Magyarország akkori államformája a népköztársaság volt.

Egypártrendszer volt a hatalmi forma 1982-ben. A külföldi hitelekből

fenntartott (mű)jóléti politika elhúzódó kölcsönhatása miatt akkorra
államcsőd-közeli helyzetbe sodródott az ország. Nagyon pénzközpontúvá vált
minden, így az alacsonyabb társadalmi osztályú embereknek szinte
lehetősége sem volt úgy élniük, ahogy szeretnének. A szocialista ideológia
alapján formálták az emberek beállítottságát, vagyonát, lehetőségeit. A
hatalom világnézetétől, szocialista ideológiától eltérő véleményeket
elnyomták, nem engedték, hogy az felszínre kerüljenek, csak illegálisan
lehetett kinyilvánítani. A nyugati, kapitalista kultúrális és ideológiai eszmék
beszivárgását és elterjedését kifejezetten gátolták.
Kötelező volt a munkavállalás, akinek nem volt akkoriban bejelentett
munkahelye azt közveszélyes munkakerülőnek nyilvánították és akár
börtönnel is büntették. Mindennapos az igazoltatás, az öltözék és hajviselet
miatti megrovás, rendőri intelem.
Mindezek ellenére érzékelhető volt az egész gyengülése, maga a
rendszer nyilvánvalóan még működik, mégis egyes esetekben látszódnak
hajszálrepedések a szocializmus eszméjén, az állam kompromisszumokra,
engedményekre kényszerül.
A állampárt és a zenészek közötti szemléletbeli különbségek a
világban máshol is megjelentek. A II. világháború után 1947-től rivalizálás
kezdődött a két nagyhatalom, a Szovjetunió és Amerika között, ami a két
világhatalmat versengésre késztette fegyverkezésben (hidegháborús helyzet),
gazdaságban, ideológiában.
Almási Tamás dokumentumfilmes 1981-ben forgatta a Sok húron
pendülnek című filmjét, ami az akkori popzenész elit (Bródy János, Presser
Gábor, Zorán, Benkő László, Koncz Zsuzsa és sokan mások), a
rockszakma (Erdős Péter hanglemezgyári cézár, aztán az ORI, az
Interkoncert, a Zeneműkiadó és a többi vezetői) és az azt befolyásoló politikai
vezetés (Tóth Dezső művelődési miniszterhelyettes, Barabás János, az
Állami Ifjúsági Bizottság titkára és Lendvai Ildikó, a KISZ KB kulturális
osztályának vezetője) 1981. márciusi tatai tanácskozásának eseményeit
foglalja össze. Ez a háromnapos megbeszélés egy lehetséges zenész
szakszervezet megalakulásáról, közelebbről viszont a hatalom és zene
korabeli viszonyáról szól.
Ebben a filmben megnézhetjük, hogy az akkori zenészek összefogva
miként váltak egy szakszervezetté, hogy a jogaikat és lehetőségeiket
kiszélesítsék, érvényesítsék.
Almási Tamás dokumentumfilmjei közül ez az egyik legkevésbé ismert
és látott, ám annál izgalmasabb és annál többet hivatkozott alkotás. A
rendező így emlékszik vissza rá: „az aktuális hatalom, a kulturális vezetés, az
ifjúsági kormányzat, más politikusok és a zenei vezetőség, Erdős Péter, Tóth
Dezső és Barabás János találkozott a zenészekkel. A film ugye alapvetően
erről a gyűlésről szól, nagyon kemény lenyomata a létező szocializmusnak. A
legviccesebb, egyben legdrámaibb lenyomata, amit valaha láttam belőle.
