Professional Documents
Culture Documents
Anthony Capella - A Szerelem Étke
Anthony Capella - A Szerelem Étke
Anthony Capella - A Szerelem Étke
A szerelem étke
Európa Könyvkiadó
Budapest, 2006
A fordítás alapjául szolgáló kiadás:
Anthony Capella: The Food of Love
Time Warner Books, 2004
3 Rágcsálnivaló. (francia)
4 Feketeszeder-likőrből készült koktél. (francia)
5 Barnamártással. (francia)
6 Petrezselyemmártásban. (francia)
7 Sólethez hasonló egytálétel. (francia)
Ennélfogva igen rosszul jött, amikor valahol egy mobiltelefon
rázendített a hetvenes évek egyik antifónájára, a Deep Purple
„Smoke on the Water”-ére.
Tommaso, ahogy meghallotta, rögtön tudta, hogy az övé. Még
Olaszországban sincs olyan sok Deep Purple-rajongó, hogy
ugyanabban az étteremben két személynek is a „Smoke on the
Water” lehessen a csengőhangja. Továbbá most már az is eszébe
jutott, hogy az amerikai lányról szőtt ábrándjaitól önfeledten, a
személyzetnek szóló szigorú parancsot mellőzve nem kapcsolta ki
a telefoninóját, amikor betette a lábát az étterembe. Aki
megszegte ezt a szabályt, azonnal elbocsátották.
A személyzeti gardróbszekrényből jött a csengés.
Tommasónak gyorsan kellett cselekednie. Belevetette magát a
szekrény mélységeibe, kirántotta telefonját a kabátjából, és
megnyomta a „Válasz” gombot. – Egy perc! – súgta. Egyidejűleg
addig tapogatta a kabátzsebeket, míg rá nem talált egy másik
telefoninó-ra, egy olyanra, ami ki volt kapcsolva. A saját mobilját
zsebre vágta, és mikor kirobbant a szekrényből, ezt a másikat
lobogtatta diadalmasan.
– Ez az! – mondta Franciscusnak. Mire a főpincér átvette a
mobilt, hogy a földre helyezve ráérősen összetiporja, Tommaso
már el is illant a kertbe.
– Si? – mondta, mikor egyedül volt.
– Halló! – felelt egy bátortalan lányhang. Tommaso szíve
ugrott egyet. Az amerikai lány! – Laura Patterson vagyok. Már
találkoztunk – a csemegében.
– Hát persze! Hogy vagy, Laura?
– Hát, én jól, de a nyúlmártásban már nem vagyok olyan
biztos. Nem tudom, jól értettem-e, amit mondtál.
11 Óvszer. (olasz)
Brunonak szabad délelőttje volt, amit javarészt azzal töltött, hogy
szemlét tartott a Mercato di San Cosimón, a legnagyobb
trasteverei élelmiszerpiacon, hozzávalókat keresve Tommaso
nagy csábítási lakomájához. Egyelőre nem volt étrendje és nem
volt terve. Csak járkált, nézegette, mi kapható, hallgatta az
egymást túlordító árusokat, és hagyta, hogy az idény finomságai
maguktól álljanak össze általános képpé. Jó volt a carcofino,
főleg a kizárólag helyben termő romagnolo változat: olyan puha
és édes volt, hogy még nyersen is meg lehetett enni. Mennyei
saláta lenne a puntarellá-ból, a helyi kesernyés cikóriából. A Vini
e Olióban talált egy ritka Torre Ercola-nát, amely a merlot-t
egyesíti a helyi Cesanesével. A Cesanese több mint ezer éve kíséri
a római konyha ízeit; úgy összetartoznak, akár egy öreg házaspár.
Bőségesen volt tavaszi bárányhús, sőt Bruno rábukkant még egy
jó abbacchióra is, ami olyan bárányt jelent, amely még nem
kóstolt füvet.
Az ilyen lehetőségekből kezdte felépíteni a menüt, rábízva a
témára, hogy magától bontakozzon ki. Római vacsorának kell
lennie, igen, de még annál is többnek: tavaszi lakomának,
amelynek minden morzsája a megújulásról és a megfiatalodásról
mesél, amelyben régi ízeket fogalmaz újra érzékeny szeretettel az
örök kikelet. Vásárolt egy palack olajat egy ismerős kisbirtokról,
frissen sajtolt olajat, amelynek olyan zöld, fiatalos íze volt, mint
egy tál most szüretelt bogyónak. Tanakodott egy pult előtt,
amelyen kövér spárga fehérlett; Bassano del Grappában termett,
a rohanó Brenta partján. Égbekiáltóan drága volt, de az ilyen
minőség megéri az árát, döntötte el Bruno, mikor az árus olyan
szertartásos mozdulattal nyújtotta át neki a nyirkos papírba
csomagolt, tucatnyi sápadt ágacskát, mint a legnemesebb
virágokból kötött csokrot.
A téma annál jobban kikristályosodott, minél többet gondolt
rá. Az ifjúság ünneplésének kell lennie, se többnek, se
kevesebbnek, a diadalmas ifjúságénak, amelyet élvezni és
magasztalni kell. Ezt így persze nem mondja el Tommasónak.
Barátja grízfrászt kapott minden alkalommal, ha Bruno a
főzésben látott mélyebb értelmű mintákat próbálta magyaráz-,
ni. Az a fő, hogy valahol a tudat alatt hatni fognak.
Piaci körútja végén belebotlott egy öregemberbe, aki egy
rozzant nyugszékben hortyogott, lábánál gyűrött, ócska
reklámszatyorral. Bruno leguggolt, és óvatosan kinyitotta a
szatyrot. Fél tucat ricotta ült benne, mint fél tucat tojás egy
szalmafészekben. Az öregember kinyitotta a szemét.
– A tulajdon jószágjaimtól! – mondta büszkén. – És a tulajdon
feleségem csinálta!
Bruno kiemelte az egyik juhsajtot, megszagolta, és máris
elrepült a Rómát koszorúzó dombvidék, a Castelli Romani apró
legelőire. Volt a sajt szagában egy leheletnyi széna a téli
takarmányból, de volt friss fű is, és napsugár, és egy csipet a
csípős aromájából a rétek burjánzó kakukkfüvének, amit a juh a
fűszál mellé harapott. Brunonak tulajdonképpen már nem volt
szüksége ételre, de a ricotta olyan tökéletes volt, hogy tudta, talál
majd neki helyet a menüben, talán a desszertét, egy pötty édes
mézzel és egy fuvallat őrölt fahéjjal fűszerezve.
Laura még sose evett ilyet. Nem: még sose evett. Olyan volt,
mintha ezek az ízek mindig léteztek volna, ott éltek volna a
képzeletében, de most történt meg először, hogy istenigazából
beléjük kóstolhatott. A fogások egymást múlták felül
boszorkányosságban. A spagettit sűrűn, szagosan, tapadósan
vonta be a borból és húsból kevert mártás. Viszont a bárány
olyan zsenge, rózsaszín és omlós volt, hogy majd elolvadt a
szájában. Zöldségek nélkül tálalták, ám utána Tommaso asztalra
tette az első contomó-t egy apróra vágott mentalevelekkel
megszórt, olívaolajban és citromlében fuldokló, egész articsókát.
Az átütő erejű íztől megrendült Laura az utolsó cseppig lenyalta
az ujjairól az olajat. A gyomra egyre azt hajtogatta, hogy nem fér
bele több, pukkadásig megtelt, ám az étvágy egyre biztatta, hogy
elfér még ott egy kicsi, csak egy falat, míg végül Laura valósággal
elszédült a féktelen traktától.
Tommaso kiment, hogy befejezze a spárgát. Laura csak
néhány percig bírta nélküle; úgy döntött, utána megy és segít.
Összeszedte a piszkos tányérokat, és elindult a konyhába. –
Tommaso! Amíg te főzöl, én elmosogatok!
Meglökte az ajtót, de nem nyílt. – Bocs! – kiáltotta bentröl
Tommaso. – Be van, izé, ragadva! Néha csinál ilyet.
A lány megrázta a kilincset. – Akarod, hogy megtoljam?
– Nem. Mindjárt rendbe hozom.
Laura egy zavaros pillanatig mintha mormoló hangokat hallott
volna a konyhából, de csak Tommaso volt az, aki dalra fakadt
főzés közben.
Végül felpattant az ajtó, és kijött Tommaso egy tálcával, amely
a legleírhatatlanabb illatot árasztotta. — Rendbe is hoztam.
Figyelj, bevinnéd ezt az asztalra?
Néhány perc múlva már ették is a spárgát. Lélegzetelállítóan
finom volt. A boros tojássárgahabba ágyazott zöldség olyan puha
volt, hogy Laura le tudta volna szippantani a gömbölyű fejét, és
úgy lett keményebb, ahogy közeledett a spárga ropogós tövéhez.
– Tommaso – szólalt meg mámorosan –, meg kell
mondanom...
– Tudom – felelte mosolyogva a fiatalember, és Laura úgy
érezte, mintha tetőtől talpig eltűnne valami tunyán kéjes
izzásban.
12 Numera. (olasz)
– Ó. Öhm. Elnézést. – A nagy sietségben amerikaiasan ejtette.
– Természetesen Michelangelo. – Ezúttal olaszosan mondta, úgy,
ahogy Kim. Am a tanárának ez sem volt jó.
– Ebben a teremben – jelentette ki – ugyanúgy nem
emlegetünk Michelangelót, Tizianót vagy Raffaellót, mint ahogy
Shakespeare-re se mondjuk, hogy Vill, vagy Beethovenre, hogy
Ludwig. Egyelőre nem vagyunk tetu viszonyban ezekkel a nagy
emberekkel, és nem is leszünk, amíg nem tanulmányoztuk a
munkásságukat számos évig. Ennélfogva a tisztességes nevükön
szólítjuk őket: Michelangelo Buonarroti, Tiziano Vecellio és
Raffaello Sanzio. Kérem – intett Laurának folytassa.
