Őrület határán

II összesen Őrületben
Diana Hunt
Magánkiadás (2023 jún)

krimi, pszicho-thriller, romantikus,

Címke:
regény

Összeesküdtek ellened vagy valóban kezded elveszíteni az

eszed?

Nathalie maga mögött hagyta a múltat. Egy új kapcsolatnak

esélyt adva tiszta lappal indított. A férfi nyugalmat hozott az életébe,
ám azt mindenki elől titkolja, hogy az elmegyógyintézet falai közti
borzalmak nem múltak el benne nyomtalanul. A paranoia nem
hagyja nyugodni, úgy érzi, valaki megint követi őt…

„Hiányoztam? Megígértem, hogy visszatérek.”

A félelme egynap megelevenedik és az élete rémálommá válik.
Nincs más választása, a túléléshez el kell merülnie a sötétségben.

Készen állsz a félelemre?

Egy sötét, mindent elpusztító szerelemre?
Készülj fel a valódi őrületre!

Diana Hunt következő regénye, a nagy sikerű sorozat második

része egy sötét, romantikus thriller, mely egyszerre szól
szenvedélyes szerelemről, és egy nő harcáról, aki érveit eldobva
keresi a kiutat az őrületből.

1. rész: Őrületbe kergetsz

DIANA HUNT

ŐRÜLET
HATÁRÁN
 Ami az, egyik
embernek őrület,
az, a másiknak
valóság.
Tim Burton
 PROLÓGUS
Megöltem. Hidegvérrel, gondolkodás nélkül. A kezemet
bámulom, vére beborít. Nem értem, mi történik velem. Nem ismerek
magamra. Mintha a testemet csak kölcsönkaptam volna. Vendég
vagyok benne, nincs hatalmam felette. Hiába üvöltök, hiába
harcolok, nincs beleszólásom. Mit tettem…
Az érzékeim becsapnak. Nem bízhatok senkiben. Legfőképpen
magamban nem. A hátam mögött kinyílik az ajtó, a zsanérok
nyikorogva engedelmeskednek.
Lépteket hallok, tudom, mi következik. Megfeszülnek az izmaim.
Közelednek…
Lehet, hogy igazuk volt, amikor azt mondták: Nathalie, ideje a
gyógyszereket bevenni.
 1. FEJEZET
Nathalie
2017. 02. 03., péntek
Néha hiányzik a gyerekkorom. Gyerekként izgatottan vártam,
hogy teljenek az évek, végre felnőtt lehessek. Elvakított a tudat, hogy
önálló leszek, a szüleim nem szólhatnak majd bele az életembe. Ez
így is lett. Most már tényleg azt tehetek, amit akarok, azzal, akivel
akarom. De ennek ára van. A felelősség, amit vállalnunk kell a
tetteinkért, na az szívás. Ha valamit elcsesztél, annak bizony
következményei vannak, amivel – ha akarod, ha nem – szembe kell
nézned. Felnőttként már nincs kinek a háta mögé rejtőzni.
Hibáztál? Akkor ki kell állni magadért. Ha azt mondanám, ez
könnyű, hazudnék. De megtettem. Viszonyom volt egy betegemmel,
aminek megfizettem az árát, de kaptam egy második esélyt.
Vezetés közben mindig elkalandoznak a gondolataim. Még
szerencse, hogy a kanyarokat már emlékezetből veszem be, őszintén
hiszem, csukott szemmel is eltalálnék az intézethez. Az ékszíj
hangosan visít, amikor lefékezek a parkolóban. Muszáj
megnézetnem egy szerelővel. Apró kavicsok pattognak az alvázon.
Az órára sandítva látom, időszűkében vagyok. Motor leállít, és már
kapkodok is a dolgaim után. Teli kézzel suhanok a Bridewood
bejárata felé. Hatalmas köd öleli körbe az intézetet, a körvonalait
elmosódva látom. A felfüggesztett lámpák halvány pontokként
izzanak. A bejáratnál Tod vár rám. Mosolyogva megemeli a kezében
tartott kávét.
Ahh, kávé… Azt felejtettem el venni.
– Annyira imádlak!
– Tudom, tudom.
Nála jobb munkatársat és barátot nem is kívánhatnék magamnak.
Amíg felkísér az emeletre, elmeséli, hogyan zajlott az új beteg
átvétele. Francis Doyle. A hírekben is szerepelt. A fiatal nő egy céges
rendezvényen nyakon szúrta a főnökét. Francis váltig állítja, a férfi
durva és erőszakos volt vele. Az irodai mosdóban próbálta
megerőszakolni. Tanúk persze nincsenek, a kollégák mélyen
hallgatnak. Mindenki csak annyit látott, hogy Francis és a főnöke jó
hangulatban beszélgettek az este folyamán. Csipkelődtek,
viccelődtek, talán izzott is köztük a levegő, aztán többen arra lettek
figyelmesek, hogy a páros eltűnt.
Nem sokkal később a mosdóban találták meg őket, ahol az
állítólagos szexuális erőszak történt. Már önmagában ez is elég lenne
ahhoz, hogy egy nő ilyen eszközökhöz folyamodva védje meg
magát, csakhogy Francis vad, eszelős üvöltés közben nem csupán
egyetlen szúrással ártalmatlanította a férfit. Összesen tizenhétszer
szúrta meg. A férfi nyakát ért döfések olyan súlyosak voltak, hogy
még a mentő kiérkezése előtt az életét vesztette.
Valami másnak, valami sokkal többnek kellett történnie, ami
előidézte, hogy a nő ennyire elveszítse a fejét. Ha egy szimpla
gyilkossági kísérletről lett volna szó, akkor nem kerül hozzánk.
Francis aktájában szerepelt a rendőrség által felkért pszichológus,
Sean Parker szakvéleménye. A nő mániákus depresszióban szenved,
ami mellé erős paranoia társul, állt az aktában. Ez az egész
feltehetőleg gyermekkori traumára vezethető vissza. Parker külön
felhívta a figyelmem Francis és az apja kapcsolatára.
A páciens az édesapjáról feltett kérdésekre különös
érzékenységgel reagált, írta a jelentésben. Ez talán elég támpontot ad
ahhoz, merre induljak. Tod még a tegnap esti randevújának a
részleteit is meg akarja velem osztani, de már nem jut rá idő. Majd a
kezelés után, mondom neki, miközben elválunk egymástól.
Kilencven perc után Francist kivezetik az irodámból. A nap
további részében meglátogatom a betegeimet. Ma valahogy mintha
mindenki különösen agresszív és nehezen kezelhető lenne. Talán az
időjárás-változás miatt. A hosszú és fárasztó nap végén lerogyok a
székembe. Két pillanatig vagyok csupán egyedül, mikor az ajtó
kinyílik. Csak egy ember érkezik kopogás nélkül.
– Na mesélj! – Tod lelkesen érdeklődik, miközben a kanapéra
vetődik. – A tévében ízekre szedik ezt a nőt.
Többek között ezért is nézek egyre ritkábban tévét. A
közvélemény sokszor nem tudja, kit kellene megvédeni. Szeretnek
az elkövetőből áldozatot csinálni. Én nem arra fókuszálok, ami
történt, hanem inkább próbálom feltárni azt. Elsősorban a páciens
egészsége foglalkoztat.
Annyi múltbéli sérülése van ennek a lánynak, hogy semmi
meglepőt nem találok abban, amit tett. Az első kezelés során nem
akartam ajtóstul rontani a házba, de már így is visszaigazolást
kaptam a sejtésemről.
Francis érdekes viselkedésformát produkált, amikor a számára
kellemetlen területeket érintettük. Amikor az édesanyja
újraházasodásához értünk, a testtartása feszült lett. Fészkelődni
kezdett, láttam, kényelmetlenül érzi magát. Az esetek nyolcvan
százalékában a bántalmazást a közeli családtagok követik el, ezért
erről kezdtem puhatolózni. Ez egy rendkívül érzékeny téma, amit
csak szépen lassan lehet feltárni.
Hosszasan mesélt arról, mennyire magányos volt tizenegy
évesen, és milyen boldog volt, amikor Tim, a mostohaapja, az
életükbe lépett. Többször is elhangzott a magány, elhagyatottság és
egyedüllét szó. Tim úgy érkezett az életükbe, mint egy hős
megmentő, mint aki fényt hoz a sötétségbe. Pedig szerintem éppen
az ellenkezője történhetett. A gyermekkori traumákat gyakorta úgy
rejti el az agyunk, hogy kellemes és hamis érzést társít mellé. A
meglévő borzalmakat palástolja egy nem létező, kellemes, nyugtató
gondolattal, hamis emlékképpel. Ez rendkívül veszélyes, hiszen így
a borzalmakat nem dolgozza fel, hanem csak elnyomja, és amit
elnyomunk, az bizony egyszer a felszínre tör. Úgy gondolom,
Francist gyermekként szexuálisan molesztálták, és amikor a főnöke
erőszakosan próbált vele közösülni, felszínre törhettek az elfeledett
borzalmas emlékek.
A törékeny kislányból azonban azóta erős nő lett, aki már képes
volt megvédeni magát. A férfi testén számos ütést és mély
karmolásnyomokat is találtak. Ezek dühből fakadhattak. Ahogy
Francis rájött, hogy képes megvédeni magát, ösztönösen cselekedett.
Egyszerre akarta a gyermekkori énjét és a felnőtt nőt is védelmezni.
Legalábbis így gondolom. Biztosan kijelenteni nem merem, hiszen
csak egy kezelésen vagyunk túl, de azt hiszem, a mostohaapja volt
az első, aki sorozatos erőszakot követett el rajta. Sajnálatos, de a
szülők által elkövetett szexuális zaklatás gyakoribb, mint
gondolnánk. Igyekszem Toddnak érthetően és szenvtelenül
elmondani a benyomásaimat.
– Ezt nem hiszem el. És az anya? – kérdezi dühösen fújtatva.
Igen. Mindenkinek ez jut ilyenkor először az eszébe. Nem látta?
Nem akarta látni? Mégis milyen szülő az ilyen?
– Az ilyenre még egy növényt se bíznék. Ilyenkor hálát adok az
én egyetlen anyukámért. – Tod összeteszi a tenyerét, mintha
imádkozna, ezzel nyomatékosítva a kijelentést.
Tudom, különösen jó viszonyt ápol a szüleivel.
– Szerencsés vagy.
– Az biztos. Tudod, mit mondott anya, amikor elmondtam, hogy
a férfiakhoz vonzódom?
Megrázom a fejem. Tod elmosolyodik, az emlék kellemes érzést
kelt benne.
– Annyit, hogy tudtam.
– Ezt egy anya tudja.
– Igen, de az se segített a titkolózásban, hogy állandóan
felpróbáltam a ruháit.
Felnevetek. Zabálnivaló lehetett a kis Tod az édesanyja ruháiban
a tükör előtt billegve.
– De azért nálunk is volt, aki legszívesebben máglyára vetett
volna.
Ilyen sajnos mindig akad.
– A nagynéném, Charlotte. – A név után fintorog. – Szerinte a
Forest Heaven intézetbe való vagyok.
A szemem hatalmasra kerekedik. A Forest Heaven Anglia egyik
legborzalmasabb intézete volt. A bentlakók állandó fizikai és lelki
bántalmazásoknak voltak kitéve. Utólag kiderült, mindenki tudott
róla, mégsem tettek ellene semmit. Szerencsére az intézetet
kilencvenegyben végleg bezárták.
– Az öreglány azt mondta, a hatvanas években erre voltak
gyógymódok, azt kéne most is alkalmazni rajtam.
– Gyógymód? – kérdezek vissza meghökkenve. – Mégis mi az
istenre gondolt?
– Például Erasmus Darwin rotációs terápiájára.
Te jó ég…
 Ez volt az egyik vizsgafeladatom.
Még most is a hideg futkos rajtam, ha csak eszembe jut, hogy a
kutatómunka közben mik kerültek a szemem elé. Régen a betegek
fogva tartása volt a cél, nem pedig a gyógyítás. A rotációs terápia
lényege az volt, hogy a pácienst egy székhez kötözve
felfüggesztették, és percenként több százszor megpörgették. Ez a
borzalom órákon át tartott. Előfordult, hogy veréssel, éheztetéssel
vagy lekötözéssel próbálták a mentális problémákat gyógyítani.
Borzalmas, mennyi fájdalmat kellett átélni embereknek ahhoz, hogy
ezek a kegyetlen, tudománytalan eljárások kikopjanak az
orvoslásból.
– Szerinte a forró fürdős terápia kigyógyított volna.
– Uramisten – hüledezek.
A forró fürdős terápia egy kínzás volt, semmi más.
– Biztos nem…
– Nem gondolta komolyan? De igen. – A hangja keserűen cseng.
– És már megbékélt a helyzettel?
– Azt hiszem, öt évvel ezelőtt anyámnak felajánlotta, hogy van
egy ismerőse, aki ismer valakit, aki fű alatt elvégezné rajtam a
lobotómiát.
Elakad a lélegzetem. Tod ezt látva lazán legyint. Láthatóan
mindez már hidegen hagyja.
– Azóta nem beszélt vele a család.
Alig térek magamhoz. Az ilyen dolgot nem lehet megváltoztatni.
A vonzalom nem olyan, amit tudatosan irányítunk. Ebből nem lehet
kigyógyulni. Ez képtelenség.
Az egész kijelentésben mégsem ez számomra a legmeghökkentőbb.
– Lobotómiát mondtál? – ismétlem meg bizonytalanul.
– Jézusom, nehogy komolyan vedd! – Felnevet. – Tiszta bolond.
Mégis ki csinálna ilyet?
– Őszintén remélem, hogy senki.
A lobotómiát nem véletlenül tiltották be. Szörnyűséges
következményei lettek. Az agy egy részének szándékos, barbár
roncsolása. Néhány évtizeddel ezelőtt azt hitték, a szorongást, a
depressziót vagy akár a skizofréniát csak ezzel a módszerrel lehet
orvosolni. A beavatkozás során az agy frontális lebenyét vagy az ott
futó idegpályát átvágták. Ezzel a kezelhetetlen betegből egy csapásra
kezes bárány lett. A frontális lebeny felelős a kognitív
gondolkodásért, döntéshozásért, a szociális kapcsolatok
kialakításáért, és ami talán a legfontosabb, a jó és a rossz
személyiségjegyek kialakításáért. Kezdetben a halántéknál lyukat
fúrtak az agyba, majd etanolt fecskendeztek be, ami elpusztította
azokat az idegpályákat, amelyek összekapcsolják az agyat a frontális
lebennyel. A későbbiekben a szemüregen keresztül végezték el a
műtétet. Egy apró, jégvágóhoz hasonló eszközt helyeztek a
szemüreg felső részén található vékony csonthoz. Ezt utána egy
kalapács segítségével a szemüregbe juttatták. A cél az volt, hogy a
jégvágó öt centi mélyre hatoljon a homloklebenybe. Egy célzott,
határozott, erőteljes mozdulat, és minden emléked elvész. Ahogy
elképzelem, felszisszenek.
– Pontosan mi történik egy lobotómia után? – kérdezi Tod.
– Ha szerencséd van, akkor egy kisgyerek értelmi szintjére
kerülsz. Ha nem – felsóhajtok –, akkor megszűnik a világ körülötted.
Az elméd sötétségbe borul.
– Valahol azt olvastam, a lobotómia után azt a pillanatot éli újra a
beteg, amire a szíve legjobban vágyik. Élete végéig az a jelenet
játszódik le benne.
– Nincs konkrét bizonyíték, ami alátámasztaná ezt. Ez csak egy
tündérmese.
– Na és te miben hiszel?
A mobilom csörgése elvonja a figyelmet a válaszadásról. A
kijelzőn Jake neve villog.
Felpillantok az órára.
– Basszus, már háromnegyed hat van? – Sietve bújok bele a
pulóverembe.
– El fogsz késni? – kérdezi vigyorogva Tod.
– Már elkéstem.
 2. FEJEZET
Nathalie
Egy hónappal korábban
2017. 01. 11., szerda
Hogy én mennyire utálok beteg lenni! Miért kell minden télen
megfáznom? Miért nem tud az influenza csak egyszer elkerülni?
Érzem, az arcom izzik, talán kezdek belázasodni. Azt hiszem,
holnap nem megyek dolgozni. Miután mindent megvettem, ami a
túléléshez szükséges, beállok a sorba. Erőtlenül vonszolom magam a
kassza felé. Már majdnem én jövök, amikor eszembe jut a gyömbér.
Basszus, azt is kellett volna venni. Néhány pillanatig győzködöm
magam, hogy nincs rá szükségem, de végül kiállok a sorból. Hamar
megtalálom, két darabot egy újrahasznosítható jelzéssel ellátott
szatyorba dobok.
– Nahát, meglep, hogy rajtam kívül más is főz gyömbérrel.
Még az is fájdalommal jár, hogy a hang felé fordítsam a
tekintetem, de a férfi arcát látva, be kell vallanom, megérte.
Rendkívül vonzó. Az öltözete elegáns. Az illata, már amennyit érzek
belőle, kellemes. Mélybarna haj, élénk smaragdzöld szempár.
Átkozottul jó párosítás. Bőre hibátlan, állvonala erős, igazán férfias.
– Megkérdezhetem, mi készül belőle? – mutat a kezemben lévő
gyömbéres zacskóra.
– Igazi ínyencség – felelem orrhangon mézes gyömbéres tea.
Elmosolyodik. Hát persze, a mosolya csak még vonzóbbá teszi.
Miért akkor találkozom egy ilyen férfival, amikor úgy nézek ki, mint
egy kupac…
– De azért csak fogsz belőle főzni valami komolyabbat is?
Kizártnak tartom.
– Persze, előfordulhat – hazudom.
A tekintete hosszasan időzik rajtam. Ha nem lennék ilyen
állapotban, biztosan jólesne a nekem szentelt osztatlan figyelem.
– Én most megyek – biccentek a kassza felé.
A búcsúzás hallatán közelebb lép.
 – Szerintem nem tudod, hogy a gyömbér mire képes a teán kívül.
– Én jelenleg csak a túlélésre játszom.
– Szerintem adnod kellene neki egy esélyt.
Megvillantja fehér fogsorát, mire én is elmosolyodom.
– Mit csinálsz a hétvégén?
A kérdés váratlanul ér. Előveszi a telefonját, és felém tartja.
Borzasztóan nézek ki, ő mégis most akar randira hívni?
– Írd be a számodat!
– Miért? – kérdezek vissza érdeklődve.
– Mert szeretnék veled találkozni, hogy a gyömbérrel kapcsolatos
nézeteimet hosszadalmasabban kifejthessem.
Máris megnyert magának, képtelen vagyok nemet mondani. Ideje
elengedni a múltat, és új fejezetet nyitni.
2017. 02. 03., péntek
Kicsit izgulok. Pedig ez csak egy vacsora. Egy vacsora a
barátaimmal és a férfival, akivel együtt vagyok. Akivel járunk, aki a
pasim. Ízlelgetem még ezt a felállást. Egyelőre minden
megnevezésben idegennek tűnik. Azt hiszem, ez azért van, mert rég
nem volt olyan az életemben, aki elég fontos lett volna ahhoz, hogy
bemutassam bárkinek a környezetemben. Mondjuk erre a
bemutatásra se került volna még sor, ha Cam nem erőszakolja ki. A
legjobb barátnőmnek muszáj látnia azt a férfit, akit hosszú idő után
közel engedtem magamhoz. Szerencsére feleslegesen aggódtam, első
pillanattól fogva odavolt érte. Érthető, Jake mindenkit egy pillanat
alatt levesz a lábáról, ő egyszerűen…
– Tökéletes – rikkant fel Cam.
A gyerekszobát mutatja éppen. Josh a három hónap alatt már
másodjára festi át a helyiséget. És mindannyian biztosak lehetünk
benne, hogy nem utoljára.
– Gyönyörű ez a szín – dicsérem lelkesen a mályvaárnyalatú falat.
– Az előző is az volt – szúrja oda Josh fülig érő szájjal.
Cam sértődötten a magasba emeli a fejét.
– Te nem értesz ehhez. – Legyint. – A baba lelkivilágának fontos,
milyen szín veszi körül.
– A baba lelkivilágának, vagy a tiédnek?
 Josh magához húzza feleségét, és egy szeretetteljes csókot nyom
az arcára. Keze a gömbölyödő pocakra siklik. Cam gyönyörű
kismama, sugárzik belőle a boldogság. Már a halloweeni bulinál
gyanús volt. Mindig is imádott feltűnő és szexis cuccokba öltözni, de
akkor egy bő póló volt rajta, ami elrejtette az alakját. Sejtettem, hogy
nem az ő választása volt a jelmez, dacára annak, hogy zombinak
maszkírozta magát. Mint utólag kiderült, akkor már tudták, de
szerették volna titokban tartani a dolgot. Cam rendkívül babonás.
A testem egy pillanatra megfeszül. Váratlanul suhan át rajtam az
emlék, rideg, kellemetlen érzést hagyva maga után. Arról az estéről
nem csak a jelmezek jutnak az eszembe.
Alexander, aki követett, megvezetett és átvert!
Conor… Átvert!
Nicolas, akivel hónapokig dolgoztam… szintén átvert.
Mindhárman átvertek! Hülyét csináltak belőlem.
Nem, nem, nem! Nem foga az estémet elrontani!
– Minden oké? – simít végig a hátamon Jake.
– Persze – hazudom.
A fiúk a tévé elé cövekelnek a nappaliba. A meccsről beszélnek,
miközben önfeledten nevetve a játékosokat szidják. Cam mellé
sétálok a konyhába, látom, az orra alatt bazsalyog.
– Na, mi a véleményed?
Felkapok egy répát, és miután a humuszba mártom, majszolni
kezdem.
– Hibátlan. – Fogat villantva vigyorogni kezd. – Komolyan, túl
tökéletes.
– Igen… – mosolygok bólogatva.
Nekem is éppen ez a bajom.
Ahogy Jake-et nézem, megint ugyanazt érzem. Nem érdemlem meg.
– Ugye nem csinálod? – löki meg a vállam Cam.
– Mit?
– Tudod te… – mutatóujját vészjóslón fel-le mozgatja. – El ne
kezdd keresni a hibákat, mert megöllek!
A hibák nem benne, hanem bennem vannak.
– Milyen agresszív egy kismama vagy.
 – Igen – vágja rá egyetértőn. – Agresszív, és állandóan éhes.
Szóval jól gondold meg, hogy szembeszállsz-e velem.
Hatalmas mosoly terül el az arcomon. Annyira szeretem, nem
tudom elképzelni az életem nélküle.
– Ugye nem felejtetted el a hétfői randiestet?
– Ha akarnám, se tudnám. Legalább öt emlékeztetőt küldtél rá.
Cam lelkesen tapsikolni kezd. Imádja megszervezni ezeket a
randiestéket.
– Jut eszembe, hoztunk nektek valamit… – mondja Jake a
nappaliból.
Basszus, az ajándék!
Ahogy összetalálkozik a tekintetünk, elmosolyodik.
– Amit, ha jól sejtem, kint hagytunk a kocsiban – fejezi be a
mondatot.
Pontosan.
Jake leteszi a sört, és már indul is felém.
– Hagyd csak, majd én megyek – állítom meg.
– Biztos?
Bólintok, és egy gyors csókot lehelek az ajkára.
– Milyen aranyosak vagytok – mondja Cam elnyújtott hangon.
Épp kilépek az ajtón, mikor hallom, már a következő
vacsorameghívást beszélik. Láthatóan mindkettőjüknek szimpatikus
Jake. Mit szimpatikus, egyenesen odavannak érte!
A szél vadul belekap a hajamba.
Jesszus, milyen hideg van!
Már megint havazik. A fehér pelyhek vastag rétegben rakódnak
egymásra. A zsebemben kotorászva a slusszkulcsot keresem.
Zsebkendő, rágó, egy fél pár fülbevaló. Hova a francba tettem?
Átnyúlok a másik zsebbe, áhh, végre megvan. Két éles csippantással
később már nyitom is a csomagtartót. Istenem, mekkora kupi van,
mostanában annyira rendetlen vagyok. Szerencsére a hatalmas
rózsaszín masnival átkötött kosarat nem nehéz észrevenni. Kézbe
veszem, és indulok vissza. Gyorsan kapkodom a lábam, de mielőtt a
feljáróra lépnék, megtorpanok. Különös érzés uralkodik el rajtam.
Lassan megfordulok. A ház előtti bükk recseg, ropog a légáramlat
erejétől. Egy jeges fuvallat apró, deres faágakat görget elém. A
szemben levő házak közötti sötét sikátort kémlelem. Hosszan
meredek a sötétbe. Senki nincs ott.
Persze, hogy nincsen. Miért lenne?
Rezegni kezd a zsebem, de mire odakapok, már abba is marad. A
kijelző felvillan, a gyomrom apró görcsbe rándul.
Ismeretlen szám.
A szívem egyre vadabbul ver. Nagyot nyelek. Ismét a sikátor felé
nézek. Nathalie, elég! Ezt sürgősen abba kell hagynom. Egy téves
hívás, semmi több. Nem szabad félelemmel társítanom ezt a
jelentéktelen, hétköznapi dolgot. Csakhogy minél tovább nézem a
sötétséget, az elmémben lévő félelem annál elevenebb lesz.
Lehetséges, hogy…
Nem! Conor megszökött, már rég messze jár. Az agyamnak adott
erőszakos utasítás lassan célba ér. A havazásra próbálok fókuszálni.
Mély levegőt veszek. Orron beszív, szájon kifúj. A nyugalmi
állapotom próbálom megtalálni, amikor valaki megérint. Halkan
felsikkantok.
– Nahát, valaki nagyon ijedős.
Jake mély, karcos hangja azonnal megnyugtat.
– Gondoltam, kijövök megnézni, hogy minden rendben van-e.
– Miért ne lenne? – kérdezem kellemetlenül vigyorogva.
– Igazából – átkarolja a derekam, és szorosan megához húz –,
csak ezért jöttem ki.
Forró ajkát az enyémnek nyomja. Vágyakozva csókol. A rémisztő
érzések szépen lassan köddé válnak. A biztonság, amit a jelenléte
nyújt, nyugalommal itatja át minden porcikámat.
 3. FEJEZET
Nathalie
2017. 02. 06., hétfő
Hat óra ötvenkilenc perckor lépek fel a verandára. Már éppen
kopogásra emelem a kezem, amikor az ajtó kinyílik.
– Milyen pontos vagy – üdvözöl Andrea derűsen.
– Igyekeztem.
November óta rendszeresen megfordulok nála. A hosszú évek
utáni első találkozó ráébresztett, hogy ő nemcsak a konzulensem
volt, hanem bizalmas barátom is, akire a nehéz időkben is
számíthatok.
Felakasztom a kabátom, utána pedig bebújok az egyik
vendégpapucsba. Ma a sötétkék, „mindennap jobb lesz” idézetesre
esik a választásom. A kellemes vaníliaillat, mint minden
alkalommal, az orromnál fogva vezet az irodába. Gyömbéres tea
gőzölög a kezemben, amikor a szokásos kérdésekkel nekikezdünk az
ülésnek.
– Hogy telt az elmúlt hét?
– Jól – válaszolom tömören, de amint észbe kapok, hogy ennyivel
nem fog megelégedni, már folytatom is. – Van egy új betegem, elég
komoly eset. Sok figyelmet igényel.
Megosztom vele a hétvége részleteit és a Camékkal együtt töltött
remek estét.
– Akkor ezek szerint minden rendben van. – Kezét az ölébe
helyezve várja, hogy egyetértsek.
Sűrű bólogatással meg is kapja a várt visszaigazolást.
– Mi a helyzet a rémálmokkal?
Nagyot nyelek.
– Semmi, egy ideje szerencsére nincsenek.
Hazugság!
– És a paranoid képzelgések?
Ismét előjöttek.
– Az sincs.

