból
származik. A fiúk 6-7 éves koruktól jobban teljesítenek a tájékozódást, célzást
igénylő feladatokban, mint a lányok. Az így kialakult nemi különbségek feltehető-
en a vadászó-gyűjtögető életmód során kialakult nemi szerepeknek köszönhetőek:
a vadászat, vagyis a zsákmányállat nyomon követése, elejtése, illetve a háborúk,
csatározások mind jó navigációs és célzó képességeket követeltek meg a férfiaktól
(Silverman, Choi,Mackewn, Fisher, Moro és Olshansky, 2000).
3.5.1. Öröklés és környezet egybefonódik
Összegezve: az evolúciós folyamatok az idegrendszer fejlődésén keresztül fejtik

ki hatásukat viselkedésünkre. Kimura (2002) például kimutatta, hogy a magzati
tesztoszteron megnövekedett szintje jobb térorientációs teljesítményt eredménye-
zett lányoknál. Ennek értelmében feltételezhető, hogy a nemi differenciálódásban
szerepet játszó hormonális folyamatok befolyásolják a térbeli információ feldol-
gozásáért felelős agyi területek fejlődését is. Kutatások szerint a magzati hormo-
nális hatások kétféleképpen befolyásolják a térészlelésben kialakuló nemek közöt-
ti különbséget, kölcsönhatásban a tapasztalatszerzés eltérő formáival. A fiúk már
kisgyermekkortól aktívabbak a fizikai aktivitással járó játékokban, melyek során
komoly tapasztalatokra tesznek szert a fizikai környezetre vonatkozóan. Ezekre
az élményekre pedig különösen érzékenyek, amit a vizuális szabályozásért felelős

agyi területek (jobb félteke) fejlettsége tesz lehetővé. Fejlett térorientációs képes-
ségüket a fiúk ennek a két agyi modulnak köszönhetik, melyek elősegítik a fizikai
világgal kapcsolatos információk hatékony feldolgozását és tárolását.
Ez a magyarázat jól összeegyeztethető más elméleti és kutatási modellekkel,
melyek a téri képességek nemi különbségeit szocializációs perspektívában elem-
zik. Egyértelmű, hogy ezek a különbségek szorosan kapcsolatban vannak azzal,
hogy a fiúk és a lányok milyen módon jutnak kapcsolatba fizikai környezetükkel.
Hagyományos nemi szerepek esetében a fiúk fizikai aktivitása kedvezőbb meg-
ítélés alá esik, ám a megváltozott szociális környezetben ezen szerepek is átala-
kulhatnak, és a különbség csökkenhet (Geary, 1998). Olyan közösségekben, ahol
a fiúk másfajta aktivitásban való részvételét preferálják (pl. ház körüli munka az
USA-ban élő középosztálybelieknél), vagy ahol a lányok fizikai tevékenységét
támogatják (pl. eszkimóknál), ott a térlátásban mutatkozó nemi eltérések kiseb-
bek. Ráadásul a megfelelő tanulási, gyakorlási feladatok révén a gyermekek térbeli
információfeldolgozó képességei fejleszthetőek (pl. sakk) (Buss, 2008a).
Öröklés és környezet egybefonódását egy nemrégiben megjelent meta-elemzés
is alátámasztja. Több mint 2700 tanulmány eredményeit elemezték kutatók, és át-
lagosan 49%-os öröklékenységet állapítottak meg. Vagyis egy adott tulajdonság,
vonás átlagosan 49%-ban örökletes, 51%-ban pedig tanult és környezeti hatások-
ra vezethető vissza. Természetesen a konkrét problémák, vonások esetében nagy
arányeltolódások lehetnek: a bipoláris rendellenesség esetében például 70-30 az
arány, vagyis itt a genetikai tényezők a meghatározóbbak (Polderman, Benyamin,
de Leeuw, Sullivan, van Bochoven, Visscher, & Posthuma, 2015).
3.5.2. Örökletes vagy tanult preferenciák?
Öröklés és környezet/tanulás viszonyának feltérképezéséhez az ikerkutatások jelen-

tik az egyik legalkalmasabb módszert. Ikerkutatások főként a viselkedésgenetikai
vizsgálatokban jelennek meg, az evolúciós pszichológiában kevésbé. A módszer
lényege, hogy az egypetéjű és a kétpetéjű ikrek eltérő genetikai rokonságot mutat-
nak: az egypetéjű (monozigóta) ikrek génjei 100%-ban, míg a kétpetéjű (dizigóta)
ikrek génjei átlagosan csupán 50%-ban azonosak. Ezt a különbséget alapul véve a
kutatók úgy érvelnek, hogy az egypetéjűek közötti, a kétpetéjű ikreknél mérthez
képest nagyobb hasonlóság azt mutatja, hogy a kérdéses vonás bizonyos mértékű
genetikai kontroll alatt áll (Pásztor, 2012).
Sok ikerkutatásban külön nevelt (de nem a kutatás miatt szétválasztott) egy-
petéjű és kétpetéjű ikreket hasonlítanak össze különböző vonások mentén, vagy
örökbefogadott, így egy háztartásban nevelkedő, de genetikailag különböző sze-
mélyek vonásait vetik össze. Ezen kutatások kiindulópontja, hogy a külön nevelt
egypetéjű ikrek esetében a gének teljesen azonosak, míg a családi környezet tel-
jesen különböző, az örökbefogadás-kutatások esetében viszont ez pont fordítva
van. Így jól elkülöníthetőek és vizsgálhatóak lesznek az egyes tulajdonságokra,
betegségekre ható környezetei és genetikai tényezők. Az egyik legismertebb lon-

gitudinális (hosszú távon, több évtizede zajló) ikerkutatás a Minnesota ikervizs-
gálat (Minnesota Twin Family Study), mely 1900 ikerpárt vont be a vizsgálatba
(https://mctfr.psych.umn.edu/twinstudy/).
3.5. ábra. A DNS, mely számos tulajdonságunkat, képességünket „kódolja”

(forrás: pixabay.com).
Nem ennyire pontos módszerek, de bizonyos mértékben alkalmasak a tanult (kul-

túrafüggő) és örökletes (univerzális, kultúrafüggetlen) szociális és kognitív folya-
matok elkülönítésére a kérdőívek, valamint az értékelő és becslő skálák. Az evolúciós
pszichológiai kutatásokban inkább ezek fordulnak elő, főként a preferenciavizs-
gálatokban. A kérdőíves módszer lényege, hogy előre meghatározott kérdéseket
válaszolnak meg a személyek, általában előre megadott válaszlehetőségek közül
választva (ún. zárt kérdések), legtöbb esetben írásban. Az értékelő és becslő skálák
esetén valamilyen ingert (pl. kép) kell a személyeknek megítélniük, és ítéletei-
ket legtöbbször számítógépes válaszadás révén rögzítik. A megítélés általában ún.
Likert-skálák mentén történik: ilyenkor a személynek egy állítással való egyetér-
tésének mértékét, vagy egy vélemény helyeslését kell kifejeznie különféle fokoza-
tok szerint (teljes mértékben egyetértek – semleges – egyáltalán nem értek egyet)
(Szokolszky, 2004). Például, a szépség és attraktivitás meghatározó jegyeinek vizs-
gálatai során sok esetben kérik a személyeket, hogy bizonyos arcképekről mondják
meg, mennyire tartják őket vonzónak, kedvesnek, egészségesnek, stb. Ezek a fotók
általában valamilyen módon manipulált képek, például több arcképből, számító-
gépes eljárással előállított „átlag arcok”, melyeket vonzóbbnak találunk az egyedi
arcoknál. Ezen kutatások segítségével sikerült azonosítani számos olyan morfo-
lógiai vonást, jellemzőt a női arcon, melyeket univerzálisan szépnek tartanak a
férfiak (Meskó, 2012).
Nagy előnye a kérdőíves és skála módszereknek a nagy minta elemszám, hiszen

ezek általában nem időigényes feladatok, így sok embertől nyerhetünk adatokat.
Továbbá előnyös lehet a társas-, és egyéb kontextus változó befolyásoló hatásának
kiszűrése is. Vagyis a résztvevők válaszait nem befolyásolja a helyzet, mivel a kér-
déseket úgy állítják össze, hogy ne legyen összefüggésben a szituációval, ahol fel-
veszik, illetve az értékelések, becslések esetében az ingerek és azok megítélésének
körülményei jól kontrolláltak.
Természetesen a kérdőívek és becslő skálák is számos limitációval küzdenek:
egyrészt, a személyek válaszai nem biztos, hogy valós gondolataikat, attitűdjeiket
tükrözik, emiatt az eredmények megbízhatósága meglehetősen bizonytalan. Más-
részt pedig, hasonlóan a kísérleti módszerekhez, ez a módszer sem jeleníti meg
megfelelően a mindennapi döntéshelyzeteket, így nehezen következtethetünk az
eredményekből a hétköznapi viselkedésre.
A fejezetben összefoglalt elméleti problémák és kérdések segítségével az olvasó
talán átfogóbb képet kaphat az evolúciós pszichológiai kutatásokat inspiráló elmé-
leti alapokról, illetve azok legvitatottabb pontjairól. Ellentétben az elméleti meg-
fontolásokkal, a módszertani kérdések nem különböznek az általánosabb pszicho-
lógiai módszertani kérdésektől. Ezért jelen fejezet kísérlet arra, hogy az elméleti
megfontolásokkal történő párosítás segítségével sajátos nézőpontból prezentálja
az egyes módszereket, és így talán átláthatóbbá, érthetőbbé teszi azok relevanciáját
és alkalmazhatóságát az evolúciós pszichológia tartományán belül. Mint már a be-
vezetőben is hangsúlyt kapott, ezek a párosítások erősen önkényesek, és csupán a
Szerző logikai okfejtése alapján tartoznak össze. Az egyes módszertani jelenségek,
lehetőségek kifejtése teljes részletességgel nem valósult meg, mivel feltehetően
ezek már ismeretesek az olvasó számára és minden bizonnyal meghaladták volna
e fejezet terjedelmi korlátait. Ugyanígy, az elméleti kritikák, problémák taglalása
sem teljes, hiszen a több évtizedes szakmai viták, érvek és ellenérvek puszta felso-
rolása is megtöltene egy önálló kötetet.

1. Milyen kritériumokat érdemes figyelembe venni egy vizsgálat tervezé-
sekor, vagy a vizsgálati módszerek kiválasztásakor?
2. Hogyan fogalmazhatunk meg tesztelhető evolúciós pszichológiai hi-
potéziseket?
3. Mi a deduktív logikai építkezés?
4. Mi az adaptáció és hogyan határozható meg?

5. Mit nevezünk evolúciós adaptációs környezetnek?
6. Tanulmányozható/modellezhető az EAK a modern környezetben?
Miért/miért nem?
7. Miért érdekes/fontos az evolúciós pszichológiai kutatások számára
a modularitás kérdése?
8. Milyen formái vannak a megfigyelésnek? Milyen buktatókra kell figyel-
ni ennél a módszernél?
9. Milyen módszerekkel választhatóak szét az örökletes és a tanult/kör-
nyezeti tényezők?
4. Az evolúciós pszichológia
megoldandó kérdései
Kocsor Ferenc
Bár az evolúcióelmélet számos érdekes kutatást inspirált a viselkedéstudományo-

kon belül, az evolúciós pszichológiával szemben megfogalmazódott az a vád, hogy
kiinduló feltételezései nem támaszkodnak kellőképpen az evolúciós- és élettu-
dományok eredményeire, így az emberi elmével és annak a törzsfejlődés során
végbement változásával kapcsolatos feltevései megalapozatlanok. Noha a kritikák
nem általánosságban a pszichológia evolúciós szemléletére vonatkoznak, hanem
kifejezetten a Cosmides, Tooby, valamint David Buss nevével fémjelzett Santa
Barbara-i iskola által képviselt – gyakran szűk értelemben vett evolúciós pszicholó-
giaként is hivatkozott – irányvonalra, ezek mégis lassan kezdték aláásni az egész
tudományterület tekintélyét. A felvázolt elméletek valóban nem mindig álltak
összhangban a neurológia, a neuropszichológiai, de sokszor még a kognitív pszi-
chológia eredményeivel sem (Bechtel, 2003), az evolúcióelméletben az utóbbi har-
minc évben megtett fejlődést pedig teljesen figyelmen kívül hagyták. Ennek a
folyamatnak az ellenpólusaként kezdett lassan kibontakozni az az irányzat, amely
– felvállalva az evolúciós pszichológia eredeti célját – integratív keretbe próbálja
ágyazni az elméről rendelkezésünkre álló ismereteket, szem előtt tartva az ideg-
rendszer működésének törvényszerűségeit, de nem feledkezve meg az evolúciós
gyökerekről sem (lásd pl.: Andrews, Gangestad, & Matthews, 2002).
A kritikák között olyanok is előfordulnak, amelyek könnyen cáfolhatók, ilye-
nek a genetikai determinizmussal és a redukcionizmussal kapcsolatos vádak. Ezek
elemzésétől eltekintünk, ehelyett csak azokkal foglalkozunk, amelyek alaposabb
vizsgálódás után is jogosnak tűnnek. Az első két alfejezetben a szűk értelemben
vett evolúciós pszichológia legfontosabb fogalmaival szemben felvetődött kriti-
kai észrevételeket mutatjuk be. A harmadik alfejezetben pedig az adaptációval
kapcsolatos – elsősorban evolúcióbiológiai indíttatású – elméleti megfontolásokat
tekintjük át röviden, amelyek figyelembe vétele nélkül minden, törzsfejlődési fo-
lyamatokat középpontba helyező tudományterület, köztük a tág értelemben vett
evolúciós pszichológia is könnyen vakvágányra tévedhet.
4.1. Az evolúciós adaptáció környezete

4.1.1. A pleisztocén környezet
„Modern koponyánkban kőkori elme lakik” – ez az evolúciós pszichológia egyik

legfontosabb kiindulópontja (Barkow, Cosmides, & Tooby, 1991). A frappáns
megfogalmazás arra a jelenségre utal, hogy noha az ember pszichológiai repertoár-

ja rendelkezik azzal a potenciállal, hogy alkalmazkodjon bizonyos környezeti kihí-
vásokhoz, erre az evolúciós változások korlátozott sebessége miatt csak megkésve
képes. Ezért nem is várhatjuk el, hogy technológiai változásokban és társadalmi
átalakulásokban bővelkedő jelenünk optimális közeget jelentsen elménk számára.
Ha meg akarjuk érteni, milyen rendszeresen visszatérő problémák, milyen szelek-
ciós hatások formálták mentális képességeinket, akkor a Homo nemzetség törté-
netének legmeghatározóbb időszakát, a pleisztocén környezetet kell vizsgálódá-
sunk tárgyává tenni. Ebben a mintegy 2 millió évvel ezelőtt kezdődött és 10 ezer
éve véget ért időszakban Kelet-Afrika jelentős területeit borították fás szavannák,
ahol őseink 50-150 fős csoportokban éltek, vadászattal és gyűjtögetéssel szerez-
ték meg az élelmet, amit aztán egymással megosztottak, az idegen csoportokkal
szemben pedig ellenségesen léptek fel. A viszonylag stabil ökológiai környezetben
a legnagyobb kihívást a csoport azonos nemű tagjaival folytatott vetélkedés és az
ellentétes neműek kegyeiért való versengés jelentette. A legspecializáltabb adaptá-
ciókat ezért a szociális képesség terén kell keresnünk.
De vajon helytállóak-e ezek a feltevések? És ha nem, vagy csak részben, ez
mennyiben kérdőjelezi meg az evolúciós pszichológusok következtetéseinek he-
lyességét?
4.1.2. Milyen volt az adaptáció környezete valójában?
Az evolúciós adaptáció környezetének fenti, leegyszerűsítő felfogása sajnos újra

és újra felbukkan az evolúciós pszichológia irodalmában, annak ellenére, hogy
még az elmélet megalkotói sem gondolkodtak így róla soha (Laland & Brown,
2011). Mivel az elmélet elsődleges célközönsége pszichológusokból állt, akik fel-
tehetőn keveset tudtak a paleoantropológiáról, az evolúciós szemlélet a „pleisz-
tocén afrikai szavanna” környezetismeret tankönyveket idéző naiv képével tűnt
átadhatónak. Később Tooby és Cosmides (1990, pp. 386-387) így árnyalja az
evolúciós adaptáció környezetének fogalmát: „Az evolúciós adaptáció környezete
nem egyetlen földrajzi helyre vagy élőhelyre vonatkozik, és nem is egy konkrét
időszakra. Sokkal inkább az ősi környezetnek az ősi populációk tagjai számára az
adaptáció szempontjából releváns tulajdonságainak statisztikai összessége, amit
az előfordulás gyakoriságával és a rátermettségre gyakorolt következményeivel
kell súlyozni.”
Az így továbbgondolt fogalom már elveszi az egyik kritikai észrevétel élét:
lehetséges ugyan, hogy a pleisztocén kétmillió éve meghatározó időszak volt az
ember evolúciója során, mégsem tekinthetünk el attól, hogy valamennyi ember-
szabásúval mintegy 15 millió év közös múltat tudhatunk magunk mögött, nem
beszélve a 60 millió évnyi főemlős örökségről és legszélesebb rokonságunkról, a
3,5 milliárd éves földi bioszféra valamennyi tagjáról. A szelekciós mechanizmusok
a teljes fejlődéstörténet alatt hatottak, ezek ereje és iránya azonban többször vál-
tozhatott. Az utódgondozást, az anya és kölyke közti kötődést elősegítő specifikus
4. Az evolúciós pszichológia megoldandó kérdései 77
pszichológiai mechanizmusok fejlődése például már a legelső emlősöknél megin-

dult. Ennek fontossága a hosszú gyermekkori fejlődésen keresztülmenő, alacsony
reprodukciós rátájú Homo sapiensnél még kifejezettebb. A korai, apró termetű
emlős fajok feltehetően rejtőzködő, éjszakai életmódot folytattak, ami a pliocén
nagy testű, robusztus Australopithecus fajaira már nem volt jellemző. A társas vi-
selkedés számos eleme, mint a rangsorrend kialakításának igénye, a koordinált kö-
zös élelemszerzés vagy az utánzás már a prehominid őseinknél megjelent (Laland
& Brown, 2011).
4.1.3. Humánspecifikus szelekciós tényezők
Az evolúciós adaptáció környezete tehát meglehetősen nehezen megragadható

szelekciós erőket jelent. A legegyszerűbb esetben is, ha feltételezzük, hogy egy-
egy jelleg a megjelenése után folyamatos, egyirányú fejlődést mutatott, vissza
kellene nyúlnunk az első őshöz, amely ezt a jelleget mutatta, hogy meghatároz-
zuk a szelekciós környezetet. Ennek kivitelezhetetlensége miatt erősen kétséges
az is, hogy ez a fogalom segítséget jelent-e az elme felépítésének vizsgálatához.
Különösen akkor, amikor – az evolúciós pszichológia egyik célkitűzését szem
előtt tartva – a humánspecifikus szelekciós tényezőket és a hatásukra kifejlődött
emberi univerzálékát kívánjuk meghatározni. A szűk értelemben vett evolúciós
pszichológia a vadászó-gyűjtögető életmódot tekinti az emberi elme evolúcióját
leginkább befolyásoló közegnek. A közkeletű felfogással ellentétben azonban a
régészeti leletek meglehetősen bizonytalanok annak tekintetében, hogy ez az élet-
forma valóban általánosan jellemezte-e a Homo populációkat. Még ha ez is lett
volna a helyzet, a töredékes maradványokból csak fokozott óvatossággal lehet a
viselkedésre következtetni, a mai preindusztriális és az archaikus populációk élet-
formája közé egyenlőségjelet tenni pedig semmiképp sem lehet. Mindebből az
következik, hogy semmiféle bizonyíték nincs arra, hogy a táplálék megszerzésének
módja humánspecifikus szelekciós környezetet és ennek megfelelően specializált
adaptációkat hozott volna létre. Másképp megfogalmazva: az eltelt évmilliók ha-
tásának eredője nem biztos, hogy alapvetően különbözik az ember és más, csopor-
tosan vadászó ragadozók között. Lehetséges például, hogy a nagymacskafélék és
az emberősök életformája nagymértékben hasonlított, ezért – a szűk értelemben
vett evolúciós pszichológia gondolatmenetét követve – a szelekciós nyomásnak is
hasonló pszichológiai adaptációkhoz kellett volna vezetnie. A valóságtól azonban
mi sem áll távolabb. Még nagyobb a bizonytalanság azon képességek tekintetében,
amelyek minden bizonnyal rányomták bélyegüket őseink mindennapi életére, de
kevés fosszilis maradványt eredményeztek, mint például a nyelvhasználat. Mind-
ezt összefoglalva talán kimondhatjuk, hogy mai ismereteink nem elégségesek ah-
hoz, hogy az ökológiai környezet alapján vázoljuk fel az emberi elme evolúciós
fejlődésének forgatókönyvét (Laland & Brown, 2011).
4.1.4. Az evolúciós változások sebessége
Bár az evolúciós adaptáció környezetének fentebb bemutatott, pontosított fogalma

a szavanna-hipotézisnél jobban leírja az evolúciós változások természetét, azonban
még korántsem problémamentes. Az adaptáció időszakának kezdetét ugyan idő-
ben hátrébb helyezi, elfogadva a Homo nemzetség megjelenése előtti események
fontosságát, a végét viszont továbbra is a pleisztocén utolsó időszakában határozza
meg. Az ehhez vezető egyik kiinduló feltételezés az, hogy a pleisztocén vége óta
nem hatott jelentős szelekció a pszichológiai mechanizmusokra. Bár elméletileg
semmi nem zárja ki ennek helyességét, az evolúciós pszichológia bizonyítékok
keresése helyett ezt magától értetődőnek veszi. A szokásos érv úgy hangzik, hogy
mivel az elmúlt tízezer év az ember történetének mindössze egy százalékát teszi ki,
valószínűtlen, hogy ez elegendő lett volna komplex adaptációk kialakulásához.
Ez az érvelés két ponton is sántít. Az egyik az, hogy az adaptáció nem feltétle-
nül új képességek, élettani mechanizmusok vagy morfológiai struktúrák megjele-
nését jelenti, hanem a meglévő tulajdonságok módosulását, amelynek következté-
ben jobban illeszkednek az aktuális kihívásokhoz, legyenek azok ökológiaiak vagy
szociálisak (Buller, 2006). Belátható, hogy ezért nem szükséges feltételeznünk
az emberi pszichikum radikális változásait. A legújabb kutatások kiderítették
azt is, hogy bizonyos hormonok jelátviteli útjában bekövetkezett apró módosu-
lások is eredményezhetik a társas viselkedés mélyreható változásait (de Bono &
Bargmann, 1998; Insel & Young, 2001; Young, 2003; Young, Nilsen, Waymire,
MacGregor & Insel, 1999). Efféle, mindössze egyetlen gént érintő mutációk vi-
szont bőven előfordulhattak fajunknak abban a hozzávetőleg 400 generációjában,
amely a pleisztocén óta élt.
A másik tévedés abban áll, hogy az evolúciós változások mértékének nem első-
sorban az eltelt idő szab korlátokat, hanem – a genetikai és fejlődési kényszerfeltéte-
leken kívül (lásd Andrews és mtsai, 2002) – a szelekciós nyomás nagysága. Teljesen
értelmetlen a változások lehetséges mértékét az eltelt idő függvényében becsülni,
hiszen a fajok történetében egymást váltják viszonylag stabil időszakok, amikor alig
van morfológiai változás, és forrongó periódusok, amikor a megváltozott körülmé-
nyek hatására a régiekből új fajok alakulnak ki. Ezt állítja legalábbis az evolúció-
biológia egyik közismert, mérvadó elmélete, a szaggatott egyensúly teóriája (Gould,
1972). A kérdés tehát az, hogy az elmúlt tízezer évben az ember élőhelyében és
társas berendezkedésében lejátszódott változások elég drasztikusak voltak-e ahhoz,
hogy nyomot hagyjanak elménken. Úgy is megfogalmazhatnánk a kérdést, hogy
hatnak-e szelekciós mechanizmusok az emberre még ma is, illetve hatottak-e az
agrártársadalmak megjelenése után? A fiziológiai alkalmazkodás esetében a kérdés
inkább csak költői, hiszen ennek számos példáját ismerjük a felnőttkori tejcukorle-
bontó-képességtől (lásd Bereczkei, 2003) a testmagasság növekedéséig (Pawlowski,
Dunbar, & Lipowicz, 2000; Stulp, Barrett, Tropf & Mills, 2015).
Kétségtelen, hogy a földtörténeti jelenkor eddigi mintegy tízezer éve rendkí-
vüli változásokat hozott az ember számára. A több ezer tagból álló, letelepedett
életmódot folytató, mezőgazdasággal foglalkozó csoportok sok szempontból gyö-

keresen más társas környezetet jelentettek, mint a korábbi, lazább szerveződésű
közösségek. A dominancia-rangsorban való előrejutáshoz, a tartós szövetségek ki-
építéséhez, a gyermekek felneveléséhez szükséges erőforrások megszerzéséhez és
az élelemszerzéshez bizonyosan eltérő – ha nem is alapjaiban különböző – straté-
giákra volt szükség (Buller, 2006). Mégis azt látjuk, hogy az emberi populációméret
ebben az időben indult hatványozott növekedésnek. Rátermettség szempontjából
az újonnan létrejött agrártársadalmak tagjai jóval sikeresebbek voltak elődeiknél.
Nehéz elképzelni, hogy ez lehetséges lett volna, ha a környezet és a pszichológiai
adaptációk közti illeszkedés valóban olyan pontatlan, mint azt rendszerint felté-
telezik. Épp ellenkezőleg: lehetséges, hogy az egykori pleisztocén körülmények
között még hasznosnak számító darwini algoritmusok módosultak olyan módon,
hogy lehetővé vált az egyik életformáról a másikra való áttérés. Ezeknek a módo-
sulásoknak a genetikai alapjai pedig éppen sikerességüknek köszönhetően terjed-
hettek el a korábbinál magasabb reproduktív rátájú népességben.
4.1.5. Niche-konstrukció
Mindez persze csak feltételezés. A fenti forgatókönyv azonban nem kevésbé logi-
kus, és nem is cáfolható nehezebben, mint az evolúciós pszichológia azon alapfel-
tevése, miszerint a adaptációk a környezeti változások után kullognak. Van azon-
ban még egy érv, amely a mellett szól, hogy az ember pszichológiai prediszpozíciói,
preferenciái és döntéshozatali mechanizmusai nem állnak olyan élesen szemben
a környezeti változásokkal, mint amit a „modern környezet, kőkorszaki elme” el-
lentét sugall. Mégpedig az, hogy az ember nemcsak passzív elszenvedője a sze-
lekciónak, hanem aktívan formálja is saját környezetét. Különösen szembetűnő
ez az ún. niche-konstrukciós képesség napjaink ipari társadalmaiban, ahol az ember
a természeti környezet saját igényei szerinti átalakítását sok helyen a végletekig
vitte. Talán kevésbé nyilvánvaló, de a niche-konstrukció nem csak a fiziológiai
szükségletek jobb kielégítését segíti, hanem a teremtett mikrokörnyezet is job-
ban igazodik az emberi elméhez. Ezért nem állíthatjuk, hogy az elme kizárólag
múltbeli körülményekhez adaptálódott. A környezet és az elme közötti megfelelés
pontosabb lehet, mint amire a környezeti és az evolúciós változások feltételezett
sebessége alapján gondolhatnánk (Quartz, 2003).
4.2. Modularitás és területspecificitás

4.2.1. Érvek a modularitás mellett
Ahhoz, hogy feltárjuk az elmére ható evolúciós törvényszerűségeket, valamint azt,

hogy milyen változásokon eshet át és hogyan alkalmazkodhat az új kihívásokhoz,
ismernünk kell annak felépítését. Az evolúciós pszichológia az ezt kutató számos
irányzat közül azoknak az álláspontját tette magáévá, amelyek az elmét egy szá-
mításokat végző gépezetnek tekintik. Szerintük az agy egy speciális feladatokat
ellátó szerkezet. Ezek a feladatok nem mások, mint azok a problémák, amelyek-
kel az ember a törzsfejlődés során rendszeresen szembesült. Ilyen értelemben a
feladat ellátását végző szerkezeti egységek megfeleltethetők az adaptív funkciót
végrehajtó mentális képességeknek. A szűk értelemben vett evolúciós pszicholó-
gia felfogásában pedig minden egyes megoldandó feladathoz hozzárendelhető egy
képesség, azaz mentális modul. Az elmét korábban svájci bicskához, újabban olyan
okostelefonhoz hasonlítják, amely a speciális feladatokhoz különböző alkalmazá-
sokat futtat (Kurzban, 2012).
Az elme moduláris felépítésére és területspecifikus működésére vonatkozó fel-
tételezések azzal az előnnyel járnak, hogy viszonylag egyszerűen leírhatóvá teszik
a szelekciós erők és az agy közti kapcsolatot. Ha az emberősök bizonyos vissza-
térő problémákkal szembesültek, amelyeknek megoldásáért egyetlen modul volt a
felelős, akkor a környezeti tényezők változása szelekciós nyomást fejtett ki erre a
modulra, amely fokozatos változások során átidomult a megváltozott feltételekhez
anélkül, hogy az elmének mint komplex rendszernek a működésében zavar kelet-
kezett volna. Így az „evolúciós idők” feltételezett ökológiai és társas körülményei
kiindulópontot jelenthetnek a kutatók számára ahhoz, hogy milyen modulokat,
problémamegoldó algoritmusokat érdemes keresni. De visszafelé is következte-
téseket lehet levonni: az elme területspecifikusnak tűnő képességei segíthetnek az
evolúciós környezet megismerésében (Laland & Brown, 2011).
4.2.2. Ellentmondások a neuropszichológiával
A fentiek talán magyarázatot adnak arra, miért vonakodik az evolúciós pszicho-

lógusok többsége elfogadni azt, hogy az emberi agy általános problémamegoldó
képességekkel is rendelkezik, olyanokkal, amelyek egyszerre számos területet ké-
pesek kiszolgálni. De vajon valóban alátámasztják az adatok az elme ilyen fokú
specializáltságát?
Az érvelés, miszerint a területspecifikus mechanizmusok az evolúciós változá-
sok könnyebben formálható nyersanyagai, nem az élettudományok, hanem az in-
formatika területéről származik. A számítógépes programok kisebb alegységekből,
ún. szubrutinokból állnak. Ezeket könnyen át lehet írni, amennyiben nem látják
el tökéletesen a feladatukat. Az elmét is ehhez hasonló összetett rendszernek kép-
zelik el: az evolúció jobb adaptációkat tud létrehozni, ha csak egyes modulokat,
nem pedig egyszerre az egész rendszert kellene optimalizálnia. A logika helytálló
ugyan, ám bizonyításához az idegrendszer szintjén kellene vizsgálódni.
A klinikai vizsgálatok alátámasztani látszanak a modularitás koncepcióját.
Számos olyan szimptóma ismert, amelynél valamely agyterület sérülése megha-
tározott kognitív diszfunkciót eredményez, míg egy másik területé ettől eltérőt.
Ez a kettős disszociáció utalhat arra, hogy a két különböző funkcióért a két agyi
régió a felelős, és feladataik között minimális az átfedés. Ezeket a területeket te-
kinthetnénk moduloknak. Ugyanakkor többen rámutattak, hogy ez az értelmezés

téves lehet. Lehetséges, hogy a disszociációt nem a feladatok tényleges területi el-
különülése okozza, hanem az, hogy a két terület által ellátott funkciók különböző
súllyal vesznek részt az eltérő feladatokban. A hangsúly tehát nem a feladatokat
végrehajtó rendszerek, hanem a folyamatok elkülönülésén van. A két magyarázat
által bejósolt mintázat agyi sérülések esetén ugyanaz lehet, utóbbi felfogásban
azonban a modularitás megkérdőjeleződik (Bechtel, 2003).
A fenti érvrendszer nélkül sem teljesen világos, milyen empirikus adatokra ala-
pozza az evolúciós pszichológia a modularitásra vonatkozó álláspontját. A legtöbb
tanulmány azokat a területeket, amelyekkel kapcsolatos problémák megoldását
a modulok ellátják, az evolúciós adaptáció környezetében gyakori társas helyze-
tekkel azonosítja. Megkülönböztetnek ezért a csalók kiszűréséért felelős modult,
a rokonfelismerésért felelős modult, a potenciális partnerek értékeléséért felelős
modult és így tovább. A modulok területspecifikussága tehát leginkább a szociális
térben értelmezhető. Durva felbontásúak, mivel komplex feladatokat oldanak meg.
Ez a felfogás azonban élesen eltér a neuropszichológia modularitás-felfogásától.
Ott ugyanis alacsonyabb szintű kognitív feladatokat vizsgálnak, a modulok me-
móriáért, figyelemért, vizuális mintázatok felismeréséért stb. felelősek, finomabb
szerkezetűek. Mágneses képalkotó eljárással azt is sikerült igazolni, hogy ezekben
az alacsony szintű folyamatokban „top-down” hatások is érvényesülnek, azaz a ma-
gasabb szintekről érkező információk befolyásolják működésüket. Egy kísérletben
például kimutatták, hogy ha a kísérleti személyek azzal az elvárással néznek vé-
letlenszerű mintázatokat, hogy az ott látott pontok arcszerű képpé rendeződnek,
akkor az arcészlelésért felelős temporális kérgi területek aktivációja megnövekszik
(Li és mtsai, 2009). Az evolúciós pszichológiában viszont Fodor (1983) munkája
nyomán a modulokat információsan zártnak tekintik. Ezért bemeneti ingerként
kizárólag azokat az információkat lenne szabad feldolgozniuk, amelyek feldolgo-
zására szelektálódtak. Más típusú ingerek vagy tudatos szintről érkező elvárások
elvileg nem lehetnének hatással működésükre. Mivel sem ez a feltétel nem teljesül,
sem neuropszichológiai ismereteinkhez nem illeszthető az evolúciós pszichológia
modularitás-koncepciója, érdemes lenne azt felülvizsgálni.
4.2.3. Megoldási kísérlet
Más kutatók (Goetz & Shackelford, 2006) amellett érvelnek, hogy a fenti kriti-
kák miatt helyesebb lenne a területspecifikus modulokat inkább probléma-specifi-
kusnak nevezni. Probléma alatt nem a korábban említett társas szinten felmerülő
kihívásokat kellene érteni, hanem az ezekben szerepet játszó kognitív feladatokat.
Így továbbra is van értelme adaptációkról beszélni, és vizsgálható, milyen szelekci-
ós tényezők formálták ezeket. Ezek az alacsony szintű, finomszerkezetű modulok
ténylegesen kevés számú feladat megoldásában vesznek részt, így jó nyersanyagai
lehetnek az evolúciónak. Ez a fogalmi finomítás lehetővé teszi, hogy átértelmez-
zük az olyan, területáltalánosnak tekintett képességeket is, mint az asszociatív ta-
nulás (Laland & Brown, 2011). Ha erre az egész állatvilágban elterjedt képességre,
amely lehetővé teszi különböző modalitásokból származó információk összekap-
csolását és ok-okozati kapcsolatok feltárását, úgy tekintünk, mint egy probléma-
specifikus modulra, részben talán sikerült felszámolnunk az evolúciós pszichológia
és kritikusai közti nézeteltéréseket.
4.3. Az adaptacionista álláspont

4.3.1. Adaptivitás és adaptáció
A következő pont, amit körül kell járnunk, nem csupán az evolúciós pszichológi-
ában, hanem a többi evolúciós szemléletű viselkedéstudományban (pl. viselkedés-
ökológia, szociobiológia stb.) is sokszor problémás. Ez pedig nem más, mint az
adaptációk kérdése. Először is szögezzük le, hogy noha az adaptáció és az adapti-
vitás fogalma összekapcsolódik, különböző jelenségeket takar (4.1. táblázat).
Adaptív-e a viselkedés?
Adaptív, ha növeli a reproduktív sikert.
Igen Nem
Működő adaptáció Múltbeli adaptáció
Adaptáció-e
Igen A szelekciós környezet A szelekciós környezet
a viselkedés?
folyamatossága miatt megváltozása miatt már
adaptív maradt. nem adaptív.
Az adaptációt a szelek-
ció előnyben részesítette, Exaptáció Melléktermék
mert valamely szem-
pontból hatékonynak Jelenleg növeli a Nem növeli a rátermett-
bizonyult. Nem
rátermettséget, de nem séget és nem a természe-
a mostani szerepére tes szelekció hozta létre.
szelektálódott.
4.1. táblázat. Az adaptáció és az adaptivitás közti kapcsolat

(Forrás: Laland & Brown, 2011)
Az adaptivitás a viselkedés vagy az azt alátámasztó pszichológiai mechanizmus

rátermettségre gyakorolt hatására vonatkozik: ha valami növeli az utódok túlélé-
si valószínűségét, és ezzel hozzájárul genetikai alapjainak elterjedéséhez, akkor
adaptívnak tekinthetjük. Adaptációnak ezzel szemben csak azt a tulajdonságot
nevezhetjük, amelynél kezdetben megvolt a genetikai variabilitás, és az erre ható
szelekció kigyomlálta a kisebb reproduktív sikert eredményező változatokat. A
fennmaradt génváltozat által meghatározott magatartásforma ezáltal igazodik a
környezeti feltételekhez, ezért joggal nevezhetjük adaptációnak.
Sok olyan viselkedésbeli és pszichológiai képesség létezik, amely látszólag va-

lamilyen „célt” szolgál, emellett az utódok számának növelését is segíti. Mindez
azonban nem feltétlenül jelenti, hogy ezek adaptációk volnának. A hasonlóság
preferenciája például, amelynek igen gazdag irodalma van (pl. Bereczkei, Gyuris,
Koves & Bernath, 2002; DeBruine, Jones, Little & Perrett, 2008; Kocsor, Rezne-
ki, Juhász & Bereczkei, 2011), valószínűleg ebbe a körbe tartozik. Bár lehetséges,
hogy a saját magunkhoz hasonló megjelenésű emberek előnyben részesítése szoci-
ális és reproduktív előnyöket nyújt, a jelenség maga eredhet csupán az arcfelismerés
neurális mechanizmusából. A társas körülmények között élő főemlősöknél előnyt
jelenthetett a fajtársak pontos felismerése. Amely egyed erre jobban képes volt,
több utódot hagyott maga után, így az erre képes agy fejlődési útvonalában hasznos
gén elterjedt a populációban, tehát itt adaptációról beszélhetünk. Ezen a ponton
azonban a változatosság korlátokba ütközik, mivel ez a jól működő rendszer már
csak a hatékonyság csökkenése árán módosítható. Az arcészlelés neurális rendszere
tehát egy viszonylag konzervatív struktúra. Ennélfogva a hasonlóság preferenciája
amellett, hogy valóban hozzájárulhatott a rátermettséghez, talán csak az arcfelis-
merő rendszer melléktermékeként jött létre, nem pedig különböző hatású génvál-
tozatok közti szelekció eredményeként. Ezért itt nem beszélhetünk adaptációról.
Az első alfejezetben kitértünk rá, hogy az evolúciós változások kisebb-nagyobb
mértékben a környezeti változások után kullognak. Ezért a tényleges adaptáci-
ók sem növelik minden esetben a rátermettséget. Elég csak azokra a párválasz-
tási stratégiákra (pl. erőforrás-felhalmozás, önreklámozás, párkapcsolaton kívüli
szexuális együttlétek stb.) gondolnunk, amelyek még néhány évtizeddel ezelőtt
is közvetlenül növelhették az utódok számát. A születésszabályozás hatékony for-
máinak elterjedése a 20. század közepétől gyakorlatilag eltüntette a különböző
szocio-ökonómiai státuszú és attraktivitású emberek szaporodási sikere közti kü-
lönbségeket, sőt számos esetben meg is fordította a kapcsolatot.
Az evolúciós pszichológia fősodra a fenti részletekkel csak olyan mélységig
foglalkozik, ami még céljainak éppen megfelel. Nem várja el az adaptációktól,
hogy jelenleg is adaptívak legyenek, ugyanakkor szinte minden jól körülírható
jelenséget adaptációnak tekint anélkül, hogy komolyan fontolóra venné, hogy ez
a feltételezés alaposabb evolúcióbiológiai elemzés után is megállná-e a helyét. A
genetikai szint elemzése valóban összetett, költséges, sokszor pedig kivitelezhetet-
len kutatásokat igényelne, de illene legalább az elméleti lehetőségeket fontolóra
venni. Ez a szélsőséges adaptacionista hozzáállás még ma is gyakran vezet olyan
tanulmányok megjelentetéséhez, amelyek legalább annyira rontják az evolúciós
pszichológia megítélését, mint annak idején számos szociobiológiai témájú, a
szerzők élénk fantáziáját igen, tudományos kérdéseket annál kevésbé bizonyító
írás (pl. Wilson, 1975). Ennek egyik eklatáns példája egy nemrégiben megjelent
cikk (Lewis, Russell, Al-Shawaf & Buss, 2015). Ebben a szerzők arra a következ-
tetésre jutottak, hogy mivel a férfiak nem csak a nők derék-csípő arányára, hanem
a gerinc alsó régiójának görbületére vonatkozóan is rendelkeznek preferenciával,
ennek detektálására egy szelekciós erők hatására kialakult adaptáció szolgál. A
tanulmányban gyakorlatilag semmilyen alternatív magyarázatot nem vettek figye-

lembe. Holott ez a jelleg korrelálhat más, vonzerőt növelő jelleggel (pl. testará-
nyok, testsúly, erőnlét stb.), emellett a fizikai jellegeknél a populációs középérték
jellemzően vonzóbb a szélsőséges változatoknál. Nem meglepő, hogy a kísérletben
résztvevő férfiak is a közepes gerincgörbületet tartották a legvonzóbbnak. Az ef-
féle adaptacionista túlkapások nemcsak félrevezetőek, hanem alaposan alá is ássák
a tudományág tekintélyét.
4.3.2. Adaptáció vagy melléktermék?
Ha léteznek olyan jellegek, amelyek jól körülhatárolhatók, látszólag saját funkci-

óval rendelkeznek, de mégsem adaptációk, akkor hogyan jöhettek ezek létre? Ez
csak egy látszólagos paradoxon, és az alternatív magyarázatok csupán a hiányos
evolúciós alapismeretek miatt szorultak háttérbe. Stephen Jay Gould híres evo-
lúcióbiológus már a 70-es években felhívta rá a figyelmet, elsősorban morfológiai
jellegekre utalva, hogy bizonyos tulajdonságok más adaptációk melléktermékeként
alakulhattak ki (Gould & Lewontin, 2006). A jelenséget egy építészeti fogalom-
mal szemléltette: a gótikus templombelsők, többek között a velencei San Marco
székesegyház meghatározó eleme az úgynevezett csegely, amely a tetőszerkezet
alátámasztásául szolgáló csúcsívek találkozásainál található (4.1. ábra). Ezek az
4.1. A női vonzerő ciklikus változása

Számos adat támasztja alá, hogy a nők vonzereje annak függvényében változik, hogy
éppen a menstruációs ciklusuk melyik szakaszában vannak. A follikuláris fázisban, ami-
kor a fogamzás valószínűsége a legnagyobb, a férfiak vonzóbbnak tartják őket, mint a
luteális fázisban. Ezzel együtt viselkedésük is ciklikus változást mutat: a termékeny
szakaszban jellemzően nyitottabbak, többet mosolyognak, öltözködésük is kihívóbb. A
megnövekedett vonzerő feltehetően nem csupán a fizikai változásoknak – például a
kipirult arcbőrnek –, hanem viselkedésüknek is köszönhető. Az evolúciós pszichológia
álláspontja szerint ezek a változások adaptációknak tekinthetők; a teherbe esés való-
színűségének növekedésével kifizetődő taktika a nők számára, ha felhívják magukra
a férfiak, különösen a magas párértékű férfiak figyelmét. Főképp akkor, ha egyébként
hosszú távú kapcsolatot tartanak fent. Ha ugyanis utódaik jó géneket örökölnek, ugyan-
akkor felnevelésükhöz egy megbízható, erőforrásokat biztosítani képes férfi nyújt se-
gítséget, akkor túlélési valószínűségük nagyobb lesz, mint ha „csak” jó géneket, vagy
„csak” gondoskodást kapnának. A ciklus alatti változásoknak a felismerése a férfiak
számára is adaptív: érdemesebb figyelmet és erőforrásokat szentelni azoknak a nők-
nek, akik aktuálisan nagyobb eséllyel termékenyülnek meg. Az evolúciós pszichológia
felfogása szerint ez a diszkriminációs képesség nagy reproduktív sikert eredménye-
zett, ez tette lehetővé genetikai alapjainak elterjedését (lásd pl. Gangestad, Thornhill &
Garver-Apgar, 2010; Penton-Voak és mtsai, 1999; Rosen & López, 2009).
elemek rendszerint szépen dí-

szítettek. Funkciójuk első rá-
nézésre nem is lehet más, mint
az, hogy freskóknak vagy dom-
borműveknek biztosítsanak
felületet. Valójában tényleges
funkciója csak a csúcsíveknek
van, a csegely ezeknek a mel-
léktermékeként jelenik meg,
azonban kiválóan használható
dekorációs célokra.
Ezt nevezi Gould exap-
tációnak: valamely adaptáci-
4.1. A Canterbury katedrális sírkamrájának részlete.
óhoz kapcsolódóan, fejlődési a.: csúcsívek; b.: csegely.
kényszerek miatt létrejött mel- (Forrás: The British Library (https://www.flickr.
léktermék, amely jellemzői- com/photos/britishlibrary/).
nél fogva betölthet valamilyen
A vonzerő ciklikus változása a nemi hormonokhoz, elsősorban az ösztrogénhez köthető,

amelynek szintje az ovuláció közeledtével megemelkedik. Az ösztrogénszint közvetlenül is
befolyásolja a fertilitást, az átlagosan magasabb ösztrogénszintű nők nem csak vonzób-
bak, hanem termékenyebbek is másoknál (Singh, 1993, idézi Bereczkei, 2003). A hormoná-
lis különbségek tehát nem csak az egyéni változásokhoz, hanem az egyének közötti kü-
lönbségekhez is hozzájárulnak. Éppen emiatt fogalmazódott meg az a kritika (Havlíček &
Cobey, 2015), mely szerint a korábbi tanulmányok talán indokolatlanul könnyen fogadták el
az adaptivitást a ciklikus változások jelenséghalmazának magyarázatául. Miután néhány
korábbi vizsgálat adatait újra áttekintették, kiderült, hogy noha az egyéni hormonális vál-
tozások részben valóban megmagyarázzák a vonzerő változását, ez a hatás lényegesen
erősebb az egyéni hormonszintek és a vonzerő egyéni eltérései esetében. Ez azt jelenti,
hogy a férfiak diszkriminációs képessége elsősorban arra szolgál, hogy képesek legyenek
különbséget tenni a különböző fertilitású nők között. Mivel ez elsősorban az ösztrogén
által befolyásolt jellegek (derék-csípő arány, az arc neoténiás jellegei, bőrtónus, aktivi-
tás stb.) alapján történik, az egyes nők által kiváltott szexuális érdeklődést az ösztrogén
ciklikus változása is módosítja. Ezért nagyon úgy tűnik, hogy sem az aktuális fogamzási
valószínűség felismerésének képessége, sem a ciklus alatti viselkedésbeli és fiziológiai
változások nem tekinthetők adaptációknak. Sokkal inkább olyan melléktermékről van itt
szó, amely egy másik adaptáció, a különböző fertilitású nők felismerési képességének az
élettani mechanizmusával áll szoros összeköttetésben. Természetesen nem szabad elvetni
azt a lehetőséget sem, hogy ezek a melléktermékek maguk is adaptívak és hozzájárulnak
a rátermettség növeléséhez. Azonban a szelekciós erők a kialakulásukra nem közvetlenül
hatottak, ezért legfeljebb másodlagos adaptációkról lehet itt szó.
funkciót. Később egy exaptáció is módosulhat szelekció hatására, így másodlagos

adaptáció jön létre. Az emberi viselkedésben számos példát találhatunk erre a je-
lenségre, kezdve a hasonlóság már említett preferenciájától a vonzerő menstruá-
ciós ciklus alatti változásáig (lásd 4.1. szövegdoboz). Annak igazolásához azon-
ban, hogy egy viselkedésforma exaptáció, legalább olyan rigorózus kutatási terv
szükséges, mint az adaptációk bizonyításához (lásd Andrews és mtsai, 2002). Az
evolúciós pszichológiának egyelőre mindkét területen vannak adósságai.
4.4. Összegzés
A fent megfogalmazott, helyenként látszólag csak részleteket érintő, máshol súlyos
konceptuális tévedésekre irányuló kritikáknak semmiképp nem az a céljuk, hogy
megkérdőjelezzék az evolúciós szemlélet alkalmazásának jogosságát és alkalmaz-
hatóságának kivitelezhetőségét, épp ellenkezőleg. Az evolúciós megközelítés rend-
kívül termékenyítőleg hatott a viselkedéstudományokra, köztük a pszichológiára is.
Számos olyan hipotézist generált, amelyek tesztelése után lényegesen bővültek az
emberi természetről rendelkezésünkre álló ismereteink. Azonban az evolúcióelmé-
let felszínes ismerete félreértésekhez és félrevezető, megkérdőjelezhető hitelességű
eredményekhez vezetett. A tudományterület további fejlődéséhez elengedhetetlen,
hogy művelői komolyan vegyék ezeket az alapokat, mélyítsék tudásukat, és inkább
kevesebb, de szilárdabb alapokon álló kutatásokba fektessék energiáikat.

1. Mit takar az evolúciós adaptáció környezetének fogalma?
2. Milyen szerepe volt az emberi elme alkalmazkodásában a pleisztocén
környezetnek?
3. Igaz-e, hogy az evolúciós változások csak nagyon lassan követhetik a
környezet változását?
4. Mi a niche-konstrukció jelentősége az evolúciós alkalmazkodás szem-
pontjából?
5. Mi bizonyítja, hogy az elme moduláris felépítésű?
6. Miben különbözik az evolúciós pszichológia és a neuropszichológia
modularitás-felfogása?
7. Minden esetben adaptációknak kell-e tekintenünk a rátermettséget nö-
velő jellegeket?
II. rész.
Kognitív evolúciós
pszichológia
Evolúció és megismerés
Révész György
Az embert öntudatra ébredése óta izgatta, hogy hogyan működik az elme.

Platontól a mai napig filozófusok, majd önálló tudománnyá válásával a kísér-
letező tudomány eszköztárával felvértezett pszichológia számára is kitüntetett
kutatási terület a megismerés, az emberi elme működése.
Rövid bevezetőmben az evolúciós gondolat kettős megközelítését igyek-
szem felvázolni: egyfelől a kísérleti pszichológia és az evolúciós szemlélet né-
hány találkozási pontját, másfelől a pszichológia saját „evolúcióját”.
Mint ismeretes, Wundt szétválasztva kísérletvezetőt és kísérleti személyt az
önmegfigyelést választotta eszközül, azzal a hittel, hogy a lelki jelenség a tudat
jelensége és a tudatos belső szemünk számára hozzáférhető. A lelki műkö-
dés alapegységét – mentális atom – kereste, úgy gondolta, hogy az érzetek,
képzetek az asszociáció törvényeinek megfelelően összekapcsolódva teszik
számunkra megismerhetővé a világot. Ezt az elementarista szemléletet kérdő-
jelezte meg Wertheimer a Gestalt pszichológia alapvetésével – az „egész több
mint a részek összege”–: a percepció nem vezethető le az ingerek fizikai tulaj-
donságaiból, annál konstruktívabb folyamat. Eklatáns példák erre a látszólagos
mozgás, a szerveződés törvényei, vagy pl. Ehrenfels híres példája a dallamról: a
hangok bármilyen alapos vizsgálatából sem tudunk a dallam egészére követ-
keztetni. A kognitív pszichológia előfutárának tekinthető alaklélektan jelensé-
gek sokaságát mutatta be, illusztrálva az elme konstruáló szerepét. A kognitív
pszichológia a múlt század ötvenes éveiben kezdett kibontakozni, előzményei
a Gestalt pszichológia és a tudat jelenségeinek vizsgálhatóságát kezdetben
mereven tagadó behaviorizmus. A környezethez való alkalmazkodás – tanulás
–behaviorista elmélete, a próba-szerencse tanulás mindenesetre megjelení-
tette a szelekciós elvet: van elég idő(nk) a próba-szerencse tanulásra és nem
is kell tökéletesen megoldani egy problémát ahhoz, hogy egy hasznos válasz
fennmaradjon. Hogy az inger (S) és a megfigyelhető válasz (R) között mégis
vannak mérhető – kísérletileg manipulálható – közbülső változók arra szolgál
példaként Hull matematikai képletek igényével készített ábrája (ld. a követke-
ző oldali ábra), olyan, a pszichológia számára ma is etalon fogalmakkal, mint a
szokás (habit) és a drive.
A megismerés (képzelet, gondolkodás stb.) mérhető jelenség, amelynek
van idegrendszeri történése is. Ahogyan már Wundt is felrajzolta az asszoci-
áció lehetséges agyi erővonalait, úgy a Gestalt pszichológusok is törekedtek
a jelenségek idegrendszeri magyarázatára (pl. izomorfia törvénye). A kogni-
tív pszichológia az emberi megismerés és viselkedés törvényszerűségeivel,
90 II. rész: Kognitív evolúciós pszichológia
Közbülső változók. N: megelőző megerősítések száma; SHR szokás (habit); h: a megelő-

ző depriváció időtartama; D: drive; SER: itt a kialakult kapcsolat erőssége (effort); StR: a
reakció latenciája; f1,2,2,3,4: függvénykapcsolatok (Forrás: Hilgard, 1958, 178. old.)
megértésével foglalkozik. A megismerés, tudás, reprezentáció, gondolkodási

kategóriák, sémák, vagyis megismerő rendszereink viszont évmilliós evolúciós
folyamat során alakultak ki.
A környezettel való interakció klasszikus példája Piaget (1978) séma fogal-
ma: az új tapasztalat befogadását az előzetes sémák teszik lehetővé, melyekbe
az új információ (tárgy) beilleszthető – ez az asszimiláció –, míg a séma hoz-
záigazítása az új információhoz (tárgyhoz) – az akkomodáció. Az asszimiláció
és az akkomodáció együttesen valósítja meg az adaptációt, a környezethez
való tökéletesebb alkalmazkodást. A folyamat dinamikusságát jellemzi, hogy
az asszimiláció-akkomodáció egyensúlyát – equilibrium – nyomban felválthat-
ja valamelyikük túlsúlya, így válik a séma egyre pontosabbá.
Kardos (1976) szerint a lelki élet keletkezésében döntő mozzanat az infor-
mációhordozó funkció önállósulása. Evolúciós megközelítésben célszerű kü-
lönbséget tenni természetes jel, jelzőrendszerek és reprezenáció között. A ter-
mészetes jelek jellemzője a törvényszerű kapcsolat pl. az eső és a felhő között.
Az élőlények képesek olyan jelzőrendszereket is kialakítani, amelyeknek funkci-
ójuk van: alapvető különbségük a természetes jelekkel szemben, hogy valami
hasznot hajtanak a szervezet számára. Ez pedig evolúciós okokat sugall: azért
fejlődtek ki, mert hasznot hajtottak az ezeket birtokló szervezet számára. Így pl.
a fürge gyík szemében az apró, mozgó tárgyakat észrevevő detektor haszna a
gyík számára a táplálékul szolgáló apró rovarok észrevétele; míg a nagy moz-
gó tárgyak detektora segít neki elinalni egy esetleges ragadozó elől, haszna
tehát az, hogy segíti a túlélést. Ennek háttere a szenzoros rendszerek, elsősor-
ban a látórendszer kialakulása: amikor a fénylátást felváltotta a tárgylátás, –
Gregory szavaival élve – „az élőlény megszabadult reflexei rabságától”. Másik
példa erre a színlátás nemi különbségeinek evolúciója: a nők érzékenyebbek
Evolúció és megismerés 91
a látható spektrum hosszú végére (vörös), s ez pontosan megfelel a korai fel-

adatmegosztásnak, ami az érett, színes gyümölcsök és bogyók gyűjtését je-
lentette, míg az érzékenység adaptív abban az értelemben, hogy a legkisebb
energiabefektetéssel lehessen szert tenni magas kalóriatartalmú táplálékra. En-
nek analógiája a férfiak nagyobb érzékenysége a spektrum rövid végére (kék):
a vadász számára adaptív a horizont pontos észlelése. Brunswik valószínűségi
funkcionalizmusa ezt úgy fogalmazta meg, hogy ahhoz, hogy bármely élő ész-
lelő rendszert a maga teljességében megértsünk, mindig szem előtt kell tartani
a mögöttük álló, több millió éves evolúciós fejlődést. Egy felfogás szerint a jelen-
ben, míg az evolúciós megközelítés szerint a múltban betöltött funkció határoz-
za meg a reprezentáció tartalmát. Csakhogy a valódi reprezentáció tévedhet
a természetes jellel szemben (pl. az édes íz detektálására szolgáló receptorok
a tápérték nélküli mesterséges édesítőszereket is jelzik, miközben nem annak
érzékelésére alakultak ki – tehát akkor is jeleznek, amikor az adott dolog nincs
is jelen –, mi több, azok preferenciája az élőlény pusztulásához vezetett volna.
Akkor, amikor kialakult. Ma azonban a cukorpreferencia sokkal inkább káros
az egészségre, mint hasznos, vagyis egyáltalán nem a túlélést szolgálja!) Nem
véletlenül vádolják az evolúciós pszichológiát, túlzott adaptacionizmusa, túl-
zott innátizmusa és túlzott modularitása miatt (részletesen lásd Nánai, 2000).
Máskor lehet evolúciós haszna is a téves jelentésnek, némi iróniával: ki miben
hisz, abban üdvözül… Az ellentmondás lehetséges feloldása a múltbeli tapasz-
talat és a jelenben betöltött funkció együttes szemlélete lehet.
A kognitív pszichológia egyik kulcsfogalma a mentális reprezentáció, mint
valamely biológiai szervezet belső modellje, mely a viselkedés tervezésére,
megindítására, tényleges – észlelt – környezetről való információfelvételre, va-
lamint a múló érzékleti benyomásokon túli tartósabb rögzítésre – tanulás –,
esetleg nem tényleges helyzetek megjelenítésére szolgál. Megjelent ez már
a múlt század 30-as éveiben a neobehaviorista Tolman kutatásaiban is, mint
mentális térkép: az állat nem reflexek soroztatát tanulja meg a labirintusban,
hanem egy belső térképet alakít ki arról.
Az emberi elme persze „nem csupán” tükrözi a világot, hanem konstruálja
is. Ebben az értelemben az emberi megismerés olyan, mint a tudományos ku-
tatás: hipotéziseket alkot, majd ellenőrzi azokat. Hipotézis alkotásának kerete
a kuhni értelemben vett paradigma (Kuhn, 1984), ami az adott tudományterü-
let számára valamelyest behatárolja a lehetséges hipotézisek körét. Ez akkor is
igaz, ha evolúciós értelmezésben a paradigma az emberi megismerőrendszer
és a környezet interakciójának terméke. Ha olyan problémák keletkeznek, me-
lyek értelmezése nem lehetséges a létező paradigmában, akkor válik lehetővé
(és szükségessé) a kapott (kutatási) eredmények újraértelmezése egy új para-
digma keretében. A paradigmaváltás olyan kognitív folyamat, melynek hátteré-
ben törvényszerű a kognitív folyamatok evolúciós fejlődése.
Ami a reprezentáció anyagát illeti, élénk eszmecserék övezik az analóg-
propozícionális vitát; a deklaratív vs. procedurális tudás szembeállítását, hatal-
mas szakirodalma van a nyelvnek, mint reprezentációs formának. A nyelv és a

reprezentációkutatás területén Ramachandran talán nem is túlzó megállapítá-
sa szerint a tükör neuronok felfedezése akkora jelentőségű a pszichológiában,
mint a DNS felfedezése volt a biológiában, hiszen olyan jelenségek magyará-
zata válik sokkal árnyaltabbá, mint az imitáció, a cselekvés megértése, a tanu-
lási képesség, az elme teória, a metafora és a nyelv.
Az emberi megismerés a kognitív pszichológia megjelenésétől kezdve már
nem a pszichológia „magánügye”: a pszichológia csak része a kognitív tudo-
mányok körének, s ennek legfőbb erénye az interdiszciplinaritás. Helyet kap
benne az idegtudományok mellett a mesterséges intelligencia kutatás, nyelvé-
szet, filozófia is. A modern képalkotó eljárások megjelenése új perspektívát ho-
zott a megismerés kutatásában is, s ez akkor is igaz, ha néhányan humorosan
„neurofrenológiát” kiáltanak… Ennek egy különösen izgalmas példája a szoci-
ális kognitív idegtudomány (social cognitive neuroscience, SCN) az emberek-
nél és állatoknál (elsősorban a főemlősöknél) tapasztalható társas megisme-
rés és interakciók idegi mechanizmusának tudománya, de magába foglalja a
szociokognitív folyamatok hanyatlásának (autizmus, schizofrénia, szociopátia,
depresszió) tanulmányozását is. Ezek az új eredmények az alapkutatások mel-
lett terápiás és prevenciós lehetőségeket is felvetnek.
Lelki életünk többszörös beágyazottságú: a pszichológia számára mindmá-
ig kitüntetett kutatási tárgy a lelki jelenség egyszerre neurális, kulturális és evo-
lúciós folyamat.
Az itt következő fejezetek a kognitív és evolúciós pszichológia, de mond-
hatjuk úgy is, hogy a kognitív evolúciós pszichológia három izgalmas területé-
vel foglalkoznak.
5. A kognitív funkciók
és az emberi agy evolúciója
Csathó Árpád
5.1. Alapkérdések
5.1.1. Milyen kérdésekre kereshetjük a választ?
A humán kognitív képességeket irányító agy kivételesen nagyméretű, és jóval ösz-

szetettebb, mint az, amely akár a legközelebbi rokon faj, a csimpánzok egyedei-
re jellemző. Ez a rendkívül összetett neuronális rendszer alapozza meg a humán
kognitív részképességek kiemelkedő hatékonyságát, valamint azt a kognitív ru-
galmasságot, amely talán a legsajátosabb humán képesség. „Humán kognitív spe-
cifikumokra” természetesen több példát is említhetünk, így a nyelv és a matema-
tikai szimbólumok használata, vagy akár a tudományos érvelés képessége is csak
az ember kognitív eszköztárát gazdagítja. Tehát a számos hasonlóság ellenére is,
óriási a kognitív távolság más fajokhoz képest, és ennek az evolúciós értelmezése
sok kérdést vet fel. A miért kérdés például előkelő helyet foglal el a listán (Csathó,
2010). Miért gyorsult fel, vagy indult el egy sajátos fejlődési pályán a humán kog-
nitív evolúció? Melyek voltak azok az esetleges kényszerítő tényezők, amelyek ezt
a változást elindíthatták? Vajon a klimatikus változás, a predáció, a szociális struk-
túra bonyolultsága, vagy a nyelvi evolúció volt a jelentősebb kényszerítő tényező
(Bailey & Geary, 2009)? Ezek a kérdések azért is fontosak, mert egy ilyen jelen-
tőségű változás nem valószínű, hogy csak „miért ne” alapon indult volna el. Hiszen
a humán agy evolúciója nem csak lehetőségeket, hanem korlátokat is felépített.
A bonyolult és energiaigényes központi idegrendszer átformált mindent: a teljes
életstratégiát, a születés előtti és utáni fejlődés ütemezését, valamint a mentális,
és fizikális lehetőségeinket. A kognitív képességeink evolúciós előnyei mellett te-
hát hosszú lista szerepel a költségek oldalán is (Csathó, 2010). A „miért” kérdés
megválaszolása egyértelműen több szálon futó elemzést követel, és éppen ezért
tér vissza a könyv számos fejezetében. A jelen fejezet ugyanakkor három kérdésre
keresi a választ: mikor, és hogyan formálta az evolúciós múlt a humán kognitív re-
pertoárt, illetve milyen kognitív képességek jutottak elsősorban szelekciós előny-
höz. Ez a három kérdés is különböző evolúciós diszciplínák segítségét igényli az
archeológiai megfigyelésektől egészen a kognitív pszichológia precíz, kvantitatív
elemzési gyakorlatáig. A további oldalak arra vállalkoznak, hogy diszciplínák kö-
zötti ugrások segítségével bemutassák e három alapkérdéshez kapcsolódó jelenlegi
tudásunkat.
5.1.2. Mikor indult el a humán kognitív evolúció?
Az első gyakran vizsgált alapkérdés az, hogy az evolúciós múlt melyik idősza-
kában dőlt el az az első dominó, amely végül a humán kognitív képességek mai
fejlettségéhez vezető folyamatot elindította. Más szavakkal: rá tudunk-e mutatni
egy olyan időszakra a biológiai és a földtörténeti evolúció során, amely a kognitív
evolúció kiindulópontjának tekinthető? A kérdésre leginkább fosszíliák elemzése
kapcsán kaphatunk választ. Az agykoponya méretbeli változása, az agyféltekék
aszimmetriája, illetve az agytekervények fosszilizálódott nyomai az agykoponya
belső felszínén közvetett bizonyítékot nyújthatnak arra (paleoneurológia mód-
szertana, lásd részletesebben később), hogy milyen kognitív képességekkel ren-
delkező hominidák éltek egy adott időszakban. Az első, durvább becslésünket
megalapozhatjuk az agykoponya méretbeli változására utaló adatok alapján. A
fosszíliák elemzése alapján az agy méretbeli és strukturális változásai 6 különböző
időszakkal jellemezhetők (Davidson, 2010; lásd 5.1. ábra).
(1) Az első, a legkorábbi időszak, 4,5 millió évtől 2,5 millió évvel ezelöttig tartott
(a plicocén földtörténeti kor vége2). Ezt az időszakot döntően még a különbö-
ző Australopithecus fajok3 uralták. Agytérfogatuk stabilan 400-500 ml-re be-
csülhető. A méretbeli változás elmaradása mellett azonban megközelítőleg erre
az időszakra tehető az agynak egy olyan morfológiai átrendeződése is, amely a
fali lebeny (parietális lebeny) hátsó területének nagyobb kiterjedésére irányult, a
nyakszirti lebeny (occipitális lebeny) kárára. A fali lebeny szerepe kiemelkedő je-
lentőségű a téri folyamatok irányítása szempontjából, így ezt a strukturális válto-
zást a szerszámkészítő képesség fontos előfeltételének is tartják (Stout, 2010).
(2) A második időszak már átnyúlik a pleisztocén korba4, és 2,5 millió évvel
ezelőttől 1,5 millió évvel ezelőttig tart. Ez a viszonylag rövid időszak az elő-
ző időszakkal ellentétben jelentős agytérfogat-növekedéssel járhatott együtt:
az agytérfogat eléri az 1000 ml-t. Az agy kapacitásában bekövetkező változás
szorosan összefügg a Homo nemzetség megjelenésével, hiszen ez már a Homo
habilis időszaka. Ugyanakkor az agyméret növekedésén kívül a fosszilíák elő-
ször árulkodnak az agyfélteke-aszimmetria megjelenéséről is, amely egyes agy-
területek kognitív specializálódására utalhat.
(3) A harmadik időszak (1,5 millió - 0,4 millió év) során stabilizálódik az agy-
térfogat: a megtalált fosszíliák agytérfogata 700 és 1000 ml között mozog. A
legelterjedtebb hominida faj ebben az időszakban a Homo erectus.
(4) A negyedik időszakot (0,4 millió év - 0,2 millió év) ismét egy jelentős és gyors
agyméret-növekedés jellemzi. A kisebb agytérfogatú fajok már ritkábban ke-
rülnek elő, illetve egyre gyakoribb az 1400 ml körüli érték.
2
Pliconén időszak: 5,3 millió évvel ezelőtt kezdődött a miocén kor után, és 2,5 millió évvel ezelőtt
ért véget.
3
Australopithecus fajok: az emberfélék családjába tartozó fajok csoportja. Átmenetet képeznek az
emberszabású majmok és az emberfélék között. Közel 10 fajuk ismert; az elsők 6 millió évvel ezelőtt
jelentek meg, az utolsó faj nagyjából 1 millió évvel ezelőtt halt ki.
4
Pleisztocén időszak: 2,5 millió évvel ezelőtt kezdődött, és 12 ezer évvel ezelőtt ért véget.
5. A kognitív funkciók és az emberi agy evolúciója 95
(5 - 6) Az utolsó két időszak (5.: 200000 év - 50000 év; 6.: 50000 évvel ezelőttől)
már csak csekély mértékű agytérfogat-növekedéssel jellemezhető. Sőt, az utol-
só 10 ezer évben már kisebb mértékű térfogat-csökkenés is megfigyelhető (a
modern Homo sapiens időszakában, a holocén korszakban).
A fenti adatok értelmezése a kognitív folyamatok szempontjából nem feltétlenül

egyértelmű. Ha jobban megvizsgáljuk azt a két időszakot, amikor viszonylag rövid
időn belül jelentős növekedés következett be az agytérfogatban (2. és 4. időszak),
akkor az derül ki, hogy a növekedés hátterében álló folyamatok nem biztos, hogy
azonosak. A 2. időszak során bekövetkező agytérfogat-változást ugyanis egy jelen-
tős testméretbeli növekedés is kíséri (lásd 5.2. ábra), amely utalhat arra is, hogy a
nagyobb méretű agy nem csak az összetettebb intellektuális folyamatok, hanem a
nagyobb test kiszolgálója is volt5. Persze a kognitív folyamatok jelentőségét nem le-
het teljesen kizárni ebben az esetben sem. Elképzelhető, hogy a nagyobb testméretet
már a technológiai fejlődés, a hatékonyabb táplálék-feldolgozás (pl. főzés) megje-
lenésének következménye, amihez a fejlettebb kognitív képességek nyithattak utat
(Davidson, 2010). A 4. agyfejlődési időszak és a kognitív képességek kapcsolata ta-
lán világosabb. A 200-400 ezer évvel ezelőtti időszak során nem kísérte testtömeg-
növekedés az agytérfogat gyors növekedését. Így valószínű, hogy az akkor lezajlott
agytérfogat-változás jelentős kognitív kapacitásnövekedéshez kapcsolódott.
5.1. ábra Az agykoponya kapacitásának és a testmagasságnak az evolúciós változása. Az ábra

mindkét változó esetében a legnagyobb becsült értékeket ábrázolja. (Forrás: Davidson, 2010)
5
Allometrikus összefüggés: egy bizonyos biológiai paraméterben bekövetkező változás kapcsolódása
egy másik paraméterben bekövetkező változáshoz.
A kognitív evolúció kezdetére vonatkozó becslésünket még jobban pontosíthatjuk,

ha nemcsak az agyméret változását, hanem az agy egyéb strukturális változásait is
figyelembe vesszük. A kognitív evolúcióról sokat elárul például az agyi barázdák
változása, vagy a kisagy evolúciós átalakulása is.
5.1.3. Mit, illetve milyen kognitív funkciókat formálhatott

leginkább a humán evolúció: a főbb áttörések
A címben szereplő kérdéssel, vagyis hogy a humán intelligencia mely összetevői

erősödtek leginkább az evolúció során, a későbbi fejezetrészekben részletesebben
is lesz szó. Most egy olyan megközelítés kerül bemutatásra, amely az ebben a
témában született szerteágazó eredményeknek kiváló áttekintő keretet nyújt. Ez
a „belépő” elsősorban Donald gondolatain alapszik (1993a, 1993b). Ezeknek a
gondolatoknak a lényege az, hogy nem csak a nyelvi kommunikáció megjelené-
sével indult el egy új, és sajátos humán kognitív fejlődés, hanem más kognitív
részfunkciók is elemi szerepet töltöttek be abban, hogy az ember jelentős kognitív
távolságra kerüljön más fajoktól. Donald szerint a humán kognitív evolúció 3 for-
radalmi áttörésen ment keresztül, elsősorban azokban az időszakokban, amelyeket
korábban 2. és 4. agyfejlődési időszakoknak neveztünk.
5.1. A zene evolúciója

Donald a legfontosabb mimetikus képességek közé sorolja a ritmus észlelését, ame-
lyet egyértelműen csak emberi képességnek tekint. A hang konverziója mozgássá, azaz
ritmussá alakulása egy modalitások feletti mimetikus képesség, amely megalapozhat
olyan komplex készségeket, mint az egymástól való tanulás, vagy a társas szinkronizáció.
A ritmus és a zene oly mértékben része a mindennapjainknak, hogy kulturális jelentő-
ségük vitathatatlan. A zene univerzalitása, de ugyanakkor a hihetetlen változatossága,
ahogyan a különböző humán kultúrákban megszámlálhatatlan formában megjelenik,
számos kutatásnak került a középpontjába. Az evolúciós pszichológia is régóta vizsgál-
ja már a zene evolúciós szerepét. Az alap kutatási kérdés az, hogy hozzájárulhatott-e
biológiai adaptációs folyamat a zene kialakulásához. Ennek a kérdésnek vizsgálatát
ugyanakkor olyan problémák is nehezítik, mint a zene definíciója. A hatalmas kulturális
variabilitás miatt a zene fogalmát nehéz lenne egy pármondatos definícióba kényszerí-
teni. Az evolúciós kutatások jelentős része ezért inkább a zenei készség, a muzikalitás
biológiai és kulturális okait vizsgálja (Honing & Ploeger, 2012).
A zenei készség evolúciós hátterével már Darwin is foglalkozik; ennek kialakulá-
sát biológiai adaptáció eredményének tartja, amely szexuális szelekciós folyamatokon
keresztül érvényesül. A szexuális szelekciós modell a muzikalitás genetikai öröklé-
kenységéből, illetve a muzikalitás és az általános kognitív képességek közötti pozitív
összefüggésből indul ki. Ezekre építve a modell azt feltételezi, hogy a muzikalitás sze-
repe elsősorban az általános kognitív képességek „reklámozása”, hiszen minél jobb
valakinek a zenei készsége, annál magasabb szintű általános kognitív képességgel

rendelkezhet. Az elmélet szerint erre a „reklámra” azért van szükség, mert nehéz meg-
találni a szerteágazó kognitív képességek egyértelmű és világos viselkedéses indikáto-
rát. A muzikalitás viszont megfelelő felhívó erővel rendelkezhet ahhoz, hogy a kognitív
képességeket viszonylag könnyen és általánosságban is jellemezhesse. A szexuális
szelekció ugyan az egyik legkorábbi modell a muzikalitás evolúciójával kapcsolatban,
de egy egészen friss vizsgálat eredményei megkérdőjelezik az érvényességét ebben
a kontextusban. Ebben a vizsgálatban ugyanis nem találtak összefüggést egy személy
zenei adottsága és gyermekeinek száma között (Mosing, Verweij, Madison, Pedersen,
Zietsch & Ullén, 2015), valamint a genetikailag meghatározott kapcsolat az intelligencia
és muzikalitás között szintén gyengének bizonyult. Ezek az eredmények tehát jelentő-
sen gyengítik a muzikalitás szexuális szelekciós magyarázatát.
Természetesen egyéb funkcionális elméletek is születtek ennek az univerzális emberi
képességnek a magyarázatára. Ilyen – többek között – a gyermek és a szülő közötti kötő-
dés erősítésére vonatkozó elmélet, vagy az ún. exaptációs (vagy elő-adaptációs) elmélet.
Ez utóbbi szerint a zene kialakulására eredetileg nem hatott közvetlen, specifikus termé-
szetes szelekciós folyamat; a zenei készség inkább valamilyen evolúciós melléktermék.
Ugyanakkor a zene jelentős mértékben fejleszti kognitív képességeinket, így közvetve
mégis evolúciósan sikeres jellegnek bizonyult, amelyet később éppen ezért formálhat-
tak szexuális és természetes szelekciós folyamatok (Mosing és mtsai, 2015). Egy további
evolúciós elmélet a zene szociális kapcsolatokban betöltött szerepét hangsúlyozza, utalva
arra, hogy a biológiai adaptációnak mindenképpen erősítenie kellett egy olyan készséget,
amely ilyen mértékben javítja a csoporton belüli érzelmi és viselkedési kohéziót.
A zene evolúciójának megértése tehát nem valószínű, hogy egyetlen ok-okozati lánc-
ra fűzhető fel. Ebből indult ki Honing, Cate, Peretz és Trehub (2015) is, akik szerint a mu-
zikalitás evolúciójának vizsgálata több-komponensű vizsgálati perspektívát igényel. A
fő álláspontjuk az, hogy a muzikalitás egy összetett kognitív készség, amelynek a teljes
megértése csak akkor lehetséges, ha az egyes kognitív részképességeket külön-külön
vizsgáljuk, illetve ezek variabilitását teszteljük felnőtteknél, gyermekeknél valamint
a különböző humán kultúrákban. Csak mindezek után lehetséges prediktív evolúciós
modellek kidolgozása, olyan diszciplínák segítségével, mint a pszichológia, a genetika,
az antropológia és a neurológia.
Az első áttörés a „mimetikus képesség” megjelenése lehetett. Ez, az eredeti jelenté-

sében az utánzás képességére utaló tudás valójában egy magas szintű kontrollfo-
lyamatra vonatkozik. A kognitív képességeknek egy olyan szintjére, amely lehe-
tővé teszi, hogy minden cselekvésünk megállítható, újrajátszható és módosítható
legyen egy tudatos kontrollfolyamat befolyása alatt6. Ez a testi kontroll a nem-
6
Donald kiemelkedően fontos mimetikus képességnek tekinti a humán ritmusészlelést. Erről, illetve
a zenei képességek evolúciójáról a szövegdoboz számol be részletesebben.
nyelvi kommunikációnak is olyan szintjét teremtheti meg, ahol a kommunikáció

már nem esetleges, nem csak a pillanatnyi ösztönök által meghatározott érzel-
mi reakció, hanem jelentős mértékben szándékvezérelt és célorientált. A szán-
dékvezérelt, kontrollált viselkedés azonban elképzelhetetlen hatékony memória
folyamatok nélkül. Éppen ezért, a mimetikus képességek másik fontos eleme az
olyan memória funkció, amely saját kezdeményezésre is lehetővé teszi a korábbi
tapasztalatokhoz való szisztematikus hozzáférést (intrinzik memória). Ennek a
képességnek a hiányában minden kommunikáció, vagy összetettebb szándékvezé-
relt viselkedés gyakorlatilag lehetetlen.
Mit tesznek lehetővé a mimetikus képességek? Az egymástól való tanulást,
az önirányított gyakorlás képességét, amely a tárgyakat létrehozó kultúráknak az
alapja, valamint a kommunikációnak egy magas, bár még nem nyelvi szintjét. Min-
den olyan képesség adott volt tehát, amellyel az első nagyobb kognitív, és egyben
kultúrateremető lépést (mimetikus kultúra) a Homo erectus kolóniák megtehették
megközelítőleg 1,5 millió évvel ezelőtt.
A mimetikus képességéken alapuló kultúrák viszonylagos lassúsága azonban
gátolhatta a komolyabb kulturális innovációk elterjedését, és a nagyobb kultu-
rális változásokat. A nyelvi, vagy lexikális képesség ezért jelenthetett egy óriá-
si jelentőségű áttörést a kognitív evolúcióban. Donald szerint tehát a lexikális,
vagy nyelvi képességek megjelenése emelte ismételten egy magasabb szintre a
korai humán kultúrákat még 500-100 ezer évvel a modern Homo sapiens meg-
jelenése előtt (második áttörés). Ekkor, az archaikus Homo sapiens időszakában,
zajlik le a beszédprodukcióhoz szükséges hangképző szervek átalakulása, és ezzel
párhuzamosan olyan változások jelennek meg a központi idegrendszerben, ame-
lyek felépítették a nyelv, illetve a beszéd kialakulásának biológiai bázisát. Ennek
a rendkívül figyelemreméltó adaptációs folyamatnak a központi kognitív eleme
a lexikalizáció képessége. Vagyis az első szavak megjelenése, amelyek az agyban
egy megújítható, és bármikor előhívható reprezentáció formájában vannak már
jelen. A szavak mint a szimbolikus gondolkodás alapegységei, óriási evolúciós
előnyt jelenthettek főleg egy olyan kultúrában, ahol a mimetikus folyamatok már
összetettebb szociális szerveződést tettek lehetővé. A szavak megjelenésével le-
hetővé vált a környezet tulajdonságainak összetett szimbolizálása, amivel minden
eddiginél gyorsabbá, és hatékonyabbá vált a kommunikáció, az információközlés.
Ezt a kognitív és kulturális szintet Donald megfogalmazásában már a mitikus
kultúra foglalja el.
Végül a harmadik evolúciós áttörés ismét az emlékezeti képességekhez kapcsolódik,
de már nem a belső, biológiai jelekkel rögzített, hanem a külső, externális em-
lékfeldolgozáshoz kapcsolódik. A humán emlékezet külső „bővítése” nem csak a
szigorúan vett írásbeliségre vonatkozik, hanem minden olyan szimbólumra, amely
valamilyen formában is külső „memóriatárnak” tekinthető. Például olyan jelek,
mint az egyszerű paleolitikumi rajzok a barlangok falán már jelentősen megnövel-
hették a biológiailag kódolt memória kapacitását. Ezzel a lépéssel tehát a szimbó-
lumképzés és az információtárolás elhagyja a biológiailag zárt teret, és belép egy
egyének közötti rendszerbe, amelynek hatása a szociális és kulturális szerveződés-

re ismételten óriási jelentőségű.
Mint ahogyan azt látni fogjuk később, az új kutatási eredmények sok szem-
pontból finomítják Donald elképzeléseit, de a 3 áttörés elméletének a jelen isme-
reteink szerint is megvan a biológiai realitása.
5.1.4. Hogyan alakulhatott át az emberi agy az evolúció során?
Annak érdekében, hogy a fent tárgyalt, kontrollált és autonóm kognitív működés ki-
alakulhasson, a hominida fajok agya számos strukturális átalakuláson mehetett ke-
resztül. Az első kérdés, amely ezzel kapcsolatban felmerülhet, hogy vajon az agy fej-
lődése ráilleszthető-e egy olyan egyenesre (lineáris fejlődés), amely a közös főemlős
őstől halad lépésenként a modern Homo sapiens felé (Langbroek, 2012). Az egyes
lépések az egyes hominida fajok, akik mindig valamivel fejlettebb kognitív képes-
séggel, és nagyobb aggyal rendelkeznek (lásd 5.2/A ábra). Ha egy ilyen lineáris mo-
dellben gondolkodunk, akkor a kognitív evolúció lépéseit leírhatjuk akár 3 jelzővel
is: primitív, ősi, modern. Az egyes agyfejlődési lépések lineáris menetét támogathatja
az agykoponya kapacitásának fokozatos változása. Mindemellett Donald modellje
is lineáris fokozatosságra utal. Ugyanakkor, több szempontból is elgondolkodtató,
hogy a kognitív evolúció tényleg ennyire a lineáris fokozatosságot követte-e. Elkép-
zelhető, hogy a fejlődést számos evolúciós elágazás kísérte (lásd 5.2/B ábra).
5.2. ábra A kognitív evolúció lineáris és elágazó modellje. (Forrás: Langbroek, 2012)
Az egyik fontos ellenérv a lineáris fokozatosság ellen például az, hogy az agy több-
szintű változáson ment keresztül. Nem csak az agy mérete, hanem a sejtek közötti
kapcsolatrendszer, az endokrin folyamatok átalakulása, a funkcionálisan specifikus
agyterületek megjelenése is mind hozzájárult ahhoz a komplex kognitív architek-
túrához, ami a modern ember sajátja. Ezeknek a változásoknak a jelentősége akár
nagyobb is lehet, mint önmagában a nagyobb agyméret, hiszen elég csak a fent
említett agyméretcsökkenésre gondolnunk a holocén korszakban. Ugyanakkor va-

lószínűtlen, hogy egy ilyen sokszintű változás lineáris fokozatosságot követett vol-
na. Valószínűbb, hogy a sokszintű fejlődés egyes elemei a különböző fajok esetében
eltérő arányban lehettek jelen. Ez az elképzelés ugyanakkor azt is sugallja, hogy két
faj hasonló agymérettel és kognitív tulajdonságokkal rendelkezhet, akár ugyanab-
ban az evolúciós időszakban is. Más szavakkal: az elágazás-modell alapján nehezen
használható a fejlettebb-fejletlenebb kognitív működésre utaló megkülönböztetés.
5.2. Új elemek a központi idegrendszerben

5.2.1. Paleoneurológia: a főbb anatómiai változások keresése
A paleoneurológia módszertanával dolgozó kutatók elsősorban a fosszilizálódott

agykoponya belső felszínét vizsgálva próbálják felfedezni az emberi agy és
az ahhoz kapcsolódó kognitív funkciók evolúciós változásának nyomait. A
paleoneurológiának köszönhetjük például annak a felismerését, hogy az agy evo-
lúciója nem csak a méretbeli változásáról szólt, hanem fontos változást jelenthe-
tett az agy strukturális átrendeződése. Ugyanakkor ez a tudományterület próbál
válaszolni olyan kérdésekre is, mint hogy az agy evolúcióját mozaikos, vagy glo-
bális folyamatként kell-e elképzelnünk (Falk, 2012). A mozaik evolúciós folyamat
azt jelentené, hogy a különböző típusú átalakulások az agyi morfológiában (pl. az
agy méretének növekedése, vagy a sejtszintű, strukturális változások) függetlenül,
eltérő evolúciós időpontban jelentek meg. Ezzel szemben a globális evolúciós folya-
mat párhuzamosan, több szinten zajló átalakulásra utal. Erre a kérdésre talán még
nincs egyértelmű válasz, de az alábbiakban felsorolt evolúciós változások minden-
képpen sokrétű folyamatról árulkodnak.
Az agykoponya belső felszínének lenyomata alapján számos anatómiai válto-
zásra lehet következtetni: teljes agytérfogat, a lebenyek mérete és formája, az agyi
barázdák mintázata, az agyféltekék aszimmetriája, valamint az agyat tápláló erek
lefutása. Ezek közül mindegyik fontos információval szolgálhat a kognitív evolú-
cióval kapcsolatban. Az agy méretének változását a fentiek során már bemutattuk,
ezért az alábbiakban az agyi barázdák mintázatában, valamint a sejtszintű struk-
túrákban bekövetkező evolúciós változásokat tekintjük át röviden.
Az agyi barázdák mintázata sokat elárulhat arról, hogy milyen új területek je-
lenhettek meg az agykéregben, és ezzel összefüggésben milyen specifikus kognitív
képességek értékelődtek fel az adaptációs folyamatok során. A paleoneurológusok
megjegyzik ugyanakkor, hogy sajnos pont a központi barázda (sulcus centralis) nem,
vagy csak nagyon elnagyoltan ismerhető fel a fosszíliákon (Holloway, Sherwood,
Hof & Rilling, 2009). Ennek a következménye pedig az, hogy a kognitív evolúció-
ban valószínűleg legfontosabb szerepet játszó homloklebeny méretbeli evolúciós vál-
tozása nehezen követhető az agyi barázdák fosszilizálódott nyoma alapján. Két má-
sik, kognitív szempontból is fontos agyi barázda evolúciós nyomai meggyőzőbbnek
tűnnek. Az evolúció során a homloklebenyben olyan két új barázda jelenhetett meg,

amelyek a határát jelentik annak a háromszög alakú területnek (pars triangularis),
amely a bal féltekében a nyelvi kontroll egyik legfontosabb területét, a Broca terü-
letet is tartalmazza. Ennek a változásnak valószínűleg nagyon fontos szerepe volt a
humán nyelvi képességek kiteljesedése szempontjából. Egy másik hasonló változás
a barázdák mintázatában az elsődleges látókéreg visszaszorulására utal. Egy fontos,
a kognitív asszociációs folyamatokért felelős terület (a temporo-parieto-occipitalis
terület) mérete megnőhetett, és ezzel „elmozdította” az elsődleges látókérget határo-
ló ún. hold alakú barázdát (sulcus lunatus). Ez egyrészt jelzi a kognitív asszociáció-
ért felelős agyterületek méretbeli változását, másrészt valószínűsíti, hogy szorosabbá
vált a vizuális információ elsődleges feldolgozásáért felelős területek (elsődleges lá-
tókéreg) kapcsolata a magasabb kognitív működést irányító területekkel.
Brodmann
Kérgi terület Funkció
mező
elsődleges látókéreg 17 elsődleges vizuális feldolgozás
posterior parietális kéreg és másodlagos és harmadlagos

18, 19
anterior occipitális kéreg vizuális feldolgozás
posterior parietális és superior tárgyak téri jellemzőinek
5, 7
parietális kéreg felismerése
posterior parietális és inferior
39, 40 téri képességek
parietális kéreg
posterior superior temporális kéreg 22 Wernicke terület: beszédértés
multimodális integráció, tárgy-

posterior inferior temporális kéreg 37
felismerés, tárgy-memória
Broca terület: a beszéd moto-
laterális prefrontális kéreg 44, 45, 47
ros kontrollja
anterior prefrontális kéreg és 8, 9, 10, magas szintű memória, asszo-
mediális prefrontális kéreg 13, 46 ciációk, impulzus kontroll
5.1. táblázat. Evolúciós változáson átesett kérgi agyterületek és funkcióik.

(Forrás: Holloway és mtsai., 2009)
Végezetül, a paleoneurológia, kiegészülve az összehasonlító neurológiai kutatások-

kal7, fontos információt közölhet több jellegzetes sejtösszetételű és speciális men-
tális funkciókat ellátó agykérgi mezőről is (Brodmann mezők). Az 5.1. táblázat
foglalja össze, hogy mely agyterültek eshettek át jelentősebb evolúciós átalakulá-
son, illetve hogy az egyes területekhez milyen kognitív funkció rendelhető. Fentebb
már kiemeltük a beszédért felelős területek és az elsődleges látókéreg jelentőségét,
7
Összehasonlító neurológia: Különböző fajok (pl. csimpánz és ember) neurológiai jellemzőit összeha-
sonlító tudományterület.
de ki lehet emelni ezeken kívül számos más területet is. Például a 10. Brodmann
mező (a legnagyobb Brodmann mező) a homloklebenyben valószínűleg jelentős
méretbeli növekedésen ment keresztül. Figyelembe véve ennek a területnek a kog-
nitív funkciókban betöltött szerepét, azt állapíthatjuk meg, hogy a memóriáért, a
végrehajtó funkciók irányításáért felelős területek erős pozitív szelekciós nyomás
alatt állhattak. Van azonban olyan terület is, amelynek a mérete csökkent az evolú-
ciós múltban. Ilyen például a 13. Brodmann mező, amelynek a szerepét a limbikus
rendszer részeként, az érzelmi folyamatok irányításához kötik.
A fenti evolúciós változásokra utaló bizonyítékok jelentősége az, hogy kizár-
hatjuk azt a leegyszerűsítést, mely szerint az agy evolúciója mindössze méretbeli
változást jelentett: a bizonyítékok egy komplex módon átszerveződő agykérgi ál-
lományra utalnak, amelyek egyértelműen felerősítettek bizonyos kognitív funkci-
ókat a humán evolúció során.
5.2.2. A nagyagy árnyékából kilépve: a kisagy és a kognitív evolúció
A tudományos közvélemény sokáig csak a nagyagy, illetve a nagyagy legfejlettebb

része, a neokortex evolúciós újításait hangsúlyozta. Az utóbbi évtizedben azonban
egyre inkább valószínűsíthető, hogy a kisagy szintén komoly szerepet töltött be
a sajátos humán kognitív repertoár kiteljesedésében. A konceptuális változást a
kisaggyal kapcsolatban két tényező alapozta meg. Egyrészt a kognitív pszichológia
kiegészítette a kisagy funkcionális szerepkörét. Így túlhaladottá vált az a nézet,
hogy a kisagy szerepe kimerül a vesztibuláris és mozgásfolyamatok irányításá-
ban. A kisagy funkciója egyre inkább jellemezhető egy adaptív kontrollszerepként,
amely kiterjed a viselkedés organizációjára, szekvenciális tervezésére, a viselkedés
szempontjából releváns események téri és temporális viszonyainak meghatáro-
zására, a motoros és nem-motoros asszociatív tanulásra, valamint számos nyelvi
folyamatra (Barton, 2012). A funkcióknak ez a széles spektruma ruházza fel a
kisagyat egy olyan szerepkörrel, amely jelentős mértékben hozzájárul a változó
környezethez való alkalmazkodás folyamatához. A változó környezethez való vi-
selkedéses adaptáció egyértelműen evolúciós előnyként definiálható, és jelezheti
azt, hogy a kisagy szerepe jelentős mértékben felértékelődött az evolúció során.
Az adaptív kontroll neurológiai bázisát a kisagy kiterjedt kapcsolatrendszere teszi
lehetővé: a kisagy legalább 14 különböző, a nagyagy kérgi állományában lokalizá-
lódó területtel tart fenn reciprok neurális kapcsolatot (Weaver, 2005).
Másrészt a kisagynak a humán kognitív evolúcióban betöltött fontos szerepére
utal az is, hogy a kisagy mérete, illetve aránya a nagyagyhoz képest, több változá-
son is keresztülment az evolúció során. Az Australopithecus, illetve a korai Homo
fajoknál a nagyagy expanziója tűnik dominánsnak, amelynek következtében ezek-
nél a fajoknál a kisagy mérete a nagyagyhoz képest kisebb volt, mint más emlős
fajoknál. A kisagy mérete nőtt ugyan a későbbi időszakokban, de a kisagy-nagyagy
arány nem változott jelentős mértékben egészen a késő pleisztocén időszakáig. Az
utolsó 10 ezer évben azonban változás indult el; a kisagy szerepe felértékelődhe-
tett. A holocén időszakban ugyanis jelentősen megnőtt a kisagy méretének aránya

a nagyagyhoz képest; ez az arány a modern embernél a legnagyobb a főemlő-
sök között. Úgy tűnik tehát, hogy a holocén korszak embere számára a rendkívül
komplexé alakuló szociális és technikai környezet kikényszeríthette a szorosabb
neurális együttműködést a kisagy és a nagyagyban lokalizálódó, a magasabb szintű
kognitív feldolgozásért felelős agyterületek között.
A nagyagy méretváltozásának okaként sokszor említik a hominidák összetet-
té váló szociális kapcsolatrendszerét, illetve az ezzel együtt járó óriási mennyisé-
gű adat feldolgozását elősegítő evolúciós törekvést (Dunbar, 2009; Cosmides &
Tooby, 2005). Ezzel összefüggésben a kisagynak a holocén időszak során lezajlott
növekedését magyarázhatja az is, hogy a szociális és kulturális rendszer komplexi-
tása elért egy olyan szintet, ahol talán már nem volt elég a nagyagy által elért ki-
emelkedő szintű információfeldolgozó kapacitás. A kisagy által kontrollált folya-
matok nyújthattak segítséget abban, hogy az információ egy jól felépített tanulási
folyamaton keresztül rögzüljön, és így egy adott szociális helyzet szempontjából
mindig releváns, rendezett viselkedéses válasz jöhessen létre.
Mindemellett Barton szerint (2012) a kisagy méretének növekedése és kap-
csolatrendszerének kiteljesedése azt is bizonyíthatja, hogy a technikai képességek
fejlődése szintén fontos eleme volt a humán neuro-kognitív evolúciónak. Ezt a
megállapítást az alapozza meg, hogy a technikai kultúra kialakításában komoly
előnyt jelenthettek az olyan kisagy által kontrollált kognitív képességek, mint a
procedurális tanulás, a viselkedés szekvenciákra, epizódokra bontása, valamint a
szenzoros és motoros folyamatok precíz összerendezése. Mindezek a képességek
pedig egy kifinomultabb eszközkultúra kialakulásához járulhattak hozzá. Az esz-
közkészítés, illetve a technikai kultúra mögött álló neurális háttér evolúciós fejlő-
dése szempontjából már említésre került a fali lebeny hátsó részének növekedése
még az Australopithecus fajok idején. Az ilyen, a nagyagy szintjén megjelenő vál-
tozásokkal együtt, a növekvő kisagy a kulturális evolúció tárgyi-kulturális elemei-
nek fontos neurális alapját biztosíthatta.
A kisagynak a szociális és technikai képességekben betöltött kettős szerepvál-
lalása alátámasztja Barton (2012) véleményét azzal kapcsolatban, hogy a szociális
és technikai evolúció és az ezeket megalapozó neurális folyamatok, nem két egy-
mástól független folyamatként képzelhetők el: a technikai és a szociális környezet
egymásra kölcsönösen hatva hozhatták létre azokat a szelektáló hatásokat, ame-
lyek mind a kis-, mind a nagyagy méretbeli és strukturális változását elindították.
5.2.3. A metabolikus változások szerepe a kognitív evolúcióban
A kognitív evolúció alapját jelentő morfológiai változásokra számos bizonyíté-

kot halmozott fel a paleoneurológia. Mindezek mellett az anyagcsere esetleges
evolúciós újítása is rendkívül valószínűnek tűnik, hiszen a megnövekedett méretű
és összetettebb belső struktúrájú humán agy számára nagyobb mennyiségű napi
energia felvételre van szükség8 (Shultz, Nelson & Dunbar, 2015). Ez a nagyobb
energiamennyiség egyrészt megváltozott táplálék preferenciával (magasabb kaló-
riatartalmú gyümölcs és húsfogyasztás), valamint egy hatékonyabb energia me-
tabolizmussal érhető el. Az alábbi eredmények azt valószínűsítik, hogy az ener-
gia-felhasználással kapcsolatos anyagcsere-folyamatok tényleg jelentős evolúciós
átalakuláson mehettek keresztül.
A modern emberre jellemző táplálkozási szokások felé való elmozdulás első
nyomai az 1,6, illetve 1,9 millió éves fosszíliákon ismerhetők fel: a növényi táplál-
kozás mellett megjelennek a magas kalóriatartalmú táplálék, a hús fogyasztására
utaló nyomok. A csontozat és a fogazat tanulmányozásán kívül, számos geneti-
kai tanulmány törekszik az olyan gének és géncsoportok azonosítására, amelyek
valamilyen formában hatékonyabb anyagcserét tettek lehetővé a gyorsan fejlődő
emberi agy számára. A leggyakrabban idézett példa az ilyen vizsgálatok eredmé-
nyeinek bemutatásakor a tejcukor-anyagcserét érintető változás (Babbit, Warner,
Fedrigo, Wall & Wray, 2011). Mindössze néhány ezer évvel ezelőtt az ún. LPH
gén (laktáz-phlorizin hidroláz enzim génje) szabályozó elemei több változáson
mehettek keresztül, amelyek felerősítették a gén kifejeződését, és ezzel hozzá-
járultak a felnőttkori tejcukor-tolerancia kialakulásához. A tejcukor-tolerancia
megjelenése elsősorban egy biokulturális kölcsönhatásnak köszönhető, amelynél
a tejtartalmú termékek fogyasztására való széleskörű áttérés hatott a toleranciát
szabályozó DNS szakaszok változásának irányába.
A genetikai vizsgálatok természetesen nem csak a tejcukor-tolerancia irányában
találtak metabolikus evolúcióra utaló bizonyítékokat. Több vizsgálat is kimutatta,
hogy a glükóz anyagcserét érintő gének is pozitív szelekciós nyomás alatt állhattak.
Például bizonyos glükóz transzporter gének (SLC2A1és SLC2A4; a transzporter
génekről kifejeződő fehérjék a glükózt az alacsony glükóz koncentrációjú helyek
felé viszik) esetében egyértelműnek tűnik, hogy egyes génváltozatok előnyt élvez-
hettek a főemlősök agyának strukturális átalakulásának időszakában. Ezt igazolja,
hogy a kutatók ezeknél a géneknél szövet-specifikus kifejeződést találtak, vagyis
a főemlős fajok – beleértve az embert is – agykérgében és a vázizmaiban lényege-
sen erőteljesebb génaktivitásra utaló molekuláris nyomokat fedeztek fel, mint más
szövetekben (pl. a májban). Ez az eredmény egyértelműen jelzi a glükóz anyagcse-
re és az összetettebb neurális aktivitású agy szoros kapcsolatát. Ráadásul az ember
esetében a transzporter gének kifejeződése több mint háromszorosa más főemlős
fajokhoz képest (Babbit és mtsai, 2011).
Egy másik vizsgálat az anyagcsere köztes és végtermékeit (metabolitok) vizs-
gálta a nagyagy prefrontális kérgi részén és a kisagy kérgi területeiben. A post-
mortem vizsgálat során emberek, csimpánzok és rézusz majmok anyagcsere akti-
vitását vizsgálták különböző életkorokban. A vizsgálat legnagyobb felfedezése az
8
Az emberi szervezet a teljes napi energiabevitel közel 20%-át fordítja az agyműködésre, szemben a
többi főemlőssel, ahol ez az arány 13% és szemben más gerinces fajokkal, ahol ez átlagosan 2 és 8%
között mozog.
volt, hogy a prefrontális kéreg anyagcsere aktivitása az ember esetében megközelí-

tőleg négyszerese a többi fajnál mért aktivitásnak. A kisagy vonatkozásában hason-
ló különbség azonban nem volt kimutatható. Az eredmény világosan jelzi, hogy a
humán kognitív aktivitás legmagasabb szintje, a prefrontális kéreg, nem csak mé-
retbeli, hanem jelentős anyagcsere aktivitás változáson is átesett az evolúció során.
Az eredmények ugyanakkor arra is utalnak, hogy a legerősebb humánspecifikus
változáson a glutamát rendszer esett át. A glutamát (glutaminsav) központi szere-
pet tölt be az agy energia metabolizmusában és a neurotranszmisszióban; így ért-
hető, hogy a legerősebb kognitív aktivitást végző agyterületek glutamát anyagcsere
folyamatait miért finomíthatták pozitív szelekciós folyamatok.
5.3. Kognitív részfolyamatok evolúciója

5.3.1. A humán emlékezet és a kognitív kontroll evolúciója
Az emlékezet az a kognitív részképesség, amellyel kapcsolatban a legnagyobb

egyetértés figyelhető meg a kognitív evolúcióban betöltött jelentősége szempont-
jából. Például Goldman-Rakic (1992) a munka-memóriát „a humán mentális
evolúció legjelentősebb vívmányaként” említi. De ismét felidézhetjük a Donald
által hangsúlyozott evolúciós áttöréseket, ahol a memória az első és harmadik át-
törésnek is a főszereplője volt. Az összehasonlító tanulmányok, az embert és az
állatokat jellemző memóriaképességek között számos különbséget (pl. a nyelvi
emlékezet) és hasonlóságot is hangsúlyoznak (Beamen, 2010; Carruthers, 2013).
Éppen ezért, a memória valós, illetve specifikus evolúciós szerepének meghatáro-
zása a legnehezebb evolúciós kérdések közé tartozik, hiszen nehéz rámutatni egy
olyan agyterületre, vagy egy specifikus memóriatulajdonságra, amely a legfonto-
sabb humán evolúciós újításnak tekinthető.
Ha a memóriával foglalkozó kognitív modelleket tekintjük át, akkor a Baddeley
klasszikus modelljében található fonológiai hurok (a verbális munkamemória egy-
sége) adja a legkézenfekvőbb olyan egységet, amely pozitív szelekciós nyomás
alatt állhatott a memóriáért felelős összetett kognitív architektúrában. Az azon-
ban, hogy a nyelven alapuló információ reprezentációja mikor „erősödött meg”,
illetve, hogy hogyan kapcsolódott más kognitív részképességek evolúciós változá-
sához, viszonylag nehezen magyarázható a Baddeley féle modell hármas felosztá-
sa alapján. Ezzel kapcsolatban a Barnard, Duke, Byrne és Davidson (2007) által
bemutatott Interaktív Kognitív Rendszerek Modell (IKR, Interacting Cognitive
Systems) talán egy átfogóbb és könnyebben tesztelhető elképzelést nyújt (lásd 5.3.
ábra). A modellnek összesen 9 alrendszere van, amelyeknek a részletes bemutatása
egyértelműen túlnyúlik a jelen fejezet keretein, de az alábbi sorok összefoglalják az
evolúciós szempontból legfontosabb alrendszerek tulajdonságait.
A modell olyan „makró elméletként” jellemezhető, amely kognitív és affek-
tív jelenségek rendkívül széles spektrumát képes modellezni akár normál, akár
diszfunkcionális állapotban (Davidson, 2010). A modell evolúciós értelemben vett

legfejlettebb formájában 9 alrendszerre épül, amelyet a 5.3/C ábra sematizál. Az
alrendszerek közül 3 specializálódott az észlelésre, vagyis annak érdekében, hogy
külső környezeti forrásoktól fogadjon be információt (vizuális, akusztikus, test-
állapot alrendszer), majd ezt továbbítsa más alrendszerek felé. Két fontos „kilépő”,
vagy végrehajtó alrendszer van: a mozgáskontrollt lehetővé tevő effektor alrendszer
és a vokális kommunikációt végrehajtó artikulációs alrendszer. A 9 alrendszerből
álló rendszert 4 további olyan alrendszer teszi teljessé, amelyek köztes belső al-
rendszerek, és közvetlenül nem kapcsolódnak külső ingerekhez, illetve nem jelle-
mezhetők végrehajtó funkciókkal sem. Ezek az alrendszerek az alaktani-lexiká-
lis alrendszer, a téri tevékenység (téri praxis) alrendszere, valamint az implikációs és
propozícionális kódolásért felelős alrendszerek.
A modell azonban nem csak ebben a 9 alrendszeres formában „életképes”. Nagy
előnye az az evolúciós dinamizmus, ahogyan előre jelzi, hogy hogyan jöhetett létre
az egyszerűbb szerkezeti állapotból a fejlettebb, összetettebb kognitív rendszer. Más
szavakkal: a modell kidolgozói megkülönböztetnek olyan rendszer-állapotokat is,
amelyek lényegesen kevesebb (pl. 5, 6, vagy 7) alrendszerre épülnek, ugyanakkor
a teljes fejlettségű rendszernek egy működőképes alternatíváját nyújtják. Ezek az
egyszerűbb architektúrájú rendszerek evolúciós értelemben egy korábbi állapotot
képviselnek. Például az emberszabású majmok, illetve az ember és a majom fajok
utolsó közös ősének kognitív működése egy egyszerűsített, 6 alrendszeres modellel
is leírható (lásd 5.3/A ábra). Ezen a fejletségi fokon, a rendszerben a vokalizáció
képessége még nem különül el az általános „effektor” funkcióktól, tehát a vokális
kommunikációt ugyanaz a rendszer felügyeli, amely a mozgás irányításáért is fe-
lelős. A 7, illetve a 8 alrendszerből felépülő rendszer a kognitív fejletségnek már
azt a szintjét képviseli, amely a hominidák időszakában valósult meg. Egész pon-
tosan a Homo erectus egyedei már rendelkezhettek 7 alrendszerből álló kognitív
hálózattal. Ezen a szinten az artikulációs alrendszer kiválik a generalizált effektor
alrendszerből, és ezzel a lépéssel, sokkal nagyobb önállósága valósul meg a vokális
kommunikációért felelős kognitív folyamatoknak (lásd 5.3/B ábra). Az artikulációs
egység kiválását többek között egy hatékonyabb légzésszabályzó fiziológiai rendszer
megjelenése tehette lehetővé. A vokális artikuláció ekkor már ugyanolyan feltéte-
lekkel rendelkezik tehát, mint a téri tevékenység irányításáért felelős alrendszerek.
Ennél is magasabb fejletségi szintet érhettek el azonban az archaikus Homo sapi-
ens egyedei. Az itt megjelenő evolúciós újdonság az alaktani-lexikális alrendszer
(8. alrendszer). Barnard szerint ez a fejletségi szint az, amely leginkább hasonlít a
Baddeley féle klasszikus hármas felosztású memória modellre. Az alaktani-lexikális
alrendszer hasonló működési elvvel ruházható fel, mint Baddeley rendszerében a
fonológiai hurok. Ebben az alrendszerben tárolódik az akusztikus információ alak-
tani-lexikális kód formájában. Ennek az alrendszernek köszönhető, hogy az akusz-
tikus információ most már egységekre tagolható, hierarchikusan reprezentálható, és
ezáltal létrejöhet egy bonyolultabb struktúrájú beszéd. A kognitív rendszer ezzel úgy
tűnik, hogy teljes.
Ugyanakkor az evolúció mégis „becsempészett” egy további elemet, amellyel a

gondolkodásnak egy kivételesen magas szintje valósulhatott meg a modern ember-
nél. Ezt jelzi a modell a 9. szinttel, ahol a propozícionális és implikációs reprezen-
táció vált lehetővé. A propozíciós alrendszer megjelenése egy olyan szemantikai
képességet jelent, ahol a nyelvi elemek segítségével már általános megállapítások
megfogalmazása is lehetséges. Az implikációs kód csak annyival egészíti ezt ki,
hogy már nem csak nyelvi formában (pl. mondatokban) kifejezett tárolás válik le-
hetővé, mert az alrendszer szintetizálja a propozíciós és a többi alrendszerektől ér-
kező információt. Ilyen implikációs szintézis alapozza meg például az intuícióinkat.
Az absztrakt gondolkodásnak ez a szintje teszi lehetővé azt, hogy képesek vagyunk
a környezetből érkező ingerek hiányában is az önindított gondolkodásra, illetve
szimbólumok létrehozására. Ezzel a kognitív evolúció elér egy olyan szintet, amit a
fentebb bemutatott Donald féle modell a 3. és 4. evolúciós áttörésként jelöl.
5.3. ábra. Az Interaktív Kognitív Rendszerek Modell 6 (A), 7 (B), illetve a 9 (C) alrendszeres
változata. Az ábra az alrendszerek közötti kapcsolatrendszereket csak vázlatosan tünteti fel;
az eredeti modell összetettebb kapcsolatrendszert ábrázol. (Barnard és mts., 2007 alapján).
Mi adhatta a fenti összetett kognitív architektúra biológiai bázisát? Különálló spe-

cifikus idegrendszeri változások állnak a magasabb szintekre való fellépések mö-
gött, vagy egy nagyobb átfogó változás fűzi össze mind 9 szintet? Olyan kérdések
ezek, amelyek a korábbi fejezetrészekben is felmerültek. A leggyakrabban említett
evolúciós változás a prefrontális kéreghez kapcsolódik. Ez a kérgi terület az, amely

– kiegészülve a fali lebeny egyes területeivel, illetve a kisaggyal – szorosan kapcso-
lódik a fenti modellben megjelenő legmagasabb fejlettségi szintek működéséhez.
Ez az a terület, amelyet mindig is a kognitív kontrollfolyamatok magas szintű bá-
zisának tartottak; és ahogyan a fenti modell, úgy gyakorlatilag az összes eddigi fe-
jezetrész hangsúlyozza a kognitív kontrollfolyamatok kiemelkedő evolúciós jelen-
tőségét. Ez érthető, hiszen valójában a magas szintű kognitív kontroll biztosíthatja
leginkább azt a rugalmasságot, flexibilitást, amit az állandóan változó környezet-
hez való alkalmazkodás megkívánt az evolúció során. A kognitív kontrollfolya-
matokat megalapozó idegrendszeri háttér evolúciós változásával kapcsolatban az
utóbbi időben olyan vélemény is született, amely független evolúciós útvonalakat
feltételez a prefrontális kéreg ún. ventromediális és laterális része esetében (lásd
5.4. ábra; Stout, 2010). A két terület evolúciós „külön utassága” mellett azért lehet
érvelni, mert mindkét terület rendkívül lényeges a humán evolúció szempontjából,
ugyanakkor különböző kognitív funkciók irányításért felelősek. A ventromediális
prefrontális kéreg (VMPK) leginkább a szociális képességek evolúcióját megala-
pozó területnek tűnik. A szociális viselkedésünket kontrolláló kognitív funkciók
széles spektruma kapcsolódik ehhez a területhez. A VMPK egy kiterjedt neurális
hálózat részeként (például szoros kölcsönhatásban a tárgy és arcfelismerésért fele-
5.4. ábra. A prefrontális kéreg ventromediális (VMPK) és laterális részének lokalizációja

(LPK) (A) és főbb kérgi kapcsolatrendszereik (B). (Stout, 2010 alapján)
lős halántéki lebeny területekkel) végzi a szociális interakciókban résztvevő szemé-

lyek beazonosítását, valamint irányítja a bonyolultabb mentalizációs képességein-
ket is. A prefrontális kérgi területek laterális részének esetében a pozitív szelekciós
nyomást kevésbé specifikusnak feltételezik. A különböző főemlősökkel végzett
vizsgálatok azt valószínűsítik, hogy a humán evolúció itt olyan képességeket fi-
nomított, mint a fenntartott figyelem, a munkamemória, a végrehajtó funkciók,
illetve a cselekvés hierarchiájának, szekvenciájának meghatározása.
5.3.2. Archeológia és kognitív evolúció:

az észlelés és a megismerés kőbe vésett nyomai
Ahogyan a fentebb bemutatott vizsgálatok alapján is kiderült, a humán evolúci-

ót kísérő fontosabb kognitív változásokra – érthető módszertani okokból – csak
közvetett adatok alapján következtethetünk. A következtetéseknek három fontos
forrása van. Az egyik forrást az összehasonlító vizsgálatok biztosítják, amelyek
során a különböző ma élő főemlős fajok kognitív teljesítményét hasonlítják össze
az ember által nyújtott teljesítménnyel. A másik adatforrást a paleoneurológia,
vagyis a fosszilizálódott agykoponyák tanulmányozása nyújthatja. Mindemellett,
harmadik bizonyíték-típusként, a kognitív evolúció nyomait rejthetik az archeo-
lógiai ásatásokkor előkerülő tárgyi emlékek is. A másik két módszerrel szemben a
tárgyi emlékek nyújtják a legkevésbé kvantifikálható adatokat a kognitív evolúció
hatásával kapcsolatban. Ugyanakkor a tárgyak használata, elkészítésének módja
mégis rendkívül sokat elárulhat a korabeli szerszámhasználó személy kognitív tu-
lajdonságairól és kulturális környezetéről.
A kognitív evolúció szempontjából a legértékesebb információt nyújtó tárgyi
emlékek a különböző kőeszközök. Ezek kifinomultsága, elkészítésük összetett-
sége nagyon sokban járult hozzá a kognitív evolúcióról alkotott tudásunkhoz, és
sok szempontból alapozta meg a kognitív evolúciós pszichológia modelljeit. A
kőeszközök vizsgálatakor egyrészt feltehetünk olyan kérdéseket, amelyek az esz-
köz elkészítését lehetővé tevő kognitív részképességek fejletségére utalnak (pl. téri
képesség). Másrészt megpróbálhatunk olyan nyomokat keresni az eszközökön,
amelyek valamilyen formában az eszközkészítő előzetes szándékáról, koncepció-
járól árulkodnak. Vizsgálhatjuk például azt a kérdést, hogy az eszköz elkészítése
mennyire volt esetleges; az eszközt készítő személy rendelkezhetett-e egy előzetes,
az eszköz igényére vonatkozó elképzeléssel. Mennyire tudta felmérni a felmerülő
problémát, és mennyire tudta ehhez igazítani az elkészítendő eszköz minőségét?
Ha ezekre a kérdésekre tudunk válaszolni, akkor nem csak az egyes kognitív rész-
képességek fejlettségének pontosabb becsléséhez jutunk közelebb, hanem annak
eldöntéséhez is, hogy az eszközt készítő személy mennyire volt autonóm, előreter-
vező, a társaival kommunikáló, kulturális lény.
Az ásatásokról előkerülő kőeszközöket többféleképpen lehet csoportosítani
a megmunkálás minősége és ideje alapján. A kognitív archeológiai tanulmányok
az első eszköz-csoportba azokat a kőeszközöket sorolják, amelyek a legtávolabbi
evolúciós múltban készültek (Wynn, 2002). Ezekre a kőeszközökre, az első ilyen

típusú eszközök lelőhelye alapján, Olduvai kőeszközként, vagy Olduvai iparként9
hivatkoznak. Az első ilyen eszközök 2,5 millió évvel ezelött készülhettek. Egy-
szerű megmunkálású, szimmetrikus formát még nem mutató kőeszközökről van
szó. A magkő és az arról lepattintott éles szélű szilánkok valószínűleg széleskörű
felhasználási lehetőséget nyújtottak. A kőmegmunkálás tehát ebben az időszakban
még egyszerű és durva, de mégsem tekinthető elhanyagolható kognitív teljesít-
ménynek. Ez jól látszik egy olyan funkcionális képalkotó vizsgálat eredménye-
in is ahol egy egyszerű pattintási technikában gyakorlott személy agyi aktivá-
ciós mintázatát vizsgálták pattintási feladat közben (Stout, Toth, Schick, Stout
és Hutchins, 2000). A kapott eredmények egyértelműen egy komplex motoros
tevékenységre utalnak, amelyet a fali lebenyre, a kisagyra és az elsődleges motoros
kéregre is kiterjedő aktivitásmintázat támaszt alá. Érdekes felfedezés az is, hogy az
egyszerű pattintásos technikánál a tárgyak felismerésért felelős agyterületek még
nem mutatnak aktivációt. Ez azt jelzi, hogy az eszközalkotásnak ezt a kezdetleges
szintjét inkább a téri folyamatok dominálták, de a tárgy formai megtervezése még
nem valószínű, hogy szerepet kapott. Ugyanakkor ha csak a motoros képességeket
vesszük figyelembe, akkor is hosszú listát lehet írni mindazokról a precíz szen-
zoros-motoros koordinációt igénylő feladatokról, amiket még ez az egyszerűbb
kőmegmunkálási technika is igényelt. Ide tartozik a megfelelő magkő kiválasztása,
a leütési felszín meghatározása, a pontos leütési szög, illetve a leütés ereje is.
A kőmegmunkálási technikák már egy magasabb szintjét mutatják a megközelí-
tőleg 1,4 millió évvel ezelőtt, a Homo erectusnak tulajdonított kőeszközök. Ezeken
az eszközökön már egyértelműen felismerhető egy specifikus formára való törekvés.
Alakjuk még nem, vagy csak gyengén szimmetrikus, de formailag és funkcionálisan
már megtervezettebb eszközök. Gyakori közöttük a kétoldali megmunkálást mu-
tató, bifaciális eszköz. Az eszközöknek teljesen eltűnik az ad hoc jellege, az előzetes
tervezés, a koncepció jegyeit mutatják. Az intencionalitásnak tehát magas szintjé-
vel kellett rendelkezni az eszközkészítő személyeknek. A kogntitív részképességek
tekintetében pedig valószínűsíthető, hogy a tárgyfelismerési repertoár már maga-
sabb szintre emelkedhetett, mint az egyszerűbb eszközök korában. A szimmet-
rikus eszközforma pusztán a technológiának a következménye lehetett, annak az
eredménye, hogy a magkő megmunkálásának egymást követő lépései „maguktól”
vezettek a bilaterális szimmetriához. Ugyanakkor, ha figyelembe vesszük az ember
kimagasló érzékenységét a szimmetria, és annak különösen a bilaterális formája
(tükör-szimmetria) iránt, akkor akár az is elképzelhető, hogy az eszközkészítő a
saját preferenciáját vetítette az eszközre, és a szimmetrikus forma előre eltervezett
volt. Ez esetben még komolyabb formai intencionalitást kell feltételeznünk a korai
eszközkészítő hominidáknál. Fontos kérdés lehet az, hogy az eszközkészítésnek ez
a szintje igényelt-e bonyolult nyelvi kommunikációt az eszközkészítők között.
9
Olduvai ipar (vagy Olduwan kultúra): A Tanzániában található Olduvai szurdokról kapta a nevét,
ahol a kőeszközöknek egészen korai formái először kerültek elő.
Végül a kőeszközök legmagasabb szintje 500 ezer évvel ezelöttről (archaikus

Homo sapiens) már olyan precíz megmunkálásról árulkodik, amely mögött va-
lószínűleg egy újabb kognitív ugrás állhatott. Az ekkor készült eszközök számos
esetben már háromdimenziós szimmetriát mutatnak. Mindez a pattintott felszín
precíz megmunkálásával társul. A téri perspektívának az ilyen szintű kezelése már
komoly téri képességről árulkodik. Ez az a szint, amely esetében a kognitív pszicho-
lógia már a fejlett téri mentális képzeletet hangsúlyozza. Olyan képzeleti működés
ez, amelynek hátterében ún. allocentrikus reprezentáció áll: a tárgyak megfigye-
lőtől független téri referencia keretek mentén reprezentálódnak az idegrendszer-
ben. Az archaikus Homo sapiensre jellemző eszközkészítésnek már minden lépése
olyan bonyolult volt, hogy nem valószínű, hogy az eszköz elkészítése megvalósít-
ható lehetett nyelvi kommunikációval irányított tanulási folyamat nélkül. Tehát
ez már a kognitív architektúrának bizonyosan az a szintje, amelyet a Barnard-féle
modell 8. szintnek jelöl. De vajon hagytak-e hátra a korai kőeszközkészítők olyan
nyomott, amely arra utalna, hogy a propozícionális reprezentációnak is birtoká-
ban voltak (Barnard-féle modell 9. szint). Úgy tűnik, hogy vannak ilyen nyomok.
Ilyen bizonyítékok a hőhatásnak kitett magkövek használata a könnyebb későbbi
megmunkálás érdekében (72 ezer éve), vagy a már nyéllel ellátott kőeszközök (130
ezer éve) elkészítése (Davidson, 2010). Ezeknél az eszközöknél az eszközkészí-
tés lépései már nagyon távol kerültek az azonnali használattól, és a megmunkálás
bonyolultsága olyan általánosításokat kívánt, amely igényelhette propozícionális
reprezentációt.
5.4. Összegzés: kölcsönös hatás a kognitív funkciók

és az evolúció között
A kognitív evolúciót, illetve általánosságban az evolúciós változásokat nem lehet
csak következményként kezelni. Ez a gyakran hangoztatott megállapítás különö-
sen igaz, ha a humán kognitív evolúciót vizsgáljuk, hiszen az ezzel kapcsolatos is-
mereteink és modelljeink mind arra utalnak, hogy az ember kognitív fejlődésének
eredménye egy olyan rendszer, amely óriási gondolkodási és cselekvési szabadságot
ad (Bateson, 2004). Ez a szabadság megnyilvánulhat az aktív választás képességé-
ben: a személy aktívan tudja a számára megfelelő szociális és fizikai környezetet
kiválasztani, és ha kell átformálni. Az aktív választás ily módon visszacsatolást in-
díthat el a kezdeti evolúciós szelekciós folyamatok felé, módosítva azok mértékét.
A szociális környezetet különösen olyan környezeti tényezőként hangsúlyozzák,
ahol a kölcsönös viszony a környezet szelekciós hatásai, illetve az arra ható egyén
szintű viselkedéses mechanizmusok között különösen erőteljes. A szociális kör-
nyezet a pleisztocén kori evolúciós változások egyik legerőteljesebb hajtóerejének
tekintethető; így különösen fontos lehet a szociális kognitív képességek visszaha-
tásának hangsúlyozása a szociális szelekciós folyamatokra. Ráadásul, ahogyan azt
az epigenetikai10 kutatások kimutatták, a szociális interakciók minősége, a szociá-

lis stresszorok száma az egyedfejlődésnek már egészen korai szakaszában komoly
hatást gyakorolnak a szociális viselkedést szabályozó gének kifejeződésére.
Végezetül az a kérdés is felmerülhet, hogy vajon a kognitív autonómiát kiszolgá-
ló idegrendszer megállt-e az evolúciós átalakulásban a modern embernél, vagy mind
a mai napig biológiai evolúciós mechanizmusok csiszolják kognitív képességeinket a
mindennapok kihívásaihoz. A kérdésre természetesen nem lehet egyértelműen vá-
laszolni. A kommunikáció rendkívüli fejlődése és gyakorlatilag teljes átalakulásának
vizsgálata az egyik olyan kutatási terület, amely talán közelebb vihet a „lezárt evo-
lúció” kérdésének megválaszolásához. Olyan konkrét vizsgálati kérdések állhatnak a
jövőbeli kutatások előtt, mint például az, hogy van-e a jelenlegi kommunikációs for-
radalomnak hatása a közvetlen információátadás felgyorsulásán kívül? Pontosabban:
a kommunikáció átalakulása mennyire kapcsolódik a kulturális evolúciós folyama-
tokhoz, illetve milyen mértékben lép ezeken túl, és hat a kognitív képességeket befo-
lyásoló biológiai folyamatok evolúciós átalakulásának irányába is (Bateson, 2004).

1. Melyik két földtörténeti időszakhoz köthető jelentősebb agytérfogat-
változás?
2. Milyen kognitív áttöréseket említ a Donald-féle elmélet?
3. A lineáris fokozatosságot vagy a kognitív elágazásokat használó model-
lek írhatják le jobban a humán kognitív evolúciót?
4. Milyen változásokat azonosított a paleoneurológia az agytérfogat-vál-
tozáson kívül?
5. Hogyan alakult át a kisagy az evolúció során, és volt-e ennek kognitív
jelentőség?
6. Milyen metabolikus változások mentek végbe az emberi agyban az evo-
lúció során?
7. Melyek az IKR modell főbb részei, és milyen kognitív fejlődési szinte-
ket feltételez a modell?
8. Mi a ventromediális és a ventrolateriális prefrontális területek szerepe a
kognitív evolúcióban?
9. Hogyan kapcsolódik a kőeszközök megmunkálásának minősége a kog-
nitív funkciók evolúciójához?
10
Epigenetika: a gének kifejeződés (expresszió) változásait tanulmányozza többek között a környezet
hatásainak függvényében.
6. Az érzelmi és megismerési
folyamatok evolúciós alapjai
Deák Anita
6.1. Bevezetés
Az érzelmek kapcsán találkozhatunk egy nem elhanyagolható ellentmondással.
Egyfelől az érzelmeket irracionális jelenségnek tekintik, amelyek jelentős mér-
tékben zavarják a gondolkodási folyamatokat, mederben (kontroll alatt) „kell tar-
tani őket”. Másfelől azonban egyre több tudományos eredmény alátámasztja az
érzelmi tudatosság fontosságát. Ez a hagyomány arra alapoz, hogy az érzelmek
megingathatatlan támpontot jelentenek, mintegy „belső iránytűként” működnek
bennünk (Haselton & Ketelaar, 2006).
Hogyan oldható fel ez az ellentmondás? Miért alakult ki ez a kettős hagyo-
mány? Milyen adaptív cél szolgálatában fejlődtek ki, betöltik-e maradéktalanul
ezt a funkciót? Nem tűnik elégséges magyarázatnak ugyanis, hogy az érzelmek
adaptív funkciója kimerül abban, hogy „zavarják” a döntéshozatalt.
Ebben a fejezetben egy tágabb perspektívából kiindulva vizsgáljuk az érzelem
és megismerés kapcsolatát, majd áttekintjük a klasszikus evolúciós nézőpont érzel-
mekről és megismerésről alkotott felfogását, végül ismertetünk egy szélesebb, az
érzelmek szerepét tágan értelmező evolúciós pszichológiai elgondolást.
6.2. Megismerési és érzelemi folyamatok kapcsolata

tágabb horizontból vizsgálva: filozófiai, evolúciós
pszichológiai és kognitív idegtudományi megközelítések
A megismerési és érzelmi folyamatok kapcsolatának leírása régre nyúlik vissza.

A nyugati filozófiai hagyomány az érzelmeket sokáig primitív jelenségeknek, a
gondolkodást zavaró tényezőknek tekintette. Arisztotelész művein keresztül az
tükröződik, hogy „az érzelem attól függ, mit hiszünk”. A Retorika c. munkájában
azt írja, hogy egy-egy érzelem az események kiértékelése következtében alakul ki
és megváltoztatja az ítéletet. A Poétika c. műben pedig leírja, hogy a katarzis során
megszabadulunk a zavaró érzelmektől és képesek vagyunk gondolkodni, csele-
kedni. Descartes A lélek szenvedélyei (1649) c. írásából kitűnik, hogy az érzelmek
szoros kapcsolatban vannak a testi működésekkel, és az érzelem tudatja velünk, mi
fontos a lelki történések közül. Spinoza Etikájában (1675) szintén az az elgondo-
lás kerül előtérbe, hogy az érzelmek kiértékelésen alapulnak.
A pszichológia területén az 1950-es években a kognitív megközelítést hang-

súlyozó elméletek az érzelemkutatás új hullámaként jelentek meg. Magda Arnold
munkásságában az érzelem egy esemény kiértékelésén alapul, a kiértékelés alapján
bejósolható az érzelem, az érzelem alapján pedig leírható a kiértékelés. Az érzel-
mek relációkat írnak le, egy tárgy irányába mutató tendenciát, mely specifikus testi
változásokkal jár együtt.
Az evolúciós pszichológiai szemlélet a kognitív forradalom második hullámá-
ban kezdett érvényesülni (Cosmides & Tooby, 2013). Az első kognitív hullám a
tudás megszerzésének komputációs folyamatait tárta fel, érintve az észlelési, fi-
gyelmi, kategorizációs, következtetési, tanulási és emlékezeti folyamatokat, míg a
második hullám képviselői komputációs rendszerként tekintettek az agyra, ami a
természetes szelekciónak köszönhetően alakult ki, s feladata az információfeldol-
gozása és használata, a fiziológiai folyamatok és a viselkedés adaptív szabályozása.
A két kognitív hullám között tehát fókuszváltást láthatunk: a tudás megszerzéséről
az adaptív viselkedésszabályozás felé. Az elme tehát számos adaptív speciális mű-
veletet tartalmaz, gazdag reprezentációs és fogalmi hálózattal, következtetési rend-
szerekkel, szabályozási folyamatokkal, amelyek funkcionálisan adaptívnak tekint-
hetők, s mindezek a túlélés és a szaporodás elősegítésének szolgálatában álltak.
Az elme működésének megértését segítették az 1990-es évektől rohamosan el-
terjedő idegtudományi módszerek. A PET, fMRI és ERP vizsgálatok segítségével
információt kapunk a működő agyról, annak anatómiai felépítéséről, azonosítha-
tók egy-egy sérülés következtében fellépő funkciókiesések, sőt versengő modellek
teszteléséhez is hozzájárulhatnak e modern képalkotó eljárással kapott kutatási
eredmények.
A megismerés és az érzelem kapcsolatának feltárásához, idegrendszeri hátte-
rük azonosításához jelentősen hozzájárult a kognitív idegtudomány is. Az érzelmi
folyamatok idegtudományi megközelítésének első képviselői az affektív idegtudo-
mány kifejezést javasolták. A fogalmat Jaak Panksepp vezette be. Az első tanul-
mány 1995-ben jelent meg (Davidson & Sutton, 1995), az első monográfia pedig
1998-ban (Panksepp, 1998). A kritikusok (Lane & Nadel, 2000; LeDoux, 2000)
azonban szükségtelennek és redundánsnak tartották az „affektív idegtudomány” el-
nevezést (a már meglévő kognitív idegtudomány mellett). Azzal érveltek, hogy (a)
az idegsejtek működése univerzális: az akciós potenciál kialakulásának ugyanolyan
feltételei vannak függetlenül attól, hogy kognitív vagy affektív folyamat váltja ki;
(b) felesleges különbséget teszünk kognitív és affektív jelenségek között.
Megállapíthatjuk, hogy ez a vita nem arról szól, hogy a szerzők megkérdője-
leznék az érzelmek idegtudományi megközelítésének relevanciáját vagy kétségbe
vonnák az érzelmek információfeldolgozásban betöltött szerepét, hanem valójá-
ban a klasszikus érzelem-kogníció vita újjáéledésével van dolgunk, és ez a példa is
rámutat arra, hogy egy új megközelítés hogyan integrálódik egy már zajló tudo-
mányos diskurzusba.
Az érzelmek kognitív idegtudományi megközelítése számos olyan kérdéssel
és problémával foglalkozik, amelyek felvetődnek az evolúciós pszichológiai meg-
6. Az érzelmi és megismerési folyamatok evolúciós alapjai 115
közelítésben is. Főként azzal támogatja az evolúciós pszichológiát, hogy egy új

színtéren, új elemzési szinten, nevezetesen az idegrendszer felépítésének és mű-
ködésének szintjén is választ tud adni a feltett kérdésekre. Melyek ezek a kér-
dések? Az érzelmek kognitív idegtudományi megközelítése kutatja az érzelmek
információfeldolgozási folyamatokban betöltött szerepét, annak (kérgi és kéreg
alatti) idegrendszeri alapjait. Foglalkozik az érzelmileg telített ingerek észlelési
sajátosságaival (pl. fenyegető inger detektálása semleges ingerhez képest; evolú-
ciósan ősi ingerek és modern veszélyes tárgyak észlelési különbségei). Vizsgálja
az érzelem és emlékezet kapcsolatát, az érzelmek döntési folyamatokban játszott
szerepét. Kutatja az érzelmi arckifejezések felismerését, az érzelmi válaszkészség-
ben megmutatkozó egyéni különbségeket és biológiai hátterüket (pl. jutalomra- és
büntetésre való érzékenység).
6.3. A klasszikus evolúciós nézőpont

A viselkedéstudományok körében új paradigmaként bontakozott ki az evolúciós
pszichológia. Az emberi viselkedés megértéséhez integratív megközelítésben kí-
vánt támpontokat adni (Bereczkei, 2003). Az evolúciós pszichológus – Tinbergen
nyomán – négy kérdés felvetésével kerül közelebb a tanulmányozott jelenség meg-
értéséhez. Először is: a mai ember szokásait, viselkedését, gondolkodását evolúciós
eredetük, történetük tükrében vizsgálja, azaz tekintetbe veszi a törzsfejlődés kitün-
tetett állomásait, és összehasonlítja az egyes lépcsőfokokon, fejlődési pontokon
megmutatkozó sajátosságokat. Másodszor: adaptacionista és funkcionalista elveket
vallva keresi a viselkedés funkcióját és azt, hogy a túlélés és a szaporodás szem-
pontjából milyen adaptív értékkel bír, miért maradhatott fenn az evolúció során?
Harmadszor: megvizsgálja, hogyan alakul ki és változik a viselkedés az egyedfejlő-
dés során, és a fejlődést milyen mértékben határozzák meg a környezeti hatások és
a tanulás? Negyedszer: figyelembe veszi azokat az élettani folyamatokat és pszicho-
lógiai mechanizmusokat, amelyek közvetlenül kiváltják a viselkedést.
Nemcsak az aktuális motivációs állapotokat, környezeti ingereket és tanulási
folyamatokat sorolja fel a viselkedés okaiként (proximális okok), hanem a mély-
struktúrában rejlő, úgynevezett ultimatív okok keresésével törekszik a viselkedés
megértésére, egy-egy adaptációs problémára adott válaszként tekintve azokat.
Ebben a fejezetben a klasszikus evolúciós ismeretekből kiindulva egy modern
evolúciós pszichológiai szemléletet mutatunk be, amely áthatja az érzelmekről
való gondolkodást. A tinbergeni szempontok közül nagy hangsúlyt helyezünk az
adaptáció és funkcionalitás kérdésére, valamint a viselkedés kiváltásáért felelős bi-
ológiai és pszichológiai folyamatokra. A törzsfejlődési és egyedfejlődési megfon-
tolásokat ehelyütt nem tárgyaljuk.
6.3.1. Hogyan látjuk a megismerési folyamatokat

az evolúciós nézőpontból?
A felnőttek mentális folyamatainak evolúciós magyarázata azt hangsúlyozza, hogy

a mentális képességek az evolúció során jöttek létre a környezeti feltételekhez tör-
ténő alkalmazkodás következtében, adaptációs probléma megoldására alakultak
ki és algoritmusok vezérlik (Bereczkei, 2003; Cosmides & Tooby, 2000; Tooby
& Cosmides, 1990). A vadászó-gyűjtögető életmód miatt, a szelekciós nyomás
hatására olyan kognitív mechanizmusok jöttek létre, amelyek egy-egy viselkedés
irányításáért és az elme működéséért felelősek. Ezek a veleszületett információfel-
dolgozási egységek modulokba szerveződve irányítják az észlelést, a párválasztási
preferenciákat, a gondolkodási műveleteket és a társas kapcsolatokat.
A moduláris szemlélet (Fodor, 1983) szerint a veleszületett információfeldol-
gozási folyamatok a környezeti ingereket átalakítják bemeneti jelekké, majd ezek-
re olyan viselkedéses válaszokat alakítanak ki, amelyek az evolúciós környezetben
a túlélést és a szaporodást segítették. A modulok területspecifikusan működnek,
azaz a környezet adott ingereire fogékonyak, önmagukban zártan működnek, nin-
csen átjárhatóság a modulok között, és működésüket nem befolyásolják az egyén
korábbi tapasztalatai. A modulok kialakulása mögött tehát az az ultimatív ok
húzódhat, hogy az érzékszerveink hatékonyan és gyorsan fel tudják dolgozni a
környezetből érkező ingereket. Például az emberi arcokra való érzékenységünk
segítségével gyorsan azonosítani tudjuk, hogy a szembejövő személy ismerős vagy
ismeretlen, férfi vagy nő, saját rasszunkból származik-e vagy idegen, sőt az aktuális
érzelmi állapotairól is tájékozódni tudunk. Az averziók és fóbiák egy része is olyan
tárgyra irányul, ami veszélyes, fenyegető (pl. kígyó, tűz, ragadozó, szakadék).
Az algoritmusok működése nemcsak az észlelési, figyelmi és motoros folyama-
tokra jellemző, hanem a magasabb rendű kognitív tevékenységekre is. Sikeresen
boldogulunk bonyolult döntésekkel és képesek vagyunk helyes következtetéseket
levonni még olyan helyzetekben is, ahol az észlelési és emlékezeti kapacitásainkat
próbára teszi a rendelkezésre álló információhalmaz. A korlátozott kognitív ka-
pacitásaink ellenére képesek vagyunk kezelni az adott helyzetet, képesek vagyunk
döntést hozni vagy megfelelő általánosításokat levonni. Ezeket a gondolkodási
folyamatokat heurisztikák segítik (Tversky & Kahneman, 1983), amelyeket az in-
formációfeldolgozás egyszerűsítő eljárásaiként definiálhatunk. Olyan szabályok,
elvek, következtetési műveletek, amelyek általában igazak, jól működtethetőek,
ugyanakkor magukban hordozzák a tévedés lehetőségét is, hiszen egyszerűsítő
eljárásokról van szó.
Kiemelkedően fontos kérdéskör a tudatelmélet, azaz, hogy hogyan ismerjük
meg mások elméjének tartalmát. Mit gondolunk arról, hogy mások mit gondolnak,
mit éreznek, mit akarnak? A társas életmód következtében az egyéneknek képes-
nek kell lenniük arra, hogy elővételezzék egy-egy cselekvésük következményét és
mások valószínűsíthető reakcióit. A cselekvéseket össze kell hangolni mások ak-
cióival, fel kell ismerni mások manipulatív törekvéseit, megőrizni az előnyös pozí-
ciót, fenntartani a csoport egységességét. Az emberszabásúak lényegesen nagyobb

homloklebenye arra enged következtetni, hogy a társas kapcsolatok bonyolult sza-
bályozását látja el, ahogy arra Dunbar is rámutat a társas agy hipotézisben (1998).
Összefoglalásként elmondható, hogy az emberi elme működésének jelleg-
zetességei adaptációs problémák megoldásaként jöttek létre az evolúció során.
Ezek az algoritmusok lehetnek területáltalános problémamegoldó stratégiák vagy
területspecifikus műveletek, amelyek a társas viselkedés (pl. rokonszelekció, cse-
rekapcsolatok, együttműködés, csoportszelekció, párválasztás, szülői stratégiák)
megvalósulásának egy szűk tartományát segítik.
6.3.2. Hogyan tekintünk az érzelmekre az evolúciós nézőpontból?
Csakúgy, mint az elme gondolkodási műveleteit, az érzelmeket is pszichológiai

adaptációknak tekinthetjük, olyan válaszrendszerként, ami a környezet jelzéseire
felel. Mozgósítják és összehangolják a szervezet élettani és pszichológiai mecha-
nizmusait. A félelem például az ártalmas hatás elkerülésére szolgál. Távol tart a
veszély forrásától, sőt növeli a szívritmust, energiával látja el a vázizmokat arra
az esetre, ha menekülni kellene a fenyegető helyzetből. A düh szintén távolság-
szabályozó szerepet tölthet be, továbbá óvja az egyént a költséges, nem kívána-
tos következményektől (pl. a kapcsolat megszakadásától). Egyrészt jelzi a másik
fél számára, hogy észrevette a csalást, cserbenhagyást, sértést, másfelől teszteli a
kapcsolat erősségét, fenntartja (és védi) az értékesnek vélt társas kapcsolatot. Ez
magyarázatot adhat arra a kísérleti eredményre, hogy miért ismerjük fel rövid idő
alatt a dühös arcokat. Ezzel szemben a pozitív érzelmek a megközelítő viselkedés
beindításával jelzik az egyén számára azokat az ingereket, amelyek a túlélés és a
szaporodás szempontjából kedvezőek.
Az érzelmek megfelelő készültségi állapotba helyezik a szervezetet (pl. támadó
idegen felismerése), felkészítik a megfelelő válaszra, és cselekvési forgatókönyve-
ket is elindíthatnak (pl. elmenekülés, megdermedés, támadás). Hasonlóképpen az
erotikus ingerekre adott érzelmi reakciók, izgalmi állapotok felkészítik a szerveze-
tet a potenciális reproduktív partner kiválasztására.
6.4. Túl a klasszikus evolúciós megközelítésen:

az érzelmek evolúciós pszichológiai szemlélete
A klasszikus darwini evolúciós szemlélet (Darwin, 1872/1963)három jellegzetes-
ségre hívta fel a figyelmet az érzelmekkel kapcsolatban. Elsőként arra, hogy az
érzelmi folyamatokon más fajokkal is osztozunk, a fajtársak felismerik egymás
érzelem-kifejező jelzéseit, egyfajta egyetemesség jellemző mind a kifejezésben,
mind a felismerésben. Másodszor kiemelésre került az, hogy az egyes érzelmi álla-
potokhoz eltérő viselkedéses jelzések társulnak. Harmadszor pedig: az érzelmeket
adaptív problémák megoldására kialakult jelenségekként tekintették.
Az evolúciós pszichológiai szemlélet szerint (Al-Shawaf, Conroy-Beam, Asao,

& Buss, 2015) a klasszikus evolúciós megközelítés bizonyos érzelmekre szükségte-
lenül nagy hangsúlyt helyezett (pl. félelem, szomorúság, harag). Kétségtelen, hogy
ezeknek az érzelmeknek fontos jelző funkciójuk van és sajátos érzelemkifejezés
(arckifejezés, testtartás) társul az egyes érzelmi állapothoz, azonban sok érzelem
egyáltalán nem tölt be társas jelző funkciót vagy nincs megkülönböztető arcki-
fejezési mintázata. Ebből kifolyólag szükség van egy új, összetett és árnyaltabb
elméleti keretre, továbbá ki kell szélesíteni azon problémák körét, amelyekre az
érzelmek jelentenek megoldást. Az evolúciós pszichológiai szemlélet olyan érzel-
meket is beemel a magyarázatok körébe, amelyek humánspecifikusak és megkü-
lönböztető jelzések nem társulnak hozzájuk (pl. szexuális féltékenység).
Amennyiben elfogadjuk, hogy az evolúció hajtóereje a reproduktív sikeresség
(nem a túlélés), és az érzelmek a reproduktív sikeresség szolgálatában alakultak ki,
akkor nagyon széles viselkedési repertoár tárul fel, ahol az érzelmek kiemelt jelen-
tőséggel bírnak (pl. udvarlás, intraszexuális versengés, dominancia-sorrend kiala-
kítása, státuszvesztés, státusznyerés, utódgondozás, utódok védelme, táplálékfelvé-
tel, stratégiai következtetések kialakítása, társas szerződést megszegők büntetése).
Az evolúciós pszichológiai megközelítés nagy hangsúlyt fektet az érzelmek
információfeldolgozási folyamatokkal való kapcsolódására is. Olyan fölérendelt
folyamatoknak tekinti őket, amelyek azért alakultak ki, hogy koordinációs fel-
adatokat lássanak el adaptív problémák megoldása érdekében. Az érzelmek olyan
információfeldolgozási programokat koordinálnak, mint az észlelés, a figyelem, az
emlékezet, a kategorizáció, a tanulás, az energia optimális hasznosítása (Cosmides
& Tooby, 2000).
Az evolúciós pszichológiai szemlélet tehát az érzelmeket a lelki működések
középpontjába helyezi, integrálja az érzelmek tanulmányozását a pszichológia
egyéb területeivel (pl. kognitív pszichológia), és jelentőségüket abban látja, hogy
számos adaptív probléma megoldásában szerepet játszanak.
Az érzelmek modern evolúciós pszichológiai nézőpontjának képviselői
(Cosmides & Tooby, 2000) alapvetően egyetértenek a klasszikus evolúciós szem-
léletre épülő érzelem-elméletek szerzőivel (lsd. Ekman, Izard, Lang, Plutchik,
Lazarus, Tomkins), néhány ponton azonban eltérő álláspontot javasolnak. A kö-
vetkezőkben áttekintjük e modern szemlélet főbb téziseit.
6.4.1. Adaptív problémák megoldásaként kialakuló adaptációk
Adaptív probléma alatt azt értjük, ami a túlélés és a szaporodás szempontjából

kihívást jelent az organizmus számára. A természetes szelekció adaptációk for-
májában kínál megoldást ezekre a kihívásokra. Az adaptáció lehet morfológiai,
fiziológiai és pszichológiai. Egy-egy adaptív probléma nagyon összetett is lehet,
számos részfeladatból tevődhet össze. Például a támadók elkerülésekor a figyelem
a támadóra irányul, más zavaró ingerekről viszont elterelődik. A meneküléshez
szükséges erőforrásokat mozgósítani kell (pl. izmok), más motivációs folyamatok
azonban háttérbe szorulnak (pl. táplálkozás). Egy-egy adaptív probléma megoldá-

sára kialakulhat több, különböző hatékonyságú mód is.
6.4.2. A koordináció kérdése
Az adaptív probléma egyes részfeladatainak sikeres megoldása azt feltételezi, hogy

jól szervezett műveletek követik egymást. Például, ha egy táplálkozó állat köze-
lében megjelenik egy ragadozó, akkor a szervezettség nemcsak azt jelenti, hogy a
figyelmet a veszélyforrásra kell irányítani, hanem a táplálékfelvételi és emésztési
folyamatokat le kell állítani, és fel kell készülni a menekülő viselkedésre. A fenti
folyamatok koordinálása önmagában is egy adaptív probléma. Egy véletlenszerűen
szerveződő folyamatsorozat maladaptív lenne és nagyon valószínűtlen, hogy az
adaptív problémára megoldást hordozna. Gondoljuk csak el, hogy milyen végzetes
hiba lenne, ha a ragadozó jelenlétében folytatódna a táplálékfelvevő viselkedés.
6.4.3. Az érzelmek koordinációs szerepe
Az evolúciós pszichológiai nézőpont az érzelmeket fölérendelt mechanizmusok-

nak tekinti. Olyan programoknak, amelyek más műveletek szabályozásáért fele-
lősek egy adaptív probléma megoldása érdekében. Egy (a környezetből vagy a
testből érkező) bemeneti jelzésre működésbe lép a rendszer, és jelzi az organizmus
számára, hogy egy adaptív probléma áll fenn. Mihelyt a rendszer működésbe lé-
pett, az érzelem szerepe abban áll, hogy a különböző folyamatokat (programo-
kat) szervezze és szabályozza az adaptív probléma megoldásának érdekében. A
hatékony megoldás azt jelenti, hogy az érzelemnek (a) a megfelelő programokat
kellett működésbe hoznia, (b) más programokat le kellett állítania, (c) a program
működéséhez szükséges küszöböket beállította a feladat követelményeinek meg-
felelően és (d) a program elemeinek sorrendjét és időtartamát, valamint a befeje-
zést irányította. A sikeres megoldáshoz az is szükséges, hogy az érzelmek segítsé-
gével kellően rugalmasan tudjunk igazodni a különböző helyzethez: úgynevezett
kontextuális variabilitásra van szükség.
6.4.4. Hogyan jön létre az érzelmek általi koordináció?
Az érzelmek az organizmuson belül bármilyen mechanizmust koordinálhatnak.

Ide tartoznak az észlelési, egyéb kognitív folyamatok, fiziológiai reakciók és a nyílt
viselkedés is. Minden egyes érzelemhez sajátos kognitív, fiziológiai és viselkedéses
megjelenés társul. Cosmides és Tooby (2000) szerint az érzelmek legalább 14 kü-
lönböző programot szabályoznak:
1. észlelési folyamatokat
2. figyelmet
3. emlékezetet
4. célokat
5. motivációs prioritásokat
6. az információ megszerzését
7. kategorizációs jelenségeket és fogalmi kereteket
8. következtetési folyamatokat
9. kommunikációt és kifejező viselkedést
10. tanulást
11. reflexes folyamatokat
12. hangulatot, az energia-szintet és az erőfeszítést
13. élettani folyamatokat
14. viselkedést.
Nem mindegyik érzelem fejt ki szabályozást valamennyi fenti programra, és egy-

egy érzelem nem ugyanazokat a programokat aktiválja. Például a félelem bizonyos
helyzetekben beindítja a menekülő viselkedést, más esetekben azonban nem, a
környezeti feltételek függvényében. Következésképpen az érzelmek koordinációs
szerepéről szóló feltevés nem jelenti egyben azt is, hogy az általuk szabályozott
programok szoros együttjárást mutatnának. Például a mosoly gyenge vagy közepes
együttjárást mutat a pozitív érzelmekkel, hiszen előfordulhat cinikusság esetén is,
vagy ha az illető zavarban van.
6.5. A modern evolúciós pszichológia néhány ponton

módosítja az érzelmekről alkotott tudásunkat
Az érzelmek evolúciós pszichológiai nézőpontja három területen javasol kon-
ceptuális változásokat: 1. az adaptív problémák sokrétűségével kapcsolatban, 2. a
megkülönböztető univerzális jelzések terén és 3. érzelmi jelenségek jelenléte más
fajoknál.
A hagyományos evolúciós megközelítés korlátozott számú, ún. alapérzelmet
határozott meg (pl. félelem, harag, undor). Ezek adaptív célokat szolgálnak a túl-
élés érdekében. Más érzelmi állapotok azonban egyáltalán nem kaptak hangsúlyt
vagy csekély mértékben szerepeltek korábban. Ilyen például a romantikus sze-
relem, a szexuális izgalom, a szülői szeretet, vagy a párkapcsolatban megjelenő
féltékenység. Ezek az érzelmek a párválasztás, az utódnemzés és utódgondozás
szempontjából rendelkeznek adaptív értékkel. Miért tekintenénk őket kevésbé
alapvetőnek, mint a túlélésért folytatott küzdelem során megjelenő érzelmeket
(pl. harag, undor, félelem)? Ebből kiindulva az érzelmek definíciója úgy módosul
az evolúciós pszichológiai szemlélet alapján, hogy érzelemnek tekintjük azt, ami
szervezési feladatot lát el egy adaptív probléma megoldása érdekében, és bármely
területen megmutatkozhat, beleértve a párválasztást, a szülői viselkedést, a táplá-
lékszerző tevékenységet és a hierarchia kialakítását is.
A hagyományos evolúciós nézet Darwin munkájára (1872/1963) alapozva
azt vallja, hogy az alapérzelmekhez egyetemes jelzések társíthatók. Darwin egyik
legfontosabbnak tartott megállapítása az volt, hogy folytonosság fedezhető fel az

emberi és az állati érzelem-kifejezésekben. Későbbi, főként Paul Ekman nevé-
vel fémjelzett kutatások kimutatták, hogy e megkülönböztető jelzések különböző
kultúrákban élők számára is egyetemes jelentéssel bírnak. A napjainkban virágzó
evolúciós pszichológiai szemlélet azonban a megkülönböztető jelzésekre vonatko-
zó kritériumot túlságosan szűknek tartja. Egy érzelemnek akkor van megkülön-
böztető jelzés értéke, ha az érzelem funkciója magában foglalja azt is, hogy mások
számára közvetít az átélő belső állapotáról. Például a harag feltételezett funkciója
az, hogy növelje a távolságot a konfliktusban lévő felek között, s ehhez szükséges
egy látható jelzés az arcon, a gesztusokban vagy a testtartásban. Ezzel szemben a
szexuális féltékenységnek nincsen megkülönböztető jelzése, hiszen a féltékenység
feltételezett funkciója az, hogy az egyén a partnere viselkedésére kiélezett figyelmet
fordítson, ehhez pedig nincsen szükség kifejező jelzésre (úgy, mint a haragnál).
Hagyományos evolúciós megközelítés Evolúciós pszichológiai szemlélet

Fölérendelt mechanizmusok
Alapérzelmek
(pl. Cosmides és Tooby, 2000; Tooby &
(pl. Ekman és követői)
Cosmides, 2008)
Nagyszámú érzelmet tételeznek fel (ide
7 alapérzelem (félelem, öröm, düh,
tartozik a szerelem, a bűntudat, a félté-
meglepetés, undor, szomorúság, meg-
kenység, hála is). Mindegyiket a betöltött
vetés)
funkciója alapján definiálják.
A hangsúly az adaptív problémák szűk Adaptív problémák széles skáláján van a
tartományán van. Nagyobb hangsúlyt hangsúly főként a reproduktív sikeresség-
kap a túlélés, kisebb hangsúlyt helyez- gel összefüggésben.
nek a reproduktív sikerességre.
Lehetnek (a) humánspecifikusak, (b)
más fajokkal közösek és (c) más fajokkal
Más fajoknál is megfigyelhetők.
közösek, de humánspecifikus jegyeket
hordozóak.
A kialakult érzelem akkor különíthető el,
ha különböző adaptív problémák megol-
Sajátos fiziológiai folyamatokkal jelle-
dására jött létre és különböző pszicholó-
mezhetőek.
giai, fiziológiai és viselkedéses mintázattal
jellemezhető.
Tartalmazhat univerzális jelzést, de elő-
Egyetemes jelzéssel bír és ez a jelzés
fordulhat, hogy egyáltalán nincsen jelzés
univerzálisan felismerhető.
vagy kontextusfüggő a jelzés.
6.1. táblázat: Az érzelmek meghatározása a klasszikus evolúciós és a modern evolúciós pszi-

chológiai nézőpontok alapján (Forrás: Al-Shawaf, Conroy-Beam, Asao, & Buss, 2015)
A hagyományos evolúciós szemlélet szerint az alapérzelmek jelen vannak a nem-

humán fajoknál is. Ezzel szemben a modern evolúciós pszichológiai nézőpont
képviselői azt vallják, hogy minden fajnál az adaptív problémák megoldásának
megfelelő érzelmi repertoár alakult ki. Az egyes fajok eltérő adaptív problémákkal
néztek szembe, ebből következően a fajokra eltérő megoldási módok jellemzőek.
A büszkeség, bűntudat, irigység, zavartság és szerelem humánspecifikus érzel-
meknek tekinthetők, és ugyanolyan alapvetőnek tarthatjuk, mint más érzelmeket,
amelyekkel viszont osztozunk nem-humán fajokkal (pl. harag).
Azonban ezek az érzelmek is hordozhatnak humánspecifikus jegyeket. Pél-
dául a félelem és az undor alapérzelemnek tekinthető (és nem humánspecifikus),
viszont ugyanazt az érzelmet az egyes fajoknál eltérő kulcsingerek váltják ki, és
különböző viselkedési kimenetelt eredményezhetnek. Az evolúciós pszichológiai
nézőpont tehát alapvetőnek tarthat egy érzelmet akkor is, ha (a) más fajoknál is
jelen van ugyanaz az érzelem, de sok, fajra jellemző egyéni jegyet hordoz, (b) más
fajoknál is jelen van az érzelem és néhány jegyben a fajok hasonlóságot mutatnak,
(c) kizárólag az emberi fajra jellemző.
6.6. Összegzés
Az evolúciós pszichológiai szemlélet (Cosmides & Tooby, 2000; Tooby &
Cosmides, 1990, 2008) azáltal különböztethető meg más evolúciós megközelítés-
től, hogy nyíltan vallja az adaptációs nézőpontot. Az adaptációs nézőpont abból
az egyszerű feltevésből indul ki, hogy az elme számos mentális adaptációból épül
fel, amelyek mindegyike a természetes szelekció és a szexuális szelekció eredmé-
nyeként alakult ki.
A funkcionalitás kérdése a pszichológiában nem újkeletű. Klinikai pszicholó-
giai, személyiséglélektani, és a társas-kognitív megközelítések egyaránt kiemelik
az érzelmek szerepét a társas helyzetekhez történő alkalmazkodásban, a mentális
egészség megőrzésében, a szubjektív boldogságérzet fenntartásában és a jóllét ki-
alakításában. Mi adja tehát az evolúciós pszichológiai megközelítés egyediségét a
funkcionalitás kapcsán? E kérdésre Haselton és Ketelaar (2006) azt a választ adja,
hogy a hangsúly nem azon van, hogy az érzelmek mit csinálnak (ez a proximatív
okok szintje), hanem azon, hogy miért úgy működnek, ahogy. Ez az ultimatív okok
kérdésköre. Az ultimatív okokra történő fókuszváltás magyarázatot adhat a fejezet
elején feltett kérdésekre: az irracionálisnak tűnő érzelmek miért adaptívak, illetve
az érzelmek kettős megítélése hogyan oldható fel?
Ha a klasszikus darwini evolúciós megközelítésben tekintünk az érzelmekre,
akkor az érzelmi jelenségek proximatív szinten történő leírásából azt látjuk, hogy
sok esetben „zavaró” tényezőként hatnak az érzelmek a megismerésre (pl. egy erő-
teljes érzelmi inger eltereli a figyelmet a feladatról, amire éppen koncentrálunk;
a hangulatunk befolyásolja az emlékeink felidézését; szinte a „semmiből” felbuk-
kanó érzés elbizonytalaníthat bennünket egy fontos döntés meghozatala előtt).
Az érzelmek evolúciós pszichológiai megközelítése ugyanakkor az adaptivitásra

helyezi a hangsúlyt. Az evolúció során a természetes szelekció és a szexuális sze-
lekció következtében speciális problémamegoldási módok, adaptációk alakultak
ki. Ennek tükrében feloldható a kettősség (Haselton & Ketelaar, 2006).
Az adaptacionista felfogásnak számos következménye lehet az érzelmek ku-
tatásának jövőjét tekintve. Először is: az „érzelem” és „megismerés” közti határ-
vonal szükségtelenné válik, ha az érzelmeket kognitív szabályozó programokként
definiáljuk, ahogy azt Cosmides és Tooby írásaiban látjuk (Cosmides & Tooby,
2000, 2013; Tooby & Cosmides, 1990, 2008). Másodszor: feltéve, hogy az ér-
zelmek számos evolúciósan ősi probléma megoldására alakultak ki, nagyszámú,
változatos, és önálló funkcióval bíró érzelem tanulmányozására van lehetőségünk.
A látszólagos irracionalitás mögött pedig az rejlik, hogy az evolúciós örökségként
kialakult érzelem modern környezeti feltételek között jelenik meg, ezért nem tű-
nik optimálisnak.

