JUSS FI/1£ £ £ я

A gondolkodó
Németh László
 Szerkesztő:
Grezsa Ferenc

Borítóterv:
Zahorán Mária
A borítón szereplő grafika Nagy Imre alkotása (1956).
Az eredeti Grezsa Ferenc tulajdonában.

Fényszedés:

Kiadja:
a Németh László Társaság
és a Petőfi Sándor Művelődési Központ

Felelős kiadó:
Szoboszlai Zsolt

ISBN 963 04 0582 2

A gondolkodó
Németh László
 A gondolkodó
Németh László

Konferencia Hódmezővásárhelyen
1990. április 28-án
 I

GREZSA FERENC
Bevezető

A Városháza dísztermében, ahol ma a Németh László Társaság tudományos ülést

rendez, s az író lányai átveszik Hódmezővásárhely Város Tanácsa posztumusz díszpol­
gári oklevelét, mely édesapjuk vásárhelyi munkásságának emlékét örökíti meg, csön­
des jubileum zajlik. Épp ötven esztendeje, hogy Németh László - Móricz oldalán elő­
ször látogatván a városba - ugyané teremben (mint az Égető Eszterben is olvasható) a
Bethlen Gábor Gimnázium irodalmi estjén felolvasta A nép Eötvös-kollégiuma című
írását és a Lányaim egy részletét. Már mögötte volt az esszéírói pálya másfél évtizede,
a Tanú szerkesztése és a Kisebbségben nemzetféltő aggodalma, s tanulmányainak ha­
talmas, tizenkét kötetes kiadását tervezte. Akkor megragadta az írót az itt talált szelle­
mi frisseség: az első magyar tanyai kollégium megalapítása, a Tornyai Társaságban
egybegyúlt értelmiség „csomorkányizmusa”, az ifjúság felkészültsége és tájékozódási
igénye. A Magyar szigetektől A vásárhelyi példáig cikkek sora jelzi, hogy ebben az akti­
vitásban nemcsak a nemzeti megmaradás esélyét fedezte föl, hanem arról is meggyő­
ződött, hogy helyi tapasztalatai országmentő programmá is formálhatók. 1940-ben új,
„választott” szülőföldjére nem a szépirodalomba menekülő, hanem a gondolkodó Né­
meth László érkezett.
A gondolkodó Németh László alakját idézni (ha kissé a szépíró rovására is) - úgy
vélem, több okból is kötelességünk. Mindenekelőtt azért, mert - két évtizednyi tiltás
és veszteglés után, a Sorskérdések és a Szilánkok megjelenésével - teljessé vált az író
összes műveinek kiadása, s immár tovább nem halasztható feladatunk, hogy az írói
teljesítmény „forró magvát”, a pálya rendező elvét és hajtóerejét alkotó „világnézeti”
tanulmányt beillesszük a Németh László-képbe, s bizonyítsuk: e központképzés nélkül
az életmű csupán művek rendezetlen halmaza. Továbbá e munka elvégzését sürgetővé
teszi, hogy a marxista ideológia, melyhez viszonyítva a kritikusok Németh Lászlónak a
Tanú óta az elismerést vagy a megrovást osztogatták (többnyire ez utóbbit), mára elé­
vült, történeti érvényét elvesztette, s így az életmű eszmei értékelésében a régi pre-
koncepciós elfogultságot a megítélés „sine ira et studio” tárgyilagosságával kell felcse­
rélni. Például a „szocializmust marxizmus nélkül” tétele a mi szemünkben már ko­
rántsem tűnik eretnek eltévelyedésnek, sőt a históriai igazság korai felismerésének. És
végül, de nem utolsó sorban: az utóbbi években felgyorsult az idő, gyökeresen átala­
kult a közgondolkozás, az európai út vállalásával visszájára fordult társadalmunk moz­
gásiránya. Szükséges újra feltennünk a kérdést: a jelen perspektívájából szemlélve
van-e s miben rejlik Németh László eszméinek ember- és korformáló ereje, az író re­

5
formterve, mely a két háború közt a viszonyok éretlensége folytán elvetélt, milyen ta­
nulságokat hordoz életünk mai megújulása számára, s a Tanú szellemi örökségének
mellőzése nem okozna-e jóvátehetetlen károkat a magyar kultúra újjáépítésének fo­
lyamatában. Eljött az ideje oly gondolatok rehabilitálásának, mint a Tanú európai táv­
latú magyarságeszméje, a „minőségszocializmus” közép-európai társadalommodellje,
a Második szárszói beszéd máig érvényes politikuma.
Konferenciánkon szeretnénk kísérletet tenni az egykori Németh Lászlói út új raj á-
rására - a „metaforától az életig”, a világkép elvontságától a politikai eszmék konk­
rétságáig. A reform programjától a vásárhelyi évek „civilizációs” szemléletmódjáig.
Tudjuk, hogy a rendelkezésre álló időkeretben teljességigényű elemzésre nem vállal­
kozhatunk, legfeljebb útjelzőket állíthatunk, abban azonban bízunk, hogy a megkez­
dett úton mások is követnek bennünket.

6
 POZSGAY IMRE
A konferencia résztvevőihez*

Őszintén, nagyon sajnálom, hogy ülésükön nem vehetek részt, és vállalt felada­
tomnak nem tehetek eleget. Egy váratlanul és elháríthatatlanul közbejött külföldi uta­
zás akadályoz meg ebben. Önök nem veszítettek ezzel, hiszen Németh László művé­
nek avatott kutatói, kiváló tudósok szólalnak meg ezen a fórumon, én viszont igen,
mert egy rám nézve megtisztelő lehetőségtől fosztott meg a sors. Szólhattam volna a
Németh László Társaság tagjaihoz, az ülés résztvevőihez, de legfőképpen, hallgathat­
tam volna a kitűnő előadók gondolatait.
Most csak e levél útján fejezhetem ki tiszteletemet a gondolkodó Németh László
iránt, aki e század magyarságának egyik géniusza volt, akinek eszméi, tervei ma is ter­
mékenyítőén hatnak, hazánkra, az egész magyarságra.
Megértésüket kérem, s kifejezve Önök iránti nagyrabecsülésemet, fogadják el fel­
ajánlásomat arra az időre, amikor akadály nélkül tevékeny munkása lehetek a Németh
László Társaságnak.

* Pozsgay Imre levelét - megnyitó gyanánt - Püski Sándor olvasta fel.

7
 SÁNDOR IVAN
A látóhatár a Dunavölgyból

A század magyar történetében nem volt a látóhatáron olyan orientációs pont, aho­
vá ne vetődött volna figyelem. Nem volt meredek, amit nemzedékeink ne próbáltak
volna megmászni, veszteségvölgy, amit kikerültek volna. Újra és újra követték Batsá­
nyi tekintetét, de nemcsak Európa közönyös válasza volt az oka annak, hogy miközben
a legjobb szellemek próbálták a magyarság útját hozzákapcsolni az európai fejlődés-
vonalhoz, ugyancsak nagy szellemek meghirdették a keleti népekhez, a közép-európai
kisnemzetekhez való tartozás eszméjét. Súlyos indítékai voltak a történelem különbö­
ző napszakaiban ennek is, annak is. Nem hiányoztak a realitások, nem hiányoztak a
tapasztalatok. Kudarchoz vezetett a német-orientáció csakúgy, mint a szovjetorosz-
orientáció, utópiának bizonyult a dunavölgyi népek összefogásának terve. A tapaszta­
latokhoz tartozik, hogy mint államalakzat, sem a Monarchia, sem a két világháború
közötti konglomerátum, sem a proletárdiktatúra - mint eszmerendszer, sem a nemzeti
konzervativizmus, sem a pszeudoliberalizmus, sem a marxi szocializmus nem tudta
biztosítani az együtthaladást a kor civilizációs változásaival. Joggal mondta Németh
László már félévszázada azt, hogy az európai történelem jóvoltából mindig mindent
elölről kellett kezdeni.
Az ezredforduló történésze és kultúrhistorikusa már arra a kérdésre is tudja majd
a választ, amely hiába a mi kérdésünk, még ennyi tanulság birtokában sem ismerhet­
jük rá a feleletet: hogy ugyanis mindebből a tapasztalathalmazból milyen következte­
tés vonódott itt le a századot záró évtizedben? Vajon csak annyi merült-e fel, hogy
1990 tájékán megint mindent elölről kellett kezdeni, vagy végre több ennél, az, hogyan
lehet egyszer a végét vetni annak, hogy örökösen mindent mindig elölről kell kezdeni.
A két felismerés közötti különbség olyan lenyűgöző, hogy túlnő a politika, a hata­
lom, az eszmerendszerek nyújtotta távlatokon, mert miközben mindegyiket magába
foglalja, azt a metafizikai váltópontot jelenti, amikor a modern civilizáció a szemünk
láttára fordul át új szakaszába, melyben nemcsak mi változunk, hanem a látóhatár is.
Milyennek látta kora horizontját Németh László, akinek műve érinti mindazt a ta­
pasztalatot, amit századunk fölhalmozott, érinti szinte az összes orientációs pontot,
amelyben a magyar szellem megkapaszkodott?
A megközelítésre több út van. Három egymásba futó ösvényen indulok el. Az
egyik a Szárszói beszéd idevonatkozó álláspontja, a másik a szépírói teljesítmény mély­
világa, a harmadik nagy kultúrhistóriai vázlatának centrális gondolata. Van egy részle­
te a szárszói beszédnek, amely eddig elég kevés fényt kapott. Alig néhány mondat. Pil­
léreit sorolom: az európai eszmékkel szerencsénk van, az európai történelemmel nem;

8
 amit az európai gondolattól kaptunk, azt az európai történelem visszavette; az európai
fordulatok olyan mélyre löktek, hogy a múzsák barátsága ebből hasztalan próbált
kiragadni. Bekapcsolom ebbe a gondolatsorba a három évvel korábbi Most, Punte,
Síita idevágó mondatát: Európa távlatnak sok ide, Magyarország kevés, a mi világunk
a keleti kapcsolatok világa.
Valami máris kiemelendő: Németh László a látóhatár exponálásban nemcsak azt
fogja össze, amit innen lát, kinagyítja Európa ránk irányított tekintetét is. Tegyünk né­
hány lépést a másik ösvényen; keressünk vezérszavakat az érzülethez, az önnön- és a
világ létéről kavargó belső képhez, amely az epikai és drámai műnemekben formát
kap. A regényekben: egyfelől bezáródás, önmegőrzés, különbözés, másfelől hűség,
üdvmentés, heroizmus. A drámákban: kelepcék, magány, sorsvállalás, katarzis. Mind­
ezt most nem mint esztétikai minőség, hanem az európai kultúrkorszakhoz való vi­
szony felől nézzük. Egy lépés a harmadik ösvényen: a nyugati kultúra szerves folyamat
eredménye, vallja, a keleti csinált, mert születésekor kényszerűen másféle történelmi,
nemzeti, nyelvi funkciók pótlását vállalta magára; ámde a kifáradó nyugati kultúrához
frissítő elemként csatlakozhat a keleti szellem mindazzal, amit praehistorikus rétegei­
ben megőrzött.
Az ösvények bár nem teljességgel azonos vonalakon kanyarognak, de egymás felé
tartanak. Bontsuk vissza, a kiinduló pontjukig.
Németh László egy tetőző válság pillanatában találkozik életmeghatározóan az
európai szellemmel. A válság egyik centruma a világválság, a New York i tőzsde hu-
szonkilences fekete-péntek utáni katasztrófahangulatának továbbgyűrűzése; a másik
centrum a Trianon verte nemzet, a harmadik maga az író, legmélyebben éppen akkor,
Az emberi színjátékban revelált személyes válságával. Erről mondja Németh, a Halász
Gáborról írott esszében: Európa felé fordulva, „hatalmas méretekben, tisztábban for-
mulázva ugyanaz a válság fogadott”.
Ez az indítéka és háttere európai szellemi utazásának. A cél a nagy kultúra meg­
hódítása, olyan szellemi támpontok kijelölése, amelyeken át összekapcsolhatóak a
nemzeti és az európai törekvések. Később írja: ha úgy érzi, hogy „egyes magyar kérdé­
sekben másoknál korábban és világosabban látott: azért volt, mert nem belőlük indult
ki; hanem az európai kultúra nagy (sokszor „elvontnak”, vagy „irodalminak” látszó)
kérdéseiből, s azokon kinyílt szemmel fordult a magyar ügy felé”. Amikor Németh
meghódítja Proust regényfolyamát, Gide művét, Freud gondolatrendszerét, az ered­
mény nemcsak az esztétika, a kultúraformálás mértékével mérhető. Olyan inspiráció­
kat talál, amelyek az embert antropológiai létében rázzák meg, ugyanis saját belső vál­
ságainak leküzdésére, művekké transzponálására fedez fel mintákat és szellemtársa­
kat. Éppen ott, ahol indíttatásánál és elrendeltetésénél fogva addig ezt, az ő számára
is felszabadító hatást nem kereste. Ennek a rejtélyesen mélyben játszódó, de persze
nyomonkövethető küzdő-küszködő, vonzó-eltaszító ritmikájú összekapcsolódásnak
nagy hatása van Európa-szemlélete kialakulására. A görög hagyomány már harmoni­
kusabb szín a belső útbejáráson. Kerényi Károlynak írja: „Soha egy irodalomban, még
a magyarban sem éreztem ennyi műnél, s egy-egy művön át ilyen hevesen, hogy egy
bennem lévő lelki helyzet talált bennük pontos, és mégis örökérvényű fogalmazásra.”
A nagy Proust-esszé ugyanilyen lelki rátalálás: „Proustom azoknak szól, akik azt akar­
ják, hogy nemességük harmónia legyen, s ne meghasonlás... Egy természeti lény elfo­

9
gulatlanságával kereste maga körül, és varázsolta maga köré azt, ami méltó hozzá, s
egy forradalmár tiszteletlensége mulasztott el minden felhajtást a középszerűség ba­
bonái előtt.”
A belső összekapcsolódás után következhet a tágabb, a kísérlet az európai szellem
és a magyar kultúra összekapcsolására. Természetesen ez nem az ő egyedüli kísérlete,
de ő az, akinél feltűnően széles a szellemi-históriai nyitás Kelet és Nyugat közelítésé­
re. Még nem kellőképpen elemzett szólam itt aggodalma Európa közönye miatt. Az
összekapcsolás kudarcait a saját belső válságaként, a benne egymásnak feszülő ambi­
valenciák kibékíthetetlenségeként is átéli. Ha ez ennyire föltornyosul - és nemcsak
nála, a probléma mögött lennie kell valami általánosabb megoldatlanságnak. Ami
nem más, mint az egész magyar kultúra mindmáig csak egy-egy nagy gondolkodó szel­
lemiségében, egy-egy nagy művész életművében megválaszolt kérdése: a belső autonó­
mia, a személyes szabadság öntudatának a nemzetsors kérdéseivel való összekapcsolá­
sa; még pontosabban: kultúránk okszerűen kialakult, a nyugatitól eltérő szerkezeti jel­
legzetessége, mely szerint a személyes autonómia a nemzeti függetlenség kifejeződé­
sén át jut érvényre.
Az egységre való törekvés, tudjuk, az európai szellem mozgásának ritmikája. Rész
és egész, poszt és kontra között a kiegyenlítődés lehetőségének igézete. Felépülés és
bomlás körforgásában az örökös útbejárás. Ennek az igénye szorítja rá Némethet,
hogy mérlegelje a nyugati alternatívákat is, a keletieket is, és hogy bevonja a látképbe
a távolabbi mellett a közelebbit, a szomszéd népeket. A húszas-harmincas években a
legjobbak szembefordultak a szellem szétszakítottságával. Eleinte csak a hangsúlyok
voltak máshol, később előtérbe kerültek az orientációs pontok különbözőségei. Érde­
mes lesz egyszer egymás mellé helyezni a Németh László Európa-képét leginkább jel­
lemző műveket, és Babitsnak például olyan verseit, mint a Levél Tomitól, az Esti kér­
dés, a Mint különös hírmondó, aztán Hamvas Béla későbbi Öt géniuszát. Mindegyik­
ben két tengely, a függőleges metafizikai ég és föld, a vízszintes históriai-kultúrmor-
fológiai a Kelet-Nyugat. Babits tengelye jól ismert, Hamvasé kevésbé, ezért talán
érdemes szelíd komparációval fölvillantani, hiszen tudjuk, hogy Németh László milyen
megkülönböztetett figyelemmel és elismeréssel fogadta Hamvas korai műveit. Európa
keleti felén - néz vissza Hamvas - „Mindenki és mindig mindent újra kezd... Min­
denki mindig a legelső lépést teszi, és ennek nincs folytatása. Nincs rétegeződés, gaz­
dagodás, nincs szerves növekvés.” Minden civilizáció bírálható, teszi hozzá. A nyugati
civilizáció válsága idején ezt jól tudjuk. De a bírálatnak semmi értelme, ha nem több
tehetetlen érzelmi tiltakozásnál. Az pedig egyenesen történeti katasztrófához vezet, ha
a nép tudatára ébred annak, hogy miközben Keletről réges-régen leszakadt, a Nyu­
gathoz viszont nem nőtt fel, valójában félelmetesen magára marad.
Az eltérések mellett fontos itt, hogy analóg a mindig minden elölről kezdésének
gondolata, és a Nyugat-ellenszenv kontra Kelet-romantika közös elvetése. Más és más
úton, de nem egymással szemben keresett kiegyenlítődési törekvések. Némethé mind­
végig bizakodóbb; Hamvasé egy metafizikai pontig teljesebb.
Növekszik közben egy fal árnyéka, ami Európától egyre jobban elválaszt: a szelle­
mi-politikai korridort lezárja a német expanzió. Európa süllyed, a nyugati gondolat a
mélyponton. Nem indítékok nélküli a tőle való távolodás, kultúrkritika is van benne.
Fontos azonban Némethnél még egy indíték: látókörének eléggé kimunkálatlan sávja

10
 a nyugati társadalomszerkezetnek mint demokráciának az elemzése. Összefügg ez ko­
rábbi bizalmatlanságával a liberalizmus és a radikalizmus történeti-szellemi eredmé­
nyei iránt. A német fenyegetésnek mindenesetre jogos szerepe van a keletebbre lévő
orientációs pontok előtérbe kerülésében.
Miközben minden oldalon kijelöli a veszélyforrásokat, visszajutunk Szárszóhoz.
Az európai történelemmel való korántsem szerencsés kapcsolat jogos álláspontjából,
a keleti kapcsolatok negatívan alakuló jogos előérzetéből, az újabb kelepce-helyzet
tisztánlátásából következik egy másik alapgondolata: a lehetőségek tekintetében egy­
formán negatívnak minősíti Nyugatot és Keletet. Ez vitatandó. Mert habár a háborús
részvételünkre válaszoló döntések Jalta pecsétje alatt közösen születnek meg, ám
azért inkább a pillanat keserűsége tétethetett csak egyenlőségjelet az antifasiszta koa­
líció két szárnya, a demokrácia alapjaival mégiscsak rendelkező nyugati világ, és az
ilyenekkel nem bíró Kelet között. A kétféle lehetetlenülés előérzete már korábbi. Ori­
entációs pont azonban kell, ez az alapja a közép- és kelet-európai kisnemzetek egy-
másratalálásáért szorgoskodó tervének. Támpontjai: nagyon sok a közös a közép- és
kelet-európai kisnemzetek helyzetében; a népek sorsszövetsége bárhová is illeszti a
kisnépcket, jobb, ha együtt haladnak; legyen Trianon után a kényszerűségből küldetés,
de ne divatos kurzusszólamokkal: „A Közép-Európa gondolat kiszabadít a meddő ir­
redentizmusból - írja -, nem a nagyhatalmak kegyétől, hanem közép-európai szere­
pünktől várja felemelkedésünket.” A Dunavölgye közeli orientációs pontokká nemesí­
tendő szellemcsúcsai még sokáig ott magasodnak Németh előtt, miközben belepi őket
a történelem nemzedékeink által átélt havazása. Hozzátartozik a képhez az is, hogy a
továbbiakban a Nyugatot ő mint a válságát legyűrni nem képes alakzatot, kultúráját
mint egy civilizációs végjáték feszültségét kifejező szellemiséget fogja föl, míg a Kelet­
ben, emberben, kultúrában ott érzi azt a mélyben megőrzött és átmenthető szellemet,
amely egy új civilizáció alapját jelentheti.
A mából nézve lehetnek ebben a látképben önmagukkal is békétlen, meghaladás­
ra váró részek, de akkor ezek az ellentétpárok a szenvedélyes útkeresést jelentették.
Ennél is fontosabb két kérdés. Az egyik az, hogy ahol Németh támpontokat látott, ott
mindig voltak is értékcentrumok; a másik az, hogy szinte egyedülállóan vannak nála
egyensúlyban a kor hatalmas ellentmondásai a civilizációteremtés kozmikus és társa­
dalmi mozgásainak kristályosítására való törekvésként.
Ezért is mondhatjuk el, hogy szinte minden ki lett itt licitálva. Ma már elég vilá­
gos, hogy honnan nem várható inspiráció, hogy a köztes változatok milyen deformáci­
ókhoz vezettek, és hogy mindazoknak az utaknak a végén, amerre a kényszer tolt, ne­
tán a felfedező szándék sodort, kelepcék állottak. Fájdalmasak ezek a fölismerések,
főképpen az, hogy a korábbi Nyugat-öntudattal, a korábbi Kelet-tudattal együtt - ne
tagadjuk - a Közép-Európa-tudat sem több ma már egy olyan szellemi erőnél, amely
üres malmokat forgat. Paradoxonnak látszik, hogy annyi kudarc után a látóhatár mé­
gis tágabb. Két okból: az autonóm személyiség, a szuverén szellem mozgástere ma
szabad, s így határtalan; másodszor, mert a diktatúrák kijelölt, alternatíva nélküli út­
szakaszai helyén, az ugyan nem egyszerre borzongató, ám az élet szervességét egyedül
kifejező ismeretlennel nézünk szembe.
Milyen a látóhatár, amelyet ma, Némethtől is tanulva, magunk előtt látunk?