Erdős Péter mellett Tóth Dezső a nagy szám a filmben, veri az asztalt, hogy
amíg ő van, addig nem lesz olyan zenekar, hogy URH, nyilvánvalóan jól
ismerte ezeknek az underground zenekaroknak a munkásságát. Nem az volt
a kérdés, hogy akarok-e dokumentumfilmet csinálni erről a gyűlésről, hanem
hogy milyen keretet tudok rátalálni. Ugyan televíziós soha nem voltam, de
néha azért bedolgoztam. Megkerestem Érdi Sándort, aki a Stúdió című
műsorokat szerkesztette, és megfűztem, hogy próbáljon meg támogatni, hogy
ebből milyen jó anyag lehetne. Azt mondta, hogy jó, az adás egyik
különszámának keretében megcsinálhatom. Győrffy Miklós volt a riporterem,
felvettük az anyagot, elkészült a film. Érdi megnézte, azt mondta, zseniális,
felterjesztem Nívó-díjra, de nem mutatom be. Ezután megindult egy hosszú
meccs, hogy mégis mit lehet csinálni vele, megnézték a benne szereplő
vezetők, és végül azt mondták, hogy részükről rendben van, mehet. Egy
júliusi kedd délután kettőkor le is adta a tévé egyetlen egyszer, nyilván nem
nézte meg senki."
Maga a film azzal kezdődik, hogy egy pár nagyobb zenész felszólal,
Zorán és Pataki Attila. Nyilvánvalóan közös bennük a vezéregyéniség mivel
mondandójukba senki nem szól bele, mégis hatalmas a kontraszt a két
személyiség között. Zorán összeszedett, beszédének könnyed folyásából
megállapítható hogy előre meggondolta mit szeretne közölni többi zenész
társával. Mintha még ezen tanácskozás előtt kidolgozva összegyűjtötte volna
gondolatait és megtanulta volna. Tartása méltóságos és higgadt, szinte
rezzenéstelen arccal mondja el a szerinte fontos dolgokat. Vele ellentétben
Pataki csak szinte hadovál és hadonászik, mondandója előretervezetlen,
össze-vissza. Inkább a vagányságra alapoz mint a kiegyensúlyozottságra,
szlenget használ, sokat gesztikulál.
A következő jelenetekben pár másik zenész szólal fel, elmondásuk
alapján megtudjuk, hogy egyébként azt se tudják miképpen vannak itt, a párt
rendezte meg ezt a gyűlést hogy egyszer és mindenkorra lerendezhessék ezt
a régebb óta fennálló problémát. Több zenész is, egymásétól különböző
személyes véleményt nyilvánít a jelen forgó eseményekről és magáról a
helyzetről is. Ezek a jelenetek is rámutatnak arra, hogy mennyire sokszínűek
és különbözőek ezek az előadók. Nem kifejezetten örömtelien egyezkednek
a hatalommal, de ennek ellenére is összefognak megélhetésükért. Ezzel
egyvonalúan megjelennek a szakszervezetbe tömörülés gyenge pontjai is.
Úgy is vehetjük, hogy egyfajta érdekházasságot hoznak létre.
Ezek után a lemezkiadó vállalat elnökét hallhatjuk beszélni. Látszik
rajta, hogy egy nyelvet beszél a zenészekkel, úgy beszél hozzájuk mint jót
akaró nagypapa az unokáihoz. Próbálja finoman közölni velük a helyzet
valóját, miszerint nem a legalkalmasabb időszakot választották, az ilyesmi
őrjöngésre. A saját érdekükben próbálja együttműködésre vezetni őket. A
nonverbális kommunikációjában is megfigyelhető a magabiztos testtartás, a
barátságos de ellentmondást nem tűrő hanghordozás.
 Utolsó jelenetekben Barabás Jánost, az Állami Ifjúsági Bizottság
titkárát, és Dr. Tóth Dezsőt, a művelődési miniszterhelyettest hallhatjuk
véleményt nyilvánítani.
Szigorúan csak ő beszélhet, fenyegető hangnemmel és
gesztikulációval kommunikál, kezdeményezőnek állítja be magát, de
valójában nem érdeklik a vélemények. Egyre jobban érezhető, hogy minél
többen szólalnak fel jogos, és mondandójába nyilaló érvekkel, annál kevésbé
tudja kezében tartani a helyzetet.
A film a korábban már felszólalt zenészek véleményeinek és a
történésekkel kapcsolatos érzelmeik kifejezésével zárul.