Három

Nem is értem, hogy a fenébe jutottam le a lépcsőn anélkül,

hogy kitörtem volna a nyakam. Úgy rohantam, mintha
égne a ház. Mr. Ryan ott maradt, leesett állal, szétzilált
ruhában, és a haja úgy állt, mintha megtépték volna.
Mikor egy ugrással elértem végre a tizennegyedik
szintet, ahol a kávézó volt – nem könnyű feladat ez ebben
a cipőben –, kinyitottam a vasajtót és lihegve nekidőltem
a falnak.
Mi volt ez? A főnökömmel dugtam a lépcsőházban?
A kezemet a szám elé kapva lihegtem. Én akartam? Jézus!
Teljesen elment az eszem?
Kábultan elbotorkáltam a faltól, és megkerestem a
legközelebbi mosdót. Benéztem az összes fülkébe, hogy
üresek-e, majd bezártam a bejárati ajtót. Összerezzentem,
ahogy belenéztem a tükörbe. Úgy néztem ki, mint akit
jól megrágtak aztán kiköptek.
A hajam rémséges volt. A gondosan beigazított hul-
lámok most teljes káoszban álltak. De jó tudni, hogy Mr.
Ryan így szereti, leengedve.
– Várjunk csak: mi van? Ez most, hogy jön ide? Termé-
szetesen nem érdekel, hogy mit szeret! – Ököllel rácsaptam
a mosdópultra, és közelebb hajoltam a tükörhöz, hogy
megvizsgáljam a károkat.

34
 Gyönyörű ROHADÉK
Az ajkam megdagadt, a sminkem szétkenődött. A ru-
hám kinyúlt, és úgy lógott rajtam, mint tehénen a gatya.
És megint nem volt rajtam bugyi.
A szemét faszfej! Ez a második! Vajon mihez kezd velük?
– Úristen! – gondoltam kétségbeesve. – Ugye, nem
maradt ott a konferenciateremben? Lehet, hogy eldobta
valahol? Meg kell kérdeznem tőle! De nem. Ne nézzen
rám önelégülten azért, mert beismerem a… mit is? Mi
is volt ez az egész?
Megráztam a fejem, és megmostam az arcom. Szépen
megkavartam mindent! Reggel, amikor bejöttem, megvolt
a tervem. Besétálok hozzá, a csinos arca elé nyomom a
számlát, és megmondom neki, hogy kidobhatja. De olyan
rohadt szexi volt abban a szénfekete Prada öltönyben, és
úgy állt a haja, hogy alig bírtam ki, hogy ne túrjak bele;
így hát elszállt a fejemből minden normális gondolat.
Milyen patetikus! Mi volt benne, amitől az agyam kása,
a bugyim meg nedves lett?
Ez így nem lesz jó. Hogy állok majd elé, ha mindig
meztelenül látom magam előtt? Oké, nem meztelenül.
Valójában még nem is láttam teljesen ruha nélkül, de
amit eddig láttam, attól is a hideg futkosott a hátamon.
Mit is mondtam az imént? Hogy „még”?
Fel kell mondanom! Egy percig komolyan eltöprengtem
ezen, de nem tetszett a gondolat. Szerettem a munkám.
És lehet, hogy Mr. Ryan egy szemétláda, de már kilenc
hónapja dolgozom vele, és az elmúlt huszonnégy órát