11
 Kelet kizsarolta önmagát, feszült realitásokat, kényszerűségeket nyújthat csak ko­
nok utópiáival, ujszlavofilizmusaival, orientációs pontokat, szellemi inspirációt már
nem. Az a praehistorikus tiszta forrás, amelyben Németh még bízott, nálunk is, kör­
nyezetünkben is kiapadóban, miközben kultúránk éppen eltávolodik - a szerves folya­
matok minden szükségszerűségével és veszélyével - attól a szereptől, amelyről ő úgy
beszélt, hogy a keleti kultúra valaminek a pótlására jött létre. A szomszéd népek önhi­
bánkon kívül mintha nem tejtestvéreink, hanem acsarkodó mostohafivéreink volná­
nak, a viszony keserűbb mint bármikor, és hiába a legjobbak kézszorítása, a hidakon
most már közösen állnak őrt az odaát megnyomorítottak szenvedélyei és a tömegek
szavazataira kacsintó hatalmi erők. De Európa felé pillantva is változóban a horizont.
Ma már a korszak európai kultúrája az, amellyel nincs különösebb szerencsénk, vi­
szont az európai történelem talán most nem veszi vissza azt, amire demokratikus for­
dulatunk esélyt teremt.
Hétköznapjaink ön- és közfelszabadításokkal, neurózisokkal járó folyamatai ma
még eltakarják azt, hogy maga Európa is tanácstalan, és rohanásában majd meg kell
állni, hogy lélegzethez jusson. A vágtájában kifulladó és körülpillantó Európa Németh
László ötvenöt év előtti képe. De a korszak más. A diktatúra bukása fölött érzett jogos
öröm egy ideig még elfedi Európa elől a saját válságát, ám az ezredfordulóra ezzel
mint a környezeti, demográfiai, erkölcsi és gazdasági dilemmasorozat új fokozatával
kell szembenéznie, és ha ez sikerül, a mélységen átlendül majd, hiszen éppen kelepce­
helyzeteinek záruló-nyíló ritmikája különbözteti meg a nyugatias társadalomfejlődést
a keleties záruló-záruló folyamatoktól.
Ma elsősorban Európától van tanulni valónk, és az első az, hogy ne feledkezzünk
meg róla: a szembenézések és megoldás-találások, évszázadosán nagyobb kérdések a
pártküzdelmeknél, a hatalom körüli marakodásoknál. A keleties testvérharcos szinten,
nem is beszélve a politikai érdek szerinti kontraszelekcióról, az anakronisztikus mell-
döngetésről, az igazi kérdések megközelíthetetlenek és sokkal kiterjedtebbek annál is,
mint amennyit akár a múltszázadias szocializmus, akár a klasszikus konzervativizmus
vagy egy kreált liberalizmus eszmerendszere befoghat.
Az új minőségek - az állandó önművelés és önvizsgálat, annak fölismerése, hogy
az igazságnak sohasem lehetünk egyedül, sem egyénekként, sem pártokként a birtoká­
ban, legfeljebb részesedhetünk belőle, továbbá az, hogy a politikusi egzisztencia óha­
tatlanul szenvedélyek hatása alatt áll, s ezért kontrollok és önkontrollok alá rendelen­
dő - nos, mindezek az európai hagyományban gyökeredző tulajdonságok századunk
zsákutcákba vezető törekvéseiből nem szublimálhatóak. Ezért egy új kultúrtörténeti
korszakon belül, egy új politikatörténeti korszak tény- és mentalitásrendszerének a
megteremtése is elengedhetetlen, hogy ne csak a rövid, hanem a hosszú remény ideje
köszöntsön ránk. Németh László sokszor idézett gondolatai helyett ennek a remény­
nek a meghosszabbításához egyik olyan intését erősíteném föl, amelyet ritkábban állí­
tunk közfigyelembe:
„ Valóságérzéke annak van, aki a maga esze természetét vissza tudja tartani, amikor
a dolgoké jelentkezik ”

12
 t

„Egyéniségű-tudatú életfilozófia

Már elfogadottá vált az a nézet, amely szerint Németh László olyan jellegzetesen
XX. századi alkotó, aki egyszerre író és gondolkodó is.
Olyan eszmével társult irodalmat képvisel ugyanis, mint amilyennel korábban az
általa különösen tisztelt Tolsztoj és Dosztojevszkij kínál példát az európai kultúra szá­
mára. A 10-es, 20-as évektől pedig Thomas Manntól, Valérytől, Gide-től, Claudeltől
stb. kezdve jelentkezik hasonló irodalmi irányzat Európában, amely olykor tanulmá­
nyokkal erősítve képvisel bizonyos eszmekört, életfilozófiát, valamilyen etikai maga­
tartást vagy tanítói szemléletet. A 20-as, 30-as években pedig feltűnnek a már önálló
filozófiai rendszert kínáló egzisztencialisták, akik szépirodalmi műveikbe tételesen be­
építik tanaikat. Mivel a modern ember és kultúrája intellektuális igényű, erősen böl­
cseleti jellegűvé válik századunk vezető irodalma is. Thomas Mannt kivéve, az említett
szerzők és korabeli irányzatok mindegyikével tanulmányokban, kritikákban, jegyzetek­
ben foglalkozik Németh László.
Indulásától vállalja korának intellektuális értékelését, egyszersmind saját, önálló
világképének megalkotását is. Olyan eszmét keres és talál, amely az emberi „egyéni­
ség” felmutatásán keresztül foglalkozik a létezés értelmezésével, az élet felemelésé­
nek a gondolatával. Nem teremt filozófiai rendszert, de kínálja a századunk kultúrájá­
ban feltűnő életfilozófiák egyikét, amely alapvető tendenciájában rokon a többivel,
mégis sajátosan egyedi változatot képvisel. Egyedisége a már többé-kevésbé ismert,
összetett igényű minőség-gondolatban rejlik, amely átfogja Németh László egész élet­
művét, vezérfonalként húzódik végig mind gondolkodói, mind pedig szépírói munkás­
ságán.
Németh különösen pályájának 1945 előtti szakaszában mutat erősebb érdeklődést
a nyugat-európai gondolkodók iránt. Velük párhuzamosan jelentkezik eszméiben a
pálya végéig tartó, meghatározó jellegű Tolsztoj-hatás is. Korán vonzáskörébe kerül
annak a tolsztoji „életfilozófiának”, amely az egyén tudatos önnevelésén és erkölcsi
felemelkedésén alapszik.
Németh emberképe kapcsán azonban nem hagyhatjuk figyelmen kívül a XX. szá­
zadi nyugati filozófusokkal való együttgondolkodását sem. Ebből a szemszögből fon­
tosnak tarthatjuk a korunk életfilozófiai vonulatát meghatározó Diltheyhez való von­
zódását, aki hozzá hasonlóan, ugyancsak nem éri be pusztán világképpel, hanem „élet­
magyarázatot” is kínál az egyén számára. Az egyén és világ viszonyának létértelmező
igénye pedig az egzisztencializmus fenomenológiai lényeglátása felé fordítja Németh
figyelmét. A 30-as években Jaspersen keresztül megismert Heidegger ugyanis arra fi­

13
gyelmezteti, hogy az embernek képe van önmagáról mint létezőről, világismerete saját
szubjektumának terméke, amely érzéseiben jelentkezik, létezésének lényege pedig sa­
ját létmegértése. Jóllehet Heideggernek nem szentel esszét Németh, annak tételei mé­
gis éppúgy találkoznak saját nézeteivel, mint az általa nagy tanulmányban elemzett
Dilthey gondolatai.
Az 1934-ben róla írt tanulmányában elfogadja Diltheynek a természettudomá­
nyoktól elkülönítő, szellemtudományi koncepcióját, úgy vélve, hogy Dilthey módszeré­
vel: a „beleéléssel meg az elemzéssel” meg lehet közelíteni az ember és történelem vi­
szonyát, a létezés felfogható lényegét. Az egyén ugyanis Diltheynél úgy jelenik meg,
mint a történelmi-társadalmi lét alapegysége. Nem csupán szellemi és nemcsak fizikai
lény, hanem mint „pszichofizikai” egység képviseli a létezés egészét. Dilthey a törté­
nelmi-társadalmi tényezőket lélektani jelenségekként fogja fel, és megismerésük mód­
szerévé az átélésüket teszi. A történelmi-társadalmi élet tudományban felépülő világa
- szerinte - az individualizmusban lejátszódó folyamatokat leíró tudmányon, a pszi­
chológián alapszik. Ebből következően megérteni csak a pszichológiai jelenségeket,
főként a sajátunkhoz hasonló lelki alkatot lehet. A Fenomenalitas tétele című tanulmá­
nyában Dilthey a lét megismerhetőségét a szubjektív tudatban fellépő érzetekre, kép­
zetekre vezeti vissza. Az objektumokat pedig az érzetek szintéziséből vonja össze.
A diltheyi koncepció az egyéniség belvilági önelemzésében erősíti meg Németh
Lászlót. Megerősíti csupán, mert az alkatprobléma biológiai-pszichológiai és társadal­
mi összefüggése már a korai Status praesens ... és az 1927-es Az Ady-vers genezise óta
megvan szemléletében. Németh az alkaton Diltheyhez hasonlóan, az egyéniség bioló­
giai-pszichológiai állapotát és belőle következő, vele összefüggő társadalmi viszonyát
érti. Az élet megértését tehát ő is az életfolyamatokat tükröző egyén felől kísérli meg
úgy, ahogy maga Dilthey is vallja; „minden, ami számomra létezik, tudatom ténye”.
Míg a természetet csak annyiban közelíthetjük meg, amennyire az ész törvényei szá­
munkra elrendezik, addig a történelmi „életfolyamatokat” viszont megismerhetjük,
mert a „megismerő szubjektum ugyanaz az eleven, egész ember, aki magának a törté­
nelmi életfolyamatnak is alkotó eleme”. Dilthey koncepciója tehát alapvetően mege­
rősíti Németh egyéni alkatra, azaz „egyéniségre” épült életfilozófiáját.
Németh ugyanis a létező szubjektum, a személyiség emeltebb formáját, az „egyé­
niséget” helyezi előtérbe. E meghatározás nála egyaránt jelenti az ember szellemi
vagy lelki énjét, alkatának külső-benső „lényegét”, sajátosan egyedi vonásait. Mindazt,
ami az embert egyéniséggé teszi. Jóllehet Heidegger a „világban való létezés” tekinte­
tében hangsúlyozza, hogy ez „nem szubjektum és objektum közti vonatkozás”, mert
az egyén mindig is a világban van, s mint létező viszonyul hozzá, mégis különbséget
tesz a létező „lényege és létezése” közt. Németh László pedig célul tűzi ki az ember­
nek mint individuumnak, az „egyéniség” lényegének, egyszersmind a benne rejlő „kö­
zös örök emberinek” a felmutatását. Eszmekörének központjába helyezi a létező
egyéniség létmódjának mint alkatnak és sorsnak, valamint létértelmezésének a kérdé­
sét is.
Sartre L'existentialisme est un humanisme könyve kapcsán írt 47-es jegyzetében, A
választásról címűben Németh kiemeli az önmagára utalt, önmegvalósító egyéniség lét­
értelmezését. Érdeklődést mutat az egzisztencialista „egyéni” terv és morál, valamint
a „szabad választás” tételei iránt. Azokat a főbb gondolatokat vizsgálja Sartre művé­

14
 ben, amelyek valamiképp érintkeznek saját létmód- és létértelmezésével, amelyek oly­
kor más válaszokkal, de első regényétől, már a 28-ban írt Emberi színjátéktól kezdve,
jelen vannak saját eszmekörében is. Értékeli Sartre moralista igényét, mert: „minden
ember a maga erkölcsével az egész emberi életnek keres megoldást”. Megkérdőjelezi
viszont Sartre-nak a szabad választással, különösen pedig az egyéni morállal kapcsola­
tos álláspontját. Németh saját eszmekörét ugyancsak az egyén tudatosan választott
vagy vállalt erkölcsi felemelkedésére építi, morál tekintetében mégis az egyéniség
„örök erkölcsi és kulturális értékektől” táplált szabad és sokoldalú minőségi kibonta­
kozását vállalja, amely mint közös emberi morál magában hordja az emberiséghez, a
társadalomhoz való minőségi viszonyt is. A lényeget tekintve tehát ő is az egyén lét­
módján keresztül jut el a létértelmezés korunkban alapvető problémájához.
Németh önálló szuverén alkotó és gondolkodó. Nem beszélhetünk tehát reá gya­
korolt különösebb hatásokról, hanem találkozásokról inkább a kor szellemiségének
főbb képviselőivel és irányaival, akik és amelyek csak megerősítik saját életfilozófiájá­
nak következetes felépítésében és felmutatásában.
A Tanú 1933-as harmadik számában közölt A minőség forradalmában Németh
már tudatosan hirdeti az „egyéniség” önmegvalósító jogát, mert mint mondja: „az
egyéni szenvedély kavarja fel a minőség forradalmát”. Az egyéniség szerinte azért kí­
ván megvalósulni, hogy kielégítse „üdvösségösztönét”, mert „akinek nem érdeke, hogy
remeket csináljon - önmagából, életéből, munkájából - rabszolga, akár a magáno­
sok, akár az állam piramisát építi”. Mivel minden ember „képességeivel gyökeredzik a
világban”, olyan teret követel, olyan létmódért, létformáért forrong és küzd, amelyben
kibontakozhat, mert elpusztul olyan közegben, olyan társadalomban, amelyik „megöli
az egyéniséget”. Ahol nem nyílik lehetőség az egyén önmegvalósító kibontakozására,
ott nemcsak az egyéniség szürkül és pusztul, hanem maga a társadalom is. Az egyéni­
ség forradalmával összefüggésben Németh szükségesnek látja a társadalmi megúju­
lást, a szociális „elosztás” forradalmát is, de nem hiszi, hogy az „elosztás - önmagá­
ban - meggyógyíthatja az élet mély baját”. „Az elosztás ideig-óráig talán megnyugtat­
ja az emberiség igazságérzetét, de ha nem lép tovább, még boldogtalanabbá teszi az
egyént”.
A minőség forradalmának igényével meghirdetett eszme tehát már indulásakor az
„egyéniség” örökérvényű erkölcstől és magyar-európai kultúrától táplált - amelynek
kérdéskörét most nem vizsgáljuk - szabad és sokoldalú kibontakozását jelenti, amely
meghatározhatja egyén és közösség viszonyát, és lehetővé teheti a társadalmi kérdések
emberi szintű rendezését is.
A szóbanforgó A minőség forradalma kapcsán azonban néhány szóval ki kell tér­
nem e tanulmány késleltetett újraközlésére is. A múltbéli kultúrpolitika ugyanis csak
az utolsó előtti kötetben adott rá lehetőséget a húsz éve folyamatosan megjelenő élet­
mű-kiadáson belül. Az emberi egyéniség szabad kibontakozására és érvényesülésére
épült minőségeszmény, a „minőség forradalmának” 33-ban született alapvető gondo­
lata tehát csak fél évszázados késéssel, a 89-es Életmű szilánkokban lapjain láthatott
napvilágot, és juthatott el az életmű iránt érdeklődő olvasókhoz.
Ezzel kapcsolatban jegyzem meg, hogy a gondolkodó eszmekört képviselő egyéb
fontosabb tanulmányok, főként a történelemfilozófiai vonatkozásúak, inkább csak
szétszórtan, esetlegesen vagy szellemi környezetükből kiragadva, olykor csonkultan je-

15
 lenhettek meg a szóbanforgó kiadás különböző válogatásaiban. Nem összetartozásuk,
szellemi kohójuk helyét és idejét mutató egységben kerültek felszínre, inkább csak ke­
rülgetve a születő, fejlődő írói gondolatvilág szerves folyamatát. így a 30-as évekbeli
Tanú vagy a korábbi és későbbi korszakok úgynevezett „sorskérdésekkel” foglalkozó
tanulmányai jórészt csak a húsz éve megindult sorozat zárókötetében jutottak el az ol­
vasókhoz. E módszer természetesen nem a kitűnobbnél kitűnőbb, és az életművet be­
csülettel szolgáló, hiánytalanul felmutatni kívánó szerkesztők találmánya volt, hanem a
már említett kultúrpolitikai szemlélettől való függőség kényszerű következménye.
Visszatérve azonban kitűzött témánkhoz, hangsúlyozni szeretném, hogy az „egyé-
niség”-tudatú világkép áthatja Németh egész életművét. Meghatározza pályájának 45
utáni szakaszát is mind gondolkodói, mind pedig szépírói tekintetben. Az utóbbi pá­
lyaszakaszban azonban - jellemző módon -, már nem a „minőség forradalmáért”
száll síkra a gondolkodó író, hanem inkább a minőség és egyéniség védelme érdeké­
ben. Ez idő tájt kerül életfilozófiájának előterébe az etika és a pedagógia. Az emberi
gondolkodás ápolásának tekintetében Németh a Szókratész! dialektikát fogadja el
mintának, amely szerint a logika szerepét átveszi a „pedagógia, hogy az igazság meg­
ragadásának szervévé nevelje az emberi elmét”. E felfogásban az etika pedig mint
„példa jelenik meg, örökös harcban az emberi őrültséggel”. Németh pedagógiai vo­
natkozású írásaiban, így az Iskola Kakaskúton című utópiájában változatlanul központi
igény az „egyéniséget őrző” és az emberi képességeket fejlesztő oktatás. A szocializ­
mus lehetséges megvalósulását pedig ahhoz a számára alapvető gondolathoz köti -
olvashatjuk többek közt a Tapasztalat és álomátadúsban, hogy a szocializmus által te­
remtett civilizáció mennyire tudja magába olvasztani az egész emberiség értékeit s
kultúráját, hogyan bontakoztatja ki az „egyén képességeit”, és ezzel összefüggésben
képes lesz-e egy „különb és tanultabb emberfajtát kialakítani”.
A minőségeszmény mint életfilozófia nem maradhat eszme csupán, hanem az élet
közegében „emberbe - kell - öltözködnie” ahhoz, hogy egyén- és társadalomformá­
ló erővé váljék. Mivel egyén és eszméje összetartozik, igaz eszme csak igaz emberbe
„öltözködve” valósulhat meg, és válik élet- meg társadalomformáló erővé is. A társa­
dalom jó irányú formálásához tehát szükséges az erkölcsi értékektől táplált „egyéni­
ség” minőségi magatartása, valamint kibontakozása.
Az Emberi színjátéktól az Irgalomig bezárólag, Németh regényei életfilozófiai vo-
natkozásúak, ezen belül pedig az egyéniség felmutatására vállalkoznak. Pályájának 45
utáni szakaszában az Égető Eszter mellett, főként az Irgalom képviseli a tanító igényű
életfilozófia legfontosabb tételeit. Hősnője felismeri az „egyéniségében” rejlő belátó
irgalmat, é& racionálisan tudatos világképpé fejleszti. Egyrészt önnevelő erkölcsi esz­
mévé formálja, másrészt pedig az emberiséget szolgáló világképpé és életfilozófiává.
Némethnek mint tanítónak az a szándéka, hogy egyéniségtudatú életfilozófiáját,
főként a 48-as Égető Eszteren keresztül, mint erkölcsi példát kínálja a korabeli új világ
számára. Etikai vonatkozású egyéniség-szemléletét azonban nemcsak figyelmen kívül
hagyják, hanem jobbára gúny tárgyává is teszik a szociális világképet kisajátító, eltorzí­
tó, szerkesztői prekoncepcióknak megfelelő kritikusok.
A minőség nélküli világrendtől elnyomott, megerőszakolt egyéniség létmódját leg­
nagyobb regényében, az Iszonyban mutatja fel Németh László, amelyet 42-ben kezdett
el írni és 47-ben fejezett be Hódmezővásárhelyen.