Kim Fellowes amerikai volt, de olyan régóta élt Rómában,
hogy, mint mondta, úgyszólván bennszülöttnek számított: az
egyetem személyzete csak il dottore-ként emlegette. Sajnálatos,
mondta diákjainak, hogy a reneszánszról szóló könyvét –
ugyanazt, amelyet Laura tanulmányozott, mikor a Santa Cecilia-
bazilika után folytatott eredménytelen kutatást – nem olaszul,
hanem angolul kellett írnia a bestsellerre éhező kiadó
parancsára. Elkerülhetetlenül bestseller is lett belőle; a zsíros
ujjlenyomatok elleni védelmül gondosan laminált szemléket Kim
az íróasztalán tartotta, hogy diákjai megtekinthessék őket. A
könyvben azt a ritkaságot ünnepelték a kritikusok, hogy a tudós
erudícióját egyesíti az igazi művész érzékenységével. Kimnek
minden porcikájából a makulátlan ízlés sugárzott, isteni
lenvászon ingeitől – Laura szívesen játszott magával fejtörőt,
amelynek az volt a lényege, hogy megfelelő kifejezéseket találjon
a tanár ingeinek árnyalataira: általában olyan szavakhoz
folyamodott, mint a búzavirág, az áfonya vagy az akvamarin –
világos hullámkrepp zakójáig és panamakalapjáig, amellyel a
szabadban óvta finom metszésű arcát a vad itáliai naptól. Néhány
diákja rab-szolgahajcsárnak tartotta; Laura, aki megilletődötten
tisztelte értelmét és érzékenységét, mindent elkövetett, hogy
Fellowesnak jó véleménye legyen róla.
– Tehát látta a Sixtus-kápolnát – mondta Kim. – És mit
gondolt róla?
Laura tétovázott. De nem bírta megállni, hogy ne őszintén
válaszoljon. – Azt gondoltam, hogy ez egy csűr.
A hallgatóság nevetett. – Csűr? – ismételte Kim Fellowes, és
összekulcsolta ujjait a térdén.
– Igen. Mármint gyönyörűen ki van festve, és minden, de a
freskók olyan magasan vannak, hogy örökösen hátra kell szegni a
fejünket, és a kápolna is olyan nagy és szögletes... – Elhalt a
hangja, várta a gúnyos ledorongolást. Meghökkenésére Kim
helyeslően bólogatott.
– Laurának tökéletesen igaza van. A Sixtus-kápolnában –
körbehordozta tekintetét hallgatóin, hogy lássa, értik-e, amit
mond – számos szakértő, személyemet is beleértve, a reneszánsz
legrosszabb szélsőségeinek megtestesülését látja. A színek
harsányak, az ábrázolás nyomasztó, az alapeszme disszonáns.
Kizárólag státusszimbólumnak rendelte egy újgazdag
spíszbürger, aki gyönyörű Peruginókat pusztítatott el érte. Maga
Buonarroti tudni sem akart róla, azért is tanulmányozzuk inkább
a rajzait. Tehát akkor ki tudná megmondani nekem, mi a
contraposto?
Két nyomós oka is volt annak, hogy Bruno hajlandó volt kimenni
a tengerre a barátjával, de egyiknek sem volt köze a kettős
randevú kilátásához.
Évekkel ezelőtt, amikor megérkezett Rómába, kénytelen volt
elfogadni az egyetlen állást, amit vendéglőben kaphat a képesítés
nélküli jelentkező: a pincérét. Borzalmas volt pincérnek. Annyira
csak a konyháról kikerülő ételekre figyelt, hogy elfelejtette,
melyik asztalhoz mit kell vinni, sőt még a számlákat is
összezavarta.
Az első napon kirúgták volna, ha nincs a pincérek kozott egy
fürge eszű fiatalember, aki egykettőre észrevette, mi a baj, és
gyorsan helyrehozta Bruno hibáit, mielőtt mások is felfigyeltek
volna rájuk. Ez a pincér volt Tommaso. A pártfogásába vette
Brunot, megtanította a szakma alapjaira, és falazott neki, ha s
Bruno kulináris révületbe esett, ami elég gyakran előfordult.
Megmutatta Brunonak, miként kell elcsórni a borravalót
ahelyett, hogy megosztaná a főpincérrel, eltüntetni műszak végén
a félig kiürített boros- és pálinkásüvegeket, zsebre vágni annyi
nyersanyagot a konyhán, hogy ritka szabadnapjaikon ne kelljen
éhezniük. Bruno viszonzásul megfőzte kettejüknek a lopott
élelmiszert. Tommaso egyetlen falatból megállapította, hogy új
barátja tehetséges, Tommaso nyaggatására ment vendéglátóipari
iskolára, és szerezte meg a mindennél fontosabb képesítéseket,
Tommaso intézte el, hogy tanulmányai idején is részesedjen a
borravalóból, Tommaso engedte, hogy nála lakjon, és lakbér
helyett főzzön. Mikor Bruno megkapta a diplomáját – játszva lett
évfolyamelső –, Tommaso még mindig beosztott pincér volt, és
boldogan pazarolta az idejét a csinos külföldi vendégek fűzésére.
De ugyanolyan hűséges barát volt, mint amilyen csapodár
szerető. Kiterjedt kapcsolatai révén tudta, mikor szabadulnak fel
a legjobb állások, és mindig gondoskodott róla, hogy Bruno a
legjobb helyen dolgozzon. Bruno nagyon sokkal tartozott
Tommasónak, és nagyon nehezére esett volna bármit is
megtagadni tőle.
A második ok még ennél is egyszerűbb volt.
Ritkán jutott hozzá, hogy igazán jó halat főzzön.
13 Több legyet fogsz meg egy csepp mézzel, mint egy hordó ecettel. (olasz)
Hat
Úgy beszélték meg, hogy a Gennaróban találkoznak indulás előtt.
Részben azért, mert erőt kell gyűjteni az útra számos kávéval és
egy-két rongyoskiflivel, de azért is, mert Gennaro kiszerelte az
ócska furgonból az üzemanyag-szivattyút, hogy lássa, lehet-e
javítani vele a Gaggia teljesítményén, és meg kellett várni, amíg
visszaszereli.
Futballidény volt, mintha az egész város a Roma lila-
sárgájában vagy a Lazio kék-fehérjében járt volna. A szurkolók, a
tifosi – szó szerint a tífuszosok – minden autót és ablakot
felsallangoztak a csapatuk színeivel. A Gennaróban nagy volt a
vigalom, mert Sisto elveszített egy Vincenttel kötött fogadást, és
büntetésből egy napig az utált Romanisti színeit kellett viselni.
–Csak azt nem tudja, hogy alá vettem a Lazio szerelését! –
súgta meg Sisto Brunonak. – Amint a pálya közelében leszünk,
rögtön leveszem ezt a vacakot, és elégetem, fogadás ide vagy oda!
Bruno nem figyelt rá. Abban a pillanatban látott meg két
közeledő lányt az utcán. Hátizsák, összecsavart törülköző volt
náluk, mindkettő egy palack vizet szorongatott. Az öltözékük
pedig, nos hát, tengerparthoz öltöztek. Az egyik tipikus
Tommaso-féle csaj volt, csinos, formás, napbarnított, rengeteg,
festett szőke hajjal, apró tetoválással. És a másik – Bruno nem
hitt a szemének – a lány volt, a szeplős vállú lány, akit olyan
sokszor látott a Trasteverében! Egész lénye beleremegett, mint a
megpendített húr.
– Á! – mondta Tommaso. – Kiváló! Itt vannak a lányok!
A lányok a furgonra mutattak, aztán a bár felé indultak. Bruno
legszívesebben megcsókolta volna a barátját. Most az egyszer
tökéletesen alakult minden. Az egész napot a lánnyal töltheti a
parton! Ez még annál is jobb, mintha beszélt volna vele a piacon.
Ujjongását gyorsan felváltotta a görcsös rémület. Mi lesz, ha
nem fog tetszeni a lánynak, vagy ami még rosszabb, annyira
megkukul, hogy nem kelthet jó benyomást? De aztán
megnyugodott. Főzni fog, vagyis nem lesz ideges – ha főzhetett,
sose idegeskedett.
Most jöttek be sűrű buongiornó-zással a lányok. Vincent és
Sisto tátott szájjal bámulta Tommaso csaját. Bruno dübörgő
szívvel várta, hogy bemutassák a szobatársnak.
Sisto gyorsan lerántotta a Lazio kék-fehér pólójáról a Romát. –
Mindennek van határa! – súgta Brunonak. – Istenem, hogy te
milyen szerencsés vagy!
– Tudom – felelte Bruno. Még mindig nem tudta elhinni.
– Mármint Tommaso csaja is klassz, de sehol sincs ahhoz,
amelyik neked jutott.
– Bruno, ő Laura — végezte el a bemutatásokat Tommaso. –
Laura, Bruno, Judith, Bruno.
– Szervusz, Laura – mondta Bruno, aztán az ő nője felé
fordult, és félszeg mosollyal nyújtotta a kezét. Vajon emlékszik rá
a piacról? – Szervusz, Judith – mondta halkan.
A lány nevetett. – Nem, én Laura vagyok. Ő Judith. – A
tetovált lányra mutatott.
– Szia, Bruno! – mondta az. — Nagyon örülök! Bruno még
mindig az első lányt bámulta. – Az nem lehet.
– Mi nem lehet?
– Úgy értem, hogy... – Reménytelenül próbálta menteni a
helyzetet. – Na jó, szóval te Laura vagy. És ő Judith.
