GEORGE MIKES

Hogyan legyünk
szegények
 Első kiadás: André Deutsch Ltd., 1983
A fordítás a Penguin Books 1988. évi 4. kiadása
alapján készült
Fordította: HALÁSZ ZOLTÁN

Kiadta a MAGYAR VILÁG KIADÓ

Felelős kiadó: HALÁSZ GYÖRGY
Címlapterv és tipográfia: BODNÁR JÁNOS
Fotó: REZES MOLNÁR ESZTER
ISBN 963 7815 422
Nyomtatta és kötötte a Dabasi Nyomda
Felelős vezető: Bálint Csaba igazgató
Munkaszám: 92-0275
 Barátomnak és kiadómnak, André Deutschnak
ajánlom ezt a könyvet - akinek szíves segítsége
nélkül nem sikerült volna szegénynek maradnom.

A KIADÓ MEGJEGYZÉSE

Ezen a könyvön mi sem gazdagodunk meg.

Ezúton is elismerésünket fejezzük ki eredménytelenségünkért
André Deutsch úrnak (copyright-díjak),
a nyomdának, s valamennyi más közreműködőnek.
A könyvhöz nem nyújtottak támogatást:
a Postabank, a Hitelbank és a többi bank.
Igaz, nem is kértünk.
(De azért a munka közben jól szórakoztunk. )
 Tartalom

Igazán szeretne szegény lenni? 7

Bevezető helyett

ELSŐ RÉSZ: PRIVÁT SZEGÉNYSÉG 17

A monomániás megszállott nyomorúsága 19
Óvakodjunk a pénztől 25
Villatulajdonosok 29
A hercegnő 33
Fukarság 36
Alkalmi vétel 46
A legjobb és a legrosszabb üzlet 57
Szegény milliomosok 63
Füstölt lazac 66
Résztvevő könnyek egy bankárért 71
A szegénység (nagyon) rövid világtörténete 74
Tempora murantur 79
Szegény állatok 80

MÁSODIK RÉSZ: KÖZSZEGÉNYSÉG 87

Az újszegények sznobsága 89
Hogyan legyünk középosztálybeliek? 97
A burzsoázia Marx Károlya 105
Az újszegények 113
A henye szegények 117
Infláció 123
Végszó 128
 Igazán szeretne szegény
lenni?
Bevezető helyett

Életem során mindig igyekeztem minél távolabb

kerülni a pénztől. Általában sikerült.
Kérem, ne értsenek félre. Nem próbálom elhitet­
ni, hogy közömbös volnék a pénz iránt, sem azt,
hogy számomra mindegy, van-e pénzem, vagy nin­
csen. Nem mindegy. Csak éppen nem óhajtom bir­
tokolni. Nem akarom továbbá azt a benyomást sem
kelteni, hogy nem vagyok anyagias, és hogy a szel­
lemem mindig magasabb régiókban csapong. A
szellemem nagyon gyakran foglalkozik pénzzel -
és gyűlöli. A gyűlölet egyébként kölcsönös, Úgy tű­
nik. Mi ketten - a pénz, meg én - csak futólag bic­
centünk egymásnak, ennyiből áll a kapcsolatunk.
Számomra mindig a legocsmányabb bűnnek tűnt,
ha valaki a gazdagságát fitogtatta - még a meggaz­
dagodásra való vágyat is ilyennek véltem. A gaz­
dag embereket ösztönösen elkerültem, habár olykor
kivételt tettem. Néhányan legjobb barátaim közül
bődületesen gazdagok. Ám ezeknek ki kellett állm­
ok a próbát, mielőtt befogadtam őket: le kellett
győzniök ösztönös gyanakvásomat és ellenszenve­
met. Azokkal, akik a pénzüket örökölték, könnyeb­
ben megbarátkozom. Nem tehetnek róla, a nyomo-

7
rultak. Sosem kívántam az atyák vétkét meg­
bosszulni fiaikon - különösen akkor nem, ha meg­
tettek minden tőlük telhetőt, hogy egy-két esztendő
alatt elherdálják, amit egy egész emberéleten át
zsugorgatott össze ősük. Többnyire megtették. Ám
nem sokra becsülöm az olyan embereket, akik ma­
guk igyekeznek pénzt felhalmozni, büszkék rá, és
büszkén fitogtatják sötét, vagy tisztességes eszkö­
zökkel szerzett vagyonukat.
Gyakran megkérdezem magamtól: miért van ez
így? Életem során már nagyon korán megszoktam,
hogy erős gyanakvást tápláljak a szokottnál heve­
sebb érzelmeim iránt. Az úgynevezett nemes érzel­
mek közül az erkölcsi megbotránkozás a leggyanú-
sabb. Nagyon gyakran azon bűnökre reagálunk a
legszenvedélyesebben, amelyeket a szívünk mélyén
- esetleg anélkül, hogy tudnánk róla - nagyon is
vágynánk elkövetni, ha neveltetésünk, meg talán a
gyávaságunk nem nyomná el a vágyat, hogy megte­
gyük. Így hát meg kell vallanom, hogy a gazdag
emberekkel szemben táplált ellenszenvem valószí­
nűleg a lehető legalantasabb indítékból származik.
Nagyon valószínű, hogy az én lelkemnek is - mint
mindenkiének - vannak sötét titkai. E titkok egyike
talán az, hogy a gazdag embereket azért gyűlölöm,
mert a tudatalattimban heves vágy él, hogy Krőzus
legyek magam is - és ez sehogyan sem sikerül ne­
kem. Ha valóban ez a helyzet, akkor a titkom oly
mélyen ven elrejtve, hogy örök titok marad szá­
momra is.
Mégsem hiszem, hogy így volna, mégpedig két
okból is. 1. Amennyire csak tudom, sohasem akar-

8
 tam gazdag lenni. 2. A családom meglehetősen jó­
módú volt, a pénz ennélfogva sohasem játszott dön­
tő szerepet nálunk. Egy magyarországi faluban,
Siklóson születtem, azóta városka lett belőle. Mind­
össze tíz esztendős voltam, amikor apám, aki ügy­
véd volt - ügyvéd fia maga is - meghalt. A család
pénzügyi dolgairól sohasem beszéltek előttem, de a
kisfiúk nagyon jó megfigyelők, bizonyára rájöttem
volna a problémákra és a bajokra, ha lettek volna.
Még az első világháború nehéz évei alatt sem kel­
lett nélkülöznünk emlékezetem szerint, s közvetle­
nül a háború után, amikor Budapest valósággal éhe­
zett, nekünk a faluban mindig volt bőven enniva­
lónk. Apám halála után Budapestre költöztünk, és
anyám férjhez ment egy orvoshoz. Mostohaapám
nagyon sokat dolgozott. Nagy pacientúrája volt, évi
jövedelme háromezer fonsterlingnek megfelelő
összeg volt, ami igen sok pénz volt az idő tájt még
Angliában is, Magyarországon pedig valóságos va­
gyonnak számított. Egy népszerű slágerben a dalos
kedvű fiatalember „havi kétszáz pengő fix”-ről ál­
modott, ami évi kétszáznegyven fontsterlingnek fe­
lelt volna meg.
Londonban sem voltam soha pénztelen menekült
Két újság küldött ki tudósítónak, mikor megérkez­
tem, csinos összeg volt nálam, és többé-kevésbé
rendszeresen megkaptam a fizetésemet azontúl is.
Igaz, mikor a diplomáciai kapcsolat Nagy-Britannia
és Magyarország között megszakadt volt egy idő­
szak, amelynek során aggódnom kellett volna a jö-
vőm miatt, mert a tudósítói állásomnak vége lett, és
új állást kellett keresnem, amit a BBC-nél sikerült

9
megtalálnom. Én azonban nem vagyok aggódó tí­
pus. A diplomáciai, politikai és hadi események tel­
jesen lekötötték figyelmemet - olyannyira, hogy
egyáltalán nem érdekelt egy jelentéktelen egyén je­
lentéktelen problémája - még akkor sem, ha az a
jelentéktelen egyén történetesen én voltam. Nem
mindig tudtam, hogy a következő étkezésem hon­
nan származik majd - de valahonnan mindig csak
„származott”, mert sosem maradtam éhen. Az igaz­
ság az, hogy az életformám ugyanaz maradt min­
dig, akkor is, ha fillérem se volt, akkor is, hajói áll­
tam anyagilag. Erről később majd többet
így hát, ismétlem, sosem voltam szegény azok­
ban az években, amikor az egyéniségem kialakult.
A pénz nem játszott fontos szerepet az életemben.
Akkor hát honnan ez az ellenszenv a gazdagok
iránt?
Homályosan emlékszem bizonyos eszmei beha­
tásokra, amelyek nem annyira szavakban, mint in­
kább egy magatartás formájában jelentkeztek. Biz­
tos vagyok benne például, hogy apám az akkori
korszellem jegyében lenézte azokat az embereket,
akik „üzleteltek”, vagyis valamit olcsón vásároltak,
és magasabb áron adtak tovább. Azokat, akiknek
nem volt diplomájuk, nem fogadtuk be körünkbe.
Udvariasan kellett bánni velük (persze leereszkedő
udvariassággal), de nem lehettek a barátaink. A
szüleim legjobb barátai történetesen egy fakereske­
dő és a felesége voltak - kellemes és nagyon mű­
velt emberek, akik azonban kétségen kívül „üzletel­
tek”, ám ez az eset inkább a kivétel volt, ami meg­
erősítette a szabályt. Az üzleti életben működő em-

10
 berek valahogyan természetükből eredően furcsák
voltak - de nem tudom már megmondani, hogy mi
volt furcsa bennük. A tudatom szintjén elvetem
mindezt a marhaságot, de a szívem mélyén, jól tu­
dom, mindmáig sok mindent megőriztem ebből a
felfogásból, és még ma is úgy gondolom, hogy az
üzletemberek eredendően furcsa lények. Humoris­
tának lenni komoly foglalkozás. Műanyagpoharakat
árusítani - nevetséges dolog.
A hatvanas évek közepén Jamaikába utaztam,
könyvet szándékoztam írni az országról. Minthogy
tenisz-őrült vagyok, elvittek a kingstoni teniszklub­
ba. Játszottam néhány párost, utána pedig csatla­
koztam a többi játékoshoz egy korty italra. Vala­
mennyien üzletemberek voltak, törekvő, fiatal vál­
lalati vezetők és hasonlók.
Egyikük felém fordult, és kezében a whiskys po­
hárral így szólt:
„Kazánokban dolgozom. ”
Egy pillanatra meghökkentem, de aztán megér­
tettem, mit mondott. Megint megszólalt: „Én kazá­
nokban dolgozom. Maga miben működik? ”
Erőt vettem magamon, hogy ne adjak valami
szemtelen választ, udvariasan feleltem:
„író vagyok. ”
Láthatóan zavarba jött. Nyilván még sohasem ta­
lálkozott íróval élete során, az volt a benyomásom,
hogy nem értette meg teljesen, amit mondtam. El-
komorodott, gondterhesnek tűnt. Aztán felragyo­
gott a tekintete, és széles mosollyal megkérdezte
tőlem:
„A giróban dolgozik, a tőzsdén? ”

11
 A fejemet ráztam. „Sajnos nem. Csak az írógépe­
men. ”

Kisfiú koromban hallottam azt a kifejezést, hogy

„Az illető jó két millió koronára. ”
„Honnan tudod? ” - kérdeztem elámulva.
Aki a kijelentést tette, jót mulatott gyermeki tu­
datlanságomon. „Onnan, hogy ennyi pénze van. ”
Túl kicsi voltam, hogy teljesen megértsem, de az
a mondat, hogy,,jó két millió koronára” tovább élt
bennem. Idővel kezdtem kapiskálni, hogy azokra,
akik ilyen kijelentéseket tesznek, mit sem hat egy
ügyvéd magas társadalmi állása. Azzal sem törőd­
nek, hogy van-e diplomája, vagy nincs. Az ilyen
emberek szemében nem az számít, hogy az illető
micsoda, hanem hogy mije van. Annyira „jó”,
amennyi pénz van a zsebében, és senki sem törődik
azzal, hogy miképpen szerezte.

Nem vagyok biztos benne, hogy szent vagyok-e,

vagy csodabogár, habár mindegyik szent egyúttal
csodabogár is, természetesen. Talán nem igényelhe­
tem - vagy nem volna szabad igényelnem - a
szentség rangját magamnak, de annyi bizonyos,
hogy valamennyire csodabogár vagyok, mivelhogy
már az is utálkozással tölt el, ha valaki vágyakozik
olyan dolgok után, amelyekről milliók álmodoznak.
Volt egy barátom, aki roppant büszke volt az
óriási íróasztalára, amely olyan hatalmas volt, hogy
alig látta a túlsó szélét. Az asztal olyan süppedő
szőnyegen állt, hogy alig tudott átlábalni rajta.
Amikor néha azt álmodtam, hogy a szóban forgó

12
 íróasztalnál ülök, körülöttem azzal a bizonyos sző­
nyeggel, az álmom mindig lidércnyomássá válto­
zott, és kivert a hideg verejték, mire felébredtem.
(Egyébként soha sincs lidércnyomásom, úgy hi­
szem. )
Egy másik lidércnyomásos álmom arról szól,
hogy sofőr vezeti az autót, amiben utazom, majd
kiugrik, és kinyitja az ajtót számomra. Különösen
otromba és kivagyi autónak tartom a Rolls Royce-
ot. Még hogy ha holnapra sokszoros milliomos len­
nék is - ami egyébként igen valószínűtlen -, akkor
sem süllyednék olyan mélyre, hogy Rolls Royce-
ban furikázzam.
Gyűlölöm a szolgákat - nem mint egyéneket, ha­
nem mint osztályt. Egyetlen embernek sem volna
szabad „szolgálnia” a másikat. Nyilvánvaló, hogy
egy nagyon elfoglalt ember nem kell, hogy maga
pucolja a cipőjét, vagy magának készítsen ebédet,
vacsorát. Ezeket a feladatokat más embereknek kell
elvégezniök foglalkozásszerűen anélkül, hogy sza­
lutálnának, hajlonganának, vagy más undorító szer­
vilis dolgokat csinálnának. A szervilizmus, Isten­
nek hála, lassacskán eltűnik. Csak a kommunista
országokban él tovább.
Még a gondolatát sem tudnám elviselni, hogy va­
lakinek a főnöke legyek. Egész életemben soha sem
volt titkárnőm. Még akkor sem, amikor nagy szük­
ségem lett volna rá. A kézirataimat leíró irodákba
küldtem gépeltetni, és keserves nyögések közepette
fizettem ki a számlát.
Nem egyszer megtörtént, hogy egy újság, folyó­
irat vagy más intézmény első osztályú repülőjegyet

13
küldött nekem. Ilyenkor a legtöbb esetben addig
erősködtem, míg megengedték, hogy a turista osz­
tályon utazhassak, és nagy jótéteménynek tekintet­
tem, mikor megengedték, hogy átülhessek az ol­
csóbbik osztályba. Jobban kedvelem a turista osztá­
lyon utazó útitársakat, és nem tudom magamat „el­
ső osztályú utasnak” tekinteni. Még elképzelni is
rossz, hogy kérkedően, félig a zakóm felső zsebébe
dugva viseljem azt a bizonyos rózsaszínű jegyet!
Milyen ostoba lehet, akinek ilyenfajta sikerélmény­
re van szüksége. A vonaton is szívesebben utazom
második osztályon.
Gyakran hallani azt a kijelentést, hogy „csak a
legjobb elég jó az én számomra! ” Mindig elámul-
tam, amikor ezt hallottam. Mit akar mondani, aki
ezt hangoztatja? Arra céloz, hogy ő a legkiválóbb
emberek egyike, aki a földön él? Ha a javakat való­
ban az érdemek szerint osztanák el, sokan azok kö­
zül, akik ilyen kijelentéseket tesznek, elszörnyedve
látnák, hogy milyen pocsék dolgokat érdemelnek
meg valójában.
Kifejezetten hányingert kapok az olyan emberek­
től, akik arany csapokat szereltetnek fel a fürdőszo­
bájukban. Másfajta lények, mint amilyenek mi va­
gyunk, legalábbis szeretném hinni. De mifajták? A
legtöbb állat, amit ismerek, okosabb ennél: az álla­
tok nem hódolnak az arany előtt.
Az én gazdagságellenes magatartásomat koráb­
ban különcségnek tartották (kivéve a marxistákat),
de örömmel állapítom meg, hogy Nyugat-Európa
legnagyobb része lassacskán áttér erre a felfogásra.
Nagy-Britannia elszegényedett - így hát sikk sze-

14
 génynek lenni. A pénz - a felhalmozott vagyon ön­
magában - egyre inkább veszít, vonzerejéből, és
kezd lenézetté válni. A gazdag ember immár nem
örvend köztiszteletnek, helyébe a sikeres gazdasági
vezető, a nagyhatalmú manipulátor lépett. Nem va­
gyok biztos benne, hogy ez a változás egyben javu­
lás-e, de annyi bizonyos, hogy változás. A fitogta-
tás nem fog kihalni, amíg nem hal ki az egész em­
beriség, de új formákat ölt. Az újgazdagok büszke­
sége helyébe a machismo lépett. Valójában sok em­
ber (mint jómagam) már a szegénységét kezdi fi­
togtatni. A szegények sznobériája egy kis lépés e
helyes irányba, mivel - és ez az alapgondolat, amit
ki akarok fejteni - a szegénységet nem lemondó só­
hajjal, vagy dacos vállrándítással kell fogadnunk.
Legyünk büszkék rá. Határozottan törekedni kell
érte. őszintén kell kívánnunk, hogy szegények le­
gyünk.
Mindazonáltal ide kell iktatnom egy intő szót is.
Nem India éhező koldusairól, vagy a Harmadik Vi­
lág szenvedő gyermekeiről beszélek. Még csak sa­
ját társadalmunk szánalomra méltó kivetettjeiről
sem. Róluk másfajta tanulmányoknak kell szólniok.
Én a magam részéről csak a tiszteletre méltó - mi
több, kívánatos - középosztálybeli szegénységről
beszélek, egy bizonyos hallgatag és disztingvált
többség szegénységéről.
Elsa Maxwell, a hajdani híres New York-i társa­
ságbeli hölgy azt mondta: „Voltam szegény - vol­
tam gazdag. Gazdagnak lenni jobb. ”
Tévedett.
Szegénynek lenni jobb.

15
 Első rész:
Privát szegénység
 A monomániás megszállott
nyomorúsága

Amint idősebb és bölcsebb lettem, a gazdagok

iránt érzett haragom szánalommá változott. Szánal­
mam legfőbb okait szeretném néhány címszó alatt
elmondani.
Majdnem minden gazdag ember monomániás. Ne­
héz volna eldönteni, hogy mi volt előbb, a tojás-e,
vagy a csirke. Vajon a pénz iránt érzett megszállottsá­
guk - a monomániájuk - tette gazdagokká őket,
vagy a gazdagságuk tette monomániássá őket?
Érdekes kérdés, de egyben vitatható is. Nem tu­
dok sivárabb, alantasabb, rombolóbb hatású meg­
szállottságot elképzelni, mint a pénzért való aggó­
dást. Időről időre mindnyájan nehéz helyzetbe ke­
rülünk, és természetesen sokat töprengünk azon,
hogy miképpen másszunk ki belőle. A legtöbbünk
számára azonban ezek csak múló bajok, mint egy
lábfájás, vagy egy karcolás az autónk sárhányóján.
Nem uralkodnak el egész életünk fölött. Ha pedig
valaki szegény, akkor joga van az anyagi gondok­
hoz; sokkal illőbb arról a pénzről töprengeni, ami
nincs, mint arról, amivel rendelkezünk.
A gazdagok azt az ellenvetést tehetik, hogy ál­
landóan fenyegeti őket a veszély, hogy elveszítik

19
gazdagságukat. És akkor mi van? Engem állandóan
fenyeget a veszély, hogy elveszítem a szegénysége­
met. Bármelyik könyvemből pillanatok alatt fan­
tasztikus bestseller lehet, s hihetetlen vagyonhoz
juthatok általa. Ennél is messzebb megyek: éppen
most írtam egy színdarabot, hat hónappal e sorok
írása után fogják bemutatni. A színdarabok a köny­
veknél is veszélyesebbek. Amennyire tudom, ha­
marosan öt földrészről kezd áramlani a pénz, feltar­
tóztathatatlan áradatban. Esetleg.
Hát igen - mindenfelől veszélyek leselkednek.
Sokáig laktam St. John’s Wood környékén London­
ban, és a közvetlen szomszédságomban, Hamilton
Terrace-nál egy eladó ház volt. Hatalmas épület
volt, nyolcszáz fontot kértek érte, ami még azokban
a régi időkben, közvetlenül a második világháború
után sem volt nagy összeg. Az ár azért volt olyan
alacsony, mert a házban lévő helyiségek egyikét az
adóhivatal bérelte - márpedig hogyan lehet egy
adóhivatalt kilakoltatni? A feleségem javasolta,
hogy vegyük meg azt a házat. Én hallani sem akar­
tam róla. Nem akartam háziúr lenni - habár tulaj­
donképpen tetszett nekem a gondolat, hogy Őfelsé­
ge Adófelügyelőségének a háziura lehetnék, és va­
lamelyest revansot vehetnék a sok kellemetlenke­
désükért. A feleségem csak szekírozott, hogy ve­
gyük meg azt a házat, én meg csak ellenálltam.
Napjainkra az adóhivatal eltűnt onnan - valójában
már évtizedekkel ezelőtt eltűnt -, a ház pedig meg­
ér vagy negyedmillió fontot. Ijesztő gondolat. Ha
az a tömérdek pénz mind az enyém lenne, teljesen
tönkretette volna tisztán fénylő jellememet.

20
 Tisztában vagyok azzal, hogy bármelyik pillanat­
ban elveszíthetem a szegénységemet. Mégsem ag­
gódom egy cseppet sem. Bátran szembenézek a
bajjal, ha netán előadódik.
Amikor Jamaikában jártam (lásd a bevezetőt),
egyidőben érkeztem a szállodába egy amerikaival,
akiről a helybéliek áhítattal mondották nekem,
hogy sokszoros milliomos. Én egyenesen a szo­
bámba mentem, ő azonban előbb a hallban lévő te­
lefonhoz ment, és felhívta a New York-i tőzsdeügy­
nökét. (Mindig a hotel halijából telefonált, harsány
hangon üvöltözve, hogy mindenki hallva-hallja be­
szélgetésének minden részletét. ) Nemsokára kinek-
kinek kialakult a napi időbeosztása. Én dolgoztam,
ezalatt ő a New York-i tőzsdeügynökével beszélt.
Mialatt én a teraszon egy rum-puncsot iddogáltam
nagy élvezettel, ő a chicagói tőzsdeügynökével tár­
gyalt. Az úszómedencében úszkáltam - ezalatt re­
kedtre ordítozta magát a Los Angeles-i ügynökével,
így töltötte a napjait Az éjszakáit valószínűleg a
szobájában töltötte a telefon mellett, ausztráliai és
dél-afrikai tőzsdeügynökeivel üvöltözve. Amikor
aztán végre eljött az áldott hajnal, biztosra veszem,
hogy a londoni ügynökével beszélt telefonon.
Egy ízben megkérdeztem tőle, hogy miért jött el
egyáltalán Jamaikába. Azt felelte, hogy alaposan ki
kell pihennie magát, merthogy New Yorkban -
úgymond - minden idejét a telefon mellett tölti.
Ennek a viselkedésnek éppen az ellenkezőjét ta­
pasztaltam egy régi, kedves barátomnál, aki szintén
író. Néhány esztendei távoliét után visszatért Ang­
liába. Volt egy kis pénze, amit valami bölcs szakér-

21
tő tanácsára hadikölcsönbe fektetett. Időnként meg­
kérdeztem tőle, hogy áll a hadikölcsöne, mire ide­
ges dünnyögéssel válaszolt többnyire. Néhány hó­
nappal később közölte velem, hogy eladta a hadi-
kölcsön-kötvényeit.
„De hát miért? ” - kérdeztem. - „Hiszen nem
ment le az árfolyamuk! ”
„Nem. Én mentem le. Az önbecsülésem csökkent
rohamosan. Minden reggel kézbe vettem a The
Times friss példányát, és mielőtt egyetlen pillantást
vetettem volna a főcímekre, máris a hadikölcsön ár­
folyamát kerestem. Boldogan fütyörésztem, mint
egy pacsirta, amikor néhány pennyvel felment az
árfolyamuk, és rossz kedvem lett, ha leesett néhány
pennyvel. Lassacskán aztán megharagudtam önma­
gámra. Végem van - mondtam magamban -, ha
olyan fickó lett volna belőlem, aki minden reggel
rohan megnézni, hogy áll a hadikölcsöne. így hát
eladtam a kötvényeimet, és takarékba tettem a pén­
zemet. ”
Elkomorodott és megkérdezte: - „Úgy melles­
leg... Te honnan tudtad, hogy a hadikölcsön árfo­
lyama nem megy lefelé? ”
Lesütöttem a szemem.
„Én is mindig meg szoktam nézni. Még mielőtt a
főcímeket elolvastam volna. Miattad tettem. Örü­
lök, hogy eladtad a rohadt kötvényeket. A fenébe a
hadikölcsönnel! ”
Ebben megegyeztünk. Abban is egyetértettünk,
hogy az egész ügyben van valami aljasság. A hábo­
rú már régen véget ért, a hadikölcsönöket mostanra
már vissza kellett volna fizetniük.