16
 /

Keletkezésével egy időben annak a történelmi visszavonhatatlanságnak a tudata

tartja feszültségben, amelyről a Madáchot olvasva című 43-as tanulmányában nyilatko­
zik: „A magyar nemzet katasztrófák igazságtalan során süllyedt le a legsúlyosabb gyar­
mati sorba. Nincs még egy nép Európában, amelynek ilyen kevés része volna államá­
ban, s nem sok a színesek közt, amelynek ilyen kevés reménye a szabadulásra”. A re­
gény befejezésének idején, 46-47 táján pedig a támadások pergőtüzébe kerül Németh,
és részesül bizonyos védelemben is. Főként a Kisebbségben című munkájáért támad­
ják, a 43-as szárszói beszédért, harmadik utas koncepciójáért, hogy csak a fontosabba­
kat említsük. Lukács György és Révai József cikkben foglalkozik nézeteivel, Schöpflin
Gyula pedig „kútmérgezőnek” nevezi a rádióban. Az Iszony befejezésével majd pár­
huzamosan folyik a koncepciós perré alakított Magyar Közösség elleni eljárás, amely­
nek során Némethet mint „szellemi előkészítőt” próbálják vádolni egyesek. Ekkor
már barátai is azt tanácsolják, hogy tagadja meg korábbi írásait, amit ő természetesen
elutasít. Magáról az Iszonyról pedig Lukács György úgy nyilatkozik A népi irodalom
múltja és jelene című írásában, hogy „néma tiltakozás az új demokrácia ellen”.
Ez a világirodalmi szintű alkotás ugyanis két súlyos és létproblémáktól ugyancsak
terhes korszak fordulóján veti fel az egyéniség „szuverénitásának, önállóságának” jo­
gát, és vele összefüggésben az elfojtásra ítélt, megerőszakolt minőség iszonnyá fajult
világidegenségének a problémáját. Az író Kárász Nelli érzéstörténetén, ön- és létértel­
mezésén keresztül, az alkatába és sorsába „öltözködve” juttatja kifejezésre saját kora­
beli tragikus közérzetét, hogy a minőség elnyomása felidézi az élet megromlását is. A
kibontakozni, megvalósulni nem tudó egyén meddő marad, vagy ön- és világpusztítóvá
válik. Nemcsak saját pusztulását idézi fel, hanem sorsa maga után vonja az őt elfojtó
társadalom eltorzulását is.
Az Iszony parabolája ugyanis allegorikus formában képviseli szerzőjének korabeli
életérzését, ugyanakkor magában hordja filozófikus létértelmezését is. Iszonnyá fajult,
tragikus elidegenedés! problémájánál, bizonyos alkati és lélektani tényezőknél fogva -
mint ahogy korábban a 82-es Tiszatáj lapjain is kifejtettem - köthető a korabeli eg­
zisztencialista írók regényeihez és irányzatuk filozófiájához is. Szólnom kell arról is,
hogy az Iszony keletkezésével egy időben és magyar viszonylatban először Vatai Lász­
ló 41-ben megjelent tanulmánya foglalkozik a tragikus lételméleti regény és a vele
kapcsolatos egzisztencializmus problémájával. A kortárs európai irodalmár filozófu­
sokhoz, így Némethhez hasonlóan, ő is Dosztojevszkijen keresztül jut el a „szubjektív
életérzést” kifejező művészet, az egzisztencialisták által felvetett lételméleti, valamint
poétikai problémákhoz, amelyek az Iszonyban is jelen vannak. Tény az is, hogy a re­
gény 63-as francia nyelvű megjelenésekor, ugyancsak az egzisztencialista Gabriel Mar­
cel filozófus helyezi legmagasabb szintre Németh művét, úgy nyilatkozván, hogy az
Iszony „olyan remekmű, amely Önt korunk legnagyobb regényírói közé emeli”.
Meg kell azonban mondanunk azt is, hogy Németh problémafelvetése súlyosabb
az egzisztencialistákénál, mert az Iszony esetében hangsúlyát a történelmi-társadalmi
tényezők megkötő voltára helyezi. Az irányzat szabad választási tanával kapcsolatban,
ettől eltérően, az emberi cselekvés bizonyos kötöttségeire figyelmeztet. Ezekből Né­
meth az etika segítségével próbál kitörni úgy, hogy a minőséget képviselő egyéniséget
etikailag megemeli.

17
 Kárász Nelli végső, filozofikus monológjában úgy tesz hitet az egyéniség szabadsá­
ga mellett, hogy világban való létezéséhez kapcsolja a többi emberhez való viszonyulás
kérdését. A minőség önmegvalósításába iktatja a belátás és az irgalom-elv gondolatát.
Németh életfilozófiája tehát lényegében abban különbözik az említett XX. századi
gondolkodókéitól, hogy „egyéniség”-tudata nem individuálisan öncélú, hanem felvál­
lalja a közös emberi iránt való felelősség gondolatát is. Tragikus létérzékelése így válik
az életnek értelmet kereső és adó életfilozófiává.

18
 SALAMON KONRÁD
Németh László minőségszocializmusa

„Németek és oroszok közt mi más lehet Magyarország mint csatatér?” - sóhaj­

tott fel Németh László 1936-ban, majd így folytatta: ,A Tanúi épp az a hit hozta létre,
hogy más is lehet mint csatatér. A Duna-álom s ami összefügg vele, humanizmus és
minőségszocializmus, a két ellenfél közé szorult kis népeket akarta hagyományuk,
szellemük és érdekük védelmében mint egy testet, talpraállítani.”1 Más alkalommal
így fogalmazta meg e gondolatot: „a huszadik századi szocializmus eszméje nemcsak e
szerencsétlen ország számára nevelhet belőlünk hű erjesztőket, de a bolsevizmus és
fasizmusok közé szorult Kelet-Közép-Európának is irányt szabhat.”2
A minőségszocializmus tehát nem egyszerűsíthető le a marxizmus tagadására.
Megfogalmazója azt a célt tűzte maga elé, hogy a kelet-közép-európai népek számára
a megmaradás lehetséges útját felrajzolja. Mivel törekvése során a marxista szocializ­
mus oldaláról kapta a legfigyelemreméltóbb támadásokat, tehát ezzel az irányzattal
kellett elsősorban foglalkoznia. Maga sohasem tagadta, hogy „két nagy tény bűvöleté­
ben” állt. „Egyik ’Nyugat szelleme’ volt, másik a szocializmus,”3 de idegenkedve szem­
lélte ennek a marxi ideológiával való viaskodását, s többször is megismételte: „Szocia­
lista vagyok, de nem marxista...” mivel a „marxizmus a múlt század második felének a
szocializmusa.”4
Ez a múlt századi szocializmus az őszirózsás forradalom és a tanácsköztársaság
bukása után, ha lehet, még inkább szekta-magatartásba merevedett, alkalmatlanná
válva a jövő képviseletére. Jogos volt hát Németh László megállapítása: „akár az ame-
rikánizmus eszi meg a világot, akár a szocializmus, az unalom, amely mindkét rend­
szer lényege, olyan reakciót fog felkavarni, amilyenre a kereszténységen kívül nincs
példa a történelemben.”5 A két irányzat között ugyanis nem látott minőségi különbsé­
get: „Kapitalizmus és szocializmus: az egymást fojtogató ikrek, egymás kiegészítői és
tükörképei”. „A szocializmus az alsó néposztályok kapitalizmusa; ugyanaz az élet-
szemlélet s hozzá a társadalom alulról nyíló perspektívája.”6
Mindez azért volt elkeserítő Németh László számára, mert világosan látta, hogy
kora általános életforma-válsággal küszködik, amelyből csak egy új minőség megte-

1 Németh László: Európa antropológus szemmel. In: A minőség forradalma, Bp. 1943. V-VI. 145.
2 Németh László: Hendrik de Mann: A szocialista eszme. Uo. 127.
3 Németh László: Európa antropológus szemmel. I.h.
4 Németh László: A reform ellenségei. In: A minőség forradalma. Bp. 1940. IV. 177.
5 Németh László: A kapitalizmus vége. I.h. II. 20.
6 Németh László: Három kortárs. I.h. 28.

19
 remtésével, a minőség forradalmával lehet kijutni. Ezzel szemben azt tapasztalta, hogy
a kor marxista-szocialista elméletében és gyakorlatában csupán az egykori próféták
kétértelmű tételein nyargalászó dialektikusok, valamint az osztályharc és az erőszak
megszállottjai érvényesülhetnek. Ez a mozgalom képtelen érzékelni kora új ellent­
mondásait, ráadásul azt az elvet követi, hogy az „embereket nevelni csak erős, megin­
gathatatlan tételekkel lehet... s ahelyett, hogy a kor spontán szellemi áramlatait figyel­
né s kiküszöbölné a szocializmus avult elemeit, melyek az alapítók helyi nézőpontjából
eredtek, szentesíti s még jobban megmerevíti”7 azokat. Mivel a huszadik század há­
rom nagy alkati hibájának a rablóerkölcsöt, a hanyatló minőséget és az öncélú, szabá­
lyozatlan termelést tartotta, mely a történetének végpontjára érkezett, de megújulásá­
nak jeleit még nem mutató tőkés termelési módhoz kapcsolható, a kivezető utat a mi­
nőségszocializmusban látta, hisz a szocializmus már eddig is milliókat nevelt fel er­
kölcsre, életre, s e folyamatból, a minőség tiltakozásából bontakozott ki a huszadik
század szelleme. Ugyanakkor e reményt keltő folyamat érzékelése mellett sajnálattal
kellett megállapítani, hogy „erre a szellemre a szocializmus az ötvenes évek jogtalan
fölényével néz s e szellemben nincs erő, hogy pártot toborozzon.”8
A pártokat alkotó, politikai erőt jelentő marxista szocializmusról szólva újra és új­
ra figyelmeztetnie kell annak egyoldalúságaira: „A közösség élete látszólag egyre kol­
lektivebb lesz, azaz egyre kevesebbet törődik tagjai egyéni életével, nem számít kezde­
ményezésükre s nem hederít kívánságukra” - írj a A minőség forradalmában s így foly­
tatja: „Akik a társadalom átalakításáért küzdenek, nem hajlandók erről a kérdésről
gondolkodni. Megakadályozza őket a tételes tunyaság és a hamis fegyelem. Úgy érzik,
a forradalom az elosztás kérdése. (...) Elismerem, hogy szükség van az elosztás re­
formjára, s a közösséget inkább elfogadom kizsákmányolónak mint a magánembert.
De nem hiszem, hogy az elosztás meggyógyíthatja az élet mély baját. Az igazságosan
elosztott javak, mégha bőségesek is, létminimumot jelentenek, amíg az ember munká­
jában nem találja meg legfontosabb javát. Az elosztás forradalma ideig-óráig talán
megnyugtatja az emberiség igazságérzetét, de ha nem lép tovább, még boldogtalanab­
bá teszi az egyént.
Várom az embert, aki megszövegezze a minőség forradalmi kiáltványát. Ezt a ki­
áltványt már sok millió ember szövegezheti a szívében, s a mozgalom, melyet kivált,
mélyebbre fog szántani az emberi életben, mint az elosztás forradalma.”9
Németh László bírálatainak jogosságát a legegyértelműbben azok a szenvedélyes,
sőt dühös támadások igazolják, amelyeket vívódó, kérdésfelvető írásai a szocialista
baloldalon kiváltottak. A kommunista Korunk pedig egyenesen az irodalom fasisztájá­
nak nevezte. Sokan levélben fejezték ki rosszallásukat. Válaszában elismerte, bírálói­
nak igaza lehet, nem ismeri eléggé a szocializmus elméletét, de - tette hozzá néhány
rossz tapasztalatára hivatkozva, mint pl. amikor az anyag vagy a szellem elsődlegessé­
gének felesleges kérdésében akarták felvilágosítani - ez nem is érdekli. Szerinte a lé­
nyeg, hogy az „emberiség fölébe akar kerülni természetének és körülményeinek: ez a
Mozgalom, melynek minden a hüvelye csak. A történelem azt tanítja, hogy a hüvelyek
idővel kényelmetlenné válnak, s a Mozgalom mint vándorló hindu lélek, új hüvelyébe

7 Németh László: A huszadik század vezérjelenségei. I.h. V-VI. 16.

8 Uo. 23.
9 Németh László: A minőség forradalma. I.h. I. 11.

20
 költözik. Egy mozgalmat nem az ismer igazán, aki kátéját kívülről tudja, hanem aki
megérzi, hogy otthonos-e benne a lélek... Nos elismerem, hogy a kátét ti tudjátok job­
ban, de a lélekvándorlás megfigyelésére én alkalmasabb vagyok.” Ezután a féloldalas
szocialista történelemfelfogásról szólt, amely a „tizenkilencedik században keletkezett,
és a tizenkilencedik század sajátos, talán soha vissza nem térő viszonyait tükrözi. A ti­
zenkilencedik században valóban volt valami automatizmus, kifejtette, szélesítette és
alkalmazta, amit kapott; az események egy irányba mutattak, a történelem fejlődésnek
látszott. Visszatekintve tudjuk, hogy ez a fejlődés is kétértelmű volt... Nagyon is nyílt
időkhöz értünk, melyek maguk keresik össze örökségüket; nem kifejtenek és alkal­
maznak, hanem kezdenek és kockáztatnak. A szocializmus taktikája azért rossz, mert
változatlanul ragaszkodik a tizenkilencedik század történelemfelfogásához.”10
A tizenkilencedik század lenyűgöző ipari és természettudományos fejlődése ugya­
nis azt sugallta, hogy az emberiség rövidesen képes lesz tudományos megalapozottság­
gal, mondhatni „tévedésmentesen” dönteni a sorsát meghatározó kérdésekben, tehát
a politikában is. Ezzel a megalapozatlan reménnyel szállt vitába Németh László, ami­
kor leszögezte: „A történelemnek és a társadalomnak nincsenek természettudomá­
nyos szigorú törvényei. Az idő választásokat kínál, s képességeinktől és elszántságunk­
tól függ, hogy a jövő melyik jövőhöz fog hasonlítani. Aki túlságosan biztosan ismeri a
holnapot, könnyen lefitymálhatja, ami efelé a holnap felé törtet. Ez történt a marxiz­
mussal is. Nem ismeri eléggé korát.”11
Ugyanakkor Németh László nem vetette el a szocializmusnak mint a társadalmi
igazságosságnak az eszményét. Az egyik - marxizmusbírálatából túlzott következteté­
seket levonó - levélírónak így válaszolt: „Téved, a szocializmus nem bukott meg, és
ez a kor nem is oly sivár. A tizenkilencedik század megkönnyítette a termelést, meg­
mozdította a tömegeket, s reményt nyújtott, hogy a könnyebb termelést a tömegek a
maguk javára aknázhatják ki. Semmi okunk sincs ezt a reményt feladni; ez a remény
olyan hatalmas, hogy nincs egyetlen irány, amely nyíltan le merne róla mondani. Mi
mondjunk le, akiket vér és hivatás köt hozzá? mi, akik szocialisták vagyunk!”
A vallomást azonban fenntartások követték: „Persze a reményeknek is megvan a
maguk öltözéke, amit ön bukásnak néz, inkább átöltözés. A szocialista remény már
megért egy ilyen átöltözést, amikor utópistából tudományossá vált. Ezzel az első
marxi átöltöztetéssel a kor szemében szilárdabb, törvényszerűbb, elkerülhetetlenebb
lett; elterjedt és megerősödött. A ruha közben divatját múlta, az a tudományosság,
amely kiszabta, magában a tudományban is megbukott. (...) A szocialista reménynek
megint öltözködnie kell. Gazdagabb hagyományba és szélesebb természetbe kell öl­
töznie, hogy mint humanista (vagy ha úgy tetszik, minőség) szocializmus jelenjék meg.
Sikerül ez az átöltözés? Századunk a kockázatok kora, de ami kockázatai mélyén buj­
kál, az a szocialista remény.”12
Ez a minőségszocializmus nemcsak az anyag vagy a szellem elsődlegességét tar­
totta felesleges kérdésnek, de a magántulajdonnal kapcsolatos hitvitákat is elutasítot­
ta. „A probléma súlypontja... egyáltalán nem ott van, hogy szentség-e a magántulajdon
vagy sem. A lényeges kérdés: állami alkalmazott legyen-e a termelő, ahogy a szocialis-

10 Németh László: ..Világnézet”. Tanú, 1933. okt.

11 Uo.
12 Uo.

21
 ták gondolják, vagy egy országos termelési terv keretei közt viszonylag független vál­
lalkozó. (...) El lehet képzelni a tervgazdaságot is, mint vállalkozások hűbériségét,
ahol a magántulajdon helyébe a munkabizomány lép: a ’birtokos’ felelős a közösség­
nek, a közös terv szolgáltatásokat szab ki rá, de megőrzi a nagy kollektív kereten belül
egyéni függetlenségét; kifelé a rendszer része, de benn a maga udvarán a maga ura.
Hogy egy ilyen rendszer mennyivel szabadabb fejlődést enged tulajdonságainknak,
mint a termelő hadsereg, nem kell mondani.” 13 Az elbürokratizálódás veszélyét ma­
gában hordó marxista szocializmussal szemben hirdette Németh, hogy van „egy har­
madik út s van egy szocializmus, amely nem marxizmus.”14
Minőségszocializmus és harmadik út - a magyarországi munkásmozgalom és pol­
gári radikalizmus szemében ez már főbenjáró cselekmény. Sokasodtak is a bírálatok,
Németh László azonban egyre makacsabbul folytatta: a „kisebbség jogosítványa, ha
elit tud lenni.” „A magyar sorskérdések olyan megoldhatatlanul nehezek, hogy az a
mozgalom, amely megoldja őket, okvetlenül európai mozgalom is: a magyar reform
vagy nem reform, vagy a környező népek számára is példa.” „A magyar reform akkor
győz igazán, ha a minőség-szocializmus példájával a környező népek urait megbuktat­
ja, s a rokon talajból rokon folyamatot indít meg a nagy közös érdekekért, kiküszöböl­
ve a helyi ellentéteket.”15
E kiragadott mondatokból is egyértelmű, hogy Németh László egy jellegzetesen
magyar, de a szomszéd népekével rokon utat javasolt nemzetének, amely különbözött
a munkásmozgalom által ajánlottól; „Nem azért, mert szocializmus, hanem mert a
szocializmusnak egy alsóbbrendű fajtája, mely lehet hasznos, ahol már megvan, de
nem lehet eszmény, ahol még nincs.” 16 Mégpedig azért, mert a „marxizmus a múltból
kiszakadt béresek szocializmusa”, míg a minőségszocializmus a „hagyománnyal kap­
csolatot tartó vállalkozóké.”17
Németh László tehát a „tizenkilencedik század önhittségi tébolyában” született
marxizmust joggal tekintette zsákutcás veszedelemnek, mert ezt a féligazságokon
nyugvó, de magát tudományosnak hívő elméletet ráadásul áthatotta az a forradalmi-
ság is, amely „a francia forradalom leánya. A francia forradalomban szőröstől-bőrös-
től megettek egy uralkodó osztályt, ez olyan látvány volt, amelynek az emlékétől nem
lehetett szabadulni. A történelem természetes menetének látszott, hogy az uralkodó
rétegeket az alattvalók időnként megegyék. A második rendet a harmadik, a harmadi­
kat a negyedik; az nevet, aki utoljára eszik.” 18 Igen ám, de az „orosz forradalom azt
mutatja, hogy a negyedik rend emésztése sem egész tökéletes, s a legtorzabb polgári
réteg: a hivatalnok megint ott ül a munka-kényszerrel kötött elvtárs-jobbágyok nya­
kán.”19
Ettől a borzalmas és felesleges kalandtól szerette volna megóvni Németh László a
magyarságot, arra figyelmeztetve, hogy a társadalmi igazságosság csak egy minőség-

13 Németh László: Új politika. I.h. IV. 7-8.

14 Németh László: A reform ellenségei. I.h. IV. 177.
15 Németh László: Töredékek a reformról. I.h. IV. 166-171.
16 Uo. 171.
17 Uo. 177-178.
18 Németh László: Válasz nyílt levélre. In: Molnár Erik: Válogatott tanulmányok. Bp. 1969. 108.
19 Uo. 109.

22
szocializmussal valósítható meg. A marxizmus tehát bűn e szocializmus ellen, mégpe­
dig a következők miatt: „szellemi nyűgévé lett a mozgalomnak; elriasztja tőle a kor ve­
zérszellemeit, s elzárja a kor vezérszellemeitől a mozgalomba kerülteket; bukott pol­
gárokat ültet a munkásság nyakára, akik műveltség-csömörükben szembeállítják az
emberi lehetőségekre kíváncsi feltörekvő munkást a hagyománnyal, melyet polgárinak
bélyegeznek; lesüllyeszti a munkásvezetők színvonalát, s mint Oroszországban láttuk,
a korlátoltság kiválasztását indítja meg köztük; a betű képmutatására tanítja a ’felsza­
badult’ embert, tételfacsaró teológusokat és dogmákkal ölő csörtetőket táplál, az érzés
és gondolkodás hűségét megbünteti.”20
Mindezek következtében a „hitványak felülkerekedése a tömegmozgalomban s a
kiválóság elzüllése a tömegmozgalmon kívül egyik fő oka, hogy a szocializmusnak, el­
lenállhatatlan belső igazsága ellenére is, időnként oly rosszul áll a szénája, s győzelme
elé sokszor azok is szorongva tekintenek, akik elkerülhetetlennek tartják.” A megol­
dás tehát nem lehet más, mint a minőségszocializmus, amely „lehet botrányosan rossz
szó, de amit kifejezni akart, ez: szocializmus beoltva a szellem forradalmával.”21

20 Németh László: Válasz nyílt levélre. In: Molnár Erik: Válogatott tanulmányok. Bp. 1969. 110.
21 Németh László: Hendrik de Mann: A szocialista eszme. I.h. 127.