– A közfelfogás szerint – helyeselt Judith.
– Remek, Rómeo! – dünnyögte Sisto az orra alatt. Előrelépett,
és ő rázta meg Judith kezét. – Szia, Sisto vagyok!
– Te pedig Tommasóval jársz – makogta Bruno. – Hát persze
hogy vele. Te vagy Laura. Egy pillanatra elbambultam. Tudod,
hogy én már láttalak téged? A piacon. Emlékszel?
– Attól félek, nem – mondta Laura zavartan.
A rákvörös Bruno elnémult. A lány nem emlékszik rá. Minden
egyes szavával nagyobb hülyét csinál magából.
15 Gyümölcspüré. (francia)
16 Almatorta. (francia)
–Un ce pozzo credere! – átkozódott Bruno. A konyha másik
végében Alain felemelte a fejét. A tudat, hogy most már figyelik,
még jobban megnehezítette Bruno dolgát. Azt is tudta, hogy
Alain semmi esetre se engedi feltálalni azt a felfújtat, ami nem
robbant szét, mert már nem lenne tökéletes, mire az új
elkészülne. Kettőt kezdett elölről. Folyt a hátán az izzadság, míg
habot vert, kevert, passzírozott. Végül csak megcsinálta őket, és
ezúttal szerencsével járt. Nem voltak életének legjobb
millefeuille-ei, de elfogadhatók voltak – legalábbis Bruno így
gondolta. Amikor remegő kézzel átvitte őket a tálalóba, azt a
megaláztatást is el kellett szenvednie, hogy a sous-chef hosszú
pillanatokig szemlélte szótlanul az édességeket, mintha Bruno
commis volna, akinek ez az első munkája. Mintha ez nem lett
volna elég, Alain is odajött megnézni. A chef de cuisine és a sous
egy újabb idegtépő pillanatig úgy meredt a desszertre, mint
orvosok egy nyílt sebre. Aztán Alain az órára pillantott, és Bruno
elvörösödött a szégyentől. Alain, olyan érthetően, mintha
fennszóval kimondta volna, azt közölte a konyhával, hogy
legszívesebben újracsináltatná az egészet, ám Bruno olyan sok
időt elpazarolt, hogy ez nem lehetséges. Végül kelletlenül
bólintott, mire a pincér fürgén tányérra tette a színvonalon aluli
nyalánkságot.
Alig érezhető eltolódás történt a konyhai hierarchiában. Bruno
érezte. Sose tartotta fontosnak, hogy ő Alain kedvence, és most
jött rá, hogy azért, mert nagyon megszokta. Most már látta, hogy
Alain kegye forgandóbb a szélkakasnál, és a fiatal séfek
többségének fogcsikorgatva kell versengenie a konyhafőnök
elismeréséért. Egyetlenegy ember volt, akinek a munkája mindig
találkozott Alain tetszésével: Hugó Kass, az újonnan kinevezett
saucier. A jóképű fiatal francia, akinek csillogó fekete fürtjei
lágyan omlottak a homlokába, Franciaországban Ducasse,
Olaszországban Beck alatt dolgozott, mielőtt a Templibe került.
Alig huszonkét éves volt, de máris úgy emlegették, mint a
Michelin leendő győztesét. Alain majdnem úgy bánt Hugóval,
mintha egyenlők volnának, az egyik délutánon még a véleményét
is kikérte egy pácléról, kanálban kínálva a fiatalembernek, hogy
kóstolja meg. Bruno túl messze volt, hogy hallja, mit mond Hugó,
de látta, hogy Alain hevesen bólogat.
Azt is kezdte észrevenni, milyen keményen robotol a fiatal
francia, hogy ne veszítse el Alain jóindulatát. Új chef de partie-
ként minden indoka megvolt rá, hogy kikéije a chef de cuisine
véleményét a főztjéről – bár arra talán mégse, hogy a mostanihoz
hasonló bőségben árassza el hízelgő megjegyzéseivel.
– Hé, Bruno! Hogy megy dolgod? – Tommaso volt az, aki most
végzett délutánra.
– Pocsékul – motyogta Bruno. Barátja követte a pillantását
Hugó Kassig, aki ismét a maestro műalkotását kóstolgatta
lenyűgözötten.
– Amennyire bent van a góré culójában, meg vagyok
döbbenve, hogy más ízt is érez, mint a caccá-ét! – állapította
meg. Bruno felnevetett. A legrondább helyzetben is számíthatott
rá, hogy a barátja előjön egy megfelelő római riposzttal.
17 Az eredeti mondás: A gallina fa l’ovo e ’o gallo c’abbrucia ’o culo – A tyúk tojja a tojást, a
kakas csak erőlködik. (olasz)
Tommaso ujjai szakértő gyorsasággal bontogattak és
gombolgattak. Laura derekán ellazult a nadrág. Csaknem
ugyanabban a pillanatban követte a melltartó. Laura egy
pillanatig vívódott, aztán elhúzódott. – Én is. Kérlek, Tommaso!
A fiatalember egy vállrándítással tudomásul vette a helyzetet.
– Oké. Első az evés, utána az ágy.
Pillanatnyi bosszúság fogta el Laurát. Nem mintha nem akart
volna lefeküdni Tommasóval, de nem akarta, hogy a szeretője ezt
olyan magától értetődőnek vegye, vagy puszta udvarlássá fokozza
le a vacsorát. Kételkedett benne, hogy Tommaso, minden bűbája
ellenére, értené az ő testének szövevényeit és ellentmondásait.
Gyanúja szerint még ő maga sem értette őket.
23 Tinóru. (olasz)
megpróbált beleszagolni, és gyengéden kituszkolta a lányt a
konyhából.
– Akkor egyelőre be kell érnem a séffel. – Laura a szeretője
inge alá csúsztatta a kezét, és csókra tartotta a száját.
Öt perccel később azt pihegte: – Meddig tart, míg elkészül?
Ne izgulj, rengeteg időnk van! – nyugtatta Tommaso, és
folytatta, amit csinált.
Öt perce fonódhattak össze félmeztelenül a díványon, amikor
kozmás bűz csapta meg Tommaso orrát.
A rizottó! Tökéletesen megfeledkezett a rizottó-ról! Kirohant a
konyhába, lekapta a fedőt a serpenyőről. A bársonyos-boros
szaftban fürdő rizs helyett egy fekete kráter nézett vissza rá,
amelynek még kénszaga is volt, mint egy igazi vulkánnak!
–Bassza meg! – mondta Tommaso szívből jövő őszinteséggel.
– Minden rendben? – kiáltotta Laura a szomszédból.
– Minden! A legnagyobb rendben! – Tommaso esze gyorsan
járt. Bruno azt mondta, Gennarónál lesz. A barátja talán még ezt
is meg tudná menteni.
– Kiugrok még pár dologért! – kiáltotta. – Egy perc!
Más dolog néhány receptet alkotni, ismét más dolog egy egész
menüt. Ez, mint Bruno hamarosan rájött, sokkal több munkát
követel. Am neki ebben is ugyanaz volt a múzsája: Laura.
Lakásuk kis konyhájában sorra születtek az új fogások. Bruno
a hagyományos római étkeket igyekezett új életre kelteni, ám
megpróbált beleadni valamit magából is, ugyanakkor feldúsítva
őket azzal a minőséggel – a rafináltságnak és az egyszerűségnek,
az üdeségnek és a fanyarságnak, az ártatlanságnak és a
dörzsöltségnek azzal az elegyével, amelyet úgy szeretett
Laurában. Minden tál ételnek, amelyet Bruno teremtett, bizonyos
értelemben a lány ízét kellett megőriznie.
Dudorászott munka közben, és önfeledten forgatta magát az
ízek és kombinációk örvényével. Midőn később visszagondolt
ezekre a napokra, élete egyik legboldogabb idejét látta bennük,
amikor még – minden lehetséges volt, mikor még nem tört össze
a szíve, csak meghasadt.
Laura úgy döntött, hogy megmutatja néhány kedvenc képét
Tommasónak.
– Caravaggio hírhedt volt az indulatosságáról -magyarázta a
gyík harapta fiú képe előtt. – Egyszer tőrt rántott egy másik
művészre, mert összeszólalkoztak a festészeten. Ó, és szeretett
enni! Egyszer megkérdezte egy pincértől, melyik articsóka
készült vajjal, és melyik olajjal. A pincér azt felelte, hogy ha
szagról nem tudja, akkor valószínűleg ízről sem fogja érezni a
különbséget. Erre Caravaggio megütötte.
– Ja – bólogatott minden lelkesedés nélkül Tommaso. –
Nehéz életük van a pincéreknek.
— Caravaggio megszállottja volt a realizmusnak -folytatta a
lány. – A római közembereket akarta ábrázolni a képein, nem a
Biblia eszményített alakjait.
De Tommaso addigra továbbment. Ő úgy képzelte a
múzeumba járást, hogy az ember körbelohol, egy pillantásra
méltatja, amin megakadt a szeme, de sose áll meg, hogy minél
hamarabb a kijáratnál lehessen.
Laura egy idő után feladta. Mit számít, ha Tommaso nem
osztozik az ö rajongásában a művészet iránt? Van most neki épp
elég gondja.
Laura fel akart venni egy fehér vászonsortot, amit hosszú ideje
nem vett fel, ám kiderült, hogy nem megy rá. Megpróbálkozott
egy másik nadrággal, de az is szorította egy kicsit.
Még sose kellett izgulnia a súlya! miatt De most, hogy
szemügyre vette magát a lakásuk pici tükrében, el kellett
ismernie, hogy az alakja vitathatatlanul kitelt.
– Oda se neki – mondta Judith. – Bőven van bugy-gyos
cuccom, amiből kölcsönözhetsz. Különben is, ennyit csak megér
az a fantasztikus szex, vagy nem?
