M. C.

BEATON
EGY HOLTTEST
ÉS MÁS SEMMI?
… Mert néha a pénznek is ára van…

Budapest, 2020
 A mű eredeti címe:
M. C. Beaton: The Skeleton in the Closet
Copyright © 2001 by M. C. Beaton
Fordította: Hoppán Eszter
Magyar kiadás © 2020 Lettero Kiadó, Budapest
Minden jog fenntartva.
A könyv vagy annak részlete semmilyen formában –
sem elektronikus, sem mechanikus úton vagy fény-
másolatban – nem közölhető a kiadó előzetes írás-
beli engedélye nélkül.
Szerkesztő: Takács Kriszta
Nyomdai előkészítés és tördelés: Formula Stúdió
Borító: Fekete Dóra Mónika
Jelen kiadás borítója M.C Beaton: Skeleton in the
Closet
(Robinson Publishing, ISBN-13: 978-1849016087)
alapján készült.
Elektronikus változat:
Békyné Kiss Adrien
ISBN 978-615-5685-46-0 (epub)
ISBN 978-615-5685-47-7 (mobi)
 Chris és Stella Jury,
valamint gyermekeik, Maisie és Joseph számára

~ szeretettel ~
 EGY

Miként az írástudatlanok is egyre nagyobb jártas-

ságra tesznek szert hiányosságuk leplezésében,
úgy történt ez Mr. Fellworth Dolphinnal, azaz Fell-
lel is, aki negyven felé közeledve még mindig szűz
volt, de ezt a tényt gondosan titkolta.
Elhúzódó ártatlansága onnan eredt, hogy mindig
félénk, langaléta, túlérzékeny fiú volt, szigorú és
érzelmi zsarolásra hajlamos szülők egyetlen gyer-
meke. Amikor megszületett, az anyja már elmúlt
negyven. Vasúti jelzőőr apja és háztartásbeli anyja
azt sulykolták belé, hogy élete értelme a tanulás és
szüleinek istápolása, akiknek ő az egyetlen táma-
sza. Felnövekedvén a szülei kezdtek „alkalmas” lá-
nyokat kiválasztani neki, akik azonban teljesen hi-
degen hagyták az ifjú Fellt sekélyes fecsegésükkel
és azzal, hogy csak a fényes esküvő és a szép kis
ház járt a fejükben, mindenféle romantikus elkép-
zelés nélkül. Mert Fell viszont született romantikus
volt, aki csak a könyvek világában élt.
Egyetemre készült, amikor az apja beteg lett, ve-
le pedig közölték, hogy azonnal munkába kell áll-
nia, különben „mind éhen halnak”. Egy Buss nevű
kereskedővárosban éltek Worcestershire megyé-
ben, ahol volt egy meglehetősen nagy, Palace nevű
szálloda, az ifjú Fell itt helyezkedett el pincérként.
Az apja néhány év múlva szívrohamban meghalt.
Az anyja onnantól kezdve ingerült és morózus lett,
állandóan panaszkodott. Néha, amikor Fell az éj-
szakai műszak végeztével hazaért a kínosan tisztán
tartott, kétszintes, négyszobás, teraszos házba, lát-
ta, hogy a nappaliban még ég a lámpa. Lába ilyen-
kor azonnal ólomnehéz lett, mert tudta, hogy meg
kell innia a meleg tejet, amit utált, és végig kell
hallgatnia az anyja panaszáradatát. Szabadidejé-
ben továbbra is olvasott: kémtörténeteket, kaland-
regényeket, krimiket, thrillereket, és élvezte az ak-
ció és a káosz világát.
Voltak ismerősei, de közeli barátai nem.
Bár nem volt hajlamos a depresszióra, a har-
mincnyolcadik születésnapja előtt egy nap, amikor
szokás szerint hazafelé gyalogolt a szállodából, hir-
telen rettentő sötétség ülte meg a lelkét. Az élet el-
szaladt mellette. Nem nézett ki rosszul: magas volt,
jó testalkatú, kellemes arcú, szürke szempárral és
széles, érzéki szájjal. Sűrű haja azonban idő előtt
kezdett őszülni.
A lámpa most is égett a nappaliban. Fell lelkileg
rákészült egy újabb kimerítő napzártára, miközben
hallgathatja anyja zsongító morgását, a kezében
tartogatva a meleg tejet, hátha suttyomban kiönt-
heti valahova.
Nem volt saját lakáskulcsa.
– Miért is kellene? – ellenkezett az anyja. – Én
mindig itthon vagyok.
Fell azért titokban csináltatott magának egy má-
solatot, afféle apró lázadásként. Csöngetett. Semmi.
Az ajtó nem nyílt ki, anyja mogorva arca sem jelent
meg az ajtóüvegben.
Elővette a kulcsát, és bement. A nappali felé in-
dult. Anyja a szokásos foteljében ült. Fell valamiért
azonnal tudta, hogy halott.
Mindene elzsibbadt. Hívta a mentőket és a rend-
őrséget. A mentővel együtt bement a kórházba. Ott
fojtott suttogással tudatták vele, hogy az édesany-
ja, akárcsak annak idején az apja, szívrohamot ka-
pott.
Hajnalban gyalogolt haza – sosem engedték meg
neki, hogy jogosítványt szerezzen –, és próbálta le-
küzdeni magában a bűntudatos megkönnyebbülés
érzését. Végre megszabadult a kötelesség utolsó
láncaitól is.
Hazafelé menet végignézett a város néma utcáin.
Ez a hely mindig is a börtöne volt. Még sosem járt
Londonban. A városháza órája hat ezüstös csilinge-
lést hallatott. A kelő nap fénye eléje vetette saját
elnyújtott árnyékát. Megborzongott, pedig máris
kezdett meleg lenni. Mi lesz most vele?

Másnap teljes meglepetésként érte Mr. Jamieson,

az egyik helyi ügyvéd hívása. Mr. Jamieson közölte,
hogy egy orvos barátja értesítette Mrs. Dolphin ha-
láláról, és megkérte Fellt, hogy fáradjon be az iro-
dájába az édesanyja végrendelete miatt. Fell el sem
tudta képzelni, hogy az anyja, aki gyakorlatilag ki
sem mozdult a házból évek óta, hogyan írhatott
végrendeletet és hogyan helyezhette azt el egy
ügyvédnél. Fell azonnal felhívta a szállodát, ahol
dolgozott, és bejelentette, hogy a temetésig nem
megy be. Még mindig furcsa zsibbadtságot érzett.
Fölvette az egyetlen öltönyét, meg az inget, amin
az anyja átfordította a kikopott gallért és man-
dzsettát. Sötétkék nyakkendőt kötött, és felhúzta
kifényesített cipőjét.
 Most már akár össze is koszolhatom, jutott eszé-
be, aztán elszégyellte magát a kicsinyes gondolat-
ra. Amikor lement a lépcsőn a földszintre, hogy ki-
lépjen az utcára, az anyja megszokott foteljére pil-
lantott az ablaknál, és szinte csodálkozott, hogy
üresen látja.

Mr. Jamieson túl fiatalnak tűnt ahhoz, hogy ismer-

hesse Fell anyját. A harmincas évei elején járhatott.
Sűrű, fényes fekete haja volt, sima arca és halvány
színű szeme a szarukeretes szemüveg mögött. Miu-
tán kifejezte részvétét Fell anyjának hirtelen elha-
lálozása miatt, a tárgyra tért.
– Az ön édesapja – kezdte Mr. Jamieson – halála-
kor mindenét az ön édesanyjára hagyta, Mrs.
Dolhhin pedig mindenét önre.
– Az nem lesz túl sok – felelte mentegetőzve Fell,
mert az ügyvéd irodája túl fényűzőnek tűnt ilyen
apró tételhez. – Bár, gondolom, az enyém lesz a
ház.
– Valójában egészen szép kis összegről van szó.
Fell pislogni kezdett. Odakint sütött a nap. Az ab-
lak alatt nyüzsgött a heti piac forgataga. A napfény
megcsillant az egyik könyvszekrény üvegajtaján.
 Az ügyvéd elmosolyodott.
– Soha nem nézett rá a szülei bankszámlájára?
Fell szomorkásan elmosolyodott.
– Sosem volt időm bankkivonatokat vagy papí-
rokat nézegetni.
– Nos, a háztól eltekintve egy ötszázezer fontos
összeg áll a rendelkezésére, plusz néhány rész-
vény. Persze az örökösödési illetéket meg kell fi-
zetni. Az első kétszázötvenezer font adómentes, a
maradékra negyven százalék az illeték.
– Hisz ez lehetetlen! – vörösödött el Fell. – Telje-
sen lehetetlen. Még csak tévénk sem volt soha.
– Az édesapja egész életében szorgosan gyűjtö-
getett. A megtakarításait magas kamatozású szám-
lán helyezte el.
– Nem mehettem egyetemre, dolgoznom kellett.
Az én fizetésemből éltek!
– Talán gondoskodni akartak arról, hogy önnek
kényelmes jövője legyen.
– De hát elvették a fiatalságomat! – robbant ki
Fellből.
Az ügyvéd feszengett.
– Térjünk a tárgyra, Mr. Dolphin. Engem jelöltek
ki a végrendelet végrehajtójának. Szeretné, hogy
megszervezzem a temetést?
 – Igen, köszönöm – válaszolta Fell, továbbra is
mélységes döbbenettel. – Azt sem tudnám, hogyan
fogjak hozzá.
– A temetés költségeit a hagyatékból rendezem.
Az örökösödési ügyek eltartanak egy darabig, de
addig is hozzá tud jutni a pénzhez.
– Kivehetek, mondjuk, kétezer fontot?
Fell maga sem tudta, honnan veszi a bátorságot
ahhoz, hogy ekkora összeget kérjen.
– Természetesen.

Amikor Fell kilépett az irodából, fortyogni kezdett

benne a düh. Végre szabad lett – szabadon utazhat,
vállalkozásba foghat, elkezdhet élni. De a szülei ki-
pusztították belőle az ambíciót és a tetterőt. Úgy
érezte magát, mint aki hosszú bezártság után bör-
tönből szabadul, és nem tud mit kezdeni az élettel,
a modern világ valóságával.
Még bankszámlája sem volt. Mindig az apjának
adta a fizetési csekkjeit, aztán az apja halála után
az anyjának, és csupán egy kevés készpénzt kapott
belőle vissza.
Elment a legközelebbi bankba az ügyvéd csekk-
jével, és számlát nyitott. Egészen könnyen ment.
 Otthon átkutatta az apja régi íróasztalát. Az
egyik alsó fiók mélyén elrejtett pénzes doboz la-
pult. Lezárva. Fellt kissé szentségtörő érzés kerí-
tette hatalmába, amikor keresgélni kezdett anyja
régi, viharvert borjúbőr táskájában. Az egyik
kulcscsomón talált egy ezüstkulcsocskát. Beleil-
lesztette a zárba, és működött. Kinyitotta a dobozt.
Tele volt takaros, „ezer font” címkével ellátott
pénzkötegekkel. Remegő kézzel számolta le. Majd-
nem ötvenezer fontot talált. Már éppen vissza
akarta pakolni az egészet a dobozba, hogy elvigye a
bankba és betegye az új számlájára, amikor hirte-
len beléhasított a kérdés, hogy vajon az apja ho-
gyan juthatott hozzá ilyen nagyságrendű kész-
pénzhez. Nyilván nem írta bele az adóbevallásába.
Fell a konyhaszekrényhez lépett, elővette a kizá-
rólag karácsonyra tartogatott whiskyt, és emberes
adagot töltött belőle magának. Leült, szopogatni
kezdte, és végignézett a nappalin: a sötét, olcsó bú-
torokon, az avítt lószőr – lószőr! – kanapén, a bar-
nára festett ajtókon és lambériákon, a kifakult,
unalmas tapétán. Az ismerős környezet mintha
börtönbe zárta volna. Ugyan mit számít az örök-
ség? Úgyse mer soha semmit kezdeni vele. Felállt,
hogy megkeresse anyja telefonfüzetét, amiben a
még élő rokonok telefonszámai sorakoztak, és vé-
gighívogatta őket a halálhírrel, meg azzal, hogy
majd értesíti őket a temetés pontos idejéről. Aztán
a temetkezési vállalkozó jelentkezett. Megegyeztek
a koporsó árában és abban, hogy a temetés három
nap múlva legyen a városi temetőben, délelőtt tíz
órakor. A temetkezési vállalkozó érdeklődött, hogy
a megboldogult Mrs. Dolphin zsidó, katolikus vagy
protestáns volt-e. Anglikán, felelte Fell, mire a gya-
korlatias vállalkozó azonnal felajánlotta, hogy kap-
csolatba lép a Szent Péter-templom lelkészével a
szertartást illetően. Fell letette a kagylót. Hirtelen
nagyon szerette volna visszakapni az anyját, hogy
megkérdezhesse tőle, miért verték a fogukhoz a
garast és szűkölködtek annyi évig. Hogy megkér-
dezze tőle, miken gondolkodott az otthon eltöltött
hosszú, magányos napokon. De most már túl késő
volt.
Újra végighívta a rokonokat, és közölte velük a
temetés időpontját. Ez jól ment neki. Mindig is kö-
telességtudó volt.

Másnap csöngettek, és Fell kiment ajtót nyitni. Az

anyja nővérének, Agnes néninek vénségesen vén,
kellemetlen alakját pillantotta meg az ajtó előtt.
 – Gyere be, nénikém – invitálta Fell. – Egészen
Walesből jöttél idáig?
– Igen, de egy barátnőmnél, Nancynél szálltam
meg Worchesterben a temetésig. – A néni tekintete
körbejárt a nappalin. – Van itt egy-két szép dolog.
Szükséged lesz valakire, aki gondoskodik rólad.
Doris mindig azt hajtogatta: „Nem tudom, ki fog
gondoskodni az én kisfiamról, ha én már nem le-
szek, és ki fogja neki odaadni a meleg tejét.” Ezért
úgy döntöttem, hogy feláldozom magam, és ideköl-
tözöm hozzád.
Fellt elfogta a rémület. A nagynénje erősen ha-
sonlított halott édesanyjára. Bajuszka, halovány és
apró szempár, kerekded testalkat és szigorúan be-
gombolt kardigán.
– Milyen kedves tőled – szólt Fell –, de meglep,
hogy anya nem szólt. Eljegyeztem magam. Persze e
miatt a tragikus helyzet miatt későbbre tolódik az
esküvő.
Agnes néni döbbenten ült le, és Fellre meredt.
– Hogy hívják?
Fell fantáziájának szárnyakat adott a kétségbe-
esés.
– Maggie Partlett.
A szállodából ismert egy pincérnőt, akit így hív-
tak. Vastag szemüvegű, csepűhajú, tenyeres-talpas
lány volt.
 – Mit csinál?
– Pincérnő ugyanabban a szállodában, ahol én.
– Nos, nem tudtam. És itt ez a ház ezzel a sok
szép bútorral.
Fellben mintha elszabadult volna valami.
– Maggie-nek nem igazán tetszik – felelte. – Tu-
dod, mit? A temetés után felpakoltatok mindent
egy teherautóra, és elküldöm neked Walesbe.
– Ez borzasztóan kedves tőled – jegyezte meg
Agnes néni. – Ennyi szép holmi! Emlékszem, ami-
kor megvették. Istenem. Rendes fiú vagy. Ezt majd
a te Maggie-dnek is megmondom a temetésen.
– Nem lesz ott. Az anyja Bedfordban él, és beteg,
úgyhogy most ott van vele.
– Szomorú. Néhány hónap múlva azonban újra
jövök, és akkor majd bemutathatsz. Most mennem
kell.
– Hívok neked taxit. Fizetem.
– Micsoda? Egészen Worchesterig?
– Van egy kis megtakarított pénzem.
– Az biztos, hogy kellemesebb, mint a buszt vár-
ni ebben a hőségben. Hihetetlenül forró nyár lesz.
A pitypangból látszik.
– A pitypangból?
– Igen, abból. Tele van vele az út széle. A vidéki
emberek úgy tartják, hogy ha sok a pitypang, forró
lesz a nyár.
 – Pitypangos nyár – nevetett Fell. – Elnézést,
hogy nevettem – hadarta aztán gyorsan. – Biztosan
a gyász teszi.
És, isten bocsássa meg, tette hozzá magában, az,
hogy egyáltalán nem is gyászolok.

Miután a nagynénje távozott, Fellnek az jutott

eszébe, hogy az örökségről nem is tett neki emlí-
tést. A többi rokona szinte mind halott volt már. De
ott volt a két unokatestvére, Barbara és Tom. Talán
nekik lehetne juttatni az örökségből. Nem!, kiáltot-
ta azonnal egy hang a fejében. A fiatalságommal
szolgáltam meg. Ekkor Fell sírásban tört ki, amiért
sosem szerette az anyját, és örült annak, hogy
meghalt.
Egy idő után felszárogatta a könnyeit, és új
szemmel nézett körül a lakásban. Az emeleten két
hálószoba volt, a földszinten egy nappali és egy
szalon meg egy kis konyha. A szalon afféle régimó-
di vidéki „tisztaszoba” volt, a legszebb berendezés-
sel: háromrészes ülőgarnitúra, melynek plüsskár-
pitját még az eredeti nejlonborítás fedte; egy rojtos
állólámpa, ugyancsak nejlonburkolattal a búráján;
porcelános vitrin, drapp padlószőnyeg, üveg do-
hányzóasztal fehér kovácsoltvas lábakkal. Fell kép-
zeletben mindent eltüntetett, a tapétát is lehámoz-
ta a falról, feltépte a padlószőnyeget. Mi lenne, ha
egyszer, amikor már mindent kidobált… szóval mi
lenne, ha a nappaliból egy hatalmas konyhát csi-
náltatna modern gépekkel, hosszú pultokkal, fé-
nyes rézserpenyőkkel és friss fűszernövényekkel?
A szemét ismét elöntötték a bűntudat könnyei. Va-
lami sötétség a lelke mélyén azt súgta neki, hogy ez
az élet sosem fog eljönni. Jobb, ha úgy hagy min-
dent, ahogy van. Majd továbbra is mindennap éjjel
jön haza a sötét, kihalt házba, és hallgatja anyja
szellemének panaszkodását.
Muszáj volt megint kimozdulnia, ki a napfényre,
hogy csináljon valamit, bármit. Elsétált egy autós-
iskolába, és beiratkozott egy vezetői tanfolyamra,
aztán rendelt egy tévékészüléket aznapi kiszállí-
tással, majd elment a szállodába, és beadta a fel-
mondását.
Éppen kilépett a kapun, amikor bűntudatos
meglepetéssel az esti műszakba érkező Maggie-t
pillantotta meg.
– Ó, Fell – pislogott rá a lány vastag szemüvegén
keresztül. – Részvétem az édesanyád miatt.
– Kösz, Maggie. Épp most mondtam fel.
 – Ez a hely már nem lesz ugyanolyan nélküled –
jegyezte meg félénken Maggie.
Mindketten nagy könyvmolyok voltak, és sokat
beszélgettek kedvenc íróikról.
– Idehallgass, Maggie. Csináltam egy ostobasá-
got. A nagynéném azzal fenyegetőzött, hogy hoz-
zám költözik, én pedig gyorsan rögtönöztem neki
valami hazugságot. Azt mondtam, hogy eljegyezte-
lek téged.
Ha szép lennék, nem is tartanád olyan ostobaság-
nak, gondolta Maggie. De hangosan így válaszolt:
– És mit fogsz csinálni, ha rájön, hogy nem igaz?
– Majd később ráérek ezzel foglalkozni – felelte
Fell, hirtelen elcsüggedve.
– Én szívesen belemegyek a játékba – jelentette
ki gyorsan Maggie. – Aztán a temetés után szakít-
hatunk.
Fell úgy nézett rá, mintha először látná életében.
A lány lógó hajára ráfért volna egy vágás és formá-
zás, a ruhája leginkább formátlan zsákra hasonlí-
tott, és a vastag szemüveg is rontott az összképen,
Maggie szája azonban szép formájú volt, a szeme
pedig kedves.
– Nagyon rendes tőled – jegyezte meg Fell.
– Elmenjek veled a temetésre?
 Fell fölkacagott, mire Maggie pislogni kezdett.
Úgy rémlett neki, hogy soha ezelőtt nem hallotta
Fellt nevetni.
– Azt mondtam a nénikémnek, hogy a beteg
anyukádat ápolod Bedfordban.
– Szerintem szükséged lesz segítségre a teme-
tésnél – vélte gyakorlatiasan Maggie. – Enni- meg
innivalóról kell gondoskodni a gyászolóknak.
– Erre nem is gondoltam.
– A nénikédnek majd azt mondod, hogy rosszul
értette a múltkor. Nem lesz semmi gond, rám
hagyhatod a vendéglátást. De valószínűleg nem
lesz olcsó.
– Ha már a költségeknél tartunk, inkább egy
ebéd mellett beszéljük ezt meg holnap, ha ráérsz.
Valamit mondanom kell neked, Maggie, amit senki
más nem tudhat.
– Örömmel. Hol?
– Ott az a francia étterem a folyónál. Egy órakor?
– Rendben. A magamét én fizetem.
– Éppen erről akarok beszélni. Én hívlak meg. De
ne szólj senkinek.
– Az nem lesz nehéz – szomorodott el Maggie. –
Senki se áll szóba velem, kivéve azt a nyavalyás
olasz bárpultost, aki mindig kinevet.
– Akkor holnap egykor.
 Fell elindult hazafelé, és épp egyszerre érkezett
meg az új televízióval. Vajon mit gondolhatnak az
idősebb szomszédok, töprengett bűntudatosan,
amikor látják, hogy közvetlenül az anyja halála
után antennát szerelnek a tetőre és tévékészüléket
visznek be a házba? Hirtelen elszégyellte magát, de
az aznapi szűkös bátorságadagját már kimerítette,
és nem tudta rávenni magát, hogy közölje a szállí-
tókkal: meggondolta magát. Így inkább borravalót
adott nekik, aztán amikor egyedül maradt, úgy
döntött, hogy tévézik egy kicsit.
Ekkor megszólalt a csengő.
Ajtót nyitott. A lelkész, Mr. Sneddon állt a küszö-
bön.
Görcsbe rándult a gyomra. Nem kedvelte Mr.
Sneddont, mert Mr. Sneddonból hiányzott minden-
féle eredetiség. Rengeteg könyvben olvasott ilyen
Mr. Sneddonokról, a trendi, tapsikolós lelkészek-
ről, akik égnek a vágytól, hogy a tévelygő ifjúságot
megnyerjék az egyháznak, miközben elidegenítik
maguktól a régi, hűséges híveket. Nagyon bosszan-
tó, amikor egy unalomig gyakran megírt figura
egyszer csak megjelenik az ember ajtajában.
Mr. és Mrs. Dolphin rendszeres templomjárók
voltak a régi tiszteletes idejében. Mrs. Dolphin
azonban az utóbbi időben hanyagolta a miséket,
inkább csak üldögélt a nappali csipkefüggönye
mögött, és onnan figyelte a tovasuhanó világot.
– Jöjjön be – invitálta Fell, és arra gondolt: soha
többé csipkefüggönyt.
A lelkész bement, és leült. Piros susogós melegí-
tőt és edzőcipőt viselt. Jó nagy lábbal áldotta meg a
Teremtő. A nagy lábú embereknek nem lenne sza-
bad edzőcipőben járniuk, gondolta Fell, mert az a
láb eluralkodott az egész szobán.
– Fiam – kezdte a lelkész, aki nagyjából ugyan-
olyan idős lehetett, mint Fell –, sötét nap lehet ez a
számodra.
– Az – morogta Fell.
– Gondolom, hogy Taylor és Fenwick, a temetke-
zési vállalkozók már elintéztek mindent.
– Igen, az ügyvéd mindenről gondoskodik.
– Nagyon szívesen elvégzem a szertartást. Van
valami kívánságod, milyen zsoltárokat szeretnél?
– A „Zarándoknak lenni”-t, a Huszonharmadik
zsoltárt és a „Fel, keresztény katonák”-at.
A lelkész a homlokát ráncolta.
– Érzésem szerint a „Fel, keresztény katonák”
egy kissé militáns.
Fell majdnem meghátrált, aztán mégis kibökte:
– Anyám biztosan ezeket választotta volna. A be-
szédet pedig a régi anglikán imagyűjteményből
szeretném.
 – Haladnunk kell a korral, és…
– A régi imádságoskönyv legyen. Ezt szeretném,
vagyis anyám ezt szerette volna.
– Rendben – felelte vonakodva a lelkész.
Miután Sneddon távozott, Fell úgy érezte, azon-
nal ki kell mennie a házból. Úgy döntött, hogy sétá-
ra indul. A Buss folyó középen szelte ketté a várost,
a régi kastélykertek közt. A bussi kastély a közép-
korban az egyik warwicki Earl második otthonául
szolgált. Most a Nemzeti Örökségvédelmi Hivatal
tulajdonát képezte. Vastag falainak alja beleveszett
a folyó csillámló vizébe, ahol csónakok és hajók
közlekedtek és szomorúfüzek áztatták új hajtásai-
kat.
A kastélykert szinte teljesen elhagyatott volt.
Fell letelepedett egy vízparti padra. Két hattyú
úszott el előtte. Olyanok, mint én, gondolta Fell. A
felszínen nyugalom és méltóság, miközben az
úszóhártyás tappancsok vadul taposnak a láthatat-
lan mélységben.
Honnan van ez a rengeteg pénz?
A szülei bizonyosan törvénytisztelő polgárok
voltak – nagyon is azok. Fell apja folyton panasz-
kodott a dologtalan léhűtők és drogosok miatt. Mi-
ért nem tette be azt a pénzt a bankba? Az adóható-
ság elől rejtegette volna? De miért? Ha egyszer le-
gális módon jutott hozzá…
 Zavaros gondolatai Maggie felé kanyarodtak. Mi-
lyen jó lenne valaki, akit a bizalmába avathat.
Maggie kedves és megbízható lány. Az ő jelenlété-
ben Fell nem volt ideges, mert nem nőként tekin-
tett rá. Vágyálmaiban a nőket mindig magasnak,
gyönyörűnek és hosszú lábúnak látta. Már régeb-
ben is randizhatott volna, de ehhez pénzt kellett
volna kérnie a szüleitől, ami vég nélküli kérdések-
hez vezetett volna. Továbbá mindkét tömzsi szülő-
je igen erőteljes és domináns személyiséggel ren-
delkezett. Az apja tizenkét éves kora után már nem
verte többé, de Fell még mindig jól emlékezett arra
a félelemre, ami elfogta, ha az anyja kiejtette a ret-
tegett szavakat: „Majd apád kézbe vesz, ha hazaér.”
Jött a várakozás, aztán a verés a meztelen hátsójá-
ra az apja bőrszíjával. Soha senkinek nem beszélt
erről, és még később is jó ideig úgy gondolta, hogy
ez a nevelés szerves része.
Felállt, és elindult a főutcán. Nézte a rengeteg
boltot, melyek tele voltak mindenféle dologgal,
amelyeket most már megvehetett magának, ha
akarta. Megállt egy férfidivatüzlet előtt, és szem-
ügyre vette homályos tükörképét a kirakatban. Az
öltönye viseltes volt, az anyaga silány.
Újra a pénz jutott eszébe. Tényleg megoszthatná
a maradék kevés rokonnal. Majd a temetés után.
 Vett magának egy adag halat sült krumplival,
hazament, bekapcsolta a tévét, és belefeledkezett a
mozgó, színes képekbe.

Másnap korán felkelt, és az új kaland érzésével el-

ment a helyi Marks & Spencerbe, ahol vett egy za-
kót, néhány nadrágot, egy csíkos inget és egy se-
lyem nyakkendőt. Ezután az ékszerészhez vezetett
az útja. Kell egy gyűrű Maggie-nek. Amikor először
szemügyre vette az eljegyzési gyűrűket, még úgy
gondolta, bármi egyszerű megteszi. Végül azonban
egyik sem nyerte meg a tetszését. Maggie hatalmas
szívességet tesz. Miért ne venne egy olyan darabot,
amit megtarthat, ami egy kicsit eredetibben néz ki?
Átment a régiségboltba, ahol ékszert is tartottak.
Nagy gonddal kiválasztott egy súlyos viktoriánus
aranygyűrűt jókora, négyszögletes csiszolású sma-
ragddal. Az ár hallatán pislogni kezdett. Készpénz-
zel fizetett, és közben újra előkúszott a lelke mé-
lyéről a kétely. Honnan származhat ez a pénz?
Gyorsan száműzte a gondolatot, hazatért, és átöl-
tözött újonnan vásárolt ruháiba. Kezdte magát tel-
jesen új embernek érezni.
 Maggie idegesen ácsorgott az étterem előtt, mely
egy régi, György korabeli udvarház volt a folyópar-
ton, a kastélykertben. Fellnek fogalma sem volt ar-
ról, Maggie mennyire igyekezett a lehető legjobb
formáját mutatni. Hosszú, kétszersültszín vászon-
szoknyát viselt, karcsúsított blézert és citromsárga
selyemblúzt. Fell csak a megnyugtatóan ismerős
Maggie-t látta.
Beléptek az étterembe. A hely roppant előkelő
volt, de ez nem ijesztette meg Fellt. Új öltözéke
páncélként védte. Maga mögött hagyta a félénk,
szürke Fellt.
A teraszra néző franciaablaknál kaptak asztalt.
– Rendelj nekem is – suttogta Maggie. – Bármi jó.
Fell egyszerű ételsort rendelt: uborkalevest,
buggyantott lazacot salátával, majd, jókora me-
részségről téve tanúbizonyságot, egy üveg pezsgőt
is hozatott. Amikor a pincér elment, elővette az ék-
szerdobozt, és átnyújtotta Maggie-nek.
– Ez a tiéd. Legalább legyen látszatja annak, hogy
ki vagy a szereped szerint.
Maggie kinyitotta a dobozt. A smaragd zölden
szikrázva üdvözölte. A lánynak elállt a lélegzete.
Hirtelen nagyon élesen érzékelt mindent, az ét-
készleten megcsillanó napfényt, a teraszon csere-
pekben nyíló muskátli szúrós szagát, a folyó vizé-
nek zúgását.
 – Csodálatos – lehelte. – Igazi?
– Nagyon remélem.
– Majd visszaadom.
– Ne, kérlek, ne. Szerettem volna valami külön-
legeset adni neked, amit megtarthatsz.
Maggie reszketegen fölkacagott.
– Illik a szememhez.
Fell meglepetten meredt rá.
– Látod? – vette le vastag szemüvegét a lány.
A szeme nagy volt és zöld, aranyszín pöttyökkel.
– Gyönyörű a szemed – jegyezte meg Fell. –
Hordhatnál inkább kontaktlencsét.
A szép zöld szempár megtelt könnyel.
– Mi a baj? – kérdezte gyorsan Fell.
Maggie zsebkendőt kotort elő, megtörölte a
szemét, aztán visszavette a szemüvegét.
– Csak fáradt vagyok, Fell, ennyi az egész. Isme-
red a helyzetemet. Az utolsó vendégek hajnali
egyig maradtak. El kellett mondanom anyámnak az
eljegyzésünket. Persze neki fogalma sincs arról,
hogy színjáték az egész, és találkozni akar veled.
Most azt mondtam neki, hogy nagyon lesújtott a
gyász, aztán meg majd közlöm vele, hogy felbon-
tottuk.
– Utálom, hogy miattam hazudnod kell.
– Amúgy is mindig hazudozom anyámnak. Ez af-
féle önvédelem. Apám már nem él. Anyám mindig
azt hajtogatja, hogy úgyse lesz soha pasim, ezért
időről időre kitalálok egy barátot. De azok sosem
jegyeznek el, hanem vagy meghalnak, vagy külföld-
re távoznak. De hagyjunk engem. Miről akartál be-
szélni?
Fell eddig csak az örökségről akart mesélni
Maggie-nek. De az együttérző tekintet hatására úgy
döntött, hogy teljesen az elejéről kezdi. Mindent
elmesélt a lánynak: a gyerekkorát, a megkönnyeb-
bülését az anyja halálakor, a bűntudatot, a rejtélyes
pénzösszeget a dobozban. Végül ezzel zárta:
– Nem is értem, miért nem beszéltem a roko-
noknak a pénzről vagy miért nem adtam nekik be-
lőle. Nem tudom, milyen az anyagi helyzetük. A
szüleim sose beszéltek róluk. Igazából nemigen be-
széltek semmiről. Mindössze annyit tudok, hogy az
egész összeget meg akarom tartani magamnak.
Mohóság lenne?
– Dehogy, ez a te örökséged. Úgysem tudnál ele-
get adni, csak irigykedést és felfordulást okoznál.
Majd a temetésen beszélünk velük, és kiderítjük,
van-e szükségük pénzre. Ha nincs, akkor nem kell
aggódnod. A tiéd, megtarthatod.
– Az az ötvenezer izgat. Amihez már hozzányúl-
tam.
 – Nem hinném, hogy illegális dologról lenne szó.
Volt még valami abban az íróasztalban, ami nyom-
ra vezethetett volna?
– Nem kutattam tovább.
– Ebéd után elmegyek veled. A mai napot kivet-
tem szabadnapnak. Megnézem magamnak a kony-
hádat, ha egyszer készíteni kell valamit a temetés
utánra.
– Rendben – bólintott Fell. – De hozathatok is
ennivalót.
– Abból látnák, hogy tele vagy pénzzel. Van
mikród?
– Nincs, de vehetek egyet.
– Vehetünk mindenféle finomságot a Marksnál,
és abban fel tudom melegíteni. Hagyd csak rám. És
mit szándékozol csinálni? Utazgatni fogsz?
– Gondoltam rá. De nem akarom elszórni a
pénzt. Talán belevágok valami vállalkozásba. Eset-
leg egy étterembe.
– Az étterem ugyanolyan lenne, mint az, amit
eddig is csináltál egész életedben.
Fell lustán rámosolygott. Élvezte a fél üveg pezs-
gő szokatlan hatását, és a megkönnyebbülést, hogy
végre kibeszélhette magát egy másik emberi lény-
nek.
– Te mit csinálnál a pénzzel, ha a tiéd lenne?
 – Én is olyan vagyok, mint te. A könyvek a viga-
szaim, a barátaim. Én egy kis könyvesboltot nyit-
nék kávézóval, néhány asztallal. Versfelolvasásokat
rendeznék meg ilyesmiket. Persze ez butaság.
– Csináljuk meg! – kiáltott fel lelkesen Fell.
– Együtt? – kérdezte erőtlenül Maggie.
– Ott akarsz maradni a szállodában?
– Te jó ég, dehogy! Tényleg meg lehetne csinál-
ni?
– Miért is ne? – tárta szét a kezét Fell. – Rengeteg
lehetőségünk van. Maggie, te egész eddig engem
hallgattál. Én viszont semmit sem tudok rólad. Me-
sélj.
– Egy kissé én is abban a csapdában vergődöm,
amiben egykor te – felelte a lány. – De nem azért,
mert az anyám elnyom, távolról sem, hanem mert
félek élni, félek kockázatot vállalni, félek a sze-
génységtől. Van két nővérem, ők már férjhez men-
tek. Anyunak is akadnak mindenféle pasijai, akik
olykor ott is alszanak. Anyu nagyon éles nyelvű nő,
sokszor kisebbrendűségi érzésem van mellette.
Talán a pezsgő tette, talán Maggie szomorú, el-
keseredett arckifejezése, hogy Fell egyszerre így
szólt:
– Költözz hozzám.
Maggie rámeredt.
 – Miért is ne? – folytatta Fell. – Modern világban
élünk. Barátok vagyunk.
– Kezdem úgy érezni magam, mintha elgázolt
volna egy úthenger – felelte Maggie.
– Tiszteletben tartjuk majd egymás személyes
terét – nyugtatta a lányt Fell. – És már úgyis oda-
ígértem Agnes nénikémnek a régi bútorokat. Úja-
kat akarok, világos színűeket és vidámakat.
– És minden tiszta lesz – lehelte Maggie.
– Nálunk mindig is az volt.
– A mi lakásunk egy szemétdomb. Én tisztán tar-
tom a saját szobámat, de anyu nem törődik sem-
mivel. Próbálok feltakarítani utána, de mostanában
már feladtam.
– Hagyd ott a szállodát.
– Csak úgy?
– Csak úgy. Szükségem van rád, Maggie.
– Ez most igazi ajánlat volt? – kérdezte Maggie
könnyed kacajjal.
Hirtelen azonban a régi Fell nézett vissza rá szo-
rongó és feszült arccal.
– Csak vicceltem, Fell – hadarta a lány gyorsan. –
Barátok vagyunk, nem igaz? Semmi ostobaság.
Csak barátság.
Fell megkönnyebbültnek tűnt.
– Csak barátság.
– Megyek, bepúderezem az orromat.
 Maggie átvágott a női mosdón, és a kézmosónak
támaszkodott.
– A Maggie-knek a mai világban el kell fogadni-
uk, amit kapnak – mondta komolyan a tükörképé-
nek.
Mégis néma zokogás tört fel a torkából, a meg-
bántott gyerek hangja. Gyorsan rendbe hozta a
sminkjét, és visszament Fellhez.

Kiderült, hogy Maggie-nek van egy kis autója, ami-

ről Fellnek eddig fogalma sem volt. A lány haza-
ment érte, és megkérte Fellt, hogy várja meg. Még
túl korai lett volna találkozniuk az anyjával.
Miután Maggie befutott egy bőrönd ruhával, el-
mentek vásárolni egy mikrót, majd telepakolták a
kocsit mindenféle finomsággal a Marks and Spen-
cerből.
Amikor mindent kiraktak a konyhában, Fell gyá-
szosan jegyezte meg:
– Kell egy új hűtő is. Ebben a kicsiben aligha fog
elférni minden.
Vettek mindenféle italt, és hozzá poharakat is.
Maggie fel-alá nyüzsgött, mindent megvizsgált.
 – Hány rokon lesz? – érdeklődött.
– Kevés – válaszolta Fell. – Ott van Agnes néni,
aki özvegy. Meg Tom és Barbara, az unokatestvére-
im, és Barbara férje, Fred. Ennyi.
– Remélem, éhesek lesznek. Jó sok minden ösz-
szevásároltunk.
– Egy részét megehetjük mi is vacsorára. Nyi-
tunk hozzá egy bort.
– Rendben. Melyik szoba lehet az enyém?
– Én beköltözöm a szüleimébe, és az én szobám
lehet a tiéd. Anyád mit szólt?
Maggie elpirult.
– Nem volt otthon, úgyhogy üzenetet hagytam
neki.
– Akkor bármelyik pillanatban itt lehet.
– Azt nem írtam meg neki, hová megyek, csak
annyit, hogy majd hívom.
– Jobb, ha túlesel rajta – vélte Fell. – Ott a telefon.
– Ez az a híres íróasztal?
– Igen. Intézd el a telefont, aztán alaposan átnéz-
zük.
Maggie felhívta az anyját. A beszélgetés megle-
hetősen egyoldalúra sikeredett. A lány csak egy-
szer felelte, hogy „De hát… olyan hirtelen történt”.
Aztán letette.
– Anyám irtó dühös. Azt mondja, szüksége van a
lakbér-hozzájárulásomra.
 – Boldogulni fog egyedül?
– Persze. De muszáj lesz keresnem valami mun-
kát, Fell. Nem élősködhetem rajtad.
– Ó, a pénzről majd én gondoskodom – közölte
Fell nagyvonalúan. – Nemsokára belevágunk a vál-
lalkozásunkba. Addig is vegyél ki a dobozból,
amennyi kell.
– Mi lesz az íróasztallal?
– Máris megnézzük.
Fell előszedte a banki papírokat, kivonatokat.
– Ezekben nincs semmi különös – jegyezte meg
Maggie. – Egy dolgot kivéve.
– És mi az?
– Amióta dolgozol, minden héten be van téve a
fizetésed. Kivét ugyanakkor nincs. Pedig biztosan
kellett fizetniük a számlákat, a helyi adókat, a vil-
lanyt, a gázt, satöbbi. De nincs semmilyen terhelés.
És azt mesélted, zsebpénzt is kaptál mindig.
– Ez fura. Az ember azt gondolná, hogy az adóha-
tóság felfigyel az ilyesmire.
– Semmi okuk nem volt rá, a béredből levonták
az adóelőleget. De akkor miből éltetek?
– Bizonyára volt még valahol pénz, sokkal több,
mint amennyi a dobozban.
– Az pontosan ötvenezer?
Fell kinyitotta a pénzes dobozt.
 – Egy kicsivel kevesebb. Húszas kötegekben, lá-
tod? Nemrég számoltam meg – pörgette át a ban-
kókat.
– Talán volt valami gazdag rokonuk.
– Semmi ilyesmiről nem tudok. Szűkölködtek és
kuporgattak. Még nyaralni se voltunk soha.
– Biztosan van a múltadban valami, ami megma-
gyarázza a dolgot. Nincs valahol egy régi fénykép-
album?
– Nem emlékszem rá, hogy lenne ilyesmink.
– Még esküvői kép sincs sehol – pillantott körbe
Maggie a homályos helyiségben.
– Nézzük meg anyám szobájában. Eddig még
nem volt lelkierőm hozzányúlni semmihez.
Fölmentek az emeletre. A hálószoba sötét volt.
Egy hatalmas dupla ágy uralta. Az ablaknál fésül-
ködőasztal állt, előtte kemény támlájú szék. A kan-
dallót eltorlaszolták. Az egyik falfelületet szinte tel-
jes egészében elfoglalta egy hatalmas, Edward-
stílusú gardróbszekrény.
Fell kinyitotta. Az anyjának nem volt sok ruhája.
Elhúzta az orrát, amikor megcsapta a molyirtó sza-
ga. Az akasztós ruhák fölötti polcon kalapok árvál-
kodtak.
– A temetés után összepakolhatnánk mindent
dobozokba – jelentette ki Maggie. – És elvihetnénk
az Oxfambe.
 – Van valami a kalapok mögött – tapogatózott
Fell a polc hátuljában.
Egy régi fényképalbumot húzott elő. Odavitte az
ágyhoz. Maggie letelepedett mellé, és Fell kinyitot-
ta. Megtalálták persze az esküvői fotót, és Fell meg-
lepve látta, hogy az anyja milyen csinos és filigrán
rajta. Az apja büszkén feszített új ruhájában, és jó-
kora rozmárbajszot viselt.
– Ezt vajon miért nem mutatták meg nekem so-
ha? – tűnődött. – És itt egy munkahelyi kép is
apámról. Mögötte a vasúti biztosítóberendezés.
Hirtelen belévillant egy emlék, ahogyan az any-
jával átvágnak a síneken épp a képen látott helyen
egy forró nyári napon. Füzike nőtt a sínek mellett,
és a levegőt átitatta a vasút jellegzetes korom- és
kátrányszaga.
Egy másik képen az apja a peronon állt más vas-
utasokkal. Aztán egy olyan fotó következett, ame-
lyen egy házaspár teázott egy nagy udvarház gye-
pén. Idősödő, arisztokratikus külsejű emberek vol-
tak.
– Ezek kik? És hol készült a kép? – tudakolta
Maggie.
– Fogalmam sincs – csodálkozott Fell.
Aztán újabb vasúti fényképek következtek, és az
album véget ért.
 – Rólad nincs is fotó! – kiáltott fel Maggie. – Na-
gyon furcsa.
– Majd megkérdezem Agnes nénit, hogy neki
vannak-e képei. Most fejezzük be, Maggie. Ennyi
elég volt mára.
Az este további részét borozással és tévézéssel
töltötték.
Aztán Fell keresett tiszta ágyneműt, megágya-
zott magának az anyja szobájában, és áthúzta tisz-
tával a saját ágyát Maggie-nek.
– Remélem, jó lesz – mondta félszegen.
– Biztosan – felelte Maggie.
Fell sokáig feküdt ébren. Próbált visszaemlékez-
ni a szeretet bármilyen megnyilvánulására a gye-
rekkorából, puszira, ölelésre, de semmit sem tu-
dott felidézni. Imádkozott az anyja lelki üdvéért,
aztán bocsánatért fohászkodott, amiért nem tudta
meggyászolni. Maggie is sokáig forgolódott álmat-
lanul, nem tudta feldolgozni az életében beállt hir-
telen változásokat. Szerelmes lenne Fellbe? Fell az
egyetlen, aki valaha is kedves volt hozzá. Maggie
azért kezdett kaland- és kémsztoris könyveket is
olvasni, hogy több közös témájuk legyen az étte-
remben. Mégse gondolt soha arra, hogy lefeküdjön
vele. Fiatalabb korában kétszer volt testi kapcsola-
ta, egyszer egy kocsi hátuljában egy üzletemberrel,
egyszer pedig egy borügynökkel. Mindkét eset
után mocskosnak és megalázottnak érezte magát.
Most viszont azon töprengett, vajon mennyire sze-
retné, hogy Fell beleszeressen és megkívánja. Ta-
lán majd összeszoknak. A zsigereiben azonban
érezte, hogy ezt a férfit nagyon könnyű elijeszteni.
 KETTŐ

Doris Dolphin temetése egy gyönyörű késő májusi

napon volt. A nap fényesen sütött le a düledező
sírkövekkel teli templomkertre, a dúsan sárgálló
aranyesőre a templomkapunál és a fűcsomók közt
virító pitypangokra.
A Szent Péter-templom ősi épülete még a nor-
mannok idejéből származott, amelynek szász alap-
jait is megtalálták. A színes üvegablakok túlélték a
cromwelli tisztogatásokat: drágakő-ragyogású szí-
nes fényfoltok virítottak a padokon és a földön.
A szép idő ellenére Agnes néni nyakig begom-
bolkozott a tweedkabátjába. A koporsó az oltár
előtt állt, rajta Fell magányos koszorújával.
 Noha a lelkész tartotta magát Fell kívánságaihoz
a zsoltárokat illetően, ezeket egy zenekar játszotta
el. Anya utálta volna, gondolta Fell.
A szertartás után egyetlen hatalmas limuzinnal
mindannyian – Barbara és a férje, Tom unokatest-
vére, Agnes néni, Fell és Maggie – a városi temető-
be hajtattak a halottaskocsi mögött.
Komor fekete kosztümjében Maggie tűnt az
egyetlen gyászolónak, aki az alkalomhoz illően öl-
tözött fel. Fell az új zakóját és nadrágját vette fel
fekete nyakkendővel, Tom unokatestvére kék öl-
tönyt és piros nyakkendőt viselt, Barbara sárga
nadrágkosztümöt, a férje, Fred pedig egy Toméhoz
hasonló kék öltönyt.
Fell próbálta a kellő szomorúságot kicsiholni
magából, ám inkább csak fagyos zsibbadtságot ér-
zett, a meleg idő ellenére. Sírkövet kell majd ren-
delni, gondolta.
Nem beszélgettek egymással, de amikor vissza-
tértek a házba, és Maggie kötényt kötött, hogy a
konyhába menjen, Fell körbekínálta az italokat.
Már megbánta, hogy ennyi pénzt költött a bőséges
választékra, mert a rokonok mind édes sherryt
kértek.
– Akkor hát ő a menyasszonyod – kezdte Agnes
néni. – Nem valami szépség.
– Én nagyon vonzónak találom – felelte Fred.
 – Na igen, sosem értettem, hogy egyes emberek
mit látnak egymásban.
Fell hozzálátott, hogy felderítse hozzátartozói
anyagi helyzetét. Miközben Maggie behozta az en-
nivalót, kiderült, hogy Frednek
elektromosberendezés-üzlete van Cardiffban, Tom
pedig építési vállalkozó Bathban. Agnes néni meg-
jegyezte: reméli, hogy Fell boldogulni fog. Azt is
közölte, hogy néhai férje után kényelmes megélhe-
tést örökölt, és nem gondolja, hogy Fell túl sok
mindent kapott. Apró szeme csillogott a kíváncsi-
ságtól.
Fell mormogott valamit, hogy elboldogul. To-
vábbra is ragaszkodott ahhoz, hogy elküldje a bú-
torokat Agnes néninek, de most nem azzal magya-
rázta, hogy Maggie-nek nem tetszenek, hanem azt,
hogy a halott szüleire emlékeztetik.
Barbara és Fred elunták magukat, és indulni ké-
szültek.
– Csak még egy pohárkával. Egyetleneggyel –
kérlelte őket Fell. – Szeretnék kérdezni tőletek va-
lamit. Nem találok semmilyen családi fényképet.
Vannak képeid rólam kiskoromból, Agnes néni?
– Nem mondhatnám. Mikor lesz az esküvő?
– Nem sietünk vele – közölte Fell. – Várj csak.
Mutatni akarok valamit.
 Felszaladt az emeletre, és lehozta az albumot.
Kinyitotta az idős pár és a nagy ház képénél.
– Tudjátok, hogy kik ezek?
– Nem – ingatta a fejét Barbara. – Tom?
– Soha nem láttam őket.
– Agnes néni?
– Én most már inkább megyek. Tom felajánlotta,
hogy elvisz.
– De ismered őket?
– Nem. Mit foglalkozol ilyen vacak régi képekkel,
Fell?
– Furcsának találom, hogy egyetlen gyerekkori
kép sincs rólam.
– Doris már csak ilyen volt. Ő maga se
fotózkodott soha. Indulhatunk, Tom, ha kész
vagy…

Maggie és Fell kettesben maradtak.