1. Milyen kettősségre hívja fel a figyelmet a fejezet az érzelem és a meg-
ismerés kapcsolatáról?
2. Milyen álláspontot képviselnek a nyugati filozófiai elméletek? Hogyan
jellemezhető az érzelem-megismerés kapcsolat Arisztotelész, Descartes
és Spinoza munkásságának tükrében?
3. Milyen jelentősége van annak, hogy az evolúciós pszichológiai szemlé-
let a kognitív forradalom második hullámaként jelent meg? Mit hang-
súlyoz az elméről?
4. Mivel járulnak hozzá a kognitív idegtudomány és annak módszerei az
elme működésének megértéséhez?
5. Mivel foglalkozik az affektív idegtudomány? Kik a fő képviselői?
6. Milyen kérdésekkel foglalkozik az érzelmek kognitív idegtudományi
megközelítése?
7. Milyen kérdések feltevésével segíti a klasszikus evolúciós szemlélet a
viselkedés megértését Tinbergen nyomán? Mit jelent az adaptacionista
és funkcionalista hozzáállás?
8. Mit jelentenek a megismerési folyamatok evolúciós megközelítésé-
ben az alábbi fogalmak és kifejezések: adaptációs probléma, modulok,
területáltalános és területspecifikus működés?
9. Hogyan definiálhatók az érzelmek az evolúciós nézőpont szerint?
Mondjunk példát az egyes érzelmek szerepére (pl. düh, félelem)!
10. Említsünk három jellegzetességet az érzelmekről (a klasszikus evolú-

ciós szemlélet alapján), amelyek a modern evolúciós pszichológiai meg-
közelítés kritikai alapját adják!
11. Említsünk példákat abból a széles viselkedéses repertoárból, ahol az
érzelmek kiemelkedő jelentőséggel bírnak!
12. Mit jelent az, hogy az érzelmeket fölérendelt folyamatoknak tekintjük
az evolúciós pszichológiai megközelítésben? Milyen viszonyban van-
nak az érzelmek az információfeldolgozási folyamatokkal?
13. Mit jelent ez a kifejezés: adaptációs problémára kialakult adaptáció?
14. Hogyan töltik be az érzelmek koordinációs szerepüket? Mit tekintünk
hatékony koordinációs megoldásnak?
15. Milyen területeket szabályoznak az érzelmek Cosmides és Tooby sze-
rint?
16. Mely pontokon javasol módosításokat az evolúciós pszichológia érze-
lemfelfogása a klasszikus nézethez viszonyítva? Hasonlítsuk össze a két
megközelítést!
7. A téri tájékozódás
evolúciós eredete11
Lábadi Beatrix
A téri kompetencia a helyváltoztatásra képes élőlények számos adaptív viselke-

désében játszik szerepet, így például hatással van a táplálékkeresésre, a ragadózók
elkerülésére, a párválasztásra, de még a társadalmi struktúrák szerveződésére is.
Ebben a fejezetben azt kívánjuk bemutatni, hogyan alakult ki a humán téri navi-
gáció képessége, milyen nemi különbségekkel számolhatunk a téri kompetencia
területén, illetve ezek mögött milyen evolúciós szelekciós mechanizmusok állnak.
A téri navigáció olyan folyamat, melyet a helyváltoztató élőlények használ-
nak ahhoz, hogy képesek legyek térben különböző hosszúságú útvonalakat meg-
tenni anélkül, hogy eltévednének, mivel az nagy kockázatot (energiaveszteséget)
jelent. A tájékozódás során az élőlények a környezet adta elérhető támpontokra
és jelzésekre támaszkodnak (pl. nap állására, tereptárgyakra, megkülönböztethető
jelzésekre), viszont a fajok között jelentős a különbség a helyváltoztatásuk termé-
szete és kiterjedése között. Ahhoz, hogy megkíséreljük ezeket a különbségeket
megérteni a rátermettség jelenségével, szükség van az „optimalizálás” fogalmára,
ami arra utal, hogy a viselkedés kialakulását az evolúció során a költség és a haszon
optimális aránya irányítja. Például az állatok vándorló életmódja lehetővé teszi
a nagyobb mennyiségű élelemforrás elérését, viszont számolni kell a ragadozók-
kal való találkozás kockázatával és a nagyobb energiaigénnyel. Tehát a vándorló
életmód akkor sikeres, ha az előnyök felülmúlják a hátrányokat, ezért a szelekció
olyan képességek kialakulását támogatja, ami az előnyöknek kedvez, jelen esetben
a migrációt jelentősen támogató kompetenciának.
Ahhoz, hogy modellt alkossunk arról, hogyan alakult ki a navigáció készsége a
különböző állatfajoknál, így az embernél is, először tudnunk kell, hogy az élőlény
mit tud a környezetéről. Néhány kutató szkeptikusan megjegyzi, hogy viszonylag
keveset, de ha arra gondolunk, hogy az élelmet raktározó madarak és emlősök,
több száz helyet is képesek emlékezetükben őrizni, vagy a vándorló életmódot
folytató állatok több ezer kilométert tesznek meg minden évben, miközben ritkán
tévednek el, akkor könnyen beláthatjuk, hogy igazán bámulatos képességgel ren-
delkeznek a navigáció területén.
A navigációs stratégiák (Burgess, 2008) alapvetően két nagy csoportra oszthatók:
egocentrikus és allocentrikus jelzéseken alapuló tájékozódási formákra. Ez a két cso-
port többféle megközelítésben más-más terminussal illetett, ezért úgy is ismertek,
mint euklideszi/geometriai versus topografikus tájékozódás, vagy mint útvonal in-
tegráció versus landmark típusú stratégia. A számos állatfaj számára leghatékonyabb
11
A szerzőt a fejezet írásakor az OTKA PD 109597 számú kutatási pályázat támogatta.
navigációs stratégia, az egocentrikus (orientációs) tájékozódás azon az elven alap-

szik, hogy az egyed a környezet globális jellemzőit felhasználva próbálja folyamato-
san fenntartani a saját térbeli pozíciójának érzetét. Így az állatok képesek arra, hogy
folyamatosan kövessék és frissítsék a megtett útvonal hosszát, irányát és viszonyát
egy kiindulóponthoz (pl. fészekhez) viszonyítva, támaszkodva a saját proprioceptív
érzéseikre, miközben az irányok meghatározásához használnak olyan globális jel-
lemzőket is, mint a Nap, a csillagok állása vagy éppen a Föld mágneses jellemzői.
Ezzel szemben az allocentrikus navigációs stratégiára használatakor az élőlények a
környezet tereptárgyaira és azok viszonyai által reprezentált mentális térképre ha-
gyatkoznak. Természetesen ez a landmark stratégia nem csupán komplex mentális
térképeket jelent, alacsonyabb szinten jelzőingerek közötti viszonyt vagy tereptár-
gyak által jelölt útvonalakat is magába foglal. A legtöbb élőlény mindkét stratégiára
támaszkodik a térbeli tájékozódása során, viszont nem egyforma mértékben: at-
tól függően változik a stratégiaválasztás, hogy milyen az adott környezet ökológiai
szükséglete (Alcock, 1984; Silverman & Choi, 2006). Például a vándorló élőlények
előnyben részesítik az orientációs stratégiákat (útvonal-integrációt), viszont az ott-
honuk közelében gyakran váltanak az allocentrikus landmark stratégiára. A duális
navigációsrendszer létét támogatják az idegtudományi kutatások is mind állatkí-
sérleti (pl. patkány: Thinus-Blanc, Save, Pucet, & és Buhot, 1991; majom: Ono
& Nishijo, 1999), mind humán adatokkal (Maguire és mtsai. 2000; összefoglaló:
Burgess, 2008). A téri navigáció központi idegrendszeri struktúrája a hippocampus,
az allocentrikus tájékozódást szervezi, szoros kapcsolatban áll a posterior parietalis
lebennyel, az egocentrikus navigáció idegrendszeri központjával (Burgess, 2008).
Emellett az utóbbi időben kitüntetett figyelmet kapott az entorhinalis kéreg, ami
topografikusan szervezett térképként reprezentálja a környező teret az ún. rácssejtek
segítségével (Hafting, Fyhn, Molden, Moser és Moser, 2005).
7.1. A humán téri képességek evolúciója

A humán téri képesség 5 millió év alatt fejlődött ki a mai formájára, és ez az idő,
ami elválaszt minket a legközelebbi főemlős őseinktől (Wynn, 1989). Bár a mai
modern életvitelt élő ember nem csupán a klasszikus értelemben vett, évmilliók
alatt kifejlődött navigációs rendszerét használja, hanem az olyan kulturális tudást
is, amit a technikai vívmányok nyújtanak (pl. navigációs GPS rendszerek) (7.1.
szövegdoboz).
A téri képességek evolúciós eredetének tanulmányozása nem egyszerű, ugyanis
a fosszíliák közvetlenül nem informálnak a múltbeli ember és őseinek téri ismere-
tiről, csupán az agyméret változását követhetjük nyomon a leletekre támaszkodva.
Ezért a téri képesség evolúciós eredetét csak közvetve tudjuk feltérképezni, aho-
gyan a kognitív régészek megkísérlik rekonstruálni a fennmaradt emlékekből (pl.
barlangrajzok, eszközök, maradványok) az egykori emberszabásúak mindennapja-
it, aktivitását, amiből következtetni próbálnak az egykori elme működésére.
7. A téri tájékozódás evolúciós eredete 127
7.1. GPS az idegrendszerben?

A filozófusokat és a tudósokat évszázadok óta foglalkoztatja, hogyan készít térképet
az agy környezetünkről, és hogyan tájékozódunk komplex terekben. A 2014-es orvosi-
élettani Nobel-díjat John O’Keefe, valamint May-Britt Moser és Edward I. Moser házaspár
kapták megosztva olyan sejtek felfedezéséért, amelyek a térbeli tájékozódásért felelő-
sek. A kutatás rámutatott arra, hogy az idegrendszerünk olyan „belső GPS” rendszerrel
rendelkezik, amely lehetővé teszi, hogy térben elhelyezzük magunkat.
A belső navigációs rendszer legfontosabb elemét, az ún. helyérzékelő sejteket
(place cell) 1971-ben John O’Keefe fedezte fel rágcsálók idegrendszerét vizsgálva. A
hippocampusban található idegsejtek egy csoportja akkor aktiválódik, amikor az állat
a kísérleti aréna egy meghatározott helyén tartózkodik, miközben ha az állatokat más
pozícióba helyezik át ugyanabban a térben, akkor egészen más sejtcsoportok aktiválód-
nak (7.1.A ábra). O’Keefe arra következetett ebből a felfedezésből, hogy a helyérzékelő
sejtek alakítják ki az adott szobabelső térképét, ugyanis a hippocampusban találha-
tó sejteken keresztül képesek vagyunk feltérképezni saját környezetünket. Az egyes
sejtek kisülése pontosan megadja, hogy éppen melyik pontban tartózkodunk, sőt az
útvonal következő lépése is megjósolható az egyes idegsejtek kisüléséből.
Több, mint három évtizeddel később, 2005-ben May-Britt és Edvard Moser a navigá-
ciós rendszer egy másik kulcselemét fedezték fel, az ún. „rácssejteket” (grid cell). Az
entorhinális kéregben található sejtek hatékonyan egészítik ki a hippocampus helyér-
zékelő sejtjeinek munkáját a navigációban. A rácssejtek koordináta-rendszert generál-
nak (7.1.B ábra), ami a pontos helymeghatározásban játszik szerepet azáltal, hogy egy
viszonyítási rendszert hoz létre. Ezek a lépszerű, hexagonális hálózatot alkotó sejtek
eredményezik a hippocampus helyérzékelő sejtjeinek szelektív működését.
A patkányokon végzett sejtszintű kísérletek óta kiderült, hogy mindkét sejt embe-
rekben is megtalálható, vagyis a humán navigáció idegrendszeri alapját képezik.
A régészeti adatok szerint a ma élő meber téri képessége hosszú időn keresz-
tül fejlődött nagyon változó körülmények között. Feltehetőleg a téri képesség
kialakulásában az első lépcső az eszközkészítés volt, pontosabban a kőpattin-
tás, amivel őseink kalapácsszerű eszközöket tudtak létrehozni. A kőpattintás
megjelenése azért fontos lépés, mert kivitelezéséhez komplex multimodális
szenzomotoros koordinációt igénylő cselekvésre van szükség, ami alapja a té-
ri-kognitív képességeknek (Stout és mtsai., 2000, PET vizsgálattal igazolták).
Kérdés ugyanakkor, hogy főemlős őseinkkel közös-e a kőpattintott eszközök
létrehozásának képessége. Megfigyelések bizonyítják, hogy az emberszabású
majmok is képesek követ pattintani, viszont nem olyan ügyesek, mint a korai
emberszabásúak voltak, bár ez nem a kognitív kapacitásuk hiányára vezethető
vissza, hanem egyszerűbb biomechanikai okokra. Azok a főemlősök, akik már
7.1.A ábra. Az állat helyérzékelő sejtjei ak- 7.1.B ábra. A rácssejtek hexagonális háló-
kor aktiválódnak, ha az adott tér egy meg- zatra osztják a teret, ezáltal viszonyítási pon-
határozott pontján tartózkodik. tokat nyújtanak a tájékozódáshoz, amelyek
az adott térben tartózkodáskor aktívak.
alkalmazni tudják a pattintás technikáját, jelentős kognitív perceptuális előnnyel

rendelkeznek (pl. téri-vizuális területen, Tóth, 2001), viszont kezük12 és válluk
anatómiai és funkcionális jellemzői nem teszik lehetővé a finomabb manuális
eszközhasználatot (Wynn, 2010).
Jelentős fejlődési állomás a humán téri képességek fejlődésében a Homo erectus
(felegyenesedett ember) megjelenése a 1,5 -1,8 millió évvel ezelőtti Afrikában. A
Homo erectus már másképp szervezte a cselekvéseit, mint a korai emberszabásúak,
ebben a folyamatban kulcsmozzanat az eszközök készítése és használata. A pat-
tintásos technika továbbfejlesztése és a kétkezes fejsze használata (ami dobásra
is alkalmas) hozzájárul a vizuális téri folyamatok fejlődéséhez, pl. a bilaterálisan
szimmetrikus eszközök készítésével a háromdimenziós tárgylátás, a koordináció
és a vizuális alapú cselekvésirányítás finomodik (ami hatással van a vizuális pályák
dorsalis részére és a parietális lebenyre, Stout és mtsai., 2000).
A következő lépés a fejlettebb téri tájékozódás útján az euklideszi geometriai
viszonyok megértése (koordináció az allocentrikus téri viszonyok és a térkonstancia
között) egymillió évvel ezelőtt alakulhatott ki (Wynn, 1989). Elődeink számára
ez a fajta térérzékelés tette lehetővé, hogy a teret állandóként észleljék, olyan tér-
nek, amelyben maguk az egyének és a tárgyak mozognak, viszont a teret invariáns
természetűnek észlelik, vagyis a tárgyak alakját, méretét változatlannak tekintik
a transzformációktól, nézőpontoktól függetlenül is. A térkonstancia valószínűleg
12
Sergio Almécija, Jeroen B. Smaers & William L. Jungers (2015). The evolution of human and ape
hand proportion. Nature Communications 6, 1-11. A tanulmány komplex összehasonlítást végzett a
modern főemlősök régészeti leletei alapján a kéz anatómiai változásainak feltérképezésére az evolúció
során. A szerzők bizonyítékokra támaszkodva elvetik a korábbi nézetet, miszerint a humán ősök keze
átalakult az elmúlt 2 millió évben, míg a főemlős rokonainké nem változott ugyanezen idő alatt. Az
eredmények épp az ellenkező felvetést erősítik.
még nem volt meg a korai Homo erectusnál, viszont bizonyíték van arra, hogy az
acheului emberszabásúnál már megjelent, ugyanis olyan kézi eszközöket készí-
tett, amihez finommotoros kontrollra volt szükség (ezek cseppalakú marokkövek,
melyek elkészítésén látszik, hogy megtervezettek). A térkonstancia megjelenését
követően alakulhatott ki a nemi eltérés a téri képességekben (Silverman, Choi,
Mackewn, Fisher, Moro, és Olshansky, 2000), ugyanis az ekkoriban megjelenő ne-
mek közötti munkamegosztás (gyűjtögetés vs. vadászat) jelentősen alakította a téri
ismereteket még a Homo sapiens megjelenése előtt. Feltételezések szerint a férfiak
vadászó életmódja jobban igényelte a fejlettebb navigációt (útvonal-integrációt).
Ugyanakkor csak gyenge közvetlen bizonyítékok állnak rendelkezésre, mint pél-
dául az a tény, hogy ebben az időben jelent meg a vadászat, de nincs rá adat, hogy
ez már akkor együtt járt volna a fejlettebb navigációs képességgel.
7.2. Nemi különbség a téri képességekben

Bár az evolúciós elméletek törekednek a globális és az univerzális jelenségek fi-
logenetikai kialakulásának megértésére, a viselkedésben megjelenő csoportkü-
lönbségek jól értelmezhetőek evolúciós keretek között. A téri navigáció képessége
is ide sorolható, ugyanis a tanulmányok túlnyomó többsége szerint a hímnemű
egyedek jobb téri készséggel rendelkeznek, és ez a nemi különbség több állatfaj
sajátja. A hímek előnyét bizonyították útvesztő tanulásban számos laboratóriumi
és természetes környezetben élő állatfajnál (pl. rágcsálóknál: Williams & Meck,
1990; Jonasson, 2005). Humán vizsgálatokban a nemi különbséget megtalálták a
téri kogníció számos területén: mentális forgatás feladatokban, beágyazott figura
tesztben, térképolvasásban, útvesztőben történő tájékozódásban. A két nem közöt-
ti különbség mértéke változó, általában a nehezebb, háromdimenziós feladatokban
(pl. mentális forgatás) nagyobb arányú az eltérés a két nem között (Kimura, 1999;
Karádi, Kállai, Szabó, Kovács & Szepesi 1999). Humán vizsgálatok szerint a fér-
fiak előnye konzisztens, független életkortól (Willis & Schaie, 1988) és geográfiai
elhelyezkedéstől, vagyis hasonló eredményt kaptak Japánban (Silverman, Philips
& Silverman, 1996), az Egyesült Királyságban (Lynn, 1992), Indiában, Dél-Af-
rikában és Ausztráliában (Porteus, 1965). A nemi különbség összefüggésben áll
a nemi hormonokkal, az ösztrogén magas szintje csökkent téri képességekkel jár
együtt. Miközben a magas tesztoszteronszint pozitív hatást gyakorol a téri telje-
sítményre, de ez az összefüggés megbízhatóan a nőknél jelentkezik és nem a fér-
fiaknál. A tesztoszteron hatását vizsgáló tanulmányok férfiaknál ellentmondásos
eredményeket találtak, ugyanis pozitív és negatív összefüggést is kimutattak a téri
teljesítménnyel kapcsolatban (Choi & Silverman, 2002).
7.2.1. Szexuális dimorfizmus
A férfiak és a nők között nem csupán teljesítménybeli különbséget igazoltak a

kutatók a téri képességek területén, hanem eltérő jártasságot is a különböző téri
kompetenciák között. A férfiak jellemzően az orientációs téri stratégiákat hasz-
nálják, míg a nők a korábban már bemutatott landmark alapú tájékozódási formát
(vagy más néven lokáció memóriát) preferálják (Choi & Silverman, 1996; Lawton
& Kállai, 2002). Sokféle módszerrel igazolták, hogy a férfiak előszeretettel tá-
maszkodnak a távolságra (metrikus információra) és az égtájakra, ha meg kell ha-
tározni térbeli helyzetüket, ezzel szemben a nők csak nagyon ritkán hivatkoznak
abszolút irányokra, ehelyett inkább a tárgyak relatív viszonyait jegyzik meg, pl. egy
adott tárgy egy másikhoz viszonyítva jobbra/balra előtte/mögötte van.
A nemi különbségek vizsgálata rendkívül népszerű, aminek következtében évről
évre számos tanulmány igyekszik megerősíteni vagy éppen megcáfolni a szexuális
dimorfizmus létét. A tanulmányok összegző értékelése, meta-analízise szerint bi-
zonyos feladatokban markánsabban jelennek meg nemi különbségek. Voyer, Voyer
& Bryden (1995) 285 tanulmány adatait összehasonlítva arra jutottak, hogy a fér-
fiak a mentális forgatás paradigmában érnek el egyértelműen jobb teljesítményt,
mint a nők (Cohen d’: 56). Ezt az eredményt erősítették meg Silverman, Choi &
Peters (2007) is, akik 40 különböző országból származó eredményt hasonlítottak
össze közel 300.000 személy adataira támaszkodva. Ha a téri képesség adaptív
viselkedési formaként alakult ki a pleisztocén korban, akkor vajon miért éppen
a mentális forgatás feladatban kapunk ilyen markáns nemi különbséget, és miért
nem az úttanulási képességben? Milyen előnnyel járhatott a mentális forgatás a
vadászó férfiak számára? Silverman és mtsai (2007) szerint a mentális forgatásnak
jelentős kioldó szerepe volt az evolúciós fejlődésben, ugyanis ezáltal jöhetett létre
az ún. „tér konstancia” érzete, ami biztosítja a tér állandóságát, miközben helyet
változtatunk és perceptuálisan folyamatosan változik a retinaképünk. Továbbá a
mentális forgatás olyan művelet, ahol egy tárgyat számos nézőpontból képzelhe-
tünk el, miközben fent tudjuk tartani a tárgy egészének mentális reprezentációját.
Silverman okfejtése szerint ez a folyamat érhető tetten a természetben téri tájéko-
zódás alatt is, ugyanis az útvonal aktuális részét folyamatosan összevetjük a men-
tálisan reprezentált útvonallal változó nézőszögből, ami igényli a mentális transz-
formációt. A feltevést alátámasztja az a tény is, hogy a háromdimenziós mentális
forgatás feladatokban nyújtott teljesítmény összefügg a természetes környezetbeli
navigációs képességekkel (Silverman és mtsai, 2000).
7.2.2. Evolúciós magyarázat a téri képességek nemi eltéréseire
Az első és szisztematikus evolúciós magyarázatot a téri képességek nemi különb-

ségére Gaulin és Fitzgerald (1986) adta. Elméletük alapja, hogy a poligám fa-
jok hímjeire erősebb szelekciós nyomás nehezedett a téri képességek területén,
ugyanis a poligám hímek nagyobb terültet járnak be ahhoz, hogy társat (társakat)
találjanak, és nagyobb erőforrást birtokoljanak, ezért akkor lehetnek sikeresek, ha

jobb navigációs képességgel rendelkeznek. A bizonyítékok egy része rokonfajok
összehasonlításából származik. A mezei egér két faja például kiválóan alkalmas
az elmélet tesztelésére, mivel a Microtus pennsylvanicus poligám, míg a Microtus
pinetorum monogám szexuális stratégiát folytat. A mezei egerek laboratóriumi
vizsgálata támogatja az elmélet elvárásait, ugyanis mind az útvesztőbeli tájéko-
zódás, mind a nagyobb vándorlási terület nagysága hím előnyt mutat, viszont ez
kizárólag a poligám fajnál jelenik meg. A különbséget megerősítette egy további
vizsgálat is, amely szerint a poligám faj hím egyedeinek a hippocampusa számot-
tevően nagyobb, mint a nőstényeké, miközben ilyen strukturális különbség a mo-
nogám fajnál nem található meg ( Jacobs, Gaulin, Sherry és Hoffman, 1990). A
hippocampus szoros kapcsolatban áll a téri tanulással és a memóriával. Továbbá
a hippocampus mérete változik nem, évszak, populáció függvényében, ami nem
csupán néhány faj sajátja, kimutatták élelemraktározó madaraknál (Hampton,
Sherry, Shettleworth, Kurgel & Ivy, 1995; Hampton & Shettleworth, 1996; Healy
& Krebs, 1992; Volman, Grubb és Schuett, 1997), emlősöknél ( Jacobs, 1992, Ja-
cobs, 1996) és hűllőknél (Day, Crews & Wilczynski, 1999) is. A hippocampus
jellemzően nagyobb méretű a vándorló élőlényeknél, illetve ezen fajok hímjeinél.
A vándormadarak általában kisebb agymérettel rendelkeznek, összehasonlítva ro-
kon, nem költöző fajokkal, miközben a hippocampusuk mérete viszonylagosan
nagyobb méretű a többi agyi struktúrához hasonlítva. Az ilyen hippocampus mé-
retbeli különbség tehát összefüggésben áll a vándorláshoz szükséges tájékozódási
képességgel.
Izgalmas kérdés, hogy kimutatható-e embernél is hasonló összefüggés a téri
tájékozódási képesség, a poligámia és a hippocampus mérete között. A modern
társadalmak között ritka a poligámia elfogadottsága, ezért a kapcsolat tesztelése
nehéz feladat, és meglehetősen kevés adat áll rendelkezésünkre. Egy közelmúltban
végzett antropológiai vizsgálat (Vashro & Cashdan, 2015) két északnyugati namí-
biai törzsnél tesztelte a reproduktív sikeresség és a téri kogníció összefüggését. A
Twe és a Tjimba törzsek arról ismertek, hogy évszakonként változtatják lakhelyü-
ket, miközben a törzshöz tartozó férfiak évente 120 mérföldet is vándorolnak. A
törzs tagjai viszonylagos nyitott szexuális kultúrában élnek, ahol a férfiak számos
házasságon kívüli kapcsolatot tartanak fenn, amiből sokszor gyermekük is születik.
A vizsgálat igazolta, hogy a férfiak téri képessége (mentális forgatás és útvonal-
találás, orientáció) összefügg a nagyobb bejárt útvonallal és a különböző nőktől
született gyermekeik számával. Tehát az eredmények támogatják azt az elméletet,
miszerint a férfiak téri képességekben mutatott előnyét a reproduktív sikerességük
maximalizálása alakítja. További rendelkezésünkre álló kultúraközi vizsgálatok
szintén megerősítik a férfiak tájékozódásbeli előnyét illetve ennek kapcsolatát az
otthonuk körül bejárt terület nagyságával (Gaulin & Hoffmann, 1988; Ecuyer-
Dab & Robert, 2004a). Ecuyer-Dab és Robert (2004b) közvetlenül vizsgálta az
otthon körül bejárt útvonal hosszát és a téri képesség közötti összefüggést modern
társadalmakban. A férfiak valóban nagyobb területet birtokolnak, ami egyben jobb
téri kompetenciát eredményez még a mai ipari társadalmakban is (Kanadában).

Ezenfelül a férfiak minden téri feladatban túlszárnyalták a nők teljesítményét, a
lokációmemória feladatot kivéve. Férfiaknál a bejárt terület nagysága képes volt
bejósolni a legtöbb téri tesztben nyújtott teljesítményt, meglepő módon még a téri
lokáció memória feladatban is, ezzel szemben nőknél a terület nagysága csupán a
beágyazott figura teszttel mutatott kapcsolatot.
A téri képességekben megjelenő nemi különbség nem azt jelenti, hogy a fér-
fiak általában és minden téri feladatban felülmúlják a nők teljesítményét, ugyanis
számos vizsgálat bizonyította, hogy a férfiak és a nők más típusú téri képességek-
ben válnak jártassá. Ezen eredményekből kiindulva Silverman és Eals (1992) egy
további alternatív elméletet dolgozott ki a nemi különbség evolúciós hátterének
tisztázására. A feltevés szerint a téri képességek nem szerinti eltérését a pleiszto-
cén korban megjelenő munkamegosztással magyarázhatjuk: a férfiak a vadászattal
foglalkoztak, míg a nők gyűjtögető életmódot folytattak. A férfiak sikerességét
befolyásolta a navigációs képességük, mivel az ügyes tájékozódás segíti a vadak
felkutatását, a ragadozók elkerülését és az otthontól való eltávolodást és hazatalá-
lást. A nők élelemgyűjtési sikerességét másfajta kognitív képességek támogatják,
mivel az otthontól nem szükséges a nagyobb eltávolodás, ezért nem az orientáció
képessége fejlődött, hanem a lokációmemória, ami segíti az élelem lelőhelyének
pontos beazonosítását. Valamint olyan kognitív kapacitás kialakulását támogatta
ez az életforma, mint a tárgyak diszkriminációs képessége. A nők valóban nagyobb
perifériás vizuális látómezővel rendelkeznek és jobb, gyorsabb a vizuális letapogató
képességük is (Kimura, 1999).
A munkamegosztás-hipotézis további bizonyítéka szerint a nők felülmúlják a
férfiakat olyan téri feladatokban, ahol a téri pozíciót a közvetlen környezetükben
kell meghatározni, míg a férfiak inkább a távolsági információt tudják sikeresen
használni tájékozódáskor (Sanders, Sinclair & Walsh, 2007). Saucier és mtsai.
(2002) arra kértek egyetemistákat, hogy jussanak el négy, számukra ismeretlen cél-
hoz az egyetemi központ területén, különböző instrukciókra támaszkodva: eukli-
deszi téri információk, égtájak és metrikus távolság illetve landmark információ,
kiemelkedő támpontok és relatív viszonyok (jobb/bal). A nők lassabban tudták
követni az euklideszi instrukciót és több hibát vétettek, mint a férfiak, akik viszont
nehezebben boldogultak a landmark információkkal. Természetes környezetben
hasonló tapasztalatról számoltak be a kutatók.
További evolúciós magyarázatok is születtek a téri képesség értelmezésére, vi-
szont ezek nem váltak olyan népszerűvé, mint a nemek közötti munkamegosztás
hipotézise és a hímek által bejárt terület nagyságához kötött elképzelés. A szét-
szóródás hipotézis arra a megfigyelésre épít, hogy a születéskori és a felnőttkori
lakóhely közötti különbség nemi eltérést mutat, vagyis a hímek jellemzően el-
távolodnak felnőtt korukra a szülőhelyüktől. A szétszóródás hipotézis több fajra
is beigazolódott, például a rézusz majmok és a mezei egerek hímjei messzebbre
kerülnek születési lakhelyüktől érett korukra és az eltávolodás mértéke összefügg a
téri képességeikkel (Kaplan, Fontenot, Berard, Manuck, & Mann, 1995; Lacreuse,
Herndon, Killiany, Rosene & Moss, 1999). A nőstények ezzel szemben a szüle-
téskori lakhelyhez közelebb élik le életüket, ezzel a stratégiával csökkentve a mor-
talitás kockázatát a reproduktív időszak alatt. Ez a magyarázat úgy ismert, mint
a fertilitás és szülői gondoskodás hipotézis. Ez az egyedüli olyan magyarázat, ami
képes értelmezni, hogy miért van negatív kapcsolat az ösztrogénszint és a téri tá-
jékozódás képessége között (Sherry & Hampson, 1997): a termékenység időszaka
alatt magasabb a nők ösztrogén szintje, ami mediálja a csökkent téri navigációs tu-
dást (Hampson & Kimura, 1988; Hausmann, Slabbekoorn, van Goozen, Cohen-
Kettenis & Güntürkün, 2000; Lacreuse, Verreault & Herndon, 2001). A feltevést
néhány tanulmány bizonyítani tudta rágcsálóknál és humán mintán, ugyanakkor
nincs megbízható eredmény arra nézve, hogy a magasabb ösztrogén valóban csök-
kentené a mobilitást. Egy további evolúciós magyarázatot érdemes még megem-
líteni a női választás hipotézist. A nők aszerint választanak párt, hogy milyen a
férfiak sikeressége a vadászatban. Az előző magyarázatokkal szemben ez nem a
természetes, hanem a szexuális szelekcióra épít, ugyanis a férfiak téri képessége
inkább kapcsolódik a szexuális, mint a túlélési sikerességhez. A feltevésnek kevés
közvetlen bizonyítéka van. Az egyik ilyen adatot vadászó-gyűjtögető tradicionális
kultúrában találták Paraguayban, ahol vadászatot követően a férfiak megosztják
zsákmányukat a törzs tagjaival, ami fontos szignál a nők számára, mivel ez alapján
hozzák meg döntéseiket a párválasztásukban (Hawkes, 1991). Viszont ebből a
megfigyelésből nem derül ki, hogy a férfiak sikeressége a vadászatban tényleg jobb
téri navigációs készséggel jár-e együtt.
A téri megismerés nemi különbségei jól ismertek és általánosan elfogadot-
tak az irodalomban, ugyanakkor nem minden vizsgálat eredményei erősítették ezt
meg. Egy közelmúltban megjelent tanulmány (Clint, Sober, Garland és Rhodes,
2012) szerint a téri képesség nemi különbségei nem az evolúciós adaptív nyomás
hatására alakultak ki, hanem csupán hormonális melléktermék. Azt feltételezik,
hogy a férfiak előnyét nem közvetlenül a természetes szelekció alakította ki, ha-
nem sokkal inkább az androgének (tesztoszteron) mellékterméke, ezért önálló,
fitnesz értéke sincsen. A tesztoszteron spill-over hipotézis szerint a tesztoszteron
önmagában képes hatást gyakorolni a téri navigációs képességre, miközben nincs
közvetlen összefüggése a téri adaptív folyamatokkal és a természetes szelekcióval.
Például rágcsálóvizsgálatokból tudjuk, hogy a prenatális tesztoszteron jelenléte
vagy éppen hiánya felnőtt egyedekben hímre illetve nőstényre jellemező téri visel-
kedési formát alakít ki függetlenül az egyed genetikai nemétől (Lund & Lephart,
2001). Humán korrelatív adatok hasonló eredményt mutatnak, például a maga-
sabb tesztoszteronszint nőkben jobb navigációs teljesítménnyel jár együtt (Postma,
Meyer, Tuiten, van Honk, Kessels & Thijssen, 2000; Burkitt, Widman & Saucier,
2007). Ezek a tanulmányok önmagukban nem mondanak ellent az adaptációs hi-
potézisnek, csupán arra hívják fel a figyelmet, hogy nem szükséges az adaptációs
elképzelés a téri képességek szexuális dimorfizmus magyarázatához.
Ugyanakkor a Clint és munkatársai (2012) által elvégzett, tizenegy faj közötti
komparatív vizsgálat nem talált bizonyítékot a hímek adaptív előnyére a bejárt
területtel összefüggésben. Ugyanis ha a hímek téri navigációs képességben meg-

mutatkozó előny evolúciós adaptáció terméke lenne, akkor az nagyobb terület
bejárásával járna együtt. Alternatív magyarázatként a nemi különbségeket interp-
retálhatjuk kulturális hatások eredményeként is, miszerint a felnőttkorban mért
téri képességet a gyermekkori eltérő szokások, játékok vagy gyakorlás hatásaként
értelmezzük: például a fiúk előszeretettel olyan játékokat folytatnak, melyek na-
gyobb terület birtoklásával és bejárásával járnak (bújócska, fára mászás), vagy téri
konstrukciós képességet igényelnek (kockákból építés), míg a lányok inkább ked-
velik a gondozással összefüggő szerepjátékokat, babákat. A gyermekkori játékok
és gyakorlás valószínűleg nyomot hagy a felnőttkori téri képességeken, viszont a
markáns hormonális különbségeket és a szexuális dimorfizmus univerzális jelen-
ségét nem magyarázza meg. Hasonló alternatív elképezés a fenotípus plaszticitás
elmélet, miszerint morfológiai változások jöhetnek létre az egyén aktivitása és ta-
pasztalata hatására (Kelly, Panhuis és Stoehr, 2012). Például azáltal, hogy a férfiak
nagyobb területet járnak be, mint a nők, jártasabbak lesznek a téri navigációban
és egyben a navigációért felelős agyi területek is változnak, ahogyan a londoni
taxisofőrök hippocampus mérete is nagyobb a kontrollszemélyekhez viszonyítva,
továbbá a hippocampus parietális rész mérete reflektál a sofőrként való alkalmazás
mértékére (Maguire és mtsai. 2000). Ezen felül önmagában a fizikai aktivitás is
képes növelni a hippocampus méretét navigációs tréning nélkül (Erickson és mtsai.
2011). A bizonyítékok ellenére nem meggyőző a fenotípus plaszticitás elmélet,
mivel korlátozott, mesterséges körülmények között nevelt állatoknál is (patkány:
LaBuda, Mellgren és Hale, 2002, lovak: Murphy, Waldmann és Arkins, 2004),
ahol a fizikai aktivitásra kevés a lehetőség, markánsan megjelent a hímek vizuális
téri képességekben mutatott előnye. Ennek ellenére a fenotípus plaszticitása érett
felnőtt egyedekben valószínűleg jelentősen hozzájárul a szexuális dimorfizmus
megjelenéséhez, ha nem is képes teljes mértékben magyarázni a jelenséget.
A téri kogníció és navigáció megkerülhetetlen képesség a sikeres túlélés szem-
pontjából, természetes körülmények között élő állatfajoknál hozzájárul a táplá-
lékszerzéshez, a veszélyek elől való elmeneküléshez, a hazataláláshoz, a párvá-
lasztáshoz. A mai modern ember sokszor nincs rászorulva a jól fejlett navigációs
képességére, mivel a technikai fejlődés és a jól szervezett társadalmak kellő szim-
bolikus információval (útjelző táblák, térképek) látják el. Ez legtöbbször elegendő
a tájékozódáshoz, ezért viszonylag ritkán kerülünk olyan helyzetbe, ahol tisztán
a vizuális téri kompetenciánkra kell támaszkodnunk. Téri képességünk viszont
tükrözi az egykori környezeti feltételekhez való alkalmazkodási szükségleteinket.
Ugyanis a legtöbb humán tanulmány megerősíti a nemek közötti különbséget téri
kompetencia területén, hasonlóan olyan fajokhoz, amelyeknél a hímek sikeressé-
gét befolyásolja a jobb téri kompetencia. Viszont vita tárgyát képezi, hogy a téri
képességek kialakulását milyen szelekciós mechanizmus alakította ki (természetes

vagy szexuális), illetve milyen közvetlen mechanizmus játszott nagyobb szerepet a
hímek téri előnyében. Az összegyűjtött lehetséges interpretációk közül a nagyobb
terület bejárása és a nemek közötti munkamegosztás a legtámogatottabb a humán
és a komparatív irodalomban. További empirikus és komparatív vizsgálat szüksé-
ges ahhoz, hogy ezeket a kérdéseket tisztázzuk.

1. Milyen különbséget találunk a női és a férfi téri tájékozódási stratégiák
között?
2. Sorolja fel azokat az evolúciós magyarázatokat, amelyek a téri navigáció
szexuális dimorfizmusáért felelősek lehetnek!
3. Milyen bizonyítékok állnak rendelkezésünkre, amelyek alátámasztják a
„megosztott munkamód hipotézis” szerepét a téri tájékozódási straté-
giák kialakulásában?
4. Sorolja fel a téri tájékozódásra szelektálódott idegrendszeri struktúrákat
és idegsejteket!
III. rész.
Evolúciós
személyiségpszichológia
Személyiséglélektan
és evolúció
Nagy László
A lélektan hagyományosan több tekintetben is különböző szemléleti kiindulá-

sú és eltérő módszertannal dolgozó aldiszciplínákra oszlik, mint például a kog-
nitív, a személyiség-, a fejlődés- és a szociálpszichológia (Fitzgerald 2010). E
könyv tartalomjegyzéke első pillantásra szintén igazolni látszik a fenti kijelentés
igazát. Ha azonban jobban belegondolunk abba, hogy mi is hozta össze egy
kötetbe ezeket a tanulmányokat, egyet kell értenünk Fitzgerald (2010) azon
véleményével is, hogy – Charles Darwin jóslatát mintegy beteljesítve – jelenleg
az evolúciós szemléletnek van a legnagyobb esélye arra, hogy ha lassan is, de
az integrálódás felé indítsa el ezt a kezdetektől eltérő elméleti alapokon álló és
szerteágazó tudományterületet.
Miért is van szüksége a személyiség-lélektannak az evolúciós szemléletre?
David M. Buss ezzel a kérdéssel indította az 1991-es programhirdető cikkét
(Buss 1991). Természetesen nem marad költői a kérdés, mert rögtön meg is vá-
laszolta. A hagyományos lélektani antropológiákon nevelkedett olvasó számára
meglepő példával indokolta ennek az új metadiszciplínának a szükségességét.
Kiindulásképpen Rorer és Widiger egy 1983-as kijelentését idézi, miszerint „a
pszichológia általában, a személyiség elméletek és a személyiség mérése külö-
nösen nagy árat fizetett azért, mert nem követte (elég következetesen) a fizikai
tudományok modelljét” (Buss 1991, 460.). Szerzőnk véleménye szerint pont a
fenti kijelentés fordítottja igaz, vagyis bizonyos területeken teljesen új elméleti
alapokra kellene helyezni a személyiség-lélektani kutatásokat. Ennek pedig az
evolúciós szemléletnek kellene lennie. Állítását egy nagyon elgondolkodtató
példával támasztotta alá. Amennyiben valaki hosszú heteken keresztül mezít-
láb róná valamely nagyváros utcáit, minden valószínűség szerint a talpán és a
sarkán vastag bőrkeményedés alakulna ki. Ha viszont ugyanezt autóval tenné,
annak a gumiabroncsain biztosan nem tapasztalnánk hasonló elváltozást. Sőt,
továbbgondolva az analógiát: ameddig a technikai eszközök egyértelműen
csak kopnak a tartós használattól, addig az ember izomzata megfelelő táplál-
kozás és egyéb feltételek biztosítása esetén inkább gyarapodni, azaz fejlődni
fog. De akár ugyanezt elmondhatjuk a kognitív képességek esetében is. Ennek
az okát Buss szerint az adaptáció jelenségében kereshetjük, ami a komplex élő
organizmusok sajátossága. Biológiai szempontból az alkalmazkodásnak Dar-
win leírásából két fő mozgatórugója ismert: a túlélés és a szaporodás sikeres-
sége, viszont mindkettő a természetes kiválasztódás mechanizmusán keresztül
érvényesül hosszabb távon.
140 III. rész: Evolúciós személyiségpszichológia
Ezen szemléletváltás egyik lehetséges alkalmazási területeként említi Buss

már a fentebb idézett cikkében az ötfaktoros személyiségmodell újraértelme-
zésének lehetőségét. Szerinte sem kérdőjelezhető meg, hogy a személyiséget
leíró szinten tanulmányozó kutatók serege által leírt öt (vagy akár több) fak-
tor segítségével tényleg jól jellemezhető az emberek többsége. Az evolúci-
ós szemléletű szakember számára az igazi kérdés az, amit a vonáselméletek
életre hívói és továbbfejlesztői évtizedekig fel sem tettek. Nevezetesen, hogy
miért és hogyan alakultak ki éppen ezek a jellemzők az emberiség történeté-
ben (Lewis 2015). Jelenthetnek-e pont ezek a személyiségjellemzők adaptáci-
ós előnyt bizonyos helyzetekben az egyes egyének számára, vagy csupán az
alkalmazkodásra szelektálódott egész komplex rendszer alakulásának mellék-
termékeivel találkozhatunk nap mint nap, ami a túlélés szempontjából végső
soron irreleváns (Buss 1991)? Gyuris Petra tanulmánya elsősorban ezt a prob-
lémakört járja körül igen alaposan a kérdés felvetése óta eltelt negyedszázad
eredményeinek részletes számbavételével.
Meg lehet azonban ugyanezt a jelenségkört más nézőpontból is közelíteni.
Ha már egyszer vitathatatlanul kialakultak akár a nemek, akár a különböző kul-
túrák között – vagy akár azokon belül – az egyéni különbségek (Borkenau és
mtsai. 2013), felvethető az a kérdés is, hogy milyen környezeti tényezők hatá-
sára, milyen mechanizmusok közreműködése révén történhetett meg mindez.
Amennyiben elfogadjuk a természetes kiválasztódás alapvető szerepét az em-
ber viselkedésének alakulásában, logikus válaszokat kell adnunk arra is, hogy
mely szelekciós formák azok, amelyek a genetikai változatosság fenntartása,
és amelyek a genetikai változatosság eltűnése irányában hatnak. Paál Tünde
tanulmányából azonban nem csupán ezekre a kérdésekre találhatja meg a
válaszokat az olvasó. Különösen érdekes lehet és továbbgondolásra érdemes
a személyiségpszichológusok számára a szerző azon kijelentése, hogy „attól
függően, hogy éppen milyenek az adott környezeti viszonyok, egyazon vonás-
nak mindkét szélsősége hozzájárulhat az adott genetikai változatot hordozó
egyed túlélési és szaporodási sikeréhez” (kiemelés a szerzőtől N. L.).
Már az előbbi idézetből az is nyilvánvalóvá válhatott a figyelmes olvasó szá-
mára, hogy az adott egyed sikeres túlélését biztosító egyéni jellemzők alaku-
lása nem választható el élesen az evolúciós pszichológia másik hagyományos
vizsgálati területétől, a faj fennmaradását szolgáló szaporodás kérdéskörétől.
Még nyilvánvalóbbá válik mindez Meskó Norbert tanulmányából, amelynek
első fele az alapvető átkapcsolási mechanizmusok részletes elemzését adja:
átkapcsolás a jelenlegi és jövőbeni szaporodás, az utódok mennyisége és mi-
nősége, a párválasztás és a szülői gondoskodás között. Az ezt követő ismerte-
tés, melynek gerincét az élettörténet-elmélet és az élettörténeti stratégiák be-
mutatása adja, jó példaként szolgál arra, hogy milyen újabb, néha egymással
versengő, máskor egymást kiegészítő elméletek születtek az utóbbi időben az
evolúciós személyiség-lélektan területén (Michalski & Shackelford 2010).
Személyiséglélektan és evolúció 141
A fejezet utolsó tanulmányában Orosz Anna az ökológiai szemlélet rész-

letes bemutatása után tér át az együttműködésnek és a vetélkedésnek a sze-
mélyiség alakulásában betöltött szerepének elemzésére. Ennek az írásnak a
második felében a forráskontroll-teória ismertetésekor már az előbbiekhez
hasonlóan olyan új szempontokat is felvet a szerző, amelyekhez hasonlóval
korábban a személyiség működésének magyarázatában eddig nem, vagy csak
elvétve találkozhattunk.
Visszakanyarodva e rövid áttekintés bevezető gondolatához, az eltelt csak-
nem negyed évszázad alatt született cikkek egy részének az elolvasása után az
a véleményünk alakult ki, hogy jelentős mértékben sikerült előrelépni a Buss
(1991) által felvázolt célok teljesítése felé vezető úton. Sőt, az utóbbi pár évben
megjelent, új gondolatokat is megfogalmazó, integratív szemléletű írások azzal
is kecsegtetnek, hogy még csak az elején tartunk ennek az útnak és komoly
fejlődési potenciál rejtőzik ebben az interdiszciplináris területben.
8. Az ötfaktoros személyiségelmélet
evolúciós háttere
Gyuris Petra
„Minden ember olyan,

- mint minden más ember,
- mint néhány másik ember,
- mint máshoz nem hasonlítható ember”
Kluckholn és Murray
Az evolúciós pszichológusok szerint az emberi szervezet általános felépítését, és

viselkedését az evolúció alakította ki. Őseink folyamatosan szembesültek a túl-
élésük és/vagy szaporodásuk szempontjából fontos adaptív problémákkal, melyek
megoldására a természetes és/vagy a szexuális szelekció által speciális pszicholó-
giai mechanizmusok jöttek létre. E mechanizmusok specializáltak, összetettek és
nagyszámúak, valamint speciális agyi modulokat irányítanak (ld. 8.1. táblázat). En-
nek megfelelően, amit az emberi tulajdonságok és viselkedési jellemzők létrehoz-
nak, szintén specifikusak, összetettek és nagyszámúak (Buss, 1995). Az általános
emberi természet tehát az evolúciósan adaptív környezet termékének tekinthető.
„Minden ember olyan, mint minden más ember”, ami igaz a humán személyiségre is.
Ezért amikor az ember személyiségének jellemzőit vizsgáljuk, elengedhetetlen az
evolúciós kerettel kezdenünk a diskurzust (McAdams & Pals, 2006).
8.1. Az emberi személyiség általános vonásai:

az ötfaktoros személyiségelmélet és az evolúciós pszichológia
A különböző korokban és eltérő tudományterületeken dolgozó tudósokat mindig is
foglalkoztatták az emberi személyiség alapkövei. Az 1930-as évektől az angolszász
és az európai kultúrákban faktoranalízissel, empirikus mérési adatok elemzésével, a
természetes nyelvből szisztematikusan összegyűjtött és rendszerezett tulajdonságok
elemzése útján a kutatások öt robosztus (Big Five) személyiség-leíró dimenziót tár-
tak fel: az Extraverziót, a Barátságosságot, a Lelkiismeretességet, az Emocionalitást
(Neuroticizmus) és az Intellektust (Nyitottság). Az öt faktor univerzális meglétét
hangsúlyozzák például a Hongkongban (Paunonen és mtsai (1990), idézi Mirnics,
2006), Indiában (Narayanan és mtsai, 1995, idézi Mirnics, 2006), Japánban (Bond,
Nakazato & Shiraishi, 1975, idézi Mirnics, 2006) és Kínában (Trull & Geary, 1997,
idézi MacDonald, 2005) végzett kutatások. A Big Five (vagy más néven Ötfaktoros
8. Az ötfaktoros személyiségelmélet evolúciós háttere 143
Modell) létezését számos más lélektani kutatás, különböző módszerekkel végzett

adatgyűjtés is megerősíti (Mirnics, 2006). (Az egyes dimenziók jelentése a későbbi-
ekben, azok evolúciós jelentőségének tárgyalásakor kerülnek bemutatásra.)
Pszichológiai
Inger Viselkedés
mechanizmus
emberre jellemző túl- Emberre jellemző terület spe- Emberre jellemző
éléssel/ szaporodással cifikus agyi modulokat irányít: viselkedés:
kapcsolatos - specializáltak - specializált
ADAPTÁCIÓS - összetettek - összetett
PROBLÉMA - nagyszámúak - nagyszámú
ADAPTÁCIÓS PROBLÉ-
MA
MEGOLDÁSAI
az evolúciós pszichológia ezt
vizsgálja funkció szempont-
jából
Folyamatosan ismétlő- Nemekre jellemző Nemekre jellemző
dő környezeti problé- pszichológiai algoritmus különböző viselkedé-
ma, amellyel a nemek (univerzális, sek (univerzális,
szembenéztek fajra jellemző mechanizmus fajra jellemző visel-
módosulása) kedés
módosulása)
Folyamatosan is- Egyénekre jellemző Egyénekre jellemző
métlődő környezeti pszichológiai algoritmus különböző viselke-
probléma, amellyel az (univerzális, dések
egyének szembenéztek fajra jellemző mechanizmus
módosulása)
8.1. táblázat: A pszichológiai mechanizmusok működése (Buss. 1995 alapján)
A nagy ötök meghatározásával lehetővé vált az ember személyiségjegyeinek álta-

lános leírása. De miért a „nagy öt”-öt találják meg újra és újra? Hogyan és miért
éppen ezek a vonások jöttek létre az evolúció során? Erre a kérdésekre keresi a
választ az evolúciós pszichológia.
8.1.1. Szociális adaptáció és a személyiség öt faktora
Buss (1995) szerint az Ötfaktoros Modell egyesíti leginkább annak a „társas tájnak”,
azaz az őseinket körülvevő csoportnak a legfontosabb jegyeit, amelyekhez az embe-
reknek alkalmazkodniuk kellett. Buss (1997) szerint ugyanis az emberi természet
kialakulására legnagyobb mértékben a csoport hatott, így más emberek a legfonto-
sabb forrásai az adaptív problémáknak és azok megoldásainak. A csoport védelmi
(más törzsekkel vagy vadállatokkal szembeni védelem) és élelemszerzési (pl. va-
dászat) szempontból nagymértékben hozzájárult a túléléshez, másrészt helyszínt
biztosított a párválasztáshoz. Hiszen csak azok az emberek lehettek az őseink, akik

nemcsak a túléléssel, hanem a szaporodással kapcsolatos kihívásokat is sikeresen
oldották meg. A legfontosabb szaporodással kapcsolatos problémák közé tartozik
az intraszexuális versenyben való győzelem (pl. nemen belül a legmagasabb a státusz
elérése), másrészt bizonyos tulajdonságokkal a másik nem érdeklődésének felkelté-
se, megszerzése és megtartása (interszexuális vagy epigám szelekció) (Buss, 1997).
A faktorokat mérő pszichológusok eredményei szerint a vonások (faktorok alá
tartozó tulajdonságok) folytonos, dimenzionális személyiségjegynek tekinthetőek
és normál eloszlást követnek. Mivel így a legtöbb személy értéke az „átlagos”, kö-
zépen található övezetbe esik, szélsőségek csak igen ritkán fordulnak elő (Mirnics,
2006). Ennek oka a stabilizáló szelekció, mely megszünteti az extrém, alkalmaz-
kodni kevésbé képes tulajdonságokat és az adott környezetben a leginkább adaptív,
optimális jellemzőket hozza létre (MacDonald, 1995).
8.1.2. Az öt faktor tartalma evolúciós pszichológiai nézőpontból
8.1.2.1. Extraverzió
Az első faktor az Energia, amelyet szokás Extraverziónak is nevezni. Akikre igen

jellemző ez a dimenzió, azok szeretik a társaságot, aktívak, vidámak, sokat beszél-
nek (Mirnics, 2006). Gyakran ide sorolják a magabiztosságot és az impulzusok
szabad áramlását is.
A magas extraverzió nagyfokú kockázatvállalással jár együtt, összekapcsolódik
az új környezet keresésével és felderítésével, kapcsolatban áll a státuszokért folyó
küzdelemmel. A csoportban betöltött magas rang és presztízs szaporodási előnyhöz
juttatja a birtoklóit, ezért pozitív szelekció irányult azokra a stratégiákra, amelyek
a státusz és presztízs megszerzésével állnak kapcsolatban. Ugyanakkor a túlzott
extraverzió költséges, pl. sérüléshez és/vagy halálhoz vezethet, ezáltal csökkenti az
egyén túlélési és szaporodási sikerét. A szelekció tehát az arany középútra szelek-
tált bennünket (stabilizáló szelekció, ld. fentebb), és ha az extraverziót skálaként
képzeljük el, akkor eme skála középpontján található az a pont, ahol a legoptimá-
lisabb nyereséghez úgy jutunk, ha keveset kockáztatunk (Bereczkei, 2007), ha nem
túlzottan szeretjük a társaságot, nem vagyunk mértéktelenül aktívak, vidámak.
8.1. 2. 2. Barátságosság
A második faktor a Barátságosság, vagy más nevén a Kellemesség faktor, melybe

beletartozik a melegség és a szeretetre méltóság, a szolgálatkészség, a gondoskodás és az
érzelmi támogatás (Mirnics, 2006). Ide sorolják az együttműködést, az empátiát és
az udvariasságot is, mely vonások lényegesek a különböző társas „szerződésekben”,
valamint kiemelt jelentőségűek a hosszú távú kapcsolatok (pl. házastársi és szü-
lő-utód kapcsolat) kialakításában, fenntartásában. Hozzájárulnak például a javak
megosztásának képességéhez, mely igen fontos a gyereknevelésben (Kiesler, 1983;
Trapnell & Wiggins, 1990; Wiggins, Trapnell, & Phillips, 1988, idézi MacDonald,
2005). Az együttműködő egyének harmonikus kapcsolatot tudnak kialakítani má-
sokkal, így csökken a feléjük irányuló erőszak, hiszen az együttműködő emberek-
kel szívesebben barátkoznak és kötnek koalíciót társaik.
A feltétlen bizalom és együttműködés egy bizonyos ponton túl hátrányt jelent-
het az egyénnek. A másokra irányuló túlzott figyelem ugyanis negatívan korrelál-
hat a státusszal és a kreativitással. A másik végpontja ennek a vonásnak az együtt-
működésre való képtelenség, mely a szociopaták egyik jellegzetessége (Nettle,
2006). Rövid távon ugyan képes növelni az egyéni fitneszt, hiszen alkalmanként
elősegítheti az önző, egyéni javak felhalmozását, de hosszabb távon mindenkép-
pen hátrányt jelent. Ezért az emberekre ez a tulajdonság általában nem jellemző,
azaz a szelekció hatott a szélsőséges viselkedési formákra (stabilizáló szelekció).
Az empátia az érzelmi szinkronizáció mechanizmusai közé tartozik. Szerepe
külön szabályozás nélkül azonos érzelmi állapotba hangolni a csoport tagjait. Hogy
mi ez az érzelmi állapot, azt a többség határozza meg. Minden kollektív munka,
együttműködés csak úgy jöhet létre, ha kialakult már valami közös érzelmi állapot.
Csak az emberi fajra jellemző az együttműködés és a javak elosztásának fejlett,
kiegészítő jellegű formája, amit az osztozkodás jelensége kísér. Az ember ugyanis
hajlamos az együttműködés során nyert/talált erőforrásokat pl. táplálékot, lakhe-
lyet, pénzt stb. megosztani csoporttársaival, rokonaival (nepotizmus), de szükség
esetén idegenekkel is (altruizmus) (Bereczkei, 2003). A nem rokon emberek kö-
zötti együttműködések igen érzékenyek, mert reciprocitásra, kölcsönös bizalomra
épülnek. Ha valamelyik fél ezeket megsérti, annak visszavonhatatlan következ-
ményei lehetnek. Az evolúció során olyan információ-feldolgozó folyamatok ala-
kultak ki, amelyek segítségével képesek vagyunk felismerni és elkerülni a csalást, a
megvesztegetéseket, és nagyfokú figyelemmel kísérjük azokat, akikről úgy véljük,
hogy veszélyeztetik a kölcsönösség és a viszonzás szabályait (Yamagishi, Tanida,
Mashima, Shimoma & Kanazawa, 2003).
8.1.2.3. Lelkiismeretesség
A harmadik a Lelkiismeretesség faktor, melyhez olyan vonások tartoznak, mint a

beszabályozottság, a felelősségtudat és az önkontroll. Akikre jellemző ez a vonás, azok
pontosak, céltudatosak és erős akarattal bírnak (Mirnics, 2006). A kitartás, elő-
relátás, pontosság, szorgalom, megfontoltság stb. általában a teljesítményre való
törekvéssel, felelősséggel és akarattal köthető össze (Carver & Schier, 2006). E
faktorhoz tartozó tulajdonságok kiértékelése kiváltképp fontos, hogy felmérjük,
kire érdemes bizonyos feladatokat bízni.
A faktor magas pontszáma negatív korrelációt mutat a bűncselekmények el-
követésével és az antiszociális viselkedés valószínűségével. Pozitívan korrelál a
várható élettartammal és életminőséggel, hiszen a magas Lelkiismeret pontszám-
mal rendelkező emberek egészséges életmódot követnek és igyekeznek elkerülni
minden egészségükre kockázatos helyzetet (Friedman et al., 1995). A túl lelkiis-
meretes stratégiák azonban hátrányosnak bizonyulnak (Nettle, 2006). Evolúciós

környezetben csökkentette ugyanis a reproduktív sikeresség spontán növelésének
esélyét (pl. kevés rövid távú kapcsolatot tudtak kialakítani), a mai környezetben
pedig az extrém önkontroll akár evési rendellenességegekhez, szorongásos és
kényszeres zavarokhoz is vezethet.
Az evolúció minden olyan viselkedést előnyben részesített, amelyek növelni
tudták az egyén reproduktív sikerességét, ez pedig gyakran mások kihasználása
révén jöhetett csak létre (szabályszegés, kerülőút, csalás), ami pedig a Lelkiismere-
tesség bizonyos mértékű csökkenéseivel járt együtt.
A két végpont közötti optimális szintre szelektálódtunk, ami magában foglalja
a hosszú távú fitnesz nyereségét és a hosszabb élettartam lehetőségét.
8.1.2.4. Neuroticizmus
A negyedik faktor az Emocionalitás vagy Neuroticizmus vagy harmadik nevén Ér-

zelmi labilitás. Ez a faktor összefügg a negatív érzelmek aktivitásszintjével (féle-
lem, szomorúság, aggodalom, bűntudat), melynek negatív hatásai jól ismertek a
pszichológia irodalmában (Carver & Schier, 2006). A magas Neuroticitás bizo-
nyos pszichiátriai betegségek (szorongás, depresszió, krónikus stressz állapotok),
valamint kapcsolati kudarcok, társas izoláció prediktora lehet.
Kérdés, hogy mi az emocionalitás nyeresége, ami képes kompenzálni e hátrá-
nyokat? Egy guppikkal végzett tanulmány rámutatott arra, hogy az éberség és az
óvatosság igen hasznos a ragadozók elkerülésében. Így az ember esetében is va-
lószínű, hogy a neuroticitás lehet az eszköze az akut veszélyek elkerülésének. Ezt
az elképzelést támasztja alá két tanulmány, amit veszélyes életmódot folytatók két
csoportjánál végeztek: alpinistákkal (Goma-i-Freixanet, 1991 idézi Nettle, 2006)
és a Mount Everest hegymászóival (Egan & Stelmack, 2003 idézi Nettle, 2006).
Mindkét csoport tagjainál extrém alacsony Neuroticitást és ugyanakkor magas
mortalitást találtak.
A Neuroticitáshoz – a protektív funkció mellett – más nyereségek is kapcso-
lódnak: kimutatták például azt, hogy a Neuroticitás pozitívan korrelál a versengés-
sel (Ross, Stewart, Mugge & Fultz, 2001). A tanulmányi sikerek és a Neuroticitás
között szoros és pozitív kapcsolatot találtak azoknál a diákoknál, akik képesek tár-
saikkal versengő helyzetbe lépni (McKenzie, Taghavi-Knosary & Tindell, 2000).
A Neuroticitás jellegzetességeit más faktorok is befolyásolják, valamint e faktor
is befolyással van a többire, mivel felelős a motivációs állapotunk szabályozásáért
(Bereczkei, 2007).
Igen valószínű, hogy az alacsony Neuroticitás fitnesz-veszteségekkel járt
a küzdelem hiánya vagy a kockázat elkerülése révén, ami hátrányos lehetett a
reproduktivitásra. Ugyanakkor a magas neuroticitás veszteséggel is járhat (Nettle,
2006). Az optimális szintje e faktornak a helyzet és más személyek tulajdonságai-
nak pontos kiértékelésétől függhetett, így fennmaradása polimorfikus tulajdonsá-
goknak köszönhető.
8.1.2.5. Nyitottság
Az ötödik faktor az Intellektus vagy a Nyitottság faktor, mely a leginkább vitatott

a személyiségpszichológusok között. Cattel eleinte az intelligenciához kapcsolódó
tulajdonságokat kapcsolta ehhez a faktorhoz, majd pedig a Kultúra kifejezésé-
re váltott. Később Costa és McCare (1985, idézi Mirnics, 2006) a Tapasztalatok
iránti nyitottság névvel szerepeltette e faktort. A hozzá tartozó ellentétpárok pl.
érdektelen – kíváncsi, fantáziadús – fantáziátlan, nem kreatív – kreatív (Caver &
Scheier, 2006).
Az evolúciós szakirodalom főleg az intelligencia és a Big Five kapcsolatával
foglalkozik. Az intelligencia kialakulásával kapcsolatban Mithen (idézi Pléh,
2000) angol régész úgy véli, hogy az emberré válás két nagy ciklusban zajlott, s a
határ a neandervölgyi embernél húzódik. E két szakaszban alakult ki és vált egyre
fontosabbá az intelligencia vagy értelem négy alapvető fajtája. Az első a társas
intelligencia, melynek révén őseink együtt tudtak vadászni. A második a techni-
kai intelligencia, amelynek köszönhetően képesek voltak a tárgyakat eszközként
használni. A harmadik a természeti intelligencia, amelyhez az állatok és a növények
osztályozásának képessége tartozik. Végül a negyedik a kommunikációs intelligen-
cia, amely a másokkal folytatott társas interakciókon alapul.
Mithen szerint a második szakaszban emberőseink képessé váltak arra, hogy
a szociális, a természeti és a technikai intelligenciát együtt kezdjék el használni.
E három intelligenciatípus között átjárhatóság lépett fel, ami abban nyilvánulha-
tott meg például, hogy az általuk elejtett állatok csontjait elkezdték eszközként és
díszítésként is felhasználni. Ez a különleges kognitív képesség forradalmi válto-
zásnak tekinthető, és megmagyarázza azt a hagyományos régészet számára meg-
oldhatatlan problémát, hogy miért nem találtak a régészeti leletek között közel
hetvenezer évvel az elejtett állatok csontjainak felhasználását mutató bizonyíté-
kokat, holott százezer éven át egyértelmű leletek találhatóak az eszközhasználatra
és a közös vadászatra vonatkozóan. Az ember azáltal vált emberré, hogy képes
volt ezt a négy intelligenciatípust együtt használni. Ennek révén alakulhatott ki
metaforikus gondolkodásunk.
A Nyitottság egyben kognitív stratégiát is jelent, hiszen magában foglalja az
élménykeresést, a komplexitás keresését, valamint az egymástól különálló dolgok
közötti kapcsolatok felfedezését. Fontos megjegyezni, hogy a kutatások szerint a
Nyitottság pozitív korrelációt mutat a skizotípiára, pszichózisra való hajlammal, a
szokatlan élmények átélésével, valamint a depresszióval. E faktor előnyei és hát-
rányai nagyon kontextusfüggőek, így variációi fennmaradhattak emberré válásunk
során (Nettle, 2006).
Mint láthattuk, a különböző vonások a fitnesz egyes komponenseire pozitív,
míg másokra negatív hatással is vannak, s az optimális mérték megtalálásához
figyelembe kell venni a környezet pontos jellemzőit, beleértve a környező populá-
ciót is. A környezethez való alkalmazkodás biztosítja a vonások trade-off (átkap-
csolási) mechanizmusát. Következésképpen a vonások kialakulását az úgynevezett
fluktuáló szelekció is irányította (Nettle, 2007b). (Az egyes vonások nyereségeit és

veszteségeit foglalja össze a 8.2. táblázat)
Vonás Nyereség Veszteség

Extraverzió, Párválasztási siker, társas támo- Fizikai kockázat, kisebb
energia gatás, a környezet megismerése stabilitás a családban
Harmonikus interperszonális Önző érdekeket nem képes
Barátságosság kapcsolatok, az egyén értékelt érvényesíteni, státuszharcok-
koalíciós partner ban hátrányba kerül
Hosszú távú fitness nyereség Spontán fitness-növelési
Lelkiismeretesség szem előtt tartása, hosszabb lehetőségek elmulasztása,
élettartam megszállottság, rigiditás
Stressz, depresszió, személy-
Éberség a veszéllyel szemben,
Neuroticitás közi és egészségügyi prob-
törekvés és kompetitív viselkedés
lémák
Kreativitás, mely vonzóbbá teszi Szokatlan vélekedések, de-
Nyitottság
az egyént presszió, pszichózis
8.2. táblázat: Az egyes személyiségvonások nyereségei és veszteségei (Nettle, 2007b)
8.2. Bizonyítékok a vonások evolúciós

eredetével kapcsolatban
Ha a vonások valóban az evolúció során alakultak ki, és az emberi személyiség
alapdimenzióinak tekinthetőek, akkor a pszicho-biológiai megközelítések szerint
(pl. Eysenck, Gray, Zuckerman elmélete) a következő négy kritériumot kell telje-
síteniük 1. egyszerű, „állati” viselkedési mintákkal való hasonlóság; 2. örökölhető-
ség; 3. biológiai markerek; 4. idegrendszeri háttér (Mirnics, 2006).
8.2.1. Egyszerű, „állati” viselkedési mintákkal való hasonlóság
Gosling és John (1999) tanulmányában az állatok 12 eltérő fajával (csimpánz, go-

rilla, rézusz és cerkófmajom, hiéna, kutya, macska, szamár, patkány, guppik, po-
lip és malac) végzett személyiséggel kapcsolatos vizsgálatokat gyűjtötte össze és
elemezte. Eredményeik bizonyítják, hogy a legtöbb fajnál megtalálhatóak a Big
Five faktorai. Az Extraverzió 10 fajnál (a patkányoknál és a hiénáknál nincs), a
Barátságosság szintén 10 (nincs guppikál és polipoknál), a Lelkiismeretesség csak
a csimpánzoknál, a Neuroticizmus pedig 9 fajnál létezik (cerkófmajmoknál, sza-
maraknál és malacoknál nincs).
8.2.2. Örökölhetőség
Az ikrekkel végzett kutatások 0,5 körüli heritabilitást állapítottak meg a legtöbb

személyiségvonással kapcsolatban (Bouchard, Lykken, McGue, Segal & Tellegen,
1990, idézi McAdams & Pals, 2006). Az Extraverzió heritabilitásása 0,4- 0,6, a
Neurocitizmusét és a Lelkiismeretességét 0,4- 0,5, a Barátságosságét pedig 0,3-
0,5 között állapították meg. Más vizsgálatok szintén megerősítik ezt az öröklé-
kenységi rátát. Egy nagy mintán történő, 4987 ikerpárt vizsgáló kutatás például
az Extraverzióval kapcsolatban egypetéjű ikreknél 0,51, kétpetéjű ikreknél pedig
0,21, az Emocionalitással kapcsolatban pedig egypetéjű ikreknél 0,52, kétpetéjű
ikreknél pedig 0,23- as heritablitást mutatott ki. A faktorok genetikai meghatá-
rozottsága ezen eredmények alapján is vitathatatlan. A genetika tudományának
fejlődése révén pedig egyre közelebb jutunk majd ahhoz, hogy a faktorokat meg-
határozó genetikai tényezőkről bővebb és pontosabb képet kapjunk.
8.2.3. Biológiai markerek és idegrendszeri háttér
Habár a vonáselméletek biológiai- és idegrendszeri alapjai igen fontosak és jelen-

tősen megalapozzák az evolúciós keretet, e fejezet csupán néhány fontos megál-
lapításra szorítkozik (bővebben ld. Eysenck, Gray, Cloninger, Zuckerman elmé-
leteit).
Az Extraverzió biológiai alapja az agyi viselkedésaktiváló rendszer (BAS), ami
a közelítő viselkedést szabályozza. E rendszer magában foglalja a jutalom elérését
(például szexuális kielégülés, szociális státusz) (MacDonald, 2005). Kapcsolatban
van a frontális kéreg alatti aktivációval és dopaminerg alapú pályákkal.
A viselkedésgátló agyi rendszer (BIS) a viselkedés gátlásáért felelős, elkerülő
viselkedésre serkent. Hozzá kapcsolódik a környezetből származó veszélyek, fe-
nyegető büntetések monitorozása, melyre a rendszer a félelem és a szorongás vá-
laszt hozza létre (Gray, 1982, 1987, idézi McAdams & Pals, 2006). A Neuroticitás
faktor kapcsolatban van a BIS agyi rendszerrel, ami a viselkedés gátlását szabá-
lyozza, elkerülő viselkedésre serkent, negatívan energetizál, az amygdalával és a
jobb frontális kéreggel van kapcsolatban (McAdams & Pals, 2006).
A Lelkiismeretesség összefügg a kortizol és a tesztoszteron hormon szintjével,
ezen kívül kapcsolatban van a MAO-A génnel is. A legújabb eredmények szerint
az antiszociális személyiségzavar (melynek egyik összetevője az igen alacsony Lel-
kiismeretesség) esetében alacsony kortikalis aurosal szintet figyeltek meg. A BIS
rendszerrel is kapcsolatban áll, hisz a Lelkiismeretesség magában foglalja azt a
képességet, hogy az egyén hosszú távú célja érdekében elhalassza az örömszerzést,
kitartson a kellemetlenebb feladatvégzésben (MacDonald, 2005).
A Barátságosság faktor a szimpatikus idegrendszer szabályozása alatt áll
(Zuckerman 1991, 2005). Kiemelt agyi területek e faktor esetében a prefrontális
és a temporális lebeny. Hatással van továbbá e dimenzióra a szerotonin és
tesztoszteron is.
8.3. Egyéni különbségek és az Ötfaktoros Modell

Az egyéni különbségek a szelekció működtetői, hiszen ha előnyösek más egyedek
tulajdonságaihoz képest, akkor tulajdonosukat sikeresebbé teszik mind a túlélés-
ben, mind pedig a párválasztásban folytatott harcban. Az egyéni különbségek fizi-
kai és pszichológiai szinten egyaránt megjelenhettek.
A vonáselméletek követői az emberek viselkedésében következetes eltéréseket
tételeznek fel, amelyek időben és különböző helyzetekben stabilan megnyilvánul-
nak. A viselkedés személyre jellemző sajátosságait okozhatják a vonások egyéni
különbségei is (Mirnics, 2006), melyek a vonások normálérték tartományán belüli
variációinak tekinthetőek (MacDonald, 2005). Kérdés, hogyan jöttek létre ezek a
személyiségben megnyilvánuló egyéni különbségek. Milyen hatásoknak köszön-
hetően olyan minden ember, „mint máshoz nem hasonlítható ember”?
8.3.1. Genetikai és környezeti okok
Mint láttuk, a faktoroknak komoly genetikai hátterük van és a faktorok 0,5 körüli
öröklékenysége bizonyítja, hogy a vonások egyéni különbségeinek legalább fele
genetikai tényezőkre vezethető vissza (Clark & Grunstein, 2000, idézi Bereczkei,
2007).
Noha a stabilizáló szelekciónak köszönhetően a faktoroknak kialakult egyfajta
normál tartománya, a genetikai változatosság ezzel párhuzamosan mégsem tűnik
el. Ennek oka egyrészt az egyéni mutáció, másrészt pedig az, hogy az eltérő kör-
nyezetben különbözőek az optimális nyereség-veszteség pontok, amelyek megha-
tározzák az alkalmazkodás folyamatát (Bereczkei, 2007).
Általánosan fogalmazva az egyéni különbségek az egyén által, az adott környe-
zetben folyamatosan jelen lévő megoldandó adaptációs problémák megoldására
létrejött, egyénre jellemző pszichológiai mechanizmusnak köszönhetően alakultak
ki (Buss, 1995), melyek a humán pszichológiai mechanizmus egyéni változatai.
Az egyénre jellemző személyiségvonások ez alapján a humán személyiség egyedi
módosulásainak tekinthetőek.
Lényeges környezeti tényezőnek számít a család (Bereczkei & Csanaky, 2001),
ami hatással van a gyerekek személyiségének domináns vonásaira. Megfigyelték
például, hogy az elsőszülöttek alacsonyabb pontszámot érnek el az Intellektus
(Nyitottság), az Extraverzió és a Lelkiismeretesség faktorokban. Nagyobb érzelmi
stabilitás, tekintélytisztelet és dominancia jellemző rájuk, mint később született
testvéreikre (Paulhus és mtsai. 1999, idézi Bereczkei, 2007). A szülők gondosko-
dása, nevelési stílusa (Barátságosság) hat a Lelkiismeretességre, például a szülő
igyekszik gátolni a nem megfelelő viselkedést a gyereknél (MacDonald, 2005).
(Szülői befektetés személyiségre gyakorolt hatásáról bővebben a 10. fejezetben olvashat-
nak az élettörténeti stratégiákkal kapcsolatban.)
A környezeti és genetikai tényezők interakcióba léphetnek egymással egyrészt
reaktív módon, ami azt jelenti, hogy ugyanolyan környezeti feltételek más-más
reakciót váltanak ki genetikai hajlamtól függően. A környezet és a genetika lehet

egymással evokatív kapcsolatban is (McAdams, 2001). Ebben az esetben a ge-
netika hatása az elődleges pl. a gyermek temperamentuma hat a szülői nevelési
stílusra). Harmadrészt egymással proaktív viszonyban is lehetnek (pl. különböző
genetikai diszpozíciójú gyerekek olyan szociális környezetet választanak, ami ké-
pes megerősíteni kezdeti viselkedési törekvéseiket).
8.3.2. Szociális adaptáció
Mint ahogy fentebb láttuk, a csoport jelentős szerepet játszott az emberi személyi-
ség kialakulásában. Szerepe az egyéni különbségek létrejöttében is jelentős, hiszen
az egyéneknek reagálniuk kellett más, a csoportot alkotó fajtársaikra és azok visel-
kedésére. Az emberek ezáltal olyan különbségdetekátló és -kiértékelő mechaniz-
musokra szelektálódtak, amelyek segítették megoldani a csoporton belüli kapcso-
latokból fakadó alkalmazkodási problémákat (Buss & Greiling, 1999). Másképp
fogalmazva: evolúciós szempontból adaptív értékkel bír, ha képesek vagyunk a
másik személy észlelésére, egyéni különbségeinek feltérképezésére, viselkedésének
bejóslására és arra, hogy ezekhez igazítsuk saját viselkedésünket. Bizonyíték erre
az, hogy a vonáskifejezések 3%-a az értékítélet szempontjából semleges, és a 97%-
uk értékelő aspektusú (Peabody, 1985). Hogan (1983) azt hangsúlyozta, hogy a
vonáskifejezések a megfigyelőnek másokra mint a csoport erőforrásainak lehet-
séges növelőire vagy fogyasztóira vonatkozó értékeléseit jelzik. Ehhez hasonlóan
Borkenu (1990) azt állítja, hogy a vonások értékelő, célalapú társas kategóriák.
Minél pontosabban értékelte valaki a másik ember viselkedését és igazította saját
viselkedését ehhez, annál nagyobb sikereket érhetett el mind a túlélésben, mind a
szaporodásban.
8.3.3. Gyakoriságfüggő szelekció
A fentebbi elmélethez szervesen kapcsolódik az egyéni különbségeket a frekven-

ciafüggő szelekcióval magyarázó elmélet (Figueredo, & King, 2001, idézi Figueredo
és mtsai., 2005). A frekvenciafüggő szelekció a kevésbé elterjedt, ritkább tulajdon-
sággal rendelkező egyént jutatja előnyhöz a gyakoribb, elterjedtebb tulajdonságú
fajtársakkal szemben. Például amikor a populációban igen jellemző volt a magas
extraverzió, egy csendesebb, zárkózottabb egyén (alacsonyabb extraverzió) előnyt
tudott szerezni a többiekhez képest. A gyakoriságfüggő szelekció egyszerre több
személyiségvonásra is hathatott az emberek között és az embereken belül is, s
az így létrejött és változó személyiségdimenziók egymással interakcióba kerülve
növelni tudták a személyiség egyéni variációit. Figueredo és King (2001, idézi
Figueredo és mtsai, 2005) szerint az egyéni különbségek a személyiségben akkor
lehettek a legnagyobbak, ha az egyedek között gyakori volt a szociális interak-
ció a viszonylag stabil csoportban. Sőt, ha a hominida férfiak és nők egymással
is kötetlen számú interakcióba tudtak lépni. Ha mindkét nemnek volt rugalmas
dominancia rangsora, még nagyobb egyéni különbségek alakulhattak ki. A kis cso-
portban élő és merev dominancia hierarchiájú csoportoknál ugyanis kisebb egyéni
különbségek figyelhetőek meg.
8.4. Nemi különbségek és az Ötfaktoros Modell

Számos vizsgálat kimutatta, hogy különbség található a nők és a férfiak személyi-
ségvonásaiban. Costa, Terracciano és McCrae (2001) 26 országból gyűjtött adatai
a nők és a férfiak közt többé-kevésbé kultúrától független eltéréseket mutatnak.
De a kultúra befolyásoló szerepe nem hagyható figyelmen kívül a nemi különb-
ségek esetében sem, hiszen míg Európában és az Egyesült Államokban erősek az
eltérések, addig a keleti, kollektivista társadalmakban csak minimálisak.
Általában véve a nemek közötti eltérések annak köszönhetőek, hogy a két nem
evolúciós múltja során folyamatosan eltérő, ismétlődő adaptációs problémával
szembesült, amelyet meg kellett oldaniuk. A fajspecifikus, pszichológiai mecha-
nizmusok a problémamegoldás során eltérően módosultak a két nemben, létre-
hozva ezzel a viselkedésben megnyilvánuló nemi különbségeket. A férfiakban és
a nőkben a személyiségvonások területén tapasztalt tartós különbségek is ennek
a folyamatnak köszönhetőek (Buss, 1997), így minden ember olyan, „mint néhány
másik ember”.
Kutatások jelzik, hogy a nemi különbségek késő kamaszkorban és fiatal fel-
nőttkorban a legnagyobbak (MacDonald, 1998). Ennek oka lehet, hogy mindkét
nem ekkor a legérdekeltebb a párválasztásban. A párválasztást lényegesen megha-
tározza a szexuális szelekció hatása során kialakult ősi nőstény illetve hím straté-
gia, melynek evolúciós eredete Trivers (1971) szülői ráfordítás modelljéből válik
érthetővé. A legtöbb faj nőstényei relatíve többet fektetnek be az utódokba, hiszen
a megtermékenyítés és az utódnevelés költségeit ők viselik. A nőstényeknek így
érdekük válogatni, a hímeknek pedig versenyezni a nőstények megtermékenyí-
téséért. Ennek megfelelően a nemek olyan szexuális stratégiákra szelektálódtak,
amelyek adott körülmények között növelik a szaporodási sikerüket. A hím úgy
tudja maximalizálni szaporodási sikerét, ha az adott körülmények között a lehető
legrövidebb idő alatt a legtöbb nősténnyel párosodik. Ezért a hímek között a nős-
tények megtermékenyítéséért harc alakul ki. Így olyan versengő, kompetitív straté-
giákra szelektálódtak, amelyek a riválisok kizárásával növelik a szexuális partnerek,
s ezáltal a potenciális utódok számát. (Bereczkei, 2003). A nőstényeknek viszont
utódaik túlélő képességének növelése az érdekük. Ezért egyrészt olyan hímet ér-
demes választaniuk, aki részt vesz az utódgondozásban. Ilyenkor a hím „jó szülői”
képességet jelző tulajdonságai kerülnek előtérbe. A másik nőstény választási forma
olyan fajok esetében – pl. emlősök – mutatkozik meg, ahol a hímek szülői befekte-
tésre nem képesek vagy nem mutatnak rá hajlandóságot. Ilyenkor a nőstény azt a
hímet választja, amely a legelőnyösebb genetikai adottságokkal rendelkezik.
A kutatások alapján igaz az emberi fajra is, hogy a férfiakat egyfajta mennyi-
ségi, a nőket pedig inkább minőségi szemlélet vezérli a párválasztásuk folyamán.
A nők párválasztási kritériumai a férfiakéhoz képest sokkal szigorúbbak és több
szempontúak (Waynforth & Dunbar, 1995; Bereczkei, Voros, Gal, & Bernath,
1997): inkább hosszú távú kapcsolatra törekszenek, idősebb férfiakat választanak
(a kor korreál a jövedelemmel) és főként a vagyon és státus birtoklásával illetve
ennek megszerzésével kapcsolatos tulajdonságokat preferálják. E mellett – külö-
nösen az alkalmi kapcsolatoknál – fontosak a férfiak vonzó fizikai adottságai is (pl.
széles váll, keskeny csípő) (Thornhill & Gangestad, 2006), mert erőforrás fenntar-
tó képességük mellett genetikai minőségüket is hirdetik (Bereczkei, 2003).
A férfiak általában jobban törekednek rövid távú kapcsolatokra, választásaik-
ban kevésbé diszkriminatívak és erőteljesebb hajlamot mutatnak a promiszkuitás-
ra (Buss, 1993, Buss & Schmitt, 1993). Fontosak – főleg alkalmi kapcsolatoknál
(Wiederman & Dubois, 1998) – a nők fertilitását és utódgondozó képességét jelző
fizikai tulajdonságok (pl. mell alakja, derék-csípő arány) (Buss, 1989). De hosszú
távú kapcsolataikban a férfiak diszkriminatívabbá válnak. Ennek oka, hogy a többi
emlősfajhoz képest többet invesztálnak utódaikba (Bereczkei, 2003). Egy magyar
vizsgálat kimutatta (Bereczkei, Voros, Gal & Bernath, 1997), hogy a hosszú távú
kapcsolatot kereső férfiak párkereső hirdetéseikben a fizikai vonzerővel kb. azonos
gyakorisággal kértek a nők intelligenciájával, házastársi előnyeivel (pl. „hűséges”)
és személyes kvalitásaival (pl. „megbízható”) kapcsolatos tulajdonságokat.
Miller (2006) a személyiségvonásokat a szexuális szelekció által létrehozott
fitnesz indikátoroknak tekinti. Tulajdonosaik a személyiségvonásaikkal jelzik ki-
váló képességeiket, genetikai minőségüket, melyek alapján megéri az ellenkező
nemű partnereknek előnyben részesíteni őket a riválisokhoz képest.
8.4.1. Extraverzió
A férfiak nagyobb agresszivitást, versengő (Alexander, 1979), ingerkereső

(Zuckerman, 1991) magatartást és jóval nagyobb kockázatvállalást mutatnak a
nőkhöz képest főleg a 15-35 év közötti korosztályban. A veszélyes szituációkban
elért siker és a belőle származó presztízs, hírnév vonzó a nők számára, így az ilyen
tulajdonságokkal rendelkező férfi sikeresebb lehet a másik nemnél (interszexuális
szelekció). Mivel a párválasztásban mindkét nem 15-35 éves kora között a legér-
dekeltebb, így a férfiak ekkor vállalnak nagyobb veszélyeket a siker reményében.
A kockázatra való hajlam tehát evolúciós értelemben a férfiak fizikai képességeit
jelzik a párválasztás kontextusában. Daly és Wilson (1985) Fiatal Férfi Szindró-
mának nevezte el ezt a jelenséget. Ezt az elméletet megerősíti például Schenk és
Pfrang 1986-ban végzett kutatása: 498 fiatal, nőtlen férfinál pozitív korrelációt
találtak az Extraverzió dimenzió és az első szexuális élmény életéve, a szexuális
partnerek száma és a nemi élet gyakorisága között.
A reproduktív siker összefügg a dominancia rangsorban elfoglalt hellyel és
státusszal. A nők választásakor kifejezetten előtérbe kerülnek az ezzel kapcsola-
tos tulajdonságok, mint pl.„jó keresőképesség”, „magas státus”, „ambíció”, „iparkodás”

(Buss, 1989). Így nem meglepő, hogy a férfiak e faktorhoz tartozó tulajdonsága-
ikat reklámozzák a legjobban és versenytársaikat ebben a faktorban értékelik le
legerősebben (Buss, 1996).
8.4.2. Barátságosság
A nők nagyobb pontszámot érnek el ebben a dimenzióban (Costa, Terracciano

& McCrae, 2001). Személyes kapcsolataikban nagyobb empátiát mutatnak (Buss
& Schmitt, 1993) és várnak el (Lang-Takoc & Osterweil, 1992), továbbá gon-
doskodóbbak (Buss 1997), mint a férfiak. Mind a nők, mind a férfiak nőkkel való
barátságaikban nagyobb intimitást, közelséget, empátiát és terápiás jelleget ta-
pasztalnak (Wright & Scanlon, 1991). E faktorhoz kapcsolódó tulajdonságokban
a legnagyobb különbség a két nem között szintén a reproduktív években tapasz-
talható (Turner, 1981).
A fentebbi eredmények levezethetőek a trivers-i szülői ráfordítási modellből (ld.
fentebb). Mivel az utódnevelés elsősorban a nőkhöz kapcsolódik (Trivers, 1971),
így a gyerekgondozással kapcsolatos speciális attitűdökre, érzelmekre, képességek-
re és személyiségjellemzőkre szelektálódtak. E faktorhoz olyan vonások tartoznak,
mint a szolgálatkészség, a gondoskodás és az érzelmi támogatás (Mirnics, 2006),
együttműködés és empátia, melyek az anyai viselkedéssel is kapcsolatba hozható-
ak. E tulajdonságok ugyanis jelentősen hozzájárulhattak az utód túléléséhez.
8.4.3. Lelkiismeretesség
E faktorban szintén a nők pontszáma magasabb (Feingold, 1994, idézi Costa,

Terracciano és McCrae, 2001). Ennek oka lehet, hogy mivel a nők nemcsak ma-
gukért, hanem utódaikért is felelősek (Mealey, 2000), így az olyan tulajdonságok,
mint a beszabályozottság, a felelősségtudat, az önkontroll és az egészségmegőrzés-
sel kapcsolatos vonások jelentős szereppel bírhatnak a gyermekgondozásban.
A férfiak esetében a Lelkiismeretesség pozitívan korrelál a várható élettarta-
mukkal (Friedman, 2000; Friedman et és mtsai., 1993, Schwartz és mtsai., 1995,
idézi Figueredo és mtsai., 2005). Ennek oka valószínűleg az, hogy a férfiaknak
jobban kifizetődik az egészség megőrzésével kapcsolatos életmód és az, ha a testi
épségüket veszélyeztető viselkedéseket (ld. Extraverzó faktor) elkerülik. Mindez
jelentősen hozzájárul ahhoz, hogy a férfiak jobban, hosszabb ideig részt tudnak
venni az utódaik gondozásában, növelve ezzel gyerekeik fitneszét, ezzel pedig saját
genetikai génkészletük továbböröklődésének esélyét (nem tudatos módon).
8.4.4. Neuroticizmus
A nők esetében jelentkeznek magasabb pontértékek ebben a faktorban (Costa,

Terracciano & McCrae, 2001). Ennek evolúciós magyarázata szintén az lehet,
hogy a nő a megtermékenyítéstől kezdve nagyobb szülői befektetést nyújt gyerme-

keinek (Trivers, 1971), így sérülése esetén nemcsak a saját, hanem utódaik túlélési
esélyeit is jelentősen veszélyezteti (Mealey, 2000). A nők épp ezért nem meglepő
módon érzékenyebbek a fizikai veszélyekre és inkább hajlamosabbak a szorongá-
sos betegségekre (Weissman, 1985). Lányok önbeszámolói alapján kiderült, hogy
bizonytalan kimenetelű szituációkban nagyobb félelmi reakciót mutatnak és bá-
tortalanabbak a fiúkhoz képest (Christopherson, 1989).
8.4.5. Nyitottság
E faktor magas pontszámai kivételes férfi képességeket jeleznek, melyek vonzóak

a nők számára. A férfiaknál a Nyitottság pozitívan korrelál a tapasztalatszerzés-
sel (Costa, Terracciano & McCrae, 2001) és a művészi kreativitással, ami férfi-
ak reproduktív sikereihez vezethet (Miller, 2006). Ennek bizonyítéka lehet, hogy
a kreativitást a nők főként a ciklusuk termékeny szakaszában találják vonzónak
(Haselton & Miller, 2006), másrészt egy empirikus kutatás igazolta, hogy a köl-
tőknek és más művészeknek több szexuális partnere volt, mint a kontrollszemé-
lyeknek (Nettle & Clegg, 2006).
8.5. A vonások szerepe a homogám párválasztásban

Amikor a nő és a férfi hosszú távú kapcsolatot keres, preferált tulajdonságaikban
igen nagy hasonlóságot mutatnak (homogám párválasztás) a személyiségvonásokkal
kapcsolatban is. Mindkét nem magas Energiával, Barátságossággal, Lelkiismeretes-
séggel, magas Intelligenciával és alacsony Neuroticitással rendelkező társsal szeretne
tartós kapcsolatot kialakítani. Önmagukat hosszú távú kapcsolataik elején a Barát-
ságosság, a Lelkiismeretesség és a Nyitottság faktorhoz tartozó vonásaikkal reklá-
mozzák (Buss, 1989). A férfiak ezen kívül szívesen propagálják még az Extraverzió
faktorhoz kapcsolódó tulajdonságaikat (Buss, 1989). Érdekes, hogy egyik nem sem
törekszik az Emocionális stabilitással kapcsolatos jellemzőik megjelenítésére.
Figuerendo, Sefcek és Jones (2006) vizsgálatukkal kimutatták, hogy az egye-
temi hallgatók olyan partnereket keresnek, akik hozzájuk hasonló személyiségvo-
násokkal rendelkeznek (homogám párválasztás). Ugyanakkor előnyben részesítik
azokat a lehetséges partenereket is, akik náluk magasabb pontszámot érnek el a
Lelkiismeretesség, az Extraverzio és a Barátságosság faktorokban, és alacsonyab-
bat a Érzelmi labilitás faktorban.
A házasságban mindkét nem számára a Barátságosság faktorral kapcsolatba
hozható vonások alacsony értéke lenne a legzavaróbb (DeKay & Buss, 1992). Ezt
követte az Érzelmi labilitás magas értéke, majd az alacsony Lelkiismeretességhez,
az alacsony Nyitottsághoz és a mérsékelt Energiához kapcsolódó tulajdonságok
(Buss, 1996) preferenciája.
Fishera és McNultyb (2008) tanulmánya bizonyítja a Neuroticizmus há-

zasságot meghatározó szerepét. A kutatók 72 friss házaspárnak mérték meg a
Neuroticitását és a házassággal, valamint a szexuális életükkel való elégedettségü-
ket. Egy év elteltével a kontrollvizsgálat során mindkét nem és partnere Érzelmi
labilitás értéke negatívan korrelált a házassággal és a szexualitással kapcsolatos
elégedettségükkel.
Az ember rendkívül kopmlex lény, s tulajdonságainak, így személyiéségének
kialakításásban, formálásban vitathatatlan szerepet játszottak az evolúciós foly-
amatok. Fontos tudnunk, milyen hatásoknak köszönhetően formálódott fajunk,
mert múltunk ismeretével jobban megérthetjük önmagunkat.
8.1. A személyiség hasonlóságai a kutya és a gazdája között

A kutya több tízezer évvel ezelőtti háziasítása óta vitathatatlanul fontos szerepet kap
az ember életében. A nyugati kúltúrákban a kutyát családtagnak tartják (Bennett &
Rohlf, 2007), egyre több időt és pénzt költenek a kutyatulajdonosok a kedvenceikkel
kapcsolatos speciális szolgáltatásokra és termékekre (Cavanaugh, Leonard & Scammon,
2008). A kutya veleszületetten preferálja az emberrel való társas kapcsolatot, kötő-
dése fajspecifikus, egyedi sajátosság, mely evolúció eredménynek tekinthető (Topál &
Hernádi, 2011). A kutatókat az elmúlt évtizedben egyre inkább foglalkoztatja az állati
személyiség, ezen belül is a kutyák személyiségének tanulmányozása.
E magyar vizsgálatsorozatban a kutya és a gazdájának személyisége közötti hasonló-
ságról szerettek volna pontosabb képet kapni a kutatók (Turcsán, 2014). A kutyatulajdo-
nosok 2 kérdőívet töltöttek ki: saját személyiségük felmérésére a 44 kérdéses Big Five
kérdőívet (John & Srivastava, 1999, idézi Turcsán, 2014), a kutya személyiségelemzésé-
hez pedig a 43 kérdéses Kutya Big Five kérdőívet (Gosling és mtsai., 2003, idézi Turcsán,
2014). További adatokat a kutya vagy a gazda személyiségéről a gazdák ismerőseitől
kértek. Az elemzések pozitív korrelációt találtak a gazda és a kutya személyisége kö-
zött mind az öt faktor esetében. A gazdák és saját kutyáik közötti korreláció mindegyik
vonás esetén magasabb volt, mint a random összeállított kutya–gazda pároknál. Négy
vonás esetében a gazda és a kutya személyisége közötti kapcsolat pozitív volt az isme-
rősöktől származó értékelések esetében is. Egyedül a Nyitottság vonás esetében nem
találták az ismerősök a gazdát és kutyát egymáshoz hasonlónak. Fontos megjegyezni,
hogy a kutya és a gazda kapcsolatának hossza nem befolyásolja a személyiséghasonló-
ságot, valamint a háztartásban élő kutyák száma hatással bír a hasonlóságra kettejük
között, elsősorban az Extraverzió és Neuroticitás vonásokban. A legerősebb korrelációt
az egy kutyával rendelkező gazda és kedvence között sikerült kimutatniuk, míg a több-
kutyás kutyatulajdonosok esetében az elsőként és másodikként gazdához került kutya
hasonlóságmintázata kiegészítette egymást.

1. Mi hathatott leginkább az emberi természet kialakulására az evolúciós
pszichológusok szerint?
2. Melyek a faktorok főbb tartalmai evolúciós pszichológiai nézőpont-
ból?
3. Milyen szelekciós mechanizmusok játszhattak szerepet a faktorok ki-
alakulásában?
4. Melyik fajnál találták meg a Lelkiismeretesség faktort?
5. Milyen a heritabilitása az egyes faktoroknak? Mit jelentenek ezek az
értékek?
6. Miért és hogyan jöhettek létre a személyiségvonások területén tapasz-
talható egyéni különbségek?
7. Mely vonásokra irányul nagy figyelem a párválasztás során? Mi ennek
az oka?
8. Melyek azok a faktorok, amelyek között nagy a hasonlóság a kutya és a
gazdája között? Miért?
9. Az egyéni különbségek
evolúciója
Paál Tünde
9.1. Bevezetés: az egyéni különbségek

kutatása az evolúciós tudományokban
Az egyéni különbségek kérdésköre jóformán e tudomány születésétől fogva
a pszichológia egyik legfontosabb, a legtöbb elmélet központjában álló témája.
Ugyanakkor ez a kérdés hosszú ideig meglehetősen háttérbe szorult az evolúciós
tudományok gondolatrendszerében (Buss, 2008b; Buss, 2009; Buss, 2011; Buss
& Greiling, 1999; DeKay & Buss, 1992; Hawley, 2006; Hawley, 2011; Keller
& Miller, 2006; MacDonald, 1998; Michalski & Shackelford, 2008; Michalski
& Shackelford, 2010; Miller, 2011; Nettle, 2006; Nettle, 2007a; Nettle, 2007b;
Nettle & Penke, 2010; Penke, 2011; Penke, Denissen & Miller, 2007). Noha épp
a változatosság, a variáció megfigyelése indította útjára Darwin esetében a termé-
szetes szelekció elméletének kidolgozását, nem irányultak törekvések arra, hogy
az evolúciós gondolkodásmód eszközeit alkalmazzák az egyéni különbségek ma-
gyarázatában (Nettle, 2007b). Így történt ez az evolúciós pszichológia esetében
is. Kevés kivétellel a kutatók és elméletalkotók java része számára e téma vagy fel
sem merült, vagy ha igen, akkor is csak mint mellékes, a paradigma szempont-
jából lényeges kérdéseket fel nem vető tárgyat kezelték. A figyelem jóval inkább
az univerzális, fajspecifikus, ill. ezen belül egy-egy nemre jellemző kognitív sajá-
tosságokra, mentális mechanizmusokra irányult. Ez a helyzet azonban az utóbbi
mintegy 11-15 évben határozottan megváltozni látszik.
9.1.1. Az egyéni különbség fogalma

Mielőtt áttekintenénk a mellőzés, majd az előtérbe kerülés főbb okait, fontos
tisztázni, mit értünk az egyéni különbség fogalma alatt. Ki kell hangsúlyozni, hogy
egyetlen populáción belül sem számíthatunk minőségileg eltérő jellegű tulajdon-
ságokkal rendelkező egyedekre; tehát arra, hogy a populációt különböző típusú
egyedek alkotják (Nettle, 2007a; Tooby & Cosmides, 1990). Ez ugyanis ellehe-
tetlenítené a szexuális szaporodást, mivel eltűnne a reproduktív kompatibilitás. A
szervezet szerkezeti elemei és a mentális mechanizmusok számos gén komplex
együttműködésének eredményeként érik el végső alakjukat. Nettle (2007a) példá-
jával élve tételezzünk fel egy populációt, melyben egyesek egy agyi negatív érzelmi
központtal rendelkeznek, míg mások kettővel: az egyik a fizikai környezet veszélye-
it detektálja, egy egészen elkülönült másik pedig az emberektől eredő fenyegetést.
9. Az egyéni különbségek evolúciója 159
Ha két ilyen, egészen más típusú genetikai tervrajzzal rendelkező egyed párosod-
na, vajon milyen negatív érzelmi központtal rendelkezne az utódjuk? Tekintve a
tervrajzok inkompatibilis voltát: valószínűleg működésképtelennel – ha egyáltalán
életképes lenne. Így tehát fontos szem előtt tartanunk, hogy az egyéni különbségek
alatt mindig folyamatos jellegű eltérések értendők, mivel csak ezek alakulhatnak ki
plauzibilis módon egyazon populáció egyedein belül (Nettle, 2007a).
9.2. Miért szorult háttérbe az egyéni különbségek kérdése?

9.2.1. A természetes szelekció és produktumai
9.2.1.1. Irányító és stabilizáló szelekció
Az egyéni különbségek hosszas mellőzésének fő elméleti jellegű oka a természe-

tes szelekció irányító és stabilizáló jellegének tulajdonított központi (vagy inkább
egyedüli) szerep volt. Ennek értelmében a természetes szelekció felhasználja és
eltünteti a változatosságot, és az uniformizálás irányában hat. A szelekció mecha-
nizmusa révén az eltérő génváltozatok közül a kevésbé előnyösek kirostálódnak, a
rátermettséget leginkább növelő változat frekvenciája pedig folyamatosan növek-
szik, majd végül rögzül a populációban: minden egyed ezt az egyetlen, legeredmé-
nyesebb változatot hordozza. Ezt követően a szelekció mint stabilizáló tényező
működik, folyamatosan kirostálva az újonnan megjelenő, a rátermettségre nézve
potenciálisan káros mutációkat (Bereczkei, 2003; Buss, 2008a; Buss; 2009; Buss,
2011; Buss & Greiling, 1999; DeKay & Buss, 1992; Hoffmann & Mátics, 2009;
Nettle, 2006; Nettle, 2007a; Nettle, 2007b; Nettle & Penke, 2010; Penke, 2011;
Penke, Denissen & Miller, 2007). Mindennek tömör összefoglalását adja az evo-
lúciós biológiában a Fisher alapvető elmélete néven futó kijelentés: a szelekciós
történettel rendelkező, tehát a természetes szelekció mechanizmusa által létrejött
tulajdonságok csekély vagy semmilyen öröklődő változatosságot nem mutatnak
(Nettle, 2007a; Nettle, 2007b).
9.2.1.2. Az evolúció produktumai
Ahhoz, hogy lássuk, milyen jelentőséget tulajdonít ez a fajta gondolkodás az egyé-

ni különbségeknek, röviden át kell tekintenünk, milyen típusú „termékeket” hoz-
nak létre az evolúciós folyamatok. Alapvetően háromféle ilyen termék jöhet létre
(Buss, 2008b; Buss & Greiling, 1999).
• Adaptáció: öröklődő, megbízhatóan kialakuló jelenség illetve sajátosság,
amely a természetes szelekció révén jött létre és maradt fenn annak köszön-
hetően, hogy bizonyos túlélési és szaporodási problémákra eredményesebb
megoldást nyújtott, mint az alternatív jellegek.
• Melléktermék: olyan jellegzetesség, amely maga nem old meg adaptív problé-
mákat és nem rendelkezik funkcionális megtervezettséggel (azaz jellegében
nem illeszkedik semmilyen specifikus feladathoz) – azért marad fenn, mert
elválaszthatatlanul kapcsolódik egy adaptációhoz.
• Zaj: véletlenszerű jelenség, mely szintúgy véletlenszerű fejlődési események,
környezeti hatások vagy mutáció révén jöhet létre. Szemben az előző ket-
tővel (főként az adaptációkkal), a zaj-jellegű tulajdonságok általában nem
fajspecifikusak. Hogy Buss (2008) példájával éljünk, a köldökzsinór egyér-
telműen adaptáció; a köldök a köldökzsinór létének természetesen velejáró
mellékterméke; egy adott köldök specifikus formája pedig már random ha-
tásoknak köszönhető.
A stabilizáló szelekciónak fő szerepet juttató elgondolás szerint az egyéni különb-

ségek, különösen pedig az öröklődő egyéni különbségek nem egyebek evolúciós
„zajnál”; nem lényegesek a túlélési és szaporodási siker szempontjából, mivel nem
adaptációk. Ez azt jelenti, hogy nem valamely, a rátermettség szempontjából lé-
nyeges ún. adaptív probléma megoldására szolgálnak, hanem csupán véletlenszerű
jelenségek, esetleg melléktermékek. Hogy Tooby és Cosmides (1990) beszédes
hasonlatával éljünk, az egyéni különbségek olyanok, mint a kábelbevonatok színei
egy autó motorjában: teljesen esetlegesek, nincs semmi jelentőségük a motor mű-
ködése szempontjából.
9.3. Hogyan került előtérbe

az egyéni különbségek kérdésköre?
Az egyéni különbségek evolúciója iránti érdeklődés felélénkülése több különbö-
ző tudományterületen a közelmúltban létrejött megfigyeléseknek, kutatási ered-
ményeknek, a szükséges elméleti háttér kidolgozásának és mindezen fejlemények
párhuzamba állításának köszönhető.
9.3.1. Empirikus vizsgálatok
9.3.1.1. Viselkedésgenetikai kutatások
A viselkedésgenetikai kutatások rávilágítottak arra, hogy jóformán minden, a túl-

élés és szaporodás szempontjából lényeges emberi tulajdonság nagyfokú öröklé-
kenységet mutat. Turkheimer első viselkedésgenetikai törvényének magvas ösz-
szefoglalása szerint: minden örökölhető (Turkheimer, 2000). Ez az öröklékenység
sokkal nagyobb mérvű, mint az várható lenne a stabilizáló szelekció fő hatása
esetén, amely csak az adott vonás egy bizonyos optimális szintjének kedvezne. Így
például gyakorlatilag minden személyiségvonás legalább 50 %-os öröklékenység-
gel bír. Emellett pedig igen nagy mértékű genetikai polimorfizmus (többalakúság)
is tapasztalható e tulajdonságokra nézve, ami határozott egyének közötti eltéré-

seket eredményez (Bouchard & Loehin, 2001; Bouchard & McGue, 2003; Buss,
2008; Figueredo, Sefcek, Vasquez, Brumbach, King & Jacobs, 2005; Figueredo,
Wolff, Gladden, Olderbak, Andrzejczak & Jacobs, 2011; Keller & Miller, 2006;
Miller, 2011; Nettle, 2006; Nettle, 2007a; Nettle, 2007b; Nettle, 2011; Penke,
2011; Penke, Denissen & Miller, 2007; Troisi, 2005).
Ez a jelenség érvényesül a pszichológiai tulajdonságok mindhárom olyan kate-
góriája esetében, melyek örökölhetőek, az egész élet folyamán stabilak maradnak
és kultúrától függetlenek, tehát az emberi fajra nézve univerzális jellegűek. E há-
rom kategória:
• Személyiségvonások: mindenek előtt a Big Five felosztásba tartozó vonások,
valamint olyan specifikusabb vonások is, mint pl. az impulzivitás vagy a
szexuális promiszkuitásra való hajlam.
• Kognitív képességek: az általános intelligencia és annak alfaktorai, mint pl. a
kreativitás és a verbális intelligencia; az érzelmi intelligencia; vagy a szoci-
ális intelligencia.
• Pszichopatológiák: többek között a depresszió, az autizmus-spektrum elemei,
a szkizofrénia, vagy a pszichopátia egyes formái.
Az a tény, hogy e tulajdonságok hátterében különböző génváltozatok (allélok)

állnak, melyek az evolúció során stabilan fennmaradtak a populációkban, elkerül-
ve a kirostálódást, arra utal, hogy fajunk evolúciós történelme folyamán az eltérő
változatok mindegyike kellett, hogy rendelkezzen bizonyos, a rátermettségre néz-
ve előnyös tulajdonságokkal (Buss, 2008b; Keller & Miller, 2006; Miller, 2011;
Nettle, 2006; Nettle, 2007a; Nettle, 2007b; Nettle, 2011; Penke, és mtsai, 2007;
Penke, 2011).
9.3.1.2. Az egyéni eltérések jelenlegi hatásai
Mindenképpen hangsúlyoznunk kell, hogy jelenlegi tudásunk szerint a fenti voná-

sokban megnyilvánuló egyéni eltérések napjainkban is hatást gyakorolnak a túlélési
és szaporodási sikerességre (Buss, 2008b; Buss, 2009; Nettle, 2006; Nettle, 2007a;
Penke, 2011; Penke és mtsai, 2007). Hogy csak néhány példát említsünk: mind
az általános intelligencia, mind pedig a lelkiismeretesség szintje pozitívan függ
össze a munkahelyi teljesítménnyel és sikerességgel; a neuroticitás terén magasabb
értékeket mutató emberek párkapcsolatai kevésbé stabilak, mint az alacsonyabb
értékeket mutatóké; egy longitudinális vizsgálat szerint pedig a gyermekkorban
magas lelkiismeretességet mutató személyek jóval nagyobb valószínűséggel voltak
életben 70 évvel az első felmérés után, mint az alacsony lelkiismeretességet mu-
tatók (Buss, 2008b; Nettle, 2007a). Tehát minden jel arra mutat, hogy bizonyos
egyéni eltérések jelentős hatással voltak az evolúciós rátermettségre nézve a törzs-
fejlődés folyamán éppúgy, mint jelenlegi életkörülményeink között.
9.3.1.3. Egyéni különbségek a nemeken belül
A nemi különbségekkel kapcsolatos kutatások szintén az egyéni különbségek fon-

tosságára hívták fel a figyelmet. Hosszú ideig az egyetlen lényeges emberi fajon
belüli különbség-kategória, melynek az evolúciós tudományok képviselői adaptív
jelentőséget tulajdonítottak, a két nem képviselői közötti eltérések területe volt.
Azonban egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a férfiak és nők közti jellegzetes kü-
lönbségek mellett határozott egyéni eltérések mutatkoznak a nemeken belül is
(Buss, 2009). Így pl. mind a férfiak, mind a nők között vannak olyanok, akik jel-
lemzően rövid távú, mások hosszú távú, megint mások pedig kevert párválasztási
stratégiát követnek. Továbbá, annak ellenére, hogy a férfiak körében általános a
dominanciarangsorban való előnyösebb pozícióra törekvés, ez a preferencia nem
tekinthető kizárólagosnak, és azok is nagyon eltérő stratégiákat követnek, akik
versengenek a feljebb jutásért (Buss, 2009).
9.4. Az egyéni különbségeket létrehozó mechanizmusok

Az egyéni különbségek kialakulásával kapcsolatban számos elképzelés létezik.
Összekapcsolva a Buss, (2009), Buss és Greiling (1998), Nettle (2007a; 2007b),
valamint a Penke és munkatársai (2007) által alkalmazott áttekintéseket, az alábbi,
a jelenlegi elgondolás szerint legjelentősebb mechanizmusokat tekintjük át:
I. Az egyéni különbségek adaptivitást nem befolyásoló mechanizmusai:
1. Szelektív neutralitás;
2. Adaptációs melléktermékek.
II. A genetikai változatosság alapját nyújtó mechanizmusok:
1. Mutáció-szelekció egyensúly;
2. Kiegyenlítő szelekció;
3. Élettörténet-elmélet
III. Az egyéni különbségek kialakulásának környezeti eredetű mechanizmusai:
1. Korai környezeti kalibráció;
2. Tartósan fennálló szituáció-előhívás;
3. Stratégiai jellegű niche-specializáció.
IV. Az egyéni különbségek maladaptív jellegű forrásai:
1. Genetikai sérülések;
2. Környezeti (egyedfejlődési) traumák.
A fenti négy főbb kategória közül a maladaptív jellegű források részletesebb tár-
gyalására itt nem kerül sor. Ezek az esetek abszolúte túlnyomó többségében va-
lóban véletlenszerű események, és bár egyértelműen negatív hatással járnak a rá-
termettségre nézve, létrejöttük nem szisztematikus evolúciós mechanizmusoknak
köszönhető. Természetesen felvetődhet a kérdés, hogy vajon nem sorolhatóak-e a
pszichopatológiák is ebbe a kategóriába: ám, mint láttuk, a pszichopatológiák túl-
nyomó része jelentős öröklékenységgel rendelkezik. Emellett ezek a humán evolú-

ció egész folyamán jelenlévő, a populációkban viszonylag stabil arányban előfordu-
ló jelenségek. Mindez arra utal, hogy nem sorolhatóak egyértelműen a maladaptív
egyéni különbségek körébe, így más mechanizmusok kapcsán érintjük majd őket.
(A kérdéssel jelen kötet 20. és 22. fejezetében bővebben is foglalkozunk.)
9.4.1. Az egyéni különbségek adaptivitást

nem befolyásoló mechanizmusai
Itt alapvetően kétféle mechanizmusról beszélhetünk: a korábban már tárgyalt

adaptációs melléktermékekről, valamint az ún. neutrális szelekcióról. Ez utóbbi akkor
megy végbe, amikor a rátermettség szempontjából semleges, arra hatással nem
lévő mutációk felhalmozódása révén alakul ki genetikai változatosság valamely tu-
lajdonságban (Keller & Miller, 2006; Penke és mtsai, 2007). Ennek egy anatómiai
példája a pontos elrendeződés, amelyet a vékonybél mutat a testen belül: mivel ez
általában semmilyen hatással sincs az emésztés hatékonyságára nézve, így köny-
nyen lehet, hogy az elrendeződés irányításának több genetikai változata is létezik
(Penke és mtsai, 2007). A legfontosabb kérdés itt az, hogy befolyásolhatják-e ilyen
semleges jellegű mechanizmusok az egyéni változatosságot olyan tulajdonságok
terén is, mint a fent említett három lényeges emberi sajátosság: a kognitív képes-
ségek, a személyiségvonások és a pszichopatológiák?
A legvalószínűbb a nemleges válasz. Ennek fő oka, hogy a neutrális szelekció
útján létrejövő változatosság nincs semmilyen hatással a rátermettségre. Láttuk
viszont, hogy mind a kognitív tulajdonságok, mind a személyiségvonások, mind
a különböző pszichopatológiák nagyon is jelentős hatással lehetnek a túlélé-
si és szaporodási sikerre nézve. Ebből kiindulva nem tűnik valószínűnek, hogy
semleges jellegű, rátermettség-független jellegeket befolyásoló mechanizmusok
hatása alatt állnának (Keller & Miller, 2006; Miller, 2011; Penke, 2011; Penke
és mtsai, 2007).
9.4.2. A genetikai változatosság alapját nyújtó mechanizmusok
9.4.2.1. Mutáció-szelekció egyensúly
Mint láttuk, a neutrális szelekció esetében azért marad fenn a genetikai változa-
tosság, mert a variánsok nem befolyásolják a rátermettséget, ezért nem érvényes
rájuk a természetes szelekció. Ez természetesen nem minden genetikai variáns
esetében van így: minden olyan variáns, amelynek bármilyen minimális hatása is
van a rátermettségre, a természetes szelekciós folyamatok hatása alá kerül (Penke,
2011; Penke és mtsai, 2007). Az esetek túlnyomó részében a mutációk révén lét-
rejött új génváltozatok káros, maladaptív hatással vannak a rátermettségre nézve.
Ennek okát a 9.2.1.1. pontban foglaltuk össze: a természetes szelekció irányító és
stabilizáló működése kirostálja a kevésbé eredményes génváltozatokat, míg végül
az adott adaptív probléma szempontjából a túlélésre és szaporodásra nézve legelő-

nyösebb megoldást nyújtó változat univerzális, fajspecifikus adaptációként rögzül
a populációban (Bereczkei, 2003; Buss, 2008b; Buss; 2009; Buss, 2011; Buss &
Greiling, 1999; DeKay & Buss, 1992; Hoffmann & Mátics, 2009; Nettle, 2006;
Nettle, 2007a; Nettle, 2007b; Nettle & Penke, 2010; Penke, 2011; Penke, Denissen
& Miller, 2007).
A genetikai változatosság mértéke két tényezőtől függ: a szelekció erejétől,
ami csökkenti a varianciát; és a mutációs rátától, azaz az új mutációk keletkezési
sebességétől, ami növeli a varianciát (Penke és mtsai, 2007). Bár a szelekció relatíve
gyorsan rostálja ki a káros mutációkat, de ez teljes mértékben sosem lehetséges az
újabb mutációk miatt. Embereknél a mutációs ráta viszonylag gyors: ebből követ-
kezik, hogy mindenki rendelkezik bizonyos mértékű ún. mutációs terheltséggel, azaz
magában hordoz bizonyos számú idősebb (öröklött), enyhén káros hatású mutá-
ciót. Emellett minden egyedben keletkeznek új mutációk is az élete folyamán,
így konzervatív becslések szerint egy átlagos személy mintegy 500 enyhén káros
mutációt hordoz (Keller & Miller, 2006; Penke, 2011; Penke és mtsai, 2007).
Az egyénenként eltérő mutációs terhelésből kiindulva nyilvánvaló, hogy a mu-
táció-szelekció egyensúly jelentős egyéni különbségeket eredményezhet. A kérdés
az, hogy vajon milyen tulajdonságokban látható ez? A mutációs terhelés károsító
hatásai alapján itt olyan vonásokról beszélhetünk, melyekre nézve az egyén egy
kontinuum két végpontja között helyezkedhet el, és ezek ellentétesek a rátermett-
ség szempontjából: az egyik végpont maximálisan hátrányos, a másik maximá-
lis előnyt hordoz. Itt tehát az ún. fitnesz-indikátor tulajdonságokról beszélünk,
melyek a szervezet általános állapotát, genetikai minőségét, a genetikai terheltség
fokát, vagy pedig az annak való ellenálló-képesség mértékét jelzik (Keller & Mil-
ler, 2006; Nettle, 2007a; Nettle, 2007b; Penke, 2011; Penke és mtsai, 2007). Mind
az állatvilágban, mind az emberi faj esetében számos olyan fizikai, morfológiai
jegyet ismerünk, melyek ilyen fitnesz-indikátorként működve a mutáció-szelek-
ció egyensúly által befolyásoltak: ilyen jegy például a fluktuáló aszimmetria, vagy
a farktollak hosszúsága bizonyos madárfajok esetében. Ide sorolható emellett az
általános egészségi állapot is.
Ezek jellemzően olyan jegyek, amelyek (a párérték szempontjából általános
„minőség-jelzőként”) főként a párválasztásban játszanak szerepet, és kissé sarkítva
azt lehet mondani, hogy minél több van belőlük valakinek, rátermettség terén an-
nál jobban jár. Ami a pszichológiai tulajdonságokat illeti, a legvalószínűbb „jelölt”,
melyben a varianciáért a mutáció-szelekció mechanizmus felelős, az általános
intelligencia. Az intelligencia jellemzően olyan tulajdonság, melyben kizárólag a
dimenzió egyik végpontja felé mozdulva növekszik a rátermettség: emellett erős
hatással van rá a mutációs terheltség, és komoly értékkel bír a párválasztás szem-
pontjából (Buss, 2009; Keller & Miller, 2006; Miller, 2011; Nettle, 2007a; Nettle,
2007b; Penke, 2011; Penke és mtsai, 2007). Ugyanez nem mondható el a sze-
mélyiségvonásokról, melyek változatossága nagy valószínűséggel a következőben
tárgyalt mechanizmusnak köszönhető.
9.4.2.2. Kiegyensúlyozó szelekció
Szemben az irányító szelekcióval, amely a genetikai változatosság eltűnése irányá-

ban hat, a kiegyensúlyozó szelekció alapvető eredménye a genetikai változatosság
fenntartása. Ez a fajta mechanizmus azon esetekben működhet, amikor egy vo-
násnak mindkét végpontja egyaránt előnyös lehet a rátermettségre nézve, eltérő
körülmények között. Attól függően, hogy éppen milyenek az adott környezeti vi-
szonyok, egyazon vonásnak mindkét szélsősége hozzájárulhat az adott genetikai
változatot hordozó egyed túlélési és szaporodási sikeréhez. A téma kutatói kö-
rében a személyiségvonásokban megmutatkozó egyéni különbségek evolúciójára
vonatkozóan ez a leginkább támogatott magyarázó elv (Buss, 2008b; Buss, 2009;
Figueredo és mtsai, 2005; Figueredo és mtsai, 2011; Michalski & Shackelford,
2008; Michalski & Shackelford, 2010; Nettle, 2007a; Nettle, 2007b; Penke, 2011;
Penke és mtsai, 2011). A kiegyensúlyozó szelekció típusai közül e szempontból
kettő a leginkább lényeges.
A heterogén környezet esetében egy vonás rátermettségre gyakorolt hatása idő-
ben és/vagy térben változó hatásokat mutat. Ez jelentős mértékű genetikai vál-
tozatossághoz vezethet (Buss, 2009; Buss & Greiling, 1999; Figueredo és mtsai,
2011; Nettle, 2006; Nettle, 2007a; Nettle, 2007b; Penke, 2011; Penke és mtsai,
2011). Mind a térbeli, mind az időbeli heterogenitás hatására az egyik legfonto-
sabb példa a Galapagos-szigeteken élő Darwin-pintyeké. E madarak eredetileg a
Dél-Amerikai szárazföldről, közös őstől származnak. Ami Darwin számára elő-
ször feltűnt, az az, hogy a szigetcsoport mind a 19 nagyobb és több tucat kisebb
szigetén valamelyest eltér a pintyek csőrének mérete, alakja és vastagsága. Mivel
minden szigetnek kissé eltér a jellege és élővilága, ez még nem lett volna meglepő:
mindenütt az adott körülmények között legoptimálisabb csőrtípussal bíró egyedek
boldogultak a legjobban, így ezek szaporodtak el. Itt láthatjuk a térbeli heterogeni-
tás hatását. Viszont Darwinnak az is feltűnt, hogy az egyes szigeteken élő populá-
ciókon belül is van némi változatosság. Tekintve, hogy a csőr mérete erősen örök-
lődik, felmerül a kérdés: miért nem csak az adott szigeten legoptimálisabb változat
maradt fenn? A választ az időjárás időszakos változásai adják meg. A szigetek nagy
részére jellemző az időszakos szárazságok és az esősebb időszakok váltakozása. Az
eltérő viszonyok között az elérhető táplálék összetétele is változik, a pintyek más
és más csőrméretű változatait részesítve időszakos előnyben. Ha ezek a változások
elég gyakoriak, az a genetikai változatosság fenntartásához vezet. Itt tehát az idő-
beli heterogenitás hatását láthatjuk (Nettle 2007a; Sulloway, 2011).
A kiegyensúlyozó szelekció másik, számunkra lényeges típusa a frekvenciafüggő
szelekció, ezen belül is a negatív frekvenciafüggő szelekció. Erről akkor beszélünk,
amikor egy populációban két vagy több stratégia (genetikai változat) fordul elő
egymáshoz képest relatív gyakorisággal, és egy változat rátermettsége olyan mér-
tékben csökken, amilyen mértékben az előfordulási gyakorisága növekszik. Azt
mondhatjuk tehát, hogy a változat addig sikeres, amíg kevés van belőle (Buss,
2008b; Buss, 2009; Buss & Greiling, 1999; DeKay & Buss, 1992; Figueredo
és mtsai, 2011; Hawley, 2006; Hawley, 2011; Michalski & Shackelford, 2008;
Michalski & Shackelford, 2010; Mealey, 1995; Nettle, 2006; Nettle, 2007a; Nettle,
2007b; Penke 2011; Penke és mtsai, 2007; Wilson, Near & Miller, 1996).
9.1. Egy példa a frekvenciafüggő szelekcióra: A Sötét Hármas

Az utóbbi mintegy 15 évben robbanásszerűen növekszik az ún. Sötét Hármas jelenségé-
vel foglalkozó tanulmányok száma. Az elnevezés a nárcizmus, a machiavellizmus és a
pszichopátia együttesét fedi: három olyan személyiségtípusét, melyek közös jellemzője
az empátia hiánya, az önérdek-központúság, valamint a mások kihasználására, félreve-
zetésére, manipulációjára épülő viselkedési stratégiák követése (Paál, 2014; Paulhus &
Williams, 1992). E vonások határozott kapcsolatokat mutatnak a Big Five személyiségdi-
menziók némelyikével, jelesül jellemzően erős, negatív korreláció áll fenn ezek szintje
és a Barátságosság, valamint gyakran a Lelkiismeretesség mértéke között. A tipikus,
férfi-túlsúlyt mutató nemek közötti eltérés mellett igen jelentős egyéni eltérések mutat-
koznak e vonások szintjében, és a viselkedésgenetikai kutatások erős öröklékenységre
mutatnak rá különösen a pszichopátia esetében.
Felmerül a kérdés, minek tekinthetők inkább a Hármas tagjai: pszichopatológiának
vagy inkább ún. alternatív viselkedési, életvezetési stratégiának? Az evolúciós értel-
mezési keretben adott válasz eléggé egyértelmű: eszerint alternatív, elsősorban férfiak
számára adaptív viselkedési stratégiákról van szó, melynek lényege a rövid távon po-
tenciálisan nagy haszonnal járó, elköteleződéstől mentes kapcsolatok létesítése.
E stratégiák elterjedése a negatív frekvenciafüggő szelekció szabályait követi. Ennek
megfelelően képviselőik viszonylag alacsony arányban vannak jelen a populációkban.
Ez az arány illeszkedik az evolúciós játékelmélet keretén belül definiált kooperatív ga-
lamb-stratégia és a másokat kihasználó, csaló héja-stratégia populációkon belüli vi-
szonylataihoz, a többségben lévő galambok és a közöttük csekélyebb számban jelen
lévő héják alkotta egyensúlyi helyzethez (Bereczkei, 2003; Bereczkei, 2011; Hawley,
2006; Hawley, 2011; Mealey,1995; Wilson és mtsai, 1996). Egy adott méretű közösség-
ben már a kis létszámban jelenlévő haszonleső egyedek is károkat okozhatnak a töb-
bieknek, és ha arányuk meghalad egy bizonyos mértéket, az a közösség széteséséhez
vezethet. Mind a galambok, mind a héják olyan képességekkel rendelkeznek, amelyek a
megfelelő körülmények között lehetővé teszik számukra az együttélést. A galambok bi-
zalomra való hajlama oda vezet, hogy rövid távon sebezhetőbbek a csalással szemben.
Ugyanakkor nagyobb létszámuk és kooperatív viselkedésük védelmet jelent számukra a
hosszú távú, destruktívabb mértékű kihasználással szemben. A héják kis erőfeszítéssel
nagy haszonra tehetnek szert, viszont ezzel a viselkedéssel a büntetést, esetleg a kikö-
zösítést kockáztatják. Stratégiájuk csak akkor hatékony, ha létszámuk nem lép túl egy
bizonyos szintet egy adott populációban, és valószínűleg gyakrabban kell új közösséget
keresniük. Mindezekből következik, hogy – mint fent említettük – egy populációban a
túlsúlyban lévő galambok és az alacsony számban jelen lévő héják evolúciós egyensúlyi
helyzetet alkothatnak: mivel mindkét stratégiának megvannak a maga adaptív vonásai,
mindkettőt fenntartotta a kiegyensúlyozó, negatív frekvenciafüggő szelekció, bár eltérő
arányban (Hawley, 2006; Hawley, 2011; Paál, 2014; Wilson és mtsai, 1996).
Az egyéni különbségek terén egyértelműen a személyiségvonások azok, amelyek
eltéréseire, azok evolúciójának kérdésére a kiegyensúlyozó szelekció adja a leginkább
adekvát választ. Minthogy a kötet egy másik fejezete behatóan tárgyalja a témát (ld. 8.
fejezet), itt csak érintőlegesen említjük meg Daniel Nettle (2006; 2007a; 2007b; 2011)
befolyásos elméletét, mely a kiegyensúlyozó szelekcióra alapozva a Big Five – dimenzi-
ók végpontjainak adaptivitását, valamint a szélsőségeknek egyes pszichopatológiákkal
való kapcsolatát tárgyalja.
9.4.2.3. Élettörténet-elmélet
Mint említettük, az egyéni különbségek kérdésével való érdemi foglalkozást hosz-

szú ideig megnehezítette, hogy míg pl. a nemi különbségek kutatásának kitűnő
teoretikus hátteret nyújtott és nyújt a szexuális szelekció elmélete, addig e téren
hiányzott az empirikus vizsgálatoknak adekvát kereteket nyújtó elméleti háttér.
Ezt a problémát számos szempontból kiküszöbölte az élettörténet-stratégiák (life-
history strategies) elgondolásának az egyéni különbségekre való alkalmazása. Mivel
a témával a következő fejezet részletesen foglalkozik (ld. 10. fejezet), itt csak na-
gyon tömören tárgyaljuk.
A koncepció kiindulópontja az az általánosan érvényes tény, hogy mivel az
élőlények rendelkezésére álló erőforrások (idő, energia stb.) mennyisége minden
pillanatban korlátozott, így soha nem tudnak minden lehetőséget teljes mérték-
ben kihasználni. Így folyamatosan döntéseket kell hozniuk arról, hogy mire for-
dítják az épp rendelkezésükre álló erőforrásokat – mérlegelniük kell azt, hogy mi
az adott körülmények között a túlélés és a szaporodás szempontjából leginkább
adaptív stratégia (természetesen itt szinte soha nem tudatos mérlegelésről van szó).
Ahol a szükséges erőforrások megbízhatóak, hozzáférhetőségük időben és térben
viszonylagos biztonsággal bejósolható, és alacsony a mortalitás kockázata, ott az
ún. hosszú távú életvezetési stratégiák tekinthetők leginkább adaptívnak. Ez relatíve
lassú érést, a szaporodás későbbi kezdését és kis számú utód létrehozását jelenti,
akiknek felnevelésébe a szülő nagy mennyiségű energiát fektet. Ahol viszont az
erőforrások eloszlása időben és térben kevéssé bejósolható és magas a mortalitás
kockázata, ott a rövid távú élettörténeti stratégiák mondhatók adaptívnak: ezeket
gyors érés, a szaporodás korai kezdése és nagyobb számú utód létrehozása jel-
lemzi, akik nevelésébe kevesebb energiát fektet a szülő, de létszámuk miatt meg-
van az esély arra, hogy közülük legalább néhányan elérik a szaporodóképes kort
(Bereczkei, 2003; Buss, 2008b; Buss, 2009; Figueredo és mtsai, 2005; Figueredo
és mtsai, 2011).
A genetikai változatosság terén az élettörténet-elmélet mindenek előtt a bioló-

giailag adott nemi különbségekre ad magyarázatot. Természetesen erősen sarkítva,
de nagy vonalakban mégis elmondható, hogy az emlősök körében a nőstények a
hímeknél hosszabb távú stratégiát követnek; ez nagyrészt abból fakad, hogy bi-
ológiai adottságaik miatt a nőstények mindenképp nagyobb követelményeknek
vannak kitéve a szülői ráfordítás terén. A hímek reproduktív sikerességét ezzel
szemben hatékonyabban növelik a rövidebb távú stratégiák. Ebből adódóan a hí-
mek körében többnyire intenzívebb az intraszexuális versengés, ami tükröződik
mind fizikai adottságaikban (nagyobb testméret és izomtömeg, kifejezettebb fi-
zikai fegyverek, agyarak, agancsok stb.), mind az agresszió és a kockázatkereső
magatartás magasabb szintjében. Mindezek az eltérések megjelennek az emberi
faj esetében is, bár mivel itt mindkét nem alapvetően magasabb szülői ráfordítással
jellemezhető, hosszabb távú stratégiákat követ, a különbségek nem annyira kifeje-
zettek (Buss, 2008b; Buss, 2009; Figueredo és mtsai, 2009).
9.4.3. Az adaptív egyéni különbségek környezeti eredetű forrásai
9.4.3.1. Korai környezeti kalibráció
Az egyéni különbségek kialakulása ez esetben az élet korai szakaszában megta-

pasztalt körülményekben, a környezet bizonyos szempontból kiemelt jelentőségű
tényezőiben keresendő. E tényezők megléte vagy hiánya, illetve eltérő jellege úgy-
mond bekalibrálja, egy bizonyos sajátos pályára állítja az egyén további fejlődését
(Buss, 2008b; Buss & Greiling, 1999; DeKay & Buss, 1992; Harris, 2011).
A korai kalibráció legfontosabb magyarázóelve a 9.4.2.3. pontban tárgyalt
élettörténet-stratégia elmélet. Bizonyos, az élet korai szakaszában megtapasz-
talt környezeti tényezők oly nagy bejósló erővel bírhatnak, hogy az egész továb-
bi életvezetés szempontjából meghatározó viselkedési stratégiák és döntéshozási
mechanizmusok irányában kalibrálják az egyén fejlődését. Az egyik legbefolyá-
sosabb elgondolás e téren a Belsky, Steinberg és Draper nevéhez fűződő szocia-
lizációs elmélet (Bereczkei, 2003; Buss, 2008b; Buss & Greilin, 1999). Eszerint
a biológiai apa jelenléte, illetve hiánya az élet első öt-hét évében eltérő szocia-
lizációs pályára állítja a gyermekek, mindenek előtt a lányok fejlődését. A csa-
ládjára megbízhatóan erőforrásokat fordító apa jelenléte másfajta elvárásokat
alakít ki a többi emberre (különösen a férfiakra) vonatkozóan, mint az apa hiá-
nya. Az utóbbi esetben az elvárás lényege a párkapcsolatok tartósságára vonat-
kozó bizonytalanság, ami ezeknél a lányoknál korai szexuális éréssel és gyakori
partnerváltással járó, végső soron pedig nagyobb utódszámot eredményező ún.
gyors élettörténet-stratégia követéséhez vezet, mely utódokra ugyanakkor az anya
viszonylag kevesebb erőforrást tud fordítani. Emellett ezek az emberek gyakran
az extraverzió és az impulzivitás magasabb szintjével is jellemezhetőek. Olyan
körülmények között, ahol az erőforrások folyamatos hozzáférése – jelen esetben
más, támogató személyek megbízhatatlanságából fakadóan – kevéssé bejósol-

ható, ez a stratégia adaptívnak tekinthető (Bereczkei, 2003; Buss, 2008; Buss &
Greiling, 1999).
Látható tehát, hogy egy, a korai életszakaszban megtapasztalt körülmény
képes oly módon kalibrálni az egyén fejlődését, hogy az egész életére kihatással
van, a személyiségvonások, viselkedésmódok és döntéshozási stratégiák adaptív
konstellációját, egyúttal pedig a különböző kalibráló tényezőknek kitett személyek
közötti adaptív egyéni különbségek kialakulását is eredményezi. Ki kell azonban
emelni, hogy itt nem kizárólagosan a környezet szerepe érvényesül; ahhoz, hogy a
kalibráció végbemehessen, elengedhetetlen a környezeti ingerek, inputok fogadá-
sára, feldolgozására és az egyedfejlődés ezekkel adaptív összhangban álló irányba
mozdítására képes pszichológiai mechanizmusok megléte. E mechanizmusok az
emberi természet univerzális, fajspecifikus elemeinek tekinthetők. E forrás ese-
tében tehát a genetikailag adott univerzális tulajdonságok és az első életévekben
tapasztalt környezeti ingerek kölcsönhatása vezet az egyéni különbségek kialaku-
lásához (Buss, 2008b; Buss & Greiling, 1999).
9.4.3.2. A tartósan fennálló szituáció hatása
Számos olyan adaptáció létezik, amelyet nem a korai évek tapasztalatai szilárdí-
tanak meg, hanem az egyén mindenkori életszakaszában tartósan fennálló szitu-
ációra reagál, az hívja elő, váltja ki. Egy gyakran említett példa erre a féltékenység
szintjének tartós beállítottsága eltérő párérték esetén. Ha valaki alacsonyabbnak
ítéli saját párértékét partnere párértékénél, az oda vezethet, hogy féltékenységi
küszöbe jelentősen megemelkedik, tartósan gyanakvóbbá válik olyan személyhez
hasonlítva, aki partneréhez képest egyforma vagy magasabb párértékűnek tekinti
magát (Buss, 2008b; Buss & Greiling, 1999).
9.4.4.3. Stratégiai jellegű niche-specializáció
A „niche” kifejezés eredetileg a falban, szobrok elhelyezésére kialakított bemélye-

dést jelöli, az evolúciós irodalomban az ún. ökológiai fülkét jelölik vele. Ez azt a
jelenséget takarja, hogy az egyes fajok, illetve a fajok különböző tulajdonságokkal
bíró egyedei számára mindig létezik egy olyan élettér és/vagy stratégia, amely szá-
mukra a túlélés és a szaporodás szempontjából optimális; egy fülke, melynek betöl-
téséhez alkalmazkodtak. Egyes fajok rendkívüli módon specializáltak e szempont-
ból, az ember ugyanakkor a niche-kategóriákra nézve az egyik legrugalmasabb
faj: jóformán nincs olyan élettér és viselkedési stratégia, melyet ne töltött volna
be történelme során (Bereczkei, 2003; Buss, 2008b; Buss, 2009; Buss & Greiling,
1999; Figueredo és mtsai, 2005; Figueredo és mtsai, 2011; Nettle, 2007a).
Könnyen belátható, hogy a versengés azon egyedek között a legintenzívebb,
melyek ugyanazon niche „lakói”, és ugyanazon stratégiát követik az erőforrások
megszerzése érdekében. Bizonyos körülmények között szelekciós nyomás nehe-
zedik azokra a mechanizmusokra, amelyek alternatív stratégiaként működnek,

és más niche-ek keresése felé mozdítanak bizonyos egyedeket; olyan területekre,
amelyek a kevésbé intenzív versengés miatt nagyobb adaptív előnyökhöz juttat-
hatják tulajdonosukat (Buss, 2008b; Buss & Greiling, 1999; Figueredo és mtsai,
2011; Sulloway, 2011).
Erre a jelenségre fajunk esetében az egyik leggyakrabban említett példa a test-
vérek közötti születési sorrend kérdése. E téren talán a legkiterjedtebb vizsgálatok
Frank Sulloway (2011) nevéhez fűződnek. Elgondolása szerint a családon belüli
erőforrásokhoz (mindenek előtt a szülői figyelemhez és gondoskodáshoz) való
hozzáférés és érvényesülés a különböző születési sorrendű testvéreknél abban az
esetben lehet a legeredményesebb, ha más és más niche elfoglalására, eltérő sze-
repek betöltésére törekszenek, ami bizonyos mértékben személyiségvonásaik te-
rén is megmutatkozik (Sulloway, 2011). Így jellemzően az elsőszülöttek nagyobb
mértékben azonosulnak a szülőkkel, hagyománytisztelőbbek, lelkiismereteseb-
bek, és nagyobb hajlandóságot mutatnak szüleik foglalkozását választani; ezzel
szemben a később született testvérek erősebb családon kívüli, pl. baráti kötelékek-
kel rendelkeznek, erősebb bennük a lázadó hajlam, kevésbé lelkiismeretesek, és
nyitottabbak az új tapasztalatokra (Buss & Greiling, 1998; Harris, 2011; Nettle,
2007a; Sulloway, 2011). Tudósok születési sorrendjét és munkásságát vizsgálva
Sulloway felhívja a figyelmet arra, hogy az újítók, a tudományos forradalmak el-
indítói között többségben vannak a később születettek (így pl. Kopernikusz és C.
Darwin), míg az elsőszülött tudósok többsége szilárdan a kor hagyományos né-
zetrendszerén belül alkotott (Buss & Greiling, 1998; Sulloway, 2011). Ugyanak-
kor többen kétségbe vonják a születési sorrend személyiségre gyakorolt általános
hatásának érvényességét, és úgy gondolják, hogy e sorrendnek kizárólag a szűk
családon belüli viselkedésben, a családi niche választásában van szerepe (Harris,
2011; Nettle, 2007a).
9.5. A szociális környezet adaptív kihívásai

A különböző életterek eltérő körülményeihez való alkalmazkodás, mint láttuk,
különböző génváltozatok elterjedéséhez és ezzel egyéni különbségekhez vezet-
het. Azonban, mint arra többen felhívják a figyelmet, a legnagyobb eltérések, a
legváltozatosabb környezeti feltételek egy társas faj számára a szociális környe-
zetből adódnak (Buss, 2008b; Buss, 2011; Figueredo és mtsai, 2011). A fajtársak
viselkedéséhez való alkalmazkodás, annak bejóslása, a csoportban való kapcsolatok
kiépítése és fenntartása az adaptív problémák igen széles és folyamatosan változó
területét adják.
Figueredo és munkatársai (2011) felhívják a figyelmet arra, hogy a szociális
környezet (az általa nyújtott niche-ekkel együtt) eredendően instabil, és a kü-
lönböző fenotípussal rendelkező egyedek együttélése a populációkban állandóan
újabb és újabb dinamikus egyensúlyi állapotokat teremt. Ez azt jelenti, hogy más
emberek nem nyújtanak szilárd adaptációs célpontokat a szelekció számára – a

környezet összetettsége és változékonysága a nagyfokú egyéni változatosság adap-
tivitása irányában hat.
Buss (2011) megfogalmazásában a többi ember az adaptív tájkép (adaptive
landscape) központi elemét jelenti. Megoldandó adaptív feladataink túlnyomó
többsége a fajtársainkkal való együttélésből fakad; a fő adaptív feladatok jó része
szociális jellegű adaptív feladat, mely szociális jellegű megoldást kíván.
Az emberek nyilvánvalóan rendelkeznek olyan adaptációkkal, amelyek lehe-
tővé teszik mások rövid távú, időszakos állapotainak felmérését és az arra való
megfelelő reagálást. Erre csak egy példa az, hogy egészen kivételes gyorsasággal és
pontossággal detektálunk egyetlen dühös arcot egy tömegben. Legalább ilyen fon-
tos a hosszú távon stabilabb személyiségjellemzők felismerése is, minthogy ezek
jelentős prediktív erővel bírnak az egyén egyes szituációkban várható viselkedé-
sére nézve. Ebből ered az ún. személyiségfelmérő adaptációk (personality assessment
adaptations) létének feltevése: ezek a társas adaptív problémák megoldására szol-
gálnak oly módon, hogy lehetővé teszik mások tartós személyiségvonásainak és
az egyének közötti különbségeknek viszonylagos pontosságú felmérését (Buss,
2008b; Buss, 2011).
Az ilyen adaptációk egyértelműen hatalmas segítséget nyújthatnak a társas fel-
adatok megoldásában. Ezzel kapcsolatban merült fel a szociális adaptív problémák
kategorizációjának kérdése: mint többen felvetik, a személyiségfelmérő adaptációk
pontos definíciója és kutatása érdekében kívánatos lenne összeállítani a leggyak-
rabban felmerülő, legfontosabb társas adaptív problémák rendszerét (Buss, 2011;
Figueredo és mtsai, 2011). Ami nyilvánvaló, az az, hogy legalább hétféle megbíz-
hatóan jelenlévő kapcsolat-típus létezik, amely megoldandó feladatokat jelent az
emberi közösségek tagjai számára (Buss, 2011). Ezek a következők: koalíciók; két-
személyes (baráti) kapcsolatok; ellenfelek és riválisok; hierarchikus kapcsolatok;
rokoni-családi kapcsolatok, ideértve a szülő-gyerek kapcsolatokat; párkapcsolatok;
és végül a saját magunkkal való kapcsolat, ami a saját képességekkel és tulajdonsá-
gokkal való tisztában levést, azok adaptív felmérését jelenti. Ezen kapcsolattípusok
mindegyikében alapvetően másfajta személyiségvonások játszanak fontos szerepet,
így annak érdekében, hogy felmérjük, kivel érdemes koalícióra lépnünk, vagy épp
ki lenne megfelelő pár a számunkra, személyiségüknek némileg eltérő aspektusaira
kell koncentrálnunk. Egy hierarchikus kapcsolat szempontjából pl. lényeges tisz-
tában lenni azzal, hogy valaki eredendően mennyire domináns illetve szubmisszív
beállítottságú; a baráti kapcsolatokban viszont jóval többet számít a barátságosság,
a lelkiismeretesség és az intellektuális nyitottság. Így tehát elmondható, hogy a
személyiségfelmérő adaptációk felbecsülhetetlen segítséget nyújthatnak a szoci-
ális adaptív környezet által nyújtott számtalan feladat és kihívás megoldása terén
(Buss, 2008b; Buss, 2011).
9.6. Összegzés
Végigtekintve a fent írtakon, láthatjuk, hogy az egyéni különbségek hosszas mel-
lőzöttsége az evolúciós tudományokban véget ért. A kérdéskör jelentősége egyre
nyilvánvalóbbá válik a tudomány képviselői számára, és számtalan új, izgalmas
kérdést, az elméletalkotás és az empirikus megközelítés számára újabb és újabb
távlatokat tartogat. A jövő útja e téren egyértelműen az emberi természet univer-
zális sajátosságainak és az emberek közti egyéni különbségek jellegzetességeinek
együtt szemlélésében, az evolúciós személyiség-lélektan megközelítésében rejlik
(Buss, 2008b; Buss, 2009; Figueredo és mtsai, 2005; Nettle 2007a).