Laura tétovázott. Még nem árulta el a barátnőjének, hogy a
szex Tommasóval tulajdonképpen nem is olyan fantasztikus. Ó,
persze, Tommaso gyönyörű, és úgy főz, hogy neki előre zsibong
minden idege az izgatott várakozástól, de ami magát a szexet
illeti, lassan kezd kialakulni benne a meggyőződés, hogy
Tommaso kissé – nos, célratörő. Hogy azt ne mondja: felületes.
Néha úgy zavarja le a szeretkezést, hogy hamarabb elkészül egy
római pizzánál. Mintha abból az aprólékos lassúságból, amellyel
főz, az ágyban változna vissza a másik Tommasóvá, a
türelmetlen, robbanékony olasszá, aki óránként kilencven
mérfölddel vezet, egy kortyra küldi le a feketekávét, és nyaktörő
sebességgel robog végig a képtárakon. Bár ez igazán csekély ár
akkor, ha mindén más olyan tökéletes.
– Pronto?
– Én vagyok az, Carlotta!
– Szia, Laura. Mi van?
– Most megyek Tommasóhoz.
– Tehát kibékültetek?
– Nem, de most fogunk.
– Ez gyorsan ment.
Laura mosolygott. – Hadd olvassam be az üzenetet, amit most
kaptam tőle.
Mikor befejezte, Carlotta annyit mondott: – Ó, Laura, ez
csodálatos!
– Ugye? Hát ezt biztosan elmentem.
– Kezd elég komolyra fordulni a dolog, nem? -kérdezte halkan
Carlotta. – Nagyon úgy hangzik, hogy rendesen bírjátok egymást.
– Meglehet. Tudod, először nem is vettem komolyan. De
mikor megláttam azokat a fényképeket, és elgondoltam, hogy
egyszer valaki másét tűzheti az enyém fölé – hát azt nem bírtam
elviselni. Mondtam már, hogy minden alkalommal, amikor nála
alszom, megváltoztatja a csengőhangomat?
– Édes. Pillanatnyilag mi az?
– „Stairway to Heaven.”
– Megfelelő, akkor is, ha egy kicsit kőkori. – Carlotta egy
pillanatig hallgatott. – Emlékszel? Kezdetben csak egy olyan férfi
kellett, aki ügyes kezíí. Most meg kezdesz szerelmes lenni.
– Tudod, mi a dologban az ironikus? Hogy tulajdonképpen
nem is olyan ügyes.
– Nem? – hökkent meg Carlotta.
– Mikor megismertem, teljesen testi dolog volt az egész.
Hiszen, isteni, igaz? De igazán azt szeretem benne, hogy
komolyan hisz valamiben. Van benne szenvedély és
céltudatosság. Tudja, hogy tehetséges, és mindent, az égvilágon
mindent megtenne ennek a tehetségnek a kibontakoztatására.
Tisztában vagyok vele, hogy időnként csak a második lehetek a
főzés mögött, de nem igazán orrolok érte, mert az, ami az első,
olyan adakozóan nemes dolog!
– Hú! Te szerelmes vagy!
– Lehet – ismerte el Laura.
– Most mit fogsz csinálni? Mármint amikor el kell hagynod
Olaszországot.
– Nem tudom. A szüleimnek már szóltam, hogy a nyár végéig
marádhatok. De hogy azután – nem is akarok gondolkozni rajta.
– Megérkezett az utcához, amelyben Tommaso lakása volt. Már
látta a fiúkat a Gennaróban, a grappás üveg mellett. – Itt is
volnék. Most szaladnom kell.
– Szép jó éjszakát, cara.
— Az lesz.
Tizennégy
Stozzi magazin:
Római Csemege:
Római Kimenő:
RómaHaverFórum.com:
Roma c’é:
24 Gumifal. (olasz)
– Bustarella?
– Si! Baksis.
Laura elszörnyedt. Ez már biztosan törvényellenes! És ha
Tommaso téved? Akkor őt fixen letartóztatják és deportálják.
– Bízzál bennem, Laura. Siamo in Italia. Itt így csinálják.
Huszonegy
Bruno nem adta tovább Benedettának, mit hallott az anyától, de
Gusta nyilvánvalóan a lányával is folytathatott egy hasonló
beszélgetést, mert Benedetta nem korlátozta többé
szeretkezéseiket a szabad természetre. A legtöbb éjszakán a férfi
szobájában aludt, és bár Gusta jelenlétében sose céloztak rá, ez is
pubbliche bugie e veritá priváte27 lett, mint Olaszországban oly
sok minden, valami, amit tudomásul vesznek, de nem
emlegetnek.
Még egymás között sem beszélték meg, mit rejt Gusta szótlan
beleegyezése: azt, hogy szívesen elfogadja Brunot leendő vejének.
Bruno talán mondott volna valamit, ha tökéletesen biztos benne,
hogy nem akarja feleségül venni a lányt. De az az igazság, hogy
ebben már egyáltalán nem volt biztos. Tudnék boldog lenni itt,
gondolta többször, míg Benedettát követte a réteken, gombát,
salátának valót, gyümölcsöt keresve, vagy elnézte a konyhában,
ahogy gyúrja a tésztát azzal az ügyes kezével. Még sose
Huszonkettő
Az autó, amely a szerpentinen érkezett a völgyből, bérelt gépkocsi
volt, az utasai pedig szemmel láthatóan turisták, mert többször
megálltak, hogy megcsodálják a kilátást; majd mikor végre
leparkoltak a piazzán, és összehajtották a térképüket, máris
indultak, hogy megtekintsék a templomot, a háborús
emlékművet és az egyéb nevezetességeket. Csak hát Galteniben
még a legelszántabb utazó sem találhat valami sokat, így
ebédidőben ők is letelepszenek majd egy kétszemélyes asztalhoz,'
és elégedetten várják, hogy Gusta tájékoztassa őket, mi van ma
enni.
Gusta fölvette a rendelést, msyd azzal a hangsúlyozottan
semmitmondó ábrázattal tért vissza a konyhába, amit olyankor
mutatott, ha idegenek hóbortjaival került szembe.
– Egy szarvasgomba-saláta, két terítékkel! – mondta
nyomatékosan.
– És? – kérdezte Benedetta, föl se nézve a tűzhelyről.
– És semmi. Se tészta. Se secondo. Fejenként egy pohár bor.
És kérdezik, hogy milyen ásványvizünk van. – Vállat vont. –
Persze idegenek.
Mivel Gusta nyelvén mindenki idegen volt, aki nem a völgyben
lakott, Bruno nem tulajdonított jelentőséget a dolognak. – Akkor
készítek egy jó nagy adag salátát. Nincs értelme éhesen elengedni
őket. – Rendezgetni kezdte a hozzávalókat egy tálban.
Ekkor meghallotta a hangját.
A kis konyha ablaka a térre nyílt, ahonnan gyakran
behallatszott a beszélgetés, olyannyira, hogy hébe-hóba anya és
lánya is bekapcsolódott, az edénycsörömpölést túlordítva, az
eszmecserébe. Benedetta éppen húst sütött, a hang beleveszett a
sercegésbe. Bruno a lány karjára tette a kezét, hogy szüneteltesse
a sütést, és fülelt.
– Innen valószínűleg még egy-két óra Urbinóig -mondta egy
férfihang amerikai kiejtéssel.
– Csakugyan bőven lesz idő, hogy felmenjünk a csúcsra –
helyeselt a társnője. Bruno tarkóján felborzolódtak a hajszálak, a
szíve megállt.
Benedetta ránézett. – Mi baj?
– Semmi. Csak azt gondoltam – semmi.
Az ablakon újra behallatszott a beszélgetés.
– ...hihetetlen, mennyivel hűvösebb van itt, mint Rómában –
mondta a férfi.
– És milyen gyönyörű. Ennek az ételnek az illata pedig
egyszerűen fantasztikus!
Az utolsó szó meggyőzte Brunot. Letette a kését, és átment a
csepp bisztróba, ahonnan láthatta az összes asztalt.
Vékonyabb volt, mint mikor utoljára találkoztak, és
napszemüveget viselt, de nyakának ívét nem lehetett
félreismerni, se azt, ahogy felpolcolta hosszú lábát a mellette levő
székre. Brunoval forgott a világ.
– Ő az, ugye? – kérdezte mellette halkan Benedetta. A férfi
bólintott, mert nem bírt szólni.
– Akarsz beszélni vele?
Bruno megrázta a fejét, és visszament a konyhába. A Luchetta
család csigát rendelt, azt el kell készíteni. Megpróbált a csiga
tisztítására összpontosítani, de reszketett a keze, és a síkos héjak
zörögve gurultak szét a padlón.
Benedetta előkapott egy vágódeszkát, és némán darabolni
kezdte a májat. Tvikk, tvikk, tvikk, szabdalta a kés a puha
belsőséget, a szükségesnél csak egy cseppet keményebb hangon.
– Elnézést – mondta Bruno végül.
– Miért? – A lány hangja még élesebb volt, mint a kése.
– Hát talán azért, mert kiborultam.
Benedetta megdöntötte a vágódeszkát a serpenyő felett, és
belekaparta a májat a bugyborékoló olajba. – Nem tehetsz arról,
ahogy érzel.
Ahogy te sem, gondolta Bruno, a dühös pírt nézve a lány
tarkóján.
– Azt gondoltam, hogy már túl vagyok rajta – mondta
mentegetőzve.
– Én pedig mindig tudtam, hogy nem vagy.
Bruno tiltakozásra nyitotta a száját, aztán becsukta.
– Szép – mondta Benedetta. Tíz ügyes vágással felszeletelt egy
hagymát, aztán a következőért nyúlt.
– Igen.
– Szebb, mint én.
– Nem! – tiltakozott Bruno. – Csak – más.