– Hát ezzel megvolnánk – nyugtázta Fell, de
üresnek és csalódottnak érezte magát.
Örök romantikusként már előre elképzelt min-
denféle szövevényes történetet a fotón látható elő-
kelő párról. Talán örökbe fogadott gyerek. Talán
ezek az idős emberek a valódi nagyszülei. Talán a
lányuk teherbe esett egy nem megfelelő férfitól.
Eszébe jutott, hogy az apja mindig hencegett azzal,
hogy mennyi előkelőséggel cseveg a peronon. Mi
van, ha az öreg Lord Akárki fizetett neki, hogy fo-
gadja örökbe a lánya nem kívánt gyermekét?
– Mire gondolsz? – kérdezte Maggie.
Fell kényszeredetten elnevette magát, aztán el-
mesélte a képzeletbeli sztorit.
– Nem is tudom – válaszolta Maggie lassan. – Ré-
gen én is sokszor álmodtam azt, hogy örökbe foga-
dott gyerek vagyok. A boldogtalan gyerekeknél ez
nem ritkaság.
– Lehet, hogy igazad van – Fell letörtnek tűnt.
– Egyvalamit azonban megtehetünk – folytatta
gyorsan Maggie. – Ha rendbe tettük a házat, sze-
rezhetünk valami könyvet a vidéki házakról, és
megnézhetjük, találunk-e olyat, ami hasonlít a
fényképre.
Fell arca felderült.
– Igen, ezt megcsinálhatjuk. Aztán eldönthetjük,
milyen üzletet nyissunk.
– Könyvesboltot?
– Vagy éttermet.
– Már mondtam, hogy az éppen olyan lenne,
mint amit eddig is csináltunk. Pincérkedés.
 – Majd átgondoljuk. De az lenne a szép benne,
Maggie, hogy nekünk igazából nem is kell dolgoz-
nunk.
Csöngettek.
– Ez meg ki lehet? – Fell talpra szökkent, és az aj-
tóhoz ment.
Kemény arcú, középkorú szőkeség állt a küszö-
bön.
– Maggie anyja vagyok – jelentette ki élesen.
– Fáradjon be – húzódott félre Fell.
Úgy érezte, cseppet sem változott meg. Sem ő,
sem semmi. Ismét gyengének és bátortalannak
érezte magát.
Mrs. Partlett leült, és keresztbe vetette a lábát.
Rövid, szűk szoknyát viselt, ami felcsúszott a
combján. Izmos lába magas sarkú szandálban vég-
ződött. Kivágott blúza látni engedte telt keble felső
részét a push-up melltartóban. A száján vörös rúzs,
elégedetlen arcán világos púder és vastag réteg
alapozó, mely a ráncokat volt hivatva elrejteni.
Rágyújtott, és Maggie felé fújta a füstöt. Újabb
sztereotípia, gondolta Fell. A világ tele van közhe-
lyekkel. Micsoda sablonos figura.
– Mik a terveid, te lány? – érdeklődött Mrs. Part-
lett.
– Ideköltöztem Fellhez. Össze fogunk házasodni.
– Ó, tényleg? És hol a gyűrű?
 – Az is meglesz… nemsokára.
Fell észrevette, hogy Maggie kezén nincs ott a
smaragdgyűrű.
– Összefutottam azzal a digóval a szálloda bárjá-
ból – közölte Mrs. Partlett. – Tőle tudom, hogy
mindketten kiléptetek. Miből fogtok megélni?
– Van egy kis pénzem – válaszolta Fell.
– Az nem fog sokáig kitartani. Gondoskodnod
kell a lányomról.
– Neked ehhez semmi közöd – vörösödött el
mérgében Maggie. – Eddig sosem érdekelt a jólé-
tem.
– Ne szemtelenkedj velem. Nincs valami inniva-
lótok?
– Nincs – állt fel Maggie. – Amúgy is épp menni
készültünk.
Mrs. Partlett is felállt. Most mindjárt riszál egyet
a csípőjén és lesimítja a szoknyáját, gondolta Fell.
Mrs. Partlett pontosan így is tett.
Fellhez fordult.
– Szemmel foglak tartani téged, és tudod, hogy
miért? Mert szerintem perverz vagy.
– Hogy merészeled! – rivallt rá Maggie.
Az anyja megvetően pillantott rá.
– Ugyan miféle férfiak érdeklődtek eddig irán-
tad? Hagyjuk a hazugságokat a Tomokról, Dickek-
ről és Harrykről, akik meghaltak vagy külföldre
mentek. Tudom, hogy egyik se volt igaz. Nagyjából
mindenkit ismerek a városban.
– Hát persze – felelte könnyedén Maggie. – Mert
a legtöbbjükkel lefeküdtél.
Mrs. Partlett rándított egyet a vállán, és az ajtó-
hoz ment.
– Sose nőttél fel igazán, Maggie. De figyelni fog-
lak.
Kiment, és bevágta maga után az ajtót.
Maggie egy fotelbe rogyott, és elsírta magát.
Fell tehetetlenül körözött körülötte.
– Ne sírj. Már elment. – Letérdelt a lány elé, és
megfogta a kezét. – Mozduljunk ki egy kicsit. Au-
tózzunk egyet.
– Hová?
– Bárhová. Hol a gyűrűd?
Maggie kotorászni kezdett a zsebében, elővette a
gyűrűt, és az ujjára húzta.
– Akkor vettem le, amikor láttam, hogy anya jött.
Ha meglátta volna, kiszagolja a pénzt, és akkor so-
sem szabadulunk meg tőle.

Miközben a vidéki utakon suhantak, Fell megkér-

dezte:
 – Mindig ilyen volt?
– Gondolom – felelte Maggie csüggedten. – A nő-
véreim is ilyenek. Én vagyok az egyetlen könyv-
moly. Mindig is idegennek éreztem magam otthon.
– Ne törődj vele. Idehallgass, Maggie: az életünk
eddigi része lezárult. Még sosem szórakoztunk iga-
zán.
– Lehet, hogy már túl késő.
– Ne mondj ilyet! – fortyant fel Fell, mert meg-
ijedt attól, hogy ez akár igaz is lehet.

A következő hetekben egy időre megfeledkeztek az

örökbefogadás és a dobozba rejtett pénz problé-
májáról, mert Fell és Maggie először megszabadul-
tak a régi bútoroktól, aztán munkához láttak. Fell
úgy döntött, hogy a nappali konyhává alakítása ta-
lán túl nagyratörő elképzelés. Gyorsan rendelt egy
modern, háromrészes ülőgarnitúrát a nappaliba,
Maggie pedig a konyha átalakításával foglalatos-
kodott. Minden régi berendezést kivettek: a hűtőt,
az ősrégi mosógépet, az alig használható tűzhelyet.
Leszedték a régi tapétát, és ragyogó fehérre festet-
ték a falakat. Egy barkácsáruházból új konyhapul-
tot rendeltek rozsdamentes mosogatókkal és szek-
rényekkel. Fell megnyugtatta Maggie-t, hogy egy-
szerűen csak követni kell az utasításokat, és egye-
dül is össze tudják rakni, de mire összevásároltak
egy rakás drága elektromos berendezést, Maggie
magában úgy gondolta, hogy inkább megérte volna
kifizetni a beszerelést is. Feltépték a régi zöld linó-
leumot, és alatta parkettát találtak.
– Neked is kellenek majd új ruhák – pillantott
Fell a padlót súroló Maggie-re.
– Miért? – kérdezte védekezően Maggie.
Fell elnevette magát.
– Ebben a sok testmozgásban jól lefogytál.
De nem csak a testmozgás tette. Maggie koráb-
ban vigaszevő volt. Csokipudinggal, nagy adag
tésztákkal próbálta betölteni a benne tátongó űrt.
Fell azonban valóságos ínyenc lett, és a lehető leg-
jobban el akart távolodni az anyja által vezetett
„régi jó, egyszerű” konyhától. Az idő is egyre mele-
gedett, több salátát kezdtek enni.
– Tarts egy kis szünetet, menjünk el venni neked
valamit – javasolta Fell.
– Te is eljönnél velem?
– Miért ne? Még sosem láttam nőt ruhát válogat-
ni. Menjünk Cheltenhambe. Ott nagyon szép boltok
vannak a Parade-on.
Maggie számára igazi élmény volt felpróbálni a sok
csinos ruhát, és látni, hogy illenek rá. Azelőtt min-
dig gumis derekú szoknyákat, bő blúzokat és puló-
vereket hordott, hogy elrejtse a kilóit.
Fell vett egy antracitszürke öltönyt, néhány in-
get és fehérneműt, amíg több forduló után Maggie
apró kocsija meg nem telt a sok holmival.
– Most pedig megcsináltatjuk a hajadat – indít-
ványozta Fell.
– Nem hinném, hogy sok mindent lehet vele
kezdeni.
– Nézd, milyen szép fényes. Azelőtt nem volt az –
felelte Fell. – Próbáljuk csak meg.
Maggie-nek is megvoltak a maga álmai és elkép-
zelései. Amikor előkerült a fodrásztól új, tépett és
rétegzett frizurájával, mely szépen kiemelte szív
alakú arcát, úgy érezte: most már csak idő kérdése,
hogy Fell beleszeressen. Roppant elégedett volt a
külsejével.
Úgy döntöttek, hogy este felveszik az új ruháikat,
és elmennek vacsorázni a francia étterembe.
Maggie egy rózsás pamutruhát választott, mely
szépen rásimult immár karcsú csípőjére, és elég
hosszú volt ahhoz, hogy takarja a lábát. Előre el-
képzelte, milyen lesz majd az étteremben. Égnek a
gyertyák, Fell pedig áthajol az asztal fölött, mélyen
a szemébe néz, megfogja a kezét, és aztán… aztán…
 Nagyon elegánsnak és jóvágásúnak látta Fellt új
öltönyében és csíkos ingében. Egymással teljesen
elégedetten sétáltak be az étterembe a balzsamos
nyári estén. Fecskék csapongtak a régi kastély fala
körül.
– Pitypangos nyár – jegyezte meg Fell. – Pity-
pangos nyár van.
Az étteremben Maggie felbátorodott, és rendelt
magának. A következő lépés a külseje javításában a
kontaktlencse lesz.
Fell mosolyogva nézett a szemébe.
– Mire gondolsz? – kérdezte fojtottan Maggie.
Fell nevetett.
– Arra, hogy már alig várom, hogy holnap neki-
láthassak a nappalinak. Elegem van abból, hogy
egy doboz az asztalunk.
Túl korai lett volna, szidta magát Maggie, amikor
szétpattant álmai buborékja. Nem szabad siettetni
a dolgokat.
– Az a nő ott, aki folyamatosan mosolyog rám –
szólt Fell. – Ismerős valahonnan.
Maggie követte a pillantását.
– Ő Mrs. Harley. Régen sokszor vacsoráztak a
szállodában a férjével. Úgy tudom, a férje tavaly
meghalt.
– És mivel foglalkozott a megboldogult?
– A bankod vezetője volt.
 Mrs. Harley felállt, és odalépett az asztalukhoz.
Fellnek az jutott eszébe, hogy mindig is ilyen nőről
álmodozott. A rövid, fekete sifonruha rátapadt az
asszony tökéletes alakjára, és kiemelte elképesztő-
en hosszú lábát. Mindehhez sötét hajzuhatag, telt,
érzéki száj és hosszú pillájú, sötét szempár tarto-
zott.
– Ismerjük egymást, ugye? – kérdezte Felltől.
Fell hirtelen azt kívánta, bár egyedül lenne. Tud-
ta, hogy sosem beszélt ennek a nőnek arról, hogy
pincér a Palace-ban.
Ám ott volt Maggie is, és Maggie megszólalt:
– Mindketten pincérkedtünk a Palace-ban.
– Hát persze! – mosolyodott el a nő. – Csak
olyan… nagyvilágias. Nem ismertem fel.
– Fellworth Dolphin vagyok, vagyis Fell, ő pedig
Maggie Partlett. Sajnálattal hallom, hogy mi történt
a férjével.
– Igen, nagyon szomorú. De most üzleti ügyben
jöttem. Tessék, a névjegyem. Egy egészségboltot
vezetek a High Streeten – nyújtotta a névjegyét
Fellnek. – Valamikor ugorjon be, beszélgessünk.
Ezzel a nő Chanel-felhőben tovalibbent.
Maggie álmai romokban hevertek. Fell teljesen
felélénkült, és állandóan Mrs. Harley asztala felé
sandított.
 – Remélem, ez a mi Mrs. Harley-nk nem afféle
aranyásó – jegyezte meg Maggie megjátszott köny-
nyedséggel.
– Miért lenne az?
– Kicsi ez a város, gyorsan terjed a pletyka. Még
szerencse, hogy a rokonaid nem itt élnek. Biztosan
sokan tudnak már a pénzedről.
Fell a homlokát ráncolta.
– Ő is épp elég jómódúnak tűnik.
Maggie ejtette a témát, és próbált a házfelújítás-
ról csevegni, de közben súlyos, leküzdhetetlen
szomorúság fészkelte be magát a lelkébe.
Legnagyobb megkönnyebbülésére Mrs. Harley
hamarosan távozott. Fell azonnal úgy döntött, hogy
ők is hazamennek. Pedig máskor szívesen elüldö-
gélt a kávéja mellett. Otthon nem akart fennma-
radni. Közölte, hogy fáradt. És Maggie tudta, hogy a
Mrs. Harley-ról szőtt álmaival akar egyedül ma-
radni.
Szobája magányában Fell elővette a drága névje-
gyet. A nőt teljes nevén Melissa Harley-nak hívják.
Korábban is szerelembe esett már ilyen Melissák-
kal, de a körülményei sosem engedték, hogy túllép-
jen a fantáziákon. Most is úgy álmodozott, akár egy
tinédzser, mert elfojtott élete úgy megdermesztet-
te az érzelmeit, mint egy gyantába kövült rovart.
 Viszont meg volt áldva egy bizonyos mértékű jó-
zan ésszel, és a reggel fényénél már újra nem volt
más vágya, mint hogy Maggie-vel barkácsoljon.
Egészen addig, amíg a délelőtti vásárlás és ter-
vezgetés után Maggie nem közölte, hogy otthon
maradt a tévéje, és áthozza, hogy mindegyikőjük-
nek legyen saját. Fellt hirtelen elfogta a késztetés,
hogy elinduljon a High Streeten az egészségbolt
irányába.
A bolt neve Whole Body volt, és amikor Fell ha-
bozva megállt az ajtó előtt, Melissa Harley kijött.
– Nicsak, hisz ez Fellworth – jegyezte meg.
– Fell – helyesbített gyorsan. – Nem nagyon sze-
retem a teljesen nevemet – egy kicsit hunyorgott a
napfényben.
Melissa alacsonyabbnak és teltebbnek tűnt, mint
ahogy az emlékeiben élt, de Fell javíthatatlan ro-
mantikus volt, aki újra azt a másik, csillogó asz-
szonyt akarta látni, így a képzelete gyorsan korri-
gált is.
– Miért választották a szülei ezt a nevet?
– Sosem mondták. Pedig sokat szenvedtem miat-
ta az iskolában.
– Szegénykém. Van ideje egy kávéra?
Hát persze hogy van. A világ minden ideje az
övé.
 Bementek a régi angol stílusú teaházba. Klasszi-
kus kínálat: Eiffel-torony, lekváros linzer, gyü-
mölcstorta, mákos pite…
A nő Fellre szegezte sötét szeme pillantását, és
azt kérte fojtott hangján:
– Meséljen magáról.
– Nincs sok mesélnivalóm – felelte Fell. – Elég
szörnyű életem volt.
– De ugye már nem pincérkedik?
– Nem, a szüleim után maradt rám egy kis pénz,
ezért abbahagytam.
– És most mik a tervei?
– Arra gondoltam, valamilyen vállalkozásba fo-
gok, éttermet vagy könyvesboltot nyitok.
A nő ábrándosan elmosolyodott.
– Egy meglévő üzletbe is fektethetne, mint ami-
lyen az enyém.
Fell meg sem tudott szólalni.
– Lenne kedve velem dolgozni, Fell? Jól menő kis
cég az enyém.
– Csodálatos lenne. De meg kell kérdeznem róla
Maggie-t.
– Ó, persze, a kis barátnőjét. Mindenesetre érte-
sítsen majd – felelte kurtán a nő.
Fell szívesen elárulta volna neki, hogy az eljegy-
zésük Maggie-vel puszta színjáték, de valami ide-
gesítő lojalitás Maggie iránt megakasztotta a nyel-
vét.
Melissa a boltról mesélt, és arról, hogyan valósí-
totta meg az álmát a férje halála után. Fell továbbra
is képzelete torzító prizmáján keresztül látta a
vonzó arcot, és megbabonázva hallgatta a nő hang-
ját.
Amikor elváltak, gyűjteni kezdte magában az
erőt, hogy beszéljen Maggie-vel. Maggie csalódott
lesz, hisz annyira akarja azt a könyvesboltot, de
végül is ez az ő pénze, és Maggie-nek elég lesz egy-
szerűen hozzászokni a gondolathoz.
Maggie már otthon volt, mire hazaért. Fell leg-
nagyobb megkönnyebbülésére nem tiltakozott,
csak csendben hallgatott, összekulcsolt kézzel.
– A te örökséged – jelentette ki végül a lány,
amikor Fell befejezte. – Nem volt részed túl sok
örömben eddigi életed során. Most végre azt csi-
nálhatod, amihez kedved van.
Fellt hirtelen elöntötte a végtelen hála.
– Tudom, mennyire akartad azt a könyvesboltot,
Maggie, de ez egy bejáratott üzlet. Viszont egyelőre
még nem lépek. Várok egy kicsit.
– Rendben – bólintott Maggie. – Fölmegyek a
szobámba. Még nem döntöttem el, melyik festéket
válasszuk.
 Maggie felment az emeletre, és becsukta maga
mögött a hálószoba ajtaját. Leült az ágyra. Sejtette,
sőt biztos volt benne, hogy Mrs. Melissa Harley Fell
pénzére hajt. Bizonyítani persze nem tudta. Hirte-
len feltámadt benne a vágy, hogy titokban megnéz-
ze magának Melissát. Visszament a földszintre, és
közölte Fell-lel, hogy az anyjával kell beszélnie. Fell
éppen a porcelán kicsomagolásával volt elfoglalva,
úgyhogy épp csak bólintott.
Maggie kilépett az aranyszínű, ragyogó nyári es-
tébe. Kicsinek, kövérnek és varangyszerűnek érez-
te magát. Felpillantott a városháza toronyórájára.
Az egészségbolt nemsokára zár, Melissa hazafelé
indul, és akkor jó alaposan szemügyre veheti ezt a
nőt, a riválisát. Elfoglalta megfigyelőhelyét egy ka-
pualjban a bolttal szemközt, és várt. Fél hat, egy el-
adólány jött ki és indult el az utcában. Maggie
nyugtalanul feszengett.
– ’elló, Maggie!
Maggie az olasz bárfiú, Gino ábrázatát pillantotta
meg maga előtt a Palace-ból.
– Várod, hogy fölszedjen valaki?
– Egy barátnőmet várom – morogta Maggie. –
Tűnj el.
Gino jóképű férfi volt, és ezt tudta is magáról. Ci-
vilben volt, bőrdzsekiben és farmerben, szőrös
mellkasán aranylánc csillogott. Erőteljes illatot
árasztott.
– Hallom, összeköltöztél azzal a nyomival – foly-
tatta Gino.
– Tűnj már el! – sziszegte Maggie.
Gino megpaskolta a lány fenekét, és fütyörészve
elsétált.
Maggie látta, hogy Melissa Harley kilép a boltból.
Fáradtnak tűnt. A haja kontyba tornyozva a feje te-
tején. Nadrágkosztüm és lapos sarkú cipő. A ki-
gombolt blézerből kivillant a kis pocak.
Tegnap este biztosan hasleszorító volt rajta, gon-
dolta Maggie. És igazából nem is olyan szép. Csak a
féltékenység mutatta őt gyönyörűnek.
Maggie kissé megnyugodva indult hazafelé.

Nem gondolt azonban arra, hogy Fell csak azt a

Melissát látja, akit látni akar, és ez a Melissa álmai
csillogó asszonya. Később rájött, hogy semmit nem
lett volna szabad mondania. De amint belül volt az
ajtón, kitört belőle:
– Láttam Melissa Harley-t a High Streeten.
Fellnek földerült az arca.
– És beszéltél vele?
 – Nem, éppen csak láttam messziről, és Fell, kép-
zeld, olyan öregnek tűnt, és nem is nézett ki jól.
Biztosan alakformáló fehérneműt viselt, amikor az
étteremben láttuk, mert van hasa, és szerintem kö-
zel jár az ötvenhez.
Fell arca elsötétült.
– Nem is anyádhoz mentél. Hanem kémkedni.
Maggie ahelyett, hogy tagadott volna, azt felelte:
– Csak meg akartam nézni magamnak. Aggódom
miattad, Fell. Szerintem a pénzedet akarja.
Fell talpra szökkent. Az arca kifejezéstelen volt
és zárkózott.
– Kimegyek, járok egyet.
– Én… annyira sajnálom – motyogta Maggie. – De
nem bírom nézni, hogy átvernek.
– Azt elhiszem – felelte Fell, és kilépett az ajtón.
Csak ment és ment a folyó mellett. Addig gyalo-
golt, amíg a lába is éppen úgy el nem fáradt, mint a
lelke. Tompa gyűlöletet érzett Maggie iránt. Hogy
mer Maggie beleavatkozni az álmaiba? Nem fogja
hagyni, hogy ugyanúgy leláncolja őt, mint azelőtt a
szülei. Nem fog csöbörből vödörbe kerülni. Reggel
megmondja neki, hogy költözzön el. Ez az ő háza,
az ő élete.
Maggie ébren feküdt, várta, hogy Fell hazaérjen.
Bár sose mondott volna semmit Melissára. Bár le-
tagadta volna, hogy kémkedett utána. De Fell olyan
naiv.
Hallotta, ahogy Fell megérkezik. Maggie megsej-
tette a férfi érzéseit a falon keresztül is. A bulinak
vége. Fell sosem bocsát meg neki. Fel is út, le is út.
Mehet vissza az anyjához, vissza a
pincérnősködéshez, az üres hétköznapokhoz és a
magányos éjszakákhoz.
Eszébe jutott a hihetetlen vacsora ott a francia
étteremben, amikor az ujjára húzta a gyűrűt, ami-
kor boldogabb volt, mint bármikor azelőtt életé-
ben. A párnájába fúrta az arcát, és sírt.
Annyira keservesen sírt, hogy beletelt némi idő-
be, mire eljutott a tudatáig, hogy valaki kopog a
ház ajtaján.
Felült, és megtörölte a szemét a takarója szára-
zabbik sarkával. Hallotta, ahogy Fell kinyitja a szo-
bája ajtaját, és lemegy a lépcsőn. Maggie is kimá-
szott az ágyból, és köntöst vett fel. Halkan leosont,
és hallgatózni kezdett.
Fell kinyitotta a bejárati ajtót. Termetes alak raj-
zolódott ki az utcai lámpák fényében.
– Te Fellworth Dolphin vagy, Charlie fia? – ér-
deklődött egy mogorva hang.
– Igen. Mit óhajt?
 – Lassú Joe fia vagyok. Engedj be.
– Miért kellene hogy beengedjelek?
Fell emlékezett, hogy Lassú Joe vasúti munkás
volt az állomáson, ahol az apja dolgozott.
– Azt szeretnéd, ha a küszöbön beszélnénk meg
a rablást?
Maggie gyorsan az íróasztalhoz sietett, és elővet-
te a pénzes dobozt. Hallotta, ahogy Fell felfortyan:
– Miféle rablást? Én nem tudok semmiféle rab-
lásról.
Maggie a hátsó ajtón át kilopózott a kertbe. Az új
kerti szerszámok szanaszét hevertek, mindenféle
növénnyel együtt, amelyeket a kertészetben vet-
tek.
Ásót ragadott, és gödröt vájt a puha talajba, majd
beletette a dobozt, betemette, elsimította rajta a
földet. Ezután visszaosont a konyhába. Most már a
nappali felől hallatszottak a hangok.
– Kér valaki egy csésze teát? – kiáltotta.
Csend lett, aztán az idegen férfi élesen fölcsat-
tant:
– Ez meg ki?
Maggie besétált a nappaliba, és kedvesen elmo-
solyodott.
– Hallottam, hogy jött valaki, gondoltam, innátok
egy teát, Fell.
 Gyorsan végigmérte a látogatót. Masszív, tagba-
szakadt alak volt farmeringben, melynek levágott
ujjai látni engedték tetovált karját.
– Ez meg ki?
– A menyasszonyom, Maggie – válaszolta Fell el-
képedve. – Maggie, ez az úr itt… – azzal segélyké-
rőn Lassú Joe fiára pillantott.
– Andy. Andy Briggs.
– Andy szerint az apám részt vett egy vonatrab-
lásban. Andy most olyan helyet keres, ahol meg-
húzhatná magát. Valamint pénzre van szüksége.
– És miért kellene adnunk neki? – érdeklődött
Maggie.
– Azért – felelte Fell elhaló hangon –, mert azt
mondja, bizonyítéka van az apám érintettségére a
rablásban, és ha nem fizetünk, megy a rendőrségre.
Maggie leült.
– Miféle rablásról van szó? – kérdezte. – Mikor
történt?
– Több mint húsz éve – felelte Andy. – Nem hal-
lottatok a postavonatrablásról?
– Nekem rémlik – tűnődött Fell. – Egy rakomány
használt bankjegyet szállítottak északról a londoni
központi postahivatalba. A vonatot maszkos embe-
rek támadták meg Buss állomásnál. De soha nem
kaptak el senkit.
 – Így igaz. Az én apám Spanyolországba ment a
saját részével, engem is magával vitt, aztán halálra
itta magát a bolond vénember. A te apád azért ka-
pott részt, mert információt szolgáltatott a vonat-
ról és úgy tett, mintha semmit sem látott volna.
– Fell apja halott – jegyezte meg Maggie.
– Hallottam – felelte Andy, és apró szemét Fellre
meresztette. – Gondolom, nem akarod, hogy a világ
megtudja: apád bűnöző volt.
– Nem igazán érdekel – közölte Fell. – Menj nyu-
godtan a rendőrségre.
– Akkor másképp fogalmazok, fiacskám – szólt
Andy. Egy nagy sporttáska hevert a lábánál. Leha-
jolt, és kinyitotta. Régi szolgálati revolvert vett elő
belőle. – Ide fogod adni a pénzt. Már egy ideje itt
vagyok a városban, és tudom, hogy egy vagyont
örököltél. Szóval reggel elmegyünk a bankba, és
fizetsz, mint a katonatiszt, különben szétloccsan-
tom az agyadat. – Andy hirtelen mozdulattal
Maggie felé fordult: – Te meg hozz teát és szendvi-
cset. Egy rossz mozdulat, és kinyírom a pasidat.
Maggie felállt, és kiment a konyhába. Fell zsib-
badtan meredt Andyre. Csupa olyan fenyegetés
közt nőtt fel, hogy a Jóisten megbünteti, ha rossz, a
haragvó isten a nagy szakállal és loknis hajjal. Most
úgy érezte, hogy elnyeri méltó büntetését azért,
amiért a dobozban tartotta a pénzt. Egészen el-
gyengült a félelemtől. Érezte, hogy remeg a térde a
köntös alatt. Nagyjából biztos volt benne, hogy
maga alá fog ereszteni. A legszívesebben ordított
volna szégyenében és kétségbeesésében.
A fantáziái egyikében megfenyegeti egy fegyve-
res, de ő egyetlen karateütéssel leteríti. Remény-
kedett benne, hogy Maggie valahogy el tudott sza-
ladni segítségért.
De a konyhaajtó kinyílt, és Maggie vidám hangja
hallatszott:
– Kész a tea!
Andy háttal ült annak az asztalnak, ahová
Maggie lerakta a tálcát.
– Meg ne mozdulj – szólt rá Fellre vigyorogva,
noha Fell tudta, hogy Andy pontosan tisztában ve-
le: meg se mer moccanni a félelemtől.
Ebben a pillanatban, mintha csak álom volna,
Fell látta, hogy Maggie felkap egy márvány sodró-
fát a teás tálcáról. Andy éppen felállt volna, és
Maggie a félelemből merített erővel lesújtott a sod-
rófával a koponyájára.
Andy hördült egyet, és előrebukott a szőnyegre.
Fell felpattant a fotelből, és kikapta a pisztolyt
Andy ernyedt markából. Vér szivárgott a férfi fej-
sebéből a szőnyegre.
Fell letelepedett a kanapéra, és a fekvő Andyre
szegezte a fegyvert. Maggie remegett, kezét a szá-
jára tapasztotta. Aztán odaoldalgott, és leült Fell
mellé.
– Nem hagyhatjuk, hogy elvérezzen – suttogta.
– Várjunk egy kicsit – suttogta vissza Fell. – Le-
het, hogy csak tetteti.
– Ezt a sok vért?
– Na jó. Nézd meg.
Maggie megborzongott.
– Nem megy. Nem tudom megtenni. Nézd meg
te.
Fell átadta neki a pisztolyt, de az a földre hullt
Maggie idegesen remegő ujjai közül.
Fell fölkapta a fegyvert, és betette az egyik fiók-
ba. Utána letérdelt, és átfordította a testet. Megfog-
ta Andy csuklóját. Nem volt pulzusa.
– Szerintem meghalt, Maggie.
– Az nem lehet. Jaj, mit tegyünk?
– Fogalmam sincs – válaszolta tehetetlenül Fell.
– Talán mentőt kellene hívni.
– Akkor belőlem gyilkos lenne, és a bíróság el-
venné tőled az összes pénzt.
– Ha tényleg rablásból származik, akkor jogos is.
– De mi van, ha a fickó csak blöffölt? Ha az apád-
nak nem is volt semmi köze az egészhez?
– Nézzük meg a táskáját – javasolta Fell.
 Kiborították a sporttáska tartalmát. Szennyes
ruha volt benne, egy hosszú pengéjű kés, útlevél és
jogosítvány.
Fell hátrahőkölt.
– Szerintem elvette volna a pénzemet, és mind-
kettőnket eltett volna láb alól. Mi lenne… mi lenne,
ha egyszerűen megszabadulnánk a holttesttől, és
megpróbálnánk mi magunk rájönni, hogy apának
tényleg volt-e valami köze a rabláshoz?
– Tegyük be a kocsim csomagtartójába, és dob-
juk a folyóba?
– Ne – ingatta a fejét Fell. – Inkább ássuk el a
kertben. Még szerencse, hogy az éjszaka közepén
állított be. Reménykedjünk, hogy senki nem látta.
Aztán reménykedjünk, hogy senki sem akarja majd
kerestetni. Pisilnem kell.
– Nekem is – mondta Maggie. – De menj csak te
előbb.
Miután mindketten megkönnyebbültek, kimen-
tek a kertbe. Fell most kivételesen hálás volt a szü-
lei zárkózott életmódja miatt. A kert mindkét olda-
lán magas sövény zárta el a belátást. Baloldalt
akácfa nyújtott takarást a szomszédos ablakok fe-
lől, jobboldalt pedig magyalfa szolgálta ugyanezt a
célt.
– A pénzes dobozt már elástam – jegyezte meg
Maggie. – Ott. A fickót hova tegyük?
 – A ház közelébe. Úgy nem látnak meg.
Mindketten ásót ragadtak, és munkához láttak.
– Fáj a karom – nyafogott Maggie.
– Mély gödör kell – felelte Fell. – Nehogy kiássa
valami kóbor kutya vagy macska.
Az ég alja kezdett világosodni, és megszólaltak
az első korai madarak.
– Így már jó lesz – mondta végül Fell.
Az ásónyélre támaszkodva néztek egymásra a
tátongó sírgödör felett, arcuk sápadt és nyúzott
volt a derengő homályban.
– Kihozom – szólt Fell elcsigázottan. – Talicskán.
Te tartsd a konyhaajtót.
Maggie tartotta az ajtót. Fell betolta a talicskát a
konyhába. Maggie segítségével kinyitotta a nappali
ajtaját.
Aztán felhördült.
Andy helyett csupán egy alvadt vérfolt volt a
szőnyegen. A bejárati ajtó tárva-nyitva állt. A
sporttáska eltűnt.
– Ezek szerint nem halt meg! – kiáltott Fell.
– Hála istennek – felelte Maggie, és sírva fakadt.
 HÁROM

Keveset aludtak. Amikor Maggie felébredt, hallotta

Fellt a földszintről. Kimászott az ágyból, és felöltö-
zött, sietve, oda sem figyelve.
Fell egy csésze kávé fölött üldögélt, és üres te-
kintettel meredt a semmibe.
– Fogalmam sincs, mit tegyünk, Maggie – mond-
ta sötéten.
Annak ellenére, hogy még mindig a rémes éjsza-
kai események hatása alatt állt, Maggie ebben a pil-
lanatban rádöbbent, hogy lehetőséget kapott. De
legalábbis Fell nem dobhatja ki azon melegében.
– Nem gondolod, hogy vissza fog jönni? – kér-
dezte Maggie.
– Elképzelhető. Kész rémálom az egész. Miért is
nem jutott eszembe az a rablás, amikor megláttam
azt a doboznyi pénzt? Közvetlenül apa első szívro-
hama után történt. Egyetemre készültem, de végül
itthon kellett maradnom. A felkészülés alatti évben
is dolgoztam, és végül ott ragadtam a Palace-ban.
– Menjünk el valahova reggelizni autóval – java-
solta gyorsan Maggie. – Aztán ugorjunk be a
könyvtárba, és olvassunk össze mindent a rablás-
ról, amit csak találunk.
– Mit csináljak a pisztollyal?
– Majd eldugom a szobámban egy bőröndbe az
ágy alá. Most menjünk, Fell. Ha csak itt ülünk, el-
kezdek félni, és nem csinálok semmit.
– Rendben.
Fell a fiókhoz lépett, elővette a fegyvert, és
Maggie kezébe nyomta, aki óvatosan átvette. A
lány felment a szobájába, és berakta egy régi bő-
rönd aljába.
Utána elindultak Maggie kocsijával, ami a ház
előtt állt. Újabb tökéletes, ragyogó nap volt készü-
lőben.
– Mr. Dolphin! – hallatszott egy reszketeg hang a
jobb oldali szomszédságból.
– Mrs. Moule – morogta Fell, majd megemelte a
hangját. – Jó reggelt!
Mrs. Moule kijött a kapuhoz a járókeretével.
 – Maguk fiatalok! – kezdte barátságosan. – Nem
tudom, honnan szedik azt a sok energiát. Az éjsza-
ka közepén kertet ásni!
– Mi már csak ilyenek vagyunk – válaszolta Fell
mesterkélt könnyedséggel. – Minden percet ki-
használunk, hogy csinosítsuk az otthonunkat.
Mrs. Moule kacarászni kezdett.
– Nos, ha olyan jó erőben vannak, az én kertem-
re is ráférne egy kis gazolás.
Fell integetett. Beszálltak az autóba. Maggie gázt
adott, de az utca végénél megállt:
– Kérek egy percet, remeg a lábam. Gondolj bele,
Fell. Mi lett volna, ha tényleg elásunk valakit? És ő
meglátta volna?
– Valószínűleg a fa ágai között látott meg az
emeletről. Már kezdett világosodni.
– Talán el kellene mennünk a rendőrségre – vél-
te Maggie.
– Ahhoz egy kicsit már késő van, Maggie. Fur-
csállni fogják, hogy nem azonnal értesítettük őket.
És mi van, ha befagyasztják a bankszámlát? Elve-
szítjük a szabadságunkat.
Maggie magában azt gondolta, így is elveszítette,
de Fell többes szám első személyben beszélt, és ez
elég is volt neki.
Becsatolta magát.
– Hová megyünk? – kérdezte Fell.
 – Gondoltam, megcélozhatnánk egy autópálya-
éttermet, és ehetnénk ez egyszer valami vigasztaló
szemétkaját.
– Jó fej vagy, Maggie.
Maggie úgy érezte, hogy a bensőjét is elárasztja a
melegítő napfény. De azt is tudta, hogy Melissa
Harley-ról is mondania kell valamit.
– Visszatérve Melissára… Mostanra egyértelmű,
hogy méltatlanul viselkedtem. Nem akarlak elzárni
az emberektől, Fell. – Micsoda hazugság, visította
egy hang a lelkiismerete mélyéről. – Csak nem
akartam végignézni, ahogy becsapnak.
Fell sóhajtott egyet.
– Nyilván úgy gondolod, hogy egy ilyen külsejű
nő egyébként sosem érdeklődne irántam.
– Egyáltalán nem erről van szó – tiltakozott
gyorsan Maggie.
– Rosszul esett – folytatta Fell. – Fájt, hogy kém-
kedtél. A tegnap éjszakai események hatására
nagyjából el is felejtettem.
– Most inkább ne beszéljünk erről – felelte
Maggie, és befordult a körforgalomba, majd ráhaj-
tott az autópályára.
– Körülbelül két órát vettem vezetésből – jegyez-
te meg Fell. – De nem tudom elképzelni magamat
az autópályán vezetni. Nézd meg őket! A külső
sávban 110-zel mennek, de középen már 130-cal,
és belül 150-nél is többel.
– Hozzá lehet szokni – felelte Maggie. – Amikor
elkezdtem vezetni, mindig a legszélső sávban ma-
radtam, és araszoltam a teherautók mögött.
Néhány kilométer után megálltak egy étterem-
nél.
Nemsokára már ott ültek a kiadós, tojásból, pirí-
tósból, szalonnából, gombából, babból és kolbász-
ból álló reggeli mellett.
– Ha ébren tudunk maradni ezután – szólt
Maggie –, akkor visszamegyünk a városba, és be-
nézünk a könyvtárba. Apád régi munkatársai közül
él még valaki?
– Körbe kell kérdezősködnöm. Apa elég öreg
volt, amikor meghalt. Mennyire utálom ezt az egé-
szet! Nem tudom, képes leszek-e továbbra is abban
a házban élni. Mindig azt fogom várni, hogy valaki
kopogtat, és Andy visszatér.
– Ne gondolj erre. De talán felszerelhetnénk va-
lami riasztófélét, meg egy kukucskálót az ajtóra,
hogy lássuk, ki jön. Kereshetnénk a telefonkönyv-
ben egy biztonsági céget.
Maggie megbánta a zsíros, nehéz reggelit, bár az
utolsó falatig eltüntette. Fáradt lett, elnehezült.
Visszaautóztak Bussba, és leparkoltak a könyv-
tár előtt.
 – Mikor történt a rablás? – érdeklődött Maggie.
– Valamikor a hetvenes években. Várj egy pilla-
natot! Másról se beszéltek akkor a városban. Kezd-
jük az 1978-as helyi újságokkal.
Egy órával később, miután egy egész évfolyam-
nyi Buss Courier-kötetet átnyálaztak, még mindig
nem találtak semmiféle említést vonatrablásról.
– Megkérdezhetnénk az öregeket – szólt Maggie.
– Ők biztosan emlékeznek.
– Nem szeretnék figyelmet kelteni.
– Akkor megkérdezem a könyvtárost. Őt bizto-
san nem fogja érdekelni. Annyian kérdeznek tőle
mindenfélét, nem fogunk feltűnni.
– Nem is tudom… – szólt kétkedve Fell, Maggie
viszont már talpra ugrott, és elindult a pult felé.
A könyvtáros fiatal, huszonéves lány volt valódi
szőke hajjal és kék szemmel. Maggie örült, hogy ő
jött kérdezősködni, nem pedig Fell. Érezte, hogy a
világa kezd megtelni olyan nőkkel, akik elcsábít-
hatják tőle Fellt.
– A vonatrablással kapcsolatban keresnék vala-
mit, ami itt történt – jegyezte meg Maggie.
– Ó, a bussi vonatrablásról – mosolygott a lány,
és kék szemében intelligencia csillogott.
Aki ilyen csinos, annak nem lenne szabad még
okosnak is lennie – gondolta Maggie.
 – Van róla egy könyv, amit egy helybéli írt – foly-
tatta a lány, és bekapcsolta a számítógépét. – Biz-
tos vagyok benne, hogy már nincs forgalomban, de
mi rendelkezünk egy példánnyal belőle, mert helyi
jelentőséggel bír.
Szakértő módon keresgélni kezdett a gépben.
– Ó, itt is van. A bussi vonatrablás, Geoffrey
Hobsontól. A helyi könyveknél találja. P142 a szá-
ma.
Maggie visszatért Fellhez, arcán diadalmas mo-
sollyal.
– Valaki írt egy könyvet róla – mondta Fellnek. –
Várj, idehozom.
Keresgélni kezdett a polcokon, és legnagyobb
örömére meg is találta a könyvet. Visszavitte
Fellhez.
– Ki tudjuk venni? – kérdezte. – Van kölcsönző-
jegyed?
– Persze – bólintott Fell, és arra gondolt, milyen
csodálatos menedék volt ez a könyvtár régi, sötét,
magányos életében: egy olyan világ, ami tele van
romantikával és kalandokkal.
A könyveknek már a szaga is megnyugtatta. A
zöld üveges kupola víz alatti hangulatot teremtett
a könyvtárban, ahol a magafajta tengeralattjáró-
alakok siklottak polctól polcig, menedéket keresve.
 Úgy döntöttek, hogy a könyvvel levonulnak a fo-
lyópartra, és ott tanulmányozzák. A rablás 1977-
ben történt.
– Öregszem – morogta szomorkásan Fell. – Em-
lékezhettem volna, hogy 77-ben volt.
Kettejük közé tartotta a könyvet, és a folyóparti
fűben ülve olvasni kezdtek.
Később Fell megszólalt:
– Összefoglalva: a rablás délelőtt tíz órakor tör-
tént. Az apám esetleg ott jöhet a képbe, hogy a pos-
tavonatnak elvileg nem kellett volna megállnia
Bussban, de a jelzés nem ezt mutatta, ezért a vonat
mégis megállt. Amint lefékezett, öt maszkos ember
támadta meg. A szerelvényen csupán hat postai al-
kalmazott, egy mozdonyvezető és egyetlen őr tar-
tózkodott. A postásokat fegyverrel fenyegették
meg, majd összekötözték. Az őr megpróbált meg-
szökni, őt agyonverték. Úgy becsülik, hogy a rablók
ötmillió fontot lovasítottak meg. Aput is behívták
kihallgatásra. Ő azt vallotta, hogy kapott egy tele-
fonhívást, miszerint meg kell állítania a vonatot. A
hívást lenyomozták egy telefonfülkéig. De apám-
nak feddhetetlen előélete volt. Joe Briggset, azaz
Lassú Joe-t gyanúsították, mert kiderült, hogy ro-
vott múltú, aki viszont Spanyolországba szökött, és
akkoriban még nem volt kiadatási egyezmény Spa-
nyolország és Anglia között. Mindenkit kikérdez-
tek. Én két emberre emlékszem, akikkel találkoz-
tam, amikor bementem apához, Fred Flintre és
Johnny Trempre, ők karbantartók voltak.
– Most hogyan tovább? A szüleid sosem beszél-
tek erről? – kérdezte Maggie.
– Soha egyetlen szót se. Amennyire emlékszem,
másról se nagyon. Megnézem a telefonkönyvben,
benne van-e Fred Flint és Johnny Tremp.
– Én azt gondoltam volna, hogy legalább az egyi-
küket lecsukták.
– A könyvben az áll, hogy a rendőrség vélemé-
nye szerint az egész olyan alaposan meg volt szer-
vezve, mint egy hadművelet. Ezért olyan bűnözőt
kerestek, aki katonai háttérrel rendelkezik.
– Nagyon nehéz lesz bármit is kideríteni ennyi
idő után – jegyezte meg szomorúan Maggie.
– Engem az döbbent meg, hogy Andy Briggset
miért nem kapcsolták le egyből a repülőtéren, vagy
Doverben, vagy ott, ahol belépett az országba.
– Nekik Joe Briggs kell. A Briggs gyakori név. A
fiút nem keresik.
– Igazad lehet. Menjünk haza, és nézzük meg a
telefonkönyvet.
Maggie tétovázott.
– Szerintem vigyük vissza a könyvet a könyvtár-
ba.
– Miért? Szerettem volna még egyszer átfutni.
 – Megmondom, hogy miért. Ha Andy visszajön,
és hívnunk kell a rendőrséget, esetleg megtalálják
a könyvet, és összeadják a kettőt a kettővel, neta-
lán átkutatják a házat.
– Igazad van. Ha legközelebb bele akarunk ol-
vasni, majd bemegyünk a könyvtárba, és helyben
nézzük meg.
Miközben átvágtak a gyepen, Maggie még hozzá-
tette:
– Bármikor mondhatod, hogy könyvet írsz
Bussról, és az egyik fejezetet a vonatrablásnak
akarod szentelni. Ez jó ürügy lehetne, hogy kérde-
zősködjünk. Sőt a helyi nyomozót is megkereshet-
nénk, aki dolgozott az ügyön Bussban. Mi is volt a
neve?
– Rudfern felügyelő. Igazad van, Maggie.
Visszavitték a könyvet, aztán hazatértek.
– Talán vehetnék egy írógépet. Hogy úgy tűnjön,
mintha tényleg írnék – tűnődött Fell.
– Manapság senki sem vacakol írógéppel. Számí-
tógépet vegyél, szövegszerkesztő programmal.
– Nem nehéz megtanulni?
– Szerintem a legtöbben egyszerűen csak köve-
tik a használati utasítást.
Maggie a ház előtt parkolt le a kocsival. Mindket-
ten aggodalmasan nézegettek az ajtó felé, mintha
arra számítanának, hogy odabent Andy várja őket.
 A házban azonban csak a friss festék szaga len-
gedezett.
– Tudod – sóhajtotta Fell –, úgy érzem magam,
mint egy bűnöző. Minden arra mutat, hogy apa a
rablóktól szerezte a pénzt. Többé már nem jó érzés
elkölteni. Olyan, mintha nem az enyém lenne.
– A fizetéseid, amelyeket apád félretett, tisztes-
ségesek.
– Igen, de azért tudta félretenni, mert esetleg ott
volt a rablásból származó pénz.
– Ne törődj vele. Kiderítjük, amit lehet. Menjek el
dolgozni? Hogy ne kelljen annyit költened rám.
– Nagyon aranyos vagy, Maggie – ölelte meg
gyorsan a lányt Fell. – De együtt vagyunk benne
ebben az egészben, úgyhogy együtt is költünk.
Maggie félénken rámosolygott. Már nem zavarta,
hogy milyen bajba keveredtek, csak legyenek
együtt. A szörnyű lehetőség, hogy Fell elzavarhatja,
megszűnt.
A telefon élesen, vészjóslóan csörrent meg.
Fell idegesen összerezzent.
– Fölvegyem én? – kérdezte Maggie.
– Légy szíves. Nekem cafatokban lógnak az ide-
geim.
Maggie fölemelte a kagylót. Melissa Harley volt
az.
 – Téged keresnek – szólt komoran Fellnek, és át-
adta, miután Melissa közölte, hogy a ház urával
akar beszélni.
Nézte, amint Fell arca felderül, amikor rájött,
hogy ki a hívó. Aztán hallotta a férfi szavait:
– Nagyon jó lenne, de most nem alkalmas. Nem
lehetne áttenni a jövő hétre? Remek. Akkor szer-
dán nyolckor. – Letette, és ragyogó arccal fordult
Maggie-hez: – Meghívott magához vacsorára. A
boltnál találkozunk.
– Hallottam, hogy elhalasztottad a jövő hétre –
bólintott Maggie. – Miért?
Fell a hajába túrt.
– Szeretném a legjobb formámat mutatni, ami-
kor találkozunk. És a tegnapi éjszaka eléggé megvi-
selt.
– Kérsz egy kávét, mielőtt megnézzük a telefon-
könyvet? – érdeklődött Maggie.
– Köszi – felelte Fell, boldogan ragyogó ábrázat-
tal.
A fene egye meg az alattomos kis dögöt, gondolta
Maggie. Két csésze kávéval tért vissza, és letelepe-
dett Fell mellé a kanapéra.
– Kivel kezdjük? – kérdezte.
– Szerintem a felügyelővel mennénk a legtöbbre.
Fell kinyitotta a helyi telefonkönyvet.
– Lássuk csak. Rudfern. Mi is a keresztneve?
 – Nem emlékszem.
– Van itt egy. Csak egy. J. J. Rudfern, Glebe Close
12.
– Hívjuk fel most azonnal – indítványozta
Maggie gyorsan, hátha el tudja terelni Fell gondola-
tait Melissa Harley-ról.
– Igyuk meg a kávét, aztán hajrá – felelte Fell. –
Mi a másik két név?
– Fred Flint és Johnny Tremp.
– Rendben. – Fell újra böngészni kezdte a tele-
fonkönyvet. – Van itt egy J. Tremp. Lássuk csak…
Fred Flint vagy F. Flint nincs. Pedig sok Flint van.
– Ezeket majd később megnézzük – állt fel
Maggie. – Megmosom az arcom. Még mindig fáradt
vagyok.
– Miután megnéztük ezt a felügyelőt, ha egyálta-
lán még él, akkor alhatunk egy kicsit.
Milyen csodálatos lenne, gondolta Maggie, ha az
alvás azt jelentené, hogy összebújnak az ágyban.
Felment a mosdóba, ami még nem lett felújítva. A
mosdókagyló repedt volt, a régimódi fürdőkád pe-
dig tele vízkőfoltokkal a csöpögő csap miatt.
A ház rendbehozatalát folytatni kell. A nappali új
bútorzata túl szép volt a kopottas falhoz. Lekötni
Fellt – ez volt a terve. Az elfoglalt Fell kevésbé
könnyű préda a ragadozó nők számára.
 Maggie levette vastag szemüvegét, megmosta az
arcát, aztán gondosan felfrissítette a sminkjét. Bár
vehetne kontaktlencsét, de most, hogy a néha Mr.
Dolphinra rávetül a gyanú árnyéka, nem mert me-
gint pénzt kérni Felltől.