1. Milyen reproduktív következményekkel jár, ha az egyén a kiegyensú-
lyozó szelekció által befolyásolt tulajdonság dimenzióján valamelyik
végpont közelében helyezkedik el?
2. Milyen reproduktív következménnyel jár, ha az egyén a mutáció-sze-
lekció egyensúly által befolyásolt tulajdonság dimenzióján valamelyik
végpont közelében helyezkedik el?
3. Milyen hatással van a reproduktív szempontból lényeges egyéni kü-
lönbségek evolúciójában a neutrális szelekció?
4. Mik az evolúció produktumai?
5. Az emberi pszichológiai tulajdonságok közül melyik az, amelynek
varianciájára hatással van a mutáció-szelekció egyensúly?
6. Milyen hatást gyakorol az irányító és stabilizáló szelekció a genetikai
változatosságra?
7. Melyek az egyéni különbségek kialakulásának környezeti eredetű me-
chanizmusai?
8. Melyik az a hétfajta kapcsolattípus, mely rendszeresen visszatérő, meg-
oldandó adaptív feladatot jelent az emberi közösségek számára?
9. A Belsky, Steinberg és Draper-féle szocializációs elmélet szerint me-
lyik az a nem, amelyre nagyobb hatással van az apa hiánya az élet első
éveiben?
10. Melyik az örökölhető, stabil, kultúrától független, rátermettség szem-
pontjából jelentős emberi tulajdonságok három kategóriája?
10. Az élettörténet-elmélet:
átkapcsolás, fejlődés, szaporodás
Meskó Norbert
Az élet evolúciója egy olyan folyamat eredménye, amelyben változatos létfor-

mák vetélkednek egymással, hogy a környezetből minél hatékonyabban vonja-
nak ki energiát, és átalakítsák azt utódaik számára. Tehát az organizmus energiát
„zsákmányol”a környezetből (pl. gyűjtögetéssel, vadászattal vagy mezőgazdálko-
dással) és „áthelyezi” azt olyan tevékenységbe, amely növeli a szaporodását és a
túlélését. A természetes szelekció azokat az egyedeket részesíti előnyben mások-
hoz képest, amelyek hatékonyabban tudják megszerezni és átalakítani az energiát.
Ugyanis az ilyen individuum rátermettsége megnő abban az ökológiai fülkében,
amelyben él (Del Giudice, Gangestad, & Kaplan, 2015).
Az energia viszont nincs ingyen. Ha ugyanis az energia korlátlanul elérhető
lenne, mindenféle költség nélkül, akkor az egyed elvileg olyan gyorsan növeked-
hetne és fejlődhetne, hogy a születését követően nyomban elkezdhetne szaporodni
mérhetetlen számú utódot hagyva maga után (Taborsky & Brockmann, 2010). A
biológiai realitás szerint azonban az egyedek azzal szembesülnek, hogy az ener-
gia véges mennyiségben lelhető fel, és a megszerzése költséges: energia- és időrá-
fordítást igényel. Emellett az energia-felhasználása is korlátokba ütközik: sosem
használható fel belőle több, mint amennyi rendelkezésre áll. Egy költségekkel járó
dolog megszerzése azt is jelenti, hogy le kell mondani más dolgokról. A jelenben
való többletfogyasztás pedig a jövőbeli nélkülözést vonhatja maga után.
A szelekció annak a fajta energia-áthelyezési stratégiának kedvezett, amelyik
leginkább képes volt növeli tulajdonosa teljes rátermettségét (inkluzív fitneszét)
(Roff, 2002). Ez ugyanis nyerő lehetett az összes többi stratégiával szemben. Eb-
ben az értelemben a szelekció ahhoz vezetett, hogy fitnesz maximalizáló vagy
„optimális” stratégiák alakultak ki. Optimális stratégiákról persze csak korlátozott
értelemben beszélhetünk, hiszen az energia-áthelyezés különböző típusai közöt-
ti átkapcsolások miatt egyfajta kényszer vagy nyomás nehezedik az élőlényekre
(Parker & Maynard Smith, 1990). Az energia optimális áthelyezése ugyanakkor
nagyban függ az individuum és a környezet jellemzőitől is. Az energia optimális
áthelyezése eltérő módon valósul meg az újszülött és a felnőtt esetében, illetve egy
egészséges és egy fertőzött egyed esetében. A legjobb energia-áthelyezési stratégia
pedig mást jelent az egyed számára egy stabil, kiszámítható környezetben, illetve
egy másikban, amelynek erőforrása, biztonsága bizonytalan, előre nem jelezhető.
Az élettörténet-elmélet az átkapcsolási (trade-off ) mechanizmusok bemuta-
tásával egy olyan elméleti keretet nyújt, amely segít megérteni, hogy az élőlények
miként helyezik át az időt és energiát a tevékenységeik és a fejlődésük során ahhoz,
hogy maximalizálni tudják fitneszüket. Az élettörténet-elmélet ezért egy modern,

átfogó koncepció az evolúciós pszichológiában. Egyrészt számos új elemmel bővíti
a tudományos eszköztárat, másrészt azonban számos lehetséges elágazást is jelent a
jövőbeli integrációval és alkalmazással kapcsolatban (Kaplan & Gangestad, 2005).
Ebben a fejezetben áttekintést adunk az élettörténet-elmélet evolúciós és pszi-
chológiai vonatkozásáról. A fejezet felépítésében Del Giudice és mtsai. (2015)
átfogó tanulmányának szerkezetét követjük: először összegezzük az energia áthe-
lyezésének proximális mechanizmusait, a hormonális rendszereket és a kognitív
adaptációkat, amelyek közvetlenül alakítják az áthelyezéssel kapcsolatos döntése-
ket. Végül bemutatjuk az élettörténet-elmélet pszichológiai alkalmazásának jelen-
legi helyzetét és az elmélet lehetséges evolúciós pszichológiai integrációját.
10. 1. Az élettörténet-elmélet: alapvető átkapcsolási

(trade-off ) mechanizmusok
Az individuumok két alapvető módon növelhetik rátermettségüket: energiát fek-
tethetnek azokba a vonásokba, amelyek hatással vannak a túlélés életkori üteme-
zésére, vagy azokba a vonásokba, amelyek a termékenység életkorral összefüggő
menetrendjére hatnak. Ebben a fejezetben a termékenység kifejezést inkább az élő-
lények utódszámának megjelölésére használjuk, mintsem a fogantatás képességére.
Persze végső soron azok a vonások, amelyek hatást gyakorolnak a teljes rátermett-
ségre (inkluzív fitneszre), kapcsolatban vannak a túléléssel, és a termékenységgel is.
Hiszen az egyed teljes rátermettsége amiatt is növekszik, hogy a vele kapcsolatban
lévő individuumok, például az utódai túlélése és szaporodása is növekszik az átkap-
csolásoknak köszönhetően. A különböző vonások egymással ellenkező hatást gya-
korolhatnak a túlélésre és a termékenységre (Belsky, Schlomer & Ellis, 2012). Az
összeütközés például fakadhat abból, hogy a nyomás a rátermettségnek ugyanarra
az összetevőjére nehezedik, de két különböző időpontban. De származhat abból is,
hogy egy adott fitnesz-komponens, amely az egyed érdekeit szolgálja (például a sa-
ját termékenység), összeütközésbe kerül a vele kapcsolatban álló egyedek érdekével
(például az utód túlélése és/vagy termékenysége). Valamint kialakulhat összeütközés
azért is, mert egy vonás (pl. a szervezet tesztoszteron-telítettsége), amely növelheti
a termékenységét a párzások gyakoriságának fokozásával, egyúttal csökkentheti a
túlélés esélyét a szervezet immunfunkcióinak gyengítésével. Vagy: fiatal korban az
energia testi növekedésre való áthelyezése elnyomja a termékenységgel kapcsolatos
energia-felhasználás lehetőségét, ugyanakkor megnövelheti ezt a jövőben.
Az utódok gondozására fordított energia (szülői ráfordítás) csökkentheti az
egyed túlélését és jövőbeli termékenységét. A két vonás közötti átkapcsolás azon-
ban nem szükségszerűen vezet negatív korrelációhoz (Reznick, Nunney, & Tessier,
2000).Mivel a rendelkezésre álló erőforrások megszerzésének képességében és az
erőforrások hatékony felhasználásának képességében nagy egyéni különbségek ta-
lálhatók, ez a vonások közötti pozitív összefüggést is eredményezheti. Például azok
10. Az élettörténet-elmélet: átkapcsolás, fejlődés, szaporodás 175
az egyedek, amelyek másoknál nagyobb mértékben képesek energiát megszerezni

és birtokolni, nagyobb eséllyel képesek ezt az energiát ráfordítani mind a termé-
kenységükre, mind a szülői gondoskodásukra. Ez az összefüggés ellensúlyozhatja
az átkapcsolások negatív következményeit.
Az energiaáthelyezés problematikája több szinten is megfogalmazható (Del
Giudice és mtsai., 2015). A következőkben három különböző szintet mutatunk
be részletesebben: a jelenlegi és jövőbeni szaporodási erőfeszítések közötti átkap-
csolásokat, az utódok mennyisége és minősége közötti átkapcsolásokat, valamint a
párzási és a szülői erőfeszítések közötti átkapcsolásokat.
10.1.1. Átkapcsolás a jelenlegi és a jövőbeni szaporodás között
Az élőlények bármikor képesek a birtokolt energiát különféle tevékenységgé ala-

kítani. Néhány ilyen az azonnali szaporodást segíti elő, míg más tevékenységek az
élettartam meghosszabbításhoz vezetnek, és inkább a későbbi szaporodást teszik
lehetővé. Ez fordítva is igaz: ha áthelyezzük az energiát a jövőbeni szaporodási
lehetőségekre, ez csökkenti az azonnali szaporodás esélyét. Az első modern élet-
történet-elméleti elgondolás, amely ezzel az átkapcsolással foglalkozik, a 70-es
években látott napvilágot (Gadgil & Bossert, 1970). Eszerint az organizmus ener-
giát, azaz erőforrást szerez a környezetéből. Azt, hogy egy élőlény mennyi energia
megszerzésére képes, azaz mennyi a „bevétele”, nagyban meghatározza a saját ener-
gia-költségvetése is. Az élőlény a felvett energiát alapvetően három különböző
tevékenységre tudja „költeni” az idő múlásával.
(1) A növekedésen keresztül az organizmus növelni tudja a jövőbeni energia
megszerzésének hatékonyságát és majdani termékenységét.
(2) A fenntartáson keresztül az organizmus képes testi szövetei helyreállítására,
valamint energiát tud áthelyezni az immunműködésre és a későbbi ener-
giatermelésre.
(3) A szaporodáson keresztül az organizmus képes másolni a génjeit.
Az organizmus élettörténetét pedig az energia-felhasználási módjai közötti átkap-

csolások alakítják (Hill, 1993). A gyermekkor/fiatalkor időszakában az egyed ter-
mékenysége jellemzően nulla: ilyenkor az energia a növekedésre összpontosul és
később csak akkor helyeződik át a szaporodásra, ha a növekedés már befejeződött.
Ha a szaporodás inkább képes növelni a rátermettséget, mint a szomatikus növe-
kedés, az energia áthelyeződik erre az aktivitásra. Mivel a növekedés és a fenntartás
a jövőbeni reprodukción keresztül hatással van a teljes rátermettségre, ezért a sza-
porodás időzítése (azonnal vagy később) az egyik alapvető átkapcsolás (Lessells,
1991). A jövőbeli szaporodás, energiafelvétel, túlélés esélyének elvesztését a jelen-
beli szaporodásra áthelyezett energia miatt felfoghatjuk a szaporodás áraként.
A jelenlegi és jövőbeni reprodukció közötti átkapcsolás modellje jó magyará-
zatot kínál az öregedés jelenségére is. Arról van szó, hogy miért emelkedik meg a
halálozás aránya bizonyos fajoknál a testi működés fokozatos romlása és a szapo-
rodási érettség elmúlását követően ( Jones és mtsai., 2014). Az eldobható test elmélete
szerint az öregedés egy optimálisan tervezett energia-áthelyezés mellékterméke-
ként is értelmezhető. Ha tökéletesen fenntarthatnánk a testi szöveteink optimális
állapotát, akkor az öregedés mértéke nulla lenne, és nem halnánk meg az öregedés
(belső szervek kopása, elhasználódása, romlása) miatt. A valóság ezzel szemben
az, hogy az élőlények elhaláloznak külső okok (pl. fertőzés, gyilkosság, baleset)
miatt is. Ez a fajta folyamatos fenyegetettség pedig eltéríti a szervezet erőforrásait
a folyamatos karbantartástól és inkább a jelenbeli reprodukcióba fordítja azokat.
Ezért az élőlények kevesebb energiát fordítanak a fenntartási folyamatokra, mint
amennyire szükségük lenne ahhoz, hogy az öregedést elkerülhessék. Kaplan és
Robson (2009) egy magyarázó modellt ajánlanak, amely megmutatja, hogy miért
különbözik az öregedés mértéke az életút során. Mivel a testi szövetek mennyisége
folyamatosan növekedik a szervezet fenntartási fázisában, a fenntartásra áthelye-
zett energia progresszívan csökken az élet előrehaladtával. A korai növekedés, a
hanyatló szomatikus minőség és a szaporodási átkapcsolások kombinációja egy
U-alakú mortalitási görbéhez vezet, amely alacsonyabb mortalitást jelent az élet
korai időszakában, de később megnövekszik.
10.1.2. Átkapcsolás az utód minősége és mennyisége között
A második jelentősebb élettörténeti átkapcsolást elsőként Lack (1968) írta le,

amely az erőforrások jelenbeli szaporodásra való áthelyezésére vonatkozik. A
kérdés a következő volt: vajon az élőlény rendelkezésére álló energia, amelyet a
jelenbeli szaporodására fordít, inkább az utód minőségére vagy inkább az utód
mennyiségire fordítódik? Ez az átkapcsolás azért jelentős kérdés, mert a szülőknek
limitált mértékben áll rendelkezésére a szaporodásra fordítható erőforrás. Ennél-
fogva egy újabb utód előállítása csökkentheti az utódokra átlagosan jutó szülői rá-
fordítás mértékét, akár gondoskodásról, akár táplálékról, akár védelemről van szó.
A minőségi-mennyiségi átkapcsolási modellek rendszerint az utód túlélésére helyezik
a hangsúlyt (Fischer, Taborsky, & Kokko, 2011). A komplexebb multigenerációs
modellek azonban nem csupán az utód túlélését veszik figyelembe, hanem az utód
felnőttkori termékenységével is számolnak. Ez pedig szintén változó lehet a test-
méret, az egészségi állapot, a képességek, a státusz közötti eltérés miatt, amely
mind a szülői ráfordítás eredménye lehet.
A mennyiségi-minőségi átkapcsolás alapelve, hogy addig adaptív az az energia-
befektetés, amely növeli a már meglévő utód minőségét, amíg az fitnesz formájában
megtérül. Ennek hiányában a termékenységhez szükséges erőforrásokat áthelyezzük
máshova (például egy újabb utód előállításába). A befektetés optimális szintje jel-
lemzően alacsonyabb, mint amely biztosíthatná az utódok minőségének maximumát
(Harpending, Draper, & Pennington, 1990). Ennek a minőség és mennyiség közötti
átkapcsolási problémának a megoldása különösen azon múlik, hogy a szülői gon-
doskodás miként fordítható át az utód minőségébe. Ezért különösen azok a funkci-
ók kerülnek előtérbe, amelyek megmutatják a befektetett energia megtérülését.
10.1.3. Átkapcsolás a párzási és a szülői törekvések között
A szexuális szaporodás egy újabb réteget ad hozzá az élettörténeti energia-át-

helyezések komplexitásához. A szaporodáshoz ugyanis találni kell egy megfelelő
partnert, kölcsönös választás esetén pedig szükség van biztonságos kopulációra.
Ezek a tevékenységek azonban mind időt és energiát vonnak el más területekről.
Például energetikai értelemben költséges másodlagos nemi jellegeket (ún. epigám
vonásokat) kell kifejleszteni (pl. a szarvas agancsa, a páva farktolla), meg kell küz-
deni a riválisokkal és a párválasztási aktivitás (pl. násztánc, nászének) megnövel-
heti a ragadozók miatti veszélyt is (Del Giudice és mtsai., 2015).
A korábban létrehozott utód szintén nehézséget jelenthet egy újabb utód létre-
hozásának folyamatában. Akinek ugyanis van már utódja, időt és energiát fordíthat
az utód túlélési esélyei és minősége növelésére. Amikor a párzási erőfeszítés (újabb
utód létrehozása) és a szülői befektetés (meglévő utód kondíciójának növelése)
vetélkedik egymással a rendelkezésre álló erőforrások (idő és energia) eléréséért,
akkor valójában egy átkapcsolás történik (Trivers, 1972). A szexuálisan szaporodó
élőlények esetében a szülői-párzási átkapcsolás tulajdonképpen átfedi a minőségi-
mennyiségi átkapcsolást, de csak részben. A párzások gyakoriságán kívül ugyanis
számos más tényező is hatással lehet az utódszám alakulására (pl. az ivarsejtek
minősége, a spontán vetélések aránya, és akár az utódgyilkosságok is).
A szülői-párzási átkapcsolás az evolúcióval kialakult nemi különbségek fontos
faktora (pl. a párválasztási vetélkedés és a szülői gondoskodás tekintetében) (Kokko
& Jennions, 2008). Amikor a szülői és párzási erőfeszítés konfliktusba kerülnek
egymással, az egyik nemre erősebb szexuális szelekciós nyomás nehezedik, mint a
másikra. Mivel az egyik nem (általában a hímek) mortalitási rátája általában ma-
gasabb (kiszámíthatatlan a jövő), ezért a hímek többet invesztálnak a párválasztási
vetélkedésbe (mint a nőstények). Ugyanakkor a másik nem (rendszerint a nősté-
nyek) többet fektet a szülői gondoskodásba és a párválasztás terén válogatósabb lesz
(mint a hímek). Ehhez hozzájárul még fajunk esetében az apasági bizonytalanság
is, amely a férfiak szülői gondoskodása ellenében hat. Ha a kétszülős gondoskodás
az adott faj egyik alapvető jellemzője, akkor a nőstény részben olyan hímet választ,
amely hajlandó és képes a szülői ráfordításra. Ez pedig ahhoz vezet, hogy kisebb
lesz a nemi különbség a párzási és szülői ráfordítás között, ami végső soron kedvez
a kölcsönös párkapcsolati választások evolúciójának (amelyben mindkét nem egy-
aránt választ és választható, mint az ember esetében is). Néhány elmélet szerint a
nőstényeknek a hímek utódgondozási képességére irányuló preferenciája képes volt
legyőzni a hímek bizonytalan apasága miatti alacsony partner iránti elköteleződé-
sét (Alonzo, 2012). Ennek eredményeként pedig magasabb szintű utódgondozás
alakulhatott ki a férfiakban (mint más fajok hímjeiben), még akkor is, ha bizonyos
körülmények között az apasági bizonyosság alacsony szintjével szembesülnek.
A szomatikus tőke elmélete

A szomatikus tőke elmélete (EN: embodied capital theory) egyesíti magában az élet-
történet-elmélet és a közgazdaságtanból ismert tőkebefektetés-elmélet (Becker, 1975;
Mincer, 1974) sajátosságait. Az elmélet a szervezet növekedését, fejlődését és fenn-
tartását „szomatikus részvények”-be való befektetéseként, egyfajta „testi tőke”-ként
fogja fel, párhuzamot vonva a gazdasági folyamatokkal. Fizikai értelemben véve tehát
szövetekről és szervekről van szó, funkcionális értelemben pedig például erőről, gyor-
saságról, immunműködésről, képességekről, és tudásról beszélhetünk.
Mivel a szervezet fenntartására áthelyezett energia képes ellensúlyozni a szoma-
tikus tőke „részvényeinek” idővel való értéktelenedését, ezért kézenfekvőnek tűnik
az az értelmezés, hogy az élőlény egyfajta „befektetésről” dönt. Ebből a nézőpontból
a jelenlegi és jövőbeni szaporodás közötti átkapcsolás szemlélhető úgy is, mint a saját
szomatikus tőkébe vs. a szaporodásba való befektetés közötti döntés. A mennyiségi-
minőségi átkapcsolás pedig értelmezhető az utód szomatikus tőkéjébe való befektetés
és az utódok száma közötti átkapcsolásként (Kaplan, Lancaster, & Robson, 2003).
Amikor a szomatikus tőke elméleti keretét átfordítjuk és kiterjesztjük a hagyomá-
nyos élettörténet-elméletre, akkor alkalom nyílik arra is, hogy olyan kérdéseket is fel-
tegyünk, amelyeket a standard élettörténet-elmélet nem tud kezelni. A standard modell
hajlik arra, hogy a jövőbe való befektetést fizikai növekedésként értelmezze, de a nö-
vekedés csak egy lehetséges formája az ilyen típusú befektetéseknek (Fleagle, 2013).
Ezt jól illusztrálja az agy fejlődése: az agynak elegendő kapacitása van, hogy a jelen ta-
pasztalatait átalakítsa jövőbeli teljesítménnyé. Jól szemlélteti ennek a megtérülő kapa-
citásbeli befektetésnek a jelentőségét a magasabb rendű főemlősök (más emlősökhöz
képest) megnövekedett agymérete. A befektetés nem csupán az idegszövet méretének
többletében realizálódik: jelentős energia és idő szükséges a tapasztalatok tárolására
és átalakítására, amely (az idegszövet élettani/anatómiai átalakulásán keresztül) csak
bizonyos idő elteltével megvalósuló előnyöket hordoz magában. Tehát a bonyolultabb
agy működése is egyfajta befektetés a jövőbe.
Az adott élőlény életútjának költségeitől és a nyereségeitől függ, hogy miként hat
a szelekció ezekre a ráfordításokra. Például az idegszövet növekedése és fenntartása
jelentős energetikai költséggel jár, ami ahhoz vezet, hogy korai életkorban a teljes mű-
ködésnek csupán egy lerövidített változata látható, egyfajta előre programozott visel-
kedéses jártasság (gondoljunk az emberi csecsemő inkompetens, éretlen mozgására).
Így a tanulással elérhető nettó nyereség csak akkor érhető el teljes mértékben, ha
belekalkuláljuk az élőlény öregedését is (Kuzawa és mtsai., 2014). Egy olyan élettérben,
ahol kevés a tanulnivaló, a kis agyméret számít előnyösnek, a korai fejlődés költsége
pedig sosem térül meg. Egy olyan környezetben azonban, amelyben több a kihívás, a
kis agy jól jöhet a korai életkorban, de később kifejezetten hátrányos lehet, amikor a
Saját szomatikus tőke Saját túlélés

Utódok száma/Termékenység
Bevétel Túlélés
függő függő
Élethossz alatti bevétel Reproduktív Utód szomatikus Utód Összes utód valamennyi
erőfeszítés tőkéje túlélése reproduktív erőfeszítése
Túlélés Bevétel
függő függő
Utód élethossz Utód reproduktív

alatti bevétel erőfeszítése
I. II.
10.1. ábra. Az élettörténeti befektetések döntésmodellje. Az ábra két alapvető élettörténet

közötti átkapcsolást szemléltet: az első a jelenlegi vs. jövőbeni szaporodás közötti trade-off, a
másik az utód mennyisége- vs. minősége közötti trade-off. A folytonos vonalú nyilak mutatják a
befektetés lehetőségét, a szaggatottak pedig a befektetés hatását. A bevétel-függő tőkébe való
befektetések (mint pl. a testi növekedés, vagy a tudás bővítése) hatással van az egészé hátra-
lévő életre, mert befolyásolja a jövőbeli energia-felhasználás hatékonyságát. A túlélés-függő
tőkébe való befektetés (mint pl. az immunfunkciók, vagy a ragadozóktól való védelem) úgy fejti
ki a hatását, hogy megnöveli az elvárható élettartamot. A természetes szelekció optimalizálja az
egyed rendelkezésére álló energia élethossz alatti elosztását a jövőbeni ráfordítások, a túlélés
és a szaporodás között. A reproduktív erőfeszítések egyik lehetősége az utód(ok) előállítása, egy
másik pedig az utód(ok) szomatikus tőkéjébe való befektetés. Mind a szülő, mind az utód fordít-
hat energiát az utód túlélésére és bevétel-függő tőkéjének növelésére. A szülő számára az ener-
gia-elosztás optimalizálásának problémáját az jelenti, hogy miként találjon egyensúlyt az utód
túlélésének és szomatikus tőkéjének növelése, valamint saját szaporodásának kihívása között
(az összes utódra fordított energia optimális elosztása). Az ilyen „dinasztikus” fitnesz akkor ma-
ximalizálható, ha az egyedek valamennyi generációban optimális döntéseket képesek hozni saját
és utódaik szomatikus tőkéjének növelése között. (Forrás: Kaplan, Lancaster, & Robson, 2003.)
nagyobb agyméret jelent előnyt. Más rendszerek is hasonlóak lehetnek, amelyek az idő
változásával lépnek működésbe. Például a gerincesek immunrendszere, amelynek szük-
sége van az antigénekkel való találkozásra ahhoz, hogy teljes kapacitásában tudjon mű-
ködni. A szomatikus tőke koncepciója érvényes lehet a befektetés bármely evolúcióval
kialakult típusára, amelynél a valódi részvénypiachoz hasonlóan csak az idő múlásával
térülnek meg a költségek. (ld.10.1. ábra)
Míg a szülői és párzási energia-felhasználás közötti átkapcsolás általánosan elter-

jedt jelenség, a párzási és szülői törekvések közötti különbség nem mindig válik el
élesen egymástól (Taborsky & Brockmann, 2010). Leginkább akkor szembetűnő
ez az összemosódás, ha a nőstény alapvető párválasztási döntését szemléljük, amely
a hím ráfordítási és utódgondozási képességére vonatkozik. A hímnek ugyanaz a

viselkedése például szolgálhatja mind a párzási, mind a szülői törekvéseket (pl. az
utódok védelme). Ezzel szemben a párzásra fordított erőfeszítések markáns hatás-
sal lehetnek az egyed szülői ráfordítási képességeire (pl. az energia testi kondícióra
fordítása, amely a vetélkedést szolgálja). Egy nemen belül alternatív szaporodási
stratégiák alakulhatnak ki (általában a hímeknél), amely során egyes egyedek in-
kább a szülői tevékenységekbe invesztálnak, míg mások inkább a párzási törekvé-
sekre fordítják energiájuk jelentős részét.
10.2. Az élettörténeti stratégiák

Azok az energiaáthelyezéssel kapcsolatos döntések alkotják egy élőlény élettör-
téneti stratégiáit, amelyekkel az organizmus válaszol az élettörténeti átkapcsolás
kihívásaira. Az általános élettörténeti evolúciós elmélet a népességnövekedés de-
mográfiai (korszerkezetű) modelljét alkalmazza (Charlesworth, 1994). Ebben a
modellben az élettörténeti stratégia három közvetlen fitnesz vonásban fejezhető
ki: (1) az érettség életkora, (2) az életkor-specifikus termékenység, illetve (3) az
életkor-specifikus túlélés (amely ugyanaz, mint az életkor-specifikus mortali-
tás). Ezek a vonások elegendőek ahhoz, hogy meghatározzuk egy adott stratégia
fitnesz-értékét; hogy az adott stratégia miként kapcsolódik össze a népességnö-
vekedés arányával, és meghatározzák az élőlény élettartamát és élethosszig tartó
termékenységét. Más vonások, amelyeket a klasszikus élettörténet-elmélet vizsgál,
(például a szülések száma, a fizikai növekedés aránya, az érettség mértéke és az
utódszám) gyakran használja a testméretet a fenotípusos minőség helyettesítésére
(Stearns, 1992). Míg az életkor-alapú megközelítés megfelel a jelenlegi vs. jövőbeli
szaporodás átkapcsolási modelljének, a minőségi-mennyiségi átkapcsolás vizsgá-
lata olyan követést igényel, amely az egyén állapotát hozzáadja az életkorhoz. Az
individuális minőség újrafogalmazható szomatikus tőke formájában (ld. 10.1. szö-
vegdoboz), ami az élettörténet-elmélet kiterjesztése az olyan vonásokra, mint az
egészség, a készségek és a státusz (Kaplan, 1996).
Tágabb értelemben az élettörténeti stratégiák a morfológiai, a fiziológiai és a
viselkedési vonások adaptációval kialakult együttműködő kombinációi (Braendle,
Heyland, & Flatt, 2011). Például számos élőlény esetében a reproduktív státusz
változása együtt jár a motivációk és viselkedések egész sorának átalakulásával,
amely magában foglalja a szexuális válaszkészséget, a versengést és a szülői gon-
doskodást támogató viselkedéses rendszerek aktivitását (pl. a fészeképítést, vagy az
utódok védelmét). Az élettörténeti stratégiák, amelyek késleltetik a szaporodást,
jellemzően a viselkedéses éretlenségen keresztül működnek és gátolják a szaporo-
dással összefüggő viselkedéses rendszerek működését. Továbbá a késleltetett rep-
rodukció rendszerint összekapcsolódik a kockázatkerüléssel, amely minimalizálja
az egyed szaporodási érettség elérése előtti mortalitásának valószínűségét (Del
Giudice és mtsai., 2015).
Alapvetően tehát az élettörténeti stratégiák szervezik a viselkedés többszintű

irányítását, amely magában foglalja a kockázatvállalást, az önszabályzást, az ag-
ressziót, az explorációt, a párzást, a gondoskodást (Wolf és mtsai., 2007). Azoknál
a fajoknál, amelyekre jellemző a komplex társas élet, az élettörténeti stratégiák
markáns hatást gyakorolnak azokra a viselkedési formákra, amelyek a jövőbeli
megtérüléstől függnek. Ilyen például a hosszú távú együttműködés és a kölcsönös-
ség, az utód minőségétől függő szülői ráfordítás, valamint a hosszú távú párkap-
csolat, vagy a tudás és az erőforrások többgenerációs átadása.
10.2.1. Populáció-szintű élettörténeti stratégiák
Az ökológiai faktorok változatossága, (pl. a táplálék-ellátottság vagy a mortalitá-

si kockázat) eltérő optimális energiaáthelyezési stratégiákat jelent, amely a fajok
között és a fajon belül különböző élettörténeti stratégia kialakulásához vezet. Fej-
leszthetők olyan matematikai modellek, amelyek képesek előre jelezni a különböző
élettörténeti stratégiák evolúciós változásait (Roff, 2002). A standard megközelítés
szerint egy élettörténeti modell kimenetele a külső mortalitási ráta életkor-specifi-
kus működésében azonosítható, ahol a halálozási kockázat a nehezen elkerülhető
külső okok miatt következik be (például ragadozók, balesetek, járványok miatt). A
külső morbiditás-mortalitás szélesebb értelemben vett koncepciója szerint az ilyen
okok közé tartozik az elkerülhetetlen fogyatékosság és állapotromlás is, mint pél-
dául a nem halálos betegségek hosszú távú következménye, amely korlátozza az
élőlény szaporodási lehetőségeit (Ellis, Figueredo, Brumbach, & Schlomer, 2009).
Végül az erőforrások korlátozott elérhetősége is alapvetően mindenféle energia-
elosztási probléma forrása lehet.
Általában a felnőttek közötti külső halálozási okok nagyobb aránya szelektál a
korai érés és szaporodás, a korai öregedés, valamint a rövid időtartamra koncentrált
szaporodási erőfeszítések között (Kirkwood & Rose, 1991). A fiatal egyedek kö-
zötti magas halálozási arány szintén a korai érésnek kedvez, és a szaporodási erő-
feszítés is nagyobb hangsúlyt kap. Az időben nem előrejelezhető változások hatása
ennél még komplexebb. A magas halálozáshoz hasonlóan a felnőttkori mortali-
tásbeli különbség is szelektál a koncentrált szaporodási erőfeszítésre és tipikusan a
korai szaporodásra. Azonban a későbbi hatás függ a kockázat időbeni eltolódásával
összefüggő mintáktól. Ezzel ellentétben a fiatalkori mortalitás nem előrejelezhető
változata kedvez a késleltetett érésnek és a hosszúra nyúló szaporodási tervnek.
Az ifjúkori túlélésben és termékenységben tapasztalható másik sokszínű
adaptív válasz a kockázatmegosztás (bet-hedging) (Roff, 2002). A kockázatmeg-
osztás rövid távon csökkenti az utód átlagos fitneszét, de a generációkon átívelő
fitneszvariancia csökkentésével növeli a genetikai leszármazás hosszú távú sza-
porodási sikerességét (Ellis és mtsai., 2009). A változatos kockázatmegosztás az
élettörténeti vonások véletlenszerű variációját generálja az utódok között, ezzel is
növelve a fenotípusos sokszínűségét. A konzervatív kockázatmegosztás egy általá-
nos fenotípust állít elő, amely jól működik egy tág értelemben vett környezetben,
és kevésbé sérülékeny az előre nem jelezhető, véletlenszerű fitnesz-változások ha-

tására. Amikor a környezet változása időben vagy térben előre látható, a szelekció
gyakran kedvez az élettörténeti stratégiák rugalmasságának (Donaldson-Matasci,
Bergstrom, & Lachmann, 2013).
A mennyiségi-minőségi átkapcsolás modelljében a magas külső mortali-
tás mind fiatalkorban, mind felnőttkorban a szomatikus tőkébe való befektetés
alacsonyabb szintjének kedvez (Harpending és mtsai., 1990). Az optimális ter-
mékenységet úgy számíthatjuk ki, hogy a befektethető költségeket elosztjuk az
utódonkénti optimális befektetések számával. Ha minden más tényező változat-
lan, akkor a több elérhető erőforrás növeli az optimális termékenységet, míg az
alacsony mortalitás hajlamos csökkenteni azt.
A szexuálisan szaporodó fajok esetében a hímek és a nőstények rendszerint el-
térő átkapcsolási problémákkal szembesültek a törzsfejlődés során, amely szexuáli-
san eltérő élettörténeti stratégiák kialakulásához vezetett. Például, amikor a hímek
közötti vetélkedésről beszélünk, amely a szexuális partner eléréséért folyik, akkor
a hímek hajlamosabbak a későbbi érésre (mint a nőstények), hogy a kompetitív
vetélkedési készségeik összeadódjanak. Tehát a hímek esetében az érés későbbre
tolása egy vetélkedési stratégia eszköze lehet (McDonald, 1993). Általánosabban:
a szexuális szelekció és a vetélkedés adott fajra jellemző mintái határozzák meg
azokat a szisztematikus nemi különbségeket, amelyeket a szaporodás időzítésé-
ben, a párzási és a szülői törekvések közötti energia áthelyezésében, az életkorra
jellemző halálozási arányban és a szomatikus fejlődés különböző komponenseibe
való befektetés mértékében láthatunk.
10.2.2. Egyed-szintű élettörténeti stratégiák
Az élettörténeti stratégiákban mutatkozó egyéni különbségek könnyűszerrel meg-

figyelhetők a fajokon és a populációkon belül. Az egyéni stratégiák tükröződnek
a genetikai hatások kombinációjában, a véletlenszerű folyamatokra és környezeti
hatásokra adott rugalmas válaszokban. Az élettörténet genetikai alapú varianciája
fenntartható különböző folyamatokon keresztül, amelyek magukban foglalják a
mutáció-szelekció egyensúlyát, a gyakoriságfüggő szelekciót. (Ezekről a 9. feje-
zetben olvashatunk részletesebben.) Ez azt jelenti hogy a szülő-orientált stratégia
fitnesz értéke függhet a párzás-orientált stratégia populáció-gyakoriságától, vala-
mint az időben és térben változó környezet miatti átkapcsolások szelektív optimu-
mától (Sinervo és mtsai., 2008).
Az élettörténeti vonásokra általánosan jellemző az a fajta rugalmasság, amely
az egyéni kondícióra- és a környezeti változásokra adott válaszokban mutatkozik.
A rugalmas stratégiákkal rendelkező élőlények olyan válaszadási szabályokat al-
kalmaznak, amelyek jól tükröződnek a fenotípusban. A válaszadási normák akkor
adaptívak, ha a környezet jövőbeli állapotának megbízható jelzését használják, és
a környezethez való fenotípusos illesztésből származó előnyök meghaladják a ru-
galmasság költségeit (pl. az energetikai költségek, a megfelelő fiziológiai eszköztár
fenntartása). A válaszkészség szabályainak evolúciója kifejezetten jól modellez-

hető az élettörténeti vonások és az energia-áthelyezések kialakulásával. Például
Berrigan és Koella (1994) kimutatták egy egyszerű fejlődéses modellben, hogy egy
olyan környezetben, amelyben magas fiatalkori mortalitás jellemző, a korai érés
az optimális stratégia, az energiahiányos környezetben pedig a késleltetett érés
az adekvát válasz. Még általánosabban: a visszatérő környezeti változásokra adott
fejlődéses válaszok gyakran párhuzamot mutatnak a hasonló jellemzőkre adott
evolúciós válaszokkal. Így a populáció szintű modellek logikája gyakran hasznos
predikciókat adhat az élettörténeti vonások fejlődéses rugalmasságról is.
A genetikai faktorok hatással lehetnek a környezeti változásokra adott vála-
szok egyéni szabályaira. Két individuum rugalmassága nagyon hasonló lehet, de
különbözhetnek egymástól vonásaik átlagos szintjében. Megfordítva: egy egyed
lehet rugalmasabb egy másiknál, ami mutathatja az egyéni fenotípusos különbsé-
geket a környezeti változásokhoz való alkalmazkodás szintjén. Mivel az ugyanarra
a környezeti kulcsra adott válasz nemenként eltérő lehet, a hímek és a nőstények
válaszadási normái is tipikusan eltérnek egymástól. Például, amikor a nőstény te-
temes energiát fektet az utód létrehozásába, akkor inkább hajlamos a szaporodás
késleltetésére, mint a hím. Ez pedig értelmezhető az átmeneti energiahiány kör-
nyezeti jelzésére adott válaszként (Beehner & Lu, 2013).
A véletlenszerű események számos módon lehetnek hatással az élettörténeti
fejlődésre. Az élettörténeti események valószínűségi természete miatt elkerülhe-
tetlen a nagy, véletlenszerű eltérés a közvetlen fitnesz-vonásokban, mint például az
élethossz és a termékenység periódusa (Steiner & Tuljapurkar, 2012). Ugyanakkor
az előre nem jelezhető eseményekre adott válaszként kialakult kockázatcsökkentő
stratégiák adaptívan növelhetik az utódok sokféleségét. Figyelemreméltó, hogy a
szexuálisan szaporodó élőlények úgy növelhetik utódaik sokszínűségét, hogy egy-
szerűen csak sokasodnak, többen lesznek és több partnerrel is párzanak (Ellis és
mtsai., 2009). A nagyobb mennyiségű utód és a több partnerrel való párzás adaptív
kockázatmegosztási stratégiát jelenthet a juvenilis-kori mortalitás kihívására.
10.2.3. A lassú-gyors kontinuum
Az élettörténeti vonások nem egymástól függetlenül fejlődnek ki: mind a fajok kö-
zött, mind egy-egy adott fajon belül a különböző vonások csoportokba rendeződve
alakulnak ki. Egy átfogó elemzés szerint a különböző fajok élettörténeti stratégiái
egy kontinuumba rendeződnek a gyorstól a lassúig (Promislow & Harvey, 1990).
A gyors stratégia korábbi érést és szaporodást, gyorsabb növekedést, kisebb test-
méretet, magasabb termékenységet, rövidebb élettartamot, és az utódok minősé-
gébe való alacsonyabb szintű befektetést jelent. A lassú stratégia ezzel ellentétes
irányú: későbbi érést és szaporodást, nagyobb testméretet, alacsonyabb fertilitást,
megnövekedett élettartamot és az utódokba való magasabb szintű befektetést je-
lent. A fajon belüli változatosság gyakran ugyanezt a kontinuumot mutatja.
A gyors-lassú kontinuumot eredetileg az r-K szelekció modelljével írták le

(MacArthur & Wilson, 1967). Ezek a modellek abból az alapfeltevésből indulnak
ki, hogy az élettörténet evolúciója a gyakoriság-függő szelekció alapján műkö-
dik. (Erről részletesebben a 9. fejezetben olvashatunk.) A K-szelekció lassú nö-
vekedést, későbbi szaporodást, alacsonyabb termékenységet jelent, amely stabi-
labb körülmények között, sűrű populációk ökológiai környezetében valószínű. Az
r-szelekció gyorsabb növekedést, korábbi szaporodást, magasabb fertilitást jelent,
amely inkább a bizonytalan körülmények között, gyéren lakott ökológiai fülkében
fordul elő. Az elméletalkotás korai időszakában a modell néhány részét elutasí-
tották vagy felülírták. Inkább azt hangsúlyozták, hogy például a mortalitás koc-
kázatának elkerülése is költségekkel jár, és az előre nem jelezhető hatások sokkal
fontosabb tényezői az élettörténeti változékonyságnak. A gyors-lassú kontinuum
létezését mindazonáltal számos kutatási eredmény igazolja.
Amikor egy vizsgálatban (Bielby és mtsai., 2007) kontrollálták a testméretet,
akkor a gyors-lassú kontinuum feloldódott két egymástól független dimenzióban,
amelyet különböző élettörténeti vonásként határoztak meg. Az adatok újraelem-
zése azonban megmutatta, hogy annak ellenére, hogy néhány jelentéssel bíró kü-
lönbség található a taxonok között – például a magas termékenység lassú vonásnak
számít a halak között, de nem az a madarak, vagy az emlősök esetében –, a gyors-
lassú kontinuum az élettörténeti változékonyság egyik stabil dimenziója még ak-
kor is, ha a testméretet kontrolláljuk (Del Giudice, 2014b). Azt mondhatjuk, hogy
a gyors-lassú dimenzió nem ad teljes magyarázatot az élettörténeti eltérésekre.
Az összehasonlító elemzések megmutatják, hogy a változatoknak van jelentéssel
bíró, értelmes tengelye, mint például az életstílus, vagy a szaporodás időzítésének
(jelenlegi és jövőbeli) és a szaporodás kimenetelének (minőség vagy mennyiség)
két-két dimenziója.
A gyors-lassú kontinuum kiemelkedik az alapvető korlátok közül, amelyek a
mortalitás és az érettség életkora közötti kapcsolatban találhatók, de az élettör-
téneti vonások együtt fejlődhettek ki, mert adaptív választ jelentenek a környe-
zet ugyanolyan jellegzetességére nézve (Brown és mtsai., 2004). Például a külső
okokra visszavezethető morbiditás/mortalitás magasabb szintje tipikusan kedvez
a korábbi érésnek, a magasabb termékenységnek, az utódokba való befektetés ala-
csonyabb arányának, és általában véve a több párzási erőfeszítésnek.
10.2.4. A standard élettörténet-elmélet korlátai
Ahogy a fentiekben említettük, a standard élettörténet-elméleti megközelítés sze-

rint a mortalitás külső komponense nem tartozik a szelekcióhoz, ami megmagya-
rázza, hogy miért vannak változatai az élettörténeti vonásoknak (Del Giudice és
mtsai., 2015). Végső soron azonban ez a megközelítés nem tűnik kielégítőnek,
ugyanis az élőlények elméletileg képesek ellenőrzést gyakorolni szinte valamennyi
elhalálozáshoz vezető okon. Például megváltoztatják a közlekedési mintázatukat,
hogy elkerüljék a ragadozók útvonalát, vagy több energiát fektetnek az immun-
működésükbe. Azzal, ahogy ez a megközelítés magyarázza a mortalitás összete-

vőit, nem segíti a halálozási arányok kialakulásának teljes megértését. Egy jóval
összetettebb megközelítés szerint az ökológiai tényezők nem hatnak közvetlenül
a mortalitási arányokra, inkább funkcionális kapcsolat van a mortalitás és az ener-
gia-áthelyezés csökkentése között. Például a meleg és párás éghajlat (ld. 10.2. ábra)
kedvez a betegségek kialakulásának. Ezért az élőlények úgy növelik védekezésüket,
hogy fokozzák az immunműködés erősségét és sokféleségét, így megváltoztatják a
betegségekkel való megküzdés és a mortalitás csökkentése közötti kapcsolatot. A
mortalitás csökkentése befolyásolhatja más erőfeszítések megtérülését is. Például
a dinamikus optimalizációs modellek megmutatják, hogy a növekvő agyméretnek
együtt kellett fejlődnie a halálozás csökkentésére tett erőfeszítéssel (Frankenhuis,
Panchanathan, & Barrett, 2013). A hagyományos modellek az összes halálozási
okot egy kalap alá veszik, amikor egyetlen halálozási arányról beszélnek. Tény,
hogy az energia áthelyezése a szomatikus tőke különböző komponenseibe (pl.
immunműködés vs. ragadozók elleni védekezés) a mortalitás eltérő forrásainak
pontosabb követésével lenne elérhető.
10.2. ábra. A mortalitási ráta és a mortalitás leküzdése érdekében tett erőfeszítések közötti
funkcionális kapcsolat. (Forrás: Kaplan & Gangestad, 2005.)
10.3. Az élettörténeti mechanizmusok

Eddig azokat a szelekciós erőket mutattuk be, amelyek az élettörténeti stratégiák
evolúcióját alakították. A következőkben azokat a proximális mechanizmusokat
ismertetjük, amelyek szerepet játszanak az élettörténeti döntések kialakulásában
(Del Giudice és mtsai., 2015).
10.3.1. Az endokrin rendszer
Az energia-áthelyezés adaptív működéséhez szükség van számos fiziológiai és vi-

selkedési rendszer összehangolásához. A szaporodásra fordított energia megnöve-
léséhez például szükség van a szomatikus növekedés csökkentésének koordinálá-
sára, a fokozott immunválaszhoz pedig a szervezet általános energia-háztartásának
csökkentését kell szinkronizálni. Az ilyen adaptív koordinációhoz rendszerint szá-
mos testi rendszer összehangolt kommunikációjára és kontroll-működésére van
szükség, és ezt a szerepet általában az endokrin rendszer látja el (Lancaster &
Sinervo, 2011). Az endokrin rendszer elsődleges funkciója az energia-áthelyezés
koordinálása, és az erőforrások összehangolása az átkapcsolásokkal való szembe-
süléskor. Az endokrin rendszer tehát a szervezet belső kommunikációs eszköze.
Úgy hat a belső modulok működésére, hogy a kioldja a hormonokat az egyik he-
lyen, és felveszi azokat a receptorokon keresztül egy másik helyen.
Ennek megfelelően a hormonális jelzések egyszerre szabályozhatnak számos
különböző vonást. Közvetíthetnek az energia-áthelyezéssel kapcsolatos döntések
között, különböző határidők között, és a rövid távú kiigazításoktól a főbb élettör-
téneti állomásokba való átmeneteknél (Ellison, 2001). Nézzük például a szaporo-
dással összefüggő hormonokat az ember pubertás időszaka alatt! A nők esetében
egy speciális mechanizmus szabályozza az energia egyensúlyát a test zsírraktárai
és a rendszeres menstruációs ciklus között. Az ösztrogén és más hormonok közve-
títésével megnövekszik az energia áthelyezése a szaporodással összefüggő vonások
és működés javára, amely a másodlagos nemi jellegeket is magában foglalja. Eb-
ben az életszakaszban a férfiak szervezetében elkezdődik a nagyobb mennyiségű
androgéntermelés. Ez vezet a nagyobb izomtömeg kialakulásához, amely segíti a
párzási törekvések végrehajtását (pl. előnyös a társas vetélkedésben és a fizikai erő
demonstrálásában) (Ellis, 2013). Ezzel egy időben más ráfordítások (pl. az általá-
nos immunműködés) visszaszorulnak. Mindkét nem esetében a pszichológiai fo-
lyamatok (vágyak, motivációk, helyzet-függő válaszok) integrálódnak, és komplex
viselkedés alakul ki.
A reproduktív hormonok már rövid távon is képesek többféle ráfordítással
kapcsolatos folyamat szabályzására. Például a tesztoszteron szintje csökken, ami-
kor a férfi egy elkötelezett szerelmi kapcsolatban vesz részt (például házasságot
köt), amely vitathatatlanul megkönnyíti a szaporodással kapcsolatos erőfeszítések
átcsoportosítását a párzástól a szülőségre (Gettler és mtsai., 2013). A hím nemi
hormon, a tesztoszteron szintje kapcsolatban van a státusz megszerzésére irányuló
vetélkedéssel és az élethossz alatt mért nemi partnerek számával (Pollet, van der
Meij, Cobey, & Buunk, 2011). Ugyanaz a mechanizmus, amely fajspecifikus átme-
neteket közvetít az élettörténeti stratégiák között, közvetíthet egyéni különbséget
a rugalmasság terén, a fejlődéses átkapcsolások formájában. A fejlődéses átkapcsolás
(West-Eberhard, 2003) egy szabályzási mechanizmus, amely a fejlődés bizonyos
pontján aktiválódik. A hormonális rendszer működésének alapja egy olyan jelzés,
amely az organizmus állapotáról és a külső környezetről árulkodik és átkapcsol az
egyes individuális útvonalak mentén. Ennek eredménye az alternatív fenotípusos
fejlődési útvonal kialakulása. Fajunk esetében két fő átmenet van a serdülőkor-
ban: az adrenarché, (az adrenális mirigyek androgén-termelésének beállítása) és a
gonadarché (az androgén/ösztrogén termelés beállítása a herék illetve a petefészek
által) közötti potenciális átkapcsolás.
Az élettörténeti stratégiák fejlődésében az endokrin rendszer, amely részt vesz
az energia élettörténeti elosztásban, a fajok egészét tekintve meglehetős állandó-
ságot mutat. A tesztoszteron jellemzően szabályozza a párzással, a szülőséggel és a
túléléssel összefüggő átkapcsolásokat a gerinces fajok hímjeinél (Hau & Wingfield,
2011). A gerincesek és a nem-gerincesek esetében egyaránt az inzulinszerű nö-
vekedési faktor (IGF-1) vesz részt a túlélés és a növekedés/szaporodás közötti
átkapcsolási folyamatokban (Swanson & Dantzer, 2014). A főbb élettörténeti
szabályzók a gerincesek esetében a hipotalamusz-hipofízis-mellékvese (HPA)ten-
gely, a hipotalamusz-hipofízis-gonád (HPG) tengely és a hipotalamusz-hipofízis-
pajzsmirigy (HPT) tengely, valamint az inzulin/inzulinszerű növekedési faktor
(IGF-1) jelzőrendszer, amely útvonalak szerepet játszanak a prolaktin, oxytocin,
vazopresszin/vazotocin valamint az immun-citokinek működésében.
Ezekre a rendszerekre jellemző az elemek közötti kiterjedt kölcsönhatás és
a kereszt-szabályzás. A rendszerek összetett hálózati működést határoznak meg,
és néhány csomópont kulcsszerepet játszhat a döntéshozatali folyamatokban
(Lancaster & Sinervo, 2011). A több forrásból származó információk integrálá-
sával és más rendszerek felé való újraelosztásával a gerinceseknél a HPA-tengely
központi szerepet játszik az élettörténeti fejlődésben. Ez kódolja a fontos infor-
mációkat, amelyek a társas és nem társas környezet jellemzőiből származnak. Pél-
dául a veszély az előre nem jelezhető / nem kontrollálható eseményekkel kap-
csolatos (pl. a zsúfoltság, tömeg). A humán élettörténeti stratégiák fejlődésében
jelentős szerepet játszik a stresszre adott válaszok rendszere, amelyet jól szemléltet
az adaptív kalibrációs modell (Ellis & Del Giudice, 2014).
10.3.2. Pszichológiai folyamatok
Az endokrin rendszer kiemelt szerepet játszhat az energiaáthelyezéssel kapcsola-

tos döntések összehangolásában, mivel az adaptív energia-áthelyezés gyakran függ
a környezet kondíciójától. Az áthelyezéssel kapcsolatos döntéseket végeredmény-
ben olyan pszichológiai folyamatok befolyásolják az endokrin rendszer működésén
keresztül, mint például az észlelés, az értelmezés, és az értékelés. Nézzük például
a kortizol-válasz alakulását egy aktuális vagy közelgő veszélyre! A vérben keringő

kortizol változásokat idéz elő az energia mozgósításában és áthelyezésében, amely
az élettörténet-elmélet szerint a szelekciós folyamatok által kialakított rendszer
része. A kortizol kioldását megelőzően azonban lépcsőszerű folyamatok mennek
végbe. Egy eseményt először is észlelünk, aztán kiértékelünk, végül úgy ítélünk meg
mint veszélyforrást. Az agy különböző kortákális területei vesznek részt ezekben a
döntésekben, a fenyegetés természetétől függően. Az amygdala, amely a külső te-
rületekről fogadja a jeleket, különleges szerepet játszik a események megítélésében
(fenyegetés-e vagy sem), amelyek beindítják a HPA választ (Gunnar & Quevedo,
2007). Azok a pszichológiai folyamatok, amelyek a kortizol-válasz eredményeként
mennek végbe, kezdeményezik az energiaáthelyezést. A Kortikotropint felszaba-
dító hormon CRH és a kortizol visszajelzést adhat az agy különböző területei-
nek, amelyek megítélik és értékelik a veszélyt, és amelyek a kontroll különböző
szintjeivel lépcsőzetes hatást gyakorolnak egy másik rendszerre. Ezt az összetett
rendszert nevezzük pszicho-neuro-endokrin rendszernek.
Ugyanez az érvelés alkalmazható a HPG rendszerre, amely szabályozza a férfi-
ak tesztoszteron termelését és kiválasztását a herékben. A gonadális tesztoszteron
termelése csökken a férfiakban, amikor belépnek egy elkötelezett párkapcsolatba
(Gettler és mtsai., 2013). Egy proximális mechanizmuson keresztül – amelynek
működése még nem teljesen ismert – a hosszú távú párkapcsolat valószínűleg sze-
repet játszik a partner tartós elköteleződésének felmérésében és érzelmi/szexuális
kizárólagosságának kiértékelésében. Ez a kiértékelés akár tudatos tapasztalat mel-
lett vagy attól függetlenül működik, végső soron a HPG tengely alulszabályzását
eredményezi. Olyan agyi folyamatról van szó, amelyet valószínűleg az oxitocin
termelése közvetít (Weisman, Zagoory-Sharon, & Feldman, 2014).
A pszichológiai folyamatok különböző módon szabályozhatják az élettörténeti
energiaáthelyezést. Nézzük a nők esetében az első szülés optimális életkorát! Nettle
(2011a) számos pszichológiai folyamatot vizsgált, amely részt vehet a (tudatos
vagy nem tudatos) szaporodással kapcsolatos döntésekben. Először a korai gyer-
mekkori tapasztaltok vannak hatással későbbi szaporodással kapcsolatos a döntés-
re. Például az alacsony szintű anyai gondoskodás vagy a család instabil légköre az,
amely hatással lehet az első menstruáció időpontjának időzítésére. Másodszor, egy
szociális tanulási folyamatról beszélhetünk, amely hatással lehet a szaporodással
kapcsolatos döntésekre. A közeli társaktól származó információk másolása akkor
lehet adaptív, ha a több egyéntől származó tudás összeadódik: például a mortalitási
arány nagyobb érvényességgel bír így, mintha csak egyetlen egyéntől származna.
Harmadszor, a kontextuális faktorok, mint például a mortalitás jelzői, kioldhatnak
olyan adaptív domain-specifikus válaszokat, mint a viszonylag egyszerű (gyakran
nem tudatos) heurisztikák. Például egy kutatásban azt találták, hogy a születési
szám megnövekszik a halált okozó események (pl. természeti katasztrófák) után,
sőt még a halál gondolata is képes megnövelni a gyermekek utáni vágyat. Negyed-
szer, a nők tudatosan tervezhetik szaporodásuk időzítését, figyelembe véve a saját
élethelyzetüket és értékeiket, valamint a szaporodás különböző életkorra való idő-
zítésével együtt járó előnyöket és költségeket. Ezen a szinten különösen a kulturá-

lisan átadott tudás és az értékek játszanak fontos szerepet a szaporodási döntések
kialakításában (Wisman & Goldenberg, 2005). Azonban a tudatos döntéshozás-
ban szerepet játszó célok, költségek és előnyök szubjektív észlelése az agyban és a
testben zajló nem tudatos kiértékelési folyamatok eredményeként jöhet létre.
Ez a koncepció segít megérteni az élettörténeti átkapcsolásokban közvetítő
pszichológiai folyamatokat, amelyeket egy belső szabályzó változóként foghatunk
fel. A belső szabályzó változó kifejezés bevezetését Tooby és mtsai. (2008) indít-
ványozzák, amely a motivációs és evolúciós folyamatok megértésének eszköze le-
het. A kutatók szerint olyan, az evolúcióval kialakult változókról van szó, amelyek
funkciója a nagyság (vagy a paraméterek) összesítésének tárolása, ami lehetővé
teszi az értékek kiszámítását és a viselkedés szabályozásába való integrálását. Egy
belső szabályzó változó feladata, hogy rámutasson azokra a körülményekre, ame-
lyek között az adaptív viselkedés jellemző.
A következő lépés annak megértése, hogy a pszichológiai folyamatok miként
befolyásolják az energia élettörténeti áthelyezését a belső szabályzás mozgósításá-
val. Azaz, miként képes az elme összegezni a tapasztalatokat és a helyzetre vonat-
kozó döntéseket hozni. Például hogyan adódnak össze a bántalmazó környezet-
ből származó adatok a környezet mortalitási kockázatról szóló információival és
mindez hogyan reprezentálódik pszichológiai formában. Milyen fajta (rövid távon
is azonosítható) jelzései lehetnek a mortalitási kockázatnak, amelyek képesek be-
folyásolni a döntéseket? Miként szintetizálódnak ezekkel a személyes tapasztala-
tokkal a mások viselkedéséből származó információk? Az ezen a területen végzett
kutatások néhány érdekes pszichológiai változót azonosítottak, mint például a kör-
nyezet észlelt kontrollálhatósága, vagy a saját várható élettartam szubjektív megíté-
lése (Chisholm, 1999). Azonban a mai napig nincsenek működő modellek arra vo-
natkozóan, hogy ezek a változók hogyan számíthatók ki és hogyan használhatók a
viselkedéses és fiziológiai folyamatok szabályzására (Del Guidice és mtsai., 2015).
Az első szaporodás életkori időzítésének példáján keresztül bemutattuk, hogy a
pszichológiai folyamatok miként szabályozzák az élettörténeti energiaáthelyezése-
ket. Azonban számtalan egyéb döntés magyarázatot igényelhet még a proximális,
pszichológiai szinten. Például, miként helyezhető át az energia az immunműkö-
désre? Hogyan értelmezhető a befektetés megtérüléseként az áthelyezés az utód
minőségének növelésére? Hogyan szolgálja az áthelyezés a rokonok támogatását?
Hogyan segíti az áthelyezés a hím stratégiában az apasági bizonyosság növelését a
felszarvazás kockázatának csökkentésével? A tudósok az elérhető élettörténet-el-
méletek segítségével modellezik, hogy miként működhet a szelekció az optimális
döntéshozatalnál és ezeket a helyzeteket miként befolyásolják a körülmények. Pél-
dául egy elemzés megmutatja, hogy a mortalitási arány miként hat a férfiak nem
vér szerinti utódaikra való szülői ráfordításával kapcsolatos toleranciájára (Mauck,
Marschall, & Parker, 1999). Ezek a kérdések nem teljesen nyilvánvalók, de meg-
érthetők az élettörténeti modellek segítségével. Tehát még nagyon keveset tudunk
azon adaptációk működéséről, amelyek a főbb átkapcsolási problémák működését
segítik elő, és amelyeket az életörténet-elmélet azonosított. Ebből a nézőpontból

a jövő evolúciós pszichológiája számára az a legfontosabb feladat, hogy meghatá-
rozza ezeknek az adaptációknak a természetét.
10.4. Az élettörténet-elmélet pszichológiai alkalmazása

A következőkben áttekintjük az élettörténet-elmélet néhány alkalmazási területét
a pszichológiai kutatásokban, amelyek négy egymással átfedő téma köré szerve-
ződnek: a fajspecifikus növekedési minták, az egyéni különbségek a fejlődési útvo-
nalban, a személyiség és a pszichopatológia (Del Guidice és mtsai., 2015).
10.4.1. Növekedési és fejlődési mintázatok
10.4.1.1. A humán élettörténet és a humán adaptív komplex
Az ember számos fajspecifikus élettörténeti vonással rendelkezik, mint például a

szaporodás viszonylag késői kezdete, a gyermekkori függőség és kiszolgáltatottság
kiterjesztett időszaka, és a szaporodási időszak utáni viszonylag hosszú élettar-
tam (menopauza) (Kaplan és mtsai., 2000). Más főemlősökkel összehasonlítva az
ember a legtöbb tekintetben a gyors-lassú kontinuum lassú végén helyezkedik el.
Ugyanakkor azok az emberi populációk, amelyek nem estek keresztül a demográ-
fiai átmeneten, magasabb termékenységet mutatnak és rövidebb születések közötti
intervallum jellemző rájuk, akárcsak a közeli főemlős rokonokra.
Ezeknek a vonásoknak a kombinációja megérthető a humán adaptív komplex
összefüggésében, amely meghatározható az ember által elfoglalt szocio-ökonómiai
niche-ben kialakult vonások evolúciójával (Kaplan, Gurven, & Lancaster, 2007).
A csimpánzhoz viszonyítva az ember étrendje igen tápanyagdús, azonban nehezen
tudja megemészteni az olyan táplálékot, mint a hús, a gyökerek és a magvak. Azok
a technikák, amelyeket a táplálékszerzéshez alkalmaz (például a vadászat és a halá-
szat), valójában tanult képességek, amelyek intenzív együttműködést igényelnek, és
sajátos szerepekre van szükség a párok közötti kapcsolatban (pl. házasság). A kész-
ségek hatékony alkalmazása érdekében olyan komplex társas játszmákat kell tudni
kezelni, mint az együttműködés és a munkamegosztás, amelyek tetemes energetikai
ráfordítást igényelnek (például a nagy és rugalmas agy) (Dunbar & Shultz, 2007).
Mindez hosszú és lassú tanulási folyamaton keresztül valósulhat meg, amely-
hez szükséges a szülőtől/gondozótól való függés. A gondolkodásnak ez a módja
feltételezi a fejlett szociális képességeket, amelyek lehetővé teszik az együttműkö-
dő partner kiválasztását, ez pedig növeli a hatékonyságot. Mindez azt jelenti, hogy
az ökológiai és a társas intelligencia koevolúcióban alakult ki, amelyhez szükség volt
egy nagyméretű agy kialakítására. Ez az elképzelés összefügg azokkal az adatokkal
is, amelyek a magas tápértékű étrendről számolnak be (ez az ökológiai intelligen-
cia prioritását hangsúlyozza), valamint azokkal is, amelyek a csoportméretnek az
10.3. ábra. A nettó energiatermelés és a reproduktív érték (adott életkorban elvárható jövő-
beni szaporodás) a csimpánz és az ember esetében. (Forrás: Gurven és mtsai, 2012.)
agy kialakulására gyakorolt hatását feltételezik (ez a társas intelligencia elsőbbsé-

gét hangsúlyozza), kiemelve a közeli szociális kapcsolatok jelentőségét (Kaplan
és mtsai., 2000). Jól szemlélteti mindezt a főemlősök (más fajokhoz viszonyított)
nagyobb agymérete és lassabb fejlődése (10.3. ábra).
Fajunk esetében a szülőktől, a nagyszülőktől és másoktól származó jelentős
energia áthelyezésével, integrációjával valósulhat meg a késői érés és az intenzív
tanulás. Egy gyerek nem képes „megfizetni” saját fejlődésének energetikai költsé-
geit: a vadászó-gyűjtögető közösségekben például ez olyan felhalmozódó „energe-
tikai adósságot” jelent, amelyet az egyén kb. 20 éves koráig nem is tud elkezdeni
törleszteni. Csak a felnőttkorba lépve lesz képes ugyanis energiatöbblet termelésé-
re, amely kb. 40 éves kornál tetőzik, és folytatódik egészen nagyjából 70 éves korig
(Kaplan et al., 2000). Ehhez képest a csimpánzok 5 éves koruk körül kezdik el tör-
leszteni energia-adósságukat (az önállóság eléréséhez szükséges energiát, amelyet
gondoskodás formájában kap meg az egyed), és ezután is csak viszonylag kevés
energiatöbbletet termelnek, amely be is fejeződik a reproduktív kor lezárulásával
(a menopauza után elpusztulnak) (10.4. ábra).
A magas minőségű (fehérjében és szénhidrátban gazdag) táplálék igénye, a
késleltetett fejlődés és a nagymértékű energia-adósság jelentős kockázatokkal jár-
hat együtt. Például a vadászat és a halászat sikere eléggé kétséges lehet, ugyanis a
kedvezőtlen körülmények csökkenthetik az élelmiszer elérésének esélyét. Emellett
az is megtörténhet, hogy valaki elveszítheti a szülőjét az érettség elérése előtt.
10.4.ábra. Fejlődési átkapcsolások az emberi agy és test növekedésében és a nemi hormon-

termelésben a fogantatástól a serdülőkorig. (Forrás: Gurven és mtsai, 2015.)
Ezért az egyén érettségének eléréséhez komplex kooperatív stratégiákra és az erő-

források generációk közötti átadására van szükség a kockázat csökkentése érdeké-
ben (Gurven és mtsai., 2012). A meghosszabbodott gyermekgondozás és ennek
kiterjesztett költségei megoszthatók az anyák és más hozzátartozók között, mint
a nagyszülők és más idősebb rokonok (együttműködő gondozás). Emellett a na-
gyobb gyerekek és a fiatalok bevonása a háztartás körüli kisebb teendőkbe szintén
felszabadíthatja a szülőket, hogy a gyermekgondozással járó nélkülözhetetlen fel-
adataikra összpontosíthassanak (pl. szoptatás).
10.4.1.2. Fejlődési szakaszok és átmenetek
A következő elemzésben bemutatjuk a humán fejlődési szakaszok és átmenetek

elméleti koncepcióját az élettörténet-elmélet nézőpontjából. Ez a pszichológiai
és fizikai fejlődés integratív modellje. Például a korai gyermekkorban (kb. 2-4 év
között) az energia-költségekkel járó agyfejlődéséhez felhasznált glükóz aránya
négyéves korra éri el a csúcsát, amely a gyermek nyugalmi állapotú anyagcsere-
folyamatainak 65 %-át teszi ki (Kuzawa és mtsai., 2014). Ez az energia-áthelyezés

feléli a csecsemőkor alatt felhalmozódott zsírtartalékokat és ellensúlyozásként le-
lassítja a testi növekedést (10.4. ábra).
Viszont az agy fejlődése lehetővé teszi a nyelv kialakulását, amelynek alapjai
ötéves kor körül érhetők el. Mivel a nyelv az agy számára vitathatatlanul az egyik
leginkább számítás-igényes, komplex folyamat, elgondolkodtató, hogy egy gyerek
miként képes elsajátítani egy majdnem végtelen számú megnyilvánulásból álló jel-
rendszert, mielőtt egyáltalán képes lenne a mozgás zökkenőmentes koordinálására.
Az élettörténet-elmélet ilyen kérdésekre kínál választ. Mivel a nyelv nagyban meg-
növeli a gyermekek világról való tanulásának sebességét, a gyors növekedés fejlődési
előnyt élvez más kevésbé bonyolult képességek kialakításához képest. Hasonló ma-
gyarázat érvényes az elmeolvasási képességek kialakulására is (Bjorklund, 2011).
A gyermekkor középső szakaszának (6-11 éves kor) egyik alapvető jellemzője az
intenzíven tanulás. A hagyományos társadalmakban a gyerekek ebben az életkorban
kezdik el gyakorolni a táplálékszerzés technikáját csakúgy, mint a társas szerepek
elsajátítását (Bogin, 1997). Az ebbe a fázisba való átmenet az adrenarchéhoz kötődik.
A mellékvese által termelt hormonok (adrenális androgének) energiát helyeznek át
az agyból a testbe, és kioldják a felhalmozódott (izomban és zsírban tárolt) energi-
át, ami a szexuális éréshez szükséges (10.4. ábra). Temérdek kognitív és motivációs
változás társul a testi átalakulásokhoz. Például jelentős minőségi változás áll be az
önszabályozásban, a memóriában és a problémamegoldásban, valamint a szexuális
vonzerőben, továbbá a korábbiakhoz képest markánsabb nemi különbségek mér-
hetők számos területen (pl. játék, agresszió) (Del Giudice, 2014c). Míg kora-gyer-
mekkorban a nyelvfejlődés középpontjában főként a szintaxis és a szótár bővítése
áll, addig a középső gyermekkorban a pragmatikus készségeket illetően drámai vál-
tozásoknak lehetünk tanúi a pletykák, az ugratások, a viccek és a nyelvi vetélkedés
területén (Locke & Bogin, 2006). Ezek a jelentős fizikai, kognitív és motivációs
változások megérthetők, ha figyelembe vesszük az energiaáthelyezés prioritását
mindkét szomatikus tőke fajtával kapcsolatban: a szomatikus energiabefektetéstől a
párválasztással összefüggő társas kompetenciákba való befektetésig. A szexuális sze-
lekció középpontba állítja a serdülőkorba való átmenetet, amely számos egyéb fizikai
és pszichológiai változás koordinációját is előkészíti (Hochberg & Belsky, 2013).
10.4.2. Egyéni különbségek a fejlődési pályán
Elsőként Belsky, Steinberg és Draper (1991) munkáját kell megemlíteni, amely-

re az élettörténet-elmélet alapvetően hivatkozik, amikor a fizikai és pszicholó-
giai fejlődésben található egyéni különbségek magyarázatára törekszik. Ebben a
„pszichoszociális felgyorsulás” elméletéről beszélnek, amely szerint a durva, érzé-
ketlen szülői magatartás egyfajta ökológiai stressz jelzéseként működik. Ez pedig
előrevetíti a gyorsabb fejlődés élettörténeti stratégiáját: a korai pubertásban meg-
kezdett szexuális életet, a rövid távú párkapcsolatokba való nagyobb mértékű be-
fektetést, valamint jellemzően egy opportunista, kizsákmányoló interperszonális
orientációt. Továbbá a férfiak között jellemző a kifejezett agresszió/a meg-nem-

felelés érzése, a nők esetében pedig a szorongó/depressziós beállítódás. A kutatók
azt feltételezték, hogy a kötődési biztonság közvetíti a szülői hatékonyságot. Ezt
követően Chisholm (1993, 1999) hangsúlyozta a külső mortalitási ráta elméle-
ti fontosságát. Azzal érvelt, hogy pszichológiai szinten az élettörténeti fejlődés
fontos közvetítője az időpreferencia. Arról van szó, hogy a gyors stratégiát követő
egyén a jutalmak között kisebb időegységet preferál, mint a lassú stratégiát követő
egyén. Hiszen a jutalom kivárásának, késleltetésének képessége összefügg az idő-
perspektívával: a késleltetés képessége is a célok jövőbeni teljesülésének pszicho-
lógiai eszköze lehet.
A kutatások az elmélet főbb pontjainak legtöbbjét alátámasztották, míg más
tradíciókkal kapcsolatban átdolgozásra és módosításra késztették a szerzőket. Az
elmélet mindkét nemmel kapcsolatban a korai családi és ökológiai stressz ese-
tén korábbi szexuális érést és megnövekedett párkapcsolati erőfeszítéseket jó-
solt ( James & Ellis, 2013). Ugyanakkor a kutatások szerint a korai tapasztalatok
hatása a serdülőkor időzítésére többnyire a nőkre jellemző. A nők szaporodása
(első gyerek potenciális szülése) különösen érzékeny a szaporodás pusztán bio-
lógiai korlátaira, ugyanis a nők szaporodási periódusa rövidebb, mint a férfiaké
(és a terhesség, valamint a szoptatás miatt a nők termékenysége nagyban függ
az időzítés korlátaitól). Ezzel szemben a férfiak serdülőkorának időzítése sokkal
erősebben függ a saját észlelt párkapcsolati minőségtől (egészségesség, vonzóság,
népszerűség) és az elérhető erőforrásoktól (Copping, Campbell, & Muncer, 2013).
Az elméletet kiterjesztették a bizonytalan kötődési stílusban fellelhető nemi kü-
lönbségek rendszerezett vizsgálatára is (Del Giudice, 2009). A kutatások célja az
volt, hogy feltárják a korai stressz hatását a környezeti bántalmazásokra és a kör-
nyezet kiszámíthatatlanságára, illetve az ebből adódó hatások vizsgálatára. Ezért a
kapcsolódó tanulmányokban összefüggést kerestek a gyermekkori megbetegedé-
sek, a korai szexuális érés, a bizonytalan kötődés, valamint az ellenkező neműek
arcképeire adott válaszok között (Cornwell és mtsai., 2006; de Barra mtsai., 2013).
Az élettörténet-elmélet által inspirált tanulmányokban a kutatók főként a
fejlődés rugalmasságára összpontosítottak, valamint a családra mint a környezeti
jelzések egyfajta forrására (Belsky, 2012). Ugyanakkor más faktorok is fontos sze-
repet játszanak a fejlődésben. A genetikai faktorok is hatással vannak a fejlődéses
átmenetekre, amelyek magukban foglalják a serdülőkor időzítését és a párzási vi-
selkedést. Néhány hatás valószínűleg az adaptív fejlődési útvonaltól függ. Például,
ahogy a fentiekben utaltunk rá, a genetikai faktorok hatnak a vonzerőre és az
egészségre, amelyek viszont befolyásolják az élettörténet bizonyos kimeneteleit
(Belsky, Pluess, & Widaman, 2013). Továbbá a gén-környezet interakciók szintén
hatással vannak a fejlődésre, például a fizikai vonzerő különösen fontos lehet bizo-
nyos környezetekben, és bizonyos genetikai variációk növelhetik az élettörténeti
rugalmasságot azon keresztül, hogy befolyásolják az egyéni érzékenységet.
A családi stressz azonban úgy tűnik, hogy nem teljesen közvetíti a szélesebb
értelemben vett ökológiai faktorokat, mint például a mortalitás- és az erőszakosság
aránya (Copping, Campbell, & Muncer, 2013). Más plauzibilis mechanizmusok

közé tartozik a szociális tanulás (pl. az utódnak anyja viselkedésével való meg-
küzdése) és a környezet mortalitási jelzéseinek közvetlen megfigyelése. Egy újabb
kutatás érdekes hipotézise szerint a korai stressz nem csupán azért gyorsítja fel az
élettörténeti stratégiákat, mert a környezet jövőbeli veszélyeit vetíti előre (külső
predikciók) (Rickard, Frankenhuis és Nettle, 2014), hanem azért is mert, a stressz
önmagában is összekapcsolódik a testi sérülések lehetőségével, és ez előrevetíti a
megnövekedett belső morbiditás-mortalitás értékét (belső predikciók). A belső
predikciók akkor is adaptívak lehetnek, ha a külső predikciók hiányosak. A stabi-
litás mértékének meghatározásához szükséges külső predikciók sikere továbbra is
a vita tárgya maradt. Ráadásul ezeket a modelleket nem tesztelték a szomatikus
tőke elmélete szempontjából (Del Giudice, 2014d). Továbbra is kérdés például,
hogy a gyarapodás, amely a szomatikus tőkébe való befektetésből származik – kü-
lönösen a nevelés hatása – korrelálni fog-e a korai életeseményekkel és a populáció
mortalitási rátájával. Az is válaszra váró kérdés, hogy vajon a korai életesemények
állítják-e be a pszichológiai működést, vagy inkább egy költség-nyereség kalkulá-
ció hat-e a fejlődés időpontjára, amely a gyerekvállalás késleltetését eredményezi,
maximalizálva ezzel a jövőbeni életkilátásokat.
Újabban a kutatók elkezdték vizsgálni a korai tapasztalatok hatását a mortalitási
ráta és a különböző hiányállapotok miatti fenyegetettségre adott véletlenszerű vá-
laszok kialakulásában (Griskevicius és mtsai., 2013; Mittal & Griskevicius, 2014).
A résztvevőktől adatokat kértek a gyerekkori szocio-ökonómiai státuszukról, az-
tán olyan ingereknek tették ki őket, mint a mortalitással kapcsolatos fenyegetett-
ség vagy a forráshiány (pl. történetet olvastak az emberölés emelkedő arányáról,
vagy a csökkenő gazdasági mutatókról). A hipotézis szerint az alacsonyabb gyer-
mekkori szocio-ökonómiai státusz megnöveli a rövid távú élettörténeti stratégiát,
és az ilyen fejlődési pályájú emberek hajlamosak túlértékelni a lehetséges fenyege-
tettséget, mint elkerülhetetlen, kontrollálhatatlan külső tényezőt. Míg a magasabb
szocio-ökonómiai gyermekkori státusszal rendelkezők lassabb élettörténeti straté-
giát mutatnak, és ellenállóbbak a jövőbeli fenyegetettséggel kapcsolatban.
Az eredmények szerint az alacsonyabb gyermekkori szocio-ökonómiai státu-
szú személyek korábbi életkorban átélt gyermek utáni vággyal reagáltak a morta-
litási fenyegetettségre, még akkor is, hogyha ennek az volt az ára, hogy késleltetni
kell a képzésüket vagy karrierjük fejlődését (Griskevicius, Delton, Robertson, &
Tybur, 2011). Míg azoknál, akik magasabb gyermekkori szocio-ökonómiai stá-
tuszról számoltak be, ellenkező irányú preferenciákat találtak. A mortalitási fenye-
getettség az alacsony szocio-ökonómiai státuszúaknál azonnali kockázatvállalásra
hajlamosított (White et al., 2013). A hiányállapot és a fenyegetettség megnövelte
az alacsony szocio-ökonómiai státusszal rendelkezők kockázatvállalását és a rö-
videbb időegység iránti preferenciát (például több időt töltöttek a jelennel és ke-
vésbé foglalkoztak a jövővel), míg a magas szocio-ökonómiai státuszú résztvevők
megnövekedett kockázatkerüléssel és hosszabb távú időtervvel rendelkeztek. A két
csoport közötti viselkedésbeli különbség csak a fenyegetettség helyzetével kapcso-
latban volt igazán kiemelkedő. A fenyegetés hiányában az eltérő szocio-ökonómiai

státuszú résztvevők hasonlóan választottak és fejezték ki preferenciájukat.
Mindent összevetve, ezek a tanulmányok rávilágítanak azokra a pszichológiai
mechanizmusokra, amelyek az élet-történeti energia-áthelyezések között közvetí-
tenek, és a környezet változásának függvényében kiigazítják a viselkedést. Emellett
ajánlanak még egy érdekes adaptációs alternatívát a standard nézőponthoz képest,
amely szerint az impulzív és kockázatvállaló viselkedés az alacsony gyermekko-
ri szocio-ökonómiai státuszú környezetben a döntéshozás elégtelenségének vagy
a megküzdési stratégiák szegényességének eredménye lehet (Frankenhuis & de
Weerth, 2013). Azonban továbbra sem világos, hogy az alacsony szocio-ökonómiai
státusz melyik aspektusai vezetnek a veszély-függő stratégiák kialakulásához. Hogy
az alacsony jövedelem, a táplálékhiány, a bántalmazó vagy visszautasító szülői hoz-
záállás, a háztartás instabilitása, az erőszaknak, a fertőzéseknek való kitettség mi-
ként asszociálódik az élettörténeti szempontból releváns tapasztalatokkal. Továbbá,
a szocio-ökonómiai státusz és a fenyegetésfüggő stratégiák között részben inkább
közvetíthetnek genetikai faktorok, mint a kora-gyermekkori tapasztalatok.
10.4.3. Személyiség
Alapvetően a biológiából és a pszichológiából származik az az elképzelés, hogy

a stabil személyiségvonások részben tükrözhetik azokat az egyéni különbségeket,
amelyeket az élettörténeti stratégiákban találhatunk. Réale és munkatársai (2010)
ezt a keretet alkalmazták az állati személyiségben mutatkozó egyéni különbsé-
gek feltárásánál: a gyors stratégia jellemzően összekapcsolódott a megnövekedett
merészséggel, aktivitással és agresszióval, valamint az alacsonyabb társas hajlam-
mal és a felületes explorációval. Ezt a listát még kiegészíthetjük a megnövekedett
impulzivitással, kockázatvállalással és újdonságkereséssel (Sih & Del Giudice,
2012). Természetesen ezek a vonások eltérő módon fejeződhetnek ki a különböző
fajok között.
Az embernél a barátságosság, a lelkiismeretesség és a megbízhatóság követ-
kezetesen összefügg az alacsonyabb mortalitással és a szülői ráfordítás magasabb
mértékével (pl. kapcsolati stabilitás), valamint a párzási erőfeszítés alacsonyabb
mértékével (pl. korlátozott szocioszexualitás és kevesebb partner), valamint az
együttműködő, proszociális viselkedéssel. És fordítva, az impulzivitás és az extra-
verzió egyéb kifejeződése, az új tapasztalatokra való nyitottság (pl. a dominancia,
az élménykeresés) előrevetíti a gyors élettörténeti vonást, amely megnöveli a mor-
talitást, a kapcsolati instabilitást, a korlátlan szocioszexualitást és a nagyobb part-
nerszámot, valamint a kizsákmányoló, antiszociális jellegű viselkedést. Ugyanak-
kor az még kevéssé világos, hogy miként járul hozzá az érzelmi stabilitás (alacsony
neuroticizmus) az élettörténeti stratégiákhoz. Van egy-két kezdetleges bizonyíték
arra, hogy a szorongás és aggódás hatással van a nők mennyiségi-minőségi átkap-
csolására a szülői viselkedés területén (Alvergne, Jokela, & Lummaa, 2010). Egy
újabb vizsgálat kimutatta (amelyet a bolíviai csimane vadászó-gyűjtögető közös-
ségben végeztek), hogy az egyéni különbségeket a populációban két személyiség-

dimenzió szemlélteti leginkább: a proszocialitás és a szorgalom, nem pedig a stan-
dard Big Five (öt nagy személyiség-dimenzió, amelyet egyezményesen használnak
a nyugati világban) (Gurven et al., 2013). Érdekes, hogy ezekben a dimenzióban
nagyban keverednek a lelkiismeretesség, a barátságosság és az extraverzió bizonyos
aspektusai, ami jól tükrözi, hogy ezek a vonások reflektálnak az alapvető viselke-
dési átkapcsolásokra.
Míg a személyiség általános faktorának létezése és jelentése még mindig vitatott
a szakirodalomban, addig egyes tudósok azt állítják, hogy a személyiség általános
faktora lényegében a társadalmilag kívánatos személyiség-dimenziókat jelenti,
azaz az érzelmi stabilitás, az extraverzió, a lelkiismeretesség, a barátságosság és
a nyitottság egyfajta kovariációját, amely összekapcsolódik a lassú élettörténeti
stratégiákkal (Figueredo, Woodley, & Jacobs, 2015). Továbbá úgy tűnik, hogy a
személyiségprofilok és a kognitív képességek egyre inkább a lassú stratégia felé
haladnak, magukban foglalva ezzel a lassú stratégia viselkedéses jellemzőit. A
személyiségprofilok és a kognitív képességek sokkal árnyaltabbak a gyors-lassú
spektrum lassú végén, amely talán a lassú stratégiákra jellemző sokrétű viselkedési
mintáknak köszönhető.
Minden személyiségvonás legalább részben öröklődik (Ebstein et al., 2010).
A személyiségvonások összekapcsolódása az élettörténeti átkapcsolásokkal nyitva
hagyja a kérdést, hogy az evolúciós folyamatok miként tartják fent a genotípusos
variációt. A személyiségvonások az irányított szelekció (a maximális fitnesz össze-
kapcsolódhat az alacsony vonások alacsony vagy magas szintjével) vagy a stabilizá-
ló szelekció (ahol a maximális fitnesz összekapcsolódhat a köztes vonásokkal) tár-
gyát is képezhetik. Mindkét esetben fenntartható a genetikai variáció a szelekciós
egyensúly által, amelynek során a szelekciós nyomás változhat térben és időben,
vagy a nemek között, vagy függhet a populációban fellelhető fenotípusok gyako-
riságától (Gangestad, 2011). A csimane törzsben fellelhető személyiségvonások
előrejelzik a rátermettség különböző módjait, amelyek szisztematikusan változnak
a régiók és a nemek között (Gurven et al., 2014). A kiegyensúlyozó szelekció másik,
a személyiségre gyakorolt lehetséges forrása az időbeni átmeneti ingadozás a helyi
nemi arányok között. A „párválasztás piacán” a férfiak és a nők relatív aránya ké-
pes szabályozni az élettörténeti energiaáthelyezések költség-nyereség dimenzióját,
például a párválasztási és a szülői erőfeszítésekkel összefüggő döntések között.
10.4.4. Pszichopatológia
A fiziológiai és viselkedéses területek szervezésével az élettörténeti stratégiák is

hozzájárulnak a mentális zavarok kockázatának csökkenéséhez vagy megnöve-
kedéséhez. Néhány feltételezett rendelleneség jobban megérthető adaptív visel-
kedési stratégiaként, amely ugyanakkor egyéni vagy társas szinten nemkívánatos
következményekkel jár. Néhány szerző szerint az extarnalizáló zavar (például a
pszichopátia, az antiszociális személyiségzavar és a különböző magatartászavarok)
a gyors élettörténeti stratégia férfi-tipikus manifesztációja (Belsky és mtsai., 1991;

Mealey, 1995). A borderline személyiségzavar pedig potenciálisan a gyors élettör-
téneti stratégia egy nő-tipikus manifesztációja (Brüne, Ghiassi, and Ribbert, 2010;
Brüne, 2014). Számos más zavar esetében sokkal kevésbé világos, hogy miként
reprezentálja az adaptív stratégiákat, a maladaptív fenotípusos szélsőségeket vagy
az adaptív mechanizmusok diszregulációját. Ennek ellenére az élettörténet-elmé-
let fontos szerepet játszhat a különböző zavarok eredetének megértésében. Pél-
dául az étkezési zavar spektrum úgy jelenik meg, mint a megnövekedett szexuális
vetélkedés, és a gyors élettörténeti stratégia indikátora a nők esetében (Salmon,
Figueredo, & Woodburn, 2009). A figyelemhiányos és a hiperaktív tünetek pedig
összekapcsolódnak az olyan gyors élettörténeti jelzésekkel, mint az alacsonyabb
születési testsúly és a korlátlan szocioszexualitás, amelyeket korábban gazdagon
dokumentáltak már (Frederick, 2012).
Del Giudice (2014a, 2014b) egy összehasonlító keretet alkalmaz a pszichopa-
tológiára, amelyet az élettörténet-elmélet inspirált. Ez az értelmezési keret négy
útvonalat azonosít, amely az élettörténeti stratégiákból vezet a pszichopatológi-
ákhoz. Az első az adaptív élettörténethez kapcsolódó vonások, amelyek tünetek-
nek tekinthetők. A második azok az élettörténethez kapcsolódó vonások amelyek
maladaptív szinten fejeződnek ki (például az ilyen egyének között magasabb az
asszortatív párválasztás aránya). A harmadik az olyan adaptív vonások, amelyek
egyéni maladaptív eredménnyel járhatnak (például olyan védekező mechanizmus,
amely katasztrofális következményekkel járhat együtt). Végül a negyedik azok az
élettörténettel kapcsolatos vonások, amelyek növelik a sérülékenységet, sebezhe-
tőséget és a zavarokat (például felülszabályozott védekező mechanizmus, amely a
mutációk miatt sérülékenységet okozhat), és a káros környezeti hatások.
Del Giudice (2014a) szerint számos mentális zavar besorolható a gyors spekt-
rum vagy a lassú spektrum különböző állapotaiba, attól függően, hogy az adott zavar
miként korrelál a motiváció, a dereguláció, a személyiség, a szexuális érés és a kör-
nyezeti predikciók területeivel. Ez a hipotetikus gyors-spektrum rendellenesség
magában foglalja az externalizáló zavarokat, mint például a borderline személyi-
ségzavar, a skizofrénia spektrum, a bipoláris zavarok és az étkezési zavarok fajtái,
az obszesszív-kompulzív zavarok, a figyelemhiányos hiperaktivitás zavar. A lehet-
séges lassú spektrum zavarai pedig magukba foglalhatják az autizmus spektrum
zavart, az obszesszív-kompulzív személyiségzavart, és az étkezési zavarok sajátos
fajtáit, valamint a figyelemhiányos hiperaktivitás zavart . A depresszió, úgy tűnik,
egy különösen heterogén kategória. Vannak arra utaló jelek, hogy gyors élettörté-
neti stratégiák különösen kedvezhetnek a depresszív zavarok kialakulásának akkor,
ha sok a szomatikus (stresszel összefüggő) tünet.
Ez a javaslat elméletileg ambiciózus, ugyanakkor, még számos kutatásra van
szükség, és sok tartalommal kell megtölteni ahhoz, hogy bebizonyosodjon az alkal-
mazhatósága. Bizonyos tényezők, amelyek növelik a sebezhetőséget a zavarokkal
kapcsolatban (pl. halálos mutációk), valószínűleg inkább összefüggésbe hozhatóak
az élettörténeti stratégiákkal, mint mások (pl. az idegi integritást érintő skizofré-
nia és más idegfejlődési zavarok) (Yeo, Pommy, & Padilla, 2014). Az élettörténeti
stratégiákkal magyarázható adaptív működés területeit ötvözni kell a funkcio-
nalitást szem előtt tartó magyarázatokkal, amellyel létrejöhet a pszichológiai és
neurobiológiai folyamatokat egyesítő hatékony és integrált nézőpont. A zavarok
motiváción és dereguláción alapuló klasszifikációját tovább nehezíti a viselkedé-
ses vonások túldeterminált szemlélete, amely azonban csak részben tükröződik
az élettörténeti stratégiákban (Gangestad, 2014). Ennek az elméleti keretnek az
erőssége inkább az elméletalapú empirikus generativitás. Az élettörténet-elmé-
let pszichopatológiai alkalmazása a továbbiakban is hasznos megközelítés lehet a
mentális zavarok jelentésének és struktúrájának megértéséhez.
10.5. Összegzés
Az élettörténet-elmélet a modern evolúciós biológia elméleti alapjaiból indul ki, és
arról szól, hogy miként hat a szelekció az organizmusok működésére és fejlődésére.
Az alapvető evolúciós pszichológiai koncepció szerint az élettörténeti gyors-lassú
kontinuum különösen a fejlődési átmenetek és az egyéni különbségek megértését
segíti (Del Guidice és mtsai., 2015). Míg ez a kontinuum különösen fontos a
biológiában, addig itt csupán az elmélet egyik aspektusa. Az élettörténet-elmélet
ennél sokkal nagyobb horderejű és ambiciózusabb magyarázó keret. Arra vonat-
kozik, hogy az energia-áthelyezések számos típusa között átkapcsolások (trade-
off ) történnek az organizmusokban. Ha megértjük, hogy a szelekció miként ala-
kította az élőlények energia-áthelyezését, akkor magyarázatot kaphatunk az egyed
fitneszéről. Az energiaáthelyezéseknek számos fajtáját ismerjük (pl. átkapcsolás a
jelenlegi és jövőbeni szaporodás között, vagy az utódok mennyisége és minősége
között). Konkrétabban: az élőlények élettartamuk számos pontján képesek ener-
giát átcsoportosítani a rátermettségüket növelő tevékenységekre és vonásokra (pl.
olyan testi vonásokra, amelyek hatással vannak a túlélésre és a partner elérésére, az
agyi struktúrákra, az immunműködésre, a testi sérülések megjavítására, a táplálék
megtalálására, a partner kiválasztására és megtartására, a rokonok támogatására,
stb.). Az élettörténet-elmélet kifejezhető matematikai modellekkel is: az evolúciós
pszichológia a fejlődés formális modelljét alkalmazza a humán fejlődésre. Például
Belsky és munkatársai (1991) fejlődési pályák megközelítése szerint az ember a
kora gyermekkori (5-7 éves korig szerzett) szerzett környezeti tapasztalatai alap-
ján kalkulálja ki, hogy milyen adaptív fejlődési pályára álljon teljes rátermettsége
növelése érdekében. Ezt a feltevést azonban egészen mostanáig nem alakították
át matematikai modellé. Napjainkban igyekeznek tisztázni, hogy milyen körül-
mények között lehet megalapozott az élettörténet-elmélet, és adatokat gyűjtenek,
hogy ellenőrizzék az elmélet megbízhatóságát (Del Giudice, 2014d; Nettle et al.,
2014). A jövőbeni kutatásoknak kombinálni kell az evolúciós és kognitív model-
leket, hogy jobban megérthessük az élettörténeti energia-áthelyezések működésé-
ben szerepet játszó pszichológiai folyamatok eredetét és természetét.

1. Mire fordíthatja az organizmus a környezetből felvett energiát?
2. Mi a lényege az átkapcsolási (trade-off ) mechanizmusoknak? Milyen
alapvető átkapcsolásokat ismerünk?
3. Mi a szomatikus tőke elmélete?
4. Mi befolyásolja a populáció szintű élettörténeti stratégiákat?
5. Mi a gyors-lassú kontinuum?
6. Milyen hormonális útvonalak játszanak szerepet az élettörténeti műkö-
désben? Hogyan?
7. Hogyan szabályozzák a pszichológiai folyamatok az élettörténeti ener-
gia-áthelyezést? Mutassa be egy példán keresztül!
8. Hogyan kombinálódnak a humán élettörténeti vonások a humán adap-
tív komplex tükrében?
9. Milyen főbb élettörténeti szakaszokat és átmeneteket ismerünk?
10. Miből adódnak a fejlődési pályán tapasztalható egyéni különbségek?
11. Hogyan magyarázza az élettörténet-elmélet bizonyos személyiség-
vonások kialakulását?
12. Mi az az összehasonlító keret, amelyet az élettörténet-elmélet javasol
a pszichopatológia megértéséhez?
11. Az együttműködés és a versengés
szerepe a személyiség alakulásában
Orosz Anna
Jelen fejezetben – az előző fejezethez szorosan kapcsolódva – bemutatjuk a bioló-

gia, azon belül is az ökológia olyan törvényszerűségét, amelyet fontos ismernünk a
modern társadalomtudományok emberi viselkedésről és annak kialakulásáról alko-
tott nézeteinek megértéséhez. Látnunk kell, hogy a természettudományokban már
évtizedek óta ismert és alkalmazott elvek hogyan vetíthetőek rá a humán viselkedés
vizsgálatára, hogy ezáltal közelebb juthassunk saját természetünk megismeréséhez.
A fejezet első nagy témakörében bemutatásra kerülnek azok a biológiai alap-
fogalmak és törvényszerűségek, amelyek megismerése elengedhetetlen a továb-
bi emberi viselkedéssel kapcsolatos gondolatmenet megértéséhez. Ezt követően
rátérünk az együttműködésről és versengésről alkotott régi és modern elméletek
ismertetésére, amelyek magukba foglalják, hogy mi a versengés, a dominancia,
hogy milyen tévedésekhez vezettek a versengést a középpontba helyező klasszikus
elméletek, és hogyan került egyre inkább a vizsgálatok homlokterébe az együtt-
működés is mint nyereséges stratégia.
Ezt követően rátérünk az evolúciós pszichológia keretei között a fent emlí-
tett, biológiából eredő fogalmak értelmezésére. Jelen fejezet egyik legfontosabb
kérdése ugyanis az, hogy mi, emberek hogyan versengünk a forrásokért, és ezen
belül milyen stratégiákat alkalmazunk céljaink elérése érdekében. Részletesen fog-
lalkozunk a forráskontroll-teória és az élettörténeti stratégiák elméleti hátterével,
majd rátérünk, hogy ezek a modellek hogyan magyarázzák az emberi viselkedés
különböző aspektusait.
Végezetül kísérletet teszünk arra, hogy a fejezetben megismert fogalmakat öt-
vözve magyarázatot adjunk az emberi viselkedés sokszínűségére, rávilágítva, hogy
a genetikai adottságainkon kívül, a fejlődésünk során minket érő egyéb hatásoknak
milyen szerepük van a viselkedésünk kialakulásában, és ezáltal hogyan birkózunk
meg a ránk ható környezeti hatásokkal.
11.1. Evolúciós és egyéni különbségek

Charles Darwin elméletének továbbgondolása óta úgy véljük, hogy az evolúció
olyan univerzális törvényszerűségek összessége, amelyek a földi élet kialakulásá-
hoz és fennmaradásához szükségesek. Tudjuk és nap mint nap tapasztaljuk, hogy
a környezetünk állandó változásban van, amihez alkalmazkodnunk kell, különben
hátrányt szenvedünk. Ezt teszi minden élő organizmus: alkalmazkodik, amit más
szóval adaptációnak nevezünk.
Hogyan lehetséges, hogy egy adott területen élő élőlények, amelyeknek ugyan-
azokkal a környezeti hatásokkal kell megküzdeniük, mégis ennyire változatosak?
Miért alakulnak ki akár egy fajon belül is különböző nagyságú, színű, viselkedésű
egyedek? Mindezek különböző biológiai (biokémiai, genetikai, populációgeneti-
kai, populációdinamikai stb.), és egyéb törvényszerűségek által magyarázhatóak,
amelyeket különböző, az élőlények által alkalmazott túlélési stratégiákkal írha-
tunk le. A stratégia tehát evolúciós értelemben nem más, mint az a mechanizmus,
ahogy egy adott élőlény képes a környezeti tényezőkkel megbirkózni, és ezáltal
képessé válik a túlélésre.
11.1.1. A genetikai változatosság és a fenotípusos plaszticitás
A különböző biokémiai, genetikai és ökológiai mechanizmusok hatására genomunk

eltér más fajoktól. De ezek az eltérések nem csak fajok között figyelhetőek meg,
hanem fajon belül is. Ez a változatosság más szóval a genetikai variabilitás, vagy
polimorf diverzitás, amely olyan alapvető jegyekben jelenik meg, mint például az
eltérő szem és hajszín, vagy a magasság. Ugyanakkor a variabilitás áll a viselkedés-
beli eltérések mögött is, amelyek már közel sem olyan egyértelműek, mint a szem-
mel is könnyen felmérhető eltérések (Tooby & Cosmides, 1990; Hawley, 2010).
Ezért a viselkedés kutatása, jellemzőinek mérése több tudományterület érdeklő-
désének is középpontjába került.
A genetikai változatosság azonban nem az egyetlen folyamat, amely az élőlé-
nyek tulajdonságait, így az emberi viselkedést is változatossá teszi. A fenotípusos
plaszticitás jelenségére eredetileg a növényökológusok figyeltek fel, amikor vizsgá-
lataik során kiderült, hogy ugyanazzal a genetikai háttérrel rendelkező növények
(klónok) más környezeti feltételek mellett eltérő biokémiai tulajdonságokkal (el-
térő színanyag-koncentráció) rendelkeztek (Via & mtsai, 1995; Mátyás, 2002).
Ezek a megváltozott tulajdonságok azonban nem jelentek meg a következő ge-
nerációban, tehát nem változtatták meg a növény genetikai hátterét (Schlichting,
2002.; Mátyás, 2002).
A fenotípusos alkalmazkodás az ontogenezis (egyedfejlődés) során bekövetke-
ző, környezethez történő idomulás. Olyan modifikáció, amely az adott genotípus
környezetre adott válasza, és amely nem továbbörökíthető (Via & mtsai, 1995;
Mátyás, 2002; Pecsenye, 2006). A genetikailag meghatározott alkalmazkodóké-
pesség a különböző környezeti feltételek mellett eltérő fenotípusos megjelenést
eredményez. Ez az egyedszintű alkalmazkodás a genetikai adottságok rugalmas
kifejeződése, mely által az egyed alkalmazkodóbbá válik, és ez kihat az egész kö-
zösségre (Mátyás, 2002; Altbäcker, 2002). Ennek létrejötte úgy lehetséges, hogy a
környezet jelként szolgál (például napszakos változások hőösszege), amely elősegí-
ti, „bekapcsolja” egy adott gén kifejeződését (expresszióját), ami előidézi bizonyos
molekulák (fehérjék, hormonok, enzimek) termelődését, és ez végül a fenotípusos
alkalmazkodáshoz vezet (Mátyás, 2002; Altbäcker, 2002).
11. Az együttműködés és a versengés szerepe a személyiség alakulásában 203
A viselkedésökológusok is felfigyeltek az érdekes jelenségre, és munkásságuk so-

rán felállítottak több, a fenotípusos plaszticitással magyarázható ökológiai modellt.
Az egyik ilyen kísérlet a prenatális (méhen belüli) hormonális hatásokat vizsgálta
patkányokon és egereken. Ezekre az állatokra a kétszarvú méh jellemző (bicornuate
uterus), amelyben a magzatok a jobb és bal oldali szarvban, egymás mellett szo-
rosan helyezkednek el (Altbäcker, 2002). A fejlődő utódok neme változatos lehet,
és többféle sorrendben helyezkedhetnek el. Kutatók kísérletükkel bebizonyították,
hogy a nőstény magzatok vérében mérhető tesztoszteron-koncentráció arányos
az őt körülvevő hímek számával, ugyanis a radioaktív izotópos jelölés azt igazol-
ta, hogy a hormon átdiffundál egyik egyed szervezetéből a másikba (Zielinski,
Vandenbergh & Montano, 1991). Az idegrendszer a magzati fejlődés során na-
gyon érzékeny a tesztoszteronszintre, így ez viselkedésbeli módosulásokat idéz
elő (Meikle, Drickamer, Vessey, Rosenthatl, Fitzgerald, 1993; Drickamer, 1996).
Azok a nőstények, amelyek magzatként hímmentes mikrokörnyezetben fejlődtek,
hamarabb váltak ivaréretté, és jóval több és magasabb utódszámú almot hoztak
a világra, mint az egy vagy két hím mellett fejlődött nőstények (Clark & Galef,
1995). Mindemellett az ilyen „szuper nőstények” nagyobb arányban hoztak világra
nőstény utódokat, mint hímeket, ezzel pedig tovább növelték a populációban a je-
lenség kialakulásának valószínűségét. Megfigyelhető volt laboratóriumi, de vad po-
pulációkban is, hogy ilyen módon egymás mellett megjelent egy egyre nőiesebb, és
egy egyre maszkulinabb, agresszívebb nőstény vonal. De van-e jelentősége ennek a
tesztoszteronszint indukálta fenotípusos változásnak? Vadon élő populációk vizs-
gálata során arra derült fény, hogy megnövekvő denzitás esetén, ami növeli többek
között a nőstények közötti kompetíció szintjét (kevesebb táplálék, búvóhely stb.),
inkább a maszkulinabb nőstények bizonyultak rátermettebbnek (Altbäcker, 2002).
A megnövekedett szociális stresszt ugyanis sokkal jobban tolerálták a maszkulinabb
nőstények, és jobban meg tudták védelmezni kicsinyeiket, mint a kevésbé agresszív
„szuper nőstények”. Így a maszkulinabb nőstények reproduktív sikere növekedni
kezd, ami hosszabb távon csökkenteni fogja egyrészt a populáció egyedszámának
növekedését, mivel kevesebb utódot hoznak a világra, másrészt a „szuper nőstény”
jelenség kialakulásának valószínűségét is (Altbäcker, 2002).
Az iménti példán keresztül láthattuk, hogy a fenotípusos plaszticitás hogyan
befolyásolja az élőlények biokémiai, fiziológiai, és morfológiai adottságait, de ezen
kívül közvetlen vagy közvetett módon hatással van az élőlények viselkedésére, és
ezáltal az alkalmazkodási stratégiájukra is.
Az imént ismertetett fenotípusos plaszticitás jelentősége rugalmassá teszi az
élőlényt, hogy képes legyen alkalmazkodni a környezetéhez, az egyébként állandó
genetikai adottságok mellett. Mindez különböző túlélési stratégiák kialakulását
teszi lehetővé. De melyek is lehetnek ezek a stratégiák? MacArthur (1972) nevé-
hez fűződik az úgynevezett élettörténeti stratégia, más néven r-K szelekciós mo-
dell, amely segítségével megérthető, hogy különböző környezeti feltételek mellett
melyik stratégia a legoptimálisabb. Mindezt egy skálával határozzák meg, melynek
két végpontján az „r” illetve a „K” stratégia szerepel.
Nagyon változékony és szélsőséges körülmények között az „r” stratégia lehet

nyereséges (ld. 11.1. ábra). Az ezt képviselő fajok általában rövid élettartamúak,
gyorsan szaporodnak, és sok utódot hoznak a világra, azonban az utódokba nem
fektetnek sok energiát, nem gondozzák őket (MacArthur & Willson, 1967; Pianka,
1970; McNaughton, 1975; Parry, 1981). Jellemző rájuk a magas egyedszám, és a
magas mortalitási ráta. Populációméretük gyakran túlnő az élőhely eltartó képes-
ségén, majd egyedszámuk hirtelen lecsökken.
Az állandó és kedvező feltételek mellett ugyanakkor a „K” stratégia bizonyul
kedvezőbbnek. Az ilyen fajokra a hosszabb élettartam jellemző, hosszabb repro-
dukciós ciklus és kevesebb utódszám. Utódaikba azonban sokat invesztálnak, jel-
lemző rájuk az utódgondozás.
Mivel ez egy skála mentén mozog, ennek megfelelően vannak kevésbé szélső-
séges, és kevert típusok is, valamint olyan esetek, amikor váltogatják az egyedek
a stratégiákat (MacArthur & Willson, 1967; Pianka, 1970; McNaughton, 1975;
Parry, 1981).
A környezethez való alkalmazkodás szükségessége azonban nem csak a „vadon-
ra”, hanem a társadalomban élő emberre is igaz (Kaplan, Hill, Lancaster, Hurtado,
2000; Klapan & Gangestad, 2005; Hawley, 2010). A fenti biológiai kérdések a sze-
mélyiségpszichológia egyes területein is megjelennek, mivel régóta a tudomány kö-
zéppontjában áll az a kérdés, hogyan is alakulnak ki a komplex és ennyire változatos
személyiségtípusok (Hawley, 2010). A személyiségjegyek evolúciós magyarázatára
az élettörténeti stratégiák egy ígéretes választ adnak, ezzel azonban a fejezet későb-
bi részében fogunk foglalkozni. (Charnov, 1993; Roff, 1992; Chisholm, 1996a).
11.1. Ábra. Az „r” és „K” stratégia az egyedszám és idő függvényében. EK: az élőhely
eltartóképessége az adott fajra vonatkoztatva. Az “r” stratégia esetén gyakori a túlszaporo-
dás, majd a hirtelen pusztulás. A “K” stratégia esetén sokkal kiegyenlítettebb görbét látha-
tunk, egyenletesebb a születések és halálozások száma, és egyensúlyi állapot is beállhat. (a
Mozaik education weboldala alapján.)
11.2. A versengés és a szociális dominancia kapcsolata

11.2.1. Verseny a gének szintjén
A természetes szelekció törvényszerűségei azt sugallhatják, hogy az individu-

alizmus és „önzőség” a túlélés nélkülözhetetlen eleme, az élet velejárója, hiszen
ahol mindenki a másik vetélytársa, ott csak a legerősebb, legrátermettebb élhet
túl. Mindezt jól szemlélteti Darwin „Harc a létért” elve (Darwin, 1859, 1909).
Ilyen megküzdési formák feltérképezésével a viselkedésökológia, a humánbioló-
gia, és az evolúciós pszichológia több területe is foglalkozik, gondolhatunk itt az
élettörténeti stratégiákkal foglalkozó vizsgálatokra, de különböző, a versengéssel
kapcsolatos játékelméleti modellekre is.
A versengéssel kapcsolatos nézetek ismertetése előtt fontos megemlíteni, hogy
miért is alakul ki a verseny. A korai gondolkodók még a fajt, annak fennmaradását
találták a verseny céljának (Slater, 1985). A későbbi elméletek már az egyed túlélé-
sét helyezték a középpontba, azonban mára mindkét nézet meghaladottá vált. Ha
a faj fennmaradása lenne a cél, akkor az oroszlán nem pusztítaná el a másik hím
kölykeit, míg ha az egyed lenne a középpontban, akkor nem alakult volna ki az
altruizmus és egymás kölcsönös megsegítése, mint például a csupasz földi kutyák
esetében, ahol egyes nőstények lemondanak a szaporodásról egy másik javára, és
segítik a kölykök gondozását (Slater, 1985). Dawkins (1976) „önző gén” elméle-
te szerint, amely mára széles körben elfogadottá vált, a verseny a gének szintjén
történik. Ilyen értelemben a legfőbb cél, a gének – azaz a molekuláris információ
– továbbörökítése, fenntartása és elterjesztése a populációban. Az egyed ebben a
kontextusban, egy hordozó egység, amely képes szaporodni és továbbadni gene-
tikai állományát a következő generációnak. A legrátermettebb egyedek lesznek
azok, akik nagyobb valószínűséggel fogják továbbadni a génjeiket, mivel nagyobb
valószínűséggel élnek túl, találnak párt, és hoznak létre élet- és szaporodóképes
utódokat. A legsikeresebb a legjobb génkombinációval rendelkező „hordozó” lesz
(Dawkins, 1976/ 1986).
11.2.2. A versengés korai elméletei
Az 1920-as években egyre népszerűbbé vált a természettudósok körében a ver-

sengés kutatása. Ebben az időben született munkák leginkább a versengés látható,
szembetűnő jeleire koncentráltak, mint a hímek rivalizálása, territóriumtartása,
hierarchiaharcai. Így rögtön szorosan a témához kapcsolták az agressziót is. Ez
az irány oda vezetett, hogy a versengést szinte egyenlővé tették a nyílt, agresszív
küzdelemmel, ahol az egyik fél győztesen kerül ki, a másik fél pedig alárendelt
szerepbe jut, vagy akár el is pusztul (Slater, 1985). Az általánosan elfogadott mo-
delleket nézve a domináns egyed általában hím, erősebb, nagyobb az alárendelt
többi fajtársánál, és ez a hierarchiarendszer a megmérettetések alapján alakul ki.
De mivel a harcok meglehetősen költségesek mindkét fél számára, sokszor csak
erőfitoktatás zajlik a riválisok között. Összemérik az úgynevezett „megbízható je-

lek” alapján egymást, legyen az méret, színkombináció, vagy a madárének változa-
tossága (Smith, 1994; Zahavi 1997, 1999).
A nyílt verseny és agresszió a társadalomtudományok kutatási területén is
megjelent. Még a 20-as években írta le Schjelderup-Ebbe (1922) a csípésrend
fogalmát, ami a házityúkokra jellemző hierarchikus viszony kialakulását foglalja
magában. Megfigyeléseik alapján ugyanis azt találták, hogy az újonnan egy kö-
zösségbe kerülő tyúkok, csirkék és kakasok eleinte nyugtalanok és vetélkednek
egymással, majd vetélkedésük során kialakítják a hierarchikus rendjüket, amely-
ben mindig a dominánsabb szárnyas csípheti meg a hozzá képest alárendeltet. Pár
évvel később a csípésrendet szociológusok a gyerekek csoportos viselkedésére is
próbálták alkalmazni több-kevesebb sikerrel (Bühler, 1927).
A 90-es években megjelent a szociális dominancia elmélet, mely azon a meg-
figyelésen alapul, hogy az emberi csoportok is szociális alapú hierarchiarendszer
szerint szerveződnek a társadalmakban (Sidanius & Pratto, 2001; Hawley, 2002,
2010). Ezek a hierarchiák a koron (a felnőtteknek nagyobb a hatalma és a státu-
sza, mint a gyerekeknek), a nemen (a férfiaknak általában nagyobb a hatalma és
a státusza, mint a nőknek) és az önkényességen alapulnak. Az önkényesség tár-
sadalmilag meghatározott, és nem szükségszerűen létezik minden csoportban.
Az emberi társadalmak csúcsán egy hegemón csoport, az alján pedig egy negatív
referenciával rendelkező csoport áll. A nagyobb hatalommal bíró társadalmi sze-
repeket a hegemón csoport tagjai foglalják el, így mivel a férfiak dominánsabbak
a nőknél, ezért a politikai hatalmuk is több (Sidanius & Pratto, 2001). Mindezek
alapján a pszichológiában is az a szemlélet alakult ki, hogy a szociális dominancia a
nyílt verseny és az agresszió eredménye. Ez azonban elterelte a figyelmet a versen-
gés legnagyobb kérdéseiről, hogy mi a funkciója, és milyen egyéb formái léteznek
(Hawley, 2010).
A nyílt és agresszív versengésen alapuló szociális modellek széleskörű alkal-
mazása tehát sok hibát eredményezett, és számos esetben félrevezető mérési ered-
ményeket adott. Hawley (1998) gyerekekkel végzett kutatásaiban alátámasztotta,
hogy ötéves korig valóban a nyílt, agresszív versengéssel járó viselkedési formák
vezetnek a csoportban betöltött dominánsabb szerephez, azonban ezt az életkort
meghaladva mindez nem eredményez sikert. Valamint a férfiak dominanciakér-
dése mellett foglalkozni kell a nők rejtettebb, kifinomultabb rivalizálásával is, ami
korábban háttérbe szorult (Hardy, 1981, 1999; Hawley, Little, & Card, 2008).
Ellenben ha a szociális dominanciát mint jelenséget az emberi viselkedés egyik
lényeges megjelenési formájaként vizsgáljuk, és mindezt evolúciós kontextusba
helyezzük, számos kérdés árnyaltabbá válhat. Segít megérteni az ember társas cso-
portjainak rendeződését, a személyiségfejlődés egyes aspektusait, a machiavelliz-
mus és a proszociális viselkedés kérdéseit.
11.3. A kooperáció mint versengés

11.3.1. Túlélés mindenáron
Darwin „harc a létért” elméletének egyoldalú értelmezése létrehozott egy olyan

agresszív képet a fajok közötti és fajon belüli viselkedésről, amely túlzó és gyakran
félrevezető (Darwin, 1871; Trivers, 1972; Pellegrini & Archer, 2005). A század-
fordulón alkotó nemesi származású orosz földrajztudós, Kropotkin – aki a darwini
evolúciós elmélet elkötelezett híve volt – amellett érvelt, hogy kedvezőtlen felté-
telek között és alacsony csoportméret mellett az együttműködő stratégiák elő-
nyösebbek lehetnek az agresszív versennyel szemben (Kropotkin, 1902). A „harc
a létért” elv megköveteli az egyén megküzdését a környezettel, de ezt a csatát
könnyebb megvívni kölcsönös segítség útján, mint versengve és egymást hátrál-
tatva. Gondoljunk például arra az esetre, amikor két sakál – amelyek nem rokonai
egymásnak – egymást segítve ejtenek el egy Thomson-gazellát. Egyedül egyikőjük
sem elég a sikeres vadászathoz és éhen maradnának, együtt viszont képesek rá, ami
mindkettőjük számára előnyös (Slater, 1985,1987).
11.3.2. Lehet-e előnyös másokon segíteni?
Mégis hogyan lehetséges az, hogy az állatvilágban többször is megfigyelt versen-

géssel és agresszív magatartással szemben elterjedtek az önzetlen, altruista maga-
tartási formák? Az, hogy az énekesmadarak füttyentésükkel elterelik a ragadozó
figyelmét, hogy társaik elmenekülhessenek, de ezáltal ők maguk válhatnak prédá-
vá, olyan cselekedet, amely teljes mértékben hátrányos az egyed számára. Alulma-
rad a forrásokért (táplálék, rejtekhely, szexuális partner, saját utódok stb.) folytatott
küzdelemben, ami oda vezet, hogy csökken az utódainak száma, és génjei egyre
inkább eltűnnek a populációból. Tehát minden azt sugallja, hogy ez a viselkedési
forma szelekciósan hátrányos az egyedre nézve, akkor mégis hogyan lehetséges,
hogy egyáltalán létezik önzetlenség és altruizmus?
Ezt a nagy ellentmondást a modern evolúciós gondolkodás a rokonszelekciós
elmélettel oldja föl, amely kifejezést Smith (1998) alkotta meg. Haldane (1955)
volt az első, aki ismertette a mechanizmust, de bebizonyítani és a matematika nyel-
vére lefordítani csak Hamiltonnak sikerült 1964-ben. Egyenletével alátámasztotta,
hogyan jelenhet meg és lehet nyereséges az önzetlen viselkedés az állatvilágban
(11.2. ábra). Elméletét arra alapozta, hogy a szülők vér szerinti utódaikkal 50 szá-
zalékban egyeznek meg genetikailag, mivel az élőlények többsége a genomja felét
az anyjától, másik felét az apjától kapja. Tehát, azzal, hogy a szülők gondozzák saját
utódaikat, a saját génjeik továbbadási valószínűségét növelik meg, mivel a támoga-
tott utód túlélési esélyei így megnövekednek, és nagyobb valószínűséggel fog sza-
porodni, továbbadva ezáltal a „kapott” géneket. Mindezt továbbgondolva, a test-
vérek szintén közel 50 százalékban hordozzák ugyanazokat a géneket, így érthető,
hogy a fiatalabb nőstény egyed, ha segíti nővére utódait, akikkel 25 százalékban
rokon, azzal a saját génjei továbbadását is elősegíti. Így az altruista nyeresége abból
fakad, hogy az általa támogatott „génhordozók”, a rokonok által összességében
növekszik a genetikai képviselete a következő generációban. Nagy valószínűséggel
az altruista egyedeknek vannak olyan génjeik, amelyek hajlamosítanak az önzetlen
viselkedésre, és így ha nő az altruista egyed reprodukciós sikere, az segíti a gén
továbbadását a következő generációnak. Ezáltal terjedhet el nemzedékről nemze-
dékre az önzetlen viselkedés a populációban (Hamilton, 1964, Bereczkei, 2009).
Az altruista viselkedésre hajlamosító gének gyakorisága várhatóan akkor nő az
adott populációban, ha teljesül az egyenlet alapján az alábbi feltétel:
11.2. Ábra. Hamilton-törvénye (Forrás: Hamilton, 1964
Az elmélethez tartozik Hamiltonnak azon vélekedése is, hogy a rokonszelekció csak

akkor működhet, ha létezik egy mechanizmus, amely alapján az élőlények képesek
megkülönböztetni más egyedektől a rokonaikat, a genetikailag hasonlóbbakat. Ez a
zöld szakáll-effektus, amit hipotetikusan úgy kell érteni, mintha egy adott gént hor-
dozó egyedek zöld szakállal rendelkeznének, és így könnyen felismerhetik egymás-
ban a hasonlóságot, akiben viszont nincs meg ez a gén, azoknak nincs zöld szakálla.
11.3.3. Kölcsönös segítségnyújtás
Trivers (1971, 1985), továbbgondolva a rokonszelekciót, feltette azt a kérdést, hogy

miért alakulhat ki kooperáció olyan egyedek között is, akik egymásnak nem ro-
konai, sőt akár nem is egy faj képviselői. Például a mézkalauz madár megmutatja
a méhészborznak a mézlelőhelyet, aki képes azt megszerezni, majd a zsákmányolt
méz egy darabját otthagyja a madár számára. Ennek magyarázatát Trivers a kölcsö-
nös megsegítésben, más néven reciprok altruizmusban látta, amely munkásságáért,
ahogy korábban Hamilton is, elnyerte a Crafoord-díjat. Az elmélet lényege, hogy
a cél itt nem a rokonok, hanem egymás kölcsönös megsegítése a hosszú távú meg-
térülés és nyereség érdekében. Evolúciós értelemben ugyanis nyereséges együtt-
működőnek lenni még nem rokonokkal szemben is, ha az hosszútávon jövedelme-
zőbb, mint az önző, individuális viselkedésből fakadó rövid távú haszon. Mindez
akkor működik, ha az első körben hasznot élvező fél később – a másik fél számára
szükséges időpontban – viszonozza a támogatást (Trivers, 1985; Bereczkei, 2009).
A kölcsönös megsegítések az esetek többségében nem kiegyenlítettek. Gyakran
előfordul ugyanis, hogy az egyik fél kis mértékben nyújt segítséget, viszont később
sokkal kifizetődőbb, értékesebb viszonzást kap, így az altruista cselekedet nettó meg-
térülése még inkább növekedhet (Revee, 1998). Ilyen értelemben véve a reciprok
altruizmus egyik alapvető feltétele a költség-haszon elv mérlege. Feltehetőleg akkor
fognak belemenni a felek az együttműködésbe, ha az mindkettőjük számára jutá-
nyos. Mivel hosszú távú kölcsönösségről van szó, annak sikere attól függ, mennyire
biztosított, hogy a másik valóban kompenzálni fogja a megsegítést. Több tanulmány
próbálta feltérképezni, hogy melyek azok a tényezők, amelyek növelik a megtérülés
valószínűségét. Arra jutottak, hogy egyrészt fontos a körülmény, amelyben a versen-
géssel szemben előnyös az együttműködés (Boyder, 1992, Kurzban, 2003) (például
közös vadászat). Visszautalva Kropotkin szavaira, valamiféle kedvezőtlen, nem meg-
szokott környezeti miliő (Kropotkin, 1902). Másodszor előnyös lehet az együttmű-
ködés olyan élőlényeknél, beleértve az embert is, amelyek csoportokban élnek, és
rendszeres időközönként találkoznak egymással, a gyakori találkozással pedig nő
a megtérülés esélye is. Tehát összességében a csoport tagjai élvezhetik, hogy időről
időre kisegítik őket, ami hosszú távon kimondottan nyereséges lehet. Harmadszor:
a reciprok altruizmus olyan fajoknál különösen nyereséges lehet, ahol az egyedek
kognitív képessége és csoportszerveződése lehetővé teszi a csoport tagjainak felis-
merését, képesek számon tartani a megsegítés tranzakcióit, valamint felismerik és
kiközösítik a csalókat és a potyalesőket (Bereczkei, 2009). A felsorolt körülmények
teljesülése elég ritka az állatvilágban, inkább magasabb rendű élőlényekre, közöttük
is a főemlősökre jellemző (Brosnan & De Waal, 2002). Seyfarth és Cheney egyik
érdekes kísérletükben a cerkófmajmok szociális érintkezését, ezen belül is a kölcsö-
nös kurkászási, ún. grooming szokásait vizsgálták. Hangfelvételre rögzítették azokat
az individuális jelzéseket, amelyek a csoport tagjait segítségnyújtásra szólítják fel.
Ezt követően a felvételt egyenként lejátszották a csoport tagjainak és mérték az
adott egyed érdeklődését, azzal, hogy mennyi ideig fordul a hang irányába. Ezt az
időtartamot tekintették a támogatási hajlandóság mértékének. Azt találták, hogy
a majmok a rokonaik hívójeleire még akkor is figyeltek, ha korábban nem álltak
kölcsönös „kurkászási” interakcióban. Illetve ezen kívül csak azon egyedek jelzéseire
figyeltek fel, akikkel korábban már részt vettek közös tisztálkodási műveletben.
Az ember evolúciós múltjában minden feltétel adott volt (a kis csoportokban
élés, a kedvezőtlen, sokszor kiszámíthatatlan környezet, a közös táplálékszerzés, a
vadászat, a robbanásszerűen fejlődő intelligencia), ami kedvezett a kölcsönös meg-
segítés hajlamára történő szelekcióban (Cosmides & Tooby, 1989). Nagy összetartó
erőt jelenthetett a nem rokonok körében is a zsákmány egymás közti elosztása, és
egyéb összefogás esetén, mint például katasztrófák túlélése, gyerekek, öregek, be-
tegek ápolása, az eszközök és a tudás cseréje (Trivers, 1971). Elmondhatjuk tehát,
hogy az ember a reciprok altruizmus igazi haszonélvezője. Leginkább azért, mert
képes egy „kognitív nyilvántartás” vezetésére, azaz képes visszaemlékezni az adott
és a kapott segítségekre, és természetesen a potyalesőkre is (Bereczkei, 2009).
Fontos megismerni a szociálpszichológiából ismert proszociális viselkedési
formát, mely az olyan emberi együttműködő, segítő viselkedéseket foglalja magá-
ba, amelyekért nem feltétlenül jár jutalom. Ezt a mechanizmust a közösség társas
normái tartják fent, és segíti a csoportkohézió erősödését (Berkowitz, 1972; Brief

& Motowidlo, 1986; Deák, 2010). A proszocialitás tehát az emberi csoportokban,
ahol a legmagasabb szintűek a társas interakciók és kognitív mechanizmusok, a
reciprok altruizmus kifejeződésének tekinthető. A proszocialitással, mint közössé-
gen belüli viselkedési stratégiával a későbbiekben a forráskontroll-teória ismerte-
tése körében fogunk részletesen foglalkozni.
11.4. Küzdelem a javakért

Mára széles körben elfogadottá vált az a megállapítás, hogy az egyed szintű ver-
sengés a forrásokért történik (Hawley, 2010), mivel a források – legyen az táplálék,
búvóhely stb. – általában végesek, és sokkal több egyed kíván részesülni belőlük,
mint az lehetséges lenne (Barta, 2002). Így könnyen belátható, hogy valamikép-
pen el kell dönteni ki az, aki részesülni fog, és ki az, aki nem. Több megoldás is
született a források felosztására a természetben. Ezek közül az egyik – emberre is
jellemző – megoldás a csoport vagy közösség hierarchikus rendeződése. Az ilyen
rendszerek általában stabilak, viszont időről időre meginganak, és megindul a harc
a domináns szerepért, a források kontrollálásáért. A célok elérésére irányuló ver-
seny történhet direkt és indirekt módon (Hawley, 1998, 2010) (11.3. ábra).
A direkt utat választók nem kívánják véka alá rejteni a szándékukat, nyíltan és
agresszívan törnek a céljaik felé. Az indirekt, kooperáló viselkedést folytatók ez-
zel szemben úgy érik el céljaikat, hogy követik a csoportnormákat és megkímélik
a társadalmi kapcsolatokat (Coie & Dodge, 1998; Hawley, 2002, 2010). Ki kell
azonban emelni, hogy az ilyesfajta kooperáció nem követel meg altruista vonást
sem az egyén, sem a gének szintjén, hiszen az együttműködés nem csak „önzetlen-
ségből” fakadhat (Charlesworth, 1996).
A megértés megkönnyítése érdekében inkább úgy kell ezt értelmezni, hogy a
direkt és indirekt út a versengés két külön formája (Hawley, 2002, 2003a, 2010). A
A versengés formái
• eszköze a kényszerítés
• nyílt, agresszív, radikális
Direkt • nem törődik a csoportmorállal
• gyorsan, nagy nyereséget hozhat
• vagy teljes bukást
Cél
• eszköze a proszociális viselkedés
• óvatos, burkolt
Indirekt • erősíti a csoportkohéziót
• kisebb nyereségek, de hosszú távon
• számolni kell a visszaélések veszteségével
11.3. ábra. A versengés direkt és indirekt formája. (Forrás: Hawley (2002, 2003a, 2010)
alapján készítete a szerző)
direkt, nyílt, agresszív versenyt egyfajta kényszerítő stratégiának kell felfogni, ami
radikális megoldás, és leginkább rövidtávon érvényesül. A versengés indirekt, óvatos,
burkolt formája a proszociális stratégia, ami magába foglalja a kölcsönös együttmű-
ködést, szövetségek kialakítását, akár barátság formájában is, és hosszú távon ér-
vényesülnek az előnyei, emellett pedig erősíti a csoportkohéziót is. A kényszerítő
stratégiában a „mindent vagy semmit elv” érvényesül, ezáltal vagy maximalizálódik
a nyereség, vagy az egyén akár az életével is fizethet a veszteségekért. A proszociális
stratégia esetén folyamatosak a kisebb nyereségek, jutalmak, ezáltal kiegyenlítettebb
a helyzet, viszont számolni kell a visszaélésekkel, amit veszteségként kell elkönyvel-
ni (Figueredo, Wolf, Gladden, Olderbak, Andrzejczak, & Jacobs, 2010).
11.3.1. A forráskontroll-elmélet
Vizsgáljuk meg közelebbről a forráskontroll-teória módszertani vonatkozásait!

Ahogy már fentebb kifejtettük, a forrás elérése érdekében történő versengési for-
mák lehetnek kényszerítő vagy proszociális stratégiák. Mivel mindkettőnek közös
a funkciója, a források elérése, ezért vagy pozitívan kellene korrelálniuk egymással,
vagy egymástól függetlennek kellene lenniük (Hawley, 2010). Hawley szerint így
két lehetséges út rajzolódik ki előttünk (11.4. ábra). Az első, ha feltételezzük, hogy
ezek a stratégiák egy skálán mérhetőek, amelynek egyik pólusán a kényszerítő,
másik pólusán a proszociális stratégia áll, amely esetben az adott emberre jellemző
egyfajta beállítódást jelentene, ami alapján megállapítható, hogy melyik stratégiát
választja az esetek túlnyomó részében. Pontosabban melyik stratégiát alkalmazza
többször a csoport más tagjaihoz képest. Itt szükséges megjegyezni, hogy nem
tudatos döntési mechanizmusról van szó, sokkal inkább tudattalan, valószínűleg a
gyermekkorban kialakuló beállítódásról.
A másik út az, ha úgy tekintünk a kényszerítő és proszociális stratégiákra, mint
a viselkedés két külön skálán mozgó és mérhető aspektusára. Tehát egy emberre
jellemző lesz két érték, attól függően, hogy az egyes stratégiákat milyen szinten al-
kalmazza. Ezek alapján megkülönböztethetünk magas-magas, alacsony-alacsony,
magas-alacsony, alacsony-magas kategóriákat. Ezek alapján a magas-magas ka-
tegória azt jelöli, hogy mindkét stratégiát egyforma gyakorisággal, sokszor alkal-
mazza az adott személy a csoport többi tagjához képest, míg az alacsony-alacsony
kategória képviselői csak elvétve alkalmazzák a két stratégia bármelyikét (Hawley,
Johnson, Mize, & McNamara, 2007, Hawley, 2010).
Egy érdekes kísérletben, amelyet óvodások körében végeztek, azt találták, hogy
a kényszerítő és a proszociális viselkedés együttesen az idő 71 százalékban vezetett
a forrás kontrollálásához, amit ez esetben egy érdekes játékszer használata jelentett.
Meglepő módon a proszociális viselkedési formákat – tehát a másik meggyőzése,
barátság felajánlása, segítségnyújtás („megmutatom hogyan kell játszani vele…”) –
sokkal többen alkalmazták, mint a kényszerítőt, ami ez esetben a játék erősszak-
kal történő elvételét, a másik sértegetését és inzultusát jelentette (Hawley, Little &
Pasupathi, 2002, Hawley, 2010). Az idősebb korosztályokra kiterjesztett vizsgálatok
során önkitöltős teszteket is használtak, amelyben a kitöltők vélekedhettek saját és

társaik viselkedéséről és indíttatásairól. Pár példa a kérdőív proszociális tételeire:
„Megkaptam a tárgyat azáltal, hogy barátságot ajánlottam”, „… azáltal, hogy segí-
tettem”, „… ,hogy kedves voltam”, és a kényszerítő stratégia tételeire: „Megkaptam
a játékot azáltal, hogy elvettem”, „… ,hogy verekedtem”, „… ,hogy fenyegettem a
másikat” (Hawley, Little, & Pasupathi, 2002, Hawley, 2010). A résztvevőket az al-
kalmazott stratégiájuk alapján négy kategóriába lehetett sorolni. Az első kategóriá-
ba a kettős stratégiát folytatók kerültek, ők a kényszerítő és proszociális stratégiát is
magas szinten alkalmazták (magas-magas). A második kategóriába a kényszerítők
sorolhatóak (magas-alacsony), míg a harmadikba a proszociális stratégát alkalma-
zók kerültek (alacsony-magas). A negyedik kategóriába azokat sorolták, akik egyik
stratégiát sem alkalmazták magas szinten, sokszor meg sem próbálták megszerezni a
játékot, azaz kontrollálni a forrást (alacsony-alacsony). Itt fontos megjegyezni, hogy
azok a gyerekek, akik a negyedik kategóriába tartoztak, sokszor eltértek az átlag és
egészséges populációtól, például bántalmazottak voltak, vagy szellemileg sérültek.
11.4. ábra. A versengés kényszerítő, proszociális, és kettős stratégiája.

(Forrás: Hawley (2010) alapján készítete a szerző)
11.4.2. A dominancia alakulása és a forráskontroll-elmélet kapcsolata
Sikeresség tekintetében a kettős stratégiát folytatók úgy határozták meg magukat,

hogy ők a legsikeresebbek a csoportban, őket követték a proszociálisok és kény-
szerítők, majd a legsikertelenebbnek a forrást egyáltalán nem birtoklók vallották
magukat (Hawley, 2003a, 2003b, Hawley, Card, & Little, 2007, Hawley, 2010)
(11.5. ábra). Ezzel egybecsengtek a kísérlet statisztikai elemzései is, amely alap-
ján megállapították, hogy a kettős stratégiát alkalmazó személyek voltak a legin-
kább dominánsak, míg az egyáltalán nem birtoklók, és nem irányítók a legkevésbé
(Geldhof, Stump, Howard & Hawley, 2010).
11.5. ábra. A versengési stratégiák

és a dominancia kapcsolata.
(Forrás: Hawley, 2010 alapján
készítete a szerző)
11.4.3. A forráskontroll-elmélet személyiségjegyeinek alakulása
Vizsgáljuk meg közelebbről az egyes stratégiák képviselőinek személyiségjegyeit!

Ehhez szükséges annak megértése, hogy a fent említett négy kategória nem egyenlő
négy különböző stratégiával (Hawley, Johnson, Mize, & McNamara 2007, Hawley,
2010). Három stratégiát különböztethetünk meg: a kényszerítőt, a proszociálist és
a kettős stratégiát (11.6. ábra). A negyedik kategória (alacsony-alacsony) éppen a
stratégia hiányát jelöli, ők nem alkalmazzák egyik stratégiát sem, így nem részesül-
nek a forrásokból sem. Akik viszont részesülnek belőle, őket dominánsabb, irányító
személyiséggel jellemezhetjük. Gyerekek estén ezek a stratégiák nem teljes mérték-
ben állják meg a helyüket, így az alábbiak csak felnőtt populációra értelmezhetőek.
A szakirodalom számára nem újkeletű fogalmakról van szó, ha a proszocialitásról
és kényszerítésről beszélünk (Brief & Motowidlo, 1986). A proszociális irányítók
kapcsolatteremtőek, kompromisszumkészek, mély baráti kapcsolataik vannak,
kedvelik a társaságot, és őket is kedvelik. Személyiségükkel elősegítik a csoportko-
hézió erősödését. Tehát képviselőik hatékonyan megszerzik a forrást, ugyanakkor,
ezzel egy időben fenntartják a csoportkohéziót is, ami hosszú távú forráskontrollt
és irányítást tesz lehetővé (Hawley, Little, Card, 2007). Ezzel szemben a kénysze-
rítő irányítók ellenségesek, agresszívak, impulzívak és szociálisan tehetségtelenek.
Őket a hatalom és a népszerűség motiválja. A közösség gyakran elutasítja őket,
kapcsolataik lazák, barátságaik viharosak. A közösséget összezilálják maguk körül,
így stratégiájuk inkább csak rövid távon eredményez nyereséget, mivel magas a
kockázata a csoportból való kirekesztésnek (Hawley, 2003b, 2007).
A forráskontroll stratégiában az újítást a kettős stratégiát alkalmazók csoportjának
ötlete jelenti ( Jones & Paulhus, 2009; Hawely, 2010). Leginkább azért figyeltek fel
rájuk, mivel a stratégia alkalmazása magas anyagi sikereket eredményez, legalábbis a
társadalmilag egy szinten lévők körében. Ahogyan a kényszerítő irányítók, ők is ag-
resszívek, manipulatívak, fontos számukra a siker, a mások elismerése, és az emberi kap-
csolatokban is az anyagi javak megszerzésére vágynak (Hawley, Shorey & Alderman,
2009; Stewart & Stewart, 2006; Hawley, 2010). Ugyanakkor jobban megértik társai-
kat, és van egy bizonyos morális ráhangolódási képességük másokra (Hawley, 2003b,
Hawley, 2010). A látható „sötét oldaluk” ellenére ők szociális értelemben képesek ma-
gas szintű sikereket elérni. Jól kijönnek másokkal, népszerűek, és képesek kölcsönös
barátságokat kialakítani és fenntartani ( Jokela & Keltigangas-Järvinen, 2009).
Érdekes módon úgy tűnik, hogy a kettős stratégia egyenlő mértékben jellemző
férfiakra és nőkre is, és arányuk korosztályonként sem tér el. A vizsgálatok azt iga-
zolják, hogy a női kettős stratégákat inkább a férfiakra jellemző versengési minta és
hajlam jellemzi, míg a férfiak esetén inkább a nőkre jellemző versengési attitűd a
megfigyelt. Ezek alapján elmondható, hogy ez egyfajta androgün (nemtelen) vonás.
Végül szólnunk kell a nem irányítók csoportjáról, vagyis a negyedik kategória kép-
viselőiről is, akik a versengés és kontrollálás szempontjából semmiféle stratégiát nem
űznek magas gyakorisággal. Patricia Hawley úgy gondolja, hogy ez a csoport nem
eléggé feltérképezett ahhoz, hogy tiszta választ adhassunk a kategória jellemzőire és
személyiségvonásaira (Hawley, 2010). Lehetséges, hogy eddig a vizsgálatok mód-
szere nem tette lehetővé, hogy kellőképpen bevonódjanak a negyedik csoport tagjai,
és így ez alulmotiváltságot is eredményezhetett egyes személyeknél. Annyit azonban
leszögezhetünk, hogy a nem irányító típusba tartozók nem egyenlőek a megbújó
stratégiát, ún. „sneaker” stratégiát követőkkel (Hawley, 2010; Krebs & Davies, 1984).
Ők inkább azok a személyiségek, akik meg sem próbálnak irányítani, vagy ha igen,
hamar le is buknak. Iskoláskorúaknál ők azok, akik leginkább megjelennek a klini-
kai populációban (Stump, Ratliff, Wu & Hawley, 2009; Hawley 2010).
11.6. ábra. A forráskontrolálás stratégiái a dominancia és irányítás kapcsolatában.

(Forrás: Hawley, 2010 alapján készítete a szerző)
11.4.4. A machiavellizmusról alkotott újszerű gondolatok
Mint tudjuk, a machiavellisták olyan személyek, akik szeme előtt a cél lebeg, ezál-
tal szinte bármit képesek lennének megtenni annak elérése érdekében. Cinikusak,
opportunisták, stílusuk általában megnyerő, és képesek szociális kapcsolatok kiépí-
tésére, ha érdekük éppen azt kívánja. Elsősorban a pénz és a hatalom motiválja őket.
Ha a forráskontroll-teória szemüvegén keresztül nézzük őket, akkor a machiavellis-
ták célját egyfajta elérni kívánt forrásnak tekinthetjük, viselkedésüket pedig rugal-
mas stratégiaként foghatjuk fel. A machiavellisták a kényszerítő, de a proszociális
stratégia oldaláról is képesek megközelíteni a célt, attól függően, mit kíván meg a
helyzet (Christie & Geis, 1970; Paulhus &Williams, 2002; Byrne & Whiten, 1988,
Hawley, 2010). Így a magas machiavellisták a forráskontroll-teória alapján az úgy-
nevezett kettős stratégiát követők (magas-magas) csoportjába tartozhatnak.
De hogyan vélekedjünk akkor az alacsony machiavellistákról? Lehetséges,
hogy ők a proszociális irányítók, vagy közülük kerülnek ki nagyobb számmal a
nem irányítók? Erre a kérdésre ma még nem tudjuk a választ, azonban több kuta-
tás is alátámasztja, hogy a kettős stratégiát követők személyiségvonásai meglehe-
tősen ellentétesek a nem irányító személyek vonásaival, ahogy a magas és alacsony
machiavellisták személyiségjegyei is gyökeresen különböznek egymástól.
11.5. A szülői ráfordítás és élettörténeti stratégiák

Vajon hogyan és mikor alakulnak ki fejlődésünk során az előző fejezetben említett
stratégiák és személyiségjegyek? Mi az, ami meghatározhatja, hogy valaki inkább
a kényszerítő, míg mások inkább az együttműködő stratégiákat, vagy éppen mind-
kettőt sikeresen alkalmazzák?
Az egyik feltételezés szerint lehetséges, hogy kialakulásuk a személyiségjegyek
fogékony korban történő „finomhangolásán” alapszik (Hawley, 1998, 2010). Ezalatt
azt kell érteni, hogy a gyermekkorban ért hatások (szociális háttér, szülői magatar-
tások, az anya-gyerek kötődés) adnak egyfajta kalibrációt a későbbi életre nézve.
Képzeljünk el egy olyan szituációt, amelyben az emberek nagy többségének
nem jut elég élelem, legyengült a szervezetük, a közösségben, amiben élnek rö-
vid az átlagéletkor, magas a betegségek, halálozások, köztük a gyermekhalandóság
aránya. Ebben a durva és kiszámíthatatlan környezetben nem nagyon lehet hosszú
távon tervezni, inkább a hirtelen adódó lehetőségeket kell kiaknázni. Ilyen felté-
telek között a rövid távú stratégiák lesznek a nyereségesek, ami a korábban már
ismertetett „r” élettörténeti stratégia (Ellis, Figueredo, Brumbach & Schlomer,
2009). Ennek eredményeként jellemző lesz, hogy az emberek biológiai adottságai
is alkalmazkodnak ehhez a zord környezethez, és hamarabb következik be a pu-
bertás, és a szülőkről való leválás. A közösség tagjai korán vállalnak gyermeket, és
növekedni fog az átlagosan vállat utódok száma, ezáltal pedig csökkeni fog az egy
utódra fordított energia és törődés aránya.
Ebben a kontextusban a szülői viselkedés egyfajta jelként fogható fel, ami
megbízható indikátora lehet a környezetnek. A fejlődő és fogékony szervezet
számára pontosan jelzi az őt körülvevő környezet milyenségét (Chisholm, 1999;
Quinlan, 2007; Belsky, Steinberg, & Draper, 1991). Vagyis az alacsony szülői rá-
fordítás (kevés odafigyelés, ritka dajkálás, kisebb felelősségvállalás) jelzi a környe-
zeti nehézségeket a fejlődő gyermek számára. A rossz körülmények között nem
feltétlen éri meg bensőséges kapcsolatok kialakításába energiát fektetni, ugyanis
az nem segítené, sőt lehet, hogy éppen rontaná a túlélés esélyeit a család és ezáltal
a gyermek számára is (Hawley, 2010). Például, ha a súlyos körülmények között
élő családban az anya otthon maradna a gyermekével, játszana vele és dajkálná
ahelyett, hogy elvállalna egy harmadik műszakot, lehetséges, hogy a következő

hónapban éhezne az egész család. Visszautalva a biológiai fogalmakra, fontos a
szülői átkapcsolás (Trade-off ), hiszen nem mindegy, hogy az anya hová helyezi,
mire fordítja az energiáját. A rosszul befektetett energia ugyanis nemcsak az ő, de
a gyermekei jövőjét is veszélyeztetheti azzal, hogy egy alternatív fejlődési pályá-
ra állítja az utódot. Ismét fontos hangsúlyozni azonban, hogy ezek nem tudatos
döntési mechanizmusok, hanem az ökológia tudományágában megfogalmazott
törvényszerűségek, a természet megkerülhetetlen törvényei és megküzdési stra-
tégiái, amelynek emberre történő alkalmazásával próbálják a társadalomtudósok
feltérképezni és megérteni a humán viselkedés kialakulását.
Mindezek alapján vizsgáljuk meg azt is, mi történik a kiszámítható és viszony-
lag jó körülmények esetén. Ha a források bőségesen állnak egy család rendelke-
zésére és előreláthatólag nem is fog ez hirtelen megváltozni, lehetségessé válik
az előre tervezés. Így nem a napról napra való átvészelés lesz a jellemző, hanem
jól megfontolt, hosszú távú döntések sora fogja irányítani a család életét. Tehát a
hosszú távú, vagyis a „K” stratégia lesz a nyereséges. Így az lesz a jellemző, hogy az
emberek nem vállalnak sok gyereket, de rájuk külön-külön sok energiát fordítanak.
Ilyen esetekben a gyerekeknek lehetőségük van tanulni, ami késleltetett haszonnal
jár, és akár 25 éves korukig is tarthat. A gyermekkor nem sürgetett, jellemzően
elhúzódik, sokáig a szülőkkel egy háztartásban maradnak, és a gyermekvállalásuk
is kitolódik akár 30 év fölé is. Gondoljunk bele, hogy ebben ez esetben nem hozna
reprodukciós sikert a magas gyerekszám, mivel egy gyerekbe rengeteget invesztál-
nak a szülők, így akár már a négy gyermek is túl nagy teher lenne számunkra, és az
utódok csak rontanák egymás esélyeit.
Az ismertetett két példa alapján fontos kiemelni, hogy az ún. „r-K” élettörténe-
ti stratégia két szélsőségét láthattuk. Az „r” stratégia rosszabb és kiszámíthatatlan
körülmények között biztosít rövid távú, de nyereséges stratégiát, míg a „K”, egy
hosszú távú stratégia, amely jó és kiszámítható feltételek mellett nyereséges. De
nem szabad figyelmen kívül hagynunk, hogy ez egy skála két végpontja, így ezek a
szélsőségek ritkábbak, inkább az átmenetek a jellemzőek (Hawley, 2010).
11.5.1. Forráskontroll-teória személyiségjegyek

és az élettörténeti stratégiák alakulása
A fent ismertetett élettörténeti stratégia nyilvánvalóan meghatározza a gyermek

és az anya közti kötődést. Bowlby (1988) szerint ugyanis az embereknek gye-
rekkorban nagymértékű fogékonyságuk van arra, hogy fenntartsák a kapcsolatot
a gondozójukkal, hogy biztosítsák a túlélésükhöz nélkülözhetetlen védelmet és
forrásokat. Valószínűleg a múltban pozitív szelekciós nyomás hatott azokra a gyer-
mekekre, akik maguk is közeledtek az édesanyjukhoz, nem pedig csak várták, hogy
ő közeledjen (Bowlby, 1969/1982). Az anya-gyermek kapcsolat és kötődés renge-
teg aspektusát ismeri a szakirodalom. Jelen fejezetben a biztonságos, a bizonytalan
és az ambivalens kötődés kerül ismertetésre.
Az édesanyjához biztonságosan kötődő gyermek védve érezheti magát fejlő-

dése során, és magabiztosságot kaphat ahhoz, hogy önállóan megismerje és felfe-
dezze az őt körülvevő világot (Ainsworth, Blehar, Waters, & Wall, 1978). Egyre
bátrabb és magabiztosabb lesz az életben, mivel érzi, hogy a források elérhető-
ek számára, az emberek felelősek az ő szükségletei kielégítéséért, és a környezete
egy biztonságos hely, ahol kiteljesedhet és fejlődhet (Ainsworth & mtsai, 1978;
Bowlby, 1969/1988). Ezek a gyerekek nagyobb valószínűséggel érik el kitűzött
céljaikat, vágyaikat, pozitívan szemlélnek másokat és a világot. Mindez azt jelent-
heti, hogy barátságosabbak, segítőkészebbek lesznek másokkal, nagyobb valószí-
nűséggel fognak másokkal kooperálni. Becsülik és értékelik az anyagi javakat, de
fontosak, ha nem fontosabbak számukra az emberi kapcsolatok is. Ezek a voná-
sok feltehetőleg a forráskontroll-teória proszociális stratégiája alkalmazásának fog
kedvezni. Így a források hosszú távú, stabil kontrollálása jöhet létre (Hawley &
mtsai, 2009). Kiszámítható környezetben a proszociális stratégia alkalmazása egy
hosszú távú „K” stratégiát feltételez.
Ellentétes helyzetben, amikor a gyermek találkozik egy elutasító, kevésbé gon-
doskodó szülővel, létrejöhet a kötődés elkerülése a gyermekben (Mayseless, 1996).
A fejlődő gyerek, hogy ezt a hiányt ellensúlyozza és kielégíthesse a szükségleteit,
a céljai elérésének hajszolásába kezd. Arra fog törekedni, hogy mindenáron meg-
szerezze, ami neki szükséges, és egyre inkább elfordul az emberektől, akiktől ta-
pasztalatai szerint úgysem várhat segítséget (Feeney, Noller & Hanrahan, 1994). A
fejlődés előrehaladtával egyre inkább alul fogja értékelni a szoros kötődést igénylő
kapcsolatokat, hiszen azoktól nem várhat segítséget, ugyanakkor túlértékeli az anya-
gi javakat. Így valószínűleg a bizonytalanul kötődő emberek a forráskontroll-teória
szempontjából inkább a kényszerítő stratégia képviselői lesznek, akikre emellett
egy gyors, „r” élettörténeti stratégia lehet a jellemző (Ellis & mtsai, 2009).
Előfordulhat végül, hogy úgynevezett ambivalens kötődés alakul ki a gyerek-
ben, ami egyfajta szorongással jár. Ez általában olyan esetekben fordul elő, ami-
kor az anya hol támogató a gyermekével szemben, hol elutasító. Így a szoron-
góan kötődő gyerekek nagyon érzékenyek az elutasítás jeleire, de hajthatatlanul
igyekeznek a másik kedvében járni, hogy minél inkább elkerüljék az elutasítást.
Nem elfordulóak az emberekkel szemben és segítséget is szívesen kérnek má-
soktól. Ilyen típusú kötődési minta kapcsolatfüggőséghez és „mártír” szerephez is
vezethet. „Légy kedves, különben kitaszítanak”. Az ambivalens kötődésben egyes
kutatók a proszociális stratégiát vélik felfedezni (Bartholomew & Horowitz, 1991;
Mikulincer & Shaver, 2003). Mások azonban úgy látják, hogy az ambivalens kö-
tődés a kettős stratégia alkalmazásához vezethet (Hawley, 1999, 2003a, 2003b,
2010). Az ilyen személyek ugyanis legalább annyira elkerülők, mint szorongóak
kötődésüket illetően. Így legalább annyira igénylik a szoros kapcsolatokat, mint
amennyire el is kerülik őket. A kettős stratégisták hajlanak arra és képesek is rá,
hogy csak annyira vonódjanak be egy kapcsolatba, amennyire az számukra szüksé-
ges. Képesek arra, hogy tudatosan figyeljék mások társadalmi és szociális szerepeit
és úgy alakítsák kapcsolataikat, hogy minél inkább segítse őket a céljaik elérésében.
Értékelik az interperszonális kapcsolatokat, de az anyagi javakat is, sőt az utóbbit

még talán jobban is. Az ő kötődő-elkerülő sémáik megkönnyítik a rugalmas stra-
tégia alkalmazását, mivel csak annyira vonódnak be egy kapcsolatba, amennyire az
szükséges, ezáltal képesek lehetnek a kényszerítő és kooperáló stratégia alkalma-
zására a helyzethez mérten. Ennél a komplex kötődési mintánál megfigyelhető a
magas szintű proszocialis viselkedés, de az agresszió is (Hawley, 2010).
11.6. Összegzés
Az evolúciós pszichológia egy olyan interdiszciplináris tudományterület, amely
alapvetően egy pszichológiai irányzat, de természettudományos alapokon nyugszik,
így ebben a fejezetben célul tűztük ki, hogy összegezzük azokat a természettudo-
mányban használatos fogalmakat, amelyek a modern társadalomtudományokban
is szükségszerűen megjelentek az elmúlt időkben. Elsőként arra tértünk ki, hogy
milyen genetikai háttér biztosítja az élőlények fenotípusos változatosságát, majd
megértettük, hogy emellett minden élőlényre jellemző egy képesség, amivel képes
idomulni ahhoz a környezethez, amelyben él. Ezt a fogalmat fenotípusos plasztici-
tásnak neveztük. Ezt követően rátértünk, hogy mit értünk az „r” és „K” élettörténeti
stratégiákon, vagyis, hogy milyen nyereséges stratégia létezik a különböző adottságú
élőhelyeken. Az élet szempontjából kedvezőtlen és állandóan változó környezeti
feltételek mellett az „r”, gyors stratégia a kifizetődő, míg nyugodtabb, kiszámítha-
tóbb feltételek mellett egy lassabb, „K” stratégia bizonyulhat nyereségesnek.
A következő alfejezetben rátértünk, hogy a versengés a gének szintjén jelenik
meg és dióhéjban megismertük Richard Dawkins „önző gén” elméletét. A hétköz-
napi életben viszont tudjuk, hogy a versengés a célért, a forrásokért történik. A cél
eléréséért több stratégia jelenik meg az élővilágban, így az embernél is. Beszélhe-
tünk direkt, azaz nyílt, agresszív versengésről, amelyet már régóta ismer a tudo-
mány. Darwin „Harc a létért” mondata jól visszaadja a fogalom lényegét. Viszont
mindemellett létezik a versengés óvatos, indirekt módja is, amely proszociális vi-
selkedési elemeket hordoz. Tehát a célok elérése érdekében megfigyelhető az ösz-
szefogás, a kooperáció és egymás kölcsönös megsegítése, amely stratégiák bizonyí-
tottan előnyösebbek, mint az agresszió bizonyos szituációkban, ahogy Hamilton
és Trivers elméletei is leírják.
A forráskontrol-teória alapján megismerhettük a kényszerítő, proszociális és a
kettős stratégiát követő versengési típusokat. Több kutatás igazolja, hogy a kettős
stratégia követői jobban részesülnek a forrásokból és dominánsabbak, mint a kény-
szerítők és a proszociálisak. Több elmélet alapján ezt a rugalmas és nyereséges stra-
tégiát követhetik a magas machiavellisták is céljaik elérésében. A negyedik kategó-
riába tartozó személyek azok, akik nem követnek stratégiát, ők a kutatások alapján
egyáltalán nem dominánsak, nem irányítóak és nem is részesülnek a forrásokból.
Végezetül megismertük az élettörténeti teória és forráskontroll elmélet ösz-
szegzéséből fakadó modellt, amely segítségével megérthettük, hogyan létezhet az
embernek ilyen sokszínű személyiségtípusa. A kiszámíthatatlan, durva környe-

zetben hajlamosabbak az anyák több gyereket vállalni, kevésbé foglalkozni velük,
és kevesebb felelőséget vállalni értük, ily módon általában a gyerekeik bizonyta-
lanul kötődőek lesznek, ami hajlamosíthatja őket egy gyors stratégia követésére.
Így felnőtt korukban feltehetőleg inkább a kényszerítő stratégia alkalmazása lesz
náluk a gyakoribb. A kiszámítható környezetben inkább a biztonságos anya-gye-
rek kötődés kialakulása lesz a jellemző, ami által a gyerek megtanulhat bízni az
emberekben és képes lesz a proszociális viselkedéssel is boldogulni és előnyökhöz
jutni. Lassabb és hosszabb távú élettörténeti stratégia lesz rájuk jellemző, amivel
könnyen sikereket érhetnek el, igaz át is verhetik őket. Az ambivalensen kötődő
gyerekek képesek lesznek a proszociális viselkedési elemek magas szintű alkalma-
zására, de éppen olyan jól tudják használni a kényszerítő, agresszív technikákat is.
Felnőtt korban ők a legdominánsabbak, mivel rugalmasan és magas szinten tudják
a stratégiákat űzni a helyzethez mérten.