22
 A sok pénz megváltoztatja és eltorzítja tulajdo­
nosának egyéniségét. Akad néhány gazdag ember,
akiben él valami homályos elképzelés erről a tárgy­
ról, és kitalál valamit, hogy a problémát megkerül­
je. A leggyakoribb, mikor gazdag férfiak (és nők)
szívóskodnak, hogy az emberek „önmagukért” sze­
ressék őket, nem pedig a pénzükért. Regények,
színdarabok, filmek ezrei gerjesztik az efféle meg­
valósíthatatlan vágyakozást.
Természetesen az egész elképzelés nevetséges.
Először is, a gazdagok rendszerint nem szeretette
méltók, így hát örüljenek, ha valaki bármi okból
szereti őket. Másodszor senki sem szerethet valakit
igazán „a pénzéért”. Szeretheti a pénzt, és elfogad­
hatja a személyt, aki együtt jár vele, ez azonban
egészen más, mint az illetőt szeretni a pénzéért. A
Platnik-briliánsok régi története jut erről újra
eszembe. Azok számára, akik nem ismerik, elmon­
dom megint.
Két New York-i hölgy, két régi barátnő, akik
nem találkoztak, amióta kikerültek az iskolából, vé­
letlenül összefutnak, és beülnek egy kávéházba be­
szélgetni. Egyikük kábítóan gyönyörű gyűrűt visel.
Amikor a barátnője már ötödször kezd áradozni a
csodálatos briliánsról, a gyűrű tulajdonosa meg-,
jegyzi, hogy hát igen..., a híres Platnik-briliánsok
valóban nagyon szépek. A másikra nagy hatást tesz
a közlés, de be kell vallania, hogy bizony sohasem
hallott eddig a Platnik-briliánsokról.
„Ez a gyűrű is Platnik-briliánsokkal van kirakva”
- mondja a gyűrű viselője. - „Nagyon szépek és
vagyont érnek. Ámde sajnos átok terheli őket. ”

23
 „Milyen átok? ”
„Mister Platnik. ”
Igen. Valóban így van. Jobb, ha a világ platnikjai
belenyugszanak.
A gazdag ember - ez a harmadik pont - ugyan­
olyan kevéssé tud megszabadulni a gazdagságától,
mint a szegény a szegénységétől, a nagyon egészsé­
ges ember az egészségétől, vagy egy magas ember
a termetétől. Mindezek a dolgok az illető ember
személyiségének, mint egésznek részei - vagy
azokká váltak az idő folyamán. Nem lenne ugyanaz
az ember a szegénysége, az egészsége, a magassága
- vagy a pénze nélkül. Aki egy gazdag embert sze­
ret, szereti - s ha vonakodva is, de elfogadja - a
pénzét. Tudnék szeretni egy nőt a pénze ellenére -
de a pénze kedvéért soha.
Nincs ebben semmi szégyellnivaló - az ostoba
gazdagok nagyon tévednek. Akárhogy is: a gazdag
ember, aki belehuppanhat a saját magánrepülőgépé­
be és átrepülhet Párizsba, hogy a Grand Vefourban
vacsorázzék, merőben másfajta ember, mint a gitá­
ros, aki a földalatti Aldgate East-i állomásán muzsi­
kál, és nem tudja biztosan, hogyan jut hozzá né­
hány szendvicshez, amit elfogyaszt ebéd helyett.
Fiatalabb éveimben, amikor még nem akartam
őszintén és igazán szegény lenni, arról álmodoz­
tam, hogy fiatal és szép nők szeressenek a pénze­
mért. Nem vált valóra. Saját magamért kellett, hogy
szeressenek. Szegények.

24
 Óvakodjunk a pénztől!

Az előbb említett színdarabomban egyetlen dal

van, s így kezdődik:
„A szegény ember nem lehet szabad, mert sze­
gény.
A gazdag ember nem lehet szabad, mert gazdag. ”
Bölcs szavak. Egy szegény ember mindazonáltal
lényegesen szabadabb lehet, mint egy gazdag.
Amint vagyonod lesz, félni kezdesz a betörések­
től. Nem mintha a szegény embereket nem rabol­
nák ki. Ellenkezőleg: valójában több szegény em­
ber esik betörések áldozatául, mint gazdag, aminek
az oka roppant egyszerű. Több a szegény ember,
mint a gazdag, a betörések száma pedig végtelen.
Az én otthonomba kétszer törtek be, és mivel nem
lettem tőle boldog, valóságos mini-erőddé alakíttat­
tam át a házamat. Két további betörési kísérlet ezál­
tal meghiúsult. Az alkalmi tolvajok, a tizenéves
amatőrök, nem tudnak bejutni; a profik persze min­
denhová bejutnak, még az Angol Bank páncélszek­
rényei sem jelentenek számukra akadályt. Ámde
nincs profi, aki venné magának a fáradságot, hogy
az én házamba törjön be. (Jó végmondat volna egy
haldokló számára, mellesleg. ) A dolog lényege

25
azonban az, hogy én nem gondolok folyton-foly-
vást erre a problémára. Nem élek a betöréstől való
állandó rettegés légkörében. Ha egy napon hazaér­
kezve a lakásomat kifosztva találom, egyszerűen
azt mondom majd: „Átkozott gazemberek!”, ami
alatt a betörők értendők, nem a rendőrök, akik ki­
jönnek helyszíni szemlére, majd kiküldik az ujjle­
nyomat-szakértőt, aki nem talál ujjlenyomatokat, és
végül lezárják a vizsgálatot, amely kezdettől fogva
eleve kilátástalan volt. A tetteseket nem találják
meg persze - de valójában nem is akarják megtalál­
ni őket. A belügyminisztériumtól szigorú utasításuk
van, hogy ne fokozzák a börtönök túlzsúfoltságát,
ami már amúgy is súlyos problémákat okoz.
A gazdag ember, ha betörnek hozzá, mindig
szakemberek kezébe kerül. Vannak barátaim, akik­
hez betörtek, de csakis ezüstholmit - kizárólag az
igazán jó minőségű ezüstöt - vitték magukkal a be­
törők. Máshoz hozzá sem nyúltak. Egyéb esetekben
kizárólag festményeket, ékszereket, vagy szőnyege­
ket loptak el.
A gazdag ember, amellett hogy állandóan aggó­
dik, még a mozgásában is korlátozva van. A szó
szoros értelmében fogoly. Ismertem hajdan egy há­
zaspárt, impresszionista és posztimpresszionista
festményeket gyűjtöttek, nagyon gazdagok voltak,
sikeres gyűjtők, és a Riviérán lévő házukban ötven
nagy értékű Picassót, Matisse-t, Renoirt és egyéb
festményt őriztek, sokmillió fontsterlinget ért a
gyűjteményük. Annyira féltek a betörőktől, hogy
idegroncsokká váltak. A biztosítás óriási összegek­
be került, és mindennek tetejébe, a biztosító intézet

26
nem érte be a biztosítási díjjal, ezenfelül kikötötte
azt is, hogy a házat nem szabad gazdátlanul hagyni-
ok: vagy a férjnek, vagy a feleségnek otthon kell
maradnia, ha a másik elmegy valahová. A biztosító
számára nem volt elegendő, hogy alkalmazottak
maradjanak a házban. így a házaspár hátralevő éle­
te során soha többé nem mehetett el együtt sehová.
Más házasságok esetében ez talán szívbéli gyönyö­
rűséget okozott volna a házastársak egyikének,
vagy másikának, esetleg mindkettőnek, ámde még
ha így is lett volna - az igazság az, hogy amikor két
embernek tilos együtt elmennie, akár szeretné, akár
nem -, akkor ez a két ember nem érezheti magát
szabadnak.
És egyáltalán - szükség van-e arra, hogy az em­
ber értékes festmények tucatjait tartsa az otthoná­
ban? Egy-két jó kép valóban színesebbé teheti az
ember életét, kellemes közérzetet okozhat - ám
tiszta bolondság egy múzeumban élni, amikor vala­
ki elég gazdag ahhoz, hogy kellemes otthona le­
gyen. Gazdag emberek bolondsága. Egyetlen sze­
gény embernek sem jutna eszébe, hogy egy tucat
Picassót, egy tucat Matisse-t és egy tucat Renoirt
tartson az egyszobás lakásában.
A gazdagok állandóan rettegnek attól is, hogy el­
rabolják őket, vagy ami ennél is rosszabb, a gyer­
mekeiket hurcolják el, váltságdíj kifacsarása céljá­
ból. Ennélfogva testőröket, gorillákat és más kelle­
metlen fickókat kell alkalmazniok — akik minden­
hová elkísérik és folyton-folyvást emlékeztetik őket
a fenyegető veszélyekre. A szegény ember a saját
barátaival - vagy a saját ellenségeivel - töltheti a

27
szabad idejét, nem pedig nyugalmazott rendőrőr-
mesterekkel, akiket mindnyájan tisztelünk, de csak
kevesen kedvelünk. Mindazonáltal a gazdag embe­
reket még így is elrabolják időnként, és - ha sze­
rencsések - a vagyonukat a váltságdíjra költhetik.
Ha nem szerencsések, akkor megölik őket, vagy
egy-két ujjukat levágják. Igen kellemetlen - és le­
hetőleg elkerülendő - élmény.
A legszánalmasabb, egyben legkomikusabb figu­
ra, amikor valaki, hogy ne kelljen adót fizetnie,
száműzetésbe vonul. Iszonyú lehet, amikor egy em­
ber, akinek elegendő pénze van, hogy ott éljen, ahol
kedve tartja, elvonul egy kicsiny szigetre, amely
napfényes, de nagyon unalmas. Vagy elvonul
Svájcba, amely kedves ország, de sajnos tele van
svájciakkal. A legnagyobb hülyeség, amit csak
megtehet. A pénz végtére is arra való, hogy örömet
vásároljunk vele - nem gyötrelmeket. Mit számít, ha
a gazdag ember örökösei néhány millióval keveseb­
bet kapnak majd - tiszta szerencse volna számukra.
Sokan emlékezünk még arra a bizonyos sokszo­
ros milliomosra, aki hatvanas éveiben járt, megle­
hetősen rossz egészségi állapotban volt, és szerető
családja a Karibi szigetekre száműzte. Amint oda­
érkezett, az egészsége javulni kezdett, és a szeren­
csétlen alak még jó ideig eléldegélt, egészen kilenc-
venkét éves koráig. Más szavakkal, életének több
mint egyharmadát magányosan, unalmasan, majd­
hogynem magánzárkában töltötte egy olyan helyen,
amit tiszta szívéből utált - csak azért, mert nagyon,
nagyon gazdag volt. „Te akartad, Georges Dandin! ”
Semmi részvétet nem érzek efféle bolondok iránt.

28
 Villatulajdonosok

Egy lépcsőfokkal a Picasso-gyűjtők és túszul ej­

tettek szintje alatt, vagyis ha a szupergazdagok vi­
lágából a jómódúak világába lépünk alá, még min­
dig igen sok nyomorúságot találunk.
A vidéki villák valóságos istencsapásai és na­
gyon sok gondot okoznak, a külföldön lévő nyara­
lók még inkább. Készségesen elismerem, hogy van
néhány ember, akinek az efféle életmód tökéletesen
megfelel. Akad egy pár ember, aki imád elmenni
minden pénteken mondjuk Essexbe, ahol a kertjét
műveli, ás, kapál, falakat mázol és szöget ver a desz­
kába. Hát csak élvezkedjenek! Ám valójában a villa­
tulajdonosok többsége egyáltalán nem érzi jól magát.
Miután megvásárolta házát, kezdetben boldog
egy ideig. Egyébként bárminek a megszerzése bol­
doggá tenné - éppen a szerzés öröme az, ami elvá­
lasztja az emberiség egyik felét a másikától. Egy
idő múlva azonban rájön, hogy ki kell mennie a vil­
lájába, mert különben rossz befektetésnek bizonyul.
Nem menni oda pazarlás volna, márpedig a pazar­
lás szerintük a bűnök legsúlyosabbika. Sohasem
fognak rájönni, hogy valójában éppen a legcsodála­
tosabb erény. Ha minden hét végén elmennek a vil-

29
 Iájukba, akkor az utazás terhes, unt kötelességgé
válik. Ha nem mennek, akkor bűntudatot éreznek.
Mindkét esetben idegroncsokká válnak. Ezt azon­
ban még saját maguknak sem hajlandók bevallani.
Büszkék a villájukra, és még álmukban sem volná­
nak hajlandók eladni becses tulajdonukat.
Az egyik barátomnak muszáj a Dordogne-ba
utaznia, a másiknak Toszkánába, habár pontosan a
Dordogne, illetve Toszkána a világ egyetlen olyan
része, amiből elegük van már. Ismerek olyan embe­
reket is, akik Franciaországba rohannak minden
bankszünnapon, és igyekeznek elhitetni saját ma­
gukkal, hogy szívesen teszik. Minden bankszünnap
után szükségük van néhány igazi szünnapra valahol
másutt. Mindenki észreveszi ezt — de ők maguk
nem. Jó arcot vágnak hozzá. A fogukat csikorgat­
ják, de mennek. Hív a kötelesség: az élet kellemes­
ségei a szegényeket illetik.
Ismerek egy sajnálatra méltó házaspárt. Két há­
zuk van Nagy-Britanniában és négy külföldön. Haj­
danában igyekeztek rendszeres időközökben felke­
resni valamennyi házukat, de lehetetlennek bizo­
nyult, le kellett mondaniuk róla. Mindmáig azt ál­
lítják, hogy az üres, elhagyott, poros és szomorú
házak „jó befektetések”. Talán így van. Ami engem
illet, sohasem akartam befektetni.
(Még kis összegeket sem. Néhány nappal ezelőtt
megkérdeztem a zöldségest, hogy van-e körtéje.
Odaadott egy kilónyit, és így szólt: „Öt nap alatt
megérnek! ” Visszaadtam neki a gyümölcsöt, és kö­
zöltem vele: „Azért veszek körtét, hogy megegyem.
Nem befektetés céljából vásárolok gyümölcsöt. ”)

30
 Egy ismerős asszony másféleképpen viszonyul a
kérdéshez. Minden héten elhajtja vidékre az autó­
ját, valamint a gyámoltalan, engedelmes férjét, ahol
aztán úgy dolgozik, mint egy megszállott. Reggel
fél hatkor felkel az illető hölgy, főz, takarít, ker­
tészkedik, barkácsol, éjjel fél tizenkettőig egyfoly­
tában működik. Egyszer megkérdeztem tőle, hogy
mi értelme van az egésznek, mire így felelt: „Haj­
landó vagyok robotolni a kényelmemért! ” Nyilván­
valóan robotolt - de a kényelem nem volt sehol.
Egyik-másik olvasó azt mondhatja: „Savanyú a
szőlő”, arra célozva, hogy valójában irigylem a vil­
latulajdonos gazdagokat. Más esetekben talán ké­
telkednék a saját indítékaimban. Más dolog elkép­
zelni egy bizonyos szituációt - és megint más ben­
ne élni. Más dolog azt mondani: „Ha örökölnék egy
hatalmas vagyont, jótékony célra adnám” - és me­
gint más ténylegesen örökölni, és aláírni azt a bizo­
nyos csekket. Az ember nézetei elképesztően meg­
változnak, amikor a gyakorlatban is módjában áll
meghozni az áldozatot, amire igen csak kész volt
elméletben. Ebben a speciális esetben azonban jo­
gom van véleményt nyilvánítani.
Egy nagyon kedves és nagyon gazdag barátom jó
néhány falusi házat örökölt a szülőföldjén. A sze­
gény, öreg falusiak heti 40-50 penny bért fizettek,
netán ennél is kevesebbet. Az én barátom kereken
kijelentette, hogy nem hajlandó a béreket emelni:
„Kérjek egy fontot? Vagy kettőt? Nekem alig szá­
mítana valamit, őket pedig tönkretenném és elkese­
ríteném vele. ” A lakók így hát továbbra is csak né­
hány pennyt fizettek. A barátom időközben gyáros

31
 lett, nem érdekelte a falusi házakból származó jöve­
delem. Egyszer aztán megemlítette nekem, hogy
megkaphatnám huszonegy esztendőre - bérbe - az
egyik házát. Mennyi bért kér? Egy fontot. Hozzá­
tette: nem évi egy fontot, hanem egy fontot huszon­
egy esztendőre. „Azt is csak azért, hogy világos le­
gyen: bérlő vagy. ”
Elmondta, hogy a legjobb házai egyikében egy
nagyon öreg házaspár él, és haláluk után megkap­
hatom a bérletet. Megköszöntem, és nemet mond­
tam. Szerette volna tudni az okát, hogy miért - mi­
re némi habozás után megmagyaráztam neki, hogy
utálnám magamat, ha két öreg ember halálára vár­
nék. Időnként megkérdezném talán, hogy érzik ma­
gukat, és nagyon elkeserednék, ha azt felelnék,
hogy jó egészségnek örvendenek. Még gondolatnak
is iszonyú.
„Tökéletesen megértelek” - mondta a barátom, és
nem hozakodott elő a tervével teljes hat esztendeig.
Akkor aztán hat évvel később megkérdezte, hogy
emlékszem-e még az ajánlatára. Emlékeztem. Nos
hát, mondta, az öregember meghalt, és a felesége a
lányához költözött. A ház rendelkezésemre áll. Az
infláció javában dühöngött már akkor, de továbbra
is csak egy font bérleti díjat kért huszonegy évre.
Megint csak megköszöntem, és visszautasítottam
az ajánlatát. A barátom nem értette a dolgot. Azt
gondolta, hogy eszeveszett őrült vagyok. Talán az
is vagyok. De talán bölcs vagyok. Már túlságosan
sokszor láttam, hogy nem te birtokolod a villát - a
villa birtokol téged.

32
 A hercegnő

A gazdag emberek akkor sem szabadok, ha vidé­

ken élnek - nem csak „vasárnapi kertészek”. A sze­
gény kövér tőzsdeügynöknek muszáj golfoznia, és
azt kell mondania, hogy szívesen teszi. Az újgaz­
dag főkönyvelőnek muszáj vadásznia, habár már a
vér látásától is felkavarodik a gyomra. Jónéhányuk-
nak muszáj lovagolnia, habár fél a lovaktól, és a
lovaglástól feltörik a hátsó fele. A vidéki társaság
nem fogad be, ha nem bolondulsz a lovakért. Lehe­
tőleg foglalkozzál lótenyésztéssel, és nyilváníts
szenvedélyes érdeklődést a lóversenyek iránt. Sem­
mi esetre se valljad a hajdani perzsa sah elveit, aki
kijelentette: „Jól tudom, hogy az egyik ló gyorsab­
ban tud futni, mint a másik, és nem sokat törődöm
azzal, hogy melyik az egyik, és melyik a másik. ” A
másik átok a vitorlázás, talán ez mindenek közül a
legnagyobb csapás. A vitorlázástól sok gazdag em­
ber rosszul lesz. Amellett gyakran nagyon hideg
van. És sok a nedvesség. Meg a szél. Nagyon zord
dolog. És unalmas is. De hát - noblesse oblige, az
előkelőség kötelez. A vitorlázás fölséges élvezet -
élvezned kell akkor is, ha közben megesz a fene.
No meg a vidéki emberek, akikkel össze kell jön-

33
nőd. Ami engem illet, sírva fakadnék egynémelyik
önelégült, üres fejű ember láttán. Persze egymást is
elszomorítják, de hát - ahhoz a hölgyhöz hasonló­
an, aki hajlandó robotolni a kényelméért - hajlan­
dók szenvedni az élvezetért.
Ismertem egy embert - gazdag gyáros volt aki­
nek sikerült a legmerészebb álmát megvalósítania.
A királyi család egyik tagja rendszeresen ellátoga­
tott a villájába. A legtöbb barátja majd megpukkadt
az irigységtől. Úgy emlegették, hogy ő az a bizo­
nyos fickó, akinél X hercegnő hétvégeken vendé­
geskedik.
Egyszer valami kisebb fajta szívességet tettem
neki, viszonozni akarta, és meghívott víkendre. Azt
mondta: „Szeretnék a kedvedben járni. Akkorra
hívlak meg, amikor a hercegnő is ott lesz. ”
„Járj a kedvemben” - feleltem -, „hívj meg ak­
korára, amikor a hercegnő nem lesz ott”.
Nagyon megsértődött. Nem hívott meg, és nem
állt szóba velem soha többé.
Évekkel később valaki másnál voltam látogató­
ban, és összetalálkoztam a feleségével. Azt hittem,
hogy a hölgy is undorral elfordul tőlem - ehelyett
azonban szívélyesen üdvözölt.
„Nagyon tetszett nekem a viselkedése” - mondta
-, „maga volt az egyetlen ember, aki kimondta a
véleményét. Csak azután mertem bevallani magam­
nak - és a férjemnek -, hogy utálom a királyi rokon
látogatásait. Nem szólalhattam meg a saját házam­
ban, amikor akartam, meg kellett vámom, amíg a
hercegnő szól hozzám. Esténként nem mehettem
aludni, amikor akartam, meg kellett vámom, amíg

34
úgyszólván ‘elbocsátottak’, illetve amíg a királyi
vendég úgy döntött, hogy visszavonul. Márpedig a
hercegnő hajnali háromkor, vagy négykor szokott
visszavonulni. ”
íme egy megvalósult álom szomorú, jellegzetes
története: egy férfi arról álmodozott, hogy lefekszik
egy hercegnővel - ehelyett egy olyan hercegnőt fo­
gott ki magának, aki nem hagyta lefeküdni.

