12.

A közlés hír- és igazságértéke; a kongruencia kérdése

12.1. P. Grice minőségi és mennyiségi elve

A kommunikációs folyamatban a mindennapi társalgások során együttműködés alakul ki a partnerek
között. A közlésfolyamat bizonyos mértékig közös célra (tartalomra) irányul, a társalgás témájához és
menetéhez az adott kontextusban a kommunikáló felek mindegyike hozzájárul valamilyen módon és
mértékben. Az együttműködés fontos területeihez tartozik (H. Paul Grice szerint) a minőség és
mennyiség kategóriája. A közleménynek a minőségi elv szerint igaznak, a mennyiségi elv
szempontjából pedig megfelelő mértékben informatívnak kell lennie. A minőség elvének
érvényesüléséből ered az üzenet igazságértéke. Az informatív érték következhet a megfogalmazott
közlemény (hír) tartalmának és kifejezésmódjának sajátosságaiból, s ennek megfelelően beszélhetünk
hírértékről és stílusértékről (az érték ilyen összefüggésben a megszokottól való eltérést jelenti akár
pozitív, akár negatív irányban).

12.2. Hír és igazságérték

A közlemény igazságértéke és hírértéke nem azonos, illetve egymást nem befolyásoló fogalmak. A
tapasztalataink útján megismert, illetve a tudományosan bizonyított vagy cáfolt, egyértelműnek
tekintett dolgok nem keltenek érdeklődést; a mindenki által ismert, gyakran hallott – vagy
hallgatólagosan elfogadott – tények kifejtése unalmassá teheti a közleményt, míg a váratlan, meglepő
kijelentések magas hírértékükből eredően felkeltik a figyelmet. A képtelen, abszurd kijelentések, az
adott kommunikációs szituációba nem illő megnyilvánulások alkalmazása gyakran a humor eszköze
(„A nagymamám sajnos meghalt kétévesen.”).

A hamis tartalom hírértéke magasabb lehet, mint az ismert igazságé. A már ismert és nyilvánvaló
információ hírértéke 0. A redundancia (új információt nem tartalmazó, hírérték nélküli, „fölösleges”
közlés) bizonyos foka minden verbális közleményre jellemző. Mindebből természetesen következik,
hogy egy közlemény nem tartalmazhat kizárólag új információt, hisz a szöveg minden egyes része
kontextusba illesztett, azaz korábban is meglévő, közös ismeretekhez kapcsolódik. Bizonyos fokú
redundancia (ismétlés, előre- és visszautalás) elengedhetetlen a szöveg folytonosságának fenntartása, a
megértés biztosítása érdekében. A nyelvi megnyilatkozások redundáns elemei (pl. szóismétlések)
mellett a verbális közleményhez társuló nem nyelvi információk is tartalmaznak redundáns elemeket.
A különböző csatornákon párhuzamosan érkező üzenetek a biztonsági tartalék szerepét töltik be: ha
bármelyik közvetítő csatorna működésében valamilyen zavar áll be, a többi terület működtetésével
biztosítható az üzenet érzékelhetősége és értelmezhetősége. A redundanciának annál nagyobb a
szükségszerűsége, minél kisebb az adott jelrendszerben az információ tárolásának és továbbításának
hatékonysága. Az írásbeliség nélküli társadalmakban épp a redundancia teszi lehetővé a fontos
információk tartós megőrzését a közösség emlékezetében. Az írásbeliség (valamint a hang- és
képrögzítő eljárások) hatására a rögzített, tárgyiasult információk megőrzése hatékonyabbá vált, s
ebből következően alacsonyabb a redundancia szintje.