É
 – És mi a helyzet Jake-kel?
Végre kellemesebb irányt vesz a beszélgetés. Érzem, ahogy a
testem lazulni kezd.
– Jake csodálatos, tényleg. A barátaim imádják.
Andrea hümmögve ajkához emeli a szemüveg szárát.
– De?
Értetlenül nézek rá.
– Nincs de – felelem mosolyogva.
– Ó, dehogyis nincs.
Szorgosan körmölni kezd a füzetébe.
– Állj, várj! – szólok rá. – Nem kell ezeket leírnod.
– Miket?
– Nem érzem úgy, hogy nem érdemlem meg. Nem keresem a
hibáit.
– Tényleg nem keresed?
De!
– Nem! Jake tökéletes.
– Aha… – hümmögi. – Tudom, hogy a történtek után…
Andrea az egyetlen, aki töviről hegyire tudja, mi történt velem.
Egyértelmű, erkölcsileg és morálisan is megkérdőjelezhető az, amit
tettem. Még mindig próbálok válaszokat kapni, éjjelente ezen jár az
eszem, miért tettem. Miért engedtem közel magamhoz Conort. Miért
nem szóltam arról, hogy megszökött. Miért tartottam magamban azt,
hogy Nico a testvére? Ezek a kérdések kezdenek felőrölni. Ennek
köszönhetem a rémálmokat. A rémálmokat, amiben Conor
ikertestvére, Alexander az életemre tör, Conor pedig rezzenéstelen
arccal nézi végig a halálomat. A paranoiáról már ne is beszéljünk.
Már rég messze járnak, erre az életemet is rátenném, mégis
előfordul, hogy néha úgy érzem, valaki figyel.
Andrea tüsszentése ránt ki a merengésemből.
– Egészségedre!
Egy gyors orrfújás után megköszöni.
– Tehát ott tartottam, hogy nem kell mindenkiben a hibákat
keresni. Ha tökéletesnek látod, valószínűleg azért van, mert az is.
– És mi van a jól ismert szöveggel? Túl szép, hogy igaz legyen.
A kérdésem megmosolyogtatja.
 – Ne aggódj, idővel előjönnek a hibái. Rendetlenség,
türelmetlenség satöbbi. De…
– És ha valami más van a háttérben? – vágok a szavába.
A paranoia ismét felüti a fejét.
– Szeretnéd, hogy legyen valami a háttérben?
– Dehogy szeretném.
Egy normális, kiegyensúlyozott párkapcsolatot szeretnék, semmi
többet.
– Nat – leteszi a füzetet maga mellé –, a Conor és közted lévő
kapcsolatot nem vetítheted ki minden egyes férfira.
– Tudom én, csak…
– Tudom, hogy tudod, éppen ezért próbálok segíteni. Ami
köztetek volt, az tökéletes példa arra, amikor egy empata összekerül
egy narcisztikus személlyel.
Ennél mérgezőbb kapcsolat nem is létezik.
– Az empata törődni, gondoskodni akar, a narcisztikus személy
pedig ezt rendkívül nagy élvezettel kihasználja. Az ilyen emberek
között erős és intenzív vonzalom alakul ki. A narcisztikus sérült, az
empatikus pedig meg akarja gyógyítani.
– Conort nem mondanám kifejezetten narcisztikus személynek.
Állandóan ezzel érvelek.
– Ez is csak igazolást ad az egésszel kapcsolatban. Az empata
nem érzi a veszélyt a narcisztikus személyben, hiszen csak az
vezérli, hogy a másik életét megkönnyítse. Tudom, hogy fáj ezt
hallani, de Conor kihasznált.
A szavai, akár a sav, úgy marnak. Minden egyes alkalommal
lyukat égetnek a mellkasomba.
Csak kihasznált.
Minden, amit előadott, csak egy mesteri színjáték része volt.
Nem jelentettél számára semmit.
Minden drámában van egy áldozat, ebben én voltam az.
Szánalmas, hogy nem vettem észre.
Hangosan felsóhajtok.
– Ha tudnád mennyi páciensem szenved ebben.
– De ők nem képzett orvosok… – Hátrahajtom a fejem, és a
plafont nézem. – Látnom kellett volna.
 – Nathalie, te is tudod, hogy a pszichopaták, a szociopaták és a
narcisztikus személyek még a képzett szakembereket is képesek
megtéveszteni.
Andrea ezt a tanulóéveim alatt kismilliószor említette. Éppen
azért rendkívül veszélyesek, mert a manipuláció mesterei. Az
Andreával való beszélgetés mindig megnyugtat, szükségem van rá.
Ha vele vagyok, nem érzem magam egy szánalmas roncsnak, aki
egy ballépéssel tönkretette az életét.
– Azt hiszem, elég ideje ostorozod már magad – közli nyugodt
hangon. – Az élet nem véletlen sodorta eléd Jake-et.
Van abban valami, amit mond. Véletlenek nincsenek.
– Néha saját magunk vagyunk a legnagyobb ellenségünk. Ideje
megengedned magadnak a boldogságot.
Felemelem a fejem, és a legőszintébb mondat hagyja el a számat.
– Igazad van, köszönöm!
 4. FEJEZET
Nathalie
2017. 02. 08., szerda
Éppen csak kinyitom az ajtót, de Mr. Chin már messziről a
nevemet kiabálja.
– Náthálie, milyen rég jönni hozzánk!
Az arcán a ráncok kedves mosolyba rendeződnek. Mióta Jake a
mindennapjaim része lett, általában együtt főzünk. Viszont a mai
hosszú és fárasztó nap után semmi kedvem sincs a főzéshez. A
mézes csirke Chin kifőzdéjéből tökéletes opció. Már éppen fizetni
készülök, amikor Chin megszólal.
– És a süti? – A szerencsesütiket tartó tál felé biccent.
Az emlékek elképesztő intenzitással rohannak meg.
A szerencsesütikbe bújtatott üzenetek.
Chin magától értetődőnek veszi, hogy kérek, de mielőtt a
szatyorba tenné, megállítom.
– Nem kérek! – sípolom magas hangon.
A határozott ellenkezésemre kikerekedett szemeket és értetlen
arckifejezést kapok válaszul.
– Diétázom – mondom kínos mosollyal.
A mentésem sikeresnek bizonyul. A lépcsőházba érve igyekszem
magam mögött hagyni a Conorhoz kapcsolódó nemkívánatos és
kellemetlen gondolatokat. Jake nem sokkal utánam érkezik.
Alighogy kibújik a kabátból, máris a konyha felé siet. Éppen elkap,
ahogy a műanyag dobozok tartalmát a tányérokra halmozom.
– Micsoda konyhatündérrel van dolgom! – csipkelődik, miközben
egy hideg csókolt lehel a nyakamra.
Ajkának jeges érintésétől kiráz a hideg.
– A mai nap után csoda, hogy egyáltalán van bármihez erőm –
válaszolom meggondolatlanul.
Kibújik vastag, kötött pulóveréből. A művelet közben felcsúszik a
pólója. Ahogy meglátom a hasát, máris másra éhezem. Ujjaival
végigszánt sötét haján, miközben közelebb lép hozzám.
 – Nehéz nap?
– Nagyon.
Megfordít. Tenyere a tarkómra csúszik, közel húz magához.
Hideg ajka az enyémet súrolja.
Ne kérdezd meg.
Ne kérdezd meg!
– Meséld el! – mondja lágyan.
Az Andreával való beszélgetések minden alkalommal
felzaklatnak. Ilyenkor egész nap a múltban elkövetett hibáimon
rágódom. Nem akarok erről beszélni. Mégis mire kíváncsi? Jake azt
érdemli, hogy csak a jót lássa belőlem. A kapcsolatunk a kezdeti
fázisában tart, ilyenkor még minden olyan törékeny. A múltam sötét
foltjai egy pillanat alatt befeketítenék a rólam alkotott makulátlan
képet. Ugyanakkor mennyire őszinte a kapcsolatunk, ha én nem
lehetek benne az? Észre sem veszem, mennyire hosszúra nyúlik a
csönd, csak akkor tűnik fel a hallgatásom, amikor Jake ismét arra
kér, meséljek. A kapcsolatoknak mindig épülniük kell. Jake-nek
éreznie kell, hogy bízom benne, fel kell lépni a következő
lépcsőfokra. Az ajkam résnyire nyílik, a mellkasom megfeszül a bent
tartott levegőtől. Meg akarok neki nyílni. Többet akarok neki adni
magamból. De végül…
– Beszéljünk inkább valami másról. – Csak ennyit tudok kinyögni.
Jake az arcomat elemzi. Látja, nyomaszt valami.
– Tudod, hogy rám számíthatsz, ugye? – Zöld szemében aggódás
csillan.
– Hát persze – bólintok. – A te napod hogy telt?
A konyha másik végébe sétálok. A hátam mögött hallom,
felsóhajt. Biztos, hogy megbántottam.
– Szeretném, ha a hétvégét nálam töltenéd.
Ez aztán az éles váltás. Újabb lépcsőfok?
– Nálad? – kérdezek vissza, pedig kristálytisztán értettem minden
szavát.
Mögém lép, mellkasa a hátamnak feszül. Édesen belehümmög a
nyakamba, miközben szorosan hozzám simul.
– Ezek szerint végeztek a munkálatokkal.
 Már az ismerkedésünk elején tisztázta, nem az eltitkolt felesége
miatt nem mehetünk hozzá, hanem azért, mert átalakítják a lakását.
Csábító a gondolat, hogy végre betekintést nyerhetek az otthonába.
– Szeretnélek bemutatni valakinek.
Ez viszont már korántsem az! Ennek még nincs itt az ideje. A szülői
találkozóval még biztos, hogy várni akarok.
– Sajnos nem lehet – ingatom a fejemet. – Dolgozom kell.
– És a következő hétvégén?
Az egyik keze lassan a pólóm alá csúszik. Bőrének hideg
érintésétől felszisszenek.
– Biztos tudnak helyettesíteni – szuszogja kéjesen a fülembe.
Milyen aljas húzás.
Ujjai a mellemet cirógatják. Még mielőtt újból ellenkezhetnék,
maga felé fordít. Nyelve finoman csúszik a számba. Testét nekem
nyomja.
– Ezzel nem győzöl meg – lehelem az ajkára.
– Nem? – pajkosan elmosolyodik.
Zöld szeme élénken vibrál. Egy gyors mozdulattal felkap, és a
konyhapultra ültet. Ugyanilyen elszántsággal és gyorsasággal
szabadít meg a harisnyámtól és a fehérneműmtől. A szoknyát csak
felhúzza, ezzel szabad utat biztosít maga előtt. Fékezhetetlenül
csókol újra és újra. Azt hiszem, valakinek nagyon fontos, hogy nála
töltsem a hétvégét. Egy váratlan pillanatban belém hatol, mire
hangosan felnyögök.
– Szóval most meg kell, hogy győzzelek?
Mosolyogva bólogatok. A kihívást élvezettel fogadja. Az
elkövetkező órában olyan hevesen érvel, hogy az ellenkezés
lehetőségét teljességgel kizárja a választható opciók közül.
 5. FEJEZET
Nathalie
2017. 02. 13., hétfő
A Skull Below színház a város központjában van. Tökéletes
választás egy randiest helyszínének. Már a bejáratnál látom Cam
hatalmas plakátját. „Egyedül jössz, párban távozol.” A csábító
szavak Valentin-nap közeledtével sok párra vágyó embert vonzanak.
Elakad a szavam, amikor meglátom a feldíszített termet. Minden
piros, habos és giccses. Mintha egy Valentin-napi képeslap kelt
volna életre.
– Na hogy tetszik? – lép mellém Cam.
A lelkesedését és a munkába fektetett idejét ismerve inkább
magamban tartom a véleményem.
– Nagyon… – nagy levegőt veszek – élénk.
– Egy rapidrandi-estnek ilyennek kell lennie. Bízz bennem, ez itt
mind – körbemutat – beindítja a párkeresési ösztönt.
Nálam inkább a menekülés ösztöne indul be.
A piros szín energikus és intenzív. Túl intenzív, az egész helyiség
vibrál tőle.
Cam a hasát simogatva körbenéz. Már egyre nagyobb a pocakja,
olyan gyönyörű kismama.
– Még van egy-két dolog, amiben tudsz segíteni. Liam – a
gyertyákat gyújtogató fiú felé kiabál – majd megmutatja.
A szőke hajú fiatal fiúcska kedvesen mosolyogva odasiet
hozzánk. A bemutatkozást követően már rögtön mondja is, mi a
teendőm. Már majdnem kész vannak. Kihelyezek néhány torony
műanyag poharat a frissítők mellé, utána a terem végében lévő egyik
távoli asztalhoz kucorodok. Megígértem Camnek, hogy az este
végéig itt maradok. Szerencsére a táskámban ott lapul Francis
dossziéja, lesz mivel elütnöm az időt.
Ahogy hatot üt az óra, kinyílik az ajtó, temérdek mennyiségű
párra vágyó ember özönlik be rajta. Cam alkalmazottjai az asztalok
felé terelik őket, és véletlenszerű párokat kreálnak. Egyesek lelkesen
foglalnak helyet, míg mások a cserében reménykednek. Miután
mindenki elfoglalta a helyét, Cam egy kis pódiumra lép. Lelkesen
üdvözli a közönséget, a hasát simogatva meséli, hogy éppen egy
ilyen estén találta meg élete párját. Ez persze nem igaz, de
marketingfogásnak egész jó. A rövid szabályok ismertetése után
megszólal a csengő. Indul az első tíz perc. A korábbi csendet zaj
váltja fel. Végeláthatatlan bemutatkozások és kínos ismerkedések
kezdődnek. Inkább maradnék örökre szingli, mint hogy egy
társkereső-esten próbáljam megtalálni a páromat. Rögtön eszembe
jut Jake. Milyen szerencsém van vele, igaza van Andreának, el kell
fogadnom a jót, ami az életemben van. Be kell fejeznem az állandó
önostorozást. Megérdemlem őt!
Nagyot kortyolok a tonikból, és a Francisről szóló jegyzetekbe
temetkezem. Egy idő után szinte teljesen sikerül kizárnom a
környezetemet. A zajos társalgás monoton duruzsolássá csitul. Csak
a csengő hangjára figyelek fel újra és újra.
Újabb csengő.
A szék és a padló keserves találkozásának hangját most egészen
közelről hallom. Az asztalom egy picit megbillen, amitől az italom
teteje fodrozódni kezd.
– Elnézést, de ez az asztal nem…
Amint felpillantok, ledermedek. A szám kiszárad, a tenyerem
izzadni kezd, a szívem pedig olyan Őrületes tempóban ver, hogy
beleszédülök.
Ez Ő, istenem, ez Ő!
Nem hiszek a szememnek.
– Izgalmasnak tűnik. – Ujjával hanyagul a dossziéra bök.
– Conor… – suttogom a nevét.
Miközben helyet foglal, megrázza a fejét.
– Próbáld újra!
A korábbi sötét izgalom egy pillanat leforgása alatt aggódásba
csap. Pontosan úgy néz ki, mint Conor, de nem látom a jellegzetes
sebhelyet.
– Lenard – nagyot nyelek.
Szája mosolyra húzódik.
– Alexander, de ne ragadjunk le a részleteknél! – Legyint.
 Elkapom róla a tekintetemet, Camet keresem kétségbeesetten.
Nem látom sehol, biztosan a mosdóban van. A legközelebbi pár is jó
néhány méterre van tőlünk. Alexander észreveszi, mire készülök.
– Nathalie, máris itt hagynál? Hiszen még el sem mondtam, miért
jöttem.
– Nem érdekel.
Fel akarok állni, de Alexander egy gyors mozdulattal elkapja a
csuklómat. Erősen ellentart. Pánikba esem.
– Engedj el! – követelem halkan.
– Ülj vissza! – válaszolja lassan, tagoltan.
– Ha nem engedsz el, sikítani fogok.
A fenyegetésem mit sem ér.
– Dehogy fogsz.
Közelebb hajol, a gyertya fénye megvilágítja az arcát. A hasonlóság
Conor és közte letaglóz. Hajszálpontosan ugyanúgy néznek ki. Igéző
kék szemek, markáns, vonzó vonások. Csakhogy Alexander arcán
látok valami mást is, amit Conornál soha nem láttam.
Érzéketlenség.
Ridegség.
Megközelíthetetlenség.
– Van egy ötletem – suttogja. – Nem foglak bántani, te pedig nem
fogsz jelenetet rendezni. Ez egy egész fair egyezség, nem igaz?
A szemem ismét körbefuttatom a termen. Camet továbbra sem
látom. Nincs más lehetőségem, lassan visszaereszkedek a székbe.
– Remek – elégedett mosollyal jutalmaz –, megy ez.
Eszembe jutnak Conor kezelései. Ahogyan megvezetett a nem
létező többszörös személyiségével. Vajon amikor eljátszotta
Lenardot, akkor a testvére jellemvonásait másolta? Ilyen lenne
Alexander? Egy érzéketlen, kíméletlen férfi?
– Mit akarsz tőlem? – bukik ki belőlem.
– Csak beszélgetni, ismerkedni.
– Én nem akarlak megismerni.
– Pedig hidd el, megkedvelnél! – reflektál egy őszinte vigyorral.
Ezt erősen kétlem.
 – Ha tényleg csak beszélgetni akarsz, akkor engedj el. – A
csuklómat körbefonó ujjaira nézek.
Nem fáj, de ahhoz éppen elég erősen tart, hogy ne tudjak
szabadulni.
– Te tényleg ennyire hülyének nézel? – horkan fel. – Ha nem
fognálak, nem hallgatnál végig.
Nem alaptalan a feltevése…
A kíváncsiság váratlanul jelenik meg bennem. Mi lehet ilyen
fontos, amit el akar mondani?
– Megígérem, hogy itt maradok.
– Ez kedves. – Gúnyos mosolyt villant. – Szerinted nekem mit ér a
te szavad?
Rendkívül bizalmatlan. Muszáj valamivel megnyernem. A hosszú
szemkontaktus akaratlanul is bizalmat kelt az emberekben.
– Mit ér neked a szavam?
Elismételtem, amit mond, ezáltal érzi, figyelek rá. Ezzel tovább
növelem a bizalmi szintet.
– Bízhatsz bennem, nem adtam okot az ellenkezőjére – mondom
lágyan, miközben továbbra is mélyen a szemébe nézek.
Egy pillanatra látom, ahogy ellágyulnak a vonásai. Előrébb dől.
– Né kelljen megbánnom!
Végül elengedi a kezem. A csuklóm dörzsölgetése közben
áthatóan méreget, de egy szót sem szól. A kettőnk közti csendet a
mellkasomat feszítő kérdés töri ketté.
– Hol van? Hol van Conor?
– Sejthettem volna, hogy ez lesz az első kérdésed… – A
mennyezet felé emeli a tekintetét. – Azért érdekel, mert látni akarod,
vagy azért, mert feladnád a rendőrségnek?
Egyik se.
Mindkettő.
Nem tudom.
– Annyit elárulok, hogy biztonságos helyen van, veled
ellentétben.
– Velem ellentétben? – ismétlem. – Miről beszélsz?
– El kell tűnnöd a városból.
A hangja komoly. Egy arcizma se rezzen.
 – Mi? Ezt nem értem. Miért kellene elmennem?
– Mert nem vagy biztonságban.
Még szinte fel sem fogom a félelemkeltő szavakat, amikor…
– Elnézést! – Cam hangja férkőzik be a beszélgetésbe.
Szemöldökét felhúzva, egyik kezét a derekán tartva lép mellénk.
Tekintete ide-oda ugrál kettőnk között.
– Uram, úgy látom, rossz helyre ült le.
Alexander még mindig engem néz. Cam felszólítása hidegen
hagyja.
– Uram!
A határozott, kemény hangra kénytelen felfigyelni.
– Elnézést, de ez az asztal nem tartozik a rapid estéhez.
Alexander színpadiasan felsóhajt.
– Kár. – Feláll az asztaltól. – Pedig ez tetszett a legjobban.
Cam kedvesnek tűnő mosoly mögé rejti ellenszenves grimaszát.
– Esetleg üljön át egy másik…
– Szép estét a hölgyeknek – vág a szavába –, és nagyon
vigyázzanak magukra!
Nézzük, ahogy átsétál a termen, majd eltűnik az ajtó mögött. A
karomon lévő szőrszálak még mindig feszesen állnak. Mégis mire
célzott azzal, hogy nem vagyok biztonságban? Egyáltalán miért jött
ide?
– Különös egy pasi – mondja grimaszolva Cam.
– Az… Fura.
– Vonzó, de fura. Mondjuk neked mindig bejöttek a nem
mindennapi fazonok – kezd bele a csipkelődésbe.
Már éppen készülök visszavágni, amikor újra megszólal:
– Olyan ismerős volt. – Elmélyülten mered az ajtó felé.
Az ördögbe is. Nem emlékezhet rá. Hiszen csak egyszer látott fotót
Conorról.
– Biztos nem először járt a rapid esten.
– Biztosan – hümmögi. – Ha ezt Jake látta volna, a falat kaparná.
Kuncogása megnyugtat, nem gondolkozik tovább azon, hogy ki
volt a férfi.
– Jake nem olyan – rántom meg a vállam. – Ő nem féltékeny
típus.
 – Hidd el, egy ilyen külsejű hím belőle is kihozná az ősi birtoklási
ösztönöket.
Ismét megszólal a csengő, amit továbbiak követnek, ez már az
este végét jelzi. A legjobbkor. Nem tudom, meddig tudtam volna még
a nyugodt, összeszedett nő szerepét eljátszani. Az összepakolás
után, amilyen gyorsan csak lehet, indulok haza. A művészbejárón át
távozom, ami egy sikátorba vezet. Az utcára érve mélyeket lélegzem
a hűvös februári levegőből. Jólesik ez a csípős felfrissülés. Amíg a
kocsihoz érek, többször a hátam mögé nézek. Az Alexanderrel való
találkozás határozottan felerősítette paranoid képzelgéseimet. Vajon
az ő jelenlétét éreztem néhány napja? Ő figyelt volna?
Nem, nem! Megrázom a fejem. Elejét kell vennem ezeknek az őrült
teóriagyártásoknak. Beülök a kocsiba, az automata zár hangja
megnyugtat. Biztonságban vagyok. Miközben várom, hogy a motor
felmelegedjen, igyekszem megnyugtatni magam. A kormányra
teszem a homlokom, és behunyom a szemem. Őrületesen nehéz
elcsitítani az elmémet. Kérdések tolonganak bennem, amelyek csak
folyton újabbakat szülnek.
Mit keresett itt?
Hogy került ide?
Miért ő jött?
Miért nem Conor?
Mit akart tőlem Alexander?
Egy ütés csattan a szélvédőn.
Bassza meg!
Olyan gyorsan kapom fel a fejemet, hogy a nyakam megrándul. A
szívem majd kiugrik a helyéről. Liam rémült tekintettel mered rám.
A kezében Francis dossziéját lengeti. Amint leengedem az ablakot,
sűrű bocsánatkérésekbe kezd.
– Ne haragudj, nem akartalak megijeszteni. Csak ezt akartam
visszaadni.
– Semmi baj. – Lihegem. – Nem ijedtem meg.
Egy frászt nem.
 Alexander
2017.02.13. hétfő
Hiányoztam? Megígértem, hogy édes lesz a visszatérésem.
Milyen ironikus, hogy egy rapidrandi-esten találkozunk. Mennyi
párra vágyó szerencsétlen idióta van egy ilyen eseményen. Azt
keresik, akivel leélhetik az életüket? Ugyan, inkább csak azt, aki egy
estére elhiteti veled, hogy fontos vagy. Ahogy közeledik a
szerelmesek túlajnározott ünnepe, a magányos emberek egyre
elkeseredettebbek. Vajon te is ezért jöttél össze azzal a balfasszal?
Éppen jókor talált be? Ha figyelembe veszem azt, amin átmentéi,
akkor csak ez lehet az oka. Sebezhető voltál, ő pedig ezt kihasználta.
A legjobb oldalát mutatva behálózott téged. Drága Nathalie, úgy
látom, te még mindig hiszel a mesékben. Szomorú, de úgy néz ki,
tőlem kell megtudnod, hogy a szőke herceg nem létezik…
 6. FEJEZET
Nathalie
2017. 02. 14., kedd
Hajnali kettő van, és ébren vagyok. Már nem is tudom,
hányadjára riadok fel. Az álmaimban ugyanaz kísért, mint ébren.
Miért keresett meg Alexander? Mit akarhat tőlem? A francba…
Megfájdul a fejem a sok gondolkozástól. Lehunyom a szemem,
miközben a homlokom masszírozom. Jake békésen szuszog
mellettem, a keze a derekamon pihen.
Andrea mindig azt mondja, zárjam le ezt az egészet, temessem el
a múltat. Én próbálkozom, de úgy tűnik, a halottak feltámadhatnak.
Az utcáról fiatalok részeg nevetését hallom. Mennyire irigylem őket.
Mit nem adnék érte, ha a legnagyobb problémám a másnapossággal
járó fejfájás lenne. Résnyire nyitott szemmel az utca fényeit nézem.
Kezdenek elhomályosodni. Az apró pontok narancssárga masszává
mosódnak. A szememre súly nehezedik, elálmosodom. Az izmaim
finoman elernyednek. Már éppen engedném, hogy magával
ragadjon ez az érzés, amikor észreveszek valamit. A pulzusom
azonnal emelkedni kezd. A szoba sötét sarkában egy ember
körvonalai rajzolódnak ki. Nem, ez nem lehet. Biztos csak a
képzeletem játszik velem. Szüntelen próbálom magam nyugtatni,
amikor az árny megmozdul. Alexander. Rászorítok Jake karjára. Az
ujjbegyeim a bőrébe mélyednek. A félelem erőszakosan pumpálja
bennem az adrenalint.
– Jake, Jake! – vadul rázom a kezét, miközben a tekintetem az
árnyon tartom.
Egyre közeledik.
– Jake, kelj fel! – A hangom kétségbeesett.
Az ágy megreccsen, Jake mozgolódik. Ébredezik.
Hívnunk kell a rendőrséget. A szívem a torkomban dobog, Jake
közelebb hajol hozzám.
– Van valaki a lakásban – suttogom reszketve.
 A fülem mögötti apró hajszálak csiklandozni kezdenek az ajkain
kiáramló hűvös levegőtől.
– Van bizony…
A rekedt hang hallatán a szívem kihagy egy ütemet. A hang, ez
nem… Ő nem…
Rémülten kiugrom az ágyból. Nem akarok hinni a szememnek,
újra és újra pislogok, remélve, hogy mindez csak egy rémálom.
Alexander az ágyban fekszik. Fehér pólóját sötét foltok tarkítják.
Érzem, a szoba imbolyogni kezd.
– Hol van?
Jake…
A sarokban látott árnynak már nyoma sincsen. A szörny itt van
előttem.
– Hol van Jake? – kérdezem, a rémülettől elcsuklik a hangom.
Lendületesen száll le az ágyról. A cipőjét erőszakosan a földre
csapja. A talpam alatt érzem a padló remegését. Reménykedem
benne, hogy Mrs. Kirk felébred erre. Ha az éjszaka közepén felriad,
akkor azonnal idejön. Ahogy Alexander elindul felém, fémes, szúrós
szag csapja meg az orromat. Ez vérszag. Összerándul a gyomrom,
hányingerem támad. Ugye nem? A karjait is vér borítja. Borzalmas
látványt nyújt. Ösztönösen hátrálni kezdek. Valamit tart az egyik
kezében. Az utcalámpa beszűrődő fénye megcsillan a hideg fémen.
Egy kés! Pánikba esem. Vadul kapkodom a levegőt.
– Lehet, hogy meg kellett volna hallgatnod. – A kést felemeli és
forgatni kezdi. – Próbáljuk meg újra, oké?
Nem!
Átrohanok a nappalin, Alexander velem együtt megiramodik. A
bejárati ajtóhoz akarok eljutni, de esélyem sincsen. Elkapja a
kezemet. Felsikoltok. A szorítása erősen nyúzza a bőrömet. Ujjai
fájdalmasan préselik a karomat. Körmeimet a kézfejébe mélyesztem.
Egy pillanatnyi előnyt szerzek, kiszabadulok. A fürdőbe rohanok, az
ajtó megremeg ahogy becsapom. A kulcsot elfordítva a kilincset
szorítom. Zihálva hallgatom az ajtó túloldaláról a jóízű nevetést.
– Nathalie… – karcos hangja magasra szökik. – Ne akarj
feldühíteni.
Mit csináljak?
 Most mi a francot csináljak?
– Öt másodpercet adok, hogy kinyisd az ajtót – lassú léptekkel a
fürdő bejáratához sétál.
Minden sejtemet rémület rázza.
– Öt.
A késsel az ajtó erezetét karcolja.
– Négy.
Hátrálni kezdek. Térdem remeg, a lábaim alig tartanak meg.
– Három.
Éles tárgy után kutatva felforgatom a szekrényt. Fogselyem,
arckrém, szájvíz. A rohadt életbe. Nincs itt semmi!
– Kettő.
A legfelső polcon megpillantom Jake borotváját. Ez az! A
műanyagot feszegetve próbálom kiszedni a pengét.
– Tik-tak, tik-tak.
Az ajtóra nézek. Minden zaj elhal, a csend fülsértő. Aztán egyszer
csak hatalmas ütés érkezik az ajtóra; A fa recsegve megadja magát,
apró fadarabok repülnek mindenfelé. Alexander betör. Mire
felfogom, mi történik, addigra megragad. Erőszakosan megfordít és
a falhoz csap. A gerincembe erős fájdalom nyilall. A borotva kiesik a
kezemből. A félelem minden sejtem felett átveszi az uralmat. Egyik
kezével rászorít az állkapcsomra. Érzem, ahogy vér ragad az
arcomra. Az íze szinte a nyelvem hegyén van.
– Mit akarsz tőlem? – kérdezem dadogva.
– Csak beszélgetni… – mondja, miközben szeme az ajkamra
tapad.
Bántani akar, bántani fog!
– Ez kinek a vére? – nézek a mindent beborító sötét foltokra.
Félelmetes vigyor terül el az arcán. Vértől összetapadt tincsei az
arcába hullnak. Közel hajol, nagyon közel.
– Mit szeretnél, kié legyen?
Istenem, kérlek, ne! Kérlek, ne ő legyen! A sírás fojtogat. Alig
bírom tartani magamat. A testem remeg a sokktól. A keze lejjebb
csúszik, megállapodik a torkomon. Az ütőerem vadul pulzál az
érintése alatt. Alexander egyik ujjával végigsimít rajta. Eszelős
mosolya megrémiszt. Élvezi testem kétségbeesett lüktetését.
 – Ez tetszik. – Arcát a hajamba fúrja. – Tetszik, hogy félsz tőlem.
Jeges lehelete a nyakamra csapódik. Próbálok uralkodni az
érzéseimen, de minden izmom görcsbe rándul a bénító rettegéstől.
Jól érzi, félek. Úgy félek, mint még eddig soha.
– Azt fogod csinálni, amit mondok, érted?
Nem tudom, mit akar tőlem, de nincs választási lehetőségem.
Engedelmesen bólogatok. A hideg pengét az arcomhoz érinti. Vér és
testnedvek szúrós szaga tolakszik az orromba. Felfordul tőle a
gyomrom. Erősen összeszorítom a számat.
– Szeretném, ha te nem bosszantanál fel.
A te szót különös nyomatékkal ejtette ki.
Valaki feldühítette.
– Mit műveltél? – pánik feszül a hangomban.
– Az a baj, ha felbosszantanak… – feje előrebukik, nevetni kezd –,
akkor képtelen vagyok uralkodni magamon.
A késsel a kád felé fordítja az arcom. A fehér zománcon véres
kézlenyomatok. A zuhanyfüggöny, a csempe, a szőnyeg. Vörös. Minden
vörös. Vadul rázom a fejemet, nem akarom elhinni azt, ami történik
velem. A fal és a zuhanyfüggöny közti résen meglátom Jake kezét.
Forog velem a szoba. A rémülettel vegyült fájdalom rázni kezdi a
testem.
Ez nem lehet igaz.
– Én mondtam, hogy hallgass meg. Ez itt – arcomat ismét
erőszakosan Jake felé fordítja – a te hibád.
– Megölted… – a hangom elcsuklik.
Nem.
Nem.
Nem!!!
– Nem! – riadok fel zihálva az ágyban.
Fájdalmasan szakadok ki az álomképek közül. A felsőm
csuromvizes. Hideg verejték csorog rajtam. Jake hangját hallom, de
nem értem, mit mond. A sokkhatás az egész testemre kihat. Annyira
élethű volt, annyira valóságosnak tűnt. Amikor két keze közé fogja
az arcom, akkor térek vissza teljesen a valóságba.
– Baby, csak álmodtál. Nyugi, csak álmodtál.
 Bólogatok mert beszélni képtelen vagyok. Szorosan megölelem,
magamba szívom az illatát. Mellkasomon érzem a szíve dobogását.
Nincs baja, csak álmodtam. Az utolsó két szót mantrázom
magamban, de ettől sem nyugszom meg…
***
Az automata előtt ácsorgok és türelmesen várok. A gép monoton,
ütemes kattogására állva el tudnék aludni. Délután három óra, és
már az ötödik kávémat iszom, de mintha semmit sem érne. Olyan
vagyok, akár egy élőhalott. Egész éjjel forgolódtam. Jake többször is
átkarolt, érezte a nyugtalanságom. Egész nap szörnyű érzés szorítja
a mellkasomat. Az automata mögötti üvegben nyúzott arcképem
bámulom. Vörös tincseim rendezetlenül omlanak az arcomba. A
szemem alatt éktelenkedő sötét karikák riasztó látványt nyújtanak.
– Csak nem hosszú volt az éjszaka? – lép mellém Tod.
Kezdődik a délutános műszak.
Fáradtan bólogatok. Az álmom olyan félelmetesen intenzív volt,
hogy egyszerűen nem mertem visszaaludni. Ha csak egy pillanatra
lehunytam a szemem, Alexander azonnal megelevenedett előttem.
– Milyen volt a rapid este?
Szörnyű!
– Tűrhető.
Tod szája széles vigyorba kúszik.
– Gondolom, hálát adtál annak, hogy Mr. Tökéletes az életedben
van.
Kelletlenül vigyorgok. Hálát adok érte… Neki az lenne a legjobb,
ha minél távolabb lenne tőlem. Féltem Jake-et, nem akarom, hogy
baja essen. Talán ez egy figyelmeztetés volt. Még időben el kellene
szakadnom tőle. Csak néhány hete találkozgatunk, egyikünknél sem
alakult ki mély érzelmi kötődés, ebben biztos vagyok. Borzalmas,
hogy az álmok milyen valóságosak tudnak lenni. Még másnap is
kísértik az embert. Ez a rossz érzés egész nap belülről feszít.
Befészkeli magát a bőröm alá, kaparászva akar kitörni, hogy
elevenen felemésszen.
Hazafelé menet szinte elalszom a volán mögött. Alig várom, hogy
végre beessek az ágyba. Jake ma sokáig dolgozik, ezért nem
találkozunk. Kivételesen örülök ennek, ma csak egy dolgot akarok
az ágyban csinálni. A gyomrom fájdalmasan korog. Kávén kívül
nem sok minden került ma bele.
Basszus, semmi kedvem boltba menni.
Persze, a nyávogásom nem oldja meg a helyzetet, kénytelen
vagyok a szupermarket felé venni az irányt. Hétköznap este
rengetegen vannak az üzletben. Sokszor megfogadtam már, éhesen
nem megyek vásárolni, de ezt most sem sikerül betartani. Szinte
minden második termék a kosaramban végzi. A gyomrom már
olyan hangosan korog, hogy szerintem két sorral arrébb is hallani. A
zöldség-gyümölcs részlegen sétálok, amikor kiszúrom a
gránátalmát. Huh, milyen rég ettem. Mielőtt a kosárba tenném,
megtorpanok. Szükségem van egyáltalán erre, vagy csak azért
viszem el, hogy egy hét múlva a kukában landoljon? Miközben a
gránátalma sorsáról elmélkedek, a telefon pittyeg a zsebemben.
Biztos Jake, mindig ír, ha végez a munkával. A kijelzőn megjelenik a
kis boríték, csakhogy mellette nem Jake neve szerepel, hanem egy
ismeretlen szám. A képernyőre nyomok:
A múltkor megzavartak, de muszáj beszélnünk!
A.
Nagyot nyelek. Az álmom élesen villan elém. Nem fogok
reagálni. Semmilyen módon nem akarom beengedni az életembe.
Már készülök eltenni a telefont, amikor újabb üzenet érkezik.
A gránátalma jó választás. A vágyfokozó hatásáról még a
Káma-szútrában is említést tesznek.
A.
A gyomrom apró csomóba rándul. Az ujjaim görcsösen szorítják
az almát. Az erős nyomás hatására a héj megreped. Vörös, ragacsos
nedv csorog a tenyerembe. A korábbi éhségérzet egy csettintésre
szertefoszlik. Keserű félelem járja át a számat. Azonnal forgolódni
kezdek. Ez most bizony nem egy paranoid képzelgés, nem egy álom,
Alexander itt van. Hevesebben veszem a levegőt. Az egyik sor végén
megpillantok egy baseballsapkás férfit, de éppen csak egy pillanatra,
mire feleszmélek, már eltűnik. A földre dobom a kosarat, és azonnal
a nyomába eredek, de mire odaérek, már nem találom. Az üdítők
mellett elhaladva többször is a hátam mögé nézek. Hol a fenében van?
Talán már nincs is az üzletben, győzködöm magam, de egy sötét kis
hang éppen az ellenkezőjét bizonygatja.
Vagy még most is szemmel tart.
A félelem erősen szorítja a testem. Azonnal a kijárat felé indulok.
A biztonsági őrnek a kezemet feltartva jelzem, hogy nem vettem
semmit. A parkolóban hiába keresem Alexandert. Ilyen nem létezik,
nem tűnhetett el ennyire gyorsan. A hűvös levegőtől reszketni
kezdek, összehúzom a kabátom, és az autómhoz sietek. Többször is
a hátam mögé nézek. Még mindig úgy érzem, hogy figyeli minden
lépésem.
 Alexander
2017. 02. 14., kedd
Elokádom magam a Valentin-naptól. Az üzletekben lépten-
nyomon belefutsz a gigászi méretű macikba, rózsacsokrokba és a
polcokon roskadozó dobozos csokikba. Sokan azt mondják, ez az
ünnep a nőkről szól. Valljuk be, ebben azért van némi igazság. Én
nem hallottam még férfit, aki vinnyogó hangon hisztizett volna
február 14-én a nőjének, hogy legalább egy kurva csokit vehettél
volna.
De ez a nap nem erről szól. Nem arról van szó, hogy a másikat
boldoggá akarom tenni, és azért ajándékozok. Nem, nem. A férfiak a
saját bűntudatukat kompenzálják. Egész évben szarnak a
kapcsolatukra, és azt hiszik, ez az egy nap elég a kárpótlásra. Van
egy rossz hírem: a minden csoda három napig tart elve itt is
működésbe lép majd. A maci a sarokban végzi, a csokisdoboz pedig
a virággal együtt a kukába kerül. A felszínes szar kapcsolat, amit
néhány napra cukormázba forgattak, ettől még ugyanaz a
romhalmaz marad.
Azért vicces, ez az egész ünnep honnan indult. Egy orleans-i
herceg, aki a londoni Towerben raboskodott, szerelmes levelet
küldött a feleségének. Lehet, hogy rám is ez a sors vár? Szívhez szóló
üzeneteket küldök majd neked a rácsok mögül? Azért, ha egy mód
van rá, ezt nem szeretném kipróbálni. Egyelőre inkább maradnék az
sms-eknél, élvezzük a technológia fejlődését. Mondjuk jelen esetben
ezt csak én élvezem. Téged a hideg ráz minden egyes üzenetemtől.
Meg ahogy látom, a személyemtől is. Azt hiszed, én vagyok a rossz,
pedig nem tőlem kell tartanod. Szerintem felruháztál Lenard
személyiségével. Ha így van, akkor már értem, miért nem akarsz
velem társalogni. Pedig olyan visszafogottan közeledek hozzád, de
szorít az idő. Talán meg kellene, hogy látogassalak egyik este,
amikor egyedül vagy…
Megcsörren a telefonom. Conrad… Bassza meg!
– Mondd! – szólok bele, miközben még mindig téged nézlek.
– Mit csinálsz?
Mintha tudná, miben mesterkedek.
 – Boltban vagyok – mondom, miközben végig követem, ahogy
beszállsz a kocsidba. – Éppen nézelődöm.
És különösen tetszik, amit látok. A tiltott gyümölcs soha nem volt
ilyen édes, mint most.
– Sikerült beszélned vele?
Nem mintha érdekelnéd őt.
– Még dolgozom az ügyön.
– Talán inkább hagynod kellene az egészet.
– Talán egyedül is el tudom dönteni.
Még két perce sem beszélünk, de máris elkezdett felbaszni. Nem
tetszik neki a tervem, hát még ahogy kivitelezem.
– Figyelj, gyere vissza és…
– Micsoda? – vágok a szavába hangosan. – Nem értem, mit
mondasz.
– Ne merészeld…
– Nem értem… szaka…dozik… a… von…
És megszakadtunk. Természetesen véletlen. Szó sincs arról, hogy
nem volt kedvem hallgatni az okoskodásnak álcázott balfaszkodását.
Néha nehezemre esik elhinni, hogy ikrek vagyunk. Nem is
különbözhetnénk jobban egymástól.
Négy hónappal korábban
2016. 10. 26., szerda
– Nem hisz nekem.
– Még van időnk, próbálkozz jobban.
– De hiába! – Conrad idegesen liheg. – Mintha átlátna rajtam,
mintha tudná, csak megjátszom.
Dühösen masszírozom a homlokom. Tudtam, hogy nekem kellett
volna bemennem az intézetbe.
– Le fogok bukni. Börtönbe fogok kerülni!
A vonal másik végén pánik üti fel a fejét.
– Fejezd be! – állítom le keményen. – Nem fogsz börtönbe kerülni.
Ideje a másik tervvel előállni. Add Nicót!
Recsegés, halk duruzsolás, ajtócsapódás, és végül megszólal
Nicolas.
– Többször nem csinálom – haragjába belereccsen a hálózat –,
nem hozom be Conradnak a telefont. Bármikor lebukhattam volna.
Már így is észrevehető, hogy többet foglalkozom vele, mint a többi
beteggel. Túl kockázatos.
– Ez az egész túl kockázatos.
Felsóhajtok. Nem aggódhatok, mert akkor az kihatással lesz
rájuk. Előhalászom az öngyújtóm, ahogy lenyomom, kattan egy
nagyot. A számban keringő füstöt az ég felé fújom.
– Mi van, ha nem…
– Ne is folytasd! A terv tökéletesen fog működni, csak egy kicsit
meg kell változtatni.
Egyetértően hümmög. Conrad már minden tőle telhetőt megtett.
Nico szerint hitelesen játssza az elmeroggyantat, de a doktornőnk
mégsem hisz neki.
– Mit látsz a többi dolgozón? Ők elhiszik a személyiségzavart?
– Úgy látom, hogy igen. Szerintem még az igazgató is hisz benne.
Remek.
– És a kis dokinknak bejön Conrad?
Nico felhorkan.
– Az összes nőnek bejön az intézetben, erősen kétlem, hogy ő
kivétel lenne.
– Akkor mondd meg Conradnak, hogy kapcsoljon rá! ideje
behálóznia az orvosát. Te állj készenlétben, szükségünk lesz egy
bizonyítékra a románcukról.
Mindenki tudja a dolgát. Ideje meglátogatni Nathalie-t. Muszáj,
hogy elvegyék tőle az ügyet, ez pedig csak egyféleképpen
lehetséges…
 7. FEJEZET
Nathalie
2017. 02. 16., csütörtök
Nagyot szívok a cigarettából. A füst átjárja a tüdőmet, hamis
nyugalom érzetét kelti bennem. De jobb, mint egy meditáció. Csak
én, a város, az esti nyugalom és… A telefonom pittyegni kezd a
köntösöm zsebében. Jake neve villog a kijelzőn. Sokadjára hív,
próbálok távol maradni tőle. Csak így védhetem meg. A hívás
abbamarad, egy üzenet érkezik tőle.
Már többször kerestelek, aggódom. Kérlek, hívj fel!
Hangosan fújom ki a levegőt. Most már amiatt is szarul érzem
magam, hogy miattam idegeskedik. Inkább visszahívom, és gyorsan
lerázom. A telefon éppen csak egyszer búg ki, máris felveszi.
– Na végre, baby! – A hangján érződik a megkönnyebbülés.
– Ne haragudj, csak elhúzódott a munkám.
Hazugság! Már órák óta itthon vagyok.
– Semmi baj, csak aggódtam.
Szörnyű embernek érzem magam.
– Te most végeztél? – érdeklődöm.
– Áhh, ne is kérdezd. – Fáradtan felsóhajt. – Probléma van az
egyik ügyfelemmel. Sajnos a hét vége előtt nem fogsz látni.
Ez az!
– Nem baj – felelem megértőn. – Nekem is sok programom lesz.
– Valóban?
Érezhető a csalódottsága. Várta, hogy szomorú leszek, amiért
nem látom.
– Tudod, Camékhez is elígérkeztem, céges buli, meg ott van
még…
– Céges buli?
Lehet, hogy elfelejtettem megemlíteni. Valószínűleg azért, mert
semmi kedvem nincs hozzá. És mert a legkisebb problémám is
nagyobb ennél.
– Áhh, csak Henry születésnapja lesz.
 – Ha szeretnéd, elkísérlek.
– Nem kell – vágom rá azonnal.
Basszus… Ez túl gyors volt így. Ez nem a jaj, kéretem egy kicsit
magam hangsúlyú visszautasítás. A hosszú hallgatásból arra
következtetek, hogy ez Jake-nek is feltűnt. Az ellenkezésem biztosan
nem esett jól neki.
– Én csak úgy értem, hogy biztos van más dolgod is… – próbálok
javítani a helyzeten.
– Igen, lenne – helyesel. – De hiányzol.
Összeszorítom a számat, nem engedem, hogy az érzelmes szavak
kiszökjenek rajta.
– Szeretnélek elkísérni.
– Dögunalmasak az ilyen esték.
– Szeretek unatkozni.
– Nem is ismersz ott senkit.
– Majd megismerem őket.
Milyen kitartó.
Minden épeszű nő kiugrana a bőréből, ha a pasija magától
szeretné elkísérni valahova. Talán nem kerülgetnem kéne a dolgot,
hanem egyszerűen pontot tenni az ügy végére. Lezárni, még mielőtt
történne valami.
– Mikor is van ez pontosan?
– Holnap hétkor – válaszolom, miközben a köntös kötőjét
babrálom.
– És hol?
– A Greencenterben.
– Szuper, akkor háromnegyed hétre ott vagyok érted.
Gyenge vagyok.
– Rendben.
– Addig is vigyázz magadra, baby!
Miután bontom a hívást, egy perc sem telik el, megint rezegni
kezd a telefon. Elmosolyodok. Csak fél szemmel nézek a kijelzőre,
máris felveszem.
– Nehezemre esik elhinni, hogy ennyire hiányzom – szólok bele
negédes hangon.
– Hát még nekem milyen nehéz elhinni.
 A hang hallatán leolvad a mosolyom.
– Alexander…
– Bingó! Hölgyem, az ön nyereménye egy…
– Mit akarsz? – szakítom félbe.
Nagy levegőt vesz.
– Csak találkozni.
– Nem!
– Akkor csak beszélgessünk.
– Nem!
– Nem mondták még neked, hogy egy kicsit elutasító vagy?
– Szállj le rólam! – mondom tagoltan.
– Különben? – A hangja az izgatottságtól magasra szökik.
Olyan, akár egy rossz gyerek. Meg kell mutatni neki a határokat.
Azt hiszi, bármit megtehet következmények nélkül. Nagy
tévedésben él… Tudom, ki ő, tudom, mit tett. Olyan adu ász van a
kezemben, amivel könnyedén tönkrevághatom az életét.
– Ha nem hagysz békén, elmegyek a rendőrségre.
Felszisszen. Na ez már nem tetszik neki.
– Bizony – erősítem meg. – Elmondok mindent, és azzal kezdem,
hogy a városban vagy.
Csönd áll be a vonal mindkét végén. Azt hiszem, sikerült elérnem
a célom. Hangosan felsóhajt.
– Tudod, mit? Odamegyek hozzád, csevegjünk inkább
személyesen. Kíváncsi vagyok, akkor is ilyen bátor leszel-e.
A szívem azonnal hevesebben ver. A rémálmom kezd kísérteni.
Vért, rengeteg vért látok magam előtt.
– Nem vagyok otthon.
Halkan nevetni kezd. Karcos hangjába belereccsen a hálózat.
– Nem hazudsz te egy kicsit sokat?
Nagyot nyelek.
– Nem hazudok.
Remélem, hogy őszintének tűnök.
 Alexander
2017. 02. 16., csütörtök
Már megint hazudsz. Tényleg azt hiszed, hogy meg tudsz
vezetni? Vagy hogy az üres fenyegetéseiddel célt érsz? Bemész a
rendőrségre? Ugyan már… Egy lószart mész te oda. Az lehet, hogy
sáros vagyok, sőt mi több, úszom a mocsokban, de te sem vagy
makulátlan. Tudod jól, ha én elbukom, magammal ránthatlak. A
hosszú hallgatásom miatt azt hiheted, hogy hiszek neked. Méghogy
nem vagy otthon…
Megint rágyújtasz? Hajaj, csak nem feszült vagy? Baszottul
izgató, ahogy az ajkaid közé veszed a cigarettát. Te, én és az éjszaka.
Déjà vu érzésem van.
– Csinos a köntösöd…
A szavaim hallatán megdermedsz. Eldobod a cigit, miközben az
utcát kémleled, éppen, mint fél évvel ezelőtt.
– Elárulod, mi van alatta?
Nem érdekel, mit mondasz, hiszen tudom a választ. Ahogy fel-alá
járkálsz, többször is kivillan csupasz combod. Az anyag elcsúszik,
ahogy forgolódsz, meglátom meztelen kulcscsontod. Megőrjít a
tudat, hogy semmit nem viselsz a köntös alatt.
– Baszódj meg! Fejezd be a szórakozást!
– Uh, Nathalie, milyen mocskosan beszélsz!
Imádom!
– Vannak olyan országok, ahol ezért a beszédért börtönbe
kerülnél.
– Elegem van belőled!
Megszakítod a hívást. Azt hiszed, ezzel véget vetsz ennek? Ha
igen, akkor nagyot tévedsz. Az asztalra dobom a telefont. A függöny
mögül követem a mozdulataid. Mielőtt bemennél, még egyszer
körbenézel, aztán egyszer csak megáll a tekinteted. Olyan, mintha
egyenesen rám néznél. Ez túl egyszerű lenne, elképzelem, ahogy
ezzel nyugtatgatod magad. Belépsz, és elhúzod a függönyt. Vége az
első felvonásnak.
 8. FEJEZET
Nathalie
2017. 02. 17., péntek
A Greencenter irodaház pompásan kivilágítva vár minket. Henry
hetvenedik születésnapja nagy fényűzést érdemel. Az előtérbe érve
aranyszínű tábla jelzi, merre kell mennünk. Fekete és aranyszínű
nyilak terelnek a legnagyobb terem felé.
Ahogy megjelenünk, köszönések és bemutatások sora kezdődik.
Mindenki kíváncsi Jake-re, aki ezt láthatóan rendkívül élvezi. Henry,
amint meglátja, elmosolyodik, A két férfi azonnal megtalálja a közös
hangot. Öt perc után már önfeledten nevetnek. Ez örömmel kellene
eltöltsön, de sajnos nincs így. Folyton csak azon jár az eszem, hogy
Jake-nek nem kellene mellettem lennie. Minden velem töltött perccel
csak még nagyobb veszélybe sodrom. Kezd melegem lenni,
túlságosan feszült vagyok. A büféasztalhoz szököm. Farkaséhes
vagyok! Éppen egy apró pogácsába harapok, amikor Tod megjelenik
mellettem.
– Ez a férfi… – vágyakozva felsóhajt, miközben Jake-et nézi.
Kezemet a szám elé téve takarom el a nevetésem.
– Mit is mondtál, hol találtad ezt a félistent?
Kérdése közben hosszú, göndör tincseit igazgatja.
– A boltban, éppen a zöldségeknél válogatott.
– A zöldségek… – hümmögi. – Egészségesebben kellene
étkeznem.
A pogácsadarabok még bukfenceznek a számban, amikor Tod
megfogja az állam.
– Nézz csak ide! – Maga felé fordít, – Jesszusom…, te mennyit
alszol mostanában?
Eltolom a kezét, hogy kényelmesen tudjak nyelni. A fintorgó
grimaszt elnézve tényleg szörnyen nézhetek ki. Hiába
próbálkoztam, sminkkel nem lehet csodát tenni. Vastag fekete
vonalat húztam a szemem felett, remélve, hogy a kialvatlanság
összetéveszthetetlen jelei helyett majd erre figyelnek.
 – Azt hittem, a smink eltakarja a karikáim.
Tod felhorkanva nevet.
– Nincs az a smink, ami ezt elrejtené. De nyugi, egy nappal se
nézel ki többnek negyvennél.
Ez fájt.
– Csak viccelek. – Finoman meglöki a vállam. – Igazából
megértelek – a minket megközelítő férfi felé pillant –, érte én is
beáldoznám az éjszakáimat.
Bárcsak igaz lenne, amit Tod gondol. Bárcsak Jake miatt lennének
álmatlan éjszakáim.
– Elrabolhatlak egy táncra? – nyújtja felém a kezét Jake.
Az utolsó falat pogácsát is lenyelem, és mosolyogva csúsztatom
az ujjaim a tenyerébe. A tánctérre érve szorosan magához húz. A
lágy zenére összesimulva ringatózni kezdünk.
– Kedvesek a kollegáid.
– Ezt azért mondod, mert nem ismered az összeset.
Jóízűen felnevet.
– Mondjuk az egyikük furcsán méreget.
Jake tekintetét követem. Patrick. A „kedvenc kollegám” a
sarokban ácsorogva sört szorongat a kezében. A rosszul sikerült
randink óta úgy néz rám, akár a véres rongyra. Nem csoda, hogy
Jake-nek is kijut a megvető pillantásokból.
– Örülök, hogy jól érzed magad.
Pajkos vigyor terül el az arcán, miközben a keze egyre lejjebb
csúszik a derekamon.
– Most kezdem csak igazán jól érezni – súgja a fülembe.
Mielőtt a fenekemhez érne, megállítom.
– Mindennek eljön az ideje.
Közelebb húzódok hozzá. Fejemet a mellkasára hajtom.
Lecsukom a szemem és mélyen beszívom az illatát. Kellemes,
nyugtató hatással van rám. Nem akarom, hogy vége legyen… Behunyva
tartom a szemem, így ringatózunk, amikor különös érzésem támad.
Nyugtalanító szorongás. Már egy pillanatig sem érezhetem jól
magam? Nem akarom, hogy Jake észrevegye, ezért próbálok
uralkodni magamon. Mélyeket lélegzem, a zenére koncentrálok. A
szorongáson úgy tudok úrrá lenni, ha lekötöm az elmémet. Mutatok
neki valamit, amire figyelhet a kellemetlenség helyett. Minden mást
kizárok.
Csak Jake, a zene és én.
Mély lélegzet.
Jake, a zene és én.
Ez beválik, érzem, kezdek jobban lenni.
A következő mély lélegzetnél kinyitom a szemem. Felnézek az
emeletre, amikor…
Ilyen nincs…
A testem megmerevedik. Nem követem Jake mozdulatait, amire
azonnal felfigyel.
– Minden rendben, baby?
Nem, nem, a legkevésbé sem!
– Persze. – Bólogatok.
Mosoly, a hitelesség érdekében egy mosolyra is szükség van. Kihúzom a
kezem az övéből. Mosoly, gyerünk, mosolyogj már! Érzem, ahogy a
szám felfelé görbül.
Végre.
– Ki kell mennem a mosdóba, mindjárt jövök.
Tod még mindig a büféasztalnál falatozik, amikor sebesen
elhaladok mellette. Remegnek a térdeim, alig bírom tartani magam.
A korlátba kell kapaszkodnom, hogy épségben felérjek. Az egész
emelet sötét. Csupán a vészkijáratot jelző neontáblák fénye ad némi
támpontot. Hiába forgolódok, sehol senki. Pedig itt volt, láttam.
Lassan odasétálok a korláthoz, erősen rászorítok a hideg vascsőre. Itt
állt, pontosan itt. Innen tökéletes rálátás nyílik a földszinten zajló
partira. Vajon mióta nézett minket? Zsibbadást érzek a tarkómon.
Megborzongok.
Még itt kell lennie, talán valamelyik irodában bújt el. Egyszerűen
nem hagy nyugodni a gondolat. A cipőm kopogásától visszhangzik
az üres folyosó. Nem hallok zajt, neszezést, semmi arra utaló jelet,
hogy az emeleten valaki más is lenne rajtam kívül. Az egyik
előadóterem mellett elhaladva megtorpanok. Hallottam valamit.
Visszalépek, és óvatosan kinyitom az ajtót. A sötétben csak egymás
előtt sorakozó székek és a vetítővászon körvonalát látom. Előrébb
hajolok. A sötétség hajlamos arra, hogy az ember elméjét
megtévessze. Ha sokáig nézed, előbb-utóbb olyan dolgokat látsz,
amik ott sincsenek. A félelem szüli ezeket a képzeteket. Többször
pislogok. Nincs itt semmi, ideje visszamenni. Az ajtóhoz lépve fenyő
és mentol elegyének markáns illatát érzem. És akkor a félelem szülte
szörny életre kel. Egyik kezét csuklómra, másikat a számra tapasztja,
miközben visszaránt. Az ajtót berúgja a lábával, miközben engem a
hideg falnak nyom. Vergődve próbálok kiszabadulni a szorításából.
A baseballsapka alatti sötét szempár egyenesen rám szegeződik.
Olyan, akár egy vad, aki éjszaka préda után kajtat. Mikor enyhül az
ellenkezésem, közelebb hajol.
– Fejezd be!
Kemény utasításába beleremegek. Kezét lassan elveszi a számról.
Próbálom megzabolázni az elmémben tomboló hisztériát.
– Engedj el! – utasítom keményen.
Nem félek tőle. Túl sokan vannak, itt nem bánthat. Ízlelgeti a
szavaimat, aztán aprót bólint.
– Beleuntam a játékba, addig nem engedlek, amíg nem hallgatsz
meg.
– Nem érdekel, mit akarsz mondani – fújtatom. – Ha nem
engedsz el azonnal, sikítok.
A fenyegetésem hallatán megvillantja fogsorát. Ajkát az elfojtott
élvezet húzza szét. Úgy látom, most sem sikerült megfélemlítenem,
jót derül rajtam. Mellkasa majdnem az enyémhez ér.
– Rajta! – suttogja. – Sikíts…
A tekintetét az enyémbe fúrja.
– Van fogalmad róla, mi lesz, ha valaki meglát?
Elméletek tömkelege cikázik bennem. Alexander pontosan úgy
néz ki, mint Conor. Az intézet dolgozói közül többen is azonnal
felismernék. Utána kiderülne minden. Ettől a gondolattól azonnal
rosszul leszek. Jake. Istenem, mit gondolna rólam, ha megtudná,
hogy egy beteggel…
Szédülni kezdek. Miközben engem az összeomlás kerülget,
Alexander rezzenéstelen arccal bámul. A kérdésemre persze nem
válaszol. Miért is tenné…
– Mégis mért csinálod ezt? Mi a fenét akarsz tőlem?
– Szükségem van a segítségedre.
 A kijelentése letaglóz. Szüksége van rám? Mégis miért?
Bármi is az, nem érdekel.
– Nem tudok segíteni.
– De hiszen még nem is mondtam, mit kellene csinálnod –
reflektál fejrázva. – Inkább csak nem akarsz segíteni.
– Igazad van, nem akarok. – Az utolsó szavakat nyomatékosan,
tagoltan ejtem ki.
Hümmögve bólogat.
– Nem értem, velem miért nem vagy olyan kedves, mint a
barátoddal.
Jake…
– Őt ne merészeld belekeverni! – reagálok ingerülten.
– Pedig muszáj leszek. Tényleg fontos neked, vagy csak azt
akarod, hogy fontos legyen?
A kérdése megrendít. Ha nem ebben a helyzetben lennék,
komolyan elgondolkoznék rajta.
– Semmi közöd ehhez.
Megint rángatni kezdem a karom, szabadulni akarok a
helyzetből. A legnagyobb meglepetésemre az ujjai lassan
meglazulnak. Kihasználom az alkalmat, és rögtön az ajtóhoz lépek.
– És ha Conornak kellene segítség?
Megtorpanok, a szívem nagyot dobban. Nem, akkor sem érdekel!
– Bármibe is keveredtetek, oldjátok meg nélkülem!
Az ajtó kilincsére fogok, amikor az kinyílik.
– Baby.
Uramisten, Jake.
– Te mit keresel itt? – kérdezem elcsukló hangon, mikor
meglátom az arcát.
Istenem, bántani foga.
Kétségbeesés fojtogat. Hevesen kapkodom a levegőt, mint akit
éppen rajtakaptak valamin.
– Én csak… Megmagyarázom… – a vállam fölött hátrapillantok,
majd rögtön elhallgatok.
Eltűnt. Alexandert elnyelte a sötétség.
– Tudom, mit csináltál – mondja Jake, miközben egy lépéssel
közelebb jön.
 Tudja?
– Kerestél egy helyet, ahova nyugodtan elvonulhatunk.
Időm sincs felfogni, mit akar, ajkát máris az enyémre nyomja.
Magához húz, és velem a karjában elszántan beljebb lép. Hallom,
ahogy becsukódik az ajtó.
– Nem – mellkasának támaszkodva próbálom eltolni magamtól. –
Jake…
Mintha meg sem hallaná, a nyakamat kezdi csókolni.
– Nem – ismétlem határozottan, miközben kibújok a kezei közül.
– Itt nem lehet.
Jake nekidől az egyik széknek, és fájdalmasan felsóhajt.
– Ne csináld ezt velem! Akarlak – utánam nyúl. – Itt és most.
A hangjából érződik a sóvárgás, a vágyakozás. Én szüntelen a
helyiséget kémlelem, Alexandernek még itt kell lennie. Mielőtt Jake
újra elkaphatna, kinyitom az ajtót.
– Gyere – csalogatom kifelé. – Még egy kicsit maradunk, aztán
mehetünk haza.
Egy elégedetlen nyögést követően ellöki magát az asztaltól.
– Jobb, ha nem tudod, ezért mi vár rád…
 9. FEJEZET
Nathalie
2017. 02. 18., szombat
Tényleg fontos neked, vagy csak azt akarod, hogy fontos legyen?
Miért kérdezte ezt Alexander? Nem is ismer engem. Nem tudja,
mit gondolok, mit érzek. Jake fontos nekem. Ezért is szeretném
megvédeni. Fontos emberileg, mivel szere…
Még magamban is képtelen vagyok kimondani. Megrázom a
fejem. Semmi baj nincs azzal, hogy csak kedvelem, és nem szeretem.
Azt hiszem, ezért is bólintottam rá a hétvégére. Bizonyítani akarom
magamnak, hogy Jake igenis fontos. Mondjuk, ha rajtam múlt volna,
akkor ez a családi bemutatás egy jó ideig még biztos nem következik
be. De Jake-nek fontos, látom rajta. Az édesapja már nem él, ezért
csak az anyjával fogok találkozni. A férfiak mindig sokat adnak a
kedves mama véleményére, azt hiszem, ez náluk sem lehet
másképpen. Szóval, ha neki nem fogok tetszeni, akkor keresztet
vethetek a közös jövőnkre. Az utolsó gondolatomtól nyugtalan
leszek. Közös jövő… Nem szoktam ennyire előre tervezni. Akarok
egyáltalán ilyeneken gondolkozni?
Tényleg fontos neked, vagy csak azt akarod, hogy fontos legyen?
– Ideges vagy? – szólal meg Jake.
Vezetés közben egy pillanatra a térdemre sandít. Nekem fel se
tűnt, hogy az ujjaimmal a térdkalácsomon dobolok.
Vajon mióta csinálom?
– Már vagy negyedórája – válaszol a fel sem tett kérdésemre.
– Talán egy picit izgulok.
– Nincs miért, kedvelni fog. – Biztatóan rám mosolyog. – Az én
tökéletes barátnőm.
Tökéletes… Sok minden igaz rám, de ez nem. Eszembe jut a céges
buli. Alexander. Istenem, rosszul vagyok. Folyamatosan bajba
sodrom, azzal is, hogy most vele vagyok. Annyi titkom van Jake
előtt. Borzalmas embernek érzem magam. Mintha lenne egy külön
életem, amiről neki fogalma sincsen. Andrea mindig azt mondja,
őszintének kell lenni és a problémákat meg kell beszélni, csak így
lehet megoldást találni. Ezt az elméletet én is vallom, büszkén
hangoztatom, és ki is állok mellette. Egészen addig, amíg nem rólam
van szó.
Rövidesen egy újonnan épült társasház mélygarázsába gurulunk
be. A garázsból lifttel jutunk fel a lakáshoz. Jake megnyomja a
legfelső metálkék színű gombot.
Az egész tetőtér az övé?
Anyagi téren nem szűkölködik, ezt már láttam korábban is. A
családi vállalatot irányítja. Ahogy kinyílik a lift ajtaja, eláll a szavam.
Az én lakásom is szép, nem panaszkodhatok. Na de ez… Kiütéssel
nyert az én kis kuckómmal szemben. Éppen csak leveszem a
kabátot, amikor Jake telefonja megcsörren. A kijelzőre pillant,
dühösen a homlokát kezdi masszírozni.
– Ezt muszáj felvennem, de addig menj, nézz körbe!
A füléhez emeli a készüléket, főnökként sajnos sosincs egy
nyugodt napja. Furcsa érzés egy idegen lakást körbejárni, de
megteszem, amit kért, körbevezetem magam. Szebbnél szebb
helyiségek váltogatják egymást. Azt hiszem, innentől kezdve nem
fogok ahhoz ragaszkodni, hogy nálam legyünk. Az abszolút
kedvencem a hálószoba. Nem is kérdés. A sötétszürke, puha
szőnyeg szálai kellemesen cirógatják a talpamat. A hatalmas ágy és a
vörös selyem ágynemű édesen hívogat magához. Már szinte látom,
ahogy meztelenül magunk alá gyűrjük. Ez a gondolat vággyal teli
mosolyt csal a szám sarkába. A komódon képek sorakoznak. Jake
keveset mesél a családjáról. Többször is próbáltam felőlük
érdeklődni, de egy-két általános mondat után mindig bezárkózik. A
család téma mintha aktiválná a stresszreakcióját.
Hirtelen rezegni kezd a zsebem. A gyomrom azonnal
összerándul. Feszülten a kijelzőre nézek. Az ismeretlen ismerős
szám, már megint. Az ajtó felé nézek. Jake még mindig telefonál,
ezért rányomok az üzenet megnyitására.
Hol vagy? Beszélni akarok veled!
A.
Nem!
 Nem fogja a múltam tönkretenni a jelenem. Amilyen gyorsan
elővettem, éppen úgy csúsztatom vissza a zsebembe a mobilt.
Hétfőn az első dolgom lesz lecserélni a telefonszámom. Ez a
gondolat megnyugtat, hamarosan végleg magam mögött hagyom a
régi gondjaimat.
Jake családi fotóival próbálom elterelni a figyelmem.
Ezüstkeretben egy karácsonyi fotót pillantok meg. Jake a szülei
mellett áll. Mindenki boldognak tűnik a képen. Van itt még
gyerekkori fotó, Jake és néhány barátja. Istenem, mennyire aranyos!
Az utolsó képen Jake és az apja egy hatalmas gyárépület előtt
állnak, mindketten boldogan mosolyognak a kamerába. Jó
kapcsolatuk lehetett. Sajnálom, amiért már nem ismerhettem meg.
Az apósjelöltek szívébe mindig könnyebben beloptam magam, mint
az anyósjelöltekébe. Már éppen visszateszem a képet, amikor a
szemem az épület bejárata felett elhelyezkedő táblára siklik.
Harmon vállalat.
Olyan ismerősen cseng. Harmon, Harmon… Már hallottam
valahol.
Aztán hirtelen élesen villan be a kép.
Hidegvérű gyilkosság a Harmon birtokon.
Nem, az nem lehet. Közelebb emelem a képet. Uramisten! Jake apja!
Tudtam, hogy ismerős az arca. Mike Winkler! Úristen, őt ölte meg
Alexander! Istenem, nem kapok levegőt. A kép kicsúszik a
kezemből, és a padlóra esik. Erősen kapaszkodom a komód szélébe.
Ég, lángol a mellkasom. Hányni fogok. A szívem olyan vadul
dübörög, hogy majd kiszakad a mellkasomból. A fülemben lüktet
minden egyes dobbanása.
Jake lépteit hallom. Nem láthat meg ilyen állapotban. Szerencsére
a szobához tartozik egy külön fürdő. Mielőtt Jake belépne, odasietek,
és magamra zárom az ajtót. A csaphoz lépve hideg vizet locsolok az
arcomba. Remeg a kezem, az egész testem. Zihálva, őrült módjára
kapkodom a levegőt. Ilyen nem létezik, ez nem lehet igaz. Ez egy
kibaszott vicc. Mike Winkler nem lehet az apja. Jake vezetékneve
nem is Winkler. Biztos, hogy ez csak valami félreértés.
Határozott kopogás érkezik az ajtó felől.
– Baby, minden rendben?
 Válaszolni akarok, de egy hang sem jön ki a torkomon. A pánik
eluralkodott rajtam.
– Nathalie?
Szedd össze magad!
– Igen – nyögöm. – Egy pillanat… és megyek.
Mélyeket lélegzem. Orron be, szájon ki. Koncentrálj. Egy kis idő
után már érzem a hatást. A szívverésem lassul. A tükörképem
szánalmasan fest. Éppen úgy nézek ki, mint aki készül darabjaira
hullani.
Mondjuk, ez nincs is messze az igazságtól.
Megigazítom az elfolyt sminkemet és a hajamat, ez valamennyit
javít a helyzeten. Még néhány mély levegőt veszek. Össze kell
szednem magam, hamarosan találkozom Jake anyjával.
Azzal a nővel, akinek megölték a férjét.
Ezért keres Alexander? Vajon ő tudja? Tudnia kell! De mit
akarhat tőlem? Biztos a vállalathoz van valami köze. Talán azt
akarja, hogy segítsek visszaszerezni nekik a céget. Elég! Muszáj
elcsendesítenem a gondolataimat. Bármit is akarnak a Harmon
fivérek, azt oldják meg nélkülem!
Az ajtón kilépve rögtön megpillantom Jake-et. A telefonját
nyomkodja, de amint észrevesz, abbahagyja.
– Baby, minden oké?
Nem, a legkevésbé sem!
A kedvességétől csak még rosszabbul érzem magam. Aggódva
simogatja az arcomat, látja, baj van.
– Persze, minden szuper. – Megvonom a vállam. – Csak ki kellett
mennem a mosdóba.
Hazudok, folyton hazudok neki. Nem ezt érdemli… Az
önmarcangolás közben észreveszem a földre esett képet. Jake követi
a tekintetem.
– Oh, sajnálom – már guggolok is érte, hogy felvegyem.
A keret mintha égetné a kezem. Fájdalmasan bizseregnek az
ujjaim. Visszaállítom a helyére. Úgy érzem, Mike Winkler a képről
engem néz. Tudja, milyen sötét titkot rejtegetek. Csakhogy én is
tudom az övét. Vajon Jake tudja, mit tett az apja? Három ember vére
szárad a kezén. A gyilkosságról látott fotók élesen villannak elém.
Rubinszínekbe öltözött babaszoba. A kiságy kitört rácsa, a vérrel átitatott
kéznyomok és a lemészárolt szülők képe. Nagyot nyelek.
– Véletlen kicsúszott a kezemből – magyarázkodom a képre
nézve.
Jake mögém lép. Az illata betölti a szobát. Behunyom a szemem,
ebből próbálok erőt meríteni. Eddig ez mindig segített. Egyik kezét a
derekamra helyezve arcát arcomhoz tolja.
– Csak nem bűntudatod van? – suttogja.
A szívem kihagy egy ütemet. A testemet mintha áramütés érné,
az izmaim fájdalmasan megfeszülnek.
– Ezt meg hogy érted? – kérdezek vissza értetlenül.
Szembefordulok vele. Jake kedves vonásai mintha köddé váltak
volna. A smaragdtekintet méregzöldbe csap át. Állkapcsa megfeszül,
mimikája átrendeződik. Az egész jelleme megváltozik. Mintha
valaki más állna előttem. Rossz érzés kezdi kaparászni a bőrömet.
Elsötétült ábrázatától megborzongok.
– Nos – megtámaszkodik a mögöttem lévő komódon, mindkét
oldalról elzárja a menekülés lehetőségét azt hiszem, ideje őszintén
elbeszélgetnünk.
Forog velem a világ. Nem értem, mi történik. Túl sok gondolat
nyüzsög bennem. Vadul egymásnak csapódnak, próbálnak értelmes
magyarázattá rendeződni, de a próbálkozást sikertelenség övezi.
– Én nem… én ezt nem… – dadogom.
– Ugorjuk át az én ezt nem értem, én nem tettem semmit részt –
vág a szavamba. – Biztosan ismerősen csengenek ezek a nevek:
Conrad, Nicolas és Alexander Harmon.
A felismerés porrá zúz. A levegő fojtogatóvá válik.
– Mike Winkler… – kiszáradt a torkom, alig bírok beszélni. – Ő
volt a te…
– Az apám, úgy bizony. Most, hogy ezt tisztáztuk…
– De a neved – vágok a szavába azt mondtad, Walsh a
vezetékneved.
Jake szánakozva néz rám.
– Úgy tűnik, hazudtam.
Hazudott. Mindenben hazudott.
 Az igazság fájdalmasan nehezedik rá a tudatomra. Reszket
mindenem. Ismét beszédre nyílik a szája, de megelőzöm.
– Jake, én nem csináltam semmit.
Gúnyosan felnevet.
– Baby, hát éppen ez a baj.
Hangja lekicsinylő. Nem ismerek rá.
– Haza akarok menni – csúszik ki a számon az egyetlen dolog,
amire vágyom.
– Tudod – kisimít egy kósza tincset az arcomból –, én is sok
mindent akarok.
Megremegek az érintésétől. Ami korábban megnyugtatott, az
most pánikot kelt.
– A Harmon testvéreket akarom!
A kijelentése kemény és határozott.
– Nem tudom, hol vannak.
A sokktól rázkódik a mellkasom.
– Ügyes nő vagy, majd kideríted.
– Jake, ez nem fog menni – fejrázással párosítom a mondandóm.
– Úgy tudom, elég közeli viszonyba kerültél az egyikükkel.
Jake kezdettől fogva tudta, hogy ki vagyok.
– A boltban – nagyot nyelek – nem véletlen botlottunk egymásba,
ugye?
– Nem bizony. – Ingatja a fejét. – Tudod, egész jól szórakoztam –
szeme végig követi a testem ívét –, de ideje a lényegre térni. Ideje
megmondanod, hol találom őket.
– Én nem… – kiszáradt a torkom, erőlködve nyeldekelek. – Én
nem tudok róluk semmit.
Ellenkezésem feldühíti. Ajkait erősen összeszorítja. Néhány mély
lélegzetvétel után nevetni kezd. Szélsőséges hangulatingadozása
megrémiszt. Mégis, hogy tudta ezt az énjét elrejteni előlem?
– Baby, én türelmes vagyok. Tényleg az vagyok, elvégre veled is
hetek óta tök jól elszórakozom. De – közelebb hajol, lehelete az
arcomra csapódik –, ne akarj feldühíteni…
Minden erőmmel próbálok uralkodni a testem reszketésén.
– Kérlek… – a hangom elcsuklik.
 Legnagyobb meglepetésemre leengedi a kezét, szabad utat
biztosít. Fejével biccent, hogy mehetek. Nem kell kétszer mondani,
azonnal az előszobába sietek. Jake léptei mögöttem visszhangzanak.
Nem fordulok meg. Újra és újra megnyomom a lift hívógombját. A
lépéseket egyre közelebb hallom. Gyerünk már! Mielőbb szabadulni
akarok innen! Egy halk pittyenés kíséretében végre kinyílik az ajtó,
de mielőtt beszállhatnék, Jake visszahúz. Maga felé fordít, szorosan
fog. Az eddig jóleső ölelés fojtogatóvá válik.
– Szeretném, ha nem felejtenéd el, hogy ha nem teszed meg, amit
mondok…
– Akkor megölsz? – a kérdés önkéntelenül bukik fel belőlem.
– Dehogy – könnyedén legyint egyet –, az olyan elcsépelt.
Szavai játékosak. Jobbjával félretolja a sálamat. Keze a csupasz
mellkasomhoz ér. A szívem eszeveszetten dörömböl, ki akar
szakadni a helyéről. Sikítva, ordítva akarok segítséget kérni
valakitől. Jake ujjai a mellemhez érnek, majd egyre lejjebb haladnak,
végül a szívemnél megállnak. Szeme sötét, akár egy méreggel teli
üvegcse.
– Ha nem teszed meg, amit kérek, azt csak egyetlen testrészed
bánja majd – közli gyengéden, miközben a szívem a tenyere alatt
lüktet –, de azt szilánkosra töröm.
Csak meg akar rémiszteni, erről szól ez a színjáték. Egy gyors
mozdulattal ráfog az államra.
– Ugye nem szeretnéd, hogy meglátogassam azokat, akik
fontosak neked?
Hangja kegyetlenül cseng. Már nem tudom eldönteni, hogy ez
valódi, vagy csak üres fenyegetés. A félelem égető keze egyre
erősebben szorítja a torkomat. Az nem lehet, hogy ennyire
félreismertem. Ő képtelen lenne…
– Megértetted, ugye?
Az arcát nézve szertefoszlik ez a reményem.
Szótlanul bólintok.
– Helyes. Hamarosan hívni foglak. – Önelégülten mosolyog. –
Most elmehetsz.
 10. FEJEZET
Nathalie
2017. 02. 18., szombat
A taxi megáll a ház előtt. Mr. Chin az étterem ajtajából kedvesen
int, viszonzom, de utána rögtön a lakásomba rohanok. Duplán
szedem a lépcsőfokokat. Dübörgő léptekkel sietek az emeletre, Mrs.
Kirk biztos, hogy hangosan szid. Az egészet megkoronázom az ajtó
becsapásával. A táskát és a kulcsot a padlóra dobom. Forog velem
minden, nem akarom elhinni. Dühösen a hajamba túrok.
Hogy nem vettem észre?
Hogy?
Látnom kellett volna. Jake számára csak egy eszköz voltam. Egy
pszichopata sosem azzal tűnik ki, hogy mennyire gonosz, éppen
ellenkezőleg. A túlzott normalitás gyanakvásra ad okot. A
látszólagos hibátlanság az, ami felkelti az ember figyelmét. Túl
tökéletes. Ilyen nincs. Hát tényleg nincs…
Melegem van. Istenem, nagyon meleg van.
Egyre nehezebben kapok levegőt. Az egész szoba forog velem.
Vadul tépem le a sálam, majd a pulóvert. Még mindig nem jó. Ablak,
igen, ki kell nyitnom az ablakot.
– Tudtad, hogy a pánikrohamra jó a hideg levegő?
A váratlan hangtól megugrok. A kérdés a konyhából hallatszik.
Meglátom Alexandert, aki a pultnak támaszkodva néz. Hogy jutott
be a lakásba? Nincs semmi a közelemben, amivel megvédhetném
magam. A mosogató mellett ott pihen a húsvágó. De még az is több
méterre van, esélyem sincs megkaparintani. Felszisszen, mutatóujját
jobbra-balra ingatja.
– Én azt nem tenném.
Elkapom a tekintetem a késről. A torkom összeszorul a tudattól,
hogy védtelen vagyok.
– Ahogy látom, már tudod, ki a lovagod.
Elképesztő lekezelés és gúny árad a hangjából.
– Te tudtad? Te tudtad, hogy kicsoda, és nem szóltál?!
 Az utolsó mondatot már kiabálom. Forró düh árad szét bennem.
– Igen. – Bólint. – És nem.
A testem most már az indulattól remeg.
– Nem nagyon adódott lehetőségem.
– Nem adódott lehetőséged? – kérdezek vissza magamból
kikelve. – A semmitmondó üzeneteid helyett inkább leírhattad
volna, hogy kivel aludtam egy fedél alatt.
Zsong a fejem. Lüktető fájdalmat érzek, egy fájdalmas migrén van
készülőben. Az ablakhoz lépek és kitárom. A függöny magasra
libben. A hideg levegő jólesően simogatja az arcomat. Nagyokat
lélegzem. A fájdalom tompulni kezd. Mikor sikerül végre
megnyugodnom, megfordulok.
– Mit keresel itt? Egyáltalán hogy jutottál be?
– Tűzlépcső, nyitott ablak. – Mutat mögém. – Gondoltam, most
már hajlandó vagy egy beszélgetésre.
Rövid és tömör. Nem fecsérli az időt felesleges körökre.
Elképesztő könnyedség van a hangjában. Meg sem fordul a fejében,
hogy rendőrt hívok?
– Hol van Conor?
Elmosolyodik, ellöki magát a pulttól, és közelebb sétál. Megáll
előttem, teste veszélyesen fölém magasodik. Fenyő és mentol. Ettől
az illattól kicsit sem nyugszom meg, inkább csak felkavarja az
érzéseimet.
– Tudod, Nathalie, te annyira érdekes személyiség vagy. –
Kijelentése közben az állát dörzsöli. – Nem tudom eldönteni, hogy
ezt azért kérdezed, mert érdekel az öcsém, vagy azért, mert át
akarod adni őt annak a féregnek.
Tehát tudja, hogy Jake mit akar.
A legfélelmetesebb az egészben, hogy erre a kérdésre nem tudok
biztos választ adni. Az eszem tudja, mit kellene tennem, de mégis
harcolok ellene. Csak úgy szállhatok ki ebből az egész rémálomból,
ha Jake megkapja, amit akar.
Alexander közelebb hajol hozzám, mire önkéntelenül hátrálni
kezdek, de az ablakpárkány megállít. Ráfog az ablak keretére, a fa
megreccsen a szorítása alatt. Szótlanul méreget, azt hiszem,
élvezettel tölti el, hogy tartok tőle. Mégis, hogy az ördögbe ne tartanék?
Ő
Szöges ellentéte Conornak. Ő egy érzéketlen, kíméletlen gyilkos.
Nyugtalanság telepszik rám, de ahogy egyre tovább nézem, az
elmém összezavarodik. Ebben a külsőben már megbíztam egyszer,
de rosszul tettem. Talán ez egy újabb próbatétel az élettől?
Megismétlem a bukást, vagy most ésszel fogok cselekedni? Kár
tagadnom, Conorhoz gyengéd érzelmi szálak fűztek, Alexanderhez
viszont a félelem az egyetlen érzés, amit társítani tudok. A bukás
mint lehetséges opció kizárt.
Egyik kezét lassan a kabátzsebembe csúsztatja, a szemkontaktust
egy pillanatra sem szakítja meg. Érzem, ahogy az ujjai mozognak a
zsebemben, végül megtalálja, amit keresett. Kiveszi a telefonom, és a
kezembe nyomja.
– Tessék, hívd fel! Itt maradok, megvárom.
A szemem ide-oda ugrál a telefon és Alexander arca között.
Alexander bizalmatlan, ez ordít róla. Talán csak tesztel. Látni akarja,
hogy bízhat bennem? Ha sikerül elérnem, akkor megtudhatom, hol
van Conor. Az, hogy Alexanderrel mi lesz, nem érdekel, de Conor…
Magabiztosan elteszem a készüléket, miközben egy arcizmom se
rezzen. Engem néz, én pedig őt. Állom a tekintetét. Ezt a rideg,
borzongató, sötét tekintetet.
– Okos döntés – sziszegi elégedetten. – Vagy éppen ellenkezőleg,
idővel kiderül.
Ettől nem lettem nyugodtabb.
Előrébb dől.
– Félsz tőlem?
Mély lélegzetvételekkel próbálom legyőzni a saját
bizonytalanságom.
– Nem – hazudom.
– Pedig kellene…
A kétség szikrája tüzet lobbant bennem.
– Mit mondott még neked?
Hangszíne megváltozik, gyakorlatias, tárgyilagos lesz. Tekintete
élénk, meg se próbálja elrejteni a benne izzó kíváncsiságot.
Határozott kopogás hallatszik az ajtó felől. Jake? Mindketten a hang
irányába kapjuk a fejünket. A szívem vadul dübörög. Újabb
kopogás, erőteljesebb és türelmetlenebb.
 Azt hiszem, tudom ki az…
– Maradj itt, és egy hangot se! – utasítom halkan.
Színpadiasan úgy tesz, mintha cipzárt húzna a szájára. Mielőtt
kinyitnám az ajtót, erősen megszorítom a kilincset. Nagy levegő.
Minél kedvesebb vagyok, annál hamarabb sikerül leráznom.
Hatalmas mosollyal az arcomon tárom ki az ajtót. Hát persze, hogy ő,
éppen ahogy sejtettem.
– Szép jó estét, Mrs. Kirk – köszönök nyájasan – …és persze Pötyi!
– pillantok a kezében tartott vörös szőrcsomóra.
– Szép lenne, ha maga nem…
…csörtetne felettem tank módjára.
Megszámolni se tudom már, hányszor hallottam.
– Elnézést kérek…
– Netán bowlingozik? – vág a szavamba fújtatva.
Bowling? Ez új…
– Nem, Mrs. Kirk – nagy levegő –, nem bowlingozom.
– Hát pedig valaminek olyan hangja van, mint a guruló
tekegolyónak.
Kíváncsi lennék, mi kerül az esti teájába.
– Elnézést kérek még egyszer…
– Szivi, tudnál jönni egy kicsit? – vág egy férfihang a mondandóm
közepébe.
Ezt nem hiszem el…
Mrs. Kirk arca egy pillanat erejéig ellágyul, de ez csak egészen
addig tart, amíg meg nem látja, hogy nem Jake bukkan fel
mögöttem. Ha a megvető pillantásokért díjat lehetne kapni, azt most
minden versengés nélkül Mrs. Kirk érdemelné. Úgy néz rám, akár a
véres rongyra. Vannak tippjeim, minek gondolhat most. Alexander
fülig érő mosollyal üdvözli az idős asszonyt.
– Elnézését kérjük, a továbbiakban megpróbálunk halkabbak
lenni. De ez az ágy… – szemforgatva felnevet. – Hadd ne mondjam,
minek van kitéve!
Mrs. Kirk alig bír megszólalni, de végül becsmérlő pillantások
közepette elbúcsúzik.
– További jó estét! – köszön el foghegyről.
 – Meglesz, köszönjük! – rikkantja Alexander. – Magának is
kelle…
A mondandója közben becsukom az ajtót. Vöröslő arccal fordulok
felé.
– Erre feltétlen szükség volt?
– Nem – rázza meg a fejét csak szórakoztató volt.
– Akkor most, hogy kiszórakoztad magad, talán mehetsz is.
– Előbb meghallgatnám, mi a terved.
Remek kérdés. Az egyik testvér már megvan, keresnem sem kell.
Nem tudom, Jake mihez akar kezdeni velük. Lehet, nemcsak a
vállalatról van szó. Elképzelhető, hogy az apja halálát akarja
megtorolni. Mégsem adhatom a kezére őket. Ugyanakkor Alexander
egy gyilkos, nem vehetem a védelmem alá. Ez túl sok így együtt
mára. Nem bírok gondolkozni. Egyedül akarok lenni.
– Menj el! – Leroskadok a kanapéra. – Kérlek…
Arcomat a tenyerembe temetem. Lépésektől remeg a padló.
– Egy lehetőséged van.
Leül mellém.
– Tényleg? – dünnyögöm.
– Le kell lépned.
Olyan egyszerűen közli, mintha azt mondaná, ugorjak le a sarki
kisboltba.
– Ezt meg hogy érted? – felemelem a fejem.
– Úgy, ahogy mondom. Pakolj össze, és gyere velem!
Először csak halkan kuncogok, de pillanatokon belül
kontrollálhatatlanul kitör belőlem a nevetés. Ez olyan, akár egy sötét
komédia.
– Akkor pakolok is, mire várunk?
A hangom csöpög az iróniától. Az élet nem így működik. Ha
probléma adódik, azt meg kell oldani, nem ész nélkül menekülni és
mindent a hátunk mögött hagyni.
– Hát jó. – Feláll, és az ablakhoz sétál. – Néhány napig a városban
leszek, ha kellenék.
– Persze. – Hevesen bólogatok. – Ha problémám adódik, te leszel
az első, akit felhívok.
Mosolyogva kimászik az ablakon, mire utánaszólok.
 – Te mit művelsz?
Szemöldököm felhúzva a bejárati ajtóra mutatok. Miért nem arra
távozik, mint minden normális ember?
– Nem fogom megadni az öreglánynak azt az örömet, hogy lássa,
máris lelépek.
Képes ezért a tűzlépcsőn távozni?
Egyik lábát átveti a párkányon, azután visszafordul.
– Biztos nem jössz velem?
– Köszönöm, de megleszek a segítséged nélkül – felelem
gúnyosan.
– A bolond úgy gondolja, hogy bölcs, de a bölcs ember tudja,
hogy bolond.1
Ez komoly? Shakespeare?
Mire ismét az ablak felé nézek már sehol nincs. Mintha ez az
egész meg sem történt volna. Csupán a borzongató illata emlékeztet
arra, hogy valóban itt járt.
 Alexander
Egy hónappal korábban
2017. 01. 18., szerda
Egy buli, szerdán délután háromkor. Kell ennél több? Nyilván
nem. Végre kényelmesen hátradőlhetek, végeztem mindennel,
megúsztuk az egészet. Mondanám, hogy meglep, de ez nem lenne
igaz. A terv hibátlan volt. Szinte zavaróan tökéletes. A felhajtott
Scotch kellemesen marja a torkomat. Egy pillanatra behunyom a
szemem, élvezni akarom, hogy minden sejtem elzsibbasztja,
amikor…
Vörös haj.
Édes nevetés.
Virágillat.
A picsába! Miért van az, hogy állandóan te jutsz az eszembe? Már
hónapok teltek el, de mindegy, mit csinálok, egy részed velem van.
Olyan vagy, mint egy kísértet. Egy kísértet, ami az agyamba
költözött. Megőrülök tőled. És tudod, mi a baj? Szerintem túlságosan
jól érzed magad, berendezkedtél a fejemben, nem akarsz távozni.
Sajnálom, Nathalie, de ez nem fog működni. Biztos élvezed, hogy
baszakodhatsz az agyammal, de ennek véget kell vetni.
Most, hogy ezt tisztáztuk, beengedem a mellettem ülő lány
vinnyogó hangját. Jesszus, mióta beszél megállás nélkül? Az
emberek olyan kibaszott felszínesek és önzők. Észre sem vette, hogy
nem figyelek rá. Üres tekintettel bólogattam, és neki ennyi elég is
volt. Megállás nélkül darálja az élete jelentéktelen történéseit.
Affektál. Annyira felbasz, amikor valaki affektál. Ezt csak három
embertípus csinálja: a gazdagok, az idegesítő tinédzserek és a
figyelemhiányos nők. Nem nehéz kitalálni, hogy ő melyik csoportba
tartozik. Már ittas, ülő helyzetben is dülöngél. Kezét a magasba
lendítve jelzi, még egy koktél kell neki. Aztán az ujjai a combomon
landolnak. Hmm, ezek szerint más is kell neki. Ordít róla, hogy
éhes… Néhány órányi figyelem és törődés után sóvárog. Szerencséje
van, ennyit éppen kaphat tőlem. Közel hajol, teste a vágytól remeg.
Az illata olyan, mint az összes elkeseredett nőnek. Leértékelt,
gyomorforgatóan édes parfüm, vodkával keveredve. Leszarom,
most pont erre van szükségem. Már éppen rám vetné magát, amikor
egy kéz ragadja meg a vállam. Az erős szorításra dühösen
felmordulok.
– Nicolas… – a hangomból éreznie kell, hogy kurvára rossz az
időzítés.
Érzi, de leszarja. Az asztalunk mellett ácsorog.
– Beszélnünk kellene.
– Később – válaszolom, és már vissza is fordulok.
– Most kell beszélnünk.
Ha nem lenne az öcsém, kinyírnám.
– Szia, Sandra vagyok! – Nyúl át rajtam a csaj.
Sandra, igen. Most már legalább emlékszem, hogy hívják. Nicolas
illedelmes, mint mindig. Megrázza a lány kezét, de utána máris
hozzám beszél.
– Látom, ma is roppant elfoglalt vagy – az utolsó szavait
mérhetetlen cinizmus kíséri –, de jobb, ha tudod…
– Figyelj, öcskös – belé fojtom a szót –, bármi is az, leszarom.
Megrázza a fejét, egy nagyot sóhajt. Szuper, már távozik,
foglalkozhatok Sandrával. A combjára markolva közelebb húzom
magamhoz, az arcán öröm villan fel, Nicolas még az asztalra csap
valamit.
– Azért ezt nézd. meg. Talán érdekelni fog, kivel jött össze a
doktornőnk.
Baszd meg! És a kísértet megint megjelenik. Ez okos húzás volt.
De már nem érdekel. Egy feladat voltál, amit elvégeztem és magam
mögött hagytam. Az önfejlesztő könyvekben is erről papolnak.
Hagyd magad mögött a múltad, csak előre tekints. Csak előre, erre a
nőre, aki itt kelleti magát. Sandra megfogja a kezem, és lassan a
ruhája alá vezeti. Annyira olcsó, annyira könnyen megkapható. A
kisujjam se kellett mozdítanom. A hőre forró, lüktet a vágytól.
Átkarolja a nyakam, közelebb húz magához. Vodkaízű ajkát az
enyémnek nyomja. Próbálok elveszni az érzésben, de bassza meg,
nem megy. Lett valakid? Nem érdekel. Mondjuk meglep, hogy ilyen
gyorsan túlléptél mindenen, de ennyi az egész.
Nem érdekel.
Kurvára nem érdekel.
 Nem…
A picsába!
Kihúzom a kezem a forró combok öleléséből. Sandra értetlenül
bámul rám. Valamit mond, de leszarom. Amikor feloldom a telefont,
többször pislogok. Azt akarom hinni, hogy rosszul látok, de nem.
Ilyen nem létezik… Winkler fia.
 11. FEJEZET
Nathalie
2017. 02. 21., kedd
– Annyira fáradt vagyok – rogy le Tod a kanapéra.
Én mit mondjak? Majdnem egész éjjel ébren voltam. Próbáltam
megoldást találni a problémámra.
– Neked nem most kezdődik a műszakod? – kérdezem, miközben
az aktákat rendezem.
– De igen – vinnyog elnyújtott hangon.
A látványos szenvedése megmosolyogtat. Napok óta ez az első,
hogy valami derűt csal az arcomra. De persze egy pillanatnál ez sem
tart tovább. Képtelen vagyok dűlőre jutni, nem tudom, mihez
kezdjek. Már három nap eltelt. Szerencsére ez idő alatt Jake-ről és
Alexanderről sem hallottam. Próbálnám egyedül megoldani, de
ehhez kevés vagyok. Pedig nem akarom őt bevonni, Isten a tanúm
rá. De ő az egyetlen, aki mindent tud, és szükségem van a
szakértelmére és a véleményére. Amint végzek, azonnal indulok
Andreához.
– Te megint túlóráztál? – kérdezi Tod, miközben a beosztásomat
nézi.
Igen.
– Már rég végezned kellett volna.
– Muszáj ezeket elintéznem – pillantok hátra a vállam fölött.
A Bridewood az egyetlen hely, ahol most biztonságban vagyok.
– Minden rendben?
Tod fürkésző arccal bámul. Észre sem vettem, hogy mögém állt.
– Befejeznéd? – tolom el magamtól.
– Elnézést, hogy aggódom érted – mordul rám.
– Nincs miért.
Ez így nem elég! Egy mosolyt is villantanom kell. Nem kell
erőltetni, egy zárt szájas rövidke mosoly tűnik a legőszintébbnek.
– Valahogy olyan más vagy az utóbbi időben.
 Tod a barátom, nem meglepő, hogy érzi. Nem vagyok rendben,
mégis hogyan lehetnék? Erősebben markolok a kezemben lévő
papírokra. Annyira el akarom neki mondani. Szinte feszít a
mellkasom, ahogy ki akar belőlem törni, de nem tehetem. Veszélybe
sodornám. Jake szavai visszhangoznak a fejemben: „Ugye nem
szeretnéd, hogy meglátogassam azokat, akik fontosak neked?”
– Jake-kel van valami?
Igen!
A belső énem teli torokból kiált. Segítségért könyörög. De a józan
eszemre kell hallgatnom, nem keverhetem bele őt.
– Nem! Dehogyis. – Megrázom a fejem. – Minden rendben van
velünk. Csak az új beteg, Francis…
Ez hihető. A betegek gondjait mindig nagyon a szívemen viselem,
ezt Tod pontosan tudja.
– Azért csak szólj bátran, ha Jake-kel problémák lennének. –
Átkarolja a vállam. – Seperc elintézem.
Szorosan magamhoz ölelem.
– Oh, egyetlenem – viszonozza a gesztust, és egy puszit nyom a
fejem búbjára –, rám mindig számíthatsz.
Tudom.
Miután befejezem az akták rendezését, indulok Andreához.
– Kitartás az esti műszakhoz – intek a portára Jeffnek.
Az épületből kilépve látom, mekkora hó esett. Legalább tizenöt
centi, ha nem több. A talpam alatt hangosan ropog a friss, fehér
réteg. Reggel messze álltam meg a bejárattól, amiért most átkozom
magam. Az alacsony szárú csizmám szárába minden lépésnél egy
újabb adag csúszik be. A francba, de hideg. A táskám rezegni kezd.
Biztos, hogy a legalján van a telefon, én most tuti elő nem halászom.
Újabb rezgés, amit egy másik követ. Lehet, hogy Andrea? Talán
közbejött neki valami? Néhány lépés, és a kocsinál vagyok, majd ha
beszálltam, visszahívom. Ahogy az autó mellé érek, szembesülök a
mindennapos problémámmal.
Hol van a kulcs?
Nyakig elmerülve kutatok a táskában. A mobil előbb a kezembe
akad, mint az a nyamvadt slusszkulcs. Rányomok a kijelzőre. Nem
Andrea keresett, ettől fellélegzem. Muszáj beszélnem vele,
egyszerűen muszáj. Az üzenetek Camtől érkeztek.
Halihó. Vasárnap mit csináltok? Gyertek át, bárányt sütünk.
Úgy emlékszem, az Jake nagy kedvence.
Nemlegest választ nem fogadok el. :)
A vacsorameghívás gondolatától a hideg futkos a hátamon.
Eszemben sincs egy percet is együtt tölteni Jake-kel. A havazás
erősödik, a hópelyhek kezdik ellepni a kijelzőt. A táska oldalsó
zsebéből meglátom kikandikálni a slusszkulcsot.
Végre.
Ahogy beszállok, rögtön beindítom. Amíg várom, hogy az autó
felmelegedjen, megpróbálok válaszolni Camnek. A hidegtől
kipirosodott ujjaim között szorongatom a telefont, de képtelen
vagyok akár egy betűt is bepötyögni. Az igazat nem mondhatom el,
de akkor mit tegyek? Ha egyedül megyek, rögtön az lesz a kérdés,
Jake miért nincs velem. Váratlanul jéghideg levegő áramlik be a
jobbomról. Kinyílt az anyósülés felőli ajtó.
– Baszd meg, de hideg van.
Ne, ne, ne!
– Baby, szia!
Úgy üdvözöl, mintha minden rendben lenne. Vadul becsapja a
kocsi ajtaját. Összerezzenek. Megrázza magát, kezével végigszánt
hópelyhekkel teli haján. Egy nedves, sötét hajszál az arcába lóg.
– Jake – megremeg a hangom. – Mit keresel itt?
Szélesen elmosolyodik.
– Már nem is lephetem meg a csajomat?
Idegességtől és félelemtől reszket a testem.
– Régen szeretted a meglepetéseket. – Közelebb húzódik hozzám.
Azonnal a kilincs felé nyúlok, de megelőz. Egy gyors mozdulattal
átnyúl előttem, és lenyomja a biztonsági zárat. Nincs hova
menekülnöm.
– Máris magamra hagynál? Hiszen csak most jöttem.
– Jake, kérlek!
A hangomból érződik a kétségbeesés. A fülem mögé simítja a
hajamat. Reszket az egész testem, ezt biztosan ő is érzi.
 – Tudod, ma azon gondolkoztam, hogy mi mennyire ismerjük
egymást.
A jelek szerint semennyire.
– Veled ellentétben én sosem rajongtam a meglepetésekért. Éppen
ezért képzelheted, mit éreztem, amikor megtudtam, hogy volt fent
nálad egy idegen férfi.
A szavaitól kővé dermedek.
Alexander. Mégis honnan tudja?
– Nagyon, nagyon rosszulesett, amikor Mrs. Kirk megállított ma a
lépcsőházban.
Mrs. Kirk… tudhattam volna.
– Mit kerestél nálam?
A kérdés vadul bukik ki belőlem.
– Most nem ez a kérdés – jobbjával leint. – Engem inkább az
érdekelne, hogy kiről beszélt a vén kurva.
A hangjából már árad a feszültség. Csak az a fontos, hogy ne
veszítse el a fejét. Minél nyugodtabbnak kell lennem.
– Jake, félreérted, ez csak…
Nem tudom befejezni, az egyik kezével körbefogja a torkom.
– Azt hittem, elég világos voltam. – Közelebb hajol. – De te ennek
ellenére átversz?
Méregzöld szeme dühtől izzik. A fejmozgásommal rémülten
ellenkezek.
– Melyikük volt nálad?
– Egyik se – nyögöm.
– Melyik volt annyira hülye, hogy az életét kockáztassa?
A tenyere erősen nyomódik a torkomnak. Próbálom az ujjait
letépni magamról. Ég a mellkasom.
– Nem… kapok… leve…
– Hol vannak? – vicsorogja.
A szememet összeszorítva rázom a fejem. Miután látja, hogy
képtelen vagyok megszólalni, enyhít a szorításon. Vadul kapkodom
a levegőt.
– Tod volt nálam – nyögöm szaggatottan.
Szemöldökét csodálkozva magasra húzza. A hazugság bélyegét
elrejtem, helyette csak a kétségbeesés és az élni akarás jeleit látja az
arcomon.
– Csak Tod volt nálam – erősítem meg újra az állításom.
Reszkető kezem még mindig a csuklóját és a kézfejét fogja. Jobbja
felcsúszik az államra, erősen fog. Közelebb húz, felsőtestem
elemelkedik az üléstől.
– A te érdekedben remélem, baby, hogy nem hazudsz.
Undorodom tőle! Próbálom elrántani a fejem, de keményen tart.
Az ellenkezésem közben a telefonom rezegni kezd. Jake tekintete a
combomon pihenő készülékre szegeződik. Cam újabb üzenete láttán
vérfagyasztó mosoly terül el az arcán.
– Nahát, újabb vacsorameghívás…
Nem, nem!
A rémületem kétségbeesésbe fordul.
– Szeretnélek emlékeztetni, ha nem keríted elő őket, akkor… – a
mobilra pillant – lehet, hogy meglátogatom…
– Megkeresem őket – vágok közbe gondolkodás nélkül.
Nem bánthatja Camet, ezt nem engedhetem!
– Helyes!
Az elégedettsége jeléül elengedi a torkom, majd magához húz, és
erőszakosan megcsókol. Élvezettel ízleli félelemtől reszkető ajkamat.
Erősen összeszorítom a szememet. Miután elenged, szó nélkül
kiszáll a kocsiból. A visszapillantóban addig nézem távolodó alakját,
míg el nem tűnik a szemem elől. A kezemet a torkomhoz kapom, a
tükörben vizsgálom a nyakamat. Lángvörös foltok tarkítják a
bőrömet. Egy sálat tekerek köré, elfedem vele a zúzódásokat.
***
Megnyomom a csengőt. Egy helyben toporogva várom, hogy
Andrea ajtót nyisson. Semmi.
Újból csengetek. Harmadjára készülök megnyomni, amikor végre
kinyílik az ajtó.
– Nathalie, szia!
A zaklatottságomat képtelen vagyok palástolni.
– Minden rendben van?
Bólintok és bemegyek. Remeg mindenem. A Jake-kel való
találkozás teljesen kiborított.
– A zoknim – mutatok a lábamra teljesen elázott.
 Remeg a hangom. Andrea úgy tesz, mintha nem venné észre.
Máris hozok egy tiszta zoknit, mondja. Pár perc múlva megjelenik
egy vastag, hófehér darabbal. Ezt és egy forró teát nyom a kezembe.
Aztán csak türelmesen vár. Nem faggatózik, nem siettet, pedig
látom az arcán, aggódik.
– Nem tudom, hol kezdjem – töröm meg a csendet.
– Talán kezdjük a mai napoddal!
Hosszadalmas beszélgetés veszi kezdetét. Elmesélek neki
mindent, ami az elmúlt napokban történt velem. Elmondom, hogy
Alexander megkeresett. Elmondom, hogy Jake kicsoda valójában,
hogy mit akar tőlem. Elmondom, hogy azt hiszem, az életem
legnagyobb slamasztikájába keveredtem. Végül elhallgatok.
Szükségem van a tanácsára, arra, hogy ebből a lehetetlennek tűnő
helyzetből a kiút felé tereljen.
– Hát… – felkel a székéből –, erre azt hiszem, innom kell.
Nem a teáskanna felé sétál, hanem az egyik kis szekrény ajtaját
nyitja ki. Egy karamellszínű folyadékkal teli üveget emel le a polcról.
– Megkínálnálak – mutatja felém –, de még vezetni fogsz.
Ahogy leül velem szemben, megérzem a krémlikőr
összetéveszthetetlenül selymes, édes illatát. Egy nagyot kortyol a
pohárból.
– Nem fogok hazudni, nem kis problémával állunk szemben.
Ezt én is tudom.
– Ha nem ismernélek, azt mondanám, kitaláltad ezt az egészet.
– Istenem, bár így lenne – felsóhajtok bárcsak az elmém űzné ezt a
gonosz, elvetemült játékot velem.
A magam iránt érzett harag vad erővel tör ki belőlem.
– Hogy a francba nem vettem észre?! – visszhangzik tőlem a
szoba.
– A legfontosabb az, hogy meg kell nyugodnod, mert mint
mindenből, ebből is van kiút.
A hangja lecsillapít. Érzem, ahogy feszült izmaim ellazulnak.
– Jake egy pszichopata, ehhez kétség sem fér. Ne ostorozd magad,
amiért nem ismerted fel, ő egy igazi kaméleon.
Andreának igaza van, Jake könnyedén alkalmazkodik a
környezetéhez. Szüntelenül álarcot visel, az épelméjűség álarcát.
 – Az ilyen ember nem érez bűntudatot és megbánást. Az
érzelmek hiánya miatt képtelen a kötődésre. Teljesen érzéketlen.
Andrea szavai eszembe juttatják, milyen jeleket közvetített felém.
Milyen mély érzéseket adott elő tökéletes színészi képességgel. És
még attól féltem, hogy belém szeretett… Tökéletes csapdát állított,
amibe önként belesétáltam.
– Kezdettől fogva manipulált – szűröm át dühösen a fogaim
között.
– Nat – Andrea átnyúl az asztal fölött, és bátorítóan megszorítja a
kezemet. – Mindenkit a bábjának tekint. Számára csupán használati
tárgyak vagyunk.
Azt akarja, hogy mindenki őt imádja, és istenem, milyen jól
csinálja. Látványosan kivívja a környezete csodálatát, miközben
elrejti a sötét oldalát. Így visszagondolva, voltak apró jelek, egészen
aprócska jelzések, amiből következtethettem volna. Többször is
hangoztatta, mennyire nem szeret olvasni. Persze, hogy nem. Hiszen
a regény élvezetéhez empátia kell, ami neki nincs.
– Kétfajta pszichopata van. Rejtélyes és célorientált.
Jake az utóbbi.
– Azt hiszem, mindketten tudjuk, Jake hova tartozik.
Határozottan bólintok.
– Egyvalamivel lehet csak megfogni. – Mélyen a szemembe néz. –
Ha ellenállsz neki.
Azt hittem, Andrea azonnal a rendőrséghez küld. Erre a tanácsra
nem számítottam.
– De bántani fogja azokat, akiket szeretek.
– Nem fogja – közli olyan határozottan, mint aki száz százalékig
biztos az állításában.
– Szerinted csak blöfföl?
Andrea egyetértően biccent.
– Az általa keltett félelemből táplálkozik, ezáltal próbál az ujja
köré csavarni téged. Tudja, milyen fontosak a barátaid, ez az
egyetlen, amivel nyomást tud gyakorolni rád.
Ez így egész észszerűnek hangzik.
– Ki kell tartanod ellene. Meg kell mutatnod neki, hogy nem félsz
tőle.
 Dehát rettegek.
– A gyeplő most az ő kezében van – Andrea magába dönti az ital
maradékát. – Ideje visszavenni tőle.
Mindig is fejet hajtottam Andrea szakértelme előtt, ám most
felettébb nehezemre esik megfogadni a tanácsát. Egy belső hang
szüntelen figyelmeztetni próbál. Egyre hangosabban teszi, remélve,
hogy célt ér vele.
 12. FEJEZET
Nathalie
2017. 02. 22., szerda
Tudom, mit fogok tenni, de szükségem van egy B tervre. Kell egy
biztosíték, amihez baj esetén nyúlhatok. Tudnom kell, hogy
Alexander hol van. Biztos vagyok benne, hogy a városban szállt
meg. Csak így tudott könnyedén a nyomomban lenni. Csupán öt
szállás jöhet szóba. Úgy gondolom, a városszéli fogadót választotta.
A lakásomból kilépve egyenesen az autó felé sétálok. Már
majdnem a parkolóhoz érek, amikor meglátom a Sweetpillow
panzió tábláját. Ez a szállás közel van az otthonomhoz. Egy
pillanatra átsuhan a gondolat rajtam, de végül lebeszélem magam.
Túl rizikós, biztos nem itt szállt meg. Hiába az észszerű érvelés, egy
megmagyarázhatatlan erő mégiscsak a bejárat felé csalogat.
A panzió ajtaján belépve erős mézeskalácsillat vág orron. A
girlandon égősor színes fényei pislákolnak. Olyan érzésem van,
mintha még december lenne. Mint amikor közeledik a karácsony. Ez
hamis biztonságérzettel tölt el. Megrázom magam, észnél kell
lennem, nem szabad elfelejtenem, miért jöttem. A vörös
mahagónipult mögött egy idős hölgy ácsorog. Amint összeakad a
tekintetünk, kedvesen üdvözöl.
– Miben segíthetek, kedveském?
Ezüstösen csillogó haját szoros kontyban viseli. Az aranykeretes
szemüvegét, mely eddig a nyakában lógott, az orrára helyezi. Biztos
abban, hogy szobát szeretnék, ezért izgatottan lapozza a
vendégkönyvet.
– Csak érdeklődni szeretnék.
Kíváncsi tekintettel pislog felém.
– Esetleg van egy Alexander Harmon nevű vendégük?
A száját vékony vonallá préseli, és a fejét rázza.
– Sajnálom, kedveském, de a vendégekről nem oszthatok meg
információkat.
 A francba! A fene se gondolta volna, hogy egy ilyen kis hotel is
figyel a vendégek biztonságára.
– Értem, persze – biccentek mosolyogva. – Tudja, ő a párom,
szeretném meglepni. – Kacsintok egyet.
Az idős hölgy mosolyogni kezd, az almácskái kipirosodnak.
– Hát miért nem ezzel kezdte?
Meglepődöm, hogy ilyen könnyen ment.
– Van egypár fiatal férfi vendégünk.
Talán az egyik ő lesz.
Mutatóujját megnyálazva lapozgatja a füzetet. Tekintetét
végigfuttatja a lapon, miközben gondolkodva hümmög.
– Sajnálom, ilyen néven senki nem jelentkezett be.
– Értem, azért köszönöm.
– Talán egy másik panzióban kell keresni, kedveském.
Pontosan ezt fogom tenni.
Még egyszer megköszönöm a segítségét, majd sarkon fordulok.
Előre tudtam, hogy a város szélén lévő hotel lesz a nyerő. Már
ráfogok a kilincsre, amikor hirtelen eszembe jut valami. Áh, ez
őrültség. Megrázom a fejem és lenyomom a kilincset. Vagy talán
mégsem az…
– Elnézést – fordulok vissza lendületesen. – Lenard Axe néven se
jelentkezett be senki?
Kezét felemelve jelzi, hogy szüksége van egy pillanatra.
– Áh – hangja magasra szökik –, meg is van. Tizenhetes szoba.
A siker édes ízét érzem a számban. Elégedetten elmosolyodok.
Most megvagy!
– Szeretne esetleg felmenni?
A hölgy hangjától feleszmélek. Eszemben sincs találkozni vele.
– Nem, dehogyis – zavartan megrázom a fejem.
– Menjen csak fel… – győzköd lelkesen. – Azt mondta, meg akarja
lepni, nem? Hogy fog örülni, ha visszajön.
Basszus.
– Nem, én… – elharapom a mondat végét.
Mielőtt újra megszólalnék, szüntelen ízlelgetem az utolsó
mondatát.
– Szóval most nincs itt a hotelben?
 – Nemrég ment el. Biztosan elkerülték egymást.
– Biztosan…
Az eszem tudja, mit kell tennem, de egy megmagyarázhatatlan
erő hajt. Uralkodik a testem felett, mozgatja a végtagjaim. A
recepcióhoz lépek. A fejemben lévő vészjelző sípolását figyelmen
kívül hagyva átveszem a kulcsot. A régi lépcsőfokok nyikorognak a
súlyomtól. A kulcs a tenyerembe préselődik, úgy szorítom. Az
emeletre érve rögtön kiszúrom a tizenhetes ajtót. Szívem minden
lépéssel egyre hevesebben ver. Nem tudom megmagyarázni, mitől
rettegek, hiszen nincs itt. A recepción megcsörren a telefon.
Összerezzenek. Jesszusom, de megijedtem. Megállok az ajtó előtt, a
kulcsot a zárba csúsztatom.
Amikor belépek, nem az fogad, amire számítottam. Biztos, hogy
jó helyre jöttem? Egy rendezett szobát látok. Azt hiszem, az intenzív
rémálmaim miatt valami horrorisztikus dologra készültem. Kések,
fegyverek, véres lepedő, talán egy bezsákozott hulla a sarokban. A
helyiségben markáns parfümillat terjeng. Frissítő, mint egy erdő a
vihar után. Rendkívül intenzív. Erezni, valóban nemrég mehetett el.
Az egyik szék az ablakhoz van húzva. Mellette egy kis asztal, rajta
megbontott Scotch és egy pohár árválkodik. A magány és az alkohol
soha nem jó párosítás.
Éppen csak felnézek az ablakra, amikor… Ez hihetetlen. Ebből a
szögből tökéletes rálátás nyílik a lakásomra. Szóval innen figyeltél.
Sokkal közelebb voltál, mint gondoltam.
De most már előnyben vagyok. Ideje menni, még mielőtt
összetalálkozom vele. Az ajtóhoz sétálok, amikor szemet szúr egy
felragasztott cetli. Pont szemmagasságban van.
Már vártalak. Remélem, tetszik a kilátás, én nagyon élveztem.
Most egy kicsit a bőrömbe bújhattál, ugye, milyen izgalmas
leskelődni?
Ezt nem hiszem el… Ennyit arról, hogy nálam az előny.
 13. FEJEZET
Nathalie
2017. 02. 23., csütörtök
Letelt a két nap. Éjszaka alig aludtam. Reggel beteget jelentettem,
képtelen vagyok a munkára koncentrálni. Jake bármikor
megjelenhet. A Bridewood parkolójában találkoztunk utoljára, azóta
nem hallottam róla. Ahogy Alexander felől sem. Megcsörren a
telefonom. A hang hallatán a gyomrom egy pillanat alatt
összezsugorodik. A vér vadul zubog a fülemben. A telefon táncol a
konyhapulton. A kijelzőről Jake neve néz vissza rám.
Nyugalom, menni fog! Vissza kell vennem a gyeplőt!
– Egy pontos helyet akarok hallani! – szól bele köszönés nélkül.
Megfeszül a testem. Andrea szavai visszhangzanak a fejemben. Ki
kell tartanod, be kell bizonyítanod, hogy nem tartasz tőle.
– Már mondtam – nagy levegőt veszek -, nem tudok semmit.
Fogalmam sincs, hol vannak.
Erősen szorítom a telefont, csoda, hogy nem roppan össze.
Hangos sóhajtás, amit hosszú csend követ. Nem elégedett a
válaszommal, ebben biztos vagyok.
– Hagyj békén, vagy elmegyek a rendőrségre.
Még magamat is meglepem a bátorságommal. A hanglejtésem
keménységet és elszántságot sugároz. Ereznie kell, hogy nem ő
irányít. Tudja, hogy annak nem lesz jó vége, ha kitálalok a
rendőröknek.
– Ez az utolsó szavad?
– Igen – felelem határozottan.
– Rendben.
A hívás megszakad. Mintha egy méretes szikla gördülne le rólam.
Mellkasom remeg, a tenyerem izzad. Az összeszedettségem a hívás
végéig tartott, utána erőtlenül rogyok a kanapéra. Megcsináltam…
***
Másnap kénytelen vagyok Cam vacsorameghívását elfogadni.
Még mindig feszült vagyok a tegnapi beszélgetéstől Jake-kel, de
Cam addig nyaggatott, amíg beadtam a derekam. Nehéz menet lesz
eléjük tárni, hogy Jake nincs többé. Az igazság helyett, úgy
gondolom, az áldozatszerep az egyetlen, amit az előnyömre
fordíthatok. Ha azt mondanám, én tettem ki a szűrét, egész este erről
beszélnénk. Meg akarnának győzni, miért tökéletes választás ez az
álarc mögé bújt, manipulativ szörny. Ezért azt fogom mondani, hogy
Jake hagyott el. Így tiszteletben fogják tartani, hogy nem akarok róla
beszélni. Ezzel legalább időt nyerek addig, amíg kitalálom a
hazugság többi részét.
Megnyomom a csengőt, semmi válasz. A házból hangos zene
szűrődik ki. Josh már annyiszor mondta Camnek, hogy ne hallgassa
maximum hangerőn. Olyan, mintha a baba egész nap egy
szórakozóhelyen lenne. Cam rendszerint azzal vág vissza, hogy
legalább már most felkészül a tinédzser éveire. Ismét csöngetek, de
még mindig hiába. Az ablakhoz lépek, belesek, sehol senki.
Jesszusom, remélem, nem a konyhában csinál valamit.
Már nyúlok a telefonért, hogy felhívjam, amikor eszembe jut a
hátsó ajtó. Miközben megkerülöm a házat, a karomat dörzsölöm.
Borzalmasan hideg van. A teraszhoz érve megtorpanok.
Megrohannak az emlékek. A halloweeni buli. Aznap este
megcsókoltam Alexandert. Kiráz a hideg. Mióta megtörtént,
próbáltam nem rá gondolni. Úgy tettem, mintha meg sem történt
volna, ezzel hamis illúzióba kergettem magam. Csakhogy
megtörtént. Őrület, mégis miért engedtem neki? Hiszen nem is
ismertem őt. Egy cigarettacsikket pillantok meg a virágágyásban.
Josh, ezek szerint titokban még mindig cigizel.
Az ajtó elé érve lábujjhegyre állok. A perem felső részén keresem
a pótkulcsot. Egy aprócska résbe szokták rejteni. Áh, megvan.
Megfogom a kilincset, az ajtó magától kinyílik. Nem volt bezárva?
Ez fura. Ahogy belépek a házba, majd megsüketülök a hangos
zenétől.
Legalább a picinek jó ízlése lesz. A nappaliba lépek, de sehol
senki. Remélem, hogy nem a hálószobában esnek éppen egymásnak.
A terhes nők szexuális étvágya köztudottan rendkívül nagy. A
lejátszóhoz lépve visszaveszek a hangerőből, így már sokkal
kellemesebb. Erre biztosan felfigyel Cam. A konyha felől különös
illatok szállnak. Szúrós és égett. Ezek szerint ma pizzát eszünk. Már
majdnem a konyhában vagyok, amikor szólongatni kezdem.
– Cam?
Semmi válasz. Belépek a konyhába, üresség fogad. A sütőre
nézek, amiben valami készül, pontosabban, az illatokból ítélve már
jó néhány perce elkészült. Odamegyek, hogy lekapcsoljam, de ahogy
befordulok a pultnál, felsikoltok.
Az agyamnak szüksége van néhány pillanatra, hogy feldolgozza
a látottakat. Josh a földön fekszik. A testén lövésnyomok, elterülő
alakját vértócsa öleli körbe. Elszürkült tekintettel a plafonra mered.
Próbálom kitapintani a pulzusát, de nem érzek semmit. Nem, nem,
nem! A szívem olyan vadul ver, hogy majd kiszakad a bordáim
közül. Aztán eszembe jut Cam. A nevét kiabálva berohanok a
nappaliba.
Neki nem eshetett baja!
Az nem lehet.
Biztos elbújt, talán az alagsorban van.
Az előszobai tükör pókhálósan megrepedt. A közepét érte egy
erőteljes ütés. Vér spriccelt rá és a falra. A szőnyeg felgyűrődött,
menekülni próbált. Saras cipőnyomok a földön. Ez biztos a támadóé.
Parányi üvegszilánkok ropognak a cipőm alatt. A bejárati folyosóra
érve megdermedek. A látvány elviselhetetlen.
Cam a földön fekszik. Odarohanok, a térdem összecsuklik, mellé
rogyok. Az arcát paskolva próbálom magához téríteni. Olyan hideg
a bőre. Nem, az nem lehet! A pánik rázni kezdi a mellkasom. A ruhája
tocsog a vértől. Túl sok vér, túl sok vért vesztett. Hiába próbálom a
pulzusát kitapintani, nem érzek semmit. A hasából sötét folyadék
szivárog. A baba… Mit csináljak, mit csináljak? Vadul keresem a
telefonom, amikor megtalálom, kicsúszik véres kezemből. Egyre
zaklatottabban veszem a levegőt. A fájdalmas sikoly, mely kitörni
készül, belülről feszíti a testem. Tárcsázom a mentők számát. Valaki
megérinti a vállam, összerezzenek.
– Hé, nyugalom! – Alexander ereszkedik mellém.
– Ezt te… – elcsuklik a hangom. – Ezt te…
Megölte őket!
 Vadul kapkodom a levegőt. A pánik fokozódik bennem. Könny
gyűlik a szemembe. Nem akarom elhinni azt, ami történik. Ordítani
akarok.
– Nem én tettem. – Megrázza a fejét.
A hónom alá nyúlva próbál felemelni, de ellenkezek.
– Engedj el! – üvöltök rá. – Segítenem kell neki – nyúlok Cam felé.
– Már nem tudsz – közli ridegen. – Gyere, mennünk kell!
Nem tudok segíteni, mert meghalt.
A felismerés porrá zúz. Vibrál bennem a düh, hisztérikusan
robban ki belőlem.
– Ez miattad van! Az egész miattad van!
Megütöm a mellkasát.
Újra.
Újra.
És újra.
Rezzenéstelenül tűri. Úgy tesz, mintha nem fájna neki. Egy
érzéketlen rohadék. Gyűlölöm! Gyűlölöm őt! Rajta töltöm ki azt a
dühöt, amit önmagam iránt érzek. A bűntudat keserű ízét érzem a
szájpadlásomon. Nem kellett volna Andreára hallgatnom, azonnal a
rendőrséghez kellett volna fordulnom. Ez az én hibám. Egy ideig
engedem, hogy a testem magához vonja. Az emeletre vezető lépcső
mellett elhaladva, egy idegen férfit látok a földön fekve. Az arca
feldagadt és eltorzult az ütésektől. Kétségbeesetten nézek
Alexanderre. Eddig észre sem vettem, de az ő szája is felrepedt.
– Ő? – nyögöm a férfire mutatva.
– Gyanítom, a volt barátod embere.
Jake betartotta az ígéretét.
– Ő is…
Képtelen vagyok kimondani.
– Igen, meghalt. És még mielőtt megkérdeznéd, én öltem meg –
közli rezzenéstelenül.
Istenem… Semmiben nem különbözik Jake-től. Ő is egy
szörnyeteg.
– Takarodj innen! – ordítom, miközben ellököm magamtól.
– Értem, hogy most nagyon zaklatott vagy, de ezt a kocsiban
beszéljük meg.
 – A kocsiban? – üvöltök. – Nem megyek veled sehova!
Ismét tárcsázom a mentők számát. Alexander elindul felém, de a
vonal végén hirtelen megszólal a diszpécser. Erre megtorpan.
Rögtön elkezdem mondani, mi történt. A nő hangja higgadt. Próbál
megnyugtatni, és biztosít, hogy a segítség perceken belül érkezik. A
mentősök mellé rendőröket is küldenek.
– Hölgyem, a gyilkos még a házban van?
– Igen. – Tekintetem a mozdulatlan férfire siklik. – De a földön
fekszik.
– Értem. – Hallom, ahogy az ujjai fürgén járnak a billentyűzeten. –
Hölgyem, van még más a házban, aki esetleg árthat önnek?
Alexanderre nézek. Véres kezére pillantok, ütésektől felszakadt
bütykeire. Tudom, hogy bánthat. Megölt egy férfit. De…
– Nem. – Felsóhajtok. – Nincs itt más, csak én.
Alexander arca kemény, érzelemnek halvány jelét sem mutatja.
Képtelenség megfejteni, mi jár a fejében. Nyelvével megpiszkálja a
szája szélét, majd fejcsóválva távozik a hátsó ajtón. A diszpécser
végig a vonalban marad. Néhány percen belül már hallom a
szirénát. Először csak tompán, egészen messziről érkezik, aztán
fülsértően hangos lesz. Az ablakon kék és vörös vibráló fények
játékát látom. A diszpécser egészen addig nem szakítja meg a hívást,
amíg a mentősök hangját nem hallja. Mire feleszmélek, addigra
ellepik a házat. Az egyikük megvizsgál. Szüntelen kérdezik, hogy jól
vagyok-e, de képtelen vagyok válaszolni. A szemembe világítanak,
az éles fényre elrántom a fejem.
– Kérem, nekik segítsen! – nyögöm Cam felé mutatva.
Apró fekete pontok táncolnak előttem. A mentősnő mintha meg
sem hallaná, a kezem után nyúl.
– Sokkos állapotban van – mondja a társának.
Szüntelen tapogatja a kezemet, mint aki sebet keres. A kabátom
mindkét ujja élénkvörös. Eddig fel sem fogtam, hogy Cam vére van
rajtam.
– Nem érti? – üvöltök ingerülten. – Ez nem az én vérem.
Egy középkorú rendőr lép mellénk. A mentős ránéz, miután a
férfi biccent, magunkra hagy.
– Shane O’Connell nyomozó – mutatkozik be tömören.
 – Nathalie… Lawson – nyögöm.
– Kérem, jöjjön velem! – nyújtja felém a kezét.
Ő az első, aki mellett ma biztonságban érzem magam. A hátsó
ajtóhoz vezet. Többször hátrapillantok. Az agyam tudja, hogy nem
élték túl, mégis reménykedem. Nem élesztik őket újra, a mentősök
csak térdelnek a testek mellett. Egyre több szomszéd jön ki a háza
elé. Bámulnak, sugdolóznak, aztán egyszer csak elborzadnak. A kék
fény sápadt arcokat világít meg. A sustorgást csend váltja fel.
Amikor észreveszem, mit néznek, megszédülök, a mellettem álló
rendőr karjába kapaszkodok. A hordágyon egy letakart testet tolnak
ki, amit két másik követ. Ez nem történik meg, ez nem lehet igaz. Ez
csak egy rémálom, amiből kurvára fel kellene ébrednem! Düh,
fájdalom és megbánás keveredik bennem. Olyan erősen szorítják a
szívemet, hogy az beleroppan.
– Erre jöjjön, kérem! – terel az egyik szolgálati autó felé a
nyomozó. – Tudom, hogy nagyon feldúlt, de kénytelen vagyok
néhány kérdést feltenni.
Sűrű, nehéz bűntudat telepszik rám. Szótlanul, mereven bámulok
magam elé. Csak egy dolog visszhangzik szüntelen a fejemben.
Te tehetsz róla!
– Hölgyem! – érinti meg a vállam.
Te tehetsz róla!
– El tudná mondani pontosan, mikor ért ide?
– Úgy… – Nagy levegőt veszek.
Nem tudom. Honnan tudnám? Azt se tudom, hány óra van!
– Talán negyedórája – felelem végül.
– Tehát fél hétkor – mormolja. – Miért nem a bejárati ajtón ment
be?
Elmondom, hogy csengettem, de nem érkezett válasz. Hallottam
a zenét, biztos voltam benne, hogy otthon vannak. Benéztem az
ablakon, de nem láttam semmit, ami arra utalt volna, hogy baj van.
Pedig már akkor tudnom kellett volna.
Te tehetsz róla!
A rendőr mindent lejegyez. Szorgosan körmöl, a
legjelentéktelenebbnek tűnő szavaimat is papírra veti.
– Miután bement, nem látott még valakit a házban?
 A kérdése hallatán nagyot nyelek. Alexander, ő itt volt.
– Nem, nem! – Az ellenkezés szinte kirobban belőlem.
Kipattanok a kocsiból, és a néhány méterre álló rendőrök felé
indulok. Ők egyszerre néznek rám.
– Hölgyem, kérem nyug… – próbál csitítani az egyikük.
– Ez nem betörés volt – szakítom félbe vadul.
A hátam mögött hallom a nyomozó lépteit. A két járőr még
mindig furcsa tekintettel méreget.
– Hallottam, ahogy betörést emlegetnek.
Betörés?! Jake megölette a barátaimat, ezt nem fogja megúszni. Rács
mögé juttatom a rohadékot!
– Még semmi biztosat nem tudunk – védekeznek a járőrök.
– Ez kurvára nem betörés volt! – Indulattól vibrál a hangom.
– Esetleg tudja, hogy ki tette? – lép mellém a nyomozó.
Hevesen bólogatok. Nem tudom, milyen következményei lesznek
ennek, de ezt nem hagyhatom ennyiben.
– Kérem, jöjjön velem! – int a kocsija felé. – Fel kell vennünk a
vallomását.
 Alexander
2017. 02. 24., péntek
Alábecsültem Jake-et. Azt hittem, csak fenyegetőzik. Nem
gondoltam volna, hogy képes erre. Nem kellett volna belekevernie
őket, ártatlanok voltak. Átlépett egy határt. Jake azt hiszi, mindenki
megvehető, talán igaza van. Most még nagyobb veszélyben vagy,
mint gondoltam. Ez csak a kezdet, a következő az, hogy téged fog
bántani. Ezt biztosan nem fogom ölbe tett kézzel végignézni. Conrad
már sokadjára figyelmeztet. Ne avatkozz bele, húzz el onnan!
Már tudhatná, hogy a tanácsait soha nem fogadom meg. Az, hogy
mit csinálok, kizárólag rám tartozik. Tisztes távolból figyelem, ahogy
a kiborulás után egy rendőrautóba ültetnek. Van egy sejtésem, hogy
ennek mi lesz a vége. A picsába! Olyan erővel ütöm meg a
kormányt, hogy belesajdul a tenyerem. Ha velem jöttél volna, most
nem kellene egy újabb tervet kieszelnem.
 14. FEJEZET
Nathalie
2017. 02. 24., péntek
Egy órával később egy kihallgatószobában várom a nyomozót. A
tükrös felület vonzza a tekintetem. Vajon most is néznek? Igen,
biztos. Kinyílik az ajtó. A nyomozó kezében két kávéval érkezik.
Leül, és az egyiket felém tolja. Az életadó aroma illata az orromba
kúszik.
– Köszönöm.
Miután egy nagyot kortyol az esti koffeinadagból, összekulcsolja
az ujjait, és előrébb dől.
– Szóval, Ms. Lawson, hallgatom. Mit gondol, ki a felelős a
történtekért?
A mellkasom látványosan megemelkedik egy nagy
lélegzetvételtől.
– Nem gondolom, tudom.
Miután elmondom a rideg tényeket, a nyomozó hátradől. A fejét
rázza, miközben hangosan felsóhajt.
– Hölgyem, ezek nagyon komoly vádak.
– Hinnie kell nekem! – Előrébb hajolok. – Jake Winkler keze van
benne.
– Értem – dörmögi. – Mielőtt belebonyolódnánk az egészbe,
kérem, részletezze nekem, hogy milyen kapcsolatban áll a
feltételezett gyanúsítottal.
Megfeszül a testem. Verejtékcsepp csordogál le a halántékomon.
– Mi csak… – elhallgatok.
Mégis hogy a fenébe kellene ezt megfogalmaznom?
– Közeli kapcsolatban álltak?
– Ezt így nem mondanám.
– Akkor hogy mondaná?
Rettenetesen feszélyez ez a beszélgetés.
– Mi találkozgattunk. De az egész csak néhány hete tart.