A Glebe Close pici zsákutca volt a város gazdagab-

bik végén. Néhány nagy villából állt csak, amelyek-
hez tágas kertek tartoztak.
– Talán mégsem lesz pitypangos a nyár – jegyez-
te meg Maggie. – Felhős az ég, és kezd hideg lenni.
– Tipikus vidéki sztori – felelte Fell. – Szerintem
minden évben elmondják, aztán csak arra emlék-
szik mindenki, amikor bejön a jóslat.
Kiveszkődtek a kocsiból. Fell belökte a magas,
kétszárnyú vaskapu egyik oldalát, és elindultak a
gondozott úton a babérbokrok, virágzó feketeri-
biszke-bokrok és rododendronok között.
Miután megnyomták a bejárat melletti rézcsen-
gőt, divatosan öltözött középkorú nő nyitott ajtót.
Kekszbarna vászon nadrágkosztümöt viselt magas
sarkú szandállal, és jelentős mennyiségű arany ló-
gott a nyakában. Ápolt arcán gyanakvás tükröző-
dött.
– Igen?
– Fell Dolphin vagyok – mutatkozott be Fell, aki,
ha csak lehetett, nem használta a teljes nevét. – Ő
pedig Miss Maggie Partlett.
– És? – vágta csípőre a kezét a nő.
– Könyvet írok a bussi vonatrablásról, ami 1977-
ben történt. Úgy tudom, hogy Rudfern felügyelő
foglalkozott az üggyel. Erről szerettem volna be-
szélgetni vele.
A nő tétovázott, majd így szólt:
– Megnézem, mi a helyzet apámmal.
Visszament a házba, őket otthagyta az ajtóban.
Mögöttük feltámadt a szél, megzörgette a bokro-
kat. A főút forgalmának zaja csak távolról hatolt el
hozzájuk.
Aztán meghallották a visszatérő tűsarok kopo-
gását.
– Jöjjenek be – mondta a nő. – De ne maradjanak
túl sokáig.
Követték a hatalmas ház félhomályos belsejébe.
Mintha minden ablakon lehúzták volna a reluxát,
kizárva a fény nagy részét.
– Apám a dolgozószobájában van – nyitotta ki az
ajtót a háziasszony.
 Idős férfi ült az ablak előtti fotelben, térdén koc-
kás úti takaró. Ősz haja volt, szürke és ráncos arca,
melyből fakókék szempár nézett rájuk kíváncsian.
– Üljenek le – invitálta őket az öreg, meglepően
erőteljes hangon. – Dolphin, azt mondta a lányom.
Mintha rémlene valahonnan ez a név.
– Charles Dolphin, az apám jelzőőr volt a rablás
idején.
– Ó, valóban. Be is hívtuk kihallgatásra. Hozza-
nak ide két széket, és üljenek le velem szembe,
hogy lássam magukat.
Fell nehézkesen odavonszolt két faragott, magas
támlájú ülőalkalmatosságot.
Amikor helyet foglaltak, Fell megkérdezte:
– Miért hívták be apámat kihallgatásra?
– Mert a pénzes vonatnak nem kellett volna
megállnia Bussban – felelte Mr. Rudfern. – És a
maga apja állította meg. Különben is szabadnapos
lett volna, de a másik jelzőőr, Terry Weal beteget
jelentett, és Dolphin vállalta, hogy beugrik helyette.
– És milyen magyarázatot adott apám, miért állí-
totta meg a vonatot?
– Azt mondta, hogy kapott egy telefonhívást fél
órával az előtt, hogy a vonatnak át kellett volna ha-
ladnia Buss állomáson, és nem volt semmi oka ké-
telkedni az utasításban. E szerint a vonatnak meg
kell állnia, mert kerékrepedést gyanítanak. Le-
nyomoztuk a hívásokat. Aznap csak egy volt, egy
Buss melletti telefonfülkéből. Dolphin kitartott
amellett, hogy félrevezették. Aztán azt is megkér-
dezték tőle, hogy miért nem hívta azonnal a rend-
őrséget a jelzőházból, hisz volt telefonja. Azt vála-
szolta, hogy az egyik rabló fegyvert fogott rá, ezért
csak akkor tudott telefonálni, amikor már elmen-
tek.
– A jegypénztárból miért nem tudtak telefonál-
ni? – kérdezte Fell.
– Aznap csak később vártak vonatot, ezért még
zárva volt a pénztár. Persze továbbra is szemmel
tartottuk a gyanúsítottakat, hátha kezdenek gya-
núsan költekezni. De Dolphin továbbra is szeré-
nyen élt a fizetéséből, majd később a magáéból. Bi-
zony, ilyen sokáig szemmel tartottuk őket. Az
egyetlen, aki kilógott a sorból, Briggs volt. Éppen
be akartuk gyűjteni, amikor Spanyolországba távo-
zott. Velük nem volt kiadatási megállapodás, és mi-
re lett, addigra a vén gazember meghalt.
– Máig sem tudják, ki tette?
– Nem. De nagyon okos ember tervelhette ki.
– Az apám tudhatott arról, hogy mi volt a vona-
ton?
– Elvileg nem. De Glasgow-ban, ahol felpakolták
a rakományt, a munkások sejthettek valamit, a vo-
naton lévő postai dolgozók pedig nyilvánvalóan
tudták. Könnyen kiszivároghatott az információ.
– Olvastam az esetről egy könyvet egy helybéli
tollából – jegyezte meg Fell. – Szerinte olyan volt az
egész, mintha egy szellemcsapat hajtotta volna
végre a rablást, aztán varázsütésre felszívódtak
volna. Senki sem látott kocsikat elhajtani a pálya-
udvartól.
– Nemigen jár arra senki, hacsak nem személy-
vonat jön – felelte Rudfern. – Nem úgy, mint a
nagyvárosokban. Vidéken sokszor teszik a városon
kívülre az állomást, ahogy Bussban is. Én is olvas-
tam azt a könyvet. Silány fércmű. Több kilométeres
körzetből minden ismert bűnözőt berángattunk.
Megvannak az informátoraink, ezért vártunk, mert
biztosak voltunk benne, hogy előbb-utóbb elindul
valami suttogás az alvilágban. Nos, nem így történt.
Tudják, mit gondolok?
Maggie és Fell előredőltek. Mr. Rudfern lánya
jött be.
– Végeztek már? – kérdezte. – Apának pihenésre
van szüksége.
– Kifelé! – parancsolta Mr. Rudfern. – De azon-
nal.
A nő kiviharzott, és becsapta maga után az ajtót.
 – Borzasztó dolog ilyen öregnek lenni, kiszolgál-
tatva a gyerekeinknek – jelentette ki az egykori fe-
lügyelő, félig önmagának. – Hol is tartottam?
– Éppen azt akarta elmondani, hogy mit gondol
az egészről – felelte mohón Maggie.
– Igen, igen. Nos, senki sem volt hajlandó hall-
gatni rám. De a helyzet a következő: szerintem
olyasvalaki tervelhette ki a dolgot, aki katonai kép-
zettséggel és gondolkodásmóddal rendelkezik.
Akik viszont végrehajtották a rablást vagy segéd-
keztek benne, mind amatőrök voltak. Vegyük
mindjárt Lassú Joe-t, Joe Briggset. Szorgalmas, jó
munkás hírében állt. Ki sem derült volna, hogy van
valami a rovásán, ha nem ellenőrzünk végig min-
denkit. És fogadni mernék, hogy a többiek, bárkik
is voltak, soha korábban nem követtek el semmifé-
le bűncselekményt. Azt hiszem, hogy Briggs kivéte-
lével mindegyik szépen hazament, és bűntelen éle-
tet élt, amíg úgy érezte, hogy ez kell a biztonságá-
hoz. De senki sem hallgatott rám. Azt mondták,
hogy az amatőrök mostanra rég elárulták volna
magukat. Még Spanyolországba is elmentem,
Benidormba, hogy beszéljek Briggsszel. De a társai
bizonyára figyelmeztették, mert hirtelen eltűnt.
Úgy tudom, csak hónapokkal később került elő új-
ra, amikor már nem voltam ott. Maguk ugye nem
akarnak amatőr nyomozósdit játszani?
 – Csupán a könyvemhez szeretném összerakni a
tényeket – felelte Fell.
– Nem szeretném elkeseríteni – ellenkezett erre
Mr. Rudfern –, de az az első könyv se ment valami
jól. Ugyan kit érdekelne egy második?
– Én azért megpróbálom – jelentette ki makacsul
Fell.
– Hadd adjak egy jó tanácsot. Nincs értelme a
múltban kutakodni. Csak a sár kerül a felszínre, a
tények nem. Akaratán kívül árthat egy sereg em-
bernek. Meglehetősen sok vad elmélet keringett
akkoriban, mindenféle vádaskodások.
– Majd értesítem róla, hogy haladok – ígérte Fell.
– Ne tegye. Öreg vagyok, nem szeretem, ha za-
varnak.
Mr. Rudfern kis rézharangot vett fel az asztalról,
és megrázta. Azonnal kinyílt az ajtó, és megjelent
az elegáns nő, mintha mindvégig ugrásra készen
állt volna odakint.
– Kísérd ki őket – utasította Mr. Rudfern.
Hátradőlt, és lehunyta a szemét. A kihallgatás
ezennel véget ért.
– Te miként értelmezted, amit mondott? – tudakol-
ta Maggie. – Figyelmeztetni akart, hogy tartsd ma-
gad távol az ügytől, nem?
– Valószínűleg nem akarja, hogy valaki más meg-
találja a tettest, miután neki nem sikerült – vála-
szolta Fell. – Tudod, gondolkoztam egy kicsit. Mi
lenne, ha elmennénk a helyi újsághoz? Talán valaki
össze tud hozni minket egy riporterrel vagy olyan-
nal, aki még él, és aki tudósított az esetről.
– Jó ötlet.
Maggie beindította az autót, és elindultak a High
Street felé, ahol a Buss Courier szerkesztősége szé-
kelt.
Miután előadták, hogy mit szeretnének, a gondo-
san kiöltözött, hosszú körmű recepciós, akiről le-
rítt, hogy ennél sokkal többre hivatottnak érzi ma-
gát, azt mondta, hogy várjanak. Szürke fény ömlött
be az előtérbe egy nagy üvegablakon keresztül. Egy
eldobott újság járta kiszámíthatatlan táncát a szél-
ben odalent az utcán, majd egy utolsó látványos
piruett után felszállt, és eltűnt a háztetők fölött.
Fell és Maggie egymás mellett kuporogtak a twe-
edhuzatú kanapén. Előttük alacsony, karcos, csor-
ba szegélyű dohányzóasztal állt. Az egyik sarokban
könnyezőpálma kornyadozott. A citromsárga fala-
kon a Buss Courier régebbi, bekeretezett címplapjai
virítottak.
 – Elnézést – szólt váratlanul a recepciós, mire
mindketten összerezzentek, annyira el voltak me-
rülve a gondolataikban: Fell a pénz miatt aggódott,
Maggie pedig Fell miatt. – A főszerkesztő úr máris
fogadja önöket. Jessie mutatja az utat.
Egy félénk kinézetű, sovány lány lépett elő egy
oldalajtó mögül, és várakozóan megállt.
Követték Jessie-t a szűk lépcsőn, át a szerkesztő-
ségi szobán egy átlátszatlan üvegajtóig, melyen a
„T. J. Whittaker, főszerkesztő” felirat díszelgett.
Jessie kinyitotta az ajtót, a főszerkesztő pedig
felállva üdvözölte őket. Vörös arcú, termetes férfi
volt, buggyos nadrágjára lógó sörpocakkal. Csíkos
inge a nyakánál kigombolva. Előreugró szemöldö-
ke alatt az arca mintha lefittyedt volna a saját sú-
lyától.
– Üljenek le – kérte. – Szóval könyvet írnak a vo-
natrablásról. Annak idején én tudósítottam róla.
Dolphin, ugye? Ez volt az állomásparancsnok vagy
jelzőőr neve.
– Ő volt az apám – bólintott Fell. – Csak most
tudtam meg, hogy őt is gyanúsították.
– Hogyhogy? Az ember azt hinné, maga ezen a
sztorin nőtt fel.
– Nem. Sosem beszélt róla.
– Akkor miért akar könyvet írni róla?
 Fell úgy döntött, hogy fejest ugrik az ismeretlen-
be.
– Igazából az apám ártatlanságát szeretném be-
bizonyítani. Őt is kihallgatták.
– De nem vádolták meg – tette hozzá Mr.
Whittaker.
– Attól még… Jártunk Rudfern felügyelőnél.
– Valóban? Akkoriban nem kaptunk tőle túl sok
segítséget. De jobb, ha mindent elmesélek, amit tu-
dok, úgyis nyugodt nap a mai. Én voltam a tudósí-
tó, és…
Az iroda ajtaja kivágódott, és egy fiatal riporter
rontott be.
– Gyilkosság történt, Mr. Whittaker!
A főszerkesztő felállt, és felkapta a zakóját a szék
támlájáról.
– Hol? Ki? – kérdezte.
– A vasúti kocsmánál. A csapos azt mondta, Andy
Briggsnek hívják a fickót.
 NÉGY

Fell és Maggie lassan sétáltak ki a szerkesztőség-

ből. Odakint Maggie megszólalt:
– Örülök, hogy meghalt. Viszont az aggaszt, hogy
annak, aki megölte, esetleg köze lehet a rabláshoz,
és minket is fel akar kutatni.
– Reménykedjünk, hogy csak valami kocsmai
bunyó volt – felelte Fell. – Fáradt vagyok. Menjünk
haza, és feküdjünk le.
Bár felkérés lenne ez keringőre, gondolta Maggie
szomorúan. Úgy tűnt, egyre mélyebbre süllyednek
ebbe a rémálomba. Bárcsak együtt is mászhatná-
nak ki belőle, de úgy igazán együtt.
Hazaautóztak. Maggie már épp indult fel az eme-
letre, amikor megcsörrent a telefon.
 – Felvennéd, Maggie? – kiáltotta Fell. – Nekem
mára elég volt mindenből.
Maggie visszaszaladt, és fölvette.
– Melissa vagyok – lehelte a hang a vonal másik
végén.
– Szólok Fellnek – válaszolta Maggie csüggedten.
– Nem, nem a jövő szerdáról van szó. Meghívtam
Fellt vacsorára, és elfelejtettem mondani neki,
hogy szóljon magának is. Ráér?
– Igen, köszönöm – lepődött meg Maggie. –
Hánykor?
– Nyolckor, és a címet is elfelejtettem megadni.
Malvern Lane 5.
– Köszönöm, nagyon kedves.
– Akkor várom mindkettőjüket. Viszhall!
– Ki volt az? – kiabált le Fell a szobájából, amikor
hallotta, hogy Maggie újra elindul felfelé.
– Melissa.
Fell kirontott a hálószobájából.
– Még vonalban van?
– Nem, csak engem is elhívott a vacsorára.
Maggie gyorsan elfordította a tekintetét, de még
így is látta, hogyan borul el Fell arca.
– Milyen kedves tőle – jegyezte meg sötéten Fell.
– Csalódott vagy – nyugtázta Maggie. – Majd azt
mondom, hogy fáj a fejem, és nem tudok menni.
 Fell reménykedve pillantott rá, aztán egy kicsit
lefittyedt a szája széle.
– Furcsállni fogja, ha nem jössz.
– Nyugi, majd kimentem magam valamivel.
– Ugyan már. Valószínűleg úgysem érdeklem.
Miért is érdekelném?
Maggie a legszívesebben a képébe ordította vol-
na, hogy csak egy félagyú nő nem érdeklődne Fell
iránt, de inkább csendben maradt. Talán mégis
jobb lesz odamenni, és közelről szemügyre venni
az ellenfelet.
– Menjünk, aludjunk – mondta végül.

Fell másnap reggel azonnal kiszaladt beszerezni a

friss újságokat. A gyilkosság címlapsztori lett. A
cikkek szerint egy férfi segítette a rendőrség mun-
káját.
– Vajon ki lehetett az? – tűnődött Fell, miután ki-
olvasta az újságokat.
– Visszamehetnénk a főszerkesztőhöz megkér-
dezni – indítványozta Maggie. – Jó meleg van már-
is. Visszajött a pitypangos nyarad.
Maggie égszínkék pamutruhát viselt. Véget értek
azok az idők, amikor még úgy érezte, hogy köntös-
ben is lehet reggelizni. Sosem került Fell szeme elé
slamposan vagy sminkeletlenül.
– Készítek valami reggelit, aztán menjünk – in-
dult a konyhába.
– Nekem elég a pirítós – kiáltott utána Fell. –
Képtelen lennék megenni egy teljes reggelit.
Fél óra múlva el is indultak gyalog a tűző napsü-
tésben. A levegő párás volt és fojtogató. A szer-
kesztőség előtt Fell fölvette a zakóját, amit eddig a
karján hozott.
Az unott recepciós azt felelte érdeklődésükre,
hogy Mr. Whittaker a bíróságon van.
– Az nincs messze – jegyezte meg Fell. – Men-
jünk át, hátha megtaláljuk.
Még oda sem értek a György-stílusú épülethez,
amikor megpillantották a főszerkesztő testes alak-
ját. Egy fiatal nővel beszélgetett éppen. Fellék egy
kicsit távolabb álltak meg, és próbáltak bátorságot
gyűjteni, hogy megzavarják, amikor a férfi megfor-
dult, és észrevette őket.
– Elnézést, hogy tegnap úgy elrohantam. Van
idejük meginni valamit?
Fell az órájára nézett. Háromnegyed tíz volt.
– Egy kicsit talán korán van. Ilyenkor semmi
sincs nyitva.
– Jöjjenek csak. Tommy Whittakernek mindig
van nyitva valami.
 A főszerkesztő elindult a Vörös Oroszlán kocsma
ajtaja felé. A hely egy régi Tudor-kori épületben
volt, mely olyan hajmeresztő szögben dőlt az utca
fölé, mintha rá akarna borulni részeges vendégei-
re. Tommy Whittaker erőteljesen bekopogott az
ajtón, mely résnyire nyílt.
– Ó, maga az – morogta zsémbesen a tulaj. – Jöj-
jenek be.
– Mit kérnek? – kérdezte Whittaker.
– Narancslét – felelte Maggie, és Fell is ugyanazt
kérte.
– Ugyan már. Igyanak valami normálisat.
Fell beadta a derekát, és gin-tonikot rendelt,
Maggie pedig erőtlenül követte a példáját. A tulaj
kíméletlenül közölte, hogy nincs jege.
– Meglep, hogy beengedett minket – mondta
Fell, miközben Whittaker lehúzott egy pohár
whiskey-t, majd nekilátott egy korsó sörnek.
– Nem fog maga ellen dolgozni – felelte
Whittaker. – A mi lapunk szervezi az Év Kocsmája
Díjat.
– Nem hinném, hogy ez a hely eséllyel indulhat-
na – nézett körül Fell.
Sok más angol kocsmához hasonlóan, amelyek
kívülről hívogatóan néznek ki, a belső tér csalódást
okozott. Az egyik sarokban félkarú rabló villódzott.
A padlót zöld, sok helyen cigarettacsikktől kiégett
linóleum borította. Az alacsonyan húzódó mennye-
zeti gerendák közötti részek, melyek valaha fehé-
rek lehettek, mostanra besárgultak a nikotinos
füsttől. Némelyik asztalon ott árválkodtak az előző
esti piszkos poharak.
– Persze hogy nem, de a remény hal meg utoljá-
ra.
– Azt akartuk megkérdezni – kulcsolta össze a
kezét Fell –, hogy mit tudott meg Andy Briggs halá-
láról.
– Ja, hogy az! Semmi rejtély. Sima kocsmai cse-
tepaté.
– Annak, aki megölte Andyt, volt köze a vasút-
hoz?
Whittaker felkacagott, és beleivott a sörébe.
– Maga aztán igazi összeesküvéselmélet-gyártó.
Fogadjunk, hogy az interneten nézegeti, hogyan
próbál az amerikai kormány idegen lényeket el-
dugni előlünk.
– Nincs is számítógépem – védekezett Fell.
– Ha könyvet akar írni, jobb lesz, ha előreugrik a
21. századba. Hol is tartottam? – A söröskorsó ki-
ürült. – Kérnek még egy kört?
– Majd én.
Fell rendelt egy korsót meg egy dupla whiskey-t
Whittakernek és egy újabb kör gin-tonikot maguk-
nak.
 – Kösz – oldotta meg a nyakkendőjét Whittaker,
amikor Fell visszajött az asztalukhoz az italokkal.
Fell és Maggie kötelességtudóan kiitták az első
gin-tonikjukat, és belekezdtek a másodikba.
– Kit fogott le a rendőrség Andy Briggs meggyil-
kolásáért? – kérdezte Fell.
– Pete Murphyt. Munkanélküli csavargó. Belekö-
tött Briggsbe. Murphy amolyan kicsi, patkányfor-
ma alak, Briggs viszont jó nagydarab, vagyis az
volt. Briggs azt mondta, menjenek ki, intézzék el.
Pete meg kést rántott, és leszúrta. Rengeteg szem-
tanúnk van, mert mindenki kiment velük a kocsma
elé, hogy nézzék a bunyót. Ráugrottak Pete-re, és
lefogták, amíg a rendőrség meg nem érkezett. Eny-
nyi.
Maggie és Fell boldog megkönnyebbüléssel néz-
tek össze. Hát ennek aztán semmi köze a vonatrab-
láshoz. Senki sem fogja őket keresni.
– És maga hogy áll a vonatrablós sztorival? – ér-
deklődött Whittaker.
– Egyelőre még nem túl jól – felelte Fell. – De
szeretném tisztázni az apám nevét. Nem tudja vé-
letlenül, hol lakik Terry Weal?
– Én a maga helyében nem vesződnék vele.
– Miért nem?
– Egy kicsit bolond. A város szélén lakik, közel a
vasúthoz. Az állomás előtt, félúton a hídon van egy
jobbra kanyarodó sáv. Arra lakik, a végéről a má-
sodik házban.
– Azért talán mégis megpróbálkozunk vele – je-
lentette ki Fell. – Maga emlékszik valamire a rab-
lással kapcsolatban?
– Hogyne. Én tudósítottam róla. Lássuk csak…
Hogy is volt?
Egy fiú jött be a kocsmába, és egyenesen
Whittakerhez lépett.
– Lady Fleaming az irodában várja.
– Jaj, a fene egye meg! – tápászkodott fel
Whittaker. – Ő a tulaj. Mármint a lapé. Majd még
beszéljünk!
– Egyszer majd csak sikerül – motyogta Fell,
amikor magukra maradtak. – Nem vagyok ahhoz
szokva, hogy ilyen korán alkoholt igyak. De az jó,
hogy Andy nincs többé, és a halála semmilyen ösz-
szefüggésbe nem hozható velünk.
– Nem gondoltál még arra, hogy vegyél egy mo-
sogatógépet? – érdeklődött Maggie.
– Úgy érted, edénymosogatót?
– Igen.
– Mégis minek?
– Akkor éjjel egy sodrófával vágtam fejbe Andyt.
Habár késszúrástól halt meg, biztos lesz boncolás,
és esetleg elgondolkodtatja őket a fejsérülés. Mi
van, ha agykárosodást szenvedett? Ha a boncolás
kideríti, hogy nem is a szúrás ölte meg, hanem va-
lamilyen agyi vérzés?
– Ezt értem, de mi köze ennek a mosogatógép-
hez?
– Manapság olyan furfangosak ezek a helyszíne-
lők. Persze lesúroltam a sodrófát, de a mosogató-
gép teljesen le tudná tisztítani.
– Túlaggódod, Maggie. Honnan tudhatnák, hogy
sodrófával vágták fejbe? És hogyan tudnák össze-
kötni az egészet velünk?
– Beszélhetett róla valakinek.
– Reméljük, hogy nem tette. Erre nem is akarok
gondolni – közölte Fell. – Különben meg kidobhat-
juk azt a sodrófát, ha ennyire izgulsz. Addig is men-
jünk, és nézzük meg Terry Wealt.

Kiléptek a forróságba.
– Hozzam a kocsit? – kérdezte Maggie.
– Ne, menjünk gyalog. Nem vagyok szokva a reg-
geli iváshoz, jót fog tenni a séta.
Elindultak az állomás irányába a házak árnyéká-
ban. Amint azonban átmentek a folyó fölött átívelő
hídon, az épületek alacsonyabbak lettek, inkább kis
kunyhók, hosszú előkertekkel. Elfogyott az árnyék,
és a nap kegyetlenül tűzött.
– Ez nem volt túl jó ötlet – szomorkodott Fell. –
Mégis kocsival kellett volna jönni. Szerinted a glo-
bális felmelegedés teszi?
– Néha arra gondolok, hogy mi, emberek okoz-
zuk – vélte Maggie, és zsebkendőt vett elő, hogy
megtörölje izzadt arcát. – Minden évben egyre nő a
népesség a Földön, és képzeld csak el, hogy min-
denki ugyanígy izzad.
– Már nincsen messze – biztatta Fell.
Emlékezett rá, hogy járt már itt az anyjával. Ak-
koriban történt, amikor mumpszos volt, és nem
mehetett iskolába. Az anyja sokszor vitt ebédet az
apjának. Néha csak szendvicset, de az apja legin-
kább a termoszban forrón tartott levest szerette.
Mindig erősködött, hogy ha reggel viszi el magával,
akkor délre kihűl. Fell homlokráncolva próbált
visszaemlékezni, hogy beszélgettek-e valamiről az
anyjával ezeken az utakon, de mindössze ilyesmi-
ket volt képes felidézni: „Ne csoszogj. Igazítsd meg
a dzsekid. Ne maradj le.”
Előttük ott nyújtózott a vasúti híd. A gőzmozdo-
nyok ideje rég lejárt, az állomás környékén ennek
ellenére mintha még mindig állandóan korom- és
salakszag terjengett volna. A híd közepénél lefor-
dultak jobbra egy kis úton, mely a vasúti dolgozók
számára az előző században épített lakótelep felé
vezetett. A legtöbb kunyhót mára modernizálták,
és a sín meg a házak közt kerteket létesítettek. A
második épület azonban, ahol elvileg Terry Weal
lakott, teljesen elhagyatottnak tűnt. Az ablakkere-
teket emberemlékezet óta nem festették át, a kert-
kapu pedig leszakadt.
Fell tétován megtorpant a kapu előtt.
– Bár ne ma kellene ezt csinálnom, Maggie.
– Jobb túlesni rajta, ha már egyszer eljöttünk
idáig. – Maggie kinyitotta a kaput. – Gyere. Nem fog
megenni bennünket.
Maggie-be belenyilallt a fájdalom, amikor ezt
kimondta. Olyan könnyű kettőnek bátornak lenni,
ha támogatja egyik a másikat. Bár igazi pár lenné-
nek.
Végigmentek a rövid ösvényen, mely ugyanolyan
vörös téglából volt rakva, mint a ház. Csengő nem
volt. Az ajtóról hámlott a festék.
Fell bekopogott. Hallotta, hogy az állomáson
csengetnek. Vonat jön. A londoni vonat lehet, gon-
dolta, és az órájára pillantott. A jelzés a vonat előtt
tíz perccel szokott megszólalni.
Az ajtó kinyílt, és egy kicsi, hajlott, meglepően
sonkalevesszagú öregember bámult fel rájuk.
– Mit akarnak? Nem veszek semmit.
– Nem is árulunk semmit. Fell Dolphin vagyok.
 – Dolphin fia? Nincs számodra semmi mondani-
valóm.
– Miért? – kérdezte Maggie.
– Mert tudom, hogy Dolphin benne volt a rablás-
ban, azért.
– Csak véletlen egybeesés volt, hisz maga beteg
volt aznap! – kiáltott fel Fell.
– Nem voltam beteg. Dolphin közölte, hogy in-
kább a szombatot akarja kivenni. Nem nagyon sze-
rették, ha műszakot cserélünk, hacsak nem va-
gyunk betegek. Azt mondta, tíz fontot ad, ha bete-
get jelentek. Ezt a rendőrségnek is elmeséltem.
Mégsem történt semmi. Most meg már halott. Nem
kapták el. – Az öreg köpött egyet, valahová Fell lá-
ba felé. – Miért zaklatsz engem?
– Tisztázni szeretném az apám nevét.
– Ez nevetséges.
– Könyvet írok.
– Akkor nyugodtan beleírhatod a könyvedbe,
hogy az apád bűnöző volt! – rikoltotta az öreg, és
rájuk csapta az ajtót.
Hallották a közelgő szerelvény zakatolását. Fell
megragadta Maggie karját.
– Gyere!
– Hová? – zihálta Maggie, miközben Fell magával
vonszolta.
 – Londonba! – rikkantotta Fell. – Elegem van eb-
ből az egészből, és még sosem voltam Londonban.
És te?
Maggie válaszát azonban elnyomta a vonat roba-
ja. Elrohantak az állomásig, majd lerogytak egy el-
ső osztályú fülkében.
– Te voltál már Londonban? – ismételte meg a
kérdését Fell.
– Nem – válaszolta Maggie. – Még soha.
– Hát nem furcsa? – tűnődött Fell. – Félórás vo-
natútra lakunk Londontól, és mégsem járt ott egyi-
künk sem.
Jött a kalauz, és Fell elmagyarázta neki, miért
nem vettek jegyet az állomáson.
– Van nálad elég pénz? – érdeklődött Maggie.
– Persze, bőven. Mostanában rászoktam, hogy
egy csomó bankjeggyel járkáljak. A pokolba azzal a
szörnyű vénemberrel, Maggie. Olyan igaznak tűnt,
amit mondott. És ugyan miért is hazudna?
– Rosszindulatból?
– Nem, azt nem hinném. Keresnünk kell valakit,
aki meg tudja mondani, miért volt olyan fontos
apának, hogy szabad legyen az a bizonyos szom-
batja.
– Rudfern felügyelő biztosan emlékszik.
– Majd újra próbálkozunk nála. Addig is vakáci-
ózzunk egyet!
 Bejelentették, hogy az étkezőkocsiban megkez-
dődött az ebédidő, úgyhogy átmentek, és élvezték
a különleges étkezést az elsuhanó napos táj mel-
lett.
– Eszembe jutott valami – szólt töprengve
Maggie.
– Mi? – kérdezte Fell, elfordítva álmos tekintetét
a vidékről.
– A húszas bankjegyek a dobozban.
Fell tekintete kiélesedett.
– Mi van velük?
– Csak most jutott eszembe. Újak. Ha a rablásból
származnának, régiek lennének. A húszas bankje-
gyek nyilvánvalóan jó párszor megváltoztak azóta.
– Ami azt jelentheti – vélte Fell –, hogy nem a
rablásból származnak.
– Hacsak a szüleid nem váltották át menet köz-
ben a pénzt. Ropogósnak és újnak tűnt mind.
Fell elképedve rázta a fejét.
– A szüleimről beszélsz, Maggie. Fogalmad sincs,
milyen szigorúak és merevek voltak. Nem tudom
elképzelni egyikükről sem, hogy bármilyen bűn-
cselekményt elkövethetett volna.
– Ha tisztességes úton jutottak a pénzhez, csak
éppen nem akartak utána adózni, mondjuk előfor-
dulhatott, hogy édesanyád bankról bankra járva
átváltogatta, mindenhol csupán egy kisebb össze-
get. Eljárt néha otthonról?
Fell már éppen a fejét akarta rázni, de eszébe ju-
tott, hogy az anyja néhány évvel ezelőtt két hétre
elutazott.
– Egyszer volt egy buszkiránduláson. Két hétig.
Emlékszem, mennyire vártam azt a két hét szabad-
ságot. – De persze mindennap telefonált, vagy a
szállodába, vagy otthonra, és utasításokat osztoga-
tott, szóval Fell még azt a rövidke szünetet sem él-
vezhette ki. Furcsán, de élesen rajzolódott ki lelki
szemei előtt a kép, ahogyan az anyja városról vá-
rosra, bankról bankra járva szívósan váltogatja a
régi húszfontosokat újakra. – Mára elég volt az ag-
gódásból – jelentette ki.
Hátradőlt az ülésében, és hamarosan álmatag
mosoly ült ki az arcára.
Maggie úgy érezte, már nem is örül annyira en-
nek a napnak. Biztos volt benne, hogy Fell a Melis-
sánál elköltendő vacsoráról álmodozik.
A Paddington állomásnál szálltak le.
– És most hová? – kérdezte Maggie.
– Fogunk egy taxit, és végignézzük a látványos-
ságokat.
Egy vagyont fizettek ki a taxisoknak, mire végig-
jártak mindent, a Buckingham-palotától a Toweren
át a Szent Pál-székesegyházig. Az utolsó kocsi a
Piccadilly Circuson tette ki őket, ők pedig úgy áll-
tak és nézegettek körbe, mint két gyerek. Fell vett
egy várostérképet, és azt javasolta, hogy sétáljanak
el a Covent Gardenbe.
– Azt olvastam egy könyvben, hogy van ott egy
Rules nevű régi hely. Állítólag a legrégibb étterem
Londonban.
Maggie közben megfeledkezett a rablásról is,
Melissáról is. Csak élvezte a sétát a nyári London
utcáin Fell-lel.
A Covent Gardenben átvágtak a fecsegő sokasá-
gon, és a Maiden Lane-re fordultak.
– Ott is van – szólt Fell.
– Bár rendesen felöltöztem volna – lett hirtelen
ideges Maggie.
Még mindig a kék pamutruha volt rajta, Fellen
pedig nyitott nyakú ing és farmer.
– Turistaszezon van – nyugtatta Fell. – Ilyenkor
hozzá vannak szokva a lazább öltözékhez.
A pult mögött álló hölgy mosolyogva fogadta
őket, és közölte, hogy nagyon szerencsések. Éppen
most mondott le valaki egy foglalást. Odavezette
őket egy asztalhoz, újra rájuk mosolyogott, aztán
jókora étlapokat nyújtott át nekik. Maggie körülné-
zett a csupa csillogó bronz és mahagóni helyiségen,
a falakat díszítő olajfestményeken.
 – Azt is olvastam, hogy VII. Edward király ide
hordta a szeretőit – jegyezte meg Fell. – Volt egy
titkos feljárat a fenti szobákhoz, ahol be tudta
csempészni őket.
A konyha az egyszerű, laktató ételekre épült, de
kiválóan elkészítve. Csak beszélgettek és beszél-
gettek, felidézték a közös emlékeket a Palace Ho-
telből, ahol dolgoztak, bort iszogattak, és jól érez-
ték magukat.
Végül Fell kérte a számlát. A pincér mosolyogva
pillantott rájuk, amikor meglátta a nagyvonalú
borravalót.
– Nászúton, uram? – érdeklődött.
– Nem – felelte Fell. – Menjünk, Maggie.
Egy darabig sétáltak, aztán fogtak egy taxit a
Paddington állomás felé. A Trafalgar Square-i kör-
forgalomban Maggie a Nelson-emlékoszlop alján
álló oroszlánokat nézte, és teljes szívéből kívánta,
hogy bár nászúton lennének. A nap azonban így is
emlékezetes volt, a Maggie-félék pedig elfogadják
az ilyen szép napokat, magukba szívják és az
agyukba vésik, hogy beletegyék lelki fotóalbumuk-
ba, amit aztán elővehetnek a sötétebb napokon.
Az utolsó vonat Bussba már elment, ezért
Worcesterig utaztak, onnan pedig taxival.
 – Ne felejtsük, hogy holnap Melissához kell
mennünk – jegyezte meg Fell, amikor kinyitotta az
ajtót.
Hogy is tudnám elfelejteni, gondolta magában
Melissa. A fene enné meg azt a libát!

Fell másnap közölte, hogy egy kicsit elmegy egye-

dül vásárolni. Maggie sejtette, hogy biztosan
olyasmit keres, ami jobb a meglévő holmijainál a
mindennél fontosabb esti jelenéshez.
Hogy egy kicsit lehiggadjon, úgy döntött, hogy
piskótát készít. Tizenéves kora óta nem sütött. Fel-
lapozta a nemrég vásárolt szakácskönyvet, és
munkához látott.
Fell egy óra múlva érkezett haza, üres kézzel.
Körbejárta az üzleteket, de végül az új öltönye mel-
lett döntött. Túlzás lett volna még egyet venni. A
takarékosság mélyen beleivódott a pórusaiba.
– Milyen jó illat – lépett be Fell a konyhába.
– Piskótával próbálkozom – felelte Maggie. –
Mindjárt kész. Jött valaki.
Fell kiment ajtót nyitni. Két fiatalember állt a kü-
szöbön, egyikük fotóstáskát cipelt.
 – A Buss Couriertől jöttünk – mondta az egyik
derűsen. – Peter South vagyok, ő pedig a fotósom,
Derek.
– Mi történt? – kérdezte idegesen Fell.
– Semmi különös. A főszerkesztőm mondta, hogy
ön elkezdett foglalkozni azzal a régi vonatrablás-
sal, és könyvet akar róla írni. – Peter ravaszul mé-
regette Fellt. Biztos volt benne, hogy ha bevallja az
igazat, miszerint uborkaszezon van, és a főszer-
kesztő azért küldte, hátha van valami sztori Fell
nyomozásában, a félénk férfi netán bezárkózik, in-
kább így folytatta: – Érdeklődik maga iránt, és arra
gondolt, esetleg szívesen fogadna némi segítséget a
kutatómunkájához.
– Jöjjenek be – invitálta őket Fell.
A két ifjú bement a nappaliba. A fotós lerakta a
táskáját, és kezdte kiszedegetni a gépet meg az ob-
jektíveket.
– Az meg minek? – tudakolta Fell.
– Csak az archívumunkba kell egy fotó – nyugtat-
ta meg Peter.
– Épp most sütöttem piskótát – jegyezte meg
Maggie. – Kérnek?
– Köszönöm, örömmel – mosolygott rá Peter
Maggie-re.
A lány visszamosolygott rá; tetszett neki a fiú
kellemes, kerek arca és göndör haja.
 – Nos – fordult Peter Fellhez –, akkor kérem,
mesélje el, mire jutott.
Fell előadott neki egy gondosan kozmetikázott
sztorit, amelyből persze kihagyta Andy Briggs lá-
togatását és a rejtélyes pénzes dobozt. Maggie jött
be egy tálcával, piskótát meg teát osztott.
– Könnyű, mint a pihe – lelkendezett Peter, és
sugárzó mosolyt villantott Maggie-re.
Tetszett neki, amit látott. Mindig is olyan lányról
álmodott, aki gondoskodna róla. Imádta a virágos
kötényt Maggie immár karcsú alakján. Nem gon-
dolta, hogy van még nő, aki kötényt hord. Tetszett
neki a lány fénylő haja és a hatalmas, zöld szempár
barátságos pillantása a vastag szemüveg mögött.
– Maguk jegyesek, ugye? – érdeklődött.
– Khm, nos, igen – felelte kelletlenül Fell, és
Maggie tekintete elborult.
Ez meg mi?, gondolta Peter. De legalább nem há-
zasok. Maggie talán hajlandó lenne valamikor meg-
inni vele valamit?
Bekebelezett három darab piskótát, majd meg-
szólalt:
– Most pedig legyenek szívesek beállni a fotó-
záshoz.
– Ugyan miért? – csattant fel Maggie élesen.
– Csak hogy legyen egy képünk magukról.
Fellnek már elmondtam, hogy éppen nyugodt na-
punk van, és a főszerkesztő érdeklődik maguk
iránt, és úgy gondolja, esetleg segíthetek a kutató-
munkájukban.
– Ó, szóval ez a helyzet… Levehetem a szemüve-
gemet?
– Csak rajta – felelte Peter.
Maggie levette a szemüvegét. Nagyon nőiesnek
és sebezhetőnek látszott így, pislogva.
Fell és Maggie egymás mellé álltak, és a fotós,
Derek ellőtt jó néhány képet.
– Azt hiszem, meg is vagyunk – jegyezte meg Pe-
ter vidáman. – Majd átnézem a régi újságok gyűj-
teményét, és kimásolom, amire esetleg szükségük
lehet, aztán elhozom.
– Nagyon kedves magától – felelte Fell.
– Tessék, a névjegyem – nyújtotta át Peter, de
nem Fellnek, hanem Maggie-nek.
Fell kikísérte őket.
– Valamit bent felejtettem – fordult vissza a ház-
ba Peter, és otthagyta Fellt a fotóssal.
Maggie éppen az üres csészéket szedegette ösz-
sze.
– Elképzelhető, hogy esetleg eljönne velem va-
lamelyik este meginni valamit? – kérdezte Peter.
– Talán – felelte Maggie.
– Ott a névjegyem. Hívjon, ha ráér.
 Miután elment, Maggie csak állt, és pislogott
meglepetésében. Milyen fura. Ez a fiú úgy tudja, el
van jegyezve, mégis randizni hívta. Szigorúan az
eszébe kellett volna juttatni. De végül is igazából
nem létezik az az eljegyzés, és ott van Melissa is.

Aznap este, miután minden létező darabot felpró-

bált a ruhatárából, Maggie elkeseredetten úgy dön-
tött, inkább a kényelmet részesíti előnyben a divat-
tal szemben. Érezte, hogy amúgy sem versenyezhet
Melissával, bármit is vegyen fel. Zöld selyemblúz és
hosszú, fekete bársonyszoknya mellett döntött. A
bársony helyenként már kikopott hátul, ezért kicsit
felgőzölte vasalóval, és meggyőzte magát, hogy így
már nem látszik.
Sötét űrt érzett magában, amikor beszálltak a
kocsiba. Fell viszont szinte ragyogott.
– Milyen csodás este! – sóhajtott fel.
– Még el sem kezdődött – felelte savanyúan
Maggie.
Fell néma maradt a Melissa házáig tartó rövidke
úton, de Maggie a szeme sarkából látta a hosszú
ujjak ideges táncát.
 Leparkoltak Melissa háza előtt.
– Milyen gyönyörű hely! – kiáltott Fell.
– Csak egy olyasmi villa, mint amilyenben
Rudfern is lakik – válaszolta Maggie. – Gyere, Fell,
ne állj ott tátott szájjal.
– Mintha évek óta házasok lennénk – csattant fel
a férfi, és Maggie majdnem elsírta magát.
Amikor Melissa ajtót nyitott, Maggie, aki úgy
érezte, ennél rosszabb már nem lehet, rájött, hogy
de igen, lehet. Melissa testre simuló fekete selyem
nadrágkosztümöt viselt, hozzá mesteri sminket.
Bevezette őket a nappaliba. Maggie gyorsan kö-
rülnézett. Úgy tűnt, a berendezést belsőépítész
tervezhette, csak éppen jó néhány évvel ezelőtt,
amikor még a szárazvirág és a barna meg a bézs
árnyalatai voltak divatban.
Maggie-n ismét úrrá lett a bizonyosság, hogy
Melissa csak Fell pénzét akarja.
A nő kiemelt egy palackot egy vödör jégből, és
fehér damasztba tekerte.
– Gondoltam, szívesen innátok egy kis jóféle régi
pezsgőt – jegyezte meg.
Három poharat vett elő, és letett egyet-egyet Fell
és Maggie elé.
Maggie ivott egy kortyot, és felhúzta az egyik
szemöldökét. A Palace Hotelben végigdolgozott
évek során egészen jól megismerte a borokat, és
most pontosan tudta, hogy amit iszik, az egészen
biztosan nem valamilyen jó évjáratú, finom pezsgő.
– Meleg van itt – jegyezte meg Melissa. – Men-
jünk ki a kertbe – mosolygott rá Fellre, és a nyitva
álló franciaablak felé vezette.
Maggie utánuk indult, de szándékosan nem vitte
a táskáját. Amikor már leülni készültek a fehér ker-
ti székekre a kovácsoltvas asztalnál, Maggie hirte-
len megszólalt:
– Bent hagytam a táskámat. Elnézést, máris jö-
vök.
Gyorsan visszament a nappaliba, és felkapta a
táskáját. Aztán a tálalóhoz lépett, ahol Melissa nem
láthatta, és felhajtotta a palackot takaró damasztot.
Habzó almabor! Szép kis spórolás.
Visszatértekor Fell éppen azt mondta:
– Milyen finom pezsgő!
Az ostoba, gondolta Maggie. De majd ha elárulom
neki… Aztán rádöbbent, hogy ezt semmiképp sem
szabad megtennie. Fell egyszerűen megvádolná
azzal, hogy ismételten kémkedett.
Észrevette, hogy Melissa egyik keze Fell térdén
nyugszik.
– Gondolkodtatok már az én kis üzleti ajánlato-
mon?
 – Eddig meglehetősen lekötöttek egyéb dolgok –
felelte Fell –, de jó ötletnek tűnik. Nem gondolod,
Maggie?
– De igen – helyeselt Maggie, lelkesedést színlel-
ve. – Fell meg én nem nagyon értünk az üzlethez,
Melissa, ezért valószínűleg előbb megbeszéljük a
dolgot az ügyvédünkkel és a bankárunkkal, csak
hogy megnézzék az üzleted jövedelmezőségét meg
ilyesmi.
Maggie és Melissa tekintete egy pillanatra össze-
akadt. Majd Melissa könnyedén felkacagott.
– De hisz barátok vagyunk, nem igaz? Nem kell
vacakolnunk ilyen dolgokkal.
– Nem, egyáltalán nem – értett egyet Fell, aki
képtelen volt levenni a szemét a nőről.
Vacsora közben Melissa tovább fecsegett a vá-
sárlókról, akik betértek a boltba, meg az alternatív
gyógymódokról, és Fell úgy csüggött minden sza-
ván, mintha megbabonázták volna. Az asztal lágy
gyertyafényben derengett. A nappalit csupán két
kisebb lámpa világította meg. Maggie szerette vol-
na, ha Fell erős fénynél is látja Melissát, hogy rá-
döbbenjen, milyen öreg. Észrevétlenül rúgott egyet
a táskáján, ami a lába mellett állt nyitva.
– Felborítottam a táskámat, és mindenem benne
van. Ne, ne mozduljatok. Majd én.
 Gyorsan a villanykapcsolóhoz lépett, és felkat-
tintotta. Mielőtt visszament volna a holmijáért,
megpillantotta Melissa arcát, melyre gonoszul kiült
a felülről érkező fény.
Fell is biztosan észreveszi a táskákat a szeme
alatt, az árkokat a szája mellett, a ráncokat a felső
ajkán. De amint visszagyömöszölt mindent a táská-
jába, Melissa egy gyors mozdulattal felpattant, és
lekapcsolta a lámpát. És a gyertyafényben Fell me-
gint ugyanolyan elragadtatással nézte, mint addig.
Fell csak azt látta, amit látni akart.
Maggie egy könyvről kezdett el beszélni, amit
nemrég olvasott, felidézve a viccesebb jeleneteket.
Remekül adta elő, Fell azonban meg sem hallotta.
Teljes szívéből csak arra vágyott, hogy egyedül le-
hessen Melissával. Sóvárogva várta, hogy elmond-
hassa: igazából nincs is eljegyezve Maggie-vel.
A nagy lehetőség vacsora után érkezett el, ami-
kor Melissa megkérte Fellt, hogy segítsen neki be-
pakolni a mosogatógépet, Maggie-nek pedig oda-
szólt, hogy egy segítő kéz éppen elég, ő menjen ki
nyugodtan a kertbe lazítani egy kicsit.
Miközben Maggie odakint üldögélt, néha halvá-
nyan megütötte a fülét Melissa hangja és Fell bol-
dog nevetése.
Fell tusakodott önmagával. Nagyon szerette vol-
na közölni Melissával, hogy az eljegyzés nem léte-
zik, a Maggie iránti lojalitás azonban visszatartotta.
Nem fecsegheti el Melissának, amíg nem beszélte
meg a lánnyal. Aztán Melissa bensőségesen rámo-
solygott, és megjegyezte:
– Szerintem a barátnőd nem bízik bennem.
– Maggie? Miért gondolod?
– Mert szóba hozta a bankárokat meg az ügyvé-
deket.
– Semmi köze hozzá. Az enyém a pénz.
– Akkor talán jobb lenne, ha négyszemközt be-
szélnénk meg.
– Igen, az jobb lenne – értett egyet Fell, és gyor-
sabban kezdett verni a szíve a randevú gondolatá-
ra.
Egy ilyen nővel az oldalán ő lenne minden férfi
irigységének tárgya Bussban.
– Vacsora a francia étteremben pénteken? – kér-
dezte Fell.
– Remek ötlet. Mikor?
– Nyolckor.
Melissa szeme végigsimogatta.
– Ott leszek.
Amikor csatlakoztak Maggie-hez a kertben,
Maggie radarja érzékelte, hogy megbeszélhettek
egymással valamit, amiből őt kihagyták, mert Me-
lissa feltűnően azon igyekezett, hogy minél előbb
lerázza őket. Célzatosan ásítozni kezdett, mire
Maggie megszólalt:
– Itt az idő egy szépítő alvásra.
– Valóban – nevetett Melissa, elengedve a füle
mellett Maggie megjegyzésének gúnyos élét.