A közvetlen emberi kommunikáció hagyományosan a felek egyidejű jelenlétében történik, a

beszédmegnyilatkozás jellemzői (hangszín, hangerő, beszédiram stb.) és a beszédet kísérő egyéb
megnyilvánulások (a megjelenés, testtartás, arckifejezés, tekintet, gesztusok) egyaránt közölnek
információkat. Az interperszonális kommunikáció folyamán a küldött információknak mintegy 70 %-a
nonverbális csatornákon jut el egyik féltől a másikhoz. Amikor idegen nyelvűek beszélgetésének
vagyunk tanúi, a közlemények egy részét akkor is felfogjuk és megértjük, ha az adott nyelvet nem
értjük: a testtartás, az arckifejezés, a hanghordozás stb. sokat elárul a beszélők egymáshoz, a témához
és a körülményekhez való viszonyulásáról.

A verbális üzenetek elsősorban a társadalmi feladatokkal kapcsolatos, megoldandó problémákra,

információk továbbítására irányulnak; a nonverbális üzeneteknek a társas kapcsolatok, vonzalmak és
személyes viszonyulások kommunikálásában jut fontosabb szerep. A közlés referenciális tartalmának
kifejtéséhez a kommunikáció változatos technikáinak megfelelően különböző metakommunikációs
jelenségek sora társul. Egy telefonbeszélgetés során a hangerő vagy a kapkodó lélegzetvétel; kézzel írt
üzenet esetében a nyomáserősség, a javítások száma; e-mail-üzenetben a tévesztések, elírások
gyakorisága stb. feltétlenül érvényesülő hatás a kommunikációs folyamatban, olyankor is, amikor
mindezek nem jutnak a tudatos észlelet szintjére.

12.3. A metakommunikáció lényege

A metakommunikáció területéhez azok a közlemények tartoznak, amelyek nem tanult, tudatosan
használt jelrendszer elemeiből épülnek, de a tudatos kommunikációval párhuzamosan észlelhetők. A
metakommunikációs jelzések észlelése, értelmezése nagyrészt öntudatlanul történik: a felek
egymáshoz, a körülményekhez és a témához való viszonya kimondatlanul is megnyilvánul. A
metakommunikáció mindig spontán, önkéntelen – épp ezért hiteles – jelzés. A közlésfolyamatban a
verbális üzeneteknél sokkal nagyobb a nem nyelvi jelzések súlya (a vokális jelzések ötször, a mimikai
jelzések csaknem nyolcszor olyan hatékonyak, mint az elvont verbális üzenetek), s ha a két terület
ellentmond egymásnak, a nem verbális közlésnek kell hitelt adnunk.

A közlemény (és a közlő személy) hitelessége a kongruencia jelenségéhez kapcsolódik. Kongruens

(megfelelő, összeillő) az az emberi kommunikáció, amelyben a nonverbális területek üzenetei
megerősítik a verbális közlés tartalmát. A kongruencia nem a közlemény igazságértékétől függ, hanem
a személyes meggyőződéstől: attól, hogy a közlő személy azonosul-e azzal, amit verbálisan
megfogalmaz. Ha egy gyermek kijelenti, hogy „A bálna hal”, akkor tudományos szempontból,
rendszertanilag téves ugyan a megállapítása, de mindenképpen kongruens. Ilyenkor a szavak és a
metakommunikációs jelzések tartalma – érzelmi és referenciális téren egyaránt – összhangban van,
egymást erősíti.

Inkongruens (össze nem illő) az információ átadása, ha a metakommunikációs üzenetek tartalma

ellentétes a szóbeli közlés tartalmával: a beszélő nem azonosul azzal, amit közöl, s ezt a testtartás,
hangszín, tekintet stb. jelzései közvetlenül mutatják. Ilyenkor a szavak tartalma (illetve a beszélő
viszonya a verbális üzenetben közölt tartalomhoz) hamis, félrevezető, maga a kommunikációs
folyamat pedig kínos, zavaró helyzetté válhat. Természetesen az is előfordulhat, hogy a
metakommunikációs jelzéseket megpróbálják tudatosan meghamisítani; ilyenkor a szándékos figyelem
elsősorban az arckifejezést és a tekintetet kontrollálja (tehát a mosoly, hunyorítás, bólintás félrevezető
megnyilvánulás), míg periferiális területek (a törzs, a kar és a lábak) mozgásának tudatos kontrollja
gyengébb. Az inkongruencia tehát nemcsak a verbális és nem verbális területek között, hanem a
testgesztusok és a mimikai jelzések között is kialakulhat.