– És te szereted.
Nem kérdő hangsúllyal mondta, de azért kérdés volt, és Bruno
tudta, hogy válaszolnia kell. – Hát – kezdte – ez bonyolult.
Beleszerettem, de nem viszonozta, és nem is tudom – arra akarok
kilyukadni, hogy az ember csak azt szeretheti, aki viszontszereti,
ezt szokták mondani, ugye?
– Így mondják.
Bruno ránézett, de a lány elmerült a munkájában. Kissé kásás
volt a hangja, de az a hagymától is lehetett
– Szóval megmondtad neki, hogy szereted, ő pedig azt felelte,
hogy nem érdekled – folytatta Benedetta. – És mi történt aztán?
– Ennél egy kicsit bonyolultabb volt – gyónta Bruno. –
Szerelmes volt a legjobb barátomba, és – na szóval, itt kerültünk
bele a dugóhúzóba.
Benedetta megtörülte a kezét, és bort töltött két pohárba a
tűzhely mellett álló, felbontott palackból.
– Úgy gondolom, jobb lesz, ha elmondod, pontosan mi történt
– biztatta szelíden.
Így hát Bruno beszélt, Benedetta figyelt, bólogatott, főzött,
Gusta pedig, aki vitte-hozta a tányérokat, úgy tett, mint aki nem
hallgatózik.
– És ezért nem akarok odamenni hozzá, és beszélni vele –
mondta befejezésül Bruno. – Totál perverznek tart, és nem is
hibáztatom érte.
– Én sem.
– Kösz – felelte fáradtan a férfi. – Úgyhogy az lesz a legjobb,
ha megebédel, és aztán elmegy.
– Meglehet.
Abban a percben odakint felordítottak, amit az öklendezés
félreismerhetetlen hangja követett. Bruno hallotta, hogy Laura
beszél a bárban, méghozzá rémülten. – Scusi, signora, van
önöknél orvos? A barátom rosszul lett.
Bruno Benedettára pillantott, de a lány arca nem árult el
semmit. Aztán Gusta mondta, hogy azonnal hívja az orvost, de
addig is készítenek a hölgy barátjának egy kényelmes ágyat
Benedetta kiment megnézni, hogy segíthet-e valamiben.
– Mi volt ez? – kérdezte Bruno, amikor minden
elcsöndesedett, és Benedetta is visszatért a konyhába.
– A funghi-nak kellett lennie.
– Vannak, akik allergiásak a coprinó-ra. Főleg ha szeszt isznak
hozzá. Nyilván ez az ember is ilyen. – Kifejezéstelenül nézett
Brunora. – Legalább két órát kell feküdnie, és okvetlenül meg
kell várnia a doktort, bár itt az sem tehet semmit. Anyám majd
ad neki egy kis aceto balsamicó-t, hogy megnyugodjon a gyomra.
– De Benedetta, nekünk nincs is coprinó-nk!
– Nincs hát, mert mindet elhasználtam.
Bruno föladta. Szerinte Laura barátja inkább azoknak a
mérges gombáknak valamelyikéből kapott egy kis adagot,
amelyeket Benedetta csökönyösen begyűjtött az erdei portyákon.
Neki most fontosabb volt, hogy mitévő legyen Laurával,
– Beszélni nem beszélhetek vele – döntötte el, – Azt hiszi,
hogy romlottat etettünk a barátjával, a szentségit! Nem mehetek
oda hozzá, és nem kezdhetek el trécselni, úgy, mintha semmi sem
történt volna!
– Nem – helyeselt Benedetta –, de anyám már elmagyarázta
neki a coprino hatását, és természetesen semmit sem számolunk
fel az ételért, úgyhogy...
– ...úgyhogy bocsánatkérés gyanánt készíthetek neki dolcé-t, a
cég költségére.
– Pazar ötlet. Mit szólnál az áfonyás kosárkához?
Bruno a fejét csóválta. – Túl édes.
– Főtt füge?
– Túl drasztikus.
– Zuppa inglese?
– Túl nehéz.
A lány megadón felemelte a kezét. – Magán a sor, maestro.
Szóval mit főzöl neki?
– Nem tudom – felelte Bruno vontatottan, de közben a keze
már nyúlt is a hozzávalókért. Füge, igen, és tejszín, és mogyoró.
Valamilyen tortát? – De bármi legyen is, nem hiszem, hogy volna
receptje.
Most nem gondolkozott, hanem rögtönzött. Nem, erre még
csak nem is a rögtönzés a megfelelő szó, gondolta Benedetta, míg
azt figyelte, hogyan zsonglőrködik a kandírozott gyümölcsökkel
meg a tejszínnel, hogyan dörgöli puha péppé a mogyorót. Bruno
komponált. Néha ő is tett egy halk megjegyzést vagy javaslatot,
ám a férfi szinte nem is hallotta, annyira összpontosított keze
munkájának tapintására és ízére.
Egyszer aztán mégis elkészült. Valamiféle rakottas lett belőle,
egy sokrétegű krém, édes és keserű, enyhe és fűszeres, kívül
hideg, belül meleg; egy desszert, gondolta Bruno, amely olyan
bonyolult és egyszerű, mint maga az élet.
– Ügyes! – gratulált Benedetta habár meg kell mondanom,
okosabb lesz, ha legközelebb előre elkészíted.
Bruno bambán meredt rá. Mióta főzőcskézik? Fogalma sem
volt róla. Aztán hallotta, hogy négyet harangoznak a toronyban.
Négy óra van! Több mint egy óráig bíbelődött ezzel az édességgel!
– Kiviszem neki – mondta mellette Benedetta.
– Tényleg megteszed?
–Ha mondtam. Kóstoljon bele, mielőtt megtudná, kitől van.
Bruno tisztában volt vele, milyen nagy dolog ez, amire a lány
vállalkozik. Benedetta fölkapta a kis tálcát, lecsípett egy morzsát
a desszert oldalából, bekapta. Összeakadt a tekintetük, a férfi
látott valamit a lány szemében, amit nem egészen értett, aztán
Benedetta kivitte az ő dolcéját a konyhából.
Laura rettenetesen megrémült, mikor Kim görcsöt kapott az
asztalnál, de most már az orvos is megerősítette, hogy ez csak
allergiás reakció egy gombafajtára, a barátjának pár óra múlva
kutya baja sem lesz, csak hagyni kell, hogy kialudja magát. A
többi vendég és a hölgy, aki a vendéglőt vezette, igazán
segítőkészen és együtt érzőén viselkedett, úgyhogy mostanra,
mikor a lomboktól szűrt napfényben nézhette a háborús
emlékmű mögött kitáruló, döbbenetes tájat, és asztalán kibontott
palackban várakozott a vendéglő legjobb bora, egészen
megbékélt a világgal. Némileg bűntudatosan töltött magának
még egy pohárral. Szegény Kim. Bár ha itt volna, csaknem
biztosan figyelmeztetné, hogy naponta csak egy pohárral szabad.
Ez azért jó, hogy duhajkodhat egy kicsit.
Egek, hiszen ez itt az egyik konyhás, rövid fehér kabátot viselő,
álomszép lány, aki, dacolva minden konyhai előírással, kibontva
hordja a hátára omló, fekete haját. Kezében tálca volt, amelyen
desszert csücsült, sziget a sodó kicsi tavában. Laura elé tette az
édességet, és azt mondta: – Parancsoljon, ez az öné. Séfünk, aki
ezt kizárólag magának készítette, tiszteletteljes üdvözletét küldi.
Képzelte volna Laura, hogy a másik lány fürkészően nézi
beszéd közben, mintha fel akarná mérni?
– Nagyon köszönöm, de nem ehetek belőle. Tudja, sohasem
eszem desszertet.
– Mellé egy vin santo – folytatta a lány, mint aki semmit sem
hallott, és egy pohárban arany italt helyezett az asztalra.
– Komolyan beszélek! – erősködött Laura. – Kérem, vigye
vissza! – De a lány már elment.
Laura úgy döntött, hogy nem akar bárdolatlan lenni. Eszik két
falatot, a maradékot bármikor odacsúsztathatja a templom
árnyékában lihegő kutyáknak. Belenyomta a kanalát a sodóval
leöntött csúcsba, és a szájába tett egy falatkát.
Az öntet. Emlékek úsztak vissza az agyába. Zabaione volt.
Hirtelen látta magát azon az első estén, Tommaso lakásán, ahogy
az öntetet szopogatja az ujjairól.
Kávé. A következő íz a kávé volt. Gennaro presszókávéi,
cappuccinós ébresztők... Hát ez mi? Édes borba áztatott kenyér.
És mogyoró, vékony réteg mogyorókrém – aztán friss fehér
őszibarack, édes, mint a szex, aztán egy réteg fekete csokoládé, de
olyan töményen keserű, hogy majdnem elakadt tőle a lélegzete.
Ám azt újból édes követte, mégpedig szedres piskóta, és a kellős
közepén egyetlen pöttöm füge.
Megdöbbenve tette le a kanalat. A desszert eltűnt. Révedezés
közben megette az utolsó morzsáig, és észre se vette, hogy eszik.
– Ízlett?
Felnézett. Valamilyen okból nem is csodálkozott. – Mi volt ez?
– kérdezte.
– Nincs neve – mondta Bruno. – Ez csak – ez csak a szerelem
étke.
– Hogy készíted el, ha nincs neve?
– Hát, receptje éppen van.
Laura hallgatott, a bocsánatkérésre gondolt, amit Tommaso
küldött neki egyszer, amit máig őriz a telefonja. De régen volt.
Bruno úgy szólalt meg, mint aki belelát a gondolataiba: – Végy
egy amerikai lányt...
Laura nagyot nézett.
