Zsiráffá lenni

Egyszer volt, hol nem volt, olt egyszer egy kedves, kicsi zöld lény. Ez a kicsike teremtmény egy apró
tavacskában lakott egy erdő mélyén. A tavacska vize is moha zöld volt, alkalmasint a zöld mohától, és
boldog volt mindenki, aki a környezetében élt. Kivéve a kicsike zöld lényt.

A kicsike zöld lény boldogtalan volt. Ott gubbasztott a tó vizében, és hatalmas szemeit guvvasztotta a
messzeség felé.

- Vajon, mi lehet az erdőn túl?

Nem szeretett béka lenni. Van ilyen. Úgy érezte, hogy ő többre hivatott, mint hogy itt élje le az életét,
ahol a madár se jár, ahol alig vannak lehetőségek nem csak a világhírre, de még egy jó kis
szórakozásra sem. Egy légy szállt éppen arra, és a béka kiöltötte a nyelvét, és hamm, bekapta. Ám
undorral ki is köpte azonnal.

- Pfuj! Miket eszek én?

Nem tudta mi legyen. Nem voltak tervei, ideái, elképzelései, csak azt tudta, hogy ami van, az nem jó.

Egy reggel, igazából egy hajnalon, amikor még a nap sem ébredezett, a kis zöld béka a tó partján
szomorkodott, amikor a fák ágai között megpillantott egy tündért. A tündér is ugyanolyan zöld volt,
mint ő, de az alakja, az egészen más volt. Karcsú, pillekönnyű, hártyás szárnnyal, és azzal volt
elfoglalva, hogy a hajnali harmatot osztotta szét a virágok szirmain.

Ebben a pillanatban a kicsiny zöld lény ráébredt arra, hogy ő is tenni akar valamit. Nem elégítette ki a
semmittevés, a kushadás, a mozdulatlanság, a beolvadás. Száguldozni akart, vágtázni kívánt, hasítani
a szelet, és bár nem értette, miért, de a fák leveleire vágyott, különösen a legfelső levelekre. Úgy
érezte, hogy azokból bármennyit képes lenne megenni, ha elérné végre őket.

Zsiráf akart lenni, na! Pedig életében soha nem látott zsiráfot, és azt sem tudta mi az. De ez nem
zavarta.

A tündér észrevette, hogy figyeli valami, és meglátta a békát, és megérezte azt is, hogy milyen
hatalmas mértékű vágy uralja az apró állatot kicsiny keble mélyén.

- Mit szeretnél, kicsi béka?

A béka abban a pillanatban kiöntötte a tündér elé vágyai teljességét. A tündér pislogás nélkül nézte,
aztán csak annyit mondott.

- Lehetséges! Rajtad múlik az egész – és osztotta tovább a harmatot.

A béka nem tétovázott tovább, nem várt biztatásra, nógatásra, nekiindult azonnal. A napot követte,
amerre a nap lenyugodott, arra ugrándozott ő is. Minden nap máshol érte az este, mígnem egyszer
csak a hatalmas víz partján, a tengernél találta magát. Ez sem torpantotta meg. Fölpattan egy éppen
arra járó nagy hajóra, és átvitette magát Afrikába. Ahogy partot ért, ugrándozott tovább Dél felé, a
szavannáig meg sem állt.

Ahogy közeledett az egyenlítő vidékéhez, észrevette, hogy az úszóhártyák eltűntek a lábujjai közül, és
a talpa kemény szaruvá alakult, aztán a színe fakult meg, egészen addig, míg homokszínűvé nem vált,
csak itt ott maradtak növekvő testén különféle barna foltok, igaz, eléggé nagy számban.
Megnőttek az első lábai, ettől ferde lett a háta, de ő csak száguldott tovább, csak azt nézte, ami előtte
volt, az utat. Aztán már az út sem kötötte le a figyelmét. A nyaka hosszúra nőtt, és csak akkor állt
meg, amikor észrevette az első magasra nőtt fa lombkoronáját. Ekkor megtorpant. Odaügetett a
fához, és leharapta a legfelső leveleket. Szemei becsukódtak a gyönyörűségtől. Tudta, célhoz ért.

Abban a pillanatban meglátott három másik zsiráfot közeledni. Ahogy közeledtek, nézte őket, és
megismerte önmagát. Boldog volt. Mert boldognak lenni jó.

Bárki boldog lehet, ha azzá válik, akivé válni szeretne.

Itt a vége, fuss el véle, ki Garados tetejére.