1. Milyen tényezők felelősek az élőlények változatosságáért?
2. Mi a különbség az élőlények geno- és fenotípusa között, és hogyan
kapcsolódik mindehhez a fenotípusos plaszticitás?
3. Mi a jelentősége az „r” és „K” élettörténeti stratégiáknak, és mi a kü-
lönbség közöttük?
4. Hogyan lehetséges mégis az, hogy ugyanazon a területen „r” és „K”
stratégista fajok is élhetnek?
5. Milyen szinten jelenik meg elsőként a versengés, és a hétköznapi élet-
ben mi lehet a célja?
6. A versengésnek milyen formáit ismerhettük meg, és hogyan jellemez-
hetjük őket?
7. Lehet a kooperáció, az együttműködés és az önzetlenség nyereséges?
8. A forráskontroll-teória alapján milyen versengési stratégiákat ismerünk,
ezek alapján milyen kategóriákat különböztethetünk meg, és azoknak
mi a jellemzőjük?
9. Hogyan magyarázhatja az emberek személyiségtípusainak a sokszí-
nűségét az élettörténeti teória és a forráskontroll elmélet ötvözésének
modellje?
10. A különböző anya-gyerek kötődési formák milyen versengési stratégi-
ák alkalmazásának kedveznek?
IV. rész.
Evolúciós
fejlődéspszichológia
Fejlődéslélektan és evolúció
Péley Bernadette
A modern evolúciós pszichológiát a kilencvenes évektől számos pszicholó-

gus beépítette és használta az emberi viselkedés magyarázatára, de elsősor-
ban meta-elméletként. Kiváló tudósok, kutatók írtak már korábban is a fejlő-
déspszichológiáról evolúciós perspektívából (pl. Belsky, Ellis), de sokáig nem
volt egy átívelő evolúciós nézőpont a fejlődéspszichológián belül. A helyzet
egyértelművé tétele és tisztázása érdekében Bjorklund és munkatársai (David
F. Bjorklund and Anthony D. Pellegrini, 2002) megjelentettek egy könyvet,
amelyben arra tettek kísérletet, hogy meghatározzák és kijelöljék az evolúci-
ós fejlődéspszichológia területét. A szemlélet, amit megfogalmaztak ebben
az írásban egyrészt rámutatott arra, hogy nem elég az evolúciós pszichológia
egyszerű alkalmazása a fejlődési jelenségekre, másrészt szükségessé tette az
evolúciós pszichológiai elméletek újragondolását és újrafogalmazását is. Az
evolúciós fejlődéspszichológia fő kérdései, a gyerekkor funkciói, a gén-környe-
zet interakció, a környezeti kockázatok és bizonytalanságok szerepe a repro-
duktív stratégiák fejlődésében. Így a társas és személyiségfejlődés területén a
legfontosabb alaptémák a szülő-gyerek kapcsolat, a testvérkapcsolat vagy a
kiemelten kezelt serdülőkor evolúciós pszichológiai megközelítése. Az evolúci-
ós szempontból lényeges stratégiák mögött meghúzódó kognitív képességek
fejlődésének kutatása olyan területeket foglal magában, mint a hiedelmek, az
elmeolvasás vagy a tanulás-taníthatóság.
Az evolúciós alapelvek és perspektíva beépítése a pszichológiai tudomá-
nyokba tehát „hasznos heurisztikus keretet” biztosít a pszichológiai mechaniz-
musok természetének megismerésében és eredetének feltárásában (Lickliter
és Honeycutt, 2003). Ugyanakkor sokan bírálják azokat a pszichológiai meg-
közelítéseket, melyek szerint az egyedi fejlődés tulajdonképpen nem más, mint
a genetikai program kibontakozása vagy kifejeződése. Fontos hangsúlyozni,
hogy nem erről van szó, azaz a környezet nem egyszerű kioldóként működik
ebben a folyamatban.
Az emberi természet, azaz a fejlődésben univerzálisnak tekinthető jelensé-
gek tanulmányozása a pszichológia tudományának fontos és alapvető törek-
vése. Ugyanakkor nem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy az emberi természet
maga is fejlődik, azaz egy dinamikus fejlődési rendszerrel van dolgunk. Így a
„teljes képhez” integráló, átfogó szemléletre van szükség, mert ha az adaptív
működésnek akár a fejlődési, akár az evolúciós eredetét figyelmen kívül hagy-
juk, a teljes kép fontos részét veszítjük el. (Bjorklund és Ellis, 2005).
A fejezet három, kiemelten fontos területet mutat be evolúciós megköze-
lítésben: a kötődés alakulását és funkcióit, a családi kapcsolatok alakulását és
224 IV. rész: Evolúciós fejlődéspszichológia
szerepét, valamint a nevelés, tanítás sajátosságait. A kötődéssel foglalkozó fe-

jezet történeti áttekintéssel és a fogalmak tisztázásával indít, majd bemutatja
azokat a jelenségeket, melyek evolúciós szempontból a kötődés releváns sajá-
tosságai. Láng András írása egy modern kötődési modell, a kötődés dinamikus
érési modelljének bemutatásával zárul. A történeti áttekintés arra is rámutat,
hogy a kötődéselmélet – ami több mint félévszázados múltra tekint vissza –
nagy változásokon ment keresztül, és a pszichopatológia fejlődés szempontú
megközelítésében, napjainkban is kulcsszerepet játszik.
A családi szerepek, családi kapcsolatok evolúciós perspektívából nézve iz-
galmas megvilágításba helyezik a hétköznapjainkat, természetes társas kapcso-
latainkat. Eszerint a társas-kulturális környezetek folyamatos változásában sajá-
tos kapcsolat-specifikus adaptációk jöttek létre a családban. Pohárnok Melinda
tanulmányában rámutat, hogy a családi kapcsolatok leképezik a növekedési,
a párkeresési és utódgondozási törekvések közti átkapcsolások mintázatait.
Ebben a keretben az egyes rokoni viszonylatok általános jellemzői úgy rajzo-
lódnak ki, mint a humán fajfejlődés – és kulturális evolúció során kibontakozó
jellegzetességek.
Ahogy erre már korábban is rámutattunk, a ma elő ember és az őseink kö-
zött létezik folytonosság, ugyanakkor éppen a folytonosan változó környezet-
hez való alkalmazkodás révén új képességekre és tudásra is szert tettünk. Az
különösen érdekessé teszi ezt a kérdést, hogy számos olyan tudással és képes-
séggel rendelkezünk, amelyek a túléléshez nem voltak alapvetőek, legalább-
is közvetlenül nem voltak nélkülözhetetlenek. Ennek alapján feltételezhető,
hogy léteznek biológiailag elsődleges és másodlagos képességek (Bjorklund
és Rosenberg, 2005). Mindez annak a lehetőségét is maga után vonja, hogy
az egyedfejlődés rugalmas és változatos, valamint azt is, hogy a viselkedést
és gondolkodást módosító képesség lényegi szerepet játszik az emberi elme
fejlődésében és kibontakozásában. Káplár Mátyás a tanítás-tanulás evolúciós
aspektusait tárgyalja, elsősorban Csibra és Gergely Természetes Pedagógia mo-
delljének keretében. A fejezet rámutat a korai kommunikáció jelentőségére a
tanítási és tanulási folyamatban, azokra a képességekre, melyek lehetővé teszik
a kisgyerek számára, hogy „kiemelje” a jelentős és fontos információkat. Az,
hogy mi válik fontos információvá, a „tanító” kompetenciája és felelőssége.
12. A nevelés evolúciója
Káplár Mátyás
12.1. A nevelés és a tanítás

Az információk megszerzése a fejlődő élőlény számára kulcsfontosságú kérdés
mind saját létfenntartása, mind pedig a fajfenntartás szempontjából. Annak érde-
kében, hogy minél sikeresebb legyen, szüksége van arra, hogy figyelmét a releváns
környezeti ingerekre tudja irányítani, megértse a dolgok összefüggéseit és elsajátít-
sa az életben maradáshoz elengedhetetlen viselkedési formákat. Az evolúció során
ennek elősegítésére számos tanulási-tanítási folyamat alakult ki, amelyek a passzív
megfigyeléstől kezdve, a tanuló közvetlen bevonásáig széles spektrumon mozogva
segítik az egyes készségek elsajátítását. A tanítással-tanulással foglalkozó tudo-
mányágnak, a pedagógiának evolúciós aspektusa a Természetes Pedagógia (Csibra
& Gergely 2009, 2011), amely külön hangsúlyt helyez arra a tényre, hogy az emberi
faj esetében a tanítás olyan adaptív folyamatok mentén zajlik, amelyek az informá-
ciók szociális átadódásában gyökereznek. Ennek a folyamatnak a vizsgálata során
arra kell választ találni, hogy az emberi tanulási képességek mennyiben erednek
egy adaptívan öröklődő genetikai meghatározottságból vagy inkább az élet korai
szakaszából származó tapasztalatok lévén jön létre a tanulás képessége.
Mielőtt a kérdéssel kapcsolatos vizsgálati eredmények bemutatására térnénk
fontos meghatároznunk azt a tevékenységet, amit tanításként értelmezünk. Az
evolúciós biológusok és viselkedéstudományi szakértők által széles körben elfo-
gadott meghatározás szerint azt az információátadási folyamatot tekinthetjük
tanulásnak, amely megfelel három kritériumnak: (1) a tudást birtokló egyén meg-
változtatja a saját viselkedését a naiv megfigyelő jelenlétében, (2) ez az ő számára
költséggel jár (legalábbis nem hoz közvetlen nyereséget), (3) a viselkedésváltozás
hatására a megfigyelő hatékonyabban sajátít el valamilyen tudást vagy készséget,
mintha azt e nélkül tette volna (Caro & Hauser, 1992).
A tanulás tanítás meghatározásánál fontos megfigyelnünk azt a gyakorlati fo-
lyamatot, amely ezeket a lépéseket jellemzi. Lebontva az egyes cselekvéseket azt
mondhatjuk, hogy a tanulás nem más, mint hogy induktív módon a korábbi ta-
pasztalatainkat általánosítjuk új, még nem ismert helyzetekre (Skerry, Lambert,
Powel és McAuliffe, 2013). Ha például egy új okostelefont vásárolunk magunknak,
úgy, hogy már korábban is ilyen készüléket használtunk, akkor az egyes, korábban
megismert funkciók alapján feltérképezzük az új telefonunkban rejlő lehetősége-
ket. Tegyük fel, hogy új készülékünkön ujjlenyomat olvasó is van, amellyel koráb-
ban nem találkoztunk. Itt lép be a folyamatba a tanító, aki jelen esetben valószí-
nűleg a használati utasítás lesz, vagy pedig egy video megosztó oldal egyik oktató
klipje. Mivel az az előzetes feltevésünk, hogy azok, akik a használati utasítást írták
vagy a videót készítették rendelkeztek a szükséges tudással, ezért el fogjuk fogadni

az ő véleményüket, és eszerint próbáljuk meg beállítani az új készüléket.
A mások közvetlen vagy közvetett bevonásával létrejövő tanulást szociális tanu-
lásnak nevezzük, és ennek folyamatai leírhatók az induktív Bayesianus gondolko-
dásmód komputációs elméleteivel. (Bonawitz és mtsai., 2011; Gweon, Tenenbaum
és Shulz, 2010; Shafto, Goodman és Frank, 2012) Ez alapján a természetes
megfigyeléseken alapuló, és valamely „tanár” útmutatásai alapján létrejövő követ-
keztetéseink folyamatosan hatnak egymásra, és kiegészítik egymást. Ha például
új telefonunkon az alkalmazásokat betűrendben szeretnénk rendezni, elkezdjük
megkeresni, korábbi tapasztalataink alapján ezt a funkciót. Ha nem járunk sikerrel,
akkor az interneten megpróbálunk választ keresni erre a problémára. Amennyiben
számunkra hiteles források azt állítják, hogy a mi készülékünkben a kívánt funkció
nem szerepel, akkor ezt elfogadjuk, nem keressük tovább megoldást, és a jelenséget
nem hibaként, hanem telefonunk normális működésmódjaként fogjuk értelmezni.
Honnan származik ez a képességünk és nyitottságunk arra, hogy másoktól ta-
nuljunk? Hogyan lehetséges azt, hogy bizonyos tanárok hatására a gyerekek úgy
tanulnak, hogy valójában erről ők nem is tudnak? Mondhatjuk-e azt, hogy a tanu-
lásra és a „tanárokra” való nyitottságunk egy genetikailag és evolúciósan meghatá-
rozott folyamat, vagy csupán a szocializáció hatására alakul ki bennünk?
Kutatások sora bizonyítja, hogy a hatékony tanulás mind figyelmi, kognitív,
mind pedig motivációs tényezőktől is jelentős mértékben függ. Éppen ezért a ta-
nítás folyamata mind fejlődési mind pedig evolúciós szempontból nagy jelentősé-
gű. Ennek ellenére a legutóbbi időkig a két tudományterület egymástól függetle-
nül vizsgálta ezt a folyamatot. A fejlődési vizsgálatok leginkább azt próbálták meg
kideríteni, hogy a tanuló előfeltevései milyen módon segítik elő, hogy minél haté-
konyabban hasznosítsa a tanulási kommunikációt. Az evolúciós megközelítésben,
állatok vizsgálata során inkább arra keresték a választ, hogy a tanár hogyan alakítja
viselkedését, hogy minél jobban fel tudja kelteni a tanítványok figyelmét.
12.2. Az evolúciós megközelítés

A nem emberi fajok tanulmányozása rávilágíthat arra, hogy milyen folyamatok ve-
zethettek oda, hogy a különböző taxonok esetében különböző formái alakultak ki
a tanulásnak és a szociális átadódásnak. Ez a fajta vizsgálódás feltárhatja azokat a
jelentős befolyásoló tényezőket, amelyek a különböző viselkedéses manifesztációk
megjelenését lehetővé tették.
Annak ellenére, hogy a tanulás és az információátadás egyes mechanizmusai
egyértelműen adaptív funkciók, az aktív tanítási folyamat maga egészének evolú-
ciósan adaptív szerepe mégsem ennyire egyértelmű. Ennek létrehozásához nem
csak kifejezetten magas együttműködés szükséges, hanem egyfajta altruisztikus
viselkedést is tükröz, amely a kutatókban felvetette annak a kérdését, hogyan vál-
hatott ez stabil stratégiává. Az olyan populációkban, ahol egyébként is magas az
12. A nevelés evolúciója 227
együttműködés szintje, sokkal valószínűbb lesz a magasabb szintű tanítási folya-

matok megjelenése, mint más populációk esetében.
A tanítás evolúciójának leírásához azt a szempontot is figyelembe kell vennünk
és meg kell vizsgálnunk, hogy melyek lesznek az információk, amelyek átadása
kifejezetten aktív tanítás útján történik. Az egyes fajok viselkedését megvizsgálva
azt találhatjuk, hogy egy „tanár” megjelenése csak jól körülhatárolt készségek elsa-
játítása során jelenik meg, mint pl. a repülés vagy a vadászat. Az általános, létfenn-
tartási készségek külső segítség nélkül alakulnak, sőt például több hüllőfaj esetében
egészen bonyolult tevékenységek, mint a vadászat genetikailag van kódolva a fejlő-
dő egyénbe, de a pókok hálószövési képessége is ide sorolható. Általánosságban azt
mondhatjuk el, hogy minél magasabb szinten áll egy faj az evolúciós fejlettségben
annál nagyobb szerepet kap a tanulás során a populáció többi tagja, az utódok pe-
dig egyre jobban rászorulnak erre a tanításra. Természetesen ezzel együtt az egyén
receptivitása is párhuzamosan fejlődött, és minél magasabb szintjeit vizsgáljuk az
evolúciós folyamatnak, az utódok annál nyitottabbak lesznek a tanításra, annál job-
ban képesek befogadni a külső forrásból, szociális átadás útján származó informáci-
ókat. Csibra és Gergely (2009, 2011) hasonlóan Tomasello (1999) elképzeléséhez,
úgy vélik, hogy az ember számára azért vált kulcsfontosságúvá a kommunikáció és
az információátadás kifinomult és hatékony formájának a kialakulása, mert a fajon
belül felhalmozott tudásanyag mind mennyiségében mind pedig komplexitásában
meghaladta azt a szintet, amelyet az egyén egymaga induktív módon képes lenne
elsajátítani. Megfigyelhető még az a jelenség is, hogy az állatok esetében a tanu-
lás mindig valamilyen speciális feladathoz köthető, mint a szurikáták zsákmány-
szerzése, amelynek során megtanítják kicsinyeiket arra, hogy kedvenc táplálékuk a
skorpió elejtése során először annak tüskéjét távolítsák el, így elkerülve a szúrást,
amelyre ugyan immunisak, de égető érzést vált ki a testükben. A tanítási folyamat
során először sebesült vagy legyengített zsákmányt adnak a kicsinyeiknek, akik
ezeken az állatokon keresztül sajátítják el vadászatot. Ahogy fejlődnek, úgy egyre
nehezebb zsákmánnyal kell megbirkózniuk, egészen addig, amíg már önállóan is el
tudják ejteni táplálékukat. Ehhez hasonló a tandem-futó hangyák helymeghatáro-
zása, amellyel a táplálék és a fészek közötti útvonalat tanítják meg egymásnak. A
tanulás során az útvonalat nem ismerő hangya együtt szalad a tudást birtokló másik
egyeddel, aki a tanítási folyamat során sokkal lassabban haladnak a táplálék felé, és
a tanuló visszajelzései alapján változtatják a viselkedésüket. Ez abból a szempont-
ból is érdekes, hogy a tanítás során ők maguk lassabban érnek oda a táplálékhoz,
vagyis költséget vállalnak a másik egyed tanítása érdekében. A folyamat lezárulta
után gyakran előfordul, hogy a korábbi tanuló egy másik, hatékonyabbnak vélt
útvonalon tér vissza a fészekbe. Ez arra enged következtetni, hogy nem pusztán
az útvonalat, hanem a táplálék helyét is képes megtanulni (Caro & Hauser, 1992).
Az ember esetében a tanítás nem korlátozódik egy specifikus ismeret vagy kész-
ség szociális átadásra, hanem egy általános érdeklődéssé, nyitottsággá vált. Bár az
állatok esetében is találhatók a fentieknél kevésbé specifikus tanítási formák, végső
soron ezeknek a folyamatoknak a rigiditása korlátozza az átadható információk
formáját és mennyiségét. Ennek a lényeges különbségnek a feltérképezése, amely

az ember és az állatok tanítási formái közötti lényegbeli különbséget mutatja, még
mind a mai napig feladatot jelent az evolúciós biológusok számára.
A következő érdekes szempont a tanulók oldaláról közelíti meg a kérdést. Me-
lyek lehetnek azok a pszichológiai mechanizmusok, amelyek az érdeklődés kiala-
kulásáért felelősek. Az emberi tanítás során evidensnek tűnő reprezentációk és
előzetes ismeret megléte valamint a nyelven keresztüli információátadás (Mendes,
Rakoczy és Call, 2008; Phillips & Santos, 2007) nehezen vezethető le az állatok-
kal végzett vizsgálatok eredményeiből. Az emberi fajnál nem egyértelmű, hogy egy
adott ismeret elsajátításához az egyén rendelkezik-e a megfelelő előzetes ismere-
tekkel, és készen áll-e az új információk befogadására (Cruse & Wehner, 2011).
Természetesen meghatározhatók olyan neurobiológiai tényezők, amelyek fizio-
lógiailag teszik képessé az egyént egyes tudástípusok elsajátítására (pl. a frontális
cortex érettségének szükségessége az absztrakt, formális gondolkodás kialakulá-
sához), mégsem lehet ezekből egyértelmű következtetéseket levonni. Az állatok
esetében kérdésként merül fel, hogy a szülő honnan tudja, hogy az utódja készen
áll-e az új „tananyag” elsajátítására. Legtöbbször egy adott életkor automatikusan
implikálja a képességet egy új készség megtanulására, mint például a repülés a
madarak esetében. Vagyis a felnőtt nem az utód belső reprezentációinak változását
észleli, hanem valamilyen fizikai tulajdonság fejlődését. A szurikáták esetében a
hívó hang megváltozása váltotta ki a felnőtt állatban a tanítási viselkedést. Az em-
ber esetében természetesen ez sokkal árnyaltabban képet mutat (ld. 22.1. szöveg-
doboz). Ha nem így lenne, akkor minden egyes ember ugyanazt a szakmát válasz-
taná, ugyanannyi pontszámot szerezne a felvételin, és ugyanazzal az érdeklődési
körrel rendelkezne, és a taníthatóságát pl. hang mutálása határozná meg. Ennek
ellenére az állatok viselkedésével kapcsolatos kutatások sokat segíthetnek abban,
hogy az egyes problématípusokkal kapcsolatos megoldási lehetőségeket, az érdek-
lődés és a tanulási folyamatok megjelenésének körülményeit tanulmányozzuk, és
megtaláljuk azokat a kulcsfontosságú elemeket, amelyek az emberi tanulásban is
szerepet játszanak, valamint leírjuk azokat a neurális mechanizmusokat, amelyek
az egyes probléma megoldási algoritmusokat, sémákat határozzák meg.
12.1. A természetes pedagógia unikalitása és univerzalitása

A természetes pedagógiai szemlélet kapcsán joggal merül fel a kérdés arra vonatko-
zóan, hogy az elgondolásnak mik a határai. Mennyire átjárható ez az elmélet fajok és
kultúrák között?
Az állatvilágban a természetes pedagógiához kapcsolható szociális módon való ta-
nulás több eleme is megtalálható. Több olyan állatfaj létezik, amelyeknél nagy szerepet
játszik a megfigyeléses tanulás, vagy ahol a felnőttek aktív szerepet vállalnak az utó-
dok tanításában. Ezeknél a fajoknál az egyes specifikus készségek elsajátítása során
a „tanár” valóban képes figyelembe venni a tanuló visszajelzéseit a tanulással kap-
csolatban, és ennek megfelelően módosítani a saját viselkedését. A szurikáták zsák-

mányszerzésre vonatkozó tanítása ékes példája ennek. Ahogy a szülő, figyelembe véve
utódjának visszajelzéseit a vadászattal egyre nehezebb feladatok elé állítja őt, ezzel
valós szociális tanulást valósít meg (Thornton & McAuliffe, 2006).
Hasonlóképpen a ráutaló, osztenzív kommunikáció sem hiányzik az állatvilágban ta-
pasztalt viselkedésformák közül. A tandem-futó hangyák tanítási mechanizmusa éppen
ezt támasztja alá. Az együtt futás kizárólag azért jön létre az ő esetükben, hogy meg
szerezhessék a táplálékot (Caro & Hauser, 1992). A táplálék megszerzése nem követke-
zik direkt módon a futásból, tehát mindenképpen valamiféle referenciális kommuniká-
ciót kell feltételeznünk.
A természetes pedagógia harmadik elemére, az osztenzív kommunikációból származó
általánosítható ismeretek meglétére azonban mindez ideáig nem sikerült bizonyítékot ta-
lálni az állatvilágban. A vizsgálatok eredményei azt mutatják, hogy az osztenzív kommu-
nikáció, bár több fajnál jelentős szerepet tölt be tanítási viselkedésben, nem képes meg-
haladni az epizodikus információátadás szintjét (Thornton & McAuliffe, 2006)., és az így
nyert információ, ellentétben az emberekkel nem válik általánosíthatóvá. Ezek alapján
úgy tűnik tehát, hogy a természetes pedagógia folyamata humán specifikus jelenség.
Másik oldalról közelítve a természetes pedagógiai elgondolást arra kérdésre kell
még választ találnunk, hogy ez a jelenség mennyire univerzális az emberi fajon belül.
Ez a kérdés annak fényében lesz különösen nagy jelentőségű, hogy több vizsgálati ered-
mény szerint az aktív tanítás jelensége elsősorban az nyugati kultúrákra jellemző, más
népek körében sokkal kevésbé hangsúlyos, vagy egyáltalán nem létezik (Henrich, 2004).
Ez a tény azt az elgondolást implikálná, hogy természetes pedagógiai folyamat nem uni-
verzális az emberi fajon belül sem. Ha azonban jobban szemügyre vesszük ezeknek a
csoportoknak az életét, akkor egyértelművé válik, hogy intézményes oktatás híján sem
hiányzik a nevelésből és a gyerekek felfogásából a generalizációs momentum.
A vidéki Nigériában például nincsen nyoma semmiféle kifejezett tanításnak, azonban a
gyerekek gondozója nagyon sokszor osztenzív módon mutatja meg bizonyos cselekvések
módját a gyerekeknek, sőt a tárgyak tulajdonságairól rendszeresen nyújt információkat
(Whiten & Milner, 1984). Annak ellenére, hogy a legtöbb esetben itt megfigyeléses tanulás-
ról beszélhetünk, az információk beépítése és felhasználása olyan általánosítási folyama-
tokat feltételez, amelyek a természetes pedagógiára jellemzőek. Ezt a jelenséget azonban
még főemlősök, gorillák esetében sem sikerült megfigyelni (Whiten, 1999). Ezen kívül még
az archaikus törzsekre is jellemző sokrétű kulturális hagyomány átadódása nemzedék-
ről nemzedékre nem magyarázható a tanítás valamilyen formája nélkül (Tehrani & Riede,
2008). Az a nézet, amely ezek között az emberek között tagadja a természetes pedagógia
megjelenését abból a korlátozott nézőpontból indul ki, amely a nyugati oktatásban előtér-
be kerülő verbális információátadásra helyezi a tanítás legfőbb hangsúlyát. A preverbális
csecsemőkkel végzett vizsgálatok azonban egyértelműen megmutatták, hogy a természe-
tes pedagógia jelenségei a verbalitás felhasználása nélkül is megfelelően működnek. Így
a tanítás természetes pedagógiai módja az emberi fajon belül univerzálisnak tekinthető.
Végül az evolúciós vizsgálatok arra is kiterjednek, hogy a szociális meghatározott-

ság mennyiben befolyásolja a tanulást és a tanítást. Az emberek között evidensnek
tűnik, hogy az információk továbbadása és mentális állapotaink megosztása belső
motiváció alapján működik (Tomasello, Carpenter, Call, Behne és Moll, 2005,
Byrne & Rappaport, 2011). Sokszor ez nem formális keretek között történik.
Gondoljunk csak azokra az ismerőseinkre, akik közösségi oldalakon általuk fon-
tosnak gondolt emberek életbölcsességeit teszik közzé napról napra, vagy amikor
egy csoportos kvíz játékban az csapattagok a csapat együttes tudása révén tud-
nak győzni, olyan eredménnyel, amelyet egyedül nem értek volna el. A közösségi
tanítás-tanulás szinterei az olyan csoportok, ahol valamilyen kézműves dologgal
foglalkoznak a tagok, de ide sorolhatjuk akár a pszichodrámát is, ahol a résztvevők
saját életükkel tanítják egymást, és egymás életéből tanulnak.
Úgy tűnik, hogy más fajok esetében is, amelyek szintén kooperáción alapuló
társadalomban élnek, szerepet játszik a tanulás szociális aspektusa (Burkhart &
van Schaik, 2010), azonban az ő esetükben hiányzik az információátadás empa-
tikus, intrinzik motivációs jellege (Vasconcelos, Hollis, Nowbahari és Kacelnik,
2012). Ez a jelleg az emberi tanításnál kifejezetten fontosnak tűnik, mind az ér-
deklődés kiváltása, mind pedig a tanítási módszer szempontjából. Az a tény, hogy
valaki birtokol valamilyen tudást, még nem biztosítja, hogy megfelelő módon át is
tudja azt adni másoknak, sőt, sok esetben nem abból lesz egy adott ismeret legjobb
oktatója, aki az adott dolgot a legjobban tudja. Tanulói szempontból is ugyanezzel
a problémával találkozunk. Az, hogy fiziológiailag és kognitív képességek szem-
pontjából valaki alkalmas egy ismeret elsajátítására, és valaki kísérletet is tesz arra,
hogy ezt megtanítsa neki, nem fog egyenes, közvetlen úton tanuláshoz vezetni.
Ehhez szükség van arra, hogy a tanulóban kialakuljon az érdeklődés, valamint a
tanár a tanuló érdeklődésére és motivációjára ráhangolódva tudja neki az informá-
ciókat átadni. Ennek a kapcsolatnak a kialakulása szintén máig nyitott kérdés az
empirikus kutatás számára.
12.3. A fejlődési nézőpont

Az evolúciós nézőponton túl, amely a tanulás eredetére keresi főként a választ, a
kutatások során egy fejlődési nézőpont is kibontakozott. Ennek egyik közpon-
ti kérdése az, hogy miként ragadható meg a tanulók befogadó készsége. Ahogy
fentebb már említettük, az állatvilágban főként egy specifikus feladathoz kapcso-
lódik mind a tanítás mind pedig a tanulási készség, azonban az ember esetében
egy általános nyitottságról beszélhetünk. A legnagyobb probléma a nyitottság ál-
talánosságával, hogy nehéz meghatározni azokat a közvetlen kiváltó tényezőket,
amelyek egy konkrét ismeretanyag befogadására teszik késszé a tanulót. A kog-
nitív és fiziológiai képességek mellett nagyon jelentős szerepet játszanak ebben
a folyamatban a szociális tényezők, és az egyének alapvető orientációra a tanítás
irányába. A tanítás ilyen mélységű szociális kontkextusa, úgy tűnik, egyedülálló
az élővilágban. A kutatók arra keresik a választ, hogy az ilyen, szociális infor-

mációátadáshoz kötött tanulás vajon az embernek veleszületetten képessége, vagy
életének korai szakaszában, a gondozóval való interakció során alakul ki. E szerint
az elgondolás szerint a gyerek az őt körülvevő emberek viselkedési tendenciából
alkotja meg magának a tanítás-tanulás-ra vonatkozó koncepcióját. Ez működhet
pusztán a viselkedés megerősítésének alapján is. A gyerek például akkor kap pozi-
tív visszajelzést az anyától, ha sikeresen utánozza az általa bemutatott viselkedést.
A következő fejezetben részletesen foglalkozunk a Csibra és Gergely (2009, 2011)
által kidolgozott természetes pedagógiai elgondolással, amely az előbbiekkel el-
lentétben úgy véli, hogy a gyerekek veleszületetten rendelkeznek egyfajta befoga-
dó készséggel a tanításra, és automatikusan, implicit módon tudják hasznosítani
azokat az ismereteket, amelyekre pedagógiai kontextusban tettek szert. Tehát a
gyerekek alapvetően képesek arra, hogy a felismerjék azokat a helyzeteket, amikor
valaki tanítani szeretne nekik valamit.
Bonawitz és munkatársai (2011) óvodáskorú gyerekekkel végeztek vizsgálato-
kat. A kísérlet során egy felnőtt egy új játékot mutatott be a gyereknek. Bemutatta
magát a tárgyat és azokat a funkciókat, amikkel a játék bírt. Verbálisan is kifeje-
zetten tanítási kontextust teremtett pl. „Ez az én új játékom, és most megmutatom
nektek, hogyan működik.” Az alap kísérleti helyzeten túl több feltétel mentén is
megismételték a vizsgálatot. Mindegyikben a tanítás egyik kulcs tényezőjét sértet-
ték meg. Az egyik esetben ugyan verbálisan kifejezte a felnőtt a tanítási szándékot,
de maga a bemutatandó tárgy az ő számára is ismeretlen volt. Egy másik esetben
a demonstráció közben megzavarták a bemutatást végző egyént. Mindkét ilyen
esetben, amikor a gyerekek végül kézbe kapták a játékot sokkal hosszabb időt
töltöttek azzal, hogy felfedezzék a tárgy lehetséges funkcióit, mint az első esetben,
ahogy a tanítási folyamat zavar nélkül és hitelesen lezajlott és a gyerekek elhitték,
hogy a felnőtt minden lehetséges dolgot megmutatott az új játékon.
Ezek alapján úgy tűnik, hogy a gyerekek a tanítási kommunikációból különbö-
ző hipotéziseket vonnak le. Ezek közül az egyik legfontosabb, hogy úgy gondol-
ják, a tanár minden információt átad az adott ismerettel, dologgal kapcsolatban a
tanulóknak. Ezt az elgondolást támasztja alá az a megfigyelés is, hogy az emberek
negatívan ítélik meg azt az oktató egyént, akivel kapcsolatban úgy érzik, hogy
szándékosan visszatart valamilyen információt, ami teljes tudáshoz szükséges len-
ne (Gweon, Pelton és Schulz, 2011). Tehát a tanítási kontextusból a tanulók nem
csak a konkrét ismereteket szűrik le, hanem arra vonatkozóan is lesznek egyértel-
mű feltételezéseik, hogy a tanár a teljes ismeretanyagot átadta-e, hogy nem volt-e
zavar az ismeretek átadásába és hogy a kapott információk relevánsak-e az adott
dologgal kapcsolatban.
A gyerek képessége, hogy automatikusan és implicit módon megértsék és értel-
mezzék a tanítási kontextus elemeit mind az innát mind pedig az első évek során
elsajátított pedagógiai nyitottság elgondolásának megfelelnek. Ahhoz, hogy el le-
hessen dönteni, hogy melyik álláspont felel meg a valóságnak csecsemők viselke-
dését kellett megvizsgálni tanítási helyzetben. A feltevés szerint, ha már csecsemő-
korban képesek valamilyen módon megérteni és alkalmazni a tanítási jelzéseket,

akkor ez egy velünk született tulajdonság, ha hibákat vétenek, akkor ez a készség az
első évek tanulásának az eredménye. A születéstől fogva jelen lévő képesség elgon-
dolását támogatók arra hivatkoznak, hogy a gondozók a csecsemőkkel kapcsolatos
kommunikációjukat szisztematikusan azonos módon hajtják végre, a gyerekek pe-
dig figyelmüket ösztönösen ráhangolják erre a típusú kommunikációra. Vizsgála-
tok azt bizonyítják, hogy a gyerekek valóban automatikusan odafigyelnek a gye-
rek-nyelven mondott információkra (Pegg, Werker és McLeod, 1992), valamint
a szemkontaktusra (Farroni, Csibra, Simion és Johnson, 2002). Ez a két tényező
nagyon jelentős szerepet játszik abban a folyamatban, amelynek során a csecse-
mők képesek tekintetüket egy adott dolog felé irányítani és figyelmükkel a felnőtt
által mutatott irányba fordulni. Ez a képesség azonban még nem támasztja alá az
előbbiekben, idősebb gyerekek esetében bemutatott folyamatot, amelynek során
nem csak azt képesek felismerni, hogy a másik ember valamit közvetíteni szeretne
a számukra, hanem tanítási folyamatból arra is következtetni tudnak, hogy a ka-
pott információt releváns-e és lefedi-e az adott dologgal kapcsolatos információk
teljességét. Csecsemők esetében ennek vizsgálata jóval nehezebb feladat, hiszen
verbális módon nem képesek visszajelezni és értékelni a kapott információkat. Né-
hány kutatási eredmény azonban úgy tűnik képes választ adni erre a kérdésre is.
Korábbi kutatások kimutatták, hogy a csecsemők nézési ideje és a nézett do-
loggal kapcsolatos elvárásaik között fordított összefüggés van. Vagyis minél inkább
elvárt egy adott jelenség a környezetben annál rövidebb ideig fogják azt nézni a
csecsemők. Yoon, Johnson és Csibra (2008) azt is sikeresen kimutatták, hogy abban
az esetben, ha a csecsemő számára egy adott dolog kategóriára jellemző tulajdonsá-
gait kommunikatív módon közvetítik, akkor azt sikeresen képesek dekódolnia ké-
sőbbiekben is. Ez azt jelenti, hogy amennyiben kifejezett kommunikáció irányul az
adott tárgyra, akkor a csecsemők képesek azt a helyzettől függetlenül, általánosítva
értelmezni, és a változó körülmények között is képesek azt ismertként dekódolni.
Yoon és munkatársai vizsgálatában két helyzetben mutattak egy tárgyat csecse-
mőknek. Az egyik esetben kommunikációs jelzésekkel közelíttették meg a tárgyat
(rámutattak) a másik esetben egyszerűen megpróbálták elérni azt. Azt tapasztalták,
hogy abban az esetben, amikor a tárgyra kommunikatív módon utaltak, a csecse-
mők figyelme a tárgyhoz kötődött, és nem mutatták az elvárási hatás megsértését
abban az esetben, ha a környezetben valamit megváltoztattak, például másik helyre
tették a tárgyat. Abban az esetben, azonban, ha kicserélték, és új tárgy került az
előbbi helyére, a hatás megjelent és csecsemők hosszabb ideig nézték az új tárgyat.
Ezzel ellentétben a második esetben, amikor nem történt kommunikáció a tárgy-
gyal kapcsolatban, pusztán a felnőtt csak elérni akarta, akkor a gyerekek figyelme
a helyhez kötődött, és akkor mutatták az elvárási hatás megsértését jelző hosszabb
nézési időt, ha ugyanazt a tárgyat máshová tették, de új nem került a helyére.
Egy másik vizsgálatban Topál és munkatársai (Topál, Gergely, Miklósi, Erdőhe-
gyi és Csibra, 2008) a Piaget által leírt A-nem-B tesztettel végeztek vizsgálatokat,
amely a perszeveratív hibát reprezentálja Piaget (1954). Ebben a kutatásban a kí-
sérletvezető többször elrejt egy tárgyat „A” helyen, és megkéri a kisgyermeket, hogy
keresse meg. Egy idő után „B” helyre rejti a tárgyat. A korábbi tapasztalatok azt
mutatták, hogy ebben az esetben a gyerekek ugyanúgy az „A” helyen fogják keresni
a tárgyat, még akkor is, ha látták, amikor a felnőtt azt „B” helyre helyezte. Ennek, a
perszeveratív hibának nevezett jelenségnek a hátterében az áll, hogy a csecsőkben
még nem alakult ki a kognitív kontrollnak az a képessége, amely gátolná a vissza-
térést a korábbi helyszínhez, ahol eredményes volt a keresés. Topál és munkatársai
vizsgálatukban azt találták, hogy a szociális, kommunikációs kontextus nagyban be-
folyásolja a perszeverációs hiba megjelenésének a valószínűségét. A fenti kísérletet
két módon végezték el. Először úgy, hogy az elrejtést mindig kifejezett, demonstratív
kommunikáció kísérte, a másik esetben ez a kommunikáció elmaradt. Az első hely-
zetben a perszeverációs hiba 81%-ban jelent meg a gyerekek viselkedésében, míg a
második esetben ez az arány a felére esett vissza. Úgy gondolják, hogy a különbséget
az okozta, hogy az első esetben az egyértelmű, hangsúlyozott kommunikáció a gye-
rek fejében a pedagógiai kontextust implikálta, aminek következtében a helyzet úgy
értelmeződött a fejében, hogy a tárgyak elrejtésének általános helye az „A” hely, tehát
az „A” hely arra való, hogy oda tárgyakat rejtsünk el. A második esetben, amikor nem
kísérte ilyen kommunikáció a cselekvést, ez az értelmezés nem alakult ki a cselekvést
egy egyszerű „elrejtős-megtalálós” játékként értelmezték, és ezért csak a korábbi
gyakorisági tapasztalatok hozták létre a hibát a tárgy megtalálásában.
Mindezek alapján úgy tűnik, hogy a gyerekek képesek különbséget tenni a
pedagógiai és többi komunikáció között, valamint az evolúciós megközelítés ered-
ményei alapján azt is elmondhatjuk, hogy a tanítói kontextus mögötti kommuni-
kációs szándékot is jól értelmezik. A természetes pedagógiai irányzat azonban en-
nél tovább megy, és követői azt állítják, hogy az emberi pedagógia egy fajspecifikus
adaptációs folyamat, amelynek révén nem csak az információk, hogy hanem szoci-
ális, kulturális értékek is átadódnak.
12.4. A természetes pedagógia

A tanulás folyamata során az egyén olyan ismereteket szerez, amelynek korábban
nem volt birtokában, és amely ismereteket később szükség esetén fel tud használni
és ennek segítségével könnyebben tájékozódik a világban, hatékonyabban képes az
egyes jelenségekre reagálni. Alapvető fontosságú, hogy a tanulás során nem csak
egy konkrét, adott dologra vonatkoztatva szerzünk információkat, hanem ezeket
induktív módon kiterjesztjük az adott kategóriához tartozó többi tagra is. Fejlő-
dési szempontból nagy kérdés, hogy miként vagyunk képesek az egyedi, unikális
tapasztalatainkat egy általános ismeretté formálni. Minden esetben, amikor egy új
jelenséggel találkozunk, az valamilyen egyedi helyzetben, epizodikus módon törté-
nik. Valamilyen folyamat során mégis képesek vagyunk arra, hogy ebből az epizo-
dikus tapasztalatból kiemeljük azokat az információkat, amelyek általánosíthatóak,
és ezeket más, a konkrét megismeréstől független helyzetben is felhasználjuk.
Ha valaki megmutatja nekem, hogyan kell kinyitni a konzervdobozt, akkor ez

az információ általánossá válik a fejembe, és más helyzetben, más méretű és ala-
kú konzervdobozoknál is sikerrel fogom alkalmazni a módszert. Az emberi nyelv
és kommunikáció különösképpen is segítségünkre siet ennek az általánosításnak
a megtételében. Ha egy felnőtt rámutat egy lóra, és azt mondja gyermekének:
„Nézd, ez egy ló, a lovaknak négy lábuk van és legelnek”, akkor a gyerek fejében
nem kifejezetten csak arra az egy, konkrét lóra lesz igaz az az információ, hanem
fejében általánosítva fogja elraktározni, és ha egy másik alkalommal, más helyzet-
ben találkozik ugyanezzel az élőlénnyel, már képes lesz automatikusan felruházni
a már megismert tulajdonságokkal.
A természetes pedagógiai irányzat szerint az emberi kommunikáció speciálisan
adaptálódott ahhoz, hogy általánosítható információkat tudjon közölni. Természe-
tesen nem ez az egyetlen funkciója, hiszen a kommunikáció és a kapcsolat szem-
pontjából nagy jelentősége van az epizodikus információk átadásának is, azonban
úgy tűnik, hogy az általános tudás átadása az emberi kommunikáció egy specifikus
funkciója. A tanítás szándéka egyértelműen elkülöníthető a kommunikáció során,
amikor a „tanár” kifejezetten demonstrációs módon közli az ismerteket.
Minden kultúrában jelentős szerepe van annak, hogy a felnőttek különböző
kommunikációs módokon átadják az ismereteket gyermekeiknek. Ennek formája
az egy népek között jelentősen eltérhet, valamint a gyerekek nem csak a közvetlen
tanulás útján, hanem puszta megfigyelés és utánzás révén is jelentős ismeretekre
tesznek szert. Minden esetben alapvető változást jelent azonban a befogadás mi-
nőségében, amikor a felnőtt egyértelmű és demonstratív módon, tanítási célzattal
közöl információkat. Míg a megfigyeléses tanulás során a gyerekek hajlamosak
csak a végeredményt tekintetbe venni, addig a demonstratív tanulás során ez ki-
terjed arra is, hogy milyen módon érjék el a kívánt eredményt. Egy vizsgálatban
Carpenter Call és Tomasello (2005) 12 és 18 hónapos gyerekekkel végeztek vizs-
gálatokat. Egyik esetben egy egeret mutattak nekik, amely egy akadályon átjutva
egy dobozba ugrik bele. Ha a bemutatást semmilyen további kommunikáció nem
kísérte, akkor, amikor megkérték őket, hogy ismételjék meg az egér viselkedését,
akkor a legtöbben csak a végállapotot hajtották végre, vagyis, az egeret behelyezték
a dobozba. Egy másik feltétel szerint az egér tevékenységét demonstratív kom-
munikáció kísérte, amelyben elmondták, hogy a doboz az egér háza, és úgy tud
hazajutni, ha átugrik az akadályon. Ebben az esetben a gyerekek sokkal nagyobb
arányban mutatták be teljes folyamatot az ismétlés során, mint az előző esetben.
Ebből az eredményből arra lehet következtetni, hogy a demonstratív bemutatás
során a gyerekeknek az az elvárásuk, hogy a kapott információk mind fontosak a
teljes ismeret szempontjából, és nem tartalmaznak redundáns elemeket.
Az ilyen, tanító jellegű bemutatást osztenzív kommunikációnak nevezhetjük.
Ez a kifejezés arra utal, hogy a viselkedés nem csak egy közvetlen információt
közvetít, hanem egy önmagán túli dologra is utal, amellyel kapcsolatban a befo-
gadó felismeri, hogy az küldő szándékosan hozta létre az utalást. Ha például egy
társaságban valaki azt mondja: „Némelyek milyen jól érzik itt magukat”, miközben
fejét egy távolabb lévő csoport felé billenti, akkor ez az utalás a maga egészleges-
ségében sokkal többet jelent, mint pusztán a kimondott szavak. A verbális kom-
munikáció, amely szerint vannak itt olyanok, akik jól érzik magukat, kiegészül egy
gesztussal, hiszen a hallgatók fel fogják ismerni, hogy beszélő fejbillentése nem
azért történt, mert a nyakát szerette volna megmozgatni, hanem azért mert utalni
szeretett volna a másik csoportra. Ezen túlmenően a gesztusból akár valamilyen
értékítélet is kiolvasható a másik csoport viselkedésével kapcsolatban.
A tanító jellegű kommunikáció során, amikor gyerekek felismerik ezt, képe-
sek lesznek a teljes folyamatot értelmezni, és a kapott információkat egy álta-
lános tudásbázisba helyezni. A természetes pedagógiai elgondolása szerint már
a csecsemők is képesek az ilyen osztenzív kommunikációt felismerni befogadni,
még azelőtt, hogy a tanulás folyamatával kapcsolatban bármilyen visszajelzést tud-
nának adni. Ahhoz, hogy ennek a készségnek meglétét igazolni lehessen, három
perceptuális és kognitív előfeltevést kell megvizsgálnunk. 1. az osztenzív jelzések
felé a csecsemők prefernciális figyelemmel fordulnak, 2. osztenzív kontextus rá-
utaló tartalmát képesek megérteni, 3. az osztenzív, ráutaló kommunikációból nyert
információkat úgy kezelik, mint generalizálható, általánosítható tudást.
A pedagógiai kommunikáció során, amikor osztenzív jelzésekről beszélünk, ak-
kor azt értjük, hogy a befogadó számára egyértelmű, hogy kommunikációról van
szó, valamint az is, hogy ennek a kommunikációnak ő a címzettje. Az embernél
ennek az egyik legfontosabb eszköze a tekintet és annak az irányítása. A kapcsolat
felvételéhez a küldő tekintetét egyértelműen a befogadóra irányítja, aminek ered-
mények a legtöbb esetben a kölcsönös szemkontaktus kialakulása lesz. A vizsgá-
latok azt mutatják, hogy az újszülöttek sokkal nagyobb preferenciát mutatnak a
direkt tekintetre, mint az elkerülő nézésre. (Farroni, Csibra, Simion és Johnson,
2002). Ez a preferencia abban az esetben is megjelenik, ha nem valódi, hanem csak
arcszerű mintázatot látnak (Faroni, Menon és Johnson, 2006). Ez azt jelenti, hogy
a szemkontaktus felvételére irányuló viselkedés már az élet legelső szakaszában is
megjelenik. Az újabb, képalkotó eljárásokkal végzett vizsgálatok arra is rámutattak,
hogy ez a preferencia, amely a szemkontaktusra irányul, szorosan összefügg a kom-
munikációs készségekkel. A vizsgálatok eredményei szerint a direkt tekintetre adott
válasz során megjelenő agyi aktivitás megegyezik azzal az aktivitással, amely fel-
nőttek esetében tapasztalható a kommunikációs kapcsolat felvétele során (Kampe,
Frith és Frith, 2003). Másrészt az egyértelműen osztenzívkén értelmezett gesztu-
sok mint például a felhúzott szemöldök szintén ugyanazokat az agyi struktúrákat
aktiválja az újszülöttekben, mint a felnőttekben (Grossmann és mtsai 2008).
A vizuális ingereken túl más modalitásokban is megjelennek az osztenzióra
vonatkozó preferencia jelzései. Az auditív ingerek között különösen a gyereknyelv
használatát fontos kiemelni. Ebben az esetben a felnőtt megváltozott hanghordo-
zása jelzi a gyermek számára, hogy a most következő üzenetnek ő a címzettje. En-
nek megfelelően a vizsgálati eredmények azt mutatják, hogy a csecsemők kifejezett
preferenciát mutatnak a gyereknyelv irányába. Ez a hatás még akkor is megjelenik,
ha siketen született szülők halló gyermekükkel kommunikálnak (Masataka, 2003).
Végül a csecsemők felé irányuló kommunikációt rendszeresen kísérik különböző

egyéb gesztusok, amelyek a felnőtt kommunikációhoz képes eltúlzottak azonban
azt hivatottak közölni, hogy a gyerek az üzenet címzettje. Ez főként akkor jelenik
meg, amikor valamilyen mozdulatsort tanítunk meg a gyerekeknek. A vizsgálatok
eredményei szerint az ilyen típusú kommunikáció esetében is megfigyelhető a fi-
gyelmi preferencia (Brand, Baldwin és Ashburn, 2002).
A második lépés, amely meghatározza az emberi tanulási folyamat kommu-
nikációs aspektusát az referenciális elvárás. Azután, hogy a csecsemő felismeri,
hogy felnőtt kommunikációját kifejezetten hozzá intézi, kialakul benne egy elvá-
rás aziránt, hogy a küldő megmutassa nekik azt a dolgot, amellyel kapcsolatban
információkat fog közvetíteni. Annak ellenére, hogy a csecsemők a kommunikáció
verbális tartalmát még nem képesek felfogni, az utalásokra, amelyeket a felnőtt
rámutatás vagy megmutatás révén közvetít számukra, egyértelmű preferenciával
rendelkeznek. Ennek legfontosabb bizonyítéka tekintet követése. A csecsemők
képesek követni a velük kommunikáló másik egyén tekintetét és arra a dologra
nézni, ahová ő is. A tekintet követése önmagában nem humán specifikus, hanem
más fajoknál is megjelenik. Evolúciósan adaptív szerepe ennek abban rejlik, hogy
az egyén számára nyereséges lehet arra a területére figyelni a környezetnek, ame-
lyet egy másik egyed figyelemre méltónak talált. A csecsemők esetében azonban
nem pusztán erről van szó, hanem a tekintet követésének magának a kommuni-
kációban is jelentős szerepe van. Éppen ezért a gyerekek nem minden esetben
fogják a felnőtt tekintetét követni, csak akkor, ha azt korábban osztenzív jelekkel
kísért kommunikációs figyelemfelhívás előzte meg (Senju & Csibra, 2008), pél-
dául a felnőtt egyértelműen rájuk nézett és felvette a szemkontaktust. A gyerekek
alapvetően szívesebben követik a tekintet olyan irányú változásait, amelyek ob-
jektum-orientáltak, vagyis egy konkrét tárgyra irányulnak, mint azokat, amelyek
nem ilyenek, de erre is a helyzetre is igaz, hogy csak akkor jelenik meg a tekintet
követése, ha előtte figyelemfelhívó kommunikáció zajlott le, és egy rögzített szem-
kontaktusból indul (Csibra & Volein, 2008). Ezen túlmenően az is megfigyelhető,
hogy ha az osztenzív kommunikáció megjelenik, akkor a gyerekek nem csak, hogy
preferálni fogják a tekintet követését, hanem el is várják, hogy a kommunikációt
kezdeményező egy tárgyra utaljon. Ennek vizsgálatára 8 hónapos csecsemőknek
mutattak egy számítógép képernyőjén egy arcot, amely előbb üdvözölte őket, majd
egy tárgy irányába nézett, amelyet azonban egy akadály takart el. Miután az aka-
dályt eltávolították a gyerekek tekintetének vizsgálata nem mutatott meglepődést,
hanem az elvárásoknak megfelelő helyzetet tükrözte. Olyan gyerekeknél, akik már
idősebbek voltak (18 hónap), és a verbális kommunikáció bizonyos szintjét elsa-
játították egy hasonló vizsgálatot végeztek. Itt egy olyan tárgyra utaltak verbáli-
san a bemutatás során, amelynek verbális kódját már ismerték. A vizsgálatvezető
például azt mondta, hogy „az ott egy kanál”. A tárgy ismét egy akadály mögött
helyezkedett el. Ebben az esetben a gyerekek csak akkor mutatták, hogy az el-
várásoknak megfelelő helyzet állt elő, ha az akadályt eltávolították és mögötte
valóban egy kanál volt található (Moll & Tomasello, 2004). Érdekesség még ezzel
kapcsolatban, hogy nem pusztán maguk az információk lesznek azok, amelyek ezt
a reakciót kiváltják. Ha verbális és a vizuális ingerek nem ugyanattól a forrástól
származnak, például egy férfi lesz az, aki tekintetével a tárgya utal, de egy női hang
verbális kommunikációja kapcsolódik hozzá, az utalási elvárást mutató viselkedés
elmarad (Gliga & Csibra, 2009)
A természetes pedagógai tanulás harmadik jellemzője, hogy a gyerekek úgy ér-
telmezik az osztenzív kommunikációból és az utalási elvárások révén nyert infor-
mációkat, hogy azok általánosíthatók és más helyzetekre vonatkozóan is relevánsak
lehetnek ez a generalizációs előfeltevés. Ez az elgondolás nem csak hogy fontos
elemét képezi a természetes pedagógiai elgondolásnak, de ez lesz az, ami meg-
különbözteti az emberi kommunikációra vonatkozó más elméletektől, amelyek a
kommunikáció kialakulását és adaptív fennmaradását azzal magyarázzák, hogy ez
teszi lehetővé az egyének közötti együttműködést és a közös célok elérését.
Gergely és munkatársai (Gergely, Egyed és Király 2007) 14 és 18 hónapos cse-
csemőkkel végeztek vizsgálatok ennek az elgondolásnak a bizonyítására. A kísérlet
során egy tárgyra irányult helyzetben mutattak felnőttek különböző érzelemkifeje-
zéseket (pl. undor). Az egyik vizsgálati helyzetben kommunikatív szituációt terem-
tettek a gyermekkel, a másik helyzetben az érzelemkifejezés nem kommunikatív
közegben zajlott. Azt tapasztalták, hogy akkor, amikor osztenzív kommunikáció
kapcsolódott az adott érzelemkifejezéshez, akkor a gyerekek ezt általánosították,
úgy értelmezték, hogy az adott dolog általánosságban váltja ki a látott attitűdöt, pl.
undort. A másik esetben, amikor a helyzet nem kommunikatív volt, akkor a felnőtt
érzelemkifejezését egyedi attitűdként értelmezték. Tehát ha például undort láttak
a felnőtt arcán, akkor az első esetben arra a következtetésre jutottak, hogy a dolog
undorító, míg második esetben úgy értelmezték a helyzetet, hogy az egyén valami-
lyen egyedi, partikuláris okból kifolyólag undorodik az adott dologtól.
Annak érdekében, hogy a kapott információk generalizálódni tudjanak, a gye-
rekeknek képesnek kell lenniük arra, hogy az adott dolog tulajdonságait megje-
gyezzék és felismerjék. A vizuális térben egy dolog megjelenésének jellegzetes-
ségei megfelelő alapot szolgáltathatnak erre vonatkozóan, hiszen általánosságban
elmondhatjuk, hogy a dolgok, átlagos körülmények között nem változtatják meg
a kinézetüket. Ezzel szemben, ha egy dolog helyére vagy helyzetére utalunk, ak-
kor ez sok esetben, csupán egy véletlenszerű epizodikus információ lesz a dolog
tulajdonságai között. A kutatók ezt a kettőséget kihasználva kerestek bizonyítékot
arra, hogy a csecsemők képesek általánosítani egy adott dolog tulajdonságait annak
helyzetétől függetlenül, amennyiben osztenzív kommunikáció során kaptak róla
információkat. Ennek ténynek bizonyítására két, korábban már részletesen bemu-
tatott vizsgálat nyújtott lehetőséget. Yoon és munkatársai (2008) kísérletük során
9 hónapos, preverbális csecsemőket vizsgáltak osztenzív kommunikatív és nem-
kommunikatív helyzetben. A gyerekek tekintetének változását vizsgálva megál-
lapították, hogy abban az esetben, amikor a kommunikatív helyzetet alkalmazták
a tárgy bemutatása során, akkor a csecsemők a tárgy megváltozására lettek érzé-
kenyek, a nem-kommunikatív helyzetben a tárgy helyére. A másik vizsgálatban
Topál és munkatársai (2008) a perszverációs hiba megjelenését vizsgálták osztenzív

kommunikatív, és nem-kommunikatív helyzetben. A csecsemőknek egy elrejtett
tárgyat kellett megtalálniuk A vagy B helyen, attól függően, hogy a kísérletvezető
azt hová rejtette. A kommunikatív helyzetben, a tevékenységet tanításként értel-
mezhették és A helyet, mint a tárgyak eldugására szolgáló helyszínt jegyezték meg.
Ezért volt lehetséges, hogy a vizsgálat későbbi fázisában figyelmen kívül helyezték
azt az epizodikus információt, hogy a tárgy jelenleg a B helyre került, és automa-
tikusan ott keresték, ahol lennie „kellene”. A másik esetben a helyzetnek ez a fajta
értelmezése nem jött létre a gyerekek fejében, éppen ezért sokkal nagyobb valószí-
nűséggel találták meg tárgya a jó helyen, ahová az valóban elrejtésre került.
A természetes pedagógiai elgondolás alátámasztására vonatkozó perceptuális
és kognitív előfeltevéseket a bemutatott vizsgálatok nagymértékben igazolni lát-
szanak. A tanulás folyamatának evolúciós és fejlődési szempontú megragadása
nem csak arra nyújt magyarázatot, hogy milyen módon képesek a gyerek az új
információkat befogadni és általánosítani, hanem a tanítási gyakorlat számára is
új szempontokkal szolgálhat. Ezzel megerősíti a modern pedagógiai irányzatok
szemléletét, amelyek a gyerek befogadó készségét és a tanárnak mint reakciót ki-
váltó ágensnek szerepét helyezik a középpontba.

1. Mi a tanulás folyamatának 3 eleme?
2. Mit jelent a szociális tanulás?
3. Milyen tényezők befolyásolják a tanulás hatékonyságát?
4. Mi az összefüggés az evolúciós fejlettség és aktív tanítás között?
5. Hogyan bizonyítható a gyerekek receptivitása?
6. Mit jelent az osztenzív kommunikáció?
7. Mit jelent az utalási elvárás?
8. Hogyan hoz létre az osztenzív kommunikáció generalizálható tudást?
9. Miben különbözik az emberi természetes pedagógia az állati tanítástól?
13. A kötődéselmélet
evolúciós megközelítése
Láng András
A kötődéselmélet megalkotója John Bowlby (1958, 1969, 1973, 1980) a huszadik

század közepén egy meglehetősen nagy érdeklődésre számot tartó és széleskörűen
tanulmányozott téma felé fordult – nevezetesen a gyermek és szülője, gondozója
közti kapcsolat felé. Bár a jelenség már hosszú ideje a tudományos érdeklődés
homlokterében állt, azonban Bowlby (1958) elégedetlen volt az azt magyarázni kí-
vánó elméletekkel. Ugyanis az 1950-es évek uralkodó elméletei az anya-gyermek
kapcsolatot a sokkal elsődlegesebb táplálás iránti szükséglet másodlagos mellék-
termékének tartották. Az érdekszereteten alapuló kapcsolat természetesen eltérő
terminológiával, de mind a behaviorista, mind a Freudi paradigmában fellelhető
volt. Ezzel szemben Bowlby (1958) amellett érvelt, hogy a kapcsolati szükséglet
elsődleges, másra nem redukálható. Ennek a kapcsolati ösztönnek, a kötődésnek a
magyarázatára egy evolúciós-etológiai modellt dolgozott ki, amelybe az etológia
ösztöntanát (Tinbergen, 1976), Piaget kognitív fejlődésről vallott elméletét (ma-
gyarul összefoglalóan lásd Piaget & Inhelder, 1999), és a Bowlby munkásságának
kezdetén szárnyait bontogatni kezdő rendszerelméletet (magyarul összefoglalóan
lásd László, 2001) ötvözte a pszichoanalitikus elmélettel és gyakorlattal.
Bowlby (1969) elképzelése szerint a kötődés önálló (a táplálkozástól és az orális
szükségletektől független) motivációs bázissal rendelkezik, és a törzsfejlődés során
a csecsemő/gyermek túlélésének biztosítására alakult ki. Már ebből a leírásból is
kivehető, hogy az általában vett társas kapcsolatok és a kötődési kapcsolat közé
nem lehet egyenlőségjelet tenni. A kötődés olyan specifikus társas kapcsolat, amely
az alábbi megkülönböztető tulajdonságokkal rendelkezik (Rutter, 1989):
1. a szorongás felerősíti a kötődést;
2. biztonsági bázis jelleget mutat (a kötődési tárgy jelenléte növeli az exploráció
valószínűségét);
3. a kötődési tárgy puszta jelenléte szorongás-csökkentő hatású, és
4. az elválasztási kísérlet heves tiltakozást vált ki.
Ezen rövid bevezető és definíciós áttekintés után a következőkben három nagy

részre tagoltan mutatjuk be a kötődéselmélet és az evolúciós pszichológia kap-
csolatát. Az első alfejezetben a csecsemő-gondozó kötődés és a felnőtt kötődés
evolúciós szempontból releváns aspektusait emeljük ki; a második alfejezet az
élettörténet-elmélet és a kötődéselmélet szintézisével foglalkozik; végezetül a har-
madik alfejezet egy modern kötődési modellt mutat be: a kötődés dinamikus érési
modelljét.
13.1. Élethosszig tartó kötődéseink evolúciós nézőpontból

13.1.1. Kötődés és túlélés – a csecsemő-gondozó
kötődés evolúciós logikája
Bevezetésként a kötődés túlélést elősegítő szerepének illusztrálására álljon itt egy

neurobiológiai példa Fonagytól (2008). A kötődési viselkedést irányító agyi régió
gátolja a társas ítéletalkotásért és a mentalizációért felelős agyi központokat. Mit
jelent ez a gyakorlatban? A fenyegetés által aktivált kötődési viselkedést irányító
agyi központ amellett, hogy a kötődési személy közelségének keresésére indítja
az egyént, felfüggeszt minden morális ítéletalkotást (megbízható-e a gondozó?),
illetve minden belső állapotra vonatkozó következtetést (vajon épp most milyen
belső állapotáról árulkodik a gondozó viselkedése?). Tehát egy bölcsebb és erősebb
fajtárs közelségének szükséglete felülírja az olyan jelentős evolúciós szemponto-
kat, mint a megbízhatóság és a másik szándékainak alapos vizsgálata. A kötődési
szükséglet – sokszor racionalitást is felülíró – erejét a kötődési trauma esetén be-
következő pszichológiai folyamatok is jól példázzák. Ezek ismertetésétől azonban
terjedelmi korlátok miatt eltekintünk; Péley (2001, 2010) közleményeiben ezek
részletes tárgyalása található.
13.1.1.1. A kötődés normatív fejlődése
Bowlby (1969) a kötődés fejlődését négy szakaszra osztotta.

(1) Az első szakaszt a célszemély megkülönböztetése nélküli orientáció és szignalizáció
jellemzi. Ebben a szakaszban a csecsemő korlátozott diszkriminációs képes-
séggel vagy éppen válogatás nélkül mutat a felnőttek közelségét fenntartó
viselkedéseket. A csecsemőre bármely személy jelenlétében jellemző az ori-
entáció, a mozgó személy vizuális követése, nyúlás és markolás, mosoly és
gagyarászás. Gyakran a baba abbahagyja a sírást egy hang hallatán vagy egy
arc láttán. Ezek a viselkedésformák nagyban hozzájárulnak ahhoz, hogy nö-
veljék a felnőttek közelében eltöltött idő mennyiségét. A szakasz általában
8-12 hetes korig tart.
(2) A második szakaszra ez az orientációs és szignalizációs viselkedés diszkrimina-
tívvá válik; egy (vagy több) megkülönböztetett személy felé irányul. Ebben
a szakaszban a csecsemő az előző szakasz bemutatásánál leírtakhoz hasonló
viselkedéseket mutat, de az elsődleges gondozó(k) személye felé másoknál
jóval kifejezettebb mértékben. A megkülönböztető válaszadás hangingerek
esetén a negyedik héten, míg vizuális ingerek esetében a tizedik héten kez-
dődik.
13. A kötődéselmélet evolúciós megközelítése 241
(3) A harmadik szakasz a csecsemő hat hónapos kora körül kezdődik, de tulaj-
donképpen a mozgásfejlődés függvényében mutat az előzőtől eltérő jelleg-
zetességeket. Ebben a szakaszban a közelség fenntartásában és kialakításában
még aktívabban vesz részt a gyermek; helyzetváltoztató mozgása segítségével
igény esetén önállóan is tud közeledni gondozójához. A gyermek válaszre-
pertoárja ebben a szakaszban olyan elemekkel bővül, mint például a távo-
zó anya követése, üdvözlése visszatértekor és explorációs bázisként történő
használata. A bárki felé megkülönböztetés nélkül mutatott barátságosság
ideje lassan elmúlik. Az idegeneket egyre nagyobb elővigyázattal figyeli és
előbb-utóbb rémületet és visszahúzódást tanúsít jelenlétükben.
(4) A negyedik szakaszban a cél-kiigazítású partnerség válik kifejezetté, a kogni-
tív térképre az anyának mint önálló tárgynak a képe is felkerül. A gyermek
lassan megtanulja megérteni, miért távozik az anya és megtanulja azt is,
hogy milyen módon lehet hatással az anya cselekedeteire. Felismeri, hogy az
anya viselkedése az anya kitűzött céljai köré szerveződik, amelyek gyakran
konfliktusba kerülhetnek a gyermek szükségleteivel. Belátást nyer anyja ér-
zelmeibe és motivációiba. Ha ez megtörtént, adva van az alap, hogy a diád
tagjai egy sokkal összetettebb viszonyt alakítsanak ki egymással. Már nem
pusztán a fizikai közelség kölcsönösen megfelelő kialakítása történik, ha-
nem a célok és a motivációk válnak a tárgyalás és a megértés alapjává. Ezt
nevezi Bowlby (1969) partnerségnek. A szakasz kezdete a második vagy
harmadik születésnap környékére tehető az egyéni különbségektől függően,
és működése tulajdonképpen életünk végéig finomodhat.
A fentiekből is látható, hogy a kötődési viselkedéses rendszer célja egy rendelkezés-

re álló, érzékenyen reagáló, bölcsebb és erősebb személy közelségének biztosítása.
A rendszert ugyanakkor nyitottság is jellemzi – nem egy előre rögzített személyre,
vérrokonra irányul. Ennek evolúciós haszna az őskori szülőnők magas halandósága
mentén válik érthetővé. Az evolúciós adaptáció környezetében az emberre jellemző
rövidebb élettartam és magas halandóság azonban azt is szükségesség tette, hogy
a kötődési rendszer ne csak születéskor legyen nyitott, hanem soha ne is záruljon
be teljesen. A többszörös kötődés fogalma (Bowlby, 1969) rámutat, hogy a kötődés
nemcsak egy kizárólagos személyre irányulhat, sőt a kötődési személy(ek) elveszté-
se esetén új személyek felé is kialakulhat. Ezt a következő szakaszban bemutatan-
dó szeparációra adott válasz és annak evolúciós jelentősége is jól példázza.
Bowlby (1973) a kötődésről szóló trilógiájának második kötetében vezette be a
belső működési modell13 fogalmát. A belső működési modellek a kötődési tapasz-
talatok alapján létrehozott mentális reprezentációk, amelyek arról szóló hipotézis-
tesztelést tesznek lehetővé, hogy hogyan érhetjük el az általunk kitűzött kapcsolati
13
Az angol internal working model (IWM) kifejezést gyakran belső munkamodellnek fordítják. A
bevett fordítási móddal ellentétben azonban a belső működési modell fogalma közelebbről írja le ezen
mentális reprezentációk dinamikus természetét.
célokat. Ezek a mentális reprezentációk tehát korábbi tapasztalatokból származó

emlékeket, hiedelmeket és elvárásokat tartalmaznak; továbbá célokat és szükség-
leteket, illetve az ezek eléréséhez szükséges stratégiákat és terveket (Collins &
Read, 1994). A belső működési modellek szerepe az, hogy – igaz, a rugalmasság
csökkenése vagy akár elvesztése árán – gyorsan reagálhassunk a társas helyzetekre.
A kötődésről szóló reprezentációk evolúciós haszna – mint a múltat és a jövőt
összekötő mentális reprezentációké általában (Suddendorf & Corballis, 1997) –
vitathatatlan: a mentális hipotézistesztelés lehetővé teszi, hogy életünk vagy akár
testi-lelki épségünk kockáztatása nélkül fejben lefuttassuk viselkedésünk lehetsé-
ges következményeit. Ugyanakkor ennek az előnynek bizonyos esetekben az árát
is meg kell fizetni: a fent említett rugalmatlanság – különösen a bizonytalan kö-
tődés esetében – elszalasztott lehetőségekhez vagy rosszul felmért helyzetekhez
vezethet a koraitól eltérő környezetben.
13.1.1.2. A szeparációra adott reakció
A kötődés szempontjából a definíció szerint kitüntetett szerepet játszik a szepará-

ció. Azonban a kötődési személytől való elváláskor mutatott tiltakozás csak az első
lépés a szeparációra adott reakciósorban. A jelenség alakulását a Bowlby-val közö-
sen dolgozó Robertson házaspár (Robertson & Robertson, 1971) dokumentálta
gyermekek kórházi tartózkodása, illetve átmeneti intézményi gondozása során.
Az anyjukkal korábban szeretetteljes kapcsolatban lévő gyermekek a szepará-
ció időszaka alatt jellegzetesen három jól elkülöníthető fázison mennek keresz-
tül, amelyek már csecsemőkortól kezdődően megfigyelhetőek és amelyeknek az
evolúciós adaptáció környezetében túlélést elősegítő funkciójuk volt (Simpson &
Belsky, 2008).
(1) A tiltakozás időszakában a csecsemő hangos sírással próbálja meg felkelteni
a gondozó figyelmét, hiszen egyedül életképtelen és kiszolgáltatott. Az el-
sődleges stratégia egy ilyen esetben a gondozó vagy egy közelben lévő másik
felnőtt figyelmének felkeltése.
(2) Ha a fenti próbálkozások nem vezetnek sikerre, a kétségbeesés fázisa kez-
dődik meg, amelyre a viselkedés és az érzelmek beszűkülése jellemző. Ez a
visszahúzódás két funkciót szolgálhatott az ősi környezetben. Egyrészt a to-
vábbi sírás és kiabálás már nem lett volna kifizetődő, hiszen a fajtársak oda-
hívásában megnyilvánuló előny mellett a ragadozók figyelmét is nagyobb
valószínűséggel keltette volna fel. Másrészt a sírásban és heves mozgások-
ban megnyilvánuló felfokozott állapot balesetveszélyes és energiaigényes is.
A potenciális önkárosítás és a felesleges energiafogyasztás elkerülésére az
apátiás állapot beköszöntével megkezdődik egy hosszabb időtáv átvészelé-
sére való felkészülés.
(3) Amennyiben a kötődési személy továbbra sem jelenik meg, harmadik lé-
pésben megtörténik a kötődés felszámolása (detachment). Ebben az időszak-
ban a gyermek visszatér az elfoglaltságok megszokott menetéhez, egyfajta
13.1. Amikor Darwin analízisbe járt Bowlby-hoz

John Bowlby tudományos munkássága mélyen gyökerezik és kibogozhatatlanul össze-
fonódik pszichoanalitikusi képzettségével (Holmes, 1993). Kiképző analízisét Melanie
Klein közeli munkatársánál, Joan Riviere-nél végezte. Sőt mi több, a Brit Pszichoana-
litikus Egyesület életében fontos tisztségeket is betöltött: 1944-ben képzési titkár-
rá választották, Donald Winnicott elnöksége alatt – 1956 és 1961 között – pedig az
egyesület elnökhelyettese volt. Elkötelezett pszichoanalitikusként Darwin ismeretlen
eredetű emésztőrendszeri problémái is foglalkoztatták és nem meglepő módon korai
élettapasztalatokra vezette vissza azokat.
De hogyan járhatott Darwin analízisbe Bowlby-hoz? Természetesen sehogy, hiszen
Bowlby születésekor Darwin szinte napra pontosan 25 éve halott volt már. Ugyanakkor
Bowlby (1990) Darwin számos életrajzírója közé tartozik, még akkor is, ha Bowlby be-
vallott célja a Darwin-életrajzzal a kötődéselmélet szemléltetése volt. A korábban már
említett emésztőrendszeri panaszokat Darwin korai veszteségélményére vezette vissza
Bowlby. Darwin nyolcévesen veszítette el édesanyját, akit távolságtartó édesapja mel-
lett, illetve a kor és a kultúra érzelemkifejezési szabályai által korlátozva nem tudott
megfelelően elgyászolni. Bowlby szerint az emésztőrendszeri bajok ebből az elakadt
gyászból fakadtak.
Darwin azonban nemcsak tudományos példakép vagy egy esettanulmány alanya, de
egyfajta alteregó is volt Bowly számára. Életük sok közös szálban osztozik (Holmes,
1993): mindketten lelkesedtek a szabadtéri sportokért, a felfedezésért és az angol
vidékért. Mindkettőjük édesapja keménykezű orvos volt; talán ez ültethette el mind-
kettejükben a lázadás óvatossággal elegyített szellemét. Mindkettőjüknek – nagyon
különböző értelemben – le kellett mondaniuk édesanyjukról: Darwin nyolcéves korában
veszítette el édesanyját, míg Bowlby anyja meglehetősen távolságtartó és énközpontú
volt. Koraérettségük mellett mindketten megőrizték gyermeki frissességüket és képes-
ségüket arra, hogy rácsodálkozzanak a nyilvánvalóra. Mindketten kifejezett szociális
érzékenységet és az elesettek iránti elkötelezettséget mutattak.
A tudatosan felvállalt cél mellett (nevezetesen, hogy a kötődéselmélet érvényessé-
gét bizonyítsa) tehát elképzelhető, hogy a Darwin-életrajz megírása más célt is szolgált
Bowlby életében. A korábban saját élettörténete kapcsán széles körben mindig vissza-
fogottan nyilatkozó Bowlby élete végéhez közeledve talán Darwin életén keresztül tár-
ta elénk gyermekkora megpróbáltatásait. Azokat a megpróbáltatásokat, amelyek egy
nagyszerű és időtálló elmélet és életmű termékeny talajának bizonyultak (Láng, 2012b).
látszólagos önállóság, önmagára támaszkodás mellett. A korábbi kötődési

személyekkel való erős érzelmi kapcsolat felszámolása ugyanis lehetővé tet-
te, hogy új, a gyermekbe erőforrásokat invesztálni hajlandó gondozókkal
alakuljon ki kötődés.
13.1.1.3. A kötődési típusok és kulturális különbségeik adaptív jelentősége
Az előző két szakaszban a kötődés univerzális jellegzetességeit tekintettük át.

Ezek a viselkedések és folyamatok a faj minden tagjában megjelennek, ugyanak-
kor a megfigyelések azt mutatják, hogy a kötődés kialakulásában jelentős egyéni
különbségek vannak14. Ezek az egyéni különbségek tulajdonképpen ahhoz a szü-
lői-gondozói viselkedéshez való alkalmazkodás eredményei, amely számos, evo-
lúciós megközelítést alkalmazó szerző szerint a tágabb környezeti erőforrásokról
szolgáltat információt (lásd 13.2. alfejezet). Ebben a szakaszban azonban elsősor-
ban a közvetlen szülői környezetre és a kulturális különbségekre koncentrálunk.
A kötődésben mutatkozó egyéni különbségek első tudományos, empirikus
adatokon alapuló osztályozása Ainsworth, Blehar, Waters és Wall (1978) nevéhez
fűződik. A 12-18 hónapos csecsemőkkel végzett Idegen Helyzet eljárás alapján,
elsősorban a szeparációra és az újbóli találkozásra adott reakciók figyelembevéte-
lével az alábbi három kötődési mintázat különíthető el: (1) a biztonságosan kötődő
(„B” típusú) gyerekek anyjuk jelenlétében nyugodtan játszanak, az idegenre sem
adnak félelmi reakciót. Az elválasztáskor heves tiltakozásba kezdenek, az anya
visszatérésekor gyorsan és hatékonyan képes megnyugtatni őket. (2) A bizonytalan
(szorongó) elkerülő („A” típusú – a továbbiakban az egyszerűség kedvéért „elkerülő”)
viselkedéses mintát mutató gyerekek kerülik az anya közelségét mind a játékos,
mind az újraegyesüléses szituációban. A szeparációra nem adnak heves reakciókat,
az idegenekkel szemben a másik két csoportba tartozó csecsemőknél jóval na-
gyobb bizalmat mutattak. (3) Az ambivalens ellenálló („C” típusú – a továbbiakban
az egyszerűség kedvéért „szorongó”) gyerekek felváltva mutatnak a kapcsolat fenn-
tartására irányuló törekvést és elutasító viselkedést. Az anya jelenlétében kevésbé
explorálnak, mint a másik két csoport tagjai, az elválasztásra hevesen reagálnak, és
a visszatérő anya is csak lassan tudja megnyugtatni gyermekét.
Bár a kötődéskutatók hajlanak arra, hogy a biztonságos kötődést egy fajra ti-
pikus kötődési változatnak tekintsék, adott élethelyzetben bármelyik fent említett
kötődési mintázat adaptív értékkel bírhat. Simpson (1999) szerint minden kö-
tődési minta egy ökológiailag kontingens stratégia, amely abból a célból alakult
ki, hogy a különböző nevelési környezetek által létrehozott helyzetekre adaptív
megoldást adjanak. Így az érzékeny és válaszkész szülők által nevelt, biztonságosan
kötődő gyermekeknek nem kell szülei holléte és hozzáférhetősége miatt aggód-
niuk, és ez lehetővé teszi számukra, hogy a kötődés témáján kívül eső események-
kel, jelenségekkel foglalkozzanak. Ezzel szemben a szorongó gyermekek szülei
inkonzisztens módon viselkednek, feltételezhetően a megfelelő szülői képességek
hiányában. A szülők hajlandóak, ugyanakkor nem mindig képesek gyermekeikre
ráhangolódni, szenzitíven feléjük fordulni, evolúciós terminológiával erőforrásokat
14
Az egyéni különbségek eltérő életkorokban rendelkezésre álló mérőeszközeit terjedelmi okokból
nem áll módunkban itt bemutatni. Ezek részletes áttekintéséhez Hámori (2014), Láng (2012a) és
Nagy (2005) közelmúltban megjelent magyar nyelvű forrásait ajánljuk.
fordítani rájuk. Ezeknek a gyerekeknek a szorongó-ambivalens viselkedési minta

lehetővé teszi a szorosabb közelséget, ami által több gondoskodást provokálnak
ki maguknak, és így növelik saját túlélési esélyüket. Végül az elkerülő gyermekek
olyan viselkedési stratégiát alakítanak ki, amely megfelel az őket gondozó hideg
és visszautasító szülőknek. Main (1981) szerint az elkerülő gyermekek a rájuk
jellemző távolságtartó és önálló viselkedéssel elkerülhetik azt, hogy „elüldözzék”
maguktól az ingerlékeny vagy túlságosan lefoglalt szülőket, akik nem akarnak
gyermekükkel foglalkozni. Ezáltal a gondozóhoz olyan közelséget biztosítanak
saját maguk számára, ahol a védelem még elérhető, de már a bántalmazás vagy
elutasítás újbóli megtapasztalásának kockázata nélkül.
Az Idegen Helyzet vizsgálatok elemzését kiterjesztve Main és Solomon (1986)
egy negyedik kötődési mintázatot is feltárt, amelyet (4) dezorganizált/dezorien-
tált kötődési stílusnak („D” típusú kötődés) neveztek el. Ezen kötődési mintázat
legfontosabb jellemzője a szervezetlenség, amely a fenti három, szervezett kötő-
dési stratégiától élesen megkülönbözteti. Ez a szervezetlenség azt jelenti, hogy a
szeparáció okozta fenyegető stressz hatására az adaptív kötődési stratégia időle-
gesen összeomlik, és ez lefagyáshoz, félreirányított mozdulatokhoz, egymásnak
ellentmondó viselkedések (pl. közeledés és távolodás) együttes megjelenéséhez és
öningerléshez vezet. Main és Hesse (1990) azt feltételezték, hogy ezen kötődési
stílus megjelenésének okaként a szülő ijesztő vagy félelemteli viselkedése nevezhe-
tő meg, míg Koós és Gergely (2001) a gondozói viselkedés bejósolhatóságának hi-
ányára adott regresszív reakcióként (az életkorilag elvárt magas, de nem tökéletes
kontingencia helyett ismét a 0-3 hónapos korra jellemző tökéletes kontingencia
preferálása) értelmezik.
A dezorganizált kötődés viselkedéses szinten jól felismerhető párhuzamot mu-
tat a lefagyás – állatoknál például halottnak tettetés formájában is tetten érhető
– jelenségével. Ez a dermedt, mozdulatlan állapot átmeneti védelmet jelenthet
a ragadozókkal szemben, amikor sem a visszatámadásnak, sem a menekülésnek
nincs esélye (Kozlowska, Walker, McLean & Carrive, 2015). Ugyanakkor stra-
tégia szinten nehéz evolúciós szempontból értelmeznünk azt, hogy a szelekció
a veszéllyel szembeni stratégiátlanságnak kedvezett volna. A problémára a 13.3.
alfejezet szövegdobozában még visszatérünk.
Most azonban fordítsuk figyelmünket a kötődési típusok eloszlásában mutat-
kozó kulturális különbségek és ezek evolúciós szerepe felé. Bár magának a kötődés-
nek a jelensége univerzális, a szülői gondoskodás tipikus formái és az erre adott
reakciók a csecsemők és gyermekek részéről jelentős eltérést mutatnak kultúrák
között (Freedman & Gorman, 1993; Van Ijzendoorn & Kroonenberg, 1988). Az
eredeti, 1978-as baltimore-i mintához képest a németországi csecsemőknél az el-
kerülő kötődési viselkedés, a japán csecsemőknél a szorongó kötődési viselkedés,
míg izraeli kibucban nevelkedő – de nem az izraeli nagyvárosokban élő – cse-
csemőknél a dezorganizált viselkedés volt felülreprezentált. Ezek a különbségek
az eltérő gondozói viselkedésből fakadtak, amely tulajdonképpen egy univerzális
szülői cél megvalósulása: segíteni a gyermeknek beilleszkedni a saját, sajátos ér-
tékrendszerrel rendelkező kultúrájába. Így a nagyobb önállóságot bátorító német

szülők gyermekei látszólag kevésbé érdeklődtek a gondozó holléte felől, kevésbé
támaszkodtak a szülőkre. Az anyával (de senki mással) sülve-főve együtt lévő, szo-
ros kapcsolatot fenntartó japán csecsemők nehezen voltak megnyugtathatóak a
szeparációt követően – hiszen sokuk számára ez volt életük első szeparációja és
találkozása egy idegennel az anya jelenléte nélkül. A kibucokban élő gyerekek pe-
dig evolúciósan mélyen huzalozott válaszokat (például lefagyás) adtak az idegenre,
és tették mindezt olyan környezetben, ahol az idegen felbukkanása akár valóban
is halálos fenyegetést jelenthet. Tehát az ökológiai kontingenciát kibővíthetjük:
nemcsak a csecsemő viselkedése alkalmazkodik a szülői viselkedéshez, de a szü-
lői viselkedés is kontingens a szülői célokkal, amelyek a kultúrába ágyazódnak.
Hasonló érveléssel fogunk találkozni Belsky (Belsky, Steinberg & Draper, 1991)
modelljében is – ott azonban a kulturális értékek helyett a szülők a környezeti erő-
forrásokhoz igazítják viselkedésüket. Ugyanakkor azzal is tisztában kell lennünk,
hogy a környezeti erőforrások és az adott társadalmi folyamatok is erőteljesen
összefügghetnek egymással (lásd 13.2. táblázat a 13.2.2.1. szakaszban). Milyen
evolúciós jelentősége lehetett azonban ezeknek a kulturális eltéréseknek, amelyek
a kötődés transzgenerációs átadódásán keresztül viszonylag stabilnak mondható-
ak? Freedman & Gorman (1993) Wright (1948, 1980 mindkettőt idézi Freedman
& Gorman, 1993) eltolódó egyensúly elméletével és a törzsi vérvonal folyamatos
osztódásával magyarázza a jelenség evolúciós hasznát. Ha az evolúciós múltban
egy törzs elért egy – kb. 350 fő körüli – kritikus létszámot, akkor a törzs kettévált a
klánsági rokonságok mentén. A kötődés és a vele párhuzamosan megjelenő idege-
nektől való félelem hozzájárult ahhoz, hogy ez az osztódás visszafordíthatatlan le-
gyen, ami hosszabb távon összetartó, másokkal nem keveredő, egymással versengő,
kis létszámú csoportok kialakulásához vezetett. Ezek a csoportok képezték azután
a szelekció alapját, ami az evolúció felgyorsulásához és az emberi faj minden öko-
lógiai fülkébe való kiáramlásához vezetett.
13.1.2. Kötődés és reprodukció – a felnőtt kötődés evolúciós szerepe
Bár Bowlby (1969) kötődéselméletében az evolúció tétje – az eredeti darwini ta-

nokkal egyetértésben – még kétségkívül a túlélés volt, az evolúciós gondolkodás
fejlődése és főként a szexuális szelekció (Trivers, 1972) elmélete mára már árnyalja
és kiegészíti ezt a képet. Ez indokolttá teszi, hogy a párkapcsolatok alakulásában
betöltött szerepét és fejlődési előzményeit tekintve széleskörűen tanulmányozott
(pl. Hazan & Shaver, 1987) felnőtt kötődést evolúciós szempontból is megvizs-
gáljuk. A fennmaradó kérdés kettős: mi a felnőtt kötődés evolúciós funkciója, és
hogyan jött létre a törzsfejlődés során.
Fraley és Shaver 2000-es áttekintő tanulmányukban két egymással összefonó-
dó lehetséges hipotézist mutatnak be. (1) Az apai törődés hipotézise szerint a felnőtt
kötődés kialakulása azért történhetett, mert az anyával szoros érzelmi kapcsolatot
kialakító apa további védelmet és gondoskodást jelentett az utód számára, ami
az inkluzív fitnesz növekedéséhez vezetett. (2) A fejlődési éretlenség vagy neoténia

hipotézis szerint a felnőtt kötődés egy gyermekkorból fennmaradó jellegzetesség,
sok más ilyen emberi jellegzetességgel egyetemben (pl. a nem udvarláshoz kapcso-
lódó felnőttkori játék, amilyen akár a kártyajáték és ezen belül például a tarokk is
lehet). Ezen hipotézis szerint a kötődés fennmaradása az ember elhúzódó, relatív
kései érésének az eredménye.
A hipotézisek tesztelésére Fraley, Brumbaugh és Marks (2005) egy archív adatok
elemzésén alapuló tanulmányt végeztek, ahol emlős fajok származási kapcsolatának
függvényében vizsgálták monogámia (mint a felnőtt kötődés operacionalizálása),
apai bevonódás, neoténia, csoportméret és testméret együttjárását. Az apai be-
vonódásról azt találták, hogy funkcionálisan összekapcsolódik a felnőtt kötődés-
sel (tehát koevolúció történt), de történetileg az apai bevonódás korábban jelent
meg. Tehát az utódok mellett megjelenő bevonódó apák nagyobb eséllyel voltak
az anyák közelében, ez a párkapcsolati kötődés kialakulásának is kedvezhetett. A
neoténia esetében a felnőtt kötődéssel való kapcsolat azonban nagy valószínű-
séggel nem funkcionális jellegű, tehát a neoténia nem játszott szerepet a felnőtt
kötődés kialakulásában (és fordítva sem). Ugyanakkor mind a kisebb testtömeg,
mind a nagyobb csoportméret is együttjárást mutatott a párkapcsolati kötődéssel.
Ennek magyarázata egy esetleges védelmi funkció elérése (a kisebb állat jobban
kitett a ragadozóknak, a szoros kapcsolat növeli a megmenekülés esélyét), illetve a
szexuális kizárólagosság biztosítása (a nagyobb csoportban kínálkozó több „félre-
lépési” lehetőség miatt) lehet.
13.2. A szocializáció evolúciós elméletei

– az élettörténeti stratégiák és a kötődés
Az első alfejezetben azt láttuk, hogyan termékenyítette meg az evolúciós szem-
lélet a pszichológiát és milyen szerepet játszott a kötődéselmélet létrejöttében. A
harmadik alfejezetben pedig azt fogjuk látni, hogy az evolúciós szemlélet hogyan
lelhető fel egy modern kötődéselméleti modellben. Most gondolatban irányt vál-
tunk és a következőkben azt mutatjuk be, hogy a fejlődés és szocializáció evolúci-
ós modelljeinek kidolgozásában milyen szerepet játszott a kötődéselmélet. Ennek
a gondolatmenetnek a keretét a következőkben ismertetendő élettörténet-elmé-
let (Life History Theory; Del Giudice, Gangestad & Kaplan, 2015; Kaplan &
Gangestad, 2005) adja.
13.2.1. Az élettörténet-elmélet
(A következőkben csak röviden említjük meg az elmélet sarokpontjait, hiszen rész-

letesebben is tárgyaljuk a 10. fejezetben.) Az élettörténet-elmélet (Del Giudice
és mtsai, 2015; Kaplan & Gangestad, 2005) alapvetően az erőforrások optimá-
lis felhasználásával foglalkozó elképzelés. A különböző környezetekben eltérő
mértékben és kiszámíthatósággal rendelkezésre álló erőforrásokat a szervezetek

alapvetően a növekedésre, a szervezet karbantartására (pl. szövetek helyreállítása,
immunrendszer működtetése) és reprodukcióra tudják fordítani. Az erőforrások
csoportosítása a szervezet fitneszét két fő útvonalon tudja növelni: a túlélés (ill.
halálozás) és a termékenység időzítésével. Mind fajok között, mind fajon belül
nagy eltérések vannak – a környezeti erőforrások függvényében – abban, hogy
mi szolgálja a nagyobb fitnesz elérését. Ennek megvalósítására a szervezeteknek
három fontos területen van lehetőségük átkapcsolásra (trade-off ).
Az első döntés a jelenlegi vagy jövőbeli reprodukció közötti döntés15. Mivel a
jövőbeli reprodukció az életben maradás függvénye, ezért tulajdonképpen ebben
az esetben a növekedés és karbantartás vs. reprodukció közti döntésről van szó.
Elméletben elképzelhető olyan organizmus, amely növekedésre és karbantartás-
ra fordít minden energiát, ezáltal nem öregszik és genetikai állománya is örökre
fennmarad. Ugyanakkor ez a stratégia a külső veszélyek miatt nagyon kockázatos,
így az energia egy részét a fiatalság fenntartása helyett a reprodukcióba fektetik a
szervezetek. Így jön létre az öregedés, ami tulajdonképpen a sikeres reprodukció
szükségszerű velejárója; a gének pedig a következő nemzedékben élnek tovább.
A következő generáció kérdése át is vezet minket a második döntéshez: az
utódok mennyiségébe vagy minőségébe érdemes-e energiát fektetni. Mivel a szülői
ráfordítás korlátozott, ezért minden egyes újabb utóddal csökken az egy utódra
jutó ráfordítás. Tehát vannak olyan – általában erőforrásban gazdag – helyzetek,
amikor a kevés, de nagy valószínűséggel túlélő és önmagát reprodukálni képes
utód biztosít nagyobb fitneszt (K-szelekció; lassú élettörténeti stratégia), viszont
más – általában erőforráshiányos vagy kiszámíthatatlan – helyzetekben érdemes
sok, egyenként a szülő fitneszéhez kevesebbel hozzájáruló utódba invesztálni
(r-szelekció; gyors élettörténeti stratégia).
A harmadik döntés az energia párzásra vagy szülői gondoskodásra fordításáról
szól. Ez a döntés egyértelmű átfedést mutat az utódok mennyiségébe (szexuális
partnerek sorától sok-sok utód) vagy minőségébe (kevesebb számú utód irányába
mutatott szülői bevonódás) való befektetésről szóló átkapcsolással. Ugyanakkor
az átfedés nem teljes, hiszen az utódok száma nemcsak a párzás gyakoriságával,
hanem más eszközökkel is (pl. spontán abortusz, csecsemőgyilkosság) szabályoz-
ható.
13.2.2. Az élettörténet-elmélet mint

az emberi szocializáció megértési kerete
A fentiekben bemutatott élettörténeti döntések nem csak fajonként térnek el, ha-
nem fajon belül is jelentős változatosság mutatkozik. Ennek oka, hogy a „jó döntés”
mindig a lokális környezet függvénye. A kötődésről kialakított viszonylag stabil és
15
Bár a megfogalmazásban aktív, tudatos cselekvésre utaló szavakat használok, természetesen az át-
kapcsolások döntő többsége nem tudatos döntések révén történik.
tartós reprezentációk – mint a lokális környezet lenyomatai – kiválóan alkalmasak

arra, hogy a korai tapasztalatok (csecsemő vagy gyermek kötődése gondozójához)
és a felnőttkori reproduktív stratégiák (felnőtt kötődés) között közvetítsenek. A
következőkben egy, ezt a lehetőséget felismerő modellt és annak kiegészítéseit
mutatom be.
13.2.2.1. A szocializáció evolúciós modellje – a Belsky modell
Az eltérő nevelői környezet hatásának evolúciós értelmezései közül Draper és

Harpending (1982) az apahiány utódokra gyakorolt hatásával foglalkozott. A kor
meglehetősen elítélő hangvételével szemben ők amellett érveltek, hogy az apa-
hiány következményei nem feltétlenül negatívak, hanem egy sajátos reproduktív
stratégia részét képezik, és a korai környezeti tapasztalat egy biológiai és evolúciós
értelemben jól értelmezhető életpályára készíti fel az utódokat. Az apahiányos
családban felnövekvő fiúk gyermekkorban hangsúlyozottan maszkulin viselkedést
mutatnak, ami a férfiak közötti nőkért folytatott versenyre készíti fel őket. A ha-
sonló környezetben felnövekvő lányok pedig több partnerrel létesítenek szexuális
viszonyt, mint teljes családban felnövekvő kortársaik.
A gondolatmenet folytatásaként, az élettörténet-elméletet (lásd 13.2.1. szakasz)
felhasználva Belsky és munkatársai (1991) a szocializáció egy evolúciós modelljét
dolgozta ki. Eszerint a korai tapasztalatok (első 5-7 év) elsődleges funkciója, hogy a
gyermek számára a környezeti erőforrások elérhetőségét és bejósolhatóságát, a kapcsola-
tok megbízhatóságát, illetve a közeli kapcsolatok tartósságát közvetítse. Erre azért van
szükség, mert az optimális reprodukciós stratégia ezen ismeretek függvényében
választható ki. A családi környezettől a szülői gondozás minőségén, a pszichológi-
ai, viselkedéses, illetve testi fejlődésen keresztül a reproduktív stratégiáig tartó utat
a 13.1. táblázat mutatja be. A bal oldali oszlopban azt láthatjuk, hogy a stresszteli
családi környezet kiszámíthatatlan, elutasító szülői magatartáshoz vezet, amire
válaszul a gyermek bizonytalan kötődést alakít ki, illetve a kapcsolatokról olyan
elképzelése alakul ki, mint amelyek alapvetően megbízhatatlanok és múlékonyak.
Ehhez a környezethez és a benne megtanult elvárásokhoz mérten kialakul egy op-
portunista kapcsolati beállítódás a kortársakkal szemben, ami a korai nemi érésen
keresztül korábbi szexuális aktivitáshoz, rövidtávú párkapcsolatokhoz és korláto-
zott szülői bevonódáshoz vezet. A jobb oldali oszlopban a második prototípus a
harmonikus családi környezetben kialakuló szenzitív szülői gondoskodást, és az
ennek hatására kialakuló biztonságos kötődés útvonalát mutatja be. Ezek a gye-
rekek megbízhatónak és kölcsönösen jutalmazónak ismerik meg a kapcsolatokat,
tehát megtanulják, hogy a kapcsolatokba érdemes fektetni, így egy későbbi nemi
érést és a szexuális élet későbbi megkezdését követően hosszú távú párkapcsolato-
kat alakítanak ki, és utódaikra jelentős figyelmet és energiát fordítanak.
I. prototípus Az okozati lánc elemei II. prototípus

Házastársi / kapcsolati
problémák Házastársi összhang
A. Családi környezet
Magas stressz Megfelelő források
Elégtelen források
Durva, elutasító, érzéketlen B. Gyermeknevelés Érzékeny, támogató,
Inkonzisztens, kiszámítha- csecsemő- és koragyer- válaszkész
tatlan mekkorban Pozitív érzelmekkel teli
Bizonytalan kötődés Biztonságos kötődés
Bizalmatlanságot közvetítő Bizalmat közvetítő belső
belső működési modell működési modell
Haszonelvű személyközi Kölcsönösen jutalmazó
beállítódás C. Pszichológiai és személyközi beállítódás
viselkedéses fejlődés
Fiúknál Lányoknál
agresszív és szorongó és
ellenszegülő depresszív
viselkedés viselkedés
Korai érés / pubertás D. Testi fejlődés Halasztott érés / pubertás
Korábbi szexuális aktivitás Halasztott szexuális akti-
Rövidtávú, ingatag párkap- vitás
csolatok E. Reproduktív stratégia Hosszú távú, tartós párkap-
Korlátozott szülői ráfor- csolatok
dítás Jelentős szülői ráfordítás
13.1. táblázat: Az eltérő reproduktív stratégiák fejlődési útvonalai

(Belsky, Steinberg & Draper, 1991 alapján)
A modell természetesen leegyszerűsítő. A táblázatban szereplő két prototípust

egy gyors-lassú élettörténeti stratégia kontinuum (Del Giudice és mtsai, 2015) két
szélsőséges értékének képzelhetjük el. Az első prototípus a kontinuum gyors élet-
történeti stratégia végpontját képviseli, míg a lassú élettörténeti stratégia végpontját a
második prototípus jeleníti meg. Ezen kívül érdemes azt is mérlegelnünk, hogy az
A, B és C szintek hatása nem csak egy okozati lánc egymást szükségszerűen köve-
tő lépéseiként képzelhetőek el, hanem hatásuk összeadódhat. Tehát például a korai
nemi érés (D szint) kisebb valószínűséggel következik be, ha a szülők problémás
kapcsolata (A szint) és a durva szülői bánásmód (B szint) ellenére – például érzé-
keny és odaforduló nagyszülők hatására – a gyermek a kapcsolatokat alapvetően
biztonságosnak és megbízhatónak érzékeli (C szint).
Belsky és munkatársai (1991) a modellben szereplő különböző szintek lehetsé-
ges összefüggéseit a rendelkezésükre álló empirikus kutatási eredmények tükrében
is tárgyalják. Ugyanakkor azzal, hogy a szülőkapcsolat minősége milyen kapcso-
latban áll a tágabb értelemben vett környezeti erőforrásokkal, viszonylag keveset

foglalkoznak. Ennek a hiánynak a pótlására álljon itt egy táblázat (13.2. táblázat),
amely Perry (1999) alapján mutatja be a környezeti nyomások összefüggését a
társas-társadalmi működéssel, amelybe a szülői nevelés is beágyazódik.
Forrástöbblet Korlátozott forrás Forrásszegény

Szociális-környezeti
Bejósolható Bejósolhatatlan Inkonzisztens
nyomások
Stabil/biztonságos Szokatlan Fenyegető
Uralkodó kognitív Absztrakt Konkrét Reaktív
stílus Kreatív Babonás Regresszív
Uralkodó affektív
Nyugalom Szorongás Rettegés
„tónus”
Rendszeres
Innovatív Egyszerű Reaktív
megoldások
Megoldás fókusza Jövő Közvetlen jövő Jelen
Szabályok
Absztrakt Babonás Korlátozó
szabályozók
Konceptuális Intruzív Büntető
és törvények
Gondozó Ambivalens Elfásult
Gyereknevelési
Rugalmas Merev Zsarnoki
gyakorlat
Gyarapító Kontrolláló Durva
13.2. táblázat: A környezeti nyomások összefüggése a társas-társadalmi működéssel

(Perry, 1999 és Péley, 2010 nyomán)
13.2.2.2. Új fejlemények a szocializáció evolúciós megközelítésében
A Belsky-modell rendkívül megtermékenyítőnek bizonyult, és tudományos mun-

kák százainak alapját képezi16. Ugyanakkor úttörő jellegéből fakadóan és az újabb
kutatási eredményeknek köszönhetően számos finomítás, kiegészítés is született a
modellhez.
Ezek közül elsőként Chisholm (1993) kiegészítését kell említenünk. Az ő mo-
delljében a családi környezet, a nevelői attitűd, a kapcsolatok minősége a halálozási
arány, a mortalitási ráta jelzőjeként szolgál. Magas lokális halálozási ráta esetében
a gyors élettörténeti stratégia kifizetődő – nem törődve semmivel és senkivel, le-
hetőség szerint minél gyorsabban, minél több utódot nemzeni vagy szülni, hiszen
nagy az esély, hogy holnap már nem élünk. A Belsky és Chisholm modell együttes
felhasználásával, Bereczkei és Csanaky (2001) több ezer fő részvételével végzett
vizsgálatot, amely rámutatott, hogy a kedvezőtlen körülmények között felnövekvő
nők előbb fejezték be tanulmányaikat, előbb házasodtak és ez magasabb gyermek-
számhoz is vezetett. Ezzel szemben a férfiaknál – feltehetőleg a magas szexuális
16
2015. július 7-én a Google Tudós Belsky és munkatársai (1991) cikkének 1832 idézőjét találta.
versengés miatt – a reproduktív kimenetellel nem volt kimutatható az összefüggés.

Ezen felül a kedvezőtlen családi körülmények közül érkezők magasabb lokális
mortalitásról is beszámoltak, amely az elhunyt testvérek magasabb számában volt
mérhető.
A modell másik fontos kiegészítése rugalmasságával kapcsolatos. A reproduktív
siker a változó környezethez illeszkedő rugalmas stratégiát kíván meg. Ezen rugal-
masság lehetőségeit Del Giudice és Belsky (2010a; 2010b) többszakaszos fejlődés-
modellje tárgyalja. Fontos fejlődési átmenetként emelik ki a 6-8 éves kort, amikor
a mellékvesekéreg a tesztoszteron és ösztradiol előanyagát termelni kezdi. Ennek
az időszaknak a jelentősége, hogy a nemi érés és a reprodukció megindulása előtt
egy mintavételezési időszakot jelent, amelynek hatására az élettörténeti stratégia
újrakalibrálható. Ezt bizonyítja számos, ekkor ráadásul nemileg eltérő formában
megnyilvánuló fenotípusos jegy. Ha a kötődési biztonság nem megvalósítható,
akkor fiúkra és lányokra a bizonytalan kötődés két eltérő formája lesz jellemző.
Fiúk körében az elkerülő kötődés lesz felülreprezentált, amely a szexuális kapcso-
lat létesítésére irányuló erőfeszítések köré szerveződik (önzőség, kockázatkeresés,
elköteleződés-mentesség). Lányoknál a szorongó kötődés lesz a prototipikus bi-
zonytalan kötődés, amely a férfi stratégia komplementereként közelségkereső és
dependens viselkedéssel jár együtt. A középső gyermekkort követően átkapcsolási
pontként a serdülőkor (nemi érés és hormonális változások) és a felnőttkor (jelen-
tős életesemények – például gyermek születése – mentén) említhető.
13.2. A szocializáció evolúciós megközelítésének morális alapállása

Bár az élettörténet-elmélet kiváló és szemléletében modern kerete lehet a pszichopa-
tológiák megértésének vagy éppen korrekciós beavatkozások tervezésének (Belsky,
Schlomer & Ellis, 2012), morális alapállását tekintve mégis jelentősen különbözik a
hagyományos klinikai szemlélettől. A hagyományos szemlélet kultúrába ágyazott: kü-
lönböző szempontok alapján (gyakoriság, ideálkép, társadalmi hatás) felállít egy elkép-
zelést arról, hogy mi a jó és mi a rossz – de legalábbis arról, hogy mi az optimális. Az
evolúciós megközelítés határozottan és radikálisan szakít ezzel az elképzeléssel. Az
evolúciós fejlődéspszichológusok visszautasítják az „optimális” fejlődés elképzelését,
amely szerint bizonyos fejlődési pályák önmagukban jobbak más fejlődési pályáknál.
Az élettörténeti perspektíva egyértelművé teszi, hogy ami optimális egy adott környe-
zetben vagy ökológiai fülkében, az kifejezetten hátrányos és diszfunkcionális lehet egy
másik környezetben. Természetesen a különbözőség az eltérő értékrendből is adódik.
Az evolúció nem moralizál, nem feltétlenül az erkölcsösöknek kedvez. Éppen ezért tart-
juk például az önfeláldozó segítségnyújtást annyira hitelesnek.
Például a konvencionális, középosztálybeli normához közelítő lassú élettörténeti
stratégiának bizonyos környezeti feltételek között komoly ára van. A megfontoltság,
visszafogottság elszalasztott lehetőségeket eredményez. Ezen lehetőségek elszalasz-

tásának luxusát azonban csak akkor engedhetjük meg magunknak, ha tudjuk – vagy
legalább erősen hisszük és reméljük –, hogy ilyen lehetőség a jövőben is adódni fog.
Ezzel szemben egy kiszámíthatatlan környezetben csak az „Élj a mának!” mentalitás
vezet sikerre, hiszen nem tudhatjuk, hoz-e újabb lehetőséget a jövő vagy egyáltalán
eljön-e a holnap.
Ha modern megközelítést szeretnénk, akkor természetesen a környezet hatása

mellett a génekről sem feledkezhetünk meg. Az élettörténeti stratégiák alakításá-
ban a gének legvalószínűbben úgy vesznek részt, hogy bizonyos gének (általában
neurotranszmitter receptorsűrűséget befolyásoló gének) hordozói érzékenyebbek
a környezeti jelzésekre, így plasztikusabb élettörténeti stratégiával rendelkeznek,
míg más egyének a környezeti hatásoktól viszonylag függetlenül kedvező vagy
kedvezőtlen kimenetelt tapasztalnak meg.
A Belsky-modell számos apró részletében is kiigazításra szorul (Del Giudice
& Belsky, 2010a). A forrásszegény környezet a reprodukció előtti halálozás magas
kockázata miatt, a kiszámíthatatlan környezet pedig a rizikócsökkentés megtérü-
lésének bizonytalansága miatt (Belsky, Schlomer & Ellis, 2012) vezet gyors élet-
történeti stratégiához, ugyanakkor az extrém erőforráshiány a lassú élettörténeti
stratégia és a kétszülős gyermekgondozás irányába tolja el a fejlődést. Ezen kívül
– bár még tisztázásra szorul – arra utaló jelek is vannak, hogy az anyai és apai jelzé-
sek differenciált információval látják el az utódot. Az anyai gondoskodás inkább a
környezeti erőforrások rendelkezésre állásáról közvetít, míg az apai gondoskodás a
házasodási rendszer, a helyi nemi arány és a státuszért folytatott versengés mérté-
kének függvénye. Végül a szülői ráfordítás mennyisége és minősége mikro-ökológi-
ai tényezők – például a szülő mentális betegsége, a gyermek betegsége, nevelőszülő
jelenléte – függvénye is lehet. Bár ezekben az esetekben a szülői gondoskodás
milyensége nem szolgáltat hiteles információt a tágabb környezeti erőforrásokról,
mégis a rendelkezésre álló családi támogatás hasznos előrejelzője lehet.
13.3. A kötődés dinamikus érési modellje

A harmadik alfejezetben a korábban bemutatottak integrációjaként a kötődés di-
namikus érési modelljét mutatjuk be. Ainsworth tanítványaként az 1980-as évek-
től kezdődően az ezredfordulóra Crittenden (2000, 2006) a kötődés élethosszig
tartó alakulásának modern elméletét dolgozta ki. Elméletének modernsége több
tényezőből fakad. Egyrészt kiküszöböli az eredeti, Bowlby által megalapozott kö-
tődéselmélet hiányosságát, amely Bowlby korának evolúciós szemléletéből fakadt.
Nevezetesen azt, hogy a szelekció a túlélőknek kedvez. Bár vitathatatlan, hogy
a csecsemő- és gyermekkor kötődésének egyik legfontosabb funkciója a túlélés
biztosítása kell, hogy legyen, Crittenden a felnőttkori kötődési kapcsolatokat is

beemeli modelljébe, amelyek már közvetlenül kapcsolódnak a reprodukcióhoz.
Tulajdonképpen ezzel a kötődés funkciója evolúciós perspektívából is kibővül, a
veszély elkerülése, kivédése mellett a társas izoláció elkerülése is központi elemévé
válik – nem kizárólag párkapcsolati értelemben.
A modell modernitásának második eleme, hogy míg Bowlby legfőképpen a kör-
nyezeti hatásokra és korai tapasztalatokra helyezte a hangsúlyt, addig Crittenden
modellje a fejlődés alakulását a genetikai tényezők (temperamentum) és a kör-
nyezeti tapasztalatok összjátékának eredményeként képzeli el. Ezen kívül – mint
azt a későbbiekben részletesen kifejtve is látni fogjuk – fontos szerepet tulajdonít
az érési folyamatoknak is. Ez elsősorban az idegrendszer érésére vonatkozik, ami
a rendelkezésre álló kognitív folyamatok fejlődésén keresztül gyakorol hatást az
információfeldolgozásra és az énvédő stratégiák alakulására.
Végül a modell naprakészségét abban is tetten érhetjük, hogy nemcsak a kap-
csolatok szintjén foglalkozik a kötődéssel, hanem alapvetően három, egymással
összefüggő szinten kezeli azt. Ez a három szint: (1) a kapcsolati mintázatok szintje,
(2) az információfeldolgozási mintázatok szintje és (3) az énvédő stratégiák szintje.
Az alapelvek bemutatását követően – mivel a kötődési kapcsolatok fejlődésére már
korábban bőségesen utaltunk – fejezetünk a szintek közül az információfeldolgo-
zás és az énvédő stratégiák szintjével foglalkozik részletesen.
13.3.1. A kötődés dinamikus érési modelljének alapelvei
Crittenden elméletét számos forrásból, különböző terápiás irányzatok megfigye-

léseit és tapasztalatait felhasználva építette fel. Ezek között természetesen kiemelt
szerepet játszott a pszichoanalízis, de mellette a kognitív viselkedésterápia és a
rendszerszemlélet is fontos adalékokat szolgáltatott. A dinamikus érési modell öt
központi alapelve a következő:
1. A kötődési mintázatok énvédő stratégiák, amelyek a túlélésen kívül a negatív
érzelmi állapotokkal való megküzdést is szolgálják. A negatív érzelmi álla-
potok közül a kötődés kontextusában természetesen kiemelt szerepet kap a
megnyugtatás frusztrációjából fakadó félelem (elsősorban a szeparációtól)
és harag (a frusztrációt okozó kapcsolat másik résztvevője iránt).
2. Az énvédő stratégiákat a kötődési személyekkel folytatott interakció során tanul-
juk. Fontos, hogy ezen tanulási folyamat során nem konkrét viselkedéseket,
hanem kapcsolati mintázatokat tanulunk meg, amelyek felszíni, viselkedéses
kifejeződése több tényező – többek között a nem és az életkor – eredője
lesz.
3. Az életút során jelentkező tünetek egy diádikus (másik személlyel való kapcso-
latban megnyilvánuló vagy abból származó) stratégia funkcionális aspektusai
vagy annak következményei. Tehát a tünetek fontos szerepet játszanak a
kapcsolatok fenntartásában, a társas környezethez való alkalmazkodásban.
4. A diádikus stratégia alapvetően stabil, az észlelés és az értelmezés beállítódá-

sain keresztül önfenntartónak tekinthető. Ugyanakkor annyi rugalmasság
mindig van ezekben a stratégiákban, hogy a környezet, a kontextus változása
a stratégia megváltozását vonja maga után.
5. Alapvetően klinikai indíttatású modellként az utolsó alapelv, a kezelés, az
intervenció vagy a pszichoterápia céljával foglalkozik. Ugyanakkor az evo-
lúciós perspektíva ebben a pontban is erőteljesen megjelenik, hiszen a te-
rápiás fókusz a biztonságo kialakítása helyett, a rugalmas alkalmazkodásra
helyeződik. Mivel a biztonság alapjául szolgáló érzékeny és válaszkész kör-
nyezet esetleges – vagy legalábbis kialakítása sokszor a terapeuta, sőt még a
kliens kompetenciakörén kívül is esik –, az énvédő stratégiák rugalmas, kör-
nyezeti kihívásoknak megfelelő alkalmazása tűnik a legcélravezetőbb terápiás
célkitűzésnek.
Ahogyan az a felsorolásban is látszik, ezek az alapelvek széleskörű alkalmazási

lehetőséget biztosítanak a kötődés dinamikus érési modelljének. Egyrészt segíte-
nek megérteni a fejlődés univerzális menetét, másrészt elméleti keretet biztosít az
egyéni különbségek megértésére, és ezeket az egyéni különbségeket alkalmazko-
dásként fogja fel. Harmadrészt pedig az életút során jelentkező pszichés tünetek
megértését és kezelését is lehetővé teszi. A tágabb elméleti keret bemutatása után
most forduljunk a részletek felé.
13.3.2. Az információfeldolgozás szintje és a kötődési mintázatok
Az információ – legalábbis szükségességét tekintve – paradox jelenség. Minden

rendelkezésünkre álló információ a múltból származik, miközben az informáci-
óra azért van szükség, hogy a jövőt bejósoljuk. Tehát az információ haszna és az
információfeldolgozás funkciója a jövőbeli események – kötődési szempontból
kiemelten a veszély és izoláció – bejóslása. A külvilágból17 származó információt
alapvetően két sajátossága mentén használhatjuk jövőbeli események bejóslására.
Az egyik sajátosság az idői együttjárás vagy kontingencia. Az információnak ezt
az idői összefüggésen, ok-okozati kapcsolaton alapuló aspektusát kognitív infor-
mációnak nevezzük. Ezen aspektus mentén egy környezeti jelzés hasznos lehet a
jövő bejóslásában, ha következetesen együtt jár (tehát kontingens) egy jövőbeli
eseménnyel (lásd Pavlov kutyáinak esete a csengővel). Az információ másik aspek-
tusa a környezeti inger által bennünk keltett zsigeri, affektív állapot. Az informá-
ciónak ezt az érzésállapotokon alapuló aspektusát affektív információnak nevezzük.
Egy környezeti jelzés azon keresztül is sikeresen befolyásolhatja jövőbeli viselke-
désünket (pl. a veszély elkerülését), hogy a viselkedést mobilizáló érzésállapoto-
kat vált ki (lásd egy kígyóra adott, mélyen huzalozott, automatikus félelmi válasz
17
Külvilág alatt ezen a helyen a lelki rendszeren kívülről származó ingereket értjük, így a saját testi,
viszcerális érzések is beletartoznak ezekbe.
esetét). Tehát a környezeti információ mindkét aspektusa hasznos lehet a jövő

bejóslásában, ám hogy az adott esetben a kettő közül melyik vagy esetleg a kettő
kombinációja-e a leghatékonyabb bejósló, az helyzetről helyzetre változhat. Így
azt mondhatjuk, hogy a leghatékonyabb bejóslást a kognitív és affektív információ
integrált, rugalmas felhasználása biztosítja. Az információ fent említett két aspek-
tusának fontosságát az a fejlődési tény is alátámasztja, hogy mind a kontingenciák
felismerésére (Watson, 1994), mind az érzésállapotok átélésére (Stern, 2002) szü-
letésünktől kezdve képesek vagyunk.
A szituációk sokfélesége mellett az idegrendszer érése és a kötődési személyek-
kel megélt tapasztalatok is jelentős módon befolyásolják a jövőbeli események elő-
rejelzésének hatékonyságát. Az információ útja három egyszerű lépésben leírható:
a külvilágból származó szenzoros input (1) először idegrendszeri aktivitási min-
tázattá, (2) majd reprezentációvá alakul, amely meghatározza a (3) viselkedéses
diszpozícióinkat. Minden egyes lépés esetében azonban az információ átalakulhat,
torzulhat. Ez az átalakulás vagy torzulás nem véletlenszerű; az egyén kötődési sze-
mélyekkel folytatott interakciói során tanulja meg, hogyan szervezze a szenzoros
ingereket jelentésteli információvá.
Az élet kezdetén az újszülöttek még minden szenzoros ingert különbségtétel
nélkül egyaránt azonos intenzitással és mélységben dolgoznak fel. A tapasztalat-
tal azonban megtanulják, hogy bizonyos információk nem hordoznak jelentést
vagy akár éppen veszélyesek is lehetnek. Egyes csecsemők megtanulhatják, hogy
veszélyes kifejezni negatív érzéseiket, mert ez feldühíti a szülőt. Így ők kihagyják
a negatív érzéseket az információfeldolgozásból (kötődési típusukat tekintve ők
lesznek az elkerülők). Más gyermekek szüleik kiszámíthatatlansága miatt az idői
együttjárások feldolgozásáról mondanak le. Ez ellehetetleníti a tanulást és a visel-
kedés kiigazítását, ezáltal a random megerősítés mentén téves tanulási kapcsolatok
is kialakulhatnak (kötődési típusukat tekintve ők lesznek a szorongók). Tehát már
a csecsemőkortól kezdve három információfeldolgozási móddal találkozhatunk:
(1) valódi prediktív kapcsolat kialakítása, (2) az információ egy részének, aspektu-
sának figyelmen kívül hagyása (miközben bejósló ereje lenne, pl. a negatív affektív
állapot énvédő viselkedéseket mozgósíthatna); (3) téves kapcsolat jön létre és arra
támaszkodunk a jövő bejóslásában (miközben valódi bejósló ereje nincs, tulajdon-
képpen hibás tanulás, amely a random megerősítés miatt nehezen kioltható).
Óvodás és iskoláskorban az információ-átalakítás lehetőségei tovább bővülnek.
Elkerülő óvodás gyerekek megtanulják meghamisítani negatív érzéseiket és helyet-
te pozitív érzelmeket mutatnak, hiszen ezzel tudják kivívni a felnőttek pozitív re-
akcióját. A szorongó gyerekek ezzel szemben megtanulják eltorzítani érzelmeiket
– haragjukat agresszióvá, félelmüket és megnyugtatás utáni vágyukat elesettséggé
–, hogy ezzel is fenntartsák a felnőtt világ érdeklődését önmaguk iránt. Iskoláskor-
ban a gyerekek – a decentrálás és a mentalizáció képességével felvértezve – meg-
tanulhatják meghamisítani a felnőtt világ által rosszalt szándékaikat. Crittenden
ezt hamis kogníciónak nevezi. Ezekkel az információ-átalakítási lehetőségekkel a
korábbi három lehetőség ötre bővül. Belép (4) a meghamisítás és (5) a torzítás.
Serdülő- és fiatal felnőttkorban az információk átalakításának lehetőségei nem

bővülnek tovább, ugyanakkor mégis jelentős változások következnek be ezen a
téren. A serdülők előtt álló feladat most az, hogy a fent említett öt információ-
transzformációs módot használják, integrálják és másokban felismerjék. Ehhez az
absztrakt gondolkodás képessége nyújt jelentős segítséget, amely lehetővé teszi,
hogy explicit módon azonosítsák az információ átalakulását, jellegét. A műkö-
désmóddal párhuzamosan a tét is változik. A kortárskapcsolatokon belül célként
jelenik meg a sikeres párkapcsolatok – és végső soron a sikeres reprodukció – mű-
ködtetésének szükségessége.
13.3.3. A kötődési mintázatok énvédő szerepe

az élethosszig tartó fejlődés szempontjából
Életkori Pszichológiai Kapcsolati

Biológiai szint Célok / Feladatok
szakasz szint szint
veleszületett
szabályozott arousal;
oxitocin, agyi képesség az af-
szülő- szabályozott, oda-
plaszticitás, fektív állapotok
Csecsemőkor gyermek figyelésre alkalmas
használat-ala- megosztására és
kapcsolat állapot lérehozása →
pú agyfejlődés az együttjárások
tanulás
detektálására
prefrontális
érzelmek kifejezése,
lebeny és beszéd mint
kortárskap- szerepük a kapcso-
Óvodáskor limbikus szimbolikus
csolatok felé latok szabályozá-
rendszer érése; közlési csatorna
sában
lateralizáció
látszat-valóság kortárskap- szerepszintű alkal-
megkülönböz- csolatok, mazkodás a másod-
Kisiskoláskor andrarche
tetés, csoporthie- lagos szocializációs
forrásmemória rarchia közeghez
absztrakt műve-
letek (szisztema-
menarche, tikus mentális szexualitás és inti-
Serdülőkor párkapcsolat
gonadarche kísérletezés) mitás szabályozása
autonómia,
leválás
családalapítás,
szilárd identitás
család (pár- gondoskodás az
(pre)frontális (ki vagyok, és
Felnőttkor kapcsolat és utódokról; kap-
lebeny érése mit akarok az
utódok) csolatok és értékek
élettől)
integrációja
13.3. táblázat: Az élettörténeti stratégiák újrakalibrálásának szenzitív periódusai: biológiai
mechanizmusok és pszichológiai készségek.
Mint azt korábban láthattuk, az információfeldolgozásra rendelkezésre álló le-

hetőségek az idegrendszer érésének függvényei. Az új készségek megjelenésével
fémjelezhető érzékeny, fejlődési átmenetet jelentő időszakok kétélű fegyvert je-

lentenek az egyén alkalmazkodása szempontjából: minden érési folyamat újabb
lehetőség egyrészt az integrációra, másrészt arra, hogy az információ megváltozta-
tott jelentése, jelentősége még messzebbre sodorja az egyént a biztonságos kötődés
rugalmasságától. Ugyanakkor a folytonosságra hajlamos kapcsolati mintázat (lásd
negyedik alapelv) a felszínen – a megjelenő új készségeknek köszönhetően – új
megjelenési formát is nyer.
Visszautalva az élettörténet-elmélet életszakasz-modelljére (Del Giudice &
Belsky, 2010a), ezek a fordulópontok, érési időszakok nemcsak egészség és pato-
lógiás kimenetel szempontjából fontosak, hanem megdöbbentő egybeesést mu-
tatnak az élettörténeti stratégiák javasolt újrakalibrálási pontjaival. Míg az élet-
történet-elmélet a biológiai és a kapcsolati szintre helyezi a hangsúlyt, a kötődés
dinamikus érési modellje a pszichológiai készségekre koncentrál. A három szint
(biológiai, pszichológiai és kapcsolati) életszakaszonkénti összevetését az életkori
célok és feladatok függvényében a 13.3. táblázat mutatja be.
13.3.3.1. Csecsemőkor
Ahogy azt az előzőekben már láthattuk, az újszülött az információ két aspektusá-

nak feldolgozására készen és előzetes preferenciák nélkül jön a világra. Ugyanakkor
a csecsemőkor interperszonális tapasztalatai az elsődleges gondozóval, gondozók-
kal kiemelt jelentőségűek lesznek abban a tekintetben, hogy milyen módon tud a
csecsemő az őt veszélyeztető vagy számára kellemetlen helyzetekkel, ingerekkel
megküzdeni és milyen információfeldolgozási beállítódás fogja ezeket az énvédő
mechanizmusokat szolgálni. Mivel a csecsemő érzelem- és arousalszabályozási ké-
pességei korlátozottak, a szabályozott állapotot alapvetően kötődési kapcsolatain
keresztül tudja megvalósítani. Ez a szabályozott állapot lehetővé teszi az odafigye-
lést, végső soron a tanulást az agy ezen legplasztikusabb, legérzékenyebb idősza-
kában. A szabályozott állapot létrejöttéhez – az információ két aspektusának meg-
felelően – két folyamat járul hozzá leginkább: legyen lehetősége a csecsemőnek
kontingenciákat, együttjárásokat felfedezni a környezetében és legyen lehetősége
a csecsemőnek érzelmi állapotait megosztani.
A később biztonságos kötődést mutató csecsemők esetében kellemetlen,
distresszes állapotuk esetén az érzékeny gondozó megnyugtatással reagál, ami a
distressz bejósolható csökkenéséhez vezet. A gondozói válasz mind ok-okozati
szinten, mind az érzelmi állapotok szintjén összekapcsolódik a csecsemő distressz-
jelzéseivel, így a fentiekben vázolt cél elérhetővé válik, a szabályozott állapot meg-
valósul. Sőt mi több, az információ mindkét aspektusáról azt tanulja meg a csecse-
mő, hogy hasznosítható, így azok rugalmas felhasználására válik képessé.
Az elkerülő kötődés kialakulásához vezető elutasító gondozói viselkedés (lásd
13.1.1.3. szakasz) az előzőektől eltérő tapasztalatokhoz vezet. A diszkomfort jel-
zéseire (pl. sírás) a gondozó nem válaszol vagy elutasítással, durván reagál. Ez a
distressz bejósolható növekedéséhez vezet, ami ok-okozati szinten össze tud kap-
csolódni a distressz-jelzésekkel, ugyanakkor a belső érzelmi állapot rossz bejós-

lónak minősül. Tulajdonképpen egy averzív kondicionálás történik, ahol a sírás
negatív következményekhez vezet, így ez az idő múlásával egyre ritkábbá válik.
Ezek a csecsemők egyoldalúan a kognitív információra fognak támaszkodni, hiszen
az érzelmi állapot nemcsak alacsony bejósló értékűnek, de következményeiben ve-
szélyesnek is bizonyul.
13.3. Szervezett-e a dezorganizált kötődési viselkedéses mintázat?

A „D”-vel jelzett dezorganizált kötődési típus a legnagyobb kockázatot hordozza a
kötődési minőségek közül a patológiák kialakulására vonatkozóan. Ez a viselkedéses
mintázat (leírását lásd az 13.1.1.3. szakaszban) éppen emiatt a kapcsolat miatt különös
fontossággal bír, ugyanakkor felettébb rejtélyesnek is tekinthető. Első leírói (Main &
Solomon, 1986) például az Ainsworth és munkatársai (1978) által máshová nem osz-
tályozható csecsemők között találtak rá a később dezorganizáltnak osztályozott cse-
csemőkre. A dezorganizált kötődésre legtöbben szervezetlen stratégiaként tekintenek,
pontosabban egy olyan szervezett kötődési stratégiaként, amely stresszhelyzetben –
például az Idegen Helyzetben bekövetkező szeparáció során, összeomlik.
Míg a későbbi patológiák szempontjából jó analógiát kínál a szervezettség hiánya (ti.
dezorganizáltság), addig evolúciós szempontból jelentős kihívást jelent. Crittenden
(2000, 2006) éppen evolúciós szempontokat figyelembe véve érvel a dezorganizált kö-
tődési osztályozás elvetése mellett. Hiszen a túlélés szempontjából az az előnyös, ha a
veszély – például a gondozótól való szeparáció – nem dezorganizálja, hanem szerve-
zi, organizálja a viselkedést. A kötődés dinamikus érési modelljében az A/C kategória
váltja fel a „D” kötődési típust. Az A/C stratégiára (!) a korábbi összes – de főképpen
az óvodáskortól megjelenő, jelentősen átalakított információval dolgozó – mintázatból
kialakított kombináció jellemző. Ez vagy nagyon finoman kevert viselkedéses stratégi-
ákban vagy a viselkedés hirtelen váltásaiban nyilvánul meg. Tulajdonképpen ez is az
integráció egy formája – ám míg a biztonságosan kötődő személyek a hiteles, valóban
prediktív információt integrálják, addig az A/C kötődési típusú személyeket az átalakí-
tott – torzított és meghamisított – információ integrálása jellemzi. Crittenden (2000,
2006) szerint az A/C típus extrém formája a pszichopátia.
A későbbi szorongó kötődésű gyermekek válaszkész, de kiszámíthatatlan gon-

dozóval (lásd 13.1.1.3. szakasz) szerzik meg legkorábbi tapasztalataikat. Ezek a
gondozók a csecsemő diszkomfort-jelzéseire adott kiszámíthatatlan válaszaikkal
részleges megerősítőként működnek. Ennek hatására a negatív érzések jelzése
még intenzívebbé válik, hiszen a részleges, időről időre kiszámíthatatlanul érkező
választ mégiscsak a frusztráció, a harag és a megnyugtatás utáni vágy kifejezéseire
kapták a csecsemők. Tehát ezek a csecsemők megtanulják, hogy az idői együttjárás
ugyan kiszámíthatatlan, de ha elég intenzív az érzelmi állapot megjelenítése, az

előbb-utóbb célhoz vezet. Ez egy túlságosan is az információ affektív aspektusára
támaszkodó információfeldolgozási stratégiát eredményez.
13.3.3.2. Óvodáskor
Míg az előző szakasz feladata a gondozóval való kapcsolatban létrehozott szabá-

lyozott fiziológiai állapot volt, addig óvodáskorra a gyermekek többsége jelentős
fejlődésen megy keresztül mind az érzelmi, mind a nyelvfejlődés tekintetében. A
mindennapok során az előbb említett két fejlődési vonal össze is kapcsolódik: a
nyelv válik az érzelmek megosztásának kiemelt fontosságú eszközévé. A 13.1.1.1.
szakaszban említett cél-kiigazítású partnerség (Bowlby, 1969) állapota ez, amely-
ben lehetővé válik az érzelmek mellett a kötődési célok és szükségletek megosztá-
sa, megbeszélése – természetesen az egyéni élethelyzet adta lehetőségek, korlátok
mellett.
Az elkerülő kötődésű gyermekek esetében a kognitív információra való támasz-
kodás kiegészül azzal, hogy a letiltott negatív, distresszt jelző érzelmi állapotok
(harag a frusztráció miatt, félelem az egyedül maradástól, vágy a megnyugtatásra)
helyett hamis pozitív érzelmek jelennek meg. Ezek a gyerekek a felnőtt világ szem-
pontjából nagyon jó, alkalmazkodó gyerekek. Alkalmazkodásuk azonban nem egy
rugalmas alkalmazkodás, hanem az elutasító gondozói környezetre válaszként ki-
alakított énvédő stratégia. A gondozó elérhetetlensége és az elhagyatás félelmet és
megnyugtatás utáni vágyat vált ki. Ezek megjelenítése azonban veszélyes lenne a
gondozóval szemben (lásd 13.3.3.1. szakasz), így a gyermekben az elérhetetlenségre
válaszul létrejön egyfajta kényszeres18 figyelem, a gondozó hollétének monitorozása,
míg az elhagyatásra válaszul kényszeres gondoskodás alakul ki, ahol a gyermek válik
a gondozó szükségleteinek kielégítőjévé. A szeretetmegvonás és büntetés harag-
hoz vezetne, de mivel ennek kifejezése is veszélyes a szeretetmegvonást kényszeres
teljesítéssel, a büntetést pedig kényszeres együttműködéssel próbálja meg elkerülni a
gyermek. A felnőtt világhoz történő kényszeres alkalmazkodás az elkerülő gyer-
mekek beszédfejlődésében és –használatában is megmutatkozik. A negatív érzések
kifejezhetetlensége mellett megtanulja, hogy a nyelv kiválóan alkalmas a hamis po-
zitív érzelmek megjelenítésére. Fontos azonban megjegyezni, hogy itt nem a külvilág
szándékos manipulálásáról van szó, hanem egyszersmind egy önbecsapásról is. A
gyermek elhiszi, amit mond („Minden nagyon szép, minden nagyon jó, mindennel
meg vagyok elégedve!”), így egyre távolabb kerül saját valódi érzéseitől.
A szorongó gyermekek gondozója szintén nem tudja biztosítani a biztonsá-
gos kötődéshez szükséges feltételeket, azonban ez következetlenségükből fakad. A
18
A kényszeres kifejezést itt nem pszichopatológiai értelemben használjuk. Sokkal inkább arra utal,
hogy ezek a viselkedések nem a gyermek valós szükségletének kifejezői, hanem egy „önmaguk meg-
erőszakolása” által kialakított énvédő stratégia részei. Ennek során a gyermek némely alapvető fejlő-
dési szükségletének kielégüléséről mond le. (A szerző megjegyzése.)
szorongó gyermekek az eltérő gondozói környezethez eltérő énvédő stratégiával

próbálnak alkalmazkodni, mivel a gondozó figyelmét és közelségét leginkább ér-
zelmi állapotaik felnagyításával és szegregálásával – elkülönített kinyilvánításával
– tudják fenntartani. Egyrészről megjelenik a harag eltúlzott formája: domináns,
fenyegető, agresszív és provokatív viselkedés formájában. Másrészt megjelenik a fé-
lelem és a megnyugtatás iránti vágy: szubmisszív, lefegyverző és elesettséget, segély-
telenséget színlelő viselkedés formájában. Fontos, hogy míg a kötődési szükséglet
frusztrációja a fentiekben megnevezett érzelmeket együttesen hívja elő, addig a
szorongó kötődésű gyermek egy adott pillanatban vagy az egyik, vagy a másik as-
pektust jeleníti csak meg. Ugyanakkor hosszabb távon a szituációnak megfelelően
válthat a két érzésállapot között. Bár mindkét állapot kiválóan alkalmas a gondozó
figyelmének felkeltésére, épp a gondozó kiszámíthatatlansága miatt mégis kocká-
zatot vállal a gyermek: agresszív, provokatív viselkedése nem közeledést, hanem
távolodást és szankciókat von maga után, illetve elesettségének demonstrálása
nem éri el a kívánt hatást, figyelmen kívül hagyják. A nyelvhasználat tekinteté-
ben a szorongó gyermekekre a megkésett nyelvfejlődés nagyobb valószínűséggel
lesz jellemző, azonban ennek nem kognitív, hanem érzelmi okai vannak. Mivel a
gondozó kiszámíthatatlansága gyakran nyelvi formában jut kifejezésre (pl. be nem
tartott ígéretek formájában), a gyermek hiteltelennek fogja tartani a nyelvet és
megmarad a cselekvésnél az önkifejezés eszközeként.
13.3.3.3. Kisiskoláskor
Kisiskoláskorra ismét változik a szín. A kognitív képességek terén a metaképességek

megjelenése dominál, képessé válnak az önreflektivitásra, arra, hogy önmagukra
valamelyest kívülről tekintsenek. Ez a képesség a konnotatív (képes) nyelvhaszná-
latban, a forrásmemória kialakulásában és a látszat-valóság megkülönböztetésben
is tetten érhető.
Míg ez a szakasz viszonylag kevés változást hoz az elkerülő énvédő stratégiák
bővülésében – ők továbbra is megmaradnak a felnőtt világhoz való kényszeres
alkalmazkodásnál –, jelentős változásokat tapasztalhatunk a szorongó kötődésű
kisiskolások énvédő lehetőségeinek esetében. A perspektíva tekintetében – mivel a
felnőtt perspektívája kiszámíthatatlan – a szorongó kötődésű gyermekek megma-
radnak saját perspektívájuknál. Ez azonban a felnőttekkel való együttműködésben
komoly fennakadásokat okoz, amit valahogy leplezniük kell, hiszen az veszélyez-
tetné a gondozó közelségének fenntartását. Ehhez megfelelőnek bizonyul korábbi
nyelvvel kapcsolatos tapasztalataik felhasználása: ha a felnőttek megtévesztésre
használják a nyelvet, akkor ők, a gyermekek is tudják erre használni. A szegregált
érzésállapotoknak megfelelően a harag bosszúval való elárasztottsághoz, akár valós
szándék nélküli verbális megfélemlítéshez vezet. A félelem és megnyugtatás utáni
vágy „mentsetek meg” elárasztottsághoz vezet, ami a gondoskodás manipulatív ki-
kényszerítésére irányuló nyelvhasználatban nyilvánul meg.
13.3.3.4. Serdülőkor
Serdülőkorban a kötődés és a szexualitás összehangolása, a kortárskapcsolatok ha-

tékony működtetése képezi azt a célt, amelynek megfelelően a diádikus stratégiák
elnyerik megnyilvánulási formájukat. Ebben a szakaszban a szorongó kötődésű
serdülők esetében továbbra is a megtévesztés dominál: erőszakkal vagy éppen lát-
szólagos önalávetéssel elérni saját szükségleteim kielégülését a kapcsolatokban –
akár a másik kára árán is.
Az elkerülő kötődésű serdülők esetében a kapcsolatok kialakításának feladata
– korábbi negatív tapasztalatik függvényében – különösen megterhelő. Az ebből
fakadó stressz hatására újabb énvédő stratégiák alakulnak ki, amelyek különböző
formákban a valódi, hiteles intim (értsd érzelmi közelséget magában foglaló) kap-
csolatok elkerülését teszik lehetővé. Az egyik út a serdülőkorban ismét fokozott
jelentőséggel bíró önállóság hangsúlyozása, a kényszeres önmagára támaszkodás.
Ezek a serdülők egyszerre kerülik el a veszélyesnek tartott, másokkal való kap-
csolatot, és közben látszólagos önállóságukkal a felnőtt világ jóváhagyását is kivív-
ják – különösen individualizmust hirdető társadalmunkban. Ugyanakkor szükség
esetén vigasz és támogatás nélkül maradnak. Ennek kivédésére énképükbe a se-
bezhetetlenség és tökéletesség elképzelése épül be. A másik lehetőség a látszat-
kapcsolatok működtetése vagy a kényszeres promiszkuitás. Itt a promiszkuitást nem
(csak) szexuális értelemben használom, hiszen a számos felszínes barátság a valódi
barátságok távoltartása érdekében hasonló funkciót tölt be, mint az egyéjszakás
kalandok preferálása.
13.3.3.5. Fiatal felnőttkor
Kötődési típus „A” típusú kötődés „C” típusú kötődés

Idői, ok-okozati Érzelmi állapot
Szervezett stratégia alapja
együttjárás ( főként negatív érzések)
Domináns perspektíva Másoké Saját
Elutasított személy Önmaga Mások
Elárasztottság Másokkal Önmagával
Preferált és felnagyított Idői, ok-okozati Negatív érzések
információ együttjárások (félelem és harag)
Figyelmen kívül hagyott Negatív érzések Idői, ok-okozati
információ (félelem és harag) együttjárások
Bagatellizálás Felnagyítás
Problémákhoz való viszonyulás
(minimalizálás) (maximalizálás)
Múlthoz való viszonyulás Távolítás Megőrzés és újraélés
13.3. táblázat: Az élettörténeti stratégiák újrakalibrálásának szenzitív periódusai: biológiai

mechanizmusok és pszichológiai készségek.
A fiatal felnőttkor az integráció időszaka. Míg a serdülőkorban az integráció a

párkapcsolat és szexualitás között zajlott le, addig itt az integráció absztraktabb
szinteken is megvalósul: kapcsolatok között, értékek között, értékek és viselkedé-
sek között. Tulajdonképpen azt mondhatjuk, hogy az identitás megszilárdulásának
időszaka ez. Optimális esetben ezek a célok valósulnak meg, míg a legszélsősége-
sebb – tehát a biztonságos mintázattal legtávolabb elhelyezkedő – énvédő straté-
giák is ebben az időszakban jelennek meg, illetve minden pszichológiai készség,
képesség esetében láthatóvá válik a nem biztonságos kötődési stratégiák működé-
se. Ezeket a működésmódokat a 13.4. táblázat mutatja be.
Az extrém énvédő stratégiák az információ kognitív vagy affektív aspektusának
integrálhatatlanságában jelennek meg. Természetesen ezen extrém stratégiák ext-
rém – általában kötődési bántalmazási történetből fakadó – élethelyzetek, környe-
zeti feltételek termékei. Az elkerülő személyek az affektív információt képtelenek
integrálni. A harag integrálásának képtelensége a bántalmazó téveszmés idealizálá-
sához vezet, ahogyan az például a Stockholm-szindrómában (Namnyak és mtsai,
2008) megmutatkozik. A félelem és még inkább a megnyugtatás iránti vágy integ-
rálásának képtelensége egy mások által integrált szelfhez vezet. Ebben az esetben
az önmagára támaszkodás egy olyan helyzetben próbál megnyilvánulni, amikor
a személynek egyértelműen hiányzik az alapvető lelki egyensúly fenntartásához
szükséges énerő – még a patológiás egyensúly fenntartásához is. Az integrációban
segítséget nyújtó mások ebben az esetben általában professzionális személyek.
A szorongó egyének esetében a kognitív információ, tehát az ok-okozati ösz-
szefüggések integrálása ütközik nehézségbe. Ennek hatására téves oki összefüg-
gések, téveszmék jelennek meg. A harag a fenyegető stratégiában ölt testet, amely
téveszméket tartalmaz a mindenütt jelenlévő ellenségen vett bosszúról; a félelem
pedig olyan üldöztetéses téveszmékben nyilvánul meg, ahol a személy az ellensé-
ges mások célpontját képezi.
13.4. Összegzés
A kötődéselmélet megszületése óta nagy változáson ment keresztül. Ez számos
tudományterülettel – köztük az evolúciós pszichológiával – való megtermékenyítő
találkozásának eredménye. Ebben a fejezetben a hangsúly az evolúciós szempont-
ra került, ugyanakkor az evolúciós megközelítés számos alapelve jelentős szerepet
játszik például a jelenkor klinikai pszichológiáját meghatározó fejlődési pszicho-
patológiában is (Cicchetti, 1990). A kötődéselmélet tehát nem pusztán egy pszi-
chológiatörténeti tétel, hanem meghatározó integratív elképzelése napjaink pszi-
chológiájának, és feltételezhetően az is marad még legalább 60 évig.

1. Mi jellemzi a specifikus társas kapcsolatnak tekinthető kötődést?
2. Mutassa be a kötődés normatív fejlődésének négy szakaszát!
3. Mik a szeparációra adott válasz lépései? Mi lehetett ezek evolúciós je-
lentősége?
4. Mit jelent az, hogy a kötődési mintázat a szülői neveléssel kontigens
ökológiai stratégia? Mutassa be az elkerülő kötődés példáján!
5. Hogyan szolgálták a kötődési mintázatokban mutatkozó kulturális kü-
lönbségek és ezek generációról generációra történő átadódása a humán
evolúciós folyamat felgyorsulását?
6. Mik a felnőtt kötődés lehetséges evolúciós funkciói?
7. Mutassa be a három, az élettörténeti stratégia kialakítása szempontjából
fontos átkapcsolást (trade-off-ot)!
8. Mutassa be a szocializáció Belsky-féle evolúciós modelljét!
9. Miben újít ehhez képest Chisholm modellje?
10. Mutassa be a kötődés dinamikus érési modelljének öt alapelvét!
11. Hogyan kapcsolódik a kötődési mintázatokhoz az információ két as-
pektusa?
12. Melyek a kötődési mintázathoz kapcsolódó énvédő stratégiák bővü-
lésének szempontjából fontos életkori szakaszok? Milyen pszichológiai
és biológiai változáshoz kapcsolódnak ezek?
14. Családi kapcsolatok
és evolúció
Pohárnok Melinda
Ebben a fejezetben áttekintést adunk arról, hogy miként vizsgálhatjuk a családi

szerepeket, a családi kapcsolatokat evolúciós, funkcionalista nézőpontból. Bemu-
tatjuk, hogy miként értelmezhetjük az egyes családtagok gyereknevelésben, gyer-
mekgondozásban való részvételét úgy, mint adaptációs mintázatot, azaz az adott
társas, ökológiai, reproduktív és demográfiai feltételekhez való alkalmazkodás kü-
lönböző típusait. Így egyrészt annak bemutatása a célunk, hogy az evolúciós kör-
nyezetben milyen tendenciák hatottak szelektíven a szűkebb és tágabb értelemben
vett családtagok feladatainak kialakulására. Másrészt azt is szeretnénk bemutatni,
hogy a humán fajra specifikus családi gondozási módok milyen fajta változatait
hozták létre bizonyos társadalmi-kulturális feltételek.
14.1. A szülővé válás mint élettörténeti fordulópont

A szülővé válás jelentős fordulópont az emberi életút során: akik eddig csak nő és
férfi voltak egy párban, azokból most apa és anya válik, akik egy családi rendszer új
szereplői lesznek. Ezzel pedig alapjaiban kell újraépíteniük szerepeik, felelősségük
világát. Kultúrától függetlenül megjelenő sajátosság ebben az életszakaszban, hogy
az apák és az anyák számára mást és mást jelent a szülőség, eltérő kihívásokkal,
feladatokkal kell szembenézniük ( Johns & Belsky, 2008).
A gyermekvállalás, gyermekszülés és a gyermek felnevelése során számtalan
döntést hoznak a szülők: a gyermekvállalás időzítésével, a gyermekek tervezett
számával, a nevelési feladatok és felelősségek megosztásával kapcsolatban – hogy
csak a legfontosabbak említsük. Ezeket a tudatos vagy kevésbé tudatos döntése-
ket sokféle tényező befolyásolja, amelyek összjátékából adódik majd a fejlődési
kimenet: a családdá válás és a családi funkciók megformálódása. Azt, hogy milyen
jellegzetes viselkedéses választásokat, döntéseket hoznak ilyenkor a résztvevők
magyarázhatjuk ún. proximatív okokkal, amelyek a nő és a férfi személyes élet-
történetének, személyiségének, családi körülményeinek sajátos konstellációiból
származnak. Ugyanakkor megtehetjük azt is, hogy bővítjük nézőpontunkat az ún.
ultimatív, evolúciós magyarázatok számbavételével. Így olyan univerzális mintá-
zatokban fogunk gondolkozni, amelyek humán őseink evolúciós múltjában gyö-
kerezve mintegy kijelölik a humán reproduktív illetve szülői-gondozói viselkedési
módok kereteit (Bereczkei, 2003).
14.2. Kooperatív szülőség

A legtöbb evolúciós pszichológiai elmélet azon az alapvetésen nyugszik, hogy
olyan ősöktől származunk, akik hímjei és nőstényei éberen figyelték a társas kör-
nyezetüket, hogy megtalálják azt a fajtársat, akivel közös utódot létrehozva maxi-
malizálni tudják fitnesz-nyereségüket (Bereczkei, 2003). Az emberi párválasztásról
és utódgondozásról szóló elméletek többsége pedig abból indul ki, hogy a pleisz-
tocén férfi és nő párkapcsolatban élt, és utódjaikról együtt gondoskodtak. Ugyan-
akkor számos olyan tényezőt vehetünk sorra a humán faj evolúciós történetéről
spekulálva, amelyek magyarázatul szolgálhatnak arra, hogy az ember alapvetően
kooperatív nevelésre szelektálódott, tehát a gyermekekről való gondoskodás olyan
társas szerveződésben történt, ahol a vérszerinti apa és anya mellett más szereplők
is helyet kaptak (Hrdy, 2009). Newson és Richerson (2013) a következő fő érveket
sorolják fel a kooperatív nevelés evolúciója mellett:
1. Az ember meghosszabbodott gyermekkorának része egy olyan életszakasz,

amikor fizikailag már képes gondoskodni nála kisebbekről, de szexuálisan
még nem érett. Ugyanez a helyzet menopauza után is, hiszen a nők ekkor
még tevékenyek, aktívan részt tudnak venni mások kicsinyeinek gondozá-
sában, miközben saját gyermeket vállalni már nem tudnak. (Lásd később
a „nagymama-hipotézis”-t.) A vadászó-gyűjtögető társadalmakban végzett
kutatások rendre azt igazolják, hogy az apák mellett ezek a női családtag-
ok - idősebb nővérek, nagymamák és nagynénik -, akik ún. társ-anyákként
(allomothers) már nagyon korán együtt gondozzák az anyák gyermekeit.
Amikor egy közép-afrikai Efe asszonytól megkérdezték, hogy ki gondosko-
dik a csecsemőkről az azonnali válasz az volt: „Mi mindannyian!” (Tronick,
Morelli & Ivey, 1992).
2. Feltételezhetjük, hogy a természetes szelekció során előnyben részesültek

azok a kultúrák, amelyekben gördülékenyebbek a kulturális tanulás útjai, te-
hát a generációk közti tudásátadás sokszínű és folytonos. A kooperatív neve-
lés pedig ilyen társas szerveződésnek tekinthető, hiszen ha több gondozó is
jelen van a gyermek életében, akkor több mód nyílhat a változatos kulturális
tanulásra - a több személlyel létrehozható közös figyelmi- és tanulási hely-
zeteken keresztül (Hrdy, 2009).
3. Az anya teste a várandósság és a szoptatás ideje alatt rendkívüli igénybevétel-

nek van kitéve. Ezen felül a kisgyermekes anyák feltehetően kevésbé tudják
kivenni a táplálékszerzésből – a pleisztocén korban ehető növények gyűjtésé-
ből, vagy közös vadászatból; ma a bevásárlásból -, hiszen idejük nagy részét a
csecsemő táplálása és testi gondozása teszi ki. Az anyák tehát minden időben
rá voltak szorulva az apák vagy a női rokonok ellátására.
14. Családi kapcsolatok és evolúció 267
A kétszülős nevelés nyilván jelenthet támaszt – az apa fontosságáról később

bőven lesz még szó – de számos környezetben jelenthet magasabb kockázatot, ha
csak az apa a társ-szülő. Az apa megsérülhet vagy meghalhat, miközben a táp-
lálékszerzésről gondoskodik; vagy úgy dönt, hogy más nők felé fordul, és velük
új utódot hoz létre. Így feltehetően, csak az apára támaszkodni nem nyújt elég
biztonságot (Hrdy, 2009). Létezhetnek persze az apai ráfordítás megerősítésre kü-
lönleges stratégiák, mint például a poliandria, vagy a részleges apaság (Beckerman
& Valentine, 2002). Ezekben egy nő több férfivel él együtt, akik közül egyik sem
lehet teljesen bizonyos abban, hogy a nő gyermekei közül melyik az ő vérszerinti
utódja, így az apasági bizonyosság (ld. később) lebegtetésével több férfi párhuza-
mos támogatása is elnyerhető.
De akármilyen családi formában élnek is együtt a szülők és a tágabb rokonság,
a mindenkori evolúciós környezetben voltak – és modern társadalmak többségé-
ben vannak - állandó szereplők a gyermek körül. Ezek a szereplők azok, akikre
a gyermek biztonsági törekvései irányulnak, és akiknek szenzitív gondoskodása
különböző változatokban hozzájárul a gyermek túléléséhez, fejlődéséhez.
14.3. Kooperatív nevelés: anyai oldal

14.3.1. Anyaság – biológiai tényezők
Az emberi faj egyedeinél a szülő gondozás terhei megoszlanak az apa és az anya

között, ebből általában mégis a nők veszik ki jobban a részüket (Hrdy, 1999). En-
nek részben az az oka, hogy az anyaság az apasággal szemben az embernél biztosra
vehető – tehát nyilvánvaló, hogy az anya saját utódjára fordít energiát a gondozás
során. A gyermek kihordása más részről jelentős pszichológiai és biológia költsé-
geket jelent, amelyeknek a haszna akkor tud megtérülni, ha az anya a gondozás-
sal, neveléssel a lehető legjobban biztosítja gyermekei túlélését. Mindezek miatt
számtalan olyan biológiai és pszichológia készség szelektálódott az evolúció során,
amely a nőket felkészíti erre a feladatra, és erre az egyedülállóan intenzív kapcso-
latra a gyermekkel.
A nők esetében a biológiai, hormonális változások számtalan formája figyel-
hető meg, amely segíti őket a babára és a baba gondozására való élettani ráhango-
lódásban. (lásd összefoglalva Corter & Fleming, 2002) Az anyai felkészülés egyik
egyedi biológiai dimenziója az időben elnyúló anyatejes táplálás, szoptatás. Az
anyatej természetes fogamzásgátlóként működik, tehát megakadályozza, hogy az
anya idő előtt új utód felé fordítsa figyelmét. Ugyanakkor az anyatej emlősökéhez
képest alacsony zsír- és fehérjetartalma hozzájárul ahhoz, hogy a csecsemőt gyak-
ran vegyék mellre. A gyakori fizikai érintkezés jelentősen hozzájárul a gyermek
biztonsági igényének kielégítéséhez, és a szoptatás közbeni szemtől-szembeni
kommunikáció a társas megismerési és -szabályozási folyamatok alapjait is meg-
teremti (Dornes, 2002). Mindezek mellett, mivel az anyatejes táplálás időszaka
meglehetősen hosszú - a tradicionális kultúrákban 2-4 év közé tehető - a csecse-

mő- és totyogó korban az anyák elsődlegessége megkérdőjelezhetetlen. Az anyák
kitüntetett fontosságát bizonyítja például a Whiting-házaspár híres hat kultúrát
vizsgáló kutatása (Whiting & Whiting, 1975 idézi Keller & Chasiotis, 2008),
amelyben azt találták, hogy a megfigyelt közösségekben a gyerekek általában
3-12-szer több alkalommal voltak az anyjuk közelében, mint az apjukéban.
A nők pszicho-biológiai felkészültsége azonban nemcsak közvetlenül a gyer-
mekvárás és gyermekgondozás idejére vonatkozik. Olyan párválasztásban működő
adaptációkat is tetten tudunk érni, amelyeknek az a célja, hogy a kevés számú és
jelentős befektetést igénylő utódok a legrátermettebb apától származzanak. Egy
ilyen, személyiségvonásokra vonatkozó evolúciósan megalapozott készséget ír
le Bjorklund és Pellegrini (2002). A szerzők szerint a nők azon képessége, hogy
jobban kordában tudják tartani szexuális késztetéseiket, azt a célt szolgálja, hogy
mielőtt beleegyeznének a szexuális aktusba, több időt szánjanak arra, hogy a férfi
rátermettségéről meggyőződjenek. Mind az érzelemkifejezések kidolgozottabb
kontrollja, mind a fokozottabb késleltetési képességük ahhoz járulhat így hozzá,
hogy leendő gyermekük apjának a legjobb társas és anyagi potenciálokkal rendel-
kező partnert válasszák.
A női reproduktív stratégia egyik alapvető aspektusa tehát, hogy a nők számta-
lan biológiai és pszichológiai potenciállal rendelkeznek, amelyeknek célja a legrá-
termettebb férfiak kiválasztása, majd az utódok ellátása és a pszichológiai bizton-
ságának megteremtése ( Johns & Belsky, 2008). Ugyanakkor az emberi kultúrák
eltérő ökológiai feltételek mellett élnek, amelyekben más és más nevelési módok,
célok lehetnek a megfelelőek ahhoz, hogy a gyermek kompetens felnőtté váljon.
A minőségi eltérések jól tetten érhetőek azokban az anyai gondozási stílusokban,
amelyek az eltérő társas – kulturális – ökológiai körülményekhez való adaptáció-
ként jöttek létre a különböző kultúrákban.
14.3.2. Anyaság: társas – kulturális tényezők
Annak függvényében, hogy adott ökológiai feltételekhez, adott társadalom

szocioökonómiai struktúrájához milyen társas berendezkedés, a család és a családi
viszonyok milyen minősége társul Keller és munkatársai (2006) kétféle kulturális
modellt különítettek el. A két modell abban tér el egymástól, hogy miképp helye-
zik el, és milyen értéket tulajdonítanak az énnek a közösségen, a társadalmon belül.
Az én helye a társadalomban két dimenzió mentén határozható meg. Az egyik az
interperszonális távolság, amely a teljes elkülönüléstől a szoros kapcsolódásig terjed.
A másik az ágencia, amely az autonómiától a másoknak való teljes alárendelődésig
terjed. Az egyik kulturális modell, amelyet autonómia-orientáltnak neveznek, a
nagyobb személyközi távolságot, az autonómia kidolgozását és megerősítését tá-
mogatja. Míg a másik modell, amelyet kölcsönös függőség-orientáltnak neveznek,
inkább a kapcsolódásra, egymásra utaltságra és az alárendelődésre teszi a hang-
súlyt.
Keller és munkatársai (2006) hangsúlyozzák, hogy a két kulturális modell alap-

vető szocializációs célokat, és az ideális szülőségről szóló naiv pszichológiai elmé-
leteket implikál. Így későbbi munkáikban (pl. Keller & Chasiotis, 2008) olyan
kultúrákról írnak, ahol a kapcsolati pszichológia, illetve az autonómia pszichológiá-
ja határozza meg az anyai gondozás, családi strukturalizálódás mintázatait. Az
egyén csoportban betöltött helyéről, értékéről való markánsan eltérő elgondolá-
sok a törzsfejlődés során létrejött univerzálisnak tekinthető gondozási rendszer
eltérő variációit alakították ki. Ez az univerzális gondozási rendszer olyan alap-
vető elemekből épül fel, mint a testkontaktus, a stimuláció, az alapvető gondo-
zási tevékenységek (Keller, 2007), amelyek azonban annak fényében állnak össze
kultúra-specifikus gondozási móddá, hogy milyen interakciós mechanizmusokba
épülnek be – miképp töltődnek fel jelentéssel az ismétlődő szülő-gyermek inter-
akciók során. Olyan interakciós változók alakítják a kulturális mintázatokat, mint
a csecsemő és kisgyermek felé forduló figyelem módja (kizárólagos vagy meg-
osztható); a gyermek jelzéseire való válaszadás sebessége (azonnali vagy többé-
kevésbé késleltetett); és az érzelmi melegség mértéke. Ezen dimenziók mentén a
korai gondozási tevékenységek olyan jellegzetes struktúrái formálódnak, amelyek
az adott szocio-ökológiai feltételekhez alkalmazkodnak, és születéstől fogva ráta-
nítják a gyermeket azokra a képességekre és tudásokra, amelyek a hasznára válnak
a közösségben. (A két kulturális modellről a 14.1. szövegdobozban olvashatóak
részletek.)
14.3.3. Az anyai gondozás minőségére ható egyéb tényezők
Mivel az anya és a gyermek reproduktív érdeke sok szempontból eltér egymástól,

az anyai ráfordítás módját az előbb említetteken kívül számtalan tényező alakítja.
Ezekből emelek ki most röviden néhányat.
14.3.3.1. A szülő-utód konfliktus
Trivers vetette fel (1974 idézi Keller & Chasiotis, 2008), hogy az utódra fordított
erőforrások minden esetben ahhoz vezetnek, hogy a szülő önfenntartásra szolgáló
erőforrásai csökkenek. Mindez pedig alapvető utód-szülő érdekütközést eredmé-
nyez. A legszembetűnőbb példa erre a leválasztás körüli konfliktus: a csecsemő
igénye, hogy minél tovább szoptassák, az anya igénye azonban az, hogy részben
visszanyerje a szoptatással elvesztett energiáit, részben pedig reproduktív sikerét
azzal növelje, hogy újra fogamzásképes legyen. A célja tehát az, hogy előbb-utóbb
leválassza a babát, miközben a kisgyermek élénken tiltakozhat ez ellen. A csecse-
mőgyilkosságot, vagy a művi abortuszt is tekinthetjük olyan „döntésnek”, amikor
az anyai érdekeit a magzata, vagy gyermeke elé helyezi. Különösen akkor, ha ez az
erőforrások extrém szűkössége mellett, az anya egészségét fenyegető szegénység
kontextusában valósul meg, és/vagy az anya a gyermeket úgy látja, hogy nem elég
erős, életképes (Hrdy, 1999).
14.1. Kölcsönös függőség- és autonómia-orientált társadalmak

A kölcsönös függőséget implikáló kapcsolati pszichológiában az egyénre úgy tekintenek,
mint akit elsősorban a társas rendszerben, a szűkebb vagy tágabb családban betöltött
helye határoz meg. Az egyén a másokkal való együttműködés és kölcsönös függőség
viszonyrendszerében élheti meg önmagát. Így a gyermekek nevelése során a kapcsolati
harmóniára, az életkoron és a férfi-női viszonyok hierarchiáján alapuló dominancia vi-
szonyok tiszteletben tartására, együttműködésre és konformitásra kerül a hangsúly. A
kapcsolati pszichológia a mezőgazdasági termelésen alapuló társas berendezkedéshez
alkalmazkodó működési mód, így többnyire a hagyományos, falusi közösségekre épülő
társadalmakban találhatjuk meg (lásd erről bővebben Kaĝitçbaşi, 2003).
Az autonómia pszichológiája a városi, inkább középosztálybeli, magasabban képzett
csoportokra jellemező. A kapcsolati pszichológia szerint az egyén inkább független, ver-
sengő, egyedisége tudatában van, magabiztos, asszertív és önálló vélemény alkotására
képes. Az életút során különös hangsúlyt kap az önkifejezés és az ön-kiteljesítés minél
magasabb fokú megvalósítása. (Keller és mtsai, 2006) Ez a nemzedékek közti nagyobb
távolságot, és inkább egy egyéni döntésen alapuló család iránti lojalitást eredményez.
Kölcsönös függőség: korai proximális gondozás

A korai proximális nevelés az első években igen szoros testkontaktussal és megle-
hetősen intenzív fizikai stimulációval jellemezhető. Ez az a nevelési stílus, amelyet
korábban „öl-hát kultúrának” (Whiting & Whiting, 1975) írtak le: a csecsemő és a még
nem elválasztott kisgyermek ideje jelentős részét az anya – vagy egy szülőtárs - tes-
tén tölti, éjjel anya és gyermeke együtt alszanak. A szoros testi közelség az érzelmi
melegség, a valahová tartozás élményével kapcsolódik össze, és többek szerint (pl.
Kochanska és mtsai., 2005) felkészíti a gyermeket arra, hogy könnyedén befogadja a
14.3.3.2. A gyermek jellemzői: egészség, életkor, nem
A csecsemők és kisgyermekek megjelenésének azon vonásaira, amelyek felhívják

és fenntartják a társas figyelmet és gondoskodást már Konrad Lorenz (1969, idézi
Keller & Chasiotis, 2008) felhívta a figyelmet. Rámutatott, hogy ezek a jellegze-
tességek blokkolják a fajtársak agresszióját, pozitív érzelmeket és a gyermek védel-
mére irányuló viselkedéseket motiválnak. A kötődés létrejöttét elősegítő veleszüle-
tett viselkedéses válaszok (Bowlby, 2009) pedig mindezt kiegészítik a biztonságot
nyújtó kapcsolatra való törekvéssel.
A gyermek anya által észlelt egészségi állapota is befolyásolja az anyai ráfordí-
tás mértékét és minőségét. Mann (1992, idézi Keller & Chasiotis, 2008) egy ikrek
szüleivel végzett kutatásban azt találta, hogy a babák egyforma válaszkészsége el-
szülői értékeket és normákat. Valószínűsíthető az is, hogy az önszabályozás preferált

útját is kijelöli ez a bánásmód. Feltehetően arra készít fel, hogy a gyermek a minden-
kor elérhető mások érzelmi támogatásával szabályozza az általa megélt distresszt. Az
érintés és a mozgás által nyújtott állandó motoros és szenzoros stimuláció pedig a testi
önállóság gyorsabb megalapozását teszi lehetővé, és elősegíti a motoros fejlődését.
A verbális interakciók ugyanakkor kevéssé kidolgozottak. Kéréseivel és instrukcióival
egyértelműen az anya dominálja a gyermekével folytatott párbeszédeket, amelyek-
ben a gyermek személyisége – nézőpontja, érzései, érdeklődése – háttérbe szorul, és
előtérbe kerülnek a társas szabályok és ezek megsértésének következményei (Wang,
Leichtmann & Davies, 2000).
Autonómia orientáltság: korai disztális gondozás

A disztális gondoskodásra a gyakori szemtől-szembeni kontaktus jellemző, amelyet in-
tenzív tárgyi stimuláció kísér. Mindez gazdag és kidolgozott verbális környezetbe ágya-
zódik be (Keller és mtsai, 2006). A szülő és a csecsemő közti intenzív szemkontaktus és
vokalizáció mellett a szülők meglehetősen gyorsan igyekeznek válaszolni a csecsemő
jelzéseire, és ezzel azt a benyomást keltik a babában, hogy ő maga aktív ágense a szo-
ciális interakciónak, illetve okozója a szülői figyelem változásainak. A kontingens szülői
válaszkészség nyomán a csecsemő hamar megbizonyosodhat én-hatékonyságáról és
egyediségéről.
Ezt a folyamatot tovább erősíti a verbális időszakban, hogy a párbeszédekben a
szülők különös hangsúlyt fektetnek arra, hogy a gyermek perspektíváját kidolgozzák:
érzéseit szavakba öntsék, és arra biztassák, hogy fogalmazza meg saját véleményét
(Fivush, Haden & Reese, 2006).
lenére, az anyák többet ölelgették, tartották és többet játszottak az egészségesebb,

mint a sérülékenyebb ikerrel. Tehát az egészségesebb, életrevalóbb gyermek na-
gyobb mértékű szülői gondoskodást élvez.
A gyermekek kora is lényeges szempont lehet. Feltehető, hogy létezik egy át-
kapcsolási (trade-off ) lehetőség, amikor a saját és a gyermeke reproduktív sikeres-
ségét mérlegelve, a gyermek kora alapján dönt a szülő a gondoskodás mértékéről.
Az idősebb gyermekek már bizonyították rátermettségüket, fejlődési képességü-
ket, és önállóságuk miatt kevesebb gondoskodást is igényelnek. Ezzel szemben a
fiatalabbak, főleg a csecsemők még igen jelentősen rászorulnak a szülői gondozás-
ra, ráadásul fejlődési sikerességük is kétségesebb. Ugyanakkor gyengeségük miatt,
és mert nagyobb terhet jelentenek a szüleiknek, valószínűleg jobban ki lesznek
téve annak, hogy lemondanak róluk, elhanyagolják vagy bántalmazzák őket. Ez
részben magyarázhatja például, hogy a csecsemőkor az egyik legkockázatosabb
időszak a gyermekbántalmazásra nézve (lásd erről bővebben Révész, 2004).
Trivers és Villard (1973, idézi Keller és Chasiotis, 2008) elgondolása szerint

a gyermek neme is meghatározza az anyai ráfordítást. Elgondolásuk szerint az
erőforrás szegényebb időszakokban a szülők „biztosra mennek”, és néhány – de
biztosan megszülető utód reményében – a lánygyermekük felé fordítanak nagyobb
figyelmet és törődést. Amikor azonban az erőforrásokkal való ellátottság stabilabb
és bőségesebb, akkor a bizonytalanabb kimenetelű, de potenciálisan több utódot
ígérő fiúgyermekek támogatása kifizetődőbb.
14.3.3.3. Az anya jellemzői: életkor, társas támogatottság
Minél fiatalabb egy anya, annál nagyobb a valószínűsége annak, hogy több gyer-
meknek tud életet adni. Így feltehető, hogy szülői ráfordításában, gondozói visel-
kedésében annál több kockázatot vállal, minél fiatalabb, és annál gondosabb és
törődőbb lesz, minél inkább csökken a lehetősége új gyermekek vállalására. Az
anya kora tehát befolyásolja a szülői ráfordítás minőségét és mértékét. Ezt a felte-
vést, számos olyan vizsgálat igazolja, amely szerint a tizenévesen szült nők gyer-
mekei sokkal inkább ki vannak téve a fizikai elhanyagolásnak, vagy annak, hogy
lemondanak a nevelésükről (lásd erről bővebben Révész, 2004). Fontos azonban
megjegyezni, hogy számtalan proximatív tényező – anya családi körülményei, kép-
zettsége, személyisége – is hozzájárulhat ezekhez a kimenetelekhez.
Végül mindenképp meg kell említenünk az anya társas támogatottságát: az,
hogy az anya milyen mértékben kap fizikai vagy érzelmi segítséget a közvetlen
vagy távolabbi környezetétől, alapvetően hat az anyai ráfordítás módozataira. A
női kortársak vagy a nagymamák részvétele a gyermekgondozásban a legtöbb kul-
túrában tetten érhető, de sok esetben az apai részvétel is jelentősnek számít (Hrdy,
1999). Ezeknek az utódgondozásban résztvevő családtagoknak a szerepéről lesz
szó a továbbiakban.
14.4. Kooperatív nevelés: apai oldal

14.4.1. Az apai bevonódás funkcionális megközelítése
Az apák szerepével kapcsolatban legfontosabb kérdés az evolúciós pszichológia

szempontjából, hogy miért olyan jelentős az apaság intézménye minden humán
kultúrában. Az apai gondoskodás jelenségének kellett rendelkeznie valamely spe-
ciális evolúciós előnnyel, ha az embernél univerzálisan megjelenik, miközben az
emlősöknél és a főemlősöknél is igen ritkán fordul elő (Geary, 2008).
Az emberi közösségekben az apaság fakultatív: ez annyit jelent, hogy nem féltet-
lenül szükséges az utód túléléséhez, így az apai ráfordítás minősége és mennyisége
a társas és ökológiai feltételek függvényében jelentősen eltérhet a különböző kultú-
rákban. Az apa szerepe tehát az adott társadalmi, gazdasági, reproduktív vagy de-
mográfiai feltételekhez alkalmazkodva formálódik (Hewlett & Macfarlan, 2010).
Geary (2008) szerint, ha meg akarjuk érteni az intenzív apai gondoskodás evo-
lúcióját, akkor egyik oldalon az utód nyereségeit, másik oldalon a férfi veszteségeit
– elvesztett utódnemzési lehetőségek, a házasságtörés kockázata – kell figyelembe
vennünk.
14.4.2 Az apai gondoskodás haszna
Az utód nyereségei egyrészt a fizikai jóllét biztosításában érhetőek tetten. Az apa

képes fizikai biztonságot, védelmet nyújtani az anyának és a gyermeknek, táp-
lálékot szerezni, és jelenléte így feltehetően együtt jár az alacsonyabb gyermeki
mortalitással és a gyermekek jobb egészségi állapotával. A preindusztriális társa-
dalmakban végzett vizsgálatok (pl. Hill & Hurtado, 1996 idézi Bereczkei, 2003)
vagy a történeti dokumentumok vizsgálatával az elmúlt évszázadok európai kul-
túrájában végzett vizsgálatok (pl. Rollet, 1997 idézi Geary, 2008) mind arra a kö-
vetkeztetésre jutottak, hogy az apa jelenlétében felnövő gyermekek túlélési esélyei
jobbak, mint az apa nélkül felnövőké. Ennek nyilván többféle oka lehet: ha az apa
jelen van, és dolgozik, akkor forrásokban gazdagabb környezetet tud biztosítani;
ha az apa hiányzik, és az anya kénytelen munkába állni, akkor nem tudja hosszan
szoptatni, személyesen ellátni a gyermekét, ez pedig megnövelheti a gyermeki
mortalitást. Ugyanakkor egy újabb kutatásban, amelyben 22 eltérő társadalmi és
gazdasági hátterű kultúra adataival végzett Sear és Mace (2008), meglepő módon
azt találták, hogy az apa hiánya nincs jelentős hatással a gyermekek túlélésére a
kultúrák többségében. A szerzők arra mutattak rá, hogy a nagymamák és egyéb
rokonok támogatása kompenzálhatja az apa hiányát.
Az apa azonban a nemcsak gyermeke fizikai gyarapodását, hanem társas jóllét-
ét és versengési potenciálját is támogathatja. Több kutatás is úgy találta, hogy az
iparosodott társadalmakban az apa részvétele a gyereknevelésben – a gyermekével
töltött idő -, és a gyerekére fordítható anyagi erőforrások – például az oktatá-
si költségek finanszírozásán keresztül – összefüggenek a gyermekük társadalmi
ranglétrán való feljebb jutásával, még abban az esetben is, ha kontrollálják az anyai
változókat (pl. Amato, 1998).
Az apával együtt töltött idő, az együttes tevékenységek mindemellett a társas
megismerési készségek jobb fejlődéséhez is hozzájárulnak. Parke és Buriel (1998)
szerint az apával való gyakori közös játék, a gyakoribb pozitív interakció apa és
gyermek között kapcsolatban áll a gyermek jobb érzelemszabályozó képességével
és magasabb társas kompetenciájával. Ugyanakkor az apa jelenléte pozitívan hat
gyermekei nemi szocializációjára, szexuális fejlődésére is. Számos kutatás kimu-
tatta, hogy az apa jelenléte és lányával való érzelmileg melegebb kapcsolata kés-
lelteti a lány szexuális érését – így jobb esélyeket ad a biztosabb háttéren történő
utódnemzésnek, míg az apa hiánya koraibb szexuális éréshez vezet a lányoknál (pl.
Ellis, 2004). Ugyanakkor, ha pontosabban megvizsgáljuk ezeket az összefüggése-
ket, komplexebb képet találunk. Tither és Ellis (2008) tanulmányukban arra jutot-
tak, hogy csak abban az esetben mutatható ki az apa-hiány okozta korai menarche
jelensége, ha a család életében az apa nem-optimális jelenlétét az együttélésben

a család szétesése, majd az apa hiánya követi. Ha a fiúk oldaláról vizsgálódunk,
akkor pedig arra találunk bizonyítékokat, hogy az apa jelenléte támogatja a fiúk
maszkulinitását, férfi nemi identitásának optimális fejlődését (pl. Mandara, Murray
& Joyner, 2005). Parke (1995) kutatásai szerint fontos közvetítő tényező lehet eb-
ben a folyamatban, hogy milyen nemhez kötött tevékenységekben vesznek részt
az apák. Egész pontosan az apával való aktív agresszív színezetű fizikai játékok,
az általában az apai nevelést jellemző szigorúbb fegyelem, illetve teljesítmény- és
küzdelem központúság vezetnek oda, hogy egy létező és aktív kapcsolat az apával
megnövelheti a fiúk saját maszkulinitásukba vetett bizalmát.
Összességében tehát megállapítható, hogy az apai gondoskodás mind a gyer-
mek fizikai, mind társas-érzelmi jóllétéhez hozzájárul, így jelentősen megnöveli az
utódok reproduktív sikerét.
14.4.3. Az apai gondoskodás evolúciós kockázatai
Másik oldalon viszont ott vannak a potenciális evolúciós kockázatok – vagy költ-
ségek –, amelyek alakítják az apai gondoskodás minőségét és mennyiségét. Az
egyik ilyen tényező az apaságban való bizonyosság mértéke. Az apák hajlamosab-
bak ellátni, megóvni, és gondozni azt a gyermeket, akiről biztosan tudják, hogy
a sajátjuk. Így lehetnek ugyanis csak biztosak abban, hogy az utóddal való tö-
rődés saját reproduktív sikerességüket növeli. Marlowe (1999 idézi Hewlett &
Macfarlan, 2010) megfigyelései a tanzániai Hadza népcsoportnál jól alátámasztják
ezt az elvet. A szerző azt találta, hogy ebben a közösségben – ahol gyakori a nem
vérszerinti gyerekek felnevelése is -, az apák sosem játszottak a mostohagyerekeik-
kel, és jelentősen több időt töltöttek vérszerinti gyerekük gondozásával, a vele való
kommunikációval, mint mostohagyerekeikkel.
Az elmúlt évtizedekben végzett kutatások (összefoglalóan lásd Anderson,
2006) mind arra a következtetésre jutottak, hogy az emberek esetén a főemlő-
sökéhez képest igen magas a paternitás valószínűsége. Wolf, Musch, Enczmann
és Fischer (2012) egy nemrégiben Németországban végzett vizsgálatban talál-
ták, hogy a paternitás hiányának valószínűsége mindössze 0,33 és 1,55% között
van - tehát ennyi az esélye annak, hogy a vérszerintinek hitt gyermek nem az
apáé. Néhány vizsgálatban azonban arra is rámutattak a szerzők, hogy az egyes
csoportok szocioökonómiai háttere befolyásolhatja ezt az értéket. Az alacsony
szocioökonómiai státusszal jellemezhető közösségekben megnő annak a valószí-
nűsége, hogy a gyerek biológiai apja nem az a férfi, aki a gyerek apjának hiszi magát
(pl. Cerda-Flores és mtsai, 1999 idézi Geary, 2008). A többi főemlőshöz képest ál-
talában mégis magas humán paternitási valószínűség jelentősen hozzájárul ahhoz,
hogy az apák általában motiváltak a gyermekgondozásban való részvételre.
Mivel azonban az apák sohasem lehetnek száz százalékban meggyőződve apa-
ságukról, miközben apai ráfordításuk hosszútávon meglehetősen nagy költséget
jelent, a férfiak egy másik képessége szintén annak a szolgálatában áll, hogy „biz-
tosra menjenek”. Ez pedig nem más, mint a gyermekük és köztük lévő fizikai
hasonlóság jegyeire való fokozott érzékenység. Egy férfi meglehetősen pontosan
képes leolvasni azokat a jegyeket, amelyek saját apaságát bizonyítják, és a gyerme-
kével töltött idő, a rá költött anyagiak, a gondozási tevékenységekben való részvé-
tel is annak függvényében alakul, hogy milyen mértékűnek éli meg a hasonlóságot
(Apicella & Marlowe, 2004). Nem egyértelmű azonban, hogy ez a hasonlósági
hatás csak az apákra érvényes-e – és ezzel igazolódhatna az apaság megerősítésére
vonatkozó evolúciós hipotézis – vagy általában a „hasonló hasonlót vonz” elve mű-
ködik. Erre a dilemmára mutat rá, hogy Dolinska (2013) ugyanazt a hasonlóság
alapján működő intenzívebb gondoskodást találta apáknál és anyáknál is.
Azonban, ha el is fogadjuk, hogy ez a hatás csak az apáknál működik, akkor
is bizonytalan lehet a kimenetele, hiszen a gyerekek vérszerinti apjukhoz való ha-
sonlósága nem mindig egyértelmű (Bressan & Grassi, 2004) Létezik azonban egy
evolúciós adaptáció az anyák részéről, amely ráerősít az apaság bizonyosságára.
Daly és Wilson (1982 idézi Bereczkei, 2003) híres vizsgálatukban azt találták,
hogy az újdonsült anyák még a szülészeti osztályon hajlamosabbak úgy nyilatkoz-
ni, hogy gyermekük az apjára hasonlít, míg az apák gyakrabban vonták kétségbe
ezt a hasonlóságot. Az anya családja és barátai részéről szintén megfigyelhető volt
a tendencia, hogy igyekeztek megerősíteni az apát abban, hogy a gyermek az övé.
Tehát mind az anya mind az anyai rokonság úgy igyekszik manipulálni a társas
információkat, hogy az apaság megerősítésével nagyobb apai ráfordításra bírják a
férfit.
A női szexualitás evolúciója során is létrejöttek olyan adaptációk, amelyeknek
az a célja, hogy növeljék az apai gondozás valószínűségét. Az apai törődés családon
belül tartását szolgálják a humán női szexualitás következő jellemzői:
1. A rejtett ovuláció: Dunbar (1995 idézi Geary, 2008) szerint ez biztosítja, hogy
az ember esetében a legtöbb főemlőshöz képest a férfiak hosszabb kapcsola-
tokban élnek együtt egy adott nővel.
2. A párkapcsolati kötődés: a rejtett ovuláció miatt időben elnyúló szexuális kap-
csolat lehetővé teszi az érzelmi kötelékek megszilárdulását, amely elősegíti az
apa emocionális elköteleződését utódjai és családja iránt (Bereczkei, 2003).
3. Az alkalmi szexualitás elutasítása: a nőket a párválasztásban inkább minőségi
szemlélet vezérli. Meglehetősen sokat fektetnek ugyanis az utódba (terhes-
ség, szoptatás), így „válogatósabbak” és elutasítóbbak az alkalmi szexuális
kapcsolatokkal szemben, mint a férfiak. Ez viszont leszűkíti a férfiak lehe-
tőségét a párkapcsolaton kívüli szexuális együttlétekre (Dunbar, 1995, idézi
Geary, 2008).
14.4.4. Az apai gondoskodás evolúciós mintázatait alakító tényezők
Az előbbiekben azt vettük sorra, hogy melyek azok az evolúciósan rögzített té-
nyezők, amely az apák esetében az utódról való gondoskodást, a fakultatív apaság
lehetőségét egyáltalán megalapozzák. Most azt fogjuk röviden összefoglalni, hogy
melyek lehetnek azok a genetikai és környezeti tényezők, amelyek az apai gondos-

kodás mikéntjét finomabban alakítják. A környezeti tényező alatt az apa egyéni
életútját értjük, és az őt ért családi és kulturális hatásokat is röviden sorra vesszük.
14.4.4.1. Genetikai és hormonális tényezők
Az apai bevonódás mértékének genetikai megalapozottságát vizsgáló tanulmá-

nyokból az szűrhető le, hogy feltehetően nem beszélhetünk az apai bevonódást
közvetlenül megalapozó genetikai tényezőkről. Inkább olyan – magas heritabilitású
– személyiségvonásokról, amelyek előmozdítják a jelentősebb apai bevonódást és
elköteleződést az utódokról való gondoskodásban (Graziano & Eisenberg, 1997
idézi Geary, 2008). Ilyen lehet például a lelkiismeretesség, amely valószínűsíti, hogy
az apa kitart a családja és a gyermekei mellett; vagy az irritábilitás mértéke, amely
feltehetően összefügg azzal, hogy mennyire érzékenyen észleli gyermeke jelzéseit.
Ezen felül egyre több bizonyíték lát napvilágot azzal kapcsolatban is, hogy bizonyos
hormonális tényezők szintén kapcsolatban állnak a magasabb apai érzékenységgel és
a törődés vágyával (összegzi Fernadez-Duquel, Valeggia & Mendoza 2009).
14.4.4.2. Társas-kapcsolati tényezők az eredeti és a jelenlegi családban
Több kutatás egyértelműen igazolta, hogy a házastársi kapcsolat minősége jelen-

tősen meghatározza az apai bevonódást. Általában véve elmondható, hogy minél
elégedettebbek az apák házastársi kapcsolatukkal, annál hajlandóbbak részt venni
a gyermeknevelésben. Míg a házastársi konfliktusok az apák kivonódásának, gon-
dozó szerepük feladásának nagyobb valószínűségét eredményezik. (összefoglalóan
lásd Cummings & Davies, 2011).
Belsky (1997) és Chisholm (1996) (lásd ezekről bővebben a 13. fejezetben)
modellje alapján feltételezhető lenne az is, hogy ha a potenciális apa magas rizikó-
jú, erőforrásokban szegény környezetben nőtt fel, akkor reproduktív sikerességét
inkább a mennyiségi szemlélet vezérli, mintsem a minőségi szemlélet. Mindez pe-
dig előre jelezheti, hogy hamarabb vállal gyermeket, több kapcsolatból is származik
gyermeke, és kevésbé törődik gyermekeivel, tehát kevesebb időt tölt velük, keve-
sebb energiát fektet gondozásukba és anyagilag is kevesebbet fordít rájuk. Néhány
kutatásnak sikerült igazolni ezt a feltevést (pl. Geary 2002, idézi Geary, 2008),
ugyanakkor születtek olyan eredmények is, amelyek szerint ez a pszichoszociális
stressz modell nem állja meg a helyét férfiak esetében. Waynforth, Hurtado & Hill
(1998) például egy dél-amerikai Maya mintán végzett kutatásukban azt találták,
hogy épp a magas végzettség – amely feltehetően egy erőforrásokban gazdag csa-
ládi háttérről tanúskodik – jár együtt a korábbi életkorban megkezdett reproduk-
cióval, gyakoribb szexuális partnerváltással és magasabb termékenységgel. Mindez
persze magyarázható azzal, hogy az eredeti családjukból erős anyagi támogatást
kapó, magasan képzett férfiak a közösség nő tagjai számára kívánatos partnerek-
ként jelennek meg, így ezek a férfiak az erőforrásaikat korán reproduktív sikerre
tudták váltani. Ezek az eredmények ellentmondanak az élettörténeti stratégiák

elméletében leírt átkapcsolási (trade off ) mechanizmusnak (bővebben lásd a 10.
fejezetben), és felvetik a lehetőségét annak, hogy ez a modell jobban alkalmazható
a nők, mint a férfiak esetében.
14.4.5. Modern apák
Harkness és Super (1992) kelet-afrikai Kipsigis közösségben élő és az USA-ban