É
 – Értem – bólint. – Tehát ön, aki rátalál az áldozatokra, közeli
kapcsolatban áll a gyanúsítottal.
Ez így kimondva nem hangzik valami jól.
– És mi az indíték?
Miattam tette. Ellenszegültem neki, és ez volt a büntetés.
Te tehetsz róla.
– Az… – mielőtt badarságot mondanék, ráharapok a nyelvemre
azt nem tudom.
Pontosan tudom, de nem mondhatom el.
– Tehát adott egy gyanúsított, akivel maga intim viszonyba
bonyolódott. Maga mutatta be az áldozatoknak, és…
– Ugye maga most nem vádolni akar engem? – vágok a szavába.
– Ms. Lawson, csak a tényeket közlöm. Állítása szerint az a férfi,
aki egy multinacionális cég vezérigazgatója, elutazott Angliából ide
hozzánk, csak azért, hogy két ártatlan embert megöljön?
– Ez ennél komplikáltabb.
Talán ideje lenne ügyvédet kérni.
Egy darabig hümmög, majd végigsimít a bajszán, és feláll.
– Ehhez szükség van az egyik kollégámra, mindjárt visszajövök.
Az előttem lévő üres pohárra néz.
– Hozok magának még egyet, hosszú éjszakának nézünk elébe.
Ahogy becsukja az ajtót, fellélegzem. Felállok, és járkálni kezdek.
Muszáj egy kicsit kinyújtóztatni a végtagjaimat. Mostantól minden
válaszom alaposan át kell gondolnom. Nagyon résen kell lennem,
nem beszélhetek Alexanderről. Nagy levegő. Csak nyugalom, mintha
nem lenne mit titkolnom.
Ismét kinyílik az ajtó.
– Szóval, hol is tartottunk?
Nem a nyomozó szólal meg.
Pánikba esem. Jake becsukja maga mögött az ajtót, és bezárja.
Hátrálni kezdek, kétségbeesetten a tükrös ablakra nézek.
– Oh, ne aggódj, baby, ott már nincs senki. Pedig egész izgalmas
volt onnan végighallgatni, miket mondtál.
Nem, nem, nem!
A fejemet rázom.
 – Jake Winkler tette. – Engem imitál elvékonyított hangon. –
Kérem, nyomozó, higgyen nekem!
Félrelöki az útjába kerülő széket. Összerezzenek. Testem a falnak
ütközik, nincs hova mennem. Jake mellkasa vadul hullámzik a
dühtől.
– Hogy voltál rá képes? – rebegem.
– Én? – Tenyerét a mellkasára helyezi. – Talán inkább te.
Te tehetsz róla!
– Nem… – fújtatom.
Megfeszülnek az izmaim, számat vékony vonallá préselem.
– Előre jeleztem, de te – vádlón rám mutat – nem törődtél ezzel.
A szemembe könny szökik. Düh és fájdalom mardos. Megölte a
barátaimat, és nem érez semmit. Azt hiszi, hogy a törvény csak
azoknak való, akik nem képesek megszegni. Empátia és megbánás
nélkül könnyedén áthág minden szabályt.
– Te akartál kemény lenni, hát itt az eredménye.
Te tehetsz róla!
– Egy rohadék vagy.
– Baby! – Hangjából árad a megjátszott szánakozás. – Érzékenyen
érint, amiért így beszélsz velem. Azt hittem, tanultál a leckéből. De
úgy tűnik, más barátaidat is meg kell látogatnom.
Tod.
Henry.
Kire gondolhat?
Elsötétül a tekintete, félelem szikrája lobban fel bennem. Szúrni
kezd a mellkasom, mintha apró tüskék százai fúródnának belém.
Már tudom, hogy ami elhagyja a száját, az nem fenyegetés, hanem
ígéret.
Képtelen vagyok felfogni, hogy ezt az alakot közel engedtem
magamhoz. Volt már dolgom pszichopatával, de sosem gondoltam
volna, hogy egyszer én leszek az áldozat.
– Huszonnégy órád van, hogy előkerítsd őket.
Ez most már nem játék. Túl sok ember élete forog kockán.
Megkeresem Alexandert, és átadom Jake-nek.
– Megértetted – közelebb hajol, megtámaszkodik a falon –, ugye?
Bólintok, elmosolyodik.
 – Helyes.
Lassan végigmér. Megakad a tekintete félig kigombolt blúzomon.
Gerjedt morgása közben megnyalja a száját.
– Basszus – sóhajt fel kéjesen –, de megdugnálak most.
Testét szorosan hozzám préseli, a falnak nyom. A rám nehezedő
súlytól felnyögök.
Undorító, felfordul a gyomrom tőle.
– De sajnos – felhúzza a kabátujját, és az órájára néz – sietnem
kell.
Mutatóujját végighúzza az arcomon. Az érintésétől azonnal
elrántom a fejem.
– Ha ennek vége, találunk majd rá alkalmat.
Éppen olyan hirtelen távozik, ahogy érkezett. Az ajtóból még egy
elvetemült vigyort villant rám, aztán eltűnik. A falnak támaszkodva
lecsúszom a földre. Hideg verejtékcsepp csordogál a nyakamon,
próbálok nem ezernyi darabra széthullani. Az ajtóban megjelenik a
nyomozó. A barna szempárban látom a megbánást. Ő csak egy báb,
aminek a madzagjai Jake kíméletlen kezéhez vezetnek.
– Ms. Lawson, jöjjön velem!
A hangja lágyan cseng, érződik belőle az aggodalom. Fogalma
sincs, mibe keveredtem, de az biztos, hogy nem szeretne a
helyemben lenni. Miközben kivezet a kihallgatóból, a gondolatok
vadul buzognak a fejemben. Túl sok minden történt néhány óra
alatt. Érzem, hogy össze fogok törni. Cam és Josh. Egy pillanatra
elakad a lélegzetem. A sírás intenzív erővel akar feltörni belőlem.
Ennyi fájdalmat képtelen vagyok elviselni. A torkomban duzzadó
gombóc fojtogat. Ökölbe szorítom a kezem, és nyelek egy nagyot. A
fenébe is, muszáj erőt vennem magamon, túl sok ember élete függ
tőlem. Minden lépésem, minden cselekedetem kétszer át kell
gondolnom. Már látom a rendőrőrs kijáratát, odakint az első dolgom
lesz Alexandert megkeresni. Ha szerencsém van, még mindig azon a
szálláson van.
– Uram! – állít meg bennünket egy fiatal, vézna testalkatú rendőr.
Beesett arcán a fáradtság és a kezdeti lelkesedés látszik. Érzem,
hogy a nyomozó engem néz.
– Vegye őrizetbe! – mondja a nyomozó.
 Tessék?
Időm sincs felfogni, mi történik, megfordítanak, és a bilincs már
csattan is a kezemen. Mi történik? Ez egy rémálom. Nem lehet más.
De a csuklómat ölelő hideg fém jelzi, hogy ez bizony a kibaszott
valóság.
– Mit csinálnak? Vegye le! – Rángatózni kezdek. – Nem csináltam
semmit!
A hangom magasra szökik, félelem és kétségbeesés cseng benne.
Újra és újra felszólítom őket, de hasztalan. Nem törődnek velem. A
fiatal rendőr maga után húz. A nyomozó tekintetét keresem, de nem
bír rám nézni. Nem tűnik korrupt embernek, de Jake őt is sakkban
tarthatja.
– Mr. O’Connell, kérem! – kiáltom hátra a vállam fölött. – Kérem,
ne tegye!
Vadul rángatom a testem, próbálok megfordulni.
– Kérem… – Hangom a sírás visszatartásától megremeg. – Nem
csináltam semmit.
Válasz továbbra sem érkezik. A nyomozó távolodó háta az
egyetlen, ami feleletet ad. Őrületes nagy bajban vagyok.
Az ujjamat fekete tintába mártják, és az adataimat tartalmazó
papírlapra nyomják.
– Telefonálni akarok! – mondom már vagy harmadjára.
– Majd oda is eljutunk – legyint vigyorogva a vézna járőr.
A kezembe nyom egy számmal ellátott táblát, és a falhoz állít.
Vadul meglöki a vállam. Szüntelen a hatalmát fitogtatja.
Gusztustalanul bánik velem.
– Nézz egyenesen!
A fényképező hangosan kattan. A vakutói apró pontok táncolnak a
szemem előtt.
– Fordulj balra.
Újabb hangos kattanás.
– Jobbra – érkezik az utolsó utasítás.
Egy másik rendőr érkezik a szobába. Ahogy leveszi a sapkáját,
meglátom a tökéletesen formára zselézett fekete haját. Ő is fiatal, de
a társával ellentétben a tekintetében tízszer annyi emberség látszik.
Elvesz mindent, amit nálam talál. Kocsikulcs, pénztárca, és persze a
mobiltelefonom is egy kosárban landol. Egy női társuk is megjelenik,
aki közli, hogy megmotoz. A vézna lelkesen jelentkezik a feladatra,
de szerencsére hiába. Ezután a két férfi az őrs másik végébe, a hideg,
koszos cellákhoz vezet. Bent fognak tartani.
– Jogom van telefonálni – szólítom fel őket újra, mielőtt
bezárnának.
– Majd érkezik a kijelölt ügyvéd, vele beszélhet.
Ügyvéd?
– Dehát nem csináltam semmit! – üvöltöm nekik.
– Hadd telefonáljon! – szól közbe a sötét hajú.
A vézna grimaszol, végül megvonja a vállát. Az asztalon egy
fekete vezetékes telefon áll. Sok név átfut a fejemen, sok olyan, akik
talán segíthetnének, de nem merem megkockáztatni, hogy bajba
sodorjam őket. Végül egyvalaki marad, csak őt hívhatom.
Megengedik, hogy a mobilomból kinézzem a számot, amiről az
utolsó sms-t küldte. Kérlek, kérlek, kérlek. Halkan suttogom.
Fohászkodom, hogy csengjen ki, de hiába.
– A hívott számon előfizető nem kapcsolható – mondja a gépies
női hang.
A francba!
Egyszer lenne szükségem rá… Több hívást nem engedélyeznek.
A cingár egy cella felé taszigál. Úgy kezel, mintha bűnöző lennék.
Mit mondhattak neki? A rács kinyílik, mire feleszmélek, addigra a
túloldalán vagyok. A kezemet kinyújtom egy szűk lyukon, a bilincs
lekerül rólam. Olyan szürreális ez az egész. A falhoz rögzített padra
rogyok. Hideg van, fázom. Arcomat a kezembe temetve várom,
hogy ebből a rémálomból mihamarabb felébredjek.
***
Hosszú órák telnek el. Vagy csak szűk hatvan perc? Lehetetlenség
megmondani. Elvesztettem az időérzékem. Egy falióra, de még egy
nyamvadt ablak sincsen, hogy legalább a napszakok váltakozását
látnám. Akárcsak a kaszinókban. A különbség csak annyi, hogy itt
hiába várom a sorsfordító jackpotot. Erősen megdörzsölöm az
arcomat, próbálom elűzni az álmosságot. A neonfény bántja, marja a
szememet. A torkom és a szám kiszáradt. Égető érzés kaparja a
nyelőcsövem. A rácshoz lépek, hogy legalább egy pohár vizet kérjek.
Váratlanul lépések egyenletes hangjára leszek figyelmes. Jön valaki.
Az adrenalin vadul buzogni kezd bennem. Szétárad az ereimben,
legyőzi a szomjúságot, csak egyvalamire tudok gondolni. Muszáj
egy újabb telefonálási lehetőséget kicsikarnom az őrből.
– Telefonálni akarok!
Kisvártatva megjelenik egy egyenruhás férfi. Nem hiszek a
szememnek…
– Látod, látod – sziszegi fejcsóválva –, mondtam én, hogy rács
mögé kerülsz. Nem kellett volna annyiszor csúnyán beszélni.
Ajkaim szétválnak. Tátott szájjal bámulom.
– Nem találod a szavakat? Hadd segítsek! Óh, Alexander, jöttél
segíteni? Igazán hálás vagyok. – Hangját játékosan elvékonyítja.
Még mindig nem térek magamhoz.
– Tudom, hogy a nők odavannak az egyenruháért. – Végigsimít a
felsőtestén. – De ennyire azért ne olvadj el a látványomtól!
– Ez meg mi a…
A fejemet rázva hitetlenkedek.
– Te segíteni akarsz? – ismétlem elképedve. – Ezért vagy itt?
– Nem. – Grimaszolva megcsóválja a fejét. – Csak gondoltam,
beugrok körülnézni. Most, hogy megvolt, megyek is.
Mi haszna neki ebből?
– Honnan van a ruha?
– Most tényleg ez a legégetőbb dolog?
Igen!
– Kié ez a ruha?
Megfogja a szíve fölött elhelyezkedő ezüstszínű jelvényt.
– George… Prike – válaszolja, miközben a nevet olvassa.
– Azt se tudod, kitől vetted el?
– Bármilyen meglepő, nem kértem, hogy mutatkozzon be.
– Bántottad?
Játékosan felszisszen.
– Ez elég tág fogalom. Ha a bántani azt jelenti, hogy megöltem,
akkor nem.
Fellélegzem.
– De ha azt jelenti, hogy megkötözve ül egy sikátorban, akkor
igen.
 – Te nem vagy normális!
– Érdekesen viselkedsz azzal, aki éppen segíteni készül neked.
– Azonnal szólni kell valakinek, az a férfi nem maradhat odakint.
– Oh, persze, szólni fogok, rögtön azután, hogy bevallom, miket
tettem. Egész tágasnak tűnik ez a cella. – Fel-le futtatja a tekintetét. –
Elférünk ketten is.
Válaszolni akarnék, de ismét megszólal:
– Mennyi időt adott?
Olyan higgadtság sugárzik belőle, ami már félelmetes. Tudja, mi
vár rá? Elfogadta volna a sorsát? Vagy ez is csak az
érzéketlenségének köszönhető. Vele ellentétben én korántsem
vagyok nyugodt.
– Huszonnégy órát.
– Értem.
– Muszáj megtennem. Sajnálom, Alexander, de muszáj. Ha nem
teszem, amit mond, bántani fogja azokat, akik fontosak nekem –
hadarom.
– Miből gondolod, hogy Jake leáll, ha megkapja, amit akar?
Keresztbe font karral és lekezelő hangnemben szegezi nekem a
kérdést.
– Te kellesz neki – felelem egyszerűen.
– Azt hiszed, velem megelégszik? – Szemöldöke magasra szökik.
– Ha téged megkap, nem fognak kelleni neki a testvéreid. Te ölted
meg az apját.
Kijelentésem hallatán felszisszen. Az ember nehezen kezeli, ha az
arcába vágják a vétkét, ez alól ő sem kivétel.
– Igazából nemcsak őt, de ez részletkérdés.
Nemcsak őt?!
Közelebb lép a rácshoz, ösztönösen hátraszökkenek.
– Te is kelleni fogsz neki. – Ujját egyenesen rám szegezi.
– Én semmit nem jelentek neki. Csupán egy játékszer voltam.
– Az lehet – fejét balra-jobbra biccenti. – De jól ismerem Jake-et,
nem válik meg egykönnyen a játékszereitől.
Ez a kijelentés olyan, mint a méreg. Nem, sok kell belőle, máris
elburjánzik bennem. A gondolattól, hogy nem tudom végérvényesen
kizárni az életemből, rosszul leszek. Mintha az agyamba tódulna az
összes vér. Megszédülök, de mielőtt elesnék, a rácsba kapaszkodok.
– Hazudsz – lihegem.
Hevesen rázom a fejem. Olyan dolgot próbál elültetni bennem,
amitől félek.
– Hiába próbálkozol, átlátok rajtad.
Kezeit összefűzi a mellkasa előtt.
– Szóval eldöntötted, hogy átadsz neki – hümmögi. – És mi van a
másik lehetőséggel?
– Itt nincs más lehetőség. Ahhoz, hogy a szeretteimet megvédjem,
csak ezt tehetem.
– Értem – megrántja a vállát. – Pedig oda juttathatnád őt, ahol
most te vagy.
Rács mögé? Ez lehetetlen…
– Az egész rendőrség – mutatok körbe – az ő kezében van.
– Az ilyen kisvárosi rendőrség könnyen megvehető…
A kisvárosi szót kihangsúlyozza.
– De a fővárosi biztosan nem – motyogom az orrom alatt.
– Szuper, jár a piros pont. – Elismerően bólogat.
Nem is mond őrültséget. A dublini rendőrkapitányság biztosan
nincs a markában. Csakhogy mindezek ellenére a tervnek van egy
komoly hiányossága. Nincs semmi bizonyítékom ellene. Az én
szavam áll az övével szemben.
– Jól figyelj, a következő kérdés már az ötösért megy! Milyen
rejtett titka lehet egy ekkora vállalat tulajdonosának?
– Nem tudom, sikkasztások?
– Nem rossz, nem rossz. – Ingatja a fejét. – Egyéb ötlet?
– Nincs kedvem játszadozni – csattanok fel. – Ha tudsz valamit,
ideje elárulni.
– Nahát, micsoda vehemencia, micsoda elszántság. – Elismerően
bólogat, tetszik neki, amit lát. – A Winkler vállalat nyakig ül az
alvilági bizniszekben.
– Van róla bármilyen bizonyítékod?
– Még nincs. De tudom, hol szerezhetek.
– Nem értem. Miért akarsz segíteni? Én nem számítok neked.
 – Ne vedd magadra, nekem senki nem számít. De ha hasznomra
válsz, akkor inkább látlak szabadon, mint rács mögött.
– Miért válnék a hasznodra?
– Mindent megtudsz a maga idejében.
A szám belsejét rágcsálom. Feszült csend borul ránk.
– Ezek szerint ennyiben hagyod a barátaid megölését, értem.
Újabb manipuláció.
– Fejezd be!
Az ingerültségem láttán védekezőn felemeli a kezét.
– Jól van, jól van.
Hátat fordítva a falra ragasztott körözési plakátokat nézegeti.
– Szeretnéd ott látni magad?
A kérdésem hallatán harapósan felnevet.
– Kettőnk közül nem én vagyok az, aki közelebb áll hozzá.
Ahhoz, hogy oda kerüljek, meg kellene szöknöm az előzetes
letartóztatásból. Felnevetek, nem hiszem el, hogy ez megtörténik
velem.
– Ne húzzuk tovább az időt! – Elindul felém. – Hajlandó vagy
együttműködni velem?
Szorosan a rácshoz állok, akárcsak ő. Szükségem van a
segítségére, ugyanakkor a vészjelzőm szüntelen jelez. Nem kellene
együttműködnöm vele. Annak sosincs jó vége, ha megbízunk a
gonoszban.
– Ellenségem ellensége a barátom.
Az utolsó szó hallatán összeráncolom a szemöldököm.
– Igazad van. – Biccent. – A barát túl erős kifejezés. Partner?
Kezet nyújt a rácson át. A tekintetem ide-oda ugrál a szeme és a
kézfeje között. Ebben a külsőben egyszer már megbíztam, és meg is
égettem magam. Hiba lenne újra elkövetni. Alexandernek semmi és
senki nem számít.
– Egyszerű. Velem jössz vagy meghalsz, nincs harmadik
lehetőség. De persze ez nem kényszer.
– Hát persze, hogy nem az. Én ezt inkább manipulációnak
hívnám.
Gúnyosan vigyorog, amivel egyre jobban felbosszant. Nem
akarom elfogadni a segítségét, de csak ő tud kijuttatni innen. Csak
általa tudok kiszállni ebből a valóságnak nevezett őrületből.
– Rendben, ahogy gondolod. – Visszahúzza a kezét. – További jó
szórakozást!
Megfordul. A feszültség felkúszik a gerincemen. Mi van, ha
igazat mondott? Ha Jake nem fog leállni, ha nem fogom tudni
kizárni az életemből. A pszichopaták szeretnek játszani. Jake a
szenvedésben leli az igazi élvezetet. Az első sorból akarja végignézni
a gyötrődésem. A gyomrom összeszorul, figyelmeztetni próbál, de
már késő.
– Várj! – kiáltok utána.
Alexander megtorpan. Hátranéz.
– Partner? – Kinyúlok a rácsok között.
Elégedettség sugárzik róla. Visszasétál, és határozottan ráfog a
kezemre. Az érintése meleg. Egész hosszan tartja a szemkontaktust,
szinte már zavaróan hosszan.
– Kérem a másik kezed.
Meg akar bilincselni? Na azt lesheti!
– Felejtsd el! – Azonnal elrántom a kezem. – Bíznod kell bennem!
– Ez nem a bizalomról szól… – A kulcsot lassan becsúsztatja a
zárba.
A cella ajtaja nyikorogva kitárul. Végre.
– Hanem a terv része – fejezi be az indoklást.
A terv… Mégis milyen terv része az, hogy hagyom magam
leláncolni? Látom, hogy mozog a szája, de már nem figyelek arra,
amit mond. Beszéde duruzsolássá tompul. Az övén lévő pisztolyra
nézek. Az eszem riadót fúj! Nem értem, mi történik velem, de a
félelemmel teli bizonytalan énem átveszi az uralmat a testem felett.
Gyorsan és elszántan cselekszem. Mire Alexander feleszmél, addigra
a fegyver már a kezemben van. Hátrébb szökkenve egyenesen rá
szegezem a pisztolyt.
– Emeld fel a kezedet – szólítom fel erélyesen.
Néhány pillanatig meredten néz, aztán elismerően bólogatni
kezd, de esze ágában sincs eleget tenni a kérésnek.
– Nem hallod? Tedd, amit mondok!
Farkasszemet néz velem, miközben egy töltött fegyvert tartok a
kezemben. Reszketek. Istenem, csak el ne süljön! Azt sem tudom,
hogy kell használni. Ki kellene biztosítanom? A filmekben ilyeneket
szoktak csinálni. Egy pöcköt kellene megkeresnem, de nem merem
levenni Alexanderről a szemem.
– Elismerésem, erre nem számítottam. – nevet a fejét rázva.
Csak nem átverve érzi magát? Isten hozott a hétköznapjaimban.
Méghogy bíznunk kell egymásban! – pusmogja.
– Pofa be! Mozgás! – A cella felé intek.
Kezét lassan a magasba emelve elnyújtott lépésekkel megindul
felém. Nálam van a fegyver, mégis úgy érzem, ő van fölényben. A
lépteitől megremeg a mellkasom. Végül megáll előttem, fölém
tornyosulva pillant rám. Ha nem vagyok résen, egy pillanat alatt a
földre kerülhetek. Mellkasa lassan emelkedik és süllyed. Szája szélén
apró mosoly bujkál. Ebben a pillanatban minden bizonytalanságom
kiolvashatóvá válik.
– Ha nem vagyok indiszkrét, kérdezhetek valamit? – Hideg, kék
szemében az aggodalom parányi szikráját sem látom.
– Nem!
– Oké. – Bólint. – Szóval ezt most előre eltervezted vagy
improvizálsz?
Határozottan az utóbbi. Nem is tudom, mit csinálok pontosan.
Nem baj, bezárom, aztán majd kitalálom!
– Mozgás! – Hátrébb lépek, és megint a cella felé intek.
Engedelmesen a cella bejáratához megy.
– Tudod, mi a baj? El akarsz merülni a sötétségben. Erezni
akarod, milyen nyakig mocskosnak lenni, de közbe a kisujjad se
mered besározni.
 Alexander
2017. 02. 24., péntek
Te se gondolhatod komolyan, hogy hagyom magam bezárni,
ugye? Merész próbálkozás, azt meg kell hagyni. Jól szórakozom,
miközben nézem, ahogy elszántan hadonászol a cella felé. Na jó, azt
hiszem, eleget játszottál.
– Tudod, mi a baj? El akarsz merülni a sötétségben. Érezni
akarod, milyen nyakig mocskosnak lenni, de közben a kisujjad se
mered besározni.
Értetlenül pislogsz rám. Elkapom a csuklódat, és egy gyors
mozdulattal a rácshoz szorítalak. A testem neked préselem. Egyik
kezed a hátad mögé feszítem. Nem okozok nagy fájdalmat, de ahhoz
éppen elég kellemetlen, hogy a pisztolyt ne tudd tartani. Ellazulnak
az ujjaid, könnyedén visszaveszem azt, ami az enyém. Lendületesen
megfordítalak, a kezedet a testedhez szorítom. Próbálsz rángatózni,
ki akarsz szabadulni, de esélyed sincs. Pánikba esel, most érzed
annak a súlyát, hogy mit tettél. A fegyver csövét az állad alá
csúsztatom.
– A saját bőrömet kockáztatom azzal, hogy idejövök érted, és te
így hálálod meg?
Zöld szemedben aggodalom szikrázik.
– Most mit fogsz csinálni?
Alig remeg a hangod. Erősnek akarsz tűnni, nem akarod, hogy
lássam, mennyire félsz. Közelebb hajolok, érzem, ahogy reszketsz.
– Azt hiszem – elkapom a tekinteted –, megtanítalak merülni.
Nélkülem esélyed sincsen a sötétség alá kerülni. Hátrébb lépek,
hagyom, hogy fellélegezz. Kézbe veszem a bilincset, máris rázod a
fejedet.
– Bízol bennem?
– Nem – vágod rá azonnal.
A válasz és a benne lévő könnyed őszinteség megmosolyogtat. A
helyedben én sem bíznék magamban.
– Korábban már mondtam – kinyitom a bilincset –, hogy ez a terv
része.
Máris ellenkezésre nyílik a szád.
 – Szerinted ki tudunk csak úgy simán sétálni innen? – szólalok
meg még előtted.
Láss csodát, csendben maradsz. Megfogtalak, kezded belátni,
hogy igazam van. Hezitálsz, de végül jó kislány módjára
előrenyújtod mindkét kezed. Először az egyiken, majd a másikon
csattan a bilincs. Azt csinálhatnék veled, amit akarok. Hazudnék, ha
azt mondanám, hogy ez nem tölt el izgalommal. Rámarkolok a
bilincset összekötő láncra, és erősen magam felé rántom. A váratlan
mozdulattól halkan felnyögsz. Sokkal jobb dolgokra is
használhatnánk ezt a bilincset. De erőt veszek magamon, ennek
nincs itt az ideje.
– Indulhatunk?
– Cseszd meg! – suttogod alig hallhatóan az orrod alatt.
Ezt igennek veszem.
Magam mellé húzlak. Szorosan fogom az alkarod, de figyelek,
hogy ne okozzak fájdalmat. A hátsó ajtón távozunk. Az egész
zökkenőmentes lesz, éppen ahogy érkeztem. Senkivel nem
találkozunk. Egyetlen árva rendőr sem állja az utunkat. A tervem
hibátlanul működik. Szinte már túl tökéletesen. Majdnem ott
vagyunk, amikor…
– Hé, ti ott!
A picsába, kellett elkiabálnom!
Ahogy megfordulok, egy tipikus fánkzabáló rendőrt látok. Hájas
testét sietve vonszolja felénk. Gondolhattam volna, hogy ez lesz.
Nehogy az életem egy kurva pillanatig egyszerű legyen! Szakad róla
a víz, amikor megáll előttünk, már ennyitől kifulladt.
– Őt… hova… viszed? – kérdezi levegő után kapkodva.
Most jön a magyarázkodás. Aztán várhatom, hogy hisz nekem,
vagy sem. Oldalra nézek, egy karnyújtásnyira van tőle a vészjelző
kar. Remek… Ha nem hisz nekem, akkor meghúzza, és baszhatom
az egészet. Már messziről láttam, hogy esélye sem lenne velem
szemben. Egy ütéssel a földre küldeném. Vagy akár le is lőhetném, a
töltött fegyver itt van a csípőmön. Mennyi ideig tartana előkapnom?
Mire feleszmélne, addigra már a padlón heverne, golyóval a
homlokában. Egyszerűbb és gyorsabb megoldás lenne, de nem
akarom megtenni. Ő csak a munkáját végzi.
Á
 – Át kell szállítanom, a főnök kérésére.
A válasz hallatán gondolkodóba esik. A tarkóját vakargatja
hebegni kezd, hogy neki erről senki nem szólt. Bizonytalan. A
picsába, meg ne húzza azt az átkozott vészjelzőt.
– Mr. Winkler külön kérte, hogy még ma vigyem el hozzá.
Bingó! A rohadék neve hallatán azonnal vigyázzba vágja magát.
Utunkra enged. Az egész őrs Jake markában van, felfordul a belem,
ha arra gondolok, hogy a pénznek köszönhetően mekkora hatalma
van. A hátsó bejárattól csak néhány lépést kell megtennünk az
autóig. Kinyitom az anyósülés ajtaját, de nem szállsz be. Szikrázó
szemmel a kezed nyújtod.
– Szedd le!
– Majd a kocsiban, szállj be! – Biccentek a fejemmel.
– Ez így emberrablás.
Ilyen a világon nincsen. Kiszabadítalak, erre te ezt csinálod
velem.
– Szeretnélek emlékeztetni, hogy önszántadból jöttél velem.
Közelebb lépsz hozzám, megcsap az illatod. Mintha tudnád, hogy
mekkora erővel bír a feromonod. Lágy hangon ismét arra kérsz,
hogy vegyem le a csuklódat szorító fémkarikát. Hamarosan
észreveszik, hogy eltűntél. Nincs idő harcolni. Miután eleget teszek a
kérésednek, siettető kézmozdulatokkal jelzem, hogy most már végre
beszállhatnál. De te meg se moccansz. Ha arra játszol, hogy felbaszd
az agyam, akkor nagyon jó úton haladsz.
– Kérek egy mobilt!
Felhúzom a szemöldököm, mire megköszörülöd a torkod.
– Szeretnék kérni egy mobilt.
Ennyi? Kedvesebb hangnem? Ennyivel akarnál meggyőzni? Van
még mit gyakorolni.
– Nem.
– Mi az, hogy nem?
A válaszom hallatán a korábbi tündéri hangsúly egy csapásra
eltűnik. Önkéntelenül vigyorogni kezdek. Közelebb lépek, mire
meghátrálsz. Olyanok vagyunk, akár a mágnes két azonos pólusa.
– Azt mondtad, nem bízol bennem, de megnyugodhatsz, én sem
benned.
 – Szerinted mégis kit akarok felhívni?
Gőzöm sincs, de nem is akarom kideríteni.
– Majd ha kiérdemelted, akkor telefonálhatsz.
– Ha kiérdemeltem? – Felnevetsz.
Piros ajkaid dühtől remegnek. Le se tagadhatnád, menynyire
utálsz.
– Seggfej vagy!
– Sose tagadtam, szállj be!
 15. FEJEZET
Nathalie
2017. 02. 25., szombat hajnal
Nem vagyok normális. Megszöktem az előzetes letartóztatásból.
Helyesbítenék, megszöktem az előzetes letartóztatásból egy
gyilkossal. Egy minden bizonnyal szociopata gyilkossal. A szemem
sarkából figyelem Alexandert. Egy kicsit sem bízok benne. Az, hogy
magával hozott, kizárólag az ő érdekeit szolgálja. Nem szabad
összetéveszteni a látszólagos segítőkészséget az önös érdekkel.
Erősebb nálam, sokkal erősebb. Vezetés közben is látom a karján
duzzadó izmokat. Az őrsön egy pillanat alatt fölém kerekedett. Csak
úgy tudok meglépni tőle, ha engedelmesnek mutatom magam.
Máshogy nincs esélyem. Henrynek sok befolyásos ismerőse van,
talán ő tud segíteni. A terv első lépéséhez szükségem van egy
telefonra. Neki persze esze ágában sem lesz adni, ezért olyan helyre
kell vinnie, ahol találok egyet. Ha azt hiszi, bízom benne, akkor nem
gyanakszik. A feszültség az idegeimet tépi.
– Nagyon csendben vagy – töri meg az utazás monoton csendjét.
Igen, mert éppen a szökésem tervezem.
– Azt hiszem, túl sok minden történt velem huszonnégy óra alatt.
– Beszélgessünk!
Nem akarok vele beszélgetni.
Megnyomom a rádió gombját, és próbálok valami zenét keresni.
Hiába pörögnek a számok, a sistergésen kívül mást nem hallunk.
– Francba. – Nyomom ki dühösen.
Alexander tekintete rajtam időzik.
– Inkább azt akartad hallgatni, mint engem?
Igen!
A hallgatásom válaszol helyettem. A lemezt jelző kis kapcsolóra
nyomok. Kérlek, legyen benne CD! A hangszóróból megszólal a
Merci Rainestől a The Devil is a Gentleman című szám. Elégedetten
dőlök hátra.
Lassítani kezd.
 – Most meg miért…
Még be sem fejezem a mondatot, máris megáll. Magyarázat
nélkül kiszáll a kocsiból, és a csomagtartóhoz sétál. Persze, tegyél úgy,
mintha itt sem lennék. Hátrafordulok, de a felnyitott csomagtartótól
semmit nem látok. Mi az ördögöt művel? Na jó, velem nem fogja ezt
csinálni. Amíg velem utazik, addig tudni akarom, mikor mi történik.
Lendületesen kiszállok, és hátraindulok.
– Hát te meg… Mi az isten… – az utolsó szavakat magasra szökő
hanggal ejtem.
Alexander félmeztelen testének látványára korántsem voltam
felkészülve. Reflexből elfordulok. Csupán egy pillanat erejéig láttam,
de a szálkás, kidolgozott test szinte beleégett a retinámba. Magas,
erős, túlságosan erős. Okosan kell a szökést megterveznem.
– Milyen prűd lett itt valaki – sziszegi a hátamnak.
A hangjából kihallom, hogy fülig érhet a szája.
– Gondolom, láttál már ilyet, nyugodtan visszafordulhatsz.
– Igen, láttam, de rád nem vagyok kíváncsi.
Hallom, ahogy lecsukja a csomagtartót. Amikor beülünk,
végigmérem. Fekete póló és bőrkabát. Kevésbé feltűnő, mint a
rendőr felszerelés…
– Úgy érzem, talán nem akarsz itt lenni – kezdeményez ismét
beszélgetést.
– Nahát, remek megfigyelő vagy.
Mégis, hogy akarnék?
– Azzal, hogy veled vagyok, csak még nagyobb veszélybe sodrom
magam.
– Javíts ki, ha tévedek – horkan fel –, de jelenleg mellettem van a
legnagyobb esélyed a túlélésre.
Egy ideig még biztosan élvezzük egymás társaságát. Ha már így
alakult, kíváncsi lennék néhány dologra.
– Miért csináltátok ezt az egészet?
A mellkasa megemelkedik.
– Erős kezdés…
– Tudom, hogy megölték a szüleiteket.
– Nahát – fordul felém –, mesélj, mit tudsz még!
 Elmondok neki mindent, amit tudok. Próbálom biztosítani arról,
hogy megértem, de a megtorlás soha nem jelent megoldást.
– Borzalmas, ami veletek történt, ilyet egy gyereknek sem
szabadna átélnie. A fájdalom…
Emelt hangon a szavamba vág.
– A fájdalom ösztönöz. Elviselhető, és hozzá lehet szokni, mint
minden máshoz. A fájdalom szülte harag nem más, mint a bosszú
előszobája.
Alexander hatalmas falakat húzott fel maga köré. Olyan, mintha
még mindig a nyolcéves énjét védené. Fél bízni, és fél attól, hogy
mások megbízhatnak benne. A magányt páncélként tartja maga
előtt. Ezáltal megvédheti magát minden érzelemtől, ami ismét
elgyengíti őt.
– Ne nézz így rám! – Megjegyzése közben oldalra sandít. –
Minden emberben ott rejtőzik a ketrecbe zárt szörnyeteg. Én csak
úgy döntöttem, hogy kiengedem az enyémet. Hidd el, partner, a
felét sem tudod a történetnek.
– Akkor mondd el! Segíts, hogy megértsem!
– Addig jó, amíg minél kevesebbet tudsz.
Ha nem tudnám milyen, azt hinném, azért nem mond el többet,
mert meg akar védeni. De engem nem vezet meg. Tudom, hogy erről
szó sincs. Különben is, már nyakig ülök az egészben. Van még valami,
ami egyszerűen nem hagy nyugodni.
– Miért te jöttél vissza?
Miért nem Conor? Gondolom magamban a mondat másik felét.
Azt hiszem, lényegtelen, hogy kimondtam, vagy sem. Alexander
arcát elnézve pontosan tudja, mi rejtőzik a kérdés mögött.
– Az volt a legbiztonságosabb, ha én jövök érted.
– Biztonságos? Mégis kinek?
– Neked – válaszolja tömören.
Alexander nem a szavak embere. Mindent harapófogóval kell
kihúzni belőle. Dühös, rideg és megközelíthetetlen.
– Azért jöttél vissza, hogy Jake-et megöld?
– Nem.
Hazudik!
– Na jó, nem csak miatta.
 – Még miért?
– Miattad.
Egyenesen a szemembe néz. Az arca rezzenéstelen, a hazugság
egyetlen jelét sem látom rajta. Kiváló a megtévesztésben. Akárcsak
Jake.
– Bízhatsz bennem, partner, nem hazudok neked.
– Pontosan ezt mondaná egy hazug is.
Alig látható mosoly bujkál a szája szélén. A reakciója újabb
kérdésre ösztönöz.
– Mióta figyeltél?
Megrántja a vállát.
– Ez nem válasz. Egy hónap? Két hónap? Fél év?
Az utolsó felvetésnél elmosolyodik.
– Nem emlékszem pontosan…
 Alexander
Huszonhárom hónappal korábban
2015. 03. 17., kedd
Egyszer volt, hol nem volt. Volt egyszer egy nagyszerű
pszichiáter, Nathalie Lawsonnak hívták. Nathalie élete izgalomtól
mentes volt. Ő még nem tudta, de egy alaposan kidolgozott terv
résztvevője lett. Ebben a játékban tudtán kívül kapott szerepet.
Hogy élvezni fogja? Az kérdőjeles.
Hogy boldog véggel zárul majd a mese? Erősen kétlem.
Amikor kitaláltam az egészet, tudtam, hogy nőre van
szükségünk. A nőket sokkal könnyebb elgyengíteni, mint a férfiakat.
Felszínes világban élünk. A szép embereket mindig
szimpatikusabbnak találjuk. Nehezebben feltételezünk róluk rosszat.
Ha valaki igényesen néz ki, jólesik ránézni, akkor akarva-
akaratlanul, nagyobb bizalmat szavazunk neki.
A nők után még jobban szűkítettem a kört. Legyen fiatal. Két
fiatal, mindennap órákig összezárva. Tökéletes. Innentől már
minden adott a vonzalom kialakulásához. Persze ezt nem lesz
könnyű elérni, elvégre egy pszichiáter ezt tanulja. Hogyan maradjon
távol, hogyan legyen tárgyilagos. De a vágytól izzó hormonoknak
bizony nehéz parancsolni. Elég, ha az érdeklődés halvány szikrája
kipattan, onnantól kezdve már csak idő kérdése, hogy mikor kap
lángra. Nem létezik pusztítóbb fegyver az ébredő vonzalomnál.
Az utolsó fontos dolog pedig már csak a hab volt a tortán. Legyen
szingli. Egy egyedülálló, magányos nőt egy vonzó férfi könnyedén
be tud hálózni. És te, Nathalie Lawson, minden pontnak megfeleltél.
Te vagy a tökéletes választás, ehhez kétség sem fér. Bár az igazat
megvallva, nem vagy egyszerű eset. Most is a távolból figyellek.
Dupla randin vagy, amit a barátnőd szervezett. Te jó ég, üvölt rólad,
hogy nem élvezed. A pasi, akit neked szánnak, tűrhető külsővel
rendelkezik. De ahogy az arcodat nézem, belülről bizony rohad.
Még tíz percet adok, és lelépsz. Oh, azt hiszem, most valami
kellemetlen poént mondott, amitől mindannyian csak kínosan
vigyorogtok. Na jó, legyen öt perc.
 Azt hiszem, rajtad kívül mindenki részeg a bárban. Szent Patrik
napján megvadulnak az írek. Az egész város whiskytől bűzölög.
Valaki megkocogtatja a vállam. Amikor megfordulok, egy zöld
parókás, vigyorgó arcot látok. Nem szól semmit, csak egy lóherét
nyom a kezembe. Ez már az ötödik, amit idegentől kapok. Úgy
tűnik, nagyon szerencsés évnek nézek elébe.
Felemelem a tekintetem, hogy megint téged nézhesselek. És láss
csodát, megtörténik, amit mondtam. A telefonodat szorongatva
szabadkozol. Mi lehetett a kifogás? Munka? Egy sürgős esethez
riasztanak? Igen, ez biztos beválik. Sajnálom. Tátogod a barátnődnek.
Ez nem őszinte, dehogy sajnálod. Azt hiszem, ideje nekem is menni.
Az utolsó korty fűszeres ital gyorsan csúszik le a torkomon. A pultra
csapok egy húszast, és már fordulok is a kijárat felé, amikor…
– Áuch…
Baszki. Teljes erővel a vállamnak száguldottál. Nem éppen így
képzeltem az első találkozást.
– Sajnálom – nyögöd a mellkasodat dörzsölve.
Hmm, na ez már őszinte. Tényleg sajnálod. Összeakad a
tekintetünk. Nem tudnám megmondani, hogy vonzónak tartasz-e.
Közömbösen viselkedsz. A pupillád nem tágul, nem dobálod
zavartan a hajad, nem szökik egy oktávval feljebb a hangod. Még
csak el sem pirulsz tőlem. A felsőmet nézed, majd egy gyors
mozdulattal a karom felé nyúlsz, és belém csípsz egyet.
Felmordulok, miközben a csípés helyéhez kapok.
– Te megcsíptél.
Muszáj volt hangosan kimondanom, hogy elhiggyem.
Mosolyogva a pólómra böksz.
– Zöldben kéne lenned.
Aki Szent Patrik-napon nem visel zöldet, azt az írek megcsípik.
Most a baseballsapkát méregeted, talán azon gondolkodsz, miért
van rajtam egy pubban. Megkérdezed? Nem, persze hogy nem. Mire
feleszmélek, addigra már tovább is sétáltál. Csak az illatod maradt itt
előttem. A feromonjaid ilyen közelségből életveszélyesek.
Tökéletes…
 16. FEJEZET
Nathalie
2017. 02. 25., szombat
A gyomrom hatalmasat kordul. Már nem is emlékszem, mikor
ettem utoljára. Átnézek a vállam fölött, persze, hogy a hátsó ülésen
nincs semmi. Kinyitom a kesztyűtartót, remélve, hogy egy száraz
kekszet legalább találok, de ahogy felnyitom, megdermedek. Egy
újabb pisztoly díszeleg a papírköteg tetején. Ez sokkal nagyobb, mint
amit korábban a kezemben tartottam. Egy ilyen fegyvert nem puszta
megfélemlítésből tartanak, ezt használni is akarják. Elszorul a
torkom.
– Szeretnéd megfogni?
Alexander vigyorogva átnyúl az én felemre. Keze súrolja a
térdem, miközben visszacsukja a kesztyűtartót. Most nyugodtnak
tűnik, de ez semmit nem jelent. Kezelhetetlen és rendkívül impulzív.
Nem bízhatok benne. Egyik pillanatban még talán azt érzi, hogy
szüksége van rám, de a következőben már lehet, hogy ezt a fegyvert
szegezi nekem. Nem fogom ölbe tett kézzel várni, hogy mikor jutok
Mike Winkler sorsára. Le kell lépnem, mihamarabb. A gondolatom
közé esőcseppek kopogása férkőzik. Ma szokatlanul meleg idő van,
ez nem jellemző februárban. Az égbolt egyre Sötétebb lesz felettünk.
Az ablaktörlő unottan mossa eggyé a cseppeket.
– Az időjárás éppen olyan, mint a kedvem – jegyzi meg halkan.
– Ingadozó? Szeszélyes? Kiszámíthatatlan?
Felém fordul.
– Arra gondoltam, hogy szar.
– Ez csak eső – reflektálok.
– Utálom az esőt – dörren a hangja.
Nahát, ezek szerint van valami, amiben Conor nem hazudott.
Alexander valóban nem szereti az esőt. A hasam ismét korogni kezd.
– Éhes vagyok.
– Hallom – válaszol unottan.
– Ennyi?
 – Most nem fogunk megállni.
Feszült és türelmetlen vagyok. Nem akarok tovább vele maradni.
– De már nagyon éhes vagyok – próbálkozom újra.
Erősebben rámarkol a kormányra. Nem szól semmit, de a
következő lehajtó felé veszi az irányt. Fellélegzem, hamarosan
megléphetek. Egy útszéli gyorsétterem mellett állunk meg. Jobban
örültem volna, ha bemegyünk a városba, de jobb, mint a semmi.
Ahogy leáll a motor, már szállnék is ki, de a kezem után kap.
– Nem kell emlékeztesselek rá, hogy ne csinálj hülyeséget, ugye?
Mintha tudná, mire készülök.
– A bizalmatlanságodról nem ártana beszélgetned egy
szakemberrel.
Ha már itt tartunk, nem csak arról.
– Úgy gondolod? – kérdezi vigyorogva.
Úgy!
 Alexander
Három héttel korábban
2017. 02. 01., szerda
Fehér kabátban és fehér sapkában sietsz a ház felé. A hóesésben
szinte alig veszlek észre. Az egyetlen, ami miatt nem olvadsz be a
környezetbe, az a vörös hajad. Szívesen meghallgatnám, miről
beszélgettek a dokinővel, de valószínűleg a fele nem érdekelne. Én
mindent tudok, te viszont semmit. Egy őrült pszichopata fasszal
vagy együtt, és még csak észre sem veszed. Jake jól játssza a
szerepét, túl jól…
A sapkát az arcomba húzva hátrébb döntöm az ülést. Muszáj
pihennem, az elmúlt napokban alig aludtam. Fárasztó állandó
készenlétben a nyomodban lenni. Mennyivel egyszerűbb lenne, ha
bekopognék és mindent kitálalnék. Nico erről persze hallani se akar.
Megígértette velem, hogy diszkréten viselkedem. Diszkréten… Ezt a
szót még hírből sem ismerem. Csak akkor avatkozhatok közbe, ha
elkerülhetetlen. Kivételesen megpróbálok eleget tenni a kérésének.
Erőteljes ütésekre riadok fel. A szívem majd kiszakad a
mellkasomból. Az ablakomat a dokinő kocogtatja. Na baszd meg! A
műszerfalon lévő órára nézve látom, hogy már délután kettő van.
Ezek szerint túlságosan jól sikerült a pihenés.
– Segíthetek, hölgyem? – kérdezem illedelmesen, amint
leengedem az ablakot.
– Én is éppen ezt akartam kérdezni – válaszolja. – Már sokadjára
látom az autóját.
Ebből semmi jó nem fog kisülni.
– Tudja, itt lakom a környéken – mutatok körbe.
Bólogatni kezd, de látom az arcán, hogy egy szavamat sem hiszi
el. Ez így nagyon nem lesz jó. Lehet, hogy már hívta a rendőröket.
Egy perverz kukkoló a Goldride környékén, erre tuti rögtön ugranak
a hekusok.
– Azt hiszem, tudom, miért van itt – szemüvege fölött szúrósan
rám pillant.
Nagyot nyelek, érzem, hogy a torkom megfeszül. Őt eddig nem
soroltam a zavaró tényezők közé, jó lenne, ha ez így is maradna. A
slusszkulcshoz nyúlok, le kell lépnem!
– Tudja, a férfiak nehezebben veszik rá magukat, hogy eljöjjenek
hozzám. Gyengeségnek érzik.
Várjunk csak, azt hiszi, hogy kezelésre akarok járni? Ez jó, erre
nem számítottam. Önkéntelenül elvigyorodok, ahogy ezt meglátja, ő
is mosolyogni kezd.
– Látja, máris jobban érzi magát. Éppen van egy szabad órám,
jöjjön be!
Hiába próbálok ellenkezni, hajthatatlannak bizonyul. Hát ezt nem
így terveztem, de ember tervez, Isten… Nem fejezem be a
gondolatot, helyette csak a fejemet rázva vigyorgok. Isten… Mintha
létezne. Őrület, hogy micsoda erővel ruháztuk fel őt, akitől a
megváltást várjuk. Ha valamit el akarsz érni, azt magadnak kell
megtenned, nem egy hosszú szakállas fickóra kell várni.
A doktornő teával kínál, valami erősebb jólesne, de azt hiszem, ez
kezdésnek kemény lenne. Ahogy a kanapéra ülök, szinte rögtön
megérzem az illatod. Lehetséges ez? Vagy csak az agyam szórakozik
velem? Érdekes a hely atmoszférája. Kellemes, nyugodt, már értem,
miért nyílnak meg itt könnyen az emberek. Andrea egy füzettel ül
velem szemben, és bemutatkozik.
– Kezdjük rögtön a legegyszerűbbel. Hogy hívják?
Méghogy a legegyszerűbb! A saját nevemet csak nem
mondhatom meg, mi van, ha már beszéltél rólam. Egy olyan név
kell, ami kellemes, férfias. Nem túl hivalkodó, de nem is általános.
– Jamie.
Ahogy kimondom, egész megtetszik. Belőlem egész jó Jamie
válhatna. Jamie, aki egy bár tulajdonosa. Jamie téged biztosan
könnyen megkapna.
Andrea semmit nem reagál, ezek szerint elhiszi, hogy ez a nevem.
– Hány éves?
– Harminchárom.
– Mit lehet tudni magáról?
Ismét egy zseniális kérdés. Mégis mit kellene mondanom, amitől
nem fordul le a székről?
– Úgy látom, maga nehezen beszél a magánéletéről.
Főleg, ha most kell kitalálnom.
 – Beszélgessünk esetleg a családjáról.
Hangosan felsóhajtok, semmi kedvem nincs ehhez. A térdemen
támaszkodva mégis beszélni kezdek.
– Két testvérem van, akikkel nagyon jó a kapcsolatom. Ők a
családom.
– És a szülei?
– Ők már nem élnek.
– Őszinte részvétem!
Hogy mennyire utálom ezt a mondatot. Semmi érzelem nincs
mögötte.
– Ezt a témát szeretném, ha nem feszegetnénk.
– Megértettem. – Bólint. – Miért jött el hozzám?
Mert ha nem teszem, akkor lebukok, hogy a volt tanítványod
után kémkedek.
– Van esetleg valami fóbiája, amin szeretné, ha dolgoznánk? –
kérdez tovább.
Lelkesnek tűnik, olyan, mint aki valóban segíteni akar. Na de
hogy fóbia? Ne röhögtessen!
– Nincsenek fóbiás félelmeim, igazából ezeket sosem értettem.
– Mit nem ért bennük?
– Azt, hogy miért félnek az emberek például a sötétségtől.
– Mindenkinek máshol van az ingerküszöbe.
– Szerintem egy átlagos embertől jobban kell tartanunk. Sose
tudhatjuk, hogy mikor fog valaki szörnyeteggé változni.
– Érdekes meglátás. Az ön életében van, aki szörnnyé változott?
Hogyne lenne!
– Nincsen – megcsóválom a fejem. – Ez csak egy példa volt.
– Értem. Van esetleg valaki, akiről szívesen mesélne?
A volt tanítványodról szívesen dumcsiznék.
– Nincsen – felelem némi hallgatás után.
– Tudja, elég régóta csinálom ezt. Észreveszem, ha valaki
hazudik.
Az idő hátralévő részében általános dolgokról beszélgetünk. A
doktornő azt hiszi, ő irányítja a beszélgetést, de téved. Olyan jól
hazudok, hogy már majdnem elhiszem, amit mondok. Tetszik Jamie
élete, szívesen cserélnék vele. Ahogy lejár az egy óra, a doktornő a
naptár felé nyúl.
– Szeretném, ha innentől rendszeresen találkoznánk.
Hát persze, nekem is minden vágyam ez.
– A keddi napok megfelelnek önnek?
Bólintok.
– Esetleg kilenc órakor?
Egyetértően biccentek, mire elmosolyodik. Méghogy észreveszi,
amikor valaki hazudik…
 17. FEJEZET
Nathalie
2017. 02. 25., szombat
Ez nem egy reggeliző, inkább egy kocsma, ami nappal is nyitva
van. A bejárat feletti csengő az ajtó nyitásakor jelzi az új vendégeket.
Néhányan felfigyelnek ránk. Leginkább a kamionsofőröknek szúrok
szemet. Ám a tüzetes méregetést azonnal abbahagyják, amikor
Alexander mellém lép. A legtávolabbi asztalt választja. Éppen csak
helyet foglalunk a fekete bőrülésen, amikor a pincérnő máris
megérkezik a két étlappal. A frissen vasalt köténye feszesen simul a
testére. Felém nyújtja a ragacsos plexivel bevont lapot.
– Inni mit hozhatok?
– Két kávét kérünk – válaszolja Alexander.
Helyettem döntött?
– Én nem kérek, köszönöm.
A nő egy határozott mozdulattal kihúzza a rendelésem.
– Valami mást esetleg?
– Semmit – rázom a fejem.
Mire kihozza az italt, már itt sem leszek.
– Tejet kér bele? – fordul Alexander felé.
Megrázza a fejét.
– Feketén, köszönöm.
– Passzol a lelkedhez – pusmogom az orrom alatt.
A megjegyzésem hallatán a pincérnő elmosolyodik.
– Akkor mindjárt hozom is.
Ahogy magunkra maradunk Alexander megfogja az kezemben
lévő étlap tetejét és lenyomja az asztalra. A tekintetünk találkozik.
– Már vicceskedünk is? – magasra húzza szemöldökét. – Remek,
ezek szerint kezdesz feloldódni.
– Feloldódni? Mi vagyok szerinted, pezsgőtabletta?
Indulattól vibrál a hangom. Az érzelmeim kezdenek eluralkodni
rajtam. Mióta megjelent, azóta fenekestül felfordult az életem. Nem
gondolhatja komolyan, hogy ezt vigyorogva tűröm. Elég messze
kerültünk Westporttól. Az itteni rendőröket már biztosan nem
irányítja Jake. Most kell lépnem! Leteszem az étlapot és szó nélkül
felállok. Éppen elindulnék, amikor Alexander ráfog a karomra.
– Ülj vissza! – utasít.
– Mosdóba kell mennem.
– Miért van az, hogy nem hiszek neked?
– Az a te bajod, hogy bizalmatlan vagy.
Elmélyülten fürkészi az arcom. Próbál rájönni, bízhat-e bennem.
– Esetleg el akarsz kísérni?
Megnedvesíti az alsó ajkát, miközben elmosolyodik.
– Szeretnéd?
– Előbb pisilem itt helyben össze magam – suttogom.
– Végül is, az is egy opció.
– Alexander, kérlek – hangom lágy, mintha az őszinte ártatlanság
járná át –, csak mosdóba megyek.
Keményen állom a pillantását. A szemében tomboló vihar
csillapodni kezd, bizalmatlan ráncai meglágyulnak, az ujjai
meglazulnak.
– Két perced van.
Sietősen kapkodom a lábam. Nem nézek hátra, de biztos vagyok
benne, hogy minden mozdulatom követi. A mellékhelyiséget jelző
tábla felé fordulok. Néhány lépés, és eltűnök a látószögéből.
Összeugrik a gyomrom. A pánikkal vegyült izgalom a szívemhez
szökik. Egy folyosóra érek, a falon ott van egy telefon, éppen ahogy
sejtettem. Odafutok a készülékhez, és azonnal a fülemhez emelem. A
vonal süket.
Bassza meg!
Nyomogatom a gombokat, hátha történik valami, de semmi. A
készülék oldalára teszem a kezem, amikor megérzek valamit az
ujjaim alatt. Egy szűk nyílás jelzi, hogy a gép csak apróval fog
működni. Fellélegzem, még van esélyem. Vadul túrni kezdem a
zsebeim, semmi. Csak egy hitelkártya van a kabátom belső zsebében.
Remek, ezzel sokra nem megyek. Ajtócsapódást és étkészletek
zörgését hallom a folyosó végéről. Összerezzenek. Amikor a zaj
irányába fordulok, megkönnyebbülve engedem ki a mellkasomat
feszítő levegőt. A pincérnő egy jól megrakott tálcát tart a kezében.
Egyenesen felém tart, ártatlanul próbálok mosolyogni, amit
viszonoz.
– Elnézést – fordulok lendületesen utána.
– Igen?
– Tudna esetleg egy kis aprót adni? Az asztalnál hagytam a
tárcámat.
Még mielőtt bármit mondhatna, előhúzom a hitelkártyámat.
– Csak ez van nálam, de odaadom addig biztosítékként.
Az arcán egy pillanatig sem látok gyanakvást vagy kétséget. A
kötény zsebébe nyúl, és néhány centet nyom a kezembe.
– Hálásan köszönöm.
Egy biccentés után már viszi is tovább az illatozó reggelit. Az
érméket a nyílásba csúsztatom, és újra a fülemhez emelem a telefont.
Reménnyel teli búgás érkezik a túloldalról. Ez az! A falon vastagra
szedett betűkkel ott virít a mentő, tűzoltók és a helyi rendőrőrs
száma. Az utolsót tárcsázom.
Kicsöng!
Gyerünk, gyerünk! Az adrenalin vadul buzog bennem. Egy
búgás, semmi. Az izzadságtól csúszik a tenyerem. A második búgás
is elhangzik, mire felveszik.
– Hatszáznyolcvanhetes rendőrkapitányság, miben segíthetek?
– Igen, én, Nathalie…
Egy kéz nyúl ki mögülem, ami megszakítja a hívást. Egész testem
reszketni kezd. Olyan erősen szorítom a kagylót, hogy abba
belefájdulnak az ujjperceim. A gép tetején pihenő eres, méretes
kézfejet nézem: Hirtelen érzem, hogy a teste megmozdul. Lassú
lépésekkel megkerül és mellém lép. A tekintete elsötétül, a
világoskék szempár éjsötétbe csap át.
– Ezt elkérném – kiveszi a kezemből a kagylót és visszateszi a
helyére.
A higgadtság és a hangjából áradó nyugalom félelemkeltő. Az
állkapcsa megfeszül. Remegni kezd a gyomrom attól, ahogy
méreget. Megöl? Igen, biztosan meg akar ölni.
– Én…
Egy hirtelen mozdulattal megragadja a karomat és belök a
raktárba. Hátam a falnak csapódik. A pánik az egekbe löki a
pulzusomat. Hadonászni kezdek, a könyökömet egy polc sarkába
verem. A rápakolt szószosüvegek meginognak, halkan csilingelnek,
ahogy egymáshoz koccannak. A fájdalom élesen hasít belém,
bizseregni kezd az egész karom. Mire segítségért kiálthatnék,
addigra már egyik kezét a számra teszi. A zár kattan, végem van.
– Kérlek – nyögöm a kezébe miközben kétségbeesetten a fejemet
rázom.
Nem akarok meghalni!
Feldühítettem. Túlságosan impulzív.
– Csak egyszer fogom elmondani. – Vadul hullámzik a mellkasa.
– Kizárólag mellettem van esélyed az életben maradásra.
Heves bólogatással jelzem, hogy megértettem.
– Vezessünk be egy szabályt, rendben?
Nagyon közel hajol hozzám. Az illata felkúszik az orromon,
egészen az agyamig hatol.
– Nem… próbálsz… megszökni… tőlem – mondja tagoltan.
– Nem fogok – dadogom. – Kérlek, ne bánts!
Homlokát a homlokomnak támasztja, miközben hangosan kifújja
a levegőt.
– Szerinted, ha bántani akarnálak, akkor szenvednék ennyit
veled?
A félelem elhomályosítja az ítélőképességem, de be kell látnom,
hogy van valami abban, amit mond. Valamiért szüksége van rám,
nagyon is. Fontos része vagyok a tervének. Nathalie, ne legyél hülye! A
fontos nem egyenlő a pótolhatatlannal.
A raktár kilincse lenyomódik, Alexander keze Őrületes
gyorsasággal tűnik el a szám elől. Alkarja megfeszül, ahogy ellentart
annak, aki be akar jutni. Itt az esély, hogy sikítsak, hogy vadul
segítségért kiáltozzak. Arcát visszafordítja felém.
– Én a helyedben nem próbálkoznék.
Az ajtó rázkódik, a túloldalról egyre hevesebben próbál valaki
bejutni. Meghallom a pincérnő hangját. Aztán Alexander mélyen a
szemembe néz.
– Jól gondold meg, mit csinálsz!
Még fel sem fogom a szavakat, amikor egyszer csak elengedi a
kilincset, és az ajtó kivágódik. A nő elborzad, amikor meglátja
összesimuló testünket.
– Na de kérem… – sípol a pincérnő megrökönyödve.
Alexander hátrébb lépve az övét igazgatja. Vigyorogva beletúr a
hajába, miközben tekintetével egy utolsó figyelmeztetést küld felém.
– Sajnáljuk – biccent a nő felé, mikor elhalad mellette.
A zihált, kipirosodott arcom láttán még hihetőnek is tűnik az,
amit Alexander láttatni akar. Az agyunk azt hiszi el, amit látunk. A
nő nem elmélkedik azon, hogy valójában mi történhetett. Nem
hibáztatom érte. Visszaindulok az asztalhoz, de Alexander elkapja a
csuklómat.
– Hé!
Erőteljes hangsúllyal jelzem nem tetszésemet, de persze hidegen
hagyja.
– Még nem ettünk – pufogok, amikor már kint vagyunk.
– Nem is fogunk.
– De éhes vagyok.
– Majd máskor eldöntöd, hogy szöksz vagy eszel.
Ki nem állhatom!
Néhány perc múlva már ismét az autópályán vagyunk. Az
aszfaltra felfestett fehér csíkok látványába belefeledkezek. Hogy az
ördögbe fogok ebből kimászni? Lehetséges egyáltalán, hogy ép
bőrrel megússzam? Eltelik talán egy óra is, amíg nem szólunk
egymáshoz, végül a legnagyobb meglepetésemre ő töri meg a
csendet.
– Miért ilyen nehéz kiérdemelni a bizalmad?
– Tessék? – kapom fel a fejem.
– Sokan átvertek?
– Te most szórakozol, ugye? Azt várod, hogy a történtek ellenére
bizalmat szavazzak neked?
– Valami ilyesmi – biccent.
– Mégis ki az a marha, aki önként és dalolva megbízik egy
gyilkosban?
Egy apró, szinte alig látható mosoly jelenik meg a szája szélén.
– Te megbíztál Conradban.
– Szerencsére tanultam belőle, ezt a hibát nem fogom újra
elkövetni.
 – Még egy ideig egymás társaságát fogjuk élvezni, szóval az lenne
a legjobb, ha nekem is adnál egy esélyt.
Felhorkanva a fejemet rázom. Azt ugyan lesheti.
– A szavamat adom, hogy nem bántalak.
A szavát adja, jó vicc. Mintha ez érne bármit is.
– Egy ujjal sem fogok hozzád érni – próbálkozik tovább. – Ez így
megfelel?
Nem reagálok, ezért többször is felém néz.
– Na jó, így nagyon hosszú és unalmas útnak nézünk elébe, mi
lenne…
– Hosszú? Miért? Dublin csak néhány órányira van.
Megcsóválja a fejét.
– Előtte meg kell állnunk valahol.
– Hol?
– Időben megtudsz mindent.
– Méghogy bízzunk egymásban… – motyogom az orrom alatt.
– Igazad van.
Erre a mondatra felkapom a fejem.
– Nem bízol bennem, én se benned.
Ez talán az egyetlen dolog, amiben egyetértünk.
– A bizalmat ki kell érdemelni, de ehhez meg kell ismernünk
egymást. Mit szólsz tizenöt kérdéshez?
– Tizenöt kérdéshez? – ismétlem értetlenül.
– Kölcsönösen kérdezünk egymástól, amire Őszintén
válaszolunk. – Az utolsó szavakat különös nyomatékkal ejti ki.
Egy bizalomjáték? Éppen, mint Conornál, ezek szerint van,
amiben hasonlítanak. Talán nem is hangzik olyan rosszul. Az intim,
személyes információk megosztása mély kapcsolat kialakulásához
vezet. Ezt alkalmazom a terápiás kezeléseknél is. Persze az
egyértelmű, hogy Alexander és közöttem nem fog különleges
kötelék kialakulni, viszont ha megnyílik, az előnyömre válhat.
Minden ember manipulálható, így ő is. Ám ahhoz, hogy hatást
tudjak gyakorolni rá, többet kell tudnom róla. A Conorral való
kezelésekre gondolok, arról, hogyan beszélt Lenardról, hogyan
játszotta el őt. Ha Lenard személyiségjellemzése Alexander pontos
mása, akkor roppant nehéz dolgom lesz. Ő mindenkit az
ellenségének tekint. A bizalmát elnyerni felér egy lehetetlen
küldetéssel.
– A hallgatásod beleegyezésnek veszem. Kezdjük! Miért kezdtél
el randizni Jake-kel?
A döbbenettől kikerekedik a szemem.
– Te tényleg erre vagy kíváncsi?
– A témakörök nincsenek megszabva.
Hangosan felsóhajtok. Legyen, ha tényleg ez érdekli.
– Éppen olyankor lépett az életembe, amikor szükségem volt
valakire, aki rendes, kedves. Egyszerűen tökéletes volt, akár egy…
– Ha azt mondod, hogy mesebeli herceg, kiugrom az ablakon –
szúr oda csípősen.
– Én csak azt mondom, hogy látszólag hibátlan volt.
– Atyaég, olyan naiv vagy.
A cinikussága végtelenül felbosszant.
– Kislány, jobb, ha tőlem tudod, a szőke herceg nem létezik. Ha
valaki túlságosan tökéletesnek tűnik, akkor ott bizony nagy baj van.
– Ne aggódj, nálad már tökéletesen látom a helyzetet.
– Nem mondod… – reflektál vigyorogva.
– A te kedvességed mögött önös érdekek bújnak meg.
– Tehát ilyennek látsz. Egy manipulativ, önző alaknak.
A hallgatásom sokatmondó.
– Én jövök – szólalok meg végül. – Miért ölted meg Mike
Winklert?
Erősebben markolja a kormányt. Ez tiltott terület. Most már
biztosan bánja, hogy nem szabtuk meg a témaköröket. Néha akár
egy kérdés is elég ahhoz, hogy a múlt sebeit felszaggassuk. Ha nem
dolgozzuk fel a fájdalmakat, csak elnyomjuk, akkor az örökké
érzékeny pont marad.
– Feleslegesen pazaroltál el egy kérdést – szólal meg némi
hallgatás után –, tudod a választ.
Bosszú volt. Máris egy új kérdés ötlik fel bennem, amikor
megszólal.
– Miért akartál hinni Conrad ártatlanságában?
Ezen sokszor elmélkedtem.
 – Egy emberi élet kioltásához szörnyű érzéketlenség szükséges. –
Elhalkulok. – Talán csak remélni akartam, hogy ő nem ilyen.
– Velem ellentétben…
Azt várja, hogy megcáfoljam a kijelentését? Hazudnom kellene?
Nem megy.
– Olyan álszent vagy.
– Álszent? – elképedve ismétlem őt.
– Igen, az. Állatok vagyunk, ez tény. Mindannyiunkban ott
szunnyad a gyilkos ösztön.
– Szóval a te nézeted szerint mindannyian gyilkosok vagyunk?
Időzített bombák, amelyek bármikor robbanhatnak?
– Hidd el – fordul felém ha az életed múlna rajta, képes lennél
ölni.
Nem vitatkozom, ha ismerne, akkor tudná, hogy képtelen lennék
rá.
– Lehetnél jó ember.
Még magam is nehezen hiszem el, amit mondok.
– Hát épp ez az… Nem akarok jó lenni.
Alig észrevehetően elmosolyodik. Élvezi, hogy rossz, hogy azt
tesz, amit akar. Élvezi, hogy áthágja a szabályokat. Ha a bosszú
vezérelte, akkor biztos, hogy nem elégedett meg ezzel az egy
gyilkossággal.
– Csak Winklert ölted meg, vagy voltak mások is?
A kérdésem hallatán összehúzza a szemöldökét. Ádámcsutkája
fel-le mozog. A teste jelzéseket küld felém, hogy érzékeny területen
járok.
– Miből gondolod, hogy többen voltak?
– Megérzés – rántom meg a vállam.
Megdörzsöli a tarkóját, mintha mondani akarna valamit, de végül
csak hallgat. Az utat nézi, gondolatban messze járhat.
– Mennyi? Három ember?
Három gyilkosság, már a puszta gondolat is fojtogatja a torkomat.
– Még tizenegy kérdés.
– Hatot?
– Még tíz – morogja.
Most már tudnom kell! Miért titkolja ennyire?
 – Feleslegesen pazarlod a kérdéseid egy olyan válaszra, amit nem
akarsz tudni.
Nyel egyet, aztán még egyet. Megfeszül a nyaka. Ideges.
– Tudni akarom! – emelem fel a hangom.
– Mindenkit – felém fordul.
Megfagy a levegő.
– Ezt akartad hallani, nem? Egy idő után már nem számoltam,
hányan voltak. A törvény nem szolgáltatott igazságot, de én igen.
Mindenkit megöltem, akinek köze volt hozzá. Szándékosan Winklert
hagytam utoljára, azt akartam, hogy tudja. Érezze a félelmet, a
kétségbeesést, hogy nem tud mit tenni.
Ahogy az emlékek feltörnek, Alexander szeme megváltozik.
Nincs benne megbánás, se könyörület.
– Lemészároltam mindenkit, és tudod mit? – felém fordul. –
Rohadtul élveztem!
A szavai minden együttérzést eltörölnek bennem. Erősen
rámarkolok az ülés szélére. Méghogy vele vagyok a legnagyobb
biztonságban. Egy frászt! Már hogy lennék biztonságban egy olyan
ember mellett, akinek a kezéhez ennyi ember vére tapad?
– Végeztünk a kérdésekkel – zárja le a beszélgetést.
 Alexander
2017. 02. 25., szombat
A picsába. Miért mondtam el? Tudtam, hogy ez lesz. Most még
jobban tartasz tőlem. Reszket a kezed. A légzésed is egyenetlen.
Félsz és szorongsz. Nem lepődnék meg, ha hisztérikusan tombolni
kezdenél. Pedig csak meg akartalak ijeszteni. Akartam, hogy tudd,
engem nem fogsz megfejteni. Ne akarj analizálni. Velem olyan, akár
a tűzzel játszani. Hiába próbálkozol óvatosan. Finoman nyújtod
felém a kezed vagy gyorsan, teljesen mindegy. Meg foglak égetni,
fájdalmat fogok okozni. Erre nem árt téged emlékeztetni.
Az elején meg sem fordult a fejemben, hogy ennek egyszer ez lesz
a vége. A nagyszüleink harcoltak a rendszer ellen. Nyomozókat
fogadtak, próbálták kideríteni, mi történhetett. Én elmondtam, mit
láttam, de nem értem vele semmit. A nagyszüleim tudták, hogy ha
kiderül az igazság, az csak még nagyobb bajba keverhet. Az
igazságszolgáltatás majd mindent rendbe tesz. Ezt mondták újra és újra.
De persze lószar sem történt. Telt az idő, és szépen lassan elfeledtek
minket. A kitervelt gyilkosságot letudták betöréses rablásnak, az
aktát lezárták. Senkit nem érdekelt, hogy az hazugságtól duzzad.
Feltették egy polcra, ahol azóta porosodik.
Korrupt, mocskos világban élünk. Ha van elég pénzed, bármit
megtehetsz. Bármilyen rothadó gennyes mocskot a szőnyeg alá
söpörtethetsz.
Próbálkozhatsz a pszicho szarságaiddal, ezt egy kívülálló soha
nem fogja megérteni. Tönkretették az életem, mégis mit kellett volna
tennem? Végignézni, hogy a felelősök boldogan élnek? Biztos abban
reménykedsz, hogy megbántam. Rossz hírem van, Nathalie. Nem
mardos éjjelente a bűntudat. Nem forgolódok álmatlanul.
Mindannyian megérdemelték. És tudod, mit? Újra megtenném. Újra
végignézném, ahogy a vérük a padlót áztatja. Szemrebbenés nélkül
lépnék a tüdejükre, nehezednék a csontokra, várva, mikor
roppannak össze.
Tudom, hogy mi vezérelt.
Tudom, hogy mi vagyok…
Vajon te képes leszel ezt elfogadni?
 Másfél évvel korábban
2015. 07. 13., hétfő
Egyszer azt olvastam valahol, hogy a feledés és a megbocsájtás az
ember ajándéka önmagának. Azokban a hónapokban, amikor a
szüleim gyilkosát követtem, sokszor eszembe jutott ez a gondolat.
De mi értelme van a megbocsájtásnak, amikor elégtételt is lehet
venni? A szüleim gyilkosa nem érdemel megbocsájtást…
Bevallom, örülök neki, hogy Bowman egyedülálló. Már közel
hatvanéves, és egyedül éli az életét. Nincs neje, gyerek, de még egy
istenverte kutyája se. Szánalomra méltó, de legalább nem okozok
másnak fájdalmat. Nem szeretek olyanoknak ártani, akik nem
érdemlik meg. Nem akarok rossz ember lenni. Bár ez érdekes
kijelentés annak fényében, hogy éppen mire készülök. Minden
tavasszal elmegy néhány hétre egy erdőszéli kisházba. Vadászik.
Már egy ideje a nyomában vagyok, de még csak észre sem vett.
Méghogy vadász… Most préda szerepbe sorolta magát.
Különleges élmény a vadászat. Izgalmas, ahogy a felgyorsult
hétköznapokból visszafejlődünk primitív vadakká. A fák között
loholsz az űzött vad nyomában. A pulzusod az egekben. Az
adrenalin dübörög a testedben. A gyilkosság utáni vágy az egyetlen,
ami ösztönöz.
Na persze az a vadászat, amit ő és a középkorú tohonya társai
folytatnak, közel sem ilyen. A magaslesen ülve várják, hogy a fizetett
bérhajtók eléjük hajtsák a vadakat. Ez a sport, mert sportnak is
szokták ezt nevezni, ilyen egyszerű. A vad eléd kerül, célzol,
rátartasz és lősz.
Paul Rodrigez jól mondta: A vadászat nem sport, mert a
sportmérkőzésen mindkét fél tudja, hogy már megy a játék.
Kíváncsi lennék, Bowmannek mi a véleménye erről. Ha ezt valaki
a hétköznapokban a fejéhez vágná, akkor fröcsögve védené magát és
a társait. Az állatok arra vannak, hogy a vérüket ontsátok, igaz?
Na lássuk, most mit gondol erről. A haragtól megfeszülnek az
izmaim. A rohadék ugyanezt csinálta velünk. A szüleimnek fogalma
sem volt róla, hogy mi vár ránk akkor este. Bowman Odakintről
leskelődött. Nézte, ahogy egy család az utolsó boldog pillanatait éli,
miközben ő kint ült és várt. Aztán egy váratlan pillanatban lecsapott.
Nem érdemel gyors halált, szenvednie kell. Azt akarom, hogy tudja,
valaki már kiszemelte. Akarom, hogy a nyomás összeroppantsa.
Kínozza a gondolat, hogy az élete bármikor véget érhet.
A társaival csak egy nap múlva találkozik. Ő előre jött, már alig
várja, hogy megkezdődjön a hajtóvadászat. Hajnal van, még minden
deres. Magam előtt látom a leheletemet. Komótosan kicammog a
házból és útnak ered. A vállán egy túlárazott vadászzsák és egy kis
kaliberű Chiappa sportfegyver. Egy vad leterítéséhez megfelelő, de
az én mesterlövész M82-es Barrettemmel szemben mit sem ér.
Fél órán belül már a magaslesen szürcsöli a kávéját. A
környezetét kémleli, de engem persze észre sem vesz. Biztos
távolból figyelem minden rezdülését. Eleget vártam, ideje elkezdeni
játszani. A magasba tartom a fegyver csövét, és lövök egyet. A
hajnali csendben hangosan visszhangzik a fegyver dördülése.
Madarak riadtan repülnek az ég felé. A távcsőből nézem, megijedt.
Rögtön forgolódni kezd. Nem érti, ki lehetett az. Talán a barátai?
Vagy más vadászok? Persze, hogy azok, nyugtathatja magát. Nem
telik el öt perc, és újra a dombon lévő bokrokat kémleli. Megint azt
hiszi, ő a vadász, ideje megmutatni, hogy a játékban milyen szerep
jutott rá. A telefonom rezegni kezd. A picsába! Conradtól jött egy
üzenet. Van egy tippem, mi lehet benne.
Nem kell megtenned. Még kiszállhatunk.
Éppen, ahogy sejtettem. Kezd beszarni, pedig nem az ő keze fog
bemocskolódni. Ezért kell mindent nekem csinálni, mert ő képtelen
rá. Neki csak a szája nagy, pedig a bosszú gondolata őt is
foglalkoztatta. Hosszú éjszakákat beszélgettünk erről, de most, hogy
tenni is kéne valamit, már visszakozna. Nem olyan vagyok, mint ő,
nem fogok meghátrálni. Ugyan mit érsz, ha nem vagy képes bosszút
állni a szeretteidért?
Óvatosan, kúszva közelebb megyek. Amikor a kellő közelségbe
kerülök, kitámasztom a fegyvert, és a célkeresztbe nézek. És már
meg is van. Éppen most pattintja fel a sört. Célba veszem az üveget,
és lövök.
Az üveg széttörik. A tenyerébe egy szilánk fúródik. Vére
kiserken, élénken vörösük, ahogy megcsillan rajta a hajnali napfény.
Riadtan ugrálva a fegyveréért nyúl. Erősen markolja, mintha ez
bármit számítana. Vadul forog vele körbe-körbe. Azt sem tudja,
mihez kezdjen, érzi, hogy csapdába esett. A szám mosolyra húzódik,
ahogy látom rajta a félelmet.
Kicserélem a lövedéket. A folyadékkal teli töltényt becsúsztatom
a helyére. Kibiztosítok, és újra a célkeresztbe nézek. Hajaj, már
telefonálni készülsz. Még csak most kezdünk szórakozni, és te máris
elrontanád. Célba veszem. Meghúzom a ravaszt…
Telitalálat. Kétségbeesetten kap a nyakához. Azonnal kihúzza a
lövedéket, de a kábító folyadék ennyi idő alatt már a vérében
pezseg. Pillanatok kérdése, és összeesik. Felfogja, mit tart a kezében,
megint a telefonjáért nyúl. Megszédül, erősen megkapaszkodik a
fakorlátban. A szeme már le akar csukódni, de próbál ellenállni.
Megrázza a fejét, hátha az segít.
3…
2…
És ennyi, a földre esik…
A nap már majdnem a horizont alá bukik, mire riadtan, zihálva
magához tér egy fa tövében. Nem kötöztem le, hadd próbáljon
menekülni. Élvezetesebb lesz a remény lángját egy pillanat alatt
kioltani. Persze rögtön meglódul, de pofával előre a földre zuhan. A
nyugtató, amit kapott, egy lovat is kiütne. Hörögve próbál
feltápászkodni. Istenem, de szánalmas látványt nyújt. Elindulok felé.
Az ágak reccsenésére felfigyel, pánikolva fújtatni kezd, miközben
vadul dobálja a testét. Mikor megfordul, összetalálkozik a
tekintetünk. Gőze sincs, hogy ki vagyok, de fél tőlem. A vad nem
közli a prédával, hogy neki bizony menekülnie kell. A préda
ösztönösen tudja, mi a dolga. A földön kúszva hátrál.
– Ki vagy? Mit akarsz? – A nyugtatótól nehezen formálja a
szavakat.
Hamarosan jön az „én nem csináltam semmit, összekeversz
valakivel” rész.
– Jobb, ha tudod, nem vagyok egyedül. A társaim bármikor
ideérhetnek.
Rögtön a fenyegetőzéshez ugrunk?
– Ha még most elengedsz, akkor minden rendben lesz.
Milyen kétségbeesett…
 – Ne hazudj! Senki nem jön érted – válaszolom kimérten.
Tudnia kell, hogy nem tud átbaszni.
– De igen, tudják… tudják, hogy itt vagyok – dadogja.
Azért csak próbálkozik… A társai úgy tudják, hogy az erdei
kisháznál és annak a környékén van. De már rég messze járunk
onnan. Persze fingja sincs, meddig volt kiütve.
– Összekeversz valakivel! – mondja dühösen, mikor látja, a szavai
mit sem érnek.
Ugyan… Ha akarnálak, se tudnálak elfelejteni. Hány éjjel
álmodtam veled, már megszámolni sem tudom. Hányszor
fantáziáltam erről a pillanatról. A kabátom belső zsebéből előhúzok
egy pisztolyt.
– Most beszélgetni fogunk arról, hogy mi történt 1995. december
25-én.
A szeme ide-oda cikázik. Az ő érdekében remélem, hogy nem
fogja eljátszani azt, hogy nem emlékszik.
– Te meg miről beszélsz?
Nagy levegő, nem ereszthetek máris golyót a koponyájába.
– A Harmon birtok… – közelebb lépek. – Mike Winkler megbízott
egy feladattal.
Hájas pofája remegni kezd. Hát persze, hogy emlékszik. Már
retteg. A félelem megérkezett a testébe.
– Le akartál mészárolni egy egész családot, igaz? Van egy rossz
hírem – színpadiasan felsóhajtok –, nem sikerült mindenkivel
végezni.
– Figyelj, figyelj! – maga előtt hadonászik a kezével. – Már
megbántam.
– Ja, hogy megbántad? – keserűen felnevetek.
– Azóta jobb ember lettem.
Egy lószart! Figyeltem őt, egy velejéig romlott szar alak. A világ
nem lesz kevesebb nélküle. Egy erőteljes ütést mérek a képére. Az
állkapcsa nagyot reccsen, biztos, hogy eltörtem. Ahogy elterül,
rögtön a mellkasára lépek, előredőlve ránehezedek. Felnyög a testem
súlyától. Próbál szabadulni, de nem megy neki.
– Ki volt még benne?
– Baszd meg!
 Oké.
A térdkalácsára irányítom a fegyver csövét. Mire könyörögni
kezdhetne, addigra lövök. Hangosan felüvölt, visszhangzik tőle az
erdő. A csontok millió darabra törtek, éles, elviselhetetlen fájdalom
járhatja át a testét. Olyan erősen harap a szájára, hogy a vére
kiserken.
– A kurva életbe! Megdöglesz, érted? Meg…dög…lesz! –
vicsorogva fújtat.
Nem akarok vitatkozni, de ő az, aki ma itt megdöglik.
– Próbájuk meg újra. Kik voltak benne?
– Baszódj meg!!
Miért kell mindent ennyire túlbonyolítani? Miért nem lehet
egyszerűen csak válaszolni? Azt hiszi, hogy csak szórakozom? A
fegyvert a combjára irányítom.
– Ne, ne…
Újra lövök.
A vére vadul bugyog kifelé a lyukon. A nadrágját egyre nagyobb
foltban áztatja. Nagy levegőt veszek, hogy újra megszólaljak. Amint
ezt meglátja, rázni kezdi a fejét.
– Várj… várj… – lihegi.
Csak nem sikerült megtörni?
– Sokkal többen voltunk benne, mint az gondolod.
Hmm, ez érdekesen hangzik. Elképzelhető, hogy van olyan név,
ami lemaradt a listámról? A talpam még mindig a mellkasán pihen,
előrébb dőlök, ránehezedem. A tüdeje sípol, levegő után kapkod.
Rámarkol a nadrágom szárára. Ujjai görcsösen tartják az anyagot.
– Kérem a neveket!
– Ha beszélek, elengedsz?
Nem!
– Ha beszélsz, vége lesz.
A hamis illúzió megnyugtatja. A nevek csak úgy röpködnek
kifelé a mocskos pofájából. Amikor befejezi a felsorolást, dadogva
magyarázkodni kezd.
– Csak azt… tettem… amiért fizettek.
Az utolsó szavait nem könyörgésre használja? Ezzel meglepett. A
fegyver forró csövét az álla alá támasztom. A tekintetében pánik
fénye csillan. Tátogni kezd. Vér színezi meg a sárga, rothadó fogait.
– Azt… mondtad… elmehetek.
Különös dolog az agy, veszélyhelyzetben azt hallja, amit hallani
akar.
– Nem – sziszegem fejcsóválva. – Azt mondtam, ha beszélsz, vége
lesz.
A félelme őrületbe csap át. Nevetni kezd. A combját szorítva
önfeledt nevetés hagyja el a testét.
– Azt hiszed, van esélyed Winklerrel szemben?
A törvény nem érte utol, de én igen.
– Utolsó szavak?
– Ha megteszed, ugyanolyan szörny vagy, mint amilyennek
engem gondolsz.
A szörnyetegeket a megbocsáthatatlan tettek szülik. Közelebb
hajolok.
– Már rég az vagyok.
 18. FEJEZET
Nathalie
2017. 02. 25., szombat
Próbálom megérteni Alexandert. Próbálok logikusan, hideg fejjel
gondolkozni, de a torkomban feszülő gombóc minden kilométerrel
egyre csak duzzad. Megrémít, hogy milyen érzéketlenséggel beszél
róluk, milyen jelentéktelen számára egy emberi élet. A rögeszméjévé
vált a bosszú utáni vágy. Ez hajtja, nem érdekli semmi és senki.
Alexander végignézte, ahogy lemészárolják a szüleit. Ez maradandó
mentális és érzelmi káoszt okozott nála. A gyász feldolgozása
különösen nehéz egy gyermeknek. Nem érti, hogy egyik napról a
másikra hova tűnik a biztos pont az életéből. Egy új kapcsolatot kell
kialakítania az elvesztett személlyel. Attól, hogy nem látja, még vele
van. Attól, hogy nem érzi, még vigyáz rá.
A gyász személyes folyamat, mindenki máshogy éli meg. A
legtöbb lépés viszont hasonlóan zajlik.
Tagadás.
Harag.
Alkudozás.
Depresszió.
Belenyugvás.
Alexander az áldozati szerepbe ragadt bele. Egy halálesetnél
ösztönösen elkezdjük a hibást keresni. De miután képesek vagyunk
belátni, hogy a halál az élet velejárója, továbbléphetünk. Egy
gyermeket is könnyedén átlendíthetünk ezen a szakaszon. De egy
olyan személyt, aki gyilkosságnak volt a szemtanúja, aki a saját
szemével látta, hogy ezért van kit hibáztatni, azt nem lehet ilyen
egyszerűen továbblendíteni. Alexander tudta, ki a felelős, meg
akarta torolni azt, amit tett. Gyermekként ebben a
tehetetlenségérzésben élte a mindennapjait. Nem tudott mit tenni,
csak türelmesen várt. Várta, hogy mikor jön el az ő ideje.
Egy ilyen trauma újraélése egy békés személyt is könnyedén
megtörhet. Az első gyilkosság után érzelmi káosz alakulhatott ki
benne, amit képtelen volt irányítani. A súlyos érzelmi
zavarodottságnak két része van. Az elsőben az érzelmek átveszik az
irányítást. A másodikban logikus magyarázattal támasztja alá
zavarodott viselkedését. Így elfogadhatóak lesznek a borzalmas
tettek. A gyilkosságok.
Az ő esetében a fájdalom, a harag és a bosszú utáni sóvárgás lett
minden tettének a mozgatórugója. Biztos voltak pillanatok, amikor
kételkedett. Amikor a józanabbik énje ellenkezni kezdett, tudta,
hogy amit tesz, az nem helyes. De akkor megérkezett a logikus
magyarázat. Ezek az emberek büntetést érdemelnek, ezek az
emberek megölték a szüleiket. Miért ne érdemelnének halált…
Hirtelen felém fordul, mintha hallaná a gondolataim. Azonnal
elkapom a tekintetem, és az ablak felé fordulok. Halkan felhorkan.
– Nem nehéz kitalálni, mi járhat a fejedben.
– Egy szót sem szóltam – felelem.
– Nem is kellett.
Az ablaküvegben halványan látom a tükörképét. Az út és köztem
váltogatja a tekintetét. Nagyot nyelek, muszáj meglépnem. A kocsi
lassulni kezd.
Mi történik?
Istenem, most, hogy tudok mindent, az életemet fogja venni.
Mielőtt a pánik teljesen átvenné az uralmat az elmém felett,
megszólal:
– Tankolnunk kell.
Önkéntelenül felsóhajtok. Jesszus, csak tankolni akar. Mikor felé
nézek, észreveszem, hogy a tekintete a visszapillantón időzik.
– Valami baj van?
Elmosolyodik.
– Még nincsen.
Lassan begurulunk a hármas számmal jelzett töltőállomáshoz.
Egyszerre szállunk ki a kocsiból. Az erős benzinszag szúrja az
orromat. Az eladótér felé nézve őrült ötletem támad. Minden kúton
van pánikgomb. Pofonegyszerű a dolgom, csupán rá kell vennem az
eladót, hogy jelezzen a gombbal. Egy gyors mozdulat, és már úton
van a segítség. Már messze járunk Westporttól. Jake keze ide már
biztosan nem ér el. Ettől a gondolattól felbuzdulva lelkesen
megindulok befelé.
– Nem felejtettél el valamit?
Megtorpanok. Bakancsa egyenletesen csapódik az aszfaltra.
Ahogy mögém ér, megfordulok. Fölém magasodik, úgy pillant le
rám. A tekintetéből képtelenség kiolvasni, mi jár a fejében.
– Erre talán szükséged lesz – pénzt lenget a kezében. – Már persze
ha vásárolni akarsz odabent.
Az utolsó szavakat játékos hanglejtéssel ejti ki.
Tudja!
– Ohh… igen. Köszönöm.
A papír után nyúlok, de amikor elvenném, nem ereszti.
– Nem kell emlékeztesselek az egyetlen szabályra, ugye?
Ne próbálj megszökni!
Ártatlanul pislogok, miközben a fejemet rázom. Elengedi a pénzt,
és visszasétál a kocsihoz. A shop felé sétálok, már majdnem beérek,
amikor hirtelen fülsiketítő fékcsikorgással egy méretes fekete
terepjáró áll meg előttem. Majdnem elgázolt. A szívem már így is
Őrületes tempóban ver, csoda, hogy nem szakad ki a mellkasomból.
Amint átlépem a bolt küszöbét, már a szökés körül forog minden
gondolatom. Megindulok a pénztáros felé, de hirtelen megtorpanok.
Óvatosan hátrapillantok a vállam fölött. Alexander egyenesen
engem néz. Az egyik kezét lassan a halántékához emeli, majd
megkocogtatja. Egyértelműen jelzi, hogy legyen eszem. Nagyot
nyelek. Leemelek egy csipszes zacskót, mintha épp vásárolni
készülnék.
A pénztár mögül egy fiatal, rövid, fekete hajú lány néz rám. Még
iskolás lehet, a gondolat, hogy Alexander bánthatja miattam, ha
hülyeséget csinálok, elborzaszt.
– Hölgyem – szólít meg félénken, miután már egy ideje egy
helyben ácsorgok. – Hányas kút lesz?
Nem tudom, mit mondjak. Nem tudom, mit csináljak. Csak
annyit kell mondanom, hogy veszélyben vagyok, és nyomja meg a
pult alatt található pánikgombot. Egy gyors mozdulat, és a
rendőrség máris úton lesz. Gyerünk, Nathalie, szólalj már meg, az
istenért! Minél tovább nézem ezt az ártatlan lányt, az agyam egyre
véresebb képeket vetít elém. Látom a golyó által ütött lyukat a
homlokán, látom, ahogy a vér lassan lecsordogál, és bekeretezi a
hófehér arcát.
– Esetleg másra is van szüksége? – kérdezi, miután még mindig
némán ácsorgok.
Igen! Segítségre! Nyomd meg azt a kicseszett gombot, hívj segítséget!
Csak meredten bámulom, mintha azt várnám, hogy a szememből
kiolvassa a válaszokat.
– Ha mosdóra van szüksége, arra találja. – A háta mögé mutat. –
A lépcsősor után balra.
Szótlanul bólintok. Miközben a mellékhelyiség felé lépdelek,
hallom, hogy az önműködő ajtó kitárul. Megfordulva látom, hogy
Alexander lép be.
A rohadt életbe!
Megszaporázom a lépteim. A mosdóba érek, magamra zárom az
ajtót. A helyiségben terjengő szagoktól felfordul a gyomrom.
Vécépapírdarabok áznak a földön lévő saras vízben. Körbenézek,
hátha találok valamit, ami használható lenne. Még a kukába is
belenézek. Üdítős flakonon és használt tisztasági betéten kívül más
nincs benne. Megnyitom a csapot, hideg vizet locsolok az arcomra,
hirtelen egy különös csörömpölő hangot hallok. Mintha eldőlt volna
valami a boltban. Elzárom a csapot, és az ajtó felé lépek, amikor…
Egy lövés.
Arcon csap a rémület. A mellkasom lángolni kezd. Reszket
mindenem, ösztönösen hátrálni kezdek. Megölte, istenem, megölte
azt a fiatal lányt. A szívem a torkomban dobog. A vécé feletti szűk
ablakra nézek. Esélytelen, hogy kiférjek rajta.
Újabb lövés.
Nincs más lehetőségem, muszáj megpróbálnom. Felállok a
vécékagylóra, majd a tartályról próbálom feltornászni magam. Az
ablak beragadt, biztos ezer éve nem nyitották ki. Lépéseket hallok.
Egyre erősebben rángatom az ablakot. Nyílj már ki, az istenit! Az ajtó
kilincsét vadul tépni kezdik. Az égiek mintha segíteni akarnának,
végre megadja magát. Az ablak körüli vakolat nagy darabokban
hullik a vécé tartályára. Erősen megmarkolom a keretet, és húzni
kezdem magam. Már derékig kint vagyok, amikor egy nagy
csattanást hallok. Az ajtó iszonyatos erővel nekivágódik a falnak.
Bejutott! Valaki megragadja a lábam. Ösztönösen sikoltozni kezdek,
vadul rúgkapálok. Sikerül eltalálnom, mert a lábam kiszabadul,
fájdalmas morgást hallok a hátam mögül. Az apró kavicsos aszfalt
sérti a tenyerem, ahogy húzom magam. Érzem, hogy a kövek
fájdalmasan mélyednek a bőrömbe, de sikerül. Kint vagyok. Az apró
ablakon benézve Alexander véres arcát látom.
Úristen…
Arcát félelmetes sötétség veszi birtokába. Megölte őket, biztos,
hogy megölte a dolgozókat. Ellököm magam a földtől, és rohanni
kezdek.
– Segí…
Teljes erővel egy testnek ütközök. A becsapódás következtében az
arcom jobb fele és az egész mellkasom zsibog. Megszédülök. Sűrűn
pislogva felpillantok. Egy nagydarab férfi áll előttem. Remegve
megfogom a kezét, és próbálom a segítségét kérni, de értelmes
szavak helyett csak kétségbeesett nyögdécselésre futja. A levegőt
hevesen kapkodom, lángol a tüdőm. Már éppen kezdenék
csillapodni, amikor a férfi rámarkol mindkét karomra. Erősen fog,
túl erősen. Ez fáj!
– Megvan a lány, szóljatok a főnöknek – kiált hátra a válla fölött.
Ne, ne, ne!
A felismerés kíméletlenül lesújt. Jake embere. De hogy találtak
meg?
– Halljátok? – ismét a háta mögé szól, miközben vadul próbál
maga után rángatni.
Minden erőmmel próbálok ellenállni, de alig érek el valamit.
Elszántan rángatom a kezem, de nem bírok kiszabadulni,
megrúgom, mire bedühödik. Az egyik rúgásom bizonyára
fájdalmasra sikerül, mert felhördül, majd Őrületes erővel megpofoz.
Az ütés erejétől a földre zuhanok. Cseng a fülem, ég az arcom.
Ahogy a kezem odaemelem, érzem, hogy felszakadt a bőröm a
szemem alatt. A meleg vér lassan csorog le, végül a számban érzem
a fémes, kesernyés ízt.
– David, Pete, gyertek már! – morogja, miközben lehajol, hogy
újra megragadjon.
 Semmi esélyem ellene. Lépésekre leszek figyelmes. A férfi teste
kitakarja a képet, de két fekete bakancsot pillantok meg a lábai
közötti résen.
– David és Pete már nem jönnek.
A férfi azonnal elengedi a karom, és a hang irányába fordul.
Alexander.
– Látom, a fiúk elintézték a képedet.
– Ezt – a vérző orrához ér – tőle kaptam – felém biccent.
Amikor felém néz, összetalálkozik a tekintetünk. Végignéz
rajtam. Állkapcsa megfeszül, keze ökölbe szorul.
– Úgy látom, neked nem tanították meg, hogy illik egy nővel
bánni.
A férfi hörögve nevetni kezd, miközben egy pisztolyt kap elő a
zsebéből. Egyenesen Alexander mellkasára szegezi.
– Azt mondta, végezhetünk veled.
– Csak tessék – tárja szét a karját.
A nagydarab férfi elégedetten felhorkan. Lőni készül. A szám elé
kapom a kezemet. Rémülten követem az eseményeket, de aztán
minden olyan gyorsan történik. Mire észbe kapok, a pisztoly elsül,
majd újra elsül. Ösztönösen becsukom a szemem. Érzem az arcomra
és a nyakamra fröccsenő melegséget. Aztán egy puffanást hallok.
Résnyire nyitom a szemem, a férfi a földön hever mellettem. A
látvány megbénítja a végtagjaim. Arca eldeformálódott a földre
érkezéstől. Nyakából vadul bugyog a vére, először a ruháját festi
meg, aztán a földet. Alexander odasétál hozzám, és a kezét nyújtja.
Szabadulni akartam tőle, de ideje belátnom, igaza van. Ahhoz, hogy
ezt az egészet túléljem, az ördög segítségére lesz szükségem. Ő az
egyetlen esélyem.
 Alexander
2017. 02. 25., szombat
Na végre, azt hiszem, sikerült felfognod, hogy nélkülem az
életbenmaradási esélyed egy tízes skálán a nullához van a
legközelebb. Kétszer megpróbáltál megszökni, lenyűgöz a
vakmerőséged. Az út és a visszapillantó között váltogatom a
tekintetem. Igyekszem letörölni a képemről a vért.
Baszd meg!
Felmordulok, ahogy az orromhoz érek. Keményen megrúgtál,
csodálom, hogy a csontot nem törted el. A túlélési ösztön vadul
buzog benned, ehhez kétség sem fér. Nem kell rád néznem ahhoz,
hogy tudjam, engem nézel. Biztos próbálod kitalálni, most mit
mondj.
– Sajnálom – bukik ki belőled.
Kezdésnek nem rossz.
– Ezt? – törlöm meg újra az orrom – Vagy azt, hogy megint szökni
akartál?
– Mindkettőt.
Az eddigiek fényében nem merem kijelenteni, hogy innentől
minden szabályomat betartod, de hallgatni fogsz rám. Leengedem
az ablakot, szükségem van a friss levegőre. Két perc se telik el,
hallom, hogy dideregsz. A kezedet szorosan összefonod magad
előtt. Feljebb kapcsolom a fűtést. Mikor észreveszed, nagyokat
pislogsz. Mintha meglepne, hogy figyelmes is tudok lenni.
– Tudtad, hogy követnek?
Nem válaszolok.
– Persze, hogy tudtad… – dühösen megrázod a fejedet.
A sokk okozta adrenalin kezd távozni belőled, rázkódik a tested.
– Így szórakoztatóbb volt.
Muszáj rákontráznom. Tudom, hogy ettől csak még idegesebb
leszel. De addig se arra figyelsz, hogy előtted halt meg valaki.
– Szórakoztatóbb? – a hangod egészen magasra szökik. – Neked
tényleg nem ártana dokihoz járnod.
– Úgy gondolod?
Elmosolyodok. Ha tudnád, kihez jártam…
 – Tudod, mi a te nagy bajod? Nem tudod, mi az önuralom.
Méghogy nem tudom, mi az önuralom… Hirtelen beugrik egy két
évvel ezelőtti pillanat…
Huszonegy hónappal korábban
2015. 05. 11., hétfő
Fegyelmeznem kell magam, különben mindent elronthatok. Nem
ezt érdemli, nem vagyok hajlandó gyors halált adni neki. Érdekes,
hogy a puccos bároknak is ugyanolyan szaguk van, mint egy
lerobbant kocsmának. Állott szesz és hamis ígéretek szúrós elegye
keveredik a levegőben.
– Hozhatok még valamit? – érkezik a kérdés a pult mögül.
A pincérnő úgy kínálja magát, akár a napi ajánlatot. Már vagy
harmadjára jött megkérdezni. Barna haját lelkesen igazgatja,
miközben a válaszom várja. Hozhatsz-e valamit? Igen, egy kést, amit
átszúrhatok a…
– Úgy látom, nehéz döntés előtt állsz – szólal meg újra a lány.
Oh, még csak nem is sejted. A sarokból mozgolódást hallok.
Winkler feláll, elköszön a barátainak tartott talpnyalóitól.
Egyedül van.
Egyedül tart a kijárat felé.
Nem!
Kibírom, kibírom.
Nagy levegőt veszek, miközben a tekintetemmel követem.
Különösen nehéz így kontroll alatt tartani magamat, amikor ilyen
közel van. A gyűlölet, amit iránta érzek, szinte már elevenen
felemészt. Napról napra a húsomat rágja, míg végül már semmi nem
marad belőlem.
Kibírom.
Kibírom.
A picsába…
A pincércsajt a mondat felénél magára hagyom. Átvágok a báron,
sebesen haladok el a részeg társaságok mellett. Az utcára érve
meglátom. Éppen telefonál. Érzem, hogy ökölbe szorul a kezem, a
gyomrom görcsbe rándul. Mintha valaki éppen gyomorszájon vágott
volna. Elindulok felé. Önfeledten röhög, eszébe sem jut, hogy valaki
éppen az életére tör. Miért is hinné ezt? Húsz év elteltével mégis ki
forralna bosszút ellene? Közel vagyok hozzá, érzem a túlárazott
pacsuli és a szesz elegyének illatát. Lelép az úttestről, kezét magasba
emelve int a közeledő taxisnak. Itt a lehetőség, most megtehetem. A
tarkójához tartom a pisztolyt, és lövök. Az utcán nincs térfigyelő
kamera, senki nem tudná meg, hogy én voltam. Istenem, olyan
egyszerű lenne. Még személyleírást is alig tudnának adni rólam.
A hátam mögé nézek, sehol senki. Aztán megakad a szemem egy
vörös plakáton. A szél próbálja letépni a falról. A napok óta tartó eső
apró kifakult foltokat okozott rajta. Egy öltönyös férfi szarvakkal a
fején whiskyt szürcsölve egy kanapén pihen. Alatta a szöveg: Néha
az ördög is megpihen.
Újra és újra elolvasom a sorokat. Ha hinnék a jelekben, akkor ezt
biztosan annak venném. Ajtócsapódást hallok. Baszki, Winkler
beszállt a taxiba, és mire visszafordulok, a kocsi már elindul.
Néha az ördög is megpihen. Ismétlem magamnak a mondatot.
Azt hiszem, ennél nagyobb önuralmam soha nem lesz.
– Alexander, tudnod kell, hogy én nem ítélkezem.
A hangod visszaránt a valóságba. Éles váltás. Először burkoltan
azt mondod, hogy őrült vagyok, pszichiáterhez kellene járnom,
aztán benyögöd, hogy nem ítélkezel. Tehát nem ítéled el, hogy
embereket öltem? Hogy kíméletlenül lemészároltam őket? Hogy
volt, akit hosszasan megkínoztam? Hogy az egyiknek kést döftem át
a torkán. Vajon ezt sem ítélnéd el? Röhejes… Egyáltalán miért
mondasz olyat, amit nem gondolsz komolyan? Különös, de amikor
rád nézek, azt látom, hogy igazat mondasz. Ezt is tanultad? Az
ellenkezőjét hiteted el annak, amit gondolsz? És még engem nevezel
manipulátornak.
Jóízűen felnevetek, de aztán éles fájdalom hasít az oldalamba. A
picsába! A belőlem kiszakadó morgás megrémít téged. Riadt arccal
nézel felém.
– Mi a baj?
Őszinte aggodalom cseng a hangodban.
– Semmi – hazudom.
Le sem veszed rólam a tekinteted. Kényelmetlenül fészkelődök az
ülésben. A kormányra dőlve kibújok a kabát egyik ujjából, majd a
másikból. A dzsekit a hátsó ülésre hajítom.
 – Jézusom – nyögöd elborzadva.
Gyanítom, megláttad. Érzem, hogy a pólóm egyre nagyobb
foltban nedves.
– Te vérzel.
– Remek észrevétel, Sherlock.
– Állj meg most azonnal! – éles hanggal parancsolsz rám.
– Milyen kedves, már aggódsz is értem.
– Nem – vágod rá könnyed őszinteséggel. – Magamért aggódok,
ilyen állapotban nem tudsz megvédeni.
– Ez fájt.
Hogy felvágták a nyelved…
– Pihenned kell.
– Tényleg? – feléd fordulok. – És te majd vigyázol rám?
– Megmentetted az életemet, ennyivel tartozom.
Eddig ez volt a legőszintébb mondatod. Negyedórán belül
találunk is egy útszéli motelt. Déjà vu. Ez kísértetiesen hasonlít arra,
ahol Winklerrel szórakoztam. Benned kétlem, hogy kellemes érzetet
kelt.
 19. FEJEZET
Nathalie
2017. 02. 25., szombat
Romlott erkölcs és zéró önuralom. Csupán ennyit gondoltam
Alexanderről, de most minden megváltozott. Megmentett, ezzel
mindent felülírt, amiben eddig hittem. Amikor ránézek, látom a
sebzett kisfiút a kemény férfi külső mögött. Talán nem olyan
szívtelen, mint amilyennek mutatja magát. Talán létezik egy
aprócska keresztmetszet a jó és rossz között, és ő pont ott van. Az ég
egyre Sötétebb. Az esőcseppek hevesen kopognak a motorháztetőn.
Az ablaktörlő mozgása a következő szintre kapcsol. Egy ütött-kopott
tábla jelzi a közeli motelt. Elhagyatott út vezet a régi, már omladozó
épülethez. Amint meglátom, a hideg futkos a hátamon. Nem akarhat
itt megszállni. Nagyot nyelek, amikor lassít. De itt akar éjszakázni… A
környék elhagyatott. Az ilyesfajta motelek a híradókban szoktak
szerepelni. Itt szoktak reggelre embereket feldarabolni. Aggodalom
fészkeli be magát a hátsó ülésre, onnan suttog nyugtalanító szavakat
a fülembe.
– Egy ilyen helyen nem fognak minket keresni.
– Nem csoda… – sziszegem.
Miután beparkolunk, a farzsebébe csúsztatja a kezét, és a
tenyerembe nyom egy köteg gyűrött pénzt.
– Vegyél ki egy szobát!
A szemem elkerekedik.
– Kettőt akartál mondani, ugye?
A tekintetéből látom, nyelvbotlásról szó sincsen.
– Én nem fogok melletted aludni, abban biztos lehetsz.
– Értem – hümmögi. – Akkor a te szobád intézd a saját pénzedből.
A számat vékony vonallá feszítem.
– Jaj, várj – hangja teátrálisan magasra szökik –, hiszen egy árva
cented sincs.
Homlokomat dühtől keletkezett ráncok veszik birtokukba.
– Egy szoba – ismétli meg Alexander.
 Legyen!
Pufogva lépkedek a recepció felé. A bejárati ajtó közepén ott virít
az éjjel-nappal nyitva feliratú neontábla. A mozgásérzékelő sípolva
jelzi, hogy új vendég érkezett. A recepción egy árva lélek sincs. A
tévében az „Ő lesz a végzetem” párválasztós valóságshow megy. A
márványpulton elhelyezett piros csengőre nyomok. Türelmesen
várom, hogy valaki végre kiszolgáljon. Megfordulva látom, hogy az
ablakon keresztül Alexander figyeli minden mozdulatom. Újra
megnyomom a csengőt.
– Jövök már! – kiabálja valaki ingerülten.
Egy alacsony, tupírozott hajú nő tipeg felém. Rágó bukfencezik a
szájában. Megáll velem szemben, hosszú, lakkozott körmeivel a
pultot kocogtatja.
– Na? Mondod, mit akarsz? – kérdezi csámcsogva.
A jelenlegi lelkiállapotomban? Elküldenélek a…
– Gondolom, kell egy szoba – lendületesen fordul a felakasztott
kulcsok irányába.
A meglibbenő hajából csak úgy árad a hajlakk szúrós szaga.
Végigkopogtat néhány bilétán, végül az egyiken megállapodik.
– Ez nemrég volt takarítva – csapja le elém a 107-es számmal
ellátott bilétát.
Nemrég? Vajon ez itt mit jelent? Még ebben a hónapban?
– Háromszáz lesz.
Van bőr a képükön. Háromszáz eurót elkérni egy ilyen szállásért.
A csere megtörténik, ő elveszi a pénzt, én meg zsebre vágom az apró
kulcsot.
– Köszi, jó éjt!
Már majdnem az ajtónál vagyok, amikor utánam szól.
– Nincs szükséged esetleg extra dolgokra?
Az extra hallatán a szememet forgatom. De valamiért mégiscsak.
megtorpanok.
– Pontosan miket lehet kapni nálad? – fordulok vissza magasra
húzott szemöldökkel.
Lelkesen vigyorogni kezd, majd a pult alá bukik. Néhány
pillanattal később egy hatalmas dobozt tesz az asztal tetejére.
 – Egy kis piát – csámcsogja. – Csipszet és mogyorót – újabb
csámcsogás. – De van egy kis füvem is, na meg extra méretű
kotonból is akad egypár.
Az utolsó szó hallatán kikerekedik a szemem. Többször is
átpillant a vállam fölött.
Alexander.
– Mi nem… – rázom a fejem, miközben hátrafelé mutogatok.
– Értem én, nyugi. – Két csámcsogás között leint. – Egy ilyen
faszitól én is teherbe akarnék esni.
Te jó isten…
A haját dobálva, artikulálva és kínosan vihogva magyaráz tovább.
Gyanítom, ez a kellemetlen figyelemfelhívás Alexandernek szól.
– Kötszer és géz van esetleg?
– Jaja, van az is.
A maradék pénzt kezdem számolni, elégnek kell lennie az
alkoholra és az elsősegélyeszközökre. Szerencsére még olcsóbban
megkapom őket, mint gondoltam. Amikor kilépek, az üres kocsi
látványa fogad. Hova tűnt? Balra-jobbra fordulok. A parkolóban
további tulajdonos nélküli kocsik várakoznak. Embereket sehol nem
látok, csupán a szobák halványan derengő narancsos fénye ad
visszaigazolást arról, hogy mások is vannak a motelban. A
leereszkedő köd lassan birtokba veszi a környéket. A motel melletti
sötét erdőt méregetem. A szél sikítva száguld a fák között. Az ágak
hangosan ropognak. Jeges borzongás fut végig rajtam. Egyszer csak
szemet szúr a kocsi mögül felszálló füstfelhő. A gomolygó füstcsóva
felé lépkedve meglátom Alexandert, ahogy a csomagtartónak
támaszkodva cigizik. Ez egy idióta. A jelek szerint nem volt annyi
esze, hogy ilyen véres ábrázattal bent maradjon.
– Ez feltétlen szükséges? – mordulok rá.
A cigaretta vége erősen izzik, ahogy hosszan beleszív.
– Nem is sejted, hogy mennyire.
A füstöt az ég felé fújja. Elképesztő ez a higgadtság. Nem fél,
hogy valaki meglátja? Azt gondoltam, ennél több esze van.
– Ez a környék elég ijesztő.
– Igen, be is vagyok szarva – válaszol cinikusan. – Kérsz egyet? –
felém tartja a cigarettásdobozt.
 Egy pillanatra elcsábulok, de éppen csak annyi ideig.
– Nem – határozottan megrázom a fejem. – Nem élek ilyesmivel –
hazudom.
Alexander elmosolyodik, ahogy a cigit ajkai közé csúsztatja. A
kavargó füstfelhőn keresztül mélyen a szemembe néz.
– Az a te bajod, partner – ellöki magát a kocsitól –, hogy még
magadnak se mered bevallani, hogy élvezed a bűnös dolgokat.
– Menjünk! – utasítom.
Amíg a szobához sétálunk, Alexander többször is a hátunk mögé
néz.
– Azt mondtad, erre senki nem keresne.
– Nem is, de ha megengeded, szeretnék biztosra menni.
Amikor benyitok, fellélegzem. Nem is olyan rossz, mint
gondoltam. Eltekintve attól a kellemetlen ténytől, hogy egy ágy van.
A kabátját az ágyra hajítja, majd ezt követi a pólója. Mire feleszmélek
addigra már a meztelen, izmos hát tolakszik a látóterem közepébe.
Aztán meghallom az öv csatolását.
– Jézusom, mit művelsz – fordulok el olyan gyorsan, amilyen
gyorsan lehetséges.
– Nem én, hanem te.
Mi?
Elkapja a kezem, és egy határozott mozdulattal szembefordít
magával.
– Össze kell varrnod – közli tömören.
– Mit kell csinálnom?
Az egyik kezem a jobb oldalához vezeti a lapockája alá, miközben
enyhén oldalra fordul. A hatalmas vágott seb láttán felsikkantok.
– Ezek szerint szarul néz ki.
– Én ezt nem… – rázom a fejem. – Kórházba kell mennünk.
– Akkor adok egy kis időt, hogy átgondold.
A fiókokban kezd turkálni. Mégis mi az istent keres? Pillanatokon
belül megkapom a választ, amikor egy kis kézi varrókészletet lóbál a
kezében. Úristen, nem gondolhatja komolyan. A whisky felé nyúl,
lepattintja a kupakot, majd messzire hajítja. Nekidől a
tévészekrénynek, és int, hogy menjek közelebb. Kiveszi a tűt, a
nyelve lassan végigsiklik a cérnán. Miután átfűzi a lyukon, görcsöt
köt rá, és a kezembe nyomja. A keze ragad az alvadt vértől. Felemeli
a whiskyt, és egy nagyot kortyol belőle.
– Igen, ez jót ötlet – bólogatok igyál még.
– Te is – tolja felém.
Megrázom a fejem, de ez nem érdekli őt. Közelebb húz magához,
és a kezembe nyomja az üveget.
– Így nem fogod tudni megcsinálni – néz reszkető ujjaimra.
– Nem szeretem a whiskyt – mondom halkan.
– Az fasza, én meg nem szeretem, ha megvágnak. Igyál!
Követelőző tekintettel várja, hogy eleget tegyek az utasításnak. A
számhoz emelem az üveget, iszom egy nagy kortyot, amit egy másik
követ.
– Jó kislány.
Köhécselve adom vissza az üveget. A szesz égeti, marja a
nyelőcsövemet, de a kezem reszketése kezd alábbhagyni. Kezdek
lenyugodni. Óvatosan nekilátok a seb megtisztításának. A víz
könnyedén lehozza a köré száradt vért. Alkoholt öntök a sebre.
Szemét összeszorítja, erősen markolja a komód oldalát. A nadrág
korca átitatódik a vér, víz és alkohol egyvelegével. A vágás mély, a
helyzet rosszabb, mint gondoltam. Hangosan szívom be és fújom ki
a levegőt.
– Nyugalom, nyugalom, nyugalom – mondogatom szüntelen.
– Nyugodt vagyok. – Néz le rám sötét szempillái mögül.
– Nem hozzád beszélek, hanem magamhoz.
Őszinte vigyor kúszik az arcára. Nagyokat lélegzem, kicsit
mintha szédülnék. A fejem húzni kezd.
– Rosszul ne legyél nekem.
Heves bólogatásokkal próbálom jelezni, hogy igyekszem nem
elájulni.
– Képzeld azt, hogy egy zokni.
– Zokni? – ismétlem, miközben ráemelem a tekintetem.
– Felőlem lehet egy szexi fehérnemű is. – Játékos mosolyt villant.
Éjkék szeme megcsillan, mintha tetszene neki az aggodalmam.
Talán nem is fáj annyira, ha még viccelődni is van ereje. Na jó, nagy
levegő, megejtem az első szúrást, mire hangosan felnyög.
Oh, ezek szerint mégiscsak fáj.
 Az ujjaimmal erősen próbálom összenyomni a szétnyílt bőrt. A
második szúrásnál megint felnyög. Felnézek rá, látom, hogy a fejét
rázza, és egy újabb nagy korty whiskyt iszik.
Zokni, zokni, ez csak egy zokni!
– Folytasd – utasít rekedten.
Légzése szaggatott, mellkasa egyenetlenül mozog. A további
szúrásokra már csak apró szisszenésekkel reagál. A felénél újra
elkezd vérezni, egyre erősebben. Az ujjam megcsúszik a bőrén. A
kezem megint remeg. Nem bírom befejezni. A tátongó seb láttán egyre
jobban elborzadok, ez nem zokni, ez nem egy istenverte zokni.
– Hé! – Ráfog az államra és felemeli a fejem. – Mindjárt kész vagy,
nagyon jól csinálod.
Nagy levegőt veszek, és magam sem értem, hogyan, de végül
képes vagyok befejezni.
– Köszönöm – morogja.
Pillantása most más, Írisze hatalmasra nő. Mintha az eddigi
érzéketlenség helyére valami egészen más költözött volna.
– Hát nem szívesen – mondom, miközben leteszem a tűt.
A mosdóba megyek, igyekszem maradéktalanul megszabadulni a
rám tapadt vértől. Erősen sikálom a kezem, a bőröm már lángvörös.
A meleg víz csípni kezdi, mire felszisszenek.
– Minden rendben?
Meglepődöm, amikor a tükörben meglátom őt. Az ajtófélfának
támaszkodva engem néz.
– Persze – válaszolom, miközben megtörlöm a kezem.
Alexander visszamegy a szobába, és nyakig elmerül a táskájában.
A pakolászás közben többször is felmordul. A mozgástól megfeszül
az arca. Biztos nagy fájdalmai lehetnek. Most olyan sebezhetőnek
tűnik, egész más fényben látom őt. A válla fölött próbálom meglesni,
mit keres ennyire.
– Gyere csak! – Int a kezével.
Talán lehetnék vele kedvesebb. Elvégre az én hibám, hogy
megsebesült. Ahogy mellé érek, egy hirtelen mozdulattal
megragadja mindkét csuklómat. Ez meg mi a… Egy gyorskötöző
zsineget teker köréjük.
– Te meg mit csinálsz? – visítok fel. – Azonnal szedd le!
 Mintha meg se hallana, erősen meghúzza a zsineget, aztán egy
székre ültet.
– Most mentettem meg az életedet – fújom dühösen.
– Ettől még nem bízom benned.
Milyen hálátlan, és én még az előbb megsajnáltam… A
legdühítőbb az, hogy most eszem ágában sem volt meglépni tőle.
Nagy levegőt veszek. A kedvességre és higgadtságra talán jobban
reagál.
– Kérlek, csak gondold át! – A hangom zavarba ejtően nyugodt. –
Miért menekülnék el tőled?
– Hmm – töprengő arcot vág átgondoltam. Nem!
A nyugalmi állapotom egy pillanat leforgása alatt köddé válik.
– Te hálátlan seggfej! Azt hiszed, hogy így hagyhatsz?
– Azt!
A lábamat is a székhez köti. Térdén megtámaszkodva fölém
emelkedik. Miután mozdulni sem tudok, megragadja a kabátját és a
telefonját.
– Nemsokára visszajövök.
– Majd meglátjuk, mit fognak szólni a motel lakói, ha elkezdek
sikítani – kiáltom utána. – Annyira utállak – pusmogom.
Megáll a mozdulatban. Visszafordul, lassan szótlanul odalép a
táskájához, és kivesz valamit belőle.
– Tudod, az utálat már majdnem imádat.
Felhorkanok a röhejes kijelentés hallatán. Leül az ágyra.
Megbillentem a fejem, hogy lássam, mire készül, de egy hirtelen
mozdulattal megragadja a szék lábát, és magához húz. Két lába közé
kerülök. Magatehetetlenül követem a mozdulatait. Alkarja a
combom két oldalához ér. Előrébb dől, fenyővel keveredett fűszeres
illat terjeng a levegőben. Az ő védjegye. Az arca egyre csak közelít
felém. Mégis mire készül? A vér egyre vadabbul száguld az
ereimben, a mellkasom hevesen mozog. Egy lassú mozdulattal
megnedvesíti az ajkát, miközben a tekintete minden porcikámat
megérinti. Forróság perzseli a bőrömet. Egy különös érzés szorítja a
gyomrom. Reszketek. Már csak néhány centiméter van közöttünk,
amikor megszólal:
 – Vannak helyzetek, amikor kifejezetten élvezném a sikoltásodat
– elmosolyodik. – De ez most nem az.
A következő pillanatban egy ragasztószalag kerül a számra.
– Ne mozdulj, amíg nem jövök! – utasít vigyorogva.
Ha szemmel ölni lehetne, már rég nem élne…
 Alexander
2017. 02. 25., szombat
Na most kihúztam a gyufát. Dühtől szikrázik a szemed. Sajnálom,
de egyelőre képtelen vagyok megbízni benned. Valljuk be, két
szökési kísérlet után ez nem csoda. De többször nem hagyom, hogy
veszélybe sodord magad!
Átsétálok a parkolón. Minden kihalt. Csak a közeli autópálya
zaját sodorja erre a szél. Rágyújtok, miközben a kijelzőt nézem.
Muszáj Nicót felhívnom, pedig nagyon nem fűlik hozzá a fogam. Az
ujjam unottan teszi meg a jól ismert görgető mozdulatot. A
hívólistán meglátom a doktornő számát. Kíváncsi vagyok, mit
szólna, ha most látna minket. Eszembe jut az egyik beszélgetésünk…
2017. 02. 07., kedd
Mégis mi a francot keresek itt? Kedd, kilenc óra, és itt toporgok a
verandán. Beszarok, hogy Andreának igaza volt, tényleg
visszajöttem. Már éppen készülök lelépni, amikor kinyílik mögöttem
az ajtó.
– Szervusz, Jamie!
Picsába! A hangjában ott cseng az a bizonyos „én tudtam!” öröm.
Percekkel később már ismét ezen a vajszínű kanapén ücsörgök.
– Örülök, hogy ismét találkozunk.
– Én is.
Marhára…
Miután hellyel kínál és megkapom a pohár vizemet, ideje Jamie-
vé átvedlenem.
Conrad biztosan élvezné ezt a helyzetet. Érdekes dolog eljátszani
két személyiséget.
– Hogy érzi magát?
– Remekül.
– Örülök, hogy boldog.
Ezt egy szóval sem mondtam.
– Szerintem nincsenek igazán boldog emberek. Csak vággyal teli
igények.
Andrea érdeklődőn pillant rám a szemüvege mögül.
– És ha ezek az igények kielégítődnek, akkor mi lesz?
 – Elégedettség – válaszolom tömören.
– De az elégedettség nem egyenlő a boldogsággal.
Miért hajszolja mindenki ezt a boldogságnak nevezett rózsaszín
maszlagot? A boldogság nem más, mint egy múló pillanat.
– Az elégedettségtől – szólal meg ismét Andrea – még lehetünk
magányosak.
– Ez baj? – kérdezem az arckifejezését látva.
Tipikus nő. A magányt egy rossz érzéssel társítja.
– Ön szerint a magánnyal nincs semmi baj?
– Nincs, a magány biztonságot nyújt.
Ha kizárjuk az érzelmeket, annak csak jó vége lehet. Ha nincs
érzelem, akkor nincs félelem. Ha nincs félelem, nincs fájdalom.
– Érdekes – fejét jobbra-balra billenti. – Olyan, akár egy
biztonságos vár?
Ezekkel az állandó hasonlítgatásokkal teljesen kiidegei. Felőlem
sátornak is titulálhatjuk, ha az jólesik neki.
– Én a magányt máshogy látom – összekulcsolja az ujjait. –
Szerintem az egy fénytelen, hideg verem, amiből rettenetesen nehéz
kimászni.
Micsoda sötét gondolatok.
– Ezt el tudom fogadni, elvégre minden csak nézőpont kérdése.
Ettől a sok beszédtől kiszáradt a torkom. Miközben
megköszörülöm, a pohár után nyúlok. Árgus szemekkel követi
végig a mozdulataim. Baszd meg, úgy érzem magam, akár egy tini,
akit pornónézésen kaptak. Csak egy terápián érezheti azt az ember,
hogy még vizet sem ihat nyugodtan.
– Kiszáradt a torkom – közlöm nemes egyszerűséggel az utolsó
korty után.
Bólint. Úgy csinál, mintha nem gyártott volna elméleteket minden
mozdulatom után. Mintha nem ruházta volna fel ezt a jelentéktelen
cselekedetet pszichológiai faszságokkal.
Iszik? Hmm, biztos zavarban van. Feszélyezi a téma. Ez a
kedvencem, amikor a beteg kellemetlenül érzi magát, gyerünk,
ássunk mélyebbre. Apró kortyokban issza a vizet? Ez bizony érzelmi
trauma lesz.
 Faszom, baromság az egész. Nincs erre szükségem, nem akarom
ezt az egészet. A poharat az asztalra csapom. Az üveg megremeg az
ütésemtől. Ez kicsit erősebbre sikeredett, mint terveztem. Na most
tényleg kellemetlenül érzem magam.
– Elnézést.
– Nincs ezzel semmi baj – reflektál nyugodt hangon –, az
érzelmeket ki kell engedni. Azért vannak, hogy megéljük őket.
– Maga nagyon kedves.
Ezt tényleg komolyan gondolom. Milyen borzalmasan nehéz
munka lehet ez. A pszichiáterek olyanok, akár a kurvák. Mindegy,
milyen ember jön hozzájuk, annak simogatni kell az egóját egészen
addig, míg elégedetten el nem élvez. Csak aztán jöhet a fizetség. Egy
napig sem bírnám csinálni.
Andrea elmosolyodik. Ha hallaná a gondolataim, nem így tenne.
– Ez a munkám – feleli könnyedén.
– Tehát ha nem ilyen körülmények között találkoznánk,
másképpen viselkedne velem?
– Ezt nem mondanám.
– Szóval maga mindenkivel ilyen? Nincs olyan, akivel kivételt
tenne? Biztos van, akihez máshogy viszonyul, mint a többiekhez.
Már megint te jutsz az eszembe…
– Máshogy? Mire gondol?
– Gondoltam, vannak jobb páciensei. Aki esetleg jobb, mint én.
– Miért? Maga milyen?
Nevetni kezdek.
– Zűrös.
– Ezt hogy érti?
Egy hazug, manipulativ fasz, aki csak sérüléseket képes okozni.
– Én olyan vagyok, akitől a szülők távol akarják tartani a
lányukat, nem pedig mellette látni.
– Ez érdekes.
Nem szól többet. Mit tart ebben érdekesnek? Tudom, mire megy
ki a játék, azt akarja, hogy megkérdezzem, mit tart érdekesnek.
Normál esetben nem mennék bele, de most van kedvem szórakozni.
És az igazat megvallva kurvára elképzelésem sincs, ebben a
mondatban mi lehet olyan baromi érdekes. Ezért nem bírom ki,
visszakérdezek.
– A múltkor azt mondta, jelenleg nincs no az életében.
– Ezt nem mondtam – vigyorgok ellenkezve.
Méghogy nincs benne nő… Csak nem melegnek gondol?
– Helyesbítek – bólint –, azt mondta, nincs olyan nő, aki fontos
lenne.
– Mert nincs is.
– Akkor kire gondolt az előbb, amikor azt mondta, „távol akarják
tartani tőlem”?
Rád!
– Senkire, csak úgy általánosságban mondtam.
– Értem – megint a füzetébe firkál.
Rövid mondat lehetett, a tollat csak néhány pillanatig tartotta a
papíron.
– Nem csak magát akarja büntetni?
– Magamat? – kérdezek vissza meghökkenve. – Dehogy akarom
büntetni magamat.
Mégis, hogy a francba jutott erre a következtetésre?
– Mit gondol, megérdemli a boldogságot?
Rögtön tudom a választ.
– Nem.
– Miért nem?
– Mert a hozzám hasonlóknak nem jár boldog befejezés.
– Miért?
Olyan, mint egy hároméves, mindenre visszakérdez.
– Tudja, az a fajta férfi vagyok, akire a barátnők kórusban azt
zengik, hogy ne őt válaszd.
A doki ismét szorgosan körmöl.
– Mondja csak, Jamie, szoktak rémálmai lenni? – kérdezi, közben
a tekintetét végig a lapon tartja.
– Attól függ, mit tekintünk rémálomnak.
Egy pillanatra a mennyezetre tekint.
– Például zuhanás, csapdába esés, esetleg gyilkosság.
Az utolsó szó hallatán nehezemre esik elfojtani a reakciómat.
Ilyen lenne egy rémálom? Mit szólna a doki, ha most elmondanám,
hogy én ebben élek?
– Esetleg van olyan álma, ami visszatérő? Ami sorozatosan
megjelenik?
Van egy, ami már hónapok óta kísért.
– Álmomban egy nőt látok, akit üldöznek.
Álmomban a Bridewood intézetben vagyok. Sötét van, és hideg, éjszaka
lehet. A lámpák csak haloványan pislákolnak. A folyosó visszhangzik a
lépteimtől. A kórtermekben sötétség uralkodik, mintha rajtunk kívül senki
nem lenne itt. Aztán meghallom a sikolyod, egészen a zsigereimig hatol.
Rohanni kezdek. Minden alkalommal ugyanaz a feszült, reménytelen érzés
fog el. Messze vagyok tőled, túl messze. Félek, hogy nem érek oda időben.
Meglátom egy férfi sötét alakját. Túl gyorsan mozog, hiába gyorsítok.
Égnek a combjaim, szakadnak az izmaim, de nem érem utol…
– Próbálja ezt a nőt megvédeni?
Andrea hangja kiránt az álmom képei közül. Megdörzsölöm a
szemem. Megvédeni téged? Elmosolyodok a kérdésen.
– Igen, ez a feladatom.
– Feladata? Ezt ki mondta?
– Egyszerűen csak tudom, hogy ezt kell tennem.
– És sikerrel jár?
– Nem – megrázom a fejem.
Ez csak egy rohadt álom, mégis feszült leszek tőle.
– Szóval végignézi, ahogy ez a férfi bántja a nőt, aki fontos
magának?
– Nem – előrébb dőlök –, nem bántja őt. Amikor már elérné őt,
megtorpan, aztán meghátrál és elrohan.
Minden átkozott alkalommal ugyanez történik. Olyan sebesen
rohan el mellettem, hogy mire észbe kapok, már ott sincsen. Aztán
csak ketten vagyunk, meg kellene nyugodnom, de mégsem tudok…
– Mit érez, amikor üldözi ezt a férfit?
– Hogy egy ilyen nőnek még csak a közelébe se szabadna lennie.
Azt, hogy egy gyáva fasz, akinek meg kell halnia. Azt érzem, hogy
meg akarom ölni.
Na ez lehet, hogy túl őszintére sikeredett. Andrea egy arcizma
sem rezzen a kijelentésem hallatán. Persze meg sem fordul a fejében,
hogy ezt komolyan gondolnám.
É
 – És most mi jön? – összecsapom a tenyerem. – Hoz egy álomfejtő
könyvet, és kibogarásszuk, hogy ez milyen gyerekkori traumához
kötődhet?
A cinikus kérdésem nem hat rá. Acélból vannak az idegei.
– Ha lehet, először megpróbálnám a könyv nélkül.
Kezdem megkedvelni őt.
– Szerintem maga nem azt a nőt félti. Nem őt akarja megvédeni,
hanem saját magát.
Ennek semmi értelme, ezzel most mellélőtt.
– Dehát őt üldözik, nem engem.
– És ki üldözi azt a nőt?
– Nem tudom, nem szokott bemutatkozni…
Andrea az álla alá helyezi a kezét. Úgy néz rám, mint aki várja,
mikor értem meg. Mégis mire akar utalni? Ki lehet az, aki üldözi?
Winkler fia? Jake-től akarnám megvédeni magam, na ezen röhögni
támad kedvem. Még sosem láttam a férfi arcát, fogalmam sincs, ki
lehet.
Ki akarja Nathalie-t ennyire…
Várjunk csak…
Aki üldözi, az én vagyok? Erre akar rávilágítani?
– Én üldözöm őt?
A mosolya választ ad a kérdésemre. Roppant érdekes egy
elmélet.
– Az álmokban egy személyiség akár kétfelé is bomolhat. Lehet
áldozat és gyilkos is.
Többszörös személyiség? Na erről tudnék mesélni.
– Tudja, hogy ki ez a nő, aki az álmában szerepel?
Elhallgatok, de igazából ezzel már választ is adok. Picsába!
– Tudja, ő nem fontos, ez csak ilyen…
A kezemmel magam előtt hadonászok. Úgyse tudom
elmagyarázni neki, nem is értem, minek próbálkozom.
– Ez az egész lényegtelen. Ez csak egy egyszerű vonzódás, ami,
ha akarom, elmúlik.
– Értem. Akkor, ha ez ilyen könnyen megy, vessen véget.
Mulassza el itt és most.
 Ez egy teszt? Persze, hogy az. Azt hiszi, nem tudom kontroll alatt
tartani magam. Nem is ismer, kétszer látott. Szart se tud rólam.
– Mit érez most? Most, hogy tudja, elveszíti?
Megrémít ez a gondolat.
– Semmit. Ez így lesz helyes. Nem nagy dolog.
Megint jegyzetelni kezd.
– Nem lenne egyszerűbb beismerni?
– Mégis mit?
– Hogy mély érzésekkel kötődik ehhez a nőhöz.
Felnevetek. Ellenkezést tanúsítok, mert tudom, hogy ezt nem
tehetem. Ez mindent csak bonyolítana. Pedig mellette önmagam
legjobb változata lehetnék.
 20. FEJEZET
Nathalie
2017. 02. 27., szombat
Amikor orvosnak tanultam, tudtam, hogy soha nem szabad majd
ítélkeznem. Nem szabad egyetlen pácienst sem megvetnem a
cselekedetei miatt. Én nyugodt típusnak tartom magam. Nem lehet
egykönnyen felbosszantani. De Alexander úgy kiborít, mint még
soha senki. Forró láva izzik az ereimben már attól, hogy rá
gondolok.
Az ajtó kinyílik.
– Tudom, hogy most utálsz – a mély hang megtölti a szobát.
Az nem kifejezés.
– De azért hozzátenném, hogy csupán húsz percig kellett így
lenned.
Az asztalra tesz egy szatyrot, majd elindul felém. A tekintetem
dühtől lángol. Mögém sétál. Ahogy közelebb hajol, megérzem a jól
ismert erdő-illatot. Hideg ujjai csuklóm vékony bőrét érintik.
– Megértem, ha most szeretnél beverni egyet – duruzsolja halkan
a fülembe.
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem futott át a fejemben.
Egy határozott mozdulattal levágja a kezemet összekötő zsineget.
– De az orrba rúgás miatt talán egálban vagyunk.
Közel sem…
Nem szólok egy szót sem. A csuklómat dörzsölve a fürdő felé
igyekszem.
– Most meg mit csinálsz?
Miután átlépem a fürdőszoba küszöbét, megfordulok.
– Ha megengeded, akkor lefürdök.
Félredobja a kezében tartott zsinegdarabokat, és elindul felém.
– Csak úgy engedem meg, ha csatlakozhatok. – Játékosan
vigyorog.
– Tudod mit, azt hiszem, ideje szabályokat hoznunk.
– Ki mondta, hogy kellenek szabályok?