35
 Fukarság

Adott esetben bárki - még a legbőkezűbb ember

is - elképesztően fukarnak bizonyulhat. A legtöb­
ben szenvedélyesen tagadni fogják ezt a kijelenté­
semet, ésszerű okokat hoznának fel, hogy miért
szűkmarkúak, ugyanakkor kifejeznék mély megve­
tésüket a mások fukarsága iránt. Mark Twain, mint
mindig, bölcsebb volt. Beismerte, hogy „mint a leg­
több ember, gyakran én is fukar vagyok, és aszerint
cselekszem”. Ismerek egy nagyon bájos és egyéb­
ként bődületesen extravagáns asszonyt, aki rettene­
tesen háklis a benzin árára. Hajlandó mérföldeket
autózni (és közben töméntelen benzint elpocsékol­
ni), amíg olyan benzinkutat nem talál, ahol fél
pennyvel olcsóbban kap egy gallon benzint, mint
másutt. Jómagam nem törődöm a pénzzel, viszont
lelkesen és odaadóan gyűjtöm a műanyag szatyro­
kat. Gyakran előfordul, hogy nincs nálam szatyor,
amikor kellene, és ilyenkor vásárolnom kell egyet
készpénzért (5, legfeljebb 10 pennyért, tulajdon­
képpen nem is tudom az árát) - ilyenkor teljesen fel
vagyok dúlva. Egy ismerősöm, aki egyébként túl­
áradóan, sőt zavarba ejtően nagyvonalú házigazda,
egyáltalán nem hajlandó cigarettát beszerezni a

36
vendégei számára. Nem mintha utálná a cigaretta-
füstöt - dohányzik, megállás nélkül. „Mindenki vá­
sároljon magának cigarettát! ” „És ha elfogy a ciga­
rettájuk? ” „Vásároljanak elegendő cigarettát, ha do­
hányozni akarnak. ”
A történelemből számtalan ehhez hasonló példát
ismerünk a kicsinyességre. Mária Terézia, amikor
Nagy Frigyes elkezdte zsarolni, és a barátai, meg a
szövetségesei cserbenhagyták, Magyarországra
ment, megjelent a pozsonyi Diétán, és karjai közt
csecsemő korú kisfiával (a későbbi II. Józseffel) a
magyar nemesség segítségét kérte. A gáláns ma­
gyar nemesek sosem tudtak ellenállni egy szép­
asszonynak, így hát egy emberként talpra ugrottak,
és azt kiáltották (latinul, mivel az volt a hivatalos
nyelv):
„Vitam et sanguinem, moriamur pro Rege nostro,
Maria Theresia! " — Életünket és vérünket, készek
vagyunk halni királyunkért, Mária Teréziáért. Meg­
jegyzendő, hogy királynak, és nem királynőnek ne­
vezték. Az eset nem sokkal a Pragmatica Sanctio
után történt, amely feljogosította az első Habsburg
nőutódot, hogy elfoglalja a királyi trónt. Két évszá­
zaddal később az angolok, amikor első ízben ne­
veztek ki nőt a bírói testület tagjává, egy ideig „X.
Y. Bíró Úrnak” szólították - így próbálták figyel­
men kívül hagyni a fájdalmas körülményt, hogy
nem „Úr” volt. így lett Mária Terézia is „király”.
A lovagiasság e lelkes megnyilvánulása után a
királynő (vagy király, ha úgy tetszik) a lehető legfi­
nomabban közölte a nemesekkel, hogy bár a lelke­
sedésük roppant megható, önmagában mégsem ele-

37
gendő, s ezért némi készpénzt kért, vagy legalább
zabot a hadsereg lovai számára.
A gáláns nemesek egyike felugrott, és így kiáltott:
„Vitam et sanguinem pro Rege nostro, Mária
Theresia, sed avenam non! ”
Ami szabadon lefordítva annyit jelentett, hogy
„Életünket és vérünket királyunkért, Mária Teréziá­
ért, de zabról szó sem lehet! ”
Egyébként sok ember bőkezűségének ez a szo­
kott, közös vonása. A világon mindent felajánlanak
a szükséget szenvedőknek, kivéve az egyetlen dol­
got, amire igazán szükségük volna.
De nemcsak a gazdagok fukarak. Nem a pénz
birtoklása tesz valakit fukarrá, hanem egy bizonyos
fajta megszállottság. Nem számít ebből a szem­
pontból az illető személy előélete sem. Néhány
gazdag ember, aki nagyon szegény volt gyermek­
korában, most rendkívül bőkezű, nagyszívű. Más­
részt vannak olyanok is, akik a legendás amerikai
karriertörténet visszáját élték meg: milliomosként
kezdték és rikkancsként fejezték be, s ugyanolyan
fösvények, mint a gazdag-gazdagok. Ám egy fös­
vény, nyomorgó szegény embernek könnyebb meg­
bocsátani a gyengeségét, mint egy fukar, nyomorú­
ságosan élő gazdagnak. A skótok fukarságáról
számtalan közkedvelt vicc volt forgalomban, amíg
az emberek végül kezdték belátni, hogy a skótok
nem fösvények, hanem nagyon szegények. Ezzel a
skót viccek korszaka véget ért - mintha ugyan nem
lehetne valaki egyszerre szegény is, fukar is. (A
skótok egyébként, személyes tapasztalatom szerint,
rendkívül nagyvonalúak. )

38
 Moliér-től Ben Jonsonig és Arnold Bennettig az
írókat a gazdag emberek fösvénysége izgatta - és
bennünket is ez érdekel most Végül is, sokkal em­
beribb dolog, ha valaki a következő ebédjéért aggó­
dik - mintha a következő milliójáért izgul.
Joghallgató voltam Budapesten, amikor a fös­
vénység első, meghökkentő példájával találkoztam
életemben. Egy ügyvédnél dolgoztam, aki csalá­
dunk barátja volt. Extra méretű ember volt, hatal­
masakat nevetett, mélyen rokonszenvezett azzal,
hogy inkább újságíró szerettem volna lenni, mint
ügyvéd, és ez okból annyi szabad időt adott nekem,
amennyit csak akartam. Időnként persze mégis
szüksége volt a szolgálataimra, és mivel jó fizetést
adott - érdemeletlenül -, teljesen jogosnak tartot­
tam ezt a kívánságát. Egy vasárnap délután került
sor egy nagy bérház átruházásnak befejező aktusá­
ra. Meghagyta, hogy három órakor jelenjek meg, és
vegyek részt a jelentős eseményen. A szerepem
igen szerénynek ígérkezett: a hamutartókat kellett
kiürítenem, az aláírásokat kellett leitatnom a szer­
ződés papúján. Először három órát kellett vámom a
külső hivatali szobában, közben erőteljesen és nem
egészen sikertelenül udvaroltam az ügyvéd cseléd­
lányának. Ezután, hat órakor következett az én
nagy pillanatom, behívtak. Mikor beléptem a szo­
bába, láttam, hogy H. űr, a mi kliensünk, az eladó,
egy hatalmas pénzcsomó mögött ül. Az ingatlan ára
félmillió pengő volt, valóságos vagyon abban az
időben, kiváltképpen Magyarországon. Csekket
nemigen használtak, a fizetés készpénzben történt.
Soha életemben nem láttam még annyi pénzt egy

39
rakáson. H. úr, bár igen magas ember volt (egyéb­
ként szikár, hullaszerű figura), szinte teljesen eltűnt
a pénzből épült falak mögött A szerződéseket alá­
írták a megfelelő helyeken, én sikeresen elvégez­
tem az itatást, s ezután a vevő ügyvédje kérte a ház­
ra vonatkozó okmányokat (a bérleti szerződéseket,
biztosítási kötvényeket stb. ). H. úr elővett egy ha­
talmas papírköteget, amit egy gumiszalag szorított
össze, levette a gumit, és átadta az okmányokat az
ügyvédnek. Az utóbbi gyorsan átfutotta a szövege­
ket - természetesen már korábban megvizsgálta az
iratokat -, mindent rendben lévőnek talált, és mivel
az okmányok széthulltak volna, odaszólt H. úrnak:
„Megkaphatom a gumiszalagot, kérem? ” H. úr. lát­
hatóan meghökkent, ideges lett. Némi habozás után
így szólt: „A gumiszalagot? Megkaphatja ötven fil­
lérért. ”
A történelmi hűség kedvéért hozzá kell tennem,
hogy a főnököm barátságosan, de igen határozottan
azt mondta: „De H. úr... ” Azzal kivette a gumisza­
lagot az ügyfele kezéből, és odaadta a másik ügy­
védnek. Hogy az ötven fillért később levonták-e a
számlájából, nem tudnám megmondani.
Mindez nagyon régen történt. Fél évszázaddal
ezelőtt. A jelenet azonban él az emlékezetemben
mindmáig. Nem értettem meg akkor sem, most
sem, hogy valaki, aki egy félmillió pengőt vágott
zsebre éppen, miért érzi szükségét, hogy még ötven
fillért kérjen egy használt gumiszalagért. Ma már
azonban legalább azt tudom, hogy a pénzvágy
ugyanolyan bonyolult, emésztő szenvedély, mint a
vágy egy nő (vagy egy férfi) után, mint a féltékeny-

40
ség, a gyűlölet, vagy az irigység. Nem lehet logikai
úton megérteni, mint a Termodinamika Második
Törvényét (amit egyébként a legtöbben szintúgy
nem értenek). A pénz többet jelenthet puszta önma­
gánál. Némely emberek számára a pénz - a szerel­
met jelenti. És ami ugyanennyire fontos: a pénzzel
- úgy vélik - szerelmet, szeretetet lehet vásárolni.
Nagyon sok ember számára a pénz ennél is többet
jelent. Sikerük fokmérője, önértékük, eredményeik
mércéje: annak bizonyítéka, hogy nem éltek hiába.
A pénz - e nyomorúságos gazdagok szemében -
önmagukat jelenti. Nem pusztán birtokolják a pénzt
- azonosak vele. Ha ki kell adniok a pénzt, olyan,
mintha az ujjukat vágnák le, a szemüket vájnák ki.
A gazdag ember, amikor egy nagy összeget kell ki­
adnia, úgy érzi magát, mint a sziklához láncolt Pro­
métheusz, akinek sasok marcangolják a máját, ha­
bár kevés gazdag ember mondható Titánnak, és
még kevesebben hozták le a tüzet a földre.
Paul Getty a világ leggazdagabb embere volt. Él­
vezte, hogy ő a világ leggazdagabb embere - ami
meglehetősen alantas élvezetnek mondható. Ha már
valaki a világ leggazdagabb embere, legalább le­
gyen benne annyi tisztesség, hogy szégyellje ma­
gát. Getty sok vendéget hívott a vidéki kastélyába,
s pénzbedobós telefonfülkét állíttatott fel a házá­
ban, nehogy a vendégei felhívhassák telefonon
Londont az ő költségére. Ha valamennyien felhív­
ták volna Sydneyt, Ausztráliában és fél óráig be­
széltek volna - azt sem érezte volna meg anyagilag.
Ám Getty kijelentette, nem engedi meg, hogy „ki­
használják”. Miért ne? Mire jó a gazdagság? Aztán

41
meg mifajta embereket hívott meg a házába? Mi­
lyen barátai voltak, akik „kihasználták volna” a há­
zigazdájukat? Nincs szegény ember, aki képes lett
volna valami ehhez hasonlót mondani. Azt például,
hogy „meghívlak egy háromfogásos ebédre, de ha
sajtot is akarsz, akkor fizetned kell érte”.
Molnár Ferenc nagyon gazdag ember volt. A há­
ború előtti Budapesten az volt a szokás, hogy ami­
kor egy színdarab eljutott a századik előadásához,
akkor a díszletező munkások felsorakoztak, és gra­
tuláltak a szerzőnek, aki ilyenkor száz pengőt adott
nekik. Minden szerző összekaparta a száz pengőt,
még a koldusszegény kezdő drámaírók is, akiknek
ez volt az első darabjuk. Molnár csak huszonöt pen­
gőt adott. Néha ötvenet. Még csak nem is szégyell-
te a fukarságát. „Vannak emberek, akik költeni sze­
retnek” - mondta -, „én megtakarítani szeretek”.
Élete utolsó éveit az Egyesült Államokban töltöt­
te. Létezett egy törvény (talán létezik ma is), amely
a kisembereket kívánta megvédeni. Az amerikai
kincstár kötelezettséget vállalt, hogy húszezer dol­
lár felső határig kártalanítja a takarékbetétek tulaj­
donosait, amennyiben egy bank csődbe megy. Mol­
nár ennek folytán felaprózta hatalmas vagyonát
húszezer dolláros egységekre, és a pénzt számtalan
bankban helyezte el, áz ország egész területén.
Nem volt hajlandó végrendeletet készíteni (nagyon
babonás volt, és azt gondolta, hogy ha elkészíti a
végrendeletét, akkor meghal). Nem volt hajlandó
feljegyezni a bankjai nevét sem, mert attól tartott,
hogy a lista illetéktelen kezekbe kerülhet. Úgy gon­
dolta, hogy emlékszik valamennyire. Hiába volt

42
azonban az óvatossági rendszabály, hiába nem csi­
nált végrendeletet - meghalt. És a bankok listája
már illetékes kezekbe sem kerülhetett. Örökösei
nem tudnak hozzájutni a pénzhez, mert nem tudják,
hol van. így aztán az egészet majd az Egyesült Ál­
lamok kincstára örökli száz esztendő múlva.
Néhány esztendővel ezelőtt gyakran felkerestem
egy barátomat hivatalában, és rendszerint találkoz­
tam nála egy román származású milliomossal, aki
valamiféle kapcsolatban állt barátom vállalatával.
Mindig ott rostokolt késő délutánig. Egy alkalom­
mal aztán barátom megmagyarázta ennek okát Az
öreg ember az Evening Standard legújabb kiadásá­
ra várt, amit nem volt hajlandó megvásárolni. A vi­
lág eseményéi nem érdekelték - csak a televízió
programjára volt szüksége. így aztán a xerox-masi­
nán kimásolta az újságból a tv-műsort, és távozott -
feltéve, hogy már elmúlt Hét óra. Mivel nyugdíjas
korú volt, fél nyolc után ingyen utazhatott az autó­
buszon, ennélfogva sohasem ment el korábban.
Volt egy lánya, aki gyakran érte jött, hogy hazavi­
gye, és ilyenkor egyfolytában dühöngött, amiért
nem tudja rábeszélni az öreget, hogy ne veszteges­
sen el fél órát az életéből csak azért, hogy néhány
pennyt megtakarítson, és azt sem tudta megértetni ve­
le, hogy nem célszerű fél órát sorban állni esős időben
az autóbuszra várva, mert az ember tüdőgyulladást
kaphat. Az öreg román imádta a lányát, ő meg azért
volt dühös, hogy a hölgynek ilyen furcsa gondolatok
járnak a fejében. Kidobni néhány pennyt csak azért,
hogy az ember életben maradjon? Soha!
Találkoztam egyszer egy lánnyal, akinek nagy-

43
 bátyja a leggazdagabb emberek egyike volt Nagy-
Britanniában. „Azt beszélik” - mondtam neki
„hogy a maga nagybátyja a legfukarabb ember az
országban. Igaz ez? ”
„Nem, nem igaz” - rázta meg a fejét határozottan
- „csak a második. A legfukarabb ember az apám,
az ő fivére. ” Aztán elmesélte nekem, hogy négy év
óta egy nagy titkot rejteget az apja elöl. Amikor a
férjével nászúira indultak, s a repülőtéren megmér­
ték a feladott bőröndjeiket, kiderült, hogy egy kis
összeget kell fizetniük túlsúlyért. „Az Isten szerel­
méért meg ne mondja neki valaha is” - mondta ne­
kem. - „Soha! Még négy esztendő múltán is óriási
családi vihar törne ki miatta. ”
A zsugoriság egész országokat képes megfertőz­
ni. Azért fertőző, mert ha az emberek többsége
imádja a pénzt, akkor államvallássá válik. Az ókori
Rómában mindenki pogány volt. A reformáció ko­
rában a protestáns fejedelmek alattvalói protestán­
sok voltak, a katolikus királyok alattvalói viszont
katolikusok. Nyugat-Németországban minden né­
met antikommunista, Kelet-Németországban min­
denki hithű kommunistának mutatkozik. Svájcban a
pénz az államvallás. A svájciak rendes emberek,
megadják a pénzért járó ellenértéket. A svájci mun­
kások - bármilyen hihetetlennek is tűnik - hajlan­
dók tisztességes munkát végezni a magas bérükért
Ám egy normális, jóravaló svájci megőrülne még a
gondolatától is, hogy kidobjon bármily csekély
összeget. Egy svájci üzletember egyszer valami szí­
vességet akart kérni tőlem - szeretném még egyszer
leszögezni ő kért szívességet tőlem, és meghívott

44
 egy zürichi kávéházba egy rövid találkozóra. Tehát
ő hívott meg engem. Miután megbeszéltük a dol­
got, hívta a pincért, és kifizette a saját kávéját, en­
gedte, hogy az enyémet én fizessem. Szívesen kifi­
zettem volna mindkettőt - tulajdonképpen meg is
próbáltam -, és nem is foglalkoztam volna az
üggyel egyáltalán, ha nem lett volna annyira jelleg­
zetes svájci zsugoriság ez a „ki-ki” megoldás. Va­
lószínűleg el sem jutott a tudatáig. Szívessséget
kért tőlem, amit ha akarok, megteszek, ha nem, ak­
kor nem. De miért fizesse ki a kávémat, amit végül
is én ittam meg, nem ő?
Sokat írtam a svájciak zsugoriságáról és a Neue
Zürcher Zeitung egyik munkatársa felelősségre
vont emiatt. Az újságíró azt kérdezte tőlem: való­
ban zsugorinak tartom-e a svájciakat. Azt válaszol­
tam, hogy szeretem a svájciakat, sok mindent cso­
dálok a svájci karakterben, de hát..., igen, zsugori­
nak tartom őket
„Az egész világ szereti a svájci frankot” - viszo­
nozta az újságíró - „miért tesz szemrehányást ne­
künk, amiért mi is szeretjük? ”
„Nem azért teszek szemrehányást, mert a svájci
frankot szeretik” - feleltem - „azt kifogásolom,
hogy a fillérekbe szerelmesek”!

45
 Alkalmi vétel

Az alkalmi vétel hagyományos értelme, hogy va­

lamit olcsón, kedvező áron ajánlanak megvásárlás­
ra. Alkalom arra, hogy valamit a szokottnál alacso­
nyabb áron vehessünk meg, esetleg a tényleges ér­
tékénél is olcsóbban. Van azonban az „alkalmi vé­
tel” kifejezésnek egy újabb értelme is: aljas trükk,
aminek révén pénzt húznak ki a hülye és tudatlan
emberek zsebéből.
Soha életemben nem vettem részt nagy részvény-
társaság igazgatósági ülésén, de biztosra veszem,
hogy a tárgyalás igen gyakran a következőképpen
alakul. Egy új árucikk - például egy új fogkrém,
tisztességes ára az előállítási költsége alapján 80
penny volna, így tehát 1 font 20 pennyért fogjuk pi­
acra hozni. A fogkrém nem rossz minőségű (nem is
nagyon jó, de végül is nem mondható rossznak), és
mivel az emberek szeretnek kipróbálni minden új­
donságot, eleinte jól fog fogyni. Az újdonság vará­
zsa később elhalványul majd, és a forgalom vissza­
esik. Amikor ez bekövetkezik, akkor a fogkrém árát
leszállítjuk 1 font 15 pennyre. Egyúttal „alkalmi
vétellé” tesszük oly módon, hogy nagy betűkkel rá­
nyomtatjuk: 5 pennyvel leszállítva. Ennek hatására

46
az emberek megint tömegesen fogják vásárolni, ha­
bár még mindig körülbelül negyvenhárom pennyvel
többe fog kerülni, mint amennyi a korrekt ára vol­
na.
Néha nem 5 penny az árleszállítás, hanem csak 1
penny. Elképesztő szemtelenség 1 penny árleszállí­
tás felirattal hirdetni a szappant, a mosóport, a ku­
tyaeledelt, vagy bármit. Még a legszegényebb
nyugdíjasnak is észre kellene vennie, hogy ez sértés
- de nem veszi. Az alkalmi vételt nem szabad ki­
hagyni. Amikor az embernek 1 pennyt ajánlanak
„ajándék” gyanánt - az körülbelül olyan, mintha
meghívnák vacsorára, és egyetlen (kitűnően megfő­
zött) borsóval kínálnák meg és semmi mással. Még
ha igazi árleszállítás volna, akkor is sértés lenne.
Az emberek mégis azt mondják, hogy szükségük
van mosóporra (vagy akármire), és akkor miért ne
vásárolnák meg egy pennyvel olcsóbb áron? Gye­
rekkoromban, amikor még Magyarországon éltem,
egy embert azzal vádoltak, hogy egy pengőért ölt
meg valakit - ami igen csekély összeg volt -, és az
illető beismerte a bűnét. A bíró magán kívül volt a
felháborodástól: „Megölt egy embert egy pengő­
ért... Mit tud felhozni a védelmére? ” Ugyanezt
mondja a mai vevő is: „Egy penny itt..., egy penny
ott... ”
Az igazi veszély akkor kezdődik, amikor már tel­
jesen felesleges dolgokat „alkalmi vételek” gyanánt
ajánlanak az embernek. Nagyon sokan nem tudnak
ellenállni az alkalmi vételek lehetőségének, a „ki­
árusításoknak”. Ha azt képzelik, hogy „alkalmi vé­
tel” kínálkozik, képesek olyan ruhákat megvásárol-

47
ni, amelyeket sosem fognak viselni, bútort vesznek,
ami nem fér a lakásukba. Öreg hölgyek görkorcso­
lyát vesznek, és nemdohányzók pipaszúrkálót.
Akadnak, akik hanyatt-homlok rohannak olcsón
nyaralni Albániába, habár egyáltalán nem világos,
hogy miért megy valaki Albániába, kivéve ha jóko­
ra pénzt fizetnek azért, hogy odamenjen. Könyv­
klubokba iratkoznak be emberek, mert mint tagok
George Meredith két regényét megkapják köteten­
ként két fontért. Hallottam valakiről, aki alkalmi
vételként megvásárolt egy elektromos körfűrészt,
és másnap levágta vele két ujját. De nem bánta meg
a dolgot: a körfűrészt valóban olcsón vásárolta.
Jó néhány ember valóban azt hiszi, hogy keres az
alkalmi vételeken. Egy hölgyismerősöm, aki egyéb­
ként elragadó, okos nő, időnként efféle történeteket
mesél nekem: „Ma szerencsés napom volt. Vásárol­
tam 120 fontért egy ruhát, aminek az árát 400 font­
ról szállították le. Vettem egy bőröndöt 40 fontért,
az eredeti ára 120 font volt, és vettem egy gyönyö­
rű perzsaszőnyeget is 600 fontért, 990 fontról szál­
lították le az árát ennyire! ” Könnyedén megjegyzi
esetleg, hogy kissé „elengedte magát”, de pillanatra
sem jut eszébe, hogy valójában elpocsékolt 760
fontot. Azt hiszi, hogy valójában keresett 660 fon­
tot. Biztosra veszem, hogy szilárd meggyőződése:
ha több ideje volna vásárlásra, akkor megélhetne
belőle.
Vannak, akik nagyban szeretnek vásárolni, mert
úgy olcsóbb. Előfordul, hogy egy adott pillanatban
az új-zélandi bárányhús 3 pennyvel kevesebbe ke­
rül, ha valaki fél tonnát vásárol belőle. Ilyenkor az

48
emberek rohannak mélyhűtőszekrényt vásárolni.
Később aztán rájönnek, hogy nem elég nagy ahhoz,
hogy fél tonna új-zélandi bárányhúst tároljanak
benne. Ismertem hajdan egy házaspárt, aki nem tu­
dott ellenállni a kísértésnek, hogy cukrot vásároljon
nagyban. Azt hitték, hogy fantasztikusan előnyös
alkalmi vétel, amit nem szabad kihagyni - így az­
tán annyi cukrot vásároltak, amennyi egész életükre
elegendő lesz, sőt gyermekeik és unokáig egész
életére is. Amikor megérkezett a cukorszállítmány,
kiderült, hogy nincs hol tárolni. Végül eszükbe ju­
tott, hogy a klozetjük meglehetősen tágas - ezért
oda rakták be. A vendégeik ettől fogva meglehető­
sen furcsán érezték magukat, amikor a házigazdáék
odakínálták a cukrot a kávéjukhoz, ráadásul a klo-
zet is nagyon ragadós lett.
Az „alkalmi vétel” kereskedelmi cselfogás: azért
ajánlják a vevőknek, hogy a szegények még szegé­
nyebbek legyenek általa. Ha a hülye, kapzsi embe­
rek bedőlnek neki, úgy kell nekik! Mindazonáltal
ha törvény tiltaná az „alkalmi vételeket”, akkor az
életszínvonalunk azon nyomban 7. 39 százalékkal
emelkedne.
Most pedig szóljunk az „alkudni” igéről is. Tu­
lajdonképpen annyit jelent, mint alkudozni avég-
ből, hogy az ember leszorítsa valaminek az árát. Az
angolok szívesen úgy vélekednek, hogy az alkudo­
zás undok keleti szokás, és hogy ők maguk sosem
alkudnak. Hát igen, boltban nem szoktak alkudni,
de nagyon is alkudnak, ha házat vesznek, vagy
használt autót vásárolnak. A nagyvállalatok font­
milliókról alkudoznak állandóan, a brit szakszerve-

49
zetek pedig mást sem tesznek, csak alkudoznak.
Mindezek ellenére az alkudozás mégis undok keleti
szokásnak számít, ami valahogyan Angliában is
meghonosodott. Az angolok azonban nem tudnak
jól alkudni - ami viszont nem azt jelenti, hogy
egyáltalában nem alkudnak.
Ha az ember fültanúja egy igazi keleti alkudozás­
nak, akkor azt hiszi, hogy az eladó a világ minden
kincséért nem volna hajlandó megválni - mondjuk
egy antik asztaltól, ami pedig a vevőt illeti, még
ajándékba sem fogadná el a szóban forgó tárgyat.
Az eladó, úgy tűnik, szerelmes az árujába, és az
egekig feldicséri; a vevő mindenféle hibát talál
benne, és megvetően hamisítványnak minősíti. A
hamisítatlan keleti alkudozás több ízben félbesza­
kad: a vevő kirohan a boltból (hogy két perccel ké­
sőbb visszatérjen), esetleg az eladó nem hajlandó
még csak válaszolni sem a vevő legutolsó, sértő
ajánlatára. A vallás is szóba kerül. Az eladó a Min­
denható Istenre, vagy Allahra, vagy (régóta el­
hunyt) anyja életére megesküszik, hogy sokkal töb­
bet fizetett az alku tárgyául szolgáló asztalért, mint
amennyit kér érte, a vevő ugyanilyen ünnepélyesen
esküdözik, hogy még akkor se fizetne ehhez fogha­
tó, felháborító árat a rozoga vacakért, ha volna
ennyi pénze, de hát nincs is. Az igazi keleti alkudo­
zás mindig azzal végződik, hogy az üzletet megkö­
tik, és barátságosan kezet ráznak a felek.
A háború elején szabadúszó újságíróként dolgoz­
tam, főleg a BBC-nek, s az első feleségem ugyanott
volt állásban. Minthogy reggelenként ráértem, én
bonyolítottam le a bevásárlásokat a háztartásunk ré-