élő középosztálybeli apák és kisgyermekeik (0-4 év) interakcióit vizsgálta abból
a célból, hogy az apai távolság két modelljét összevesse. A kenyai apák a „távoli
apaságot” képviselték, míg az amerikai apák a „közeli” apaságot. A térbeli és fel-
tehetően érzelmi távolságbeli különbségek megnyilvánultak többek között abban,
hogy az amerikai apák jelentősen nagyobb részt vállaltak a kisgyermekek közvetlen
gondozásában – etetés, öltöztetés, fürdetés, hordozás –, és abban is, hogy a gyer-
mek jelenlétében az amerikai apák aktívabban fordultak a gyermek felé – játékot
kezdeményeznek, mesélnek. Ezzel szemben a Kipsigis apák inkább csak nézték a
gyermeküket, vagy felnőttel beszélgettek a gyermek jelenlétében. Mindezek hát-
terében felsejlett két egymástól jelentősen eltérő szülői ideológia, apai szerepfel-
fogás. A Kipsigis apák úgy látták, hogy apaként elsősorban gyermekük anyagi el-
látása a feladatuk – például állják a gyermek kórházi kezelésének költségeit. Ezen
kívül felelősnek érezték magukat azért, hogy a gyermek fegyelmezett, engedelmes
és tisztelettudó legyen. Az amerikai apák ugyanakkor apai viselkedésük céljaként
azt fogalmazták meg, hogy gyermekükkel érzelmi kötődést alakítsanak ki, és sti-
mulálják kognitív fejlődését.
Lamb (2010) egy az apa szerepéről írott összefoglaló tanulmányában rámuta-
tott arra, hogy az euroamerikai társadalmakban az 1970-es évektől kibontakozott
a „gondoskodó apa” fogalma. Egy olyan apáé, aki aktív szerepet játszik a gyerme-
kei életében. Az aktivitást az 1970-es, 1980-as években elsősorban az apa anyától
különböző interaktív szerepében fogalmazták meg. Az anya lenne a gondoskodó,
tápláló, az apa pedig játszótárs – aki több időt tölt stimuláló, érzelmi arousalt foko-
zó, újdonságokat nyújtó játéktevékenységekkel. Ugyanakkor az 1990-es évek vége
felé egyre inkább a szenzitív apa képe bontakozik ki a kutatásokból. A vizsgálatok
azt találják, hogy az apák ugyanolyan érzékenyen képesek olvasni gyermekük jel-
zéseit, mint az anyák; ugyanúgy automatikusan váltanak dajkabeszédre; és ugyan-
úgy képesek válaszaikat a gyermekük fejlődési szintjéhez illeszteni. Megformáló-
dik tehát a közeli apaságnak egy az anyai funkciókkal erősen átfedő fajtája.
Fontos azonban észrevenni, hogy ez az iparosodott euroamerikai kultúrákban
megfigyelhető közelség más bázison jön létre, mint a vadászó-gyűjtögető kultú-
rákban (lásd
14.2. szövegdoboz). Hrdy (2009) elgondolása szerint ezekben a társadalmak-
ban nem az erőforrás szegénység miatt kényszerül az apa bevonódni szorosan a
gyermek nevelésébe, hanem a szociális támogatás megcsappanása miatt. Azzal,
hogy a családok általában kiszakadnak a tágabb rokoni hálózat nyújtotta bizton-
ságból, a kooperatív nevelésben a nőrokonok, nagymamák hiányában az egyetlen

közvetlenül elérhető társ az apa lesz, akinek ki kell lépnie a pusztán kenyérkereső
és védelmező pozíciójából, és aktív szerepet kell vállalni a gyermek testi-érzelmi
gondozásában is.
Összességében tehát az apai nevelés evolúciós pszichológiai megközelítése há-
rom fő megállapításra jut: (1) Az apai bevonódás az emberi faj esetében annak
érdekében fejlődött ki, hogy csökkentse a nők jelentős reproduktív költségeit, és
ennek érdekében növelje a létrehozható utódok számát – ezzel az apa szerepe be-
épül a kooperatív nevelés rendszerébe. (2) Az apai ráfordítás mindig a párzási tö-
rekvésekkel interakcióban valósul meg. (3) A közvetlen apai gondoskodás inkább
fakultatív, és stratégiás, így bizonyos társas és ökológiai feltételek mellett nagyobb
valószínűséggel jelenik meg (például ha kisebb az esélye a női rokonok támogatá-
sának; vagy ha bizonyos típusú apai viselkedés közvetlenül hat a gyermek jövőbeli
reproduktív sikerére) (Hewlett & Macfarlan, 2010).
14.2. Az apás és apa-hiányos kultúrák

Az eltérő gazdasági-társadalmi feltételekhez való alkalmazkodás nyomán a különböző
kultúrákban az apai ráfordítás - elsősorban a gondozásban való részvétel és a párkere-
sési törekvések arányának – különböző mintázatai jöttek létre.
Nagyszámú kulturális közösséget vizsgáló kutatásaik alapján Draper és Harpending
(1988) arra a megállapításra jutottak, hogy azonosítani lehet apás (father-present) és
apahiányos (father-absent) kultúrákat, amelyek az apai gondoskodás és párkeresés
közti trade-off sajátos megoszlásával jellemezhetőek. Az apa-hiányos kultúrákban a há-
zastársi kapcsolat érzelmileg távolságtartó, az apai gondoskodás csekély és a poligínia
megengedett. Olyan társadalmakban jelenik meg ez a módozat, ahol a – többnyire me-
zőgazdasági termeléssel szerzett - javak felhalmozhatóak, és ezek körül gyakoriak az
agresszív konfliktusok. Az apák így ezekre a konfliktusokra fordítják energiáikat, hogy
erőforrásaikat növelve újabb feleségekre, és újabb utódokra tegyenek szert.
Az apás kultúrákra ezzel szemben az ökológiai vagy szociális típusú monogámia
(Bereczkei, 2003) jellemző. Az ökológia feltételek által kikényszerített monogámiával
jellemezhető társadalmakban az erőforrások szegényessége, a nehezített életkörülmé-
nyek szinte kötelezővé teszik az apai jelenlétet, és az apa közvetlen részvételét a gyer-
meknevelésben. A nyugati, erősen iparosodott társadalmakban elsősorban a törvények
és morális keretek tartják fenn a monogámiát. Mindez kiegészül azzal a törekvéssel,
amelyet már többször említettünk, hogy az anyák igyekszenek növelni az apák szülői
ráfordítását, így ezekben a társadalmakban is – bár más oksági háttéren -, de szintén
jelentősebb lesz az apai részvétel.
Egy másik modell (Hewlett & Macfarlan, 2010) hasonló következtetésre jut, amikor a
14.1. táblázatban látható szempontok mentén különíti el a magas apai bevonódással és
alacsony apai bevonódással jellemezhető kultúrákat. Bár hangsúlyozni kell egyrészt,

hogy ez a megközelítés elsősorban a preindusztriális társadalmakra alkalmazható, és
a magas apai részvételt inkább az ökológia típusú monogámiához köti. Másrészt azt is
érdemes kiemelni, hogy a kultúrák azon csoportjában, ahol az apai közvetlen gondos-
kodás ritka, ez nem jelenti, hogy az apai ráfordítás mértéke alacsony. Inkább azt, hogy
ez nem a napi gondozási-nevelési tevékenységekben való részvételben, hanem a javak
átörökítésében mutatkozik meg.
Jelentős közvetlen apai részvételhez Alacsony közvetlen apai részvételhez

társuló tényezők társuló tényezők
Alacsony népsűrűség Magasabb népsűrűség
A nők jelentősen hozzájárulnak a család A férfiak férnek hozzá a forrásokhoz –
táplálékbeviteléhez vagyonhoz, javakhoz
A férj és a feleség megosztják a minden-
napi tevékenységeket (alvás, étkezés, Férj és feleség nem osztják meg a min-
létfenntartás) dennapos tevékenységeket
Poligínia ritka Poligínia gyakori
Matrilokalitás (a házasság után a feleség Patrilokalitás (a házasság után a férj
származási családjához közeli lakóhely származási családjához közeli lakóhely
szerinti letelepedés) valószínű szerinti letelepedés) valószínű
Gyakoribb háborúskodás – a vagyont
Háborúskodás ritka védeni kell
Anyagi javak felhalmozása hiányzik A földbirtokban, és haszonállatokban
mérhető vagyon felhalmozható
Általában vadászó-gyűjtögető kultúrák Általában növénytermesztő, állattenyész-
tő agrárkultúrák
14.1. táblázat. Az apai részvétel intenzitását meghatározó környezeti tényezők
(forrás: Hewlett & Macfarlan, 2010)
14.5. Nagycsalád – rokoni hálózatok és gondoskodás

A mai modern nyugati családokról általában elmondható, hogy inkább két ge-
neráció él csak együtt, és a tágabb rokonságból jóval kevesebb támogatás érkezik,
mint egy-két évszázaddal ezelőtt. Mintha a társas- és az érzelmi támasz forrásául
inkább a szociális intézmények szolgálnának, mint a rokonság. Ugyanakkor a nem
elsőfokú rokonok – nagyszülők, nagybácsik, nagynénik – szerepe ma is jelentős
abban, hogy a gyermek születése körül segítsék az újdonsült szülőket, megköny-
nyítve ezzel a szülővé válás folyamatát, majd később kivegyék a részüket a gyer-
mek gondozásából, neveléséből. Néhány esetben igen közvetlenül tetten érhető

az anyának nyújtott rokoni segítség jótékony hatása. Egy kutatásban, amelyben a
szerzők a posztpartum depresszió különböző kultúrákban való előfordulását vizs-
gálták (Halbreich & Karkun, 2006 idézi Johns & Belsky, 2008) például azt talál-
ták, hogy azokban a társadalmakban, ahol a gyermekágyas anya jelentős érzelmi
és fizikai támaszt kap az anyjától vagy az anyósától, a posztpartum depresszió
előfordulási gyakorisága alacsonyabb. Mindez pedig hosszú távon feltételezhetően
hozzájárul az anya és a gyermek pszichés jóllétéhez és sikeres túléléséhez.
A rokoni és nagyszülői gondoskodás univerzális emberi jelenségnek tekinthe-
tő, abban azonban jellegzetes eltéréseket találunk, hogy milyen mértékben fordí-
tanak időt a gyermekre a különböző rokonsági fokú családtagok, illetve az anyai és
az apai nagymamák és nagypapák. Továbbá az is érdekes kérdés, hogy a felnőtté
cseperedő gyerek visszatekintve mennyire érzi érzelmileg támogatónak egy-egy
adott rokon múltbeli viselkedését (Euler & Michalski, 2008). Mindez indokolttá
teszi, hogy megvizsgáljuk, a nagyszülők és a távolabbi rokonok milyen módon,
milyen arányban veszik ki a részüket a gyermekgondozásból, és azt is, hogy milyen
tényezők hathattak ezen gondoskodási módok az evolúciójára.
14.5.1. Nagyszülők
Annak ellenére, hogy a modern nyugati kultúrákban általános családmodell jelen-

tősen eltér a pleisztocén családtól, vannak közös jellegzetességek. Az egyik ilyen
hasonlóság, hogy az anya-gyerek kapcsolat, mint a család magja, megőrizte ki-
emelt fontosságát. Ez azzal is együtt jár, hogy a matrilineáris kötelékek kitüntetett
szerepe a mai családoknál is tetten érhető. Az anyai nagymama támogatásának
jelentősége azonban nemcsak emiatt, hanem a meghosszabbodott életkor miatt
is alapvető fontosságú. Mivel a nagyszülők jó eséllyel tudnak hosszan jelen lenni
unokáik életében, így aktívan részt tudnak venni közös tevékenységekben, a gye-
rekvigyázástól, a közös horgászásig (Euler & Michalski, 2008).
Evolúciós nézőpontból a fő kérdés azonban mégsem az, hogy a jelenkori tár-
sadalmi feltételek hogyan tették lehetővé a nagyszülők mind aktívabb részvételét,
hanem az, hogy miként tudjuk meghatározni a nagyszülői ráfordítás mértékét a
szülői ráfordítás és a szülők nemhez kötött reproduktív stratégiáinak függvényé-
ben. Egyáltalán, mi indokolhatja evolúciós szempontból a nagyszülők részvételét
az unokák felnevelésében.
Ahogy a korábbiakban már említettük, az emberi fajnál az anyai ráfordítás
kötelező, az apai ráfordítás pedig fakultatív. Bár az apák az emberi közösségekben
a többi fajhoz képest viszonylagosan nagy részt vállalnak a gyermekek ellátásából,
gondozásából, feltehető, hogy a mindenkori evolúciós környezetben – a vadászó-
gyűjtögető életformában – az apa viszonylag kevés időt töltött az anya mellett.
Mivel azonban a gyermekek születése között meglehetősen rövid idő telt el, az
anya erősen rászorult a fizikai és érzelmi támogatásra, amelyet az apa hiányában a
női rokonok, elsősorban a nagymamák tudtak nyújtani.
Mace és Sear (2005) a kooperatív szülőség Hrdy-féle elgondolását osztva egye-

nesen azt feltételezik, hogy a női rokonok, elsősorban pedig az anyai nagymama
jelenléte tette és teszi lehetővé az időben viszonylag rövid születési távolságot a
természetes fertilitású humán populációkban. Ezek a családtagok le tudják venni
az idősebb – de még önállótlan – gyermek gondozásának terhét az anya válláról,
és lehetővé teszik, hogy az anya a nagyon sérülékeny újszülöttre fordíthassa min-
den figyelmét és erőforrásait. Ez a gondolat erősen összekapcsolódik Williams
(1957 idézi Bereczkei, 2003) „nagymama hipotézisével”, mely szerint a viszonyla-
gosan korai menopauza az emberi fajnál olyan adaptációnak tekinthető, amelynek
célja, hogy azok az idősebb nők, akik új gyermeknek már nem adhatnak életet,
minden erőforrásukat gyermekeik gyermekének nevelésére tudják fordítani. Így
végső soron azzal növelik saját inkluziv fitneszüket, hogy gyermekük és unokájuk
túlélését segítik.
Azt ma már többen megkérdőjelezik, hogy a korai menopauza valóban a
magasabb reproduktív sikeresség érdekében létrejött evolúciós adaptációnak te-
kinthető-e, és elsősorban ezzel magyarázható-e a jelentős nagymamai részvétel a
gyermeknevelésben (összefoglalóan ír erről Voland, Chasiotis & Schiefenhövel,
2005). Abban viszont széleskörű egyetértés mutatkozik, hogy a nagyszülők közül
a nagymama, elsősorban az anyai nagymama jelentősége kiemelkedő: ő az, aki a
legtöbb idő tölt az unokákkal, a legaktívabban segít az anyának a gyermekek körüli
teendőkben. Egyes kutatások azt is igazolva látták, hogy a matrilineáris támoga-
tás, tehát az anyai nagymama jelenléte – és valamelyest az anya nőtestvéreinek
jelenléte - jelentősen hozzájárul a gyerekek testi gyarapodásához. Így az anyai
nagymama családban való jelenléte bizonyíthatóan összekapcsolódik a gyermek
jobb túlélési esélyeivel (Strassman & Garrard, 2011).
14.5.1.1.Különbségek a nagyszülői ráfordításban
Az anyai nagymama kitüntetett szerepe az unokákról való gondoskodásban része

annak az általános mintázatnak, amely szerint a nagyszülők különböző mérték-
ben fordítják erőforrásaikat unokáik támogatására. Amikor számos kultúrában el-
végzett több retrospektív kutatásban arról kérdezték a felnőtt résztvevőket, hogy
melyik nagyszülővel töltöttek együtt több időt gyermekkorukban, és melyik nagy-
szülőt érezték érzelmileg legközelebb magukhoz gyermekként, általában az anyai
nagymama állt az első helyen, őt követte nagyjából egyenlő súllyal az anyai nagyapa
és az apai nagymama, majd a sor végén az apai nagyapa állt (Euler & Michalski,
2008). A diszkriminatív nagyszülői ráfordítás ezen mintázatát azonban befolyásol-
hatja egy adott populáció speciális gazdasági-társadalmi kontextusa. King és Elder
(1995) például azt találták az Egyesült Államokban végzett vizsgálatukban, hogy
a patrilineáris (apai ágú leszármazást követő), állattenyésztő farm-közösségekben
előtérbe kerülnek az apai nagyszülők, és az apai nagyapa lesz az, akivel megkülön-
böztetett kapcsolatra emlékeznek az unokák. Ennek valószínűleg az az oka, hogy
ezekben a patrilokális, férfi-ági örökösödéssel jellemezhető kultúrákban a fiúgyer-
mek gyermekeire való ráfordítás nagyobb reproduktív sikerrel jár. Tehát a szocio-
ökonómiai feltételek az eltérő nagyszülői ráfordítás mintázatát is módosíthatják.
Az elméletalkotók alapvetően két tényezővel magyarázzák, hogy az anyai nagy-
szülőkkel, és az anyai nagymamával való kapcsolat érzelmileg és a fizikai jelenlét
tekintetében is kitüntetett. Részben a nemhez kötött reproduktív stratégiák indo-
kolhatják ezt: a nagyszülők eltérő módon tudják fiú- és lánygyermekeik segítésé-
vel saját inkluzív fitneszüket növelni. A lánygyermek esetén a nő utódgondozásra
irányuló reproduktív stratégiáját az utódgondozásban való részvétel, az unokákkal
való intenzívebb törődés tudja támogatni. Míg a fiú - és így a fiú gyermekei felé
is - nem a törődés, nevelés támogatása, hanem a vagyon és a státusz átadása lehet
adaptív, mellyel a férfi kedvezőbb pozícióban lehet a nőkért folytatott szexuális
versengésben, és új utódokat hozhat létre. Összességében tehát a monogám tár-
sadalmakban a nagyobb idői ráfordítás a lánygyermek gyermekeire feltehetően
kívánatosabb lehetőség a nagymamának, mint a fiúgyermek gyermekeire való rá-
fordítás (Euler & Michalski, 2008).
Az eltérő női és férfi reproduktív stratégiák mellett az is hozzájárul a matrilineáris
támogatás túlsúlyához, hogy az összes nagyszülő közül az anyai nagyanya lehet
a legbiztosabb az unokájához fűződő genetikai hasonlóságában. Ez a tényező a
korábbiakban már említett apasági bizonytalanság feltevésen nyugszik. Ez pedig
indokolhatja, hogy a nagyszülők előnyben részesítik lánygyermekük gyermekeit,
fiúgyermekük gyermekeivel szemben. A rokonsági bizonyosság szerepét, és ennek
megfelelően az anyai nagymamától érkező gondoskodás elsődlegességét igazolta
nemrégiben Danielsbacka és munkatársainak (2011) egy igen kiterjedt európai
adatbázis elemzésével készült vizsgálata.
Feltehető azonban, hogy számtalan egyéb moderáló tényező hatásán keresztül
érvényesül az előbbiekben említett két irányadó elv, tehát más faktorok is befolyá-
solják, hogy a négy nagyszülő mennyi időt és energiát tud fordítani az unokákra.
Az egyik ilyen az unokák és a nagyszülők lakóhelyének közelsége: a közelebb lakó
nagyszülő valószínűleg jobban részt tud venni az unokák életében, mint a távolabb
lakó. Ezt azt összefüggést valóban ki is tudták mutatni, de az is kiderült, hogy az
anyai nagymamák esetén a legkevésbé erős a kapcsolat a lakóhely távolsága és az
unokákra fordított idő között (Euler & Weitzel, 1996). Ezt azt sugallja, hogy az ő
ráfordításuk a legkevésbé fakultatív a négy nagyszülő közül.
A nagyszülő családi állapota szintén hathat arra, hogy gyermekeinek gyermeke-
ivel mennyit tud, akar foglalkozni. Az előzőekhez hasonlóan itt is azt találták, hogy
az anyai nagymamára hat legkevésbé, és az apai nagyapára a leginkább, hogy családi
állapota időközben megváltozik – megözvegyül, elválik, esetleg újraházasodik. A
családi állapottól függetlenül az anyai nagymamák ráfordítása viszonylag független
ezektől a tényezőktől (Dench & Ogg, 2003, idézi Euler & Michalski, 2008).
A nagyszülők megkülönböztetett ráfordításának témájában végzett vizsgálatok
több befolyásoló tényezőt említenek még:
1. Az unokák számát: minél több az unokatestvér, annál kevesebb törődés jut
egy unokára (Laham, Gonsalkorale, & von Hippel, 2005).
2. A szülők generációjában a testvérek nemi megoszlását: az egyke fiúgyerme-

kek gyermekei kevesebb nagyszülői figyelmet és törődést kapnak (Euler &
Michalski, 2008).
3. A szülők testvérsorban elfoglalt helyét: a középső gyermek gyermekeivel ke-
vesebb kapcsolatuk van a nagyszülőknek, mint az elsőszülött vagy legkisebb
gyermek gyermekeivel (Salmon, 1999). Bár újabb vizsgálatoknak (pl. Euler
& Michalski,2008) nem sikerült alátámasztani ezt az eredményt.
4. Az unokák nemét: általában elmondható, hogy a lányunokák több odafigye-
lést kapnak, tehát úgy tűnik, hogy a lányok evolúciós előnye a gondoskodás
megszerzésében, elfogadásában és pozitív visszajelzésében a nagyszülők-
kel szemben is működik (Salmon, 1999). Illetve a lányok előnye abból is
származhat, hogy az ő esetükben a befektetés valószínűsített megtérülése
nagyobb lehet, mivel tőlük nagyobb valószínűséggel számíthatnak gondos-
kodásra a nagyszülők idősebb korukban. Ugyanakkor a nemi azonosság (fiú
unoka- nagyapa; lányunoka-nagyanya), és az, hogy bizonyos együttes tevé-
kenységek nemhez kötöttek (pl. főzés vs. horgászás) szintén befolyásolja,
hogy a nagymamát vagy nagypapát érezte aktívabbnak, gondoskodóbbnak
az unoka (Euler & Michalski, 2008).
5. A szülő és a nagyszülő kapcsolatát: mivel a nagyszülők a szülő – elsősorban
az anya - támogatása vagy korlátozása mellett vehetnek részt az unoka életé-
ben, felvethető, hogy a nagyszülő-szülő kapcsolatának minősége is hatással
lehet a nagyszülői ráfordítás mértékére. Az egyéni életesemények és szemé-
lyiségtényezők mellett három reproduktív faktor hatásával kell számolnunk,
amelyek befolyásolják a nagyszülő-szülő viszonyt. Ezek a vérrokonság, az
apasági bizonytalanság és a nemhez kötött reproduktív stratégiák (Euler,
Hoier & Rohde, 2001).
Az előbbiekben felsorolt tényezők összhatása azt eredményezi, hogy - ahogy azt

Euler és Michalski (2008) átfogó kutatásukban találták - a nagyszülő-szülő vi-
szony nyolc lehetséges fajtájából az anya-lány viszony a legpozitívabban megítélt,
hiszen – ahogy fentebb már említettük – az anyai nagymama és lánya fitnesz
érdekei közösek. Ezzel szemben az anyós-meny viszony a legnegatívabban meg-
ítélt, amely ellentmond annak a köztudatban élő sztereotípiának, hogy az anyós
és a vő között a legellenségesebb a viszony. A szerzők az anyós-vő és anyós-meny
viszony közti nem várt különbségeket azzal magyarázzák, hogy az apai nagymama
számára a fia felesége evolúciós szempontból irreleváns, hiszen a fiú – a férfiak
reproduktív stratégiáját követve – bármikor találhat magának új párt, nemzhet
új unokát. A meny tehát pótolható. A lánya férjével azonban érdekében állhat jó
kapcsolatban lenni, hiszen ő a nagymama génjeit továbbvivő unoka potenciális
támogatója, ellátója, és a lányával párhuzamosan a nagymama érdeke is azt kívánja,
hogy a veje utódgondozási befektetéseit erősítse.
Összefoglalóan tehát elmondhatjuk, hogy a nagyszülők és unokák közti ra-
gaszkodás, az unokák támogatása univerzális jelenség a humán közösségekben,
és bár a hétköznapokban hajlunk arra, hogy ezt egy igen önzetlen és altruisztikus
támogatásnak lássuk, a nagyszülői ráfordítás jellegzetes mintázatai, preferenciái
azt sugallják, hogy evolúciósan meghatározott genetikai érdekek – is – motiválják
a nagyszülői gondoskodást.
14.6. A távolabbi rokonok szerepe – nagybácsik és nagynénik

A rokonszelekciós elmélet szerint a távolabbi rokonok támogatása is lehet kifi-
zetődő, hiszen az egyén inkluzív-fitneszét növeli, ha testvére gyermekeinek vagy
unokatestvéreinek a gyarapodását, túlélését segítik. Ez a törekvés különösen erős
lehet abban az esetben, ha a nagynéninek vagy a nagybácsinak nincs saját családja.
Ezt támasztja alá például Pollet és Dunbar (2008) kutatása, amelyben azt találták,
hogy gyermektelen nagynénik és nagybácsik több időt töltenek unokaöccseikkel
és unokahúgaikkal, mint a családos szülői testvérek. Hasonlóan jól igazolt tény az
is, hogy - az apasági bizonytalanság feltevésnek megfelelően – az anyai nagybácsik
és nagynénik többet törődnek testvérük gyermekeivel, mint az apai nagynénik és
nagybácsik (Nitsch és mtsai., 2014).
A rokonszelekciós elmélet azonban akkor nyerne teljes igazolást, ha sikerülne
bizonyítani, hogy a szülő testvéreinek jelenléte hozzájárul a gyermek gyarapodá-
sához és túléléséhez. Nitsch és munkatársai (2014) 18. és 19. századi finnorszá-
gi evangélikus közösségek demográfiai adatainak vizsgálatával próbálták feltárni,
hogy a gyermekgondozásban potenciálisan segítő nagybácsik és nagynénik jelen-
léte, rokonsági típusa, kora, családi állapota mutat-e összefüggést testvéreik szü-
letendő gyermekeinek túlélésével. Eredményeik szerint sem a fiúgyermekek, sem
a lánygyermekek túlélési aránya nem mutatott pozitív kapcsolatot a lakóhelyének
közelében élő gyermektelen nagybácsik vagy nagynénik jelenlétével. A szerzők
szerint a testvérek gyermekeinek segítése és a reproduktív törekvések – ahol akár
egy idősebb fiútestvér fia a nagybácsi riválisává válhat – költség-haszon aránya-
inak komplex interakcióin múlik végül, hogy a gyermektelen nagybácsik, nagy-
nénik milyen mértékben mozdítják előre, vagy éppen rombolják unokaöccseik és
unokahúgaik túlélési esélyeit. Mindezeken felül a családi rendszerek jellegzetes-
ségei - például, hogy más segítők mennyire elérhetőek –, az öröklési szabályok, a
patrilokális vagy matrilokális házasodási szokások és az erőforrások elérhetősége
mind hathatnak a támogatás költségeinek és hasznának mérlegelésére.
14.7. Összegzés
A családi kapcsolataink létfontosságúak testi és pszichológiai jóllétünk szempont-
jából egyaránt. Evolúciós megközelítésen alapuló, funkcionalista vizsgálatuk se-
gíthet abban, hogy tisztábban lássuk a generációk közti „vonzások-és-taszítások”
mögötti rejtett hajtóerőket.
A természetes szelekció során olyan viselkedéses tendenciák maradnak fenn,

amelyek az egyén reproduktív sikerességét növelik. A családtagok támogatása – a
velük való genetikai rokonság miatt – alapvetően adaptív törekvésnek tekinthető,
ugyanakkor számtalan alkalommal bizonyulhat túl költségesnek, az egyén túlélé-
sét veszélyeztetőnek, így a ráfordítás már nem kifizetődő (Bereczkei, 2003). Ez az
alapvető evolúciós dinamika magyarázhatja a rokonokkal szembeni viselkedéses
stratégiák közti trade-offokat. (Lásd például szülő-utód konfliktus elméletét ko-
rábban.)
A fejezetben bemutattuk, hogy a mindenkori evolúciós környezetben és a tár-
sadalmi-kulturális kontextusok folyamatos változásában milyen kapcsolat-speci-
fikus adaptációk jöttek létre a családban. A családi kapcsolatokat úgy tekintettük,
mint amelyek leképezik a növekedési, a párkeresési és utódgondozási törekvések
közti átkapcsolások mintázatait ( Johns & Belsky, 2008). Így az egyes rokoni vi-
szonylatok általános jellemzőiről, mint a humán fajfejlődés - és kulturális evolúció
- során kibontakozó jellegzetességekről tudtunk gondolkodni.

1. Milyen fejlődési és társas viselkedési jellemzők járulhattak hozzá a fa-
junknál ahhoz, hogy az evolúció során megszilárdult a kooperatív utód-
gondozás?
2. Melyek azok a családi formák, ahol az apaság bizonytalansága miatt,
több férfi gondoskodik az utódokról?
3. Az anyatejnek és az anyatejes táplálásnak mely jellegzetességei járulnak
hozzá az anya és a csecsemő közti megkülönböztetett fiziológiai-pszi-
chológiai köteléknek a létrejöttéhez?
4. Mit jelent az autonómia-orientált és kölcsönös függőség-orientált kultu-
rális modell, és melyik milyen korai nevelési móddal kapcsolódik össze?
5. Sorolja fel azokat a gyermeki és anyai jellemzőket, amelyek befolyásol-
hatják az anyai ráfordítás mértékét és minőségét?
6. Mit jelent, hogy az emberi kultúrákban az apai gondozás fakultatív?
7. Melyek az apai gondozás evolúciós nyereségei?
8. Mik az apai gondozás evolúciós költségei, kockázatai?
9. Mit jelent a közeli apaság? Miben jelenik ez meg az euroamerikai kul-
túrákban?
10. Milyen tényezők járulnak hozzá az anyai nagymama kitüntetett gon-
dozói, támogatói szerepéhez?
V. rész.
Evolúciós
szociálpszichológia
Az evolúciós
szociálpszichológia felé
Vincze Orsolya, Bigazzi Sára
Mint a pszichológia más területein, a társas helyzetek értelmezésére a szociál-

pszichológusok is különböző megközelítéseket alkalmaznak, melyek nem egy-
mást kizáró vagy versengő megközelítések, mint inkább a társas folyamatok
elemzésének különböző szintjei.
Jelenleg a szociálpszichológia fő áramát a társas-kognitív szemlélet uralja,
ami alapvetően a mentális folyamatok szerepét vizsgálja a társas folyamatok-
ban. A nézet szerint, a társas helyzetekben megjelenő viselkedés egy szub-
jektív kiértékelési folyamat eredménye (Lewin, 1951/1972), amelyben a hely-
zeti információk értékelése, valamint a viselkedés személyes hasznosságának
megítélése együttesen eredményezi a helyzetre adott viselkedéses reakciót
(Higgins, 1997). Ha úgy véljük, hogy a pszichológusi hivatás nem jövedelme-
ző és alapvetően anyagi szempontok vezérelnek a pályaválasztásban, valamint
úgy látjuk, hogy kicsi az esélye annak, hogy felvesznek minket az egyetemre,
akkor valószínűleg ezen megfontolások alapján meg sem próbáljuk a felvételit.
A hangsúly ebben a megközelítésben a belső, mentális folyamatokra irányul,
amelyek meghatározzák a választásainkat: azt, hogy egy esemény kapcsán
mire figyelünk, ezek alapján hogyan értelmezzük azt, valamint az így szere-
zett tapasztalataink hogyan tárolódnak az emlékezetünkben. A társas helyze-
tekben megjelenő mentális működésünket egyfelől a kognitív gazdaságosság,
másfelől a motivált taktikusság jellemzi (Fiske és Taylor, 1991). Mivel jóformán
képtelenek vagyunk egy adott helyzetben elérhető összes információt feldol-
gozni, ezért leginkább azokra támaszkodunk, amelyek relevánsak az adott
helyzetben. Ugyanakkor az, hogy mit tekintünk releváns információnak nagy-
mértékben függ a motivációnktól.
A szociális viselkedés magyarázatának egy másfajta megközelítését nyújtja
a szociális tanuláselméleti megközelítés. Eszerint az emberi viselkedés alakulá-
sát a jutalom és büntetés szabályozza. Azok a viselkedések, amelyek korábban
megerősítést nyertek továbbra is fennmaradnak, míg a büntetett viselkedés-
formákat a jövőben nagy valószínűséggel kerülni fogjuk. Ebben a megköze-
lítésben annak kérdése, hogy vajon visszahúzódó vagy társaságkedvelők va-
gyunk, mennyire szeretünk másokat vezetni vagy inkább követni, alapvetően a
szüleinktől, tanárainktól vagy barátaink részéről kapott korábbi megerősítések
függvénye. A tanulás folyamatában ugyancsak követjük a gazdaságosság elvét,
hiszen nem szükséges a saját tapasztalatainkon, hibáinkon keresztül tanulni.
Egyszerűbben is elsajátíthatjuk a kívánatos viselkedésmintákat pusztán mások
290 V. rész: Evolúciós szociálpszichológia
megfigyelésén keresztül (Bandura,1962/1976). Az ilyenformán eltanult viselke-

désformák veszélye, hogy a megfigyelő félreértelmezi a viselkedés társas érté-
két, mint például azon erőszakos videojátékok esetében, ahol extra pontokkal
jutalmazzák a játékost minden esetben, mikor az ellenség valamely tagját meg-
öli (Anderson és Dill, 2000).
A szociális tanuláselmélethez hasonlóan a viselkedés okait a szociokulturális
megközelítés is a személy környezetében keresi, azonban ebben az esetben
leginkább a társadalmi és kulturális kontextus egyénre gyakorolt hatásai kerül-
nek a vizsgálódás középpontjába. A szociokulturális szemléletben az egyéni
preferenciák a társas-kulturális környezet normatív rendszerébe ágyazódnak
és azzal kölcsönhatásban, annak függvényében formálódnak. A társas hiedel-
mek, szokások, értékek és ezek nyelvi eszközei meghatározzák az egyén való-
ságát és a valóságról alkotott vélekedéseit, ilyenformán hatással vannak a visel-
kedés alakulására (bővebben lásd Wertsch, 1985, Vigotszkij, 1971; Moscovici,
1984).
A negyedik elméleti megközelítés a társas folyamatok evolúciós szemlélete,
amely a viselkedés biológiai alapjaira helyezi a hangsúlyt. Ez a szemlélet már a
múlt század elején megjelent William McDougall (1908) által jegyzett szociál-
pszichológia tankönyvben (An Introduction to Social Psychology). McDougall
számára - aki maga is végezett antropológiai kutatásokat a Torres-szorosnál lévő
szigeteken, Új Guinea partjainál – a darwini elmélet mellett nagy jelentőség-
gel bírt az antropológiai kutatások adaptív jellegű megközelítése. Feltételezte,
hogy az egyéni viselkedés szintjén is létezik olyan közvetítő folyamat, amely
révén a komplex emberi viselkedés adaptív mintázatai megragadhatóak. Ez a
funkcionalista szemlélet, ami alapvetően szembement a pszichológiában akkor
érvényes strukturalista megközelítéssel, jellemezte McDougall szociálpszicho-
lógia tankönyvét, amelyben a célvezérelt viselkedés ösztönös jellege mellett
érvelt. Nézete szerint alapvető hajlammal rendelkezünk arra nézve, hogy kör-
nyezetünkben azokat az ingereket észleljük, amelyek céljaink eléréséhez szük-
ségesek. Noha McDougall elgondolását könyve megjelenését követően inten-
zív viták jellemezték, a szakma érdeklődése hamar elült. A szociálpszichológia
evolúciós megközelítése csak a 20. század vége felé került ismét az előtérbe.
Jóllehet a két terület kutatási témáit tekintve (pl. csoportszerveződés, csoport-
közi folyamatok, agresszió, vonzalom, társas kogníció) természetszerűleg kap-
csolódnak, a szkepticizmus, mely az evolúciós szemléletet övezte hosszú ideig
megakadályozta a viszony termékeny kibontakozását. Az ellenállás feloldását
nehezítették azok az evolúciós magyarázatok, amelyek figyelmen kívül hagyva
a társas tényezők jelentőségét, a viselkedés biológiai determinizmusa mellett
érveltek (pl. Rushton, 1992). Ez a fajta megközelítés egyfelől jelentékteleníti a
társas környezet, a kultúra szerepét, másrészt könnyen a fennálló rendszerek
igazolásának alapjává válhat – mint arra számos példát találhatunk a történe-
lemben (lásd. eugenika történelemi folyományai). Ma már a legtöbb tudós
elfogadja, hogy a szelekciós nyomás hatást gyakorol az emberi viselkedésre.
Az evolóciós szociálpszichológia felé 291
Azt is látnunk kell azonban, hogy a biológiai befolyás nem kizárólagos, hanem
a környezeti hatásokkal együtt alakítja a társas viselkedést (Bereczkei, 2006;
Kenrick és Gomez-Jacinto, 2014). Például a tesztoszteronszint és a csoporton
belüli vetélkedés közti pozitív irányú összefüggés mértéke függ attól, hogy a
személy miként észleli a versengés környezeti feltételeit, valamint attól, hogy a
versengés kimenetelének milyen okokat tulajdonít (Mazur és Booth, 1998).
Az evolúciós szociálpszichológiáról szóló legtöbb tankönyvi fejezet vagy
összefoglaló tanulmány kiemeli az evolúciós pszichológia és a szociálpszicho-
lógia alapvetően eltérő vizsgálati megközelítéseit. (Neuber, Kenrick, Shaller,
2009). Noha mind a kettő a „miért” kérdésre próbál választ adni, a szociálpszi-
chológia elsősorban proximatív magyarázatokkal szolgál, vagyis a viselkedést
közvetlenül kiváltó folyamatokra, jelenségekre koncentrál, addig az evolúciós
pszichológia ugyanazt a viselkedést a funkció oldaláról közelíti meg és olyan
ultimatív magyarázatokat keres, amelyek választ adhatnak arra, hogy az adott
viselkedés miért maradhatott fent; milyen célt szolgál. Mindemellett az evolúci-
ós megközelítés területspecifikus magyarázatokat szolgáltat, azaz a jelensége-
ket azok sajátos adaptív problémái felől közelíti meg, míg a szociálpszichológia
elsősorban a társas jelenségek általános leírására törekszik. Korábban ezek a
metodológiai eltérések látszólagos alapot szolgáltattak a két terület elkülönü-
lésének fenntartásához. Például annak okán, hogy az ultimatív okok közvet-
lenül nem vizsgálhatók, a szociálpszichológusok előszeretettel kérdőjelezték
meg az evolúciós kutatások érvényességét. Az evolúciós megközelítésben az
utóbbi évtizedben tapasztalható szofisztikált elméleti feltevések specifikusabb
predikciókhoz vezettek, amelyek ilyenformán kísérletileg cáfolhatóvá váltak.
Ez az előrelépés részben annak köszönhető, hogy egyre nagyobb igény mutat-
kozik az evolúciós kutatásokban arra, hogy az ultimatív és a proximatív magya-
rázatokat együtt, integrált módon kezeljék.
Vegyük észre, hogy a két terület nem egymással versengő, hanem egymást
kölcsönösen erősítő metodológiával rendelkezik. Az evolúciós pszichológia a
viselkedés ultimatív okainak elemzésével tágabb elméleti keretet szolgáltathat
a klasszikus szociálpszichológiai jelenségek magyarázatához, ugyanakkor a vi-
selkedés ultimatív magyarázatainak kialakításához elengedhetetlen a társas je-
lenségek részletes szociálpszichológiai tanulmányozása. Az evolúciós személet
érvényesülése a szociálpszichológiában ilyen módon újraértelmezi a „taktikus
ember” fogalmát, választ adva a társas viselkedés azon motivációs háttereire,
amelyek az evolúció során fennmaradtak, és amelyek irányítják a viselkedést
az egyre komplexebb társas világban.
15. Evolúciós nézőpontok
a szociálpszichológiában
Szijjártó Linda
15.1. Az evolúciós szociálpszichológia koncepciója

Az antropológiai kutatások szerint őseink alapvetően társas lények voltak, akik sok
esetben élethossziglan stabil csoportok tagjaiként éltek. Az evolúciós pszichológia
tudományterülete a társas agy hipotézis és a szociális intelligencia hipotézis segítségé-
vel próbál választ adni arra a kérdésre, milyen hatást gyakorolt a szociális környezet
az ember evolúciójára. Az ún. szociális intelligencia hipotézis (Humphrey, 1976)
szerint a csoportot alkotó fajok esetében a szociális környezet komplexitásából,
instabilitásából és bejósolhatatlanságából kifolyólag nagyobb elvárást támaszt az
alkalmazkodással szemben, mint a természeti-ökológiai környezet. Ennek követ-
keztében a társas környezet az emberi faj esetében olyan szelekciós nyomásokat
hívott életre, amelyek egyértelműen meghatározták az emberi agy és az intelligen-
cia gyors fejlődését (Bereczkei, 2003, 2009; Paál, 2010). A legfontosabb adaptív
problémák tehát, amelyekkel őseinknek az evolúciós múlt során szembe kellett
nézniük, eredendően társas természetűek voltak. Hogy csak néhányat említsünk
ezek közül a szociálisan adaptív problémák közül: elődeinknek össze kellett han-
golniuk viselkedésüket társaikéval, meg kellett találniuk a helyüket a társas hie-
rarchia rendszerében, el kellett köteleződniük hosszú távú kapcsolatokban, meg
kellett tanulniuk hatékonyan kommunikálni, kezelni a konfliktusokat, felismerni a
csoporton belül megjelenő potyalesőket és mások befolyásolása céljából használni
a nyelvet (Kenrick, Maner & Norman, 2005). A szociálisan adaptív problémák
léte erős szelekciós nyomást gyakorolt az emberi agy fejlődésére, ennek következ-
tében pedig olyan pszichológiai mechanizmusok létrejöttét támogatta, amelyek a
társas környezethez való hatékony alkalmazkodást szolgálják (Bereczkei, 2003).
A társas kapcsolatok pszichológiájával összefüggésben álló kérdések a szoci-
álpszichológia tudományterületének központi magját alkotják. A szociálpszicho-
lógia kellő alapossággal dokumentálja és írja le a társas helyzeteket és az azokhoz
köthető társas jelenségeket, eredetükre és funkciójukra azonban nem ad választ. A
társas jelenségekhez (mint pl. mint például az együttműködés, a kölcsönösség, a
barátság vagy éppen az idegenekkel szemben megnyilvánuló altruizmus) kapcso-
lódó hiányzó értelmezési keretet az evolúciós pszichológia biztosítja (Neuberg,
Kenric & Schaller, 2010).
A lényegi különbség a mainstream szociálpszichológia és az evolúciós pszicho-
lógia közt abban rejlik, hogy míg az előbbi magukra a társas jelenségekre és azok
leírására koncentrál, addig az utóbbi a társas helyzetek és jelenségek szerveződése
15. Evolóciós nézőpontok a szociálpszichológiában 293
mögött húzódó magyarázóelvek feltárásán munkálkodik. A nyilvánvaló különb-

ség mellett azonban érdemes figyelembe vennünk, hogy az evolúciós pszichológia
alapelvei és a szociálpszichológia alapvető megállapításai kompatibilisek egymás-
sal, így valószínűsíthető, hogy az evolúciós- és a szociálpszichológia diszciplínái
egy összehangolt együttműködési folyamat során kölcsönösen gazdagíthatnák
egymást. Ennek megfelelően, a két irányvonal erősségeire alapozva, az evolúciós-
és szociálpszichológia fúziójából létrejöhetne egy hibrid terület: az evolúciós szoci-
álpszichológia (Kenrick, Maner &
Norman, 2005).
Mi az, amit e két tudomány- 15.1. Csoportméret és neokortex-arány
terület adhat egymásnak? A szo- Robin Dunbar (1993, 1998, 2002) szoros ösz-
ciálpszichológia elméletalkotói, szefüggést vélt felfedezni a csoportméret és
köszönhetően az elmúlt évtize- a neocortexarány (az agykéreg tömegének
dekben végzett empirikus kuta- az agy többi részeihez viszonyított aránya)
tásoknak, hatalmas tudásanyag- között. A neocortex felelős a magasabb ren-
gal rendelkeznek az emberek
dű kognitív tevékenységek vezérléséért. Az
társas viselkedésére vonatkozóan,
ún. társas agy hipotézis szerint csak azok
és hasznos mérőeszközökkel e
jelenségek megbízható vizsgá-
a fajok képesek fenntartani kiterjedt tár-
latára (Kenrick és mtsai., 2005). sas kapcsolatrendszert, amelyek megfelelő
Ez a felhalmozott tudás segíthet mentális képességekkel rendelkeznek. Mi-
az evolúciós pszichológusoknak a nél nagyobb tehát a relatív neocortex arány,
társas közegben megjelenő embe- annál kiterjedtebb lehet az egyén körülvevő
ri viselkedés hatékonyabb megér- csoport mérete és annál magasabb a vele
tésében (Buss & Kenrick, 1998; személyes kapcsolatban álló személyek
Krebs & Denton, 1997). Az evo- száma (Bereczkei, 2003).
lúciós pszichológia ugyanakkor
egyfajta elméleti hátteret, egy hi-
ányzó értelmezési keretet biztosíthatna a szociálpszichológia számára, amelynek
segítségével a társas jelenségek empirikus vizsgálata során kapott jelentős eredmé-
nyek lehorgonyozhatóvá válhatnának. Az evolúciós szociálpszichológia kialaku-
lásából származó előnyök vitathatatlanok. Az evolúciós elmélet erős bázist tudna
biztosítani a szociálpszichológia számára a társas jelenségek eredetének megisme-
réséhez, míg a szociálpszichológia által alkalmazott módszerek és kutatási ered-
mények értékes eszközt jelenthetnének az evolúciós pszichológia elméletalkotói
számára.
Amennyiben létrejönne a fúzió, az evolúciós szociálpszichológia egy olyan tu-
dományterületté válhatna, amely az evolúciós múlt során létrejött pszichológiai
mechanizmusok, a fejlődési folyamatok, a tanulás és a kultúra közti komplex és
izgalmas kapcsolatot tárná fel (Neuberg és mtsai., 2010).
15.2. Szociálpszichológiai jelenségek

az evolúciós pszichológia perspektívájából
Az evolúciós szociálpszichológia a klasszikus szociálpszichológiában megismert
jelenségeket járja körül és olyan kérdésekkel foglalkozik, mint pl.: Miért alakítunk
ki olyan kapcsolatokat, amelyek éveken, akár évtizedeken át döntően meghatároz-
zák életünket? Mi alapján választjuk ki azokat a személyeket, akiket erre érdemes-
nek tartunk? Miként jönnek létre preferenciáink a baráti-és párkapcsolataink vo-
natkozásában? Hogyan lehetséges, hogy bizonyos személyekkel együttműködünk,
míg mások irányában kifejezetten kompetitívek vagyunk?
Mivel az evolúciós pszichológia egy olyan értelmezési keret, amely lehetővé
teszi a szociálpszichológia által vizsgált és leírt jelenségek adaptív funkcióinak
megértését, az általa értelmezhető jelenségek széles spektrumot ölelnek fel. Az
alábbiakban három, a szociálpszichológia által vizsgált területet mutatunk be rész-
letesebben az evolúciós pszichológia perspektívájából.
15.2.1. Bizalom és kölcsönösség
A társas dilemmahelyzetek olyan személy- és csoportközi szituációk, amelyek

során döntést kell hoznunk, hogy saját azonnali nyereségünket vagy a csoport
szempontjából legkedvezőbb döntést tartjuk szem előtt. A dilemmát valójában
az a kérdés teremti meg, hogy a két választási lehetőség, az önérdekkövetés vagy
kooperáció közül melyik mellett köteleződünk el. Az önérdekkövető lépés megtétele
rövid távú előnyökkel kecsegtet, hosszú távon azonban egyértelmű hátrányokat
von maga után, hiszen a csoport érdekeinek sérülését, a közös erőforrások kime-
rülését okozhatja, amely az önérdek mellett elkötelezett csoporttag számára is ká-
ros lehet (Weber, Kopelman & Messick, 2004). Bár a kooperatív lépés rövid távon
költséges lehet, hosszú távú előnyei miatt (például, hogy védi a csoport és ez által
az egyes csoporttagok érdekeit valamint erőforrásait), összességében mégis a tár-
sas dilemmahelyzetek ideális megoldásaként tekintünk rá (Liebrand és Messick,
1996). A kooperáció azonban csak akkor jöhet létre, ha megvan a társas cserepart-
nerek közti bizalom és a kölcsönösség (Bereczkei, 2009; Cook & Cooper, 2003).
15.2.1.1 Bizalom
Nyilvánvaló módon bizalmi kapcsolataink kialakulásához elengedhetetlen a bizal-

mat szolgáltató egyén előzetes tudása arra vonatkozóan, hogy akiben megbízott,
annak szándékában áll majd a későbbiekben megbízhatónak lenni (Berg, Dickhaut
& McCabe, 1995). Amennyiben nincs előzetes tudásunk cserepartnerünk meg-
bízhatóságát illetően, bizalmi lépéseink során azzal a feltételezéssel élünk, hogy
partnereink elkötelezettek lesznek majd a kooperáció irányában. Minden megelő-
legezett bizalmi lépés tehát egy olyan, jövőre vonatkozó befektetés, amelynek so-
rán feltételezzük, hogy bizalmunkat olyan egyénekre fordítjuk, akik megbízhatóak
(Ostrom & Walker, 2003; Messick & Kramer, 2001). A társak irányában megvaló-
suló bizalomra egy olyan, előnyös lépésként tekintünk, amely nyilvánvaló módon
nyereséges a csoportnak, hiszen elősegíti a közérdek hosszú távon történő megva-
lósulását. Ugyanakkor a társas cserepartnerekben való bizalom előnyös az egyén
számára is, aki a csoport tagjaként a közérdek érvényesülésén keresztül saját céljait
is könnyebben elérheti. Mindazonáltal a szociálpszichológiai kutatások eredmé-
nyei szerint azok a személyek, akik hajlamosak megbízni partnereikben, magasabb
önbizalommal rendelkeznek, nagyobb társas támogatottságot élveznek, és ritkáb-
ban követnek el normasértő cselekedeteket, mint gyanakvó társaik (Fiske, 2006).
A nyilvánvaló előnyökön túl azonban be kell látnunk, hogy a szociális dilemma-
helyzetek során hozott bizalmi döntések magukban rejtik a veszteség kockázatát
is. Megbízni másokban kockázatos döntés, hiszen ha nincsenek cserepartnere-
inkkel kapcsolatos előzetes tapasztalataink, illetve információink megbízhatósá-
gukról, akkor csupán elvárásainkra, megérzéseinkre hagyatkozhatunk (Rousseau,
Sitkin & Burt 1998). Nyilvánvaló, hogy ennek következtében bizalmi lépéseink
lehetőséget nyújtanak a cserepartnerek számára, hogy potyautasként lépjenek be
az interakcióba, és kihasználva az irányukban megelőlegezett bizalmat, kizsákmá-
nyoljanak bennünket (Ostrom & Walker, 2003).
Miért köteleződünk el cserekapcsolatainkban a kooperatív döntés mellett, ahelyett,
hogy saját nyereségeink maximalizálásán munkálkodnánk? Kiyonari, Tanida és
Yamagishi (2000) elmélete szerint a társas csere heurisztikája az, amely hozzásegít
bennünket, hogy kooperatív szándékkal közelítsünk partnereink felé. A szerzők
szerint társas interakcióink kezdetén a kooperáció iránti készség és bizalom jel-
lemez bennünket. Ez az intuitív elköteleződés egyszerre járul hozzá cserekapcso-
lataink sikerességéhez és rejti magában annak kockázatát, hogy „irracionálisan”,
minden korábbi tapasztalat nélkül kerüljünk egy olyan szociális interakcióba,
amelyből könnyelműségünk miatt akár vesztesként is kikerülhetünk (Bereczkei,
2009). Kiyonari és munkatársai (2000) álláspontja szerint összességében mégis
előnyösebb elkövetni egy ilyen „hibát”, mint racionális alapon dönteni és bizal-
matlanságunk okán elveszíteni egy kölcsönösségen alapuló társas kapcsolat lehe-
tőségét. A társas dilemmahelyzetek során meghozott bizalmi döntéseket számos
tényező együttes kölcsönhatása befolyásolja. Kontextuális tényezőként említhetjük
a kulturális hatást, az adott társadalom által elfogadott és előírt társas normákat, az
aktuális csoport méretét, a partnerrel folytatott kommunikáció lehetőségét, egy, az
interakciót figyelemmel kísérő harmadik fél jelenlétét, és a normaszegés következ-
ményeként kilátásba helyezett büntetést (Cook & Cooper, 2003). A kontextuális
tényezőkön túl, hatást gyakorolhat bizalmi lépéseinkre a partner fizikai vonzere-
je, személyisége, etnikai hovatartozása, szociális státusza vagy az interakció so-
rán megjelenő nonverbális jelei (Eckel & Wilson, 2003). A bizalom kialakulását
mindemellett olyan tényezők is befolyásolják, mint saját személyiségünk: azok a
személyek például, akik magas pontszámot érnek el a Big Five Barátságosság di-
menzióján, nagyobb hajlandóságot mutatnak a mások iránti bizalomra (Ashton,
Paunonen, Helmes & Jackson, 1998).
Bizalmi lépéseink tehát olyan komplex, kognitív döntésekként értelmezhetőek,

amelyekre a szociális interakcióink egyik kulcstényezőjeként tekinthetünk. Min-
den, idegenek irányában megtett bizalmi lépés maga után vonja azonban azt az
elvárást, hogy a partner a kapott szívességet egy későbbi időpontban viszonozza
majd számunkra.
15.2.1.2 Kölcsönösség
Minden alkalommal, amikor megbízunk cserepartnerünkben, állást foglalunk

amellett, hogy partnerünk megbízható, tehát a kapott szívességgel nem fog vissza-
élni, hanem azt egy későbbi időpontban viszonozza majd irányunkban (Messick
& Kramer, 2001). Trivers (1971) a nem-rokon személyek kölcsönösségen alapu-
ló segítségnyújtási tendenciáját a reciprok altruizmus terminológiájával írta le. A
nem-rokon személyeknek nyújtott segítség (bár az adott populáción belül, saját
genetikai képviseletünk növekedését nem tudja elősegíteni) mégis előnyös lehet
az egyén rátermettségére nézve, hiszen ha az együttműködés kölcsönös előnyökkel
jár a résztvevő felek számára, akkor általa mindkét fél növelni tudja a túlélési és
szaporodási esélyeit. A reciprok altruizmus pozitív hatást gyakorolhat a résztvevő
(nem-rokon) felek rátermettségére, ha a kapott szívesség egy későbbi időpontban
garantáltan viszonzásra kerül. Kialakulása azonban bizonyos ökológiai és társas
feltételek létéhez köthető. A reciprok altruizmus létrejöttéhez szükséges egyik
legfontosabb kondíció a szoros és állandó kapcsolat egy viszonylag kis létszámú
csoporttal, valamint, hogy legyenek olyan közös tevékenységek a csoporton belül,
amelyek lehetőséget teremtenek egymás segítésére és a szívességek viszonzásra.
Ilyen közös tevékenység lehetett az evolúciós múlt során az ellenséges törzsekkel
szembeni védekezés, vagy a vadászat során elejtett zsákmány megosztása. A recip-
rok altruizmus kialakulásának harmadik feltétele a társas intelligencia viszonylag
magas foka, amely fejlett memóriát, tanulási- és diszkriminációs folyamatok létét
feltételezi és lehetővé teszi, hogy emlékezni tudjunk cserepartnereink korábbi lé-
péseire és meg tudjuk különböztetni a megbízható csoporttagot a potyautastól,
hogy aztán viselkedésüknek megfelelően tudjuk kezelni őket (Bereczkei, 2003,
2009; Boyd, 1992; Kurzban, 2003; Ostrom & Walker, 2003; Trivers 1971, 2006).
A reciprok altruizmus nagy összetartó erőt jelentett az ősi társadalmakban.
Fontos szerepe volt a vadászatban, a táplálékmegosztásban, a gyermekek és
idősek gondozásában, de az információk cseréjében is (Trivers, 1971). Evolúci-
ós értelmezési keretben gondolkodva nyilvánvaló, hogy a kapott szívességek vi-
szonzása (akárcsak a bizalmi lépés) hosszú távon, amennyiben az egyén ismét-
lődő interakciókban vesz részt, előnyös lehet, hiszen elmélyítheti a bizalmat és
növelheti a kooperáció iránti szándékot a cserepartnerekben, továbbá egyfajta
mintaként funkcionál, és ezáltal kölcsönösségre készteti a többi csoporttagot
(Trivers, 2006). A reciprocitás azonban bizonyos értelemben veszteséges a köl-
csönösség mellett elköteleződő fél számára, hiszen cselekedete idő és energia
befektetést igényel, alkalmanként akár lemondást is jelenthet valamely számá-
ra fontos erőforrásról, amelynek megtérülése nem minden esetben biztosított.

Hogyan jöhetnek létre a nyilvánvaló kockázatok ellenére a kölcsönösségen alapuló
hosszú távú szövetségek? Gouldner (1960) amellett érvel, hogy egy közös tudáson
alapuló íratlan szabály késztet bennünket arra, hogy segítsünk azoknak, akik egy
korábbi alkalommal már segítettek nekünk, és viszonozzuk a kapott szívessége-
ket. Minden alkalommal, amikor valaki segítségünkre siet, vagy szívességet tesz
nekünk, cselekedetével előhívja belőlünk a viszonosság normáját. A reciprocitás
univerzális normája nemcsak a kooperációt teszi lehetővé, de segít bennünket el-
igazodni a hétköznapi cserekapcsolatok komplex rendszerében is. Amennyiben
azonban tudomásunk van róla, hogy partnerünk korábban megtagadta a kapott
szívesség viszonzását, ez a norma felment bennünket a viszonzás felelőssége alól
(Gouldner, 1960; Perugini, Gallucci, Presaghi & Ercolani, 2003).
15.2.2. Szövetségek
Őseink az evolúciós múlt során olyan relatíve kis csoportokban éltek, amelynek
tagjai egymással függőségi viszonyban álltak (Bereczkei, 2003, 2009; Sedikides
& Skowronski, 1997). A csoporttagok közti sikeres együttműködés, a tartós szö-
vetségek megkötése és fenntartása nyilvánvaló módon nagymértékben növelte az
egyén reproduktív sikerességét és túlélési esélyeit. Az evolúciós pszichológia kép-
viselői és szociálpszichológusok egyaránt nagy figyelmet szentelnek annak, hogy
a csoporttagság és hozzá kapcsolódóan az a vágy, hogy a társaink elfogadjanak
bennünket, milyen szerepet játszik az emberi viselkedésében. A szociálpszicho-
lógusok a kooperatív szövetségek létrejöttével megjelenő, elsősorban proximatív
előnyökkel foglalkoznak. A témában született kutatások eredményei szerint a cso-
porttagok közti szövetség sok szempontból nyereséges lehet az egyén számára. A
jó minőségű társas kapcsolatok olyan előnyökkel járnak, mint az érzelmi támo-
gatás (amely a kutatások szerint pozitív egészségmutatókkal jár együtt), vagy a
csoportban betöltött státusz várható növekedése.
Az evolúciós pszichológia a szövetségek kialakulása mögött azonosított
ultimatív okként azt a pozitív hatást nevezi meg, amelyet a szövetségek gyakorol-
tak az egyén rátermettségére, azáltal, hogy tartósan biztosították számára a fizikai
védelmet és a fontos erőforrásokat. Az együttműködés természetesen magában rej-
ti annak kockázatát, hogy az arra hajlamos egyének visszaélhetnek az irányukban
megelőlegezett bizalommal és kizsákmányolhatják a bennük megbízó csoportta-
gokat (Bereczkei, 2003; Buss, 2007), illetve azt a költséget, hogy vetélkedés indul
meg az olyan erőforrásokért, mint a státusz vagy a potenciális szexuális partnerek.
Evolúciós perspektívából nézve az együttműködés akkor nyereséges az egyén
számára, ha olyan személyekkel köt szövetséget, akikkel vagy közös génkészletet
hordoz (rokoni kapcsolatok) vagy akikkel egy viszonosságon alapuló együttmű-
ködés történetén együtt osztozik (Buss, 2007). Ennek megfelelően a szövetségek-
nek két típusát különböztetjük meg: a rokonokkal és a nem-rokonokkal kötött
szövetségeket
15.2.2.1. Rokonokkal kötött szövetségek
A szociálpszichológiai kutatások gyakran irányulnak az idegenek közti kapcsolat

feltérképezésére és leírására, a rokonok közt kapcsolatokra azonban kisebb hang-
súlyt fektetnek (Kenrick és mtsai., 2005). A modern és tradicionális társadalmak
esetében ugyanakkor egyaránt igaz, hogy az emberek hajlamosabbak rokonokkal
szövetségre lépni, mint idegenekkel. A vér szerinti rokonoknak nyújtott segítség
növeli a segítséget kapó fél túlélési –és szaporodási esélyeit, a közös génkészlet
okán azonban ez a cselekedet a segítséget adó fél rátermettségére is pozitív hatást
gyakorol, hiszen elősegíti az adott populáción belül saját genetikai képviseletének
összesített növekedését (Bereczkei, 2003, 2009; Buss, 2007).
Hamilton (1964) álláspontja szerint a másik személlyel való rokoni kapcsolat
szorosságától (a közös génkészlet mértékétől) függően bármely cselekedet, amely
direkt módon növeli a másik személy reproduktív sikerességét, indirekt módon
növeli az egyén saját rátermettségét is (inkluzív fitnesz). Így jön létre az a folyamat,
amelyen keresztül megvalósulhat az altruizmus rokonok felé irányuló formája, a
nepotizmus. A nepotizmus a Hamilton-szabály értelmében annak függvénye, hogy
az önzetlen cselekedetből származó genetikai nyereség felül tudja-e múlni a járu-
lékos fitnesz-veszteségünket (Bereczkei, 2003).
B (genetikai nyereség) x r (rokonsági együttható) > C (fitnesz-veszteség)
A kutatások eredményei szerint az emberek közeli genetikai rokonaiknak na-

gyobb hajlandósággal segítenek, mint idegeneknek, és ez a hajlandóság fokozódik,
ha olyan a körülmények állnak fenn, amelyek közvetlenül befolyásolják a másik
személy reproduktív sikerességét (Bereczkei, 2003, 2009; Neuberg és mtsai., 2010;
Stewart-Williams, 2008).
Ez a folyamat természetesen nagy hatást gyakorol az idegenek felé irányuló
proszociális viselkedésre is. Mivel a genetikai rokonság szemmel nem látható, így
az evolúciós múlt során érzékennyé kellett válnunk azokra az olyan külső, felületi
jegyekre, mint a hasonlóság vagy ismerősség, amelyek arra utalhatnak, hogy ro-
koni kapcsolatban állunk az adott egyénnel. Ennek egyik következménye, hogy
hajlamosak vagyunk proszociális viselkedésre azon egyének irányában, akik bizo-
nyos tulajdonságaikban hozzánk hasonlónak, vagy ismerősnek tűnnek, még akkor
is, ha tudjuk, hogy teljesen idegenek számunkra. A DeBruine (2002) kutatások
eredményei azt bizonyítják, hogy a hasonló arcvonások előhívják belőlünk a bi-
zalomra való hajlamot és az együttműködés szándékát (DeBruine, 2002). Egyes
elméletalkotók szerint ez a folyamat szolgáltat alapot a barátságok kialakulásának
is (Neuberg és mtsai., 2002).
15.2. Pozitív és negatív kölcsönösség

Fehr és Gächter (2000) különbséget tesz pozitív és negatív reciprocitás közt. Pozitív re-
ciprocitásról beszélünk, amikor az egyén megelőlegezi a bizalmat cserepartnerének, és
akár saját költségére jutalmazza azokat, akik hajlandóak a kooperációra. Ezzel a lépés-
sel a partner azonnali nyereséghez jut, míg a bízó fél a cselekedetéért cserébe viszon-
zást vár, amely hosszú távon mindkét fél számára előnyös lehet. A reciprocitás ebben az
értelemben a kapott szívesség vagy felajánlás egy későbbi időpontban történő, önkén-
tes viszonzása, annak ellenére, hogy a viszonzó egyéni érdekei azt kívánnák meg, hogy
ne viszonozza a kapott szívességet. Ha bizalom viszonzott, mindkét résztvevő nyer az
interakcióban (Gunntorsdottir, McCabe & Smith, 2002). Ezzel szemben a negatív recipro-
citás lényege abban áll, hogy az együttműködést kezdeményező fél hajlamos a csaló
magatartást tanúsító egyéneket, akár saját költségen megbüntetni (McCabe, 2003).
15.2.2.2. Idegenekkel kötött szövetségek
Tény, hogy a rokonokkal kötött szövetségek és a rokonok irányában megvalósu-

ló altruizmus kétségtelenül előnyös az egyén túlélési sikeressége szempontjából.
A modern társadalmakban azonban számtalan alkalommal kötünk szövetséget
idegenekkel: segítünk számunkra ismeretlen egyéneknek, adakozunk rászorulók-
nak, vagy kötünk életre szóló barátságokat olyan személyekkel, akikhez nem fűz
bennünket vérségi kötelék. Ezeknek a kapcsolatoknak a 15.2.1.2 részben tárgyalt
reciprok altruizmus, a két vagy több egyén közt megvalósuló együttműködési fo-
lyamat képezi alapját, amely a kölcsönös nyereség érdekében jön létre (Buss, 2007).
Abban az esetben azonban, ha nem-rokonokkal kötünk szövetséget, szembe kell
néznünk egy komoly adaptív problémával. A rokonokkal kötött szövetség vitat-
hatatlan előnye, hogy indirekt módon növeli inkluzív fitnessünket. Amennyiben
azonban a másik féllel nem hordozunk közös genetikai készletet, az erőforrás,
amelyet például egy irányában tett önzetlen cselekedet során biztosítunk számá-
ra, saját erőforrásaink mértékét csökkenti, ezáltal veszélyeztetve saját túlélési és
reproduktív sikerességünket. Hogy ezt a veszélyt elhárítsuk, a nem-rokon szemé-
lyekkel kötött szövetségek során biztosítanunk kell, hogy az erőforrások, amelye-
ket a másik fél számára felajánlunk, a jövőben viszonzásra kerülnek majd (Buss,
2007). Ahogy az a 15.2.1.2 részben bemutatásra került, a felajánlott szívesség vi-
szonzására vonatkozó egyik biztosítékunk a reciprocitás univerzális normája. Az
idegenekkel kötött szövetségek alapja ennek megfelelően általában vagy egy köl-
csönösségen alapuló közös, múltbeli történet, amelynek során már korábban meg-
bizonyosodtunk róla, hogy a másik fél szavahihető és hajlandó a kölcsönösségre,
vagy egy jövőbeli reciprok kapcsolat valószínűségének reménye. A kölcsönösségen
alapuló szövetségek tehát szintén nyereségesek lehetnek az egyén túlélése és rep-
roduktív sikeressége szempontjából, hiszen a felajánlott szívesség várhatóan egy

későbbi időpontban megtérül majd számunkra, illetve ez a cselekedet növeli más
csoporttagok túlélési esélyeit, akikre a jövőben várhatóan biztonsággal számítha-
tunk majd, ha nekünk is segítségre lesz szükségünk.
Evolúciós perspektívából szemlélve a kérdéskört, azokkal a nem-rokon szemé-
lyekkel nyereséges tehát együttműködni, akikben az egyén potenciált és hajlan-
dóságot lát a kölcsönösségre, a felajánlott szívesség vagy erőforrás viszonzásának
jövőbeli megvalósulására. Még ekkor is számolnunk kell azonban a kockázattal,
hogy a személy, akinek irányában megelőlegezzük a bizalmat, és akivel megosztjuk
erőforrásainkat, a kapott szívesség viszonzása nélkül lép majd ki az interakcióból,
veszélyeztetve ezzel saját túlélési esélyeinket. Annak érdekében, hogy megvédhes-
sük erőforrásainkat azoktól a potyalesőktől, akik viszonzás nélkül vesznek részt
a társas cserefolyamatokban, az evolúciós múlt során meg kellett tanulnunk azo-
nosítani a potenciális potyalesőket és szenzitívvé kellett válnunk azokra a jelekre,
amelyek előrevetítik a másik jövőbeli viselkedését (Bereczkei, 2003; 2009).
A nyilvánvaló kockázatok fényében, amelyek saját túlélési és reproduktív sike-
rességünket fenyegetik, a legracionálisabb döntés az volna, ha csak akkor kötnénk
szövetséget idegenekkel, ha a jövőbeli viszonzás garantált lenne részükről. Ennek
ellenére sok esetben osztozunk erőforrásainkon idegenekkel és sietünk olyan sze-
mélyek segítségére, akikkel nincs közös reciprok történetünk, vagy akikről ponto-
san tudjuk, hogy a későbbiek során nem találkozunk majd velük, így lehetőségük
sem lesz viszonozni a kapott szívességet. Ennek legszemléletesebb példája az ada-
kozás jelensége.
A nem-rokon személyekkel kötött szövetség azonban ebben az esetben is
nyereséges lehet, mégpedig azáltal, hogy egy ilyen cselekedet növelheti az egyén
csoporton belüli státuszát, így biztosítva a csoport által birtokolt erőforrásokhoz
való hozzáférés esélyét és növelve a segítséget nyújtó fél párértékét, lehetővé téve a
potenciális szexuális partnerekhez való hozzáférést (Bereczkei, 2003; Buss, 2007).
15.2.3. Párválasztás
A párválasztás folyamata során az ember esetében alapvetően két fontos döntési

folyamatot különböztetünk meg. Egyfelől az egyénnek döntést kell hoznia arról,
hogy hosszú távú, elköteleződésen alapuló kapcsolatban szeretne élni, vagy rövid-
távú, alkalmi viszonyt, elsősorban szexuális jellegű kapcsolatot keres. Másfelől fel
kell állítania egyfajta preferencia sorrendet arra vonatkozóan, milyen tulajdonsá-
gokkal rendelkező partnert szeretne társul a választott kapcsolati formához (Buss,
2007). A nemi különbségek tekintetében megfigyelhető, hogy a férfiak hajlamo-
sabbak a kevesebb kötelezettséggel járó kapcsolati formákat választani, míg a nők
elvárásaik tekintetében korlátozóbbak; olyan, elsősorban hosszú távú kapcsolati
formákat preferálnak, amelyek több kötelezettséggel járnak, és ezzel összefüggés-
ben az elköteleződés és szerelem kifejezését igénylik a másik fél részéről. A sze-
xuális stratégiák terén megjelenő nemek közti különbség elsősorban a szülői rá-
fordítás mértékéből adódik. (Bereczkei, 2003; Buss, 1999; Davies, Krebs & West,
1993). Figyelembe véve a fejezet terjedelmi korlátait, az alábbiakban a párválasztás
témakörén belül két fontos pont kerül kiemelésre és bemutatásra: a szülői ráfordí-
tás elmélet és a nők hosszú távú párválasztása során megjelenő preferenciái.
15.2.3.1. Szülői ráfordítás elmélet
Trivers (1972) szülői ráfordítás elmélete szerint az a nem, amely többet fektet az
utódgondozásba, diszkriminatívabb a párválasztás során, míg a kevesebb ráfordítást
mutató nem tagjai közt kompetitív magatartás jelenik meg a magas szülői ráfor-
dítást mutató nemhez tartozó egyedek szexuális hozzáférhetőségéért (Bereczkei,
2003, Buss, 1999). Mivel az ember esetében a két nem közül a férfiak invesztálnak
kevesebbet az utódgondozásba, így ők elsősorban abban érdekeltek, hogy szaporo-
dási sikerességüket maximalizálni tudják, vagyis rövid idő alatt minél több egész-
séges utódot tudjanak nemzeni. Ezzel szemben a nők törekvése, hogy nagy szülői
ráfordítás mellett, viszonylag kevés számú utódot tudjanak biztonságban felnevelni.
Ennek következtében a nők diszkriminatívabbak és olyan férfiakat igyekeznek vá-
lasztani, akik egyfelől „jó génekkel” rendelkeznek, tehát egészséges, szaporodóképes
utódot tudnak nemzeni, másfelől képesek és hajlandóságot is mutatnak arra, hogy
gondoskodjanak a jövőben a közös gyermekről (Bereczkei, 2003; Buss, 1999).
A szülői ráfordításban megjelenő nemi különbségek az ember esetében már
a várandósság ideje alatt is jelentősek. Amíg a szexuális együttlét a férfiak részé-
ről minimális energia befektetést igényel, addig a szülői ráfordítás kulcstényezői, a
megtermékenyítés és a várandósság egyaránt a női testen belül zajlanak. A nők szá-
mára a várandósság egyfelől egy kilenc hónapon át tartó fokozott energia befek-
tetést jelent, másfelől elzárja őket annak lehetőségétől, hogy ebben a periódusban
más férfiaktól születhessen utóduk (Buss, 1999, 2007; Neuberg és mtsai., 2005).
A nagymértékű szülői ráfordítás a nőket az evolúciós múlt során értékes repro-
duktív erőforrássá tette. A várandósság, az akár évekig tartó laktáció, a gyermekek
ápolása, gondozása, védelmezése egytől- egyig olyan létfontosságú folyamatok,
amelyeknek minősége az utód túlélési esélyeit nagymértékben befolyásolja, így a
nők ezeket az értékes erőforrásokat nem osztogathatják el felelőtlenül (Bereczkei,
2003; Buss, 1999). Az evolúciós múlt során a nők nagy kockázatot vállaltak a sze-
xuális együttléttel. Ha egy férfi a szexuális együttlét után magára hagyta partnerét,
azzal saját reproduktív sikeressége nem csökkent komoly mértékben.
Ugyanakkor a nő a szexuális együttléttel vállalta a teherbeesés kockázatát,
amelynek költségeit hosszú időn át viselnie kellett. Ezért az evolúció azoknak a
nőknek kedvezett, akik erősen szelektívek és diszkriminatívak voltak a párjuk bizo-
nyos tulajdonságait illetően. A kevésbé diszkriminatív nőknek komoly költségekkel
kellett szembenézniük: alacsonyabb reproduktív sikeresség és a reproduktív életkort
elérő gyermekek alacsony száma fenyegette őket. Bár a modern születésszabályozás
megjelenése sokat változtatott ezen a helyzeten, hiszen a megfelelő óvintézkedések
betartásával már minimalizálni lehet az alkalmi kapcsolatból származó teherbeesés
kockázatát, az evolúciós múlt során kialakult adaptív párválasztási mechanizmusok

hatása ettől a változási folyamattól függetlenül is meghatározó (Buss, 1999).
Mivel az alkalmi kapcsolat nyereség-veszteség mérlege a férfiak esetében rela-
tíve magas, így ők nagyobb hajlandóságot mutatnak a rövid távú kapcsolatokban
való részvétel iránt. Ha egy alkalmi kapcsolatból gyermek születik, a várandósság
költségei elsősorban a nőt terhelik, így a nők számára adaptív döntés elkerülni ezt
a kapcsolati formát. Szűklátókörűség volna azonban azt állítani, hogy a nők kizáró-
lag a hosszú távú, míg a férfiak csak a rövid távú kapcsolatokban érzik jól magukat.
Természetesen mindkét nem esetében megtaláljuk azokat a kondíciókat, amikor
hosszú távú kapcsolatban szeretnének elköteleződni, amelyből várhatóan gyerme-
kük születik majd. A szülői ráfordítás elmélet értelmében ezen a ponton mindkét
nem diszkriminatív és körültekintő lesz a párválasztás során (Buss, 1999, 2007).
15.2.3.2. Női párválasztási preferenciák a hosszú távú párkapcsolatban
Egy hosszú távú párkapcsolat esetén mindkét nem törekvése, hogy a kapcsolatból
olyan egészséges utód szülessen, aki a megfelelő erőforrásoknak és gondoskodásnak
köszönhetően jó túlélési és szaporodási esélyekkel rendelkezik majd. Mivel az ember
esetében mindkét nem egyaránt rész vesz az utódgondozásban, partnerük tulajdon-
ságait illetően a férfiak és nők egyaránt diszkriminatívak (Bereczkei, 2003). A pár-
választás folyamata ennek köszönhetően olyan pszichológiai mechanizmusok létét
kívánja meg, amelyek lehetővé teszik, hogy egy potenciális partner esetében számba
tudjuk venni a számunkra releváns tulajdonságokat, és képesek legyünk arra is, hogy
megfelelő súllyal tudjuk számításba venni ezeket az attribútumokat, a teljes folyamat
egészét tekintve (Buss, 1999; Kenrick és mtsai., 2005; Neuberg és mtsai., 2010).
A természetes szelekció folyamata azoknak a nőknek kedvezett, akik kiala-
kították párválasztási preferenciáikat és ahhoz igazodva előnyben részesítették
az előnyös tulajdonságokat birtokló, és elutasították a költséges attribútumokkal
rendelkező férfiakat. Nyilvánvaló, hogy egy hosszú távú párkapcsolatban gondol-
kodva bizonyos tulajdonságok (mint például a fontos erőforrásokhoz való hozzá-
férés és azok birtoklása) nagyobb súllyal esnek latba a végső döntéshez közeledve,
amikor választ kell adni arra a kérdésre, hogy a potenciális partner közeledését a
nő elutasítsa vagy elfogadja. A preferenciák kialakítása azonban csak egy szelete a
párválasztás folyamatának. Ezen túl a nőknek képesnek kell lenniük arra is, hogy
megfelelően azonosítsák azokat a jegyeket, amelyek megbízhatóan jelzik, hogy a
férfi valóban birtokolja -e azokat az erőforrásokat, amelyeket az udvarlás során
prezentált. Ez különösen fontossá válik az olyan környezeti feltételek mellett, ahol
a férfiak hajlamosak becsapni a nőket (Kenrick és mtsai., 2005).
Az erőforrások birtoklása és azok megosztására mutatott hajlandóság fontos
eleme a nők párválasztási preferenciáinak. A nők párválasztási preferenciájának
evolúciója arra vonatkozóan, hogy a férfi, aki mellett hosszú távon elköteleződnek,
gazdasági erőforrásokat birtokoljon, alapvetően két prekondíciót igényelt. Elsősorban,
a nők számára fontos erőforrásoknak a férfiak által elérhetőnek, védhetőnek és kont-
rollálhatónak kellett lenniük, másodsorban, a férfiaknak különbözniük kellett abban

a tekintetben, hogy milyen erőforrásokat birtokolnak és azt milyen mértékben kí-
vánják megosztani és a kapcsolatba, illetve az abból származó utódokba invesztálni
(Buss, 2007). Nem véletlen, hogy egy harminchét kultúrát felölelő kutatás eredmé-
nyei szerint a 18 legfontosabb tulajdonság közül, amit egy hosszú távú párkapcsolat
esetében a nők elvárnak a férfiaktól, a szerelem áll az első helyen (Buss és mtasi,
1990). Ennek oka, hogy a nőknek az evolúciós múlt során arra kellett törekedniük,
hogy a választott férfi ne csak birtokolja a fontos erőforrásokat, de azokat hajlandó
is legyen megosztani családjával. A szerelem elsődleges funkciója pedig nem más,
mint az elköteleződés kifejezése olyan cselekedetek által, mint az erőforrások biztosí-
tása, az érzelmi támogatás, a hűség, az idő és energia megosztása (Buss, 2007).
A szóban forgó, harminchét kultúrát felölelő vizsgálatban a második és har-
madik legfontosabb elvárt tulajdonságként a nők a megbízhatóságot és érzelmi sta-
bilitást jelölték meg. Ezek a tulajdonságok azért fontosak, mert 1. hosszú távon
valószínűsítik a férfi részéről az erőforrások biztosítását, 2. azok a férfiak, akik
megbízhatatlanok és emocionális értelemben instabilak, várhatóan kiszámítha-
tatlanok lesznek a kapcsolatban és nagy érzelmi terhet rónak majd partnerükre.
Valószínűsíthető énközpontú viselkedésük, amelynek köszönhetően kisebb haj-
landóságot mutatnak majd a megszerzett erőforrások megosztására, egyúttal vár-
ható, hogy abuzívak lesznek (fizikailag illetve verbálisan), hogy hajlamosak lesznek
házasságon kívüli kapcsolatot folytatni, az átlagosnál gyanakvóbban viselkedni, és
féltékenységük okán megpróbálják majd partnerük szexuális hűségességét kontroll
alatt tartani, oly módon, hogy korlátozzák szabadidejét.
Életkor tekintetében a kutatás eredményei azt mutatják, hogy nők a maguknál
átlagosan 3,5 évvel idősebb férfiakkal szeretnének hosszú távú párkapcsolatban élni.
A férfiak kora egyfelől az erőforrásokhoz való hozzáférést jelzi, továbbá a férfiak fi-
zikai erejével is kapcsolatban áll. Feltehető, hogy ez a preferencia összefüggésben áll
azzal, hogy vadászó életmódot folytató őseink életében az ügyesebb vadászhoz és
annak családjához áramlottak a fontos erőforrások és kiváltságok. A kutatás ered-
ményei szerint a húszas éveikben járó nők a néhány évvel idősebb férfiakat prefe-
rálják, annak ellenére, hogy a gazdasági erőforrásokhoz való hozzáférés a negyvenes
éveikben járó férfiak esetében a leginkább biztosított. Annak oka, hogy a nők nem a
jóval idősebb férfiakhoz vonzódnak, az, hogy a halálozás kockázata esetükben már
nagyobb, mint a fiatalabb férfiak esetében, ami azt jelenti, hogy fennállhat a veszé-
lye annak, hogy az utódgondozásban csak rövidebb ideig tudnának részt venni.
Hasonlóan fontos a nők számára, hogy egészséges párt válasszanak. Annak adap-
tív kockázata ugyanis, hogy hosszú távon egy betegséget hordozó partnerrel élnek
együtt, viszonylag magas: a partner állapota rosszabbodhat, elhunyhat, illetve át-
örökítheti a betegséget a közös utódra. Ennek köszönhetően az evolúciós múlt
során érzékennyé kellett válnunk azokra a jelekre, amelyek az egészség megbízha-
tó markerei. Ilyen egészségmarkerként tartjuk számon többek közt a szimmetriát
(Bereczkei, 2003, Buss, 2007). A szimmetrikus férfiak több szexuális partnerrel ren-
delkeznek és a nők szexuálisan vonzóbbnak találják őket (Buss, 2007), a fizikai, men-
tális és érzelmi egészséget mérő teszteken pedig egyaránt magas pontszámot érnek
el (Shackelford & Larsen, 1997). Férfiak esetében a megbízható egészségmarkerek
közé soroljuk továbbá a maszkulin jegyeket, amelyek olyan előnyöket jeleznek, mint
a hosszabb életciklus, a megbízható tartalékképzés, a betegségek kialakulásának ki-
sebb esélye és a jó gének (Buss, 2007). Johnston, Hagel, Franklin, Fink és Grammer
(2001) kutatási eredményei szerint a nők azokat a férfiakat részesítik előnyben,
akik maszkulin jegyeket hordoznak magukon. A hosszú távú kapcsolatban való
elköteleződés egyik előnye a nők számára a fizikai védelem biztosítása, így nem
meglepő, hogy a nők preferenciái közt az atletikusságot is megtaláljuk. A férfiak
testének mérete, az atletikus testalkat vagy a fizikai erő egyaránt annak szignáljai,
hogy a férfi képes megoldani a nő védelmének adaptív problémáját.
A nők párválasztási preferenciái közt szerepel továbbá a magas státusz iránti
igény is. Az evolúciós múlt során elődeink élete során a hierarchiában betöltött
pozíció kiemelt fontosságú volt, hiszen az erőforrások szabadon áramlottak a hie-
rarchiában magas szinten lévő személyekhez. A nők preferenciája a magas státuszt
betöltő férfiak iránt abban keresendő, hogy a magas státusz az erőforrások ellen-
őrzésének megbízható jele. Az evolúciós múlt során a státusszal olyan erőforrások
jártak, mint a jobb minőségű táplálék, a jobb egészségügyi szolgáltatások, valamint
az utódok jó lehetőségei a szociális életben (Buss, 2007).
Az erőforrásokhoz való hozzáférés, a magas státusz és az idősebb életkor együt-
tesen teszik képessé teszik a férfit arra, hogy megszerezze és kontrollálni tudja az
erőforrásokat, amelyeket az evolúciós múlt során a nők önmaguk és gyermekeik
számára hasznosítani tudtak. Az erőforrások birtoklása azonban önmagában nem
elég, szükség van olyan vonásokra (mint például az ambiciózusság), amely képessé
teszi a férfiakat az erőforrások tartós birtoklására is.
A nők párválasztási preferenciái közt tartjuk számon még a hasonlóságot, amely
az érzelmi kötelék kialakításához, együttműködéshez, jó kommunikációhoz, pár-
kapcsolati boldogsághoz és a szakítás kisebb valószínűségéhez vezethet. Nőkről és
férfiakról egyaránt elmondható, hogy hosszú távon tartósabb kapcsolatot tudnak
fenntartani hozzájuk értékeiben, politikai orientációjukban, világnézetükben, in-
tellektuális szintjükben hasonló személyekkel.
Ezt a jelenséget az evolúciós pszichológia homogámiának (kiválasztó házas-
ságnak) nevezi (Bereczkei, 2003; Buss, 2007; Kalmijn, 1998). A nők hosszú távú
párválasztását meghatározó preferenciák közt találjuk az egyes elméletek szerint
a kreativitás indikátoraként számon tartott jó humorérzéket (Buss, 2007; Bressler,
Martin & Balshine, 2006; Miller 2000), a szexuális érettséget, a relatíve nagy test-
mértet és a jó genetikai minőséget jelző mély hangot is.
15.3. Összegzés
Bár a 80-as években a szociálpszichológusok többsége még nemmel válaszolt vol-
na arra a kérdésre, hogy a biológiai folyamatok és genetikai faktorok képesek –e
befolyásolni a viselkedést, a két tudományterület közti kapcsolat fokozatosan erő-

södik. Az evolúciós perspektíva alkalmazása az utóbbi évtizedekben teret nyert;
egyre több olyan evolúciós pszichológiai kutatás lát napvilágot, amelynek hipo-
tézisei a szociálpszichológiához köthetőek (Kenrick és mtsai., 2005). Bár a két
tudományterület közeledése egymáshoz folyamatos, az evolúcióspszichológia és
szociálpszichológia fúziójának útjában több olyan akadály is áll, amelyek elhárítá-
sa kihívást jelent a pszichológia tudománya számára. Megoldásra váró probléma,
hogy az evolúciós elmélet képviselői az esetek túlnyomó többségében túl nagy
figyelmet szentelnek a társas viselkedés ultimatív okainak, ezzel párhuzamosan
pedig alábecsülik a proximatív okok és a kontextus fontosságát. Ezzel szemben
a szociálpszichológia inkább a proximatív okokra fókuszál a specifikus tartalom
helyett (Buss, 1990; Kenrick és mtsai., 2005).
További nehézség, amelyet az evolúciós szociálpszichológia létrejöttének gátja-
ként azonosíthatunk, hogy biológiai gyökerei miatt a mainstream szociálpszicho-
lógia az evolúciós pszichológiára egy, az alapvető szociálpszichológia megállapí-
tásokat fenyegető tudományterületként tekint és szkepticizmussal fogadja a társas
jelenségek létrejöttét magyarázó elméleteit (Kenrick és mtsai., 2005; Neuberg és
mtsai., 2010).
Bár a hibrid tudományterület kialakulása még folyamatban van, kétségtelenül
hasznos, ha megpróbálunk nagyobb figyelmet szentelni a társas jelenségekkel fog-
lalkozó evolúciós pszichológia és szociálpszichológia tudományterületének és a
kettő közti nyilvánvalóan értékes kapcsolatnak.

1. Hogyan definiálná az evolúciós szociálpszichológia koncepcióját?
2. Melyek az evolúciós szociálpszichológia létrejöttének útjában álló nyil-
vánvaló akadályok?
3. Milyen feltételek közt jöhet létre a bizalom a társas cserekapcsolatok-
ban?
4. Mit foglal magában a viszonosság normája?
5. Hogyan értelmezné a Hamilton-szabályt?
6. Mi az oka annak, hogy a nők diszkriminatívabbak a párválasztás során,
mint a férfiak?
7. Miért fontos egy hosszú távú párkapcsolatban a nők számára az érzelmi
stabilitás és megbízhatóság a férfiak részéről?
8. Milyen a nők által preferált egészségmarkereket tudna megnevezni?
9. Mit jelent a homogámia fogalma?
16. A humor kialakulása
és szerepe a kommunikációban
Tisljár Roland
16.1. Kommunikáció és humor

A humor az ember pszichológiai eszköztárának egyik fajspecifikus, univerzáli-
san megtalálható eleme (Caron, 2002; Gervais & Wilson, 2005). A különféle hu-
morfajták produkciója, megértése és élvezte az emberi kogníció megkülönböztető
jellegzetessége (Provine, 2000). Az emberek szeretik a jó humort - párkapcsolati
és baráti kapcsolati partnereiknél egyaránt fontosnak tartják ezt a tulajdonságot
(Goodwin, 1990; Kenrick, Sadhalla, Groth, és Trost, 1990; Sprecher és Regan,
2002), emellett saját magukat is szeretik jó humorúnak tudni (Apte, 1987). Az
univerzális előfordulás és az általánosan magas fokú preferencia előrevetíti a jelleg
evolúciós magyarázatának létjogosultságát.
A humor alapvetően tehát egy egyetemes humán sajátosság, amely legnagyobb
részben társas környezetben jelenik meg. Az adott helyzet jellemzői a humorra
adott reakciónkat is meghatározzák. Társak jelenlétében például nevetéssel rea-
gálunk a humorra, viszont egyedül nem minden esetben fordítunk energiát ezen
élettanilag meglehetősen költséges szociális jelzés produkciójára. Azt mondhatjuk
tehát, hogy a nevetés a humor megértésének és honorálásának kommunikációs
eszköze.
Ezt az állítást jól illusztrálják Robert Provine (2000) humorkutató egyik vizs-
gálatának eredményei. A vizsgálatban résztvevő kísérleti személyek három kon-
dícióban néztek meg egy-egy vígjátékrészletet. Az egyikben egyedül voltak egy
szobában, és úgy tudták, hogy az ajtón túl, hallótávolságon belül sincs senki más; a
másodikban szintén egyedül voltak, de úgy voltak informálva, hogy az ajtón kívül
vannak más személyek; a harmadik kondícióban pedig többekkel együtt nézték
végig az adott humoros filmrészletet. Az eredmények azt mutatták, hogy az em-
berek többet nevettek más személyek jelenlétében, mint akkor, amikor úgy tudták,
hogy egyedül vannak az adott helyiségben, de a legintenzívebb és leghosszabban
tartó nevetés abban a kondícióban mutatkozott, amikor egyedül voltak ugyan, de
úgy tudták, hogy az ajtón kívül lévők hallhatják őket - vagyis ehhez hangosabban
kell nevetniük. A társas kontextus erős facilitáló hatást gyakorol a nevetésre, amint
azt egy nagy mintán végzett megfigyeléses vizsgálat eredményei is alátámasztot-
ták (Provine & Fisher, 1989). A megfigyelt személyek harmincszor gyakrabban
nevettek társas kontextusban, mint egyedül. Ezekből az adatokból jól kirajzolódik
egyrészt a humor társas beágyazottsága, vagyis az, hogy a humor funkciója nem
csupán belső, internális, az elmeműködésre gyakorolt különféle hatásaiból fakad,
16. A humor kialakulása és szerepe a kommunikációban 307
hanem a rá irányuló preferenciát kifelé is hajlamosak vagyunk kommunikálni, el-

sősorban a nevetés eszközével. A nevetés ugyanis egy hatékony érzelemkiváltó
eszköz, segítségével a szimpla verbális kommunikációnál (pl.: elmondom a többi-
eknek, hogy az elhangzott/látott konkrét humort megértettem és jónak találtam)
jóval hatásosabban tudjuk informálni környezetünket az általunk észlelt humor
mentális feldolgozásáról és értékeléséről. Az emberi kommunikáció szerves része a
különféle érzelmek kifejezése, az érzelmek által színezett kommunikatív aktusokat
általában őszintébbnek tartjuk, mint az ezt nélkülözőket (Bereczkei, 2003).
A humor adaptivitásának magyarázatát tehát valahol annak társas, a kommu-
nikációval összefüggő tulajdonságaiban érdemes keresnünk. De milyen feladatokat
is láthat el a humor az emberek közötti kapcsolattartásban? A humor funkciójára
vonatkozóan számos elmélet született, a következőkben ezek közül mutatjuk be
azokat, amelyek egymástól eltérő vagy csak részben átfedő területekben találják
meg ezen komplex emberi jelleg fő adaptív előnyét vagy előnyeit.
16.2. A humor evolúciós modelljei

A humor meglehetősen magas élvezeti értékkel bír. Az rá vonatkozó általános
igényünk jelentős hatást gyakorol modern környezetünkre is, szinte körülvesszük
magunkat a mindennapi betevő humoradagunk kielégítését szolgáló, könnyen el-
érhető kulturális termékekkel (pl. az újságok humoros mellékletei, vígjáték-so-
rozatok és mozifilmek tömkelege, az interneten található, napról napra bővülő,
humoros(nak szánt) tartalmak hatalmas tárháza). Egyes humorteoretikusok egye-
nesen modern addikcióról beszélnek, amely hasonlóképpen a modern ember saját-
ja, mint a zene, az alkohol, a dohányzás, a koffein vagy a csokoládé iránti vonzalom
(Hurley, Dennett és Adams, 2011).
A humor élvezete mögötti idegrendszeri háttér vizsgálatával számos kutatatás
foglalkozott, melyek alapján úgy tűnik, hogy a humor utáni vágy neurális háttere
egy meglehetősen komplex rendszert alkot (Franklin & Adams, 2011. A humor
megtapasztalásához olyan különféle folyamatok összehangolt működése szüksé-
ges, mint például elvárások és asszociációk létrehozása és monitorozása, valamint
a képtelenségek felismerése, melynek eredményeképpen megjelenik a nevetés és a
jókedv érzelmi és expresszív elemeket magában foglaló válaszreakciója.
16.2.1. Társas kapcsolatok fenntartása
Robin Dunbar (1996) egyfajta vokális kurkászási eszközként tekint a humorra,

és a társas kapcsolatok fenntartásában határozza meg annak fő funkcióját. Véle-
ménye szerint a humor és az emberi nyelv közös evolúciós háttérrel rendelkezik.
Mindkettő a társas kötelékben élő állatfajoknál meglévő kurkászó viselkedésből
eredeztethető, mely a kapcsolatok kialakítását, fenntartását és erősítését szolgálja.
A tevékenység során a résztvevő egyedek eufórikus, enyhén bódult állapotba ke-
16.1. ábra. A kurkászás általánosan elterjedt a főemlősök között, de a többi társas életmó-
dot folytató fajnál is megtalálható (Forrás: https://qhstscience.wordpress.com/tag/mice/)
rülnek, az endogén opiáthormonok felszabadulása eredményeként fellépő pozitív

érzelmi állapot összekapcsolódik a kurkászó viselkedéssel. Dunbar (1993) eredeti
elmélete szerint a nyelv a kurkászó viselkedés egyfajta vokális kiterjesztéseként jött
létre, melynek segítségével egy időben több társát is tudja kurkászni a beszélő fél,
lehetővé téve társas kötelékek fenntartását nagyobb csoportlétszám esetében is. A
nyelv segítségével szociálisan releváns információkat tudnak megosztani egymás-
sal az együttműködő csoport tagjai (pl. ki kivel mit csinál).
Az elmélet humorra való kiterjesztése (Dunbar, Duncan és Nettle, 1995) abból
indul ki, hogy a nyelv evolúciós funkciója kezdetben az ilyen jellegű információkat
nyújtó pletyka, pletykálkodás lehetővé tétele volt. A verbális kommunikációnak
szinte közvetlen része a nevetés, amely a beszélgetés fenntartásában és strukturálá-
sában játszik fontos szerepet (Provine, 1996). A nevetés – hasonlóképpen a fizikai
kurkászáshoz - endogén opiáthormonok felszabadulásával jár együtt, mely jelen-
ségből adódik az elméletalkotó azon feltételezése, hogy a humoros társalgás a ne-
vetés kiváltására, és ennek révén a társas kapcsolatok erősítésére jött létre. Dunbar
szerint a nyelv kialakulásának előfeltétele volt az emberi tudatelmélet létrejötte,
vagyis a más személyek mentális állapotába való belehelyezkedés képességének ki-
alakulása. Ennek révén az ember képessé vált mások érzelmi állapotainak, gondol-
kodásának, vágyainak, félelmeinek és reményeinek átérzésére, melynek segítségével
hatékonyabban tudta alakítani a társaival közösen folytatott cselekvését, jobban
képes volt bejósolni a társak lehetséges viselkedését. A mentális állapot tulajdoní-
tásának képessége lehetővé tette az emberek számára a konkrét eseményektől való

elvonatkoztatást, a viselkedés tervezését, és akár humoros nézőpont kialakítását is.
Dunbar tehát a humor révén létrejövő örömérzet jelentőségét hangsúlyozza,
melyet a testi érintést kísérő örömérzethez hasonlít. Az érintésnek a fejlődésben
játszott fontos szerepét számos kutatási eredmény alátámasztja (pl. Montagu,
1995). A humor pedig sokszor az érintés előszobájaként működik. Egy jól sikerült
vicc gyakran ölelésre ösztönöz, a humor a jutalmazó testi érintések kiváltása révén
elősegítheti a hasonló attitűddel rendelkező személyek közötti érzelmi kapcsolat
erősítését.
16.1. Nevetés és csoportméret a pubokban

Dunbar és munkatársai az utóbbi évtizedben is folytatták a humor és a csoportméret
összefüggéseinek feltárását. Egy érdekes vizsgálatukban pubokban és bárokban tartóz-
kodó emberek viselkedését mérték fel (Dezecache & Dunbar, 2012).
A megfigyelt embereket két csoportra bontották. Az egyik csoportba azokat sorolták,
akik beszélgetést folytattak egymással, a másik csoportba pedig azok kerültek, akik
együtt nevettek egymással. A három országban (Egyesült Királyság, Franciaország, Né-
metország) végzett vizsgálatban összesen 450 csoport viselkedését elemezték, mely-
ben 501 nevetési eseményt figyeltek meg. A beszélgető csoportok átlagos létszáma 4,2
fő, míg az együtt nevető csoportoké 3,4 fő volt.
Feltevésük szerint a nevető csoportok kisebb létszáma az adott környezetben a humor
hatékony átadásának útjába kerülő akusztikai akadályokban keresendő. Ez összhang-
ban van azzal az általános megfigyeléssel is, hogy a csoportok egy bizonyos létszám
elérését követően hajlamosak a kisebb alcsoportokra való szétválásra, mivel a cso-
porttagok nem hallják az összes többi csoporttagot megfelelően (Dunbar, Duncan és
Nettle, 1995). A másik magyarázati feltevésük szerint azért kisebb a nevető csoportok
létszáma, mert a nevetés alapvetően spontánabb és intimebb természetű kommuniká-
ciós forma, mint a beszélgetés, ezért a megjelenése és fenntartása nagyobb mértékben
függvénye a csoport aktuális dinamika változásainak és a résztevők elmeállapota ösz-
szehangolásának (Weisfeld, 1993). A nevetés fenntartása tehát nagyobb mértékű közös
koordinációt feltételez, amely a társas kötelékek erősítésében is kifejti hatását.
Ha a nyelv a pletykálkodást teszi lehetővé, akkor a humor a társas attitűdök kife-

jezésének gyors és hatékony, kapcsolatformáló eszköze. Míg tehát a nyelv a tár-
sas kapcsolatokat erősíti, addig a nyelvben megjelenő humor ezen kapcsolatok
elmélyüléséhez járulhat hozzá. Konrad Lorenz is ehhez hasonló következtetésre
jut: „Ugyanazt a dolgot viccesnek találni még nem garantálja a valódi barátság
kialakulását, de nagyon gyakran ez az első lépés ennek a kialakításában” (Lorenz,
2004, p. 28).
16.2.2. A humor mint a közös kulturális háttér feltárásának eszköze
A humor funkciójának kérdését annak társas meghatározottsága felől közelíti meg

a Flamson és Barrett (2008) által kidolgozott elmélet is. Az általuk a humor rejtje-
lezési elméletének (encryption theory) nevezett elképzelés szerint a humor két kom-
ponensre bontható, egy explicit és egy implicit összetevőre. A humorban egyrészt
megjelenik egy explicit, mindenki számára hozzáférhető beszéd- és kifejezésmód,
másrészt pedig egy implicit, „titkosított” utalás egy bizonyos háttértudásra. Ezt a
komponenst csak azok képesek megérteni, akik rendelkeznek egy bizonyos háttér
információval, amely segít számukra értelmezni, megérteni az elhangzott viccet,
tréfát, humoros megnyilatkozást. A humor megértése ennélfogva egy olyan nehe-
zen hamisítható, őszinte jelzéseként funkcionál, mely a közös háttértudást meg-
létét jelzi, és ezáltal a hasonlóság érzetét, valamint a megbízhatóság asszociációját
váltja ki.
Az emberek számára különösen fontos a társak e szempontból történő felmé-
rése, a rendelkezésükre álló társas erőforrások folyamatos monitorozása.
A közös kulturális háttér, a referenciakeret feltárása beszélgetések, utalások
révén azonban csak jóval lassabban,
és kevésbé gyors és intenzív érzelmi
16.2. A közös háttértudás jelentősége reakciók kíséretében valósítható meg,
mint a humor alkalmazásával (ld. 16.2.
A kapcsolatban lévő felek közös is-
szövegdoboz). Ez a megállapítás képe-
mereteinek jelentőségét a következő-
zi Flamson és Barrett (2008) elméleté-
képp mutatja be Csányi Vilmos (2005, nek az alapját. Feltevésük szerint má-
p. 101): „Ha valaki tudja, hol találták soknak egy adott humorforrásra adott
halva Bárczi Benőt, s hogyan, az ne- reakcióinak monitorozása (és összeve-
kem jó ismerősöm, aki tudja, hogy mi tése annak a saját reakcióival és humor
ül a semmi ágán, s mit csinál, az már a kiértékelésével) megbízható forrásául
barátom. Azért az emberért már koc- szolgálhat a két fél közös tudásának,
káztatni is hajlandó vagyok. A közös hátterének a felmérésére. Ebből kö-
kultúra tulajdonképpen egyfajta nyelv, vetkezően pedig azok a személyek,
egy titkos szövetség tagságának iga- akik a hasonló humorérzék alapján
zoló szimbóluma, a felnőtt ember leg- választják ki a partnereiket, feltehető-
értékesebb tulajdona.” en sikeresebbek lesznek a kooperáció,
az együttműködéssel járó társas tevé-
kenységek során.
16.2.3. A jó humor vonzó
Az elmélet kidolgozása Geoff rey Miller nevéhez fűződik, aki a Párválasztó agy
című nagy hatású könyvében (2000/2006) számos elmebeli képességünket a ha-
tékony párválasztás elősegítését szolgáló eszközeként határozta meg. Elképzelése
szerint a humor is az interszexuális szelekció eredményeként jött létre, párválasz-
tási eszközként funkcionál mindkét nem számára. A humor produkciója egyfajta

reklám, mely az adott egyed genetikai rátermettségéről közöl információt. A hu-
mor egy komplex jelleg, összetett kognitív és emocionális szabályozást igényel.
Ebből következően képes megmutatni a szükséges háttérképességek hiányossá-
gát vagy esetleges zavarát, mivel ezek aktuális állapota jól tükröződik az egyén
humoros megnyilatkozásaiban. A jó humorhoz az összetett kognitív képessége-
ket igénylő intelligenciára és kreativitásra van szükség, a humor tehát egyfajta
fitnesszindikátorként e két tulajdonság egyénre jellemző mértékét jelzi a lehetsé-
ges partnerek felé (Greengross & Miller, 2011).
A nemre jellemző párválasztási stratégiák a humorhasználatban is megjelen-
nek. A férfiak többet humorizálnak, és ez a különbség még nagyobbá válik pár-
választási helyzetben (McGhee, 1979; Robinson & Smith-Lovin, 2001). A nők
viszont jobban értékelik a jó humort, a lehetséges partner humorérzékére vonat-
kozó információ nagyobb befolyással bír a párválasztási döntéseikre, mint a férfiak
esetében (Lundy, Tan és Cunningham, 1998). Humánetológiai eredmények arról
tanúskodnak, hogy nők által a férfi humorára adott visszajelzés előre jelezheti a
kapcsolat későbbi alakulásának irányát (Grammer & Eibl-Eibesfeldt, 1990). Ez
utóbbi vizsgálatban azt találták, hogy a férfi-nő párbeszédek esetében a női neve-
tés mennyisége hatékony bejóslója a mindkét félnél meglévő szexuális érdeklődés
mértékének, míg a férfinevetés csak minimális arányban jelzi előre azt.
Mivel azonban az embereknél az utódvállalás általában hosszú távú párkap-
csolatok keretein belül történik, ezért mindkét nem tagjai számára fontossá vált
a lehetséges partner tulajdonságainak hatékony felmérése. Ezt támasztotta alá
egy, az emberi párválasztási szokásokat vizsgáló összefoglaló felmérés is, mely-
nek eredményei szerint nincs számottevő különbség a férfiak és a nők között a jó
humorérzék iránti hosszú távú párpreferenciáiban, mindkét nem tagjai egyaránt
fontosnak tartják azt (Feingold, 1992).
A humor szexuális szelekciós elképzelését számos vizsgálatban tesztelték,
melyek nagyrészt alátámasztották az elméletben foglalt feltevéseket. Bressler és
Balshine (2006) vizsgálatában a részvevők megegyező és ellenkező nemű szemé-
lyek fotóit látták egy sorozatban, emellett kiegészítő információként a képeken
látható személyek által írt mondatokat olvashattak. A mondatok egy része tar-
talmazott humort, a másik része pedig nem. Ezt követően el kellett dönteniük,
hogy az egyes képeken látható egyéneket mennyire tartják vonzónak hosszú távú
partnerként. Az eredmények azt mutatták, hogy a humorosként bemutatott fér-
fiakat a nők vonzóbbnak találták a nem humoros kondícióban bemutatottaknál,
viszont a férfiak preferenciáját nem befolyásolta a képen látható nők humora. Az
azonos nembe tartozó személyek általános vonzerejének megítélését szintén nem
befolyásolta a humor megléte vagy hiánya.
Egy másik vizsgálat tanulsága szerint a nők és a férfiak eltérő definícióval
rendelkeznek a „jó humorérzék” tulajdonságra vonatkozóan (Bressler, Martin és
Balshine, 2006). Egy kísérleti választási helyzetben a nők inkább azokat a férfiakat
választották, akik képesek voltak megnevettetni őket, míg a férfiak inkább azokat
a nőket preferálták, akik nevettek az ő vicceiken. Az eredmények alapján tehát úgy

tűnik, hogy a férfiak azok, akik a humor segítségével reklámozzák az előnyös tu-
lajdonságaikat a párválasztás során, míg a nők ezen információkat is felhasználva
döntik el, hogy az adott férfi megfelelő-e számukra vagy nem.
16.2.4. Az érdeklődés-indikátor modell
A szexuális szelekciós elmélet szerint tehát a humor egy vonzó jelleg, melynek fő
funkciója a vonzerő növelése révén egy jobb alkupozíció kialakítása a párt válasz-
tó fél számára. Norman Li és munkatársai (2009) azonban nem értenek teljesen
egyet ezzel a feltevéssel, véleményük szerint több korábbi kutatási eredmény sem
illeszthető bele a humor szexuális szelekciós elméletébe. Például azok a kutatások
sem, amelyekben a nők a humoros férfiakat vonzóbbnak értékelték, ugyanakkor
kevésbé intelligensnek is, mint a nem humorosként jellemzett embereket (Bressler
& Balshine, 2006; Lundy és mtsai, 1998).
Az elméletalkotók szerint ez inkább azt mutatja, hogy a humor az intelligen-
ciától függetlenül növelheti a vonzerőt, és elsősorban nem az intelligencia jelzése
révén éri el ezt a hatást. Lundy és munkatársai (1998) további eredményei rávilá-
gítottak egy korlátozó tényezőre is, jelesül, hogy a humoros férfiakat a nők ugyan
vonzóbb kapcsolati partnerként ítélték meg, de ez csak a fizikailag vonzó férfiak
esetében volt így. A kevésbé előnyös külsejű férfiak vonzerején a jó humorérzék
nem emelt, ami szintén azt mutatja, hogy a humor párválasztási hatásait egyéb
faktorok, például a fizikai vonzerő is befolyásolják. Li kutatócsoportjának (Li és
mtsai, 2009) további érvelése szerint téves az a szexuális szelekciós elképzelésen
alapuló kutatási irány, amely a humort kizárólag párválasztási eszközként vizsgálja.
A humor nyilvánvalóan nem korlátozódik csupán erre az egy szférára, a szociá-
lis érintkezés szinte összes területén jelen van (áttekintő elemzésért ld. Martin,
2007), emiatt egy átfogóbb magyarázatot igényel, mint a szimplán párválasztási
eszközként való meghatározás. Li és munkatársai (2009) által javasolt elképzelés
szerint a humor a társas kapcsolatok kialakítására és fenntartására szolgál, a segít-
ségével jelezzük a társaink felé az aktuális érdeklődésünk mértékét. Erre a feladat-
ra a humort indirekt formája teszi alkalmassá: általa finomabb visszajelzéseket és
reakciókat képes adni a személy, mint a direkt, sok esetben azonnali válaszreakciót
feltételező normál kommunikatív aktusok során (16.3. szövegdoboz).
Az elméletalkotók vélekedése szerint nem az tetszik nekünk, akit humorosnak
találunk, hanem épp fordítva, humorosabbnak látjuk azt, aki egyébként is tetszik
nekünk. A humor használatát a párválasztás területén kívül is ezek a szabályszerű-
ségek irányítják. Segítségével folyamatos kontroll alatt tudjuk tartani szociális kap-
csolatainkat, és mindezt a direkt visszajelzésekből és reakciókból fakadó esetleges
konfrontálódás veszélyének nagyfokú lecsökkentésével tudjuk megtenni. A tár-
sas kapcsolataink ugyanis dinamikus természetűek, folyamatosan visszajelzéseket
adunk és kapunk, annak függvényében, hogy érdekeinket milyen mértékben látjuk
érvényesülni illetve sérülni az adott kapcsolati partner aktuális viselkedése által.
Az elméletet egy összetett, háromlépcsős vizsgálatsorozatban tesztelték, amely

tartalmazott kérdőíves, kísérleti és megfigyeléses vizsgálatot is. A kérdőíves felmé-
rés eredményei szerint a férfiak és a nők egyaránt hajlamosabbak a humorizálásra
abban az esetben, ha tetszik nekik a beszélgetőpartnerük. Ha nem találják von-
zónak, akkor inkább a normál beszélgetést preferálják a humorizálással szemben.
A hosszú távú párkapcsolattal való elégedettség is a lehetséges mediáló tényezők
között volt. Az eredmények alapján a kapcsolattal való elégedettség és a vonzalom
magasabb mértéke esetén a felek hajlamosabbak a partner humorára pozitívabban
reagálni. A férfiak akkor preferálják kifejezetten a nők humorát, ha már kezdetben
is vonzónak látják őket, a nők viszont a kapcsolattal való elégedettség növeke-
désével mutatják ezt a tendenciát. A humorra adott visszajelzés kontextus által
meghatározott amplitúdó változásai összhangban vannak az evolúciósan kialakult
férfi és női párválasztási stratégiákkal és taktikákkal (Bereczkei, 2003).
16.3. Az érdeklődés és humorosság összefüggésének kísérleti vizsgálata

Li és munkatársai (2009) vizsgálatának további részében vonzó és kevésbé vonzó arco-
kat ítéltettek meg vonzerő szempontjából. Először önmagukban, másodjára pedig egy
bemutatkozó szöveggel kiegészítve, amely az egyik dimenzióban humoros, a másikban
pedig ezt nélkülöző volt. Az eredmények azt mutatták, hogy a kezdeti, csupán a kül-
ső alapján kialakult vonzalom emeli az adott személy humorosságának értékelését,
és bár összességében a humorosság nem emeli számottevően a vonzerőt, de a kez-
detben kevéssé vonzónak látott személyek megítélését némileg javította. A megfigye-
léses vizsgálatban egy - előre megírt, profi színészek által eljátszott - „villám randi”
helyzetet figyeltek meg a vizsgálati személyek. A beszélgetést humor alkalmazásával
kezdeményező feleket a másik féllel való párkapcsolat kialakítása iránt érdeklődőbb-
nek határozták meg, mint azokat, akik humor nélkül kezdeményeztek beszélgetést. A
beszélgetés kezdeményezésére pozitívan, humoros módon reagáló partnereket szintén
a kapcsolatfelvétel felé nyitottként ítélték meg, szemben azokkal, akik csak szimpla,
humormentes választ adtak. Ez fokozottan így volt abban a kondícióban, amikor a be-
szélgetés kezdeményezése és a rá adott válasz is humoros formában hangzott el.
Az eredmények azt mutatják tehát, hogy a humor és a rá adott reakció egy speciá-
lis, a normál beszélgetéstől eltérő funkcióval bír. Jól láthatóvá teszi a kommunikáló
felek tényleges érdeklődésének mértékét, mind a konverzációban részt vevő sze-
mélyek, mind pedig az ezt megfigyelő külső szemlélők számára. Az eredmények
alátámasztják Li és munkatársai elméletét, miszerint a humor elsődleges funkciója
a társas érdeklődés mértékének visszajelzése és szabályozása, amely így egy jól
használható értelmezési keretet kínál a humor szociális és csoportműködést sza-
bályozó funkcióit előtérbe állító elképzelések számára egyaránt.
16.2.5. Mások érzelmi állapotának közvetlen befolyásolási eszköze
A humor produkciója a beszélő játékos (vidám) elmeállapotáról közöl információt,

és észlelése is ezt váltja ki az észlelő személyből. Owren és Bachorowski (2003)
szerint a humor fő funkciója a másik fél érzelmi állapotának a közvetlen befo-
lyásolása a humor által generált nevetés, és az ehhez kapcsolódó pozitív érzelmi
állapot (jókedv) révén.
A nevetéssel együtt járó hang pozitív érzelmi arousalt vált ki a hallgatóban. Ez
egyrészt a humort produkáló számára kedvező irányba befolyásolja a hallgató ér-
zelmi állapotát, másrészt pedig viszonylag gyorsan hasonló érzelmi állapotot alakít
ki a nevető és a nevetést halló jelenlévők között (Provine, 2000). Ez utóbbi, az ún.
szinkronizáció jelensége lehetővé teszi a csoport tagjainak gyors és hatékony érzel-
mi összehangolódását, nagyban emelve a közös cél érdekében folyatatott cselekvés
eredményességének valószínűségét (Csányi, 1998). Az összehangolódás kulcsa a
nevetés ragadós természetében rejlik, mely egyfajta kulcsingerként működik. Biz-
tonságosnak értékelt szociális környezetben nevetés hallatán nevetni kezdenek az
emberek, és ezzel együtt megváltoztatják a konkrét szituáció értelmezési keretét.
A humort nélkülöző, komoly elmeállapottal szemben a humor által befolyásolt
mentális működést eltérő kockázatbecslés és megváltozott értelmezési támpontok
jellemzik. Ez az elmeállapot nem elsősorban a fizikai és társas világból származó
lehetséges veszélyekkel való megküzdés szolgálatában áll, itt a szervezet inkább
mentális és fizikai állapotát tekintve relaxáltabb, paraszimpatikus aktivációval jel-
lemezhető. Nevetés hatására a konkrét szituáció értelmezési kerete komolyról hu-
morosra változik. Számos kísérlet eredménye mutatja, hogy a humoros ingerek (pl.
viccek, karikatúrák, vígjátékok) megítélését nagyban befolyásolja a nevetés hangja,
származzon az akár egy jelen lévő nevető embertől vagy egy bejátszott hangfel-
vételről. Mindkét nevetéses kondíció résztvevői magasabbra értékelték az adott
inger humorosságát, mint azok az értékelők, akik nevetést nélkülöző helyzetben
értékelték az adott ingert (Porterfield és mtsai, 1988, Martin & Gray, 1996).
Ezt a jelenséget használja ki többek között a tévés vígjátékok alá kevert ún.
konzervnevetés, amivel a poénok hatásfokát próbálják növelni a vígjátéksorozatok
készítői. Ez persze csak egy bizonyos észlelési tartományon belül működik, vagyis
az igazán rossz humoron a mesterséges nevetés bejátszása sem segít (ld. az Annie
Hall (1977) című film vonatkozó jelenetét).
Nem mindegy azonban, hogy milyen nevetést hall az ember. A sok hasonló
elemet tartalmazó, repetitív nevetés csak kezdetben váltja ki a fent leírt pozitív
érzelem-indukciós hatást. Többszöri hallásra a hatás megfordul, az adott ingert
inkább negatív, averzív hatást generál, nem vált ki többé nevetést (Provine, 1992).
A sokféle akusztikai elemet tartalmazó, változatos nevetési hang ezzel szemben
sokadik hallásra is nevetésre ösztönzi a hallgatóit, akik élvezetesebbnek és őszin-
tébb jelzésnek értékelik azt (Bachorowski, Smoski és Owren, 2001). Eltérő ne-
vetéshangok összehasonlításából az derült ki, hogy a leginkább pozitív reakciót a
zöngés mássalhangzókat tartalmazó, felharmonikus hangokban gazdag, énekszerű
nevetés váltja ki, míg a zöngétlen, morgás- vagy, fújtatásszerű, vagy a vihogást
kísérő nevetési hangadások jóval alacsonyabb értékelést kapnak (Bachorowski &
Owren, 2001). A kutatók szerint az eredmények azt mutatják, hogy az akusz-
tikailag eltérő nevetéstípusok révén többféle érzelmi állapotot is képes kiváltani
hallgatóságában a nevető személy.
A nevetés társas kapcsolatszabályozó hatását mutatja az az eredmény is, mely
szerint minél közelebbi kapcsolatban van egymással két ember, annál gyakorib-
bá válik beszélgetéseikben az olyan nevetés, ami a partner nevetésének ideje alatt
vagy közvetlenül azt követően jelenik meg. A kutatók eredményei szerint ez az ún.
antifonális nevetés kapcsolatépítő funkcióval bír, együttműködő viselkedést vált
ki a szociális partnerek között (Smoski & Bachorowski, 2003). A vizsgálatban
a barátokból álló kétfős csoportok nevetése jóval nagyobb arányban tartalmazott
antifonális nevetést, mint az idegenekből álló csoportoké. Érdekes adalék, hogy a
férfi-nő vegyes csoportokban a nőkre nagyobb mértékben volt jellemző az ilyen jel-
legű nevetés. Ez ahhoz a következtetéshez vezet, hogy a párkapcsolatok kialakítása
és fenntartása során a nők eszköztárában kitüntetettebb helyet foglal el a partner
nevetés révén történő érzelmi befolyásolása. A nevetés tehát a pozitív érzelmek ki-
fejezési módja mellett egy fontos, érzelemindukciós funkciót is betölt, amely révén
a társas kapcsolatok szabályozása, a kötelékek erősítése és a csoport hatékonyabb
együttműködésének elősegítése valósítható meg (Gervais & Wilson, 2005).
16.2.6. A nevetés és a humor mint a téves riasztás jelzése
Ramachandran (1998) feltevése szerint a gyermekkori csiklandozás és az erre

válaszként megjelenő nevetés a felnőttkori nevetés gyakorlásának tekinthető. Az
elmélet szerint a nevetés egy jelzés a hallótávolságon belül lévő csoporttagok felé,
amikor a korábban észlelt anomáliáról kiderül annak veszélytelensége. Jelzi, hogy
hamis riasztás történt, a többieknek nem kell továbbra is készültségben lenniük.
Ezzel gyorsan és hatékonyan relaxált állapotba helyezi a korábban készültségi ak-
tivitásban lévő hallgatóságot, jelentős mennyiségű energiát takarítva meg ezzel
számukra.
Az elképzelés egyrészt megmagyarázza a nevetés ragályos természetét, vala-
mint azt is, hogy miért nem nevetnek a hallótávolságon belül lévő, de a nevető-
vel rokoni vagy ismerősi kapcsolatban nem álló személyek. A kommunikáció a
csoport tagjainak szól, a nevetővel bizalmi viszonyt ápoló jelenlévők megbízható
információként tekintenek ismerősük nevetésére, szemben az őt nem ismerő sze-
mélyekkel.
Az ún. hasraesős humorra adott reakciókra is magyarázatot kínál az elmélet.
Ennek közismert példája a banánhéjon elcsúszó ember esete - ha betöri a fejét
vagy elájul, akkor nem nevetünk rajta, hanem odarohanunk segíteni; ha azonban
az látszik, hogy nem történt komolyabb baja és feltápászkodik, akkor szinte vissza-
tarthatatlan kacagásban törünk ki, Ramachandran szerint nevetéssel jelezve a töb-
bieknek, hogy minden rendben, nem történt semmi komolyabb baj (16.2. ábra).
A téves riasztás elképzelés azonban

nem nyújt magyarázatot a humor minden
funkciójára vonatkozóan. Ennek magya-
rázatára Ramachandran az exaptáció fo-
galmát hívja segítségül, mely szerint, ha
már van egy működő mechanizmus, ez
könnyen felhasználható más funkciók be-
töltésére is. Feltételezése szerint alapvető-
en a nevetés és a humor egyfajta játékként
használatos, illetve a kreatív gondolkodás
gyakorlási eszközeként működik.
Ugyanakkor az elképzelés azt nem ma-
gyarázza meg, miért használjuk a humort
viszonylag gyakran pszichológiai védeke-
zési mechanizmusként. Lehetséges, hogy
16.2. ábra. Az elszenvedett sérülés sú- a szituáció trivializálásában segít – amikor
lyosságától függ a rá adott reakció ter- észleljük az anomáliát, akkor annak jelen-
mészete – azaz, hogy nevetni fogunk-e tőségét, veszélyességét, feszültséggeneráló
vagy sem (Forrás: http://sceneenough. hatását csökkenthetjük a humorossá tétel
com/2013/02/01/the-red-white-and- útján, mintha az is téves riasztás lett vol-
blue-banana-peel/)
na. Tehát ha a szignál eredetileg a csoport
tagjainak megnyugtatását szolgáló etoló-
giai jelzésként alakult is ki, az ezután felmerülő kognitív anomáliák megoldására
szintén alkalmazottá vált, egyfajta pszichés védekezési mechanizmusként.
Ramachandran a nevetés és a humor neurológiai hátterével is foglalkozott.
Szerinte például a szójátékok vagy a humor egyéb formái hátterében meghúzódó
finom nüanszok megértéséhez az agyunk több elkülönült régiójának az együttmű-
ködése szükséges. Számos klinikai bizonyíték alátámasztja, hogy az ehhez kapcso-
lódó téves riasztási mechanizmus hátterében egy, a limbikus rendszerben találtató
idegi áramkör a felelős (Daly & Mulder, 1957). A rendszer bizonyos részeinek
sérülése (corpus mamillare, tuber cinereum) ugyanis kontrollálatlan nevetéshez
vezet, sőt olyan eset is előfordult, amikor a leállíthatatlan roham következtében a
beteg halálra nevette magát ( Joseph, 1992).
Az is ismert, hogy az insuláris cortex-sérült betegek bizonyos százaléka egy-
fajta furcsa rendellenesség jeleit is mutatja, melynek neve fájdalom aszimbólia, ami
vetromediális frontális sérült betegek esetében is előfordul. Ezek a betegek a fájda-
lomkeltő ingerekre (pl. tűszúrás az ujjon) eltérően reagálnak – észlelik a fájdalmat,
de az nem fáj nekik (nem kapcsolódik hozzá a fájdalom érzése, a fájdalom averzív
emocionális komponense hiányzik). Ennek az is lehet az oka, hogy a szenzoros
információ feldolgozódik a thalamuszban, és részben az insulában, de nem továb-
bítódik a cinguláris gyrusba és más limbikus struktúrákba, amelyek a megfelelő ér-
zelmet és az ehhez kapcsolódó arousalt generálnák. Meglepő módon a betegek egy
része arról számolt be, hogy az ingerlést viccesként élték meg, és gyakran nevetni
kezdtek (Berthier, Starkkstein és Leiguarda, 1988). Ez az eredmény jól illeszkedik

a téves riasztási elképzelés keretébe. A páciensek azért nevetnek jelen esetben,
mert nem kapcsolódnak össze a szomatoszenzoros és a limbikus struktúráik, ami
a két kulcsösszetevő a felvázolt elméletben: egy potenciálisan veszélyes anomáliát
(a fájdalmat jelző szenzoros bemeneti információt) az elvárások leértékelése követi
(ténylegesen nem fáj). Tehát a fájdalom jelzése egy téves riasztás volt, így induká-
lódik az ilyen esetre adandó válasz, a nevetés.
Hasonló magyarázat adható a csiklandozásra, illetve a rá adott reakcióra is.
Mindkét fél jelzi általa, hogy nem áll szándékukban tényleges agressziót mutatni,
az adott szituációt fenyegetést nem tartalmazóként, játékként kezelik.
16.2.7. A humor mint a csoportidentitás erősítésének eszköze
A humor nemcsak pozitív érzelmeket kiváltó, a kommunikációt elősegítő funkciót

láthat el. Gyakran lehet egyértelműen agresszív, kényszerítő erejű, másokat befo-
lyásolni szándékozó eszköze a kommunikációnak. A humoros interakciók jelentős
része valakinek vagy valaminek a kinevetésén alapul, amikor is egy bizonyos egyé-
ni jellegzetesség vagy viselkedéses elem válik a humor forrásává.
Richard Alexander (1986) szerint a nevetés és a humor az ember evolúciós múltja
során egymással koevolúcióban alakult ki, a csoportidentitás erősítése szolgálatában.
A csoport működését elősegítő funkció két fő módon valósul meg, a társas normák
csoporton belüli erősítése, valamint a normaszegők csoportból való kizárása révén.
A humor ilyen jellegű megjelenését magában foglaló interakció legalább három
főt vagy csoportot igényel. Az egyik, amelyik közli a humoros üzenetet, a másik,
aki ezen nevet, és a harmadik, aki a humor céltáblája. A humor elszenvedője lehet
egy konkrét személy vagy egy lebecsült csoport meg nem határozott tagja, például
egyes nemhez, etnikumhoz vagy vallási csoporthoz tartozó személyek. A humor
ilyen típusú alkalmazása a csoporton kívüliektől való különbözés hangsúlyozása és
azok a csoportból való kizárása révén növeli a csoporton belüliek identitásérzését és
a csoport kohézióját. A humor evolúciósan kialakult funkciója az egyén csoporton
belüli helyzetének javítása, a hierarchiában való előrejutás révén a szaporodással
kapcsolatos erőforrásokhoz való szélesebb körű hozzáférés érdekében.
Alexander a humor működési mechanizmusát az ókori Athénban alkalmazott
cserépszavazás (osztrakizmosz) eljárásához hasonlítja, és az indirekt reciprocitás elve
alapján írja le (16.3. ábra). A humor céltáblájává a csoportnormát sértő viselkedés
vagy érték válik. A csoport többi tagja nevetéssel jelzi, hogy ő nem követné el ezt a
hibát, ismeri és követi a csoporton belül uralkodó szabályokat, és nem utolsó sorban
azt is, hogy örül, hogy nem ő lett a negatív humor céltáblája. Emellett a nevető
felekben erős pozitív érzelmi állapot generálódik, ezáltal megerősítve a pellengérre
állított viselkedés elkerülésére való törekvést, erősítve az aktuális csoportnormát.
Egy megfigyeléses vizsgálat eredményei szerint, ha egy társaságban a humoros
komment célpontja egy, a csoporton kívüli személy valamilyen jellegzetessége, akkor
az a csoport tagjainak aktivitását erősíti, beszédtempójukat és a hozzászólásaik gya-
16.3 ábra. Az ókori Athén polgárai cserepeken szavazva nyilvánítottak véleményt egyes
polgártársaik száműzetéséről (Forrás: http://pages.uoregon.edu/klio/im/gr/ath/)
koriságát növeli. Viszont ha a célpont egy csoporton belüli személy, akkor a csoport-
tagok ezt követő aktivitása visszaesik, beszédtempójuk lelassul (La Gaipa, 1977). A
kinevetett fél kellemetlen érzelmi állapotot él át, de a csoport többi tagja is jobban
figyel ezt követően arra, hogy mit és hogyan mond. Nem véletlen, hogy már gyer-
mekkorban is félelmet kiváltó prototipikus helyzet, a rossz álmok egyik alaphelyzete
a kinevetéstől való félelem. A kinevetéssel járó kellemetlen érzés két hatást válthat
ki: 1) az egyén továbbra is a csoport tagja akar maradni, ezért legközelebb törekedni
fog a humor tárgyává tett normaszegő viselkedés, illetve a kinevetéssel együtt járó
kellemetlen érzés elkerülésére, 2) nem ítéli olyan fontosnak a személy az adott cso-
porthoz tartozást, hogy emiatt tolerálja a kinevetést és az ezzel járó negatív érzelmi
állapotot, ezért inkább elhagyja a csoportot. Az első funkció tűnik régebbinek, mivel
evolúciós múltunk során a csoportból való kilépés nem volt reális alternatíva a tagok
számára, ugyanis a csoporton kívül az egyén túlélési esélyei drasztikusan lecsök-
kentek. Ebből következően a humor negatív visszajelzéséként való alkalmazása is a
csoporton belüli feszültségek csökkentésének, a csoport hatékony működése előse-
gítésének eszközeként működhetett evolúciós múltunk nagy részében.
16.2.8. A humor mint gátló mechanizmus
Ha valamin igazán elcsodálkozunk, az szinte teljesen eltávolít attól, amivel azt

megelőzően foglalkoztunk, ami addig a figyelmünk fókuszában állt. Hasonló ha-
tást képes elérni a humor által kiváltott nevetés is. Wallace Chafe (1987) szerint a
humor fő funkciója a figyelemelterelés, ami evolúciós adaptációként jellemezhető.
Elmélete szerint a humor azokban a szituációkban jelenik meg, amikor az egyén
valamilyen számára előnyetlen cselekvésben vagy eseményben vesz részt. A humor
meggátolja a negatív helyzetbe való bevonódást azáltal, hogy a figyelmi fókuszt
eltereli, a testi reakciókat pedig a nevetés révén a korábbitól eltérő készültségi
állapotba helyezi. A nevetés ezen kívül azt kommunikálja a külvilág felé, hogy a
nevető személy kilépett a komoly elmeállapotból, és átkerült egy nem komolyan
veendő, humoros elmeállapotba. Chafe szerint nevetés ragadós természete is eh-
hez segít hozzá, azt a célt szolgálja, hogy a nevető személy környezete is minél na-
gyobb arányban átváltson a komolytalan, nem fenyegető elmeállapotba, megelőzve
ezáltal a lehetséges konfliktusok kialakulását.
Az elmélet későbbi kiterjesztése szerint (Chafe, 2007) a humor működésének
kulcsa a nevetés által előidézett pozitív érzelmi állapot kialakítása. Ezt ő komolyta-
lanságnak (nonseriousness) nevezi, hozzátéve, hogy konkrétan erre az elmeállapot-
ra vonatkozó kifejezés nincs az angol nyelvben, melyre mások (pl. Martin, 2007) a
vidámság és a jókedv (exhilaration, mirth) kifejezéseket javasolják. Érvelése szerint
ez az érzelem egy olyan mentális állapottal jár együtt, ami megakadályozza az
egyént abban, hogy bizonyos eseményeket komolyan vegyen. A humor eszerint a
komolytalanság érzelmének aktivációját elősegítő eszközök egy készlete, melyek-
kel hatékonyan és gyorsan kiváltható ez az érzelmi állapot és az ezt kísérő viselke-
déses reakciók. A nevetéssel együtt járó fiziológiai reakciók a testi működést befo-
lyásolják, a cselekvés gátlását okozva, míg a komolytalanság pszichológiai állapota
a komoly módon történő gondolkodástól óv meg minket az adott pillanatban.
Ennek lehetséges evolúciós hátterét két szempontból közelíti meg: 1) a nevetés
nem az egyetlen lehetséges reakció a komolytalanság érzelmének kifejezésére (pl.:
egyéb arckifejezésekkel és viselkedésmódokkal is kommunikálható az adott érzel-
mi állapot), 2) a nevetés olyan szituációkban is megjelenik, amelyekben a humor

nincs jelen. Ilyenek például a zavar, az önvád állapota, a szótalálási nehézségek
vagy a különféle kínos szituációk. Itt a nevetés szintén a komolytalanság érzelmét
fejezi ki, amellyel a személy a negatív érzelmek csökkentése révén próbálja a konk-
rét szituációt kezelhetőbbé tenni.
Ezen túlmenően Chafe (2007) az egyes humortípusok kultúrák közötti ösz-
szehasonlító vizsgálatainak elemzése révén arra a megállapításra jut, hogy nincs
egy univerzális kódrendszer, amely minden kultúra humorára érvényes lenne. Az
egyének az akkulturációs folyamatuk részeként tanulják meg, mi számít humo-
rosnak az adott kulturális környezetben (és azt is, hogy mi nem). A preferált hu-
morformák és típusok tehát az adott kulturális közegbe való beilleszkedést teszik
lehetővé, emellett pedig pontos információt közölnek az egyén kulturális hovatar-
tozásáról. Ez utóbbi jelzés megbízhatóságát mutatja az a tény is, hogy az egy adott
kultúrára jellemző humor elsajátítása csak hosszú tanulás eredményeként lehetsé-
ges. Nem kevés tanulást igényel egy új kulturális közeg nyelvének az elsajátítása
sem, de a jellemző humor megértése és produkciója csak jóval később, még több
tanulás révén válhat csak lehetségessé. Ez utóbbi kiterjesztése Chafe elképzelé-
sinek szoros párhuzamba állítható a Flamson és Barrett-féle (2008) rejtjelezési
elmélettel (részletesen lásd: 16.2.2.).
16.2.9. Humor és elmeolvasási képesség
A humor működését leíró elméleteknek általában központi részét képezi annak

meghatározása, pontosan mit is találunk viccesnek a humorban, mi az, amin neve-
tünk. Az arousalszabályozási elmélet szerint a humor mindig két részből tevődik
össze (részletesen lásd: Tisljár, 2011).
Elsőként a feszültség emelése történik meg, miközben az egyén egy olyan értel-
mezési keretet, sémát aktivál, amelybe leginkább beleillőnek látja a történéseket. A
poén megjelenése átrendezi az eddigi felállást, arra készteti a humor észlelőjét, hogy
az új információknak megfelelő, az eddigitől eltérő értelmezési keretet aktiváljon,
amelyben a korábban kategorizált információk eltérő értelmezést nyernek. Ez a
paradigmaváltás gyorsan történik meg, és ezt észleljük humorosként, a felszabaduló
feszültségtől nevetés formájában szabadulva meg. A korábban bemutatott téves
riasztás elmélete szerint (Ramachandran, 1998) a humoros szituációkban megje-
lenő nevetés egy kommunikációs eszköz, mely segítségével tájékoztatják a csoport
tagjait a feszültséget okozó esemény veszélytelen voltáról. A nevető ember jelzi a
környezete felé, hogy téves riasztás történt, a továbbiakban nincs ok az aggodalom-
ra. Erre válaszként ők is nevetni kezdenek, és mindenki megnyugszik, ellazul.
Norman Howe (2002) szerint itt fontos különválasztani a nevetést és a humort.
A nevetés a feszültség felszabadulásából származik, leginkább egy egyszerű refle-
xes válaszként értelmezhető, hasonlóképpen a csiklandozásra adott reakcióhoz. A
humor viszont ennél jóval összetettebb, és erős társas meghatározottsággal bír. A
téves riasztás elmélet a nevetés eredetét meg tudja magyarázni, viszont a humor
evolúcióját nem, valamint azt sem, miért olyan élvezetes a humor. Howe elmeolva-
sási hipotézise szerint a humor központi eleme annak megfigyelése és megértése,
hogy aktuálisan mi játszódik le a vicc célpontjának elméjében a humoros esemény
megtörténése alatt. Tehát nem azért látjuk humorosnak az adott szituációt, mert
nem egyezik meg az előzetes elvárásainkkal, hanem mert el tudjuk képzelni (és el
is képzeljük), hogy épp mi zajlik le az általunk humorosként értékelt viselkedést
mutató személy fejében, hogy ő mire gondol vagy gondolhat.
Az elmélet és kiterjesztése ( Jung, 2003) szerint a humor megértéséhez és élve-
zetéhez elmeolvasási képességre (Theory of Mind) van szükség, enélkül képtelenek
lennénk meglátni a helyzetben lévő humorforrást. Az elmélet mellett és ellen szóló
eredmények is születtek a feltevés intenzív kísérleti vizsgálatai során. Az elméletet
támasztja alá Uekerman, Chanon és Daum (2006) azon eredménye, miszerint az
öregedéssel együtt jár a humor megértése képességének a csökkenése, ami össze-
függésben áll a mentalizációt igénylő kérdések megválaszolási hatékonyságának
a csökkenésével. Egy magyar mintán végzett vizsgálatban Juhász (2010) szintén
kapcsolatot talált az elmeolvasó képesség és a viccek helyes befejezésnek képessége
között. Egy másik kutatás kimutatta, hogy az alkoholbetegek csökkent humorfel-
dolgozó képességet és mentalizációs deficitet is mutatnak (Uekermann, Channon,
Winkel, Schlehbusch, Trenckman és Daum, 2006). Más kutatások azonban nem
találtak ilyen jellegű kapcsolatot. Például Farrant és munkatársai (2005) frontál
lebenyi epilepsziás betegek vizsgálata során arra jutottak, hogy a humor értékelése
akkor is csökkenhet, ha a személy elmeolvasó képessége intakt marad.
16.2.10. A humor összetett funkciói
Az előzőek alapján tehát úgy tűnik, hogy a humor számos evolúciósan kialakult,
adaptív funkciót is betölt. Az meglévő ismeretek integrációjának céljával Polimeni
és Reiss (2006) áttekintő tanulmányukban a humor kognitív és evolúciós hátterét
elemezték. A humor adaptációs előnyeivel foglalkozó nagyszámú feltevés feldol-
gozása alapján arra a megállapításra jutnak, hogy a humor és a nevetés nem csak
hogy egy evolúciósan adaptív jelleg, hanem valószínűleg az emberiség leginkább
komplex kognitív attribútuma.
Az emberek gyakran nevetnek, és sokszor mindezt a nevetést kiváltó oki háttér
ismerete nélkül is megteszik. A nevetés kellemes érzést vált ki, a társas vissza-
jelzések révén megerősíti a kiváltásához vezető eseményhez asszociálódó pozitív
kapcsolatot. Robin Dunbarhoz (Dunbar, Duncan és Nettle, 1995) hasonlóan ők
is a kurkászó viselkedésben látják a humor előzményeit, a nevetés funkcióját ez-
zel kapcsolják össze. A szerzők szerint számos, az emberré válásban kulcsszerepet
betöltő tényező kapcsolatba hozható a humor eredetével. Többek között a nyelv
eredete, a spirituális érzelmek hátterében meghúzódó kognitív folyamatok, az em-
beri csoport nagyságát alakító tényezők, valamint a főemlősök játékos harca is
fontos információkat szolgáltathat a humor összetett evolúciós háttere és sokrétű
funkcionalitása átfogóbb megértésének szolgálatában.