É
 – Én! – válaszolok keményen. – Itt egy határvonal – mutatok a
szoba és a fürdő között futó küszöbre –, ezt most nem lépheted át.
A kettőnk közti távolság gyorsan csökken. Túl gyorsan.
Alexander bakancsának orra már közvetlen a határvonal előtt van.
Megtámaszkodik az ajtó keretén. A fa halkan reccsen a nyomás alatt.
– Szóval azt mondod – önelégült vigyorral néz le rám –, hogy
ezzel a képzeletbeli vonallal akarsz távol tartani?
Nagyot nyelek. A kezeléseken is sokszor alkalmazok szabályokat.
Ott általában be szoktak válni. Szemrebbenés nélkül állom a
tekintetét.
– Ezzel tudod, mi a legnagyobb baj? Imádom megszegni a
szabályokat.
Sötét mámor táncol mosolygó ajkán.
– Hát ezt most nem fogod! – mondom, és még mielőtt újabb
megjegyzés hagyhatná el a száját, rácsukom az ajtót.
– Eszembe jutott valami – szólal meg a túloldalról. – Kíváncsi
vagy, mi az?
– Nem!
– Érdekes, hogy most minden erőddel azon dolgozol, hogy távol
tarts magadtól, néhány hónappal ezelőtt éppen az ellenkezőjét
csináltad.
Nagyot nyelek. Pontosan tudom, melyik pillanatot készül
feleleveníteni.
– Emlékszel a halloweeni éjszakára?
Nem!
– Én igen… Az egész tested remegett, amikor magamhoz
húztalak. Emlékszem, milyen volt az alkohol édes ízét az ajkadról
lenyalni. Milyen volt, amikor szenvedélytől ittasan belenyögtél a
számba. Emlékszel, hogy a tested mennyire kívánt, ugye?
Lehunyom a szemem. Próbálom kizárni őt, de a szavai csak még
intenzívebb csapásokat mérnek az elmémre. A felidézett emlékektől
elvörösödöm. Hálát adok, hogy egy ajtó van közöttünk.
– De persze – szinte hallom, ahogy elmosolyodik –, az egész csak
a játékról szólt. Csak eljátszottad, hogy élvezed, igaz?
Úgy érzem, mintha átlátna az ajtón. Hosszú csend következik.
Mozdulatlan vagyok. Tenyerem az ajtónak támasztva várok. Végül
hallom, ahogy a padló lemezei nyikorognak. Betartja a szabályom.
A zuhanyzás kimondottan jót tett. Kimosta a fejemből ezeket az
eszement múltbeli emlékeket. A szobába visszatérve kicsit sem
tetszik az, amit látok. Alexander az ágyon heverészik. Az egyetlen
ágyon. A fekhely másik oldalára sétálva felszólítom, hogy szálljon le.
Nem szól semmit, nyakát megropogtatva hátradől.
– Nem hallod, amit mondok? – emelem feljebb a hangom.
– Esküszöm, látom, hogy mozog a szád, de nem értem, mit
szeretnél.
Elvigyorodik a saját szarkasztikus megjegyzésén.
– Nem fogok melletted aludni.
Fájdalmas arcot vágva felszisszen.
– A földön elég kényelmetlen lesz.
– Nem fogok a földön aludni.
– Hát én se. Szóval… – megpaskolja maga mellett a helyet.
Ezt nem hiszem el. Dühösen levágom magam az ágyra.
A matrac meginog alattunk. Megpróbálok bebújni a takaró alá, de
a fele Alexander teste alatt gyűrődik. Két kézzel rámarkolok és húzni
kezdem.
– Le…szállnál… róla? – nyögdécselem.
Alexander apró mosolyt villant, miközben a teste meg se moccan.
– Annyira gyenge vagy.
Rettenetesen feldühödök. A következő húzásba minden erőmet
beleadom. Az anyag halkan megreccsen, de végül sikerül
megszereznem.
– Ügyes, csak egy kis bátorításra van szükséged.
Ez lett volna a bátorítás?
Miután elfordulok és lekapcsolom a lámpát, hallom, ahogy
mocorogni kezd. A matrac besüpped, ahogy közelebb csúszik.
– Elfelejtettem megkérdezni, hol is van pontosan a te kis
határvonalad?
Hangosan felsóhajtva megfordulok.
– Pontosan…
Megdermedek attól, hogy milyen közel van hozzám. Az arcát
csupán néhány centi választja el az enyémtől. A zavarom láttán
kacéran elmosolyodik. A tekintetem néhány pillanatig elidőzik
résnyire nyílt ajkán. Nagyot nyelek.
– Pontosan itt – húzom végig a kezem az ágy közepén.
– Értem – morogja halkan. – És mi van akkor, ha átlépem a
vonalat?
Kézfejét lassan átcsúsztatja az én oldalamra.
– Ne merészeld! – sziszegem keményen.
Jóízűen felnevetve elfordul tőlem.
– Ne aggódj, partner, nem foglak az éj leple alatt megdugni.
– Jó – nyugtázom halkan.
– Különben is, már megvoltál. Itt – a halántékára bök –, és nem
voltál valami jó.
Erre már nem is reagálok, inkább hagyom, hogy elnyomjon az
álom.
***
Az éjszaka lassan telik. Szörnyen lassan. Ah, ez így még mindig
kényelmetlen. Átfordulok a másik oldalra, de így sem jó. Megőrülök!
A hátamra fekve a plafont bámulom. Ilyen nincs, miért nem bírok
elaludni? Ki volt az az idióta, aki kitalálta, hogy bárányokat kell
számolni elalvás előtt? Miért pont bárányokat?
Túl nagy a csend. Lehunyom a szemem. Minden elsötétül, és
akkor, a legváratlanabb pillanatban a gyász megérkezik. Hívatlan
vendégként állít be. Cam emléke fájdalmasan nehezedik a lelkemre.
Mosolygós arcának képe bekúszik elém. Végigsimít a hasán,
miközben fülig érő szájjal Josh felé sétál. Léptei lassúak.
Egy éles villanás.
Teste a földön hever. Elfehéredett, élettelen arcát vérfoltok
tarkítják. Körbeöleli őt egy sűrű, sötét tócsa. Egy tócsa, ami egyre
csak nő.
Elszorul a torkom, túl erősen szorít a mellkasom. Nagyokat
nyelek, gyomrom megremeg. A bűntudat kíméletlen keze a szívemet
szorítja. Sűrűn pislogok, muszáj elűznöm a rémes képeket.
Tenyerem a mellkasomra teszem, légzésem egyre egyenetlenebb. El
akarom nyomni, nem akarok emlékezni. De tudom, soha nem leszek
képes kitörölni a fejemből.
 Az ágy hangosan nyikorog, ahogy ismét megmozdulok.
Alexander felé fordulok. Mélyen alszik. A párna igazítása közben
hangosan veszek egy nagy levegőt.
– Tudod, az ókori egyiptomiak fából faragtak maguknak
nyaktámaszt. Annál biztos, hogy kényelmesebb a párna, amit olyan
elszántan püfölsz.
Ezek szerint mégsem alszik.
– Sajnálom! – Ismét mocorgok, amitől az ágy újfent nyikorog. –
Próbálkozom.
– Hát azt hallom.
Sűrűn pislogok. Letörlöm a szempillám tövében ülő kósza
könnycseppet. Most már az is feszélyez, hogy tudom, ébren van.
Még a levegőt is óvatosabban veszem. Mellkasomon összekulcsolom
az ujjaim. Na jó, próbáljuk meg újra.
Egy bárány.
Két bárány.
Három…
– Szeretsz barkochbázni?
– Barkochbázni? – Nyitott szemmel úgy ismétlem ezt a szót,
mintha most hallanám először.
– Igen, a barkochba az, amikor gondolsz valamire, a másik…
– Tudom, mi a barkochba – csattanok fel.
– Akkor én kezdek.
– Semmi kedvem játszani.
Hajnal egy óra van, aludni akarok.
– Gondoltam valamire.
Meg sem hallja, amit mondok…
– Kérdezhetsz.
Megrázom a fejem és felé fordulok. Nem hiszem el, hogy tényleg
ezt csináljuk. A kezdeti kérdések után máris gondolkodóba esem.
– Nekem van ilyen?
– Igen – válaszolja.
– Neked van?
– Nincsen.
Sötét van a szobában, de a hangjából kiérződik, hogy vigyorog.
Szóval egy szervre gondolt, ami nekem van, neki nincs. Már tudom
is!
– A szívre gondoltál?
– Ez most fájt – reflektál drámai hangon.
Arcát mosolyráncok lágyítják. Most először engedem meg
magamnak, hogy visszamosolyogjak rá.
– Szóval szerinted szívtelen vagyok.
– Csak játszani próbáltam.
– Szóval játszani? Akkor remélem, tudod, hogy vesztettél.
Vesztettem?
– Mi a megfejtés?
Most már valóban érdekel a válasz.
– Te jössz!
– Nem mondod meg, mire gondoltál?
– Nem. Te jössz!
Persze, hogy nem sportszerűen játszik. Maximum fél percet hagy
gondolkozni, mielőtt megszólalna.
– Tárgy? – kérdezi.
– Nem.
– Növény?
– Nem.
– Élőlény?
– Elméletileg igen… – Halványan elmosolyodom.
Hümmögni kezd.
– Férfi?
– Igen.
– Híres?
– Dehogy – rázom meg a fejem.
– Akkor egy átlagember, értem. Ismerem?
– Nem tudom.
A válaszom hallatán felém fordul.
– Nem tudom, mennyire ismered ezt a játékot, de ezt egyenlő
esélyekkel szokták játszani.
– Mintha te úgy játszanál…
A válaszom mulattatja. A sötétében is látom, ahogy megvillannak
a fogai.
– De mégis, hogy találjam ki, ha nem ismerem.
 – Nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar feladod.
– Oké, tehát nem tudjuk, hogy ismerem-e. Ez a férfi a húszas
éveiben jár?
Megrázom a fejem.
– Harmincas?
Bólintok.
– Sokan szeretik ezt az embert?
– Nem mondanám.
– Hmm, egy ember, akit nem szeretnek sokan. Miért nem szeretik
őt?
– Talán csak nem értik.
Felém fordul. Az ágy besüpped a mozdulatától, érzem, hogy a
testem közelebb csúszik hozzá. Az ujjaink egy pillanatra összeérnek.
– Na és te? Te megérted őt?
– Azt hiszem, igen…
Elhallgat. Talán már tudja, hogy mi a megfejtés. Mintha most
sikerült volna lebontanom egy védelmező falat.
– Meglep, hogy rád gondoltam? – szólalok meg újra.
– Nem. – Megvonja a vállát. – Tudom, hogy állandóan rajtam jár
az eszed.
Hangsúlyából árad az önteltség.
– Viszont az meglep, hogy ilyennek látsz.
– Meglep, hogy valaki látja a jó oldalad?
– Ne képzelj olyat, ami nincsen.
Már megint ezt csinálja. Újra itt a védekező mechanizmus. A
tagadás. A tagadással elkerülhető a fájdalmas érzések megélése,
felismerése és beismerése. Szerintem a jóságot a gyengeséghez köti,
amit pedig a gyermekkorral társít össze. Egyfajta blokkot állít fel,
mely nem engedi, hogy a múltbéli esemény a tudat felszínére
kerüljön. Biztos, hogy ahhoz az ominózus estéhez van köze. Meg
akarta védeni a szüleit, de gyermekként képtelen volt rá. Ez a
trauma olyan sérüléseket okozott benne, ami még most is kihat a
felnőtt életére. Számára megterhelő, ha valaki nem csak a sötétséget
látja benne. Ő az érzéketlenséggel tudja megtartani a belső
egyensúlyát. Csak ezáltal érzi erősnek és támadhatatlannak magát.
– Néha a jó emberek is követnek el rossz dolgokat.
 – Vagy lehet, hogy egyszerűen csak rosszak.
A fejemet rázom.
– Azért nem akarod ezt hinni, mert akkor félnél tőlem?
– Azért nem akarom ezt hinni, mert szerintem több van benned.
Megdöbbenek a saját gondolataimtól. Csend telepszik kettőnk
közé. Tekintetével megállás nélkül elemez. Arcát egy új érzelem
veszi birtokba. Eddig ilyen kifejezést nem láttam rajta.
– Csaltál a játékban – felsóhajt azt mondtad, én nem ismerem.
– Nem csaltam, az igazat mondtam. Szerintem nem ismered
magad.
– Wáó, most jön az a rész, amikor majd valami pszichódolgokat
mondasz? Ismerd és szeresd azt, aki vagy?
Ennyi elég is volt belőle. A cinikusságához túl fáradt vagyok.
– Jó éjt, Alexander! – Elfordulok.
– Jó éjt, partner…
 Alexander
2017. 02. 26., vasárnap
A barkochba megtette a hatását, végre sikerült elaludnod.
Helyetted most én forgolódok. Túl közel vagy hozzám. Az illatod
megrészegít. Olyan, mint a legkeményebb drog, azonnal a rabjává
tesz. A fejed mellett megtámaszkodom. Magamba akarom szívni ezt
a látványt. El akarom raktározni, hogy bármikor újra elővehessem.
Halkan, kéjesen felsóhajtasz álmodban. Nem könnyíted meg a
helyzetem. Mit is mondtál? Nem vagyok képes az önuralomra?
Tessék, itt egy újabb bizonyíték… Pedig szívesen átlépném a kis
határvonaladat. A tiltásnál nincs csábítóbb dolog a világon.
Olyan szívesen elmosnám a velem szemben felállított
szabályaidat, a gátlásaidat. Vajon mit szólnál, ha most szorosan
mögéd simulnék, és a kezem becsúszna a combjaid közé?
Ellenkeznél, vagy végre engednél annak, amit igazán akarsz?
Remélem, hogy legalább rólam álmodsz. Gondolatban az egyik
kedvenc emlékemhez térek vissza, hátha ez gyógyír lesz az
álmatlanságra.
Négy hónappal korábban
2016. október 29., szombat
Halloween az ördög éjszakája, remélem, felkészültél a
találkozásra.
Kurvára imádom ezt az ünnepet. Imádom, hogy félelmetesen
néznek ki az emberek. Kurvákkal és szörnyekkel van tele az utca.
Mintha csak egy rossz pornó kezdőjelenete lenne. Mindig
meglepődöm az emberek naivságán. Maszk fedi az arcomat, és így
bárhova besétálhatok. Hol itt a logika? Egy sorozatgyilkos is
lehetnék, ezek meg vigyorogva kínálnak punccsal? A sorozatgyilkos
szónál elgondolkodom. Az vagyok? Nem, dehogy vagyok az.
Különben is, mikortól számít sorozatnak? Öt? Tíz? Tizenhat ember
után? Ezeket jó lenne tisztázni. De én nem gyilkolok, ez egyszerű
büntetés. A büntetés pedig igazságos. A bűnösökre ez a sors vár.
Az elmélkedésem közben megérkezem a barátnődék házához. Ők
aztán szeretik a halloweent, azt meg kell hagyni. Csontvázak és
pókhálók lógnak mindenhol. A házban rengeteg ember tolong, az
álarc mögött könnyű elvegyülni közöttük. Ahogy belépek, rögtön
téged kereslek. Kíváncsi vagyok, hogy fog állni az a Piroska-jelmez.
Felkapok egy poharat, muszáj megnedvesítenem a torkomat. A
zsebem rezegni kezd. Nico…
Az üzenete éppen olyan, mint a korábbiak. Hármunk közül ő
aggódik a legjobban. Még szerencse, hogy Conrad folyamatosan a
közelében van. Tartják egymásban a lelket. Ha én is ilyen gyenge
lennék, baszhatnánk az egészet. Hirtelen a hangod üti meg a
fülemet. A nappali másik felében kínosan vigyorogva próbálsz
menekülni egy idióta elől. Istenem, már megint a szőke barátnőd
keze van ebben, állandóan játssza a kerítőnőt. Nem unod még?
Nekem már kurvára elegem lenne a helyedben. Oh, és sikerült, már
menekülsz is a hátsó ajtó felé. Szuper, most csak elmegyek melletted,
ennyi lesz. Nem történik más. Mielőtt kilépnék; elhúzom a függönyt,
óvatosan meglesem, mit csinálsz.
Ez… Jól látom? Táncolsz? Basszus, igen… Te tényleg csupa
meglepetés vagy. Ez lenne az igazi éned? Aki önfeledten cigizik és
táncol, leszarva mindenkit? Ez messze az egyik legszexibb dolog,
amit az utóbbi időben láttam. A tervhez nem lenne muszáj most
kimennem. Elég, ha később felhívlak, és egy kicsit rád ijesztek. Ennél
több nem kell, de basszus, akkor miért akarok ennyire kimenni?
időnként olyan, mintha elhagynám a testem, mintha valaki más
venné át az irányítást helyettem. Azt hiszem, most is ez történt, mire
feleszmélek, addigra már a verandán ácsorgok mögötted. Az illatod
megtölti a tüdőmet, jólesően játszadozik az elmémmel. Mintha
megéreznéd, hogy figyellek, lendületesen megpördülsz.
Felmordulok, amikor a cigaretta parázsló végét véletlenül a
kézfejemhez érinted. Hadarni kezdesz, sajnálkozások áradatát
zúdítod rám. Egész cuki, ha akarnék, se tudnék haragudni, pedig a
bőröm vadul lüktet. A tekintetünk találkozik. Az álarcnak
köszönhetően fogalmad sincs, hogy egy ismerős arc rejtőzik a maszk
mögött. Különös érzésem támad, maradni akarok. De nem lehet!
Már éppen menni készülök, amikor kétségbeesést látok az arcodon.
A vállam fölött hátranézve látom, kinek köszönhető. Az a nyájas
seggfej igyekszik feléd. Most olyan vagy, mint egy bajbajutott
hercegnő, aki tőlem várja a megmentést. Tökéletesen passzol hozzád
É
a Piroska-jelmez. Te sem látod az álarc mögé rejtőzött farkast. Én
nem a hős lovag vagyok a mesékben, de ma este a kedvedért kivételt
tehetek. Édes hangon kérlelsz, hogy tegyek úgy, mintha a pasid
lennék. Próbálom elfojtani az elégedett vigyort az arcomon. Erre
bizony nem kell kétszer kérni. A tarkódra teszem a kezem, és
magamhoz húzlak. A tested először megfeszül a csókomtól.
Ellenkezni akarsz, nem hibáztatlak érte, hisz számodra csak egy
pofátlan idegen vagyok. Felkészülök a pofonra. De helyette valami
egészen más történik. Ajkaid szétnyílnak, engeded, hogy a nyelvem
kalandozzon a szádban. Halkan felnyögsz, ahogy közelebb húzlak
magamhoz. Várjunk csak, te ezt élvezed. Az élvezettől reszket a
tested. Izzik köztünk a levegő, szinte kézzel tapintható. Szorosan
simulsz hozzám, ugyanazt akarod, mint én. Mámorító ez a kis
előjáték. Eggyé akarok veled olvadni, itt és most a magamévá
akarlak tenni. Bassza meg, ezt nem kellene! Mit csinálok? Abba kell
hagynom. Az eszem tudja, mit kéne tennem, de amikor az ujjaiddal
beletúrsz a hajamba, minden elsötétül. Elvesztem a józan eszem,
helyére az állatias énem költözik. Nem bírok parancsolni túlfűtött
mozdulataimnak. Le akarom tépni a ruháidat. Még közelebb vonlak
magamhoz. Megremegsz tőle, hogy minden egyes részed hozzám ér.
Miért csinálod ezt? Miért akarsz ennyire? Nem bírók betelni veled.
Az illatod…
Az ízed…
Többet akarok belőled!
– Elnézést…
Oh, a picsába… Micsoda remek időzítés. Az idegesítő hangjáról
azonnal megismerem. Te persze azonnal eltolsz magadtól. Nem
fogok hazudni, legszívesebben megfojtanám a barátnődet. És ez nem
költői túlzás. De tudom, hogy éppen jókor érkezett. Megint rezeg a
zsebem. Túl sok jelzés ez már az élettől. Le kell lépnem. Hazug
ígérettel távozom tőled.
A kocsi felé sétálok, amikor előveszem a mobilom. A boríték
mellett Nico neve díszeleg.
Remélem, nem csináltál hülyeséget.
Néha megijedek tőle. Jobban ismer, mint én saját magamat.
Megnyalom a számat, az ízed még intenzíven átjárja. Az, hogy
megcsókoltalak, felér egy főbűnnel. Az angyal engedett a sötétség
bűnös csábításának. Rohadt élet… Nem kellett volna ezt csinálnom,
te túl jó vagy.
Hirtelen egy éles sikítás fúródik a dobhártyámba. Egy kislány áll
közvetlen előttem. Aprócska termete ellenére jó erős tüdeje van. A
szemem sarkából látom, ahogy egy kamasz lány rohan felénk.
– Abbie, megmondtam, hogy maradj mellettem! – pirít rá
azonnal.
A lány dühös, a felsőteste hevesen mozog, de ahogy egy mosolyt
villantok rá, azonnal zavarba jön. Nem lehet bébiszitter, ahhoz
túlságosan aggódik. Akkor marad a testvéri kötelék. A kislány ügyet
sem vet rá, még mindig engem néz. Hatalmas barna szeme
kíváncsiságtól csillog.
– Azt hittem, szörny vagy – bukik ki belőle.
Imádom a gyermeki őszinteséget.
– Jézusom, Abbie! – A nővére a fejét fogja. – Elnézést, nem úgy
értette.
Oh, dehogynem! Pontosan úgy értette, és éppen ez tetszik benne.
Ő azonnal meglátta az igazságot.
 21. FEJEZET
Nathalie
2017. 02. 26., vasárnap
Reggel hamar útnak indultunk, már tudom, hogy a következő
állomás Cork. Utána egyenesen Dublinba megyünk. Azt hiszem,
mindkettőnknek jót tett ez a pár óra pihenés. Már utazunk egy ideje,
amikor megcsörren a telefonja. A kijelzőre nézve a szemét forgatja.
– Mondd! – szól bele érzelemmentes hangon.
Kinézek az ablakon, de közben minden erőmmel a hívásra
koncentrálok. Vajon ki hívja? Conor? Ha igen, miért? Ez a gondolat
régi érzelmeket kellene, hogy a felszínre hozzon bennem, mégsem ez
történik. Kíváncsiságon kívül mást nem érzek.
– Igen. – Szünet. – Nem, mondtam már, hogy nem. – Hosszú
szünet. – Majd hívlak.
A mobilt a műszerfalra dobja.
– Picsába! – morogja halkan.
A készülék és közte váltogatom a tekintetem.
– Halljam!
Értetlenül pislogok rá.
– Kíváncsi vagy, hogy kivel beszéltem, nem?
De!
– Nem.
– Remélem, soha nem szoktál pókerezni, rettenetesen hazudsz.
– Meglehet – rántom meg a vállam. – Nem szeretek hazudni.
– Hazug szív sikeréhez hazug arc kell.2
Ismét egy Shakespeare-idézet. Apró mosoly jelenik meg a szám
szélén.
– Érdekes, hogy mennyire hasonlítotok a testvéreddel.
Conor szintén szerette a költészetet.
Alexander jóízűen felnevet.
– Sajnálom, hogy tőlem kell megtudnod, de őt kicsit sem érdekli
az irodalom.
– Ez nem igaz!
 Alexander lenéző arca láttán elbizonytalanodom.
– Dehát azt mondta…
– Persze, hogy ezt adta elő – vág a szavamba tudta, hogy ezzel
közel kerülhet hozzád.
 Alexander
Három hónappal korábban
2016. 12. 20., kedd
– Min gondolkozol? – kérdezi Nico, miközben levágódik mellém.
A kanapé megreccsen a hirtelen becsapódástól.
– Semmin – válaszolom unottan.
– Na persze – nevet fel.
A hotelszoba ajtaja kinyílik. Conrad jelenik meg, szatyrokkal a
kezében. Az étel illata bekúszik az orromba. Egy pillanat alatt
összefut a nyál a számban. Nico azonnal felkel, és máris ráveti magát
az egyik dobozra.
– Alig néhány órája ettél, nem lehetsz éhes – mondja Conrad.
– Fejlődő szervezet vagyok, szükségem van a kajára – válaszolja
tele szájjal Nico.
A válasza megmosolyogtat. Méghogy fejlődő szervezet… Idióta.
– Te nem kérsz?
Conrad kérdésére feltápászkodom. Felnyitom a pulton hagyott
dobozokat. Amiket hozott, mind étvágygerjesztő, én mégis fanyar
képpel méregetem őket. Ahogy meglátok egy szerencsesütit, végleg
elmegy az étvágyam.
– Nem tudtál volna mást hozni? – kérdezem.
– Eddig nem volt bajod a kínaival.
Eddig nem te jutottál róla az eszembe.
Érzem, hogy Nico le sem veszi rólam a szemét. Conrad
elégedetten felbont egy sört.
– El sem hiszem, hogy minden a terv szerint alakult – sóhajt
jókedvűen.
– Minden? Az mikor volt a terv része, hogy megdugod a dokinőt?
Érzem, ahogy izmaim fájdalmasan feszülnek. A kérdésemre
felkapja a fejét.
– Azt csak úgy hozta a helyzet. – Vigyorogva széttárja a kezét.
– Csak úgy hozta a helyzet, mi? – ismétlem.
Olyan erővel harapok a szám belső felére, hogy a vérem kiserken.
Picsába! Úgy meg tudnám most ütni. Jobb lesz, ha kimegyek és
rágyújtok.
 – Alexander – szól utánam Conrad –, ugye nem élted bele magad
túlságosan a tervbe?
– Ne magadból indulj ki! – válaszolom hűvösen.
Még öt perce sem vagyok kint, amikor lépteket hallok.
– Befagy a seggem, olyan hideg van – lép mellém Nicolas.
– Akkor talán menj be. – Beleszívok a cigarettába.
Igaza van. Irdatlan hideg van, nem lehet eldönteni, hogy füst
vagy lehelet áramlik ki a számból. Hangos vacogására felé fordítom
a fejem.
– Miért nem mész be?
Tudom, miért van itt.
– Gondoltam, kijövök dumálni – vacogja.
– Bent is tudunk dumálni.
– Ja – felsóhajt –, ez igaz. Tudod, hogy Conrad nem érzett iránta
semmi komolyat, ugye?
– Leszarom.
– Igen, tudom, tudom. Csak úgy mondtam – hadarja. – Csak
féltékeny rád.
Az utolsó mondatra akaratlanul felkapom a fejem.
– Nathalie-t nem ő érdekelte. Minden, amit izgalmasnak talált
benne…
– Nico, elég! – Kezemet felemelve leintem.
Megszeppen. Elhallgat, körülbelül huszonöt másodpercig.
– Kérdezhetek valamit?
– Ha azt mondom, hogy nem, akkor is megkérdezed.
Jóízűen felnevet, ami az én arcomra is halvány mosolyt csal.
– Te… – elhallgat egy pillanatra. – Te ugye nem vonzódsz hozzá?
Mihez is vonzódunk pontosan? Egy illathoz, viselkedéshez,
gondolkodásmódhoz, nevetéshez? Vagy az álomképekhez. Ahhoz,
hogy milyen emberré válhatnánk valaki mellett. A vonzódás érdekes
dolog. Kordában lehet tartani. Nem őrjít meg, nem tud
elhatalmasodni rajtad. Az érzéseidet képes vagy irányítani, kontroll
alatt tartani. Vagy mégsem?
Először csak néha gondolsz rá, aztán mire észbe kapsz, már
minden róla szól. Utána elérkezik a fájdalmas felismerés. A meleg
test ölelése helyett csak a magány bizsergését érzed. Gúnyosan
megölel, olyan erősen szorít, hogy abba beleroppansz. A vonzódás
képes elpusztítani. Megszállott érzéseket lehet táplálni annak a
személynek az irányába, aki számunkra elérhetetlen. Hogy ezt
érzem-e? Nem! Nem akarom ezt érezni. Nem fogom ezt érezni! Nem
fog minden gondolatom körülötted forogni. Nem fogsz az őrületbe
kergetni.
 22. FEJEZET
Nathalie
2017. 02. 26., vasárnap
Hosszú percek óta szótlan vagyok.
– Az igazság néha fájdalmas.
– Nekem nem fáj semmi. Kihasználtatok, ebben semmi újdonság
nincs. Csak tudod…
Elharapom a mondat végét. Semmi értelme nincs kimondani. A
szemem sarkából látom, hogy engem néz. Érdeklődőnek tűnik.
– Csak mi? – kérdez vissza.
Érzem, hogy a tekintete az arcomat érinti.
– Csak szar érzés, hogy egy olyan személynek szavaztam
bizalmat, aki nem is létezik. Orvosként azt hittem, jó emberismerő
vagyok, úgy tűnik, tévedtem.
– Feleslegesen hibáztatod magad. Túl jó volt a terv, ennyi az
egész.
– Most magadat dicséred, vagy engem próbálsz nyugtatni? Nem
teljesen egyértelmű.
Elvigyorodik.
– Az emberek könnyen manipulálhatóak, ez alól te sem vagy
kivétel.
Még a kedvesnek szánt szavaival is belém mar.
– Sokszor a szavakba szeretünk bele a tettek helyett. Egy éhező
szív nem veszi észre, hogy hazugsággal etetik.
– Nem szerettem bele semmibe és senkibe!
– Elnézést. – Megint vigyorog. – Tehát olyan dolgokat láttál, amik
közel állnak hozzád. Az agyunk vágyik a megszokott dolgokra. Ha
ilyennel találkozik, akkor akaratlanul is kellemes érzetet társít hozzá.
A szemem elkerekedik, nagyokat pislogok.
– Mi az? – kérdezi nevetve. – Meglep, hogy némi ész is szorult
belém?
Az lep meg, hogy érző emberként is tud viselkedni.
 – Ennek ellenére még mindig úgy gondolod, hogy börtönben van
a helyem.
– Nem tetszik, amit csinálsz vagy csináltál. Minden ellen megy,
amiben hiszek.
– De? – Hangja az érdeklődéstől felszökik.
– Miből gondolod, hogy van egy de?
– Érzem. – Laza vigyorra húzza a száját.
Finoman megrántom a vállam.
– Nocsak, nocsak… – Szavai élvezettől csengenek. – Ezek szerint
egy kis részed talán érti, miért tettem.
– Talán – válaszolom.
– Vigyázz, mert a végén még kedvelni fogsz – suttogja játékosan.
– Ne álltasd magad!
Elvigyorodik. A szeme úgy csillog, ahogy a tenger nyáron. Most
az egész jelenléte melegséget sugároz. Ahogy nézem, kellemes
bizsergést érzek. Te jó isten, mi ez?
Nem, ez biztos nem az volt, amire gondolok.
Nem, biztos, hogy nem találtam vonzónak.
Újra ránézek. Jézusom…
Elkapom róla a tekintetem. Ez csodálatos, a Stockholm-szindróma
tankönyvi esete vagyok. Nathalie, gondolkozz hideg fejjel! Csupán
egy egészségtelen kötődés első jelei mutatkoztak meg. Ez a
szimpátia csak a Conorral való kezelés miatt ütötte fel a fejét. A
múltból fakadó régi emlékek ismerős közegben újra megjelenhetnek.
Alexander most éppen úgy viselkedik, mint Conor korábban. Az
emberi, megközelíthető oldalát mutatja. De Conor átvert, és
Alexander is bármikor megteheti ugyanezt. Nem bízhatok meg
benne! Többet meg aztán végképp nem érezhetek!
– Néha saját magunk vagyunk a legnagyobb ellenségünk – szólal
meg ismét.
Ezek a szavak olyan ismerősek. Mintha már hallottam volna
valahol.
– Megérkeztünk.
A figyelmem egy csettintésre más irányba terelődik. Az
autópályáról lekanyarodva megérkezünk Corkba. Nagy a forgalom, a
tömött utcákon lassabban haladunk. Mit is mondott korábban…?
Hogy meglátogatunk valakit. Meg akarom kérdezni az illető nevét,
de felesleges. Ha eddig nem kötötte az orromra, most sem fogja. Egy
behajtani tilos táblával ellátott utcába kanyarodunk. Ennyit a
szabályok betartásáról. Egy társasház bejáratától nem messze
megállunk.
Zsebre teszi a slusszkulcsot. Azt hiszi, meglépek? Még mindig nem bízik
bennem. A kesztyűtartóból kiveszi a fegyvert. Furcsa, de a pisztoly
jelenlététől már nem rándul görcsbe a gyomrom. Azt hiszem, ez
határozottan rossz jel, kezdem megszokni. Még csak az kéne, hogy
egy ilyen dolog beépüljön a hétköznapi normáim közé. Várjunk…
Minek kell az most neki?
– Mit mondtál, kihez is jöttünk?
– Egy ismerőshöz – mormolja.
– Érdekesen állsz az ismerőseidhez – pillantok a pisztolyra.
– Maradj a kocsiban!
– Veled megyek – reflektálok azonnal.
– Nem, itt maradsz!
– Mi lesz, ha bajba kerülök?
– Úgy tudom, szeretsz sikítani. – Játékos mosolyt villant.
Esélyt sem ad a további ellenkezésre, kipattan, majd eltűnik a
tizenötös lépcsőház ajtaja mögött. Remek, várhatok rá ölbe tett
kézzel. Egy perc se telik el, mire egy sipákoló hangra leszek
figyelmes.
– Bátor, lassabban… – kiabálja egy idős hölgy, aki éppen most lép
ki a ház ajtaján.
Egy apró kutyus próbálja elszántan maga után rántani. Mókásan
festenek. Az ötlet éppen csak kipattan a fejemből, máris működésbe
lép.
– Elnézést – kiáltok a hölgy felé, miközben kiszállok a kocsiból –,
kérem, ne csukja be!
A nő felém kapja a tekintetét. A teste vadul mozog, ahogy „Bátor”
cibálja őt.
– Köszönöm! – libbenek az ajtóhoz. – Egy férfi most ment be az
előbb, nem látta véletlenül, melyik lakás…
– Második emelet… – szakít félbe nyögdécselve –, húszas… lakás.
Végül nem tud tovább ellenállni Bátor erejének.
 Felsietek a másodikra, a lépcsőfokokat kettesével szedem. A
hideg korláton végigsiklik a kezem. A lakások számait kezdem
nézni.
14.
17.
18.
A folyosó legvégén megtalálom a húszas számmal ellátott fekete
ajtót. Résnyire nyitva, nagyot nyelek. Az aggodalommal vegyült
izgalom szétárad a testemben. A kíváncsiságom végül ismét
győzedelmeskedik, kinyitom az ajtót. Hiába fülelek, semmi zajt nem
hallok. Biztos, hogy jó lakást mondott a hölgy? Lassan lépkedek az
előszobában. Sehol senki. Benézek a fürdőbe. A csempék töröttek, a
zuhanyzó néhol penészes. A mosdókagylóra szőrcsomókkal
keveredett fogkrém száradt. Fúj. Aki itt lakik, az rendkívül
igénytelen. Egy szobához érek, a küszöb nyikorog a súlyomtól.
Basszus. A padló mocskos, vastag kábelek százai tekeregnek rajta.
Mind egy helyre vezetnek, a szoba végében lévő asztalhoz. A
számítógépek hangosan zúgnak. Ahogy elindulok, meglátom
Alexandert, a gépek mögött térdel. Összeakad a tekintetünk.
– Azt mondtam, maradj a kocsiban – morogja.
– Én meg azt, hogy veled jövök.
Az asztal egyik fiókját próbálja feltörni. Egy vékony késsel
piszkálja a zárat.
– Hol van az ismerősöd?
– Itt a fiókban, éppen próbálom kiszabadítani.
Vicces…
Észreveszi, hogy a szememet forgatom.
– Problémád van a szarkazmussal?
– Nem – megrázom a fejem –, veled van problémám.
A zár feltörik, a fiók kinyílik.
– Végre – nyögi elégedetten.
A papírok gyorsan pörögnek az ujjai között. Mit keres ennyire?
Miután átnézi, dühösen csapja az asztalra a köteget.
– A picsába!
– Mi a baj?
Ingerülten a hajába túr.
 – Scott csinált volna nekünk új személyazonosságot. De ahogy
látom, nem készült el vele.
Nem tudom pontosan, kiket ért a nekünk kifejezés alatt, de azt
hiszem, ezt nem most fogom megvitatni vele.
– Hát akkor várjuk meg, amíg hazaér – vetem fel.
– Már itthon van – biccent egyet a fejével. – A másik szobában.
– De akkor miért nem…
Eláll a szavam. Rossz érzés kerít hatalmába. Ismét Alexander felé
fordulok.
– Ne menj át a másik szobába! – utasít ridegen.
– Miért?
– Mert előfordulhat, hogy egy hullába botlasz – válaszolja,
miközben az ablakhoz sétál.
Megint egy holttest. A homlokom erősen verejtékezni kezd.
– Hát ez csodás, már csak ez hiányzott.
Alexander ellép a függöny mögül, és megragadja a kezemet. Most
meg mi történik?
– Társaságunk érkezik.
– Jake… – szakad ki belőlem a név.
– Nem. – Ettől egy pillanatra megnyugszom. – De Scott olyan
emberekkel üzletelt, akiket jobb elkerülni.
– De hát te is vele üzletelsz.
– Ezek szerint engem is jobb elkerülni.
Még csak a folyosó közepén járunk, amikor dobogást hallunk.
Már fölfelé jönnek. És sokan vannak. Alexander rászorít a
csuklómra. A fegyvert a kabátjába dugja. Mit csinál? Most először
lehet, hogy valóban kellene használnia, erre elteszi? Már hallom a
felfelé igyekező férfiak sustorgását. Cipőtalpak csapódnak a
lépcsőfokokra. Megfeszülnek az izmaim. Mit fogunk csinálni?
Meglátom egyikük feje búbját a lépcsőfordulóban. Istenem, mindjárt
itt vannak. Alexander keze a derekam köré fonódik, és szorosan
magához ránt. Testem az egyik lakás ajtajának támasztja. Mire egy
hang kijönne a torkomon, addigra megcsókol. Mi a fenét művel?!
Próbálom eltolni, de erősen tart.
Dübörgő léptek, egészen közelről.
Megérkeztek.
 Itt vannak az emeleten.
A mellkasánál rászorítok a kabátra. Az anyag begyűrődik az
ujjaim alá. A szívem a torkomban dobog. Az agyam az adrenalintól
dübörög. Résnyire van csak nyitva a szemem. Három férfit látok
elhaladni Alexander háta mögött. Egy pillanatra ránk néznek, de
utána rögtön elkapják a tekintetüket. A nyilvános csókolózástól az
emberek zavarba jönnek. Nem hiszem el, hogy ez volt az egyetlen
terv, ami eszébe jutott. Bár kétségkívül sikeres. Hüvelykujjával
megérinti, majd beszívja az ajkam. Alexander légzése gyorsul. Fél?
Nem, ő nem szokott félni. Akkor minek tudható be ez a heves
izgalom? A csókja intenzívebbé válik. Érint, megnyal, ízlel. Ujjai a
csípőmbe markolnak. A fenyőillat körbeöleli a testem. Magához
láncol, nem ereszt. A combom belső fele bizseregni kezd. Alexander
vágyakozva felmordul. Istenem, ő ezt élvezi? A távoli ajtócsapódás
hallatán azonnal ellép tőlem. Szaporán lélegzik, mellkasa őrületesen
mozog. Szája vörösen fénylik. Nem néz rám, a folyosó végét kémleli.
– Húzzunk innen! – Megragad, és magával húz.
Szédületes gyorsasággal távozunk a házból. A kocsi felé lépnék,
de Alexander nem engedi.
– Most hova megyünk?
– Változott a terv.
Ez a mondat semmi jót nem hordoz magában. Alig bírom tartani
a tempóját, szinte kocogok mellette.
– Miért nem megyünk kocsival? – nézek vissza a parkoló jármű
felé.
– Csak! – Hangjából érződik, hogy ennél több információra
egyelőre ne számítsak.
Két utcával arrébb járunk, amikor végre lassít.
– Nem látták az arcunkat, minden rendben van.
Most engem nyugtat, vagy magát?
– Remek – lihegem.
– Arra megyünk. – Egy metrólejáró felé mutat.
Egy színház előtt kell a föld alá menni. Az épületről hatalmas
plakátok lógnak. A szél többször is vadul felkapja. Antonius ás
Kleopátra. Shakespeare egyik legnagyobb tragédiája. A plakáton egy
bronzbőrű, gyönyörű nő nyújtja a kezét egy tógába bújt vonzó férfi
felé. A két szereplő egyszerű szerelmespárnak tűnik, de a kép csak
átverés. Ennél jóval több van a történetükben. Teljesen
belefeledkezve nézem a plakátot. Alexander észreveszi, hogy nem
követem. A szemem sarkából látom, hogy visszafordul és
lendületesen tör utat a tömegen. Amikor mellém lép, meglepő
mondat hagyja el a száját:
– Egy őrült páros őrült szerelme.
Fejét hátravetve nézi a hatalmas plakátot. Hát persze, ő pont azt
látja, amit el akarnak hitetni vele.
– Ez egy csodálatos dráma.
Rám sandít és a szemét forgatja.
– Szerintem nem valódi érzelmek vannak a műben, csupán
politikai érdekek.
– Te olvastad egyáltalán? – kérdezem felháborodva. – Nyilván
nem, hiszen akkor nem hagyná el a szádat ekkora ökörség. Ez a
történet mély és valódi. Mindkét szereplőnek megvan az előélete,
mindkettőnek vannak sérülései, amiket magukkal cipelnek. A
kapcsolatukat bonyolítja múltjuk sötét foltja. Pedig ők nem
szeretnének mást, csak elveszni ebben az őrült, mindent felperzselő
érzésben.
A fejrázást egy lenéző tekintettel párosítja.
– A szerelmük egyszerű diplomáciai egyezség miatt jött létre. Ez
egy hadi szövetség.
– Nem csodálom, hogy egy magadfajta férfi nem látja a mű valódi
mondanivalóját.
– Egy magadfajta nő pedig egyértelmű, hogy csak a romantikát
látja. Azért az megvan, hogy mindenki meghal a végén, ugye? Itt
nincs boldogan éltek, míg meg nem…
– Nem minden történetnek kell boldog befejezéssel véget érnie –
válaszolom könnyedén.
– Nem kell minden történetben szerelemnek lennie.
– De aki nem szeret, az nem is él igazán.
Hosszú percekig nézünk egymás szemébe. Mi most tényleg
Shakespeare egyik drámájának a mondanivalójáról vitatkozunk?
Milyen abszurd ez az egész. Mintha ő is érzékelné a helyzetben lévő
komédiát, hátat fordít, és ismét a lejáró felé indul.
 – Gyere! – utasít.
– Várj csak! – állítom meg. – Lenne egy kérdésem.
– Várhat.
– Nem, nem várhat. – Az út közepén lecövekelek.
Hamar észreveszi, hogy nem loholok mögötte. Visszasétál,
közvetlen előttem megáll.
– Az agyamra mész. – Néz le rá sötét tekintettel.
Ez kölcsönös.
– Honnan tudtátok, hogy szeretem Shakespeare-t? Helyesbítenék,
te – mutatóujjammal a mellkasára bökök – honnan tudtad?
– Mi van?
– A szerencsesütikben mindig Shakespeare-üzenet volt. A sütiket
pedig tőled kaptam. Tudni akarom, miért pont Shakespeare-
üzenetek voltak benne.
Alexander megrántja a vállát. Aztán a tarkójához kap. Most
megvagy, elárultad magad! A hazugságok miatt a nonverbális jelek
nem egyeznek a kimondott szavakkal. Már többször is feltűnt ez a
semmitmondó testi reakció. Ezt bizony a teste generálja hazugság
esetén.
– Shakespeare-t mindenki szereti – válaszolja végül.
Egy fenét!
A könnyed hangsúlyával mit sem ér. A viselkedése elárulta. Ez
nem véletlen volt. Nyomozott utánam, ezt eddig is tudtam. De ilyen
információ hogyan jutott a birtokába? A lakásomba biztos nem tört
be… Ez a gondolat nem csak átsuhan rajtam, hanem mélyen
beágyazódik bennem.
– Jártál a lakásomban, igaz?
Hosszú hallgatás. És jelen esetben ez a hallgatás bizony egy
beismerés.
 Alexander
Tíz hónappal korábban
2016. 04. 29., péntek
Mosolyogva intek a földszinten lakó idős nőnek, akinek eszébe
sem jut megkérdezni, ki vagyok. Egy ilyen kis társasházban azt
hinné az ember, hogy a lakók óvatosabbak. Korántsem.
A zárat könnyű feltörni, túl könnyű. Két laza mozdulat, és már
bent vagyok a lakásban. A többiek nem repestek az ötletemért, de
szerintem egyszerűen csak nem értik. Ahhoz, hogy a terv tökéletes
legyen, mindenre gondolni kell. Ennek az egésznek te vagy az egyik
legfontosabb eleme. Minden idegszálammal rád akarok figyelni,
meg akarlak ismerni. Tudni akarom, mi az, ami érdekel, mit
szeretsz, mi az, amitől a víz kiver. Irányítani foglak. A tudatalattidat
fogom manipulálni. Össze akarlak zavarni, azt akarom, hogy
megkérdőjelezd magad, a valóságot, mindent, amiben hiszel.
Érdekes dolog egy idegen lakását körbejárni. Olyan, mintha
múzeumban lennék. Vigyázni kell, nehogy kárt tegyek valamiben.
Határozottan tetszik. Kicsi, de otthonos. A dohányzóasztalon egy
csokis keksz maradéka és néhány dosszié hever. Beteg akták? Oh,
azok bizony. Milyen lelkiismeretes vagy, hogy hazahozod a
munkádat. Vagy csak nincs esténként ennél jobb dolgod.
Imádod a könyveket, ehhez kétség sem fér. A lakás minden
pontján találkozom velük. Azt hiszem, te olyan vagy, aki péntek
esténként a bárban nyomorgás helyett inkább a könyve felett
gubbaszt. Szerintem ettől nem érzed magányosnak magad. Vágysz
arra, hogy valakinek fontos legyél, de nem mindegy, hogy kinek.
Shakespeare neve több könyvgerincen is felbukkan. Nahát, ez
érdekes. A legtöbb embernek Shakespeare neve hallatán rögtön a
Rómeó és Júlia jut eszébe. Rendkívül műveltnek hiszik magukat,
hogy ezt az alapművet a nevéhez tudják kapcsolni. Na de mi van a
többivel?
Othello?
A Szentivánéji álom?
Macbeth?
 Meglepő, de ezek nálad mind megvannak. Az egyik könyvet
leemelem a polcról. Érdeklődve olvasom a sorokat, melyeket
megjelöltél magadnak.
„Míg él ember szeme s lélegzete,
Mindaddig él versem, s élsz benne te.”3
Akit Shakespeare egyszer a bűvkörébe von, azt utána nem ereszti.
Nem gondoltam volna, hogy ez közös bennünk. Tudtam én, hogy jó
választás leszel. Ahogy a hálóba megyek, izgatottá válok. Mit fogok
itt találni? Fiókba rejtett szexjátékokat? Áh, te nem vagy olyan. De
azért izgalmas ezzel a gondolattal eljátszani. Nézzük csak, mit
érdemes még rólad tudni. A parfümöd az egész lakásban intenzíven
érződik. Nem tolakodó illat, de mégis magával ragad.
Valami zajt hallok…
– Istenem, ezt nem hiszem el!
Oh, a rohadt életbe… Mit keresel itt? Még dolgoznod kéne. Gyors
mozdulattal bemászom az ágy alá. A dübörgő szívverésemet az
agyamban érzem. Dühösen magyarázod valakinek, hogy milyen
szétszórt vagy, még az ajtót is nyitva hagytad. Istenem, már szinte
fáj, hogy ilyen naiv vagy. Eszedbe se jut, hogy valaki betört hozzád.
A csizmád sarka hangosan kopog a parkettán. Kicsit előrébb
mászok, érdekel, pontosan milyen cipőt viselsz. Ez sok mindent
elárul egy emberről. Térd felettig érő magas sarkú csizma, basszus,
elég szexi. Egy pasival beszélsz, hallom a mély hangot a vonal
túloldalán. Édesen kacarászol. Valami vicceset mondott? Az milyen
vicces lenne, ha most kimásznék az ágy alól! Lekerül a csizma, a
kabát és a pulóver. Basszus, ez élvezetesebb lenne, ha nem innen
nézném. A padló nyikorog, ahogy belépsz a hálóba. Leülsz az ágyra,
a matrac egy leheletnyit besüpped a súlyod alatt. Hosszú, fárasztó
napod volt, ezt többször is elmondod. Valamit ropogtatni kezdesz,
aztán hangosan felnevetsz.
– Inkább meg se mondom, mi volt benne – közlöd kuncogva.
Ez kezd kényelmetlen lenni. Vajon meddig kell itt maradnom?
– Majd visszahívlak, Tod, de most muszáj készülnöm.
Oh, remek, ezek szerint nem sokáig.
– Megígértem Camnek, hogy átnézek hozzá.
 Jézusom, az idióta barátnőd. Miért van az, hogy az értelmes
nőknek mindig van egy féleszű, hangos, kiállhatatlan pótkereke?
Elcsendesedsz, a telefon halkan koppan az éjjeliszekrényen.
Leszállsz az ágyról, a parketta hideg lehet, mert csak úgy kapkodod
a talpadat. A fürdő felé szaladsz, résnyire nyitva marad az ajtó.
Látom, ahogy megszabadulsz a ruháidtól. Az anyag lassan csúszik le
a testedről. Tudod, Nathalie, egész jó nő vagy. Egy pillanatra
megdermedsz, megfordulsz, és a hálót kémleled. Nem vettél észre,
ebben biztos vagyok, de mintha éreznéd a jelenlétem. Megnyugtatod
magad, hogy csak rémeket látsz. Mégis ki lenne a lakásodban, igaz?
Egy szörny csak nem bujkál az ágy alatt. Elvigyorodok a saját
gondolataimtól.
Magadra csukod a fürdőajtót, pont az izgalmas részről csúszom
le. Megvárom, amíg hallom a vízcsobogást, csak utána mászom elő.
A sötétszürke ágyneműn szinte világít az aprócska cetli. Megint egy
szerencsesüti. Már sokadjára látom, hogy ezt eszed. Ennyire ízlik,
vagy valami más van a háttérben? Mielőtt elmennék, megnézem, mi
a napi bölcsességed. Az idézet láttán elmosolyodok:
Már úton van hozzád valaki,
aki mindent megváltoztat.
Egész ötletesek ezek a sütibe bújtatott üzenetek. Az ujjam között
forgatom az aprócska cetlit, amikor izgalmas ötletem támad.
 23. FEJEZET
Nathalie
2017. 02. 26., vasárnap
Nem hiszem el, hogy betört a lakásomba. Minden, amit művel,
beteges, rögeszmés. A hallgatásom igen hamar feszélyezni kezdi.
Tizenöt perce utazhatunk a metrón, amikor közelebb lép.
– Még egy megálló.
Teljesen lényegtelen információ, hiszen már az elején elmondta,
meddig megyünk. Csak próbál beszélgetést kezdeményezni. Néha a
legegyszerűbb büntetés a leghatásosabb. Egy bólintáson kívül többet
biztos, hogy nem kap.
– Meddig tervezed még ezt csinálni?
Még egy jó darabig.
– A tettek következményekkel járnak.
Vigyorogva néz le rám. A fülemhez hajol.
– Akkor most megbüntetsz, mert rossz voltam? – suttogja. A
dühömet egy pillanatra felváltja valami más. Egy meleg érzés, amitől
kellemesen bizseregni kezdek.
– Tudod, én türelmes típus vagyok. Tudok várni.
– Mégis mire? – kérdezem értetlenül.
– Arra, hogy beismerd magadnak, hogy vonzódsz hozzám.
Jóízűen felnevetek. Ő viszont nem nevet, hümmögve, áthatóan
méreget. Éjkék szemével mintha belém látna. Egyenesen a lelkem
mélyéig hatol. Mellkasa hozzám ér, az ajkán kiáramló levegő a
fülemet cirógatja. Erősebben markolom a kapaszkodót.
– Imádom, ahogy magaddal viaskodsz.
A düh szikrája lángra kap bennem.
– Nincs itt semmiféle viaskodás – csattanok fel.
– Pedig a megérzéseim egészen mást súgnak.
– Te és a megérzéseid… – forgatom a szemem.
– Eláruljam, hogy a lépcsőházban történtekről mit súg a
megérzésem? – Egy finom mozdulattal megnedvesíti az alsó ajkát.
A szemébe nézek, elveszek a mély kékségben.
 Iron District megálló.
A kocsi erős fékezéssel megáll. Reflexből a karja után kapok,
nehogy orra essek. Szorosan tartja a testem, miközben az ajkára
harapva elégedetten mosolyog. A viselkedésével állandóan provokál.
– Ideje leszállni – mondja rekedten.
Megrázom magam, ennek az érzésnek, ami egy pillanatra
felütötte a fejét, itt kell maradnia a föld alatt. Alexander a kiírásokat
nézi, majd biccent, hogy melyik feljáró felé menjünk. A mozgólépcső
előtt egy színpadias mozdulattal maga elé enged. Ahogy a
kapaszkodóra teszem a kezem, az ujjaink egy pillanatra összeérnek.
Úgy rántom el a kezem, mintha tűzbe nyúltam volna. Nevetést
hallok a hátam mögött.
– Fárasztó lehet…
– Mi? – kérdezek vissza értetlenül.
– Hát megjátszani, hogy nem akarsz engem.
Szavai sebesen suhannak felém. Düh kezd vibrálni bennem,
ahogy felé fordulok. Öntelt vigyora levakarhatatlannak tűnik.
Komoly erőfeszítésbe telik, hogy ne felindultságtól vezérelve
válaszoljak. Egy lépcsőfokkal feljebb állok, így éppen
szemmagasságba kerülök vele.
– Tudod, az a csók…
Lendületesen vág a szavamba.
– Isteni volt? Eszményi? Felejthetetlen? – Ajka laza mosolyra
húzódik.
Mélyet lélegzem.
– Élvezted, ugye? – Hangom lágyan cseng.
Lassú nyelvmozdulattal megnedvesíti az ajkát, sötét tekintete
közben a számon időzik. Meglepődött a kérdésemen.
– Jó, mert többször nem fog megtörténni – fejezem be keményen.
Végszóra éppen felérünk. A metrómegállóból kiérve régi
gyárépületeket látok. Már értem, miért vas körzet a megálló neve.
– Erre – mutatja az irányt Alexander.
Az emberek éppen annyira bizalomgerjesztőek, mint a környék.
Szorosan mellette haladok, talán túlságosan is hozzásimulok.
Mit gondolhat a lépcsőházban történtekről? Azt, hogy élveztem?
Talán…
 Lehet…
Igen, előfordulhat, hogy élveztem. A hiteles előadás érdekében
talán néhány pillanatig túlságosan beleéltem magam a szerepbe. De
ennyi, ennél többről szó sincs.
Megállunk egy ódon, rezes kapu előtt. Mögötte egy romos,
omladozó, több emelet magas épület. A táblán vastagra szedett
betűvel ez áll: Rawblade vágóhíd. A portánál egy különös nevet mond.
„Ostend.” Őt keressük. A vezető lenne? Kíváncsi vagyok, mit akarhat
egy húsfeldolgozó cég vezetőjétől. Nem vezet minket senki,
Alexander tudja, merre kell menni. Egy liftbe szállunk, ami levisz az
alagsorba. Ahogy kinyílik az ajtó, arcon csap a hideg. Látom a
leheletem. Dörzsölni kezdem a karomat, na, nem mintha bármi
javulna tőle. A didergésem képtelen vagyok palástolni. Fogaim
hangos csattogás kíséretében találkoznak. Megint rám néz, mióta itt
vagyunk, már harmadjára. Érdekes, mintha figyelmesebb lenne.
Mintha egy pillantással akarná megkérdezni, minden rendben van-e.
De nem kérdezi, hozzám sem szól. Talán csak én látok többet bele.
Egy koszos műanyag szalagokból álló függönyhöz érünk, amikor
Alexander megtorpan.
– Jobban jársz, ha nem nézel körbe.
– Miért?
– Csak bízz bennem!
A hófehér csempe egészen a plafonig ér. Lenézek a földre, a
cipőmet élénkvörös nyálkás folyadék öleli körbe. A plafonról
kampóra akasztott állattetemek lógnak. Szorosan egymás mellett,
alig lehet átlátni közöttük. A nyers, véres hús szaga rendkívül
intenzív. Ezüsttálcán kések, bárdok és csontvágók sorakoznak. A vér
sötéten fénylik rajtuk. Hirtelen kővé dermedek, nem akarom elhinni,
amit láttam.
– Gyere! – szól Alexander.
– Az ott egy… – kezdek bele halkan, de rögtön elkezdi a fejét
rázni.
Jelzi, hogy egy szót se szóljak. Ezek szerint jól láttam. Egy emberi
test lógott az állatok között. Miféle mészárszék ez? A gyomrom
vadul liftezik. Véres, mocsokban gazdag köpenyes férfiak
mozgolódnak közöttük. Nem szólnak hozzánk, csak egy kósza
pillantást vetnek ránk.
– Tudod, mi a legfejletlenebb emberi érzelem? A félelem.
Megáll, és felém fordul. Rám teríti a kabátját, két oldalát
megfogva közelebb húz magához. Tekintete aggódó, minden
pillantásával engem elemez.
– Ne hagyd, hogy lássák rajtad!
Egy acélajtóhoz érünk, ami mellett egy termetes, fekete ruhába
öltözött férfi ácsorog. Az arca morcos. Érzem, hogy a kezem remegni
kezd. Biztos a felajzott idegállapotom tehet róla. A hideg futkos ettől
a helytől a hátamon. Alexander megint elismétli, kihez jöttünk. A
férfi biccent egyet, majd szó nélkül kitárja az ajtót.
Belépve egy szűk, hosszú, félhomályos folyosóra érünk. A
neonlámpa vadul zsizseg a fejünk felett. Mintha zenét hallanék a
távolból. Igen, ez határozottan zene, minden lépéssel egyre
élénkebben hallom. A korábbi bűz helyére édes illat költözik.
– Maradj mellettem!
– De hova…
– Csak maradj mellettem! – ismétli meg.
Amikor kinyílik az ajtó, egy sötét, neontól izzó bűnbarlang tárul a
szemem elé. Kókusz, vanília és szesz illata keveredik a levegőben.
Sötétkék bársonnyal borított bútorok vannak mindenfelé. Egy
igencsak alulöltözött, kék parókát viselő lány tipeg felénk. A háta
mögött apró pódiumok vannak felállítva, melyeken szintén hiányos
öltözetben lányok táncolnak.
– Ez egy sztriptízbár?
– Annál jóval több – feleli halkan.
A lány szinte még oda sem ér hozzánk, Alexander rögtön a
lényegre tér.
– Ostendet hol találom?
– A főnök… – egy pillanatra habozik – most nagyon elfoglalt.
– Nem érdekel. Mondd meg, hol van – mondja már
keményebben.
A határozottsága láttán a lány végül válaszol. Alexander átfogja a
derekamat, így von maga után. Ujjai bekúsznak a pólóm alá. Hideg
keze a bőrömet érinti.
 Próbálom lelökni magamról, de a szánalmas erőfeszítésem mit
sem ér vele szemben. Miután a körmeim a kézfejébe vájom,
felmordul, és egy határozott mozdulattal szembe fordít magával. A
mellkasom a felsőtestéhez csapódik, miközben a keze két oldalról a
csípőmbe mélyed. Arcát megvilágítja a vörös neonfény. Különös
érzés üti fel a fejét bennem. Már megint ez az égető bizsergés. A
pokolba vele! Jólesik a közelsége, az érintése. Ahogy az illata az
orromat cirógatja. Ez az átkozott Stockholm-szindróma!
– Kezeket le! – utasítom.
– Hidd el, nem akarod, hogy azt higgyék, egyedül vagy.
A tekintetem körbesiklik a helyiségen. Nem most először
találkozom részeg, szexuálisan túlfűtött férfiakkal.
– Tudok vigyázni magamra – válaszolom, miközben a csuklójánál
megragadva próbálom eltolni magamtól. Meg sem moccan. Élvezi,
hogy képtelen vagyok a fogásából kiszabadulni.
– Tartsd be – nyögöm –, amit ígértél!
Elsötétedett szemét a mennyezetre emeli, az ujjai lazulni
kezdenek, végül elenged.
– Ne érj még egyszer hozzám! – emelem fel az ujjam fenyegetően.
Szája lassan mosolyra húzódik, a nyelvével megnedvesíti a szája
szélét. A fenyegetésemmel csak annyit érek el, hogy jókedvre
derítem.
– Eljön majd a pillanat, amikor könyörögni fogsz, hogy hozzád
érjek.
A bárpult mögül egy szőke hajú lány lelkes integetésbe kezd.
– Lenard – köszönti Alexandert, amint hallótávolságba kerülünk.
Van tippem, milyen ismeretség lehet közöttük. Alexander biccent,
de nem állunk meg.
– Lenard? – ismétlem a nevet.
Megrántja a vállát, majd letud annyival, hogy ez jelenti az
inkognitóját. Aranyszínű „tilos a belépés” táblával jelölt ajtó felé
igyekszünk. A kopogást mellőzve rögtön benyitunk. Egy elhízott,
napszemüvegben ülő férfi dühösen felrikkant.
– Nem érek rá, húzz innen!
Ahogy teljes testtel felénk fordul, meglátok előtte egy lányt
térdelni. Mintha itt sem lennénk, a lány feje továbbra is ritmusosan
mozog. Jézusom!
– Lenard! – vigyorodik el a férfi, amint meglátja, ki lépett be.
Vadul ellöki az előtte térdeplő lányt. Visszagyömöszöli szűk
nadrágjába a szerszámát, és már sebesen közeledik felénk.
– Takarodj! – veti hátra a válla fölött.
A száját törölgető lány kimondottan hálásnak tűnik, amiért
közbeléptünk. Amíg a tekintetem rajta időzik, a férfi kezet nyújt
Alexandernek.
– Ezt most inkább kihagynám – néz Alexander a férfi kezére –, ki
tudja, hol járt korábban.
A férfi röfögve felnevet.
– És ez a vörös szépség – nyúl a kezem után –, veled van?
Alexander a fejét rázza. Egy pillanatnyi pánik uralkodik el rajtam,
talán mégis bölcs döntés lett volna elfogadni a védelmet, amit kínált.
A férfi tenyere izzadság és még ki tudja, milyen testnedvektől
fénylik. Fúj.
– Szóval nem tartozol hozzá. – Nyálcsorgatva méreget.
– Nem tartozom senkihez, és nem is fogok.
A férfi vigyorog, az egyik fogán aranybetét csillan.
– Milyen kis tüzes.
– Szükségem lenne néhány dologra – közli Alexander.
– Megint mókázni fogsz?
– Úgy is mondhatjuk.
– Tudod, a hallgatásért plusz árat számolok fel. Ugye megérted?
Alexander elmosolyodik. Ez a fajta mosoly semmi jót nem jelent.
– Persze. – Bólint. – Hogyne érteném meg.
Alexander elkapja a férfi torkát, majd a földre teríti. Olyan
gyorsan és könnyedén teszi, mintha csak egy rongybabát dobálna.
– Ugye megérted – előkapja a fegyvert, amit Ostend halántékához
nyom –, hogy minden szálat el kell varrnom.
A férfi vadul rázza a fejét, homloka gyöngyözik az izzadságtól.
– Csak szórakoztam. – Hörgés közben a nyála az állára fröccsen.
Ostend segélykérő pillantásokat vet rám. Tőlem reméli a
megváltást? Rossz ajtón kopogtat, Alexandert képtelenség irányítani.
– Holnap érkezik új áru, addig legyetek a vendégeim.
Vendégek, itt? Isten ments!
 – Fent van szabad szoba. – A mennyezet felé mutat. –
Akármelyiket választhatod. Hidd el, nem fogod megbánni, tetszeni
fog a holnapi áru.
Alexander kibiztosítja a fegyvert. Mit művel? Én azt hittem, csak
megfélemlíti.
– Te fogod látni először – fújtat kétségbeesetten Ostend. – Féláron
adok mindent. Ezt bolond lennél kihagyni.
Alexander rám néz, egy pillanatig olyan, mintha tőlem függene a
cselekedete. Végül lassan elengedi a férfit, aki fuldokolva köhög,
miközben a torkát masszírozza. Négykézlábra állva lassan
feltápászkodik.
– Helyes döntés, barátom – nyögi vigyorogva.
– Nem vagyunk barátok – szűri ki a foga között Alexander.
– Hát persze… – helyesel, miközben az asztalhoz támolyog.
Alexander mellé lépek.
– Tudod, néha, mielőtt cselekednél elszámolhatnál háromig.
Hátha segít megőrizni a hidegvéredet.
Ostend laptopja mellett található egy élénkzöld gomb, amit
többször is megnyom. Pillanatokon belül a korábban látott, kék hajú
lány lép be az ajtón.
– Mi tartott eddig? – csap az asztalra türelmetlenül.
A lány azonnal sajnálkozásokba kezd. Az arca riadt, mint aki fél,
hogy ezért büntetést kap.
– A vendégeinknek szobára van szükségük.
A lány bólint.
– A gyönyörűségnek pedig új ruhára – mutat rám.
A szemem hatalmasra kerekedik.
– Nekem? Nekem nem…
Már érzem, ahogy meleg ujjak érintik az alkarom. A kék hajú lány
gyors bemutatkozása után megragad, és már vonszol is maga után.
A hátam mögül még hallom, ahogy Ostend whiskyvel kínálja
Alexandert, de ahogy becsapódik az ajtó, már csak Cherity
csicsergése mászik a fülembe. Egy öltözőbe vonszol, ahol tucatnyi
félmeztelen lánnyal találom szembe magamat. Hajlakk és édes
testápoló olaj illata keveredik. Apró csillámporszemcsék szállnak a
levegőben. Amint meglátnak, elhallgatnak. Megvető pillantásokkal
méregetnek. Többen összesúgnak, végül az egyikük hangosan is
megkérdezi azt, amire mindegyik kíváncsi.
– Új lány?
– Törődj a magad dolgával, Brittany!
A lány úgy fúj, akár egy harcra kész macska. Cherity félretolja az
útból, és elszántan halad velem tovább. Mikor egy elszeparált
helyiségbe érünk, végre megáll.
– Vedd le a ruháid! – utasít nemes egyszerűséggel.
– Hogy… mit csináljak?
– Hozok neked tiszta göncöket.
És azzal a lendülettel, ahogy ezt kimondta, már kutatni is kezd a
szekrényekben. A kezében felvillanó flitteres, apró ruhadarabok nem
sok jóval kecsegtetnek. Már szívesen átöltöznék, de a legkevésbé
sem szeretnék úgy kinézni, mint aki éppen a rúdra készül felmenni.
– Erre igazán semmi szükség. Tökéletesen megfelel az, ami rajtam
van.
– Tényleg? – Felém fordul, és csípőre vágja a kezét. – Ennyire
szeretnél ezekben a véres cuccokban maradni?
Szavai kővé dermesztenek. Teljesen kiment a fejemből a ruháim
állapota.
– Ez nem az, aminek látszik. Ez csak…
Sár?
Kávé?
Ketchup?
Valamit mondj már!
– Szerinted nem tudom, mi az? – Bök pulóverem aljára. – Na,
vetkőzz!
Olyan könnyedséggel kezeli, mintha valóban csak egy kávéfoltot
látna. Vonakodva ugyan, de végül csak kibújok a ruháimból.
– Nyugi, itt biztonságban vagy.
Biztonság… Keserűen elmosolyodok. Ez a szó még egészen mást
jelentett egy héttel korábban.
– Azta… – néz végig rajtam. – Ilyen jó testet rejtegettél a textil
alatt?
Kedvesen vigyorog, egy pillanatra olyan, mint Cam. A torkom
összeszorul. Az emlékek fájdalmasan tépik fel a sebeimet. Ahogy
eszembe jut, mi történt, a sírás kezd kerülgetni. Erősnek kell lennem.
Ez most nem az a helyzet, ahol átadhatom magam a gyász kínzó
fájdalmának. A látásom kezd homályosodni, egyre több könny van a
szememben. Elfordulok. Pislogok egyet, és máris érzem az arcomon
a sós melegséget. Cherity közben Őrületes mennyiségű kérdést zúdít
rám, aminek köszönhetően sikerül elterelnem a gondolataimat
Camről. Hiú remény volt azt hinnem, hogy amíg zuhanyzom, addig
magamra hagy. Olyan könnyedséggel beszél hozzám, mintha nem
lennék anyaszült meztelen. Bár ahogy látom, őt ez korántsem
zavarja. Miután végzek, a kezembe nyom néhány ruhadarabot.
– Nincs olyan, ami egy kicsit többet takarna?
Cherity felnevet. Azt hiszem, ennél jobbra most hiába vágyok.
– Reggelre szerzek neked rendes ruhát.
Megkönnyebbült sóhaj szökik fel belőlem.
– Köszönöm.
Megszárítom a hajam, a meleg levegőtől a hajszálaim önfeledten
táncolnak. Kellemes érzés, ahogy csiklandozzák a vállamat. A
ruhákból selymes öblítőillat kúszik az orromba. Az aprócska
szoknya és a rövid hófehér ing koránt sincs a jó ízlés határain belül.
Miután felöltözöm, Cherity elismerően bólogat.
– Csini vagy. A morcos odáig lesz érted.
Morcos? Ez a becenév elég találó. Éppen csak elmosolyodok,
máris észbe kapok.
– Mi nem… – mutatok az ajtó felé. – Őt nem fogja érdekelni… Mi
nem vagyunk együtt. Ő egy…
Lehetetlenség bekategorizálni a kapcsolatunkat.
– Egy morcos pöcs – bólint mosolyogva. – Mint az összes többi,
de attól még baromi jól néz ki.
– Mi csak partnerek vagyunk.
– Partnerek – ismétli széles mosollyal. – Értem. Ezt viszont muszáj
felvenned.
Elveszem, amit felém nyújt, de értetlenül pislogok rá.
– Hidd el, a te érdekedben mondom.
Nem az irodába megyünk vissza, hanem egy elkülönített
helyiségbe. Csillogó lépcsősor vezet egy emelettel feljebb. Ostend,
ahogy meglát, elégedetten csapja össze a tenyerét.
 – Szép munka.
Nagyot nyelek, zavarban vagyok, amiért ilyen kevés anyag
takarja a testem. Ostend az állát dörzsölve követi a lépéseim.
Alexander arcán hatalmas vigyor terül szét.
– Egy szót se merj szólni! – fenyegetem, amikor odalép hozzám.
Pillantásával éhesen vizslat. A tekintete elidőzik a combomon, a
csípőmön, de amikor a mellemhez ér, megelégelem.
– És ezt is fejezd be!
– Én csak memorizálom az új kinézeted, nehogy összekeverjelek
valakivel.
– Vicces vagy…
– Tetszik az új hajad. – Megérinti a paróka alját.
Ujjai egy pillanatra a nyakamhoz érnek, amitől kellemes libabőr
fut végig rajtam. Érzem, ahogy elönt a forróság.
– Olyan vagy – ráharap az alsó ajkára –, mint Kleopátra.
A háta mögötti tükörben megpillantom magam. Az állig érő
fekete, frufrus parókával valóban akár ő is lehetnék.
– Kleopátra? – ismétlem. – Ha te vagy Antonius, most azonnal
tőrt döfök magamba.
– Magadba? Nem inkább belém? – közelebb hajol. – Mi az, csak
nem megkedveltél?
– Ne aggódj, ez a veszély nem fenyeget.
– Mit tölthetek a vörös démonnak? – lép mellénk Ostend.
Miközben egy whiskyt kérek, kinyílik a szoba ajtaja. A szőke hajú
lány érkezik meg, aki korábban lelkesen üdvözölte Alexandert. Rajta
még kevesebb ruha van. Csupán futó pillantást vet rám, majd rögtön
Alexanderhez siet. Látni, ahogy a vágytól sugárzik az arca. Rögtön
hozzásimul, úgy tekereg körülötte, akár egy kígyó. De mintha
Alexandert nem érdekelné, az üvegfal mögül a bárban
vendégeskedő embereket nézi. A lány elveszti a türelmét,
megragadja Alexander kezét, és erőszakosan az egyik fotelba löki.
Lábait átvetve rögtön az ölébe helyezkedik. Kéjesen mozogni kezd.
Kellemetlenül érzem magam. Elkapom a tekintetem, feszélyez a
helyzet. Az ilyen dolgokat nem privát szobákban szokták intézni?
Egyáltalán miért csinálja ezt? Tényleg erre van igénye? Ahh, istenem,
már hogyne lenne. Persze hogy csak ilyen nő kell neki. Akit használ,
aztán eldob. Hiszen nem akar kötődni, nem akar egy másik
emberhez kapcsolódni. Nem akarok odanézni, esküszöm, hogy nem,
de a következő pillanatban megint rájuk téved a tekintetem. A lány
közelebb hajol hozzá, és miközben az egyik kezét a tarkójára
csúsztatja, valamit a fülébe súg.
Vajon mit mond neki?
Ostend a kezembe nyomja a poharat, én pedig rögtön nagyot
kortyolok a borostyánszínű italból. A szesz égeti a torkomat. Nem
szoktam tisztán inni az alkoholt. Undorító, ráadásul nem is bírom
valami jól. Ostend végeláthatatlan bókolása untat. Kellemetlenül
vigyorogva bólogatok, amikor észreveszem, hogy egy sötét tekintet
szegeződik rám.
Mit csinál?
Engem néz?
Miért néz engem?
A lány megfogja a kezét, a fenekére vezeti. Ölét szorgosan
Alexanderhez dörgöli. Haját dobálva mozog rajta. Mindent elkövet
annak érdekében, hogy felhívja magára a figyelmét. De ő le sem
veszi rólam a szemét. Követi minden mozdulatomat.
– A kísértéstől csak úgy lehet megszabadulni, ha engedsz neki.
– Micsoda? – kérdezek vissza Ostend szavaira.
– Csak azt mondtam, hogy hozathatok neked is valakit – ajánlja
nyájasan.
– Nem, nem – kellemetlenül sokszor megrázom a fejem. – Tök jól
elvagyok.
Tök jól? Ezt tényleg kimondtam? Ez az egész helyzet messze van
a tök jótól.
– Akkor esetleg mi… – Ostend végigsimít a karomon.
Hallom, ahogy Alexander mozgolódni kezd, a bőrfotel nyikorog.
A nézésem egyértelműen magában hordozza a válaszom.
– Vagy esetleg nem – Ostend visszahúzza szőrös kézfejét.
– Én is így gondoltam – halványan elmosolyodok.
Halk nyögéseket hallok a sarokból. Te jó isten, képes előttünk
megdugni a lányt? Az aktus még nem történt meg, de a lány már
vonaglani kezd. Az asztalra teszem a poharat, ennél még kint is jobb
lesz. Szó nélkül távozom. A hátam mögül még hallom, ahogy
Ostend azt kiáltja, érezd otthon magad, vörös démon.
A klubban már sokkal többen vannak. Még mindig a férfiak
vannak kiemelkedő többségben, de már nőket is látok. A fedetlen
keblű pincérlányok serényen rohangálnak az asztalok között. A
kinézetem alapján egy lehetnék közülük. Korábban észre sem
vettem, de az egyik sarokban van egy aprócska tánctér. Néhányan
már az alkoholtól mámorosan ringatóznak. A testek összesimulnak,
szex ígérete lóg a levegőben. A ketrecekben táncoló lányok túlfűtött
mozdulatokkal kelletik magukat. Most jobban meg tudom figyelni a
vendégeket, lerí róluk, hogy sötét ügyletekben vannak benne. Azt
hiszem, értem, Alexander miért mondta, hogy ez sokkal több, mint
egy bár. Írország alvilága gyűlik itt össze. Nagyot nyelek, talán
mégsem kellene egyedül lennem. Forgolódni kezdek, Cherity kék
haja után kutatok, de sehol nem látom. A pulthoz lépek, ahol egy
kedves lány azt mondja, várjam meg, ügyféllel van. Ügyféllel van…
Megfeszítem a számat. Nem akarok belegondolni, hogy ez mit jelent
pontosan.
– Addig igyál valamit. – Egy itallapot tol elém.
Megköszönném, de már a pult másik végéhez suhant. Basszus,
olyan sötét van, hogy alig látom, mi van rajta. Ha lenne nálam
telefon, tuti világítanék vele. Feljebb emelem a lapot, amikor egy kéz
ér a vállamhoz. Nocsak, máris megunta a szőkét? Megfordulok, de nem
Alexanderrel nézek farkasszemet, egy vörös hajú férfi védekezően
kapja maga elé a kezét. Dermedt arcom láttán rögtön szabadkozni
kezd.
– Ne haragudj, nem gondoltam, hogy ilyen ijesztő vagyok.
– Nem, dehogy – megrázom a fejem. – Nem vagy az.
Sőt, az igazat megvallva egyáltalán nem visszataszító az ábrázata.
Rezes haja és borostája tökéletesre nyírt. Megjelenése és testtartása
magabiztosságot sugároz. Méregdrága öltönyét erős, már-már
agresszív illat itatja át.
– Valaki mást vártál?
Igen.
– Nem, nem várok senkit.
– Úgy látom, segítségre szorulsz – bök az itallapra.
 – Esetleg fejből tudod, mik vannak rajta?
– Mondhatni. – Elvigyorodik. – Nem láttalak még itt, új vagy?
– Az igazat megvallva…
Egy. pszichiáter vagyok, aki az életéért menekül.
– Eltévedtél? – Kezét az álla alá helyezi.
– Úgy is mondhatjuk.
– Micsoda szerencse – közelebb hajol, parfümjének erős aromája
az orromat csavarja –, pont az ilyen eltévedt lányokat szeretem.
Gyenge, eltévedt lányok az esetei?
A vészjelző hangosan sípol a fejemben. Megint forogni kezdek,
Cherity, hol vagy már…
– Két Sapphire Martinit kérünk az egyes szobába.
A fejem olyan gyorsan fordítom vissza, hogy a nyakam egy aprót
roppan. Egyes szoba? Én nem fogok vele menni sehova!
– Rendeltem valamit, ami tetszeni fog.
– Nekem ideje visszamenni… – fel akarok állni, de erősen ráfog a
combomra.
Megrémülök.
– Ne siess annyira! – mondja hűvösen.
Egyre erősebben szorítja a lábamat. Sötét félelem telepszik rám.
Alexander, őt keresem a sötétben. Szükségem van rá!
– Hát itt vagy! – A hang hallatán fellélegzem.
– Bocs, Ryke, egy pillanatra muszáj őt elvinnem.
Ryke, szóval így hívják. Cherity szinte kitép a karmaiból. A férfi
arcizmai megfeszülnek, de annak ígéretében, hogy néhány perc
múlva visszatérünk, elenged.
– Pár percre maradsz magadra, és máris bajba keveredsz – fújtatja
dühösen Cherity. – Tudod, mi lett volna, ha nem jövök időben?
Vannak sejtéseim.
Ismét meglátom a csillogó lépcsősort.
– Visszaviszlek a morcoshoz, de most, ha lehet, maradj is ott.
– Ne – szakad ki belőlem az ellenkezés –, kérlek, oda ne!
Cherity megtorpan, majd drámaian felsóhajt.
– Akkor felviszlek a szobátokba…
 Alexander
2017. 02. 26., vasárnap
Ahogy kimentéi a szobából, rögtön eltoltam magamtól Mayát. Ez
a játék csak addig volt szórakoztató, amíg itt voltál. Furcsán
viselkedsz az utóbbi időben, kíváncsi voltam, vajon jól érzem-e. És
igazam lett, zavart, amit láttál. Persze ha rákérdeznék, tagadnád, de
láttam. A tűz ott izzott a szemedben.
Minden lépésed figyelem, miközben Ostend folyamatosan
nyaggat az új áruval. Ez a balfasz most próbál a kedvemben járni.
– Nézd meg, mik várnak rád holnap, zseniális, én mondom,
zseniális áruval készülök.
Ha nem fogja be, esküszöm, lelövöm. Holnap szép kis
fegyverkészlethez jutok, amivel megvédhetem magunkat. De még
van egy bökkenő. Nincsenek papírjaink. Most, hogy Scott kiesett a
lehetséges opciók közül, nem marad más lehetőségem, Ostend
segítségét kell kérnem. Picsába! Marhára nem örülök, nem akarok
neki tartozni. Miután megadom a szükséges paramétereket, újra az
üveghez sétálok. Hol vagy? Az előbb még a pultnál voltál, hova
tűntél?
Érzem, hogy az adrenalin pulzál az ereimben. Nem tudok tisztán
gondolkozni, ha rólad van szó. Azonnal lesietek, már a legrosszabb
jár a fejemben. Ha bárki hozzád ért, annak biztos, hogy szétlövöm a
fejét. Szarok a következményekre. Nem lett volna szabad engednem,
hogy egyedül legyél. Velem kell lenned, csak mellettem vagy
biztonságban. Még mindig nem látlak. A kék hajú lány társaságában
kell lenned. Hogy is hívják? Bassza meg, nem emlékszem. A nevén
gondolkozom, amikor meglátom a pult alatt gubbasztani. Felrepedt
száját egy anyagdarabbal törölgeti. Odaguggolok mellé, mire
összerezzen.
– Hol van a lány, akivel jöttem?
Rám néz, de nem válaszol. Az ideg fojtogatni kezd.
– Már fent van a szobában – szólal meg végül, miközben felfelé
mutat.
Helyes! Kivételesen nem kell idegeskednem miattad. Most
kellene hátat fordítanom, és elmenni, de nem bírom ki, hogy ne
kérdezzem meg.
– Mi történt veled?
– Csak elestem – feleli kínos mosollyal párosítva.
Na persze. Közelebb lépek, megrémül, hátrébb húzódik.
– Ki csinálta?
A szeme ide-oda cikázik. Nem akar hazudni, de fél igazat
mondani.
– Bántani akarta a barátnődet.
Érzem, ahogy minden izmom lángolni kezd.
– Ki volt az?
– Ryke O’Donnell, de kérlek, ne csinálj semmit.
Ryke O’Donnell. Már hallottam róla. Elkényeztetett alvilági
köcsög, aki azt hiszi, bármi és bárki az övé lehet. Jake biztosan jóban
lenne vele. Amikor felegyenesedek, azonnal kiszúrom. Zselézett
vörös haja és vigyorgó pofája máris ellenszenves. Látom, ahogy a
mosdóba igyekszik. Nahát, micsoda véletlen, nekem is éppen oda
kell mennem. A zene dübörög a fülembe. Az adrenalintól még
intenzívebben hallom. Erősen nekicsapódok az ajtónak. Két férfi van
a piszoárnál.
– Ez az új lány nem adja könnyen magát – magyarázza O’Donnell
a mellette lévőnek. – Ostend biztosan magának akarja.
Te kis szárházi.
– Tudod, hogy megy ez. Ha eleget fizetsz, azt csinálhatsz vele,
amit akarsz – reagál nevetve a másik.
Nagy levegő. Nekem csak O’Donnell kell. A másik férfi mintha
érezné a közelgő veszélyt, gyorsan felrántja a sliccét. Rám se néz,
amikor elhalad mellettem. Ennek a prédának ma szerencsés napja
van. Elmenekülhet a ragadozó elől.
Miután O’Donnell végzett, a csaphoz siet. Odatántorgok a
mosdóhoz, úgy teszek, mintha kurvára részeg lennék. Az
ellenszenves pofáját vizslatom a tükörben. A tekintetünk
összetalálkozik. Baromira nem tetszik neki, hogy méregetem.
– Mit akarsz – fordul felém lendületesen. – Buzi vagy?
A hangtónusa mélyebb, mint az előbb volt. Oh, ettől leszel
nagyfiú?
– Ki az a lány, akiről az előbb beszéltetek? – kérdezem.
 Elvigyorodik.
– Ezek szerint nem vagy buzi. – Visszafordul a tükör felé, a haját
igazgatja.
Feleslegesen teszi, mindjárt a földet fogom vele feltörölni.
– Egy betöretlen kis ribanc. – Ökölbe szorul a kezem, amiért így
beszél rólad. – De már nem sokáig, megyek, és megmutatom, hol a
helye.
Nevetve indult a kijárat felé, de a szavaimra megtorpan.
– Nem fogsz te betörni senkit.
– Mi a faszt mondtál?
Visszalép, és meglöki a vállam. A testem megbillen tőle. Csak úgy
dagad a mellkasa, akár egy területét jelző gorillának. Az ujjai ökölbe
zárulnak, reszket a kézfeje. Meg akar ütni, de habozik. Az ő fajtája
nem piszkolja be a kezét, megvannak erre az emberei. De ide
nélkülük jött. ideje megmutatni, hogy a tápláléklánc csúcsán bizony
nem ő van. Érkezik az ütés, de elhajolok előle. Két kézzel a falnak
lököm, a teste hangosan csapódik a csempének. A tarkóját ért
csapástól felnyüszít. Még fel sem eszmél, már érkezik is a jobbom a
képébe. Elterül a földön. A vére megfesti az öklömet. Az egész
pofája vörösük. Felkönyököl, és fújtatva hátrálni kezd. A
méregdrága öltönyében csúszik-mászik a mocskos, hugyos csempén.
Ez könnyebb, mint gondoltam, de ennyivel nem ússza meg,
remélem, ezt ő is tudja. Az ingénél fogva megragadom.
– Tudod te, ki vagyok? – ordítja az arcomba.
Most már fél. A patkány is akkor kezd visítani, ha csapdába
került.
– Tudom, de leszarom.
– Miért véded ennyire? Csak nem a csajod?
– Nem, de hozzám tartozik.
Az utolsó ütéstől az eszméletét veszti. Ahogy nézem őt, a
gyomrom forog tőle. Erőszakos, beteg fasz. Ki tudja, menynyi nőt
bántott már. Azt hiszem, van egy ötletem, hol lesz jó helyen.
Felemelem a testét, egyik karját átvetem a nyakamon. Előrebukik a
feje, teljesen erőtlen. Úgy néz ki, mint aki mocskos részeg, ez kiváló
alibi. A vécé ajtaja kinyílik, két férfi lép be rajta. A szemük azonnal
megakad rajtunk.
 – Kicsit túltolta a bulit – nevetek feléjük.
Felröhögnek, és már mennek is hugyozni. Végigtántorgunk a
helyiségen. Sötét van, senki nem látja az arcunkat. Az ajtóhoz
megyek, ahol korábban bejöttünk. Ahogy távolodunk, a hangos
zenétől meghallom a halk nyöszörgését.
– Mi… a… faszt… csinálsz…
A szeme még mindig csukva, szinte rángatom magam után. Ha
elengedném, itt helyben összeesne. Az üzemben már csak halovány
fények pislákolnak. A munkások hazamentek, a gépek leálltak.
Illetve majdnem minden gép. A falnak támasztom, amíg kinyitom az
acélajtót. Behúzom a testét, végül rázárom a hűtőkamra ajtaját. A
hidegtől feléled, néhány pillanat múlva a kis ablakban megjelenik az
arca. Kétségbeesetten kapkodja a fejét. Zselézett haja máris
deresedik. Lehelete az üvegre csapódik. Ütni kezdi az ajtót, üvöltve
kéri, hogy engedjem ki. Kétségbeesetten szeretne kijutni a
hűtőházból. Fenyegetőzik, aztán pénzt ígér. Könyörög, majd elküld
a picsába, végül újra rimánkodik. A hideg fájdalmasan hatol be a
zsigerei legmélyére. A csapásai egyre ritkulnak, a teste gyengül.
Végül a beszéde is elhalkul…
 24. FEJEZET
Nathalie
2017. 02. 26., vasárnap
A szoba, amit kaptunk, egy igazi kéjbarlang. Bárpult, fekete
bőrkanapé és egy hatalmas ágy. Hosszú szálú szőnyeg cirógatja a
talpamat. Hiába kapcsolgattam a lámpát, hangulatvilágításnál több
fényt nem tudtam elérni. A parókát félredobom. Már szörnyen
viszketett a bőröm alatta. A hajamat bontogatva az ablakhoz sétálok.
Vajon Alexander még mindig annak a szőke lánynak a társaságát
élvezi? Az ajtó kinyílik.
Csak emlegetni kellett. Még hozzám se szól, de máris idegesít. A
puszta jelenléte is feldühít. Az üveg tükröződésében látom, mit
csinál. A bárpulthoz lépve egy italt tölt magának. Lendületesen
csukja be a szekrény ajtaját. A bútoron sötét lenyomatok virítanak.
Ez az előbb még biztos, hogy nem volt ott. Megfordulok. A poharat
tartó kezére nézek. A bütykein sötét cseppek csillannak.
– Látom, megint barátkoztál.
Hümmögve lenyeli a szájában tartott kortyot.
– Úgy hallottam, te is.
Ryke. Cheritynek máris eljárt a szája?
Gúnyosan felnevet.
– Kézben tartottam a helyzetet. – A hangom a dühtől emelkedni
kezd.
Hátat fordítok neki, és a hóesés látványára próbálok
összpontosítani. Az ablakhoz érve érzem a hideg csípését.
– Tudod egyáltalán, hogy kinek kelletted magad?
Lépéseket hallok. Lendületesen felé fordulok. Meghökkenek,
amiért szembetalálom magam vele. Néhány pillanatig meredten
nézzük egymást, majd ahelyett, hogy bármit mondanék, kikerülöm
őt, és a bárszekrényhez lépek. A düh és az alkohol sosem jó
párosítás. Egy húzásra magamba döntöm a pohár tartalmának a
felét.
– Wáó, azt hittem, te olyan lassan kortyolgatunk típus vagy.
 Felhorkanok.
– Elárulom, te semmit nem tudsz rólam.
– Valamit azért mégiscsak.
Tudom, hogy direkt csinálja. Fel akar piszkálni és a fenébe is,
sikerül neki. Rá kellene harapnom a nyelvemre és csendben
maradni. De nem megy!
– Valóban? – Hangom az érdeklődéstől magasra szökik. – Na és
mit?
A kérdésemre megrántja a vállát.
– Nem fontos.
Azt akarja, hogy könyörögjek? Azt ugyan várhatja.
Bólintva nyugtázom a tartózkodását. Egy ideig csend uralja a kis
helyiséget. Aztán egy hangos sóhajtást követően megszólal:
– Lehet, hogy a kezem másvalakin volt – elindul felém –, de végig
téged figyeltelek.
– Persze, hogy néztél – forgatom a szememet –, mert még mindig
tartasz attól, hogy meglépek.
Megnedvesíti az alsó ajkát, miközben lassan megcsóválja a fejét.
Még három lépés, és itt lesz előttem.
– Nem azért.
Öntelt vigyor jelenik meg az arcán.
Még két lépés.
Egy…
Alig néhány centiméter van közöttünk. A bőröm lángolni kezd.
– Élvezem nézni, hogy neked is az kell, amit nem kapsz meg.
A szavai hideg zuhanyként érnek. Mégis miről beszél? Nekem ő
egyáltalán nem kell. Nem azért jöttem el, mert érdekel, hanem mert
idegesített. Most is idegesít, az önteltsége.
– Nem mondták még, hogy egy kicsit sokat képzelsz magadról? –
szorosan keresztbe fonom a karom.
– De, többször is.
– Fárasztó lehet ekkora seggfejnek lenni.
Még egy ilyen narcisztikus alakot! Oldalra nézek, az asztalon az
italom maradéka várakozik. Még egy adag alkohol nem fog jót tenni.
Vagy pont, hogy de. Nem érdekel, ez legalább megnyugtat.
– Én lassítanék a helyedben – jegyzi meg.
 – Szerencsére nem érdekel, hogy te mit csinálnál.
Iszonyatosan zavarban vagyok. Előredől, megnyikordul a padló.
Illata az érzékeimet simogatja. Nagyot nyelek.
– Lehet, hogy az eszed tiltakozik ellenem – a fülemhez hajol, ajka
érzékeny területhez ér –, de a tested képtelen ellenállni nekem.
Utálom! Utálom, hogy igaza van. Az elmémbe különös érzés
fészkeli be magát. Elárul a saját testem. Ellépek tőle, a szoba másik
végébe megyek. A poharat szorongatva az ablakhoz sietek. A
szívem őrületesen ver. Minden dobbanásba beleszédülök. Az
agyamra megy, mégis kinek hiszi magát? Ugyanolyan, mint
mindenki más. Őt is csak a vágyai vezérlik, mint minden férfit.
Biztos vagyok benne, hogy elégedetten vigyorog, de nem vagyok
hajlandó ránézni. A függöny mögül nézem az apró, szállingózó
hópelyheket. A kezem a hideg üveghez ér, amikor a semmiből egy
elvetemült ötlet pattan ki a fejemből. Amilyen gyorsan jött, olyan
gyorsan kellene mennie, csakhogy túlságosan csábító a leckéztetés
gondolata. A férfiak egyetlen dolognak képtelenek ellenállni.
A beszűrődő zenére próbálok összpontosítani. A zárt ajtó alatt is
átkúszik a monoton lüktetés. A csendnek köszönhetően kezdi
megtölteni a szobát. A ritmus az irányítása alá vonja a testem. A
csípőm az ütemnek megfelelően lassan mozogni kezd. Az
üvegpohár alja az asztalra koccan. Sikerült volna felkelteni a figyelmét?
Hát persze, hogy sikerült. Az ablak tükröződésében látom, ahogy
engem néz. Végigsimítom a nyakam, ujjaimmal beletúrok a hajamba.
– Mit csinálsz? – kérdezi rekedten.
Revansot veszek!
Lassan megfordulok. A beképzelt vigyorgásnak már nyoma
sincsen, megfeszülve lesi minden rezdülésem. Az ingem legfelső
gombját átbújtatom a lyukon. Aztán az alatta lévő következik. A
fehérnemű csipkeszegélye kivillan. A zene mintha egyre hangosabb,
egyre intenzívebb lenne. Talpam alatt érzem a basszus vad
lüktetését. Minden porcikám uralja és érzéki táncra csábítja.
Egyre közelebb vagyok hozzá, végül a két lába között
helyezkedek el. Tovább mozgok, a lábam a combja belső felét
súrolja. Egyértelműen nem tud mit kezdeni a kialakult helyzettel. A
testem továbbra is lassan ringatózik. A combom az öléhez ér, ujjaim
az eres kézfején táncolnak. Erősen rászorít a komód szélére. Izmai
megfeszülnek.
– Emlékszel, mit ígértél, ugye? – kérdezem halkan.
A tekintetünk végre találkozik. Sötét szeme összeolvad
enyémmel. Vihar tombol benne. Sikerült elérni, akar engem. A
tenyeréről felkúszik a kezem, végig az alkarján, felkarján, végül a
mellkasán megállapodik. Közelebb hajolok hozzá, az orrom egy
pillanatra az övéhez ér. Szívem olyan hevesen ver, hogy abba
beleszédülök. Alig egy leheletnyi távolság van az ajkaink között.
– Megígérted, hogy nem érsz hozzám.
Az állkapcsán lévő izmok megfeszülnek. Mellkasa vadul jár fel és
alá. Érzem a belőle kiáramló tűzforró levegőt. Sóvárog utánam.
Tekintete az ajkamról a nyitott blúzra vándorol.
Várom, hogy reagáljon, hogy megszólaljon, amikor különös érzés
lesz úrrá rajtam. Mi a fene ez? Azt akarom, hogy megszegje az
ígéretét.
Nem, nem akarom!
Nem akarhatom!
De mégis… Vágyom az érintésére. Arra vágyom, hogy a
nedvességtől csillogó ajka bejárja az egész testem. Tudtam, hogy
nem kellett volna az alkoholhoz nyúlnom. Ez csak annak tudható be.
Gyerünk, Nathalie, szedd össze magad! Ez csak egy leckéztetés,
semmi más. Uralkodnom kell magamon, mert a végén még a saját
csapdám áldozata leszek. Kiszáradt a torkom. Nagyot nyelek, ideje
végezni. A kezem felkúszik a nyakához. Az érintésemtől libabőr fut
végig rajta. Az ujjbegyeimet megszúrja a borostája, amitől kellemes
bizsergés cikázik át a testemen.
– Még szerencse, hogy te nem vágysz arra, amit nem kaphatsz
meg… – finoman megpaskolom a mellkasát –, partner.
A leckéztetést ezennel sikeresnek nyilvánítom. Ellépek tőle, és a
fürdőbe megyek. Amint becsukom az ajtót, hangosan kifújom a
levegőt. Érzem, ahogy bizsereg minden porcikám. Hangyák százai
mozognak a bőröm alatt. Az illatát mintha magammal hoztam
volna. Mintha mindenhol ott lenne, és kegyetlen vágytól izzó
csapásokat mér az elmémre. A csaphoz lépek, és hideg vízzel
megmosom az arcom. Ez sem segít, még mindig úgy érzem, hogy
lángol a testem. Bevizezem a mellkasom. Mélyeket lélegzem. Ez az,
kezd végre jobb lenni. A tükörképemet bámulva elvörösödök.
Pontosan azt látom magamon, amit rajta. Akartam. Azt akartam,
hogy hozzám érjen, hogy felfedezze mindenem. A vágyaim
köszönőviszonyban sincsenek a józan ésszel.
De ez csak az alkohol miatt van. Gyerünk, Nat, legyél tárgyilagos!
Az alkohol serkenti a dopamin és a szerotonin felszabadulását. A
dopaminnak nagy szerepe van az érzelmi felfokozottság érzésében.
Ez felel a vágyainkért, rávesz minket, hogy elérjük, amit akarunk. A
szerotonin pedig a szexuális vágyat szabályozza. A hormonjaim
rakoncátlankodnak, csak ennyiről van szó. Nem én akarom őt, csak a
hormonjaim.
Csak a hormonjaim vágynak a csókjára.
Az érintésére.
A testének melegére…
Elég!
Erőszakosan megálljt parancsolok a vágytól izzó gondolatoknak.
Begombolkozom és immár hideg fejjel kinyitom az ajtót. Valósággal
lefagyok, amikor meglátom az ajtóban.
– Te meg…
– Hazudtam – vág a szavamba. – Nem fogom betartani, amit
ígértem.
Fel sem eszmélek, már magához húz, és vadul, követelőzve
megcsókol. Az eszem próbál felülkerekedni a vágy által vezérelt
énemen, de nem jár sikerrel. Viszonzom a csókot, egyenesen
elveszek benne. Túl intenzív, túl sötét, észvesztően akarom.
Szorosan hozzásimulok, ami csak még jobban feltüzeli. Megszűnik a
gravitáció. Erősen megmarkolja a csípőm, miközben felmordul.
Lassú léptekkel az ágy felé haladunk.
– Ezt nem kellene – lihegem, ahogy egy pillanatra a józan eszem
felüti a fejét bennem.
– Akkor állíts le – morogja.
Ahogy a teste megérinti a matracot, rögtön az ölébe ránt. Egyik
kezével benyúl a fenekem alá, másikkal a csípőmbe mar. Lassan,
ritmusosan mozgatni kezd. A lábam között érzem a keménységét.
Ajka a nyakamon vándorol. Mohón ízlel és csókol.
 – Nem hallom, hogy leállítanál – suttogja.
Kéjes mosolyt villant. Erősebben mozgat magán, azt akarja, hogy
érezzem, mennyire kíván. Ajka ismét megtalálja az enyémet.
Őrületesen akar, mintha hosszú hónapok óta csak rám várt volna.
Egyre szaggatottabban veszem a levegőt, mire ő elégedetten felnyög.
– Ez rossz ötlet – ingatom a fejem.
– Éppen ezért élvezed.
Kétségbeejtő, hogy mennyire akarom. Nem bírom tovább,
engedek az alkohol által feltüzelt kísértésnek. A józan eszem kulcsát
messzire dobom. Olyan, mintha nem is én lennék, mintha valaki
bőrében lennék. De nem érdekel, ma este valaki más akarok lenni.
Olyan, aki nem mérlegel, nem gondolkozik, egyszerűen csak azt
teszi, amire vágyik. A hajába túrok, így húzom még közelebb
magamhoz.
– Élvezted, hogy szórakozol velem, igaz? – kérdezi kacérkodva.
Igen!
Megrázom a fejem, de az elégedett mosolyom nem tudom
elrejteni.
– Hazug – leheli a számra.
Óvatosan lefordít magáról, és feláll. Én az ágyon, ő pedig előttem.
– Gombold ki az inged! – utasít.
– Mi?
– Azt mondtam – előrébb hajol –, gombold ki az inged!
Egy percig habozok, de aztán engedelmeskedek. Fürgén bújtatom
át a lyukon az aprócska gombszemeket.
– Lassabban – morogja karcosan.
Lassítok a mozdulataimon. A szemében Őrületes vágy csillan.
Elnyújtott mozdulattal kicsatolja az övét, majd a földre hajítja. Egy
gyors mozdulattal megszabadul a pólójától is.
– Húzd fel! – néz a szoknyára.
Már tudom, miért csinálja.
– Szóval nem fogsz hozzám érni?
Erősen ráharap az alsó ajkára.
– Te kérted, hogy tartsam be, amit ígértem.
Így akar büntetni? Ugyan… Nem én leszek az, aki megtörik.
Feljebb húzom a szoknyámat, a fedetlen combjaim láttán
megdörzsöli az arcát. Nehezen ugyan, de még képes uralkodni
magán.
– Simíts végig a combod belső felén!
Azt teszem, amit mond, miközben őt nézem. A szemem egy
pillanatra sem veszem le róla. A bőröm forró, szinte ég az érintésem
alatt. Előredől, a két lábam közé helyezkedik. A kezén duzzadó
izmok megfeszülnek a támaszkodástól.
– Most itt… – Megfogja a csuklómat, és a lábam közötti bizsergő
területhez vezeti.
A fehérneműn átütő nedvességet elégedett mosollyal jutalmazza.
Érzem, hogy az arcom lángol.
– Csináld, amit mondtam!
Ahogy engedelmeskedek, lepillant. A selymen könnyedén siklik
az ujjam. Elégedetten követi a mozdulataim.
– Jó kislány… – szuszogja. – Kérem a kezed!
A szájába veszi az egyik ujjam. Forró nyelvével körbesimogat.
Hátrébb dől, az ujjamon nedvesség csillan. Szabad kezével
félrehúzza a fehérneműm. Minden sejtem lángol, térden állva
sóvárognak utána. Minden porcikám őt akarja. Közel hajol, nagyon-
nagyon közel. Borostája megkarcolja a kulcscsontomat,
beleborzongok.
– Folytasd, amit az előbb csináltál – búgja a fülembe.
Nagyot nyelek, és lehunyom a szemem. Ujjam a lángoló
területhez ér. A légzésem egyre hevesebb. Hátrahajtom a fejem. A
vágy éhesen lüktet a bőröm alatt.
– Mondd csak – szája az ajkamat súrolja –, szeretnéd, ha végre
hozzád érnék?
Kemény hangja megtölti a szobát. Túlságosan ingerel a benne
megbúvó vágyakozás.
– Igen… – rebegem.
– Nem hallom. – Nyelvét egy pillanatra az ajkamhoz érinti. –
Szeretnéd, ha végre elmerülnék benned?
A vágy megremegteti a testem. Minden erőmre szükségem van,
hogy a hangom ismét megtaláljam.
– Kérlek… – Sóhajtva felnyögök.