50
szére. A zöldséges, akinél St. John’s Woodban a Fő
utcán vásárolni szoktam, egy kövér, öreg, olasz
asszony volt, név szerint Mrs. Salamoné. Tökélete­
sen beszélte a londoni cockney-nyelvjárást, nyoma
sem volt idegen akcentusnak a beszédében. Mind­
azonáltal megszámlálhatatlan gyermekével és uno­
kájával olasz anyanyelvén szeretett beszélgetni, or­
dítozni és veszekedni. Mi, vevők türelmesen vár­
tunk a sorunkra - mondjuk káposztáért.
„Kilenc penny” - jelentette ki határozottan.
Egy kicsit túl sok egy káposztáért - gondolták
magukban az angol vevők titokban -, de vala­
mennyien - engem is beleértve - egyetlen zokszó
nélkül fizettünk, sőt még hálásak is voltunk Mrs.
Salamone-nak, hogy egyáltalán vehettünk tőle
káposztát Az egyetlen kivétel egy másik olasz
hölgy volt, Signora T.
, Mennyibe kerül a káposzta? ” - kérdezte ag­
resszíven; a hangja azt éreztette, hogy valójában a
„szemét” szóval kellett volna illetnie az illető zöld­
séget.
„Kilenc penny. ”
Signora T. gúnyosan felkacagott, mintha egy na­
gyon jó viccet hallott volna.
„Csak nem ezért a félig rohadt, nyomorúságos
vacakért kér ennyit, ami a disznónak sem volna
jó? ”
Mrs. Salamone komoran kijelentette, hogy de bi­
zony erről a káposztáról van szó. Signora T. foly­
tatta: „Kilenc penny? Tiszta rablás! Zsarolás! Uzso­
ra! Hat penny! ”
Mrs. Salamone láthatóan méltóságán alulinak

51
tartotta, hogy válaszoljon, és a következő vevővel
kezdett foglalkozni.
„Hat és fél penny! ” mondta ki Signora T. az utol­
só ajánlatát.
Mrs. Salamone még most sem volt hajlandó rá­
nézni. Signora T. odébb állt, de csak azért, hogy há­
rom perccel később visszatérjen, ezúttal hét pennyt
ajánlott a káposztáért. Hosszú és zajos alkudozás
után végül is Signora T. megkapta a káposztáját
nyolc pennyért.
Sokáig töprengtem, hogy Mrs. Salamone miért
hajlandó egyáltalán Signora T. -re pazarolni az ide­
jét. Nagyon sok vevője volt, akik nem csináltak ef­
féle bonyodalmakat. Egy idő múlva azonban kez­
dett az agyamban derengeni, hogy Signora T. volt
Mrs. Salamone kedvenc vevője - az egyetlen, akit.
tisztelt. Signora T. volt az egyetlen vevő, aki úgy
bonyolította le a vásárlásait, ahogyan Mrs. Sala­
mone megszokta. Mélységesen megvetette a bár­
gyú angolokat, akiket tanulatlan olasz paraszt­
asszony létére, még ő is az ujja köré tudott csavar­
ni. Signora T. nem hogy zavarta volna - ellenkező­
leg, az volt a nap fénypontja, amikor megjelent a
boltjában. Az alkudozás nem kellemetlen erőfeszí­
tés, hanem játék, kellemes időtöltés, agytorna és
igen jó mulatság volt a két asszony számára. A cél
nem a néhány penny megszerzése volt: az alkudo­
zás célja az öröm volt, amit maga az alkudozás
okoz.
(Mrs. Salamone kedves, felejthetetlen alakként él
az emlékezetemben mindmáig. A háború legkomo-
rabb időszakában egy napon hír jelent meg az újsá-

52
gokban arról, hogy egy naracsszállítmány érkezett,
és azok, akiknek zöld színű élelmiszerjegyük van -
vagyis a gyermekes családok - egy-egy font naran­
csot vásárolhatnak a jegyükre. Még csak nem is
mertem érdeklődni Mrs. Salamone-nál a narancs
iránt. Mikor megvásároltam a napi káposztámat, fe­
hérrépámat és almámat, Mrs. Salamone felém for­
dult, és teljesen magától értetődő módon megkér­
dezte: „Nem akar négy font narancsot? ” Csaknem
elállt a szívverésem, és félénken megjegyeztem:
„Azt hittem, hogy a narancs csak a gyerekeknek
jár! ” A szeme nagyot villámlott, és harsogva rám
kiáltott: „Fenébe a gyerekekekkel! ” Azzal öt font
narancsot adott nekem. Mutatis mutandis a „Fenébe
a gyerekekkel! ” később nemzeti jelszóvá vált
Nagy-Britanniában. )
De térjünk vissza az alkudozásra. Nem csak játék
és szórakozás - betegség is. Sok ember nagyon
küzd egy kis sikerért - mindenáron sikerélményre
van szüksége. Egy Ausztráliában élő barátom na­
gyon életszerűen mesélt el nekem egy esetet. Ten­
geri utazást tett, hajójuk felkereste Fidzsit, Tahitit,
Tongát és a Csendes-óceán déli részének más szi­
geteit. Amikor az utasok Tongában partra szálltak,
a parton egy csomó árus várta őket, és ajánlgatta az
áruját - többnyire fonott kosárfélét és különféle
szuveníreket. A Csendes-óceán déli részén utazgató
turisták többnyire gazdagabbak, mint az árusok,
akik a fonott kosaraikat próbálják eladni nekik. A
tongai bennszülöttek, akik a kosaraikat szeretnék
eladni a turistáknak, nem csak nagyon szegény em­
berek - de egész télen keményen dolgoztak is, hogy

53
elkészítsék a kosarakat és a különféle csecsebecsé­
ket. A megélhetésük az elkövetkező hónapokban
attól függ, hogy a készítményeiket el tudják-e adni
megfelelő áron. Az én barátom arra gondolt, hogy
amikor egy jómódú turistától két dollárt kémek egy
csinos kézimunka kosárért, adhatna három dollárt
érte a szegény tongainak. Kiderült, hogy nagyon
naív volt. Az utasok pillanatok múlva elkezdtek a
tongai árusokkal keményen alkudozni, rablóknak
nevezték őket, és hol egy dollárral, hol ötven cent­
tel leszorították az árakat. Barátom szerint Welling­
ton aligha lehetett büszkébb Napóleon felett aratott
győzelmére, mint a turisták a „kosár-csatában” ara­
tott diadalukra. Győzelemittasan meséltek sikereik­
ről. „Hét dollárt kért egy kis rotánpálma asztalért,
de sikerült 4 dollár 75 centért megvásárolnom. ”
Nem csak a szegény tongaiakkal harcoltak - egy­
mással is versengtek, hogy kinek sikerült a legjobb
vételt elcsípnie, ki volt okosabb, kinek sikerült a
legocsmányabb cselfogást véghezvinnie. Vagyis
hogy valójában melyikük tudott egy szegény
asszonyt - akinek valószínnűleg öt gyermeke van -
megfosztani egy-két dollártól. Barátom szerint a
tongai alkudozás volt a fő témája a luxusutazás to­
vábbi időszakának. A turisták erkölcsi alapra he­
lyezkedtek: nem hagyták magukat becsapni, ez volt
a magatartásuk morális indoka. Nem értem őket. Én
szeretem, ha becsapnak. Legalábbis - jobban szere­
tem ha becsapnak, mint ha én csapnék be másokat.
Nem sokkal azután, hogy a tengeri luxusutazás
történetét hallottam, néhány barátommal Dakar fő­
utcáján sétáltunk, Szenegálban. Egy utcai ékszer-

54
árus csatlakozott hozzánk, és elkezdte dicsérgetni
az áruját társaságunk fiatal amerikai tagjának. Azt
mondta Joe-nak, hogy van egy csodálatosan szép
arany nyaklánca, ami megér 20 000 frankot, de Joe-
nak - személyes rokonszenvből - eladná 11 000
frankért, ami nevetségesen olcsó ár érte.
„Köszönöm, nem kell” - mondta Joe, és tovább
ment.
Az utcai árus nem tágított mellőle. A zsebéből
előhúzott egy elegáns kis dobozt, kivette belőle a
nyakláncot, a mutatóujjára tekerte, és tovább foly­
tatta a rábeszélést: „Vagyont ér! 11 000 frank fan­
tasztikusan olcsó ár érte. Nem is adnám el ennyiért
senki másnak. De magának odaadom 10 000 fran­
kért. ”
Joe nem kérdezte meg tőle, hogy mivel érdemel­
te ki első találkozásuk során ezt a különleges ke­
gyet tőle. Velünk próbálta folytatni a megkezdett
beszélgetést. De hiába. Az árus továbbra sem tágí­
tott: lement az árral kilencezerre, majd hét, hat,
négy, kétezerre.
Joe már nemet sem mondott, mert túlságosan
monoton lett volna ismételgetni. Csak ballagott, né­
mán.
„Csakis magának, speciális ár: nyolcszáz. ”
Joe nem válaszolt
„Négyszáz. ”
Joe megrázta a fejét.
„Hatszáz” - mondta az árus, nagy meglepetésem­
re.
Joe hallgatott..
„Kilencszáz” - mondta az árus.

55
 Joe arcán aggodalmas kifejezés jelent meg.
„Ezeregyszáz” - mondta az árus könyörtelenül.
Joe megállt, elővette a pénztárcáját, és odaadta
az ezeregyszáz szenegáli frankot az árusnak. Az
árus átadta a nyakláncot, és a lehető leggyorsabban
elszelelt.
„Gondolom, észrevetted, hogy már emelte az
árat? ” - mondtam. - „A végén már egyre többet
kért. ”
Joe nem felelt - mintha csak az árus lettem vol­
na.
„Megvehetted volna a láncot négyszáz frankért”
- folytattam.
Semmi válasz.
- „De hát miért vetted meg egyáltalán? És ha már
meg akartad venni, miért adtál ezeregyszáz frankot
érte, mikor a negyedéért is megkaphattad volna? ”
Joe megállt, keserves arcot vágott.
„Felmondták az idegeim a szolgálatot. Egyszerű­
en nem voltam képes ellenállni tovább. ” - Elhallga­
tott egy pillanatra, aztán hozzátette: - „Meg kellett
vennem. Még mielőtt felemelte volna az árát me­
gint 11 000 frankra. ”

56
 A legjobb és a legrosszabb üzlet

A legrosszabb üzletet, amiről valaha is hallottam,

meglepő módon nem én kötöttem. Egy bizonyos
Francis X. nevű úriember kötötte - pontosabban
nem kötötte meg, akivel egy közeli barátom ottho­
nában szoktam találkozni. Feleségemmel és leá­
nyommal együtt jó néhány éven át minden szomba­
ton délután elmentünk látogatóba Samuel Garrett-
hez. Egy ideig Francis X. is rendszerint ott volt, így
gyakran találkoztam vele anélkül, hogy közelebbről
ismertem volna. Valójában nem is lehetett köze­
lebbről megismerni. Nem csak azért, mert közel
hetven esztendős volt - ami az én szememben, aki
akkor még fiatal voltam - olybá tűnt, mintha az
ókorból itt rekedt furcsa maradvány lett volna az il­
lető. - Nem is pusztán azért, mert hallgatag, zárkó­
zott ember volt, hanem elsősorban az okból, hogy
Francis X. -et láthatóan valami mély bánat gyötörte
egy szörnyű csapás miatt, amit nem tudott el­
felejteni, amin nem tudott túljutni sehogy sem.
Tudtam, hogy özvegy ember, és eleinte azt hittem,
hogy feleségének elvesztése volt a súlyos csapás,
amitől összeroskadt. Később azonban kiderült,
hogy bámulatos lelkinyugalommal - vagy mondjuk

57
lelkierővel - viselte el ezt a csapást. A házigazda,
Stephen barátom, sokáig diszkréten hallgatott a do­
logról, de egy napon aztán elmondta nekem, hogy
mi gyötri Francist.
„Jó nyomon jársz. Valóban tragikus csapás érte,
amit nem tud elfelejteni. Nagyon-nagyon régen tör­
tént, amikor még fiatalember volt. ”
„Valami szerelmi história? ” - kérdeztem, lévén,
hogy a lelkem mélyén romantikus vagyok.
„Szerelem - a pénz iránt” - mondta Stephen.
„Nyilván abban az időben történt, amikor még
aktív volt - mondtam. - Úgy tudom, időközben
visszavonult. ”
„Hát... nem mondhatnám, hogy visszavonult.
Nem volt állása, amiből nyugdíjba mehetett volna.
Jelentékeny magánvagyona volt akkor is, most is. ”
Nem szóltam, csak kérdőn pillantottam barátomra.
„Ifjú korában volt egy Lyons nevű barátja, aki
fűszerüzletet szándékozott nyitni. Lyons kérte
Francist, hogy társuljon vele. Nem fele-fele arány­
ban, csak éppen száz fontot fektessen az üzletébe.
Francis heteken át töprengett az ajánlatán. Nem
akarta megsérteni a fiatal Lyonst, másrészt száz
font sok pénz volt, és reszketett a gondolattól, hogy
netán elveszítheti. Lyons türelmetlen lett, és kérte,
hogy mondjon igent vagy nemet Francis nem vála­
szolt. Végül aztán, hosszú töprengés után, - ötven
fontot ajánlott. Lyons valami csúnyát dünnyögött a
barátja fukarságáról, és unszolta, hogy adjon százat.
Francis kitartott az elhatározása mellett. Vagy öt­
ven - vagy semmi. Lyons elfogadta az ötven fon­
tot”

58
 Stephen elhallgatott, majd hozzátette: „Ez a tör­
ténet. ”
Azt gondoltam, hogy megértettem a sztorit. De
Stephen így folytatta: „A cégből a közismert J.
Lyons & Co. cég lett: vendéglői vannak, teaimport
vállalatai, pékségei, cukrászdái és Isten tudja még
mi mindene. Az ország legnagyobb vállalatainak
egyike. Francis jómódú ember volt - ezáltal azon­
ban gazdag lett. Nagyon, nagyon gazdag. ”
„És ez tönkretette az életét? ”
„Igen. Mert ha nem lett volna zsugori és hülye,
és elfogadta volna Lyons eredeti ajánlatát, akkor
kétszer ilyen gazdag volna. Ezen nem tudja túltenni
magát. ”
Néhány hónappal később Francis meghalt szívin­
farktusban. Nem voltak gyermekei. Egy és negyed
millió fontot hagyott valami állatbarát egyesületre.
Saját üzleti múltam nem valami fényes. Általá­
ban távol tartottam magamat az üzleti világtól, de
előfordult, hogy egy-egy alkalommal engedtem a
rábeszélésnek, és befektettem némi pénzt valamibe,
aminek épp jó konjuktúrája volt. Az, hogy én pénzt
fektettem bele, egyszeribe véget vetett a konjunktú­
rájának. Ha részvényt vásároltam, akkor tőzsde­
krach következett be. Ha megvettem egy fél házat,
amit egyszer megtettem, akkor nyomban leestek az
ingatlanárak. Amikor ilyesmi történt velem, mindig
valamiféle kárörömöt éreztem saját magam iránt,
valami mazochista gyönyörűséget, hogy úgy kell
nekem! Távol kellett volna tartanom magamat az
üzleteléstől - mint ahogyan Paul Gettynek sem vol­
na szabad humoros könyveket írnia a szegénység-

59
 ről. Mindazonáltal a legsikeresebb „üzletet”, amiről
tudok - ha egyáltalán annak lehet nevezni én csi­
náltam, és mérhetetlenül örülök neki.
Egyszer teniszeztem Hurlinghamban, egy férfi­
vel, akivel nem találkoztam azelőtt. Cseh származá­
sú volt, most egy német egyetemen professzor.
Csupán ennyit tudtam meg róla, még a vezetékne­
vét sem ismertem.
Tenisz után felajánlottam neki, hogy elviszem
autón a legközelebbi metróállomásig. Meg volt hí­
va valahová, és egy kicsit késő volt. Miközben a
metróállomás felé hajtottam, észrevett út közben
egy virágüzletet, és kért, hogy álljak meg, mert vi­
rágot akar venni a háziasszonynak. Megálltam, és a
kocsiban vártam rá. Csúcsforgalom volt, és miután
visszajött a boltból, nagyon nehéz volt bejutnom az
autóáradatba. Ilyenkor legjobb, ha az ember vár,
amíg végre akad egy gentleman. Elég hamar fel is
bukkant, megállt a kocsijával, és intett, hogy indul­
hatok. Fejbólintással jeleztem köszönetemet, és el­
indultam. Ekkor, nem kis meglepetésemre, ő is el­
indult, és nekikoccant az autóm hátsó felének.
Mindketten kiszálltunk, és elkezdtük vizsgálgatni
az autóinkat. A koccanás olyan enyhe volt, hogy
egyikünk sem fedezett fel sérülést a kocsiján. Az il­
lető, aki nekem koccant, elmondta, hogy egy kicsit
aggódik, mert a cég autójával jár, és már sok bal­
esete volt. (Nem mondtam meg neki, hogy egyálta­
lán nem lepett meg a közlése. ) A vállalat éppen egy
hatalmas összeget fizetett ki autójavításra, és nem
örülnének, ha most új kárigénnyel jelentkezne. Ez­
után feljegyezte az autóm rendszámát, majd meg-

60
 gondolta magát, és kijelentette: „Hát... felírtam a
rendszámát, de el fogom dobni. Nincs értelme.
Nem fog hallani rólam többet. ”
Barátilag váltunk el egymástól. Néhány nappal
később levelet kaptam a biztosítójától „a fulhami
baleset tárgyában”. Közölték velem, hogy megtör­
tént a kárbecslés, és kellő időben érintkezésbe fog­
nak lépni velem.
Azt válaszoltam nekik, hogy ne fáradjanak, nem
kell érintkezésbe lépniök velem, mert nem érdekel
az ügy. A baleset ügyfelük hibájából történt, senki
más nem tehet róla, mert intett nekem, hogy mehe­
tek, és aztán nekem jött. Ráadásul mindketten meg­
vizsgáltuk az autóinkat a helyszínen, és szabad
szemmel semmiféle sérülést nem tudtunk felfedez­
ni. Végül, mivelhogy ügyfelük közölte velem, hogy
nem fogok hallani az ügyről, még azzal sem törőd­
tem, hogy feljegyezzem a szemtanúk nevét és cí­
mét. Valójában még a saját utasom nevét sem tu­
dom.
Néhány nappal később újabb levél érkezett a biz­
tosító társaságtól. Nem említették benne az én leve­
lemet, csak közölték, hogy az előzetes becslés sze­
rint a javítási költség negyven font lesz. Azt vála­
szoltam nekik, hogy az ügy kezd kellemetlenné vál­
ni, és nem vagyok hajlandó további felesleges leve-
lezgetésre pocsékolni az időmet. Ha újabb levelet
küldenek, nem fogok válaszolni.
De küldtek. A következő levélben arról tájékoz­
tattak, hogy újabb, beható vizsgálatok szerint az
ügyfelük autójában okozott kár nagyobb, mint ele­
inte gondolták. A számlaösszeg valószínűleg 100

61
 fontot fog kitenni, a végleges számot hamarosan tu­
datják velem.
Nem válaszoltam.
Körülbelül egy hét múlva kaptam egy számlát
263 font 17 pennyről. Ezt is figyelmen kívül hagy­
tam.
Ezután egy kemény hangú levél következett. Eb­
ben közölték, hogy amennyiben nem fizetek hét na­
pon belül 263 font 17 pennyt, átadják az ügyet a
jogtanácsosuknak.
Kaján örömmel vártam a fejleményeket, és nem
válaszoltam.
Miután eltelt a hét nap, újabb levél érkezett a biz­
tosítótól. A boríték egy 263 font 17 pennyről szóló
csekk volt. Átadtam a bankomnak, a folyószámlám
javára írták az összegét, és sosem hallottam többet
az ügyről.

A mondottakhoz egy lábjegyzetet kell csatolnom,

mert miközben ezt a fejezetet írtam, értesültem a
történelem legsikertelenebb bűncselekményéről.
Egy bizonyos ír úriembert egyhavi börtönre ítél­
tek, mert manipulálta villanyóráját. Mégpedig a
rossz irányba tekerte - előre, nem pedig visszafelé,
így aztán egy hatszáz fontos villanyszámlát is ki
kellett fizetnie, a szokásos harmincöt font helyett

62
 Szegény milliomosok

Nem vagyok töprengő természet, pénz tekinteté­

ben a legkevésbé. A pénzről, amit elköltött az em­
ber, nem érdemes sokat töprengeni.
Mindazonáltal van egy pénzügyi rejtély az éle­
temben, amit szeretnék megoldani. Fiatal budapesti
újságíró voltam, és meglehetősen jó jövedelemmel
rendelkeztem. Már említettem annak a kornak a
népszerű slágerét, amely szerint „havi kétszáz pen­
gő fixszel az ember könnyen viccel” - nemcsak
viccelhetett, de gondtalan családatya is lehetett!
Havi jövedelmem több mint ezer pengő volt, így
hát ötszörte boldogabb lehettem, mint az átlagos
boldog házasember. Valójában az ötszörösnél is
boldogabb, mert szüleimnél laktam, nem fizettem
házbért, ingyen kaptam a villanyt, gázt, a mosatást
(csak jóval később, Londonban tudtam meg, hogy
egyáltalán léteznek ilyenfajta kiadások). Mindig
otthon reggeliztem - és annyiszor otthon ebédelhet­
tem, vacsorázhattam, ingyen, ahányszor csak akar­
tam. Az autóm költségének nagy részét mostoha­
apám fedezte. Ha villanyoson, autóbuszon, vagy
netán vonaton utaztam, mint újságíró, ingyen jegy­
gyei tehettem. Mindezek tetejébe még csak nem is

63
 voltam költekező természetű, nem voltak költséges
szokásaim. Nem ittam, nem kártyáztam, gyűlöltem
az éjszakai szórakozóhelyeket, és egy kicsit mindig
lenéztem azokat a férfiakat, akik túl sokat adtak az
öltözékükre. Gazdagnak kellett volna lennem, de
sosem volt egy fillérem sem. Gyakran kellett apró
kölcsönöket kérnem az anyámtól - néha egy pengőt,
csupán -, hogy kifizethessem a feketémet a kávé­
házban. Még ma is szinte széttöröm a fejemet az
erőlködésben, hogy megfejtsem ezt a talányt. Hogy
lehetett az, hogy mások az én jövedelmem ötödéből
családot tartottak el, és egy magamfajta szerény le­
gényember, akinek még fizetnie sem kellett az alap­
vető dolgokért - nem tudott kijönni ennyi pénzből?
Néha azt mondogatom magamban, hogy túlságo­
san fiatal és tapasztalatlan voltam, nem tudtam a
pénzzel bánni -, de a válasz nem megnyugtató,
mert a rejtély, némileg változott formában, velem
jött Angliába is. Kezdetben budapesti újságoktól
kaptam fizetést. Előfordult, hogy a pénz nem érke­
zett meg időben, ilyenkor azonban két, három, vagy
négy hónapi fizetésemet kaptam meg végül is egy
összegben. Az elkövetkező években, amikor a la­
pokhoz fűződő kapcsolatom végleg megszakadt,
időnként nagyon rosszul álltam anyagilag, máskor
viszont egészen nagy pénzeket kaptam. De akár fil­
lér nélkül voltam, akár jól álltam anyagilag, mit
sem változott az életstílusom. Néha nem tudtam,
hogy miből fogok megebédelni legközelébb (de ál­
talában nem is sokat törődtem vele). Másrészt vi­
szont akkor sem ettem dús vacsorákat, amikor sok
pénzem volt. Még kevésbé ittam. Általában nem

64
volt pénzem, hogy drága vendéglőkbe járjak - ami­
kor lett volna, gondosan elkerültem az ilyen helye­
ket. -Ismétlem: akár volt pénzem, akár nem volt,
nem ittam, és nem ettem sokat, nem kártyáztam,
nem voltak költséges hobbijaim. Viszont - akármi­
lyen szegény is voltam néha, egyetlen alkalomra
sem emlékszem, amikor kihagytam volna egy étke­
zést, mert nem volt rá pénzem. Életmódom ezen
változatossága egy végkövetkeztetés levonására
késztet, jobban mondva az első Mikes-féle gazdasá­
gi törvény felállítására: Az ember életstílusának
nincsen semmi köze a pénzügyi helyzetéhez.
Az emberek vagy gazdagnak, vagy szegénynek
születnek, s ennek semmi köze a bankszámlájuk­
hoz, vagy az apjukéhoz. Minden a jellemüktől
függ. Mindnyájan hallottunk zsugori gazdagokról,
akik nem tudják élvezni a gazdagságukat, és nyo­
morúságosan élnek. Mindnyájan tudunk pazarló
szegényekről - úgy teszünk, mintha megvetnénk
őket, holott valójában irigykedünk. Az utóbbiak azt
szokták mondani: „Bárcsak úgy élhetnék, ahogy
élek! ” És valahogyan megengedhetik maguknak
mégis. Ismerünk azonban zsugori szegényeket és
pazarló gazdagokat is. Ismerek embereket, akiknek
vagyoni helyzete életük során megváltozott - né­
melyiküknek többször is. Van egy barátom, aki haj­
dan nagyon gazdag volt, és abban az időben a leg­
nagyvonalúbb, legbőkezűbb házigazda volt, akit
csak képzelni lehet. Később nagyon szerény körül­
mények közé került, de ugyanolyan nagyvonalú és
bőkezű házigazda maradt. Nem tudom, miből. Le­
het, hogy ő sem.