1. Mi a nevetés evolúciósan kialakult fő funkciója Dunbar elmélete sze-
rint?
2. Mit tartalmaznak a humor explicit és implicit komponensei a humor
rejtjelezési elmélete szerint?
3. Milyen nemileg eltérő párválasztási stratégiákról beszélhetünk a humor
alkalmazásával kapcsolatban?
4. Milyen a jó humorú nő és férfi a másik nem tagjai szerint?
5. A jó humorérzék milyen esetben növeli vonzerejüket a nők szemében?
6. Az érdeklődésindikátor-modell mit állít a humor és a vonzerő kapcso-
latáról?
7. A csoporton belüli szinkronizáció jelensége és a nevetés hogyan függ
össze?
8. Milyen akusztikai összetételű nevetés ösztönzi további nevetésre a hall-
gatóságot?
9. A nevetés milyen szempontból tekinthető hamis riasztásnak
Ramachandran elképzelése szerint?
10. A fájdalom aszimbólia jelensége hogyan kapcsolható össze a humor
téves riasztás elméletével?
11. A kinevetéssel járó kellemetlen érzés átélése mely két reakciót vált-
hatja ki?
17. Narratívák
evolúciós megközelítése
Szabó Edit
Történetekben élünk. Történetekben meséljük el a velünk megtörtént eseménye-

ket, és a velünk meg nem történteket is. Olykor kissé ferdítünk, mert igyekszünk
jobb színben feltüntetni magunkat. Olykor más emberekről mesélünk, s van, hogy
a fantáziavilágunk elevenedik meg történeteinkben. Az emberek a világ minden
táján és hosszú idők óta alkotnak meg elképzelt karaktereket, amelyeket elképzelt
hőstettekkel ruháznak fel. Ha összeszámolnánk, hány órát és mennyi erőforrást
fordítanak arra, hogy a fikció különböző formáival szórakoztassák magukat – tör-
ténetmondással, mintha-játékkal, mítoszok, legendák és tündérmesék hallgatásával,
regények, novellák, epikus költemények, balladák olvasásával, tévé- és mozifilmek,
színdarabok, operák nézésével, narratív festményekkel, viccekkel, paródiákkal, kép-
regényekkel, videojátékokkal és pornográfiával – bizonyossá válna, hogy az emberek
idejük tetemes részét töltötték a fikció előállításával és befogadásával a múltban,
csakúgy, mint a modern időkben (Pinker, 2007; Tooby & Cosmides, 2001/2014).
Ha pedig ehhez hozzávesszük a fikcióval töltött idő költséges voltát, az elszalasztott
lehetőségeket, hogy praktikus foglalatosságokkal törődjünk helyette, és a fennálló
veszélyt, hogy összekeverjük a fantáziát a valósággal, valamint sóvárgásunkat, hogy
belemerülhessünk egy-egy elképzelt világba, akkor ez mindenképpen magyarázatot
kíván. Különösen a darwini perspektívából, hiszen joggal várhatnánk, hogy a termé-
szetes szelekciónak el kellett volna söpörnie minden olyan hajlamot, amely arra ösz-
tökél, hogy a fantázia világával foglalkozzunk a valós világ helyett (Pinker, 2007).
17.1. A történetmondás és az irodalom evolúciós elméletei

Az irodalomkritika klasszikus elméletein túl – a tudomány olyan különböző terü-
leteit bevonva, mint az antropológia, a közgazdaságtan, a filozófia és a pszicholó-
gia – az elmúlt néhány évtizedben kezdett körvonalazódni egy interdiszciplináris,
evolúciós megközelítésű, ún. bio-kulturális elképzelés az irodalom értelmezésére.
Ennek kiindulópontja, hogy a régmúlt, amely fajunkat formálta, segítséget nyújt-
hat a jelen és a közelmúlt jelenségeinek magyarázatában is (Boyd, 2005b). Pinker
(2007) szerint az evolúciós pszichológia egyik legnagyobb érdeme, hogy olyan,
korábban mellőzött területeket emelt be újfajta megközelítésben a pszichológia
tudományába, amelyek a mentális életünk megértéséhez fontos adalékul szolgál-
nak, mint például a szépség, a státusz, a szex, a háború, a vallás, az árucsere, az
erkölcs, illetve a zene, a művészet, a fikció és a történetmondás is. A tény, hogy a
felsoroltak közül soknak – úgy tűnik – nincs közvetlen biológiai haszna (a túlélés
és a szaporodás szempontjából), elvezet ahhoz a fontos kérdéshez, hogy az adott
jelenség adaptáció-e vagy valamely adaptáció(k) mellékterméke, netán génsodró-
dás vagy más véletlenszerű evolúciós folyamat következménye. Lényeges kérdés
ez az irodalom esetén is, többek között ezért kapnak az evolúciós pszichológia
diszciplínái a narratívák és a fikció evolúciós értelmezésében is elsődleges és ki-
tüntetett szerepet.
Az evolúciós alapú irodalmi elemzés több szempontból is hasznos lehet (Pinker,
2007). A történetek mélyebb rétegeit képes vizsgálni, amelyek téren és időn átíve-
lők, a fikció világában megjelenő alakokat és eseményeket pedig abból a szem-
pontból értelmezi, hogy azok egy ökológiailag megalapozott adatbázisát képezik
azoknak a dolgoknak, amelyek az emberek számára alapvetően fontosak. Az ilyen,
adaptációs elméletek alkotják az irodalom evolúciós elméleteinek fő irányvonalát.
Mielőtt azonban rátérnénk az irodalom adaptacionista megközelítésű elméleteire,
fontos különbséget tenni e fő csapásvonal és az irodalom egyéb, evolúciós, de nem
adaptacionista elméletei között.
17.1.1. A nem-adaptációs elméletek
Carroll (2004, 2005) a nem-adaptációs teóriák három csoportját különíti el az

általa képviselt irodalmi darwinizmus adaptációs elmélettől.
1. Az első irányzat, a kozmikus evolúció a teljes univerzumra terjeszti ki az evo-
lúció folyamatát, amelyet a tökéletesedés egyfajta belső hajtóereje irányít. Az ide
tartozó elméleti munkák többsége teleológiai és spirituális jellegű: az univerzum a
spirituális és/vagy szociális tökéletesedés egy magasabb, végső állapotába evolvá-
lódik. Az irányzat fő képviselője Frederick Turner költő és irodalomtörténész, aki
könyvében (Essays on Literature and Science, 1992) angol romantikus és amerikai
transzcendentalista műveket elemez kozmikus evolucionista szellemben.
2. A másik fő irányzat az evolúció analógiás modellje. Ebben a megközelí-
tésben az evolúciót analógiaként, vagy, ha úgy tetszik, metaforaként alkalmaz-
zák. Rabkin és Simon jelenleg is zajló kutatásának célja (The Genre Evolution
Project, University of Michigan), hogy bebizonyítsák, a science fiction is adaptív
evolúciós folyamatok szerint fejlődik. Ehhez az irányzathoz sorolható Dawkins
mém-elmélete is (1976/1986). Carroll (2004) kritikusan megjegyzi, hogy a gének
és a kulturális szimbolizmus egységei, a mémek között húzott párhuzam koránt-
sem tökéletes: míg a mémek csak akkor ismétlődnek, ha válaszokat idéznek elő az
emberi elmében, vagyis valójában csupán stimulusként működnek, addig a gének
olyan organikus egységek, amelyek képesek önmagukat replikálni.
3. Az utolsó elmélet a sorban az evolúciót normatív értékként kezeli. Pontosab-
ban, normatív értékítéletek alapjává silányítja – leginkább a szociáldarwinizmus és
–nietzscheizmus sorolható ide. Ezek az elméletek a természet fogalmát erőszakos
hatalomszerzés eszközeként használják, szociális, politikai és irodalmi megköze-
lítésben egyaránt.
17. Narratívák evolúciós megközelítése 325
17.1. ábra. Evolúciós irodalomelméletek (Forrás: a szerző)
17.1.2. Az adaptációs elméletek
Az irodalom más evolúciós megközelítéseitől eltérően az adaptációs elméletek azt

kutatják, honnan ered az ember történetmondási igénye, és ennek mi a kulturális
és evolúciós háttere (Pléh, 2012). S bár ezek az elméletek nem alkotnak egysé-
ges irányzatot – az irodalmi darwinizmusnak vagy darwini irodalomkritikának
nevezett irányzat amerikai iskolája (többek között Carroll, Boyd, Dissanayake,
Sugiyama) és az evolúciós-kognitív irodalomtudomány amerikai és németországi
iskolái (többek között Zunshine, Eibl, Mellmann) sorolhatók ide –, elméletrend-
szerük alapjaiban azonban megegyeznek. Ezek pedig a következők: 1. az emberi
elmét a természetes szelekció adaptív folyamatai formálták, s az emberi kultúra
alapja az adaptált elme, 2. a történetmondás (és így az irodalom) az adaptált elme
produktuma (Carroll, 2004, 2005). Mivel a narratívák az emberi elme produk-
tumai, az elmét pedig a hosszú evolúciós múlt folyamán a természetes szelekció
alakította, így annak feltérképezéséhez, miért hoznak létre és miért olvasnak az
emberek fikciót, fontos megérteni az elme azon tulajdonságait, amelyek mindezt
lehetővé teszik (Sugiyama, 2001b).
A történetmondás, az irodalom és a művészet is univerzális jelenségek, ame-
lyek minden kultúrában jelen vannak. Graham Swift Lápvilág (1983) című re-
gényének főhőse, egy idősödő történelemtanár úgy definiálja az embert, mint „a
történetmondó állat”, s valóban, a történetek egészen korai gyermekkorunktól
fogva részei életünknek, s nélkülözhetetlen alkotóelemei minden emberi kultú-
rának (Gansel & Vanderbeke, 2012). Az irodalom kifejezés evolúciós megköze-
lítésben nem a szépirodalomra vonatkozik, hanem egy gyűjtőfogalma a narratív,
verses és drámai megnyilvánulások mind írásos, mind beszélt formáinak (Carroll,
1999). A narratíva, vagy elbeszélés, pedig úgy értendő, mint olyan események sora,
amelyek ok-okozati kapcsolatban állnak egymással egy idősíkon belül (Bordwell
és Thompson definícióját idézi Sugiyama, 2001b). A narratívák fiktív formái, va-
lamint a fikció és a művészetek más formái és ágai is felfoghatók úgy, mint olyan
reprezentációk, amelyeket nem arra szántak, hogy valóságosként értelmezzük
(Tooby & Cosmides, 2001/2014). Ez alapján az adaptacionista elméletalkotók
egyik csoportja a narratívák, az irodalom és más művészeti ágak közös eredetét
kutatja, míg a másik csoportjuk külön kognitív apparátus működését feltételezi a
narratívák és a történetmondás mögött.
Az adaptációs irodalomelméletek nem kívánják elvenni az olvasás örömét, csu-
pán új kereteket próbálnak adni az értelmezéshez (Pléh, 2012). Nem a genetikai
determinizmus irányítja őket, ellenkezőleg: a kulturális hatások figyelembevéte-
lével kívánnak a fikció evolúciós eredetéről számot adni (Boyd, 2005a,b; Carroll,
2004; Gansel & Vanderbeke, 2012; Sugiyama, 2001a,b). Olyan kérdésekre keresve
választ, mint hogy miért és miként válhatott a történetmondás, a fikció és az ol-
vasás univerzális emberi viselkedésformává? Miért lehet adaptív az alkotója és a
befogadója számára a történetmondás? Milyen funkciói lehetnek a narratíváknak?
Ezekre a kérdésekre keressük a választ a következő szakaszban is.
17.2. A történetmondás és a fikció funkciója

Amikor az evolúciós elméletalkotók egy fizikai vagy mentális vonás funkciójá-
ról beszélnek, ez alatt tipikusan az adaptív funkcióját értik, vagyis azt próbálják
meghatározni, hogy az adott jelenség kialakulása milyen túlélési vagy szaporodási
probléma megoldását szolgálta az evolúciós múlt során. Az adaptációs elméletek
egyik legfőbb és legizgalmasabb kérdése, hogy miért alakult ki az irodalom és
elődje, a történetmondás. Ehhez pedig mindenképpen szükséges azt feltérképezni,
hogy van-e a narratíváknak adaptív funkciója, és ha igen, mi az vagy melyek azok
a funkciók.
Alapvetően háromféle elképzelést különíthetünk el e tekintetben (Boyd, 2005a;
Carroll, 2004; Miller, 2006; Pinker, 2007; Sugiyama, 2001b): 1. A narratíváknak
nincs adaptív funkciója, valamely más adaptív mentális folyamat mellékterméke-
ként jöttek létre. 2. Sem a narratíváknak, sem a művészetnek nincs adaptív funk-
ciója, létrejöttüket nem (vagy nem kizárólag) a természetes szelekció, hanem a
szexuális szelekció irányította, szexuális jelzésként működnek. 3. A narratíváknak
adaptív funkciója van, amelyet a természetes szelekció folyamatai formáltak.
Emellett az adaptacionista teoretikusok funkcióelméletei a mentén is felosztha-
tók, hogy a művészet funkciójából kiindulva közelítenek az irodalom funkciójának
definiálása felé, vagy közvetlenül a narratívák funkcióját igyekeznek behatárolni.
Kezdjük most azokkal az elméletekkel, amelyek szerint az irodalom funkciójának
meghatározásához előbb a művészet funkcióját szükséges definiálni.
17.2.1. A művészet mint evolúciós melléktermék
Sem a művészetnek, sem az irodalomnak nincs adaptív funkciója, mindkét jelen-

ség melléktermék csupán – vallják e nézet képviselői, köztük Pinker is. Szerinte a
művészet és a fikció egyfajta örömszerző melléktermék (Pinker, 1999/2002, 2002,
2007). Mert bár az altatódal megnyugtatja a csecsemőt, a tánc elűzi a feszültséget,
a történetek másokkal való megosztásának pedig közösségformáló ereje van, ebből
még nem szükségszerűen következik, hogy a művészeteknek adaptív funkciót kell
tulajdonítanunk: miért kellene azt gondolnunk, hogy az ember úgy van megalkot-
va, hogy ezeket a tevékenységeket produkálja? Ehhez nem elég, ha annyit állítunk:
mert hajlamos a „művészeti cikkek” készítésére és fogyasztására (Pinker, 2007).
Pinker elismeri, hogy az elme magas szintű aktivitása önmagában adaptív, de
úgy véli, hogy ez az aktivitás élvezetet okoz, s erre települ rá örömszerző parazita-
ként a művészi tevékenység (Carroll, 2005). Elhíresült metaforája, miszerint a mű-
vészet „az elme sajttortája”, azt a nézetét világítja meg, hogy miként az epres sajt-
torta is csupán egy inger, amely az édes íz iránti adaptív késztetésünket stimulálja
(a magas kalóriatartalmú élelmiszerek fogyasztása egykoron a túlélést szolgálta),
úgy a művészet is pusztán illúziókeltés, amely haszontalanul idézi meg a bizton-
ságos környezet látványát, hangjait és ízeit. Egy vonatkozásban azonban Pinker is
elképzelhetőnek tartja, hogy a művészet adaptív funkciót töltsön be: kifejezetten
a fikcióról és a drámáról szólva felveti, hogy az egyszerre lehet adaptív és nem-
adaptív. Vagyis örömszerző melléktermék a tekintetben, hogy a befogadó számára
élvezetes képet rajzol az emberi természetről. S emellett kognitív adaptáció abban
az értelemben, hogy fontos és a gyakorlatban is hasznosítható instrukciókat is
nyújt az emberek számára (Pinker, 1999/2002 – lásd később Sugiyama elméletét
a 2.3.4. szakaszban).
17.2.2. A művészet mint a szexuális szelekció terméke
A művészet és az irodalom funkciójára vonatkozó második elképzelés szerint e

jelenségek evolúciója nehezen magyarázható a természetes kiválasztódással, ám
jóval könnyebben a szexuális kiválasztódás elméletével. A művészet tehát valójá-
ban arra való, hogy segítségével a férfiak imponálhassanak a nőknek. Ez az elmélet
kissé kilóg az adaptacionista teóriák sorából azáltal, hogy az emberi elmét sem,
legalábbis nem teljes mértékben a természetes szelekció produktumának tartja,
hanem azt állítja, hogy annak formálódását nagymértékben befolyásolta a szexu-
ális szelekció is.
Ahogyan Miller A párválasztó agy című könyvében (2006) kifejti, a hím páva
pompázatos farktollához vagy a szarvas terebélyes agancsához hasonlóan a mű-
vészeti alkotások is eredetileg az udvarlást, a párválasztást szolgálták. A páva lát-
ványos tollazatát nyilvánvalóan könnyedén észreveszik a ragadozók is, ám mivel
a pávafarok viselője ennek ellenére mindezidáig életben maradt, felkelti ezáltal a
nőstények figyelmét. Vagyis valójában a nőstények ízlése és választása segíti a páva-
farok és a hasonló jellegek fennmaradását s elterjedését. Az ember ruházkodása és

díszítkezése Miller szerint hasonló módon a szexuális szelekció következménye, a
műalkotások pedig, ugyan fizikailag elkülönülnek tőlünk, de felfoghatók az önma-
gát díszítő ember testének természetes kiterjesztéseiként. A művészet által a férfiak
fölösleges erőforrásaik produktumait ajánlják a választó nem, a nők figyelmébe.
Miller hipotézise igazolását látja abban, hogy a történelem folyamán majdnem
minden nyilvánosság elé kerülő műalkotás szexuálisan érett férfiaktól származott.
17.2.3. A művészet mint adaptáció (és funkciói)
A funkcióelméletek harmadik, és egyben utolsó nagy csoportjába azok az elkép-

zelések tartoznak, amelyek szerint a művészetet és az irodalmat a természetes sze-
lekció hozta létre, így ezeknek a jelenségeknek adaptív funkciója (vagy funkciói)
van(nak). Ám hogy pontosan mely adaptív problémák megoldásához járult hoz-
zá a művészet kialakulása, arra vonatkozóan igen sokféle elképzelés született. Az
alábbiakban a legfontosabbakat vesszük sorra.
17.2.3.1. A különlegesség élménye
Dissanayake antropológus What is Art For? (1990) és Homo Aestheticus (1999) című
könyveiben az elsők között tett kísérletet arra, hogy a művészetet mint adaptációt
elemezze és értelmezze. Szerinte a művészetre a következő okok miatt kell adap-
tációként tekintenünk: 1. A művészet univerzális jelenség az emberi társadalmak-
ban. 2. Nagymértékű elköteleződést kíván: sok időt, erőforrást és energiát emészt
fel. 3. Nagyfokú élvezetet kelt és intenzív érzelmeket vált ki az emberekből (az
evolúció általában az adaptív viselkedést teszi élvezetessé). 4. Biológiai szempont-
ból meghatározó tevékenységekkel hozható összefüggésbe (mint például a játék
és a rituálé). 5. Az egyedfejlődés során speciális gyakorlás nélkül is megbízhatóan
kifejlődik a gyerekekben.
A művészet adaptív funkcióját pedig a következőképp határozza meg: a művé-
szet különlegessé tesz. A különböző művészeti ágak fontos dolgokat és tevékeny-
ségeket tesznek különlegessé, ezáltal pedig komolyan vesszük azokat – aminek
nyilvánvaló előnye volt a túlélés szempontjából. Dissanayake a művészetet mint
viselkedési formát vagy tevékenységet elemzi (nem pedig tárgyuk, a műalkotások
felől közelíti meg a kérdést), és két univerzális, és más fajoknál is jelenlévő tevé-
kenységgel, a játékkal és a rituáléval rokonítja.
A játék (amely tevékenységet az állatok és az ember is különösebb tanulás nél-
kül gyakorolják) egy költséges viselkedési forma, amelyhez nyilvánvaló, egyértel-
műen a túlélést segítő előnyöket nehéz társítanunk. Azonban a fiatal állatok a
játék során olyan készségeket sajátítanak el, amelyek segítenek abban, hogy később
élelemhez jussanak, megvédjék magukat, megfelelő párt találjanak és jobban bol-
doguljanak a csoporton belüli társas együttélés viszonyrendszerében (Dissanayake,
1999). Mi emberek, amikor játszunk, színlelünk: hercegnőt vagy anyát, hőst vagy
katonát, rókát vagy kiskacsát. Amikor háborúsat vagy főzőcskézést játszunk –

játékpisztolyt használunk vagy üres tányérból falatozunk. Dissanayake meglátása
szerint a művészet is, akárcsak a játék, nem valódi, hanem színlelt tevékenység: a
Hamletet játszó színész a valóságban nem szúrja le a Poloniust alakító színészt,
sőt, a közönség soraiban ülő jóérzésű emberek sem szaladnak föl a színpadra, hogy
azonnali elsősegélyben részesítsék Poloniust.
A játékhoz hasonlóan a rituálé is univerzális jelenség az emberi társadalmak-
ban, s a ritualizált viselkedés bizonyos formái megfigyelhetők az állatvilágban is. E
viselkedési forma adaptív előnye, hogy a társas együttélést segíti: a közös normák
és értékek csoporton belüli hangsúlyozásával az együttműködést támogatja, a kü-
lönböző tragédiák és természeti csapások közös és ritualizált keretek között való
feldolgozása pedig elviselhetőbbé teszi az egyén terheit. A rituálé és a művészet
szorosan összekapcsolódik, hiszen a rituális ceremóniák a művészet különböző
formáit vonultatják fel: szép tárgyakat használnak, különlegesen díszített környe-
zetben, költői nyelven előadva, zenével, tánccal kísérve (Dissanayake, 1999).
A művészet mégis más, mint a rituálé és a játék – hiszen a természetes sze-
lekció miért alakított volna ki egy olyan tevékenységet, amely ugyanazon adap-
tív problémák megoldására irányul, mint egyéb, már jól működő tevékenységek.
Ráadásul, az állatvilágban sem találunk olyan viselkedési formát, amelyet művé-
szetnek nevezhetnénk. Dissanayake tehát az ember és elődeinek megnövekedett
méretű agyában, és ebből fakadóan intelligenciájában, mentális és érzelmi ösz-
szetettségében, sokszínűségében látja a művészet kialakulásának hajtóerejét. Az
emberi evolúció egy pontján elődeink elkezdtek olyan tevékenységeket folytatni,
amelyek a különlegesség élményét adták: amelyekhez pozitív érzelmek kötődtek,
és így jobban megjegyezték őket. És amelyek segítséget nyújthattak abban, hogy
bizonytalan kimenetelű, kétséges helyzeteket – azokat előre elgyakorolva – jobban
megoldjanak (Dissanayake, 1999).
17.2.3.2. Közösségformálás és kreativitás
Boyd irodalomtörténész több adaptív funkciót is tulajdonít a művészetnek és az

irodalomnak. Elmélete szerint a művészet funkciói, hogy formálják és megosztják
a figyelmünket, s ezáltal előmozdítják a társas kohéziót és a kreativitásunkat (Boyd,
2005a,b). A közös figyelem képessége, valamint az a képességünk, hogy formál-
ni, irányítani, alakítani tudjuk a magunk és más emberek figyelmét, olyan közös
kognitív preferenciák megjelenéséhez vezetett, amelyek lehetővé tették a művészet
kialakulását. Olyan viselkedésformák jöhettek létre ezáltal, amelyek nemcsak az itt
és most azonnali szükségleteire voltak képesek reflektálni, hanem a figyelmet egy
adott problémára irányítva és az ahhoz kapcsolódó érzelmeket is felhasználva idő-
ben és térben távoli valóságokat és új lehetőségeket is képesek voltak befogadni.
Dissanayake elméletéhez hasonlóan a művészet valós helyzetek játékos gya-
korlására teremt lehetőséget Boyd elgondolása szerint is, ám Dissanayakével ellen-
tétben Boyd ennek alapvető okát a figyelem képességének fejlődésében látja. Boyd
szerint az a különleges képességünk, hogy egymással megosztjuk és folyamatosan

élesítjük a figyelmünket, tette lehetővé, hogy olyan eseményeket is képesek le-
gyünk felfogni, amelyeket a múltban éltünk át vagy figyeltünk meg, amelyeket
mások éltek át vagy figyeltek meg a múltban, sőt hipotetikus, ellentmondásos vagy
meg nem történt, csupán elképzelt eseményeket is.
Emellett a másokra való odafigyelés és a figyelem megosztásának képessége
segítette az emberek egymásra hangolódását, és erősítette a csoporton belüli ko-
héziót: azok a közösségek, amelyek együtt énekeltek, táncoltak, hallgatták a hő-
sökről vagy az élet veszélyes dolgairól szóló történeteket, sokkal jobban tudták
koordinálni magukat, mint más közösségek. Az egyén szempontjából pedig az az
előny származott a művészet gyakorlásából, hogy az a kreativitását is fejlesztette.
Boyd szerint (2005a) ez nem csupán az egyre szebb és különlegesebb műalkotások
megjelenéséhez vezetett, hanem a kreativitás fejlődése a vallás kialakulását és a
tudomány megszületését is elősegítette.
17.2.3.3. Rendteremtő és szervező erő
A művészet és az irodalom funkcióját a téma több kutatója is egyfajta organizáci-

óban, rendteremtésben látja. O. Wilson biológus szerint, miként azt Minden egy-
becseng (2003) című könyvében felveti, a művészet legfontosabb szerepe evolúciós
perspektívából nézve, hogy rendet és jelentést visz a mindennapi lét zűrzavarába.
A fejlett intelligenciának köszönhetően őseink képessé váltak önmaguk, saját sze-
mélyes létük végességét és a környezetük kaotikusságát felismerni – ez a megrázó
felismerés pedig egy olyan űrt teremtett, amelynek betöltésére a művészet alkal-
mas volt. A művészet szimulált valóságában az emberek képesek voltak mindeze-
ket a problémákat kifejezni és formába önteni. Ugyanakkor fontos megemlíteni,
hogy Wilson nem foglal egyértelműen állást amellett, hogy ezt a rendteremtő erőt
a művészet adaptív funkciójának tekinti, vagy csupán evolúciós mellékterméknek.
Tooby és Cosmides evolúciós pszichológusok hosszú évekig a melléktermék
elméletet vallották, a kétezres évek elején azonban – Szépség és mentális rátermett-
ség (Does Beauty Build Adapted Minds, 2001/2014) című elméleti írásukban – már
adaptív magyarázatot adnak a művészet és a fikció létrejöttére vonatkozóan. El-
méletük szerint ezek funkciója az elme organizációs működésével függ össze. A
neurokognitív adaptációk alapvetően kétféleképpen működnek és építik fel az el-
mét: egyrészt funkcionális üzemmódokban (amikor az adaptáció a kialakult funk-
cióját végrehajtja), másrészt pedig organizációs/szervezési üzemmódokban (ezek
azért alakultak ki, hogy felépítsék az adaptációt és jobb szervezettséget biztosít-
sanak a feladata ellátásához). Utóbbiakhoz tartozik a játék, a tanulás, az álmo-
dás, s a művészetet nevezik meg a negyedik organizációs üzemmódként (Boyd,
2005a). Az egyre fejlettebb elmével rendelkező elődeinknek olyan új információk-
kal kellett megküzdeniük, amelyek nem általánosságban véve és az egész fajunkra
vonatkozóan bizonyultak igaznak, így nem lehetett olyan gyorsan és könnyedén
eltárolni azokat igaz információként (Tooby & Cosmides, 2014). A lehet-hogy-
igaz, egykor-igaz-volt, mások-azt-hiszik-hogy-igaz, egy-napon-majd-igaz-lesz és

hasonló új információk speciális kognitív adaptációk nagy készletét hozták létre.
Ennek kezeléséhez a különböző vélekedésrendszerek összerendezése volt szük-
séges, illetve annak eldöntése, mennyire bízhatnak meg az ilyen típusú informá-
ciókban. Ennek fényében pedig a fikció, amely „hamis” információkat közöl, sem
tűnik annyira különbözőnek ezektől az új típusú információktól. A fikció egy új
viszonyrendszert teremt: vonatkozhat bár valós tényekre, helyekre, eseményekre
vagy emberekre, amint egy tény belép a fikció világába, a valóságtól való függése
megszűnik. A fikció világában kezd el létezni, és az azon belüli viszonyok szerint
működni és értelmeződni. A fikció a reprezentációkat egy speciális formába ren-
dezi – ez a narratívum, amely azért maradt fenn, mert az elménk felismeri, hogy
az ilyen formába csomagolt reprezentációk erőteljes rendszerező hatással vannak a
neurokognitív adaptációinkra, még akkor is, ha ezek a reprezentációk a szó szoros
értelmében nem igazak. Tooby és Cosmides a művészet organizációs funkciójá-
nak fogalmát jóval szűkebb értelemben használja, mint Wilson. Szerintük a fiktív
világokban való gyakorlatozásunk a neurokognitív adaptációinkat szervezi, és elő-
segíti azok hatékonyabb működését (Horváth, 2010).
Carroll irodalomtörténész azonban, Toobyéktől eltérően, de Wilsonhoz ha-
sonlóan tágabb értelemben alkalmazza az organizációs funkció fogalmát: Carroll
elgondolása alapján a művészet és az irodalom a teljes világnézetünk organizációjá-
ban részt vesz (Carroll, 2012). Az irodalom pszichológiai rendet teremt. Miközben
időbeli, térbeli, a kulturális környezetre és egyéni környezetre, illetve egyéni karak-
terekre jellemző sajátosságokat ábrázol, azokat olyan alapvető struktúrákba integ-
rálja, olyan témákat jelenít meg, amelyek az embereket valójában foglalkoztatják
(Carroll, 1999). Ezáltal pedig az emberi természet mélystruktúrájába engednek
betekintést. A történetekben hallottakat magukra vonatkoztatva elődeink képesek
voltak saját magukat elhelyezni a környezetükben, és rendezni az érzéseiket és gon-
dolataikat, amelyek a viselkedést irányítják. Ez pedig egyéni és szociális fejlődéshez
vezetett és ahhoz, hogy képesek legyenek rugalmasan és kreatívan viszonyulni a
környezet bonyolult és folyton változó körülményeihez. Emellett ezek az elképzelt
élmények nem csupán a saját viselkedésükre vonatkozóan adtak útmutatást, de arra
nézvést is, hogy bejósolhassák más emberek élményeit. Ebben az értelemben pedig
az irodalom fontos eszköze lehet annak, hogy mentálisan közelítsünk más emberek
élményvilágához (lásd 3.1 A fikció mint az elmeolvasás gyakorlása szakaszt).
17.2.3.4. Információszerzés és -átadás
Bár Tooby és Cosmides, valamint Carroll funkcióelmélete is kitüntetett figyelmet

szentel a művészeten belül az irodalomnak, Sugiyama irodalomtörténész közvet-
lenül a narratívák adaptív funkcióját definiálja. Az elbeszélés és elődje, a történet-
mondás funkciója Sugiyama szerint abban keresendő, hogy hasznos információkkal
lát el bennünket, amelyek alapján saját viselkedésünket koordinálhatjuk (Sugiyama,
1996; 2001a,b). Az információgyűjtés alapvető fontosságú az ember számára. Az
első kézből szerzett információ azonban nagyon költséges, sőt veszélyes is lehet: ha
magad nézed meg, hogy nyitva van-e az újszülött oroszlánkölyök szeme, nem fogsz
abba belehalni? – figyelmeztet egy !kung anekdota (Sugiyama, 2001a,b). A próba-
szerencse tanulás kockázatos voltán kívül sokszor rabol el túl sok hasznos időt és
energiát. Emellett teljességgel valószínűtlen, hogy egyetlen ember tapasztalati úton
minden, számára szükséges és potenciálisan hasznos információt megszerezhetne
saját életútja során. Ezért lehet hasznos a másodkézből szerzett információ, mint
például a pletyka (Dunbar, 1996), és mint a narratívák (Sugiyama, 2001a,b).
A narratívák további előnyei, hogy 1. előállításuk fizikailag nem megterhelő,
minimális energia-felhasználással megoldható, 2. mivel a narratívák nagy időin-
tervallumot képesek átfogni, közönségük több információhoz jut a befektetett
energiához és időhöz viszonyítva, mintha közvetlenül, saját tapasztalat által kel-
lene az információt megszerezni, 3. a narratívák befogadása közben az emberek
nincsenek kitéve azoknak a fizikai és szociális kockázatoknak, amelyek az első
kézből szerzett információk esetén felmerülnek, és 4. a narratívák könnyedén hoz-
záigazíthatók az adott közösségben élők információszükségletéhez. Ezáltal pedig
a narratívák és a történetmondás egy olyan virtuális valóságot teremtenek szá-
munkra, amely egy generációról generációra átadódó, hasznos tudás forrása lehet
(Sugiyama, 2001a,b).
A történetmondás ugyanakkor nemcsak a hallgatóság, de a történetmondó
számára is hasznos lehet. Az információk egymással való megosztása (történetek
formájában) egy kölcsönösségen alapuló együttműködés fontos részét képezheti:
„ha te megosztod velem a történeteid, én is megosztom veled” – ez pedig növeli az
együttműködésben résztvevők túlélési esélyeit. Emellett az ügyes történetmondó
kedvére manipulálhat a történetei által: az üzenete tartalmát és időzítését is alakít-
hatja a céljainak megfelelően, hogy ezáltal befolyásolja a hallgatók vélekedéseit és
jövőbeli viselkedését (Sugiyama, 2012).
17.1. A történetmondás kialakulása: a narratívák eredete

Őseink világa, amelyben elménk, nyelvhasználatunk és történetmondó képességünk ki-
fejlődött, nagyban különbözött a mi világunktól. Kis (többnyire 50-150 fős) csoportokban
éltek (Bereczkei, 2008; Cashdan, 1989; Dunbar, 1993), amelyekben mindenki ismert min-
denkit, s a magánélet és az egyedüllét ismeretlen fogalmak voltak (Sugiyama, 2001b).
Egy olyan környezetben, amelyben az élelem megtalálása és elkészítése rendkívül idő-
igényes volt, amelyben a közlekedés gyalogszerrel történt, és amelyben kizárólag a
maguk által előállított eszközöket használták. Az élet is sokkal kockázatosabb volt: a
vadállatok támadása valós veszélyforrást, egy betegség vagy sérülés pedig potenciáli-
san életveszélyt jelentett (Sugiyama, 2001b). Az ebben a környezetben felmerülő prob-
lémákra reflektált és nyújthatott megoldást a narratívák kialakulása az adaptacionista
szemlélet szerint.
Miközben szinte lehetetlen vállalkozás a történetmondás születésének pontos idejét

meghatározni, a kutatók többsége úgy tartja, valamikor a felső pleisztocénben ala-
kulhatott ki (Sugiyama, 2001a,b). Mivel a nyelv megjelenése nyilvánvaló előfeltétele
volt az elbeszélés kialakulásának, és azt körülbelül 50-250 ezer évvel ezelőttre teszik
(Dunbar, 1996; Pinker, 1999/2002), így valamikor ezt követően – mások szerint a nyelv
fejlődésével egyidejűleg (pl. Cassirer, 1994; idézi Gansel & Vanderbeke, 2012) – ala-
kulhatott ki a történetmondás. Miller (2006) még pontosabban határolja be a nyelv
születési idejét. Elgondolása szerint az univerzalitása miatt a nyelvhasználatnak ki kel-
lett fejlődnie még azelőtt, mielőtt a Homo sapiens megkezdte kivándorlását Afrikából,
ami kb. 100 ezer éve történt. Bár a legősibb ismert elbeszélő mű, a Gilgames eposz
mindössze ötezer éves, az írásbeli irodalmi hagyományt a szóbeli irodalmiság minden
bizonnyal hosszú időszakának kellett megelőznie (Thomas, 1989; Sugiyama, 2001a,b),
így a narratívák előállítására való képességünk nem hirtelen, az írásbeliség kialakulá-
sával tört elő – ahogyan azt a magyar nyelv olyan érzékletesen ki is fejezi a jelenséget
definiálva: elbeszélés.
A szimbolikus kifejezésmód más formái, mint a barlangrajzok, Vénusz-figurák vagy
csontfaragványok, amelyeket Európa-szerte tártak fel archeológusok, mintegy 30 ezer
éve keletkezhettek (Mithen, 2005), az Ausztráliában felfedezett barlangrajzok pedig
még ősibbek lehetnek (Dissanayake, 2000; Sugiyama, 2001a,b). Sőt, Afrikában való-
színűleg már 100 ezer évvel ezelőtt használtak vörös okkerfestéket a test díszítésére
(Knight, Power & Watts, 1995; Miller, 2006). Mivel az emberek fiziológiailag képesek vol-
tak a beszédre, amikor ezeket a tárgyakat-díszítéseket létrehozták (Lieberman, 1994),
nagyon valószínű, hogy a történetmondás is éppen olyan ősi, mint a reprezentáció fent
felsorolt más formái (Sugiyama, 2001a,b). Mindezekre alapozva a narratívák kialaku-
lását (a vadászó-gyűjtögető múltunk részeként) 30-100 ezer évvel ezelőttre tehetjük
(Sugiyama, 2001a, b).
17.3. A narratívák kognitív alapzata

A narratívák létrehozása számos kognitív képességen alapszik, mint amilyen pél-
dául a nyelv, az ok-okozati érvelés vagy az átélt események időbeli elrendezésének
képessége. Az elbeszélés egy olyan formátum, amely az ember élményeit reprezen-
tálja, ezért azon képességek közül, amelyek az alapzatát képezik annak, hogy a valós
eseményeket feldolgozzuk, sok alapvetően hozzájárul a narratívák feldolgozásához
is (Sugiyama, 2012). Az alábbiakban a narratívák kognitív megalapozottságának
két problémakörét emeljük ki: az elmeolvasás képességét és a fikció mint hihető –
vagyis egyrészt átérezhető, másrészt lehetséges – valóság problematikáját.
17.3.1. A fikció mint az elmeolvasás gyakorlása
Az irodalom segítségünkre van abban, hogy mentálisan közelítsünk mások élmény-

világához – hangsúlyozta fentebb Carroll, de más adaptációs szemléletű kutatók is
– mint például Boyd, Tooby és Cosmides, illetve Sugiyama – nagy szerepet tulajdo-
nítanak e képességünknek, vagyis az elmeteóriánknak. Az elmeolvasás, elmeteória
vagy másként mentalizációs képesség arra szolgál, hogy különböző mentális tartal-
makat: gondolatokat, érzéseket, vélekedéseket vagy szándékokat tulajdonítsunk más
embereknek, s megpróbáljuk ezáltal felmérni várható viselkedésüket. Az irodalom
megértésében e képességünk remekül kamatoztatható, sőt, elmeolvasó képességünk
teszi egyáltalán lehetővé az irodalom létezését (az általunk ismert formában), állítja
Zunshine evolúciós-kognitív irodalmár. Mint ahogyan azt Why We Read Fiction
(Miért olvasunk kitalált történeteket, 2006) című kötetében kifejti, az elmeteória evo-
lúciós funkciója az volt, hogy megkönnyítse az együttélésünket a többi emberrel,
ám emellett meghatározó szerepe van az irodalmi alakok értelmezésében is. Olva-
sás közben ugyanis igyekszünk minél pontosabb képet alkotni arról, hogy az egyes
szereplők miként éreznek, mik a szándékaik, illetve hogyan vélekednek egymásról.
Amikor Virginia Woolf Mrs. Dalloway című regényének szereplője, Peter
Walsh váratlan látogatást téve rég nem látott fiatalkori szerelménél remegve lép
be az ajtón, az olvasó pontosan tudja, hogy ez a remegés nem arra utal, hogy a fér-
fit korábban felidegesítették vagy hogy előrehaladott Parkinson-kórban szenved,
érvel Zunshine. S az elmeolvasó képesség az, amely lehetővé teszi Woolf számára
is, hogy azt feltételezze (anélkül, hogy azt konkrétan megmagyarázná): az olvasók
automatikusan a hősnő iránti érzéseire asszociálnak Walsh testbeszéde alapján.
A fikció olvasásában a mentalizációs képesség jelentős szerepét hangsúlyozza az
is, többek között Simon Baron-Cohen (1995) kutatásaira támaszkodva, hogy az
autisták, illetve Asperger-szindrómával élők, akiknek elmeteóriája sérült, nem él-
vezik, többnyire nem is értik az irodalmat, s egyáltalán nem érdeklődnek sem a
fikció, sem a történetmondás iránt (Zunshine, 2006).
17.3.2. A fikció mint hihető valóság
„Az egyedüli különbség a fikció és a valóság között, hogy a fikciónak mindig hihe-
tőnek kell lennie” – e frappáns szállóige Mark Twaintől maradt ránk (idézi Barash
& Barash, 2005, 7. o.) Ám hogy mi teszi a fikciót hihetővé, vagyis átélhetővé és
átérezhetővé, az az evolúciós és kognitív kritikusok fontos kutatási kérdésköre,
amelyben válaszok is születtek. Tooby és Cosmides (2001/2014) szerint képesek
vagyunk tényeket szituációkhoz és eseményekhez, időhöz és térhez, saját terveink-
hez és mások elképzeléseihez kötni, vagyis felfogjuk, hogy azok nem általánosan,
hanem feltételesen igazak. A fikció pedig ennek a feltételes igazságnak a határese-
te. Olyan határesete, amelyben a valóság azon területe, amelyben a reprezentáci-
ók egymáshoz kapcsolt készlete igaznak számít, egészen semmivé törpül. Valóság
nélküli létezést kapnak, és a fikció világán belül kezdenek értelmet nyerni. Az a ké-
pességünk, hogy észben tartunk feltételesen igaz eseményeket, teszi lehetővé szá-
munkra, hogy lehetséges eseményeket vagy cselekvéssorokat vizualizáljunk, vagyis
elképzeljünk: a képzelet világába merüljünk. Sugiyama (2012) ezzel összhangban
azt állítja, hogy az elképzelt világokban való „részvételünk” is az információszerzés
egy formája: ha eljátsszuk, hogy a szarvast üldözzük, vagy elképzeljük, ahogyan va-
laki más üldözi a szarvast, azáltal olyan információkat és/vagy képességeket sajátít-
hatunk el, amelyek segítenek, hogy a valóságban majd elkaphassunk egy szarvast.
Mellmann evolúciós-kognitív irodalomtörténész egyik fő kérdése az, hogyan
válthat ki belőlünk érzelmi reakciót a fikció. Vagyis miért és miként élünk át inten-
zív érzelmeket olyan személyekkel és eseményekkel kapcsolatban, akikről és ame-
lyekről tudjuk, hogy nem léteznek (Horváth & Szabó, 2013). A szakirodalom a
fikció paradoxona kifejezést alkalmazza erre a jelenségre, mióta 1975-ben Radford
felvetette a problémát: hogyan érinthet olyan mélyen bennünket az irodalmi ala-
kok sorsa (Mellmann, 2014) . Mellmann magyarázata szerint a valódi és a virtuális
tapasztalat között csak racionálisan tudunk különbséget tenni, érzelmileg nem, va-
gyis az érzelmi válaszunk az inger valóságosságától függetlenül létrejön. S bár ér-
zelmileg igen hasonló módon reagálunk a valós és a fikcionális ingerekre, mégsem
azonosan – miközben a kétféle inger kiválthatja ugyanazt az érzelmi választ, ennek
menete teljesen eltérő lehet. A kiváltó inger és a viselkedési reakció közé ugyanis
beékelődik egy késleltető fázis, amely során újra felmérjük a helyzetet, és ennek
megfelelően alakítjuk viselkedésünket. Ha pedig az inger fikcionális, a program
nagyon gyorsan le is zárulhat: ha például észleljük, hogy a veszély nem valós, csu-
pán egy könyv lapjain vagy a mozivásznon létezik (Mellmann, 2014) (17.2. ábra).
A viselkedési stratégiánk tudatos megválasztásában ugyanakkor kulturális
tényezők is szerepet játszhatnak: ha kínosnak számítanak a színházban átéltek
hatására feltörő könnyeink, akkor igyekszünk visszafojtani azokat, ha azonban el-
ismerésre méltónak tartják, hogy a művészet befogadója szabad utat enged érzel-
meinek, már lehet, másként viselkedünk (Horváth & Szabó, 2013).
17.2. ábra. Kiváltott mechanizmus és lefutási program (Forrás: Mellmann, 2014)

17.4. Univerzálék az irodalomban

Nincs olyan ismert kultúra, amelyben ne volna jelen a történetmondás, és a külön-
böző kultúrák különböző történetei nagy hasonlóságokat mutatnak tematikájukat
és problémaköreiket illetően (Sugiyama, 2001b). Felmerül ezért a kérdés, hogy
lehet-e és miként lehet történeteket evolúciós perspektívából elemezni? Mivel a
történetmondás a vadászó-gyűjtögető múltunk részeként alakult ki, még az írás-
beliség hajnalát megelőzően, érdemes volna az ősi kultúrák szájról szájra terjedő
elbeszéléseivel kezdeni a vizsgálódást (Sugiyama, 2012). Ezek a történetek azon-
ban nem maradtak fenn. De mert a modern kor tradicionális társadalmai hasonló
szociális és ökológiai körülmények között élnek, mint éltek őseink, így az ő törté-
neteik képezhetik az elemzések alapját, valamint a néphagyomány által megőrzött
népmesék (Sugiyama, 2001a,b, 2012). Abból kiindulva, hogy a történetmondás
univerzális emberi viselkedés, ezek a narratívák univerzális viselkedésmintákat rej-
tenek magukban, amelyek két csoportba sorolhatók aszerint, hogy a fizikai kör-
nyezet vagy a szociális környezet kihívásaira reflektálnak (Sugiyama, 2012).
17.4.1. A fizikai környezetre vonatkozó univerzális jelenségek
Az egyik legszembetűnőbb különbség a tradicionális társadalmak narratívái és a

modern kultúrák elbeszélései között, hogy előbbiek igen gyakran tárgyalnak olyan
témákat, mint a terület fekvése, a járható útvonalak, az élelem fellelhetősége, kü-
lönböző erőforrások kiaknázása és az ezekhez kapcsolódó feladatok és nehézségek
(Sugiyama 2001b, 2012). A természetes környezet kockázatos volta: természeti
katasztrófák, zord időjárási viszonyok, veszélyes sziklák és szakadékok, a mérgező
növények és bogyók felismerése és a vadállatok támadásának lehetősége, illetve
azok elejtésének kockázatai is sokszor felmerülnek a vadászó-gyűjtögető kultúrák
történeteiben (Sugiyama, 2001a,b). Miként a barlangrajzok és csontfaragványok
is értelmezhetők a környezet olyan reprezentációiként, amelyek útmutatást adtak
őseinknek, hogyan találják meg és ejtsék csapdába a prédát – vallja Mithen (1990)
–, a tradicionális történetek között is szép számban találhatók olyanok, amelyek a
különböző állatok fizikai és viselkedésbeli jellegzetességeire hívják fel a figyelmet
(Sugiyama, 2001a). Az egyik yanomamö történet például, amelyik azt meséli el,
„honnan kapták a majmok a színüket”, hasznos információt szolgáltat négy kü-
lönböző faj beazonosításához.
Érdekes módon, bár a modern társadalmak már nem vadászó és gyűjtögető
életmódot folytatnak, a rendelkezésre álló erőforrások felderítése és kiaknázása
azért számos mai történetben is szerepet kap – például kémtörténetekben, kri-
mikben, orvosi drámákban, történelmi regényekben, háborús krónikákban vagy
a science fictionben (Sugiyama, 2012). A legfőbb különbség az, hogy az ezekhez
szükséges modern technikák rendszerint sokkal bonyolultabbak (tűz helyett köz-
ponti fűtés, háborús felderítők helyett drónok), és többnyire szakemberek hajtják
azokat végre.
17.4.2. A szociális környezetre vonatkozó univerzális jelenségek
Az előbbiekkel ellentétben azok az univerzális minták, amelyek a társas környe-

zet problémáira reflektálnak, nemcsak a vadászó-gyűjtögető társadalmak törté-
neteiben, de általában a népmesékben is jól felismerhetők, sőt, (ezekhez nagyon
hasonló formában) a modern irodalmi alkotásokban is tetten érhetők (Barash &
Barash, 2005; Carroll, 2005; Sugiyama, 2012). A tradicionális társadalmak törté-
neteiben és a népmesékben az egyik legszélesebb körben elterjedt téma a koope-
ráció hiánya, illetve azon jellemvonások bemutatása, amelyek a csaló viselkedéshez
vezetnek: a lustaság, a fukarság vagy éppen a mohóság, a túlzott büszkeség és az
énközpontú impulzív viselkedés, amelyek kárt okoznak az egyénnek és a csoport-
nak egyaránt (Sugiyama, 2012). Sőt, a csalókról szóló történetek – amelyek leírják,
hogyan lehet megelőzni és megakadályozni, hogy csalás áldozatává váljunk, és ho-
gyan lehet megbüntetni a csalókat – önálló műfajt is alkotnak (Sugiyama, 2001b,
2012). De az együttműködés elősegítése hasonlóan népszerű témakör, ahogyan a
párválasztás problémái is: a megfelelő partner elvárt tulajdonságai vagy a hosszú és
rövid távú párkereső stratégiák, és az utódgondozás: a paternitás bizonytalansága,
a szülői ráfordítás nemek közti különbségei vagy a gyermekek védelme a rájuk le-
selkedő veszélyektől. A szinte minden kultúrában megjelenő Hamupipőke-törté-
netek egy specifikus problémát dolgoznak fel: történelmünk során mind a férfiak,
mind a nők gyakorta váltak özveggyé, és ha új házastársat választottak, az előző
kapcsolatból született gyerekek sorsa könnyen problematikussá vált (Sugiyama,
2001a,b, 2012).
A téma néhány kutatója – például Carroll vagy David és Nanelle Barash –
szerint hasonló témák szép számban jelennek meg a modern irodalmi művekben
is (Barash & Barash, 2005; Carroll, 2005). Barashék provokatív című kötetükben
– Madame Bovary’s Ovaries (Bovaryné petefészke, 2005) – egyenesen azt állítják,
hogy a modern irodalmi kánon legjelentősebb alkotásai mind azért tarthatnak
számot ma is az emberek érdeklődésére, mert valami időn átívelő, univerzális dol-
got árulnak el nekünk saját magunkról, vagyis az emberi természetről. Shakes-
peare Othellója például a férfiúi szexuális féltékenységről tanít, Ernest Hemingway
Fiesta, a nap is felkel című műve szintúgy. E szexuális féltékenység pedig a férfiak
közötti szexuális vetélkedésről árulkodik. Hemingway említett regényében Lady
Brett Ashley kegyeiért valójában négy férfi – tehetős vőlegénye, egy háborús ve-
terán, egy író, aki mellesleg amatőr bokszoló is, valamint egy ifjú torreádor – is
verseng. Gustave Flaubert Bovaryné című regénye a nők szexuális viselkedésében
megjelenő trade-off jelenségre hívja fel a figyelmet, vagyis arra, hogy a nők kü-
lönböző célból különböző férfiakat részesítenek előnyben: jólétet, gazdagságot és
biztonságot (maguk és gyermekeik számára) szeretnének az egyiktől, jó géneket
(gyermekeik számára) pedig a másiktól.
Barashék hangsúlyozzák, hogy az irodalmi művek nem pusztán univerzális
mintákat mutatnak be, ennél jóval szélesebb spektrumát nyújtják az értelmezési
és értékelési lehetőségeknek, és az evolúciós megközelítés csupán egy ezek közül.
Azonban szerintük a különböző irodalomkritikai irányzatoknak egymás mellett

kellene létezniük, és nem egymással versengve „monopóliumra” törni a művek ér-
telmezésében. Ugyanakkor az adaptacionista irodalomkritika más kutatói – mint
Pinker és Sugiyama – jóval nagyobb óvatosságra intenek a modern művekben való
univerzális minták meghatározásával kapcsolatban. Félve, hogy a folyamat végén
az irodalmi művek nem tűnnek majd másnak, mint az emberi természetből faka-
dó sajátosságok felvonultatásának állandóan ismétlődő sorozata (Pinker, 2007).
Sugiyama (2001b) az alábbiak szerint húzza meg a határt: míg az adaptív prob-
lémák kultúrákon átívelő egyetemes jelenségek, addig a megoldásukra született
kísérletek igen sokfélék. Vagyis makro szinten a probléma felvázolása univerzális,
az erre adott válaszok azonban mikro szinten nagyon sokrétűek lehetnek.
Az evolúciós megközelítés végső soron arra adhat választ, miért érdekli az em-
bereket annyira az irodalom, a fikció és alapvetően a művészet. Míg a tudomány
magyaráz nekünk – a művészet hat ránk: megidéz és magával ragad. Miközben
a tudomány evolúciós magyarázattal szolgálhat arról, hogy például miért alakult
ki az emberben a nevetés képessége, és neurofiziológiai magyarázattal arról, hogy
miként működik, ez semmilyen formában nem befolyásolja azt, hogy mikor és
miért nevetünk, min mulattunk jókat a múltban és fogunk a jövőben. Hasonló-
képpen, a tudomány nem szól bele abba, milyen könyveket olvassunk, és nem ad
receptet arra vonatkozóan, milyennek kell a művészetnek lennie (Boyd, 2005a).
Ám arra a nagyon fontos kérdésre választ adhat, hogy miért foglalkozunk mi,
emberek annyit az irodalommal és a művészettel.

1. Melyek az alapvető különbségek az irodalom adaptációs és nem-adap-
tációs elméletei között?
2. Kinek az elhíresült metaforája, hogy a művészet az élet sajttortája? Mit
ért ezalatt?
3. Mit jelent a fikció paradoxona kifejezés?
4. Milyen adaptív funkciókat tulajdonítanak a különböző elméletek az
irodalomnak és a művészetnek?
5. Mikorra tehető a narratívák kialakulása?
6. Mit jelent az elmeolvasás fogalma?
7. Melyik két csoportba sorolhatók a narratívákban megjelenő univerzális
jelenségek?
8. Miért lehet veszélyes az „első kézből szerzett” információ?
18. Együttműködés a csoportban
Czibor Andrea
18.1. Bevezetés, a fejezet célja

Jelen fejezet az egyének közötti, csoporton belüli együttműködés jelenségkörét
járja körül. Azokra a kérdésekre keresi a választ, hogy vajon az emberi csopor-
tokban miért jelenik meg az egymással genetikai rokonságban nem álló egyének
közötti együttműködés, mi állhat az ember együttműködő természetének hátteré-
ben. Áttekintjük, hogy a másokkal való kooperáció nyilvánvaló evolúciós költségei,
veszélyei ellenére miért térülhet meg annak felvállalása. A diszkriminatív koope-
ráció jelenségét vizsgálva azokat a tényezőket keressük majd, amelyek segítenek
meghozni a döntést: az adott kontextusban, illetve az adott partnerekkel érde-
mes-e kooperálni, a várható nyereségek meghaladhatják-e az önérdek háttérbe
szorításával járó költségeket.
18.2. Az együttműködő ember evolúciós „rejtélye”

Az evolúciós gondolatmenet egyik központi tézise, hogy az élőlények viselkedésé-
nek alapvető mozgatórugója önérdekük érvényesítése, saját fitneszük, reproduktív
sikerességük növelése. Az önérdek-érvényesítés, a másokon való felülkerekedés
elve azonban – különösen az emberek esetében - nem feltétlenül ad általános
magyarázó keretet a viselkedésben mutatkozó változatosságra. Az embereknél
ugyanis a másokkal, fajtársakkal való együttműködés nem korlátozódik a rokonok
közötti kapcsolatokra, hanem számtalan kontextusban, ismerősök, vagy akár ide-
genek között is megfigyelhető. Egyének, csoportok közötti együttműködések szé-
leskörű rendszerei jelennek meg a humán közösségekben; holott a másokkal való
kooperáció ára gyakran az, hogy az egyéneknek le kell mondaniuk, vagy legalábbis
el kell halasztaniuk saját szükségleteik rövid távú kielégítését, önérdekük azonnali
érvényesítését (Bereczkei, 2003, 2009, 2010).
Az együttműködésre való széleskörű képesség és hajlandóság éppen e látszó-
lagos ellentmondás miatt rejtélyként, nehezen magyarázható jelenségként körvo-
nalazódott az evolúciós gondolkodásban. A rokonszelekció elmélete (Hamilton,
1964) magyarázza a velünk genetikai rokonságban állókkal való együttműködési
hajlandóságot: azok támogatása, akikkel genetikailag hasonlóak vagyunk, közvet-
ve saját génjeink továbbéléséről is gondoskodik (ld. pl. 11. és 15. fejezet). Annak
magyarázata azonban, hogy az emberek között miért ilyen gyakori a nem roko-
noknak, gyakran idegeneknek nyújtott támogatás, a velük való kooperáció, sokáig
váratott magára. A következőkben röviden áttekintjük, melyek lehetnek az együtt-
működő viselkedés evolúciós előnyei, amelyek elérése érdekében megéri felvállalni

a kooperáció révén megjelenő kockázatokat, az önérdek lehetséges sérülését.
18.2.1. Az együttműködés evolúciós előnyei
Az egyének közötti együttműködés számos adaptív előnnyel járhat; mind az

egyének, mind a csoportok szintjén (Kurzban & Neuberg, 2005). A személyközi
együttműködés során olyan, számára nagy értékű segítséghez juthat az egyik fél,
amely eközben a másik fél számára nem jelent hasonló mértékű befektetést, erő-
forrásról való lemondást. (Bereczkei, 2009) Például, ha egy munkahelyen az egyik
kolléga műszakot cserél munkatársával azért, hogy utóbbi elmehessen gyermeke
iskolai rendezvényére, kis lemondás árán juttatja számára nagy előnyhöz munka-
társát. A nem rokonok közötti együttműködést gyakran irányítja a reciprocitás
elve, a reciprok altruizmus jelensége (Trivers, 1971, 1985, ld. bővebben: 15. feje-
zet). Eszerint a korábban segítséget nyújtó, altruista fél számíthat arra, hogy ko-
operatív viselkedése a jövőben viszonzásra talál, s a kis költséggel nyújtott segítség
számára hasznos szívesség formájában térül meg.
A csoportok szintjén az együttműködésnek további előnyei lehetnek: olyan fel-
adatok válnak megoldhatóvá, és ezáltal olyan adaptív előnyök lesznek elérhetőek,
amelyekhez a csoport tagjai egyénileg nem juthatnának hozzá. Archaikus kör-
nyezetben jó példát szolgáltathatnak e jelenségre a csoportos vadászatok, modern
környezetben pedig minden olyan szolgáltatás vagy létesítmény, amely közösségi
összefogással jön létre.
Egy egyszerű példával igyekszünk megvilágítani, miben is jelentkezhetnek a
kooperativitás előnyei a hétköznapokban. Képzeljük el azt a szituációt, amikor
egyetemi csoporttársak arra a megegyezésre jutnak, hogy egy különösen nehéz vizs-
gára együttesen dolgozzák ki a vizsga-tételeket. Az öt csoporttárs egyenlő arány-
ban osztja el a 20 tételt, így mindenkinek csupán négy témakört kell kidolgoznia,
arra a határidőre, amelyben közösen állapodtak meg. Az együttműködés mindenki
számára előnyökkel kecsegtet: kevesebb egyéni befektetés révén készülhetnek fel a
vizsgára, s több idejük marad a vizsgaidőszakban aktuális további tárgyakra. Emel-
lett, mivel energiáikat csupán néhány témakör kidolgozására kell koncentrálniuk,
azok valószínűleg alaposabb, mélyebb feldolgozásra kerülnek, mint ha az összes
témakörbe egyedül kellett volna beleásni magukat a tanulócsoport tagjainak.
18.2.2. A kooperáció veszélyei, költségei
Az előző példában felvázolt helyzetben jól látszanak az együttműködés egyéni és

csoportszintű előnyei. Szembetűnő azonban az is, hogy e helyzet nagyon sérülé-
keny az együttműködést megtagadó, „potyautas” stratégiát követőkkel szemben.
Gondoljunk csak bele, mi történik akkor, ha az ötfős kis csoportból négy személy
idejét és energiáját áldozza arra, hogy kidolgozza a rá eső tételeket, a csoport egyik
tagja azonban úgy dönt, ő a rendelkezésre álló idő alatt inkább egy másik vizsgára
18. Együttműködés a csoportban 341
készül, és nem, vagy csak igen kevés munka-befektetéssel, felületesen dolgozza ki a

rá bízott témákat. A potyautas szigorúan vett önérdeke szempontjából számára ez
lehetne a legnagyobb haszonnal járó stratégia: úgy részesülhetne a többiek együtt-
működésének eredményéből, hogy ő maga legfeljebb csekély energiát invesztált a
feladatba, s erőforrásait más, számára nyereséggel járó területre koncentrálhatta.
A csoport többi tagja ezzel szemben áldozatává válik e haszonleső stratégiának.
Azzal, hogy lelkiismeretesen elvégezték a rájuk bízott feladatot, lemondtak arról,
hogy időközben a másik vizsgájukra készüljenek, s mégsem élvezhetik maradék-
talanul az együttműködés előnyeit, hiszen a tételek egy részéhez nem jutottak
hozzá (megfelelő minőségben). Így döntéshelyzet elé kerülnek: vagy felvállalják a
vizsgán ebből fakadó kockázatot, vagy többlet energiákat fektetnek a feladatba, és
kidolgozzák a hiányzó témaköröket.
A másokkal felvállalt kooperativitás tehát az előnyök mellett kétségkívül hor-
doz magában bizonyos veszélyeket, kockázatokat az egyéni fitnesz szempont-
jából. Az együttműködés ugyanis rövid távon erőforrásokról való lemondást, a
saját érdek félre tételét jelenti (Czibor, 2014). A táras helyzetek, főként a nem
rokonokkal, esetleg idegenekkel felvállalt kooperáció nagyfokú bizonytalanságot
hordozhat magában: nem szavatolható, hogy a másik fél is kész az együttműkö-
désre. Azok a helyzetek, amelyekben a személy felvállalja a kooperáció költségét,
partnere azonban ezt nem viszonozza, jelentős fitneszveszteséggel járnak az egyén
számára (Bereczkei, 2008a, 2009, 2010).
18.3. Együttműködés a csoporton belül

18.3.1. A csoporton belüli együttműködés
kísérleti modellezése: egy kísérleti játék
A csoporton belüli kooperáció kérdésköre régóta foglalkoztatja többek között

a pszichológia, evolúciós tudományok, antropológia, szociológia és a viselkedési
közgazdaságtan kutatóit. A jelenség komplexitása, a kísérleti kontroll problémái
azonban sokáig komoly akadályokat gördítettek a tudományos vizsgálat útjába.
A játékelmélet területéről adaptált kísérleti játékok ígéretes perspektívát nyújta-
nak ezen összetett jelenségek kontrollált vizsgálhatósága szempontjából, mivel se-
gítségükkel ellenőrzött, „laboratóriumi” körülmények között tanulmányozhatjuk
egy-egy változó döntésekre, az együttműködés alakulására gyakorolt hatását. A
továbbiakban egy csoportszintű kísérleti játékon keresztül mutatjuk be az egyének
közötti együttműködés néhány jellemzőjét, a személyek kooperáció kapcsán ho-
zott döntéseinek dinamikai sajátosságait.
A kísérleti játék, amelyet illusztrációként használunk majd, a közjavak-játék
lesz. A közjavak-játék olyan csoportos vizsgálati helyzet, amelyben az egyének
másokkal való együttműködésük illetve másokkal szembeni önérvényesítésük
mértékéről dönthetnek (Bereczkei, 2009; Czibor, 2014).
A játék során jellemzően négy-öt személy képez csoportot, akik több fordulón
át kell, hogy döntéseket hozzanak meghatározott - a kísérletvezető által rendelke-
zésükre bocsátott - pénzösszeg sorsáról. Azt kell mérlegelniük minden forduló ele-
jén, hogy a rendelkezésükre álló összegből mennyit szeretnének saját számlájukra
utalni (önérdek-érvényesítése), illetve mennyit juttatnának abból a csoport közös
számlájára (csoportszintű, kollektív érdek követése). A játékhelyzet azzal igyekszik
modellezni a csoportszintű együttműködés előnyeit, hogy a csoportkasszába érkező
befizetéseket a kísérlet vezetője megtöbbszörözi, majd e megnövelt összeget osztja
vissza minden forduló végén a csoporttagok számára, befizetéseiktől függetlenül,
egyenlő arányban. A kísérletek során a résztvevők rendszerint körről-körre nyomon
követhetik egymás döntéseit, monitorozhatják a csoporttagok együttműködési haj-
landóságát.19 (2. ábra) A játékhelyzetek valószerűségét, tétjét az adja, hogy a vizs-
gálat végén a résztvevők rendszerint hazavihetik nyereményüket: a csoportkasszá-
ból visszakapott összegeket, és azt a pénzmennyiséget, amelyet egyéni számlájukon
gyűjtöttek. (Bereczkei, 2009; Ostrom, 1990; Wilson, Near & Miller, 1998)
A B C D E csoportátlag
1. forduló 0 600 1000 100 400 420
2. forduló 0 400 1000 50 350 360
3. forduló 0 300 1000 0 300 320
4. forduló 0 300 1000 0 200 300
5. forduló 0 200 1000 0 0 240
18.1. táblázat: Csoportkasszába történő befizetések alakulása egy hipotetikus ötszemélyes,

ötfordulós közjavak-játékban (forrás: a szerző).
Az imént vázolt döntési helyzet jellemző példája az ún. társas dilemmahelyzetek-

nek, amelyek nehézségét az adja, hogy a szituáció egy csapdát rejt magában. Minden
résztvevő számára egyénileg az lenne a legelőnyösebb döntés, ha saját érdekét ma-
ximálisan követve a lehető legkisebb együttműködést tanúsítaná társai felé, vagyis
a rendelkezésére álló összeget saját számláján gyűjtögetné, s nem, vagy csak mini-
mális mértékben invesztálna a közös kasszába. A csoport szempontjából azonban a
maximális kooperativitás a legvonzóbb alternatíva, hiszen a csoportkasszába kerülő
összegek megtöbbszöröződve kerülnek visszaosztásra, így a közösség szintjén akkor
érhető el a legmagasabb mértékű haszon, ha a csoport minden tagja együttműködő.
Az individuálisan és a kollektíve racionális döntés tehát éppen ellenkező; előbbi a
versengést, utóbbi az együttműködést diktálná (Czibor, 2014, Dawes & Messick,
2000, Ostrom, 2003; Van Vugt, 2009; Weber, Kopelman & Messick, 2004).
19
A kísérletek általában anonim helyzetben zajlanak, így a résztvevők látják ugyan társaik csoport-
számlára történő befizetéseit, de nem tudják, az egyes befizetések személy szerint kihez tartoznak.
Ennek érdekében a játékhoz gyakran használnak számítógépes hálózatot, vagy jelölik kódokkal a
résztvevőket.
E modellezett helyzet számos valós társas helyzet analógiájaként felfogható.

A nagy csoportok, társadalmak szintjén ilyen helyzetek például az adórendszer,
a környezetvédelem, a szociális ellátó rendszer működésének kérdései; de kisebb
csoportok, lakóközösségek, munkahelyi teamek, baráti társaságok köreiben is meg-
jelennek ezek a dilemmák. A korábbiakban felvázolt egyetemi tételkidolgozással
kapcsolatos példa is felfogható egyfajta, kis csoport szintjén megjelenő társas di-
lemmahelyzetként.
18.3.2. Az együttműködés „törvénye”: a társas csere heurisztikája
Az első kísérletes vizsgálatok, amelyek a társas dilemmahelyzetek működését ta-

nulmányozták, jellemzően abból az alapfeltevésből indultak ki, hogy egy olyan
bizonytalan, anonim, ismeretlenekkel folytatott cserekapcsolatban, amelyet a kí-
sérleti játékok közege megjelenít, a résztvevő felek szempontjából az önérdek-ér-
vényesítés, a kooperáció elutasítása lesz a racionális, s ennél fogva a várható stra-
tégia. A kísérletek tapasztalatai azonban hamar rávilágítottak arra, hogy a várthoz
képest jóval magasabb szintű együttműködés jelenik meg ezekben a játékokban,
különösen a játékhelyzetek első fordulóiban. A közjavak játékkal végzett vizsgá-
latok rendre azt az eredményt hozták, hogy elenyésző azoknak a résztvevőknek
a száma, akik teljes mértékben visszautasítják az együttműködést társaikkal, és
egyáltalán nem fizetnek be a csoport közös kasszájába (Fehr & Fischbacher, 2004;
Gaechter & Herrmann, 2009).
Sokkal inkább az a jellemző, hogy a személyek az első fordulóban – amikor
még egyáltalán nincs ismeretük társaik együttműködési hajlandóságáról – meg-
előlegezik a feléjük irányuló bizalmat, és a rendelkezésükre bocsátott összeg 40-60
százalékával járulnak hozzá a közvagyonhoz (Ostrom, 2003; Bereczkei, 2009). Ez
az elsőre indokolatlanul kockázatvállalónak tűnő stratégia számos különböző vizs-
gálatban, eltérő kísérleti elrendezésben, különböző kulturális környezetben rendre
megjelenik. Ebből fakadóan feltételezhetjük, hogy a humán társas döntéshozatal
valamiféle kontextus-független, általános működési elvével van dolgunk, amely
feltételezhetően adaptivitása miatt maradhatott fenn. Ez a döntéshozatali szabály
a szakirodalomban a társas csere heurisztikájaként jelenik meg, arra világítva rá,
hogy egy olyan döntési részrehajlásról van szó, amely lerövidíti és kognitíve taka-
rékosabbá teszi a társas helyzetekben meghozott, kooperációra irányuló döntést;
azonban pont e takarékossági elv miatt nem követi a szigorúan vett racionalitás
szabályait (Yamagishi, Terai, Kiyonari, Mifune & Kanazawa, 2007).
De vajon mi lehet az adaptív előnye ennek a részrehajlásnak, amiért megéri
felvállalni a vele járó kockázatot, a potyautasokkal szembeni sérülékenységet? Ké-
zenfekvő lenne a feltételezés, hogy az a személy, aki együttműködően viselkedik
– akár ismeretlen – társával, e viselkedésével pozitív tulajdonságait (nagyvonalúsá-
gát, kooperativitását) „reklámozza” mások előtt, jó benyomást szándékozik kelteni,
nem feltétlenül tudatos módon. A kooperációt magyarázó reputációs elméletek (ld.
15. fejezet) szerint ez az önreklámozás megtérülhet: az a személy, aki társai sze-
mében előnyös tulajdonsággal

18.1. A hibakezelési elmélet
ruházódik fel, a későbbiek-
ben különböző előnyökhöz Hétköznapi döntéshelyzetekben különböző lehetőségek, alterna-
juthat: szívesebben választják tívák közül igyekszünk választani. Minden mérlegelendő alter-
koalíciós partnerként, mások natíva esetén négy út áll a döntéshozó előtt, amelyek különböző
is nagyvonalúbban, együtt- nyereségeket és költségeket vetítenek elő (18.1 ábra).
működőbb módon viselked-
nek vele (Bereczkei, 2009).
Számos vizsgálati eredmény
igazolja azonban, hogy olyan
kísérleti helyzetekben is tet-
ten érhető a társas csere heu-
risztikája, amelyek csupán egy
fordulóból állnak, vagyis nincs
haszna a reputáció-formálás-
nak, mivel nem várható több
interakció a partnerekkel; il-
letve olyanokban is, amelyek
anonimek, vagyis a résztvevők
nem tudják személyhez kötni
a felajánlásokat, így ismét csak
nincs racionális értelme a be- 18.1. ábra. Döntéshelyzetek lehetséges kimenetei a hibakezelési elmélet
nyomáskeltésnek, mint moti- alapján (Forrás: Haselton & Nettle (2006) írása alapján készítette a szerző)
vációnak. A négy kimenet közül kettő tekinthető döntési hibának: ha olyan
Ha a társas csere heu- alternatíva mellett köteleződünk el, amely veszteséggel jár
risztikája valóban adaptív
számunkra (2.), illetve, ha elszalasztunk egy olyan lehetőséget,
döntéshozatali részrehajlás,
amely nyereséghez juttatott volna minket (3.). Társas helyzetekre
feltételezhető, hogy a koope-
ráció előnyben részesítése az
vetítve: ha megbízunk valakiben, aki később cserbenhagy minket,
önérdek-érvényesítő straté- illetve, ha nem szavazunk bizalmat egy olyan embernek, akivel
giával szemben hosszú távú hosszú távon kölcsönösen előnyös lett volna az együttműködés.
előnyhöz juttatja az egyéne- A hibakezelési elmélet (Haselton & Buss, 2000) szerint, ha
ket. Yamagishi és munka- evolúciós történelmünk során bármikor különbség volt az egy
társai (2005) szerint a társas
csere heurisztikájának adaptivitását az adja, hogy annak az evolúciós költsége,
hogy tévesen azt hisszük, hogy úgy csalhatunk, hogy annak ne legyenek társas
következményei, nagyobb, mint annak a költsége, ha együttműködünk egy olyan
helyzetben, ahol csalhatnánk is. (lásd 1. ablak) Ez különösen igaz olyan helyze-
tekben, ahol a „szükségtelen” együttműködés költsége viszonylag alacsony (pl.: egy
kísérleti játékban, ahol legfeljebb némi pénztől esik el a személy), vagy amikor a
kooperáció elmaradásának társas költségei nagyon magasak (pl.: a nem kooperatív
csoporttag kockáztatja a csoportból való száműzetés lehetőségét, vagy a csoport
közös forrásaiból való kizárást).
cselekvés révén felmerülő, különböző típusú hibák költségeiben, a természetes szelekció a felé a hiba felé
hatott, amelynek költségei kisebbek voltak, kevésbé volt fenyegető az egyén későbbi boldogulására nézve.
Saját csoportunk tagjaival, illetve idegen csoportok tagjaival kapcsolatos döntéseink szemléletes példákat
szolgáltatnak a hibák költségein alapuló döntési részrehajlásokra.
A szociálpszichológia az in-group illetve az out-group fogalmait használja a saját- és az idegen csoportok
megkülönböztetésére, amely szétválasztásnak szinte bármilyen jelleg, tulajdonság alapot szolgáltathat:
például külső megjelenés, vallási meggyőződés, nemzetiség. Több vizsgálat (pl.: Brewer, 1999; Hewstone,
Rubin & Willis, 2002) is rámutatott, hogy külső csoportok idegen tagjaival szemben jellemző, hogy az egyé-
nek nagyobb valószínűséggel tartják őket erőszakosnak, támadó szándékúnak; míg a saját csoport tagjaival
szemben az ellentétes irányú elfogultság jellemző: kedvesebbnek, megbízhatóbbnak, és kevésbé erősza-
kosnak ítélik őket, akkor is, ha csekély mennyiségű információ alapján kell ezt az ítéletet meghozni.
A háttérben húzódó kognitív részrehajlás jól illeszkedik a korábban vázolt elméleti keretbe, hiszen a je-
lenség gyökere evolúciós múltunkban keresendő, amikor őseink viszonylag kis létszámú, zárt csoportokban
éltek. Egy idegen csoport tagjával szemben az egyén számára különösen veszélyes volt, ha annak agresszív
jelzéseit, az ellenségességére utaló jeleket figyelmen kívül hagyta. Olyannyira, hogy az ilyen végzetes
hibák kiküszöbölése érdekében még azt a hosszú távú kockázatot is érdemes volt felvállalni, hogy e beállí-
tódás miatt olyan helyzetekben is negatív szándékot tulajdonít az egyén egy-egy out-group tagnak, amikor
az nem indokolt, s ily módon egy lehetséges külső szövetségest, együttműködő partnert veszít el.
A saját csoport tagjaival szemben az ellentétes beállítódás adaptív. Akkor ugyanis, ha egy, a saját cso-
portjából származó tag együttműködését utasítja el az egyén téves ok tulajdonítás miatt, annak következ-
ményei halmozódnak. Ilyenkor nem csupán az egyetlen, visszautasított személlyel való rossz viszony lehet
a döntési hiba következménye, hanem az egyén csoporton belüli megítélése is romolhat (elterjedhet róla,
hogy ellenséges, nem együttműködő), így hosszú távon akár a csoport támogatását is elveszítheti. A saját
csoport tagjaival kapcsolatos, ellenkező irányú hiba – amikor az egyén nem ismeri fel a koalíciós partner
ellenséges szándékát – ugyancsak költséges, de a saját, zárt csoportban az ellenséges viselkedés rövid
idő alatt kiszűrésre és szankcionálásra kerül, így e tévedés hosszú távú költségei rendszerint meg sem
közelítik a másik típusú hiba következményeit (Haselton & Nettle, 2006).
Társas helyzetekben hozott döntéseink racionalitása gyakran megkérdőjelezhető, azonban számos, év-
ezredek alatt formálódott mechanizmus, automatizmus segíti az embereket abban, hogy kognitíve a lehető
legtakarékosabb módon hozhassanak döntéseket, lehetőség szerint elkerülve azokat a hibákat, amelyek
hosszú távon nagy költséggel járnának számukra.
18.4. Diszkriminatív szociabilitás

Az egyének közötti együttműködés a benne rejlő kockázatok ellenére nélkülözhe-
tetlen velejárójának tűnik a humán társas életnek. Az eddig áttekintett jelenségek,
vizsgálati eredmények arra mutattak, hogy az emberi természet központi eleme a
másokkal való kooperációra törekvés. Nagy jelentősége van azonban annak, kivel
is vállaljuk fel ezt az együttműködést, mennyire vagyunk körültekintőek koope-
rációs partnereink kiválasztásában. Az evolúciós adaptáció környezetében őseink

rokonsági csoportokban éltek, meghatározott személyekkel körülvéve, meghatáro-
zott helyen, meglévő szövetségek rendszerében folyt életük. A társas tér azonban
folyamatos változást mutatott: új tagok csoportba kerültek a csoportba (pl.: házas-
ságok révén), illetve meglévő koalíciós partnerek kerülhettek ki, vándorolhattak el
a csoportból. Így a társas tér változásai a szociális cserekapcsolatok szabályozásá-
nak adaptív problémáival szembesítették elődeinket (Kurzban & Neuberg, 2005).
Az emberi együttműködésnek jellemzője kellett, hogy legyen, s jellemzője
most is a szelektivitás, az ún. diszkriminatív szociabilitás: meghatározott hely-
zetekben, meghatározott partnerekkel vagyunk kooperatívak (Kurzban & Leary,
2001). Ennek megfelelően számos olyan kognitív mechanizmus figyelhető meg az
emberi elme működésében, amelyek funkciója, hogy segítsék azoknak az egyéni és
helyzeti kulcsoknak a kiértékelését, amelyek információt adhatnak arról, az adott
szituációban, illetve az adott partnerrel vagy partnerekkel kifizetődő lehet-e a ko-
operációban rejlő veszélyek felvállalása (Dunbar, 1993; Tooby & Cosmides, 1996).
A természetes szelekció az emberi észlelés, emlékezet, információfeldolgozás illet-
ve döntéshozatal számos jellegzetességének kialakulásánál olyan módon alakította
e kognitív rendszereket, hogy azok megfelelő választ tudjanak adni a társas létből
fakadó, társakkal való kooperációval kapcsolatos adaptív kihívásokra.
A következőkben néhány olyan szituatív jegyet vesszünk sorra, amelyeket az
egyének – gyakran nem tudatos módon – számításba vesznek, amikor egy bizony-
talan társas helyzetben együttműködésük mértékéről kell dönteniük. Ezt követően
pedig azt tekintjük át, hogy melyek a lehetséges koalíciós partnerek azon jelleg-
zetességei, amelyek meglétére vagy hiányára érzékenyek vagyunk akkor, amikor a
vele való kooperáció tekintetében hozunk döntést.
A kutatások számtalan olyan egyéni és szituatív jellemző szerepére világítottak
rá, amelyek hatást gyakorolnak az együttműködéssel kapcsolatos döntéseinkre. E
fejezet azonban nem vállalkozhat ezen eredmények teljes, részletes áttekintésére.
Célunk sokkal inkább az lesz, hogy néhány jelenségen keresztül mutassuk be a ko-
operativitással kapcsolatos döntési helyzetek dinamikáját, s támpontokat adjunk
az érdeklődő olvasóknak a további tájékozódáshoz.
18.4.1. A helyzet, a kontextus jellemzőinek szerepe

a kooperativitással kapcsolatos döntésekben
18.4.1.1. A csoport létszáma
Kísérleti játékok és való életbeli megfigyelések általános tapasztalata, hogy minél

nagyobb egy csoport létszáma, annál kisebb mértékű az együttműködés a cso-
porttagok között, annál ritkábban fordul elő az önérdek háttérbe szorítása a közös
haszon érdekében (Dawes, 1980). A csoport nagysága, a cserepartnerek létszáma
tehát valószínűleg egy olyan kontextuális jegy, amelyet a csoporttagok számításba
vesznek, amikor azt mérlegelik, mennyire érdemes másokkal kooperálniuk.
Közjavak-játékkal végzett vizsgálatok arra világítanak rá, hogy ahogyan nö-

vekszik a csoport létszáma, úgy csökken a csoportkasszába való befizetések átlagos
mértéke. Ez a csökkenés egészen látványos addig, amíg a csoport mérete el nem
éri a 7-9 fős létszámot; ezt követően a csoportméret további növelése már nem
okoz lényeges változást a kooperáció mértékére nézve (Weber és mtsai, 2004).
A jelenséget a szociálpszichológia az észlelt hatékonyság fogalmával magyarázza
(Kerr, 1989). Eszerint, nagy létszámú csoportokkal szemben a kis csoportokban az
egyének sokkal inkább úgy érzik, hogy döntéseik hatással vannak a csoport mű-
ködésére, vagyis befolyásolni tudják például a kooperáció alakulását a csoporton
belül. A kevés személyből álló csoportokban az egyén döntéseinek hatása jóval
látványosabb, mint a nagy létszámú közösségekben, ahol a személyek úgy érezhe-
tik, nincs igazán kontrolljuk a csoportszintű történések felett, így nem is érdemes
erőfeszítéseket tenni annak alakítása érdekében. A nagy csoportokban egy-egy
személy potyautas viselkedése nem igazán szembetűnő, így megnő e stratégia von-
zereje, s ennél fogva előfordulási valószínűsége is; megfigyelhetővé válik a társas
lazsálás jelensége. (Karau & Williams, 1993)
18.4.1.2. A csoport összetétele, a csoporttagok együttműködési hajlandósága
Amikor arról döntünk, együttműködünk-e másokkal, a csoport mérete mellett leg-

alább ilyen fontos tényező az is, hogy milyen az adott csoport összetétele – a csoport
többi tagjának kooperációhoz való hozzáállása szempontjából. A laboratóriumi ta-
pasztalatok arra mutatnak, hogy az egyének nagyon érzékenyen monitorozzák azok-
nak az együttműködési hajlandóságát, akikkel cserekapcsolatokban vesznek részt, és
mind a felismerés, mind a memória szintjén érzékenyek azokra a jelzésekre, amelyek
a viszonosság hiányára utalnak, a kihasználás veszélyét hordozzák magunkban.
Fischbacher, Gachter, és Fehr (2001) vizsgálata arra világított rá, hogy társas
dilemmahelyzetekben az egyének többsége egy sajátos stratégiát követ a közös
javakhoz való hozzájárulásaiban. Ez a stratégia a feltételes együttműködés. A köz-
javak játékában ez a döntési algoritmus úgy jelenik meg, hogy az egyén kezdetben
– amikor még egyáltalán nem ismeri a többiek szándékait – közepes mértékű
együttműködési hajlandóságot mutat, a társas csere heurisztikáját követve a lehet-
séges összeg 40-60 százalékát adja a közösbe. Ezt követően – amikor némi bepil-
lantást nyer abba, társai milyen mértékben hajlandók a kooperációra – következő
hozzájárulásait társai befizetéseihez igazítja. Ha a társak adakozóak, kooperatívak,
akkor az egyén is együttműködő stratégiát követ, ha azonban azt tapasztalja, hogy
vannak olyan csoporttagok, akik megtagadják az együttműködést, vagy csak cse-
kély mértékben kooperálnak, ő maga is csökkenteni kezdi a közösség érdekében
vállalt áldozatait. Az is az e stratégiát követők jellemzője azonban, hogy némileg
részrehajlók saját magukkal szemben: úgy igyekeznek megadni hozzájárulásaikat,
hogy azok kicsivel a csoportátlag alatt legyenek. A 2. ábrán „B” és „E” játékosok
lépései e stratégiát jelenítik meg. Ez a taktika lényegében megfeleltethető a játék-
elméletből ismert tit-for-tat stratégiának (18.2. szövegdoboz).
18.2. Tit-for-tat
A társas dilemmahelyzetek kutatása során felmerült az a kérdés, hogy vajon mi lehet a siker kulcsa
ezekben a helyzetekben? Létezik-e vajon olyan stratégia, amely különböző mértékű kooperatív haj-
landóságot mutató partnerek esetén is hatékony, és sikeressége viszonylag kontextus-független?
Egy számítógépes modellezésen alapuló vizsgálat (Axelrod, 1981) azt a célt tűzte ki maga elé,
hogy megtalálja azt a stratégiát, amely a leghatékonyabbnak bizonyul a társas dilemmák egy
típusában (ún. fogolydilemma-helyzetekben). Stratégiák széles körét írták át olyan programokká,
amelyek előre megírt döntési algoritmusok alapján, egymás ellen „játszottak” egy-egy fogolydi-
lemma szituációban. A versengő programok között voltak egészen egyszerűek (pl.: „együttműkö-
dés a partner döntésétől függetlenül”), és voltak jóval összetettebbek, amelyek meghatározott
reakciókat írtak elő az „ellenfél” lépéseinek függvényében.
A programok versenyéből egy nagyon egyszerű algoritmus került ki győztesen, amely a tit-
for-tat (TFT) elnevezést kapta. Az algoritmus pusztán két fő viselkedési szabályt tartalmazott.
Első lépésben együttműködést írt elő, majd minden további fordulóban a partner előző viselke-
désmódjának tükrözésére sarkallt. A fogolydilemma-szituációra vetítve ez annyit jelent, hogy a
tit-for-tat elve szerint játszó program első lépésben együttműködik, majd minden további lépé-
sében azt teszi, amit partnerénél látott az előző körben. Ha tehát a partner is együttműködik,
arra kooperációval válaszol, ha azonban dezertál, akkor az egyén is a kooperáció megtagadása
mellett dönt, egészen addig, amíg partnere is vissza nem tér az együttműködéshez. Amikor
Axelrod (1981) úgy írta át a verseny szabályait, hogy - a természetes szelekció mintájára –
időről-időre kiestek a játékból a legkevesebb pontot elérő programok, kiderült, hogy ebben
az elrendezésben a tit-for-tat a befutó stratégia. E modellhelyzetek tapasztalataként tehát
elmondhatjuk, hogy a tit-for-tat evolúciósan stabil alternatíva a többi stratégiával szemben.
(Kiyonary, Tanida & Yamagishi, 2000)
Amellett azonban, hogy a személyek társas helyzetekben monitorozzák társaik

globális, általános együttműködési hajlandóságát, van egy elkülönülő viselke-
dés-mintázat, amelynek jelenlétére különösen érzékenyek, ez pedig a potyautas,
free-rider stratégia megjelenése a csoportban. Az a személy, aki úgy igyekszik
„bezsebelni” az együttműködésből fakadó előnyöket, hogy ő maga nem hajlandó
megfizetni annak az árát, különösen nagy veszélyt testesít meg a többi csoporttag
egyéni fitneszére nézve (Fehr & Gaechter, 2002). E stratégiát láthatjuk a 2. ábra
„A” és „D” játékosának felajánlásaiban.
A potyautasok jelenléte mind kétszemélyes, mind csoportos szituációban dü-
höt és a büntetés igényét váltja ki a többi csoporttagból (Kurzban & Neuberg,
2005). Free-rider csoporttagok jelenlétében a partnerek rendszerint jelentősen
lecsökkentik saját befektetéseiket, visszatartják erőforrásaikat, így összességében
exponenciálisan csökken a csoporton belüli együttműködés. Az sem ritka jelenség,
hogy a csaló viselkedés további potyautasságot szül: a free-rider viselkedés láttán
A TFT-elv mint viselkedési stratégia számos olyan jelleget hordoz magában, amely fontos
jelentéssel bír a társas kapcsolatokban. Először is, mindig bizalommal, együttműködő attitűd-
del, „kedvesen” lép be az interakciós helyzetbe. Másodsorban provokálható, hiszen csalás lát-
tán visszavonja befektetéseit, mintegy megbüntetve ezzel a csaló partnert, s kivédve a kizsák-
mányolás, kihasználás veszélyét. Mindemellett azonban mértéktartóan büntet, mivel mindig a
partner előző lépésére reagál: nem megtorol, hanem figyelmeztet. Ebből fakad harmadik fon-
tos attribútuma, az, hogy megbocsátó, mivel amint a partner visszatér az együttműködéshez, a
következő döntési lehetőségnél már ő is kooperál (18.2. ábra). Így elkerülhető a bosszú-spirál,
és könnyedén visszaállhat a kölcsönös kooperáció (Marosán, 2010).
18.2. ábra: A tit-for-tat stratégia jellemzői (Forrás: Marosán (2010) írása alapján készítette a szerző.
csökken a többi csoporttag közös célokért érzett észlelt felelőssége, s mások is a

potyautas viselkedés felé fordulhatnak. (Messick & Brewer, 1983)
A csalásra, a potyautasok személyére való érzékenység a kogníció, az informá-
ciófeldolgozás szintjén is megjelenik az embereknél. Több vizsgálat is igazolta,
hogy memóriánk és detektáló képességeink részrehajlást mutatnak azon szemé-
lyek felé, akik a múltban nem tartották be a kölcsönösség szabályait. Cosmides és
Tooby elmélete (1989) szerint ezen adottságunk kulcsa a területspecifikus mo-
dulként működő csalódetektor, amely olyan feladat-specifikus következtetési me-
chanizmusokat tartalmaz, amik az egyén túlélési és boldogulási esélyeit növelik
(Krajcsi, 2001). A csalók felismerését és a személy memóriánkban való megőrzését
tehát evolúciósan formált kognitív mechanizmus támogatják.
Egy többszemélyes társas helyzetben, ahol időről időre óhatatlanul felbukkan-
nak potyautas stratégiát követő tagok, már nem csupán az a kérdés lesz döntő, hogy
van-e csaló a csoportban, illetve ki az. Jelentős szempont az is, hogy a csoporton
belül milyen arányban fordulnak elő a free-rider tagok. Chen és Bachrach (2003)
kutatásában a free-rider csoporttagok többiekre gyakorolt hatásának dinamikáját
kutatta. Vizsgálatuk alanyai egy 16 fordulóból álló, számítógép segítségével játszott
közjavak-játékban vettek részt. A játékosok négy fordulónként (manipulált) vissza-
jelzést kaptak arról, hogy csoportjukban free-rider van. Az egyik vizsgálati elrende-
zésben egy potyautas tagról, a másikban kettőről szólt a tájékoztatás. Az is változó
volt a kísérletben, hogy a potyautas magatartást minden körben ugyanahhoz a cso-
porttaghoz társították, vagy arról informálták a résztvevőket, hogy volt ugyan free-
rider, de személye minden körben változó volt (ld. 18.3. ábra). Nem keltett túl nagy
meglepetést az az eredmény, hogy a személyek alacsonyabb arányú együttműködést
mutattak a két, mint az egy potyautas társról szóló tájékoztatás esetében. Az is kide-
rült azonban, hogy akkor nőtt meg a személyek körében a dezertálás (a kooperáció
visszautasításának) aránya, ha úgy tudták, hogy a csaló stratégia egy meghatározott
társukhoz kötődik. Ez utóbbi esetben ugyanis valószínűbben tudták be a csalást a
potyautas személy belső, individuális jellemzőiből fakadónak, mint a külső tényezők,
körülmények következményének. Azok a belső tulajdonságok, személyiségjellem-
zők, amelyek a csalás hátterében állnak, különösen veszélyesek lehetnek a csoport
működésére nézve, így az ilyen jellemzőkkel bíró cserepartner elkerülése hosszú tá-
von adaptív stratégia lehet (van Dijk, De Cremer, Mulder & Stouten, 2008).
18.3. ábra. A Chen és Bachrach (2003) -féle vizsgálati elrendezések (A példában egy-egy 4
fordulóból álló vizsgálati részt mutatunk be, ahol a személyek arról dönthettek, befizetik-e
a teljes kapott összeget (10 egység), vagy semennyit sem adnak a közös kasszába.) (Forrás:
Chen és Bachrach (2003) tanulmánya alapján készítette a szerző.)
A társak non-kooperatív viselkedésének hátterében húzódó okok feltárása

kulcsfontosságú tényező a társas dilemmahelyzetekben hozott döntések szem-
pontjából. A csoporttagok körében megfigyelt önérdekvezérelt viselkedés ugyanis
nem vezet feltétlenül az együttműködés visszautasításához a többiek részéről. Az,
hogy a személyek milyen attribúcióval élnek a társak viselkedésével kapcsolat-
ban, vagyis milyen okot feltételeznek a hátterében, meghatározza, hogyan reagál-
nak arra. Egy laboratóriumban játszott társas dilemmahelyzet (Rutte, Wilke &
Messick, 1987) elemzéséből az derült ki, hogy az egyének kevésbé csökkentették
le együttműködésük mértékét abban az esetben, ha úgy tudták, non-kooperatív
csoporttársuk viselkedését külső, eseti tényezők vezérlik, mint ha személyiségéből
fakadónak gondolták a potyautas viselkedést. Csaló viselkedés láttán tehát mér-
legelünk, hogy vajon a potyautasként viselkedő személy belső tulajdonságaiból
fakad-e ez a stratégia, vagyis stabilnak gondolhatjuk; vagy inkább valamilyen szi-
tuációs jellemző okozza, így más körülmények között akár másfajta viselkedés is
elővételezhető a jelenleg free-riderként viselkedő személy részéről. Ha úgy ítéljük
meg, hogy valaki nem személyiségéből fakadóan utasítja vissza az együttműkö-
dést, hanem valamilyen rajta kívül álló ok miatt teszi ezt, (például azért, mert nem
értette meg a helyzetet), nem jelenik meg a düh-érzése, és a potyautas viselkedés
szankciójának vágya, sőt, alkalmanként akár az empátia, illetve proszociális érzel-
mek is felbukkanhatnak. (Dijker & Koomen, 2003; Kurzban & Neuberg, 2005).
Jól látszik tehát, hogy amikor az egyének másokkal való együttműködésük
mértékéről döntenek, nagyon érzékenyen reagálnak társaik kooperativitásának
mértékére, s ahhoz igazítják saját – a csoport érdekében tett – befektetéseiket. A
vizsgálatok arra is rámutattak azonban, hogy a társak stratégiájának monitorozása
összetett, komplex kognitív tevékenység. Bár az emberi elme különösen szenzi-
tív a szélsőségesen non-kooperatív egyének (potyautasok) jelenlétére, mérlegeli a
free-rider viselkedés lehetséges mozgatórugóit, s azoknak megfelelően reagál rá
az együttműködés mértékének szabályozásával. Emellett, fontos eleme e monito-
rozásnak a folyamatosság, mások stratégiájának dinamikus követése. Az egyének
többségénél ugyanis megfigyelhető a feltételes együttműködés, vagy tit-for-tat
stratégia, amely rögtön reagál a társak együttműködési hajlandóságának nemcsak
a csökkenésére, hanem a növekedésére is, és azonnal kész a kooperáció visszaállí-
tására, ha a társak körében a korábbinál magasabb kooperativitást tapasztal.
18.4.2. A társak egyes jellemzőinek szerepe a döntésekben
18.4.2.1. A társak személyiségjegyei
Több, személyiségmérő kérdőívekkel végzett vizsgálat utal arra, hogy egyes traitek
kapcsolatba hozhatók az együttműködésre való hajlammal; vagyis vannak szemé-
lyek, akik tulajdonságaiknál fogva, a körülményektől viszonylag függetlenül má-
soknál hajlamosabbak a kooperációra. A Big Five modellekkel dolgozó kutatások
tanulságai szerint a Barátságosság (Costa & McCrae, 1992; Mirnics, 2006) sze-
mélyiségvonása áll összefüggésben a kooperatív viselkedéssel: az e dimenzióban

elért magas értékek fokozottabb együttműködést vetítenek elő. A versengésre való
hajlam (Ryckman, Kaczor & Gold, 1996; Fülöp, 2008), a személyközi bizalom
mértéke (Rotter, 1967), illetve a társas értékorientáció (McClintock, 1972) is olyan
egyéni jellegzetességek, amelyek némileg következtetni engednek az együttműkö-
dő viselkedés várható mértékére.
Ha tehát elfogadjuk azt, hogy az együttműködő illetve önérdek-érvényesítő
viselkedés megjelenését nem csupán a helyzet jellemzői határozzák meg; ésszerű-
nek tűnik az a feltételezés, hogy az egyének valamilyen módon érzékenyek lehet-
nek azokra a személyiségjellemzőkre, amelyek lehetséges társas cserepartnereiknél
előre jelezhetik az együttműködés várható mértékét. Így várhatjuk, hogy bizonyos
személyiségjellemzők detektálásának képessége adaptív előnyt jelenthet a csere-
kapcsolatokban.
Egy közelmúltban végzett vizsgálat (Cottrell & Neuberg, 2005) arra a kérdésre
kereste a választ, hogy vajon melyek azok a személyiségjellemzők, amelyekre az
egyének kiemelt figyelmet fordítanak társas helyzetekben. A vizsgálat során arra
kértek egyetemistákat, hogy gondolják át, mely személyiség-tulajdonságok milyen
fontosak számukra különböző csoportok (pl.: munkacsoport, kosárlabda-csapat,
diákszövetség) tagjainál. Kiderült, hogy a csoport céljától függetlenül, leginkább
a tagok megbízhatósága, és némileg kisebb mértékben a társak kooperativitása
bizonyult a legfontosabb, leginkább keresett tényezőknek. A kutatás érdekes ta-
nulsága, hogy e két tulajdonság a különböző csoporttípusok kapcsán rendre meg-
jelent, tehát úgy tűnik, hogy a megbízhatóság és a kooperativitás olyan jegyek,
amelyek bármely társas viszonyban központi jelentőségűek. Más tulajdonságok,
mint például az intelligencia, az extraverzió, a fizikai vonzóság nem mutatták ezt a
fajta konzisztenciát. A társas helyzetekben az egyének keresik a társak megbízha-
tóságára, illetve kooperatív hajlandóságára utaló kulcsokat, és érzékenyek lesznek
azokra az információkra, amelyek e traitekhez köthetők.
18.4.2.2. Jövőbeli elérhetőség
A társakkal való kooperáció egyik fontos mozgatórugója a kölcsönösség, a recip-

rocitás elve. Az az elv, hogy a másoknak nyújtott támogatás, segítség némi idő
múltán megtérül számunkra: a személy, akinek a javára félretettük saját érdeke-
inket, viszonozza a neki tett szívességet. A reciprocitás viszont csak akkor való-
sulhat meg, ha a másik fél a bizalom megelőlegezését követően is elérhető marad
számunkra, nem hagyja el a közös csoportunkat. Ezért, az a szempont, hogy a
cserepartner vajon elérhető-e a jövőbeli interakciók szempontjából, fontos eleme a
kooperációról hozott döntéseinknek.
Kísérleti játékhelyzetek elemzése azt mutatta, hogy a személyek magasabb fokú
együttműködést mutatnak akkor, ha úgy tudják, játékbeli partnereikkel későbbi
kísérleti szituációkban is találkoznak majd. Egy izgalmas kutatás (Barclay, 2004)
résztvevői először egy közjavak-játékot játszottak. Voltak közülük, akik tudták,
hogy a játékot egy másik játékhelyzet követi (bizalomjáték), ahol kipróbálhatják

mind a Küldő, mind a Fogadó fél szerepét.20 Voltak olyanok is, akik csak a cso-
portos játék vége után szembesültek azzal, hogy csoporttársaikkal – immár páros
helyzetben – de még egyszer téttel bíró interakciós helyzetbe kerülnek. A vizsgá-
lat tapasztalatai szerint a csoportos szituációban, abban a kísérleti elrendezésben,
amikor a résztvevők nem tudtak a második játékról, az együttműködés szintje fo-
lyamatosan hanyatlott. Nem így történt azoknál, akik tudtak a folytatásról: ők
átlagosan egyre nagyobb fokú együttműködést mutattak. Tehát a személyek haj-
landóbbak voltak kooperálni azokkal a társaikkal, akikről úgy tudták, hogy a jövő-
ben ismét interakcióba kerülnek majd. Az evolúciós pszichológia ezt a jelenséget a
társak előtti reputációépítés igényével magyarázza (Bereczkei, 2009): akkor, ha úgy
tudjuk, hogy partnerünkkel hosszabb távú kapcsolatra számíthatunk, megéri po-
zitív reputációt (együttműködő, segítőkész személy képét) kialakítani magunkról,
mivel e pozitív „image” a későbbiekben előnyökhöz juttathat minket. Barclay vizs-
gálatának másik fontos eredménye éppen ezt, az altruizmus megtérülését támaszt-
ja alá. Kiderült ugyanis, hogy azok, akik az első játékban kooperatívan játszottak
- saját hasznuk egy részét feláldozták a csoport haszna érdekében – a páros játék-
helyzetben Fogadó félként nagyobb felajánlásokat kaptak a Küldő részéről, mint
azok, akik a közjavak játékában önérdekvezérelt döntéseket hoztak. A vizsgálat
tehát azt igazolja, hogy az altruista tett valóban jó benyomást kelt, pozitív hírnevet
szerez gyakorlójának, s hogy ez a reputáció hosszú távon fitnesz-megtérüléshez
vezet. Ez az elv azonban csak akkor működik, ha a személyek hosszú távú csere-
kapcsolatként tekintenek a köztük lévő viszonyra.
A jövőbeli elérhetőségre vonatkozó jelzések fontossága akkor is nyilvánvalóvá
válik, ha megnézzük, hogyan alakul a potyautas viselkedés előfordulása különböző
kontextusokban. Ha a személyek olyan interakciókban vesznek részt, amelyekről
tudják, hogy nem lesz folytatása, gyakrabban fordul elő a kooperáció megtagadása
(Fehr & Gaechter, 2002). Ezt a gondolatmenetet támasztja alá az a megfigyelés
is, hogy többfordulós közjavak játéknál az utolsó fordulóban rendszerint mere-
deken csökken az együttműködés mértéke (Andreoni & Miller, 1993; Keser &
van Winden, 1997): tudva, hogy nem lesz további interakció, esetenként azok is a
dezertálás mellett döntenek, akik korábban együttműködőek voltak. (A 2. ábra E
játékosánál láthatjuk ezt a stratégiát.)
18.4.2.3. Hasonlóság mint jelzés
A rokonszelekció elméletének (Hamilton, 1964, Bereczkei, 2003, 2009) egyik

fontos megállapítása, hogy részrehajlóan viselkedünk azokkal szemben, akikkel
genetikai rokonságban állunk. E teória szerint ugyanis nem csupán közvetlen mó-
20
A bizalomjáték (trust game) lényege, hogy a Küldő fél felajánlhat a rendelkezésére bocsátott összeg-
ből valamennyit a Fogadó félnek, aki a felajánlott összeg többszörösét kapja kézhez. A Fogadó fél ez-
után arról dönthet, utal-e a kapott összegből vissza a Küldőnek, és ha igen, mennyit (Bereczkei, 2009).
don – saját utódaink révén – növelhetjük genetikai képviseletünket, hanem azzal is

hasonló eredményt érhetünk el, ha azokat támogatjuk, akik velünk közös géneket
hordoznak.
A rokonok felé való részrehajlás olyannyira az emberi természet sajátja, hogy
már a társas információfeldolgozásánál tetten érhetők az ezt szolgáló mechaniz-
musok: a rokonok felismerésére, megkülönböztetésére szolgáló kognitív progra-
mok (Bereczkei, 2003, 2008b, 2009). A hasonlóság, mint rokoni kulcs keresése
veleszületett, nem tudatosan aktiválódó információfeldolgozási jellegzetesség.
Automatikus volta miatt azonban nemcsak rokonainkkal való kapcsolatainkban
aktiválódik, hanem minden olyan helyzetben, amikor a fenotípusos illesztés révén
egy másik személlyel való hasonlóságot észlelünk. Így a másik fél saját magunkhoz
való hasonlósága olyan jegy a társas helyzetekben, amely valószínűsíti a hozzánk
valamilyen módon hasonló személlyel való együttműködést.
DeBruine (2002) egy vizsgálatából az derült ki, hogy egy kísérleti játékban
(bizalomjáték) a résztvevők nagyobb bizalmat mutattak – és jelentősebb összeget
utaltak át partnereiknek – azokban az esetekben, amikor úgy tudták, hogy egy
olyan mesterségesen generált arc tulajdonosával játszottak, aki saját vonásaikhoz
hasonló arcvonásokat mutatott, holott e hasonlóságnak nem voltak tudatában
(ld. 18.4. ábra). Számos egyéb vizsgálat – köztük szociálpszichológiai kutatások
– kimutatták, hogy az emberek együttműködőbbek, segítőkészebbek olyan sze-
mélyekkel, akikkel valamilyen vélt vagy valós hasonlóságot mutatnak (Bereczkei,
2008b), és e hasonlóságok nem szükségszerűen kell, hogy fizikaiak, megjelenésbe-
liek legyenek. Kiderült például, hogy pusztán a névbeli hasonlóság, egyezés is elég
ahhoz, hogy nagyobb valószínűséggel váltson ki segítő viselkedést az egyénekből:
ha a segítségkérő neve legalább részben egyezett a sajátjukkal, jóval gyakrabban
tettek neki apróbb, kis energia-befektetést igénylő szívességet, különösen akkor, ha
az adott név különleges, ritkán előforduló volt (Oates & Wilson, 2002). Kevésbé
direkt egyezés, mint például az attitűdbeli hasonlóság is képes előmozdítani az
együttműködést, vagy akár az altruizmust: egy modellezett helyzetben a személyek
hajlamosak voltak átvállalni egy másik ember szenvedését, ha úgy tudták, hogy a
másik fél gondolkodásmódja, értékrendszere hasonló sajátjukhoz (Batson, 1991).
E két példa jól demonstrálja a hasonlóság mint rokoni kulcs együttműködést elő-
segítő hatását: a nevek hasonlósága archaikus környezetben a közös származás
jelzője lehetett, a személyiség-, gondolkodásmód-, illetve attitűdbeli egyezés pedig
az e jellegzetességek mögött álló genetikai háttér hasonlóságát implikálhatja. Ily
módon a hasonlónak ítélt személy támogatása indirekt fitnesz-nyereséghez juttat-
hatja az altruista felet.
Bizonytalan társas helyzetekben, amikor együttműködésünk mértékéről kell
dönteni, a partnerek hozzánk való hasonlósága jó támpontot adhat e döntéshez.
A hasonlóság – rendszerint nem tudatos – detektálása elősegíti az együttműködés
kialakulását a felek között.
18.4. ábra. A kísérleti résztvevő arcvonásait hordozó mesterségesen generált kompozit-arc

De Bruine vizsgálatában (Forrás: DeBruine, 2002)
E fejezetben áttekintettük a csoporton belüli együttműködés néhány evolúciós
pszichológiai szempontból fontos aspektusát. Egyik legjelentősebb konklúziónk
talán az lehet, hogy bár sokáig mellőzött, evolúciós keretben nehezen értelmez-
hető jelenségnek tűnt az emberek körében széles körben megfigyelhető együtt-
működő, gyakran altruista viselkedés; a nem rokonok közötti kooperáció az egyén
szintjén is adaptív előnyökkel járhat. A természetes szelekció számos kognitív fo-
lyamatot, észlelési, döntési, információfeldolgozási jellegzetességet olyan módon
formált, hogy az elősegítse a személyek közötti együttműködést, az egymásnak
nyújtott segítséget.
A bizonytalan társas helyzetek azonban nagyon sérülékennyé teszik az egyé-
neket azokkal a partnerekkel szemben, akik potyautas módon vesznek részt az
interakcióban, s nem, vagy nem megfelelő mértékben viszonozzák a nekik nyújtott
támogatást. Éppen ezért az emberi társas döntéshozatal és személypercepció olyan
szabályszerűségeket is magában hordoz, amelyek abban segítik az egyéneket, hogy
hatékonyan tudják kiértékelni az adott interakciós helyzet, illetve a potenciális
cserepartner legfontosabb tulajdonságait, s ezek alapján vállalják fel, vagy utasítsák
el a vele való kooperációt, illetve folyamatosan szabályozzák az együttműködés
optimális mértékét.

1. Miért lehetett sokáig rejtély az emberi együttműködés jelensége az evo-
lúciós gondolkodásmód számára?
2. Milyen csoportos helyzetek analógiájaként szolgálhat a közjavak-já-
ték?
3. Hogyan jelenik meg a társas csere heurisztikája a közjavak-játékban?
4. Mit nevezünk a társas dilemmák csapdájának?
5. Milyen típusú döntési hibákat különít el a hibakezelési elmélet, s mit
jósol azok előfordulási valószínűségére nézve?
6. Mit jelent a diszkriminatív szociabilitás?
7. Hogyan hat a csoport mérete a csoporttagok együttműködési hajlandó-
ságára? Milyen elméletek magyarázzák ezt a jelenséget?
8. Melyek azok a társak viselkedéséhez, stratégiájához kapcsolódó ténye-
zők, amelyeket az emberek számításba vesznek, amikor együttműködé-
sük mértékéről döntenek?
9. Melyek azok a személyiségjellemzők, amelyek kapcsolatba hozhatók az
együttműködő viselkedéssel?
10. Milyen kísérletes vizsgálatok utalnak arra, hogy a társak jövőbeli elér-
hetősége fontos kulcs a kooperativitással kapcsolatos döntéseknél?
19. Az érzelmek funkciói a csoporton
belüli viszonyok szabályozásában
Szabó Zsolt Péter
19.1. Homok a gépezetben: az érzelmek hányattatott sorsa

Jóllehet, a pszichológiában az érzelmek tanulmányozásának igénye hamar felme-
rült ( James, 1890/1981), mégis a 20. század túlnyomó többségében az érzelmek
hol nem jelentek meg a pszichológiai kutatásokban,21 hol pusztán negatív, a tisz-
ta kogníciót hátrányosan befolyásoló „zajokként” tekintettek rájuk. Az érzelmek
ártalmas természetére vonatkozó elképzelések már a filozófia kezdetétől fogva
jellemzőek voltak, például Platón munkásságában, és Forgas szerint végigkísér-
ték a nyugati filozófia teljes történetét (Forgas, 2007). Bereczkei (2003) kiemeli,
hogy az érzelmekkel kapcsolatos domináns filozófiai tradíció az érzelmek és az
értelem dichotómiáját hangsúlyozta, azt állítván, hogy „az értelem a civilizáció
és kultúra terméke, az érzelmek viszont ellenőrizhetetlen zsigeri parancsokat
követnek” (p. 388). Így lett hosszú ideig az érvelés és a reflexió olyasmi, ami
a civilizált fehér férfiakra jellemző, míg az érzelmek a nőket, a gyerekeket, a
mentális betegeket, a „primitív” kultúrák tagjait (Ellsworth, 2007), a művésze-
ket (Eide, 2005), valamint a gyermeki és feminin vonásokat mutató tömeget
(Le Bon, 1895/2004) jellemezték. Az általános elképzelés az volt, hogy mind a
törzs-, mind az egyedfejlődés az érzelmektől a racionális gondolkodás irányába
halad (Ellsworth, 2007).
Az érzelmek Eide (2005) szavaival élve „homoknak tűntek a gépezetben” (p.
14), amelyek képesek a racionális gondolkodás eltérítésére. Freud úgy gondolta
például, hogy ha csak nem használjuk a lelki erőforrásaink egy részét az érzelmeink
kontrollálására, akkor azok átvehetik az irányítást a gondolkodástól, és ezzel káro-
san befolyásolhatják a viselkedésünket (Forgas, 2007). Az 1970-es évek végén és az
1980-as évek elején a pszichológiai kutatások nagy része eltávolodott az érzelmek
pszichopatológiai megközelítésétől, és a hangsúly áttevődött arra a kérdésre, hogy
miként befolyásolják az érzelmek a tiszta, érzelem-mentesnek gondolt kogníciót.
Bower (1981) például többféle módját írta le annak, ahogy a hangulati hatások
kiprovokálják a hangulattal kongruens szelektív figyelmet, információ felvételt és
felidézést. Ezeket a Bower által az 1980-as évek elején végzett vizsgálatokat aztán
egy sor másik vizsgálat követte, amelyek a pszichológia sok területén demonstrál-
ták az érzelmek befolyásoló erejét. Az érzelmek hatása nyilvánvalóvá vált a sze-
21
A pszichológia két meghatározó iránya, a behaviorizmus és a kognitív pszichológia szinte teljesen
figyelmen kívül hagyta például az érzelmek szerepét az ember tanulmányozásában (Forgas, 2000).
mélyészlelésre (Forgas & Dobosz, 1980; Forgas, 1983; Forgas & Bower, 1987),
az attribúcióra (Weiner, Russell, & Lerman, 1979), a sztereotípiákra (Mackie,
Hamilton, & Schroth, 1989), a személy-, és csoportközi viselkedésre (Brewer &
Kramer, 1985; Forgas, 1985; Petty & Cacioppo, 1986; Bodenhausen, 1993).
Az érzelmeknek az információ feldolgozó rendszerrel való kapcsolatát talán
legszemléletesebben Forgas (1995, 2000) ábrázolta, az úgynevezett Érzelem Be-
áramlási Modellben. Forgas szerint érzelmeink akkor befolyásolják a leginkább a
kognitív folyamatokat, amikor olyan helyzettel szembesülünk, amely ismeretlen,
összetett, nehéz és atipikus. Ezekben a lényegi feldolgozást igénylő feladatokban,
az összes lehetséges erőforrásra támaszkodunk, így az aktuális érzelmi állapota-
inkra is, akár mint információra, akár mint a feldolgozási folyamat részeire. Ez
az intuícióinkkal némileg ellentétes modell, amelyben az összetett helyzetek-
ben támaszkodunk a legerősebben az érzelmeinkre, számos vitát kavart (Bower
& Forgas, 2001). A mi történeti áttekintésünk szempontjából mégis az a fontos,
hogy a pszichológia tudománya eddigre már leszámolt azzal a racionális, hideg
megismeréssel, amelyet a társas megismerés korai kutatói feltételeztek (például
Heider, 1958; Jones & Davis, 1965; Kelley, 1972).
Az 1990-es évek közepén, végén több tudományterület együttes eredményei-
nek köszönhetően paradigmaváltás következett be az érzelmek kutatásában: többé
már nem az volt a kérdés, hogy ártalmasak-e az érzelmek, hanem előtérbe kerültek
az érzelmek adaptív természetét hangsúlyozó elméletek és kutatások. Ez a meg-
közelítés elsősorban a társas megismerés, a neuroanatómia és a pszichofiziológia
terén elért eredményekből táplálkozott (Forgas, 2000). Ezzel egy időben terjedt el
az evolúciós szemlélet a pszichológiában (Bereczkei, 2010b), amely szintén jelen-
tősen hozzájárult az érzelmek „rehabilitálásához.” Smith és Kirby (2001) hangsú-
lyozzák, hogy az érzelmeket adaptív funkcióval rendelkező, jól szervezett, a kör-
nyezet kihívásaira adott szisztematikus válaszként felfogó elképzelések jelentős
hitelességet merítettek olyan agykutatók eredményeiből, mint de Sousa (1987),
Damasio (1994) és LeDoux (1996). Damasio 1994-ben megjelent Descartes téve-
dése című könyvében bemutatta, hogy az adaptív funkcionálás egyik feltétele, hogy
a személy az érzelmeit képes legyen beemelni a döntési folyamatba.
Az 1990-es évek közepétől lezajló paradigmaváltás következtében ma már a
legtöbb kutató egyetért abban, hogy az érzelmek evolúciós előnyökkel járó pszi-
chológiai adaptációk (pl. Cosmides & Tooby, 2000; Plutchik, 1980; Tooby &
Cosmides, 1990). Bereczkei (2003) megfogalmazásában az „érzelmek olyan pszi-
chológiai adaptációk, amelyek az ősi környezet állandó és visszatérő szituációira
adott sajátos válaszreakciókként foghatók fel.” (p. 388) Az érzelmekkel kapcsola-
tos kutatások egyik legfontosabb kérdése az lett, hogy mi az egyes érzelmek adap-
tív funkciója? Miért vagyunk csalódottak, amikor valaki nem tartja be, amit ígért,
miért szégyenkezünk, amikor mi nem tartjuk be az ígéretünket, miért élünk át
büszkeséget, amikor jelentős eredményt érünk el? A fejezet további részében ilyen
típusú kérdésekre keressük a választ. Ehhez egy olyan integratív keretet haszná-
lunk, amely összekapcsolja az evolúciós pszichológia és a szociálpszichológia ered-
19. Az érzelmek funkciói a csoporton belüli viszonyok szabályozásában 359
ményeit, hiszen az egyik központi feltevésünk éppen az lesz, hogy az érzelmek

elsősorban a társas együttélés folyamatait szabályozzák.
19.2. Az érzelmek és funkcióik

Ahogy fentebb bemutattuk az érzelmekről való gondolkodásban az érzelmek ártal-
mas természetét hirdető felfogásokat az elmúlt évtizedekben felváltották az érzel-
meket adaptív funkcióval felruházó elképzelések (Bereczkei, 2003). Léteznek olyan
érzelmek, amelyeknél az adaptív funkció azonosítása viszonylag egyszerű. Ilyen
például a félelem, amely menekülésre motiválja az érzelem átélőjét. Még ha a rend-
szer néha téved is (olyasmitől ijedünk meg, ami nem veszélyes ránk nézve), mégis
a félelmi reakcióból adódó előnyök (valódi veszély esetén a veszély elkerülése) na-
gyobbak, mint az abból származó hátrányok. Más a helyzet az olyan érzelmek ese-
tében, mint a szégyen. A szégyen általában negatív önértékeléssel jár („Szégyellem
magam, mert rossz ember vagyok”; Tangney & Dearing, 2004), mégsem jelenik
meg a kapcsolat helyreállításának a motivációja. A szégyent átélő ember többnyire
menekülni próbál a helyzetből, felszámolva ezzel azt a kapcsolatot is, amelyben a
szégyent átélte. Első ránézésre a szégyen átélése tehát nem sok előnnyel jár: emiatt
terjedt el a szakirodalomban a szégyen, mint „csúnya” érzelem kifejezés (Tangney,
1991), amely visszatérésnek tekinthető a korábbi patologizáló szemlélethez. Cáfol-
ja-e a szégyen átélése a fentebb bemutatott evolúciós megközelítését az érzelmek-
nek? Ahhoz, hogy erre a kérdésre válaszolni tudjunk, fontos tisztázni, hogy mely
elemzési szinten gondolkodunk egy adott érzelem funkciójáról. Keltner, Haidt és
Shiota (2006) társas-funkcionális elemzési modellje az érzelmek elemzésének négy
szintjét különbözteti meg. A következő részben ez a modell kerül bemutatásra.
19.2.1. Az érzelmek társas-funkcionális elemzési modellje
Keltner és munkatársai (Keltner, Haidt, & Shiota, 2006; Goetz & Keltner, 2007)
szerint az egyes érzelmek funkciójának megértéséhez szükséges egy olyan több-
szintű modellt bevezetni, amely az egyes érzelmek funkcióit külön tárgyalja a sze-
mélyen belül, diádikus –személyközi- kapcsolatokban, csoporton belül, valamint
kulturális szinten. Ezt a többszintű elemzési modellt, ők társas-funkcionális meg-
közelítésnek nevezték el (19.1. táblázat).
A társas-funkcionális modell a négy elemzési szint bevezetésével rámutat arra,
hogy miközben egy érzelem átélésének lehet, hogy nincs adaptív funkciója egy
elemzési szinten, ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy az érzelem maladaptív, ká-
ros, patológiás jelenség. Visszatérve például a szégyen érzelmére Giner-Sorolla,
Castano, Espinosa és Brown (2008) csoportközi viszonyokkal foglalkozó kutatá-
sából az derült ki, hogy a szégyen mellett felajánlott bocsánatkérés őszintébbnek
és kevésbé fenyegetőnek tűnt, mint a bűntudattal járó vagy érzelem nélkül felaján-
lott bocsánatkérés. Giner-Sorolla és munkatársainak (2008) vizsgálata szemléletes
példája annak, hogy miközben a szégyen az átélő szintjén valóban negatív ön-/
csoportértékeléssel járhat, és meneküléshez vezethet, az érzelmet fogadó félből a

megbocsátást, közeledést válthatja ki. Végső soron tehát a szégyen nem a kivál-
tott viselkedés (menekülés, elbújás, elrejteződés) miatt adaptív, hanem az általa
közvetített üzenet miatt: „valóban mélyen megbántam, amit tettem veled.” Giner-
Sorolla és munkatársai megfogalmazásával élve „kommunikatív” funkciója van,
amely segítheti a kapcsolat rendezését.22
Elemzési szint Az érzelmek funkciója

• Információ problémákról és lehetőségekről
Egyéni, személyen belüli szint
• Cselekvésre történő felkészítés
• Az egyén mentális állapotainak láthatóvá tétele
az érzelemkifejezés segítségével
• A másik fél korábbi cselekvéseinek jutalmazása
Diádikus, személyközi szint vagy büntetése
• Reciprok viselkedések kiváltása
• A másik féllel való kapcsolat fenntartása, javí-
tása
• A csoporton belüli hierarchia, státuszok és szere-
pek szabályozása
Csoporton belüli szint
• A csoporton belüli együttműködés szabályozása
• A közös cselekvés motiválása
• A kulturális identitás meghatározása
• A kultúra normáinak és értékeinek megtestesí-
Kulturális szint tése
• A kulturális ideológiák és hatalmi struktúrák
megtestesítése
19.1. táblázat: Az érzelmek társas-funkcionális megközelítése
(Keltner, Haidt, & Shiota, 2006; Goetz & Keltner, 2007).
Az érzelmeknek általában több elemzési szinten egyszerre van funkciójuk. Ami-

kor például zavarba jön az ember, egyéni szinten információt kap arról, hogy olyan
cselekvésben vesz részt, amit a jövőben érdemes elkerülni, miközben mások szá-
mára jelzi a megbánás tényét. A zavarbajövetel a csoport szintjén kommunikálja az
adott személy státuszát, miközben elköteleződést jelent a kultúra által elfogadott
szabályok, normák és standardok megtartása mellett.
Egyéni, személyen belüli szinten az érzelmek elsősorban lehetőségekről vagy
fenyegetésekről nyújtanak információt (Campos, Campos, & Barrett, 1989;
Lerner & Keltner, 2001; Loewenstein & Lerner, 2003; Schwarz, 1990). Emel-
lett olyan viselkedési programokat is aktiválnak, amelyek szükségesek a fenyegetés
megszüntetéséhez (Bereczkei, 2003), vagy éppen a kívánatos kimenetelek eléré-
22
Érdemes hangsúlyozni, hogy a szégyen esetében vannak olyan kutatók, akik az egyéni, személyen
belüli szinten is feltételeznek adaptív funkciót: Lickel, Schmader és Spanovic (2007) szerint a szégyen
hosszú távon erős motiválója a változásnak.
séhez. Ezek a viselkedési programok, válaszreakciók (megdermedés, elfutás, harc

stb.) gyakran nem tudatosan aktiválódnak (Bereczkei, 2003). Az „érzelmek, mint
információ” (Clore, Gasper, & Garvin, 2001) megközelítés vezetett el például az
érzelmi intelligencia fogalmának megszületéséhez: Mayer (2001) szerint az ér-
zelmi intelligencia fogalmának csak akkor van értelme, ha elfogadjuk, hogy az
érzelmek önmagukban információt hordoznak, és ennek az információnak a fel-
használásában az emberek eltérő mértékben ügyesek. A Mayer és Salovey (1997)
által kidolgozott érzelmi intelligencia koncepció faktorai között megtalálhatjuk
például az érzelmek integrálásának képességét a gondolkodási folyamatba és az
érzelmek megértésének képességét is.
Diádikus, személyközi szinten elsősorban az érzelmek kommunikálása a jelen-
tős, hiszen –a többnyire nem verbális- érzelemkifejezések segítségével láthatóvá
tehetjük a másik fél számára a belső mentális állapotainkat, ezzel segítve a kap-
csolat fenntartását, javítását (Dunbar, 2007). Bereczkei (2003) szemléletesen mu-
tatja be például a harag érzelmének szerepét a személyközi viszonyokban: a harag
kimutatása egyrészt jelzi a másik fél számára, hogy észrevettem a csalást, másrészt
azt is kifejezi, hogy nem vagyok hajlandó tovább tolerálni az igazságtalanságot. A
harag szerepe viszont ezzel még nem ér véget: a szoros kapcsolatokban azt is jelzi,
hogy motivált vagyok a kapcsolat rendezésére, és egyúttal kíváncsi vagyok arra,
hogy a másik félben is megvan-e ez a motiváció? A harag ugyanis „a kötelék erős-
ségének egyfajta felmérése (…) olyan feszültséget teremt, amely kirostálja azokat,
akikből hiányzik a valódi érzelmi elköteleződés” (Bereczkei, 2003, p.389).
A személyen belüli és személyközi szinten nyernek értelmet azok az érzelmek,
amelyek a reprodukcióhoz és az utódgondozáshoz kapcsolódnak. Ide tartozik pél-
dául a szexuális vágy, a romantikus szerelem, a szülői és a gyermeki szeretet. Ezek a
szexuális kapcsolatok, a hosszú távú elköteleződés és a gondoskodó viselkedés érzel-
mi motorjai (Goetz & Keltner, 2007; Bowlby, 1979; Shaver, Morgan, & Wu, 1996).
A kulturális szint segít megmagyarázni, hogy egyes érzelmek funkciói hogyan
erősödnek fel vagy éppen tűnnek el egy-egy csoport számára, illetve hogyan gaz-
dagodhatnak új jelentésekkel „régi” érzelmek. László (2012) és Bar-Tal (2001)
mutatnak rá arra, hogy az egyes csoportok tagjai a történelmükből fakadó tapasz-
talatok révén hajlamosak lesznek bizonyos érzelmek, érzelmi mintázatok átélésére:
a magyarok például a nagy változást hozó helyzetekben az irreális reményt, majd
az ezt követő keserű csalódottságot élik át. Ennek az érzelem párosnak az a funk-
ciója, hogy a félelemmel és szomorúsággal kiegészülve, felkészítsen és tompítsa a
várt és általában bekövetkező vereség súlyát. Bar-Tal (2001) szerint a nagy válto-
zást jelentő helyzetekre az amerikai nép tagjai általában optimizmussal és lelkese-
déssel reagálnak, míg az izraeli nép tagjai félelemmel. Ezeknek az érzelmeknek is
megvan a maguk funkciója, és szintén a történelmi tapasztalatokból táplálkoznak:
az optimizmus és a lelkesedés motivál, a félelem pedig felkészít a legrosszabbra.
Hiperkogníciónak nevezzük azt a jelenséget, amikor egy kultúra egyes érzel-
mek nagymértékben elaborált koncepciójával rendelkezik (Levy, 1984; Lutz &
White, 1986). A hiperkogníció részeként a kultúra tagjai több szót és kifejezést
ismernek az adott érzelem verbalizálására, valamint az érzelemhez kapcsoló-

dó forgatókönyvek is erősen kidolgozottak. Li, Wang és Fischer (2004) mutat-
ják be például, ahogyan a kínaiak tiszteletre és érdemre épülő kultúrája erősen
artikulált forgatókönyveket hozott létre a szégyen kifejezésére és fogadására. A
hiperkogníció azért is érdekes, mert míg a kiemelt érzelem funkcióját fokozza,
más érzelmeket feleslegessé tehet: a kínaihoz hasonló kultúrák például, amelyek a
szégyenen keresztül erősítik meg a csoport normáit és státusz-hierarchiáját, álta-
lában alulhangsúlyozzák a büszkeség szerepét.
Nem ejtettünk még szót a csoportközi szintről, amely a következő fejezet té-
mája lesz. Ha az evolúciós pszichológia és a szociálpszichológia szempontjából
nézzük az egyes elemzési szinteket, azok különböző mértékben izgalmasak a két
terület kutatóinak: a szociálpszichológusok például kevésbé foglalkoznak a túl-
éléshez és a reprodukcióhoz kapcsolódó érzelmekkel, míg az univerzális jelensége-
ket kutató evolúciós pszichológusok számára nem annyira izgalmasak a kulturális
variációk. Az evolúciós pszichológusok és a szociálpszichológusok érdeklődésének
közös metszete a személyközi és a csoporton belüli viselkedést szabályozó érzel-
mek kutatásánál található.
19.2.2. A személyközi és csoporton belüli

folyamatokat szabályozó érzelmek
Mind az evolúciós pszichológia, mind a szociálpszichológia egyetért abban, hogy

az embereket intenzív szociabilitás jellemzi (Dunbar, 2007). Dunbar (2007) a
társas agy hipotézisben azt állítja, hogy ez a nagyfokú szociabilitás egyenesen az
emberi faj sikerességének a titka, Bereczkei (2009) szerint „az ember a reciprok
altruizmus igazi haszonélvezője” (p. 71). Az együttműködés és annak intézménye-
sülése növelte mind a faj, mind az együttműködő egyén rátermettségét, hiszen a
kooperáció, majd pedig az emberi közösségekre jellemző komplex munkamegosz-
tás segítségével hatékonyabban sikerült megoldani a felmerülő problémákat. Az is
igaz ugyanakkor, hogy a „cserekapcsolatainkban állandóan jelen van egy irracio-
nális elem” (Bereczkei, 2009, p. 117). „A másik emberrel tervezett együttműködés
(…) kizárólag hosszú távon lehet előnyös, rövid távon inkább hátrányokkal jár”
(Bereczkei, 2009, p. 117). A nem rokonok közötti együttműködés kényes egyen-
súllyal rendelkezik és az egyensúly fenntartása egész sor kognitív képességet igé-
nyel. Az együttműködő partnereknek egyfajta „kognitív nyilvántartási könyvet”
(Bereczkei, 2009, p. 71) kell vezetniük a cserékről, amelyek a csere egyes lépéseiben
szinte sohasem szimmetrikusak.
A kognitív képességek mellett többen hangsúlyozzák az együttműködést sza-
bályozó érzelmek szerepét is. Nesse (1990a) szerint az emberek számára olyan
nagy jelentőséggel bír a személyközi, és csoporton belüli együttműködés, hogy
kézenfekvő, hogy az érzelmek egy „családja” éppen azért jött létre, hogy előidézze,
fenntartsa és erősítse az együttműködést a csoport tagjai között. Goetz és Keltner
(2007) szerint az emberek csoportban való létezését segítő érzelmek többsége a
kooperatív aktusok, valamint az ezekkel szorosan összefüggő csoportszerveződés

(hierarchia, szerepek és pozíciók a csoporton belül) szabályozására jött létre. Mely
érzelmek tartoznak ebbe az érzelem családba?
Az érzelmek kategóriákba sorolásakor általában különbséget tesznek az ér-
zelmek két nagy csoportja között, még akkor is, ha a felosztás alapja és az egyes
érzelmek elhelyezése sokak által vitatott: léteznek az úgynevezett alapérzelmek
és a komplex, csak az emberre jellemző, másodlagos érzelmek (Tracy & Robins,
2007). Az alapérzelmek közé általában hat érzelmet sorolnak: a haragot, a félel-
met, az undort, a szomorúságot, a boldogságot és a meglepetést (Ekman, 1992;
Izard, 1971). Ezek az érzelmek biológiailag meghatározottak, nem kizárólag az
ember élheti át őket, univerzálisak és jól körülhatárolható érzelemkifejezés tar-
tozik hozzájuk. Többnyire a túléléshez és a reprodukcióhoz kapcsolódnak, és a
fizikai környezetben történt változásokra adott közvetlen válaszoknak tekinthe-
tők. Magas aktivációs potenciállal rendelkeznek, hiszen cselekvésre (menekülés,
támadás stb.) motiválnak. Az alapérzelmek átélésének képessége az emberi élet
első 9 hónapjában kialakul (Izard, 1992). Az érzelmek másik nagy csoportjába, a
komplex, másodlagos érzelmek közé tartoznak az úgynevezett éntudatos érzel-
mek. Ezeket Izard, Ackerman és Schultz (1999) a kogníciótól függő érzelmek-
nek is nevezi. Az ide sorolható érzelmek, mint például a bűntudat, a szégyen és a
büszkeség átéléséhez szükséges, hogy a személynek legyenek magáról stabil szelf-
reprezentációi és rendelkezzen szelf-tudatossággal. A szelf-tudatos érzelmek mind
a törzs-, mind az egyedfejlődés során később jelennek meg, mint az alapérzelmek
(Leary & Buttermore, 2003; de Waal, 1989). Legkorábban a 18-24 hónapos kor
környékén beszélhetünk én-tudathoz kapcsolódó érzelmekről (Lewis, 2000), de a
valódi szelf-tudatos érzelmek még később, valamikor a harmadik életév végén ala-
kulnak ki (Izard és mtsai, 1999). A szelf-tudatos érzelmekhez nem kapcsolódnak
jól azonosítható érzelemkifejezések (Tangney, Stuewig, & Mashek, 2007).
A szelf-tudatos érzelmek funkcióját illetően Keltner és Buswell (1997), va-
lamint Tracy és Robins (2004a) úgy érvelnek, hogy az ilyen típusú érzelmek a
komplex társas célok elérésében vesznek részt. Ilyen komplex társas cél az igazsá-
gos együttműködés megteremtése és fenntartása, a csoport általi elutasítás kivédé-
se, valamint a társas szerepek kiosztása és a társas hierarchia megszilárdítása. Más
szavakkal megfogalmazva, talán az egyik legfontosabb kérdés az emberi közössé-
geket illetően, hogy mi veszi rá a közösség tagjait arra, hogy jót cselekedjenek, és
ne éljenek vissza mások együttműködésre való hajlamával? Az „erény természete”
(Bereczkei, 2009) után kutatva, a pszichológia megannyi válasza közül három esé-
lyes jelölt lépett elő: a morális standardok -azaz normák és konvenciók- ismerete, a
morális kogníciók és a morális érzelmek (Tangney, Stuewig, & Mashek, 2007).23
23
Ezek mellett, főleg a szociálpszichológiában, léteznek a jó és rossz viselkedés szituációs magyará-
zatai is, amelyek a viselkedés háterében az egyéni jellemzők helyett a helyzeti tényezőket emelik ki
(Zimbardo, 2012).
A morális standardok ismerete az egyén tudását jelenti a morális normákat és

konvenciókat illetően. Ez a tudásanyag két nagy forrásból származik: egyrészt az
univerzálisan elfogadott morális törvényekből (ilyen például a „ne ölj!” parancsa),
másrészt a helyben elfogadott, csak az adott kultúrában előírt szabályokból. Ami-
kor a jó és a rossz viselkedés hátterében meghúzódó okokat keressük, a morális
standardok ismerete nem tűnik ideális jelöltnek: Blasi (1980) összefoglaló tanul-
mánya szerint nagyjából 7-8 éves kor után az emberek többsége ismeri ezeket
a normákat és konvenciókat. Úgy tűnik, hogy még az adott közösség deviáns
tagjai (például az elítélt bűnözők) is tisztában vannak azzal, hogy mi a helyes és
a helytelen, így a viselkedésük hátterében nem az erre vonatkozó információk
hiánya áll.
A morális kogníció, és azon belül a morális érvek, kutatása arra vonatkozik, hogy
amikor egy moralitást igénylő helyzetben döntést hozunk, mennyire komplexen látjuk
az adott helyzetet, milyen morális érveink vannak a döntéseinket illetően. A morális
érvekkel foglalkozó kutatók erős alapfeltételezése, hogy a morálisan szofisztikáltabban
érvelő személyek, egyúttal erkölcsösebben is viselkednek (ld. pl. Kohlberg, 1969).
Minderre azonban kevés empirikus bizonyíték van. Az elvégzett kutatások többsége
azt mutatja, hogy a morális érvek kidolgozottsága és a viselkedés között nem vagy
csak csekély mértékben található átfedés (Blasi, 1980). Bandura (1999) szerint rá-
adásul a szofisztikált, komplex érvelések egy csoportja éppen azért jött létre, hogy a
helytelen viselkedések elkövetői segítségükkel felmenthessék magukat.
A harmadik jelölt a morális érzelmek csoportja. Bereczkei (2009) Az erény
természete című könyvében így fogalmaz: „Az embereket közvetlenül nem annyi-
ra racionális megfontolások, mint inkább bizonyos érzelmek késztetik arra, hogy
önzetlenül viselkedjenek mások iránt. Az önzetlenség és segítségnyújtás adaptív
programjait (algoritmusait) elsősorban az érzelmek közvetítik a konkrét viselke-
dés szintjére” (p. 113). Hume (1740/1978) Bereczkeihez hasonlóan amellett érvel,
hogy a moralitást az érzelmeken, és nem a gondolkodáson keresztül érthetjük
meg. Haidt (2001) szerint az érzelmek egy csoportja társas-morális intuícióként
működik: egyfajta zsigeri érzésként a jóról és a rosszról, a becsületről, a személy
társas pozíciójáról és a büntetésről.
A szelf-tudatos érzelmeket tehát az köti össze, hogy a moralitáshoz kapcso-
lódnak, a helyes és helytelen viselkedéshez, és a csoport együttmaradásában, az
együttműködés előidézésében, fenntartásában vagy éppen helyreállításában vesz-
nek részt. Fontos kiemelni azonban, hogy nem csak a szelf-tudatos érzelmek lát-
nak el ilyen funkciókat: korábban például már bemutattuk egy alapérzelem, a ha-
rag személyközi helyzetekben betöltött hasonló szerepét (Bereczkei, 2003).
A legtöbbet kutatott szelf-tudatos érzelmek a bűntudat és a szégyen, vala-
mint ezek kapcsolata az empátiával. Tangney (1991) ezt a hármast a „jónak”, a
„rossznak” és a „csúnyának” nevezi, ahol az empátia a jó, a bűntudat a rossz és
a szégyen a csúnya. A bűntudat és a szégyen egymáshoz nagyon hasonlító ér-
zelmek: mindkettő akkor jelenik meg, amikor az átélő személy megsértett egy
morális szabályt, és ezért saját magát okolja. Lewis (1971) és Tangney (1991)
szerint a két érzelmet az különbözteti meg, hogy míg a szégyen esetében a sza-
bályszegés a teljes személyiséghez kapcsolódik („rossz dolgot tettem, mert rossz
ember vagyok”), addig a bűntudat esetében a cselekedethez („rossz dolgot tet-
tem”). Tangney (1991) szerint a szégyen nagyon fájdalmas érzés, jelentősen meg-
változtatja a személy saját magára vonatkozó percepcióit, és megbénítja az átélőt.
A szelf globális negatív önértékelésére vonatkozó válaszreakció nagyon gyakran
a helyzetből való elmenekülés, valamint egy ponton túl irracionális, a másik fél
irányába átélt harag, amely feltehetően egy nem túl hatékony védekező reakció
a szégyennel járó szorongás csökkentésére (Tangney, 1991; Tangney, Wagner,
Fletcher, & Gramzow, 1992).
A bűntudat szintén fájdalmas, de korántsem annyira, mint a szégyen. Kevésbé
változtatja meg az átélő saját magára vonatkozó percepcióit, és nemhogy meg-
bénít, éppen ellenkezőleg: az elkövetett rossz tett után beindítja a kompenzáló,
helyreállító viselkedést, például bocsánatkérés, kárpótlás formájában (Keltner &
Buswell, 1996; Tangney és mtsai, 1992). A bűntudat és a helyreállító viselkedés
közötti hidat feltehetően az empátia átélése teremti meg: mivel a bűntudat nem
az átélőre fókuszál, így megjelenhet az empátia („rossz dolgot tettem, ez biztosan
rossz most a másiknak”), míg a szégyen és az empátia között nincs ilyen kapcsolat
(„rossz ember vagyok, most mi lesz velem?”). A bűntudat esetében könnyen be-
látható, hogy miként segíti a személyközi és a csoporton belüli együttműködést: a
szabályszegést követően átélt bűntudat az empátián keresztül, a jóvátétel irányába
mutat. Mivel a bűntudat átélése nem kellemes, így azt is elősegítheti, hogy a jö-
vőben a személy ne kövesse el a helytelen viselkedést (Tangney és mtsai, 2007). A
szégyen funkcióját első ránézésre nehezebb megérteni: az egyén szintjén negatív
önértékeléssel jár, miközben a menekülési motiváció miatt a kapcsolat felszámo-
lásával járhat.
Ugyanakkor bemutattuk már a kommunikatív funkcióját: azt üzeni, hogy
a szégyen átélője valóban mélyen megbánta, amit tett (Giner-Sorolla és mtsai,
2008). A szégyen átélése emellett megakadályozhatja a későbbi rossz tettekben
való részvételt, valamint hosszú távon a változásra motiválhatja a személyt (Lickel,
Schmader & Spanovic, 2007). A szégyen egy másik nem elhanyagolható funkciója
a csoport hierarchiához kapcsolódik: a szégyen kifejezése eszköz lehet a domináns,
magasabb státuszú személy megbékítésére, és jelzi az alávetettséget is (Keltner
& Buswell, 1996; Miller & Leary, 1992). A konfliktus de-eszkalációjával csök-
kentheti annak az esélyét, hogy a domináns egyed agresszív tettet hajtson végre
(Grunewald, Dickerson, & Kemeny, 2007). A szégyenhez és a bűntudathoz ha-
sonlóan szintén a saját morális szabályszegéseink kapcsán jöhetünk zavarba: ez
az érzelmi állapot általában enyhébb szabályszegés esetén jelenhet meg. Goffman
(1967) szerint a zavarba jövetel motiválja a konform, a saját szerepeknek megfele-
lő viselkedést, ezzel stabilizálva a csoportot. A szégyen és a bűntudat területén ér-
dekes kérdés az is, hogy mi történik azokkal, akik vonás-szinten hajlamossá válnak
a szégyen vagy a bűntudat átélésére? Az 1. számú szövegdobozban bemutatunk
néhány vizsgálatot, ami erre a kérdésre keresi a választ.
19.1. A szégyen és a bűntudat vonás-szintű átélése: szégyen és bűntudat hajlam

A szégyen és a bűntudat kutatásában az utóbbi két évtizedben egy izgalmas irány bon-
takozott ki, amely arra volt kíváncsi, hogy a saját morális szabályszegéseikkel kapcso-
latban általában szégyent átélő emberek (szégyen-hajlam), és bűntudatot átélő embe-
rek (bűntudat-hajlam) milyen életpályát futnak be (Tangney, 1990).
Tangney és munkatársai (Stuewig, Tangney, Kendall, Fold, Meyer, & Dearing, 2015)
egy longitudinális vizsgálat keretében mintegy négyszáz ötödik osztályos gyerek életét
követték 8 éven keresztül. A gyerekek szégyen és bűntudat hajlamát a TOSCA nevű kér-
dőív segítségével mérték fel ötödik osztályos korukban. Azok a gyerekek, akik ötödik
osztályos korukban hajlamosak voltak a szégyen átélésére, 8 évvel később a kortársaik-
hoz képest kevésbé valószínűen jelentkeztek főiskolára, hamarabb kezdtek el szexuális
életet élni, és kevésbé figyeltek oda a biztonságra, valamint nagyobb valószínűséggel
használtak drogokat vagy fogyasztottak alkoholt. A bűntudatra hajlamos gyerekek sorsa
egészen másképpen alakult: ők valószínűbben jelentkeztek főiskolára, kevesebb szexuá-
lis partnerük volt (ha volt egyáltalán), odafigyeltek a biztonságra, és kevésbé valószínűen
fogyasztottak alkoholt vagy drogot. Más mutatókban is eltért a két csoport: a szégyenre
hajlamos gyerekek valószínűbben kerültek szembe a törvénnyel, valószínűbben próbál-
ták ki a heroint, és nagyobb gyakorisággal számoltak be öngyilkossági gondolatokról is.
Tangneyék egy másik kutatásában (Tangney, Stuewig, & Martinez, 2014) fogvatartottak
sorsát követték nyomon 1 éven keresztül a szabadulásukat követően. A vizsgálat egyik
fontos kérdése volt, hogy a szégyenre és a bűntudatra való hajlam kapcsolatban áll-e
a szabadulást követő ismételt bűnelkövetéssel? A kutatásban 476 főnél mérték fel a
bűntudatra és a szégyenre való hajlamot, ezek közül 332 főt sikerült elérni az ismételt
megkereséskor. A 332 fő mintegy 2/3-a követett el a szabadulása után ismét törvényte-
lenséget. A bűntudat-hajlam negatív összefüggésben volt az ismételt bűnelkövetéssel:
a bűntudatra hajlamos személyek valószínűbben tartoztak abba a csoportba, akik a sza-
badulását követően nem vettek részt bűncselekmények elkövetésében. Más a helyzet
a szégyen-hajlammal: bár közvetlenül itt is negatív a szégyen-hajlam és az ismételt
bűnelkövetés kapcsolata, mégis a két változó között van egy közvetett, pozitív össze-
függés. A szégyenre hajlamos személyek sokszor a velük történtekért külső tényezőket
hibáztattak (pl. másokat). Az ilyen típusú externalizáció viszont jól jósolja be az ismételt
bűnelkövetést: a külső tényezőket hibáztató személyek úgy tűnik, hogy kevésbé tanul-
tak abból, ami velük történt, és így nagyobb valószínűséggel is követik el ugyanazokat
a hibákat, amelyek első körben a börtönbe jutatták őket.
Az utóbbi években egy Tangney és munkatársaitól független kutatócsoport, Cohen ve-
zetésével szintén bemutatta, hogy a bűntudat-hajlam pozitív kimenetelekkel kapcsoló-
dik össze. A bűntudat-hajlamos személyek kevésbé valószínű, hogy etikátlan üzleti dön-
téseket hoznak vagy például, hogy a szervezetet károsító úgynevezett kontraproduktív
viselkedésekben vesznek részt (Cohen, Panter, & Turan, 2012). A szégyen-hajlam ese-
tében ők azt találták, hogy nem önmagában a szégyennel van a gond, hanem azzal,
ha a szégyen a visszavonulással, a szituációból való meneküléssel jár együtt (Cohen,
Wolf, Panter, & Insko, 2011). Cohenék szerint ez felveti azt a kérdést, hogy valóban a
szégyenről szólnak-e például a fent bemutatott kutatások? Érzelemnek tekinthető-e a
visszavonulási szándék?
Bárhogyan is alakul ez az izgalmas fogalmi vita, az mindenestre leszögezhető, hogy a
szégyen ismételt átélése gyakran vezet ahhoz az általános attitűdhöz, hogy a szégyent
átélő személyek az aktív megküzdés helyett a helyzetből való kimenekülést választják.
Amikor ez történik, annak általában negatív következményei vannak: a „szégyenre”
hajlamos személyek többnyire saját magukra és másokra is ártalmas viselkedésekben
vesznek részt, míg a bűntudatra hajlamos személyek nem.
Kevésbé kutatott érzelem a büszkeség, amely egy pozitív szelf-tudatos érzelem.

Ezt akkor éljük át, ha egy társasan értékelt feladatban magas teljesítményt nyúj-
tunk: ekkor a büszkeség átélése jelezheti a magasabb státusz iránti igényünket
(Tracy & Robins, 2004b).
A másik cselekvésére reflektáló érzelmek körébe tartoznak a hálaérzet, az áhí-
tat, a bámulat, a csodálat, és az olyan negatív érzelmek is, mint az undor, a morális
dühkitörés és a lenézés. Ezek az érzelmi állapotok nem a szelf-tudatos érzelmek
körébe tartoznak, mégis hasonló funkciót látnak el: a csoporton belüli viszonyok
szabályozásában vesznek részt. A hálaérzet a haszonélvezőt altruista válaszra mo-
tiválja, a kapott támogatás költségének mértékében (Bereczkei, 2009). Az áhítatot,
a bámulatot és a csodálatot olyan személyek iránt érezzük, akik kivételes képessé-
gekkel rendelkeznek és/vagy kivételes teljesítményt nyújtanak (bizonyos esetekben
éppen az váltja ki a legnagyobb csodálatot, ha valaki a kivételes képességek hiánya
ellenére ér el kivételes teljesítményt). Az áhítat, a bámulat, a csodálat tisztelettel és
tekintéllyel ruházza fel ezeket a személyeket. Emellett ezek az érzelmek motiválják
a megfigyelőt a morális tettek utánzására (Haidt, 2003), ezzel elősegítve a nagyra
tartott személyektől való tanulást (Haidt & Algoe, 2004; Henrich & Gil-White,
2001). A lenézés általában azoknak szól, akik megszegték a közösség felé vállalt
kötelességeiket és feladataikat (Rozin, Lowery, Imada, & Haidt, 1999). A morális
dühkitörés a morális szabályszegők megbüntetését hívja magával még azokban az
esetekben is, amikor az átélő személy nem lett közvetlenül megkárosítva (Fessler
& Haley, 2003). Jelentős szerepe van az úgynevezett altruista büntetésben is: ez
olyan büntetés, amikor a büntető még saját magára is negatív következményekkel
járó döntést hoz azért, hogy a csalót megleckéztethesse (Bereczkei, 2009).
A fejezet zárásaképpen pár szót ejtünk Rozin és munkatársai (1999; Rozin,
Haidt, & McCauley, 2000) CAD érzelmi triád modelljéről. Shweder, Much,
Mahapatra és Park (1997) munkásságából kiindulva, Rozinék szerint három nagy
típusa létezik az etikának: az autonómiához kapcsolódó etika, a közösséghez kap-
csolódó etika és a tisztasághoz kapcsolódó etika. Az emberek különböző érzelme-
ket élnek át a különböző típusú etika sértések esetén: haraggal, felháborodással re-
agálnak, ha valaki megsérti személyes jogaikat (autonómia), lenézik azt, aki a társas
konvenciókat nem veszi figyelembe (közösség), és végül undort éreznek akkor, ha
valaki megsérti a vallás, a nemzet stb. szent értékeit (pl. elégeti a nemzet zászla-
ját; tisztaság). Az undor arra motivál, hogy elkerüljük azokat, akik a kultúránk
kulcsfontosságú értékeit megsértették: a sértést elkövető személy „szennyezettnek”
tűnik, és a többiek nem is szívesen érnek sem hozzá, sem az általa megfogott dol-
gokhoz (Rozin & Haidt, 2013). A CAD érzelmi triádot az 19.1. ábra mutatja be.
Undor
Tisztaság
(pl. a vallásos,
megszentelt
dolgok megsétése)
Harag
Lenézés
CAD érzelmi
triád
Közösség
Autonómia (pl. a társas
(pl. a személyes konvenciók
jogok megsértése) megsértése)
19.1. ábra. Az élettörténeti stratégiák újrakalibrálásának szenzitív periódusai: biológiai me-

chanizmusok és pszichológiai készségek.
19.2. Érzelmek a szervezetekben. Szervezeti mintapolgár viselkedés (OCB) vs. Szerveze-

ti kontraproduktív viselkedés (CWB)
A szervezetekkel kapcsolatos vizsgálatokban szintén az elmúlt két évtizedben erő-
södtek meg azok a kutatások, amelyek a szervezeti viselkedés érzelmi hátterét hang-
súlyozzák. A korábban uralkodó, domináns megközelítés szerint a szervezeti létezést
teljes egészében racionális tényezők mozgatják, az emberi érzelmek a szervezetpszi-
chológia érdeklődésen kívül estek (Cropanzano, 2005).
Az utóbbi években ez a tézis megdőlt, és bebizonyosodott, hogy a szervezeti működés
megértésében az érzelmek tanulmányozásának fontos szerepe van. Két olyan jelenséget
emelnénk ki, amelyek esetében az érzelmek releváns volta könnyen belátható: a szervezeti
mintapolgár viselkedés (OCB, azaz organizational citizenship behavior; Organ & Ryan, 1995)
és a szervezeti kontraproduktív viselkedés (CWB, azaz contraproductive work behavior; Fox,
Spector, & Miles, 2001; Greenberg, 1990; Greenberg & Barling, 1999). Az OCB a szervezetben
tapasztalható altruista viselkedésnek felel meg, amikor egy munkatárs a formálisan előírt
feladatain túl vállal el olyan tevékenységeket, amelyek segítik a szervezet, a munkacso-
port vagy a munkatársak munkáját. Ilyen például az a munkatárs, aki beugrik a váratlanul
megbetegedő kollégája helyére, vagy aki körbevezeti egy új kollégát, megmutatva az utób-
binak, hogy mit hol talál. A CWB ezzel szemben a szervezetet károsító viselkedések gyűjtő-
fogalma, amely a passzív, kevésbé ártalmas viselkedési formáktól kezdve (pl. szándékosan
elkésik a munkatárs pár percet minden reggel) az egészen komoly következményekkel járó
szabotázsig terjedhet. Az empirikus kutatásokból az derül ki, hogy mind az OCB, mind a
CWB viselkedés hátterében állnak érzelmi tényezők. Spector és Fox (2002) mutatnak rá
arra, hogy az észlelt szervezeti igazságtalanság távoli, absztrakt koncepciója vezet el a
konkrét, megélt dühig, ami aztán a CWB viselkedés közvetlen motivátora lesz.
Kulcsfontosságú fogalom a pszichológiai szerződés: ez nem formális, jogi dokumentum,
sokkal inkább arról szól, hogy a munkatársak fejében létezik egy reciprok kötelezettség-
vállalás köztük és a szervezet között (Rousseau, 1989). A pszichológiai szerződésbe sok
minden beletartozhat, de alapvetően az a lényege, hogy a munkatársaknak implicit elkép-
zelésük van arról, hogy mit nyújtanak ők a szervezetnek, és cserébe mit várnak el attól
(például nem lehet a szervezeten belüli előmenetel lépéseit pontosan szabályozni írásos
dokumentumban, mégis a saját részét teljesítő munkatárs elvárja, hogy jutalmazzák a
teljesítményt még akkor is, ha erre nincs jogilag vállalt kötelezettség a szervezet részé-
ről). Ha a pszichológiai szerződés teljesül, az elégedettséggel jár, és OCB viselkedéshez
vezet, míg ha nem teljesül, negatív érzelmi állapotok jelennek meg, amelyek a bosszúál-
láshoz vezetnek. Biefhoff és Müller (1999) mutat rá például arra, hogy azokban a csopor-
tokban, amelyeket tartósan negatív érzelmekkel teli atmoszféra jellemez, a csoport tagjai
kevesebb proszociális viselkedésben vesznek részt, és kevésbé elégedettek a csoporttag-
sággal. Spector és Fox (2002), valamint Martinko, Gundlach és Douglas (2001) kutatásai is
ezt erősítik meg. Spector és Fox (2002) modelljében a negatív érzelmek elsősorban akkor
vezetnek CWB-hez, ha a munkatárs folyamatosan, gyakran van kitéve a negatív érzelme-
ket kiváltó történéseknek. Martinko és munkatársai (2001) szerint a bűntudat, a szégyen,
a harag és a frusztráció érzései közvetítik a kapcsolatot a szervezetben észlelt problémák
és a CWB között. Valójában az OCB és a CWB jelenségekkel kapcsolatban elvégzett vizsgá-
latok azt a tanulságot erősítik meg, hogy nem elsősorban a „kemény” tényezők mentén
jól menedzselt szervezetek képesek a nagyszerű teljesítmények elérésére, hanem azok
a szervezetek, amelyeknek a vezetői a munkatársak érzelmi állapotait és a szervezet
érzelmi klímáját is figyelembe veszik döntéseik meghozatalakor.
19.3. Összegzés
A fejezet során kísérletet tettünk arra, hogy bemutassuk az emberi érzelmek hosz-
szú és hányatatott tudományos sorsát. A filozófia kezdetétől fogva az érzelmekre
úgy tekintettek, mint az értelmi folyamatokhoz képest alacsonyabb rendű műkö-

désre. Ennek a felfogásnak két eltérő árnyalata létezett: az egyik patologizálta az
érzelmeket, míg a kognitív forradalom nyomán létrejövő szelídebb megközelítés
mindössze „zajként” tekintett az érzelmekre, amely rontja a tiszta, hatékony infor-
mációfeldolgozási rendszert. Az elmúlt két évtizedben, elsősorban a társas megis-
merés, a neuroanatómia, a pszichofiziológia és az evolúciós pszichológia területein
elért eredményeknek köszönhetően, ez a felfogás mára jelentősen átalakult. Nap-
jainkban a legtöbb kutató egyetért abban, hogy az érzelmek evolúciós előnyökkel
járó pszichológiai adaptációk. Ennek a paradigmaváltásnak köszönhetően nap-
jainkban a pszichológia szinte minden területe foglalkozik az érzelmekkel (a 2.
szövegdoboz például azt mutatja be, hogyan jelent meg az érzelmek tanulmányo-
zásának igénye a szervezetpszichológiában).
Különösen érdekesek azok az érzelmek, amelyek komplexek, jól kidolgozottak,
és teljes formájukban szinte csak az emberekre jellemzőek. Ilyen érzelmek például
a bűntudat, a szégyen és a büszkeség. Ezeknek az érzelmeknek a funkciója az,
hogy elősegítsék az együttműködést, a közösségen belüli komplex munkamegosz-
tást, a proszociális viselkedés megannyi formáját: valójában tehát azokat a dolgo-
kat, amelyek az embert emberré teszik.

1. Mi volt a domináns filozófiai és pszichológiai felfogás az érzelmek és az
értelem kapcsolatát illetően az 1990-es évek előtt?
2. Milyen okokból következett be paradigmaváltás az érzelmek tudomá-
nyos értelmezésében az 1990-es években?
3. Milyen szintjei vannak a Keltner és munkatársai által kidolgozott tár-
sas-funkcionális modellnek?
4. Milyen funkciói vannak az érzelmeknek Keltner és munkatársai társas-
funkcionális modelljében a különböző szinteken?
5. Mi a szégyen kommunikációs funkciója?
6. Hogyan befolyásolhatja a kultúra az érzelmi élményeinket?
7. Mit jelentenek az érzelmek vonatkozásában a hiper-, és hipokogníció
kifejezések?
8. Milyen különbségek vannak az alapérzelmek és a szelf-tudatos érzel-
mek között?
9. Milyen hasonlóságok és különbségek vannak a szégyen és a bűntudat
között?
10. Milyen típusú érzelmek követik a különböző típusú etikák megsérté-
sét Rozin és munkatársai szerint az általuk kidolgozott CAD érzelmi
triád modellben?
VI. rész.
Evolúciós pszichológia
és más tudományok
Az evolúciós pszichológia
találkozása más tudományágakkal
Kiss Enikő Csilla
A tudományterületek közötti találkozások mindig izgalmas kihívást jelentenek

a tudomány képviselői számára: az ismeretek, vélemények, nézőpontok meg-
osztása, vitája mindegyik fél számára értékes szakmai tapasztalatokat jelent. Az
interdiszciplináris területeken született kutatások ezen felül új perspektívákat
hozhatnak be a tudományos gondolkodás fejlődésébe, amelyek az új isme-
retek tükrében megjelenő véleménycserére, vizsgálati eredményekkel történő
igazolásra sarkallják a kutatókat. Az interdiszciplináris megközelítések egyben
elősegítik a tudományos ismeretek integrációját, ami a ma tudományára jellem-
ző specializálódás ellenében hat.
Az evolúciós pszichológia önmagában is fiatal tudománynak tekinthető,
nem olyan régen, 1992-ben jelent meg a Barkow, Cosmides & Tooby által
szekesztett The Adapted Mind: Evolutionary Psychology and the Generation of
Culture c. kötet, ami egyben az evolúciós pszichológia megszületését is jelenti.
Az evolúciós pszichológia elméleti tudomány, amely célkitűzésében az emberi
viselkedés evolúciós gyökereivel foglalkozik, hogy feltárja a viselkedés szelekci-
ós előnyét az emberi faj evolúciója során. Az evolúciós pszichológia ehhez fő-
ként a kognitív pszichológia, genetika, etológia, antropológia és szociobiológia
ismereteire épít.
Jelen kötetben az evolúciós pszichológia három interdiszciplináris területé-
vel találkozik az Olvasó, amelyek a mentális egészség és betegség, a vallás és
a medicina kapcsolódását mutatják be.
A mentális egészségről és betegségről történő gondolkodás a személyiség-
lélektan és a klinikai pszichológia alapvető kérdését jelenti. A nagyobb sze-
mélyiség-lélektani irányzatok szinte mindegyike igyekszik leírni a személyiség
jellemzőit, kialakulását és a patologikus működés hátterét. A mentális beteg-
ségek tünettan alapján történő besorolására a BNO (Betegségek Nemzetközi
Osztályozási Rendszere) és a DSM (Mentális Betegségek Statisztikai és Diag-
nosztikai Kézikönyve) osztályozási rendszerei váltak elfogadottá a nyugati or-
szágokban.
Felmerül a kérdés, hogy az evolúciós pszichológia a mentális egészség és
betegség vonatkozásában milyen új ismerethez, értelmezéshez vezetheti el a
szakembereket? A válasz megadására az evolúciós pszichológia a proximatív
megközelítés helyett az ultimatív módszerrel dolgozik, ami azt jelenti, hogy a
közvetlen okok feltárása helyett a betegségek kialakulásában a végső, vagyis az
evolúciós folyamatban szerepet játszó összefüggéseket keresi. Nesse (2005a)
a betegségek kialakulásában hat lehetséges okot említ, amely a betegségre vo-
374 VI. rész: Evolúciós pszichológia és más tudományok
natkozó sérülékenységet kialakíthatja. Ezek lehetnek az illeszkedési problémák

(egyén és környezet illeszkedésének nehézsége), a fertőzések és koevolúció
(ami a tűrőképesség megváltozását hozhatja létre), az átkapcsolás (egyfajta
„döntési helyzet” a forrásokról), a korlátozó tényezők (deformitás lehetősé-
ge), az a tény, hogy a pozitív szelekció a reproduktív sikerességre irányul (nem
pedig a betegség előfordulásának kockázatára), és a védelem (mely szerint a
negatív állapotok a védelmet segítik elő), amelyek Sz. Makó Hajnalka fejezeté-
ben részletesen kifejtésre kerülnek. A fejezetben továbbá néhány olyan men-
tális zavar patogenezisének evolúciós pszichológiai szempontú értelmezését is
megtalálhatja az Olvasó, mint például a klinikai depresszió, a szenvedélybeteg-
ségek, az evészavarok és a szkizofrénia. A fejezet zárásaként konkrét példán
keresztül bemutatásra kerül az evolúciós pszichopatológia megtermékenyítő
hatása a klinikai gyakorlatra, amelyben az evolúciós megközelítés a kötődésel-
mélet fejlődés-lélektani ismereteit tágabb perspektívában és összefüggésben
képes látni.
A tudományközi megközelítések második fejezete a vallás evolúciós pszi-
chológiai keretben történő szemléletét mutatja be. Szabó Lajos, a fejezet szer-
zője felosztásában különválasztja az ún. „hagyományos vallástudományokat”
az evolúciós pszichológiai megközelítéstől, mivel az előbbi a vallást elsősorban
kulturális-, vagy szociális konstrukcióként írja le, míg az evolúciós nézőpont
egy naturalista felfogáson alapul. A naturalista felfogás a vallás(ok) létrejötté-
nek, szerepének evolúciós magyarázatában a természettudományos szem-
pontokat hangsúlyozza, létrehozva a „kognitív vallástudomány” diszciplínáját.
A kognitív vallástudomány fontosabb kiindulópontjait jelentik az emberi elme
moduláris modelljének elfogadása, a darwini evolúciós elmélet szemléleti ke-
rete, valamint az a nézőpont, amely a vallást különböző funkciókat betöltő
részelemek heterogén együtteseként közelíti meg. A kognitív vallástudomány
egyik fő kérdése, hogy miért és hogyan hozhatnak létre bizonyos kognitív fo-
lyamatok vallásos tartalmat hordozó mentális képzeteket? A magyarázatokban
megjelenik többek között a téves hiedelem vagy téveszme lehetősége, ugyan-
akkor a vallás különböző kultúrákban történő elterjedtsége miatt az evolúciós
megközelítésnek magyarázatot kell adnia a költséges viselkedés fenntartásá-
nak nyereségességére vonatkozóan is. A kognitív vallástudomány egyfelől egy
olyan modellt alkot meg, amely szerint a történelem során kialakult különböző
vallások eltérései és hasonlóságai visszavezethetőek az általános emberi észle-
lési és következtetési folyamatok univerzális jellemzőire. Szabó Lajos a kognitív
vallástudomány egy másik magyarázataként említi az „ontológiai kategóriába
sorolás” téves vagy ellentétes irányát, ami által a vallásos reprezentációk létre-
jöhetnek. A kognitív vallástudomány mára megszilárdította pozícióit, melyben
fontos szerepet játszik a fejlődés-lélektan, az evolúciós pszichológia és a kog-
nitív idegtudomány eredményeire történő építkezés.
A kognitív vallástudomány mellett megjelentek az olyan evolúciós néző-
pontú magyarázatok is, amelyek a vallás adaptív funkcióját igyekeztek hangsú-
Az evolúciós pszichológia találkozása más tudományágakkal 375
lyozni. Ennek következtében jött létre a melléktermék versus adaptációnizmus

vita, mely utóbbi nézet képviselői az adaptációra vonatkozóan olyan példákat
említenek, melyek szerint a vallásosság következményeként a saját csoport
iránti elköteleződés erőssége és a csoporton belüli szolidaritás növekszik, ami
hosszú távon a befektetett költségek nyereségességét eredményezi. A vallá-
sos viselkedés elterjedése a későbbiekben összekapcsolódott a szociális és a
kulturális evolúció további folyamataival, ami a társadalmi együttélést és sta-
bilitást erősíti.
A harmadik interdiszciplináris fejezet a darwini medicina témakörét veszi
górcső alá. Az evolúciós szemléletű orvoslás az emberi faj biológiai felépíté-
sével és működésével foglalkozik, s arra keresi a választ, hogy a testünk miért
nem tökéletesebb és miért sérülékeny a különböző betegségeket tekintve?
Csókási Krisztina fejezetében a táplálkozás és elhízás összefüggésében mu-
tat jó példát arra, hogyan egészítheti ki az evolúciós szempontok figyelembe
vétele a hagyományos medicina látóterét. A szomatikus betegség evolúciós
szempontú előnyeihez és magyarázataihoz Nesse (2005a) már korábban em-
lített, hat pontban összefoglalt munkája ad kiindulópontot. A fejezet külön
értéke, hogy az Olvasó néhány konkrét betegségen keresztül ismerheti meg
az evolúciós szemlélet alkalmazását az egyes kórképekre vonatkozóan. Első-
ként a melldaganat kerül bemutatásra evolúciós szemléleti keretben, amely az
életmód és a testi működés tekintetében hasonlítja össze a vadászó-gyűjtöge-
tő társadalomban élő nőket a mai modern társadalmunkban élőkkel. A feje-
zetben pontos végigvezetést kap az Olvasó arra vonatkozóan, hogy az eltérő
életforma, élethelyzet a biológiai működésre milyen hatással bír, ami a mell-
daganat mai gyakori megjelenését okozhatja. További két példát olvashatunk
a psoriasis (pikkelysömör) és a rheumatoid arthritis betegségekre vonatkozó-
an, amelyek a korábbi példához hasonló részletes elemzéssel, értelmezéssel
gazdagítják az evolúciós szemlélet etiológiai alkalmazását az orvostudomány
területén. A fejezet további részében az evolúciós szemléletű medicina konk-
rét gyakorlatban történő alkalmazására mutat példát a szerző, a diagnózis fel-
állításától kezdve a terápiás beavatkozásig. A darwini medicina jól láthatóan
egészíti ki a hagyományos orvoslás szemléletét, és az emberi faj vetületében
foglalkozik többek között a szervezet vulnerabilitásának kérdésével, illetve a
populáció genetikai jellemzőivel.
A mentális egészség és betegség, a vallás és a darwini medicina fejeze-
tei következetesen mutatják be, miképpen lehet az evolúciós szempontokat
végigvinni az egyes tudományterületek vonatkozásában, s ennek eredménye-
képpen hogyan nyílik meg egy tágabb horizont az interdiszciplináris mezsgyék
találkozásában.
20. A mentális egészség/betegség
kérdése és az evolúciós szemlélet
Sz. Makó Hajnalka
A darwini alapokra építő evolúciós pszichológia az 1990-es évektől egyre dina-

mikusabban fejlődő tudományág, mely átfogó elméleti koncepcióval szolgál a hu-
mán működés megértéséhez. Az emberi viselkedés integratív megközelítése révén,
olyan kérdésekre keresi a választ, mint hogy az evolúció során kialakult kognitív
folyamatok milyen módon és mértékben vannak jelen a ma élő ember lelki mű-
ködésében (Bereczkei, 2002). Alaptételei között említhetjük a funkcionalizmust,
az adaptácionizmust, a modularizmust, a proximatív és ultimatív magyarázatok
szintézisét, valamint az inkluzív fitnesz-szemléletet (Nemes & Molnár, 2002). Az
evolúciós pszichológiai megközelítés megjelenik a lelki működés zavarainak ma-
gyarázataiban is, mellyel kapcsolatos összefoglaló munkák már magyar nyelven is
olvashatók (ld. Gyuris, Meskó & Tisljár, 2014).
Jelen fejezetben a mentális egészség-betegség meghatározásának általános
szempontjain túl, áttekintjük azon evolúciós pszichológia nézőpontjából megfo-
galmazódó kérdéseket (mint pl. az egyéni sérülékenység, adaptivitás és funkciona-
litás), melyek hozzájárulnak a mentális zavarok és a patogenezis szélesebb körű és
ezáltal pontosabb megértéséhez.
20.1. A mentális egészség általános meghatározása

Az Egészségügyi Világszervezet (WHO) meghatározása szerint az egészség a fi-
zikai, mentális és szociális jól-lét együttesének állapota és nem pusztán a betegségeknek
vagy fogyatékosságnak a hiánya. A mentális egészséggel összefüggésben az alábbi
megállapítások tehetők (WHO, 2014):
1. A mentális egészség integráns része az egészségnek, nem beszélhetünk
egészségről mentális egészség nélkül.
2. A mentális egészség több mint a mentális zavarok hiánya.
3. A mentális egészség szocioökonómiai, biológiai és környezeti tényezők által
meghatározott.
4. Költséghatékony közegészségügyi és ágazatközi stratégiák és intézkedések
léteznek a mentális egészség elősegítése, védelme és helyreállítsa érdeké-
ben.
Az egészséget, és azon belül a mentális egészséget is, komplex biológiai, pszicho-

lógiai és szociális/környezeti faktorok által meghatározott állapotként értelmez-
hetjük.
20. A mentális egészség/betegség kérdése és az evolúciós szemlélet 377
20.1. ábra. Az egészséget meghatározó tényezők (Forrás: Bán & Kaldau, 2008)
20.2. Normalitás és patológia kérdése

Az egészség és betegség, normalitás és patológia differenciálása és a kóros mentális
állapotok definiálása újra és újra tárgyalt kérdéskör a lelki folyamatok működésé-
nek tanulmányozása során. Melyek a normalitás kritériumai? Milyen viselkedéses,
emocionális és kognitív működésekre mondhatjuk azt, hogy abnormálisak? Egy
rendszeresen bántalmazott személy esetén normatív reakciónak tekinthető-e a
szorongás? Vagy egy veszteséget, gyászt követően meddig tarthatjuk az esemény
természetes velejárójának a szomorúság, lehangoltság meglétét, s mikortól és mi-
lyen kritériumok teljesülése esetén nevezhetjük komplikáltnak a feldolgozást? A
környezeti kontextus mennyiben magyarázhatja egyes problémák megjelenését?
Mi indokolja, hogy hasonló körülmények között élők (akár közvetlen családtagok
is) eltérő módon és eredményességgel oldanak meg problémás élethelyzeteket?
Nehéz élethelyzetek miért válnak egyesek számára lelki betegségek forrásává, míg
mások számára olyan próbatétellé, melynek megoldásából hasznos tapasztalatok-
kal és megerősödve kerülnek ki? Egy történelmi korszak vagy adott közösség,
társadalom normái mennyiben meghatározóak a mentális működés kórosságának
megítélésében? A kérdések mindegyike direkt vagy indirekt módon, de kapcsoló-
dik a normalitás és patológia kérdéskörének átgondolásához, s jelzik a definíciós
nehézségeket és korlátokat.
Jelen fejezetben két olyan modell rövid ismertetésére kerül sor, melyek – a
hazánkban is ismert és a mentális zavarok diagnosztizálásában alkalmazott BNO
(Betegségek Nemzetközi Osztályozási Rendszere) és DSM (Mentális Betegségek
Statisztikai és Diagnosztikai Kézikönyve) osztályozási rendszerek tüneti megkö-

zelítésén túl - kísérletet tesznek a rendellenes mentális működések több szempon-
tú meghatározására (azaz a normalitás és patológia differenciálására).
Szakács (1994), a kérdéskör szakirodalmi áttekintésére építve, a normalitás-
fogalom 10 kritériumát nevezi meg, melyek az általános alkalmazkodóképesség (1),
örömre való képesség (2), kompetens interperszonális viselkedés (3), intellektuális képes-
ségek (4), érzelmi és motivációs kontroll (5), szociális attitűdök (6), (társadalmi) pro-
duktivitás (7), autonómia (8), integritás (9), kedvező énkép (10). Ennek megfelelően
valamely egy vagy több területen megjelenő, intenzív és/vagy tartós diszfunkció
patológiás működést valószínűsít. A 20.1. táblázatban az egyes kritériumokat,
főbb jellemzőiket ismertetjük, valamint azon kapcsolódó mentális zavarokat, me-
lyek részbeni teljesülési feltételét képezi az adott kritérium nem megfelelő módon
történő megvalósulása. Egy-egy mentális zavar esetén vélhetően több területen
is mutatkoznak nehézségek. Így, például a mentális retardáció az intellektuális
képességek korlátozott működése mellett együtt járhat lobbanékonysággal, im-
pulzuskontroll zavarával, az állapot súlyosságától függően nehézséget jelenthet az
önálló életvezetés, stb. S egy-egy kritériumot érintő diszfunkcionalitás több men-
tális problémában is megjelenik, így alkalmazkodási problémák valamely formája
a mentális zavarok mindegyikében előfordulnak.
A normalitás kritériuma
Meghatározó jellemzők
A diszfunkcionális működéshez kapcsolódó mentális zavar
Általános alkalmazkodóképesség.
Jellemzői: rugalmasság, változó követelményeknek való megfelelés, környezeti nehéz-
ségek legyőzése, a tapasztalat alapján alakított viselkedési repertoár, stb.
A diszfunkcionális működéshez kapcsolódó mentális zavar, pl.: Obsessiv-compulsiv zavar
(BNO-X: F42); Súlyos stressz által kiváltott reakció és alkalmazkodási rendellenes-
ségek (BNO-X: F43).
Örömképesség.
Jellemzői: szexuális örömképesség; egyéb életszükségletek kielégítésének a képessé-
ge; a társadalmi szerepekhez kapcsolódó tevékenységekben, a munkavégzésben lelt
öröm; képesség a nevetésre, ellazulásra, stb.
A diszfunkcionális működéshez kapcsolódó mentális zavar, pl.: Nem szervi rendellenes-
ség vagy betegség okozta szexuális diszfunkció (BNO-X: F52); Depresszió (BNO-X:
F32, F33, stb.).
Kompetens interperszonális viselkedés.
Jellemzői: a társadalmi szerepeknek való megfelelés; társadalmi-társas kapcsolatok
normái szerinti életvezetés; közösségi tevékenységekben való aktivitás; társas kap-
csolatok kiépítésére és megtartására való képesség, stb.
A diszfunkcionális működéshez kapcsolódó mentális zavar, pl.: Szkizotípiás rendellenes-
ség (F21), Alkohol használata által okozott mentális és viselkedészavarok (BNO-X:
F10).
Intellektuális képességek.
Jellemzői: pontos észlelés, hatékony gondolkodás, józan ítélőképesség, logikus gon-
dolkodás, ok-okozati következmények felismerése, realitással való megtartott kap-
csolat, hatékony problémamegoldás, tapasztalati tanulás, stb.
A diszfunkcionális működéshez kapcsolódó mentális zavar, pl.: Organikus és szimptómás
mentális rendellenességek (BNO-X: F00-09), Mentális retardáció (BNO-X: F70-79).
Érzelmi és motivációs kontroll.
Jellemzői: frusztrációs tolerancia, önuralom, optimálisan működő mentális- és visel-
kedési fékrendszer, erkölcsi és morális fékek az életvezetésben, (negatív) érzelmek
megélésének, tartalmazásának és kontrollálásának a képessége, stb.
A diszfunkcionális működéshez kapcsolódó mentális zavar, pl.: Bipoláris affektív zavar
(BNO-X: F31), Kóros szokások és impulzuskontroll zavarok (BNO-X: F63).
Szociális attitűdök.
Jellemzői: önzetlenség, empátia, segítőkészség, képesség a szeretet, elfogadás, biza-
lom, együttérzés átélésére, képesség az intimitásra, stb.
A diszfunkcionális működéshez kapcsolódó mentális zavar, pl. : Specifikus személyiség-
zavarok (BNO-X: F60), A szexuális preferencia rendellenességei (BNO-X: F75).
Produktivitás.
Jellemzői: kezdeményezőkészség, kreativitás, eredményességre való képesség a munka-
hivatás és más életterületek terén is, alkotókészség, az individuális és közösségi élet
számára értékkel bíró tevékenységekben való kiteljesedés megélésének képessége, stb.
A diszfunkcionális működéshez kapcsolódó mentális zavar, pl.: Hangulatzavarok
(BNO-X: F30-39), Neurotikus, stresszhez társuló és szomatoform rendellenességek
(BNO-X: F40-48).
Autonómia.
Jellemzői: az egyéni életvezetésre való képesség, önálló döntéshozatal, felelősségvállalás,
érzelmi függetlenség, identitás, társadalmi szerepeknek való megfelelés, jövőkép, stb.
A diszfunkcionális működéshez kapcsolódó mentális zavar, pl.: Organikus és szimptómás
mentális rendellenességek (BNO-X: F00-09), Mentális retardáció (BNO-X: F70-79).
Integritás.
Jellemzői: egyensúlyi állapot; összeegyeztethető motívumok, törekvések, jellemzők,
célok; „egységes” életszemlélet; önmegvalósítás; az életkori szakasszal harmonizáló
életvezetés, stb.
A diszfunkcionális működéshez kapcsolódó mentális zavar, pl.: Specifikus személyiség-
zavarok (BNO-X: F60), Pszichoaktív szer használata által okozott mentális és visel-
kedészavarok (BNO-X: F10-19).
Kedvező énkép.
Jellemzői: reális énkép, önelfogadás, önbecsülés, önbizalom, önmagával és eredmé-
nyeivel való elégedettség képessége, kompetencia, optimizmus, stb.
A diszfunkcionális működéshez kapcsolódó mentális zavar, pl.: Depresszió (BNO-X:
F32, F33, stb.), Evési zavarok (BNO-X: F50).
20.1. táblázat. Normalitás és patológia a 10 meghatározó kritérium mentén
(Forrás: Szakács, 1994, készítette a szerző)
Comer (2005) a pszichés működés rendellenességének megítélésében a „négy D”

tünetegyüttesre hivatkozik, melyek a deviancia, distressz, diszfinkcionalitás és veszé-
lyeztetés (angolul: deviance, distress, dysfunction, danger). Egy adott lelki működés
akkor tekinthető kórosnak, ha a személyiség megnyilvánulása:
• deviáns, azaz a megszokottól, vagy általánosan elvárttól eltérő, szélsőséges,
szokatlan, bizarr;
• distresszel kísért, vagyis kellemetlen, feszültséggel teli, nyugtalanító;
• diszfunkcionális, minek következtében az egyén életvezetése felborul, a „tüne-
tek” bomlasztóan hatnak a hétköznapi tevékenységekre, az intrapszichés és
interperszonális működésre;
• veszélyes, azaz az egyén ön- és/vagy közveszélyessé válik, minek előzménye
vagy kísérője lehet pl. a gondatlanság, a gyenge ítélőképesség, ellenségesség,
nagyfokú bizalmatlanság, a realitásfunkciók meggyengülése, beszűkült tu-
datállapot.
A normalitás és patológia kérdése még differenciáltabbá válik a személyiség

működésének jellemzőivel foglalkozó lélektani iskolák és azokkal szoros köl-
csönhatásban létező pszichoterápiás irányzatok – mint pl. a pszichoanalitikus/
pszichodinamikus, kognitív/behavior, biológiai, diszpozicionális, fenomenológiai
- keretrendszerében. A terjedelmi korlátokra való tekintettel nagyon leegyszerű-
sítve, az egyes irányzatok a lelki jelenségek és a normál/patológiás működés hát-
terében tulajdonított okok közül a biológiai és a környezeti tényezők szerepének
eltérő arányú és mértékű hangsúlyozása mentén különülnek el egymástól. Az el-
múlt évtizedekben megjelenő és egyre nagyobb teret hódító evolúciós pszicho-
lógia egy olyan integratív szemléleti megközelítést kíván adni, mely a biológiai
és környezeti tényezők együttes figyelembevétele mellett, a közvetlen ok-okozati
összefüggéseken túl, a lelki jelenségeket – funkciójuk és adaptivitásuk megértésén
keresztül - evolúciós kontextusba helyezi.
20.3. Az evolúciós pszichológia, pszichiátria

szerepe a mentális zavarok értelmezésében
Nesse (2005b) interpretálásában az evolúciós pszichológia olyan kérdésekre keresi
a választ, mint, például, hogy miért tette a természetes szelekció sérülékennyé az
emberiséget a mentális zavarok irányában, a korai tapasztalások miként hatnak a
későbbi fejlődésre, hogyan kapcsolódnak össze és játszanak szerepet különböző
evolúciós léptékű és oki tényezők az egyes betegségek létrejöttében.
Az emberi viselkedés és emóciók megértésének evolúciós kerete tágabb pers-
pektívát kínál egyes jelenségek – legyen szó akár olyan negatív érzelmekről, mint a
féltékenység, szorongás, vagy lehangoltság - funkciójának megértése révén. Emellett
a mentális betegségeket osztályozó klasszikus diagnosztikai rendszerekkel szem-
ben (ld. BNO, DSM), az evolúciós pszichológia foglalkozik egy adott viselkedés
vagy emóció kontextuális, azaz szituatív/környezeti jellemzőivel, s az adott jelen-

ség ezen keresztül történő megértésével. Dickins (2006) az evolúciós pszichológia
feladatát ismertetve, kiemeli az organizmusok működését meghatározó specifikus
döntésszabályok előfordulásának és természetének megismerését szolgáló adap-
táció-elemzések fontosságát, melyek a múlt és a jelen környezeti információinak
figyelembevétele mellett történnek. Azaz az evolúciós pszichológia szemléletében
történő értelmezés magában hordozza az onto- és filogenezis rekonstrukciójára
törekvést, valamint szituatív környezeti tényezők számbavételét is az adaptivitással
kapcsolatos analízisek során.
A viselkedési minták kialakulásában szerepet játszó proximatív és ultimatív té-
nyezők azonosítása kapcsán megállapítható, hogy a legtöbb pszichológiai elmélet
a viselkedést, vagy adott esetben patológiás működést közvetlenül meghatározó
okok feltárására fekteti a hangsúlyt, szemben az evolúciós pszichológiával, mely az
ultimatív vagy végső magyarázatok keresésére vállalkozik (Bereczkei, 2002; Gyu-
ris & mtsai, 2014; Nemes & Molnár, 2002; Pléh, 2014).
20.2. ábra. A mentális működést (is) meghatározó evolúciós kölcsönhatások.