Beszálltak a kocsiba. Fullasztóan ülte meg mellka-

sukat a levegő.
– Kellene már egy jó kis vihar – jelentette ki
Maggie.
Fell csak nézett maga elé, aztán megszólalt:
– Tudod, Maggie, szerintem nincs szükség arra,
hogy bankárokat és ügyvédeket vonjunk be, hogy
beszálljak Melissa üzletébe.
– Miért?
– Hát csak – nevetett Fell félszegen. – Látszik,
hogy van pénze, ami azt jelenti, hogy az üzlet jól
megy.
– Hogy érted azt, hogy látszik, hogy van pénze?
– Az a hatalmas ház, drágán berendezve, meg a
jó pezsgő…
 Maggie minden gondosan kitervelt óvatosságát
elsöpörte a Melissa iránti féltékenység hirtelen
hulláma.
– Először is, az nem drága pezsgő volt, hanem
olcsó habzó almabor.
– Ugyan már.
– Megnéztem a címkéjét, Fell.
– Már megint kémkedsz?
– Nem. Csak éreztem, hogy nem igazi pezsgőt
iszom, úgyhogy muszáj volt megnéznem. Azok a
bútorok pedig mind régiek, minden csupa barna és
krémszínű.
– Mindenesetre péntek este elmegyek Melissával
vacsorázni, kettesben – csattant fel a férfi. – Hogy
is gondolkodhatnék világosan, amikor te mindig
szimatolsz meg kémkedsz?
– Igazságtalan vagy!
Fagyos csendben léptek be a házba. Maggie lán-
goló arccal húzódott be a szobájába. Leült az ágy
szélére. Most aztán jól megcsinálta. Fell ugyan nem
kérte tőle, hogy menjen el, de talán majd reggel
megteszi. Valahogy muszáj jóvá tennie a dolgot.
Megmosakodott és levetkőzött, de csak nem jött
álom a szemére. Hiába volt teljesen kinyitva az ab-
lak, a szobában fojtogató hőség uralkodott. Lükte-
tett és sajgott a lába. Kevéske megtakarított pén-
zéből vett egy magas sarkút a mai estére. És tény-
leg jó magas volt az a sarok. A szépségért szenved-
ni kell, gondolta magában, és ököllel belecsapott a
párnájába, ami most olyan keménynek érződött,
mint a beton. Bár ki tudna találni valamit, amivel
visszakerülhetne Fell kegyeibe. Mondjuk valamit a
rablással kapcsolatban. Már félálomban lebegett,
amikor beléhasított egy ötlet. Fell. Fellworth
Dolphin. Eszébe jutott a fotó az idős párral a kert-
ben, a nagy ház előtt. Mi van, ha annak a háznak
köze van Fell-hez, ha mondjuk arról a házról ne-
vezték el? Maggie elhatározta, hogy másnap reggel
első dolga lesz elmenni a könyvtárba.

Reggel a földszinten kurta üzenet várta a vízforraló

tetején:
„Sétálni mentem. Fell.”
Maggie az órára pillantott. Még csak kilenc óra,
és a könyvtár tízkor nyit. Úgy döntött, elmegy va-
lahova reggelizni. Nem akart megkockáztatni egy
újabb veszekedést Fell-lel.
Miközben a városközpont felé tartott az utcán, a
kipufogógázokkal terhes forróság szinte össze-
nyomta. Az ég tejfehér ködpárába burkolózott. A
melegtől elszáradt levelek hullottak a fákról kime-
rülten a lába elé, mintha Buss polgáraihoz hason-
lóan ők is belefáradtak volna ebbe a különös, vége-
láthatatlannak tűnő pitypangos nyárba.
Bement egy kávézóba, kért egy kávét és egy
croissant-t, és nézte, ahogy Buss lakói jönnek-
mennek az ablak előtt. Senki sem sietett ebben a
melegben.
Amikor befejezte a reggelijét, elsétált a könyv-
tárba. Talált egy szekciót Worcestershire vidéki
házairól, magához vett néhány kötetet, és leült,
hogy áttanulmányozza őket. Sehol semmiféle
Fellworth. És mégis, mintha lett volna valamilyen
kapcsolat a vasútállomás és a fényképen látható
öreg pár között. Talán valamelyikük járt az állomá-
son. Aztán Maggie-nek eszébe jutott, hogy
Gloucestershire is közel esik ide. Visszavitte a
könyveket a helyükre, és levett három másikat a
gloucestershire-i házakról. Egy kisebb, elnyűtt kö-
tetben azonnal a szemébe tűnt a „Fellworth” szó a
névmutatóban. Gyorsan odalapozott: „A Fellworth
Manor jellegtelen viktoriánus kúria, melyet az ere-
deti Erzsébet-stílusú ház helyére építettek 1895-
ben. A régi kúria lerombolása már akkor is széles
körű ellenérzést keltett, a Fellworth család azon-
ban kijelentette, hogy egy kényelmesebb, moder-
nebb épületet akarnak. Ablingon közelében,
Cirencester mellett található.”
 Maggie-t diadalmas érzés töltötte el. Ez aztán
tényleg olyan hír, ami elterelheti Fell figyelmét Me-
lissáról. Kimásolta a kérdéses oldalt, és hazasietett.
Fell éppen a kertet öntözte, a vízpára szivárvá-
nyosan táncolt a virágok felett. Az Andy Briggsnek
szánt gödröt már visszatemették.
Maggie nem törődött Fell ellenséges pillantásá-
val, csak meglengette a másolt lapot a férfi orra
előtt.
– Ezt nézd, mit találtam!
Fell elvette a papírt. Ellenségessége azonnal el-
enyészett, és fölcsillant a szeme.
– Ezt meg hogyan ástad elő, Maggie?
A lány elmesélte neki a megvilágosodását.
– Menjünk máris – sürgette Fellt.
Nemsokára bezárták maguk mögött a házat, és
elindultak a kocsival Gloucestershire felé.
– Nincs ebben a járgányban légkondicionáló? –
kérdezte Fell.
– Túl régi, túl olcsó és túl angol darab – felelte
Maggie. – Mi van a vezetési leckéiddel, Fell? Azt
hittem, gyorstalpalóra iratkoztál be.
– Egy időre elhalasztottam – vallotta be Fell. –
Annyi dolog volt a rablással, hogy nem fért bele
még a vezetés is.
– Én taníthatnálak – ajánlkozott Maggie.
 – Nem – hárította el sietve Fell. – Már befizettem
az órákat, és le akarom járni őket.
Egész éjjel arról álmodozott, hogy megszabadul
Maggie-től, és megmondja Melissának, hogy végre
szabad.
Maggie megérezte rajta az eltávolodást. Átkozta
magát, amiért azt a kirohanást intézte Melissa el-
len. Aztán eszébe jutott a riporter, Peter South.
Felhívhatná, és megkérdezhetné, hogy ráér-e pén-
teken. Aztán közölhetné Fell-lel, hogy randija van.
Ha Fell azt látja, hogy nem ragaszkodik hozzá any-
nyira, talán megint fesztelenebb lenne a viszonyuk,
és esetleg találhatna valami módot arra, hogy kiüs-
se a nyeregből Melissát.
Többször is meg kellett állniuk, hogy útbaigazí-
tást kérjenek Fellworth Manor felé, ami mélyen el-
rejtőzött a vidéki utcácskák rengetegében. Végül
megérkeztek a kapuhoz. Fell kiszállt, kinyitotta,
Maggie pedig behajtott. Amikor visszaült, Fell érez-
te, hogy hevesen ver a szíve.
Maggie lassan végiggördült a hosszú behajtón a
kókadozó fák sora alatt. Aztán megpillantották a
házat.
– Ez lesz az – mondta Maggie. – Ugyanolyan,
mint a fotón.
Viktória korabeli kúria volt, vörös tégla és bathi
sárga mészkő csúf kombinációja. Osztott üveges
ablakai a középkor iránti viktoriánus vonzalomról
tanúskodtak. Viszont mindezek dacára is hatalmas
és tiszteletet parancsoló épület volt, és amikor Fell
kiszállt a kocsiból, érezte, hogy megremeg a lába.
– Hát itt vagyunk, Maggie – jelentette ki, és ki-
húzta magát, majd az ajtóhoz lépett.
 ÖT

Fell türelmesen várt, a háta mögött Maggie-vel. Az

egész vidéket álmatag, fülledt tompaság uralta. Fell
lelki szemei előtt megjelent a szülei szerény hajlé-
ka. Lehetetlen, hogy bármiféle közük is lehessen
ehhez itt.
Középkorú nő nyitott ajtót fehér galléros-
mandzsettás, kék egyenruhában.
– Ön a tulajdonos? – érdeklődött Fell.
– Nem, én Mrs. Wakeham ápolónője vagyok.
– Beszélhetnénk vele?
– Ismeri önöket? Bejelentkeztek?
– Nem. A nevem Fellworth Dolphin. Azt hiszem,
hogy Mrs. Wakeham ismerte a szüleimet.
– Várjanak itt.
 Fell a legjobb öltönyét vette fel. Legszívesebben
lehúzta volna a zakót. Érezte, ahogyan a hóna alatt
izzadtságfoltok terjednek. Hirtelen szerette volna,
ha Melissa van vele, nem pedig Maggie, Melissa a
maga kifinomult eleganciájával. Maggie-re pillan-
tott. A lány haja lelapult a melegtől, az arca pedig
fénylett.
Az ajtó újra kinyílt.
– Mrs. Wakeham fogadja önöket egy rövid időre
– jelentette az ápolónő. – Kérem, kövessenek.
Beléptek a nő mögött a házba, melyben mintha
túl sok lett volna a bútor, a festmény, a műtárgy.
Bent hűvösebb volt, mint odakint, de a szobák do-
hos szagot árasztottak, mintha régóta senki sem
használná őket.
Az ápolónő nyomában a hátsó kertbe jutottak.
Egy cédrusfa alatt egy asztalnál idős hölgy ült.
– Mr. Dolphin – jelentette be őket a nővér – és…
– Miss Partlett, Maggie Partlett. Fell menyasszo-
nya.
Istenem, most már véget kell vetnem ennek a cir-
kusznak, gondolta Fell nyomorultul. Nem akarok
eljegyezve lenni ezzel a lógó hajú, fényes arcú lány-
nyal.
– Üljenek le – parancsolt rájuk Mrs. Wakeham,
meglepően mély hangon.
 Mindketten letelepedtek egy-egy kovácsoltvas
székre az asszonnyal szemben.
– Sajnálom, de sose hallottam magukról – közöl-
te Mrs. Wakeham. – Ennyi, Martha.
– Hozzak egy teát vagy egy limonádét? – kérdez-
te a nővér.
– Nem, nem maradnak sokáig.
Az ápolónő visszament a házba. Fell szemügyre
vette Mrs. Wakehamet, Mrs. Wakeham pedig für-
készően meredt Fellre. Erőteljes arc és nemes ró-
mai orr rajzolódott ki a szalmakalap árnyékában.
Az asszony szeme fakókék volt. Kissé púposan elő-
regörnyedt, és a nagy meleg ellenére is gyapjúkar-
digánt viselt varratott blúza és szoknyája fölött.
– Azt hiszem, önnek az a tévképzete, hogy ismer-
tem a szüleit – szólalt meg.
– A nevem miatt van – válaszolta Fell, és kezdte
magát nevetségesnek érezni a fakókék pillantás
alatt. – Mindig is sokat tűnődtem rajta, miért hív-
nak Fellworthnek. Aztán megláttam ennek a ház-
nak a nevét, és gondolkodóba estem.
– A szülei láthatták a ház nevét valami könyvben
is, vagy amikor elmentek errefelé – szólt Mrs.
Wakeham. – Erre nem gondolt?
– Elnézést, hogy igénybe vettük az idejét. – Fell a
legszívesebben már itt se lett volna. – Tudja, felme-
rült bennem az az őrült gondolat, hogy talán örök-
be fogadtak. Akkor… ha megbocsát… – már félig
felállt.
– Üljön vissza – parancsolt rá Mrs. Wakeham. –
És vegye le a zakóját. A magamfajta öregasszonyok
nem érzik a hőséget. Kíváncsivá tett. Miért gondol-
ja, hogy esetleg örökbe fogadták?
– Azért, mert nem emlékszem semmiféle szülői
szeretetmegnyilvánulásra. És mert a szüleim ren-
geteg pénzt hagytak rám.
– Ezek szerint azért jött ide, hogy még több
pénzt szedjen ki belőlem?
Fell először döbbenten, aztán éledő dühvel me-
redt az asszonyra.
– Dehogy!
Az idős hölgy végigmérte.
– Jó nevelést kapott?
– A Buss Gimnáziumban érettségiztem, de nem
mehettem egyetemre, mert támogatnom kellett a
szüleimet. Anyám nemrégiben bekövetkezett halá-
láig a Palace Hotelben pincérkedtem.
Az asszony hátradőlt, és azt mormolta:
– Pedig elegendő pénzt adtam a taníttatására.
Maggie halkan felhördült.
– Az a pénz – kezdte lassan Fell –, amit találtam,
tehát magától van. De miért?
Hosszas csend támadt. Egy repülő zúgott el felet-
tük. A fáról kókadt madárcsiripelés hallatszott.
 – Azt hittem, pénzért jött – szólalt meg végül
Mrs. Wakeham. – Úgyhogy akár el is mondhatok
mindent. Nincs okom arra, hogy ne tegyem meg.
Előbb azonban teázzunk.
Megrázott egy kis csengőt az asztalon, és amikor
a nővér megjelent, így szólt hozzá:
– Mégis teázunk, Martha. – Miután az ápolónő
távozott, Mrs. Wakeham fölemelte ráncos kezét. –
Megvárjuk a teát, csak aztán mondok bármit is. –
Maggie-re pillantott. – Maga el van jegyezve Mr.
Dolphinnal?
– Igen, Fell menyasszonya vagyok. A szállodában
ismerkedtünk meg, ahol mindketten dolgoztunk.
– Szép szeme van és kedves arca. Elégedett va-
gyok. Meséljen egy kicsit magáról.
Maggie arról kezdett beszélni, milyen volt pin-
cérnőként dolgozni. Különböző vicces történeteket
adott elő a vendégekről, és Mrs. Wakeham időn-
ként felkacagott. Fellt meglepte, hogy Maggie eny-
nyire fesztelen, ennyire felszabadult is tud lenni.
Megérkezett a tea. A nővér újra visszavonult.
Mrs. Wakeham ivott egy kortyot, aztán megszólalt:
– Nos, hol is kezdjem? Talán legjobb lesz az ele-
jén. A fiam, Paul nagyon vad gyerek volt, de akkor
még nem is tudtuk, mennyire az. A Cityben tanult a
tőzsdei bróker vizsgáira. Csupán hétvégenként járt
haza. Teherbe ejtett egy helybéli lányt.
 – Az anyámat? – kérdezte Fell kiszáradt szájjal.
Az asszony bólintott.
– Greta Feeney volt a neve, és a helyi kocsmában
dolgozott. Paul kerek perec visszautasította, hogy
elvegye feleségül. Greta szülei köztiszteletben álló
személyek voltak, nem akart abortuszra menni, de
abba beleegyezett, hogy örökbe adjuk a gyereket,
ha mindent elintézünk. A férjem sokszor utazott a
bussi vonattal. Dolphin egyszer elpanaszolta neki,
mennyire sajnálják, hogy neki a feleségével nem
lehet gyerekük. A férjem, Wakeham ezredes meg-
kereste, és közölte vele, hogy ha örökbe fogadják a
babát, ad nekik egy rakás pénzt. Dolphin belement,
de csak úgy, ha egy összegben kapja meg a pénzt.
Az örökbefogadás nehéz ügy, és titokban akarta
tartani a dolgot. Megbeszélték, hogy a születése
után azonnal átveszik a gyereket. Mrs. Dolphin vál-
lalta, hogy eljátssza az álterhességet, melynek a
végén eljött ide. Megkapta a kisbabát, aki maga
volt. Ennyi. Dolphin vállalta, hogy soha többé nem
keres minket.
– És az anyám? – kérdezte Fell.
– Greta? Sajnálatos módon rákban elhalálozott.
– És apám?
– Milyen furcsa ezt így hallani a maga szájából. A
férjem rávette Pault, hogy álljon be a seregbe.
Nyugalmazott ezredesként úgy gondolta, a brit
haderő az ifjúság minden zabolátlanságát képes
orvosolni. Pault Ciprusra vezényelték, ahol egy ré-
szeg csetepatéban meghalt. – Az asszony ismét
csengetett, és amikor a nővér felbukkant, így szólt:
– Martha, a nappali egyik könyvespolcának tetején
van egy fotóalbum. Kérem, hozza ide.
Fell úgy érezte, mintha a szíve ki akarna ugrani a
helyéből. Egy csapásra elárvult egyetlen forró nyá-
ri nap alatt. A várakozás közben azonban lassacs-
kán lehiggadt. Kezdett csillapodni benne a bűntu-
dat, amiért nem szerette eléggé azokat, akiket ed-
dig a szüleinek hitt. A pénz ráadásul nem a vonat-
rablásból való. Többé nem kell azon rágódnia, ki
követte el.
Martha visszatért, és jókora, bőrkötéses fotóal-
bumot helyezett az asztalra. Mrs. Wakeham újfent
megvárta, amíg távozik. Utána kinyitotta az albu-
mot. Kivett egy fotót, és átnyújtotta Fellnek. Nevető
fiatal férfi látszott a képen. Szögletes, csinos arca
volt, barna haja és élénkkék szeme.
– Egyáltalán nem hasonlítok rá – jegyezte meg.
– Nem, inkább az anyjára hasonlít.
– Róla van fénykép?
– Attól tartok, nincs. Jobb, ha el is felejti őt. Már a
szülei is meghaltak. Greta hozzáment egy rendes
helybélihez, egy gazdához. Az illető nem tud sem-
miről, és nem is akarom, hogy tudjon. Örülök, hogy
Dolphinék magára hagyták a pénzt. Úgy látom, ne-
héz élete volt. Alaposan becsapták. Azt a pénzt a
maga neveltetésére és taníttatására kapták. – Az
asszony a kezébe támasztotta a homlokát. – Most
meg kell kérnem önöket, hogy távozzanak. Elfárad-
tam.
A pár felállt.
– Visszajöhetünk máskor? – kérdezte Fell.
– Nem. Túl fájdalmas emlékeket idéznek fel.
Öreg vagyok. Nyugalmat akarok – azzal csöngetett.
– De hisz az unokája vagyok! – fakadt ki Fell.
– Tudom. Tudom. De nem akarom, hogy kísért-
senek a rossz emlékek. Csak a jó dolgokra akarok
emlékezni a fiamról. Martha, kérem, kísérje ki őket.
Maggie és Fell követték Marthát a szobák renge-
tegén keresztül. Odakint beszálltak a kocsiba, és
Maggie indított.
– Úgy tűnik, senkinek sem kellek – szomorko-
dott Fell.
– Itt vagyok neked én – felelte Maggie. – Úgy ér-
tem, barátként.
Fellt hirtelen szeretethullám öntötte el Maggie
iránt. A megbízható, stabil Maggie.
– Viszont úgy tűnik, a rablás miatt már nem kell
aggódnunk – folytatta Fell. – Ezek szerint eldugták
a pénzt, mert nem akartak adózni utána. Olyan ke-
veset éltek fel belőle, amennyit csak lehetett. Fukar
alakok voltak. És én sem vallhatom be anélkül,
hogy elárulnám, honnan van.
Maggie a legszívesebben megkérdezte volna,
hogy most hogyan tovább. Az a torokszorító érzése
volt, hogy már csak a rablással kapcsolatos kuta-
tómunka tartja össze őket. Eszébe jutott a riporter,
Peter South. A legközelebbi telefonfülkéből felhív-
ja, hogy ráér-e másnap este. Talán ha Fell látja,
hogy valaki más is érdeklődik iránta, más szemmel
néz majd rá.
Fell bűntudatosan gondolt arra, hogy most már
tényleg kellene valami jót cselekednie Maggie-vel,
hisz hamarosan úgyis közli vele, hogy a menyasz-
szonyságának vége.
– Menjünk át Oxfordba – indítványozta váratla-
nul.
– Jó. Miért?
– Megszerezzük azt a kontaktlencsét, amire any-
nyira vágytál. Van egy expressz optika a West Ga-
te-en. Esetleg nézhetünk új ruhát is.
Maggie pedig, mivel nem tudta a hirtelen nagy-
lelkűségi roham valódi okát, azt felelte:
– Ez igazán kedves tőled, Fell.
Csendes nap volt a Buss Couriernél. Peter South
hátradőlve üldögélt a székében, és Fellék fotóját
nézegette, mely az aznapi Courierben jelent meg
ezzel a vastag betűs címmel:
„A jelzőőr fia nyomozásba kezdett, hogy
tisztázza édesapja nevét”

Vajon Maggie látta már?

Ekkor jelent meg fölötte a főszerkesztő testes
alakja.
– A francia étterem nagyon hálás volt a jó hírve-
résért. Most írták, hogy felajánlanak neked egy in-
gyen kétszemélyes vacsorát. Ha esetleg nem tudnál
elmenni…
– El tudok. Köszi – felelte Peter.
Megcsörrent az asztalán a telefon. Fölvette,
Tommy Whittaker pedig távozott.
– Itt Maggie. Maggie Partlett. Talán nem emlék-
szik rám…
– Már hogyne emlékeznék! – tiltakozott Peter. –
Jó nagy a zaj. Honnan hív?
– Oxfordból, egy fülkéből. Mit szólna egy találko-
zóhoz holnap este?
– Remek lenne. Tudja, mit? Elvinném abba a
francia étterembe. Halló, ott van még?
– Igen. Rendben. Akkor ott találkozzunk. Hány-
kor?
 – Nyolc. Látta a…?
De Maggie már letette.

A nap további részében Maggie szinte lebegett.

Megkapta a kontaktlencsét, amit másnap tervezett
először bevetni Peterhez, és a haját is megcsinál-
tatta. De visszaérve Bussba egyszeriben kipukkadt
a boldogság színes buborékja. Néhány órára telje-
sen megfeledkezett Melissáról. Fell és Melissa
ugyanott lesznek, az étteremben, és el lesz rontva
az öröme, ha látja rajtuk a boldogságot.
Leparkolt a ház előtt. Kiszálltak. Mrs. Moule oda-
totyogott az élősövényhez.
– Csak nem megjöttek a híres detektívek?
A pár megtorpant.
– Miről beszél? – kérdezte rekedten Fell.
– Benne van az újságban, a Buss Courierben – fe-
lelte Mrs. Moule. – Fotóval együtt.
– Mi van benne? – kérdezte Maggie.
– Hogy Mr. Dolphin tisztázni akarja az édesapja
nevét.
– Ó, hát az – válaszolta Fell sötéten. Hirtelen újra
rátörtek a rablással kapcsolatos félelmek. – Gyere,
Maggie – mondta. – Jobb lesz, ha veszünk egyet ab-
ból az újságból.
Elmentek az újságoshoz, és vettek egy példányt
a lapból. A forró, poros utca közepén végigolvasták
a címoldalt.
– A pénz miatt van az egész – szomorkodott Fell.
– Most már mindenki azt fogja gondolni, hogy az
apámnak tényleg köze volt a rabláshoz, különben
miért akarnám tisztázni?
– Esetleg folytathatnánk a kutatást – ajánlotta
reménykedve Maggie, hátha a közös nyomozás to-
vábbra is összetartja őket.
Fell azonban csüggedten megvonta a vállát.
– Belefáradtam az egészbe. Tudod, Maggie, ami-
kor megemlítetted ezt a Fellworth Manor-dolgot,
kezdtem hinni abban, hogy végre lesz családom. De
csak az derült ki belőle, hogy fattyú vagyok, aki
senkinek sem kellett, még a vér szerinti anyjának
sem.
Nekem kellesz. Én szeretlek. Nekem szükségem
van rád. Maggie bármit megadott volna azért, ha
ezt kimondhatja, de tudta, Fellt csak fojtogatná ez a
ragaszkodás.
Maggie most először gondolt arra, hogy Fell ta-
lán még szűz. Senki sem tud megszállottabb lenni
egy aggszűznél. És ha már lett volna valaha testi
kapcsolata nőkkel, nem lett volna rá ekkora hatás-
sal egy idősebb asszony.
Odahaza kinyitotta az összes ablakot, hogy le-
gyen egy kis levegő, de csak fülledt meleg jött be. A
ház amolyan félkész hangulatot árasztott. A kony-
ha csillogó volt és új, de a többi rész átmenetinek
hatott.
– Kellenének képek – nézett körül Maggie a nap-
paliban. – Annyira csupaszok a falak. Esetleg jö-
hetne pár növény is.
– Esetleg – ismételte Fell közönyösen.
Maggie elgondolkodva nézte a férfi lehajtott fe-
jét.
– Ha nem vagy túl fáradt, kimehetnénk sétálni a
folyóhoz. Ott talán jobb a levegő.
Becsukták az ajtókat, ablakokat, és megint neki-
vágtak a fülledt estének.
– Nincs kedved enni valamit? – tudakolta
Maggie. – Én bizony eléggé éhes vagyok.
Fell csak ment tovább, elmerülve a gondolatai-
ban.
– Van egy kínai a High Streeten – folytatta
Maggie. – Onnan hazavihetnénk valamit.
– Oké – felelte Fell közönyösen.
Nyári ruhás emberek haladtak el mellettük,
éppolyan érdektelenül, mint ahogy Fell ment. Úgy
mozogtak, mintha víz alatt lennének.
 – Odanézz! – kiáltott fel hirtelen Maggie, és a kí-
nai étteremre mutatott, melyen tábla hirdette:
„Légkondicionált!” – Együnk itt. Hm?
Fell csak állt a járdán, és a lábát nézte. Maggie
megfogta a karját, és bevonszolta, mint egy gyere-
ket.
Az étteremben sokan voltak, de egy párocska
éppen akkor távozott, amikor ők megérkeztek.
Ahogy a légkondicionálás hűvöse kezdte átjárni
Fellt, rájött, hogy farkaséhes.
A Séf specialitásait rendelték, hozzá egy üveg fe-
hérbort. Mindenféle fogást végigkóstoltak, először
némán, aztán Fell egyszer csak szóba hozta a rab-
lást.
– Talán tényleg folytatni kellene, és kideríteni
valamit. Teljesen lebénított az újságcím. Fogalmam
se volt, hogy bármit is közölni akarnak. Az a ripor-
ter nem volt túl korrekt velünk.
Épp alkalmas lett volna a pillanat, hogy közölje
Fell-lel: randizni fog azzal a riporterrel, de Maggie
borzasztóan megkönnyebbült, hogy Fellt újra ér-
deklődőnek és élénknek látja.
– Két karbantartó munkást emlegettél – jegyezte
meg.
– Mi, én? – rezzent össze Fell a Melissával kap-
csolatos ábrándozásból.
 – Két vasúti karbantartót – próbálkozott tovább
Maggie.
– Ja, hogy ők! Fred Flint és Johnny Tremp. Talán
kezdhetnénk Tremppel. Volt egy J. Tremp a tele-
fonkönyvben. Most, hogy már tudjuk a pénz erede-
tét, szerintem elfelejthetnénk az egészet, de az az
átkozott riporter mindent megkavart.
– Eszembe jutott valami – szólt Maggie. –
Rudfern azt mondta, hogy a rablás után is jó ideig
szemmel tartották a gyanúsítottakat, hátha vala-
melyik elkezd költekezni. Biztosan ellenőrizték
apád bankszámláját is, észrevehették, hogy nin-
csenek pénzkivétek, és esetleg elgondolkodhattak
azon, miből él.
– Igen, ez tényleg furcsa. De nem tudunk senkit
megkérdezni. Azt hiszem, kellene vennem egy új
öltönyt holnapra.
– A pénzedből futja rá – felelte Maggie, és gyor-
san lesütötte a szemét, nehogy Fell meglássa a Me-
lissa iránti gyűlöletet a tekintetében.
– Annyira megszoktam a takarékoskodást, hogy
nehezen szánom rá magamat még egy öltönyre.
– Keress valami áthidaló megoldást. Például ve-
gyél csak egy inget meg egy nyakkendőt.
A férfi arca felderült.
– Remek ötlet! A legjobb formámat akarom hoz-
ni.
 Maggie hirtelen elcsüggedt. Talán az lenne a leg-
jobb, ha mindenestül letenne Fellről.

Másnap este Maggie a szobájában maradt, készü-

lődött. Valahogy nem tudta rászánni magát, hogy
közölje Fell-lel: ő is ott lesz étteremben, ugyanak-
kor. Óvatosan betette az új kontaktlencsét, és fel-
vette a lágy esésű, zöld sifonruhát. Eredetileg
Fellnek akarta először felvenni, de most inkább Pe-
ter mellett döntött. Úgy sejtette, hogy Fell a kelle-
ténél korábban el fog indulni, és így is történt. Hal-
lotta lentről a hangját:
– Szia, Maggie! Indulok.
Maggie öt perccel nyolc előttig várt, csak akkor
indult el. A sifonruha szépen hullámzott a lába kö-
rül, ahogy lépkedett.
Tíz perccel elmúlt nyolc, mire odaért. Peter az
étterem előtt állt, és cigarettázott.
– Csodásan néz ki – fordult Maggie felé. – Tudja,
hogy Fell is itt van azzal a hárpiával, aki az egész-
ségboltot vezeti?
– Mintha említett volna valami ilyesmit. Miért
nevezi hárpiának?
Peter karon fogta, és bevezette.
 – Majd elmesélem.
Az egyik legjobb asztalhoz ültették őket a nyitott
ablaknál, amely a teraszra és a folyóra nézett.
Maggie egy távoli sarokban megpillantotta Fellt,
aki élénken magyarázott valamit Melissának. Miu-
tán rendeltek, és Peter bort is kért, Maggie újra föl-
tette a kérdést:
– Miért nevezte hárpiának?
– Ez csak afféle kisvárosi pletyka. Előre figyel-
meztették, hogy nem lesz jó ötlet a vállalkozása.
Elvégre ez itt Buss, ahol az emberek a halat sült
krumplival gondolják egészséges ételnek. Ő meg
ahelyett, hogy hallgatott volna a tanácsokra, és el-
adta volna a boltot, megmakacsolta magát, és elha-
tározta, hogy nyereségessé teszi. Most pénzes be-
fektetőt keres. Gondolom, emiatt vetett szemet a
maga vőlegényére is.
– Fell nagyon vonzó férfi – jelentette ki Maggie
lojálisan.
– Nos, természetes, hogy így látja.
– Meglehetősen felzaklatott bennünket a sztori-
ja, hogy újra kiásta a rablás témáját. Legalább szól-
hatott volna, hogy írni fog róla.
– A főnök ötlete volt – válaszolta Peter. – Tény-
leg.
– Biztosan nem azért hívott el most, hogy még
többet szedjen ki belőlem?
 Peter rámosolygott Maggie-re.
– Baromira tetszik nekem, Maggie Partlett.
– Én?
– Mindig is egy olyan zöld szemű lányról álmod-
tam, aki kötényt hord.
Maggie felkacagott.
– Akkor maga anyát keres.
– Ezzel mind így vagyunk. De én legalább beval-
lom.
Fellnek megütötte a fülét az ismerős nevetés.
Körülnézett. A gyertyafényben Maggie arca ragyo-
gott, a zöld szempár rejtelmesen szikrázott.
– Már megint az a riporter! – kiáltott fel.
– Micsoda? – Melissa éppen a vállalkozása elő-
nyeit ecsetelte.
– Ott van Maggie azzal a riporterrel a Couriertől.
– Te viszont velem vagy – vetett rá kacér pillan-
tást Melissa.
– Elnézést. – Fell letette a szalvétáját, és odalé-
pett Maggie-ék asztalához. – Mit keresel itt? – kérte
számon.
– Vacsorázom egy barátommal. Akárcsak te – fe-
lelte védekezően Maggie.
– Magát csak az érdekli, hogy újabb sztorit csal-
jon ki belőle – vádolta meg Fell Petert.
Peter könnyedén elmosolyodott.
 – Eddig talán nem tűnt fel magának, de a meny-
asszonya igencsak szemrevaló. És még nincs férj-
nél.
Fell rámeredt.
– Majd később megbeszéljük – vetette közbe si-
etve Maggie. – Menj vissza a vacsorádhoz, Fell.
Fell tehetetlen dühvel bámult rá. Aztán ráébredt,
hogy a többi vendég őket nézi. Elvörösödött, és
visszakullogott Melissához.
– Elnézést – motyogta.
– Nem tűntél féltékeny típusnak – incselkedett
vele Melissa.
– Nem vagyok féltékeny. Nem érdekel, mit csinál
Maggie.
– Akkor talán nem is kellene elvenned.
Fell már nyitotta a száját, hogy bevallja, esze
ágában sincs elvenni Maggie-t, ám hirtelen szörnyű
gondolat hasított belé. Maggie jóízűen iszogat. Mi
van, ha eljár a szája az örökbefogadásról?
– Térjünk vissza a tárgyhoz – indítványozta Me-
lissa.
Fell megszállott imádatának páncélján megjelent
az első hajszálrepedés. Épp csak egy kis kellemet-
len bosszúság. Amíg meg nem látta Maggie-t, egé-
szen lenyűgözőnek találta Melissa előadását az
aromaterápiáról. El is képzelte, ahogy a nő illatos
olajokkal kenegeti. Most viszont Melissának vele
együtt kellett volna aggódnia azon, hogy Maggie
miről beszélget azzal az újságíróval. Az nem lehet,
hogy a pasinak tényleg tetszik Maggie? Ugyan már.
Melissa titokban arra gondolt, hogy Maggie ezzel
az egésszel csak féltékennyé akarta tenni Fellt. Ő
maga is valahogy így csinálta volna. És még ragyog
is. Ha nem vigyáz Fell, még a végén lelép azzal a ri-
porterrel. Melissa hirtelen elmosolyodott. Akkor
szabaddá válik a terep.
Feltűnt neki a bosszús villanás Fell tekintetében.
A férfi kezére tette a kezét, mélyen a szemébe né-
zett, és így szólt:
– Zárjuk rövidre ezt az estét. Semmi desszert,
semmi kávé. Nem hiszem, hogy rendesen figyelni
tudsz rám, amíg Maggie meg a riporter jár a fejed-
ben. De ha kíváncsi vagy a véleményemre, Fell,
szerintem semmi okod aggodalomra. Amennyire
látom, Maggie meglehetősen naiv teremtés, és va-
lószínűleg azt hiszi, hogy tetszik ennek a riporter-
nek.
– Én amiatt aggódom, hogy miket mond neki –
jegyezte meg Fell.
– Ne törődj vele. Majd otthon tisztázzátok, aztán
megint találkozunk. Nem állítanám, hogy túlságo-
san élvezem ezt az estét.
Melissa intett, hogy kérik a számlát.
 Fellt azonnal elfogta a lelkiismeret-furdalás, és
rettegni kezdett, hogy untatta a nőt, és el fogja ve-
szíteni.
– Annyira sajnálom – hebegte. – Nézd, én komo-
lyan szeretnék befektetni az üzletedbe. Ugye nem-
sokára újra találkozunk?
– Adjunk a dolognak egy hetet – felelte Melissa.
Hadd főjön csak egy kicsit a pasi a saját levében.
Maggie látta, ahogy elmennek. Fell rájuk se pil-
lantva masírozott el az asztaluk mellett.
Odakint Fell így szólt Melissának:
– Hadd kísérjelek haza.
– Majd máskor. Olyan szép az este – azzal Melis-
sa távozott.
Fell ottmaradt, és tehetetlenül nézett utána.
Maggie nevetése kiszűrődött a nyitott ablakon.
Fellt ette a méreg. Maggie-nek mennie kell. Tel-
jesen elrontotta az estéjét.
Gyorsan hazasietett, és leült a nappaliba. Várt.
Éjfél körül hangokat hallott kintről. Mi a fenét
csinálhattak? Az étterem tizenegykor bezárt.
Kinyílt az ajtó, és Maggie jött be. Teljesen fel volt
dobva, mert Peter megcsókolta, amikor a folyópar-
ton sétáltak vacsora után, és ő is élvezte, mert el-
képzelte, hogy Fell az.
– Mit képzelsz, mit csinálsz? – rivallt rá Fell.
 – Csak randizni voltam, ahogy te – védekezett
Maggie.
– És mit mondtál el neki, te szerencsétlen? Netán
azt, hogy fattyú vagyok?
– Dehogy! Tetszem neki. Szépnek tart.
– Téged? – kérdezte megvetően Fell.
– Megyek, és összepakolok – jelentette ki Maggie
csendesen.
– Csak tessék!
Maggie már sírni sem tudott. Felment a szobájá-
ba. Összepakolt egy bőröndöt, és lecipelte a föld-
szintre.
– Holnap eljövök a többi holmimért – közölte.
Fell csak ült a kanapén, tenyerébe támasztott fej-
jel. Nem nézett fel.