É
 Éhség villan a tekintetében. Hirtelen megragadja a csuklómat.
Hátradönt, és mindkét kezem a fejem fölé teszi. Erősen fog, egyre
jobban a matracba süppedek. Térdével még jobban széttárja a lábam.
Közelebb hajol, felsőteste az enyémhez ér. Újra és újra végigfuttatja
rajtam a szemét. A győzelem édes ízétől elégedetten mosolyog.
– Tudod, mióta várok erre? – leheli a bőrömre.
Orra az enyémet érinti, forró lehelete a számra csapódik. Fejét a
nyakamhoz dönti, majd lassan az ajkai közé szívja a bőröm. Közben
egyik keze elindul lefelé. A köldököm alá siklik, meg sem áll, amíg a
combjaim közé nem ér. Végigsimít a fehérneműn keresztül. Lassú,
körkörös mozdulataiba beleőrülök. Szememet lehunyva mozgok
alatta. Nyelve már a mellbimbóm körül játszadozik. Nyalogatja,
szívja. Nyakát átkulcsolva húzom még közelebb magamhoz, hajába
markolok. Nem bírok betelni vele. Ölemben fokozódó nedvességet
érzek. A következő pillanatban belém csúsztatja az ujját. Hangosan
felnyögök. Elégedett morgás kíséretében mozogni kezd bennem. A
testem hevesen vonaglik. Egyre gyorsabban.
– Sshhh… lassabban…
Felemeli az arcát. A tenyerének feszülök. Ujjaival finoman
cirógat.
– Tudod, mennyire élvezem nézni ezt? – Lepillant oda, ahol
éppen a csuklója belső fele dörzsölődik hozzám. – Érzem, hogy
szinte lángra lobbansz tőlem.
Szememet lehunyva élvezem kezének folytonos mozgását.
Hallom, ahogy megszabadul a nadrágjától. Aztán a combom belső
felén megérzem a keménységét. Türelmetlen vagyok, érezni akarom
őt!
– Az enyém vagy! – morogja, majd az ujjait kihúzza, és belém
hatol.
A száját az enyémre tapasztja, így az ajkai közé sikoltok. A
fájdalom élvezettel vegyül. Gerincemet forró bizsergés járja át.
Hevesen szuszogok, miközben ő megnyalja az ajkamat.
– Mondtam, hogy lesz olyan pillanat, amikor hallani akarom a
sikoltásodat.
Derekamat átkulcsolva szorosan magára húz. Teljesen kitölt.
Mozdulatai minden idegvégződésemet ingerlik.
 – Itt az idő, hogy a nevemet sikoltsd!
Minden érzékeny területem lüktet. Combommal két oldalról
szorítom. Szinte eggyé olvadunk. Nyelve a számba kúszik, keze a
mellemmel játszik. Elveszünk egymásban. Magába szippant ez a
bűnös érzés. Nem számít semmi, csak Ő…
***
Az ágy mozgolódására kezdek magamhoz térni. Lassan kinyitom
a szemem. A reluxa rácsai között halovány fény kúszik át. Még korán
van. A kezemet a fejem alá téve nézem, ahogy éppen öltözködik. A
reggeli napfény tökéletes szögben vetül a feszülő, mozgó izmokra. A
bőröm átvette az ő illatát. A tegnap éjszakát egyelőre nem tudom
hova tenni. Nem tudom, mi ez, sosem találkoztam még hasonlóval.
Egyszerre tölt fel és pusztít el.
Éltet és mérgez.
Akarom és vonakodok tőle.
Félelmetesen intenzív érzések. Mintha megérezné, hogy figyelem,
hirtelen fordul felém. Az arca megint rideg és érzelemmentes. Ettől
azonnal feszélyezve érzem magam.
– Hova mész? – érdeklődöm finoman.
– El.
Már megint olyan, mint korábban. Egyáltalán miért csodálkozom
ezen? A tegnap éjszakától még nem változott meg.
– Tudod – felülök az ágyon –, nem kell ilyennek lenned.
– Lassítsunk egy kicsit. – Kezét védekezőn maga elé emeli. –
Dugtunk egyet, és ennyi. Jó volt neked is, nekem is, ne képzelj bele
többet.
– Miért csinálod ezt? Miért löksz el mindenkit magadtól?
Alexander felnevet.
– Nem mindenkit – egyenesen rám néz –, csak téged.
Tekintete hideg és távoli. Mintha a tegnap éjszaka meg sem
történt volna. Direkt meg akar bántani, de átlátok rajta.
– Miért akarod mindig azt mutatni, hogy érzéketlen vagy?
– És te miért akarod állandóan az ellenkezőjét látni? Olyan
dolgokat vetítesz rám, amik nem igazak. Az a baj, hogy elfelejtettél
valamit. Nem én vagyok itt a jófiú. Önző vagyok, elveszem, amit
akarok. És tegnap téged akartalak. Ezért elvettelek és használtalak.
 A szavai késként fúródnak belém, de épp ez a célja. Nem akar
közel engedni, harcol ellenem. Harcol maga ellen.
– Ideje lenne, ha olyannak látnál, amilyen vagyok. Hazudok,
gyilkolok, csak olyan dolgokat teszek, amiknek te ellene vagy.
– Nem kételkedsz benne, hogy amit csinálsz, az nem jó?
– Egy pillanatig sem.
Ez a bosszú a rögeszméjévé vált. Soha nem fog leállni. Bármit
tesz, nem fog tőle megnyugodni. Tönkreteszi. Felemészti.
– Mindegy, mennyi embert ölsz meg, a halálukkal nem fogod
feltámasztani a családod.
A szavak meggondolatlanul buknak fel belőlem. Nem tudtam
hideg fejjel gondolkozni, engedtem, hogy az érzelmeim irányítsanak.
A hallgatása jelzi, fájdalmas területre tévedtem.
– Én nem… – A hangom elcsuklik.
A francba, nem kellett volna ezt mondanom.
A csend fülsértő. A bűntudatom minden másodperccel egyre csak
nő. Keresem a szavakat, de fogalmam sincs, mivel tudnék javítani a
helyzeten. Alexandernek egyetlen gyenge pontja van, és én pont oda
szúrtam. Felnevet. Nevetése dühös, fájdalmas.
– Van egy rossz hírem, partner, ha a jófiú testvér kell, akkor nem
velem kellett volna dugnod tegnap este. Ott van Nico, na ő éppen
neked való. Ha Dublinba érünk, akkor megkaphat. De az is lehet,
hogy Conrad fog kelleni. – Töprengő arcot vág. – Hiszen neki
egyszer már széttetted a lábad. Mindegy is, az lesz a legjobb, ha az
összes Harmon testvér átmegy rajtad.
Váratlanul ér szavai és tekintete együttesének ereje. Égetik a
bőrömet, égetik a lelkemet. Szóval ennyit jelentek neki.
– Most miért nézel így? – kérdezi kíméletlenül.
– Végeztél? – kérdezem, miközben a hangom remegésén
uralkodok.
Nem szól egy szót sem. Talán érzi, hogy túlment egy határon.
Talán nem… Magamra kapkodom a ruháim, és hangos ajtócsapás
kíséretében távozom. A szobák egy hosszú folyosóra nyílnak. Vadul
rázkódok az idegtől és a kinti hőmérséklettől. Basszus, milyen rohadt
hideg van. A hideg szél vörösre fújja a bőrömet. Még a kabátom is
bent hagytam, de nem érdekel. Inkább megfagyok. Eszem ágában
sincs visszamenni. A folyosó végén kiszúrok egy italautomatát.
Megnyomom a forró teát jelző kis gombot. A gép hangos zúgásba
kezd.
A hátam mögött lépteket hallok. Máris bocsánatot akar kérni? A
pohárba elkezd csurogni a forró, gőzölgő ital. Már majdnem teli,
amikor a lépések megszűnnek. Kíváncsi vagyok, mivel fog előállni,
egy bocsánat ide korántsem lesz elég. Már készülök kiosztani,
amikor egy éles fájdalom kíséretében hirtelen minden elsötétül.
 25. FEJEZET
Nathalie
2017. 03. o1., szerda
Őrületes fejfására ébredek. Jézusom, minden mozdulattól
széthasad a fejem. Az erős fény durván tolakodik a látóterembe.
Neoncsövek ismerős zúgását hallom. Intenzív fertőtlenítőszagot
érzek. Marja az orromat, és ahogy kinyitom a szám, a torkomat is
kaparni kezdi. A sűrű pislogástól lassan minden kitisztul. Egy ágyon
fekszem. Nehezen feltápászkodok, ekkor látom, hogy egy
kórteremben vagyok.
Egy kórház? Hogy kerültem ide?
A halántékomhoz nyúlva feljajdulok. A fájdalom erősen hasít
belém. Érzem a seb helyét, és a rászáradt alvadt vért. Kábult vagyok,
a gondolataim kóvályogva próbálják megtalálni magukat. Amikor le
akarok szállni az ágyról, észreveszem, hogy a ruhám eltűnt. Helyette
egy fehér pólót és egy kék nadrágot viselek. Mi ez? Hogy került
rám?
A kórterem ablaka rácsozott. Koszos fehér színű üres falak
vesznek körül. Nincs tévé, se kép, de még egy nyamvadt óra sem. Ez
nem kórház! A szívem egyre hevesebben ver. Az ablakhoz sietek. A
masszív rácsok között átnézve egy kertet látok. Az emberek
többségének a ruházata megegyezik az enyémmel. A hátam mögött
kinyílik az ajtó. Egy köpenyes középkorú férfi lép be rajta,
nyomában két fehér ruhás termetes férfi. Pánik fojtogat.
– Nathalie, szép jó reggelt!
– Mi történik?
A kezében egy műanyag táblára csíptetett kórlapot tart.
– Hol vagyok? Kik maguk?
– Dr. Matthew Silverman vagyok, az Angelfall szanatórium
igazgatója.
Angelfall elmegyógyintézet. Dehát az Angliában van.
– Angliában vagyok? – hördülök fel.
A doktor bólint.