A normalitás és patológia differenciálása, a mentális zavarok megítélése három

kérdésre adott válasz mentén történhet (Wakefield, 1992 idézi Nesse, 2005a):
1. A kognitív és agyi működést normál vagy defekt mechanizmusok jellemzik?
2. A szimptómák új környezeti aspektusból fakadnak-e?
3. A szimptómák érdekében állnak-e az egyénnek, vagy az ő génjeinek, vagy
sem?
A kérdésekre adott válaszok mentén történő „kimeneteli” kategóriákat a 20.2. táb-
lázatban szemléltetjük.
Hasznos válaszok, melyek (túlzott formában)

averzívek lehetnek (ld. szorongás, düh).
Normál reakciók, melyek előnyösek az egyén
génjei tekintetében (akár az egyéni érdekek
árán is).
Emocionális-, kognitív- és vi- Visszajelzések, melyek normál működésből
selkedési válaszreakciók, melyek fakadnak, de nem bizonyulnak hasznosnak
a rendszer normál működéséből abban a bizonyos helyzetben.
fakadnak. Normál válaszreakciók, melyeknek nincs hasz-
na, vagy akár ártalmasak, de az ősi környezet-
ben nem voltak/lettek volna azok.
Normál válaszreakciók, melyek nem károsítják
az egyént, de abnormálisnak minősülnek a
csoport vagy a kultúra által.
Specifikus genetikai vagy szerzett defektusok,
melyek szerepet játszanak a diszregulációban.
Szimptómák, melyek normál
Társadalmi/szociális dilemmákból és komple-
érzelmek vagy képességek abnor-
xitásból eredő diszregulációk.
mális szabályozása következtében
jelennek meg. Jellemvonások eloszlásában megjelenő extré-
mitások, melyek a sérülékenység növekedésével
járnak.
Viselkedési-, kognitív- és emo-

cionális abnormalitások, melyek
alapvető agyi vagy kognitív
diszfunkcionalitásból fakadnak, s
Ld. pl. ólommérgezés következménye.
melyeket elsődlegesen nem tartal-
mazzák/hordozzák ezen, viselke-
dést és emocionális életet reguláló
rendszerek.
20.2. táblázat. Normalitás és patológia megítélésének szempontjai evolúciós pszichológiai

nézőpontból (Nesse, 2005a).
20.4. A mentális zavarok meglétének evolúciós

pszichológiai magyarázatai – a sérülékenység kérdése
Nesse (2005a) úgy véli, hogy a mentális zavarokra való sérülékenységünk magya-
rázata hasonló elven működik, mint a fizikai betegségekre való hajlamunk kérdése.
Mindkét esetben túlságosan leegyszerűsítő lenne az az elképzelés, mely a termé-
szetes szelekció korlátainak rovására írná ezen problémák meglétét. A szerző más,
evolúciós pszichológiai szemléletben írt munkák feldolgozásán alapulva, 6 olyan
okot ír le, melyek magyarázhatják a különböző betegségekre, így a mentális zava-
rokra való sérülékenységünket is. Ezek a következők:
Illeszkedési problémák (Mismatch). Az egyén/gén és a környezet illeszkedésé-
nek nehézsége a folyamatos környezeti változásoknak, a rohamosan megjelenő új
környezeti tényezőknek tulajdonítható, melyekhez való alkalmazkodásra a szer-
vezetünk nem tudott „felkészülni”. Így bizonyos farmakonok, mint az orális fo-
gamzásgátlók alkalmazása, növelik a trombózis kialakulásának (Domján, Gadó &
Kicsi, 2009), vagy a daganatos megbetegedések megjelenésének (Tornai, 2010) a
kockázatát. A túlzott alkoholfogyasztással, vagy dohányzással összefüggésben nö-
vekszik a cirrhosis (májsorvadás) és a következményes hepatocellularis carcinoma
(májdaganat) (Tornai, 2010), az orális carcinoma (Suba, Maksa, Mihályi & Takács,
2009) rizikója nőknél és férfiaknál egyaránt. Az itt felsorolt „szerek” mindegyike a
modern társadalmak tömegeket elérő terméke.
Az addiktív szerhasználat tekintetében érintettek száma világszerte növekvő
tendenciát mutat. A szenvedélybetegségek minden társadalomban a népesség egy
jelentős hányadát érintik, így hazánkban 2013-ban kezelésen megjelent kábítószer-
fogyasztók száma 12.114 fő (7.906 férfi és 4.208 nő), s a nyilvántartott alkoholisták
száma 12.413 fő (8.651 férfi és 3.392 nő) volt (KSH, 2015). Az adatok pusztán a
gondozásba vettek számát jelölik ezen mentális problémák esetén, azaz a nyilván-
tartás nem tartalmazza a függőség valamely stádiumában lévők, de egészségügyi
ellátásban nem részesülők számát. Az erjesztett italok fogyasztása már az ókori ci-
vilizációk történetében is fellelhető, azonban az alkohol tömegeket érintő és súlyos
problémákhoz vezető fogyasztása 18. századtól ismert. Magyarországon, a II. világ-
háborút követően – más szocialista országokhoz hasonlóan - az egy főre jutó alko-
holfogyasztás a nyolcvanas évek közepéig nőtt, 1984-ben az egy főre jutó fogyasztás
tiszta szeszre számítva 11,7 liter volt, s azóta is ez az érték 10-12 liter között „sta-
bilizálódott” (Elekes, 2009). Az 1990-es évek közepétől követve az adatokat - a ke-
zelésen megjelent kábítószer-fogyasztók számának figyelembevételével, valamint a
magyarországi kábítószer-fogyasztás elterjedésére vonatkozó közvetett indikátorok
többsége alapján - a fogyasztás terjedése megállapítható (Elekes, 2009; KSH, 2015).
A túlzott alkohol és drogfogyasztás következtében kialakuló szomatikus betegségek
mellett, a mentális és kapcsolati problémák sokasága is jól ismert. Nesse (2005a) úgy
véli, hogy az ipari technológiák rohamos fejlődésével egyre tömegesebb méretekben
előállított és terjesztett addiktív hatású szerek (ld. alkohol; legális – mint pl. nyugta-
tó típusú - szerek) „használatához” fajunk nem alkalmazkodott.
Fertőzések és koevolúció. A kapcsolatban élő élőlények szelekciós nyomást gya-

korolnak egymásra, mellyel összefüggésben a koevolúció meghatározható úgy,
mint „két vagy több populáció génállományában a másik populáció hatására be-
következő, természetes szelekciónak köszönhető olyan változások együttese, me-
lyek a tűrőképesség változását idézik elő.” (Vadkerti, Mátics, Rauch & Hoffmann,
2011, o.n.). Az emberi genomot formáló környezeti tényezők közül kiemelendő
fontosságúak a mikroorganizmusok, illetve az embert ért fertőzések. A vírusok,
baktériumok szelekciós hatása ismert (ld. pusztító járványokban, mint pl. a pes-
tis, a kolera, az arra érzékenyek nem örökíthették tovább genomjukat, szemben
azokkal, akik túlélték ezeket a fertőző betegségeket és ezáltal termékeny utódokat
hozhattak létre). Emellett a kölcsönhatás „termékeként” a humán genomba a víru-
sok és baktériumok beépülnek, illetve vannak vírus- és baktériumellenes génjeink,
mint a mintázatfelismerő receptorok a baktériumok ellen (MBL, CD14), vagy
az antivirális gének, fehérjék (APOBEC3G, BST2, TRIM5) (Szalai, 2013). A
kölcsönhatás másik oldalán számos baktérium és vírusvariáns fejlődhet ki, melyek
az immunrendszer működési zavarát okozva, sérülékennyé teszik a szervezetet kü-
lönféle betegségekre. Egyre több figyelem irányul a prenatális korban elszenvedett
fertőzések, immun biomarkerek és a szkizofrénia kialakulása közötti kapcsolat
tanulmányozására, minek eredményeként egyes szerzők felhívják a figyelmet a
magzati korban elszenvedett influenza, rubeola, toxoplasmosis fertőzés felnőttkori
szkizofrénia etiológiájában betöltött szerepére (Mednick, Machon, Huttunen &
Bonett, 1988; Limosin, Rouillon, Payan, Cohen & Strub, 2003; Brown, 2006).
20.3. ábra. Evolúciós csapda (Forrás: Mulaj Sándor, Sz. Makó hajnalka).
Átkapcsolás (Trade-off ). Ez a mechanizmus olyan „döntési helyzetet” feltéte-

lez, melyben az élőlény valami mellett elköteleződve elesik egy másik erőforrás-
tól, vagy egy aktivitásba történő befektetés valami más rovására valósul meg. (Az
átkapcsolásokról bővebben a 10. fejezetben olvashatunk.) Nesse (2005a) szerint
például elképzelhető, hogy kevesebb szorongással éljünk, de ennek a fajta „gátlás-
talanságnak” az lenne az ára, hogy nagyobb valószínűséggel tennénk ki magunkat -
testi épségünket, életünket - veszélyhelyzeteknek. Azért vagyunk ugyanis képesek
adaptívan felismerni és megoldani a veszélyhelyzeteket , mert a negatív affektusok
felkészítenek bennünket a hatékony válaszra (20.3. ábra).
Korlátozó tényezők (Constraints). Nesse (2005b) úgy véli, a természetes szelek-
ció által alkotott rendszerek számos specifikus gáttal is rendelkezhetnek, s emellett
magukban hordozzák a lehetőségek limitált számát, a random hatásokat, a DNS
kód átörökítésében jelentkező hibákat és a környezettel való interakciókból szár-
mazó hatások kiszámíthatatlanságát. Így az evolúciós megközelítés nem pusztán
arra épül, hogy minden jelenség hátterében adaptivitást keressen, célja egyben az
is, hogy felhívja a figyelmet a hiányos, nem „szabványos”, defektussal járó állapo-
tokra is. Genetikai felépítettségünk korlátai illetve sérülékenysége, a gén-környe-
zet interakció negatív következményei önmagukban magyarázzák egyes betegsé-
gek, ezen belül mentális zavarok meglétét.
A DNS-szekvenciában bekövetkezett változások a mutációk (populációs gya-
korisága kisebb, mint 1%) és a polimorfizmusok (populációs gyakorisága nagyobb,
mint 1%) számos betegség magyarázatául szolgálnak.
A mutációk csoportosítása lehetséges annak függvényében, hogy az örökítő-
anyagban milyen mértékű változást okoznak, melynek alapján beszélhetünk génmu-
tációról, vagy pontmutációról (1), mely kis szakaszt érint, kromoszómamutációról (2),
mely több gént érintő elváltozás, illetve genommutációról (3), mely az örökítőanyag
egészét érinti. Attól függően, hogy milyen sejttípusban következik be a mutáció,
megkülönböztethetünk szomatikus és csíravonal mutációt. A szomatikus mutációk
bár nem adódnak át az utódoknak, de szerepet játszhatnak a tumorképzésben, így
jelentőségük nem elhanyagolható, míg a csíravonal mutációk az utódokra átörökí-
tődnek, így orvosi-egészségügyi szempontból döntő fontosságúak. Eredetük sze-
rint lehetnek spontán, a hibás DNS-replikáció során létrejövő, valamint különböző
környezeti hatások – mint pl. UV-sugárzás, kemikáliák - által indukált mutációk
(Tóth, 2013).
Bár a mentális retardáció etiológiája meglehetősen heterogén képet mutat, a
hátterében álló lehetéses okok között a pre-, peri- és postnatális életben szerzett
betegségek mellett, a genetikai ártalmak is megjelennek (P. Szabó, 2013).
A mentális zavarok hátterében álló genetikai tényezőkről szerzett ismeretek
a technikai fejlődéssel egyre inkább bővülnek, mely révén lehetőség nyílik egyes
betegségek kapcsán a prognózis megítélésére, vagy akár a családon belüli ismétlő-
dések megelőzésére.
A pozitív szelekció a reproduktív sikerességre irányul (akár az egészségi állapot,
vagy a túlélési kilátások csökkenése révén is). Nesse (2005a) hangsúlyozza, hogy a gé-
nek által meghatározott jellemzők akkor is fennmaradnak, ha azok pusztán a rep-

rodukciós sikerességet támogatják, miközben esetleg növelik a kockázatát egyes
betegségek megjelenésének, vagy a várható élettartam csökkenésének.
Elképzelhető, hogy az alacsony státuszú egyedek a forrásokhoz jutásért tett
többlet erőfeszítések következtében fokozottabb stressznek vannak kitéve, s ezzel
együtt a kortizol emelkedett szintje jellemzi őket, minek következtében esetükben
hosszú távon nő például a szív és érrendszeri megbetegedéseknek a kockázata,
azonban mire a megemelkedett kortizol tartós következményekkel bír a szervezet
működésére, nagy valószínűséggel az egyed már reprodukálta magát és az élete
vége felé tart (Dickins, 2006).
Emellett kóros állapotokat okozó mutációk hosszú távú fennmaradását ma-
gyarázhatja, hogy bár azok homozigóta formában súlyos betegségeket eredmé-
nyeznek, vagy halálos kimenetelűek lehetnek, a heterozigóták, azaz a hordozók
számára valamilyen előnnyel járnak, növelve a túlélési és ezáltal szaporodási esé-
lyeiket (Szalai, 2013).
A cisztikus fibrózis (CF) olyan genetikai betegség, mely már gyermekkor-
ban – elsősorban tüdőt és emésztőrendszert érintő - súlyos egészségkárosodással
jár és ennek következményeképpen sok esetben halállal végződik. A betegséget
okozó mutációk közül gyakori CFTR gén érintettségnek szerepe van a Vibrio
cholerae és az Escherichia coli toxinjai által kiváltott kiszáradás mérséklésében,
a heterozigótákban csökken a működésük, így esetükben nagyobb (volt) az em-
beriséget többször is pusztító, hasmenéssel járó fertőzések, mint a kolera, vérhas,
tífusz túlélési esélye (Szalai, 2013). A tuberkulózist okozó baktérium szervezeten
belüli fennmaradásához szükséges tápanyagból a hordozók kevesebbet termelnek,
ami alapján valószínűsíthető, hogy az Európában 1600 és 1900 közötti halálesetek
20%-ért felelős betegség is lassabban alakult ki náluk (Szalai, 2013).
A szelekciós előnyt magyarázni lehet a sarlósejtes vérszegénységet okozó mu-
táció esetén is, mely Afrikában igen gyakori, egyes területeken a hordozók aránya
1/3. A sarlósejtes vérszegénység leggyakoribb oka a hemoglobingén Glu6Val mu-
tációja, mely bizonyos fokú védelmet nyújt a kontinens egyik népbetegségével, a
maláriával szemben (Szalai, 2013).
Mindkét eset a heterozigóták szelekciós előnyét példázza, az egyébként homo-
zigóta formában súlyos betegségeket eredményező mutációk esetén. A hordozók
egyes fertőzésekkel, betegségekkel szembeni fokozottabb védettsége, növelve a
túlélés esélyét, egyben a reprodukciós sikerességüket is elősegíti.
Védelem. Nesse (2005b) úgy véli, hogy a fájdalom, a köhögés, a láz, a gyulladás
valamilyen testi állapotra adott reakciók, melyek bár kellemetlenek, de jelző érté-
kük van és védelmet jelenthetnek a szervezet számára. A szerző hasonlóan érvel
a negatív emóciók kapcsán is; hiba lenne a szorongást, vagy a lehangoltságot de-
fektusként vagy patológiás mechanizmusként értelmezni, sokkal inkább érdemes
átgondolni a védelemben-védekezésben betöltött adaptív szerepüket. Így például
a pozitív emóciók, serkentőleg hatva a kezdeményezésre vagy kockázatvállalásra,
hasznosak lehetnek olyan szituációkban, ahol a nyereség magas, azonban hibásak
túlzottan veszélyes körülmények esetén. A magas negatív kimeneteli kockázattal

bíró helyzetekben éppen a szomorúság és lehangoltság válnak adaptívvá, azáltal,
hogy blokkolják a befektetést. A szenvedésnek, vagy fájdalomnak, mint az egyén
által megélt szubjektív érzéseknek az evolúciós „értéke” a környezetben fellelhető
ártalmas hatásokra való figyelmeztetésben és a jövőbeni elkerülésre motiválásban
rejlik (Nesse, 1990; Nesse, 2005b).
20.1. Fenyegetettség és félelem

Nesse (1990; 2005a) elgondolása szerint az egyes félelmi altípusok az emóciók és a kü-
lönböző (környezeti) szituációk kölcsönviszonyában differenciálódnak, mintegy „reagál-
va” vagy „reflektálva” az azokban fellépő fenyegetettségek számosságára, különböző-
ségére. Az egyes szindrómák a félelem normál mintázatainak túlzottságát képviselik. A
füstjelző példájával élve, Nesse úgy érvel, hogy a legtöbb szorongásos reakció „olcsó”,
szemben azzal, hogy, a hiányának következtében milyen árat fizetnénk nagy potenci-
álú veszélyhelyzetekben. A rendszer optimális és normatív működésének jellemzője
a fokozottabb érzékenység, minek következtében számos olyan riasztást is élesíthet,
ami feleslegesnek minősül abban az adott szituációban. A füstjelző példájánál maradva,
diszfunkcionálissá akkor válhat a működés, ha a védelmi rendszer nem megfelelő mó-
don és intenzitással ismeri fel a veszélyt és reagál arra.
Különböző félelmekhez kapcsolódó fenyegetettségek (Nesse, 1990, 271. o.)

Félelmi altípus Kapcsolatban álló veszély vagy szituáció
Pánik Ember vagy ragadozó felől érkező, közelgő támadás.
Agorafóbia Olyan környezet, melyben a támadás valószínű.
Generalizált szorongás Olyan környezet, mely általánosságban nem
biztonságos.
Konfliktus szorongás Szociálisan elfogadhatatlan impulzusok.
Szociális szorongás Státuszhoz, csoporttagsághoz kapcsolódó fenyege-
tettségek.
Kisállat fóbiák Veszélyes kisállatok.
Hipochondria Betegségek.
Szeparációs szorongás Szeparáció a védelmező szülőtől.
Idegen szorongás Az idegen emberektől származó kár lehetősége.
Személyes inadekvátság Szövetségesek vagy csoportok általi visszautasítás.
érzése
Kínzó mértékű tisztaság(ra Fertőző betegségek.
törekvés)
Kínzó mértékű gyűjtögetés Élelem vagy egyéb források hiánya.
Vér/sérülés Sebesülés.
A mentális betegségek bizonyos típusaira való fogékonyság az egyéni különbö-

zőségek mentén is érvényesül. Az egyének közötti eltérések fakadhatnak gene-
tikai-, környezeti változókból és a közöttük létrejövő interakcióból, illetve ezek
varianciájának sokaságából (Nesse, 2005b).
20.5. Mentális zavarokról az evolúciós

pszichológia perspektívájából
Az evolúciós pszichopatológia a kóros működések hátterében elsősorban ultimatív
okok feltárására fókuszál (Bereczkei, 2002; Gyuris, Meskó & Tisljár, 2014). Ezen
szemléleti keretrendszer szerint az evolúciós gyökerek megértése egy-egy mentális
zavar esetén, hozzájárul a patológiás működés jobb megismeréséhez és ezáltal az
intervenciós lépések hatékonyabb kidolgozásához és alkalmazásához.
A mentális zavarok kapcsán megfogalmazódó kérdések között szerepel, hogy
azok miért és hogyan jöttek létre, milyen funkciót töltenek/töltöttek be, adaptí-
vak-e, vagy miben rejlett esetleges adaptivitásuk az ősi időkben. Mint ahogyan
arra már a fentiekben is kitértünk, a patológiás viselkedésformák kialakulásában
egyrészt jelentős szereppel bírnak a felgyorsult környezeti változások (ld. technikai,
kulturális, stb.) hatásai, melyek között a korábban adaptív evolúciós stratégiák, el-
vesztve előnyös tulajdonságaikat, kóros működésként jelentkezhetnek (a.), ehelyütt
kiemeljük az ugyancsak a környezettel való interakcióban „provokált” diszregulációs
mechanizmusok patogén kimeneti lehetőségét is (a.1.), és a mentális zavarok bi-
zonyos csoportjai értelmezhetők úgy is, mint a környezethez való alkalmazkodást
elősegítő védekező reakciók (c.) (Gyuris & mtsai, 2014; Nesse, 2005b).
A 20.3. táblázatban néhány, az evolúciós pszichopatológia perspektívájából
elemzett és értelmezett mentális zavar áttekintő jellegű összefoglalása olvasható.
Klinikai zavar
Evolúciós szempontok a patológiás működés megértéséhez
Klinikai depresszió (Birkás, 2014)
Krónikus stressz: a környezeti stresszorok által kiváltott védekezési mechanizmus,
melynek szabályozása nem megfelelő. Az egyed az adaptív funkcionalitás határát átlé-
pő diszregulációs fázisba kerül.
Szociális navigáció: két egymást kiegészítő adaptív funkciója a klinikai depressziónak
a társas kérődzés (a.) (a depresszió által indukált kognitív változások velejárója a szo-
ciális problémák elemzésével és megoldásával járó képességek fokozódása) és a társas
támogatottság növelése vagy a kirekesztés elkerülése (b.).
Alkudozás: olyan esetekben, mikor az együttműködés elkerülhetetlen, viszont magas
költségekkel jár, a depresszió alkudozó viselkedésnek tekinthető. Az egyik fél depresz-
sziója szükségszerűvé teszi a másik fél nagyobb ráfordítását.
Egyéni különbségek modellje: a pozitív szelekció által fenntartott, más, az affektív betegsé-
gekre, így a depresszióra is érzékenyítő állapotokkal, mint pl. a neuroticizmussal mutatott
együttjárás során, a túlzott affektív reaktibilitás eredményeképpen alakul ki a depresszió.
Szenvedélybetegségek (Bereczkei, 2014)

A közvetlen nyereség elmélete: a pszichoaktív szerek néhány rövid távon érvényesülő po-
zitív hatásuk révén (pl. fáradtság csökkentése, aktivitásfokozódás, stresszcsökkentés,
szorongás tüneteinek mérséklése, eufórikus állapot elérése, hangulatjavítás, társas kap-
csolatok javítása stb.) segíthetik a modern társadalmakra jellemző bonyolult alkalmaz-
kodási folyamatokat. Szerhasználók esetén a rövid távú nyereségek felülírják a hosszú
távú lehetséges kockázatokat.
Függőség és kockázatvállalás: a költséges viselkedési stratégiák (versengés, agresszió,
kockázatvállalás) a magasabb dominanciastátusz megszerzése és ezáltal a szaporodási
sikeresség növelése révén, rövid távon hasznosak lehetnek a fiatal egyedek számára. A
szerhasználat és kockázatvállalás, újdonságkeresés közötti összefüggés magas.
Az érzelmi szabályozás zavara (a szenvedélybetegség, mint a humán fejlődés mellékterméke):
a függőség az emberi viselkedés érzelmi szabályozásában jelentkező diszfunkcionalitást
feltételez. A tudatmódosító szerek az evolúció során adaptív funkcióval bíró (pozitív)
érzelmek által megélt hatást anélkül érik el, hogy a szervezet ténylegesen megdol-
gozott volna a jutalomért. Az agyban létrehozott hamis jelzés valódi alkalmazkodás
nélküli folyamatokat eredményez.
Evészavarok ( Jánosi & Túry, 2014)
Csoporthoz való tartozás az evészavarokkal összefüggésben: az anorexia nervosaban a
csoporthoz való tartozás a karcsúság vonzóságának túlhangsúlyozásában megjelenő
kulturális nyomás formájában „testesül”.
Fenyegetettségre adott válasz: az evészavarok, közöttük az anorexia nervosa is különböző
fenyegetettségre adott válasznak is tekinthetők. A testsúly változtatása jelzésértékű,
információval szolgáltat a termékenységről, társadalmi helyzetről, pozícióról. Így pl.
a súlycsökkenés a státuszért folytatott küzdelemben a versengésből való kilépést je-
lentheti; de éppen ebben a küzdelemben való részvétel mellet is szólhat, azzal, hogy a
testsúly csökkentése erős önkontrollt és vezetői képességet jelezhet.
Nemi szelekció és anorexia nervosa: a nők közötti versengés részeként jelenik meg az
anorexia nervosa, azzal, hogy a férfiak párválasztását meghatározó fitness-markereket
(adott esetben karcsúságot) maximalizálja.
Reproduktív szupresszió: az anorexia nervosa révén a fiatal nők fogamzóképessége al-
kalmasabb (pl. jobb életkilátásokkal kecsegtető) időszakra tevődhet.
Rokonszelekció: anorexia nervosaban szenvedők családjaira jellemző a kölcsönös túlvédő
magatartás, így a táplálkozási zavar megléte mellett is, a rokonokra irányuló altruista
támogatás révén nő a saját génállomány túlélési esélye.
Szkizofrénia (Kelemen & Kéri, 2014)
Lassú szelekció: a környezeti változásokkal (az életteret jellemző csoportméret növe-
kedéssel, ld. letelepülés, urbanizáció) járó fokozódó stresszhatások, pszichoszociális
nyomás következtében fokozódik a szkizofrénia megjelenése. A betegség hátterében
valószínűsített poligénes eredet lassítja a szelekciót.
A betegség hátrányát valamilyen előny kompenzálja: a szkizofréniából származó hátrá-
nyokat egyed- (pl. daganatos betegségekkel szembeni fokozottabb védettség) vagy
csoportszinten (pl. a „különc” személyek hozzájárulása egy-egy alcsoport kiválásához,
új kultúrák kialakulásához), illetve a rokonszelekció szintjén megjelenő előnyök kom-
penzálhatják.
Szkizofrénia, mint a humánfejlődés mellékterméke: a humán fejlődés jellemzőjeként egy-

re bonyolultabbá váló idegrendszeri működés sérülékenyebbé, érzékenyebbé válik a
környezeti hatásokra (ld. kreativitás, adaptív szociális készségek, nyelvi készségek, a
hosszan tartó agyi fejlődési folyamat és a szkizofrénia összefüggései).
20.3. táblázat. Néhány mentális zavar patogenezisének evolúciós pszichológiai szempontú
értelmezése (tételes forrásmegjelölés a táblázatban).
20.6. Az evolúciós pszichopatológia

hozzájárulása a klinikai gyakorlathoz
Az evolúciós pszichológia sajátos értelmezési keretet, szemléletet nyújt a lelki ere-
detű problémák megértéséhez. Pléh (2001, 2014) az evolúciós gondolat pszicho-
lógiai, ezen belül pszichopatológiai gondolkodásra kifejtett hatását három megha-
tározó szempontban összegzi, melyek:
A. az adaptációs elv érvényesülése a mentális működésekben;
B. a fejlődés és az összehasonlítás érvényesülése többek között a fejlődéslélektan,
az evolúciós fejlődéspszichológia és fejlődéspszichopatológia értelmezési
keretrendszerében;
C. az egyéni különbségek előtérbe állítása, a fenotipikus variációk és környezeti
interakciók figyelembevételével.
A humán viselkedésnek és emócióknak evolúciós perspektívába illesztett megér-
tése segítheti a klinikai alkalmazás területeit. A tünetek és zavarok mögött „evol-
vált” mechanizmusok feltételezésével, adaptív értékek azonosításával hozzájárul
a normalitás és patológia árnyaltabb differenciálásához, valamint a kóros állapo-
tokról és funkciójukról való újszerű és „átkeretező” klinikai pszichológiai és pszi-
chiátriai gondolkodáshoz. Az evolúciós pszichológia az egyéni különbségeknek a
fejlődés onto- és filogenetikus kontextusába helyezett értelmezésén túl, az emberi
kapcsolatok természetének és az azokat mozgató evolúciós gyökereknek a mélyebb
megismerését is szolgálja. Itt említjük a Bowlby nevéhez fűződő, evolúciós kere-
tek között kibontakozó kötődéselméletet, mely a kötődési viselkedés alternatív
stratégiáinak rövid- (a biztonság) és hosszú távú (a reproduktív sikeresség) célok
elérésében betöltött szerepéről tájékoztat (ld. Nesse, 2005a; Péley, 2010). Az el-
mélet pszichopatológiai vonatkozása nyilvánvaló, a kötődési kapcsolatban szerzett
tapasztalatok befolyással bírnak a fejlődő gyermek stressz-szabályozó képességére,
vagy később, a felnőtt kapcsolati jellemzőire. Emellett a személyközi viselkedést
szabályozó motivációs rendszereknek az aktivációja egyrészt „szükséges feltétele a
terápiának (együttműködés, kötődés), másrészt működésük optimálisabbá tétele
a terápiás munka iránya.” (Péley, 2010, 79. o.). Végül, a jelenségek hátterében álló
evolúciós szempontú elemzések egyben új utakat és lehetőségeket is megnyitnak
az egészség védelme és mentális betegségek kezelése között húzódó ellátási for-
mák intervenciós lépéseinek célmeghatározásában és módszertani fejlesztésében
(ld. pl. Dickins, 2006: a serdülőkori nem kívánt terhességek prevenciójával kap-
csolatos nézőpontját). Az evolúciós szemlélet klinikai és egészségpszichológiai

munkában érvényesülő hatásai a mentális zavarok megértésének és kezelésének új
lehetőségeit kínálják.

1. A mentális zavarokra való sérülékenységünket mely tényezők határoz-
zák meg az evolúciós pszichológia szemléleti megközelítésében?
2. Miben különböznek a proximális és ultimális magyarázatok, s ez utób-
biak hogyan illeszkednek az evolúciós pszichológia értelmezési kere-
tébe?
3. Milyen általánosnak mondható szempontok figyelembevétele mentén
differenciálódhatnak a normál és patológiás viselkedési jellemzők és re-
akciók evolúciós pszichológiai nézőpontból vizsgálva a kérdést?
4. Hogyan értelmezhető a védelem szerepe az emóciók evolúciós szem-
léletében?
5. Milyen evolúciós magyarázatok születtek a szenvedélybetegségek és a
szkizofrénia értelmezésére?
6. Az anorexia nervosa kapcsán született evolúciós magyarázatokban ho-
gyan jelenik meg a kulturális és környezeti hatás?
7. A klinikai depresszió krónikus stressz modellje milyen elképzelésen ala-
pul?
8. Az evolúciós pszichológiai szemlélet milyen módon járul hozzá a pszi-
chológia alkalmazási területeinek műveléséhez?
21. A vallás kognitív
és evolúciós magyarázatai
Szabó Lajos
21.1. A vallás kognitív és evolúciós elméleteinek megjelenése

A vallás egy olyan, univerzális előfordulású emberi viselkedési formának tekinthe-
tő, amelynek különböző változatai és különféle elemei a Föld valamennyi általunk
ismert, múltbeli (történeti) és jelenkori társadalmában előfordulnak. Ugyanakkor
éppen ez a sokféleség és bonyolultság teszi körülményessé (vagy egyes megköze-
lítések szerint akár megkérdőjelezhetővé is) a vallás egyértelmű körülhatárolására
és egységes definíciójára irányuló próbálkozásokat. Emellett a vallás jelenségeit
ráadásul több különböző tudományterület is (az összehasonlító vallástörténetet,
a vallásszociológia, a vallásantropológia, és a valláspszichológia) a saját, a többi-
étől eltérő elméleti és módszertani keretei között tematizálta (Horváth, 2006).
Ezekre a régóta kiforrott és önállóan is létező tudományágakra a továbbiakban a
„Hagyományos Vallástudományok” kifejezést fogom használni (lásd 21.1. táblá-
zat). Ugyanis eltéréseik ellenére, közös jellemzőjük, hogy a vallást kulturális- vagy
szociális konstrukcióként fogják fel, és emiatt a kulturális relativizmus valamely
változatának (Bátki, 2001) tekinthetőek.
Bölcsészettudományok Társadalomtudományok
• Teológia • Valláspszichológia
• Egyháztörténet • Kulturális /és Szociális Antropológia
• Vallásfilozófia (Vallás-antropológia)
• Összehasonlító Vallástörténet • Vallási Néprajz, Folklór-kutatás
• Stb. • Vallásszociológia
• Vallásföldrajz
• Stb.
21.1. táblázat. A hagyományosan a „vallástudományokhoz” sorolt tudományágak egy lehet-
séges kettős felosztása. A két területre egyaránt jellemző, hogy a vallást első sorban kultu-
rális-, vagy szociális konstrukcióként írják le. Ezzel szemben a vallás kognitív- és evolúciós
irányú elméletei a fenti tudományágaktól függetlenül alakultak ki, és a vallásról kialakított
leírásuk egy naturalista (lásd a szövegben) felfogáson alapul.
A felsorolt, a vallást a saját kutatási területükként vizsgáló tudományágak mellett

csak az 1990-es években jelentek meg a vallás kutatásában a kognitív-, és ezzel
párhuzamosan az evolúciós elméletek. Ezek a kognitív vallás-elméletek mára a
fent említett, „Hagyományos Vallástudományoktól” önmagukat elhatároló, új tí-
21. A vallás kognitív és evolúciós magyarázatai 393
pusú és termékeny magyarázatokat ajánlanak a vallás jelenségeire. Az említett

elhatárolódás lényege, hogy a kognitív elméletek az elsődleges hangsúlyt a val-
lás „naturalista” magyarázatára helyezik. A „naturalista” kifejezés itt a természet-
tudományos alapú magyarázatok tudatos alkalmazására vonatkozik. Vagyis az új
irányzat szerint a vallás nem pusztán kulturális konstrukció, hanem olyan visel-
kedési módok együttese, amelyeket az emberi elme veleszületett (genetikailag is
meghatározott), kognitív műveletei hoznak létre (Boyer, 2001; Sands, 2009). Ezért
a vallás tanulmányozásában a továbbiakban a társadalomtudományok helyett az
olyan tudományágaknak lehet nagyobb szerepe, mint a kognitív– és a fejlődé-
si pszichológia, a kognitív tudományok, vagy akár az evolúciós biológia. Ennek
eredményeként tehát a vallás témakörére vonatkozóan egy új, egyre inkább önálló
tudományág kialakulásáról beszélhetünk, melyre a „Kognitív vallástudomány” el-
nevezés vált elfogadottá (lásd 2. Fejezet).
A kognitív valláselméletek egyik fontos kiindulópontját a vallásra vonatkozó
korábbi definíciók újragondolása jelentette. A vallás definiálásának nehézsége már
akkor érzékelhetővé válik, ha áttekintjük a „vallás” egységesnek vélt fogalmához
sorolt jelenségeknek a sokféleségét:
• mítoszok és mitológia (a vallás mint a csoport identitásával kapcsolatos
narratívák összessége),
• rítusok és szertartások (a vallás mint a nyilvános jellegű viselkedési formák
összessége),
• a természetfeletti lényekre és a világ rendjére vonatkozó hiedelmek (a vallás
mint világkép).
A vallás e részterületeinek mindegyike módot adott rá, hogy belőle kiindulva a

vallás egy olyan definícióját alakítsák ki, amely hiányosnak bizonyulhat, ha más
részterületek jelenségeire is megpróbáljuk kiterjeszteni az érvényességét (Hamil-
ton, 1998).
E nehézségek miatt, az egységes és jól körülhatárolt kereteket kijelölő definí-
ciók helyett, a kognitív valláselméletek inkább egy olyan vallásdefiníciót fogadnak
el, amely éppen az egységesség hiánya, az összetettsége, sokfélesége alapján hatá-
rozza meg a vallást. E leírásban a vallás nem azonosítható egyértelműen az emberi
viselkedés egy jól körülhatárolható területével, inkább egy olyan laza kulturális
rendszer, amelyen belül a legkülönfélébb eredetű, heterogén viselkedési formák
és tudásformák (hiedelmek) kapcsolódnak össze egymással (Boyer & Bergström,
2008; Sosis, 2009).
A definíció kérdésein túl, a kognitív (és evolúciós indíttatású) vallás-elméletek
egy további közös kiinduló pontját jelenti annak előfeltételezése is, hogy a vallás
az evolúció során fejlődött ki, és ezért evolúciósan adaptív funkciókkal is rendel-
kezhet (vagy rendelkezett az emberi evolúciós múltban). Egy viselkedési formára
vagy tulajdonságra vonatkozó evolúciós magyarázatnak tehát tartalmaznia kell a
magyarázni kívánt viselkedést kialakító és fenntartó, adaptív okok meghatározását
is („ultimatív magyarázat”). A vallás kognitív irányú elméleteit is éppen ennek
alapján, vagyis az elméletek által a vallásra vonatkozóan alkalmazott evolúciós ma-

gyarázat alapján szokták csoportosítani (például Sands, 2009):
(1) a vallás mint más adaptív kognitív funkciók mellékterméke;
(2) a vallás mint tényleges adaptáció, amelynek önálló evolúciós funkciója van;
(3) a vallás mint téves, előnytelen adaptáció, vagyis maladaptáció (Dawkins,
2006).
Ebben a tanulmányban szintén egy ehhez hasonló felosztást fogunk követni, amely
egyúttal részben megpróbálja a vallásra vonatkozó kognitív elméletek kialakulásá-
nak az időrendiségét, vagyis a kutatástörténeti összefüggéseit is figyelembe venni.
Így először a vallás kognitív megközelítéseit (2. szakasz), majd pedig az evolúciós
irányultságú, adaptív funkciókat is feltételező megközelítéseket (3. szakasz) fogjuk
áttekinteni a következőkben.
21.2. Kognitív vallástudomány

Az 1990-es évekre tehát a vallás témakörének egy újszerű, lényeges tudományos
előzmények nélküli megközelítése jelent meg, amely az emberi elme működésé-
nek, a tudati és gondolkodási műveletek sajátosságainak a leírása alapján kísérelt
meg magyarázatot adni a vallás jelenségeire. Mára erre az irányzatra vonatkozóan
az angolszász nyelvterületen általánosan a „Cognitive Science of Religion” (rövi-
den CSR) elnevezés vált használatossá. Ez a kutatási terület, a „Kognitív vallástu-
domány” azonban Magyarországon mindezidáig kevés figyelmet kapott.
A kognitív vallástudomány mint önálló tudományterület kialakulása az 1990-
es évekre, a vallás kognitív alapú és általánosító érvényű magyarázatára törekvő, el-
méleti szintézisekre vezethető vissza (Lawson & McCauley, 1990; Guthrie, 1993;
Boyer, 1994, 2001). Ekkor még (az utólagosan már jól felismerhető) kapcsolódási
pontot egyrészt a vallás, mint témakör, másrészt pedig a kognitív magyarázatok
tudatos alkalmazása jelentette. Azonban, a terület iránti fokozott érdeklődés ha-
tására, a 2000-es évek elejére az irányzat fejlődése elérte azt az állapotot, amikor a
kognitív vallástudományt már a rajta kívül állók is önálló elméleti és módszertani
keretekkel rendelkező, új tudományágként értékelték. Az addigi eredmények alap-
ján Pascal Boyer, az irányzat egyik meghatározó képviselője indokoltnak tartotta,
hogy a vallás „Standard kognitív modelljének” a kialakulásáról beszéljen (Boyer &
Bergström, 2008).
21.2.1. A kognitív vallástudomány alapvetései
A kognitív vallástudomány bemutatásának első lépése az alapvető, közös elméleti

előfeltevések áttekintése, amelyek az irányzat legfontosabb képviselőinek a mun-
káiban egységesen érvényesültek. Álláspontunk szerint három ilyen közös kiindu-
lási pont van, amelyek kiemelt tárgyalást érdemelnek.
Az első ilyen közös pont az emberi elme moduláris és komputációs sajátossága-

ira vonatkozó előfeltevések elfogadása. Az emberi elme működéséről az evolúciós
pszichológia (Pinker, 2002) és a kognitív tudományok (Fodor, 1983) alapvetően ha-
sonló leírást alkalmaznak. Mindkét irányzat közös kiindulópontját az emberi elme
moduláris modelljének az elfogadása jelenti (részletesebben lásd a 3., 4. és 6. feje-
zetben). Az evolúciós pszichológia hatására az elmének ez a moduláris leírása külö-
nösen népszerű volt az 1990-es években, így a kognitív vallástudomány (a „vallásos-
ság kognitív tudománya”) a vallást is elsősorban a különböző információ-specifikus
kognitív mechanizmusok együttesére vezette vissza (Boyer, 2001; Tremlin, 2006).
A második közös pont a darwini evolúciós elmélet magyarázó keretének elfo-
gadása és alkalmazása. Ezen a ponton a kognitív vallástudomány szintén közvetle-
nül és bevallottan is kapcsolódik az evolúciós pszichológia eredeti paradigmájához
(Tooby & Cosmides, 1992). A kognitív vallástudomány képviselői szerint a vallá-
sos kognitív sémák, eredetüket tekintve olyan mechanizmusok (Boyer, 2001), ame-
lyeket fajunk ősi környezetére vonatkozóan lehet értelmezni (Boyer & Bergström,
2008). Tehát a vallásosság mélyen az ember evolúciós múltjába gyökerezik, mint
az emberi elmére univerzálisan jellemző, fajspecifikus sajátosság.
Végül a kognitív vallástudomány harmadik fontos kiindulási pontja, hogy a
vallást nem egységes, összefüggő egészként, hanem különböző funkciókat betöltő
részelemek heterogén együtteseként írja le. Ezt a kérdést e tanulmány első részé-
ben, a vallás definíciójának a kapcsán is érintettük már. Mindez egyrészt kapcso-
latban áll a kognitív vallástudomány imént említett kiinduló pontjával is, amely az
elme modularitását feltéelezi. Másrészt azonban a modularitáson túlmutató jelen-
tősége is van, mivel hatással van a vallást létrehozó adaptív folyamatok leírására is.
A kognitív vallástudomány képviselői szerint ugyanis a vallás többféle, eredetileg
nem a vallás miatt evolválódott kognitív mechanizmusra épült rá. (Az ide kapcso-
lódó, melléktermék versus adaptáció vitára a 21.3. pontban fogunk visszatérni.)
A továbbiakban a kognitív vallástudomány körébe tartozó, nagyszámú új el-
mélet bemutatása helyett, inkább egy átfogó képet próbálunk adni az irányzat
egészéről. Álláspontunk szerint ehhez a legmegfelelőbb kiindulást az jelenti, ha a
kognitív tudomány és a kognitív pszichológia központi fogalmából (Pléh, 2013),
a mentális reprezentáció fogalmából indulunk ki. A vallást ebben a keretben a hu-
mán kognició egyedi sajátosságaként, a vallásos tartalmú mentális reprezentációk
iránti fogékonyságként (prediszpozícióként) határozhatjuk meg. Tehát a kognitív
vallástudomány kiinduló problémája az lesz, hogy miért és hogyan hozhatják létre
bizonyos kognitív folyamatok a vallásos tartalmat (is) hordozó mentális képzete-
ket a külső környezetről. A kérdés megválaszolásának a kiindulópontját az emberi
észlelési és következtetési folyamatok működésének a leírása jelentette. Ezen a
ponton, az észlelés kérdése kapcsán válik érthetővé az, hogy miért jelent önálló
magyarázatot igénylő problémát az emberi elmének a vallás iránti prediszpozíciója
a kognitív tudomány nézőpontjából.
A vallásban ugyanis a külvilág perceptuálisan és „objektíven” is észlelhető, az
elme számára külső eseményei kapcsolódnak össze az istenek, ősök, spirituális lé-
nyek, stb. megnyilvánulásaira vonatkozó, az elmén belüli előfeltételezésekkel (tehát

az úgynevezett vallásos hiedelmekkel). A probléma lényegét ezért az jelenti, hogy
a vallásos mentális reprezentációkban egymás mellett vannak jelen az érzékszervi
észleléséből származó (és ilyen értelemben külső) információk, illetve ezeknek az
információknak az elme vallásos (vagyis a külső észleléstől független, természetfe-
letti) előfeltevésein alapuló feldolgozása (lásd 21.2. táblázat).
fizikai környezet „természetfeletti környezet”

Észlelésen alapuló ismeretek ↔ Vallásos előfeltevéseken
(prediszpozíciókon) alapuló ismeretek
- Az érzékszervi észlelésen alapuló - Az érzékszervi észleléstől jelentős
Mentális Reprezentációk kialakítása mértékben független (vagy azoknak akár
ellentmondó) Mentális Reprezentációk
kialakítása
- Külső környezetre vonatkozó ↔ - Az elmében kialakuló vallásos képze-
feltételezések kialakítása teken (ágencia-tulajdonításon) alapuló
(Naiv fizika,Naiv biológia, Naiv feltételezések
pszichológia)
- Objektív, fizikai tárgyi létezők ↔ - Az elme által generált ágensek, vagyis
„természetfeletti” létezők
21.2. táblázat. A valláshoz kapcsolódó észlelési paradoxon: a vallásos tartalmú mentális
reprezentációk elfogadására irányuló emberi prediszpozíció önmagában az érzékszervi ész-
lelésből származó információkból nem levezethető, vagy azokkal akár ellentétes is lehet.
Ahogyan az a fenti leírásból következik, a vallásos reprezentációk tehát könnyen

úgy is értelmezhetőek lennének, mint az elme által létrehozott téves hiedelmek
(vagy akár téveszmék). Az ilyen irányú végkövetkeztetés összességében nem áll
távol a kognitív vallástudomány által a vallásról adott leírásától sem (Dawkins,
2006). Azonban evolúciós nézőpontból ekkor a vallásra még mint jellegzetes költ-
ség-haszon problémára is magyarázatot kell találni (Bulbulia, 2007). Ugyanis a
vallásos képzetek egyrészt a kogníció szintjén is költségesek az egyén számára,
hiszen befolyásolják a külvilágra, és annak oksági összefüggéseire vonatkozó in-
formációit. Másrészt, a vallásosság a viselkedés szintjén is költséges lehet, mivel
a rítusokban és szertartásokban való részvétel sokszor jelentős idő- és energiará-
fordítással is jár (Sosis & Alcorta, 2003). Ezért a vallásra vonatkozó végső kérdés
az, hogy mindezen evolúciós költségei ellenére, a vallás hogyan válhatott ennyire
elterjedt és állandó elemévé az emberi kulturális viselkedésnek.
21.2.2. Ágensfelismerés, ágens-detektálás, antropomorfizmus
A klasszikus (vagy hagyományos) vallástudomány központi tétele, hogy a vallásos

tapasztalat és a hétköznapi tapasztalat között szakadás és minőségi különbség van. A
„szent és a profán” különbözősége jelenti a kiindulást a vallásszociológia (Durkheim,
2002), és a vallástörténet (Eliade, 1987) számára is. A kognitív vallástudomány szer-

zői ezt a tételt kérdőjelezik meg: szerintük egyrészről a vallásos, másrészről a hétköz-
napi megismerési folyamatok egymástól nem elkülöníthetőek. A vallásos mentális
képzeteket tehát ugyanazok az általános célú kognitív sémák hozzák létre, amelyek
a mindennapi („profán”) megismerést is irányítják (Boyer, 2001).
E feltételezésből kiindulva, a kognitív vallástudomány képviselői a vallás általuk
kialakított leírását összefoglalóan a vallás „standard kognitív modellje” elnevezéssel
illetik (Boyer & Bergström, 2008; Turner, 2014). Ez a modell a vallás sajátosságait
az emberi észlelési és következtetési folyamatoknak a sajátosságaira vezeti vissza. A
homo sapiens, mint a bonyolult szociális interakciók környezetében élő főemlős faj
egyedei számára alapvető a különböző cselekvők (ágensek) szándékainak, érzelmei-
nek, céljainak és terveinek a folyamatos felismerése és értelmezése (Tremlin, 2006).
Ez az ágens-felismerésre irányuló hajlam már jóval korábban pszichológia érdek-
lődési körébe került, klasszikus példája a Heider – Simmel féle kísérlet (1944-ből),
ahol a résztvevők a nekik bemutatott kétdimenziós, geometrikus alakzatok moz-
gásainak is szándékokat és érzelmeket tulajdonítottak. Vallásos képzeteinket pedig
szintén úgy írhatjuk le (Guthrie, 1994), mint a külső környezet eseményeinek visz-
szavezetését egy emberi jellegű (szándékot és célokat követő) ágenciára (istenekre,
szellemekre, stb.). A kognitív vallástudomány szerint tehát az ágens-felismerés a
központi példája egy olyan általános célú, vagyis a vallástól függetlenül kialakult
kognitív folyamatnak, amely képes egy olyan összetett és specifikus jelenséget is
generálni, amilyen maga a vallás és annak változatai (lásd 21.3. táblázat).
KOGNITÍV MECHANIZMUSOK VALLÁSI FORMÁK

univerzális mentális sémák: a kulturálisan eltérő természetfeletti
ágensekbe vetett hit:
ÁGENS-DETEKTÁLÁS ANIMIZMUS ALAPÚ
VALLÁSOK
POLITEISTA VALLÁSOK
MONOTEISTA VALLÁSOK
Kialakulásának evolúciós környezete: Evolúciós környezetük:
a humánevolúció korai fázisai a kulturális evolúció későbbi fázisai,
egy civilizációs folyamat során
Evolúciós magyarázata:
a korai evolúciós környezetben kialakult, Evolúciós magyarázatuk:
veleszületett, humán faj-specifikus „kogni- A történetileg kialakult vallások
tív sémák” (vagyis tágabb értelemben vett diverzitása, amely az eltérő szociális és
„modulok”) kulturális feltételek hatására jött létre
21.3. táblázat. A vallás standard kognitív modelljének sematikus bemutatása. A modell arra
az alapfeltételezésre épül, hogy a történetileg eltérő, nagyfokú variabilitást mutató vallások
eltérései és hasonlóságai is visszavezethetőek az általános emberi észlelési és következtetési
folyamatok univerzális sajátosságaira.
A „természetfeletti ágensek” semleges tartalmú fogalmát tehát a kognitív vallástu-

domány képviselői mindazokra a természetfeletti lényekre alkalmazzák, amelyekre
az egyes vallások hívői (és a „hagyományos vallástudományok”) az isten, isten-
ség, lélek, ős, démon, stb. megnevezésekkel utalnak. Justin L. Barrett az ágencia-
felismerésre egy új terminust is javasolt (Barrett, 2004), hozzátéve ahhoz a „hiper-
szenzitív” jelzőt („Hypersensitive Agency Detective Device” betűszóval HADD).
A kognitív vallástudomány leírásában tehát ez a vallásért felelős kognitív rendszer
a normál észlelési folyamatok egyfajta „túlműködésének” az eredményeként jön
létre. Ez teszi lehetővé az emberi elme számára a valóságban nem létező ágen-
seknek (Barrett terminológiájában: „false positives”) az automatikus észlelését és
ezeknek az észleléseknek a vallásos irányú értelmezését.
Ugyanakkor mind Guthrie (1993) és Barrett (2004) is hangsúlyozzák, hogy en-
nek az „észlelési tévedésnek” mégis lehet (vagy lehetett az evolúciós múltban) evolú-
ciósan adaptív funkciója. Például, egy bizonytalan forrású környezeti inger alapján
egy nem létező ragadozó jelenlétére tévesen következtetni kevésbé kockázatos, mint
egy létező, de elrejtőző ragadozó szándékait nem felismerni. Éppen ezért a gyors re-
agálás szükségessége egy bizonytalan kimenetelű szituációkban bővelkedő evolúci-
ós környezetben megmagyarázhatja, hogy miért vált olyan mértékben „hiperaktív-
vá” az emberi faj evolúciós történetében az ágencia-detektálás moduljának műkö-
dése, hogy az egyúttal a valóság (környezet) vallásos értelmezésére is hajlamosít.
21.2.3. Intuitív ontológiák és az „ontológiai kategóriák”

tulajdonságainak átvitele
A kognitív vallástudomány egy másik meghatározó képviselője Pascal Boyer, aki

szintén a vallásos képzeteket (reprezentációkat) kialakító mentális folyamatokat
elemezte. Boyer (1994, 2001) abból indult ki, hogy az emberi megismerés (észle-
lés) a külső környezet sokféle entitását veleszületett módon és azonnal besorolja
néhány nagy, általános „ontológiai kategóriába”. (Ezeknek az ontológiai kategóri-
áknak a határai megegyeznek az elme által a fogalmi gondolkodás és a fogalom-
képzés során is használt megkülönbözetésekkel). Összesen öt ilyen általános kate-
góriát alkalmazunk a külvilág jelenségeire: 1. élettelen tárgyak, 2. eszközök (ember
alkotta tárgyak), 3. növények, 4. állatok, 5. emberek (személyek).
E kategóriák mindegyikének vannak olyan, csak rá jellemző tulajdonságai,
amelyek alapján egy adott entitást alapesetben egy adott entitás egyértelműen csak
e kategóriáknak az egyikébe lesz besorolható. Vagyis az „ontológiai kategóriákba”
sorolás automatikusan végbemegy az elme hatékony tartalom-specifikus informá-
ció-feldolgozó mechanizmusainak köszönhetően. Ezért van az, hogy a tárgyakat
és élőlényeket azonnal felismerjük: a besorolás elraktározódik az elmében és nem
szükséges további megerősítés. Tehát az egyes „kategóriák” közötti határok általá-
ban stabilak és nem átjárhatóak (így valami nem lehet egyszerre növény is, és állat
is). Ezek a következtetési folyamatok tehát nem a tudatos gondolkodás, hanem
az elme intuitív ismereti rendszereinek irányítása alatt állnak. Ezekre a veleszü-
letett alapú következtetési folyamatokra Boyer az „intuitív ontológiák” kifejezést

használja. A három legfontosabb ilyen tudás-rendszer az intuitív fizika, az intuitív
biológia és az intuitív pszichológia (vagy népi pszichológia).
21.1. A vallásos képzetek (reprezentációk) kulturális továbbadásának leírása

Maga a hétköznapi vélekedéssel minimálisan ellentétes képzetek elmélete eredetileg
Dan Sperbernek a „reprezentációk epidemológiájáról (járványtanáról)” szóló modelljére
vezethető vissza. Sperber célja az volt, hogy leírja a kulturális reprezentációk teljes
körének (eszmék, szimbólumok, hiedelmek, találmányok, szokások, stb.) az elterjedési
folyamatait (Sperber, 2001). Vagyis azokat az okokat azonosította, amelyek meghatároz-
zák, hogy bizonyos reprezentációk széles körben elterjednek, míg más reprezentációk
idővel eltűnnek. A kulturális eredetű mentális reprezentációk kommunikációjának kriti-
kus pontja az átadás- átvitel, mivel ennek során többször is módosulhatnak. Első lépés-
ben a közlő nyilvános reprezentációvá alakítja őket, így nyelvi vagy vizuális szignálként
jelennek meg a szociális környezetben, majd ezeket a befogadók újra mentális repre-
zentációvá alakítják át (Sperber, 2001). E folyamat során, Sperber szerint csak azok a
reprezentációk képesek tartósan fennmaradni, amelyek két feltételnek is megfelelnek:
• kevesebb ráfordítással felidézhetőek az emlékezeti folyamatokban;
• nagyobb kognitív hatással (figyelemfelkeltő jelleggel, érzelmi hatással) bírnak.
A reprezentációk elterjedésének ezt a leírását szintén Boyer (2001) kapcsolta össze a
vallás kérdésével. Boyer szerint a vallásos képzetek „hétköznapi vélekedéssel ellen-
tétes” tulajdonságai nem csak arra adnak magyarázatot, hogy hogyan jönnek létre az
észlelés során a vallásos képzetek, hanem arra is, hogy hogyan képesek azt követően
hosszú távon hatást gyakorolni az elmére. A hétköznapi vélekedéssel minimálisan el-
lentétes képzetek lényegében provokációt jelentenek az emberi figyelem és megértés
számára, mert bizonyos (minimális) mértékben, megszegik az elmének a valóság termé-
szetére vonatkozó elvárásait. Ezt hívja Boyer a „kognitív optimum - elméletének”, mivel
ha egy képzet túlzottan sok intuíció-ellenes tulajdonságot hordoz, akkor már érdek-
telenné (hiteltelenné) válik. Vagyis a vallásos reprezentációknak sikeresen eleget kell
tenniük a továbbadásuk szempontjából releváns, Sperber által meghatározott mindkét
feltételnek: - 1) figyelemfelkeltő jelleggel bírnak, ezért hatásosak és jól elsajátíthatóak,
- 2) mindez a memorizálásukat és felidézhetőségüket is megkönnyíti. Mindezek miatt
azt mondhatjuk, hogy más, nem vallásos mentális reprezentációkhoz (hiedelmekhez és
szokásokhoz) képest a vallásos képzetek előnyt élvezhetnek a kulturális reprezentációk
szelekciójának a Sperber és mások (például Richard Dawkins Mém-elmélete) által is
feltételezett folyamatában.
A vallásos képzetek (mentális reprezentációk) keletkezése tehát Boyer (2001), illet-

ve Barrett (2004) szerint azokhoz az esetekhez köthető, amikor ezek az észlelési és
besorolási folyamatok nem eldönthető vagy hibás eredménnyel zajlanak le. Vagyis
Boyer szerint a vallásos reprezentációkra az jellemző, hogy azokat a saját ontológiai
kategóriájukkal ellentétes (az adott kategóriával nem összeegyeztethető) tulajdon-
ságokkal is felruházzuk. Ilyen, a vallásosság irányába mutató tévedések lehetnek
például egy élettelen tárgynak szándékokat tulajdonítani, egy állatnak személyisé-
get tulajdonítani, vagy egy emberi lénynek halál utáni tovább élést tulajdonítani.
Ezeknek a következtetési folyamatoknak a működését összegzi a hétköznapi vé-
lekedésnek minimálisan ellentmondó képzetek elmélete (Minimally Counter-intuitive
Theory – Boyer 2001). A hétköznapi vélekedéssel ellentétesek tehát azok a tulajdon-
ságok, amelyekkel egy adott entitás a saját „ontológiai kategóriáján” belül nem ren-
delkezhetne (ahogy ezt fentebb is tárgyaltuk). A vallásos képzetek is ilyenek lehet-
nek. A kereszténységből vett példákkal szemléltetve: egy fiúgyermeket szülni képes
szűz, vagy a borrá változni képes víz képzetei megsértik (átlépik) az „ontológiai
elvárásaink” határait. Azonban a hétköznapi vélekedéssel minimálisan ellentétes
képzetek elmélete ennek az egész kérdéskörnek a magyarázatát további lényeges
pontokon is képes továbbfejleszteni. Ezek pedig a memorizálhatóság, a felidézhe-
tőség, a kulturális megőrzés és továbbadás kérdései (lásd 21.1. szövegdoboz).
21.2.4. A kognitív vallástudomány értékelése:

eredmények és további fejlemények
Az előző alfejezetekben áttekintett alapokról kiindulva a kognitív vallástudomány

mint önálló tudományterület, napjainkra végleg megszilárdította a saját pozícióját.
Egy a teljességre törekvő áttekintés helyett, az alábbiakban csupán néhány olyan
tendenciát emelünk ki, amelyek jellemzőek a kognitív vallástudomány jelenlegi,
progresszív fejlődésének időszakára.
Először is, a növekvő számú új tanulmány és elmélet megjelenésén túl, lezaj-
lott egy folyamat, amit akár a kognitív vallástudomány „intézményesülésének” is
nevezhetünk. Így például 2006-ban megalakult a kognitív vallástudomány kép-
viselőinek nemzetközi szövetsége (International Association for the Cognitive
Science of Religion, röviden IACSR), amely a vallásnak a szigorúan (természet)
tudományos eszközökkel való tanulmányozását tűzte ki céljául. Másodszor, továb-
bi fontos tendencia az is, hogy a főleg az elméleti kognitív modellek által dominált,
korai kognitív vallástudomány kiegészítéseként, megjelentek a kísérleti vizsgála-
tok és empirikus kutatások is a vallás vizsgálatában. Az ilyen kísérleti megközelí-
téseknek több fontos közös vonása is van. Például, a gyermeki elme és a felnőttkori
kogníció közötti eltérések célzott vizsgálata, vagy a kultúraközi összehasonlításon
alapuló általánosítások, amikor ugyanazokat a vizsgálatokat a különböző nemze-
tek eltérő vallási hátterű népességeiből származó résztvevőkkel is elvégzik. Har-
madszor, fontos tendenciát jelent az interdiszciplináris megközelítés alkalmazása,
hiszen a kognitív vallástudomány már a kialakulásakor is felhasználta a kognitív
tudományok mellett a fejlődési pszichológia, az evolúciós pszichológia és a kog-
nitív idegtudomány eredményeit is. A 2000-es évek folyamán azonban talán még
inkább tudatossá vált az a törekvés, hogy a vallás kognitív és evolúciós alapjainak

a kutatása a tudományterületek széles körének az együttműködésével valósuljon
meg (McNamara, 2006; Sands, 2009).
21.3. A vallás evolúciós (és biológiai) irányú magyarázatai

Az előző részben tárgyalt kognitív nézőpontú megközelítésekkel egyidejűleg, és
azoktól elválaszthatatlanul, tulajdonképpen a kognitív vallástudományon belül, az
1990-es évek végétől szintén fellendült a vallásra vonatkozó evolúciós magyaráza-
tok kidolgozása is. Evolúciós nézőpontúként értékelhetőek azok a magyarázatok,
amelyek a vallást (illetve annak viselkedésbeli vagy kognitív sajátosságait) az általa
egy vagy több, pontosan is meghatározható területen betöltött, adaptív funkci-
ókkal magyarázzák (Sanderson, 2008; Bulbulia, 2007). Röviden: ezek elméletek
abból indulnak ki, hogy a vallás, mint darwini értelemben vett adaptáció, növeli az
egyén teljes rátermettségét a szaporodási és/vagy a túlélési sikerességén keresztül.
Összességében azonban, az előző szakaszban tárgyalt kognitív irányultságú
elméletekkel ellentétben, a vallás evolúciós elméletei, a 2000-es évek elején még
nem alkottak önálló kutatási irányzatot. Ehelyett inkább az átfogó módon a kog-
nitív vallástudomány területéhez sorolt kutatók körében alakult ki két ellenté-
tes álláspont a vallásra vonatkozóan. Ezt tömören csak az „melléktermék vagy
adaptácionizmus - vita” elnevezéssel szokták illetni (Sosis, 2009; Turner, 2014).
A melléktermék álláspont képviselői, vagyis a vallás kognitív teoretikusai (példá-
ul Guthrie, Boyer, Dan Sperber és mások) szerint, a vallásos tudati sémák azok-
ra az általános észlelési folyamatokra vezethetőek vissza, amelyek a hétköznapi
emberi gondolkodást is irányítják. Ezért a vallás nagyon korlátozott módon tölt-
hetett be adaptív funkciót az ember evolúciójának folyamatában (Boyer, 2001).
A vallásos sémák és „modulok” kialakulását az evolúciós biológiából (Gould &
Lewontin, 1979) kölcsönvett fogalmakkal, a „csegely” és „melléktermék” kifeje-
zésekkel magyarázzák (A csegelyről lásd bővebben a 4. fejezetet: Az evolúciós
pszichológia megoldandó kérdései címmel). Vagyis, a végkövetkeztetést levonva,
a vallás evolúciós eredete független magától a vallástól, - mivel a vallás kialaku-
lása nem arra vezethető vissza, hogy egy vagy több saját, beazonosítható adaptív
funkciója is lenne.
Ezekkel a kognitív kiindulású megközelítésekkel szemben azokat a magyará-
zatok nevezhetjük a szó szorosabb értelmében is evolúciós (és biológiai) nézőpon-
tú megközelítésnek, amelyek a vallásnak egy vagy több, saját adaptív funkcióját
feltételezik (Sanderson, 2008). Az ilyen magyarázatok ugyanis rámutatnak azokra
az adaptációs mechanizmusokra is, amelyeken belül a vallásos viselkedést követő
egyed vagy csoport a saját fitneszét növelve, adaptív előnyökhöz juthatott a nem
vallásos egyedekkel (vagy csoportokkal) szemben. Emellett, ezek a magyarázatok
a vallásos viselkedést helyezik előtérbe, szemben a korai kognitív vallástudomány-
nyal, amely inkább a vallásos kogníció (észlelés, következtetés) jelenségeit tárgyal-
ta. Ilyen értelemben az adaptív funkciókat hangsúlyozó elméletek tehát inkább

viselkedés-központúak, és a vallás biológiai magyarázatainak tekinthetőek, ame-
lyek az állati viselkedés tanulmányozásából (az etológiából) is példákat vesznek át
a vallásos viselkedés állati előzményeire (Sosis & Alcorta, 2003).
A két megközelítés közötti ellentét miatt, e tanulmány szerzőjeként mi is in-
dokoltnak tartjuk a vallásra vonatkozó elméleteknek azt a kettős felosztását, amely
megkülönbözteti egymástól az alapvetően kognitív, illetve az alapvetően evolúciós
irányú megközelítéseket. Az alábbiakban pedig, a teljesség igénye nélkül, egy rövid
áttekintést adunk az utóbbi, vagyis a vallást evolúciós alapokon tárgyaló magya-
rázatokról.
21.3.1. Vallás és költséges jelzés elmélet:

a saját csoport iránti elköteleződés megerősítése
Elsőként azt az elméletet ismertetjük, amely a vallásról koherens magyarázatot

nyújt az evolúciós biológia elméleti keretei között, felhasználva ehhez empirikus
adatok elemzését is. Ez a magyarázat arra a feltevésre épül, hogy a vallást egy cso-
port tagjai a szociális kooperációra irányuló elkötelezettségüket kifejező „költsé-
ges jelzésként” használják. A költséges jelzés elméletet (Costly Signaling Theory)
eredetileg az etológia által leírt, állatok közötti viselkedési rituálék magyarázatá-
ra (üdvözlés, rivalizálás, behódolás, békítő viselkedés, stb.) alkalmazták (Zahavi,
1997). Ebből kiindulva, az elméletet az evolúciós pszichológiában az emberi szoci-
ális viselkedés bizonyos, a versengéssel és együttműködéssel kapcsolatos területeire
is kiterjesztették (Bereczkei, 2003).
A költséges jelzés elmélet legfontosabb sajátossága, hogy a kommunikáció ál-
talános leírására is alkalmas. A költséges jelzés ugyanis bármilyen viselkedés vagy
testi tulajdonság is lehet, amellyel az egyed a saját motivációit kommunikálni tudja
a fajtársai felé. Ezért az elmélet a szociális környezetben lezajló kommunikáció vala-
mennyi formáját az egyed számára az adott viselkedéssel járó, evolúciós költség/ha-
szon szempontjából teszi értékelhetővé. (Mindez megfelel az evolúciós pszichológia
egyik alapelvének, amely szerint az egyén úgy alakítja viselkedését, hogy a ráfordí-
tott energia mértékét és az általa elérhető fitnesz-nyereséget optimalizálni tudja).
A költséges jelzés elméletet Sosis és Alcorta (2003) alkalmazta a vallásra. Köz-
ponti tételük szerint a vallásos rítusok olyan szignálok, amelyeknek a költséges, va-
gyis idő- és energiaigényes sajátosságai (Bulbulia, 2007) azt a célt szolgálják, hogy
az egyén kommunikálja elköteleződését: képes egyéni érdekeit a csoport érdekei
alá rendelni. A rítusok azért működhetnek így, mert nyilvánosság előtt zajlanak,
és emellett erősen formalizáltak is. E két sajátosságuk miatt a csoport valamennyi
tagja azonnal felismerheti a rituális viselkedést, és a benne résztvevő személyeket is.
Továbbá, mivel a rítusban való részvétel magas költségeket igényel (ami bizonyos
beavatások esetében több éves tanulást, vagy a testi fájdalom és csonkítás elviselé-
sét is jelentheti), a vallás és a hit nem színlelhetőek, ezért megbízható szignált is
jelentenek. Vagyis a vallásos viselkedés nem a tudatos, szándékos döntések ered-
ménye, hanem az agyban a limbikus rendszer által irányított, intenzív emocionális,

érzelmi egymásra hangolódás és bevonódás következménye (Bulbulia, 2007).
Mindezen okok miatt, a vallás evolúciós kialakulása Sosis és Alcorta (2003)
szerint az együtt élő embercsoportok méretének növekedésével járó két féle prob-
lémára is adaptív megoldást jelent. Az egyik az úgynevezett „free-rider” probléma
(Bereczkei, 2003): a vallásos aktivitás egy lehetséges megoldást teremt az egy-
általán nem, vagy a csak gyengén együttműködő egyének csoporton belüli azo-
nosítására. Részben emiatt is, a vallásos rítusok másik fontos hatása, hogy növeli
a résztvevők hajlandóságát a kooperáció, altruizmus és a normakövetés irányába,
akár a saját egyéni érdekeikkel ellentétesen is.
Ennek megfelelően Sosis és kollégái azt feltételezik, hogy a vallásos viselkedés
intenzitása olyan esetekben fog növekedni, amikor egy adott csoport olyan krí-
zishelyzetbe kerül, amelynek elhárítása igényli a csoporttársak közötti kooperáció
intenzivitásának növelését. Ennek egyik egyértelmű példáját a kis zárt közösségek,
például az izraeli kibucok, vagy az amerikai utópikus közösségek jelentik melyek
adatait Sosis elemezni tudta (Sosis & Bressler, 2003). A krízishelyzetek másik
nyilvánvaló példája a szomszédos csoportok általi háborús fenyegetettség (vagy el-
húzódó háborús konfliktus). Ennek a fenyegetettségnek a mértéke egy kultúrközi
összehasonlító vizsgálat szerint, összefügg az adott kultúra saját rítusainak költsé-
gességével (Sosis, Kress, & Boster, 2007).
Vagyis a költséges jelzés elmélet logikáját alkalmazva: a vallásos viselkedés-
formák éppen azért lehetnek adaptívak, mert bár az egyének számára rövid távon
nagy ráfordítással járnak, de hosszú távon magas a nyereségük is (Sosis, 2003).
Ugyanis növelik a szociális szolidaritást a csoporton belül, ennek következménye,
hogy a csoport egésze sikeresebb lesz, több forrást tud szerezni, és hatékonyab-
ban marad fenn más, kevésbé vallásos csoportoknál (Sosis, 2003; Sosis & Bressler,
2003). Mindez pedig a csoport sikereinek az előnyeiből részesülő egyes egyének
számára is egyéni fitness-nyereségként nyilvánul meg.
21.3.2. A vallás további lehetséges evolúciós magyarázatai
A költséges jelzés elmélet alkalmazása tehát az egyik legkoherensebb magyaráza-

tot jelenti a vallás adaptív viselkedési formaként való leírására. Természetesen ezzel
egyidejűleg további olyan hipotézisek is megfogalmazódtak, amelyek a valláshoz
adaptív funkciókat is tudnak kapcsolni. Mint szó volt róla, ezekre az evolúciós ma-
gyarázatokra általánosságban az jellemző, hogy a kognitív elméletekkel szemben,
a vallást kevésbé a tudatosság (kogníció), nagyobb mértékben az emberi szociális
viselkedés szintjén megnyilvánuló jelenségként tárgyalják. Ha átfogó áttekintést
akarunk kialakítani a kérdésről, akkor a vallás idáig kidolgozott evolúciós alapú
magyarázatainak két alapvető típusát nevezhetjük meg:
• egyrészt a proszociális csoportviselkedéssel kapcsolatos magyarázatokat
• másrészt a kulturális csoportszelekció magyarázó elveit alkalmazó magya-
rázatokat.
A magyarázatok egyik csoportja tehát a vallást a „proszociális” viselkedés csopor-

ton belüli szabályozásában, fenntartásában játszott szerepe miatt tekinti adaptáci-
ónak. Az istenek, szellemek, ősök alapvető tulajdonsága majdnem minden vallásos
tradícióban az, hogy a mindent látás és tudás képességével, illetve az emberekkel
való interakció képességével vannak felruházva. Így, többek között az alábbi té-
mákkal is összefüggésbe hozhatjuk a vallást:
• a természetfeletti büntetés képzete iránti mentális fogékonyságunk, mint
adaptáció: korlátozza a csaló, megtévesztő vagy másokat kihasználó viselke-
dést ( Johnson & Bering, 2006);
• az előző hatás fordítva, pozitív irányba is érvényesülhet: a természetfelet-
ti beavatkozás és a túlvilági jutalom képzetei motiválhatják vagy előírhat-
ják a szociális szolidaritást, nagylelkűséget és altruista viselkedést (például
Bulbulia & Mahoney, 2008);
• az ilyen jellegű hipotéziseket az eltérő vallásos hátterű résztvevőkkel elvég-
zett kísérleti vizsgálatokkal (például közjavak játék) is megpróbálták meg-
erősíteni;
• összességében tehát felvethető, hogy a vallás adaptív módon elősegítheti a
genetikai rokonságban nem álló egyedekből álló csoportokon belüli koope-
rációt és normakövetést.
A vallásra vonatkozó, a fentiekhez hasonló adaptációs magyarázatok tehát rámu-

tatnak, hogy a vallásos viselkedés (mint adaptáció) elterjedése összekapcsolód-
hatott a szociális és a kulturális evolúció folyamataival is. A kis létszámú, zárt
csoportban élő vadászó-gyűjtögető népek esetében ugyanis az állandó, személyes
kapcsolatokban álló egyének között, az altruista és a kooperatív viselkedés a köz-
vetlen reciprocitáson alapulhat. A népesebb települések és társadalmak megjele-
nésével viszont a populáció létszáma már szükségessé teszi, hogy az egyén az általa
előzőleg nem ismert személyekkel is szolidaritáson alapuló módon viselkedjen.
Mindez már átvezet a vallás evolúciós elméletei által alkalmazott másik nagyobb,
átfogó magyarázathoz. E szerint a vallásos viselkedés kialakulása és fennmaradása
a „kulturális csoportszelekció” elméletével hozható kapcsolatba (Pyysiainen, 2012).
Ugyanis megfelelően hosszú távú időtartamot figyelembe véve, a kooperációt ha-
tékonyabban szabályozó vallásos képzeteket elsajátító társadalmak (populációk)
kiszoríthatják vagy beolvaszthatják a más, kevésbé vallásos, és ezért kevésbé egysé-
ges társadalmakat (Wilson, 2002). Emiatt feltételezhető, hogy a társadalmak evo-
lúciójának bizonyos fázisaiban a vallásnak meghatározó szerepe volt a hosszú távú
társadalmi együttélés és stabilitás fenntartásában is (Atran & Henrich, 2010).
21.3.3. A vallás kognitív és evolúciós elméletei: végkövetkeztetések
Ahogyan azt a fenti, vázlatos áttekintés is mutatja, a vallást adaptációként értelme-

ző magyarázatoknak ma már tulajdonképpen ugyanakkora jogosultsága van, mint
a vallás kognitív magyarázatainak. A legutóbbi fejlemény e téren, az evolúciós ma-
gyarázatok egyenrangúsága és önállósulása felé tett lépésként a kognitív vallástu-

domány mintájára (és annak kiterjesztéseként), az evolúciós kognitív vallástudo-
mány (Evolutionary Cognitive Science of Religion) meghirdetése és definiálása
volt (lásd: Turner, 2014). A melléktermék versus adaptáció vita tehát lassan részben
meghaladottá válik, noha véglegesen még nem dőlt el, és a vallásos viselkedés ösz-
szetettsége miatt talán nem is dönthető el egyértelműen. Ennek ellenére, a kogni-
tív, illetve az evolúciós irányultságú kutatók között valójában nincs lényegi ellent-
mondás, mivel a vallást mindkét nézet képviselői az emberi evolúció keretein belül
helyezik el. Azt ugyanis mindkét megközelítés elfogadja, hogy a vallásosság egy
biológiailag megalapozott, (veleszületett agyi és kognitív struktúrákon alapuló), a
Homo sapiensre univerzálisan jellemző, tehát evolúciós eredetű tulajdonság-kész-
letként vizsgálandó. A melléktermék-megközelítés pedig, annak ellenére, hogy az
adaptivitás hiányát hangsúlyozza, de magától értetődően végső értelemben maga
is evolúciós magyarázatnak tekinthető, ugyanis azt nem kérdőjelezi meg, hogy a
vallásos viselkedés is más, adaptív – (noha elsődlegesen nem a vallásra irányuló) –
evolúciós folyamatok hatására alakult ki.

1. Mire gondolnak a kognitív nézőpontot elfogadó kutatók, amikor a val-
lás „naturalista” magyarázatáról beszélnek?
2. Milyen összefüggést fejez ki a „kognitív” jelző a vallás jelenségei és az
emberi elme működési módja között?
3. Mi a „melléktermék kontra adaptivitás vita” lényege a vallás evolúciós
magyarázatával kapcsolatban?
4. Milyen értelemben tekinthetőek költségesnek a vallásos viselkedés és a
vallásos gondolkodásmód (a vallásos hitet is beleértve)?
5. Mit értünk az ágencia fogalmán, és hogyan kapcsolódik az ágencia ész-
lelésére irányuló hajlam az emberi viselkedés társas környezetéhez?
6. Hogyan és milyen hatást fejtenek ki az emberi észlelésre és emlékezetre
a hétköznapi vélekedésnek minimálisan ellentmondó képzetek?
7. Milyen okok és társadalmi folyamatok idézhetik elő azt, hogy a rítusok-
nak a korábbiaknál költségesebb és intenzívebb változatai jelenjenek
meg egy társadalomban?
22. Darwini medicina
Csókási Krisztina
Darwin 1859-ben megjelent, A fajok eredete című könyve a tudománytörténet

talán egyik legnagyobb hatású műve, jóllehet, az egyes diszciplínák eltérően fo-
gadták és építették be az ebben megfogalmazott elmélet elemeit. Az evolúció és
azon belül is a természetes szelekció régóta elfogadott szervezőelv a természet-
tudományokban, hiszen ezek könnyedén integrálták a darwini elmélet alapgon-
dolatait. A társadalomtudományok és az orvostudomány területén azonban csak
az utóbbi évtizedekben kezdtek el nagyobb figyelmet fordítani erre a doktrínára.
Ennek következménye az evolúciós- vagy darwini medicina megjelenése, mely-
nek önálló tudományterületként való kialakulása csak az 1990-es évekre tehető
(Zampieri, 2009).
Ahogy az elnevezése is sugallja, a darwini medicina az evolúciós szemlélet-
mód felhasználására törekszik az orvostudomány területéhez tartozó kérdésekben.
Nagyban leegyszerűsítve, az evolúciós orvoslás arra a kérdésre keresi a választ, hogy
a testünk miért nem tökéletesebb és miért vulnerábilis a különböző betegségeket
illetően (Nesse, 2001a). Ez a definíció részben magában foglalja azt is, hogy miben
különbözik a darwini medicina a hagyományos orvosi megközelítéstől. Utóbbi
ugyanis arra helyezi a hangsúlyt, hogy egy bizonyos ember miért is betegedett meg
az adott betegségben, azaz individuális szinten igyekszik kideríteni, hogy milyen
biológiai, környezeti és viselkedéses tényezők járultak hozzá a betegség kialaku-
lásához. Ezzel szemben az evolúciós medicina perspektívája jóval szélesebb, már
csak azért is, mert a kórképeket történelmi távlatokban és az emberi faj szintjén
kezeli. Voltaképpen arra próbál magyarázatot adni, hogy miért léteznek egyáltalán
bizonyos betegségek az adott faj tagjai körében.
Világítsuk meg a kétféle perspektíva közti különbséget egy példa segítségével!
Az elhízást illetően orvosi szempontból az az érdekes, hogy egy adott személy va-
jon milyen okok miatt vált elhízottá, az elhízás okaiként számon tartott tényezők
– például az elhízásra hajlamosító genetikai háttér, korai környezet, vagy életmód-
beli tényezők (egészségtelen étkezés, ülő életmód) – mennyiben jellemzőek rá.
Evolúciós szempontból azonban az a kérdés, hogy miért alakult olyanná az
emberi szervezet, hogy az emberek jelentős része vulnerábilis az elhízással kap-
csolatban. Ennek megfelelően az elhízás legegyszerűbb evolúciós magyarázata az,
hogy a természetes szelekció úgy alakította az étvágy-szabályozási mechanizmu-
sokat, hogy túléljük az ínséges időszakokat (Nesse, 2001a). A korai hominidák
ugyanis olyan környezetben éltek, ahol nehézkes volt az élelemhez jutás és akár
több órát is kellett gyalogolni a megszerzése érdekében, ami pedig jelentős ener-
gia-felhasználással járt. Másfelől gyakorta előfordultak olyan időszakok, amikor
őseink koplalásra kényszerültek a táplálékhiány okán, és ez hozzájárulhatott egy
22. Darwini medicina 407
olyan rendszer kialakulásához, ami megnövelte az étvágyat és a testsúlyt – akár a

kiindulási szint fölé -, hogy felkészüljön az esetleges jövőbeni éhínségre. Napja-
inkban a szigorú diétázás ugyanezt a rendszert aktiválhatja és így az étvágy és a
testsúly – akár drasztikus - növekedéséhez vezethet. Ráadásul a kontrollálhatatlan
evés megijesztheti a diétázót, aki még inkább tartani fog attól, hogy elhízik, ez
pedig további fogyókúrára (esetleg önmaga éheztetésére) sarkallja. Ám az újabb
fogyókúrás próbálkozások egyre erősebbé teszik ezt az evolúciósan adaptív me-
chanizmust (v.ö. anorexia nervosa, bulimia nervosa).
A mai modern környezet azonban nem csak a táplálék mennyiségében és el-
érhetőségében tér el elődeinkétől, hanem a rendelkezésre álló élelmiszerek mi-
nőségében is. A természetes környezetben ugyanis igen csekély mennyiségben
található zsír, só és cukor – manapság viszont könnyen hozzájuthatunk bármilyen
élelmiszerhez és éppen ezeket preferáljuk (noha ez az ételpreferencia is evolúció-
san adaptív). Mindemellett a testmozgás minimalizálása is feltehetően jó stratégia
lehetett a paleolit korban, hiszen így elkerülhetővé vált a megszerzett kalóriák
elpazarlása. Ezen tendenciák együttes érvényesülése eredményezheti az elhízás
endémiás jellegű előfordulását napjainkban (Nesse, 2001a).
A darwini medicina tehát evolúciós távlatból szemléli a kórképek fennmara-
dását, és ezek mai létezését evolúciósan adaptív mechanizmusokkal igyekszik ma-
gyarázni. Elfogadva, hogy a betegségségek (vagy legalábbis bizonyos betegségek)
a szervezet adaptív válaszainak tekinthetők, joggal merül fel a kérdés, hogy akkor
ezeket az állapotokat valójában a betegségek közé sorolhatjuk-e. Egyáltalán, mit
ért az evolúciós medicina az egészség és a betegség fogalmak alatt?
22.1. Egészség és betegség

a darwini medicina perspektívájából
Az egészség és a betegség meghatározása, ezek egymástól való elhatárolása egé-
szen a 80-as, 90-es évekig vitás kérdésnek számított a releváns tudományterületek
képviselői számára. Ugyanis viszonylag sokáig, a laikusokkal egyetemben még
a szakemberek is úgy tekintettek az egészségre, mint a betegség vagy tünetek
hiányára – vagyis azt tartották egészségesnek, akinek nem voltak tünetei. A múlt
század közepén történt változás ebben a tekintetben, amikortól is a World Health
Organization (WHO, Egészségügyi Világszervezet) által megfogalmazott defi-
níciónak megfelelően az egészségesség alatt „a teljes testi, lelki és szociális jóllét
állapotát” és nem pusztán a betegség vagy fogyatékosság hiányát értették (WHO,
1946). Ez a meghatározás már haladó szemléletűnek nevezhető a korábbi évtize-
dek egészség-koncepciójával összehasonlítva, mivel az egészséget és a betegséget
nem egymást kizáró kategóriaként értelmezte és az egészséget pozitív fogalom-
ként kezelte, amely magába foglal valamiféle többletet a tünetmentes állapothoz
képest, illetve az egészséget nem korlátozta a fizikai aspektusra. Jóllehet, kritikai
észrevételek megfogalmazására is lehetőséget ad ez a definíció, hiszen a „teljes”
szó beemelésével szinte lehetetlenné tette az egészséges állapot elérését, valamint

végérvényesen kizárta az egészségesek sorából azokat, akik valamilyen tartósan
fennálló betegséggel vagy fogyatékossággal küzdenek (legyen az akár csak a rö-
vidlátás). Ezen bírálatoknak is köszönhetően, a WHO revideálta az egészséggel
kapcsolatos álláspontját, így az egészség fogalma alatt ma annak a mértékét ér-
tik, hogy egy adott személy vagy csoport mennyire képes realizálni a törekvéseit
és kielégíteni a szükségleteit, illetve hogyan tud alkalmazkodni a környezetéhez
(WHO, 1984).
Az evolúciós szempontú egészség- és betegség-koncepció megközelítésmód-
jában jelentősen különbözik az előzőekben bemutatott felfogástól. Nesse (2001b)
szerint akkor beszélhetünk betegségről, ha a testi funkciók tökéletlenek (pl. egy
veleszületett szívrendellenességnél), károsodottak (pl. stroke utáni agykárosodás)
vagy nem felelnek meg az aktuális kihívásoknak (pl. napszúrás esetében a hőmér-
séklet-szabályozási képességünk inadekvát). A betegség tehát a normál, vagyis
az egészséges állapottól való kedvezőtlen eltérésnek tekinthető. Ehhez persze
tudni kell(ene), hogy milyen a test normál/egészséges állapota, amit viszont sem
felismerni, sem definiálni nem egyszerű. Ugyanis nem minden esetben vannak
egyértelműen patológiára utaló jelek, másfelől pedig előfordul, hogy kellemet-
len tüneteket érzünk, azonban ezek nem feltétlenül – vagy legalábbis evolúci-
ós szempontból nem – tekinthetőek egy betegség jeleinek, hanem a szervezet
adaptív reakciói. Ugyanakkor a normál/egészséges állapot meghatározásához az
evolúciós orvoslás követői szerint nem elegendő a testi mechanizmusok teljes
körű ismerete, hanem tisztában kell lenni azzal is, hogy ezek hogyan biztosítanak
fitnesz-nyereséget és a természetes szelekció miért formálta az emberi szervezetet
éppen olyanná, amilyen az jelenleg. Mindezek tetejébe, a „betegség” szó magában
foglal egyfajta értékítéletet – hiszen ezzel a címkével negatívnak, nem-kívánatos-
nak minősítjük a test bizonyos állapotait -, ami azonban adaptív, mivel a beteg-
ségekkel kapcsolatos negatív attitűd a veszélyes és káros helyzetek elkerülésére és
a normál/egészséges állapotba való mielőbbi visszatérésre sarkallja az embereket
(Nesse, 2001b).
Összességében az evolúciós orvoslás egészség-fogalma túlmutat a korai de-
finíciókon, mivel az egészségességet nem a tünetek hiányával azonosítja, illetve
– a WHO törekvéséhez hasonlóan – tágabban értelmezi az egészséget, de ezt az
adaptacionista szemlélet hozzáadásával éri el. Ennek kapcsán érdemes kiemelni,
hogy mind a WHO legújabb meghatározásában, mind a darwini medicina meg-
közelítésében hangsúlyos az alkalmazkodás, azonban míg az előbbi esetben ez
a megküzdési képességekre, a stresszhelyzetekben való helytállásra, rezílienciára
vonatkozik, addig a darwini orvoslás az evolúciós történelem során adódó prob-
lémákra adott válaszok kialakulását érti alatta, vagyis az alkalmazkodást evolúciós
távlatban értelmezi.
22.2. A betegségek lehetséges okai

a darwini medicina perspektívájából
Jóval nagyobb eltérés fedezhető fel a hagyományos medikális megközelítés és
az evolúciós medicina között a betegségek kialakulásának magyarázatát illető-
en. Ahogy azt korábban említettük, az orvosi gyakorlatban arra igyekeznek fényt
deríteni, hogy miért betegedett meg az adott kórképben valaki. Ennek leggya-
koribb okai a genetikai tényezők, fejlődési rendellenességek, fertőzés, gyulladás,
degeneratív folyamatok, trauma, toxinok vagy valamilyen sugárzás (Nesse, 2001b).
Ezekhez társulhatnak még pszichés (pl. optimizmus, megküzdési mechanizmu-
sok, kötődési mintázat) és szociális (pl. társas támogatás, szocio-ökonómiai stá-
tusz) tényezők. Ezzel szemben, az evolúciós medicinában már a kérdésfeltevés is
alapvetően eltér az előzőtől. Az érdeklődés fókuszában itt az áll, hogy miért fogé-
kony egy bizonyos betegségre a faj minden tagja – ahogy azt Nesse és Williams
1995-ös nagy sikerű könyvének címe is mutatja (Why we get sick: The new science
of Darwinian medicine). Azaz a természetes szelekció miért nem úgy alakította ki
a testünket, hogy az védett legyen az adott betegséggel szemben? A kézenfekvő
válasz erre a kérdésre az, hogy a természetes szelekció egyfelől valamennyire vélet-
lenszerű, másrészt pedig korlátozott erejű, így nem elvárható, hogy a végeredmény
tökéletes legyen. Érdemes azonban alaposabb magyarázatok után kutatni, melye-
ket Nesse (2012) a következőképpen foglal össze:
1. A patogének gyorsabban fejlődnek, mint a gazdaszervezetek és a

koevolúciós fegyverkezési verseny olyan védelmi folyamatokat alakít ki,
amelyek károsíthatják a gazdaszervezetet
Ennek tipikus példái a fertőzések, amelyek jól demonstrálják, hogy a baktéri-

umok és a vírusok nagyobb tempóban fejlődnek, mint mi emberek (Nesse &
Dawkins, 2010). Ezt bizonyítja az igen gyorsan kialakuló antibiotikum-re-
zisztencia. Mindazonáltal, a patogéneknek erős szelekciós hatása van a gaz-
daszervezetekre is, amely elsősorban olyan védekezési módok generálásában
mutatkozik meg, mint a köhögés, a láz, a hányás, a hasmenés vagy a gyul-
ladásos folyamatok megannyi megnyilvánulási formája. Ezek az egyébként
adaptív válaszreakciók az evolúciós fegyverkezési verseny eredményei, ám
gyakorta károsítják magát a gazdaszervezetet is. Emellett minden védekezés
szelekciót indukál (kiválogatódnak az ellenálló kórokozók), ami végső soron
még költségesebb és veszélyesebb védekezési válaszokat eredményez. Ezen
öngerjesztő folyamat alapján Nesse és Dawkins (2010) azt feltételezik, hogy
a védekezési folyamataink közel olyan károsító hatással rendelkeznek majd,
mint a patogének, amelyek ellen létrejöttek.
2. A testünk és a modern környezet közti eltérés, nem-illeszkedés
Az egyre nagyobb arányban kialakuló civilizációs betegségek erős összefüg-

gést mutatnak a nyugati kultúrákban élők életvitelének jellemzőivel, különö-
sen a táplálkozási és testmozgási szokásaikkal. Azok a motivációk, amelyek a
túlzott mértékű táplálék-bevitelért és a kevés testmozgásért felelősek, abban
a környezetben, amelyben korai elődeink éltek, adaptívak voltak. Tekintettel
arra, hogy az édes, zsíros és sós ételek hasznosak voltak számukra, és a mér-
téktelen testmozgás akár fatális is lehetett. Természetesen függetlenül attól,
hogy ezek a szokások egykor helyénvalóak voltak és a túlélést szolgálták, ma
rizikóviselkedésnek tekinthetőek.
3. Olyan adaptációs kompromisszumok és védekezési folyamatok jönnek

létre, amelyeknek a jelentős költségeik mellett is van nettó hasznuk
Nemcsak a szervezetünk egészére igaz, hogy nem tökéletes, hanem az egyes

jellemzőinkre is, mivel mindegyik kompromisszum eredménye. Például ha a
csuklónkban lévő csont vastagabb lenne, akkor kevésbé tudna ugyan eltörni,
ám kevésbé tudnánk vele rotáló mozdulatokat végrehajtani. Ráadásul abból
a szempontból sem lennének gazdaságosak a vastagabb csontok, mert ezek
mozgatásához több energiára lenne szükség – miközben a vékonyabb cson-
tozatú egyedek több utóddal rendelkeznének, mert a megtakarított javakat
(pl. energia, kálcium) másra tudnák fordítani (pl. tejszekréció), amely több
haszonnal jár, mint a vastagabb csontok által biztosított kisebb törési rizikó.
4. A természetes szelekció folyamatának korlátai
A természetes szelekció korlátozott erejét tükrözik a szervezetünk korlátai,

mint például az, hogy nem tudjuk hibák nélkül megőrizni a DNS információs
kódját (Nesse, 2001a) vagy hogy a retinánk egy kis részén, a vakfolt területén
nem érzékeljük a fényingert, így onnan nem tudunk információt továbbítani.
Ráadásul ezeket a hibákat az evolúció nem tudja kijavítani – nincsenek köz-
bülső állapotok, ahova vissza lehetne lépni és elvégezni a javítást.
5. A szelekció nem az egyénekre hat, hanem a génekre, azaz a kiválogatódás

nem az egészség és az élethossz, hanem a maximális reproduktív siker érde-
kében történik
A szelekció a „jó gének” kiválogatódása érdekében működik, azaz azoknak a

jellemzőknek az elterjedését segíti, amelyek növelik a reprodukciós sikert, még
ha ezek rosszabb egészségi állapottal vagy rövidebb élettartammal is járnak
együtt (Nesse, 2012). Ennek kapcsán az egyik legmeggyőzőbb példa a férfiak
és a nők közti különbség a születéskor várható élettartam vonatkozásában,
illetve a mortalitási arányokban jelentkező különbség, amely minden életkori

csoportban magasabb a férfiak esetében. Ezt jól szemlélteti az az adat, hogy
Magyarországon – ahogy a többi fejlett országban is – a 65 év feletti lakosság
körében már csaknem kétharmad a nők aránya (KSH, 2013). Mindezek a
trendek legalább részben a férfiakra inkább jellemző rizikó-kereső, rizikó-
vállaló magatartással magyarázhatóak. A férfiak általában többet invesztálnak
a versengő viselkedésbe, mint a szövetek reparációjába, jóllehet, ez számukra
reproduktív előnnyel jár – a nők esetében ez az előny nem jelenne meg. Ez
nyilvánvalóan nem döntés kérdése, hanem egész egyszerűen a természetes
szelekció úgy alakította a férfiakat, hogy több kockázatot vállaljanak és ke-
vesebb ráfordítást fektessenek a szövetek reparációjába (Nesse & Dawkins,
2010), még ha ez komoly hátrányokkal is jár és megrövidítheti az életüket.
6. A védekezésül kialakított válaszok betegségnek tűnhetnek, pedig ezek ak-

tuálisan hasznos védelmi folyamatok
Az olyan védekezési reakciók, mint a fájdalom, a láz, a szorongás vagy a há-

nyinger, a szervezet adaptációinak tekinthetőek, amelyek bizonyos körülmé-
nyek között hasznosak az egyén számára. Jóllehet, testünk időnként „hamis
riasztást” produkál és olyankor is megjelennek ezek a tünetek, amikor nem
lenne rájuk szükség, mert valójában nincs veszély (Nesse & Dawkins, 2010;
Nesse, 2012). Az evolúció nem végezte volna jól a dolgát? Nem erről van szó,
mivel a riasztás elmulasztásának sokkal nagyobb költségei lennének, mint a
téves riasztásnak, így érdemes alacsonyabbra állítani azt a riasztási küszöböt,
amelynél működésbe lépnek a szervezet védelmi mechanizmusai.
Nesse (2012) hangsúlyozza ugyanakkor, hogy a betegségek evolúciós elemzése

során nem kell választanunk az iménti magyarázatok közül, mivel a sebezhető-
ségünk fennmaradásához nem egyetlen tényező, hanem ezen folyamatok kom-
binációja járult hozzá. Az ebbe a paradigmába illő betegségeknek gyakorinak és
örökletesnek, míg a betegségre való hajlamosságnak változékonynak kell lennie, és
a betegség által nyújtott nyereségnek felül kell múlnia a költségeket a faj története
során hosszabb időn keresztül, illetve a betegség nem hátráltathatja a reprodukciót
(de Gabriel, 2015).
Az előbbi magyarázatok szemléltetése érdekében az alábbiakban részletesen
bemutatjuk néhány kórkép evolúciós etiológiáját.
22.2.1. Melldaganat
A melldaganat előfordulási gyakorisága viszonylag magas, 20-120/100.000 között

változik. Prevalenciája azonban igen nagy kultúránkénti különbséget mutat, mivel
a nyugati társadalmakban élő nők között csaknem 100-szor gyakrabban fordul
elő a preindusztriális társadalmakban élőkkel összevetve (Eaton és mtsai, 1994).
Kialakulásához számos tényező járul hozzá, melyek közül a legfontosabbak a ge-

netikai faktorok, a különböző karcinogén hatású anyagok, az ösztrogén-tartalmú
gyógyszerek, az elhízás, a zsírban gazdag táplálkozás, a túlzott alkohol-fogyasztás
és a mozgásszegény életmód (Suba, 2009). Emellett a menstruációs ciklusok ma-
gas száma is bizonyítottan növeli a mellrák kialakulásának valószínűségét. Ebből
kifolyólag a magas rizikójú csoportba tartoznak azok az 50 év feletti nők, akik-
nek az első menstruációs ciklusa korán, míg a menopauzája későn történt, és nem
szültek vagy későn (30 éves korukat követően) szültek gyermeket. Sokak szerint
abban keresendő ennek az oka, hogy ezek a nők jelentősen eltérnek az evolúció ál-
tal kialakított női szaporodási életpályától (Coe & Steadman, 1995; Aktipis, Ellis,
Nishimura és Hiatt, 2015).
Az evolúciós környezetben jellemző reproduktív egyedfejlődési pálya sajá-
tosságaira természetesen csak következtetni tudunk a mai vadászó-gyűjtögető
társadalmak nőtagjainál megfigyelhető szaporodási mintázat alapján. Ezekben a
közösségekben a nők menarchéja viszonylag későn, nagyjából 16 éves korukban
következik be. Első gyermekeiket 18-20 éves koruk között szülik és sokáig, akár
3-4 éven át szoptatják őket. Ennek eredményeképp a következő gyermek poten-
ciális fogantatásáig is hosszú idő telik el (laktációs amenorrhea). Másrészt viszont
relatíve korán, 40 éves koruk környékén kezdődik náluk a menopauza, amikorra
átlagosan 4-5 gyermekük van, akik közt 4-5 év a korkülönbség (Bereczkei, 2003).
22.1. Mellrák - az evolúciós modell tesztelése

Régóta bizonyított, hogy a modern szaporodási életpálya összefüggést mutat a mell-
rák kialakulásának valószínűségével. A kettő közti kapcsolatot többek közt olyan
hormonok mediálják, mint az ösztrogén. A mai reprodukciós mintázattal együttjáró
több menstruációs ciklus nagyobb hormonterhelésnek teszi ki a nőket, ugyanakkor a
nemi hormonokat, kiváltképp az ösztrogént, fontos etiológiai tényezőnek tekintik az
erősen ösztrogén-dependens szervek (emlő, petefészek, endometrium) daganatos
megbetegedései esetében (Suba, 2009). Jóllehet, az újabb kutatási eredmények már
némileg ellentmondásosak az ösztrogén karcinogén hatását illetően. A szakirodalom
következetlensége többek között annak a módszertani problémának tudható be, hogy
a legtöbb vizsgálat nem tesz különbséget az emlőrák két típusa, az ösztrogén-függő
(vagy ösztrogén-receptor pozitív) és az ösztrogén-független (vagy ösztrogén-receptor
negatív) mellrák között. A megkülönböztetés az ösztrogén-receptorok jelenlétén, meny-
nyiségén alapul: az előbbi esetében a mellrák sejtek legalább 10%-ának van ösztrogén-
receptora. Aktipis és munkatársai (2015) azonban ezt a felosztást is figyelembe vették,
amikor a modern szaporodási életciklus és a mellrák kapcsolatának evolúciós magya-
rázatát vizsgálták. 33 tanulmányt magába foglaló metaanalízisük eredményei szerint a
kétféle mellrák eltérő kapcsolatot mutat a reprodukciós mintázat egyes jellemzőivel. A
gyermekszülés az ösztrogén-függő mellrák kialakulásának alacsonyabb kockázatával

járt együtt (OR=0.77), a késői, vagyis a 30-35 éves kor utáni gyermekszülés viszont
fokozta a vulnerabilitást (OR=1.42), míg az ösztrogén-független daganat esetében nem
jelentek meg ezek az összefüggések. A késői menarché azonban az emlőrák mindkét
típusát tekintve protektívnek (OR=0.85 és 0.9) bizonyult. Következésképpen, a nyugati
kultúrákban élő nőkre jellemző reprodukciós egyedfejlődési pálya bizonyos aspektusai
valóban összefüggnek a mellrák kialakulásának magasabb kockázatával. Az evolúciós
magyarázat tehát igazolást nyert, annyi megszorítással, hogy a korai gyermekszülés,
a késői menarché, illetve a menstruációs ciklusok alacsonyabb száma az ösztrogén-
receptor pozitív mellrák vonatkozásában számít protektívnek. Érdekes módon, a két
típus közül éppen ez a gyakoribb és a jobb prognózisú. Az ösztrogén-független emlőrák
kialakulásának hátterében azonban minden bizonnyal további tényezőket (gyulladás,
inzulin-rezisztencia, epigenetikai tényezők) kell keresni. Érdemes lenne ugyanakkor az
ovarium és az endometrium daganatos megbetegedései esetében is megvizsgálni az
evolúciós magyarázat helytállóságát az ösztrogén-függőség figyelembevételével. Talán
még ennél is érdekesebb eredményeket tartogatna a prosztata-daganat hasonló jelle-
gű vizsgálata, melynek szintén létezik hormon-pozitív és hormon-negatív változata, és
a kialakulásához bizonyítottan hozzájárulnak a modern környezet bizonyos tényezői
(pl. a táplálkozás). A betegséggel kapcsolatos vulnerabilitást illetően felvetődtek már
evolúciós magyarázati lehetőségek (Coffey, 2001), azonban – tudomásunk szerint - em-
pirikusan nem vizsgálták még, hogy a reprodukciós mintázat hasonló jellegzetességei
összefüggést mutatnak-e a betegségre való fogékonysággal.
Mindezek következménye, hogy a preindusztriális társadalmakban élő nők éle-

tük során mindössze néhány alkalommal menstruálnak. Ennek számát illetően
eltérőek ugyan a becslések, mivel egyesek 25-50 (Lancaster, 1994), míg mások
nagyjából 100 menstruációs ciklust feltételeznek ezen nők esetében (Eaton és
mtsai, 1994). Ezzel szemben a mai nyugati kultúrában élő nők valamivel koráb-
ban, megközelítőleg 13 évesen kezdenek menstruálni és viszonylag későn (24-25
éves koruk után) szülik első gyermeküket – egyúttal egyre nagyobb azok aránya,
akik életük során egyáltalán nem vállalnak gyermeket. Különböznek emellett a
laktációs időszak hosszában is a vadászó-gyűjtögető társadalmakban élő nőktől,
mivel az újszülötteket csupán néhány hónapig (átlagosan 3 hónapig) szoptat-
ják (Eaton és mtsai, 1994), illetve általában 2 gyermeket szülnek. Ugyanakkor a
menopauza valamelyest később, 50 éves kor körül kezdődik náluk. Ezek alapján
az élethosszra vetített menstruációs ciklusuk száma mintegy 400-ra becsülhető
(Eaton és mtsai, 1994; Lancaster, 1994), amely jelentősen felülmúlja a hagyomá-
nyos társadalmakban élő nők esetében feltételezett értékeket. Ez az evolúciósan
adaptív szaporodási életpályától eltérő reproduktív mintázat bizonyítottan növeli
a mellrák - de ezzel együtt a női reproduktív rendszert érintő egyéb daganatos

megbetegedések (pl. az endometrium és a petefészek daganatos megbetegedései)
– kockázatát.
Az okok bizonyos élettani folyamatokban keresendők. A női mell ugyanis az
első terhesség előtt nincs teljesen kifejlődött állapotban, a benne található emlő-
mirigyek differenciálatlanok. Ezek differenciálódása sejtosztódással jár, amely kü-
lönösen a menarchét követő első 5 évben mutat igen nagy intenzitást. Valószínűleg
ez a gyors sejtosztódás teszi fogékonnyá a sejteket a karcinogén tényezőkre, ami a
későbbiekben a káros anyagok felhalmozódása következtében tumor kialakulásá-
hoz vezethet. A várandósság és a laktáció azonban lassítja a sejtek proliferációját
és ellenállóbbá teszi a kémiai karcinogénekkel szemben (Eaton és mtsai, 1994).
Emellett a viszonylag korai terhesség is nagymértékben csökkenti a mellrákkal
kapcsolatos vulnerabilitást, mivel lerövidíti az intenzív sejtosztódási fázist, így a
karcinogének iránti sebezhetőség időtartamát is (Coe & Steadman, 1995).
További fontos befolyásoló tényező a terhesség hirtelen történő megszakítá-
sa, amely feltehetőleg a gyors hormonális hatások következtében szintén növeli a
mellrák kockázatát. Végül, a vadászó-gyűjtögető társadalmakban élő nők kisebb
kockázata a mellrákot illetően, összefügghet azzal a ténnyel is, hogy náluk ala-
csonyabb a születéskor várható élettartam, ennek következtében pedig rövidebb
a menopauza utáni életszakasz. Ez abból a szempontból fontos, hogy a károsító,
daganatos megbetegedést okozó folyamatok és ezek hatása halmozódik az évek
során, ám a szelekció csak addig tudja ezeket eltűntetni, amíg a nő szaporodóké-
pes. Ezt követően már nem működik a kiválogatódás, a káros hatások kumulá-
lódnak és ezzel együtt az emlőrák rizikója is növekszik (Bereczkei, 2003).
Az előbbi, a reproduktív rendszert érintő élettani folyamatok mellett életmód-
beli tényezők is elősegítik a mellrák kialakulását, melyek közül érdemes kiemel-
ni a táplálkozás és a testmozgás szerepét. Az étkezés vonatkozásában a túlzott
zsírfogyasztás káros hatásai empirikusan bizonyítottak. Azoknak, akiknél a kaló-
ria-bevitel jelentős része zsírokból származik, akár ötször nagyobb esélye lehet a
mellrák kialakulását illetően. Ez a fajta táplálkozás megint csak inkább a nyugati
társadalmakra jellemző és jelentősen eltér a paleolit kor emberének étkezési szo-
kásaitól, akik feltehetőleg a napi kalória-bevitelüknek pusztán 20-25%-át fedezték
zsírokból (Eaton és mtsai, 1994). A rost-fogyasztás viszont protektív hatású lenne
az emlőrákkal kapcsolatban, ám a nyugati kultúrák lakóinak étrendjében ebből jó-
val kevesebb található (átlagosan napi 15 gramm) a preindusztriális társadalmak
tagjai által elfogyasztott ételek rosttartalmával (átlagosan napi 100 gramm) össze-
hasonlítva. A fizikai aktivitás tekintetében is a hagyományos kultúrákban élő nők
kerülnek ki „győztesen”, mivel akár napi 6-7 km-t is gyalogolnak az összegyűjtött
élelemmel és a gyermekükkel a karjukon. A testmozgás és az emlőrák közti össze-
függést számos kutatás igazolta már: a menopauza utáni emlőrák kialakulásának
kockázatát 20-80%-kal, míg a menopauza előtti mellrák kialakulásának rizikóját
15-20%-kal csökkenti a rendszeres testmozgás (Monninkhof és mtsai, 2007).
22.2.2. Psoriasis (Pikkelysömör)
Viszonylag gyakori, a népesség 2-3%-ánál előforduló, autoimmun eredetű kórkép.

A bőrt, a körmöket és ritkábban a nyálkahártyát érintő krónikus betegség, amit in-
zulin-rezisztencia és egyéb szervek gyulladása is jellemez. Heritabilitását 60-90%
közöttire becsülik. Más fajoknál is jelentkeznek a psoriasishoz hasonló bőrtünetek,
ami azt jelzi, hogy a releváns gének már a prehumán evolúciós időszakban is jelen
voltak a genomban (de Gabriel, 2015). Ugyanakkor, úgy tűnik, hogy a psoriasis az
emberi fajra különösen jellemző, noha nem egyformán fordul elő az egyes populá-
ciókban: az alaszkai és az ausztrál őslakók között például nagyon ritka, szinte nem
is fordul elő. Mindkét népcsoport esetében a környezeti tényezők mellett valószí-
nűleg genetikai jellemzők is hozzájárulnak az alacsony prevalenciához – genetikai
szempontból homogén populációk, melyekre a nyugati életstílus kevéssé gyakorolt
hatást. Vagyis az alacsony előfordulási arányt nagyban elősegíthette a genetikai
sodródás, ami által a természetes szelekció viszonylag gyorsan tudott hatni azokra
az allélokra, amik nem voltak előnyösek az új környezetben. A genetikai sodródás
viszont azon kaukázusi populációkban, amelyek Afrikából az alaszkai és az auszt-
rál bennszülöttek migrációja után távoztak, konzerválhatta a psoriasissal összefüg-
gő allélokat és így elősegíthette ezek előfordulását (de Gabriel, 2015).
Felvetődhet a kérdés, hogy milyen evolúciós előnyei lehetnek egy olyan bőr-
betegségnek, mint a psoriasis? A psoriasis hullámzó lefolyású betegség, melynek
fellángolásait bizonyos fertőzések, pszichés stressz, lokális trauma és egyes gyógy-
szerek váltják ki. Evolúciós perspektívából tehát a pikkelysömör a fenyegető kö-
rülményekre adott bőr- ízületi- és metabolikus reakciónak tekinthető (de Gabriel,
2015). A betegség előnyei közé sorolható a fertőzésekkel szembeni védettség – a
psoriasisos betegekre jellemző például a nagyobb természetes ölősejt aktivitás, mi
több, egy vizsgálat eredményei szerint egyes betegeknél olyan genetikai variánsok
figyelhetők meg, melyek védelmet nyújtanak a humán immundeficiencia vírussal
szemben (Chen és mtsai, 2012). Emellett a kórkép nagyobb mértékű zsírszövet-
felhalmozódással és zsírsejt-termeléssel, valamint gyorsabb sebgyógyulással jár
együtt. Ezek együttesen olyan ideális kombinációt alkotnak, amely a paleolit kor
embere számára sok előnyt jelenthetett.
Másfelől azonban a psoriasisos betegek mintegy 30%-ánál ízületi gyulladás is
jelentkezik, ami előrehaladott állapotban korlátozhatja őket a mozgásukban. Evo-
lúciós szempontból a gyulladásos ízületi betegségek egyfajta jelzésnek is tekint-
hetők, amelyek arra figyelmeztetnek, hogy az adott embernek korlátoznia kellene
a mozgását és energiát kellene tartalékolnia. És valóban, a psoriasisos betegeknél
megfigyelhető a fokozott energia-raktározás (megnövekedett zsírdepók), amely
természetesen összefügg a csökkent fizikai aktivitással. Végül, az evolúciós adap-
tivitás bizonyítása során természetszerűen adódik a kérdés, hogy vajon a betegség
biztosít-e valamiféle reprodukciós előnyt és ilyen módon is hozzájárul-e az érin-
tett egyén evolúciós sikeréhez. Az eddigi kutatások alapján úgy tűnik, hogy erre a
kérdésre nem tudunk egyértelmű igennel válaszolni. Rendelkezésre állnak ugyan
empirikus adatok arra nézve, hogy a psoriasisos anyák gyermekei nagyobb súllyal
születnek, azonban vannak ennek ellentmondó vizsgálati eredmények is, illetve
olyanok is, amelyek arra utalnak, hogy a pikkelysömörös anyák közt gyakoribb
az ismétlődő vetélés és a császármetszés. Mindazonáltal, ezek a komplikációk sok
esetben a psoriasishoz társuló betegséggel (pl. cukorbetegség, magas vérnyomás
betegség) vagy éppen a pikkelysömör kezelésével (pl. kortikoszteroid terápia)
függnek össze. Következésképpen, a reprodukciós előny tisztázása érdekében to-
vábbi vizsgálatok lennének szükségesek.
Összességében tehát a psoriasis egy olyan betegség, amelynek hátterében bi-
zonyos gének és a környezet interakciója áll. Ezek a genetikai vagy epigenetikai
programok a humán evolúció bizonyos időszakában feltehetően előnyösek lehet-
tek, mivel elősegítik az energia-raktározást, a kórokozókkal szembeni védelmi me-
chanizmusokat és a sebgyógyulást (de Gabriel, 2015).
22.2.3. Rheumatoid arthritis
A rheumatoid arthritis (RA) egy immun-mediált gyulladásos betegség, amely a

népesség 0,5-2%-át érinti világszerte és tipikusan a 40-es, 50-es életévekben kez-
dődik. A dizabilitás egyik leggyakoribb oka, lévén, hogy az ízületi gyulladás súlyos
esetekben komolyan korlátozhatja a mozgást és a hétköznapi cselekvések (tárgyak
elérése, megfogása, tisztálkodás, stb.) kivitelezését. A betegség az általános gyulla-
dásos tünetek (fáradékonyság, gyengeség, láz) mellett általában jelentős mértékű
ízületi fájdalommal és ízületi merevséggel is jár. Mindezek következtében az RA
nem csak az életminőséget rontja számottevően, de a várható élettartamot is meg-
rövidíti. A betegség kialakulásáért genetikai, hormonális és környezeti tényezők
egyaránt felelősek (Bálint & ifj. Gergely, 2000).
Az autoimmun betegségek fennmaradásának egyik közkedvelt magyarázata a
higiénia-hipotézis, mely szerint az immunrendszer azért alkalmazza tévesen a vé-
delmi mechanizmusokat a saját szövetek ellen, mert a modern higiénés előírások
távoltartják az embereket olyan patogénektől, amelyek szükségesek lennének az
immunitás megfelelő kialakulásához. Annak ellenére, hogy ez a feltevés megle-
hetősen népszerű és széles körben ismert, az RA esetében vajmi kevés bizonyíték
létezik a helytállóságát illetően. Ráadásul az RA olyan kultúrákban is előfordul,
melyekre nem jellemző a modern higiénés gyakorlat (Reser & Reser, 2010). Másik
magyarázatot kell tehát keresnünk a betegséggel kapcsolatos vulnerabilitásra.
Evolúciós szempontból megközelítve a betegséget, feltételezhetjük, hogy a ter-
mészetes szelekciónak lehetősége volt kiküszöbölni a kórképet, mivel kialakulási
ideje jellemzően a reproduktív korra tehető (25-55 év), melyet vadászó-gyűjtöge-
tő őseink is megéltek, bár náluk talán valamivel előbb jelentkezhettek a tünetek.
Tekintettel azonban arra, hogy a szindróma ma is létezik és viszonylag gyakori
(arthritis paradoxon), joggal feltételezhetjük, hogy kínálnia kell bizonyos evolúci-
ós előnyöket (Straub & Besedovsky, 2003). Reser és Reser (2010) szerint az RA
tulajdonképpen egy „deprivációs szindróma”, azaz egy metabolizmus-csökkentő
program, mivel a betegség fájdalmas és mozgást korlátozó jellege arra ösztönzi

az érintett embert (vagy állatot), hogy energiát konzerváljon. Meglátásukat alá-
támasztja, hogy az RA fő tünetei (ízületi gyulladás, ízületi fájdalom, ízületi me-
revség) jelentősen korlátozzák a betegek aktivitását, ami együttjár az alacsonyabb
energia-szükséglettel, vagyis a kevesebb táplálék-szükséglettel. A fájdalom termé-
szetesen hatást gyakorol a betegek pszichés állapotára is: visszahúzódásra, lassítás-
ra készteti őket pszichésen is. Az aktivitás- és izomtömeg-csökkenés következté-
ben fellépő alacsonyabb energia-szükséglet és lassabb metabolizmus pedig előnyös
lehetett elődeink számára az ínséges időkben. Ennek a feltételezésnek azonban
ellentmond az, hogy a betegséggel járó folyamatos gyulladásnak igencsak nagy az
energia-igénye. Az ellentmondást talán azzal a módosítással oldhatjuk fel, ha az
RA-t a remissziós (tünetmentes) időszakokban tekintjük leginkább adaptívnak,
amikor érvényesül a csökkent energia-igény, ám a gyulladásos folyamatok nem
vagy alig aktívak.
Ha nem átfogóan nézzük a betegséget, hanem az egyes tüneteit vesszük górcső
alá, akkor ezek között is találunk olyanokat, melyekről könnyűszerrel belátható,
hogy bizonyos szempontból a szervezet adaptív válaszainak is tekinthetőek. Ilyen
például a fájdalom, a fáradtság vagy a láz. Elvégre a fájdalomnak – azon túlmenő-
en, hogy kellemetlen élmény – fontos jelzőfunkciója van: arról tájékoztat, hogy a
testünkben valami nem működik jól vagy valamilyen károsodás történt. Következ-
ményesen pedig olyan adaptív viselkedésekre sarkall, mint az adott testrész védel-
me (pl. önkéntelenül kíméljük, tehermentesítjük a fájó végtagot; a kezünkkel oda-
kapunk, megfogjuk a fájó testrészt) vagy a segítségkérés (pl. orvoshoz fordulás).
Ezen utóbbit világosan megerősítik azok az epidemiológiai felmérések, melyek
szerint az orvoshoz fordulás leggyakoribb oka a fájdalomérzet (Ogden, 2012). Az
RA-s betegeknél is jelentkező nagyfokú fáradtság úgyszintén tekinthető adaptív-
nak, mivel azt jelzi, hogy a további erőfeszítések veszélyesek lehetnek a szervezet
számára (Reser & Reser, 2010). Ugyanezt a célt, azaz a fizikai aktivitás csökkenté-
sét szolgálhatja a láz is, elősegítve ezáltal a felépülést. Ezen túlmenően, arra vonat-
kozóan is vannak adatok, hogy az RA összefügg a „takarékos genotípussal”. Úgy
tűnik ugyanis, hogy a krónikus betegségek közül az RA-hoz társul leggyakrabban
a metabolikus szindróma – egy tanulmány adatai szerint 30-40%-ra becsülhető
a komorbiditás mértéke (Chang és mtsai, 2008). Megfigyelték továbbá, hogy a
pima indiánok közt – akiknél kiemelkedően magas a metabolikus szindróma, az
obezitás és a cukorbetegség prevalenciája – az RA is 10-szer gyakrabban fordul
elő az illesztett kontroll-csoporthoz viszonyítva (Del Puente, Knowler, Pettitt,
Bennett, 1989).
Mindent összevetve, az RA előnye leginkább abban rejlik, hogy egyfelől kor-
látozza a fizikai aktivitást (az ízületek merevsége, a láz, a fájdalom és a fáradtság
által) és így energia-megtakarítást eredményez, másfelől pedig csökkent energia-
igénnyel és metabolizmussal jár együtt, amely korai őseink környezetében adaptív
lehetett.
22.3. Evolúciós medicina a gyakorlatban

A fenti etiológiai magyarázatok igazolják, hogy az evolúciós szemlélet valóban
alkalmas a különböző betegségek fennmaradásának értelmezésére. Mindazonáltal,
ezek elsősorban elméleti fejtegetések, érvelések a betegségek adaptivitását illetően,
így érdemes röviden áttekinteni, hogy a darwini medicina hogyan (lenne) megva-
lósítható a gyakorlatban. Ennek alapfeltétele, hogy az orvosi ellátás során ne csak
az egyén tüneteire és egyéb jellemzőire helyeződjön a fókusz, hanem a populáció-
szintet, valamint a humán populációt a mikrobiális világgal való kontextusában is
figyelembe vegyék (Antolin, 2009). Ez sok esetben gyorsabb diagnózist, kezelést
és felépülést eredményezne. Ennek talán legegyszerűbb példájaként a korábban
már említett fertőzések szolgálnak. A fertőzéses betegségben szenvedők láza és
vas-hiánya egy adaptív védekezési mechanizmus részei, aminek célja a baktériu-
mok szaporodásának lassítása (Nesse, 2001a, 2001b, 2012). Ezen tünetek orvosi
kezelése, megszűntetése nem-kívánatos hatásokkal járhat, mivel meghosszabbít-
hatja a betegség fennállását, illetve növelheti az átadás lehetőségét. A kezelésről
való döntés során érdemes tehát ezeket a következményeket figyelembe venni.
Hogyan lehet a darwini medicinának ezt a tágabb, evolúciós elveket szem előtt
tartó nézőpontját érvényre juttatni az orvosi ellátásban? Az alábbi gondolatmenet,
döntési fa (22.1. táblázat) azt mutatja be, hogy a páciens tüneteinek megismerése
után milyen kérdésekre keresné a választ az az orvos, aki az evolúciós medicina
szemléleti keretében gyógyít (Antolin, 2009).
22.1. táblázat. Döntési fa (Forrás: Antolin, 2009).
1. A tünetek fertőzésre vagy öröklött betegségre utalnak?

2. Ha fertőzés: a tünetektől eltekintve egyébként egészséges-e az ember?
(A) Ha egészségtelen: kedvezőtlen környezetben él-e? (pl. egészségtelen táp-
lálkozás, dohányzás, foglalkozásbeli kockázat jelen van-e)
(B) Ha egészségtelen, de jó környezetben él: genetikailag prediszponált-e a
fertőzésre? (pl. gyenge-e az immunrendszere)
(C) Ha egészséges: kell-e kezelni a tüneteket (hányingert, lázat, orrdugulást)
vagy hagyni kellene inkább lefutni a betegséget és csak minimális inter-
venciót alkalmazni?
3. Ha fertőzés: a patogén sajátosan humán-e (az emberi fajra jellemző, közös jel-
lemzőnk) vagy a patogén forrása más faj?
(A) Hol találkozott a beteg a patogén forrásával és hogyan történt az átadás?
(pl. direkt kontaktus útján vagy egy ízeltlábú (szúnyog, bolha, kullancs)
közvetítésével)
(B) Mennyire ragályos a patogén: izolálni kell-e a beteget a fertőzés elmú-
lásáig?
(C) Ismertek-e a patogén legközelebbi rokonai? Segítenének-e a betegen a
fertőzés elleni ismert terápiák?
(D) A patogén azonosítása (baktérium, vírus, protozoon vagy gomba-e) után

felmerül a kérdés, hogy a fertőző ágens rezisztens-e a kórokozó elleni
szerekre?
4. Ha öröklött betegség: milyen a beteg családi története és etnikuma?
(A) Kis populációból származik-e, és előfordultak-e családi történetben kö-
zeli rokonok közti házasságok?
(B) A betegség magas prevalenciájú-e az ugyanilyen etnikumú más populá-
ciókban?
5. A terápia vagy intervenció hatással lesz-e a betegen kívül másra?
(A) A terápia virulensebb vagy patogénebb kórokozókat válogat-e ki?
(B) A kórokozó elleni szerek milyen szelekciós nyomást fognak okozni? Mi
lesz az adaptációs kompromisszum az aktuális gyógyszeres beavatkozás és
a terápiák jövőbeni kudarca között, ha gyógyszer-rezisztencia alakul-ki?
A diagnosztizálást követő terápiás folyamatba is beilleszthetőek az evolúciós szem-

lélet alapvetései. Nézzünk néhány példát előbb az adaptációra, majd a közös ere-
detre vonatkozóan! A természetes szelekció elméletét alátámasztja többek között
az, hogy az antibiotikum rezisztencia igen gyorsan kialakulhat és a korábban már
kontrollált, kordában tartott patogének ismételt felbukkanását eredményezheti
(Antolin, 2009). Mi több, egyes esetekben akár többszörös rezisztencia is kiala-
kulhat, egyrészt a mutációk miatt, másrészt pedig más baktérium törzsekkel való
DNS-csere miatt. Ezt igazolja a Staphyllococcus aureus baktérium, ami eredetileg
egy viszonylag kevéssé veszélyes bőrbaktérium, de az új, antibiotikum-rezisztens
formája már komoly tüneteket okozhat. Másfelől azonban nem valószínű, hogy az
emberek olyan új mechanizmusokat tudnának kialakítani, amik ellenállóvá tennék
őket valamilyen betegséggel szemben. Ez nem azt jelenti, hogy az emberekre nem
hat a természetes szelekció, csak jelentős különbség van a kórokozók és az embe-
rek generációs ideje közt, ami a mikrobáknak kedvez. Elkezdhetünk viszont olyan
stratégiákat alkalmazni, amik segítenek megállítani a mikrobák átadását, lassítani
az antibiotikum rezisztencia kialakulását és javítani a vakcinákat.
Ezek közül talán az első megoldása a legegyszerűbb, mivel például a higiénés
feltételek javítása megállíthatja a kórokozók terjedését. Ezt az összefüggést alkal-
mazta John Snow angol orvos, amikor 1854-ben a londoni kolerajárvány idején
kérvényezte, hogy egy nyilvános kútról távolítsák el a hajtókart, megakadályozva
ezzel, hogy az emberek vizet nyerjenek a kútból. Megfigyelte ugyanis, hogy a leg-
több megbetegedés azok közt fordult elő, akik a kút vizéből fogyasztottak, így arra
a következtetésre jutott, hogy a víz fontos szerepet játszik a járvány terjedésében.
Az intézkedés nyomán egyébként valóban számottevően csökkent a kolera miatti
megbetegedések és halálozások száma (Budai, 2005). Az evolúciós biológia szem-
pontjából azt mondhatjuk, hogy a higiénia megkerüli a pathogének kiválogatódá-
sának lehetőségét azzal, hogy megszakítja a fertőzési láncot és megakadályozza a
továbbadást (Antolin, 2009). A másik kérdés, az antibiotikum rezisztencia kialaku-
lásának lassítása viszont az egyik legnagyobb kihívás az egészségügy számára. Ku-
tatások alapján azonban az feltételezhető, hogy jóval hasznosabb, ha több gyógy-

szer kombinációját alkalmazzák egy időben a betegeknél, ahelyett, hogy minden
egyes kórokozó ellen egyetlen gyógyszert használnának addig, amíg a rezisztencia
elfogadható szinten marad. A vakcinák hatékonysága és a hatékonyságuk hosz-
szú időn át történő megtartása szintén nehéz kérdés. Jóllehet, egy nem tökéletes
vakcina is nyújt valamekkora védelmet és lassítja a terjedést, ám a patogének gaz-
daszervezeten belüli kiválogatódása elősegítheti, hogy még virulensebb patogének
jöjjenek létre. A közegészségügyi intézkedések során tehát érdemes ezt is figye-
lembe venni a részleges védelmet biztosító vakcinák alkalmazása előtt.
A közös eredet és a homológia elméletének elfogadása és az orvosi gyakorlatba
való átültetése ugyancsak nehézkes. A homológia fogalma, vagyis az hogy külön-
böző fajok jellegzetességeinek közös evolúciós eredete van, különösen fontos a
gyógyászati termékek fejlesztése során, hiszen a készítményeket előbb emlősökön
próbálják ki, majd az ígéreteseket főemlősöknél alkalmazzák mielőtt emberek szá-
mára hozzáférhetővé válhatnának. A biomedikális kutatásoknál tehát kiváltképp
érdemes felhasználni azt a tudást, hogy az emberhez filogenetikailag legközelebb
álló fajoknak van az emberéhez leginkább hasonló genetikai állománya, fizioló-
giája és immunrendszere, mivel ez fontos lehet a kezelések és a terápiák jövőbeni
kifejlesztéséhez.
A közös eredettel kapcsolatban érdemes még kiemelni a fajok közti transz-
plantációt (Antolin, 2009). A téma kapcsán talán az egyik legnagyobb visszhangot
kapó és legismertebb példa egy újszülött kislány, Baby Fae esete, aki veleszületett
szívrendellenességgel született és végül egy pávián szívét kapta meg 1984-ben.
(A kislány 20 napot élt a műtét után, ám a transzplantált szerv sajnos végül kilö-
kődött.) Mindazonáltal a fajok közötti transzplantáció számos kérdést, kétséget
vet fel – immunrendszerbeli különbségek, új pathogének emberre való átvitelének
rizikója, illetve etikai kérdések.
22.4. Összegzés
A darwini medicina tehát egy fiatal, kialakulóban lévő, fejlődő tudományterület,
amely most még inkább evolúciós biológiai hangsúlyú és valamelyest kevésbé
hangsúlyos benne az orvostudomány (Zampieri, 2009). Ugyanakkor a szemlélet-
mód alkalmazhatósága és gyakorlati haszna kétségtelen. A klinikai alkalmazha-
tóságot illetően nem az a kérdés, hogy az evolúciós szempontok figyelembevétele
hogyan tudná javítani az orvosi kezeléseket (Nesse & Dawkins, 2010). Az evolú-
ciós elmélet nagyobb térhódítása sem változtatná meg közvetlenül a hétköznapi
orvosi gyakorlatot - jóllehet, van néhány direkt gyakorlati alkalmazási lehetősége,
például, hogy érdemes átgondolni a szervezet védelmi mechanizmusainak meg-
szűntetése előtt, hogy adott esetben ez nem ártalmas-e. A hatása jóval inkább
indirekt lenne, mivel új módszereket (populáció genetika), újszerű kérdéseket (a
test általánosságban vett vulnerabilitásának oka) és ezek megválaszolásához szük-
séges magyarázó elveket, stratégiákat, valamint a szervezet integratív megértésé-

hez szükséges tudományos alapot szolgáltat. Természetesen a tudományos életre
vonatkozóan is jótékony hatással lehet a darwini medicina, mivel egy sor olyan
kutatást és ezáltal tudományos művek megszületését inspirálhatja, amelyek a kü-
lönböző betegségek etiológiáját próbálják megfejteni. Fontos lenne továbbá, hogy
az evolúciós nézőpont nagyobb hangsúllyal jelenjen meg az oktatásban, különösen
az orvosképzésben és a természettudományi képzésekben. Mindezek pedig hoz-
zájárulnának ahhoz, hogy az emberi szervezetet és működését alaposabban értsük,
és ne egyfajta – jól vagy rosszul működő – gépezetként tekintsünk az emberi test-
re, hanem inkább a természetes szelekció eredményének tartsuk.

1. Miben különbözik a hagyományos és a darwini orvoslás szemléletmódja?
2. Hogyan értelmezhető az egészség és a betegség fogalma evolúciós szem-
pontból?
3. Az evolúciós orvoslás szemszögéből nézve hogyan magyarázható a beteg-
ségek kialakulása, fennmaradása?
4. A női reprodukciós életpálya mely jellemzői protektívek a mellrák kiala-
kulását illetően?
5. Milyen viselkedéses tényezők járulnak hozzá a női reproduktív rendszer
daganatos betegségeinek kialakulásához?
6. Hogyan magyarázható evolúciós szempontból az emberek rheumatoid
arthritis-szel kapcsolatos vulnerabilitása?
7. Milyen kérdéseket fogalmaznak meg az evolúciós elveket szem előtt tartó
orvosok a pácienseik tünetei kapcsán?
8. Hogyan, milyen problémák kapcsán alkalmazhatóak az evolúciós szem-
pontok a gyógyítás során?
Felhasznált irodalom
Ahouse, J. C., & Berwick, R. C. (1998). Darwin on the Mind: Evolutionary psychology
is in fashion - but is any of it true? A review of How the Mind Works by Steven Pinker.
Boston Review. April/May issue.
Ainsworth, M. S., Blehar, M. C., Waters, E., & Wall, S. (1978). Patterns of attachment: A
psychological study of the strange situation. Hillsdale, NJ: Lawrence Earlbaum.
Aktipis, C. A., Ellis, B. J., Nishimura, K. K., & Hiatt, R. A. (2015). Modern reproductive
patterns associated with estrogen receptor positive but not negative breast cancer
susceptibility. Evolution, medicine, and public health, 1, 52-74.
Alcock, J. A. (1984). Animal behavior: An evolutionary approach. Sunderland, MA,
Sinauer.
Alexander, R. D. (1979) Darwinism and Human Affairs. Seattle: University of Washington.
Alexander, R. D. (1986). Ostracism and indirect reciprocity: The reproductive significance
of humor. Ethology & Sociobiology, 7(3-4), 253-270.
Alonzo, S. H. (2012). Sexual selection favours male parental care, when females can choose.
Proceedings of the Royal Society of London B, 279, 1784-1790.
Al-Shawaf, L., Conroy-Beam, D., Asao, K. &Buss, D.M. (2015). Human Emotions: An
Evolutionary Psychological Perspective. Emotion Review, 1-14.
Altbäcker V. (2002). A tanulás viselkedésökológiája: A fenotípusos plaszticitás vizsgálata.
In Barta Z., Liker A., Székely T., (Szerk). Viselkedésökológia, Modern irányzatok (13-26).
Budapest: Osiris kiadó.
Alvergne, A., Jokela, M., & Lummaa, V. (2010). Personality and reproductive success in a
high- fertility human population. Proceedings of the National Academy of the Sciences USA,
107, 11745-11750.
Amato, P. R. (1998). More than money? Men’s contributions to their children’s lives. In
A. Booth & A. C. Crouter (Eds.), Men in families: When do they get involved? What
difference does it make? (241-278). Mahwah, NJ: Erlbaum.
Anderson, C, & Dill, K. (2000). Video Games and Agressive Thoughts, Feelings, and Be-
havior in the Laboratory and in Life. Journal of Personality and Social Psychology, 78,
772-790.
Anderson, K. G. (2006). How Well Does Paternity Confidence Match Actual Paternity?
Current Anthropology. 47(3), 513-520.
Andreoni, J., & Miller, J. H. (1993). Rational cooperation in the finitely repeated prisoner’s
dilemma: Experimental evidence. The economic Journal, 570-585.
Andrews, P. W., Gangestad, S. W., & Matthews, D. (2003). Adaptationism: How to carry
out an exaptationist program. Behavioral and Brain Sciences, 25, 489-504.
Antolin, M. F. (2009). Evolutionary biology of disease and Darwinian medicine. In M.
Ruse & J. Travis (Eds.), Evolution: the First Four Billion Years (281-298). Cambridge:
Harvard University Press.
Apicella, C. L., & Marlowe, F. W. (2004). Perceived mate fidelity and paternal resemblance
predict men’s investment in children. Evolution and Human Behavior, 25, 371-378.
Apte, M. L. (1985). Humor and laughter: An anthropological approach. Város??: Cornell Uni-
versity Press.
Ashton, M. C., Paunonen, S. V., Helmes, E., & Jackson, D. N. (1998). Kin altruism, recip-
rocal altruism, and the Big Five personality factors. Evolution and Human Behavior, 19,
243-255.
Asimov, I. (1972). A biológia rövid története. Budapest: Gondolat Kiadó.
Atran, S. & J. Henrich, J. (2010). The evolution of religion: How cognitive by-products,
adaptive learning heuristics, ritual displays, and group competition generate deep com-
mitments to prosocial religions. Biological Theory, 5(1),18-30.
Axelrod, R. (1981). The evolution of cooperation. New York: Basic Books.
Babbit, C. C., Warner, L. R., Fedrigo, O., Wall, Ch. E., Wray, G. A. (2011). Genomic
signatures of diet-related shifts during human origins. Proceedings of the Royal Society B:
Biological Sciences, 278, 961-969.
Bachorowski, J.-A., & Owren, M. J. (2001). Not all laughs are alike: Voiced but not un-
voiced laughter readily elicits positive affect. Psychological Science, 12(3), 252-257.
Bachorowski, J.-A., Smoski, M. J., & Owen, M. J. (2001). The acoustic features of human
laughter. Journal of the Acoustical Society of America, 110(3), 1581-1597.
Bailey, D. H. & Geary, D. C. (2009). Hominid Brain Evolution, Testing Climatic, Ecologi-
cal, and Social Competition Models. Human Nature, 20, 67-79
Bálint, G., & ifj. Gergely, P. (2000). Rheumatoid arthritis. In Petrányi Gy., Dobozy A.,
Gergely P., Pálóczi K., Szegedi Gy., Szemere P. (Szerk.), Klinikai immunológia (440-
460). Budapest: Medicina Könyvkiadó.
Bandura, A. (1976). Szociális tanulás utánzás útján. In: Pedagógiai szociálpszichológia.
(szerk.: Pataki Ferenc), (pp. 84-122), Budapest: Gondolat Kiadó.
Bandura, A. (1999). Moral disengagement in the perpetration of inhumanities. Personality
and Social Psychological Review, 3, 193-209.
Barash, D. P. & Barash, N. R. (2005). Madame Bovary’s Ovaries. New York: Bantam Dell,
Random House.
Barclay, P. (2004). Trustworthiness and competitive altruism can solve the tragedy of the
commons. Evolution and Human Behavior, 25, 209-220.
Barkow, J., Cosmides L. & Tooby J. (Eds). (1992). The Adapted Mind: Evolutionary Psychol-
ogy and the Generation of Culture. Oxford & New York: Oxford University Press.
Barnard, P. J., Duke, D. J., Byrne, R. W., Davidson, I. (2007). Differentiation in cognitive and
emotional meanings: an evolutionary analysis. Cognition and Emotion, 21, 1155-1183.
Baron-Cohen S. (1995). Mindblindness. Cambridge, MH: MIT Press.
Barrett, J. L. (2004). Why Would Anyone Believe in God? Walnut Creek, CA: AltaMira
Press.
Barta, Z. (2002). Optimális táplálkozás és csoportos élet. In Barta Z., Liker A., Székely T.,
(Szerk), Viselkedésökológia, Modern irányzatok (28-50). Budapest: Osiris kiadó.
Bar-Tal, D. (2001). Why does fear override hope in societies engulfed by intractable con-
flicts as it does in Israeli society? Political Psychology, 22, 601-627.
Bartholomew, K., & Horowitz, L. M. (1991). Attachment styles among young adults: A
test of a four-category model. Journal of Personality and Social Psychology, 61, 226-244.
Barton, R. A. (2012). Embodied cognitive evolution and the cerebellum. Philosophical

Transactions of the Royal Society B: Biological Sciences, 367, 2097-2107.
Bateson, P. (2004). The active role of behaviour in evolution. Biology and Philosophy, 19,
283-298.
Bátki, A. (2001). Az univerzalizmus és relativizmus kérdése az evolúciós és a kulturális
pszichológiában. In Pléh Cs., Csányi V.& Bereczkei, T (Szerk.), Lélek és evolúció. Az
evolúciós szemlélet napjaink pszichológiájában (118-133). Budapest: Osiris Kiadó.
Batson, C. D. (1991). The altruism question: Toward a social-psychological answer. Hillsdale,
NJ: Erlbaum Associates.
Beaman, C. Ph. (2010). Working memory and working attention. What could possibly
evolve? Current Anthropology, S27-S38.
Becker, G. S. (1975). Human Capital. New York: Columbia University Press.
Beckerman, S., & Valentine, P. (2002). Introduction. The concept of partible paternity
among Native South Americans. In S. Beckerman & P. Valentine (Eds). Cultures of
Multiple Fathers. The theory and practice of partible paternity in Lowland South America
(1-13). Gainesville, FL: University Press of Florida.
Beehner, J. C., & Lu, A. (2013). Reproductive suppression in female primates: A review.
Evolutionary Anthropology, 22, 226-238.
Belsky, J. (1997). Attachment, mating, and parenting. Human Nature, 8(4), 361-381.
Belsky, J. (2012). The development of human reproductive strategies: Progress and pros-
pects. Current Directions in Psychological Science, 21, 310-316.
Belsky, J., Pluess, M., & Widaman, K. F. (2013). Confirmatory and competitive evaluation
of alternative gene-environment interaction hypotheses. Journal of Child Psychology and
Psychiatry, 54, 1135-1143.
Belsky, J., Schlomer, G. L., & Ellis, B. J. (2012). Beyond cumulative risk: distinguishing
harshness and unpredictability as determinants of parenting and early life history
strategy. Developmental Psychology, 48(3), 662-673.
Belsky, J., Steinberg, L., & Draper, P. (1991). Childhood experience, interpersonal develop-
ment, and reproductive strategy: An evolutionary theory of socialization. Child Develop-
ment, 62, 647-670.
Benedek, I. (1963). Lamarck és kora. Budapest: Gondolat Kiadó.
Bennett, P.C. & Rohlf, V.I. (2007). Owner-companion dog interactions: Relationships
between demographic variables, potentially problematic behaviours, training engagement
and shared activities. Applied Animal Behaviour Science, 102, 65-84.
Bereczkei, T. & Birkás, B. (2014). The insightful manipulator: Machiavellians’ interpersonal
tactics may be linked to their superior information processing skills. International Jour-
nal of Psychological Studies, 6(4), 65-70.
Bereczkei, T. & Csanaky, A. (2001). Stressful family environment, mortality, and child
socialisation: Life-history strategies among adolescents and adults from unfavourable
social circumstances. International Journal of Behavioral Development, 25(6), 501-508.
Bereczkei, T. & Dunbar, R. (2002). Helping-at-the-nest and reproduction in a Hungarian
Gypsy population. Current Anthropology, 43, 804-809.
Bereczkei, T. (1998) : A belénk íródott múlt. Biológiai evolúció és emberi viselkedés. Budapest-
Pécs: Dialóg-Campus Kiadó.
Bereczkei, T. (2000). Evolutionary psychology: A new perspective in the behavioral
sciences. European Psychologist, 5, 459-481.
Bereczkei, T. (2002). Evolúciós pszichológia: új szemlélet a viselkedéstudományok-
ban. Magyar Tudomány, 2002/1. Letöltve: 2015. 05. 22-én: http://epa.oszk.
hu/00700/00775/00038/8-19.html
Bereczkei, T. (2003). Evolúciós pszichológia. Budapest: Osiris Kiadó.
Bereczkei, T. (2007). A személyiség evolúciós alapjai. In Gyöngyösiné Kiss E. & Oláh A.
(Szerk). Vázlatok a személyiségről a személyiség - a lélektan alapvető irányzatainak tükré-
ben. (83-107). Új Mandátum Könyvkiadó.
Bereczkei, T. (2008a) Az erény természete - evolúciós stratégiák a proszociális viselkedés
hátterében. Magyar Pszichológiai Szemle 63, 613-631.
Bereczkei, T. (2008b). Evolúciós üzenetek az emberi kapcsolatokról I. Hasonlóság -
barátság. Természet Világa,139, 546-548.
Bereczkei, T. (2009). Az erény természete. Önzetlenség, együttműködés, nagylelkűség. Buda-
pest: Typotex.
Bereczkei, T. (2010a). Az evolúciós gondoskodás térhódítása a pszichológiában. In: Be-
reczkei T. & Paál T. (szerk.): A lélek eredete. Bevezetés az evolúciós pszichológiába (1-21).
Budapest: Gondolat Kiadó.
Bereczkei, T. (2010b). Egyén és csoport. In Bereczkei, T. & Paál, T. (Szerk.) A lélek eredete.
Bevezetés az evolúciós pszichológiába (170-188). Budapest: Gondolat Kiadó.
Bereczkei, T. (2011). Machiavellizmus - A másokat kihasználó szociális ügyesség. In Deák,
A., Nagy, L. & Péley, B. (Szerk.), Lélek-Képek: Pszichológiai tanulmányok (52-63). Pécs:
Pannonia Könyvek Szerkesztősége.
Bereczkei, T. (2014). Szenvedélyek rabságában - A szerhasználat és függőség evolúciós
gyökerei. In Gyuris P., Meskó N. & Tisljár R. (Szerk.), Az evolúció árnyoldala - A lelki
betegségek és az alternatív szexualitás darwini elemzése (79-100). Budapest: Akadémiai
Kiadó.
Bereczkei, T., & Csanaky, A. (2001). Stressful family environment, mortality, and child
socialisation: Life-history strategies among adolescents and adults from unfavourable
social circumstances. International Journal of Behavioral Development, 25(6), 501-508.
Bereczkei, T., & Czibor, A. (2014). Personality and situational factors differently influence
high Mach and low Mach persons’ decisions in a social dilemma game. Personality and
Individual Differences, 64, 168-173.
Bereczkei, T., Birkás B. & Kerekes Zs. (2010a). The presence of others, prosocial traits, Ma-
chiavellianism: a Personality X Situation approach. European Journal of Social Psychology,
41 (4) 238-245.
Bereczkei, T., Birkás, B., & Kerekes, Zs. (2010b). Altruism towards strangers in need: costly
signaling in an industrial society Evolution and Human Behavior 31 (2) 95-103.
Bereczkei, T., Hofer, A., & Ivan, Zs (2000). Low birth weight maternal birth-spacing deci-
sions, and future reproduction. A cost-benefit analysis. Human Nature, 11,183-205.
Bereczkei, T., Voros, A., Gal, A., & Bernath, L. (1997). Resourcces, attractiveness, family
commitment: reproductive decisions in human mate chioce. Ethology, 103, 681- 699.
Berg, J., Dickhaut, J.,& McCabe, K. (1995). Trust, reciprocity, and social history. Games and
economic behavior, 10, 122-142.
Bering, J. M. (2006). The Folk Psychology of Souls. Behavioral and Brain Sciences, 29, 453-
62.
Berkowitz, L. (1972). Social norms, feelings, and other factors affecting helping and altru-
ism. In L. Berkowitz (Ed.), Advances in experimental social psychology (Vet. 6, 63-108).
New York: Academic Press.
Berrigan, D., & Koella, J. C. (1994). The evolution of reaction norms: simple models for age
and size at maturity. Journal of Evolutionary Biology, 7, 549-566.
Berthier, M., Starkstein, S., & Leiguarda, R. (1988). Asymbolia for pain. Annals of Neurol-
ogy, 29, 61-69.
Biefhoff, H.W., & Müller, G.F. (1999). Positive feelings and cooperative support in project
groups. Swiss Journal of Psychology, 58, 180-190.
Bielby, J., Mace, G. M., Bininda-Emonds, O. R. P., Cardillo, M., Gittleman, J. L., Jones,
K. E., et al. (2007). The fast-slow continuum in mammalian life history: An empirical
reevaluation. The American Naturalist, 169, 748-757.
Birkás, B. (2014). A búskomor Homo sapiens - A depresszió tüneteinek evolúciós psz-
ichológiai értelmezése. In Gyuris P., Meskó N. & Tisljár R. (Szerk.), Az evolúció árny-
oldala - A lelki betegségek és az alternatív szexualitás darwini elemzése (57-78). Budapest:
Akadémiai Kiadó.
Bjorklund, D. F. & Ellis, B. J. (2005). Evolutionary Psychology and Child Development.
In: Bjorklund, D. F., Ellis, B. J. (Eds) Origins of the Social Mind. (pp. 3-18.), New York:
The Guilford Press.
Bjorklund, D. F. & Rosenberg, J. S. (2005). The Role of Developmental Plasticity in the
Evolution of Human Cognition: Evidence from Enculturated, Juvenile Great Apes. In
Bjorklund, D. F., Ellis, B. J. (eds) Origins of the Social Mind. (pp. 45–75.), New York: The
Guilford Press.
Bjorklund, D. F. (2011). Children’s thinking: Cognitive development and individual differences
(5th ed.). Belmont, CA: Cengage.
Bjorklund, D. F., & Pellegrini, A. D. (2002). The origins of human nature: Evolutionary
developmental psychology. Washington, DC: American Psychological Association.
Blasi, A. (1980). Bridging moral cognition and moral action: A critical review of the litera-
ture. Psychological Bulletin, 88, 1-45.
BNO-10 Zsebkönyv (1996). Budapest: Animula.
Bobrow, D., & Bailey, J. M. (2001). Is male homosexuality maintained via kin selection?
Evolution and Human Behavior, 22, 361-368.
Bodenhausen, G.V. (1993). Emotion, arousal, and stereotypic judgments: a heuristic model
of affect and stereotyping. In D.M. Mackie, D.L. Hamilton (Eds.), Affect, cognition, and
stereotyping: interactive processes in group perception (13-37). San Diego, CA: Academic
Press.
Bogin, B. (1997). Evolutionary hypotheses for human childhood. Yearbook of Physical

Anthropology, 40, 63-89.
Boglár, L. (Szerk) (2004). „Így kutatunk mi...”. Az antropológiai terepmunka módszereihez.I-
II-III. Budapest: Szimbiózis.
Bolhuis, J. J., Brown, G. R., Richardson, R. C., & Laland, K. N. (2011). Darwin in mind:
new opportunities for evolutionary psychology. PLoS biology, 9(7), e1001109.
Bonawitz, E., Shafto, P., Gweon, H., Goodman, N. D., Spelke, E. & Schulz, L. (2011).
The double-edged sword of pedagogy: Instruction limits spontaneous exploration and
discovery. Cognition, 120, 322-330.
Bonney, T.G. (1898). “Smith, William (1769-1839)”. In S. Lee. Dictionary of National
Biography 53. London: Smith, Elder & Co.
Borgerhoff Mulder, M. (1991). Human behavioural ecology. In J. R. Krebs & N. B. Davies
(Eds.), Behavioural ecology: An evolutionary approach. Oxford: Blackwell Scientific.
Borgerhoff Mulder, M., & Schacht, R. (2012). Human behavioural ecology. In Encyclopedia
of life sciences (pp. 1-10). Chichester: Wiley. doi: 10.1002/9780470015902.a0003671.
pub2.
Borkenau, P., McCrae, R. R., & Terracciano, A. (2013). Do Men Vary more than women in
personality? A study in 51 cultures. Journal of research in personality, 47(2), 135-144.
Borkenu, P. (1990). Traits as ideal- based and goal derived social categories. Journal of
Personality and Social Psychology, 58, 381- 396.
Bouchard, T. J., & Loehlin, J. C. (2001). Genes, evolution, and personality. Behavior Genet-
ics, 31,243-273.
Bouchard, T. J., & McGue, M. (2003). Genetic and environmental influences on human
psychological differences. Journal of Neurobiology, 54, 4-45.
Bower, G.H. (1981). Mood and memory. American Psychologist, 36, 129-148.
Bower, G.H., & Forgas, J.P. (2001). Mood and social memory. In J.P. Forgas (Ed.), Hand-
book of affect and social cognition (95-120). Mahwah, NJ: Lawrence Erlbaum Associates.
Bowlby, J. (1958). The Nature of the Child’s Tie to his Mother. International Journal of
Psychoanalysis, 39, 350-373.
Bowlby, J. (1969/82). Attachment and loss: Vol. 1. Attachment (2e). New York: Basic Books.
Bowlby, J. (1973). Attachment and Loss: Vol. 2. Separation: Anxiety and Anger. London:
Hogarth Press.
Bowlby, J. (1979). The making and breaking of affectional bonds. London: Tavistock.
Bowlby, J. (1980). Attachment and Loss: Vol. 3. Loss: Sadness and Depression. London:
Hogarth Press.
Bowlby, J. (1988). A secure base: Parent-child attachment and healthy human develop-
ment. New York, NY: Basic Books.
Bowlby, J. (1990). Charles Darwin: A New Biography. London: Hutchinson.
Bowlby, J. (2009). A biztos bázis. Budapest: Animula Kiadó.
Boyd, B. (2005a). Evolutionary Theories of Art, In Jonathan Gottschall & D. S. Wilson
(Eds.) The Literary Animal (145-76). Evanston, Ill.: Northwestern University Press.
Boyd, B. (2005b). Literature and Evolution: A Bio-Cultural Approach, Philosophy and Lit-
erature, 29, 1-23.
Boyd, R. (1992). The evolution of reciprocity when conditions vary. In A. H. Harcourt &
F. B. M. de Waal (szerk). Coalitions and alliances in humans and other animals (473-489).
Oxford University Press, Oxford
Boyder, R. (1992). The avolution of reciprocity when conditions vary. In A. H. Harcourt,
& F. B. M. de Wal, (Eds.), Coalitions and Alliances in Humans and Other Animals (473-
492).Oxford: Oxford University Press.
Boyer, P. & Bergstrom, B. (2008). Evolutionary Perspectives on Religion. Annual Review
of Anthropology, 37, 111-130.
Boyer, P. (1994). The Naturalness of Religious Ideas. A Cognitive Theory of Religion. Berkeley:
University of California Press.
Boyer, P. (2001). Religion Explained: the evolutionary origins of religious thought. New York:
Basic Books.
Braendle, C., Heyland, F., & Flatt, T. (2011). Integrating mechanistic and evolutionary
analysis of life history variation. In T. Flatt & F. Heyland (Eds.), Mechanisms of life his-
tory evolution. The genetics and physiology of life history traits and trade-offs (pp. 3-10). New
York, NY: Oxford University Press.
Brand, R. J., Baldwin, D. A. & Ashburn, L. A. (2002). Evidence for ‘motionese’: modifica-
tions in mothers’ infant-directed action. Developmental Science, 5, 72-83.
Bressan, P., & Grassi, M. (2004). Parental resemblance in 1-year-olds and the Gaussian
curve. Evolution and Human Behavior, 25(3), 133-141
Bressler, E. R., & Balshine, S. (2006). The influence of humor on desirability. Evolution and
Human Behavior, 27, 29-39.
Bressler, E. R., Martin, R. A., & Balshine, S. (2006). Production and appreciation of humor
as sexually selected traits. Evolution and Human Behavior, 27, 121-130.
Brewer, M. B. (1999). The Psychology of Prejudice: Ingroup Love and Outgroup Hate?
Journal of Social Issues, 55(3), 429-444.
Brewer, M.B., & Kramer, R.M. (1985). The psychology of intergroup attitudes and
behaviour. Annual Review of Psychology, 36, 219-243.
Brief, P. A. & Motowidlo, J. S. (1986). Prosocial Organizational Behaviors. Academy of
Management, 11(4), 710-725.
Brosnan, S. F. & De Waal, F. B. M. (2002). A proximate perspective on reciprocal altruism.
Human Nature, 13, 129-152.
Brown, A. S. (2006). Prenatal Infection as a Risk Factor for Schizophrenia. Schizophrenia
Bulletin, 32(2), 200-202.
Brown, D. E. (1991). Human universals. New York: McGraw-Hill.
Brown, G. R., & Richerson, P. J. (2014). Applying evolutionary theory to human behaviour:
past differences and current debates. Journal of Bioeconomics, 16 (2), 105-128.
Brown, J. H., Gillooly, J. F., Allen, A. P., Savage, V. M., & West, G. B. (2004). Toward a
metabolic theory of ecology. Ecology, 85, 1771-1789.
Brüne, M. (2014). Life history theory as organizing principle of psychiatric disorders:
Implications and prospects exemplified by borderline personality disorder. Psychological
Inquiry, 25, 311-321.
Brüne, M., Ghiassi, V., & Ribbert, H. (2010). Does borderline personality reflect the
pathological extreme of an adaptive reproductive strategy? Insights and hypotheses
from evolutionary life-history theory. Clinical Neuropsychiatry, 7, 3-9.
Budai, J. (2005). A kolera világjárványai. Lege Artis Medicinae, 15(2), 158-159.
Buffon. (1766). Histoire Naturelle, générale et particulière, avec la description du Cabinet du
Roi, Premier Tome (I. kötet). Paris: Imprimerie royale.
Bühler, C. (1927). Die ersten sozialen Verhaltungsweisen des Kindes. In Soziologische
und Psychologische Studien über das erste Lebensjahr (1-102). Quellen und Studien zur
Jugendkunde, 5, Jena: G. Fischer.
Bulbulia, J. & Mahoney, A. (2008). Religious solidarity: The handgrenade experiment. Jo-
urnal of Cognition & Culture 8 (3-4), 295-320.
Bulbulia, J. (2007). The evolution of religion. In R.I.M. Dunbar & L. Barrett (Eds.) The
Oxford handbook of evolutionary psychology (621-636.) Oxford: Oxford University Press.
Burgess, N. (2008). Spatial cognition and the brain. Annals of New York Academy of Science,
Vol.1124, 77-97.
Burkart, J. M. & van Schaik, C. P. (2010). Cognitive consequences of cooperative breeding
in primates. Animal cognition, 13, 1-19.
Burkitt, J., Widman, D., Saucier, D. M. (2007). Evidence for the influence of testosterone
in the performance of spatial navigation in a virtual water maze in women but not in
men. Hormones and Behavior, 51, 649-654.
Buss, D. M (1989). Sex differences in human mate preferences: Evolutionary hypotheses
tested in 37 cultures. Behavioral and Brain Sciences, 12, 1- 49.
Buss, D. M. & Greiling, H. (1999). Adaptive Individual Differences. Journal of Personality,
67, 209-243.
Buss, D. M. & Kenrick, D. T. (1998). Evolutionary social psychology. In. D.T. Gilbert,
S.T.Fiske & G. Lindzey (szerk). Handbook of social psychology (982-1026). New York:
Oxford.
Buss, D. M. & Schmitt, D. P. (1993). Sexual strategies theory: An evolutionary perspective
on human mating. Psychological Review, 100, 204-232.
Buss, D. M. (1991). Evolutionary personality psychology. Annual review of psychology,
42(1), 459-491.
Buss, D. M. (1995). Evolutionary psychology: A new paradigm for psychological science.
Psychological Inquiry, 6, 1- 30.
Buss, D. M. (1996). Social adaptation and the five factors of personality. In J. S. Wiggins
(Ed.), The five-factor model of personality. Theoretical perspectives (180-207). New York:
Guilford Press.
Buss, D. M. (1997). Evolutionary foundations of personality. In R. Hogan J., Johnson & S.
Briggs (Ed.). Handbook of personality psychology (318-345). Academic Press.
Buss, D. M. (1999). Evolutionary psychology: The new science of the mind. Boston: Allyn &
Bacon.
Buss, D. M. (2007). The evolution of human mating. Acta Psychologica Sinica, 39, 502-517.
Buss, D. M. (2008a). Evolutionary Psychology: The New Science of the Mind. Boston, MA:
Omegatype Typography, Inc.
Buss, D. M. (2008b). Human nature and individual differences: Evolution of human

personality. In O. P. John, R. W. Robins & R. A. Pervin (Eds.), Handbook of Personality,
Third Edition: Theory and Research (29-60). New York, NY: The Guilford Press.
Buss, D. M. (2009). How can evolutionary psychology successfully explain personality and
individual differences? Perspectives on Psychological Science, 4 (4), 359-366.
Buss, D. M. (2011). Personality and the adaptive landscape: The role of individual differences
in creating and solving social adaptive problems. In D. M. Buss & P. H. Hawley (Eds.),
The Evolution of Personality and Individual Differences (29-57). New York, NY: Oxford
University Press.
Buss, D. M. and Schmitt, D. P. (1993). Sexual strategies theory: An evolutionary perspective
on human mating. Psychological Rewiew, 100, 204- 232
Buss, D. M., & Greiling, H. (1999). Adaptive individual differences. Journal of Personality,
67, 209-243.
Buss, D. M., Abbott, M., Angleitner, A., Asherian, A., Biaggio, A., Blanco-Villasenor, A.
& Yang, K. S. (1990). International preferences in selecting mates a study of 37 cultures.
Journal of cross-cultural psychology, 21, 5-47.
Byrne, R. W. & Rapaport, L. G. (2011). What are we learning from teaching? Animal
Behaviour, 82, 1207-1211.
Byrne, R. W., & Whiten, A. (Eds.) (1988). Machiavellian intelligence. Social expertise and
the evolution of intellect in monkeys, apes, and humans. Oxford: Oxford University
Press.
Campbell, D. T., & Fiske, D. W. (1959). Convergent and discriminant validation by the
multitrait multimethod matrix. Psychological Bulletin, 56, 81-105.
Campos, J.J., Campos, R.G., & Barrett, K.C. (1989). Emergent themes in the study of
emotional develoment and emotion regulation. Developmental Psychology, 25, 394-402.
Caporael, L. R., & Brewer, M. B. (2000). Metatheories, evolution, and psychology: Once
more with feeling. Psychological Inquiry, 11, 23-26.
Caro, T. M. & Hauser, M. D. (1992). Is there teaching in nonhuman animals? Quarterly
Review in Biology, 67, 151-174.
Caron, J. E. (2002). From ethology to aesthetics: Evolution as a theoretical paradigm for
research on laughter, humor, and other comic phenomena. Humor: International Journal
of Humor Research, 15, 245-281.
Carpenter, M., Call J. & Tomasello M. (2005). Twelve- and 18-month-olds copy actions
interms of goals. Developmental Sciecence 8, F13-F20.
Carroll, J. (1999). The Deep Structure of Literary Representations. Evolution and Human
Behavior, 20, 159-73.
Carroll, J. (2004). Literary Darwinism: Evolution, Human Nature, and Literature. New York:
Routledge
Carroll, J. (2005). Literature and Evolutionary Psychology, In D. M. Buss (Ed.) The
Handbook of Evolutionary Psychology (931-52). New Jersey: John Wiley & Sons, Inc.
Hoboken.
Carroll, J. (2012). The Adaptive Function of the Arts: Alternative Evolutionary Hypotheses,
In C. Gansel & D. Vanderbeke (Eds.) Telling Stories: Literature and Evolution / Geschichten
Erzählen: Literatur und Evolution (50-63). Berlin/Boston: Walter de Gruyter Gmbh &
Co. KG.
Carroll, L. (1871). Through the Looking-Glass, and What Alice Found There. Macmillan, UK.
Carruthers, P. (2013). Evolution of working memory. Proceedings of the National Academy of
Sciences, 110, 10371-10378.
Cashdan, E. (1989). Hunters and Gatherers: Economic Behavior in Bands. In S. Plattner
(Ed.) Economic Anthropology (21-48). Stanford: Stanford University Press.
Cavanaugh, L.A., Leonard, H.A. & Scammon, D.L. (2008). A tail of two personalities:
How canine companions shape relationships and well-being. Journal of Business Re-
search, 61, 469-479.
Caver, C. S. & Scheier, M. F. (2006). Személyiségpszchológia. Budapest: Osiris Kiadó.
Cerda-Flores, R. M., Baron, S. A., Marty-Gonzalez, L. F., Rivas, F., & Chakraborty, R.
(1999). Estimation of nonpaternity in the Mexican population of Nuevo Leon: A
validation study with blood group markers. American Journal of Physical Anthropology,
109, 281-293.
Chafe, W. (1987). Humor as a disabling mechanism. American Behavioral Scientist, 30,
16-25.
Chafe, W. (2007). The importance of not being earnest: The feeling behind laughter and humor.
Amsterdam: John Benjamins.
Chambers, R. (1844). Vestiges of the Natural History of Creation. London, John Churchill.
Letöltve: 2015.04.05-én: http://www.gutenberg.org/files/7116/7116-h/7116-h.htm
Chang, C. P., Oeser, A., Solus, J.F., Avalos, I., Gebretsadik, T., Shintani, A., et al. (2008).
Prevalence of the metabolic syndrome is increased in rheumatoid arthritis and is associ-
ated with coronary atherosclerosis. Atherosclerosis, 196(2), 756-763.
Charlesworth, B. (1994). The effect of background selection against deleterious mutations
on weakly selected, linked variants. Genetical Research, 63(3), 213-227.
Charlesworth, W. R. (1996). Co-operation and competition: Contributions to an evolu-
tionary and developmental model. International Journal of Behavioral Development, 19,
25-38.
Charnov, E. L. (1993). Life history invariants: Some explorations of symmetry in evolution-
aryecology. New York: Oxford University Press.
Chen, H., Hayashi, G., Lai, O. Y., Dilthey, A., Kuebler, P. J., Wong, T. V., et al. (2012).
Psoriasis patients are enriched for genetic variants that protect against HIV-1 disease.
PLoS Genet, 8(2), e1002514.
Chen, X. P., & Bachrach, D. G. (2003). Tolerance of free-riding: The effects of defection
size, defection pattern, and social orientation in a repeated public goods dilemma. Or-
ganizational Behavior and Human Decision Processes, 90(1), 139-147.
Chisholm, J. S. (1993). Death, hope, and sex: Life-history theory and the development of
reproductive strategies. Current Anthropology, 34, 1-24.
Chisholm, J. S. (1996). The evolutionary ecology of attachment organization. Human Na-
ture, 7(1), 1-38.
Chisholm, J. S. (1999). Attachment and time preference: Relations between early stress and
sexual behavior in a sample of American university women. Human Nature, 10, 51-83.
Choi, J. & Silverman, I. (1996). Sexual dimorphism in spatial behaviors: Applications to

route learning. Evolution and Cognition, 2, 165-171.
Choi, J. & Silverman, I. (2002). The relationship between testosterone and route-learning
strategies in humans. Brain and Cognition, 50, 116-120.
Christie, R., & Geis, F. (1970). Studies in Machiavellianism. New York, NY: Academic
Press.
Christopherson, E. R. (1989). Injury control. American Psychologist, 44, 237-241.
Cicchetti, D. (1990). A historical perspective on the discipline of developmental
psychopathology. In J. Rolf, A. S. Masten, D. Cicchetti, K. H. Nuechterlein, & S.
Weintraub (Eds.), Risk and protective factors in the development of psychopathology (2-28).
Cambridge: Cambridge University Press.
Clark, C. W. & Galef, B.G.Jr. (1995) Parental influences on reproductive life history strate-
gies. Trends In Ecology and Evolution, (10). 151-153.
Clint, E. K., Sober, E., Garland, T., Rhodes, J. (2012). Male Superiority in Spatial Naviga-
tion: Adaptation or Side Effect? The Quarterly Review of Biology, 87, 289-313.
Clore, G.L., Gasper, K., & Garvin, E. (2001). Affect as information. In J.P. Forgas (Ed.),
Handbook of affect and social cognition (121-144). Mahwah, NJ: Lawrence Erlbaum As-
sociates.
Coale, A. J. & Watkins, S. C. (Eds.) (1986). The Decline of Fertility in Europe. Princeton:
Princeton University Press.
Coale, A. J. & Watkins, S. C. (Eds.) (1986). The Decline of Fertility in Europe. Princeton:
Coe, K., & Steadman, L. B. (1995). The human breast and the ancestral reproductive cycle.
Human Nature, 6(3), 197-220.
Coffey, D. S. (2001). Similarities of prostate and breast cancer: evolution, diet, and estro-
gens. Urology, 57(4), 31-38.
Cohen, T., Panter, A., & Turan, N. (2012). Guilt proneness and moral character. Current
directions in Psychological Science, 21, 355-359.
Cohen, T.R., Wolf, S.T., Panter, A.T., & Insko, C.A. (2011). Introducing the GASP Scale:
A new measure of guilt and shame proneness. Journal of Personality and Social Psychology,
100, 947-966.
Coie, J. D. & Dodge, K. A. (1998). Aggression and antisocial behavior. In: W Damon, N.
Eisenberg (Eds.), Handbook of child psychology: Volume 3. Social, emotional, and personality
development (779-862).New York: Wiley.
Collins, N. L., & Read, S. J. (1994). Cognitive representations of adult attachment: The
structure and function of working models. In K. Bartholomew, & D. Perlman (Eds.),
Advances in personal relationships: Vol. 5. Attachment processes in adulthood (53-90). Lon-
don: Jessica-Kingsley.
Columella, L.J.M. (é.n.) In Fábián, J. (1819). XII könyvei a mezei gazdaságról, és egy különös
az élőfákról. Pest: Trattner Kiadó.
Comer, R. J. (2005). A lélek betegségei. Pszichopatológia. Budapest: Osiris Kiadó.
Confer, J. C., Easton, J. A., Fleischman, D. S., Goetz, C. D., Lewis, D. M., Perilloux, C., &
Buss, D. M. (2010). Evolutionary psychology: Controversies, questions, prospects, and
limitations. American Psychologist, 65 (2), 110-126.
Cook, K. S. & Cooper, R. M. (2003). Experimental studies of cooperation, trust, and social
exchange. In E. Ostrom & J. Walker (szerk). Trust and Reciprocity: Interdisciplinary les-
sons for experimental research. Russell Sage Foundation. New York.
Coolidge, F. L., T. Wynn, (2009). The rise of Homo sapiens: the evolution of modern thinking.
New York: Wiley.
Copping, L. T., Campbell, A., & Muncer, S. (2013). Violence, teenage pregnancy, and life
history: Ecological factors and their impact on strategy-driven behavior. Human Nature,
24, 137-157.
Cornwell, R. E., Law Smith, M. J., Boothroyd, L. G., Moore, F. R., Davis, H. P., Stirrat, M.,
et al. (2006). Reproductive strategy, sexual development and attraction to facial charac-
teristics. Philosophical Transactions of the Royal Society of London B, 361, 2143-2154.
Corter, C. M., & Fleming, A. S. (2002). Psychobiology of Maternal Behavior in Human
Beings. In M. H. Bornstein (Ed.) Handbook of Parenting. Volume 2: Biology and Ecology
of Parenting (141-183). Mahwah, N J: Erlbaum.
Cosmides, L. & Tooby, J. (1987). From evolution to behavior: Evolutionary psychology
as the missing link. In J. Dupre (Ed.), The latest on the best: Essays on evolution and
optimality. Cambridge, MA: The MIT Press.
Cosmides, L. & Tooby, J. (1989). Evolutionary psychology and the generation of culture,
Part II. Case study: A computational theory of social exchange. Ethology & Sociobiology,
10, 51-97.
Cosmides, L. & Tooby, J. (2005). Neurocognitive adaptations designed for social exchange.
D. In D. M. Buss (Ed.), The Handbook of Evolutionary Psychology (584-627). New
York:Wiley.
Cosmides, L. & Tooby, J. (2013). Evolutionary Psychology: New Perspectives on Cognition
and Motivation. Annual Review of Psychology, 64, 201-229.
Cosmides, L. (1989). The logic of social exchange: Has natural selection shaped how
humans reason? Studies with the Wason selection task. Cognition, 31 (3), 187-276.
Cosmides, L., & Tooby, J. (1990). The past explains the present. Emotional adaptations and
the structure of ancestral environments. Ethology and Sociobiology, 11, 375-424.
Cosmides, L., & Tooby, J. (1992). Cognitive adaptations for social exchange. In J. H.
Barkow, L. Cosmides & J. Tooby (Eds.), The adapted mind. Evolutionary psychology and
the generation of culture (pp. 163-228). New York: Oxford University Press.
Cosmides, L., & Tooby, J. (2000). Evolutionary psychology and the emotions. In M. Lewis
& J.M. Haviland-Jones (Eds.), Handbook of emotions (2nd ed., 91-115). New York, NY:
Guilford Press.
Cosmides, L., & Tooby, J. (2013). Evolutionary psychology: New perspectives on cognition
and motivation. Annual Review of Psychology, 64, 201-233.
Cosmides, L., Barrett, H. C., & Tooby, J. (2010). Adaptive specializations, social exchange,
and the evolution of human intelligence. Proceedings of the National Academy of Sciences,
107 (Supplement 2), 9007-9014.
Cosmides, L.. Tooby, J. (2001). Evolúciós pszichológia: alapozó kurzus. In Pléh Cs., Csányi
V. & Bereczkei T. (Szerk.) Lélek és evolúció. Budapest: Osiris.
Costa, P. T. Jr. & McCrae, R. R. (1992). Revised NEO Personality Inventory (NEO-PI-R)
and NEO Five-Factor Inventory (NEO-FFI) manual. Odessa, FL: Psychological
Assessment Resources.
Costa, P. T., Terracciano, A. & McCrae, R. R. (2001). Gender Differences in Personality
Traits Across Cultures: Robust and Surprising Findings. Journal of Personality and Social
Psychology, 81, 322-331.
Cottrell, C. A., & Neuberg, S. L. (2005). Different emotional reactions to different groups:
a sociofunctional threat-based approach to” prejudice”. Journal of personality and social
psychology, 88(5), 770.
Crittenden, P. M. (2000): A Dynamic-Maturational Approach to Continuity and Change
in Pattern of Attachment. In P. M. Crittenden, & A. H. Claussen, A.H. (Eds.), The
Organization of Attachment Relationships - Maturation, Culture, and Context (343-357).
Cambridge: Cambridge University Press.
Crittenden, P. M. (2006). A Dynamic-Maturational Model of Attachment. Australian and
New Zealand Journal of Family Therapy, 27(2), 105-115.
Cropanzano, R. (2005). Foreword: Workplace Emotion: Where we’ve been, where we’re
going, and where we ought to be. In C.E.J. Härtel, W.J. Zerbe, & N.M. Ashkanasy
(Eds.), Emotions in Organizational Behavior (xi-xiv). Mahwah, NJ: Lawrence Erlbaum
Associates.
Cruse, H. & Wehner, R. (2011). No need for a cognitive map: Decentralized memory for
insect navigation. PloS Computational Biology, 7, e1002009.
Csányi, V. (1998). Az emberi természet. Humánetológia. Budapest: Vince Kiadó.
Csányi, V. (2002). Etológia. 2. kiadás. Budapest: Nemzeti Tankönyvkiadó.
Csányi, V. (2005). Etológia és társadalom. Apró írások. Budapest: Ulpius-Ház Könyvkiadó.
Csathó, Á. (2010). Az emberi agy evolúciós gyökerei: A fejlődés költségei és nyereségei. In
Bereczkei, T., Paál, T (Eds). A lélek eredete: bevezetés az evolúciós pszichológiába (66-
98). Gondolat Kiadó, Budapest.
Csépe, V., Győri, M., & Ragó, A. (2007). Általános pszichológia: Nyelv, tudat, gondolkodás,
3, Budapest: Osiris Kiadó.
Csibra, G. & Gergely, G. (2009). Natural pedagogy. Trends in Cognitive Sciences, 13, 148-
153.
Csibra, G. & Gergely, G. (2011). Natural pedagogy as evolutionary adaptation. Philosophi-
cal Transactions of the Royal Society B, 366, 1149-1157.
Csibra, G. & Volein, A. (2008). Infants can infer the presence of hidden objects from ref-
erential gaze information. British Journal of Developmental Psychology, 26, 1-11.
Cummings, E. M., Davies, P. T. (2011). Marital conflict and children: An emotional security
perspective. New York: The Guilford Press.
Cummins, D. D., & Cummins, R. (1999). Biological preparedness and evolutionary expla-
nation. Cognition, 73, B37-B53.
Czibor, A. (2014). Döntések társas dilemmahelyzetekben: Személyiségjellemzők és szituációs
faktorok hatása. Doktori értekezés. Pécsi Tudományegyetem, Pszichológia Intézet.
Daly, D., & Mulder, D. W. (1957) Getastic epilepsy. Neurology, 7, 189-192.