Amikor másnap felébredt, azonnal elárasztották az

éjszaka emlékei. A párnába fúrta az arcát. Nem
ivott sokat, mégis úgy érezte magát, mintha más-
napos lenne. Eszébe jutott, amikor Maggie azt
mondta, hogy Peter szépnek tartja, és hallotta a sa-
ját megvető hangját: „Téged?”
Bocsánatot kell kérnie Maggie-től.
 Megmosakodott, felöltözött, és lemasírozott a
földszintre. A ház most nem tűnt otthonnak. Nem
volt ott Maggie, aki kávét főz a konyhában. A nap-
pali üresen állt, minden bútort és csecsebecsét el-
szállítottak Agnes néninek Walesbe. Visszament a
szalonba. Az se stimmelt. A fehér falak furcsák vol-
tak, az új, háromrészes garnitúra pedig, nos hát,
kertvárosias. A konyha meleg és hívogató, de azt
nagyrészt Maggie találta ki. Fell tudta, hogy a nap-
pali nem lesz jó, de fogalma se volt, mit lehetne
kezdeni vele. Talán az ízlése örökre megrekedt a
munkásosztály szintjén. Melissa biztosan tudná,
mit kellene másként tenni.
Az órájára pillantott. Jól elaludt. Fél tíz. Felhívja
Melissát a boltban, és megkéri, hogy jöjjön át taná-
csot adni. Alig várta, hogy hallja Melissa hangját,
miközben tárcsázta az üzlet számát. Melissa azon-
ban, aki úgy döntött, hogy a legjobb lesz egy kis tá-
volságot tartani, közölte, hogy nem ér rá.
– Kérdezd Maggie-t.
– Maggie elment – válaszolta Fell.
– Nos, nem vagyok meglepve – felelte Melissa
vidoran, és kezdte végre nyeregben érezni magát. –
Tudod, mit? Jövő héten hívlak. Most mennem kell.
Jött egy vevő. Viszhall!
Fell lassan lerakta a kagylót. Teljesen elhagya-
tottnak érezte magát. Nem halogathatja tovább:
bocsánatot kell kérnie Maggie-től, mert addig úgy-
sem hagyja nyugodni a lelkiismerete.
Először el kellett mennie a szállodába, hogy
megtudakolja a lány címét. Utána a levegőtlen ut-
cán bandukolva remélte, hogy Maggie-t egyedül
találja, és nem kell találkoznia az anyjával.
Maggie-ék lakása egy, az övéhez hasonló ház-
sorhoz tartozott, de itt nyilvánvalóan fiatalabb
emberek laktak az utcán játszadozó gyerekekből
ítélve. A ház előtt tétován megállt, majd megnyom-
ta a csengőt. A gyerekek visítoztak, egy autó zötyö-
gött végig az utcán, amelyből fülsiketítő heavy me-
tal dübörgött. Egy rendkívül kövér asszonyság te-
kintett le Fellre a sövény fölül, mely elválasztotta
Maggie-éket a bal oldali szomszédtól.
– Úgy tűnik, nincsenek itthon – jegyezte meg
Fell.
– Elment munkát keresni.
– Mrs. Partlett?
– Nem, Maggie.
– És hová ment?
– Reggel beszéltünk. Azt mondta, munka kell ne-
ki, én meg azt tanácsoltam, hogy a Katy’s
Kitchenben próbálkozzon a Garret Lane-en.
– Köszönöm.
Fell elindult a forró aszfalton. Maggie csak most
ment el. Hogyan találhatott máris állást?
 A Garret Lane a High Streetről nyílt. Fell befor-
dult az utcán. Épp látta, amint a kávézó ablakából
beveszi egy nő a „Pincérnőt felveszünk” táblát.
A helyiségben mindössze egyetlen pár tartózko-
dott az egyik ablak melletti asztalnál. Maggie buk-
kant fel a konyhából, a kezében kávéscsészékkel
megrakott tálca. A tálca megremegett, amikor meg-
látta Fellt. A férfiba éles bűntudat hasított, amikor
látta, hogy a vastag szemüveg mögött sírástól vö-
rös Maggie szeme. A lány kiszolgálta a vendégeket,
aztán odament Fellhez.
– Majd később átmegyek a többi holmimért. Ja,
ezt elfelejtettem visszaadni – azzal kotorászni kez-
dett fehér köténye zsebében, és előszedte az el-
jegyzési gyűrűt.
Fell nyomorultul elvörösödött.
– Mindig is azt akartam, hogy ez maradjon a tiéd,
Maggie.
– Nem kell – válaszolta Maggie.
Fell elvette a gyűrűt.
– Nézd, Maggie, én…
Kinyílt az ajtó, és egy négytagú család masírozott
be.
– Elnézést – fordult el Maggie.
Fell elanyátlanodva álldogált egy darabig, aztán
úgy döntött, hogy az lesz a legjobb, ha otthon várja
meg, amíg Maggie visszamegy a dolgaiért, és majd
akkor kér bocsánatot.
A nap üresen és kilátástalanul nyújtózkodott
előtte. Úgy érezte, Maggie nélkül semmihez sincs
ereje. De ha túl lesz a kínos bocsánatkérésen, végre
szabadon udvarolhat Melissának. A Melissa-álom
hirtelen visszatért, és mindent rózsaszín ködbe
burkolt. Fell félig mosolyogva sétált haza, kinyitot-
ta az ajtót, belépett, és…
Hatalmas káoszt talált.
Minden fel volt forgatva. A fiókok kihúzogatva,
mindenütt szétszórt papírok.
Úgy érezte, mintha gyomorszájon vágták volna.
Bement a konyhába, a fiókokból szétdobált kony-
hai eszközöket kerülgetve. Hogy jutott be a behato-
ló? A bejárati ajtó zárva volt, az ablakok és ajtók
üvegei pedig épek maradtak.
Hívnia kellett volna a rendőrséget. Ehelyett fogta
a telefonkönyvet, előkereste a Katy’s Kitchen tele-
fonszámát, és tárcsázott. Maggie vette fel.
– Maggie – zihálta Fell. – Betörtek a házunkba.
Mindent felforgattak.
– Hívtad már a rendőrséget?
– Nem, csak most értem haza.
– Hívd őket. Megyek én is.
Fell hívta a rendőrséget. Nem, nem vittek el
semmi értékeset. Csak most ért haza. A rendőrök
közölték, hogy hamarosan ott lesznek, Fell pedig
letelepedett a kanapéra, és csak ekkor vette észre,
hogy a kárpitot is felhasogatták.
Hamarosan befutott két rendőr. Fell rémült gon-
dolatai a kertben elásott pénzes doboz felé kanya-
rodtak. Még nem kérdezte meg az ügyvédet vagy a
bankot, hogy átutalták-e már a számlájára az örök-
sége összegét. Az este is ő akart fizetni, de mint ki-
derült, Melissa állta a számlát. Előtte való nap
azonban kiásta a dobozt, kivett belőle valamennyi
pénzt, majd visszatemette. Azonban igencsak sie-
tett. Mi van, ha a rendőrök kiássák?
Összeszedte magát, és szobáról szobára követte
a két rendőrt. A néhány értékesebb tárgyuk, mint
például a tévé, megmaradt. Maggie is megérkezett,
és szemrevételezte a zűrzavart. Mindketten el-
mondták, amit tudtak, a rendőrök pedig figyelmez-
tették őket, hogy ne nyúljanak semmihez, amíg le
nem veszik az ujjlenyomatokat.
– Hogyan jutottak be? – kérdezte Maggie.
– Nincs semmi jele erőszakos behatolásnak – fe-
lelte Fell.
– A bejárati ajtót csupán egy egyszerű zár védi –
jegyezte meg az egyik rendőr.
Maggie-nek most eszébe jutott, hogy Andy láto-
gatása után nem foglalkoztak a riasztórendszer
kérdésével.
 – Egy hitelkártyával is könnyen ki lehet nyitni.
Nagy szerencséjük van. A helyszínelők hamarosan
érkeznek. Szép napot!
És valóban, amint ezt kimondta, fehér overallos
emberek érkeztek.
– Remélem, nem vesztetted el miattam az új
munkádat – mondta Fell Maggie-nek.
A lánynak még mindig vörös volt a szeme, és
Fellnek elszorult a szíve.
– Ami azt illeti, elvesztettem – vont vállat
Maggie. – Majd szerzek másikat. Hiány van pincér-
nőből.
– Bármikor… – kezdte Fell, ám ekkor megszólalt
a csengő.
Fell ajtót nyitott. Egy nagydarab, görnyedt férfi
állt a küszöbön, a zakójával a karján. Gyűrött inge
megfeszült a hasán. Tágas nadrágja harmonikázva
rogyott poros cipőjére. Az arca is gyűrött és megvi-
selt volt, akárcsak a ruházata. A szeme alatt jókora
táskák. Vastag, szürkés száját állandó jelleggel le-
biggyesztette, és apró, okos szeme Fellt méregette
a húsos szemhéj alól.
– Dunwiddy detektívfelügyelő – közölte.
– Fell Dolphin. Jöjjön be.
– Maguknál volt a betörés?
– Inkább házkutatásnak tűnik.
 Dunwiddy követte Fellt a nappaliba, és körülné-
zett. Méretei mellett a szoba szinte aprónak tűnt.
– Nem akarom megzavarni az ujjlenyomat-
keresést – jelentette ki. – Van hátsó kertjük?
– Van.
– Akkor vigyünk ki oda székeket. Ő Maggie Part-
lett?
– Igen. Honnan…?
– Olvastam magukról a helyi újságban.
Fell és Maggie a konyhából hoztak székeket, és
miközben kicipelték a hátsó kertbe, idegesen ösz-
szenéztek, mert a hely, ahol a pénzes doboz el volt
ásva, igencsak szembetűnőnek látszott.
– Szerencse, hogy itt még árnyék van – telepe-
dett le egy sóhajjal Dunwiddy. – A helyzet a követ-
kező: mostanában elég sok betörés történt, kábító-
szer miatt. Tévéket, hifitornyokat, ékszereket vit-
tek el, hogy eladják, és drogot vegyenek rajta. Ma-
guk viszont azt állítják, hogy semmi nem tűnt el,
ami nagyon érdekes. Az újságban megjelenik, hogy
a régi vonatrablással foglalkoznak, erre hopp, va-
laki vagy valakik betörnek, és átkutatják a házat.
Úgy fest, hogy valakit aggaszt, hogy esetleg rájön-
nek valamire, vagy valaki azt hiszi, hogy a maga ap-
jának esetleg elrejtett pénze lehet a rablásból.
– Az apám ártatlan volt – mondta Fell dacosan.
 – Meglehet. Mindenesetre valakit sikerült fel-
piszkálniuk, ahogy látom. Beszéltem az ügyvédjé-
vel, mielőtt idejöttem. Azt beszélik, maga szép
pénzt örökölt. Az ügyvéd szerint a szülei minden
garast a fogukhoz vertek, soha nem költöttek
semmire. Ez igaz?
– Igaz – visszhangozta Fell.
– Azaz ha valaki beijedt, számomra ez azt jelenti,
hogy valaki, akinek része volt a rablásban, még él
és virul valahol. Nos, amatőr nyomozókáim, maguk
mire jutottak?
– Nem túl sokra – felelte Fell. – Igaz, Maggie?
Maggie levette a szemüvegét, és fáradtan megtö-
rölte a szemét.
– Igaz – felelte. – Kivettünk egy könyvet a könyv-
tárból a rablásról, és beszéltünk a másik jelzőőrrel,
Terry Weallel, valamint az újság főszerkesztőjével.
Ja, és Rudfern felügyelővel.
– Vele aztán biztosan nem mentek sokra – hor-
kantotta Dunwiddy. – Arrogáns gyökér. Azt hiszi,
ha ő nem tudta megoldani az ügyet, akkor senki
más se tudja. Aztán előkerült az az Andy Briggs ne-
vű fickó.
Fell már majdnem Maggie-re sandított, de tudta,
hogy a detektív minden rezdülését figyeli.
– Nem ő az, akit nemrég meggyilkoltak? – kér-
dezte olyan lazán, ahogy csak tudta.
 – De igen. Kiderült, hogy ő Lassú Briggs fia, Las-
sú Briggs pedig az egyetlen biztos gyanúsított volt
a rablásban. Meglépett Spanyolországba, ahol
fényűzően dőzsölt. A kérdés az, hogy Andy
Briggset mi hozta vissza.
A pisztoly, gondolta Maggie rémülten. Meg fogják
találni a pisztolyt!
Fell is éppen ugyanerre gondolt. Mondjanak va-
lamit, vagy csak üljenek, és imádkozzanak, hogy a
helyszínelők nem néznek be az ágy alá a bőröndbe,
ahová Maggie rejtette a fegyvert?
Maggie hirtelen sírva fakadt a sok izgalomtól.
– Nyugalom, hölgyem – állt fel Dunwiddy, és
Maggie vállára tette a kezét. – Ha a kollégák végez-
tek, pihenjen egy kicsit, csak aztán kezdjen takarí-
tani. Majd holnap folytatjuk. Ne aggódjon, egyedül
is kitalálok.
Fell várt, amíg becsapódott a bejárati ajtó, az-
után elővett egy tiszta zsebkendőt Maggie-nek.
Maggie kifújta az orrát, és reszketegen megkérdez-
te:
– A pisztoly. Mi van, ha megtalálják?
– Várunk, és meglátjuk – suttogta Fell. A kezébe
vette a lány kezét. – Ne haragudj a tegnapi este mi-
att. Igenis szép vagy. Komolyan mondom. Csak na-
gyon haragudtam rád. Megijedtem, hogy esetleg
kikotyogsz valamit annak a riporternek a szárma-
zásomról. Ne haragudj. Annyira sajnálom.
– Semmi baj – felelte kimerülten Maggie. – Most
már úgyse számít.
Egy ideig némán ültek egymás mellett.
Végül Fell megszólalt:
– Hallom, hogy már pakolnak. Felmegyek, és
megnézem. Ha megtalálták volna azt a pisztolyt, a
nyomozó rég újra itt termett volna, vagy valame-
lyikük idehozza, hogy megkérdezze, honnan van.
– Én valami másra gondoltam – szólt Maggie, és
elszürkült az arca.
– Mire?
– Nem töröltem meg. Ott van rajta az ujjlenyo-
matom, akárcsak a tiéd meg Andy Briggsé.
– Most már biztos, hogy mennek – szólt Fell. –
Maradj itt.
Maggie fázott, hiába volt meleg. Halk hangokat
hallott, aztán a bejárati ajtó csapódását. Fell vissza-
tért.
– Elmentek. Gyere, nézzük meg.
Együtt mentek be a házba, fel az emeletre.
Maggie ment elöl a szobája felé. A bőrönd, amit
nem vitt magával, kilátszott az ágy alól, rajta ujjle-
nyomatvevő por. Maggie kihúzta, és felnyitott a te-
tejét. Vadul keresgélni kezdett a ruhák közt, aztán
sápadtan fordult Fellhez:
 – Nincs itt!
– De nem ők találták meg – felelte Fell sötéten. –
Hanem az, aki betört.
Maggie a szája elé kapta remegő kezét.
– Annyira félek.
Fell a kezét nyújtotta, és fölsegítette.
– Vissza kell költöznöd, Maggie.
– Miért?
– Mert mostantól vigyáznunk kell egymásra, ami
nem megy a város másik végéből.
– De Melissa…
– Fogok még találkozni Melissával, de nekünk
akkor is együtt kell maradnunk.
Maggie remegett.
– Nem bírok ki még egy veszekedést, Fell.
– Akkor tegyünk róla, hogy ne legyen. Menjünk
le, és igyunk valamit.
Maggie követte Fellt a földszintre. Zavaros gon-
dolatok kavarogtak a fejében. Örülnie kellett volna,
hogy kibékültek, ehelyett csupán félelmet és végte-
len csüggedést érzett.
Fell kitöltött két pohár whiskey-t, és az egyiket
Maggie-nek nyújtotta.
– Ennek a kanapénak vége – jegyezte meg.
– Egy kárpitos meg tudja csinálni.
 – Azt hiszem, nem akarom, hogy megcsinálja.
Nem szép, olyan kertvárosi, de nem tudom, mi kel-
lene helyette.
– Akkor nem akartam beleszólni – jegyezte meg
Maggie –, de nekem lenne egy elképzelésem.
– Mi az?
– Ismerek egy használtbútor-boltot a város szé-
lén. Van néhány szép darabjuk. Nem illenek össze,
de jók. Bevihetnénk hozzájuk ezt a garnitúrát. Ad-
nának érte némi pénzt, ők pedig kipofozzák és el-
adják.
– Milyen dolgaik vannak?
– Például mindenféle gyümölcsfa bútor. Néme-
lyik holland. Megnézhetnénk, ha kitakarítottunk.
Talán ha elfoglaljuk magunkat a rendrakással, elfá-
radunk, és nem aggódunk annyira.
– Nagyon rendes lány vagy, Maggie – dicsérte
Fell.
Melissa most kissé háttérbe szorult. Nem vallot-
ta volna be magának, nehogy elveszítse az álmát,
de bosszantotta, hogy Melissa lerázta, amikor neki
segítségre lett volna szüksége.
– Igyunk, aztán kezdjük.
– Mi lenne, ha először is visszahoznád a holmi-
dat?
 – Rendben. – Maggie kiitta a poharát, aztán fé-
lénken megkérdezte: – És nincs gond azzal, hogy
találkozgatok Peterrel?
– Nincs – rázta a fejét Fell, noha egy cseppet sem
volt ínyére a dolog. Ekkor azonban megszólalt a
csengő, és mindketten összerezzentek. – Ez meg
ki? – fortyant fel a férfi, és kiment ajtót nyitni.
Elsötétült az arca, amikor Petert és a fotóst pil-
lantotta meg a küszöbön.
– A kismadarak azt csiripelték, hogy betörtek –
mondta Peter.
– Jöjjenek be – szólt Fell jegesen.
Peter ellibbent mellette, nyomában a fotóssal,
majd cuppanós puszit nyomott Maggie arcára. Fell
érzett némi gonosz örömöt, mert Maggie éppen
nem nézett ki valami fényesen, de Peter leült mellé,
és megfogta a kezét.
– Muszáj ebből sztorit csinálni? – jajdult fel
Maggie.
– Csak miattad, szerelmem – nyugtatta meg Pe-
ter. – Hadd tudják a gazemberek, hogy a sajtó vele-
tek van. Most pedig dobj fel egy sminket arra a
gyönyörű pofidra, és csináljunk egy képet.
– Nincsenek itt a sminkeszközeim. Otthon van-
nak – felelte Maggie.
– Mit keresnek otthon? Otthon, otthon… Azt hit-
tem, ez az otthonod.
 – Ez – bólintott Maggie. – Csak volt egy kis zök-
kenő.
– Szerzek neked valamit. Máris jövök.
Fell bosszúsan várakozott, amíg Maggie kávét
csinált a fotósnak a konyhában abból az instant
kávéból, ami ki volt szórva a pultra. A behatoló
vagy behatolók még a kávésdobozokat is kiboro-
gatták.
Amikor Peter visszajött, vidáman indítványozta:
– Menjünk fel a fürdőbe, majd én kisminkellek.
Mondtam már, hogy amatőr színjátszó voltam?
Fell kelletlenül csevegett a fotóssal, miközben fél
füllel Maggie kacagását hallgatta az emeletről. Mi-
féle joga van ennek a lánynak a jókedvre, amikor
minden romokban hever?
Amikor Maggie-ék visszajöttek, Fell élesen kér-
dezte:
– Mit művelt vele? Úgy néz ki, mint egy bohóc.
– Bízzon bennem – mondta Peter. – A fotókon
remekül fog mutatni.
Maggie és Fell beálltak a romok közepére, a fo-
tós pedig buzgón kattogtatott.
– Ezzel tehát megvolnánk – közölte Peter. – Mi
történt?
Fell elmesélte, hogy elment, és amikor hazaért,
ezt találta.
 – Ezek szerint valaki figyelte a házat – állapította
meg Peter. – Mit vittek el?
– Semmit – vágta rá gyorsan Maggie.
– Aha. Ezek szerint az elkövetőnek a vonatrab-
láshoz lehet köze.
– Miből gondolod? – kérdezte erőtlenül Maggie.
– Teljesen logikus. Megjelenik rólatok egy sztori
az újságban, hogy a vonatrablás ügyében kutakod-
tok. Mire valaki ideges lesz, hogy esetleg találtatok
valamit.
– Biztosan nem lehetett rendes betörés? – kér-
dezte Maggie.
Peter felhorkant.
– Ugyan már. Még a kanapé kárpitját is felhaso-
gatták.
– Készen vagyunk? – kérdezte Fell csüggedten.
Peter azonban tovább kérdezősködött: Mit érez-
tek, amikor meglátták a felfordulást? Mi lett volna,
ha rajtakapják a betörőt? Maggie megborzongott,
mert eszébe jutott a pisztoly.
– Tapasztalt szakemberrel állunk szemben – je-
lentette ki Fell. – Semmi nyoma erőszakos behato-
lásnak.
– Ezek szerint folytatják a nyomozást?
– Ezek után csak még elszántabb lettem – felelte
Fell, noha egyáltalán nem így érezte.
 Peter végül elment, de előbb még odasúgta
Maggie-nek:
– Hívj fel!
– Na jó – mondta végül Maggie halkan, amikor
egyedül maradtak. – Lássunk neki.
Szorgalmasan dolgoztak egész nap, pakoltak és
takarítottak.
– Menjünk el abba a használtbútor-üzletbe, ami-
ről beszéltél – ajánlotta Fell. – Akár holnap reggel.
Maggie ugyan fáradt volt, de erre feltámadt ben-
ne a jókedv egy kis szikrája. Fell meg ő újra együtt.

Másnap mindketten sokáig aludtak. Miután felöltö-

zött, Fell úgy döntött, hogy kiszalad, és vesz egy
Buss Couriert. Éppen kilépett az újságostól, amikor
szinte beleütközött az ügyvédjébe.
– Hogy állnak a dolgok, Mr. Dolphin? – érdeklő-
dött Mr. Jamieson.
– Nem túl jól. Tegnap betörtek hozzánk.
– Igen, hallottam róla – felelte Jamieson. – Mint-
ha benne lett volna az újságban.
– Azon gondolkodom, hogy belevágok valami üz-
letbe – folytatta Fell. – Amúgy is fel akartam hívni
magát, hogy megtudakoljam, mikor érkezik meg az
örökség a számlámra.
– Már minden el van rendezve. A csekknek ott
kell lennie a bankjánál. Milyen üzletre gondolt?
– Az egészségboltra a High Streeten.
– Várjon egy percet, amíg megveszem az újsá-
gomat. Szeretnék egy kicsit beszélgetni magával
erről.
Fell olvasgatott, amíg az ügyvédre várt. Maggie-
vel együtt ott virítottak a borítón. Maggie egyálta-
lán nem hasonlított önmagára: gyönyörű volt.
„Veszélyben a detektívjeink”, harsogott a főcím.
Az ügyvéd kijött.
– Ugorjunk be az irodámba beszélgetni.
– Vissza kell mennem Maggie-hez.
– Majd felhívjuk az irodámból.
Átsétáltak az ügyvéd főtéri irodájába. A piac ele-
venen zsongott. Éppen ilyen nap volt az is, amikor
kiderült, hogy örököltem, gondolta Fell.
Az irodából felhívta Maggie-t, és szólt neki, hogy
az ügyvédnél van, nemsokára otthon lesz.
– Foglaljon helyet, Mr. Dolphin – mutatott egy
székre az ügyvéd. – Gondolom, Mrs. Melissa Harley
üzletéről beszélt.
– Igen.
– Tudnia kell, Mr. Dolphin – kezdte Jamieson –,
hogy ez egy kisváros, és a szóbeszéd gyorsan ter-
jed, főleg a Rotary Klubban, amelynek én is tagja
vagyok. Mrs. Harley-nak pénzügyi nehézségei van-
nak. A bérleti díjak elég magasak errefelé, és az ő
boltja kiemelt helyen van a High Streeten. Azt hi-
szem, tanácsolták neki annak idején, hogy válasz-
szon szerényebb helyet a kezdéshez, de ő nem tö-
rődött vele. Ebben a városban a legtöbben dohá-
nyoznak és gyorsételeket esznek. Nem kapna érte
sokat, ha most eladná. Mrs. Harley majdnem rávett
egy üzletembert, hogy befektessen az üzletbe, de
ha jól tudom, az illető felesége közbelépett, és
megakadályozta a tranzakciót. Kötelességemnek
éreztem, hogy figyelmeztessem: csak elvesztegetné
az örökségét.
Fell elvörösödött.
– Nem hiszek magának – jelentette ki szenvedé-
lyesen.
– Nem is kell hinnie. Elég, ha idejön Mrs. Harley-
val együtt, és elhozatja vele a könyvelését. Ha a
hölgynek nincs miért félnie, akkor eljön.
– Köszönöm – válaszolta Fell hidegen. – Ez min-
den?
– Igen. És legyen óvatos.
Gyűlölöm ezt a nyomorult porfészket, gondolta
Fell dühösen, miközben átvágott a piacon. Az osto-
ba, hamis pletyka melegágya.
 Összefutott a főszerkesztővel, Tommy
Whittakerrel is.
– Csak nem Mr. Dolphin? – rikkantotta derűsen a
férfi. – Jó a sztori, mi?
Fell hirtelen a kezére pillantott, mintha még
mindig fogná az újságot.
– Nem olvastam el – felelte. – Biztosan otthagy-
tam valahol. – A főszerkesztőre meredt, és hirtelen
kibökte: – Maga ismeri Melissa Harley-t?
– Ó, Hárpia Harley-t? Akié az egészségbolt? Mi-
ért?
– Csak úgy.
– Akkor meg miért kérdezi? – szűkült össze
Whittaker szeme. – Ugye semmi köze a betörés-
hez?
– Persze hogy semmi – csattant fel a férfi.
Otthagyta a főszerkesztőt, és elsietett. De nem
hazafelé vette az irányt, hanem a High Street felé,
és megállt Melissa boltjával szemben. Figyelt.
Egy óráig szobrozott az utcán. Senki nem ment
be és senki nem jött ki.
 HAT

Maggie rápillantott, amikor Fell megérkezett. A fér-

finak szürke volt az arca.
– Mi a baj? – kérdezte Maggie élesen. – Nincs
meg az örökség?
– Csak a meleg teszi – felelte Fell. – Most hagyj.
Leroskadt a széthasogatott kanapéra, és üres te-
kintettel meredt maga elé.
Maggie kiment a konyhába. Kávét főzött, és fel-
javította némi whiskey-vel. Odaadta Fellnek.
– Idd meg ezt! – parancsolt rá. – Jó a sokkra.
– De hát nem vagyok sokkos – ellenkezett Fell.
Mégis megitta a kávét, Maggie pedig nézte.
– Az újságban volt valami? – kérdezte Maggie. –
Aggódtam miattad. Olyan sokáig elvoltál.
 Fell előszedte a zsebéből a gyűrött újságot. Vett
egy másikat. Maggie kiteregette.
– Ó, milyen jól nézek ki! – kiáltott fel. – Mintha
nem is én lennék. – Gyorsan olvasni kezdett. – Ez
csak egy egyszerű cikk. Tehát nem erről van szó.
Hanem valami olyasmi, amiről nem akarsz beszél-
ni, igaz, Fell?
A férfi bólintott.
– Akkor ne beszélj róla – legyintett Maggie. – A
cselekvés a legjobb megoldás. Ha megittad a kávé-
dat, menjünk el a bútorkereskedésbe. És kellene
egy jobb zár is, esetleg egy riasztó. Keressek szak-
embert?
Fell zsibbadtan bólintott.
Hallotta, hogy Maggie beszél valakivel telefonon,
de teljesen beleveszett a Melissával kapcsolatos
gondolataiba. Tudhatta volna, hogy csak a pénze
kell. Maggie letette a kagylót.
– Egy biztonsági cég embere kijön ma délután
négykor. Gyere, kedvesem, induljunk.
Fell követte a lányt. Milyen furcsa, hogy ilyen de-
rűs és napos minden, amikor sötétnek és hidegnek
kellene lennie. A napfény csak fokozta a fájdalmát.
Beszállt Maggie autójába, de öregnek és merevnek
érezte magát, mintha a kín beleette volna magát a
csontjaiba, mint a reuma.
 Melissa, gondolta Maggie keserűen. Meg tudnám
ölni!
Nem szólt semmit, csak elvezetett a használtbú-
tor- boltig.
– Válassz bármit, amit jónak gondolsz – kérte
Fell.
– Biztos? Te fogsz vele együtt élni.
– Biztos. – Fell gyenge kifogással próbálkozott: –
Csak a meleg teszi, Maggie. És talán most jön ki a
sokk a szüleimmel kapcsolatban.
Maggie tétovázott.
– Mielőtt bármit is kinéznék, Fell. Egyszer azt
mondtad, hogy szeretnél a nappaliból meg a kony-
hából egy nagy konyhát csinálni, a szalonból pedig
nappalit. Nem olcsó mulatság, de ha kiszedik a falat
a konyha meg a nappali között, akkor egy nagy
amerikai konyhás nappali lehet belőle.
Fellnek eszébe jutott a nagy álma a barátságos
vidéki konyháról.
– Remek ötlet. De igazad van. Kezdjük használni
a szalont.
Beléptek a hatalmas áruházba. Fellt még rossz-
kedvében is lenyűgözte a választék. Némelyik bú-
tor antik darab volt, és igencsak megkérték az árát.
– Én itt leülök – telepedett le egy székre az ajtó-
nál Fell. – Keresd meg, ami szerinted a legjobb.
 Maggie egy darabig tétovázott, aztán elindult.
Egy óra múlva már volt egy kényelmes karosszé-
kük Fellnek, egy nagy, vastagon párnázott kanapé-
juk, egy könnyű székük széles viktoriánus szófával,
zöld bársonnyal, két alkalmi székük, egy íróaszta-
luk és egy dohányzóasztaluk. Az eladóval megbe-
szélték, hogy délután átküld majd valakit felbe-
csülni a tönkretett bútor értékét, és másnap kiszál-
lítják ezeket. Maggie azt kérte tőle, hogy négy körül
menjen az emberük, így egy füst alatt elintézheti
ezt is meg a biztonsági szakembert is.
Amikor odaszólt Fellnek, hogy elkészült, Fell
csak annyit válaszolt:
– Rendben.
Maggie ezután indítványozta, hogy menjenek el
valahová bekapni valamit. Betértek egy pubba. Fell
némán ette az omlettjét és itta a sörét. Maggie egy-
re jobban aggódott miatta.
Hazaérve Fell megkérdezte:
– Nem baj, ha most felmegyek, és lefekszem?
– Nem, menj csak – felelte Maggie. – Majd én el-
intézek mindent.
– Aláírok egy pár biankó csekket – bólintott Fell.
– Írd rá az összeget, amit kérnek.
Megérkezett a lakatos, aki felrakott egy új zárat,
egy zárvédőt és két reteszt. Majd Maggie kérésére
felszerelt egy-egy reteszt a konyhaajtó aljára és te-
tejére is. Maggie Fell csekkjével fizetett. Fell hár-
mat adott neki.
Ezután befutott a bútoros, és kicsit húzta ugyan
a száját a megrongált kárpiton, de végül olyan ösz-
szeget ajánlott, ami jobb is volt a vártnál. Ezt le-
vonták az újonnan vásárolt bútorok árából. Két fér-
fi cipelte ki a háromrészes szettet. Maggie nekik is
adott egy csekket, ezzel az új darabok bekerültek a
szalonba.
Ezután a riasztórendszert szerelték fel, és
Maggie figyelmesen végighallgatta az utasításokat.
A rendőrség két téves riasztásra kiszáll, mondta a
szerelő, utána azonban már nem.
Amikor minden kész volt, Maggie átment a sza-
lonba. Elégedett volt az új bútorokkal. Áthozott két
új lámpát a nappaliból, és bedugta a konnektorba
mindkettőt. Leszedte a William Morris-mintás füg-
gönyöket a nappaliból, és azokat rakta fel a szalon
csúf, poros drapériái helyett. A nappaliban koráb-
ban a padlószőnyeget színes szőnyegekre cserél-
ték, ezekből is áthozott néhányat, és látványosan
elhelyezte. Végül elégedetten vette szemügyre a
munkáját. A különféle stílusok érdekes, de kelle-
mes elegyet alkottak.
Maggie halkan fölment az emeletre, és bekuk-
kantott Fell szobájába. A férfi békésen aludt az
ágyában.
 Úgy döntött, hogy hagyja aludni. Hazament ko-
csival, és összeszedte az előző nap elhozott holmi-
ját, utána leakasztott két képet a szobája faláról.
Mindkettőt árverésen vásárolta. Az egyik tenger-
parti látkép volt, a másik tájkép.
Visszaérve Fell házába kiakasztotta a képeket a
szalonban, bekapcsolta a lámpákat, aztán összeké-
szített egy üveg whiskey-t, két poharat, egy kancsó
vizet, néhány tálka rágcsálnivalót és mogyorót,
majd tálcán bevitte a szalonba, épp amikor Fell le-
jött a lépcsőn.
Fell a szemét törölgetve lépett be a szalonba.
– Bocs, hogy olyan sokáig aludtam. De hisz ez
nagyon szép lett, Maggie!
Lerogyott az új kanapéra.
– Te jó ég, még képek is vannak!
Maggie a legszívesebben rákérdezett volna, hogy
nem akar-e beszélgetni, de gyorsan visszanyelte a
kérdést. Nyilvánvalóan Melissáról van szó, és Me-
lissáról soha többet nem akart hallani, se jót, se
rosszat.
Megcsörrent a telefon, és Fell összerezzent.
– Majd én felveszem – ajánlkozott Maggie. – Kel-
lene egy hosszabb kábel, hogy át tudjuk hozni ide a
készüléket.
Maggie átment a nappaliba, és felvette. Peter
volt az.
 – Tudsz beszélni? – kérdezte.
– Igen.
– Mi lenne, ha elmennénk meginni valamit?
– Ma este nem jó.
– Holnap?
– Az igen. Hol?
– A Vörös Oroszlánban, kilenc körül. Akkor vég-
zek bent.
– Oké.
Maggie letette a telefont, és visszament Fellhez.
– Ki volt az? – kérdezte a férfi.
– Csak Peter. Holnap este elmegyünk meginni
valamit. Nem gond?
– Dehogy. Tudja, hogy igazából nem is vagyunk
eljegyezve?
– Nem, nem árultam el neki.
– Talán jobb lenne, ha egyelőre még nem szólnál
neki, Maggie.
– Miért?
– Alig ismered. Talán jobb lesz várni egy kicsit. –
A zsebébe túrt, és elővette az eljegyzési gyűrűt. –
Ezt is visszavehetnéd, Maggie. Az embereknek fel
fog tűnni, ha nem hordod.
Maggie szerette volna azt kérni, hogy húzza fel ő
az ujjára, mintha igazi eljegyzés lenne, de inkább
szó nélkül elvette, és saját maga húzta fel.
 – Itt vannak az új kulcsok. Mindkettőnknek egy
készlet. Gyere, megmutatom, hogyan működik a
riasztó.
A bejárati ajtónál álltak, és a riasztó vezérlődo-
bozát tanulmányozták, amikor csengettek.
Maggie ajtót nyitott. Dunwiddy nyomozó volt az.
– Gondoltam, beugrom egy kis további beszélge-
tésre.
– Fáradjon be. Épp most szereltettünk fel riasz-
tót – fecsegett Maggie, mert ideges lett a detektív
felbukkanásától. – Már rendbe hoztuk a szalont is.
A felügyelő követte őket.
– Nagyon szép – nézett körül, tudtán kívül utá-
nozva Fellt.
– Üljön le – szólt Maggie. – Whisky?
– Köszönöm, kérek. Ne túl erősen, sok vízzel.
A felügyelő hátradőlt, és két kézre fogta a poha-
rát.
– Nagyon érdekel ez a betörés – kezdte. – Szolgá-
laton kívül vagyok, és arra gondoltam, beszélgetek
egy kicsit magukkal. Látom, mindent összetakarí-
tottak. Hiányzik bármi értékes?
– Nem – felelte Fell.
Dunwiddy Maggie kezére pillantott.
– Milyen értékes gyűrű. A múltkor nem láttam az
ujján. Szerencse, hogy nem vitték el.
 – Munkához le szoktam venni. Éppen dolgoztam
a Katy’s Kitchenben, amikor Fell hívott, hogy be-
törtek.
– Nos, úgy tűnik, bárki követte is el, azt hiszi,
hogy maguk találtak valamit. Vagy olyasvalaki volt,
aki azt gondolja, hogy a kedves papa benne volt a
rablásban, és valahol elrejtette a pénzt. Ez megma-
gyarázná, miért öntögették ki még a kávésdobozo-
kat is.
– De ha a betörő benne volt a rablásban, akkor
tudnia kellett, hogy apám viszont nem volt benne.
– Ebben nem lehetünk biztosak. Lehetett valaki
olyan is, aki csak hallott róla, hogy maga pénzhez
jutott, és azt kereste. Szerintem nem egy ember
volt. Valaki figyelt, és leadta a drótot, amikor maga
elment, és valaki figyelmeztette az elkövetőt, ami-
kor maga hazafelé tartott. – Nagyot húzott a whis-
kyből. – Nagyon fura ez az egész ennyi év után. És
igencsak érdekes egybeesés, hogy Andy Briggs is
most jött vissza. Egyetlen fillér nélkül. Bejelentke-
zett munkanélküli-segélyre. A boncolásánál valami
furcsa dolgot is észleltek.
Fell és Maggie úgy meredtek rá, mint a reflektor-
fénybe kerül nyuszik.
– Késszúrás okozta a halálát, ez kétségtelen. De
volt egy jó nagy púp is a fején. Nem sokkal a halála
előtt valaki jól fejbe kólintotta egy súlyos tárggyal.
 – Talán a verekedés közben történhetett – vetet-
te föl Maggie, és maga is csodálkozott a saját hig-
gadtságán.
– Nem. Túl sok volt a szemtanú. Az a fickó aztán
értett hozzá, hogyan piszkálja fel az embereket, fő-
leg amikor ivott. Pont, mint az öregje. A maga apja
mesélt valaha Lassú Briggsről?
– Úgy hirtelen semmi sem rémlik – válaszolta
Fell. – Legfeljebb az utasokról beszélt olykor
anyámnak. Az urak mindig lenyűgözték. De a kol-
légáiról sosem hallottam mesélni.
A felügyelő kiürítette a poharát, aztán felállt.
– Vigyázzanak magukra. És ha eszükbe jut vala-
mi, vagy bármi furcsát látnak, szóljanak!
Fell kikísérte.
– A szomszédokat kikérdezték? – tudakolta ide-
gesen. – Nem láttak senki gyanúsat az utcán?
– Csak a postás hozott egy csomagot.
– De hisz nem is jött csomag! – mondta Fell izga-
tottan. – Biztosan csak postásnak álcázta magát va-
laki. A postás nagyon korán jár, hét körül.
– Nos, ez igazán érdekes. Leellenőrizzük a szín-
házi jelmeztárat a Foregate-en, és a postán is meg-
kérdezzük, hogy nem tűnt-e el egy egyenruha.
Miután Dunwiddy távozott, Fell visszament
Maggie-hez, és elmesélte a postássztorit.
 – Tudod – vélte Maggie –, szerintem nem is kell
jelmezt szerezni ahhoz, hogy valaki úgy nézzen ki,
mint egy postás. Bármilyen simlis sapka megteszi.
Hozzá kék ing vagy pulóver. Névtáblát meg könnyű
csinálni.
– Ez igaz – bólogatott Fell.
– Biztosan éhes vagy már – indult Maggie a
konyha felé. – Készítek valamit.
– Ne. Várj.
Maggie visszament a szalonba.
– A legszívesebben elmennék valahová.
– Hová?
– Bárhová.
– Egy kicsit későre jár, de elmehetünk az autópá-
lyához arra a helyre, ahol már voltunk egyszer.
– Az jó lesz.
– Rendben. Akkor lássuk, be tudjuk-e élesíteni a
riasztót.

Fél órával később már javában eszegették a sült

csirkét krumplival.
– Emlékszem – ábrándozott Fell –, régen egészen
más íze volt a csirkének. Amikor kicsi voltam, min-
dig csirkét ettünk karácsonykor. Sült csirkét. An-
nak mennyei íze volt.
– A sok szeméttől meg hormontól van, amivel
manapság tömik őket. Ami nem túl jó. De legalább
kimozdultunk. És van légkondi.
– Azon gondolkoztam, talán mi is beszereltet-
hetnénk egy légkondicionálót – szólt Fell.
– Pénzkidobás. Ez után évekig nem lesz megint
ilyen meleg nyár – sóhajtott fel Maggie. – Pitypan-
gos nyár. Amúgy jobban érzed magad?
– Miért kérded?
– Délelőtt, amikor hazajöttél, nagyon össze voltál
törve.
– Egyszerre minden rám zúdult – hazudta Fell,
és azon kapta magát, hogy képtelen felidézni ma-
gában Melissa képét.
Annyira megbántódott, hogy az agya úgyszólván
blokkolta Melissát.
– Akkor folytatjuk? – kérdezte Maggie.
– A kutatást? Igen, szerintem folytatnunk kell.
Bármi jó, csak ne kelljen Melissára meg az
egészségboltra gondolni.
– Hol kezdjük?
– Johnny Trempnél, talán. Holnap próbálkoz-
zunk meg azzal a telefonszámmal.
Másnap reggel időben elindultak, és a kocsiban, a
rádióban hallották a hírt, hogy több helyen vízhi-
ány állt elő. Locsolási tilalmat vezettek be. Malvern
Hillsnél tüzek keletkeztek. A gloucestershire-i
Broadway faluban, a híres kirándulóhelyen a folyó
sosem látott szintre apadt le. Eközben Skóciában
áradások és viharos zivatarok pusztítottak.
– Nem elképesztő, hogy egy ilyen kis országban
ennyire különböző időjárások lehetnek? – tette fel
a kérdést Maggie. – Skóciából küldhetnének egy kis
vizet.
– Itt fordulj balra – szólalt meg Fell, aki a térké-
pet figyelte. – Lássuk csak. Igen, ez az. Lassan menj.
Ez az a hely.
Elhanyagolt kinézetű tanácsi bérház lapult két
másik, nyomasztó hangulatú épület között.
Bussban a legtöbb helybéli megvette a lakását, új
ablakokat csináltatott, kifestett, kertet csinált, itt
viszont az elhanyagoltság szomorú levegője lengett
be mindent.
A pár odament egy repedezett, összekarcolt aj-
tóhoz. Fell bekopogott. Hamarosan elnyűtt kinéze-
tű fiatal nő nyitott ajtót. A csípőjén kisbabát egyen-
súlyozott, miközben két másik kisgyerek kapasz-
kodott a szoknyájába hátulról. Fekete haja rövidre
volt vágva, és túl soványnak tűnt ahhoz, hogy há-
rom gyerek anyja lehessen.
 – Mr. Tempet keressük – mondta Fell.
– Már jó pár éve nem lakik itt.
– A telefonkönyvben még ez a cím van.
– Nekem nincs telefonom, semmi közöm hozzá.
– Tudja esetleg, hol találjuk meg? – kérdezte tü-
relmesen Fell.
– Úgy tudom, elment valami faluba
Gloucestershire-ben. Olyan fura neve van. Valami-
lyen Hedges.
– Volt ismerőse itt az utcában, aki netalán tudja,
hová költözött?
A ház belsejéből egy sorozat jól ismert szignálja
csendült fel.
– Mennem kell – mondta a nő, és rájuk csapta az
ajtót.
– Most mi legyen? – kérdezte Maggie, amikor el-
indultak az autó felé.
– Próbálkozzunk a szomszédban.
Ezúttal egy zsémbes, sörszagú férfi nyitott ajtót.
Fell előadta, hogy Johnny Trempet keresik.
– Itt pusztújjak el, ha tudom – válaszolta a férfi. –
Olyan magának való volt, tuggyák.
– Azt hallottuk, valami faluba költözött, valami
Hedges-be.
– Bramley-in-the-Hedges lesz az, Moreton másik
ódalán. – A férfi összehúzta a szemét. – A tanácstól
vannak? – kérdezte gyanakvóan. – Én egy ujjal se
értem azokhó’ a kölykökhő’.
– Nem, nem a tanácstól jöttünk.
– Akkor honnajt?
Fell elmesélte a rablást.
– Ó, akkor magukat láttam a Courierben. Azt
gondójják, hogy az a morgós vén Tremp is benne
vót?
– Nem, nem – rázta a fejét gyorsan Fell. – Csak
szeretnénk tőle kérdezni egy-két dolgot.
– Szerintem semmi köze nem vót hozzá, haver.
Csak egy csotrogány autója vót, már alig ment. A
házzal se csinált soha semmit se.
– Köszönöm – mondta Fell, azzal megfogta
Maggie kezét, és elhátrált.
Maggie-t mintha áramütés érte volt az érintéstől,
és megkönnyebbült, amikor Fell végre elengedte a
kertkapunál.
– Tudod, hol van ez a Bramley-in-the-Hedges? –
érdeklődött Maggie, amikor beültek a kocsiba.
– Várj csak. Itt a térkép. – Fellnek mindig renge-
teg térképe volt. Sokat tanulmányozta őket, amikor
még éltek a szülei: nézte a sok-sok utat, amelyek
mind kifelé vezettek Bussból. – Meg is van.
Moreton-in-Marsh felé menj, aztán a híd után jobb-
ra, onnantól meg majd mondom.
Bramley-in-the-Hedges afféle egyutcás falunak bi-
zonyult, ahol a házak a kanyargós főutca mentén
csoportosultak. Maggie azt javasolta, hogy álljanak
meg a boltnál, és érdeklődjenek. Mint a legtöbb át-
alakított falusi vegyesbolt, ez is afféle aprócska
szupermarket volt. Sokan vásárolgattak, beszélget-
tek.
Odaléptek a pulthoz.
– Segíthetek? – kérdezte az eladónő.
Kerekded teremtés volt barátságos, derűs ábrá-
zattal. Maggie rámosolygott.
– Meg tudja mondani, hol lakik Johnny Tremp?
A nő tekintete megkeményedett. Hirtelen az
egész boltban csend támadt.
– Maguk a barátai?
– Nem éppen – kezdte Fell. – Tudja…
– Akkor ne kérdezgessék más emberek lakcímét.
Ha nem vesznek semmit, akkor kívül tágasabb.
A többi vásárló ellenséges pillantásaitól kísérve
távoztak. Odakint Fell idegesen a hajába túrt.
– Ez meg mi volt?
– Nem tudom – rázta a fejét Maggie. – Minden-
esetre nézzünk körül. Elég kicsi ez a falu. Emlék-
szel, hogy nézett ki a pasi?
– Nagyon rég volt. Alacsony volt és fekete hajú.
És ha jól emlékszem, vastag szája volt. Egyszerre
volt érdekes és taszító.
 – Hát ez nem valami sok. Azért próbáljuk megta-
lálni.
– Ott egy telefonfülke – mutatta Fell. – Próbáljuk
megkérdezni a számát a tudakozótól.
– Remek ötlet.
A fülke afféle régimódi piros alkotmány volt,
amelyben levegőtlen forróság uralkodott. Fell tár-
csázta a 192-t, és kérte Mr. J. Tremp telefonszámát
Bramley-in-the-Hedgesből.
– Ez a szám nem szerepel a nyilvántartásunkban
– felelte az operátor.
Az elkövetkező egy órában egyik mellékutcáról a
másikra jártak, a főút mindkét oldalán.
– Annyira elfáradtam és megizzadtam – panasz-
kodott Maggie.
– Van egy ötletem – szólt Fell. – Épp csak egy kó-
sza gondolat.
– Mi lenne az?
– Eddig azt feltételeztük, hogy az öreg valami
szerény viskóban lakik. De mi van, ha benne volt a
rablásban, és évekig ült a pénzen? Aztán valami
nagyot vett belőle?
– Egyetlen nagy házat se látok.
– Az ilyen helyeken a nagy házakat a falun kívül-
re építik.
– Akkor menjünk autóval – indítványozta
Maggie. – Nem bírok többet gyalogolni.
 Visszamentek a kocsihoz, és kigurultak a faluból.
– Ott egy pár kerítésoszlop – jegyezte meg Fell. –
Hajts be ott, Maggie.
– Ez azért egy kicsit túlságosan is nagy – vélte a
lány.
– Aki ekkorában játszik, az talán nem lesz olyan
hallgatag, mint a falusiak – válaszolta Fell. – Sőt,
minél távolabb kerülünk a központtól, annál na-
gyobb az esély arra, hogy valaki mond valamit.
Mintha a faluban összebeszéltek volna, hogy hall-
gatnak.
– Hát ez aztán tényleg pazar – jegyezte meg
Maggie, amikor megpillantották a hatalmas
cotswoldsi kúriát. – És mi éppen magánlakot sér-
tünk.
– Ne menjünk tovább – állíttatta le a kocsit Fell.
– Te maradhatsz itt, ha akarsz.
Maggie bólintott.
Látta, ahogyan Fell odamegy a bejárathoz, ami
nyitva állt. Egy férfi bukkant elő a ház mögül, és
rákiáltott Fellre:
– Maga meg mit akar?
Fell odalépett hozzá. Maggie szíve összeszorult,
amikor látta, hogy a férfi válaszolgat Fell kérdései-
re, és nyugat felé mutogat.
Fell visszatért.
 – Megvan – mondta izgatottan. – Johnny Tremp
egy nagy házban lakik a falu másik végén.
Beechwood a hely neve.
– Remek – nyugtázta Maggie. – Bár én olyan fá-
radt és éhes vagyok, meg annyira melegem van,
hogy örülni fogok, ha végre meglesz, és hozzáju-
tunk egy kis hideg italhoz meg késői ebédhez.
Miközben visszafelé gurultak a falun keresztül,
most is láttak embereket a bolt előtt, akik megbá-
multák őket.
Maggie kuncogott.
– Tisztára olyan, mint azokban az amerikai kis-
városi horrorfilmekben. Már csak a korrupt seriff
hiányzik.
– De az is lehet, hogy A stepfordi feleségekbe
csöppentünk, és mindenkit hatalmukba kerítettek
az idegenek – nevetett Fell is.
Maggie vele nevetett, mert örült, hogy Fell végre
kibillent nyomasztó rosszkedvéből.
A lány lassan vezetett, amíg meg nem láttak egy
nagy házat egy kis dombon. Magas kerítés vette
körül. A behajtó kétszárnyú kapuhoz vezetett, ami
azonban nyitva állt. Fell csodálkozva látta, hogy a
kapu elektronikusan vezérelt. Ezt Maggie-nek is
megjegyezte, aztán hozzátette:
– Szerencsénk van, hogy nyitva találjuk.
 – Álljunk meg idekint? – kérdezte idegesen
Maggie. – És gyalog menjünk be?
– Nem, hajts csak be. Ez egy óriási, vadonatúj
ház. Rengetegbe kerülhetett a kerítés és az elekt-
ronika.
A kocsi ablakai le voltak húzva, és Maggie kutya-
ugatást hallott.
– Rossz előérzetem van.
– Akkor maradj a kocsiban.
– Nem, melletted akarok lenni.
Megálltak, és kiszálltak. Az ajtó fölött kamera hi-
deg üvegszeme figyelte őket.
Még be sem csöngettek, és feltárult az ajtó. Idős,
alacsony, zömök emberke állt előttük. Akinek vas-
tag ajka volt.
– Mr. Tremp? – kérdezte Fell.
– Ki kérdezi?
– Fell Dolphin vagyok. Maga ismerte az apámat.
– És akkor mi van?
– Arra gondoltam, hogy beszélgethetnénk.
– Nincs időm magukra. Szállítót várok. Tűnjenek
innen, mielőtt magukra eresztem a kutyákat.
– De hát…
A férfi némán sarkon fordult.
– A kocsihoz, gyorsan! – kiáltotta Fell. – Szerin-
tem tényleg ránk küldi a kutyákat.
 Beugrottak az autóba, és magukra csukták az aj-
tókat. Két hatalmas német juhász rontott ki a ház-
ból. Maggie indított, a tajtékzó állatok lepattantak a
fémről. Már rég kiértek az útra, mire a kutyák vé-
gül elmaradtak mögöttük. Maggie egy darabig még
továbbvezetett, azután fékezett, és a kormányra
hajtotta a fejét.
– Jól vagy? – kérdezte aggódva Fell.
– Halálra rémültem – emelte föl a fejét Maggie. –
Keressünk egy kocsmát, és együnk néhány falatot.
– Hát nem érted? Végre találtunk valamit! – jött
izgalomba Fell. – Honnan volt pénze az öregnek
egy ekkora kastélyra?
– Talán szólnunk kellene Dunwiddynek.
– A nyomozónak? Nem hinném, Maggie. Nem
tetszett, ahogy Andy Briggsről kérdezősködött. De
mondok neked valamit. Térjünk vissza este, söté-
tedés után, és figyeljük meg, kik jönnek-mennek.
– Elfelejted, hogy nekem randim van.
– Ja, igen. Akkor holnap.
– Holnap talán a másikat kellene megkeresnünk.
– Fred Flintre gondolsz? Hozzá nem volt szám a
telefonkönyvben.
– Talán megnézhetnénk a választói névjegyzéket
a könyvtárban. Vagy megkérdezem Petert.
– Nem, dehogy! – csattant föl a férfi. – Nem aka-
rom, hogy egy riporter tudjon a terveinkről.
 Megebédeltek a moretoni White Hart Royalban,
aztán visszaautóztak Bussba.
Fell újra némaságba süppedt.
– Engem vár a házimunka – szólt Maggie. – Ne-
ked mik a terveid?
– Azt hiszem, kimegyek egy kicsit – válaszolta
Fell.
– Hová?
– Csak úgy ki – mordult rá ingerülten Fell.
Már megint Melissa, gondolta Maggie keserűen.
A férfi fölment az emeletre, megmosakodott,
tiszta inget és farmert vett fel. Hallotta, ahogy
Maggie a konyhában tesz-vesz. Elszégyellte magát
az előbbi felfortyanása miatt.
– Beszaladok a bankba, mielőtt bezár. Nem lenne
jó, ha a szomszédok látnák, ahogy kiásogatjuk a
dobozt, valahányszor pénzre van szükségünk.
– Rendben – bólintott Maggie.
Fell el is ment a bankba, és kivett egy komolyabb
összeget. Úgy tervezte, hogy ennek jó részét
Maggie-nek adja. A lány sosem kért pénzt tőle. Az-
tán megállt. Nem tudta, hogyan tovább. A nap for-
rón sütötte a feje búbját. Az álmok és fantáziaké-
pek létfontosságúak egy Fell-féle embernek. Csak
ezekkel tudja sakkban tartani a valóságot. Vissza
akarta kapni a Melissa-álmot, és a lelke mélyén át-
kozta az ügyvédet. Melissa nyilván büszke nő, és
nem akarta, hogy mindenki tudomást szerezzen az
üzleti vállalkozása kudarcáról. De talán elfogad
néhány tanácsot. Ő, Fell esetleg átveheti tőle a bér-
leti jogot, és megcsinálhatja a könyvesboltot. Már
el is felejtette, hogy az egész Maggie ötlete volt. El-
képzelte, ahogyan verseket olvas majd fel estén-
ként kisebb közönség előtt, Melissa pedig ájultan
csodálja.
Elindult az egészségbolt felé. Az ajtó előtt této-
ván megtorpant. Melissa a pultnál ült a bolt hátul-
jában, és a körmeit reszelgette. A boltban sötét
volt, csak egy kis lámpa világított Melissa mögött.
Gyönyörű volt.
Fell elmosolyodott, és benyitott a boltba.
– Nicsak, Fell! – kiáltott Melissa. – Milyen kedves
meglepetés!
– Nincs túl nagy forgalom – nézett körül Fell.
– Ó, néha akadnak ilyen napok. Mi szél hozott?
– Arra gondoltam, hogy átbeszélhetnénk az üzle-
tet, megnézhetnénk együtt a könyvelést.
– Nem érdemes vacak régi könyveket nézegetni.
Neked úgysem jelentenének semmit. Gondolom,
nincs túl sok üzleti tapasztalatod, nem igaz?
– Nincs, de…
– Akkor gyorsan bezárok. Tudok egy jó kis kávé-
zót lent a folyónál, a Gerald’sot. Ott majd beszélge-
tünk.
 Fell tudta, hogy nemet kellene mondania, hogy
tényleg meg kellene néznie a könyvelést, de csak
ment Melissa után kifelé a boltból, az asszony autó-
jához. Elgurultak a Gerald’shoz, ami a folyóparton
volt, a híd alatt.
Melissa a kerthelyiségben talált asztalt, a folyó
mellett.
– Amíg nem ittuk meg a teát, ne beszéljünk üz-
letről.
Az asszony selyemhatású ruhát viselt pávaszí-
nekben. Egy filmről csevegett, amit este látott, mi-
közben kitöltötte a teát és krémes süteményt evett.
– Most pedig, kis üzletemberem – nézett csábo-
san Fellre –, készen állsz arra, hogy velem tarts?
Fell összekulcsolta a kezét, és esdeklően nézett
rá.
– A helyzet az, Melissa, hogy megbeszéltem az
ajánlatodat az ügyvédemmel, ő pedig azt állítja,
hogy a vállalkozásod pénzügyi problémákkal küzd.
– Nem bízol bennem? Fell, te nem vagy úriem-
ber.
– Ha nincsenek pénzügyi gondjaid, akkor nincs
semmilyen probléma – jelentette ki Fell. – Elvisz-
szük a könyvelésedet az ügyvédhez.
Melissa a férfi kezére tette a kezét, és könyörgő-
re fogta.
 – Nézd, Fell, őszinte leszek veled. Vannak bizo-
nyos nehézségeim, ám úgy érzem, már kifelé tartok
belőlük. – Hüvelykujjával végigsimított a férfi csuk-
lóján. – A te segítségeddel fel tudnám futtatni az
üzletet.
Ekkor azonban a nap éppen a fák közé süllyedt a
folyó túloldalán, és kegyetlen fénybe vonta Melissa
arcát. Fell most először vette észre a ráncokat az
asszony szája mellett, a táskákat a szeme alatt, és
mindenekelőtt a számító mohóságot a tekinteté-
ben.
Azonban továbbra is vissza akarta kapni az ál-
mát.
– Van számodra egy ajánlatom.
– Ilyen hirtelen?
– Komolyan beszélek.
Melissa felkacagott.
– Kedvesem, annyira látszik, hogy egész életed-
ben csak pincérkedtél. Tényleg azt hiszed, hogy ez
a sok vidéki bugris majd özönleni fog egy könyves-
boltba? Ébredj már fel!
Fell elhúzta a kezét, és felállt.
– Vissza kell mennem Maggie-hez.
– Ó, a kis barátnődhöz. Elviszlek.
– Inkább sétálok.
Fell megfordult, és elindult. Hallotta, hogy Melis-
sa szólongatja, de csak ment tovább.
Gyalogolt és gyalogolt a hőségben, próbálta kijárni
a bánatát. Úgy érezte magát, mint egy naiv idióta.
Fél kilencre ért csak haza. Maggie lekiabált az eme-
letről:
– Te vagy az, Fell?
– Igen.
– Hagytam neked egy kis lepényt meg salátát a
konyhában.
– Köszi.
Fell csak ült az asztalnál, és nézte az érintetlen
tányért, amikor Maggie megjelent a konyhában. A
férfi felpillantott. Maggie-n a zöld sifonruhája és a
magas sarkú cipője volt. A haja fénylett, zöld szeme
pedig nagy és csillogó volt a kontaktlencsétől.
Fell mosolyogni próbált.
– Túl jól nézel ki Peterhez.
– Nem akarok nagyon elkésni. Te viszont ször-
nyen festesz. Mi történt?
– Csak sétáltam. Túl sokat gyalogoltam a meleg-
ben. Ne aggódj miattam.
Maggie tétovázott, aztán így szólt:
– Akkor indulok.
– Érezd jól magad.
Maggie vonakodva távozott. Fell annyira össze-
törtnek tűnt, hogy a legszívesebben mellette ma-
radt volna.
 Elsétált az esti utcákon át a Vörös Oroszlánhoz.
Peter már várta, és Maggie látta kipirult arcából és
csillogó szeméből, hogy ivott. Peter felállt, és meg-
próbálta szájon csókolni, de Maggie gyorsan elkap-
ta az arcát, úgyhogy a csók félrecsúszott.
– Mit iszol? – kérdezte Peter.
– Csak narancslét – felelte Maggie, remélve, hogy
az alkoholmentes ital majd visszafogja Petert.
A férfi neki valóban narancslét hozott, magának
viszont egy pohár mély tüzű whiskyt.