– Akinek a bőre mézbarna – folytatta Bruno halkan és olyan
narancspiros szeplői vannak, mintha megpaprikázták volna a
vállát. Töltsd meg ízekkel, bazsalikommal, paradicsommal,
fenyőmaggal és petrezselyemmel, Több óráig melengesd
gyöngéden a tenyeredben...
– Szóval te voltál.
– Igen – mondta Bruno. – Mindig én voltam.
– Te vagy a szakács. És Tommaso...
– Tommaso remek ember sok szempontból. De nem séf.
Laura behunyta a szemét. – Miért?
– Először azért, hogy szívességet tegyek Tommasónak. Utána
– annyira szerettelek, és úgy szerettem nézni, ahogy eszel. Aztán
már borzasztóan összegabalyodott az egész, de én, az ostoba
fejemmel nem gondoltam, hogy ez lesz a vége, és mire észbe
kaptam, mindenki ordított mindenkivel.
– Hát ordítás, az volt – helyeselt Laura a lehető leghalványabb
mosollyal.
Váratlan felbolydulás támadt az osteria ajtajában.
Kihallatszott Gusta hangja, ahogy vitatkozik valakivel. A
következő percben, sarkában Gustával és Benedettával,
megjelent a sápadt és dühös Kim, és a lány asztalához sietett.
– Édesem – mondta jéghidegen –, nem emlékszel, hogy mikor
rendeltünk, az valami menüféléből történt? – Laura még sose
hallotta ilyen zsémbesnek.
– Úgy rémlik, nem – mondta.
– És emlékezeted szerint olvastad-e ezen a nem létező menün
a nem létező figyelmeztetést, hogy ebben az étteremben olyan
veszélyes gombákat szolgálnak fel, amelyek előidézhetnek
allergiás tüneteket?
Várta, hogy Laura a kiosztott szerep szerint válaszoljon erre a
tirádára. A lány bocsánatkérőn sandított Brunora, aztán azt
motyogta: – Nem.
– Volt-e szóbeli figyelmeztetés, magyarázat vagy másfajta
tájékoztatás arra vonatkozóan, hogy itt életveszélyesen főznek?
– Én nem hallottam – mondta Laura a földnek.
– Te nem hallottad. – Kim a karba font kezű Gustához fordult,
aki olyan képet vágott, mint a darazsat nyelt kutya. – Ezért
követelem, hogy közölje az ügyvédje nevét. Hogy az utolsó
gatyáját is leperelhessem arról a kövér seggéről!
Laura összerándult, Gustának a szeme se rebbent.
– A bor lehetett – mondta Benedetta, és vállat vont. –
Mindenki tudja, hogy gombára vigyázatlanság fehérbort inni.
– Mindenki, nem számítva engem — mondta Kim
hajlíthatatlanul. – És ki szolgálta fel a bort? – Gustá-ra mutatott.
– O szolgálta fel. Mondta, hogy vigyázzak? Nem, nem mondta.
Bruno felállt. – Én készítettem az ételt – mondta nyugodtan. –
Ha valakit be kell perelni, akkor pereljen be engem. Szívesen
megadom a nevemet és a címemet, bár sajnálattal közlöm, hogy
ügyvédem, az nincs.
Rövid csend lett, amelyben a két férfi farkasszemet nézett:
Kim a dühtől vörösen, Bruno látszólagos flegmával. Kim végül
felcsattant: – Eh, hagyjuk! Gyere, Laura! Elmegyünk! – Hosszú
léptekkel elindult a templomnál parkoló autóhoz, meg se várva a
lányt.
– Jaj. ne haragudjon – mentegetőzött zavartan Laura
Gustának –, a barátom nagyon nem szereti, ha buta színben
tűnik fel, kizárólag erről volt szó. Örülök... – egy kicsit tétovázott
– Igazán örülök, hogy láttalak, Bruno.
– Mikor mész vissza?
– Rómába? Most.
– Úgy értettem, hogy Amerikába.
– Jövő héten. Addig halasztottam, ameddig tudtam, de most
már kezdődik az egyetem.
Bruno bólintott. Elrepül, mint a pacsirták. Figyelte őket, ahogy
becsatolják a biztonsági övét, aztán elrobognak, le a hegyről, az
autostrada és Róma felé.
Másnap már kora reggel verte a szín ajtaját, és azt ordította, hogy
szüksége van a furgonra.
– Gyere be! – nyitott ajtót Hanni. – És ne izgulj, megkaptam
tegnap az üzenetet.
Brunonak nem volt ideje azon töprengeni, hogy ez mit jelent
pontosan. – Megjavítottad? Sikerült alkatrészt szerezni?
– Többé-kevésbé. Persze kellett rögtönöznöm egy kicsit. –
Bevezette Brunot a színbe, amelynek közepén egy sajátságos
jármű állt. A kocsiszekrénye Bruno furgonjáé volt, az első kerekei
egy traktoré, a fényszórói egy nagyon régi Alfa Rómeóé. A
belsejében egy robogó kormánya váltotta fel a hajdani
kormánykereket. – Lehet, hogy szemre nem sokat mutat-jegyezte
meg Hanni szükségtelenül — de úgy vélem, elvisz Rómáig. Végül
is majdnem mindig hegynek lefelé kell menned, hát nem?
Dolci
29 Csülök. (olasz)
30 Sült hús. (olasz)
– Ó, természetesen! – biztosította Laura. – Kimmel minden
klassz! – Mert bár mostanra jól ismerte Judithot, vannak
bizonyos dolgok – bizonyos makacs kételyek, amelyeket még a
legjobb barátnőjének se mondhat el az ember úgy, hogy ne
látsszék – nos, kissé illojálisnak.
Feladó: Bruno
Címzett: Laura
Re: re: Hát itt vagyok
Spaghetti aalio e olio
Ez a lehető legegyszerűbb...
Bár a spaghettini – a vékony fajta – alighanem jobban fogja az
olajat, mint a spagetti. Ha nem kapsz, nyugodtan használj
linguinét vagy akár cérnametéltet.
Vágj fel egy gerezd fokhagymát olyan apróra, amilyenre
csak tudod, és jó minőségű olajban pirítsd puhára (nem
barnára). Adj hozzá egy kis összetört, szárított erős paprikát
Közben főzd meg a száraztésztát lobogó sós vízben, és borítsd
bele egy percre a serpenyőbe. Tálald sózva, borsozva, jó sok
reszelt pecorino romanóval.
Változat:
Tagliatelle con ragu boloanese
A bolognaiak hírhedten igénytelenek arra nézvést, hogy mit
tesznek a szájukba, azért is jelent a „bolognai" többek között
furulyázást. De a hagyományos ragu nem olyan rossz.
Pirítsál feldarabolt zöldséget – hagymát, sárgarépát, zellert,
esetleg néhány gombát 320 g vagdalt húshoz kb. 110 g
tokaszalonnára vagy kockákra vágott angolszalonnára lesz
szükséged. A húst addig süsd, míg kifehéredik, aztán öntsd fel
egy kis borral; ha a bor elpárolgott, csapj hozzá négy evőkanál
paradicsomvelőt, és fűszerezd. Egy csipet erős paprika nem
árthat. Fokozatosan add hozzá a maradék bort és negyed liter
erőlevest. Hagyományosan „napkeltétől napáldozatig” kellene
főznöd, de néhány-óra is elég. Végül keverd el egy kis tejszínnel,
és fedő nélkül főzd sűrűre és ragadósra.
Vagy, ha kissé vakmerőbbnek érzed magad:
Pappardelle con suoo di lepre
Süss ki kockákra vágott angolszalonnát vagy pancettát, add
hozzá a (kellően apróra) darabolt nyúlhúst, pirítsd barnára,
tedd félre, tartsd melegen. Kis lángon párolj meg egy kockákra
vágott hagymát és kevés fokhagymát. Puha legyen, de semmi
esetre sem barna. Apránként keverj hozzá egy marék lisztet,
aztán öntsd fel egy palack bor háromnegyedével. A maradékot
idd meg. Tedd vissza bele a nyuiat, fűszerezd, dobj bele egy
szem szegfűszeget, jó sok kakukkfüvet (szára nélkül) és egy
löttyintés paprikamártást. Lassú tűzön párold két óráig,
csontozd ki, vagdald apróra, aztán tedd vissza a mártásba.
Forrald fel, hogy elpárologjon a leve. (Ha májas nyulat kaptál,
süsd meg a máját, és keverd a mártáshoz, hogy még sűrűbb
legyen.)
Tálald pappardellével és reszelt parmezánnal.
Mondtam már, hogy szeretlek?
B
Feladó: Laura
Címzett: Bruno
Re: re: re: Hát itt vagyok
Igen, sokszor.
Tegnap este kipróbáltam a ragut Lucyn, az új
szobatársamon. Aminek következtében apránként persze a
sztorit is fel kellett tálalni a vacsora mellé... Szó szerint sírt! Na,
hogy ne szaporítsam a szót, Lucy kinevezte magát hivatalos
képviselőddé, aki meg fog oltalmazni engem a kísértésektől, a
szinglibároktól és a középkorú előadóktól. Bár azt hiszem, azért
ki tudnám cselezni. (Ez vicc volt!)
Holnap lesz az első órám főzésből. Azt fogjuk tanulni, hogy
kell vágni. Há! Hamarosan igazi bicskás leszek, úgyhogy
vigyázz magadra, szépfiú. Ismerem én az olaszokat, ezt ne
felejtsd el.
Laura
Ui: Tényleg azt hiszed, hogy nálunk lehet nyulat kapni?
Feladó: Laura
Címzett: Bruno
Re: re: re: Hát itt vagyok
Kösz a nyulat. Nagyon aranyos vagy. Habár a postás némileg
zavartnak látszott.
Martha szerint, aki a főzéstanárom, fürge ujjaim vannak!