65
 Füstölt lazac

Persze sokkal könnyebb zsugori gazdagnak len­

ni, mint eszeveszetten bőkezű szegénynek.
Cáfolhatatlan tény, hogy a tékozláshoz pénz kell.
Igaz. De nem szükséges, hogy a saját pénze legyen.
A szegénység művészetével foglalkozó filozófia
egyik fontos irányzata szerint igen bölcs dolog, ha
az ember elkerüli a túlságosan nagy gazdagságból
eredő pszichológiai torzulásokat, ám éppen annyira
bölcs dolog az is, ha az ember mások pénzéből él
jól. Az efféle okos ember nem milliomos akar len­
ni, hanem úgy akar élni, mint a milliomosok.
Tapasztalataim szerint a legtöbb milliomos aggo­
dalmaskodó, agyonhajszolt ember, állandó feszült­
ségben él avégből, hogy megőrizze a pénzét és a
látszatot. Mindezen felül érvényes az is, amit Lo-
gan Persall oly helyesen állapított meg: „A gazdag
ember legnagyobb nyomorúsága, hogy más gazdag
emberekkel kell együtt élnie. ” Mindazonáltal sok­
kal kisebb baj, ha egy szegény ember kénytelen
gazdagokkal együtt élni, és a barátjainak gazdagsá­
gából eredő előnyöket élvezni. Az igazság az, hogy
a szegény emberek, akik ilyen helyzetbe kerülnek,
gondtalanok és boldogok. Sokáig élnek, igen jó tár-

66
saságban. Ebből következik a második Mikes-féle
gazdasági törvény: Csak egy szegény ember élhet
milliomos módjára.
A légkört nem is a gazdagok mérgezik meg, ha­
nem a pénzmániások, akik gazdagok és szegények
közt egyaránt akadnak. Egész sor szábályt agyaltak
ki saját maguknak: 1. Vedd körül magadat olyan
emberekkel, akikről az újságok írnak, akikről az
emberek sokat beszélnek. Jó dolog, ha tévé-szemé­
lyiségek társaságában látnak téged, bármennyire
üres fejűek is az illetők, vagy vigyorgó színészek­
kel, akik némi hírnévre tettek szert hülye „talk
show”-k során, vagy ökölvívókkal, zsokékkal (a
futballisták nem alkalmasak e célra). Ezzel szem­
ben teljességgel érdektelenek a tudósok, a filozófu­
sok, vagy egyéb jeles személyiségek, akikről nem
esik szó a pletykarovatokban. 2. Az írókat aszerint
kell osztályozni, hogy milyen példányszámban
fogynak a műveik. A bestsellernek kikiáltott selejt
szerzője kiváló, viszont az olyan író, aki remek
könyveket ír, és az entelektüellek tisztelik..., nos
hát..., ki ismeri őket egyáltalán? 3. A pénz az egyet­
len érték: az értéke mérhető, mint semmi másé.
Az elmondottakból két dolog következik.
1. A gazdag ember sokkal kevesebbet engedhet
meg magának, mint a szegény.
A szegény ember bárhol lakhat, ahol jól érzi ma­
gát. A gazdagnak „társadalmilag megfelelő” helyen
kell laknia. Egy szuterén lyuk az előkelő Mayfair-
ben feltétlenül előnyben részesítendő egy elragadó
házzal szemben, még akkor is, ha a mostanában di­
vatba jövő - de még mindig „olcsó” Barnesben ta-

67
 lálható. A magam részéről büszke és öntelt szegény
ember vagyok, meggyőződésem, hogy bárhol la­
kom, az a hely „társadalmilag megfelelő”. Már
mint nekem. Egynémely gazdag ember nem veszi
észre, hogy minden hely pocsékká válik, amint ő
oda költözik.
Kedvenc vendéglőm egy cseh étterem Hamp-
steadben. Egy szakácsnő a vendéglős, akinek va­
rázskeze van. A vendéglő berendezése nem jobb az
átlagosnál, nincs benne egyetlen eredeti Picasso
festmény, sem csiszolt üvegdíszes csillár, a hely
egész külleme arra vall, hogy Mrs. H. számára a jó
ételek fontosabbak a friss mázolásnál. Egyetlen
gazdag ember sem engedhetné meg magának, hogy
ebben a vendéglőben mutatkozzék. Akkor kezdené­
nek ide járni, ha Mrs. H. négyszeresre emelné az
árakat - ám a vendéglősné a lehető legalacsonyabb
szinten tartja az árait, és egyetlen gazdag ember
sem engedheti meg magának, hogy ilyen keveset fi­
zessen. így aztán a szegény gazdagok kénytelenek
olyan vendéglőkbe járni, ahol az ételek vagy íztele­
nek, vagy ehetetlenek, viszont a falakon olyan ké­
pek vannak, akár a híres londoni múzeumban, a
Tate Galleryben.
A szegény ember olyan rosszul öltözhet, mint a
legelőkelőbb arisztokrata. Hát... talán mégsem jár­
hat olyan rongyokban, mint amilyeneket egy tizen­
egyedik ízigleni őrgróf visel, mindazonáltal nem
kell olyan jelentéktelen dolgokkal törődnie, mint az
öltözködés. Előfordul, hogy egynémely szegény
ember eltúlozza a dolgot, és valóban rongyokban
jár. Nem azért, mert nem telik neki olcsó, de kelle-

68
mes benyomást keltő vackokra, hanem azért, mert
olybá akar tűnni, mint egy arisztokrata, vagy egy
régi-gazdag: nagyon sznob, új-szegény viselkedés.
A gazdagok viszont olyan divatjukat múlt, hülye
ruhákat kénytelenek viselni - például esküvők al­
kalmával -, mint a zsakett. Hozzá kürtőkalapot per­
sze.
Egy alkalommal meghívtak egy királyi garden-
partyra, és elkövettem azt a hülyeséget, hogy zsa­
kettet és kürtőkalapot béreltem a ruhakölcsönzőből.
Még a party színhelyén is szégyelltem magamat, és
szent fogadalmat tettem: soha többé! Nagyon kevés
szent fogadalmat tartottam be - de ez a kevesek
egyike. Inkább mutatkoznék egy középkori lovag
páncéljában, mint zsakettben, kürtőkalapban.
2. A pénzközpontúság másik következménye,
hogy csak a szegény tudja igazán élvezni az életet,
a gazdag ember csak szenved, ha valami nem töké­
letes.
A szegény ember nagyra értékeli az élet jó dolga­
it, mert számára kivételesek. A gazdag fitymálja
őket: egyrészt hogy kinyilvánítsa, egyáltalán nincs
meghatva tőlük, másrészt mert nagyon el van ké­
nyeztetve, elveszítette az élvezni tudás képességét,
és helyébe egy másik képesség lépett, amelynek ré­
vén kiválóan fel tudja fedezni a hibákat. A szegény
ember élvezettel hallgat végig egy hangversenyt; a
gazdag ember csak azt fogja érzékelni, hogy X nem
játszotta a hegedűversenyt ugyanolyan magas mű­
vészi színvonalon, mint Y. A szegény ember nagy
élvezettel vesz részt egy pompás lakomán valame­
lyik elegáns étteremben (ha nagy néha meghívják),

69
a gazdag csak azt veszi észre, hogy az ételek a Gav-
roche étteremben nem ütik meg Bise apó fogásai­
nak színvonalát Talloires-ban, vagy hogy a szobája
a Claridge hotelben nem volt olyan csodaszép, mint­
amilyent Párizsban a Georges V-ben kapott (vagy
fordítva).
Az előbbieknek egy jellemző példáját mesélte el
egy barátom. Egy kislányt az anyja a Ritzbe vitte
ebédelni..., hová is vihette volna? Barátomnak azért
kellett velük együtt ebédelnie, mert valami üzleti
ügye volt a hölggyel. (Pénzügyi kérdésekben volt a
tanácsadója. ) Nagyon siettek, mert a hölgynek köz­
vetlenül ebéd utánra volt kitűzve egy másik prog­
ramja. Mielőtt megrendelték volna az ebédet, a kis­
lány elment toalettre. Anyja, hogy időt nyeljen,
megrendelte számára is az első fogást.
Amikor a kislány visszatért, látta, hogy füstölt la­
zac van a tányérján. Ettől nagyon nyűgös lett. „De
mama - nyafogta -, te is tudod, hogy nem szeretem
a füstölt lazacot a Ritzben! ”
Dióhéjban - a gazdagok egész nyomorúsága!

70
Résztvevő könnyek egy bankárért

Mivelhogy szervesen a tárgyhoz tartozik, kissé

rövidített formában újból elmondok egy történetet,
amit már önéletrajzomban is megírtam. Bocsánatot
kérek szóban forgó könyvem olvasóinak millióitól.
(Hogyan legyünk hetven évesek?, az André Deusch
kiadónál jelent meg. )
Lázár Miklós, a budapesti újság főszerkesztője,
amelynek dolgoztam, megrögzött sétáló volt - és
még megrögzöttebb gőzfürdőbe járó. Időnként el­
kapta egyikünket-másikunkat a szerkesztőségben,
és felszólította az illetőt, hogy kísérje el; és ilyen­
kor nemigen fogadta el a kifogásokat. Utáltam sé­
tálni - de még jobban utáltam a gőzfürdőket. Mikor
veszélyt szimatoltunk, elmenekültünk, vagy távoli
szobákban bújtunk el, de időről időre csak elkapott
bennünket.
Egy napon éppen rám került megint a sor. Azt
mondta: „Gyere velem, elmegyünk és meglátogat­
juk Krausz Simit! ”
Ez sokkal jobban hangzott; nagyon vonzó javas­
latnak tűnt Krausz Simi legendás alak volt: koráb­
ban bankár és sokszoros milliomos, talán Magyar-
ország leggazdagabb embere akkoriban. Annyiban

71
 nem hasonlított a gazdag emberekhez, hogy elké­
pesztően bőkezű volt. Talán mint újgazdag bizony­
talanul érezte magát, és úgy vélte, hogy meg kell
vásárolnia az emberek csodálatát és rokonszenvét.
Bármi volt is az oka - csodálatos bőkezűséggel
szórta a pénzt. Királyi módon szokta jutalmazni ba­
rátait és szeretőit. Egy portásnak, aki felsegítette a
kabátját, tíz fontsterlingnek megfelelő összegű óriá­
si borravalót adott. A pletykarovatok mindig tele
voltak Krausz Simiről szóló történetekkel - jóma­
gam is írtam néhányat. Aztán hirtelen csődbe ment,
és vége lett a pályafutásának. Az újságok arról ír­
tak, hogy nyomorban él. Nagyon szerettem volna
meglátogatni, habár féltem, hogy sokat kell gya­
logolnunk valamelyik távoli külvárosba, ahol - fel-
tételezésem szerint - valami olcsó albérletben la­
kik.
Alig mentünk tíz percig, amikor a főszerkesztőm
megállt az Andrássy út egyik legelegánsabb villája
előtt, Budapest előkelő részében. A garázs előtt ha­
talmas Packard autó állt, egyenruhás sofőr babrált a
motorjával. Inas fogadott bennünket, két lakáj szol­
gálta fel a kaviárt, a szarvaspecsenyét és a csokolá-
défelfújtat. A konyhában nyilvánvalóan kitűnő sza­
kács működött.
Visszafelé menet azt mondtam: „Úgy hittem,
hogy Krausz Simi szegény! ”
Lázár mélyet sóhajtott. „Iszonyúan szegény. Re­
ménytelen az ügy. ”
„De... az Andrássy úton az egyik legelegánsabb
villában lakik! ”
„Hát igen, mert a villáját annyi adósság terheli,

72
 hogy a nagyszámú hitelezője nem látja értelmét egy
árverésnek. ”
„Nagy luxusautója van. ”
„Ócska vacak. ”
„Öttagú személyzetet tart. Talán többet is. ”
„Szegény nyomorult! Olyan sok pénzzel tartozik
az alkalmazottainak, hogy nem tudják otthagyni. ”
„És az ebéd, amivel traktált bennünket? ”
„Már hogy az ebéd? Csak nem várod el, hogy
koplaljon? ”
Némi meglepetéssel vettem tudomásul, hogy a
főszerkesztőm őszintén sajnálja Krausz Simit. Né­
hány könnycseppet illett volna ejtenem szegény fe­
jéért De hát egy elegáns villában lakott a legdrá­
gább városnegyedben, nagy autója volt, népes sze­
mélyzete... és a kaviárt, amit fogyasztott a legkivá­
lóbb Moselle-i borral öblítette le, majd vörös bur­
gundit ivott a szarvaspecsenye után...
Azért mondtam el újból ezt a történetet, mert en­
nek alapján fogalmaztam meg a harmadik Mikes-
féle gazdasági törvényt: Ha egy gazdag ember
tönkremegy, még mindig sokkal többje van, mint
egy szegény embernek, aki meggazdagszik.

73
 A szegénység (nagyon) rövid
világtörténete

Barlanglakó őseink első nemzedéke nem volt

szegény. Nem éltek valami luxuséletet, tagadhatat­
lan, de barlanglakó szinten kielégítőnek tartották az
életszínvonalukat. A barlanglakó család második
generációjának idejében - nevezzük őket Jonesék-
nak - történt, hogy őseink simára csiszoltak majd
élesre fentek egy nagy kerek követ, és nyulak nyú-
zására, kagylók felnyitására, valamint egyéb célok­
ra használták. Az új találmány révén - olykor a szó
szoros értelmében - vagdalt húst csináltak a szom­
szédaikból. Ezek után mindenki csiszolt, éles, kerek
követ akart birtokolni, és elviselhetetlennek találta
az életet, ha nem tudott lépést tartani Jonesékkal.
Beköszöntött a szegénység.
Ugyanezek a Jonesék barlangjaik falait mamuto­
kat ábrázoló rajzokkal ékesítették - ami egy ideig
ugyancsak irigységet keltett Ám ennek hamarosan
vége lett, mert Jonesék szomszédai kijelentették,
hogy a rajzok nem eredetiek.
Azóta is - mind a mai napig - az emberek köny-
nyen elviselik a saját szegénységüket, de képtele­
nek elviselni a mások gazdagságát. Szegényekből
azonban mindig sokkal több volt, mint gazdagok-

74
ból, és így állandóan napirenden volt a kérdés, ho­
gyan lehetne meggyőzni őket - már mint a szegé­
nyeket hogy 1. fogadják el a fennálló rendet, és
tiszteljék a törvényeket, valamint 2. szolgálják és
tiszteljék a gazdagokat.
A szegények - hogy fordítsanak a sorsukon - há­
rom alapvető módszert alkalmaztak.
1. Időnként fellázadtak a gazdagok ellen. Vala­
mennyi felkelésüket leverték: a Spartakus-féle fel­
keléstől a svájci felkelésig a tizenhetedik században
(a svájciak egy kicsit mindig lassúak voltak). Ne­
héz volna eldönteni, hogy e felkelések során kik
hajtották végre a legszömyűbb kegyetlenkedéseket:
a művelt, nemes győztesek, vagy a műveletlen és
felbőszült felkelők?
2. Ezek után a szegények felvetették azt a gondo­
latot, hogy minden ember egyenlő. Az eszme cső­
döt vallott, mivelhogy az emberek nem egyformák.
Egyáltalán nem felel meg az igazságnak, hogy a
jobbik győz. Nagyon gyakran az aljasabbik, kö­
nyörtelenebbik, a ravaszabbik győz. A dolog lénye­
ge azonban az, hogy az emberek épp oly kevéssé
egyenlők az aljasság, kegyetlenség és ravaszság te­
kintetében, mint vállalkozó kedv, képzelőerő és in­
telligencia dolgában. Röviden: nem egyenlők.
3. Ezután keletkezett a legjobb eszme. A marxiz­
mus. A marxisták kijelentették, szó sincs arról,
hogy az emberek egyenlők volnának. A nép egyik
rétege, a proletariátus, sokkal jobb, mint a többi.
Történetesen azonban a proletáriátus - nem saját
hibájából, hanem a gazdagokéból - leigázott, mű­
veletlen, elkeseredett és bosszúálló volt. így a

75
 marxista eszméből az szűrődött le, hogy a nép leg­
rosszabb része a legjobb. Amint a doktrína tovább
fejlődött, a marxisták kijelentették: pokolba az
egyenlőséggel, cseréljünk helyet Legyenek a sze­
gények gazdagok, és a gazdagok szegények. Alap­
jában véve tisztességes, jó elgondolás volt, és mivel
sokkal több szegény ember van, mint gazdag, a
gondolat tetszett is a tömegeknek. Ámde a szegé­
nyek nem tudták, hogyan kell gazdagnak lenni,
csak kezdők voltak. Aztán meg újból becsapták
őket. Felszínre került egy újgazdagokból álló, elké­
nyeztetett uralkodó réteg, és a tömegek sorsa
ugyanolyan volt, mint korábban, azzal a különbség­
gel, hogy rosszabb lett. A kapitalizmus - úgy
mondják - az egyik ember kizsákmányolása a má­
sik által. A kommunizmus ennek fordítottja.
így hát a gazdagok valamennyi társadalomban
felül maradtak, és meg kellett védeniük, sőt lehető­
leg javítaniok kellett a pozíciójukat. Hogyan lehe­
tett ezt megtenni? Úgy, hogy Istent hívták segedel­
mük ő akarja, hogy a szegény szegény legyen, a
gazdag pedig gazdag. Hogyan is kívánhatná valaki
Istentől, aki tudvalevőleg logikusan gondolkodó
lény, hogy olyan világot teremtsen, amelyben a sze­
gény gazdag és a gazdag szegény? Még ennek fel-
tételezése is sértés volna Isten bölcsességével
szemben.

A gazdag kastélyában
A szegény kunyhójában
Az egyik fenn, a másik lenn
Isten rendelte el!

76
 Ez a rendszer hosszú időn át jól működött, mert a
feudális társadalom nem engedte meg a mobilitást.
Aki gazdagnak született, mindörökre gazdag ma­
radt, aki koldusnak született, mindörökre koldus
volt. Ámde a kapitalizmus, az ipari társadalom ki­
alakulása, az üzleti élet mindezt megváltoztatta. So­
kat írtak már a gazdag ember prototípusáról, aki
úgy kezdte, hogy nem volt semmije, és milliókat
halmozott fel. Kevesebbet írtak a szegény ember
prototípusáról, aki milliomosként kezdte, és minde­
nét elveszítette. Mindkét típus létrejött az idők fo­
lyamán. A létrán lehet magasra jutni - és lecsúszni
is.
Isten - aki némileg régimódinak kezdett látszani
- sokat veszített a tekintélyéből. A kapitalista társa­
dalomban a világrend helyébe, amit Ő teremtett, a
teljes zűrzavar lépett. A marxista társadalomban a
szegény ember lakott a kastélyban, és a gazdag a
kunyhóban - ami éppen annyira igazságtalan és
tisztességtelen volt, mint a korábbi állapot. így hát
a szocialisták kénytelenek voltak saját igazságtalan
társadalmi rendszerüket megvédeni, s evégből egy
új mítoszt kellett kiagyalniok.
A kapitalizmusban az alsóbbrendű embereket, a
szegényeket, az elnyomottakat megvetik. A szocia­
lizmusban pontosan ugyanúgy bánnak velük, de di­
csőítik őket. Állítólag minden a szegény ember ér­
dekében történik, a dolgozó a legcsodálatosabb,
legkiválóbb lény. Minden hatalom és minden gaz­
dagság az övé. Ha kétségbe találná vonni ezt, akkor
börtönbe zárják, vagy megölik, mint osztályárulót.
A gyár az övé, így tehát saját magának és munkás-

77
 társainak javára dolgozik. A kapitalista kizsákmá­
nyoló ellen jogos a sztrájk - de saját maga ellen, az
önkizsákmányolás ellen ostoba, sőt bűnös dolog.
Valóban nincs is értelme többet kívánni, amikor
mindened megvan. Pedig semmid nincs...
Minden rendszer kitermelte a saját gazdagjait és
szegényeit, az elnyomókat és az elnyomottakat.
Minden rendszerben egy elenyészően kicsiny ki­
sebbségnek kell a hatalmas többséget rábeszélnie,
hogy nyugodjon bele a sorsába, legyen derűs - és
mindezek tetejébe még szeresse is az elnyomóit.
Ám különbségek azért akadnak.
1. A szocializmusban a szegény ember olyan sze­
gény, mint a templom egere. A kapitalizmusban is
olyan szegény, mint a templom egere, de a kapita­
lizmusban a templomok egereinek lényegesen jobb
a soruk.
2. A kapitalizmusban a templomok egereinek
megengedik a cincogást. A szocializmusban kus-
solniok kell.
Alkalomadtán a szegény, elnyomott lényt, akinek
azt mondják, hogy „minden hatalom az övé”, fel­
szólítják, hogy szálljon harcba azon előjogáért,
hogy megtarthassa a láncait. Kegyetlenség. Ha a
történelem egyáltalán szolgál valami tanulsággal -
arra tanít, hogy az emberiség szereti váltogatni a
láncait.