Fell azon kapta magát, hogy egyre csak Maggie ha-

zaérkezését várja. Már majdnem éjfélre járt. Végül
képtelen volt tovább elviselni a kis ház merev né-
maságát, ahol mintha Mr. és Mrs. Dolphin szelleme
járt volna. Eszébe jutott, hogy elfelejtett pénzt adni
Maggie-nek. A bankból kivett összeg az emeleten
maradt, az éjjeliszekrényén. Bezárta az ajtót, beál-
lította a riasztót, és elgyalogolt a Vörös Oroszlánba,
de a kocsma addigra zárva volt, odabent sötétség
uralkodott. Nem akart hazamenni, ezért arra gon-
dolt, hogy jár egyet a folyó mellett. A víz felől oly-
kor kellemes hűvös szellő fújt.
 Átvágott a kerteken a part irányába. A fekete
víztömeg lustán csobogott mellette.
Kiállt a vízen egy kis stégre, amit a sétacsónakok
használtak, ám hirtelen hatalmas lökés érte hátul-
ról, és fejjel belezuhant a vízbe. Kétségbeesetten
próbált a felszínre vergődni, a csapkodás azonban
egyre inkább a folyó közepe felé sodorta.
És Fell nem tudott úszni.
 HÉT

Maggie-nek szörnyű estéje volt. Peter egyre része-

gebb és egyre érzelgősebb lett, Maggie-nek azon-
ban sem elég tapasztalata, sem elég bátorsága nem
volt ahhoz, hogy faképnél hagyja, és hazamenjen. A
végén egy zajos pincediszkóban kötöttek ki, amiről
Maggie-nek a pokol bugyrai jutottak eszébe a füst-
ködös melegről és a bántóan villogó vörös fények-
ről. Legnagyobb megkönnyebbülésére Peter egy-
szer csak lerogyott egy székre, és álomba merült.
Maggie-nek volt ugyan némi bűntudata, amiért
nem ébreszti fel és nem támogatja haza, de aztán
mégis fogta a táskáját, és ott hagyta. Felment a pin-
céből a lépcsőn, és odakinn nagyokat szippantott a
friss levegőből.
 Elindult hazafelé. Egy csapat suhanc kiabált utá-
na.
– Merre mész, cukiság? – és elállták előtte az
utat.
Maggie gyorsan levette a magas sarkút, és futva
indult az ellenkező irányba, a nagy híd felé. Csak a
híd közepén állt meg, vadul zihálva. Itt már nem
hallotta, hogy üldöznék. Nemhiába kuporgatta ösz-
sze a pénzt a kis autóra, hogy azzal járjon munkába
és haza, mert Buss nappal talán olyan volt, mintha
egy romantikus filmből vették volna, éjszaka azon-
ban nagyon is veszélyes tudott lenni egy magányos
nő számára. A drogok már minden angol városba
és faluba eljutottak, és velük együtt járt a bűnözés
is.
Az este itt csendes és nyugodt volt. Aztán Maggie
valami gyenge hangot hallott lentről, a folyó felől,
és áthajolt a korláton. Az egyik folyóparti ház éj-
szakai lámpájának fényénél egy fejet látott a víz fö-
lé emelkedni meg két csapkodó kart, de aztán el-
tűnt a habokban. Maggie egy pillanatig sem habo-
zott. Felmászott a korlátra, és beugrott. A felszínre
bukkant, és oda úszott, ahol a fejet látta. Hirtelen
Fell sápadt arca tört a felszínre, hatalmas zihálás-
sal. Maggie erősen megragadta:
 – Ne csapkodj, Fell, én vagyok az, Maggie. For-
dulj a hátadra. És ne kapaszkodj belém, mert akkor
mindketten elsüllyedünk.
Fell engedelmeskedett, és Maggie húzni kezdte a
part felé. Egy laposabb füves rész felé igyekezett.
– Segítened kell nekem, Fell. Nem vagyok elég
erős ahhoz, hogy kihúzzalak.
Fell utolsó erejével, négykézláb kikúszott a fűre,
és elterült. Maggie most rettentően örült, hogy
megtanult úszni, és életmentő tanfolyamon is részt
vett. Az oldalára fordította Fellt, és kezdte kinyom-
ni belőle a vizet.
– Jól vagyok – motyogta Fell erőtlenül. – Majd-
nem mindig csukva tartottam a számat, amikor le-
süllyedtem.
– Csak feküdj nyugodtan – guggolt le mellette
Maggie.
Kábultan nézett körül. Milyen nyugalom van!
Sehol egy lélek, aki tanúja lehetett volna az iménti
drámának. Maggie nem hitt Istenben, de hirtelen
eszébe jutottak egy szelíd prédikátor szavai: „Ha
nincs Isten, akkor mivel magyarázzák a véletlen
egybeeséseket?” Annyi ember közül miért éppen ő
volt a megfelelő időben a megfelelő helyen? Ha Pe-
ter nem ütötte volna ki magát, még mindig a disz-
kóban lenne vele.
A férfi felült.
 – Azt hiszem, haza tudok menni.
– A hídon hagytam a táskámat. Várj meg itt,
megnézem, hogy ott van-e még.
Amikor Maggie átvágott a gyepen, és elindult a
hídhoz vezető kanyargós ösvényen, érezte, hogy
remeg a lába. Sírva fakadt, a könnyek lefolytak
csöpögő ruhájára. A táskája ott volt, ahol hagyta.
Elindult vissza Fellhez.
A férfi feltápászkodott, amikor látta, hogy jön.
– Mi történt? – kérdezte tőle Maggie.
– Valaki belökött.
– Siessünk haza – szólt Maggie. Az éjszaka hirte-
len megtelt fenyegetéssel. – Hívnunk kell a rendőr-
séget.
– Ne – reszketett Fell a meleg éjszakában.
– Miért? Valaki megpróbált megölni téged.
– Nem akarom, hogy az a Dunwiddy a magánéle-
tünkben vájkáljon. Lehetett valami elvetemült kö-
lyök vagy bolond. Úgy értem, ki tudhatta, hogy
nem tudok úszni?
– Siessünk. Félek.
Fell átfogta Maggie derekát, és szaporán lépked-
ve elindultak hazafelé. Amikor a főtérre értek,
Maggie durva hangokat hallott, meglehetősen kö-
zelről, aztán üvegcsörömpölést. A bussi ifjak, talán
éppen azok, akik elől elmenekült, valószínűleg be-
törtek egy kirakatot.
 Amikor hazaértek, két rendőrautó húzott el mel-
lettük.
– Vegyük le a vizes ruhát – indítványozta
Maggie. – Szerencsére a folyó nem túl szennyezett,
nem kell tetanusz. Viszont elfelejtettem bekap-
csolni a bojlert.
– Majd most bekapcsoljuk, és addig köntösben
leszünk – felelte Fell.
Maggie megfogta Fell karját, aki épp indult volna
az emeletre.
– Te hiszel Istenben, Fell?
– Nemigen gondolkodtam ezen. Miért?
– Olyan furcsa, hogy éppen ott voltam, a megfe-
lelő pillanatban.
– Tudom. Megmentetted az életemet, és ezt so-
sem fogom elfelejteni neked.
– Ugyan. Semmilyen szempontból ne érezd lekö-
telezve magad – vágta rá gyorsan Maggie.
Fell úgy mosolygott rá, hogy Maggie-vel fordult
egyet a világ.
– Ne bolondozz. Vedd le azt a vizes cuccot.
– Tönkrement az új ruhám és elvesztettem a ci-
pőmet – szomorkodott Maggie. – Persze úgy leiz-
zadtam abban a nyavalyás diszkóban, hogy amúgy
is dobhattam volna ki.
– Milyen diszkóban?
– Majd elmesélem.
 Miközben Maggie levetkőzött a hálószobájában
és megtörölgette magát, úgy döntött, hogy mégsem
meséli el Fellnek a balul sikerült este történetét
Peterrel. Fell esetleg azt érezné, hogy túlságosan
beépül az életébe. Sejtette, hogy a férfi kiábrán-
dultsága Melissával kapcsolatos, de elég okos volt
ahhoz, hogy tudja, Melissa helyét hamarosan átve-
szi egy újabb álom, egy újabb fantázianő.
Maggie fölkapta a köntöse fölé a régi gyapjúkar-
digánját, amit iskolás kora óta hordott, és óvatosan
kivette értékes kontaktlencséjét. Elcsodálkozott,
hogy nem úszott ki a szeméből a folyóban. Felvette
a vastag szemüveget, lement a földszintre, és tejet
kezdett melegíteni a tűzhelyen.
Amikor Fell is előkerült, Maggie két pohárba ön-
tötte ki a tejet, egy kis brandyt töltött mindkettő-
höz, és átmentek a szalonba.
– Tényleg egészen megdöbbentő egybeesés volt
– húzta maga alá a lábát Maggie a kanapén. – Vagy-
is épp elindultam haza a diszkóból, és akkor jöttek
ezek a srácok, akik belém kötöttek. Én meg elsza-
ladtam az ellenkező irányba, és amikor már észlel-
tem, hogy nem követnek, megálltam a híd közepén.
– Miért nem kísért haza Peter?
– Elhívták valami sztorihoz – hazudta kapásból
Maggie.
 – Valaki biztosan követett – tűnődött Fell. – Azt
hittem, én vagyok az egyetlen élő ember ott a fo-
lyónál. Minden olyan csendes volt. Álltam azon a
fastégen, és egyszer csak valaki erősen meglökött
hátulról. Sikerült a felszínre emelkednem, de akkor
már a folyó közepén találtam magam. Elkezdtem
félni, Maggie. Tele vagyunk pénzzel. Menjünk el in-
nen egy időre.
Maggie felderült. Fantáziájában rózsaszín áb-
ránd jelent meg, ahogy édes kettesben hevernek a
napon egy trópusi sziget pálmafái alatt.
– Másfelől viszont – folytatta Fell – a lelkem mé-
lyén tudom, hogy nem futamodhatom meg. Kudar-
cos, gyáva alaknak érezném magam egész életem-
ben.
Az álom szertefoszlott.
– Akkor folytassuk – mondta Maggie csendesen.
– Tudod, Maggie, nem hiszem, hogy létezhet még
egy olyan, mint te.
Maggie elpirult örömében.
– Csak remélhetem, hogy Peter méltó hozzád.
Maggie-nek elszorult a szíve. Hirtelen megjelent
előtte Peter úgy, ahogy utoljára látta: egy széken
szétfolyva, nyitott szájjal, részegen hortyogva a
diszkólámpák alatt.
– Csak randizunk néha – motyogta.
Fell oda sem figyelt.
 – Kivettem pénzt a bankból. Most már muszáj
adnom neked. Sosem kérsz.
– Nem kell pénz. Nem tartozol nekem semmivel.
– Éppen csak az életemmel. De a pénzt még az
előtt vettem ki, hogy megmentettél volna. Kérlek,
fogadd el.
Maggie saját, gyorsan apadó megtakarításaira
gondolt, és azt felelte:
– Na jó. De csak a háztartásra.
– És vegyél egy új ruhát is. Ha már az a szép zöld
odalett.
– Hátha a tisztítóban tudnak vele kezdeni vala-
mit. Most viszont feküdjünk le, majd holnap meg-
nézzük Fred Flintet.
Az emeleten megálltak a lépcső tetején.
– Akkor jó éjt – tétovázott Fell.
Hirtelen késztetés fogta el, hogy megcsókolja
Maggie-t, de inkább csak megfordult, és bement a
szobájába. Vajon mit gondolhat róla most Maggie?
Maggie felriadt az éjszaka közepén. Hallotta,
hogy Fell kiabál. Kiugrott az ágyból, és átment Fell
szobájába. A férfi nyugtalanul forgolódott, és arti-
kulátlan, fojtott hangokat hallatott, mintha rémál-
mában éppen sikoltozna.
Maggie leült az ágy végébe.
– Pssszt – suttogta. – Maggie vagyok.
 Fell lassan lecsillapodott álmában. Maggie szelí-
den kisimította a hajat a férfi homlokából. Hirtelen
olyan erővel árasztotta el a Fell iránt érzett szere-
lem, hogy szinte megrémült. Hogy lesz képes fenn-
tartani a könnyed, baráti hangnemet így, ilyen túl-
áradó szerelem érzése mellett?
Visszament a szobájába, és azon tűnődött, miért
van megátkozva ilyen erős érzelmekkel. Az ilyesmi
a költőknek való, nem az egyszerű Maggie Partlet-
teknek.

Jó ideje minden egyes reggel, amikor felébredtek,

abban reménykedtek, hogy végre véget ér a ful-
lasztó idő, de minden egyes nap ugyanolyan fülledt
és párás maradt. Legalább a hőhullám kezdetén
akadt néhány könnyebb nap.
A kalandos éjszaka után mindketten sokáig alud-
tak.
– Olyan fura – jegyezte meg Fell, útban a könyv-
tár felé.
– Mi?
– A múlt éjszaka. Mint valami szörnyű álom. Tu-
lajdonképpen rémálmom is volt az éjjel, emberek
üldöztek, le akartak lőni, és akkor egy gyönyörű nő
jelent meg álmomban, aki így szólt: „Pssszt, nincs
semmi baj, Fell.”
– És hogy nézett ki ez a nő?
– Görbüljek meg, ha emlékszem.
Beléptek a könyvtárba. Maggie megkönnyebbül-
ten látta, hogy nem a csinos lány van szolgálatban,
hanem egy középkorú, anyukaforma hölgy. Kikér-
ték a választói névjegyzéket, és odavitték az asz-
talhoz, aztán együtt böngészték a neveket utcáról
utcára.
– Ez egy álló napig is eltarthat – morgott Maggie.
– És mivel be van kötve, egyszerre csak egy oldalt
tudunk megnézni.
Folytatták a keresgélést, aztán úgy döntöttek,
hogy kiugranak egy gyors ebédre.
Vettek néhány szendvicset, és megették egy pa-
don a könyvtár előtt, majd visszatértek a névjegy-
zékhez.
Közeledett az öt óra, és Fell éppen a szemét
kezdte dörgölni, amikor Maggie egyszerre diadal-
masan felkiáltott:
– Megvan!
– Hol?
– Itt. Jubilee Street. Tízes szám.
– Nemrég láttam a Jubilee Street táblát – jegyez-
te meg Fell. – Amikor az állomás felé gyalogoltunk.
Valamelyik utca az állomás előtt. Menjünk most?
Vagy inkább holnap?
– Essünk túl rajta. De kocsival megyünk.
Csendben haladtak a Jubilee Street felé. Mind-
ketten szerették volna elfelejteni ezt az egészet, de
nem akartak meghátrálni a másik előtt. Meleg volt,
de már sötétedett. Maggie pedig érthető okokból
nem szívesen tartózkodott Buss utcáin este.
– Itt fordulj balra – szólt Fell. – Ez a Jubilee Stre-
et, és ott a tízes szám.
Maggie leparkolt. Ezeket a házakat vasúti mun-
kásoknak építették az előző században, vörös tég-
lás épületek egész sorát. Mindegyik szépen gondo-
zottnak tűnt.
– Semmi nyoma bődületes gazdagságnak – je-
gyezte meg Fell, amikor kiszálltak.
Bekopogtak az ajtón. Egy nő nyitotta ki, akinek
kendővel volt felkötve a haja. Fell nagyjából maga-
korúnak ítélte. Kellemes, nyílt arca volt.
– Mr. Flintet keressük.
– Apa kint van a kertben. Miről van szó?
Fell előadta a szokásos sztorit, és már előre ké-
szült a dühös ellenállásra, mert eddig senki sem
volt túl barátságos velük. A nő azonban erre elmo-
solyodott:
– Ó, maguk azok az újságból! Olvastam a történe-
tüket. Apám el lesz ragadtatva, hogy találkozhat
magukkal. Mindig mondogatta, hogy tudna ma-
guknak mesélni ezt-azt.
Követték a nőt a sötét kis ház belsejébe, aztán a
hosszúkás kertbe, mely a színek valóságos kaval-
kádjával kápráztatta el őket. A gyepen locsolócső
hevert, és látszott, hogy a virágágyások nemrég
kaptak vizet.
– Ne árulják el senkinek, hogy locsoltam – súgta
a nő. – De nem nézhetem tétlenül, hogy kárba
megy minden munkám.
A virágágyakban rózsa, kardvirág, mályva, sar-
kantyúfű és árvácska virult, és a kert végében, egy
üvegezett elejű házikóban idős férfit pillantottak
meg, aki őket nézte.
– Apa, ő itt Dolphin fia és a barátnője, tudod, az
az aranyos pár, amelyikről az újságban olvastál.
Az öreg úgy festett, mint egy teknősbéka, ráncos
nyaka hosszan nyúlt előre az inge fölött. Keret nél-
küli szemüveget viselt. A meleg ellenére takaró
fedte a térdét.
– Jöjjenek be – invitálta őket. – Dottie, hozz két
széket.
– Nem bánja, ha idekint maradunk, és úgy be-
szélgetünk? – kérte Fell. – Borzasztó a hőség.
– Akkor üljünk le a kertben.
A nő kihozott két konyhai széket a kertbe, az
öreg pedig két bot segítségével, nehézkesen felállt.
Amikor végre mindannyian helyet foglaltak, Fred
Flint megszólalt:
– Szóval a rablás érdekli magukat. A legjobb
helyre jöttek.
– Maga tudja, ki tette? – kérdezte mohón Fell.
– Bizony. De legalábbis hármukról tudok.
– Kik azok?
– Dolphin, Johnny Tremp és Lassú Briggs.
– Úgy érti, hogy az apám…?
– Maga szép pénzt örökölt, nem igaz? Mit gon-
dol, honnan lett?
– Átnéztem a számlákat, és az ügyvédem is iga-
zolhat. Anyám és apám minden pennyt a fogukhoz
vertek. Jól kamatozó papírokba fektettek. Mégis
miből gondolja, hogy az apám benne volt a buli-
ban?
– Ő volt a jelzőberendezésnél, amikor szabadna-
posnak kellett volna lennie, nemdebár? Ő állította
meg azt a vonatot.
– Viszont nem tartóztatták le, és magának nincs
bizonyítéka!
– Logikus, hogy benne volt.
– Lassú Briggsről mi is tudunk. Mi a helyzet
Johnny Tremppel?
– Ő mindig is alávaló gazember volt, az örök bű-
nöző. Sosem szerettem vele dolgozni.
 Fell hátradőlt a kemény kisszéken, és hirtelen
nagyon fáradtnak érezte magát.
– De nincs igazi bizonyítéka.
Az öreg megnyomogatta az orra oldalát.
– Tudom – felelte.
– Ki eszelte ki az egész akciót?
– Egy londoni bűnszövetkezet. És részesedést
ígértek ennek a háromnak.
– Magának miért nem?
– Mert én mindig becsületes voltam, mint a nap,
és ezt ők is tudták.
– Johnny Tremp és Lassú Briggs nem dolgoztak
aznap?
– Épp erről van szó, hogy nem. Lassú Briggsnek
csak később kezdődött a szolgálata, Johnny meg
szabadnapos volt. Fura, mi?
Fell a legszívesebben azonnal felpattant és el-
menekült volna, de az öreg teljesen belemelegedett
az emlékezésbe a régi vasúti élményekről. Egy óra
múlva Fell azt hitte, hogy már tényleg nem bírja
tovább, amikor azonban végre Fred Flint elszundi-
kált. Fell jelzett Maggie-nek, hogy induljanak.
Dottie a konyhában ügyködött.
– Az édesapja elaludt – szólt Fell. – Nekünk pedig
mennünk kell.
– Legjobb lesz, ha kimegyek, és lefektetem. Ugye
jönnek még máskor is? Jót tesz neki a társaság.
 Fell bűntudatosan azt hazudta, hogy persze,
mindenképp, pedig esze ágában sem volt.
– És most mi legyen? – kérdezte Maggie.
– Besötétedett. Elmehetnénk Bramley-in-the-
Hedgesbe, és figyelhetnénk egy kicsit Tremp házát.
Hogy ki jön és megy.
– Rendben – bólintott Maggie. – Viszont olyan
helyet keressünk, ahol nem láthatnak meg minket
a házból. Azok a kutyák nagyon megijesztettek.

Johnny Tremp házától kissé távolabb parkoltak le,

ahonnan ráláttak a kapura. Maggie egy facsoport
mellett állt meg, ahol a lelógó ágak majdnem telje-
sen elzárták a kilátást a házra, de az a kevés, amit
mégis láttak, elég volt. A ház ajtaja fölött erős biz-
tonsági fény égett, megvilágítva a homlokzatot és a
behajtót.
Már vagy egy órája ott lapultak, amikor Maggie
észrevette, hogy Fell a kezébe temette az arcát, és
remeg.
– Mi a baj, Fell?
 – Szétestem. Minden rám zúdult, Maggie. A
származásom. A rablás. Andy Briggs. A tegnapi tá-
madás. Minden.
– Menjünk haza – ajánlotta Maggie. – Késleltetett
sokkban vagy. Nyugi. Nemsokára otthon leszünk.

Fell elvesztette a lelkesedését a főzés iránt, úgy-

hogy új szakácskönyveivel felszerelkezve általában
Maggie végezte a konyhai munkálatokat. Miután
ettek, Maggie azt javasolta Fellnek, hogy feküdjön
le. Ekkor csörrent meg a telefon.
– Ha Melissa az, mondd neki, hogy nem vagyok
itthon – hadarta Fell. – Nincs kedvem üzletről be-
szélgetni.
Maggie fölvette. Peter volt az.
– Bocsánat a tegnap estéért. Nem tudom, mi lelt,
hogy úgy elaludtam. Biztosan túl fáradt voltam.
Túl sokat ittál, gondolta Maggie.
– Mindenesetre – folytatta vidáman Peter – hol-
nap délután egy divatbemutatóról tudósítok a
cheltenhami városházáról. Általában nem szoktunk
ilyen messzire kimozdulni, de most a legnagyobb
divatmárkákról van szó, Versace, Armani, Gucci,
ilyenek. Van kedved eljönni? Kettőkor felvennélek.
 – Nem hinném, hogy jó – felelte Maggie –, dol-
gunk lesz Fell-lel. Várj egy percet. – Maggie odafor-
dult Fellhez. – Peter az. El akar vinni egy divatbe-
mutatóra Cheltenhambe holnap.
– Miért nem mész? – kérdezte Fell. – Legalább
lesz egy nyugodt napom itthon.
Maggie igyekezett leplezni a csalódottságát.
– Rendben, Peter – szólt a telefonba.
– Remek – nyugtázta a férfi. – A fotós külön jön.
– Meddig tart a bemutató?
– Másfél órát.
Utána mi lesz?, töprengett Maggie. Miután leadta
a sztorit, valószínűleg egy hosszú kocsmatúra vár
rájuk Bussig.
– Amúgy is lenne dolgom Cheltenhamben, Peter
– mondta Maggie. – Ezért elindulok kocsival ko-
rábban, és ott várlak.
– A városháza előtt leszek. Háromkor kezdenek.
– Akkor viszlát – tette le a kagylót Maggie.
– Mi volt ez? – kérdezte Fell kíváncsian. – Úgy ér-
tem, mi dolgod Cheltenhamben?
– Gondoltam, nézek valami új ruhát, ha nem bá-
nod.
– Dehogy. Érezd jól magad.
– Most pedig be az ágyba, és próbálj aludni.
– Olyan meleg van – mormolta Fell.
 – Nem tarthat örökké ez az idő. Majd én rendet
csinálok. Menj.
Fell ébren feküdt a szobájában, és hallgatta a za-
jokat, ahogy Maggie mosogatott és elpakolta az
edényeket. Többet kellene segítenem, gondolta ma-
gában. Mindent Maggie csinál egyedül. Jó feleség
lenne belőle. Fell úgy gondolta, hogy ha tényleg
annyira odavan Peterért, hozzá fog menni felesé-
gül.
Rá pedig üres, sötét élet vár. Maggie nélkül
végtelenül magányos lesz.

Másnap Maggie elautózott Cheltenhambe a bemu-

tató előtt, és üzletről üzletre járt, hogy olyan ruhát
találjon, amiben Fell talán meglátja benne a kívá-
natos nőt a kényelmes jóbarát helyett.
Örült új, karcsú alakjának, csak azt sajnálta, hogy
a lábával, ami vastag és formátlan maradt, nem tu-
dott mit kezdeni. Végül talált egy fekete ruhát,
aminek mélyebb dekoltázsa volt, mint bárminek,
amit valaha is fölvett. Remekül állt rajta, és elég
hosszú volt ahhoz, hogy eltakarja a lábát. Elfogadta
a pénzt, amit Fell adott neki, mégis bűntudata volt,
amiért ennyit költ. Ennyiért több csinos pamutru-
hát is vehetett volna.
Önmaga látványa a próbafülke tükrében elszo-
morította. Valamiért úgy érezte, hogy az új haj és a
kontaktlencse majd teljesen átalakítja, de nem lá-
tott túl nagy változást.
Peter a városháza előtt várta. Aránylag józanul.
– Remekül nézel ki – dicsérte meg. – Jó kis es-
ténk volt a múltkor.
– Neked a berúgás és az elalvás jó kis estének
számít? – fintorgott Maggie.
Peter elnevette magát, és átfogta a lány vállát.
– Csak egy rendes nő szerelme kell, hogy helyre
tegyen. Fell mit szól ahhoz, hogy velem mászkálsz?
– Nem bánja. Szerinte jó dolog, hogy a sajtó mel-
lettünk áll – hazudta Maggie, mert nem akarta kö-
zölni Peterrel, hogy Fellt egyáltalán nem érdekli az
egész, és nem is jegyesek.
– Nem tudtam az első sorba helyet szerezni – je-
gyezte meg Peter. – A nagyobb lapok, mint a Bir-
mingham Mercury és a Gloucester Echo, elhalász-
ták, de a második sor se rossz.
– Elég pénz van Cheltenhamben ahhoz, hogy
ilyen Gucci- meg Versace-féle drága ruhaköltemé-
nyeket el lehessen adni? – kérdezte Maggie.
– Egész Gloucestershire tele van pénzzel. Nagy-
jából a leggazdagabb megye egész Angliában. Ez
amúgy egy jótékonysági bemutató a Gyermekmen-
tő Liga javára. Nyugodt lehetsz, ha bármelyik asz-
szonyság venni akar valamit, lefoglalhatja és meg-
rendelheti abban az új butikban, a Femme Fatale-
ban a Parade-on.
Maggie idegesen nézett körbe a divatosan öltö-
zött nők közt.
– Mennyibe került egy jegy erre a bemutatóra? –
suttogta.
– Száz fontba.
Maggie levegőért kapkodott.
– De hisz az rengeteg pénz!
– Nemes célra megy.
Hosszú kifutó húzódott végig a városháza nagy-
termén. Mielőtt kialudtak a fények, Maggie mintha
ismerős arcot vélt volna felfedezni. Próbálta job-
ban megnézni, de dobpergés hallatszott, a kifutón
kigyulladtak a fények, a közönség pedig jótékony
sötétségbe borult.
A modellek elindultak. Peter vadul jegyzetelt egy
füzetbe, és odasúgta Maggie-nek:
– Képtelen vagyok megjegyezni a kreációk nevét,
ha nem jegyzetelek.
– Mindegyik benne van a katalógusban – súgta
vissza Maggie.
 – De kell a saját leírásom, egyébként a fényképek
alapján nem tudom őket beazonosítani – felelte Pe-
ter. – Különben is, mi a franc az a krepdesin?
Maggie hátradőlt, és élvezte a show-t. A ruhák
nem afféle botrányos kreációk voltak, amelyekkel a
párizsi bemutatókon lehetett reflektorfénybe ke-
rülni, hanem valóban szép darabok. Minden körnél
tapsot arattak. Az egyik modell nagyjából tizen-
négy évesnek nézett ki, és már-már betegesen so-
vány benyomást keltett. A végtagjai olyan voltak,
mint a pálcikák, a kulcscsontja erősen kiált.
Micsoda világot élünk, morfondírozott Maggie,
hogy Afrikában az emberek tömegével halnak
éhen, ez az anorexiás kinézetű kislány meg olyan
ruhát visel, aminek az árából egy egész árvaházat
etetni lehetne, nem is kevés ideig.
Amikor a program véget ért, odalépett hozzájuk
a fotós.
– Jobb lesz, ha rögtön bevisszük az anyagot, Pe-
ter.
– Nincs idő egy italra?
– Nincs – felelte a fotós.
– Mit szólnál a mai estéhez, Maggie? – kérdezte
Peter.
– Fell-lel van programunk – hazudta Maggie, és
beleborzongott egy újabb részeg Peter-féle este
gondolatába is.
 – Majd hívlak.
Maggie megállt a városháza lépcsőjén, és pislo-
gott az erős napfényben. Majd elindult a Parade fe-
lé. Miért is ne vethetne egy pillantást arra a Femme
Fatale-ra?
Cheltenham késő György kori város, legszebb
utcájában egyik fehér stukkós ház követi a másikat.
A Parade-on sorakoznak a legdrágább üzletek.
Maggie meg is találta a Femme Fatale butikot, és
bement. Rápillantott az árcédulákra, és sürgősen
kimenekült. Még ha nyerne is a lottón, akkor sem
jutna eszébe, hogy akár csak egy ruhát is vegyen
itt.
Visszament a parkolóhoz, és hazafelé vette az
irányt. Közben arra gondolt, hogy ráveszi Fellt egy
vacsorára a francia étteremben, hogy fölavathassa
az új ruháját.
Amikor azonban hazaért, és megválaszolta Fell
kérdéseit a bemutatóról, a férfi azt javasolta:
– Visszatért a bátorságom. Újra odamehetnénk
este Johnny Tremphez leskelődni.
– Rendben – felelte erőtlenül Maggie.
Így aztán Johnny Tremp házánál töltöttek el egy
hosszú estét, de senki nem ment se be, se ki.
– Talán megkockáztathatnánk a falusiak harag-
ját, és kutakodhatnánk egy kicsit nappal is – je-
gyezte meg Fell, miközben hazafelé autóztak.
 – Esetleg – bólintott Maggie. – Mondtam már,
hogy vettem ma egy új ruhát?
– Szép?
– Igazából kissé extravagáns. Fekete, testhezálló,
és csak este lehet hordani.
– Akkor sétáltassuk meg. Egy kis szünetet tar-
tunk, és elmegyünk a francia étterembe.
A francia éttermet valójában Chez Nous-nak hív-
ták, de a helyiek csak „a francia étterem”-nek ne-
vezték, amióta öt évvel ezelőtt megnyitott.
– Olyan jó vagy hozzám, Fell – jelentette ki
Maggie.
– Megmentetted az életemet.
– Nem kell hálásnak lenned, Fell.
– Pedig az vagyok. Valami történt velem. Már
nem félek.
– Az jó – kacagott Maggie. – Ha te nem félsz, ak-
kor én sem.
Leparkolt a ház előtt, és amikor beléptek, és le-
kapcsolták a riasztót, életében először érezte úgy,
hogy valóban hazaérkezett. Aztán megrohanta a
szörnyű gondolat, hogy hiszen mindez csak átme-
neti. Fojtott zokogás tört fel belőle.
– Jaj, Maggie! Nyugodj meg! – azzal Fell átfogta a
lány vállát.
– Semmi baj, jól vagyok – szipogta, és gyorsan
elhúzódott. – Csak rajtam most jön ki a sokk.
Igyunk meg egy pohárkával a szalonban, aztán
menjünk aludni.

Jerry Grange és Wayne Baxter a Fell háza mellett

húzódó úton lopakodtak. Buss ifjúságának legalját
képviselték.
– Azt mondtad, hogy az öregfiú egyedül él – mél-
tatlankodott Jerry újra.
Wayne korábban azt állította, hogy Fred Flint
könnyű célpont, öreg és nyomorék. A kerti ajtó
egyik üvegét betörve jutottak be hozzá, csakhogy
aztán szembetalálkoztak Dottie Flinttel, aki puská-
val a kezében bukkant fel a lépcsőn. Erre hanyatt-
homlok elmenekültek, és a Mayor híd alatt húzták
meg magukat. Hallották, amint a rendőrautók el-
szirénáznak a fejük felett.
Megvárták, hogy tiszta legyen a levegő, és visz-
szaindultak a városba.
Wayne bosszúsan nyomkodta végig a parkoló
autók ajtónyitóit menet közben. Egy autórádió
árából futná egy kis drogra. Fell háza előtt Maggie
kocsijával is megpróbálkozott.
 Legnagyobb meglepetésére az ajtó kinyílt. Vi-
gyorogva fordult Jerryhez.
– Még a kulcsot is benne hagyták. Vigyük el egy
körre.
Beszálltak, Wayne a vezetőülésbe, Jerry mellé.
Wayne a visszapillantóba nézett. Egy rendőrautó
kék fénye villódzott mögöttük az utcán.
– Basszus! A rohadékok! – morogta, és elfordí-
totta a slusszkulcsot.
A kocsi hatalmas robajjal lángba borult. A rob-
banás ereje betörte Fell és a szomszéd Mrs. Moule
ablakait is.
Aztán újra elcsendesedett minden, csak az üveg
csörömpölése hallatszott, amikor egy újabb darab
esett ki Fell ablaktáblájából.
A rendőrautó megállt. Egy rendőr rohant oda
tűzoltó készülékkel, a társa pedig segítséget hívott.
Döbbent emberek kezdtek előszivárogni a há-
zakból. Fell és Maggie is fehér arccal, köntösben
álltak a lépcsőn.
– Ez az én kocsim volt – fúrta az arcát Fell vállá-
ba Maggie. – Az én kocsim. Benne hagytam a kul-
csot. Mi voltunk a célpontok, Fell.
Az utca megtelt tűzoltóautókkal és további
rendőrökkel.
 A villogó kék fények közül Dunwiddy hatalmas
alakja bontakozott ki. Odament Fellékhez, és
szemügyre vette a kiégett autóroncsot.
– A maguké? – kérdezte.
– Igen, az enyém volt – felelte Maggie elfehérült
szájjal. – Ezt nekünk szánták.
– Meglehet – bólogatott a detektív. – Majd meg-
látjuk. – Intett egy másik rendőrnek. – Ez itt
McIndoe őrmester. Bemehetünk?
– Óvatosan, Maggie – támogatta be a lányt Fell. –
Minden tele van törött üveggel.
Beléptek a szalonba. A vastag függönyök be vol-
tak húzva, így az üveg nagy részét felfogták.
Dunwiddy kérdezősködni kezdett.
– Hol jártak az este?
Fell és Maggie összenéztek.
– Kocsikáztunk egyet – válaszolta Fell. – Elmen-
tünk Moreton felé meg a környező falvakba.
– Miért?
– A meleg miatt – mondta Maggie. – Letekertük
az ablakot, hogy járjon a levegő.
– És mikor értek vissza?
– Talán tizenegy körül – felelte Fell. – Ittunk egy
pohárral, aztán lefeküdtünk.
– Benne felejtettem a kulcsot a kocsiban – fűzte
hozzá Maggie. – Még sosem történt velem ilyen.
 – Úgy véljük, tudjuk, ki lehetett a kocsiban – je-
lentette ki Dunwiddy. – Két fiút keresünk, akik be-
törtek Fred Flinthez. Ismerik Fred Flintet?
– Igen – bólintott Fell. – Egyszer meglátogattuk a
vonatrablás miatt.
– Szóval újra visszajutottunk a vonatrabláshoz.
Évekig semmi nem történik a városban, aztán ma-
guk elkezdenek kutakodni egy régi bűntény körül,
és egyszerre elszabadul a pokol. Mit tudtak kiszed-
ni Fred Flintből?
– Nem sokat. Leginkább unalmas vasúti emléke-
ket.
– Biztos? – kérdezte a detektív élesen.
– Nézze – szólt Fell, és átkarolta Maggie-t –,
mindkettőnket erős megrázkódtatás ért. Szerez-
nünk kell valakit, aki bedeszkázza az ablakokat,
amíg nem találunk üvegest. Nem várhatnánk ezzel
reggelig?
– Már csupán néhány kérdés.
Dunwiddy tovább faggatózott, mindent újra és
újra elmondatott velük. Végül így szólt:
– Úgy tűnik, valaki sokkal okosabbnak hiszi ma-
gukat annál, mint amilyenek valójában. Holnap
visszajövök.
Fell hirtelen rákérdezett:
– Muszáj itt maradnunk?
– Ezt hogy érti? Nem hagyhatják el az országot.
 – Úgy értem, hogy amíg magának megadjuk a
címet, elmehetünk egy közeli szállodába? Ami
nincs túl messze?
– Nem hinném, hogy bármi gond lenne ezzel.
Reggel jöjjenek be az őrsre, és felvesszük a vallo-
másukat.
– Rendben – nyugtázta Fell. – Kikísérem magu-
kat.
Amikor kinyitotta a bejáratot, azonnal kamerák
és vakuk kereszttüzébe került. Gyorsan hátralé-
pett, és becsukta az ajtót. Maggie épp a telefon-
könyvben lapozgatott.
– Te meg mit csinálsz? – kérdezte Fell.
– Van itt mindenféle gyorsszolgálat, üveges is.
Máris megcsináltatom az ablakokat. Reggel pedig
felhívom a riasztósokat, hogy nézzék meg, minden
rendben működik-e.
– A sajtó – fülelt Fell az ajtó felé, ahonnan vad
dörömbölés hallatszott.
Maggie fölemelte a telefont.
– Komolyan gondoltad, hogy elmenjünk?
– Igen, pár napra, amíg elül az izgalom.
Maggie sürgető hangon beszélt valakivel, aztán
letette, és reszketeg mosollyal közölte:
– Egy nagyon álmos üveges volt. Akinek van mo-
biltelefonja. Mondtam, hogy ha ideért, csörögjön
rám, hogy őt beengedjük, de a sajtót ne.
Nem sokat aludtak azon az éjszakán. Az üveges a
két segédjével megcsinálta az ablakokat, és Fell át-
küldte őket Mrs. Moule-hoz is, hogy ott is javítsák
meg az ablakokat az ő kontójára.
– Szegény párának biztosan nincs biztosítása –
vélte.
Serényen takarítgatták fel az üvegszilánkokat a
padlóról. Utána mindketten megfürödtek, felöltöz-
tek, és összepakoltak két bőröndbe.
– Hová megyünk? – kérdezte Maggie.
– Keresünk egy hotelt Moretonban – felelte Fell.
– Próbálkozzunk meg a White Hart Royallal, és ak-
kor Johhny Trempről is többet tudhatunk meg. Biz-
tos vagyok benne, hogy gazember. Egy kicsit a
körmére nézünk, és tessék, valaki máris az éle-
tünkre tör.

Miután reggel ellenőrizték a riasztók működését,

Fell taxit hívott, hogy elmenjenek a rendőrségre.
Riporterek gyűrűjén keresztül kellett utat törniük
a kocsiig.
– Az IRA tette? – kiáltotta valaki.
– Gyerünk, Maggie! – rikoltotta Peter. – Segíts
rajtam!
 Végül sikerült beülniük a taxiba, és elhajtattak.
A rendőrségen Dunwiddy újra mindent végig-
mondatott velük.
– Tudja, mitől robbant fel a kocsi? – kérdezte
Fell.
– Még dolgoznak rajta, de úgy tűnik, hogy
Semtex volt.
– De hisz azt a terroristák használják!
– Pontosan. A Scotland Yard érdeklődött is ná-
lam, hogy nincs-e véletlenül valami kapcsolatuk
Észak-Írországgal.
– De hát ez nevetséges! – fakadt ki Fell. – Éle-
temben egyszer jártam Busson kívül, az is nemrég
volt, amikor egy napra kiruccantunk Londonba.
– Hová mennek most?
– Moreton-in-the-Marshba. Talán a White Hart
Royalban akad még szoba.
Dunwiddy odatolta a telefont.
– Hívja fel őket rögtön.
Fell beszélt a szállodával. Azt mondták, szeren-
cséjük van, épp most futott be két lemondás.
Külön szobák, gondolta Dunwiddy. Micsoda ré-
gimódi dolog.
– Kijuthatunk valahogy innen anélkül, hogy az
újságírók meglátnának? – érdeklődött Fell.
 – Szerzek egy kocsit sofőrrel, aki elfuvarozza
magukat Moretonba. Bújjanak le a hátsó ülésen, és
kiviszem magukat.

A moretoni szállodában Maggie lerakta a bőröndjét

az ágyra, és átment Fellhez a szomszéd szobába.
Leült az ágyára, és váratlanul sírva fakadt.
– Itt biztonságban vagyunk – ölelte át Fell. – Sze-
génykém. Idehallgass: hagyom az egészet a fenébe.
Felejtsük el azt az átkozott rablást.
Maggie megtörölte a szemét.
– Nem erről van szó – mondta reszketve. – Buta-
ság. A kocsimat gyászolom. Amikor anyámmal lak-
tam, csak az autóban éreztem magam biztonság-
ban, ott voltam szabad. Az volt az én saját kis do-
bozvilágom.
– Majd bérelünk egyet.
– Az rengetegbe kerül, Fell. Van egy garázs a vá-
roson kívül. Láttam, amikor elhajtottunk mellette.
Vannak eladó használt autóik. Felhívtam a biztosí-
tót, mielőtt elindultunk. A kocsim egy lyukas garast
sem ér, de kiküldenek egy kárbecslőt, aki megnézi
a roncsot, és gyorsan fizetnek.
– Oké, elmegyünk, szerzünk autót, aztán alszunk.
 Vettek is egy régi Rovert egy műhelyben, ahol
használt kocsikat kínáltak.
– Jobb lett volna valami kisebb és olcsóbb – je-
lentette ki Maggie, amikor elindult vele.
– Szép piros – mondta Fell naivan, mert fogalma
sem volt az autókról. – Tetszik a színe.
– Remélem, kitart. Több mint százhatvanezer ki-
lométer van benne.
– Legalább így tudunk mozogni. Menjünk vissza,
és aludjunk.

Fell este hétkor ébresztette föl Maggie-t. A lány

megfürdött és átöltözött, aztán lementek vacso-
rázni.
– Ma este hanyagoljuk Trempet – javasolta Fell.
– Rendben – válaszolta Maggie megkönnyebbül-
ten. – De nem gondolod, hogy szólnunk kellene
Dunwiddynek Trempről? Úgy értem, miért is ne?
– Egy kicsit elkéstünk vele. Bele fog kötni, hogy
korábban miért nem mondtuk.
– Valószínűleg – ismerte el kelletlenül Maggie. –
Ahogy azt is el kellett volna mondanunk, hogy be-
lelöktek a folyóba. Te nem félsz, Fell?
 – Már nem. Fura, de mintha átsodródnék egy
olyan világba, ahol az elfogadhatatlan teljesen elfo-
gadható.
– Akkor folytatjuk?
– Igen, folytatjuk.
 NYOLC

Mielőtt reggel elindulhattak volna, két férfi érke-

zett a Különleges Ügyosztálytól. Folytatódott a
kérdezősködés. Jártak már valaha Észak-
Írországban? Vannak ír rokonaik? Egyiküknek sem
volt, ami ritkaságnak számított: a Brit-szigetek la-
kói közül szinte mindenki rendelkezett ír felme-
nőkkel.
– Tényleg nem hinném, hogy az IRA olyan kisvá-
rosokkal foglalkozna, mint Buss – vélte Fell.
– Mindenhol jelen vannak – ellenkezett az egyik
férfi. – Tíz évvel ezelőtt rajtaütöttünk egy házon
Buss másik végében, és egy rakás bombához való
alkatrészt, fegyvert és Semtexet foglaltunk le. Egy-
előre végeztünk. De ha változik a címük, értesítsék
róla a rendőrséget.
 Ezután Dunwiddy telefonált. Azt mondta, hogy
szóljanak, ha haza akarnak térni, és akkor őrt állí-
tanak Fell házához.
– Ez esetben akár holnap is hazamehetünk – vél-
te Fell.
Átautóztak Bramley-on-the-Hedgesbe.
– Ne a háznál parkoljunk le, hanem a bolt előtt,
hogy lássuk, valaki felbukkan-e a faluban – javasol-
ta Fell.
– És ez miért jó? – kérdezte idegesen Maggie.
– Kezd nagyon idegesíteni, hogy valaki állandóan
az életünket fenyegeti.
Egy óra múlva már egy egész csapat helybéli ve-
rődött össze a boltnál, és dühösen bámulták
Felléket, akik az út másik oldalán parkoltak.
– Nem értem – morfondírozott Fell. – Miért
olyan ellenségesek?
– Fogalmam sincs – méregette őket idegesen
Maggie. – Tudod, Fell, jobb lett volna, ha elmesél-
jük Dunwiddynek, hogy valaki belelökött a folyóba.
Jobban kellett volna bíznunk benne.
– Tudom – ismerte el Fell. – De annyira izgultam
Andy Briggs miatt. Sőt még mindig izgulok. Az ösz-
szes szomszédot kifaggatják, és félek, hogy valame-
lyik esetleg emlékszik arra, hogy látott egy Andy-
forma embert. Na és mi van, ha Mrs. Moule elkezd
fecsegni arról, hogy az éjszaka közepén a kertben
motoztunk, aztán átkutatják a kertet, és megtalál-
ják a pénzes dobozt? Gondolj csak bele! Akkor Mrs.
Wakehamnek beszélnie kell a pénzről, és mindenki
megtudja, hogy fattyú vagyok, ráadásul az adóha-
tóság is a nyakamba zúdul. Tudod, elég sok olyan
sztorit olvastam, amikor a háztulajdonos meglepi a
betörőt, fejbe kólintja, aztán végül ő maga kerül bí-
róság elé.
– Az egyik felénk tart – sziszegte Maggie.
Egy erőteljes kinézetű nő közeledett, kendővel
átkötött hajcsavarókkal a fején.
– Szégyellhetik magukat – fröcsögte. – Miért nem
hagyják békén szegény Mr. Trempet? Tisztára,
mint a sakálok. Ha pénzt akarnak, menjenek, és
dolgozzanak meg érte.
– Fogalmam sincs, miről beszél – közölte Maggie.
– Csak mert nyert a lottón, még nem kell minden
jöttmentnek pénzt adnia.
– A lottón? – kiáltott fel Fell.
– Ne játssza itt nekem az ártatlant. Szegényt áll-
adóan üldözik a kéregetők. Már azt hitte, hogy vég-
re megszabadult tőlük. Nincs szükségünk a
magukfajtára itt a falunkban.
– Tényleg nem tudom, miről beszél – hazudta
Fell. – Valami szép helyet kerestünk, ahol meg-
szállhatunk, és úgy tűnt, ez a falu jó lesz. De meg-
gondoltuk magunkat. Menjünk tovább, Maggie.
 A lány megkönnyebbülten indított. Egy ideig
csendben suhantak, aztán Maggie megállt az út
szélén.
– Még hogy lottó! Te elhiszed?
– Úgy néz ki, ők elhiszik – felelte Fell. – Várjunk
csak. Ha tényleg annyian zaklatták, hogy adjon ne-
kik pénzt, akkor biztosan benne volt a nyereménye
az újságokban. Nem hívod fel Petert?
– Ő is csak sztorit akar tőlünk.
– Akkor adunk neki egyet, Maggie. Annyiszor ki-
hallgatott már minket a rendőrség, egy interjúval
több vagy kevesebb, nem számít.