23
 VEKERDI LÁSZLÓ
A Magyarság és Európa - ma

Az 1935-ben írt - s még az évben megjelent! - Magyarság és Európa korabeli fo­

gadtatását épp mostanában ismertette Monostori Imre, s kijelölte egyben mai értéke­
lését. Monostori Imre, Grezsa Ferenctől tanult módszeréhez híven, pontosan és kellő
részletességgel bemutatta a tárgyalt mű szerkezetét, és felvázolta eszmei koordinátáit
is. Sándor Iván pedig tüzetesen megvizsgálta a Németh-életmű egészének a tükrében
azokat a főbb eszméket - a nagy teremtőaktusokból táplálkozó kultúra-modellt pél­
dául, vagy a telepítés-gondolatot - melyeknek ebben a könyvben is centrális szerep
jut, vagy itt jelennek meg - mint épp az említett kultúra-modell - a legkidolgozbt-
tabb formában. A Németh László-pör aktáit felnyitva azt is elénk tárta Sándor Iván,
hogy a hosszú huszadik századi válság tüneteiből és tulajdonságaiból mit és mai szem­
mel mennyire elfogadhatóan diagnosztizált Németh; most megjelent összegyűjtött
esszéinek a kontextusában látszik csak igazán, hogy milyen híven tárta elénk. Mi szük­
ség tehát újból elővenni a kérdést? Semmi. Dehát a szükségtelen munkát is csak vál­
lalni kell valakinek, ahol ennyien vagyunk, s úgy látszik, egyre többen leszünk felesle­
gesek.
A Magyarság és Európa mindenesetre épp ebből a szempontból volt talán legin­
kább „heroikusának, „tragikusának, „utópisztikusá nak nevezhető, nem ama józan
érvek szerint, ahogyan korabéli kritikusai ezekkel a címkékkel kitüntették. A hirtelen­
jében odavetett, erős sodrású óriás-esszé ugyanis elsősorban azt akarta igazolni, hogy
a magyarság Európában, egy válságaiból újjászülető Európában nem lesz felesleges.
Ez a féltő és félő szenvedély magyarázza tán leginkább a szerző sietését, s az ebből fa­
kadó tévedéseit és túlzásait; el egészen az olyan nyilvánvaló elírásokig, miszerint Ber­
zsenyi (tán az alliteráció kedvéért?) „ott rohad el Kemenesalja alacsony Kaukázusán”.
Hisz 1935-ben, a vitéz jákfai Gömbös Gyula-féle „reform” csúfos szétpukkanásának a
másnapján, nyilván sietnie kellett, ha helyet akartunk kapni a gyorsan átalakuló és lát­
hatóan új egyensúlyi rendszert keresgélő Európában.
De ha mégúgy sietett is Németh, igyekezett diagnózisát jól megalapozni. Az 1935-
ös Európát hatalmas ívű történeti összefoglalásba illeszti. Király tanár úr, Cs. Varga
István, Grezsa Ferenc, Monostori Imre, Sándor Iván, Béládi Miklós - ha más-más ol­
dalról is - kellően hangsúlyozták már, hogy épp ezidőtájt tetőzik Németh görög-kor­
szaka, és valószínűleg ekkor a legerősebb Kerényi illetve a Kerényi-gondolatkör ha­
tása is. Érthető hát, hogy a görögség kerül az Európa-modell, helyesebben az Európa-
vallás középpontjába. Teljességgel Kerényi-hatásra utal az is, ahogyan Németh az „új
Európa” új tudományát felvillantja, egyfajta „mitológiaszomjas” tudományként,

24
 amelynek fő feladata a dolgok új - már a szó maga árulkodó - „megragadása”. Csak
ez tette lehetővé, hogy most már „nemcsak tudtunk valamit az athéniekről vagy régi
franciákról, hanem bizonyos fokig athéniek és régi franciák tudtunk lenni.” Németh
elsősorban Nietzschére-Diltheyre hivatkozik, de Németh hivatkozásait - pontosabban
a Vásárhely előtti Németh hivatkozásait - sohasem filológiai értelemben kell fogadni,
inkább afféle irányjelzőkként, s ezt a két irányjelző táblát itt nyilvánvalóan Kerényi ír­
ta fel, huszadik századira és romantikusra igazítva Nietzsche és Dilthey jó öreg tizen­
kilencedik századi és pozitivista vonásait. Valószínűleg csak innét, e felől a húszas-har­
mincas évekbeli szellemfilozófiából nézve látszik - amint Kocsis Rózsa állította az
imént - Dilthey az „életfilozófia” képviselőjének, s bizonyos értelemben Heidegger
és az egzisztencializmus elődjének. Azóta másként, sok tekintetben újbóli tizenkilen-
cedikszázadiasabban látszik Nietzsche és Dilthey, s athéniek és régi franciák sem igen
tudunk már olyan könnyedén lenni, mint akkoriban. Részletesebb megismerésükkel
párhuzamosan megnövekedett a régmúlt civilizáció idegensége; s egyébként is görög
fénykor és francia nagyközépkor - Németh két nagy kultúra-teremtő periódusa -
sem ragyog ma már olyan töretlenül, noha a színek spektruma - tán épp a törések
következtében - igencsak gazdagodott. Prózaibbá vált az egész európai történelem is:
Németh három nagy „növéstünemény”-ét, a keresztes háborúk, a reneszánsz, a kapi­
talizmus három egymást követő nagy „vállalkozásnál, ahogyan sorra megnyitják a
földrész előtt a Földközi-tenger, az Atlanti óceán és a világtengerek lehetőségeit, ki­
sebb de konkrétabban megfogalmazható lépések sora váltotta fel. Cluny-ben sem any-
nyira a szenteket látjuk ma már, mint inkább egy nagyratörő és szimbólumokra érzé­
keny arisztokrácia (nem is föltétlenül csak szellemi) élcsapatát; a XIX. századból vi­
szont egyáltalában nemcsak a „különc”-öt becsüljük immár, hanem bizony a tudóst,
sőt (az azóta tapasztaltakhoz hasonlítva) még a politikust és (olykor) a katonát is.
Némethnek azonban a XIX. század húszas-harmincas években divatos lebecsülése
jól jöhetett a magyar történelem Európába-illesztése szempontjából. Kiterjesztve
mintegy Szekfű Három nemzedékének szemléletét, Németh ugyanis a magyar történel­
met 1711-től egyetlen hosszú hanyatlásként értelmezi, amelyből csak egy-egy „különc”
és többnyire félreértett vagy olykor eltorzult költő és író emelkedett ki (a Kisebbség­
ben „mélymagyar” irodalomszemléletére emlékeztetőén), s ahol egyetlen kollektív
fáklya világolt a növekvő homályban: 48 mítosza. Azt meg Sándor Iván fejtette ki épp
az előbb találóan, hogy Németh mennyire azonos jelenséget látott Európa és a ma­
gyarság korabeli válságában. S csakugyan: ahogyan a XX. század húszas-harmincas
éveinek XIX. század-képében egy „Isten pénzé”-t jobbadán elpazarló Európa haladt
egyre jobban kiüresedve XX. századi nagy válsága felé, úgy rohan Némethnél a kie-
gyezéses Magyarország a Habsburg-birodalom lejtőjén a maga bornirt „neobarokk”
csapdájába.
Sándor Iván figyelmeztet már régebben arra is, hogy míg Németh 48-képe folyton
változik és gazdagodik az idők során, a kiegyezéses Magyarországról rajzolt képe vagy
inkább kórképe lényegében soha nem módosul. S a nyomaték kedvéért Sándor Iván
még mellé teszi Bibó, Némethét e tekintetben megerősítő elemzését. Tudjuk, mai -
Bibóra amúgy oly szívesen hivatkozó - historiográfiánk nem igen ért vélük egyet. A
ma szempontjából egyébként igen logikusan, hisz ha a törökvilág óta valamikor, a Mo­
narchia idején Magyarország valamiképpen „fölzárkózott” Európához.

25
 Csakhogy Németh nem akart mindenáron „fölzárkózni”. Illetve nem a kor válsá­
gokkal küszködő Európájához kívánt bármely felé is fölzárkózni. Nem kívánt csatla­
kozni sem a konzervatív Nyugathoz (akik közül egyedül a költészetet és közgazdaság-
tant még mindig ízléssel ötvöző Angliához húz annyira-amennyire), mégkevésbé a há­
rom új kísérlet, az orosz, az olasz és a német valamelyikéhez. Németh László egy
olyan Európában képzelte el Magyarország és a magyarság helyét, amely hódításairól
lemondva, befelé fordulva, szorgos munkával szerzi vissza az elpocsékolt „Isten pén­
zé”-!, s a görög mintáig leásva újítja - s találja! - meg önmagát. A görög mintát poli­
tikailag is értve, hiszen ahogyan a hellén világ egymással vetélkedő s egymást fölülmúl­
ni igyekvő poliszok sokaságából szerveződött, ahol mindig a valamilyen szempontból
legkiválóbb mutatta a példát, úgy tevődött össze Európa - legalábbis jobb korszakai­
ban - egymástól különböző s más-más téren kiváló nemzetekből, hogy az éppen aktu­
ális közös feladatnak megfelelően mindig az erre legalkalmasabb ugorhasson az élre, s
dolgozhasson ki érvényes megoldás-modellt a többieknek. A nemzetek eme nagy vál­
tógazdaságát tartja Németh az európai fejlődés legfontosabb strukturális jellegzetessé­
gének, s mivel úgy vélte, hogy Európát súlyos gazdasági és morális válságából legin­
kább valamiféle környezeti és emberi adottságokra figyelő mezőgazdasági forradalom
segíthetné ki, a kicsi Magyarország helyét egy ilyen „Kert-modell” megteremtésével
az új európai fejlődés élén jelölte ki. ígyhát a Kert-metafora lényegéből következik,
hogy Európához „felzárkózni”, az európai kultúra belső szerkezetéből következően,
csakis egyfajta „élretöréssel” lehet. Utánzással soha. Érthető tán, hogy máig annyian
gúnyolják és becsmérlik a Kert-metaforát, hisz végülis azt mondja ki, hogy mégoly jól
bevált módszerek és modell átvételén is legfejlebb egy szűk értelmiségi réteg, egy szol­
ga-elit nyerhet, az ország egésze csak rajtaveszthet. És érthető, hogy Hernádi Gyula
akkora indulattal „hatodrendű senkiházi”-za le Németh Lászlót, hiszen Németh Eu­
rópa szemléletét elfogadva nyilvánvalóan erősen csökkenhetnének Hernádi and Со.
nyerési esélyei.
. De van-é valóban ma többé-kevésbé ügyes átvételen túl más esélyünk? Nem kell é
mai szemmel csakugyan legjobb esetben is afféle öntelt utópiának tekintenünk Né­
meth Magyarság és Európa-modelljét? Mielőtt nagyon elítélnők, említsük meg mégis,
hogy egyik-másik meglepő (és a maga idején általános felháborodást keltő) megállapí­
tása azóta közhellyé közömbösödött. Ahogyan mondjuk leszámol mindenféle revíziós
törekvéssel: „Egykor sokat törik majd a fejüket: mi lehetett az oka, hogy ebben az ir-
redentás Magyarországban a legegyszerűbb dolgok sem jutottak az emberek eszébe.
Például, hogy a határpóznákat, amióta a világ világ, a háborúk szokták kidönteni.
Négy határ póznáit különösképp. Háború nélkül az irredenta éppoly elképzelhetetlen,
mint a komoly revízió. S mi értelme van annak, ha egy lefegyverzett kis nép, melyből
hárommillió van a szomszédok kezén, telekiabálta a világot: én irredentát, azaz hábo­
rút akarok békés eszközökkel? A világ végül is elhiszi, hogy ez a vacak nép a háború
üstje, s a szomszédok megcsinálják a háborút békés eszközökkel az elszakítottak el­
len.” Maga Horn Gyula nem fogalmazhatna pontosabban. S legyen mégoly ábránd
Németh telepítés-terve, a felvázolt kép megtévesztésig emlékeztet a kibucokra, és nem
egy vonása ismerhető fel, ha szükségképpen csökevényes formákban is, a többé-kevés­
bé jól üzemelő téeszek köré szerveződött háztáji gazdálkodásban. A mezőszilasi téesz

26
 és Németh bensőséges barátsága a hatvanas évek végén több lehetett öregedő író és
szülőföld megható egymásratalálásánál.
De mit mondhatunk ma, amikor a vitéz jákfai Grósz Károly-féle végkifejletbe ful­
ladt, elhúzódó és szakadozott reform-kísérletezés egy kifáradt, kedvét és lassan türel­
mét vesztő parányi országot hagyott itt, s ez áll szemben a konjunktúrájában magabiz­
tos és bizonyos tekintetben önmaga számára is meglepően sikeres, hatalmas Nyugat­
tal? Józanul elképzelhető-é más út az amott már bevált módszerek és tulajdonviszo­
nyok mielőbbi és minél pontosabb átvételénél? A válasz szakembereket igényelne és
alapos tanulmányokat; valahol remélhetőleg iparkodnak is már az adaptációs terápia
részleteinek kidolgozásával (ha egyelőre látszani nem is sok látszik belőle). Ám ha
Németh Európa-modellje akárcsak feliben-harmadában érvényes, sikeresek új uraink
is csak akkor lesznek, ha a gazdasági és szellemi változások fő irányába eső módszere­
ket veszik át, azaz ha nem a mai, hanem a holnapi Európát „utánozzák”. Holnapi ar­
cát viszont a vén földrész épp most valahogy mintha maga sem igen látná; mindene­
setre semmiképpen sem holmi „tudjuk-merjük-tesszük” optimizmus ragyog a mai ar­
culatán. Kicsit mintha „ túlgyőzte” volna magát a Nyugat; jól bevált, energizáló és egy­
ségesítő ellenségét veszítve Európa mintha kicsit zavarba jött volna, mintha újra kez­
dené keresni önmagát. „Ki fogja ezentúl - panaszolja egy tekintélyes brüsszeli „eu­
rokrata” folyóirat - játszani az ördög szerepét? Netán tanúi leszünk a régi türelmet­
lenségek felébredésének, újabbakkal tetézve? Netán visszatérünk önpusztító ösztöne­
inkhez?”* Még tán az sem egészen lehetetlen, hogy e tekintetben közös ellenségét és a
közös veszélyforrását veszítő Nyugat-Európa fog „felzárkózni” mihozzánk? Kivált ha
egyre energia- és vegyszerigényesebb agráripara drágulásán túl növekvő környezetká­
rosításai miatt is kényes helyi konfliktusokba keveredhet? Nem lehetne-é ilyen körül­
mények között egy környezet- és emberkímélő, s méghozzá a mostani nyugatinál jócs­
kán olcsóbb és sokkal ésszerűbb mezőgazdasági termelés igencsak vonzó példa? S
nem lehetne egy ilyen modell kidolgozására természeti, emberi, sőt még (ma többnyi­
re teli szájjal szidott) szervezeti adottságai következtében is épp a magyarországi me­
zőgazdaság alkalmas? Élelmiszerkínálatunk évek óta növekvő bevásárlóturizmust ger­
jeszt, s páratlan gyógyvízkincsünk vonzerejéhez is jelentős mértékben „besegít”. Nem
is annyira „beruházásokkal”, mint inkább kicsi ésszel és persze kellő kereskedői tisz­
tességgel a magyar élelmiszeripar könnyen állhatná a versenyt az agyonszubvencionált
európaival. Kivált ha a hosszú szovjet uralom alól felszabaduló közép-kelet-európai
országokban sikerülne fölibe kerekedni a föltámadó önpusztító ösztönöknek. S erre,
legalábbis nemzetiségi-etnikai tekintetben, nyilvánvalóan a magyarság - a magyaror­
szági és a határokon túli magyarság - mutatja ma itt a legtöbb hajlandóságot. Csak el
ne kiabáljuk valahogyan; csak pártos intoleranciával be ne helyettesítsük a szűnőben
lévő etnikait. S akkor egy toleranciát és jólétet igénylő, ésszerű és emberséges terme­
lésre áhítozó Európában tán kivívhatnánk a magunk „Szalamisz”-át.

* Pascal Bruckner: Vivre sans enemi. Lettre internationale. No. 23, Hiver 89-90, pp. 6-10.

27
 BÍRÓ ZOLTÁN
Németh László „harmadik útja”

„Senki sem mondhatja, hogy a magyarság rest volt

megváltani magát. Inkább egy különös fajta végzet
függött fölötte, amely sosem engedte, hogy, amit a
maga javára elkezdett, befejezze.”
(Szárszói beszéd)

„Harmadik útról” szólni ma meglehetősen kockázatos. Kockázatos, mert politikai

küzdelmekben misztifikálódott a metafora. Valamely igazságnak, felismerésnek a képi
kifejezése mindig azért jön létre, mert egyszerre tömör és szemléletes, mert fogalmi
nyelven nem eléggé mélyen, tartalmasán vagy a maga teljességében megragadható,
illetve csak hosszas okfejtéssel magyarázható jelenségeket egyszerűbben és gyakran
pontosabban képes megvilágítani. Ahhoz azonban, hogy a metafora ezt a szerepet va­
lóban betölthesse, mindig valamilyen közösségi hangoltság kell, közös veszélyérzet
vagy célképzet, melynek az aljáról éppen a metafora képes a felszínre robbantani a
sejtett, de ki nem fejezett igazságot, s azt közös felismeréssé tenni. Ennek hiányában a
metaforát újra meg újra magyarázni kell, s ahol magyarázni kell, ott már vagy a közös
alapokkal, vagy a metaforával van baj, de felidézése éppen ezért válik kockázatossá.
Ma ilyen helyzetben vagyunk a „harmadik út”-tal kapcsolatban. Akik nem értik, vagy
csak a helyzetünket nem akarják következetesen végiggondolni, azoknak ez homályos
és önmagától misztifikálódó kifejezés, akik pedig értik ugyan a tartalmát, de az éppen
szándékaik ellen hat, azok tudatosan igyekeznek misztifikálni vagy komolytalanná ten­
ni, hogy ezzel, nem is a metaforát magát, hanem éppen a gondolatot söpörhessék le a
magyar közgondolkodás képzeletbeli tárgyalóasztaláról.
Érthető, hogy Gombos Gyula, e kérdés kiváló értője és történeti elemzője - még
a hazai társadalmi rendszerváltozás ilyetén alakulása előtt - tanulmányában azt írta,
hogy a „harmadik út” gondolatának a sorsa történelmileg már megpecsételődött, ez a
gondolat ma már csak eszmetörténeti tény, nem pedig aktualitás. Azóta találkoztunk
- már az átalakulás közepette -, és ő csendes mosoly kíséretében valami ilyesfélét
mondott: hátha mégis.
A „harmadik út” XX. századi eszmetörténetét Gombos Gyulánál teljesebben és
logikusabban senki sem írta le, s tanulmányából - amely most megjelent itthon Püski
Sándor kiadásában - az is nyilvánvalóvá válik, hogy a gondolat Németh László előtt
megfogant Adyban, ott van Szabó Dezső politikai programtervezetében. Én ehhez
hozzáteszem most: ott van Móricz Erdélyében, de jelen van különféle változatokban

28
 évszázadok óta a magyar gondolkodók eszméinek, elképzeléseinek középpontjában.
Németh László tehát egy gondolat magyar történelmi folytonosságát képviseli, azt vi­
szi tovább, azt fejti ki továbbgondolva és aktualizálva a maga korszakára és a magyar
jövőt fürkészve, kortársai, szövetségesei közül sem egyedül. (Gondoljunk csak Illyés
számos prózai művére vagy Veres Péter Paraszti jövendőiére'.). Bibó István is jórészt
az ő gondolatmenetét viszi tovább 1945-48 között, ismét csak a korszak történelmi
adottságait figyelembe véve. Számomra most az a legfontosabb kérdés, hogy valóban
időszerű-e még, ésszerű-e még itt és most a „harmadik út” gondolata, azzal együtt,
hogy én szívesebben használom a „saját út” kifejezést, mert az talán ma könnyebben
értelmezhető. (Feltéve, hogy nem magyarázzák bele az európai környezetünktől való
elkülönülés szándékát!). Erre a kérdésre érdemes választ keresni talán úgy is, hogy
megnézzük: léteznek-e valamiképpen ma azok a körülmények, amelyek Németh Lász­
lóból a „harmadik Magyarország” és a „harmadik oldal” gondolatát előhívták.
Amikor Németh László „harmadik útját” kutatjuk, akkor az egyszerűség kedvéért
érdemes most két - végül kérdéssé formált - megállapításából kiindulni. Időrendben
az első belpolitikai, az ország belső szellemi-politikai struktúrájáról szól: „Van a
Törzsfő Magyarországa, és van az Osvát Magyarországa, - nem születhet meg az én
bábáskodásommal a harmadik?” A másik az 1943-as szárszói beszéd jegyzetéből idéz­
hető. Ebben a - ma már közismert - példálózásban a „harmadik út” külpolitikai
kérdését fogalmazza meg: „ Tegyük fel, hogy van Új-Guineában egy párt, amely azt
vallja, hogy Új-Guineának az angolokénak kell lennie. A másik szerint Új-Guinea
csak a hollandok alatt lehet boldog. S most föláll valaki, és azt kérdi: nem lehetne Új-
Guinea a pápuáké? Ez a harmadik oldal.” Mindkét idézet arra a Németh László i
megállapításra megy vissza, miszerint a magyarság bennszülöttként él, s vele külső és
belső politikai erők is csak mint bennszülöttekkel számolnak. A szárszói beszéd egyik
legfontosabb indító kérdése éppen az, „...hogy süllyedt bennszülötté ez a nagy közép­
kori nemzet tulajdon országában.” Nyilvánvaló tehát, hogy Németh László nem időt­
len filozófiai kérdések megválaszolására törekedett, hanem nagyon is időszerű, térben
és időben meghatározott helyzetek vizsgálatára és nagyon is konkrét, politikai oldalról
is feltehető kérdések megválaszolására. Úgy vélem, nem szentségtörés tehát elrugasz­
kodni most a Németh László-szövegektől, és a mai magyar helyzetre, a lehetséges ki­
bontakozás jellegére és irányára vonatkoztatni a kérdéseket.
A pápuák példázata arról szól, amiről a magyar történelemben szinte mindenkor
szó volt, hogy ti. mindig voltak itt politikai erők, amelyek valamelyik égtáj irányában
igyekeztek elrángatni az ország szekere rúdját, s mindig voltak impériumok, melyek
gyarmatosítani, hódoltatni akarták az országot. Volt azonban mindig egy harmadik
erő, amely a kérdést így tette fel: miért ne lehetne Magyarország a magyaroké? A mai
kérdés az, hogy elmúlt-e a kiszolgáltatottság veszélye, az ország elsodrásának vagy el-
sodródásának a veszélye idegen érdekek, idegen hatalmak közelébe vagy egyenesen
birodalmába. Az mindenesetre tény, hogy a magyar átalakulás - és az egész térség
átalakulási folyamatai - a keleti impériumtól való függetlenedés ígéretét hordják ma­
gukban, és ez a függetlenség politikai értelemben gyakorlatilag már be is következett.
Érthető, hogy Kelet- és Közép-Európa kis országai most nagy reménykedéssel a Nyu­
gat sikeres, gazdag országai és hatalmai felé tekintenek, onnan várnak segítséget, oda
húznak a nagy romlás után. Számolni kell azonban két fontos ténnyel. Az egyik az,