Daly, M. & Wilson, M. (1985). Competitiveness, Risk Taking, and Violence: The Young
Male Syndrome. Ethology and Sociobiology, 6, 59-73.
Daly, M., & Wilson, M. (1982). Whom are newborn babies said to resemble? Ethology and
Sociobiology, 3, 69-78.
Damasio, A.R. (1994). Descartes’ error. New York, NY: Grosste/Putnam.
Danielsbacka, M., Tanskanen, A. O., Jokela, M., & Rotkirch, A. (2011). Grandparental
Child Care in Europe: Evidence for Preferential Investment in More Certain Kin.
Evolutionary Psychology, 9(1), 3-24.
Darwin Ch. R. (1872/1963). The expression of the emotions in man and animals. London:
John Murray.
Darwin, C. (1839). The Voyage of the Beatle. In: Fitzroy, R. (eds.) Journal of Researches,
Vol. III. Henry Colburn, Great Marlborough Street, London. Letöltve: 2015.03.20-án:
http://pinkmonkey.com/dl/library1/book0631.pdf
Darwin, C. (1859, 1909). The Origin of species. New York: P. F. Collier & Son Press.
Darwin, C. (1859/2004). A fajok eredete természetes kiválasztás útján. Budapest: Neumann
Kht., 2004.
Darwin, C. (1871). The descent of man and selection in relation to sex. London: John Murray.
Darwin, C. (1871/1910). Az ember származása és az ivari kiválás. Budapest: Athenaeum
Irodalmi és Nyomdai R.-T.
Darwin, C. (1872). The Expression of the Emotions in Man and Animals. London: John Mur-
ray.
Darwin, E. (1794-1796). Zoonomia; or, the Laws of Organic Life. London: Joseph Johnson.
LCCN 34036671. OCLC 670735211
Darwin’s finches by Gould. Letöltve: 2015. 09.04., https://upload.wikimedia.org/wikipe-
dia/commons/archive/a/ae/20120227124905%21Darwin%27s_finches_by_Gould.jpg
Davidson, I. (2010). The archeology of cognitive evolution. Wiley Interdisciplinary Reviews:
Cognitive Science, 1, 214-229.
Davidson, R. J.,& Sutton, S. K. (1995). Affective neuroscience:The emergence of a disci-
pline. Current Opinion in Neurobiology, 5, 217-224.
Davies, N. B., Krebs, J. R. & West, S. A. (2012). An intorduction to behavioural ecology.
West Sussex: John Wliey & Sons.
Dawes, R. M. (1980). Social dilemmas. Annual review of psychology, 31(1), 169-193.
Dawes, R. M., & Messick, D. M. (2000). Social dilemmas. International journal of psychol-
ogy, 35(2), 111-116.
Dawkins, R. (1976/1986). Az önző gén. Budapest: Gondolat Kiadó.
Dawkins, R. (2006). Isteni téveszme. Budapest: Nyitott Könyvműhely.
Day, L.B., Crews, D., Wilczynski, W. (1999). Relative medial and dorsal cortex volume
in relation to foraging ecology in congeneric lizards. Brain, Behavior and Evolution, 54.
314-322.
de Barra, M., DeBruine, L. M., Jones, B. C., Hayat Mahmud, Z., & Curtis, V. (2013).
Illness in childhood predicts face preferences in adulthood. Evolution and Human Be-
havior, 34, 384-389.
De Crescenzo, L. (1995). A görög filozófia rendhagyó története. Budapest: Tercium Kiadó.

de Gabriel, J. R. (2015). Darwinian Medicine and Psoriasis. Actas Dermo-Sifiliográficas
(English Edition), 106(3), 189-194.
De Sousa, R.J. (1987). The rationality of emotion. Cambridge, MA: MIT Press.
de Waal, F.B.M. (1989). Chimpanzee politics: Power and sex among apes. Baltimore, MD:
Johns Hopkins University Press.
Deák, A. (2010). Proszociális viselkedés:együttműködés, segítségnyújtás, altruizmus.. Rab
V. és Deák A. (Szerk), Együttműködés - versengés (89-95). Budapest: Gondolat Kör Ki-
adó Kft.
DeBruine, L. M. (2002). Facial resemblance enhances trust. Proceedings of the Royal Society
of London B: Biological Sciences, 269(1498), 1307-1312.
DeKay, W. T., & Buss, D. M. (1992). Human nature, individual differences, and the im-
portance of context: Perspectives from evolutionary psychology. Current Directions in
Psychological Science, 1, 184-189.
Del Giudice, M. (2009). Sex, attachment, and the development of reproductive strategies.
Behavioral and Brain Sciences, 32, 1-21. Del Giudice, M. (2012). Sex ratio dynamics and
fluctuating selection on personality. Journal of Theoretical Biology, 297, 48-60.
Del Giudice, M. (2014a). An evolutionary life history framework for psychopathology.
Psychological Inquiry, 25, 261-300.
Del Giudice, M. (2014b). A tower unto Heaven: Toward an expanded framework for psy-
chopathology. Psychological Inquiry, 25, 394-413.
Del Giudice, M. (2014c). Middle childhood: An evolutionary-developmental synthesis.
Child Development Perspectives.
Del Giudice, M. (2014d). Life history plasticity in humans: The predictive value of early
cues depends on the temporal structure of the environment. Proceedings of the Royal
Society B, 281, 20132222.
Del Giudice, M., & Belsky, J. (2010a). The development of life history strategies: Toward
a multi-stage theory. In D. M. Buss, & P. H. Hawley (Eds.), The evolution of personality
and individual differences (154-176). Oxford: Oxford University Press.
Del Giudice, M., & Belsky, J. (2010b). Sex differences in attachment emerge in middle
childhood: An evolutionary hypothesis. Child Development Perspectives, 4(2), 97-105.
Del Giudice, M., Gangestad, S. W., & Kaplan, H. S. (2015). Life history theory and evo-
lutionary psychology. In. D. M. Buss (Ed.), The handbook of evolutionary psychology (2nd
ed.). (pp. 88-114.) New York: Wiley.
Del Puente, A., Knowler, W. C., Pettitt, D. J., & Bennett, P. H. (1989). High incidence and
prevalence of rheumatoid arthritis in Pima Indians. American Journal of Epidemiology,
129(6), 1170-1178.
Dench, G., & Ogg, J. (2003). Grandparenting in Britain: A baseline study (2nd ed.).
Eastbourne, England: Antony Rowe.
Dezecache, G. & Dunbar, R. I. (2012). Sharing the joke: the size of natural laughter groups.
Evolution and Human Behavior, 33(6), 775-779.
Dickins, T. E. (2006). Evolutionary health psychology. Health Psychology Update, 15(1),
4- 10.
Dijker, A. J., & Koomen, W. (2003). Extending Weiner’s attribution-emotion model of

stigmatization of ill persons. Basic and Applied Social Psychology, 25(1), 51-68.
Dissanayake, E. (1990). What Is Art For? University of Washington Press.
Dissanayake, E. (1999). Homo Aestheticus. University of Washington Press.
Dissanayake, E. (2000). Art and Intimacy. University of Washington Press.
Dolinska, B. (2013). Resemblance and investment in children. International Journal of
Psychology. 48(3), 285-290.
Domján, D., Gadó, K. & Kicsi, D. (2009). A vénás tromboembóliás betegségek prevenciója
és népegészségügyi jelentősége. IME, 8(7). 40-44.
Donald, M. (1993a). Human cognitive evolution: What, we were, what we are becoming.
Social Research, 60, 143-170.
Donald, M. (1993b). Précis of origins of the modern mind: Three stages in the evolution of
culture and cognition. Behavioral and Brain Sciences, 16, 737-791.
Donaldson-Matasci, M. C., Bergstrom, C. T., & Lachmann, M. (2013). When unreliable
cues are good enough. The American Naturalist, 182, 313-327.
Dornes, M. (2002). A kompetens csecsemő. Budapest: Pont Kiadó.
Draper, P., & Harpending, H. (1982). Father absence and reproductive strategy: An
evolutionary perspective. Journal of Anthropological Research, 38, 255-273.
Draper, P., & Harpending, H. (1988). A sociobiological perspective on the development of
human reproductive strategies. In K. B. MacDonald (Ed.), Sociobiological perspectives on
human development (340-372). New York: Springer-Verlag.
Drickamer C. C. (1996). Intra-uterine position and anogenitaldistance in House Mice:
consequences under field conditions. Animal Behavior, (51). 925-934.
DSM-IV-TRA (2001). Budapest: Animula.
Dunbar, R. I. (1993). Coevolution of neocortical size, group size and language in humans.
Behavioral and Brain Sciences, 16(04), 681-694.
Dunbar, R. I. (2009). The social brain hypothesis and its implications for social evolution.
Annals of Human Biology, 36, 562-572.
Dunbar, R. I. M. (1993). Coevolution of neocortical size, group size and language in hu-
mans. Behavioral and brain sciences, 16(04), 681-694.
Dunbar, R. I. M. (1995). The mating system of callitrichid primates: I. Conditions for the
coevolution of pair bonding and twinning. Animal Behaviour, 50, 1057-1070.
Dunbar, R. I. M. (1996). Grooming, Gossip, and the Evolution of Language. London: Faber
and Faber Limited.
Dunbar, R. I. M., & Shultz, S. (2007). Evolution in the social brain. Science, 317, 1344-
1347.
Dunbar, R. I. M., Duncan, N. D. C. & Nettle, D. (1995). Size and structure of freely form-
ing conversational groups. Human Nature, 6(1), 67-78.
Dunbar, R.I.M. (1998). The social brain hypothesis. Evolutionary Anthropology, 6, 178-
190.
Dunbar, R.I.M. (2007). The social brain hypothesis and its relevance to social psychology.
In J.P. Forgas, M.G. Haselton, & W. von Hippel (Eds.), Evolution and the Social Mind.
Evolutionary Psychology and Social Cognition (21-32). New York, NY: Psychology Press
Duntley, J. D., & Buss, D. M. (2012). The evolution of stalking. Sex Roles, 66 (5-6), 311-
327.
Durkheim, E. 2002 (1906). A vallási élet elemi formái: A totemisztikus rendszer Ausztráliában.
Budapest: L’Harmattan.
Eaton, S. B., Pike, M. C., Short, R. V., Lee, N. C., Trussell, J., Hatcher, R. A., et al. (1994).
Women’s reproductive cancers in evolutionary context. The Quarterly Review of Biology,
69(3), 353-367.
Ebstein, R. P. (2006). The molecular genetic architecture of human personality: Beyond
self-report questionnaires. Molecular psychiatry, 11 (5), 427-445.
Ebstein, R. P., Israel, S., Chew, S. H., Zhong, S., & Knafo, A. (2010). Genetics of human
social behavior. Neuron, 65, 831-844.
Eckel, C. C., & Wilson, R. K. (2003). The human face of game theory: Trust and reci-
procity in sequential games. In E. Ostrom & J. Walker (szerk). Trust and reciprocity:
Interdisciplinary lessons from experimental research (245-274). Russell Sage Foundation:
New York.
Ecuyer-Dab I. & Robert, M. (2004a). Have sex differences in spatial ability evolved from
male competition for mating and female concern for survival? Cognition, 91, 221-257.
Ecuyer-Dab, I. & Robert, M. (2004b). Spatial ability and home-range size: examining
the relationships in western men and women (Homo sapiens). Journal of Comparative
Eibl-Eibesfeldt, I. (1970). The expressive behaviour of the deaf and blind born. London: Aca-
demic Press.
Eide, D. (2005). ”Emotions: from ’ugly duckling’ via ’invisible asset’ toward an ontological
reframing”. In C.E.J. Härtel, W.J. Zerbe, & N.M. Ashkanasy (Eds.), Emotions in Orga-
nizational Behavior (11-41). Mahwah, NJ: Lawrence Erlbaum Associates.
Ekman, P. (1992). An argument for basic emotions. Cognition and Emotion, 6, 169-200.
Ekman, P. & Davidson R. (Eds.) (1994). The Nature of Emotion: Fundamental Questions.
New York: Oxford University.
Elekes, Zs. (2009). Egészségkárosító magatartások és mérési módszerek. Elektronikus tanan-
yag. Letöltve: 2015. 05. 22-én: http://tatk.elte.hu/file/Elekes.pdf
Eliade, M. (1987). A szent és a profán: a vallási lényegről. Budapest: Európa.
Ellis, B. J. (2004). Timing of pubertal maturation in girls: An integrated life history
approach. Psychological Bulletin, 130, 920-958.
Ellis, B. J. (2013). The hypothalamic-pituitary-gonadal axis: A switch-controlled, condi-
tion- sensitive system in the regulation of life history strategies. Hormones and Behavior,
64, 215-225.
Ellis, B. J., & Del Giudice, M. (2014). Beyond allostatic load: Rethinking the role of stress
in regulating human development. Development and Psychopathology, 26, 1-20.
Ellis, B. J., & Symons, D. (1990). Sex differences in sexual fantasy: An evolutionary psy-
chological approach. Journal of Sex Research, 27, 527-555.
Ellis, B. J., & Symons, D. (1990). Sex differences in sexual fantasy: An evolutionary psy-
chological approach. Journal of Sex Research, 27, 527-555.
Ellis, B. J., Figueredo, A. J., Brumbach, B. H., & Schlomer, G. L. (2009). The impact of
harsh versus unpredictable environments on the evolution and development of life his-
tory strategies. Human Nature, 20, 204-268.
Ellis, B. J., Figueredo, A. J., Brumbach, B. H., & Schlomer, G. L. (2009). Fundamental di-
mensions of environmental risk: The impact of harsh versus unpredictable environments
on the evolution of life history strategies. Human Nature, 20, 204-268.
Ellison, P. T. (2001). On fertile ground: A natural history of human reproduction. Cambridge,
MA: Harvard University Press.
Ellsworth, P. C. (2007). Appraisals, emotions, and adaptation. In J.P. Forgas, M.G. Hasel-
ton, & W. von Hippel (Eds.), Evolution and the Social Mind. Evolutionary Psychology and
Social Cognition (71-88). New York, NY: Psychology Press.
Erickson. K. I., Voss. M. W., Prakash. R. S., Basak C., Szabo A., Chaddock, L. et al. (2011).
Exercise training increases size of hippocampus and improves memory. Proceedings of
the National Academy of Sciences of the United States of America, 108, 3017-3022.
Euler, H. A., & Weitzel, B. (1996). Discriminative grandparental solicitude as reproductive
strategy. Human Nature, 7, 39-59.
Euler, H. A., Hoier, S., & Rohde, P. A. (2001). Relationship-specific closeness of
intergenerational family ties: Findings from evolutionary psychology and implications
for models of cultural transmission. Journal of Cross- Cultural Psychology, 32, 163-174.
Euler, H. A.,& Michalski, R. L. (2008). Grandparental and Extended Kin Relationships
In C. A. Salmon & T. K. Shackelford (Eds.). Family Relationships. An Evolutionary
Perspective (230-257). New York: Oxford University Press.
Evans, J. (2015). Anaximander. In: Encyclopædia Britannica. Letöltve: 2015.05.05-én:
http://www.britannica.com/EBchecked/topic/23149/Anaximander
Falk, D. (2012). Hominin paleoneurology: Where are we now? In M. A Hofman, D. Falk
(Eds). Progress in Brain Research 195 (255-272). New York: Elsevier Science.
Farrant, A., Morris, R. G., Russell, T., Elwes, R., Akanuma, N., Alarcón, G., & Koutrou-
manidis, M. (2005). Social cognition in frontal lobe epilepsy. Epilepsy & Behavior, 7(3),
506-516.
Farroni, T., Csibra, G., Simion, F. & Johnson, M. H. (2002). Eye contact detection in hu-
mans from birth. Proceedings of the National Academy of Sciences USA, 99, 9602-9605.
Farroni, T., Menon E. & Johnson M. H. (2006). Factors influencing newborns’ preference
for faces with eye contact. Journal of Experimental Child Psychology, 95, 298-308.
Feeney, J. A., Noller, P., & Hanrahan, M. (1994). Assessing adult attachment. In M. B.
Sperling & W. H. Berman (Eds.), Attachment in adults: Clinical and developmental per-
spectives (128-152). New York: Guilford Press.
Fehr, E., & Gaechter, S (2002). Altruistic Punishment in Humans. Nature. 415, 137-140.
Fehr, E., & Fischbacher, U. (2004). Social norms and human cooperation. Trends in Cogni-
tive Science 8, 185-190.
Fehr, E., & Gächter, S. (2000). Fairness and retaliation: The economics of reciprocity. The
journal of economic perspectives, 14, 159-181.
Feingold, A. (1992). Gender differences in mate selection preferences: a test of the parental
investment model. Psychological Bulletin, 112(1), 125.
Fernandez-Duque, E., Valeggia, C. R., & Mendoza, S. P. (2009). The Biology of Paternal
Care in Human and Nonhuman Primates. Annual Review of Anthropology.38, 115-
130.
Fessler, D.M.T., & Haley, K.J. (2003). The strategy of affect: Emotions in human coopera-
tion. In P. Hammerstein (Ed.), The genetic and cultural evolution of cooperation (7-36).
Cambridge, MA: MIT Press.
Figueredo A. J., Sefcek J. A. & Jones D. N. (2006). The ideal romantic partner personality.
Personality and Individual Differences, 41, 431-441.
Figueredo, A. J., Sefcek, J. A., Vasquez, G., Brumbach, B. H., King, J. E., & Jacobs. W.
J. (2005). Evolutionary personality psychology. In D. M. Buss (Ed.), The Handbook of
Evolutionary Psychology (851-877). Hoboken, NJ: John Wiley & Sons.
Figueredo, A. J., Wolf, P. S. A., Gladden, P. R., Olderbak, S., Andrzejczak, D. J., & Jacobs,
W. J. (2011). Ecological approaches to personality. In D. M. Buss & P. H. Hawley
(Eds.), The Evolution of Personality and Individual Differences (210-239). New York, NY:
Oxford University Press.
Figueredo, A. J.. Sefcek, J. A., Vasquez, G.,. Brumbach, B. H., King, J. E., & Jacobs, W. J.
(2005). D., M. Buss (Ed). Handbook of Evolutionary Psychology (851-877). New Jersey:
John Wiley & Sons, Inc. Hoboken.
Figueredo, A., Menie, M. A. W. O., & Jacobs, W. J. (2015). The General Factor of Person-
ality: A Hierarchical Life History Model. The Handbook of Evolutionary Psychology, In.
D. M. Buss (Ed.), The handbook of evolutionary psychology (2nd ed.). (pp. 943-967.) New
York: Wiley.
Figueredo, J. A., Wolf A., S., P., Gladden R. P., Olderbak, S., Andrzejczak J. D., & Jacobs, J.
W. (2010). Ecological Approaches to Personality In D. M. Buss & P. H. Hawley (Eds.),
The evolution of personality and individual differences (210-239). New York: Oxford Uni-
versity Press.
Fineberg, H. (2011 március). Harvey Fineberg: Are we ready for neo-evolution? [videó
fájl]. Letöltve 2015. július 29-én: https://www.ted.com/talks/harvey_fineberg_are_we_
ready_for _neo_evolution/transcript?language=en
Fischbacher, E., Gachter, S., & Fehr, S. (2001) Are people conditionally cooperative? Evi-
dence from a public goods experiment, Economic Letters, 71(2001), 397-404.
Fischer, B., Taborsky, B., & Kokko, H. (2011). How to balance the offspring quality-quan-
tity tradeoff when environmental cues are unreliable. Oikos, 120, 258-270.
Fishera, T. D. & McNultyb, J. K. (2008). Neuroticism and Marital Satisfaction: The Me-
diating Role Played by the Sexual Relationship. Journal of Family Psychology Volume
22(1),112-122.
Fiske, S. T. (2006). Társas alapmotívumok. Osiris Kiadó, Budapest.
Fiske, S.T., Taylor, S, E. (1991). Social Cognition. New York: Mcgrow-Hill.
Fitzgerald, C. J., & Whitaker, M.B. (2010). Examining the Acceptance of and Resistance
to Evolutionary Psychology. Evolutionary Psychology, 8(2): 284-296.
Fivush, R., Haden, C. A., & Reese, E. (2006). Elaborating on elaborations: Role of maternal
reminiscing style in cognitive and socioemotional development. Child Development,
77(6), 1568 - 1588.
Flamson, T. & Barrett, H. (2008). The encryption theory of humor: A knowledge-based

mechanism of honest signaling. Journal of Evolutionary Psychology, 6(4), 261-281.
Fleagle, J. G. (2013). Primate adaptation and evolution (3rd ed.). New York: Academic Press.
Fox, C. W., & Rauter, C. M. (2003). Bet-hedging and the evolution of multiple mating.
Evolutionary Ecology Research, 5, 273-286.
Fodor, J. A. (2000). The Mind Doesn’t Work That Way. Cambridge, MA: MIT Press.
Fodor, J. A. (1983). The modularity of mind: An essay on faculty psychology. Cambridge, MA:
MIT Press.
Fonagy, P. (2008): The Mentalization-Focused Approach to Social Development. In F. N.
Busch (Ed.), Mentalization: Theoretical Considerations, Research Findings, and Clinical
Implications (3-56). Hillsdale, NJ & London: The Analytic Press.
Forgas, J. P. (2007). The strange cognitive benefits of mild dysphoria: On the evolutionary
advantages of not being too happy. In J.P. Forgas, M.G. Haselton, W. v. Hippel (Eds.),
Evolution and the Social Mind. Evolutionary Psychology and Social Cognition (107-124).
New York, NY: Psychology Press
Forgas, J. P. (Ed.) (2000). Feeling and thinking: Affective influences on social cognition. New
York, NY: Cambridge University Press.
Forgas, J.P. (1983). What is social about social cognition? British Journal of Social Psychol-
ogy, 22, 129-144.
Forgas, J.P. (1985). Interpersonal behavior: the psychology of social interaction. Oxford: Perga-
mon Press.
Forgas, J.P. (1995). Mood and moral judgment: the affect infusion model (AIM). Psycho-
logical Bulletin, 117, 39-66.
Forgas, J.P., & Bower, G.H. (1987). Mood effects on person-perception judgments. Journal
of Personality and Social Psychology, 53, 53-60.
Forgas, J.P., & Dobosz, B. (1980). Dimensions of romantic involvement: towards a tax-
onomy of heterosexual relationships. Social Psychology Quarterly, 43, 290-300.
Forrai, J., Bán, D. & Kaldau, D. (2008). Az egészségfejlesztés és módszerei. In Tompa A.
(Szerk.), Népegészségtani ismeretek (21-28). Budapest: Semmelweis Kiadó.
Fox, S., Spector, P.E., & Miles, D. (2001). Counterproductive work behavior (CWB) in
response to job stressors and organizational justice: some mediator and moderator tests
for autonomy and emotions. Journal of Vocational Behavior, 59, 291-309.
Fraley, R. C., & Shaver, P. R. (2000). Adult romantic attachment: Theoretical developments,
emerging controversies, and unanswered questions. Review of General Psychology, 4(2),
132-154.
Fraley, R. C., Brumbaugh, C. C., & Marks, M. J. (2005). The evolution and function of
adult attachment: a comparative and phylogenetic analysis. Journal of Personality and
Social Psychology, 89(5), 731-746.
Frankenhuis, W. E., & de Weerth, C. (2013). Does early-life exposure to stress shape or
impair cognition? Current Directions in Psychological Science, 22, 407-412.
Frankenhuis, W. E., Panchanathan, K., & Barrett, H. C. (2013). Bridging developmental
systems theory and evolutionary psychology using dynamic optimization. Developmen-
tal Science, 16, 584-598.
Franklin Jr, R. G., & Adams Jr, R. B. (2011). The reward of a good joke: neural correlates of
viewing dynamic displays of stand-up comedy. Cognitive, Affective, & Behavioral Neu-
roscience, 11(4), 508-515.
Frederick, M. J. (2012). Birth weight predicts scores on the ADHD self-report scale and
attitudes towards casual sex in college men: A short-term life history strategy? Evolu-
tionary Psychology, 10, 342-351.
Freedman, D. G., & Gorman, J. (1993). Attachment and the transmission of culture: an
evolutionary perspective. Journal of Social and Evolutionary Systems, 16(3), 297-329.
Friedman, H. S., Tucker, J. S., Schwartz, J. E., Martin, L. R., Tomlinsonkeasey, C., Wing-
ard, D. L., & Criqui, M. H. (1995). Childhood conscientiousness and longevity: Health
behaviors and cause of death. Journal of Personality and Social Psychology, 68, 696-703.
Frolov, I. T.& Pasztusnij, Sz. A. (1980). A genetika száz éve. Budapest: Kossuth Kiadó.
Fülöp, M. (2008). Paradigmaváltás a versengéskutatásban. Pszichológia. 28(2), 113-140.
Gadgil, M. & Bossert, W. H. (1970). Life historical consequences of natural selection.
American Naturalist, 104, 1-24.
Gaechter, S. & Herrmann, B. (2009). Reciprocity, culture, and human cooperation: previ-
ous insights and a new crosscultural experiment. Philosophical Transactions of the Royal
Society B 364, 791-806.
Gangestad, S. W. (2011). Evolutionary processes explaining the genetic variance in person-
ality: an exploration of scenarios. In D. M. Buss & P. H. Hawley (Eds.), The evolution of
personality and individual differences (pp. 338-375). New York: Oxford University Press.
Gangestad, S. W. (2014). On challenges facing an ambitious life history framework for
understanding psychopathology. Psychological Inquiry, 25, 330-333.
Gansel, C. & Vanderbeke, D. (2012). Evolution and Literature: Preface, In C. Gansel &
D. Vanderbeke (Eds.) Telling Stories: Literature and Evolution / Geschichten Erzählen:
Literatur und Evolution (1-5). Berlin/Boston: Walter de Gruyter Gmbh & Co. KG.
Gaulin, S. J. C. & Fitzgerald, R. W. (1986). Sex differences in spatial ability: An evolution-
ary hypothesis and test. The American Naturalist, 127, 74-88.
Gaulin, S. J. C., & Hoffman, H. A. (1988). Evolution and development of sex differences in
spatial ability. In L. Betzig, M. B. Mulder, & P. Turke (Eds.), Human reproductive behav-
iour: A Darwinian perspective (129-152). Cambridge, UK: Cambridge University Press.
Geary, D. C. (1998). Male, Female. The Evolution of Human Sex Differences. Washington,
American Psychological Association.
Geary, D. C. (2002). Sexual selection and human life history. In R. Kail (Ed.), Advances in
child development and behavior (Vol. 30, 41-101). San Diego: Academic Press.
Geary, D. C.(2008). Evolution of Fatherhood. In C. A. Salmon & T. K. Shackelford
(Eds.). Family Relationships. An Evolutionary Perspective (115-145). New York: Oxford
University Press.
Geldhof, G. J., Stump, K., Howard, W. J., & Hawley, P. H. (2010). Support for five distinct
resource control types via a cluster analytic. Poster presented at the biennial meeting of
the Society for Research on Adolescence, Philadelphia, PA.
Gergely, G., Egyed, K. & Király I. (2007) On pedagogy. Developmental Science, 10:1, 139-
146.
Gervais, M. & Wilson, D. M. (2005). The evolution and functions of laughter and humor:
A synthetic approach. Quarterly Review of Biology, 80(4), 395-430.
Gettler, L. T., McDade, T. W., Agustin, S. S., Feranil, A. B., & Kuzawa, C. W. (2013). Do
testosterone declines during the transition to marriage and fatherhood relate to men’s
sexual behavior? Evidence from the Philippines. Hormones and Behavior, 64, 755-763.
Ghiselin M.T. (1973). “Darwin and Evolutionary Psychology: Darwin initiated a radically
new way of studying behavior”. Science 179(4077), 964-968. Letöltve: 2015.05.06-án:
doi:10.1126/science.179.4077.964.
Giner-Sorolla, R., Castano, E., Espinosa, P., & Brown, R. (2008). Shame expressions re-
duce the recipient’s insult from outgroup reparations. Journal of Experimental Social Psy-
chology, 44, 519-526.
Gliga, T. & Csibra, G. (2009). One-year-old infants appreciate the referential nature of
deictic gestures and words. Psycholgical Science, 20, 347-353.
Goetz, J.L., & Keltner, D. (2007). Shifting meanings of self-conscious emotions across cul-
tures: A social-functional approach. In J.L. Tracy, R.W. Robins, & J.P. Tangney (Eds.),
The self-conscious emotions: theory and research (153-173). New York, NY: The Guilford
Press.
Goffman, E. (1967). Interaction ritual: Essays on face-to-face behavior. Garden City, NY:
Anchor Books.
Goldman-Rakic, P. (1992). Working memory and the mind. Scientific American, 267, 110-
117.
Goodwin, R. (1990). Sex differences among partner preferences: Are the sexes really very
similar?. Sex Roles, 23(9-10), 501-513.
Gosling, S. D., & John, O. P. (1999). Personality dimensions in nonhuman animals: A
cross-species review. Current Directions in Psychological Science, 8(3), 69-75.
Gould, S. J. & Lewontin, R. (1979). The sprandels of San Marco and the Panglossian
paradigm: A critique of the adaptationist program. Proceedings of the Royal Society, 205,
281-288.
Gouldner, A. W. (1960). The norm of reciprocity: a preliminary statement. American Sociol-
ogy Review, 25,161-178.
Grafen, A. (1984). Natural selection, kin selection, and group selection. In J. R. Krebs &
N. B. Davies (Eds.), Behavioural ecology: An evolutionary approach (pp. 62-84). Oxford:
Blackwell Scientific.
Grammer, K. & Eibl-Eibesfeldt, I. (1990). The ritualisation of laughter. Natürlichkeit der
Sprache und der Kultur, 18, 192-214.
Graziano, W. G., & Eisenberg, N. (1997). Agreeableness: A dimension of personality. In
R. Hogan, J. Johnson, & S. Briggs (Eds.), Handbook of personality psychology (795-824).
San Diego: Academic Press.
Greenberg, J. (1990). Employee theft as a reaction to underpayment inequity: The hidden
cost of pay cuts. Journal of Applied Psychology, 75, 561-568.
Greenberg, J., & Barling, J. (1999). Predicting employee aggression against coworkers, sub-
ordinates and supervisors: The roles of person behaviors and perceived workplace fac-
tors. Journal of Organizational Behavior, 20, 897-913.
Greengross, G. & Miller, G. (2011). Humor ability reveals intelligence, predicts mating
success, and is higher in males. Intelligence, 39(4), 188-192.
Gribbin, J. (2004). A tudomány története 1543-tól napjainkig. Budapest: Akkord Kiadó.
Griskevicius, V., Ackerman, J. M., Cantú, S. M., Delton, A. W., Robertson, T. E., Simpson,
J. A., et al. (2013). When the economy falters, do people spend or save? Responses to re-
source scarcity depend on childhood environments. Psychological Science, 24, 197- 205.
Griskevicius, V., Delton, A. W., Robertson, T. E., & Tybur, J. M. (2011). Environmental
contingency in life history strategies: The influence of mortality and socioeconomic sta-
tus on reproductive timing. Journal of Personality and Social Psychology, 100, 241- 254.
Grossmann, T., Johnson, M. H., Lloyd-Fox, S., Blasi, A., Deligianni, F., Elwell, C. & Csi-
bra, G. (2008). Early cortical specialization for face-to-face communication in human
infants. Proceedings of the Royal Society of Biology, 275, 2803-2811
Gruenewald, T.L., Dickerson, S.S., & Kemeny, M.E. (2007). A social function for self-
conscious emoations: The social self preservation theory. In J.L. Tracy, R.W. Robins, &
J.P. Tangney (Eds.), The self-conscious emotions: theory and research (68-90). New York,
NY: The Guilford Press.
Gunnar, M., & Quevedo, K. (2007). The neurobiology of stress and development. Annual
Review of Psychology, 58, 145-173.
Gunnthorsdottir, A., McCabe, K. & Smith, V. (2002). Using the Machiavellianism instru-
ment to predict trustworthiness in a bargaining game. Journal of Economic Psychology,
23, 49-66.
Gurven, M., Stieglitz, J., Hooper, P. L., Gomes, C., & Kaplan, H. (2012). From the womb
to the tomb: The role of transfers in shaping the evolved human life history. Experimen-
tal Gerontology, 47, 807-813.
Gurven, M., von Rueden, C., Massenkoff, M., Kaplan, H., & Lero Vie, M. (2013). How
universal is the Big Five? Testing the five-factor model of personality variation among
forager-farmers in the Bolivian Amazon. Journal of Personality and Social Psychology,
104, 354-370.
Gurven, M., von Rueden, C., Stieglitz, J., Kaplan, H., & Rodriguez, D. E. (2014). The
evolutionary fitness of personality traits in a small-scale subsistence society. Evolution
and Human Behavior, 35, 17-25.
Guthrie, S. E. (1993). Faces in the Clouds: A New Theory of Religion. Oxford University
Press.
Gweon, H., Pelton, H. & Schulz, L. E. (2011). Adults and school-aged children accurately
evaluate sins of omission in pedagogical contexts. In Proceedings of the 33rd annual con-
ference of the cognitive science society. Boston: MA.
Gweon, H., Tenenbaum, J. B. & Schulz, L. E. (2010). Infants consider both the sample and
the sampling process in inductive generalization. Proceedings of the National Academy of
Sciences USA, 107, 9066-9071.
Gyuris P. (2014). Túl a barátságon - A homoszexualitás mint alternatív szexuális viselkedés,
In Gyuris P., Meskó N. & Tisljár R. (szerk.), Az evolúció árnyoldala: A lelki betegségek és
az alternatív szexualitás darwini elemzése (pp. 183-195). Budapest: Akadémiai Kiadó.
Gyuris, P., Meskó, N. & Tisljár, R. (2014). Pszichológiai adaptáció és maladaptáció - A

lelki működés és zavarainak evolúciós megközelítése. In Gyuris P., Meskó N. & Tisljár
R. (Szerk.), Az evolúció árnyoldala - A lelki betegségek és az alternatív szexualitás darwini
elemzése (21-37). Budapest: Akadémiai Kiadó.
Gyuris, P., Meskó, N., Tisljár, R. (szerk.) (2014). Az evolúció árnyoldala. A lelki betegségek és
az alternatív szexualitás darwini elemzése. Budapest: Akadémiai Kiadó.
Hafting, T.; Fyhn, M.; Molden, S.; Moser, M.; Moser, E. I. (2005). „Microstructure of a
spatial map in the entorhinal cortex„. Nature, 436(7052), 801-806.
Hagen, E. H. (2005). Controversial issues in evolutionary psychology. In D. M. Buss (Ed.),
The handbook of evolutionary psychology (145-176). New York: John Wiley & Sons.
Hagen, E. H. (2005). Controversial issues in evolutionary psychology. In D. M. Buss (Ed.),
Haidt, J. (2001). The emotional dog and its rational tail: A social intuitionist approach to
moral judgment. Psychological Review, 108, 814-834.
Haidt, J. (2003). Elevation and the positive psychology of morality. In C.L. Keyes & J.
Haidt (Eds.), Flourishing: Positive psychology and the life well-lived (275-289). Washing-
ton, DC: American Psychological Association.
Haidt, J., & Algoe, S. (2004). Moral amplification and the emotions that attach us to saints
and demons. In J. Greenberg, S.L. Koole, & T. Pyszczynski (Eds.), Handbook of experi-
mental existential psychology (322-335). New York, NY: Guilford Press.
Halbreich, U., & Karkun, S. (2006). Cross-cultural and social diversity of prevalence of
postpartum depression and depressive symptoms. Journal of Affective Disorders, 91, 97-111.
Haldane, J. B. S. (1955). The causes of evoluton. London: Green, 1932. „Population Genet-
ics” New Biology. Penguin Book. 18, 34-51.
Hamilton, M. B. (1998). Vallás, ember, társadalom. Elméleti és összehasonlító vallásszociológia.
Budapest: Adu Print.
Hamilton, W. D. (1964). The genetical evolution of social behaviour. I., II. Journal of Theo-
retical Biology. 7. 1-16.
Hámori E. (2014). Kötődéselmélet régen és ma. Koncepciók, kutatás, módszerek és klinikai vo-
natkozások Bowlbytól napjainkig. Budapest: Pázmány Péter Tudományegyetem Bölcsé-
szettudományi Kar.
Hampson, E. & Kimura, D. (1988). Reciprocal effects of hormonal fluctuations on human
motor and perceptual-spatial skills. Behavioral Neuroscience, 102, 456-459.
Hampton, R. R., Sherry, D. F., Shettleworth, S.J, Kurgel, M., Ivy, G. (1995). Hippocampal
volume and food storing are related in Parids. Brain, Behavior and Evolution, 45, 54-61.
Hampton, R.R., Shettleworth, S.J. (1996). Hippocampus and memory in a food-storing
and in a nonstoring bird species. Behavioral Neuroscience, 110, 946-964.
Harkness, S., & Super, C. M. (1992) The cultural foundations of fathers’ roles: Evidence
from Kenya and the United States. In B. S. Hewlett (Ed.), Father-child relations:
Cultural and biosocial perspectives (191-212). New York: Aldine de Gruyter.
Harpending, H. C., Draper, P., & Pennington, R. (1990). Cultural evolution, parental care,
and mortality. In A. C. Swedlund & G. J. Armelagos (Eds.), Disease in Populations in
Transition (pp. 251-65). New York: Gergin and Garvey.
Harris, J. R. (2011). Explaining individual differences in personality: Why we need a

modular theory. In D. M. Buss & P. H. Hawley (Eds.), The Evolution of Personality and
Individual Differences (121-153). New York, NY: Oxford University Press.
Haselton, M. & Miller, G. F. (2006). Women’s fertility across the cycle increases the short-
term attractiveness of creative intelligence. Human Nature, 17, 50-73.
Haselton, M. G. & Ketelaar, T. (2006). Irrational Emotions or Emotional Wisdom? The
Evolutionary Psychology of Emotions and Behavior. In J. Forgas (ed.) Hearts and minds:
Affective influences on social cognition and behavior. (Frontiers of Social Psychology Series).
New York: Psychology Press. 21-39.
Haselton, M. G., & Buss, D. M. (2000). Error management theory: a new perspective on
biases in cross-sex mind reading. Journal of personality and social psychology, 78(1), 81.
Haselton, M. G., & Nettle, D. (2006): The Paranoid Optimist: An Integrative Evolutionary
Model of Cognitive Biases, Personality and Social Psychology Review, 10 (1), 47-66.
Hau, M., & Wingfield, J. C. (2011). Hormonally regulated trade-offs: Evolutionary vari-
ability and phenotypic plasticity in testosterone signaling pathways. In T. Flatt & F.
Heyland (Eds.), Mechanisms of life history evolution. The genetics and physiology of life his-
tory traits and trade-offs (pp. 349-362). New York, NY: Oxford University Press.
Hausmann, M., Slabbekoorn, D., van Goozen, S. H. M., Cohen-Kettenis, P. T., &
Güntürkün, O. (2000). Sex hormones affect spatial abilities during the menstrual cycle.
Behavioral Neuroscience, 114, 1245-1250.
Hawkes, K. (1991). Showing off: Tests of an hypothesis about men’s foraging goals. Ethol-
ogy and Sociobiology, 12, 29-54.
Hawks, J., Wang, E. T., Cochran, G. M., Harpending, H. C., & Moyzis, R. K. (2007).
Recent acceleration of human adaptive evolution. Proceedings of the National Academy of
Sciences, 104 (52), 20753-20758.
Hawley, H. P. (1998). The Ontogenesis of Social Dominance: A Strategy-Based Evolutionary
Perspective. (Developmental Review). Berlin, Germany: Academic Press. 97- 132.
Hawley, H. P. (2002). Social dominance and prosocial and coercive strategies of resource
control in preschoolers. International Journal of Behavioral Development. 26 (2), 167-
176.
Hawley, P. H. (2003a). Prosocial and coercive configurations of resource control in early
adolescence: A case for the well-adapted Machiavellian. Merril-Palmer Quarterly, 49,
279-309.
Hawley, P. H. (2003b). Strategies of control, aggression, and morality in preschoolers: An
evolutionary perspective. Journal of Experimental Child Psychology, 85, 213-235.
Hawley, P. H. (2006). Evolution and personality: A new look at Machiavellianism. In D.
Mroczek & T. Little (Eds.), Handbook of Personality Development (147-161). Mahwah,
NJ: Lawrence Erlbaum Associates.
Hawley, P. H. (2010). The Role of Competition and Cooperation in Shaping Personality:
An Evolutionary Perspective on Social Dominance, Machiavellianism, and Children’s
Social Development. In D. M. Buss & P. H. Hawley (Eds.), The evolution of personality
and individual differences (61-85). New York: Oxford University Press.
Hawley, P. H. (2011). The role of competition and cooperation in shaping personality: An

evolutionary perspective on social dominance, Machiavellianism, and children’s social
development. In D. M. Buss & P. H. Hawley (Eds.), The Evolution of Personality and
Hawley, P. H., Johnson, S. E., Mize, J. A., & McNamara, K. A. (2007). Physical attrac-
tiveness in preschoolers: Relationships with power, status, aggression and social skills.
Journal of School Psychology, 45, 499-521.
Hawley, P. H., Little, T. D., & Card, N. A. (2007). The allure of a mean friend: Relation-
ship quality and processes of aggressive adolescents with prosocial skills. International
Journal of Behavioral Development, 31(2) 170-180.
Hawley, P. H., Little, T. D., & Card, N. A. (2008). The myth of the alpha male: A new
look at dominance-related beliefs and behaviors among adolescent males and females.
International Journal of Behavioral Development, 32, 76-88.
Hawley, P. H., Little, T. D., & Pasupathi, M. (2002). Winning friends and influencing
peers: Strategies of peer influence in late childhood. International Journal of Behavioral
Development, 26, 466-474.
Hawley, P. H., Shorey, H. S., & Alderman, P. M. (2009). Attachment correlates of resource
control strategies: Possible origins of social dominance and interpersonal power differ-
entials. Journal of Social and Personal Relationships, 26, 1097-1118.
Hazan, C., & Shaver, P.R. (1987). Romantic Love Conceptualized as an Attachment
Process. Journal of Personality and Social Psychology, 52(3), 511-524.
Healy, S.D, Krebs, J.R. (1992). Food storing and the hippocampus in corvids: Amount and
volume are correlated. Proceedings of the Royal Society of London, Series B. 248, 241-245.
Heider, F. (1958). The psychology of interpersonal relations. New York, NY: Wiley.
Henrich, J. (2004). Cultural group selection, coevolutionary processes and large-scale co-
operation. Journal of Economic Behavior and Organization, 53, 3-35.
Henrich, J., & Gil-White, F.J. (2001). The evolution of prestige: Freely conferred deference
as a mechanism for enhancing the benefits of cultural transmission. Evolution and Hu-
man Behavior, 22, 165-196.
Henrich, J., & McElreath, R. (2003). The evolution of cultural evolution. Evolutionary
Anthropology: Issues, News, and Reviews, 12 (3), 123-135.
Hewlett, B. S., & Macfarlan, S. J. (2010). Fathers’ Roles in Hunter-Gatherer and Other
Small-Scale Cultures. In M. E. Lamb (Ed.). The role of the father in child development
(413-435). Hoboken, NJ: Jonh Wiley & Sons.
Hewstone, M., Rubin, M., & Willis, H. (2002). “Intergroup Bias”. In R. J. Crisp Social
Psychology 3 (323-344), New York, NY: Routledge.
Higgins, E. T. (1997). Beyond pleasure and pain. American Psychologist, 52, 1280- 1300.
Hilgard, E.R. (1958). Theories of Learning. London: Methuen.
Hill, K. (1993). Life history theory and evolutionary anthropology. Evolutionary Anthro-
pology, 2, 78-88.
Hochberg, Z., & Belsky, J. (2013). Evo-devo of human adolescence: beyond disease models
of early puberty. BMC Medicine, 11, 113.
Hoffmann, Gy., & Mátics, R. (2009). Az evolúcióelmélet alapjai: szelekció, adaptáció. In

Bereczkei, T. & Paál, T. (Eds.), A lélek eredete: Bevezetés az evolúciós pszichológiába (40-
65). Budapest: Gondolat Kiadó.
Hogan, R. (1983). A socioanalytic theory of personality. In M. M. Page (Ed.), Nebraska
Symposium on Motivation (167- 183), Lincoln: University of Nebraska Press.
Holloway, R. L., Sherwood, Ch. C., Hof, P. R., Rilling, J. K. (2009). Evolution of the Brain,
in humans - Paleoneurology. Encyclopedia of Neuroscience, 1326-1334.
Holmes, J. (1993). John Bowlby and attachment theory. London: Routledge.
Honing, H., Ploeger, A. (2012). Cognition and the evolution of music: Pitfalls and pros-
pects. Topics in Cognitive Science, 4, 513-524.
Honing, H., ten Cate, C., Peretz, I., Trehub, S. E. (2015). Without it no music: cognition,
biology and evolution of musicality. Philosophical Transactions of the Royal Society B., 370:
20140088.
Horváth M. (2010). Új interdiszciplinaritás: A biológiai irodalom- és kultúraelmélet német
változatai, BUKSZ, 22 (3), 252-59.
Horváth, M. & Szabó, E. (2013). Kognitív irodalomtudomány, Helikon, 2, 139-49.
Horváth, P. (2006). Vallásfilozófia és vallástörténet. Budapest: H’armattan.
Howe, N. E. (2002). The origin of humor. Medical Hypotheses, 59(3), 252-254.
Hrdy, S. B. (1981,1999). The woman that never evolved. Cambridge, MA: Harvard Univer-
sity Press.
Hrdy, S. B. (1999). Mother Nature: A history of mothers, infants and Natural Selection. New
York: Pantheon.
Hrdy, S. B. (2009). Mothers and Others: The Evolutionary Origins of Mutual Understanding.
Cambridge: Harvard University Press.
Hume, D. (1978). A treatise of human nature (2nd ed.). New York, NY: Oxford University
Press.
Humphrey, N. K. (1976). The social function of intellect. Growing points in ethology. 303-
317.
Hurley, M. M., Dennett, D. C. & Adams, R. B. (2011). Inside jokes: Using humor to reverse-
engineer the mind. MIT Press.
Hurtado, A. M., & Hill. K. (1996) Ache Life History: The Ecology and Demography of a
Foraging People. Aldine de Gruyter, Hawthorne, New York.
Izard, C.E. (1971). The face of emotion. New York, NY: Appleton-Century-Crofts.
Izard, C.E. (1992). Basic emotions, relations among emotions, and emotion-cognition
relations. Psychological Review, 99, 561-565.
Izard, C.E., Ackerman, B.P., & Schultz, D. (1999). Independent emotions and consciousness:
Self-consciousness and dependent emotions. In J.A. Singer, & P. Singer (Eds.), At play
in the fields of consciousness: Essays in honor of Jerome L. Singer (83-102). Mahwah, NJ:
Lawrence Erlbaum Associates.
Jacobs, L.F, Gaulin SJ, Sherry, D.F, Hoffman, G.E. (1990). Evolution of spatial cognition:
Sex-specific patterns of spatial behavior predict hippocampal size. Proceedings of the
National Academy of Sciences, 87, 6349-6352.
Jacobs, L.F. (1992). Memory for cache locations in Merriam’s kangaroo rats. Animal
Behaviour, 143, 585-593.
Jacobs, L.F. (1996). The economy of winter: Phenotypic plasticity in behavior and brain
structure. Biological Bulletin, 191, 92-100.
James, J., & Ellis, B. J. (2013). The development of human reproductive strategies: Toward
an integration of life history and sexual selection models. In J.A. Simpson & L.
Campbell (Eds.), The Oxford handbook of close relationships (pp. 771-794). New York:
James, W. (1981). The principles of psychology. Cambridge, MA: Harvard University Press.
Jánosi, A. & Túry, F. (2014). Étel és test a civilizáció (torz) tükrében - Az evészavarok
evolúciós elméletei. In Gyuris P., Meskó N. & Tisljár R. (Szerk.), Az evolúció árnyolda-
la - A lelki betegségek és az alternatív szexualitás darwini elemzése (162-180). Budapest:
Akadémiai Kiadó.
Johns, S. A., & Belsky, J. (2008). Life Transitions: Becoming a Parent . In C. A. Salmon &
T. K. Shackelford (Eds.). Family Relationships. An Evolutionary Perspective (71-91). New
York: Oxford University Press.
Johnson, D. & Bering, J. (2006). Hand of God, mind of man: Punishment and cognition
in the evolution of cooperation. Evolutionary Psychology 4, 219-233.
Johnston, V. S. , Hagel, R., Franklin, M., Fink, B. & Grammer, K. (2001). Male facial
attractiveness: Evidence for hormone-mediated adaptive design. Evolution and human
behavior, 22, 251-267.
Jokela, M., & Keltigangas-Järvinen, L. (2009). Adolescent leadership and adulthood
fertility: Revisiting the ‘‘central theoretical problem of human sociobiology’’. Journal of
Personality, 77, 213-230.
Jonasson, Z. (2005). Meta-analysis of sex differences in rodent models of learning and
memory: a review of behavioral and biological data. Neuroscience and Biobehavioral
Reviews 28, 811-825.
Jones, D. (2000): Group nepotism and human kinship. Current Anthropology 41, 779-
800.
Jones, D. N., & Paulhus, D. L. (2009). Machiavellianism. In M.R. Leary & R.H. Hoyle
(Eds), Individual differences in social behavior (93-108). New York: Guilford.
Jones, E.E., & Davis, K.E. (1965). From acts to dispositions: the attribution process in
person perception. In L. Berkowitz (Ed.), Advances in experimental social psychology, 2
(219-266). New York, NY: Academic Press.
Jones, O. R., Scheuerlein, A., Salguero-Gómez, R., Camarda, C. G., Schaible, R., Casper,
B. B., et al. (2014). Diversity of ageing across the tree of life. Nature, 505, 169-173.
Joseph, R.(1992). The Right Brain in the Unconscious. New York: Plenum.
Juhász, M. J. (2010). „Ezt most nem értem” - avagy a humorérzék és az elmeteória kapcsolata.
OTDK dolgozat. Pécsi Tudományegyetem, Pécs.
Jung, W. E. (2003). The inner eye theory of laughter: Mindreader signals cooperator value.
Evolutionary Psychology, 1, 214-253.
Kaĝitçbaşi, C. (2003). A család és a család változása. In: Nguyen L. L. A. & Fülöp M.
(szerk.). Kultúra és pszichológia. Budapest: Osiris Kiadó
Kalmijn, M. (1998). Intermarriage and homogamy: Causes, patterns, trends. Annual review
of sociology, 24, 395-421.
Kampe, K. K. W., Frith C. D. & Frith U. (2003). Hey John’’: signals conveying commu-
nicative intention toward the self activate brain regions associated with „mentalizing’’,
regardless of modality. Journal of. Neuroscience, 23, 5258-5263
Kaplan, H. S. (1996). A theory of fertility and parental investment in traditional and mod-
ern human societies. Yearbook of Physical Anthropology, 39, 91-135.
Kaplan, H. S., & Gangestad, S. W. (2005). Life history theory and evolutionary psychology.
In D. M. Buss (Ed.), Handbook of evolutionary psychology (68-95). Hoboken: Wiley.
Kaplan, H. S., & Robson, A. J. (2009). We age because we grow. Proceedings of the Royal
Society of London B, 276, 1837-1844.
Kaplan, H. S., Gurven, M., & Lancaster, J. B. (2007). Brain evolution and the human
adaptive complex: An ecological and social theory. In S. W. Gangestad & J. A. Simpson
(Eds.), The evolution of mind: Fundamental questions and controversies (pp. 269-279), New
York: Guilford.
Kaplan, H. S., Hill, K., Lancaster, J. B., & Hurtado, A. M. (2000). A theory of human life
history evolution: Diet, intelligence, and longevity. Evolutionary Anthropology, 9, 156-185.
Kaplan, H., Lancaster, J., & Robson, A. (2003). Embodied capital and the evolutionary
economics of the human life span. In: Carey, J. R. & Tuljapurkar, S (eds.). Life Span:
Evolutionary, Ecological, and Demographic Perspectives, Supplement to Population and
Development Review, vol. 29, (pp. 152-182), New York: Population Council.
Kaplan, J. R., Fontenot, M. B., Berard, J., Manuck, S. B., & Mann, J. J. (1995). Delayed
dispersal and elevated monoaminergic activity in freeranging rhesus monkeys. American
Journal of Primatology, 35, 299- 234.
Karádi, K., Kállai, J., Szabó, I., Kovács, B. & Szepesi, T. (1999) Sex differences on the hand
mental rotation task for 9-yr-old children and young adults. Perceptual and Motor Skills,
89, 969-972.
Karau, S. J. & Williams, K. D. (1993). Social loafing: A meta-analytic review and theoretical
integration. Journal of Personality and Social Psychology 65 (4), 681-706.
Kardos L. (1976). A neuropszichikus információ eredete. Budapest: Akadémiai Kiadó.
Kareklas K, Nettle D, Smulders TV. (2013). Water-induced finger wrinkles improve
handling of wet objects. Biology Letters 9. Letöltve: 2014.09.02-án: http://dx.doi.
org/10.1098/rsbl.2012.0999
Kelemen, O. & Kéri, Sz. (2014). Az evolúció pszichiátriai paradoxona - A szkizofrénia evo-
lúciós pszichopatológiai megközelítései. In Gyuris P., Meskó N. & Tisljár R. (Szerk.),
Az evolúció árnyoldala - A lelki betegségek és az alternatív szexualitás darwini elemzése
(101-116). Budapest: Akadémiai Kiadó.
Keller, G. C., & Miller, G. F. (2006). Resolving the paradox of common, harmful heritable
mental disorders: Which evolutionary genetic models work best? Behavioral and Brain
Sciences, 29, 385-452.
Keller, H. & Chasiotis, A. (2008). Maternal Investment. In C. A. Salmon & T. K.
Shackelford (Eds.). Family Relationships. An Evolutionary Perspective (91-115). New
York: Oxford University Press.
Keller, H. (2007). Cultures of infancy. Mahwah, NJ: Erlbaum.

Keller, H., Lamm, B., Abels, M., Yovsi, R., Borke, J., Jensen, H., et al. (2006). Cultural
models, socialization goals, and parenting ethnotheories: A multicultural analysis. Jour-
nal of Cross-Cultural Psychology, 37, 155-172.
Kelley, H.H. (1972). Causal schemata and the attribution process. Morristown, NJ: General
Learning Press.
Kelly, S. A., Panhuis, T. M., Stoehr, A. M. (2012). Phenotypic plasticity: molecular
mechanisms and adaptive significance. Comprehensive Physiology, 1417-1439.
Keltner, D., & Buswell, B.N. (1996). Evidence for the discreteness of embarrassment,
shame, and guilt: A study of recalled antecedents and facial expressions of emotions.
Cognition and Emotion, 10, 155-171.
Keltner, D., & Buswell, B.N. (1997). Embarrassment: Its distinct form and appeasement
functions. Psychological Bulletin, 122, 250-270.
Keltner, D., Haidt, J., & Shiota, M.N. (2006). Social fuctionalism and the evolution of
emotions. In M. Schaller, J.A. Simpson, & D.T. Kendrick (Eds.), Evolution and social
psychology (15-142). New York, NY: Psychology Press.
Kenrick, D. T., Sadalla, E. K., Groth, G. & Trost, M. (1990). Evolution, traits, and the stages
of human courtship: Qualifying the parental investment model. Journal of Personality,
58, 97-116.
Kenrick, D., T., Maner, J., K., & Norman, P., Li (2005). Evolutionary social psychology. In
D. M. Buss (szerk), The handbook of evolutionary psychology (803-828).Hoboken, New
Jersey: John Wiley & Sons.
Kenrick, D.T., Gómez-Jacinto, L. (2014). Economics, sex, and the emergence of society. A
dynamic life history model of cultural variation. In: M. J. Gelfand, Ch. Chiu y Y. Hong:
Advances in Culture and Psychology vol. 4. (pp. 78-123), New York: Oxford University
Press.
Kerr, N. L. (1989). Illusions of efficacy: The effects of group size on perceived efficacy in
social dilemmas. Journal of Experimental Social Psychology, 25(4), 287-313.
Keser, C., & van Winden, F. (1997). Partners contribute more to public goods than strangers:
Conditional cooperation (No. 97-018/1). Tinbergen Institute Discussion Paper.
Ketelaar, T., & Ellis, B. J. (2000). Are evolutionary explanations unfalsifiable? Evolutionary
psychology and the Lakatosian philosophy of science. Psychological Inquiry, 11, 1-21.
Kimura, D (2002). Sex Hormones Influence Human Cognitive Pattern Neuroendocrinology
Letters Spedal Issue, 23,
Kimura, D. (1999). Sex and cognition. Cambridge, MA: MIT Press.
King, V., & Elder, G. H. (1995). American children view their grandparents: Linked lives
across three rural generations. Journal of Marriage and theFamily, 57, 165-178.
Kirkwood, T. B. L., & Rose, M. R. (1991). Evolution of senescence: Late survival sacrificed
for reproduction. In P. H. Harvey, L. Partridge, & T. R. E. Southwood (eds.), The
evolution of reproductive strategies (pp. 15-24). Cambridge: Cambridge University Press.
Kiyonari, T., Tanida, S. & Yamagishi, T. (2000). Social exchange and reciprocity: confusion
or a heuristic? Evolution and Human Behavior, 21,411-427.
Kiyonari, T., Tanida, S., & Yamagishi, T. (2000). Social exchange and reciprocity: confusion
or a heuristic? Evolution and Human Behavior 21, 411-427.
Knight, C., Power C. & Watts, I. (1995). The Human Symbolic Revolution: A Darwinian
Account. Cambridge Archaeological Journal, 5 (1), 75-114.
Kochanska, G., Forman, D. R., Aksan, N., & Dunbar, S. B. (2005). Pathways to conscience:
Early mother-child mutually responsive orientation and children’s moral emotion,
conduct, and cognition. Journal of Child Psychology and Psychiatry, 46, 19-34.
Kohlberg, L. (1969). Stage and sequence: The cognitive developmental approach to
socialization. In D.A.Goslin (Ed.), Handbook of socialization theory and research (347-
480). Chicago, IL: Rand McNally.
Kokko, H., & Jennions, M. D. (2008). Parental investment, sexual selection and sex ratios.
Journal of Evolutionary Biology, 21, 919-948.
Koós, O., & Gergely, Gy. (2001). A contingency-based approach to the etiology of
’disorganized’ attachment: The ’flickering switch’ hypothesis. Bulletin of the Menninger
Clinic, 65(3), 397-410.
Kozlowska, K., Walker, P., McLean, L., & Carrive, P. (2015). Fear and the Defense Cascade:
Clinical Implications and Management. Harvard Review of Psychiatry, 23(4), 263-287.
Krajcsi, A. (2001). Velünkszületett csalásdetektor? In Kampis Gy. - Ropolyi L. (Ed.):
Evolúció és megismerés (89-103). Budapest: Typotex.
Krebs, D. L. & Denton, K. (1997). Social illusions and self-deception: The evolution of
biases in person perception. In Simpson, J. A., & Kenrick, D. (szerk). Evolutionary social
psychology (21-48). New York: Psychology press.
Krebs, J. R. & Davies, N. B. (1984). Behavioural Ecology: An Evolutionary Approach, 2nd
ed., Malden, MA: Sinauer, Sunderland.
Kropotkin, P. A. (1902). Mutual aid: A factor of evolution. London: William Heinemann.
KSH (2015). Letöltve: 2015. 05. 22-én: https://www.ksh.hu/docs/hun/xstadat/xstadat_
eves/i_fek005.html
Kuhn, T. S. (1984). A tudományos forradalmak szerkezete. Budapest: Gondolat.
Lewin, K. (1972). A mezőelmélet a társadalomtudományokban. Budapest: Gondolat.
Kurzban, R. & Houser, D. (2001). Individual differences in cooperation in a circular public
goods game. European Journal of Personality, 15, 37-52.
Kurzban, R. (2003). Biological foundations of reciprocity. In E. Ostrom & J. Walker (Eds.),
Trust and Reciprocity. Interdisciplinary Lessons from Experimental Research (105-127).
New York, Russel Sage Foundation.
Kurzban, R., & Leary, M. R. (2001). Evolutionary origins of stigmatization: the functions
of social exclusion. Psychological Bulletin, 127(2), 187.
Kurzban, R., & Neuberg, S. (2005). Managing Ingroup and Outgroup Relationships. In
D. M. Buss (Ed.). The handbook of evolutionary psychology (653-675). Hoboken, NJ, US:
John Wiley & Sons Inc.
Kuzawa, C. W., Chugani, H. T., Grossman, L. I., Lipovich, L., Muzik, O., Hof, P. R., et
al. (2014). Metabolic costs and evolutionary implications of human brain development.
Proceedings of the national Academy of Sciences, 111, 13010-13015.
La Gaipa, J. J. (1977). The effects of humour on the flow of social conversation. In A. J.

Chapman & H. C. Foot (Eds.), It’s a funny thing, humour (pp. 421-427). Oxford: Per-
gamon Press.
LaBuda C. J., Mellgren R. L. & Hale R. L. (2002). Sex differences in the acquisition of a
radial maze task in the CD-1 mouse. Physiology and Behavior 76, 213-217.
Lack, D. (1954). The regulation of animal numbers. Oxford: Clarendon Press.
Lack, D. (1968). Ecological adaptations for breeding in birds. London: Methuen.
Lacreuse, A., Herndon, J. G., Killiany, R. J., Rosene, D. L. & Moss, M. B. (1999). Spatial
cognition in rhesus monkeys: Male superiority declines with age. Hormones and Behav-
ior, 36, 70-76.
Lacreuse, A., Verreault, M., & Herndon, J. G. (2001). Fluctuations in spatial recognition
memory across the menstrual cycle in female rhesus monkeys. Psychoneuroendocrinology,
26, 623-639.
Laham, S. M., Gonsalkorale, K., & von Hippel, W. (2005). Darwinian grandparenting:
Laland, K. N., Odling-Smee, F. J., & Myles, S. (2010). How culture shaped the human
genome: Bringing genetics and the human sciences together. Nature Reviews Genetics,
11, 137-148.
Lamb, M. E. (2010). How Do Fathers Influence Children’s Development? Let Me Count
the Ways. In M. E. Lamb (Ed.). The role of the father in child development (1-27). Hobo-
ken, NJ: Jonh Wiley & Sons.
Lancaster, J. B. (1994). Human sexuality, life histories, and evolutionary ecology. In A.
S. Rossi (Ed.), Sexuality across the life course (39-62). Chicago: University of Chicago
Press.
Lancaster, L. T., & Sinervo, B. (2011). Epistatic social and endocrine networks and the
evolution of life history trade-offs and plasticity. In T. Flatt & F. Heyland (Eds.), Mech-
anisms of life history evolution. The genetics and physiology of life history traits and trade-offs
(pp. 329-348). New York, NY: Oxford University Press.
Lane, R. D., & Nadel, L. (Eds.). (2000). Cognitive Neuroscience of Emotions. New York:
Láng, A. (2012a). Kötődés és pszichoterápiás kapcsolat. Budapest: Animula.
Láng, A. (2012b). The utopia of modern child care - attachment theory in understanding
the genesis of utopias. In Bálint Á. és DiBlasio B. (szerk.), Az utópia ezer arca (2. javított,
bővített kiadás, 87-91.). Pécs: PTE BTK Neveléstudományi Intézet.
Langbroek, M. (2012). Trees and ladders: A critique of the theory of human cognitive and
behavioural evolution in Palaeolithic archaeology. Quaternary International, 270, 4-14.
Lang-Takoc, E., & Osterweil, Z. (1992). Separateness and connectedness: Differences be-
tween the genders. Sex Roles, 27, 277-289.
László, E. (2001). A rendszerelmélet távlatai. Budapest: Magyar Könyvklub.
László, J. (2012). Történelem-történetek. Bevezetés a narratív szociálpszichológiába. Budapest:
Akadémia Kiadó.
Lawson, E.T. & McCauley, R.N. (1990). Rethinking Religion: Connecting cognition and
culture. Cambridge: Cambridge University Press.
Lawton, C., & Kallai, J. (2002). Gender differences in wayfinding strategies and anxiety
about wayfinding: A cross-cultural comparison. Sex Roles, 47, 389-401.
Le Bon, G. (2004). A tömegek lélektana. Hermit Könyvkiadó, Budapest.
Le Doux, J. (1996). The emotional brain. New York, NY: Simon and Schuster.
Leary, M.R., & Buttermore, N.E. (2003. Evolution of the human self: Tracing the natural
history of self-awareness. Journal for the Theory of Social Behaviour, 33, 365-404.
LeDoux, J. E. (1998). The Emotional Brain. New York: Simon and Schuster.
LeDoux, J. E. (2000). Emotional circuits in the brain. Annual Review of Neuroscience, 23,
155-184
Leigh Van Valen (1973) A new evolutionary law. Chicago, Illinois: University of Chicago.
Lerner, J.S., & Keltner, D. (2001). Fear, anger, and risk. Journal of Personality and Social
Lessells, C. M. (1991). The evolution of life histories. In J. R. Krebs & N. B. Davies (Eds.),
Behavioural ecology: An evolutionary approach (pp. 32-65). Oxford: Blackwell.
Levy, R.I. (1984). Emotion, knowing, and culture. In R.A. Shweder & R.A. LeVine (Eds.),
Culture theory: Essays on mind, self, and emotion (214-237). New York, NY: Cambridge
University Press.
Lewis, D. M. (2015). Evolved individual differences: Advancing a condition-dependent
model of personality. Personality and Individual Differences, 84, 63-72.
Lewis, H.B. (1971). Shame and guilt in neurosis. New York, NY: International Universities
Press.
Lewis, M. (2000). Self-conscious emotions: Embarrasment, pride, shame and guilt. In M.
Lewis & J. M. Haviland-Jones (Eds.), Handbook of emotions (2nd ed, 623-636). New
York, NY: Guilford Press.
Li, J., Wang, L., & Fischer, K.W. (2004). The organization of Chinese shame concepts.
Cognition and Emotion, 18, 767-797.
Li, N. P., Griskevicius, V., Durante, K. M., Jonason, P. K., Pasisz, D. J., & Aumer, K. (2009).
An evolutionary perspective on humor: sexual selection or interest indication?. Personal-
ity and Social Psychology Bulletin, 35, 923-936.
Lickel, B., Schmader, T., & Spanovic, M. (2007). Group-conscious emotions: The implica-
tions of others’ wrongdoings for identity and relationships. In J.L. Tracy, R.W. Robins,
& J.P. Tangney (Eds.), The self-conscious emotions: theory and research (351-370). New
York, NY: The Guilford Press.
Lickliter, R., Honeycutt, H. (2003). Developmental Dynamics: Toward a Biologically
Plausible Evolutionary Psychology. Psychological Bulletin, 129 (6), 819–835.
Lieberman, P. (1984). The Biology and Evolution of Language. Cambridge, Mass.: Harvard
University Press.
Liebrand, W. B. & Messick, D. M. (1996). Frontiers in social dilemmas research. New York,
Inc: Springer-Verlag.
Limosin, F., Rouillon, F., Payan, C., Cohen, J. M. & Strub, N. (2003). Prenatal exposure to
influenza as a risk factor for adult schizophrenia. Acta Psychiatrica Scandinavica, 107(5),
331-335.
Linné, C. (1735). Systema naturæ, sive regna tria naturæ systematice proposita per classes, or-
dines, genera, & species. (1-12). Lugduni Batavorum. Haak.
Locke, J. L., & Bogin, B. (2006). Language and life history: A new perspective on the devel-
opment and evolution of human language. Behavioral and Brain Sciences, 29, 259- 280.
Loewnstein, G., & Lerner, J.S. (2003). The role of affect in decision making. In R.J. David-
son, K.R. Scherer, & H.H. Goldsmith (Eds.), Handbook of affective sciences (619-642).
New York, NY: Oxford University Press.
Lorenz, K. (1969). Innate bases of learning. In K. Pribram (Ed.), On the biology of learning
(13-93). New York: Harcourt.
Lorenz, K. (1973). Analogy as a Source of Knowledge. Nobel Lecture, Austrian Academy of
Sciences. Institute of Comparative Behaviour Research, Altenberg, Austria.
Lorenz, K. (2004). Az agresszió. Budapest: Cartaphilus Kiadó.
Loulergue, L., Schilt, A., Spahni, R., Masson-Delmotte, V., Blunier, T., Lemieux, B., ... &
Chappellaz, J. (2008). Orbital and millennial-scale features of atmospheric CH4 over
the past 800,000 years. Nature, 453 (7193), 383-386.
Lucretius (i.e. 60/1909/ 1957.). A természetről (De rerum natura). Debrecen: Alföldi
Magvető.
Lund T. D. & Lephart E. D. (2001). Manipulation of prenatal hormones and dietary phy-
toestrogens during adulthood alter the sexually dimorphic expression of visual spatial
memory. BMC Neuroscience, 2, 21.
Lundy, D. E., Tan, J. & Cunningham, M. R. (1998). Heterosexual romantic preferences:
The importance of humor and physical attractiveness for diff erent types of relationships.
Personal Relationships, 5(3), 311-325.
Lutz, C., & White, G. (1986). The anthropology of emotions. Annual Review of Anthropol-
ogy, 15, 405-436.
Lyell, C. (1830). Principles of Geology. Vol 1-3. John Murray, Albermarle-Street. Letöltve:
2015.05.05-én: http://www.esp.org/books/lyell/principles/facsimile/title3.html
Lynn, R. (1992). Sex differences on the Differential Aptitude Test in British and American
adolescents. Educational Psychology, 12, 101-106.
MacArthur, R. H., & Wilson, E. O. (1967). The theory of island biogeography. Princeton, NJ:
MacArthur, R. H. (1972). Geographical ecology. New York: Harper and Row Press.
MacDonald, K. (2005). Personality, evolution, and development. In R. Burgess and K.
& K. MacDonald (Eds.), Evolutionary Perspectives on Human Development (207-242).
Thousand Oaks, CA: Sage.
MacDonald, K. B. (1995). Evolution, the five-factor model, and levels of personality. Jour-
nal of Personality, 63, 525-567.
MacDonald, K. B. (1998). Evolution, culture, and the five-factor model. Journal of Cross-
Cultural Psychology, 29(1), 119-149.
Mace, R. (2000): Are adaptive model of human reproductive rate where wealth is inher-
ited: Why people have small families. In Cronk, L., Chagnon, N. & Irons, W. (Eds.),
Adaptation and Human Behavior: An Anthropological Perspective (261-282). New York:
Aldine de Gruyter.
Mace, R., & Sear, R. (2005). Are humans cooperative breeders? In E. Voland, A. Chasiotis,
& W. Schiefenhövel (Eds.), Grandmotherhood: The evolutionary significance of the second
half of female life (143-159). New Brunswick, NJ: Rutgers University Press.
Mackie, D.M., Hamilton, D.L., & Schroth, H.H. (1989). The effects of induced mood on
expectancy-based illusory correlations. Journal of Experimental Psychology, 25, 524-544.
Maguire, E. A., Gadian, D. G., Johnsrude, I. S., Good, C. D., Ashburner, J., Frackowiak,
R. S. J., Frith C. D. (2000). Navigation-related structural change in the hippocampi of
taxi drivers. Proceedings of the National Academy of Sciences of the United States of America,
97, 4398-4403.
Main, M. & Hesse, E. (1990): Parents’ unresolved traumatic experiences are related to infant
disorganized attachment status: Is frightened and/or frightening parental behavior the
linking mechanism? In M. T. Greenberg, D. Cicchetti, & E. M. Cummings (Eds.),
Attachment in the preschool years: Theory, research, and intervention (161-182). Chicago:
University of Chicago Press.
Main, M. & Solomon, J. (1986): Discovery of an insecure-disorganized/ disoriented
attachment pattern: Procedures, findings and implications for the classification of
behavior. In T. B. Brazelton, & M. Yogman (Eds.), Affective Development in Infancy (95-
124). Norwood: Ablex.
Main, M. (1981). Avoidance in the service of attachment: A working paper. In K.
Immelmann, G. Barlow, M. Main, & L. Petrinovich (Eds.), Behavioral development: The
Bielefeld Interdisciplinary Project (651-693). New York: Cambridge University Press.
Mallan, K. M., Lipp, O. V., Cochrane, B. (2013). Slithering snakes, angry men and out-
group members: What and whom are we evolved to fear? Cognition and Emotion, 27
(7), 1168-1180.
Mandara, J., Murray, C. B., & Joyner, T. N. (2005). The Impact of Fathers’ Absence on
African American Adolescents’ Gender Role Development. Sex Roles. 53(3-4), 207-
220.
Mann, J. (1992). Nurturance or negligence: Maternal psychology and behavioral preference
among preterm twins. In J. Barkow, L. Cosmides, & J. Tooby (Eds.), The adapted mind:
Evolutionary psychology and the generation of culture (367-390). New York: Oxford
University Press.
Marlowe, F. (1999). Showoffs or providers? The parenting effort of Hadza men. Evolution
Marosán, Gy. (2010). Tit-for-tat - az egyéni és a közösségi siker alapja. In Rab V., & Deák
A. (Eds.) Együttműködés- versengés (105-116). Budapest: Gondolat.
Martin, G. N., & Gray, C. D. (1996). The effects of audience laughter on men’s and women’s
responses to humor. Journal of Social Psychology, 136(2), 221-231.
Martin, R. A. (2007). The Psychology of Humor: An Integrative Approach. Burlington, MA:
Elsevier Academic Press.
Martinko, M.J., Gundlach, M.J., & Douglas, S.C. (2001, March). Toward an integrative
theory of counterproductive workplace behavior: A causal reasoning perspective. Paper
presented at the meeting of Southern Management Association, New Orleans, LA.
Masataka, N. (2003). The Onset of Language. Cambridge: University Press.
Mátyás, Cs. ( 2002) Erdészeti - természetvédelmi genetika. Budapest: Mezőgazda kiadó.

Mauck, R. A., Marschall, E. A., & Parker, P. G. (1999). Adult survival and imperfect
assessment of parentage: Effects on male parenting decisions. American Naturalist, 154,
99-109.
Mayer, J.D. (2001). Emotion, intelligence, and emotional intelligence. In J.P. Forgas (Ed.),
Handbook of affect and social cognition (410-430). Mahwah, NJ: Lawrence Erlbaum
Associates.
Mayer, J.D., & Salovey, P. (1997). What is emotional intelligence? In P. Salovey & D.
Sluyter (Eds.), Emotional development and emotional intelligence: Implications for educators
(3-31). New York, NY: Basic Books.
Mayr, E. (1983). Toward a new philosophy of biology: Observations of an evolutionist. Camb-
ridge, MA: Harvard University Press.
Mayr, E. (1983). Toward a new philosophy of biology: Observations of an evolutionist. Camb-
ridge, MA: Harvard University Press.
Mayr, E. (1991) One Long Argument, Harmondsworth, Middlesex, England: Peguin Books
Ltd.
Mayseless, O. (1996). Attachment patterns and their outcomes. Human Development, 39,
206-223.
Mazur, A., & Booth A. (1998). Testosterone and Dominance in Men. Behavioral and Brain
Sciences, 21, 353-363.
McAdams, D. P. & Pals, J. L. (2006). A New Big Five Fundamental Principles for an
Integrative Science of Personality. American Psychologist. 61(3), 204-217.
McAdams, D. P. (2001). The person. Philadelfia: Harcourt.
McCabe, K. A., Rigdon, M. L. & Smith, V. L. (2003). Positive reciprocity and intentions in
trust games. Journal of Economic Behavior & Organization, 52, 267-275.
McClintock, C. G. (1972). Social motivation: A set of propositions. Behavioral Science
17(5), 438-455.
McDonald, D. B. (1993). Demographic consequences of sexual selection in the long-tailed
manakin. Behavioral Ecology, 4, 297-309.
McGhee, P. E. (1979). Humor: Its origin and development. San Francisco, CA: W. H.
Freeman.
McKenzie, J., Taghavi-Knosary, M., & Tindell, G. (2000). Neuroticism and academic
achievement: The Furneaux factor as a measure of academic rigour. Personality and
Individual Differences, 29, 3-11.
McNamara, P. (Ed.) (2006). Where God and Science Meet: How Brain and Evolutionary
Studies Alter Our Understanding of Religion. Santa Barbara, CA: Praeger Books.
McNaughton S. J. (1975). r- and K-selection in Typha. The American Naturalist, (109), 251
261.
Mealey, L. (1995). The sociobiology of sociopathy: An integrated evolutionary model. Be-
havioral and Brain Sciences, 18, 523-541.
Mealey, L.(2000): Sex Differences: Development and Evolutionary strategies. San Diego:
Academic Press.
Mednick, S. A., Machon, R. A., Huttunen, M. O. & Bonett, D. (1988). Adult Schizophrenia
Following Prenatal Exposure to an Influenza Epidemic. Archives of General Psychiatry,
45(2), 189-192.
Meikle D. B., Drickamer L. C., Vessey S. H., Rosenthatl T. L., Fitzgerald K. S. (1993).
Maternal dominance rank and secondary sex ratio in domestic swine. Animal Behavior,
(46), 79-85.
Mellmann, K. (2014). Az irodalmi szöveg érzelmi hatása. A “fikció paradoxonának”
evolúciós pszichológiai megoldása, In Horváth M. (szerk.) A művészet eredete (118-40).
Budapest: Typotex.
Mendes, N., Rakoczy, H. & Call, J. (2008). Ape metaphysics: Object individuation without
language. Cognition, 106, 730-749.
Merő L. (1996): Mindenki másképp egyforma. A játékelmélet és a racionalitás pszichológiája.
Budapest: Tercium Kiado Kft.
Meskó, N. (2012). A szépség eredete. Pécs: Pro Pannónia Kiadó.
Messick, D. M. & Kramer, R. M. (2001). Trust as a form of shallow morality. Trust in
society, 2, 89-117.
Messick, D.M., & Brewer, M.B. (1983). Solving social dilemmas: A review. Review of
Personality and Social Psychology, 4, 11- 44.
Michalski, R. L., & Shackelford, T. K. (2008). Evolutionary psychology perspectives on
personality. In G. Boyle, G. Matthews & D. Saklofske (Eds.), Handbook of Personality
Theory and Assessment (174-189). Thousand Oaks, CA: Sage Publications.
Michalski, R. L., & Shackelford, T. K. (2010). Evolutionary personality psychology: Rec-
onciling human nature and individual differences. Personality and Individual Differences,
48(5), 509-516.
Mikulincer, M., & Shaver, P. R. (2003). The attachment behavioral system in adulthood:
Activation, psychodynamics, and interpersonal processes. In M. P. Zanna (Ed.), Ad-
vances in experimental social psychology (Vol. 35, 53-152). San Diego, CA: Academic
Press.
Miller, G. (2000). Sexual selection for indicators of intelligence. In Bock, G. R. , Goode, J.
A. & Webb, K. (szerk) The nature of intelligence (260-270). Novartis Foundation Sympo-
sium , New York: John Wiley& Sons.
Miller, G. F. (2000/2006). A párválasztó agy. Budapest: Typotex Kiadó.
Miller, G. F. (2011). Are pleiotropic mutations and Holocene selective sweeps the only
evolutionary-genetic processes left for explaining heritable variation in human psycho-
logical traits? In D. M. Buss & P. H. Hawley (Eds.), The Evolution of Personality and
Miller, R.S., & Leary, M.R. (1992). Social sources and interactive functions of emotion:
The case of embarrassment. In M.S. Clark (Ed.), Review of personality and social psychol-
ogy (202-221). Newbury Park, CA: Sage.
Mincer, J. (1974). Schooling, Experience, and Earnings. Chicago: National Bureau of Eco-
nomic Research.
Mirnics, Zs. (2006). A személyiség építőkövei - Típus-, vonás- ás biológia elméletek. Budapest:
Bölcsész Konzorcium.
Mithen, S. J. (1990). Thoughtful Foragers. Cambridge University Press.

Mithen, S. J. (2005). Creativity in Human Evolution and Prehistory. New York: Routledge.
Mittal, C., & Griskevicius, V. (2014). Sense of control under uncertainty depends on peo-
ple’s childhood environment: A life history theory approach. Journal of Personality and
Social Psychology, doi:10.1037/a0037398
Moll, H. & Tomasello, M. (2004). 12- and 18-month-old infants follow gaze to spaces
behind barriers. Developmental Science. 7, F1-F9.
Monninkhof, E. M., Elias, S. G., Vlems, F. A., van der Tweel, I., Schuit, A. J., Voskuil, D.
W., et al. (2007). Physical activity and breast cancer: a systematic review. Epidemiology,
18(1), 137-157.
Montagu, A. (1995). Animadversions on the development of a theory of touch. In T. M. Fiels
(Ed.), Touch in early development (1-10). Mahwah, NJ: Lawrence Erlbaum Associates.
Moscovici, S. (1984). The Phenomenon of Social Representations. In: Social Representa-
tions. R. Farr & S. Moscovici (eds.) (pp. 3-7.) Cambridge: Cambridge University Press.
Mosing, M. A., Verweij, K. J. H., Madison, G., Pedersen, N. L., Zietsch, B. P., Ullén, F.
(2015). Did sexual selection shape human music? Testing predictions from the sexual
selection hypothesis of music evolution using a large generically informative sample of
over 10,000 twins. Evolution and Human Behavior. in press.
Mura-Mészáros, Cs. (2015). A genetika alaptörvényei - Tantárgyi segédlet biológiából. Bu-
dapest: Kempelen Farkas Gimnázium. Letöltve: 2015.05.05-én: http://www.kfg.
hu/~csaba/biologia/
Murphy J., Waldmann T., Arkins S. (2004). Sex differences in equine learning skills and
visuo-spatial ability.Applied Animal Behaviour Science, 87,119-130.
Nagy, L. (2005): A felnőtt kötődés mérésének egy új lehetősége: a Közvetlen Kapcsolatok
Élményei kérdőív. Pszichológia, 25(3), 223-245.
Namnyak, M., Tufton, N., Szekely, R., Toal, M., Worboys, S., & Sampson, E. L. (2008).
‘Stockholm syndrome’: psychiatric diagnosis or urban myth?. Acta Psychiatrica
Scandinavica, 117(1), 4-11.
Nemes, L. & Molnár, P. (2002). Evolúciós pszichológia: új szintézis (?). Magyar Tudomány,
2002/1. Letöltve: 2015. 05. 22-én: http://www.matud.iif.hu/02jan/nemes.html
Nesse, R. M. (1990). Evolutionary Explanations of Emotions. Human Nature, 1(3), 261-
289.
Nesse, R. M. (2001a). How is Darwinian medicine useful?. Western Journal of Medicine,
174(5), 358-360.
Nesse, R. M. (2001b). On the difficulty of defining disease: a Darwinian perspective. Medi-
cine, Health Care and Philosophy, 4(1), 37-46.
Nesse, R. M. (2005a). Evolutionary Psychology and Mental Health. In D. M. Buss (Ed.),
Nesse, R. M. (2005b). Maladaptation and natural selection. The Quarterly Review of Biol-
ogy. 80, 62-70.
Nesse, R. M. (2012). Evolution: A basic science for medicine. In A. Poiani (Ed.), Prag-
matic Evolution: Applications of Evolutionary Theory (107-114). Cambridge: Cambridge
University Press.
Nesse, R. M., & Dawkins, R. (2010). Evolution: Medicine’s most basic science. In D. A.
Warrell, T. M. Cox, J. D. Firth & E. J. J. Benz (Eds.), Oxford textbook of medicine, 5th
edition (12-15). Oxford: Oxford University Press.
Nettle, D. (2006). The Evolution of Personality Variation in Humans and Other Animals,
American Psychologist, 61(6), 622-631.
Nettle, D. (2006). The evolution of personality variation in humans and other animals.
American Psychologist, 61, 622-631.
Nettle, D. (2007a). Personality: What Makes You the Way You Are. Oxford: Oxford University
Press.
Nettle, D. (2007b). Individual differences. In R. I. M. Dunbar & L. Barrett (Eds.), Oxford
Handbook of Evolutionary Psychology (479-490). Oxford: Oxford University Press.
Nettle, D. (2011). Evolutionary perspectives on the five-factor model of personality. In D.
M. Buss & P. H. Hawley (Eds.), The Evolution of Personality and Individual Differences
(5-28). New York, NY: Oxford University Press.
Nettle, D. (2011a). Flexibility in reproductive timing in human females: Integrating ulti-
mate and proximate explanations. Philosophical transactions of the Royal Society of London
B, 366, 357-65.
Nettle, D., & Clegg, H. (2006). Schizotypy, creativity and mating success in humans. Pro-
ceedings of the Royal Society of London, Series B: Biological Sciences, 273, 611-615.
Nettle, D., & Penke, L. (2010). Personality: Bridging the literatures from human psy-
chology and behavioural ecology. Philosophical Transactions of the Royal Society B, 365,
4043-4050.
Nettle, D., Frankenhuis, W. E., & Rickard, I. J. (2014). The evolution of predictive adap-
tive responses in humans: Response. Proceedings of the Royal Society of London B, 281,
20132822.
Neuberg ,L. S., Kenrick L. D., Schaller M. (2009). Evolutionary social psychology.In: S.
T. Fiske, D. Gilbert, G. Lindzey: Handbook of Social Psychology (Eds.), New York: John
Wiley & Sons.
Neuberg, S. L., Kenrick, D. T. & Schaller, M. (2010). Evolutionary social psychology.
Handbook of social psychology. New York: John Wiley & Sons.
Newson, L., & Richerson, P. J. (2013) The Evolution of Flexible Parenting. In M. L. Fisher,
J. R. Garcia, & R. Sokol Chang (Eds.) Evolution’s Empress. Darwinian Perspectives on the
Nature of Women (151-168). New York: Oxford University Press.
Nitsch, A., Faurieb,C.,& Lummaa, V. (2014). Alloparenting in humans: fitness conse-
quences of aunts and uncles on survival in historical Finland. Behavioral Ecology.
Letöltve: 2015.06.30.: http://beheco.oxfordjournals.org/content/early/2014/02/02/
beheco.art126.short
Oates, K., & Wilson, M. (2002). Nominal kinship cues facilitate altruism. Proceedings of the
Royal Society of London. Series B: Biological Sciences, 269(1487), 105-109.
Ogden, J. (2012). Health psychology: A textbook (5th edn.). Maidenhead: Open University
Press.
Öhman, A. & Mineka, S. (2001). Fears, phobias, and preparedness: Toward an evolved
module of fear and fear learning. Psychological Review, 108 (3), 483-522.
Öhman, A., Flykt, A., & Esteves, F. (2001). Emotion drives attention: Detecting the snake
in the grass. Journal of experimental psychology: General, 130 (3), 466-478.
Öhman, A., Soares, S., C., Juth, P., Lindström, B., Esteves, F. (2012). Evolutionary derived
modulations of attention to two common fear stimuli: Serpents and hostile humans.
Journal of Cognitive Psychology, 24 (1), 17-32.
Ono, T. & Nishijo, H. (1999). Active Spatial Information Processing in the Septo-Hip-
pocampal System. Hippocampus, 9(4), 458-466.
Organ, D.W., & Ryan, K. (1995). A meta-analytic review of attitudinal and dispositional
predictors of organizational citizenship behavior. Personnel Psychology, 48, 775-802.
Ostrom, E. (1990). Governing the Commons: The Evolution of Institutions for Collective Ac-
tion. New York, Cambridge University Press.
Ostrom, E. (2003) Toward a Behavioral Theory, Linking Trust, Reciprocity and Reputation
In E. Ostrom & J. Walker (Eds.) (2003). Trust and Reciprocity: Interdisciplinary Lessons
from Experimental Research (19-79). Russell Sage Foundation, New York
Ostrom, E., & Walker, J. (2003). Trust and reciprocity. Interdisciplinary Lessons from Experi-
mental Research. New York: Russel Sage Foundation.
Owren, M. J., & Bachorowski, J.-A. (2003). Reconsidering the evolution of nonlinguistic
communication: The case of laughter. Journal of Nonverbal Behavior, 27(3), 183-200.
P. Szabó, G. (2013). Szubtelometrikus kromoszóma átrendeződések kimutatása és a Smith
Lemli-Opitz szindróma genetikai és biokémiai eltéréseinek vizsgálata mentálisan re-
tardált betegekben. Egyetemi doktori (Ph.D.) értekezés. Debreceni Egyetem, Klinikai
Orvostudományok Doktori Iskola, Debrecen.
Paál, T. (2010). Az emberi elme eredete. In Bereczkei T. & Paál T. (Szerk.), A lélek eredete.
Bevezetés az evolúciós pszichológiába (99-122). Budapest: Gondolat Kiadó.
Paál, T. (2014). A Sötét Hármas - A narcizmus, a machivellizmus és a pszichopátia evolúciós
gyökerei. In Gyuris P., Meskó N. & Tisljár R. (Eds.), Az evolúció árnyoldala - A lelki beteg-
ségek és az alternatív szexualitás darwini elemzése (136-161). Budapest: Akadémiai Kiadó.
Pacheco-Cobos, L., Rosetti, M., Cuatianquiz, C., Hudson, R. (2010). Sex differences in
mushroom gathering: men expend more energy to obtain equivalent benefits. Evolution
Panksepp, J. (1998). Affective neuroscience: The foundations of human and animal emotions.
New York: OxfordUniversity Press.
Parke, R. D. (1995). Fathers and families. In M. H. Bornstein (Ed.), Handbook of parenting:
Vol. 3: Status and social conditions of parenting (27-63). Mahwah, NJ: Erlbaum.
Parke, R. D., & Buriel, R. (1998). Socialization in the family: Ethnic and ecological per-
spectives. In W. Damon & E. Eisenberg (Eds.), Handbook of child psychology (5th ed.,
Vol. 3) (463-552). New York: John Wiley & Sons.
Parker, G. A., & Maynard Smith, J. (1990) Optimality theory in evolutionary biology.
Nature, 348, 27-33.
Parry D. G. (1981). The meanings of r- and K-selection. Oecologia, (48), 260-264.
Pásztor, E. (2012). Az emberi viselkedés örökölhetőségének vizsgálata In Bereczkei, T, &
Hoffmann, Gy. (Szerk.): Gének, gondolkodás, személyiség - bevezetés a humán viselke-
désgenetikába (139-165). Budapest: Akadémiai Kiadó.
Paulhus, D. L., & Williams, K. (2002). The dark triad of personality: Narcissism, Machia-
vellianism, and psychopathy. Journal of Research in Personality, 36, 556-568.
Paulhus, D. L., & Williams, K. M. (2002). The Dark Triad of Personality: Narcissism, Ma-
chiavellianism and psychopathy. Journal of Research in Personality, 36, 556-563.
Peabody, D. (1985). National Characteristics, Cambridge, England: Cambridge University
Press.
Pecsenye K. (2006). Populációgenetika. Nagykovácsi: Pars Kft.
Pegg, J. E., Werker, J. E. & McLeod, P. J. (1992). Preference for infant-directed over adult-
directed speech: Evidence from 7-week old infants. Infant Behavior and Development,
15, 325-345.
Péley, B. (2001). Az evolúciós gondolkodás szerepe a lelki fejlődés modelljeiben. In Pléh
Cs., Csányi V., & Bereczkei T. (Szerk.), Lélek és evolúció. Az evolúciós szemlélet és a pszi-
chológia (167-194). Budapest: Osiris.
Péley, B. (2010). Fejlődés és evolúció: evolúciós szemlélet a fejlődésben, a pszichopa-
tológiában és a pszichoterápiákban. Magyar Pszichológiai Szemle, 65(1), 65-83.
Pellegrini, A. D., & Archer, J. (2005). Sex differences in competitive and aggressive behav-
ior: A view from sexual selection theory. In B. J. Ellis & D. F. Bjorklund (Eds.), Origins
of the social mind: Evolutionary psychology and child development (219-244). New York,
NY: Guilford Press.
Penke, L. (2011). Bridging the gap between modern evolutionary psychology and the study
of individual differences. In D. M. Buss & P. H. Hawley (Eds.), The Evolution of Person-
ality and Individual Differences (243-279). New York, NY: Oxford University Press.
Penke, L., Denissen, J. J. A., & Miller, G. F. (2007). The evolutionary genetics of personality.
European Journal of Personality, 21, 549-587.
Perugini, M., Gallucci, M., Presaghi, F. & Ercolani, A. P. (2003). The personal norm of
reciprocity. European Journal of Personality, 17, 251-283.
Petty, R.E., & Cacioppo, J.T. (1986). Communication and persuasion: centrl and peripheral
routes to attitude change. New York, NY: Springer-Verlag.
Phillips, W. & Santos, L. (2007). Evidence of kind representations in the absence of lan-
guage: Experiments with rhesus monkeys (Macaca mulatta). Cognition, 102, 455-463.
Piaget, J. (1954) The Construction of Reality in the Child. Basic Books, New York.
Piaget, J. (1978). A szimbólumképzés gyermekkorban. Budapest: Gondolat.
Piaget, J., & Inhelder, B. (1999): Gyermeklélektan. Budapest: Osiris.
Pianka, R. E. (1970). On r- and K-Selection. The American Naturalist, 104(940) 592-597.
Pinker, S. (2002). The Blank Slate. New York: Viking.
Pinker, S. (2002): Hogyan működik az elme? Budapest, Osiris Kiadó
Pinker, S. (2007). Toward a Consilient Study of Literature, Philosophy and Literature, 31,
162-78.
Platón. (é.n./2001) Az állam. Szeged: Lazi Könyvkiadó.
Pléh Cs. (2012). Narratív szemlélet a pszichológiában: az elbeszélés mint átfogó metateória.
Iskolakultúra, (22) 3, 3-24.
Pléh Cs. (2014). Az evolúciós pszichopatológia történeti előzményei. In Gyuris P., Meskó
N. & Tisljár R. (Szerk.), Az evolúció árnyoldala - A lelki betegségek és az alternatív szexu-
alitás darwini elemzése (38-53). Budapest: Akadémiai Kiadó.
Pléh, Cs. (2000). A lélektan története. Budapest: Osiris Kiadó.
Pléh, Cs. (2001). Az evolúciós szemlélet felmerülése, eltűnése s újra felmerülése a pszich-
ológiában. In Pléh Cs., Csányi V. & Bereczkei T. (Szerk.), Lélek és evolúció - az evolúciós
szemlélet és a pszichológia (13-59). Budapest: Osiris Kiadó.
Pléh, Cs. (2013). A megismeréstudomány alapjai. Az embertől a gépig és vissza. Budapest:
Typotext.
Plutchik, R. (1980). Emotion: A psychoevolutionary synthesis. New York, NY: Harper &
Row.
Pohárnok M., & Lénárd K. (in press). A trauma lélektana. In Kiss E. Cs., & Makó H.
(Szerk.), A gyász, krízis, trauma és a megküzdés lélektana. Pécs: Pro Pannonia Kiadó.
Polderman, T. J., Benyamin, B., de Leeuw, C. A., Sullivan, P. F., van Bochoven, A., Visscher,
P. M., & Posthuma, D. (2015). Meta-analysis of the heritability of human traits based
on fifty years of twin studies. Nature genetics. Letőltve: 2015.04.23. 19:04, doi:10.1038/
ng.3285
Polimeni, J., & Reiss, J. P. (2006). The first joke: exploring the evolutionary origins of hu-
mor. Evolutionary Psychology, 4, 347-366.
Pollet, T. V., & Dunbar, R. I. (2008). Childlessness predicts helping of nieces and nephews
in United States, 1910. Journal of Biosocial Science, 40(5), 761-770.
Pollet, T. V., van der Meij, L., Cobey, K. D., & Buunk, A. P. (2011).Testosterone levels and
their associations with lifetime number of opposite sex partners and remarriage in a
large sample of American elderly men and women. Hormones and Behavior, 60, 72-77.
Porterfield, A. L., Mayer, F. S., Dougherty, K. G., Kredich, K. E., Kronberg, M. M., Marsee,
K. M., & Okazaki, Y. (1988). Private self-consciousness, canned laughter, and responses
to humorous stimuli. Journal of Research in Personality, 22(4), 409-423.
Porteus, S. D. (1965). Porteus Maze Test: Fifty Years’ Application. Palo Alto, Pacific Books.
Postma A., Meyer G., Tuiten A., van Honk J., Kessels R. P. C., Thijssen J. (2000). Effects
of testosterone administration on selective aspects of object-location memory in healthy
young women. Psychoneuroendocrinology, 25, 563-575.
Preferential investment in more certain kin. Personality and Social Psychology Bulletin, 31,
63-72.
Promislow, D. E. L., & Harvey, P. H. (1990).Living fast and dying young: A comparative
analysis of life-history variation among mammals. Journal of Zoology: Proceedings of the
Zoological Society of London, 220, 417-437.
Provine, R. R. (1992). Contagious laughter: Laughter is a sufficient stimulus for laughs and
smiles. Bulletin of the Psychonomic Society, 30(1), 1-4.
Provine, R. R. (1996). Laughter. American Scientist, 84, 38-45.
Provine, R. R. (2000). Laughter: A Scientific Investigation. New York: Penguin.
Provine, R. R., & Fischer, K. R. (1989). Laughing, smiling, and talking: Relation to sleep-
ing and social context in humans. Ethology, 83, 295-305.
Pyysiäinen, I. (2012). Religion: From mind to society and back. In R. Sun (Ed.), Grounding
Social Sciences in Cognitive Sciences (239-264). Cambridge, MA: MIT Press.
Quinlan, R. J. (2007). Human parental effort and environmental risk. Proceedings of the
Royal Society B, 274, 121-125.
Ramachandran, V. S. (1998). The neurology and evolution of humor, laughter, and smiling:
the false alarm theory. Medical Hypotheses, 51(4), 351-354.
Réale, D., Garant, D., Humphries, M. M., Bergeron, P., Careau, V., & Montiglio, P. -O.
(2010). Personality and the emergence of the pace-of-life syndrome concept at the pop-
ulation level. Philosophical Transactions of the Royal Society B, 365, 4051-4063.
Reser, J. E., & Reser, W. W. (2010). Does rheumatoid arthritis represent an adaptive, thrifty
condition?. Medical hypotheses, 74(1), 189-194.
Revee, H. K. (1998). Acting for the good of others: Kinship and reciprocity with some new
twists. In C. H. Crawford & D. L. Krebs (Eds.), Handbook of Evolutionary Psychology
(43-85). Mahwah, New Jersey: Lawrence Erlbaum Ass.
Révész, Gy. (2004). Szülői bánásmód - gyermekbántalmazás. Budapest: Új Mandátum
Kiadó.
Reznick, D., Nunney, L., & Tessier, A. (2000). Big houses, big cars, superfleas and the costs
of reproduction. Trends in Ecology and Evolution, 15, 421-425.
Richerson, P. J., & Boyd, R. (2005). Not by genes alone: How culture transformed human evo-
lution. Chicago, IL: Chicago University Press.
Richerson, P. J., & Boyd, R. (2010). Gene-culture coevolution in te age of genomics. Pro-
ceedings of the National Academy of Sciences USA, 107, 8985-8992.
Rickard, I. J., Frankenhuis, W. E., & Nettle, D. (2014). Why are childhood family factors
associated with timing of maturation? A role for internal state. Perspectives on Psycho-
logical Science, 9, 3-15.
Roberts, T., Keaton, D., & Allen, W. (1977). Annie Hall. S.l.: United Artists.
Robertson, J., & Robertson, J. (1971). Young children in brief separation: A fresh look. The
Psychoanalytic Study of the Child, 26, 264-315.
Robinson, D. T., & Smith-Lovin, L. (2001). Getting a laugh: Gender, status, and humor in
task discussions. Social Forces, 80(1), 123-158.
Roff, D. A. (1992). The evolution of life histories. New York, NY: Chapman & Hall.
Roff, D. A. (2002). Life history evolution. Sunderland, MA: Sinauer.
Rollet, C. (1997). Childhood mortality in high-risk groups: Some methodological reflec-
tions based on French experience. In C. A. Corsini & P. P. Viazzo (Eds.). The decline of
infant and child mortality (213-225). The Hague, Netherlands: Martinus Nijhoff.
Ross, S. R., Stewart, J., Mugge, M., & Fultz, B. (2001). The imposter phenomenon, achieve-
ment dispositions, and the five factor model. Personality and Individual Differences, 31,
1347-1355.
Rotter, J. B. (1967). A new scale for the measurement of interpersonal trust. Journal of
Personality, 35 (4), 651-665.
Rousseau, D. M., Sitkin, S. B., Burt, R. S. & Camerer, C. (1998). Not so different after all:
A cross-discipline view of trust. Academy of management review, 23,393-404.
Rousseau, D.M. (1989). Psychological and implied contracts in organizations. Employee

Responsibilities and Rights Journal, 2, 322-337.
Rozin, P., & Haidt, J. (2013). The domains of disgust and their origins: contrasting biologi-
cal and cultural evolutionary accounts. Trends in Cognitive Sciences, 17, 367-368.
Rozin, P., Haidt, J., & McCauley, C.R. (2000). Disgust. In M. Lewis, & J. Haviland (Eds.),
Handbook of Emotions (2nd ed., 637-653). New York, NY: Guilford Press.
Rozin, P., Lowery, L., Imada, S., & Haidt, J. (1999). The CAD triad hypothesis: A mapping
between three moral emotions (contempt, anger, disgust) and three moral codes (com-
munity, autonomy, divinity). Journal of Personality and Social Psychology, 76, 574-586.
Rózsa, S., Nagybányai Nagy, O., & Oláh, A. (2006). A pszichológiai mérés alapjai. Letöltve:
2011.09.04. 16:43, http://mek.oszk.hu/05500/05536/05536.pdf
Rushton, J. P. (1992). Contributions to the history of psychology: XC. Evolutionary biol-
ogy and heritable traits (with reference to oriental-white-black differences): THE 1989
AAAS PAPER. Psychological Reports, 71, 811-822.
Rutte, C. G., Wilke, H. A., & Messick, D. M. (1987). Scarcity or abundance caused by
people or the environment as determinants of behavior in the resource dilemma. Journal
of Experimental Social Psychology, 23(3), 208-216.
Rutter, M. (1989). Attachment és a társas kapcsolatok fejlődése. Pszichológia, 9(3), 407-
435.
Ryckman, M. R., Kaczor, L. M., & Gold, J. A. (1996). Construction of a personal develop-
ment competitive attitude scale. Journal of Personality Assessment, 66(2), 374-385.
Salmon, C. A. (1999). On the impact of sex and birth order on contact with kin. Human
Nature, 10, 183-197.
Salmon, C., & Crawford, C. (2008). Evolutionary Psychology: The Historical Context.
In C. Crawford & D.L. Krebs (Eds.), Foundations of evolutionary psychology: (1-21).
Mahwah, NJ: Erlbaum.
Salmon, C., Figueredo, A. J., & Woodburn, L. (2009). Life history strategy and disordered
eating behavior. Evolutionary Psychology, 7, 585-600.
Sanders, G., Sinclair, K., and Walsh, T. (2007). Testing predictions from the hunter- gath-
erer hypothesis - 2: Sex differences in the visual processing of far and near space. Evo-
lutionary Psychology, 5, 666-679.
Sanderson, S. K. (2008). Adaptation, evolution, and religion. Religion, 38(2), 141-156.
Sands, R. R. (2009). The Science of God: Natural Origins of Religion in an Evolutionary
Perspective. Journal for the study of Religion, Nature and Culture, 3(4), 437 - 457.
Saucier, D., Green, S., Leason, J., MacFadden, A., Bell, S., & Elias, L. (2002). Are sex dif-
ferences in navigation caused by sexually dimorphic strategies or by differences in the
ability to use the strategies? Behavioral Neuroscience, 116, 403-410.
Schenk J. & Pfrang H. (1986). Extraversion, neuroticism, and sexual behavior: Interrela-
tionships in a sample of young men. Archives of Sexual Behavior, 15, 449-455.
Schjelderup - Ebbe, T. (1922). Beiträge zur Sozialpsychologie des Haushuhns. Zeitschrift
für Psychologie, 88, 225-252.
Schlichting D. C. (2002). Phenotypic plasticity in plant. Palt Species Biology, 17, 85-88.
Schultz, S., Nelson, E., Dunbar, R. I. M. (2015). Hominin cognitive evolution: identifying
patterns and processes in the fossil and archaeological record. Philosophical Transactions
of the Royal Society B: Biological Sciences, 367, 2130-2140.
Schwarz, N. (1990). Feelings as information: Informational and motivational functions of
affective states. In E.T. Higgins, & R.M. Sorrentino (Eds.), Handbook of motivation and
cognition, 2 (527-561). New York, NY: Guilford Press.
Sear, R., & Mace, R. (2008). Who keeps children alive? A review of the effect of kin on
child survival. Evolution and Human Behavior. 29, 1-18.
Sedikides, C. & Skowronski, J. J. (1997). The symbolic self in evolutionary context. Person-
ality and Social Psychology Review, 1, 80-102.
Senju, A. & Csibra, G. (2008). Gaze following in human infants depends on communica-
tive signals. Current Biology, 18, 668-671.
Seyfarth, R. M. & Cheney, D. L. 1984. Grooming, alliances and reciprocal altruism in
vervet monkeys. Nature, 308 (5), 541 - 543.
Shackelford, T. K. & Larsen, R. J. (1997). Facial asymmetry as an indicator of psychologi-
cal, emotional, and physiological distress. Journal of personality and social psychology, 72,
456-466.
Shafto, P., Goodman, N. D. & Frank, M. C. (2012). Learning from others: The conse-
quences of psychological reasoning for human learning. Perspectives on Psychological Sci-
ence, 7, 341-351.
Shaver, P.R., Morgan, H.J., & Wu, S. (1996). Is love a „basic” emotion? Personal Relation-
ships, 3, 81-96.
Sherry, D. F., & Hampson, E. (1997). Evolution and the hormonal control of sexually-
dimorphic spatial abilities in humans. Trends in Cognitive Sciences, 1, 50-56.
Shweder, R.A., Much, N.C., Mahapatra, M., & Park, L. (1997). The „Big Three” of moral-
ity (autonomy, community, divinity) and the „Big Three” explanation of suffering. In A.
Brandt & P. Rozin (Eds.), Morality and health (119-169). New York, NY: Routledge.
Sidanius, J. & Pratto, F. (1999). Social dominance: An intergroup Theory of social hierarchy and
opession. Cambridge, United Kingdom: Cambridge University Press.
Sih, A., & Del Giudice, M. (2012). Linking behavioural syndromes and cognition: A be-
havioural ecology perspective. Philosophical Transactions of the Royal Society of London B,
367, 2762-2772.
Silverman I., Choi J., Peters M. (2007). The hunter-gatherer theory of sex differences in
spatial abilities: data from 40 countries. Archives of Sexual Behavior, 36, 261-268.
Silverman, I., Choi, J. (2006). Non-Euclidean Navigational Strategies Of Women: Com-
pensatory Response Or Evolved Dimorphism? Evolutionary Psychology, 4, 75-84.
Silverman, I., Choi, J., Mackewn, A., Fisher, M., Moro, J., Olshansky, E. (2000). Evolved
mechanisms underlying wayfinding: Further studies on the hunter-gatherer theory of
spatial sex differences. Evolution and Human Behavior, 21, 201-213.
Silverman, I., Eals, M. (1992). Sex differences in spatial abilities: Evolutionary theory and
data. In J. Barkow, L. Cosmides, and J. Tooby (Eds.), The adapted mind: Evolutionary
psychology and the generation of culture (533-549). Oxford: Oxford University Press.
Silverman, I., Phillips K., Silverman, L. K. (1996). Homogeneity of effect sizes for sex
across spatial tests and cultures: implications for hormonal theories. Brain and Cogni-
tion, 31, 90-94.
Simpson, J. A., & Belsky, J. (2008). Attachment theory within a modern evolutionary
framework. In P. R. Shaver & J. Cassidy (Eds.), Handbook of attachment: Theory, research,
and clinical applications (2nd ed., 131-158). New York: Guilford.
Simpson, J. A., & Campbell, L. (2005). Methods of evolutionary sciences. In D. M. Buss
(Ed.), The handbook of evolutionary psychology (119-144). New York: John Wiley &
Sons.
Simpson, J. A. (1999): Attachment Theory in Modern Evolutionary Perspective. In J.
Cassidy, & P. R. Shaver (Eds.), Handbook of Attachment: Theory, research, and clinical
applications (115-140). New York: Guilford Press.
Sinervo, B., Clobert, J., Miles, D. B., McAdam, A., & Lancaster, L. T. (2008). The role of
pleiotropy vs signaller-receiver gene epistasis in life history trade-offs: Dissecting the
genomic architecture of organismal design in social systems. Heredity, 101, 197-211.
Skerry, A. E., Lambert, E., Powel, L. J. & McAuliffe, K. (2013). The Origins of Pedagogy:
Developmental and Evolutionary Perspectives. Evolutionary Psycholgy, 11, 550-572.
Slater, P. J. B. (1985). An introduction to ethology. Syndicate of the Press of the University
of Cambridge, England.
Smith, C.A., & Kirby, L.D. (2001). Affect and Cognitive Appraisal Processes. In J.P. For-
gas (Ed.), Handbook of affect and social cognition (75-92). Mahwah, NJ: Lawrence Erl-
baum Associates.
Smith, E. A. (2000). Communication and collective action: Language and the evolution of
human cooperation. Evolution and Human Behavior, 31, 231-245.
Smith, J. M. (1998). The origin of altruism. Nature. 393 (18) 41-45.
Smoski, M. J., & Bachorowski, J.-A. (2003). Antiphonal laughter between friends and
strangers. Cognition & Emotion, 17(2), 327-340.
Sosis, R. & Alcorta, C. (2003). Signaling Solidarity and the Sacred: The Evolution of Reli-
gious Behavior, Evolutionary Anthropology, 12, 264-74.
Sosis, R. & Bressler , E. (2003). Cooperation and Commune Longevity: A Test of the
Costly Signaling Theory of Religion. Cross-Cultural Research, 37, 211-39.
Sosis, R. (2009). The Adaptationist-Byproduct Debate on the Evolution of Religion: Five
Misunderstandings of the Adaptationist Program. Journal of Cognition and Culture, 9,
315-332.
Sosis, R., Kress, H. & Boster , J. (2007). The Scars of War: Evaluating Alternative Signal-
ing Explanations for Cross-Cultural Variance in Ritual Costs. Evolution and Human
Behavior, 28, 234-47.
Spector, P. E., & Fox, S. (2002). An emotion-centered model of voluntary work behavior:
Some parallels between counterproductive work behavior (CWB) and organizational
citizenship behavior (OCB). Human Resource Management Review, 12, 269-292.
Spencer, H. (1864). Principles of Biology., Oxford University, Oxford: Williams and Nor-
gate.
Sperber, D. (2001). A kultúra magyarázata. Naturalista megközelítés. Budapest: Osiris Ki-

adó.
Sprecher, S., & Regan, P. C. (2002). Liking some things (in some people) more than oth-
ers: Partner preferences in romantic relationships and friendships. Journal of Social &
Personal Relationships, 19(4), 463-481.
Perry, B. D. (1999). Memories of Fear. How the brain stores and retrieves physiologic
states, feelings, behaviors and thoughts from traumatic events. In J. Goodwin, & R.
Attias, (Eds.), Splintered Reflections: Images of the body in trauma (9-38). New York: Basic
Books.
Stearns, S. C. (1992). The evolution of life histories. Oxford, UK: Oxford University Press.
Steiner, U. K., & Tuljapurkar, S. (2012). Neutral theory for life histories and individual
variability in fitness components. Proceedings of the National Academy of Sciences USA,
109, 4684-4689.
Steiner, U.K. & Tuljapurkar, S. (2012) Neutral theory for life histories and individual vari-
ability in fitness components. Proceedings of the National Academy of Sciences of the United
States of America, 109, 4684-4689.
Sterelny, K. (2012). The evolved apprentice: How evolution made humans unique. Cambridge
MA: MIT Press.
Stern, D. N.(2002). A csecsemő személyközi világa. Budapest: Animula.
Stewart, A. E., & Stewart, E. A. (2006). The preference to excel and its relationship to
selected personality variables. Journal of Individual Psychology, 62, 270-284.
Stewart-Williams, S. (2008). Human Beings as Evolved Nepotists. Human Nature, 19,
414-425.
Stout, D. (2010). The evolution of cognitive control. Topics in Cognitive Science, 1-17.
Stout, D., Toth, N., Schick, K., Stout, J., Hutchins, G. (2000). Stone tool-making and brain
activation: Positron Emission Tomography (PET) Studies. Journal of Archaeological Sci-
ence, 27, 1215-1223.
Strassmann, B. I., & Garrard, W. M. (2011). Alternatives to the Grandmother Hypothesis.
A Meta-Analysis of the Association Between Grandparental and Grandchild Survival
in Patrilineal Populations. Human Nature, 22, 201-222.
Straub, R. H., & Besedovsky, H. O. (2003). Integrated evolutionary, immunological, and
neuroendocrine framework for the pathogenesis of chronic disabling inflammatory dis-
eases. The Journal of the Federation of American Societies for Experimental Biology, 17(15),
2176-2183.
Stringer C, & Andrews, P. (2005). The complete world of human evolution. London: Thame-
sand Hudson.
Stuewig, J., Tangney, J.P., Kendall, S., Folk, J.B., Meyer, C.R., & Dearing, R.L. (2015).
Children’s proneness to shame and guilt predict risky and illegal behaviros in young
adulthood. Child Psychiatry and Human Development, 46, 217-227.
Stump, K. N., Ratliff, J. M., Wu, Y. P., & Hawley, P. H. (2009). Theories of social compe-
tence from the top-down to the bottom-up: A case for considering foundational human
needs. In J.L. Matson (Ed.), Practitioners Guide to Social Behavior and Social Skills in
Children 23-37). New York: Springer Science +Business Media.
Suba, Zs. (2009). Az ösztrogénhiányon alapuló rákelmélet. Orvosi Hetilap, 150(25), 1155-
1166.
Suba, Zs., Maksa, Gy., Mihályi, Sz. & Takács, D. (2009). Hormonális kockázati tényezők
szerepe a szájüregi rák kialakulásában. Orvosi Hetilap, 150(17), 791-799.
Suddendorf, T., & Corballis, M. C. (1997). Mental time travel and the evolution of the
human mind. Genetic, Social, and General Psychology Monographs, 123(2), 133-167.
Sugiyama, M. C. (1996). On the origins of narrative, Human Nature, 7 (4), 403-25.
Sugiyama, M. C. (2001a). Food, foragers, and folklore: the role of narrative in human sub-
sistence, Evolution and Human Behavior, 22 (4), 221-40.
Sugiyama, M. C. (2001b). Narrative Theory and Function: Why Evolution Matters. Phi-
losophy and Literature, 25 (2), 233-50.
Sugiyama, M. C. (2012). From Theory to Practice: Foundations of an Evolutionary Liter-
ary Curriculum. Style, 46 (3), 317-37.
Sulloway, F. J. (2011). Why siblings are like Darwin’s finches: Birth order, sibling competi-
tion, and adaptive divergence within the family. In D. M. Buss & P. H. Hawley (Eds.),
The Evolution of Personality and Individual Differences (86-120). New York, NY: Oxford
University Press.
Sulloway, F.J. (1982a). Darwin and His Finches: The Evolution of a Legend. Journal of the His-
tory of Biology. 15. (1-53). Dordrecht, Holland & Boston, U.S.A: Reidel Publishing Co.
Sulloway, F.J. (1982b) Darwin’s Conversion: The Beagle Voyage and Its Aftermath. Journal
of the History of Biology. 15. (325-396). Dordrecht, Holland & Boston, U.S.A: Reidel
Publishing Co.
Swanson, E. M., & Dantzer, B. (2014). Insulin-like growth factor-1 is associated with
life-history variation across Mammalia. Proceedings of the Royal Society of London B, 281,
20132458.
Symons, D. (1992). On the use and misuse of Darwinism in the study of human behavior.
In Barkow, J., Cosmides, L. & Tooby, J. (Eds.), The Adapted Mind: Evolutionary psychol-
ogy and the generation of culture (137-162). New York, Oxford University Press.
Szakács, F. (1994). Normalitás. In Szakács F. (Szerk.), Patopszichológiai vademecum (25-
31). Budapest: Nemzeti Tankönyvkiadó.
Szalai, Cs. (2013). Populáció- és evolúciógenetika. In Szalai Cs. (Szerk.), Genetika és
genomika (145-159.). Typotex Kiadó. Elaktronikus tananyag. Letöltve: 2015. 05.
22én: http://www.researchgate.net/profile/Csaba_Szalai2/publication/274316430_
GENETIKA_S_GENOMIKA/links/551baf380cf2fdce8438a4fe.pdf.
Számadó, Sz. (2009). Biológiatörténet. ELTE Növényrendszertani és Ökológiai Tanszék.
Letöltve: 2015.04.08-án: http://ramet.elte.hu/~ramet/oktatas/Biotort/SZBTer.pdf
Szokolszky, Á. (2004). Kutatómunka a pszichológiában. Budapest: Osiris.
Taborsky, M., & Brockmann, H. J. (2010). Alternative reproductive tactics and life history
phenotypes. In P. Kappeler (Ed.), Animal behaviour: Evolution and mechanisms (537-
586). New York: Springer.
Tangney, J.P. (1990). Assessing individual differences in proneness to shame and guilt:
development of the self-conscious afect and attribution inventory. Journal of Personality
and Social Psychology, 59, 102-111.
Tangney, J.P. (1991). Moral affect: the good, the bad, and the ugly. Journal of Personality and
Social Psychology, 61, 598-607.
Tangney, J.P., & Dearing, R.L. (2004). Shame and guilt. New York, NY: The Guilford
Press.
Tangney, J.P., Stuewig, J., & Martinez, A.G. (2014). Two faces of shame: Understanding
shame and guilt in the prediction of jail inmates’ recidivism. Psychological Science, 25,
799-805.
Tangney, J.P., Stuewig, J., & Mashek, D.J. (2007). What’s moral about the self-conscious
emotions? In J.L. Tracy, R.W. Robins, & J.P. Tangney (Eds.), The self-conscious emotions:
theory and research (21-37). New York, NY: The Guilford Press.
Tangney, J.P., Wagner, P., Flether, C., & Gramzow, R. (1992). Shamed into anger? The
relation of shame and guilt to anger and self-reported aggression. Journal of Personality
and Social Psychology, 62, 669-675.
Tehrani, J. J. & Riede, F. (2008). Towards an archeology of pedagogy: learning, teaching
and the generation of material culture traditions. World Archaeology, 40, 316-331.
Thinus-Blanc, C., Save, E., Poucet, B., & Buhot, M.-C. (1991). The effects of reversible
inactivation of hippocampus on exploratory activity and spatial memory. Hippocampus,
1, 365-372.
Thomas, R. (1989). Oral Tradition and Written Record in Classical Athens, Cambridge Uni-
versity Press.
Thornhill, R. & Gangestad, S. W. (2006). Facial sexual dimorphism, developmental stabil-
ity and parasitic infections in men and woman. Evolution and Human Behaviour, 27,
131- 144.
Thornton, A. & McAuliffe, K. (2006). Teaching in wild meerkats. Science 321, 1831-1834.
Tinbergen, N. (1973). Ethology and stress diseases. Nobel Lecture, Department of Zoology,
University of Oxford, England.
Tinbergen, N. (1976). Az ösztönről. Budapest: Gondolat.
Tisljár, R. (2011). A humor szerepe és szerveződése a társas kapcsolatokban. Evolúciós modellek
tesztelése. Ph.D. disszertáció. Pécsi Tudományegyetem, Pécs.
Tither, J. M.,& Ellis, B.J.(2008). Impact of fathers on daughters’ age at menarche: A
genetically and environmentally controlled sibling study. Developmental Psychology, Vol
44(5), 1409-1420.
Tomasello, M. (1999). The cultural origins of human cognition. Cambridge, MA: Harvard
University Press.
Tomasello, M., Carpenter, M., Call, J., Behne, T. & Moll, H. (2005). Understanding and
sharing intentions: The origins of cultural cognition. Behavioral and Brain Sciences, 28,
675-735.
Tooby, J. & Cosmides, L. (1992). The psychological foundations of culture. In J. Barkow,
L. Cosmides, & J. Tooby (Eds.), The adapted mind: Evolutionary psychology and the
generation of culture (19-136.). New York: Oxford University Press.
Tooby, J. & Cosmides, L. (2001/2014) Szépség és mentális rátermettség. Építőkövek az
esztétika, a fikció és a művészetek evolúciós elméletéhez, In Horváth M. (szerk.) A
művészet eredete (77-100). Budapest: Typotex.
Tooby, J. & Cosmides, L. (2008). The evolutionary psychology of the emotions and their
relationship to internal regulatory variables. In M. Lewis & J. M. Haviland-Jones (Eds).
Handbook of Emotions, 3rdEdition.NewYork: Guilford. 114-137.
Tooby, J., & Cosmides, L. (1990). On the universality of human nature and the uniqueness
of the individual: The role of genetics and adaptation. Journal of Personality, 58, 17-68.
Tooby, J., & Cosmides, L. (1990). The past explains the present. Emotional adaptations and
the structure of ancestral environments. Ethology and Sociobiology, 11, 375-424.
Tooby, J., & Cosmides, L. (1996). Friendship and the banker’s paradox: Other pathways to the
evolution of adaptations for altruism. Oxford: University Press.
Tooby, J., & Cosmides, L. (2005). Evolutionary psychology: Conceptual foundations. In
D. M. Buss (Ed.), The handbook of evolutionary psychology (5-67). New York: John Wiley
& Sons.
Tooby, J., Cosmides, L., Sell, A., Lieberman, D., & Sznycer, D. (2008). Internal regulatory
variables and the design of human motivation: A computational and evolutionary
approach. In Elliot, A. J. (Ed.), Handbook of approach and avoidance motivation (pp. 252-
271). New York: Taylor & Francis.
Topál, J. & Hernádi, A. (2011). Gyógyító állatok: Tudomány vagy kuruzslás?.Magyar Tu-
domány,6, 678-685.
Topál, J., Gergely, G., Miklósi, Á., Erdőhegyi, Á. & Csibra, G. (2008) Infants’perseverative
search errors are induced by pragmatic misinterpretation. Science, 321, 1831-1834.
Tornai, I. (2010). A környezeti tényezők szerepe a hepatocellularis carcinoma kialakulásá-
ban. Orvosi Hetilap, 151(28), 1132-1136.
Toth, N. (2001). Experiments in quarrying large flake blanks at Kalambo Falls. In J.
D. Clark, (Ed.) Kalambo Falls Prehistoric Site, Volume III. Cambridge: Cambridge
University Press, 600-604.
Tóth, S. (2013). Mutációk és polimorfizmusok. In Szalai Cs. (Szerk.), Genetika és
genomika (145-159.). Typotex Kiadó. Elaktronikus tananyag. Letöltve: 2015. 05. 22-
én: http://www.researchgate.net/profile/Csaba_Szalai2/publication/274316430_
GENETIKA_S_GENOMIKA/links/551baf380cf2fdce8438a4fe.pdf
Tracy, J. L., & Robins, R. W. (2004a). Putting the self into self-conscious emotions: A
theoretical model. Psychological Inquiry, 15, 103-125.
Tracy, J. L., & Robins, R. W. (2004b). Show your pride: Evidence for a discrete emotion
expression. Psychological Science, 15, 194-197.
Tracy, J. L., & Robins, R. W. (2007). The self in self-conscious emotions: A cognitive
appraisal approach. In J.L. Tracy, R.W. Robins, & J.P. Tangney (Eds.), The self-conscious
emotions: theory and research (3-20). New York, NY: The Guilford Press.
Tremlin, T. (2006). Minds and Gods: The Cognitive Foundations of Religion. Oxford University
Press.
Trivers, L. R. (1971). The Evolution of Reciprocal Altruism. Chichago Journal. 46 (1), 35-
37.
Trivers, R. (1971). Parental investment and sexual seletion In. B. Cambell (Ed.), Sexual
selection and descent of man (1871- 1971). Chicago: Aldine.
Trivers, R. (2006). Reciprocal altruism: 30 years later. In Kappeler, P. M., & Van Schaik,
C. P. (szerk). Cooperation in primates and humans (67-83). Berlin: Springer Berlin
Heidelberg.
Trivers, R. L. (1971). The evolution of reciprocal altruism. The Quarterly Review of Biology,
46 (1), 35-57.
Trivers, R. L. (1972). Parental investment and sexual selection. In B. Campbell (Ed.), Sexual
selection and the descent of man 1871-1971 (pp. 136-179). Chicago, IL: Aldine.
Trivers, R. L. (1974). Parent-offspring conflict. American Zoologist, 14, 249-264.
Trivers, R. L. (1985). Social Evolution. Menlo Park, CA, Benjamin/Cummings.
Trivers, R. L., & Willard, D. (1973). Natural selection of parental ability to vary the sex
ratio of offspring. Science, 179, 90 -92.
Trivets, R. (1985). Social Evolution. Menlo Park, California: Benjamin/Cumming.
Troisi, A. (2005). The concept of alternative strategies and its relevance to psychiatry and
clinical psychology. Neuroscience and Biobehavioral Reviews, 29, 159-168.
Tronick, E. Z, Morelli, G. A., & Ivey, P. K. (1992). The Efe Forager Infant and Toddler’s
Pattern of Social Relationships: Multiple and Simultaneous. Developmental Psychology.
28 (4), 568-577.
Turcsán, B. (2014). Personality studies in dogs. Doctoral thesis. Budapest: Eötvös Loránd
University, Faculty of Science, Department of Ethology.
Turkheimer, E. (2000). Three laws of behavior genetics and what they mean. Current Direc-
tions in Psychological Science, 9, 160-164.
Turner, B. (1981). Sex-related differences in aging. In B. B. Wolman & G. Stricker (Eds.),
Handbook of developmental psychology (493-512). Englewood Cliffs, NJ: Prentice Hall.
Turner, F. (1992). Natural Classicism: Essays on Literature and Science. Charlottesville: Uni-
versity of Virginia Press.
Turner, L. P. (2014). The Evolutionary Cognitive Science of religion. In F. Watts & L. P.
Turner (Eds.) Evolution, Religion, and Cognitive Science: Critical and Constructive Essays
(1-20).
Tversky, A., & Kahneman, D. (1983). The framing of decisions and the psychology of
choice. Science, 211, 453-458.
Uekermann, J., Channon, S., & Daum, I. (2006). Humor processing, mentalising and ex-
ecutive function in normal aging. Journal of the International Neuropsychological Society,
12(2),184-191.
Uekermann, J., Channon, S., Winkel, K., Schlebusch, P., Trenckmann, U., & Daum, I.
(2006). Theory of Mind, humor processing and executive functioning in alcoholism.
Addiction, 102(2), 232-240.
Váczy, K. (1997). Carl Linné (1707-1778) a természet rendszerezője. Linné vallomásai
műveiről. Kolozsvár: Stúdium.
Vadkerti, E., Mátics, R., Rauch, T., Hoffmann, Gy. (2011). Evolúció: A változó élet. Elek-
tronikus tananyag. Letöltve: 2015. 05. 22-én: http://tamop412a.ttk.pte.hu/files/biolo-
gia5/Evolucio/chunks/ch08.html#d6e2103
van Dijk, E., De Cremer, D., Mulder, L. B., & Stouten, J. (2008). How do we react to feed-
back in social dilemmas? In A. Biel, D. Eek, T. Gaerling & M. Gustafson (Eds.) New
issues and paradigms in research on social dilemmas (43-56). Springer US.
Van Ijzendoorn, M. H., & Kroonenberg, P. M. (1988). Cross-cultural patterns of attach-
ment: A meta-analysis of the strange situation. Child Development, 59, 147-156.
Van Vugt, M. (2009). Averting the Tragedy of the Commons: Using Social Psychologi-
cal Science to Protect the Environment. Current Directions in Psychological Science, 18,
169-173.
Vasconcelos, M., Hollis, K., Nowbahari, E. & Kacelnik, A. (2012). Prosociality without e
mpathy. Biology Letters, 8, 910-912.
Vashro, L. & Cashdan, E. (2015), Spatial cognition, mobility, and reproductive success in
northwestern Namibia, Evolution and Human Behavior, 36, 123-129.
Via S., Gomulkiewicz R., Jong D. G., Scheiner M.S., Slichting D. C., Tienderen V. H. P.
(1995). Adaptive phenotypic plasticity: consensus and controversy. Perspectives. 3(10),
212-217.
Vigotszkij, Sz. L. (1971). A magasabb pszichikus funkciók fejlődése. Budapest: Gondolat.
Voland E., Chasiotis A., Schiefenhovel W. (2005). Grandmotherhood. A short overview
of three fields of research ont he evolutionary significance of postgenerative female life.
In E. Voland, A. Chasiotis, & W. Schiefenhovel (Eds), Grandmotherhood: the evolution-
ary significance of the second half of life. (1-21) New Brunswisk, NJ: Rutgers University
Press.
Volman, S.F., Grubb, T. C., Schuett, K. C. (1997). Relative hippocampal volume in relation
to food-storing behavior in four species of woodpeckers. Brain, Behavior and Evolution,
49, 110-120.
Von Frisch, K. (1973). Decoding the Language of the Bee. Nobel Lecture, University of Mu-
nich, Federal Republic of Germany.
Voyer D., Voyer S., Bryden M. P. (1995). Magnitude of sex differences in spatial abilities: a
meta-analysis and consideration of critical variables. Psychological Bulletin, 117, 250-270.
Wallace, A. R. (1855). On the Law which has Regulated the Introduction of New Species. The
Annals and Magazine of Natural History, including Zoology, Botany and Geology. Vol. XVI.
Second Series. London: Taylor and Francis.
Wallace, A. R. (1858). On the Tendency of Varieties to Depart Indefinitely from the Original
Type. Ternate, Maluku Islands. Előadva a Linnaean Society ülésén.
Wang, Q., Leichtman, M. D., & Davies, K. I. (2000). Sharing memories and telling stories:
American and Chinese mothers and their three-year-olds. Memory, 8(3), 159-177.
Watson, J. S. (1994). Detection of self: The perfect algorithm. In S. T. Parker, R. W. Mitchell,
& M. L. Boccia (Eds.), Self-awareness in animals and humans: Developmental perspectives
(131-148). Cambridge: Cambridge University Press.
Waynforth, D. & Dunbar, R.I.M. (1995). Conditional mate choice strategies in humans:
Evidence from ’lonley hearts’ advertisments. Behaviour, 132, 755- 779.
Waynforth, D. A., Hurtado, M., & Hill, K. (1998). Environmentally Contingent
Reproductive Strategies in Mayan and Ache Males. Evolution and Human Behavior 19,
369-385.
Weaver, A. H. (2005). Reciprocal evolution of the cerebellum and neocortex in fossil

humans. Proceedings of the National Academy of Sciences, 102, 3576-3580.
Weber, J. M., Kopelman, S., & Messick, D. M. (2004). A Conceptual Review of Decision
Making in Social Dilemmas: Applying a Logic of Appropriateness. Personality and
Social Psychology Review 8 (3), 281-307.
Weiner, B., Russell, D., & Lerman, D. (1979). The cognition-emotion process in
achievement-related contexts. Journal of Personality and Social Psychology, 37, 1211-
1220.
Weisfeld, G. E. (1993). The adaptive value of humor and laughter. Ethology and Sociobiology,
14(2), 141-169.
Weisman, O., Zagoory-Sharon, O., & Feldman, R. (2014). Oxytocin administration, salivary
testosterone, and father-infant social behavior. Progress in Neuro-Psychopharmacology and
Biological Psychiatry, 49, 47-52.
Weismann, A. (1889). Essays Upon Heredity. Oxford: Clarendon Press.
Weissman, M. M. (1985). The epidemiology of anxiety disorders: Rates, risks, and familial
patterns. In A. H. Tuma & J. Maser (Eds.), Anxiety and the anxiety disorders (322-351).
Hillsdale, NJ: Erlbaum.
Wertsch V. J. (szerk.) (1985). Culture, communication, and cognition: Vigotskian perspectives.
Cambridge, MA: Harvard University Press.
West-Eberhard, M. J. (2003). Developmental plasticity and evolution. Oxford, NY: Oxford
University Press.
White, A. E., Li, Y. J., Griskevicius, V., Neuberg, S. L., & Kenrick, D. T. (2013). Putting
all your eggs in one basket: Life-history strategies, bet hedging, and diversification.
Psychological Science, 24, 715-722.
Whiten, A. & Milner, P. (1984) The educational experiences of Nigerian infants. In H. V.
Curran (Ed), Nigerian Children: Developmental Perspectives (34-73). London, Boston,
Routledge and Kegan Paul.
Whiten, A. (1999). Parental encouragement in gorilla in comparative perspective:
implications for social cognition. In S.T. Parker, R. W Mitchell & H. L. Miles (Eds), The
Mentalities of Gorillas and Orangutans: Comparative Perspectives (342-366). Cambridge:
Cambridge University Press.
Whiting, B. B., & Whiting, J. W. M. (1975). Children of Six Cultures: A Psychocultural
Analysis. Cambridge, MA: Harvard University Press.
WHO (2014). Mental health: strengthening our response. Letöltve: 2015. 05. 26- án:
http://www.who.int/mediacentre/factsheets/fs220/en/
Wiederman, M. W. & Dubois, S. L. (1998). Evolution and sex differences in preferences
for short- term mates: Result from a policy capturing study. Evolution and Human
Behavior, 19, 153- 170.
Williams G. C. (1957). Pleiotropy, natural selection, and the evolution of senescence.
Evolution, 11,398-411.
Williams, C. L., Meck, W. H. (1991). The organizational effects of gonadal steroids on
sexually dimorphic spatial ability. Psychoneuroendocrinology, 16, 155-176.
Williamson, S. H., Hubisz, M. J., Clark, A. G., Payseur, B. A., Bustamante, C. D., &
Nielsen, R. (2007). Localizing recent adaptive evolution in the human genome. PLoS
Genet, 3 (6), e90.
Willis, S.L., Schaie, K.W. (1988). Gender differences in spatial ability in old age:
Longitudinal and intervention findings. Sex Roles, 13, 189-203.
Wilson, D. S., Near, D. C., & Miller R. R. (1998). Individual Differences in Machiavellianism
as a Mix of Cooperative and Exploitative Strategies. Evolution and Human Behavior 19,
203-212.
Wilson, D. S., Near, D., & Miller, R. R. (1996). Machiavellianism: A synthesis of the
evolutionary and psychological literatures. Psychological Bulletin, 119 (2), 285-299.
Wilson, D.S. (2002). Darwin’s Cathedral: Evolution, Religion, and the Nature of Society. Chi-
cago: University of Chicago Press.
Wilson, E. O. (2003). Minden egybecseng. Budapest: Typotex.
Wisman, A., & Goldberg, J. L. (2005). From the grave to the cradle: Evidence that mortality
salience engenders a desire for offspring. Journal of Personality and Social Psychology, 89,
46-61.
Wolf, M., van Doorn, G. S., Leimar, O., & Weissing, F. J. (2007). Life-history trade-offs
favour the evolution of animal personalities. Nature, 447, 581-585.
Wolf,M., Musch, J., Enczmann, J., & Fischer, J. (2012). Estimating the Prevalence of
Nonpaternity in Germany. Human Nature. 23(2), 208-217.
Workman, L., & Reader, W. (2004). Evolutionary Psychology : An Introduction. Cambridge:
Cambridge University Press.
World Health Organization (1946). Preamble to the Constitution of the World Health
Organization as adopted by the International Health Conference, New York, 19-22
June, 1946; (Official Records of the World Health Organization, no. 2, p. 100)
World Health Organization (1984). Health promotion: a discussion document; 1984.
Wright, P. H., & Scanlon, M. B. (1991). Gender role orientation and friendship: Some
attenuation, but gender differences abound. Sex Roles, 24, 551-566.
Wynn T. (1989). Evolution of spatial competence. Illinois Studies in Anthropology 17.
University of Illinois Press.
Wynn, T. (2002). Archeology and cognitive evolution. Behavioral and Brain Sciences, 25,
389-438.
Wynn, T. (2010). Evolution of human cognition. In F. L.Dolins, R. W. Mitchell (Eds.),
Spatial cogntion, spatial perception 213-236). New York: Cambridge University Press.
Wynne-Edwards, V.C. (1962). Animal Dispersion in Relation to Social Behaviour. Edin-
burgh: Oliver & Boyd.
Yamagishi, T., Tanida, S., Mashima, R., Shimoma E. & Kanazawa, S. (2003). You Can Judge
a Book by Its Cover: Evidence that Cheaters May Look Different from Cooperators.
Evolution and Human Behavior 24, 290-301.
Yamagishi, T., Terai, S., Kiyonari, T., Mifune, N., & Kanazawa, S. (2007). The social
exchange heuristic: Managing errors in social exchange. Rationality and Society, 19(3),
259-291.
Yeo, R. A., Pommy, J., & Padilla, E. A. (2014). Strategic choices versus maladaptive
development. Psychological Inquiry, 25, 389-393.
Yoon, J. M. D., Johnson, M. H. & Csibra, G. (2008). Communication-induced memory
biases in preverbal infants. Proceedings of the National Academy of Sciences USA, 105,
13690-13695.
Zahavi, A. (1997, 1999). The handicap principle: A missing piece of Darwin’s puzzle. Ox-
ford New York: Oxford University Press.
Zampieri, F. (2009). Origins and history of Darwinian medicine. Humana Mente, 9, 13-
38.
Zielinski J. W., Vandenbergh G. J., & Montano M. M. (1991). Effects of Social Stress and
Intrauterine Position on Sexual Phenotype in wild-type house mice (Mus musculus).
Physiology & Behavior, 49,117-123.
Zimbardo, P. (2012). A Lucifer-hatás. Hogyan és miért válnak jó emberek gonosszá? AB OVO
Kiadó, Budapest.
Zuckerman, M. (1991, 2005). Psychobiology of personality. Cambridge: University Press.
Zunshine, L. (2006). Why We Read Fiction. Columbus: The Ohio State University Press.
A kötet szerzői
Dr. Bernáth László Káplár Mátyás

Pszichológiai Intézet Pszichológia Intézet
Iskolapszichológia Tanszék Személyiség- és Egészségpszichológia Tanszék
Eötvös Lóránt Tudományegyetem Pécsi Tudományegyetem
Dr. Bigazzi Sára Prof. Kiss Enikő Csilla

Pszichológia Intézet Pszichológia Intézet
Szociál- és Szervezetpszichológia Tanszék Személyiség- és Egészségpszichológia Tanszék
Pécsi Tudományegyetem Pécsi Tudományegyetem
Dr. Birkás Béla Dr. Kiss Szabolcs

Magatartástudományi Intézet Pszichológia Intézet
Pécsi Tudományegyetem Általános és Evolúciós Pszichológia Tanszék
Pécsi Tudományegyetem
Dr. Czibor Andrea Dr. Kocsor Ferenc

Szociál- és Szervezetpszichológia Tanszék Általános és Evolúciós Pszichológia Tanszék
Dr. Csathó Árpád Dr. Lábadi Beatrix

Magatartástudományi Intézet Pszichológia Intézet
Pécsi Tudományegyetem Általános és Evolúciós Pszichológia Tanszék
Pécsi Tudományegyetem
Csókási Krisztina Dr. Láng András

Személyiség- és Egészségpszichológia Tanszék Fejlődés és Klinikai Pszichológia Tanszék
Dr. Deák Anita Dr. Meskó Norbert

Pszichológia Intézet Illyés Gyula Pedagógusképző Intézet
Általános és Evolúciós Pszichológia Tanszék Pedagógiai és Pszichológiai Tanszék
Dr. Gyuris Petra Dr. Nagy László

Általános és Evolúciós Pszichológia Tanszék Személyiség- és Egészségpszichológia Tanszék
Orosz Anna Dr. Sz. Makó Hajnalka

Általános és Evolúciós Pszichológia Tanszék Személyiség- és Egészségpszichológia Tanszék
Dr. Paál Tünde Szabó Edit

Általános és Evolúciós Pszichológia Tanszék Általános és Evolúciós Pszichológia Tanszék
Pátkai Gabriella Szabó Lajos

Általános és Evolúciós Pszichológia Tanszék Általános és Evolúciós Pszichológia Tanszék
Prof. Péley Bernadette Dr. Szabó Zsolt Péter

Fejlődés és Klinikai Pszichológia Tanszék Szociál- és Szervezetpszichológia Tanszék
Dr. Pohárnok Melinda Dr. Szijjártó Linda

Pszichológia Intézet Társadalmi Kapcsolatok Intézete
Fejlődés és Klinikai Pszichológia Tanszék Közösségi- és Szociális Tanulmányok Tanszék
Putz Ádám Dr. Tisljár Roland

Pszichológia Intézet Magatartástudományi Intézet
Általános és Evolúciós Pszichológia Tanszék Klinikai és Egészségpszichológiai Tanszék
Pécsi Tudományegyetem Debreceni Egyetem
Dr. Révész György Dr. Vincze Orsolya

Általános és Evolúciós Pszichológia Tanszék Szociál- és Szervezetpszichológia Tanszék
25év
PANNÓNIA
KÖNYVEK
Megjelenik a 25 éves Pro Pannonia Kiadói Alapítvány kiadásában,

a Pannónia Könyvek Szerkesztőségének gondozásában.
Felelős kiadó: a kuratórium elnöke
Felelős sorozatszerkesztő: Szirtes Gábor
A nyomdai előkészítés Jakab Attila munkája.
A borító – Meskó Norbert tervei alapján –
a Pannónia Könyvek Szerkesztőségében készült.
Készült a Nyomdai Ötletek Kft-ben, Szekszárdon, 2016-ban.

Felelős vezető: Jankovics Zoltán
Terjedelem: 30 B/5 (42.9 A/5) ív
ISSN 0237 4277

ISBN 978 615 5553 15 8
A kiadó könyvei kedvezményesen megvásárolhatóak és megrendelhetőek:

Pannónia Könyvek Szerkesztősége (7621 Pécs, Király u. 33. Líceum udvar)
H-Cs: 8.00-16.00, P: 8.00-14.00,
info@propannonia.hu, tájékozódás: www.propannonia.hu

Evoúciós Pszichológia Mesterfokon Szerkesztette: Gyuris Petra, Meskó Norbert

Uploaded by

Document Information

Original Title

Copyright

Available Formats

Share this document

Share or Embed Document

Sharing Options

Did you find this document useful?

Is this content inappropriate?

Copyright:

Available Formats

Evoúciós Pszichológia Mesterfokon Szerkesztette: Gyuris Petra, Meskó Norbert

Uploaded by

Copyright:

Available Formats

Evoúciós pszichológia mesterfokon

Szerkesztette: Gyuris Petra, Meskó Norbert

I. rész: Elméleti alapok 17

1. Új irányzatok és nézőpontok az evolúciós pszichológiában

2. Evolúció a pszichológiában (Pátkai Gabriella) 37

2.1.4. Tévúton az evolúció 47

3. Kutatási módszerek és nehézségek az evolúciós pszichológiában

4. Az evolúciós pszichológia megoldandó kérdései (Kocsor Ferenc) 75

4.3.2. Adaptáció vagy melléktermék? 84

II. rész: Evolúciós kognitív pszichológia 87

5. A kognitív funkciók és az emberei agy evolúciója (Csathó Árpád) 93

6. Az érzelmi és megismerési folyamatok evolúciós alapjai (Deák Anita) 113

7. A téri tájékozódás evolúciós eredete (Lábadi Beatrix) 125

III. rész: Evolúciós személyiségpszichológia 137

8. Az ötfaktoros személyiségelmélet evolúciós háttere (Gyuris Petra) 142

9. Az egyéni különbségek evolúciója (Paál Tünde) 158

9.2.1.2. Az evolúció produktumai 159

10. Az élettörténet-elmélet: átkapcsolás, fejlődés, szaporodás

11. Az együttműködés és a versengés szerepe a személyiség alakulásában

IV. rész: Evolúciós fejlődéspszichológia 221

12. A nevelés evolúciója (Káplár Mátyás) 225

13. A kötődéselmélet evolúciós megközelítése (Láng András) 239

13.2.2. Az élettörténet-elmélet mint az embrei szocializáció

14. Családi kapcsolatok és evolúció (Pohárnok Melinda) 265

V. rész: Evolúciós szociálpszichológia 287

15. Evolúciós nézőpontok a szociálpszichológiában (Szijjártó Linda) 292

16. A humor kialakulása és szerepe a kommunikációban (Tisljár Roland) 306

17. A narratívák evolúciós megközelítése (Szabó Edit) 323

17.2.3.2 Közösségformálás és kreativitás 329

18. Együttműködés a csoportban (Czibor Andrea) 339

19. Az érzelmek funkciói a csoporton belüli viszonyok szabályozásában

VI. rész: Evolúciós pszichológia és más tudományok 371

20. A mentális egészség/betegség kérdése és az evolúciós szemlélet

21. A vallás kognitív és evolúciós magyarázatai (Szabó Lajos) 392

22. Darwini medicina (Csókási Krisztina) 406

Felhasznált irodalom 422

A kötet szerzői 477

Mostanra érkezett el az idő egy újabb evolúciós pszichológia tankönyv megírására.

generáció szakmai identitásának alakulásában. A kötet – szándékaink szerint – azt

Pécs, 2016. február

Tankönyvünk első része az evolúciós pszichológia elméleti alapjaival foglalko-

Jerry Fodor ennek az Új Szintézisnek az utóbbi mintegy húsz évben az

függetlenül feldolgozásra kerül a kígyó, mint evolúciósan ősi fenyegető inger,

A fejezet elsődleges célja, hogy röviden ismertesse az evolúciós elméletekből ki-

1.1. Versengő modellek az emberi viselkedés

1.1.1. Humán viselkedésökológia

Az irányzat alaptézise szerint az ember bármely környezeti feltétel mentén képes

élőlények ún. trade-off mechanizmusok segítségével „kapcsolnak át” egyik straté-

1.1. ábra. Az élőlény számára rendelkezésre álló erőforrások felhasználásának módjai

A humán viselkedésökológia vitathatatlan előnye, hogy egzakt, kvantitatív mód-

1.1.2. Kulturális evolúció

A kulturális evolúció kiindulópontja szerint a kultúra önálló öröklődési rendszernek

foglalják a viselkedés elemi formáit (pl. vérfertőzés elkerülése, rokonok támoga-

1.1.3. Evolúciós pszichológia

A modern evolúciós pszichológia mintegy harminc évvel ezelőtt emelkedett ki a

1.2. Vitatott kérdések az evolúciós pszichológiában

A fejlett, nyugati társadalmakban élő ember életkörülményei sok szempontból

Vajon milyen hatékonysággal képesek működni az emberi evolúció hajnalán, a

2-es típusú cukorbetegség (1.2. ábra). Pszichológiai rendszerünk „lemaradottságát”

1.2.1.1. Mire elég néhány tízezer év?

Bár tízezer év emberi léptékkel

1.2.2. A tanulási folyamatok szerepe

1.2.2.1. Genetikai determinizmus kontra interakcionizmus