78
 Tempora mutantur

A klubomban a bárpultnál az egyik klubtag a má­

sikról, aki nem volt jelen, azt mondta: „Szerencsét­
len fickó..., olyan rosszul áll anyagilag, hogy -
amint mondani szokták - már a hajáról sem mond­
hatja, hogy sajátja! ”
Egy harmadik klubtag észrevétlenül megvakarta
a parókáját, és megjegyezte: „Mostanság nagyon
jól kell menjen az embernek, hogy a haját a sajátjá­
nak mondhassa! ”

79
 Szegény állatok

„Csak az ember lehet szegény. ” Többször talál­

koztam ezzel a tétellel, miközben alapos és fárad­
hatatlan kutató munkámat végeztem e könyvhöz.
Teljes valótlanság: elég összehasonlítani egy sze­
gény, éhes, kóbor kutyát, amit minden ajtó elől el­
űznek, egy dilis hölgy elkényeztetett kedvencével,
„akit” hetenként kétszer samponoznak és manikű­
röznek.
Azzal a kijelentéssel is találkoztam, hogy csak
egy ember lehet igaz keresztény.
Mindkét állítás hazug. Az igazság az, hogy az ál­
latok nyomorúságát mindig emberek okozzák, ke­
reszténységük azonban ösztönös. Az én vörös szőrű
cicám például nagyon szegény volt, de egyben jó
keresztény is.
Öt esztendővel ezelőtt közzétettem akkori egyet­
len cicám, Tsi-Tsa történetét. (A minap a házam
előtt álldogáltam Tsi-Tsával a lábamnál, amikor két
hölgy ment arra. Rám se hederítettek, mi több, tu­
datosan semmibe vettek. Azt mondta az egyik a
másiknak: „Ott van Tsi-Tsa! ” A másik azt felelte:
„Ne hülyéskedj! Tsi-Tsa nem is él igazán. ” Nos
hát... Tsi-Tsa nagyon is él. Idős hölgy már tizenhá-

80
rom esztendős korára, de - mint sok más idős hölgy
- nagyon is fiatalos, szép és vidám. ) Az említett
könyvem (Tsi-Tsa, André Deutsch kiadó) három ci­
cáról szól, mindegyikük személyes jó barátom. A
könyv ajánlása így szól: „Harrynek, aki egy Errol
Flynn, George-nak, aki egy Albert Einstein és Pi­
roskának, aki egy Szent a macskák között”. Piroska
jelenleg a második cicám, eredetileg egy szomszé­
dé volt, és mindig szánalmasan éhesnek látszott
Iszonyúan el volt hanyagolva: a szőre durva volt és
tüskés, gyulladások voltak a bőrén, és könyörgő,
éhes tekintettel pillantott felém. Piroska nyomorú­
sága kétségkívül az embereknek volt tulajdonítható,
gazdasági helyzete borzasztónak látszott.
Elkezdtem minden nap reggelit adni neki. Mivel
Tsi-Tsa rettenetesen féltékeny volt, Piroskát a há­
zon kívül, az udvaron etettem. Ha jobban meggon­
dolom a dolgot, akkor azt kell mondanom, hogy
nem háríthatom az egész felelősséget Tsi-Tsára:
nem akartam két macskát. Nem akartam, hogy Pi­
roska túl sok időt töltsön a házamban. Akkor aztán
felbukkant egy csúf kis macskakölyök, akit a kör­
nyéken Belzebubnak hívtak. Még nyomorultabb és
elveszettebb volt, mint Piroska, senki sem szerette,
a többi macska utálta és hajszolta, senki sem kíván­
ta a társaságát - csak Piroska. Minden reggel együtt
jelentek meg az udvaromon, és a szegény, éhes Pi­
roska tudatosan - mondhatnám egy házigazda ud­
variasságával - bátorította Belzebubot, hogy ossza
meg vele napi egyetlen étkezését. Ez volt a legke­
resztényibb cselekedet, amivel az utóbbi huszonöt
esztendő során találkoztam - nem hagyva figyel-

81
 men kívül annak a Rómában éló népszerű lengyel
média-sztárnak a tetteit és kijelentéseit sem.
A szegény Piroska végül is gazdag Piroska lett.
Belzebub a BBC-nél talált állást (a Lime Grove stú­
diókban alkalmazták egérfogónak), és ugyanakkor
Piroskát végleg kidobták a szomszédaim. Most már
alvóhelye sem volt, így hát egész nyáron és kora
ősszel a szabadban aludt. Akkor aztán beállt a hi­
deg, és Piroska egészsége - sőt az élete is - ve­
szélyben forgott.
Keménypapírból házikót csináltam neki - nem
sikerült faládikát szereznem -, kibéleltem használt
ruhadarabokkal, rongyokkal, hogy melegebb le­
gyen. Aki ismeri a kézügyességemet, aligha lepő­
dik meg, ha elárulom, hogy az építészkedésem nem
mentette volna meg Piroskát a fagyhaláltól. így hát
be kellett fogadnom a házamba. Iszonyú féltékeny­
kedés kezdődőt: Tsi-Tsa felségterületére idegen ha­
tolt be, megszűnt az egyeduralma. Piroska nagyon
jól tudta ezt. Csendesen, szerényen, bocsánatkérően
viselkedett. Most, néhány esztendő múltán, a két ci­
ca elválaszthatatlan jó barát, szeretik egymást, úgy
alusznak a karosszékben, vagy néha rajtam, hogy
közben szeretettel átölelik egymást. Piroska igazi
keresztény szeretetet táplál Tsi-Tsa iránt. Tsi-Tsa
egy öregedő asszony odaadásával szereti a sportos
ifjút.
Nem tehetek egy embert sem gazdaggá, de Piros­
kából jómódú macskát csináltam. Az élete megvál­
tozott. Van otthona, központi fűtéssel és kellő
mennyiségű szeretet melegével. A szőre selymes
lett, a gyulladásai réges-régen meggyógyultak. De

82
nyomorban töltött gyermekkorának emlékei tovább
élnek benne: miután mohón bekebelezett egy bősé­
ges vacsorát, még letelepszik a közelemben, amíg
vacsorázom, és úgy néz rám, szívfájdító éhes macs­
katekintetével, mintha egy hete nem evett volna.
Más emléke is van nyomorúságban töltött ifjúko­
rának. Teljesen műveletlen. Az iskolában mindnyá­
jan megtanultuk, hogy a macska húsevő. Piroska
azonban nem tanulta meg. Így aztán minden nö­
vényneműt elfogyaszt, amit csak talál: borsót, kar­
fiolt, babot, csöves kukoricát és minden egyebet.
Tsi-Tsa, akinek boldogabb cica-gyerekkora volt, rá
se nézne effajta eledelre.
Piroska annak is szemléletes példáját szolgáltat­
ta, hogy a gazdagság mennyire megváltoztathatja
valakinek a jellemét - akár ember az illető, akár
macska. Tsi-Tsa megbetegedett, és meglehetősen
hosszú időt kellett kórházban töltenie. Azt hittem,
hogy Piroska nyugtalan lesz, nagyon hiányolni fog­
ja. Ennek azonban igen kevés tanújelét adta. Bol­
dog volt, mint egy daloló pacsirta. Amikor végül
Tsi-Tsa hazatért, Piroska éppen olyan féltékeny
volt rá, mint korábban amaz, mivel most ő veszítet­
te el az egyeduralmát, mint Tsi-Tsa annak idején,
így mutatkozik meg, hogy ha egy szent egy kevés
pénzhez jut, mindjárt csökken a szentsége.
Ennyit a macskák szegénységéről. Ami a herme­
linek szegénységét illeti - az még ennél is tanulsá­
gosabb, bonyolult erkölcsi tanmese, három fejezet­
ben.
Nagy-Britanniában nincs sok hermelinfarm, de
Essexben létezik egy, amelynek tulajdonosa bizo-

83
nyos John Morley. Valamelyik jóságos szervezet,
amely az állatok védelmére alakult, úgy döntött,
hogy a hermelinek elviselhetetlenül sokat szenved­
nek. A hermelineket - mint látni fogjuk - senki
sem kérdezte meg. A szervezet tagjai tudják, hogy
a hermelinek szabad lényeknek születnek, amiből
következőleg megengedhetetlen, hogy rabságban
sínylődjenek. Az állatbarátok egy éjszaka betörtek
Morley farmjára, és kiszabadítottak több száz her­
melint Az állatok pillanatok alatt eltűntek a szom­
szédos erdőségben. Az eset óriási izgalmat keltett.
Nem azért, mintha a hermelinek rosszul viselked­
tek volna. Szó se róla. Ám a hírük félelmetes volt
A Királyi Állatvédő Társaság szakemberei kijelen­
tették, hogy az úgynevezett állatbarátok rendkívül
felelőtlen cselekedetet hajtottak végre. A hermelin
- mondták - veszélyes állat az egyik legveszélye­
sebb tagja az állatvilágnak. A menyétek családjába
tartozik, nagyon vad és gonosz. Ha figyelembe
vesszük egy menyétféle testsúlyát és méretét, akkor
- állapította meg a Királyi Állatvédő Társaság - a
hermelin veszedelmesebb a tigrisnél. A menyét és a
hermelin - ugyanis nem csupán a szerencsétlen vid­
rát öli meg - amely egyébként is kihalóban van -,
hanem megtámadja és megöli a gyermekeket is.
Ez a történet első része. A kétségkívül jószándé­
kú, de rendkívül ostoba akció - a Szabadságot a
Hermelinnek Mozgalom - szörnyű pánikot keltett
az egész környéken, az anyák gyermekeik életéért
rettegtek.
Ekkor aztán váratlan fordulat következett. A her­
melinek nem támadták meg a gyermekeket Essex-

84
ben. Néhány órával azután, hogy szabadon bocsá­
tották őket, s közeledett a reggeli etetés ideje, a ki­
csiny vadállatok szelíden és engedelmesen vissza­
tértek a farmra. Sorba álltak, hogy megint rabok le­
hessenek. Tömegesen érkeztek. Morley úr nem hitt
a saját szemének. Az ok, amiért a hermelinek így
döntöttek, teljesen nyilvánvaló volt: jobban szeret­
ték az udvarias kiszolgálást, a jó fűtést, az elegendő
és ízletes táplálékot, mint az erdőben leskelődő ve­
szedelmeket és más kényelmetlenségeket, a vadá­
szat kockázatos eredményét - és annak veszélyét,
hogy esetleg reájuk vadásznak. Más szavakkal:
előnyben részesítették a kényelmet a szabadsággal
szemben. Valamint a gazdagságot a szegénységgel
szemben - szerintem helytelenül. A hermelin is
csak ember.
A szabadság felelősséggel jár: az ember is, a me­
nyét is szereti magát kihúzni alóla. Úgy tűnik:
mindkettőt demoralizálja, ha hermelinbundát visel.
A történet azonban ezzel még nem ér véget. A
harmadik részét még el kell mondanom. Igen szo­
morú harmadik felvonás. Az ember azt hinné, hogy
a kis hermelinek e különös kaland után boldogan
éltek, míg meg nem haltak. Sajnos nem így történt.
A hermelin félelmetes gyorsan szaporodik. Kisza­
badításuk előtt a legtöbb ketrecben egy-egy nagy
család tagjai éltek: az egyazon ketrecben lévő her­
melinek mind ugyanannak a családnak a tagjai vol­
tak, szülők, fivérek, nővérek. Mindnyájan ismerték
egymást, megszokták egymást. A rövid erdei kirán­
dulás után a családok összekeveredtek, idegen her­
melinek kerültek egy ketrecbe, és nem tudtak meg-

85
nyugodni. Vad verekedések kezdődtek, folyton
egymás torkának estek, az élet pokolivá vált szá­
mukra. Az állatbarátok jó szándéka tönkretette a
hermelinek derűs, boldog életét. A történetből le­
vonható második erkölcsi tanulság az, hogy általá­
ban el tudjuk igazítani a dolgainkat az ellensége­
inkkel, de Isten mentsen meg a barátainktól!

86
Második rész:
Közszegénység
 Az új szegények sznobsága

Az emberiség filozófiai szemlélete a szegénység­

ről a történelem során sokszor változott (habár a
szegényeké á saját, gyakorlati szempontjukból töb-
bé-kevésbé mindig ugyanúgy maradt). A témával
már foglalkoztam korábban „A szegénység rövid
története” című fejezetben, de most még néhány
szót kell hozzátennem (vagy inkább más szempont­
ból kell a témát megvilágítanom).
A jelenség az ókori Róma számos íróját és gondol­
kodóját zavarba ejtette. Seneca például megjegyezte:
„Nem az szegény, akinek túlságosan kevese van, ha­
nem az, aki túlságosan sokra vágyik. ” Valójában
azonban köztudott, hogy az elnyomott, fásult, meg­
tört szegény ember belenyugszik a sorsába - többnyi­
re a kapzsi gazdag kíván egyre többet. Más szavakkal:
Seneca megjegyzése azt sugalmazza, hogy a szegény
ember valójában nem szegény (mert belenyugodott
a sorsába), ezzel szemben igazából a gazdag ember
mondható szegénynek (minthogy többet akar). Na­
gyon vonzó elmélet, de nem egészen meggyőző.
Seneca spologetikus kijelentésével kortársa, Jé­
zus Krisztus nem értett egyet, és haraggal szólt a
gazdagokról: Áldottak a szegények, mert övék a

89
Mennyek országa. Talán voltak bizonyos saját in­
formációi ez ügyben - Jézusnak igen jó kapcsolatai
voltak de az is lehet, hogy szavai csak kegyes
óhajt fejeztek ki. Kétségtelen mindazonáltal, hogy a
szegények oldalán állott - ellentétben azzal a ma­
gatartással, amit egyháza később tanúsított. Az egy­
ház a gazdagokat szolgálta, a gazdagoktól függött;
az egyház, amely hatalmas földbirtokokkal rendel­
kezett, maga is gazdag volt Az egyház ismételgette
ugyan Krisztus szavait, de csak nagyon óvatosan.
Értsétek meg ti, szegények, hogy szegényeknek
kell maradnotok. Szenvedjetek, dolgozzatok, verej­
tékezzetek, éhezzetek - és akkor fényes jutalomban
részesültök majd a Mennyországban. Ha nem -
pechetek volt. Így aztán a szegények dolgoztak,
szenvedtek és éheztek, de csak kevesen tértek
vissza a sírból, hogy reklamáljanak. Ez nem csak az
angol szegényekre áll (köztudott, hogy az angol
ember, akár gazdag, akár szegény, akár élő, akár
halott, utál panaszkodni) - de még a német és az
osztrák szegények közül sem igen tértek vissza e
célból, holott az utóbbiak szívesen panaszkodnak.
A halottak egyetlen rossz szót sem szóltak. Így
aztán a világ lassacskán megszokta a szelíd, udvari­
as viselkedésű szegényeket, akik szerényen, félén­
ken igyekeztek palástolni szegénységüket. Bemard
Shaw tovább ment ennél. Kijelentette, hogy a sze­
gényeknek nem szerénynek és félénknek kellene
lenniök, hanem nagyon szégyellniük kellene magu­
kat. „A legnagyobb gonoszság, a legsúlyosabb bűn
a szegénység. ” (Kiemelés tőlem - nem mintha szá­
mítana, hogy kitől származik a kiemelés. )

90
 A szegények, Shaw utasítása szerint, kellőképpen
szégyellték magukat. De nem sokáig. A marxizmus
csődöt vallott - de a Marx és Spencer áruházak fi­
lozófiája, a marx-spencerizmus győzött. Amikor
először jártam Angliában, könnyű volt megkülön­
böztetni a gazdagokat a szegényektől. Csak rájuk
kellett nézni. A szegényeknek nem telt arra, hogy
úgy öltözzenek, mint a gazdagok, de nem is óhaj­
tották. Ha már övék lesz a Mennyek Országa, akkor
nézzenek is ki szegénynek, hogy minden félreértés
elkerülhető legyen ama bizonyos végső napon, ami­
kor különválasztják a jókat a rosszaktól. Ám a
marx-spencerizmus a ruháival mindennek véget
vetett; legyőzte az egyházat - pontosabban vala­
mennyi egyházat. Az emberek egyformán kezdtek
kinézni. Egyre nehezebben lehetett megkülönböz­
tetni a kifutólányt az igazgató nejétől, a takarítónőt
a nagyságos asszonytól, a munkást az igazgatótól.
Persze azért még voltak különbségek: nem járt min­
denki hermelin bundában, a ruhák anyaga többféle
minőségű volt és így tovább, ámde a választóvona­
lak kezdtek elenyészni. Már nem elegendő egyetlen
pillantás, hogy valaki mindent tudjon az illető sze­
mély anyagi és társadalmi helyzetéről. Azonkívül a
munkások - még a segédmunkások is - kezdtek
autón járni, és küzdelembe bocsátkoztak a gazda­
gokkal egy-egy parkoló helyért; felhangzott a fe­
nyegetett gazdagok segélykiáltása: „A szegények
manapság olyan életszínvonalat követelnek maguk­
nak, amilyen azelőtt csak a gazdagokat illette
meg. ”
Az emberek magatartása lassan, de biztosan vál-

91
 tozni kezdett, egyre többen hangoztatták kihívóan
azt, amit ez a könyv is mond: a gazdagok ocsmány,
szánalmas banda, gonddal-bajjal telve élnek, hülye
célokat követnek, hamis isteneket imádnak, és fo­
galmuk sincs róla, hogyan kell élvezni az életet.
Sokkal jobb, ha az ember szegény és gondtalan, és
tudja élvezni a szegénységét. A legutóbbi néhány
évtized során három fontos jelenség szerzett egyre
több új hívet ennek a gondolatnak.
1. ) Valószínűleg James Bumham-nek századunk
közepe táján megjelent könyve ébresztette a leg­
több embert a menedzser-forradalom jelentőségé­
nek tudatára. Bumham mindannyiunkat meggyő­
zött arról, hogy a hatalom a tulajdonosok kezéből
kicsúszott, és átkerült a menedzserek kezébe - ki­
került tehát azok kezéből, akik tulajdonoltak, és át­
került azokéba, akik cselekedtek. Papíron egy társa­
ság urai a részvényesek - valójában azonban a rész­
vénytulajdonosok szervezetlen, erőtlen horda csu­
pán, amelynek nincs egységes véleménye, amit ér­
vényesíthetne eközben. A vezérigazgató azt tesz,
amit akar. Övé a hatalom - és a dicsőség is. Ami­
kor időnként a vezérigazgató tönkretesz egy válla­
latot, a részvényeseknek kell kifizetniük az adóssá­
gokat, miközben a menedzser odébb áll, és na­
gyobb fizetésért tönkretesz egy másik vállalatot.
Sokkal jobb szegény vezérigazgatónak lenni, mint
gazdag részvényesnek.
A menedzserek vették át a hatalmat mindenütt. A
gazdag arisztokraták, akik még Disraeli idejében is
Anglia vezetői voltak, visszahúzódtak, és a vezetést
átvették az agyafúrt politikusok. A szakszervezetek

92
újfajta bárók kezébe kerültek, akiket most ráadásul
egy megvadult, okos, rafinált kisebbség fenyeget.
Más szavakkal: a szakszervezet már nem a tagoké,
hanem a menedzsereké.
Az igazság az, hogy a hatalom sokkal érdekeseb­
bé és izgalmasabbá vált a felhalmozott vagyonnál.
Ez így van a nyugati társadalmakban, amelyekben
mindenki vagy majdnem mindenki elfogadható
színvonalon képes élni. Nagy különbség, hogy va­
laki éhes-e, vagy jóllakott, de alig számít, hogy a
hasát füstölt lazaccal töltötte-e meg, vagy sült hallal
és krumplival, a fő, hogy teli legyen. A valódi kü­
lönbség az, hogy van-e az embernek autója, vagy
nincs - nem pedig az, hogy Rolls Royce-a van-e,
vagy használtan vásárolt Minije. Rettenetesen nagy
különbség, hogy valaki büdös-e vagy sem - de ke­
veset számít, hogy drága francia parfümöt használ-
e vagy olcsó illatszert.
Az éhes és büdös csavargó nem nevethet a jól
táplált és jól öltözött emberen, aki Rolls Royce-án
száguldva lefröcsköli sárral. De a jól táplált, jól öl­
tözött és kellemes illatú ember bárkin nevethet, mi­
közben harmadkézből vásárolt Cortináján megelőzi
a Rolls Royce-ot. Meg is teszi. Innen már csak
egyetlen további lépés kellett ahhoz, hogy a sze­
gény kinevethesse a gazdagok sznobságát, és kiala­
kíthassa a szegények sznobériáját.
2. ) Egy másik dolog, aminek következtében ki­
nevetik és megvetik a felkapaszkodott gazdagokat
az, hogy az újgazdagok nem lelik helyüket a társa­
dalomban. Mindig változást akarnak. Valójában ez
az alapvető különbség a felkapaszkodott gazdag és

93
a lecsúszott szegény közt. A lecsúszott szegény em­
ber - aki korábban gazdag volt, és most lefelé csú­
szik a pénzügyek lejtőjén - mindent elkövet, hogy
fenntartsa korábbi életszínvonalát, és el akar kerül­
ni minden változást. A felkapaszkodott gazdag kí­
vánja a változást Nem csak nagyobb házat akar
egy elegánsabb városrészben; nem csak nagyobb és
drágább autót kíván; nem csak drágább vendéglők­
be és előkelőbb üdülőhelyekre és szállodákba óhajt
járni - több, előkelőbb, vagy legalábbis minél gaz­
dagabb emberrel akar összejönni. Természetesen
mindezt nagyon is akarja, de ezenkívül számos
alapvető változást is kíván. Ha a munkásosztályból
származik, szeretne megszabadulni a vulgáris be­
szédmódjától - ez azonban csak egyetlen példa, és
nem a legfontosabb. Az ember azt hinné, hogy a
meggazdagodás elégedetté tesz, megnyugtat. Szó se
róla. Új dolgokat kell csinálnod, amilyeneket sosem
akartál tenni a múltban. Arisztokratákat beválaszta­
nak vállalatok igazgatóságába a Cityben - mire az
illetők megpróbálnak kemény üzletembereknek lát­
szani. Kemény üzletemberek meggazdagodnak - és
megpróbálnak dzsentri földbirtokosoknak tűnni. A
meggazdagodás nem jelenti azt, hogy megtalálod
magadat, ellenkezőleg azt jelenti, hogy elveszíted a
korábbi identitásodat. A felkapaszkodott gazdag azt
reméli, hogy sikerül elveszítenie az identitását
3. ) A legfőbb oka annak, hogy a gazdagok presz­
tízse csökken és a szegényeké növekszik az, hogy
az állam maga is szegény lett. A csillogó-villogó,
nagyszerű állam, amely még csak tegnap is a fél vi­
lágot uralta, most lyukas nadrágban jár, kilátszik a

94
meztelen ülepe. Minden bérkövetelésre az a válasz,
hogy „nincs rá pénzünk”. Már nem hallani többé a
régi, arrogáns ordítást: „Nem, és kuss! ” Helyette
azt mondják: „Sajnáljuk, nem telik rá! ” Az állami
kiadásokat meg kellett nyirbálni, a pénzügyminisz­
ter zsugoribb, filléreskedőbb lett a legfukarabb há­
ziasszonynál. Nagy-Britannia, amely valaha egyér­
telmű volt a nagysággal és a fennköltséggel, nem
csak hajdani vezető szerepét veszítette el, de a Leg­
gazdagabb Országok Ligájában a vezető tizenegy
mögé szorult. Ha mostanában egy kicsit feljebb
csúszik netán, ennek oka nem az, hogy Anglia gaz­
dagabb lett - hanem az, hogy mások még szegé­
nyebbekké váltak. Angliában hatalmas magánva­
gyonok vannak, és azok, akiknek van munkahe­
lyük, egész jól élnek. Az állam azonban szegény. A
régi mondás, amely a „gazdag államról és a sze­
gény állampolgárról” szólt, immár a múlté. A hely­
zet visszájára fordult. A gazdag állampolgár és a
szegény állam korszakában élünk. (A királyi csa­
láddal kapcsolatos események kivételt alkotnak ez
alól. A király esküvőjére hajlandók vagyunk az
utolsó pennyjeinket is elkölteni, amellett a cécó jó
reklám is. )
Az ország szegénységére néma, rosszkedvű meg­
rendülés volt a válasz. Aztán belenyugvássá, majd
büszkeséggé változott, és jelenleg egy újfajta
sznobság uralkodott el. Ha Nagy-Britannia sze­
gény, akkor sikkes dolog szegénynek lenni. Ha
Anglia, a dicsőséges múltjával, az újszegények kö­
zé került - akkor miért ne kerülhetnék közéjük én
is? Az emberek kezdték a büszkeségüket kitűzni a

95
gomblyukukba. Még gazdag emberek is büszkél­
kedni kezdtek a szegénységükkel. Középosztálybeli
emberek kezdték a külvárosi cockney kiejtést gya­
korolni. Olyan emberek, akiknek az apjuk ügyvéd
volt Birminghamben, elkezdték azt hazudni, hogy a
papa bányász volt Durhamban. Ötven évvel ezelőtt
senki sem ejtette volna ki a száján, hogy „nekem
arra nem telik”. Manapság büszkén (és gyakran
alaptalanul) büszkélkednek vele.
Nézzük például az írókat. A múlt században azt
vallották, hogy irodalmi ambícióik vannak. Nyíltan
megmondták, hogy nagyon szeretnének valami ér­
tékeset, netán maradandót alkotni, de egyetlen író
sem vallotta volna be soha, hogy a pénz jár az eszé­
ben, mikor ír. Az olyan kifejezések, mint „eladási
forgalom”, „százalék”, „rendelés” illetlen szavak­
nak számítottak. Ma illetlenség „halhatatlanságról”,
„irodalomról”, „költőiségről” és hasonlókról be­
szélni, és a szerzők természetesnek tartják, hogy
mindent meg kell tenniök annak érdekében, hogy
„növeljék a könyveik kelendőségét”. Pojácák let­
tek, utazgatnak, százával írják a dedikációkat a
könyveikbe (ha van rá lehetőségük), minden lehető
módon megalázzák magukat - és nem tekintik
megalázkodásnak, mert mindez az egyetlen, leg­
főbb, szent cél: az eladási forgalom érdekében nyo­
morognak, vagy mert kevésbé hiúak a műveikre,
mint azelőtt voltak. Egyszerűen azért tesszük, hogy
kimutassuk, mennyire szegények vagyunk.

96
 Hogyan legyünk
középosztálybeliek?

A legutóbbi évtizedek során a középosztályt ré­

szint igyekeztek utolérni, részint ócsárolták. Milli­
ók akartak eljutni a középosztálybeliség állapotába,
és majdnem annyian voltak (gyakran ugyanazok az
emberek), akik el akarták törölni a középsztályt a
föld színéről.
Valójában a két irányzat nem mond ellent egy­
másnak. Ha mindenki a középosztályhoz tartozik,
akkor a középosztály automatikusan megszűnik. Ha
mindenki a középen helyezkedik el, akkor nincsen
közép. A teljes siker - teljes kudarcot jelentene.
Minél inkább kigúnyolták, lenézték, minél többet
támadták politikailag a középosztályt, annál job­
ban nőtt a presztízse és az értéke a sznobok szemé­
ben.
A felső osztályok már alig-alig léteznek: tagjaik
többé-kevésbé átvették a középosztály szokásait és
erényeit (vagy a középosztály vette át a felső osztá­
lyok szokásait és erényeit - az eredmény egy és
ugyanaz). A korábbi felső osztály tagjai igencsak a
középosztály középső rétegéhez tartozóknak tűnnek
nekem napjainkban, a királyi család tagjainak kivé­
telével, akik: gyakran azt a benyomást teszik rám,

97
hogy inkább a középosztály alsó rétegéhez tartoz­
nak.
„Ma mindnyájan középosztálybeliek vagyunk” -
hangzott a büszke kijelentés huszonöt esztendeje.
Jelenleg is létezik a középosztályba való bejutást
igenló tendencia, de a büszkeség kihalt: olyan óhaj
lett belőle, amit megvalósítanak, de nem vesznek
tudomást róla. Akárhogyan is, ma az a helyzet,
hogy milliók szeretnének bejutni a középosztályba,
de nem tudják, hogyan. íme néhány jó tanács.
1. ) Anglia legnagyobb átka még mindig, hogy na­
gyon sok függ az ember kiejtésétől. (Mellesleg, ami­
kor embert említek, terméseztesen nőt is értek alatta.
Nem szeretnék a nyelvhasználatban sem férfi-sovi-
niszta disznó lenni, teljes szívvel támogatom a nőket
az egyenlő jogokért vívott küzdelmükben, de nem
szeretem, ha valaki emiatt elrontja a stílusát. ) Mint
mondám, Anglia legnagyobb átka még mindig az,
hogy nagyon sok függ az ember kiejtésétől. Nincs a
világon még egy ország, ahol az embereket a kiejté­
sük szerint osztályoznák. Egy művelt ember termé­
szetesen másképpen fejezi ki magát, mint egy írástu­
dati an - ez így van az egész világon. Az eltérő beszéd­
mód gyakran eltérő osztályhelyzetet fejez ki. De nem
mindig. A földbirtokosok például más országokban
általában úgy beszélnek, mint a parasztjaik. Ha egy
tehetséges fiú, aki munkás- vagy parasztcsaládból
származik kellő műveltséget szerez, senki sem tudja
megállapítani a társadalmi hátterét abban a pillanat­
ban, amikor kinyitja a száját. Ez egyaránt áll Német­
országra, Franciaországra, Hollandiára, Lengyelor­
szágra, Thaiföldre és az összes többi népre.

98
 Angliában az ember nyomban egy meghatározott
társadalmi kategóriába sorolja be saját magát,
amint kinyitja a száját. Gyakran előfordul, hogy va­
laki, akinek a kiejtése arra utal, hogy alacsony osz­
tályból származik, kijelenti, hogy büszke rá. Mind­
azonáltal az illető mindent elkövet, hogy megsza­
baduljon az akcentusától. A szakszervezeti vezetők
közül nagyon sokan teszik magukat nevetségessé
ily módon. A munkásosztály e szilárd pillérei igye­
keznek eltitkolni a természetes beszédmódjukat, bi­
zonyos magánhangzókat fél óráig zengetnek, míg­
nem aztán megdühödnek, és attól fogva szabadon
vartyogják külvárosias hangzataikat. Hasonlókép­
pen sok ember levetkőzi a falusi akcentusát, de
csak addig, amíg megdühödik, vagy nem izgatja fel
magát.
Saját, személyes tapasztalatomból tudom, hogy
milyen nehéz egy akcentustól megszabadulni. Nem
mintha nagyon igyekeztem volna megtenni. Egy íz­
ben, amikor a kiejtésem egy kicsit javult, egy ren­
dező a rádiónál aggodalmasan a lelkemre kötötte,
hogy az Istenért, el ne veszítsem a magyaros akcen­
tusomat. Ha ez megesne, már nem volnék az „iga­
zi”, és a rádió nem tudna szerepeltetni többé. Ám a
veszély, hogy elveszítem az akcentusomat, mindig
igen csekély volt. Amíg képes vagyok többé-kevés-
bé idegen akcentus nélkül írni, meg vagyok eléged­
ve magammal.
A külföldies akcentusnak egyébként hatalmas
előnye van minden egyéb kiejtéssel szemben. Nincs
osztály jellege. Amint kinyitom a számat, mindenki
tudja, hogy nem születtem Stoke Newingtonban

99
 vagy Chipping Nortonban, de semmi módon nem
tudhatják, hogy az apám kamarás volt-e Ferenc Jó­
zsef udvarában, vagy kondás az Alföldön.
így hát első tanácsom tanítványaim számára a
következő: fejlesszetek ki külföldies akcentust. Ha
külvárosias cockney vagy egyéb akcentussal nőtte­
tek fel, és nem szeretitek, próbáljátok utánozni
Georg Soltit, vagy a néhai Koch professzort, az or­
nitológust. Ha MacKilligannek hívnak és Aber-
deenben születtél, nehéz lesz megmagyaráznod,
hogy honnan vetted a lengyeles akcentusodat, de
hála Istennek, Angliában még most sem kell meg­
magyarázni semmit. Aztán meg sokkal könnyebb
megváltoztatni a kiejtést, mint az ember gondolná.
Ismerek egy házaspárt Leedsben. A félj osztrák
származású és félelmetes német akcentussal beszél
angolul. A felesége Yorkshire-i hölgy, sokkal né-
metesebb akcentussal beszél, mint a férje - anélkül,
hogy bármikor igyekezett volna eltanulni tőle.
2. ) Hogyan öltözzünk? Már említettem a témát.
Sose vigyük túlzásba: a koszos ruha és a lyukas
zokni nagyon arisztokratikus, de attól tartok, hogy
nehéz helyesen viselni őket. Nem elég, ha lyukas
zoknit veszel fel: tudnod kell viselni!
3. ) Nagyon sok sznobság kapcsolódik az autók­
hoz. Vannak naív emberek, akik azt hiszik, hogy
minél drágább autójuk van, annál előkelőbbek. Szó
se róla. A Rolls Royce közönséges, újgazdagoknak
való autó, a Mini tökéletesen megfelelő.
Ha viszont nem tartasz autót, akkor túlságosan
magasra tetted a lécet. Különc, sőt arisztokratikus
dolog, akárcsak az, ha nincs televíziód. (Az igazi

100
az, hogy legyen televíziód, de ne kapcsold be soha. )
Mindazonáltal annak, ha az ember nem tart autót,
van néhány előnye is. Senkinek nem jut eszébe,
hogy azért nincs autód, mert nem telik rá. Azt fog­
ják gondolni, hogy ittas vezetésért elvették a jogo­
sítványodat, márpedig az ittas vezetést tisztelik, sőt
csodálják társadalmunkban.
4. ) Kelts olyan benyomást, mintha kevésbé jó­
módú volnál a ténylegesnél. Az igazi nagy jövedel­
meket ma is a középosztály tagjai élvezik, de ha az
átlagot vesszük, a munkásság jobb módú. A mun­
kanélküliség persze nagy baj, de hát ma már a szak-
szervezetek se sokat törődnek a munkanélküliekkel.
Hasznos dorong a munkanélküliség, amivel nagyo­
kat lehet ütni a kormány fejére, de a munkanélküli­
ek kezében nincs semmi hatalom. Azok, akiknek
van munkájuk, jobban állnak. Egy bányász többet
keres egy fiatal ügyvédnél, egy fűszerkereskedőnek
nagyobb a jövedelme, mint egy banktisztviselőnek.
Számít az is, hogy a munkáscsaládokban több csa­
ládtag dolgozik, mint a középosztálybeliekben. Ha
azt akarod, hogy a középosztály tagjának nézzenek,
akkor igyekezzél szegényebbnek látszani, mint
amilyen vagy.
5. ) A politika is sokkal bonyolultabb, mint az­
előtt. Régen jó trükk volt a konzervatív pártra sza­
vazni. A konzervatív párt a főnökök pártja volt, ha
rá szavaztál (vagy a párt tagja voltál), akkor főnök
voltál te is. De ez már nem így van. Sok hajdani
munkáspárti most a konzervatívokra szavaz, még­
pedig egyáltalán nem sznobságból. Ma annak, hogy
valaki konzervatív, nincs semmi osztályjellege.

101
 Valamivel jobb a szociáldemokrata párthoz tar­
tozni. A szociáldemokraták azért küzdenek - nem
sok sikerrel hogy ne tekintsék középosztálybeli­
ek vitaklubjának őket. Mellesleg szólva, ma már
nem mondogatnak buta vicceket arról, hogy Roy
Jenkins mennyire szereti az itókát. Nem az egyetlen
a politikusok közt, aki alkalmilag jóízűen iszik
egyet, viszont azon kevesek közé tartozik, akik ér­
tékelik a jó bort, és egy jó vörösbort meg tudnak
különböztetni egy vacak lőrétől. Jenkins pártját kell
fogja mindenkinek, aki szereti a jó bort, és ha meg­
kóstolja, értékeli. Éljen Roy Jenkins és a vörösbor!
A legjobb ötlet mindazonáltal a leghülyébb szél­
sőbaloldali nézeteket vallani: trockista és hasonló
eszméket. Csaknem kivétel nélkül középosztálybeli
emberek ezeknek az eszméknek a hívei, nincs köz­
tük egyetlen igazi munkás sem. Maga a tény, hogy
a szélsőbaloldali csoportok egyikéhez tartozol, két­
ségbevonhatatlan bizonyítéka annak, hogy semmi
közöd a munkásosztályhoz, és egyáltalán nem érde­
kel, hogy mi van vele. A mozgalom kifejezetten el­
méleti jellegű, középosztálybeli aberráció, és tagjait
csak az gyógyíthatná ki, ha egy évig kommunista
rendszerben kellene élniök. Ez viszont egész bizto­
san hatásos kúra volna.
6. ) A gesztusok is elárulhatnak osztálytitkokat.
Néha megfigyelek olyan idős hölgyeket, akik sze­
retnének fiataloknak látszani. Mindenre gondjuk
van: jó a frizurájuk, kifogástalan az öltözékük, úgy
beszélnek és nevetnek, mint a fiatal lányok. Egyről
azonban megfeledkeznek: idős nők módjára mo­
zognak. Ugyanígy előfordulhat másokkal is, hogy

102
elsajátítják a helyes akcentust, felölthetik a megfe­
lelő öltözéket, a kellő politikai magatartást, de bi­
zonyos gesztusaik mégis elárulhatják őket. Manap­
ság kevés ember veszi szájába a kést, és még keve­
sebben vakarják meg a villával a fejüket. Nem effé­
le végletesen barbár viselkedésre gondolok. Van­
nak azonban emberek, akik ha csak egy kicsit is, de
gesztikulálnak a késükkel meg a villájukkal. Ez
végzetes következményekkel jár, majdnem olyan
rossz, mintha az asztalkendőbe fújnád ki az orrodat.
Tulajdonképpen rosszabb, olyan súlyos hiba, mint­
ha a szalvétát „serviette”-nek neveznéd. Egyetlen
munkás sem használna hosszú cigarettaszipkát, és
egyetlen középosztálybeli személy sem beszél úgy,
hogy közben egy rövid cigarettacsikk fityeg az aj­
kán. Vagy nézzünk egy másik példát: némelyik,
munkásosztályhoz tartozó személy úgy veszi ki a
cigarettát a szájából, ahogyan egy középosztálybeli
sosem tenné: a tenyerüket a szájuk felé fordítják, és
három ujjukat használják a művelethez: a mutatóuj­
jukat, a középső ujjukat felül, a hüvelykujjukat alul,
ugyanilyen módon teszik vissza aztán a cigarettát a
szájukba. Ez az egyetlen mozdulat elég ahhoz,
hogy elárulja az illető az egész élettörténetét - még
ha olyan kiejtéssel is beszél, mint egy oxfordi pro­
fesszor.
7. ) Ne legyél udvarias, amikor autót vezetsz.
Nem szabad engedned a természetes ösztöneidnek
még akkor sem, ha természettől fogva udvarias em­
ber vagy. Az udvariasság középosztálybeli szokás
volt, de a helyzet egyébként is megváltozott. Az
utakon az úgynevezett úriemberek általában véve

103
úgy viselkednek, mint a disznók és a teherautósofő­
rök közt található a néhány megmaradt úriember.
Nem mindnyájan azok, de sokan vannak köztük
ilyenek. Ugyancsak a teherautók sofőrjei közül ke­
rülnek ki azon kevesek is, akik nem akarnak társa­
dalmilag sem „előzni”, hanem szégyenkezés nél­
kül, sőt büszkén megmaradnak munkásnak.

104
 A burzsoázia Marx Károlya

Ez én vagyok. Mármint a burzsoázia Marx Káro­

lya. A marxizmus sok vonatkozásban kudarcot val­
lott. A mikesizmus győzni fog!
Vanitatum Vanitas - hívságok hívsága - régi,
romboló hatású mondás. Sajnos azonban nagyon is
sok esetben pontos meghatározása az embereket
mozgató indítéknak. Igen, ha a dolgokat sub specia
aeternitatis - vagyis az örökkévalóság szemszögé­
ből - vizsgáljuk (elnézésüket kérem a sok latin ki­
fejezésért, majd elmúlik) minden erőfeszítésünk
hiábavalónak tűnik. Néhány millió évvel ezelőtt
nem létezett az ember, néhány millió év múlva me­
gint csak nem lesz. Akkor hát minek izgulni? Mint­
hogy azonban mi nem vagyunk örökkévalók, miért
vizsgáljuk a dolgokat az örökkévalóság szemszögé­
ből? Ugyanezen gondolkodásmód másik változata a
következő: amikor súlyos veszedelmek fenyeget­
nek bennünket, minek törjük a fejünket apró-csep­
rő, köznapi dolgokon? Az ötvenes évek jellegzetes
magatartása ez volt: az atombomba Damoklész
kardjaként függött a fejünk felett, és egyetlen pilla­
nat alatt elpusztíthatott volna mindnyájunkat, akkor
hát - vélték sokan - minek törődjünk olyan nevet-

105
séges apróságokkal, mint a környezet, a zöldségfé­
lék ára, vagy új gyermekjátszóterek létesítése? Az
effajta gondolkodásmódnak kettős veszélye van.
Nyilvánvaló, hogy ha nem lesznek gyermekek, nem
lesz szükségük gyerekjátszóterekre. Ám amíg itt
vagyunk, szükségük van gyerekjátszóterekre, to­
vábbá zöldségféléket is fogyasztunk, és a szabad
időnket is el kell töltenünk valahogyan, márpedig
sok ember nem tud jobb időtöltést a totószelvények
kitöltésénél. Hol állnánk ma, ha az elmúlt harminc
esztendő során nem igyekeztünk volna rendbe
szedni a gazdasági életünket? Még rosszabb hely­
zetben lennénk, mint amilyenben vagyunk jelenleg.
Mi lenne velünk, ha nem volnának gyermekjátszó­
tereink, nem volna főzeléknek való, totó stb. Rövi­
den: ha nem törődtünk volna ezekkel a köznapi, ap­
ró-cseprő dolgokkal? A veszély, hogy a bomba fel­
robban, valóban létezett, de fennállott annak a ve­
szélye is, hogy nem robban fel - így hát folytat­
nunk kellett egyhangú, vesződséges életünket.
Az emberiség nem hajlandó tudomásul venni az
alapvető tényt, hogy a problémák megoldhatatla-
nok, ez valamennyi problémára vonatkozik. Mert
lehet, hogy egy probléma megoldása milliók javára
szolgál, és javít a sorsunkon - de minden esetben
automatikusan új problémákat vet fel. Akkor aztán
az új problémákat is meg kell oldani. Ez gyakran
meg is történik - de ezáltal megint újabb problé­
mák keletkeznek, és így tovább ad infinitum. Par­
don, azt akartam mondani, hogy a végtelenségig.
A megoldás kilátástalansága megint csak példa a
vanitatum vanitasra. Minden hiábavaló. Ez azonban

106
kétségen kívül nem jelenti azt, hogy nem kell a
mindennapos apró-cseprő problémáinkkal megküz-
denünk, amint korábban javasolták. Itt élünk, ez a
mi világunk. Ha babot termesztenék, folytatnom
kellene a babtermesztést - akár volna nukleáris fe­
nyegetés, akár nem. Mert ha nem termesztenék ba­
bot, akkor előfordulhatna, hogy egyszer csak nem
volna sem bab - sem nukleáris háború. Továbbá a
bomba ügyében nem tehetek semmit, de a bab érde­
kében tehetek, legalább egy keveset. Akárhogyan
is: bomba ide - bomba oda, mivel töltsem el az időt
mielőtt robban?
Van egy további megfontolás is. Ha bal lábamon
megsérül a nagyujjam, az esetnek igen csekély je­
lentősége lesz történelmi szempontból. Ám min­
dent el fogok követni, hogy csökkentsem a fájdal­
mamat. Az én lábujjam, az én szenvedésem - po­
kolba a történelemmel!
Vanitatum vanitas? Biztosan az! Ámde maga­
sabb, filozófiai szempontból semmi sem fontos.
Mik vagyunk mi a történelemben? És mi a történe­
lem maga? Mit számít az emberiség, amely ma
még létezik, de holnap talán már nem lesz? De mit
számít akkor, ha egymillió évig itt van, azután a
következő millió évben már nincs? Tisztán filozó­
fiai szempontból kiváló gondolatsor. De a sajgó
lábujjunk arra kényszerít bennünket, hogy másként
cselekedjünk, másként gondolkodjunk.
Hic Rhodos, hic salta! Az ókori athéni olimpiai
játékok egyikén egy atléta vesztett a magasugrás­
ban, és azzal mentegetőzött, hogy otthon, Rhodos-
ban, sokkal magasabbat tud ugrani. Azt mondták

107
 neki: „Hic Rhodos, hic salta! ” Itt van Rhodos, itt
ugorjál!
Az előbbiek szolgáljanak mentségül, hogy saját
időmet és az olvasó idejét egy olyan elméletre po­
csékolom, amely néhány ezer év múlva idejét múlt
lesz. A marxizmus nem oldott meg bizonyos prob­
lémákat, viszont másokat megoldott, amelyek há-
marosan elveszítették aktualitásukat, miközben
újabb problémák keletkeztek.
A történelem különböző időpontjaiban a társada­
lom - az uralkodó osztály - különböző erői voltak
hatalmon. Egy idő múlva mindig túlságosan erőssé,
zsarnokivá lettek, és le kellett győzni őket. Gyakran
az igazság nevében kezdték, szabadítóként folytat­
ták, és a végén zsarnokká váltak. A királyokra ele­
inte nagy szükség volt, hogy egyesítsék a társada­
lom erőit, később azonban hinni kezdtek saját isteni
küldetésükben, fennhéjázó zsarnokok lettek, és
vagy el kellett űzni a trónról, vagy meg kellett fosz­
tani hatalmuk nagy részétől őket. Ugyanez történt a
főnemességgel, majd az egész nemességgel. Hason­
ló sorsa lett az egyháznak, és - más országokban -
a hadseregnek. Valamennyien szabadítóként kezd­
ték, és zsarnokként végezték. Utánuk a nagyhatal­
mú kapitalisták jöttek, akik kegyetlenül kizsákmá­
nyolták a munkásokat. Majd a szakszervezetek ju­
tottak hatalomra: előbb megnyirbálták a nagytőké­
sek túlzott hatalmát, és napjainkra maguk is zsarno­
kokká váltak.
A múltban, amikor változást kívántak, Istent hív­
ták szövetségesül a fennálló rend hívei és kedvez­
ményezettjei (a kettő egyébként egyet jelent). Egy

108
királyt teljhatalmától megfosztani szentségtörésnek
számított. A rabszolgák, majd a jobbágyok felsza­
badítása megint csak ördögi gonosztettnek számí­
tott - a felszabadítás hívei szembeszegültek Isten
akaratával. A történelem minden gonoszságáért
szegény, jó öreg Istenre lőcsölik a felesősséget - ő
pedig nem tud védekezni ellene.
A szakszervezetek, miközben saját hatalmukat
védik, nem említik Isten nevét, habár meg kellene
tenniök. Isteni küldetést teljesítenek ugyanis. Ha a
közvélemény elfogadja azon tézisemet, hogy a sze­
génység jó dolog és nemesít, míg a gazdagság leal-
jasít és rosszat tesz a léleknek, akkor jóban-rossz-
ban a szakszervezetek oldalán kell küzdenünk, már­
pedig egyre többen vallják azt, amit én hirdetek.
Nincs hatalom a földön, ami oly sokat tenne annak
érdekében, hogy szegények és nyomorultak le­
gyünk, mint a szakszervezetek.. Mások is próbál­
koznak vele persze, de egyikük sem versenyezhet a
szakszervezetekkel.
Vannak tévelygő lelkek, akik azt hiszik, hogy a
szakszervezetek túlságosan nagy hatalomra tettek
szert, és ugyanoda kellene távozniok, ahová a kirá­
lyok, a nemesek, az egyházak és a kapitalisták ju­
tottak. Vagyis élniök kellene - de nem volna sza­
bad uralkodó szerepet betölteniük az életünkben.
Ám e kétkedő lelkek óriási tévedés áldozatai. A
szakszervezetek isteni küldetést teljesítenek. Nem
is egyet, hanem kettőt
1. ) Gondoskodnak arról, hogy a nemzet sokkal
gyorsabban szegényedjék el, mintha ezt rábíznánk a
recesszióra és a rossz kormányzatra;

109
 2. ) felfedeztek egy új, sokkal eredetibb eszmét: a
gazdagok kizsákmányolását a szegények által.
Ez a mikesizmus első számú tézise. A második
az osztálykülönbségek eltörlése. Az utóbbi egyéb­
ként, elismerem, eszébe jutott illusztris elődömnek,
Károlynak is. De minden kísérlete kudarcot vallott.
A kapitalizmusban az osztálykülönbségek fennma­
radtak; a kommunizmusban sokkal nagyobbak let­
tek. Az osztálykülönbségek megszüntetésének
egyetlen módja, hogy legyünk mindannyian közép-
osztálybeliek.
Sokat hallottunk a „felfelé törekvő kiegyenlítő­
désről” és a „lefelé való kiegyenlítődésről”. A mi
iskolarendszerünk egyenlőtlenség létrehozásának
biztos eszköze. Iskolarendszerünk rossz volt, és
Shirley Williams még rosszabbá tette. Elméletének
lényege az, hogy amennyiben nem részesülhet min­
denki megfelelő iskoláztatásban, akkor senki se ré­
szesüljön benne. Logikus, mondhatni korrekt állás­
pont. így lehet elérni az egyenlőséget. Ugyanakkor
ez a legbiztosabb út a romlás felé is. Ha tovább ha­
ladunk rajta, akkor nemsokára nem lesz elegendő
emberünk, aki képes számítógépeket kezelni, elekt­
ronikai iparunkat, bíróságainkat, kormányunkat ve­
zetni. A hülyék országa leszünk. Az egyenlően hü­
lyéké. Nem leszünk egyenértékűek a többi nemzet­
tel - de egymás közt teljes egyenlőséget fogunk él­
vezni.
Ez a helytelen út, egész biztosan az. A mikesiz­
mus más utat ír elő: azt kívánja, hogy mindenki a
középosztály tagja legyen. Az én mozgalmam az
egyetlen, amely e célt így, tömören megfogalmazza

110
- habár valójában korunk valamennyi mozgalma
magáénak vallja. Az emberek saját otthonaikban
akarnak lakni, saját autójukat akarják vezetni, és
saját ízlésük szerint akarják eltölteni a szabad ide­
jüket.
Kell ahhoz egy bizonyos bátorság, hogy uralom­
ra juttassuk a középosztály erkölcsi felfogását. Bá­
tornak kell lenned, hogy ne légy bárdolatlan a bar­
bárok között, bátornak kell lenned ahhoz, hogy ne
légy büszke a neveletlenségedre, bátornak kell len­
ned, hogy tisztes és tiszta öltözékben járj, netán - ki
merjem mondani? - nyakkendőt kössél. El kell me­
részkedned odáig, hogy ne használj ocsmány kife­
jezéseket, bátorságot kell mentened ahhoz, hogy
udvarias legyél, és elviseld mások megvető vigyo-
rát emiatt, hogy átadjad az ülőhelyedet az autóbu­
szon egy nyomorék és vak kilencvenkét éves
hölgynek. Össze kell szedned minden bátorságodat,
hogy ne lökdösődjél, ne próbáld megelőzni a sort,
míg mások türelmesen várakoznak, ne könyökölj,
ne szívjál marihuanát, holott a környezetedben
mindenki megteszi, ne rúgjál be, mikor minden ba­
rátod leissza magát, ne adózzál hősnek járó csodá­
lattal azoknak, akik ittasan vezetnek. Bátran ki kell
fizetned a számláidat, udvariasan kell bánnod min­
denkivel, akár herceg, akár csavargó, s magaddal
egyenlőnek kell tekintened őket, nem törődve sem
az ő rangjukkal, sem a saját társadalmi helyzeted­
del. Elég bátornak kell lenned ahhoz, hogy szembe-
szállj saját társaid üvöltő hordájával, akár sztrájktö­
rőnek, a szakszervezetek elárulójának, akár néger­
barátnak, saját osztályod árulójának neveznek (bár-

111
 mely osztály legyen is az), és csakis a saját lelkiisme­
reted parancsát kövesd. A zászlók alatt jelszavakat or­
dítozva masírozó, látszólag fékezhetetlen emberek
többsége a valóságban szánalmas, gyáva kukac. Az
az igazi bátor ember, aki egyedül mer haladni.
Mire mindezt elérjük, mindannyian középosz­
tálybeliek leszünk. Akkor aztán sietve számlát kell
nyitni valamelyik bankban. A munkásosztály - ta­
lán igaza van - nem hisz a bankokban, nem ír ki
csekkeket, és nem is fogadja el őket fizetségül. Aki
valóban osztálynélküli társadalomra törekszik, an­
nak bankszámlát kell nyitnia. Azok, akiknek már
van bankszámlájuk — vagyis a szilárdan megalapo­
zott középosztály tagjai - büszkén továbbmasíroz­
hatnak. A jövő ugyan nem az övék, de azért meg­
kapják belőle a nekik járó részt. Ők lehetnek a
zászlóvivők, amíg elérkezik a tökéletes Utópia, az a
bizonyos társadalom, amelyben elmondható lesz,
hogy „most már mindnyájan középosztálybeliek
vagyunk”. Ám amíg ez nem következik be,, el kell
utasítaniok minden közösséget az elkényeztetett, és
degenerált gazdagokkal, a sznobságukkal, a jachtja­
ikkal, a farmjaikkal, a kerti úszómedencéikkel, a
versenyistállóikkal és a klasszikus festményeikkel.
Hátat kell ugyanakkor fordítaniok a tüntetőknek, a
tojást hajigálóknak, a fosztogatóknak, feketemun­
kát végzőknek, a trockistáknak és a műtősegédeknek
is, akik előírják a sebészeknek, hogy melyik pácienst
operálják meg, és kinek az életét tegyék kockára.
Mindez összefoglalható egy rövid jelszóban:
„Világ burzsoái egyesüljetek! Nincs más veszteni­
valótok, mint a banktartozásotok! ”

112
 Az újszegények

Nem sokkal azután, hogy a háború előestéjén

Angliába érkeztem, bekövetkezett egy olyan idő­
szak, amikor nem jött meg a fizetésem Magyaror­
szágról, és igen kevés pénzem volt. Egy barátom,
aki ugyanabban a panzióban lakott, mint én, egy
napon közölte velem, hogy felfedezett egy csodála­
tos vendéglőt, éppen olyat, amilyen nekünk kell.
„Úgy hívják, hogy Sam vendéglője. ”
„Sose hallottam róla. ”
„Nem tartozik a híres vendéglők közé” - mondta
barátom rosszat sejtetően. Addig leginkább az
egyik Lyons-féle vendéglőben étkeztünk. Egy shil­
ling hat pennybe került az ebéd, egy penny borrava­
lót adtunk.
„Ez sokkal olcsóbb” - igyekezett a barátom meg­
nyugtatni, de nem nagyon sikerült neki.
Másnap elmentünk Sam vendéglőjébe. A leg­
mocskosabb lebuj volt, amit valaha is láttam. A te­
lítetlen asztalokon szenny és az előző vendég étel­
maradéka volt látható, a padlón fűrészpor, töménte­
len cigarettacsikk, hamu, szalonnahéj hevert. A
vendégek pontosan helyhez illő figurák voltak:
nyers, hangos fickók, zakó nélkül, nadrágtartóban.

113
Az étel pontosan olyan volt, amit várni lehetett:
szalonna sültkrumplival, minden úszott a zsírban,
agyonfózött káposzta langyos lében lubickolt. Ba­
rátomat mindig inkább az ételek mennyisége, mint
a minősége érdekelte, és nagyon boldog volt a fel­
fedezésével. Én azonban megmakacsoltam maga­
mat, és megmondtam neki, hogy a hely borzasztóan
pocsék.
„Sznob vagy” - felelte.
„Nem zavarna egy kis mocsok itt-ott - folytattam
-, de tiszta szemetet enni - ha ugyan létezik ilyen -
nem vagyok hajlandó. ”
Barátom nem hagyta magát meggyőzni.
„Nevelődnöd kell. Szembe kell néznünk a reali­
tásokkal. Tudomásul kell vennünk, hogy a régi,
kellemes budapesti napoknak, a középosztálybeli-
ségnek vége számunkra. Szegények vagyunk, úgy
kell élnünk, ahogyan a többi szegény ember él. ”
„Igaz, hogy nincs sok pénzünk - mondtam -, de
odáig még nem jutottunk, hogy Sam vendéglőjében
kelljen étkeznünk. Ez olyan, mintha büszkélkedni
akarnánk az újszegény mivoltunkkal. ”
Igazam volt, majdhogynem próféciát mondtam
ki. Az „újszegény” az elkövetkező korszak jelleg­
zetes figurája lett.
Két esztendővel később az Egyesült Államokba
utaztam. Két hónapot töltöttem Amerikában, de
még egy hónap kellett volna, hogy jól elvégezzem
a munkámat.,, Akkor hát miért nem maradsz to­
vább? ” - kérdezte egy amerikai barátom. „Nem te­
lik rá” - feleltem. Szóhoz sem tudott jutni a csodál­
kozástól. „Mi van ebben meglepő? - kérdeztem. -

114
Nem nagy dicsőség, hogy nincs pénzem még egy
hónap itt-tartózkodásra. ”
„Ámde igen dicséretes, hogy kimondtad - mond­
ta a barátom. - Ebben az országban sosem hallot­
tam senkit, aki beismerte volna, hogy nincs pénze
bármire. ”
Ez viszont engem lepett meg. Ami Amerikában
megdöbbentő beismerés - az nálunk dicsekvésnek
számít.
A dicsekvő szegények többen voltak a hatvanas
évek fellendülése idején, de azért ma is sokan van­
nak. Viszont másképpen szegények. Hajdan színlel­
ték a szegénységet, ma lobogtatják a szegénységü­
ket, fitogtatva kitűzik a gomblyukukba. Rendben -
szegények vagyunk. Bármelyik közönséges, tisztes­
ségtelen, hülye gazdag lehet - mi azonban úgy dön­
töttünk, hogy szegények akarunk lenni.
Sokan dicsekednek olyasmivel, ami nincs nekik.
Az, hogy valakinek nincs televíziókészüléke, in­
kább intellektuális dicsekvés, mint a pénzügyekre -
vagy inkább pénztelenségre - utaló felvágás. Másik
ok a dicsekvésre, hogy az embernek nincsenek
szerkentyűi - a fűnyírótól az elektromos írógépig.
A legnagyobb felvágás, ha valakinek nincs autója,
habár ez inkább a gazdagság jele, mint a szegénysé­
gé. Manapság csak egy gazdag ember engedheti
meg magának, hogy ne legyen autója.
Szegénynek lenni jó és nemes dolog. Sokkal
jobb, kielégítőbb, emberibb - és kevésbé aggasztó
-, mint gazdagnak lenni. De nagyon fontos, hogy
méltóságteljesen és elégedetten viseld a szegénysé­
gedet, ne dicsekedjél vele. Vannak, akik kevésbé

115
szerencsések, mint amilyenek mi vagyunk. A gaz­
dagság keresztjét hordozzák helyettünk is. Ne ne­
vessük ki őket szemtől-szembe. Csak a hátuk mö­
gött
Mindazonáltal el kell ismernem, hogy a gazdag­
ságnak vannak előnyei is. Különösen egy humorista
számára. Nem vetted észre, kedves Olvasó, hogy
azon a viccen, amit egy gazdag ember mond el,
mindig nevetni szoktak?

116
 A henye szegények

A henye gazdagok ideje lejárt. Eljött a henye

szegények kora. Éppen az imént hallottam, hogy
már nem állnak sorba Rolls Royce autókért - az
(általam) sokszor elátkozott gépkocsiért, amit csak
közönséges arab olajsejkek, hirdetési ügynökök és
popsztárok használnak.
A szegénység már nem bélyegzi meg az embert -
a gazdagság igen. Persze mindig akad majd néhány
javíthatatlan hülye, aki dicsekszik a - valódi, vagy
képzelt - gazdagságával. A legtöbben azonban
igyekeznek eltitkolni? gazdagságukat.
A munkanélküliség nagyon rossz dolog persze,
de egyáltalán nem megbélyegző. Senki sem tehet
róla. Különbséget kell egyébként tennünk a negatív
és a pozitív munkanélküliség között.
A negatív munkanélküliek rokonszenvet érde­
melnek. ők az igazi szegények, akikről nincs szó
ebben a tanulmányban. A pozitív munkanélküliek
annak a népes kisebbségnek a tagjai, akik maguk
döntöttek úgy, hogy munka nélkül fognak élni.
Ezek alkotják a henye szegények osztályát. Dönté­
süknek többféle oka lehet. A két legfőbb ok a kö­
vetkező: 1. ) Úgy vélik, hogy nem élnek rosszabbul

117
(sőt jobban élnek), ha munkanélküli segélyt kap­
nak. 2. ) Sokan közülük nagyon intelligens emberek,
akik tisztában vannak azzal, hogy az emberiségnek
gyakorolnia kell a henyeséget. Mindenki beszél er­
ről, mindenki tisztában van vele, kivéve a szakszer­
vezeteket Az utóbbiak most is pontosan úgy csa­
táznak, ahogyan a harmincas években kellett, és
teljes foglalkoztatottságról beszélnek. De a teljes
foglalkoztatottság - ahogyan a hatvanas években
létezett - sosem tér vissza. A prosperitás visszajön,
de a teljes foglalkoztatottság soha.
A legjelentősebb változás, ami magatartásunkban
bekövetkezett - azon kívül, ami a gazdagság és a
szegénység vonatkozásában tapasztalható - az
állammal szemben tanúsított elvárásainkban ment
végbe. Egy nemzedék vagy talán kettő élete során
az állam-dada teljesen megváltoztatott bennünket.
Mindent az államtól várunk: állást, betegellátást, la­
kást, segítséget bármiféle baj ér bennünket. A hiva­
talnokok valóságos hadserege köteles gondoskodni
rólunk: kifizetni a táppénzt betegség esetén, foglal­
kozni a lelkivilágunkkal - és ezek a hivatalnokok,
hogy megtartsák az állásukat, széttörik az agyukat,
hogy egyre újabb dolgokat találjanak ki az érde­
künkben. (Szeretik elutasítani is az igényeinket,
hogy megmutassák a hatalmukat, de a fő foglalko­
zásuk, hogy elpocsékolják - igen, hogy elpocsékol­
ják - az állam pénzét. ) Ez az általánosnak mondha­
tó jelenség létrehozta a Zöldfülűek Társadalmát:
olyan emberekből áll, akik nem tudnak és nem is
akarnak gondoskodni magukról. A kezdeményező­
kedv, a kalandvágy, a találékonyság kihalóban van.

118
Lord Beveridge olyasfélét mondott, hogy minden
emberi lénynek joga van ahhoz, hogy az állam a
bölcsétől a sírig gondoskodjék róla. Hja..., a régi jó
idők, amikor még a szerénység és a tartózkodás
volt a jellemző az emberekre. Manapság mindenki
elvárja, hogy jóval születése előtt kezdjenek gon­
doskodni róla (számtalan embriójelölt mesterséges
megtermékenyítést igényel a társadalombiztosítás­
tól, hogy egyáltalán létrejöjjön), és érdemes meg­
hallgatni, hogy milyen skandalumot csapnak egy­
némelyek, ha nem gondoskodnak közköltségen a
sírjaik gondozásáról.
A henye szegények kora egybeesik a munkanél­
küli zöldfülű korszakával. Ám e kellemes állapotot
veszély fenyegeti. Új gazdasági fellendülés hulláma
kezd feltűnni az ég alján - és nem vagyunk rá fel­
készülve, amint a recesszióra sem voltunk. Valójá­
ban - a kormány ismételt jóslatai ellenére - nem
sok jelét látni a közelgő prosperitásnak, de én ezen-
nel mindenkit óva intek és figyelmeztetek!
Meg kell magyaráznom ezt közelebbről is.
Egy pszichológus barátnőm elmesélte nekem
egyszer, hogy egy páciense állandóan arról beszélt
neki, hogy a kapcsolata a férjével valahogyan nem
működik. A férje kitűnő ember volt, a hölgy - mon­
dani sem kell talán - még kitűnőbb, ám a történet
mindig azzal a refrénnel végződött, hogy „a kap­
csolatuk nem működik”. Nem tudom, hogy a pszi­
chológusnő mit mondott a páciensének, nekem
azonban a következőket mondta: „A ‘kapcsolat’
függetlenedett, majdhogynem ő lett az a bizonyos
harmadik, aki a férj és a feleség között áll. Azok

119
ketten - a férj és a feleség - ártatlan áldozatok vol­
tak. Mit tehettek, ha az az undok, lusta kapcsolat
nem volt hajlandó működni? ”
Az emberek gyakran ugyanebben az értelemben
beszélnek a „gazdasági életről”. Az sem működik.
Úgy vélem, hogy a gazdasági életet illető panasz
indokoltabb, mint a „kapcsolatra” vonatkozó. Biz­
tos, hogy kis mértékben javíthatnánk a helyzetün­
kön, itt-ott talán még a mások baján is enyhíthet­
nénk, de az igazi bűnös „a gazdasági élet”. Kétség­
telen, hogy dolgozhatnánk valamivel többet is, de
nem volna semmi értelme, amíg a gazdasági élet
nem hajlandó működni. Azt hiszem, annyit hallunk
monetarizmusról, egyéb izmusokról, hogy mind­
annyiunknak elege van, és még inkább elegünk van
abból, amit az ellenzéki politikusok mondanak a
,,helyes gyógymódról” - miután eljátszották min­
den esélyüket akkor, amikor ők voltak hatalmon.
Ócska, hitelüket vesztett módszereket ajánlanak és
az emberek - elképesztő módon - hisznek nekik.
Az igazság az, hogy amikor rosszul megy, akkor
vagy munkanélküliségnek kell lennie, vagy inflá­
ciónak, értékét vesztő pénznek, és nagyon magas
kamatlábnak. Más szóval: megszabadulhatunk az
egyik bajtól azáltal, hogy helyet adunk egy másik­
nak, amelyik többnyire még rosszabb.
Mindez megváltozik, amikor jól mennek a dol­
gok. És hát a recesszió vége nemsokára itt lesz.
Még nem látható, de közeledik. Mi a bizonyíték rá?
Nincs rá más bizonyíték csak az, hogy egyszer min­
den véget ér - beleértve a recessziót is.
A mostohaapám nagyon sokat dolgozó orvos volt

120
 Budapesten, hatalmas magánpraxissal. Hivatásának
élő, nagyon gondos orvos volt, és akadtak pácien­
sei, akik meg mertek volna esküdni arra, hogy cso­
dadoktor. Egyszer megkérdeztem tőle, hogy való­
ban csodadoktor-e?
„Nonszensz - felelte. - Megteszem, amit csak le­
het, nyugodt lélekkel mondhatom. De hát., tudnod
kell, hogy egy s más minden beteggel megtörténik,
akár kezeli orvos, akár nem. A páciens vagy meg­
hal, vagy meggyógyul. Azok közt az emberek közt,
akik nem halnak meg, sokan akadnak, akik egyik
orvostól a másikhoz rohannak. Tíz orvost elégedet­
lenül otthagynak - és akkor kezd javulni az állapo­
tuk, amikor a tizenegyedik veszi kezelésbe őket.
Minden orvosi kezelés nélkül is meggyógyulnának,
de ők nem tudják. Ha éppen én vagyok a tizenegye­
dik orvos, aki akkor kezeli őket, amikor gyógyulni
kezdenek, akkor csodadoktor vagyok. Ha az ötödik,
vagy a nyolcadik vagyok - akkor éppen olyan hü­
lye vagyok, mint a többiek. ”
Ugyanez áll a gazdasági életre is. Egy szép na­
pon majd csak gyógyulni kezd - a monetarizmus
segítségével, vagy annak ellenére. A gazdasági élet
olyan páciens, aki nem engedheti meg magának azt
a luxust, hogy elpatkoljon, így hát életben marad.
Ha életben marad, akkor javulni fog. Bármelyik
kormány lesz hatalmon az adott pillanatban, magá­
nak fog követelni minden érdemet. Az illető kor­
mány csodadoktor lesz, akármilyen keveset ért is a
gazdasághoz. És neki fogják tulajdonítani az érte
járó érdemet.
Egyetlen gazdasági ciklus sem tart örökké, így

121
hát a nevezetes nap közeledik. Veszedelmes nap
lesz. Amint az állam nem lesz szegény többé, a sze­
génység vonzereje csökkenni fog. Ez lesz a pilla­
nat, amikor a nemes, henye szegényeknek szilárdan
ki kell tartaniuk, össze kell szedniök minden bátor­
ságukat, hogy továbbra is megvessék a gazdagsá­
got. Azon kell fáradozniok, hogy megmaradjon a
tartós öröm, aminek az a forrása, hogy mik va­
gyunk, nem az, hogy mit birtokolunk!

122
 Infláció

Egy barátom a Hurlingham klubban felemelt egy

tizenkét és fél pennys bélyeget a pázsitról, alaposan
megnézte, és megállapította, hogy használatlan.
„Ma szerencsés napom van” — jegyezte meg.
„Valóban - feleltem -, megért fél koronát. ”
Mindketten egyetértettünk abban, hogy amikor
az ember „fél koronát” mond, úgy hangzik, mintha
nagyon sok pénzről volna szó. Nem sokkal ezután
már a régi jó időkről beszélgettünk, a félkoronás
pénzdarab korszakáról. Elmeséltem, hogy első lon­
doni napomon a panzióban, ahol laktam, összeakad­
tam egy magyar huszárszázadossal, aki minden teke­
tória nélkül kölcsönkért tőlem fél koronát. Aztán hí­
vott, hogy kísérjem el a halárushoz, s ott fél tucat
osztrigát vásárolt a pénzből. „Fél tucat osztrigát fél
koronáért” - tettem hozzá hangsúlyozottan.
Barátomat nem hatotta meg a sztorim. Az apja,
mesélte, 1882-ben született, így hát fiatal ember
volt a századfordulón. Egy bizonyos vendéglőbe
szokott elmenni 1900-ban, s ott hat pennyért evett
egy tucat osztrigát, 2 pennyért ivott hozzá egy kor­
só sört, majd utána egy shillingért elment egy zenés
szórakozóhelyre. Pompás estét töltött, és a fél koro-

123
nából még tíz pennyt haza is vitt. (A fiatal olvasók­
nak, akiknek mindez kínaiul hangzik, el kell mon­
danom, hogy az egész este, osztrigával, sörrel és
zenés szórakozással együtt fillérekbe került, keve­
sebb mint 9 pennybe. )
Annak az embernek a szemében, aki még koráb­
ban, a napóleoni háborúk idejében élt Londonban,
az előbbiek esztelen költekezésnek tűntek volna.
Abban az időben az ember kilenc pennyért biztosan
elutazhatott Manchesterbe és vissza. Végtelenségig
lehetne tovább fűzni ezt a történetet, és biztos, hogy
így lesz a jövőben is. Száz év múlva az emberek
nosztalgiával mesélnek majd mindenféle sztorit ar­
ról, hogy milyen olcsó volt az élet a huszadik szá­
zad nyolcvanas éveiben. „Akár hiszed, akár nem,
1985-ben egy jó vacsorát kaptál huszonöt fontért... ”
Vagy „Akkoriban az emberek panaszkodtak...,
ténylegesen panaszkodtak..., ha a negyedévi vil­
lanyszámlájuk elérte a hatszáz fontot! ” - amit per­
sze ma igen sokallunk!
Az infláció súlyos veszedelem, és a közgazdászok
nem tudnak zöldágra vergődni vele. Csak a szegé­
nyek tudnak elbánni az inflációval. Egyetlen módja
van annak, hogy megőrizzed a pénz értékét: költsd el!
Az értelmes módon elköltött pénz nem veszítheti
el az értékét. Ha kellemes estét töltesz egy elragadó
partnerrel, aki a másik nemhez tartozik - avagy jó
humorú, szórakoztató, kellemes barátokkal vagy
együtt, élvezed a beszélgetést, a jó ételeket és a bo­
rokat, akkor maradandó értékhez jutottál, amit sem­
miféle gazdasági baj nem tud már lerontani. Egy jó
könyv, egy kitűnő hangverseny, egy élvezetes uta-

124
zás, egy szép táj, egy jó nevetés - vagy egy kiadós
sírás — mind-mind az élet igazi értékének mondha­
tó. Az infláció nem árthat egyiknek sem.
A szegények (azok a szegények, akiket én értek e
fogalom alatt) ezen a téren is túltesznek a gazdago­
kon. A szerény jövedelmedet elköltheted efféle
gyönyörűségekre - egy hatalmas vagyont nem lehet
rájuk költeni. A gazdagok több ilyen örömet tudnak
megvásárolni maguknak, mint én (hogy képesek-e
ugyanúgy élvezni is, az más kérdés), ámde miután
megvásárolták, még mindig tömérdek készpénzük,
részvényük, beruházott tőkéjük és egyebük lesz,
amiért aggódhatnak - joggal, mert mindez ki van
téve az infláció pusztításának.
Egy este a Garrick klubban ültem egy barátom­
mal, aki magas rangú bíró, s hozzánk lépett egy fér­
fi, akit nem ismertem. „X úr - mondta a bíró - az
állami csődtömeggondnok. ” Szerencsére nem sokat
hallottam a csődtömeggondnokokról, de annyit
azért tudok, hogy tisztában legyek vele: az állami
csődtömeggondnok valamennyi csődtömeggond­
nok főnöke. Egész testemben megborzongtam. Re­
méltem, hogy nem akar hozzánk csatlakozni - de
pont ez volt szándékában. Kiderült, hogy nagyon
kellemes és szórakoztató úriember, habár beszélge­
tésünk meglehetősen félelmetesen kezdődött.
„Éppen a csődtömeggondnokok évi vacsorájáról
jövök” - mondta. Elsápadtam. Elképzeltem egy ha­
talmas termet, telve csődtömeggondnokokkal. Több
százzal. „Hallottam egy nagyon mulatságos törté­
netet. Az egyik kollégám mesélte. ”
Megfagyott a vér ereimben. El tudtam képzelni,

125
milyen történetet mesélhet el egy csőd tömeggond­
nok. De megint tévedtem. Elmondta a történetet ne­
künk is.
„Egy csődbe jutott fickó került a kollégám elé.
Az illető 80 000 fontot örökölt. Két évvel később
már csődben volt. A csődtömeggondnoknak pedig
meg kellett kérdeznie tőle, hogyan költötte el a tö­
mérdek pénzt. Azt felelte, hogy nem tudja. ”
„Tudja azt maga nagyon jól. Csak gondolkodjék
egy kicsit! ”
Az ember elgondolkodott, aztán így szólt: „El­
vesztettem 20 000 fontot lóversenyen. ”
,, Akkor még maradt 60 000 fontja. ”
Tovább törte a fejét. „Elköltöttem 20 000 fontot
italra, szórakozásra, ilyesmire. ”
„Még mindig maradt 40 000. ”
További önvizsgálat után így szólt: „20 000 fon­
tot nőkre költöttem. ”
„Rendben van. És az utolsó 20 000 fonttal mit
csinált? ”
„Fogalmam sincs. Valószínűleg elpazaroltam. ”
Akkor azt hittem, hogy egy anekdotát hallok. Ma
már tudom, hogy egy józan gazdasági elméletet fej­
tettek ki nekem.
Hogy az előbbiek kellő hangsúlyt kapjanak, el
kell mondanom a történetet, amit egy barátomtól
hallottam, - aki viszont néhai Charles Clorenak, a
sokszoros milliomosnak barátja volt. Clore azokról
az időkről mesélt neki, amikor a kínai kommunis­
ták elfoglalták Shanghajt, a negyvenes évek végén.
Az egyik Rothschildtól ebből az alkalomból negy­
ven millió fontot koboztak el.

126
 „Negyven millió font odalett egyetlen nap alatt.
Egyetlen óra alatt. Egyetlen perc alatt - elmélkedett
Clore az egyik pillanatban még negyven millió
fontja volt, a következőben semmi sem volt belő­
le. ”
Akik a történetet hallgatták, nem szóltak semmit.
Akkor Clore hozzátette: „És gondoljátok csak
meg..., ez egy olyan korban történt, amikor negy­
ven millió font még pénznek számított! ”

127
 Végszó

Mark Twain nagy író és nagy humorista volt.

Sok probléma tekintetében ő mondta ki a végső
szót. A szegénységről ezt írta: „A tisztes szegény­
ség olyan, mint egy drágakő, amire még egy király
is büszke lehet, ha a magáénak tudja. Én azonban
szeretném eladni. ”
Ezúttal nem értek egyet vele. Nem vagyok haj­
landó eladni. Bár ha kapnék egy igazán csábító
ajánlatot...

128