29
 hogy az ország ma igen könnyen kerülhet újabb függő helyzetbe, újabb teljes kiszol­
gáltatottságba a másik égtáj felől. A lényegében teljes külpolitikai önfeladással járó
függőség pedig sem magyar, sem közép-európai, sem összeurópai szempontból nem
lenne kívánatos. Könnyen belátható, hogy nemzeti szempontból minden egyoldalú
függőség nemcsak megalázó, de a politikai mozgástér veszélyes beszűkülését jelenti.
Európához való tartozásunk pedig nem önfeladást, hanem olyan együttműködést és
együtthaladást igényel, amely nem egy hatalmi központból uniformizált Európa képét
vetíti előre, hanem az öntudatos, a maguk dolgában független nemzetek Európájának
a képét. Az új, most születő rendszer politikai képviselőinek számolniuk kellene ezen
kívül még egyéb, az ország, a nemzet sorsát meghatározó tényekkel is. Mindenekelőtt
azzal, hogy miközben Európához való tartozásunkról szónokolunk minduntalan, nem­
csak mi, de egész Európa maga is mozgásban van, a változások korát éli. És ezzel
összefüggésben jó volna tudatosítanunk magunkban, hogy a politikai változásokat
földrajzi változások nem szokták követni. A földrajz akkor is változatlan, amikor a po­
litikai rendszer változásai gyors ütemben következnek be egymás után. Keleti szom­
szédunkban a szovjet birodalom áteshet bármilyen változáson, akár szét is eshet, mint
politikai-gazdasági képződmény - nagyon valószínű, hogy ekként előbb vagy utóbb
szét is hullik -, Oroszország és valamilyen keleti hatalom azonban marad. Valamilyen
formában mindig itt lesz a szomszédunkban. Tehát a „harmadik út” mint külpolitikai
gondolat - a metaforát átváltva most külpolitikai cselekvéssé, külpolitikai tervvé - a
mi számunkra most azt mondja, hogy Magyarország ne fordítson hátat teljesén Kelet­
nek, illetve Kelet-Európának, mert egyszercsak váratlanul megjelenhet hátunk mögött
a medve, és akkor nagy lesz az ijedelem. Úgy kellene tehát intézni a dolgainkat, aho­
gyan intézték mindig az igazi magyar államférfiak. Ők pontosan tudták, hogy hol él­
nek, ismerték a földrajzot, és ismerték a geopolitika törvényeit.
Nekünk olyan saját utat kell találnunk - külpolitikai értelemben is -, amely a
lehető legtöbb jó kapaszkodót kínálja, beágazást a lehető legtöbb irányba, valamennyi
világtáj felé. Közben ne feledjük, hogy Amerika tőlünk nagyon messzi van,
Oroszország pedig itt van a szomszédunkban, s ha ezt az amerikaiak oly jól tudják,
akkor nekünk még jobban kellene tudnunk. Ebben a tudatban kellene most már -
nemcsak metaforában, hanem recionálisan, tételesen is - megtervezni külpolitikai
törekvéseinket, erre kellene terelni a magyar külpolitikát. Ma úgy tűnik, csakugyan
terelni kell, mert az Európa-eufória jegyében könnyen fejünkre szállhat a történelmi
csörgősipka, s könynyen lehetünk bohócai annak, aminek az elmúlt két esztendőben
nagyon is komoly ébresztői és élesztői voltunk.
A másik Németh László i gondolatról szólva: a Törzsfő és az Osvát Magyarorszá­
gáról, mindenekelőtt azt mondanám, hogy bár igen kényes kérdésnek tűnik, jobb most
szólni róla, még a tévedés kockázatával is, mint esetleg később meglepődni. A „har­
madik út” gondolata vagy inkább a „harmadik megoldás” követelménye nemcsak kül­
politikai okokból született meg, s kapott erőteljes hangsúlyt a XX. században, hanem
azért is, hogy a világerők közötti mozgásunk és eligazodásunk mellett belső életünk
szabályozásában is segítségünkre legyen valamiképpen. A kérdés most ismét az, hogy
van-e ebben az új helyzetben vagy van-e kialakulóban olyan polarizáltság a magyar
társadalomban, amelyre azt lehet mondani, hogy az egyik oldalon ott van a Törzsfő, a
másik oldalon ott van Osvát, és a kettő között politikai űr van. (Gombos Gyula meg-

30
jegyzi, hogy Németh László nem a legszerencsésebben választotta ki a képlethez a ne­
veket, ez azonban a dolog lényege szempontjából másodrendű kérdés.) Annyit a mai
helyzetről mindenképpen meg lehet állapítani, hogy a magyar politikai struktúra kiala­
kulatlan, egyelőre folyamatosan alakulóban van. Tiszta képletről ma nem lehet beszél­
ni, de tendenciákról talán igen. A magyar belső fejlődés szempontjából tehát az az ér­
dekes, hogy a „Törzsfő”, vagyis a jobboldali-konzervatív és nem szerves magyar törté­
nelmi irányt képviselő polgári-radikális pólus létezik-e valamilyen formában.
Ebből következik azután az a kérdés is, hogy ebben az értelemben van-e akkor
ma létjogosultsága a „harmadik út”-nak, vagy létezik-e a „harmadik Magyarország”,
akár mint tény, akár mint igény, s hogy reális-e mindezek alapján az egész harmadiku­
tas kérdésfeltevés. Korábban (1987-ben, az MDF megalakulása előtt) ez a politikai
kétpólusosság nyilvánvalóan létezett, egy magát baloldalinak nevező posztsztalinista-
konzervatív és egy ezzel szoros összefüggésben létrejött, a marxizmusból, majd annak
kritikájából induló, polgári-radikalizmusból is táplálkozó szűkkörű ellenzéki mozga­
lom formájában. A kettő között természetesen ott volt mindvégig a harmadik Magyar-
ország, csak éppen szervezetlenül. Politikai értelemben tehát volt űr, ezt igyekezett
részben a reformista pártellenzék, részben a Magyar Demokrata Fórum betölteni.
Hogy ez nem egészen sikerült, és hogy a harmadik erő ma már egyébként sem ugyan­
az, mint aminek indult, annak sokféle oka és magyarázata van. Mindenesetre megvan
az a tanulsága, hogy miként tud nagyon rövid történelmi időszak alatt, a politikai ese­
mények sodrában eltorzulni valami. Hiszen az indulás, az MDF létrejöttének és útra
indulásának az értelme éppen az volt, hogy az akkori két pólus nem képviseli Magyar-
országot, a nemzetet, a népet, szűkén vett politikai vagy eszmei értelemben sem, leg­
feljebb annak csak egy kis szeletét, a csoportérdekek szerint. E két politikai képvise­
lettel részben szemben, részben mellettük szerveződött a harmadik erő a történelmi
plebejus-demokrata, illetve nemzeti liberális hagyományok alapján, egy új, korszerű,
nemzeti és demokratikus politikai tényező kialakításának az igényével. A közelmúlt
történetének magyarázatánál azonban most fontosabb, hogyan alakul ma s hogyan
alakulhat a jövőben mindez. Én az említett két pólus újjászerveződését látom most,
természetesen merőben új körülmények között, más színezettel, más arculattal. En­
nek okát elsősorban abban látom, hogy a magyar társadalom lelkületét és választását
most nem a valamire adott igen, hanem a sokévtizedes csődtömegre mondott nem ha­
tározza meg. Ezen az alapon szerveződik újjá a két pólus megint, olyanformán, hogy
az egyik jobboldali-konzervatív pózban teszi meg a maga ajánlatát, a másik a polgári
baloldal szerepkörét veszi magára, miközben mindkettő valamilyen absztrakt nyugati
modellbe kapaszkodik, a Nyugatra hivatkozik, és egymás kiegészítéseként olyan hatal­
mi váltógazdálkodás körvonalait rajzolgatja, amelynek fő támasztékai nem a népben
és a népképviseleti demokráciában lesznek, hanem az ország határain kívül. Ha ez így
alakulna, akkor e két pólus alkuiban és ütközeteiben csak az örök hatalmi harc és po­
litikai ricsaj jelenne meg karakterisztikusan, de az a bizonyos harmadik Magyarország
újra kívülrekedne a politikán, s kezdhetnénk elölről újra azt, amiről már egyszer végre
azt hihettük, hogy létrehoztuk az alapjait.
A „harmadik út” gondolata ezekben a hónapokban a gazdaságpolitikában és köz­
gazdász körökben kelt igazán nagy riadalmat, és talál éles elutasításra. A magam ta­
pasztalata is, hogy a közgazdászok ezzel a metaforával nemigen tudnak mit kezdeni, a

31
 kiindulópontjuk mindenképpen az, hogy a gazdaság kemény törvényei nem tűrnek
efféle bizonytalan terveket vagy álmodozásokat, azok az ország gazdasági helyzetére
nézve veszélyesek. Ám ha az ember hajlandó félretenni a metaforikus kifejezést, és
csupán józan ésszel felteszi a magyar gazdaság belátható jövőjével kapcsolatos kérdé­
seit, akkor - tapasztalatom szerint - a nem doktrinér módon gondolkodó szakembe­
rekkel szót lehet érteni a dolog lényegét illetően. Hiszen itt sincs másról szó, csupán
arról, hogy Magyarországnak a gazdasági megoldásokat is a maga történelméből, a
maga jelenlegi - és geopolitikai helyzetétől is körülhatárolt - adottságaiból kell ki­
alakítania, azokhoz kell igazítania, nem pedig más történelmi körülmények között lét­
rejött, a mi szempontunkból elvont modellekhez. A szocialistának nevezett, feje tete­
jére állított, úgynevezett tervgazdasági rendszer történelmi kudarca még nem jelenti
feltétlenül azt, hogy nálunk most egy szegényes, másolt és szükségképpen rosszul má­
solt kapitalizmust kellene bevezetni. Itt sincs más út, csak a magunk lehetőségei sze­
rint megválasztott saját út, vagy inkább saját ösvény. Gombos Gyula nagyon fontos do­
logra figyelmeztet, amikor a „harmadik út”-tal kapcsolatban az mondja: értsük meg
jól, fejtsük fel jól a képet, itt nem a célról, hanem az útról van szó. Tehát egy ésszerű­
en megválasztott útról, amely egyelőre bennünket előbbre vezethet. Ennek a saját út­
nak a keresése nem a piaci törvények tagadását, nem általában a privatizáció elvetését
jelenti. Jelenti viszont annak a gazdaságpolitikai elképzelésnek a tagadását, amely sze­
rint azonnali, radikális privatizációval, reprivatizációval, a magyar gazdaság teljes libe­
ralizációjával lehetne boldogítani a magyar népet. Nem sokra megyünk annak emlege­
tésével, hogy milyen üdvözítő a piacgazdaság, mert abban nincs vita, hogy mióta az
ember gazdálkodik, vagy egyáltalán árut cserél, az valamiképpen piacon történik, a pi­
ac törvényei szerint, még akkor is, ha ezt az elmúlt negyven év politikája, mint minden
mást, ostobán és voluntarista módon meg akarta erőszakolni. Az újdonság nem a pi­
acgazdaság igenlésében van, hanem abban a válaszban lenne, hogy Magyarország egy
negyven év alatt beállt rossz struktúrából hogyan tud kilépni úgy, hogy közben ne
ömöljék össze az ország, ne váljék teljesen kiszolgáltatottá a multinacionális tőkének a
nemzet, s ne nyomorodjék el a nép nagy tömegében olyan mértékben, hogy a közelé­
gedetlenség véget vethessen a polgárháborúmentes demokratikus kibontakozásnak.
Nyilvánvaló, hogy egyik nyugati vagy távolkeleti modell sem húzható rá egyszerűen ar­
ra a Magyarországra vagy a térség más országára, amely azokhoz az emlegetett gaz­
dag vagy gazdagodó országokhoz képest egészen más utat járt be a XX. században,
más lelkületű, más hagyományú és mindent egybevéve, más természetű. (Erre figyel­
meztetett a minap a cseh Ota Sik is, ugyancsak e térség harmadik útját emlegetve.)
Ha a dolgunkat így gondoljuk végig, akkor attól sem kell tartani, hogy a gazdasági
megoldás helyett megint ideológiát találunk ki. Akkor a „harmadik út” gondolata gaz­
dasági értelemben nagyon is pragmatikus gondolat, anélkül azonban, hogy elveszítené
azokat az etikai-eszmei alapokat, amelyek nélkül tisztességes társadalmat nem lehet
építeni és tisztességes politikát nem lehet folytatni. Azokról a közösségi etikai alapok­
ról van szó csupán, amelyek éppúgy a magvát képezték Ady megálmodott templomá­
nak, mint Szabó Dezső politikai programtervezetének vagy a Németh László i minő­
ségtársadalomnak. Van egy etikai alap, amely azt mondja: Magyarországnak lenni
kell. Ez ilyen egyszerű, a lényeget tekintve. Lennie kell úgy is, mint államnemzetnek,
úgy is, mint kultúrnemzetnek, meg kell maradnia a maga sajátos értékeivel együtt. Et-

32
tői kezdve azonban minden kérdés és minden megoldás csak pragmatikus lehet, csak
gyakorlatiasan merülhet fel, mert pusztán ideológiával még seholsem mentettek meg
országot, s főleg seholsem építettek fel. Azért keresett Németh László is harmadik
megoldást, mert a másik két kínálat rossz volt.

33
 KISS GY. CSABA
A kelet-közép-európai nemzetfogalom és Németh László

Ezt a témát egy előadás keretében természetesen nem lehet kimeríteni, először
tehát a megválaszolandó kérdések körét kívánom meghatározni. Úgy vélem, hogy
amilyen sok szó esett a szakirodalomban és a méltató írásokban Németh László élet­
művének kelet-közép-európai vonatkozásairól, olyan kevés kísérlet történt arra, hogy
műveit elhelyezzük ebben az összefüggésrendszerben, vagyis összevessük munkáit és
gondolatait „tejtestvéreivel”, szomszédaink íróinak munkásságával. Ha elfogadjuk azt
a fontos következtetését, hogy térségünkben, a „kis népek övezetében” a sajátos törté­
nelmi viszonyok következtében a nyugat-európaitól nem egy tekintetben különböző
kulturális modell alakult ki, magától értetődő, hogy őt magát sem vonhatjuk ki ez alól
a törvényszerűség alól. Nagy mértékben félrevezető ugyanis, ha például eszmevilágá­
nak francia rokonait keressük; szembeszökő torzítás volt, amikor néhány éve a francia
Esprit-ben Fejtő Ferenc ahhoz a Drieu La Rochelle-hez hasonlította, akit kultúrpesz-
szimizmusa nemcsak a francia szélsőjobboldalig sodort, hanem a megszállt Párizsban
folyóirat szerkesztésére is vállalkozott. Nem tudom, volt-e akkortájt a francia szelle­
miséggel kapcsolatban lévő magyar írástudó, aki elmagyarázta volna az Esprit olvasói­
nak, mi várt Németh Lászlóra, amikor a németek megszállták Magyarországot.
Ezzel csak azt akartam érzékeltetni, hogy az összehasonlításoknak és párhuzamba
állításnak is megvannak a szabályai, a magyar szellemi élet számos jelensége - köztük
a nemzetfogalom is - szükségképpen torz alakot ölt, ha létezésük alapjait, történelmi
meghatározottságát figyelmen kívül hagyva állítják külföldi minták mellé. Ez az állítá­
sa szorosan összefügg azzal, amiről szólni kívánok, az oly sokat vitatott mű, a Kisebb­
ségben néhány eszmetörténeti vonatkozásáról. Mindenekelőtt arról, milyen kapcsolat­
ban állnak a magyar nemzet fogalmának itt fölvetett dilemmái a szomszéd népek
nemzeti ideológiájával.
Fél évszázad kellett ahhoz, hogy ez a kivételesen nagy vihart keltő írás újból nap­
világot lásson. És ez a tény önmagában is tanulságos. Az elhallgatott művek köré - ha
ez az elhallgatás politikai cenzúra következménye - valaminő titokzatosság szövődik,
ami általában nem könnyíti meg a tárgyilagos megközelítést. Úgy tetszik, 1989-ben,
1990-ben - immáron nemcsak a fasizmus, hanem a bolsevizmus történelmi veresége
után is - a Kisebbségbennek elsősorban a negatív tanulságai hívják magukra az érté­
kelők figyelmét: a magyar művelődés- és irodalomtörténet egyszerűsítő sémák szerinti
fölosztása, a kortársak által is joggal kárhoztatott „mélymagyar-hígmagyar” szembeál­
lítás. Azokkal is teljes mértékben egyetértek, akik arra figyelmeztettek vagy figyelmez­
tetnek, hogy a zsidókérdéssel kapcsolatos fejtegetések erkölcsi okokból elfogadhatat-

34
 lanok, hiszen amikor ez az írás megjelent, Magyarországon voltak olyan törvények,
amelyek származásuk szerint különbséget tettek állampolgárok között, és 1939 kora
tavaszán sok kétség nem férhetett ahhoz, hogy a náci Németországnak szörnyűek a
szándékai a zsidósággal. De emiatt értelmetlen volna ezt az írást úgy kezelni, mintha
nem is léteznék, s mintha egy sietős kézmozdulattal lesöpörhető volna, ahogy Angya­
los! Gergely tette a Magyar Nemzetben. Azért is indokolt volna az alaposabb figyelem,
mert keresztülnézve ezen a művön nem láthatjuk pontosan, miben állt Németh László
tévedése, de azért is, mert egy rossz válasz nem föltétlenül vonja kétségbe a föltett
kérdés jogosságát.
A kérdés pedig: mi teszi a magyart magyarrá, mi a nemzetet nemzetté - a törté­
nelmi ország 1918-as összeomlása után, 1939-ben, amikor a történelem ismét fordulni
látszik? Ez a kérdés föltétlenül aktuális volt és jogos. Fölidézhetjük, hányán próbáltak
rá választ adni a jeles kortársak közül, de az európai, sőt egészen közeli változások is
aláhúzták a fontosságát. Az Anschluss után közvetlen szomszédja lett Magyarország­
nak a Német Birodalom, 1939 márciusában vonult be Hitler Prágába, fölbomlott
Csehszlovákia, létrejött a szlovák állam. A szomszédságban lázasan keresték ekkor
„nemzeti formájukat” a horvátok és a románok is. Joggal lehetett úgy gondolni, ko­
rántsem tisztázódott egyértelműen, mi a szlovák, a cseh, a horvát, a szerb, a román;
tehát van értelme annak a kérdésnek: mi a magyar, ugyanis térségünkben tart tovább­
ra a nemzettéválási folyamat, az első világháború lezárásával megszületett országok
semmiképpen nem voltak nemzetállamok. Bármennyire sántítanak a történelmi pár­
huzamok, úgy tűnik, mintha a nemzeti kérdés megoldatlansága ötven évvel később, a
bolsevik totalitarizmus díszleteinek fölfeslésekor ismét élesen szembeötlenék Európá­
nak a középső és keleti térségében. A XIX. századi nemzetállam egységesítő prog­
ramja folytatódott tovább a második világháborút követően is, sőt olykor páratlanul
hatékony eszközöket kapott a diktatúrától céljai megvalósításához. Legújabban pedig
ismét a szemünk előtt játszódik a szlovénok, a horvátok, a szlovákok önállósodási tö­
rekvése, ismét érzékelhető lett a másnyelvűek, a kisebbségek küzdelme jogaikért.
Németh László 1939-es kérdésföltevéseit érdemes tehát újból szemügyre venni.
Nemcsak azért, mert a napi aktualitások ismét előtérbe állítják, hanem azért is, mert
úgy tetszik, a magyar közvélemény fél évszázad alatt sem jutott dűlőre ebben. Részint
mindmáig nem sikerült földolgozni - ami nyilvánvalóan érthető, hiszen a magyar ki­
sebbségek teljes egyenjogúsága hetven esztendő múltán is sok kívánnivalót hagy maga
után - a trianoni traumát, 1948 után sokáig beszélni sem lehetett idehaza a határon
túli magyarságról; részint ma ugyanúgy tisztázatlanok a magyar nemzetfogaloni meg­
határozó kritériumai, továbbá abban sem vagyunk előbbre, hogy ismernénk valame­
lyest szomszédaink nemzeti dilemmáit (gyakorta előfordul, hogy újságírók sem tudnak
különbséget tenni csehek és szlovákok, szerbek és horvátok között).
A Kisebbségben is odasorolható azok mellé a művek mellé, amelyek a történelmi
Magyarország tragédiájára próbálnak magyarázatot adni. Szekfű Harmadik nemzedé­
kéhez hasonlóan Németh László is hangsúlyozza a XIX. században elkövetett magyar
hibákat, a polgári átalakulás negatívumait: „... a vidám, dzsentris és tündén önbolon-
dításnak és becsábításnak meg kellett bosszulnia magát...” (42. 1.). A kiegyezés utáni
kor kedvezőtlen fejleményeit ebből a távlatból természetesen sokkal súlyosabbnak lát­
ja, s magát az 1867-es közjogi aktust is bukásnak tartja. Magától értetődik, hogy 1990-

35
 ben és 1939-ben másképpen vetődik föl a dualizmus korának megítélése. A kortársak
az I. világháború után - nem teljesen függetlenül az európai eszmeáramlatoktól sem
- a liberalizmust történelmileg túlhaladottak és kiürültnek tartották, s olyan „bűnö­
ket” is a nyakába varrtak, amelyek nem eredendően belőle következtek, hanem konk­
rét magyarországi eltorzulásából. Ez volt Szekfű Gyula gondolatmenetének is a kiin­
dulópontja, aki az eltorzuló magyar fejlődésért főleg ezt az eszmerendszert tette fe­
lelőssé. Nyilvánvaló, hogy a felemás polgárosodás következtében létrejövő társada­
lomfejlődési torzulások is odakerültek azok közé az okok közé Németh László fejte­
getéseiben, amelyek Trianonhoz vezettek. Az a súlyos probléma, amit a polgárosodás,
a fölemelkedés csatornáinak az eldugulása jelentett, az, hogy a társadalom nagy pa­
raszti tömegei számára igen nehéz volt följutni a középrétegekbe. És miután a városi
lakosságban, az iparosok, a kereskedők között viszonylag több volt a nem-magyar et­
nikumú elem, az eltorzulás okai közé odakerül az asszimiláció problémája is.
A klasszikus magyar liberális nemzetfölfogás nyitott volt, mindenkit elfogadott
magyarnak, függetlenül a származástól, az anyanyelvtől, a családnévtől. Hasonló volt a
kiindulópontja a francia szemlélethez, miszerint a nemzeti hovatartozás egyenlő az ál­
lampolgársággal. Ez a nyitottság tette lehetővé, hogy az ország jelentős számú nem
magyar csoportjai meginduljanak az asszimiláció útján. Részletes tárgyalás híján csak
emlékeztetnék arra, hogy elsősorban a városi, polgári német és zsidó rétegek vettek
részt e folyamatban. De éppen ez volt az a kérdés, ami a velünk együttélő - a nem­
zetté válás útján járó - nemzetiségek számára a legnagyobb sérelem volt. Ha minden­
ki, aki akar, magyarrá lehet, akkor az nekünk halálos veszedelem - így tartották a
szlovákok, a szerbek, a románok, a horvátok. Érdemes emlékeztetni arra, hogy sze­
mükben a századforduló Budapestje nemcsak mint világvárossá nőtt metropolis volt
egyfajta Babilon, hanem mint a magyarosítás központja is. Tucatjával lehetne idézni
irodalmi műveket, mégpedig klasszikus szerzők tollából, amelyekben az a „bűnös vá­
ros” fölfalja, kiforgatja valójából-anyanyelvéből az idekerülő szlovákokat, románokat,
szerbeket. E népek számára a nemzet mindenekelőtt az azonos nyelvet beszélők kö­
zössége volt. E nemzetfogalomnak a legfontosabb alappillérei: a nyelv és a kultúra kö­
zössége, továbbá az azonos etnikai származás. így a disszimiláció bűn volt a szemük­
ben, „elfajzás”, magyarázatuk szerint például Kossuth vagy Petrovics-Petőfi, mint
szláv származásúak, fajtájuk árulói. A szlovák vagy a román antiszemitizmusnak egyik
táplálója volt az a tény, hogy a zsidóság gyors ütemben magyarrá asszimilálódott, sőt a
nemzetiségi területeken közreműködött a magyarosításban.
A kortársak közül sokan úgy látták, a történelmi Magyarország összeomlása maga
alá temette a liberális magyar nemzetfogalmat is, vagy legalábbis erősen megrendítet­
te. Ezzel lehetett magyarázni Trianont. Törvényszerű, hogy a nemzetfogalom újragon­
dolását számosán megkísérelték, Németh László próbálkozásait, a Kisebbségben gon­
dolatait is e törekvések közé kell sorolni. A polgárosodás kérdőjelei mellé teszi a
nemzeti ideológia megoldatlan dilemmáit, hogy mit kell végiggondolni a magyar
liberális nemzetállam csődje után. 1918-1920 után "természetesen úgy látszott, mintha
a szomszéd népek nemzeti ideológiája igazolódott volna be. Hiszen a magyar
királyság etnikai elvű fölosztása (más kérdés, hogy a gyakorlatban ez enyhén szólva
nem érvényesült) azt bizonyította, hogy egy jelentős részben nem-magyar lakosságú
államot nem lehetett egységes magyar nemzetállammá alakítani. Németh László vilá-

36
 gosan látta, hogy a Nyugatról importált nemzeteszme föloldhatatlan dilemmát jelen­
tett az itt élő népek számára. Más itt a nemzet, mint Nyugaton, mások a nemzetet lét­
rehozó politikai-társadalmi körülmények. Eljut addig is, hogy magát a nemzetállam
fogalmát szintén megkérdőjelezi, ezt ugyan expressis verbis nem fogalmazta meg, de
kifejezte kételyét: egyáltalán alkalmas-e a nemzetállami keret a mi térségünk népei
számára. Kételyét fél évszázaddal később is jogosnak érezhetjük. Hiszen akkor csak
mintegy két évtized, azóta viszont újabb harminc esztendő bizonyította be, hogy a
nemzetállam létrehozásának az a logikája, amely homogenizációt jelent, más nyelvet
beszélők kizárásával jár, az államban kívánja a nemzetet megtestesíteni, mintegy a
kollektív én megvalósításaként, ellentmond annak, hogy itt sok a vegyeslakosságú
nagy- és kistáj, a többkultúrájú város, hogy a szomszédok között nemegyszer elmosó­
dott a nyelvi-etnikai határ (majd mindegyik szláv nép, ha a szomszédja egy másik szláv
nép, bír sajátos köztes etnikai sávokkal - például a cseh-szlovák vagy az ukrán-len­
gyel, a szlovák-lengyel határterületen), hogy jelentős a kettős identitású népcsoportok
száma. A második világháború befejezése után folytatódott - más ideológiák leple
alatt - a XIX. századi nemzetállam építése, hiszen milliókat telepítettek ki, lakosság-
cserékre került sor, nyelvi jogok korlátozására. 1967-68-ban a szlovák értelmiségnek,
majd a politikának újra meg kellett fogalmaznia az önállóság, a különállás követelmé­
nyét, hogy saját nyelvük, kultúrájuk van. S hiába törték le rendőri módszerekkel 1971-
ben a horvátok törekvését, ettől még nem oldódott meg a közös nyelvi norma múlt
századi elfogadása óta létező dilemma, hogy mit jelent szerbek és horvátok összetar­
tozása és különbözősége.
Németh László joggal utasította el azt a nemzetállami gondolkodást, amely a poli­
tikai nemzet fogalmán alapult. Államot és nemzetet ezért némiképp elkülöníti, fölhív­
ja itt is arra a figyelmet, hogy Trianonnal nemcsak vesztettünk, egyben meg is szaba­
dultunk a nem-magyar milliók gondjától: „A történelmi állam elveszett, de a nemzeti­
ség szabad.” (70.). Ennek a helyzetnek szerinte előnyei is vannak, egyértelműen a
„kismagyar” út mellett voksol. Vagyis leszámol tudatosan azzal a vízióval, amelyik a
Szent István - Magyarországot tűzte ki célul, a magyarságot a térség kis népei között
szemléli. Ez pedig az illúziótlan tudomásulvétele annak a fejlődésnek, a nemzettéválá-
si folyamatnak, amely - némi fáziskéséssel és esetenként eltérő módon - végbement
szomszédainknál. A nemzetfogalom közös alapjaként tételezi a nyelv és a kultúra egy­
ségét, ez lehet az a megközelítés, amelyik valamiféle „igazságot” tehet az itt élő népek
között. Ami engedmény is, mégpedig döntő ponton, hiszen lemondást jelent Nagy-
Magyarországról, az irredentáról, de követelés is, mert síkraszáll a magyar anyanyel­
vűek egysége mellett. Itt fölvethető, hogy a nyelvi-etnikai nemzetfogalom könnyen el­
vihető a kirekesztés irányába, ami kétségtelen, sőt a tragikus fejlemények miatt érthe­
tő megítélésében az óvatosság, de a politikai nemzetfogalom legalább ennyire kétélű
lehet, amire számtalan példát lehet hozni az elmúlt évtizedekből is. 1990-ből visszate­
kintve kikerülhetetlennek látjuk ezt a „visszakanyarodást” a magyar nemzeti ideológia
történetében, hiszen lényegében máig nem dolgozta föl a kollektív nemzeti tudat a
kisnéppé válást, ami pedig történelmi valóság.
Másik kérdés, és ebben a történelmi távlatból nézve mások a hangsúlyok, hogy a
nyelvi-kulturális nemzet mint célkitűzés magában hordja azt a romantikus mozzana­
tot, miszerint a nemzeti egység elérendő ideál, sőt a nemzet tulajdonságokkal bírhat,

37
 mint az egyén, és a nemzeti jelleg sajátos karaktervonásokat jelent. Ebben a megköze­
lítésben a sajátosságok némileg öröktől fogva létezőnek látszanak, értékesebbnek tet­
szik állandóságuk, nagyobb hangsúlyt kaphat a homogenitás, mint a sokféleség. Ma
már egyértelmű, hogy a kulturális együttélés különböző formái, a többnyelvű, többkul­
túrájú közeg sajátos értékeket hozhat létre, a régi Magyarországnak ez a multikulturá­
lis öröksége bizonyos értelemben az újfajta Európa felé mutat. Ha Csokonai megvető­
en szólt az elegy-belegy pesti népről, ha a város magyarosodását másfél évszázadon
keresztül szellemi életünk pozitív fejleményként könyvelte el, a nemzetállami megha­
tározottságokon túltekintve ma fölismerjük a sokféleség megannyi vonzó vonását,
hogy büszkeségünknek része lehet - a kisajátítás minden szándéka nélkül - mindaz a
szellemi érték, ami itt született, bármilyen nyelven, bárki teljesítményeként, független
ősei származásától, vallásától. Mindezt fölfedezheti és jobban tudatosíthatja Budapest,
amiképpen például Trieszt vagy Prága is újraértelmezi szellemi örökségének többkul­
túrájú hagyományait.
Amikor térségünkben a türelmetlenség hangjai is fölerősödtek, érdemes Németh
László üzenetét újra mérlegelni a közös sorsról, a gyakran üresen emlegetett, „tejtest­
vériségről” szóló írásait. Abban a folyamatban is meghatározó volt a szerepe, amely a
szomszéd népekkel kapcsolatban önbíráló magatartást tudott kialakítani, látván és lát­
tatván a magyar bűnöket, nem önostorozó gesztussal, hanem éppen a kölcsönös meg­
értés lehetőségeit keresve. Azért különösen fontos ez ma, mert az absztrakt internaci­
onalizmus évtizedei után, amikor módszeresen pusztították a magyar nemzeti tudatot,
joggal kíván óvatosságot a szellem embere, mivel nem lehet orvosság a keresztény­
nemzeti neobarokk hagyomány. Mint ahogy az egyoldalú kelet-európásodáshó\ sem az
gyógyíthat ki bennünket, ha most meg nyugat-európai mázzal kenjük be magunkat. Ar­
ról sem feledkezhetünk meg, hogy ezután is szomszédaink között maradunk, a velük
való kapcsolat meghatározó lesz, és illúzió volna (nem először történelmünkben) azt
hinni, hogy valamiféle külső segítők az ő rovásukra majd a mi pártunkat fogják. Éppen
ellenkezőleg: azt várja ma tőlünk Európa, hogy rendezzük egymással dolgainkat, meg­
haladva azt a XIX. századi nemzetállam gondolatot, amely mifelénk is annyi tragédiát
okozott. Minták átvétele semmit nem segít, Európát magunkból, a mi sajátos hagyo­
mányainkból kell fölszínre hozni.
Mindehhez Németh László üzenetének sok fontos mondandója van. Mának szóló,
aktuális gondolatok.

38
 MONOSTORI IMRE
„F^j” és „alkat”

Németh László két leginkább meghatározó (egyszersmind legkorábbi) szellemi él­

ménye már a 10-es évek végétől: Ady Endre Л szétszóródás előtt című verse és Babits
Mihály esszéje a magyar irodalom világirodalmi rangjáról s a világirodalomba való be­
kapcsolódás-csatlakozás esélyeiről.1 (Közismert persze, hogy számottevő hatással lesz
majd rá Szabó Dezső, a „mély”-magyarság szellemi atyja publicisztikai, tanulmányírói
működése is.) Németh már egyik legelső tanulmányában is a magyar irodalom áttörési
lehetőségeit kutatja. „A huszadik század első negyedének Móricz Zsigmond a balul
végződött erőfeszítése” - írja 1926-ban. Majd így folytatja: „Még mindig nincs meg
kultúránk átütő ereje; annyi impozáns lendületvétel után még mindig nem kaptuk
meg, aki az ország kerítésén átdobja magát.”2
A teljes szétszóródás veszélyének az érzete a trianoni sokk után meghatározó je­
lentőségű Németh világszemléletében is; a kohézió, a lehetséges „nemzet-ragasztó”, a
magyar öntudatot újjászőni képes legfőbb erő pedig szerinte a magyar kultúra, ezen
belül is a magyar irodalom. Kritikusi működésének ezzel összefüggő lényege a magyar
irodalom újraértékelése: a mindenkori „sorskérdések”-re rezonáló, ugyanakkor az esz­
tétikailag is jelentős művek, illetőleg életpályák előtérbe helyezése.
Természetes, hogy ez a fajta kritikusi attitűd nem kerülhet meg olyan - nem az
esztétikai vizsgálódás látószögébe eső - fontos és „kényes” kérdéseket, mind például:
létezik-e sajátosan magyar, sajátosan „faji” principium; egyáltalán: mi a „faj”, s to­
vább: hogyan ment végbe a 19-20. századi magyar asszimiláció; milyen szerepet töltöt­
tek s töltenek be asszimilánsaink a magyar társadalomban és a szellemi életben; még
szűkebben: mi volt a magyar zsidó értelmiség szerepe a magyarországi gazdasági, tár­
sadalmi életben s legfőképpen: a magyar kultúrában, a magyar irodalomban.
Az alábbiakban a kérdéskör első részét: a faj és az alkat fogalmának Németh
László-i értelmezéseit vesszük szemügyre.

A „faj” fogalmának néhány változata

A 20-as és 30-as évek társadalomtudományi publicisztikájában aligha találkozunk

szövevényesebb, sőt zavarosabb fejtegetések egész sorával, mint amelyek éppen a
„faj”, „fajta”, „fajiság” fogalmai körül bonyolódnak. Hiszen nemcsak a militánsan

1 Babits Mihály: Magyar irodalom. In: В M: írás és olvasás. [Bp.] é n. Athenaeum, 2. kiad. 124-195.1.
2 In: Két nemzedék. Bp. 1970, Magvető - Szépirodalmi, 100.1.

39
 szélsőséges fajvédő Méhely Lajos, de az általa gyűlölt forradalmár Ady, továbbá a je­
les irodalomtudós Riedl Frigyes, a konzervatív Szekfű Gyula és Horváth János, a pol­
gári humanista Babits Mihály, azután a „népi” vonal: Szabó Dezső, Németh László,
Féja Géza, Veres Péter, de a polgári radikális Jászi Oszkár, Hatvány Lajos és a szin­
tén zsidó származású Ignotus, Balázs Béla vagy Karinthy Frigyes és a hithű Komlós
Aladár, de a marxista Korunk egyik vezető publicistája, Újvári László is (a sor igazán
tetszés szerint folytatható), mind-mind magától értendő természetességgel használják
a „faj” kifejezést írásaikban. Persze a súlyossá vált zavarokat éppen az okozza, hogy ez
a szóhasználat korántsem volt és nem is lehetett „magától értetődő”, s különösképpen
nem volt azonos tartalmú. Például senkinek sem jut eszébe Ady Endre szemére hány­
ni, hogy - a Korrobori-cikkben - „két egyformán idegen fajtá”-t emleget. Nem, hi­
szen a képlet nála eléggé világos: itt két kultúra együttéléséről van szó.
Szélsőséges viszont a „faj” fogalom tartalmának a meghatározása Szabó Dezső­
nél, minthogy nála már leszűkítő, sőt kizáró jellegű e tartalom. „Alaptételünk tehát -
írja Szabó Dezső a 20-as évek elején - a magyar paraszt = a magyarság, a magyar faj.
Ez matematikailag pontos egyenlet, egyik fele sem több a másiknál. Teljes azonos­
ság.’3
Szekfű Gyulánál - többször is visszatérően - már mint tudományos probléma
vetődik fel a kérdés. Ő két döntő faktor: a történelmileg öröklődő tulajdonságok, ille­
tőleg a szintén huzamos kulturális-társadalmi tényezők együttes megjelenését érti a faj
fogalmán. Szerinte a faj „elsősorban történeti alakulat, időben lett és időben megvál­
tozható képződmény, nem pedig valami anatómiai vagy pszichikai unikum, specialitás
(...)” Másfelől viszont: ebben a változóban állandó jegyek is vannak, amelyek örökle­
tesek. A faji tulajdonságok „csak huzamos idő alatt, állandó nyomás folytán, generáci­
ókon át öröklődve változnak.”4
A 20-as évek végén a Nyugatban folyik a vita a „faj”, „fajta” fogalmának értelme­
zéséről. Az „Ifjú szívekben élek’ című, Ady tiszteletére kiadott antológia ürügyén
Szász Zoltán keményen megbírálja Simándy Pált és Kodolányi Jánost a parasztmítoszt
a fajisággal összekapcsolódó nézeteikért. Szász Zoltán álláspontja: a fajiság helyett a
népiség fogalma a helyes és természetes, hiszen: „A magyarság emberállománya ant­
ropológiailag még távolról sincs feldolgozva, arról, hogy az egyes magyarokról meg
volna állapítva, hogy ki milyen rasszú, vagy rasszösszetételű, szó se lehet.”5
Szász Zoltán Ignotussal is vitába száll annak Faj és művészet című cikke megjele­
nésekor. Ignotus álláspontja ugyanis az, hogy a faj és a művészet szoros kapcsolatban
áll egymással. Többek között ezeket írja: „A művészet ott kezdődik, ahol a vérben, a
fajtában, a nemzetben gyökeredzik (...) ki mentül egyénibb, annál tipikusabb megsze­
mélyesítője fajtájának.”6 Ignotus egyéniségkultusza tehát a faj kultuszával fonódik ösz-
sze anélkül, hogy magának a fogalomnak a tartalmát tisztázná. Ignotust bírálva erre
tesz viszont kísérletet Szász Zoltán, amikor azt fejtegeti, hogy a „faj” nem más mint az
egész emberiség, mint „állatfaj”, a „fajta” (más néven „rass”) pedig a fajnak „öröklő­
dő, testi-lelki alkatban megnyilatkozó válfaja”. A „rassz” (fajta) tehát - Szász Zoltán

3 А magyar paraszt. In: Az egész látóhatár. 3. kiad. [Bp.] 1943, Magyar Élet. I. k. 259.1.
4 Faji sajátságaink gazdaságtörténeti világításban. Minerva, 1922. 4-7. sz. [ápr.-szept] 154-156.1.
5 "Ifjú szívekben élek". Nyugat, 1928. aug. 16. 229.1.
6 Faj és művészet. Nyugat, 1929. jún. 17.1.

40
szerint - örökletes tulajdonságok halmaza. Nem lehet tehát azonos sem a „nép”, sem
a „nemzet” fogalmával, mert ez utóbbiak sajátos jegyeit a társadalmi környezet adja
meg. „Az előbbiek természettudományos, az utóbbiak szellemtudományi fogalmak”
- fejtegeti Nyugat-heX\ cikkében Szász Zoltán.7
A „faji kérdés” tisztázatlansága természetesen nemcsak a 20-as évek szellemi éle­
tére volt jellemző, a 30-as évekből is bőven akad erre példa. 1937-ben zajlik például a
nevezetes és több fordulós, hosszadalmas vita Veres Péter és Fejtő Ferenc között a
Szocializmus hasábjain. Veres Péter itt a következőképpen határozta meg saját „faj”
fogalmát: „Sajnos arra, amit én a faj szó alatt értek, ez idő szerint nincs megfelelő szó.
A ’nemzet’ nem jó, mert a magyarban nagyon is elhasznált értelmű, a ’fajta’ tisztára
zoológiái, a ’rassz’ antropológiai jelentésű, így kénytelen vagyok a ’faj’ szót használni,
amely nálam valóban az egynyelvű, ’egyvérű’ (nem ’tisztavérű’, mert ilyen nincs), egy-
kultúrájú s egytörténelmű közösség megjelölésére szolgál.”8 Aligha kell bizonygatni,
hogy Veres Péter eme meghatározási kísérlete sem segített tisztázni a „faj” fogalmá­
nak tartalmi kérdéseit.

A „faj” fogalma Németh Lászlónál

A fentebb vázoltak tükrében aligha tűnhet különösnek, hogy Németh László pub­
licisztikájában is gyakran találkozni a „faj”, „fajta” fogalmakkal. A fő kérdés termé­
szetesen nála is, itt is ugyanaz, mint fentebb: mi is a tartalma e fogalomnak, illetve fo­
galmaknak?
Vegyünk négy - bizonyító értékű - példát, az elsőt a 20-as, a másodikat és a har­
madikat a 30-as, a negyediket pedig a 40-es évek írásaiból.
Az 1927 decemberében elmondott Faj és irodalom című előadásában ezt olvashat­
juk: „Énnekem a különféle alkatú s legszeszélyesebben összekevert embercsoportok
közös életéből kialakult tartalom, a legkülönfélébb szövetekből összegyűlő s vala­
mennyit átáramló vérnedv a fajiság. Ahogy a gulyás levében ott az összefőtt hús,
krumpli, hagyma, paradicsom, zöldpaprika íze, szétválaszthatatlanul, s többé nem
mint hús, krumpli s hagyma, hanem mint gulyás-íz, úgy föveszti össze az egy áramba
került embercsoportokat az idő egyetlen fajtába. Szintézis eredménye a faj. Történelmi
és társadalmi erők préselik egy musttá az egy présbe hullott emberszőlőt’. (Kiemelés tő­
lem. - M.I.)9 Németh László szerint tehát a különböző alkatok erőteljes szintézise
nyomán létrejött közös „íz”, közös jellegzetesség a faj, olyan alapvetően accidentális
jellegzetesség, amely történelmi-társadalmi erők hosszú munkája nyomán alakul ki.
(Szász Zoltán fogalmai szerint tehát nem természettudományos, hanem „szellemtudo­
mányi” kategória. Az is egészen világos, hogy a „vérnedv” fogalom e metaforikus
„faj” meghatározás végén szereplő „emberszőlő” fogalomból logikusan és „költőileg”
is következő kép.)
Ebből a meghatározásból (amely egyébként közeli válfaja a Szekfű-féle „népfaj”
kategóriának is) jegyezzük meg külön is az „alkat”, ezúttal mint csoportképző elem
szerepét! Németh egész életművében fontos és jellegzetes vonás az alkati szemlélet,

7 Faj és művészet. Nyugat, 1929. júl. 16. 72-74.1.

8 „Faji' szocializmus vagy „tiszta" szocializmus? Válasz Fejtő Ferencnek. Szocializmus, 1937. 7-8. sz. 295.1.
9 Faj és irodalom. Napkelet, 1928, l.sz. 36.1.

41
 alkati frazeológia. (Az alkat maga pedig nemcsak mint csoportképző jelleg, hanem
mint személyiséglélektani szempont is fontos szerepet kap a Németh László i esztéti­
kában, kritikában, ennélfogva egész asszimiláció-felfogásában is.)
A következő „faj”-meghatározást 1933 végéről, a Káté soraiból villantjuk fel. Az
itteni kérdés: „A faji gondolatra kell hát felesküdnünk?” A válasz kifejezetten politikai
természetű, a hitleri, a fasiszta fajelmélettel szemben. így hangzik: „Ha a faj emberta­
ni fogalom: nem. Ha erkölcsi: igen. A népet többnyire tökéletlenül fedő élettani válto­
zat: nem lehet eszmény, a nép sorsához illő magatartás: igen.”10 Vagyis a faj ebben az
összefüggésben egy sors szabta közös magatartás, tehát erkölcsi kategória.
1936-ban, Eickstedt könyvéről szólván az alábbi „faj”-meghatározást adja
Németh: „A fajok: emberi beltenyészet termékei. Egy-egy földrajzi gátakkal vagy kul­
turális gátlásokkal elszigetelt embercsoportban a plasztikus emberanyagot nagy alakí­
tó erők veszik munkába. Kívülről: föld, klíma, életmód; belülről: párzás és kultúra ki­
választása. A táj tulajdonságokat sugall, az összeházasodás megerősíti őket, a kultúra
eszménnyé emeli. így tenyésztődik ki a természet és kultúra domesztikációjában a kö­
zös vonásokkal összekötött faj.”11 Vagyis: a „faj” itt sem „zoológiái egység”, hanem
földrajzi-történelmi-kulturális képződmény. Ugyanebben a cikkében ír arról is
Németh, hogy - a fentiekből következően - a történelem, „a világ” el is tüntetheti a
„faji ” jegyeket: vannak olyan emberek, akiknek csak alkatuk van, de nincs kifejezett
fajuk.12
Az 1941-ben keletkezett Faji hibáinkról című cikkében a „faj”-ról így ír Németh
László: „Egy történeti faj, amilyen a magyar is, nem áll egyforma tulajdonságú egyé­
nekből, mint a természetrajzi fajok, mondjuk az orpington tyúk. Német, orosz, angol:
nem vegyi elemek, mint a réz vagy a vas, hanem keverékek, mint a bronz vagy akár a
puskapor. Nem egy típussal kell őket jellemezni, hanem típusokkal s azzal, hogy azok
milyen gyakoriak bennük.*13 Ez a meghatározás nemzetkarakterológiai érvelésű (kö­
zeli rokona az 1927-es fogalmazásnak), miként maga a cikk is nemzetkarakterológiai
fejtegetés, mégpedig az akkor már Németh szemében az egyik főellenségnek számító
Szekfű Gyula által szerkesztett Mi a magyar? című tanulmánykötet burkolt kritikája is.
Miként éppen Szekfűvel vitázva hivatkozik saját korábbi álláspontjára a fajiság kérdé­
sében, a „faj” fogalmának meghatározásában is. „Én magam - írja 1940 elején - Faj
és irodalom című tanulmányomban, melyet Szekfű is ismert, 1928-ban mint komplex:
alkati-történeti-kulturális eredetű szellemi formát írom le.”14
Fontos mozzanat tehát: Németh László a Kisebbségben idején és azután is szellemi
jelenségként értelmezi a „faj”-t, megerősítve korábbi állásfoglalásait e kérdésben.
Csakhogy - miként arra Vámbéry Rusztem már 1926-ban fölhívta a figyelmet -,
a „szellemi egység” a „lelki habitus” mint „faj”-értelmezés, úgyszintén problematikus.
Mert kétségtelen tény, tapasztalati jelenség, hogy a különböző emberi közösségeknek
különböző „lelki vonásai” vannak vagy lehetnek, sőt ezt akár le is lehet írni; ámde az

10 Mozgalom. Káté. Tanú, 1934. VII. [febr] 73.1.

11 Európa anthropológus szemmel. Tanú, 1936. III. 54.1.
12 Uo. 55.1.
13 Faji hibáinkról. Híd, 1941. 36. sz. [aug. 26 ] 12.1.
14 Németh László: Szekfű Gyula: Mi a magyar? Magyar Élet, 1940. 5.sz. 4.1.

42
ilyen leírás „még nem oknyomozó, tehát nem tudományos magyarázat.”15 A Németh
László-publicisztikában (illetőleg ennek recepciója során) - különösen a 40-es évek
elején - éppen azért válik különös veszélyforrássá a „faj” fogalmának a használata,
mivel a tudományos megalapozatlanságból következő képlékenysége miatt - Németh
jóhiszeműsége ellenére is - a szélsőjobboldal mindent megtesz, hogy írásait saját po­
litikai céljai érdekében tolmácsolja, reflektálja. S ez a „kisajátítási” törekvés nem is
lesz teljesen eredménytelen (jóllehet: a legszélsőségesebb fajvédők, a Méhely-„iskola”
tagjai keményen szembefordulnak a „faj” Németh László-féle „erkölcsi”-„szellemi”
tartalmú meghatározásával).

Az „alkat” fogalma és szerepe Németh Lászlónál

Egyik kései cikkében Németh elmondja, hogy orvosi tanulmányai elvégzése után
egy akkortájt divatos tudomány, az alkattan kutatója kívánt lenni. S azt már magából
az életműből is tudjuk, hogy legelsőként (1925-ben) párhuzamosan, egymás mellett írt
két tanulmánya: az Új szempontok a status preasens felvételében és Az Ady-vers genezi­
se egy tőről fakadt: mindkettő az alkattan lényegét, illetve azt mint életművek és életu­
tak elemzésére igen alkalmas módszert mutatja be. Az előbbiben magának az alkat­
nak a titkát keresi, ami - kifejezetten orvosi megközelítésben - „a belső szekréció,
vegetatív idegrendszeri tónus, ionkoncentráció és szerológiai reaktivitás összebogozó-
dó szövevényében van elrejtve.” Az alkat tehát mindazon tulajdonságok összessége,
amelyek az emberi egyéniséget (ez utóbbi fogalom Németh Lászlónál: „az alkat szelle­
mi ekvivalense”) meghatározzák. Fontos leszögezni: az alkat tehát az egyéniség, az
egyes ember belső (azaz lelki-pszichikai, temperamentumbeli stb.) jegyeinek az ösz-
szessége. Megfogalmazása szerint „annyi alkatdiagnózis van, ahány ember. Más szó­
val: az alkattan egyéneket diagnosztizál és nem típusokat.”16 Következésképpen ennek
az alkattannak nincs, nem is lehet politikai, tehát tömeges érvényű, hatókörű konzek­
venciája. Ezért is lesz kiválóan alkalmas a kritikus Németh László számára mint mun­
kamódszer. (A képlet majd akkor válik problematikussá, amikor különböző alkatú
csoportok, illetve a belőlük kialakult „faj” sajátosságait próbálja analizálni, azaz ami­
kor - az asszimiláció kapcsán is - karakterológiai fejtegetésekbe bocsátkozik - és
bonyolódik.)
Németh Lászlónak a 20-as évek végén kétségkívül az alkattan a legmeghatározóbb
élménye. (Mindenekelőtt Borchardt: Klinische Konstitucionslehre című összefoglaló
műve és Kretschmer Körperbau unk Charaktere,. (Olyannyira meggyőződése lesz az or­
vosi alkattannak szinte mint kulcstudománynak a széles körű használhatósága, hogy
például a művészeti alkotások vizsgálatát, megközelítését is - az esztétika elutasításá­
val! - az alkattan módszereivel tartja leginkább hitelesnek.
Az Ady-vers genezise is a friss és egész kritikusi habitusát befolyásoló nagy élmény,
az orvosi alkattan korlátlan lehetőségeinek a mámorában íródott. Németh már ekkor
kifejti, hogy nincs demarkációs vonal a humán és a természettudományok között.
„Ami az írómunkában emberi dokumentum, az az alkat öntudatlan magameggyónása.

15 Fajelmélet. Századunk, 1926. 4.sz. (szept.) 265.1.

16 Új szempontok a status praesens felvételében. In: Kiadatlan tanulmányok. 1. k. Bp. 1968, Magvető. 2955.1.

43
 (...) Az alkat szűri át a világ ránk zuhanó tényeit, látványait, hiedelmeit sajátos, egyéni
mondanivalónkká.” Az esztétikának pedig, ha meg akarja fejteni a műalkotás lénye­
gét, „a műalkotásban megnyilatkozó alkati szűrőket kereső tudományiak kell len­
nie.17
Németh László már az Új szempontok a status preasens felvételében vall arról,
hogy egész szellemi és fizikai fejlődése „az alkati problémák felszippantására” pre­
desztinálta. Tanulmányai során egyedül az alkattanra vonatkozó részletek-részek-ösz-
szefüggések voltak azok, amelyek nem estek áldozatául a gyors fejlődésnek. Esztétikai
megközelítésből nézve - fejtegeti 1927-ben - az „alkat az a határ, melyen a lélek
semmi vágyódása, semmi műveltség nem lendítheti át írásában a költőt, s az alkat az a
határ, melyen belül minden érzés és minden temperamentum árnyalatot kifejthet,
mert rejtett, belső erők támogatják.”18 Igen fontos ide tartozó írás az 1930 körül kelet­
kezett A rousseau-i elmealkat című esszé is, melyben Németh a „nagy” ember, a „kor­
szaknyitó tehetség” titkát az alkati tünemény és a sorsfordító idő találkozásának „ve­
gyi reakciójában” találja meg. Maga az ember „végtelen tarkaság”. „Alkatok millió
változata lökdösődik és ölelkezik az élet terein és sikátoraiban.”19
Ismét egy kulcsfogalom Németh László életművében: az emberi változatok. A mi­
nőség változatai, melyeket kritikusként is oly nagy kíváncsisággal kutat.
Korányi Sándor előadásaiban az nyűgözte le - írja 1932-ben -, hogy nem kór­
boncnok módjára: külön-külön láttatta az emberi szervezet működését. Az élet az ő
számára „egyvalami ” volt, olyan „szoros belső miliő, mely a szerveket az élet nagy
egységében mossa össze”.20 Az alkat nemcsak magát a személyiséget jelenti, hanem
minden életszeletet, melyet az egyéniség magába szűr. Az orvosi élettörténet - szem­
ben a kortörténettel - az egész életre, azaz az alkatra kíváncsi, az alkatot, az életet fi­
gyeli és nem a kórlefolyást.
Az alkati szemlélet az alapja Németh László nemzetkarakterológiai felfogásának
is. Már a Faj és irodalom is tulajdonképpen nemzetkarakterológiai esszé (miként jóval
később a Magyar ritmus, a Kisebbségben vagy a Faji hibáinkról is). Mindegyik nép -
mutat rá tehát már 1927-ben - sokféle alkati típusból tevődik össze, nem lehet tehát
összekotyvasztani egyiket sem „egyetlen biológiai race-szá.” Különböző alkati típusok,
típuscsoportok fordulnak elő „még a zsidó népen belül is, amely pedig fajilag a legtö­
mörebbek egyike.” Németh László itteni kérdése: hogyan válik a „fajiság” irodalmi
jelleggé?” A tehetség „nem függvénye a fajnak” szögezi le (mert a tehetség „mesz-
szebbről jön, mint fajok, családok és eklézsiák.”), ámde öncélúságában és öntörvényű-
ségében mégis a tehetség fejezi ki a fajt. Kifejezi, mert nagy világevő mohósága hamar
kiválogatja a tömény ízeket, a mély jelentéseket, a típusembereket s ezekkel egyre
több fajiságot is.”
Gondolatmenete tehát következetes: a faj, a fajiság mint jellegadó szellemi jelen­
ség definiálódik.
Németh szerint (ugyancsak a Faj és irodalomban írja) magyar az, aki „a magyar
fajiság terében nőtt fel, akiben a dolgok magyar mitológiája él, magyar az, ha Hruz

17 In: Két nemzedék. Bp. 1970, MagvetőSzépirodalmi, 910.1.

18 Tamási Áron. In: Két nemzedék. Bp. 1970, Magvető - Szépirodalmi. 197198.1.
19 In: Európa utas. Bp. 1973, Magvető - Szépirodalmi. 215.1.
20 Korányi Sándor. In: Európai utas. 586.1.

44
Máriának hívták is az édesanyját.” Tehát a magyarság kritériuma nem a származás,
hanem: az alkat. Még csak nem is az anyanyelv. Prózánk első nagy mestere, Heltai
Gáspár szász volt, csak felnőtt korában tanult meg magyarul, ámde a magyar nép
„kollektív kemencéjénél melegedett.”21 Azaz: alkatát magyar „faji” jegyek alakították-
formálták. Következésképpen: Némethnél az alkat is szellemi természetű képződmény.
Egy másik megközelítésben azt is láttuk, hogy a „faj”, „fajiság” nála több tényezős
jelenség: különböző alkatú csoportok sokszínűségéből jön létre. A Faj és irodalomban
(a Kisebbségben eme legkorábbi változatában) éppen színekkel próbálja érzékeltetni a
magyar költészetben megmutatkozó magyar jelleg sokféleségét. Szerinte a „szürkés­
ezüstös” (Dayka, Kazinczy, Kölcsey, Kosztolányi, Juhász Gyula) „az idegen stílízlés­
ben élő magyarok színe.” A „földhöz vonó gravitáció”: Katona, Berzsenyi, Madách,
Kemény Zsigmond, Ady, Vajda művészete. (Ők lesznek a Kisebbségben „mély” ma­
gyarjai!) A második magyar „törzsszín” a szomorkásán nyájas Csokonaié, a harmadik
pedig a magyar fatalizmusé: Aranyé, Mikszáthé, Móriczé.
E tipologizálás gyengesége, önkényessége persze szemmel láthat* Hiszen - kér­
dezhetnénk - Juhász Gyula tényleg idegen „stílízlésű” költő lenne? Vagy: Mikszáth
mennyiben volt a „magyar fatalizmus” írója? A probléma - már utaltunk rá - abból
adódik, hogy az alkat - csoport - faj egymásra épülő szellemi triásza önmagában is
problematikus gondolati-elméleti konstrukció, „gyakorlati” - például irodalomtörté­
neti - alkalmazása pedig - a dolog természetéből adódóan - nagyon nagy „hibaszá­
zalékkal” és elkerülhetetlen torzításokkal jár.

Alkat és kultúra

Az alkattan pillérére épül Németh kultúrafelfogása is. Egy helyen arról ír, hogy ő
a természettudományok felől, tehát „az irodalmi flóra morfológusának a kíváncsiságá­
val” érkezett az irodalomba.22 Kultúrafelfogásába beépült másik nagy élménye (azért
is, mivel ez összecseng saját alkati szemléletének élményeivel) a frobeniusi kultúrafel­
fogás: a kultúra mint élő organizmus, mint szerves összekötő rendszer. (Hasonlókép­
pen az emberi szervezet működéséhez. Ugyanez a gondolat, illetve hasonlat ott van
természetesen a már hivatkozott Babits-tanulmányban is!) Saját meghatározása sze­
rint a kultúra nem ismerethalmaz, hanem „egy nagy néptest életében kialakult szelle­
mi és erkölcsi szokásjog: ízlés, etikett, gondolkozásmód, amelyben éppolyan otthono­
san kell éreznünk magunkat, mint a bőrünkben” 23
Ez az antropomorf kultúraszemlélet hatja át a kultúrák változásáról kialakított né­
zeteit is. A kultúrák megújhodását szerinte a történelem ciklikusan ismétlődő nagy
„teremtő aktusai” jelentik, amelyek a más minőségbe történő hirtelen átcsapások út­
ján mennek végbe. Ennek a kultúra-változásnak a Németh László által - mindeneke­
lőtt a Magyarság és Európában - leírt folyamata ugyanolyan képletű, mint amely sze­
rint - ugyancsak az ő leírásában - a gyennek testi-lelki átalakulása végbemegy. „Mint
ahogy a szervezeten is át-átcsap egy új biológiai hullám, s akkor hetek alatt egy új

21 Nép és író. Napkele, 1929. 5.sz. [márc.l.] 358.1.

22 ízlésproblémák a kritikában. Nyugat, 1931. szept. ló.okt.l. 370.1.
23 Sznobok és parasztok. Magyarország, 1934. márc. 29.

45
 gyermek áll előttünk (...), a fejlődő lélek is apró kinyilatkoztatásokban, belső csodák­
ban löki magát egyik korszakából a másikba.”24
Összefoglalva tehát: az „alkat” és a „faj” fogalma összefüggő (mert döntően szel­
lemi természetű), de nem azonos tartalmú kategóriák Németh László felfogásában.
Az alkat szűkebb tartománykörű (egyéneket és rokon csoportot jellemez) és - lega­
lábbis az egyén esetében - tudományosan is vizsgálható, igazolható vagy elvethető jel­
legzetesség. A faj viszont különböző alkatú csoportokból összeszíneződő történelmileg
kialakult szellemi képződmény.
E teória leginkább sebezhető pontja az (éppen a maga szinte végtelen színessége,
sok dimenziója miatt), hogy a „faj”, e szellemi esszencia, bármennyire is létező jelen­
ség, tudományos eszközökkel, kategóriákkal, karakterologizálással, tipológiákkal ko­
moly értelmezési veszélyek nélkül - valójában le nem írható.
Csakhogy Németh László mind az alkati, mind a „faji” sajátosságok földerítésére
vállalkozik: mint kritikus (egyes személyek alkati jegyeinek föltárása) igen jelentős
eredményekkel, mint „irodalom és társadalomtörténész” azonban (amikor „faji” kate­
góriákban is gondolkodik) sokszor vitatható következtetésekre jut.
Az alapkérdés gyökerére egyébként ő maga világít rá, anélkül azonban, hogy a sa­
ját nézetrendszerében és írói gyakorlatában is jelen lévő kettősség konzekvenciáit le­
vonná. Eickstedt Rassenkunde című könyve kapcsán a „faj” és az „alkat” kutatóinak
eltérő szemléletét, azaz: két különböző diszciplínának a meglétét hangsúlyozza. Az
„alkatkutató” művészetelméleti paralellje a kritikus - fejtegeti -, akit mindig az egyén
érdekel. Ezzel szemben a „fajkutató” társadalomtudományi paralellje az irodalomszo­
ciológus, aki csoportokon át közelít az egyénhez. „Én mint kritikusagyú ember - vo­
natkoztatja önmagára az általános megfigyelésének lényegét - a természettudomány­
ban is csak az alkattant választhattam (helyesebben az alkattan! iskola tett kritikussá).
Egyéniségekben gyorsan tájékozódtam, de a csoportkutatással járó pontatlanság szé­
dít és lever.”25
Tökéletes öndiagnózis! Mégis, ennek ellenére is: Németh László nem veszi észre
átcsúszásait az olyan szociológiai, társadalomlélektani, nemzetkarakterológiai terrénu­
mokba, ahol az ő kritikusi („alkatkutató”) judiciuma már nem érvényes. Ennek (és a
félremagyarázásnak) a veszélyei olyankor növekszenek meg, amikor a szőkébb kultu­
rális szféra területéről áthallások lehetségesek a politikai, azaz a legszélesebb társa­
dalmi valóság tájaira, vagy/és olyankor, amikor Németh László történelmileg súlyos
pillanatban (például 1939-ben) bonyolódik „faji” (azaz nemzetkarakterológiai) fejtege­
tésekbe. Ezekben az esetekben a módszer már eleve problematikus voltából adódóan
is vitatható következtetéseket még tovább torzítja a pillanatnyi társadalmi közeg, a po­
litikai akusztika. A politikától való idegenkedése, a bármiféle taktikázás megvetése és
saját elszigelteltsége a 30-as évek második felében oly méretűvé növekszik, hogy gyak­
ran képtelen érzékelni (s különösképpen fölmérni) szóban forgó teóriáinak politikai
súlyát és hatását. Innen, erről a talajról, illetőleg - másfelől - a magyar zsidóság
nagy tragédiájának eleven emlékeiből sarjad azután az, hogy Németh Lászlónak a faj­
ról, az asszimilációról s különösképpen a zsidóság hazai szerepéről alkotott nézeteit

24 A magyar rádió feladatai. Tanú, 1934. IV. [nov.J 214.1.

25 Tanú, 1936. III. 53.1.

46
nagyon sokáig mesterségesen keltett sűrű homály fedte, mondhatnánk úgy is, hogy ha­
tározottan tabu témának számított. Mindeme feszültségeket még csak növelte a hazai
kultúrpolitikai gyakorlat, melynek részeként egészen a legutóbbi időkig csak a Kisebb­
ségben torzításai alapján ítélődtek meg Németh László föntebb vázolt gondolatai és
okfejtései, s ebben az összefüggésben alig esett szó a Kisebbségben előttjéről és utánjá-
ról. Holott az egész „alkatiság”, „fajiság” gondolatrendszere része a Németh László i
életműnek, és - láthattuk - korántsem csak az életmű problematikus oldalának.