35
 Christina Lauren

leszámítva mindig kiismertem magam rajta, és úgy tud-

tam kezelni őt, mint senki más. És – bár ezt magamnak
sem akartam bevallani – imádtam nézni, ahogy dolgozik.
Nehéz volt vele zöldágra vergődni, mert hihetetlenül tü-
relmetlen és megszállottan perfekcionista volt. Mindenki
elé ugyanazt a mércét állította, mint önmaga elé, és nem
érte be, csak a legjobbal. Beismerem, mindig is tetszett
nekem, hogy sokat várt tőlem, mert így jobban teljesí-
tettem, keményebben dolgoztam, és mindent megtettem
azért, hogy a munkám a lehető legjobb legyen – még ha
sokszor nem is értettem egyet a módszereivel. A marketing
zsenije volt – mint ahogy az egész családja is.
És ez a másik. A családja. Az apám otthon maradt
Észak-Dakotában, és amikor még a főiskola alatt elkezdtem
recepciósként dolgozni itt, Elliott Ryan nagyon rendes
volt velem. Mindannyian azok voltak. Bennett bátyja,
Henry, szintén csúcsvezetőként dolgozott itt, és ő volt a
legkedvesebb ember, akivel eddig találkoztam. Mindenkit
szerettem a munkahelyemen, ezért aztán szóba se jöhetett,
hogy felmondjak.
A legnehezebb kérdés az ösztöndíj volt. Mielőtt meg-
kapná az ember az MBA-diplomáját, be kell számolnia
a JT Miller ösztöndíjbizottság előtt arról, hogy milyen
munkákat végzett a valódi üzleti életben. Én azt szerettem
volna, hogy a szakdolgozatom egy igazi nagy durranás
legyen; ezért maradtam az RMG-nél. Bennett Ryan ugyan-
is felajánlotta a Papadakis-ügyet – egy multimilliárdos

36
 Gyönyörű ROHADÉK
ingatlanfejlesztési projektet –, ami sokkal nagyobb dolog
volt, mint amin a társaim dolgoztak. Négy hónap viszont
már nem lenne elég arra, hogy belekezdjek valami másba,
és olyan szintre érjek el benne, amit már érdemes meg-
mutatni… vagy mégis?
Nem. Az biztos, hogy nem hagyom itt a Ryan Mediát.
Most, hogy ezt eldöntöttem, már csak a cselekvési
terv volt hátra. Szigorúan szakmai alapon maradok, és
soha, de soha nem jövök többet össze Mr. Ryannel, még
akkor sem, ha ez volt a legforróbb, legintenzívebb szex,
amiben valaha is részem volt… azzal együtt, hogy nem
hagyta, hogy elélvezzek.
A seggfej.
Erős, független nő voltam. Karriert akartam építeni, és
már eddig is őrülten sokat dolgoztam azért, hogy eljussak
oda, ahol vagyok. A testemet és a fejemet nem a kéj és
a sóvárgás irányította. Elég csak arra gondolnom, hogy
milyen faszfej volt velem. Lekezelő és arrogáns – egy
disznó, aki úgy gondolja, hogy körülötte mindenki hülye.
Elmosolyodtam a tükörben, és emlékeimből előhúztam
a legújabb Bennett Ryan-idézeteket.
„Köszönöm, hogy nekem is főzött kávét, Miss Mills, de ha
sarat szerettem volna inni, akkor inkább egy kis kerti földet
mertem volna reggel a bögrémbe!”
„Ha ragaszkodik hozzá, hogy úgy üsse a billentyűket, Miss
Mills, mint egy harkály, akkor kérem, hogy csukja be az ajtót,
ami az irodáinkat elválasztja!”