Maggie hívására Peter azonnal a szállodába sietett

a fotóssal együtt.
Maggie beszélt az igazgatóval, aki megengedte,
hogy használják a földszinti vendégszalont. Peter
vágyakozó pillantást vetett a bár felé, de aztán az
interjú győzött. Fell és Maggie leültek egymás mel-
lé a kanapéra. Fell egy idő után megfogta Maggie
kezét, és Maggie erősen szorította. Peter homlok-
ráncolva nézte a kézfogásukat, de a sztori túl fon-
tos volt ahhoz, hogy a személyes érzelmei befolyá-
solják, ezért folytatta a kérdezést.
 Amikor végeztek, és a fotók is elkészültek,
Maggie megkérdezte, hogy talált-e valamit Johnny
Tremp lottónyereményéről.
– Igen, két éve volt a Courierben – bólintott Pe-
ter. – Nyolcan nyertek, mindegyikük egy kicsivel
több mint egymillió fontot. Johnny volt az egyik.
Miért kérded? Azt hiszed, így próbálta tisztára
mosni a piszkos pénzt, hogy végre elkölthesse?
– Valami ilyesmi – válaszolta borúsan Fell. – De
ezt ne írd bele a sztoriba.
– Rendben. E nélkül is van elég anyagom. Johnny
különben is meglehetősen undok alak hírében áll.
Valószínűleg beperelne rágalmazásért. Maggie, be-
szélhetnénk egy kicsit?
Maggie és Peter kimentek a szálloda elé.
– Nem tudtam, hogy ennyire közel álltok egy-
máshoz – jegyezte meg Peter sértődötten.
Maggie még mindig a bőrén érezte Fell kezének
melegét.
– Volt mostanában egy rossz időszakunk, de
most minden rendben – felelte.
– Akkor nem remélhetek?
– Attól tartok, hogy nem, Peter.
– Nos, ilyen az élet. – Peter hirtelen átölelte
Maggie-t, és szenvedélyesen megcsókolta. – Ha
egyszer megint szingli leszel, gondolj rám!
 Fell látta az ölelést, és mély fájdalom töltötte el.
Beléhasított, hogy mennyire erősen támaszkodik
Maggie jelenlétére, melegségére, erejére és szim-
pátiájára. Úgy korrekt, ha arra biztatja Maggie-t,
hogy mondja el Peternek: az eljegyzés puszta
szemfényvesztés.
Amikor Maggie visszatért, Fell tényleg szólni
akart neki, de a lány megelőzte:
– És most mit fogunk csinálni?
– Szerintem hívjuk fel Dunwiddyt, és közöljük
vele, hogy indulunk haza – felelte Fell, ám ahelyett,
hogy buzdítani kezdte volna Maggie-t, öntsön tisz-
ta vizet a pohárba Peterrel, furcsamód így folytat-
ta: – Szükségünk van egy kis pihenésre. Ráadásul
még nem is volt rajtad az új ruha. Ha beszéltem
Dunwiddyvel, felhívom a francia éttermet, és fogla-
lok asztalt estére.

Hazaérve már ott posztolt egy rendőr a ház előtt.

Maggie főzött egy kávét, és kivitte neki. Fell látta,
ahogy cseveg és nevetgél odakinn. Hihetetlennek
tűnt, hogy nem is olyan régen még örömest meg-
szabadult volna Maggie-től.
 Magának sem vallotta volna be, de amikor
Maggie visszament a házba, a következő javaslatát
az motiválta, hogy minél tovább maga mellett tart-
sa a lányt.
– Szerintem ki kellene szakadnunk egy kicsit az
aggódásból. Hívjunk egy kőművest, hogy lássuk,
meg lehet-e csinálni az új konyhát.
– Remek ötlet – nyugtázta Maggie. – Szükséges a
tanácstól engedély az átalakításhoz?
– Nem hinném. Nem muszáj kiverni a falat, és
megtarthatjuk a régi konyhát mosogatóhelyiség-
ként. Így nem kell engedély.
– Van egy rakás leveled. Nem nézed meg?
Fell fogta a levélköteget, leült, és végigpörgette.
A rokonaitól jöttek. Az egyik írás, ami Agnes néni-
től érkezett, Maggie-t hibáztatta mindenért, mond-
ván, Maggie is „úgy néz ki, mint azok a terroristák”.
A többi iromány Tomtól, Barbarától és Fredtől
nagyjából ugyanezt tartalmazta, azzal a kiegészí-
téssel, hogy szegény jó szülei bizonyára forognak a
sírjukban.
– Semmi együttérzés! – csapta le undorral a le-
veleket. – Mintha én tehetnék róla, hogy fel akartak
robbantani – meredt üres tekintettel a földön he-
verő levelekre.
– Hívd fel őket, és mondd meg, hogy jól vagy –
tanácsolta Maggie.
 – Minek? Csak még többet kapnék a fejemre.
– Elfáradtam. Azt hiszem, megfürdöm, és alszom
egy órácskát – azzal Maggie felállt. – Rám fér egy
rákészülés az előttünk álló estére.
– A doboz! – kiáltott fel Fell. – Megnézem, hogy a
rendőrség nem ásta-e ki.
Kifelé indult, a kertbe.
– Ha megtalálták volna, azonnal jelezték volna –
szólt utána Maggie.
Fell nyugtalanul méregette a talajt ott, ahol a
dobozt elásta. Úgy tűnt, hogy nem forgatták fel a
földet.
– Halló! Mr. Dolphin!
Fell összerezzent.
– Itt vagyok fent!
Fell hátrafordult, és észrevette, honnan jön a
hang. Az öreg Mrs. Moule arca egy fa ágai közül
kandikált ki. Ezek szerint innen látta őket akkor is,
amikor Andy Briggsnek ásták a gödröt.
– Csak szerettem volna megköszönni az ablakot
– kiabálta az idős hölgy.
– Ez a legkevesebb!
– Azért köszönöm. Jöjjenek át valamikor az ifjú
hölgygyel teára!
– Feltétlenül!
A ráncos arc visszahúzódott. Fell elgondolkodva
nézte a doboz helyét. Mivel már ott az öröksége a
bankszámláján, legalább nem kell előszednie ezt.
Mégis szívesen kiásta volna, hogy áthelyezze vala-
hova, ahol titokban is hozzá tud férni.
Visszament a házba. Hallotta, hogy Maggie meg-
ereszti a fürdővizet az emeleten. Arra gondolt,
hogy neki is ezt kellene tennie, és aludnia egy ki-
csit.
Felment a szobájába, és körülnézett. Mielőtt be-
lekezdene a konyha átalakításába, előbb ezt a szo-
bát kellene felújítani. Dolphinékra és boldogtalan
gyerekkorára emlékeztette. Talán hagyniuk kelle-
ne azt a nyavalyás vonatrablást, és inkább a házat
kellene élhetővé alakítaniuk. Maggie tudná, mit
csináljanak. De lehet, hogy Maggie már nem sokáig
lesz itt, abból ítélve, ahogyan Peter megcsókolta.

Fell a szalonban várt, amikor Maggie lement. Az új

fekete ruháját viselte. A mély kivágás látni engedte
telt, kemény mellét. Maggie betette a kontaktlen-
csét is, és a haja csillogott a lámpafényben.
– Mit szólsz? – pördült meg Fell előtt.
– Szép, de kissé mély a dekoltázs.
 – Ó – borult el Maggie arca csalódottan. – Vegyek
fel inkább valami mást?
– Nem, dehogy, csodásan nézel ki. Nem is tudom,
miért mondtam. Én csak… Fura. Nem is tudom.
Eddig nem gondoltam rád úgy mint nőre. Úgy ér-
tem…
– Tudom, hogy érted – vágott a szavába mereven
Maggie. – Megyünk?

Maggie keze remegett a kocsikulcshoz nyúlva, az-

tán lehanyatlott.
– Félek beindítani.
A rendőr odajött.
– Valami baj van, kisasszony? – hajolt be az abla-
kon.
Egyenesen Maggie mellét nézi, gondolta Fell
bosszúsan.
– Butaság – szólt Maggie –, tudom, csak félek,
hogy megint robban.
– Senki sem nyúlhatott a kocsihoz, amíg bent
voltak, kisasszony, de nyissa ki a motorházat, bele-
nézek. Akkor megnyugodhat. – A rendőr megnézte
a motort, sőt még a kocsi alá is bemászott, majd
ragyogó mosolyt villantott Maggie-re. – Minden
tiszta.
– Jaj, nagyon köszönöm. Maga annyira kedves –
jegyezte meg a lány, és melegen összemosolyogtak
a rendőrrel.
– Mehetünk? – kérdezte Fell nyűgösen. Amikor
Maggie indított, még hozzátette: – Nem kell túlzá-
sokba esni, Maggie, mindössze a munkáját végzi.
– Mégis nagyon kedves volt.
– Ha te mondod – morogta Fell zsémbesen.
Maggie maradjon csak a jó öreg, egyszerű
Maggie, és ne villogtassa a mellét mindenféle szűk
fekete ruhában.
Maggie beállt a parkolóba, aztán átmentek az ét-
terem folyó felőli oldalára, a bejárathoz.
– Nézd – fogta meg Maggie Fell karját, és az ég-
boltra mutatott.
– Mi az?
– Egy felhő. Jó nagy. Hátha vége lesz ennek a hő-
ségnek.
– Vége lesz, és akkor majd hirtelen mind bor-
zasztóan angolok leszünk, és az eső miatt fogunk
panaszkodni.
Beléptek az étterembe, és ugyanazt az asztalt
kapták az ablaknál, ahol első alkalommal megtör-
tént a „leánykérés”. Milyen hálás is voltam akkor
azért a kevésért is, gondolta Maggie, most meg már
semmi sem elég.
Fell arca elkomorult, és nagy hirtelen maga elé
tartotta az étlapot, hogy takarja az arcát. Maggie
hátrafordult. Melissa Harley ült az egyik asztalnál a
szemközti falnál. Élénken magyarázott egy közép-
korú üzletembernek.
Miközben visszafordult, Maggie úgy érezte, hogy
ismerős arcot lát. Fell, aki óvatosan leeresztette az
étlapot, észlelte, hogy a lány a homlokát ráncolja.
– Mi az?
– Semmi. Csak olyan ismerősnek tűnt valaki, de
sajnos nincs jó arcmemóriám.
– Melissa az.
– Tudom. Őt felismerem. Nem róla van szó, ha-
nem arról a szőke nőről a mellettük lévő asztalnál.
Fell arrafelé nézett.
– Azt hiszem, Rudfern felügyelő lánya, de nem
biztos. Válasszuk ki, mit eszünk.
Salátát és doveri nyelvhalat rendeltek, hozzá egy
üveg fehérbort.
– Csodálkozom, hogy anyád nem telefonált és
nem is jött át – jegyezte meg Fell.
– Ő már csak ilyen. Persze nem túl gyakran pró-
bálnak megölni, de szerintem őt ez se nagyon ér-
dekli.
– Apád régen meghalt?
 Maggie fájdalmasan elpirult.
– Nem tudom, ki volt az apám. Szerintem anyám
se tudja.
– Maggie, Maggie – ingatta a fejét szomorúan
Fell. – Micsoda páros vagyunk mi. Olyan jó, hogy itt
vagyunk egymásnak.
Maggie felderült.
– Bizony.
– Mi a helyzet Peterrel? Hozzámész feleségül?
– Nem hinném, hogy valaha is találkozni akarok
vele még egyszer. Neked viszont ott van Melissa.
– Bevallom neked, hogy végig igazad volt. Csak a
pénzem érdekelte. Úgy tűnik, máris átnyergelt egy
másik szerencsétlenre. Az álmok fura dolgok. Én
egy gyönyörű nőt láttam, pedig igazából nem is
volt az.
– Szörnyű sokk lehetett – szólt együttérzőn
Maggie. – Nagyon fájt?
– Szégyelltem magam, amiért olyan hülye vol-
tam.
– És hogy jöttél rá?
– Az ügyvéd figyelmeztetett. Én ugyan nem akar-
tam hinni neki, de miután találkoztunk Melissával
és beszélgettem vele, nyilvánvalóvá vált, hogy mi a
terve. Semmi mást nem láttam benne, mint kapzsi-
ságot. És mi történt Peterrel? Olyan szenvedélyes-
nek tűntetek ma.
 – Csak Peter volt szenvedélyes, én nem. Az volt a
búcsúcsókja. Közöltem vele, hogy többet nem aka-
rok találkozni vele.
– Miért?
– Nagyon kedves fiú, de sajnos igencsak szereti
az italt.
Maggie elmesélte, ami a diszkóban történt.
Szó szót követett, megbeszélték a véletlenek kü-
lönös egybeesését, miközben egyre jobban ellazul-
tak és jókedvűek lettek. Aztán szóba került a Pala-
ce Hotel, és nagyokat nevettek a vendégek rigolyá-
in. Melissa Harley távozott, de Fell alig vette észre.
A végén, amikor megitták a kávéjukat is, Fell
megkérdezte:
– És most haza?
– Haza – felelte boldogan Maggie.

Közben új rendőr lépett szolgálatba, egy mogorva

külsejű alak. Biccentett feléjük.
– Hozok egy csésze teát meg süteményt – mond-
ta neki Maggie.
A rendőr elmosolyodott.
– Az nagyon kedves lenne magától, hölgyem.
– Túl jól bánsz velük, Maggie.
 – Hálás vagyok, amiért őrködnek.
Fell ennek ellenére úgy gondolta, hogy Maggie-
nek nem lenne szabad ebben a mélyen kivágott
ruhában teát és kekszet felszolgálnia a rendőrnek.
Hallotta, ahogy Maggie cseveg a férfival, aki fel-
nevet. Úgy döntött, nem várja meg. Reggel majd
örülni fog a megszokott, hétköznapi Maggie-nek.
Fell a világért se vallotta volna be magának, de a
régi, slampos Maggie-t akarta, nem pedig ezt a má-
sikat, aki után megfordulnak a férfiak.

Másnap Fell örömmel látta, hogy Maggie nyomott

kartonruhát vett föl, és a vastag szemüvegét viseli.
Rántottát készített a tűzhelynél. Fell előadta, hogy
először a hálószobákat akarja felújítani.
– Az ágyak régiek, rozogák és göröngyösek – pa-
naszkodott.
Maggie ügyesen tányérra tette a rántottát, mellé
egy szelet kenyeret.
– Rúgjunk ki a hámból – javasolta. – Hívjunk fel
egy kisebb bútorszállító céget, és vitessük el az
ágyakat még ma. Összecsomagoltad már a holmi-
kat anyád szobájában?
 – Persze, mindent beletettem szemeteszsákokba.
– Akkor vigyék el azt is az Oxfamnek. Mi a hely-
zet a szekrényekkel?
– Szabaduljunk meg azoktól is. Még ma veszünk
új ágyakat, levakarjuk a falat, és kifestjük.
– Remek. Reggeli után azonnal neki is láthatunk.

Még aznap valamivel később Fell vidáman tette a

dolgát. Új ágyát még fólia takarta, ő pedig a tapétát
vakargatta a falról. Hallotta Maggie dallamtalan fü-
työrészését a másik szobából.
Ez az élet, gondolta. Pokolba azzal az átkozott
rablással! Nem akart mást, csak nyugalmat és biz-
tonságot.
– Maggie! – kiáltotta.
– Hmmm?
– Támadt egy ötletem. Miért nem hívjuk fel a
Couriert, és közöljük velük azt, hogy mostantól a
rendőrségre hagyjuk a rablás kinyomozását? Így
tehát az, aki figyel minket, értesülhet róla, hogy
már nem jelentünk fenyegetést.
Maggie megjelent az ajtóban.
– Úgy érted, hogy adjuk fel az ügyet?
 – Miért is ne? Elvesztettem a reményt, Maggie.
Elképzelésem sincs, ki tehette. Johnny Tremppel is
mennyire mellényúltam.
– Nos, a rendőrségnek sokkal több erőforrása
van, és az ellenünk elkövetett merénylet miatt újra
elővették az ügyet. Megyek, felhívom Whittakert.
– Tudod, mit? Tartsunk egy kis szünetet, és
menjünk el hozzá.

Tommy Whitaker az irodájában ült.

– Jó lett a sztori – nyújtotta feléjük a Courier egy
példányát.
– Azért jöttünk, hogy mondjunk egy újabbat –
Fell ügyet sem vetett az újságra.
Közölte a főszerkesztővel, hogy fel akarnak
hagyni a nyomozással.
– Nagy kár – felelte Whittaker. – Egész jól bein-
dította a helyiek fantáziáját.
– Csak éppen nem úgy megy, mint a könyvekben
– jegyezte meg Fell. – Nekünk, amatőröknek nincs
meg a kellő hozzáértésünk, sőt inkább bonyolítjuk
a dolgokat.
– Talán csak nem azért döntöttek így, hogy ne
legyen több merénylet?
 – Bizony javarészt azért – bólintott Maggie. –
Miért tennénk kockára az életünket, ha tisztában
vagyunk vele, hogy úgysem fogjuk megtalálni a
megoldást?
– Nagyon hálás vagyok maguknak a mai exkluzív
anyagért, szóval leadjuk a sztorit.
– Köszönöm – nyugtázta Fell. – Mi pedig éljük
tovább az életünket.
Whittaker elvigyorodott.
– Gondolom, a következő sztori az esküvőjük
lesz majd.
Maggie elpirult, és a földet nézte.
– Megvan már a dátum?
– Még nincs – felelte Fell.
– Szóljanak, ha kitűzték.
Kilépve a szerkesztőségből szinte tapintható volt
köztük a feszültség.
– Vissza az otthoni munkához – szólalt meg vé-
gül Fell. – Most gyengének tartasz, amiért nem
akarok tovább foglalkozni az üggyel?
– Nem, Fell. Nem vagy gyenge, és én sem vagyok
az. Csak életben akarunk maradni.
A felhő, amit Maggie látott, nem lelt társakra. A kö-
vetkező héten, amikor vásárolgattak, szereltek és
festettek, borúsabb lett az ég, de a hőség éppoly
fojtogató maradt, mint addig.
A hét vége felé Fell éppen az utolsó simításokat
végezte a hálószoba falain, amikor átkiáltott
Maggie-nek a másik szobába:
– Van még régi újságpapír? Le akarom takarni a
padlót, hogy ne csöpögjön rá a festék.
– Ez a festék elvileg csöpögésmentes – kiáltotta
vissza a lány. – De megnézem.
Maggie lement a konyhába. Mostanában már
nem vettek lapokat, ezért csak két régebbit talált:
azt a Couriert, amit Tommy Whittakertől kaptak,
meg azt, amelyikben közzétették, hogy abbahagy-
ják a nyomozást. Meg akarta kérdezni Fellt, hogy
nem tartják-e meg ezeket emlékbe.
Aztán eszébe jutott a divatbemutató, amire Pe-
terrel együtt elment. Arról jelent meg valami? Ed-
dig csak a saját magukról szóló sztorikat olvasta el.
Kinyitotta a szállodai interjú után megjelent pél-
dányt.
Dupla oldalas fényképes tudósítást talált. Végig-
nézte a képeket. Egy Versace ruha ragadta meg a
figyelmét. Alaposan tanulmányozta, miközben mo-
toszkálni kezdett valami a fejében. Lassan fellép-
delt a lépcsőn, kezében az újsággal.
 – Fell – lépett be a férfi szobájába. – Itt valami
nem stimmel.
– Mi?
Maggie leült az ágyra. Kinyitotta az újságot a
dupla oldalnál.
– Látod ezt a ruhát?
Fell leült mellé.
– Igen. Azt írják, Versace. Mi van vele?
– Amikor megnéztem ezt a képet, eszembe ju-
tott, hogy nemrég láttam ezt a ruhát valahol.
– Hát persze, kis butus. A bemutatón.
– Dehogy. Hanem tegnap este. Rudfern felügyelő
lánya egy ugyanilyet viselt. És még valami. Említet-
tem, hogy rossz az arcmemóriám, de mielőtt ki-
aludtak volna a fények a bemutatón, ugyanőt lát-
tam. Rudfern lányát. Most már biztosan emlék-
szem.
– És ennek mi köze van bármihez, Maggie?
– Hát nem érted? – kérdezte a lány. – Elég fura,
hogy egy nyugalmazott rendőrfelügyelő lánya
megengedhet magának egy Versace ruhát.
– Azt akarod mondani, hogy Rudfern volt a rab-
lás szellemi atyja? Ugyan már, Maggie. Pont ő?
– De Fell, másképp hogyan lehetne a lányának
ilyen ruhája? Több ezer fontba kerül, biztosan tu-
dom.
– Ilyen sokba?
 – Ha eredeti, akkor igen.
– Egy pillanat, Maggie. Valahol olvastam, hogy a
konfekcióboltok leutánozzák a mintákat.
– Valószínűleg igazad van – sóhajtott fel Maggie.
– Megyek vissza dolgozni. Felhasználod az újságo-
kat, vagy megtartjuk?
– Felhasználom. Nem akarom, hogy a rablásra
emlékeztessenek.
– Rendben. Megyek vissza én is dolgozni.
Fell folytatta a festést. Méghogy a vén Rudfern,
gondolta. Amint éjszaka idelopakodik, és Semtexet
rejt Maggie kocsijába. Aztán eszébe jutott, amit a
Különleges Ügyosztály munkatársai meséltek ar-
ról, hogy egyszer rajtaütöttek egy bussi házon, és
valamennyi Semtexet is lefoglaltak. Mikor is tör-
tént? Tíz éve. Persze őrültség, de ha Rudfern akkor
még aktív volt, könnyen hozzáférhetett a
Semtexhez.
Fell elmosolyodott magában, megcsóválta a fejét,
és festeni kezdett.
A gondolat azonban sehogy sem hagyta nyugod-
ni. A végén lecsapta az ecsetet, és átkiabált Maggie-
nek:
– Mit szólnál egy kis pihenőhöz meg egy italhoz?
– Remek ötlet! Csaknem leszakad a karom – kiál-
tott vissza Maggie.
 Már a szalonban lazítottak egy-egy pohár jeges
gin-tonikkal, és Fell kavargatta a jégkockákat a po-
harában, amikor óvatosan megjegyezte:
– Tudod, Maggie, gondolkodtam.
– Miről?
– Rudfernről.
Maggie-nek elszorult a szíve. Azt kívánta, bár ne
mondott volna semmit. Szeretett volna egy életre
megfeledkezni a rablásról, a gyilkosságról és az
egész zűrzavarról.
– Buta voltam. A nő nyilván csak egy olcsó máso-
latot viselt.
– De az egy jótékonysági bemutató volt, nem
igaz? Nem vettek fel rendeléseket.
– Lehetett rendelni – felelte Maggie vonakodva.
– Van egy rettentően drága butik a Parade-on,
Femme Fatale a neve. Rajtuk keresztül meg lehet
szerezni a bemutatott ruhákat. Be is mentem. A
kész konfekcióruháik is egy vagyonba kerültek.
– Eszembe jutott még valami – fűzte hozzá Fell. –
A Semtex. Azok a londoni fickók azt mondták, hogy
tíz évvel ezelőtt volt egy rajtaütés itt Bussban,
amikor a rendőrség Semtexet is lefoglalt. Ugyan ki
fér hozzá a legjobban az efféle lefoglalt dolgokhoz,
ha nem egy rendőr?
– Nem hinném, hogy erről lenne szó – ingatta a
fejét Maggie. – Rendben, éljünk azzal a hajmeresztő
feltevéssel, hogy tényleg Rudfern volt. Miért lett
volna szüksége robbanóanyagra, azaz Semtexre?
Arra gondolt, hogy valamikor még jól jöhet?
Fell beharapta a száját.
Hagyjuk, könyörgött némán Maggie. Első a biz-
tonság. Vissza a házi tűzhelyhez.
– Holnap elmehetnénk abba a butikba
Cheltenhamben, és kideríthetnénk, hogy Miss
Rudfern… vagy férjnél van?
– Fogalmam sincs – válaszolta Maggie. – De sze-
rintem nincs. Úgy tűnik, kettesben él az apjával.
Persze lappanghat egy férj is abban a hatalmas vil-
lában, vagy akár el is válhatott.
– Bár tudnám, minek lássak neki a butik mellett
– töprengett Fell. – Az ő házukat mégse figyelhet-
jük.
Maggie a legszívesebben ordított volna tehetet-
len dühében: „Azt mondtad, abbahagyjuk!” Ehe-
lyett így szólt:
– Van egy vadonatúj használt autónk. Ha látták is
a régit, nem fogják felismerni az újat. De még ha
meg is figyeljük őket, mire számítunk? A rablás na-
gyon régen történt, és azok, akik benne voltak, már
vagy halottak, vagy szétszóródtak mindenfelé.
– Igaz – helyeselt Fell. – De azért elmegyünk reg-
gel Cheltenhambe.
A ködpárás idő egyenletes szürke felhőzetté válto-
zott, mire átlépték a megyehatárt Worcestershire-
ből Gloucestershire felé.
– Talán végre esni fog – reménykedett Maggie.
Minden kiégett és mozdulatlan volt. A fák néma-
ságában azonban volt valami várakozás, mintha
sejtették volna, hogy a pitypangos nyár a végéhez
közeledik.
Maggie talált egy parkolóhelyet a városháza
előtt, aztán befordultak a sarkon a Parade felé.
– Hogy csináljuk? – kérdezte Fell, mielőtt elérték
az üzletet. – Úgy értem, nem kérdezhetünk rá
egyenesen: „Vett itt maguknál egy Versace ruhát
egy Rudfern nevű nő?”
– Majd azt mondom, hogy az alkalmazottja va-
gyok. Például a házvezetőnője. És közlöm, hogy
panaszt akar tenni egy kilógó szál miatt.
– Nem ismerhet fel minket az eladó az újságból?
– Csak a Buss Courierben jelentünk meg, amit
Cheltenhamben aligha olvas bárki is.
– A tévében is szerepeltünk, amikor a kocsid fel-
robbant.
Maggie gondolkodóba esett. Mostanra ő is tudni
akarta, hogy tényleg Rudfern lánya vette-e meg a
Versace ruhát. Ha szerencséjük van, kiderül, hogy
nem, és akkor nyugodtan elengedhetik az egészet.
 – Szerintem senki sem fog minket azonosítani
azzal a párral, amelyiket a tévében láttak, ha azt
mondjuk, Rudfernéknek dolgozunk. Az emberek
sokszor nem ismerik fel azokat, akiket más kör-
nyezetben látnak.
– Rendben. Próbáljuk meg.
Beléptek az üzletbe. Jól szabott fekete ruhát vi-
selő nő sietett eléjük. Középkorú nő volt, mégis
szexi benyomást keltett. Maggie franciának gon-
dolta. Sokszor szolgált fel francia turistáknak a Pa-
lace-ban, és akkor tűnt fel neki, hogy még a legegy-
szerűbb francia nőben is van valami könnyed
vonzerő.
– Segíthetek?
Valóban, enyhe francia akcentussal beszélt.
– Miss Rudfern alkalmazottai vagyunk, Bussból –
kezdte Maggie. – A városházi divatbemutató után
rendelt maguktól egy aranyszín Versace ruhát. Azt
üzeni, hogy laza a varrás a szegélynél, és ha
Cheltenham felé járok, ugorjak be, és szóljak.
– Rudfern? Nem emlékszem a névre. Megnézem
a könyvben.
A nő visszament a bolt hátuljába, és bőrkötésű
könyvvel tért vissza. Kinyitotta, és végighúzta a lis-
tán az ujját, mely vörösre festett, a vége felé a hosz-
szúságtól visszagörbülő karomban végződött.
 – Nem, ilyen név nem szerepel itt. Nem találok
Rudfernt. Csak egyetlen arany Versace ruhát ad-
tam el, egy bizonyos Mrs. Lewisnak, Mrs. Gloria
Lewisnak.
– Elnézést, hogy feltartottuk – szabadkozott
Maggie. – Úgy látszik, az asszonyom összetévesz-
tette a boltokat.
A nő becsukta a könyvet, és unottan közölte:
– Pontosan.
Már az ajtónál jártak, amikor Fell visszafordult,
és megkérdezte:
– Hová valósi ez a Mrs. Lewis?
A francia nő türelmetlenül csettintett, de aztán
kinyitotta a könyvet. Milyen furcsa, gondolta
Maggie. Egy olcsóbb boltban biztosan lenne számí-
tógép, de ilyen árakkal nyilván olyan keveset ad-
nak el, hogy…
– Bussba – felelte a nő. – Bussban lakik.
– Megkaphatnánk a címét? – érdeklődött Fell.
A nő kemény arca még jobban megmerevedett.
– Nem, dehogy. Különben is kik maguk? Nem
tetszenek nekem. – Az akcentusa felerősödött. –
Maguk riporterek?
– Nem, nem – tiltakozott Fell, és kituszkolta
Maggie-t a boltból.
Sietősen haladtak a Parade-on, aztán Fell egy idő
után megtorpant.
 – Lehet, hogy ő az.
– Honnan fogjuk megtudni? – kérdezte Maggie.
– Tommy Whittakertől.
– Ha megsejti, hogy Rudfernt gyanúsítjuk – jaj-
dult fel Maggie –, még beleütheti az orrát a dolog-
ba, és ha Rudfern fülébe jut a sztori, simán bepe-
relhet minket.
– Elvisszük inni – csillant fel Fell szeme izgatot-
tan. – Elkezdjük beszéltetni, aztán közbeiktatunk
néhány cseles kérdést.
Maggie elfáradt. Pamutruhája a bőréhez tapadt,
és tudta, hogy a haja is lelapult. A szíve mélyén ab-
ban reménykedett, hogy a főszerkesztő nem ér
majd rá arra, hogy foglalkozzon velük.

A Buss Courier szerkesztőségében Maggie meg-

könnyebbülten hallotta, amint a recepciós azt vála-
szolja Fellnek, hogy Mr. Whittaker kiment ebédel-
ni.
– Akkor ennyi – szólt Maggie vidáman. – Mele-
gem van és ragadok. Menjünk haza, és…
– Ebédeljünk – szakította félbe Fell. – Vagyis
igyunk egy ebédet. Próbálkozzunk meg a Vörös
Oroszlánnal.
 Maggie mögötte kullogott egészen a Vörös
Oroszlán György-stílusú bejáratáig. Csüggedten
látta, hogy Whittaker odabent ül egy asztalnál, az
ablak mellett. A főszerkesztő vidáman odakiáltott
nekik, és kérte, hogy vigyenek neki egy dupla
Scotchot.
Amikor mindnyájan helyet foglaltak, Whittaker
rájuk nézett.
– Találtak valamit?
– Nem is kerestünk – ingatta a fejét tagadólag
Fell. – Csak gondoltuk, hogy itt találjuk magát. És
beugrottunk megköszönni, amiért leadta a sztorit,
hogy letettünk a nyomozásról.
– És tényleg letettek?
– Abszolúte. Ugyan mit tudnánk mi csinálni, amit
a rendőrség nem?
– Fogalmam sincs – felelte Tommy. – Habár ed-
dig ők sem produkáltak valami sokat, ha engem
kérdeznek.
– Rudfern felügyelőnek rossz híre volt? – kér-
dezte Maggie.
– Épp ellenkezőleg. Jó zsaru volt, folyamatosan
emelkedett a ranglétrán, keményen dolgozott. Ál-
talában jól együttműködött a sajtóval, de ebben az
ügyben nem. Egy morzsányi információt sem adott
ki.
 – Nem lehet, hogy nem volt mit kiadnia? – tuda-
kolta Fell.
– Nagyon úgy tűnik.
– Az biztos, hogy nem látszott túl lelkesnek, ami-
kor nála jártunk – jegyezte meg Maggie.
– Mogorva vén fószer – kortyolt bele a whiskybe
Whittaker.
– A lánya is meglehetősen undoknak tűnt – szólt
Fell. – Mi is a neve?
– A lánynak? Gloria Lewis.
Maggie-nek összerándult a gyomra.
– Megkeseredett nő – folytatta Whittaker. –
Mindjárt elmesélem. Jaj, kiürült a poharam.
– Hozok másikat.
Fell a pulthoz sietett, de nem járt azonnal siker-
rel, mert a pultos mintha nem akart volna foglal-
kozni vele. Amikor visszatért az asztalhoz, egyedül
találta Maggie-t.
– Whittaker hova lett?
– Kiment a vécére.
– És mit mondott Gloria Lewisról?
– Azt, hogy majd akkor kezdi, ha te is itt leszel.
Whittaker kisvártatva előkerült a mosdóból, de
útközben boldog-boldogtalannal szóba elegyedett.
Fell türelmetlenül mutatta fel neki a pohár whis-
kyt. Whittaker észrevette, abbahagyta a beszélge-
tést, és visszasietett. Fogta a poharat, nagyot hú-
zott belőle, aztán leült.
– Mindjárt jobb. Hol is tartottam?
– Gloria Lewisnál – felelte Maggie.
– Igen, nála. Hozzáment James Lewishoz, egy
igazi nagymenőhöz.
– Mármint bussi nagymenőhöz – szólt közbe
Maggie.
Whittaker elnevette magát.
– Nem, a fickó londoni volt, és jóval idősebb a
nőnél. Gloria tizenkilenc lehetett, amikor ő negy-
ven. Egy étteremlánca volt. Bussban is nyitni akart
egy üzletet. A Palace-ban szállt meg, és bement a
rendőrségre, hogy érdeklődjön, biztonságos-e a
környék. Ott ismerte meg Rudfernt. Rudfern az
otthonába is meghívta. Ő meg beleszeretett
Gloriába. Állítólag nagyon jól nézett ki a csaj. Viha-
ros románc, esküvő, London. Aztán egy hónap
múlva a pasi szemet vetett egy szőke londoni mo-
dellre, és hanyagolni kezdte Gloriát. Gloria bedü-
hödött, és félrelépett a férje egyik barátjával, hogy
megleckéztesse. A barát elmondta Jamesnek. James
beadta a válópert mint sértett fél. Gyerek nem volt.
Gloria lenullázódott. A fényes életnek annyi volt,
újra csak egy bussi zsaru lánya lett.
– Bizonyára nehéz lehetett kiesni a fényűzésből
– jegyezte meg Maggie.
 – Nyilván.
– Nem akart újra férjhez menni?
– Szerintem errefelé nem talált senkit, aki elég jó
lenne neki. Johnny Trempről már kifaggatták az
ifjú Petert, igaz?
– Zsákutca volt – bólintott Fell.
– De jó irány is lehetett volna – folytatta
Whittaker. – Gondolom, azt hiszik, hogy a pasi egy
csomó évig ült a pénzen, aztán amikor lecsendese-
dett a helyzet, elkezdte költeni.
– Nagyon úgy tűnt. – Fell észrevette, hogy
Whittaker pohara újra kiürült. A kocsmában nem-
csak meleg volt, de rossz levegő is, és Fell szerette
volna megtárgyalni Maggie-vel, amit megtudtak.
Aztán arra gondolt, hogy Gloriának esetleg lehet
saját pénze is, és ezt ki tudhatná jobban
Whittakernél? – Még egy pohárral? – kérdezte.
– Igazán kedves – ragyogott fel Whittaker.
– Majd én idehozom – tolta hátra a székét
Maggie. – Te kérsz valamit, Fell?
– Még egy gin-tonikot.
Amikor Maggie elment, Fell a lehető legközönyö-
sebben megkérdezte:
– Gloriának van valamilyen saját vállalkozása?
– Csak azzal foglalkozik, hogy az öreget gondoz-
za.
Maggie visszajött az italokkal.
 – Ez gyors volt – hüledezett Fell. – Hogy csinál-
tad? Engem alig akart kiszolgálni a pultos.
– A csinos hölgyeket mindig előreveszik – jelen-
tette ki Whittaker, és Maggie-re meredt.
Fell ingerülten gondolta arra, milyen értelmetlen
Maggie-t csinosnak nevezni ezen a tikkasztó na-
pon, amikor fénylik az arca és lóg a haja.
– Ha jól tudom, lapátra tette a mi Peterünket –
jegyezte meg Whittaker.
– Eljegyzett menyasszony vagyok – válaszolta
Maggie.
– Szegény fiú azt hitte, hogy lehet esélye. Megle-
hetősen maga alatt van – incselkedett Whittaker.
– Máskor majd nem garázdálkodik más birtokán
– fakadt ki Fell, és Maggie olyan elképedve bámult
rá, hogy Fell végül elvörösödött.
Whittaker szemügyre vette Fellt.
– Fura ez a maguk jegyessége. Biztosan Peter is
így látta. Elvégre maga Melissa Harley-val vacso-
rázgatott.
– Az más. Az üzlet volt.
– Ugye nem sikerült pénzt kiszednie magából?
– Nem.
– Helyes. Borzasztó az a nő. Nyilván könnyű
prédának gondolta magát, Fell, de fogadni mernék,
hogy ezt az ifjú hölgyet itt nem tudta félrevezetni.
– Fellt sem – szólt Maggie nagyvonalúan.
 – Tudják – folytatta Whittaker –, én megmond-
tam Peternek, hogy szerintem nincs esélye. Nekem
mindig úgy tűnt, hogy maguk igazi összetartó pár.
– Dolgozik most valami jó sztorin? – kérdezte
Maggie, hogy témát váltson.
Whittaker a fejét rázta.
– Régen nem volt olyan jó sztorim, mint amit
maguk szállítottak. Most térhetek vissza az iskolai
focibajnokságokhoz meg a virágkötőklubokhoz.
– Mennünk kell – jelentette ki Fell.
Úgy tűnt, Whittaker megállapodott a kocsmában
egész délutánra.
– Oké. Legyenek olyan jók, és hozzanak még egy
pohár duplát kifelé menet.
– Micsoda szeszkazán! – panaszkodott Maggie,
amikor odaálltak a pulthoz.
Fell intett a csaposnak, aki ügyet se vetett rá.
– Rendelnénk! – mondta hangosan Maggie.
A pultos meghunyászkodva kiszolgálta őket.
Fell odavitte a poharat Whittakernek, elköszönt
tőle, aztán visszament Maggie-hez, aki az ajtónál
várta.
– Menjünk haza – indítványozta Fell.
Visszasétáltak a High Streetre, ahol Maggie a ko-
csit hagyta, és hazaautóztak. Fell azon töprengett,
amit az imént hallottak.
Odahaza Maggie a konyhába indult.
 – Készítek valami ennivalót.
– Nem, nem, hagyd csak. Gyere, ülj le, pihenj.
Mostanában mindig te főzöl. Mit ennél?
– Leginkább egy szendvicset. A meleg teljesen
elvette az étvágyamat.
Fell összedobott egy tál sonkás szendvicset, egy
kancsó teát, és bevitte az egészet a szalonba.
Csöngettek. Fell lerakta a tálcát, és ment ajtót
nyitni. Annyira belemerült a Gloria Lewisszal kap-
csolatos gondolatokba, hogy félig-meddig őrá szá-
mított, de a küszöbön Maggie anyja állt.
– Beengedne?
– Persze – bólintott Fell kelletlenül. – Maggie a
szalonban van.
Maggie anyja erősen napbarnítottnak tűnt. Mi-
csoda undok vén szatyor, gondolta Fell.
– Mi ez az egész? – kezdte Mrs. Partlett, amint
megpillantotta a lányát. – Elutazom Tenerifére, és
hazaérve az egész város arról beszél, hogy majd-
nem felrobbantott titeket az IRA.
Maggie-nek nem volt kedve elmesélni a vonat-
rablást, ezért csak annyit mondott:
– Valaki összetévesztett minket valaki mással.
– Gondoltam, hogy erről lehet szó. Ugyan ki fog-
lalkozna olyan teszetosza alakokkal, mint amilye-
nek ti vagytok?
 – Ez itt az én házam, és amíg itt tartózkodik, vi-
selkedjen civilizáltan – kérte Fell csendesen.
A nő olyan döbbenettel pillantott rá, mintha egy
házi nyuszi harapta volna bokán.
– Nos hát – vonta meg a vállát –, mikor házasod-
tok össze?
– A jövő hónapban – válaszolta Fell, ugyanolyan
nyugodtan.
– Meg vagyok híva?
– Még meggondoljuk.
– Micsoda? Ne merjetek kitiltani a saját lányom
esküvőjéről!
– Azt teszem, ami nekem tetszik. Ha tovább
piszkálja Maggie-t, akkor nemkívánatos a jelenléte.
Az asszony épp leülni készült, de erre elindult az
ajtó felé.
– Csak próbálj az utamba állni! – rikoltotta.
Kiment, és bevágta maga mögött az ajtót.
– Ó, Fell – szólalt meg Maggie sápadtan. – Mindig
vágytam rá, hogy valaki kiálljon értem.
– Nem szeretem, ha bántanak téged. Most pedig
együnk, aztán hozok papírt meg tollat, és leírjuk,
amit tudunk.
Bár komolyan mondta volna azt az esküvői dá-
tumot, gondolta Maggie, és beleharapott egy son-
kás szendvicsbe, aminek olyan íze volt, mint a fű-
részpornak.
 KILENC

– A kérdés az: miért volt apámnak olyan fontos,

hogy ott legyen abban a műszakban? – Közben va-
lamit felírt a papírra Fell. – Tudom, hogy igazából
nem az apám, de már megszoktam, hogy így hívom.
Fukar alak volt. Miért fizetett volna Terry Wealnek
a cseréért? Neked van valamid?
– Talán Tommy Whittaker nem jól tudja, és
Gloria egy rakás pénzt kapott a váláskor James
Lewistól.
– Meglehet. Én mégsem tudok elképzelni egy
olyan vénembert, mint Rudfern, postásnak öltözni,
belökni engem a folyóba, vagy Semtexet telepíteni
az autódba.
Ismét csöngettek.
 – Megyek – szökkent talpra Fell. – Először azon-
ban az ablakon át megnézem, ki az.
Kinyitotta a szalon ablakát, és kikémlelt. Majd el-
indult az ajtó felé.
– Agnes nénikém az.
Agnes néni éppoly merev és rosszindulatú volt,
mint mindig.
– Eljöttem megnézni, hogy miben sántikáltok.
– Gyere be, nénikém – invitálta Fell.
Maggie hallotta a szalonból, ahogy Agnes néni
bosszúsan megjegyzi:
– Az egészről az a lány tehet, akit eljegyeztél. Fo-
gadni mernék, hogy van bűnöző a családjában.
Ezután Fell hangja hallatszott, halkan, de erőtel-
jesen:
– Amíg itt vagy, egy rossz szót ne merészelj szól-
ni Maggie-re. Semmi köze az egészhez.
Agnes néni betrappolt a szalonba. Rosszallóan
méregetni kezdte Maggie-t. Fell is jött utána.
– Még soha nem történt ilyesmi a családban – si-
ránkozott Agnes néni.
– De hát én nem tartozom a családba, nem igaz?
– kérdezte Fell.
A néni rámeredt.
– Úgy tűnik, hogy egy bizonyos Paul Wakeham
volt az apám.
– Erre meg hogy jöttél rá?
 – Ezek szerint te végig tudtad – állapította meg
Fell tompán.
– A nővérem és a férje jó szüleid voltak. Semmi
szükség nem volt arra, hogy megtudd.
– Épp ellenkezőleg – tiltakozott hevesen Fell. –
Egy csomó pénzt kaptak a taníttatásomra. Egye-
temre mehettem volna. De nem, ők azt hazudták,
hogy szegények vagyunk, én meg dolgozhattam
egészen eddig pincérként.
– Fátylat a múltra – jegyezte meg Agnes néni
idegesítő szippantással.
– Tudod, micsoda megrázkódtatás volt ez ne-
kem? – emelte föl a hangját Fell.
– Semmi szükség rá, hogy kiabálj velem, fiacs-
kám. A nővérem a sajátjaként nevelt téged.
– Te végig tudtál mindenről! Van fogalmad róla,
milyen volt ez a nevelés? A magány, a verések, az
állandó panaszkodás, hogy nem telik erre, nem te-
lik arra.
– Ugye ezt nem teregeted ki az újságban? – ér-
deklődött Agnes néni. – Gondolj a család jó hírére.
Fell dühe éppoly hirtelen párolgott el, mint
ahogy felforrt.
– Nem – felelte csüggedten. – Éppen annyira sze-
retném megőrizni a jó híremet, mint ahogy te. De
ha már itt vagy, válaszolj egy kérdésemre. Az
apámnak, vagyis Dolphinnak volt valami köze a
vonatrabláshoz?
– Miket hordasz itt össze? Dehogy volt!
– Merthogy a rablás napján ő volt szolgálatban,
annak ellenére, hogy szabadnaposnak kellett volna
lennie. Még fizetett is Terry Wealnek, hogy cserél-
jenek!
Agnes néni mintha feszengett volna.
– Emlékszem arra a napra, amikor a rablás tör-
tént. Wakeham ezredes miatt volt az egész. Az ele-
jén kijelentette, hogy soha többé nem látjuk, miu-
tán téged átadott. Egyszer csak azonban kitalálta,
hogy idejön, és megnézi, hogy megy sorod. Erre
Charlie közölte, hogy nem jöhet ide, különben sem
érsz rá, és inkább találkozzanak reggel az állomá-
son, és ott beszéljenek. Találkozott is az ezredessel,
és miután az ezredes elment, azután kapta a hívást,
hogy állítsa meg a vonatot. De nem árulhatta el a
rendőrségnek az igazságot, mert fedeznie kellett
téged.
– És esetleg rájöhettem volna, micsoda kapzsi és
fukar alak volt – felelte keserűen Fell.
– Semmi szükség arra, hogy ilyen hangon beszélj
velem – szólt Agnes néni, és arca pihéi felborzolód-
tak a bosszúságtól. – Nem kellettél nekik. Ha nincs
a nővérem, árvaházban végezted volna.
 – Tetszik kérni teát? – kérdezte Maggie, aki most
először szólalt meg.
– Nem, a néni már éppen menni készül – vála-
szolta helyette Fell. – Mivel jöttél?
– Vonattal.
– Hívok neked taxit. És soha többet nem akarlak
látni itt.
– Ez aztán a hála. Megtagadni azokat, akik ruház-
tak és etettek.
Fell fogta a telefont, és kért egy taxit. Amikor
megjött az autó, kiment, és kifizette a sofőrt.
– Gondolom, kéred vissza a bútorodat – ezek
voltak Agnes néni utolsó szavai.
– Megtarthatod – csapta rá Fell a taxiajtót, aztán
visszament Maggie-hez.
– Nem ő tehet róla – szólalt meg bátortalanul
Maggie, amikor Fell egy fotelbe rogyott, és arcát a
kezébe temette. – Úgy értem, nem ő tartotta vissza
a pénzt, nem vele éltél.
Fell elvette a kezét az arca elől.
– Tényleg nem. Térjünk vissza azokhoz a nyava-
lyás jegyzetekhez. A lottós sztorival az a baj, hogy
Johnny Tremp éppen ideális gyanúsított lett volna.
Elég sötét alak ahhoz, hogy benne lehessen egy
rablásban. Így meg csak a rendőrfelügyelő maradt
a drágalátos lányával.
Maggie nem gondolta át a szavait:
 – Látogassunk oda, és kérdezzük meg.
Fell rámeredt.
– Nevetséges vagyok, ugye? – nevetett Maggie.
– Dehogy. Tudod mit, Maggie? Miért is ne? Miért
ne kérdeznénk meg egyszerűen? Majd kifigyeljük,
mikor megy el a lánya, és akkor egyedül beszélhe-
tünk vele. Nem lesz szemtanú.
– Ugyan, Fell, ez nem fog működni. Csak felhúzza
magát, és letagadja az egészet.
– Hát nem érted? Egy próbát megér. Amíg nem
tudjuk, kivel állunk szemben, úgysem lesz soha egy
nyugodt pillanatunk. Ha viszont közli, hogy nevet-
séges a vád, talán el tudjuk dönteni, hogy igazat
mond-e.
– Nem nagyon szeretnék odamenni.
– Akkor maradj itthon. Majd megyek egyedül.
– Nem, együtt kell maradnunk. Most rögtön in-
dulni akarsz?
– Várjunk estig. Hatkor kezdjük el figyelni a há-
zat.
A délután további részében Maggie próbálta lebe-
szélni Fellt az ötletről, de a férfi eltökéltségén
semmi sem tudott rést ütni. Elszánta magát, hogy
odamegy.
Maggie félelmét tovább erősítette, hogy
Dunwiddy telefonált: kevés az embere, nem tud
több őrt adni.
Valamivel hat előtt indultak. A levegő nyomasz-
tóan fülledt volt, a távolból égzengés robaja hallat-
szott.
Maggie az utca végén parkolt le.
– Ha itt várakozunk, látjuk, ha a nő elhalad mel-
lettünk.
A szíve mélyén buzgón fohászkodott, hogy a nő
ne mozduljon ki, vagy ha mégis, legyen vele a felü-
gyelő is, akkor ők hazamehetnek, és újra megpró-
bálhatja lebeszélni Fellt erről az őrültségről.
Közeledett, majd elmúlt hét óra. Aztán nyolc is.
Maggie kezdett megnyugodni. Elérte őket a dübör-
gő vihar, kövér esőcseppek toccsantak szét a szél-
védőn. Maggie bekapcsolta az ablaktörlőt. A mű-
szerfal óráján zölden világított a kilenc, és Maggie
épp nyitotta a száját, hogy menjenek haza, amikor
Fell hirtelen felszisszent:
– Jön egy autó!
Mindketten lebuktak, és a műszerfal mögül les-
tek ki. Szürke Mercedes húzott el mellettük. Még a
zuhogó esőben is ki tudták venni Gloria Lewis ar-
cát a volán mögött.
– Induljunk – mondta Fell.
Maggie előrébb állt a kocsival, és leparkolt a fe-
lügyelő villájával szemben.
– Nincs nálam ernyő.
– Ugyan már – legyintett Fell. – Egy kis esőtől
nem lesz semmi bajunk.
Maggie leállította a motort, és kiszállt. Elállt a lé-
legzete, amikor lecsapott rá a zivatar. Egy villámlás
borította fénybe a villa homlokzatát. Rohanva siet-
tek végig a behajtón a bejárati ajtóig. Fellnek csor-
gott az arcán a víz, mikor megnyomta a csengőt.
Vártak. Fell újra csengetett. Megint vártak.
– Hát ennyi – nyugtázta Maggie. – Menjünk.
– Kerüljük meg a házat, hátha ég valahol a vil-
lany – indítványozta Fell. – Talán csak nem nyit aj-
tót.
Maggie némán felnyögött, de azért követte Fellt
a bokrokon át a ház hátulja felé.
– Nézd csak – szisszent fel a férfi, és megragadta
Maggie karját.
Az egyik ablakból fény szűrődött ki a hátsó kert-
re.
Bekukucskáltak. Rudfern felügyelő odabent ült,
és tévét nézett.
 Fell bekopogtatott a franciaablakon. A felügyelő
nehézkesen felállt.
– A pisztoly – suttogta Maggie feszülten. – Mi
van, ha nála van Andy Briggs pisztolya?
Rudfern kinyitotta az ablakot.
– Ki van odakint?
– Fell Dolphin.
– Tudhattam volna. Jöjjön be.
A pár bement. A felügyelő megrántott egy zsi-
nórt, mire vastag sötétítőfüggöny hullt az ablak elé,
hogy eltakarja. Utána bezárta az ablakot.
– Üljenek le – szólt.
– Egy kicsit vizesek vagyunk – szabadkozott Fell,
és idegesen pillantott az immár bezárt ablak felé.
Zengő villámcsapás robaja rázta meg a szobát.
Rudfern nem szólt semmit, csak visszaült a he-
lyére.
Maggie-ék vele szemben foglaltak helyet. Maggie
érezte, hogy a vizes ruha a bőrére tapad. Esőcsep-
pek csorogtak le az arcán.
– Nos? – kérdezte Rudfern.
Fell már nyitotta a száját, hogy azt mondja, épp
csak beugrottak egy kicsit beszélgetni a vonatrab-
lásról, de aztán ezt bökte ki:
– Úgy gondoljuk, hogy maga tette.
Rudfern fáradt pillantást vetett rá.
– És miből gondolják ezt?
 Fell nagy levegőt vett.
– Az egész pusztán vad találgatás. Ugyanakkor a
lánya Versace ruhában jár. Miből telik neki erre?
Aztán ott van az is, hogy a rendőrség szerint valaki
Semtexszel próbált felrobbantani minket az au-
tónkban. Tíz évvel ezelőtt rajtaütöttek néhány IRA-
tagon, és többek között Semtexet is lefoglaltak.
Maga ideális helyzetben volt ahhoz, hogy szerez-
zen belőle.
Rudfern talányosan meredt rá.
– Ez minden?
– Igen, csakhogy…
– Beszéltek már erről Dunwiddynek?
– Nem, de fogunk.
Az öreg hosszan méregette őket, aztán váratla-
nul egy idézettel rukkolt elő a Lear királyból:
– „Mérges kígyó fogánál is maróbb a hálátlan
gyerek.”
Csend támadt.
Maggie a legszívesebben fölpattant volna, hogy
akkor ők most mennek. Odakint normális és biz-
tonságos világ van, és ő vissza akar térni oda.
Rudfern azonban meglepő módon ismét meg-
szólalt:
– Úgy terveztem, hogy még várok néhány évet,
aztán elhagyom az országot. Veszek valahol egy
szép házat a tengernél. De ő nem tudott várni.
 – Gloria? A lánya? – kérdezte Fell.
– Ki más? Hozzáment egy gazdag emberhez, és a
házassága zátonyra futott. Addigra viszont hozzá-
szokott a jó élethez, és vissza akarta kapni. Én pe-
dig imádtam őt. A feleségem addigra meghalt, csak
ő maradt nekem. A csillagokat is lehoztam volna
neki az égről. De mindig becsületes zsaru voltam,
és nem is állt szándékomban változtatni ezen. Az-
tán fülest kaptam, hogy egy egész vonatnyi pénz
halad majd át Busson. Egy este egy kicsit becsics-
csentettem a Rotary Klubban, és elkotyogtam a
dolgot Wakeham ezredesnek.
– Azt mondta, hogy katonaember áll az akció
mögött – jegyezte meg Fell. – Ezek szerint az ezre-
des volt az.
– Az a vén marha? Dehogy. Viszont imádta a ke-
resztrejtvényt és a krimiket, ezért viccből elkezdte
felvázolni a tökéletes rablást. Jegyzeteket is írt, és
odaadta nekem. Nekem azonban még akkor sem
fordult meg a fejemben, hogy bármit is kezdjek ez-
zel, amikor behozták hozzánk Lassú Briggset ki-
hallgatásra egy High Street-i építőipari cégnél tör-
tént fegyveres rablás miatt. Blöffölve közöltem ve-
le, hogy bizonyítékunk van ellene. Mire ő azt felel-
te, hogy vádalkut akar, és csak velem hajlandó szó-
ba állni. Ennél a pontnál kikapcsoltam a magnót, és
négyszemközt maradtunk. Azt hittem, tippet akar
adni más rablásokról, netán bevall egyéb dolgokat
is, hogy jobb feltételekhez jusson. Aztán kiderült,
hogy ő is tud a postai pénzről. És azt mondta, köny-
nyen meg lehetne szerezni. Tudna keríteni még há-
rom embert hozzá. Ha belemegyek, én kapom a
legnagyobb részt.
– Biztosan tudta, hogy maga korrumpálható –
jegyezte meg Fell.
– Nem, nem tudta. Csak bármit megtett volna,
hogy ne kerüljön újra börtönbe. Nálam pedig ott
volt az ezredes terve. És ugyan ki gyanúsítana meg
valaha is engem? Ám még akkor is úgy éreztem,
nem vagyok képes rá. Ráripakodtam, hogy őrült-
ség, azzal otthagytam. Éjszakára bent tartottuk. Én
hazajöttem Gloriához, aki viszont megtalálta az ez-
redes terveit a zsebemben.
Ismét villám csapott le valahol, de már távolo-
dóban.
– Egész este azt hajtogatta, hogy ez a mi nagy le-
hetőségünk. Tartozom neki ezzel. Úgyis én veze-
tem majd a nyomozást. Semmi baj nem történhet.
Felhívtam a figyelmét arra, hogy mivel ekkora ösz-
szegről van szó, a Scotland Yard is megjelenhet. Er-
re mindössze vállat vont, és kijelentette, hogy amíg
nem hagyunk nyomokat, a rablást pedig gyorsan és
hatékonyan véghez viszik, semmi okunk aggoda-
lomra.
 – Az én… vagyis az ezredes nem jött rá később,
hogy maga áll a dolog mögött? Már ha az ő tervei
szerint történt minden.
– Bolond vénember! A rablás után csak a fejét
csóválta, és hüledezett: „A mindenit! Micsoda vé-
letlen egybeesés!” Soha, egyetlen percig sem gya-
nakodott rám. Ne feledjék, hogy én vezettem a
nyomozást. Elintéztem, hogy ejtsék a Lassú Briggs
elleni vádakat. Az meg csak vigyorgott, és közölte,
hogy összeszedi a három embert. Elsőnek Johnny
Trempet szervezte be.
Fell nem tudta visszafogni magát.
– Johnny Tremp? Mi úgy tudjuk, hogy a lottón
nyert.
– Sosem volt valami nagy észkombájn – jegyezte
meg Rudfern. – Azt tervezte, hogy beadja a helyi
újságnak, hogy nyert, és akkor nekikezdhet költe-
kezni. Miért nem hagyod el az országot, kérdeztem
tőle, amire azt felelte, hogy soha nem járt Anglián
kívül, és nem is akar.
– A lottószervező cégnek szemet szúrhatott vol-
na, hogy hazudik – jegyezte meg Maggie.
– Egyedül a helyi újságban jelent meg a hír, nem
vették észre. Ez meglepett. Biztos voltam benne,
hogy van sajtófigyelőjük, és kiszúrják, de mivel
minden héten kétszer húznak lottót, és rengeteg a
nyertes, mégsem tűnt fel senkinek.
 – És a többiek? – érdeklődött Fell.
– Én voltam az egyik. Az is része volt az alkunak,
hogy nekem is maszkot kell húznom, és velük kell
tartanom. Aztán ott volt még két helyi gazember,
Snotty Dougan és Harry Finn. Amikor elkezdtem
megtervezni az akciót, rájöttem, milyen egyszerű,
pont mint egy rendőri művelet. Aztán az az idióta
Briggs elvesztette a fejét, és agyonverte az őrt.
Snottyt és Harryt a többi helyi rosszfiúval együtt
behívták kihallgatásra, de nekik gyártottunk alibit.
Ők eltűntek, a jó ég tudja, hova. Briggs lelépett
Spanyolországba, de nagy szerencsémre akkoriban
még nem volt kiadatási egyezmény Spanyolor-
szággal, mire pedig lett, addigra nem élt. Ezzel el is
érkeztünk a maga apjához.
– Mi van vele? – kérdezte Fell.
– Állandóan hívogatta a rendőrséget, púp volt a
hátunkon. Azt hajtogatta, hogy besározták a nevét.
Mondtam Gloriának, hogy biztosan gyanakszik
rám, de őt ez egyáltalán nem érdekelte. Valóságos
szörnyeteggé vált. Minél hamarabb hozzá akart
nyúlni a pénzhez. Elértem, hogy legalább addig
várjon, amíg nyugdíjba megyek, és figyelmeztet-
tem, hogy akkor is legyen óvatos.
– Andy Briggs, Lassú Briggs fia, akit megöltek –
szólt közbe Fell –, egyszer csak megjelent nálunk,
és közölte, hogy tudja, apám benne volt a rablás-
ban.
– Először hozzánk jött – felelte Rudfern. – Gloria
azt mondta, rázzam le, amíg ki nem talál valamit. A
fickó azt hitte, hogy Dolphin is benne volt. Én pedig
nem ingattam meg ebben a hitében. Összevissza
fenyegetőzött és vádaskodott. Azt kértem tőle, ad-
jon nekem egy nap gondolkodási időt. Mekkora
megkönnyebbülés volt, amikor eltették láb alól!
Aztán maguk kezdtek el szimatolni, és Gloria meg-
rémült. Eszébe jutott, hogy Dolphin esetleg gyaní-
tott valamit. Szerintem egy kicsit bekattant a lá-
nyom. Amikor olvastam, hogy betörtek magukhoz,
elővettem, mire bevallotta, hogy postásnak öltö-
zött, úgy ment be, és átkutatta a házat, hátha talál
valamit elrejtve.
Maggie-n borzongás futott végig, amikor eszébe
jutott a felhasogatott kárpit. Ez csakis egy őrült
műve lehetett.
– Kezdte azt mondogatni, hogy meg kell szaba-
dulnunk maguktól.
– És a Semtex a rajtaütésből, amit itt rejtegetett?
– kérdezte Fell.
– Semmi okom nem volt rá, hogy elhozzam.
Gloria meglátogatta Johnny Trempet, aki azt
mondta, hogy elintézi. Neki megvoltak a bűnözői
kapcsolatai, és akinek van pénze, az bármit meg
tud szerezni ebben az országban. Amikor a me-
rénylet kudarcot vallott, Johnny megfenyegette
Gloriát. Szerinte Gloria túlreagálja. És jobban ten-
né, ha meghúzná magát, és csendben maradna.
– Valaki belelökött a folyóba, hogy megfulladjak
– közölte Fell. – A maga lánya volt?
– Fogalmam sincs. Nem lett volna semmi értel-
me. Tud úszni?
– Nem.
– A lányom nem tudhatta ezt. Valószínűleg va-
lami részeg lehetett, netán a bussi ifjúság néhány
betépett díszpéldánya.
Fell ekkor föltette azt a kérdést, amitől Maggie a
leginkább rettegett:
– Miért mesélte el most mindezt nekünk?
Rudfern némaságba süllyedt. Maggie azon mor-
fondírozott, hogy odarohan az ablakhoz, és gyor-
san kinyitja.
Az öregember végül megszólalt, de mintha csak
magában beszélt volna:
– Jól éreztem magam a rendőrségnél. Jó hírem
volt. Szerettem a bajtársiasságot. De a rablás után
egyedül Gloria maradt, aki egyre instabilabb lett.
Tudtam, hogy az őrsön már beszélik, hogy nem
igyekeztem eléggé az ügy felderítésén. Nyugdíjba
mentem. Megvettem ezt a házat. És egyre jobban
kezdtem félni Gloriától. Micsoda ostoba, esztelen
dolog volt! Egy perc nyugtom sincs a rablás óta.
Fell nagyon lassan felállt, és odament az ablak-
hoz. Óvatosan elhúzta a függönyt, és kinyitotta a
zárat. A kezét nyújtotta Maggie-nek.
– Gyere.
Maggie odabotorkált hozzá. Fell átfogta a dere-
kát.
– Ezt kénytelenek leszünk elmondani
Dunwiddynek – jelentette ki Fell.
Rudfern rájuk nézett, a tekintete öreg volt és
szomorú.
– Tegyék, amit tenniük kell. Nekem már elegem
van az egészből.

Az utcán átlátszatlan esőfüggöny fogadta őket.

Maggie és Fell kéz a kézben rohanva kerülték meg
a házat. Fell hirtelen visszarántotta Maggie-t a
bokrok közé.
– Gloria – suttogta.
Megvárták, amíg Gloria Lewis kiszáll a kocsijá-
ból, kinyitja az esernyőjét, és odasiet a házhoz.
Összebújtak, amíg nem hallották a lépéseket és a
bejárati ajtó csapódását.
– Most! – sziszegte Fell. – Rohanás!
Átszaladtak a kocsihoz. Maggie kinyitotta az aj-
tót, és beszálltak.
– Először menjünk haza, és szárítkozzunk meg,
majd azután felhívom Dunwiddyt – mondta Fell.
Maggie csúnya váltócsikorgással indított.
– Annyira megijedtem, hogy még vezetni is elfe-
lejtek.
– Csak jussunk haza – vacogta Fell. – Azt hittem,
le fog lőni minket.
Az otthon biztonságában mindketten felsiettek a
saját szobájukba. Maggie két nagy fürdőlepedőt
szedett elő.
– Szárítkozzunk meg, öltözzünk át, aztán men-
jünk el a rendőrségre.
Fell visszatért a szobájába, és levetkőzött. Élén-
ken ledörgölte magát a törülközővel, majd belebújt
a száraz holmiba.
– Kész vagy, Maggie? – kiabált át.
Semmi válasz.
Fell átment a lány szobájába. Maggie az ágya
szélén ült, meztelenül. Remegett, és potyogtak a
könnyei.
 – Jaj, Maggie – ült le mellé Fell, és átölelte. – Most
már vége. Elmegyünk a rendőrségre, és… jaj, kér-
lek, ne sírj.
Megcsókolta Maggie szemét, aztán a száját. Me-
leg és megnyugtató érzés volt, ezért újra megcsó-
kolta… és újra. A szenvedély szinte áramütésként
járta át. Hirtelen tudatosult benne, hogy Maggie
meztelen, és a melle az ő mellkasához nyomódik.
– Maggie… – lehelte elragadtatottan. – Maggie!
A lányból fojtott zokogás tört fel, és az ágyra ha-
nyatlott, magával rántva Fellt. Szeme a vastag
szemüveg védelme nélkül nagynak és védtelennek
látszott.
Tízpercnyi szenvedélyes csókolózás és simoga-
tás után Fell azt suttogta:
– Maggie, én még soha, úgy értem, hogy…
– Tudom – felelte Maggie. – Vetkőzz le, és bújj
ide hozzám.

Fell mosolyogva ébredt. Az egyik karja Maggie alá

szorult és elzsibbadt. Kinyújtózott, és akkor észlel-
te, hogy már nappali világosság önti el a szobát.
Mindketten jóízűen elaludtak a szeretkezés után,
mely szenvedélyesebbre sikerült, mint amiről va-
laha is álmodott.
– Maggie! – szólalt meg Fell. – Ébredj! Mennünk
kell a rendőrségre!
Maggie pislogott néhányat, de egyszeriben telje-
sen éber lett.
– Jaj, Fell, mit fognak szólni? Mivel magyarázzuk,
hogy nem fordultunk azonnal hozzájuk? Rudfern
és Gloria talán rég megléptek.
Fell az ágy melletti órára pillantott.
– Még csak hat óra van. Mondhatjuk, hogy éjsza-
ka voltunk Rudfernnél.
– Vagy azt, hogy nem mertünk előbb szólni, mert
féltünk, hogy nem hisznek nekünk – vélekedett
Maggie.
– Megpróbálkozhatunk vele. Mindenesetre mu-
száj odamennünk.
Maggie átölelte és megcsókolta Fellt, aki olyan
erőteljesen reagált, hogy újabb húsz perc késedel-
met szenvedett az indulás, mire kábultan kimász-
tak az ágyból.
Miután felöltöztek és lesiettek a földszintre, Fell
hirtelen megtorpant, és hátrafordult.
– Ugye minden rendben van? Mármint az éjsza-
kával kapcsolatban…
– Igen, igen.
 Egy hosszú pillanatra összekapcsolódott a tekin-
tetük, két hétköznapi ember, akik hirtelen különle-
gessé váltak egymás számára a szerelemtől.
Beélesítették a riasztót, és kiléptek a házból. Hű-
vös, szeles nap volt, az égen kövér felhők úsztak.
A rendőrségen közölték velük, hogy Dunwiddy
felügyelő szabadnapos. Miután azonban Fell előad-
ta, hogy tudja, ki követte el a vonatrablást, és hogy
a rablók talán már szökésben is vannak, a recepci-
ós rendőr beültette őket egy kihallgatószobába, és
hívta Dunwiddyt.
Amikor a felügyelő befutott, Fell mindent elme-
sélt neki, amit Rudferntől hallottak. Miután befe-
jezte, Dunwiddy így szólt:
– Várjanak itt. Hivatalos vallomásra van szüksé-
gem maguktól, továbbá hogy megmagyarázzák,
miért csak most álltak elő ezzel az egésszel.
Nagy nehezen eltelt egy óra. Odakint beborult,
és hallották az eső kopogását a kihallgatószoba ab-
lakán.
Végül Fell kijelentette:
– Fázom. Ez az egész pedig nevetséges. Gyerünk
haza. Ott nyugodtan megreggelizhetünk, és meg-
várhatjuk Dunwiddyt.
– Nem hinném, hogy az utunkba állnának, ha ki
akarnánk menni – felelte Maggie.
– Majd meglátjuk.
 Fell megragadta Maggie kezét, és kihúzta őt a
hosszú folyosóra. Odaérve az előtérbe vezető ajtó-
hoz, Fell megnyomta a nyitógombot, és kiléptek.
– Maguk meg hová tartanak? – kérdezte a recep-
ciós rendőr.
– Haza – válaszolta Fell. – Dunwiddy felügyelő
ott megtalál minket.
– Azt mondták, hogy itt kell várniuk.
– Nem vádolnak minket semmivel és nem szö-
künk meg – közölte Fell higgadtan. – Tudják, hol
találnak.
A pulton megcsörrent a telefon, ők pedig kisétál-
tak.
– Dunwiddy dühös lesz – jajdult fel Maggie.
– Már így is dühös – jegyezte meg könnyedén
Fell. Kinyújtózott az ég felé, és fölnevetett. – Annyi-
ra csodálatosan érzem magam! Fogd föl úgy a dol-
got, hogy nélkülünk egyáltalán semmire sem jöttek
volna rá.
– Reméljük, ezt Dunwiddy is így látja – nyitotta
ki a kocsit Maggie.
Furcsamód egyre idegesebbek lettek, ahogy telt a
nap, és Dunwiddy nem jelentkezett. Fell nem vá-
gyott másra, mint hogy fölmenjenek az emeletre,
és újra szeretkezzenek.
Már este volt, amikor megszólalt a csengő.
Mindketten összerezzentek. Egy rendőr és egy
rendőrnő állt az ajtóban.
– Jöjjenek velünk az őrsre – szólt a férfi.
Megvárta, amíg Fellék megkeresték a kabátjukat,
amit eddig elő sem szedtek a pitypangos nyárban.
A kocsiban Fell megkérdezte:
– Mi történt?
– Majd a felügyelőtől megtudják.
Bekísérték őket a kihallgatószobába. Ott kupo-
rogtak kabátban.
– Szükséged lesz egy új kabátra – vette szemügy-
re Fell az ormótlan fekete darabot, amit Maggie vi-
selt.
Az ajtó végre kinyílt, és Dunwiddy lépett be egy
nyomozóval és egy rendőrnővel egyetemben. A nő
új szalagot tett a falon lévő magnóba, Dunwiddy
pedig leült, és hivatalosan megszólalt:
– Mr. Fellworth Dolphin és Miss Maggie Partlett
kihallgatása… – Az órájára pillantott. – Huszonegy
óra ötven.
 Fell és Maggie Dunwiddyvel szemben ültek, akit
közrefogott két kollégája. A nő leült a sarokban egy
székre.
– Most pedig – szólította föl őket Dunwiddy –
kezdjük újra az elejétől.
Fell így is tett: elismételt mindent, amit
Rudferntől hallottak, kivéve az Andy Briggsre vo-
natkozó részt.
Amikor befejezte, Dunwiddy megkérdezte:
– Megmagyarázná, miért vártak ezzel egészen
ma reggelig?
– Féltünk – válaszolta Fell. – Rudfern maguk kö-
zé tartozik. Nem volt igazi bizonyítékunk. Egész éj-
jel fent voltunk, és töprengtünk, mit tegyünk. Néz-
ze a mi szemszögünkből a dolgot. Az ő szava állt a
miénkkel szemben.
– Megfeledkezik Johnny Trempről. Előszedtük
őt. Továbbá ellenőriztük a lottócéget: soha nem
nyert semmit. Azt hitte, hogy Gloria Lewis köpte
be, úgyhogy mindent bevallott. Rudfern viszont ha-
lott.
– Micsoda? – kiáltott fel Maggie és Fell egyszer-
re.
– Úgy fest, egy régi szolgálati fegyverrel végzett
magával. Még dolgozunk az ügyön, mert a lánya is
lelőhette, és megpróbálhatta öngyilkosságnak be-
állítani, de meglehetősen valószínű, hogy Rudfern
maga tette. Búcsúlevelet is hagyott. Ennyi állt ben-
ne: „Elegem van az egészből.”
Maggie megfogta Fell kezét. Egészen elfehére-
dett. A régi szolgálati fegyver azt jelentette, hogy a
felügyelő Andy Briggs pisztolyával lőtte le magát,
és ha így van, akkor az ő ujjlenyomataik is rajta
vannak.
Maggie remegve jegyezte meg:
– Biztosan megtalálják a lánya ujjlenyomatait a
fegyveren, ha ő tette.
Dunwiddy felsóhajtott.
– Az előzetes nyomozás szerint csak egyféle ujj-
lenyomat van a fegyveren.
Maggie arcába visszatért a szín.
– És hol van Gloria Lewis? – érdeklődött.
– Eltűnt, hála maguknak. Figyeltetünk minden
kikötőt és repülőteret. És lehet, hogy vádat eme-
lünk maguk ellen a rendőrség munkájának akadá-
lyozásáért.
– Micsoda? – kiáltotta dühösen Fell. – Ha megte-
szik, közöljük a sajtóval, hogy mi oldottuk meg az
ügyet egyedül, nem maguk.
– Maga fenyeget engem? – dörögte Dunwiddy.
– Miért is ne? – kérdezett vissza Fell. – Maga is
fenyeget minket.
– Erről később még beszélünk – morogta a felü-
gyelő. – Várjanak itt, amíg legépelik a vallomásu-
kat. Aztán aláírják, de számíthatnak további kikér-
dezésre. Nem hagyhatják el Busst.
– Megtaláltak valamennyit a pénzből? – érdeklő-
dött Fell.
– Elég sok előkerült Johnny Tremp házából. Per-
sze az évek során átváltotta a bankjegyeket. Talál-
tunk egy kevés Semtexet is.
– És Rudfern házában?
– Ott semmit. Ha volt is valami, Gloria Lewis
nyilván magával vitte.
Dunwiddy végzett, a pár magukra maradt.
– Ne mondj semmit – súgta Fell. – Lehet, hogy
lehallgatnak.
– Fell… – kezdte Maggie.
– Igen?
A lány lesütötte a szemét.
– Semmi.
Fell nézte, és elmosolyodott, amikor eszébe ju-
tott az éjszaka. Aztán eszébe villant, hogy még a
szenvedély csúcspontján sem beszélt szerelemről.
Körülnézett a sivár kihallgatószobában. Hátra-
tolta a székét, és féltérdre ereszkedett.
A kezébe vette Maggie kezét.
– Margaret Partlett – szólt ünnepélyesen –, sze-
retlek, és feleségül akarlak venni, amilyen hamar
csak lehet. Mit mondasz erre?
Maggie arca felderült, mintha belülről fénylene.
 – Azt, hogy igen! – válaszolta. – Azt hiszem, azóta
szeretlek, hogy először megláttalak.
A férfi felállt, és kitárta a karját. Maggie hozzá-
simult.
Nyílt az ajtó, és egy rendőrnő érkezett egy tálcá-
val, melyen teát és kekszet hozott. Egy pillanatra
megtorpant, és elgyönyörködött az ölelkező pár-
ban, aztán a tálcával a kezében visszahúzódott, és
halkan becsukta az ajtót maga mögött.

A következő napokban Fell és Maggie a szerelem

védőburkától körülvéve várták a hírt, hogy Gloria
Lewis előkerül. Mi van, ha a nő visszajön, hogy
bosszút álljon?
Gloria képe megjelent az összes újságban és a
tévében is. Dunwiddy felhívta őket azzal, hogy bí-
zik benne, Gloria hamarosan meglesz. Már-már
atyáskodóan viselkedett velük, mert Fellék nem
verték nagydobra, hogy ők oldották meg a vonat-
rablás rejtélyét, így Dunwiddy sütkérezhetett a
nemzetközi hírnévben.
Megjött az ősz, és a pitypangos nyár melege em-
lékké vált az állandó esőben.
 Fell és Maggie tervezgetni kezdték az esküvőt.
Maggie templomi szertartást akart, Fell viszont
egyszerű polgári házasságkötést. Maggie döntésé-
ben szerepet játszott, hogy úgy érezte, nem vélet-
len egybeesés volt, amikor éppen a hídon tartóz-
kodott, amikor Fell a folyóban fuldoklott.
A régi nappalit lassacskán átalakították azzá a
vidéki konyhává, amivé Fell szerette volna. Miután
a férfi egy kisebb vagyonért vásárolt egy gyönyörű,
antik walesi öltözőasztalt, közölte Maggie-vel, hogy
az esküvő után komolyan meg kellene fontolniuk,
hogy belevágjanak valamilyen vállalkozásba.
Maggie még mindig nem tett le a könyvesbolt
gondolatáról, és Fell végül úgy döntött, hogy bele-
egyezik. Könyvárusokkal konzultáltak,
utánaolvastak a könyvesboltvezetés művészeté-
nek, végül kibéreltek egy üzlethelyiséget a High
Streeten, nem messze Melissa egészségboltjától.
Az esküvőt október első hétvégéjére tűzték ki a
Szent Péter-templomba. Fell orgonistát is rendelt.
Maggie könyörgött neki, hogy hívja meg „a rokona-
it”, és értesítsék Mrs. Wakehamet is. Nem volt egy-
szerű rávenni erre a férfit, aki még mindig nem
dolgozta fel a múltját, mivel azonban szerette vol-
na, hogy az esküvő különleges élmény legyen
Maggie-nek, végül beadta a derekát.
 Maggie szeretett volna minden szálat elvarrni az
esküvő előtt. Rászoktak arra, hogy minden lapot
megvesznek, és a híreket is folyamatosan nézték,
hátha Gloria egyszer csak megkerül. Na meg ott
volt a két férfi, akik szintén részt vettek a rablás-
ban. Dunwiddy nem tudta, hol tartózkodnak, de
bizonyára nem mernek visszajönni Bussba. Az In-
terpol őket is nagy erőkkel kereste, akárcsak
Gloriát.
Aztán egy héttel az esküvő előtt Dunwiddy tele-
fonált.
– Jó híreim vannak – jelentette be.
Maggie szeme felcsillant megkönnyebbülésében.
– Elkapták Gloriát?
– Nem, őt nem. De megtaláltuk a másik kettőt,
Snotty Duggant és Harry Finnt. Snotty – aki igazá-
ból George – és Harry is meghaltak. Törökországba
mentek, a déli partra, és úgy gondolták, beszállnak
a drogüzletbe, hogy gyarapítsák a vagyonukat. A
helyi maffiának azonban nem tetszettek a betola-
kodók, ezért meggyilkolták őket, alig két évvel ez-
előtt. Itteni működésük alatt nem futottam össze
velük, amikor pedig az újságban olvastam a gyil-
kosságról, semmit sem jelentett számomra.
Rudfern azonban bizonyára tudott róla. A fene tud-
ja, miért hazudott.
 – Talán nem vette észre a hírt – tippelt Fell. –
Különben szerintem elárulta volna. Minden mást
elmondott.
– Annak alapján, amit kiderítettünk – folytatta
Dunwiddy –, Rudfern lassan meggyűlölte a saját
lányát. A takarítónőjük szerint állandóan vesze-
kedtek és kiabáltak. Elmesélte, hogy egyszer hal-
lotta, amint Rudfern közölte: „Fel foglak adni”, mi-
re Gloria: „Nem fogsz. Mert magammal rántalak.”
Maggie megborzongott.
– Nem szívesen gondolok arra, hogy szabadon
jár-kel a világban.
– Ne aggódjon – nyugtatta meg a felügyelő. –
Egyetlen hely van, ahol nem mer majd mutatkozni,
és az éppen Buss.
 EPILÓGUS

Maggie és Fell úgy döntöttek, Párizsba mennek

nászútra, utána pedig nekilátnak a könyvesbolt-
nak.
Fell Tom „unokatestvérét” kérte fel tanújának.
Végül megegyezett Maggie-vel abban, hogy jobb
úgy tenni, mintha lennének rokonai, szemben az-
zal, mintha egyáltalán nem lennének. Maggie tanú-
jának Mrs. Moule-t, a szomszédasszonyt választot-
ták. Maggie az anyját is elhívta, és csak remény-
kedhetett benne, hogy az asszony nem rúg majd be
a fogadáson, amelyet a Palace Hotelben szerveztek.
Maggie szemügyre vette az esküvői ruháját. Zöld
selyemből készült. Nagyon vigyázott az evéssel,
nehogy feszüljön rajta a gyönyörű kreáció, miköz-
ben végigmegy a padsorok között.
 Épp leért a földszintre a szobájából, amikor
csöngettek. Fell kint ügyködött a kertben.
– Kinyitod, Maggie?
Fell a Palace Hotelben szállásolta el a „rokonsá-
gát”, Maggie-nek mégis az az érzése támadt, hogy
talán közülük lesz valaki. Így is volt. Agnes néni állt
az ajtóban.
– Gondoltam, áthozom a nászajándékotokat. Vi-
gyétek el a nászútra.
– Tessék befáradni – invitálta Maggie, közben
Fell is bejött a kertből. – Agnes néni volt olyan
kedves, és ajándékot hozott nekünk.
– Te meg mit műveltél itt? – nézett körül a néni
az új konyhában. – Mi a bánatért kell neked ekkora
konyha?
Fell felsóhajtott.
– Szeretjük.
– Nekem nagyon furcsa.
– Megnézhetjük az ajándékot? – vágta el a to-
vábbi kritikai megjegyzések lehetőségét Fell.
Bontogatni kezdte a csomagolópapírt. Két rózsa-
szín, mackó formájú forró vizes palack került elő.
– Milyen aranyos! – sietett megjegyezni Maggie,
mert látta az elszörnyedést Fell arcán.
– Kemény tél lesz, megmondom előre – jelentet-
te ki Agnes néni. – Nehogy fázzatok a nászutato-
kon.
 Maggie megállíthatatlanul vihogni kezdett.
– Nem értem, mi ilyen vicces – értetlenkedett
Agnes néni. – Én is vittem meleg vizes palackot a
nászutamra, és nagyon jól jött.
Erre Fell is elnevette magát. Hirtelen éles csen-
gőhang hasított a levegőbe.
– Csengetnek. Megyek, kinyitom – szólt Maggie.
Még mindig mosollyal az arcán nyitott ajtót. So-
vány férfi állt a küszöbön, baseballsapkáját mélyen
a szemébe húzva.
– A villanyórát jöttem leolvasni.
– Láthatnám az igazolványát? – kérte Maggie.
A férfi a zsebébe nyúlt, és apró pisztolyt húzott
elő.
– Gyerünk, befelé!
Maggie sápadtan hátrált vissza a házba.
A férfi lekapta a baseballsapkát, és Gloria Lewis
kemény arca bukkant elő alóla.
Fell és Agnes néni döbbenten bámulták a kony-
hából.
– Hé, maga! – kiáltott Fell, és a telefon felé indult.
– Maradj ott, ahol vagy! – rivallt rá Gloria.
– Mit akar? – kérdezte Fell.
– Holtan akarlak látni, te kotnyeles szemétláda.
Apám még ma is élne, ha te nem vagy. Belefárad-
tam a bujkálásba.
 – Nézze – csitította Fell. – A rendőrség csak mel-
lékszereplőként keresi magát a vonatrablás kap-
csán. De ha engem megöl, az gyilkosság. Egy jó
ügyvéddel megússza az elsőt.
– Nem, nem úszom meg. Ez itt Anglia, és több
börtön jár a rablásért, mint a gyilkosságért. Neked
véged.
Gloria szeme eszelősen csillogott, de a fegyver
egy percre sem remegett meg a kezében.
– Egy pillanat! – kotyogott közbe Agnes néni. –
Az én unokaöcsémet ugyan senki sem fogja csak
úgy lelőni!
Ezzel az állig begombolt, tweedkabátos asszony
Fell elé állt.
– Tűnjön el az útból! – dühöngött Gloria.
– Nénikém, tedd, amit mond! – kérte Fell.
– Nem! – kötötte az ebet a karóhoz Agnes néni. –
Nem félek a pisztolytól. Ez a nő meg csak egy nagy-
szájú perszóna.
Gloria lőtt.
Maggie, aki addigra odalopózott Gloria mögé,
felsikoltott, és rávetette magát a nőre a szerelem és
a rémület minden erejével.
Fell, aki még soha senkit nem ütött meg életé-
ben, lendületet vett, és teljes erőből állon vágta
Gloriát. A nőnek hátracsuklott a feje, és Maggie
karjába hanyatlott.
 A fegyver nagy csattanással hullott a földre.
– Kötözd meg! – parancsolt rá Maggie. – Agnes
néni életben van?
Fell letérdelt.
– Nem tudom. Hívom a mentőket. És a rendőrsé-
get. Van madzag abban a fiókban ott, Maggie. Össze
tudod kötözni?
Maggie bólintott. Amíg Fell telefonált, ő a ma-
dzaggal küszködött, de annyira remegett a keze,
hogy azt hitte, sose végez. Végül sikerült összeköt-
nie Gloria kezét és bokáját, utána azonban azonnal
fel kellett szaladnia az emeleti mosdóba, és sugár-
ban hányni kezdett.
Fell leroskadt a padlóra a „nagynénje” mellé, és
lehorzsolt, feldagadt ujjperceit dédelgette. Hirtelen
természetellenes csend támadt.
Aztán Fell meghallotta a szirénákat.
Maggie levonszolta magát a lépcsőn, amikor az
első autó megállt a ház előtt.
A konyha megtelt rendőrökkel, mentősökkel. A
mentőorvos azt mondta, Agnes néni egyelőre élet-
ben van… Gloriát felkapták és elvitték.
Dunwiddy is befutott, és kérdezősködni kezdett.
Fell egy idő után félbeszakította:
– Mindketten sokkos állapotban vagyunk, és ne-
kem be kell mennem a kórházba megnézni a nagy-
nénémet. Tudja, hol talál meg. Az isten szerelmére,
hagyjon már egy kicsit lélegzethez jutni minket!
– Rendben, de visszajövök. Jól kiütötte azt a nőt.
Fell vérző, feldagadt kezére pillantott.
– A könyvekben sosem fáj az ilyesmi.
Végre magukra maradtak Maggie-vel.
– El kell halasztani az esküvőt – jelentette ki
Maggie elcsigázva.
– Te jó ég, micsoda felfordulás! – szomorkodott
Fell. – A legszívesebben lefeküdnék, és egy hétig
csak aludnék.
– Menj be a kórházba, én meg lemondok min-
dent, amit lefoglaltunk, aztán utánad megyek. Hí-
vok egy taxit.
Csengettek.
– Most meg ki az? – jajdult fel Fell. – Megint meg
akar ölni minket valaki?
Maggie reszketve felkacagott.
– Már nem maradt senki.
Ajtót nyitott. Peter volt az a fotóssal, Derekkel.
– Mi folyik itt, Maggie? – érdeklődött Peter. – Va-
laki leadta a drótot, hogy tele volt a ház rendőrök-
kel.
– Most nincs időnk veletek beszélgetni – buk-
kant elő Fell Maggie háta mögött.
– Semmi gond – közölte Maggie. – Van mobiltele-
fonod?
 – Van – bólintott Peter.
– Akkor gyertek be. Elmesélem, mi történt, cse-
rébe segítesz lemondani az esküvői foglalásokat.
Így aztán Peter hozzájutott ahhoz a sztorihoz,
amely végül zsíros álláshoz juttatta az egyik orszá-
gos napilapnál.

Amikor Maggie végre megérkezett a kórházba, Fell

az előtérben ücsörgött.
– Megmarad az öreglány, Maggie – szólalt meg. –
A golyó csak az oldalán ment át. Azt mondják, min-
den rendben lesz. Ki gondolta volna, hogy ilyen bá-
tor?
– Megmentette az életünket – ült le mellé
Maggie. – Peter segített mindent lemondani.
– Gondolom, élvezte.
– Nos, eléggé.
Egy orvos lépett oda hozzájuk.
– Mr. Dolphin?
– Igen. A nagynéném…?
– Most pihen. Sok vért veszített, de rendbe fog
jönni. Ne üljenek itt. Holnap majd meglátogathat-
ják.
 Maggie hazaautózott Fell-lel. A férfi körbenézett
a konyhában.
– Szerinted itt maradjunk, Maggie? Annyi rossz
emléket idéz fel ez a hely.
Maggie lement a lépcsőn, a férfi felé fordult, és a
kezét nyújtotta:
– De annyi jót is.
Fell ránézett. Maggie sápadt volt, a szeme vörös
a sírástól. A haja csimbókokban lógott. Fell mégis
egy gyönyörű nőt látott maga előtt. Megfogta a ke-
zét, és együtt indultak az emeletre.

Kiderült, hogy Rudfern egy svájci bankban rejtette

el a pénz nagy részét. Dunwiddy beugrott hozzájuk
néhány szóra. Elmondta, hogy Gloria teljesen meg-
zavarodott, és valószínűleg már soha nem lesz
olyan állapotban, hogy bíróság elé lehessen állíta-
ni. A felügyelő örömmel elfogadta az új esküvői
időpontra szóló meghívást.
Fell már alig várta a nászutat, ahol végre béke és
nyugalom várja, és legfőképp megszabadul Agnes
nénitől, aki teljesen felépülvén undokabb és idege-
sítőbb lett, mint valaha. Ő is a ház gyakori látogató-
ja lett, és Fell úgy érezte, nem zavarhat el olyasva-
lakit, aki megmentette az életüket.
Végül felvirradt az esküvő napja. Hideg, de de-
rült nap volt, az ősz utolsó piros és sárga levelei
hullottak le a Szent Péter-templom udvarának fái-
ról.
Maggie és Fell még mindig celebeknek számítot-
tak a városban, így a templom zsúfolásig megtelt
nézelődőkkel, illetve Fell „rokonaival”. Maggie any-
ja is megjelent neonrózsaszín ruhában, hatalmas
rózsaszín kalapban. Mrs. Moule, aki tanúként rop-
pant izgatott volt, papírrózsákkal dekorálta ki a já-
rókeretét. Tom volt Fell tanúja. Maggie-t Dunwiddy
felügyelő vezette az oltárhoz, aki éppoly terebélyes
és slampos benyomást keltett ünnepi öltönyében,
mint máskor, merthogy feltehetőleg évek óta nem
volt rajta, és meglehetősen feszült.
A lelkész, Mr. Sneddon megfogadta Fell figyel-
meztetését, hogy mellőzze a dobzenekarokat, ezért
a nászindulót gyanús, pattanásos képű ifjoncok
furcsa együttese szolgáltatta két gitáron, elektro-
mos zongorán és csörgődobon.
Maggie számára ezzel együtt tökéletes volt min-
den, és még akkor is úgy érezte, hogy semmi sem
árnyékolhatja be a boldogságát, amikor az anyja
csúfosan berúgott a Palace Hotelben tartott foga-
dáson, és bele akart ülni a lelkész ölébe.
 Egyedül az zavarta, hogy az öreg Mrs. Wakeham
nem jelent meg, sőt még csak nem is írt Fellnek.
Éljenző sokaságtól övezve indultak el a nászút-
jukra. Magge eldobta a csokrát, melyet meghök-
kentő fürgeséggel Mrs. Moule-nak sikerült elkap-
nia.
Elrepültek Párizsba, és ha már a kontinensen
voltak, úgy döntöttek, elugranak Bécsbe, Prágába
és Budapestre is. Mindenhol a legjobb szállodák-
ban laktak, és két kézzel szórták a pénzt.
Csak miután hat hét elteltével hazaérkezett, ak-
kor kezdett el Fell aggódni a pénz miatt. Még min-
dig elég sok maradt, de olyan nagyvonalúan költöt-
tek a konyhára, az esküvőre és a nászútra, hogy
ijesztően nagy összeg fogyott el. A könyvesbolt is
problémát jelentett. Készleteket kellett beszerezni.
Fizetni a bérleti díjat. És nem lehetett tudni, meny-
nyi idő után számíthatnak nyereségre. Könyves-
bolt Bussban? Vajon betér majd bárki is? Fell most
már örült volna, ha inkább az étteremre beszéli rá
Maggie-t. Étteremre mindig szükség van. De meg-
tartotta magának az aggodalmait. Annyira szerette
Maggie-t, hogy meg akarta óvni mindenféle prob-
lémától.
Egy reggel, körülbelül egy héttel a hazaérkezé-
sük után csengett a telefon. Mr. Jamieson volt az, az
ügyvéd.
 – Be tudna ugrani valamikor hozzám, Mr.
Dolphin? – kérdezte. – Valami érdekeset szeretnék
mutatni önnek.
Maggie éppen vásárolni volt, így Fell hagyott ne-
ki egy cetlit a konyhaasztalon, és elindult a piactér
felé. Az acélszürke égből szállingózni kezdett a hó.
Vajon mi az ördögöt akarhat mutatni neki az
ügyvéd? Talán hallott a banktól a költekezéséről,
és figyelmeztetni akarja.
Fell lassan bandukolt az irodához vezető lép-
csőn.
– Jöjjön be! – invitálta Mr. Jamieson. – Teát?
– Nem, köszönöm – felelte idegesen Fell. – Miről
van szó?
– Üljön le. Itt vannak a papírok.
Fell leült az ügyvéddel szemben. Lentről beszű-
rődött a piac zaja, éppúgy, mint amikor tudomást
szerzett az örökségéről.
– Ismer egy bizonyos Mrs. Wakehamet? – érdek-
lődött az ügyvéd.
Fell először arra gondolt, hogy talán le kellene
tagadnia, de végül óvatosan így felelt:
– Egyszer találkoztam vele.
– Ez volt az egyetlen érintkezésük?
– Igen.
– Elképesztő. Tudja, hogy meghalt?
 – Nem – ingatta a fejét szomorúan Fell. Eddig
reménykedett abban, hogy a nagyanyja egyszer
majd mégis a keblére öleli, és lesz végre egy igazi
rokona. – Mikor történt?
– Három hete.
– Nem tudtam. Nemrég jöttünk vissza a meg-
hosszabbított nászutunkról.
– Akkor nem ismerte a hölgyet túl jól?
– Mi ez az egész? – csattant fel idegesen Fell,
mert megrémült, hogy valami olyasmi történt, ami
lerántja a leplet a származása titkáról.
– Mrs. Mary Wakeham, Fellworth Manor… – Az
ügyvéd hirtelen elhallgatott, és érdeklődve nézett
Fellre. – Hát persze. Milyen ostoba voltam.
Fellworth Manor. És Magát is Fellworthnek hívják.
Fellnek hirtelen eszébe jutott az a szép nyári
nap, amikor Maggie-vel meglátogatták Mrs.
Wakehamet, és hogy az idős hölgy mennyivel ko-
rábban észrevette Maggie értékeit, mint ő.
– Ugye ügyvédként mindent bizalmasan kezel,
ami elhangzik köztünk? – kérdezte Fell.
– Természetesen.
Fellt megnyugtatta az előbbi gondolat Maggie-
vel kapcsolatban, és az a tudat, hogy fattyúnak len-
ni már nem jelent olyan megbélyegzettséget, mint
húsz évvel ezelőtt, ezért végül elmesélte az ügy-
védnek a születése titkát.
 – Ó, ez mindent megmagyaráz – derült fel
Jamieson.
– Mi az a minden?
– Odaadom önnek az idős hölgy végakaratának
egy példányát. De a lényege az, hogy a házat és a
birtokot, illetve számos egyéb értéktárgyát a Nem-
zeti Örökségvédelmi Hivatalra hagyta, a vagyona
többi részét azonban, ami hétszázötvenezer fontra
rúg, magára.
A beálló csendbe csak a piaci zsivaj szüremlett
be. Fell meredten bámult az ügyvédre. Jamieson
lezárt borítékot vett elő.
– Ezt önnek címezte, a halála esetére.
Fell kinyitotta a borítékot, és olvasni kezdett.
„Kedves Fellworth!
Gyógyíthatatlan rákos beteg vagyok, valószí-
nűleg nem érem meg az esküvődet. Szükségte-
lenül nehéz életed volt, és remélem, a jövőben
jobban alakul majd a sorsod. Ennek elősegíté-
sére a végrendeletemben rád hagyok egy bi-
zonyos összeget. Minden jót kívánok neked a
jövőre!
Mary Wakeham”

Fell újra és újra végigolvasta a rövid levelet, aztán

felpillantott az ügyvédre.
 – Jobban örültem volna, ha életben marad, és el-
ismer az unokájának.
– A pénz akkor is pénz – jegyezte meg gyakorla-
tiasan az ügyvéd.
– Akkor vágják hozzád – mormolta Fell –, ha
nem tudnak szeretetet adni.

Fell könyvüzlete aznap nyitott, amikor Melissa

egészségboltja bezárt. A hátsó részben kávézót is
kialakítottak néhány asztallal. Maggie rengeteg po-
gácsát és egy kevés piskótát is sütött.
Betért néhány kíváncsiskodó. Egyesek azonnal
hátramentek a kávézóba. Fell hallotta, amint egy
nő azt mondja:
– Ethel véletlenül betévedt ide reggel, aztán fel-
hívott azzal: „Meg kell kóstolnod a piskótájukat.
Elképesztően könnyű és finom.”
Maggie még a végén rájön, hogy jobban járnak,
ha inkább kávézót csinálnak belőle, gondolta Fell.
Leült a bolt előterében lévő pult mögé, kivett az
egyik polcról egy új detektívtörténetet, és elolvasta
az első mondatot:
 „Bert Jensen, ez a százkilencven centis
izomkolosszus egyetlen karateütéssel le-
terítette támadóját.”

Fell elmosolyodott. Hirtelen meglepően boldognak

érezte magát. Mostantól az élet csupa érdekesség
és szerelem lesz – és semmi kaland. A sok vér és
zűrzavar végre visszakerül oda, ahová való: a
könyvek fényes fedőlapja mögé.
Fell azonban tudta, hogy soha nem felejti el ezt a
pitypangos nyarat.

VÉGE