Í
 Hogy a fenébe kerültem ide? Írországban, Corkban kellene
lennem.
– Kérem, ez valami félreértés. Ez egészen biztosan egy hatalmas…
– Nathalie, kérlek, nyugodj meg – szakít félbe higgadtan. – Csak
beszélgetni szeretnék.
– Én most elmegyek – indulok az ajtó felé.
A nagydarab fickók egyszerre mozdulnak, mire megrémülök. Dr.
Silverman a kezét feltartva nyugalomra inti őket. Légzésem egyre
csak gyorsul. A szaggatott apró levegővételek hevesen mozgatják a
mellkasom. Silverman elindul felém.
– Szeretném, ha megértenéd, miért vagy itt.
– Tévedésből – reflektálok ingerülten. – Mégis mi a fenét keresnék
itt? Orvos vagyok.
– Akkor talán kezdjük az elején. Nathalie – a hangja vészjósló –, te
nem orvos vagy, hanem egy beteg.
Nem, nem, nem!!!
– Nem érti, mit mondtam? – A hangom a kétségbeeséstől
emelkedni kezd. – Dr. Nathalie Lawson vagyok a Bridewood
elmegyógyintézet pszichiátere.
Silverman mintha meg sem hallaná, amit mondok, szüntelen csak
a saját igazát hajtogatja.
– Figyeljen már rám! – üvöltöm. – Ez egy kibaszott félreértés!
Azonnal ki kell engednie innen.
– Kérlek, próbálj megnyugodni!
Felém nyúl, de ellököm a kezét. A doktor felsóhajt, majd egy apró
biccentéssel jelez az ajtóban álló ápolóknak, akik ezt követően
egyszerre indulnak felém. Kétségbeesetten hátrálni kezdek.
– Kérem, könyörgök… – nézek az igazgatóra. – Meg kell
hallgatnia…
A rémülettől remeg a hangom. Tekintetem vadul kapkodom.
– Ne jöjjön közelebb! – üvöltöm a rendíthetetlenül közeledő
ápolónak.
A hátul tartott kezében meglátok egy fecskendőt.
Bassza meg! Nyugtató, be akarnak nyugtatózni.
Elkapják az egyik karomat, majd a másikat. Vadul kapálódzok,
minden erőmmel próbálok ellenállni. Olyan hangosan sikítok, ahogy
a torkom engedi. Segítségért könyörgök, de senki nem jön. Senki
nem ment meg. Könny gyűlik a szemembe, nem akarom elhinni azt,
ami történik. Kérlek, Istenem, add, hogy ez csak egy rossz rémálom
legyen. Fel akarok ébredni. Most azonnal fel akarok kelni! A hideg
földre nyomják a testem. A linóleumpadló kellemetlen gumiszaga
tölti meg az orromat. Továbbra is próbálok ellenszegülni, de semmi
értelme. Erősen ráfognak az egyik karomra, aztán érkezik a szúró,
csípő fájdalom. Legyen már vége! Fel akarok ébredni! Kezd minden
elcsitulni. A szememre mázsás súly nehezedik. Lépéseket hallok,
nagyon messziről érkeznek, de még hallom őket.
– Tegyék az ágyra, és zubbonyt rá!
– Kérem… – nyögöm. – Én orvos vagyok…
Nem vagyok benne biztos, hogy bárki is hallja, amit mondok.
Érzem, ahogy a sötétség magához húz. Egyre erősebben, nem bírok
és nem is akarok ellenállni. Hamarosan felkelek, és minden jobb lesz.
Jobbnak kell lennie…
 Alexander
2017. 02. 27., hétfő
Most onnan indulunk, ahonnan kezdtük. Utálsz engem, így lesz a
legjobb. Menekülnöd kell tőlem. Nem akarom, hogy abba a pokolba
kerülj, amiben én vagyok. Mert ez a verem tönkretesz. Elevenen
felemészt, és még a csontjaid is porrá zúzza. Bármennyire is akarom,
ide nem ránthatlak magammal.
Arra vágyok, ami nem lehet az enyém, és ez rosszabb mindennél.
Olyan gondolatok kínoznak, amik az őrületbe kergetnek. A bennem
tomboló káoszba egyedül te hozol békét. És ez veszélyes,
mindkettőnknek. Ha biztonságban tudlak, utána eltűnök az
életedből, nem fogsz látni többet. Nem akarom, hogy olyan érzés
szikrája lobbanjon benned, amit nem táplálhatok.
Megint az órámra nézek. Mégis mit csinálsz már ennyi ideig?
Képes vagy megfagyni ahelyett, hogy visszajönnél? És még én
vagyok makacs…
Baszott hideg van kint, minden elismerésem, hogy eddig bírtad.
Az emeleten nem látlak sehol. Lementéi a bárba? Nem… A tegnap
történtek után nem mernél egyedül lemenni. Ennyire hülye nem
lehetsz. Az italautomata mellett haladok el, amikor meglátom a
gépben maradt poharat, a földön pedig a kiszóródott aprót.
Hozzáérek a műanyag pohárhoz, még meleg. Vajon hova tűntél?
Lerohanok a bárba. Elkapom Cherityt, aki a pult mögött
pakolászik. Azt mondja, nem tud semmit, de alig mer a szemembe
nézni. Kurvára hazudik!
– Muszáj őt megtalálnom!
A mellkasom hevesen pulzál. Érzem, hogy a feszültségtől vibrál
mindenem. Látja rajtam az aggodalmat, néhány percig még vívódik
magával, de végül int, hogy kövessem a biztonsági szobába. Izzad a
tenyerem, miközben a kamera felvételeit nézem. Aztán meglátom…
Mintha gyomorszájon vágtak volna. Két férfi egy sötét furgonba
tuszkol téged, a rendszámot persze nem látom.
Ez miattam van.
Kurvára miattam.
 Azért, mert meg akartalak védeni magamtól, meg akartalak
védeni mindentől.
A büdös picsába!
Ököllel az asztalra csapok, Cherity összerezzen. Amikor
felemelem a fejem, meglátom az arcát. Tud valamit…
– Ez kinek a műve? – dörrenek rá.
Hebeg, habog. Már ezzel választ ad.
– Ostend?
A név hallatán Cherity óvatosan bólogat. A rohadék!
– Hol van most? – fújtatom.
– A raktárban – feleli félszegen.
– Egy ideig ne gyertek hátra!
A dühtől minden izmom remeg. Az adrenalin tombol bennem,
megölöm őt, ha miatta bármi bajod esett. Átcsörtetek a báron, a
raktár ajtaján belépve rögtön meghallom a hangját. Éppen vígan
telefonál. Néhány lépés után meglátom. Ostend előtt egy zsáknyi
pénz hever. Vigyorgó pofával számolja. Ezt biztos érted kapta.
Miután megszakítja a hívást, erősen rácsapok az egyik doboz
tetejére, mire riadtan összerezzen. Beszari fasz! A fejét vadul
kapkodja, majd meglát engem a sarokban. Dadogva üdvözöl,
miközben lecsukja a pénzzel teli táskát.
– Jó kis melót ütöttél nyélbe – bökök a pénzre.
– Ja, ez… – libeg idegesen. – Tudod, csak a szokásos.
– A szokásos… – hümmögöm.
A hátsó zsebemből előveszem a késem. Alighogy megpillantja,
pánikolni kezd.
– Kinek mondtad el, hogy itt vagyunk?
– Drága barátom, félreérted. – Nagyot nyel. – Én sose tennék ilyet.
A lószart nem!
A saját anyját eladná, ha azzal tíz euróval többet kereshetne. Te
minden alkalommal próbáltál türelemre inteni. De most, hogy nem
vagy itt, képtelen vagyok magamat megfékezni. Ostend nem tud
hova menekülni, elállom az útját. Miután sarokba szorítom, megint
védekezni kezd. Biztos azt hiszi, ezzel elér valamit, pedig ez csak
olaj a tűzre. Egy jól irányzott ütéssel a földre terítem. Hájas teste
összecsuklik, nem bírta sokáig, a vér már dől az orrából, biztos, hogy
eltört. Kétségbeesett, úgy nyivákol, akár egy rossz kurva. Jajgatása
közben megragadom a jobbját.
– Kinek beszéltél rólunk?
A földre szorítom a kezét, hiába próbálja elrántani, esélye sincs
velem szemben.
– Én sosem árulnálak el, tudod – fújtatja.
Keményen szorítom a csuklóját. Mit is mondtál? Számoljak
háromig, ugye? Oké, ez egész jó ötletnek tűnik.
– Három lehetőséged van – közlöm higgadtan. – Kérek egy nevet.
– Nem, én nem tudok semmit – dadogja.
Egy…
A hallgatását a kisujja bánja. A kés a húsba fúródik, majd áthatol
a csonton. Felüvölt a fájdalomtól.
– Még két lehetőség. Kinél van?
Képtelen megszólalni, de a teste tovább ellenkezik. Lihegve a fejét
rázza.
Kettő…
A gyűrűsujjától is elbúcsúzik. Fújtatva ordít. Az agya lassan
blokkolni fogja az elviselhetetlen fájdalmat, és elájul. Sietnem kell.
Hiába beszélek hozzá, mintha meg sem hallaná. Nyálfröcsögve csak
könyörögni tud. Fél, de még nem eléggé.
A kés feljebb csúszik, a csuklójára teszem. Az erek kidüllednek a
nyakán, amikor meglátja, hogy pillanatokon belül az egész kézfejétől
elbúcsúzhat.
– Megkérdezem újra…
– Winkler hetvenezer eurót ajánlott értetek – hörgi –, de én csak a
lányt adtam.
Jake. Bassza meg, tudtam!
– Titeket kerestet mindenhol.
– Hova vitték?
– Mit tudom én? Azt hiszed, az orromra kötötték?
A nyers válasz és az információ hiánya a legrosszabbat hozza ki
belőlem. A sötétség átveszi az uralmat felettem.
– Mire készülsz? – kérdezi eltorzult arcom láttán.
Nem válaszolok. Fél perccel később az ordításától visszhangzik a
raktár. A falakról fájdalmas segélykiáltások verődnek vissza.
– Te nem vagy normális – ordítja.
Azt hiszem, ezzel kár lenne vitatkozni.
 26. FEJEZET
Nathalie
2017. 03. 02., csütörtök
A rémálmoknak van egy jó tulajdonságuk, bármilyen szörnyűek
is, mindig véget érnek. Az ébredést követően fellélegezhetünk, a
megkönnyebbülés okozta kellemes zsibbadás átjárja az egész
testünk. A baj csak akkor kezdődik, amikor a valóság szörnyűbb az
álomnál…
Hogy a fenébe kerültem ide? Ez a mondat visszhangzik a
fejemben szüntelen, miközben a plafont bámulom. Órák óta ébren
vagyok. Ordibáltam, kiabáltam, de hasztalan. Senki nem jött be. A
szoba ajtaján van egy kis retesz, azt elhúzták megnézték, hogy élek,
de ezen kívül más nem történt.
Alig bírok mozogni, olyan erősen húzták rám a zubbonyt. A
kezem az oldalamba préselődik. Ilyen még a legvadabb
rémálmaimban sem történt velem. Kétségbe vagyok esve.
Gondolhattam volna, hogy az erőszakos kirohanásnak meg lesz az
eredménye. Ezzel csak még jobban a kezükre játszom, hiszen úgy
viselkedtem, mint egy igazi eszelős. Innentől muszáj mindent
alaposan átgondolnom, csak úgy szabadulhatok ki. Az igazgató
megközelíthetetlennek tűnt. Keresnem kell valakit, akit meg tudok
győzni az igazamról. Nem szabad hevesnek és meggondolatlannak
lennem.
Zár kattanása vonja magára a figyelmem.
– Szép napot!
Az ajtón egy középkorú, teltkarcsú nővér lép bele. Rövid barna
haja kihangsúlyozza a kerek arcát. Kezében egy tálcát tart, amit az
ágy melletti szekrényre helyez. Pirulák sorakoznak rajta.
– Mit szólnál egy reggelihez? – kérdezi kedvesen.
Kezét az oldalamra teszi, de mielőtt elkezdene a csatokkal
bíbelődni, ismét megszólal:
– Remélem, Bobnak – a háta mögötti nagy mamlaszra pillant –
nem kell majd beavatkoznia.
 – Nem – felelem őszintén.
Harccal semmire nem megyek, az eszemre kell hallgatnom. A
nővér fölém hajol, és lassan elkezd kihámozni a zubbonyból. Sötét
haja az arcába omlik. Az arca… olyan ismerős…
Ahogy kiszabadulok, dörzsölni kezdem a végtagjaim. Teljesen
elgémberedtem, olyan, mintha minden testrészemen hangyák
futkosnának. Alighogy felülök, máris a kezembe nyom egy
vizespoharat. Egy másik műanyag tartóban pedig ott várakoznak a
pirulák.
– Máris gyógyszereket kapok? Diagnózis nélkül?
Kedvesen elmosolyodik.
– Vedd be szépen, jobban leszel tőlük.
Azt erősen kétlem.
– Magát hogy hívják?
Különös arcot vág.
– Olivia vagyok – elmosolyodik. – Kérlek, vedd be ezeket!
Felém nyújtja a gyógyszereket. Nagyot nyelek. Nem akarom
elhomályosítani az elmém, nincs szükségem ezekre.
– Ha nem veszed be magadtól, akkor meg kell kérnem Bobot,
hogy segítsen.
Bob kellemetlen ábrázattal méreget. A számba öntöm a pirulákat,
utána nagyot kortyolok a pohárból.
– Remek – közli elégedetten Olivia. – Most kérlek, nyisd ki a szád.
A gyomrom görcsbe rándul. Kezemmel az ágy szélét szorítom.
Kinyitom a számat, mire Olivia közelebb hajol.
– Nyelvet fel – utasít.
Miután nem látja a gyógyszereket, elégedetten bólint.
– Helyes. Most menjünk reggelizni.
A mellkasomat feszítő nyomás enyhülni kezd, nem vette észre
őket. Az ínyem mellé rejtettem a pirulákat, de minél hamarabb ki
kell köpnöm azokat. Amikor kilépünk a kórteremből, akkor látom
meg a szobaszámot.
107. Egy kis déjà vu.
Amikor a motelszobára panaszkodtam, nem gondoltam, hogy két
nappal később majd visszasírom. Áthaladunk egy duplaszárnyú
ajtón, ami felett az alábbi szöveg áll: Könnyű esetek osztálya.
 A gyógyszer keserű íze kezd eluralkodni a számban. Ide-oda
mozgatom a nyelvem, de ahelyett, hogy a helyzet javulna, csak
egyre rosszabb. A kellemetlen íz már a torkomba kezd kúszni.
– Mosdóba kellene mennem – közlöm nehezen.
– Mindjárt az étkezdéhez érünk, ott lesz egy.
Bólintok. Az egyik pirula túlságosan feloldódott a nyálamtól.
Érzem, ahogy darabokra törik. A keserű íz robbanásszerűen
intenzív. Öklendeznem kell. Erősen ökölbe szorítom a kezem. A
grimaszolásom alig bírom visszatartani. Végre megpillantom a
mosdót. Olivia nem hagy magamra, társaságát még a
mellékhelyiségben is élvezhetem. Sejtettem, hogy ez lesz. Felettébb
gyakori az új betegeknél, hogy a gyógyszerbevétel után
meghánytatják magukat. Szerencsére a vécéfülkét magamra
zárhatom. Letekerek egy vécépapírdarabot, és abba köpöm a
gyógyszereket. A nyelvemet intenzíven átjárja a keserű íz. Kiráz a
hideg tőle, a kezemen lévő szőrszálak feszesen állnak. Amikor
kijövök, Olivia arcán elégedettséget látok. A kellemetlen ízt még
mindig érzem, ezért a csapból kortyolok néhányat.
Az intézet érdes falai frissen festettek. A földön márványlapokat
taposok. Az Angelfall felettébb nagy állami támogatásokhoz
juthatott. Nem láttam még szanatóriumot, ami ennyire
modernizálva lett volna. A dolgozók mágneses kártyákkal tudnak
belépni a különböző körletekbe. Akárcsak nálunk. Amikor az
étkezdébe érünk, megtorpanok. Feszélyez, hogy minden szempár
rám szegeződik. Tehát ilyen érzés betegként intézetbe kerülni.
Hirtelen érzem, ahogy valaki a lábamat bökdösi. Egy idős férfi
négykézláb vadul szaglászni kezd. Úgy viselkedik, akár egy állat.
– Chester! – szól rá Olivia, éles hangjára a férfi egy pillanatra
megdermed. – Viselkedjél!
Chester ugat egyet, majd négykézláb elmászik mellőlem. Ahogy
látom, Chester klinikai lycantropiában szenved. Ez egy rendkívül
ritka betegség, amikor az egyén állatnak képzeli magát. Olivia
elnézést kér a férfi viselkedése miatt. Állítása szerint, az állapota
sokat javult Andrea folyamatos kezelése óta.
– Andrea? – ismétlem a nevet kérdő tekintettel.
– Igen, ő a pszichiáterünk.
 Pontosan ő az, akire szükségem van! Egy másik doktor hinni fog
nekem.
– Találkozni akarok vele.
– Fogsz is – mosolyog Olivia.
– Most szeretnék találkozni vele.
Minél hamarabb szabadulni akarok.
– Előbb reggelizz! – Egy tálcát nyújt felém.
– Nem akarok reggelizni. – Határozottan eltolom a tálcát,
miközben a hangom önkéntelenül megemelkedik.
Bob közelebb lép, de Olivia egy fejrázással megállítja őt. Az istenit.
Ez így nem fog menni. Minden heves megnyilvánulásomra
nyugtatóval reagálnak. Csak egy indulatos, kezelhetetlen beteget
látnak bennem. Mielőtt ismét összekötözve a plafont bámulnám,
kiveszem Olivia kezéből a tálcát.
– Azt hiszem, egy reggeli mégiscsak jól fog esni – hazudom.
Egy falat sem fog lemenni a torkomon. A gyomrom olyan apróra
zsugorodott össze, hogy egy mazsolaszem is elengedő lenne a
megtöltéséhez. Miután megkapom az ételt, a legtávolabbi asztalhoz
ültetnek. A betegek mellett elhaladva különös borzongás fut végig
rajtam. Korábban sosem éreztem ilyet. Nem féltem tőlük, tudtam,
hogy biztonságban vagyok. De most, most csak egy vagyok közülük,
és bármi megtörténhet.
Amikor az első falat tojásrántottát magamba erőltetem, Olivia és
Bob magamra hagynak. Olivia azt ígérte, hogy hamarosan visszatér,
és elvisz Andreához a kezelésre. Remélem, tényleg így lesz. A
villával balra-jobbra tologatom a rántottadarabokat, amikor valaki az
asztalra csap. Az ijedtségtől összerezzenek. Egy csapzott, szőke hajú
korombeli lány ül le velem szembe.
– Szevasz!
– Szia! – viszonzom a köszönést.
Egy almát pörget az asztalon, miközben szüntelen a többieket
nézi.
– Nézd meg, mit tettek vele! – Fejével egy közeli asztal felé int.
Egy fiatal férfi ül magatehetetlenül a semmibe meredve. Tekintete
üres, mintha az élet kiszállt volna belőle. Arca beesett, túl sovány
ahhoz, hogy egészséges legyen.
 – Ha nem vigyázol, vöri – a hajamra néz –, neked is ez lesz a
sorsod.
Összeesküvés-elmélet? Paranoia?
– Egy kibaszott üres báb leszel – motyogja.
– Elnézést, hogy is hívnak?
Vadul rám kapja a tekintetét.
– Rachel – fújja ki a foga között dühösen de már mondtam.
Nem mondta!
Az alma tovább pörög az ujjai között.
– Mindannyian benne vannak. Mind!
A szavakat keményen ejti ki. Félelem jelei látszódnak rajta.
– Mind álarcot viselnek, de én tudom, mit titkolnak. A családom
is benne van.
– A családod?
– Család, barátok, mindenki! Miután szembesültek vele, hogy
mindent tudok, bezárattak ide. – Körbenéz. – Ide a megtestesült földi
pokolba.
Azt hiszem, Fregoli téveszmében szenved. Persze nem tudok
tökéletes következtetést levonni ebből a néhány percből, de a jelek
erre mutatnak. Rachel úgy gondolja, hogy a közvetlen
környezetében mindenki egy álarcot viselő gonosz ember, aki az
életére akar törni. Veszélyt és komoly, valós fenyegetést lát bennünk.
Ez a betegség gyakorta társul súlyos paranoid képzelgésekkel.
Az intézetre mindent mondanék, csak a földi pokol jelzőt nem.
Az itt dolgozók kedvesnek tűnnek. Különös figyelmet fordítanak
arra, hogy a páciensek a legjobb körülmények között
gyógyulhassanak.
– Jól vigyázz, hogy kiben bízol, vöri! Bennük mondjuk pont nem
kellene – szakítja félbe a gondolatom, és az orrát felhúzva mögém
mutat.
Olivia érkezik az asztalunk mellé. Persze a háttérben Bob sem
maradhat el.
– Jó reggelt, Rachel! – üdvözli őt Olivia.
– Eddig jó volt – válaszolja foghegyről a lány.
Olivia nem reagál a csípős válaszra. Közli, hogy mehetünk
Andreához, amire lelkesen azonnal felpattanok.
 – Örültem, Rachel – búcsúzom el.
Remélem, tudnak segíteni a betegségén. Szörnyű lehet így élni.
Mindenben és mindenkiben a rosszat látni.
– Nemsokára találkozunk – int vigyorogva.
Azt erősen kétlem.
Ha minden jól megy, akkor a számításaim szerint pár óra, és
szabad leszek. Nem vagyok idevaló, ezt egy képzett orvosnak látnia
kell. Ő meg fog hallgatni, hinni fog nekem. Hinnie kell…
„Andrea Carlton” – virít a doktornő neve az ajtóra erősített,
fényes kis táblán.
Éppen, mint nekem a Bridewoodban.
Két kopogás után engedélyt kapunk a belépésre. A szobának
kellemes atmoszférája van. Hasonló, mint az enyém. Kényelmes
kanapé, vele szemben egy jól párnázott fotel. A helyiségben
narancsillat terjeng. Biztos van valahol egy illatgyertya. A méretes
ablakoknak köszönhetően a fény a szoba összes zugát átjárja. A
doktornő vékony, barna, hullámos haja lágyít egy kicsit csontos
arcszerkezetén. A pulóvere élénk királykék, akárcsak a szemüveg
kerete.
– Nathalie, nagyon örülök.
Azonnal felajánlja a tegeződést, amit roppantul furcsállok. Én
mindig azt vallom, hogy az orvos-beteg viszonyt egy bizonyos
keretek között kell tartani. De most nem én szabom a határokat.
Annyira abszurd ez az egész. Olivia és Bob távozik, végre magunk
maradunk. Istenem, mivel kezdjek? Mit mondjak először? Mivel
tudnám a leginkább alátámasztani a kijelentéseim?
– Figyelj, én nem vagyok beteg.
A zavaradottságomnak köszönhetően végül a leglényegesebb
dolog hagyja el először a számat.
– Rendben, beszélgessünk egy kicsit erről! – A kanapé felé mutat.
A reakciója pont az, ami elvárható. Kedves és higgadt, de persze
egy pillanatig sem ad hitelt ennek a mondatnak. Mégis mit
gondoltam? Két kezem kevés ahhoz, hogy megszámoljam, hányszor
hallottam már én is ezt.
Nekem nincs semmi bajom.
Nem vagyok beteg.
 Nem tartozom ide.
Orvosként tudjuk, hogy ez nem más, mint egy védekező
mechanizmus. A tagadás szakaszában a páciens még képtelen
elfogadni a betegségét. Mindent alaposan át kell gondolnom. Úgy
kell a helyzetet kezelnem, mintha magamat akarnám meggyőzni.
Mit akarnék hallani? Mi lenne az, ami elbizonytalanítana arról az
álláspontról, hogy ennek az embernek itt van a helye?
Miközben kényelembe helyezem magam, Andrea füzetet és tollat
ragad. Megigazítja a szemüvegét, majd várja, hogy beszélni kezdjek.
Sokszor eljátszottam a gondolattal, milyen lehet a pácienseknek. Mit
érezhetnek, amikor kérdezgetem őket.
– Azt mondtad, nem vagy beteg, hogy értetted ezt?
– Úgy, hogy nem tartozom ide. Ez valami Őrületes tévedés. Pár
nappal ezelőtt még egy írországi motelszobában aludtam.
Andrea azonnal írni kezd, ami feszélyez.
– Szóval egy motelban voltál – ismétli meg a kijelentésem. – Arra
esetleg emlékszel, hogy hányas szobában?
Ez valóban lényeges?
– A 107-esben.
Oh hát persze, hogy lényeges. A motelszoba és az intézetben lévő
szobaszám között párhuzamot fog vonni. Pompás… Gyerünk,
Nathalie, érd el, hogy ne betegként tekintsen rád.
– Tényleg nem tartozom ide. Ez nem tagadás, nem paranoid
képzelgés. Ez a valóság.
A paranoid képzelgésre felkapja a fejét.
– Orvos vagyok – közlöm higgadtan. – Akárcsak te. Dr. Nathalie
Lawson vagyok a Bridewood elmegyógyintézet klinikai pszichológia
és pszichoterápia részleg vezetője.
Érdeklődő tekintettel hallgat. Nem tudom eldönteni, hogy
elkezdett hinni, vagy a további téveszmékre kíváncsi.
– Ha valóban az vagy, akinek mondod magad, mit keresel itt?
– Nem tudom, épp ezt magyarázom. – Hangom a dühtől egy
pillanatra megremeg.
– Mi az utolsó, amire emlékszel, mielőtt idekerültél?
Megdörzsölöm a homlokom. Úgy érzem, végre elkezdett figyelni
rám.
 – Egy italautomatánál voltam. Csak levegőzni mentem ki…
– Hol voltál pontosan?
– Corkban, Írországban.
Ezt rögtön feljegyzi magának.
– Szóval venni akartam valamit, amikor…
– Milyen üdítőt akartál venni?
Bassza meg, ez komoly? Tényleg ez érdekli?
Az izmaim megfeszülnek, de még időben lecsitítom magam.
Higgadtnak kell maradnom.
– Egy teát – válaszolom. – Éppen teát akartam venni, amikor
lépéseket hallottam. Azt hittem, Alexander jön, de nem ő volt.
– Kicsoda ez az Alexander?
– Az nem lényeges – hadarom.
– Szerintem nagyon is lényeges.
– Nem – emelem meg a hangom. – Mert a lényeg az, hogy valaki
mögém lépett, leütött, utána pedig itt keltem fel.
Andrea sűrűn bólogat, majd ismét jegyzetelésbe kezd. A papír
tetején megpillantom a hallucinációk szót, kétszer aláhúzva.
– Megkönnyítem a dolgod – előredőlök. – Nincsenek destruktív
akusztikus és vizuális hallucinációim. Nem küszködök érzelmi,
gondolkodási és viselkedésbeli zavarokkal. Az objektív és szubjektív
élményeket nehézség nélkül meg tudom különböztetni. Ezt
felesleges is tesztelni. Nincsenek érzéki csalódásaim, se bizarr
magatartásom. Az utóbbit megértem, ha nehéz elhinni a
kiborulásom után. Ellenben, ha egy épelméjű embert zárnak
indokolatlanul az intézet falai közé, akkor talán jogos a
nehezményezésem. A legfontosabbat el ne felejtsem: a diagnózis
nem skizofrénia lesz.
A szemüveg lejjebb csúszik az orrnyergén, úgy pillant fel mögüle.
– Csodálkozol, honnan tudok ilyeneket, igaz? – Keresztbe fonom
a karom. – Onnan, hogy ha én lennék a te helyedben, éppen ezeket
írnám le.
– Korábban vettél már részt kezelésen?
– Nem! – vágom rá határozottan.
Éppen csak kimondom, és már eszembe is jutnak az Andreával
való bizalmas beszélgetések.
Ú
 – Úgy látom, elbizonytalanodtál – mondja, miközben az arcomon
megjelenő érzelmeket elemzi.
– Nem – megrázom magam –, nem erről van szó.
A francba, már megint nem jó irányba haladunk.
– Beszéltél valakinek erről az Alexanderről, ugye?
Ez hihetetlen. Olyan irányt vesz a beszélgetés, aminek semmi
fontossága nincs.
– Figyelj már rám! – a hangom ismét magasra szökik. – Orvos
vagyok, hát tényleg nem érted? Egy pszichiáter vagyok, akinek
semmi keresnivalója nincs itt!
– Értem – válaszolja könnyeden.
Egy frászt érted…
Ennek semmi értelme. Türelmetlenül dobolok a térdemen, amikor
kiszúrom az íróasztalon lévő vezetékes telefont.
– Hívd fel a Bridewood intézetet.
Andrea a készülékre néz.
– Hívd fel, és az igazgató, Dr. Henry Gilmore minden állításom
igazolja.
Andrea meg sem mozdul.
– Tegyük fel, hogy felhívom – összekulcsolja az ujjait. – Mi lesz
akkor, ha nem az fog bekövetkezni, amiben reménykedsz?
– Henry mindent meg fog magyarázni – válaszolom tagoltan.
– És mi van akkor…
– Hívd már fel! – kiáltom, miközben türelmetlenül az asztalra
csapok.
Andrea megrezzen a hevességem láttán.
– Tudod mit, maradj csak. – Lendületesen állok fel a kanapéról. –
Majd felhívom én!
Andrea többször is megkér, hogy üljek vissza a helyemre, de nem
érdekel. Minden szavát elengedem a fülem mellett. Már tárcsázom a
számot, amikor felfigyelek Andrea lépéseire. Finoman megérinti a
vállam.
– Nathalie, kérlek…
Felé fordulok, miközben vadul szorítom a készüléket.
Egy búgás…
 – Ne haragudj – nézek esdeklő tekintettel nem akartalak
megrémíteni, de muszáj volt cselekednem. Mindjárt mindent
megértesz.
Két búgás…
A hívások a portára futnak be, Jeff onnan irányítja tovább őket.
Istenem, valaki vegye már fel!! Hirtelen dübörgő lépésekre leszek
figyelmes. Az ajtó túloldaláról érkezik a zaj. Egyre intenzívebben
hallom. Andrea biztos értesítette az ápolókat, értem jönnek. Végre
megreccsen a hálózat. Felvették.
– Központ, miben segíthetek?
A hang nem ismerős, kicsit sem az. Központ? Milyen központ?
Kivágódik a szoba ajtaja. Két megtermett ápoló közeledik felém.
– Henry, Henry Gilmore-ral akarok beszélni. – kiabálom. –
Kapcsolja Henryt!
– Dr. Carlton, maga az?
Már nem tudok válaszolni, mindkét kezem megragadják. A
telefon az asztalra esik. Vadul kapálódzni kezdek, próbálok
kiszabadulni. Üvöltve könyörgök Andreának, hogy segítsen, hogy
higgyen nekem, de semmi értelme. Fájdalmasan nézi, hogy bánnak
velem az ápolók. A földre taszítanak, hajam az arcomba lóg, alig
látok tőle. Aztán jön az éles fájdalom a karomban, a végtagjaim
elernyednek, minden elsötétül.
 27. FEJEZET
Nathalie
2017. 03. 03., péntek
Szeretnék egy klisékkel teletűzdelt tündérmesében ébredni. Egy
rózsaszín cukros, habos álomvilágban lebegni. Szeretném várni a
szőke herceget, aki megmenti az életemet. Idióta, a herceged nem
fog jönni. A szörnyeket csakis te tudod legyőzni. Boldogan akarsz
élni? Szükséged van a happy endre?
Akkor gyerünk, ne add fel, szedd össze magad!
Hallod?
Szedd össze magad!
– Te aztán nem vagy semmi.
A hang irányába fordulok, a mozdulatba belesajdul a fejem.
Rachel az ágyam szélén ül. Ahogy felülök, a halántékomhoz kapok.
– Fáj, mi? – kérdezi vigyorogva.
Az nem kifejezés. Az egész koponyám lüktet.
Csak egy bólogatásra futja az erőmből, de még ettől is
felszisszenek. Furcsállom, amiért most nem húztak rám zubbonyt,
azt hittem megint úgy fogok magamhoz térni.
– Olivia mindjárt itt van, és hozza a napi cukorkaadagodat. – A
kijelentés közben végig grimaszol.
– Miért nem kötöztek le? – kérdezem rekedt hangon.
– Minek? – horkan fel Rachel. – Ha engedetlen vagy, elkábítanak,
ha újra az leszel, ismét elkábítanak, a zubbonyt vagy a lekötözést
csak kivételes esetekben alkalmazzák.
– Azoknál, akik már végérvényesen kezelhetetlennek
bizonyulnak – suttogom.
Rachel ismét felhorkan, és a fejét rázza.
– Nem, azokra a zubbonynál sokkal rosszabb sors vár.
Rosszabb sors? Mégis miről beszél?
A kérdéseim nem tudom feltenni, mert megjelenik Olivia nővér.
Dorgáló tekintettel néz Rachelre, akinek minden bizonnyal nem itt
kellene lennie. Miután kihessegeti a szobából, Rachel jövendölése
beteljesül. Megkapom az újabb gyógyszeradagot.
– Hidd el, kedvesem, ezektől jobban leszel.
A korábbi három adagból négy lett. A klonazepám adagot
megduplázták. A kirohanásom miatt azt hihetik, egy nem volt elég.
Most nagyon figyelnem kell arra, hogy nyugodtnak tűnjek,
olyannak, mint akit leszedáltak. Csak így fogják elhinni, hogy
valóban bevettem az apró pirulákat. A tenyerembe teszem őket,
majd a számba öntöm. Mint korábban, most is lentre, az ínyem mellé
rejtem őket. Néhány perccel később pedig már a vécén utaznak
lefelé. A keserű íz két pohár vízzel később sem tűnik el
maradéktalanul a számból.
A betegek a kinti sétájukat töltik. Kapok egy csizmát, pulóvert,
kabátot, és már én is a szabadban vagyok. A levegő kellemesen
csípős, Így beöltözve nem is fázom. Az intézetet hatalmas erdő veszi
körbe. A napfény csak halványan szűrődik át a fenyők között.
Különös dolog vonja magára a figyelmem. Harangszót hoz magával
a szél. Közelről érkezik, egy város lehet a hegy lábánál. Óvatosan
körbenézek. Kevés az ápoló, ráadásul nincs kerítés, akár most
azonnal futásnak eredhetnék. Milyen könnyű lenne a szökés.
– Felejtsd el! – érkezik a hang a hátam mögül.
Cigarettaszagot érzek. Rachel lép mellém, kezében a füstölgő
rúddal.
– Volt, aki megpróbálta – nagyot szív –, persze nem jutott
messzire.
Az erdő két oldalról közrefogja az utat, ami felvezet az intézethez.
A város autóval talán öt percre lehet, az gyalog fél óra, futva tizenöt
perc. Mindketten a Rachel tüdejéből kiáramló fátyolos, gomolygó
füstöt nézzük.
– Elmondod, miért vagy itt? – szegezi nekem a kérdést váratlanul.
– Már mondtam, ez csak egy tévedés.
Rachel felnevet.
– Ő is ezt állítja – cigarettájával az egyik padon ülő fiatal lányra
mutat –, azt mondja, hogy egy hasonmása helyettesíti a férjét a való
életben.
 Hasonmás? Lehet, hogy capgras szindrómában szenved. Ez a
betegség leggyakrabban skizofrén betegeknél fordul elő. A páciens
biztos benne, hogy egy ugyanolyan külsejű imposztor lép a
hozzátartozója helyébe.
Egy hosszú, barna loboncos hajú férfi sétál el mellettünk.
– Ő Jézus – biccent felé Rachel.
A kikerekedett szemem láttán karcosan felnevet.
– Mármint azt hiszi, tényleg ő Jézus. Képes volt a csuklóját
szétroncsolni, hogy a keresztre feszítés látszata meglegyen.
Parafrénia. Hallucinációkkal és téveszmékkel járó betegség. Aki
ebben szenved, az valóban azt hiszi, hogy isteni erővel rendelkezik,
sőt valójában ő maga a mindenható.
– Idióta – kocogtatja meg Rachel a halántékát.
Egy idős hölgy rohan oda hozzánk.
– Szedd le! Szedd le rólam! – kiabálja, miközben erősen
megragadja a karomat.
Koszos körmei a kabátujját kaparásszák. Csapzott a külseje, haja
csomókban összetapadt, szeme vérben forog.
– Roseali, engedd el! – Rachel szinte letépi őt rólam.
A nő két oldalról erősen megmarkolja a haját, és körbe-körbe
kezd forogni.
– Mindenhol ott vannak, le kell szedni. Szedjétek le rólam!
Szedjétek le! – a végét már sikítja.
Egy ápoló rögtön a segítségére siet. Nyugtató szavak kíséretében
bevezeti az intézetbe.
– Roseali azt hiszi, hogy a bőre alatt bogarak vannak. Állandóan
szarrá vakarja magát.
Ekbom-szindróma.
Hozzájuk képest Rachel valóban ép elmével rendelkezik. Ahogy
sétálunk, lassan az egész kertet körbejárjuk. Talpunk alatt deres
levelek zúzódnak össze. Amíg a befagyott szökőkúttól eljutunk az
intézet melletti labirintusig, megtudom, hogy Rachel már négy éve
van itt, minden beteget jól ismer. De, ami ennél is fontosabb, a
dolgozókat is. Azt hiszem ő a hasznomra válhat. A labirintus mellett
munkagépek dolgoznak. Több méter magas földrakások mellett
téglahalmok sorakoznak.
 – Hát ez? – bökök az építkezés felé.
– Hónapok óta folynak a munkálatok. Gondolom, bővítik az
épületet.
Rachel nemtörődöm vállrándítása után sokkal fontosabb irányba
terelem a beszélgetést.
– Mi a helyzet a telefonálással?
A Bridewoodban a betegek heti háromszor hazatelefonálhattak.
– Oh, itt nem megy az olyan egyszerűen – sziszegi. – Egy
központi rendszerbe futnak be a hívások, csak ezen keresztül lehet
elérni azt, akit akarsz.
– Tehát engedély nélkül esélyem nincs.
– Bizony. – Bólint. – Bár attól mobilt még tudsz szerezni.
– Mobilt? Mégis hogyan jutnék hozzá egy mobilhoz?
Már a válasza előtt tudom a megoldást. El kell lopnom.
– Azt használod, amivel Isten – a parafrénia szindrómában
szenvedő férfi felé int – megáldott minket.
Először nem értem, mire gondol, de aztán…
– Nem, nem. – Hevesen ellenkezek. – Én azt biztosan nem.
Nem fogok szexuális kapcsolatba kerülni egy őrrel vagy ápolóval.
– Hát vöri, máshogy nem tudsz telót szerezni.
Rachel elővesz egy újabb cigarettát. Az öngyújtó kattan egy
nagyot, és már pöfékel is.
– Ezt is… – mutatok a cigire – úgy szerezted?
Nem akarom megsérteni azzal, hogy kimondom, mit kellett
tennie érte.
– Nem – megforgatja ujjai között az izzó végű rudat –, ez egy
gyors szopás volt.
Ennyit a finomkodásról.
– Látom, nem fűlik ehhez a fogad. – Keserűen felnevet. – Még
egy-két hónap, és nem fogod húzni így a szádat.
Hónap? Egy-két hónap? A szavak hallatán a vér kifut belőlem.
Érzem, hogy egy pillanatra megszédülök.
– Ez őrület… – suttogom.
– Itt csak őrültként tudsz épeszű maradni. Egy tanácsot viszont
jobb, ha megfogadsz. – Hangja most komolyra vált. – Royjal még