Feladó: Bruno
Címzett: Laura
Re: re: re: re: Hát itt vagyok
Részemről nagyon jól emlékszem azokra a fürge ujjakra...
Feladó: Laura
Címzett: Bruno
Re: re: re: re: re: Hát itt vagyok
Erről jut eszembe... telefonszex ma este, kábé tízkor a mi időnk
szerint?
Feladó: Bruno
Címzett: Laura
Re: re: re: re: re: re: Hát itt vagyok
Mmmmm! Ez finom volt Aludj jól.
Feladó: Laura
Címzett: Bruno
Re: re: re: re: re: re: re: Hát itt vagyok
Ugye? Azt fogom tenni.
Mi lesz reggelire?
Feladó: Bruno
Címzett: Laura
Re: re: re: re: re: re: re: re: Hát itt vagyok
Zabaione
–tudatom veled, hogy nálunk vidéken ezt így reggelizik: Addig
keverj 3 evőkanál finomított kristálycukorral hat friss
tojássárgáját, míg kifehéredik, aztán adj hozzá egy pohár
száraz fehérbort. Öntsd üstbe, amelyet egy tál gyöngyöző
vízbeállítottál, és verd fel. Pompás, kemény hab lesz belőle.
Tálald spárgával, pirított kenyérrel, muffinnal,
desszertekkel, mellehúsával...
Feladó: Laura
Címzett: Bruno
Re: re: re: re: re: re: re: re: re: Hát itt vagyok
Az a zabaione... maga a mennyország! Lucy kérdezteti, hogy ha
valaha is hűtlen lennék hozzád, a helyembe léphet? Addig is mi
lesz vacsorára?
Feladó: Bruno
Címzett: Laura
Re: re: re: re: re: re: re: re: re: re: Hát itt vagyok
Saltimbocca
Ez már tisztességes római fogás.
Két személyre négy szelet borjúhúsra lesz szükség. Csomagold
zsírpapírba, és nyújtófával verd nagyon vékonyra. Tégy
mindegyikre egy szelet prosciuttót, arra pedig két friss
zsályalevelet. Hagyományosan fogpiszkálóval kell összetűzni,
de nekem egyszerűbb, ha csak becsomagolom a borjúhúsba,
aztán ugyanazzal a nyújtófával formára püfölöm. Hempergesd
liszt, só és bors keverékébe, amihez adhatsz néhány darabka
szárított erős paprikát. Utána egy-egy percig süsd a két oldalát.
Tedd félre, tartsd melegen. Levét engedd fel egy pohár
fehérborral vagy marsalával, és nyílt lángon sűrítsd be. Adj
hozzá némi vajat és egy csavaríntás citromjevet, aztán öntsd a
húsra.
Feladó: Laura
Címzett: Bruno
Re: re: re: re: re: re: re: re: re: re: re: Hát itt vagyok
Már tudok besamelt készíteni! Martha azt mondja, van hozzá
érzékem...
Holnap együtt vacsorázunk?
Feladó: Bruno
Címzett: Laura
Re: re: re: re: re: re: re: re: re: re: re: re: Hát itt vagyok
Vacsorázzunk. Ugyanaz az idő, más földrész, ugyanaz az étel.
Ez egy kicsit tovább tart, de hidd el, bőven megéri.
Coda alla vaccinara
Kb. 1,8 kg ökörfarokra lesz szükséged. Vágasd el az
ízületeknél, mosd meg. Forrald tíz percig, aztán szedd le a
habját. Tégy hozzá egy sárgarépát, egy póréhagymát, egy
zellerszárat, kevés petrezselymet vagy kakukkfüvet. Lassú tűzön
párold kb. három óráig. Ha tudsz szerezni disznó vagy marha
fejhúsát, add hozzá azt is. A levet tedd félre.
Egy másik serpenyőben forrósíts szalonnazsírt vagy egy kis
olajat, és lassú tűzön süss meg benne egy fölszeletelt hagymát,
sárgarépát, a felkockázott fejhúst (vagy angolszalonnát, ha
nem sikerül disznófejet szerezned) és egy gerezd apróra vágott
fokhagymát. Adj hozzá apróra vágott petrezselymet és az
ökörfarkat. Ereszd fel fél üveg száraz fehérborral, és várd meg,
amíg egy kicsit elfövi a levét. Akkor dobj bele tizenkét
feldarabolt paradicsomot (vagy másfél doboz egészben ettett
konzervparadicso-mot) és egy nagy kanál
paradicsomsűrítményt. Jöhet bele szerecsendió és fahéj is.
Lassú tűzön párold két óráig, kevés húslevessel pótolva az elfőtt
levet.
Tehetsz bele felszeletelt főtt zellert, mazsolát, fenyőmagot, sőt
még egy kis keserű kakaóport is. Ezeket a végén add hozzá, és
még tíz percig főzd együtt a hússal.
B
Feladó: Laura
Címzett Bruno
Re: re: re: re: re: re: re: re: re: re: re: re: re: Hát itt
vagyok
Sikerült felhajtanom némi ökörfarkat – egy örökkévalóságig
tartott, és a mészáros, akinél vettem, még azt kérdezte, hogy a
kutyámnak lesz-e. Mindenesetre most fő. Mindjárt megyek is, és
megnézem, hogy elég leves-e.
Elérkeztem az első mérföldkőhöz. A tanfolyamon
felszólítottak, hogy vásároljuk meg első olasz
szakácskönyvünket, egy mázsás kötetet, amit fix, hogy egy igazi
nonnina írt – mert lám csak, mit mond a tésztakészítésről:
„Nehogy megkísértsenek azok a szörnyű szerkezetek, amelyek
az egyik végükön összecsócsálják a tojást meg a lisztet, és a
másikon kinyomják a különböző formájú tésztákat. Mucosus és
gyatra csinálmányt kapunk, ráadásul a masina tisztítása
bőszítően sok munkába kerül!"
Először azt gondoltam, hogy a „mucosus" valami olasz szó,
de az értelmező szótáram szerint „az élő szervezetekben
keletkező, híg, nyálkás váladékára jellemző tulajdonságot jelent
A néni határozottan ért a szavak megválasztásához.
Mondtam már, hogy eltökélt szándékom kézzel gyúrni neked
a tésztát? Igazi olasz háziasszony leszek!
Hívj fel ma este, ha kész a vacsora. Ágyban fogom enni.
L
Feladó: Bruno
Címzett: Laura
Re: tegnap éjszaka
Tudom, hogy ezt már mondtam, de gondoltam, írásban is
örülni fogsz neki: szeretlek.
B
Feladó: Laura
Címzett: Bruno
Re: re: tegnap éjszaka
Én is. Az a helyzet; hogy talpig mucosus leszek a
legalkalmatlanabb pillanatokban.
Lx
Feladó: Laura
Címzett: Bruno
Re: re: re: tegnap éjszaka
...mint ma is, amikor a zöldségeket tanultuk, és találtam egy
cukkinit, ami pont olyan volt, mint te. Adtam neki egy puszit,
mikor senki se nézett oda.
Feladó: Bruno
Címzett: Laura
Re: re: re: re: tegnap éjszaka
Szerencsés cukkini.
Itt egy finom antipasto-recept:
Rántott cukkinivirág
Porzós virágot szerezz hozzá (a száráról) és ne bibéset (a
termésről), mert a porzós virág tovább marad ropogós. Friss és
rugalmas legyen. Rómában, mielőtt kirántanák, néha megtöltik
egy kis szardellával és mozzarellával.
Habarj össze 135 g lisztet, sót, borsot, szerecsendiót, két
evőkanál olajat és két tojássárgáját (a fehérjét tedd félre).
Habarás közben apránként adj hozzá 6 evőkanál fehérbort és 6
evőkanál vizet, esetleg valamivel többet, hogy jó habos legyen.
30 percig pihentesd, aztán keverd bele a kemény habbá vert
fehérjét. Távolítsd el a porzószálakat, panírozd be a virágokat,
majd gyorsan süsd ki bő, tűzforró olajban. Papírtörülközőre
téve itasd le róla a zsiradékot, fűszerezd, és azonnal tálald. Jól
megy hozzá a
Nvúlhússal töltött paprika – falusi receptje
Vágd le és tedd félre négy paprika tetejét, belsejét kapard ki.
350 fokos sütőben süsd 20 percig, ne tovább. Közben kevés
vajban süsd meg az apró darabokra vágott nyulat. Adj hozzá
két marék szeletelt gombát, egy pohár száraz fehérbort, és
lassan pirítsd zsírjára. Adj hozzá ugyanannyi tyúkhúslevest és
egy kis paradicsomvelőt. Enyhe tűzön főzd még tíz percig, aztán
kanalazd bele a paprikákba. Tedd vissza a paprikákra a
tetejüket, és süsd 25 percig.
B
Feladó: Laura
Címzett: Bruno
Re: re: re: re: re: tegnap éjszaka
Ez már kezd kacifántos lenni. Mit szólnál néhány
egyszerűbbhöz? Például desszertekhez?
(Részlet főzőiskolám tankönyvéből: „E két tősgyökeres
mediterrán termés, az olajbogyó és a citrom leve igézőén
illatossá teszi az abáit velőt..." – már értem, mi történt velem
Olaszországban. Először az agyam abálódott meg a hőségben,
aztán megigéztek. Ráadásul beillatosítottak. Ez is a te hibád.)
Feladó: Bruno
Címzett: Laura
Re: re: re: re: re: re: tegnap éjszaka
Itt jön két desszert. Készítsd el őket, aztán vidd magaddal az
ágyba a telefont. Tizenegy körül hívtak, a ti időtök szerint...
Tiramisu
Keverj össze 5 tojássárgáját 180 g (kb. ¾ csésze) cukorral, és
addig verd habbá, míg a cukor elolvad, és a krémből szálat
húzhatsz a habverővel. Adj hozzá 250 g mascarponét, keverd
simára. Egy másik üvegtálban olyan kemény habbá verd a
tojásfehérjét, hogy apró csúcsok keletkezzenek rajta, aztán add
a mascarponekeverékhez.
Tölts 250 ml nagyon erős feketekávét és három evőkanál
konyakot/marsalát egy nagy tálba. Márts meg benne negyven-
egynéhány babapiskótát, de úgy, hogy ne málljon szét. Kb. a
felével bélelj ki egy tálat. Simíts rá egy réteg mascarponét, arra
piskótát, utána ismét mascarpone következik. Hűtsd legalább
két óráig. Tálalás előtt hintsd meg reszelt csokoládéval.
Még ennél is könnyebb a rómaiak egyik kedvence:
Őszibarack vörösborban
Forrázd le a barackokat, hogy könnyebb legyen hámozni
őket. Szeleteld tálkákba a gyümölcsöt, szórd meg cukorral,
öntsd le vörösborral. Hűtsd egy óráig, aztán lehet enni.
Később majd megkereslek az ágyban. Ja – kanál nem kell
hozzá.
B
Feladó: Laura
Címzett: Bruno
Re: re: re: re: re: re: re: tegnap éjszaka
Malac...!
Szeretlek L xxx
Ui.: Mit főzöl nekem az első estén, amikor visszamegyek
Rómába?
Feladó: Bruno
Címzett: Laura
Re: visszajössz?
Hát ez rázós.
Esetleg megfőzhetnénk együtt?
B
Feladó: Laura
Címzett: Bruno
Re: re: visszajössz?
Na ne, maestro – ne feledd, én kábé még csak két perce
csinálom! És tudom, milyenek vagytok ti, séfek. Majd ordítanál
velem, ha rosszul csinálnék valamit. Annak pedig sírás lenne a
vége.
L
Feladó: Bruno
Címzett: Laura
Re: re: re: visszajössz?
Ordítani veled? Előbb vágom ki és sütöm meg a tulajdon
szívemet. Hogy pedig veled osztozzak egy konyhán, ez a
legcsodálatosabb, amit el tudok képzelni... erről jut eszembe,
alighanem be kell majd számolnom róla, hogy volt valami –
illetve valaki –, mielőtt összejöttünk. Hívj fel, de csak az után,
hogy behunytad a szemed, és fontolóra vetted ezt:
Abbacchio alla cacciatora
Emlékszel rá?
Olyan fogás, amit tanácsos akkorra halasztanod, amikor
már lehet kapni tejes bárányt.
Bő egy kiló lapockára és karajra lesz szükséged, amit bárddal
falatokra vágsz. Süsd barnára, lehetőleg szalonnazsírban. Sózd,
borsozd, adj hozzá apróra vágott fokhagymát, egy nagy marék
összetépkedett zsályát, kevés rozmaringot. Főzd egy percig,
közben kevergetve, aztán szitálj rá lisztet. Egyszer fordítsd meg
a húst, majd önts rá 8 evőkanál jó borecetet. Fél perc után vedd
le a lángot, és adj a húshoz néhány löttyintés vizet. Tégy rá
fedőt úgy, hogy ne teljesen takarja a fazekat Ha elfőné a levét,
vízzel pótold. Akkor kész, ha a hús kezd leválni a csontról, ami
nagyjából egy óra.
Tálalás előtt nyomj szét 4 szardellát egy kis vízzel hígított
pecsenyelében, és keverd a bárányhoz.
Vagy:
Porchetta
Szopós malacot minden évszakban kaphatsz. (Jó, nálatok
talán nem.)
Rengeteg változata van. Egyszer olyat ettem, amit zsályával
és vadköménnyel töltöttek – hát az valami mesés volt. De én
jobban szeretem ezt a receptet, mert ez rómaibb:
Vagdald össze az aprólékot – szívet, tüdőt, májat stb. –, és
hirtelen süsd ki szalonnazsírban vagy olajban. Bőségesen
fűszerezd meg rozmaringgal, fokhagymával, zsályával.
Csontozd ki a malacot, töltsd meg az aprólékkal, varrd össze,
vagdosó be a bőrét, és öt óráig süsd szabadtűzön. Ha nincs
szabadtűz, a fafűtésű pizzakemence is megteszi.
Később beszélünk:
B
Feladó: Laura
Címzett: Bruno
Re: az a tegnap esti beszélgetés
Azt hiszem, köszönettel tartozom neki. Láthatólag sok mindenre
megtanított. (Természetesen a főzést értem.)
Feladó: Bruno
Címzett Laura
Re: re: az a tegnap esti beszélgetés
Természetesen.
Nálunk már majdnem itt a tél. Csak arról vettem észre, hogy a
piacon megjelent a gesztenye, és az éttermek menüjében a
Monté Bianco...
Monte Bianco
Idényhez kötött, északi édesség. Mielőtt elkezded, tégy egy
keverőtálat a hűtőbe.
Áztass vízbe fél kiló gesztenyét, aztán vágd fei a héját, hogy
meglazítsd a termést – nézd meg a szakácskönyvedben, hogy
kell csinálni. Lobogó vízben főzd 25 percig, és még melegen
hámozd meg.
Tedd serpenyőbe, önts rá tejet. Főzd lassú tűzön. Nagyjából
15 perc múlva a gesztenye felszívja a tejet. Robotgépben
pürésítsd. Adj hozzá 200 g, gőzön puhított csokoládét és egy kis
rumot. Fedd le háztartási fóliával, és hűtsd kb. egy óráig.
Hajtsd át passzfrozón, vagy használj lyukas tortanyomó zsákot.
A kapott kukackákat halmozd fel egy tálon. Adj 300 ml hideg
tejszínhez egy kiskanál finom kristálycukrot, verd kemény
habbá, és öntsd a gesztenyére, hogy olyan legyen, mint a
behavazott Mont Blanc, amit mi Monte Biancónak hívunk.
Most, hogy hűl az idő, nagyon üresnek tűnik az ágyam.
B
Feladó: Laura
Címzett: Bruno
Re: hideg
Hideg? Rómában? Itt tíz fok van!
Milyen az idei olaj? Olasz nénim szakácskönyve szerint:
„Rómával lehet egyidős a szokás, hogy mikor e csípős
napokban, amelyek hídként kötik össze az őszt a téllel,
megjelenik a piacon a frissen sajtolt olíva, kenyeret pirítanak
füstös szabadtűzön, és bőségesen megöntözik fűszeres,
vadonatúj, lézerzöld olajjal.
Feladó: Bruno
Címzett: Laura
Re: re: hideg
Igen, a bruschettát írja le. Csak piríts meg valami jó olasz
kenyeret, lehetőleg szabadtűzön (gázláng is megteszi). Dörzsöld
be összezúzott fokhagymával, és önts rá vékony sugárban az
idei olívából, amelyet távoli szeretőd most küldött a postán.
Sózzad. Ha laktatóbb antipastót akarsz, tégy rá felkockázott
paradicsomot és friss bazsalikomot. Szeretlek:
B
Feladó: Laura
Címzett: Bruno
Re: az a bruschettarecept
Az van, hogy egyszerűen képtelen vagyok összehozni. Egyszerű,
de nehéz, ahogy Tommaso mondaná. Akárhányszor próbálom,
mindig elromlik valami. Figyelj, azt hiszem, kellene valaki, aki
megmutatja, hogy csináljam...
Feladó: Bruno
Címzett: Laura
Re: re: az a bruschettarecept
?????????????????
Nem tudlak követni.
Feladó: Laura
Címzett: Bruno
Re: re: re: az a bruschettarecept
Aha! Nem tudsz. Éppen ez a bajom.
Feladó: Bruno
Címzett: Laura
Re: re: re: re: az a bruschettarecept
Azt akartam kifejezni, hogy nem értem. Hogy nem sikerül egy
bruschetta, holott az összes többit ei tudtad készíteni? És mit
értesz azon, hogy kell valaki, aki megmutatja?
B
Feladó: Laura
Címzett: Bruno
Re: re: re: re: re: az a bruschettarecept
Hát ezt...
Beszéltem a múltkor a főzőtanárommal. Azt mondja, legalább
egy tucat olasz éttermet ismer, ahol lenne állás olyasvalakinek,
aki a Templiben főzött...
Mi a véleményed?
Feladó: Bruno
Címzett: Laura
Re: re: re: re: re: re: az a bruschettarecept
Az a véleményem, hogy repülök.
Nem akarsz küldeni egy bevásárlólistát?
Vége
„...olyan főzési módszer ez, amelyben elfér a rögtönzés meg a
váratlan ötlet, addig, amíg a módszer felismerhető marad; amíg a
kibontakozó alakzatokban megtaláljuk a civilizált élet
múlhatatlan, szívderítő velejáróját, az otthonosságot.”
MARCELLA HAZAn: A klasszikus olasz konyha lényege
www.thefoodoflove.com
Köszönet
Szeretném megköszönni Nick Harrisnek és A. P. Wattnek,
hogy föltették a fazekat a tűzre; Caradoc Ringnék és Linda
Shaughnessynek, hogy kavargatták; Bobby Thompsonnak, hogy
megkóstolta; Peter Beggnek, mert megmutatta, hogy csinálná egy
igazi séf; Alessandra Lussardinak, hogy beletett egy kis olasz ízt;
Ursula Mackenzie-nek és Clare Ferraró-nak, hogy megrendelték;
Tara Lawrence-nek és Carole DeSantinak, hogy visszaküldték a
konyhába; és természetesen családomnak azt a nagyon szükséges
csipet sót..
Ezt a könyvet Nunc Wílcox, egy jó barát és egy jó ember
emlékének ajánlom.