37
 Christina Lauren

„Van valami komoly oka annak, hogy ilyen sokáig tart,

míg egy szerződéstervezetből elkészíti a véglegest? Esetleg
a tehenészfiúkról való ábrándozás tölti ki a munkaidejét?”
Fenébe is, ez könnyebb, mint gondoltam!
Egy új elhatározás érlelődött bennem. Megigazí-
tottam a ruhám, lesimítottam a hajam, és bugyi nélkül,
tele önbizalommal masíroztam ki a mosdóból. Gyorsan
megvettem a kávét, amiért mentem, és visszaindultam az
irodámba, de még véletlenül se a lépcsőn.
Kinyitottam az iroda külső ajtaját, és beléptem. A Mr.
Ryan szobájába vezető ajtó csukva volt, és zaj sem szűrő-
dött ki mögüle. Lehet, hogy kiment. Ha szerencsém van.
A székemen ülve kihúztam a fiókot, kivettem a neszesz-
szeremet, és megigazítottam a sminkemet, mielőtt újra
dolgozni kezdenék. Nem kívántam találkozni vele, de
ha nem mondok föl, ez előbb-utóbb úgyis bekövetkezik.
Mikor megnéztem a naptárát, láttam, hogy Mr. Ryannek
hétfőn prezentálnia kell a többi főnök előtt. Egy grimaszt
vágtam, mert így most figyelmeztetnem kell, hogy készül-
jön fel. Egy San Diegó-i konferencia is be volt tervezve
a jövő hónapra, ami azt jelentette, hogy nemcsak ugyan-
abban a hotelben fogunk lakni, de ugyanazon a repülőn,
ugyanabban a céges autóban utazunk, és ugyanazokon
a meetingeken veszünk részt. Ugyan már, mi az nekem?
A következő órában azon kaptam magam, hogy egy-
folytában az ajtaját figyelem. Mikor odanéztem, mindig
összeszorult a gyomrom. Ez nevetséges! Mi bajom van?
Bezártam a dokumentumot, amit éppen olvasni próbál-

38
 Gyönyörű ROHADÉK
tam, és a fejemet a kezembe ejtettem, amikor hallottam,
hogy nyílik az ajtó.
Mr. Ryan sétált ki rajta, de nem nézett rám. Már rend-
be szedte a ruházatát. A felöltőjét a karján átvetve vitte,
a másik kezében egy aktatáska; de a haja még mindig
teljesen zilált volt.
– Ma már nem jövök vissza – mondta furcsa nyuga-
lommal. – Törölje, kérem, a találkozóimat, és ütemezzen
át mindent, amit szükséges!
– Mr. Ryan! – mondtam, amikor keze a kilincshez
ért. Megállt. – Kérem, ne felejtse el, hogy hétfőn tízkor
prezentálnia kell az igazgatótanácsnak! – Egyenesen a
hátának beszéltem. Úgy állt ott, mint egy kőszobor, és
látszott, hogy minden izma megfeszül. – Ha gondolja,
szívesen előkészítem a táblázatokat, a portfoliókat és a
szlájdokat a konferenciaterembe, kilenc harmincra!
Bevallom, egy kissé élveztem ezt. Minden arra utalt,
hogy egyáltalán nem érzi jól magát a bőrében. Röviden
bólintott egyet, és már újra elindult kifelé, amikor megint
megállítottam.
– És, Mr. Ryan! – mondtam mézédesen. – Arra sze-
retném kérni, hogy írja alá ezeket a költségkimutatásokat,
mielőtt elmegy!
Leejtette a vállát, és hangosan kifújta a levegőt. Meg-
fordult, és úgy jött oda az íróasztalomhoz, hogy közben
nem is nézett rám. Lehajolt, és átlapozta a papírokat.
Odatettem egy tollat eléje.
– Kérem, ott írja alá, a vonalon!

39
 Christina Lauren

Utálta, ha megmondják neki, mit csináljon, főként

akkor, ha már amúgy is tudta, mit kell tennie; így aztán
magamban jót nevettem ezen. Felkapta a tollat, lassan
fölemelte az állát, úgy, hogy dióbarna szeme az enyémmel
került egy magasságba. A tekintetünk összekapcsolódott –
nekem úgy tűnt, hogy percekre –, és egyikünk sem nézett
félre. Egy rövid pillanatig ellenállhatatlan vágyat éreztem,
hogy odahajoljak hozzá, megharapjam a nedves ajkát, és
könyörögjek, hogy érintsen meg.
– Ne továbbítson semmilyen hívást! – csattant fel vé-
gül, majd gyorsan aláírta a papírokat, és a tollat ledobta
az asztalra. – Ha valami komolyabb gond van, hívja fel
Henryt!
– Rohadék! – súgtam magamban, ahogy kiment az ajtón.

40