Ő
véletlenül se köss ilyen alkut. Ő egy beteg állat. Nem jársz jól vele,
ha neki kell törlesztened.
– Roy? – ismétlem a nevet.
– Áhh, szóval itt vagytok.
Mindketten a hang irányába fordulunk. Egy sötét hajú férfi
közelít felénk. Sötétbarna, szinte már fekete szeme érdeklődéstől
csillog. Markáns állvonalát dörzsölgetve lép oda hozzánk.
– Fesd az ördögöt a falra, és megjelenik… – pusmogja Rachel.
Tehát ő Roy.
Alaposan végigmér. Minden pillantásával kielemez. Nem úgy
néz rám, mint egy betegre, a nőt látja bennem.
– Nathalie, igaz? – kérdezi nyájas hangon.
Egy bólintással felelek.
– Azt hiszem, neked ideje kezelésre menned. Éppen arra van
dolgom, elkísérlek. – Mellém lép, kezét a vállamra teszi.
Rachel egy határozott mozdulattal lelöki rólam.
– Nem kell őt terelgetni, nem bárány.
Roy arca megfeszül.
– Nathalie, menj előre, kérlek. – Úgy utasít, hogy rám se néz.
A szemét Rachel tekintetébe mélyeszti. Szót fogadok, hiszen
kezes báránynak kell tűnnöm. Hmm, ezek szerint mégiscsak bárány
vagyok. Miközben befelé sétálok, többször is visszanézek. Roy
illetlenül közel áll Rachelhez, látom, hogy a fülébe suttog.
Nyugtalanító érzés szorítja el a torkomat.
A bejárattal szembeni lépcsősor felé haladok, amikor egy nővérbe
botiok. A fenébe, azt hittem, most alkalmam nyílik egy kicsit
körbenézni.
– Te hova igyekszel, kedveském? – kérdezi a nővér.
– Köszönöm, innen átveszem. – Roy hangja érkezik messziről.
Lépteitől visszhangzik az épület. A nővér nem ellenkezik, de az
arcára különös érzelmek ülnek ki. Mintha nem akarna ezzel a
férfivel kettesben hagyni.
Most valóban báránynak érzem magam. Egy báránynak, aki egy
hiéna előtt remeg. Megérkezünk a doktornő ajtajához. Roy szorosan
mellém áll. A belőle áradó erős pacsuliszag facsarja az orromat.
Felsőteste hozzám ér, miközben bekopog. Az egyenruhája felcsúszik
a csuklóján. Egy méretes aranyóra virít rajta. Vajon miből telik egy
ápolónak ilyen kiegészítőre? Roy sötét tekintetét végig magamon
érzem. Miután a doktornő megadja az engedélyt, kinyitja előttem az
ajtót.
– Még találkozunk, Nathalie – köszön el tőlem halkan.
Búcsúzása vészjóslón cseng. A helyiségbe érve kellemes
vaníliaillatot érzek. Ez és a helyzet emlékeztet az én Andreámmal
való beszélgetésre. Talán ez egy jel. Talán úgy kellene hozzáállásom,
mintha neki mesélnék.
– Nagyon örülök, hogy ilyen hamar találkozunk, Nathalie.
Andrea éppen olyan kedves, mint legutóbb. Leülök vele szemben.
Végigfuttatja szemét a jegyzetein.
– Mit szólnál, ha ma egy egyszerű kis játékkal kezdenénk? –
kérdezi.
Azt hiszi, a múltkori kezelés negatív élményként maradt meg
bennem. Ezt próbálja most egy könnyed játékkal ellensúlyozni. A
betegek számára ez egy ártalmatlan rövid játéknak tűnik, de
valójában sokkal több ennél. Andrea az impulzív válaszokat fogja
kielemezni.
– Úgy zajlik, hogy én mondok egy szót, te pedig…
– Kimondom, ami először eszembe jut róla – fejezem be a
mondatot.
Már vagy ezerszer csináltam ilyet a betegeimmel.
– Remek, ezek szerint játszottál már ilyet – mosolyog elégedetten.
– Akkor kezdjük. Szabadság.
– Madár.
– Szerelem.
– Ábránd.
A válaszomra felkapja a fejét.
– Ezt kifejtenéd, kérlek?
– A szerelem egy hamis ábránd.
Máris ír valamit a füzetébe.
– Vadság.
– Élvezet.
– Rendben – szemüvege az orra hegyére csúszik. – Most kérlek,
mondj egy női nevet!
 – Francis.
– Most egy férfit.
– Ale… – ráharapok a nyelvemre. – Andreas.
Rám pillant, már tudom, mi lesz a következő kérdése.
– Milyen név jutott először az eszedbe?
– Miért fontos ez?
Tudom, hogy miért az.
– Igazából nem olyan fontos. Te egy erős nő vagy. Nem lényeges,
hogy ki jutott az eszedbe.
Hosszas monológokkal próbálja erősíteni a személyiségem.
Szerinte racionális vagyok. A mostani higgadtságomat emeli ki
pozitívumként. Bár tudná, hogy ez nem a gyógyszernek köszönhető,
nem azért vagyok kezelhető. Szerinte nem vagyok impulzív, nem
vagyok emocionális. Ezekkel a kijelentésekkel csak egy újabb
kirohanást próbál megelőzni.
– Szeretném, ha feltárnánk azt a traumát, aminek köszönhetően
idekerültem.
Andrea leveszi a szemüvegét és felsóhajt.
– Szerintem erről még most ne beszéljünk.
De beszéljünk! Tudni akarom, mi az a hazugság, amivel ide tudtak
zárni. Az indulataim vadul kavarognak bennem, de muszáj
kezelhetőnek tűnnöm. Nyugodtnak kell lennem. Szüntelen ezt
hajtogatom magamban, egészen addig csinálom, amíg végre
eredménye is lesz.
– Szeretnék telefonálni – közlöm higgadtan.
– A telefonálást ki kell érdemelni.
Cseszd meg!
– Ezt megérted, ugye?
– Persze – bólintok, de ujjaimmal erősen a kanapé huzatjába
marok.
– Ha lehet, beszéljünk inkább Alexanderről.
Ezt nem hiszem el. A plafont nézve rázni kezdem a fejem.
– Mit érzel most?
– Feszültséget – felelem röviden.
Ha rövid és tömör válaszokat adok, akkor van esély rá, hogy
kezelni tudjam az érzelmeimet.
 – Alexander iránt érzed ezt?
A hirtelen válaszom az lett volna, hogy nem. De aztán
elgondolkozom… Miatta kerültem ide. Hazudott nekem, kihasznált,
manipulált. A válaszom egy csapásra megváltozik. Mire feleszmélek,
addigra már megállás nélkül róla beszélek. Minden dühöt
kiengedek, ami felgyülemlett bennem. Minden fájdalom, minden
harag a felszínre tör. Csak akkor hagyom abba, mikor Andrea lapoz
a füzetében. Te jó isten. Egy egész oldalt teleírt?
– Nyugodtan folytasd! – A kezével bátorítóan int.
Várjunk csak, talán ez nem is olyan rossz ötlet. Ha elmondok
mindent, akkor még az is lehet, hogy hisz nekem. Ez az egész olyan
abszurd, olyan őrült. Mégis ki lenne képes kitalálni ilyet?
2016 szeptemberével indítok. Egészen oda repülünk vissza,
amikor Conor ügyét megkaptam. A történetem közben többször
jelzem, hogy ezeket az eseményeket megtalálja a hírekben. Töviről
hegyire mindent elmesélek, és miután befejezem, feszülten várom a
reakcióját. Hinnie kell nekem, ilyen mesét lehetetlenség lenne
kitalálni. Tudnia kell, hogy ezek megtörténtek velem.
– Szóval – felsóhajt –, viszonyod volt egy betegeddel.
Te jó ég, csak ennyit sikerült felfognia?
– Tudod, ami Conor és köztem kialakult, az egy hatalmas hiba
volt. – Az utolsó két szót megnyomom.
– Miért volt hiba?
– Mert morálisan nem elfogadott, egy orvos és beteg között nem
alakulhatott volna ki ilyen viszony. Ez az én hibám.
– A tiéd? Azt mondtad, ő manipulált, megvezetett. Azt láttatta
veled, amit látni akartál.
– Ez igaz, de én voltam az, aki nem tudta kezelni a viszont
áttételt.
– A viszont áttételt? – ismétel furcsállva.
Itt egy újabb lehetőség. Ha szakmai részletességgel kifejtem neki
az ezzel kapcsolatos véleményem, talán végre hisz nekem.
– Terápiás kapcsolatokban az indulatok és érzelmek megjelenése
mindkét fél részéről törvényszerű. Bonyolultabb eseteknél, és Conor
esete minden kétséget kizáróan ide sorolható volt, a terapeuta
ugyanolyan mély érzéseket tapasztalhat saját magán, mint a
páciensén. Ahogyan én, úgy gyanítom, te is megtanultad, hogy
ezeket az érzéseket miképpen kell feldolgozni és helyre tenni.
Nekem látszólag nem sikerült.
– Az én hibám, hogy nem állítottam le a kezelést időben. Amikor
először éreztem, hogy az indulatáttétel által felszínre került érzelmek
elhatalmasodhatnak, akkor kellett volna a kezelésnek véget vetnem.
Andrea nem szól közbe. Érdeklődő tekintettel hallgat.
– Nem lehet, hogy valami másért érzed ezt hibának?
Szemöldököm kérdően felszalad. Ezek szerint nem nyűgözte le a
viszont áttételről nyújtott előadásom.
– Abból, amit elmeséltél, én arra következtetek, hogy neked
mindig is a testvére kellett.
– Mi? – elnevetem magam. – Alexander?
A kínos nevetés egyre csak erősödik.
– Conort elfogadtad Lenard személyiségével együtt, sőt talán
lehet, hogy éppen ez vonzott igazán téged. Viszont Lenard
személyisége nem más, mint Alexander. Akivel hasonlítotok, aki
mindig is érdeklődött irántad, aki védelmezett, az nem Conor volt…
Ellenkezni akarok, de a hangszálaim mintha lebénultak volna.
Képtelen vagyok megszólalni.
– Sajnos lejárt az időnk – pillant Andrea az óra felé. – Holnap
kettőkor folytatjuk.
A kezelés után Bob visszakísér a szobámba. A megtett út alatt
szüntelen egy mondat gomolyog bennem:
Neked mindig is Alexander kellett.
Még ekkora badarságot! Nem akarom őt megbántani, de lenne
még mit tanulnia. Már majdnem a szobámhoz érünk, amikor
elhaladunk egy félig nyitott ajtó mellett. Éppen csak bepillantottam
rajta, de egészen biztos, hogy egy liftet láttam. Különös, mégis miért
rejtik ajtó mögé a liftet?
– Az a lift hova vezet? – kérdezem Bobot.
Pufók arcán megfeszül a bőr.
– Nincs itt semmilyen lift – dörren rám.
Dehát most láttam. Meg kell kérdeznem Rachelt, ha valaki, ő
tudni fog erről.
 28. FEJEZET
Nathalie
2017. 03. 03., péntek
Vacsoránál már alig várom, hogy beszélhessek vele. Kapkodva
teszem a tálcára az ételt, és már keresem is a szememmel, de
egyelőre sehol nem látom. Leülök egy szabad asztalhoz. Hol a fenében
van?
– Na, hogy ment a kezelés?
Végre. Rachel jelenléte egyszerre nyugtat meg és tesz izgatottá. Ő
az egyetlen, akire számíthatok, és ő az egyetlen, aki segíteni tud.
– Jól…
– Még mindig nem hisz neked, ugye?
A fejemet csóválom.
– Te tudod, hogy nem tartozom ide.
– Ha itt vagy, az azt jelenti, ide tartozol.
Rachel szavai fájdalmas pofonként csattannak. Nem tartozom ide!
Nem vagyok őrült!
– Tudod, az a szívás, ha minél inkább be akarod bizonyítani az
ellenkezőjét, annál kevésbé fognak hinni neked.
– Nem fogok beletörődni ebbe – szűröm ki a fogaim között. –
Nem fogok itt megrohadni!
– Nyugalom! – emeli meg a hangját. – Ha túl sokszor lesznek
dühkitöréseid, pikk-pakk odalent fogod végezni.
Odalent?
– Mi van az alagsorban?
Rachel tekintete aggódóvá válik, pánikolva nézi, hogy ki hallotta
a szavaim.
– Odalent végzik a különleges kezeléseket. – Az utolsó két szónál
idézőjelet rajzol a levegőbe.
Rachel alaposan körbenéz. A perzekutoros típusú paranoia
összetéveszthetetlen jeleit mutatja. Azt hiszi, hogy megfigyelik,
lehallgatják őt. Azon sem lepődnék meg, ha azt mondaná, hogy a
betegeket megmérgezik.
 – Miféle kezeléseket?
– Azokat, amik után már nem önmagadként térsz vissza.
A szavaitól egy pillanatra megdermedek. Jeges borzongás fut
végig a gerincemen. De emlékeztetem magam, hogy Rachel fregoli
téveszmés zavarban szenved. Nagy a valószínűsége, hogy semmi
nem zajlik odalent.
– Látod őket. – Egy távoli asztal felé mutat, ahol öt beteg ül.
Mindannyiuknak üres, üveges a tekintete. Nyugtatok tompasága
mögül bámulnak maguk elé. Épphogy evésre képesek. A
túlnyugtatózott betegek néznek így ki.
– Ők már jártak lent.
– Mi bajuk volt előtte? – fordulok vissza.
– Semmi. Ők éppen azt állították, amit te. – Ujjával a mellkasomra
bök.
Összeszorul a torkom.
– Hogy nem valók ide! De akadnak olyanok is, akik nem tértek
vissza.
– Hogy lehet lejutni?
Rachel a fejét rázza.
– Kártya nélkül esélyed nincs.
– Akkor szerezz nekem egyet!
– Igenis, hölgyem. Most szeretné? Vagy ráér öt perc múlva? –
kérdezi cinikusan vihorászva.
A tekintetem megint azokra a betegekre téved. Nem akarok hinni
Rachel téveszméinek, de mégis sikerült elültetnie a bogarat a
fülembe. Mi a fene történhetett velük?
– Egy módon juthatsz kártyához. – Rachel az őrök felé sandít,
szőke haját kisöpri arcából. – De azt mondtad, te azt nem tennéd
meg. Ez az egyetlen lehetőség, amikor el tudod lopni.
– Lopni? Nem azt mondtad, hogy…
– Hogy elég a lábadat széttenni? – fejezi be a mondatot. – Egy
hívásért igen, cigiért, egy kis alkoholért is, de a kártya… Na az már
más.
Remek.
Eltolom a tálcát, már semmi étvágyam nincsen. Ezek szerint
áruba kell bocsátanom a testem ahhoz, hogy kijussak.
 ***
A szobámban járkálok fel és alá. Szüntelen azon gondolkozom,
hogy mihez kezdjek. Nem fognak hinni nekem, kár is az
ellenkezőjével áltatnom magam. Nem maradt más esélyem,
szöknöm kell, erre pedig ez az egy módszer van. Le kell jutnom az
alagsorba, csak onnan van esélyem a menekülésre.
Az ablakhoz lépve a sötét esőfelhőket nézem. Minden egyes
szikrázó villámcsapást égzengés követ. A fellegek már majdnem
koromfeketék. Félelmetes, ugyanakkor gyönyörű látványt nyújt.
Száraz levelek ütköznek egymásnak a szélvészben. Apró
koppanások érkeznek az ablakra. Pillanatokon belül szakadni kezd.
Az üvegen lefolyó vízcseppek vad versengésbe kezdenek.
Ujjbegyemmel az egyiket végigkövetem. A gondolataim
elkalandoznak. Égészen addig kóborolnak, amíg megtalálják az
Alexanderhez vezető utat.
„Utálom az esőt”, visszhangzik a karcos, mély hang a fejemben.
Elmosolyodok. Ahogy lehunyom a szemem, magam előtt látom őt.
Egy kanapén ülve morcos tekintettel méregeti a kint tomboló vihart.
Görcsösen kapaszkodok az emlékeimbe. Az érzéseim terhétől
szenvedek. Vajon tudja, hogy mi történt velem? Keres engem?
Az ajtó nyikorgása visszatérít a valóságba. A pacsuliszag
illetlenül tolakszik az orromba.
Roy…
– Gyere, Nathalie, itt a fürdés ideje.
A közös fürdő gondolatától hangosan felsóhajtok. Érdekes, hogy
korábban egy ilyen hétköznapi dolgot nem értékeltem. Most a fél
karom adnám azért, ha társaság nélkül zuhanyozhatnék. Roy az
ágyam mellett ácsorog zsebre dugott kézzel.
– Úgy látom, nem tetszik a csoportos fürdés.
– Nem túlzottan – válaszolom őszintén.
– Talán van rá mód – elém lép –, hogy valahol máshol tisztálkodj.
A testsúlyát egyik lábáról a másikra helyezi, amitől az övére
fűzött kulcscsomó megcsörren. Meglátom a belépőkártyáját. Rachel
intése jut az eszembe, csak Royt ne. Nagyot nyelek. A rossz előérzet
helyét átveszi a szabadság utáni fékezhetetlen vágyam. Bármire
képes vagyok, hogy kijussak innen. Roy itt van és tálcán kínálja a
lehetőséget. Lassan ráemelem a tekintetem.
– Az nagyon jó lenne – rebegem.
Roy elégedetten bólogat, majd csettint egyet a nyelvével.
– De ugye tudod… – hideg kezét végighúzza az államon –, hogy
ezért hálásnak kell lenned.
Felfordul a gyomrom tőle. Minden erőmmel azon dolgozom,
hogy ezt ő ne lássa. Aprókat bólogatok. Igazi kezes bárány vagyok.
– Akkor holnap érted jövök, most menj! – elenged, miközben az
ajtó felé biccent.
Sikerült…
Holnap megszököm!
2017. 03. 04., szombat
– Hogy mit csináltál? – kiabálja Rachel. – Te nem vagy normális.
Próbálom csitítani, de szinte lehetetlen.
– Mintha nem mondtam volna, mintha nem figyelmeztettelek
volna. És még azt mondod, hogy az elméd tiszta…
– Rachel, elég! – kiáltok rá, amire többen is felfigyelnek. Olivia
nővér figyelmét is sikerült magunkra vonni. Rachel vigyorogva int
neki.
– Gyere! – megragadja a kezem, és a foglalkoztató egyik
asztalához húz.
Erőszakosan leültet, majd egy lapot tol elém. Felkap egy vörös
ceruzát, úgy tesz, mintha rajzolna, de még csak oda se néz a
papírlapra. A nővér, miután látja, hogy elfoglaljuk magunkat, már
nem néz minket árgus szemmel.
– Orbitális nagy bajba keveredtél – fújtatja.
Ha a felét elmesélném annak, amin eddig átmentem, nem
mondaná ezt.
– Erre rácsesztél! Roy azt csinálhat veled, amit csak akar, érted?
Hazudnék, ha azt mondanám, nem vagyok rosszul tőle, hogy mit
kell majd tennem, de egyszerűen nincs más lehetőségem.
– Ez csak egy…
– Egy gyors szex, azt hiszed, ennyi lesz? Azt hiszed, annak a
beteg állatnak csak ennyi kell?
 Egyre hevesebben lélegzik, a mozdulatai is gyorsulnak. A ceruza
hegye vadul siklik a papíron.
– Rachel. – A kezemet a kézfejére teszem.
Vöröslő szemmel néz rám. Hófehér arcát fájdalmas emlékek
marják.
– Mit csinált veled ez a férfi?
Rachel a fejét rázza, nevetni kezd.
– Azt tehet, amit csak akar – közelebb hajol és senki nem állítja
meg. Senki… – suttogja.
– Én meg fogom! – Rászorítok Rachel kezére. – Kijutok innen.
Az ujjai közül kicsúszik a ceruza, hangosan koppan az asztalon.
– Ez az egyik lehetőség – kilöki maga alól a széket és feláll a
másik az, hogy Roy rájön arra, amit tervezel és még ma éjszaka
meghalsz.
Ezzel a mondattal hagy magamra. Egy ideig meredten bámulok
magam elé. Rachelnek igaza van, őrültség volt Royt
megkörnyékezni. De mihamarabb ki kell jutnom innen. Dühösen
felpattanok, és járkálni kezdek. A körmömet rágva rovom a köröket,
amikor egy könyvespolc elé érek. Eddig észre sem vettem, hogy
könyvek is vannak a foglalkoztatóban. Rengeteg képeskönyv van
velem szemben, a gerincük már elnyűtt, sokat forgathatták őket. A
címeket olvasom, amikor az egyiken hirtelen megakad a tekintetem.
Kilóg a sorból, határozottan nem illik a többi közé. Mintha valaki
direkt tette volna ide. Kiveszem a vékony kötetet, a borító halkan
megreccsen az ujjaim nyomása alatt. Régi, de mégis jó állapotban
van. Ahogy felnyitom, az elsárgult oldalon rögtön a cím szerepel.
Rómeó és Júlia. Végigsimítok a sárgás lapon.
– Nahát, milyen érdekes választás.
Olivia nővér hangja a hátam mögött cseng.
– Meglepően szép állapotban van – jegyzem meg lapozás közben.
– Igen. – A nővér egyetértően hümmög. – Mert ezt csak egyvalaki
szokta olvasni.
Szavaira rögtön felkapom a fejem.
– Ki? – szegezem neki a kérdést türelmetlenül.
– Egy beteg, aki a zárt osztályon van.
– Kicsoda?
 – Ha jobban lesz, majd találkozol vele. Addig is – kiveszi a
kezemből a könyvet –, keressünk neked valami olyat, ami kevésbé
zaklat fel.
 29. FEJEZET
Nathalie
2017. 03. 04., szombat
Az ujjaimat tördelve próbálom a feszültséget levezetni. Roy
bármikor itt lehet, reszket mindenem. Nyugalom, csak el kell
hitetnem vele, hogy akarom őt. A keze helyett fog használni, néhány
perc, és már vége is. Próbálok csak erre koncentrálni. Az ajtó
kinyílik. Mielőtt megfordulnék, összeszorítom a szemem, és lassan
kiengedem a tüdőmet égető levegőt.
Menni fog!
A folyosóról csoszogó léptek zaja hallatszik. A betegeket
fürdéshez terelik. A szemem sarkából látom, ahogy Roy mellém lép.
Sóvárgó tekintettel méreget, akár egy kóbor kutya a csontot.
Hajamat egy laza mozdulattal kisöpri a nyakamból. Hideg ujjaival
végigsimít a kulcscsontomon.
– Mehetünk? – kérdezi.
Bólintással válaszolok. A többiekkel ellentétes irányba haladunk.
Néhány ápolóval összetalálkozik a tekintetünk. Rám néznek, de nem
szólnak egy szót sem. Nem mernek? Tudják egyáltalán, miért visz
magával? Biztos tudják. A 86-os szoba mellett elhaladva
megpillantom Rachelt. Ahogy meglát Royjal, hevesen rázni kezdi a
fejét, de ennél többet nem tud tenni. A biztonsági rácsnál
terpeszkedő őr nem kérdez semmit. Arcán ott csillog a korábbi
ragacsos sütemény maradványa. Vigyorogva biccent Roynak, és már
nyomja is a gombot, ami azonnal átenged minket. Látszatra olyan,
mintha mindenki tisztelné, de ez nem igaz. Ez nem tisztelet, hanem
félelem. Ettől a gondolattól pillanatnyi rettegés lesz úrrá rajtam. A
férfi személyzeti öltözőben egy lélek sincsen. Azt csinálhat velem, amit
csak akar.
– Arra – mutat hátra Roy.
Engedelmesen elindulok a csempézett helyiség irányába. Igazi
kezes bárány. A zár kettőt kattan. A szívem most már egyre
hevesebben dobog. Gyorsan kell cselekednem, a figyelmét
százszázalékosan magamra kell irányítanom, csak így szerezhetem
meg a kártyát. Két zuhany van egymás mellett. A közelebbihez
odalépek, és megnyitom a csapot. Lenézve apró
szappanmaradványokat látok a lefolyóban. A forró víz gőze lassan
elkezdi megtelíteni a helyiséget. Meleg van, de én szüntelen
reszketek. A levegő sűrű és fojtogató. Roy, amint megérkezik, egy
pillanatot sem késlekedik.
– Vetkőzz! – utasít.
A végtagjaim mintha ólomból lennének. Elnyújtott
mozdulatokkal kibújok a pólóból. Az anyag lassan kicsúszik a
kezem közül, és a földre esik. Még csak a meztelen hátamat látja, de
már így is védtelennek és sebezhetőnek érzem magam. Mögém lép,
hideg kezével a derekamra fog. Fájdalmasan préseli ujjai közé a
bőrömet. Felszisszenek. Összeszorítom a szemem. Gyerünk, Nat! A keze
egyre feljebb csúszik, sóvárogva liheg a fülembe.
Már majdnem a mellemhez ér, amikor gyorsan megfordulok, és
számat az övére nyomom. Meztelen felsőtestem szorosan simul az
egyenruhához. Kezemet a tarkójára teszem, próbálom még közelebb
vonni magamhoz. Azt kell hinnie, hogy akarom…
Hátrébb húzza magát, gúnyos vigyor van az arcán.
– Tudtam én, hogy akarsz.
Ennek az egocentrikus alaknak meg sem fordul a fejében, hogy
valaki ne akarná őt. Egyik kezét a mellemre teszi, másikkal
visszaránt magához. A zuhanyzó falának dönt. A hideg csempétől
megfeszülnek az izmaim. Erőszakosan, kellemetlenül csókol. Bal
kezét máris a nadrágomba csúsztatja. Nem akarom. Nem akarom!! A
belső hangom ordítva könyörög segítségért. De nem érkezik senki,
csak magamra számíthatok.
– Kurvára az enyém leszel – lihegi. – Nem az övé, hanem az
enyém, érted?
Kiről beszél?
– Roy, Roy, merre vagy?
A hang hallatán kipattan a szemem. A hívás a mosdókagylón
hagyott rádióból érkezik. Roy egy pillanatnyi figyelmet szentel rá,
utána indulatosan rám parancsol.
– Térdelj le!
 Engedelmeskedek, szemmagasságba kerülök a derekával. Itt a
kártya, itt van előttem. A szabadságom kulcsa csak néhány
centiméterre van. Az ujjaim lassan felkúsznak. A simogatásommal
próbálom elterelni a figyelmét arról, amire készülök. Végigsimítok a
férfiasságán, miközben a jobbom a kártya felé araszol. Fájdalmasan
belemarkol a hajamba. Megrántja a fejem, amitől könnybe lábad a
szemem. Sietősen kicsatolja az övét, de a rádió közben újra
megreccsen.
– Roy! Rachel bevadult, ide kellene jönnöd.
Rachel.
– A rohadt életbe! – fújtatja.
Halántéka a dühtől lüktet. Látom az arcán, hogy hezitál.
Gyerünk, most! Itt a lehetőség! Gyorsan felegyenesedek, és ismét
megcsókolom őt. Megleptem, ez egészen biztos, nem figyel semmire,
csak arra, hogyan kalandozik a nyelvem a szájában. Kéjesen
sóhajtok, mintha perzselő vágyat lobbantana bennem. Az ölem
szorosan hozzányomom, amitől egy pillanatra ledermed. Mire
feleszmél, addigra a kártya már nálam van. Egy gyors mozdulattal
az alsóneműmbe csúsztatom. Amint ezzel megvagyok, elszakítom a
számat tőle.
– Menned kell – nézek a rádióra.
A hányingert visszatartva csalódottságot színlelek.
– Kurvára nem megyek sehova! – morogja.
Szerencsére ismét hívják, szüntelen sürgetik. Fogalmam sincs,
Rachel mit művelhetett, de nem tudok neki elég hálás lenni az
időzítésért.
– Itt foglak várni – simítok végig a felsőtestén.
Roy dühösen megigazítja a ruháját, majd rám parancsol, hogy ne
mozduljak. Végignéz meztelen felsőtestemen, majd szitkozódások
közepette távozik. Az ajtócsapódás után rögtön felkapom a felsőmet,
és a helyiség bejáratához sietek, a falon ott lóg az intézet térképe. Az
ujjam gyorsan mozog a laminált lapon. Csupán két helyen jelez
felvonót. Az épület északi szárnyában, ahol a kórtermek vannak.
Oda nem mehetek vissza. Kizárt, hogy ne vennének észre. A másik
felvonó a doktornő irodájától néhány méterre található. Ez lesz az!
Óvatosan kinyitom az ajtót, hallgatózom néhány pillanatig, de sehol
senki. Kinézek a szűk résen, tiszta a terep. Sietős léptekkel indulok el
a felvonó irányába. Nehezemre esik elhinni, de két folyosón is
átjutok gond nélkül. Mintha még a szerencse is mellém szegődne.
Éppen a következő sarkon készülök befordulni, amikor meghallom a
doktornő hangját. A francba! Szorosan a falhoz simulok. Egyre
közelebb hallom őt, bizonyára telefonál, mert a lépésekből úgy
vélem, egyedül van. Mit csináljak? Nem támadhatom meg. Vagy igen?
Aztán a hangja intenzitása fakulni kezd. Mintha távolodna, igen,
határozottan távolodik. Óvatosan kipillantok a fal mögül. Az alakját
a folyosó legvégén látom. Fellélegzem. Ez közel volt.
A további utam zökkenőmentes a felvonóig. A fekete négyzethez
illesztem a kártyát, mire a vasajtó kinyílik. A mínusz egyes szint
jelöli az alagsort, rányomok a világító gombra. A fémajtó bezáródik,
úton vagyok a szabadulásom felé. Halk csilingelés jelzi, hogy
megérkeztem. A levegő hideg és áporodott. Ahogy körbenézek,
olyan érzésem lesz, mintha visszautaztam volna az időben. Az
épület felújítása az alagsorra nem terjedt ki. Régi, zöld színű kopott
csempe fedi a padlót és a falat. A világítás nagyon halovány. A
mennyezetről vakolatdarabok hullnak. A fejem felett hatalmas fém
szellőzőcsövek futnak végig. Merre menjek? Túl sok irányba
indulhatok. Végeláthatatlan folyosók tekerednek össze. Jobbról
mintha valami zajt hallanék a távolban. A francba! Elindulok
egyenesen. A neonizzók vadul zúgnak a fejem felett. Az ajtókon
sorra ugyanaz a félig már lekopott szöveg látható: kezelő.
Kettes kezelő.
Hármas kezelő.
Négyes kezelő.
Mégis milyen kezelések zajlanak idelent? Az ötödik ajtó mögül
zaj szűrődik kifelé. A falhoz simulva fülelni kezdek. Egy nagyon
hangos gép zúg bent, de mögötte mintha más morajlást is hallanék.
Erősen koncentrálok, hátha így be tudom azonosítani. Mint amikor
egy elromlott konnektorban az elektromos kisülés sistereg. Mi az
ördög van odabent? Rossz érzés fog el. A szívem ijedten dobban egy
nagyot. A folyosó végéről hirtelen egy éles csilingelő jelzőhang
érkezik.
A lift!
 Elindult felfelé. Észrevettek, hogy eltűntem.
Rohanni kezdek. Hevesen kapkodom a levegőt. A fejem feletti
szellőzőcsövet követem, ennek a vége a szabadba kell hogy vezessen.
A lépteim csapódását visszaverik a falak. Hirtelen hideg levegő
csapja meg az arcomat. Az öröm hulláma minden sejtemre hatással
van. Már közel vagyok!
Ahogy befordulok a következő sarkon, nekicsapódok valaminek.
A vállam azonnal sajogni kezd az ütközéstől. A magas, nagydarab
kopasz ápolóval találom szembe magam. A rohadt életbe! Most mit
csináljak?
– Te meg mit keresel? – kérdezi Bob, miközben a meglepetéstől
gyűrődni kezd a homloka.
Zihálva nyeldeklek. Vadul keresem a kiutat, próbálom nézni,
merre fussak.
– Nem hallod, mit kérdeztem?
Ráfog a karomra. Pánikba esem, nem lesz több lehetőségem. Most
kell cselekednem. Ha ágyékon rúgom, még van esélyem. De merre?
Ide-oda cikázik a szemem, amikor a távolból lépéseket és
keréknyikorgást hallok. Többen vannak. Ennyi volt…
– Visszaviszlek a helyedre! – dörmögi Bob.
Erősen tartva a lift felé visz. Az ötös kezelő ajtaja éppen akkor
nyílik ki, amikor elhaladunk mellette. Egy beteg ül a tolószékben
magatehetetlenül. Amikor kitolják őt, egy pillanatra be tudok nézni a
helyiségbe. A félhomályos szoba közepén egy lepedővel letakart
fémasztal van. Mellette két gép, amiből számtalan zsinór lóg ki. Ilyen
gépet csak fényképeken láttam korábban. A helyiségből égett szag szökik
ki. Ez nem lehet az, aminek látszik! Az elektrosokk terápiát már nem
alkalmazzák sehol. Mind a négyen beszállunk a liftbe. A tolókocsi
mögött álló magas, fiatal ápoló szüntelen arról kérdezi Bobot, hogy
milyen kezelésen voltam idelent. Bob persze nem tud kielégítő
válasszal szolgálni. Roy neve is felmerül a beszélgetésben, amitől
mindketten feszültek lesznek. Félnek tőle, ez nyilvánvaló. Rachel
szavai jutnak az eszembe:
Ha Roy rájön arra, amit tervezel, még ma éjszaka meghalsz.
Hangos légzésem betölti a kis helyet. A székben ülő idős nő
üveges tekintettel mered előre, olyan, mintha csak lélektelen test
lenne. Az ajkából mintha kiszívták volna a színt, teljesen
elfehéredett. A halántékán egyenetlen, kör alakú friss égésnyomokat
látok. Nem akarok hinni a szememnek, de az eszem tudja az
igazságot. Agykárosítást alkalmaznak kezelésként? Ez őrület! Mégis
mi folyik ebben az intézetben? Jeges borzongás fut végig a
gerincemen.
Bobbal elhaladunk az öltöző mellett, amikor a kártyát óvatosan
kiejtem a kezemből. Nem találhatják meg nálam. Lopva visszanézek,
a fénylő műanyag megcsillan az öltöző ajtaja előtt. Már éppen
belépnék a szobámba, amikor…
– Őt miért hoztad ide?
A hang hallatán a szívem a torkomba ugrik. Roy dübörgő
léptekkel közelít felénk. Amikor Bob kiejti a száján, hogy hol talált,
Roy arcán az izmok látványosan megfeszülnek. A riadalom ökölbe
rántja a kezem.
– Hogy hol találtad?
– Odalent – ismétli Bob, miközben zavartan végigsimít frissen
borotvált fején.
– Értem… – A nagy levegővételtől megemelkedik a mellkasa. –
innen átveszem.
Most végem!
Roy ránk csukja a szobám ajtaját. Időm sincs kitalálni, mihez
kezdjek, ösztönből cselekszem. Azonnal a karjába vetem magam.
Szorosan hozzásimulok, kezem a nyaka köré kulcsolom. Mohón
csókolom, mintha ismét csak erre vágynék.
– Végre itt vagy – lihegem az ajkai közé.
Nem viszonozza a csókot, helyette egy hirtelen mozdulattal
megragadja az államat. Fájdalmasan szorítja az állkapcsomat. Tudja,
hogy szökni próbáltam.
– Elárulnád, hogy mit kerestél odalent?
– Téged – felelem reszketve.
Szám nyugodt mosolyt formál, ami éles ellentétben állt a testemet
rázó igazsággal. Finoman megsimítom az arcát, próbálom nyugtatni,
de úgy tűnik, hiába.
– Hogy jutottál le?
– Nyitva volt a felvonó ajtaja.
 Nem! Nem, ez nem jó. Valami jobbal kell előállni.
– Érdekes… tudod a lift csak… – az övéhez nyúl.
Bassza meg. A levegő megfagy. Roy lebillenti a fejét, látja, hogy a
kártyának hűlt helye. Próbálok uralkodni magamon, de a szívem
kétségbeesett lüktetését a torkomban érzem. Biztosan ő is érzi a
pulzálást az ujjai alatt. Roy rám emeli sötétbarna szemét. Pupillája az
indulattól megnő. Ádámcsutkája megemelkedik. Erősebben kezd
szorítani. Ez fáj! Nem szabad, hogy lássa rajtam a félelmet, de azt
hiszem, már késő.
– Megkérdezem újra – nagy levegőt vesz. – Hogy jutottál le?
– Már mondtam – rebegem.
Roy megcsóválja a fejét, orrlyukai a dühtől kitágulnak.
– Azt hitted, hülyére vehetsz, igaz? – kérdezi fújtatva.
Igen!
– Nem, dehogyis – ellenkezek hevesen.
– Hol van a kártyám?
Úgy vicsorog, akár egy veszett vadállat. Kezdek kétségbeesni.
Bármelyik pillanatban darabokra szaggathat. A rádió megint
recsegni kezd. Rachelt a gyengélkedőre viszik. Roy mintha oda se
figyelne, engem méreget. Érzem, hogy a keze megremeg.
– Biztos az öltözőben van. Ott kell lennie.
Roy felnevet, miközben ismét a fejét rázza.
– Nem, nem. Ez bizony nálad van.
Szabad kezével fogdosni kezd, keresi a belépőjét. Az erőszakos,
vad mozdulataitól fájdalmasan felnyögök. Amikor az alsóneműm
alá csúszik a keze, kétségbeesetten megragadom a csuklóját.
– Kérlek – elcsuklik a hangom. – Nem hazudnék neked. –
Egyenesen a szemébe nézek.
Nem töröm meg a szemkontaktust. Még csak nem is pislogok.
Azáltal, hogy mélyen a szemébe nézek, a bizalmi köteléket próbálom
erősíteni. A hazug embereknek a tekintete általában ide-oda cikázik.
Roy lassan a szájához emeli a rádiót.
– Tucker, itt vagy?
A válasz szinte azonnal megérkezik.
– Menj be a férfiöltözőbe, nézd meg, ott van-e a belépőkártyám!
– Csak nem elhagytad, főnök?
 Roy szeme vörösen izzik.
– Csak csináld! – utasítja a férfit keményen.
A várakozás borzalmasan lassan telik. Az őr minden egyes
lépésétől a megváltást remélem. Aztán kisvártatva megérkezik a
válasz.
– Itt van.
A barna szempárban valódi döbbenet csillan. Szemöldökét
ráncolva visszakérdez.
– Igen, biztosan itt van.
Válasz nélkül zsebre csúsztatja a készüléket, és végre enged a
szorításon. Az állkapcsom fájdalmasan zsibog. Még mindig
gyanakvó tekintettel méreget, de már látom, hogy kezd
meglágyulni. Nincs bizonyíték arra, amit tettem. Úgy tűnik, ezt
megúsztam.
– Sosem vernélek át.
Érzem, ahogy az izmai végre lazulnak.
– Remélem is – közelebb hajol, és elmosolyodik –, a te
érdekedben.
Megnyalja az ajkam, és annak ígéretével távozik, hogy két nap
múlva befejezzük azt, amit ma elkezdtünk. Az ajtó becsukódik. A
földre roskadok. Hátam a falnak támasztom, szememet lehunyom.
Majdnem megvolt. Az indulat megremegteti az ajkamat. Olyan
közel voltam… A kétségbeesés feszíti a mellkasom, ki akar törni
belőlem. Térdemet a mellkasomhoz húzom, és átölelem. Ökölbe
szorítom a kezem, a körmeim fájdalmasan mélyednek a bőrömbe.
Nem borulhatok ki! Össze kell szednem magam! Mélyeket lélegzem,
kis idő elteltével a nyugtalan szorongásom múlni kezd. Már csak egy
titkokkal teli, sötét kérdésre keresem a választ.
Mi folyik az Angelfall intézet alagsorában?
 30. FEJEZET
Nathalie
2017. 03. 03., vasárnap
A reggelt a dokinál kezdem. A kanapé felé haladva elsétálok az
íróasztal mellett. Betegek aktái vannak egymásra tornyozva. Az
egyik nyitva van. A név nem ismerős: Margaret Wallsh, de amikor
megpillantom a képet, azonnal felismerem. Őt láttam tegnap éjjel
magatehetetlenül a tolószékben. Egy pillanatig elidőzöm az asztal
mellett.
Pszichotikus zavarok. (Megszakadt a kapcsolata a valósággal.)
Tévképzetek.
Dührohamok.
Veszélyes.
Kezelhetetlen.
Sorozatos támadások és szökési kísérletek.
Andrea mellém lép, és becsukja a dossziét, még mielőtt többet is
megtudhatnék.
– Nathalie, ülj le, kérlek! – A fotel felé mutat. – Mesélj, hogy érzed
magad?
Szarul.
– Remekül. – Lehuppanok.
– Hogy telt a tegnapi napod?
Éjszaka szökni próbáltam.
– Teljesen – megrántom a vállam – eseménytelenül.
Máris írni kezd.
– Úgy hallottam, este elkóboroltál.
Déjà vu. Emlékszem, amikor én kérdeztem ugyanezt Conortól. Nem
gondoltam volna, hogy egyszer hasznomra fog válni, ha megfigyelem, hogy
valaki miképpen hazudik.
Egy pillanatra lehunyom a szemem, és próbálom felidézni
magamban Conor viselkedését. A mozdulatait, a mondatait, a
hangsúlyát.
 – Nyitva volt az ajtó – kinyitom a szememet –, gondoltam, ha így
alakult, akkor körbenézek odakint. – Azt válaszolom a doktornőnek,
amit Conor mondott nekem.
Az arcom rezzenéstelen a kijelentés közben. Testem lazán terül el
a kanapén. Nem rágom a számat, nem tördelem feszülten az
ujjaimat. Úgy tűnik, mintha igazat mondanék. Feszülten nézi a
reakcióim, lesi minden mozdulatom. A testbeszédemből akar rájönni
az igazságra. De ehhez még kevés ideje ismer, nem tudja, a testem
mit csinál hazugság esetén. Egyelőre én vagyok előnyben, ő csak a
sötétben tapogatózik.
– És miért pont az alagsorban szerettél volna nézelődni?
Mert onnan akartam megszökni.
– Nem tudom. – Megrántom a vállam. – Az tűnt szimpatikusnak.
– Értem. – Biccent, látom, hogy nem hisz nekem.
Éppen úgy, ahogy én sem hittem Conornak.
– Gondolkoztál azon, amit mondtam? Hogy vajon miért került ez
az Alexander az életedbe?
Már megint itt tartunk? Ez hihetetlen.
– Kedveled őt?
– Nem. – Nevetek.
– Akkor mit érzel iránta?
– Ő az érzelmi elérhetetlenség tankönyvi példája. Őrültség lenne
érezni iránta bármit is.
A nevetésem elhalkul.
– Tehát tipikus rosszfiú – bólogat Andrea. – Az ilyen férfiak a
mazochista énünket aktiválják. Rendkívül intenzív és szélsőséges
érzelmeket képesek kiváltani belőlünk. Izgalmas játszmák, perzselő
szenvedély, na meg persze veszély jellemzi őket.
– Hát éppen ez az. Ő maga a megtestesült káosz. Vele
kapcsolatban semmi sem egyszerű.
– És talán éppen ez tetszik neked.
Talán…
Talán azért utálom, mert félek, hogy szeretni is tudnám.
Az órára nézek. Az istenit, már negyvenöt perc eltelt, és még nem
beszéltünk arról, ami a lényeg. Egész ügyesen csinálja a doki.
– Mit gondolsz, az őrök jól végzik a munkájukat?
 Az éles, hirtelen témaváltás rögtön újabb írásra készteti Andreát.
– Persze – vágja rá, miközben szorgosan jegyzetel. – Miért
kérdezed?
Szinte látom, hogy milyen mondatot írhatott le. Az érzelmek
tagadásával próbálja megvédeni magát.
– Előfordulhat, hogy visszaélnek a helyzettel?
Andrea arca komorrá válik. Kényelmetlenül mocorog a székben.
Ezek szerint tudja.
– Valaki bántott téged?
Finoman próbál közeledni, de én keményen az arcába vágom a
következő kérdésemet.
– Előfordulhat, hogy szexuális erőszakot követnek el?
Andrea erősen szorítja a füzetet, a bütykei látványosan
kidudorodnak. Az ajtó felé néz, majd vissza rám. Arca elfehéredik,
mellkasa látványosan emelkedik.
– Tegnap este meg akartál szökni, ugye?
Aprót bólintok.
– Nathalie, ha valaki bántott, azt el kell mondanod.
– Mégis mit érnék el vele? – kérdezem keserűen.
– Tudok segíteni – megfogja a térdemen pihenő kézfejem –, bízz
bennem!
Itt a lehetőség, amire vártam.
– Megteszem, de csak akkor, ha te is bízni fogsz bennem.
Pontosan azt teszi, amire vártam. Mit sem sejtve bólint.
– Neked jó a memóriád? – kérdezem.
– Úgy gondolom, igen.
– Emlékszel, milyen volt letenni a hippokratészi esküt? Az egész
évfolyam ott állt díszes talárban, és kórusként ismételtük a
pódiumon álló ember szavait.
Andrea nagyot nyel, szemrebbenés nélkül figyel.
– Hogy is kezdődött? – Gondolkodást színlelve összecsípem az
állam. – Áhh, megvan! Esküszöm a gyógyító Apollónra,
Aszklépioszra és Hügieára és Panakaiára és valamennyi istenre és
istennőre, akiket ezennel tanúul hívok.
Andreát elárulja a teste. Lábával szüntelen a padlón dobol. Az
ütem gyors és feszült. A tollat idegesen forgatja az ujjai között.
Megnedvesítem az ajkamat és folytatom.
– Tehetségemhez és tudásomhoz mérten fogom megszabni a
betegek életmódját az ő javukra, és mindent elhárítok, ami ártana
nekik. – Az utolsó szavakat különösen kihangsúlyozom. – Senkinek
nem adok halálos mérget…
Andrea a szavamba vág.
– Még akkor sem, ha kérik…
Tisztában van vele, hogy nincs itt a helyem. Talán mindvégig
tudta. A füzete az asztalon van, kikapom a kezéből a tollat, írni
kezdek. Andrea meredten bámul, szótlanul követi a mozdulataim.
Olyan gyorsan írok, hogy alig ismerem fel a betűket, amik tőlem
származnak. Henry teljes nevét és elérhetőségét írom a lap közepére.
Kopogás töri meg a csendet. A füzetet lefordítva az asztalra csapom,
miközben egyenesen a szemébe nézek.
– Segíteni akarsz? – suttogom. – Akkor hívd fel őt!
Szívemet bizonytalan reménység tölti el. Nyílik az ajtó, Bob
megjött értem. Mostantól csak egy dolgot tehetek. Várok…
***
Már egy nap eltelt. Bízom Andreában. Bíznom kell benne. Az
ablakon kinézve tökéletes rálátás nyílik a labirintus mellett zajló
építkezésre. Elképesztő tempóban haladnak. Nem tudom
megmagyarázni, miért, de akárhányszor ránézek, rossz érzés fog el.
Rachel még mindig a gyengélkedőn lábadozik. Szerencsére Olivia
engedélyt adott a látogatásra. Az orvosi az épület másik végében
található, közvetlen közel a zárt osztályhoz. A kórteremben négy-
négy szépen megvetett ágy sorakozik egymással szemben. Rachel a
legtávolabbiban fekszik, és éppen az egyik ápolóval vitatkozik.
– Hagyjál már, nincs semmi bajom!
– Rachel, feküdj vissza, kérlek! – próbálkozik finoman az ápoló.
– Te tényleg ilyen hülye vagy? Mit nem értesz azon, hogy jól
vagyok?
Rachel hadonászását Olivia nővér hangja állítja meg. Rachel
tekintete felcsillan, ahogy felénk fordul.
– Na végre!
Heves kézmozdulatokkal elhessegeti a mellette álló nővért, aki
halkan pufogja, hogy megbolondul tőle.
 – Menj csak! – biccent Olivia.
Rachel vigyora egyre szélesebbre húzódik, ahogy közeledek felé.
– A madárka, akinek még mindig nem sikerült kirepülnie a
kalitkából.
A szeme alatt fekete karikák húzódnak. A nyakát lila foltok
borítják. Egy hüvelykujj lenyomata egész tisztán kivehető. Az ágy
szélére ülve suttogva megkérdezem.
– Mi történt veled?
Megrántja a vállát, miközben zavartan a paplan huzatát
összekötő gombbal babrál.
– Rachel – megfogom a kezét. – Köszönöm.
– Nem érted tettem – vágja rá pökhendin. – Csak unalmas volt a
szombat este, gondoltam, valahogy fel lehetne dobni.
– Hát az biztos, hogy sikerült feldobni, mindenki rólad beszélt.
– Mindenki? – ismétli meg. – Még Roy is?
Bólintok.
– Ezek szerint nem történt köztetek semmi.
A mellkasa lesüllyed, mintha megnyugodott volna ettől a ténytől.
Oldalra sandítok, a nővérek elég messze vannak, de azért
közelebb húzódok Rachelhez.
– A doktornő hisz nekem – suttogom.
Rachel harsányan felnevet.
– Dehogy hisz, ez a munkája. Elhiteti veled, amit látni akarsz. Ne
legyél idióta!
Rachel szavai nem rendítenek meg. Láttam Andreán, elhitte, hogy
orvos vagyok.
– Az is lehet, hogy már szervezik az alagsori kirándulásodat… –
Mondatát keserű mosollyal párosítja.
Olivia nővér a nevemet mondja, miközben a kézmozdulataival
indulásra ösztönöz.
– Mennem kell, de…
Rachel előkap valamit a párnája alól. Fél szemmel a nővéreket
nézi, majd megragadja a csuklómat, és a kezembe nyomja a féltve
őrzött tárgyat. Szemöldökráncolva nézem, hogy mit csinál.
– Dugd már el! – fújja ki a fogai között.
A nadrágzsebembe mélyesztem a kemény lapot.
 – Ez a kártya belépést biztosít a nővér- és ápolószobákba –
előredől –, és az irodákba.
– Honnan szerezted? Egyáltalán miért van nálad ilyen?
– Tucker – pusmogja. – Az egyik szertárban szoktunk találkozni.
Szóval Tuckertől van a cigaretta is.
– Miért adtad ide?
– Mert bizonyítékra van szükséged. A huszonkettes számmal
jelzett irodában tárolják a betegaktákat.
– Nathalie! – Olivia nővér elindul felém.
– Az étkező melletti folyosón találod – hadarja Rachel.
Bólintok, és a kártyával a zsebemben elindulok.
 31. FEJEZET
Nathalie
2017. 03. 06., hétfő
Pontban tízkor a lámpák kialszanak. Az ágyon ülve hallgatom az
éjszakás őr távolodó lépteit. Amikor csend uralkodik él a folyosón,
az ajtóhoz lépek. Rachel azt mondta, ha egy apró szappandarabot
nyomok a zárba, akkor az ajtó nyitva marad. Nagyon remélem,
igaza van. Összeszorított szemmel mozdítom meg a fogantyút. A zár
kattan egy nagyot. A szemem a hang hallatán kipattan. Magam felé
húzom a kezem. Az ajtó kinyílt. Óvatosan kidugom a fejemet, a
folyosót kémlelem. Sehol egy lélek. Halk, puha léptekkel elindulok.
Az ebédlőhöz érve megtorpanok. A fal mögül kinézek. Tiszta a
terep. Odaszökkenek az iroda ajtajához. Kihúzom a zsebemből a
kártyát, és az érzékelő lapjához érintem. A kilincs feletti világítás
zöldre vált. A helyiségben halovány fény dereng, éppen arra elég,
hogy orra ne essek. A mappákat tartalmazó szekrények hosszú
métereken keresztül nyúlnak el. A kategorizálás éppen úgy történik,
mint a Bridewoodban, ábécérend szerint. Talán a zárt osztályos
eseteket kellene megnéznem. Azoknak külön helyen kell lenniük. A
sejtésem beigazolódik. A legutolsó szekrényen nincsenek
kezdőbetűk, ellenben a fiókot lakat zárja. Biztos, hogy itt van, amit
tudni akarok.
Az ajtó hirtelen kinyílik a hátam mögött. A lebukás lehetőségét
nem vettem számításba, időm sincs elbújni.
– Te? – kérdezem döbbenten.
Rachel széles vigyorral megrántja a vállát.
– Csak nem gondoltad, hogy kihagyom ezt a bulit? Mutasd, mit
találtál?
A mögöttem lévő szekrényre mutatok.
– Nocsak, nocsak, ez miért van lakat alatt?
Odamegy, és két keze közé fogja a zárat. Hümmögve elemzi,
majd a szoba másik végébe sétál.
Hamar elvesztette az érdeklődését.
 Most én lépek oda, és tanulmányozni kezdem. A lakat számzáras.
Egy háromjegyű számot kell kitalálnom. Az elmém fogaskerekei
Őrületes gyorsasággal pörögni kezdenek. Egy gyors
kombinatorikával ki lehet számolni, hogy körülbelül hány
lehetséges…
– Bocsi – Rachel arrébb tolja a testem.
Egy kemény tárggyal erősen lesújt a lakatra. A zár a földre esik.
Hatásos megoldás, ugyanakkor szörnyen hangos.
– Szerinted ezt…
– Igen, egészen biztosan meghallották, szóval igyekezz – mondja
sürgetőn.
Kihúzom a legfelső fiókot. Halványsárga dossziék sorakoznak
egymás mögött. Az egyiket kiveszem, az elején egy hatalmas vörös
pecséttel ellátott „kezelve” szó díszeleg. A beteg neve Matthew
Clark. A leírásánál ugyanazok szerepelnek, amiket már korábban
egy másik aktában is láttam.
Pszichotikus zavarok. (Megszakadt a kapcsolata a valósággal.)
Tévképzetek.
Dührohamok.
Veszélyes.
Kezelhetetlen.
Sorozatos támadások és szökési kísérletek.
A beteg ellenáll.
Hogy is hívták azt a beteget, akit az alagsorban láttam? Margaret
valami. Az ujjaim között pörgetem a mappákat, amikor a Wallsh
vezetéknévbe botiok. Ez volt az, Margaret Wallsh. Az ő aktája
közepén is ott virít a kezelve szó. A tünetek szóról szóra
megegyeznek az előzővel.
– Na, találtál valamit? – kérdezi Rachel, miközben az ajtónál
leskelődik.
– Mindjárt – válaszolom tömören.
Margaret papírja között egy banki kivonat is szerepel. Kétszer is
rá kell néznem az összegre, hogy elhiggyem, amit látok. Valaki
őrületesen sok pénzt fizetett érte. A sorokon futtatom a szemem,
amikor egy ismerős névbe botlok. Egy névbe, amitől megborzongok.
Winkler. A név a tranzakciót végrehajtó cég rubrikában díszeleg.
Földre dobom a mappát, és előveszek egy másikat. Rögtön a banki
kivonatot keresem.
Utalandó cég: Winkler.
Megnézek még egyet.
Utalandó cég: Winkler.
Izzad a tenyerem. Az egész testem reszket. Jake juttatta ide ezeket
az embereket. Rachel dübörgő léptekkel rohan mellém.
– Mennünk kell. – Karomat megragadva maga után von.
Mire feleszmélek addigra már a csattogó lépteinktől visszhangzik
a folyosó. Mindketten lihegve vesszük be a kanyarokat.
– Ott vannak! – kiáltja valaki a hátunk mögött.
Összenézünk. Rachel ajka szétnyílik, mondani akar valamit, de
már késő. Oldalról leterítenek minket. Mindketten a földön
vergődünk. Ápolók vesznek körbe. Szorosan ráfognak a kezemre,
miközben felhúznak. Rachel eszelős hangon nevetni kezd. Zeng tőle
az egész épület.
– Őt én elintézem – lép az egyik őr mellé.
A névtábláján Tucker felirat szerepel. A férfi rám néz, majd egy
rövid kérdés hagyja el a száját:
– Ő Nathalie, igaz?
Bob egyetértően bólogat mellettem.
– Vidd az igazgatóhoz.
– De Roy… – kezd bele Bob.
– Az igazgatóhoz – utasítja keményen Tucker.
Az ápolók nem ellenkeznek. Két oldalról megragadva a második
emeletre visznek.
A bárány most mészárszékre kerül.
***
Az igazgató szobájában ácsorgok. Reszket mindenem. Silverman
papírokba temetkezik, nem néz fel, csak a kezével int, hogy menjünk
beljebb. Egy székre ültetnek, Bob keze a vállamon pihen.
– Elnézést! – Miután aláírja az utolsó lapot, felemeli a fejét.
A tekintetünk egy villanás erejéig összetalálkozik. Remegni kezd
a gyomrom. Az asztal mögé sétál, és felcsap egy mappát, amin az én
nevem áll. Hazugságtól terhes minden lapja.
 – Tudja, Nathalie, bevallom, sejtettem, hogy maga egy nehezen
kezelhető beteg lesz. De azt…
– Nem vagyok beteg! – fújom a fogaim között.
Lenézően biccent, majd folytatja.
– Álmomban nem gondoltam volna, hogy ennyi baj lesz magával.
– Úgy hallottam, a problémás betegeken kifejezetten szeretnek
kísérletezni.
A tekintetemből látnia kell, hogy mindent tudok. A doktor szája
mosolyra húzódik.
– Átnéztem a doktornővel folytatott beszélgetését, és különös
észrevételeim lettek. Mit szólna, ha megosztanám ezeket önnel?
Rohadtul nem érdekel milyen következtetéseket fog levonni a
doktornővel folytatott kezelésekből.
– A hotel szobaszáma, amiben elméletileg megszálltak, ugyanazt
a számot viselte, akárcsak a kórterem, amiben jelenleg tartózkodik.
Igaz?
– Igen.
– Említett egy nőt, akivel korábban már volt kezelése, egy
bizonyosa Andreát. – A név vádként csúszik ki a száján. – Érdekes,
hogy ezt a nőt is éppen Andreának hívták. Nem gondolja?
– Tudtommal ez a név nincs levédetve.
– Hát persze, ez lehet csak egyszerű véletlen. – A hangjából süt a
gúny.
Egy percig se gondolja komolyan azt, amit kimondott. El akar
bizonytalanítani, azt akarja, hogy kételkedjek magamban.
– Azt mondta, hogy maga orvos, igaz? Mit mondana arra a
betegre, akinek ezek lennének az aktájában?
Elém tolja a nevemmel ellátott mappát. Csupán néhány pillanatig
néztem oda, de az ismerős szavak rögtön belém égnek.
Pszichotikus zavarok. (Megszakadt a kapcsolata a valósággal.)
Tévképzetek.
Dührohamok.
Veszélyes.
Kezelhetetlen.
Sorozatos támadások és szökési kísérletek.
A beteg ellenáll.
É
 – Érdekes – az igazgatóra szegezem a tekintetem mintha ezeket
már láttam volna.
Szorosan keresztbe fonom a karomat, és hallgatok.
– Áh! – Összefont karomra bök. – Csak nem egy védekező
mechanizmus?
– Fázom – válaszolom tömören.
Tényleg rohadt hideg van.
– Ha ön nem beszél, akkor megteszem én. Nehezen feldolgozható
tény, hogy ön beteg.
– Én nem vagyok… – Ingerülten az asztalra csapok, mire Bob egy
lépést tesz felém, de Silverman leinti. Visszadőlök a székbe.
– Akkor folytatnám. Az említett nehezen feldolgozható állapot
mellé beépülhet egy megnyugtató tévképzet, hogy maga orvos.
Ilyen nem létezik.
Mellkasom dühtől hullámzik.
– Minden létező módon megpróbálja elkerülni az önreflexiót.
– Ez nem igaz. – Felnevetek. – Hiába próbálják elhitetni velem,
pontosan tudom, hogy nincs semmi bajom.
– Segíteni szeretnék magának.
Amit csinál, az bizony az érzelmi manipuláció felsőfoka.
Látszólag együttérző, segíteni próbál, de közben azon dolgozik,
hogy kételkedni kezdjek magamban.
A realitásérzékemben.
Az emlékeimben.
Az épelméjűségemben.
– Mondja, Nathalie – a doki felkel az asztaltól, fel-alá kezd
járkálni a szobában –, mit gondol, mikor került maga ide?
– Néhány napja – felelem eltökélten.
A doktor a fejét rázza.
– Nathalie, maga már hosszú hónapok óta az intézet lakója.
A szavait elülteti a tudatomban. A célja az, hogy az általa
felvázolt valóságot fogadjam el.
– Ez nem igaz. – Nevetve ellenkezek. – Alig pár napja kerültem
ide.
– Az elméje nem akarja befogadni az igazságot, ezért emlékszik
rosszul.
Í
 Íme, egy tipikus példa. Azt állítja, hogy nem emlékszem jól. A
saját emlékeimbe vetett hitem akarja megingatni.
– Tudom, azt hiszi, hogy egy ádáz, alvilági összeesküvésnek az
áldozata.
– Nem csak azt hiszem, ez így is van. – Az idegességtől remeg
mindenem.
Mindannyian egy mocskos, korrupt rendszer részei.
– Csak szeretném, ha elgondolkodna egy kérdésen. Mi a
valószínűbb, hogy mindenki összeesküdött maga ellen? Vagy az…
Vagy az, hogy valójában kezdem elveszíteni az eszemet.
A kérdése fájdalmasan fúródik belém. Szinte érzem, ahogy hátul
befészkeli magát. Azt akarja, hogy a kérdése az őrület határára
lökjön.
– Tudom, mit művelnek az alagsorban.
Már tudom, mi folyik odalent, a fénytelen folyosók mélyében. A
kijelentésem késként hatol a jelenlévőkbe. Összenéznek. Riadt
tekintetek mindenütt.
– Bizony – bólogatok elégedetten. – Mindent tudok a beteg,
embertelen kísérletekről, a Jake Winklerrel kötött egyezségekről.
Silverman engem néz. Én pedig őt. Az ajtó kinyílik, Roy lép be.
Minden szempár rá szegeződik. Silverman idegei pattanásig
feszültek. Int Roynak, hogy jöjjön közelebb. Félrevonulnak,
próbálom az ajkukról leolvasni, mit mondanak, de csupán néhány
szót sikerül megértenem.
Felelősséged, csalódtam, telefondíj.
Miután befejezik, Silverman a hangját felemelve szól hozzám.
– Szeretném, ha kipróbálnánk egy új kezelést.
Kezelés?
Milyen kezelés?
Mit akarnak csinálni velem?
– Előtte szeretném, ha ezeket bevenné. – Két kék pirulát helyez
elém.
Megfeszítem a nyakam, megrázom a fejemet.
– Kettő somnus nem lesz sok neki? – suttogja az egyik ápoló a
hátam mögött.
Somnus. Latinul álmot jelent.
 Ezt a gyógyszert a hatvanas években használták. Rendkívül erős
hallucinogén szert tartalmaz.
– Egy nagy szart, én nem veszek be semmit. – A földre lököm az
apró bogyókat.
– Ha nem veszi be magától, kénytelen leszek Bob segítségét kérni.
Kétségbeesetten rázom a fejem. A doki már int is az ápolónak.
Hiába a könyörgés, a vég nélküli ellenkezés. Mit sem érek vele.
Erősen szorítom a számat, de hiába, Bobbal szemben esélyem sincs.
Szétfeszíti az ajkam, és erőszakkal letolja a gyógyszereket a
torkomon. A kesernyés ízétől felfordul a gyomrom. Amikor
tudatosul bennem, hogy lenyeltem, csak egy dologra tudok
gondolni. Azonnal ki kell hánynom!
– Vigyétek a hármas kezelőbe! – utasítja Bobot a doki.
Rögtön jelzem, hogy mosdóba kell mennem, de biztos tudják,
hogy mit akarok. Nem engedik, hogy kimenjek. A pirulák
működésbe lépnek. Szédülök, a fejem húz előre. Bassza meg, máris
hatnak. Egy tolókocsiba ültetnek, leszíjazzák a kezemet. A bőröm
fájdalmasan gyűrődik a szíj alatt. Egyre lassabban pislogok. A
végtagjaim ólomsúlyúak, már alig bírom mozgatni őket. Zsibbadnak
az ujjbegyeim. Zúg a fejem. Túl hangosan és intenzíven hallok
mindent. Mintha egy gőzgép mellett ácsorognék. Nyikorognak,
csikorognak a fémlemezek, ahogy egymáshoz érnek. A halántékom
vadul lüktet. Fáj, istenem, annyira fáj a fejem.
– Kérem, adjanak… – Ahogy felnézek, elhallgatok.
Már a kezelő ajtajához értünk.
Az alagsorban vagyunk?
Nem emlékszem az idáig megtett útra.
A helyiség ajtaja kinyílik. Vadul kapkodom a fejem, próbálom
felmérni a környezetem. Sötét van, a fény csak halványan dereng a
plafonról lelógó villanykörtében. Mozgolódni kezdek, ki kell
szabadulnom innen. Az ápoló betol, utána elsétál a hátam mögül,
hallom, ahogy az ajtó becsukódik. Itt hagytak?
– Hahó, kérem… – kiáltom utána. – Valaki! Engedjenek ki!
Elhallgatok. A baljós csend a csontomig hatol. Kicsavarom a
testem. Rendellenes és fájdalmas pozíciót veszek fel, így kiabálok.
Mintha egy vaku villanna fel a sötétben. Egy pillanatra az egész
helyiséget megvilágítja. Tükrök… mintha tükröket láttam volna.
Újabb villanás.
Igen, ezek határozottan tükrök. A saját tükörképeimet látom.
Megint egy villanás.
A villanások egyre sűrűbben jönnek.
Sikoltani akarok, de már csak nyöszörögni vagyok képes. A
tükröződő felületekről visszaverődik a fehér fény. Erősen szorítom a
szemem, de a fény a szemhéjamon keresztül is betolakszik. Annyira
kellemetlen, hányingerem van tőle. Segítsen valaki, segítsen! Minden
izmom megfeszül. Ziháltan kapkodom a levegőt. Émelygek, úgy
érzem, hogy mindjárt végem.
Legyen már vége.
Könyörgök…
Csak legyen…
Már…
Vége…
Valami megváltozik. Duruzsoló tompa zenét hallok, ellazítom az
arcom. Lassan kinyílik a szemem. Már nem vagyok a székhez
kötözve. Méregzöld selyemruha van rajtam. A kezem lassan
végigsiklik a puha anyagon. A hely ismerős, mintha már jártam
volna itt. Egy folyosón vagyok, ami sejtelmes vörös fényben úszik.
– Erre…
Mély, eltorzult férfihangot hallok. Követni kezdem. Lassan,
elővigyázatosan haladok előre. A cipőm kopogása visszaverődik a
falról. Egy ajtóhoz érek, amikor a kilincsre teszem a kezem, az egész
tenyerem bizseregni kezd. Különös érzés uralkodik el rajtam. Talán
nem kellene bemennem. A hang ismét megszólal, csábít a túloldalra.
Az onnan érkező basszus rezegteti a fémkart. Amint belépek,
felismerem a helyet. Ostend alvilági klubjában vagyok.
Ez meg hogy lehetséges? Nincsenek vendégek, se felszolgálók,
nem látom Cherity kék haját sem. Csupán egyetlen alak sziluettje
rajzolódik ki a félhomályban. Közeledik… Ahogy az arca egy
pillanatnyi fényt kap, rögtön megismerem.
– Alexander… – Elindulok felé, de hirtelen megtorpanok.
Az arcán egy sebhely húzódik végig.
 – Te nem…
– Nem engem vártál, igaz? – szakít félbe Conor.
– Én nem tudom, hogy mit vártam – felelem zavartan. – Az előbb
még egy intézetben voltam, most meg… – Körbemutatok.
– Na igen… – Felsóhajt. – Gyere, beszélgessünk egy kicsit!
A pulthoz lép, az egyik székre mutatva hellyel kínál.
Zavarodottan ülök le mellé.
– Hogy érzed magad?
– Úgy, mint akinek éppen kezd elmenni az esze.
Conor jóízűen felnevet.
– Mit keresel te itt? Egyáltalán mit keresünk mi itt?
Ismét körbenézek. Képtelen vagyok felfogni, hogy kerültem ide.
– Már rég nem gondoltál rám – mondja szárazon.
Zavarba jövök a kijelentéstől.
– Én csak – elhallgatok –, azt hiszem, próbáltalak elengedni.
– Elég gyorsan sikerült. Ugye tudod, hogy ez mit jelent? Azt,
hogy az egész egy fellángolás volt. Ami köztünk történt, az nem volt
valódi.
– Rosszulesik, öcskös, hogy már nem te vagy a kedvence?
A hang hallatán libabőr fut végig rajtam. A sarok sötétjéből
emelkedik ki. Talpig feketében sétál felénk.
– Te mit keresel itt? – kérdezem.
– Végig itt voltam – biccent a háta mögé. – Nem akartalak
félbeszakítani titeket.
Mit keresnek itt?
Én mit keresek itt?
Hogy kerültem ide az intézetből?
Tekintetem ide-oda rebben köztük. Erősen megcsípem a karomat.
Mutató és hüvelykujjam közé préselem a bőrömet. Vörösödik,
erősen szorítom, mégsem érzek fájdalmat.
– Ez nem lehet a valóság – rázom meg a fejem.
– Persze, hogy nem az – nevet fel Alexander.
Ha felismerem, hogy ez nem a valóság, akkor ki is tudok lépni
belőle. Forogni kezdek. Egy ajtó, muszáj találnom egy ajtót. Felállok
a székről.
 – Máris menni készülsz? – visszhangozzák kísértetiesen
egyszerre.
Sehol nem látom a kijáratot, egyre frusztráltabb vagyok. A
mellkasomon forró nyomást érzek. Az ikrekre nézek. Egyikük
törtfehérben, a másik talpig feketében. Már nem látom
ugyanolyannak őket. Túl éles a kontraszt közöttük.
– Én, mondjuk, megértem, miért akarsz lelépni. – Alexander a
fejével többször is Conor felé int, aki dühösen forgatja a szemét.
– Mi ez az egész? Magyarázzátok el!
Összenéznek. Némán, csupán pillantásokkal megbeszélik, hogy
mit válaszoljanak. Végül Conor szólal meg:
– Tudod, Nathalie, nagyon érdekes az emberi elme. Két esemény
között nem véletlen veszünk észre hasonlóságokat, nem véletlen
húzunk párhuzamokat. Vegyük példának a hotelszobátokat. –
Alexanderre és rám mutat. – A százhetes szobában voltatok…
Ugyanazok a szavak hagyják el a száját, mint a doktornak. Próbál
meggyőzni, hogy őrült vagyok. Nem mondja ki, de minden szava
mögött ez rejtőzik.
– Megint menekülni akar – pusmogja Alexander az orra alatt.
– Az agyamra mész az állandó megjegyzéseiddel – csattan fel
Conor. – Kívánsz még valamit, vagy befejezted végre?
Alexander látványosan töpreng.
– Egy Bourbont még kívánok. Na meg persze – felnevet – őt!
Tekintete elidőzik rajtam. Az öccse úgy tesz, mintha meg sem
hallotta volna, mit mondott.
– Sajnálom, Nathalie, de ez az igazság…
– Az igazság végén már csak az őrület van – szakítja félbe
Alexander.
– Nem értem… én nem értem, mi ez az egész – hadarom.
– Talán jobban fel kellett volna, hogy készítselek. Ez túl sok neked
– Conor hangsúlya nyugodt, segíteni akarás árad belőle.
– Vagy talán csak az én elméletem jobban tetszik neki, mint a tiéd.
Conor a szemét forgatja.
– Vagy még az is lehet – Alexander hangja magasra szökik –,
hogy engem már jobban kedvel, mint téged.
A tekintetünk összetalálkozik.
 – Nem érdekel, hogy kit kedvel jobban. – Conor hangja dühtől
izzik. – Engem kell meghallgatnia.
– Szerintem döntsön ő arról, hogy mit szeretne – ragadja meg az
öccse vállát Alexander.
Félretolva őt elém lép, egészen közel van hozzám. Öltönyének
aranyló gombjain fény csillan. Ismerős illat csapja meg az orromat.
Térdeim megremegnek. Őrület, hogy mit vált ki belőlem.
– Válassz, kivel szeretnél tovább beszélgetni?
Tekintetem kettőjük között cikázik. Az elmémet folyamatosan
kérdések kínozzák.
– Miért kell választanom?
– Csak! – reflektál keményen Alexander.
Nagyot nyelek. Eszembe jut, mit mondott néhány nappal ezelőtt
Andrea. Még magam előtt is titkolózom. Elrejtem az igazságot, de
előbb-utóbb szembe kell néznem vele. Talán éppen ez a lényege.
Azt hiszem, ennek most jött el az ideje.
Nem szólalok meg, Alexander szemében mégis elégedettség
csillan. Mintha már tudná, kit választottam. Mire kinyitnám a
számat, Conort már nem látom. Mintha itt sem lett volna, nyom
nélkül köddé vált.
– Ezt nem értem – suttogom alig hallhatóan.
Alexander inge megfeszül a mellkasát duzzasztó büszkeségtől.
– Miért akarsz állandóan megérteni mindent… – sziszegi. Ezek
szerint őt akarom, mindig is ő volt az, akit akartam.
A felismerés kellemes, bizsergető megkönnyebbüléssel tölt el. De
sajnos nem tart sokáig. A keserűség elszorítja a torkomat.
– Ez az egész. Minden, ami köztünk történt…
Elhallgatok, nem akarom kimondani. Nem akarom hangosan
hallani, mert akkor igazzá válhat.
– Ha magadban tartod, akkor is tudom, hogy mit gondolsz. Az
igazság kötele szorosan tekeredik körém. Egyre nehezebben
lélegzem.
– Ezt érzed? – Megsimítja a kézfejem.
Bizseregni kezdek, olyan, mintha érezném.
– Ez nem valódi – suttogom.
 – Ha akarod, akkor az. – Ujját az állam alá csúsztatja. – Maradj itt
velem, és akkor eszedbe se fog jutni ilyen dologban kétkedni.
Átkulcsolja a derekamat, és magához húz. A testünk összesimul.
Vágyódás lüktet a bőröm alatt.
– Miért látlak most?
– Mert látni akartál.
Hallucinálok.
– Ez nem igaz.
– Nem teljesen – javít ki. – A gyógyszer, amit bevettél, metrazolt
tartalmaz. A segítségével rohamot idéztek elő nálad. Az agyad most
egy kicsit összezavarodott.
– Metrazol? De hiszen azt ma már senki nem használja.
– A jelen helyzet nem ezt mutatja.
– Agykárosító rohamot idéztek elő nálam?
– Így is mondhatjuk. De szerintem jobban hangzik, hogy csak egy
engedelmes, fegyelmezhető állapotot akartak elérni.
A felismerés összeroppant.
– Őrült vagyok? – kérdezem halkan.
– Ha túl sokat vagy őrültek között, végül elhiszed, hogy te is egy
vagy közülük.
Ennek semmi értelme. Nem lehet, hogy hónapok óta az intézet
lakója vagyok. Az feltűnt volna…
Alexanderre nézek, tekintete semmi biztatóval nem kecsegtet. A
kétely és a felismerés súlya rám nehezedik.
– Az őrültség attól függ, kinél van a ketrec kulcsa. Én most be
vagyok zárva a fejedbe. Nálad van a kulcs, tehát én vagyok az őrült.
Elképesztő élvezettel ejti ki a szavakat.
– De ha nem létezel, akkor én vagyok őrült.
– Végül is – fejével jobbra-balra biccent –, minden csak nézőpont
kérdése.
– Skizofrén vagyok? Annak kell lennem, ha ilyen erős szenzoros
hallucinációim vannak.
A skizofrénia az elme igazi szörnyetege. Ha valóban ebben a
betegségben szenvedek, akkor joggal zártak be az intézetbe.
– Ne diagnosztizáld magad, az olyan unalmas. Gyere! – Magához
húz. – Inkább táncolj velem.
 Ujjait összenyomva csettint egyet. Megszólal a Limp Bizkit Behind
Blue Eyes című száma. Megfogja a kezem, és a tánctérre vezet.
Testünk összesimulva mozog.
– Tehát skizofrén vagyok… – szólalok meg hosszas hallgatás
után.
– Ezt meg ki mondta neked?
– Most mit csinálsz? Miért nem adsz igazat? Ez lenne a dolgod,
nem?
– A dolgom? – Vigyorogva felszisszen. – Úgy ismertél meg, hogy
azt csinálom, amit te akarsz?
A szavai égetnek, fájdalmat okoznak. Megismerni… Hiszen nem is
létezik. Minden, ami velünk történt, csupán a fejemben zajlott. Egy
pillanatra sem létezett. Az érzéseim sem voltak valódiak.
Beleszerettem valakibe, akit az elmém hozott létre.
– Ha te csak egy kivetülés vagy, akkor lényegében igen. Az
agyam általad próbálja meg a tudtomra adni az igazat.
– Csak egy kivetülés… így se neveztek még. De a te szádból –
tekintete az ajkamon időzik – tetszik.
– Meddig tart még a hallucináció?
– Ki tudja, egy perc, egy óra. – Merész mosolyt villant. – Kíváncsi
vagy, mire vagyok képes hatvan perc alatt?
– Bosszantóan komolytalan vagy – fújom morcosan.
– Meglehet. – A fülemhez hajol. – De úgy látom, ez tetszik neked.
Az arcom felmelegedik a közelségétől.
– Én maradtam itt veled, nem Conor. Ez azt jelenti, hogy mélyen
belül tudod, kinek kell hinned. Emlékszel, mit mondtam neked? –
kérdése komolyan cseng. – Az elméd vágyik a megszokott mintára.
Mindig keresi az összefüggéseket. Ugyanakkor két dolog között nem
feltétlen van kapcsolat.
Tekintetünk összetalálkozik, igéző szemében ismeretlen érzelmet
látok.
– A valóság sose ijeszt úgy, mint képzelt borzadály.4
Ismét csettint egyet, mire minden sötétségbe borul.
 32. FEJEZET
Nathalie
2017. 03. 07., kedd
Minden, amit hittem, hazugság. Megrémít, hogy mennyire nem
vagyok az elmém ura. Sűrűn pislogok, száraznak érzem a szemem.
Fogalmam sincs, mennyi ideig voltam kiütve. Odakint már sötét
van. Az ablakot eső veri. Megpróbálom lerúgni a takarót magamról,
iszonyatosan melegem van. Az ereimben mintha forró láva zubogna.
Vadul mozgolódok, amikor észreveszek valamit. Egy újságcikk van
a falra ragasztva. Próbálom úgy fordítani a fejem, hogy a fejjel lefelé
lévő szavak értelmes formát alkossanak. Nem járok sikerrel, viszont
eszembe jut, hogy kinek a szobájában láttam ezt. Rachel. Mit keresek
itt?
Az ajtó zsanérjai hangosan nyikorognak. Fénycsóva kúszik be a
folyosóról. Oda se fordulok, nem érdekel, melyik ápoló jön hozzám.
Lassú, elnyújtott lépéseket hallok. csere: Hirtelen érzem, ahogy az
ágy besüpped. Most már odakapom a tekintetem.
– Te? – kérdezem meghökkenve. – Mit keresel itt?
– Úgy vettem észre, hogy hiányzom.
Alexander hajszálai a víztől összetapadtak. Látom, hogy megfogja
a kezem. Látom, mi történik, de olyan távolinak érzem.
– Nem tudom eldönteni, hogy mi valóság, és mi nem – suttogom.
Utoljára a képzeletemben egy előidézett roham következtében
láttam, most meg itt áll előttem a valóságban. Sötét tekintete
megcsillan. A rezdülései, a mosolya, minden olyan élethű. A
jelenlététől nyugalom jár át. Nagy levegőt veszek. Várom, hogy a jól
ismert fenyő- és esőillat elegye megtöltse a tüdőm, de hiába.
– Nem vagy itt… – Csalódottan felsóhajtok.
– De bizony itt vagyok.
Csak a tudatalattim kivetülése, a gyógyszerek miatt ilyen erősek
és intenzívek a hallucinációk. Közelebb hajol, megérzem az illatát.
Végre érzem őt. Az illat felkúszik a tudatomig.
– Akarod, hogy bebizonyítsam?
 Keze a pólóm alá csúszik. Ujja a csípőm csiklandozza. Bőrének
hideg érintésétől mozgolódni kezdek. Hűvös vízcsepp csorog le az
kezéről. Szinte sistereg, ahogy végigfolyik a láztól izzó bőrömön.
Végre nem vagyok egyedül. Elégedetten felsóhajtok, miközben újra
egy mélyet szippantok. Valami más… Ez nem az, amit megszoktam.
Sokkal erősebb, intenzívebb, kellemetlenebb.
– Azt hittem különleges vagy – suttogja.
Az ágyra mászik, a testsúlyától halkan nyikorognak a matrac
rugói. Érintése alatt meggyűrődik a pólóm.
– De elárulom… – a fülemhez hajol –, kurvára nem vagy az.
Tenyere hirtelen a torkomnak nyomódik. Ez már túl intenzív. Ez
valóságos, kibaszottul valóságos. A levegő útja elszorul. A
mellkasom égni kezd. Levegő után kapkodok. A kezemen lévő
láncok hangosan csörögnek.
– Mit csinálsz? – kérdezem kétségbeesetten.
Alexander felkarját ütöm, amikor hirtelen egy arc villan be elém.
Csak néhány pillanatig láttam. Ismét ütök, az arc megint felvillan.
Újabb ütés… barna szempár.
Újabb ütés… sötét haj.
Odakint egy hatalmasat Villámlik, megvilágítja az egész szobát.
Ebben a pillanatban meglátom Roy ziháló arcát. Nem hallucinálok,
itt van. Rohadtul itt van.
– Miattad veszélybe került az állásom.
A düh eltorzítja vonásait. Ujjai kígyóként tekerednek a nyakam
köré.
– Ideje felfognod végre, azt teszek veled, amit akarok.
Miközben az ágyba nyom, hallom, ahogy az övével babrál.
Kicsatolja, aztán érzem, hogy letolja a nadrágját. Nem, nem, nem!
Kétségbeesetten vergődök a keze alatt.
– Egy rakás pénzt fizet érted, de attól még nem vagy az övé. Itt
mindannyian az enyémek vagytok! Azt teszitek, amit én mondok!
Ujjai még erősebben szorítanak. Nem kapok levegőt,
megfulladok. Roy vadul rángatja le a ruháimat. Próbálok ellenkezni,
de nincs elég erőm. Tudta, mikor kell jönni, tudta, hogy nem leszek
képes védekezni. Annyira gyenge vagyok.
 – Jobb, ha megjegyzed, hogy nem vagy más, mint egy kibaszott
bárány, akit ha akarok, megdugok, ha akarok, megzabálok.
Erőtlenül csúszik le a jobbom az ágy mellé. Nem bírok harcolni.
Csak legyen vége, minél hamarabb legyen már vége. Hirtelen valami
hideget érzek a felső ujjperceimnél. Mi ez? Eszembe jut, hogy ez
kinek a szobája. Már szinte hallom is Rachel szavait: „Engem senki nem
fog többé bántani.”
Roy a szétfeszített lábaim közé nyomakszik, amikor megszólalok:
– Tévedsz – suttogom.
– Mondtál valamit? – fújtatja.
– Azt mondtam, tévedsz. – Megemelem a hangom. – Én nem
bárány vagyok. – Erősen rámarkolok a kezemben tartott tárgyra. –
Hanem egy kibaszott farkas!
Meglendítem a kezem, és a matracba rejtett üvegdarabot a
nyakába döföm. Minden erőmre szükségem van ahhoz, hogy elég
mélyre szúrjak. Az ujjaimat szétvágja az üveg, meleg, sötét nedv
csurog végig a kezemen, de nem érzek fájdalmat. Roy szájtátva a
sebhez kap, a vér éles vonalban spriccel. Beteríti az arcom, a
mellkasom.
– Te rohadt kis kur… – Lefordul rólam.
Letolt nadrággal a földre esik. Feltolom magam az ágyról, onnan
nézem, ahogy hörögve fulladozik a saját vérétől. Meredten bámul
rám, miközben a sebét markolássza. Fehér egyenruhája vörössé
változik. Ahogy elernyed a teste, zihálni kezdek. Belém hasít a
felismerés, végre a tudatomnál vagyok. Kezemet arcom elé kapom,
erősen szorítom a számat.
Megöltem. Hidegvérrel, gondolkodás nélkül. A kezemet
bámulom, vére beborít. Nem értem, mi történik velem. Nem ismerek
magamra. Mintha a testemet csak kölcsönkaptam volna. Vendég
vagyok benne, nincs hatalmam felette. Hiába üvöltök, hiába
harcolok, nincs beleszólásom. Mit tettem… Az érzékeim becsapnak.
Nem bízhatok senkiben. Legfőképpen magamban nem. A hátam
mögött kinyílik az ajtó, a zsanérok nyikorogva engedelmeskednek.
Lépéseket hallok. Tudom, mi következik. Megfeszülnek az
izmaim. Egyre közeledik…
 Lehet, hogy igazuk volt, amikor azt mondták: Nathalie, ideje a
gyógyszereket bevenni.
 Alexander
A doktornővel volt néhány érdekes beszélgetésem. Szeretem
felidézni őket. Az egyik különösen mély nyomot hagyott bennem…
2017. 02.14., kedd
Andrea érdeklődve pislog a szemüvege mögül.
– Tehát miért nem közeledik ehhez a lányhoz, akiről már annyit
beszélt?
– Nem kellenék neki.
– Honnan tudja? Hiszen azt mondta, hogy meg sem próbálta a
tudtára adni az érzéseit.
Onnan tudom, hogy ismerlek. Ezt tudatosan csinálod. Senkit nem
engedsz közel magadhoz. Nálam is csak a kifogásokat keresnéd. Egy
ilyen férfival, mint én, sosem lesz komoly, így könnyű tartani a
távolságot.
Nekünk nem szabad együtt lennünk. Ez így helyes, tudom. Csak
az a baj, hogy megőrjítesz. Kibaszottul megőrjítesz…
– Mit gondol, honnan lehet tudni, hogy amit érzünk, az igazán
komoly?
A doki kérdésére túl egyszerű a válasz.
– Onnan, hogy kész vagy feláldozni érte az életed.
Kész lennél akár ölni is érte.
2017. 03. 07., kedd
Ellöktelek.
Ellöktelek, mert megijedtem.
Megijedtem attól, hogy mennyit jelentesz nekem.
Nyolcéves korom óta fuldoklom. Az évek alatt egyre több kéz
nehezedett rám. Megfogták a nyakam, vállam, a fejem tetejét. Míg
végül egy szabad terület nem maradt rajtam. Erőszakosan nyomtak
le a víz alá. Minél vadabbul akartam letépni a kezeket, annál
erősebbek lettek. A küzdés helyett végül megtanultam, milyen így
élni. Állandó fájdalomban, haragban létezni. Egész hozzászoktam,
de aztán jöttél te. Olyan voltál, akár a levegő.
Te olyat érdemelsz, aki tökéletesen illik hozzád. De aztán
rájöttem, hogy én akarok az a valaki lenni. Hiszen, csak én tudlak
megvédeni.
 Hamar kiderítettem, hogy hol vagy. Kutatni kezdtem, Jake miért
az Angelfall szanatóriumba vitetett téged. Az utóbbi években sorra
eltűntek az ellenségei, a konkurens cégek igazgatói. Elég különös,
igaz? Conrad azt mondta, azonnal fejezzem be, amit csinálok. Őt
nem érdekelte, hogy veszélyben vagy. Talán fontos voltál neki, de
soha nem fog maga elé helyezni. Nico sem repesett az örömtől,
amikor megtudta, mire készülök. Nem gondoltam volna, hogy még
hasznunkra fognak válni a Bridewoodban eltöltött napjai. Azt
mondta, hogy minden intézet alagsorában van egy vészkijárat. A
legkönnyebben azon keresztül jutok be. Elég lesz egyetlen őrt
találnom, akinek a belépőjét ellophatom. Könnyűnek hangzik, szinte
már nevetségesen könnyűnek. Probléma csak akkor lesz, ha valami
balul sül el.
A sapkát az arcomba húzva elindulok. Az egész alagsorban egy
lélekkel sem találkozom. Nem értem. Hol vannak az emberek? A
lifthez érve kell szembesülnöm az első problémával. Ahhoz, hogy
feljussak, kártyára van szükség. Picsába!
– Hé, maga!
Ez zene füleimnek. Egy vézna, ellenszenves külsejű őr siet felém.
– Mit keres itt?
Ahogy közelít, a lépései egyre lassulnak. Szemét végigfuttatja
rajtam, kezdi látni, hogy nem egyenlő arányokkal indulunk a
küzdelemben. A rádiójához nyúl, de mielőtt még szólhatna
bárkinek, a nyakánál fogva megragadom. Gyorsan a háta mögé
kerülök. Alkarom a torkának feszítem. Vergődik a szorításom alatt,
csapkodja a kezem, próbálna ütni, rúgni, de semmi esélye.
Mozdulatai lassulnak, végül elernyed. Néhány percig biztosan
eszméletlen lesz, annyi épp elég nekem. A közeli szertárba zárom őt.
A belépőt és a rádiót magamhoz veszem. Minden készen áll arra,
hogy megkeresselek. Nem tart sokáig, csak fél órára van szükségem
ahhoz, hogy megtaláljam a szobádat. A kis ablakot elhúzva, a
sötétben végre a te arcodat látom. A kártyát a fémfelülethez érintem,
egy halk pittyenés, és az ajtó már nyílik is. Egy pillanatra sokkol a
látvány. Egy mozdulatlan férfi fekszik az ágyad mellett. Sötét tócsa
gyűlt össze a teste alatt. Lassan közeledek feléd. Hallanod kell a
lépteimet, de meg sem rezzensz. Valamit szorítasz a kezedben, úgy
meredsz magad elé.
– Nathalie…
Többször is kimondom a neved, de reakciót hiába várok.
Óvatosan paskolom az arcod, végre kezdesz magadhoz térni. De
amit látok, az megrémiszt. Üveges tekintettel nézel rám, mintha
fogalmad sem lenne, ki vagyok. Mi a szart csináltak veled?
Kiszabadítalak a láncok fogságából. Megrándul a gyomrom, amikor
meglátom a csuklódon ejtett vörös sebeket. Ez a faszkalap tette, aki a
földön fekszik? Óvatosan kifejtem az ujjaid közé szorított
üvegdarabot. Megfogom az állad, mélyen a szemedbe nézek.
– Mennünk kell.
– Te… nem vagy itt… – leheled mosolyogva.
Mi a fasz? Mi az, hogy nem vagyok itt? A hangod olyan erőtlen,
akárcsak te magad.
– Érzed ezt? – Erősen megszorítom a kezed. – Itt vagyok, tényleg
itt vagyok.
Lesütöd a szemed, és nevetve a fejed rázod. Erre most kurvára
nincs időnk. Sejtettem, hogy rossz állapotban talállak, de erre nem
számítottam.
– Nézd! – Az ujjaid a kézfejemre vezetem. – Ezt te csináltad, te
égettél meg. Emlékszel?
Semmi reakció. Felhúzom a pólómat, a kezed most a frissen
összevarrt sebre teszem. Ez csak pár napja történt, emlékezned kell
rá. Az arcod megváltozik, de még mindig nem vagy a régi önmagad.
Ha lenne időm, nem így csinálnám. Ne haragudj érte, de ez most
fájni fog. Előveszem a zsebemből a fecskendőt. Felhúzom a pólódat,
és gondolkodás nélkül beléd szúrom. Fájdalmasan felsikítasz.
Szerencsére még időben befogom a szád, így az őrök nem rohannak
fejvesztve. Visszadőlsz az ágyra. A testedet égeti az adrenalin.
Szemed kipattan, a pupillád kitágul. Arcod szinte lángol, mellkasod
hevesen mozog, sűrűn kapkodod a levegőt. Erősen megragadod a
csuklóm. Összetalálkozik a tekintetünk. Végre itt vagy.
– Helló, partner, hiányoztam?
– Alexander… – liheged a tenyerembe. – Te itt vagy… tényleg itt
vagy.
Ő
 Őröm csillan a szemedben. Tenyered az arcomra simítod.
– Mit keresel itt?
– Érted jöttem.
– Értem? – kérdezel vissza döbbenten.
– Ha nem érsz rá, elvihetek mást is helyetted.
A nyakamba veted magad. Olyan szorosan ölelsz, hogy már
szinte fáj, de erre vágytam. Istenem, nem hiszem el, hogy a kezem
között tartalak.
– Te létezel – suttogod. – Tényleg létezel.
El sem tudom képzelni, min kellett itt keresztülmenned.
– Tűrjünk el innen!
A folyosón egy lélek sincsen. Mielőtt elindulnánk, a vállam fölött
hátranézek. Jelzem, hogy innentől csendesnek kell lenned. Halk
léptekkel osonunk a szobák mellett. Gond nélkül lejutunk az
alagsorba. Hideg van, nagyon reszketsz. Leveszem a kabátom, és
belebújtatlak.
– Itt… – nyögöd rémülten az egyik ajtóra mutatva.
Egy nagy villanást látunk kiszűrődni az ajtó alatti résen.
Aztán egy fájdalmas ordítás hasít a csendbe. Többször is felüvölt
valaki, miközben kegyelemért könyörög. A gép zúgása erősödik, a
villanások sokszorozódnak. Most azonnal el kell húznunk innen.
Megragadom a kezed, megszaporázott lépteink futásba csapnak át.
A következő folyosó után már sínen vagyunk. Alighogy a nyugalom
érzése átsuhan rajtam, megtorpanok.
Emberek… nagyon közel… és felénk tartanak.
A picsába! A jobbomon lévő ajtó kilincsét lenyomom, szerencsére
nyitva van. Gyorsan berántalak és a falhoz szorítalak. Remeg
minden porcikád. Már nem tudom eldönteni, hogy fázol, vagy az
adrenalin rázza a tested. A két férfi hangja egyre csak közeledik. El
kell bújnunk!
– Gyere! – suttogom.
Alig látunk valamit. Lassan egyre beljebb haladunk. A kezemet
magam előtt tartom, hirtelen egy hideg fémes tárgyhoz érek. Ez meg
mi az isten?! Elkezdem kitapogatni, olyan, mint egy asztal. Egy
műtőben vagyunk? Továbbhaladva egy falnak ütközöm. Megint
tapogatok. Fém… fém… és újfent fém. Hiába haladok arrébb, ez nem
változik. Rengeteg kilincset érzek. Nem fal van előttem. Mintha egy
hatalmas irattartó előtt ácsorognék. A szemem kezd hozzászokni a
sötéthez. Bassza meg, ez nem műtő. A hullaházban vagyunk. Erősen
szorítod az alkarom. Már így is rettegsz, mi lesz akkor, ha kiderül,
hol vagyunk. Léptek zaja érkezik az ajtó felől. A tejüveges ablakban
kirajzolódik a két alak. A sötét árnyak mozognak. Az egyik
közeledik, ráfog a kilincsre. Bassza meg, bejönnek. Ez borzalmas
ötlet, de nincs idő másra.
– Maradj itt. – Lefejtem magamról a kezed.
– Ne… ne hagyj itt! – kérlelsz rémülten.
– Nem lesz baj.
Óvatosan kinyitom a hozzám legközelebb eső hullatárolót.
Kellemetlen, szúrós szag facsarja meg az orromat. Közelebb kell
hajolnom, csak úgy látok valamit. Egy emberi test körvonalazódik a
sötétben. Kinyitom a következőt, ebben is van valaki. A picsába! A
harmadikkal végre szerencsével járok, üres. Visszalépek hozzád, és
szó nélkül odahúzlak. Leguggolok, ösztönösen azt teszed, amit én.
– Ez meg mi? – kérdezed riadtan.
Azt hiszem, kezd tisztulni a látásod. Na, ez a rész biztos, hogy
nem fog tetszeni.
– Muszáj bemásznod.
Hevesen rázod a fejed. Az ajtó kinyílik, a beszélgetés
kristálytisztán beszűrődik.
– Mássz be!
Nem tűrök ellentmondást. Kurvára nem foglak itt hagyni. Miután
besegítelek, rád hajtom az ajtót.
– Ezt bedobom, és utána jövök – szól egy férfi a társához.
Felkapcsolódik a villany. Ennyi volt, lebuktam. Dermedten
bámulom, miközben még mindig a társához beszél. A szemem vadul
cikázik a szobában. Kiszúrok egy paravánt tőlem nem messze.
Éppen hogy mögé osonok, amikor kerékcsikorgást hallok. Valamit
betolt a helyiségbe. Nehéz elfojtanom a lihegést. Az adrenalin vadul
dübörög bennem. Csak ezt ússzuk meg…
 33. FEJEZET
Nathalie
2017. 03. o7., kedd
Fény szűrődik be az aprócska résen. Remélem, Alexandernek volt
ideje elrejtőzni. A hátamon fekszem, ujjaimat a mellkasomon
kulcsolom össze. A fémes, szúrós szag erőszakosan betolakszik az
orromba. Összeszorítom a szemem, megpróbálok inkább a számon
keresztül lélegezni. Érzem, hogy a testem reszket, de minden
erőmmel azon vagyok, hogy ezt kontrolláljam. Rettentően hideg
van, annyira fázom. Az állkapcsom már feszül a remegés okozta
folytonos mozgástól.
Annyira szűk a hely.
Nem tudok mozogni, nem kapok levegőt.
Nem… nem… Mély levegő, nyugalom. Alexander kabátját az
arcom elé emelem. Az illata csillapítani kezdi a bennem tomboló
vihart. Nathalie, nyugalom! Nincs semmi baj, ez csak a pánik, ami
minden erejével azon munkálkodik, hogy a felszínre kerüljön.
Harcolnod kell ellene. Hallom, ahogy a betegszállító kocsi egyre csak
közeledik felém. Ösztönösen felpillantok, de a kis résen semmit nem
látok.
Síri csend.
Minden zaj elhalt.
Most mi történik?
Hirtelen a mellettem lévő rekesz ajtaját vadul feltépik. A váratlan
zaj hatására összerezzenek, a fémtálca hangot ad a testem ösztönös
reakciójától. Az az egy szerencsém, hogy az ápoló is zajong, ezért
nem vette észre. Fülsértő nyikorgással kihúzza a mellettem lévő
tálcát, ráhelyezi a testet.
– Jó pihenést, te vén szottyadék.
Amikor oldalra fordulok, meglátom a kihűlt test eltorzult arcát. A
szeme csukva van, de az arckifejezése rémületről és fájdalomról
árulkodik. A szája tátva, mintha éppen ordítani akarna. A
mérhetetlen fájdalom késztette erre? Vagy segítségért kiáltott? Roy
arca villan elém. Ahogy kétségbeesetten kapkodott levegő után,
miközben a vér bugyogott ki a száján. Megöltem. Istenem, én öltem
meg őt. Légzésem egyre szaporább.
Égett bőrszag terjeng a kis helyen. A férfi halántékán erős sötét
nyomok vannak. Sokkterápia. Borzalmas érzés ilyen közel lenni egy
élettelen testhez. Elfordítom a fejem, még a szememet is behunyom,
de mit sem érek vele. A tudaton, hogy itt van mellettem, és nem
menekülhetek innen, ez mit sem változtat. Az egyik tenyerem a
mellkasomra helyezem. Próbálok a szívverésemre összpontosítani.
Ez az… mély levegő.
Nyugalom.
Mindjárt vége, mindjárt elmegy az ápoló és kimehetek.
Már nem kell sokat várni.
Már csak…
Az ajtó bezáródik. Riadtan felnézek. Teljesen sötét van, semmit
nem látok. A bomlás rothadó szaga mindent átjár. Szinte a számban
érzem a vér és a mocsok ízét. Remeg a gyomrom. A mellkasom
mindjárt szétrobban. A bordáim alkotta ketrecből a szívem
mindenáron ki akar törni. Légzésem szakadozik. Képtelen vagyok
uralkodni magamon. Testem ösztönös, kétségbeesett mozgását nem
bírom kontroll alatt tartani. A fém nyikorog alattam.
– Ez meg… – Az ajtó kinyílik, az erős fény az íriszem közepébe
vág.
Lebuktam. Az ápoló a fejem fölött ácsorog. Értetlen tekintete ide-
oda cikázik. Nem tudja, mihez kezdjen.
– Most azonnal feljössz velem! – Megragadja a karom.
A durva érintéstől felnyögök. Riadtan magyarázkodni kezdenék,
amikor…
Klikk.
A fegyverkattanás hangjára mindketten megmerevedünk.
– Engedd el… nem mondom kétszer.
Alexander előlép a paraván mögül. Az ápoló arca elfehéredik,
szemei majd kiesnek a helyükről. Kezét lassan leemeli rólam,
magasba tartja, hátrébb lép.
– Ez nagyon rossz ötlet – kezd bele az ápoló.
 – Igen, azokat különösen szeretem. Mozgás! – Alexander a hűtő
tárolója felé int.
– Én nem… – Riadtan ingatja a fejét.
A bejárati ajtó felé sandít.
– Eszedbe se jusson! – Alexander közelebb lép hozzá.
Minden rezdüléséből elszántság sugárzik.
– Azt mondtam, mozgás – mondja tagoltan.
A férfi reszkető végtagjait betuszkolja a tárolóba.
– Kérlek, ne zárd…
Alexander megragadja a kilincset, és még mielőtt befejezhetné a
mondatot, rázárja az ajtót. Kétségbeesett kiáltásai halk zümmögéssé
szelídülnek.
– Mozgás!
Kitörünk a helyiségből. Alexander teljes testtel a kint várakozó
ápolónak csapódik. A férfi a földre esik, a tarkóját erős ütés érhette,
mert azonnal eszméletét veszti. Alexander nem engedi, hogy a
látvány lebénítson. Megragadja a karom. Léptei gyorsulnak, a
kocogásból futás lesz. Felveszem a tempót. A folyosó homályos
fényei pirossá változnak. Megszólal egy sziréna, az egész épület
zeng tőle.
A falakra szerelt hangszórók recsegni kezdenek. Egy kemény,
érces női hang nyomja el a sziréna vinnyogását.
„Szökés történt. Figyelem, szökés történt. Ez nem próbariadó. Minden
őr haladéktalanul vonuljon az alagsorba!”
A szívemnek még soha nem kellett ennyire dolgoznia. Elképesztő
erővel dobol a mellkasomban. A combjaim égnek a fájdalomtól.
Hangokat hallok, hátrapillantok a vállam fölött. Értünk jönnek. A
folyosó végén csupán aprócska, összefolyt alakoknak látszanak, de
egyre közelednek.
– Alexander… – nyögöm a nevét.
– Erre – mutatja az irányt.
Érzem a levegő deres illatát. Érzem, ahogy a fagy egy pillanatra
megcsípi a bőrömet. Mindjárt kint vagyunk. Minden sejtem
felélénkül a szabadság érzésétől. Átfutunk egy rácson, ami a
csodának köszönhetően nyitva van. Aztán meglátok egy
duplaszárnyú nyitott ajtót. Kintről beáramlik a hideg levegő.
Alexanderre nézek, szája mosolyra húzódik.
– Álljanak meg! – hallom a távolból a kiáltásokat.
Alexander megtorpan, egy pillanatig hezitál, de végül
visszafordul. Mi a francot művel? A falhoz simul, óvatosan kinéz
mögüle, majd lő. Újra és újra. A lövéseit viszonozzák. Rengeteg
lövést adnak le rá. Felsikoltok, eltalálták. Odarohanok hozzá.
– Menj vissza! – kiált rám.
– Nélküled nem megyek sehova!
A golyó a nadrágjából kitépett egy jókora darabot, de a bőrét csak
súrolta. Hál istennek.
A léptek elcsitultak. Csak a sziréna hangját halljuk. Alexander
megint kinéz a sarkon.
– Túl sokan vannak – lihegi. – Muszáj, hogy fedezzelek.
Összeszorul a torkom.
– Nem, ilyenről szó sem lehet. – Hevesen ellenkezek.
– De túl so…
– Elég! – Erősen megszorítom az alkarját. – Azt ígérted,
megvédesz, ahhoz pedig együtt kell maradnunk.
Engedi, hogy magam után vonjam a testét. A fegyvert felemelve
fedez mindkettőnket. Áthaladunk a rácsos kapun, utána a
duplaszárnyú ajtóhoz érünk. Ahogy kinézek rajta,
megkönnyebbülés fog el. Egy parkolót látok, a távolban pedig a
szabadságunk. Ha az erdőn át megyünk, könnyedén eltűnhetünk a
sötétségben. Nem fognak megtalálni minket. Az ujjaim lecsúsznak
róla, átlépem a küszöböt, amikor… A rács becsapódik.
Riadtan megfordulok, Alexander a túloldalon áll. Odarohanok,
megrántom a rács ajtaját, ki akarom nyitni, de nem tudom.
Kétségbeesetten nézek rá, de az ő tekintetében csak nyugalmat látok.
– Mit műveltél? – rebegem.
Nem válaszol, csak halványan elmosolyodik.
– Nyisd ki – utasítom remegve.
A fejét rázza.
– Most azonnal nyisd ki!
A felszólításom mit sem ér.
– Azt ígértem, megvédelek, de ahhoz innen egyedül kell menned.
 – Kérlek, ne csináld ezt! – Megragadom a rácsot. – Könyörgöm,
nyisd ki!
Átnyúl a rácson, megsimítja az arcom. Úgy néz rám, mint aki
búcsúzik. Ezt nem teheti!
– Kérlek, nyisd ki! – A szemem könnybe lábad. – Kérlek,
szükségem van rád!
Ismét léptek dobogásától remeg a padló, közelednek. Alexander
megragadja a tarkómat, és közel húz. Az ajkunk összeér.
– Hazudtam, amikor azt mondtam, hogy nem jelentesz semmit.
Az egész világot te jelented nekem.
Szavaitól a mellkasom remegni kezd. Szemembe könny gyűlik.
Miért teszi ezt? A fájdalom azt jelzi, hogy valódi, amit iránta érzek.
– Menj! – utasít keményen, miközben újratölti a fegyvert. – Ha
még látni akarsz, ahhoz ki kell jutnod!
Lassan hátrálni kezdek. Ajkaim remegnek. Szívem a fájdalomtól
felordít.
– Nem megy… – rázom a fejem.
– Indulj! – kiabál rám.
A testem önálló életre kel, követi Alexander utasításait. Futni
kezdek, olyan gyorsan, mint még soha. A lábam erővel csapódik a
betonra. Lövéseket hallok. Vissza akarok menni, de nem tehetem. Ez
az egyetlen módja, hogy segítsek. Egyre távolodok az intézettől, de a
sziréna hangja még mindig a fülemben cseng. A szívem reszket, a
fájdalom elfojtásától egyenetlenül veszem a levegőt. Az oldalam
szúr, mintha éles pengék százai csúsznának a bordáim közé. Az
erdőn keresztül kell mennem, csak úgy van esélyem. Már a földet
taposom. Nedves agyag és fenyő illatát érzem az orromban. A fák
között vagyok, amikor először hátranézek. Apró világító pontokat
látok.
Mozognak…
Követnek…
Üldözőbe vettek.
Motorbőgést hallok. Járművek indulnak, kerekek csikorognak.
Mind engem akarnak? Meglódulok. Sötét fenyők suhannak el
mellettem. Az ágak a testem megannyi pontjának csapódnak, de
nem törődöm a fájdalommal. Sípol a tüdőm, alig kapok levegőt.
Száraz levelek, tobozok ropogását hallom. Nem tudom eldönteni,
hogy ez a saját futásom zaja, vagy az üldözőim vannak egyre
közelebb. Az utolsó gondolattól pánikba esem. Nem kaphatnak el.
Nemcsak magamért menekülök, hanem érte. Sikerülnie kell, érte.
Szédülni kezdek, a hirtelen erőkifejtés rossz hatással van a testemre.
Fájdalom nyilall a combtövembe. Többször is megbotlok, de nem
esem el. Lihegek, fáradni kezdek. Nem adhatom fel, még nem! Már
látom a város pislákoló fényeit. Sikerült! Rohadtul sikerült! Ordítani
akarok, de egy hang sem jön ki a torkomon. Kirobbanok a fák sötét
ölelése közül. A csendes kisváros utcái a légzésemtől hangosak. A
legközelebbi ház felé iramodok. Átugrom a kerítésen, és dörömbölni
kezdek a bejáraton. Átfagyott ujjaimat ökölbe szorítva szüntelen
ütéseket mérek az ajtóra. Az ablakok sötétek, a lakók biztos mélyen
alszanak.
– Segít…ség… – kiáltom.
Illetve csak próbálom kiáltani, de egy erőtlen nyöszörgésen kívül
többre nem futja. A torkom kiszáradt, hang alig jön ki rajta. Megint
megpróbálom, de most hangosabban. A hangszálaim csoda, hogy
nem szakadnak bele a próbálkozásba. Valaki, valakinek segítenie kell…
Lámpafény gyullad az emeleten. Ettől új erőre kapok, ismét vadul
csapkodom az ajtót. A túloldalról lépteket hallok. Egy házaspár nyit
ajtót. Amint meglátom őket, összeesem. Csapzott látványomtól
megrémülnek. A férj felsegít, és bevisz a házba.
– Az intézet… rendőr… hívjan… ak… rendőrt… – dadogom,
miközben rám terítenek egy takarót.
– Az intézet? – kérdez vissza a nő. – Onnan jött?
Amikor bólintok, aggodalom villan az arcán. Zavartan néz a
férjére. Szemforgatásokkal és apró fejrántásokkal próbál jelezni neki.
Azt hiheti, hogy egy bolond vagyok, aki megszökött.
Nem… nem vihetnek oda vissza!
– Fogva tartottak – lihegem hinniük kell nekem. Egy rendőr…
Felállok, hevesen, összefüggéstelenül kezdek magyarázni, amitől
csak még zavarodottabbnak tűnhetek.
– Nyugalom – lép mellém a férj. – Nyugodjon meg!
Visszaültet a székbe.
– Azonnal hívom a rendőrséget.
Á
 A hangja őszintének tűnik. Fellélegzem. Átmegy a konyhába, és
már hallom is, ahogy telefonál. A felesége tart tőlem, de nem
érdekel. A férje hitt nekem. Megkönnyebbülés kezd szétáradni
bennem. Egy könnycsepp szökik a szemembe. Alexander, tarts ki,
hamarosan érkezik a segítség!
 Alexander
2017. 03. 07., kedd
Ütések sorozata éri a fejemet, zeng az egész, mintha valaki
végeláthatatlanul ordítana benne. Bassza meg, ez fáj. Hideg bilincs
fogja körül a csuklómat. A plafonról lelógó láncok tartanak
fogságban. Térdre ereszkedve a koszos padlón vagyok. Vajon merre
lehetsz? Már biztonságban vagy? Hinnem kell, hogy így van.
Hinnem kell, hogy ez megérte.
Aki eddig ütéseket mért rám, most hátrébb lép. Vigyázzba vágja
magát, valaki hamarosan érkezik. Az ajtó nyikorogva nyílik, a
folyosóról fény szűrődik be. Hunyorogni kezdek tőle. Egy férfi
árnyékát látom kirajzolódni. Nevetni és tapsolni kezd, miközben
felém lépked.
– Zseniális, komolyan mondom, zseniális.
Oh, bassza még, hát ki más lenne. Egy hangos csattanást
követően a plafonon lévő izzók zúgva kigyulladnak.
– Érdekelne, hogy magadtól vagy ilyen balfasz, vagy valaki segít
benne?
– Te vagy a példaképem – válaszolom.
Jake nevetni kezd.
– Leléphettél volna, de te mindent kockára tettél érte. Érte… –
ismétli röhögve.
A telefonját és a kabátját az asztalra teszi.
– Jó kis nő, az tény – hümmögi –, de ennyit nem ér.
Téved. Mindennél többet érsz.
– Remélem, tetszik a hely – mutat körbe a szobában –, mert egy
ideig még itt leszel.
– Egész jó. – Biccentek. – De a folyosó jobban bejön, főleg így,
hogy kidekoráltam az embereiddel.
Jake arca megfeszül. Nem számoltam, hányan voltak. De elegen
ahhoz, hogy felbosszantsam.
– Hol van?
– Ki?
– A lány – morogja türelmetlenül.
 Minél több időt kell nyernem neked. Amíg lefoglalom, addig van
esélyed.
– Milyen lány? – kérdezek vissza értetlenül. – Ja, az anyád?
Otthon van, elfáradt a két menet után.
Jake közelebb lép. Csuklójával lassú körzésekbe kezd. Ez fájni
fog.
– Ha nem ezek lennének az adott körülmények – még egy lassú
körzés –, azt hiszem, mi jóban lennénk.
Ütés érkezik a gyomromra, amit szinte rögtön egy másik követ. A
testem ösztönösen összegörnyed. Igazam lett, ez kurvára fáj. Keserű
epeíz robban a számba. Vér és nyál elegye keveredik össze, majd
csorog le az államra. Összeszorítom a szemem. A hasizmom
fájdalmasan feszül, olyan, mintha éppen darabokra szakadt volna.
– Tudod, nem kéne ennek így lennie.
– Most azzal akarsz meggyőzni – köpök egyet –, hogy mondjam
meg, hol van, és akkor nem fogsz kínozni.
– Ja, én ezt nem mondtam.
Újabb ütés érkezik, de most az arcomba. A halántékomat ért
csapástól megszédülök. Sípolni kezd a fülem, őrületesen lüktet az
egész fejem. Megragadja az állam.
– Azt hiszed, nem fogom megtalálni? Azt hiszed, van esélye
elmenekülni?
Minden erőmmel ebben akarok hinni. Jake leguggol elém.
– Te nem vagy épelméjű.
– Mondj valami újat – nyögöm.
– Neked tényleg fontos lett?
Beteges vigyor terül szét a pofáján. Mintha egy őrült, elvetemült
ötlet csírázna ki éppen benne.
– Itt vagyok, most azt csinálhatsz velem, amit akarsz, de őt hagyd
békén.
– Oh, nem, nem… – Nevetve felegyenesedik. – Ahhoz, hogy te
szenvedj, bizony ő is kell. Fogalmad sincsen, milyen jó szórakozást
találtam ki nektek.
Összerándul a gyomrom. Eddig azt hittem, magának akar téged,
de tévedtem. Csak eszköz vagy, amin keresztül engem akar kínozni.