47
 FŰZI LÁSZLÓ
A civilizációs szemléletmód Németh László
gondolkodásában - 1945 után

Németh 1945 utáni gondolkodását leginkább a távlatosság kifejezésével jellemez­

hetjük. A kifejezés értelmezéséhez két pillanatot kell felelevenítenünk. Az egyiket Né­
meth önéletrajzában rögzítette. Mikor Békésen kezébe került Durant filozófiatörténe­
te, azonnal az olvasásához kezdett. „Másutt aligha olvasom el; most azonban úgy ki
voltam éhezve a mások gondolataira, hogy mihelyt az idő kicsit javult, ezzel jártam le
a Körösre hajló konyhakertbe. Filozófiával én csak történeti összefüggésben foglal­
koztam; Hume vagy Kant gondolatai a tizennyolcadik század tünetei voltak, magát a
filozófiát a művészet, s az igazi tudomány vértelen nővérének tekintettem, aki kérdé­
sei látszólagos fontosságával próbál meddő válaszainak méltóságot szerezni. Ennek a
könyvnek az olvasása közben, amely közel sem volt olyan felületes, amilyen követhető,
olyasmire jöttem rá, mint Jourdain úr, amikor fölfedezte, hogy ő voltaképpen prózát
ír: a filozófiának nem volt olyan gondolata, amely szenvedélyesen ne foglalkoztatott
volna; anélkül, hogy tudtam volna, gondolkodó voltam, s ebben a nagy vihar utáni
csöndben kedvem jött, hogy döntő gondolataimat ezen az elvontabb nyelven, s azzal a
szennyezést kizáró módszeres elővigyázatossággal fogalmazzam meg, amely egy sebé­
szi bemosakodásra emlékeztet...”
A másik pillanatot a regényíró teremtette... Az Égető Eszter utolsó jelenetében a
hősnő egy gyümölcsöt, újságot áruló bódé előtt állt meg, itt figyelt fel az egyik újság­
címre: „...ék Gandhit”. Az újságot kézbevéve látja csak a teljes címet: „Agyonlőtték
Gandhit”. Felindultságában a lapot sem veszi meg, a hír azonban gondolkodásra kész­
teti. „Neki sikerült, bosszút állt értük is, akik a paradicsomukba belebuktak; megszer­
vezte a maga »tisztább körét«, s milyen szép, hogy épp ezzel a tisztasággal szabadított
föl egy birodalmat...”
Mire utal ez a két jelenet? Egyrészt arra, hogy rögtön az 1945-ös fordulat után
Németh a lehető legnagyobb körültekintéssel - erre utal a sebészi pontosságot felidé­
ző kifejezés - az ember és a társadalom általános kérdéseivel kezdett foglalkozni. Az
Égető Eszterből idézett jelenet szerint pedig szinte a történések pillanatában megérez­
te Gandhi harcának és India függetlenné válásának szinte jelképes fontosságát; azt,
hogy a gyarmatbirodalmak szétesésével a történelem is új irányt vett, s a fejlődés fő
kérdésévé a nyugati népek képviselte civilizáció s az újonnan felszabadult kis népek
sajátosságainak kapcsolódása vált...

48
 Németh különböző pályaszakaszaiban más és másképpen látta a történelmet, az
azonban kétségtelen, hogy maga a történelem mindig érdeklődése középpontjában
állt. Ennek ellenére most először érzett késztetést arra, hogy a történelmet folyamatá­
ban, a civilizációk egymáshoz való kapcsolódásában vizsgálja, s hogy a történelemből a
benne rejlő lehetőségeket kibontsa. Távlatos gondolkodáson az ő esetében éppen a le­
hetőségek felismerését értjük. Eddigi pályájának viaskodó, heroikus jellege megbé­
kélné, derűssé változott, ez biztosította számára a történelmi fejlődés vállalt szerepek­
től független, általánosító szándékú tanulmányozását. A vásárhelyi tanárkodás kerete­
ket is biztosított ehhez: filozófiai összefoglalókat készített, a tantárgyak összevonásá­
val pedig a történeti fejlődést a maga összetettségében igyekezett megragadni. Való
igaz, hogy a vásárhelyi katedrán új Tanú született, s igaz az is, hogy ha ez az új Tanú
megjelenik, akkor az író vásárhelyi fő műve. „A kései tanulmánykötetek - a Sajkódi
esték, A kísérletező ember és a Megmentett gondolatok - ennek az elsüllyedt Atlantisz­
nak a feledésből magasabbra meredő tetői és tornyai. Lehető rekonstrukciója a leg­
szükségesebb és legnehezebb kutatói feladatok közé tartozik” - írja Grezsa Ferenc.
Ennek a történelemmel kapcsolatos gondolatmenetnek rekonstruálása valóban nehéz,
s az adott keretek között - úgy érezzük - teljességgel lehetetlen is. Nem azért nehéz,
mert egy része csupán tanórán hangzott el, s így alig maradt „megfogható nyoma”, ha­
nem azért, mert maga ez az eszmefuttatás is egy több mint két évtizedes gondolkodói
folyamat része, s írásaiban Németh nem csupán bővítette (vagy ismételte) egy-egy té­
ma, részterület kapcsán a maga véleményét, hanem sokszor módosította is azt. Min­
denesetre hasznos lenne, ha egyes gondolatmeneteit egységes időrendbe állítva, eset­
leg az egyes területekről mondottakat egymáshoz is kapcsolva kiadnák - ekkor mu­
tatkozna csak meg gondolatainak gazdagsága, s az is, hogy nem csupán az egyes ko­
rokról, hanem a történelem folytonosságáról is volt mondanivalója. Korképei, a szel­
lemi jelenségekről adott elemzései egyedülállóak a magyar irodalomban, talán csak
Cs. Szabó László történeti tablói hasonlíthatók hozzá. Ennek a rendkívüli gazdagságú
elemzés-sorozatnak bemutatására mi sem törekedhetünk, csupán néhány összefüggés­
re hívhatjuk fel a figyelmet.
1945 után Németh többször írt a történelemről. írásainak első nagyobb bokra a
vásárhelyi tanárkodásból nőtt ki (Hogy tanítottam Vásárhelyen a történelmet, A Négy
könyvről), számos írása szoros összefüggésben áll tanügyi elképzeléseivel (v.ö.: A tan­
ügy rendezése, Óraadók királysága, A vegytan-jegyzetből, Összefoglaló nyolcadikban
stb.); ezt követően 1954-ben írta meg a már Vásárhelyen tervbevett Megmentett gon­
dolatok című ciklus 9 nagy tanulmányát. 1956 után keletkeztek a Sajkódi esték alapta­
nulmányai (A „vallásod nevelésről, Pillantás az őstörténetbe) - s a sornak még mindig
nincs vége. Az Utolsó széttekintés című - már Németh halála után közreadott kötet -
is számos idekapcsolódó tanulmányt közöl, így például a Korszak végén, Az újkori civi­
lizáció műhelyei, a Mi történt? és a Tudománytörténeti munkák című írásokat, sőt újab­
ban a hagyatékból is közölt az író leánya, Németh Judit néhány résztanulmányt. (PL:
Az élettan története, Új Forrás, 1985/2.; A technológia története, Valóság 1987/2.) Tö­
redékessége, szétszórtsága, de gazdagsága miatt is nehéz rendszerezni ezt a hatalmas
anyagot.

49
 Az egyes részterületek vázlatos kidolgozottsága ellenére mégis egységes gondolat-
menet részét képezik a fentebb említett írások, így talán nem követünk el hibát, ha
nem az egyes írásokat, hanem magát a gondolatmenetet próbáljuk vázolni.
A szóhasználatról: Németh átvette a régészeti kifejezéseket, így a kultúrát és a ci­
vilizációt, ezek értelme azonban éppen fordítottja a spengleri szóhasználatnak: „a kul­
túra az alsóbbrendű együttélés, a civilizáció a magasabb; az egyikben csak művelnek,
az utóbbiban már cívisek, városlakók is vannak.”
A történelmet Németh felfogása szerint a magasabb fokú egységek felé haladás
jellemzi, mozgását a gyorsulás kifejezésével lehet jellemezni. A civilizatorikus
folyamat mozgatója a szervezkedés, a tudomány szervezkedésére - noha kiváló
tudósok az ókorban is éltek - csak a 17. században nyílt lehetőség. Ekkor formálódott
ki az elemzés, mint módszer: „Az újkor története voltaképp a 16-17. század fordulóján
kezdődik, ahol a természettudomány módszerei kialakulnak. Az újkor története nem
is más, mint ennek a módszernek behatolása művészet és élet különböző területeire,
filozófiába, irodalomba, a gyakorlati tudományokba stb., s a technikán át a
mindennapi életbe is.” Németh az újkort nem a történelmi folyamatból kiragadva
vizsgálta, azt a történelem menetébe illesztette. Vásárhelyi séták című írásában
elfogadta a történetfilozófiák jogosságát, miszerint ez próbálta a történelem
különböző korszakai közt az összefüggést fönntartani, és a „civilizáció számára, a
történelem tanító jellegének megfelelő tanulságokat levonni”.
Volt már róla szó, de itt is ki kell emelnünk: Németh nem a tudománytörténetet
tanulmányozta, nem a természettudományos kultúrát, s nem is a humán kultúrát, ha­
nem magát a történeti folyamatot, amelyben egymással összefüggésben jelentek meg
az emberi szellem különböző szakterületek fennhatósága alatt álló megnyilvánulásai.
Négy könyv címmel tervezett, de egészében soha el nem készült munkáját is ebben a
szellemben készült megírni: „Ennek a fakultásnak voltaképpen csak egy tárgya van, a
legszélesebb értelemben vett történelem, amint könyvünk is egyetlen történeti áttekin­
tés.” A történeti áttekintés újkori része a Természetismeret címet viseli. Azt jelenti ez,
hogy az újkorban ezen a téren lépett az ember a legnagyobbat előre, így lehet ez a tör­
téneti könyv újkori részének kinagyítása.
Azt, hogy Németh a természettudománynak ilyen kiemelkedő jelentőséget tulaj­
donított, egyáltalán nem meglepő. A tudománytörténeti munkák is egyértelműen jel­
zik: a 17. század tudósai előtt nagy feladat állt: az arisztotelészi világkép megdöntése, s
egy új világkép felépítése. „Az ókor és a középkor világmindenségét, amely geocentri­
kus, véges és hierarchikus volt, át kellett formálniok a heliosztatikus, végtelen és ho­
mogén, vagyis teljességben azonos törvényszerűségnek engedelmeskedő világminden­
séggé” - írja Simonyi Károly A fizika kultúrtörténete című munkájában. Németh en­
nek a folyamatnak a kezdőpontjait ott láttatja, ahol azok valójában voltak is: Galilei és
Descartes működésében. (Itt csupán utalhatunk arra, hogy Galileiről drámát is írt.) A
természetfilozófiák ködösségét, zavarosságát azok kísérleti megalapozatlansága adta.
Az újkor fizikusai, mechanikusai, optikusai, vegyészei és filozófusai mind a jelenségek
elemzéséhez fordultak, s ezzel a természet megértésének módszerét is megtalálták,
írásaiban Németh felvázolta az újkor történetének főbb szakaszait, s ezzel az egyes tu­
dományágak kialakulásának idejét is jelezte. A mechanika után a klasszikus fizika kö­
vetkezett, ennek kialakulásával pedig szinte párhuzamosan megjelent az újkori filozó-

50
 fia is. (Arra csupán utalunk, hogy a filozófiai gondolkodás descartes! módszere a ma­
tematika módszeréből eredeztethető.) Ezután a fénytan, az elektrodinamika, a vegy­
tan, a technológia következett, majd pedig a biológia, vele összefüggésben pedig a
származás-, öröklés- és rendszertan...
Németh nem csupán az egyes természettudományos ágak kialakulásának történe­
tét követte, hanem foglalkozott magának az újkori módszer elterjedésének történeté­
vel is. Az első szakaszt Galilei, Descartes fellépésétől a 18. század 60-as-70-es éveiig
számította. Ebben a periódusban a fizika és a filozófia közötti kapcsolódás a legköz­
vetlenebb. A második szakasz a felvilágosodás elterjedését hozta magával, s vele az új
módszer szimplifikációját is: „a gondolkozásból bizonyos elemek kiesnek, ami a jogos­
nál biztosabbá, optimistábbá, a képet a valóságosnál egyszerűbbé s lelketlenebbé is te­
szi”. A francia forradalom idején a szellem a maga körül támadt erőkkel küzdött meg,
miközben a történettudomány és a hegeli filozófia a kihagyott idő, a történeti változa­
tok bősége és az élet bősége alapján támadta ezt a gondolkodást. A természettudomá­
nyok fejlődése töretlen eközben: betetőzi a maga fizikai rendszerét. A harmadik sza­
kasz a múlt század utolsó évtizedeiben vette kezdetét, s miközben a fizika is megkezd­
te a newtoni alapok felszaggatását, „ő hozza most is a legbiztosabb eszközökkel a leg­
nagyobb eredményeket”. A művészet, a történettudomány és a filozófia azonban láza­
dást indított a klasszikus fizika világképén nyugvó biztonság ellen. Ez pedig azt jelenti,
hogy magán a nyugati civilizáción belül is hasadás keletkezett, a kutatás a specializáló­
dás jegyeit mutatja, az újkori módszer pedig már nem képes a világcivilizáció alapjává
válni, annak más alapokat is találnia kell.
Tanulmányaiban, esszéiben Németh jóval többet foglalkozott az újkor történeté­
vel, mint a kialakuló világcivilizáció kérdéseivel. Mégis hibát követnénk el, ha gondol­
kodását nem ebből a távlatból szemlélnénk. Akkor ugyanis ezt a gondolkodást tudo­
mánytörténetivé fokoznánk le, s megfosztanánk bölcseleti jellegétől: az író munkáját a
szakemberé mellé állítanánk, s nem látnánk a gondolkodás távlatát. Németh gondol­
kodása azonban nyitott volt akkor is, ha a vásárhelyi katedrán egy-egy tudománytörté­
neti kérdés tanulmányozása foglalkoztatta, a nyugati civilizáció egészét mindig a világ­
civilizáció felől szemlélte... Másrészt pedig látnunk kell azt is, hogy pályája különböző
korszakai között a folytonosságot valójában éppen ez a távlatkeresés teremtette meg.
1945 előtt a válságirodalom nagy áramához kapcsolódott munkássága: írásaiban a kul-
túrkritika és a kiútkeresés elemei kapcsolódtak össze elválaszthatatlanul, noha műveit
egyre inkább a válság átélése jellemzi. 1945 után nagyobb összefüggésbe helyezte a jö­
vő kérdését. Miközben a történetíró alaposságával elemezte az újkor történetét, újra
szemügyre vette a 20. század válságjelenségeit kifejező szellemi irányzatokat is. S noha
a nyugati civilizációból a világcivilizációba való átmenet részleteivel nem foglalkozott,
írásait olvasva nyilvánvalónak tűnik, hogy a szocialista rendszerben élő vagy a gyarma­
ti hatalom alól felszabadult népek képviselte sajátosság találkozásával képzelte el.
Folytatódna tehát a nyugati szellem eredményeinek terjedése (s ezzel követné az újko­
ri gondolkodás kialakulásától tartó folyamatot), ugyanakkor a kialakuló világcivilizáci­
óban minden nép a kultúrájával, hagyományvilágával találná meg a maga helyét. Ezt a
távlatot Németh számos írásában felvillantotta. Ezek közül idézzünk fel egyet, azt a
gondolatmenetet, amelyet Bertaux: Az emberi nem mutációjáról írt könyve kapcsán
vetett papírra: „Én azokban a jelenségekben, melyeknek a veszélyét a Tű/hí-évek óta

51
 látom, nem a biológiai ugrás szükségességét (mint Bertaux - F.L.), hanem feladato­
kat látok, amelyeket az emberiség vagy meg tud oldani, vagy nem. A történelem gyor­
sulása szerintem is a történelem megszűnése felé vezet, aminek két fő feltétele a há­
ború kiküszöbölése, s a technikailag egybefűzött emberi civilizáció tartalmi feltöltése...
A világcivilizációvá szélesedett európai civilizációnak tartalmában, rezonanciájában is
ki kell szélesednie, nem csak gépet, fegyvert kell adnia a színeseknek, de otthont, meg­
értést a bennünk továbbélő őseinknek. A magyar irodalom, s részben a magam írói
munkássága elé is ezért írtam ezt az új, Európa alatti rétegeket bevonó, harmónia- és
teljességelőállítást programul.”
Ez a gondolatmenet mindvégig sokmindent érthetővé tesz az 1945 utáni Németh
László gondolatvilágából. Először is jelzi a szintézisteremtők iránti vonzódását. Az
1950-es évektől több írásában is foglalkozott Tolsztojjal. Tolsztojt az orosz műhely
képviselőjének látta, aki a nyugati módszer tágítását végezte, az „újkori gondolkodás
módszerét, szempontjait ő fordította először egy Európán kívüli, keleti népre...” Gan­
dhi pályáját tanulmányozva azt vette észre, hogy ez az erőszakmentességet hirdető po­
litikus is felismerte a nyugati művelődés terjedésével együttjáró veszélyeket; azt, hogy
ez a művelődés a maga vívmányaival kioltással fenyegeti az ősi civilizációkat. Gandhi,
akiről drámát is írt, Németh szemében így nem csupán népe vezére volt az angolok el­
leni harcban, hanem az új világcivilizáció irányadó alakjává is vált. Másodszor: min­
debben látensen a Magyar Műhely, majd pedig a bartóki modell gondolata is benne
rejlik. Ennek kapcsán talán nem árt utalnunk Némehtnek a mélyvilág iránti vonzódá­
sára: ez a kifejezés már megtisztult a mélymagyarság mellékzöngéitol, s alighanem
szoros összefüggésben áll az író vásárhelyi tapasztalataival is.
Ma már bizonyos távlatból szemlélhetjük Németh gondolkodását. Ez a távlat
egyértelműen mutatja, hogy az író által is követelt, világot átható ethosz kialakulása
egyre késik, addig pedig, amíg ez a maga érvényesülését nem találja meg, csupán a vi­
lágot egybefogó technikai civilizációról beszélhetünk, valóban harmonikus világcivili­
zációról nem. S különösen nem akkor, ha tudjuk azt is, hogy a technikai civilizáció nö­
veli a nemrégiben felszabadult népek gazdasági függését... Mindezek ellenére érde­
mes megjegyezni: a Németh által képviselt gondolkodás Magyarországon a legkövet­
kezetesebben és a legszínvonalasabban képviselte a már a népi mozgalomban is benne
rejlő peremvidéki gondolatot, melynek számos rokona, megfelelője akad a világ kü­
lönböző pontjain Kelet-Európától Dél-Amerikáig, Ázsiától fekete Afrikáig. A számta­
lan s egymástól nem egy vonatkozásban különböző irányzat - ahogy arra Király Ist­
ván több írásában is rámutatott - populizmus néven világtendenciaként is tudatoso­
dott. A peremvidékek veszélyeztetettségben élő népeinek azonosságukat őrző törekvé­
sei így rokonok Németh mélyvilághoz való ragaszkodásával. Számos jel mutatja, ha
politikailag és gazdaságilag nem is, irodalmi-kulturális téren az utóbbi évtizedekben
ezek a törekvések az egész világ előtt igazolódtak...

Van-e tanulsága az elmondottaknak? Ha igen, akkor csak annyi, hogy talán job­
ban látjuk a Németh László által elfoglalt szellemi pozíciót. Fiatalon a század új szel­
lemiségének akart irányt szabni, a 20. századi szellemiség új rendszerét vázolta fel (ez

52
rejtőzött az általa használt új politika, új tudomány és új művészet kifejezések mögött),
pályájának 1945-ös fordulata után pedig a történelemből az új világcivilizáció modell­
jét bontotta ki. Mindezt nem tehette ellentmondások nélkül: ahogy a megőrzést szol­
gáló magatartás, úgy a világegészet megképező gondolkodás is rejthet buktatókat. A
magatartás buktatóit a század mozgása hozta magával, s ez magyarázza azt is, hogy
ma még talán távolabb vagyunk a Németh László-megfogalmazta világcivilizáció har­
móniájától, mint amikor ez az elképzelés leíródott. Németh nem követte a század új
mélységeket megmutató viharait, pályafordulatának lényege éppen abban rejlik, hogy
„kilépett a történelemből”, s azokhoz szegődött társul, akik az embert a világ - min­
den szétesettség mögötti - egységére figyelmeztetik. Abban a szellemben, amellyel a
vásárhelyi kútra vésette gondolkodása summázatát: „A világ eggyé válásának megvan a
szépsége, s veszélye. Régen, ha egy civilizáció (Róma a példa) létfontos feladatába bele­
bukott, követte a másik. Ha a világcivilizáció nem tudja megoldani őket, az az emberiség
pusztulása lesz...”

53
 TARTALOM

Grezsa Ferenc: Bevezető 5

Pozsgay Imre: A konferencia résztvevőihez 7

Sándor Iván: A látóhatár a Dunavölgyből 8

Kocsis Rózsa: „Egyéniség”-tudatú életfilozófia 13

Salamon Komád: Németh László minőségszocializmusa 19

Vekerdi László: A Magyarság és Európa - ma 24

Bíró Zoltán: Németh László „harmadik útja” 28

Kiss Gy. Csaba: A kelet-közép-európai nemzetfogalom és

Németh László 34

Monostori Imre: „Faj” és „alkat” 39

Fűzi László: A civilizációs szemléletmód Németh László

gondolkodásában - 1945 után 48

ьа и-l

Zalai Nyomda Zalaegerszeg 90 3022 о