A beszélő gyakran maga sincs tudatában annak, hogy amit szándékosan közöl, az ellentmond spontán
érzelmeinek és ösztönös késztetéseinek. Az inkongruens megnyilvánulások oka nem ritkán épp a
megfelelési törekvés, a tapintat és a helyes viselkedés, amit a beszélő fegyelmezetten magára
kényszerít. A civilizált, erősen formalizált kultúrákban a személyközi viszonyulások és a – főképp
negatív – érzelmek nyílt kifejezését az illem erősen korlátozza. A nem verbális jelzőrendszer
elsődlegességét mutatja, hogy a kulturáltságnak kezdetlegesebb szintjéhez tartozik, megismerése és
alkalmazása időben megelőzi a nyelvi jelrendszer használatát (biológiai jelzőrendszer). A nem nyelvi
jelzéseket közvetlenül fogjuk fel, és a rájuk adott visszajelzések is többnyire automatikusak (hatásukat
általában nem verbalizáljuk), ezt a területet kevésbé követjük tudatos figyelemmel. Az inkongruencia
jelenségét – akárcsak a metakommunikációs jelzéseket – a gyermekek épp ezért sokkal érzékenyebben
észlelik: a közvetlenül érzékelhető, szavak nélküli üzeneteket fogják föl elsődlegesen (beszélni nem
tudó gyerekek természetesen még csak a szavak nélküli területekről kapnak információkat). Az
inkongruens megnyilatkozások hatására létrejövő ún. „kettős kötés” (double bind) kisgyermekkorban
a személyiség elbizonytalanodását váltja ki, és a felnőtt iránti bizalom elvesztéséhez vezet.

A kongruens megnyilatkozások szerepe nemcsak a személyközi kapcsolatokban, hanem azokon a

tömegkommunikációs csatornákon is érvényesül, amelyek a nyelvi üzenetet kísérő
metakommunikációt is közvetítik. A rádió minden többlettartalmat a hanggal (a beszéd tempójával,
dallamosságával, a hangszín érzelmi modulációjával) fejez ki, ezért a közvetlen interakciókhoz képest
szándékosan fölerősítik a hangzó beszéd sajátosságait. Mivel a vizuális érzékelés hiányát a hangzással
kell ellensúlyozni, tudatosan is törekszenek arra, hogy gazdagabbá, árnyaltabbá tegyék a vokális
eszközök alkalmazását. A közvetlen kommunikáció illúzióját legteljesebben a televízió képes
fölkelteni, mivel a személyiség dinamikus megnyilatkozásainak folyamatát különböző területeken
párhuzamosan észleli a néző, ezért a hatások összegződnek. A rádióban és televízióban különösen
fontos, hogy mennyire tudja a beszélő hitelesen, meggyőzően közvetíteni azt, amit mond. Az elvárható
kongruencia természetesen nem jelenti azt, hogy a külvilág tényeiről is teljes azonosulással, őszinte
átéléssel kell megnyilatkoznia; nyilvános, formális szituációban, hivatalos szerepkörben a személyes
viszonyulás hangsúlyozása is inkongruens lehet.

A kifejezésmód nemcsak tükrözi az érzelemvilágot, hanem vissza is hat rá. A testbeszéd üzeneteit
ezért nem lehet huzamosabb ideig meghamisítani, kiküszöbölni pedig aligha lehetséges (és hatását
tekintve szintén kellemetlen). Az inkongruens megnyilatkozásoknak tehát semmiképpen sem a
nonverbális kommunikáció visszafogásával, inkább – önismeretre és empátiára alapozva – a hosszas
verbális magyarázatok, magyarázkodások elkerülésével lehet elejét venni.