É
Ez az egész az én hibám. Én kevertelek bele. Tálcán nyújtottalak át
neki.
– Nem fogod elkapni.
– Úgy gondolod? – Túlságosan öntelten vigyorog.
 34. FEJEZET
Nathalie
2017. 03. 07., kedd
Túl sok idő telt már el. Vagy csak türelmetlen vagyok? Az
idegesség a lábamba szökik, vadul rángatózik, miközben a számat
rágom. A férfi egy teával a kezében tér vissza. Szüntelen azzal
nyugtat, hogy már nem kell sokat várni. Miért mondja el ennyiszer?
Talán a nyugtató szavakat nem csak nekem szánja. A szemem
sarkából látom, hogy a felesége az ajtófélfának dőlve a körme
melletti bőrt rágja.
Motorbúgásra leszek figyelmes. Végre megérkezik egy autó.
Megkönnyebbülök, ahogy hallom leparkolni a veranda előtt. A férfi,
mielőtt az ajtóhoz sietne, még rám néz.
– Nyugalom, minden rendben lesz.
Hat, pontosan hatodjára mondja.
Kínosan mosolyog, izzadság gyöngyözik a homlokán… Nem!
Kurvára nem lesz rendben. Ha a rendőrség jött, miért nincs
bekapcsolva a sziréna? A vészjelző üvölt a fülemben. Leteszem a
csészét, megkérdezem, hogy a mosdót hol találom. A nő szemei a
riadalomtól kikerekednek.
– Arra – mutatja az irányt.
Remegő hangja végleg elárulja. A fürdő kilincsét fogom, amikor
hallom, hogy a házat emberek lepik el. Francba! Magamra zárom az
ajtót. Rögtön az ablakhoz rohanok. Két kopogás érkezik. A hang
hallatán megugrom.
– Hölgyem, kérem, kijönne?
Egy ismeretlen férfihang szólít fel.
– Igen, rögtön megyek – kiáltom, miközben már az ablakon
mászom kifelé.
Egy szúrós bokorba érkezem. A tüskék a ruhán keresztül is
felsértik a bőrömet. Nagy levegőt veszek, és futni kezdek. A
következő házig sem jutok, mikor már utánam kiáltanak. A kocsi
Őrületes hanggal felbőg. A csendes kis utca visszhangzik tőle. Több
házban is kigyullad a fény. Talán más segítene, talán más hinne
nekem. Az eszement gondolatra megrázom a fejem. Futnom kell.
Egy autó hirtelen befarol elém. Majdnem elesem, a motorháztetőn
támaszkodom meg. Lihegve kapom fel a fejem, a kocsiban fehér
köpenyes ápolók ülnek. Kettő rögtön kipattan a járműből. Bassza
meg! Ismét megiramodok, de nem jutok messzire. Néhány lépés után
a földre tepernek. Erős kezek szorítják a végtagjaim. Valaki a hátam
közepére térdel, a rám nehezedő súlytól alig kapok levegőt. Ég a
tüdőm, mégis minden erőmmel sikítok. Segítségért kiáltok. Erős
ujjak ragadják meg a tarkómat, a föld ízét érzem a számban. A
szemközti ház ablakából kíváncsiskodó alakok bámulnak. Nekik
ordítok, nekik könyörgök, de nem történik semmi. Az egyik orvos a
ház felé sétál, hangosan nyugtatja őket, és ezek a barmok hisznek
neki. Az ismerős égető érzést érzem a karomban. A szer lángol a
vénáimban. Nem, nem. Harcolnom kell, nem adhatom fel. Ki kell
tartanom… Ki… kell… tart…
***
– Ébresztő, baby!
Ez a hang olyan ismerős. Lassan nyitogatom a szemem, az arc
egyre élesebben körvonalazódik előttem. Egy csapásra magamhoz
térek, ahogy meglátom teljes valójában. A testem minden izma
megfeszül és menekülésre ösztönöz, csakhogy mozdulni sem tudok.
A csuklómra nézek, egy ágyhoz láncoltak.
Ne, ne, ne!
– Kimehettek – int Jake az ajtó felé.
Az ápolók engedelmes kiskutya módjára viselkednek, azonnal
magunkra hagynak minket. A mellkasom vadul hullámzik. Alig
kapok levegőt. Próbálom a lábam felhúzni, de azt is láncok tartják.
Az arcomra kiül a félelem.
– Baby, nyugi, még a végén megsérülsz. – Próbálja megsimogatni
az arcom, de elrántom a fejemet.
Gyűlölöm!
– Tudod, ezt nem gondoltam volna. Azt hittem, ennél
zökkenőmentesebb lesz az együttműködés.
– Engedj el! – üvöltöm.

Á
 – Áhh, ez annyira tetszik benned. Még vesztes helyzetben is
próbálkozol.
A tenyerem izzad. A pánik erősen szorongat. Nem teheti ezt, nem
gondolhatja azt, hogy következmények nélkül itt tarthat.
– Meg fogják tudni, ki vagyok! – vágom oda Jake hátának.
– Na nem mondod? És mégis ki fog egy bolondra hallgatni?
A szavai leperegnek rólam. Andrea hitt nekem, láttam rajta, tudja,
hogy nem kellene itt lennem. Már biztosan felhívta Henryt,
bármelyik percben vége lehet ennek a rémálomnak.
– Már úton vannak értem!
Jake arcán ördögi mosoly terül szét. Félelmetesen néz ki, akár egy
igazi eszelős. Rács mögé fogom juttatni, ott fog megrohadni! Lassan
közelebb sétál. Kezét a nadrágzsebébe mélyeszti, keres valamit.
– Meg is van! – kiált fel lelkesen.
Egy apró, összegyűrt papírdarabot tart az ujjai között. Lassan
elkezdi széthajtani. A mellkasom egyre hevesebben mozog. Mintha a
levegő kezdene elfogyni a szobában. Ugye, nem? Kérlek, Istenem…
– Remélem, nem ez volt a menekülési terved. – Felém fordítja a
papírfecnit.
A szívem kihagy egy ütemet. Az utolsó reményem egy csapásra
köddé válik. A sötét verem, aminek a peremén egyensúlyoztam,
amiből úgy tűnt, kiutat találtam, most magába szippant. Végleg
elnyeli a testem és a lelkem.
– Tudtam én, hogy ez a doktornő nem lesz elég kitartó. –
Csalódódottan csóválja a fejét, miközben az általam írt papírt nézi. –
Hiába zsarolod és fizeted az embereket, mindig akad egy gyenge
láncszem.
– Hogy került ez hozzád? – kérdezem felindultan. – Mit csináltál
vele?
– Mondjuk úgy – Jake ismét vigyorogni kezd –, hogy Andrea
most egy hosszabb vakáción lesz.
Érzem, ahogy a vér vadul lüktet a fejemben. Miattam került bajba,
én tehetek róla. Rángatni kezdem magam, szabadulni akarok.
– Baby, nyugi – kezével türelemre int –, az igazi buli még csak
most kezdődik.
 Az ágyhoz lép, fölém hajol. Az illat, ami egykor a hamis
biztonságot jelentette megtölti az orrom. Most hányni tudnék tőle!
Kinyílik az ajtó.
– Hozzátok be! – adja ki az utasítást.
Valakit betolnak egy tolókocsiban, de túl sötét van ahhoz, hogy
felismerjem az illető arcát. Jake mintha tudná, felkapcsolja a
világítást. A látványtól elszorul a szívem. Alexander megkínzott,
elernyedt teste a székbe süppedve.
– Mit műveltél vele? – kérdezem elborzadva.
– Egy kicsit betörtem – vigyorodik el.
Jake odalép a kocsihoz, ráfog Alexander arcára.
– Ébresztő, haver, kezdődik a műsor.
Alexander lassan kinyitja a szemét. Két férfi megragadja őt, és
Jake parancsára láncra verik.
– Tudod, baby, szerintem már túl sok minden van ebben a
gyönyörű kis buksidban. – Végigsimít a homlokomon.
Műtéthez beöltözött emberek lépnek be a szobába. Mi ez? Mi
történik?
– Azt hiszem, szükséged van egy speciális kezelésre.
Az egyikük egy fémkocsit tol mellém. A kereke ordítva nyikorog.
A fejemet erőszakosan oldalra fordítom. Testem remegni kezd az
orvosi eszközök láttán. Mit fognak velem tenni? Hirtelen
észreveszek egy véső alakú tárgyat, mellette pedig egy kalapács van.
Istenem… Lobotómiára készülnek. Üvöltve ellenkezni kezdek,
próbálok kiszabadulni a szíjak fogságából. Jake nevetve a fejét rázza,
miközben int a két doktornak, akik folytatják az előkészületeket.
– Kérem, kérem, figyeljenek nem kell ezt tenniük.
Próbálom felvenni velük a szemkontaktust, de ők tudatosan rám
sem néznek. Újra megpróbálom meggyőzni őket, amikor a fejemet
szorító szíjat még erősebbre húzzák. Hangosan felnyögök, ahogy a
szíj fájdalmasan nyúzza a homlokom. Alexander láncai vadul
csörögnek. Nem látom, mit csinál, de biztos, hogy szabadulni próbál.
– Ő nem tehet semmiről – üvölti én kellek neked, nem ő!
– Ez így nem fedi az igazságot. – Jake hangja az évezettől magasra
szökik.
Minél jobban szenved Alexander, annál elégedettebb.
Ő
 – Ő is kell nekem – rám mutat –, de csak akkor, amikor már
kezelhetőbb lesz.
Jake lassan járkálni kezd, lépései elnyújtottak. Alexander elé sétál.
– Rám vagy dühös, pedig te tetted őt oda, ahol most van.
A kemény szavak Alexander arcára csapódnak.
– Ez nem igaz! – kiáltok fel.
– Dehogynem! Ez az egész – felém mutat – miattad történik vele.
Jake meg akarja törni, ez is a terv része.
– Megöllek, kurvára meg foglak ölni. – Alexander egész teste
dühtől remeg.
– Nem, dehogy ölsz meg. Te csak azt döntheted el, hogy a
számodra fontos embereket milyen sorrendben kínozzam meg.
Jake közel áll Alexanderhez, túlságosan is közel. Alexander
kihasználja a kínálkozó lehetőséget, egy gyors mozdulattal felpattan,
és előre lendíti a fejét, ami Jake arcába csapódik. Jake megtántorodik.
Az orra vérezni kezd, de ahelyett, hogy dühös lenne, csak felélénkül.
– Ez az, végre feléledtél! – Örömmel csapja össze a két tenyerét. –
Már hiányoltam ezt az énedet.
– Kibaszottul élvezni fogom, ahogy kibelezlek. Ha bántani mered
őt, darabokra szedlek. Addig foglak kínozni, amíg azt kívánod,
bárcsak megöltelek volna.
– Most kellene megijednem? – kérdezi az orrát törölgetve.
Alexander továbbra is üvölt, szüntelen fenyegeti Jake-et. Ő persze
mintha meg sem hallaná, hozzám sétál.
– Baby, neked tényleg ez a szörnyeteg kell? – Alexander felé int.
– Nem ő a szörnyeteg, hanem te.
– Hát ezt nem mondod komolyan. – Ördögi nevetéstől zeng a
helyiség. – Csak nem érzéseid vannak iránta?
A tekintetem összetalálkozik Alexanderével.
– Zseniális. – Elégedetten dörzsöli a tenyerét. – A történetetek így
lesz igazi dráma.
Lehunyom a szemem. Eszembe jut Antonius és Kleopátra. Nem
kell minden történetnek happy enddel zárulnia.
Boldogan éltek, míg meg nem haltak. Talán nem véletlen zárul le
minden mese ennyivel. Nem véletlen, hogy nem mondják el, mi jön
utána. A boldogság hamis illúziója mosolyt csal az arcunkra, de ha
megtudnánk, hogy ez a boldogság két napig tartott csupán, a
történet máris új értelmet nyerne.
– Hamarosan újra az enyém leszel – végigsimít az arcomon. – És
azt csinálok majd veled, amit csak akarok… Kezdhetik – int Jake az
orvosok felé.
A pulzusom az egekbe szökik. Alexander üvöltése visszaverődik
a falakról. A láncszemek erőszakosan csapódnak egymásnak. A
testem zsibbadni kezd, mintha már tudná, hogy itt a vég. Már senki
nem segít. Az egyik orvos kézbe fogja a jégcsákányt. A fémeszközön
megcsillan a műtő lámpájának hideg fénye. Közelebb sétál. A
kalapács és az etanolos fecskendő készen várakozik. Mielőtt
megtenné, a szemembe néz.
Az én történetemnek itt van vége, már semmit nem tudok tenni.
Ezen képtelen vagyok változtatni. A vég közeledtével már csak két
dolgot lehet tenni. Dühöngve mindenkit hibáztatsz, és az utolsó
pillanatokat a fájdalomra és a haragra pazarlod.
Vagy megállsz. Megengeded a testednek, hogy lenyugodjon. Már
nem kell harcolni. Minden izmodat kellemes melegség járja át. Az
emlékek szép lassan megjelennek. Fátyolos ködként az elmédre
ereszkednek. Egy nevetés, egy sokadik csipkelődő megjegyzés.
Élénken újrajátszod a pillanatot, amikor felfogtad, amikor érezted,
hogy ő az. Megengeded az elmédnek, hogy kedvére kalandozzon.
Mint amikor egy fáradt nap után lefekszel, de még nem nyom el az
álom. Az éberség és az álomvilág határvonalán lebegsz. Itt bármi
megtörténhet. Bármit elképzelhetsz. Akár egy hosszú, boldog életet,
ahol vele vagy. Ez egy hamis illúzió, valahol te is tudod.
Ugyanakkor a boldogság, amit ez a tévképzet okoz, mindent felülír.
És már csak ez számít.
Az orvos megáll előttem, a csákányt a szemem elé helyezi.
Mindjárt vége. Nagyot nyelek, még egy utolsó pillantást szeretnék rá
vetni, de már nem tudok. Ökölbe szorítom a kezem, már nem félek.
Lehunyom a szemem, és elképzelem… Elképzelem, mi lett volna,
ha…
 EPILÓGUS
Nem hiszem el, hogy kiszabadultunk. Lehunyom a szemem,
élvezem, hogy a tavasz első napsugarai melegítik a bőrömet.
Próbálom felidézni, hogyan történt, de mintha csak egy
szempillantás lett volna. Vagy talán az elmém szeretné elfelejteni azt
a sok borzalmat, amit átéltem. Kitörölte az emlékeket. Most egy
tiszta lap vár, amit pozitív élményekkel kell megtöltenem. Elég lesz,
ha az utolsó momentumok élnek bennem. Alexander kiszabadult, és
az utolsó pillanatban megmentett. Elmosolyodok. Lépéseket hallok a
hátam mögött, aztán egyre közelebb.
– Elmeséled, mi olyan vicces? – kérdezi, miközben megkerüli a
padot.
Árnyéka az arcomra vetül.
– Nem lényeges – felelem fülig érő vigyorral.
Lassan kinyitom a szemem, ahogy oldalra fordulok, ott van
mellettem. A szeme alatt sötét foltok éktelenkednek. Még ez is jól áll
neki.
– Szerintem a lila a te színed – mutatok a monoklira.
– Tényleg? – Megragadja a derekam, és magához húz.
A hirtelen mozdulattól felsikoltok. Bőröm felforrósodik a tenyere
alatt. Erősen fog, mintha félne, hogy újra elvesznek tőle.
– Kérdezhetek valamit?
– Ha azt mondom, hogy nem, akkor is megkérdezed – morogja.
Kezd kiismerni.
– Miért jöttél vissza értem?
Alexander a szemét forgatja.
– Tudod, hogy miért…
– Persze, hogy tudom – ismerem be vigyorogva.
– Áhh, értem. Szóval csak szeretnéd tőlem hallani.
Ahogy nézem őt, a mosolyom egyre csak szélesedik.
– Áruld már el, mi szórakoztat ennyire?
– Megmentettél, pedig te nem vagy hős típus – felelem.
 A szemöldöke magasra szökik. Mélykék tekintete játékosan
felcsillan.
– Szóval nem vagyok hős típus… Ezek szerint neked nem a szőke
herceg kell. – Büszkén kihúzza magát. – Kész vagy vállalni a
kockázatot, ami ezzel jár?
– Ez kockázattal jár?
– Ha szeretsz valakit, az mindig kockázattal jár.
Az életben sokszor nem merjük megtenni azt, amit szeretnénk.
Nem merünk azzal lenni, akivel szeretnénk. Félünk mások
véleményétől, a társadalom megítélésétől. Egész életemben jó
voltam, pedig valójában rossz akartam lenni. Igazán rossz…
Mellette végre fel tudtam ezt vállalni. Veszélyes lesz, de
megízleltem, milyen, és most már soha nem fogom beérni
kevesebbel. Nem tudok parancsolni magamnak, és mire észbe
kaptam, addigra rájöttem, hogy nem csak akarom, hanem egyenesen
a függőjévé váltam.
 Egy hónappal korábban
2017. 02. 03., péntek
– Mi történik egy lobotómia után? – kérdezi Tod.
– Ha szerencséd van, akkor egy kisgyerek értelmi szintjére
kerülsz. Ha nem… – felsóhajtok –, akkor azt hiszem, megszűnik a
világ körülötted. Az elméd sötétségbe borul.
Tod elgondolkozva néz rám, majd némi habozás után megszólal.
– Valahol azt olvastam, hogy a lobotómia után azt a pillanatot éli
újra a beteg, amire a szíve legjobban vágyik. Élete végéig az a jelenet
játszódik le benne. De persze az is lehet, hogy mindez csak mese…
egy mese, aminek még nincs vége…
 KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS
Az izgalmak végeztével ideje köszönetet mondani azoknak a
nagyszerű embereknek, akik hozzájárultak az őrült történetem
megszületéséhez.
Elsőként szeretném megköszönni a páromnak és a családomnak.
Köszönöm a rengeteg türelmet, tanácsot és a temérdek mennyiségű
szeretetet, amit tőletek kapok. Hálás vagyok, hogy mindig mellettem
álltok.
Hálásan köszönöm a barátnőimnek, akik az utolsó karakter
leütéséig segítségemre voltak: Sára, Vivi, Adél és Anett. Imádom,
hogy az életem részei vagytok.
Köszönöm a Coverist Studionak (Ádám és Fanni), akik ismét egy
Őrületes borítót terveztek.
Köszönöm Kovács Attila szerkesztőnek, akinek tanácsai nagyban
segítették a munkámat.
Hatalmas köszönet illeti Franciskát a tördelésért, Tündét és
Juditot pedig a korrektúráért.
Köszönöm nektek, hogy kívül-belül széppé varázsoltátok a
könyvem.
Kedves Olvasó!
Köszönöm neked, hogy engedtél a csábításnak és beléptél sötét
világomba. Remélem, élvezted a borzongást az intézet sötét
alagsoraiban.
Az Őrület határán írása közben nem titkolt célom volt, hogy az
olvasót magához láncolja a könyv. Azt szerettem volna, ha a vége
után sem ereszti majd el a történet. Egy dologgal én sem számoltam,
hogy ez a csapda engem is rabul ejt, és ha a karakterek nem engedik
el az írót, akkor ő csak egy dolgot tehet…
Hamarosan ismét találkozunk, addig is készülj az utolsó
felvonásra!
 Megjegyzések

[←1]
William Shakespeare: Ahogy tetszik (Szabó Lőrinc fordítása)

[←2]
William Shakespeare: Hazugság (Szabó Lőrinc fordítása)

[←3]
William Shakespeare: William Shakespeare szonettjei (Szabó Lőrinc
fordítása)

[←4]
William Shakespeare: Macbeth (Szabó Lőrinc fordítása)
 Tartalom
PROLÓGUS
1. FEJEZET
2. FEJEZET
3. FEJEZET
4. FEJEZET
5. FEJEZET
6. FEJEZET
7. FEJEZET
8. FEJEZET
9. FEJEZET
10. FEJEZET
11. FEJEZET
12. FEJEZET
13. FEJEZET
14. FEJEZET
15. FEJEZET
16. FEJEZET
17. FEJEZET
18. FEJEZET
19. FEJEZET
20. FEJEZET
21. FEJEZET
22. FEJEZET
23. FEJEZET
24. FEJEZET
25. FEJEZET
26. FEJEZET
27. FEJEZET
28. FEJEZET
29. FEJEZET
30. FEJEZET
31. FEJEZET
32. FEJEZET
33. FEJEZET
34. FEJEZET
EPILÓGUS
KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS