A Huszár esküje

I összesen Magyar huszárok

Gaby Roney
Book Dreams (szept 2021)

Címke: Történelmi, romantikus, Kalandregény

Történelmittt romantikusttt Kalandregényttt
Egy titok. Egy politikai helyzet. Egy lovasbaleset.
A magyar grófnő, aki képes megváltozni azért a huszárért, aki
egykoron megalázta, és örökre elrabolta a szívét.
A huszár, aki csak egy férfinak tartja magát, méltó akar lenni a lány
szerelmére.
Elveszettség, bűnbocsánat és önkéntes rabság. Ez az, ami
mindkettőjükre vár, hogy megtalálják az egymáshoz vezető utat.
 1. fejezet
Lajtói Emese Abigél szórakozottan forgatta kezei között a
számára túlméretezett címeres gyűrűt. Képtelen lett volna egyetlen
percre is megválni a különlegességtől. Jócskán nagy volt mindegyik
ujjára a nehéz ékszer, mégis csodákat rejtett a tizenhatéves lány
számára.
Nagyot szippantott a tavasz illatából és igyekezett tanára
monoton beszédére összpontosítani. Magyarországon, pünkösd
havának első heteiben volt a legcsodálatosabb ez az évszak. A
szigorú tekintetű Tercsényi Miklós, kimerítő előadást tartott a
gyümölcsfák nemesítéséről és biológiai életéről. Alapjában véve nem
lett volna unalmas tanulmány, ha Gigi életében először hallja a
filozofikus fejtéseket. Bár alig egy éve tért haza az Erdélyben
megtalálható kolozsvári zárdából, apja ragaszkodott hozzá, hogy
magántanár segítségével átismételje az ott tanultakat. Lajtói Murél
gróf számára – aki fontos szerepet töltött be Magyarország politikai
életében – rendkívüli jelentőséggel bírt egyetlen leánygyermeke
taníttatása. Ezért is ragaszkodott hozzá, hogy Gigit, tizenhatodik
életévének betöltése előtt, Bécs egyik legszínvonalasabb
leányiskolájába küldesse. Bízott benne, hogy lányából igazi úri
hölgyet nevelnek majd az Európa szerte elismert tanárok.
Legnagyobb bánatára, Gigi a maga ifjú életkorával mindennek
elmondható volt, csak éppen nemesi előkelőséggel megáldott, úri
kisasszonynak nem.
A gróf tudta, hogy részben ez az ő hibája. Gigi születése után,
felesége sokat betegeskedett, majd az egyik könnyed megfázás
magával ragadta a sírba. Murél számára, az akkor hároméves
kislány jelentette a világot. Mindent megadott neki, de egyben
elnéző is volt vele szemben.
A zempléni és abaúji vármegyék, teljes mértékben neki
köszönhették virágzásukat. Kihasználva az 1848-as forradalmat,
ellentétben más főnemesekkel, ő Magyarországon maradt, és jó
állapotban lévő tokaji birtokán telepedett le. Magyarországnak ez a
része kiváló volt a szőlőtermesztésre, hiszen a hegy oldala egykoron
bortermő vidéknek számított. Murél, kemény munkával újra
felvirágoztatta a környéket, de mivel két vármegyét is birtokolt,
folyamatos összetűzésekbe keveredett a számkivetettek csapataival.
Tudta, hogy pozícióját és kivívott tiszteletét az itt élő emberek
segítségével csak úgy tudja megtartani, ha figyel az erkölcsi
normákra, és felügyel a családok jólétére. Ezért saját huszár ezredet
toborzott, és magas szintű kiképzésben részesítette azt. Huszár
laktanyákat emeltetett a két vármegye legsebezhetőbb pontjaira.
Kemény, áldozatos munkája meghozta gyümölcsét, hiszen szilárd
uradalmat kapott, mely az évek során egyre erősödött, és a maga
módján biztosította a létfontosságú megélhetést. Nemesített
borainak zamatos íze, hamar elterjedt szerte Európában, így hát nem
volt csoda, hogy maga I. Ferenc József – a Habsburg-dinasztia tagja –
is tőle rendeltette a legfinomabb tokaji aszúkat.
A gazdagon termő borvidék birtokosa híres volt vacsoráiról és
báljairól, ahol a hangulat a tetőfokára hágott, és igazi magyar
vérmérsékletű mulatságok tomboltak. Szerte a kontinensen
mindenki tisztában volt vele, hogy a magyarok igazán tudtak
mulatni, melyhez a finom ételek, és a pörgős palotás táncok
szolgáltattak hangulatot.
Gigi mindig is cserfes kislány volt a maga nemében. Állandóan
elszökött nevelőnői társaságából, letépve az általuk rárakott
láthatatlan láncokat. Sokkal inkább élvezte a huszártisztek
társaságát, akik megtanították dohányt köpni, verekedni és karddal
vívni. Murélt mulattatta a dolog, de azért engedte mindezt, mert
ilyenkor látott lánya tekintetében önfeledt boldogságot. Gigi a
lovászfiúkkal szívesen eljárt horgászni, vagy a gyümölcsösben fára
mászni, és a nyolcéves korában kapott lovat, már önállóan látta el.
Ám tizedik életévét betöltve, Murél úgy látta jónak, ha fékezhetetlen
természetét megtanulja kordában tartani. Ezért küldte a kolozsvári
zárdába, ahol öt évig visszavonultan élt apácák szerető oltalma alatt,
majd mielőtt továbbküldte volna a bécsi leányiskolába, a gróf
hagyta, hogy megpihenhessen a tokaji birtokon. Már csak azért is,
mert Murél igen kíváncsi volt, milyen hatást gyakoroltak
gyermekére a kolozsvári zárda szigorú falai. Elnéző mosollyal és
enyhe bánattal a szívében vette tudomásul, hogy Gigi ott folytatta
tokaji életét, ahol egykoron abbahagyta. Az elmúlt hónapokban csak
még jobban csiszolódott kardforgatói tudománya. Nemcsak
magyarul, hanem a latin, német, angol és francia nyelvek
szépségében is megtanult káromkodni.
Bár érdekelték a szép ruhák, az illem és etikett mégsem kötötte le.
Apja szomorúságára címeres huszárruhát készíttetett magának, és
abban igyekezett kamatoztatni az önvédelem fortélyait. Formálódó
nőies alakját teljesen eltakarta a rá szabott huszárruha. Sötétvörös
haját, melyet édesanyjától örökölt, szobalányával erős copfokba
fonatta, szigorúan feltűzve feje tetejére. Ezzel is teljesen el tudott
vegyülni az ifjú délceg katonák között.
Murél attól félt, hogy lánya nőiessége és finomsága sohasem fog
előtérbe kerülni úgy, ahogyan annak rendje és módja lenne. Ezért
fájó szívvel, de döntött, és beíratta Gigit a bécsi iskolába. Bár lánya
borostyánszínű szemei lázadóan megvillantak a szigorú
leánynevelde és az utazás hallatára, mégis engedelmesen fejet hajtott
szeretett apja kérése előtt.
– Nos, Lajtói grófkisasszony, meg tudná mondani nekem, mikor
szükséges a fák oltása és nemesítése? – kérdezte Tercsényi Miklós, és
mialatt a lány válaszolt neki, Gigi vágyakozóan a gyakorlótér felé
pillantott.
Csodálatos látványt nyújtottak az egyenruhás férfiak.
Mindannyian a számukra kiosztott edzési feladatokra koncentráltak.
Voltak, akik párokba rendeződve a huszárfogást gyakorolták, mások
a jól ismert kardvívói vágásokat rögzítették többszörös ismétléssel.
A lőtérről párbajpisztolyok és baronettek hangjai zörrentek. Kicsit
távolabbról lovak patája jelezte a nyeregben folytatott harci
küzdelmet. Bár nem az ünnepélyes uniformisban díszelegtek,
egységes színű gyakorlóruhájuk lenyűgözte a lányt.
Válaszadása végén, tanára lelkesen bólogatott, majd folytatta
kiselőadását.
– Igen, valóban, de fel kell hívnom a figyelmét…
Gigi mélyen, de annál meggyötörtebben sóhajtott fel, majd újra
Tercsényi tanár úr mondandójára igyekezett koncentrálni. Megint
csak sikertelenül, mivel gondolatai a kezében forgatott gyűrű körül
kalandoztak.

Ú
 Az eszét se tudta már, mikor kapta az édesapjától. Úgy élt benne,
hogy családi ereklyeként őrizték a többi felbecsülhetetlen értékes
ékszerrel együtt. A nyakékek és csillogó drágakövek fényében, ez az
egy gyűrű volt, mely megragadta figyelmét. Az első perctől különös
misztikával vonta körül, és apja játékos kitalált meséi is csak
erősítették az alaptalan szövevényes álomban.
Mai napig kívülről tudta a mesét, melyet apja oly sokszor
elmondott az esti lefekvéseknél. A történet, ami egy távoli
szigetország hercegéről szólt, a gyűrű tulajdonosáról, aki fiát messzi
országokba küldette, hogy tapasztalatra és önbecsülésre tegyen
szert. A fiú, aki ezzel a gyűrűvel bizonyítja hűségét őseihez,
rátermettségét és valódi származásának létét. A gyűrű maga volt a
megváltás az ifjú számára, hiszen nem csak egyszerű tájképet –
birodalma látképét – rejtett magában, hanem fejjel lefelé nézve jól
kivehető volt a szárnyát kiterítő kecses griffmadár alakja, mely
tekintélyt és tiszteletet parancsolt maga után. Méltóságteljes
smaragdzöld drágakőből kirakott, fékezhetetlen
kiszámíthatatlanság, de egyben könyörületesség is megbújt, amely
mindig az igazság oldalán állt. A griffmadár testének arányos
árnyalására rubintköveket és gyémántot használtak.
Gigi arcára mosolyt csalt a lovagi korba illő kitalált mese, és
mégis lenyűgözte, hogy milyen sokáig tudott hinni benne. Míg
gyermekként a vele egyidős társai babákat vonszoltak maguk után,
ő megszállottként hordta mindenhová magával az ékszert, kabala
gyanánt. Vigyázott rá és óvta, titkos zsebeibe rejtette, mint ahogyan
most is a drága muszlinból és selyemből készített ruhája fodrai közé
dugta.
Mialatt a Lajtói kastély arborétumának kis parkjában hallgatta
tanára monoton előadását, különös rigószerű trilla ütötte meg a
fülét. Agya lázasan járni kezdett, majd végső megoldásképpen
talányosan félbeszakította a férfit.
– Tercsényi úr, bocsásson meg, de nem tarthatnánk pár percnyi
szünetet, hogy azután újult erővel hallgathassam tovább filozofikus
gondolatvilágát?
– Oh – jött zavarba a férfi. – Én kérek elnézést, ha ennyire
belemélyedtem volna feltörő eszméimbe. Természetesen néhány
pillanatnyi szünet csak hasznunkra válhat – fordult meghajolva a
lány felé, mire Gigi kapva a lehetőségen, felpattant a kispadról.
– Akkor itt találkozunk – azzal sietősen meghajolt. – Kérem,
grófkisasszony, ne menjen messzire… nagyon kevés idő áll a
rendelkezésünkre, és még annyi mindent szeretnék megosztani
önnel…
– Természetesen, Tercsényi úr. Kérését figyelembe véve, észre
sem fogja venni távollétemet. – Gigi olyan bájosan mosolygott a
férfira, hogy az teljesen elolvadt jól neveltségétől. Ám a lányhoz
közelálló bármely személy azonnal tudta volna, hogy valami
rosszban sántikált.
– Drága leány, kérem, vigyázzon magára amíg kiszellőzteti a fejét.
– A férfi óvó intése túl nyájas volt Gigi számára.
– Igyon egy kávét ez idő alatt, Tercsényi úr – ajánlotta a férfinak a
lány, majd kecsesen megfordult, és tanárával ellentétes irányba
indult.
Nem akarta megvárni, hogy Tercsényi utána szóljon. Mire
magántanára bármi utasítást adhatott volna neki, felkapta
abroncsszoknyáját és a kert sűrűbb fasorai felé indulva eltűnt az
egyik bokorban. Ügyesen elsomfordált a lombos fák alatt, mialatt
élvezte árnyékos szépségüket. Huncut mosollyal az ajkain alaposan
körbenézett, nem követi-e valaki, majd egyetlen nekiiramodással
letért a gyönyörű ösvényről, és begázolt az egyik buja tujasor közé.
– Mi tartott ilyen sokáig? – zörrent rá a tőle pár évvel idősebb
lovászfiú, ahogy a lány a látóterébe került.
– Nem olyan könnyű elszabadulnom Tercsényi úrtól, mint azt
reméltem – füstölgött Gigi.
– Ha nem figyelsz oda, kiesel a formádból – nevetett Noel.
– Mondtam én neked, hogy károdra válik a zárda. A sok apáca
közötti élet, a szent hivatás lustává tett téged.
– Ha most nálam lenne apám egyik kardja, móresre tanítanálak –
morcogta Gigi, de mondandója végére ő is elnevette magát.
– Ki mernék állni veled, mert mintha a kardforgatás rejtelmeiből
is felejtettél volna – kötekedett tovább a fiú.
– Szégyen tőled, ha csak azért mersz kiállni velem, mert tudod,
hogy valamicskét felejtettem a zárda falai között.
 – De ne verd nagydobra a hencegésedet – kérte kihívóan Noel.
– Félted a lovászbecsületedet? – nevette ki Gigi. – Neked lassan
már az sincs, amióta elkötötted apám egyik legjobb lovát.
– Az is te miattad volt – fortyant fel a lovászfiú, hiszen igencsak
csorba esett a büszkeségén az eset alkalmával.
– Fogadtunk, és te veszítettél – emlékeztette a lány lelkesen.
– Három kör járt a vesztesnek apám egyik legszilajabb lován.
Nem kértem túl sokat, vagy igen?
– Jobban jártál volna a csókkal, amit én kértem tőled – enyhültek
meg Noel szürke szemei.
– Na, még csak az kellett volna! – háborodott fel a lány. – Egy
testvéri csók! No hiszen! A fenekeden a tojáshéj, de azon jár az eszed
hogyan csábíthatnád el a Lajtói birtok urának lányát. Azt ki kell
érdemelni! – gonoszkodott a fiúval. – Majd, ha huszárként állsz
elém, akkor talán meggondolom, hogy engedem-e azt a csókot –
közölte nőies kecsességgel.
– Ti nők, mind egyformák vagytok – legyintett rá Noel.
– A lovászfiúk sem különbek – vágott vissza a lány, mire
egyetértőén összenevettek. – Egyébként meg, olyat nem csókol meg
az ember, aki a játszópajtása és úgy tekint rá, mint a bátyára.
– Ezek szerint Mersét is a testvérednek tekinted?
– Annak ellenére, hogy nyámnyila és szóba sem áll velem, csak ha
Végtelentó kéri rá – fújtatott Gigi –, azt sem tudom, melyikőtöket
válasszam férjnek – kacagott fel.
– Egyikünkkel sem járnál jól – nevetett vele Noel, ám volt valami
fájdalmas megalkuvás a hangjában. – Csoda lesz, ha bárki megfelel
majd a te szeszélyes igényeidnek.
– Na, ezért nem megyek én férjhez! – közölte félvállról a lány –
Tökéletesen jól érzem magam így, és a papa sem bánja.
– Hiányozni fogsz, most, hogy elutazol – tört elő a lovászfiúból.
Hatalmas bátorságra vallott tőle, hogy ezt ki merte mondani.
– Te is nekem, de hamar elszállnak az évek, és akkor újra
hazatérek. Addig meg, majd kibírjuk valahogy – biztosította Noelt.
– Gigi, ugye nem felejtesz el? – kérdezte a fiú reménykedve.
– Miért tenném? – mosolygott rá káprázatosan a lány. – De csak
akkor, ha megígéred, hogy huszár leszel, és amíg odavalók,
összetöröd egy csomó fruska szívét.
– Csak így kerek a történet – ragyogtak fel a galambszürke
szemek.
– Mondtam én neked, hogy a huszáregyenruha láttán ájuldoznak
a lányok. Ha majd te is huszár leszel, előnyt kovácsolhatsz belőle
akármerre jársz – bíztatta lelkesen Gigi. – Amint hazajövök,
beszámolsz nekem a nőügyeidről.
– Már megbocsáss, de huszár ilyet nem tesz előkelő hölgy
társaságában – közölte vele dacosan Noel, és hangot adva
kijelentésének, felszegte az állát.
– Előkelő hölgy? Na, ne nevettess! Lehet, hogy mások szemében
én grófkisasszony vagyok, de neked a gyermekkori játszópajtásod.
Együtt nőttünk fel, az a minimum, hogy elárulod nekem, hogyan
csábítanak a Lajtói huszárok – követelte ki önzőén a lány.
– Igazad van, de csak akkor, ha te arról mesélsz majd, milyen egy
igazi bécsi bál, ahol a ficsúrok körbeajnározzák a nemes hölgyeket –
vetette fel a kompromisszumot a lovászfiú.
– Megegyeztünk. Legalább megtapasztalhatod, hogy csorgatja a
nyálát a sok bugris nemes – vágott grimaszt Gigi enyhe undorral az
arcán. – Istenem! Mit kell majd nekem elviselni egy-egy ilyen
estélyen?
– Nem szeretnék a helyedben lenni – mondta vidáman Noel.
– Nos, mindegy! Ez papa kérése, és én nem mondhatok neki
nemet, még ha egy időre hátat is kell fordítanom a Lajtói
huszároknak – közölte beletörődőén, majd más témára tért. – Na,
történt valami említésre méltó? Valami újdonság? Valami
huszártörténet? – Gigi borostyánszínű szemei kalandra készen
megvillantak.
– Ha engem ezért elkapnak, keményen megütöm a bokámat! –
morogta a vékony testalkatú Noel.
– Ne aggódj, majd azt hazudom, hogy épp vissza akartál kísérni
Tercsényi úr előadására, mivelhogy eltévedtem az arborétumban.
Kegyes hazugság lesz, de mind a kettőnket ki fog húzni a bajból.
Nyugodj meg, mindent előre elterveztem. Az az öntelt Tercsényi fog
apámtól elnézést kérni, amiért nem vigyázott rám jobban. Istenem,
de unom a fejtegetéseit! Mintha egy majmot csodálnék az
állatkertben. – Hangja vidámsággal és felszabadultsággal volt tele,
ám hamarjában észbe kapva gyanakvóan a fiúra emelte nemesi
tekintetét. – Ugyan, mióta vagy te ennyire ijedős? Máskor sokkal
nagyobb galibákat is okoztunk, mégsem féltél annyira a büntetéstől,
mint most!
– Akkor még nem tudtam, hogy édesapád egyik legjobb
huszártisztje ide látogat a kiképzési központba, hogy magával
vigyen pár ifjút a Lajtói huszártestőrségbe – mondta ti Noel egy
szuszra, és mégis tele izgatottsággal a hangjában. – Tudtad, hogy
saját maga képezi ki a testőröket?
– És akkor mi van? – Gigit hidegen hagyta a dolog, ám annál
jobban bosszantotta, hogy a fiú, rajongással telve beszélt a Lajtói
huszárok közül, az egyik tisztről.
– Nem érted? Saját maga foglalkozik a testőrség tagjaival!
– Ja, a testőrség – legyintett Gigi, bár nagyon is tisztában volt vele,
mennyire nagy megtiszteltetésnek számított bekerülni a Lajtói
huszártestőrségbe.
Egy katona számára nemhogy maga volt a kuriózum, de
dicsőségei között a legmagasabb kitüntetést jelentette. A Lajtói
huszártestőrség tagjai mindig különleges bánásmódban részesültek,
mivel ők voltak hivatottak megvédeni a Lajtói családot. Amilyen
kegyeletteljes volt az életük, annál keményebb a kiképzésük. Ha
valaki bekerült közéjük, az biztos, hogy erőt próbáló kiképzést
kapott, és a legjobbakkal harcolhatott egyvonalban, vagy akár
döntőbíró is lehetett egy-egy katonai ügy során. A testőrségnek
mindig, és minden körülmények között szava volt, még sokszor
Lajtói Murél parancsával volt egyenlő, és tiszteletet övező
megjelenésük.
Mint mindenki, Gigi is sokat hallott hőstetteikről, megnyert
csatáikról, magányos farkasként tomboló erejükről. Ismerte
legendáikat, tudott minden történetről, ami őket övezte és misztikus
lényekké varázsolta, de a mai napig egyetlen Lajtói huszártestőrrel
sem találkozott. Talán ezért hitte azt hosszú éveken át, hogy ezek a
huszártestőrök nem is léteznek, hanem az ifjú huszárok lelkének
ápolására lettek kitalálva. Azt gondolta, ők a példaképek, akikké
válni akartak a huszárezredekben szolgáló katonák. Ám maga sem
tudta miért, remegni kezdett a gyomra és hevesebben verni a szíve
arra az eszményi lehetőségre, hogy végre ő is személyesen
találkozhat ezekkel a délceg testőrségi tagokkal. Női fortélyai
segítségével ügyesen palástolta Noel előtt lelki izgatottságát.
– A testőrség! – javította ki sértődötten a lovászfiú.
– Persze, persze – legyintett újra türelmetlenül a lány, és talán
jobban várta ezt a találkozást, mint maga Noel. – A Lajtói
huszártestőrség – gúnyolta ki emelt hangon a messze földön, és más
országokban elhíresült katonákat. – Ki is az a tiszt, akinek az
irányítása alatt van most a Lajtói testőrség? – vonta fel érdeklődve
íves szemöldökét a lány, és Noellel egyszerre indultak meg a főút
felé.
– A sárospataki kastély századosa, Roland huszártiszt! – A fiú
szürke szemének dicső fényében látszott mennyire magasztalta a
férfit, miközben barna haja megcsillant az intenzív napsütésben.
Gigi kissé rosszallóan vette tudomásul Noel rajongását a
százados iránt, akit látszólagosan Istenként tartott számon. A lány
sokat hallott már a százados és a sárospataki huszárok hőstetteiről.
Apja Sárospatakon helyeztette el Rolandot, fiatal kora ellenére. Azt a
kastélyt tekintette birodalma központjának, mivel a centralizmus
híve volt, így azt az elvet vallotta, hogy összevont vármegyéinek
szívét kell erősíteni, hogy birodalma biztos talajon álljon. Ez a
dobogó szív, pedig nem volt más, mint a Lajtói sárospataki kastély,
és a körülötte álló huszárkaszárnyák.
Roland csapatával könnyedén a segítségére tudott sietni
bármelyik huszárseregnek, ha azt az összevont vármegyék érdeke
kívánta. Úgy tartották, veszélyes, és nincs félelemérzete. A kis
uradalomban élők többsége rajongott érte, másrészük félelembe
ötvözte csodálatát. Mindig véghezvitte a parancsokat és állandóan
győzedelmeskedett az ellenség felett. Villámgyors gondolkodása a
legtapasztaltabb huszártisztet is zavarba ejtette és meglepte. Kétszer
ugyanazzal a taktikával sohasem támadt.
Az a pletyka járta, hogy csöndes heteken, vándorcigányokkal
rótta az út porát, akik megtanították a késsel bánni. Azt rebesgették,
hogy azok a férfiak tartoztak a barátai közé, akikkel Sárospatak
kastélyának huszárintézményét igazgatta, és akik a Lajtói
É
huszártestőrség tagjait is képezték. Érdeklődése sokrétű és nyitott.
Minden érdekelte, amiből tapasztalatot szerezhetett, vagy
tökéletesíthette fizikai tudását és szellemi szintjét. Bárhogyan is volt;
Murél kedvenc tisztjei közé tartozott, ezáltal a vármegyék lakói
tisztelettel adóztak neki.
A fiatal százados hatéves kora környékén került a Lajtói birtokra,
és lovászfiúként kezdte, akárcsak számos huszárnövendék. Murél
fontosnak tartotta, hogy a huszárnak szánt ifjak neveltetése egészen
fiatal korban megkezdődjön. Az alapító számára nem létezett
társadalmi különbség. Elvei szerint a mindenre elszánt huszár nem a
társadalmi helyzettől függött. Az egyenjogúság elvén bárkiből
lehetett huszártiszt, vagy vármegyén belül kihelyezett kastély
kapitány és tartományi százados. A feladat mindössze az volt, hogy
végig kellett járnia a ranglétrát, és ügyelnie kellett arra, hogy ne
essen vissza. A kiképzés nehéz volt, és a legtöbb tiszt harmincas
éveinek elején érte el katonai hivatásának csúcspontját. Azzal, hogy
Roland huszonhat évesen már magas posztot töltött be, ez pedig az
újonc huszárok számára példaértékű volt. Mindezek ellenére bárki,
bármikor csatlakozhatott a huszárszázadhoz, kitétel soha nem volt.
Ügyességén és talpraesettségén múlott besorolása.
Bár Gigi születése óta tudott a férfiról, de sohasem nyílt rá
alkalom, hogy találkozzanak. Roland neveltetését nyolcéves korától
az akkori sárospataki kastélyban élő századosra bízták, és hosszú
ideig nem is tette tiszteletét a tokaji Lajtói kastélyban. Évekkel
később Gigi is elkerült Tokajból, és amióta hazatért szintén nem
adódott lehetőség rá, hogy találkozzanak. Mivel a bálokon még nem
vehetett részt, és a szomszédos vármegyék is békésnek mutatkoztak,
Roland, a huszárbarátaival újra a cigányok, és Szerbföld, Laborc
királynak legkisebb gyermekének, Dominik hercegnek élvezte a
vendégszeretetét. Szintén csak ködös mendemondák hirdették, hogy
a két férfi együttesen összefogva, milyen nagyvilági dolgokba
keveredett. Hírhedtek voltak, akárhol megfordultak a kontinensen,
legendájuk memoárja csak nőttön-nőtt. Nem volt meglepő, hogy az
időnként egyesült maroknyi sereget Szellemlovasoknak hívták.
Nevüket néhol félelem, máshol óvatosság ötvözte, de nemes
cselekedeteikkel kivívták a különböző társadalmi osztályok bizalmát
és tiszteletét. Ha hinni lehetett a szóbeszédeknek, barátságuk
gyermekkorban kezdődött, amikor is Laborc király pár évre, szintén
a sárospataki százados gyámsága alá helyeztette kisebbik fiát. Azt
tartották, hogy ha valakiben, hát Roland egyedül Dominikban bízott
vakon és önzetlenül, mivel mély és őszinte barátság kötötte őket
egymáshoz.
– Te tényleg vele akarsz menni? – biggyesztette le íves ajkait a
lány.
– Ha magával visz, olyan kalandokban lehet részem, mint még
soha! – lelkesedett Noel.
– Szóval, amiket mi csináltunk végig, az neked bakfitty? – Gigi
vérig volt sértve.
– Ne mondj ilyet! Igenis élveztem, mint ahogyan te is! De Roland
huszárszázadossal más egy kaland, más egy csata! Ott férfiként
küzdhetek, huszárként cselekedhetek. Talán beválaszt a Lajtói
huszártestőrség tagjai közé, és akkor kitárul előttem a világ. –
Köztudott volt az ifjoncok között, mindannyian azért versengtek,
hogy Roland huszárszázados szárnyai alatt váljanak igazi katonává.
– Egy jól irányzott balegyenessel én a csillagokat mutatom meg
neked – űzött gúnyt a fiú lelkesedéséből Gigi, de Noel csak elnézően
mosolygott rá. – Miért nem jó neked itt, velem? Kivel fogok
gyakorolni, ha hazatérek?
– Te holnap elutazol Bécsbe, de én itt maradok! – felelte dacosan.
– Ha képzett huszártestőr lehetnék, akkor állandóan a közeledben
tartózkodhatnék. Én védenélek – tudatosult benne a felismerés,
mialatt galambszürke szeme álmodozva csillogott a messzeségbe. –
Hiszen a Lajtói huszártestőrség azért van, hogy téged és édesapádat
védelmezze. Saját bejáratú testőröd lennék – fejtette ki a fiú, mély
tisztelettel adózva a huszároknak.
– És aludhatnál a szobám küszöbén – kuncogta Gigi, ahogy
elképzelte a jelenetet, ám amint Noel megrovóan rápillantott, ő is
elkomolyodott. – Nos, az valóban jó lenne – gondolt bele aztán
vegyes érzelmekkel.
– Méghogy jó? – dorgálta le Noel. – Egyszerűen fenomenális! A
testőröd lehetnék, és vigyázhatnék rád a nap huszonnégy órájában.
Gigi, senki nem vonna minket kérdőre merre járunk, hol
csavargunk!
– Tudok magamra vigyázni! Ne kezd te is – zsörtölődött a lány, és
dacos gőggel felvetette az állát.
Vegyes érzelmekkel fogadta a fiú atyáskodását. Másrészről már
elege volt, hogy akármerre ment, minden lépéséről be kellett
számolnia édesapjának, aki azonnal rendelt mellé valakit. Egyszerű
elővigyázatosságból.
– Nyugodj meg – kérte lehiggadva Noel. – Nem is úgy értettem –
makacskodott. – Csak az ékes egyenruha, a díszes menet…
Kísérhetném a hintódat, amikor bálokba, vagy színházba jársz.
– Noel! – zörrent rá Gigi, de azért meg tudta érteni
nagyravágyását. Talán, ha ő is fiúnak született volna, ugyanezekért a
kegyekért harcolna. – Mikor érkeznek? – hagyta figyelmen kívül a
fiú előtörő konokságát a lány.
– Nem tudom. Sosem pontosít Roland százados, szerintem azért,
hogy ne várják őket. Mindig kiszámíthatatlan, de kétszer sosem
cselekszik ugyan úgy.
– Valóban érdekes – biggyesztette le formás ajka szélét Gigi, és
nem tudta megérteni, hogy lehet ennyire rajongani egy
huszártisztért.
– Inkább ravasz, mint a róka, és kecses akár egy tigris! Csodálatra
méltó huszártiszt. Majd te is meglátod, hogy mennyire. Állítólag a
lábai előtt hevernek a nők.
– Na, ne mondd – fintorgott a lány. – Ez esetben kivétel leszek. Az
én ruhámat nem fogja bepiszkítani a koszos csizmájával, mert nem
vetem magam a lábai elé, az már egyszer biztos – jelentette be szánt
szándékkal.
– Ugyan már, Gigi! Te is csak nő vagy! – intette Noel.
– Ez még nem jelenti azt, hogy behódolok egy huszárnak.
Ráadásul a Lajtói huszártestőrség feje, na, az kéne még nekem, hogy
pont mellette végezzem, amikor se rangja, csak a papa zsoldja!
Többet érek én annál, hogy egy ilyen huszárral adjam össze magam
– prüszkölte feldúltan, és így láthatatlanul is nagyon orrolt a férfira.
– Micsoda arcátlanság! Nekem bécsi udvarlóim lesznek, a
huszártestőrség pedig azért lesz hivatott, hogy megóvjanak a
neveletlen kérőktől.
– Ezért leszek én a testőröd, majd én óvlak és védelmezlek! Senki
nem kerülhet a közeledbe büntetlenül… Ott jönnek! Ott, a
bekötőúton! – kiáltotta teljes extázisbán Noel. Még mindig gondjai
voltak az önfegyelmezéssel, ezért vele egykorú társai kiközösítették
maguk közül zabolátlan természete miatt. Gigit viszont egyáltalán
nem zavarta ez a jelenség. – Nézd a tartásukat! Nézd a határozott
lépésüket, és azok a lovak! – áradozott és le sem bírta venni
tekintetét a huszárokról. – A kardjaik igazi nemesacélból készültek,
és nézd, milyen ezüstösen csillognak a nap fényénél. – Kezét
kinyújtotta, és mutatóujját a messzeségbe irányította.
– Biztos nagyon nehéz lehet – feleselt Gigi, és hozzá egy nem
kívánatos, illetlen fintort is vágott.
Sietősen észbe kapott, és sandán a fiúra pillantott, de
szerencséjére Noel nem vette észre grimaszos megnyilvánulását. A
fiú megbabonázva figyelte a huszárokat.
A messzeség végeláthatatlanul tárult eléjük. A látóhatárt nem
lehetett beazonosítani azon a helyen, ahol éppen álltak. A kis
dombról, ahová felkapaszkodtak, szerteágazó kilátás nyílt a
távolabbi főutakra, és arra a bekötőútra, ami a kastély udvarára
vezette be a vendégeket. A kavicsos út menti tölgyfasor nemes
eleganciával kísérte az érkezők útját. A fatörzsek között a tokaji hegy
oldalában lustán elnyúló szőlőskert kínálta bájait. Gigi imádta ezt a
helyet, és elég sok időt töltött itt Noel társaságában.
Mélyet szusszant és rászánta magát, hogy alaposan megnézze
magának a díszes vonulást. Nem értette mire ez a nagy felhajtás, de
nem akarta még jobban magára haragítani Noelt azzal, hogy nem
vesz tudomást a látványosságról. Nem akart a fiúval pont elutazása
előtt egy nappal összeveszni, az csak nyugtalanságot és lelkiismeret-
furdalást okozott volna neki az elkövetkező évek folyamán. Ő pedig
kedvelte annyira Noelt, hogy ne bántsa meg naiv szeszélyessége
miatt. Ám mielőtt a lány szemügyre vehette volna a daliás, és
büszkén vágtató huszárokat, legfőképpen Roland huszártisztet a
csapat élén, sajnálatos módon, Tercsényi tanár úr hangja dörrent fel
a hátuk mögött.
 – Lajtói grófkisasszony! – kapkodta a levegőt kifulladva, de egy
csöppet sem gátolta meg abban, hogy ne szidja meg Gigit. – Legjobb
tudomásom szerint, pár röpke percről volt szó! Kénytelen leszek
jelenteni engedetlenségét kedves édesapjának az óra végén –
közölte, és magasba emelte arisztokrata orrát.
– Tegye meg akár most! A világért sem akarom visszatartani –
vont vállat unottan Gigi, és két okból is haragudott a tanárra. Az
egyik ok elviselhető volt, bár nem éppen találó, mivel Tercsényi
tanár úr kikötésére, kénytelen volt ruhát viselni tanítási idő alatt, ami
ráadásul nehéz abroncsszoknyából állt, de azt már végkép képtelen
volt eltűrni, hogy emiatt a pöffeszkedő alak miatt lemaradjon
Roland huszárszázados megérkezéséről.
– Ez aztán mindennek a teteje! Ez kérem… ez kérem, egy
förtelem, egy borzadály! Így kérem nem viselkedhet egy
grófkisasszony – tört ki Tercsényi. – Nem tűrhetem tovább! Most
azonnal közölnöm kell a helyzet jelentőségét mélyen tisztelt
édesapjának! – Azzal sarkon fordult, és elviharzott.
– Bizonyára szívesen fogadja önt! Pöffeszkedő hólyag! – kiáltott
utána hölgyhöz nem méltóan a lány, és egy vállrándítással
elintézettnek tekintette az ügyet.
– Gigi, segítened kell, hogy bejussak a csapatába – rázta meg a
fehér muszlinruha ujját Noel.
– Mit tehetek én érted? – kérdezte mindenre készen az ifjút,
mialatt pillanatok alatt elfeledkezett tanáráról. – Tudod jól, hogy
nem tudok szólni az érdekedben. Papa nem engedné, hogy az én
befolyásom hatására juss be a Lajtói huszártestőrségbe.
– Ezzel tisztában vagyok, de ha egy kicsit gyakorolhatnám a
kardforgatást, minden más lenne. Délután díszszemle lesz, jó
formában kell lennem! – nézett esdeklően a lányra. –
Megmutathatnám, mit tudok, és sikerrel is járhatnék. Magával vinne
a százados Sárospatakra. – A tudatba annyira beleélte magát, hogy
hangja izgatottan fulladt el.
– Rendben van – adta meg magát Gigi. – Ha valóban ilyen fontos
neked ez az egész, akkor egy percig se késlekedjünk – ajánlotta. –
Segítek neked, hogy a legjobbat hozd ki magadból azon a bizonyos
válogatáson – egyezett bele megadóan.
 – Gigi, te vagy a legdrágább tünemény! – Noel pár percre úgy
magához szorította, hogy a lány alig kapott levegőt, és amikor a fiú
hirtelen elengedte, megszédült a gyors fordulattól.
– Azért ennyire ne legyél hálás, még nem vagy benne a
testőrségben! – Tenyerét a lovász mellkasának feszítve igyekezett
távol tartani magától Noelt. Nem kívánt még egy ilyen kirohanásnak
a középpontjába kerülni.
– Át kell öltöznöd – nézett végig rajta Noel. – Vagy ebben a
ruhában akarsz edzeni? – képedt el, ahogy Gigi szeméből kiolvasta a
választ.
– Most, vagy soha! Mivel valószínűnek tartom, hogy’ alig néhány
óra múlva apám haragjával kell szembenéznem Tercsényi miatt. A
vele járó körülményeket nem is említve – vázolta fel. – Ha pedig
megtörténik, hogy magához hivat, vajmi kevés időnk lesz arra, hogy
gyakoroljunk. Alapos elbeszélgetés fog majd rám várni, azután
szobafogságot kapok holnapig. Egyedül Végtelentó jöhet majd a
szobámba, de ő is csak azért, hogy ellenőrizze a becsomagolt
ruháimat. Nos, ha ezt akarod, nem bánom, megyek és átöltözök –
közölte erőteljesen, de számított a fiú reakciójára.
– Tényleg jobb, ha nem mész vissza most még a kastélyba –
sóhajtott megadóan, ahogy maga is belátta a helyzeteket. – Ha
bűnhődsz, én veled bűnhődök! – jelentette ki elszántan Noel.
– Menjünk az arborétum másik végébe, ahol sűrű a növényzet.
Ott nyugodtan tudunk vívni. Amíg kissé átalakítom a ruhámat,
hozd el a kardokat, de vigyázz, hogy senki meg ne lásson! –
tanácsolta lelkesen a fiúnak.
Annyira belemélyedtek a kardforgatás rejtelmeinek átismétlésébe,
hogy észre sem vették, mint repült el másfél óra. Az sem tűnt fel
számukra, hogy a kastély ura mérhetetlen aggodalommal és tajtékzó
dühvel kezdte el kerestetni egy szem leánygyermekét.

A huszárszázados hamar rátalált a párosra. Ösztönösen tudta, hol

érdemes utánanézni egy ifjúnak és egy kíváncsi természetű,
fékezhetetlenül akaratos grófkisasszonynak. A látszat amellett szólt,
hogy a két fiatal felismerte egymás iránti vonzalmukat, és a
legeldugottabb helyett választották, hogy felfedezzék egymás testét.
Nem eshetett csorba a lány tisztaságán, ezért valóban minden perc
számított. A férfi mégsem akarta felvázolni a gróf előtt ezeket a
reális tényeket addig, amíg valóban meg nem győződött logikus
gondolkodásának valóságáról.
Egyben úgy vélte, még mindig jobb, ha ő talál rá a párocskára,
mint valamelyik vihogó szolga, vagy keménykötésű huszár, aki a
lovászt igencsak megregulázná, a grófkisasszonyt meg mélyen
elítélné. Roland nem akart beleavatkozni a keresés önfeledt
pillanataiba, viszont annyi furcsaságot hallott már a Lajtói uradalom
egyetlen különc örököséről, így mivel lehetőség is nyílt rá, nem tudta
megállni, hogy kapjon a kínálkozó alkalmon.
Mindenre fel volt készülve, még arra is, hogy közbeavatkozva
megakadályozza a grófkisasszony jóhírének és erkölcsének romba
tiprását. Szolgálata abban a percben elkezdődött, amikor pompás
arab telivérével áthaladt a kastély bejáratának kovácsoltvas kapuján.
Hiszen Murél gróf azért küldetett érte, hogy féltve őrzött drága
kislányát Rolanddal, és magas fokon képzett huszárjaival kísértesse
a bécsi leányneveidébe. A Lajtói huszártestőrség végtére is azért jött
létre, hogy a családot szolgálja, felügyeljen a biztonságukért, minden
körülmények között. Könnyű galopp sétának ígérkezett a dolog, a
legádázabb és túlélhetetlen harcokhoz képest, Roland mégis résen
volt, és nem volt hajlandó alábecsülni a rábízott testőri feladatot.
Úgy tervezte, másfél nap alatt megjárja az utat, és maximálisan
teljesíti a gróf parancsát.
Lajtói Emese Abigél grófkisasszony szépségét gyakran emlegették
a huszárok maguk között. Roland mindezt állandó fejcsóválással, és
nemtörődöm stílussal fogadta. Csak mosolyogni tudott azokon a
huszárokon, akik mélységes tisztelettel adóztak a lány kegyeinek.
Nem egy nővel volt már dolga, hiszen bármerre is jártak, a
huszárruha megtette a hatását, és könnyedén megnyitotta előtte a
női szíveket, az odaadó kéjsóvár öleléseket. Bár a huszárruha
ellenére is tisztában volt vonzerejével, és ezt jól kamatoztatta a
szebbik nem csábításában.
Magabiztossága sosem hagyta cserben, és ez most sem öltött más
formát. Ám, amikor szeme elé került a két ifjú, lábai földbe
gyökereztek, ahogy tekintete megpihent a lányon. Percekig nem tért
magához, és csak a grófkisasszonyra irányult minden figyelme. A
lovász talpraesett kardforgatói tudománya és a kert szépsége
egyszerűen a semmibe veszett Gigi tündöklése mellett. Ragyogása és
belsejéből fakadó nőies mivolta rabul ejtette és láthatatlan láncokkal
kötötte magához a férfi szívét. Hosszú pillanatig képtelen volt másra
koncentrálni. Lajtói Murél gróf leánya valóban gyönyörű teremtés
volt.
Gigi érzékeny bőre gyöngyházfényben tündökölt a tavaszi
napsütésben. Bár ruhája itt-ott szakadozott, Roland azonnal rájött,
hogy a lány szándékosan hasította fel az abroncs szoknyáját, a
könnyebb mozgás érdekében. Lerítt róla, hogy nem érdekli az a
fényűzés, az a gazdagság, amiben élt és amivel édesapja
körülajnározta. Félelmetesen ügyesen bánt a karddal, a testmozgás
közben teljesen kipirult, amitől még bájosabbá vált ovális arcocskája.
Borostyánszínű szeme, az erdő mélyén lakozó őzgidát idézte fel a
huszárban. Laza kontyba tűzött hajából néhány tincs elszabadult és
ruganyos misztikával táncot jártak a lány minden egyes fordulatára.
Fürtjeinek mélyvörös színe az őszi avar varázslatosságát idézte fel a
huszártisztben, mialatt heves vágy öntötte el arra a tudatra, hogy
vajon milyen lehet a ragyogó hajzuhatag illata.
A lány felszabadultan és gondtalanul vívott csatát az ifjonccal.
Mosolya ártatlanul, de annál kihívóbb egyediséggel szólt a fiatal
férfinak. Roland szíve hevesebben kezdett verni, mialatt eljátszott a
gondolattal, hogy pár év múlva ez a lány mennyire elbűvölő nővé
érik majd. A férfi ágyékába csillapíthatatlan vágy költözött, amint
újabb elismerésként átjárta egész lényét, hogy mire lesz képes ez a
tündér, ha ráébred saját természetes szépségének varázsára.
Veszélyes fegyvert adott Gigi kezébe a természet, és nem lehetett
tudni, hogyan fogja kihasználni. Alakja formás volt, de még nem
teljesen gömbölyded. Fiatal kora ellenére belső kisugárzása azonnal
magára vonta a férfiak pillantását, és meg is tudta tartani
érdeklődésüket.
Az ifjú katona támadt, és finoman megragadva a lány karját,
játékosan kipördítette ellenfelét. Önfeledten felkacagtak, amitől
Rolandot megmagyarázhatatlan düh öntötte el. Olyan érzés volt ez,
amit eddig még sohasem tapasztalt. Féltékeny volt, még akkor is, ha
ezt jelen pillanatban nem volt képes bevallani önmagának. Nem
habozott tovább, hirtelen felindulásból rontott a pár közé, és
kirántva hüvelyéből fegyverét, mindkét kardot a földre ütötte
pihenő állásba. Ezzel vetett végett a gyakorló küzdelemnek.
A hatás nem maradt el, ahogy meglepett, viszont annál vádlóbb
szempárok kereszttüzébe került, ám ő ehhez már hozzá volt szokva.
A lovászfiú arca azonnal holt sápadttá változott, amint felismerte a
huszártisztet, míg a lány dölyfös haraggal állta a smaragdzöld
szemek kifürkészhetetlenségét.

Gigi meghökkenve vette tudomásul egy harmadik penge

közbeavatkozását vívásukba. Lenézett a fegyverre, így jelezve a
férfinak, hogy semmi tiszteletet nem tanúsított irányában. Azonnal
felismerte a nemesacél szépségét, amiből a huszártisztek kardjai
készültek. Tekintetével követte a kifényesített éles penge ezüstös
csillogását, egészen a kard markolatáig. Az időt és harcokat álló
anyag védte a tulajdonosa kézfejét. A megmunkált forma és a
beleolvasztott főnemesi címer a Lajtói vármegyét hirdette.
Markolatát erős, határozott férfikéz tartotta.
Pillantása a kifényesített fekete lábszárig érő csizmára esett. A
sarkantyú aranykaráttal volt bevonva és a címerből kiemelt
szőlőfürtöt formázta meg. Gigi azonnal rájött, hogy a kardpengék
csattogása tompította a férfi sarkantyúinak összeverődő zaját, és
elütötte katonás lépteinek moraját. Ezért érte váratlanul őket a
közbeavatkozás. A csizmájában hófehér ellenzős nadrág végződött,
amely almazöld színű zsinórozással és vitézkötéssel volt díszítve,
kiemelve ezzel a férfi keskeny csípőjét. A ruha alatt kemény
lábizmok feszültek. A combokra hibátlanul simult a nadrág anyaga.
Az övhöz, a huszár bal oldalán lapult a kard tokja, alatta pedig a
huszárpisztoly. A nadrágot egy árnyalattal sötétebb, de zöld színű
anyagból készült atilla{1} követte, melynek zsinórozása fehér, és
arany színek pompájában tündökölt. Gombjai szintén aranykarátban
fénylettek, felületükön megcsillant a Lajtói vármegye címere. Az
anyag lágyan simult viselője felsőtestéhez, hogy kiemelje a lapos, de
annál edzettebb hasat, a domborodó mellizmokat, melyek
összességében arányos felsőtest bontakozott ki. Az atilla mintázata
hasonlított a vitézkötéshez, de nem ragaszkodott a forma teljes
kibontakoztatásához. Felette, mente{2} emelte ki viselője széles vállát.
Zöld színe és hófehér gallérja pompázatos egységet képezett. A
díszegyenruha néhány órányi lovaglás után is makulátlanul, és
kikeményített élekre vasalva állta viselője megpróbáltatásait.
A zöld alapon fehér és arany zsinórozással ékesített huszársapka,
aranyszőkén göndörödő tincseket rejtett. A tekintet szívósságot
sugárzott. Az állon apró gödröcske tette sármossá a nemesi arc
vonásait, míg az érzékien telt ajkak elgyengítették a női szívet.
Mégis, ahogy Gigi elnézte a huszár arcvonásait, meg kellett
állapítania, hogy semmi ősi magyarságra utaló tulajdonságot nem
takart az áthatolhatatlan, megkeményített pókerarc. A lányt azokra a
tengeren túli bevándorlókra emlékeztette, akik Európában kívánták
meghozni szerencséjüket. Néhány nemessel maga is találkozott, akik
kolozsvári tartózkodása alatt tiszteletüket tették a
zárdafőnökasszonynál, hogy szigorú neveltetésben részesíthessék
leánygyermekeiket.
Lélegzetelállító látványt nyújtott az összhatás. A grófkisasszony
biztos volt benne, hogy eddig nem volt szerencséje ehhez a
huszártiszthez, már csak azért sem, mert emlékezett volna egy ilyen
férfira. Egy vérbeli huszárra!
– Hogy merészeli megzavarni délutáni szórakozásomat? – A lány
hangja nem is csendülhetett volna pimaszabbul.
– Édesapja kérésére, grófkisasszony – közölte vele színtelenül, de
legalább annyira dölyfösen a férfi.
– Akkor lesz olyan kedves, hátat fordít nekünk, és viszi a hírt
apámnak, hogy később csatlakozunk – vetette oda a katonának,
ahogy felszegett állal, lenézően hátat akart fordítani a férfinak, ám a
huszár szavai ebben megakadályozták.
– Attól tartok nem értett meg engem.
– Attól tartok ön sem az én parancsomat – feleselt a
grófkisasszony.
 – Gigi, kérlek, ne tedd! – suttogta Noel, és védelmezően a
grófkisasszony elé állt. – Kérem, százados… – kezdte a huszár felé
fordulva, ám a férfi egyetlen laza kézmozdulattal leintette, majd le
nem véve méregzölden izzó szemét a lányról, eltolta kettőjük közül
Noelt.
Gigi alig vette észre a lezajló jelenetet, mivel azzal volt elfoglalva,
hogy a mélyzöld szemekbe vegyülő aranysárga csillogást
tanulmányozza. Teljesen megbabonázta és magával ragadta ez a
szempár. Sohasem tapasztalt még olyat, hogy egy zöld szempár
mélyén a tűz vad lángjait idéző ragyogás ennyire formát és
szépséget öltsön. Ez a tekintet, mélyen legbelül megérintette és
felébresztette eddig békében szunnyadó nőiességét.
– Hagyd csak. A kisasszonynak jogában áll szenvtelenül
parancsolgatni, csak legyen, aki véghez is viszi akaratát. – Ajkain
gunyoros vigyor ült meg, mely kihívás volt a javából.
– Megadom az engedélyt, hogy távozzon, százados – feleselt
dacosan Gigi, és ösztönei azt súgták, ezzel a délceg huszárral
vigyáznia kell.
– Ki kell ábrándítanom, de az utasítás úgy szól, kísérjem önt
egyenesen a gróf színe elé. Másfajta parancsot senki nem adhat
nekem, egyedül a felettesem, és az nem más, mint a kedves édesapja
– nézett farkasszemet a lánnyal, ám némi szünet után gonoszul
hozzátette: – Esetleg, ha rangjához méltóan viselkedne és
öltözködne, talán, de csak talán, megfontolnám kérését.
A huszártiszt egyértelműen jelezte Gigi számára, hogy nem
kívánja címéhez méltóan kezelni őt, sőt, utolsó mondatával porig
alázta Noel előtt. Ez kellemetlenül érintette a lányt, mivel nem volt
hozzászokva az ilyesfajta bánásmódhoz. Az egész vármegyébe
mindenki tudta, hogy ki ő, és lehetett rajta akár huszár egyenruha,
vagy finom anyagokból megvarrt álom, minden huszár meghajolt
makrancos akarata előtt. Nem volt hát kedvére való, hogy pont
sárospataki Lajtói kastély századosa szegült neki ellen. Abban a
pillanatban bosszút esküdött a huszárral szemben.
– A nevét, ha szabadna kérnem, drága tiszt úr! – préselte ki a
fogai között Gigi, mialatt Roland eszébe vésődött, mint gyűlt ki a
borostyánszínű szemekben a fékezhetetlen harag csillogása, ami
még ellenállhatatlanabbá tette a lányt.
– Majd, ha méltó lesz arra, hogy bemutatkozzam önnek, akkor
állok rendelkezésére, de amíg hivatalos formát nem ölt
találkozásunk pillanata, addig ne is várja el tőlem, hogy eláruljam, ki
vagyok, és érdeklődjem kegyed személyisége iránt! Bár, ahogy így
elnézem, sem rangjára, sem nemesi származására nem lehet méltó –
vetette Gigi szemére Roland, és a lány számára ez jelentette a teljes
megsemmisülést.
– Ön rendkívül arcátlan – sziszegte a lány.
– Önre pedig ráférne egy alapos elfenekelés, akkor megtanulná,
miként adjon tiszteletet bölcs tanárának, aki csak a javát akarja –
vágott vissza velősen a huszár, mire Gigi ajkát megbántott, de
erőtlen sikoly hagyta el. A lány azonnal tudta, hogy jelen lehetett a
férfi, amikor Tercsényi tanár úr rendkívüli módon panaszkodott rá a
vármegye uránál. – Ha az én kezemben lenne a neveltetése, egy
pillanatig sem késlekednék, hogy a térdemre fektetve hitelt adjak
szavaimnak.
– Próbálja csak meg, és megígérhetem, hogy kikaparom a szemét.
– A lány tüzes vadmacskaként küzdött.
– Újabb ékes bizonyíték, hogy nem tud nemes hölgyhöz méltóan
viselkedni – vágott vissza kegyetlenül a férfi.
– Ebből elég! Nem vagyok hajlandó ezt tovább hallgatni! – kiáltott
fel könnyes szemekkel Gigi, majd feldúltan az ifjú katonához
fordult. – Noel, kísérj vissza apámhoz. – És választ sem várva a kezét
nyújtotta a fiatal férfinak.
– Nem is kértem rá – mosolyodott el győzedelmesen Roland,
majd a tanácstalanul álló Noelre nézett, aki nem tudta eldönteni,
hogy megvárja felettese parancsát, vagy engedelmeskedjen a nyűgös
Giginek. – Tedd, amit mondott – felelte félvállról a fiúnak, de azért
tett még egy megjegyzést a lánynak: – Árnyékként fogom követni. –
Mondatára a grófkisasszony, tüntetőleg félrefordította a fejét.
Murél türelmetlenül várt rájuk dolgozószobájában. Ösztönösen
kitárta szeretett lánya felé a karját, mire Gigi jólesően bújt meg apja
ölelésében. A gróf arcát az aggodalom után megkönnyebbülés
váltotta fel.
 – Gyermekem, nem először mondom neked, hogy mennyire
helytelen, ha az ifjú tanoncokkal csavarogsz.
– Sajnálom, papa, én igazán nem akartam – adta az ártatlant, és
mialatt Roland elnézte a jelenetet, rá kellett ébrednie, rendkívül
alábecsülte ezt a kis boszorkányt.
– Semmi baj. Ám volna valami, amit megbeszélnék veled –
lazított a szorításon, és csak ekkor vette észre lánya szakadt ruháját.
– Gigi! Mi történt veled? – Szemében haraggal fordult Noel felé. –
Van valami mondanivalód a számomra? – Hangja szigorúságot
rejtett.
– Sajnálom, uram – nyögte ki Noel, mire a lány azonnal vívótársa
segítségére sietett.
– Csak néhány kardforgatói trükköt gyakoroltunk, papa! Semmi
komoly.
– Azért szöktél el Tercsényi úr előadása elől, hogy Noel
társaságában üsd el az időt? – Murél arca egyre zordabbá torzult a
felgyülemlő haragtól.
– Papa, én igazán… – Ám apja megsemmisítő szürke szeme
egyetlen beismerő vallomást fogadott csak el. – Igen, papa – hajtotta
le megalkuvóan a fejét. – Nem beszélhetnénk meg ezt
négyszemközt? – Sandán az aranyszőke hajú századosra pillantott,
aki egyhelyben szoborszerű díszállásban, huszársapkáját a kezében
tartva rendíthetetlenül állt. Noel bálványozva csodálta a százados
sziklaszilárd fegyelmét.
– Sajnálom, Gigi, de nem! – zörrent az őszülő halántékú férfi, és a
lány tisztában volt vele, hogy másodjára alázódik meg a huszártiszt
előtt. – Fegyelmet, rendet, engedelmességet és felelősségtudatot kell
tanulnod. Át kell érezned minden egyes fogalomnak a valódi
jelentőségét. Ezért döntöttem úgy, hogy még ma, amint átöltöztél,
indulsz Bécsbe. – Hangja határozottan csengett, de tekintete
fájdalomban égett.
– Papa, kérlek… – kapta kecses kézfejét a szája elé ledöbbenten
Gigi.
– Azért hívattam ide a Lajtói huszártestőrség parancsnokát, hogy
három legjobb emberével biztosítsa testi-lelki épségedet az út során.
– Murél meg sem hallotta egyetlen lánya könyörgését. – Most pedig,
indulj a szobádba, öltözz át egy hölgyhöz méltó ruhába. A hintódat
előhozattam a bejárathoz. – Ez egyértelmű ultimátum volt, és a lány,
apja arcára nézve nem mert többé ellenkezni.
 Öt évvel később
A magyar nemzet lassan, de biztosan ébredt öntudatára, amint a
passzív magatartásáról jelképpé vált Deák Ferencet kiáltotta ki
vezéréül és prókátorául. Az új szabadságharc külső és belső
feltételeinek megformázása az 1850-es években rendkívüli
hiányosságokat vont maga után. A magyarság egyöntetűen
„csöndesen” háborgott. Elégedetlenség ütötte fel a fejét, amely az
osztrák Habsburgi-uralkodóház jelenlegi császárának, I. Ferenc
Józsefnek szólt. Az ellenállás kialakult formalitásai még várattak
magukra, de az emigráció mozgékonyságával kölcsönösen erősíteni
kezdték egymást, mégsem tűnt olyan stabilnak az emigráció, mint
azt külsőleg mutatta magáról. Csoportokra szakadt, és az oly nagy
hitben várt, háború reményével igyekezett összetartani a végső
szétszakadást. Csak úgy, mint a belső konfliktusokkal küszködő
Ausztria, Magyarország is tisztában volt vele, hogy az események
kulcsa III. Napóleon kezében pihent. Kossuth Lajos váltig
ragaszkodott ama elvéhez, miszerint a magyar nemzet akkor lehet
biztos a felkelésében, ha a francia csapatok elérik a hazát. Ennek a
lehetősége, viszont vajmi kevés cselekvést ötvözött magába, hiszen a
solferinói győzelem után, III. Napóleon fegyverszünetet kötött
háborús ellenfeleivel.
Ferenc József ennek hatására abszolutisztikus, föderalisztikus, és
alkotmányos elemeket ötvöző alaptörvényt készített elő 1860
tavaszán, melyet októberi diplomának kívánt elnevezni, és
jelképesen október 20-ára tervezte kiadatását. Mindemellett
zavargások és titkos üldöztetések vették kezdetét a magyar földön.
Az ország szíve fájdalomtól égett, és nyughatatlan gyanakvás ütötte
fel a fejét a főnemesek között. Még nagyobb szükség volt a
vármegyék védelmére. Nem hivatalos formában futótűzként terjedt
a hír, hogy Ferenc József hajlandó meghallgatni a magyar
főnemességet. Kiegyezésről beszéltek, de az út, mely a megvalósítás
felé terelte volna Ausztria és Magyarország közös jövőjét, rögös
akadályokkal volt kikövezve.
Egy ideig úgy tűnt Murél gróf biztos abban, hogy Gigi lánya
tökéletes biztonságban van a bécsi leányneveldében, de hamar rá
kellett jönnie, hogy a pattanásig feszült, kiélezett hangulat rossz
véget is érhet. Mivel nem volt biztos a két ország tökéletes
harmóniájának helyrehozásában, a Lajtói huszártestőrséget
biztosította lánya számára, hogy hazatérhessen. Drasztikus
lépésében hóbortos félelmei, és másod unokatestvérének tanácsa is
közrejátszottak. Andrássy Gyula gróf alig két éve tért haza
országának „száműzetéséből”, bár sorsa alakulásának vajmi kevés
köze volt a szerencséhez, mint inkább a politikához. Párizsban
megírt cikke hatására, Ferenc Józseftől amnesztiát kapott, így
megnyugvást találva hazatérhetett.
Murél gróf meg akarta óvni Gigit, és nem volt hajlandó kitenni
semmilyen politikai cselszövésnek. Csírájában el akarta fojtani azt a
tényt, ami már számtalanszor előfordult elővigyázatlan főnemesi
barátaival; nem akart gyenge pontot hagyni a mindenre elszánt
zsarolók számára.

A bécsi leányiskola pihenő szalonjában két nő kortyolgatta teáját.

Szavuk halkan érintette a másikat, mialatt a fiatalabb nő tekintetében
szeretet és szomorúság keveréke tükröződött. Az idősebb hölgy
elnézően vette ezt tudomásul, és igyekezett mindent elkövetni, hogy
növendéke, a búcsú perceit kiélvezve, jólérezze magát. Tekintete
elidőzött a kifinomult, ősi nemesi családból származó fiatal nőn, és
melegség töltötte el a szívét, ahogy ráébredt, az összes védence
közül, Abigélen végzett legtökéletesebb munkát. Jól emlékezett az
évekkel ezelőtt ide érkező engedetlen és neveletlen gyermeklányra,
aki foggal-körömmel harcolt fiús jogaiért. Ez a kihívás felért ezernyi
imádsággal, de az elmúlt pár év bőszen elégnek bizonyult ahhoz,
hogy a legkiválóbb és osztály első váljék a Lajtói leányból.
– Sikerült mindent összecsomagolnod, chérie{3}? – kérdezte a
francia származású Marionne.
– Igen, Madame de Boryent – válaszolt tökéletes francia tudásával
Gigi. – Édesapám üzenetét megkapva, azonnal
összecsomagoltattam. Ismerve őt, hamarosan megérkeznek
kísérőim, akik átsegítenek hazatérésem fáradalmain.
 – Ez helyes – bólintott rá a nevelőnő. – Nem tudom, mikor lehet
szerencsénk újra a találkozáshoz, de szeretném, ha időnként
soraiddal aranyoznád be egy-egy borongós napjaimat.
– Leveleim lelkiismeretesen fognak önhöz érkezni – mosolyodott
el őszintén a lány, mialatt megigazította barackvirágszínű
utazókosztümjét.
– Úgy hallottam, Berendéri báró szintén Magyarországra látogat.
Szeretném felhívni rá a figyelmedet, hogy rendkívül előzékeny
fiatalember. Biztos vagyok benne, hogy édesapádnak is elnyeri majd
a tetszését, ha tiszteletét teszi a tokaji kastélyban. – Marionne a hatás
kedvéért várt néhány pillanatot, majd folytatta: – Abigél, tudom,
hogy számtalan aranyifjú környékezett meg az elmúlt szezoni bálok
alkalmával, de bízom benne, bármelyik férfi nyeri is el a tetszésedet,
okosan fogsz dönteni sorsod és eljövendő életed felett.
– Édesapám és a Lajtói vármegyék érdekeit szem előtt tartva
fogok választani – mosolygott kötelességtudóan, ahogy egyenes
tartással, nyugodtan ült.
Madame de Boryent egyetlen szót sem szólt, de mogyoróbarna
szeme elégedetten megvillant, ahogy ajkaihoz emelte a teáscsésze
szélét. Ráérősen kortyolt az aromás italból.
Egyszerre kapták fel a fejüket, amikor csizmás léptek zaja ütötte
meg a fülüket. A dobogás ütemes volt, és egyre erősödött.
Rendíthetetlenül a szalon felé igyekeztek az érkezők. Gigiben régi
gyermekkori érzéseket keltett a katonás járás zaja. A gondtalan élet
emléke, amit oly bőszen igyekezett minél hosszabbra kitolni. Ám ez
csak addig tartott, amíg édesapja Bécsbe nem küldte. Tudta, hogy
már messzemenőleg nem az a rakoncátlan hajadon, aki
megbotránkoztató viselkedésével, saját maga ellen vívta ki
megaláztatásait, de a lelke legmélyén megmaradt szenvedélyesség,
vele együtt formálódott és érlelődött. Készen arra, hogy a hozzá
méltó férfi számára, kitörjön belőle. Ez egyetlen egyszer fordult
eddig elő vele, de akkor még tapasztalatlansága révén képtelen volt
az etika szabályai mögé rejteni bimbózó izzását.
A férfi. Az a férfi, aki megsértette és végignézte megaláztatását.
Roland huszárszázados. Aki iránt dühödt haragot érzett és csontig
ható bosszút esküdött. Erős érzelmei segítették át az elmúlt éveken,
hogy az iskola legkitűnőbb tanítványává váljon. Ez csak hasznára
vált, mert a nevelde legjobbjai Ferenc József felesége, Erzsébet
királynő jótékonyságának köszönhetően bálokon, vacsorákon és
színházi előadásokon vehettek részt. Természetesen mindenki a saját
nevelőnője kíséretében. A bécsi arisztokrácia estélyein alkalma nyílt
kipróbálni az iskola falai között tanultakat. A csábítás művészetét, az
illendőség megkívánt helyzeteit, az etikett aranyszabályait és az
évszakhoz és egyéniségéhez illő ruhák harmonikus kiválasztását.
Mesterien tudott a középpontban lenni, vagy éppen arra ügyelni,
hogy háttérbe húzódva kövesse a társalgás menetét. Ha szükségessé
vált, szófordulataival másra tudta hárítani a válaszadás jogát.
Hamarosan több férfi is versengett a kegyeiért, de ő egyiket sem
vette komolyan. Egyetlen cél lebegett a szeme előtt, hogy ha eljön az
idő, visszaadja azt a megsemmisítő érzést a huszártisztnek, amin
neki kellett keresztülmennie. Mindezt burkoltan és nemesi
finomsága mögé rejtve kellett megvalósítania.
A sok hódoló közül mégis akadt egy valaki, aki kitartóan
ostromolta, és minden lehetőséget megragadott, hogy a lánnyal
töltse az értékes perceket. Berendéri Dániel báró hajthatatlansága
néha untatta a lányt, de közeledését visszautasítani sem akarta.
Bízott benne, hogy a harmincas éveinek elején járó báró rajongása
csupán addig fog tartani, amíg Gigi Bécsben tartózkodik. Rosszul
ítélte meg a helyzetet. Miután a férfi tudomást szerzett a lány
utazásáról, egy percig sem habozott, hogy saját távozását is
megszervezze. A Berendéri családnak ősidők óta Tokaj városának
szívében volt kúriája, bár a férfi sosem járt még azon a vidéken,
hirtelen megfontolásból változtatni kívánt ezen az álláspontján. Kész
volt találkozni a két összevont vármegye szigorú urával, Lajtói
Murél gróffal. Szándékai egyértelműek voltak, bár a lány igyekezett
tudomást sem venni róla.
Ahogy a szalon boltíves dupla üvegű ajtaja kitárult, úgy
rendeződtek Gigi kalandozó gondolatai is. A folyosóról elsőként a
szolgálólány lépett be. Udvariasan meghajolt, enyhén pukedlizett,
majd színtelen hangon bejelentette.
– Megérkeztek a kisasszony kísérői – tördelte a kezét, és
rendkívüli módon zavarban volt.
 – Köszönöm, Bianca – intett neki kegyes eleganciával Marionne. –
Kérem, vezesse be az urakat – állt fel a helyéről, és mialatt a
szobalány eleget tett kérésének, addig a nevelőnő Gigi kezéért nyúlt
és felsegítette helyéről a fiatal nőt.
Ezzel egyidőben sarkantyúk csörrentek, és a határozott léptek
egészen közelről érkeztek. Három díszegyenruhás huszár lépett a
terembe, és amikor a lány felpillantott, tekintete beleütközött a
szigorú, de annál igézőbb zöld szempárba. Lélegzetét visszatartva
vette tudomásul, mint keríti hatalmába az a különös érzés, amely
egykoron ugyanúgy ott kapott erőre gyomrában, amikor először
találkozott a huszártiszttel.
Rolandból sugárzott a nyers férfiasság, ami azonnal betöltötte a
termet. Szúrós pillantását semmi sem kerülhette el. Parancsoló, de
annál magabiztosabb testtartása bizonytalanná tette a közelében
tartózkodókat. Az elmúlt évek alatt tartása még férfiasabbá vált, arca
tapasztaltabb és komolyabb vonásokkal bővült. Bőre bronzbarnán
ragyogott a tavaszi napsütésben, amely a kis szalon hangulatát
emelte. Férfias vonzereje Marionnet is magával ragadhatta, mivel a
nő szintén képtelen volt megszólalni Roland hatásos belépője láttán.
– Engedjék meg, hogy tisztelettel és hódolattal ötvözve,
köszöntsem önöket, hölgyeim. – Rolandból áradt az öntudatosság,
amely apránként kitöltötte a hatalmas pihenő szalont. Közelebb
lépett hozzájuk, és elsőként a nevelőnőhöz fordult. – Madame de
Boryent, örömömre szolgál, hogy megismerhetem. – Francia tudása
Abigélével volt egy szinten.
Marionne boldogan biccentett, és jólesett neki, hogy a férfi
anyanyelvén üdvözölte őt. Egyben fejbólintásával engedélyt adott a
férfinak, hogy az meghajoljon előtte, és felkínált kezéért nyúlva,
könnyedén érintse ajkaihoz kézfejének finom hajlatát.
Giginek ez alatt lehetősége nyílt a másik két férfit szemügyre
venni. A huszártiszt mögött két testőrségi tag lépett a szobába.
Fegyelmezetten, türelmesen várakoztak pihenőállásban. Karjuk alatt
a henger alakú huszársapkát szorították oldalukhoz. Egyikük
vörösesbarna hajú volt, arcán régi csatában szerzett heggel, amely a
szeme alatt kezdődött, és egészen az áliáig húzódott. Kreol bőrének
köszönhetően csak egy halvány csíkként éktelenkedett vonásaiban.
Néhány évvel lehetett idősebb Rolandnál. Markáns megjelenése, és a
díszes huszárruha vastagabb testalkatról árulkodott mindhármuk
közül. A másik testőr galambszínű szemei gyengédséget hagytak
kiolvasni a lány számára, viszont töretlen tartása szöges ellentétben
állt pillantása simulékonyságával. Széles válla, harcedzett izmai
megtorpanásra ítélték a vele szembe kerülő ellenfelet. Keskeny
csípőjét csak még jobban kiemelte az almazöld ellenzős nadrág.
Barna haja, hullámos fürtökben, mégis rendezetten hullott a
homlokába.
Valami megmozdult Gigi múltjából, de az emlékképet nem tudta
előcsalogatni. Olyan ismerősnek tűntek a szürke szemű férfi vonásai,
de mielőtt végiggondolhatta volna, hogy honnan, Roland felé
fordult. A férfi arcszesze azonnal megcsapta a lány orrát, és
körülölelve magával ragadta. Gigi másodjára szidta meg magát,
amiért rövid időn belül, kétszer is elgyengült a huszártiszt
jelenlétében. Be kellett vallania, nem készült rá, hogy édesapja a
századost küldi testőri szolgálatra. Azt remélte, a hazafelé vezető út
során, kellőképpen fel tud készülni a Rolanddal való találkozásra.
Tévedett.
– Drága grófkisasszony, örömmel töltött el a tudat, amikor
édesapja kérését teljesítve, önért jöhettem Bécsbe. – Mély baritonja
behízelgő könnyedséget sejtetett, ami a lány számára gyanakvásra
adott okot. Bizalmas megszólítása különös, eddig ismeretlen
érzéseket váltott ki Gigiből.
– Bizonyára édesapámnak meg volt rá az oka, hogy az ön
huszárjai közül választotta ki számomra biztonságom óvását,
százados. – Hangja dallamosan csengett, akár a nyári éjszakában
táncra kelt lágy szellő, amely a búzakalász földeket simogatta és a
szőlőtőkék leveleit becézgette. A férfit mégis fagyos jégként ütötte
szíven a lány borostyánszínű szeme.
– Minden bizonnyal – hagyta helyben Roland, és a lány kezéért
nyúlva hódolatát fejezte ki.
Gigi szíve gyorsabban kezdett verni, és bizsergető idegesség
lengte körül, ahogy a férfi telt ajkai könnyedén érintették kézfejét.
Roland lehelete perzselő tűzként égette érzékeny bőrét. Tomboló
lelkében enyhe zavarral húzta vissza a kezét, mialatt maradék
energiáit arra fordította, hogy közönyösséget színleljen.
– Nem kívánom megvárakoztatni a számomra kirendelt Lajtói
huszártestőrséget, hacsak a százados úgy nem gondolja, hogy ki
kívánja pihenni katonáival az idevezető út fáradalmait.
– Óhaja szerint, azonnal indulhatunk vissza. – Roland konok
hajthatatlansága még jobban kiemelte ellenállhatatlan vonzerejét.
– Akkor ne is késlekedjünk! – lelkesedett Gigi, és a szemében
megcsillanó gonosz kis fény nem kerülte el a huszártiszt figyelmét.
– Felajánlhatom a karom, grófkisasszony? – A férfi kérdése,
kérésbe bújtatott parancsnak hatott, amit a lány ügyesen hárított.
– Meg kell értenie, hogy szeretett Madame de Boryenttől való
búcsúm, kissé érzékenyen érint. Megtenné, kedves százados, hogy
amíg rövidre zárom nevelőnőmmel való búcsúzkodásomat,
ellenőrzi, hogy a hintóra megfelelőképpen erősítették csomagjaimat?
Nem örülnék neki, ha a Párizsból hozatott kalapjaim komoly
sérülést szenvednének. – Azzal kihívóan állta a férfi tekintetét.
Röpke elégtételt érzett, amikor a kívánt hatást felfedezte az egészen
mélyzölddé színeződő szemekben. Látszott Rolandon, hogy
valósággal sértve érezte magát, amiért inasi feladatot kapott, de nem
volt ellenvetése.
– Természetesen, grófkisasszony. Óhaja szerint járok el. Odakint
megvárjuk – hajolt meg a lány akarata előtt, és az arcára kiülő
érzelmeket olyan gyorsan tűntette el, hogy a lány azonnal kételkedni
kezdett, vajon tényleg látta-e átfutni azt a bizonyos árnyat a
huszártiszt arcán.
Roland díszszemlébe illően megfordult a sarkán, és alig
észrevehetően jelzett a két katonának, hogy kövessék. A két huszár
szó nélkül teljesítette kimondatlan parancsát. Gigi alsó ajkába
harapott, ahogy egy pillanatig utánuk révedt. Boldognak kellett
volna lennie, hiszen az első támadást megnyerte, mégsem érezte a
magasztos elégtételt, aminek fölényesen érkeznie kellett volna, hogy
kitöltse a benne tátongó űrt.
– Vigyázz magadra, chérie. – Marionne szeme árulkodóan
megcsillant, ahogy magához ölelte védencét.
 – Isten önnel, Madame de Boryent – hunyta le szemét a pillanat
varázsát kiélvezve a lány, majd mély sóhajjal kontrollálta
önfegyelmét.
Amikor kart karba öltve Marionne kikísérte Gigit, Roland a hintó
előtt várt rá, míg a huszárok nyeregben ülve készen álltak az
indulásra. A százados kinyitotta a címeres hintó ajtaját és kezét
nyújtotta, hogy besegítse a lányt a mohazöld bársonyülésre. Gigi
szándékosan hagyta figyelmen kívül figyelmességét és könnyedén
helyet foglalt a hintóban. Roland feszültségét csak szeme villanása
árulta el. Míg a két nő utolsó szavaikat intézték egymáshoz, a
huszártiszt is lóra pattant, majd egyetlen vezényszóval utasítást
adott az indulásra.
Az út hosszú volt, és meglehetősen fárasztó. A parancsnok a
hintó jobb oldalán lovagolt, míg a vörösesbarna hajú férfi a balján. A
galambszürke szemű katona volt a sereghajtó. Talán provokációból,
de Roland nem volt hajlandó pihenőt tartani, és Gigi jogosan érezte,
hogy a huszár azt várja, majd esedezve jelez neki, hogy álljanak meg
néhány percre pihenni. A lány nem volt hajlandó megadni neki ezt
az örömöt.
A sors számtalan érdekes helyzetet képes teremteni, mivel a
kérdést az egyik legelőre tartó tehéncsorda döntötte el. Az út éppen
sűrű erdőn vezetett át, és csak a következő elágazásnál szélesedett
ki, ahol már a rét nyújtózott előttük. Mialatt a hintó lelassított,
Roland utasítást adott a barna hajú huszárnak, hogy sürgesse meg a
parasztot, aki a csordát terelte. A katona előre lovagolt, Roland
pedig jelzett a kocsisnak, hogy húzódjon le és állítsa meg a fogatot.
Bár Gigi hosszú mérföldeken át szívós maradt, most mégis hálát
mormolt az ég felé, amiért rövid időre, de megmozgathatta
elgémberedett tagjait.
Mintha a huszártiszt olvasott volna a gondolataiban, amint
stabilan megálltak a kerekek, ruganyos mozdulatokkal lepattant a
nyergéből, és a hintónál termett, hogy kisegítse a lányt.
– Mérhetetlen hálával tartozom önnek, amiért megerősítette
kétségeimet arról a tényről, hogy osztrák földön nem tartja olyan
nagy becsben a Lajtói huszárok kivívott becsületét – jelentette ki
enyhe iróniával mondandójában, és szorosan tartotta a lány fehér
csipkébe bújtatott kesztyűs kezét.
– Mi alapján feltételez rólam ilyesmit? – adta az ártatlant, és
mielőtt Roland válaszolt volna, behatóan tanulmányozta bájosan
elbűvölő arcocskáját. A grófnő szebb volt, mint azt
megszámlálhatatlan magányos éjszakáin valaha is előidézte.
– Csak mert induláskor nem fogadta el felajánlott segítségemet.
– Nyugtalan élete lehet, ha ilyen jelentéktelen apróságra odafigyel
– mosolygott angyalian Gigi, de tudta, hogy ez pontosan az
alaposság alapfeltétele volt a huszártisztnél.
– Én inkább megfontoltságnak hívom – nézett rá komolyan a férfi.
– Bocsássa meg feledékenységemet, de nem volt alkalmam még
bemutatni önnek a Lajtói huszártestőrség másik két tagját. – A lány
hamar rájött, hogy ez véletlenül sem a szórakozottság számlájára
volt írandó, mivel Roland sosem cselekedett ok nélkül. – Bár utolsó
információim szerint, jelen pillanatban, csupán egyetlen tisztem
személyisége idegen az ön számára.
Sétált még pár lépést Gigivel az út szélén, majd egyetlen hanyag
kézmozdulattal magához intette az éberen őrködő, ottmaradt
huszárt. A fiatal tiszt, összecsapva sarkantyúját, állt meg előttük.
– Szolgálatára! – hangzott el tőle, és egyenes testtartással
várakozott, tekintetét szemrebbenés nélkül felettese válla fölött
elnézve pihentette.
– Gondolom, üdvözölni kívánja rég nem látott pajtását. – Ajkán
gúnyos mosollyal biccentett Gigi felé, mindeközben elengedte a lány
kezét. Elhaladva a huszár előtt, a fülébe súgta: – Pihenj, katona.
A két férfi tekintete összevillant, majd bajtársi cinkossággal
összenevettek. Ez a pillanat elég volt Giginek ahhoz, hogy
ráébredjen, ez a kis színjáték az ő tiszteletére rendeltetett. Roland
lehajtott fejjel, elgondolkodó ábrázattal tovább sétált, de
szándékosan hallótávolságon belül maradt.
– Ezt nem értem… – szabadkozott megzavartan a lány, és
kétségbeesett tekintettel pillantott a huszárra.
– Gigi… vagyis grófkisasszony, igazán szomorúvá tenne, ha nem
ismerne fel. Igaz, mindketten rettenetesen megváltoztunk, de úgy
hiszem, nem akkorát, hogy… – Elces hangja hirtelen biztatóan és
kedvesen talált rá a lányra. Szeme elárulta lelke romantikus oldalát.
– Noel? – használta ki a beálló csöndet Gigi. – Valóban te vagy
az? – Meglepetését boldogság váltotta fel, ahogy rátaláltak a régi
emlékek, amelyeknek része volt a férfi is.
– Igen – erősítette meg Gigit, és továbbra is csodálattal adózott a
lány szépségének. Nem tudtak betelni a viszontlátás örömével.
– Annyira más lettél – simított végig az atilla ujján, ami alatt
kiérezte a domborodó izmokat. Noel ereje teljében igazi férfivá érett.
Nyoma sem volt egykori vézna, nyúlánk termetének. Daliás volt, és
jóképű. – Biztos ezernyi női szívet törtél össze.
– Nem számoltam, csak betartottam az ígéretemet –
mentegetőzött, de a huncut pajkosság kiütközött napbarnított arcára.
Látszott rajta, hogy nem volt ellenére Gigi érintése. – Ön is sokat
változott grófkisasszony, természetesen előnyére – bókolt, ahogy
mélyen a lány szemébe révedt.
– Ne hozz zavarba, Noel! Gigi vagyok, a te Gigid, tudod, akivel
együtt vívtál és számtalan csínyt elkövettél… – próbálkozott a lány.
Azzal, hogy a férfi a hivatalos formalitásokat alkalmazva szólította
meg, teljesen meg tudta érteni Noelt, de nem tudta, hogy hozza a
huszár tudtára, ettől mennyire távol érzi magától egykori
játszótársát.
– …és akinek köszönhetem, hogy most Roland százados
parancsnoksága alatt szolgálok – egészítette ki a lányt.
– Örömmel tölt el, hogy segíthettem, akkor, ott… – emlékezett
Gigi, és amikor rájöttek, hogy mind a ketten arra az utolsó kardvívói
párbajra gondoltak, önfeledt nevetés tört fel belőlük, amely gonoszul
Roland fülébe fészkelte magát.
– Olyan elérhetetlen voltál, amikor megláttalak. Azt hittem, már
nem fogsz emlékezni rám – vallotta be a férfi, és megsimogatta a
lány arcát. Gigi úgy fogadta kedves érintését, mint egy engedelmes
húgocska, bátya szeretetét. – Hiszen tele vagy új és friss emlékekkel.
Bálok, vacsorák. Sissy császárné kiváltsága…
– Ugyan már, Noel. Téged nem lehet elfelejteni – biztosította
kedvesen Gigi.
– Annyi mindent szeretnék elmondani neked.
 – Ezzel én is így vagyok – értett vele egyet a lány.
– Milyen bájos – avatkozott közbe váratlanul Roland. Egész lénye
megmagyarázhatatlan erőtől sugárzott, melyet szigorú fegyelemmel
igyekezett féken tartani. – Attól tartok, erre jelen pillanatban nincs
lehetőség. Grófkisasszony, továbbra is be kell érnie hintója átfogó
magányával. – Azzal szándékosan kettőjük közé lépve kínálta fel
karját a lánynak.
Noel lemondó sóhajjal vette tudomásul tisztje utasítását. Gigi
küldött felé egy együttérző, őszinte mosolyt, mielőtt Roland
határozott lépteivel elvezette a huszár társaságából, egyenesen a
visszatérő katona elé, aki megállítva lovát, leszállt a nyeregből.
– A terep biztosítva, az út tiszta előttünk – jelentette, mire Roland
határozottan rábólintott.
– Hadd mutassam be önnek Kornélt. Igen jól képzett katonám ő
is.
– Lajtói grófkisasszony – hajolt meg tisztelettudóan a férfi, és
kezet csókolt a lánynak. Látszott rajta, hogy rettenetesen büszke,
amiért kiválasztották erre a küldetésre.
– Üdvözlöm, Kornél – felelte méltóságteljesen.
– Tovább indulunk – adta ki az utasítást Roland, és ellentmondást
nem tűrően a hintó felé irányította a lányt. – Fel kell hívnom a
figyelmét, hogy sem ön, sem Noel nem az a kíváncsi kamasz, akik
egykoron voltak – szólalt meg a huszártiszt, miután hallótávolságon
kívülre kerültek.
– Ha nem tűnt volna fel önnek, ezzel én is tisztában vagyok.
– Akkor ebből arra kell következtetnem, hogy a leányintézetben
tanult csábítási és társalgási trükkjeit igyekszik alkalmazni a Lajtói
huszártestőrség tagjain. Mennyire szórakoztató.
– Hogy merészeli? – kapkodott levegő után Gigi, de a férfi nem
hagyta, hogy folytassa.
– Tudatnom kell önnel, hogy bármiféle női báj nem térítheti el
huszárjaimat, hogy feladatukat maximálisan teljesítsék.
– Ha úgy van, ahogy valóban állítja, nem értem, miért aggódik
annyira?
– Megkönnyítené a helyzetemet, ha éjjelente nem az ön nevét
sóhajtoznák a katonáim. Lekötelezne, ha továbbra is visszafogottan
viselkedne és megtartaná udvarlóinak bájos kegyei osztogatását.
Mondjuk Berendéri bárónak – utasította a férfi, és a lányt nem lepte
meg, hogy ennyi mindent tudott róla Roland. Bár nem tudta, honnan
és mi módon volt jól informálva, de abban a percben teljesen
elkerülte a figyelmét. Gigi keserűen állapította meg, hogy ennek a
férfinak kő van a szíve helyén.
– Teljesen félreértette az előző párbeszédet – felelte dacosan. –
Egyben, ha a szavam esküjét akarja, nos, legyen! Biztosíthatom
mélyen tisztelt Roland huszárszázados, hogy egyetlen katonája sem
fog a kelepcémbe esni – szorította ökölbe mindkét kezét, ahogy
igyekezett úrrá lenni indulatain. Bécsben olyan könnyű volt
irányítani érzelmeit, ám a százados közelében minden ilyesfajta
próbálkozás a semmibe foszlott, és a türelem, mint fogalom, komoly
próbatételek elé állította.
– Biztos voltam benne, hogy számíthatok az együttműködésére. –
Ha a férfi elégedett is volt a válasszal, az sem viselkedésén, sem
kimért udvariasságának páncélján nem hatolt át.
Gigit a kimerítő utazás, vagy a férfival való viaskodás, esetleg
mind a kettőnek köszönhetően – nem tudta volna megmondani –
enyhe fejfájás kezdte kínozni. Maradék energiája is felmorzsolódott.
Kezével megtámasztotta a fejét, majd a kényelmes kárpitnak dőlt.
Úgy gondolta, ha pár percre lehunyja szemét, az igazán nem árthat
sem öltözékének, sem hátralévő unalmas óráinak.
A kocsis az út szélére húzódott, hogy más utazó alkalmatosság is
elférjen mellettük. Ezzel elkerülhetetlenné vált, hogy bele ne hajtson
egy tátongó kátyúba. A kényelmes hintó nagyot zökkent, mire a
félálomban lévő Gigi önkéntelenül is megérezte, ahogy féltő karok
gyengéden megtartották. Elégedett mosolyra húzódtak ajkai, amint
a biztonságérzés és a megnyugvás még mélyebben a lelkébe
költözött. Egyszerre érezte magát kiszolgáltatottnak és
gyámoltalannak, de mindemellett ugyanolyan mértékben megjelent
a törődés és a megelégedés is. Arcát és haját érdes kardforgatói kéz
cirógatta. Ez az érintés mégsem volt durva, hanem inkább bizsergető
és újdonságba menően finom.
– Mese… drága grófnő. Ideje felkelnie. – A becézgető hang
vészriadóként jutott el a tudatáig.
É
 Éberen nyitotta fel hosszú sűrű fekete szempilláit, és meglepetten
tapasztalta, hogy Roland karjaiban feküdt. Ahogy az őzgida
rejtekéből ugrott elő, úgy ült fel azonnal Gigi is a férfi széles
mellkasának feszítve tenyerét.
– Hogy történt ez meg? – nézett vádlón a vidám huszárra.
– Nagyon egyszerű a válasz. Letértünk a kereskedelmi
útvonalról, ami azzal jár, hogy az út se nem olyan széles, se nem
olyan masszív. Testi épsége legalább annyira fontos számomra, mint
a lelki, ezért egy percig sem haboztam, hogy utólagos engedelmével
felajánljam ölelő karjaimat. Kényelmi szempontból sokkal
megfelelőbb, mint a hintó ülésének luxusa. Ezen felül, az én
lelkiismeretemen száradna, ha az úton lévő nagyobbacska akadályok
miatt, a hintó aljáról kellene felsegítenem. Nem esküdnék meg rá,
hogy nem szenvedne olyan sérüléseket, amelyek pár napra ágyhoz
kötnék – válaszolta, de nem kerülte el a figyelmét, ahogy Gigi a
legtávolabb húzódott tőle.
– Tehát most hálásnak kellene lennem – vonta le a
következtetéseket a lány.
– A világért sem várom el öntől, hiszen szolgálataimat önként és
az ön beleegyezése nélkül ajánlottam fel.
– Arra kérném, hogy még egyszer ne tegyen ilyet – felelte
fagyosan Gigi, de ezzel csak felbolydult belső viharát igyekezett
palástolni. Nem számított rá, hogy teste, a férfi érintésétől ennyire
fellángol és cserbenhagyja őt. Túl bizarr volt, és meghittségre utalt.
– Különben? – játszott a gondolattal Roland.
– Különben kénytelen leszek megkérni apámat, hogy bővítse ki
testőrsége létszámát, és a katonák saját parancsnokuktól védjenek
igazán, nem pedig külső hatások befolyásaitól.
– Azt hiszem, egy önkéntese máris akadna erre a célra.
– Noelre gondol?
– Ugyan ki másra? Bár addig, amíg a huszáresküje és tisztelete
hozzám köti, úgy vélem, nem szállna szembe velem.
– Nem kívánom, hogy a kegyeimért küzdjön – vetette oda Gigi.
– Talán nem tart kellőképpen méltónak hozzá? – vágott vissza a
huszárszázados, és tekintete annyira elsötétült, hogy a tenger
örvénylő mélységét tükrözte vissza.
É
 – Én ilyet nem állítottam, ez csupán az ön feltételezése. – Bűbájos
mosolya mögött rafinált ártatlanság bújt meg.
– Azt megígérhetem – kezdte Roland, és közelebb hajolt Cigihez,
de a lány önkéntelenül is a hintó oldalához húzódott – hogy nem
fogok többé úgy önhöz érni, hogy azt ne akarná ön is. – Szavaiban ki
nem mondott ígéretek bújtak meg.
– Enyhítek nehéz esküjén és hozzáteszem, nem lesz olyan
alkalom, hogy élvezzem teste közelségét.
– Mindig ennyire könnyelmű, amikor önmagát igyekszik
megtéveszteni? – nevetett fel magabiztosan Roland, mire Gigi
elsápadt. Biztossá vált számára, hogy a huszárszázados is tisztában
volt vele, miként reagált a teste az odaadó ölelésben. – Sok
csalódástól kímélődne meg, ha nyitott szemmel járna.
– Összetéveszt bizonyos hölgyekkel, akik a testükből élnek.
– Nehéz lenne önt bárkivel is összetéveszteni – állította szikla
szilárdan Roland, és mondandója mélyéből alig észrevehető
fájdalom tört elő. Váratlanul fordult el a lánytól. – Már a bekötőúton
vagyunk. Hamarosan a kastély bejáratához érünk.
– Valóban? – csendült izgatottság Gigi hangjába, és félrehúzta az
ablakon díszelgő finom bársonyfüggönyt, hogy kilásson. Arcán
döbbentség tükröződött, ahogy vádlón a férfira nézett. – Ez nem a
tokaji birtok jól ismert fasoros útja.
– Így igaz – erősítette meg Roland és nyugodt maradt.
– Hová tartunk?
– Sárospataki Lajtói kastélyába – válaszolt türelmesen.
– Hogy-hogy az ön otthonába hoz? – Nem bírta magában tartani
kavargó gondolatait. Na, nem mintha félelemmel tért volna a
sárospataki birtokra, csupán nem értette, miért nem Tokajba
tartanak.
– A gróf parancsára. – Ez mindent azonnal megmagyarázott és
reménysugárral szolgált a lány számára.
– Itt van az édesapám? – ragyogott a csokoládészínű szempár.
Gigi az elmúlt évek alatt kétszer találkozott a gróffal. Murél,
különc ember lévén, úgy találta a legjobbnak, ha gyakori
látogatásaival nem háborgatja lánya fejlődő lelkét. Ez a megoldás
mindkettőjük számára szívfájdító és időt próbáló volt. A viszontlátás
napjának pillanata szinte célként lebegett előttük, és erős
akaratuknak köszönhetően képesek voltak áthidalni a köztes
megpróbáltatásokat.
– Még tegnap este ideérkezett – fürkészte a lány boldogságtól
teljes arcát a huszár. – Hamarosan újra találkozhat vele.
Kijelentésével egyidejűleg a kastély díszkavicsos-parkosított
bejárata előtt állt meg a hintó. A férfi kiszállt, majd kisegítette Gigit
is. Amikor a lány felpillantott, a lépcső tetején észrevette apja derék
alakját. Feltörő érzelmeire hallgatva a legszívesebben faképnél
hagyta volna Rolandot, és megemelve szoknyáját, felrohant volna a
lépcsőn, hogy a gróf karjaiba vesse magát. Nem tehette meg.
Neveltetése nem engedélyezte ezt a fékezhetetlen szabadságérzetet.
Emelt fővel, engedelmesen tűrte, hogy a huszárszázados annak
rendje és módja szerint apja színe elé kísérje.
Murél hátratett kézzel várakozott, midőn sötét szemével
gyermeke eleganciájában gyönyörködött. A torka elszorult a
büszkeségtől, és amikor katonája átnyújtotta leánya kezét, ő
szertartásosan átvette Emese kíséretét.
– Gigi! – préselte ki magából elérzékenyülve, és könnyed csókot
lehelt gyermeke homlokára.
– Apa! – felelt önzetlenül a lány, és a gróf diszkrét köszöntő
ölelését élvezte néhány percig.
– Százados – fordult huszára felé a vármegye ura –, egyelőre
nincs szükségem a szolgálataira. Kérem, intézze továbbra is úgy
ügyeit, mintha itt sem lennék. Bizonyára összegyűltek teendői, míg
Bécsben járt. – Egyértelmű jelzés volt ez Murél részéről.
– Bármikor a rendelkezésére állok – tisztelgett Roland, ám
Giginek egyáltalán nem tetszett, ahogy a két férfi pillantása
összevillant. Eztán a férfi biccentett és a rá várakozó Noelhez és
Kornélhoz igyekezett, hogy utasításokkal szolgáljon számukra.
– A nagy könyvtárszobába vonulok vissza – tette közzé Murél,
majd kedvesen lánya kegyeit kereste. – Gigi, remélem, megtisztelsz
társaságoddal, miután felfrissítetted magad.
 2. fejezet
– Természetesen, papa. Már nagyon vártam, hogy találkozzunk. –
Olyan rajongással nézett apjára, amibe a huszártiszt szíve beles aj
dúlt.
– Drága kincsem… – évődött vele édesapja. – Tudom, hogy
mennyire imádod a kastélyok keleti szárnyát. Roland
huszárszázados volt olyan lovagias, és néhány szobáját a
rendelkezésedre bocsátotta – jelzett a háttérben álló szobalánynak,
hogy kísérje el Abigélt. – Hamarosan találkozunk.
– Igen, papa – lépett be Gigi a kastély fogadó előtermébe.
Míg a boltíves szövevényes folyosókon és márványköves
lépcsőkön haladtak céljuk felé, Gigi azon morfondírozott, apja miért
ide hozatta a családi birtok helyett, és miért ennyire közel helyeztette
el Roland lakosztályához. Murél szavaiból kiderült, hogy a százados
a keleti várrész szárnyát uralta. Méghozzá jogosan, hiszen az egész
kastély az ő felügyelete alá tartozott. A lányt mégis egy kissé zavarta
az a közelség, hogy alig pár lépésnyire, egy fedél alatt kell aludnia
vele. Csak bízni mert abban, hogy ez az állapot a ma éjszakára
érvényes, és holnap apjával együtt utaznak tovább Tokajba.
Lenézett az előtte húzódó kertbe. A kastély gondnoka igazán
kitett magáért. Az év ennek a szakában igen hűvös volt még, de a
különféle, szebbnél-szebb virágok örökzölden ragyogtak. Szinte
életet vittek a még szeszélyes éjszakák ködös homályába.
Varázslatos színkavalkádjuk fenomenális összhatást biztosított
minden nyugtalan lélek számára. Gigi önkéntelenül is azt a ritka,
nemesített virágot kereste, amit az öt év alatt, minden áldott hét
utolsó napján, vasárnap kapott Bécsben.
Nem tudta, ki az a férfi, aki kitünteti figyelmével, de nagyon jól
ismerhette őt. A vörös rózsa mindig is a kedvenc virága volt. Az
egyetlen rózsafajta, ami rabul ejtette a szívét. Édesapja bokorszám
ültette a tokaji kastély angolkertjében Gigi kedvéért. Bécsbe érkezése
után napokig eszébe sem jutott kedvenc rózsája az első ott töltött hét
végéig. Minden vasárnap délután egy küldönc érkezett. A címzett
Gigi volt, a dobozban pedig egy szál vörös rózsa. A későbbiekben
kikérdezett kézbesítő nem volt hajlandó megmondani megbízója
nevét. Marionne szerint busásan meg lett fizetve a hallgatásáért.
Megtehette volna, hogy a díszdobozban érkező csodát visszautasítja,
de a gondolat, hogy talán édesapja küldeti neki, nem hagyta
nyugodni. A grófot pedig nem kívánta megsérteni, ezért sosem tett
említést apja látogatásai során a rózsáról. Másrészről
gondolatvilágának fantáziájába burkolózva tetszett női hiúságának,
hogy titkos hódolója akadt. Ám amikor az utolsó héten nem érkezett
küldönc, gyerekes álmai rózsaszín buborékként pukkadtak szét.
Azon a vasárnapon, amikor ráébredt, hogy nem érkezik számára
több virág, igazán nővé érett.
A lemenő nap fényei egyre erőtlenebbül ontották sugaraikat. A
látóhatár végpontjában vöröses aranysárga térben, sugárként
ötvöződtek a táj szépségei. A Zempléni-hegység vonulata és a
Királyhegy előkelőén magasodott a végtelen kék ég felé, de
alázatosan terült a sárospataki kastély és a völgyben húzódó város
oltalma előtt. Tisztább időben, még Trauczonfalva{4}
parasztházainak tetőit is ki lehetett venni a távolban, mint ahogyan a
magasztos Gomboshegyet. A kisebb dombok magaslatán főnemesi
házak, hívogató kúriák és a régi korok szellemét idéző kastélyok
álltak. Magyar motívumos ékességüket a gazdagon zöldellő
udvaraik, és az angolkert mintájára megalkotott pihenőrészek tették
még látványosabbá. Olybá tűnt, alázattal vetik magukat Gigi lábai
elé, hogy egyszerűségükben adózzanak természetes szépségének. A
lány megállt az egyik román stílusban üvegezett ablaknál és a
messzeségbe révedt. Hazaérkezett, mégsem volt igazán boldog.
Mintha megérezte volna a baljóslatú árnyak közelgő érkezését.

– Gigi, kérlek, foglalj helyet – kínálta hellyel Murél, miután

fogadta őt a nagy könyvtárban.
– Köszönöm, papa. – Azzal méltóságteljesen a kialakított társalgó
meghittségét sugárzó, barokk kanapéhoz sétált, és könnyedén
elrendezve szoknyáját, leült. Apja csak ez után követte példáját.
– Bocsáss meg nekem, hogy önzőségemet előtérbe helyezve nem
hagytam, hogy vacsora előtt lepihenj egy kicsit, de kevés az időnk, és
mielőtt tovább utazom, beszélni kívánok veled – mondta
jelentőségteljes hangsúllyal. Gigi ráébredt, mekkora teher nehezedett
apja vállára.
– Elutazol?
– Igen, el kell utaznom – vallotta be Murél.
– Vissza a birtokra? – kapta fel a fejét a lány, és nem rejtette véka
alá kíváncsi izgatottságát.
– Nem – komorult el az apja. – Gigi, szentül meg vagyok
győződve arról, hogy Bécsben folyamatosan tájékoztatva lettetek a
világ dolgairól, csak úgy, mint a két ország helyzetéről.
– Igen, valóban így volt, papa. Bár nem illik, hogy egy nő
politizáljon Erzsébet királynőn kívül, ettől függetlenül nyomon
követhetjük nemzetünk sorsának alakulását – adott kimerítő választ,
és Murél pontosan erre számított.
– Akkor azzal is tisztában kell legyél, miért ide hozattalak Tokaj
helyett – vezette rá óvatosan a férfi.
– A körülmények rákényszerítettek – vallotta be kelletlenül a
lány. – Sajnálom, hogy így alakult.
– Én is Gigi, de meg kell értened, hogy a mostani helyzetben nem
tarthattalak tovább Bécsben. Úgy gondolom, Sárospatakon tökéletes
biztonságban lehetsz a Lajtói huszártestőrség gyűrűjében.
– Hová utazol, papa? – kérdezte elhaló hangon a lány.
– Pozsonyba, még ma éjszaka – kezdett bele nehezen Murél.
– Pozsonyba? Az országgyűlésre? De hiszen a tavaszi ülésnek
még nem történt meg a hivatalos megnyitója – hitetlenkedett a lány.
– Néhányan, közöttük én is, azt tartjuk a legjobb megoldásnak
országunk érdekében, hogy előülést tartsunk fontosabb kérdésben.
Sajnos a vita tárgya nem tűrhet halasztást semmilyen formában sem.
Már így is túl sokat vártunk. Most a nemzet érdeke a tét – komorult
el a gróf hangja.
– Papa, ugye nem összeesküvésről van szó? – kérdezte remegő
hangon Gigi.
– Nem, szó nincs ilyesmiről – biztosította Murél, és még egy
halvány mosolyra is tellett tőle. – Mi tisztességesen és nyílt
megfontolásból kívánunk tárgyalni Ferenc Józseffel. Ezt kívánja
tőlünk a vérbeli magyar becsület. Ezen pedig semmilyen
ármánykodásért nem vagyok hajlandó változtatni.
 – Akkor miért van szükség ezekre a formális lépésekre? – Fura
módon a lány mégsem könnyebbült meg úgy, ahogyan azt várta
apja megnyugtató szavai után.
– Ha valóban létrejön a kiegyezés, fontos, hogy az előfeltételeit
alapos kritériumokhoz kössük. Vázlatot kell létrehoznunk,
egységesen kell gondolkodnunk, hogy kiállhassunk Magyarország
jogaiért – érvelt Murél.
– Értem – nyelte le csalódottságát Gigi, és hirtelen úgy érezte, a
politika százszorta fontosabb édesapjának, mint ő. – Nem mehetnék
veled?
– Csak unatkoznál – intette le a férfi. – Pozsony, bár szép város,
de ebben a helyzetben nem egy fiatal nőnek való. Szeretném, hogy
ha a távollétemben a család sárospataki kastélyában maradnál.
– Miért nem térhetek haza a tokaji kastélyba? – Murél lenyűgözve
csodálta leánya gyermeki vonásait, ami a pillanat töredékéig
előtörtek Abigélből.
– A sárospataki kastély mindig is a központúságáról volt híres.
Emellett itt tesznek szolgálatot a legjobb huszáraim. Nyugtalan
lennék, ha pozsonyi tárgyalásaim alatt Tokajban tartózkodnál. Meg
kell értened, hogy lelki békét nyújt számomra, ha olyan testőrség
gyűrűjében hagylak, akikben megbízom. Tudom, hogy mennyire
nehéz idők ezek, hiszen most tértél haza, de féltelek és a családom
mindennél fontosabb.
– Talán itthon kellene maradnod – szólt csöndes lemondással
Gigi.
– Nem tehetem – sóhajtott mélyről jövően Murél. – De
távollétemben ugyanúgy elvárom, hogy eleget tegyél grófnői
kötelességeidnek. Szervezz bálokat, vacsorákat. Látogass Budára,
tegyél körutat a vármegyében, járj el színházba, vagy koncertekre.
Fogadd el a társadalmi meghívásokat. Élvezd az életed, a társaságot
és a kérőid udvarlását. Válogass közöttük, de ne tegyél könnyelmű
ígéretet, amíg haza nem tértem.
– Akaratod szerint lesz, apa. Ezt megígérem neked. – Bár szavai
szöges ellentétben álltak gondolataival, nem akarta vitával zárni apja
elutazását.
 – Tudtam, hogy nem fogsz csalódást okozni atyai szívemnek –
sóhajtott fel elégedetten Murél. – Megbízok benned.
– A kötelesség mindenekelőtt – mosolyodott el szomorkásan a
lány.
– Köszönöm a megértésedet – enyhült meg a gróf, és
elmosolyodott. – Sokat jelent nekem – köszörülte meg a torkát. –
Roland huszárszázados felügyeletére bízlak. Szabadkezet kap
személyi biztonságod felett. Minden lépésedről, minden
cselekedetedről be kell számolnod neki. Konzultálnod kell vele
mielőtt vendégeket, vagy társaságot fogadsz. Nem az a feladata,
hogy szigorú börtönőröd legyen, hanem kísérőként lesz jelen az
életedben a visszaérkezésem napjáig.
– Elfogadom a döntésedet, apa. – Gigi megadta azt, amit az
édesapja elvárt tőle: rangjához méltóan kívánt viselkedni és
cselekedni a rá váró hetekben.
– Örülök, hogy ennyire megértő vagy, Abigél – szorította meg
lánya kezét a gróf. – Hamarosan újra látjuk egymást, és együtt
megyünk vissza Tokajba.
– Igen, papa, így lesz – értett vele egyet a lány is.
– Engedelmes leány vált belőled, aki nemcsak hogy okos, de
gyönyörű grófnővé érett. – Murél elégedett volt a bécsi leányiskola
szigorú neveltetésével.
A hosszú pihentető alvás ellenére, Gigi fáradtan és elcsigázottan
ébredt. Tudta, hogy részben saját bűne, mivel képtelen volt addig
nyugovóra térni, amíg apja el nem hagyta a kastélyt. Az esti
étkezésnél úgy társalogtak egymással, mintha ez az öt év soha nem
is állt volna közéjük. Víg kedéllyel fogyasztották el a tavaszi
zöldborsó levesüket, a felszolgált parázsban sült krumplit, melyhez
nyárson sütött rablóhúst tálaltak. Édességképpen diós kuglófot
hoztak füge szósszal. Hiányolta a huszárokat, de rákérdezni nem
mert édesapjától, miért nem tartottak velük az étkezés alkalmával.
Valahol nem bánta, hogy újra kettesben lehetett a gróffal, hiszen ez
felidézte benne gyermekkori élményeinek tisztaságát. Újra érezte,
hogy fontos szerepet tölt be édesapja életében, és ez az érzés
kárpótolta az elmúlt magányos évekért.
 Bár a vacsora után búcsút vettek egymástól, a lány szívósan
rostokolt szobája ablakánál, hogy láthassa, mint lovagol el a gróf
maroknyi huszártestőrségével. Meglepte, hogy’ Roland és Noel a
csapattal tartott. Megérkezésük óta nem találkozott a két férfival,
mégis biztos tudatban tért nyugovóra, hogy a vármegye határáig
elkísérték édesapját.
Reggeli helyett, inkább aromás fürdőt rendelt. Az előbbi már nem
volt esedékes, mivel a fél délelőttöt átaludta. Nem siette el a
készülődést. Még a számára kijelölt szobalányt is elküldte. Az
iskolában megtanulta miként legyen diszkrét és önálló, ha a helyzet
úgy kívánta. Bár jelen esetben ez még nem fordult elő, ő mégis
gyakran élt a lehetőség adta magánnyal. Mogyoróbarna
szaténruháját vette fel, hullámos haját egyszerű kontyba tűzte, majd
úgy döntött, sétára indul az angolkertben.
Mialatt az udvarra tartott, meglepte mennyire makulátlan
tisztaság és rend uralkodott a kastélyban. Nagyon jól tudta, hogy
Roland a legminimálisabb személyzetet tartotta fent a kastélyban.
Úgy látszott, a csökkentett létszám ellenére is tökéletesen működött
a kastély mindennapos élete. Épp a nyugat-földszinti balkonon
igyekezett végig, amikor a lépcső aljában – amely a kertbe vezetett –
Noelt pillantotta meg. A huszár mintha csak rá várt volna. Mosolya
széles volt és őszinte.
– Már azt hittem, úgy telik el a napom, hogy nem találkozhatom
veled.
– Ha az elmúlt öt év minden egyes napjával meg tudtál birkózni
nélkülem, nem hiszem, hogy a mai nap gondot jelentett volna –
hárította Gigi kedves bókjait, de segítségét elfogadta az utolsó pár
lépcsőfoknál.
– Csodálatos vagy ebben a ruhában – áradozott lelkesen a férfi.
– Azt hittem, jobban szereted, ha nadrágot viselek, vagy éppen
felhasítom a szoknyámat – bűvölte el Gigi beszélgető partnerét,
miközben ráérősen sétáltak egymás mellett.
– Sokat gondolok arra a napra – ismerte be Noel.
– Mikor kerültél Sárospatakra? – terelte sietősen másra a témát a
lány.
 – Miután Roland küldetése véget ért, hajnalban tért vissza, és még
mielőtt Sárospatakra indult volna, kiválasztott néhány ifjút. Nem
voltam a kiválasztottak között. A gróf személyesen küldetett ide.
– Nos, apának remek érzéke van ahhoz, hogy a jó huszárt
kiválassza a megfelelő szolgálati helyre.
– Ezért tudja fenntartani magát a vármegye.
– És a mi huszárszázadosunkat mindig ennyire lefoglalják a
teendői? – Női oldala nem hagyta nyugodni, hogy ne érdeklődjön a
férfi iránt.
– Roland rendkívül sokoldalú, szereti kézben tartani a dolgait.
Lehet, hogy sokszor túl szigorúnak tűnik, de valójába mindig maga
elé helyezi mások érdekeit – árulta el Noel.
– Ez meglepő egy vezetőtiszttől – tette hozzá Gigi. – Bár tőle nem
lehet újdonság. Mesélnél nekem az itteni életről?
– Nagyon szívesen. Kicsit meglepő lehet a számodra, ha majd
jobban a mélyére látsz. Roland nehezen viseli a külsőségeket és a
felszínességet. Ez érződik a hadgyakorlati stratégiáiban is.
– Volt alkalmam tapasztalni – helyeselt a lány. – A kiképzések
nem a kastély mellett zajlanak?
– Nem. A százados szerint elveszne a kastély szépsége. A
laktanyák nagy része a völgyben húzódó város határain kívül
helyezkednek el. A négy égtájnak megfelelően. Mint észrevetted, az
itteni istállóban zajlanak a tenyésztések, de az állatok betörése
szintén a laktanyákban zajlik. A kiképzés végén lehetőség van arra,
hogy a környéken telepedjenek le a katonák, mint ahogyan ez az
egész vármegyére igaz. Viszont, mivel kiképzésük befejező szakasza
itt történt, legalább kétéves szolgálattal tartoznak a Lajtói
sárospataki kastély iránt. Ha letelik, akkor áthelyezést
kérvényezhetnek, vagy továbbra is itt maradhatnak és
letelepedhetnek.
– Hogyan rendszereződik a szolgálat?
– A kiképzőtisztek kéthetente feljönnek a kastélyba. Ilyenkor
összeülnek, és megtanácskozzák az elmúlt napok eseményeit, vagy
kiképzési terveket találnak ki. Amolyan mesterkélt támadási elveket,
amit úgy gyakorlatoznak végig, mintha az életük múlna rajta.

Í
 – Így maradnak formában, és nem érheti őket váratlanul egy-egy
esetleges támadás sem – bólintott Gigi, mire összemosolyogtak.
– Amikor éles helyzet van, a szabályzat szerint a négy laktanya
közül, egy ügyeletben marad. Meglepő, de ha Sárospatak utcáin
támad kedved sétálni, nem fogsz annyi huszárral találkozni, mint
azt várnád. Rengeteg a civil a városban, hiszen nem az az elsődleges
szempont, hogy az itt kiképzett és állomásozó huszárszázaddal
lakassuk be a vármegyét, hanem a biztonság, hogy szeressenek a
környéken élni az ideérkező nomád vándor népek, vagy a
tősgyökeres földművesek. Roland folyamatos kapcsolatban van a
városatyákkal, bármikor kész fogadni őket. A problémákat
tanácskozási joggal együtt oldják meg. Ám egy huszár számára, a
kastélyba jutni a legdicsőségesebb kitüntetés.
– Elbírja Sárospatak városa a század ittlétét? – vonta fel kétkedően
a szemöldökét Gigi, és megjátszott ijedt tekintetén Noel jót derült.
– El sem hiszed, milyen nagy Sárospataknak a befogadó
képessége. Meg kell hagyni, az előző kihelyezett százados szolgálata
alatt is remekül működött a kereskedelem, de amióta Roland vette át
az irányítást, nem csak az áruforgalom nőtt a duplájára, de
Sárospatak városában is sok bevándorló érkezett, hogy itt telepedjen
le. Új házak épültek, a dombokon birtokok öltöttek formát, és ez a
porcelángyárnak is hasznára vált.
– Ez valóban nemes cselekedetre vall – ismerte el Gigi, és
belegondolt az építkezések okozta hatalmas felfordulásokba.
– Oh, a hőstetteknek vajmi kevés szerepe van ebben – mosolygott
csalafintán Noel. – Egyezzünk ki abban, hogy bárhogyan is
cselekedett Roland, az elmúlt időszakban az csak hasznot hozott
Sárospataknak és az itt lakó polgároknak – fejezte ki magát finoman,
mialatt elnézően a lányra kacsintott.
– Nos, azt valóban el kell ismerni, hogy Sárospatak csodálatos
várossá fejlődött, és befogadó képessége kimeríthetetlen. Ha így fog
haladni még Tokajon is túl fog tenni – bólogatott egyetértőén Gigi.
– Az még egy kicsit odébb van – figyelmeztette játékosan Noel.
– Jártál az öt év alatt Tokajban? – érdeklődött a lány.
– Én odamegyek, ahová Roland megy. A hűség kötelez – állította
elszánt kitartással, és galambszürke szeme elárulta, menynyire
komolyan veszi kötelességét. – Azóta nem jártam Tokajban, amióta
édesapád ide küldött – vallotta be, miután Gigi kitartóan figyelte az
arcát.
– Talán megengedi, hogy hazalátogass velünk, mint testőrségi
tag.
– Gigi, engem már régen nem köt oda semmi. Tudod jól, hogy
árva vagyok, apád szó szerint az utcáról szedett össze. Roland olyan,
mintha a bátyám lenne, te pedig… a kishúgom – cirógatta meg
bizalmasan a lány arcát. – Ha Tokajba is mennék, azért tenném, mert
Roland a te védelmedre rendel ki. Azt megígérhetem, hogy ha
visszatérsz Tokajba, amennyire a szolgálatom engedi, szívesen
látogatlak meg a birtokon.
– Rendben van – értette meg a férfit Gigi. – Elfogadom, de csak
azzal a feltétellel, ha az első közös bálunkon velem táncolod a
magyar valcert.
– Erre figyelmeztetned sem kell – hajolt meg előtte hódolattal, és
fogadalmakkal teli tekintete ragaszkodással volt ötvözve.
– Azt hittem, néhány tiszt a kastélyban él. Mármint azokra
gondoltam, akik még nem alapítottak családot – simított végig
szórakozottan az egyik rügyező csipkebokron Gigi.
– Ez csak részben igaz – mesélte elnézően Noel. – Valóban
olyanok költöznek a kastélyba, akiknek nincs családjuk, másrészről
feltétel nélküli esküvel adóznak Rolandnak.
– Elmagyaráznád, hogy ezt hogyan érted? – kérte.
– Az elmúlt évek során sokszor kaptunk titkos küldetéseket,
fontos megbízatásokat – mondta ki jelentőségteljesen. – Roland
parancsnoksága alatt képzik ki azokat a huszárokat, akik nem csak a
vármegye védelmét biztosítják.
– Ők a testőrök – bólintott rá Gigi. – A kiképzés magas fokú
iskolája. Emlékszem, régen sokszor lehetett hallani, hogy csak kevés
huszár tudta végigcsinálni. De anno az előző sárospataki százados
feladata volt mindez.
– Amit halála után Roland átvett tőle.
– Úgy érted, személyesen képezi ki a testőröket?
– Igen – bólogatott Noel. – Ezért is lakunk vele egy fedél alatt.
Követjük akár az árnyék, és feltétel nélküli odaadással vagyunk
iránta. Rendelkezik felettünk, hogy kiérdemeljük a bizalmát. Egyben
a legjobb barátai vagyunk, hogy a veszélyes helyzetekben ránk merje
bízni az életét.
– Ez rosszabb, mint a sima huszárszolgálat – próbálta oldani a
testőr mondandójának komolyságát Gigi.
– Ne hidd! – ragyogtak fel a galambszürke szemek. Látszott, hogy
szereti azt, amire kiképezték. Nem a gyilkos oldalát nézte, hanem
hogy a jó ügy mellett állhatott ki. – Olyan kalandokon mentünk
keresztül, amiről álmodni sem mertem volna. Bejártuk egész
Európát, és lenyűgöző eszmei értékekkel gazdagodtunk. Számos
kultúrába nyertünk betekintést. Mindemellett lehetőség nyílt rá,
hogy harci tudásunkat is tovább képezzük.
– Háromfős a Lajtói huszártestőrség, ha jól láttam – emlékezett a
lány.
– Közel voltál a megoldáshoz. Eredetileg tényleg háromfős volt a
testőrség, de a te érdekeidet képviselve ki lett bővítve – nézett rá
elnézően a férfi. – Rolanddal együtt öten vagyunk. Merse és Uros a
gróf biztonságát felügyelik.
– Szívesen találkozom velük is apa hazatérése után. – Gigi nem
zárkózott el attól, hogy megismerje azokat a huszártestőröket, akik
életüket kockáztatva vigyázzák édesapját.
– Biztos lesz rá alkalom – erősítette meg Noel.
– Mivel te is a kastélyban élsz, ezek szerint nem kell attól
tartanom, hogy most a szolgálatod révén töltöd velem az időt. – A
borostyán színű szeme vidám fényben táncolt.
– Én inkább úgy fogalmaznék, hogy szívesen vagyok veled. – A
testőrségi tag nem igyekezett cáfolni a lány felvetését, és ez feltűnt
Giginek, de nem merte tovább forszírozni a témát.
Társalgásukat a főkomornyik zavarta meg, aki váratlanul
bukkant elő az egyik oldalsó szolgabejáratból és sietős léptekkel
ment oda hozzájuk.
– Bocsássanak meg, de látogatója érkezett a grófkisasszonynak –
hajolt meg alázatosan.
– Kit tisztelhetünk az idegenben? – kérdezte Gigi.
– Berendéri Dániel bárót. – A név hallatán a lány gondolkodóba
esett, miközben alig hallható sóhaj hagyta el az ajkát. Noel azonnal
észrevette ezt.
– Kívánod fogadni? – adta meg a választás jogát a huszár, ami
nagyon is jólesett Giginek, de azzal is tisztában volt, hogy
kötelességei voltak, amiket hazatértével nem dobhatott csak úgy
egyszerűen félre.
– Igen – bólintott beletörődően a lány, miközben hálás mosolyt
küldött Noelnek. – Kérem, vezesse elém – válaszolta, majd
megvárta, amíg a főkomornyik távozott. – Bizonyos érdekek ezt
kívánják.
– Tisztában vagyok vele, viszont semmi sem kötelező –
próbálkozott újra és töretlenül Noel.
– Kedves tőled, de nem utasíthatom el egyik napról a másikra.
Másrészről, nem is lenne jogom hozzá, mivel nem vagyok tisztában
a szándékaival.
– Ahogy elnézem még ő sem – mérte végig alaposan a közeledő
bárót a testőr.
Gigi az orra alatt elnyomta feltörő kuncogását, és csak a szeme
jelezte Noéinak, hogy rendkívül mulattatta megjegyzése. Meg kellett
hagynia, tökéletesen jól érezte magát a daliás huszár társaságában.
Minden olyan volt, mint régen, és mégsem volt ugyanaz. Különös
keveréke volt ez közös múltjuknak és jelenlévő jövőjüknek. Az érzés
a régi volt, de ők változtak ebben a közegben, és ezt nem volt szabad
figyelmen kívül hagyniuk.
Berendéri Dániel báró fiatal kora ellenére jócskán őszült. Rövidre
nyírt haját olajjal lekenve hátrafelé fésülte. Magas homloka és
semmitmondó tekintete leginkább egy sakálhoz hasonlított. Erre
még kampós orra is rásegített. Bőre tejfehér volt, alkata vékony. Az
állandóan magánál hordott sétabotot túlságosan is megjátszott
arisztokráciával tartotta. Arcáról lerítt, hogy nagyon nem tetszik
neki a füvön való séta, ám ahogy odaért hozzájuk, futólagos
mosollyal köszöntötte a lányt és kísérőjét.
– Drága, chérie. El sem hiszi, mennyire örülök, hogy újra
láthatom. Bocsássa meg, hogy előzetes bejelentés nélkül látogatom
meg apja vidéki birtokán, de szépségéből bátorkodom erőt meríteni,
és bizakodva várni számomra kedvező válaszát – hajolt meg Gigi
előtt, míg Noel felvont szemöldökkel méregette a vendéget.
 – Berendéri báró úr. Örülök, hogy Sárospatakon fogadhatom. –
Nem adott lehetőséget a férfinak, hogy a kezéért nyúljon.
– Úgy tudtam, Tokajba utazott haza, mire ez a kitérő? – vonta
kérdőre számonkérően a báró, ami sem Giginek, sem Noelnek nem
tetszett.
– Apám ragaszkodott hozzá, hogy Roland százados szárnyai alatt
vezetett sárospataki birtokát látogassam meg. Úgy vélte, Bécs
forgataga után, itt kipihenhetem a báli szezon fáradalmait. Remélem,
nem okoztam csalódást, amiért nem tokaji kastélyunkban fogadtam
személyes látogatását.
– A világért sem! A vidéki levegő mindig jót tesz a testnek és a
szellemi lét karbantartásának – érvelt a báró, miközben érdeklődve
méregette a huszárt.
– Kedves báró úr, kérem, engedje meg, hogy bemutassam önnek,
apám egyik legkiválóbb huszárját.
Bemutatkozás közben a két férfi méregette egymást, s tartásukból
kitűnt, hogy csak a formalitás kedvéért viselik el egymást.
– Megértem, hogy vidéken nem túl sok lehetőség van a
szórakozásra, de mivel itt vagyok, megkérhetné a huszár urat, hogy
nézzen valami elfoglaltság után. Szívesen sétálnék kettesben önnel
egy keveset. – Berendéri kinyilvánulása szemtelen volt, ahogy Noel
tudtára hozta, mennyire rangon alulinak tartja jelenlétét. A férfi
válaszra nyitotta a száját, ám egy ismerős bariton megelőzte.
– Sajnálom, báró úr, hogy ilyen kegyvesztett véleménnyel van
azokról a huszárokról, akik vérüket áldozzák önért és a nemzetért. –
Roland a semmiből bukkant elő. – Mégsem tudom önt hibáztatni
téves eszméiért. – Jelzést adhatott Noelnek, mert a férfi szó nélkül
távozott. – Remélem, megérti, hogy itt vidéken az a szokás járja,
hogy fiatal hölgyeket kísérő nélkül nem hagyunk idegen férfiak
társaságában. Mivel Lajtói Murél gróf úr rám és huszárjaimra bízta
lánya biztonságát, így világossá válik önnek, hogy soha, semmilyen
körülmények között nem vagyok hajlandó magára hagyni a
grófkisasszonyt. – Szavainak jelentőségét csak tettei múlták felül,
ahogy birtoklóan Gigi kezéért nyúlt, majd mélyen a szemébe
tévedve könnyed csókot lehelt az érzékeny kézfejre. A lányon
örömujjongás futott végig gyöngéd lovagiasságától, és
megfeledkezve magáról, pírban égő arccal, álmodozva mosolygott a
huszártisztre. – Ezért, ne vegye zokon, de ha tisztem jelenléte zavaró
az ön számára, el kell fogadnia az én jelenlétemet, míg tiszteletét
teszi Sárospatak kastélyában. – Acélos tekintete egyértelműen
Berendéri tudtára hozta, nem ajánlatos ujjat húznia vele.
– Természetesen tiszteletben tartom Lajtói gróf akaratát. –
Válaszától függetlenül a férfi arcára savanyú fintor ült ki.
– Szeretném javasolni, hogy a további beszélgetéseket a nyugati
teraszon folytassuk – ajánlotta Gigi.
– Kiváló ötlet – értett vele egyet Roland, de tekintetét Berendérin
tartotta. Vonásai kiszámíthatatlanná váltak.
A báró látogatása felettébb hosszúra nyúlt. Az illendőség úgy
kívánta, hogy Gigi marasztalja vacsorára, de a férfi nem fogadta el a
meghívást. Ehelyett ígéretet tett, hogy hamarosan újra tiszteletét
teszi a kastélyban. A lány rövidre és diplomatikusra zárta a búcsú
pillanatát, majd hagyta, hogy Roland kikísérje a vendéget. A vacsora
aromás illata körüllengte, és miközben azon morfondírozott, hogy a
szobájába kéreti az ételt, Kornéllal találta szembe magát a konyha
folyosóján.
– Grófkisasszony, csak remélni merhetem, hogy ön is az étkező
felé tart. – Távolságtartása mögött kedvesség lakozott.
– Ez esetben nem utasíthatom vissza, hogy odakísérjen –
mosolygott, és jólesett neki, hogy a testőr nem csak
kötelességtudatból fogadta el.
– De én igen – zörrent rájuk Roland, és közvetlenül a lány előtt
állt meg. – Kornél, vacsora előtt nyergeltesd fel a lovakat.
A férfi határozottan bólintott, és katonás léptekkel távozott.
Csizmái kopogása, sarkantyúinak ütemes összeverődő zaja egyre
távolodott.
– Grófkisasszony, ha megengedi – invitálta társaságába a férfi
Gigit.
– Köszönöm – hajolt meg akarata előtt, de óvatos maradt.
Egész délután alig tudott Berendéri báró mondandójára figyelni.
Roland egyénisége nyűgözte le, mialatt átkozta gyengeségét, amely
a férfi jelenlétében egyre gyakrabban tört rá. Igyekezett emlékeztetni
magát az édes bosszúra, de ahogy sandán a huszártisztben
gyönyörködött, hirtelen minden megfogadott terve a végtelenbe
foszlott. Megértette, miért nem feleltek meg elvárásainak eddigi
kérői. Roland volt az oka, hiszen minden főnemesben őt kereste,
attól a naptól kezdve, ahogy Noel és közé állt, félbeszakítva a
vívóleckét. Hiába kezelte le a férfi, hiába volt vele cinikus, Gigi
vonzódott hozzá. Ráébredt, hogy azért volt képes végigcsinálni az
elmúlt évek szigorú önfegyelmét, hogy bizonyítson a huszártisztnek.
Megrémítette, de egyben magával ragadta a tudat, és a felismerés
bölcsője lágyan oszlatta el nyugtalanságát.
– Mint látom, sikerült kipihennie a tegnapi út fáradalmait. Nem
akartam zaklatni vele, de kötelességemnek érzem, hogy
tájékoztassam róla, a mai nap folyamán rengeteg meghívás érkezett
az ön számára. Át kellene vennünk, a fontosságukat – tájékoztatta. –
Vacsora után megfelelő lenne önnek az időpont? – Udvarias kérdése
mögött egyértelmű utasítás rejlett.
– Nem látom akadályát. – Kétes válaszával szándékosan nem
hódolt be a férfinak, és ezt Roland nagyon jól tudta.
A huszártiszt határozottan az étkezőbe vezette, ahol Noel már
várt rájuk. Nem sokkal később, a tálalás előtt Kornél is csatlakozott
hozzájuk. A férfiak derűsek voltak, és láthatólag felüdülés volt
számukra Gigi társasága. Az asztalfőn Roland ült, jobbján a
grófkisasszonnyal, balján Noel. Kornél a lány mellett foglalt helyet.
Testet melegítő és lelket erősítő fácánhúslevest ettek, azután pedig
nyúlpaprikást szolgáltak fel savanyított káposztával. Az étkezés
könnyed mazsolás-diós kuglóffal zárult.
Noel és Kornél azonnal távozott, miután a szolgálók leszedték az
asztalt. Roland, huszártiszthez méltóan vezette dolgozószobájába a
lányt.
– Sárospatak városát jó csillagzat alatt alapították, hiszen jelentős
lakossal bír, de elég kicsi ahhoz, hogy minden újdonságnak számító
hír futótűzként terjedjen. – Mialatt a férfi beszélt, elsétált a
vörösfenyőből készült robosztus íróasztalhoz, majd számos
meghívóval tért vissza a kis tárgyalóhoz. A díszes borítékokat az
alacsony asztalkára helyezte és helyet foglalt a lánnyal szemközti
karosszékben. Tartása egyszerre volt méltóságteljes és tudatos
akaratot sugárzó.
 – Ez mind nekem szól? Vagy inkább családom rangjának? – vett
Gigi néhányat a kezébe, és pár nevet elolvasott kitől is érkezett.
– Önnek és apja tiszteletének. – A tengerzöld szemek nem
hazudtak. – Legtöbbjük vacsorameghívásokról szól, de mint tudja,
ezek általában mulatságokkal végződnek.
– Igen, tisztában vagyok népem szokásaival – értett egyet vele a
lány, és önfeledten elmosolyodott.
Hagyta, hogy rátelepedjen a régi varázslatos pompa, amely
egészen a tokaji birtokig repítette. Apja hatalmas mulatságokat
rendeztetett minden hónap második hetében. Ilyenkor a vármegye
fontosabb személyiségei Tokajba érkeztek. Sokakat a Lajtói birtok
szállásolt el, mások rokonaiknál vendégeskedtek. Amikor nevelőnője
– a Svájcból származó Onti – gondoskodott visszavonulásáról, Gigi
alig várta, hogy a nő távozzon a szobájából. Fiatal kora ellenére nem
vehetett még részt ezeken a mulatságokon, de azt senki nem tiltotta
meg neki, hogy leosonjon a konyhába. Ebben nagy cinkosa volt
indián származású dadusa, Végtelentó. Az asszony jelenléte a
nevében lakozott. Titokzatos lénye a hegyekben szunnyadó
mélységes tavakra emlékeztette Gigit. Azokra a tavakra, amelyek a
kis folyásokból táplálkoztak, és ez által erősödött szépséges
környezetük. Végtelentó bölcsessége olyan természetességgel lengte
körül a lányt, mint ahogyan a patak száguldott végig a völgyön,
vagy, ahogy a nap bukott le a hegyek mögött. A szabadságot és a
nőkben szunnyadó erkölcsi tisztaságot keltette életre Gigiben.
Az egyetlen nő volt, akihez anyja halála után ragaszkodni tudott.
A halk szavú asszony csak szeretetet adott neki és betöltötte azt az
ürességet, ami édesanyja hiánya kezdett belőle kiváltani. Esti
altatódalai még most is fülében szárnyaltak. Csodásan énekelt, és
dallamosan lágy volt a hangja. Énekei indiánnyelven szólaltak meg,
de a gróf egyáltalán nem bánta, hogy lánya más kultúrákat is
megismer a sajátján kívül. Gigi rajongásig imádta az asszonyt, és
ragaszkodása régen többről szólt, mint anyja pótlásáról. Végtelentó,
aki nagyon szerény és engedelmes volt, mindent megtett, amit
Murél kért tőle, és felügyelt a lány neveltetésére. Ha úgy látta jónak,
egy percig sem késlekedett, hogy rászóljon Ontira, amit a svájci nő
igen nehezen viselt el, hiszen utálta a bírálatot.
 Gigi gyakran hallotta, amikor Végtelentót, származása miatt,
gekkónak csúfolta Onti. Senki sem tudta pontosan, hogy mit
takarhat a szó értelme, de Gigi biztos volt abban, hogy durva és
megalázó. Ettől függetlenül az indián asszonyról magabiztosan
leperegtek ezek a gonoszságok, és válaszra sem méltatta ellenfelét. A
két nő közötti harc csak addig tartott, amíg másfél év után a gróf,
fültanúja nem lett egy ilyen összecsapásnak.
Végtelentó akkor is éppen Gigit védelmezte, Onti pedig vörös
arccal vágott vissza. A csetepaténak Murél vetett véget. A két nőt
behívta dolgozószobájába, és csaknem fél óra elteltével Onti zokogva
távozott nem csak a szobából, de a birtokról is. Később, amikor Gigi
összetalálkozott az indián asszonnyal, ösztönösen mosolyogtak
egymásra győzedelmesen, és abban a pillanatban mindketten
tudták, hogy csatát nyertek. Akkor ott, még nagyobb szövetségessé
váltak, mint addig voltak. Végtelentó sokat mesélt saját népéről és
hazájáról. A bölényvadászatokról, a végbeláthatatlan prériről és a
mesébe illő kanyonokról, ahol az indiánok oly szívesen húzódtak
meg éjszakára. Gigi még azt sem bánta, hogy Végtelentó fia, Merse
gyakran töltötte velük az időt. Úgy látszott, a csöndes fiút egyáltalán
nem zavarta, hogy osztoznia kell anyja szeretetén. Az ő figyelme
inkább Lajtói gróf felé irányult, akit istenként ajnározott és vett
körül.
Bár viszonylag sok időt töltöttek úgy, hogy Végtelentó meséit
hallgatták, Gigi érezte, hogy Merse nem meri megszólítani őt. A lány
pedig nem akarta ráerőltetni magát. Igaz, bántotta a fiú
távolságtartása, de elfogadta olyannak, amilyen volt. Sohasem
éreztette Mersével arisztokrata felsőbbrendűségét, inkább igyekezett
apróságokkal kedveskedni neki. Süteményt lopott, rajzot készített, és
gyöngyöt fűzött Végtelentó segítségével, és legtöbb kézzel készített
tárgyait, amik inkább voltak torz kis próbálkozások, az indián
asszonnyal küldette el Mersének. A fiú mosolyával köszönte meg a
lány ajándékát, és a lány elfogadta, hogy csak ennyire képes közel
engedni magához.
Több nevelőnő nem érkezett Tokajba, de nem sokkal rá, Gigi a
kolozsvári zárda tanulója lett. Amikor pedig hazatért, többet nem
találkozott Mersével, és csak annyit tudott róla, hogy ő is az akkori
sárospataki kapitány felügyeletére lett bízva.
Még most is maga előtt látta Jucit, a termetes, de annál fürgébben
mozgó szakácsnőt. Legfőbb bizalmasai közé tartozott, mint ahogyan
a birtokon szolgálók legtöbbje. Mesés falatokkal lepte meg, amiket a
gazdagon megrakott tálcákról tett félre. A konyhalányok az érkező
főnemesekről adtak tájékoztatást. A főkomornyik rosszalló tekintete
azonnal megenyhült, amikor Gigi ártatlan esdeklő tekintettel kérte
titoktartását. A felszolgáló személyzet izgatottan lavírozott a
roskadásig megpakolt tálcákkal, miközben elnéző mosolyukkal
biztosították együttérzésükről. Ilyenkor Noel is kiszökött a
kaszárnyából, és arról áradozott a lánynak, milyen lesz, ha majd ők
is részt vesznek ezeken a mulatságokon. A házi tyúkhúsleves, hurka,
kolbász, sült húsok változatosságát, a töltött káposzta és a nyúl ragu
magyaros fűszerezése múlta csak felül. A máglyarakás, a csöröge, a
töltöttkalácsok és a túrós batyuk mind ínycsiklandozóan gusztán
kínálták fel magukat. Elfogyasztásukban, Noellel partnerére akadt.
Miután csillapították torkosságukat, a szolgálóknak fenntartott
lépcsőház legtetején lapulva kukucskáltak a bálterembe. A magyar
szokásoknak megfelelően a hatalmas terem arányosan meg volt
osztva. Egyik felében megterített asztalok sorakoztak, és a vacsorát
kínálták a vendégek számára, míg a másik végében a felfogadott
zenekar játszott a jelenlévők kedvére. A különböző keringők mellett
helyet kaptak a sokrétegű magyar nóták, és amikor a jó borokból
több liter is elfogyott, a nótákat magyar palotás, csárdás és
huszártáncok követték.
A tisztek méltóságteljes lépéseik úgy aranyozták be a bálok
estélyét, mintha mindig is ezekre a táncokra születtek volna. A
leglélegzetelállítóbb mégis az volt, amikor a tánc hevületében, és a
hajnali pirkadat fenséges tisztaságában az asztal tetején ropták.
Mindehhez jó nemzeti szokás szerint poharaikat a kandalló tüzébe
vetették. Mégsem volt annyira tragikus és romboló hatású, hogy a
finom nemes hölgyek megbotránkozzanak rajta. Szilaj erejük,
fékezhetetlen vadságuk és ősi szenvedélyük kapott ez által nyílt
teret. A barbárnak tűnő jelenetek, a nemzet felé áradó szeretetüket,
és a haza iránt tett mélységes esküjüket jelképezte. Büszkék voltak
arra, hogy a magyarsághoz és azon felül is a huszárokhoz
tartozhattak. A fesztelen tánc, legalább annyira szimbolizálta a
magyarság felett elszenvedett idők keserű emlékét, mint a
felszabadultság édes szabadságát. Egy biztos volt; ezekről az
estélyekről napokig beszéltek a vármegyében.
– Jelentős eseményt takar valamelyik meghívó?
– Két bált – bólintott rá Roland. – Az előszezon hírnökei. Az itt élő
két legbefolyásosabb család tartja. A rózsaszín boríték az
Oroszországból ide emigrált Dosztojev családé. Vlagyimir Dosztojev
főnemes a család feje. Öreguras kora ellenére, szellemileg
meglehetősen friss. Harmadik feleségével él a régi Rákóczi birtokon,
majdnem a Pánczélhegy tetején.
– Az a kastély csodálatos – jegyezte meg a lány, hiszen nem
kerülte el a figyelmét egyik épület sem.
– Nem régen fejeződött be az átépítése. Vlagyimir ragaszkodott
hozzá, hogy néhány szárnnyal bővüljön az épület. Hozzá kell még
tennem, hogy a porcelángyár részvényeinek a negyven százaléka is
az övé.
– Ah, a jó öreg Regéc – Telkibánya – porcelángyár, amit
Bretzenheim herceg alapított 1820-ban, és az első porcelángyár volt
Magyarországon – emlékezett Gigi. – Kik a másik család?
– A Ilosvay gróf címet viselő család. Tihamér korvettkapitány
szintén illetékes a porcelángyár üzemeltetésében. Szereti a jó lovakat
és a finom hegyaljai borokat – mesélte derűsen, és arcán néhány
pillanatra kisimultak a ráncok. – Ő a főtisztem, aki felelős a négy
laktanyáért és a kiképzésekért. Viszont ráérünk később foglalkozni a
bálokkal, mivel csak a jövő hónapban lesznek esedékesek.
– Gondolom, nem lepi meg, ha arra kérem, segítsen dönteni, mely
meghívásoknak tegyek eleget. – Fura módon nem esett nehezére
Roland tanácsát kérnie.
– Szívesen állok szolgálatára. – A huszártiszt tekintete valósággal
fogva tartotta, és izzó parázsként élesztette fel Gigiben az eddig
ismeretlen, ősi ösztönből fakadó vágyat. A lány nehezen tudott
megbirkózni a tudattal, hogy egy férfi ilyen intenzív hatással legyen
rá.
 – Ez… nagyon nagy segítség nekem. – Meg kellett makacsolnia
magát, hogy félre tudja fordítani a fejét. Zakatoló szívvel igyekezett
összeszedni kusza ábrándjait, és kiszáradt ajkait önkéntelenül is
megnedvesítette nyelvével.
– Az imént említett két család meghívását mindenképpen
érdemes elfogadnia. Nem csak azért, mert személyes barátság köt
hozzájuk, hanem mert apja nagyra becsült tisztelői. – Mialatt beszélt,
határozott vonású telt ajkai szegletében elégedett mosoly bujkált. –
Van még néhány nemesi család, akiket szintén ajánlatos kitüntetnie
figyelmével, de a meghívók nagy részét, nyugodt lelkiismerettel
félreteheti.
– Megkérhetném, hogy intézkedjen ez ügyben? – Gigi hangja
végre visszanyerte eredeti hűvösségét.
– Megtisztelve érzem magam – biccentett a huszár. A lány pár
pillanatig habozott, majd megjegyezte:
– Még nem volt alkalmam megköszönni, hogy nem hagyott
egyedül Berendéri báróval – mondta bizonytalanul, de bőszen
kerülte az igéző szemek rabságát.
Mindketten jól tudták, hogy a kísérőnek nem volt kötelessége –
bizonyos esetekben – közvetlenül pártfogoltja mellett maradnia.
Rolandnak jólesett ez a figyelmesség.
– Kíváncsi voltam, hogy a báró mennyire megbízható ember –
felelte kurtán. – Jobbnak láttam, ha Noel helyett én maradok a
közelben.
– Nem fogom elfelejteni – ígérte hálásan Gigi.
– Akkor igyekezni fogok minél több jócselekedetet véghezvinni,
hogy az ön kedvében járhassak. – Szavai cirógatták a lány lelkét.
– Miattam a világért se vigye túlzásba a napi jó cselekedeteinek
számát – hárított egy újabb lehetséges ostromot Emese, és fel sem
tűnt számára, mennyire elérhetetlenné vált megint. – Holnap
szeretnék körülnézni a városban.
– Előkészítem a szükséges feltételeket – fürkészte az arcát Roland.
– Van még valami, amit meg kíván beszélni velem? – kérdezte
fensőségesen.
– Nem, jelen pillanatban ezt tartottam fontosnak.
 – Nos, ez esetben jó éjszakát kívánva önnek, visszavonulok – állt
fel a helyéről, mire a férfi követte a példáját, újabb meglepetést
okozva ezzel Giginek. Roland olyan ruganyosan ugrott talpra akár
egy ragadozó.
– Elkísérem a lakosztályáig. – A huszárszázados egy percig sem
habozott.
– Nincs szükségem ilyesmire a kastélyon belül – legyintett
unottan Gigi, miközben belül teljesen porrá égett a gondolattól. Női
ösztönei vészcsengőként jeleztek, teste pedig elárulta, hogy
túlságosan veszélyes ez a lovagias felajánlás.
– Rendben van. Aludjon jól, grófkisasszony – vette tudomásul az
elutasítást Roland, és még akkor is mozdulatlanul állt a helyén,
amikor a lány magára hagyta.

Sárospataknak három főutcája volt, melyek egy ponton

összefutva egyesültek egymással. Itt foglalt helyet a görög stílusú
piactér. Az évszaknak megfelelő gyümölcsök páratlan szépségben
igézték meg az arra járókat. A pirosló almák egyenként fényesre
voltak törölve, míg a sápítozó baromfik csapkodó szárnyakkal
igyekeztek menekülni a kas fogságából. Friss tojások sorakoztak az
asztalokon, míg a tavalyi méz beérett barnaságán átütött a kora
délutáni napfény. A zöldségek gazdag színvarázsa senkit sem
tévesztett meg, de látványuk annál különlegesebb élményt
biztosított. A mézeskalács árus nem győzte hessegetni a standja előtt
játszadozó gyerekeket. Hal, lángos, pirított hagyma és fahéjjal
fűszerezett forralt bor különös illatának egyvelegét sodorta magával
a szél. Szemmel láthatóan virágzott a kereskedelem, és minden,
amire csak szüksége lehetett egy polgárnak, megtalálható volt a
környéken. A boltok céhtáblán hirdetve kínálták portékáikat, az
eladók kedves alázata növelte a betérés lehetőségét, és
színvonalasabbá emelte a vásárlást.
Gigi nagyon rég nem látott ilyen nyüzsgést, képtelen volt betelni
a látvánnyal. Roland vele sétált, míg Noel a hátuk mögött tartott
velük lépést. Címeres huszárruhájuk sok ember tekintetét vonzotta.
Kornél külterületi szolgálatot teljesített a huszárszázados
megbízásából. Rolandnál jobb idegenvezetőt el sem lehetett volna
képzelni. Udvarias volt és türelmes. Felhívta a figyelmet a város
nevezetességeire, miközben bebarangolták a lényegesebb helyeket.
A piac melletti főtér közepén olasz stílusban kialakított szökőkút
állt. Három megmintázott kentaur alakja bontakozott ki a vízből.
Tartásuk dicső volt és hősies. Kezükben kirántott kardjuk pihent,
ahogy a magasba tartották a kőből megmunkált pengét. A víz lágyan
csobogott a lábuknál, mintha csak örök életre az lenne a feladatuk,
hogy a szökőkút misztikus oldalát őrizzék.
A városháza szerényen húzódott meg a bank szomszédságában.
Márványszobrai és füvesített előparkja csak még jobban
kihangsúlyozódott a macskakővel ékesített rávezető úton. Kecses
kabriolék és pompával cicomázott hintók haladtak el mellettük, míg
saját lovas kocsijukat a városháza mögötti parkban hagyták a két
felnyergelt kecses huszárlóval. Éppen a szökőkút mellett haladtak el,
amikor két civil polgárral és egy Gigivel egykorú lenszőke hajú
szépséggel találkoztak. Arcuk felderült, ahogy meglátták a
huszárokat, ezután a két férfi tekintete előismerő pillantásokkal
időzött Emesén.
– Roland százados, tudtam, hogy nem fogod sokáig rejtegetni
előlünk a grófkisasszonyt! – A körszakállas férfi vidáman emelte
meg kalapját.
– Ha rejtegetném a grófkisasszonyt, akkor arról sem tudnátok,
hogy a Lajtói kastély az új otthona. – Roland hangja könnyedén
csengett, mégis fenyegető veszélyesség érződött belőle. – Emese,
engedje meg, hogy bemutassam önnek Ilosvay Tihamér gróf fiát,
Edmundot, és lányát, Katalint. Az úr, aki szerint titkolom ittlétét
nem más, mint városunk bankárának fia, Zentei Ottó. – Miután
túlestek a formalitásokon, Katalin kissé arrébb vonta Gigit.
– Azt mondják, Bécsben csodálatos a báli szezon, valóban így
van? – Ibolyakék szeme álmodozva ragyogott.
– Igen – helyeselt a lány. – Főleg azok számára érdemes részt
venni a nagyobb eseményeken, akik minél hamarabb szeretnének
férjhez menni, vagy folyamatosan részesei kívánnak lenni a
politikának. Rengeteg a partiképes agglegény – felelte türelmesen.
 – Oh, azok miatt nem szívesen vennék részt egy bálon – pirult
bele Katalin, majd sietősen megmagyarázta. – Ottó jegyese vagyok. –
De ettől függetlenül álmodozva pillantott Noel felé.
– A jegyesség valóban nagy felelősség – ismerte el Gigi és inkább
nem kívánt tudni erről a különös háromszögről. Egyáltalán nem
akart mély barátságot kötni senkivel, mivel nem állt szándékában
elárulni ittléte valódi okát. Ezt pedig csak úgy tudta elkerülni, ha az
etikett szabályainak eleget tesz, de nem lépi át a határát.
– Katalin ne legyél ennyire önző! – szólt ekkor rá Edmund, és
Gigiben gyönyörködve felvetette: – Remélem, elfogadja apám
vacsorameghívását most péntekre.
– Az igazság az, hogy nem régen érkeztem Sárospatakra – tartott
szünetet, de csak azért, hogy a századosra pillanthasson lesütött
szemhéja alól. A férfi feszülten várta a válaszát, és Gigin átsuhant a
gondolat, hogy talán a férfi féltékeny, de ebben nem lehetett biztos.
Hirtelen ötlettől vezérelve folytatta: –, de biztosíthatom, hogy
szívesen elfogadom a meghívást.
– Ez esetben számolnia kell jómagam és testőrség tagjaival is. –
Roland arca zárkózott maradt, ahogy tényeket közölt Edmunddal.
– Ez nem okozhat problémát, ha egy ilyen csodálatos hölgy
látogat el a Ilosvay kastélyba – emelte másodjára Gigi kezét az
ajkaihoz. Ilosvay barna szemében hamiskás fény táncolt.
– Mindig így bókol, ha idegen hölggyel találkozik? – kérdezte
Gigi, és finoman elhúzta a kézfejét a férfi szorításából.
– Vármegyénk urának a lánya sosem lehet csak egy idegen a
számomra. – Edmund hajthatatlan maradt. – Ezen kívül jogosan
állítom, hogy a szokványos bemutatkozáson átestünk. Tehát
egyikünk sem idegen. Másrészről, ha megengedné, hagynám, hogy
közelebbről is megismerje önért lángolni készülő szívemet.
– Azt hiszem, a vacsora egy igen meglehetősen kedvező alkalom
arra, hogy feltárja előttem igazi lényét – felelte a férfinak Gigi, és
csöppet sem volt zavarban. – Csak azután tudok dönteni szíve
sorsának alakulásáról.
– Bíztam benne, hogy lehetőséget ad rá, hogy a vacsora előtti
napokban tiszteletemet tegyem önnél. – Edmund nem rejtette véka
alá, hogy erőszakossága mellett mennyire csalódott volt.
 – Meg kell értenie, hogy mivel itt kívánom kipihenni a bécsi élet
fáradalmait, kedvem szerint rendezem át a kastély egyes termeit.
Jelen pillanatban is nagy a felfordulás, ezért, ha nem muszáj, nem
fogadok a héten látogatókat. – Gigi csak remélni merte, hogy apró
trükkjével legalább erre a pár napra vissza tudja tartani azokat a
vendégeket, akik hősiesen kívánták megrohamozni a sárospataki
kastélyt. – Nyugodtan írhatják grófnői szeszélyeim számlájára, de
ezen nem kívánok változtatni, hacsak a százados úgy nem véli, hogy
az ügy valóban nem tűr halasztást.
– Világért sem tudnám csodás szeme ragyogásának számlájára
írni természete különlegességeit – előzte meg Roland bárminemű
megnyilvánulását Edmund. – Inkább igyekszem türelemmel kivárni
azt a pár napot, ami még a vacsoráig hátra van. – Érezhetővé vált,
hogy a tolerancia nem tartozott erősségei közé. Edmund a százados
felé fordult segítséget kérve, de Roland nem adott neki lehetőséget,
amivel Gigi közelébe kerülhetett volna.
– A grófkisasszony minden kérése, számomra parancs. Komolyan
veszem kedvességbe bújtatott kívánságait. Bármire is készülsz
Edmund, gondoskodni fogok róla, hogy keresztülhúzzam a
számításaidat és a grófkisasszonynak maximális nyugalmat
biztosítsak a sárospataki kastélyban. – A férfi végszava csöndes volt,
de fenyegető. Valami mélyen visszafogott veszedelmes erő áradt
belőle, és jelezte Ilosvay számára, hogy jobb nem kockáztatnia,
ennek a pokolnak az elszabadulását.

Aznap éjjel alig múlt el huszonhárom óra, Gigi ablaka alatt

felcsendült egy hegedű, amihez harmonika, nagybőgő és cimbalom
csatlakozott kíséretül, majd utolsóként egy tiszta hangú, mély
bariton vette át a rögtönzött zenekar vezetését. A nótát alázatosan
követték a hangszerek. Az éjszaka csöndjébe fájdalmasan hasított
bele a titkos szerenád. A lány tisztában volt vele, hogy neki szól a
magyar nóta, és egy meggondolatlan pillanatában gyertyát akart
gyújtani, ám visszafogta magát, és úgy határozott, hogy mielőtt az
ablakba tenné a világító viaszt megnézi, hogy ki az illető, és csak
azután dönti el, fogadja-e a csodálatos hangú férfit. Kósza gondolatai
Roland körül kalandoztak, és halvány reménysugár csillant fel
benne, hogy talán a huszár az. Bár a férfin látszott zenei műveltsége,
Gigi nehezen tudta volna elképzelni róla, hogy dalra fakadjon. Nem
illett bele Rolandról alkotott képébe.
No, nem arról volt szó, hogy nem tartotta romantikus léleknek a
férfit. Inkább nem vallott volna rá, hogy így próbálja elnyerni szíve
hölgye kezét. A komor, határozott jellemű temperamentum nem
párosult egy pacsirta hangú énekesmadárral. Roland pedig a
ragadozók fajtájához tartozott, aki a területét és tulajdonát védi, és
vallomása után, valós tettekkel bizonyít. A behízelgés és a
körülrajongás sem azonosult vele, hiszen nyílt volt, velős, és ha akart
valamit, azt ravasz szándékú, kíméletlen szívóssággal érte el. Más
tettek és más cselekedetek ötvözték szerelmének kibontakozását.
Gigi ábrándozva állapította meg, hogy aki majdan megszerzi a
kőszívű, dacos szívet, olyan édes gyöngédségben és eszeveszett
szerelemben részesül Roland által, ami szenvedélyes pusztítást fog
okozni mindkét fél létében. És ha a szerelem viszonzásra talál,
testük-lelkük tökéletes egyesülésben, könyörtelen mámorban olvad
majd össze.
A sárospataki séta alatt sokszor vette észre saját neme irigykedő
pillantásait, és az álmodozó, elalélt tekinteteket, amelyek a
századosnak szóltak. Viszont meglepte, hogy ezek a könnyed
jelenések olyan egyszerűen peregtek le Rolandról, mintha csak egy
kezdő kardforgató támadásait hárítaná. Palástja burkot képezett az
aurája körül, és bevehetetlenül megközelíthetetlenné tette. Ezt
sajnálatos módon Gigi is érzékelte.
Óvatosan kikelt az ágyból, magára kapta szatén köntösét, és az
ablakok árnyékába húzódva meglapult. Erőlködnie kellett a tompa
sötétségben, mire felfedezte a kis társaságot, élükön Edmunddal. A
férfi alig állt a lábán. Bizonytalan ingása egyértelmű jelként
bizonyított, mint ahogyan az erőteljes kezdéshez képest csodás
hangja meg-megbicsaklott. Elképzelhető volt az a feltételezés, hogy
mielőtt vette a bátorságot és idejött, jócskán a boros pohár fenekére
nézett, néhány incényi fütyülős szilvapálinka kíséretében. Gigi
megbotránkozás helyett inkább mulatságosnak találta a helyzetet.
Halk kuncogását alig bírta visszatartani, mialatt egyértelműen az élt
benne, hogy Edmund szerenádját, a férfi józan állapotában sem
lenne képes fogadni.
Váratlanul, és halkan kattant hálószobájának ajtaja, amire
érdeklődve kapta oda a fejét. Csak egy közeledő árnyalakot látott, de
ez pontosan elég volt ahhoz, hogy a szíve azonnal a torkába
dobogjon, mialatt teste riadót fújt számára. Szikla szilárdan tudta,
hogy Roland lépett a szobába.
– Azt hittem, százados, hogy ismeri az ajtó fogalmának igen
körülírt etikett szabályát – mondta piszkálódva, mert nem igazán
tetszett neki, hogy a férfi jogot formált bizonyos dolgokra. Ennyire
intim közegbe férkőzött, túllépve a magánszféra határait.
– Valóban kopognom kellett volna, de attól tartottam, hogy
önkéntelenül is gyertyát gyújt. – Válasza pengeélesen hatolt át a
sötétségen, ami feszültséggel volt ötvözve. – Vagy talán kívánja
fogadni a szerenádot?
– Nem – rázta meg a fejét Gigi és nem lepődött meg azon, hogy a
férfi ennyire jól tájékozódott a szobában. – Egyáltalán nem áll
szándékomban szóba állni a heves vérmérsékletű szerenádozómmal.
– Noel és Kornél azonnal intézkednek, hogy Edmund távozzon a
birtokról. – Bejelentése nem tűrt apellátát, és amint ezt kimondta,
odalent abbamaradt a szerenád.
– Ugye nem esik bántódása? – kérdezte aggódóan, mert hirtelen
az összes árnyalak eltűnt az ablak alól, csak zsörtölődés és enyhe
ellenállás zaja ütötte meg a fülét.
– A közeli itató hidegvizében majd kijózanodik, de haja szála sem
fog görbülni. – Gigi alig észrevehetően megremegett, amikor
tudatosult benne, hogy Roland hangja egészen közelről, a háta
mögül érkezett. – A tisztjeim hazáig kísérik, hogy még véletlenül se
jusson eszébe visszatérni.
A lány aprókat lélegzett, ahogy megérezte a Rolandból áradó
veszélyes férfias erőt. A vékony köntös anyagán keresztül, hátában
összpontosult a másik test édes forrósága. Képtelen volt
megmozdulni. Gyöngéd férfikezek simították félre hullámos
hajzuhatagát, szabaddá téve ezzel kecses nyakát. Roland
hozzáhajolt, és végtelenül érzéki apró csókokkal halmozta el a füle
mögötti érzékeny területet. Gigi szaggatottan vette a levegőt mialatt
szemét lehunyva, átadta magát a mennyei kábulatnak. A huszár
kezei vállán pihentek, majd útnak indultak, végigsimítva a lány
karját. Tenyerét a finom női kéz puhaságba csúsztatta, és
összekulcsolta ujjaikat. Tüzes lehelete Gigi fülében égett.
– Ne aggódjon nem lesz baja, de ha még egyszer az éj leple alatt
látogat el önhöz…
– Kérem, ne tegye! – szakította félbe a kegyetlen ígéretet, és
önkéntes reakciójában szembefordult Rolanddal.
– Csak nem áldozatot kíván hozni érte? – Perzselő tekintete
beleékelődött a borostyán ragyogásba.
Az ezüstös hold fénye bronzszoborként világította be a férfi
alakját. Gigiben csak ekkor tudatosult Roland hiányos öltözéke. A
huszártiszten egyedül ellenzős nadrágja volt, felsőteste látványos
bujasággal tárult a lány elé. Izmai arányos kidolgozása, bámulatos
feszessége, kész volt örökös rabságra ítélni csodálóját. Erős karjai
kihasználták a lány megszeppenését, és karcsú derekára fonódtak.
– Hallgatása egyet jelent számomra azzal, hogy nincs mentsége,
sem kifogása. – Egyre közelebb hajolt a bájos arcocskához, Giginek
eszébe sem jutott elfordulni. – Hozzon áldozatot önmagáért, lázongó
tündérem. – Utolsó szavait szinte a lány ajkának mormolta, ahogy
finom érzékiséggel indított ostromcsókot.
Gigi lábai elgyengültek, és attól félt, ha Roland nem öleli szorosan
magához, ott helyben összeesik. Keze vágyódóan siklott a férfi
mellkasára. Annyira kívánta már, hogy’ érezhesse a férfit teljes
valóságában. Felfelé csúsztatta tenyerét a világos mellszőrzeten,
egészen addig, amíg át nem kulcsolta karjával Roland nyakát. Ajkai
szabad utat adva megadóan szétnyíltak, és amikor a férfi behatolt
bársonyosságába, jólesően felsóhajtott. Hagyta, hogy Roland
kalandozzon és megismertesse vele a szenvedélyes csodát. Mesterét
követve könnyen tanult, és amikor nyelvük játékos kergetőzésbe
kezdett egymással, tudta, hogy elveszett. Feszes, telt kebleit a férfi
szilaj testéhez nyomta, és az ősi ösztöntől vezérelve érzékien
megvonaglott a szoros ölelésben. Válaszképpen Roland kissé
megemelte, és ágaskodó férfiasságát hamvas combjai közé nyomta.
Gigi úgy kapaszkodott belé, mintha soha nem akarna elszakadni
tőle. Megijesztette a férfiból túláradó fesztelen szenvedély, de
egyben elbűvölte és magával ragadta. Gigi alázattal hagyta, hogy a
kirobbanó kéjhullámok uralják a testét. Képtelen volt magyarázatot
adni saját értelmének, hogy törhet rá ilyen erőteljes hatalom, aminek
a létezéséről eddig nem is tudott. Egyben belső sugallata
megértettette vele, hogy Roland mellett biztonságban van. Érezte,
hogy számíthat a férfira, és ő teljes mértékben odaadással adózott
neki. Ám mielőtt újra női mivoltának engedelmeskedve a férfi
dereka köré fonta volna lábait, a huszár visszaengedte a vastag
szőrme szőnyegre, majd olyan hirtelen engedte el, hogy a lány
beleszédült.
– Vége az éjszakai szerenádnak. – Közlése kiábrándítóan hatott,
és üres űrt képezett Gigi vágytól izzó testében.
– Nem hagyhat így itt – nyöszörögte a lány, és esdekelve
kijelentette: – Feloldom az esküje alól.
– Az esküm úgy szól, hogy csak akkor érek önhöz, ha
közeledésemet elfogadja. – Saját bizonytalanságát vélte
visszatükröződni Gigi arcáról. Kétség nem fért hozzá, az előbb átélt
események mindkettőjükre mély hatást gyakoroltak. – Nem
ellenkeztél. – Mondata inkább csak magának szólt, és ez olyan volt,
akár egy tragikus felismerés.
– Miért bűn ez?
– Nem bűn – rázta meg a fejét Roland, mintha csak ő akarna
kijózanodni Edmund helyett –, de nem is feloldozás. – Majd
katonásan sarkon fordulva, egyenes tartásban igyekezett az ajtó felé,
ám egy mondat erejéig még visszafordult: – Bárcsak megtetted
volna… minden olyan más lenne, vagy még kegyetlenebb. – Szeme
smaragdzölden villant meg. Kifejezéstelen arccal hagyta magára a
kétségei között vergődő grófkisasszonyt.

Gigi, kezében Moliére egyik drámájával indult meg a hátsó kert

felé. Annyira csodálatos volt az idő, és ő élvezni akarta minden
feledhetetlen pillanatát. Könnyű vállkendőjébe belekapott a szél,
ahogy kilépett a terasz ajtaján. Ráérősen elsétált a balkon végéhez és
leült az egyik kerti fonott székbe. Az idilli béke magával ragadta, de
nem tudta megnyugtatni. Felnyitotta a nehéz bársonykötet elejét, és
olvasni kezdte a művet. Miután az első sorokat harmadjára próbálta
kényszeresen értelmezni, mély levegőt vett és feladta. Igazán nem
tehetett róla, hogy gondolatai az éjszakai csókon, és Roland körül
kalandoztak.
Lemondóan becsukta a könyvet, és félretéve maga mellett
helyezte el. A táj gyönyörűségében keresett menedéket, mialatt azért
fohászkodott, hogy édesapja mihamarabb visszatérjen. Nyomasztó
ideái hamar a semmibe vesztek, amint megpillantotta a teraszra
kilépő huszártisztet. Tekintetük találkozott, és Gigi hiába próbált
olvasni a zöld szeméből – távolságtartó és áthatolhatatlan maradt.
Roland egy másik férfi társaságában érkezett. Mögöttük Kornéllal.
– Grófkisasszony, szeretném önnek bemutatni Ilosvay Tihamér
grófot.
– Lajtói grófkisasszony – biccentett a férfi.
– Üdvözlöm, gróf úr – fogadta köszönését a lány.
Ilosvay Tihamér teljesen fia képmása volt idősebb formában.
Katonás alakján rendíthetetlenül állt a huszártiszti ruha. Mosolya
megnyerő volt, arca egyenességet sugárzott.
– Ha megbocsátanak, később csatlakozom. – Roland kijelentése
tapintatos volt, mire Gigi észbe kaphatott volna, a férfi távozott
Kornéllal. Szomorú lemondással nézett utánuk.
A gróf szórakoztató társaságnak bizonyult, de a lány esküdni
mert volna rá, hogy látogatása mögött több rejtőzik, mint puszta
kegyeleti formalitás. Meglepte, hogy Tihamér mennyire jártas a bécsi
élettel kapcsolatosan, és mennyire szívesen beszél a francia operaház
előadásairól.
– Reménykedem abban, hogy ön is tisztában van idejövetelem
valódi okáról – kezdett bele mondókájába a férfi, csak nem bő egy
óra könnyed társalgás után. Látszott rajta, hogy nem először van
ehhez hasonló helyzetben. Megvárta, míg a lány rábólintott, és csak
azután folytatta. – Edmund forrófejű ifjú, aki saját törvényei szerint
éli a sárospataki nemesek mindennapjait. Kötelességtudó, de
gyakran elszalad vele a ló.
– Ha a késő éjjeli szerenádra gondol, nos, bizalmasan be kell
vallanom önnek, felettébb mulattatott a dolog. Nem éreztem
veszélyességét, mivel a százados oltalma alatt állok. – Gigi jólelkű
maradt, mire Tihamér arcán hálás mosoly suhant át.
– Ön túl engedékeny, hogy a fiam komolytalanságát ennyire
diplomatikusan tudja kezelni.
– Szó sincs ilyesmiről, de az osztrák földön töltött hosszú évek
után, meglehetősen kellemes színt hozott az életembe a tegnap esti
kis közjáték. Éreztette velem, hogy ízig-vérig magyar vagyok. Nem
hibáztatom érte Edmundot, inkább aggodalommal fogadtam
közeledését.
– Beárnyékolná Sárospatakon töltött napjait, ha fogadná fiam
udvarlását? – tapogatózott az idősebb gróf, és Gigi kétségbeesetten
olyan válasz után keresgélt, ami mindannyiuk számára a
legtökéletesebb formát öntötte.
– A világért sem, de nem szívesen szítanék ellenségeskedést a
meglévő barátságokból – mondta kissé burkoltan.
– Ebből arra kell következtetnem, hogy édesapja valójában azért
kívánta, hogy Sárospatakra érkezzen a bécsi udvar után, hogy
alaposabban megismerje Roland huszárszázadost.
– Mi köze az ismeretségemnek a megnevezett tiszthez? – vonta
össze szépen ívelt szemöldökét Gigi és tárgyilagos maradt.
– Ezzel azt igyekeztem kifejteni, hogy tudomásul vettem,
miszerint Roland százados nem csak kísérője, de leendő jegyese is
egyben.
– A százados? – kerekedtek el a lány őzike szemei.
– Kérem, titka felfedése miatt egy percig se legyen felháborodva.
– Egyáltalán nem vagyok, csak kicsit furcsának találom a
kialakult helyzetet – mondta, de esze ágában nem volt megcáfolni az
elé tárt körülményeket.
– A városban – ideérkezése előtti héten – szárnyra kaptak ezek a
feltevések, és most beigazolódni látszanak. – Tihamér a világ
legtermészetesebb dolga szerint fogta fel kiejtett szavainak súlyát,
míg Gigi, tőle telhetőén továbbra is jó háziasszonynak próbált
mutatkozni.
– Nos, engem is érdekelnének, hogy milyen szempontok alapján
jutott ön, és mélyen tisztelt Sárospatak városának polgárai erre a
következtetésre? – mosolyodott el édesen, és belekortyolt az
időközben felszolgált teájába.
– A tegnapi közös sétájuk, mely alatt Roland különleges
figyelemmel tüntette ki, sokak számára okot adott bizonyos
megalapozásokra – mesélte jelentőségteljesen. – Az, hogy nem
fogadta fiam szerenádját, végképp biztos jelnek bizonyult.
– Ha jól értelmezem, Sárospatakon az a szokás járja, hogy egy
hölgynek több férfi udvarlását is el kell viselnie, mert, ha nem teszi,
egyet jelent azzal, hogy egyetlen férfihoz tartozik – vonta le a
következtetéseket és elég gyarlónak találta ezt a fajta
megnyilvánulást ezen a környéken.
– Ön kiválóan megfogalmazta városunk szokásait – jegyezte meg
elismerően a férfi, – Persze, nem kívánjuk el öntől, hogy teljes
mértékben azonosuljon Sárospatak hagyományával – kezdte
finoman, de a lány nagyon is jól értette a burkolt célzást.
– Be kell ismernem, ezzel egy kicsit meglepett Sárospatak, de
biztos vagyok benne, hogy ez az újdonság varázsával tovaszáll.
Addig is, míg itt tartózkodom, jobban odafigyelek a város
aranyszabályaira – ígérte a lehetetlent.
– Előre látom, hogy Roland százados oldalán, mindez könnyedén
sikerülni fog önnek – húzta fel jelentőségteljesen a szemöldökét
Tihamér gróf, és Gigi rájött, felesleges bármiféle erőlködés vagy
körültekintő magyarázkodás, mivel az elkönyvelt tény,
megmásíthatatlan tény maradt.
Úgy tűnt, rajta kívül mindenki tisztában volt az előbb említett
állításokkal. Egyetlen dolog zavarta csupán; ő tudta meg utoljára. Na
és persze ott volt még Roland is. Mi az, amit tudott, és mi az, amit
nem? Vagy egyszerűen nem állt szándékában tisztázni a harapós
nyelvek pletykálkodását? Mi késztethette erre a férfit? Talán még
nagyobb tiszteletet és hatalmat kívánt elérni? Hiszen, ha a látszat
szerint mérlegelte a dolgokat, kétségtelenül azt tükröződött, hogy a
vármegye urának lányával való jegyessége tejhatalmat garantál,
mely kiterjedt a többi huszár támaszpontra. Ám ez a feltételezés
messzemenőleg a legnevetségesebb dolognak hatott a jelenlegi
helyzetben. Roland nem az a férfi volt, aki közönséges eszközöket
felhasználva kívánt hatalomra jutni. Sőt, mintha minden erre utaló
jel, vagy fizikai jólét hidegen hagyta volna a huszártisztet. Bár
származását ködös homály fedte, a jelek arra utaltak, hogy ugyan
elfogadta – Lajtói gróf által felkínált gondtalan aranyéletet –, de nem
különösebben használta ki. Ízig-vérig olyan férfi volt, aki minden
körülmények között képes helytállni és alkalmazkodni. Amióta a
Lajtói vármegyébe került, mindent önmaga erejének köszönhetett.
Megküzdött az elismerésért és a pozíciójával járó megbecsülésért.
Kitartása rendíthetetlenségéről tett tanúbizonyságot. Ezért Gigi
gyorsan el is vetette Roland felé irányuló borús aggályait. Továbbra
is Tihamér gróffal beszélgetett, és hozzá olyan ártatlan
elbűvölőséggel mosolygott, mint még eddig soha. Közben úgy
határozott, kérdőre vonja a legközelebb érintett személyt, Rolandot.
És az apja? Milyen szempontok lebegtek a szeme előtt, amikor
úgy döntött, hogy Sárospatakra hozatja a lányát? Az édesapja vajon
tisztában volt vele, mekkora veszélynek teszi ki ezzel? Vagy tényleg
szánt szándékkal hozatta ide? Mi motiválta arra a lépésre, hogy
megígértette vele, nem fogad komoly kérőket? Viszont az is
megeshetett, hogy ezzel akarta bebiztosítani szeretett lányát, esze
ágába ne legyen válogatni az udvarlók népes táborából. Ez eléggé
észszerűnek tűnt, ahhoz a gondolatsorhoz, hogy ennek révén csak
testőrei társaságát élvezhette. A huszárok között magasan az első
helyen szerepelt Roland. Mindig a közelében vigyázta lépéseit, és
erkölcsi tisztaságát. Más részről, ez az erkölcsi tisztaság megbukni
látszott, főleg a tegnap este után. Talán a sors iróniája volt, hogy
pont a testőrség vezetőjével történt meg az árulás. Annak az
ígéretnek a megszegése, melyet apjának fogadott.
Meggondolatlanságának súlya őrületes erővel tört felszínre. Már
nem volt képes Tihamér gróf felszínesen üres témájára figyelni.
Szigorú vádak kereszttüzében ostorozta magát. Lelkiismerete
megszólalt benne, de nem hatolt a felszín mögötti mélységekbe. A
megközelíthetetlenség a polgárpukkasztó civileket érintette és nem
Roland százados személyét. Az apja egyértelműen a kérőkre
vonatkoztatta kérését, nem pedig az összes férfira, aki megfordult
környezetében. A vád ettől függetlenül fennállt, mivel a múlt éjjel
maga a huszár volt a csábító. Áthágva minden társasági formát, Gigi
abban nyilvánult bűnösnek, hogy mindezt ellenkezés és
szégyenérzet nélkül hagyta. Sőt, szégyentelenül viszonozta is a
kapott csöppnyi boldogságot. Realista gondolatvilág ütközött a
racionalista tudattal. Pillanatnyi megbánása a magyarázatok ellenére
sem akart megbocsátást adni, de a kibúvó érvelések hada megint
csak jótékony csillapítással szolgált megtört lelkének. Összefolytak
előtte rangjának lételemei, így már képtelen volt eldönteni, mit vár
tőle a világ, vagy éppen távollévő édesapja. Magasak voltak az
elvárások, és hiába felelt meg egytől-egyig mindnek, az önmaga által
felállított tökéletesség mércéjét képtelen volt megütni, és magasan
átívelni fölötte. Gyengeségre vallott a jelleme, ez pedig Roland iránt
táplált perzselő érzelmeinek volt köszönhető. Egyszerű
kéjsóvárságnak tudta be, és többszörösen megerősítette magában,
hogy áthatolhatatlan legyen, ám zavarodottan eszmélt rá, hogy ez a
páncél, a férfi közelében, pillanatok alatt apró darabokra hullott szét.
Felfoghatatlan volt számára az egész, hiszen alig pár napja volt
Sárospatakon. Ha mindez mással történik, nem is hitte volna el egy
kósza monda alapján.
Nem sokkal később Roland csatlakozott hozzájuk. Gigi ellenállása
azonnal porrá zúzódott megint, ezért elnézést kérve elköszönt a
gróftól és sietősen távozott. Ha Roland észre is vett valamit labilis
viselkedéséből, semmi jelét nem mutatta. Később, amikor a huszár a
dolgozószobájába tartott, elismerte, hogy hiba volt és illetlenség,
amit művelt a két férfi társaságában, de visszaút már nem volt.
Vigaszaként az szolgált, hogy mint a vármegye urának lánya, ezt ő
teljes mértékben megtehette.
Kopogtatása után, a férfi erőteljes hangja invitálta be. Mély
levegőt vett és igyekezett megnyugodni, ahogy élete legfurcsább
beszélgetésére készült. Belépett és bezárta maga után az ajtót. Az
ujjai remegtek, de sikeresen elrejtette kezét a szoknya csipkés
díszítésébe. Túl kellett esnie ezen a kellemetlen beszélgetésen. Ennek
így kellett lennie, és végig kellett csinálnia. Nem maradt más
választása, ha tisztázni kívánta bizonyos tények mögöttes feltevéseit.
Roland, szigorú tartással állt az íróasztal melletti ablaknál. Jobb
karjával az ablak keretén támaszkodott, bal keze kardja markolatán
pihent meg. Hátra sem fordult a lány jöttére, büszke, egyenes
tartással révedt a messzeségbe. Gigi csak egy pillanatra
bizonytalanodott el, azután határozottan közelebb ment hozzá.
– Beszélni kívánt velem. – Roland hangja annyira távolinak tűnt,
és oly idegennek. A tegnap éjszakai szenvedélye mintha sosem
létezett volna. A lány tanácstalanul az ajkaiba harapott, de
meghátrálni végképp nem állt szándékában.
– Egészen érdekes feltételezések jutottak a tudomásomra.
– Számoltam rá, hogy ez bekövetkezik, de arra nem, hogy ilyen
hamar. Az emberi gyarlóság sokszor galádabb, mint azt valaha
feltételezni lehetett. – Továbbra sem fordult meg, és ez zavarta Gigit.
Az viszont meglepte, hogy a férfi komoly mértéktartással fogadta
tudatára ébredését.
– Miért érzem azt, hogy tőlem várja a megoldás kulcsát erre a
mérhetetlenül szemtelen szóbeszédre? – vetette fel, és az ablak
visszatükröződésében tekintete találkozott a megvillanó
smaragdragyogással. Roland hosszú szempillái meg sem rezdültek,
ahogy kitartóan figyelte őt a szobába lépése első pillanatától.
– Nem várok öntől semmi olyat, amit nem adhatna. – Kétértelmű
szavaitól Gigi szíve hevesebben kezdett verni. – Másrészről valóban
az ön kezében van a döntés, miként kíván eljárni az ügyben.
– Vajon, miért tüntet ki ezzel a megtiszteltetéssel? Hiszen, önt
olyan férfinak tartom, aki képes orvosolni ennél nagyobb, világi
formát öltő problémákat.
– A bókja annyira kedves, mint amilyen ön szokott lenni, amikor
megfeledkezik magáról. – A férfi talán azért viszonozta a neki szánt
csodálatot, hogy a lány ne érezze zavarban magát. Gigi csak erre
tudott következtetni. – Megcáfolhatnék minden olyan feltevést és
kósza híreket, ami kettőnket érinti. Ez tény. Mint Sárospatak
városának rendfenntartója és a század parancsnoka, mindent
kizárólag jogomban áll. – Azzal nyomatékot adva szavainak
szembefordult a lánnyal.
– Mégsem teszi meg – döbbent rá a lány. – Figyelmeztetnem kell,
hogy mint a testőrség parancsnokának vannak bizonyos
kötelességei.
– Melyeket el is látok – bólintott rá helyeslően a férfi, és Gigi nem
értette miért ilyen makacs. – Az mégsem volt benne az apjával kötött
megállapodásomban, hogy önmagámtól is védjem meg.
– Tehát nem hajlandó segíteni nekem – mondta ki kissé
csalódottan.
– Ezt egy percig sem állítottam, ám mielőtt további vitát
folytatnánk erről, úgy vélem, meg kellene hallgatnia.
– Ezek után még ilyet merészel kérni tőlem? – tudakolta
kétkedően a lány.
– Attól tartok, jelenlegi helyzetében nincs választási lehetősége. –
És valóban nem volt.
– Megnyugtat a körültekintése – pimaszkodott, és tekintete
gyanakvó fényben tündökölt.
– Csakis önért teszem. – Roland szája széle árulkodóan
megremegett, mintha élvezte volna, hogy a lány tőle függött.
– A kötelesség mindenekelőtt – mormogta Gigi kilátástalan
iróniával.
– Ne legyen ennyire zsémbes. Ártana a szépségének. – A férfi
haláli nyugalma próbára tette Gigi lélekjelenlétét.
– Kérem, térjen a lényegre – csattant fel, és felhasználta türelme
utolsó vigaszcsöppjeit.
– Parancsára. – Roland szívfájdítóan szemtelenül elmosolyodott,
mialatt alázatosan meghajolt a lány előtt. – Elmondanám, én hogyan
látom a kialakult képtelenséget, melyet véleményem szerint, akár
saját oldalunkra is fordíthatunk.
– Százados, a jó hírem forog kockán, ugyan miképpen lehetne ezt
pártfordulással felhasználni? – dacolt Gigi, ám a férfi vészjósló
nézése némaságra ítélte.
– Valóban kellemetlenek a jegyességünkről terjengő hírek, de
sokkal rosszabb is lehet napokon belül. Mivel egy fedél alatt élünk,
nem kell felvilágosítanom, hogy hamarosan magánéletünk rejtett
titkairól is szégyentelen dolgok kaphatnak szárnyra. Persze, bárhogy
is dönt, a rossz nyelvek mindenképpen a szeretőmmé avatják, de az
már nem mindegy, hogy szembeszállunk velük, vagy
hallgatagságba burkoltan meghátrálunk. Egyetlen módon vehetjük
elejét ezeknek a fantáziadús történeteknek… – fejtette ki, és
megkeményedett vonásokkal, melyek maszkot képesztek
napbarnított arcán, kijelentette: – Ha részt veszünk a számunkra
megírt színdarabban és eljátsszuk a jegyességet. – Gigit meglepte,
hogy mind a ketten ugyanarra a megoldásra gondoltak, de mégis
Roland merte kimondani. A férfi folytatta: – Ezzel csakis az ön
kényelmi szempontjait kívánom előtérbe helyezni.
– És mik lennének azok? – Időt akart nyerni, ám nem kerülhette
el, hogy szembenézzen az elé tárt valósággal. Akarata erős volt, és
nem hagyta megtörni. A százados előtt pláne nem.
– Gondolkodásra a múlt éjjeli szerenád késztetett. Edmund
viselkedése a további kérők mintájának megvalósulása volt. Biztos
vagyok benne, hogy amint eleget tesz a különféle meghívásoknak,
éjjelente sem önnek, sem nekem és a katonáimnak nem lesz
nyugodalma. Bocsássa meg faragatlan nyersességemet, de nem azért
képeztem ki a testőrség tagjait, hogy éjjelente holmi szerelmes
suhancokat kergessenek a sárospataki kastély birtokán – várta a lány
reagálását, de Gigi nem adta meg neki azt az örömöt, hogy
felháborodjon véleménynyilvánításán. – Máshonnan megközelítve a
dolgot, még nagyobb védelmet tudnék biztosítani, és ami a
legfontosabb, senki nem merné kétségbe vonni, hogy kihez tartozik
valójában, még ha ez látszólagos formalitásnak is bizonyul a mi
szemünkben. Édesapja visszatérésével ön távozik Sárospatakról, és
az itt élő polgárok ráérnek megtudni később, hogy a jegyesség
valójában légvárból felépített híresztelések egyike volt.
– Minő bátorság, hogy majdan képes lesz egyedül szembenézi a
vérszomjas falkával – tört elő Gigiből, és haragudott az egész
világra, de legfőképpen édesapjára, amiért ilyen helyzetbe hozta. –
Emlékeztessen rá, hogy örök hálával tartozzam érte.
– Ez a legjobb megoldás, amivel szolgálni tudok. – Figyelmen
kívül hagyva a lány megjegyzését, tántoríthatatlanul folytatta: –
Persze felvállalhatja az önállóságát, és élhet édesapja tekintélyt
parancsoló jogának árnyékában, de a tényen nem fog tudni
változtatni. A szeretőmnek pecsételik meg, és attól függetlenül, hogy
minden igyekezetemmel azon leszek, hogy önt továbbra is védjem,
elmaradnak a meghívások. Helyébe meghurcoltatások várnak
kegyedre. Ön nem Lajtói Murél gróf lányaként fog tündökölni a
szemükben, hanem egy nagyvilági bécsi nőnek, aki a botrányai elől
menekült vissza apja biztonságot nyújtó karjaiba. Még ha idővel ki is
derül a bécsi leányiskola valódi színvonala, az ügy olyan
előrehaladott állapotban fog parádézni, hogy senkit sem fog
érdekelni az igazság. Az emberi természet igen gonosz tud lenni, és
mértéktelen, elfajult gonosz alakokat képes ölteni. Kétségei
rabságában ön teljesen magára marad. Az ide látogató kétes hírű
férfiak szemérmetlen viselkedései, és finomnak nem nevezhető
ajánlataik ostromgyűrűje fel fogja őrölni lelki harmóniáját. Erkölcsi
tisztaságát beszennyezve még mélyebb gyalázatba kergetik majd.
– Elég! – szorította össze az ajkait Gigi. A százados őszinte szavai
kegyetlenül arcul ütötték.
Sem a kolozsvári zárda, sem a védelmet adó bécsi leányiskola
nem tanította meg arra, mennyire védtelenné tud válni egy fiatal nő.
Életében először fájt ez a felismerés, melyben az volt a furcsa fintor,
hogy ezzel ki volt szolgáltatva Rolandnak. Szemében könny égett, de
ő dacosan harcolt a feltörő sírás ellen.
– Nem kell erősnek mutatkoznia. – A kíméletlen tényeket közlő
bariton hirtelen gyöngédséggel talált rá.
A férfi odaült mellé, és finoman megfogta a kezét. Gigi kerülte az
átható tekintet nyíltságát.
– Ígérem, továbbra is vigyázok önre. Jobban, mint eddig, de meg
kell értenie, hogy ez egy olyan helyzet, ami legjobban önt fenyegeti.
Mint kísérője, el kell fogadnia a tanácsomat. Még akkor is, ha
nehezen képes tudomásul venni és mérlegelni azt.
– Nincs más választásom, igaz? – próbálkozott reményveszetten.
– Ennyire végzetes lenne elviselnie a látszólagos formalitásokat? –
kérdezte Roland, és hanglejtése gondterhelté vált.
– Meg kell értenie, ha Noelről lenne szó… – kezdte Gigi, mire a
férfi váratlanul elengedte a kezét és felállva elfordult tőle.
– Noel, hát persze… – Ez maga volt egy levont következtetés.
Roland kiszámíthatatlanná vált, nem lehetett tudni, mi jár a
gondolataiban. – Csakhogy, önről és rólam van szó, nem pedig önről
és Noelről. – A férfi szavai kegyetlenebbül nem is csenghettek volna.
A lány úgy érezte magát, mint egy megdorgált kisgyerek, aki
valamilyen csínyt követett el.
– Igen, tisztában vagyok vele – bólintott Gigi és úgy ült, mint aki
karót nyelt. – Én csak azt akartam mondani, hogy teljesen más lenne
a helyzet abban az esetben, ha Noel lenne érintett az ügyben.
– A tényeken nem változtathat, akármennyire is szeretné.
Belátom, hiba volt részemről, hogy átadtam a döntés jogát – közölte
váratlanul a férfi, mire a lány meglepetten kapta fel a fejét. A férfi
arca olyan volt, mintha maszkot viselne. – Hiába a neveltetés, éretlen
és felelőtlen, mint egykor.
– Nem bánhat velem úgy, mint akkor a kertben! Már nem vagyok
az a rakoncátlan csitri! Felnőttem, ha nem vette volna észre –
jelentette be összekapart büszkeséggel.
– Akkor vállalva minden következményt, legyen méltó a címére
és nevére, mialatt elsődlegesen az édesapja érdekeit tartva szem
előtt, áldozatokat hoz érte. – Roland megsemmisítő volt, mint midig.
– Pontosan ezt fogom tenni! – sziszegte a fogai között a lány, és
kitartóan farkasszemet nézett a férfival. Arca pírban égett a rátörő
dühtől.
– Apja által rám ruházott hatalmamnál fogva, melybe kísérői
jogaim is belefoglaltatnak; nem adok önnek több választási
lehetőséget. – Roland olyan volt, mint egy önálló bírói intézmény.
Vádolt, körülményeket tárt fel, és ítélkezett. Felette. – Egy teljes
éjszakája van, hogy hozzászokjon közelségem gondolatához. Ennyi
áll a rendelkezésére, és úgy érzem, ezzel még nagylelkű is voltam.
Utolsó mondata még akkor is Gigi fülében csengett, amikor
nyugovóra tért saját lakosztályában. Nem lehetett pontosan tudni,
hogy mire készült Roland, de a lány biztosabbnak ítélte meg, ha
kulcsra zárja hálóterme ajtajait. Ez csak részleges megnyugvást
hozott számára, mivel tisztában volt vele, hogy egy bezárt ajtó nem
jelenthet túl nagy akadályt egy olyan elszánt férfi számára, mint
Roland. A huszár könyörületességében bízhatott csupán, és abban,
hogy a századost apjához fűződő hűsége, mindenek fölé helyezi.
Hiszen ez az argumentum volt az alapja annak is, amiért a jegyesség
eljátszása mellett érvelt. Más oka nem lehetett. Gigi hiába is törte a
fejét, egyéb döntő indok nem jutott az eszébe.
Ezen az éjszakán egyetlen szemhunyásnyit sem tudott aludni.
Meredten bámult a sötétségbe, és nem értette, hogy az a férfi, aki alig
huszonnégy órája forró szenvedéllyel csókolta, most sarokba
szorítva rákényszerítette akaratát. Bár kevés embert ismert még
Sárospatakon, de máris haragudott az egész népes társaságra.
Azokra, akik alaptalan következtetéseket levonva, ekkora bajba
keverték. Miattuk kuszálódott össze az élete, és vált teljesen
irányíthatatlanná a sorsa. Vajon ezek az emberek átérezték
kimondott szavaik súlyát? Erre nagyon kevés volt az esély, és ezt ő is
hamar belátta. Kezdte érezni címével, rangjával és a nevével járó
nehéz terhek súlyát. Ráadásul az apja sem volt mellette, hogy ezt
könnyedén és kecses eleganciával átvészelje az oldalán. Magára
számíthatott a végtelen harcban.
 3. fejezet
Az elkövetkező napokban Gigi csak ebédnél és vacsoránál
találkozott a testőrséggel. Ettől függetlenül Roland a huszárok előtt
is bizonyította a kettőjük között kialakult új helyzetet. Az étkezések
alatt gyakran fogta meg a lány kezét, szinte kereste az alkalmat,
hogy hozzáérjen.
Mintha katonáival is tudatni akarná, hogy Gigi kihez is tartozik.
Ennek hatására, vagy más befolyásoltság miatt, Noel távolságtartó és
visszafogott lett vele szemben. A lány ezt nehezen viselte, de
alkalom nem adódott arra, hogy beszéljen a férfival.
Nem bánta, hogy egyedül hagyták. Bár sejtette, hogy Roland
kívánt így időt adni neki. Bebarangolta a kastélyt, sétált a gazdag
kertben, és ellátogatott az istállóba. Bármennyire is fájt a szíve egy
kiadós lovaglásért, tudta, hogy ahhoz Rolandtól kell engedélyt
kérnie, ám ő nem akart kellemetlenséget okozni Noelnek azzal, hogy
a százados őt osztja mellé kísérőnek. Hiszen ez a lehetőség is
fennállt. Megértette Noel viselkedését, de mint ahogyan ő maga is
időt kapott, biztos volt benne, hogy a huszárnak is szüksége van
arra, hogy fel tudja dolgozni az események változását. Ezért pedig
nem hibáztatta. Inkább lemondott a lovaglásról és a könyvtárban
keresett menedéket.
A vacsorameghívás előtti napon viszont különös dolog történt,
ami felborította a kastély mindenkori megszokott rendszerét. Egy
elegáns kabriolé robogott a főbejárat elé. Drága anyagból készült
üléshuzata citromsárgán virított. Egyedi tervezése kiemelte a kocsi
pompáját és készítőjének finom munkáját.
Gigi ezen a napon éppen azzal volt elfoglalva, hogy a kastély
helyiségeiben lévő takarókat és nehéz szőrméket átnézesse, a hideg
párás tél után kitisztíttassa. Szobalánya kíséretében tette meg a
kastélybeli sétákat. Lenke jelen pillanatban épp egy nagy halom
takaróval a kezében ment ki a vadász szobából, hogy a mosodába
vigye azokat. A kabriolé ekkor tűnt fel a messzeségben, mire a lány
az ablakhoz sétált, hogy jobban szemügyre vegye a látogatót.
A kocsit egy tűzvörös hajú démon vezette. Hosszú haját csak két
oldalt fogta fel. Ahogy a kabriolé haladt az úton, a fiatal nő lokniba
sütött fürtjei táncoltak a hátán. Komor tekintete, vonallá préselt
ajkai, nem sok jót ígértek. Hófehér bőre már-már természetellenesen
fehérnek hatott, míg arcvonásai az orosz nő tipikus megtestesítőjét
mintázták. Erős vonásai ellenére, mégis volt benne valami báj,
valami kecses finomság, amit nem lehetett nem észrevenni rajta. A
kocsi alig kanyarodott a bejárathoz, és a lovak alig álltak meg, a nő
megfeledkezve magáról dühödten pattant le a bakról. Hevességében
karamell színű ruhája alól elővillant alsószoknyája, de ez
látszólagosan csöppet sem érdekelte. Ökölbe szorított kezekkel,
ringó csípővel indult a lépcsősor felé. Kecses járása egy hattyúéhoz
hasonlított.
– Hol van? Hol van az a semmirekellő százados? – ordított teli
torokból, és rekedtes csábításra kész hangja még a feltámadt szelet is
megelőzte.
– Tamara, nem hiszem, hogy ez a legalkalmasabb pillanat arra,
hogy beszéljen a századossal. – Noel szavait előbb lehetett hallani,
mielőtt bekerült Gigi látóterébe.
– Ön csak ne mondja meg nekem, hogy mikor és hol alkalmas
találkoznom Rolanddal! Azonnal követelem, hogy kísérjen hozzá! –
sikoltozott magából kikelve a fiatalasszony, mialatt Gigiben
szánalom ébredt iránta. Talán megérezte, hogy a nőnek a
büszkeségén esett csorba. – Vagy talán annyira az egekbe emelte
jegyese tekintélyt parancsoló rangja, hogy méltatlannak tart a
találkozásra? Meglepő, hogy az a finom úri hölgy, máris az orránál
fogva vezeti a századost! – őrjöngött, mialatt kiérződött, hogy
szépsége ellenére, neki ez nem sikerült.
– Tamara, legyen esze, kérem! – próbálkozott Noel, és mialatt a
nő ki akarta kerülni, hogy a kastélyba lépjen, a huszár határozottan
elállta az útját.
– Eszem? Neked legyen eszed, amikor bekísérsz a századoshoz! –
dühöngött a nő.
– Hagyd csak. – Roland a semmiből bukkant elő, és ráérősen
odasétált hozzájuk. Tartásában olyan veszélyesség rejlett, amitől
Tamara hátrálni kényszerült. – Dosztojev tekintetes asszonynak
bizonyára nyomós érve lehetett, ha hívatlanul és ennyire váratlanul
betoppant az otthonunkba.
 – Az otthonotokba, mi? – háborodott fel a nő, és gőgösen
felvetette az állát. – Mióta a ti otthonotok? – támadt Tamara, és
szeme villámokat szórt. – Ez a kastély mindig is a te felügyeleted alá
tartozott, de amióta a Lajtói lány betette ide a lábát, már kettőtöké ez
az átkozott kastély! – toporzékolt.
– Vigyázz a szádra, Tamara – intett vészjósló nyugalommal
Roland. – Egy grófkisasszonyról beszélsz!
– Egy szukáról beszélek, aki elvette a szeretőmet! – Az asszony
teljesen ki volt kelve magából, mialatt nem törődve az etikett
szabályaival, kikiabálta egykori kapcsolatát a századossal.
A perpatvarra Kornél is előjött, míg a kastély ablakaiból a
merészebb szolgálók is kíváncsian nyújtogatták nyakukat. Roland
felnézett az andráskeresztes ablakokra, mire mindenki
megszeppenve bújt biztonságba. Az érdeklődő tekintetek csak a
burkoltan átlátható horgolt csipkefüggönyökön hatolhattak át, és
eléggé hiányos részletekkel szolgáltak. A hangfoszlányok továbbra
is csak akkor voltak jól kivehetőek, ha valaki emeltebb hangon
követelte igazságát, vagy ha valahol ablak nyílt, de ezt egyetlen
szolgáló sem merte megtenni.
– Már elég rég nem köt hozzád semmi. – A férfi arcán félelmetes
közönyösség táncolt.
– Évekig én vigasztaltalak, mert egy olyan nő után vágyódtál,
akiről tudtad, hogy sosem lehet a tied. – A huszár pillantásától
megrettenve elhallgatott, majd mérsékletesen megjegyezte. –
Hálátlan vagy! Egyszerűen csak félredobsz, mikor már nem kellek
neked.
– Soha nem tettem egyetlen ígéretet sem. Ha már nyílt lapokkal
kíván játszani Dosztojev tekintetes asszony, fel kell világosítanom,
hogy ön kínálta fel magát nekem.
– Oh, az áldott nagylelkűséged! – Tamara szemében könnyek
gyűltek. – Mindent megadtam, csakhogy enyhítsem a fájdalmadat és
a vágyódásodat.
– De ez közel sem jelentette azt, hogy ön mellett maradok, de azt
hiszem, ezt már egyszer tisztáztuk – közölte vele tárgyilagosan
Roland.
 – Mit tud ő neked nyújtani, amit én nem? – A férfi konokul
tartotta magát némaságához. Tamara képtelen volt ezt elviselni. –
Mondd meg, hogy mit! – követelte ordítva.
– Tamara, kérem, viselkedjen nemesi rangjához méltóan. Ha
befejezte mondandóját, és semmi fontos hivatalos ügyet nem kíván
közölni velem, legyen olyan kedves, és üljön vissza a kabrioléra. A
legbölcsebb dolog, amit tehet, hogy emelt fővel távozik a birtokról –
bánt vele keményen a huszártiszt, és Gigi biztos volt benne, hogy ő
nem tudta volna elviselni, hogy ennyire megalázzák. Viszont abba is
biztos volt, hogy nem süllyedne ilyen mélyre egyetlen férfi
szerelméért sem. Annál ő többre értékelte magát.
– Én nem vagyok magyar! Rám más szabályok érvényesek –
sikkantott dühöngve Tamara.
– De elfogadja az ország hagyományait, hiszen elég hosszú ideje
él már itt. – Vérfagyasztó kegyetlenségről vallott Roland viselkedése.
– Noel, kísérd vissza Tamarát a Dosztojev birtokra.
– Az a nő, egy… egy {5} ! Egy bécsi , aki olyan hideg,
hogy bármit fogsz vele tenni, sosem fogod tudni olyan forróra
hevíteni a jégbe fagyott szívét, hogy szeressen téged!
– A holnapi viszont látásra, Dosztojev nagyságos asszony. –
Roland huszárvágással tisztelgett neki.
Noel, Dosztojev asszony karja alá nyúlt, és ellentmondást nem
tűrően felsegítette a lovaskocsira. Tamara engedelmesen tűrte, de
egész testtartása szöges ellentétben állt meggyötört lelkével.
– Egyedül is kitalálok – emelte magasba dölyfösen a fejét Tamara,
és meg sem várva a két férfi válaszát, ostorával a büszke tartású
paripák közé csapott.
Roland a távolodó kabriolé felé biccentett, mire Noel bólintott, és
lováért igyekezett. Kornél is visszatért rábízott feladatához, míg a
százados a vadászszobán keresztül kívánt visszatérni a kastélyba.
Gigi megijedt, ahogy felmérte a férfi felé tartó öles lépteit, de
elmenekülnie már nem volt ideje. Az ablaktól sem hátrált, hiszen
teljesen hiába való lett volna. Az előző jelenet hatása alatt állva,
összeszedte magát. Roland ekkor lépett be az erkélyajtón. Mintha
csak megérezte volna a lány jelenlétét, egyenesen felé nézett. Gigi
torka kiszáradt, amikor tekintetük találkozott, de a százados hűvös
távolságtartásából képtelenség lett volna bármit is leolvasni. Hosszú
percekig megállt az idő, majd a férfi elkapta pillantását, és egyetlen
szó nélkül magára hagyta Gigit. A lány csak ekkor vette észre, hogy
visszatartotta a lélegzetét.
– Grófkisasszony, mi történt? – jelent meg a másik ajtón Lenke, és
túldramatizált aggodalommal odasietett hozzá. – Olyan fehér az
arca, mint a frissen őrölt búzaliszt! Tessen, talán leülni egy kicsit.
– Jól vagyok – mosolyodott el Gigi, és igyekezett megnyugtatni
szobalányát. – Folytassuk a munkát.

Gigi egyhangú időtöltései ellenére, a vacsora estélye túlságosan is

hamar elérkezett. Almazöld ruhája magasztos angyallá varázsolta,
mialatt haját Lenke szoros kontyba tűzte. Időben elkészült, mégis
meglepődött, amikor a főkomornyik belépve a szobájába közölte
vele, hogy a testőrség az előcsarnokban vár rá. Magához vette a
ruhához készült mentéjét, és elindult, hogy csatlakozzon a
huszárokhoz.
A három férfi csodálatos látványt nyújtott díszegyenruhában.
Gigi lépteire éberen figyeltek fel. A huszárok elismerő pillantásai
cirógatták a lelkét. Roland azonnal elé ment, Gigi elfogadta a karját,
és máris indultak. Odakint a hintó várt rá, és meglepetésére a
százados vele tartott. A katonák lóra ültek, és a kis csapat elindult a
Ilosvay estélyre.
Díszvendégként utolsónak illett érkezniük. Csaknem nyolcvan
fős társaság várt rájuk. Gigi igyekezett összepárosítani a neveket az
arcokkal, ami egy kissé nehezen ment neki, de Roland nem hagyta
magára, és mindig kész volt kisegíteni. Egyetlen rossz pillanata sem
volt, pedig a bemutatkozások alkalmával szembekerült Dosztojev
főnemessel és feleségével. Tamara udvarias, de tartózkodó volt vele
szemben. Nyoma sem volt arcán a nemrégen kirobbanó
indulatoknak. Egyedül titokzatos sötét szeme jelezte az önbecsülését
ért mély vágású sebeket.
A teremben az a zenekar játszott különböző műveket, akik
Edmund segítségére siettek a szerenádkor. A fiatalabbik Ilosvay férfi
természetesen viselkedett, mintha nem is ő adott volna akkor éjjel
szerenádot. A főnemesi felső kör egyértelműen elfogadta a saját
áltatásuk által bebizonyosodott tényeket. Gigi igazat kellett, hogy
adjon Rolandnak, miszerint, minden partiképes agglegény
távolságtartó, de előzékeny volt vele szemben. A százados egyetlen
percre sem hagyta magára.
Kissé csalódottan állapította meg, hogy ez az estély csöndes és
nyugodt marad, mint amilyennek Ilosvay Tihamér gróf
megálmodta. A zenekar eliten játszott, és lehetőség sem volt arra,
hogy egy-egy keringő, vagy valcer erejéig táncolni lehessen. A
vacsora Gigi számára érdektelen volt. Mialatt előételnek töltött
fürjtojást szolgáltak fel, a kiadós gulyásleves már elég lett volna fő
ételnek, emellett mégis zöldséges párolt rizst tálaltak, töltött
galambbal, prézlibe forgatott csirkecombbal és ropogósra sült
süldővel, melynek íz harmóniáját a közé rejtett alma szeletek tették
feledhetetlenné. Az étel aromáját a ribizlis szósz tette pikánsabbá. A
desszert kávé és mazsolás vaníliasodó, Pozsonyi kifli, grillázsostya,
és cukorjég választékát tárta eléjük. Az ételek különböző hegyaljai
borokkal itatták magukat, az erős, rövid alkoholokról nem is
beszélve. Mégsem került sor pohártörésre. A hangulatos vacsora
továbbra is egyszerűségében és visszafogottságában pompázott.
– Gondolom, nem vagy hozzászokva az ilyen meghitt társasági
élethez, de papa ragaszkodott hozzá, már csak azért is, mert szerinte
a bécsi élet merőben különbözik a magyar mulatságtól. – – Katalin
volt egyik vacsora szomszédja, míg másik oldalán Edmund ült.
Roland vele szemben foglalt helyet.
– Édesapád nagyon figyelmes ember – mosolyodott el gépiesen
Gigi, immáron sokadjára az est folyamán. – Kedves, hogy ilyen
apróságokat is észrevesz.
– Oh, ő mindig ad ezekre a dolgokra. Mama sokszor le is szidja,
amiért ennyire kukacos tud lenni – legyintett Katalin.
– Az, hogy figyelemmel kíséri a magyar szokásokat, nem
nevezném kukacoskodásnak – mosolygott elnézően a grófnő.
– Rendben. Valójában úgy vélte, ha csöndes estét tart a
tiszteletedre, az valamelyest enyhíti édesapád távollétét – fejtette ki
bővebben a lány.
 – Megtisztelve érzem magam.
– Gigi, Tamara tényleg elment a birtokra? – tört elő váratlanul
Katalinból.
– Nos, igen. Valóban tiszteletét tette nálunk. – A lány úgy vélte,
felesleges bármit is tagadnia, hiszen látszott Katalinon, hogy igen
tájékozott és szabad szellemű fiatal hölgyről volt szó. – Ám, nem
hiszem, hogy tudok bármiféle olyan információval szolgálni, amire
esetlegesen kíváncsi lennél. Nem voltam jelen a látogatásánál –
füllentette, mert jobbnak látta nem belefolyni ebbe a témába.
– Tamara látogatásai eddig mindig diszkrétek voltak, ha Rolandot
érintették. Senki sem tudta pontosan megmondani, milyen gyakran
és mennyi időre találkoznak – legyintett jelentőségteljesen Katalin.
– Mégis, milyen gyakran találkoztak?
– Hetente jó párszor, de ezek nem megalapozott tények –
emlékezett vissza a lány. – Legjobb tudomásom szerint, mindig
Tamara kereste fel a huszárt.
– A sárospataki kastélyban? – tudakolta Gigi, és úgy érezte,
képtelen tovább enni.
– Részben – felelte a lány kétértelműen. – Bárhol is töltötték
együtt az időt, találkozásaikat bizalmasan kezelték. – Azzal Katalin
sietősen beleivott vörösborába, hogy leplezze zavarát.
– Tehát, tényleg a szeretője volt… – döbbent le Gigi, és végképp
félretette evőeszközeit.
– Azt hiszem, csak szeretett volna ebben a szerepben tündökölni,
és bár igen közel került a te századosodhoz, legjobb tudomásom
szerint, a huszártiszt sosem vállalta fel a nyilvánosság előtt, hogy
Tamara milyen szerepet tölt be az életében.
– Nem hinném, hogy tartania kellene bármitől is Rolandnak –
védte Gigi a századost, és elgondolkodott, hogy vajon miért nem
vállalta fel a kapcsolatát a férjes asszonnyal. Végtére is a férfinak
nem volt veszteni valója, ebben még biztosabb lett, amint
megpillantotta Vlagyimir Dosztojevet.
Az Oroszországból emigrált főnemes kövér volt és alacsony.
Törte a magyart és kedvenc témája nem volt más, mint a fűszeres
magyaros ételek, amelyeket bőszen párosított saját nemzeti ételeivel.
A vacsora alatt hatalmas mennyiségű ételt evett, és azonnal le
lehetett vonni a következtetéseket, miszerint semmi máson nem járt
az esze, csak az evés örömén. Kövér ujjai ettől függetlenül gyakran
tévedtek – legalább húszévvel fiatalabb – felesége vékony karjaira.
– Nem is a századosnak volt rajta veszteni valója – kuncogott
Katalin. – Inkább Tamara iránti tisztelete ejthette gondolkodóba.
Ügyelt az asszony erkölcsi fedhetetlenségére. Pedig az már régen
nincs Dosztojev nagyságos asszonynak – húzta el a száját
szemtelenül, majd Gigi kétkedő érthetetlenségét látva hozzátette: –
Mindenki tudta, hogy ebben a kis afférban Tamara járhat a
legrosszabbul, de ő nem hallgatott senkire. Akarta a századost, és
ezért bármire hajlandó volt. Nem meglepő, ha azt mondom, szó
szerint felkínálta magát neki. Kockáztatott, ezáltal elég gyakran
élvezhette intim közelben a férfi társaságát.
– Bizonyára rajong a századosért.
– Ki nem? – figyelmeztette Katalin. – Sárospatak összes női
polgára a kezét törné a te századosod egyetlen csábító pillantásáért.
Szemrevaló férfi, ráadásul egyenruhás. Egy huszár! Nem is
akármilyen katona, hiszen ő egy huszártiszt. Jóképű, de Tamarának
ettől még nem kellene ennyire könnyelműen viselkednie! – mondta
kissé felháborodottan.
– Lehet, hogy pontosan ezért kellett Tamarának. Bécsben
hallottam, hogy bizonyos nők azért harcolnak egymással, ki szerzi
meg a partiképes agglegények legtöbbjének kegyeit. Amolyan
trófeaként kezelik a bizalmas ügyet.
– Ugyan, melyik nemes nő lenne ilyenekre képes? – kérdezte
Katalin talányosán.
– El sem hiszed, mennyi unatkozó nemesasszony él Bécsben –
világosította fel Gigi.
– Mindazok ellenére, hogy számtalan szórakozási lehetőség áll a
rendelkezésükre? – A lány elképzelhetetlennek tartotta az állítást, de
hitt a Lajtói grófkisasszonynak.
– Ezeken az összejöveteleken tudnak igazán vadászni.
– Én inkább maradok a szokványos rókavadászatoknál. – Katalin
nem rejtette véka alá, mennyire elítéli ezeket a nőket. Gigi hasonló
véleményen volt. Váratlanul a lány elárult egy jelentős titkot. –
Tamara a százados miatt hagyta el a bátyámat. Előtte Edmund
szeretője volt – suttogta, hogy a testvére még véletlenül se fogjon
gyanút.
– Nos, akkor szerencsés a fivéred, mivel Tamara újra szabad.
– Csakhogy Edmund nem szokott használt ruhát visszavenni –
szegte fel a fejét büszkén Katalin. Látszott rajta, hogy haragudott az
orosz nőre.
– Ez igen bölcs dolog Edmund részéről – értett egyet vele Gigi, és
a két lány bizalmasan összemosolygott.
– Inkább a büszkesége miatt teszi. Még mindig rajong Tamaráért,
de ahogy a helyzet áll, nem fogja visszafogadni. Ennyire már
ismerem a bátyámat – állította sziklaszilárdan.
– Nem tudom elhinni, hogy Vlagyimir Dosztojevet ilyen könnyen
fel tudja szarvazni.
– Pedig szó szerint igaz! Tamara remekül vezeti az orránál fogva
a férjét. Bár, szerintem Dosztojev úr nagyon is sejti, mi folyik a háta
mögött, de addig nem érdekli, amíg Tamara teherbe nem esik
valamelyik szeretőjétől.
– Ez megbotránkoztató! – vonta össze rosszallóan a szemöldökét
Gigi, majd feltette újabb kérdését: – Hogy válhat ennyire
közömbössé egy férj? Hogy engedheti meg, hogy bolondot csináljon
belőle a felesége?
– A válasz igen egyszerű. Megbízható forrásokból tudom, hogy
Dosztojev úrnak nem lehet utóda. Állítólag az előző két házassága is
ezért ment tönkre. Persze, először a feleségeit hibáztatta érte, ám
hivatott egy orvost, egészen a távol keletről, aki megállapította a
keserű tényeket. Gondolhatod, miként omlott össze ennyire
Dosztojev úr.
– Azzal, hogy az evésbe menekül, még nem látok megfelelő kiutat
– tűnődött Gigi, és egy pillanatig elnézte a torkoskodó Vlagyimirt.
– Ebben megint csak egyet tudok veled érteni, de azt hiszem, ő
már teljesen lemondott a testi örömökkel járó élvezetekről. –
Kijelentése után Katalin arca lángba borult, míg Gigi majdnem
félrenyelte italát.
– Szegény ember – néztek össze, és szolid mosolyuk mögött
részvét rejlett. – És mégis milyen volt Tamara és a százados
kapcsolata? – tudakolta Gigi óvatosan, bár bizonytalan volt Katalin
válaszában. Nem hitte, hogy mélyen beleláthatott a lány egy ilyen
intim szférába.
– Elég különös. A bátyámtól tudom, hogy Roland igen válogatós
a nők terén. Állítólag van egy titokzatos hölgy, akibe évek óta
szerelmes.
– A százados és a szerelem? – ámult nagyot Gigi. – Elég furcsa
párosítás – vázolta fel meglepetten.
– Ő is csak egy férfi – figyelmeztette Katalin. – Igaz, eddig
sohasem láttam elgyengülni, de azt mondják, a nőért, akit szeret, a
világot megmozdítaná. Hidd csak el, a zord külseje ellenére valóban
képes rá – legeltette pár pillanatig tekintetét Rolandon Katalin.
Ibolyakék szemei álmodozást tükröztek vissza. Gigi számára
biztossá vált, hogy a lány nem boldog Ottóval.
– Plátói, vagy biztos talajokon áll ez a kapcsolat? – kérdezte, és
sikeresen bújtatta el feltörő izgatottságát.
– Tudomásom szerint, Roland számára elérhetetlen ez a finom
nemes hölgy.
– Ugyan! Miért lenne az? Hiszen a százados bár nem nemes,
mégis megvan hozzá minden feltétele és adottsága. A legjobb
társasági körökben mozog, és olyan politikai ajtók nyílnak meg
előtte, amely ritkán esik meg egy hasonló rangúval – fejtette ki Gigi.
– Én csak azt tudom, hogy a hölgy édesapja, egy távoli
királyságból választotta ki az egyik hercegi címerrel bíró nemest.
– Egy újabb érdekházasság – vonta le elmerengve a
következtetéseket Gigi.
– Oh, fecsegek itt össze-vissza! – kapott észbe Katalin, és
megbánás ült ki finom arisztokrata vonásaira, amiért többet mondott
a kelleténél. – Hiszen a jegyese vagy. Bocsáss meg, hogy ilyen
sajnálatos hírekkel tudok szolgálni, de Sárospatakon mindenki tudja,
hogy a ti kapcsolatotokat csupán politikai négyzetek erősítik. –
Együttérzése önmarcangoló vádjaival keveredett és hadat üzent
ártatlanul tiszta lelkének.
– Ne! Kérlek, ne kérj bocsánatot – mosolygott rá biztatóan Gigi. –
A hír igaz. Ez tényleg olyan kapcsolat, amely nem feltétlenül az
érzelmekről szól, de ez egyáltalán nem meglepő.
 – Az érdekek mindenekelőtt – sóhajtott fel szomorkásan Katalin.
– Túl sok mindenben hasonlítunk egymásra, és ami a
legtragikusabb, ugyanaz a sorsunk.
– Ha Roland tényleg szerelmes, úgy ahogyan azt állítod, ezer
örömmel adom szíve választottjának. Hálásnak kell lennem neked,
amiért elárultad ezt a kis titkot a századosról. Nyugodtabb vagyok,
hogy jegyességünk alatt nem fog háborgatni. Ha valóban köti annak
a nőnek tett esküje, akkor velem a továbbiakban is úriemberként fog
bánni apám hazatértéig. Viszont szívesen megismerném a hölgyet,
már csak azért is, hogy kifejezzem hálámat, amiért bizonyos
kötelességeket levesz a vállamról mondta ki unott stílusban, de
maga sem volt biztos benne, hogy valóban ezen a véleményen van.
– Nagyon erős vagy – ismerte be Katalin.
– Az élet megtanított rá.
– Én sajnos nem tudok ilyen lenni – sóhajtott fel gondterhelten. –
Még apámmal sem merek szembeszállni, hogy ne adjon Ottóhoz –
húzta el a száját szomorkásán.
– A megoldás sokszor nem az alázatban rejlik – világosította fel
Gigi, de nem akart jobban belefolyni Katalin dolgaiba, így inkább
neki szegezte következő kérdését: – Mondd csak, nem sejted ki lehet
Roland szíve választottja? – érdeklődött.
– Maximálisan meg tudlak érteni, amiért tudni akarod ki ő. A te
helyedben én is kíváncsi lennék, hogy mi az, amivel oly régóta
magához tudta láncolni ezt a nemes lelkű férfit. Ne haragudj, de
nem lesz kielégítő a válaszom. Nem tudom, ki az a nő – vont vállat.
– Azt suttogják, hogy nem magyar, mivel Roland gyakran látogatott
el Bécsbe. Állítólag a hölgy ott lakik, és ősi leszármazottjai után, igen
nagy befolyással bír. Többet nem tudok én sem.
– Ez is óriási segítség volt – mosolygott Gigi kissé erőltetettem
Nem számított rá, hogy ennyire érzékenyen érinti a századosról
kapott információ. Tudatosult benne, hogy mindig is egy olyan
férfiért rajongott, aki már foglalt volt. Talán az elérhetetlensége tette
annyira kívánatossá a századost. Szomorúan hasított bele a tudat,
hogy a csók, Roland részéről csupán bolondos játék volt. Nem tudta,
hogy sírjon-e ezen, vagy nevessen. Nem tudta, hogy
megkönnyebbüljön, vagy még komolyabb vádak marcangolásába
ringassa magát. Összezavarodott, de az világossá vált a számára,
hogy bár bimbózó érzései egyre csak mélyülnek, hiába vágyik a férfi
után, ha soha nem lesz teljesen az övé. Haragudott a huszárra,
amiért megcsókolta. Becsapottnak érezte magát, és rászállt a
kihasználtság jótékony béklyója is. Érzékelte a kutató zöld szemek
tekintetét, de képtelen lett volna az asztal fölött a férfira pillantani.
Vacsora után Ilosvay gróf, Dosztojev, Roland és még néhány
főnemes, hivatalos ügyre hivatkozva, visszavonult a házigazda
dolgozószobájába. Ez pedig nagyon jól jött a lánynak, hogy össze
tudja szedni magát. A százados gondoskodott róla, hogy Kornél és
Noel a közelében legyenek, és szórakoztassák. Gigi ezt még mindig
jobban elviselte, mint a férfi átható szúrós vizslatását.
Berendéri báró, aki szintén részt vett az elit vacsorán, a százados
távollétét használta ki, hogy pár szót váltson a lánnyal. A bárót
egyáltalán nem zavarta a két huszár jelenléte. Lenéző tekintetéből
csak úgy sütött, hogy nem tartja őket még mindig egyenrangú
beszélgetőpartnernek.
– Szomorúan vettem tudomásul, hogy az elmúlt héten nem
kívánt vendéget fogadni. Csak nem betegség áldozata lett? –
tudakolta felsőbbrendűen, de irtózattal.
– Nem, csupán magányra vágytam, és élveztem a táj szépségét –
hárította el kérdését Gigi. – Igazán jól jött az a burkolt csönd,
amellyel Sárospatak vára megajándékozott.
– Azt feltételeztem, hogy kedves édesapja hazatér, és végre én is
megismerhetem.
– Édesapám valóban haza fog térni hamarosan, de még nem
üzent számomra, mikor kívánja megtenni az utat – mosolygott a
báróra.
– Nehéz lehet önnek nélküle – célzott szándékosan a férfi.
– Annyira nem, mint azt feltételezi.
– Én a századosra értem, hiszen, amint a vármegye ura Intette
lábát itthonról, azonnal megkörnyékezte magát.
– Ha a jegyességre céloz, nos, biztosíthatom, hogy apám befolyása
nagy szerepet játszott benne – mondta, és érezte, ahogy Noel is
érdeklődve emeli rá tekintetét.
 – Azt mindjárt gondoltam, mivel az elmúlt egy év alatt, hiába is
ostromoltam önt, még csak gyöngéd kedvességre sem méltatott –
mondta sértődötten a férfi.
– Ön túl szigorú velem szemben – nevetett fel kacéran Gigi. –
Sajnálom, ha valóban így érzett a találkozásaink alkalmával. Nem
állt szándékomban megbántani önt.
– Nem, grófkisasszony. Az ön viselkedése makulátlan és
fedhetetlen volt, minden egyes alkalommal.
– Akkor most már megértheti, miért nem tettem ígéretet önnek. –
Gigiben hirtelen egy ötlet öltött formát, amely segítségével úgy vélte,
végre megszabadulhat a báró, nem éppen kellemes jelenlététől.
– Csak nem azt kívánja velem tudatni, hogy már régebben
megköttetett ez a jegyesség? – kérdezett rá meglepetten a báró.
– Bocsásson meg nekem, de már így is túl sokat árultam el
édesapám akaratából. – A grófnő bájosabban már nem is
mosolyoghatott volna.
– Ezek után csak azt bánom, hogy feleslegesen tettem meg önért
ezt az utat.
– Nézze a jó oldalát, báró úr. Végre meglátogatta tokaji
kúriájukat. – Roland hangja a hátuk mögül csendült fel.
– Igen, valóban szerencsés kimenetel – értett vele egyet a nemes,
de arca kiszámíthatatlan maradt, ahogy a két férfi farkasszemet
nézett egymással.
Giginek az este hátralévő részében nehéz volt tartania magát. A
százados ott állt mellette, így nem volt könnyű kitérnie a
pillantásaitól, de amikor csak tehette, megtette. Felsőbbrendű
eleganciával tartotta magát annak ellenére, hogy hatással volt rá a
férfi. Jobban, mint eddig bármikor, és a csók, melyet kapott tőle,
ismétlésért kiáltott benne. Tudta, hogy valami elindult kettőjük
között, hiszen azaz éjszaka, még ha nem is teljesedett be, egyértelmű
jelzéssel szolgált. No, nem mintha bármiféle érzelmeket is táplált
volna a százados iránt. Ezt az elmúlt évek alatt mindig letisztázta
magában. És mégis!
Akkor miért lett hirtelen búskomor, amint értesült egy másik nő
jelenlétéről a férfi életében? Miért ütötték szíven Katalin segítőkész
információi? Ez már régen több volt puszta vonzódásnál. Igazából,
kit is kívánt becsapni? Önmagát, vagy a külvilágot? Már maga sem
volt biztos marcangoló ámításait illetően. Belegondolt a
következményekbe, melyek azt hirdették, még ha enged is a
következő ostromló csábításnak, csak úgy végezheti, mint Tamara. A
férfi kedvét leli benne, azután eldobja, és ő önbecsülését feladva
összeomlik. Nem voltak biztatóak a kilátások, mégis valami arra
késztette, hogy vállalja ezt a kockázatot. Engedjen kavargó
érzelmeinek, és fogadja el azt, amit a százados nyújthat neki.
Remény. A remény, mely felcsillanhat, és az égig emelheti glóriával
magasztalva, de egyben a sötétségbe is száműzheti, és kegyetlenül
megszégyenítheti.
Annyira lekötötték ezek a gondolatok, hogy ösztönösen fogadta a
köré gyűlő beszélgetőpartnereket, és bólintott, amikor Roland
finoman felvetette a távozás lehetőségét. Hagyta, hogy a huszár
rásegítse mentéjét, majd, amikor helyet foglalt a hintóban, teret
engedett borús hangulatának. Tüntetőleg kibámult az ablakon, és
igyekezett figyelmen kívül hagyni, hogy Roland fürkésző tekintete
rajta pihen.
– A vacsora óta feltűnt, hogy szokatlanul szótlanná vált. Máshol
járnak a gondolatai. Bántja valami? – törte meg a beálló csöndet a
férfi.
– Nem. – Gigi nem kívánt társalgásba bonyolódni, de
legfőképpen Roland szemébe nézni.
– Megbántotta valaki?
– Nem.
– Talán, édesapja miatt szomorkodik?
– Kérem, százados. Ne fusson felesleges köröket, inkább hagyja,
hogy a hazafelé út szentségét csöndes magányomban éljem át.
– Ez esetben arra kell következtetnem, hogy az ön tiszteletére
rendezett vacsora nem nyerte el a tetszését. – A férfi nem adta fel
egykönnyen.
– Szó sincs ilyesmiről – rázta meg a fejét Gigi, és szórakozottan
végigsimított meseszép ruháján.
– Végre hallani vélek a hangjában egy halovány reményt, ami
egyben biztat, hogy mégsem olyan komoly ügyről lehet szó, mint
amilyet feltételeztem szándékos hallgatása mögött – húzódott
gúnyra Roland szája.
– Ön egyáltalán nem értheti ezt az egészet.
– Lehetséges, de azzal, hogy egész este kerülte a tekintetemet,
következtetéseket vonok le.
– Ez az ön problémája, százados – jegyezte meg érdektelenül a
lány, és semmitmondóan állta a zöld szemek átható pillantását.
– Mit mondott önnek Katalin? – A kérdés, olyan volt akár egy
kihallgatás.
– Semmi különöset, ami jelentőséggel bírna az ön számára –
füllentette Gigi.
– Ön nem mond nekem igazat, és ezzel tisztában van. – A vád
egyértelmű volt, és a lány jogosan érezte, hogy átlátnak rajta.
– Saját meglátásom szerint, nem tartozom önnek magyarázattal,
és számomra ez fordítva is igaz – fordult félre Gigi.
– Pedig szerettem volna felajánlani, hogy kérdezzen nyugodtan
bármit, amire velem kapcsolatban kíváncsi. Nyitott könyv ön előtt az
életem. Ugyanis, ha jól sejtem, én voltam a téma tárgya.
Gigi elkerekedett szemekkel, egyenesen az olajzöld tiszta
tekintetbe nézett. Honnan tudhatta a férfi, hogy róla szólt a
beszélgetés? Semmi jelét nem adták ennek. Még csak rá sem néztek
Rolandra úgy, hogy az gyanús alapokat ébresszen a századosban. A
következő pillanatban azonnal rájött, hogy mostani önkéntes
reakciójával árulta el magát. Belesétált a huszár csapdájába, és ő
hirtelen mozdulatával egyértelmű bizonyítékkal szolgált. A kutató
pillantás elégedetten ragyogott.
– Remek – bólintott elismerően Roland. – Ezek szerint, minden
olyan információról értesült, ami a magánéletemről kialakított, külső
tényezők bizonytalan pillérein alapszanak. Remélem, meglehetősen
kiszórakozta magát rajta. Feltételezem, levonta a kellő
következtetéseket, máskülönben nem látom okát, amiért az este
hátralevő részében nem tüntetett ki figyelmével, hanem durcás
hallgatásba burkolózott. Csak tudnám, mi az, ami zavarta Vlagyimir
Dosztojev feleségéhez fűződő semmitmondó kapcsolatomban? Az,
hogy rólam szólt, vagy az, hogy nem ön volt Tamara helyében? –
Mondandója közben alakját különös fényben világították meg az
utcai lámpák.
– Egyik sem! – csattant fel Gigi. – A titkos találkái igazán nem
tartoznak rám – érvelt. – Azzal leli kedvét, akivel csak akarja! –
fújtatott, és nem is sejtette, hogy kipirult arca mennyire széppé
varázsolta egész lényét.
– De akkor már érintené, bizonyos mértékű felelősség, ha önről
lenne szó. – Volt valami megalkuvás Roland mondandójában.
– Szeretném most tisztázni, hogy nem kívánok a szeretője lenni! –
tiltakozott hevesen Gigi. – És a hangsúly, nagyon is a nem szón van
– feleselt, és lebiggyesztette ajkait.
– A heves érzelmeitől fél, amik újra rátalálhatnak érzékeny lelkére
a karjaimban, vagy a közönyös idegenkedéstől, amely sosem fog
önön elhatalmasodni, ha mellettem van.
A kihasználtságtól, és az űrt hagyó magánytól! A megaláztatástól,
és az édes percek utáni bűnhődéstől! – Gigiben szinte üvöltöttek a
szavak, de nem voltak képesek kitörni. Hogyan is érthetné meg ezt
az a férfi, aki akaratos szándékossággal láncolta magát egy másik
nőhöz.
– Bármilyen játékot is űz a Sárospatakon élő nemes hölgyekkel,
nem kívánok a részese lenni felszínes kapcsolatai egyikének. – A
lány büszke volt hűvös magatartására. – A látszat fenntartása
érdekében elfogadtam a jegyesség adta kötelességeket, de a
nyilvánosságtól való visszavonulást követően, kérem, amennyire
csak teheti, kerülje a társaságomat. – adott egyértelmű ultimátumot.
– Ezt könyörtelenül kihívásnak veszem. – Roland válasza
meglepte.
– Ezek szerint elfelejtette, mennyire jól bánok a karddal – lett
egyre határozottabb Gigi.
– Ez csak még vérforralóbb egy férfi számára, aki önt akarja
testestül-lelkestül.
– Annak a férfinak, aki meg meri gyalázni hálószobám szentségét,
hamarabb fog folyni a vére, mint forrni. Erről biztosíthatom.
A százados kihívóan felnevetett, és ez Gigire sértően hatott, de
további beszélgetésre nem nyílt lehetőségük. A hintó visszatért a
kastélyhoz, és amint a lány kiszállt, azonnal elköszönt. Kerülve a
huszárok pillantását, visszavonult szobája biztonságot adó
melegébe. Nyugtalansága akkor sem csillapodott, mikor Lenke
lesegítette róla a csodaszép, drága anyagból készült költeményt,
majd ráadta hálóruháját. Mintha csak szobalánya olvasott volna
gondolataiban, kamillateát hozott neki, és addig nem távozott, amíg
Gigi ki nem itta a csésze tartalmát.
Odakint felhők mögé bújt a hold. A tájra érkező sötétség borús
vihar jöttére hívta fel a figyelmet. A távolban már villámlott, de a
ráérkező dörgés jelezte, hogy az eső hamarosan a kastélyra is
rákényszeríti uralmát. Mégis jótékony hatással volt a földekre,
megnyugvást hozott Gigi zaklatott lelkére. Egy ideig éberen várta az
első áldásos vízcseppeket, de aztán feladta, és álomba szenderült.
Monoton esőcseppek kopogására riadt fel, és valami
megfoghatatlan erő kényszerhatására. Az eresz alól tovaigyekvő
kisebb érpatakok önmagukban még nem jelentettek semmiféle
veszélyt, Gigi mégis nyugtalanul nyitotta fel szempilláit.
Határozottan érezte, hogy nincs egyedül. Mozdulatlanságában
igyekezett kiaknázni a látóhatárán belüli árnyékos sötétséget. A
legkézenfekvőbb megoldást kereste, miként tud valamilyen harci
fegyver után nézni. Nem tudta kivel áll szemben, bizodalma,
szerencséjében lappangott. Mivel semmi mozgást nem érzékelt a
szokásosnál is sötétebb éjszakában, a taktikája az maradt, hogy
várakozott. Félelem járta át egész testét, de nem hagyta eluralkodni
magán. Tudatosult benne, hogy védtelen, és már nagyon bánta,
hogy legalább egy vadásztört nem rejtett a párnája alá.
Odakint villámlott, és pár pillanatra az egész hálószoba ezüstös
fényárban úszott. Gigi ekkor vette észre az ágy lábánál álló delejes
alakot. A baldachinos ágy egyik vaskos oszlopa, remek búvóhelyet
nyújtott a behatoló számára. A férfi egész lényéből fenséges szilajság
áradt, amely blokkolta Gigi minden ösztönös tudatát. A
meglepettség béklyójában ült fel az ágyon, és a gyertyatartóért
nyúlva, nem késlekedett, hogy a férfi felé vágja. Az antik tárgy
valahol a szoba végében landolt, de hangos csörömpölését elnyomta
a férfi szitkozódása. Mielőtt hatalmas baldachinos ágya másik
végében utat nyerhetett volna, a látogató rávetődött, és teste
súlyával lenyomta. Kardtól edzett kezeivel megragadta a lány karját,
s ahogy ujjai ráfonódtak csuklóira, két oldalra szorította azokat Gigi
fejmagasságába. Kemény izmai a puha lágyságnak feszültek.
Ruhátlan felsőtestének látványa gyengítette a lány akaratát.
– A múltkori csók után, nem így képzeltem a fogadtatást –
hallatszott epésen Rolandtól.
– Engedjen el, és takarodjon a szobámból! – hangzott a
fennhéjazóan elutasító válasz.
– Ugyan mi fog történni, ha nem engedelmeskedem
szeszélyességének? – nevetett fel szenvtelen kárörvendéssel. –
Sikoltson, és üvöltsön bátran! – bíztatta. – Értelmük semmiképpen
nem lenne. A kastélyban éjszakára rajtunk kívül, csak Noel és Kornél
marad, mint már azt megszokhatta. Ők pedig nem fognak
megkegyelmezni önnek, csak azért, hogy kiszabadítsák a karjaim
közül.
– Ha hozzám ér, meg fogom ölni! – Természetellenes tűzben
ragyogó borostyánszínű szeme még jobban felszította a százados
vágyait.
– Nem látnám, hogy nyúlna a halálos fegyverért – rándult pimasz
gúnyba a férfi szája. – Tudta, hogy ha dühös, még gyönyörűbb, mint
általában? – Sóvárgó zöld szemében aranylángok táncoltak.
A következő pillanatban Gigihez hajolt, és gyöngéd érzékiséggel
megcsókolta. A lánynak nehéz volt összpontosítania, hogy azonnal
meg ne adja magát, és végső kétségbeesésében beleharapott a férfi
alsó ajkába. Roland azonnal visszavonulót fújt, és ádáz meghökkent
arccal révedt a végtelennek tűnő gesztenye bűbájosságba. Ajkából
vér szivárgott, de oda se figyelt a kellemetlenségre.
– Miért gyűlölsz ennyire? Mit hallottál Katalintól, ami ekkora
hatással volt rád? – Gigi állta a parancsoló határozottságot. – Felelj! –
követelte, mialatt a lány csuklóján erősödött a szorítása, és még
jobban a párnák közé nyomta a törékeny kézfejet.
– Távozzon! – Gigi legyőzötten is méltóságteljes tudott maradni.
– Amint megkapom, amit akarok, elmegyek. – Roland
rendíthetetlensége túlszárnyalta a lány magabiztosságát.
– Akkor csalódottan fog távozni – ígérte meg.
– Azt majd meglátjuk. – A százados válasza így volt teljes, ajkait
újra a lányéra tapasztotta. Könyörtelenül ostromolta, nyelvével kéjt
borzongatóan simogatta a megduzzadt íveket. Folyamatos
csatarohamai kemény vívódást okoztak Gigiben. Nem tudta meddig
lesz képes ellenállni, de elszántan tartotta magát a végsőkig.
Ám a férfi a feje fölé emelte a karját, hogy egy kézzel fogja le
csuklóját, azzal egyidőben nyelvével szétfeszítette Gigi ajkait, és
ellentmondást nem tűrően hatolt a szájába. Végigjárta és újra
felfedezte a bársonyos harmatot, majd addig ingerelte a lány nyelvét,
amíg táncba nem ment vele. Szabad keze útnak indult a
grófkisasszony testén. Meglazította a hálóing szalagját, de
különösebb figyelmet nem tulajdonított neki. Tenyere finom
érzékiséggel siklott először a lágy halmokra. Feltérképezte
ruganyosságukat, és a vékony anyagon keresztül ujjaival addig
becézgette őket, amíg a mellbimbók ágaskodóan ki nem rajzolódtak
a fehér csipkén keresztül. Diadalittas sóhajtása a lány végső
megadását jelezte.
Gigi mámorba ejtő kábulatba esett, mialatt Roland szája, ujjai
játékát követte. Az anyagon keresztül rátapadt a mézízű bimbókra
és olyan elragadtatással szentelt figyelmet mindkét gömbölyded
keblének, amitől a lány végtelen bódulatba örvénylett. A szenvedély
hullámai eszeveszett töretlenséggel csaptak össze a feje fölött,
miközben fejét ide-oda vetve a párnán, kívánatosan vonaglott a férfi
alatt. Csuklóján enyhült a szorítás, és ő élt ezzel a lehetőséggel.
Kiszabadította karjait, de ahelyett, hogy eltaszította volna Roland
testét, inkább még szorosabban magához vonta. Megsimogatta az
éjszaka ezüstjében megcsillanó aranyfürtöket, és beletúrt a
göndörödő sűrű szálakba a férfi tarkóján. Mosoly suhant át az arcán,
ahogy érintette a kemény ívű széles vállakat, és megérezte az izmok
összhangját Roland hátán.
A férfi mindkét keze becsúszott a hálóruha alá, és sietősen
kibújtatta belőle a lányt. Akadály nélkül becézgethették a lány testét.
Érintései perzselő lángokat hagytak maguk után Gigi
gyöngyházfényű bőrén. Ajkai azon a helyen folytatták a kegyes
gyönyörűséget, ahol abbahagyták. Ujjai a bársonyos combok belső
falát indultak felfedezni, addig, amíg el nem értek a háromszög
legtitkosabb bejáratához. Gigi alig halhatóan felsikkantott a mámor
érzékiségében, amikor Roland ott érintette meg, ahol még eddig
senki. Gyalázat keveredett a megadással, kéj az elragadtatással.
Körmeit a férfi vállába mélyesztette, és átadta magát az újonnan
érkező belső intenzív vágynak. Sürgető és követelőző volt egyszerre
ez az érzés. Akarta Rolandot, ősi ösztönből kiinduló
alárendeltséggel. Megalkuvó volt és csábító, aki boldoggá akarta
tenni kedvesét. Mindent meg akart adni a férfinak, hogy a legtöbbet
hozza ki belőle. Makrancos kedélyének engedve azt akarta, hogy
Roland örökké az eszébe vésse együttlétüket, akár egyszeri
alkalomról, akár többszöriről legyen szó.
A százados keze úgy játszott rajta, mint a cigányprímás a
hangszerén. Óvta, dédelgette, és a legkülönfélébb dolgokat hozta ki
belőle. Borzongató hőhullámok tomboltak a lány testében, mialatt
apró sikolyok törtek elő belőle. Úgy érezte, Roland az
örökkévalóságba taszítja, és határtalan rabságra ítéli. Az őrző pedig
az a férfi aki mindezt kiváltotta belőle, és magával rántotta a
mélységes csodába.
– Mondd ki, ha valóban gyűlölsz. Most mondd ki! – súgta a
fülébe Roland, és Gigi tudta, hogy lehetetlenség, amit kért tőle.
Érzelmei bűvöletében képtelen volt megszólalni. Ezért inkább
egyértelműen megrázta a fejét. Felkínálkozva és odaadóan bújt a
századoshoz. Fejét megalkuvóan a férfi vállába fúrta. Jutalma apró
pici csókok voltak, amelyek a fülétől indultak, végig a nyakán, majd
rákanyarodtak az arcára. Viszonzása bizonytalan volt, de kellemesen
lágy, ahogy szorosan ölelte Rolandot. Tenyerével élvezettel
simogatta a férfi feszes hátát, miközben élvezte az izmok masszív
játékát.
– Akkor engedd, hogy egyedüli férfiként az életedben,
szeresselek és boldoggá tegyelek. – Szavai megdöbbenést keltve
találtak rá Gigi lelkére, de abban a pillanatban nem akart az
értelmük mögé nézni. Jól tudta, hogy minden férfi képes felszínes
ígéretekre, ha el akarja érni, amit akar. A százados pedig a
tisztaságát akarta. Fehér liliom lelkét, melyből szomjasan inni kívánt.
Tekintetük összeforrt a mindenségbe. A férfi izmos combjaival
gyöngéden szétfeszítette a lány lábait, és finom lassúsággal közéjük
ereszkedett. Gigi teste ívbe feszült, ahogy a huszár jelezte számára,
hogy készen állt. Leheletük forrón egybeolvadt, ahogy Roland
fokozatosan hatolt belé, és kitöltötte szűk bensejét. A férfi azonnal
megállt, amikor akadályba ütközött, de már késő volt. A lány izmai
megfeszültek, ahogy megérezte az égető fájdalmat. A százados
bocsánatkérő és együttérző csókja mindent magába rejtő édes
feledésbe segítette. Megemelte a csípőjét és önkéntesen lendítette
tovább Rolandot simogató bársonyosságába. A férfi remegett, és
óvatosan rásegített az egyesülésre, ahogy még mélyebbre hatolt.
A lány teste lassan elernyedt, mialatt a százados hagyta, hogy
hozzászokjon lassú mozgásához. Gigire hamar rátalált az ősi ritmus,
és felvéve Roland ütemességét együtt mozgott vele. Szenvedélyük
kölcsönösen ragadta el őket, ahogy egyre gyorsabban pörögtek az
örvénylő megfoghatatlanságban. Zabolátlan fékezhetetlenségük
igézésébe merülve tartottak a rájuk váró, gyönyört adó beteljesülés
felé. Amikor rájuk talált ez a mennyei paradicsom, mindkettőjüket
az eszméletlenség mámorába száműzte, hogy hosszú percekig
élvezzék eggyé válásukat.
Zakatoló szívvel, zilálva pihegtek egymás karjaiban. Annyira
egybe voltak gabalyodva, hogy meghitt egymáshoz tartozásuk még
jobban összekovácsolta bensőséges együttlétüket. Az idilli szépséget
Roland törte meg. Kibontakozott Gigi öleléséből és lehengeredett
róla. Felkelt, és a kandallóhoz sétálva dobott pár hasábot a tűzbe.
Hibátlan alakja úgy tündökölt a pattogó lángok kábulatba ejtő
fényében, mint egy görög istené. Aranyfényben való tündöklése még
jobban elhitette mondaszerű lényét. Az ágyban fekvő lány csak
örülni tudott annak, hogy részese lehetett ennek a páratlan
élménynek. Az övé volt ez a pillanatnyi csoda, és abban a
pillanatban senki nem vehette el tőle. Mialatt a százados visszasétált
az ágyhoz, biztos volt benne, hogy örökké emlékezni fog erre a
felejthetetlen éjszakára. Roland elhelyezkedett a másik térfélen,
miközben még egy meleg szőrmetakarót terített a lányra.
Gondoskodása újabb meglepetéssel szolgált Gigi számára.
Az eső még mindig monotonon esett, nemhogy csitult volna,
inkább erősödött. A balkonon és az ablakokon való kopogtatása,
tolakodás helyett inkább békésnek és hangulatosnak hatott. Gigi az
elmúlt álomszép pillanatokra gondolt, és egyetlen percét sem bánta.
Még érezte testén a férfi kezének érintését és súlyának édes terhét.
 – Bármit mondott neked Katalin ma este, kérlek, ne vedd
komolyan – szólalt meg Roland, és megsimogatta a boldog
arcocskát, ahogy az ágy támlájának dőlt. Gigi, a huszár tengerzöld
tekintetéből és katonás tartásából egyén című elégedettséget olvasott
ki.
– Már miért ne tenném? – emelte fel a fejét. – Hiszen láttam, hogy
bántál Tamarával.
– Tamara olyan nő, aki nem érdemel más bánásmódot – felelte
türelmes kedvességgel a férfi, miközben elfigyelte, miként kelnek
életre Gigi dús fürtjei, ahogy a lány megmozdult az ágyban.
– A szeretőd volt – makacskodott a grófnő.
– Pontosan – értett vele egyet a százados, és kicsit fájt a lánynak,
hogy még csak nem is tagadta. – A hangsúly, a volt szón van.
– Nem. A hangsúly a szerető szón van – állította konokul.
– Oh – derült fel a férfi arca, mialatt fürkésző tekintete egyre
vidámabbá vált. – Ha jól sejtem, kiskegyed féltékeny a múltamra –
vonta le a megfelelő következtetéseket.
– Tévedés. Nem érdekel az eddigi életed. – Azzal bátorságot
merítve, kecsesen felemelkedett a helyéről, majd a férfi ölébe ült.
Roland ajkait vágyódó sóhaj hagyta el. – De mivel a szeretőddé
tettél, elvárom, hogy innentől kezdve, csak velem foglalkozz. – Kezét
élvezettel simította végig a puha mellkas szőrzeten, mialatt
elhatalmasodott rajta csábításra kész hiú oldala.
– Parancsára, Lajtói grófkisasszony. Biztos lehetsz benne, hogy az
egyetlen nő leszel, akinek mindent megadok, és akiért mindent
feláldozok.
Tekintetük mohón egymás rabságát kereste, és bár Gigi nem vette
komolyan Roland szavait, abban a pillanatban nem is érdekelte.
Mellette volt a férfi, megoszthatta vele az ágyát, és ez bőven elég
volt. Több nem is kellett a századostól.
– Nem érdekelnek az ígéreteid. Csak a tetteid számítanak. – És a
férfi oly sok örömet okozó kezét a nehéz takarók alá dugta, majd a
keménykötésű tenyeret kívánatos keblére vonta.
– Nem marad más hátra, mint hogy bizonyítsak neked. –
Méregzöld szeme elsötétült az újra ébredő vágyától. Szemrebbenés
nélkül figyelte Gigit, miközben lehámozta róla a szőrmét. Karjai
birtoklóan fonódtak a lány dereka köré.
– Nem is tehet mást, drága tisztúr – mosolyodott el földöntúlian
Gigi, és hagyta, hogy átjárja a mámoros forróság, amit Roland
érintése okozott.
– Mese… Mese… – ismételgette Gigi nevét, mialatt teljes
csodálatával adózva gyönyörködött benne. Lassú finomsággal
magához vonta a lányt. – Szárnyalj velem a mindenségbe, és én az
örökkévalóságba vezetlek.
Kábító igézetben teltek a következő napok. Gigi leírhatatlanul
boldognak érezte magát, és bár Rolandra továbbra is feladatok
hárultak, nem feledkezett meg a lányról egyetlen percre sem. A
kastély falai között elkerülhetetlen volt, hogy be ne húzza egy-egy
lopott csókra az árnyékos folyosók rejtett oszlopai mögé. Ilyenkor
kuncogtak akár a szerelmesek, és figyeltek, hogy senki ne vegye őket
észre. Máskor kilovagoltak, és a százados megmutatta Giginek,
milyen csodálatos is tud lenni, ha két ember kint az erdőben, a lágy
odaadó napsugarak gyűrűjében szereti egymást.
Társasági körökben visszafogottak voltak, és csak szemük néma
ígérete biztosította őket arról, mi fog történni, ha rájuk talál az este.
Katalin szinte mindennapos vendég volt náluk komornája
kíséretében, de ezt Gigi csöppet sem bánta. Sokszor engedett
kérésének, és lekocsikáztak a városba. Roland, amikor csak tehette
maga kísérte el a hölgyeket, máskor Noel, vagy Kornél.
Noel távolságtartása is tovatűnt. Megbékélt a helyzettel, és jó
huszár módjára, nem is forszírozta azt Roland távollétében. Szívesen
sétált Gigivel a kertben, vagy kísérte át a Ilosvay birtokra. Újra a régi
barátság állt vissza közöttük, és ha Noelt érzékenyen is érintette Gigi
és parancsnoka közötti kapcsolat, arról egyetlen alkalommal sem tett
említést.
A sárospataki nemesség, fenntartások nélkül, tudomásul vette
jegyességüket. Folyamatos meghívók érkeztek különböző társadalmi
összejövetelekre. Gigi tűnődve vette tudomásul, hogy szelektálni
kell, hiszen a jövő heti napjaik már így is teljesen be voltak táblázva.
Minden meghívásnak nem tudtak eleget tenni, de az megállapítható
volt, hogy ha ez hasonlóan fog történni postabontásnál, biztos, hogy
az ősz derekáig élvezni fogják a sárospataki nemesség igazi krémjét.
Gigi tudta, hogy addig nem marad Sárospatakon, de apja
visszatértéig nem kívánt foglalkozni jövőjével, és az esetleges
Rolanddal bekövetkező szakítással. Nem tudta elképzelni, hogy
külön váljanak apja érkezése után.
– Ma sokáig odavoltál a városban – kezdte Gigi, miközben a
meggyes-csokoládétorta szeletből egy falatot jutatott Roland szájába.
A hangja könnyed volt, de szeme árulkodóan megvillant. A férfi
azonnal átlátott rajta, viszont titkolni valója nem volt előtte.
A közös hálószoba megszokottá vált, mivel Roland minden este
oda tért be és ott tért nyugovóra a grófkisasszony társaságában.
Vacsora után, ha nem volt látogatójuk szívesen vonultak vissza
kettesben lakosztályuk meghittségébe. Ezen az estén is ezt tették,
csakhogy a kiadós szeretkezés után, mindketten megéheztek. A
huszártiszt lovagiasságáról téve tanúbizonyságot, egyetlen pillanatra
sem habozott, hogy ellenzős nadrágját magára kapva a konyhába
osonjon néhány „életmentő” elemózsiáért. Óriási tálcára pakolta a
kamrából kicsent ételeket, és széles mosollyal az arcán tért vissza
Gigihez. Minden falatot megosztottak egymással.
– Még be kellett térnem a Dosztojev kastélyba – vallotta be
őszintén, és elnézte, mint eszi le a süteményről Gigi a
meggydarabkákat. Nem tudta megunni azt a kuriózumi látványt,
ami a grófkisasszony közelében mindig elhatalmasodott rajta.
– És ugyan minek? – A borostyánszínű szemekben kételkedés
csillogott mialatt természetesnek mutatkozott, de a férfi figyelmét
nem kerülte el a lány kíváncsi tekintete.
– Vlagyimir szerint több huszárra lenne szükség a porcelángyár
őrzéséhez – mesélte el tárgyalásának lényegét. – Húsz katonával
többet akar, aminek nem igazán látom értelmét. Már így is többen
vigyáznak a gyárra, mint kellene.
– Talán aggódik, vagy fél – jegyezte meg Gigi.
– Az lehet.
– Megadod neki, amit kér?
– Már megadtam, amikor közölte, hogy bővíteni kívánják a gyárat
néhány munkacsarnokkal. A katonák elsősorban az építkezéshez
szükséges anyagok őrzését szolgálnák, későbbiekben magát az
építményt.
– Mennyi huszárt biztosítasz a számára? – érdeklődött, de még
midig feszült volt egy kicsit.
– Tíz katona bőven elég ahhoz, hogy betöltse a szolgálatot.
Később sem kívánok változtatni ezen az elhatározásomon – adta
meg a választ, miközben Gigi hátát simogatta, és várta az újabb adag
csokoládécsodát.
– Elfogadta az ajánlatot?
– Egyelőre. Mondván, hogy ha édesapád visszatér, akkor
személyesen kíván segítséget kérni tőle. – Mosoly suhant át a huszár
arcán, ahogy előre látta maga előtt a gróf és az orosz beszélgetését. –
Kizártnak tartom, hogy édesapád több huszárt bocsátana a gyár
rendelkezésére, mint azt Dosztojev hiszi, de hagyom, hagy
próbálkozzon.
– Ennyire jól ismered apámat? – lepődött meg Gigi.
– Volt már részem végighallgatni néhány megbeszélését.
Egyébként meg biztos vagyok benne, hogy hasonló véleményen lesz,
mint az én elhatározásom. Nem a gyár védelme az elsődleges
szempont – fejtette ki határozottan, de önzetlenül.
– Ebben tényleg egyetértetek – hagyta helyben, majd csak úgy
mellékesen megkérdezte. – Találkoztál Tamarával? – Kerülte Roland
huncut zöld szemeit, hiszen tudta, hogy a férfi számított erre a
kérdésre.
– Tamara, alig egy hete – a vacsorát követő napon –
Oroszországba utazott, hogy meglátogassa anyai családját.
Egyhamar biztos nem tér vissza – árulta el a százados. – Egyébként
sincs miért aggódnod, de úgy hiszem, ezt már letisztáztuk egyszer –
dorgálta le a lányt. Gigi imádta a stílusát; egyenes volt, velős, nyílt és
mindig őszinte.
– Nehezen emlékszek vissza dolgokra – mentette ki magát
frappánsan.
– Mint például az együttléteinkre? – nevetett fel jóízűen a férfi.
– Mint például – mosolyodott el ő is. – Nem bánnám, ha
emlékeztetnél rá – kérte ártatlanul.
 – Ahhoz először is le kellene tennünk a süteményt, mielőtt még
minden maszatos lesz tőle. Morzsadarabkákkal az ágyban, hidd el,
nem kellemes szeretkezni. – És elvéve a tányért Gigi kezéből, az ágy
melletti asztalkára helyezte.
– Az igen fájdalmas lenne – fintorgott.
– Érdekes, tegnap az istálló padlásán a szalma között nem
panaszkodtál – mosolygott pimaszul a százados.
– Az egészen más helyzet volt – mentegetőzött a lány, miközben a
huszár is szívesen emlékezett a pásztorórára. – Vagy mégse? – bújt
hozzá a lány. – Mivel az is valahogy így kezdődött.
– Akkor feltétlenül át kell élnünk újra a végét is – tanácsolta
Roland, és egy lendülettel a lány fölé kerekedett. Gigi önfeledten
ölelte magához, miközben vidáman felnevetett.
A huszár kíméletlenül a nyakszirtjére összpontosított, és
nyelvével izgalmasabbá téve apró csókjait, a hajlatban kalandozott.
A következő pillanatban fordultak párat, és megint Gigi került
hatalmi fölénybe, de ez csak újabb gördülésen múlott. A takaró
teljesen rájuk tekeredett, és egy hirtelen lendületnél eltűnt alóluk a
hatalmas baldachinos ágy. Roland még idejében kapta el a lányt,
miközben úgy irányította az esést, hogy ő maradjon alul. Szerencsére
a vastag szőrme szőnyeg, ami előkéül szolgált az ágy lábánál,
felfogta huppanásukat. A százados szorosan tartotta kedvesét, mégis
elkerülhetetlen volt, hogy Gigi könyöke ne nyomódjon az oldalába.
A lány sietősen helyezte máshová a súlypontját. A földet érés
pillanatában ijedten egymásra néztek, hogy a másiknak nem esett-e
komolyabb baja, majd egyszerre tört ki belőlük az önfeledt nevetés.
Váratlanul közeledő lovak patájának egyetemes zaja verte fel az
éjszaka csöndjét. Gigi aggódóan nézett a smaragdzöld szempárba,
mialatt Roland arca megkeményedett. Finoman megfogta a lány
derekát, és felültette az ágy szélére, majd felpattant, és a földre
dobált ruhákért indult.
– Mese, légy engedelmes grófkisasszony, és öltözz szépen fel –
Mire Gigihez ért a drága abroncsruhával, addigra már atillája is rajta
volt.
– Mi ez az egész? – kérdezte baljóslatban a lány.
 – Nem tudom. Hamarosan kiderül. – A huszár sötét ábrázata
jelezte, hogy a legváratlanabb helyzetekre is fel volt készülve. –
Tündérem, szükséged van segítségre? – kérdezte lágy hangon, mire
a lány intett, hogy nem. Roland az ablakhoz igyekezett, hogy
látképet kapjon a fennálló helyzetről. – Zárkózz be… – Ám nem
tudta befejezni. Egy érces férfihang akadályozta meg ebben.
– Hol bujkálsz te galád! Mutasd magad férfihoz méltóan, és állj ki
velem, a te huszárszokásod szerint! – A nem mindennapi kiáltás
felverte a nyugalmas éjszakát.
– Roland… – csuklóit el a lány hangja.
– Nem kell félned. Nem lesz semmi baj – mosolygott rá sokat
sejtően a férfi, majd könnyedén felkapta a kardját, és sietős léptekkel
távozott.
Amilyen gyorsan csak lehetett, Gigi is felöltözött. Míg a ruha
gombjaival bíbelődött, hallani vélte a kardok összeütközését. Szívébe
jeges rémület költözött, és a férfi után sietett. Felemelte
abroncsszoknyáját, hogy az ne akadályozza lépteit, és futva tette
meg a távot. A vívókra kint az előkerti bejáratnál talált rá. Noel és
Kornél úgy állt a kastély bejáratánál, mint két marcona őr. Szedett
ábrázatukon és nyitott atillájukon látszott, hogy megzavarták
legszebb álmaikat. Kardjukat pihenő állásban, éllel lefelé a
márványkövön pihentették.
A kinti lámpák fényében, öt csodálatos lovat vett észre, négy
egyenruhás férfival. Az ötödik katona Rolanddal vívott. A lovak
kantárait a kastély előtti kis kovácsoltvas kerítéshez erősítették. Az
egyenruhák karamellszínűek voltak, és hasonlítottak a magyar
huszáros ruhákhoz, de mégsem azonosultak vele; mivel nem
hordtak huszárfejfedőt. Ettől függetlenül Gigi biztos volt benne,
hogy a téli hónapok alatt, valami prémes sapkafélével védték fejüket
az igazán cudar időjárástól. Széles vállukat aranyrojtos vállrózsa
emelte ki. A régi paszományhoz hasonlító felsőruhán, átmetsző
aranyszegélyű, egészen mélykék sávokat, aranygombok díszítették.
Kardjuk nyugodtan lógott oldalukon. Régi hagyományokat őrző
pantallós nadrágjuk, az ellenzős nadrág elődjéül szolgált.
Egy újabb éles kardcsattanás elég volt ahhoz, hogy Gigi
gondolatai a helyére kerüljenek. A küzdők felé fordult. A Rolanddal
vívó férfi ébenfekete haja kéken csillant meg a lámpák különleges
fényének ötvözetében. Arca szlávos vonásokat takart, tekintete
tengerkéken ragyogott. Tartásából kitűnt, hogy egyidős Rolanddal.
Vívás közben legalább annyira rettenthetetlen volt, mint ellenfele,
csupán ebbe a magabiztosságba, lezser nemtörődömség is
keveredett. Ettől függetlenül, a lány hamar levonta a
következtetéseket, hogy ugyanolyan jól bánt a fegyverrel, mint
Roland. Azonos erőnlétük egyenrangúvá tette őket. Testfelépítése
olyan volt, mint a századosé. Ruganyos mozgása, feszes izmai, sok
női szemnek okozhattak már látványos gyönyörűséget.
– Nem kellene valakinek közbeavatkoznia? – harapott
kétségbeesetten az ajkaiba Gigi, és kiült arcára, hogy mennyire félti a
századost.
– Egyikünk sem elég bolond ahhoz, hogy jelentkezzünk
öngyilkosságra – fordult felé Noel, miközben jót derült kérdésén. –
Nem lesz baja – ígérte törődően.
– Az igazság az, hogy hosszú hetek óta, Roland újra emberére
akadt – kacsintott rá Kornél. – Eddig sosem dőlt még el, hogy
melyikük a jobb, és biztos vagyok benne, hogy soha nem is fog.
Semmilyen helyzetben nem fordulnának egymás ellen. – Majd Gigi
érthetetlen arcára pillantva folytatta: – Ők ketten különleges
kiképzést kaptak. Maga Szerbia királya, Laborc király foglalkozott
velük. Ő képezte ki őket. Ez különleges kiváltságnak számít, mivel
Rolandot egy ideig, a régi sárospataki várkapitánya tanította.
Alaposan szemügyre véve a két vívót, valami nem stimmelt a
lánynak. Mindketten támadtak és koncentráltak, de ügyeltek arra,
hogy ne okozzanak sebet a másik testén. Tisztességes párbajnak
látszott, melybe barátiasság és bajtársi tisztelet is vegyült.
– Azt hittem, távollétem puhányabbá tesz majd – ugratta
elismerően a fekete hajú férfi a századost.
– Bocsáss meg, hogy csalódást kell okoznom neked. Talán nem
voltál elég ideig távol – hárított egy támadást a huszár, de bűnbánás
nem ütközött ki az arcára.
– Nem is említetted, hogy a grófkisasszony is itt van veled –
mondta a férfi két védés között.
 Gigi biztos volt benne, hogy az idegen nem tüntette még ki acélos
kék tekintetével, valószínűnek tartotta, hogy mindkét férfi a szeme
sarkából vehette őt észre. Az viszont már gondolkodóba ejtette, hogy
az éjszakai látogatók vezére ilyen jól ismerte. Bárhogyan kutatott
emlékezetében, biztos volt benne, hogy eddig még sosem
találkoztak.
– Mert nem kérdezted – feleselt a százados pimaszul.
– Ha tudom, nem pazarlom rád feleslegesen az időmet. – Majd
egy hirtelen lépéssel visszavonult, és kegyesen meghajolt.
– Ez gyalázat – értette meg a záró lépést mosolyogva Roland, és
huszárvágással tisztelgett.
Mindketten nehezen vették a levegőt, de látszott rajtuk, hogy
üdítően hatott rájuk ez a kis közpárbaj. Barátias vállveregetésbe
borultak össze, mintha mi sem történt volna az előbbi percek
folyamán. Gondtalan nevetésük bejárta a birtokot.
– Bemutatsz a szépséges hölgynek, vagy magam tegyem meg? –
tudakolta életteli vidámsággal a koromfekete hajú férfi, és mosolyra
húzta érzéki ajkait.
– Csak ha megígéred, hogy nem udvarolsz neki – vágott vissza
viccesen Roland.
– Téged ismerve, az első adandó alkalommal vérben fagyva
gyilkolnál meg, ha nem tennék neked fogadalmat. Ezt a kockázatot
nem vállalhatom érted – csóválta meg a fejét, miközben Gigi felé
tartottak.
Igazán lenyűgöző, és páratlan látványt nyújtott, két ilyen
álomférfi egymás mellett. Ám az még nagyobb elégedettséggel
töltötte el, hogy ebből az egyik az övé volt. Lelket cirógató volt ez a
mennyei érzés. A férfiak csizmás lépteiket egymáshoz igazították, és
egyszerre mozogtak. Felülbírálhatatlan összhang volt közöttük.
– Mese, tündérem – kezdte Roland, ahogy a lányhoz értek.
Megfogta a kezét, és átsegítette a pár lépcsőfokon, amin Gigi állt. –
Engedd meg, hogy bemutassam neked, őfelségét, Balkánföld ifjabbik
hercegét, Laborc, Szerbia királyának harmadik utódát, de második
fiúgyermekét, Dominikot.
– Valóban ön az, méltóságos herceg? – ámult nagyot a lány, és
herceghez méltóan köszöntötte a férfit.
 – Az a fránya hírem, már megint! – bosszankodott színpadiasan a
herceg. – Remélem, azt is tudja rólam, hogy apám büszkeségét
kivívva, én vagyok királyi dinasztiám feketebáránya – csettintett a
nyelvével szórakozottan.
Felsegítette Gigit Roland kíséretében, mialatt szabad kezéért
nyúlt, és hosszasan, gyöngéd csókkal illette kacsóját, adózott nemesi
finomságának. Gesztusa lágy volt, és elegánsan kecses.
Mozdulataiban gentlemanes hódolat és odaadó hűség lakozott.
– Biztosíthatom, hogy erről nem szereztem információt – jött
zavarba a lány.
– Milyen kár – biggyesztette le ajkait a férfi, de nem gondolta
komolyan, amit mondott. – Isten látja lelkem, sosem törekedtem
arra, hogy túltegyek családi dinasztiám hírnevén. Ehhez képest,
sokak szerint nemhogy a bátyámon, de túlteszek még apám hírhedt
tettein is. Én nem látok különbséget ezen állítások között, de nem is
adok okot rájuk – jegyezte meg szerényen. – Apám kérésére a
magam útját járom, és igyekszem azonosulni azokkal a
nyomvonalakkal, amiket egykoron ő is végigélt. Csak így tanulhatok
egyéniségének gondolatvilágából, és érthetem meg nagyra becsült
bölcsességét. – Eltökéltsége mellett, mélységes tisztelet és az ősi
szeretet ült az arcára, amit családja iránt érzett. Ezután vádlón
barátjához fordult: – Mit mondtál neki, amitől így meg van
illetődve? – Érződött hangján, hogy többre értékeli az egyszerűséget,
mint a fennhéjázó gőgöt és képmutatást. Ettől függetlenül Gigi
biztos volt benne, hogy bár nem ő volt a trón elsődleges
várományosa, ugyanolyan hercegi neveltetésben részesült, mint
édestestvére, Dericor.
– Én semmit. Bizonyára Bécsben keveredhettél olyan helyzetekbe,
amitől a grófkisasszonynak elállt a lélegzete – jelentette be ártatlanul
Roland, és a két férfi összevillanó tekintetében sejtelmes titok
lappangott.
– Nélküled nincs kaland – intette kissé komolyabban barátját
Dominik. – Másrészről, bár elég gyakran jártam Bécsben az elmúlt
években – s jelentőség teljesen szünetet tartott, mialatt Gigi
megértette, hogy a két barát, beszéd közben is burkoltan üzen
egymásnak –, nem nyílt alkalmam személyesen is megismernem a
Lajtói vármegye urának, gyönyörű lányát.
– Hidd el, ennél tökéletesebb pillanat soha többé nem lesz az
életedben – erősítette meg a százados.
– Ebben én is biztos vagyok – bólintott rá a herceg. – Tehát te
vagy Lajtói Emese Abigél grófkisasszony – legeltette türkizkék
szemét a lányon, de Gigi nem jött zavarba mélyreható nézésétől.
– Szolgálatára, méltóságos herceg – biccentett Gigi, a világ
legtermészetesebb módján, és hozzá elbűvölően mosolygott.
– Emese, mint a magyarok ősvezérének, Álmosnak az édesanyja,
de Abigél, mint apja büszkesége – fejtegette ki filozofikusan
Dominik, és látszott rajta, hogy szimpatikus neki a lány.
– Igen, méltóságos herceg – bólintott.
– Csodálatos – esett gondolkodóba Dominik. – Nos, először is
drága barátom – fordult Rolandhoz –, le kell szoktatnod arról, hogy
méltóságos hercegnek szólítson. Másrészről, segítened kell abban is,
hogy úgy fogadjon engem, mint legjobb barátodat, bajtársadat jóban-
rosszban, és fogadott testvéredet, aki mindig is hozzád tartozott. – A
lánynak nagyon jólesett kedves fogadtatása, amivel körülajnározta a
herceg.
– Ez nem hiszem, hogy gondot jelentene – ért fülig a százados
szája, és sokat ígérően Gigire kacsintott.
– Ha bármikor is elvétené hercegi kívánságomat, akkor a
jelenlévő tanuk előtt közlöm – a rám ruházott hatalmamnál fogva –
te magad találd ki, és mérd rá a büntetést – gonoszkodott jó
kedéllyel Dominik. – Ravasz ember révén, nem hiszem, hogy
fejtörést okozna ilyen aprócska kérelem.
– Én sem. Kérésed számomra parancs, méltóságos herceg –
helyeselt Roland, mire Gigi megelégelve a dolgot, tüntetőleg csípőre
tette a kezét, és megjátszott szigorú vonásokkal nézett, hol az egyik
férfira, hol a másikra.
– Már elnézést kérek az uraktól, de ha nem vettétek volna észre,
én is jelen vagyok. Ha már ítélkeztek a fejem fölött, szeretném
közölni, hogy ha kevés mértékkel is, de nekem is lesz beleszólásom a
dolgokba. – A lány kész volt szembeszállni velük. A háttérből
elismerő moraj zaja hallatszott. – Egyébként, méltóságos herceg,
szívesen fogadom bizalmát, ha ön engem Giginek szólít.
– Kellőképpen felvágták a nyelvét – mondta elismerően a herceg,
ahogy cinkosan összenéztek a századossal. – Ez aztán a neked való
hölgy – biztosította meglátásáról Rolandot.
– Ezen a véleményen vagyok magam is – ragyogtak büszkén a
smaragdzöld szemek, majd magasztos tiszteletből, kezet csókolt a
lánynak.
– Megegyeztünk, Gigi – hajolt meg előtte a herceg. – Szeretném
neked bemutatni, Szerbia harmadik generációs testőrségét, amely
apám kívánsága szerint engem hivatott védelmezni – mondta maró
gúnnyal, azzal hátraintett a négy férfinak, akik szinte egyszerre értek
oda hozzájuk. – Arian, Ludvic bácsikám fia, Valjevo márkija, és a
második generációs testőr, a belgrádi báró, Bogdán öccse.
A fiatal férfi előrelépett, és összecsapva fekete lábszárig érő
csizmáját, tisztelgett a lánynak. Húszas éveinek elején járhatott. Haja
ugyanolyan sötététen feketéllett, mint a hercegé. Kinézete leginkább
egy saséhoz hasonlított, de lágyabb vonásokat is takart. Fürkésző
tekintete, és meleg barna szeme, lelkiismeretességről árulkodott.
Bemutatása után visszalépett a helyére.
– Lotar szintén jó katonám, és egyben az első generációs, Valter
fia. Hozzá kell tennem, hogy csodálatosan játszik gitáron.
A mogyoróbarna szempár érzékenységről, de annál harciasabb
jellemről igyekezett meggyőzni a lányt. Dohányszőke haja egészen
rövidre volt nyírva, ami kócos összhatásba torkollott enyhén
hullámos tincseitől. Egy művész finomságával hajolt meg a lány
előtt, majd délcegen a helyére hátrált.
– Na és persze az elmaradhatatlan ikerfivérek. Mint bizonyára
hallottál róla, nem létezhet szerbiai testőrség romák nélkül. Igen
fontos szerepük lehet, ha jól bánnak a késsel. Vitus és Bese, vérbeli
cigány ősökkel rendelkeznek.
Az ikrek seszínű haja, hol barnán, hol feketén pompázott. Sötét
tekintetük vad szenvedélyre és nyers fegyelemre vallott. Egyformák
lettek volna, mint két tojás, ha egyikük nem visel egészen rövidre
nyírt körszakállat a szája körül. Viselkedésük makulátlan volt, ahogy
egyenruhájukban egyszerre léptek ki a sorból, és tisztelegtek a
lánynak.
– És ki az ötödik? – tette fel talpraesetten a kérdést Gigi.
– Ezt meg hogy érted? – Most a hercegen volt a sor, hogy
visszakérdezzen, de már előre tudta a lány válaszát.
– Dominik, mindenki tudja, hogy a Szerbiai testőrség öt főből áll.
Szóval, ki vele, hol az ötödik tag? – Hajthatatlan maradt, és
temperamentuma még jobban lenyűgözte a férfiakat.
– Ja, azaz ötödik – mosolygott pimaszul a herceg. – Irigylésre
méltó férfi, mivel őt ismered mindannyiunk közül a
legbensőségesebben – célzott válogatott szavaival, és őszintén állta a
borostyán színű bűvöletet.
– Csak nem azt akarod mondani, hogy… – kapott észbe Gigi, és
lassan Roland felé fordult.
– De bizony – erősítette meg hitében Dominik.
– Lázongó tündérem – tisztelgett a százados, és rendkívüli
módon hozta össze a huszártisztelgést a másik ország katonai
szokásával.
– Van még esetleg valami, ami elkerülte a figyelmemet? –
kérdezte Gigi újabb meglepetésre számolva, és büszke volt
Rolandra, amiért egy ilyen legendás csapat tagja volt.
– Az, hogy hosszú út áll mögöttünk, és igencsak éhesek vagyunk.
– Az indigókék szemek örök mosollyal szikráztak, és Gigi örömmel
tapasztalta, hogy belopta magát a herceg szívébe.
Míg a kis csapat befáradt a nagyobb befogadó képességű
Mirtusznak keresztelt étkezőbe, a lány csöndesen elsurrant, hogy
ennivaló után nézzen a katonáknak. Nem esett nehezére kiszolgálni
a férfiakat, más nemesi származású hölgyekkel ellentétben. Ő úgy
tartotta, nem ez teszi magasztossá egy nő származását, hanem
sokkal inkább a viselkedése.
A robosztus tálalókat rendezgetve, hálát adott a szakácsnőnek,
hogy mindig jóval több ételt készített aznapra, mint amennyit el
tudtak fogyasztani. Amikor ideérkezésekor rákérdezett, az asszony
lelkesen csak annyit felelt neki, majd maga is tapasztalja, hogy
akadnak váratlan vendégek, akik szívesen dézsmálják a kamra
értékes tartalmát. Gigi ma már tudta, hogy a hercegre és kíséretére
vonatkozott ez a kijelentés.
Észre sem vette, hogy a háta mögött kinyílt az ajtó, és Noel, Lotar
és az ikrek jelentek meg, hogy segítségére legyenek. A lány hálásan
mosolygott rájuk. Ki nem mondott kérdésére Lotar adta meg a
válaszát.
– A többieknek a borospince jutott – vont vállat laza testtartással,
és kivette Gigi kezéből a nehéz tálcát.
A huszárok csatlakoztak a vendégekhez, és nem kellett sokáig
unszolni őket, hogy másodjára is megvacsorázzanak. A lány, egy
pohár félédes bor mellett élvezte társaságukat. A hangulat kedélyes
volt, mialatt az idefelé tartó útról szólt a beszámoló. A Szerb
egyenruhások egyenesen Szentpétervárról érkeztek. Dominik, apja
megbízatásából teljesített diplomáciai látogatást az orosz uralkodói
cári családnál. Tiszteletükre lovagi tornát rendeztek, melyben a
herceg testőrei is örömest részt vettek. Dominik mondása szerint, ez
csak hasznukra vált. Bár messzemenőlegesen túlteljesítették az orosz
cári katonákat, Roland nélkül nem találták olyan izgalmasnak a
pazar bálokat, a felkínálkozó orosz nőket és a páratlan lehetőségeket.
A herceg fél mondataiból ki lehetett venni, hogy tisztában volt a
százados kötelességeivel, amik Sárospatakhoz kötötték, ezért
gondolt egyet és barátja kedvéért hamarabb otthagyta a
szentpétervári udvart, mint az illendő lett volna. A cár elnéző volt
vele szemben. Mindenki ismerte Laborc királyt. – Dericor mellett
pedig Dominik is apja természetét örökölte. A kisebbik herceg
levelet írt Szerbiába, és kérte a királyt, hogy küldesse utána
mindenes inasát, Sault. A férfi érkezése várhatóan két nap múlva
volt esedékes.
A lány élvezte egy ideig a vidám társaságot, majd illendően
elbúcsúzott és a szobájába ment. Legnagyobb meglepetésére a
herceg nagyon sajnálta visszavonulását, míg Roland sokat sejtető
smaragd szemei ígéretet tettek neki, hogy hamarosan ott fogják
folytatni, ahol Dominik érkezése előtt abbahagyták. Belepirult a
tudatba, ezért sietősen félrekapta a fejét, és még gyorsabban távozott
a Mirtuszból.
 Egyedül ébredt, és kábán. Már javában elmúlt dél, és azon
csodálkozott, Rolandnak, hogy volt ereje pár órányi alvás és
töméntelen elfogyasztott ital után felkelni, de látszólag meg sem
kottyant neki. Dominikkal és a többiekkel bejárták a négy laktanyát.
A százados valamikor pirkadat előtt feküdt mellé. Forró érintései
becézgetően költögették a lányt, és a finom érzékiségnek Gigi
képtelen volt ellenállni. Igaz, Rolandnak enyhén Unicum és
szilvapálinka keverékével ötvöződött a csókja, és csak vágyban égő
tüzes szemei jelezték, hogy jócskán a pohár fenekére nézett, mégis
érintése adakozó és gyönyörűséges volt. Követelőző szenvedélyében
elringatta és szorosan tartotta karjaiban a lányt. A végtelen extázisba
aléltan és birtokló ölelések teljességében merültek álomba, egészen
kora reggelig. Gigi érzékelte, hogy felkel mellőle a férfi, hiszen
azonnal hiányát érezte a lágy hajlataiba illő férfitestnek, de annyira
álmos volt, hogy még a szemét sem bírta kinyitni. Amikor pedig a
homlokára kapott édes csókot, végkép visszazuhant a megbékélést
hozó álmok jótékony fantáziavilágába.
Késői tejeskávét rendelt, és míg a teraszon várakozott, rájött, hogy
Roland mégsem hagyta teljesen védtelenül. Noel és Lotar az
istállóknál szorgoskodtak, de amikor észrevették a lányt, mindkettő
szinte egyszerre emelte fel a kezét, hogy intsen neki. Őszinte
mosolyuk rátalált a lányra. Gigi visszaintett nekik, majd a fasor felé
pillantott, ahol egy kétszemélyes lovaskocsi közeledett a kastély felé.
Azonnal felismerte a kis nyitott hintót hajtó Katalint, és a mellette
szigorú tekintetű komornáját. Az egyik közelben lévő szobalánytól
rendelt még egy tejeskávét és néhány aprósüteményt, majd
komótosan lesétálva a lépcsőn, az érkező lovaskocsi elé ment.
Katalin majdnem pontosan előtte állt meg.
– Képzeld Gigi, papa rókavadászatot rendez a hétvégén –
újságolta izgatottan, ahogy könnyedén leugrott a bakról és kegyesen
intett a komornának, hogy jelenleg nincs szüksége rá. – Nem
hagyhattam, hogy elküldesse a meghívótokat, inkább személyesen
hoztam el neked – üdvözölte a lányt.
– Ez igazán jól hangzik – bólintott rá, és magával ragadta Katalin
lelkesedése, mivel sosem volt még semmiféle hajtóvadászaton. –
Akkor most szépen csatlakozol hozzám, iszunk egy tejeskávét,
hozzá frissen sült aprósüteményt eszünk, és te elmeséled, hogyan
zajlik egy ilyen esemény – karolt bele a lányba.
– Nem mondod komolyan, hogy te még nem voltál ilyen
vadászaton? – képedt el pár pillanatra Katalin.
– Bécsben manapság már nem nagyon divat az ilyesfajta
szórakozás. Amióta nagyobb teret hódított magának a művészet,
szívesebben hallgatják Chopin szonátáit és mazurkáit, és Schubert
Erlkönigjét mint a szabad levegőn élvezzék a lovaglással járó
hajtóvadászatokat – fejezte ki magát kissé csalódottan. – Félre ne
érts, hiszen magam is nagy rajongója vagyok a zeneműveknek, és
imádom a különféle keringőket, valcereket, de úgy vélem, a lovaglás
iránti közönyösség elkényelmesíti a bécsi nemeseket.
– Puhányokká válnak, és nem lesz szép barna a bőrük, ami igazán
sármossá tud tenni egy férfit – ábrándozott, míg a lány jót kuncogott
rajta. – Ez pedig valóban nagy baj – értett vele egyet Katalin. –
Hiszen a vadászatnak megvan a maga sajátos szépsége. No, és a
természetes közeg. A vadászkutyák izgatottsága átragad az emberre,
és alig várod, hogy elindulj a róka nyomában. Kicsit sajnálom ezeket
az állatokat, hiszen nagyon aranyosak, de Edmund úgy véli, még
mindig jobb, ha mi vadászunk rájuk, mint ők a mi
baromfiudvarainkra. Sárospatak környékén ezért is van ennyire
jelentősége ennek a hagyománynak. Egyensúlyban tudjuk tartani a
természetet. Nem hagyjuk, hogy a rókák elszaporodjanak –
magyarázta lelkesen, mialatt beértek a kis szalonba és kényelembe
helyezték magukat. – Ez is az élet rendjének egyik körforgása. Bár
isteni szerencse, hogy az aznapi pikniken nem a rókából készült
pecsenyét szolgálják fel. Megenni már nem lennék képes – árulta el
szomorkásan, mire Gigi elnézően mosolygott rajta, de egyetértett
vele, mivel ő sem lett volna hajlandó enni az elpusztult vadállatból.
Sosem rajongott a vadhúsokért, csak ha a kényszer úgy kívánta,
akkor volt hajlandó enni a belőlük készült fogásokból.
– Azért mégiscsak van árnyoldala az ilyesféle vadászatoknak –
vonta le a következtetéseket a lány.
– Aprócska szépséghiba – tette túl magát rajta, gyorsan Katalin. –
Még mindig jobban mint, amikor nyulakra, és őzökre vadásznak.
Azt már kicsit nehezebben viselem el – mondta. – Ezért is örülök
neki, hogy nyilvánosan inkább a rókavadászatok mellett szoktak
dönteni.
– Az számomra is tragikus tud lenni – értett vele egyet.
– Gigi, mondd, hogy jól láttam, odakint egy Szerb gárdista volt
Noellel? – Úgy látszott, Katalin valójában nem is a vadászati
meghívó miatt látogatott hozzá, hanem az egyenruhások érdekelték.
Gigi már nem tudott meglepődni a lány felszínességén.
– Igen, tegnap éjjel érkeztek – helyeselt, és megerősítésképpen
rábólintott. – Ha te értesültél a hírről, teljesen biztos vagyok benne,
hogy már az egész város tudja.
– Persze, hogy tudja! – csattant fel türelmetlenül, de elnézően
Katalin. – Kora hajnalban látták a te századosodat és a herceget,
amint az északi laktanya felé lovagollak. Az őket követő egyenruhás
katonák lenyűgözik a cselédlányokat. A herceg ittléte mindig
feldobja Sárospatak és környéke hangulatát – mesélte. – A gond ott
kezdődik, hogy sosem jelenik meg egyetlen társasági összejövetelen
sem, hiába is rendeznek a tiszteletére hatalmas estélyeket. A bál
éjszakája elérkezik, de a díszvendég és a huszár tiszt mindig távol
marad.
– Nem szokták elfogadni a meghívásokat? – vonta fel kérdőn a
szemöldökét Gigi, és ez Dominik őszinte modorától igen távol állt,
főleg amilyen körültekintően bánt vele tegnap este.
– Még csak meg sem nézi a meghívókat – húzta el csücsöri kis
ajkait a lány. – Mindig mindegyik a tűzben végzi. Végtére is ő egy
herceg.
– Igen, ez valóban így van – esett gondolkodóba Gigi, és a hajnali
eseményeken járt az esze. – Talán a mostani látogatása alkalmával
meggondolja magát, és eleget tesz néhány meghívásnak.
– Az nagy megtiszteltetés lenne – sóhajtott fel Katalin. – Ám azt
tartják róla, olyan megtörhetetlen, mint az apja, és makacs, mint az
anyja.
– A családi vonásoknak nem mindig van köze a társadalmi
kötelezettségekhez – figyelmeztette Gigi.
– Elnézőek vagyunk vele szembe, mert bár gyakran jön
Sárospatakra, és sok időt tölt ebben a kastélyban, a városban lehet
vele találkozni. Papáék azért sem orrolnak rá, mert ilyenkor legalább
tiszteletét teszi a városházán.
– Oh, ez valóban nagy önzetlenségre vall tőle – gondolt Dominik
hanyag stílusára Gigi. – Nem ígérhetek semmit, de ha ez neked
örömet okoz, akkor megpróbálok beszélni a herceggel, hogy
legalább a rókavadászaton vegyen részt a gárdistáival – ajánlotta fel.
– Tényleg megtennéd? – ragyogott fel a lány. – Nagyon
nagylelkűségre vallana tőled.
– Nem tudom, mi lesz a végkimenetele, de szívesen
megkérdezem a herceget – mondta Gigi, és ezt külön kihívásnak
vette.
– Bár már így is sokat köszönhetünk neked, hiszen általad a
százados, több hivatalos formának is eleget tesz – kottyantotta el
magát, amire Gigi felkapta a fejét.
– Azt hittem, mindig is aktív társasági életet élt.
– Már megbocsáss, de ideérkezésed előtt össze lehetett volna
kötni a herceggel, annyira nem foglalkoztatták az ilyesfajta
kötelezettségek – legyintett. – Más részről, nem tudom, hogy akarod-
e hallani, de… – Azzal bizonytalanul elhallgatott.
– De? – kérdezett rá kíváncsian Gigi.
– Nos, a hivatalos elit összejöveteleken kívül, gyakran
dorbézoltak és rendeztek, úgy mond, szóval… – kereste a megfelelő
szavakat Katalin.
– Szórakozási lehetőségeket? – segítette ki finoman kifejezve
magát Gigi.
– Így is fogalmazhatunk – ingatta a fejét bizonytalanul a lány. –
Mivel mindketten válogatós, de stramm férfiak hírében állnak,
ugyebár majd kicsattannak az egészségtől, tudni vagyon, hogy a
herceg a környező országokból hozatott szajhákat, csakhogy
enyhítse barátja sóvárgó epekedését a titokzatos nemes hölgy iránt.
– Igazán nagyon figyelmes a mi hercegünk – ismerte el Gigi, de
erre különösebben nem tudott mit felelni.
 4. fejezet
Gigi nem kívánt ítélkezni és pálcát törni a két férfi eddigi
erkölcstelen élete felett. Életerős, sármos férfiak voltak, fantáziadús
igényekkel, őrületes vágyakkal és kitörő szenvedéllyel. Amerre csak
jártak, a gyengébbik nem szabályszerűen a karjaikba omlott, és ők
miért ne fogadták volna el a felkínált szabad, kötelezettségektől
mentes szerelmet? A herceg magánéletén egy percig sem
csodálkozott, és a huszárén sem volt igazán meglepve.
Ez Roland múltja volt, és ő a jelenében élt. A férfiaknak mindig is
voltak bizonyos diszkrét igényeik, és Roland miért ne használhatta
volna ki ezeket ő előtte? Hiszen Tamarával is volt kapcsolata. Amíg
a százados nem osztotta meg más nővel is az ágyukat, úgy vélte,
nincs miért aggódnia. Az, hogy egy számára ismeretlen álomkép
uralta Roland szívét, nos, ez mostanában kissé zavarta, de biztosnak
érezte meghitten bizalmas együttlétüket, addig a pontig, ameddig a
hölgy fel nem bukkan az életükben, vagy legalábbis hálószobájuk
intim szférájában. Sziklaszilárdan hitte, hogy miközben a mámor
észveszejtő csodájában Roland az ő nevét mormolja, akár egy
magasztos imát, és nem pedig szíve választottjáét, addig nem
tulajdonított nagyobb jelentőséget az ügynek.
– Edmund egy ideig próbálkozott, hogy elnyerje mindkettőjük
bizalmát, és meghivattassa magát a hírhedt estélyekre. Tudod,
nagyon nagy kuriózumnak számított volna, ha a főnemesi urak
közül valaki ebben a kegyeletteljes megtiszteltetésben részesül.
Képzelheted, milyen nagy volt a versengés a férfiak között. Akár egy
kakasviadal! – emlékezett vissza kuncogva
Katalin, és látszott rajta, hogy nem tudja értékelni a versengésnek
eme formáját. – Ám nemhogy őt, de még csak a városatyákat sem
méltatták erre. A botrányos és erotikától túlfűszerezett vacsorák
zártkörűek voltak. Csak a századossal egy fedél alatt élő huszárok –
mutatott körbe a szalonon a kastélyra utalva –, na és a herceg
testőrsége részesülhetett ezekben a kiváltságokban.
– Gondolom, nem egy főnemes haragját vívták ki ezzel – gondolt
bele Gigi a kialakult helyzetekbe.
 – Ez egyértelmű, de senki sem mert szót emelni, mivel mindenki
tisztában van vele, hogy a te századosod apád bizalmát élvezi –
tudatosította vele Katalin. – A hercegnek meg túl nagy hatalma van
ahhoz, hogy egy egyszerű főnemes felülbírálja cselekedeteit. Bármit
megtehet, amit csak akar. Nincsenek korlátok, senki nem parancsol
neki, szabad lélekkel élheti kalandos életét. Nem csoda hát, ha apja
és bátya nyomdokait követve még nagyobb hírnévre tett szert. –
Majd ajkaiba harapva sietősen hozzátette: – Nem kívánom elítélni,
de nem szívesen lennék annak a hölgynek a helyében, aki egykoron
majd a kedvese lesz.
– Ne haragudj, de mivel Roland természete és tetteinek súlya
hasonló következményekkel jár, ezzel úgy érzékelem, hogy engem is
akaratlanul megbélyegzel – figyelmeztette Gigi.
– Kérlek, bocsáss meg. Teljesen igazad van – pirult el, ahogy
belegondolt szavainak mértékébe. – Nem tudom, mivel tehetném
jóvá, de őszintén hinned kell nekem, hogy nem állt szándékomban
megsérteni téged – mondta alázatosan, de Gigi nem látta rajta, hogy
igazán megbánta volna szavait, vagy hogy tényleg fontos lenne neki
személyes megbocsátása.
Beszélgetésüket a főkomornyik kopogtatása, majd belépése
zavarta meg. Gőgös büszkeséggel meghajolt, majd tisztán és
érthetően jelentette be:
– Berendéri Dániel báró úr kívánja tiszteletét tenni a
grófkisasszonynál. – Színtelen volt a hangja, majd kis szünetet tartva
folytatta: – Mit mondhatok neki? – Azzal készségesen és alázattal
várta Gigi válaszát.
– Fogadom – hagyta helyben bejelentését, mire a férfi máris
bevezette a bárót.
– Hölgyeim – biccentett bólintva a báró, és szúrós tekintete
megállapodott Katalinon. Fanyar mosolyán kiütközött, hogy nem
számolt a Ilosvay lány jelenlétével.
– Berendéri báró úr, örülök, hogy csatlakozik hozzánk – invitálta
kedvesen Gigi, és nem kis ellenszenvvel vette tudomásul, amikor a
férfi mellé ült a kanapéra számos más szabad szék helyett. –
Megkínálhatom valamivel?
 – Köszönöm nem, chérie – legyintett a férfi és a lány arcát
tanulmányozta. – Remélem, nem zavartam meg semmi fontosabb
beszélgetést a hölgyek között.
– Nem igazán – váltott sejtető pillantást a két lány.
– Papa vadászatot rendez – mondta el a férfinak is Katalin. – E
téma körül kalandoztunk.
– Igen, én is megkaptam kedves édesapja meghívóját – bólintott
rá a báró.
– És elfogadja a meghívást? – érdeklődött Katalin.
– Nem kimondottan rajongok ezért a kint folytatott mozgásért, de
amennyiben a grófkisasszony is jelen lesz, természetesen ezer
örömmel mondok igent – fordult újra várakozás teljesen Gigi felé.
– Ha a százados egyéb ügyei lehetővé teszik, akkor garantáltan
részt veszünk rajta. – A lány szándékosan beszélt többes számban,
hogy figyelmeztesse az akadékoskodó férfit jegyességére. Kezdte
zavarni, hogy a báró oda mert ülni mellé. Nehezen tudta elviselni a
közelségét. Nem bánta volna, ha Noel, vagy a kisfiús mosolyú Lotar
besétál hozzájuk a szalonba.
– Talán a százados maga helyett elküldhetné valamelyik
huszárját, ha nem kíván eljönni a vadászatra. Meglehetősen unalmas
időtöltés lehet az ő számára egy ilyen sétagalopp. Bizonyára
szívesen üldöz más vadakat, más nehezebb terepen – jegyezte meg
fanyarul a férfi.
– Bárhogy is van, nem beszélhetek az ő nevében – tért ki előle
bájosan Gigi, mialatt azon kezdett járni az agya, miként
kényszeríthetné távozásra a férfit.
Váratlanul feltárult a szalon ajtaja, és a herceg lépett be rajta.
Mindannyian egyszerre fordultak Dominik felé. A férfi arcán
szórakozott mosoly ült, de kék szeme árulkodóan megvillant.
Rolandéhoz hasonlóan napbarnított bőre bronzbarnán ragyogott.
– Gigi szívem, miért nem tájékoztattál, hogy vendégeink
érkeznek? – Kérdésében kihangsúlyozta a lányhoz kötődő
barátságát, amelyet büszkén felvállalt. Közelebb sétált, és míg
Katalin álla majdnem leesett a csodálkozástól, Berendéri báró
arisztokrata vonásain sötét árnyék suhant át. – Bemutatnál a
kastélyodban időt töltő kis társaságnak? – érdeklődött, és nyugtázta,
hogy a többiek felállnak a fogadására.
– Nem tudtam, meddig tartózkodtok a laktanyákban, ezért nem
állt szándékomban feleslegesen terhelni téged – ismerte be kissé
megszeppenve Gigi, miután átestek a formalitásokon. Még mindig a
férfi okozta meglepetés hatása alatt állt.
– Annyira szeretem, amikor ennyire figyelmes. Ilyenkor gyakran
irigykedem az én drága barátomra, amiért neki sikerült ezt a tündért
hamarabb megtalálnia, és elhódítania a szívét – mondta derűsen
Dominik. – Gondolom, egyetért velem Berendéri báró úr – jegyezte
meg epésen, mialatt szándékosan játszott a másik férfival.
– Igen, méltóságos herceg. Valóban szerencsés a százados. A mi
chérie-nk valóban elragadtatóan bájos – értett egyet fogcsikorgatva a
férfi, mialatt bosszúszomjasan összeszűkült a szeme.
– Én többnek látom, mint bájos – biggyesztette le az ajkait
Dominik, szándékosan kötekedve a báróval. – Ön rendkívül
kiábrándító tud lenni! A mi Gigink nemhogy bájos, valóságos
angyali teremtés, aki minden áldott percben azon fáradozik, hogy az
én önző dölyfösségemet előtérbe helyezve, a lehető legjobban
érezzem itt magam.
– Nos, ez esetben a mi grófnőnk valóban figyelemre méltó
teremtés – válogatta meg szavait a báró. Attól függetlenül, hogy nem
volt erőssége a bókolás, mégis a herceg kegyeit kereste.
– Pompásnak tartom, hogy máris ilyen egyetértés van közöttünk
– lelkesedett a herceg. Kezével hanyag eleganciával segített rá
mimikájára.
Giginek el kellett ismernie, hogy mesterien teljesítette és
felülmúlta nevéhez méltó viselkedését. Egyben világossá vált
számára az is, hogy az éjszaka folyamán megismert férfi az, aki
igazán takarta belső értékekkel rendelkező jellemét és hercegi
mivoltát. Egy ilyen férfit már jól ismert; Rolandot. Bár ő nem
rendelkezett nemesi címmel, ettől függetlenül a huszártiszti rangja
és neveltetése elvárta, és el is bírta az ezzel járó felületes maga tartási
formákat.
– Ez legalább nem fogja akadályoztatni a további beszélgetési
témákat. – Dominik elégedetten és villámgyorsan leült Berendéri
báró helyére, majd kezét nyújtotta a lány felé. – Gigi, tisztelj meg
azzal, hogy a közelemben foglalsz helyet – ültette maga mellé. –
Sokkal jobban érzem magam, kedvesem, ha a közelemben tudhatlak,
de ezt a világért se áruld el a mi féltékeny huszárunknak. Bár, ahogy
ismerem, annyira szerelmes beléd, hogy minden férfit, aki csak rád
pillant, halállal büntetne.
Berendéri báró arca maszkká vált, és semmiféle érzelmet nem
sugárzott, ahogy tudomásul vette a herceg akaratát és mondandóját.
Katalin Dominiktól elvarázsolva visszaült a helyére, csak a báró állt
nevetségesen a szalon közepén. Sietősen kapott észbe, és a
tálalóasztal másik oldalán foglalt helyet. Gigi ajkait egy alig hallható
sóhaj hagyta el, és megnyugvás szállt rá. A herceg jelenléte, és
kitartó segítőkészsége jelezte, hogy odafent meghallgatták imáit a
megmentő lovagról, és mivel az ő huszárja nem siethetett a
segítségére, nos, egy herceggel is beérte. Amikor felnézett, tekintete
a világoskék tiszta szempárba ütközött. Dominik cinkosan
rákacsintott, és ezzel a jellel biztossá vált Gigi számára, hogy
valójában Roland küldte őt.
– Megtudhatnám, hogy miről folyt az eddigi társalgás? – Annyira
komolyan érdeklődött, hogy túltett minden hercegi elegancián. –
Csak remélni merem, hogy nem maradtam ki semmilyen lényeges
dologból, ami lekötötte a hölgyek becses figyelmét. – Hízelgésétől
Katalin teljesen magánkívül volt.
Ilosvay grófkisasszony arcára teljesen kiütközött, hogy mennyire
magával ragadta Dominik egyénisége. Gigi alig észrevehetően
elnyomott egy mosolyt a lány naiv viselkedését tapasztalva.
– Ha megengedi, méltóságos herceg, éppen a rókavadászat
szépségeit igyekeztünk feltárni – szólalt meg készségesen Katalin.
– Oh, rókavadászat – ragyogott fel a férfi arca. – Veszélyes, és
mégis lenyűgöző.
– Szeretném figyelmedbe ajánlani, hogy Katalin grófkisasszony
édesapja, Ilosvay Tihamér gróf a hétvégén kíván megrendezni egy
hajtóvadászatot. Mit szólnál, ha részt vennénk rajta? – kapott a
lehetőség után Gigi.
– Egy kis mozgás a szabadban csak hasznunkra válhat, ön szerint
is Berendéri báró úr? – nézett megvillanó szemekkel a férfira a
herceg.
Gigi elmerengve pillantott Dominikra lesütött szempillái alól.
Valami nagyon gyanús volt a herceg viselkedésében. Bevillanó
kérdések kusza hada rohamozta meg, ahogy azon gondolkodott,
hogy vajon, mióta állhatott az ajtó mögött Dominik. És ami a
legfontosabb, mennyit hallhatott a báró érkezése előtti
beszélgetésből? Esetleg… Roland is vele volt?
– Igen, természetesen – morogta a férfi zárkózottan.
Odakintről hangfoszlányok szűrődtek be, majd kattant az ajtózár,
és egy ragadozó magabiztosságával maga a huszártiszt lépett be
rajta. Tekintetét végigpásztázta a szalonon, zöld szemei veszedelmes
kíméletlenséget sugalltak arról, hogy figyelmét semmi nem kerülte
el. Rejtett oldala mélységeiből Gigi ki tudta venni, hogy elégedett
volt a herceg oltalmával a lány felett, azzal távol tartva Berendéri
bárót minden felmerülő lehetőségtől.
– Nemrégen érkeztem, és csak most tudtam meg a huszárjaimtól,
hogy vendégeink vannak – mondta Roland, ahogy ravaszan
elmosolyodott, és egyenként köszöntötte a társaságot. Csak ezután
foglalt helyet közvetlenül a Gigi mellett lévő karosszékben. Ezzel
végképp el volt zárva a báró bárminemű próbálkozása. – Remélem,
még idejében tudtam csatlakozni önökhöz – szólt magabiztos
nyugalommal a kastély ura.
– Gigi éppen arról győzködött, hogy milyen szívesen részi venne
a Ilosvay hajtóvadászaton – foglalta össze a herceg, mire a lány
elkerekedett szemekkel fordult felé.
– Ha valóban így van, nem látom akadályát, hogy ne teljesítsem
szívem hölgyének óhaját – közölte Roland, és kezébe vette a lány
törékeny kézfejét. – Szívesen kirándulok a Királyhegyen, ha
jegyesem is az oldalamon lovagol. – Azzal felfordítva Gigi kezét,
belecsókolt a tenyerébe. A lány testét forróság járta át a figyelmes
gyengédségtől. Dominik jólesően legeltette rajtuk a szemét.
Gigi immáron harmadjára rázta fel tollpárnáját. Az esti étkezés
után a két férfi magához kérette katonáit, és jelentést kértek az
aznapi feladatok teljesítéséről. Ez jó ürügy volt arra, hogy magára
hagyja őket. Tulajdonképpen magányra vágyott, és mivel nem akart
magyarázkodni, ez tűnt a legegyszerűbb megoldásnak. Remélte,
hogy mire a férfi nyugovóra tér mellette, ő már régen az igazak
álmát fogja aludni. Ez a terve meghiúsulni látszott, mivel alig húsz
perce jött fel a szobába, és hiába volt a nagy igyekezete, csak nem jött
álom a szemére. Kinyitotta a tenyerét és szokásához híven, kezébe
forgatta a kabalaékszert, de most a gyűrű varázsa is kevésnek
bizonyult ahhoz, hogy hangulata kiszabaduljon a mélypontról.
Az igazi ok az volt, hogy nem igazán értette, mi történik vele. A
nap folyamán akárhogy igyekezett lekötni gondolatait, azok
állandóan visszakanyarodtak a Katalinnal való délutáni
beszélgetéshez. Katalin újabb információval szolgált számára, és
akarata ellenére Gigiben lassan összeállt a kép. Az a kialakított
valóságos kép, amelytől még jobban Roland hatása alá került, és
amitől még többet akart a huszártól. Különös érzés volt egy olyan
férfit szeretni, aki sosem lesz az övé teljes egészében. A testét
megkapta, amikor és ahányszor akarta, de a lelke örökre zárva lesz
előtte, és ez volt az, ami fájdalommal járta át az egész testét.
Merthogy a helyzet eléggé nyilvánvalóvá vált a mai napon; szerette
a huszártisztet. Mindig is szerette. A legelkeserítőbb az volt, hogy
nem érdekelte mi vár rá. Kész volt áldozatokra, csak azért, hogy
minden másodperccel tovább nyújtsa közös létüket. Áruló volt.
Önmaga árulója, mert biztos volt benne, hogy továbbra is minden
eszközt meg fog ragadni, hogy együtt maradjanak. Már az apja dühe
sem érdekelte, kész volt szembeszállni vele Rolandért. Sejtette, hogy
nem fog örülni a vármegye ura ennek a jegyességnek, és hogy
házasságot követel majd lánya megbecstelenítéséért, Gigi mégis
azon a véleményen volt, hogy semmi olyat nem fog erőltetni a
huszártisztre, amit önszántából nem tenne meg. Nem akarta
magához kötni a férfit úgy, hogy fele annyira nem lángolt a
szerelemtől irányába, mint ő érte. Nem állt szándékában szenvedni
egy érdekházasságban, egyetlen apró szikrázó érzelem nélkül.
Bárhol talált volna ilyen nemest, ráadásul megtehette, hogy a legjobb
ajánlatok közül választhatott volna férjet.
Neszezés ütötte meg a fülét, amely a fogadószobából jött.
Felkapta a fejét és figyelt. Hamarosan nyílt a hálószoba ajtaja, és ő a
sötétben sietősen dugta el a gyűrűt. Nem kellett megforduljon, hogy
tudja ki az. Zakatoló szíve azonnal elárulta az érkező kilétét.
Mozdulatlanságba burkolózott, miközben lassan megbékélt. Tudta,
hogy szerelmes szívének fájó könnyeire csak Roland ölelő karjai
hozhatták el a megváltó vigaszt.
Ruhák suhogása hallatszott, ahogy a férfi leöltözött. Úgy mozgott
a kandalló fényében, hogy szinte eggyé vált vele, ahogy az ágyig
sétált. A matrac besüppedt súlya alatt, és Gigi az ölelésébe csúszott,
amikor közvetlenül a hála mögött helyezkedett el. Mezítelen volt és
őrjítően kívánatos, de a lány még mindig várt. A kemény, feszes
férfitest tökéletesen idomult hozzá, miközben oltalmazó karok
ölelték, és az egyik tenyér lapos hasára, a másik melleire siklott
birtoklóan. Roland lehelete a fülét súrolta, majd arcát a selymes
hajsátorba bújtatta néhány percre. Hallani vélte mély lélegzetvételeit,
ahogy magába szívta Gigi hajának gyöngyvirág és citromfa
keverékének illatát.
– Mi bánt, Mese? – kérdezte tőle, és hangja szívet szaggatóan
körülölelő volt. A lány torka elszorult, de erőt vett magán.
– Semmi – rázta meg konokul a fejét.
Itt volt a lehetősége, és ő nem élt vele. Nem volt képes
megalázkodni úgy, mint Tamara, mert attól félt, rá is ugyanaz a sors
várt volna, mint az orosz nőre. Ide más taktika kellett, és nem volt
helye az elérzékenyülés eme formájának. A hisztis viselkedés nem
hatott a férfira, de nem is tűrte el. Másrészről, ha kockáztatott volna,
és alázattal színt vall, nem bírta volna elviselni, hogy a férfi még egy
ideig szánalomból maradjon vele, azután eltaszítsa magától, hogy
szíve hölgyének adózzon ezzel az áldozattal. Abban a percben
megfogadta, hogy soha többé nem hagyja magán elhatalmasodni
kétségeit, és igen is élvezni fog minden pillanatot, amit a férfival
tölthet.
– És mielőtt megint Katalint hibáztatnád, felhívom a figyelmedet,
hogy a rókavadászat vajmi kevés okot szolgáltatott volna a
búskomorságra – mosolyodott el, és megfordult az ölelésben, mialatt
hallhatta, mint nevet fel jóízűen Roland. – Apa járt az eszembe. –
Való igaz, hogy a napok múlásával egyre többet gondolt a grófra is.
– Tudom, mennyire hiányzik neked – értett egyet vele a férfi, és
Gigi örült, hogy apja távolléte mögé bújtathatta titkolt fájdalmát.
 – Napok óta nem érkezett tőle levél – harapott az ajkaiba, majd
apjára gondolva még hozzátette: – Ez nem igazán vall rá. Nem
szokta ilyen sokáig halogatni az értesítéseit.
– Nem esik bántódása. – Roland ígérete nagyon is komolyan és
határozottan csengett. – A Lajtói testőrség másik két legjobb huszárja
viseli gondját és vigyáz az életére. – Azzal teljesen váratlanul,
összeráncolt szemöldökkel kettőjük közé nyúlt. Miután megtalálta,
amit keresett, megforgatta kezében a csillogó tárgyat. – Mi ez?
– Mi, mi? – kérdezett rá Gigi, majd fellélegzett, amint
megpillantotta kabalaékszerét a férfi kezében. – Ja, ez a gyűrűm.
Vagyis nem teljesen az enyém, de szívesen hordom magamnál –
mélázott, mialatt az ékszerben gyönyörködött. – Már azt hittem,
valami más lapul a párnák alatt – könnyebbült meg felnevetve.
– Hát attól a mástól én is meglepődtem volna – fürkészte a
tekintetét a férfi, majd lepillantott a kezében lévő gyűrűre.
A kandallóban pislákoló tűz fényében misztikusnak hatott a
formája. Roland alaposan áttanulmányozta, és hamar rájött az ékszer
kétértelmű jelentésére, ahogy fordított rajta. A lány elfigyelte
mozdulatait, amelyekkel óvatosan forgatta a gyűrűt. Valahogy
összhatásban volt az ékszerrel.
– Kicsit nagy a te kecses ujjaidra – jegyezte meg figyelmesen, és
szórakozottan játszott az értékes tárggyal. – Édesapádé?
– Soha nem láttam, hogy hordta volna – vallotta be
elgondolkodva. – Azt hiszem, családi örökség – magyarázta, de
maga sem volt igazán biztos benne.
– Elegáns. – Azzal visszaadta a lánynak, és látszott rajta, hogy
hidegen hagyja a drága ékszer ragyogása. – Nem lesz bajom vele,
hacsak nem akar még egyszer kettőnk közé furakodni – mosolygott
gondtalanul, és teljesen átadta magát a lány közelségének.
– Majd igyekszem a megfelelő helyen tartani – értett vele egyet
Gigi, és az éjjeliszekrényre helyezte az ékszert. – Egyelőre itt
tökéletes helye van.
– Hamarosan hazatér az édesapád – ölelte újra magához a férfi. –
Elvonulnak a viharfelhők, és újra béke honol majd az országban és a
vármegyében – biztatta, de ahogy Gigi a szemébe révedt, tudta,
hogy csak az ő megnyugtatására tette ezt a kijelentést, és valójában
egyáltalán nem biztos abban, hogy ez a csodálatos álom valóban
valóra fog válni.
– Tudom, de jó lesz ez nekünk? – lelte fel a kérdést bizonytalanul.
– Ha eljön az ideje, majd megbeszéljük. – Most Rolandon volt a
sor, hogy hárítson, és Gigi egyáltalán nem bánta a témára vonatkozó
zárkózottságát. – Most ne foglalkozz ezzel – kérte kedves
hízelgéssel.
A lány örömmel fogadta el ezt a hirtelen kialakult helyzetet. Jobb
volt ez így a számára. Határozottan és helyeslőén bólintott, hogy
egyetért, de kimondani nem tudta szavait. Arra már nem lett volna
képes. A huszár magához vonta, és a másodperc töredékében
mindkettőjük számára megszűnt a világ.

Roland elgondolkodva pillantott fel hivatalos papírjai mögül.

Dolgoznia kellett volna, hiszen rendszerezésre és áttekintésre várt a
laktanyák e havi lajstromozott ellátmánya, az újoncok papírjairól
nem is beszélve. Az asztal végében tornyosultak az elbírálásra váró
különböző kérelmek, mellettük a tisztek által benyújtott gyakorlati
stratégiák. A híres lipicai ménesből ajándékba kapott lovak
törzskönyvei pihentek előtte. A gondolatai mégis az ő lázongó
tündére körül forogtak. Édes szerencse volt, hogy amióta Gigi
Sárospatakon tartózkodott, átvette a háztartási gondok ügyes-bajos
dolgát. Meglepő volt, de rengeteg terhet levett ezáltal a válláról, és
ami még fontosabb, felügyelt a személyzetre. Maximálisan ellátva
ezzel a feladatát.
Halk kopogtatás zaja hallatszott, mire érdeklődve kapta fel a fejét.
Határozottan szólt, hogy engedélyezi a belépést. Az ajtó kinyílt, de a
komornyik helyett egy rég nem látott vendég lépett a szobába.
– Remélem, nem veszed zokon, hogy az udvariassági formákat
magam mögött hagyva csak úgy rád török, de olyan gyakran
megfordulok itt, hogy nem látom ennek jelentőségét. – A nemes
méltóságteljesen mosolyodott el fazonos bajusza alatt.
– Andrássy gróf! Ezt a meglepetést – állt fel az íróasztal mögül
Roland és a férfi elé ment, hogy üdvözöljék egymást. – Örömömre
szolgál, hogy eljöttél hozzánk. Foglalj helyet – invitálta a kis
tárgyalóhoz, és a gróf elfogadta.
– Köszönöm – mondta a férfi, és még egy mosolyt is elengedett
bajusza alatt.
– Örülök, hogy itt látlak, de úgy tudtam, hogy te is Pozsonyban
tartózkodsz – érdeklődött Roland, és beszélgetőpartnere arcát
tanulmányozta. Rosszat sejtett. – Ennyire gyorsan zajlanak az
előülések? – próbálkozott tréfásan, de mindketten tudták, hogy jóval
komolyabb dolgokról van szó.
Türelmesen várt, hogy vendége összeszedje gondolatait.
Andrássy Gyula gróf hálás is volt ezért.
– Igen, de jobbnak láttam, ha hamarabb távozom, és nem várom
meg az okfejtéseket. Ezeknek már nincs jelentőségük. Ferenc József
el fogja fogadni a kiegyezést, de a magyar nemesek túl sokat várnak
tőle. Emiatt tolódni fog az ügy, és attól tartok, most jönnek majd az
igazi megpróbáltatások – sóhajtott fel gondterhelten és elfogadta az
italt, amit Roland töltött neki.
– Nem azért volt előülés Pozsonyban, hogy a magyar nemesek
közös megegyezésre jussanak ez ügyben?
– Kedves barátom, attól tartok, ha így folytatják, elveszítik a
kiegyezés lényegének fontosabb pontjait. Hiába vannak az érdekek,
ha azt néhányan saját célra igyekeznek fordítani. – Andrássy Gyula
gróf arcára kiült az elégedetlenség.
– Ez valóban kellemetlen – vonta le a következtetéseket a huszár.
– Sőt mi több, felháborító! De nem szólok bele. Meglátásom
szerint nem is nagyon lenne értelme. Többen vannak az
elégedetlenek, mint az osztrák pártiak. Pedig, sokkal jobb lenne a
megalkuvás az ország számára, mint ez a nyűgös sértődés.
– Azzal, hogy a magyar nemesek kezében van a lehetőség, tudni
kellene élniük vele – ült le vele szembe Roland.
– Erről van szó – ismerte el katonásan a gróf. – Tanulhatnának az
én példámból. Két éve kaptam amnesztiát. Cudar idők jártak akkor,
de végig kellett csinálni un a hazám eszmei értékeiért. Ez az, amit
nem vesznek figyelembe a magyar nemesek! Nem értik meg, hogy
sokkal rosszabbul is járhatnak, mint most. Amit Ferenc József oly
nagylelkűen nekik adományozott, azt egyetlen szó nélkül vissza is
veheti tőlük – ingatta a fejét bosszankodva, mivel nagyon nem értett
egyet hontársaival. – Napok óta kora reggeltől késő estig folynak a
tárgyalások, de egyik sem kívánja megérteni a másikat, és nem
hajlandó engedni bolond ideáiból.
– Hogy várhatunk kompromisszumot, amikor a magyarság
krémje között sincs meg az összhang? – érvelt a huszár is.
– Én mondom, baljóslatú árnyak ezek! Ferenc József türelme is el
fog fogyni egyszer, és akkor nagyon odacsap.
– Hallottál erről valamit? – lett éber a férfi.
– A szokványosat, amit hónapok óta hallani lehet. Titkolt
lázadásra szító összejövetelek, amelyeket az országot járó, nem
hivatalos osztrák csapatok igyekeznek kordában tartani. Teljességgel
meg tudom érteni az ezzel járó aggodalmat, amit Ferenc Józsefnek
okoznak. Nem lenne itt semmi baj, ha készek lennénk alaposabban
körbejárni a kiegyezés főbb vázlatait, de hát némelyik főnemes
nehezen adja át befolyásoltságát. Hatalmi kiskirályok. Emiatt
húzódik a tavaszi országgyűlési nyitóülése.
– Pengeélen táncolunk. Veszélyt jelenthetnek az osztrák csapatok.
Egyetlen vármegye sem lesz biztonságban. A védtelenebbel fogják
kezdeni, és ostromállapotot fognak hirdetni.
– Nincs könyörületesség, mely megállíthatná a rájuk kiszabott
parancs végrehajtását. Katona vagy magad is, tehát nem kell
részleteznem az ezzel járó kötelességeidet. A probléma kulcsa mégis
a besúgók szemtelenségében rejlik. Abban bíznak, hogy Ferenc
József a leigázott és helyre tett birtokok elvételével nekik is odadob
valamiféle koncot. Így kívánják növelni vagyonukat. Sajnos sok
esetben sikerük is van, mivel a megcsonkított magyar nemesek nem
mernek ellenkezni az osztrák hatalommal. Ráadásul az árulók
Ferenc József feltétel nélküli bizalmát élvezik némi zsoldossereg
védelmével – sóhajtozott.
– Vajon Ferenc József tényleg képes ilyen áldozatokra? – tételezte
fel Roland.
– Fejtsd ki bővebben, kérlek!
– Gondolj csak bele. Magyarország újra virágzik, a gazdaság
fellendült, a gyárak folyamatosan épülnek, beindult az export és
import, létezik a cserekereskedelem. Szabad utakat kaptunk más
országokba! Valóban képes lenne Ferenc József mindezt feláldozni?
Hiszen neki is komoly részesedés jut belőle.
– Attól tartok, ha az érdekei úgy kívánják, nem fogja nézni
Magyarország felvirágozását.
– Egyszeri virágzás – sóhajtott fel gondterhelten a huszár. – Nem
hiszem, hogy ez az ország képes lesz elviselni az újabb térdre
kényszerítő alázatot. Csak rosszabbodott a helyzet. Egyedül Ferenc
József könyörületességétől és józan belátó képességétől függünk.
Remélem, a magyar kormány okosan dönt, és nem lesz hiábavaló az
a sok áldozat, amit most hoznak akár magukért, akár a magyarságért
– bólintott bölcsen a százados.
– Mindent el fogok követni azért, hogy átláthassam Ferenc József
döntéseinek kemény súlyát – biztosította a gróf.
– Megértem, miért lett hirtelen eleged Pozsonyból – vallotta be
Roland
– Ez volt az egyik ok – szólt Andrássy, miközben három
lepecsételt borítékot vett elő mentéje belső zsebéből. – A másik,
legjobb barátomnak köszönhető, hogy most itt vagyok. Lajtói gróf
kért meg, hogy kis kitérővel hozzam el személyes leveleit a lányának
– adta át a papírokat Rolandnak, aki ösztönösen vette el tőle. – Az
egyik neked szól – bökött a címzésre, hogy felhívja rá a huszár
figyelmét. – Kérlek, kezeld továbbra is bizalmasan – kérte a gróf,
mire a százados bólintott. – Apropó, hol van a mi gyönyörű Gigink?
– Szerbia hercegének élvezi a társaságát – adta meg a választ a
huszár, és elégedettség tükröződött határozott vonásain.
– Dominik itt van? – húzódott mosolyra a gróf szája.
– Nemrégen érkezett – hagyta helyben a százados. – Nem tudott
ellenállni a grófkisasszony kérésének, és elkísérte a városba, hogy
szolgálatára legyen a vásárlások alkalmával. Más részről, így a
herceg is intézkedni tud a szerbiai kirendeltségen. – adta meg a
magyarázatot.
– Lenyűgöz, hogy Giginek szenteli becses figyelmét – mondta a
gróf, de semmi hátsó szándék nem lakozott szavaiban.
– Valóban figyelemre méltó, ahogy a kegyeiben részesíti a
grófkisasszonyt – gondolkodott el egy pillanatra Roland, de arca
továbbra is érzelemmentes maradt. – Ha kívánod, utánuk küldetek
egy huszárt. A grófkisasszony örülni fog, hogy találkozhat veled.
– Ne fáradj, nem szeretném, ha Gigi feleslegesen idegeskedne. Az
idő nagy úr. Nem szándékozom több időt tölteni most Sárospatakon
– kortyolt egyet konyakjából, és élvezte az ital bársonyosságát. –
Említeném is neked Lajtói gróf hozzád intézett kérését, miszerint
bizonytalan időre még Pozsonyban marad. Igyekszik visszafogni a
vérszomjas kopókat, amit én rettenetesen elleneztem. Tisztában van
tettei következményeivel és a veszélyesség jelentőségével, amibe
könnyen belesétálhat, ha így folytatja. Giginek ezt nem szabad
megtudnia. Elég, ha rád nehezedik ez a felelősség, hogy ne érjenek
váratlanul a dolgok. Az ellenállhatatlan Gigi hagy élvezze még
általad a vármegye bizalmát és biztonságát.
– Mindent megteszek, hogy ez továbbra is így maradjon – állította
sziklaszilárdan Roland, és ahogy Andrássy gróf elnézte acélos
vonásait, biztos volt benne, hogy az életét is képes volt feláldozni a
lányért.
– Dicséretes – bólintott a férfi elégedetten. – Be kell vallanom,
szándékomban állt magammal vinni Gigit saját birtokomra, de Lajtói
gróf meggyőzött róla, hogy ha te nem tudod biztosítani számára a
megfelelő védelmet, akkor senki sem. Rendesen kivívtad apja
bizalmát.
– Kemény munkám van mögötte – vallotta be szerényen Roland,
és nem lehetett leolvasni az arcáról, hogy mit gondolt a gróf felvetett
ötletéről.
– Példásan helyrehozta a két vármegyét, csak attól félek, a
mostani kockázat vállalásával mindent elveszíthet. Nem a huszárok
védelmi álláspontját és harcra edzett képzettségüket vonom
kétségbe, de Ferenc József rajta sem fog megkönyörülni, ha úgy ítéli
meg a helyzetet – vallotta be őszintén Andrássy gróf. – Azt hiszem,
minél hamarabb Bécsbe kell utaznom, hogy elébe menjek ezeknek a
kegyetlenségeknek.
– Bárhogyan is alakul Lajtói gróf segítőkész önfeláldozása, a
huszárjai sohasem fogják cserbenhagyni. Katonái maroknyi része
lehet, hogy a hatalom mellett marad, de sok tisztet az emberség és a
becsület köt hozzá. A szilárd hűséget már nem is említeném.
Kitartunk a végsőkig és megóvjuk vármegye urunk földi javait, de
legfőképpen Lajtói gróf és családja személyes védelmét tartjuk szem
előtt. – Roland olajzöld tekintetében tudatos elszántság csillogott.
Szavainak súlyát, csak parancsoló tekintélye múlhatta felül.
Andrássy Gyula gróf hosszasan nézett rá, de arca zárkózott volt.
Valóban nem maradt sokáig. Itala elfogyasztása után távozott, hiába
is próbálta marasztalni a százados.

Gigi az izgatottságtól kifulladva állította meg koromfekete

csődörét. Egész lénye majd kicsattant a lovaglás élményének
hatására. Remek formában volt, és így is érezte magát. Kissé
sértődötten vette tudomásul, hogy nem tarthatott tovább a vadat űző
férfiakkal. Még ha a látvány nem is volt méltó egy hölgyhöz, a
további kilométerek, melyeket a lova hátán tehetett volna meg,
felcsigázta kedélyeit. Sajnálatos módon, be kellett érnie, hogy csak a
visszafelé vezető úton engedhet eme szenvedélyének.
Az állat büszke tartással engedelmeskedett neki és nemes
eleganciával prüszkölt néhányat. A lány nevetve simogatta meg
tomporát, majd könnyed eleganciával lecsusszant a nyeregből.
Újabb simogatással jutalmazta az állatot, majd intett a lovászfiúnak,
hogy elvezetheti lovát. Katalin ekkor érte be. Széles mosollyal az
ajkain állt meg mellette almásderes ménjével, és követte a példáját. A
számára kirendeli lovászfiú azonnal ott termett, hogy átvegye a
paripát. A lány hanyag egyszerűséggel dobta oda neki a kantár
szárát, és nem kívánt tovább foglalkozni az állattal. Számára a lovak
kényelmi eszközként szolgáltak, és nem tudta értékelni a bennük
lakozó szeretetre méltó lelket.
– Ez csodálatos volt! – lelkesedett Gigi kipirult arccal, mialatt
borostyánszínű szeme ragyogott a boldogságtól.
– Én előre megmondtam neked – mosolygott magabiztosan
Katalin, majd kissé sértődötten hozzátette. – Úgy neki iramodtál,
hogy nem bírtalak követni.
– Sajnálom, de a lovam vágtája teljesen magával ragadott.
Képtelen voltam ellenállni neki – szabadkozott.
 – Nem vagyok meglepve! – mondta Katalin és fennhéjazóan
végigsimított világosszürke lovaglókosztümjén.
A kora délelőtti találkozó a Királyhegy alatt volt, nem messze a
Ilosvay birtoktól. Gigi egyik oldalán Rolanddal, a másikon a
herceggel lovagolt a megbeszélt találkozóhelyre. Hátuk mögött Noel
és Kornél, majd a testőrség tagjai galoppoztak meseszép lovaikon.
Vasalt egyenruhájuk kiemelte katonás tartásukat.
A lányt jó érzéssel töltötte el, hogy így közrefogják, mialatt
megérkezésükkor még elkaphatta egy-egy nemes hölgy irigykedő
pillantását. Nem sokkal ezután köszöntő beszédét követően, Ilosvay
Tihamér gróf tartott eligazítást. Alig hangzott el utolsó mondata, a
magasba tartotta kezét, mire megszólaltak a vadászkürtök. Elindult
a hajtóvadászat. A kutyák ugatása a fülükben csengett, ahogy
követték a kirendelt vadászokat.
Kiadós táv várt rájuk, amely egyben üdítően is hatott. Az út egy
ideig felfelé a Királyhegyre vezetett, majd egy éles kanyarral lefelé
haladt megkerülve a hegyoldalt, egészen a völgy aljáig, ahol két
elágazás tárult a szemük elé. Az egyik a zöldellő rétre vezetett, a
másik tovább vitt egy nehezebb terepre. Mivel Ilosvay gróf
ragaszkodott hozzá, hogy a hölgyek csak eddig az elágazásig
tartsanak a csoporttal, így Gigi búcsút intett a kíséretének, és letért
az útról. Roland megvárta, amíg biztonságban látta haladni a
nyugodtabb ösvényen, azután huszárosan tisztelgett neki, majd
szélesen elmosolyodott és a többiek után iramodott. Gigi lenyűgözve
nézte önfeledt felszabadultságát, és amikor már nem látta a többi
nemestől a férfit, akkor indult tovább. Katalin néhány méterrel
odébb már várt rá. Ő egészen elől, Edmunddal lovagolt, így
hamarabb ért az elkanyarodó bekötőúthoz.
– Ilyenkor mi történik? – kérdezte kíváncsian Gigi, ahogy a
távolból érkező kurjongatások és ugatások felé nézett. Az erdő
vízhangzott a nem mindennapi hangok egyvelegétől.
– A férfiak alaposan kitombolják magukat, a rókák fele
elmenekül, a másik fele áldozattá válik. Ez a hajtóvadászat a férfiak
részéről igencsak el szokott húzódni, de a hölgyek ezt nem bánják,
mert ilyenkor igazán ki tudják beszélgetni magukat – mondta
Katalin türelmesen, és a többi kisebb csoportok felé irányította Gigit,
akik a hosszú asztal környékén álldogáltak, vagy az odakészített
székeken cseverésztek. – Sehol egy marcona férj, egy örökké kísérő
hitvesi pillantás – suttogta, majd elkuncogta magát. – A természet
adta szépséget élvezve, mindenki felszabadultabbá válik – tárta szét
a karját.
A lány inkább hallgatott. Hogyan is mondhatta volna el, hogy
egyetlen perc, amelyet nem Roland társaságában tölt, végzetes
csonkítás élete harmóniájában. Sokszor elég volt annyi, hogy maga
mellett tudhatta a huszárt, hallgathatta kellemes hangját és
élvezhette társaságát. Gigi számára minden volt, és a mindenség is
egyben.
Meg volt adva mindenkinek a lehetőség, hogy a hajtóvadászaton
aktívan részt vegyen. Ám, aki egyéb okok miatt nem szeretett
lovagolni, vagy egyszerűen csak nem kívánt a lovasokkal tartani,
nyitott hintók álltak a rendelkezésükre, hogy kényelmes
körülmények között, a völgyben lévő hatalmas rétre utazhassanak.
Az idő nem is lehetett volna pompásabb erre a két összevont
jelentős eseményre. A szeszélyes tavasz ellenére szokatlanul meleg
volt. A nap sugarai bearanyozták az egész hegyvidéket, és egyetlen
sötét felhő sem éktelenkedett az égbolton. Néhány lusta bárányfelhő
kószált a vakítóan kék égen.
– Mama szerint, ez az egész csak arra jó, hogy még jobban
összekovácsolja a sárospataki nemeseket – folytatta Katalin, mialatt
lopva édesanyja felé lesett, aki Berendéri báró társaságában üldögélt.
A báró szintén nem kívánt a férfiakhoz csatlakozni a hajtóvadászat
során. – Én akkor is szeretem ezeket a nem mindennapi
vadászatokat – vont aztán vállat.
– Szerintem is remek időtöltés – lelkesedett Gigi. – Isten tartsa
meg ezt a jó szokásotokat.
– Ne aggódj, Ottó szintén ragaszkodik hozzá, hogy fenntartsa ezt
a hagyományt – mondta teljesen közömbösen Katalin. – Annyira
boldog vagyok, hogy nem utasította el a herceg ezt a meghívást, és
hogy mindannyian el tudtatok jönni. – Katalin energiával volt tele. –
Ez annyira felemeli a vadászat fényét. Páratlan alkalom.
– Láthattad, hogy nem kellett hozzá különösebb női fortély –
révedt újra a távolba Gigi.
 – Valóban nem, de azért nagyban döntött a te szavad –
figyelmeztette szelíden a lány. – Érkezett hír édesapádtól?
– Igen, a napokban kaptam tőle levelet. Boldoggá tett vele. – Gigi
szemében megbékélés csillogott. – Egy ideig megint nem kell
aggódnom érte. Bár, Roland állandóan emlékeztet arra, hogy vele
van a Lajtói huszártestőrség másik két tagja, mégis féltem.
– Azt hiszem, ez érthető, de ha a százados mondja, akkor valóban
nem szükséges kétségekbe sodornod magad – biztatta Katalin. –
Igaz, én is eléggé nehezen viselném, ha papa, vagy Edmund sokáig
távol maradna. – És az együttérzés máris tovaszállt belőle, ahogy
szokásához híven magával volt elfoglalva. – Erre eddig nem is igen
volt példa, mert papa nem engedi, hogy bárki is a családból hosszú
időre elutazzon. Ilyenkor inkább mindannyiunk utazik.
Gondolhatod, hogy milyen felfordulás van a pakolások közepette.
Mert ugye mama ragaszkodik hozzá, hogy vigyük a szakácsot, a
komornámat, az inast és a főbb személyzetet.
– És most már Ottót is – tette hozzá Gigi, és igyekezett türelmes
lenni Katalinnal, mint eddig találkozásuk minden egyes alkalmával.
Nem állt szándékában túl közel engednie magához a lányt, mint
egy igazi barátnőt. Katalint nem érezte ennyire közel magához.
Teljesen más hullámhosszon mozogtak, és eszmei értékeik is
másképpen tükröződtek vissza jellemükben. Megtehette volna, hogy
nem fogadja el a lány barátias közeledését, de akkor úgy érezte,
beleörülne a mindennapok egyszerűségébe.
Most inkább szívesebben lett volna egyedül, vagyis inkább
Roland társaságában. A férfi minden volt a számára. Szerető és
kedves. Csábító és barát. Laikus vitapartner és önzetlen társ. A
szeretkezések között nagyokat beszélgettek és önfeledten
nevetgéltek. Odaadó és figyelmes huszártiszt, máskor meg vad és
perzselően szenvedélyes. Mindig tudta, mire van szüksége. Figyelt
rá és folyton a kívánságát leste. Számíthatott rá és mindig
megnevettette. Ha kellett érzelmes költő volt, máskor komoly
filozófiákat boncolgató. Sohasem unatkozott mellette. Gigi sokszor
úgy érezte, hogy Roland olvas a gondolataiban, ezért tud olyan
gyakran, és olyan jól a kedvére tenni. A lány csupán egyetlen dolgot
tehetett ezekért a csodákért; ugyanúgy adott és viszonozta a felé
nyíló ölelést.
– Igen, Ottó – bólintott kissé szórakozottan Katalin, és feleszmélt
gondolataiból. – De Ottó egyelőre még nem a család tagja, ezért
papa megegyezett az édesapjával, hogy ha mi elutazunk, Ottó csak
saját felelősségére jöhet velünk. Ettől függetlenül mindig a
kíséretünk részét képezi. Edmundnak remek társaság. Mamát meg
szórakoztatja. Nem annyira lovagias, és a modorán is van még mit
csiszolni, de ezektől eltekintve vannak jó tulajdonságai. – Úgy
látszott, Katalin inkább magát kívánta meggyőzni, mint Gigit.
– Én nagyon udvariasnak ismertem meg. – Gigi igyekezett
kihangsúlyozni Katalin jegyesének előnyös oldalát.
– A kívülállók mind ilyennek látják vallotta be a lány, majd máris
belelendült történetébe. – ‘Tavaly május után többször is adott
nekem szerenádot. Edmund kísérte hegedűn. Eléggé mulatságos
volt, mert előtte mindig bátorságot gyűjtöttek apa kisüsti pálinkás
hordóját kóstolgatva a borospincében – csacsogott tovább. – Bár a
fiúk igencsak belejöttek, az egésznek mégis papa vetett véget.
Sajnáltam, mert volt valami, ami feldobta unalmas estéimet, de meg
tudtam érteni mamát, amiért egy idő után mór cos volt a
kialvatlanságtól.
– És konkrétan mi lett a vége? – kérdezte önkéntelenül is,
miközben azon morfondírozott mikor érkeznek meg Rolandék.
– A májusi szerenádok száma le lett csökkentve háromra húzta el
a száját. – Persze, ez csak a mi birtokunkra és házunkra vonatkozik.
A többi fiatal lány meg továbbra is élvezheti hódolója szerenádját
ahányszor és annyiszor, amennyiszer csak akarják – sóhajtott
beletörődően, miközben velük egykorú ifjú hölgyek mellett haladtak
el. – Kicsit igazságtalannak tartom, de mama megnyugtatott, hogy
ha férjhez mentem Ottóhoz, rengeteg szerenádot fogadhatok tőle.
– Ebben teljes mértékben igaza van az édesanyádnak. Akkor már
valóban nem akadályozhatja meg senki, hogy ilyesfajta
figyelmességgel halmozzon el – értett vele egyet Gigi, és a világért
sem akarta kiábrándítani Katalint, hogy ő ezekért a dolgokért nem
rajongott.
 – Egyébként, majd magad is tapasztalhatod május első estéjén,
hogy bár az év mindegyik szakaszában virágzik a szerenád, mégis a
májusi szerenád a legcsodálatosabb! – áradozott ábrándozva. – A
régi öregek azt tartják, hogy aki ilyenkor áll szíve választottja ablaka
alá, az tisztességes szándékokkal közeledik a szeretett kedveshez.
Ilyenkor érvényét veszti, ha a férfi máskor is adott szerenádot az
elmúlt évben bármely nemes hölgynek, vagy akár annak, akinek az
ablaka alatt áll. A májusi szerenád a döntő. A szokásoknak
megfelelően, ha a hölgy ezen késői órán gyertyával fogadja a
lovagját, másnap a férfi megkérheti kedvese kezét. Én is ennek estem
áldozatul – mesélte el.
– Ez igazán romantikus volt Ottótól – mosolygott Gigi.
– Igen, nagyon is az volt – gondolt jegyesére. – A te Berendéri
báród is rendkívül kitartó, attól függetlenül, hogy tisztában van a
jegyességeddel, ami a századoshoz köt – pillantott a férfira a lány.
– Nos, valóban, de szerintem már nem is miattam van itt, inkább
a táj szépségét és a sárospataki emberek vendégszeretetét igyekszik
élvezni. Bár, be kell vallanom neked, a legszívesebben annak
örülnék, ha egy másik nemes hölgy bírta volna maradásra – Gigi
csak néhány másodpercnyi figyelmet szentelt Berendérinek.
– Mostanában sokszor tesz hosszabb látogatásokat a Perenti
birtokon – árulta el Katalin.
– Örülök, hogy nem csak hozzánk tesz kirándulásokat – lélegzett
fel őszintén Gigi, és remélte, hogy ez azzal fog járni, hogy a báró
hanyagolni fogja őt. Nem bánta volna. Sőt, egy csöppet sem bánta
volna a dolgot. – Csak bízni merek abban, hogy esetlegesen lakik ott
egy ifjú hölgy, aki felkeltette a bárónk figyelmét.
– Perenti nemesnek van egy lánya, de ő jelen pillanatban
Temesváron tanul. Ha haza is jön, akkor valószínűleg csak a nyár
derekán. – Katalin jobban volt informálva, mint a sárospataki újság.
– Nézd, mama hozatott ki barackos lepényt! – figyelt fel az
édességre. – Ugye nem bánod, ha előbb eszünk valamit, és csak
utána csatlakozunk valamelyik társasághoz?
– Persze, hogy nem. – És titkon nagyon örült ennek a
felajánlásnak.
 – Páratlan, ahogy ilyen gyorsan ideértek a lovaikkal, hölgyeim –
csatlakozott hozzájuk váratlanul Berendéri báró.
– Azt hittük, ön is velünk fog tartani a hajtóvadászaton. – Katalin
nem rejtette véka alá megjátszott csalódottságát. – Legalábbis nekem
olyan lelkesnek tűnt, amikor néhány napja beszéltünk róla a
sárospataki kastély szalonjában – figyelmeztette a férfit.
– Az is vagyok, még ha nem is véli felfedezni rajtam az öröm
szikráit – válaszolt udvariasan a báró. – A hajtóvadászaton nem
szívesen vettem volna részt, mivel nem éreztem magam egyenrangú
félnek. – Szavait akár kétértelműen is lehetett értelmezni. – Olyan
régen ültem már nyeregben, hogy nem vagyok biztos abban, féken
tudtam volna tartani bármelyik csodás lovai nézett a békésen
legelésző kikötött lovak felé.
– Papa biztos ajánlott volna önnek egy kezes jószágot –
mosolygott mézesen Katalin.
– Minden bizonnyal – felelte szórakozottan Berendéri. Ám akkor
sem kullogtam volna szívesen a lovasok után, akik ki tudja, hogy
most éppen merre járnak az erdő sűrűjében – legyintett flegmán a
hangfoszlányok irányába. – Ezen kívül, inkább élvezem az önök
társaságát, mint a nekem szánt lovamét.
– Ön elkényeztet minket – figyelmeztette Katalin és tányérjára
helyezett egy szelet süteményt.
– Csak, ha engedik – felelte a báró és kihasználva az alkalmat,
Gigi tekintetét kereste.
– Meg kell kóstolniuk ezt a finom töltött fánkot. Eredeti
szilvalekvárral van megbolondítva – ajánlotta Katalin teljes
elragadtatással, és észre sem vette a férfi próbálkozásait. – Gigi,
vegyél bátran egyet!
– Azt hiszem, én ezt kihagyom – mondta tartózkodóan, de
célzásnak szánta Berendéri felé.
– Oh, átlátok én rajtad. Inkább megvárod a te huszárodat –
kacagott csalafintán Katalin.
– Végtére is ráérek – mondta kényszeredetten, és csak most
érzékelte igazán mennyire kiszolgáltatott volt, ha nincs a közelében
egyetlen egyenruhás sem.
 Ezt a tudatot igyekezett minél gyorsabban kiűzni fejéből, és
inkább szeszélyes paranoiájára fogni a helyzet érzékenységét. Azzal
nyugtatta magát, hogy csupán arról van szó, hogy mostanában
nagyon is hozzászokott a katonák jelenlétéhez. Semmi más nem
jöhetett szóba. Ettől függetlenül ki tudja már hanyaggyára,
vágyakozóan pillantott a mező bejárata felé, hátha megpillant egy
lovast, aki előhírnökként a többiek érkezését jelezné.
– Mostanában nagyon megközelíthetetlen, chérie. – Berendéri
báró nem hagyta magát lerázni. Olyan volt, mint aki vérszemet
kapott a kínálkozó alkalmon, ami a lány védtelenségét illette. Rést
látott a védelmi pajzson és a grófkisasszony jogosan érezte, mindent
elkövet, hogy a közelébe férkőzzön.
– Nem értem, mire céloz? – adta az ártatlan Gigi.
– Úgy körülveszik ezek a katonák, mint az őrző darazsak a
kaptárjukat. Vagy hívjam őket netán Szellemlovasoknak? Kötve
hiszem, hogy igaz róluk a legenda! Sok hölgy azért epekedik, hátha
néhány délceg egyenruhást az ő védelmükre is szolgáltat, mert
hisznek a meséjükben – válaszolt Berendéri báró.
– Igazán dicséretes a figyelme, de emlékeztetnem kell rá, hogy ezt
a kiváltságot nem én rendeltettem el magamnak, hanem szeretett
édesapám – mosolygott.
– Megértem, ha édesapja páratlan ékkőként őrzi egyetlen leánya
ragyogását. Én csupán arra céloztam, hogy ha akarna, szerintem
tudna tenni ellene.
– Apám iránti tiszteletem megakadályoz abban, hogy
ellenszegüljek a parancsának – mondta ki nyíltan az elveit Gigi.
– Ne legyen ilyen morcos rám, amiért együttérzek önnel, és
szabad perceimben a lehetőséget keresve, igyekszem tanáccsal
szolgálni.
– Kedves öntől, de mint már említettem, egyáltalán nem zavar,
hogy mindig van körülöttem néhány katona – mosolygott angyalian
Gigi. – Az már teljesen a véletlen műve, hogy a százados vendégül
látja legjobb barátját, Szerbia ifjabbik hercegét.
– Tehát néha mégis szívesen kitörne az aranyketrecből –
ragaszkodott elgondolásához a báró, mialatt szórakozottan elvett az
asztalról egy érett piros almát, és a lánynak nyújtotta.
É
 – Élvezem a testőrséggel töltött időm minden percét. Sajnálom, ha
esetlegesen ön mást vélt kivenni szavaim értelméből. Talán
viselkedésemben volt valami, amit alaposan félreértett. Bárhogyan is
van, örülök, hogy ezt még idejében tisztáztuk. A világért sem vettem
volna a lelkemre, ha baja esik, mert olyan önzetlen lépésekre szánja
el magát, amitől az összevont testőrség a nyomába eredne – próbálta
más felől megközelíteni a témát Gigi, és szándékosan figyelmen
kívül hagyta a felkínált gyümölcsöt.
– Őszintén szólva, ennyi jóvágású katona engem sem tudna
zavarni – értett vele egyet Katalin, és beleharapott az egyik
csokoládéba mártott korai eperbe.
– Hölgyeim, attól tartok, önök jobban odavannak egy egyenruhát
viselő férfiért, mint egy igazi civil nemes hódolatáért – fújtatott kissé
sértődötten Berendéri báró, és visszahelyezte az almát a
díszkehelybe.
– A világért se vonjon le ilyen következtetéseket – legyintett
Katalin és nem vette komolyan a férfi gőgösségét. – Csupán egy
katona mindig is jobban megdobogtatja a női szíveket. Úgy vélem,
ez alap pszichológia. Jobban kihozzák belőlünk a védtelen nőt, akit
meg kell óvniuk – vont vállat. – Ez nem hiszem, hogy olyan nagy
bűn lenne.
– Egyet kell értenem önnel – emelte fel a botját a báró. –
Lehetséges, hogy a mi chérie-nk esetében is ehhez hasonló feltörő
mélységről van szó?
– Biztosíthatom Berendéri báró, hogy még véletlenül sem – adta
meg tömören a választ Gigi.
– A helyzet valóban önmagáért beszél – ismerte be Katalin. – De
Gigi a vármegyénk urának leánya. Kiváltságos jogot élvez, amelybe
a katonasággal járó, ehhez hasonló dolgok is beletartoznak –
fogalmazta meg önálló véleményét, és ezzel meglepte Gigit, hogy
így látja a helyzetét. – Miért lenne meglepő hát, hogy édesapja saját
testőrséggel biztosította ittlétének biztonságát?
– Nemes szívű férfi Lajtói gróf – állította Berendéri.
– El kell mondanom, hogy amint visszatér, minden visszaáll a
régi kerékvágásba – közölte Gigi.
 – Ezek szerint, a százados nem utazik önökkel Tokajba? – kapott a
szavak után a báró, és erre Katalin is kíváncsian emelte fel a fejét.
– Úgy terveztük, hogy egyelőre nem – felelte magabiztosan.
– Rám kívánja bízni a menyegzőnkkel járó szervezési
bonyodalmakat. Csak azután csatlakozik hozzánk Tokajba.
– Micsoda férfi! – sóhajtozott Katalin, de aztán tovább
majszolgatott. – Bár az én Ottóm lenne ennyire lovagias.
– Igen, valóban figyelmes, hogy jegyese kívánságait helyezi
előtérbe – húzta el a száját fanyarul a báró. – Nem nagy teher ez
önnek? – kötözködött.
– Talán akkor erezném a súlyát, ha nem szárnyalnék a
boldogságtól – jelentette be frappánsan.
– Vigyázzon, nehogy egy szárnyát tört angyal legyen magából –
intette óvóan a férfi. – El sem tudja képzelni, mekkorát lehet esni a
rózsaszín felhők közül.
– Eddig nem adott rá okot a százados, hogy önkéntes mártírként
megváljak a szárnyaimtól.
– Oh, az komoly áldozatot kívánna öntől – közölte burkoltan a
férfi.
– Részben ezzel jár egy házasság. Kölcsönös kompromisszumból,
nemdebár? – szólt közbe Katalin.
– Ez nálunk, tökéletes összhangban működik – állította eltökélten
Gigi, és önkéntelenül is az előző éjszaka forró jelenetei villantak be
előtte.
– Nagy áldás, hogy egy ilyen férfi lesz a férje – térítette vissza a
jelenbe a báró.
– Én is ezen a véleményen vagyok. – Ebben kivételesen egyet
értettek Berendérivel, még ha a látszat kedvéért volt is feltűntetve a
jegyesség.
Felhangzott a záró kürtszó és abban a pillanatban egymás után
érkeztek a lovasok a rétre. Gigi türelmetlenül várta, hogy feltűnjenek
a huszár- és Szerb egyenruhás katonák. A legszívesebben odaszaladt
volna az út széléhez, de az illem szabályai nem engedték meg ezt a
fékeveszettséget. Roland, Dominik társaságában szinte utolsóként
érkezett meg a kis lovascsapattal. A férfi azonnal Gigit kereste a
csoportok között, és szélesen elmosolyodott, amint megtalálta. A
százados lepattant a nyeregből, miközben ellenállhatatlan
fejbiccentéssel köszöntötte a lányt. Smaragdzöld szeme úgy
csillogott a nap lényében, mint a drágakövek a felkínált
díszpárnákon. Lova kantárját erősen tartva indult meg felé. Gigi
kimentette magát a társaságból, és mint akit megbabonáztak, le nem
véve tekintetét a huszárról, elé sietett. Nem értette, miért nem adja át
a százados a lovát az egyik szabad lovászfiúnak.
– Hoztam neked valakit – nézett rá Roland, és élvezettel figyelte a
lány reakcióját.
– Nekem? – lepődött meg Gigi, de tekintetét továbbra is a
nyeregtáskán tartotta, ahonnan a kaparászást is hallani vélte.
Kicsodát?
A férfi egyetlen további szó nélkül benyúlt a táskába, és
jókedvűen elővette az apró kis állatot. Tenyerében egy vadnyúl
kölyök ült meg. Remegett akár a nyárfalevél, de amikor a huszár
megsimogatta, érdeklődve és felbátorodva emelte fel a fejét. Orrával
a levegőbe szimatolt.
– Hol találtál rá? – simogatta meg a szürke bundájú kajlafülűt
Gigi, és teljesen le volt nyűgözve. Mozdulatai lassúak voltak, hogy
ne ijessze meg még jobban az állatot.
– Az út mentén – mutatott a mögötte húzódó útra Roland. –
Majdnem áldozatul esett néhány figyelmetlen nemes úr lovának.
– Azt is tedd hozzá, hogy az egész egyenruhás szakasz ezt a
nyuszkót üldözte, csakhogy meg tudd lepni vele Gigit – lépett oda
hozzájuk Dominik, mire a lány édesen göndör kacajba tőrt ki. Nehéz
volt elképzelnie, amint az egyenruhások csak azért kergetik a nyulat,
hogy az ő kedvére tegyenek.
– Ezt nem mondod komolyan! – simogatta tovább a nyuszit a
lány.
– Legközelebb velünk jössz, és megnézheted, hogy Roland miként
veti magát a bokorba.
– Nekem megérte az áldozathozatalt – vont vállat vidáman a
szőke huszár, de nem akart adósa maradni Dominiknak. – De ha
valóban magunkkal visszük, nem hagyhatja ki, miként kúsztál a
tüskés bokrok között, hogy bekerítsd ezt az ártatlan kis jószágot.
 – Hallgass! Itt úgy tudják, hogy egy herceg viselkedésébe ez nem
fér bele – szidta le barátját megjátszott önteltséggel Dominik, míg
Gigi tovább nevetett rajtuk.
– Majd úgy állítjuk be, hogy olyan nemes cselekedetről van szó,
amelyben életek forogtak kockán – ajánlotta neki Roland.
– Milyen igazad van! – A herceg úgy tett, mint aki ennél
briliánsabb ötletet sosem hallott volna. – Drága hölgy, mit kíván
tenni a tapsifülessel?
– Megtarthatom? – kérdezte azonnal Gigi, és ártatlan őzike
szemekkel nézett a huszárra.
– Nem – vágta rá azonnal Roland, majd megenyhülve, lágyabb
hangnemre váltott. – Tündérem, neki itt van az otthona. Lehet, hogy
csak eltekergett az anyjától, és ha visszaengedjük, a környéken lévő
családja rátalál.
– De mi van, ha mégsem? – makacsolta meg magát a grófnő.
– Akkor is vissza kell engednünk. – Roland kérlelhetetlen volt, és
Gigi tudta, hogy igaza van.
– Rendben van – adta meg magát a lány, és búcsút vett a kis
szőrgombóctól.
Roland a tisztás közelebbi széléhez ment, és a sűrű fák közé
rejtette az állatot. A nyúl ficánkolva elszökdécselt.
Az egyenruhások szétszéledtek, és különböző társaságokhoz
csapódtak. Furcsa, és mégis megnyugtató látvány volt az egész.
Emelte a piknik hangulatát, de egyben mértéktartást is követelt a
nemesek részéről. Olybá tűnt tartanak a katonáktól, akiket a hátuk
mögött Szellemlovasoknak hívtak. Gigi a továbbiakban a két férfi
társaságát élvezte, bár a hercegnek voltak bizonyos kötelezettségei,
ezért nem tehette meg, hogy mellettük maradjon, de szeme elárulta,
hogy a legszívesebben így tenne. Mivel hivatalos formában is
elfogadta a vadászatot, fogadnia kellett a hozzá lépő nemesek
szavait és társaságát. Sok arisztokrata élt a felkínált lehetőséggel és
különböző politikai ügyekkel ostromolták a férfit. Rolandra is
hasonló helyzet várt, és a két férfira úgy csaptak le a nemesek, mini a
hiénák a megmaradt húscafatokra.
Giginek be kellett érnie az egyenruhások társaságával, de ezt
csöppet sem bánta. A katonák falat vontak köré, és zord pillantásuk
senkit sem engedett a közelébe. Valahol a szíve mélyen
megkönnyebbült és örömmel fogadta társaságukat. Nem tudta volna
megmondani, hogy Roland kérésének engedelmeskednek, vagy a
felé irányuló tiszteletből teszik ezt a nemes cselekedetei, de nem is
nagyon törte ezen a fejét. Neki elég volt annyi, ahogy a
tekintetükben felfedezte az őszinteséget és a felé irányuló csodálatot.
Elfogadták. Közéjük tartozott, és ez a legbecsesebb kincs volt, amit
valaha is kaphatott tőlük. Később mind két férfinak sikerült újra
elszakadnia a szűnni nem akaró főnemesek kötelékéből, és Gigi
társaságában kerestek menedéket. Mindkét fél részéről egyértelmű
jelzés volt ez az arisztokrácia felé. Ezt Gigi újabb újdonsággal vette
tudomásul két lovagjától, míg úgy látszott, részükről ez teljesen
természetes dolognak számított.
– Igazán remekül ejtettétek el a vadakat, kedves Roland – lépett
hozzájuk Edmund, mialatt szemében kihívás csillogott.
– Nem került nagyobb megerőltetésünkbe – mosolyodott el
szerényen a huszártiszt. – Attól féltünk, ha rávetjük magunkat az
erdőre, nem marad semmi a többi nemesnek.
– Ettől nem kellett volna tartanotok – felelte némi keserűséggel a
hangjában a férfi, és tekintete Gigire tévedt. Szemrebbenés nélkül
gyönyörködött a lányban, aki két lovagja ellenére feszélyezve érezte
magát. Edmund szerencsére még idejében észbe kapott és elfordult.
– Nem kell gárdistának lennie egy főnemesnek ahhoz, hogy első
helyen szerepeljen a vadászaton.
– A mai hajtóvadászat után mégsem büszkélkedhetsz az elért
eredményeddel – vetette oda neki nyíltan Roland, míg Dominik
szája gúnyos mosolyra rándult.
– Nem voltak kedvezőek a terelési viszonyok – magyarázta meg
Edmund.
– Azt hittem, ez egy vadászat alkalmával nem lehet befolyásoló
tényező – avatkozott közbe Dominik, és látszott rajta, hogy teljes
mértékben a százados pártján áll.
– Ezek szerint, elégedett volt a mai délelőttel, méltóságos herceg –
állapította meg Edmund.
– Kellemes időtöltés volt, de hazafelé valami komolyabb kötöttség
után kell néznem, hogy levezessem megmaradt felesleges
energiáimat. Ahogy elnézem a testőrségem tagjait, tartásuk
ugyanezen véleményről árulkodott. – Dominik becsmérlése fülsértő
volt, vagy talán szándékosan tudatos. – Mifelénk kissé
harcedzettebbek a terepek az ilyen alkalmakhoz. – Megjátszott
gőgössége bántónak hathatott az ifjabbik Ilosvay részéről.
– Mit szólnának egy lóversenyhez? – ajánlotta Edmund, és
reménykedő pillantása megint csak Gigire tévedt, majd hosszú
percekig ott időzött.
– Kiváló ötlet, csak támogatni tudom – értett vele egyet a
százados, és kiszámíthatatlanul elsötétült eddig szikrázó zöld
tekintete, ahogy szemrebbenés nélkül Edmund viselkedését figyelte.
– Innen indulnánk át a Királyhegyen – emelte lassan Rolandra a
tekintetét, és fölényesen állta a százados megsemmisítő pillantását. –
Hogy még véletlenül se legyen olyan könnyű a terep – tette hozzá
magabiztosan, majd Dominikhoz intézte szavait. – Természetesen a
meghívás önre, és a gárdistáira is vonatkozik. Már, ha el kívánja
fogadni.
– A világért sem hagynám ki – felelte könnyedén Dominik.
– Ha felkészültek, azonnal indulhatunk is. – Ezután Gigi kezéért
nyúlt, és ajkaihoz emelte. – Grófkisasszony, örülök, hogy
bearanyozta eddig elmúlt borongós napjaimat. Remélem, hamarosan
enged kitartó kéréseimnek, és megengedi, hogy meglátogassam önt
a sárospataki kastélyban.
A lány jól tudta, hogy arra az illendőségi kódexszabályra gondolt,
ami a nem fogadott szerenád után következő pár napra volt
érvényes. Ha egy hölgy nem fogadta a neki szánt szerenádot, még
egy lehetőség volt adott az udvarlónak, de csak miután betartotta
szíve hölgye kimondatlan kérését, és pár napig nem mutatkozott a
nemes hölgy környéken. Most úgy látszott, Edmund külön
kihívásnak vette jegyességét Rolanddal, és élni kívánt azzal a
bizonyos neki járó lehetőséggel. Ez komoly fejtörést okozott a
lánynak.
– Látogatása mindig örömmel tölt el, ha a kedves húgával
érkezik. – Gigi igyekezett diplomatikus maradni, mialatt alig várta,
hogy a férfi elengedje a kezét. Edmund az etikett szabályaira fittyet
hányva elnyújtotta a köszöntést, mint az illendő lett volna.
 – Boldoggá tesz, hogy reményt adva tudatja velem, nem kell
többé kárhozatra ítélnem magam, amiért szenvedek társasága
hiányától. – Edmund elismerően biccentett felé.
– Ha a grófkisasszony bátorító szavaiból kívánsz erőt meríteni,
teljes mértékben meg tudlak érteni, de ha ezzel szándékozol az időt
húzni, azt már nem. – Roland határozottan és zordan vetett véget a
beszélgetésüknek.
– Grófkisasszony, remélhetem, hogy a célvonalnál fogja várni az
elsőként érkezőket? – kérdezte Edmund, mintha csak ezzel is
provokálni akarná a századost.
– Igen, ott leszek – bólintott a lány megszelídülten.
Edmund meghajolt előtte, kihívóan, de annál lenézőbben bámult
a huszártiszt komor arcába, majd távozott. Több volt ez, mint
provokáció. Roland a hercegre nézett, majd alig észrevehetően intett
a fejével. Dominik vetett egy szívből jövő sajnálkozó pillantást
Gigire, azután szó nélkül távozott, hogy összeszedje a csapatot. A
lány meglepetten tapasztalta, hogy a herceg csak így egyszerűen
szót fogad a századosnak, ám egyben tudatosult is benne, hogy
maguk között ők egyenrangúak voltak, és a testőrségi katonák, akik
körülvették őket, mindkettőjüket elfogadták vezéregyéniségnek.
Ettől függetlenül két különálló személyiségről volt szó, és Gigit
nagyon is érdekelte, hogy olyankor hogyan jutottak dűlőre, ha nem
egyezett a véleményük. Annyiból már kiismerte őket, hogy hatalmi
fölényüket, csak az adott helyzetekben kívánták használni, és biztos
volt benne, hogy nem verekedéssel oldották meg ügyeiket egymás
között. Bár akadtak olyan pillanatok, amikor Gigi teljes mértékben
érezte, Roland a herceg fölött állt. Alaposabban szemügyre vette a
két férfit, és ráébredt, a százados erősebb, tudatosabb jellemére.
Dominiknak akadtak különleges pillanatai, amikor nem volt mellette
Roland, érzékelhetővé vált logikátlan bizonytalansága.
Egyértelműen hajlamos volt a nagymértékű szórakozottságra és a
túlzott felszínességre.
Maradt tehát az észszerűség, és a nívós elitség, ami inkább
hordozott emberibb vonásokat, mint barbár összecsapásokat.
Másrészről megértette a fegyelem és rend betartásának fontosságát
katonáik között, mivel ez is eszköz és cél volt mindkettőjük kezében.
Talán ezért is foglalkozott Laborc király mindkettőjükkel, egyforma
neveltetést adva a két férfinak. Ezzel kívánta a király tudatosítani az
ifjabbik hercegben az önbecsülést, és az engesztelhetetlenül fontos
emberi értékek megbecsülését. Így kívánta kihozni kisebbik fiából a
maximumot. A túlélés mellett, a szellemi tudás lényegességét, és a
mostanában divatba jött gőgös önimádat értelmetlen harcát kívánta
kitörölni és átformálni Dominik hercegben. Sikeresen.
Roland jelképezhette a társadalmi osztályok közötti különbségek
áthidalását, és azt az egyenlőséget, amivel mindannyian a fizikai
létbe születtek. Csak az nem volt mindegy, hogy milyen család, és
milyen háttér állt mögöttük. Ez lehetett Dominik számára a további
alaplecke ötvözése, és ebben megint csak Rolandnak volt óriási
szerepe. Laborc király sohasem cselekedett következtetések nélkül,
és a két férfiban eme vonások is felszínre törtek. Tökéletes munkát
végzett, hiszen kétség nem fért hozzá, összeszokott csapatról volt
szó.
– Kornél veled marad, hogy visszakísérjen a birtokra – közölte
vele Roland.
– Nincs rá szükség – intette le Gigi. – Idefelé sem esett
bántódásom. Hagyd, hogy ő is versenyezzen – kérte kedvesen.
– Túl kegyes vagy – jegyezte meg csípősen a százados, majd
ellágyultak a vonásai. – Te vagy az én kabalám. – Azzal
végigsimított a lány dús fürtjein, amibe belekapott a szeszélyes
áprilisi szél. – Ha megengeded. – Mire Gigi feleszmélhetett volna,
lovaglókosztümjéhez illő, egyik sötétkék szalagját vette ki a loknik
közül.
– Várj – kapott a keze után a lány, és finoman kivette ujjai közül a
szalagot, azután az atilla egyik gombjára erősítette, pontosan a szív
fölé. Roland szemrebbenés nélkül figyelte az arcát.
– Köszönöm. – A százados szája szegletébe elégedett mosoly
bujkált. – Ha nem lennénk ádáz vén gardedámok kereszttüzében,
még csókot is kérnék tőled, de sajnos erről le kell mondanom –
sóhajtott mélyet.
– Csak estig – ígérte meg neki Gigi, és a férfi felfedezhette
szemében a szerelem gyümölcsének megízlelését, amiből néma
kéréssel, még mohóbban követelt tőle a grófkisasszony. Több volt ez
közöttük, mint buja erotika.
– Valóban? – kérdezett vissza Roland, és tüzes pillantásától a lány
még mindig zavarba jött.
– Már várnak a többiek – lépett egyet hátrébb Gigi.
– Mese grófkisasszony – csapta össze sarkantyúit, és röviden, de
annál tiszteletteljesebben búcsút vett tőle. Tartásában semmi
személyes nem volt, de szeme ragyogása annál többet ígért a
lánynak.
A huszár sarkon fordult és magára hagyta. Gigi egy ideig figyelte
kecses, rugalmas járását, széles vállait, majd Katalin felé indult. A
lány már izgatottan várta, mialatt a versenyre kész lovasok
felsorakoztak.
– Papa megengedte, hogy előre lovagoljunk, és a hegy túloldalán
várjuk meg a versenyzőket – húzta a legelésző állatok felé Gigit.
– Kíséret nélkül nem mehetünk – figyelmeztette a lány.
– Ugyan már! Badarság! – intette le Katalin. – Papa engedélye
bőven elég. Ne aggódj, a századosod nem fog róla tudomás venni.
– Ha meglát az út szélén, ezt erősen kétlem – bizonytalanodott el
Gigi, mialatt Katalin csettintett a lovászfiúknak, hogy hozzák elő a
lovaikat.
– Papa majd kimagyarázza – hatott rá a lány. – Szerintem meg
örülni fog, ha meglát az út szélén. Ez ösztökélni fogja, hogy ő
győzzön.
– Nem bánom, legyen – adta meg magát Gigi, és valójában
vágyott erre a kis kalandra. – De várjuk meg, amíg nekiiramodnak a
távnak.
– Megegyeztünk – mosolygott győzedelmesen Katalin.
Nem kellett sokáig várniuk. Az egyik kijelölt vadász a levegőbe
lőtt, és ezzel kezdetét vette a lóverseny. A versenyzők túl hamar
eltűntek a hegylábához vezető útvonalon. A két lány csak erre várt,
és az előkészített lovakhoz igyekeztek. Gigi felszállt a nyeregbe és
nem értette, miért annyira nyugtalan csodálatos paripája. Katalin
előrevágtatott, és ő a nyomába eredt. Hamarosan beérte, és egymás
mellett lovagoltak a kis töltésen. Giginek egy kicsit több
erőfeszítésébe került tartani a kantárt és irányítani az állatot, de ettől
függetlenül nem volt komolyabb probléma.
Bőven időn belül voltak, mialatt a legjobb helyet keresték, ahol
beláthatták a távot. Megállították a lovakat, majd a türelem és
izgatottság keverékével várakoztak. Gigi lova egyre nyugtalanabbá
kezdett válni, és ez átragadt a lányra is. Tudott bánni az állatokkal,
ezáltal egyre erősödött a gyanúja, hogy valami nincs rendben a
lovával.
– Nézd, már látni őket a kanyarban! – ujjongott Katalin, amire
Gigi felkapta a fejét.
A lovasok fej-fej mellett haladtak. Azonnal feltűnt a lánynak,
hogy két lovas haladt az élen. Roland és Edmund. Mindkét férfi
erősen koncentrált, és nem hagyták, hogy kizökkenjenek a
ritmusból. A százados arca elszánt volt, és rettenetesen konok.
Látszott rajta, hogy győzni akar, és céljától semmi sem tántoríthatja
el. A paták ütemes dobogása egyre közelebb hozta őket a lányokhoz.
Giginek baljós érzése támadt, és önkéntelenül is lenézett a lovára.
A paripa váratlanul nyerített egy nagyot, majd hátravetette a fejét
és két lábra ágaskodott. Gigi kétségbeesetten kapaszkodott meg a
nyakában. Sikoltását elnyelte a versenyző lovak patájának tompa
ritmikus zaja. Lova parancsszó nélkül nekilódult és
keresztülvágtatott az úton. Kezéből kicsúszott a kantárszára, de még
időben kapaszkodott meg az állal sörényében. A ló a sűrű bokrok
közé vetette magát, és még nagyobb tempójú lendülettel száguldott
tovább. Gigi arcába gallyak csapódtak, mialatt igyekezett
megfékezni a tomboló állatot. Nem járt sikerrel. A ló eszeveszetten
rohant a semmibe. Mögötte hallotta, hogy valaki a nevét kiálltja, de
nem volt képes felfogni. Szeme sarkából érzékelte, amint két lovas
zárkózott fel mellette és közrefogták. Az egyik Roland volt, a másik
Dominik.
A százados megjelenése még nagyobb erőt adott neki, hogy
felvegye a küzdelmet lova szilaj erejével. Becsukta a szemét, és
igyekezett tudomást sem venni az egyre sűrűsödő és vastagodó ágak
pofonjaitól. Úgy kapaszkodott az állatba, hogy körmei a vaskos
sörényen keresztül belevájódtak tenyerébe. Érezte, hogy kiserken a
vére, de nem volt hajlandó engedni szorításán. Lova még vadabb
vágtába fogott, és nem hagyta magát irányítani. Kinyitotta a szemét,
ám abban a percben meg is bánta. Sikoltani akart, de a rémület
beléfojtotta kétségbeesését. Előttük eltűnt az erdő fáinak bozótos
növényzete, és egy szakadék tárult elé. Kétségbeesetten nyöszörgött,
mialatt a ló ösztönösen reagált az előtte lévő akadályra;
elrugaszkodott a meredélytől. A lányt ezzel egy időben homlokon
csapta egy jó kora vastag faág, és ő jótékonyan engedelmeskedve a
fizika törvényének, mereven hátrabicsaklott. Kicsúszott kezéből az
állat sörénye, és ahogy leesett a nyeregből a levegőben érezte magát.
Alatta a szakadék volt, és a ló távolodott tőle. Utolsó gondolatai
azok voltak, hogy ezt az ugrást egyikük sem fogja túlélni.

Fájdalom. Kínzó, lüktető és tébolyító. Hat a lélekre, de

ugyanolyan kegyetlenséggel rabságban tudja tartani a testet.
Idegőrlő kínnal tompítja az érzékeket, és a végtelenségbe nyúlik.
Fájdalom, mely tud könyörtelen és édes lenni. Fájdalom, mely
eszeveszett tombolásra készteti a szervezet ellene indított harcát.
Meg kellene mozdulnia, csakhogy érezze, egyben vannak a
végtagjai, és ez még nem a vég. A fájdalom viszont oly annyira
görcsben tartotta minden porcikáját, hogy előbb meg kellett tudnia a
valódi forrást. Megtalálni, csillapítani, kontrollálni. Persze gondolni
sokkal könnyebb volt, mint cselekedni. Mégis valami arra késztette,
hogy megtegye. Valami delejes láthatatlan erő, amely vele volt,
amely mellette volt, és amely biztonságot nyújtott neki.
Lassan ébredt tudatára a ködös homály labirintusából. A feje
lüktetett, a bal karja még midig zsibbadt. Olyan volt, mintha valaki
ólommal ötvözött követ pakolt volna rá. Hangfoszlányok ütötték
meg a fülét, és megpróbálta kivenni őket. Csak erős koncentrálás
árán járt sikerrel.
– Pihennie kell. Legalább három napig ágyban kell maradnia. –
Hallott egy idegen, de annál szigorúbb hangot.
– Köszönöm, doki.
Ez Roland volt! Őt legalább megismerte. Milyen aggodalmas volt
a hangja, mennyi félelem vegyült bele, de az is lehet, hogy a
fájdalom hatására képzelte ezt a szeretetteljes ragaszkodást. Nem
akart most ebbe belemenni. Neszezés hallatszott, majd nyitódott egy
ajtó és bezárult. Valaki mégis a szobában maradt. Csizmás léptek
zaja kísérte őrzője nyugtalanságát.
– Roland… – próbálkozott, és miután nyelt egyet, óvatosan
felnyitotta hosszú fekete pilláit.
– Itt vagyok, Mese. – A férfi azonnal az ágynál termett, erős
tenyerébe fogva a lány törékeny kezét.
– Mi történt? – nézett a századosra, majd megpróbált felülni.
– Maradj, kérlek – próbálta visszatartani a férfi, ahogy a vállára
tette szabad kezét.
– Ne bánj velem úgy, mint egy törékeny virággal! – csattant fel
Gigi, és farkasszemet nézett a férfival.
– Ha kész vagy szembeszállni velem, akkor az már fél gyógyulás
– nevetett fel megkönnyebbülten Roland, és önzetlenül segíteni
kívánt, de Gigi nem adott rá lehetőséget. Makacs akaratával ült fel,
és dőlt az ágy végének. – Mi lett a lovammal? – kérdezte, és szeme
bizakodóan csillogott.
– Ezt nem hiszem el! – képedt el a férfi. – Majdnem meghaltál, és
téged a ló érdekel? – Kíméletlen volt.
– Igen, érdekel – suttogta halkan.
– Valaki farkasalmát{6} etetett a lovaddal, attól vadult be – fújta ki
a levegőt, és lehiggadva visszaült az ágyra. – Az állat elpusztult. A
szakadék lett a veszte szegény párának.
– De… miért? – kapott az ajkához Gigi, és kissé elsápadt.
– Nem tudom, Mese – mondta némi habozás után Roland. – Az
biztos, hogy nem számolt arra, hogy meg akarod nézni a
lovasversenyt. – A lány megérezte, hogy valamit még titkol előle, de
jobbnak látta nem faggatni a századost. – Az engedetlenséged
segített ki a bajból.
– Hogy sikerült megmenekülnöm? – kérdezte, és remélte, Roland
nem fog rá megorrolni, amiért nem fogadott szót.
– Esés közben Dominiknak sikerült elkapnia téged. Az orvos
szerint, enyhe agyrázkódásod volt, amelyet a faág ütése okozott a
fejeden. – Gigi önkéntelenül is odakapott, érezte a furcsa dudort és a
sebet. – Rengeteg zúzódásod van, a karcolásokról nem is beszélve,
de rendbe fogsz jönni. Sokat kell pihenned.
– Legalább nem kell vigyáznod rám – mosolygott cinikusan.
– Miért nem mentél azonnal a birtokra? – kérdezte élesen Roland.
– Meg akartalak nézni – szabadkozott Gigi.
– Melléd kellett volna rendelnem Kornélt, hogy kövessen, mint az
árnyék – hibáztatta magát a mulasztásért, mialatt gyöngéden markos
tenyerébe helyezte Gigi arcát. A lány vonásai pár pillanatra
eltorzultak. Érzékeny bőre azonnal jelezte a külső fájdalmat. –
Bocsáss meg. A karcolások. – El akarta húzni a kezét, de a lány nem
engedte.
– Ne – kérte.
– Hagyott itt a doki hűsítő kenőcsöt – bökött az éjjeliszekrényen
pihenő kis tégelyre. – Legközelebb ilyen nem fog előfordulni –
állította keményen Roland.
– Ha valóban arzént adtak a lovamnak, nem hiszem, hogy Kornél
a segítségemre lett volna – figyelmeztette Gigi, de a férfi csak villanó
szemmel nézett rá.
– Nem volt gyanús valami? – kérdezte kissé fojtottan, és érezni
lehetett, hogy kordában tartott indulataival küzdött.
– Csak nyugtalan volt a ló, de nem tulajdonítottam neki nagy
jelentőséget. Tudtam bánni vele – mondta dacosan.
– Ebben egy percig sem kételkedtem – enyhültek meg a vonásai
pár pillanatig. – Idd ezt meg szépen – hozott Giginek egy félig teli
kristálypoharat és ellentmondást nem tűrően tartotta a lány szája elé.
– Mi ez? – fintorgott Gigi a tejszerű folyadékot bámulva.
– Egy kis altatópor, gyulladáscsökkentővel keverve. Segít, hogy
átvészeld a rád váró pár napot – magyarázta türelmesen.
– De én nem akarom meginni – vonta össze a szemöldökét
nyűgösen.
– Pedig nem lesz más választásod – figyelmeztette a férfi, és
nagyon határozott volt. – Ha kell, lefoglak és beléd diktálom.
– Nem lennél rá képes – szállt szembe vele Gigi.
– Ki akarod próbálni? – kérdezett rá könnyedén Roland, és
tekintete magasabb hatalomról tanúskodott.
 Gigi morcosan, de kivette kezéből a poharat, majd ivott pár
kortyot a keserű löttyből.
– Mindet idd ki – követelte Roland, mire a lány csöndes
lázadással, de megtette, amit kért tőle. – Most szépen visszafekszel
és kialszod magad. – Azzal mialatt a lány engedelmeskedett,
gondoskodóan betakarta.
– Egyre legalább fény derült – motyogta az orra alatt a lány,
miközben elnehezedő szempilláival hadakozott. A gyógyszer
kezdett hatni.
– Mire, tündérem? – cirógatta a lány haját a férfi.
– Hogy egy zsarnok vagy – makogta kábán, és elaludt.
– Álmodj szépeket – mosolygott Roland elnézően, és az alvó
Gigiben gyönyörködött.
Valamivel később, szolid kopogtatás törte meg a hálószoba
idilljét. Roland odafordult, de jól tudta ki az. Az ajtó résnyire nyílt és
a herceg tűnt fel mögötte. Intett a századosnak, mire a férfi jelzett
neki, hogy azonnal megy. Roland pillantása hosszasan elidőzött
Gigin, és miután megállapította, hogy a lány békésen és mélyen
aludt, homlokon csókolta és nesztelenül magára hagyta. Az ajtó
zárja alig észrevehetően kattant utána.
– Hogy van? – érdeklődött Dominik őszintén.
– Szerencséje volt, hogy ott voltál. Ha nem kapod el zuhanás
közben, igencsak válságos lenne az állapota – közölte. Vagy ami a
legrosszabb, a ló magával rántja, és a szakadékba zuhan ő is… –
remegett meg a hangja.
– Mit mondott az orvos? – vette tudomásul a herceg bólogatásai
közepette.
– Pár napig feküdnie kell. Nem tudom, hogy fogja viselni
sóhajtott.
– Csak nem szembeszállt az akaratoddal? – ért fülig Dominik
szája, mire Roland vészjóslóan ránézett.
– Egyébként igazad volt. Valaki tényleg a nyomában volt rajtunk
kívül – tért másra a herceg, és komollyá vált az arca.
– Nyomok?
– Az ágakon, a bokrokon és mindenütt. Vagy nagyon
tapasztalatlan lovas, vagy szándékosan tette mindezt, hogy tudassa
velünk ottlétét. Megvizsgáltuk a tetemet is – kezdte, majd folytatta. –
Sörétet lőttek bele. Ezzel rásegítettek arra, hogy bevaduljon az állat.
– Biztosra akartak menni – látott tisztán Roland.
– Bárki lehetett azok közül, akik jelen voltak a vadászaton –
mondta ki Dominik, amire mind a ketten gondoltak.
– Éppen ez a baj – hagyta helyben gondterhelten a százados.
– Üzenet lehetett az apjának? – kutatta az érveket Dominik, de ő
sem volt képes igazán tisztán látni.
– Inkább figyelmeztetés – sóhajtott fel elmélázva Roland,
miközben barátjával jelentőségteljesen összenéztek.
– Egyik sem jobb a másiknál – jegyezte meg a szerbiai herceg.
– Valóban nem.
Az elkövetkező napok teljes mértékben összefolytak Gigi
számára. Hála a vízbe kevert gyógyszerpornak, amit Roland oly
lelkiismeretesen diktált belé az étkezések után. Az állapota minden
ébredés után egyre jobb volt. Roland mindig ott volt mellette,
amikor szüksége volt rá. Képes volt kivárni, amíg evett a számára
készített erőlevesből, és meg sem hallotta a lány tiltakozását, amikor
az nem akart enni a porhanyósra főtt csirke melléből és a frissen sült
kalácsból. Gigi sejtette, hogy miatta hanyagolja kötelességeit, de
egyben boldog is volt, hogy maga mellett tudhatta a huszárt.
 5. fejezet
Végül az ötödik nap reggelén, úgy döntött elég erősnek érzi
magát ahhoz, hogy felkeljen. Egyszerűen taszította az ágy, és
mozgásigénye nem bírta tovább tétlenségre kárhoztatni. Kapóra jött
neki, hogy Rolandot halaszthatatlan ügyben a városba hívták, így
senki nem akadályozhatta meg szándékát. Fürdőt rendeltetett
magának, és jólesően ejtőzött az illóolajjal aromásított vízben. A
kamilla megnyugtatta, a jázmin körülölelte, a gyöngyvirág
kényeztette, a citromfa átjárta szunnyadó lelkét. A kaland okozta
sebei még érzékenyek voltak, de látványosan javultak. Nem tudta
kinek köszönhette lelkiismeretes ápolását, de úgy gondolta,
Rolandnak köze lehet karcolásainak és horzsolásainak rohamos
javulásához. Alig bújt bele köntösébe, amikor is a százados lépett a
szobába. Gigi kitörő örömmel fogadta.
– Nem az ágyban kellene pihenned? – lepődött meg a férfi, és a
félelem árnyéka suhant át vonásain, ahogy megtorpant a bejáratnál.
– Rosszabbul leszek a sok alvástól – ment elé a lány, és
hozzábújva átölelte.
Roland elnéző mosollyal viszonozta ölelését, egyben
megnyugtató volt látni számára, hogy Gigi nem hagyta el magát,
mint más nemes hölgyek.
– Biztos, hogy jól érzed magad? – kérdezett rá, és alaposan
szemügyre vette a lány arcát, borostyánban égő szelíd tekintetét.
Gigi csak bólintott.
– Mit kellene tennem, hogy bizonyítsak neked? – kérdezte
kacéran a grófnő.
– Nos, annak számtalan lehetősége van, de úgy vélem, ebbe ne
mélyedjünk bele – sóhajtott álmodozóan a férfi, és inkább más
témára tért át. – Reggeliztél már?
– Még nem – gondolt bele Gigi.
– Akkor hozatok fel valami ennivalót – ajánlotta Roland.
– Inkább csatlakoznék a társasághoz – kezdte óvatosan a lány. –
Már ha nincs ellenedre.
– Rendben van. Nem látom akadályát – egyezett bele a férfi, és
közben Gigi hamvas nyakát simogatta.
 Orrát megcsapta az aroma olajok fenséges illata, amelyek átjárták
és beleivódtak a lány finom bőrébe. Elégedett volt Gigivel, és a
gyógyulás szakaszaival. A hegek a kenőcsnek köszönhetően
halványrózsaszín csíkban éktelenkedtek bájos arcán, de ettől Roland
még csodálatosabbnak látta. Érezte, mint válaszol a lány teste keze
érintésére. Képtelen lett volna ellenállni neki, és úgy látszott, ezzel
Gigi nagyon is tisztában van.
– De ráérünk később is lemenni – kezdte a lány, ahogy igézőén a
sötétzöld tekintetbe révedt.
– Ez még túl korai lenne – figyelmeztette óvatosan Roland, bár
ágyékában érezte a lüktető fájdalmat.
– Engedd, hogy bebizonyítsam neked, mennyire nem az. – Gigi
úgy dorombolt a karjai között, mint egy elégedett kiscica.
– Azt hittem, éhes vagy – nézett mélyen a lány szemébe a férfi,
miközben sármosan elmosolyodott.
– Bizonyos értelemben igen, az vagyok – értett vele egyet a lány.
– Nem tudom, hogy mit művelsz velem, de hatalmad van
felettem – sóhajtott fel vágyakozóan a férfi.
– Akkor engedd, hogy gyakoroljam azt a bizonyos hatalmat –
tárulkozott fel neki Gigi, és maga volt a csábítás édes démona.
– Nem hiszem, hogy komolyabb baj lenne belőle, ha most
engedek neked – értett vele egyet előrelátóan a százados.
– Csodálatos dolog, hogy egyetértünk.
– Szerintem is. – Roland nehezen tudott uralkodni magán, ölbe
vette a lányt, és öles lépteivel az ágyhoz vitte, majd óvatosan a
párnák közé helyezte.
Tekintetük mélyen egymásba fonódott. Ajkaik szomjas meg
ittasultságban olvadtak össze. Testük a másik forróságáért és
egységük beteljesüléséért kiáltott. Fékezhetetlen vágy tört elő
belőlük, ahogy egymásért bűnhődtek buja szenvedélyük oltárán.
Később, miután csatlakoztak a reggeliző társasághoz, Gigit
kellemesen érintette, hogy mindenki elismerően fogadja jelenlétét.
Kedvesen érdeklődtek hogyléte felől, és a herceg addig nem hagyott
neki békén, míg az összes szerinte mennyeien készült péksüteményt
végig nem kóstolta. Roland visszahúzódva figyelte milyen hatással
van Gigire, hogy a férfiak ennyire körülajnározzák, de a lány
hősiesen helytállt. Tekintetük gyakran találkozott az asztal fölött,
míg végül a százados egyetlen szóval helyre nem utasította az
egyenruhásokat.
Az aznapi parancsok reggeli közben elhangzottak, és mindenki
tudomásul vette a rá váró feladatokat. Úgy látszott, Dominik helyesli
testőrségének bevonását a sárospataki rendfenntartás ügyes bajos
dolgaiban, mert nem szólt bele, és nem is ellenezte Roland
utasításait. Sőt, világoskék szeme egyértelmű helyeslést sugallt a
reggelizők számára.
Az étkezést befejezően az egyenruhások dolgukra siettek, Roland
pedig Dominikkal távozott. Gigi körbejárta a kastélyt, és utánanézett
azoknak a háztartásbeli dolgoknak, amiket eddig betegsége miatt
kénytelen volt hanyagolni. Amikor úgy érezte, megpihent, de nem
engedte, hogy elhatalmasodjon rajta a gyengeség. Az idő gyorsan
haladt és csak akkor eszmélt fel, amikor a katonák lassanként
visszatértek a birtokra. Jó kedéllyel üdvözölték egymást, miközben
ellátták lovaikat.
Már jócskán besötétedett, és a vacsorához készülődtek, amikor
utolsóként megérkezett a herceg is. Amikor Gigi rákérdezett, hogy
nem e tudja, Roland merre jár, a férfi kitérő válasszal szolgált, és ez
nem volt kielégítő a számára. A lány úgy döntött, megvárja a
századost, ezért kihagyta a vacsorát és visszavonult szobájukba.
Az este éjszakába fordult, de a huszár még mindig nem tért
vissza a várkastélyba. Gigi, hogy lekösse magát, lefekvéshez
készülődött és igyekezett minél jobban kinyújtani az ezzel járó
formális szokásait. Minden zajra felriadt, és éberen figyelt. Végül
hosszú várakozás után egy magányos lovas árnyéka tűnt fel a
bekötőúton, és délceg tartásából a lány rögtön tudta, hogy Roland
az. Határtalan megkönnyebbülés vett rajta erőt. A férfi a kastély
bejárata elé ért, és átadva Noelnek lova kantára szárát, fellépett a
bejárathoz vezető lépcsőn.
Gigi hiába várta azonban, hogy meghallja a hálószobába vezető
folyosón katonás lépteit, az még igencsak váratott magára. Későn
jött rá, hogy Roland bizonyára megvacsorázott és a herceg
társaságában meghallgatják a katonák beszámolóját. Felkucorodott
az ágyra és türelmesen várakozott. Újabb hosszú órák teltek el,
melyekbe bele-bele bóbiskolt, és már úgy volt vele, hogy feladja és
lefekszik aludni, amikor is Roland belépett a szobába.
Átható zöld szeme hosszasan elidőzött a lányon. Arcán
rendíthetetlen maszk palástolta gondolatait, kifürkészhetetlen
maradt. Ettől függetlenül Gigi megérezte, hogy valami nincs
rendben. A férfi egész tartása olyan hidegen érintette meg, hogy
szinte beleborzongott a tudatba.
– Sokáig odavoltál – törte meg a jeges fuvallatú csöndet, mire a
százados félrefordult, és a kandallóhoz lépett, hogy dobjon rá pár
hasábbal. Inkább megszokásból tette, vagy csak időt adott magának.
– Dolgom volt – felelte zárkózottan, és Gigit bántotta ez a közöny.
Tanácstalanul az ajkaiba harapott, szívét félelem járta át, de
behatárolni nem tudta az érzelmek okozóját.
Roland csak állt a kandalló előtt, és a tűzbe bámult. Mozdulatlan
volt és mégis tele életerős energiával. Egyik kezével a kandalló
párkányának támaszkodott. Haját még jobban kiemelte és
bearanyozta a tűz narancssárga ragyogása. Profilja félelmetességet és
sötét harcias oldalát tükrözte vissza. Megközelíthetetlen volt, és
mégis sebezhető. Semmi jelét nem adta, hogy csatlakozni kívánna
hozzá.
A lány jogosan érezte, hogy nem bírja elviselni a közöttük levő
távolságot. Felkelt az ágyból és a férfi háta mögé lépve átölelte izmos
derekát. Fejét Roland hátára hajtotta és hallgatta mélyről jövő
lélegzetvételeit. Behízelgő megalkuvása látványos és megsemmisítő
volt. A férfi lassan megfordult ölelésében és karjaiba vette Gigit.
Különös szomorúság bontakozott ki arcvonásain.
Némán álltak egymással szemben, majd Roland beletúrt a sötét
tincsekbe, és finoman végigszántott a hajzuhatagon. Csókja
álmodozóbb volt, mint valaha. Teste tűzben égett a kimondatlan
vágytól. A férfi ölelése szorosabbá vált, mialatt könnyedén
kihámozta Gigit a hálóingéből. Remegett a kéjtől, ahogy végignézett
a lány testén, és alig észrevehetően felmordult. Smaragd szemei
fájdalmasan izzottak, ahogy ajkai bejárták Gigi arcát. Gyógyító
csókokat hintett a hegekre, becézgette a szemhéját, majd újra rátalált
a szájára. A lány mindeközben gombolni kezdte az atilla gombjait és
élvezettel nyúlt be az alatta lévő ing alá. Roland keze a lány testén
kalandozott, újabb felfedezés reményében, míg ajkával lehajolt és
eljátszadozott a megduzzadt rózsaszín mellbimbókkal, mind a
kettőnek ugyanannyi figyelmet szentelve. Ahogy végighaladt Gigi
völgyében, fokozatosan letérdepelt a lány elé, miközben
megcirógatta lapos hasát. Felnézett a lányra, és tekintetével
bebocsátást kért kezének, Gigi belső combja irányában. A lány
engedelmesen engedett utat neki, mialatt beletúrt a göndör fürtökbe.
Megremegett, ahogy a százados hajlatához ért, és kitörő örömmel
várta az oly jól ismert érzést.
A férfi ujjai kínba kergetően érzéki simogatással bírtak, ahogy
lágy szirmaihoz ért, és könyörtelen becézgetéssel fokozta vágyát.
Érezte, mint önti el a forróság egész bensejét. Megrészegülten
hagyta, hogy a férfi mélyebbre hatoljon bejáratának nyílásánál.
Kétségbeesetten kapaszkodott Roland izmos vállaiba, mert attól félt,
ha nem teszi, elszédül és a semmibe zuhan. Önkéntelenül is felvette
a férfi ujjainak ritmikus mozgását, és hagyta, hogy a gyönyör
szétáradva benne, teljesen magával ragadja. Megremegett a csodától,
amivel a férfi megajándékozta, de mielőtt bármit is tehetett volna,
Roland újra támadásba lendült. A lányhoz hajolt, és nyelvével
ugyanazt az utat bejárva, követte ujjai simogatását. Megkóstolta a
lány nektárjának ízét, és élvezte annak harmatosságát. Nem
kapkodta el, kiélvezett minden percet, amit ott töltött. Bejárta a
legtitkosabb részeket, megigézve ezzel a mindenséget.
Gigi teljesen elvesztette önkontrollját, ahogy testét fokozatosan
átvette a rátörő kéj rezgésének hulláma. Amikor már a lány úgy
érezte, hogy teljesen darabokra hull a mámor uralmától, a százados
megfogta két karját, és kérlelően lehúzta magához. Gigi az ölelésébe
omlott. Karjait a férfi nyaka köré fonta, és nem volt hajlandó
elengedni. Roland csókja követelőző volt, ahogy határozottan
lenyomta a meleg szőrmére és ráfeküdt. A lány keze végigsiklott a
perzselő bronzbarna háton, majd ujjai a százados férfiasságához
vándoroltak. Roland halkan felnyögött, de jelzésértékűnek vette Gigi
mozdulatát. A borostyán színű szemekbe nézett, a lány pedig úgy
nyílt meg neki, mint a virágzó rózsa. A százados lassan, de biztosan
beléhatolt. Gigit apró tűzvörös golyók lepték el teste minden
pontján, ahogy egyre mélyebben magába fogadta a férfit. Az űr,
amelyet Roland kitöltött benne, a végtelen teljességre emlékeztette.
A férfinak létezett, és csak neki adta át örvénylő lelke
háborítatlanságát. Roland egyre szenvedélyesebben mozgott, vágya
egyre elsöprőbb lett. Képes volt Gigit magával ragadni, és amikor
egyesültek a mindenség határát túlszárnyalva, a gyönyör észveszejtő
tündökléssel csapott össze felettük, hogy kíméletlenül, érzelmeik el
nem ismert részére is rátaláljon. Roland egész testében megremegett,
majd kedvese fölé hajolt, hogy dédelgető csókjával halmozza el.
Édes mosoly suhant át a lány arcán, ahogy a smaragdzöld
tekintetben felfedezte az elégedettség apró kis szikráit. A százados
ölelő karjai védelmezőén tartották a kecses testet, miközben
megpihent Gigiben. Sokáig feküdtek ebben az öntudatlan
állapotban. Végül Roland kihámozta magát a lány öleléséből, és
mellé feküdt. Magukra húzta az egyik közelben lévő bolyhos
takarót, és újra Gigi közelségét kereste. A lány odabújt hozzá, és
elveszett a hozzá tapadó férfitest szépségében. Arcát Roland
vállgödrébe rejtette, mialatt érezte, hogy az álom jótékony halasa
rátalál. Hamarosan mind a ketten mélyen aludtak.
Valahol az álom, és az ébrenlét határán Gigi fülét muzsikaszó
ütötte meg. Ismerős volt a férfibariton, de nem tudta beazonosítani.
Roland megmozdult mellette, majd kibújt a takaró alól. A lány
nemtetszését kinyilvánítva kapott utána, és rosszallóan nyöszörgött
a százados után. A férfi múló mosollyal hajolt hozza, hogy csókkal
csitítsa, de amikor odakint hangosabban rázendített a zenekar és a
szerenádozó férfi, Roland káromkodott, akár egy kocsis és
szitkozódott, akár egy komornyik.
Giginél ez volt az a pont, amikor tudatára ébredt a neki szóló
szerenádnak, és éberen ült fel a kandalló előtti szőrmén. A takarót
védtelenül tartotta maga előtt, hogy elfedje rendkívüli bájait. Haja
kócosan omlott a vállára, tekintete csillogott a tűz fényében. Bőre
hamvasan és kívánatosan tündökölt. Rolandot kereste tekintetével,
és meg is találta, ahogy a huszár az egyik ablak árnyékos szélénél
állt. A függönyt óvatosan húzta félre, vonásai eltorzultak, ahogy
lenézett a nyiladozó kert aljába. Kemény könyörtelenséggel indult
meg a nadrágjáért, húzta fel a csizmáját, és kapta fel a kardját. Egy
pillanatra kedvesén felejtette tekintetét, arca meglágyult, ahogy
magába itta a grófnő látványát a kandalló fényében, majd a varázs
elillant, szája vonallá szűkült és tántoríthatatlanul kitűzött célja
lebegett újra a szeme előtt.
Gigi lélegzetvisszafojtva nézte mozdulatait. Kétségbeesetten
vonta össze a szemöldökét, szívét rémület járta át, ahogy tudatosult
benne, mit kíván tenni Roland, de már késő volt.
– Úgy nyüszít a kegyeidért, mint egy csaholó öleb. Ennek egy
életre véget vetek. – A férfi hangja természetellenesen félelmetes
volt.
Katonás tartása nem ismert kegyelmet, és ha Gigi nem lett volna
tisztában önérzetes jellemével, biztos lett volna benne, hogy ő maga
az ördög. Hihetetlen volt a lány számára, hogy ez a férfi, alig egy
órája mennyire gyöngéden tartotta a karjaiban. Mennyire érzéki volt
a pillantása, és mennyire odaadó a simogatása.
Roland megindult az ajtó felé, de egy pillanatra még megállt, és
visszafordult. A tengerzöld végtelen beleolvadt a borostyán
végzetbe, és a perc töredéke azt sugallta, hogy Roland meggondolja
magát. Ám ez annyira röpke idő volt, hogy Giginek a felcsillanó
reménység hajszálvékony fonalát sem sikerült elkapnia. A huszár
tomboló dühvel csapta be maga után az ajtót.
– Roland! – kiáltott utána Gigi, de egyedül maradt.
Maga köré tekerte a bolyhos takarót, és uszályként vonta maga
után a végét, ahogy az ablakhoz sietett. Odalent Edmund állt,
bolondos bizodalommal. Kivételesen józan volt, sötét szeme a
kastély ablakait fürkészte, hátha kigyullad egy hitet adó gyertya
lángja.
A lány a szája elé kapta tenyerét. Teljesen kiment a fejéből, hogy
május első éjszakája volt. A szerelmesek éjszakája, amikor a szerenád
igazán virágzott, és amikor a májusfa reggelre a kiválasztott hajadon
kertjébe került. Eszébe jutott, amit Roland ígért az első szerenád
alkalmával. Akkor a csók megmentette Edmundot, és lecsillapította
a századost. Most viszont teljesen tanácstalan volt. Valamit tennie
kellett, bármit, csak megakadályozza ezt az értelmetlen kardpárbajt.
Ledobta a takarót és a köntöséért nyúlt. Egymás után szedve lábait
rontott ki a hálószobából, de egyenesen beleszaladt a herceg
karjaiba. Olyan érzése volt, mintha Dominik szándékosan állt volna
odakint, hogy visszatartsa.
– Engedj el! – tombolt vadmacskaként. – Le kell mennem! –
nyöszörögte.
– Ebben az öltözékben nem mehetsz oda – figyelmeztette a
herceg, ahogy végignézett hiányos ruházatán. A lány ösztönösen
húzta össze magán a leheletnyi anyagól, de egyben igazat kellett
adnia a férfinak.
– Akkor is meg kell állítanom ezt az esztelenséget – fakadt ki
panaszkodva.
– Gigi, gondolkodj! – rázta meg finoman Dominik. – Ha most
beleavatkozol, azzal Edmundot bátorítod.
– De meg fogja ölni! Megígérte… – mondta kétségbeesetten, mire
a herceg fürkészve tanulmányozta gondterhelt arcát, majd
kedélyesen elnevette magát.
– Az bizony nagyon is lehetséges. – Aranyos szenvtelensége
hercegi mivoltát erősítette, de egyben feltárta a benne lakozó kölyköt
is. Ám Gigi megrémült szemébe nézve, sietősen meg nyugtatta a
lányt. – Nem lesz baja Edmundnak, csak egy kicsit megleckézteti.
– A szavadat adod rá? – kérte a lány akaratosan.
– Roland nevében nem beszélhetek – tért ki előle a férfi.
– Te vagy a parancsnoka – próbált rá hatni Gigi, bár tudta, hogy
nincs értelme.
– Ő különleges katona a testőrségemben. Egyenrangúak vagyunk
– mondta ki, amit már régen sejtett a lány is. – Nem adhatok neki
utasításokat.
– Akkor egyszerűen csak kérd meg rá. A nevemben – kérte
reménykedően.
– Menj vissza a szobátokba – sóhajtott megadóan a herceg. –
Lemegyek, és ha szükségességét érzem, közbeavatkozok. De csak, ha
valóban úgy látom jónak – állította szembe a tényekkel Dominik, és
ez neki elég is volt. Bízott a férfiban.
– Köszönöm – nyugodott bele, azzal lehajtott fejjel visszatért a
hálószobába, míg a herceg határozott léptekkel az ellentétes irányba
indult meg.
 Gigi azonnal az ablakhoz rohant, hogy szemmel tudja követni az
eseményeket. Már nem szólt a dallamos nóta, és a zenekar sem
kísérte a szerenádozót. A lány szíve a torkában dobogott, ahogy
értelmetlen hangfoszlányok ütötték meg a fülét. Nem tudta kivenni
miről volt szó, de sejtette, hogy ő a vita tárgya. A hangok egyre
erőteljesebbek voltak, és fenyegetően agresszívak. Látni viszont
semmit nem látott. Mintha egy kard ébredt volna tudatára, és kelt
volna ki hüvelyéből, de aztán ez a tompa zaj is a semmibe veszett.
Aztán hirtelen csönd. Néma, kétségbeejtő csönd. Váratlan
szekérnyikorgás hallatszott, egy ló nyerített. Ezt kerekek gördülő
zaja követte, és a monoton nyikorgás egyre távolodott. Egy lovas
vágtatott a főbejárat előtti díszkavicsra és újra a kastély ablakait
pásztázta. Gigi ösztönösen húzódott az ablakmélyedés jótékony
takarásába.
A lovas Edmund volt. Épen és egészségesen. Roland nem
bántotta, és ez megnyugvással töltötte el a grófnő szívét. A százados
megtehette volna, hiszen kiképzése által olyan fölénnyel
rendelkezett még katonái felett is, ami méltóvá tette a
Szellemlovasok kivívott tiszteletére. Megölhette volna, de nem tette!
Gigi akaratlanul is fellélegzett, de továbbra sem mutatta magát neki.
– Menj el, amíg még megteheted! – kiáltott valahonnan a kastély
teraszának oszlopos bejáratától a százados, és a hangja leginkább
egy felbőszült, fenyegetést üvöltő oroszlánéra hasonlított.
Edmund arcát nem lehetett kivenni a park tompa fényében. Nem
feleselt vissza, csak párszor megfordult a lovával egyhelyben,
mialatt szeme még mindig reménykedve kutatta az ablakok sötét
rejtelmeit. Várt egy ideig, de egyre türelmetlenebbül. Végül feladta.
Megsarkantyúzta az állatot, és a sötétségbe vágtatott.
Megkönnyebbülés járta át a lányt, ahogy visszafordult a kandalló
felé. Odasétált az ágy előtti kis ülőgarnitúrához és leroskadt rá.
Csak akkor eszmélt fel újra, amikor Roland mögött bevágódott a
nehéz faajtó. Arca még mindig lángolt a dühtől. Gigit váratlanul
érte, ahogy a férfi neki támadt.
– Te bátorítottad? – kérdezte, és elszántságába a lány
beleremegett.
– Tudod, hogy nem! – állította elképedve, és felállt.
 – Akkor mit keresett itt? – A százados hajthatatlan volt.
– Szerenádot adott. Mégis mit gondoltál? – vágott vissza dacosan.
– Szerenádot adott – bólogatott ízlelgetve a szavakat. – Remek.
Valamit mégiscsak mondhattál neki, ami miatt ide merészelt jönni –
vonta le a következtetéseket Roland, és Gigi azonnal észrevette rajta,
mennyire eltántoríthatatlan ebben a témában. – Egyértelműen a
tudomásomra hozta, hogy téged akar. Nem érdekelte, hogy a
jegyesem vagy, egyszerűen téged akart.
– Nem vagyok a jegyesed! – fakadt ki Gigi, de hamar ráébredt,
hogy ez a makacsság végzetes hiba, amint az egészen veszélyes
zölddé sötétült szemek megvillantak rá.
– Valóban nem – szólalt meg fenyegető nyugalommal a százados,
miközben arcán különös árnyék suhant át. – De ha minden egyes
társasági összejövetelen kacérkodsz a partiképes agglegényekkel,
nem foglak tudni mindegyiktől megvédeni. Ezért is kértelek, hogy
senkit, semmilyen körülmények között ne bátoríts.
– Mindez alól te kivételt képzel. – Értette meg a lényeget Gigi.
– Ideje, hogy ez ellen tegyünk valamit – vetette oda Roland, míg a
lány fel sem tudta fogni szavait.
– Nem én kértem a védelmedet – mondta.
– Pontosan, ezért nem tartozom a cselekedeteimért elszámolással
– közölte zordan a férfi. – Ettől függetlenül a helyzet nem változik,
és én tudni akarom, mi volt az oka, hogy Edmund ide merészelt
jönni ezen az estén – követelte továbbra is hajthatatlanul.
– Semmit nem mondtam neki, és semmivel sem bátorítottam.
Ezzel te magad is tisztában vagy. Minden társasági eseményen a
közelemben vagy, még ha akarnám is bátorítani, akkor sem tudnám
– harcolt az igazságáért Gigi.
– Ez valóban igaz – értett vele egyet a százados. – Esetleg üzentél
neki? Talán Katalinnal? Levelet küldtél neki? így biztattad, hogy
idejöjjön?
Kérdései szúrós fájdalmat okozó bánatként záporoztak a
grófnőre, akár egy jól célzott hegyes nyílvessző.
– Hogy feltételezhetsz ilyet rólam? – kapkodott levegő után Gigi.
– Miért lenne szükségem Edmund udvarlására, amikor a szeretőddé
tettél?
 – Talán, mert nem vagy megelégedve azzal, amit kapsz tőlem. – A
férfi szavai kegyetlenül hasítottak a szívébe.
– Honnan veszed ezt a képtelenséget? – Ajkaira nehezen
formálódtak a szavak, ahogy egész testét átjárta a keserűség.
– Az egész város ettől zeng – tárta szét a karját a férfi. –
Akármerre mentem, mindenhol ugyanaz a nóta fogadott; a
vármegye urának lánya unja a rákényszeríttet százados közelségét.
Bánja a jegyességet, de nem mer apjának ellenszegülni.
– A pletykák kényszerítettek bele minket a jegyességbe, miért
ragad magával most ez az álnokság? – Gigi sem tudta fékezni
indulatait.
– Nem feleltél a kérdésemre. – A férfi szavaiból vészjósló
nyugalom áradt, ami fenyegetést hordozott magában. – Valóban
elégedetlen vagy velem? Valóban nem felelek meg neked? – tette fel
kérdését közvetlenebbül, úgyhogy elkerülhetetlen legyen a
válaszadás.
– Hogy feleljek olyan kérdésekre, amelyek légvárakra épültek,
semmitmondó vádakon alapszanak? – kérdésre a lány, csak
kérdéssel tudott felelni, és csalódott volt, hogy eddigi együtt töltött
édes perceik nem bizonyították eléggé Roland számára a valós
igazságot.
Hosszú percek teltek el, mialatt Gigi epekedve várta, hogy a férfi
megszólaljon. Mindegy volt neki, hogy mit, csak mondjon végre
valamit. Eközben mélyen tanulmányozták egymás lelki mélységeit,
de nem lehetett tudni, mit gondol a százados. Továbbra is
kiszámíthatatlan volt. Végül mégis csak megtörte a beálló kínos
csöndet.
– Alá szolgája, grófnő – hajolt meg előtte gúnyos cinizmussal a
huszár, és olyan ünnepélyesen búcsúzott, mintha csak a díszszemle
élén szalutálna. Gigi beleborzongott érzelemmentes hangjába. –
További jó éjszakát kívánok. – Azzal sarkon fordult, és úgy vágta be
maga után a vastag tölgyfaajtót, hogy az majdnem kiesett a keretből.
A lány kétségbeesetten nézett maga elé. Könnyek lepték el a
szemét, és homályos ködként fátyolozták el látását. Hagyta, hogy
utat törjenek és leperegjenek az arcán. Az ágyhoz támolygott és
belevetette magát. Összekucorodott, és egészen az álla alá húzta fel a
térdét. A kegyetlen vádak csak most jutottak el a tudatáig, de ő nem
értette a lényegüket és mögöttes céljukat. Egyben biztos volt. Valaki
éket kívánt verni Roland és közé, és ennek a valakinek most
győzedelmes sikere volt. Egyetlen embert tudott, és az nem lehetett
más, mint a titokzatos hölgy, akiért a férfi szíve lángolt.
Valószínűnek tűnt, hogy a nő megtudhatta viszonyukat, és volt
olyan hatalmas, hogy Sárospatakig elért a keze. Nyert. A puszta
akaratával, úgy, hogy nem volt jelen, de nyert. Gigi úgy érezte,
képtelen harcolni egy ilyen nővel. Hogyan is harcolhatott volna
olyannal szemben, aki által biztos vereség várt rá? Önkéntelenül is
Tamara jutott az eszébe, a nap, amikor idejött és könyörgött a
századosnak. Ő ezt a kegyes elutasítást nem kívánta megadni a
férfinak. Meg akarta tartani büszke önbecsülését úgy, hogy azon ne
essen csorba. Neki még volt tartása, és nem kívánta elveszíteni ezt a
drága kincsét. Mert ez az egy volt, ami megmaradt neki; a nemesi
büszkeség, amelyhez apja címerének és nevének védelme párosult.
Akármennyire is reménykedett benne, az éjszaka haladtával
világossá vált számára, hogy Roland nem kíván visszatérni közös
hálószobájukba. Elcsüggedése az üres semmibe sodorta, és ott is
tartotta. Az önkínzás malmában végül nyugtalan álomba szenderült.
Későn ébredt, és fázott. A kandallóban már régen nem pislákolt a
tűz melege, és csak a magány jótékony hatása biztosított neki
nyugalmat. Kialvatlanul és morcosan kelt fel, de remekül sikerült
palástolnia rosszkedvét szobalánya kutató tekintete elől. Míg Lenke
rendbe rakta a szobát, úgy döntött, kimegy a teraszra. Azt érezte, ha
nem teszi meg, menten megfullad a zárt helyiségben.
Kitárta a boltíves erkélyajtót és kilépett a balkonra. Magába szívta
a csodálatos idő hangulatát, mely erősítette elfáradt lelkét. A nap
melengetőén járta át, de nem lepte meg, hogy a kőből épült
kastélyban hidegebb volt, mint a szabadban. Tekintete megakadt
valami szépségen, valami csodán, valami meglepő dolgon. Nem
akart hinni a szemének, ahogy a virághoz sétált, és lehajolva érte
felvette. Beleszagolt, és élvezte a bűvöletes illatát, ami oly régen nem
melengette már ennyire a szívét. A vörös rózsa csodájában
pompázott és mesébe illően magasztos volt. Szórakozottan forgatta
kezében a rózsa fejét, és lassan eljutott a tudatáig, hogy valaki
szándékosan hagyta itt neki. Ez a valaki, pedig csak az lehetett, aki
öt teljes éven keresztül minden áldott vasárnap ugyanezt a virágot
küldte neki a bécsi leányneveidébe.
Egyben el is gondolkodtatta a tudat, hogy ez az idegen tudott az
ittlétéről. Tehát, bárki lehetett az illető, akár a testőrségből, akár a
nemesek közül, akik Sárospatakon éltek. Viszont nagyon tág volt ez
a kör, hiszen akár Bécsből is érkezhetett ez a valaki, aki ezt az
ajándékot küldte. Másrészről nem volt elhanyagolandó az a tény
sem, hogy egyszerű véletlennek köszönhető ez az egybeesés. Május
első éjszakáján bárki meglátogathatta, aki udvarolni kívánt neki, mit
sem tudva az egész eddigi esemény sorozatról, ami minden
vasárnap megismételte önmagát.
Lehetett bárhogyan, egy valami teljességgel biztossá vált a
számára. A rózsa, mint mindig, most is erőt adott neki. Hűséget és
bizalmat, hogy valaki mellette áll és gondol rá. Valaki, aki hitt benne,
és minden váratlan eseménynél támaszként jelen volt az életében.
Ahogy a vörös rózsával a kezében visszasétált, első gondolata az
volt, hogy ki sem teszi a lábát a szobájából, ám egy forró fürdő képes
volt meggyőzni az ellenkezőjéről. Úgy határozott, nem adja meg
Rolandnak ezt a kegyelmet, és nem fog a szobájában kuksolva érte
bánkódni. Az csak olaj lenne a tűzre. Találomra kiválasztott egy
borvörös ruhát, melynek mintája kalocsai hímzéssel volt díszítve. A
ruha harang alakú háromnegyedes ujjait velencei csipke
hangsúlyozta ki. A váll rész egyszerű volt, de kiemelte viselője
formás vállát. A kivágás dekoratív, de nem mély. Uszály is tartozott
hozzá, de azt most nem csatoltatta fel.
Mosolyt erőltetve magára lépett ki szobája oltalmából, és indult le
az étkezőbe. Egyetlen egyenruhás sem keresztezte az útját. Minden
olyan nyugtalanítóan kihalt volt. Kíváncsiságtól vezérelve járta
körbe a kastélyt, de még mindig nem akadt katonák, vagy a herceg
nyomára. Baljóslatú gondolatok kezdtek kavarogni benne, és már azt
sem bánta volna, ha Rolanddal találja szembe magát. Ebben a
kétségbeejtő helyzetben még a századossal is szívesen találkozott
volna.
A megkérdezett szobalányok tanácstalanul néztek rá, és csak
annyit tudtak mondani neki, hogy az egyenruhások még a
napfelkelte előtt elhagyták a birtokot. Tudta, hogy bárhogyan is
alakulnak a százados és közte a dolgok, Roland nem volt annyira
felelőtlen, hogy védtelenül magára hagyja. Végső megoldásként a
konyha felé vette az irányt.
Amint belépett azonnal megérezte a komorságot, ami odabent
uralkodott, bár a szakácsnő vidáman fogadta. Gigi küldött felé egy
kedves mosolyt, de látványos megkönnyebbülés akkor tört rá,
amikor a szolgálók asztalánál megpillantotta Noelt és Kornélt. Óriási
adag tükörtojás, pirítós, vajas pogácsa, túró és kecskesajt kínálták
magukat, de a két férfi hozzá sem nyúlt az ételhez. Másrészről Gigi
nem értette, miért nem az étkezőben ült a két huszár az asztalhoz, de
remélte, hogy hamarosan választ kap erre is.
A két férfi egyszerre fordult felé, és azonnal felálltak helyükről.
Zord tekintetükben részvét és tanácstalanság vegyült. Gigi kérdőn
vonta fel szemöldökét.
– Jó reggelt, tiszturak – köszöntötte őket bájosan, mire ők szintén
üdvözölték, de tekintetük változatlan maradt. Végül összenéztek,
majd Noel gyászos hangon bejelentette.
– Gigi, azt hiszem, beszélnünk kell.
A lány belenézett galambszürke szemébe, és megértette, hogy
komoly baj van.
– Roland… – csuklott el a hangja. Nem tehetett róla, a férfi volt az
első, akire gondolni tudott, ezzel elárulva magát menynyire fontos
számára a huszártiszt.
– Nem, az édesapád – felelte bizonytalanul Noel, és kitartóan állta
a kérdésekkel teli tekintetét, míg Kornél bánatosan félrefordult.
– Menjünk át a szalonba – tanácsolta Kornél, és belekarolva a
lányba magával húzta.
Gigi hagyta, hogy a huszárok bevezessék a hozzájuk legközelebb
lévő fogadóterembe, mint ahogyan azt is, hogy leültessék az egyik
kényelmes pamlagra. Noel bezárta maguk után az ajtót, és amikor
biztosak voltak benne, hogy senki nem hallhatja beszédüket, leült a
lány társaságába. Kornél inkább állva maradt.
– Mi történt, apával? – nem bírta ki, hogy elébe ne menjen a
dolgoknak.
 – Csak azt tudjuk, hogy édesapád, a gróf valamiért váratlanul
elhagyta Pozsonyt, hogy ide utazzon – kezdte nagyon alaposan
Noel. – Vadna előtt jártak, amikor megtámadták őket – tartott
szünetet, hogy Giginek legyen ideje felfogni a hallottakat.
– Ki merne ilyet tenni? – nyelt nagyot a lány.
– Valószínűleg egy megbízott osztrák szakasz – szólt közbe
Kornél.
– Köze lehet ennek Pozsonyhoz, és az országgyűléshez? –
kérdezett rá, és idegei pattanásig feszültek.
– A gróf remek politikus, de attól tartok, pozsonyi jelenléte
kevésnek bizonyult a többi nemes józan belátásra térítéséhez –
vázolta fel Kornél, mialatt a lány megértette, hogy jóval többet
mondott el neki, mint amennyit Roland engedélyezett a
magyarázkodáshoz. Hálás volt a huszárnak ezért az együttérzésért.
Jólesett, hogy valaki az ő szemszögéből is figyelembe vette a
helyzetet.
– A többi nemes? Ennyire komolyak ez előülések? – vonta össze
kérdőn a szemöldökét, és ráébredt, hogy az a szivárvány pompás
világ, amiben eddig élt, csak felszínesen tárta elé helyzetét, és a
magyar politika valódi értéltrendjét.
– Inkább kockázatosak – felelte zárkózottan Kornél, és pillantása
némán kérte a lányt, hogy ne kérdezzen többet. Gigi békén hagyta,
és nem forszírozta tovább a témát.
– Hogy történt? – tudakolta.
– Hajnalba érkezett a vészjelzés – folytatta Noel, és érzékelhető
volt, hogy azon fáradozott, mennyire kíméletesen tudja elmondani a
helyzetet. Pedig a lány erősebb volt, mint azt mindig is gondolta
róla. – Gigi, ugye emlékszel a vészjelzés lényegére? próbálkozott
megközelíteni finoman mondandóját, ezzel is gyermekkori
játszótársa érdekeit tartva szem előtt.
– Igen, csak az éjszaka leple alatt lehet leadni – bólintott
határozottan a lány, és azonnal bevillantak gondolataiban a huszár
törvénykönyv részletei.
A szabályokat még Murél alkotta néhány tiszttel, amikor
létrehozta a szilárd alapokra épülő katonai rendszert, amely egyben
hasonló tényezőkre épült, mint régen a spártai katonai iskolák. Ám,
mivel nem voltak a barbár korban, a gróf igyekezett finomítani és
átképezni néhány ide kapcsolódó alaptörvényt. A lány mély levegőt
vett, majd monoton hangon elmondta az ide vonatkozó törvény
alfejezetének paragrafusát.
– A Lajtói huszártestőrség kapja, vagyis ti, abban az esetben, ha
komoly gond van, vagy szükség van rátok, de csak rátok. Bármilyen
túlerő is van, nem vihettek magatokkal több huszárt, mint
amennyien magatok vagytok, mert ez a parancs egyes egyedül rátok
vonatkozik. Az persze más kérdés, ha a Lajtói testőrség jelenlegi
parancsnoka, vagyis Roland úgy dönt, hogy más külső
egyenruhásokat is bevon, mint erősítést. Így a herceg és kísérete is
vele tarthatott – ébredt rá, és hálás volt Noelnek, amiért a férfi
hagyta kibontakozni és rendeződni vegyes érzelmekkel teli
gondolatait. A huszár bátorítóan rámosolygott, és ő képes volt
tovább mondani. – A bajban lévő testőrségi tag, a legközelebbi
várkastély irányába küldi tüzes nyilát, jó magasra, hogy az látható
legyen. Ha látótávolságon belül esik a horizonton az égbe lőtt
lángoló nyíl, akkor esélye van a megmenekülésre. A várkastély
toronyőrei veszik a jelzést, és ezzel elindul a láncreakció, amely
egészen idáig, vagyis Sárospatakig tart. Innentől feladat vár rátok,
miközben az összevont vármegye tudomást szerez a bajról. Minden
birtokon kialszanak a fények, és csak azokban a várkastélyokban,
vagyis támaszpontokon lesz világosság, ahonnan érkeztek a jelzések.
Ezzel segítik az utatokat. Ezzel rengeteg időt tudtok megspórolni, és
végig szabad útjelzést kaptok.
– Így van – engedett el egy újabb mosolyt Noel, és nagyon büszke
volt a lányra. – Jól emlékeztél.
– Roland és a herceg azonnal útnak eredtek, hogy minél
hamarabb édesapád segítségére siessenek – mondta a másik huszár
kedvesen. Kornél arcán egy pillanatra felcsillant a bizodalom és ez
hatalmas erővel szolgált a lánynak. Ha a katona hitt a
megmentésben, az csak jó jelnek számított, akármilyen nagy volt a
rájuk váró baj.
– Akkor talán még van remény – sóhajtott mélyet Gigi, és maga
elé révedt a drága török szőnyegre.
 – Talán van – értett vele egyet Kornél, majd hosszú pillantás után
visszafordult az ablakhoz. Tekintete a távolba révedt, mintha most is
folyamatosan a rábízott feladatára koncentrálna. Különös érzést
váltott ki Gigiből, de nem tartotta félelmetesnek a helyzetét.
– A mi feladatunk az, hogy melletted maradjunk, és senkit ne
engedjünk a kastély közelébe – világosította fel Noel. Hangja nagyon
elszántan csengett. – Ebbe az is beletartozik, hogy nem fogadhatsz
látogatót. Meg tudod ezt érteni, Gigi? – kérdezte óvatosan Noel,
mire a lány bólintott, bár tudta, hogy ez a tényközlés felé, pusztán
formális udvariaskodás.
A két huszár tekintetén látszott, hogy ez kemény parancs volt
Rolandtól. Bár nem állt szándékában ellenszegülni, biztos volt
benne, hogy ha arról lett volna szó, hogy apja elé akar menni, a két
férfi képes lett volna bezárni a szobájába. Még mindig jobb volt
nagyobb térben várni a híreket, mint a négy fal között gubbasztani a
hálóteremben, bezárt ajtók rabsága mögött. Tudta, hogy a két huszár
nem szívesen tett volna eleget ennek a parancsnak.
A nap hátralévő része hosszú várakozással telt, de semmi sem
történt. A legjelentősebb esemény az volt, amikor Katalin kabrioléja
bekanyarodott a kastély elé, és magabiztosan lépett a rá várakozó
Noelhez. A lány komornyikja csöndesen húzódott meg mögötte, és
nem kívánt beleavatkozni az eseményekbe. Ehelyett türelmesen várt,
és a kastély ablakait kezdte el pásztázni szigorú tekintetével. A
huszár megkérhette, hogy távozzon, mire a lány dührohamban tört
ki, és Gigi után kiabált.
Gigi inkább hátat fordított az ablaknak, és visszatéri könyve
olvasásához. Nem sokkal ezután, Katalin távozott a birtokról. Hálás
volt Rolandnak, amiért erre az eshetőségre is körültekintően figyelt,
mert őszintén szólva, nem igazán volt kedve látogatókat fogadni.
Édesapja járt az eszébe, és nem értette, miért indult
meggondolatlanul haza. Váratlan döntése mindenkire nehéz és
súlyos terhet rakott. Gigi biztos volt benne, hogy nyomós oka
lehetett annak, amiért így határozott. Bár voltak sejtései ezzel
kapcsolatban, de nem merte megkockáztatni őket azzal, hogy teret
ad gondolataiban a tényeknek. Ez függhetett a politikához, hiszen
jelentős befolyással bírt az apja, Ferenc József önzetlen hűsége és
tisztelete iránt, de nem volt kizárt a magyar főnemességgel való
összetűzés sem. Arra már gondolni sem mert, hogy esetlegesen a
gróf miatta tér haza. Nem látott olyan okot, ami e mellett az érv
mellett szólt volna.
Bízott Rolandban, de azzal is tisztában volt, hogy nem a huszáron
múlott apja élete. Hitt a férfiban, mint ahogyan cselekedeteiben és
tetteiben is, amelyek azt takarták, hogy ő mindent el fog követni
azért, hogy az apját épségben kimenekítse, ha valóban bajban volt, és
hazahozza Sárospatakra, hozzá. Az idő volt az egyetlen kulcs ebben
a kegyeletteljes színdarabban.
Kicsit később újra csatlakozott a két huszárhoz, mert bár bízott
benne, hogy egyedül jobban el tudja ütni az idő vasfogas kerekét, ez
nem így történt. Noel és Kornél örömmel fogadta társaságát. Éppen
magyar kártyával ultiztak, és jól jött a lány segítsége, aki hol
egyiküknek, hol másikuknak igyekezett segíteni.
Az éjszaka szokványosan tört rájuk, de egyikük sem tudott
nyugovóra térni. Ezért inkább a szalonban maradtak és különböző
témák között kezdtek kalandozni, csakhogy teljenek a percek. Végül
Gigi, a huszárok unszolására visszavonult a hálószobájába, hogy
néhány órát pihenjen.
Levetette ruháját, és alsóneműben nyúlt végig az óriási ágyon.
Bámulta a baldachinos ágy zöld selyemben és fehér tüllben ékesített
mennyezetét, amíg pillái el nem nehezedtek. Nem akart aludni, csak
pihenni, de idegei kimerültségben úsztak, és alvásért kiáltottak.
Ráadásul az előző éjszaka sem volt valami mesés, és ezeknek a
keveréke remek összhatásban tört elő, hogy elringassák az álmok
földjére.

Pusztító látvány tárult Roland és a vele tartó egyenruhások elé,

ahogy a délelőtti órákban rátaláltak a küzdelem színhelyére. Ahogy
közelebb haladtak egyre több holtest tárult a szemük elé.
Egyiküknek sem kerülte el a figyelmét, hogy az osztrák egyenruha
mellett polgárruhás civilek is feküdtek a földön. Éberen kutatták az
ismeretlen arcokat, majd a százados megpillantotta Uros élettelen
testét. Szemei üresen tekintettek a semmibe. Halott volt. Míg
megjegyezte a helyet, fegyelmezetten tovább lovagoltak. Trillás
füttyszó hallatszott, és ezzel egyidejűleg a szeme sarkából hirtelen
mozgásra lett figyelmes. Éberen kapta oda a fejét. Azonnal
megállította lovát, és intett a csapatnak. Merse állt a fák sűrű
törzsénél. Arca kemény volt, és csak fekete szeme árult el, mennyire
örül a találkozásnak.
Harcedzett katona volt. Talán a legmegfontoltabb és a
legszívósabb Roland után a Lajtói huszártestőrségben. Kérdezés
nélkül hajtotta végre a rá bízott feladatokat. A pár évvel fiatalabb
Merse, mindig is csöndes volt, de annál elővigyázatosabb.
Visszahúzódó természete ellenére imádta a bálokat, rajongott a
költészetért, és érdekelték a filozofikus témák boncolgatása.
Magasságához képest erősebb volt testalkata mindannyiuknál, de
ennek ellenére szokatlanul fürgén és gyorsan mozgott.
Mandulavágású szeme, bronzszínű bőre árulkodóan az amerikai
kontinensre vezette vissza családfáját. Egykori elődei apacs indiánok
voltak, akik az amerikai kontinens őslakosainak számítottak.
Megtörték akaratukat, de büszkeségüket nem, ezzel kényszerítve
őket rabszolgaságra. A feketepiaci rabszolgakereskedelem mindig
teret tudott biztosítani magának a világ bármely részén, mint
ahogyan Európa szerte is. Ezt a titkát kevesen tudták.
Az egyik ilyen szállítmánnyal érkeztek nagyszülei, és az
akkoriban még gyermeklánynak számító édesanyja és testvérei.
Végtelentó szabadságát Lajtói gróf adta vissza, és az indián nő
hálából maradt a vármegye urának szolgálatában, így lett később
dadusa Giginek. A szabad embernek született Mersét felajánlotta a
grófnak, aki úgy vélte, a fiúnak a legjobb helye a huszárok között
van. Csak később és hasonlóképpen került a Lajtói testőrségébe,
akárcsak Noel.
Roland intett felé a fejével, mire Merse jelt adott neki. A huszár
meglátta a lábánál ülő grófot. Nehezen lélegzett, de amint észrevette
huszárját, kicserepesedett szája halvány mosolyra húzódott.
Természetellenesen sápadt volt a bőre. Haldoklott.
– Tiszta a terep, de azért nézzetek körül, és biztosítsátok – közölte
Roland, majd huszárosan leszállt a nyeregből, és tisztje felé indult.
 Dominik kódolt kézjellel adta ki a parancsot, majd követte
barátját a gróf és a huszár irányába. Merse vörösesbarna hajába
alvadt vér tapadt. Homlokába nyúlt fejsérülése nem volt olyan
komoly, mint amilyennek első pillanatra látszott, de a vér még
mindig szivárgott belőle. Karján több vágás éktelenkedett, ami
inkább adott aggodalomra okot. Huszár egyenruhája cafatokban
lógott, és saját vére sárral keveredett rajta. Oldalán szintén
kardvágás nyoma éktelenkedett.
Lajtói gróf állapota viszont válságos volt. Több helyen is vérzett a
mély vágásoktól, oldalába golyót kapott, és az ólom nem távozott a
testéből. Erősen vérzett, és mindemellett a seb elgennyesedése is
fennállt. Túl sok idő telt már el ahhoz, hogy meglehessen menteni.
– Többen voltak, mint amire készültünk – szólalt meg rekedtesen
Merse, ahogy odaért hozzá a két férfi.
– Ti mindent elkövettetek, ebben biztos vagyok – tette katonája
vállára a kezét Roland, majd leroskadt a gróf elé.
– Tudtam, hogy számíthatok önre – mondta hálásan Murél, és
tekintetéből különös bizalom áradt Roland felé.
– Sajnos nem voltunk elég gyorsak – szólt önvádaskodóan a
százados.
– Ne hibáztassa magát. Ennek így kellett lennie – nyugodott bele
sorsába a gróf, mialatt Roland óvatosan félretolta sebére szorított
kezét. Az idősebb férfi ellenállás nélkül tűrte. A látvány borzalmas
volt és tragikus. Még a századosnak is uralkodnia kellett magán,
hogy ne ütközzön ki arcára a seb okozta trauma vihara.
– Hozatunk egy orvost – biztatta Roland.
– Mindketten tudjuk, hogy mire ideérne, én már nem leszek
önökkel. – Furcsa fény csillant meg szemében. – Mondja, hogy van
az én Gigim?
– Jól.
– Felgyógyult a lovasbalesetéből? – Muráinak egyre több
energiájába tellett a beszéd, de nem adta fel.
– Honnan tud a balesetéről? – figyelt fel Roland.
– Ilosvay gróf levelet küldött nekem, hogy azonnal utazzak haza,
mert Gigi állapota válságos.
 – Csapda volt – tudatosult a századosban, és pár percre keserűen
lehunyta a szemét.
Igaz, hogy senkinek nem tárták fel, mennyire súlyos a lány
balesete, mivel hírzárlatot rendelt el a kastélyban, de valamilyen
külső befolyásnak kellett történnie ahhoz, hogy kapitánya tettei
következményeivel nem számolva, üzenetet küldetett Lajtói grófnak.
Ismerte jól Ilosvayt, és egyáltalán nem jelentett veszélyt a vármegye
urára. Sohasem hozna olyan áldozatot, hogy kockáztassa vagyonát
és családja jólétét egy ilyen meggondolatlan lépéssel. Oka volt, hogy
ezt tette, vagy valaki kényszerítette.
– Minden bizonnyal, ha valóban jó egészségi állapotnak örvend a
lányom.
– Higgye el, amikor magára hagytam, nagyon is jól volt – gondolt
Gigire, és a lány arcának felidézése erőt adott neki is. – Noel és
Kornél vigyáz rá, amíg vissza nem térek a kastélyba. – A gróf
elégedetten bólintott.
– Ezennel feloldom kötelességei alól – közölte váratlanul Murél. –
A vármegyéknek vége. Ferenc József nem fogja hagyni, hogy tovább
rügyezzen a kiépített birodalmam. Minden elveszett…
– Csak így egyszerűen vége? – lepődött meg Roland, de egyben
meg is értette a politikai dolgok lényegét.
– Egy gyönyörű álmom vált valóra, attól függetlenül, hogy
mindig is tudtam, milyen rombolás vár a vármegyéimre. Csak
látszólagosan volt az enyém a két összevont vármegye. Papíron
megbízott voltam. Az osztrák császár megbízottja. A két vármegye
valójában a Habsburgok tulajdonában van, sose adták nekem –
mosolygott halványan a férfi. – Ferenc József követelni fogja a
huszárlaktanyák fenntartását, de már nem lesz olyan erős a
csapatom, mint volt. Szét fog esni az egész. A huszártisztjeim nem
fognak megbízni akárkiben, és főleg nem egy osztrák uralkodóban.
Ha pedig értesülnek a halálomról, tudni fogják az igazságot.
Bárkinek is adja át az uralmat, nem fognak bízni benne a huszárjaim,
de ezt ön is nagyon jól tudja. – Amikor Roland néma beleegyezéssel
bólintott, a haldokló folytatta: – Kérem, Giginek ne mondja el, hogy
az a gazdagság, amiben felnőtt, sohasem volt egészen az övé. Azt

Ő
akarom, hogy sose törjön meg a büszkesége. Ő egy büszke grófnő…
a címét nem vehetik el tőle – ragadta meg Roland karját.
– Nem fogja megtudni – esküdte gyászosan a huszártiszt, és
érezte, mint gyengül a gróf szorítása.
– Gigi nem maradhat oltalom nélkül. Az én lányom, nem
maradhat felügyelet nélkül…
– Nyugodjon meg, gróf úr, mellettem biztonságban lesz a lánya –
közölte elszántan Roland, de Murél egyetlen mozdulattal leintette
fogadalmát.
– Ez már nem az ön feladata lesz, parancsnok. Önnek más
rendeltetett, mint az én Gigimnek… Ezért kérem… tegyen meg
nekem még valamit, mielőtt elhagyja az országot.
– Miért hagynám el? – vonta össze kérdőn a szemöldökét a
huszártiszt, és nem értette az egészet, de minden idegszálával a
grófra koncentrált.
– Mert önnek nem itt van a helye – jelentette be Murél, és tőle
telhetőén újra megszorította katonája karját. – Ígérje meg nekem,
hogy visszatér Sárospatakra Gigiért, és elviszi magával. Magával,
Andrássy gróf birtokára. Gyula majd gondját viseli a lányomnak, de
addig is, ön felel a biztonságáért – remegett meg a teste, majd erős
reszketésbe csattantak össze a fogai. Komoly fájdalmai voltak, de
küzdött ellenük. – Egyben arra kérem, hogy… – Azzal felnézett
Mersére, és tekintetük összefojt, ami nem kerülte el Roland
figyelmét. – Egyben, arra kérem, hogy Mersét, mint megmaradt
testőrségi tagomat, hagyja mellette védelmezőként. Gigi mellett van
a helye. Úgy kívánom, ő legyen az utolsó Lajtói testőr, aki óvja
erkölcsi értékeit, amíg férjhez nem megy, vagy akarata szerint nem
cselekszik… – A százados néma maradt, de Lajtói gróf határozottan
követelte. – Ígérje meg nekem!
– Megígérem, hogy magammal viszem – tett újabb fogadalmat, de
arra nem, hogy Andrássy Gyula gróf oltalma alá helyezi –, és hogy
Merse az ön lánya mellett marad védelmezőjeként. – Nehéz volt
kimondani ezeket a szavakat, mivel ő kívánta betölteni ezt a
szerepet.
– Meg kell hagynia Gigi szabad akaratát… Kérem, ezt tudassa
Andrássy gróf barátommal is. Ne kényszerítse bele Gigit sohasem
olyan dolgokba, amiket nem akar. A lelke szabadon kell hogy
szárnyaljon. – Mosolya egyre erőltetettebbé vált, miközben utoljára
idézte fel maga előtt lánya arcát. – Most pedig, térjünk önre –
bólintott alig észrevehetően. – El kell jutnia Britannia szigetére…
Meg kell jelennie Viktória királynő színe előtt… – Szavai akadoztak,
és ez egyet jelentett a közelgő véggel. – A királynő fogadni fogja
önt… Most jött el az ideje, hogy találkozzanak…
– Miért? – kérdezte Roland.
– Mondja meg… Giginek, mondja meg… hogy szeretem… a
címer… – Murél, mintha csak tudatára ébredt volna valaminek, ami
fontos tényezőt jelenthetett. – Segíteni fogja útján… – Utolsó
szavánál szeme felakadt és halk hörgéssel távozott az élők sorából.
– Miért? – ismételte magát erőteljesebben a huszár, de már tudta,
hogy késő. Hangja elveszett az erdő lombjai között, és Roland tudta,
hogy abban a pillanatban nem fog már választ kapni a feltett
kérdésére. Tiszteletteljes némasággal adóztak Lajtói Murél gróf
halálának.
A huszártiszt érezte a vállára nehezedő kezet. Dominik volt az.
Roland a válla fölött ránézett, majd Mersére vándorolt a tekintete.
Katonája elszántan állta kutató zöld szemének élét. Végül a százados
tüntetőleg félrefordult, de vonásai megkeményedtek. Elszántan állt
fel a gróf mellől.

Gigi felriadt álmából. Minden olyan nyugodtnak tűnt körülötte,

de tisztán emlékezett rá, hogy valami felriasztotta. A következő
percben újra felhangzott a fület sértő moraj, melyet több is követett
egymás után. Sikongatások, és lábak dobogása követte ezt a nem
minden napi felbolydulást, és akkor tudatosult benne, hogy ez
puskalövések zaja. Nem ment az ablakhoz, így is elég jól hallotta,
hogy valakik megtámadták a kastélyt. Az ajtón határozott kezek
dübögtek, és erőszakosan kívántak behatolni az épületbe. Felpattant
az ágyból, mialatt ezzel egyidőben kivágódott a hálószoba ajtaja, és
Noel rontott be rajta. Készenlétben tartott fegyverei, csak még jobban
megerősítették Gigit előző tudatában.
 – Siess Gigi, azonnal el kell mennünk innen – kérte Noel, és abban
a percben nem volt helye a szemérmességnek.
A lány ösztönösen cselekedett, ahogy Roland ruhásszekrényéhez
lépett. Kivett belőle egy ropogós tiszta egyenruhát, majd sietősen
magára kapkodta. Lehetetlenül lógott rajta az atilla és borzalmasan
bő volt az ellenzős nadrág, de néhány rafinált fortéllyal sikerült
magához erősíteni a ruhadarabokat, hogy ne akadályozzák a rá váró
nehézségek leküzdésében. Másrészről még mindig jobb volt
nadrágot felvenni, mint abroncsszoknyában lovagolni. Egyedül a
csizmája és hosszú fekete csuklyás köpenye volt a sajátja.
Noel egy másik helyzetben mulatságosnak találta volna a lány
öltözetét, és Gigi biztos volt benne, hogy még mosolyt is kapott
volna tőle, de a helyzet jelentős komolysággal bírt, ezért csak egy
elismerő pillantást kapott tőle. Nem tétovázott, ahogy felkapta az
asztalról ékszeres ládikáját. Úgy gondolta, tökéletes helyen lesz majd
a nyeregtáskában, és jól jöhet még menekülésük során.
– Adj nekem is egy pisztolyt – követelte a férfitól, és az egy percig
sem habozott, hogy eleget tegyen kérésének.
– Az ajtó nem fogja sokáig bírni a támadást, de időt nyerünk vele.
Kornél felnyergeli a lovakat. Az istállóban találkozunk vele – vázolta
fel Noel.
– Készen állok – közölte határozottan és nagyon fegyelmezetten
Gigi.
– Gyere – ragadta meg a kezét a férfi, és máris együtt futottak
végig a hosszú folyosók útvesztőjében.
Végelláthatatlan rohanásba kezdtek, Gigi képtelen lett volna
tájékozódni, ha nincs mellette Noel. A férfi egy titkos ajtóhoz vitte,
amely levezetett az alagsorba. Olt néhány szekrényt félrehúzott,
majd egy ajtót nyitott ki. Sötétség tárult eléjük, és ők gondolkodás
nélkül vetették bele magukat. Ahogy haladtak az átjárón, még
hidegebb volt, mint az alagsorban. Az orrukig sem láttak, de Gigi
biztos volt benne, hogy Noel úgy ismeri a járatot, mint a saját
tenyereinek vonalait. Az út távoli végében fény villant, mintha csak
egy elreteszelt ajtó tárult volna fel érkezésükre. Még gyorsabban
igyekeztek oda, és amikor újra Gigi elé tárult a világ, a külső istálló
leghátsóbb részlegében találták magukat.
 Ló és száradt széna szaga csapta meg az orrukat, mialatt a
főbejárat oldalához lapulva felfedezték Kornélt. A férfi intett nekik,
majd alaposan kikémlelt, és miután biztos volt a dolgában, csak
azután ment oda hozzájuk. Ismert kódjellel kommunikált a két
férfi.
– Erre – bökött Kornél az istálló másik kijárata felé, ahol három ló
várta őket.
Nem késlekedtek, nyeregbe pattantak, aztán egy idilli pillanatban
kitörtek az istállóból. Gigi gyors vágtára ösztökélte a lovát, mialatt
kiáltásokat hallottak maguk mögött. Nem érte őket váratlanul a
fegyverek ropogása, és a vészesen közel elsuhanó puskagolyók
magas röpte. A két huszár, Gigi két oldalán védelmező pozícióba
igazodott. Noel jobb oldalán fél lóhosszal előrébb vágtatott, míg
Kornél ugyanezt a távolságot tartva a bal oldalán lemaradt. Kornél
fedezte őket, ám hirtelen felordított és a következő percben
élettelenül zuhant le a nyeregből. Gigi nem mert hátranézni, ahogy
ajkait vonallá szűkítette. Nem akarta tudni, mennyien eredtek a
nyomukba. Fájdalom ült ki az arcára, és miközben tovább
menekültek nem bírta felfogni, hogy csak így egyszerűen véget érhet
egy élet. Egy élet, amely őt védelmezte, és még idő sem maradt a
huszár gyászolására.
Noel is felfigyelt testőrtársa halálára. Arca eltorzult a
szomorúságtól, de nem hagyta, hogy eluralkodjon rajta. Tekintete
megkeményedett, ahogy maguk mögé nézett a távolba. Hagyta,
hogy Gigi mellé érjen.
– Menj a Királyhegy felé – ordította, és abba a pozícióba húzódott,
amelyben Kornél volt nem is olyan régen.
A fegyverek ropogása és a golyók zápora egyre erősödött, és Gigi
kétség bevonta, hogy élve megússzák ezt a rémálomba illő kalandot.
Nem értette Noelt, miért tartanak a hegylába felé, amikor bármelyik
közelben lévő laktanya irányába lovagolhatnának. Ott még segítség
is várt volna rájuk, tehát nyomós oka lehetett a férfinak, hogy nem
így döntött.
A kanyargós ösvényeknek és a szívós lovaknak köszönhetően
egyre jobban maguk mögött hagyták üldözőiket. Nőtt közöttük a
távolság, és ez csak előnyt jelentett számukra. Ráadásul jócskán az
éjszakában jártak, amely még nagyobb előnyt biztosított nekik.
Hosszú mérföldeket lovagoltak szótlanul, és csak akkor beszéltek, ha
nagyon fontos volt. Noel irányította az elágazásoknál, és amikor már
végkép biztos volt abban, hogy senki nincs közvetlenül a
nyomukban, lelassította a lovakat. Felettük pirkadt az ég, és a hajnal
megváltóan köszöntött rájuk.
– Gigi… Meg kellene állnunk egy kicsit – kezdte fogcsikorgatva.
– Jól bírom. Miattam nem muszáj – dacolt a lány.
– De miattam igen – nézett le bal vállára, és Gigi csak ekkor vette
észre a mentéje anyagszakadását, és a rajta átszivárgó vért.
– Istenem, te megsérültél! – tört rá a felismerés.
– Jól vagyok – biztosította Noel, de látszott rajta, hogy nincs jól, és
alig várta, hogy leszálljon egy kicsit a nyeregből. Csoda volt, hogy
egyáltalán eddig bírta tartani magát. – Csak be kell kötni a sebem, és
kimerevíteni. Ennyi az egész – állította meg a lovát, és leszállt a
nyeregből. Nagyot szusszanva az egyik közeli fa vaskos törzsének
dőlt. – Valahol lovakat is kell váltanunk – mondta, ahogy megfogta
sajgó vállát.
– Benne maradt a golyó? – pattant le a nyeregből Gigi, és
odasietett hozzá.
– Nem – rázta meg a fejét Noel. – Csak súrolta, de ez éppen elég
volt, hogy hátráltasson – magyarázta, miközben hagyta, hogy a lány
levegye róla a mentéjét, és szemügyre vegye a golyó okozta sebet.
– Annyira sajnálom Kornélt – vallotta be őszintén a lány, mialatt
legjobb tudásával, és az adott körülményeknek megfelelően látta el a
férfi vállát.
– Én is. Hidd el, hogy én is – borult gyászba a galambszürke
szeme, és ezáltal Gigi ráébredt, hogy nem csak bajtársak, de nagyon
jó barátok is voltak.
– Hová tartunk? Mi lesz most velünk? – A lány nem bírta ki, hogy
ne tegye fel aggódó kérdéseit.
– Hollókő mellé a Szár Hegyre kell mennünk. Ez a parancs –
felelte tömören Noel.
– Mi van ott? – vonta össze kérdőn a szemöldökét.
– A Lajtói testőrség számára fenntartott vadászház – mondta
nyugodtan.
É
 – Én erről miért nem tudtam? – lepődött meg Gigi.
– Mert az a hely pontosan az ilyen vészhelyzetekre van fenntartva
– magyarázta.
– Édesapámé? – reménykedett a lány.
– Nem – rázta meg a fejét Noel. – Bár saját vagyonából ő
ajándékozta Rolandnak. A százados ott fog keresni minket, ha rájön,
hogy nem vagyunk a kastélyban.
– És mi lesz, ha nem? – csuklott el a hangja kétségbeesetten.
– Akkor mind a ketten elvesztünk – közölte gondterhelten, majd
kissé habozva hozzátette. – Nem fog cserbenhagyni minket.
– De honnan fogja tudni, hogy életben maradtunk? –
makacskodott a lány.
– Nem fogja tudni, ezért csak az ösztöneiben bízhatunk. – Noel
szavai annyira kemények és fenyegetőek voltak, hogy Gigi csak
nehezen vette tudomásul a hallottakat.
– Mennyi idő oda az út? – kérdezte megremegő hangon.
– Sajnos sokat kell kerülnünk, hogy ne akadjanak a nyomunkra –
vallotta be Noel, és a lány csak ekkor jött rá, eddig céltalanul
bolyongtak, hogy valódi menedékük rejtekét védjék. – Biztosra kell
mennünk. Nem akarom, hogy váratlanul ránk támadjanak. Bárhol
lehetnek, és bármennyien.
– Noel, kik támadtak ránk? – tudakolta finoman.
– Az egyenruha alapján egyértelműen az osztrák sereg egy
maréknyi csapata. – Ha ügyesek vagyunk, legkésőbb délutánra
elérjük a vadászházat – lélegzett mélyeket a férfi.
– Beleszámoltad, hogy a sérülésed miatt lassabban haladhatunk?
– figyelmeztette Gigi.
– Bele – mondta kissé bizonytalanul a férfi.
– Fogod bírni a lovaglást? – aggodalmaskodott tovább.
– Addig semmiképpen nem adom fel, amíg biztonságba nem
juttatlak. Roland a fejemet venné, ha nem így cselekednék. – Viccnek
szánta, de túl komolyra sikeredett. – Már csak azt kell megoldanunk,
hogy úgy cseréljünk lovat, hogy az ne szúrjon szemet senkinek sem
– próbált mosolyogni, de csak torz grimaszra futotta tőle.
– Kérlek, Noel, ígérd meg, ha nem fogod bírni az iramot, azonnal
szólsz – kérte finoman, de határozottan Gigi.
 – Nem lehet – állította a férfi, és egy percre védtelennek tűnt. –
Végig kell csinálnunk.
Rövid pihenő után tovább indultak. Noel ismert egy közelben
lévő kis korcsmát. Elég kételyesnek tűnt hátborzongató
ódonságával, de a célnak megfelelt. A tulajdonos nem
kérdezősködött, amikor fáradt lovaikat lecserélte. Ráadásul a huszár,
további hallgatásáért busás borravalóval jutalmazta. Néhány falatot
magukhoz vettek az ivó egyik rejtett zugában. Gigi nem tartotta túl
jó ötletnek, de Noel szerint így legalább megtudhatták, hogy igazán
követik őket, vagy sem.
A huszár homloka egyre jobban gyöngyöződött, ami jelezte a
lánynak, hogy nem csak fájdalommal, de lázzal is meg kellett
küzdenie Noelnek. Remélte, hogy kitart a férfi. Igyekezett
visszafogni aggodalmát, és félelmeit palástolni, amik Noellel
kapcsolatban kavarogtak benne. Titkon azért imádkozott, hogy a
férfi ne adja fel idő előtt lüktető sebével vívott harcot. A lovaglás
természetesen nem tett jót neki, de vezérelve hajtotta, hogy
biztonságba tudja Gigit. Végül alapos körültekintéssel tovább
indultak, és maguk mögött hagyták a fogadót.
Késő délután volt, amikor az erdő mélyén elérték a vadászházat.
A közeli vízesés melletti sűrű erdő rejtekében várták meg, hogy
rájuk sötétedjen. Az éjszaka leple alatt osontak be az épület ajtaján.
Gigi feszültsége azonnal oldódott, amint biztos fedelet tudhatott a
fejük fölött.
A földszinten egy hatalmas terem volt, amelyben vörösfenyőből
faragott étkező állt. Masszívságán nem fogott az idő kereke, inkább
erősítette. A gránitkőből kirakott olasz kandalló valahogy nem illett
bele a ház hangulatába, mégis éppen a különcségével emelte ki a
terem szépségét. Mellette vaskos fahasábok sorakoztak, készen arra,
hogy lélekmelegítő forróságukkal szolgálják a vadászház vendégeit.
A vastaglécből készült lambéria simasága feledtette a komor
olajlámpák szigorú hangulatát. A fapadló nyikorgását poros,
agyontaposott szőnyegek tompították, és a drapériákra is ráfért
volna egy alapos takarítás. A lépcső alatt egy egyszerű ágy pihent,
rajta vánkossal és takaróval.
 Míg Noel elrejtette a lovakat, addig Gigi körbenézett a konyhába,
amely a terem egyik hátsó végéből nyílt. Kis helyiség volt, alig pár
edénnyel, és hasonló méretű kamrával, ami még szánalmasabb
látványt nyújtott, mint az elhanyagolt konyha. Teljesen üres volt, és
egy-két egér is tanyát ütött hűvös árnyékosságában. A sarokban
felbontatlan üvegek lapultak. Kettőbe a legerősebb szagú vegyes
házi pálinka rejtőzött, amit Gigi valaha is szagolt, míg a
harmadikban aszú érlelődött. A lány sóhajtva kifordult onnan, és a
huszár elé ment, aki éppen akkor lépett be az ajtón.
– Gigi… – Noel ereje elfogyott, ahogy nekidőlt az ajtónak.
Galambszürke tekintete elhomályosult, és látszott rajta, hogy
nehezen koncentrál. – Gigi… – Keze erőtlenül, és segélykérőén
emelkedett a lány felé, ám a következő percben elveszítette az
eszméletét.
Gigi ösztönösen kapott utána, és az ajtó segítségével próbálta
tartani a nála jóval nehezebb testet. Fogát összeszorította, ahogy
Noel válla alá nyúlt. A lányban csak ekkor tudatosult, hogy sokkal
rosszabb állapotban volt, mint ahogyan azt látni lehetett rajta.
– Noel – kezdte. – Noel, figyelj rám! Még egy kicsit tartsd magad,
kérlek! Segítened kell nekem, el kell jutnunk ahhoz az ágyhoz –
remegett meg a hangja, de amikor a férfi válaszképpen felnyögött,
Gigi erőteljesebben szólt rá. – Noel, nem hagyhatsz cserben!
Megértetted?
– Igen – tért magához Noel az utasításra, és segített a lánynak,
amennyire csak telt tőle.
Hosszúnak tűnt az a pár lépés, amit meg kellett tenniük, mégis
nagy nehézségek árán sikerrel jártak. Noel elvágódott az ágyon, és
az eszméletlenségbe zuhant. Gigi letörölte verejtékes homlokát, és
leszedte róla mentéjét. Kigombolta az atillát, és kiszabadította a
huszár sérült vállát az alatta lévő fehér lenből készült ingből. A seb
körül már csúnyán látszódott a fertőzés. A lány tudta, hogy ha nem
tisztítja ki azonnal, az a férfi életébe is kerülhet. Minden perc
számított.
Sietősen vizet hozott a közeli forrásból. Nem volt könnyű dolga a
sötétben a kiismerhetetlen idegen terepen. Rettenetesen félt és
igyekezett tudomást sem venni kimerültsége első jeleiről. Tüzet
rakott a kandallóban és vizet forralt. Míg a víz melegedett
kényszerűen felmerészkedett az emeletre is. Anyagot keresett,
amivel kitisztíthatta Noel sebét.
A ház még egy szinttel rendelkezett. Odafent hét hálószoba
kínálta fel magát, egyszerű berendezéssel. Rögtön a legelsőbe fordult
be, amely a lépcsőforduló után azonnal elé tárult. A szekrények
mélyén talált törölközőket, és jobb híján ezzel is megelégedett. A
kamrából előhozta a tömény alkoholt. Tudta, hogy erre is szüksége
lesz. Minden készen állt. Bátorságot merített, és nekilátott.
Noellel itatott néhány korty pálinkát, hogy a férfi ne érzékelje
annyira a rá váró fájdalmat. Kimosta a gennyesedő sebet, azután
alaposan ki is égette a huszár tőrével. Ahogy Noel sebéhez ért a
forró kés pengéje, a férfi gyötrelmesen felordított, majd eszméletét
vesztette. Gigi ekkor úgy érezte, nem képes végigcsinálni. Szíve
zakatolt, de aztán elszántan megmarkolta a tőr nyelét, és
határozottan tovább folytatta. Gyorsan és ügyesen dolgozott, tudta,
addig kell végeznie, amíg Noel magához nem tér megint. Levágta a
kés pengéjétől fehérré vált húscafatokat, mialatt fintort vágott és
hányinger környékezte. A férfi teste időnként görcsbe rándult az
irdatlan fájdalomtól, aztán hullámvölgyszerűen elernyedt. Miután
végzett, következhetett a tömény ital. Ezzel is kifertőtlenítette a sebet
és csöppet sem bánta, hogy Noel úgy bűzlött tőle, mint a legaljasabb
züllött korcsmatöltelék. Munkája végeztével lekötözte a sebet, és
tompán azon elmélkedett, a hajnali pirkadattal körülnéz az erdőben,
hogy gyógyfőzetet tudjon készíteni Noelnek. A vidék hasonló volt,
mint Tokajban, és remélte, hogy talál olyan hozzávaló
gyógynövényeket, amelyek segíthetik a huszár sebének gyógyulását.
Örült, amiért gyermekként figyelmesen hallgatta végig Végtelentó
gyógyítással kapcsolatos tanításait.
Fáradhatatlanul rendet rakott, de nem volt megállása, hiszen
ekkor kezdődött csak igazán Noel lázálma. Gigi minden erejével
azon volt, hogy megpróbálja lefogni a férfi hánykolódását, miközben
vizes borogatásokkal próbálta hűteni Noel homlokát, csuklóját és
egész felsőtestét. Kemény küzdelem volt, de a hajnali pirkadattal
enyhült a huszár forrósága, és békés álomba szenderült. Gigi szintén
elbóbiskolt az ágyhoz húzott egyik kényelmesnek nem mondható
faragott székben. Pár órát aludt csak, majd tudatosan ébredt fel.
Gyomra jelezte éhségét, és tudta, hogy a gyógyító füvek mellett
valami élelmet is be kell szereznie.
Eljátszott a gondolattal, hogy kölcsönveszi Noel pisztolyát, de
gyorsan el is vetette az ötletet, amint felsorolta az ellenérveket. Az
elsők között volt, hogy ha vadászatra adná a fejét, még ha egy
ártatlan madarat is akarna lőni a kényszer hatása alatt, bárki
meghallhatná az erdőbe hasító fegyver dördülését, és ez veszélyt
hozhat rájuk. Másod sorban nem lett volna képes megölni egy
ártatlan élőlényt, akkor inkább éhen halt volna. Csak most értette
meg, miért is férfias dolog a vadászat. Nem volt más választása, lóra
kellett ülnie, hogy étel után nézzen a környéken.
Előhozta az egyik lovat és felült rá. Tanácstalan volt, hogy merre
induljon. Végül a vízesés folyását követve lefelé indult a
hegyoldalba. Így biztos volt benne, hogy nem tévedhetett el. Bő hat
kilométer után hangok ütötték meg a fülét. Emberi szó volt. Magyar
és cigány nyelv keverékével, de emberi szó, még ha nógrádi
tájszólással is szólt. A párbeszéd alapján két cigány vitatkozott
valamin, ami az egyiknek jogosan jár, a másiknak nem.
Gigi leszállt a lováról, és amikor biztonságba helyezte az állatot,
nesztelenül a hangfoszlányok irányába indult. Pár méter után a
bokrok ágai között megleshette, amint a két férfi egymással szemben
állt és majdnemhogy egymásnak estek dühükben. A lányt mindez
hidegen hagyta, amint a félrelökött zsákszerű anyagra tévedt a
tekintete. Négy jókora csirkeláb és tollak jelezték az állati tetemeket.
Merevségükből ítélve nem régen ejthették el őket. A lány tekintete
úgy ragyogott fel, mint ahogyan az Esthajnalcsillag szokott
megjelenni az égen. Nem akarta ellopni az ételt, de otthagyni sem
kívánta. Eszébe villant ládikája, és sietősen visszatért lovához. Nem
nézte, mit vesz ki belőle, de tudta, hogy a drágakövek, melyeket
egykor apjától kapott, kárpótolni fogják a két cigányt.
A két férfi még jobban veszekedett, amikor visszatért. Óvatosan
megkerülte őket, és a sziklakőhöz támasztott zsákhoz osont. Tudta,
hogy nagyon gyorsan kell cselekednie, mert nem kívánt
szembenézni a cigányok haragjával, ahhoz ők túl jól forgatták a kést.
Képtelen lett volna bármiféle támadást is elhárítani, nem volt elég
energiája. Inkább kerülte a bajt. Megnyalta kiszáradt ajkait, és egy jól
időzített pillanatban elcsente a zsákot. A kőre odahelyezte a
drágaköveket, majd amennyire csak tellett tőle elosont. Amikor már
biztos volt benne, hogy nem hallhatják meg, nekiiramodott és maga
után vonszolva zsákmányát, lovához igyekezett. Jó jelként
nyugtázta, hogy a cigányok még mindig veszekedtek.
Felkapaszkodott a nyeregbe, és maga mellé emelte zsákmányát.
Abban a percben meghallotta a cigányok kiáltását. Félelmetes
ordításuk egyértelműen neki szóllak. Gigi rémülettel telve indította
el a lovát, és gyors vágtára késztette. Remegő kézzel tartotta a
kantárszárat, mialatt megkerülte az utat, amin jött. Így a táv
kétszeresére nőtt, de nem kockáztathatta meg, hogy a két tagba
szegett cigányt a vadászházhoz vezesse, még ha ló nélkül is voltak.
Inkább körbejárta a környéket, hogy megtévessze őket, ha esetleg
mégis a nyomába szegülnének.
Egyben kapott az alkalmon és gyógyfüveket keresett. Egymástól
igencsak távol eső helyen talált csalánlevelet, borsmenta bokrot,
lonc- és kamillavirágot. Ez már több volt, mint a semmi. Bőven
szedett, hogy teát is tudjon készíteni belőlük. Amikor még
csipkebokrot is talált, öröme határtalan volt.
Végül már maga sem emlékezett rá, hogy hogyan, de ösztöneire
hallgatva visszajutott a vadászházhoz. A lovat elrejtette a kihaltnak
látszó környéken, és hagyta pihenni szegény párát. Becipelte
zsákmányát a házba és még az ajtót is bereteszelte a biztonság
kedvéért. Tekintete a békésen alvó Noéira esett, majd odament
hozzá és megnézte a homlokát. Lázas volt, de közel sem annyira,
mint az elmúlt éjszakán.
Küszködve felhúzta a zsákot az étkezőasztalra, és kiborította a
tartalmát. A két csirke mellett, pár nagyfejű burgonya, zöldség, só és
három delicsesz alma tárult elé. Büszke volt magára. Újra vizet
forralt, megpucolta a csirkét, azután leperzselte a bőrét. Most igazán
hasznát vette azoknak a tanmeséknek, amiket Végtelentó mesélt
neki. Egyben felidézte szakácsnőjük kézügyességét, amikor hasonló
szárnyasokat pucolt. Kissé ügyetlenül bontotta fel a két baromfit, de
gondosan ügyelt arra, hogy ne pukkassza ki az epéjüket, és
eltávolítsa a zúzájuk hártyás rétegét, a kukoricával telített bögyükről
nem is beszélve. Ezután adagokba rendezte a húst, és sóval
tartósította. Megpucolta a zöldségeket, miközben Noelre is ügyelt,
majd odatette a levest főni. A csirkehúst pedig a kintről szerzett
nyársra húzta, és odatette sülni. Elégedett volt önmagával, amikor a
pecsenye finom illata elsőként csapta meg az orrát.
Közben a gyógynövény keverékekből készült illatos víz is kezdett
lehűlni, és Gigi elérkezettnek látta a pillanatot, hogy a tömény
péppel bekenje a sebet. Noel fölé hajolt, és óvatosan lefejtette a
kötést, hogy ne ébressze fel a férfit. A seb vörös volt, de az udvara
egészséges és tiszta. A pálinka rásegített a sejtek regenerálódására,
de a gyógykészítményre akkor is szükség volt, hogy lejjebb vigye a
gyulladást. Vastagon kente be a lövés okozta sérülést, majd
bekötötte. Átmosta langyos vízzel a huszár felsőtestét, óvva ezzel a
láztól, azután száraz ronggyal átdörzsölte, hogy serkentse a
vérkeringést. Amennyire csak telt tőle, kiráncigálta alóla a vizes
lepedőt, de ereje már nem volt arra, hogy másikat tegyen alá. Nem
bírta megmozdítani Noel ernyedt testét. Szerencsére a férfi aludt,
mint a bunda.
Fáradtan huppant le a szélire egy kicsit, aminek majdnem az lett
az eredménye, hogy túlsült a hús, a leves pedig majdnem kifutott.
Nem kockáztathatott. Amikor elkészült az étellel, egy tál leves
kíséretében közelebb ült Noelhez és finoman felébresztette a férfit. A
huszár kábán, de valamivel élettelje sebben emelte rá galambszürke
szemét.
– Muszáj enned – kezdte Gigi ellentmondást nem tűrően,
miközben a könnyeivel küszködött, de a huszár előtt igyekezett erős
maradni.
– Nem vagyok éhes – rázta meg a fejét konokul a férfi, mire a
lányon pánikszerű félelem vett erőt.
– Nem is kérdeztem – figyelmeztette a lány. – Most én vagyok
erőfölényben – mosolyodott el, és az első kanál levest Noel szájába
lapátolta. – Enned kell, akkor is, ha parancsolom, akkor is, ha szépen
kérlek.
– Muszáj hangoztatnod? – fakadt ki a huszár, de szemében hála
csillogott.
 – Csak, ha alkalmat adsz rá – sóhajtott fel megnyugodva Gigi, de
fogalma sem volt róla, hogyan lesz ezután.
– Honnan szereztél ételt? – tudakolta kíváncsian Noel.
– Jobb, ha nem tudod meg – húzta el a száját a lány, és nem
igazán akart emlékezni a nem mindennapi történetre.
– Ennyire borzalmas? – Noel még betegen is átlátott rajta.
– Még annál is – mesélte Gigi, majd teljesen váratlanul közölte a
férfival: – Ne merd nekem feladni. Érted? Tartozol egy tánccal, és a
soron következő bálunkon szeretném behajtani rajtad!
– Betartom az ígéretemet. Mindig betartom az ígéretemet, ez a
huszáresküm része – hagyta helyben Noel.
– A huszárbecsületed bánja, ha nem – fenyegette meg játékosan
Gigi, mire mind a ketten halványan elmosolyodtak.
– Pihenned kellene – fürkészte az arcát Noel.
Gigi valóban úgy is nézett ki, ahogyan érezte magát. Haja
csapzottan lógott rendetlen kontyából. Már két napja nem volt
lehetősége a fürdésre, inkább amolyan macskamosdásra futotta, és a
rendszertelen alvástól fekete karikák éktelenkedtek a szeme alatt.
Bárhogyan is volt, nem elsődlegesen magát tüntette ki a
figyelemmel, hanem Noelt. A férfinak nagyobb szüksége volt rá,
mint arra, hogy Gigi saját magával legyen elfoglalva, és amilyen
állapotban volt a huszár, a lány félt egyedül hagyni.
– Majd fogok – biztosította a lány, és kerülte a férfi tekintetét.
– Jó lenne, ha nem hagynád el magad, mert Roland engem fog
megölni, ha ilyen állapotban talál rád – mondta a huszár, és látszott
rajta, hogy elfáradt.
– Ha egyáltalán ideér – közölte vele lemondóan Gigi, és már
egyáltalán nem volt biztos abban, hogy valaha, viszont láthatja őt,
vagy akár az édesapját.
– Jönni fog. – Noel tekintete megkeményedett az elszántságtól.
– Noel, lassan három napja nem tudunk róla semmit – próbálta
józan belátásra bírni a férfit, de maga sem akarta tudomásul venni a
valós tényeket.
– Jönni fog – állította konokul a férfi. – Éppen ezért szedd össze
magad. Nem láthat ilyen állapotban. – És furcsa helyzet volt, hogy
pont ő ápolta a lelkét.
 – Aludj szépen. Pihenned kell. Holnap majd megbeszéljük,
miként cselekedjünk a továbbiakban – csitította Gigi, ám Noel
makacsul a csuklója után kapott, és belekapaszkodott.
– Gigi, hinned kell benne! Sosem hagyna minket magunkra. Az
élete árán is megvéd minket, ezért ő a parancsnok. Hinned kell
benne… – kérlelte, majd a hirtelen mozdulattól görcsbe rándult a
teste.
– Noel! – sikított fel aggódva a lány, miközben a férfi arca
eltorzult a fájdalomtól.
– Ez túl korai volt még – panaszolta a férfi, majd elengedte a lány
csuklóját, miközben karja erőtlenül esett vissza teste mellé.
Gigi egy percig sem késlekedett, ahogy az ágy melletti pálinkás
üvegért nyúlt, majd a huszár elé tartotta.
– Igyál! – követelte, és Noelba diktált jó pár kortyot.
– Ki hitte volna, hogy a pálinkának ilyen jótékony hatása is tud
lenni. Életemben nem örültem ennyire annak, hogy ihatok –
mosolygott halványan, majd pillanatok alatt elaludt.
A lány követte a férfi példáját, és evett pár falatot. A fenti
hálószobák hívogatóan csalogatták, de ő nem lett volna képes
egyedül hagyni Noelt. Inkább összeszedett néhány takarót és egy
hatalmas párnát, majd magával hozott egy jókora vastag szőrmét, és
bevackolta magát odalent a kandalló elé. A biztonság kedvéért maga
mellé készítette a pisztolyt, és amint a párnára hajtotta a fejét
azonnal elaludt.
Fogalma sem volt róla, hogy mennyit aludhatott, de amikor
felébredt, fényárban úszott a helyiség, és az ablak résein fenséges
májusi levegő áradt befelé. A kandallóban már régen nem égett a
tűz, de nem is volt rá szükség. Minden olyan békés volt és
harmonikusan csöndes. A madarak édes, vegyes dallama betöltötte
az erdő idilli hangulatát, és mosolyt csalt Gigi arcára.
Noelhez lépett, és megnézte a férfi állapotát. Nem volt lázas, és
egyenletesen lélegzett. Viszont a félig üres pálinkás üveg
egyértelműen jelezte számára, hogy az éjszaka folyamán fent volt, és
igyekezett csillapítani fájdalmait. Szerencsésen és ütőképesen.
Újabb adag főzetet készített, és átkötözte a sebet, amely hála az
égnek, lassan, de biztosan gyógyulásnak indult. Dolga végeztével
evett pár falatot, majd úgy döntött, kimerészkedik és fürdik egyet a
vízesésnél. A biztonság kedvéért magával vitte Noel kardját, míg a
fegyvert a férfi közelébe készítette, bár biztos volt benne, hogy akár
egy ágyú is eldördülhetett a beteg mellett, az még arra sem kelt
volna fel.
Odakint minden nyugodtságot tükrözött, és az erdő magába
fogadta. Kezében törölközővel, és az egyik szekrény aljában talált
szappannal indult a vízeséshez. Az utat sétálva tette meg, mialatt a
tájban gyönyörködött, de résen volt. Az elmúlt napok hatására félt
mindentől, és megriadt az ágak reccsenő zajától. Félt, hogy
rátalálnak üldözőik, vagy a cigányok, akiknek elvette a zsákmányát,
de fizetségképpen drágakövet hagyott. Csakhogy nem volt biztos
abban, hogy ezt a cigányok is jó alkunak vélték, még ha túl is lettek
fizetve. Hallott furcsa szokásaikról, különös misztikájukról, jövőbe
látó jóslataikról, de nem tudta, hogy az ilyesféle cserével
kapcsolatban mit gondolnak.
Kimosta piszkos ruháját, és amíg kitette száradni a napra ő maga
is alapos fürdőt vett. Eddig nem hagyta, hogy uralkodjanak rajta
aggállyal teli balsejtelmei, de azok mintha csak megérezték volna
pillanatnyi gondtalanságát, a felszínre törtek és Roland körül
kalandoztak.
Kétségbeejtően régen hallott róla, ami elkeserítette, és a
bizonytalanságba taszította. Mégis Noel reményt adott neki, hogy
higgyen abban, a százados rájuk talál. Jó katona volt és kiváló
harcos, ő mégis arra gondolt, hogy mi lesz, ha nem jön ide, és
magukra maradnak. Örökké földönfutóvá válnak?
Világossá vált előtte, hogy a vármegye, a sárospataki várkastély
jelképes ostromával elveszett. Az osztrák katonák hirtelen támadása
ezt hirdette számára. Az a gazdagság és pompa, ami eddig apja
becsületét körülajnározva átfogta és segítette, az már nem létezett.
Soha többé nem térhetett vissza a vármegyébe, vagy Tokajba.
Egyedül grófi címere ismerte el neveltetését és nemesi származását.
Nem tudta kihez fordulhatna, vagy mit kezdhetne az életével.
Hirtelen minden bizonytalanná vált és semmi sem volt biztos.
Bármennyire is tragikusnak látszott helyzete, ő mégsem tudott
igazán bánkódni rajta.
 Vissza akarta kapni édesapját, érezni a szeretetét. Szüksége volt
Rolandra, az odaadására, még akkor is, ha utolsó együttlétük
Edmund miatt veszekedésbe torkollott. Azt a két embert akarta, akik
a világon mindennél fontosabbak voltak a számára. Tudta, hogy
velük minden nehézséget könnyedén át fog majd vészelni. Ám
kérése annyira ingatag lábakon állt, és olyan messzinek tűnt, hogy
nem tudott hinni abban, bármelyiküket is életben láthatja még
valaha.
Nem hagyta, hogy elkeseredettsége eluralkodjon rajta.
Könyörtelenül száműzte további baljós gondolatait, és csak előre
volt hajlandó tekinteni. Noel számított rá, meg kellett gyógyulnia,
hiszen együtt többre mentek, mint ő egyedül. Gyerekkoruk óta a
legjobb barátja volt, szükségük volt egymásra, mint testvérnek a
testvérre, még ha vérrokonság nem is kötötte őket össze.
Megtörölközött, és már annak is tudott örülni, hogy dél tájékán
olyan erősen sütött a nap, hogy megszáradt Roland katonai
egyenruhája. Jó érzéssel töltötte el a tiszta ruha, még ha az egy picit
gyűrött is volt. Felhajtotta az atilla ujját, és jó erősen megkötötte az
ellenzős nadrágot. A csizmáját már rutinosan húzta fel, mialatt a
tavaszi szellő a bő felsőruha alá kapott, és még egyszer bejárta testét.
A frissesség illata örömmámorral járta át. Erősen kidörzsölte hajából
a vizet, és szabadon hagyta leomlani a vállára. A visszaúton volt elég
ideje megszáradni hullámos hajzuhatagának, azután meg ráért
kontyba tűzni.
Elmélázva kerülte meg a házat, mialatt napi teendőin járt az agya.
Hirtelen lónyerítés ütötte meg a fülét, ami közvetlenül a ház oldala
mögül érkezett. Biztos volt benne, hogy ez nem lehetett a saját két
lovuk, mivel azok a vadászháztól távolabb eső karámban pihentek.
Szíve azonnal a torkában zakatolt, mialatt a védtelen Noel jutott az
eszébe. Hibát követett el, amiért magára hagyta saját hiúsága miatt.
Megmarkolta a kardot, és nesztelenül kihúzta tokjából a pengét.
Elszántan, és mégis óvatosan lépett ki a ház védelmező falától.
Egyenruhások… Lotar, Dominik… az ikrek és Roland… Roland!
– A percek töredéke alatt fogta fel az elé táruló látványt, mialatt lelke
legmélyéből végtelen megnyugvás indult útjára, hogy átjárja, és
kegyelettejesen boldoggá tegye teste minden porcikáját. Érezte,
Ú
amint körülveszi a megváltás elfeledettnek hitt emléke. Újra élte ezt
a felszabadító csodát. A kard azonnal ki esett a kezéből, és a
nehézfegyver hangos ricsajjal érkezén a földre. A férfiak csak ekkor
figyeltek fel rá. A smaragd varázs újra találkozott a borostyán
igézettel, mialatt a férfi vonásai kisimultak. Azonnal megindult a
lány felé, katonás lépteit megnyújtotta, hogy minél hamarabb
odaérjen hozzá.
 6. fejezet
– Mese! – kiáltotta el magát a százados.
– Roland… – Gigi teljesen lebénult a hihetetlenség súlya alatt,
aztán mégis erőt vett magán, és ösztönösen szaladt a férfi karjaiba.
Roland hosszú percekig csak ölelte, míg a lány élvezte a férfi
testének oltalmazó erős kisugárzását. Tökéletes összhang volt, ahogy
arcát a férfi mellkasába fúrta. Roland újra mellette volt és ez minden
eddigi fájdalmas gyötrődést feledtetett vele.
– Hála az égnek – mormolt Gigi hajába a férfi, és lehetett hallani,
ahogy megkönnyebbülten fellélegzett, majd gyöngéden
összeérintette homlokukat, aztán orruk vonalát.
Összemosolyogtak, és Roland nem habozott, hogy találkozásuk
örömmámorát csókkal pecsételje meg. Ajkai lágyan, érzékien találtak
rá, úgy ahogyan arra a lány emlékezett. Nem érdekelték a többiek,
semmi sem számított, csak az ölelés és a mennyekbe repítő fenséges
csók.
– Minden rendben van? – kérdezett rá a férfi, és Gigi érezte, amint
keze határozottan, de biztosan végigjárta a testét, komolyabb
sérülést keresve rajta.
– Én… jól vagyok – biztosította a lány, ahogy egy kicsit zavarba
jött. – De Noel…
– Rendbe fog jönni – mondta rábólintva a férfi, ezzel jelezve, hogy
már járt a házban.
– És Kornél… – csuklott el a hangja bizonytalanul, de úgy érezte,
el kell mondania a férfinak.
– Tudom – lett zárkózott a huszártiszt arca néhány pillanatra. –
Megtaláltuk a holttestét – közölte egyértelműen.
– Jártatok a kastélyban? – kérdezte reménykedve.
– Igen, de nem volt szívderítő látvány – zárta rövidre válaszát.
– Azt hittem, azt hittem… – kezdett bele bűnbánóan a lány, de
képtelen volt befejezni a mondatát. A huszár megtette helyette,
mialatt Gigi kerülte fürkésző pillantását.
– Azt hitted, hogy magadra hagylak? – érdeklődött türelmesen.
– Igen – felelte csöndesen, de még mindig nem mert Rolandra
nézni.
 – Soha nem tudnám megtenni – vallotta be neki a férfi. –
Megígértem apádnak, hogy vigyázok rád, és a neki tett esküm
örökre kötelez. Másfelől a parancsot, mely úgy szólt, hogy ide
hozzanak vészhelyzet esetén, én adtam ki – mondta elnézően.
– Apa… Hol van apa? Ő is veletek jött? – nézett reménykedve a
vadászház bejárata felé, hátha a többiek között megpillantja az
édesapját.
Roland azonban néma maradt, akár a sír, és ez feltűnt a lánynak.
Gigi zavarodottan pillantott a férfi arcába, és amikor onnan őszinte
részvétet és lemondó sajnálatot olvasott le, már tudta a választ. Ajka
megremegett, és észre sem vette, amint megeredtek a könnyei. Nem
bírt megszólalni, csak tagadó lázadással rázta a fejét, mialatt érezte,
hogy dereka és háta körül erősödött Roland szorítása.
– Sajnálom. – A férfi gyászos hangja kimondta a végszót, de
ekkorra Gigit már a zokogás rázta.
– Apa… – nyöszörögte és homlokát a huszár vállára hajtotta,
elrejtve ezzel könnyáztatta arcát.
A katonák megértően vonultak be a vadászházba, és magukra
hagyták őket. Hosszú percekig csak álltak, mialatt Roland hagyta,
hogy Gigi kisírja magát. Csöndesen ringatta karjaiban, akár egy
nyugtalan gyermeket, aki csak anyja ölelésében találhat vigaszt. A
lány addig sírt, amíg végkimerültségében el nem apadtak a könnyei.
Érezte a férfi cirógató ujjait, amint a haját és a hátát simogatták, ez
erőt adott neki, hogy összeszedje magát.
Roland lekísérte a vízeséshez, gyengéden megmosta az arcát.
Ezzel is időt adva neki. Csodálatos érzés volt, hogy a férfi ennyire
törődött vele.
– Mi történt, apával? – Gigi csak nagy sokára tudta feltenni a
benne motoszkáló kérdést.
– Megtámadták az osztrák katonák – erősítette meg Roland,
miközben visszafelé sétáltak a vadászházhoz. – Mély sebet kapott.
Mire odaértünk, már haldoklott.
– Nem a te hibád – mondta ki önkéntelenül is Gigi, és nem is
sejtette mennyire sokat jelentett ez a férfinak. Tekintete őszinte volt
és tiszta, ártatlanul tiszta, ahogy a zöld szemek kereszttüzét állta. –
Mi lett a Lajtói testőrség tagjaival?
 – Egyedül Merse élte túl – hallgatott el, majd rövid csönd után
folytatta: – Szeretném, ha tudnád, hogy apád nagyon szeretett téged
– mondta ki lassan a szavakat a férfi, mire a lány bólintott, hogy
tudomásul vette mondatának jelzés értékét. Gondolatai Merse körül
kezdtek kalandozni.
Gigi emlékezett a fiúcskára, aki egykoron Merse volt. Apja egyik
kedvenc lovásza volt, amikor csak tehette, a gróf mindig maga
mellett tartotta, és apróbb, de annál felelősségteljesebb feladatokkal
látta el. Nem volt hát meglepő a Lajtói testőrségben tudni.
– Nagyon örülök, hogy épségben ideértél. Olyan volt, mintha egy
röpke álmom válna valóra – mondta elárulva ezzel magát Gigi. – Az
órák múlásával nehéz volt hinnem a reményben, hogy eljutsz idáig –
mondta, és beleborzongott a gondolat töredékébe.
Roland észrevette rajta, és szorosabban tartotta a karjaiban.
– Bármennyire is szerettem volna, nem jöhettem hamarabb –
sóhajtott fel lemondóan a férfi. – Nem akartam kockáztatni azzal,
hogy egyenesen idejövök. Nem találhatnak rád az osztrák katonák.
Pozsonyban még eléggé kritikus a helyzet – magyarázta meg
távollétét. – El kellett rendeznem néhány dolgot Sárospatakon –
változtak komorrá vonásai pár percre, de aztán megenyhült.
– Megértem, hogy vannak kötelességeid – nézett rá megértőén a
lány. – Nincs túl sok élelem a házban – vallotta be kelletlenül, ahogy
arra gondolt, mit ad majd enni a férfiaknak.
– Emiatt ne aggódj – mondta kedvesen Roland. – Hoztunk
magunkkal élelmet, és az mára bőségesen elég lesz. Holnap majd
intézkedünk minden más felől.
Amint beléptek a vadászházba, Giginek azonnal feltűnt, hogy
Noel már nem feküdt az ágyon. Kérdő tekintetére Roland azonnal
válaszolt, miszerint felvitték az egyik emeleti hálószobába. A
katonák egy percig sem késlekedtek, hogy részvétüket fejezzék ki
neki. Gépiesen fogadta a tiszteletadást, miközben jó volt hallani
tőlük, hogy mennyire elveszettek voltak bájos társasága nélkül.
Merse utoljára lépett oda hozzá, és kutató tekintettel fürkészte a lány
arcát. A lány úgy érezte, valamit közölni akar vele, de mintha
meggondolta volna magát a férfi. Megadta a kellő tiszteletet, és
visszaült az étkezőasztalt körülülő katonák hoz.
 Elfogyasztották az útközben magukhoz vett ételeket, ami egy
közeli tanya parasztházából származott. Sőt, Gigi főztje sem ment
kárba. A lányra megbékélés szállt, ahogy hallgatta beszédüket,
miközben sajtot és kenyeret majszolgatott. Tudta, hogy még
látszanak rajta a fáradság nyomai, és amikor a huszár közölte vele,
hogy felkíséri a számára legmegfelelőbb hálószobába, Gigi
értelmetlennek tartotta, hogy ellenkezzen. Elköszönt a társaságtól és
Roland kíséretében az emeletre tartott.
Ragaszkodott hozzá, hogy megnézze a beteget, és a férfi egy
percre sem tágított mellőle. Noel nem volt ébren, de a muníciós
pálinkás üveg árulkodóan az éjjeliszekrényen pihent. Végül abba a
szobába ment, ahonnan korábban is kihozta a párnákat. Leült az
ágyra, és tanácstalanul nézett le a szőnyegre. Nem lepte meg, hogy
Roland bezárta maga mögött az ajtót, és már nem ment vissza a
többiekhez. Kellett neki, hogy vele legyen, szüksége volt rá, hogy
egészen a közelében tartózkodjon, és ezt a férfi is megérezhette.
Karját a huszár felé nyújtotta.
– Szükségem van rád – mondta ki belső vívódásai dacára, és nem
érdekelte, ha ezt Roland úgy fogja fel, hogy megalázkodik előtte,
vagy elítélendő gyengeségnek tartja.
– Tudom. – A férfi rekedtes hangja maga volt a hűvös
megnyugvást feltáró oltár.
A lány borostyánszínű szemébe remény költözött, ahogy a férfi
odasétált hozzá, és megfogva mindkét kezét letérdelt elé, mialatt
érzékeny tenyerének belsejét cirógatta hüvelykujjával.
Gigi az arcára pillantott.
– Ismerős ez a helyzet – mosolyodott el bátortalanul.
– Bevallom, szándékosan – rándult meg árulkodó grimaszra a
férfi szája széle, mintha önvádaskodó mivoltát igyekezett volna
elrejteni. – Szeretném kitörölni azokat a szavakat az emlékezetedből,
amelyeket utoljára mondtam neked – vallotta be, és különösen
lágyan csengett a hangja. – Én… nem is értem mi történt velem.
Annyira hirtelen történtek a dolgok. Edmund szerenádja olaj volt a
tűzre. Felbőszített és tombolnom kellett. Csak egy férfi vagyok, egy
huszár, akit feloldozott kötelességei alól Lajtói gróf. Már nincs
rangom, címerem pedig sohasem volt. A Lajtói név adott nekem
reményt és lehetőséget, amit kaphattam ezen a földön. Mégis
mindenem a tiéd, amit valaha is eléd tárhatok és megadhatok neked.
A tetteim, a cselekedeteim, mind neked szólnak. Érted teszem őket,
és nem bírom elviselni, ha fájdalmat látok az arcodon. – A félhomály
árnyékában különös ragyogásban tündökölt arcának éle. – Akkor
este én okoztam neked szomorúságot, számító önteltségemben.
Későn jöttem rá, hogy ez a kín nekem is fáj, mert szenvedni látlak.
– Nem tudok neked bűnbocsánatot adni, mert nem haragszom
rád. – A férfi számára maga volt a megváltást hozó tündér. –
Elfogadtam tetteidet, és a vele járó következményeket. – Gigi
igyekezett megválogatni a szavait, nehogy elárulja Rolandnak, tud a
titkáról; a szerelemről, arról az esküjéről, amely egy másik nőhöz
kötötte.
– Az elmúlt napok sötét árnyai gonosz démonként üldöztek. Az a
tudat, hogy nem vagy biztonságban, és nem tudhatlak magam
mellett, minden percemet elviselhetetlenné tette. – Gyöngédsége
meghatottsággal fonta körbe a lányt.
– Noel velem volt – palástolta a felmerülő kétségeket Gigi, mialatt
megérintette a férfi arcát.
– Egyedül, védtelenül, elviselve a felelősségteljes súly
ólomnehezékét – látta át az elmúlt napok kegyetlenségét Roland.
Néhány pillanatra lehunyta szemét, és arcát belefektette a lány
törékeny tenyerébe. – Még én sem tudtam jó hírrel érkezni. Mese,
nem látod át, min mentél igazán keresztül – világosította fel
engedékenyen a férfi.
– Lehet, de talán ez így jó. Ha belegondoltam volna, nem biztos,
hogy végig tudom csinálni – mosolygott halványan.
– De most már itt vagyok, veled vagyok, és minden eddigi
felelősségednek átveszem a terhét. Te pedig továbbra is az oltalmam
alatt állsz. Ezen semmi sem változtathat. – Olyan eltökélt volt a
hangja, mint még soha.
Gigi hallgatott. Hogyan is mondhatott volna bármit. Minden
ellenkezés, minden érvelő szó értelmetlennek tűnt és hatott volna. Be
kellett ismernie, hogy szüksége volt a férfi segítségére. Most a
legjobban. A gondolat, mely emlékeztette, hogy Roland más
valakinek is tartozott esküvel, csírájában fojtotta el felszabadulni
készülő boldogságot. Muszáj volt emlékeztetnie a férfit.
– Szerbia hercegének testőrségébe tartozol. Ez a pozíciód csak
megerősödött az összevont vármegyék bukása után. Dominik
mellett a helyed, követned kell őt, akármerre is tartson.
– Kiváltságos helyet foglalok el a testőrségben, ez igaz. Laborc
király kérésére. Kötelességeim elsődlegesen a Lajtói vármegyékhez,
vagyis most már hozzád kötnek, és ezzel a herceg is tisztában van.
Ez volt a feltétele annak, hogy elfogadtam az ajánlatát, amikor a
testőrségébe fogadott. – Szavainak hatalmas súlya volt, és Gigi nem
mert tovább ellenkezni, sem kétségbe vonni azokat.
– Nem kívánhatom el tőled, hogy csak azért tarts a védelmed
alatt, mert apám utolsó kérését teljesíted ezzel. Feloldalak a Lajtói
eskü alól, ha ez segít döntened abban, mit tegyél velem – fejtette ki,
mivel nem kívánt a férfi nyakán kölönc lenni. Ettől a tudattól nem
igazán érezte volna jól magát.
– Még, ha tehernek is venném azt, hogy védelmeznem kell téged,
nos, azt csak édes tehernek lehetne nevezni – nevetett fel alig
hallhatóan a férfi. – Annak pedig, hogy mit kívánok veled tenni,
ahhoz több köze van a mai éjszakának, mint a holnapi jövőnek –
ütötte el vidáman a helyzet komolyságát, mialatt hangja különös
rekedtségben fürdött.
Gigi tudta, hogy elszántabb vele kapcsolatban, mint azt valaha
remélni is lehetett tőle. Viszont képtelen volt a bizonytalanságban
bolyongva várni sorsa alakulását.
– Szeretném tudni, hogy mit ígértél apámnak halála óráján –
kezdte óvatosan, de annál követelőzőbben.
– Egyelőre elég, ha annyit tudsz, Mese, hogy velem jössz
Londonba – lett zárkózott az arca néhány percre, de zöld szemei már
vágyban égtek.
– Londonba? – ámult el Gigi. – Miért pont Londonba? Mi van
Londonban, ami miatt apa azt akarta, hogy odamenjek veled?
– Nem tudom – sóhajtott fel elgondolkodva a férfi, majd finoman
megjegyezte. – Sajnos már nem tudta elmondani.
– Tudomásom szerint semmilyen rokonunk nem él ott – vont
vállat tanácstalanul Gigi, és még mindig a huszártól várt valamilyen
magyarázatot, de Roland bármennyire is szeretett volna választ adni
neki, nem tudott.
– Biztos vagyok benne, hogy ha odaérünk, megoldódik ez a
rejtély is – hagyta helyben a férfi –, de itt fejezzük is be ennek a
témának a boncolgatását. Friss még a seb, melyet apád halála ejtett
rajtad, és én a következő órákban inkább vigaszommal kívánom
orvosolni eme fájdalmakat, mint még mélyebben bánatot okozni. –
Azzal átható tekintettel a lány szemébe révedt, és finoman
hozzáfűzte: – Mindezt csak akkor, ha elfogadod szeretetteljes, izzó
szenvedélyemet, amely feledtetni kívánja veled az elmúlt napok
tragédiáit.
– Semmi másra nem vágyok jobban – vallotta be meghatódottan
Gigi, és felkínálta szétnyíló ajkait Rolandnak.
A férfi nem habozott elfogadni. Perzselő szája azonnal felforralta
Gigi testét. Nyelve érzéki gyöngédséggel ajnározta körül n lányét.
Nem sietett, hanem inkább gyönyört adott, mely lassú volt és bódító.
Mesterien vetkőztette le a lányt és bújtatta ki az alsóneműből.
Érintései őrjítően megtervezettek voltak, és mégis fékezhetetlenek.
Ettől Gigi csak sodródott a boldogság tengerén, de Roland karjai
megmutatták, hogyan maradjon a magasba ívelő hullámok tetején.
A férfi teljesen elkényeztette, mialatt egyetlen mélységekbe nyúló,
harmonikus érzékiségében sem hagyta magára. A százados igéző
szeme tele volt gyönyört adó ígéretekkel, amitől Gigi kéjtől remegve
vonaglott és az ágyra hanyatlott. A smaragdkő varázslatosság
egészen sötété színeződött, majdnemhogy feketévé, amint elfogadta
a lány önzetlen feltárulkozását. Keze végigsiklott a lány formáin,
majd határozott, gyors mozdulatokkal ő maga is megvált ruháitól.
Ajkai felfedezőútra indultak Gigi testén, nem kímélve rajta
egyetlen apró rejtekhelyei sem. Ujjai körkörös íveket hagyva a lány
kívánatos sima bőrén növelték adakozó mindenségének szentségét.
A kéj borzongatta és túlment a józanság határain. Gigi szaggatottan
lélegzett, ahogy Roland ajkai elhagyták titkos zugát, és kegyes
csókjai lapos hasa körül időztek. A lány ujjai kegyes könyörületet
kértek, ahogy a férfi testét céltalanul simogatták. Roland felajzottan
fölé hajolt, majd egy váratlan fordulattal, magával rántva Gigit, a
hátára gördült. A lány tovább utazott vele a végtelenségbe, ahogy
ajkai megtalálták az egyik duzzadt mellbimbót, míg ujjai hasonló
örömökben részesítették a másikat, aztán újabb meglepetéssel
szolgálva váltott.
Gigi két oldalt kitámasztotta magát, mialatt felsőteste íjként
megfeszült, még több teret adva a magasztos cirógatásnak.
Elragadtatásában halk sikoly hagyta el ajkait, amit a férfi,
örömmámorban úszva nyugtázott. Roland karja a derekára siklott,
tenyere bejárta kecses hátát, majd a fenék csinos kis domborulatain
nyugtatta egy ideig. Keze egy idő után még lejjebb csúszott, és finom
cirógatással szétválasztotta hamvas combjait. Forrósága delejes
erővel hatolt a nedves járatba. Lüktető keménysége mindent elsöprő
feledésbe döntötte Gigi sebzett lelkét. Még közelebb akarta érezni a
férfit magához, egészen mélyen, egészen betöltőén, egészen reszkető
őrületben.
Roland mozogni kezdett alatta, de ő tenyerét a széles vállakra
helyezve néma kéréssel tudatta akaratát vele. A férfi pedig hagyta,
hogy átvegye az ütemes vezeklést, és azt tegyen vele a lány, amit
csak akar. Gigiben valami ősi ösztön szabadult fel ennek hatására, és
ritmikus mozgással kívánt a férfi kedvére tenni, miközben tenyere
egyre lágyabban becézgette a huszár felsőtestét, és ingerelte
mellbimbóját. Csábító tündérként vonta Roland kezét csípőjére,
hogy segítségét kérje, a mámoros végzet bekövetkeztéhez. A férfi
örömmel rásegített a kéjes misztérium egyesülésébe. Váratlanul és
hirtelen robbant vad szenvedélyük. Gigi Rolandra omlott, amint
testük irányíthatatlan tajtékát élvezték. Egységes teljesség tört rájuk,
és kerítette hatalmába őket, oly annyira gyorsan, hogy csak a
töredékét voltak képesek felfogni. A kielégülés elhatalmasodott
rajtuk, és összeforrasztotta lelkük sértetlen menedékének teljes
egészét.
A férfi maga mellé fektette, de ölelése csak még szorosabbá vált.
Bensőséges hangulatukat semmi nem zúzhatta szét az ezüstös kéken
világító telihold uralma alatt.
– Van egy kis elszámolni valónk, kedves grófkisasszony –
mosolygott huncutul Roland.
– Mi lenne az? – nézett rá megelégedéssel Gigi.
– A használati díj, ami az egyenruhám után jár nekem.
 – Oh. Az szükségállapot volt – magyarázkodott nevetve a lány. –
Nem szívesen lovagoltam volna szoknyában. Az csak akadályozott
volna.
– Előrelátó voltál, ami nem lep meg – mondta elismerően Roland.
– Viszont, muszáj lesz valami lovaglóruhát kerítenünk neked –
gondolkodott.
– Én nagyon is jól érzem magam a te egyenruhádban – könyökölt
fel Gigi, és végigvezette ujjait a férfi ajkai szélének arányos ívén.
– Hidd el, senki sem talál nálam izgalmasabbnak, amikor az
egyenruhámban látlak – villant meg pajkosan a szeme, majd kicsit
visszafogta magát. – Igazán kecsegtető látványt tudsz nyújtani, de
akkor sem lovagolhatsz tovább benne – biztosította. Ha Londonba
érünk, igencsak magadra vonnád vele a népek figyelmét – könyökölt
fel a férfi is, és a lánynak egyet kellett értenie vele. – Akkor pedig
valóban résen kellene lennem, hogy megóvjalak téged.
– London! – ragyogott fel álmodozva Gigi szeme. Tényleg így
akarta apám, hogy Londonba menjek veled? A városba, amit
kettészel a Temze? A mesés Viktória királynő hazájába, ahol csodás
ruhákat, elit bálokat, csöndes vacsorákat rendeznek? Ahol az esti
étkezések után a férfiak skót whiskyt és szivart fogyasztanak?
Élvezik a művészet szépségeit és délutánonként aromás teákat
fogyasztanak? – áradtak belőle a kérdések. – Még sohasem jártam
ott. Azt mondják, a férfiak igazi gentlemanek és a jó ízlés mellett
modoruk is van, a nők hűvösek, de társasági moráljukba
közvetlenség is vegyül, és felettébb szellemesek tudnak lenni. A
lordok hidegvérnek, de a vendégszeretetük nagyvonalú és a látszat
ellenére kedvesek. A boltokban különleges csokoládékat árulnak és
többféle sajtból lehet válogatni – osztotta meg gondolatait a férfival.
– Nos, ez valóban így van. A Kensington Gardens pedig tavasszal
a legcsodálatosabb – mosolygott rá elnézően a férfi, mire a lány
ráemelte tekintetét.
– Te már jártál Londonban. Igaz? – vonta le a következtetéseket
egyszerűen.
– Olykor nem hivatalos formában, de odaszólított a szolgálat –
mosolygott az orra alatt. – Ha majd odaérünk – kezdte, és kezébe
vette Gigi ujjait, hogy egyenként végig csókolgassa érzékeny
ujjbegyeit –, ezer örömmel viszlek el ilyen boltokba, és annyi sajtot
és csokoládét veszek neked, amennyit csak megbírsz enni – ajánlotta
lovagiasan, de céltudatosan. – Azután elviszlek a Bond Streetre, a
legszebb méterárusok és ruhásszalonok utcájába, és veszek neked
drága selymeket, vagy akár álomszép ruhákat, amelyek illenek a
szemedhez. S ha mégis a választékos anyagok mellett döntesz,
felkeressük London legjobb szabóját, hogy megvarrhassa a ruháidat.
– Az rám is fog férni, mert ha teleeszem magam azzal a sok
finomsággal, legalább két mérettel nagyobb ruhát kell varratni
nekem – kuncogott Gigi.
– Ezen könnyen segíthetünk. – Roland zöld szemei a mindenséget
ígérték a lánynak. – Egy ideig amúgy is itt maradunk, tehát
mindenre bőven lesz idő – mondta kétértelműen, mialatt pillantása
újra ébredő pusztító vágyáról árulkodott. – De ha kész a meseszép
ruhád, akkor elmegyünk a Kensington Gardens-be, sőt, a mellette
lévő Hyde parkba, Regent’s parkban is sétálni. Azután kiülünk a
szerbiai ház teraszára, és miközben finom teát kortyolgatsz majd, én
skót whiskyt iszogatok. Elnézzük a forgalmas utcánkat, és jót
mosolygunk a párokon vagy a csintalan, szaladgáló gyerekeken. –
Annyira hihető volt, annyira megvalósítható, amit mondott, Gigit
mégis szomorúság töltötte el.
– A szerbiai házba? – kapott az alkalmon Gigi.
– Igen, mivel Dominik is velünk tart, felajánlotta, hogy élvezzük a
vendégszeretetét – vette teljesen természetesnek a dolgot.
– Ez igazán önzetlen cselekedet tőle.
– Ő úgy érzi, ez a legkevesebb, amivel segíthet eljutni Londonba –
mondta kissé zárkózottan Roland.
– Meddig maradunk ebben a vadászházban? – kérdezte inkább a
lány, mert úgy érezte, ha folytatják ezt a játékot, menten belehal a
szívfájdalomba.
– Amíg egy kicsit csillapodnak a kedélyek, és az osztrák sereg
figyelme is lankad irányunkba – válaszolta türelmesen a huszár. –
Noelnek pedig meg kell gyógyulnia, legalább annyira, hogy újra
nyeregbe tudjon pattanni. Merse szerint bő egy héten belül rendben
lesz.
 – Mindent el fogok követni, hogy gyorsan gyógyuljon – ígérte
Gigi, mire Roland arca megkeményedett és egyértelműen közölte
vele:
– Te aztán biztos, hogy nem! – harsant fel a huszár hangja élesen.
– Miért?
– Nincsen miért – zárta le a témát a férfi. – Mindig is Merse
segített a Lajtói testőrség tagjain, ha sérülés okozta sebről volt szó.
Bár a huszártestőrség hivatalosan feloszlott, nem hivatalosan létezik,
és a te biztonságodért felelős. Ezért ezen sem kívánok változtatni.
Merse igazi indián ősökkel rendelkezik. Igaz, számomra furcsák a
gyógymódszerei, de hatásosak – fejtette ki.
– Tudom, az édesanyja a dadusom volt – árulta el Gigi. – Gyakran
találkoztam Mersével a tokaji kastély falai között. Végtelentó, az
anyja, sokat tanított a természetről és különböző növényekről, hogy
hogyan tudjuk alkalmazni, de a tanórákon kívül sosem beszéltünk
egymással. Apa kedvenc lovászai közé tartozott, mindig maga mellé
rendelte, ha a laktanyákat látogatta – mesélte az emlékei között
csapongva.
– Nem a te tapasztalatodat vonom kétségbe, de jobban örülök
neki, ha engem ápolgatsz, és nekem szenteled minden figyelmedet –
felelte pimaszul, és Gigihez hajolva belecsókolt a nyakába.
– Roland! – kacagott fel tiltakozóan, de csak még jobban magához
húzta a férfi fejét.
– Tessék? – kérdezte kisfiús ártatlansággal, mialatt teljes súlyával
ránehezedett, és amikor tekintetük mélyen egymásba forrt, Gigi
tudta, hogy újra elveszett.

Gigi későn ébredt. Elégedett mosollyal vette tudomásul, hogy

mennyire csodálatos is tud lenni a reggel. Régen nem aludt ennyire
mélyen, ilyen biztonságban, és ennyire békésen.
A huszár karja a derekán pihent, és ez még nagyobb
megelégedéssel töltötte el. A férfi felé fordult az ölelésben, majd
lustán nagyot nyújtózott és felnyitotta szempilláit. A zöld szeme
nem is nézhetett volna rá becézgetőbben.
 – Jó reggelt, Mese – köszöntötte, és látszott rajta, hogy ő is nemrég
ébredt fel.
– Jó reggelt – mondta ő is. – Az éjszaka folyamán azt álmodtam,
hogy a mai napot ágyban töltöttük – kezdte csalafintán a lány.
– Hidd el, semmit sem szeretnék jobban – sóhajtott fel lemondóan
a férfi, és futó csókot lehelve az ajkaira, Ifikelt az ágyból. – De sajnos
nem tehetem meg – gombolta be ellenzős nadrágját, majd belebújva
ingjébe, magára vette atilláját. Közben visszaült az ágy szélére, és
felhúzta csizmáját. – Be kell járnunk a környéket, tudomást
szeretnék szerezni róla, hogy mi változott és mi nem, amióta nem
jártunk itt. Merse amúgy is Noelre felügyel. Ő és Arian veled marad
– közölte határozottan.
Nagyon rosszul esett neki, hogy a huszár ilyen egyszerűen képes
magára hagyni, de inkább megtartotta magának véleményét. Nem
akart újabb vitába bonyolódni, amikor még olyan frissen élt benne a
kibékülés édes emléke.
– Hozzak fel valami harapnivalót? – kérdezte Roland, és Gigi fölé
hajolt.
– Kedves vagy, de nem. – Nehezére esett mosolyogni, de nem
akarta, hogy megbántódottsága kiütközzön arcára. – Most még nem
vagyok éhes.
– Rendben van – csókolta homlokon, majd szájon a férfi, és
hosszan tanulmányozta az arcát. Gigi visszafojtott lélegzettel várta,
hogy megszólaljon. Úgy érezte, Roland olvas belőle, a lelkéből.
Végül a huszár felegyenesedett: és elgondolkodva távozott.
Hallotta, ahogy a férfi lement a lépcsőn. Odalent víg kedéllyel
üdvözölték őt a katonák, és percekkel később vágtató lovak zaja
verte fel az erdő csöndjét. Nem kívánta a nap hátralévő részét
tétlenséggel tölteni. Felöltözött ő is, és első útja – Roland tiltása
ellenére – a beteghez vezetett. Kopogott, és amikor bentről engedélyt
kapott, belépett. Noel arca felderült, amint meglátta őt. Egyedül volt,
és az ágy támlájának dőlve ült. Vállán hatalmas fehér kötés
díszelgett, ami betakarta mellkasa felét.
– Gigi! Jó reggelt, Gigi!
– Jó reggelt, Noel – keresett egy széket, hogy leüljön. – Hogy
érzed magad?
 – Sokkal jobban – mondta a férfi. – Merse megborotvált –
mutatott az arcára. – Rendbe is szedett egy kicsit, rám is fért. Azt
mondta, neked köszönhetem, hogy nem fertőződött el a sebem.
– Csak azt tettem, amit jónak láttam – mentegetőzött Gigi – és
amit Végtelentótól tanultam.
– Akkor maradj te a közelembe. Merse valami löttyöt is itat velem
a borzalmas szagú kenőcsei mellett – panaszkodott, amin a lány jót
nevetett.
– Ezt úgy veszem, hogy hiányzik a pálinka.
– Azzal még jobban járnék, mert nem kellene elviselnem a
kísérletezéseit – morogta, de szeme vidáman csillogott. Noel mindig
is szerette, ha voltak körülötte. – Részvétem édesapád miatt –
mondta bánatosan, Gigi pedig fejbólintással nyugtázta
tiszteletadását.
A beálló némaságot Merse törte meg, aki éppen akkor lépett a
szobába. Tekintete a lányra siklott, és hosszú percekig megpihent
rajta, majd észbe kapott és Noelhez fordult.
– Mintha Roland azt kérte volna tőled, hogy ne fogadd el a
grófkisasszony segítségét – figyelmeztette a beteget.
– Nem azért jött, hogy átkötözze a sebeimet – kelt a lány
védelmére Noel, és farkasszemet nézett társával.
– Valóban nem, de az lesz a legjobb, ha én most távozom. Nem
akarok bajt önök között – pillantott Mersére a lány, majd sietősen
felállt a helyéről, és az ajtó irányába indult. – Gyógyulj meg hamar –
szólt még oda Noelnek.
A huszár kinyitotta előtte az ajtót, majd ugyanúgy be is zárta.
Gigi lelkiismeret-furdalással küszködve indult a földszintre. Ariant
az asztalnál ülve találta, egy jókora adag kenyér és a tegnapról
megmaradt sült társaságában. A késői reggelihez egy nagy korsó sör
is párosult.
– Örülnék, ha csatlakozna hozzám. Mersét hiába próbáltam
rávenni, addig nem hajlandó enni, amíg át nem kötötte Noel sebét.
Neki mindig a becsületére válnak a jótettei – mosolygott a férfi, és
érezhető volt – csipkelődései ellenére –, hogy a csapattagok jól
megvannak egymással.
 – Azt hiszem, elfogadom – helyeselt Gigi, és a kamra felé akart
indulni, ám a férfi megelőzte.
– Kérem, engedje meg, hogy kiszolgáljam – kényeztette
kedvességével. – Ez a legkevesebb, amit önért tehetek, kérem, ne
utasítsa vissza – folytatta engesztelőén.
– Rendben – adta meg magát, és amíg helyet foglalt az
étkezőasztalnál, Arian eltűnt a konyha irányában.
– Szépen ellátta Noel sebét.
Merse a lépcső aljában állt. Gigi ijedten kapta kezét a szívéhez.
Teljesen elfelejtette, hogy mennyire nesztelenül tudott osonni a férfi.
Még csak meg sem nyikordultak súlya alatt a nehéz fagerendák,
ahogy lejött az emeletről. Nem tudhatta mióta állt már ott a férfi, és
zárkózott vonásai szintén nem engedték következtetésekre jutni. A
huszár metsző tekintetébe nézett, és valami egészen furcsa, de annál
kellemesebb érzés járta át. Talán a gondtalan gyermekkori emlékek
hatása váltotta ki belőle, de esküdni nem mert volna rá.
– Csak azt alkalmaztam, amit az édesanyjától tanultam – mondta
őszinte tisztelettel.
– Hasznára vált – helyeselt Merse, és olyan kitartóan
tanulmányozta a tekintetét, hogy Gigi zavarba jött tőle.
– Hogy látja? Tiszta Noel sebe? – kérdezte aggódva, csakhogy
leplezze nyugtalanságát.
– Igen, és a gyógyfüves borogatás is sokat segített – értett vele
egyet. – És ön? – kapott az alkalmon. – Ön, hogy érzi magát? – Azzal
helyet foglalt a lánnyal szemben.
– Én? Köszönöm, én jól vagyok lepődött meg kérdésén Gigi.
– Lelkileg is helyre fog jönni? – Az újabb kérdés váratlanul érte, és
egy kicsit bensőségesnek érezte.
– Nem értem, mire céloz ezzel. – Valóban nem tudta mire vélni a
katona kérdezősködését.
– A test és a lélek különös, és mégis egységes, de gyakran a testet
ért sebek gyorsabban gyógyulnak, mint a lelket ért fájdalmas
támadások – magyarázta meg.
– A heg mindkettőn ott marad – gondolt bele Gigi.
– A heg olyan testi, vagy lelki szépség, amely emlékezteti az
embert tetteinek következményeire. Csak tőlünk függ, kinek
engedjük, hogy láthatóvá váljon. – Bölcsessége körülfogta a lányt,
válaszolni azonban nem maradt ideje, mert visszatért Arian, így nem
derült ki, hogy Merse mire is utalt valójában.
– A hangfoszlányokból arra utaltam, hogy velünk kívánsz
reggelizni, ezért bátorkodtam hozni neked is néhány falatot mondta
a férfi, mit sem sejtve. Hatalmas tálcát tett eléjük, amelyen bőven
volt étel.
– Igen, szívesen, ha a grófkisasszony nem bánja – nézett
várakozásteljesen Gigire Merse.
– Örömmel látjuk – mondta udvariasan a lány, de kerülte a férfi
tekintetét. Orrát ekkor régen nem érzett illat csapta meg. – Csak nem
kávéillatot érzek? – élénkült fel, ahogy felfedezte a tálcán lévő
kancsót.
– De bizony – mosolygott rá lenyűgözően Arian. – Megengedi,
hogy töltsék önnek?
– Lekötelezne, de mivel már így is oly sokat tett értem, kérem,
engedje meg, hogy háziasszonyként én tegyek eleget bizonyos
kötelességeknek. – Azzal megelőzve Ariant, három bögrébe öntötte
ki a finom nedűt, majd tett egyet Merse elé is.
– Köszönöm, igazán kedves. – A huszáron látszott a
meglepettség, de nem adott hangot neki.
Jóízűen láttak neki az ételnek. Gigi megváltásnak érezte a kávé
zamatos ízét, ahogy lassan kortyolgatta. Egészen kellemes
hangulatban sikerült megreggelizniük. Nagyon jól érezte magát a
társaságukban, csupán Merse kutató pillantásait nem tudta mire
vélni.
Reggeli után Noel Merséért kiabált, míg Arian a lovak után
nézett. Gigi elpakolta az étel maradványait, majd a vízeséshez ment
fürödni. Ariannal megegyeztek, hogy ha bármi gyanúsat észlel,
azonnal a férfi után kiált, aki arra felügyelt, hogy senki se
háborgassa. Visszafelé úgy döntött, ha már benne van a takarításban,
kicsit rendbe hozza a lenti termet. Mialatt azzal küszködött, hogy
felszedje a szőnyeget, meglepetésére Merse sietett a segítségére.
Szótlanul segédkezett a takarításban, és a kis brigádhoz nemsokára
Arian is csatlakozott. Gigi hálás mosolyokat küldött feléjük.

É
 Éppen lakhatóvá tették a lenti helyiséget, amikor késő estébe
fordult az idő. Elsőként az ikrek tértek vissza. Ha fáradtak is voltak
az egész napos kimerítő lovaglástól, egyáltalán nem látszott rajtuk.
Egyenesen a konyhába mentek, és magukkal csalták Gigit is. A lány
kíváncsian tartott velük. Bese somolyogva, de annál szerényebben
nyújtott át neki egy tavasszal érő vackort. Gigi megköszönte, mire az
újdonságra Merse és Arian is ott termett. Az ikrek hoztak bőségesen,
így mindenkinek jutott belőle. A gyümölcs mellett birkahús,
fűszerek, sör és néhány üveg bor is előkerült. Gigi nem késlekedett
hát, hogy rögtönzött fogást készítsen belőle. Merse megint csak a
nyomában volt. Segített neki feldarabolni a húst, és felakasztotta a
konyhában álló kialakított kürtös tűzhelyre a nehéz üstöt. Gigi
számára olyan volt akár egy konyhai kisinas.
Lotar nem sokkal Bese és Vitus után érkezett. Egyedül tért vissza,
jókora frissen sült kenyerekkel, kecskesajttal, egy rozoga seprűvel és
két üveg baracklekvárral. Az étel illata őt is megcsapta, ahogy leült
az asztalhoz.
Már majdnem kész volt a finom birkapörkölt, amikor Dominik is
felbukkant. Vidáman és elismerően köszönt Giginek. Tekintete néma
rosszallással pihent meg Mersén, majd a huszár kezébe nyomta
hozott zsákmányát és elküldte. Kiderült, hogy szerzeménye néhány
baromfiból és lőtt vadból állt. Maga maradt a lány mellett. Gigi
elfogadta társaságát, miközben a herceg szórakoztató történeteit
hallgatta. Üdítően hatott rá a férfi társasága, és ezzel Dominik is
tisztában volt, ahogy felajánlotta szolgálatait a konyhai feladatokra.
Roland elég későn érkezett, de még időben a vacsorához. Egyik
teli vászonzsákját a lépcsőhöz helyezte, a másikat a konyhába vitte.
Kedélyesen üdvözölte Dominikot, Gigit kézcsókkal köszöntötte.
Több kiló vegyes zöldséggel, és fenséges meggyes rétessel tért
vissza. A zsák mélyén még két csupor mézes köcsög, konyak és pár
üveg tej is lapult, amit egyenesen Gigi elé helyezett.
– Hol szerezted? – kérdezett rá elégedetten a lány.
– Az titok, de biztos voltam benne, hogy szívesen innál tejeskávét
– mondta figyelmesen, és Gigit meglepte, hogy tisztában van
kedvenc reggeli italával.
– Nagyon kedves tőled – jött zavarba a lány.
 – Lenne még valami – kezdte Roland. – Hoztam neked ruhát.
– Hol van? – kapott az alkalmon Gigi, mire a két férfi cinkosan
összenézett.
– Csak vacsora után lehet megtekinteni – jelentette be
ellentmondást nem tűrően Roland.
– Ehhez én is ragaszkodom – erősítette meg Dominik.
– Rendben van. Győztetek – adta meg magát Gigi, megjátszott
felháborodással.
Merse segítségével Noel is csatlakozott a csapathoz. A vacsora a
katonák beszámolójával telt, a lány mégsem unatkozott. Az étkezés
után Roland almát és vackort hámozott és Gigi tányérjára juttatta a
szeleteket. Természetesnek vette mozdulatait, a lány mégis
megilletődött a gesztuson.
A beszélgetés hosszúra nyúlt, de elég időt adott, hogy Gigi
elmosogassa a piszkos edényeket. Roland az ikreket küldte
segítségére. Későre járt már, amikor a huszártiszt felállt az asztaltól
és Gigit az emeletre kísérte. Ám nem maradt vele. Elköszönt tőle, de
megnyugtatta, hogy később maga is csatlakozik.
Gigi egyáltalán nem bánta. Kellemesen elfáradt a nap folyamán,
és miután a vízesésnél elmosták a tálakat, megkérte az ikreket, hogy
hagyják magára, hogy meg tudjon fürödni. Miközben lefekvéshez
készülődött, hallgatta az erdő moraját, ami nyugtatóan hatott rá.
Még az ablakot is kitárta pár percre, hogy a fák üdítően ható illata
bejárja a hálószobát. Végül egy szál ingben felkucorodott az ágy
végébe és ujjaival próbálta kifésülni kócos hajzuhatagját. Türelmesen
várt Rolandra, miközben hallotta, hogy az ikrek, Lotar, Noel és
Arian egyszerre térnek nyugovóra az emeleti szobákban. Később
magányos alak léptei hallatszottak, majd még egy, végül Roland
érkezett a szintre.
Gyöngéd mosollyal nézett a lányra, ahogy az ágyhoz lépett. A
kezében tartott zsákot felemelte, és a tartalmát kiborította az ágyra.
A ruhák között feltűnt egy szaruból készült hajkefe is, és Gigi
boldogan nyúlt érte. Ezután felállt az ágyról, hogy alaposabban
szemügyre tudja venni a hozott ruhákat. Az egyik egy törtfehér
lovaglókosztüm volt, míg a másik egy egyszerű szabású, de igen
szép magyar motívumokkal ellátott, karamell színű ruha.
 – Eléggé szegényes, de azt hiszem, egy ideig tökéletesen megteszi
mind a kettő – gondolkodott hangosan Roland.
– Igen, köszönöm – mosolygott rá a lány hálásan, meg volt
elégedve a ruhákkal. – Nagyon kedves tőled, hogy ilyen
apróságokra is volt időd odafigyelni – mondta, és valóban úgy is
gondolta.
– Megengedem, hogy kimutasd a háládat. – Kegyessége nemesi
arisztokratává emelte. A lány háta mögé lépett, miközben átölelte a
derekát.
Gigi orrát megcsapta a férfi friss illata. Egyértelművé vált
számára, hogy Roland szintén látogatási tett a vízesésnél. A lány
érezte, mint önti el a forróság a mennyekbe repítő érintésektől. Nem
ellenkezett, amikor mindketten az ágyra hanyatlottak.

Egy teljes hét elteltével indultak tovább Franciaország felé. Noel

válla még érzékeny volt, de nem okozott gondot neki a lovaglás.
Giginek sikerült meggyőznie Rolandot, hogy ne hintót, hanem lovat
vegyen neki az útra. Mindenképpen ez a megoldás volt a
legmegfelelőbb, hiszen nem kívántak feltűnést kelteni, és minél
hamarabb át akartak jutni az osztrák földön. Észak-nyugat felé
tartottak. Igyekeztek minél hamarabb eljutni francia földre, egészen
Calais kikötőjébe. Ugyanis ott kívántak hajóra szállni, hogy Doverba
juthassanak. Egy egyenruhás mindig előre lovagolt, hogy felderítse
az úttal járó esetleges akadályokat.
A napok monotonná váltak, de a táj, ami Gigi elé tárult
felejthetetlen élményként ivódott bele. Tudta, hogy lovaglás közben
Roland minden mozdulatát figyeli, és biztos volt benne, hogy
egyetlen bizonytalansága elég lett volna ahhoz, hogy a huszár
hintóba kényszerítse az út hátralévő részében. Nem lepte meg, hogy
olyan alakzatban lovagoltak, mint amikor a Ilosvay vadászatra
mentek.
Mindig máshol szálltak meg, és a végére már nem érdekelte, hogy
éppen hol hajtja le a fejét, csak Roland ott legyen mellette. Hol egy
fogadó, hol egy parasztház, vagy éppen a szabad ég volt a szállásuk.
Csilingelő érméik hangjára mindig kikerült az étel, és lovaik váltása.
Senki nem kérdezte, hogy merre tartanak, és senki nem üldözte őket.
Minden olyan volt, akár egy egyszerű diplomáciai utazás, a
legszerényebb körülmények között.
Londonba éjszaka érkeztek. A szerbiai ház valahol a Victoria St.
környékén, egy csöndes kis utcában volt. Egyszerű és elegáns, mégis
közel a szerbiai nagykövetséghez. Senkit sem lepett meg, hogy Saul
meleg étellel, forró fürdővel, és hívogatóan csábító pihe-puha
megvetett ággyal várt rájuk.
Gigi visszautasította a vacsorát, és inkább élvezettel vetette magát
bele a forró fürdőbe, hogy merev tagjait végre ellazítsa. Majdnem
elaludt a kádban. Az elmúlt napok kemény lovaglása igencsak
megtette a hatását. Izomláza volt, sajgott az összes végtagja, és alig
várta, hogy végignyújtózzon az ágyában.
Olyan mélyen aludt, hogy észre sem vette, amikor a huszár mellé
feküdt. Éjszaka ösztönösen bújt hozzá, még mélyebb, pihentető
álomba zuhant, ahol szintén Roland várt rá.
Dél körül ébredt. Gyöngéd kezek cirógatták a haját, levándoroltak
az arcára, és felfedezték annak nemesi vonásait. Mosolyognia kellett
a jóleső érzéstől. Kényelembe volt, és elégedettség töltötte el.
– Még! – kérte mohón, ahogy az ujjak bejárták ajkai ívét. –
Annyira jólesik. Még…
– Ezt értsem úgy, hogy lejjebb is haladhatok? – Hallotta a
rekedtes, de annál szenvtelenebb férfihangot. – Ha parancsnak
szántad, szívesen teljesítem apró kis kérésedet.
– Meglátjuk, mit hozol ki magadból – vágta rá azonnal, és nevető
szemével Rolandhoz fordult.
– Ha rólad van szó, csak a legtöbbet – jelentette be mindenre
készen. – Nem örülök, hogy kihagytad a késői vacsorát – dorgálta le
kedvesen, és közben a lány egyik selymes fürtjével játszadozott.
– Nagyon fáradt voltam – ismerte el kissé bűnbánóan, és most
már igazán nem számított, hogy ezt megosztotta Rolanddal is.
– Ahhoz képest hősiesen tartottad magad – mosolygott a férfi, de
látszott rajta, hogy tudott a dologról.
– Igyekeztem – mondta szerényen. – Nem hiszem, hogy örültél
volna egy nyafogó útitársnak.
 – Egyáltalán nem zavart volna. Mint azt az induláskor is
felajánlottam, szívesebben tudtalak volna egy kényelmes hintóban,
mint egy ló hátán nyeregben.
– Képes lettél volna egy Lajtói lányt hintóba kényszeríteni?
– Minden bizonnyal, ha a helyzet valóban azt kívánta volna –
hagyta helyben. – Csakhogy a I.ajtói becsületed erősebbnek
mutatkozott az akaratomnál – árulta el.
– Huszár dinasztia, ezt nem szabadna elfelejtened – intette
játékosan Gigi.
– Soha nem is tenném – mondta igézően. – Úgy terveztem, hogy
ma pótoljuk a hiányosságokat a számodra – ölelte magához Gigit
áttérve más témára. – Veszünk néhány új ruhát, és hozzá finom
apróságokat. Úgy, ahogyan az megillet téged. – Komoly elszántsága
meglepte a lányt.
– Nagyon kedves a figyelmed, de nem lehetne még egy kicsit
pihennünk? – kérdezte megalkuvóan Gigi. – Pár óra még igazán
nem a világ – mondta, és hozzá ártatlan bűvölettel csábította a férfit.
– Dél van, kis álomszuszékom – nevetett fel. – Viszont még
ráérünk felkelni, ha kiskegyed úgy kívánja – ajánlotta fel sejtelmesen
Roland.
– Nem kívánom, hanem egyenesen követelem! – mondta
kihívóan a lány.
– Ezt parancsnak veszem, amit ezer örömmel teljesítek –
csillogtak titokzatosan zöld szemei a huszárnak.
– Még szép, hogy teljesíted – kuncogott a lány. – Komoly bajokkal
kellene szembenézned, ha nem így lenne.
– Mégis miféle bajokról lenne szó? – kérdezte várakozásteljesen a
férfi.
– Ha teljesíted a kérésemet, talán feltárom az ehhez kapcsolódó
még nem létező problémákat – alkudozott.
– Akkor a mai nap, biztos, hogy nem hagyjuk el ezt a szobát –
jelentette be határozottan Roland, és látszott rajta, hogy egyáltalán
nincs ellenére a dolog.
– De mit fognak szólni a többiek? Ez azért mégsem Sárospatak,
sem pedig a vadászház! – harapott észbe kapva az ajkaiba Gigi. – Ez
azért mégiscsak London!
 – Angol föld, ez igaz, de a ház Szerbia fennhatósága alá tartozik.
Az pedig nincs olyan messze Magyarországtól. Egyben itt a szerbiai
szokások érvényesek, és egyelőre én is a herceg testőrségébe
tartozom – célozgatott jogaira. – Nem kell foglalkoznod ilyen
semmiségekkel. Elég, ha én aggódom az erkölcsi tisztaságod
megtartásáért. Engedd, hogy ez az én felelősségem legyen –
simogatta meg újra az arcát.
– Ez esetben nincs miért aggódnom. Jól sejtem? – adta meg magát,
és tenyerét a férfi mellkasára helyezte.
– Tökéletesen.
Tekintetük mélyen egymásba fonódott, és élvezték bensőséges
hangulatuk csodálatos felülmúlhatatlanságát. Egymással
foglalkoztak, és nem érdekelte őket a külvilág. Csak az volt a fontos,
hogy együtt lehettek.
A nap hátralévő részében nem is került sor arra, hogy elhagyják a
szobát. Az ételt is felkérették, amiért Roland ment ki a folyosóra, és
étkezés után is oda helyezte az üres tálcát.

Három teljes nap repült el úgy, hogy Gigi észre sem vette. Roland
különféle üzletekbe vitte el, ahol szebbnél szebb anyagok,
muszlinok, csipkék között válogathatott. Az eladók kedvesek voltak
és remekül értettek szakmájukhoz. A huszár hagyta, hogy
válogasson közülük, és nem vonta kétségbe választásait. Türelmesen
kivárta és elfogadta Gigi választásait, sőt, nagyon is látszódott rajta,
hogy rettenetesen élvezi, hogy a lány kísérője lehet. Roland
elégedetten figyelte a lány határozottságát, és ha le akarta beszélni
valamiről az eladó, képes volt könnyed vitába szállni vele, és
megcáfolni a véleményét. Ettől csak még nagyobb tiszteletet vívott ki
magának az árusok között. Szemük csillogott, hogy végre akadt
valaki, akivel meg tudták beszélni hosszú éves tapasztalataikat.
Gigi kellemes barackszínű, almazöld, krémszínű, okkersárga,
mélyvörös és bronzvörös anyagokat választott, melyeknek
ragyogása teljesen lenyűgözte. Az anyagok mindig az alapszín
árnyalatainak kihangsúlyozott tündöklésében pompáztak, attól
függően, milyen térben érte őket a természetes és mesterséges

Í
fényár. Így került láthatóvá a barackszín mellett a mély
narancssárga, vagy az egészen világos hamvas barack. A krémszín a
mogyoró árnyalattal és a világos csonthéjszínnel. A mélyvörös bíbor
a vérvörössel.
Ezekhez olyan csipkét igyekezett keresni, ami hasonlított a
kalocsai mintához. Nem tudta meddig tartózkodnak Londonban, de
abban biztos volt, hogy nem volt hajlandó Magyarországot – az
otthonát – kitörölni emlékezetéből. Bármerre is járjon a világban, a
szíve egy darabja mindig magyar földön maradt. Nem önkínzásból,
se nem mártír hajlamból, ez inkább hazája felé volt egy kedves
gesztus, egy finom, de annál büszkébb, hódolatteljes tiszteletadás.
Másodsorban ruhaszalonokat látogattak, ahol a huszár
ragaszkodott hozzá, hogy néhány ruhát ne csak megnézzenek, de
meg is vegyenek. Gigi úszott a boldogságban, csupán az árnyékolta
be örömmámorban cikkázó gondolatait, hogy nem értette, honnan
volt a férfinak vagyona ezekre a drága holmikra, mivel úgy tudta, a
huszárnak mindene Sárospatakon maradt. Sejtései azt igazolták,
hogy Dominiktól kérhetett kölcsön, vagy tőle kaphatta meg előre
zsoldját. Hiába igyekezett visszafogni magát, Roland mellett ezt nem
lehetett megtenni, ahogy üzletről üzletre sétált vele. Az
ünnepélyesebb alkalmakra világos zöldeskék, mély bordó és egy
csillogó gyöngyökkel ékesített ezüstszínű ruhaköltemény nyerte el a
tetszését, amelyekhez uszály is tartozott.
Az összeválogatott mesés anyagok és ruhák után jöttek a
kiegészítők. A különféle csipkés, és fehér szarvasbőrből készült
kesztyűk, a kalapok, a selymes érintésű zsebkendők, a huncut
mosolyokat rejtő legyezők, a nap fényétől óvó napernyők és a kis
retikülök. A lágy esésű vállkendők az évszak szezonját hirdették.
Még szerencse volt, hogy megadták a címet, és a boltok azonnal
rendelkeztek a megvásárolt holmik hazajuttatásáról, mert Gigi biztos
volt benne, hogy az egész összevont testőrség kevés lett volna a
csomagok hazacipelésére.
Betértek egy aromaboltba is, ahol többféle teakészítményből
tudtak válogatni. Úgy látszott, Roland kiválóan értett hozzá, mivel
mindről tudta milyen ízeket takar, és milyen hatása lehet
elfogyasztásuk után a szervezetre. Elmondta a hozzájuk tartozó
szokásokat, és azzal is tisztában volt, milyen alkalmakkor, vagy
étkezéskor érdemes főzetni belőlük, és melyik adja ki igazán a
teasütemény ízvilágát. Gigi csodálva figyelte Roland tapasztalatait,
és hallgatva a tanácsára, jó pár teakeveréket összevásároltak.
A csokoládébolt szó szerint felkínálta magát, ezernyi féle
választékával. Észszerűen és kívánságaiknak engedve válogattak a
drazsékból, csokigolyókból, parfékból, gyümölcsös szeletekből.
Mindegyikből vettek pár dekányi kóstolót, és elégedetten távoztak
arról a helyről is.
Gyalog indultak vissza a szerbiai házhoz, és teljesen bele voltak
feledkezve egymás szemének varázsába, mialatt Roland
folyamatosan azon volt, hogy Londonról tartson Giginek
kiselőadást. Az utca forgalmasan, de annál lustábban nyújtózott
előttük, mindenkinek megvolt a maga dolga. Ki-ki sietősen szedte
lábát, iratokkal a hóna alatt, más párok, vagy egyedülálló lordok
komótosan sétáltak akár csak ők.
– Honnan tudsz ennyi mindent erről a városról? Vagyis inkább
erről az országról? – álmélkodott a lány. Nem hagyhatta ki, hogy ezt
meg ne kérdezze a férfitól.
– Én is rajongok érte, akárcsak te – vallotta be egyszerűen.
– Azt hiszem, ez már régen több a részedről, mint egy
hódolatteljes rajongás – mélázott el Gigi.
– Lehet – ingatta a fejét rejtélyesen Roland. – Sok mindennel
tisztában vagyok, és átlátok dolgokat, de ez az egy, amit nem tudok
megmagyarázni magamnak.
– Titok életed egy részéből? – kérdezte óvatosan a lány, és
meglepte, hogy ilyesmit árul el neki a férfi.
– Igen – válaszolta, majd pár percnyi hallgatás után mesélni
kezdett: – Sajnos nincs múltam. Nem tudom, hogy hogyan kerültem
édesapád szárnyai alá, de emlékezetem óta ő segített utamon.
– Emlékeid sincsenek? Bármi a szüléidről, összejövetelekről… egy
eseményről? – próbált segíteni neki a lány és nagyon együttérzett
vele.
– Nem… soha nem tört bennem felszínre semmilyen emlékkép.
Nincs kép a szüleimről, csak a hangjukról rémlik be valami.
Édesapám határozott egyéniségének mély baritonja. Édesanyám
lágy dallamos becézgetései és a jelenléte, amit rózsa-mandulaolaj, és
orchidea keverékének parfümje lengett körül, de… arcok nincsenek
előttem. Nincs tárgy, ami által beugrott volna bármilyen támpont,
mintha csak a lelkem legmélyén szunnyadnának, és képtelen lennék
felszínre hozni őket. A felidézhető emlék a Lajtói birtokhoz köt.
Tokajhoz és édesapádhoz, ahogy az istállóba vezetett és nekem adta
az akkor megszületett csikót. Mosolygott, és közölte velem, hogy
attól a naptól kezdve felelősséggel tartozom a lóért. – A felidézett
múlt könnyedséget és őszinte érzelmeket varázsolt az arcára. Gigi
meghatódva figyelte őt. – Ma már tudom, hogy kiképzésem első
napja volt, az a legdrágább nap. Jelzés értékkel bírt számomra, hogy
gondoznom kell valakit, aki hozzám tartozott. – Arcán a vonások
ábrándos kisfiúvá változtatták kemény, férfias lényét.
– Örülök, hogy így gondolod. Valóban szépséges ez az emlék, és
örökké benned fog élni – biztosította megerősítve Gigi.
– Ha fiam születik, szeretném, ha ugyanezt átélné – árulta el
teljesen váratlanul Roland. – Ezt a tökéletes érzést, az apai és anyai
szeretettel ötvözve. Mindent meg fogok adni a gyermekeimnek, és
nem fogom hagyni, hogy bármi a családom szentségébe hatoljon. Ha
kell, az életemet adom értük, és védelmezni fogom őket. Soha senki
nem árthat nekik. – Annyira elszánt volt és ígéretesen veszélyes,
hogy Gigi hitt neki, és meg tudta érteni. Nő létére ő is ezekben az
elvekben gondolkodott, csak kissé más formákban kívánta
teljesíteni.
– Fontos az összetartás, és minden, ami a család bensőséges
atmoszféráját erősíti – mondta a lány.
– Látod? Ebben megint csak egyetértünk – jegyezte meg teljes
elégedettségét kifejezve Roland, de mielőtt újra egymásba forrt
volna a tekintetük, váratlanul megszólította őket egy járókelő.
– Uram? – kezdte az idegen bizonytalanul, mire Roland felé
fordult. – Te jó isten! Méltóságos úr! Valóban ön az? – kapkodott
levegő után elsápadva az ismeretlen.
– Pontosan ki is? – kérdezett rá a huszár szándékosan.
– A norfolki méltóságos úr – nyögte ki a férfi hebegve.
– Tudom, hogy hol van, de soha nem jártam Londonon kívül a
keleti tartományokban – mondta ki kereken és elszántan a huszár,
mialatt szemöldökét összevonta. – Bizonyára összetéveszt valakivel.
– Bizonyára… – ismételte a férfi, és nem volt képes levenni a
tekintetét Rolandról. – Viszont meg mertem volna esküdni rá, hogy
ön… – Ám hirtelen megrázta a fejét, majd alázatosan meghajolt
előttük, és Gigihez fordult. – Kérem, bocsásson meg, amiért vettem
magamnak a bátorságot és leszólítottam önt, csodálatos hölgy és
daliás kísérőjét.
– Nem történt semmi – válaszolt Roland a lány helyett, aki nem
bírt megszólalni a rövid incidens után.
– Megtisztel, méltóságos úr – hajbókolt újra a férfi, mire a huszár
nemtörődöm stílusban intett felé, és gyöngéden megfogva Gigi
karját, kikerülte a férfit. Az idegen ettől a mozdulatától eltátotta a
száját, szemei elkerekedtek, de hang nem hagyta el a torkát. Roland
csak addig nézett rá vészjósló, féken tartott erővel, amíg maguk
mögött nem hagyták.
– Mondtad, hogy jártál angol földön, de azt nem, hogy ilyen
hatást tettél a Londoniakra – kezdte Gigi és hátrapillantott, de a férfi
még mindig ott állt ledermedve, kezében a kalapjával, és őket
figyelte.
– Ha valóban ilyen mély lett volna a benyomás magam is
meglepődnék, drága Mesém. A gond ott kezdődik, hogy a
leghosszabb ittlétem két óra hosszánál tovább nem tartott, és
szerintem nem akarod tudni, hogy London mely megátalkodott
negyedébe szólt. Ha valóban találkoztam volna ezzel az úrral,
emlékeznék rá, másrészről kizártnak tarlóm, hogy ő is ott lett volna
azokban az ivókban, amiket meglátogattam – fejtette ki magát, és
ellentétben Gigivel, pillantásra sem méltatta a magára hagyott férfit.
– De ez az ismeretlen, még mindig ott áll, és minket figyel –
harapott az ajkaiba tanácstalanul a lány, de nem érezte feszélyezve
magát. Roland mellett ilyet nem tudott elképzelni.
– Ne törődj vele, Mese – kérte a huszár.
– Figyelted az arcát? Láttad a tiszteletet és a rajongást rajta? Mind
neked szóltak – idézte fel újra Gigi, és nem hagyta nyugodni az
előbbi jelenet.
– Összetévesztett valakivel. Ennyi az egész. Nem kell foglalkozni
vele. – A huszár nem akart tudomást venni róla. – Gyere, abba az
üzletbe még nem voltunk – mutatott az útjukba eső parfümériára és
ezzel sikerült elvonnia a lány figyelmét.
Kora délutánba fordult az idő mire visszaértek a rezidenciára. A
csomagok már hűségesen vártak rájuk. A lány azonnal intézkedett
az ügyükben, és meglepte, hogy Dominik a legjobb varrónőt
rendeltette oda, hogy méretet vegyen róla. A két férfi hagyta, hogy
teljesen kibontakozzon, ezért visszavonultak a dolgozószobába. Gigi
tudta, hogy az egyenruhásoktól várják a beszámolókat, akik itt
Londonban is különféle feladatokat kaptak. Érkezésükig drága
konyakot iszogattak, és politikai dolgokról beszélgettek.
Mire a varrónő megérkezett, megtervezte a ruhákat, de elfogadta
a nő praktikáit és ötleteit is. A varrónő megígérte Giginek, hogy
három-négy napon belül elhozza a kész ruhákat, amelyek között
egyaránt volt estélyi és mindennapra viseletes ruhatervezet.
Épp távozott a varrónő, amikor Merse érkezett vissza a
rezidenciára. Jóval hamarabb, mint a többiek. Gigi mosolyogva
fogadta őt, amit a férfi viszonzott. Pár napja csak az étkezéskor
találkoztak Mersével, és be kellett vallania magának, jobban
hiányzott neki a férfi társasága, mint azt gondolta volna. Talán, mert
Merse is hosszú időn át részese volt a Lajtói vármegye
huszártestőrségének. Magával ragadta a jelenléte, igaz nem annyira,
mint Rolandé, de valamiért szerette a közelségét, mint ahogyan
Merse az övét, és ha egy mód volt rá, igyekeztek keresni egymás
társaságát. Bár Gigi ezt az ártatlan ragaszkodást is gyermekkori
emlékeinek alapjaihoz vezette vissza.
– Üdvözlöm, grófkisasszony – biccentett felé a huszár, és sötét
szeme vidámságban égett, ahogy rajongással telve figyelte a lányt.
– Én is önt, Merse – mosolygott rá Gigi.
– Sikerrel jártak a séta során? – A férfi udvariasságába kíváncsiság
is vegyült, amit a grófnő örömmel fogadott.
– Igen – bólintott zavarba jövően a lány, hiszen ezzel elismerte a
Rolandhoz fűződő viszonyát. Ám veszteni valója régen nem volt,
hiszen láthatták mi folyt közte és parancsnokuk között, ettől
függetlenül számíthatott a katonák diszkréciójára.
– Sok szép ajándékot kapott – jegyezte meg Merse, és enyhe bánat
vegyült rekedtes hangjába.
 – Csak apróságok – hárította bizonytalanul Gigi, és megállt az
ablak előtt.
– Nem akarom megijeszteni, és Roland ellen sem kívánok
fordulni, de mivel számomra ön áll az első helyen, és csak utána a
parancsnokom, be kell vallanom, féltem önt – lépett oda mellé
Merse. Hangja felidézte benne Végtelentó oltalmat adó
dallamosságát.
– Kedves öntől, de nem kell aggódnia – biztosította mosolyogva a
grófnő, és minden mozdulatában azon igyekezett, hogy meggyőzze
a huszárt.
– Sajnos nem tudom elfogadni ezt a válaszát. Remélem, megérti. –
Merse makacs volt. Túl makacs, és túl jól látott dolgokat.
– Igyekszem – bólintott rá a lány. – Bár szeretném megérteni,
miért vagyok ennyire fontos önnek?
– Apja kérésére – jött a bizonytalan válasz, és a férfi félrefordult,
mintha még mondani szeretett volna valamit, csak az alkalmat nem
találta megfelelőnek hozzá. – Tisztában vagyok vele, hogy jól bánik
önnel Roland, de nem hiszem, hogy az ön rangjához méltóan, ez az
állapot hosszú távon megfelelőnek bizonyul. – Szavai szöget ütöttek
a lány fejében, hiszen olyan ismerős volt Merse akaratos elszántsága,
de nem tudta meghatározni viselkedésének forrását. Másrészről
tisztában volt vele, mennyire igaza volt a huszárnak.
– Lekötelez a figyelmességével, de bárhogyan is alakuljon, Roland
és köztem a helyzet… – kezdte, ám Merse kissé dühösen és keserűen
a szavába vágott.
– Ön csak vesztes lehet benne. – A huszártól úgy szólt akár egy
jóslat, és olyan pengeélesen hasított kettőjük barátságos aurájába,
akár a határozott kardforgatói tudománya: céltudatosan és
kíméletlenül. – Nem tudom, hogyan érez ön iránt, de nem akarom,
hogy teljesen kihasználja önt. Gondoljon csak bele, hogyan
vélekedne erről a törvénytelen, és esküktől mentes hitetlen
kapcsolatról elhunyt édesapja? – Őszintesége meggyőzőbb volt
bárminél, de Gigi nem tudta volna elárulni neki, hogy ugyanezek a
bizonytalan érzések kavarogtak benne is. Furcsa volt ezt pont
Mersétől hallania. Kereste a megfelelő szavakat, de tudta, hogy ha
megszólalna, csak egyet tudna érteni vele. A férfi, hirtelen
kirohanását megbánva, zárkózottá vált, arcán bűnbocsánattal. –
Sajnálom. Nem akartam a lelkében nagyobb bánatot okozni annál,
mint ami már most is ott lakozik. Túl sok minden történt önnel az
elmúlt időszakban, és én esztelen, ezt még jobban tetőzöm
balgaságommal – vallotta be megtörtén, és érzelem kirobbanása
meglepte a lányt.
Gigi mélyeket lélegzett, mielőtt válaszra szánta volna el magát.
Még a gyászra sem maradt ideje. Egyedül a fekete szalag jelezte a
karján szomorúságát. Sajnos a megjelenési formák olyan követeléssel
bírtak, amelyekhez alkalmazkodnia kellett, és egyelőre nem nyílt
lehetőség az egy éves gyászra. Ezért döntött a fekete karszalag
mellett, és ezért hordta bal karján, közel a szívéhez. Ez megint csak
egy megalkuvás volt a részéről, és egyben apja iránti szeretetéről
tanúskodott. Boldoggá tette az is, hogy Roland ugyanezt a parancsot
adta ki a huszártestőrségen belül. Dominik és katonái szintén
követték a dicséretes példát. Ezzel is jelképezve, hogy mennyire
tisztelték édesapját, és nem hagyják gyászában magára.
– Tisztában vagyok vele, mire akart figyelmeztetni, és ennek
mekkora a súlya – nyelt nagyot, és igyekezett kimért maradni, de
közben biztatóan mosolygott a huszárra. – Higgye el, csak hálás
tudok lenni azért, hogy segíteni próbál, de szeretném, ha megértené,
hogy a felelősség csak az enyém. Senki másé. – Elszánt volt, mialatt
engedte, hogy Merse az arcát tanulmányozza. – Meg kell értenie –
tette még hozzá csöndesen, mire a férfi, nagy sokára rábólintott.
– Teljes mértékben – hagyta helyben szavaival is józan belátását
Merse. – Elfogadom cselekedeteit, tetteinek súlyát, még ha nehéz
teher is legyen az, amit magával cipel. Egyben szeretném biztosítani
további hűségemről, ami mindig az ön kezében lesz, amíg csak élek.
– Katonás elhatározása megmásíthatatlan volt. Sötét szemében
elismerés tündökölt. – Számíthat rám, minden körülmények között.
– Köszönöm – vette tudomásul Gigi, de nem ígért neki semmit.
– Mese! – Roland hangja váratlanul érte mindkettőjüket.
Tekintetük találkozott, és Gigi biztos volt benne, hogy az előbb
lezajlott beszélgetés Merse és közte marad.
– Igen? – szedte össze magát a lány, és bűbájos engedelmességgel
fordult a huszár felé.
 – Már mindenhol kerestelek. Azt hittem, a varrónő látogatása
után, rögtön megkeresel – hízelgett neki Roland, majd a másik
férfihoz fordult: – Merse, te mikor érkeztél vissza? – vonta kérdőre
szigorúan katonáját, ahogy odaért hozzájuk.
– Nem régen. – A férfi szándékosan nem határolta be az időt,
miközben farkasszemet nézett parancsnokával.
– Szerintem meg igen, ha még arra is kitelt tőled, hogy
elszórakoztasd a grófkisasszonyt – mérte végig szúrósan katonáját a
parancsnok.
– Éppenhogy köszöntöttem – jegyezte meg Merse, és volt valami
félelmetes gúny a hangjában, ahogy Rolandot figyelte szemrebbenés
nélkül.
– Jelentést kellett volna tenned. A férfi hajthatatlan maradt.
– Én tartottam fel – állt Merse mellé Gigi, és mindenkit meglepett
vele.
Roland hosszasan elmélyedt az igéző borostyánszínű szemekben.
Vonásai megenyhültek, de ez alig pár pillanatig tartott. Amikor újra
huszárja felé fordult, tekintete megkeményedett.
– Ez esetben, nem tartunk fel tovább. Pattanj megint nyeregbe, és
menj Noel után. Örülni fog a társaságodnak. Ha visszatértetek, majd
akkor kérem a jelentéseteket. – Ez egyértelmű büntetés volt a javából
a hosszú, fárasztó egész napi lovaglás után.
– Értettem – tisztelgett huszárosan Merse, majd megpördült a
sarkán, és díszlépésben távozott. Léptei kopogása egyre mész szebb
vitte őt a lánytól.
– Hogy alakult a találkozód a varrónővel? Elégedett vagy? –
fordult Gigi felé Roland, és hangjában nyoma sem volt az előző
töretlen akaratosságnak.
– Igen, néhány nap, és itt lesznek az új ruhák – mondta, de érezte,
hogy a férfi minden rezdülését figyelemmel kíséri.
– Oh, tehát itt vagytok! – jelent meg, mint egy végszóra a herceg.
– Elmondtad már neki? – újságolta izgatottan.
– Nem, még nem – válaszolta elnézően Roland.
– Akkor, hagyd, hogy én tegyem meg – kérte Dominik lázban égő
tekintettel.
 – Miről van szó? – kérdezett rá kíváncsian Gigi, mire a huszár
csak titokzatosan mosolygott rá.
– A Királyi Opera Házban Mozart; Varázsfuvoláját játsszák.
Tiszteletjegyeket kaptunk ma estére Viktória királynőtől – mesélte
lelkesen. – Igaz, hogy hivatalos formában még nem tettem
tiszteletemet nála, de a királynő mindig is elnéző velünk
szerbiaiakkal. Ezen kívül, nem voltam hajlandó addig bejelentkezni
hozzá, amíg nem találtál megfelelő ruhát az alkalomra. Ám a mai
sikeres vásárlásotok után nincs kibúvó semmilyen szórakoztató
eseményről – tárta szét a karját Dominik. – Ma megjelenünk az
Operában, és két nap múlva fogad minket a királynő.
Gigi Rolandra emelte tekintetét, és kissé vegyes érzelmekkel
fogadta, hogy Viktória királynő színe elé lépjen, mint Dominik
herceg kíséretében álló hölgy. Viszont mivel Roland védelme alatt
állt nem nagyon volt más választása. Tudta, hogy csupán formális
kötelességről volt szó, mégis női ösztöne megsúgta neki, hogy ez a
találkozás alaposan fel fogja forgatni eddig is esemény teljes életét.
Nem maradt túl sok ideje, ezért sietősen fürdőt rendelt. Annyira
belemélyedt a készülődésbe, hogy fel sem tűnt neki, hogy Roland
külön öltözőszobában készülődött. Figyelmességnek vette a férfitól,
hogy szabadteret adott neki, attól függetlenül, hogy megosztották
hálószobájukat. Roland gyakran nézte végig reggeli, vagy esti
öltözködését.
A rendelkezésére bocsátott szobalány épp végzett a hajával,
amikor a férfi megjelent az ajtóban. Frissen vasalt egyenruha volt
rajta.
Az Operába a világos zöldeskék ruhát választotta, mintha csak
megsejtette volna, hogy Roland továbbra is díszhuszárruháját veszi
fel az alkalomra. Még az uszályt is felcsatoltatta. A férfi megtehette
volna, hogy szerbiai egyenruhát vegyen, de Gigi tudta, hogy miatta
nem fogja viselni, hiszen ahogy a férfi fogalmazott, a Lajtói
huszártestőrség még nagyon is létezett, és őt védelmezte. A
huszárparancsnok tekintete elárulta, hogy nagyon elégedett volt
azzal a látvánnyal, amit a lány nyújtott neki az álomszép ruhában.
– Ha nagyon önző lennék, nem engedném meg, hogy más is
láthassa ezt a felülmúlhatatlan szépséget, amit ebben a ruhában
nyújtasz nekem. Magunkra zárnám a szobánkat, és követelném,
hogy ragyogásodat mindig és mindenkor csak velem oszd meg –
sétált oda Gigihez.
– De mint tudjuk, nem vagy ennyire önző és ennyire birtokló –
mosolygott rá hálásan a lány.
– Csak néha – ismerte be a férfi és átölelte kedvesét. Finom csókot
lehelt Gigi ajkaira, majd tett egy lépést hátrafelé, és egy kis dobozkát
tárt elé.
– Eddig ezt, hol dugdostad? – kérdezte meglepetten a lány.
– Ha hazajöttünk, szívesen megmutatom – nevetett önfeledten
Roland, mire Gigi játékosan megbökte az oldalát. A huszár csak még
hangosabban nevetett, teljes volt az összhang. Végül komolyságot
erőltetve magára, várakozásteljesen felnyitotta a doboz tetejét.
Gigi nem akart hinni a szemének, amint a mohazöld
bársonypárnán rubinkővel ékesített ékszer kollekciót pillantott meg.
Egy csodálatos nyakéket, karkötőt, és négy darab fülbevalót.
– Ez meseszép – csillogott a szeme a meghatódottságtól.
– Nem, az te vagy, Mese! – bókolt Roland. – Ezek az ékszerek csak
emelik belső éned magasztos mivoltát, és kiemelik hajad őszi
varázsának természetességét. Megengeded? – kérdezte, mire Gigi,
csak bólintani tudott.
– Ezek nagyon drága holmik, és te nem engedheted meg
magadnak ezt a pazar fényűzést – mondta lelkiismeret furdalással
küszködve, ahogy hagyta, hogy a férfi segítsen becsatolni az
ékszereket.
– Ez legyen az én problémám – kérte a férfi titokzatosan, Gigi
pedig nem kívánta megsérteni azzal, hogy tovább forszírozza a
dolgot.
– Köszönöm az ajándékot – mondta inkább Gigi.
– Szóra sem érdemes – felelte a férfi, és újabb finom csókkal lepte
meg a lányt.
A katonák a nagy fogadóteremben vártak rájuk,
díszegyenruhájukban. Gigi meglepetésére nem tartott velük
mindenki. Merséről tudta, hogy inkább a bálok híve, de a délutáni
beszélgetés után bízott benne, hogy velük megy az Operába. Sajnos
nem tette, ahogyan az ikrek sem. Mint kiderült Bese és Vitus néhány
napra kimenőt kaptak, hogy a Párizs szélére érkező cigánytábort,
melynek nagybátyjuk Baltu volt a vajdája, meglátogathassák.
A hintó várt rájuk. Roland besegítette Gigit az ülésre, majd
gondosan bezárta az ajtót és maga is lóra ült, ahogyan a többi
testőrségi tag.
Az út kellemes izgalomban telt a lány számára, és amikor
megérkeztek az épület elé, a százados nem késlekedett, hogy
felkínálja karját. Az előcsarnokban az arisztokrácia krémje
gyülekezett, mire Gigi megállapította, hogy ez az előadás nem
mindennapi látványosságnak ígérkezett. Valami különös érdeklődés
volt a lordok tekintetében, amit egyedül angol hidegvérük palástolt.
A legmeglepőbb érdekesség mégis az volt számára, hogy ezek a
pillantások nem Szerbia hercegének szóltak, hanem Rolandnak.
A páholy, amit a királynő bocsátott rendelkezésükre, kényelmes
kék bársonyhuzatú székekből állt. A helyiségben inas állt lesve
minden kívánságukat, és gyöngyöző, behűtött pezsgővel kínálta
őket, majd Gigi számára látcsövet biztosított. A hangulat kedélyes
volt, de a lány számára továbbra is feszélyezett. A kutató
pillantások, csak akkor szűntek meg, amikor elkezdődött az előadás.
Kioltódtak a lámpák, és felhúzták a függönyöket.
– Ennyire nem szokhattál el a társasági élettől – súgta a fülébe
Roland, és Gigi nem lepődött meg, hogy a férfi észrevette enyhe
zavarát.
– Egy kicsit más, mint az otthonom. Ennyi az egész – felelte
kurtán, és saját magát is meglepte könnyed eleganciájával, édes
mosolyával, amit a férfi felé küldött.
– Itt vagyok veled, Mese – emlékeztette a huszár, és a párkány
magasított része alatt megfogta a lány kesztyűs kezét, majd
biztatóan meg is szorította.
Gigi viszonozta a gesztust, és hagyta, hogy Roland átkulcsolja
ujjait. Békés nyugalom szállt rá ettől az apró, de fontossággal bíró
érintéstől. Minden olyan elviselhetőbbé vált a számára. Dominik
herceg a lány bal oldalán foglalt helyet, és mit sem törődve az etikett
szabályaival, végignézte és hallgatta a jelenetet, majd a lány másik
kezéért nyúlt, és ajkaihoz emelte.
 – Ne félj, nem harapnak, inkább csak ugatnak – célzott a lordokra,
azzal csibészesen elmosolyodott, miközben visszahelyezte a lány
kezét.
Ez után annyira lekötötte az opera szépsége, hogy teljesen a
darabnak szentelte minden figyelmét, és csak az első felvonás után
eszmélt fel, amikor is tizenöt perces szünet állt a rendelkezésükre.
Gigi nem szívesen hagyta el a páholyt, de Dominik meggyőzte, hogy
nem fogja megbánni. Roland társaságában tett eleget a kérésnek,
mialatt az egyenruhások gyűrűjében kilépett az ajtón. A herceg
fejbiccentéssel adott engedélyt katonáinak, hogy bátran köszöntsék
ismerőseiket, barátaikat. A szerbiai testőrök nem késlekedtek,
mialatt elnéző udvariassággal ígérték meg Giginek, hogy nem
nélkülözik sokáig a társaságát. Noel, Roland jelzésére, hozzájuk
csapódott.
Kapva az alkalmon néhány lord köszöntötte a herceget, és
beszélgetésbe elegyedtek vele. Dominik kénytelen volt eleget tenni
méltóságos hercegi rangjának, miközben sajnálkozó és vágyakozó
pillantást vetett az otthagyott társaságra. Egyre távolabb sodródott
vendégeitől.
– Hogy tetszett az eddigi előadás? – kérdezte Roland.
– Mindig lenyűgöz és magával ragad az opera. Azt hiszem,
sohasem fogom tudni megszokni azt a magával ragadó érzést, amit
minden egyes alkalommal kapok az áriák mögöttes értelmeitől –
vallotta be könnyedén, és önkéntelenül is megakadt a tekintete egy
vele egykorú és magasságú hölgyön, aki őket figyelte, miközben a
társaságában lévő férfiakkal beszélgetett.
Gigi elkapta kíváncsi tekintetüket, amelyek szintén Rolandra és rá
szegeződtek.
A nő halványrózsaszínű abroncsruhát viselt, amelyet különös
keleti motívum ékesített. Az egyedi díszítés fő alkotórésze zafírkő
volt, míg körülötte más drágakövek emelték szépséges ruhájának
fényét. Világosbarna haját tekintélyt parancsoló kontyba fésültette,
amelyeket ügyesen bújtatott aranyszínű szalagokkal díszíttetett.
Fején a félkör alakú diadém csak még felsőbb rendű hatást keltett
megjelenésén. Sötétzölden tündöklő mandulavágású szeme volt.
Három díszegyenruhás testőr vette körül.
 A katonák egységes fehér lovaglócsizmát, bordó nadrágot,
hozzáillő elől gombos, szintén bordó állógalléros kabátot viseltek.
Ruhájuk élét és a varrás menti pászított szegélyeket, arannyal
díszített csavart paszománnyal emelték ki. A kabáton lévő gombok
mintája ismerős volt Giginek, de messziről nem tudta kivenni,
csupán a benne rejlő többszörös ötvözetű rubin és smaragdköveket,
gyémánt berakással, aranyfoglalatú alappal.
– Roland, erősíts meg, kérlek, de olyan érzésem van, mintha ezen
az estén mindenki minket figyelne – kezdte bizonytalanul.
– Dominik szerint ez az újdonság varázsa – mosolygott
magabiztosan a huszár. – Bizonyára nem láttak még ennyire
gyönyörű nőt szerte Európában, mint téged – szólt hízelgőén.
– Vagy egyszerűen túl messze van Magyarország ahhoz, hogy
felismerjék a ruhákat – felelt frappánsan.
– Szerintem, te vagy az, aki beragyogja az estélyüket. – Roland
nem hagyta magát, de Gigi nem tudott rá reagálni, mivel a
világosbarna hajú hölgy, nyomában a három férfival, odalépett
hozzájuk. Az egyik, aki láthatólag a másik két egyenruhás fölött állt,
a hölgy mellé lépett és megszólalt.
– Engedjék meg, hogy… – kezdte, ám a nő türelmetlenül leintette
a legyezőjével. A katona fejet hajtott akarata előtt, és visszahúzódott.
– Bocsássák meg tolakodásomat, de meg fogják érteni, ha ön
valóban az, akit rég óta keresek. Muszáj beszélnem önnel – kérése
mindkettőjükhöz szólt, de a végén egyértelműen Rolandra nézett.
Gigi szívét fájdalom járta át. Életében először féltékeny volt.
– Meg kell értenie, hogy a hölgy a védelmem alatt áll, tehát nincs
titkolni valóm előtte, és nem is kívánom egyedül hagyni – jelentette
be Roland, és elszánt arcára kiütközött, hogy esze ágában sem volt
eleget tenni a hölgy kérésének.
– Ez esetben, engedjék meg, hogy bemutatkozzam önöknek.
Norfolk hercegnője vagyok. A nevem Pamina – vette át a
kezdeményezést. – Ők Kelet-Anglia, vagyis Norfolk címerének és
birtokainak védelmezői, a norfolki testőrség tagjai; Olive egíyer
kapitány, aki egyben Norfolk testőrségének vezére, és az Egyesült
Királyság ezredének egyik dandártábornoka – mutatott az előbb
megszólaló férfira, és nem zavarta, hogy egy hivatalos
bemutatkozásnál nem így kell eljárnia. Látszott rajta, hogy tisztában
van rangjával és betöltött pozíciójával, ami mindenre feljogosította,
és fel is hatalmazta. A férfi biccentett feléjük. – A másik két úr,
Godvin és Xavier főhadnagy. – A két katona szinte egyszerre
bólintott. Fegyelmezettségük felvehette volna a versenyt Roland
testőrségével.
– A hölgy, Lajtói grófnő – kezdte Roland, ám mielőtt folytatta,
Gigi határozottan átvette a bemutatás fonalát.
– Az úr, huszártestőrségem parancsnoka; Roland – Pamina
elismerően bólintott felé, de tekintete még jobban felragyogott
valami meggyőző felismeréstől.
– Ezek szerint Magyarországról érkeztek hozzánk? – kérdezte
Gigit.
– Igen, nem régiben jöttünk Londonba, és Szerbia ifjabbik
hercegének, Dominiknak élvezzük a vendégszeretetét.
– A herceghez személyesen még nem volt szerencsém, de a híre
hozzám is elért – mosolyodott el a hercegnő, és különös izzás
ragyogott szemében.
– Biztosíthatom róla, hogy nem annyira kétes eredetűek azok a
mondák, amiket kénytelen volt meghallgatni a mi szerbiai
hercegünkről – állította Roland, ahogy bajtárs módjára kiállt barátja
mellett.
– Minden bizonnyal így van, ha ön mondja kedves parancsnok. –
Pamina feltétel nélkül, és azonnal megbízott a férfiban.
– Alkalma lesz megismerni őt, mivel szintén jelen van az
előadáson. Csupán idő kérdése, és társaságunkban köszönthetjük őt
is – bizonygatta a huszár.
– Megtisztelve érzem magam, ám megbocsátja nekem, hogy
személyes jelenléte jobban érdekel, mint a szerbiai hercegé – közölte
egyértelműen a hölgy.
– Lekötelez, hogy ennyire érdeklődik irántam, de attól tartok,
csak barátságommal tudom kitüntetni. – Roland határozottan a nő
értésére adta közömbösségét.
– Bocsásson meg, ha félreértett valamit, kedves parancsnok – jött
zavarba Pamina, és pírban égő arccal folytatta: – Higgye el, a
barátsága a legnagyobb kincs, amit el tudok fogadni öntől és a
grófnőtől.
– Örülök, hogy barátomként üdvözölhetem Pamina hercegnő –
bólintott rá Roland, bár hangja tele volt szívélyességgel, felszínes
maradt. Gigi hűvös fejbiccentéssel jelezte beleegyezését, de továbbra
sem kívánt belefolyni a beszélgetésbe.
– Ha jól tudom, ön kettős tisztséget tölt be, hiszen a herceg
testőrségében is helyt áll – fejtette ki Pamina, ahogy újra a
parancsnok felé fordult.
– A legjobbak a hírforrásai, kedves hercegnő – mosolygott rá
Roland, míg Gigi kissé feleslegesnek érezte magát, ahogy ők ketten
furcsán egymásra pillantottak.
A grófnő megérezte, hogy bár most találkoztak életükben először,
valami láthatatlan kötődés, valami megmásíthatatlan kapocs
erősítette őket egymáshoz, amely most még csak formát öltött, de
egyre jobban el is mélyült. Rossz érzéssel töltötte el ez a
megmagyarázhatatlan bizonytalanság. Szerencséjére, vagy éppen
szerencsétlenségére, Noel ekkor lépett oda hozzájuk, és Pamina
azonnal kapott a lehetőségen.
– Mivel testőrségének másik tagja is csatlakozott hozzánk,
remélem, grófnő megengedi, hogy pár percre négyszemközt
beszélhessek a parancsnokával. Egyben engedje meg, hogy
felajánljam saját testőrségem védelmét és társaságát erre az időre. –
Annyira engesztelő volt sötétzöld tekintete, annyira ártatlanul
kislányos, hogy Gigi nem tudta meggyűlölni, inkább engedni tudott
a kérésének, bármennyire is szenvedett legbelül.
A bordó egyenruhásokra nézett, akik megnyerőén fogadták
pillantását, sőt, tiszteletteljesen és mégis néma kéréssel vonták őt
körül. Rolandra nézett, aki figyelte. Erezte, hogy csapdába esett.
Dacosan felemelte az állát, és tőle telhetőén a legelbűvölőbben
kívánt eleget tenni a kívánságnak.
– Természetesen a rendelkezésére bocsátom a parancsnokomat.
Viszont megtisztelő figyelmét szeretném visszautasítani. Saját
huszárom társasága legalább annyira lebilincselő tud lenni, mint
parancsnokomé – közölte hűvösen, mire Roland egy pillanatra
összevont szemöldökkel nézett rá. – Nem szeretnék beszélgetésük
útjába állni. Ha Roland valóban beszélni kíván önnel, én csak
pártolni tudom döntésében. – És még mosolyognia is sikerült hozzá.
Gigi elégedett volt neveltetésével, de önmagával nem.
– Ígérem, hálámmal nem maradok adósa. – Pamina hirtelen
megkönnyebbülést és őszinte barátságot tükröző mosolya meglepte
Gigit, de ő csak távolságtartóan bólintott felé.
– Elég, ha az est végére visszaszolgáltatja nekem, hogy haza
tudjon kísérni. – Viccnek szánta, de egyben rejtett üzenetet is takart
mondandója Roland számára.
A hercegnő édes évődéssel kuncogta el magát, szeme titokzatosan
felragyogott, ahogy még hálásabban pillantott Gigire, majd
Rolandhoz fordult.
– Kérem, parancsnok, ne utasítson megint vissza, azzal rengeteg
bennem élő kétséget táplálna tovább. – Pillantása szinte könyörgött a
huszárhoz.
– Állok rendelkezésére, hercegnő – nyújtotta karját Paminának, és
Giginek ez volt akkor este a legfájdalmasabb pillanat. Csak nézte a
távolodó két alakot, ahogy eltűntek egy csöndes, félreeső sarokban,
azután uralkodott magán, és kényszeredetten elfordult.
Udvariasságból váltott néhány szót a tisztekkel, majd elnézést
kérve tőlük, megkérte Noelt, hogy vezesse vissza a páholyhoz. A
férfi szó nélkül tett eleget kérésének, viszont, ahogy kinyitotta az
ajtót, finoman Gigi útját állta. A lány érdeklődve emelte rá borostyán
színű szemeit.
– Gigi, nem tudom mi bánt, de ha továbbra is ilyen hidegen
tekintesz a világba, az én szívemet is befagyasztod – kérte óvatosan,
és mégis reményekkel telve a huszár.
– Ebben egyet értek veled. Mert attól tartok, rám is hasonló sors
vár – jelent meg a hátuk mögött Dominik, mintha csak megérezte
volna, hogy baj van.
 7. fejezet
– Kedvesek vagytok – engedett el egy feszült mosolyt a lány.
– Akkor talán el is árulod nekünk szomorúságod okát? – tételezte
fel Noel, és mindent képes volt elkövetni azért, hogy még egy
mosolyt varázsoljon a grófkisasszony arcára.
– Hoppá. Sehol nem látom Rolandot. Csak nem ő a rossz kedved
előidézője? – látta át a helyzetet a herceg, és kíváncsian
tanulmányozta a lány arcát.
– Miért gondolod ezt? – kérdezte Gigi ártatlanságot színlelve.
– Bájos arcodon zavarodottságot, és valami különleges dolgot
vélek felfedezni. – A herceg azonnal levonta a megfelelő
következtetéseket.
– Zavarodottságot? Valami különleges dolgot? Ugyan, Dominik,
tudhatsz te az én érzéseimről? – tételezte fel Gigi, és igyekezett
könnyed hangnemet megütni a herceggel szemben.
– Palástolni próbálod, ami nyilvánvaló, és bármennyire is sajog a
szívem szomorúságod láttán, irgalmasságot nem adhatok neked, de
támaszod lehetek, mint jó barát – ajánlotta fel lovagiasan a férfi.
– Megtisztelsz, és egyben örömömre szolgál, hogy nem hagysz
magamra, de igazán nincs rá szükség. Hamarosan visszaszerzem
lelki egyensúlyomat, csupán idő kell hozzá – bizonygatta Gigi, de
kerülte a herceg kutató kékségét.
– Kisasszony, árulja el nekem, hol tartózkodik Roland, és ígérem,
szívét kitépem helyéről, amiért borongós árnyakat merészelt
előcsalogatni bájos arcára. – Egy költő méltóságával hajolt meg a
herceg a grófnő előtt, mire Gigi halványan, de újra elmosolyodott.
– Te mindig mindent elkövetsz azért, hogy boldognak lásd a női
nemet, vagy ez kivételes eset, és engem tüntetsz ki a figyelmeddel? –
tudakolta, és nem bánta, hogy Dominik – ha pár percre is –, de
elterelte kiábrándító gondolatait.
– Csodálattal adózom a női nemnek, ez igaz – ismerte be a herceg,
ahogy előkelően, de annál nagyobb tisztelettel finoman fejet hajtott a
lány előtt. – De mivel legjobb barátom oltalma alatt állsz, és
rendkívül élvezem a társaságod, mindent el fogok követni azért,
hogy újra és újra mosolyt varázsoljak az arcodra, amíg Roland vissza
nem tér társaságunkba.
– Nem zavar, hogy magamra hagyott – állta a tekintet mélységét
a lány.
– Dehogynem – mondta ki a herceg határozottan. – Akkor most
már csak az okát kell megtudnom – sóhajtott fel, és alaposan
körülnézett a teremben.
Gigi szándékosan nem pillantott Rolandék felé, ám Dominik
azonnal kiszúrta őket. Amikor visszafordult a lányhoz, Gigi
leolvasta arcáról a sajnálatot és az együttérzést. Az elsötétülő kék
tekintet túlságosan is árulkodó volt, míg a lányban meghűlt a vér. A
herceg védelmezően állta el látóterét, de ő egyetlen határozott
mozdulattal finoman arrébb tolta Dominikot. A férfi mély sóhajjal
fordult félre a kutató borostyánszínű tekintete elől.
A látvány önmagáért beszélt, ahogy a huszár mindkét kezében
tartotta a hercegnő kecses ujjait, és dallamos bűvöletű hangját
hallgatta. Roland lenézett kezeikre, szemöldöke összeráncolódott,
ahogy egy pontra koncentrált a hercegnő ujján, majd ledöbbenve
felnézett a lány bájos arcába. Pamina tovább beszélt a huszárhoz,
meggyőzően és határozottan. Gigi arca eltorzult a kíntól, ahogy szája
elé emelte egyik kesztyűs kezét. Ezután erőt vett magán, párszor
mélyeket lélegzett, és eltökélten a herceghez fordult.
– Biztosítod számomra a szerbiai Házba való visszatérésemet? –
szögezte a hercegnek a kérdést, és felkészült arra az eshetőségre is,
hogy Noellel kell megtennie ezt az utat.
– Óhajod, számomra parancs. – Dominik olyan előkelőséggel és
finomsággal hajolt meg előtte, ami csak egy királynőnek járt ki.
– Lekötelezel – könnyebbült meg Gigi.
A herceg válaszképpen biccentett egyet, majd szó nélkül felemelte
a kezét, mire testőrsége szétszéledt tagjai azonnal ott termettek, hogy
csatlakozzanak hozzájuk. Karját biztosan nyújtotta Giginek, aki
örült, hogy támaszra talált kíséretében. Oda sem pillantva Rolandra,
távozott a herceg oldalán. Tudta, hogy ezzel fennáll annak az
eshetősége, hogy a két férfit egymással szembefordítja, mégis hálás
volt Dominiknek, amiért fel merte vállalni ennek az eshetőségét is.
Fel sem tűnt neki, mennyire nagy feltűnést kelltettek távozásukkal a
színház aulájában. Idegen tekintetek kísérték végig útjukat a hintóig,
és az arisztokraták összesúgtak a hátuk mögött, de Gigi fel sem
eszmélt. Közönyösen, de annál dacosabban felszegett állal, előkelőén
távozott a herceg oldalán.
Még nagyobb vigaszt nyújtott a számára, hogy a herceg
mindvégig vele maradt, és a hintóban csatlakozott hozzá.
Önzetlenség és a kettőjük között kialakult barátság érződött minden
mozdulatából. A hintó lassan elindult, ám ezzel egy idejűleg
kivágódott a jobb oldali ajtaja, mire Roland pattant be Gigi mellé.
Vádlóan nézett Dominikre, aki pimaszul állta a szigorú tekintetet,
azután rendíthetetlenül Gigit vette szemügyre.
– Megtudhatnám, mi folyik itt? – zörrent rájuk keményen.
– Hazakísérem Gigit – adott választ a világ legtermészetesebb
dolga szerint a herceg.
– Legjobb tudomásom szerint nem adtam át neked a kísérete jogát
– intette kissé komoran a huszár.
– Ez igaz – ismerte el Dominik, és látszott rajta, hogy nem akart
összetűzésbe kerülni barátjával. – Viszont, első körben fel kell
hívnom rá a figyelmedet, hogy a társaságunkban jelen lévő hölgy
kérése számomra parancs volt, melyért képes vagyok szembeszállni
veled. Másrészről, meg kell jegyeznem, hogy a jelenettől, amely a
szeme elé tárult, nem érezte jól magát, amit, nagyon is meg tudok
érteni – felelte burkoltan, és a lánynak azonnal feltűnt, hogy
mindkettőjük pártján állt, ahogy felhívta barátja figyelmét.
A grófnő szándékosan némaságba burkolózott, és nem volt
hajlandó tudomást venni a huszárparancsnok jelenlétéről.
Tüntetőleg az ablak felé akart fordulni, ám a férfi finoman, de annál
birtoklóbban nyúlt az álla alá, és maga felé fordította a duzzogó
arcocskát.
– Lázongó tündérem, bocsáss meg nekem, ha fájdalmat okoztam
viselkedésemmel, de arra szeretnélek kérni, higgy bennem és eddigi
tetteimben. Ha pedig megadod nekem ezt a bizalmat, ráébredsz,
hogy hideg viselkedésed teljesen alaptalannak bizonyult. – Szavai
annyira gyöngéden és simogatóan találtak a lányra, hogy Gigi pár
pillanatra képes volt elhinni, amit mondott. Ám hamar jött a
kijózanító szenvedés, amely még mindig önérzetét marcangolta.
 – Remélem, remekül szórakoztál nélkülem, merthogy első
benyomásra ezt véltem felfedezni. Noha nem hibáztatlak érte, hiszen
legjobb tudomásom szerint szívesen keresed a könnyűvérű nők
társaságát, csupán lehetett volna benned annyi tisztesség, hogy nem
előttem kezdesz el udvarolni ennek az angol nemes hölgynek –
felelte epésen, miközben éreztette a férfival, hogy leperegtek róla
negédes szavai.
Míg a huszár elképedve nézett rá, addig Dominik testét
visszafojtott nevetés rázta. Roland vetett egy fenyegető pillantást
barátjára, mire a herceg kontrollálta magát, de szeme hirtelen
diadalittas fényben csillogott.
– Bármennyire is hihetetlen a számodra, nem az történt, aminek
látszott – folytatta a huszár végtelen türelemmel.
– Nem? – háborodott fel Gigi. – Bizonyára rosszul ítélem meg
azokat a tapasztalatokat, amelyeket általad nyertem.
– Még egyszer és utoljára kérlek, bízz bennem, és amint alkalmam
adódik rá, mindent elmondok neked, amire kíváncsi vagy.
– Köszönöm, de minden kíváncsiságomat kielégítette az a
látvány, ami a szemem elé tárult – jelentette be elutasítóan Gigi.
– Ennek ellenére, mindent el fogok neked mondani – állította
szelíden a férfi.
– Nem biztos, hogy meg foglak hallgatni – feleselt Gigi.
– Csak egyetlen lehetőséget kérek tőled, és ha nem fogsz hinni
nekem, bármit kérhetsz tőlem, bármit tehetsz velem – ajánlotta fel a
huszár, és a lánynak fel sem tűnt, hogy a férfi, mindenét a lába elé
helyezte.
– Rendben van. Elégedj meg annyival, hogy meghallgatlak – adta
meg magát Gigi, de továbbra is közömbösséget színlelt, bár legbelül
édes forróság öntötte el, ahogy a zöld szemek csodájában kérlelő
reményt vélt felfedezni.
– Köszönöm, lázongó tündérem – mosolyodott el sármosan a
férfi, ahogy ajkaihoz emelte a grófnő mindkét kézfejét. Amikor újra
felpillantott, odaadó örökkévalóságot lehetett kiolvasni a
tekintetéből. – Mese, tudnom kell, hogy nálad van-e az a gyűrű, amit
kabalaként hordasz magadnál? – Roland nem adott magyarázatott,
és ez még kellemetlenebbül érintette.
 – Igen, velem van – bólintott megadóan, de kerülte a férfi
pillantását. Automatikusan elővette az ékszert, és odaadta
Rolandnak.
– Köszönöm – mosolygott rá hálásan, de kissé feszülten. – Segíts
nekem, kérlek. Tudsz valamit az ékszer eredetéről, azon kívül, hogy
a családod birtokában van egy jó ideje?
– Miért fontos most ez? – bökte ld a lány, és azt kívánta, bárcsak
békén hagyná a huszár.
– Kérlek, Mese. Ez nagyon sokat számít nekem. Megígérem, hogy
hamarosan visszakapod ezt az ékszert. Engem teszel majd a
legboldogabbá vele, ha te vigyázol rá. A tudat, hogy a te kezedben
van az őrzés felelőssége, a világot jelenti számomra. – Komoly volt.
Gigi megadóan felszusszant.
– A legtöbb, amit hallottam róla, szerintem édesapám
fantáziájának a szüleménye. Rege, vagy talán mese. Biztos, hogy
akarod hallani?
– Igen, szeretném – mosolygott rá bátorítóan a huszár.
Gigi bizonytalanul bólintott, és némi habozás után belekezdett a
gyűrű legendájába. A két férfi türelmesen hallgatta és egyszer sem
vágott a szavába. A végére Dominik arca legalább annyira gyanúsan
festett, mint amennyire a huszár sejtett valamit, de a lány mit sem
vett ebből észre. Csak akkor eszmélt fel, amikor befejezte és
tudatosult benne, hogy nem a szerbiai házba tartottak. Néma csönd
telepedett rájuk, saját gondolataikba révedtek. Roland végül, mint
egy mellékesen elárulta a hercegnő felbukkanásának okát. Ez némi
indokkal szolgált Giginek, de nem elégítette ki.
– Pamina, Viktória királynő kérésére jött ma el az Operába. A
királynő számított rá, hogy Szerbia követsége jelen lesz az előadáson
– közölte, és egyikük figyelmét sem kerülte el a bensőséges
megszólítás.
– A hölgy, aki a bordó egyenruhások gyűrűjében érkezett? –
kérdezett rá Dominik, míg Gigi jobbnak látta, ha csöndben marad.
Roland bólintott. – Sosem láttam a közelében, mint ahogyan
udvartartásának legbensőbb körében sem, vagy mint tanácsadója.
Jelentősen más szerepet tölthet be Viktória királynő életében.
– Tényleg sohasem láttad?
 – A protokolláris megjelenéseken, vagy egyéb hivatalos formák
lebonyolításánál biztos, hogy nem – gondolkodott hangosan
Dominik. – Hidd el, barátom, emlékeznék erre a hölgyre, ha valóban
Viktória királynő kíséretében bukkant volna fel – tette még hozzá
jelentőségteljesen.
– Viktória királynő megkérte, hogy amint beszélni tud velem,
tolmácsolja felém kérését, hogy nem számít, milyen időpontban
történik ez a találkozás, de a királynő azonnal fogadni kíván.
– Félretéve minden formális szabályt? – gondolkodott hangosan
Dominik. – Ez igen furcsa körülményeket vet fel.
– Téged? – lepődött meg Gigi, mire mindkét férfi ráemelte
pillantását.
– Engem. – A férfin látszott, hogy vegyes érzelmekkel nyugtázta a
királynő kérését, mialatt barátjával sejtelmesen összenéztek.
– Vagyis, a mi Pamina nemes hölgyünk, ezen az estén is csak
miattad bukkant fel. Jogosnak vélem Gigi felháborodását –
pimaszkodott Dominik, ahogy játékosan a lányra kacsintott.
– Köszönöm, végre valaki foglalkozik is velem ezen az estén –
mosolygott rá cinkosan a grófnő.
– Túl sokat vagytok együtt – vonta le a megfelelő
következtetéseket a huszár, ahogy először Gigire, majd barátjára
pillantott, de semmiféle bosszúság nem tükröződött az arcán.
– Most meg mi a baj? – kérdezte ártatlanul Dominik. – Eddig
mindig azért piszkáltál, hogy a társaságodban megjelenő hölgyekkel
nem foglalkozom. Örülnöd kellene, hogy Gigivel ennyire jól
megértjük egymást.
– Borzalmasan örülök. Majd szétvet a boldogság – villantak meg a
zöld szemek, ahogy a férfi veszélyesen Dominikre vetett egy
megsemmisítő tekintetet. Ez egy olyan jelzés volt a részéről, amit
csak a másik férfi érthetett meg, mivel a szerbiai azonnal visszafogta
magát.
– Egyéb információ? – puhatolózott a herceg, ahogy sietősen
visszakanyarodott eredeti témájukhoz.
– Pamina tett kétértelmű megjegyzéseket, amikor bizonyosságot
tett személyem kiléte felől – arcán kedves mosoly suhant át a
hercegnő újabb említésére –, de értelmük még számomra is rejtély.
Egyben megnyugtatott, és megkért, hogy engedjem át Viktória
királynőnek azt a lehetőséget, hogy ő magyarázza el ügyem
sürgősségének okát, és a vele járó következményeket.
– Az ügyed felett a királynő mondjon ítéletet?
– Nem tudom, hogy ítéletről, vagy bármiféle küldöttségi ügyről
lehet-e szó, de pontosan ezt kérte tőlem. Személyesen kíván fogadni,
most azonnal – mondta nyomatékosan Roland.
– Személyesen? A hivatalos protokolli eljárásokat megszegve? –
kérdezett rá Dominik újra, és csak hangja árulkodott arról, hogy meg
van lepve. – Mibe keveredtél, amiről én nem tudok? – tételezte fel, és
agya lázasan kutatott valami értelmes összekötő emlék után, ami
bizonyítékkal szolgál tetteikben, és ami esetlegesen az Egyesült
Királyság uralkodói házát érintette volna. Nem talált ilyet. – Bármibe
is keveredtél a tudtomon kívül, a legjobb lesz, ha hagyod, hogy
diplomáciai látogatásként oldjuk meg a helyzetet, és a látszat
kedvéért hagyod, hogy kihúzzalak ebből a kellemetlen helyzetből –
ajánlotta fel.
– Erre nem lesz semmi szükség, mivel semmi olyan ügyem nincs,
amiről te ne tudnál. – Roland egyénisége kisugárzott férfias auráján
keresztül. – Másrészről, nem kívánok élni a címeddel, és nem
vagyok hajlandó Szerbia testőrségének nevével pajzsot képezni
magam elé. Akármiről is legyen szó ezen az estén, vállalom érte a
felelősséget.
– Biztos vagy benne, hogy ezt akarod? – képedt el Dominik.
– Mint már mondtam, igen, de csak abban az esetben, ha valóban
én vagyok a felelős érte – forgatta kezében a gyűrűt a huszár, azután
atillája zsebébe rejtette.
– Ez esetben legyen kérésed szerint, de abban nem
akadályozhatsz meg, hogy mindent elkövessek, és melletted álljak
ügyed jó irányban való alakulásáért – felelte konokul a herceg, mire
Roland megadóan felemelte a kezét.
– Rendben van, ha így látod jónak.
– Csak abban az esetben, ha a kialakult helyzetet tekintve nem
látok más kiutat – biztosította barátját a herceg.
– Legyen, de egyben szeretnék tőled kérni egy szívességet –
kezdte Roland, mielőtt megállt volna a hintó.
Á
 – Állok rendelkezésedre.
– A protokoll értelmében, Paminát kell kísérnem. Rád bízhatom
erre a kis időre, Mese védelmét?
Gigi gyomra görcsbe rándult a hallottaktól. Eljött a pillanat,
amikor a férfi egyszerűen csak félretolta, és nem vállalta fel, hogy a
szeretőjévé tette. Úgy érezte, kihasználták és félredobták, akár a
legalantasabb szajhát. Minden egyedülálló nőre ez a sors várt? Már
nem is érezte, ahogy összefacsarodott a szíve, és darabokban hevert
a lelke. Közömbösen vette tudomásul a tényeket, miközben falfehér
arcára igyekezett érdektelenséget varázsolni. Nem maradt
választása, és nem tudhatta, hogy még milyen fordulatok vártak rá
ezen az estén.
– Természetesen – Dominik habozás nélkül vágta rá, majd a lány
érzéseit figyelembe véve, lovagiasan megkérdezte tőle: – De csak
abban az esetben, ha Gigi elfogadja hercegi oltalmamat.
– Megtisztelve érezem magam, Dominik – préselte ki magából a
grófnő, és tudta, semmi oka nincs megsérteni a herceget.
Elsőként Roland szállt ki, azután Dominik. Gigit még a huszár
segítette ki a hintóból, majd átadta a lány karját a hercegnek. Pamina
hintója ekkor ért mögéjük, és Roland nem késlekedett, hogy a
hercegnő elé menjen.
– Nem kell aggódnod – súgta Dominik Giginek. – Tudja, mit
csinál. Csak bízz benne.
– Ezek csak ígéretek – hárította el a férfi kedves szavait a lány.
– Amelyeket tettek szoktak követni. – A herceg tele volt
jóindulattal, míg mosolya együttérzésről árulkodott.
A lány ráemelte alázatos tekintetét. Annyira kedvesen néztek rá a
kék szemek, hogy Gigi kezdett hinni neki. Végül elfordította a fejét,
és türelmesen várta, hogy a másik pár odaérjen hozzájuk. A
huszárparancsnok jelentőségteljesen mutatta be Paminát a
hercegnek, bár szokványos formalitásról volt szó, Dominik
lenyűgözve adózott a hercegnő bájainak. A bemutatkozás végére, az
angol hölgy finoman érintette meg Gigi karját, aki érdeklődve, de
továbbra is zárkózottan emelte rá tekintetét.
– Sajnálom, ha elrontottam az estét. Higgye el, grófnő, engem
legalább annyira kellemetlenül érintett, hogy megzavartam
társaságukat, mint önt. – Volt valami szeretetteljes kedvesség a lány
hangjában, ami elgondolkodásra intette Gigit.
– Sose bánja. Olykor akadnak fontosabb hivatalos dolgok is, mint
a társasági élet, vagy a szórakozás – felelte hűvösen a grófnő, míg a
két férfi jelentőségteljesen összenézett.
A menet elindult. Pamina és Roland elől haladtak, mögöttük Gigi
és Dominik. A testőrség tagjai, amennyire engedte a széles palotai
előcsarnok, piramis alakzatot felvéve kísérték őket. Nem a hatalmas
fogadóterembe tartottak, hanem egy csöndesebb és szolidabb
helyiségbe, ahol láthatólag Viktória királynő a személyesebb, és
hozzá közelebb álló személyeket fogadta. Mintha csak várták volna
őket, azonnal kinyitották előttük a szoba kétszárnyú ajtaját. Négyen
léptek a szobába, míg a testőrség kint maradt.
Viktória királynő odabent várt rájuk. Mint kiderült, Oliver
kapitány előre küldte egyik emberét, hogy tájékoztassa a királynőt
érkezésükről. Tartása fenséges és magabiztos volt. Öltözete
kifogástalan a késői óra ellenére is. Karjai Pamina felé nyúltak, de
egyenes tekintete végigpásztázta a másik három vendéget is.
Pillantása hosszasan elidőzött Rolandon, mialatt önkéntelenül is
magához ölelte Paminát. A hercegnő szeretettel bújt meg karjaiban,
míg ők hárman mély meghajlással köszöntötték a királynőt. Viktória
intett nekik, hogy felegyenesedhetnek.
– Elhoztad hát őt, nekem? – remegett meg a hangja, és szeme
különös fényben csillogott.
– Megígértem, nem fogom hagyni, hogy lelked örök kárhozatban
vergődjön – érzékenyült el a hercegnő is.
– Bolond gyermek – simított végig hálásan a világosbarna precíz
tincseken, azután összeszedve magát a kísérethez fordult. –
Üdvözlöm szeretett vendégeimet. Dominik herceg, édesapja
külügyminisztere jelezte számomra, hogy a napokban meglátogat,
de bíztam benne, hogy inkább a mostani látogatást tartja leginkább
érdemesebbnek a találkozásunkhoz – köszöntötte régi ismerőseként
a férfit.
– Viktória királynő, mindig nagy örömömre szolgál, amikor
kegyeiben részesít – emelte a nő kezét a szájához a herceg, és őszinte
tisztelettel, az etika szabályainak megfelelően köszöntötte a
királynőt.
– És ez a bájos hölgy? Kit tisztelhetek benned, titokzatos tündér? –
játszott a szavakkal Viktória királynő.
– Ő Lajtói gróf lánya – sietett segítségére Pamina, és úgy látszott,
mindent elkövetett azért, hogy hogy barátságát elnyerje.
– Oh, persze! Lajtói grófi – gondolt a férfira a királynő, majd
megfogta Gigi kezét. – Mérhetetlen fájdalommal jutott a
tudomásomra édesapád halála. – Szavaiban nyoma sem volt a
felszínességnek. Őszintén és együttérzően beszélt. – Tudom, hogy
most min mégy keresztül. Kérlek, fogadd mély, részvétteljes
sajnálatomat édesapád elvesztése miatt, egyben hagy ajánljam fel
mindenkori segítségemet, és Pamina támogatását ebben a nehéz
időszakban. – Valamiért igen fontos volt neki, hogy a két egykorú
nőt közelebb hozza egymáshoz.
– Köszönöm, felség. Végtelen szeretete emlékeztet arra, hogy az
életnek, barátok és támogatók nélkül nincs értelme – válogatta meg
szavait Gigi.
– Pamina hercegnő mindenben melletted áll, és segít elfogadtatni,
egyben meg is érteni országunk szokásait. Fordulj hozzá bizalommal
és őszinte barátsággal, hiszen ő maga is így viseltetik irántad –
hangsúlyozta ki megint csak a hercegnőt, és Gigi tudta, nem szabad
visszautasítania. Beleegyezően bólintott az uralkodó kérésére.
Viktória királynő ezután Roland elé lépett. – El sem hiszed mennyire
csodálatos számomra ez a pillanat. – És a királynő a huszár
délcegségében gyönyörködött.
– Megtiszteltetés számomra, hogy megismerhetem, felség –
sütötte le illendően zöld szemét a férfi.
– Roland, nézz a szemembe! – szólt rá Viktória királynő, és
Paminán kívül mindenkit meglepett, hogy a nevén szólította a
huszárt.
– Túl nagy áldozatot kér tőlem, felség – állította a férfi, és csak
akkor engedelmeskedett, amikor az álla alatt érezte a királynő ujjait,
amint azok kecsesen felemelték az állát.
– Annyi elkárhozott év után, kérlek, ne tagadd meg ezt az
apróságot tőlem – mondta szeretetteljesen Viktória királynő. –
Tőlem, aki a keresztanyád és a rokonod vagyok.
– Hogyan? – Roland napbarnított bőre, mintha pár pillanat erejéig
fehérré változott volna, de azután hamar visszatért a lélekjelenléte.
– Kedvesem, téged ugyanazok a vagyonok, birtokok, címer és
rang illet meg, mint a mellettem álló ifjú hölgyet – fordult elnézően
Pamina felé, majd határozottabb hangon újra Rolandot tüntette ki
figyelmével. – Te magad vagy Kelet-Anglia első számú örököse,
Norfolk hercege. Pamina pedig az édestestvéred, ő a te húgod. –
Annyira természetesen ejtette ki a szavakat, hogy értelmük tökéjben
tündökölt.
Gigi érezte, hogy megremeg, és hálás volt Dominiknak, hogy
olyan erősen tartotta, mert ha nem tette volna, biztos volt benne,
hogy a lábai felmondják a szolgálatot. A huszár, aki a védelmezője
volt. A férfi, aki megosztotta vele az ágyát, és aki a szeretőjévé tette,
akivel annyi mindenen keresztülment, egy herceg volt. Roland,
Norfolk hercege volt! Királyi vér. Eljutottak tudatáig a szavak, és
értelmüket is felfogta, de egyben az is tudatosult benne, hogy
kapcsolatuk ettől a bejelentéstől kezdve haldokolt, és egyértelműen a
végét jelentette mindennek, ami őket összekötötte.
Mielőtt Viktória királynő folytatta volna, hellyel kínálta
vendégeit, és megfelelő ellátásról gondoskodott számukra. Rolandot
egyik oldalára, Paminát a másikra ültette. Gigi és Dominik velük
szemben foglalták el a két kényelmes bizánci stílusú karosszéket.
– Édesanyátok az én unokatestvérem volt – kezdett bele a
történetbe, mialatt megfogta a huszár kezét. – Találkozása
édesapátokkal Norfolk akkori hercegével szokványos volt és teljesen
természetes. A szezonális bálok és a folyamatos társadalmi
összejövetelek egyre közelebb hozták a két fiatalt egymáshoz.
Tavasszal megismerkedtek, és a rá következő év őszén
összeházasodtak. Két évre rá, megszületett a fiúk Roland, vagyis te.
– Annyi szeretet áradt belőle a férfi felé, amit hivatalos estélyeken
senki sem fedezhetett fel rajta, s nem is részesített ebben a
kegyeletteljességben akárkit. Arca mindig szoborszerű maradt. –
Csodálatos boldogságban éltetek, és családotokba hamarosan
megérkezett Pamina is. Akkoriban az anglikán egyház nem teljesen
fogadta el a protestáns vallási. Üldöztetések vették kezdetét.
É
Édesapátok azon volt, hogy rendet teremtsen, akkor még létező
őrszázadával az Egyesült Királyságban. Sajnos sokan rossz néven
vették tőle, hogy semleges maradt ebben az értelmetlen vitában, és
nem állt egyértelműen egyik oldalra sem. Zsarolni próbálták, mivel
a királyi család tagja volt, hátha meggyőzően hat IV. Vilmos királyra.
Abban bíztak, hogy a norfolki herceg befolyása orvosolni tudja az
egymással szembenálló ellentéteket, bárkinek is az oldalán álljon,
hiszen a királyi udvar mindig nyitva állt előtte, és megfontolt
politikusként gyakran hallgattak észérveire a lordok felső házában.
Erre nem csak a protestánsok, de az anglikán egyház támogatói is
vérszemet kaptak. Nortfolkot két oldalról támadták. Már nem volt
biztonságos ott lakniuk. Figyelmeztető leveleket kaptak, a
fenyegetések mindennapossá váltak. Egy végzetes éjszakán
megtámadták őket ipswichi kúriájukban. Édesapátok túl büszke volt
ahhoz, hogy meneküléssel oldja meg a problémát, de sajnos nem
számolt ellenségei túlerejével. Sarokba szorították őket. A testőrségét
három részre osztotta. Egy maradt vele a kúriában, feltartva a
bitorlókat, egy kísérte a húgodat és édesanyádat, a harmadik pedig a
te védelmedet szolgálta – mondta el a valós tényeket. – Édesanyád
nehéz döntés elé állt, mivel apátok Hendor, Norfolk hercege úgy
látta jónak, ha elválaszt titeket egymástól. Édesanyád, Lavinia és
Pamina Londonba tartottak, de te más útvonalat kaptál. Eredetileg
úgy volt, hogy neked is a Buckingham-palotába kell érkezned, csak
más szakaszon. Nem kockáztathatta meg Hendor, hogy mindkét
örökösét elveszítse – sóhajtott fájdalmasan, de azért folytatta. – A
sors kegyetlen iróniája, hogy édesanyátokat menekülés közben
találat érte. Azonnal belehalt sérüléseibe, és a kezében lévő
gyermeket épphogy meg tudta menteni az egyik testőr. A
mindhalálig küzdő katonák közül egyetlen egy élte túl, aki Paminát
Londonba hozta. Az éj leple alatt érkezett a palotába. Gyámjaként
oltalmam alá vontam, és hercegnőhöz méltóan neveltem fel –
mosolygott a lányra, majd újra a férfihoz fordult. – Az a csapat,
amely a te biztonságod érdekeit szolgálta, ugyanerre a sorsra jutott,
de öt éves forma gyermek holttestet nem találtak sehol sem. Azon a
napon úgy éreztem, minden elveszett. Bizonyos forrásokból
szárnyra kapott hírek szerint, te magad sem élted túl, hanem a
Temze vizében végezted. Nem akartam addig elhinni és feladni a
reményt, amíg védtelen testedet nem szolgáltatták bizonyítékul elém
– közölte elszántan. – De a napokból hetek lettek, a hetekből évek, és
semmi sem történt. Kerestettelek a világ minden táján, és csak bízni
tudtam abban, hogy Paminának megadhatom a lehetőséget, hogy
megismerheti szeretett bátyát. – A testvérek pillantása találkozott és
békés egyetértésben forrt össze. – Titokban kellett kezelnem az
ügyet, ezért nem kerestethettelek úgy, ahogyan szerettem volna.
Határtalan türelmem meghozta gyümölcsét – mosolygott Gigire
pillantva. A királynő tekintetében jelentőségteljes hála csillogott. –
Levelet kaptam egy bizonyos Lajtói Murél gróftól, aki
Magyarországon élt. Bevezetőjében tájékoztatott róla, hogy eljutott
hozzá a hír, miszerint keresem rokonom egyetlen fiát. Leírta, hogy
azon az ominózus éjszakán vendége volt Hendor hercegnek, és
mivel nagyon jó barátok is voltak, a herceg senki másra nem bízta
volna jobban fiú gyermeke életét, mint rá. Kiderült, hogy
megállapodás született kettőjük között, miután a te védelmedül
szolgáló katonákat álcaként útjára bocsátották. A megállapodás úgy
szólt, hogy a herceg, bizonytalan időre Lajtói gróf gyámsága alá
helyezi fiát. A gróf magyarországi birtokára vitt téged és évekig
őrizte származásod kilétét. Hosszú levelezéseink során egyre
erősödött bennünk, hogy te vagy a mi hercegünk, akit annyira
keresünk, de bizonyossá akkor vált, amikor születésed hiteles
okmányait eljuttatta hozzám. Ezzel igazolta származásod ősi vérét.
A másik igazolása az volt, hogy leírta, birtokában van annak a
gyűrűnek, amiből összesen három készült ezen a földön. Bennem
már így is maximálisan visszaállította lelkem egyensúlyát. Tudtam,
hogy a gyűrű létezéséről rajtam kívül az a három ember tudhat, aki
kapta. Egy volt Hendoré, egyet kapott a lánya Pamina, és egyet a fia
Roland.
– Lajtói grófkisasszony volt olyan kedves és megőrizte a
számomra – mosolygott hálásan Gigire Roland, majd elővette az
értékes gyűrűt, és Viktória királynő felé nyújtotta.
– Biztos voltam benne, hogy nálad van, de ez már mindazok után,
amiket Lajtói gróf a levelében írt semmisség. Igazol, de inkább
ráerősít a tényre, hogy Hendor és Lavinia Montgromer fia vagy –
mondta elégedetten. – Utolsó levelében megígérte nekem, hogy
hamarosan elküld hozzám, hogy személyesen beszélhessem meg
veled múltad ködös felfedezését, és most végre itt vagy, megint
közöttünk.
– Remélem, néhány évre Angliában maradsz – bizakodott
Pamina.
– Nem kívánok visszatérni Magyarországra – közölte a
társasággal Roland. – Ott minden válságos, és semmi sem stabil. Az
arisztokrata nemesek szétcincálják az országot, Ferenc József a
kiegyezésen gondolkodik, de ennek látványos változása még évekbe
telhet. Sajnos Lajtói Murél gróf is ennek esett áldozatul – adózott
néhány percnyi tisztelettel a férfinak.
– Magyarország helyzete igen válságos. A problémák
gyülekeznek a fejük felett és a ’48-as szabadságharc sem tett túl jót a
nemzetnek. Ferenc József bölcs császár, és biztos vagyok benne,
hogy orvosolni fogja a Magyarország szívében hagyott tüskét. Az
ország helyzetéhez méltóan fog dönteni, ebben egy percig sem
kételkedem – fejtette ki véleményét a királynő. – Valóban nem lenne
értelme, hogy visszatérjetek, amikor itt várnak rád komolyabb
feladatok – szólt jelentőségteljesen kihangsúlyozva a szavakat.
Roland tudomásul véve mondandójának értelmét, határozottan
bólintott.
– Lajtói gróf rám bízta leánya védelmét. Ezért továbbra is
szeretném megadni a grófnőnek teljes pártfogoltságomat, és rangom
menedékét biztosítani számára. – A huszártiszt határozottsága
mindenen felülkerekedett.
– Ez dicséretes – ismerte el Viktória királynő. – Úgy vélem, ezt
nem is teheted máshol, mint Norfolkban. Pamina kora tavasztól késő
őszig a családotok birtokában lévő cromeri kúriában szeret
leginkább tartózkodni. Pamina imádja a környéket.
– Szívesen tartunk vele, hogy megismerhessem szülőföldem
minden apró részletét – ajánlotta fel készségesen Roland.
– Remélem, hogy az én társaságomat is szívesen fogadja az
újdonsült herceg és kísérete – mosolygott Dominik, és a két férfi
összenézve és megelégedve vette tudomásul, hogy egy jó ideig még
közös az útjuk és a sorsuk.
 – Tudom, hogy most minden felelősség hirtelen a válladra zúdul,
de biztos vagyok benne, hogy meg fogsz birkózni, a származásoddal
járó protokolláris feltételekkel – biztatta Viktória királynő. –
Üzenetet küldök Norwichbe, hogy mire Cromerbe értek, a könyvelés
álljon rendelkezésedre. A hivatalos ügyek mellett, rendszeresen
szeretném élvezni a társaságodat… – rendezte el a dolgokat a
királynő, majd Rolandról levéve a szemét, méltóságteljesen nézett
végig a többieken – … és a ti társaságotokat. Roland, birtokaidat
irányítsd bölcsen, megfontoltan, úgy ahogyan azt édesapád is tette
egykoron. A felelősség Norfolk felett mostantól a te kezedben van.
– Köszönöm jó kívánságait felség. Ígérem, tudásom legjavával
fogom szolgálni Norfolk birodalmát. – Szavaitól Viktória királynő
arcára elégedettség és bizakodás ült ki.
– Minden hivatalos okmányod ebben a borítékban van – vette el
az eddig asztalon nyugvó papírokat. – Ez igazolja, hogy hivatalosan
is visszakaptad, és rendelkezel földi ingóságaid és más
összességében megnevezett vagyonaid értéke felett. Mostantól nem
csak Lajtói gróf lánya felé tartozol felelősséggel, hanem Pamina felett
is te rendelkezel – világosította fel.
Látszott Rolandon, hogy mindennel tisztában van, ami körülötte
zajlott és folyt. Határozottan vette el a borítékot, keze még csak meg
sem remegett. Semmi bizonytalanság nem ütközött ki tartásából.
Zöld tekintete tele volt néma ígéretekkel és komoly elszántsággal.
– A húgod segít eligazodni, ha valamiben nem látnál tisztán, de
nem hiszem, hogy szükséged lenne a segítségére. A családod
múltjában annál inkább. Azt tudom tanácsolni, hogy minél
hamarabb induljatok útnak, hogy élvezzétek a fiatalság, a
gondtalanság és a jó társasági élet minden percét – kívánta őszintén.
– Más részről, szeretném felhívni a figyelmedet arra, kedves norfolki
hercegem, hogy nekem ez a leghivatalosabb formája annak, hogy
visszakaptalak, és megadhattam neked jogosan járó örökségedet.
Bizonyos társasági körök elvárják, hogy visszatérésed alkalmából
bált szervezz. Cromer kiváló hely erre az alkalomra. Úgy vélem,
ennek megszervezését nyugodtan rábízhatod Paminára, és Lajtói
grófnőre. – Azzal először Gigire, majd Paminára pillantott.
 A két lány beleegyezően fejet hajtott akarata előtt. Viktória
királynő mosolya még szélesebbé vált a számára kedvező helyzetek
alakulását látván.
– Óhaja szerint lesz, felség – hajolt meg akarata előtt a férfi is.
– Csodálatos! – szólt elégedetten a királynő. – A bált két héten
belül meg kell szervezni – közölte határozottan. – A meghívót
szeretettel várom – mosolygott, és tekintete boldogsággal volt
ötvözve, ahogy végignézett a társaságon. – Szerbia hercege… –
állapodott meg tekintete Dominikon. – Vegyük úgy, hogy a kötelező
diplomáciai látogatását letudta.
– Felség – biccentett Dominik, mire a királynő újra Roland felé
fordult.
– Mikor kívántok Cromerbe utazni? – kérdezte.
– Szerintem kettő, maximum három napon belül. De
mindenképpen azon leszek, hogy a lehető legrövidebb időn belül
útra készen legyenek a csomagjaink, felség! – mondta ki Roland,
mire mindannyian egyértelműen rábólintottak. Egyedül Gigi ült
némán és magába roskadva.

Két nap fáradhatatlan előkészületei után, elindultak Londonból

Cromerbe. Gigi, Pamina társaságában utazott a hintóban. Roland
megtervezett parancsára a testőrség vette körül őket. Kemény iramot
diktált, hogy minél hamarabb a cromeri kúriába érjenek. A férfin
tökéletesen festett a bordó egyenruha. Kiemelte hercegi rangját, és
méltóvá tette új pozíciójához. A huszártestőrség ezzel jelképesen
beleolvadt Norfolk hercegének testőrségébe. Merse és Noel szintén
bordó egyenruhát viselt.
Gigi az út során megpróbált távolságtartó lenni Paminával, de ez
lehetetlen volt. Roland testvére elragadóan kedves és figyelmes volt
vele, mindig szóval tartotta. Soha nem éreztette, hogy nem
egyenrangúak a társadalmi ranglétrán. Egyszerűen elfogadta
szeretett bátya védencét, és úgy kezelte Gigit, mintha ő is a
családjukhoz tartozna. Az út folyamán leginkább Angliáról
beszélgettek. A táj szépségéről, a mezőgazdaságról, a fejlődő iparról
és végül Norfolk történetéről. Gigi szívesen hallgatta, mivel
érdekelte Roland ősi családjának története. Pamina szívesen beszélt
mindenről, amiről azt érzékelte, hogy felkeltette a magyar grófnő
figyelmét. Teljes beleadással arra törekedett a világosbarna hajú
hercegnő, hogy elnyerje Gigi bizalmát és barátságát. A grófnő
nehezen vallotta be magának az út vége felé, hogy Pamina nagyon
közel jár ehhez a ponthoz.
Cromer, Norwich-től északra feküdt. A keleti partvidék egyik
leghangulatosabb és legcsodálatosabb városának bizonyult. A
sziklára épült város fantasztikus misztikával lepte meg az
odaérkezőt. Lenyűgöző hatással bírt a XIV. századi templom, amely
csak emelte Cromer fényét.
A birtok a város szélén állt, meseszép kúriával, varázslatos
kertkombinációkkal és egyedi tervezésű szökőkutakkal.
Bámulatosan rendben volt tartva, akárcsak az épület közelében
elnyúló angolkert. Magával ragadóan pompázott. Gigi nem hitt a
szemének, amikor megpillantotta a vörös rózsa tengermezőt.
– Vörös rózsák! – szólta el magát önfeledten. – Vörös rózsát
nemesítettek a nyári kúria kertjében? – nézett Paminára, míg a hintó
ráfordult a bevezető szakaszra.
– Igen, ez ősi címerünk alapmotívuma – mosolygott a hercegnő,
és Gigi átkozta magát, amiért nem vette alaposabban szemügyre a
hintó címeres oldalát. – Apa gúnyneve; vörös herceg volt az
elszántsága és az akaratossága miatt. Bármit a fejébe vett, azt véghez
is vitte.
– Akár csak Roland. – Gigi tekintete a férfira tévedt.
– Nagyon sokban hasonlít apára. Boldog lehetsz, hogy ilyen jól
ismered őt – mondta tele rajongással a hangjában Pamina.
– Biztos vagyok benne, hogy nemsokára te is megismered a
jellemét – vallotta be jelentőségteljesen Gigi. – Igaz, nem könnyű őt
megismerni, de bizton állíthatom neked, hogy a marcona katona
külső mögött, igazi érző lélek lakozik.
– Remélhetem, hogy segítesz kivívnom a bátyám szeretetét? –
kérdezte a hercegnő, ahogy reményteljesen nézett Gigi szemébe. A
grófnő nem tudott volna nemet mondani egy ilyen kérésnek.
– Ha engem kérdezel, félig már ki is vívtad. Ha önmagadat adod
és megosztod vele kétségeidet, meglásd ő is legalább annyira őszinte
lesz hozzád. Oltalma és védelme alatt mindent meg fog adni neked,
mint szeretett húgának. – A grófnő előre látta az elkövetkező napok
könnyedségét.
– Annyira jó ezt hallani – mosolygott kislányosan Pamina.
– Csodálatos dolog, hogy újra egymásra találtatok. Ezt nyugodtan
veheted az élet ajándékának – ismerte be Gigi.
– Mindenképpen annak tekintem. Nagyon hiányzott már nekem.
Minden áldott nap azért imádkoztam, hogy egyszer, végre
hazataláljon – árulta el a lány.
– Boldog lehetsz, hogy imáid meghallgatásra találtak. – A grófnő
őszintén tudott örülni Paminával, de legfőképpen annak, hogy
Roland hazatalált ősei földjére, a családjához, ahol megbékélés várt
rá.
– Igen, valóban kegyes volt hozzám a sors ezen a téren –
gondolkodott hangosan a hercegnő.
– Mindenben legalább ennyire kegyes lesz hozzád az élet – adott
neki reményt Gigi.
– Te annyira jó vagy hozzám ahhoz képest, mennyire félresiklott
a kapcsolatunk az elején – érzékenyült el Pamina.
– Ne is foglalkozz vele. A félreértés tisztázódott, és szerintem ez a
legfontosabb – mosolygott rá kedvesen a grófnő.
– Örülök, hogy így látod. – A hercegnő ragaszkodása töretlen
volt, majd kapott az alkalmon, és a kúriára terelte a beszélgetés
fonalát. – Úgy terveztem, hogy az egyik keleti lakosztályt bocsátom
a rendelkezésedre.
– Miattam nem szükséges átrendezned a megszokásaidat –
mentegetőzött szerényen Gigi.
– Ez nem okoz problémát – nevetett fel elnézően a hercegnő. – Én
mindig is a nyugati szárnyat uralom, ha itt vagyok. Úgy terveztem,
Dominik hercegnek adom a déli szárnyat, a testőrségével. Azon a
részen vannak a legtöbb hálótermek.
– Nos, nagyon jól látod, mert Dominik nem szívesen válik meg
katonáitól, ha csak nem muszáj – bólintott rá Gigi.
– Nagyon nagy az összhang közöttük. Borzalmasan imponál
nekem, hogy egyenrangú félként tekinti őket a harcban, de nem
feledteti el velük, hogy rangja által őt hivatottak szolgálni. – Pamina
valóban jól látta a helyzetet.
– A huszárjaimat hol kívánod elszállásolni? – tudakolta Gigi,
mivel nagyon foglalkoztatta ez a kérdés.
– A huszárjaidnak az északi rész lakosztályait szánom, de csak ha
megfelel neked. – Pamina tökéletes szervező volt.
– Igen, nagyon is megfelel, nem csak nekem, de szerintem nekik
is. – A grófnő szemmel láthatólag megkönnyebbült. – És Roland? –
kérdezett rá óvatosan Gigi.
– Roland szintén a keleti szárny egyik lakosztályát kapja – nézett
sandán Pamina, majd bizalmasan megmagyarázta döntésének okát.
– Fontos vagy neki, és én nem kívánom megtörni a kettőtök közötti
harmonikus kapcsolatot. – Tisztában volt a viszonyukkal, viszont
Gigi hálás volt neki a külön hálószobáért. – Ami a bátyámnak
értékes, számomra is fontos. Bárhogyan is dönt, én mellette állok,
amit, és ahogyan tesz, de ne hidd, hogy csak azért fogadtalak el,
mert a testvérem védelmét élvezed – mosolyodott el huncutul, és ez
volt az a pillanat, amikor Gigi barátnőjévé fogadta.
– Az első figyelmes nemes hölgy vagy a női ismerőseim közül,
akik nem érdekből teszik cselekedeteiket, hanem azért, hogy a
szeretteik jókedvében járjanak – mondta ki, amit gondolt.
– Te pedig az első olyan, aki ezt a szemembe is meri mondani! –
Tekintetük összevillant, és megtört közöttük a jég, ahogy elnevették
magukat.
Roland így talált rájuk. Érdeklődve figyelte a két göndören
kacarászó hölgyet, majd megjegyezte, ahogy elsőként Giginek
nyújtotta a karját:
– Bír esetleg olyan jelentőséggel, hogy én is tudhatok róla? –
reménykedett, de a két lány egyértelműen rázta a fejét, miközben
mindketten fülig pirultak.
– Erről a titokról alaposan lekéstél, drága barátom – vonta le a
megfelelő következtetéseket Dominik, amint Roland válla felett,
bepillantott a hintóba.
Pamina azonnal intézkedni kezdett a csomagokat illetően,
miközben a házvezetőnő beszámolóját hallgatta. A szolgákkal
szigorú volt és távolságtartó, látszott rajta, hogy a fegyelem híve, aki
nem tűr el egyetlen engedetlenséget sem. Gigi csak igazat tudott
neki adni, mialatt teljes mértékben elismerte munkáját. A hercegnő
nem hagyta sokáig, hogy csak messziről figyelje az eseményeket.
Mire Gigi észbe kapott már ő is aktívan részt vett az
intézkedésekben, és csak később eszmélt rá, hogy Pamina ügyes
fondorlattal rábízta a háztartás vezetésének felét.
Az építmény nem követte az óriási fényűzés cicomáját, amelynek
nagy keletje volt Franciaországban. Közép méretű alapterülettel és
két szinttel rendelkezett. Az alsó szinten helyezkedtek el a fogadó-
és dolgozószobák, de az ékességét a hatalmas bálterem emelte
bizánci hangulatával. Az étkező a robosztus méretével mindenféle
társaságot képes volt magába fogadni. Csupán az asztalok
elhelyezésén múlott, hány főre is kívánják a háziak rendezni az
étkezéseket, vagy éppen a társadalmi összejöveteleket. A konyha
egészen hátul húzódott a szolgálói lépcsőház társaságában. A
személyzet a városból járt ide kora reggeltől késő estig. Kicsit
hasonlított a helyzet Sárospatakhoz, főleg, amikor Pamina elárulta
neki, hogy nem örülne, ha a kúria személyzete a birtokon aludna.
Pamina ügyesen vezette a háztartást és igen praktikusan. Megvolt a
hasonlóság a testvérpár között, ami nagyon elgondolkodtatta Gigit.
A személyzet művelt volt, kimért és udvarias.
A testőrség számára két vadászház volt fenntartva, amelyek a
kúria körül helyezkedtek el olyan szögállásban, hogy védve legyen
az építmény. Egyediségük bástyákká emelte őket. Masszívaknak és
ledönthetetleneknek. A katonák számára külön személyzet volt
biztosítva, és csak akkor léphették át a főépületnek számító kúria
küszöbét, ha engedélyük volt rá. Még Oliver parancsnok sem
élvezhette ezt a kiváltságot. Egy kicsit lejjebb a tengerpart felé, a fő
istálló húzódott, mellette néhány kisebb, de hozzárendelt épülettel.
Gigi biztos volt benne, hogy a nyolc fős testőrségi tagnak hamarosan
lehetősége nyílik arra, hogy Roland előtt bizonyítsák tudásukat.
Egyben nem irigyelte őket, mivel tudta, hogy kemény
megpróbáltatások várnak rájuk, ha továbbra is Roland mellett
kívántak szolgálni.
A tenger a kúria előtt húzódott fenségesen és végeláthatatlanul. A
szobákból csodás kilátás nyílt a mélységes kékségre. Az épület
fövenyes szakasza után, sziklás oromzatba vésett lépcső, és masszív
korlát segített lejutni a homokos tengerpartra.
Roland, Dominik társaságában bevonult a dolgozószobába, ahol
egy egész seregnyi könyvelő várt rájuk. A férfiak több napra
rendezkedtek be, és a városban lévő helyi szállóban foglaltak
maguknak szobát. Nem volt meglepő, hogy a testőrség számára is
feladat lett kiosztva, mert megérkezésük után céltudatosan indultak
a parancsok teljesítésére.
Miután Gigi berendezkedett lakosztályában, egy kicsit
felfrissítette magát, és a tájban gyönyörködött. Szokatlan volt
számára új otthona, de azonnal megszerette a környéket. A
szobáiéra sem volt panasza. Úgy látszott, Pamina jól kiismerte az
ízlését. A számára előkészített rezidencia kedve szerint volt
berendezve. Szolid és nemesi eleganciát képviselt összevont barokk
és gótikus bútoraival.
Elégedetten, de önkéntelenül indult Pamina keresésére, ám a
lépcsőfordulóban Rolandba ütközött. Annyira csodás volt
egyenruhájában, és legalább annyira elérhetetlennek érezte
közelségét. A férfi szája széle árulkodóan megrándult és pajzán
mosolyra húzódott. Gigi későn vette észre mire készült, de
elmenekülni előle már nem maradt ideje. Felkészületlenül érte a
herceg támadása. Roland hirtelen elkapta a derekát, és beszorította
az egyik oszlop mögötti félhomályos sarokba. Széles vállával hősies
lovagként takarta el Gigit az esetleges kíváncsi tekintetek elől.
– Ha tudnád mennyire pokol volt az elmúlt napok összessége,
amiért nem érhettem hozzád, úgy ahogyan szerettem volna – súgta
rekedtesen a hajfürtökbe, miközben erősödött a szorítása a lány teste
körül.
Való igaz, előfordult, hogy alig találkoztak. Roland gyakran
tartózkodott a szerbiai házon kívül. Sok dolga akadt az indulás előtt,
és bár éjszakára mindig visszatért, Gigi sejtette, hogy alvás helyett
kötelességtudóan a papírokat bújta, amit Viktória királynő
szolgáltatott számára. Ha aludt is valamicskét, azt Dominik
dolgozószobájának bőrkarosszékében, vagy az ahhoz tartozó
kanapén tehette, egy, maximum két óra erejéig. Mire a lány
felébredt, ő már régen talpon volt, és a hivatalos ügyeket intézte.
Gigi egyáltalán nem bánta a kialakult helyzetet. Volt ideje
gondolkodni, amitől csak még világosabban, és tisztán látta kettőjük
kapcsolatát.
– Elhiszem – mondta Gigi, és ügyesen hárította el a közeledő
csókot. – De most ez nem lenne helyes. – Azzal kutatóan
körbenézett, nem figyelte ki őket valaki.
– Ugyan, Mese – nevetett fel értetlenül, és legalább annyira
meghökkenve a férfi. – Ez itt az én házam. Én döntöm el, mi helyes
vagy mi nem, és hogy bizonyos dolgoknak mikor van itt az ideje.
– Akkor sem lenne etikus – tért ki egy második próbálkozás elől
Gigi, mire a zöld szemekbe meglepetés tükröződött.
– Talán kibírom estig – tűnődött Roland, és gyanúsan fürkészte
Gigi arcát.
– Én… úgy vélem, hogy pár napig külön kellene aludnunk. Be
kellene tartani bizonyos magatartási normákat – kapaszkodott a
bordó kabát ujjába Gigi
Vérzett a szíve, ahogy kimondta ezeket a szavakat, de nem
tehetett mást. Igyekezett a legkifinomultabban a férfi tudtára hozni
kérését.
– Visszafogottság? Magatartási norma? – kérdezett rá Roland
hitetlenkedve, és végképp nem értette a dolgot. – Pár napig?
Megmagyaráznád?
– Herceg vagy, viselkedj ahhoz méltóan – állította töretlenül Gigi,
és remélte, ezzel távol tarthatja magától a férfit, még ha tudta is,
hogy bele fog halni szerelmes szíve.
– Azt teszem, és egyben kívánok élni vele – lágyultak el Roland
vonásai, ám a felismerés hamarjában utolérte, és arisztokrata
arcélébe kemény rendíthetetlenség ütközött ki. – Hozzám tartozol, és
ha meg akarlak csókolni, akkor abban senki sem akadályozhat meg.
Jól mondtad, herceg vagyok, Norfolk hercege, királyi vér, és bárki is
lép a földemre, vagy teszi be a lábát a házamba, az én szabályaim
szerint kell, hogy éljen. – Ez egyértelmű kijelentés volt a részéről. –
Herceg vagyok, és ez bármire feljogosít, amihez kedvem van. Tehát
ne gyere kifogásokkal, tudni akarom mi a valódi okod! –
Fegyelmezett katonás oldala megrémítette Gigit, de nem félt tőle.
– Nincs indok, csak itt a húgod…
 – A húgom nagyon is tisztában van vele, milyen szerepet töltesz
be az életemben – vágott a szavába Roland, és egy hirtelen
mozdulattal úgy engedte el a lányt, hogy Gigi háttal nekiütközött a
falnak. – Milyen játék ez Mese?
– Nincs játék, én csupán időt kértem, ennyi az egész! Minden
olyan hirtelen történt, fel sem tudtam fogni – fakadt ki, és
végigszántott egységes loknikba rendezett hajzuhatagán.
– Legyen akaratod szerint. Megkapod – közölte elfojtott dühvel a
férfi, aztán sarkon fordult, és otthagyta az árnyékba húzódó lányt.
A grófnő, hosszúnak tűnő percekig képtelen volt kimozdulni az
oszlop jótékony oltalma mögül. Mélyeket lélegzett, hogy
megnyugodjon. Szeretett volna a férfi után szólni, de nem volt rá
képes. A herceg szeretőjének lenni, nos… hagyott némi kivetnivalót
maga után. Hogyan is magyarázhatta volna meg Rolandnak, hogy
neki elég frusztrált ez a helyzet még akkor is, ha Európa szerte a
tehetősebb nemesség előszeretettel tartott szeretőt. Ezeknek a
hölgyeknek külön lakás állt a rendelkezésére, és minden
luxuskörülmény biztosítva volt számukra a nevezett kedvestől, de ő
a családdal lakott.
A szeretők életének hátrányos oldala az volt, hogy a társadalom
elit krémje kivetette őket magából, és nem tűrte jelenlétüket egyetlen
összejövetelen sem, de ez az apró kellemetlenség bőségesen
kárpótolta magas fokú életvitelük. Nem volt baj, hogy a szeretője
volt a férfinak, hiszen sohasem a társadalmi érdekek vezérelték, de
erkölcsössége mostanában egyre gyakrabban tört felszínre az
események hatására. Késő volt bánkódnia számkivetettségén, de azt
sem bírta volna elviselni, hogy csak szerető maradjon az egykori
huszár oldalán. Számára ez az állapot nem volt már kielégítő, és
tudta, ha továbbra is enged a norfolki herceg ölelésének, az felőrli
idegszálát és elpusztítja lelkét.
Tisztában volt vele, hogy az elhagyott szeretőket busásan
kárpótolják, és bár Gigi titkon megérezte, hogy Roland, a grófnak
tett esküje miatt nem juttatná erre a sorsra, nem tudott volna a férfi
számára oly fontos nő árnyékában élni. A helyzet ugyanis
egyértelművé vált előtte. Roland társadalmi fölemelkedése
megengedte, és lehetővé tette, hogy nyilvánosan udvaroljon, és
megszerezze magának azt a nőt, akiért lángolt a szíve. A kérdés
csupán az volt, mikor következik be a várható jegyesség, és az utána
következő frigy. Ezt pedig nem kívánta ölbe tett kézzel kivárni.
Egyben nem tudta elhinni, hogy Roland képtelen volt józanul
gondolkodni saját élete felett. Hiszen azzal, hogy elismerte rangját,
őseihez való vérszerinti kötődését, és hova tartozását, innentől
kezdve még nagyobb felelősséggel tartozott hazájának, népének,
Viktória királynőnek és a királyi családnak. Fordult a kocka, hiszen
Gigi, mint magyar grófnő nem jöhetett szóba egy olyan férfi
esetében, akiben királyi vér csörgedezett. Úgy érezte, nem méltó
Rolandhoz, és a szakadék mely eddig egy másik nő miatt tátongott
közöttük, most mélyült és szélesebbé vált az új kialakult helyzet
által.
Távol kellett tartania magától a férfit. Távol, önmagától, de
egyben Roland érdekeit is képviselve ezzel. Ha Gigin múlott volna,
azonnal szólt volna Noelnek és Mersének, hogy távozzanak a
birtokról, de pénz nélkül, semmi nélkül, vakon a nagyvilágba,
egyetlen cél nélkül, igen bizonytalan eshetőségeket tárt fel előtte a
jövőbeli kép. Másrészről csak Merse hűségében volt biztos, Noellel
akármennyire is jó volt a kapcsolata nem tudta, hogyan reagálna egy
esetleges hirtelen távozásra, az egykori huszár. Azzal, hogy a
magyar huszáregyenruhát lecserélték angol norfolki bordóra,
elismerték, hogy továbbra is Rolandot tartják vezetőjüknek.
Maradnia kellett még egy ideig, maradni, amíg észszerű
magyarázatot és logikus tervet nem kovácsolt az utazás
reményében.
Nehezen szedte össze magát, de akaratának hála sikerrel járt. Erőt
vett magán, és úgy döntött, megkeresi Paminát. Jó érzéssel töltötte
el, hogy amikor összetalálkoztak az udvaron, a lány mosolyogva,
szoknyáját felkapva sietett elé. Előre érezte, hogy sajnálni fogja itt
hagyni ezt a kedves teremtést.
– Gigi, de jó, hogy jössz! A keresésedre akartam indulni. – Pamina
belekarolt, és a gondosan karbantartott varázslatos kert felé indult
vele.
– Nem régen végeztem a csomagokkal – vallotta be kissé
bizonytalanul, hiszen még eléggé idegennek érezte magát az új
környezetben.
– Elégedett vagy a lakosztályoddal?
– Igen, minden lenyűgöző benne. És ez valóban így is volt.
– Direkt nem zsúfoltam tele bútorokkal. – Pamina a kezét is
belevonta magyarázkodásába. – Inkább hagytam érvényesülni a
finom vonalú formákat, és a baldachint is egykori vármegyétek
címer színeihez igazítottam. Szeretném, ha igazán otthon érezned
magad – vallotta be lelkes bűbájjal.
– Nagyon kedves tőled, hogy ilyen áldozatokat hozol értem. –
Újdonság volt számára a hercegnő nyílt törődése.
– Oh, szóra sem érdemes – legyintett Pamina és zavarba jött Gigi
dicséretétől. – Egyáltalán nem volt fáradságos, inkább szórakoztató.
Tudod, szívesen foglalkozom lakberendezéssel. Ha éppen kedvem
tartja, gyakran alakítom át a szobámat, vagy fordítom fel az egész
kúriát. Mindig attól teszem függővé, éppen milyen hangulatot látok
a nyárban.
– Ez csodálatos lehet – értett vele egyet Gigi.
– Inkább hobbi, és némi unaloműzést is takart. – Szerénysége
újabb meglepetéssel szolgált a grófnőnek.
– Szívesen hallgatnám meg a tanácsaidat. Érdekelne, hogy miként
rendezel át egy-egy helyiséget – nyitott még jobban felé Gigi.
– Tényleg érdekel? – lelkesedett fel Pamina, mire a lány bólintott.
– Azt hiszem, van mit tanulnom tőled – ismerte el a hercegnő
tehetségét.
– Nos, ha nem bánod, én viszont szívesen ásnám bele magam a
magyar hímzésvilágba. Annyira színes, és annyira csodálatos, hogy
teljesen magával ragadt.
– Nagyon szívesen megmutatom a magyar hímzések titkát.
– Remek – mosolyogtak össze.
– Mondd csak, annyi éven át nem féltél egyedül éjszaka a
kúriában? – kérdezte Gigi.
– Nem – nevetett rajta Pamina. – Sőt, leírhatatlan élményt
nyújtott. Tudtam, hogy biztonságban vagyok, mert Oliver kapitány
mindig állíttatott őrt a bejáratokhoz. Csak kiáltanom kellett volna, ha
valami baj van, és a katonák azonnal ott termettek volna, de hála
nem volt rá szükség. Ezen kívül, akkoriban egy szobalány mindig a
Á
kúriában aludt. Átalakíttattam neki egy szobát, amit mára már
fürdőszobának használok. Tökéletes hely – mesélte el.
– Igazán frappáns ez a megoldás, hogy külön fürdőhelyiséget
alakíttattál ki a lakosztályokhoz – áradozott Gigi. – Ilyet még nem is
láttam.
– Örülök, hogy tetszik. Ez szintén egy sajátos megoldás volt,
ugyanis egy idő után kezdtem beleunni, hogy a hálótermem legyen
a fürdőszobám is. Valahogy úgy éreztem, hogy külön kell
választanom a kettőt. Ezért gondoltam egyet, és úgy alakíttattam át a
család tulajdonában lévő kastélyokat, polgári házakat és más régi
ódon épületeket, amelyekben hasonlóképpen van a fürdőszoba
elrendezése. Az öltözőszobából, de a hálóból is be tudsz menni. Így
láttam értelmét. – Logikája következetes volt.
– Csak csodálni tudlak érte. – Gigi sosem hitte volna, hogy
Paminában ilyen rejtett tehetség lakozik.
– Viktória királynőnek is nagyon tetszett az ötlet. Azóta a
magánlakosztályában szintén át lett alakítva, egy hosszú
megnyugtató fürdőzésre szánt helyiség – mosolygott.
– Végtére is, a cselédeket kíméled ezzel, hiszen nem kell folyton
mozgatni a nehéz rézkádakat – látta át a körülményes helyzeteket
Gigi.
– Ez volt a másik ok, amiért így döntöttem. A szobalányom az
egyetlen, akinek engedem a lakosztályom rendben tartását, de amíg
a kádamnak nem volt biztos helye, addig kénytelen voltam az egyik
inas szolgálatait is igénybe venni. Tudom, hogy másnak ez teljesen
természetes, de nekem nem. A hálószoba az én szentségem – közölte
határozottan, és megint nagyon hasonlított a testvérére.
– Ebben is csak igazat tudok neked adni – tűnődött Gigi
elismerően.
– Hamarjában hozzá fogsz szokni ehhez is – mondta kedvesen
Pamina.
– Igen, biztos vagyok benne, már csak azért is, mert teljességgel
hasznosnak találom ezeket a formalitásokat. Más részről örülök,
hogy nem vesz annyi cseléd körül minket – lélegzett fel. –
Sárospatakon, Roland szintén kevés szolgát tartott, és ezzel nem volt
kitéve egyikünk magánélete sem a népek rossz nyelvének. – Persze
az már más kérdés volt, hogy a nemesség körében az álhírek
futótűzként terjedtek, de erről most még nem kívánt beszélni a
hercegnőnek. Amúgy sem látta értelmét, hiszen az ő útja, hamarosan
más felé vezérli.
– Komolyan mondod? – ragyogott fel a lány. – Mesélnél nekem,
majd az országodról és Sárospatakról? Érdekel, hogy hol és milyen
körülmények között nőtt fel a bátyám.
– Ez csak természetes. A mai sétánknak még nincs vége – néztek
össze vidám egyetértésben.
– Végül is minden érdekel, ami vele kapcsolatos. Elég sok időt
kell bepótolnunk, de az a legfontosabb, hogy újra itthon van. – Pár
percnyi hallgatás után megkérdezte: – Hogy tetszik a szobalányod? –
Gigi örült, hogy nem most várja el tőle Roland életének
beszámolóját, amiről maga is csak hallásból tudott, addig a pontig,
amíg édesapja érte nem küldte a bécsi leányneveidébe.
– Kiválóan végzi a dolgát – válaszolta, tartozott annyival a
lánynak, hogy őszinte volt hozzá.
– Szándékosan olyat akartam neked, mint amilyen Lenke volt, aki
Sárospatakon segédkezett a kezed alatt.
– Honnan tudsz te Lenkéről? – ámult Gigi.
– Rolandtól kérdezősködtem néhány apróságot illetően. Igazán
készséges volt. Szeret a kedvedben járni, és teljesen elfeledkezik
magáról, ha rólad mesél.
– Sok időt töltöttünk együtt, valószínű, hogy ez az oka –
magyarázta.
– Na, persze – mosolygott az orra alatt Pamina, és olyan volt az
arckifejezése, mint Rolandé.
– Lenyűgöz a vendégszereteted – ismerte el Gigi.
– Köszönöm. – Majd némi habozás után folytatta. – Nem
mindenkivel vagyok ennyire nyitott – vallotta be, és Gigi ráébredt,
nagyon sok magányos év állt Pamina mögött. – Cromerbe sohasem
hívtam látogatókat. Ide leginkább egyedül jöttem, eddig. A királynő
mesélte, hogy a szüleink ezen a birtokon töltötték életük nagy részét.
Ezért ezt a kúriát családi szentélynek tekintem.
– Meg tudlak érteni – válaszolta Gigi, hiszen hasonló
körülményeken esett át ő is.
 – Norwich egészen más. Tudod, ott a család birtokában üzemel
egy Múzeum, de a várban vannak magán lakosztályok, ha esetleg ott
kívánunk tölteni pár napot. Roland biztos beleegyezik majd, hogy
néhány napra oda is ellátogassunk.
– Az csodás lenne – lelkesedett Gigi.
Tovább sétáltak, de közben megérezte, hogy figyeli valaki.
Önkéntelenül is a kúria alsó ablakai felé emelte tekintetét, és
megpillantotta Rolandot. Mozdulatlanul állt a félrehúzott függöny
mellett. Pillantása őket követte, arca zárkózott volt, és elfojtott
szenvedést tükrözött. Dominik ekkor mellé lépett, és kezét a vállára
téve beszélt hozzá. Roland válaszolt neki, de továbbra is a két nőn
tartotta a szemét. A szerbiai herceg összevonta a szemöldökét, és
követte barátja révetegségét. Arcán a ráncok azonnal kisimultak,
miközben lelkesen integetni kezdett feléjük. Gigi tudta, ha visszaint,
az árulás lenne. A helyzetet Pamina mentette meg, aki helyette is
fogadta a távoli üdvözlést.
– Örülök, hogy Dominik is velünk tartott – felejtette a férfin élénk
pillantását Pamina, míg Gigi nem bírt tovább a kúria ablaka felé
nézni.
– Szinte elválaszthatatlanok. Nagyon jól ismerik egymást, és ami
nagyon tetszik, hogy sohasem versenyeznének egymás ellen.
Szerintem nem is lennének képesek egymás ellen fordulni, ahhoz túl
sok mindenen mentek már keresztül együtt.
– Úgy érted, teljesen egyenrangúnak tekintette Dominik
Rolandot, amíg meg nem tudta, hogy ő is hercegi címmel
rendelkezik?
– Én azt tapasztaltam, hogy kellőjük között teljesen más
értékrendek dominálnak, mint ahogyan azok az egyenruhások
között is, akik hűen és vakon követik őket akár az árnyék, és
teljesítik minden kiadott parancsaikat. Elég régóta tartó barátság köti
őket össze, és nem engedik, hogy bármi is közéjük álljon.
Összetartásuk példaértékű a szememben – mondta elismerően, és
enyhítve a szavak komoly súlyát, viccesen hozzátette: – Azért
nincsenek összenőve.
– Mondd, tényleg ők a Szellemlovasok? – kérdezett rá Pamina, és
Gigit nem lepte meg, hogy ide is eljutottak a meseszerű történetek,
amelyek misztikus csodával emelték az egyenruhások megjelenését,
bárhol is jelenjenek meg a kontinensen.
– Igen, azt hiszem, valóban igaz minden legenda, amit hallani
lehet róluk – bólintott rá.
– Én azt hittem, hogy csak dajkamese, mivel, ha jól emlékszem,
Dominik apjának a testőrsége is különleges nevet kapott. A bátyja
katonáit Halálosztagnak nevezték. Ebből gondoltam, hogy Dominik
gárdájára is csak gúnynévként ragasztották a Szellemlovasok nevét,
mivel eddig senki sem látta, hogyan osztanak igazságot saját
törvényeik szerint.
– Nos, ez valóban kétséges – ismerte el a grófnő, és ő sem vetette
el az imént hallottakat.
– Hiszen, ha magad is alaposan megnézed, két különböző
testőrségről van szó. Még az egyenruhájuk sem egyezik.
– Ezt valóban jól látod, de akkor mivel magyarázod, hogy Roland
is Dominik testőrségének a tagja.
– Oh. Ezzel megfogtál – lett tanácstalan Pamina. – Bizonyára van
rá észszerű magyarázat, vagy legalábbis így már érthető, miért
vannak olyan gyakran együtt a különböző egyenruhások. Nem
tartod különösnek, hogy Rolandon még nem láttál szerbiai
egyenruhát?
– Nem – rázta meg a fejét Gigi. – Egyszer Roland tett említést
róla, hogy különös helyet foglal el a testőrségben, de nem mélyedt
bele igazán. Azt hiszem, a ruhát egy jelképnek tekinti, és sorrendet
állított fel a számára fontos erkölcsi normák között.
– Így már valamelyest érthető a viselkedése – értett vele egyet a
hercegnő is.
Egy ideig mindketten saját gondolataikba mélyedtek, a
Szellemlovasok mögöttes értelmén, végül a hercegnő törte meg a
csöndet.
– Amikor hallottam róluk félelmetesnek tűntek, de én egyáltalán
nem látom bennük a vérengző fenevadat – gondolkodott hangosan.
– Valójában én sem láttam még őket komolyabban harcolni –
mondta tanácstalanul Gigi.
– Pedig te a védelmüket élvezted.
 – Igaz, de hála az égnek nem keveredtünk olyan helyzetbe, ami
indokolta volna az erőszakos ütközetet. Láttam Rolandot és
Dominikot vívni. Az életre szóló emlék volt, de az sem nevezhető
komoly szándékú összetűzésnek. Inkább két gyerek csintalanságát
idézte fel bennem – mosolygott. – Ettől függetlenül voltak olyan
helyzetek, amely gyors és precíz összhangot kívánt tőlük. Ezek
számomra igen meglepőek voltak, és volt bennük valami
természetfeletti nyugalom, ami által félelmetesség ötvöződött a
csapat körül. Azt hiszem, az volt a pillanat, amikor tudatosult
bennem, hogy a nevük valóban azt takarja, amit a nép sejtet
mögötte.
– Bizakodjunk, hogy nem kerül sor ilyesmire ezen a vidéken.
– Ezt én is nagyon remélem – felelte vegyes érzelmekkel Gigi, és
bizonytalanul felsóhajtott. – De sajnos ez nem rajtunk fog múlni –
motyogta, majd más témára tért. – Mesélj nekem erről a szép
vidékről – kérte a lányt. – Még sosem volt szerencsém a tenger
mellett élni! Annyira más itt minden, és sokkal tisztább a levegő,
mint Magyarországon. – Azzal mélyet lélegezve teleszívta magát az
egészséges párás tengeri levegővel, amelyet az egyik kósza áramlat
sodort feléjük.
– Esténként csodálatos a partszakasz. A naplemente sohasem
egyforma, a tenger pedig lenyűgöző. Holnap reggel kíváncsi leszek a
beszámolódra, hogy hogyan ébredtél.
– Arra én is – erősítette meg kétkedőén Gigi, és egyáltalán nem
volt biztos benne, hogy túléli az éjszakát a mai nap után.
– Szeretném felhívni rá a figyelmedet, hogy ha éjjel az új
környezet hatása miatt nem tudnál elaludni, csak nyiss bátran
ablakot. Hagyd, hogy a hűsítő szél betáncoljon rajta, és a tenger
hullámainak érkező moraja rád találjon. Garantálom, hogy nem telik
bele néhány percbe és aludni fogsz.
– Azért egy pohár meleg mézes tejet is bekészítek magam mellé.
– No, igen, az sem elhanyagolandó – nevetett fel jó kedvűén
Pamina. – Ha szerencsénk lesz, egy-egy séta alkalmával találunk a
homokban kagylókat. Majd ha bementünk a kúriába, megmutatom a
gyűjteményemet. Találtam pár nagyobbat is, és ha a füledhez
emeled, akkor a hálószobádból is hallhatod a tenger megnyugtató
morajlását. Az itt töltött nyaraim alkalmával sokszor hoztak
megnyugvást éjjelente, ahogy a sötétben kinyitottam az ablakot és
hallgattam a hullámok zenéjét. A kagylók mindig felerősítették a
zajt, és olyan volt, mintha a vízben fürödnék.
– Az én gyermekkorom leginkább huszárokról, lovakról és
kardvívásról szólt – osztotta meg vele saját gondolatait Gigi.
– Erről feltétlenül mesélned kell! – lelkesedett Pamina. – Már csak
azért is, mert Roland is ilyen közegben nőtt fel. Rengeteg idő áll a
rendelkezésünkre.
– Nos, a saját gondtalan éveimről tudok mesélni, de a Rolandéról
sajnos nem. Bár ugyanabban a vármegyében nőttünk fel, mégis két
különböző helyen – mondta el, de valójában ő is igen kíváncsi lett
volna a férfi gyermekkorára.
– Akkor már ketten vagyunk kíváncsiak rá – csillantak fel zöld
szemei. – Talán együttes erővel rá tudjuk venni, hogy időnként
meséljen róla.
– Megpróbálhatjuk – egyezett bele. – De mindenekelőtt, meg kell
szerveznünk a bált – intette játékosan Gigi.
– Igen, a bál. Meglásd, nagyon jól fogjuk érezni magunkat. Van
néhány család, akiket kötelező meghívnunk, hogy eleget tegyünk a
szabályoknak, de ettől függetlenül csak olyan emberekre gondoltam,
akiknek valóban fontos Roland hazatérése.
– Nem lesz baj belőle, hogy ennyire megválogatod a vendégeket?
– Viktória királynő védelmét élvezzük, ő pedig jóvá szokta
hagyni a döntéseimet – nevette el magát. – Bocsáss meg, még nehéz
megszoknom, hogy visszakaptam a testvéremet. Pedig Viktória
királynő figyelmeztetett, hogy levette rólam a kezét és Roland felelős
a tetteimért, de hála az égnek, eddig nem voltak közöttünk
összetűzések. Kíváncsi leszek, hogy a bál anyagias részéhez mit fog
szólni.
– A legegyszerűbb az lenne, ha egy tea mellett leülnénk, és
elkezdenénk tervezgetni – ajánlotta Gigi.
– Rendben van, de előtte sétáljunk egyet a parton – kérte Pamina.
– Annyira szeretném megmutatni neked.
A grófnő nem tudott ellenállni a hívogató homokos partnak.
 Tanácstalanság lett úrrá Gigin, ahogy újra végigsimított az ágyán
fekvő báli ruhán. Életében nem volt még szerencséje ilyen drága
szezonális ruhához. Az egész eddigi ruhatárának értéke kevésnek
bizonyult a meghatározhatatlan értékű holmihoz. Az abroncsruha
hófehér összeválogatott keleti anyagokból készült. Tapintása lágy
volt, esése könnyed és elegáns. Ahogy végighúzta rajta az ujját,
hűvös volt az anyag, de egyben igazodott is testhőmérsékletéhez. A
spanyol és olasz csipke ötvözete, a muszlin titokzatossága, csak még
összetettebbé varázsolta a ruha mintáját. Gyöngyök helyett
gyémántok díszítették a felsőrészt, melynek mintázata beleolvadt az
abroncsszoknya redőnyös szépségébe. Egyedi készítésű volt, erre
azonnal rájött. A gyémánt alapú indiai lián, és hennafestészetet
idéző minták ötvözetében, felfedezte a norfolki címert. A
griffmadarat smaragdszemeivel és rubint kirakású testével, ahogy
karmai egy szál vörös rózsát tartottak. A címer kiemelése nem volt
hivalkodó, de magára vonzotta a tekinteteket. Nem fukarkodtak a
drágaköveket illetően. Az ujjai egyenes szabásúak voltak, és Gigi
kedve szerint hirtelen bővültek harang alakúra. Bárki is varrta meg
ezt a ruhát, az aprólékos munka, a szorgos kezet dicsérte. A hozzá
készült kiegészítők a herceg figyelmességéről adtak
tanúbizonyságot.
Összébb húzta magán szatén köntösét. Gondolataiba mélyedve
sétált az ablakhoz, és lenézett a bársonyos tengerszőnyegre. Hosszú
és fárasztó másfél hét állt mindenki mögött. Paminával szinte éjjel-
nappal a bál előkészületeit intézték, és gyakran esett meg, hogy
esténként is vendégei voltak egymás hálótermének. Olyankor
felkucorodtak az ágyra, és sokáig beszélgettek. Mindketten tudták,
hogy elit estének kell lennie, és precíz munkát várnak tőlük. A
felelősség nagy volt, és bizony előfordult, hogy elszundítva a
hatalmas baldachinos ágyakon, együtt aludtak. Gigi ezt egy csöppet
sem bánta, mert így biztos lehetett abban, hogy Roland nem
próbálkozik nála.
A férfival alig találkoztak. A bállal kapcsolatos egyéb anyagi
dolgokat is alig egy hete beszélték meg vele, amikor Paminával
bemerészkedtek a dolgozószobájába, és a kezébe adták a
költségvetést. Roland szemrebbenés nélkül átolvasta a listát, és a
hozzá mellékelt vázlatprogramot. Dominik odasétált hozzá, és
barátja válla fölött kukkantott a papírra. Végül Roland a herceg
kezébe adta a papírokat, aki elismeréssel vitte oda Paminához, és
mély hódolattal adta vissza. Roland morcosan közölte velük, hogy
kedvük szerint költekezhetnek, az összeg pedig nem számít.
Egyetlen intéssel jelezte, hogy befejezettnek tekintette a bállal
kapcsolatos egyéb megbeszélést, és újra a könyvelésnek szentelte
minden figyelmét. Dominik sajnálkozva pillantott rájuk, és kikísérte
őket az ajtóig. Gigi egész idő alatt kerülte a huszár tekintetét, és
igencsak megkönnyebbült, amikor bezárult mögöttük a
dolgozószoba ajtaja.
A hét többi napján annyira lekötötték az előkészületek, hogy nem
maradt ideje saját bajával foglalkozni. Pamina és Gigi sok időt töltött
együtt. Közös témáik csak még közelebb hozta a két fiatal nőt
egymáshoz.
A két lány csak az étkezések alkalmával találkozott a testőrség
tagjaival. Ha Pamina és Gigi közös hálószobában aludtak, a
hercegnő kérésére a reggelit ágyba hozatták.
Az ebédet a két férfi elég gyakran kihagyta. Előfordult, hogy a
dolgozószobában ettek, vagy nem tartózkodtak a kúriában, a
környező birtokokat járták a katonákkal. Oliver kapitány remek
idegenvezetőnek bizonyult a számukra. Ideérkezésük után nem
sokkal csatlakozott hozzájuk a szerbiai testőrség ikerpárja is, akik
késforgatói tudományukkal igencsak felkeltették a norfolki testőrök
érdeklődését.
A vacsora viszont szent volt és sérthetetlen, legalábbis Roland
eszméi szerint. Mindig időben visszatértek az esti étkezéshez. Gigi a
jobbján ült – a sárospataki szokást megtartva –, Noel pedig a balján.
Dominikot az asztalfő másik, nem oly távoli végéhez ültette, és
nagyrabecsülése jeléül Pamina foglalt helyet a herceg jobbján, balján
Ariannal. Gigi Merse társaságát élvezte, Noel pedig Lotarét. Mellette
Bese szórakoztatta a vacsorázókat, vele szemben ikre, Vitus zárta az
asztaltársaságot. A két lánynak nem nyílt rá alkalma, hogy étkezés
közben beszélgessenek, mintha Roland szándékosan tervezte volna
meg az ülésrendet.
Az asztalon mindig friss rózsaszálak díszítették a címerrel ellátott
evőeszközöket. Az ételek változatosak voltak, ami annak volt
köszönhető, hogy Pamina és Gigi együtt tervezte meg a fogásokat.
Az étkezés alatt mindig kedélyes és vidám volt a hangulat. Az
összeszokottságukat nem zavarta meg, hogy Roland húga is
csatlakozott a társasághoz, és most már hozzájuk tartozott. Őt is szó
nélkül fogadták be a katonák, mint egykoron Gigivel tették. A
grófnő igyekezett könnyed lenni és elrejteni feszélyezettségét, amit
Roland váltott ki belőle. A zöld szemek gyakran kalandoztak felé, és
pihentek meg rajta. Gigi úgy érezte, túl beszédesek a sötétzöld
színek, melyekben olykor-olykor felfedezni vélte az aranyszikrák
táncának lángját.
Le kellett mondania arról, hogy Mersével, vagy akár Noellel
beszélni tudjon. Sajnos egyetlen közeli alkalom sem kínálkozott a
lehetőségre. A huszárokat legtöbb esetben messziről látta, amint a
testőrökkel gyakoroltak, vagy éppen kilovagoltak, hogy parancsot
teljesítsenek.
A bál napján a délelőttöt Gigi és Pamina pihenéssel töltötte, már
amennyire a sürgető készülődések engedték, hiszen akadtak olyan
helyzetek, amit orvosolni kellett. Végül minden a helyére került és
készen álltak a vendégek fogadására. A zenekar időben érkezett, a
bőségtálakat egységesen felrakták, a díszítés a hazatérő herceg
címerét jelképezte. A vörös rózsák csokrokban illatoztak a vázákban,
emelve ezzel is a bál elit hangulatát.
Korán visszavonultak szobáikba, hogy aprólékos készülődés
vegye kezdetét. Gigi ekkor fedezte fel a rá várakozó ruhát.
Szobalánya kikérdezése után az is kiderült, hogy maga Roland
helyezte az ágy közepére, és Mary sértődötten vette tudomásul,
hogy nem igazgathatja el a szoknya fodrának ráncait. A herceg szó
szerint megtiltotta, hogy a szobalány, Gigi engedélye nélkül
hozzáérjen.
Gigi tanácstalanul állt a ruha előtt, nem tudott dönteni. Ha
felveszi a címeres ruhát, azzal behódol a norfolki hercegnek, de ha
nem, azzal magára vonhatja az egész Egyesült Királyság haragját, és
ő nem kívánt kegyvesztett lenni a kedves Viktória királynőnél.
Végül döntött és Mary segítségével felvette a ruhát. A szobalány
boldog volt, hogy segédkezhetett a finom esésű abroncsszoknya
eligazításánál. Gigi tiltakozása ellenére, még az uszályt is felcsatolta
a ruhára.
Ékszert nem tett magára, úgy vélte, a ruhán lévő drágakövek
tökéletesen harmonizálják az egységet, és egy nyaklánc már túl
soknak tűnt volna. Egyedül a fülébe helyezte azt a rubintköves
fülbevalót, amit Rolandtól kapott az Operában való látogatás estéjén.
Meglepő volt számára, ahogy a tükör felé fordult. Úgy érezte, ez
nem is ő, valaki más. Egyedül borostyánszínű szeme jelezte hideg
tartózkodását és boldogtalanságát.
Paminával úgy egyeztek meg, hogy a fogadó csarnokban
találkoznak még az első vendégek érkezése előtt. Tett magára
néhány csepp parfümöt, aztán megindult lefelé. A lépcsőfordulónál
azonban megtorpant, amikor észrevette Rolandot. A férfi a húgával
beszélgetett vidáman és önfeledten. Gigi erőt vett magán, és egyenes
tartással tovább haladt. A herceg tekintete azonnal rátalált, és
elismerő csodálattal adózott neki, ahogy végignézte fejedelmi
lejövetelét. A lány elé sétált, és lovagiasan a karját nyújtotta.
Bordó díszegyenruhájában lélegzetelállító látványt nyújtott.
Pamina óarany színű ruhát viselt, hasonló mintával, de ugyanolyan
drágakőberakással, mint Gigi. Haja koronaként tündökölt a fején,
világosbarna fürtjei kiemelték kecses nyakát, és a fények hatásának
szépségében, egy-egy tincs aranyszőkén csillant meg. Fehér bőrét
még jobban kiemelte a ruha, miközben érzékeny, tiszta lelkéről is
árulkodott.
– Örülök, hogy nem utasítottad vissza a neked szánt ajándékomat
– szólalt meg Roland, miután a grófnő elfogadta a karját.
– Nem adtál más választást – mondta ő, mire a férfi szeme
elsötétült, de nem válaszolt.
Néma határozottsággal kísérte Paminához. A dolgozószoba
magányából Dominik is előkerült, és bár nem lett volna kötelessége,
csatlakozott a társasághoz, hogy ő is velük együtt fogadhassa a
vendégeket. Vidám volt, kedélyes és szórakoztatóan elbűvölő.
 Gigit, Viktória királynő pártfogoltjaként mutatták be
mindenkinek, amiből kiderült, hogy a testvérpár ezt már előre
megbeszélte. A vendégek sorra érkeztek, az egyenruhás felszolgálók
ügyesen körbeajnározták őket. A zenekar előszeretettel játszotta
Beethoven; Kreutzer- és Tavaszi hegedűszonátáját, de elhangzottak
Chopin mazurkái, Schubert Earlkönigje, Vivaldi – A négy évszakból
kiragadott Nyárt képviselő műve, és más világszerte ismert
zeneszerzők jellegzetes darabjai.
Amikor már az etikett megkívánta, Pamina Roland oldalán, Gigi
pedig Dominik védelmében lépett a terembe. Úgy illett, hogy
Roland a testvérével ejtse meg az első táncot, megnyitva ezzel a bált.
Jelképezve a család újraegyesítését, Roland hazatérését. Nem így
történt. A norfolki herceg elnézően húgára mosolygott, aki
beleegyezően biccentett neki és hagyta, hogy testvére megforduljon
vele. A mozdulatsor olyan hirtelen történt, hogy Gigi csak akkor
eszmélt fel, amikor szembe találta magát a norfolki herceggel.
– Ideje partner cserélnünk – intézte szavait Dominikhoz, mire a
szerbiai egyetértőén bólintott.
– Ez a te hivatalos estéd. – Mondatával elárulta, hogy előre
eltervezett dologról volt szó. Roland akarata szerint.
– Ez nem szabályos – sziszegte a fogai között Gigi, hiszen minden
szem rájuk szegeződött.
A két férfi ügyet sem vetett tiltakozására. Nem lett volna értelme
tovább ellenkezni. Hagyta, hogy Norfolk hercege a parkett közepére
kísérje, és Lanner egyik mesés keringőjének ütemére vezesse. Soha
nem volt alkalom, hogy együtt táncoljanak. Gigi teljesen kizárta a
külvilágot, és nem hagyta, hogy a kutató pillantások zavarba
hozzák. Roland illendően és könnyedén tartotta karjai között. Testük
egymás közelségétől, fájdalmasan jelezte összetartozásukat, és a lány
keserűen állapította meg, hogy nem csak a hálószoba szentségében,
de még a táncparketten is tökéletes párost alkottak. Egyedüli
táncosokként forogtak. Uszályát annak rendje és módja szerint –
ahogy a táncórákon tanulta – Gigi a karjára emelte, de az anyag így
is lágy eséssel követte lépéseiket, míg Roland mesterien
megakadályozta, hogy az oldalán lévő kardja, ne legyen közöttük
nehézségi korlát, és még véletlenül se érjen Gigihez, sőt, még csak ne
is súrolja az álomszép ruha kényes anyagát.
A bál és az első tiszteletteljes tánc kellőképpen megtette hatását.
Roland arcszeszének illata, és a testéből áradó férfias erő védtelenné
tette a lányt, és pár percig a grófnő eljátszott a gondolattal, hogy
nincs egyedül a világban, hogy valóban rábízhatja magát a norfolki
hercegre. Olyan szép volt ez az idea, és túl könnyű volt elhinni.
– Nem jártál el megfelelően. A bált Paminával kellett volna
megnyitnod – törte meg a csöndet Gigi, csak, hogy mondjon végre
valamit.
– Ne legyél ennyire elégedetlen – kérte Roland, és smaragdzöld
szeme szemrebbenés nélkül tartotta fogva Gigi borostyánvarázsát.
– Nem vagyok az, csupán véleményt mondok – érvelt a grófnő.
– A saját elveid alapján. Dicséretes. Viszont, ha az megnyugtat,
szeretném elmondani neked, hogy Paminával is fogok majd táncolni.
A maga idejében, a megfelelő pillanatban – mosolyodott el
hangjában édes türelemmel Roland, majd némi kihívással a
tekintetében megkérdezte: – Egyébként, ki merné kétségbe vonni
akaratomat, és az ezzel járó döntésemet?
– Viktória királynő? – tételezte fel Gigi, mire a férfi szeme
vidáman megvillant.
– A királynő később érkezik a protokolláris szokásoknak
megfelelően, és ha tudomására is jut, csak egyet fog érteni abban,
hogy bizonyos társadalmi pozícióba emelem annak a magyar
grófnak a lányát, aki lehetővé tette számára, hogy megtalálja
unokatestvére gyermekét – adta meg a kimerítő választ a herceg.
– Nem kértelek rá, hogy ezt tedd – feleselt csalódottan Gigi. –
Nagyon jól tudod, hogy nem érdekelnek az arisztokráciai szintek.
– Tudom. – A férfi természetes volt és illemtudó, ahogy tovább
keringőztek.
– Akkor nem értem, mi szükség erre a társadalmi
magasztosságra, melyet hercegi kegyelmedtől élvezhetek? – Gigi
bájos maradt, de hideg, mint a jégcsap.
– Hercegi kegyelem? Szóval, így értelmezed a bált és ezt a csodás
keringőt?

É
 – Értelmezhetem-e másképp? – kérdezett rá a grófnő, és állta a
vágyakozó smaragdtekintetet.
– Szeretnék ma veled aludni – tört ki váratlanul a férfiból. – Nem
vágyom jobban másra, mint hogy melletted feküdhessek, átöleljelek,
és forrón szeresselek. Reggel pedig szeretném végignézni az
ébredésedet és gyönyörködni a mosolyodban, mint régen. – Olyan
bizsergetően érzéki volt a hangja, hogy Gigit néhány pillanatra
magával sodorták az édes emlékek. Nehezen tudta féken tartani
vágyát, csak kevés hiányzott ahhoz, hogy el ne gyengüljön, és
teljesen behódoljon a norfolki hercegnek. Ám hamar tudatosult
benne, hol van, milyen társadalmi eseményen, milyen társadalmi
pozícióban, és kivel is táncolt.
– Sajnálom, Roland, de nem – maradt hajthatatlan, ahogy
megmakacsolta magát.
– Most nekem van szükségem rád – villantak meg a zöld szernek,
mialatt szavai a vadászházban történtekre emlékeztették a lányt,
csak akkor ő mondta a hercegnek ugyanezt. Roland fondorlatos
módon, ravaszul manipulálni akarta.
– Nem tehetem – rázta meg alig észrevehetően a fejét a grófnő, és
állta a néma ostromot.
– Miért?
– Nincsenek miértek – idézte vissza Gigi, az egykor elhangzott
szavakat.
– Nagyon jól tudod, hogy mindig megkapom, amit akarok, és én
a mai éjszakán téged akarlak. Szükségem van arra, amit csak te
tudsz nekem megadni – jelentette be elszántan, és Gigi ráébredt,
Roland szándékosan állított csapdát neki, ő pedig gyanútlanul
belesétált. Átkozta balgaságát.
– Ne számíts szívélyes fogadtatásra – nyögte ki, és mámorosan
beleremegett a férfi ígéretébe.
– A régi magyar nóta a tüzes, de annál szenvedélyesebb magyar
grófnőtől – közölte vele ironikusan a herceg. – Akkor sem bántottál,
és ma éjjel sem fogsz. – Igaza volt, egyben nemes tartása elárulta,
hogy nagyon is tisztában volt azzal a hatalommal, amivel Gigit
fogva tartotta, és fölényesen felette állt.
 8. fejezet
A keringő véget ért, helyébe valcer érkezett. Roland nem hagyta
abba partnerével a táncot. Tovább forogtak, mialatt a férfi egy laza
kézmozdulattal oda intett Paminának és Dominiknak. A pár
méltóságteljesen a táncparkettre sétált, és táncolni kezdtek. A két pár
látványa gyönyörű volt és megismételhetetlenül emlékezetes. A
férfiak szinkronban irányították partnereiket, amely felemelő
látványt nyújtott a közel négyszáz fős vendégsereg számára. A
zárkózott arcú lordok és főnemesek különös érdeklődéssel figyelték
táncukat. A hölgyek lélegzetvisszafojtva gyönyörködtek a
látványban. A fiatal lányok hol irigykedő, hol álmodozó
pillantásokkal követték lépteik nyomát legyezőjük mögül. A
harmadik tánc egy menüett volt, és amikor a két herceg szeme
összevillant, egyszerre adtak jelet a körülöttük álló
egyenruhásoknak. Dominik közelebb vezette Paminát a másik
párhoz, mialatt a testőrség tagjai vitték táncba választottjaikat
körfalat képezve a két pár körül. A negyedik tánc végére már a
meghívott vendégek közül is jó páran táncoltak.
Épphogy véget ért a hatodik tánc, a főkomornyik bejelentette
Viktória királynőt. A két herceg egyszerre vezette partnerét a belépő
királynő elé. A zene elhalt és mindenki mély térdhajlítással
köszöntötte az uralkodónőt és udvartartását. Viktória királynő
sötétkék szatén abroncsruhát viselt. Férjével, Alberttel érkezett és
néhány udvarhölgy társaságában, akiket a királyi gárda személyi
testőrei kísértek.
A királynő későn érkezett és korán távozott, ahogyan az
elvárandó volt egy ilyen társadalmi összejövetelen. Csak a vacsorán
vett részt, mialatt ragaszkodott Pamina és Gigi társaságához.
Engedte, hogy a norfolki herceg felkérje egy táncra, ami alatt végig
beszélgetett a férfival. Nem lehetett tudni miről, csak azt, hogy közös
az egyetértésük. Roland Alberttel is beszélgetett. Viktória királynő
kérésére Dominik is csatlakozott társaságukhoz. A lordok sóvárogva
pillantottak feléjük, de Viktória királynő nem osztotta sűrűn kegyeit.
Kevés főnemest invitált társaságukba, azokat is csak azért, hogy
hivatalos formát öltve mutathassa be Norfolk hercegét. A királynő
bőszen dicsérte a bál pompáját, és áradozott a menü finomságáról.
Amikor távozott, elégedett arckifejezése senki figyelmét nem kerülte
el.
A királyi udvarház látogatása után, a hangulat oldottabbá vált.
Roland eleget téve házigazda szerepének körbejárta a társaságokat,
mindenkivel kedélyesen beszélgetett, miközben töméntelen
mennyiségű francia pezsgőt, nemes bort és skót whiskyt fogyasztott.
Meg sem látszott rajta, csupán zöld szeme csillogott különleges
fényárban. Szórakoztató és szellemes társasági partner volt, ezt Gigi
nagyon is jól tudta. A lordok elismerő és csodáló tekintetei
ugyancsak ezt tükrözték vissza. A hölgyekkel könnyedén flörtölt, a
fiatal lányoknak bohókásan udvarolt. Elbűvölte a vendégeit és
kivívta azt a tiszteletet, amely az egykori magyar vármegyékben is a
nyomában járt.
Pamina segítette bátyja útját, kísérte és ügyelt arra kivel mennyi
ideig érdemes beszélniük. Önzetlensége egyfajta megóvás volt, és
figyelmeztetés, ki az, aki érdekből és ki az, aki őszinte barátságból
kereste Norfolk hercegének társaságát. Látszott a férfin, hogy hagyja
húga kibontakozását, de Gigi ismerte már annyira, hogy biztos
legyen benne, Rolandnak nem igazán volt szüksége ilyesfajta
segítségre. Nagyon jó emberismerő volt, és pár szó után tudta,
miféle lélekkel állt szemben.
A grófnőnek hatalmas erőfeszítésébe került, hogy ne pillantson
állandóan felé, és ne kövesse végig az útját a teremben. Szerencsére
sosem maradt egyedül. Bár Dominik szintén az arisztokrácia krémjét
élvezte, neki nem voltak komoly kötelességei, ezért minden alkalmat
megragadott és kihasznált, hogy Gigi mellett maradjon. A testőrség
tagjai hasonlóképpen cselekedtek, és társaságuk mentsvárként hatott
a lány hangulatára. Dominikkal táncolt a legtöbbet. A herceg
csodálatos táncos volt. Karjai oly könnyedén tartották, mintha Gigi a
felhők között lebegne. Kiváltságos jogot formált a lány kegyeire, és a
testőrség tagjainak csak egy táncot engedélyezett. A grófnő megint
csak Rolandot sejtette Dominik ily nagyfokú figyelme mögött.
Gyanúja beigazolódott azzal, amikor egyik alkalommal elkapta a
bálterem két egymástól távoli pontján álló hercegek egymás felé
irányuló szemvillanását.
 Noel váratlanul, és csöndesen lépett oda hozzá. Mosolya kedves
volt, és várakozással teli, ahogy a karját nyújtotta.
– Gigi, mintha ígértél volna nekem egy táncot – emlékeztette.
– Noel, a kötelező táncod már megvolt a grófnővel – avatkozott
közbe a herceg, és rosszallóan nézett farkasszemet a két férfi.
– Hagyd csak, Dominik – kérte kedvesen Gigi, és laza
eleganciával érintette meg a szerbiai díszegyenruha ujját. – Igaza
van. Valóban tartozom neki még egy hivatalos tánccal – ismerte el
Gigi, mire Dominik kíváncsian az arcukat fürkészte.
– Gigi, nem hiszem, hogy ez jó ötlet lenne egy ilyen
arisztokratikus eseményen – kérte a szerbiai herceg, mialatt a grófnő
tettének súlyára kívánta felhívni mindkettőjük figyelmét.
– Én nem tartozom ebbe a körbe – állította dacosan Gigi, és nem
kívánta megszegni huszárjának tett fogadalmát.
– De nem is vagy magyar földön – intette türelmesen Dominik,
alig észrevehetően Roland után kutatva a teremben.
– De ettől még bennem élnek a magyar szokások – mosolyodott el
elbűvölően Gigi.
– Jól van. Remélem, tudod mit csinálsz – sóhajtott fel megadóan
Dominik, de arcára feszültség ült ki. – Tegyetek belátásotok szerint.
– Köszönjük, Dominik – mosolygott rá hálásan Noel, mire a
herceg beletörődően bólintott. – Nos, nem magyar valcer, ahogy
terveztem, de valcer, és attól félek, ha most nem figyelmeztetlek,
akkor lecsúszom a mai estélyről. Az első közös bálunkról – fordult
aztán Gigi felé, tekintetében tele rajongással.
– Nem engedhetem meg, hogy ebbe a hibába ess – közölte
határozottan a grófnő. – Ugye megbocsátasz nekünk, Dominik? –
kérdezte reménykedve a herceget, de a keze már Noel karján
nyugodott.
– Nem hiszem, hogy meg tudom akadályozni – felelte kissé
morcosan, és még nagyobb feszültség vett rajta erőt, amely már
testtartásán is kiütközött.
– Valóban nem – vallotta be elszántan Noel, ahogy büszkén
kihúzta magát, és állta a herceg észhez térítő pillantását. Ezután a
táncparkettre kísérte Gigit. Dominik vészjósló, megvillanó kék
szemekkel révedt utánuk.
 – Miért ennyire harapós Dominik? – kérdezett rá a lány, mialatt
hagyta, hogy Noel vezesse.
– Mert Roland csak egy táncot engedélyezett veled a testőrség
tagjainak. Szó szerint parancsba adta – jelentette be a férfi, és látszott
rajta, hogy nem igazán tetszik neki a helyzet.
– Te pedig képes vagy szembeszállni Roland parancsával? –
álmélkodott Gigi.
– Egy táncért veled, még az ördöggel is cimborálnék. – Noel
hűsége és odaadása melengette a lány lelkét, de nem varázsolta el
úgy, mint Roland közelségének meghittsége.
– Nem értem, mi ezzel az újdonsült hercegünk célja? –
gondolkodott hangosan Gigi.
– Valóban nem? – nézett rá elnézően Noel. – Nem tűnt fel, hogy
nem vagyunk a közeledben? Hogy csak vacsoráknál engedi, hogy
élvezzük a társaságodat?
– De… nagyon is feltűnt – gondolt bele Gigi. – Én csak azt hittem,
hogy parancsot teljesítetek, ami szokásotokhoz híven teljes embert
igényel. Megértő voltam, bár nem állítom, hogy nem hiányzott a
társaságotok.
– Norfolk hercege arra kért minket, hogy amíg beilleszkedsz az új
környezetbe, addig ne közelítsünk hozzád. Sok megpróbáltatáson
mentél keresztül, és be kellett látnunk igaza van. Másrészről látszott,
hogy a bál szervezése leköti minden energiádat – magyarázta Noel,
mire a grófnőben egy világ omlott össze. – Szerintem, ő csak jót akart
neked.
– Lehet, de nem rendelkezhet az életem felett! Nem dönthet
helyettem! – jelentette be elszántan. – Te tudod a legjobban, hogy ez
az egyetlen dolog, amit senkinek sem tűrök el. – Öntudatossága
felfelé ívelt.
– Gigi, nem hiszem, hogy erről lenne szó – védte parancsnokát,
de a grófnő arcára pillantva jobbnak látta, ha nem folytatja.
– Noel, tudnom kell valamit – kezdte óvatosan.
– Mi lenne az? – tudakolta várakozásteljesen a férfi.
– Roland parancsára váltottátok fel a huszárruhát norfolki
egyenruhára?
 – Tudod, hogy senki nem mer ellenszegülni a szavának – felelte
csöndesen. – De ne érezd, hogy ezzel árulást követtünk el a Lajtói
grófság ellen.
– Eszembe sem jutott, csak nem értem a lényegét.
– Roland… – kezdte igen nehezen, de folytatta. – Roland herceg
felkérte Mersét és engem, hogy kiképzőtisztként vegyünk részt a
norfolki testőrség megerősítésében. A mi feladatunk, hogy figyeljük
őket, és ha úgy látjuk jónak, kiszórjuk az alkalmatlanokat a
csapatból. Ahogy ő fogalmazott, kemény magot akar maga körül,
hogy megvédhesse a családját.
A családját! – A szó villámként semmisítette meg Gigi tudatát.
Gombócot érzett a torkában, ahogy felfogta a szavak értelmét. A
családját, amibe ő nem volt benne, és soha nem is tartozhatott ebbe a
körbe.
Ez egy okkal több volt, hogy végleg száműzze Rolandot az
ágyából. Nagyon úgy festett a helyzet, hogy a norfolki herceg, csak
addig tartott igényt a huszárok szolgálataira, amíg ki nem képezték
testőrségének új tagjait, hiszen Rolandnak egyéb elfoglaltságai miatt,
nem volt erre lehetősége. Most még legalább is nem.
Senki sem bánhat el a Lajtói huszártestőrséggel! Senki sem
alázhatja meg őket! Nem fogom hagyni, hogy ez megtörténjen! –
Elszántsága erőt adott neki, és a terve készen állt. Roland őt akarta.
Egyetlen módon tudta büntetni, ha továbbra is megtagadja kegyeit
Norfolk hercegétől.
Egyben nem értette, hogyan lehet ennyire hálátlan a férfi. Hogyan
változhatott ekkorát, hiszen Lajtói grófnak köszönhette azt, amivé
vált, és ahová jutott. Mint ahogyan azt is, hogy zavaros múltjáról
felszállt az eddig áthatolhatatlan köd. Az ő édesapjának köszönhette,
hogy visszakapta rangját, és bekerült a lordok elit krémjébe, a
legmagasabb pozícióba, ahová a legtöbb nemes egész élete során
tartozni akart, de sosem került be. Murél által derült ki királyi vére
is, és rokonsága Viktória királynővel. Paminát is általa kapta vissza.
Sokkal tartozott Lajtói grófnak, nagyon sokkal.
Mindig is tudta, hogy a rang nagyúr, de nem hitte volna, hogy
Rolanddal is megtörténhet mindez. Úgy látszott, a gőg, a
befolyásoltság, a hatalom nem válogatta meg áldozatait. Fegyver
volt, bárki kezébe is került. A férfi pedig nem tudott ellenállni a
kísértésnek, és a hirtelen ölébe pottyanó lehetőségeknek.
– Értem – szuszakolta ki magából a lány, miközben igyekezett
erősnek mutatkozni. – Gondolom, segítitek terve megvalósításában.
– Amíg itt vagyunk, addig nem látok más kiutat. Sokkal
tartozunk neki mindannyian – érvelt Noel, és nagyon jól látta a
helyzetet.
– És a kiképzés után? Mi lesz utána? Vele kívántok maradni? –
kérdezett rá elszántan a grófnő, és elengedhetetlen vágy fogta el,
hogy megtudja huszárja válaszát.
– Igaz, hogy a parancsnokom, de az én helyem ott van, ahol te
vagy. A Lajtói huszártestőrségbe léptem be, az esküm a Lajtói grófi
címernek szól, és ezen nem kívánok változtatni. – Noel nagyon
elszánt volt, ahogy galambszürke szemével Gigi tekintetébe révedt.
– Roland utasítására sem? – A lány érezte, hogy megkönnyebbül.
– Még az övéért sem. Látom, hogy Roland hercegi rangjával
változtak a dolgok, ezért tisztában vagyok vele, hogy ha te nem
kívánsz itt maradni a védelme alatt, akkor, mint jó szándékú barát,
és mint személyi testőröd, bármi áron, de melletted a helyem. Nincs
az a zsold, amivel maga mellett tudna tartani a mi újdonsült
hercegünk, és azt hiszem, nyugodtan beszélhetek Merse nevében is,
mivel ő is ezen a véleményen van – biztosította Noel.
– Igen, tudok róla – engedett el egy bájos mosolyt Gigi.
– Szeretnél innen elmenni, igaz? – kérdezett rá óvatosan a huszár.
– Még magam sem tudom, hogy mit akarok, de abban már biztos
vagyok, hogy ez az életvitel, ami itt történik velem, hosszú távon
nem fog működni – árulta el belső gondolatait a grófnő.
– Meg tudlak érteni. Azt hiszem, nagyon is.
– Ne hidd, hogy ki vagyok szolgáltatva neki… – próbálkozott
Gigi, ám Noel sejtelmesen mosolyogva leintette.
– Csak még nem tudsz elszakadni tőle.
– Igen, rendkívül jól látod a helyzetemet – mosolygott rá hálásan
a lány.
– Előttem nem kell mentegetőznöd – viszonozta őszinteségét
Noel. – Elég régóta ismerjük egymást, és eddig mindig, minden
problémát megoldottunk.
 – Attól tartok, most nem egy egyszerű csínytevésről van szó –
bizonytalanodott el Gigi.
– Bármi is történjen, senki sem szakíthatja szét a barátságunkat.
Szeretném, ha tudnád, hogy Merse hasonlóképpen érez.
– Máris jobban érzem magam ezen az estélyen – kuncogta el
magát kissé felengedve a grófnő.
– Örülök, hogy végre önfeledten is látlak mosolyogni – vallotta be
őszintén Noel.
– Mindig figyelmes voltál. Már értem, miért voltunk annyira jó
barátok. – Az emlékezés csodás köpönyege még tündöklőbbé tette a
grófnő arcát.
– Ha jól emlékszem, én voltam a levakarhatatlan – nevette el
magát Noel is, miközben tökéletes egyetértésben, szolidan, de az
etikett szabályainak megfelelően tovább táncoltak.
– Csak mert én voltam a jobb kardforgató – érvelt fölényesen
Gigi.
– Bármikor kiállok újra ellened – mosolygott kihívóan a férfi.
– Nem tehetem meg, hogy harcoljak a huszárommal! Rád nézve,
az én győzelmem igen csúfos lenne – piszkálta játékosan a grófnő, és
édes évődésükbe semmilyen komolyabb flörtnek, vagy nő és férfi
kapcsolatnak nem lehetett helye.
A testőr fürkészően, de annál finomabban megkérdezte:
– Elhanyagolva érezted magad?
– Igen, kicsit. – Ám a férfi kitartó nézésétől felengedett, és
önfeledten bevallotta: – Nem kicsit, hanem nagyon.
– Hidd el, mi is hasonlóképpen éreztünk – mondta habozás
nélkül Noel. – Örülök, hogy ezt tisztáztuk.
– Merse és te maradtatok nekem abból a meseországból, ahol
felnőttem. Az egyetlen kapocs vagytok az édesapám és
Magyarország emlékéhez. Nem akarom, hogy félreérts, de fontosak
vagytok nekem. Ti vagytok azok a huszárok, akik a díszmeneteket, a
lovasság bevonulását, és a huszártáncokat idézitek fel bennem. Erre
szükségem van ahhoz, hogy életben tartsam a lelkem mosolygott, és
későn vette észre, hogy a férfi feszülten a háta mögé révedt.
Noel váratlanul megállt, és elengedte a grófnőt. A lány majdnem
elveszítette egyensúlyát, ahogy hirtelen megszűnt tartani a huszár
izmos karja. Egykori gyermekpajtása bűnbánóan hátrált egyet tőle,
még nagyobb távra növelve a már így is etikus távolságtartási
formát. Gigi nem tudta mire vélni ezt a távolságtartást. Felettébb
meglepte az eset, mialatt összevont szemöldökkel igyekezett a
rejtélyes viselkedés mögé látni. Önkéntelenül is megfordult. Pár
kósza pillanatig még levegőt is elfelejtett venni, amikor Rolanddal
találta szembe magát. A zöld szemek elárulták, hogy mindent hallott
Gigi utolsó elhangzott mondataiból. Haragja mégsem első kézből a
grófnőre irányult. A herceg veszedelmesen méregette katonáját,
mialatt kordában tartott erő sugárzott belőle. Gigit béklyóba verte ez
a nyers férfiasság. Furcsa bizsergető érzés éledt újjá ölében.
– Lekérem a grófnőt – tudatosította Noellel akaratát Roland. – Ne
csinálj több ostobaságot.
Egyetlen fejmozdulattal küldte útjára Noelt, aki hódolattal Gigire
mosolygott, de a táncparkettet úgy hagyta el, mint egy kullogó
farkas, akit kivetett a falka.
A norfolki hercegnek hatalma volt, bődületes hatalma, ami
mindenkiből más-más érzelmi hullámokat váltott ki. Roland lépett a
helyére, és ellentmondást nem tűrően táncolt tovább a lánnyal.
Egész lényéből visszafogott harag sugárzott, ahogy szemrebbenés
nélkül élesen a lányt mustrálta. A grófnő állta a tekintetét, mivel
nem érezte bűnösnek magát. A közéjük álló feszültség egyre
elviselhetetlenebbé vált.
– Nem akarsz mondani nekem valamit? – kérdezte feszülten a
herceg, megtörve a kettőjük közé beálló kínos csöndet.
– Talán kellene? – válaszolt kérdésére kérdéssel a lány.
– Nem lett volna szabad engedned, hogy felkérjen – érvelt
velősen Roland. – El kellett volna utasítanod!
– Én magyar szokások szerint élek – közölte vele felszegett állal,
dacosan Gigi.
– Én pedig az angol arisztokráciába emellek, botrányos
viselkedésed ellenére is – közölte vele a férfi.
– Nem kértem a segítségedet, sem azt, hogy ilyen áldozatot hozz
értem, és egyébként is, milyen jogon tiltod el tőlem a huszárjaimat? –
fakadt ki, nem éppen grófnőhöz méltóan a lány.
 – Huszárparancsnokságom jogán. – A herceg vészesen
visszafogott volt.
– Te már nem tartozol a huszárok közé – felelte élesen a lány.
– Árulással vádolsz? – szűkült össze Roland szeme.
– Nem – csöndesült le Gigi, és félrefordult. – Nekem ők fontosak.
– Feleslegesnek érezte, hogy megmagyarázza, amikor a férfi minden
ehhez kapcsolódó szót hallott.
– Ha szabad érdeklődnöm, melyikükért aggódsz jobban? – villant
meg Roland szeme.
– Ezt te sohasem fogod megérteni – szólt lemondóan.
– Talán, ha elmagyaráznád – ajánlotta fel a herceg.
– Téged ismerve, nem lenne semmi értelme – közölte hosszas
tépelődés után a magyar grófnő.
– Akkor mégsem ismersz elég jól – felelte kurtán Roland.
A tánc véget ért. Roland visszakísérte a testőrök gyűrűjébe, mély
meghajlással köszönte meg a táncot, és visszatért kötelezettségeihez.
Gigi elmerengve nézett utána. Később Pamina csatlakozott hozzá,
aki egyszerűen kiragadta az egyenruhások védőbástyájából és a
nyitott erkélyre sétált vele.
– Itt az ideje, hogy a bátyám bevezetése után, végre veled is
foglalkozzam – mosolygott angyalian.
– Igazán nem szükséges. Nagyon jól megvagyok a testőrök
kellemes oltalmát élvezve – hárította kedvesen Gigi.
– Na, persze. Olyan megközelíthetetlen vagy, hogy egyetlen
nemes sem férkőzhet hozzád. Azt hiszem, a bátyám szándékosan
tudatja a lordokkal, hogy számára igen értékes drágakőről van szó,
aminek ragyogását egyedül ő élvezheti. Erről feltétlenül le kell
szoktatnunk – gondolkodott hangosan.
– Nem olyan katasztrofális. Már megszoktam a katonák
társaságát, és amúgy sem ismerek senkit a jelenlévők közül.
– Akkor ideje, hogy kitáruljon előtted a világ, vagy legalábbis
Anglia – villanyozódott fel Pamina. – Attól, hogy néhány kedves
ismerősömet megismered, nem fog összeomlani a római katedrális.
Másfelől, szívesen venném, ha találkoznál azokkal az emberekkel,
akik tartották bennem a lelket – mondta kérlelően.
– Ezt viszont nem utasíthatom vissza – bólintott rá Gigi.
 – Bizonyára észrevetted, hogy hasonló a ruhánk. Akartam is
kérdezni tőled, hogy zavar-e ez téged?
– A válaszom sorrendben: igen és nem.
– Meg akartam magyarázni, de nem volt rá alkalmam. Ez
egységet képez a családunkban. Az összetartás jele. Ugyanúgy,
ahogy a testőrség egyenruhát hord, a családfő védelmében álló
nőknek is követni kell ezt a hagyományt. A minták hölgyenként
változnak. Két egyforma motívum nem követheti egymást, és nem is
létezhet családon belül. Ez az egyetlen alapszabály. Hála az égnek
ezeket a rajzokat ezerféleképpen is meg lehet formázni, tehát nem
kell félni attól, hogy valaha is megismétlődik a minta. Mostantól
kezdve minden báli, és nem báli ruhád, az egyéb kiegészítőkkel,
ezzel a motívummal lesz ellátva. Én választottam neked, mert úgy
éreztem, hogy ez hangsúlyozza ki leginkább a személyiségedet. Igaz,
Rolandot is megkérdeztem, de ő azt mondta tökéletesen
választottam a számodra.
– Köszönöm. – Megtisztelve érezte magát Gigi.
– Örültem, hogy ebben is segíthettem. Ritka pillanatok egyike –
mosolyogtak össze. – Na, és hogy érzed magad? Milyen egy angol
bál a magyarhoz képest?
– Nos, egy kicsit visszafogott, de ettől függetlenül megvan a maga
szépsége.
– Igen, értem mire célzol – bólintott Pamina. – Hallottam, hogy a
magyarok igen heves vérmérsékletűek és szívesen táncolnak az
asztal tetején.
– Az tényleg egy életre szóló élmény. Engem mindig magával
ragadott a látvány.
– Láttad már Rolandot, vagy Dominiket az asztal tetején táncolni?
– tért a lényegre azonnal Pamina.
– Nem, ebben a szerencsében sajnos nem részesülhettem, és attól
tartok, hogy nem is fogok – nevette el magát, és követte a lány
tekintetét, aki a két férfit figyelte.
– Kár. Ez igazán érdekes lett volna egy estély alkalmával.
– De nem ezen a bálon! Gondolj csak bele. Ma van a bátyád
hivatalos bemutatása. Hogyan fogadnák a lordok, ha egyből az
asztal tetején ropná? – világosította fel, de legalább annyira
mulattatta a gondolat, mint Paminát.
– Az valóban nagy megbotránkoztatásra adna okot. Bár, én
elbírnám viselni – kuncogott.
– Hidd el én is, de azt hiszem, a kimért lordok még nem készültek
fel egy ilyen esetleges fordulatra.
– Pedig Norfolk hercegétől minden kitelik – ismerte el Paulina, és
Gigit meglepte, hogy máris ennyire jól ismeri a testvérét.
– Nagyon jól látod a helyzetet – bólintott rá. – Talán egyszer majd
megkérheted, hogy mutasson be egy huszár táncot – tárta fel a
lehetőségeket.
– Lehet, hogy élni fogok vele – ragyogtak fel Pamina szemei.
– Akkor csak azt tudom javasolni, hogy egy percig se késlekedj ez
ügyben. Kérd meg rá minél hamarabb, hátha beadja a derekát –
nevettek újra össze.
– Gyere. Erezzük jól magunkat! – ajánlotta felszabadultan
Pamina. – Most, hogy már nem vagy a testőrség gyűrűjében, figyeld
meg, jó pár fiatal férfi meg fog környékezni.
– Ez nem igazán lenne tanácsos – lett bizonytalan Gigi.
– Csak a látszat kedvéért! – bökte oldalba Pamina. – Nem lesz
féltékeny a bátyám, ne aggódj.
– Nos, az biztos, hogy nem lesz – ismerte el a magyar grófnő.
– Akkor meg nincs mitől tartanod. Elég volt a katonákból, ismerj
meg másokat is. Van itt jó pár lord, aki szívesen beszélgetne veled.
– Nem bánom, de nem ajánlom, hogy magamra hagyj –
figyelmeztette barátnőjét.
– A világért sem tenném! Felelős vagyok érted, ezért is nem
hagyom, hogy a láthatatlan bástyádba savanyodj be, amit Roland
emelt köréd. Te is ugyanúgy megszervezted ezt a bált, mint én. Az
elmúlt napok fáradhatatlan munkája most itt tárulkozik előtted, és
arra vár, hogy learasd a babérokat – tárta szét a kezét. – Nem
hagyhatom, hogy kihagyd ezt a csodás lehetőséget. Jól kell érezned
magad!
– Jól van. Teljes mértékben igazat adok neked – engedett el egy
megadó sóhajt Gigi.
– Ez a te szerencséd.
 A hercegnőnek hála, Gigi rengeteg emberrel ismerkedett meg az
estély hátralévő részében. Pamina nem mozdult mellőle. Remekül
szórakoztak, és a lánynak köszönhetően hamarosan több fiatalember
is megkörnyékezte őket. Az ifjú lordokat csöppet sem zavarta a
testőrség jelenléte, mint kiderült, amíg az egyenruhások nem
közösítettek ki egyetlen hölgyet sem saját társaságukba, addig nem
látták veszélyesnek a helyzetet, hiába követték a két lányt a testőrség
tagjai, akár az árnyék.
A férfi vendégek érdeklődő tekintetét hamarosan kíváncsi
kérdéseik követték, majd szinte heves csatát kezdtek vívni egymás
ellen, hogy a két lány kegyeiben részesülhessenek. Gigi egyiket sem
vette komolyan, de mindentől eltekintve igazat kellett adnia
Paminának, mert nagyon is jól érezte magát. Felszabadultabbá vált,
az arca kipirult a sok nevetéstől, borostyán színű szeme tündökölt a
lámpák fényében, és kacéran, de határozottan utasított vissza egy-
egy férfit, akiknél úgy érezte, kissé túllépik a könnyed flörtök
szabályait. A hercegnő elégedett pillantásokkal jutalmazta, és maga
is felszínes beszélgetésbe bonyolódott néhány ifjú nemessel.
Táncolni viszont egyikük sem volt hajlandó, mert az már
kötelezettséget jelentett angol földön. Erre Pamina rendkívüli
módon felhívta a figyelmét. Egy tánc azt jelentette, hogy szimpatikus
számára a férfi, és szívesen fogadja udvarlását, két tánc, egyértelmű
jelzés volt, hogy engedélyezi otthonában való látogatását a
partiképes lordnak.
Ezzel kapcsolatosan önkéntelenül is Roland jutott az eszébe,
akivel jóval többet táncolt, mint az illendő lett volna. Elgondolkodott
rajta, hogy vajon a norfolki herceg tisztában van-e birodalmának báli
szabályaival. Végül arra a következtetésre jutott, hogy nem, mert ha
tudott volna róla, bizonyára csak egy tánc erejéig kéri fel, mivel nem
kívánta Gigit felvállalni a nyilvánosság előtt, még a szeretőjeként
sem.
Ezt persze csak a grófnő tételezte fel magában, hiszen józan érvei
ezt súgták a számára. Roland volt annyira lovagias, hogy még ha a
szeretőjévé is tette, a társasági körökben nem kívánta bemocskolni
Gigi erkölcsi normáit, hiszen tisztában volt vele, hogy a lány egyszer
majd bizonyára férjhez fog menni, még ha aprócska belső
szépséghibával áll is az oltár elé leendő férje oldalán.
Sajnos felszabadult állapota csak addig tartott, amíg maga a
házigazda nem tűnt fel a társaságban. Váratlanul és fondorlattal
érkezett Dominik herceg kíséretében. Megjelenésük elég volt ahhoz,
hogy a fiatal nemesek, hiéna falkára emlékeztető csapatként,
lehorgasztott fejjel megtartsák a három lépés távolságot, és odébb
álljanak. Csodálatuk továbbra is plátói maradt.
Pamina boldogan fogadta Dominik körülrajongását. Csak a vak
nem láthatta, hogy kettőjük között valami kibontakozóban volt.
Roland Gigit szórakoztatta, és csak felszínesen érintette a témákat. A
lány pillantását nem kerülte el, hogy az est folyamán hármuk
társaságában tudott felszabadultan, igazán mosolyogni a norfolki
herceg. Ugratták egymást Dominikkal, felváltva hoztak frissítőt a két
hölgynek és szellemes megjegyzéseket tettek a bál hangulatára.
A norfolki herceg nem maradhatott velük sokáig, így Dominikra
bízta őket, aki rettenthetetlenül állt a kihívás elé, miszerint két hölgy
figyelmét kell folyamatosan éberen tartania. Roland visszatért a
vendégek közé, és Dominik segítségére hamarosan Lotar és Arian
érkezett.
Az utolsó vendég valamikor a hajnal érkezése előtt távozott a
kúriából. Roland kikísérte a sokáig maradókat, majd Dominikkal két
csoportra osztotta a testőrséget, és körbejárták a kúria környékét.
Elsőként a szerbiai herceg tért vissza. Egyedül. Gigi épp az egyik
szolgálónak adott utasításokat, amikor látta, hogy Dominik
Paminához lépett. Súgott valamit a lány fülébe, tenyerét finoman a
hercegnő hátára helyezve. Pamina felnevetett, a herceg pedig
teljesen elvarázsolódott gyöngyöző kacajától. Ezután kéz a kézben
eltűntek a balkonon, és Gigi még megnézhette, ahogy a vörös
rózsakert közepére sétáltak, majd a férfi udvariasan meghajolt
Pamina előtt. A hercegnő bólintott és engedte, hogy Dominik
átölelje. A rózsakert ágyásai között keringőzni kezdtek. Nem
számított nekik, hogy nincs zene, csak szívük egységes ritmikus
ütemére táncolták saját keringőjüket.
Szívet melengető hitvány volt, és ábrándos mosolyt csalt a grófnő
ajkára.
 Sietősen irányította a szolgálókat, így azok hamar végeztek a
pakolással, még mielőtt észrevették volna a kertben táncoló párost.
A hátsó bejáraton keresztül eresztette útnak a szolgákat, hogy még
véletlenül se láthassák meg Paminát és Dominikot. Miután
meggyőződött, hogy mindenki távozott, maga zárta el az égve
marad lámpákat, és ellenőrizte, hogy az összes gyertya el lett-e oltva.
Csöndesen magára hagyta a párost, nyitva hagyva nekik az erkély
egyik kétszárnyas boltívét, ezután saját lakosztályában nyugovóra
tért.
Mivel Maryt is hazaküldte, egyedül és ráérősen vetette le az
álomruhát, és vitte be külön bejáratos öltözőszobájába. Annyira
csodálatos volt az idő, hogy az ágyhoz közeli ablakot kitárta, és
hagyta, hogy átjárja hálószobáját a friss tengeri sós levegő. Úgy
döntött, nyitva is hagyja éjszakára, míg azt a két ajtót, amely
szobájának bejáratát képezte kulcsra zárta. Tisztán és élesen
emlékezett Roland szavaira, és nem akarta, hogy váratlanul érje a
herceg látogatása.
Eloltotta a lámpát, és elnyújtózott a kényelmes ágyban. Hallgatta
a tenger moraját, de álom nem jött a szemére. Próbált figyelni a
furcsa beszűrődő neszekre, de egyikből sem tudta kivenni Roland
jöttét a keleti szárnyba. Pedig, ha a férfi saját lakrészébe kívánt
eljutni, akkor el kellett haladnia hálószobájának ajtaja előtt. Az
elmúlt napokban Paminával igen gyakran hallhatták, amikor éppen
ébren voltak, hogy a birtok ura mikor tért nyugovóra.
Az éjszaka szokványos zajait semmi más oda nem illő hang nem
zavarta meg. Pontosan ezért lepte meg, amikor meghallotta, mint
nyomódik le főbejáratának kilincse. Szíve a torkában dobogott, mert
tudta, hogy Roland az. Egyben reménykedett, hogy nem tesz olyan
őrültséget, hogy rátöri az ajtót. Nem szorult volna magyarázatra
senkinek sem Norfolk hercege, de a szolgák között pletykára adott
volna okot egy kifeszített ajtó, és az egész mai. bál értelmét vesztette
volna abból a szempontból, hogy nem Viktória királynő védelmet
élvezi a grófnő, hanem inkább Roland szeretőjeként tartózkodik a
birtokon. Csak remélni merte, hogy a férfi ítélőképessége most sem
hagyja cserben. Még kétszeri alkalommal nyomódott le a kilincs, de
semmi erőszakosság nem rejlett a betérni akaró kóbor vendégtől.
Némi szünet után a másik ajtón is lezajlott az előző jelenet, majd újra
csönd és a hullámok táncának kellemessége vette körül Gigit.
A lány mégis veszélyt érzett. Ösztönei megsúgták, hogy ezzel
még nincs vége az éjszakának. Roland nem az a fajta férfi volt, aki
ilyen könnyen tudomásul vett dolgokat, és hamar feladná kitűzött
céljait, pár akadályozó tényezőtől. Gigi várt, de nem történt semmi.
Tőle telhetően igyekezett elhessegetni gondolatait, amelyek
különböző lehetőségeket tártak fel, hogy vajon Roland miképpen
térhet be a szobájába. Az ablak felé pillantott. Mintha mozgást
érzékelt volna, de nem volt biztos benne. Nem érezte veszélyét egy
nyitott ablaknak, mivel az emelet magas volt, és ehhez az ablakhoz
nem tartozott erkély. Csupán a párkány és a kovácsoltvas eresz
tartozott az ablak eme részéhez. Ha Roland itt próbált volna
felmászni, csak a fal meredélyes köveibe tudott volna
megkapaszkodni, de az kész öngyilkosságnak bizonyult.
Tévedett. Mire feleszmélhetett volna, Roland kapaszkodott fel a
párkányon, és könnyedén átlendült az ablakkereten. Gigi alig
hallhatóan felszisszent és átkozta magát, amiért ennyire alábecsülte
a férfit. Mozdulatlanná dermedt, miközben a herceg magabiztosan
közeledett az ágyához.
– Ügyes trükk volt, de nem fogott ki rajtam – szólt bizarran a
huszártiszt. – Ha csak ebből állt a nem kívánatos látogatás elleni
tiltakozásod, akkor résen kell lennem, mert biztos készülsz még
valamire.
De Gigi nem készült semmire. Még csak ötlete sem volt, hogyan
tarthatná távol magától a férfit. Sietősen megnyalta kiszáradt ajkait,
és lázasan járt az agya. Egyetlen dolog vigasztalta, hogy Roland nem
számított tehetetlenségére. Megint csak alaposan melléfogott.
– Hallgatásod azt jelenti számomra, hogy a bezárt ajtó volt az
egyetlen mentsvárad. – Roland bizonyosságot akart csupán, és meg
is kapta azt.
– Ha szépen kérnélek, elmennél? – kérdezte behízelgő hangon, és
a herceg könyörületességében bízott.
– Megpróbálhatod, de a válaszom akkor is egyértelműen nem
lenne. – Roland leült az ágy szélére.

Ó
 Lassú aprólékos mozdulatokkal Gigi után nyúlt. Óvatosan,
nehogy elijessze, magához vonta. Karjai tele voltak odaadással, ami
azonnal tompítani kezdte a lány bevehetetlen akaratát.
– Ne! – tört fel belőle a szó, és taszított egyet a férfi mellkasán, de
Roland meg sem ingott.
Gigi vergődött erős karjai között, és valahogy sikerült
kicsusszannia a szorításból. Élve a kínálkozó lehetőséggel az ágy
másik végébe vetődött, de Roland utána nyúlt. Bosszúsan
leszorította az ágyneműre, és bár nem éreztette férfias erejét vele,
mégis félelmetesség sugárzott belőle.
– Mi változott közöttünk? Miért vagy ennyire elutasító velem
szemben?
– Herceg lettél – közölte az ítéletet olyan tajtékkal, mintha csak
most szembesítené huszárját jelenlegi pozíciójával.
Azonnal feltűnt neki a férfi döbbenete. A pillanat töredékében
megérintette a herceg közelsége, férfias testének melege, és hűvös,
de annál markánsabb arcszeszének egyedi illata. Kész volt feladni
gondosan eltervezett elveit, de nem volt hajlandó olyan könnyen
megadni magát.
Roland sokáig néma maradt, miközben az alatta lévő lány
méregtől kipirosodott arcát figyelte. A borostyánszínű szemek
veszélyesen ragyogtak, és kétélű fegyverként villantak meg. Ajkai
hívogatóan és kívánatosan nyíltak szét a lány akarata ellenére,
mintha csak azt sugallták volna a férfinak, hogy azonnal vegye
birtokba őket. A huszárparancsnok mély levegőt vett, aztán acélos
töretlenséggel megszólalt.
– A mi kapcsolatunkban ez a helyzet nem befolyásoló tényező –
biztosította, de volt valami megbúvó irónia szavai értelme mögött.
Giginek mindennél jobban fájt az elhangzott mondat.
Pontosan ez az! – Érezte a velejét rázó keserűséget, amely
elhatalmasodott rajta. Roland kimondta, amit mindig is tudott. Soha
nem szánt neki más helyet az életében, mint egy szeretői posztot.
Tisztában volt ennek az értelmével már Sárospatakon is, mégis
hallani a szeretett férfitól, még elemésztőbb volt, mint a néma
kimondatlanság. Furcsa módon meglepte a herceg türelme, ami
tudatalattiját célozta meg.
 – Mese, tudom, hogy te is legalább annyira együtt akarsz lenni
velem, mint én veled. Ne harcolj, ne küzdj tovább önmagaddal.
Engedd, hogy szeresselek. Kérlek! – Roland dallamos hangja
bűvöletként hatott rá. Meghökkentette, hogy a férfi ennyire lelke
mélyére lát, és érzékelte a benne dúló vihart.
Már nem tombolt. Elernyedt a birtokló és kitartó simogatásoktól.
Elárulta a teste. Lángban égett Roland érintésétől. Fájdalmas kín tört
rá, és a férfit akarta a testében, hogy újra eggyé váljanak.
Nőiességéből életre kapó vágya, legyőzte maroknyi akaratát és
győzedelmesen uralta minden porcikáját. Belenézett a szenvedéstől
megkínzott zöld szemekbe, és tudta, hogy teljesen elveszett.
Bizonytalanul a herceg felé nyúlt, amit a férfi egyértelmű jelnek vett.
Reményben csillogó pillantással és felszabadító elemi erővel vette
tulajdonba a lány testét.
Vad szenvedélyük mindent elsöpört körülöttük. Szinte letépték
egymásról a ruhákat, amelyeket fojtó akadálynak könyveltek el.
Heves igézettel csókolták egymást, miközben karjaikkal úgy ölelték
a másik testét, mintha nem lenne többé napfelkelte, és nem
köszöntene rájuk a holnap. Elviselhetetlen volt a várakozás. Testük
mohó kapzsisággal felkiáltva követelte egyesülésüket. Megérezte
Roland kemény férfiasságát, ami rejtekének bejárata előtt feszült.
– Ne büntess tovább! – hallatszott Roland rekedtes hangja. –
Engedj be léted csodájába. Hagyd, hogy egészen közel érezzelek
magamhoz. – Megváltás volt monoton duruzsolása. – Hagyd, hogy
bejuttassalak a paradicsomba, és a neked emelt oltárom előtt, a rád
váró elragadtató gyönyörömmel ajándékozzalak meg.
– Ezt a szépséget, csak akkor fogadhatom el, ha megoszthatom
veled – lehelte kábulatban fürödve a grófnő.
– Ne aggódj, Mese, nem hagylak magadra. Mindvégig melletted
leszek. – Valami földöntúli varázslattal mormolta, és Gigi abban az
eszeveszett pillanatban el is hitte neki. Mert akarta, hogy örökké így
legyen.
Rolandnak nem kellett többet engesztelnie. Feltárulkozott neki.
Norfolk hercege hirtelen és céltudatosan hatolt be bársonyos
nedvességébe. Egészen mélyen töltötte be rugalmas hüvelyét, és ezt
elégedettséggel nyugtázta. Levegő után kapkodott, ahogy szétáradt
benne a felismerés. Roland féktelen lökései katonásak és észvesztőek
voltak, mégis titokzatos gyöngédség rejlett bennük. Gigi a nyakába
kapaszkodott, mert attól félt elájul a kéj viharos tajtékán. Tudatánál
akart maradni, emlékezni akart erre a delejes erőre, ami a hercegből
áradt, és egyszerre tette alázatossá, de vele egyenrangúvá. Halk
sikolyai követelőzően biztatták a férfit még őrültebb iramra. Gigi
igazodott hozzá mialatt fejét ide-oda dobálta a párnán.
A férfi szorosan testéhez vonta, és magával rántva fordult egy
ívet vele, úgy, hogy közben tovább mozgott benne. Gigi került
felülre, és ez még jobban elvarázsolta bensőjét. A herceg nem hagyta
sokáig, hogy megszokja ezt az állapotot. Újabb íves fordulat
következett, mialatt ügyelt arra, hogy véletlenül se szakadjon el
Gigitől. Úgy hánykolódtak az ágyon, mint egy viharos éjszakán a
tengeren úszó magányos halászhajó. A grófnő érezte azt a kirobbanó
szabadságot, amit a férfi nyújtott neki. Roland utolsó gördülése már
maga volt a mennyország, de nem hagyta, hogy a lány teste a
megelégedettségbe zuhanjon. Tébolyító szenvedélyével megint csak
felébresztette a grófnő lázongó testét. Gigi újra átélhette a férfi
súlyának édes terhét, mialatt a herceg izmos karjaiba kapaszkodott.
– Megígérem, hogy soha nem lesz vége! – ígérte meg neki a férfi.
– Nézz rám! Nézz a szemembe.
Tisztán hallotta a hangját, és alávetette magát Roland akaratának.
Tekintetük összeforrt, és a végtelenbe olvasztotta őket. Egyek voltak.
Atomi energiájú erővel tört rájuk a beteljesedés. Testük remegve
engedelmeskedett a bennük szét burjánzó gyönyörnek, mialatt
teljesen összeomlottak, és a tudatlanság állapotában lebegtek
egymás ölelésében.
Zilálva vették a levegőt, verejtékben úszó testük nehezen találta a
megnyugvás engesztelő szendergését. Az ágy inkább emlékeztetett
elhagyatott csatatérre, mint békét hozó fegyverszünetre.
Némán feküdtek egymás mellett. A hajnali pirkadat így talált
tájuk. Valami nyomasztó érzés költözött közéjük, és elsodorta őket
egymástól. Abban a pillanatban olyanok voltak, mint két nagyon
távoli idegen. Gigi nem nézett Rolandra, de tudta, hogy a férfi az
arcát fürkészte. Tüntetőleg az ablak felé fordította a lejét és kibámult
az aranyló reggelbe. A herceg hiába takarta be szeretkezésük után, ő
fázott. Zárkózottan az álláig húzta a takarót, mialatt azon töprengett,
hogy tudja Roland meztelenül elviselni a kora reggeli tengeri
áramlattal érkező hűvös fuvallatot. A herceg teste még csak
libabőrös sem volt, ahogy mozdulatlanul félig felülve az ágy
háttámlájának dőlt.
Gigi nem okolta a férfit, inkább magát tartotta bűnösnek, amiért
képtelen volt ellenállni a herceg lenyűgöző egyéniségének. Ő sem
volt jobb azoknál a nőiénél, akik ma este a bálon, oly epekedő
pillantásokat küldtek Roland felé, és ha véletlenül rájuk villant a
zöld szempár, pírban égő arcukat legyezőjük mögé rejtették. Ha a
férfi érzékelte is ezeket az áhítatos magasztalásokat, semmi jelét nem
mutatta, hogy bárki is érdekelné a jelenlévő hölgyek közül.
Mindenkivel egyformán volt udvarias és lehengerlő. A kapós
partiképes lányok bájai teljesen hidegen hagyták, pedig nem egy
angol szépség igyekezett a közelébe férkőzni, hogy felhívja magára
Norfolk hercegének figyelmét.
A férfi keveset táncolt mással az est folyamán. Azok is inkább
kötelességből, és etikai erkölcsöket szolgáltak. Ebben a társadalmi
rangban, ez elkerülhetetlen volt. Megválogatta kit vitt a parkettre és
diplomáciai esetként kezelve partnereit, mindenkivel csak egyet volt
hajlandó táncolni. Akadt rá példa, hogy tánc közben szemérmetlenül
közelebb húzódtak hozzá a kiválasztott hölgyek. Ilyenkor Roland
úgy irányította partnerét, hogy a lehető legnagyobb távolság legyen
kettőjük között. Ölelése személytelen és túl udvarias volt. Még saját
húgát is szeretetteljesebben karolta, mint a lordok lányait.
– Mese, te mit szeretnél? – Roland kérdése kijózanítóan hatott a
reggelbe.
– Hogy menj el – közölte elszántan a felkelő napot csodálva. –
Hagyj békén, és többé ne gyere az ágyamba!
– Lehetetlenséget kérsz tőlem – felelte szórakozottan, és ideges
nevetésébe valami gyász is vegyült.
– Nem hiszem. – Nem akarta elfogadni a herceg válaszát.
– Kárhozatra ítélsz ezzel a kéréseddel – ragaszkodott makacsul
elveihez Roland.
– Nem – jelentette be megfontoltan, és egyenesen a zöld
szemekbe nézett. – A mi kapcsolatunk maga a kárhozat.
 Roland arcán ledöbbenés suhant át, mialatt tekintete kutatóan
szúróssá vált. Gigi nem bírta elviselni elsötétült tekintetét, ezért újra
az ablak felé fordult. Hallotta, hogy a herceg kikelt mellőle az
ágyból, majd a ruhák susogását, de képtelen volt a férfira pillantani.
– Remélem, megérem még azt a napot, amikor másképpen fogod
ezt gondolni, de addig is szeretném, ha tudnád, bármire is készülsz
hűséges huszárjaiddal, nem fogom hagyni, hogy átlépd birtokaim
határát, és elmenjetek az engedélyem nélkül.
– Ezt vegyem úgy, hogy a foglyod vagyok? – kapta fel a fejét Gigi,
és elképedten vette tudomásul, hogy Roland előrelátóan tudott még
összerakatlan és álmaiban dédelgetett tervéről.
A herceg csak akkor szólalt meg, miután magára vette nadrágját,
és hozzá felhúzta a csizmáját. Kezébe vette ingét, azután bordó
kabátját. Nem kapkodta el kimért válaszát.
– Akár egy vörös rózsa, megfosztva legékesebb büszkeségeitől, a
tövisei nélkül. – Hangjába tűnődő költőiesség bújt meg.
Komótosan végignézett az ágyban fekvő lányon, alaposan
kiélvezve a takaró által kiadott formás domborulatokat. A grófnő
úgy érezte, a könnyű nyári pléd alá lát. Végül határozottan
megindult az ajtó felé és nem nézett vissza.
A szoba hirtelen üressé vált, hiszen nem volt már jelen Roland,
hogy magával ragadó szilajságával kitöltse ezt az űrt.

A következő pár nap a mindennapos élet visszarázódás jegyében

telt el. A bál előkészületei több energiát vettek el a birtokon élők
számára, mint azt bárki is hitte volna. Egyedül Rolandot nem
viselték meg fizikailag a körülmények. Töretlenül járta testőrségével
a falvakat, délutánonként hivatalos ügyeket intézett, és egyáltalán
nem volt ellenére, hogy barátja Dominik, egyre több időt tölt bájos
húga társaságában. Gigi felé sem változott a viselkedése, csupán
eleget téve a lány kérésének, nem látogatta őt hálószobájában, és a
kúriában lakók csak a közöttük lévő feszültségből sejtették, hogy
valami nincs rendben közöttük. Senki sem mert beleszólni
kapcsolatukba, még Dominik sem.
 Pamina és a szerbiai herceg bimbózó kapcsolata ellenére, Gigi
nem érezte magát elhanyagolva. Sőt, örült is neki, hogy egyedül
lehet. Vágyott a magányra, amit meg is kapott. Ilyenkor a birtok
körül sétált a vöröslő rózsatenger között, és hagyta, hogy eszébe
jussanak a bécsi leánynevelde jótékony emlékei. Azt hitte, azaz öt év
maga a kibírhatatlan pokol, de most visszagondolva, inkább egykori
gondtalan életét idézte fel benne a folyamatos és ösztökélő tanulás.
Akkor még voltak álmai, és hitt abban a csodában, amit a vasárnapi
rózsaküldemények okoztak neki.
Hinni a mesebeli lovagban, aki mindent megad majd neki, még
akkor is, ha apját sejtette az ajándék mögött. Gyerekes tudata,
ösztönös fantáziálása éltette minden percét. Ma már tudta,
szándékosan nem akarta tudni, hogy valóban apja rejlett-e a vörös
rózsák mögött, hiszen, ha a gróf bevallotta volna, az rombolta volna
minden naiv felhőtlen ábrándozását. Akkor még nem akart felnőni,
de a sorsa másképpen rendelkezett felette. Apja halálával és
Magyarországból való menekülésével már ennek sem érezte
létfontosságát. Igyekezett szép emlékként szívébe rejteni egykori
álmait, és a vörös rózsák csodás varázsát. Lelke csak így találhatott
megnyugvásra.
A grófnő, kezében pár szem datolyával szórakozottan
játszadozva lépett ki a konyhából. Paminával ellentétben ő nem
tudta megállni, hogy ha szüksége volt valamire, akkor bemenjen a
konyhába, és ne Mary szobalányát küldesse érte. Már csak azért is,
mivel így szemmel tudta tartani a személyzetet.
Úgy tervezte, lesétál a partra, ám szokatlanul heves szóváltás
ütötte meg a fülét. Az egyik hátsó könyvtárszobából érkezett.
Döntött és elindult a hangfoszlányok irányába. Nem akart tolakodó
lenni, de annak sem örült volna, ha valamelyik szobalányt kapja
hallgatózáson, még akkor is, ha alig néhányan a személyzetből
járhattak be a kastélyba. Szerencsére senki nem lapult meg a
környéken, de mire feltérképezte az összes megközelíthető folyosót
és bekukkantott az oszlopok közé, a hirtelen beálló csönd
fájdalmasan érte utol. Lélegzet visszafojtva, földbe gyökerezett
lábakkal várakozott, hogy mi fog történni. Sajnos nem volt elég ideje,
hogy kivegye, kik veszekednek, de a női hang egyértelműen
Paminát jelezte. A kérdés az volt, hogy Dominik, vagy Roland a
vitapartnere?
A súlyos csönd annyira nyomasztónak kezdett hatni, hogy nem
bírta tovább elviselni. Megindult a szoba irányába, amikor annak az
ajtaja erőteljesen kivágódott és ívben a falhoz csapódott. Szerbia
ifjabbik hercege rontott ki rajta. Szlávos vonásai elkeseredett dühről
árulkodtak, ám amint szembe találta magát Gigivel, meghökkenve
megtorpant. Nem számított rá, hogy a grófnővel találkozik odakint.
Vonásai egy percre megenyhültek, aztán bocsánatot mormogva az
orra alatt, kikerülte a lányt és tovább viharzott.
Gigi felvont szemöldökkel fordult utána, majd észbe kapva,
óvatosan belépett a szobába, és behúzta maga után az ajtót. Pamina
összeroskadva a kanapén üldögélt. Kezével drága, valenciai csipkés
zsebkendőjét tartotta szája elé.
Nem vette észre, hogy a grófnő a helyiségben van, mivel félig
háttal ült neki. Gigi odasétált hozzá és leülve mellé, finoman
megérintette a vállát. A hercegnő összerezzent, de nem ijedt meg.
Összeszedte magát és árulkodóan csillogó világoszöld szemével
Gigire pillantott.
– Tudok segíteni? – kérdezte halk megértéssel, mire Pamina
hevesen, de annál határozottabban bólintott.
– Beszélj Rolanddal – kérte, és nagyon hasonlított a norfolki
hercegre, ahogy elszántan vonallá szorította össze ajkait. – Beszélned
kell vele!
– Mégis mi történt? – értetlenkedett a grófnő, mialatt meg
fogadta, csak végső esetben keresi fel a férfit.
– Estére néhány szajhát hozatnak át Franciaországból.
– Hogyan? – remegtek meg Gigi ajkai, és nem akarta elhinni a
tényt, amivel barátnője bombázta.
Másrészről megdöbbentette a lány heves kitörése, ami igazán
nem illett egy úri neveltetésben részesített hölgyhöz. Mégis meg
tudta érteni őt, hiszen maga is nehezen tartotta kordában indulatait,
főleg Roland jelenlétében. Szenvedélyes viharát, ahogyan a férfi
képes volt felszítani, úgy egyedül ő volt rá képes, hogy le is csitítsa,
és szomjazó lelkét megitassa mámoros gyöngédségével. Kétség nem
fért hozzá, rabja volt Rolandnak, akár huszártisztként védte az ő
életét, akár a szerbiai testőrségben foglalta el helyét, akár norfolki
hercegként állt protokolláris díszőrséget. Kaméleon változásai
ellenére, ő volt az a férfi, aki oly forró tűzzel szerette, akinek a
karjaiban elemésztő beteljesülés érte utol. A férfi volt az ő lelki társa,
testének és lelkének hű párja.
– Jól hallottad! – pufogott Pamina. – Éjszakára jól akarják érezni
magukat. Mulatni akarnak, merthogy Dominik szavaival éljek;
„régen volt része a csapatnak ilyen kegyeletteljességben”.
– Lehet, hogy csak félrehallottad, és sem Dominik, sem Roland
nem kíván részt venni ezen a… a társasági összejövetelen. Arra nem
gondoltál, hogy ez csak az egyenruhásoknak szól?
– Ezt nem lehet félreérteni – állította makacsul a lány. – Az
egyenruhások élén jelen esetben két herceg is áll, mivel össze lett
olvasztva a testőrség. Még ha csak egy időre is, vagyis, amíg
Dominik itt tartózkodik.
– Először is nyugodj meg.
– Nyugodjak meg? Képtelen vagyok rá! Dominik nem teheti…
– Hány kurtizánt hozatnak? – érdeklődött, miután tudatosultak
benne az elkerülhetetlen tények.
– Ne haragudj, de ezt már nem kérdeztem meg tőle –
bosszankodott. – Két csattanós szó között már nem maradt rá időm!
– Sajnálom, azt hittem, elhangzott valami erre utaló célzás.
– Tudom, hogy segíteni akarsz, ezért kérlek, beszélj Rolanddal!
– És mégis mit mondjak neki? – kérdezte Gigi. – Tiltsam meg
mindkettőjüknek, hogy ne menjenek át a vadászházba?
Toporzékoljak az ajtaja előtt? Csináljak botrányt a személyzet és a
katonák előtt? Attól tartok az csak rosszabbá tenné a már így is
kialakult helyzetet.
– A szeretője vagy! Rád hallgatni fog – kapta szája elé a kezét, és
erős érzelmi bűntudattal küszködve elpityeregte magát. – Bocsáss
meg. Nem akartalak szándékosan megbántani.
– Az igazságot úgysem lehet sokáig eltitkolni. Egyszer valaki által
szembesülnöm kellett ezzel a ténnyel is – mosolygott rá elnézően
Gigi, és bátorítóan megsimogatta a lány karját. Nem tudott
haragudni rá, hiszen csak a valós tényeket mondta ki. – Másrészről,
még ha így is van, közel sem jelenti azt, hogy engedve kérésemnek,
távol tartaná magát és a herceget az esti vacsorától és a botrányos…
szóval a további szórakoztató időtöltéstől – jött zavarba ő is, hiszen
nem volt illendő ilyesmiről beszélgetni, még a legjobb barátnők
között sem.
– De legalább végighallgatna, és talán megfontolná, amit
mondasz neki – próbálkozott naivan Pamina. – Látom, hogyan néz
rád. Látom, ahogy mindent megtesz érted. Látom, ahogy a világot is
megmozgatja, csakhogy a kedvedre tegyen. Biztos vagyok benne,
hogy képes vagy hatni rá.
– Ez nem ilyen egyszerű. Te magad is tudhatnád, hogy egy
férfinak nem lehet dolgokat megtiltani, hiszen annál rosszabb lenne,
és biztos, hogy csak azért is részt vennének rajta.
– Akkor mit kellene tennünk? – kérdezte tanácstalanul a
hercegnő.
– A legjobb megoldás azt hiszem, az lenne, ha tudomást sem
vennénk erről az egészről – vallotta be keserves kínnal Gigi. –
Szemet kell hunynunk felette, még akkor is, ha részt kívánnak venni
egy ilyen… vacsorán – mondta ki az utolsó szót fogcsikorgatva. –
Bárhogyan is van, semmilyen módon nem szabad tudatnunk velük,
mennyire kellemetlenül érint minket ez az este.
– Szóval, üljünk ölbe tett kézzel?
– Pontosan! Sőt, tudomást se vegyünk arról, hogy ők ma estére
külön programot terveztek. Nekem nem tett egyikük sem említést,
és úgy vélem, neked is át kellene nézned a dolgok felett. Végtére is
Dominik bejelentése nem éppen hivatalos formában történt meg.
Vagy tévedek? – Gigit meglepte, hogy képes volt rafináltan
elmosolyodni.
– Oh, azt hiszem, megértettem, mire akarsz rávenni – viszonozta
halványan a cinkos mosolyt Pamina. – Végtére is, gardedám nélkül
történt meg a bejelentés. Akár vehetem semmisnek is!
– Okos kislány – dicsérte a grófnő.
– Minden férfi így bánik a nőkkel?
– Attól tartok, ez rá az élő példa, hogy igen – sóhajtott
bizonytalanul Gigi, és valami megszűnt létezni benne, ahogy
csalódottan felfogta saját szavainak értelmét.
 Miért is hitte, hogy Roland megváltozik mellette? Talán, mert
eddig minden olyan szép volt. Álomszerű fátyolként vonta körül
kapcsolatukat a bizalom édes mámora, legalább is eddig a pillanatig
ezt gondolta. Ez a burok pedig – amióta angol földre értek – kezdett
halványulni, és lassan, de biztosan eloszlani. Eljött az idő, hogy
végre tudomást vegyen erről a tényről.
– Akkor egyetlen férfi sem képes igazán szeretni. – Pamina
hangosan gondolkodott, mire Gigi felkapta a fejét. A lány igen jól
látta a valóság bosszantó árnyékosságát. – Ha ez valóban igaz, én
soha nem akarok férjhez menni – jelentette be elszántan a hercegnő,
és újra visszanyerte lélekjelenlétét. – Legalábbis olyan férfihoz
biztos, hogy nem, alti mellettem szeretőt tart.
– Igen, igazad van – értett vele egyet tűnődve Gigi. – Az igaz
szerelemben nincsenek mellékvágányok, csak belátható egyenes
utak.
Hosszú percekig saját gondolataikba mélyedve hallgattak. A
grófnő tekintete a kezében szorongatott datolyákra tévedt, majd
könnyed hangot megütve felkínálta a hercegnőnek a különleges
édesség egyikét.
– Nos, ezen ráérsz később gondolkodni. Engedd meg, hogy
megosszam veled a datolyáimat.
Pamina meglepetten nézett rá, hogy ez most, hogyan
kapcsolódhat a történethez, de ahogy a kellemes borostyán színű
szemekbe nézett, azonnal megértette. Az egyik datolyáért nyúlt,
majd hangosan felnevetett és már nem is látta olyan borúsan a
világot, mint ezelőtt pár perce.
– Hogy vagy képes elfogadni ezt az egészet? – kérdezte tele
csodálattal, és a datolyát majszolgatta.
– Az a baj, hogy egyáltalán nem vagyok képes elfogadni.

Roland dolgozószobája ablaka előtt állt, és a vadászház felé

pillantott, ahonnan hangos ricsaj, női kacér nevetés és a katonák
dúvad hörgése hallatszott. Háta mögött Dominik nyúlt el
kényelmesen a robosztus íróasztal székének címerrel faragott
háttámlájának dőlve, miközben csizmás lábait nemtörődöm
stílusában felpakolta az értékes asztalfelületre. Kezében brandys
poharának kristályos mintája ragyogott, ahogy indigókék szemével a
nemes italba révedt. Gondolatai körülölelték, és igyekeztek másfelé
terelni, de ő csak Paminára tudott gondolni.
– Mennyire másképp látja az ember a régi dorbézolásokat, ha
foglalt a szíve – sóhajtott sokat sejtő ábrándozással Dominik, mire
Roland felé fordult.
Hosszasan elnézte szláv vonásait, és csak nagy sokára szólalt
meg…
– Úgy beszélsz, mint aki igazi érzelmeket táplál a húgom iránt –
ugratta viccelődve, és elmosolyodott. – Legalább most már
megérted, hogy miért nem vágytam sohasem igazán ezekbe a
mulatságokba.
– Régi szép idők. Tartani kellett a hírünket. Ezért volt szükség rá,
hogy alaposan leitassunk. Akkor már mindig, minden mindegy volt
– mosolygott szenvtelenül a herceg.
– Kívánod, hogy visszaadjam? – érdeklődött ártatlan képet vágva
Roland.
– Hálásnak kellene lenned, amiért segítettem rajtad! – mordult fel
veszélyesen Dominik, és bosszúsnak látszott.
– Legalább megtudnád, milyen érzés bűntudattal ébredni, ha el
vagy kötelezve szíved hölgyének.
– Ne feledd, hogy elérhetetlen, és megközelíthetetlen volt
akkoriban. – Szavai jelentőségteljesen hangzottak el. – Nem bírtam
elviselni, hogy szenvedsz.
– Ezért inkább rásegítettél – hívta fel rá a figyelmet Roland. – Bár
a mai szócsatátok után nem hiszem, hogy Paminát érdekelné, mivel
ütöd el az estédet. Az egész ház tőletek zengett. Miért nem mégy fel
hozzá, és vallod be neki, hogy csak addig voltunk odaát, amíg
vacsora keretében köszöntöttük az ide érkező hölgyeket?
– Engedélyt adtál rá, hogy udvaroljak a húgodnak?
– Igen, mert tudom, hogy mennyire fontos ő neked, és hogy
komolyak a szándékaid.
– Akkor a továbbiakban ne üsd bele az orrodat – ékelődött
Dominik.
 Roland tudomásul véve akaratát, határozottan bólintott. Végül
valami ösztöntől vezérelve visszafordult, hogy újra a kivilágított
vadászház felé nézzen.
– Szerinted, hová igyekszik ennyire sietősen Gigi? – tette fel a
költői kérdését, mialatt tekintete egy női alakra összpontosult az
éjszakában.
– Talán kedve támadt sétálni – vont vállat Dominik, de azonnal
ott termett barátja mellett, hogy utánajárjon a dolognak.
– Az éjszaka kellős közepén?
– Nem tudott elaludni? – tételezte fel a herceg vidáman.
– Akkor miért tart a vadászház felé?
– Gondolom, azt hiszi, hogy te is ott vagy – mosolygott
csibészesen a szerbiai herceg, mire Roland rápillantott, de szemében
neki is ott táncolt a huncutság szikrája.
– Vajon a húgom is engem keres ilyen elszántan? – bökött egy
másik alakra a sötétben, aki szintén a katonák szállása felé tartott,
csak más megközelítésből.
– Ez a helyzetfelismerés alapos kivizsgálást igényel – figyelte
Dominik Paminát.

A grófnő bizonytalanul mozgott a sötét terepen. Hiába

tartózkodott már itt bő két hete, ez kevésnek bizonyult ahhoz, hogy
alaposan kiismerje magát. Ettől függetlenül elszántsága töretlen volt,
és nem hagyta, hogy az éjszaka zajai megakadályozzák abban, hogy
Roland után leskelődjön.
Amióta tudott a francia nők érkezéséről nem hagyta nyugodni a
dolog. Pamina állítása igaznak bizonyult, mivel a vacsorához csak
két terítéket raktak fel, és a személyzettől megtudta, hogy a herceg,
és férfi kísérete odaát a vadászházban kíván étkezni. A hercegnőt
sokként érte a hír, de Gigi még idejében vette rajta észre az első
jeleket. Azonnal rendelkezett, hogy nem vacsoráznak, és a lányt
felcipelte saját szobájába. Magukra zárta az ajtót és közölte az egyik
szolgával, hogy ha bárki is keresné őket, mondják azt, hogy
mindketten visszavonultak a szobájukba. Ez által biztos volt benne,
hogy egyiküket sem fogják zavarni.
 A hercegnő csöndben sírt, Gigi próbálta megnyugtatni, de a
helyzet csak még jobban elfajult, amikor meghallották az érkező nők
kacér felkínálkozásait. Mire az ablakhoz ért, csak annyit láthatott,
hogy a két herceg átlépi a vadászház küszöbét. A keze ökölbe
szorult, de nem volt ideje gondolkodni, mert Paminának szüksége
volt rá.
A lány kínkeservesen álomba sírta magát, ő pedig azonnal
döntött. Már jócskán rájuk sötétedett, amikor magára hagyta a
hercegnőt, és a személyzeti hátsó lépcsőn át távozott a kúriából.
Elszántan indult a vadászház felé, hogy valóban bizonyosságot
szerezzen a két férfi ottlétéről.
Másrészről, érdekelte, vajon, hogyan néznek ki a francia nők.
Milyen ruhát visel egy szajha, mennyire erősen festik magukat?
Egyáltalán milyen az ízlése Rolandnak? Kíváncsi volt, hogy a férfi
melyiket szánta saját magának. Érdekelte, hogyan bánik vele,
milyen, ha nem mellette van? Tudni akarta, hogy valóban olyan
botrányosak-e ezek a mulatságok, mint amilyen pletyka terjengett
körülöttük.
A megtervezett feladat könnyűnek ígérkezett. Még Noeltől tudta,
hogy a vadászház alsó szintje egy hatalmas egybenyitott terem
társalgóval, étkezővel, és néhány polc tele könyvekkel. Elgondolása
szerint bármelyik ablakon be tudott nézni, tehát akadály nem
létezhetett előtte. Óvatosnak kellett lennie és elkerülnie a vadászház
főbejáratát. Ennyi volt az egész.
Gyorsan kapkodva lábát az egyik közeli vastag törzsű fa
menedékébe húzódott, majd onnan tovább haladt a vadászház
legsötétebb részéhez, és a falához lapult. A bizarran ható női és
férfihangok egyre jobban felerősödtek, amitől fintor ült ki az arcára.
Nem tudta, hogy képes lesz rá, hogy bekukucskáljon az ablakon, de
kíváncsisága legyőzte nemes hölgyi mivoltát. Éppen be akart
fordulni a ház sarkánál, amikor egy puha női testbe ütközött. A két
lány a váratlan találkozástól és a lendületes fordulattól a földre
csüccsent.
– Gigi!
– Pamina! Te, hogy kerülsz ide? – suttogta vissza.
 – Otthagytál – duzzogott a lány. – Igazán nem volt szép tőled,
ezen a kritikus estén.
– Elaludtál, és nem volt szívem felébreszteni téged.
– Nekem is jogom van tudni róla, hogy mi folyik a testőrség
szállásán – fakadt ki elkeseredetten Pamina.
– Vagyis, hogy mit művel Dominik, már, ha itt van – fűzte hozzá
Gigi, átlátva barátnőjén.
– Mintha te nem Roland után kémkednél – vágott vissza jogosan
Pamina.
– Az egészen más! – mondta pírban égő arccal.
– Ha engem kérdezel, szerintem egyáltalán nem más. Sőt mi több,
ugyanaz a helyzet – világosította fel a hercegnő.
Néma csönd állt be közöttük, majd fojtott kuncogás tört elő
mindkettőjükből.
– Nem hagyhattalak cserben – mondta engesztelőén Pamina.
– Akkor siessünk, mielőtt még valaki észrevenne minket – pattant
fel Gigi elsőként, majd barátnőjének is segített.
– Ezzel én is egyetértek. Arra nem járunk sikerrel – mondta
lemondóan, és a háta mögé mutatott. – Hidd el, már megpróbáltam,
de az ablakok olyan szögben vannak, hogy nem lehet belátni a teret
– panaszolta.
– Marad a főbejárat mellett valamelyik ablak – szusszantott Gigi.
– Az túl veszélyes. Ha valaki teljesen véletlenül megjelenik, le
fogunk bukni – mérte fel a lehetőséget Pamina, de jobb tervvel nem
tudott előállni.
– Tudni akarod, vagy sem?
– Ezért vagyok itt, akár csak te. Van valami ötleted? – lett éber a
grófnő szavaira.
– Azt hiszem, van – mondta tétován. – Meg kell próbálnunk a
legszélső ablakon keresztül belesnünk, ha ott sem működik a dolog,
akkor a következő ablakhoz kell mennünk. Az egyikünk majd
őrködik, így nagyobb az esélyünk rá, hogy megússzuk.
– Remélem, hogy egyikőjük sem talál ránk – bizakodott Pamina.
– Azt én is nagyon remélem – helyeselt Gigi.
– Bele sem merek gondolni, hogy mivel járna.
 Gigi vetett rá egy szemrehányó pillantást, hogy többé ne a
kockázat veszélyén járjon az agya, hanem az előttük álló feladat
megoldásán. Ezután előre ment, a hercegnő pedig követte.
Szerencséjükre, csak két gázlámpa fénye világította meg a
főbejáratot. Odabentről félhomály szűrődött ki. A grófnő alaposan
szétnézett, majd az egyik sarokablakhoz ment, de az túl magasan
volt ahhoz, hogy belásson rajta.
– Ez nem fog menni. Kell valami, amire felállhatok – nézett körbe
alaposan, ám Pamina megelőzte. – Mire észbe kapott, a hercegnő egy
hordót gurított elő a semmiből.
– Hogy találtál rá? – álmélkodott.
– Idefelé jövet láttam meg az eresz alatt. Üres volt és könnyen
mozdítható. Fel fogsz tudni állni rá?
– Megpróbálhatom – mondta bizonygatva, és a hordó széles
peremét vizslatta. Masszív volt és stabil, bár kissé ingott.
– Várj, segítek – ajánlotta fel Pamina, és készségesen nyújtotta a
karját.
– Tökéletes – mondta elégedetten Gigi. – Megtartod nekem alul?
– Persze. – Majd miután a magyar grófnő felmászott a hordó
tetejére, türelmetlenül megkérdezte: – Mit látsz?
A lány megkapaszkodott a párkányba, és óvatosan bekukucskált
a terembe. A látvány igencsak meglepte. A földön, és minden létező
kihasználható helyen, párok feküdtek összegabalyodva. Búján és túl
erotikusán. Az orgia résztvevői mit sem törődtek egymással, csak
saját párjaikkal. Gigi nehezen tudta kivenni az arcokat, de mivel
kevés ideje volt, összpontosítania kellett.
– Még nem látom őket – szólt megnyugtatóan.
Sorra fedezte fel az ismerős férfiakat, és minden alkalommal
megkönnyebbült, hogy nem akadt sem Roland, sem pedig Dominik
nyomára. Nem tudta, hogyan magyarázta volna el, ha valahol mégis
meglátja a szerbiai herceget. Miután meggyőződött róla, hogy nincs
a párok között egyikük sem, csak addig lélegzett fel, amíg fel nem
vetődött benne, hogy esetlegesen az emeleti szinten lehetnek
valamelyik szobában. Meg kellett tudnia, csak ötlete nem volt,
hogyan? Töprengéséből Pamina bizonytalan nyöszörgése ébresztette
fel.
 – Gigi… Gigi, itt vannak…
– Akárhogy nézem, én egyiküket sem látom odabent. Talán
odafenn…
– Gigi… itt vannak – ráncigálta szoknyája szélét erőteljesebben
Pamina, mire Gigi morcosan fordult felé, hogy helyre igazítsa.
– Mondom, hogy nem látom őket. Lehet, hogy fent vannak az
emeleten. – Ám a hercegnő egy ponton előre nézett a sötétségbe, és a
lány önkéntelenül is követte a tekintetét.
A kúria és a vadászház közti kavicsos összekötő úton, két katonás
alak tartott feléjük. Útjukat címeres fáklyák segítették, melyek
meggörbíthetetlen egyenes tartással hódoltak a két férfinak. Arcuk
teljes sötétségbe burkolózott, mintha csak az éj leple is mellettük állt
volna, édes maszkot eresztve rájuk. A mögöttük, és előttük növekvő
árnyak még félelmetesebbé tették jöttüket. Ruganyos léptük
ragadozóra emlékeztette a lányokat, és azonnal megértették, hogy
ők az áldozatok, a kellemetlen helyzet ellenére is. Képtelenség volt
olvasni a gondolataikban, de a grófnő elég hosszú időt töltött a két
férfi társaságában ahhoz, hogy tudja, nem ajánlatos egy ilyen
rajtakapás alkalmával eléjük kerülni. Cselekednie kellett, de azonnal.
Ha saját magát nem is, de Paminát biztos helyre kellett irányítania.
Gigi jó híre már régen nem volt fontos a számára, hiszen Roland
minden alkalmat megragadott, hogy tudassa környezetével
hozzátartozását. A norfolki herceg önző birtoklása felért egy
figyelmeztető vallomással. Szíve a torkában dobogott, ahogy
leugrott a rozoga hordóról.
– Gyere – ragadta meg Pamina kezét. – El kell innen mennünk.
– Biztos, hogy észrevettek – sopánkodott a lány, és nem bírta
levenni a tekintetét a közelgő alakokról.
– Az lehet, de ha nem kapnak el, és sikeresen visszajutunk a
kúriába, bármit állíthatunk.
– Ez egy nagyon okos ötlet – mosolygott idegesen Pamina, és
egyszerre kezdtek hátrálni. – De félő, hogy nem járunk sikerrel.
– Ne így állj hozzá.
– Komolyan nem látom kivitelezhetőnek a tervedet.
– Nem szabad ezt feltételezned – dorgálta le elszántan Gigi.
– Sikerülni fog! Nem lehet másképp.
 – Ha te mondod…
– Amikor szólok, fuss, ahogy csak a lábad bírja.
– De merre? És mégis hová?
– Próbálj szlalomozni, aztán kerülő úton visszajutni a kúriába –
suttogta úgy, hogy csak ketten hallják. – A te szobádban
találkozunk. Oda biztos, hogy nem mer bejönni engedély nélkül
Roland.
– A jelen helyzetben erre nem vennék mérget – nyelt nagyot
Pamina. – Mégiscsak felettem áll, mint a gyámom, addig, amíg
férjhez nem megyek.
– Biztos vagyok benne, hogy a felmerülő témával ráérsz később is
foglalkozni.
– Miért nem megyünk együtt? – A hercegnő meg sem hallotta
barátnője iróniáját.
– Mert több esélyünk van külön. Legalábbis ez a nagyszerű, de
egyszerű elméletem.
– És mi van, ha nem jön be a „nagyszerű, de egyszerű elméleted”?
– ismételte barátnőjét ugyanolyan hangsúllyal Pamina.
– Akkor bizonyára nem leszek olyan híres, mint Samuel Morse.
– Közel sem nyugtattál meg.
– Sejtettem – közölte megadóan, és amikor a két férfi lépte
felgyorsult, elérkezettnek látta a pillanatot, hogy távozzanak. – Most!
– szólt oda alig hallhatóan Paminának, mire az bólintott, megemelte
a szoknyáját, és futni kezdett a bekötőút felé.
Nem várt tovább ő sem. Nekiiramodott, és hátra sem nézve úgy
futott, amennyire teljes erejéből kitellett. Ellentétes irányba haladt.
Nehéz volt számára megtartani az egyensúlyt, mialatt amennyire
csak telt tőle, megemelte abroncsszoknyáját. Minden erejét latba
véve futott, ahogy csak bírt. Akaratereje hatalmasabb volt, mint azt
képzelte, miszerint, ha kell, kúszva vagy akár mászva, de bejut az
ódon épület oltalmat adó falai közé. Egy íves kanyar után úgy látta
jónak, hogy a kúria felé rohanjon. Valaki a nyomában volt, ezt női
megérzései jelezték számára, mint ahogyan a férfi személyében is
biztos volt.
Pár méter volt hátra a hátsó bejáratig. Szinte számolta a lépéseket,
és azon fohászkodott, hogyha bejut a házba, és magára zárja az ajtót,
megnyerte a csata picinyke részét. Eltervezte a szövevényes
útszakaszt a lépcsősorok között, és már szinte érezte az öröm édes
mámorát. Lelki szemei előtt látta, ahogy bezárja maga mögött
Pamina szobájának ajtaját. Halovány, de annál huncutabb mosolyra
húzódtak ajkai, ám egy váratlan pillanatban megragadták a derekát.
A lélegzete is elakadt a meglepetéstől. Érezte, hogy egy kemény
férfitest ölelésébe szorul. Roland megpördült vele, és hátát a kúria
falának vetette.
– Eltévedtél, lázongó tündérem? – kérdezte vidáman, mialatt Gigi
azon bosszankodott, hogy a férfinak még csak meg sem kottyant ez a
kis futás. Egyenletesen, és szabályosan vette a levegőt.
– Nem – felelte dacosan, és küzdött a szabadságáért, ahogy
tenyerével kitámasztotta magát a herceg mellkasán.
Mennyire ismerős volt számára ez az érintés! Ujjai alatt érezte a
másik test perzselő bőrét. A grófnő gyomrában csábító izgalom
indult útjára, hogy bejárja minden apró porcikáját. Érzékei
győzedelmeskedni kívántak tudatos gondolatai felett. Kegyetlen, de
annál vágyódóbb volt ez a felismerés.
– Talán csatlakozni kívántál az orgiához? Még visszatérhetünk.
Benne vagyunk az időben – ajánlotta fel arcátlanul a férfi.
– Szó sincs ilyesmiről – háborodott fel a lány.
– Mégis mivel magyarázod, hogy ott jártál?
– Nem tartozom neked magyarázattal – fészkelődött az ölelésben
a grófnő, és egy óvatlan pillanatban behajlította karját, csakhogy ne
érezze annyira azt a pusztító forróságot.
Roland ezt használta ki, hogy acélos karjaival még szorosabban
ölelje, és magához vonja őt. A lány szusszanni sem bírt, és bár
teljesen legyengítette a férfi delejes ereje, nem volt hajlandó megadni
magát. Dacosan állta az áttetsző zöld szemek mélyre hatolását.
– Ez egy hatalmas tévedés – búgta a fülébe a herceg.
– Engedj el! – rivallt rá Gigi, mire a vaskarok engedelmeskedtek
akaratának.
Megigazította a ruháját, hogy leplezze zavarát, majd
szembefordult Rolanddal. A férfi pimaszul mosolyogva figyelte
mozdulatait, míg karját lazán keresztbe fonta izmos mellkasa előtt.
Kis terpeszben állt, de a laza testtartás ellenére, minden idegszálával
a lányra összpontosított, hogy ha szökni próbálna, meg tudja
akadályozni a menekülést. A grófnő tisztában volt ezzel.
– Miért nem vallod be, hogy miattam mentél oda?
– Túl sokat képzelsz magadról! – sziszegte, és örült, hogy a
félhomályban csak részleteket enged láttatni az arcuk.
– Miért olyan nehéz bevallani? – ragaszkodott elvéhez Roland.
– Nincs mit bevallanom.
– Szívesen segítek benne.
A herceg úgy tájékozódott a sötétben, mintha csak fényes nappal
lenne. Újfent elkapta a derekát, és ő jobbnak látta, ha engedi. A férfi
azonnal észrevette passzivitását.
– Csak nem pálfordulás? – kérdezte azonnal, hangjában
elégedettség bujkált.
– Még véletlenül sem, csak abban bízok, hogy ha engedek,
hamarabb szabadulok – feleselt Gigi.
– Oh, ez esetben élnem kell a lehetőséggel.
Gigi erre nem számított, de már késő volt. A herceg ajkai minden
pillanatot kihasználva találtak rá. Követelőző volt és szenvedélyes. A
lány teljesen elgyengült a hatása alatt, és kénytelen volt
megtámaszkodni a széles vállakban. Kezei önkéntelenül is
átkarolták Roland nyakát, mialatt ujjaival beletúrt a göndör fürtökbe.
Teljesen elalélva simogatta a herceg tarkóját, miközben érezte, hogy
a férfi markáns tenyere mellére siklott. Kétségbeejtő kiáltás hasította
ketté az éjszakát, és ez kijózanítóan hatott Gigire. Emberfeletti erővel
tépte ki magát Roland karjaiból.
– Megkértelek, hogy hagyj békén. – A lány remegő hangja még
saját magát is meglepte.
– És én azonnal mondtam, hogy lehetetlent kérsz – jött a válasz
mogorván, mire újabb sikoly hallatszott.
– Pamina! – figyelt fel Gigi, és a hang irányába indult, ám Roland
elkapta a karját.
– Biztonságban van.
– Dominik karjaiban? Meglep, hogy mint az édestestvére ezen a
véleményen vagy – szólt intőén, és lerázva magáról a férfi karját,
tovább ment.
 – Ebbe jobb, ha nem avatkozol bele – figyelmeztette a herceg, és
hamar beérte a lányt, de nem állította meg.
– Csodálom, hogy nem félted Paminát, mivel szerény meglátásom
szerint, hasonló sors vár rá, mint amit te műveltél velem.
– Talán olyan elviselhetetlen volt? – nevetett felháborítóan
Roland, mire Gigi vetett rá egy szemrehányó pillantást.
– Ne menjünk bele a részletekbe.
– Megosztottad velem az ágyadat, emellé megkaptad a
védelmemet és az oltalmamat.
Csak a nevedet nem! Felvállalsz a nyilvánosság előtt, de csak,
mint a magyar grófnőt, aki egy a hódításaid közül. – Gigi néma
maradt akár a sír, gondolatai visítottak elviselhetetlenül az agyában.
Roland észrevette szótlanságát.
– Most meg mi a baj? Fáj elfogadnod az igazságot? – A herceg pár
pillanatig komoran meredt rá.
– Nem hagysz más választást, minthogy elfogadjam. Ebben a
helyzetben csak te jársz jól.
– Azt hittem, mindent meg tudok, és meg is adok neked.
– Rosszul hitted.
A norfolki herceg újra megfogta a karját. Gyöngéden és
simogatóan, ezzel megállásra kényszerítve Gigit. A lány ránézett a
karjára fonódott érdes férfikézre, majd lassan felemelte pillantását az
egészen feketévé sötétedett szemekbe. Olvashatatlan volt az a
tekintet. Roland szóra nyitotta a száját, ám Pamina újabb sikolya
akadályozta meg bármilyen megnyilvánulásában.
– Az Istenit – szitkozódott, mialatt a törékeny varázs a semmibe
foszlott.
– Dominikkal sokban hasonlítotok, képesnek tartom arra, mint
amire téged – célzott továbbra is Gigi, nem éppen finoman szeretői
sorsára.
– Ezt nagyon jól látod – dörmögte a férfi.
– És még csak nem is tagadod! – kapkodott levegő után Gigi.
– Nem lenne értelme.
Akaratlanul is sietősebben szedte a lábát. A hercegnek nem
okozott gondot tartani vele a lépést. A párra az egyik kivilágított
szökőkútnál találtak rá. Mindketten csurom vizesek voltak és éppen
akkor kászálódtak ki a szökőkút medencéjéből. Dominik lovagiasan
nyújtotta a karját, hogy kisegítse Paminát, de az emelt fővel
utasította el a felajánlását.
– Veletek meg mi történt? – kérdezte azonnal Roland, de tekintete
vidám volt mintsem haragos, bár látszott, hogy igyekszik
visszafojtani feltörő nevetését, ahogy barátjával cinkos pillantást
váltottak.
– Ez nem tartozik rád! – fújtatott Pamina, és félrelökte bátyja
kezét, aki szintén segíteni akart a lányon. – Te! Te mondtad neki,
hogy jöjjön utánam. Nem vagy különb nála – toporzékolt, míg Gigi
titkon fellélegzett, hogy nem volt komolyabb baja.
– Megvádolt, de én tényleg nem nyúltam egyik lányhoz sem –
makacskodott Dominik. – Mondd meg neki, Roland!
– Szajhák! Nem lányok, nem hölgyek, hanem szajhák! –
világosította fel hisztérikusan Pamina, mire elnéző, de annál
figyelmeztetőbb pillantást kapott bátyjától. – Szajhák! Szajhák!
Szajhák! – adta ki mérgét toporzékolva a lány. – És nem érdekel a
magyarázatod, sem pedig a tied! – közölte bátyára villantva
tekintetét. – Felőlem mind a tiéd lehet – mondta újra Dominiknak. –
Már nem érdekel. Bolond voltam, amiért utánad mentem a
vadászházba – kesergett.
– Pamina, kedves – kezdte Roland lágyan. – Ha Dominik valóban
megbántana, én magam szúrnám keresztül a szívét – lovagiaskodott,
de látszott rajta, hogy roppantul élvezi a helyzetet.
– Akkor itt az alkalom, hogy beteljesítsd az ígéretedet! – állította
kész tények elé a testvérét.
A két férfi némán hallgatott. Csak szemük vidám csillogása
jelezte pajkosságukat. Nem Paminán szórakoztak, sokkal inkább a
helyzeten, és saját magukon. Mind a ketten tudták, hogy részükről
megérte az a bizonyosság, amit a hercegnő és a grófnő szolgáltatott
számukra.
– Nem kívánhatod tőle, hogy megölje a legjobb barátját. – A
szerbiai herceg komoly próbált maradni, de nem igazán sikerült
neki.
– Örülök, hogy ilyen jól szórakoztok ezen a helyzeten. A tényen
akkor sem változtathat semmi. Mindketten bántóan viselkedtetek,
hogy a szemünk elé mertétek hozatni ezeket a francia parádés
pávatyúkokat. Gondolhattatok volna ránk is – szólt szemrehányóan
Pamina, és nehéz anyagú szoknyájából – amennyire lehetett –
kicsavarta a vizet.
– Pontosan ezt tettük, amikor csak vacsorára tértünk át a
vadászházba – komorult el Roland, mivel látta, hogy egyik lány sem
hiszi el a meséjüket.
– Vacsora mi? Tépett csirkével tálalva? Puccos strucctollal
ékesítve? – szállt szembe vele Pamina. – Gigire nem is gondoltál,
hogy mit érezhet?
– Hagyd, kérlek – próbálkozott csöndesen a grófnő, és
megérintette barátnője karját.
– Miért, érzett valamit? – figyelt fel azonnal Roland, és Gigi arcát
tanulmányozta.
– Igen, rájöttem mennyire gazember vagy! – tört elő a grófnőből.
– Ezt én is megmondhattam volna nektek – nevette el magát
Dominik.
– Te jobb, ha hallgatsz – pördült felé Pamina, mialatt Roland Gigi
tekintetét kereste. Hasztalan.
– Semmi olyan bűnt nem követtem el, mint amilyet a nyakamba
kívánsz akasztani – szűkült résnyire Dominik szeme.
– Ezzel az állításoddal nem voltál valami meggyőző – zárta le a
témát Pamina, és félresimított arcából egy vizes tincset. – Gigi, velem
tartasz? – fordult barátnője felé.
– Menjünk be a házba – tanácsolta a grófnő, mialatt rosszallóan a
két hercegre pillantott, és Pamina keze után nyúlva, magával vonta.
Hátra sem nézve igyekeztek be a kúriába. A lány segédkezett a
hercegnőnek levenni a vizes holmikat, és áldotta a nyári évszakot.
Nem kellett attól tartaniuk, hogy Pamina esetlegesen áthűl.
 9. fejezet
– Gigi, hoznál nekem egy forró teát? – kérdezte bizonytalanul
Pamina.
– Persze.
– Ha találkoznál Dominikkal… – A hercegnő, mintha
elgondolkodott volna, mielőtt kimondta volna ítéletét.
– Mit mondjak neki? – érdeklődött teljes megértéssel.
– Hogy nem akarom többé látni! – közölte elszántan.
– Nem elhamarkodott ez a döntésed egy kicsit? – kezdte
óvatosan, nehogy megsértse az érzékeny lányt.
– Nem. Egyáltalán nem – közölte büszke tartást felvéve Pamina,
és Gigi rögtön tudta, hogy hamarosan meg fogja bánni kimondott
szavait. Egyértelműen látszott arisztokrata vonásain, hogy nem
gondolja komolyan, amit mondott.
– Rendben – vette tudomásul akaratát, és inkább nem nyilvánított
véleményt. Az nem lett volna helyes egy ilyen kiélezett helyzetben,
és nem akart olyat kikényszeríteni Paminától, amit újfent
meggondolatlanul ejtett volna ld. – Mindjárt jövök.
Alighogy kilépett a hercegnő szobájából, a folyosón Dominikba
botlott. Úgy állt ott, kezében egy pohár erős itallal, mint egy
bűnbánó pincsikutya.
– Most biztos nem akar látni. Ugye? – kérdezte a herceg, mintha
csak ráérzett volna.
– Jobb lenne, ha most békén hagynád – kérte kedvesen Gigi, és
beállt az ajtóba.
– Szeretnék vele beszélni – vágta ki dacosan Dominik.
– Attól tartok ez az időpont nem a legalkalmasabb – próbálkozott
a grófnő.
– Valóban? – húzódott rafinált kis mosolyra a herceg szája, mire
tudatosult Gigiben, hogy nem ez az első eset, hogy az éjszaka kellős
közepén látogatja meg Paminát.
– Most tényleg nem – enyhült meg a lány.
– Gigi, Sárospatakon tettem neked egy szívességet. Itt az ideje,
hogy viszonozd – emlékeztette Dominik.
 – Rendben van – bólintott rá, mialatt belegondolt, hogy igaza van
a hercegnek, hisz’ volt felé egy tartozása.
Ráébredt, hogy legalább ennyire Rolanddal akart lenni ő is.
Megértette a férfi rajongását, ahogy őszinte tiszta kék tekintetébe
nézett.
– Angyal vagy. – A herceg annyira boldog volt, hogy szinte
madarat lehetett volna fogatni vele.
– Inkább egy boszorkány – sóhajtott fel, és hagyta, hogy kikerülje
a férfi.
– Az ördögöd a dolgozószobában van. Szerintem téged vár –
árulkodott Dominik jelentőségteljesen, mielőtt belépett volna a
szobába.
– Akkor csak hagy várjon – suttogta az orra alatt Gigi, és saját
lakosztályában tért nyugovóra.

– Úgy döntöttem, hogy Norwichbe is kirendelek egy szerbiai

nagykövetséget – jelentette be másnap, az étkezés alkalmával
Dominik. – Apám, a király beleegyezett, tehát szabadkezet kaptam a
kirendeltség kiépítésére.
– Helyeselni tudom a döntést. Szívesen látjuk a kirendeltséget itt
a birtok környékén – felelte szórakozottan Roland, de Gigi biztos
volt benne, hogy ezt a két férfi már régen megbeszélte egymással,
csak épp ily módon kívánták a többiek tudomására hozni közös
elhatározásukat.
– Pamina felajánlotta, hogy segít Norwichben elintézni a hivatalos
formalitásokat. Ő otthonosabban mozog az Egyesült Királyságban,
mint én. – Üres kifogás volt, de roppant ügyes próbálkozás a
hercegtől.
– Nem bánom, ha van kedve, veled mehet – vont vállat Roland, és
semmi ellenvetése nem volt.
Bizonyára, már ezen a megbeszélésen is túlestek. Nagyon nagy
volt az egyetértés a két férfi között, és ez elkerülhetetlenül feltűnt a
két lánynak.
– Köszönöm – mosolygott rá angyalian Pamina, de mintha őt sem
érte volna váratlanul a Norwichbe invitáló utazás. – Minden tőlem
telhetőt megteszek, hogy a megfelelő helyen alakítsuk ki a
követséget. Arra gondoltam, hogy talán a birtokunkban lévő kastély
közelében kellene megnyitni – mondta csilingelő hangján.
– Nem rossz megoldás. Bizonyára akad olyan polgári ház, vagy
kúria, amelyet mostanában eladásra szántak. Csak körbe kell
néznetek – fejtette ki Roland.
– Nincsenek túl nagy igényeink – szólt közbe Dominik. – De
szívesen látnám a nagykövetséget valami elegáns, régi angol házban,
mint az újkor szellemének épületeiben. Ezzel is tisztelegni, és egyben
hódolatomat kívánom kifejezni az Egyesült Királyságban lévő,
különleges művészi alkotásoknak. – Azzal egyértelműen Paminához
fordult, hogy a lány kezét ajkaihoz emelje. A norfolki herceg
elgondolkodva figyelte őket, de nem lehetett tudni mi járt pontosan
a fejében.
– Mikor kívántok indulni? – érdeklődött udvariasan.
– Holnap reggel – adta meg a választ Dominik –, de estére
visszatérünk. Úgy tervezem, hogy a továbbiakban Ariant és az
ikreket bízom meg a hivatalos ügyek intézésével. Én csak gördítek
az elején rajta, de felhatalmazom őket, hogy járjanak el a nevemben.
Mindenki jól tudta, hogy valójában Paminával kívánt minél több
időt tölteni, és ezért senki sem neheztelhetett rá. Ha Gigi jól vette ki
az elmúlt napokban, a hercegnő az első olyan hölgy Dominik
életében, aki iránt valóban érdeklődött, és gyöngéd érzelmeket
táplált iránta.
– Gigi is velünk jöhetne – kérte bátyját a világosbarna hajú, fürtös
tincsekkel megáldott lány.
– Szó sem lehet róla – adott elutasító választ Roland.
– Akkor gyertek velünk. Ez által továbbra is a védelmedet
élvezheti – kérte a hercegnő más megközelítésből.
– Sok még itt a tennivalóm. Még pár napig nem szándékozom
kimozdulni a birtokról. – Ez megint csak egy jól megtervezett
ürügyként szolgált.
– Engedd, hogy Gigi is velünk tartson. Talán később utánunk
jöhetnél – próbálkozott újra Pamina.
– Nem, és erről nem kívánok vitát nyitni, még veled sem –
közölte egyértelműen Roland. – Gigi, marad. Velem.
 Zord hangjától megfagyott a levegő közte, és a két huszár között.
Noel feszülten ült a helyén, míg Merse keze ökölbe szorult, és tett
egy bizonytalan mozdulatot Roland felé, de nem mert ránézni.
Gigi megérezte, hogy tennie kell valamit, mielőtt elfajulnának a
dolgok. Minden bátorságát összeszedte, majd lassan, és
méltóságteljesen Mersére emelte tekintetét. A férfi sötét szeme
végtelen szeretetről adott tanúbizonyságot, ahogy tekintetük
találkozott, miközben kialudt belőle ősi indián vérének gyilkos
ösztöne. Ezután Noelhez fordult néma kérésével. A huszár arca a
gyertyalángok fényében szomorkásan csillogott, de fejet hajtott a
lány akarata előtt. Gigi alig hallhatóan fellélegzett. Anélkül, hogy
Rolandra tekintett volna, zsigereiben érezte, hogy a férfi részese volt
a lezajlott néma közjátéknak.
– Van valakinek, valamilyen hozzászólása? Esetleg szembe kíván
szállni a parancsommal? – kérdezte megadva a lehetőséget a herceg,
csöppnyi provokációval a hangjában. Szándékosan, de annál
jelentőségteljesebben pillantott körbe a jelenlévőkön, de amikor
semmi nem történt, Merse pedig továbbra is mereven ült a helyén,
pimaszul megjegyezte: – Mindjárt gondoltam.
Az éj leple alatt Gigi úgy osont végig a sötét folyosókon, mint egy
bolyongó szellem. Szándékosan nem vitt magával gyertyát, sem
lámpát, azzal igen hamar magára vonta volna a figyelmet. Elég jól
ismerte már a kúriát ahhoz, hogy tudja, merre van az északi szárny.
Útját csak az ezüstös hold halovány fénye segítette. Az égen felhők
gyülekeztek, mintha csak arra szövetkeztek volna, hogy a grófnőnek
segítő méltóságos holdat akadályozzák. Néha gonoszul eltakarták,
de mindig érkezett egy édes tengeri fuvallat, amely újra láthatóvá
tette, hogy hősiesen, lámpásként ontsa szolgáló fényét a lány lába
elé.
Hosszas megfontolás után döntött úgy, hogy beszél a két
huszárral. Nappal nem nyílt rá lehetőség, hogy akár egyikükkel is
beszélgethessen, ezért kényszerült erre a nemes hölgyhöz nem méltó
cselekedetre. Ha alkalma is lett volna rá, egyből szemet szúrt volna
Rolandnak, és ő nem kívánt magyarázattal szolgálni a hercegnek.
Kénytelen volt az etika szabályait megszegni azért, hogy megóvja a
két férfi életét. Nem akarta, hogy miatta kerüljenek szembe a
norfolki herceg haragjával.
A háta mögül bizarr moraj hallatszott, és ő megpördült, hogy a
feketeségbe kémleljen. Ösztönösen mozgást keresett, de minden
egységes volt és békés. Bizonyára egy egér suhanhatott át a folyosó
padlóján, hogy megkeresse másik járatát, mielőtt még Pamina
macskái a nyomára nem bukkannának. Nem sokkal ezután macska
nyávogás igazolta gondolatát, és feszültsége azonnal oldódott.
Gyors léptekkel tovább indult, és remélte, hogy ruhájának
mogyoróbarna árnyalata beleolvad az éjszaka leplébe. Ösztönösen
ahhoz a lakosztályhoz ment, ahol elsőként látta meg az ajtó alatt
kiszűrődő fényt. Megállt előtte és határozottan bekopogott. Odabent
csönd volt, majd kitárult az ajtó és Merse szelíd tekintetével találta
szembe magát. Délceg alakja betöltötte az ajtófélfát. Öltözete
hibátlan volt, annyi kifogásolni valóval, hogy a bordó kabátot már
nem viselte.
– Grófkisasszony, hogy kerül ide? Ez nagyon nem helyes! –
Rézbarna bőre egy árnyalatnyit világosabbá vált, de gyorsan
cselekedett, ahogy egyetlen mozdulattal berántotta Gigit a szobába.
Ezután kikémlelt a sötét folyosóra. Csak miután megbizonyosodott
róla, hogy minden rendben van, akkor zárta be az ajtót és fordult a
lány felé. – Nem lenne szabad itt lennie! – Hangja kissé bosszúsan
csengett, Gigi felelőtlensége miatt.
– Beszélnem kell önnel, és Noellel – kezdte finom eleganciával.
– Nos, ha az ügy nem tűr halasztást… – engedett a huszár, és
hamar visszanyerte töretlen jellemét.
– Kérem, Merse, biztosíthatom róla, hogy nagyon fontos dologról
van szó – állította hajthatatlanul Gigi, miközben körbenézett a
szobában.
Hasonlóan pazar, és értékes antik bútorokkal volt berendezve,
mint a többi lakosztály. Egyértelműen felismerhető volt Pamina
egyéniségének kifejező alkotása. Jó érzéssel töltötte el, hogy a
huszárjai szintén megkapnak mindent, amire csak szükségük lehet.
Merse bordó kabátja az íróasztal székére volt hajtva. Meglepően
katonás rend uralkodott a szobájában. A grófnő elérzékenyülve vette
észre a kiakasztott magyar huszáregyenruhát a használaton kívüli
kandalló mellett. Mintha arra a célra szolgáltatott volna, hogy
örökké emlékeztesse Mersét, milyen eszmei értékek bújnak meg a
díszegyenruha mögött, amely a Lajtói vármegyéhez kötötte.
Önkéntelenül is odasétált a ruhához, és szórakozottan végigsimított
a mente ujján.
– Megtenné, hogy szólna Noelnek? Addig itt megvárom önöket –
fordult végül a huszár felé.
Merse, aki megbabonázva nézte mozdulatait, hirtelen észbe
kapott, és félszegen elmosolyodott.
– Igen, Lajtói grófnő – felelte csöndesen, majd határozottan
elindult, hogy teljesítse a lány kérését.
Nem telt bele sok idő, Noellel tért vissza. A másik férfin látszott,
hogy sietve kapta össze magát. Kidolgozott, izmos mellkasára csak
bordó kabátját vette fel, de még nem volt ideje begombolni. Kócos
haja elárulta, hogy már aludt. Álmos tekintete volt erre a legékesebb
bizonyíték. Gigi csodálattal adózott huszárjai hűségének, miszerint
különös szeszélyének engedve, akár az éjszaka kellős közepén is, de
a rendelkezésére álltak.
– Bocsáss meg, Gigi. Nem számoltam rá, hogy ilyen késői órában,
még találkozhatunk – mondta Noel elnézően, és igyekezett
szalonképes állapotba hozni magát.
– Semmi baj – legyintett a lány elnézően, és minden gondja
ellenére kellemesen érezte magát a Lajtói huszártestőrség oszlopos
tagjai között. – Miattam ne zavartasd magad. Elég régen ismerjük
már egymást.
– Lehet, de ez most nem egy olyan helyzet. Hogy kerülsz ide? –
kérdezte egykori játszópajtása.
– Nem találtam alkalmat, hogy beszéljek veletek úgy, hogy az
Rolandnak fel ne tűnjön. Az éjszakai látogatásom tűnt a
legészszerűbb megoldásnak, amit meg tudtam valósítani – állította
elgondolkodva a lány.
– Egyedül jöttél? – kérdezte Noel, mire Gigi kislányosan
rábólintott. – Sokat kockáztattál – intette a huszár. – Bárki
megláthatott volna, vagy ami a legrosszabb, mi van, ha Roland
tudomására jut az itt léted?
 – Muszáj volt idejönnöm – felelte dacosan Gigi. – Nem tehettem
mást. Ez tűnt a legjobb megoldásnak.
– Nem maradhatsz sokáig – vonta le a következtetéseket a férfi.
– Senkinek nem fog feltűnni, hogy itt vagyok – makacskodott a
grófnő.
– A senki értelmébe, belevetted Rolandot? – figyelmeztette új fent
Noel.
– A herceg túl elfoglalt ahhoz, hogy ilyenekre felfigyeljen –
legyintett Gigi. – Éjszaka van! – csattant fel, ahogy kezével
kimutatott a sötét kertbe.
– Roland nem ismeri ezt a fogalmat, ezzel mindannyian tisztában
vagyunk – csitította őket Merse.
– Valamelyikünk vissza fog kísérni – döntött előrelátóan Noel,
ellentmondást nem tűrően.
– De csak miután elmondtam azt, amiért idejöttem – állította
konokul a lány.
– Gigi, hatalmas kockázattal jár, hogy te itt vagy. Ha Roland…
rájön, ha nem talál az ágyadban… isten irgalmazzon minket a
haragjától – világosította fel Noel, ahogy kereste a megfelelő
szavakat, kissé türelmesebben.
– Mi mostanában… nem… – A lány roppant zavarban volt, ahogy
próbálta elmagyarázni a jelenlegi helyzetet közte és Roland között.
– Hagyd őt. Nagyon jól tudja, hogy mit csinál – vágott Gigi
szavába Merse, aki eddig hallgatott, mire a huszár látványosan
visszafogta magát.
– Sajnálom, de legalább annyira aggasztónak találom ezt az egész
helyzetet, mint te – vetette oda barátjának, és beletúrt kócos hajába. –
De képtelenség, hogy mindig mellette legyünk! Roland állandóan
úgy taktikázik, hogy kizárjon minket a környezetéből.
– Akkor most ez itt, egy tökéletes alkalom – közölte elszántan
Merse.
– Csak egy lehetőség, ami miatt jelen pillanatban, pengeélen
táncolunk – fújtatott Noel, és igyekezett ura maradni a kialakult
helyzetnek, ahogy mindent alaposan végiggondolt.
– Roland már régen itt lenne, ha azonnal felfedezi Gigi eltűnését –
érvelt Merse.
 – Ez igaz – bólogatott Noel. – Egy ideig valóban biztonságban
van.
– Akkor talán meghallgathatjuk miért jött ide – vált bőbeszédűvé
az eddig nyers és tömör szavakat használó Merse, ami meglepte a
grófnőt.
– Megtudhatnám, miről van szó? – figyelt fel kettőjük burkolt
beszédére Gigi, mire a két férfi összenézett, aztán rá.
– Gigi, Merse félt téged, talán néha túlzottan is – kezdte Noel
engedékenyebben –, de meg van rá minden oka.
– Fogd be a szád! – intette vészjóslóan Merse.
– Nem értelek, Noel – vonta össze kérdőn a szemöldökét Gigi, és
egyik huszárjáról a másikra nézett.
– Megérez veled kapcsolatban dolgokat, amik láthatóan be is
igazolódnak – folytatta a huszár mit sem törődve Mersével.
– Nem szabad elmondanod! – próbálkozott a háttérből újra a férfi.
– Még nem tudhatja meg! Erre most még nincs felkészülve – szólt
aggodalmasan.
– És mégis mikor akarod elmondani neki? – nézett farkasszemet a
társával Noel.
– Ha megfelelő alkalom lesz rá – állította Merse.
– Most van alkalom! – közölte dühösen Noel. – Szüksége van rád.
Tudnia kell, hogy nincs egyedül – vette Gigit pártfogásába. – Nem
foszthatod meg tőle saját magadat!
– Mondjátok már el végre, mi folyik itt! – csuklóit el a lány hangja.
– Gigi kedves, köztetek olyan kötelék van, ami még engem is
meglepett, mennyire szoros tud lenni – fordult lágyan, újra a
grófnőhöz Noel. – Ugye tudod, hogy Merse félvér. Egy mesztic –
vezette rá a lányt kíméletesen a valóságra, mire ő bólintott, és
kutatóan a háttérben álló férfi arcát fürkészte. Merse arca
viaszfehérben tündökölt, és életében először kétségbeesést sugárzott.
– Tudom, nagyon jól tudom. Az édesanyja nevelt fel
mindkettőnket – nyögte ki Gigi, és még mindig nem látott tisztán.
– Mert Lajtói gróf – kezdte Noel, majd pár pillanatnyi
hatásszünetet tartva, velősen kimondta: – az édesapátok, így akarta.
– Merse a testvérem? – ejtette ki erőtlenül szavait a lány, de az
ajkait elhagyó mondat nem tűnt idegennek senki számára.
 – A féltestvéred – erősítette meg Noel, és a biztonság kedvéért
megtartotta a lányt, nehogy összeessen a karjai között.
– Lajtói ő is? – csillant meg árulkodóan Gigi borostyán színű
szeme, és végtelen nyugalom áradt szét a testében, ahogy felfogta
saját kérdését. – Vér, apám véréből. Része a családomnak. – Észre
sem vette, hogy pici patakként törtek utat könnyei, mialatt Merse
még mindig tehetetlenül állt.
– Gigi, gyere, ülj le – kérte Noel, de a lány egyetlen makacs
fejrázással elutasította ajánlatát.
– Miért hagytál ennyi ideig a bizonytalanságban? – kérdezte
bensőségesebb hangnemre váltva Mersétől. – Miért hagytad, hogy
azt higgyem, nincs többé a Lajtói név?
– Nem akartam, hogy miattam hurcoljanak meg, amiért félvér
vagyok. Világszerte egy meszticet nehezebben fogadnak el, mint
manapság a mulattokat, de a társadalom magasabb köreiben
egyformán kivernek minket – vallotta be fájdalmasan Merse. Már
így is oly sok terhet cipelsz magadon, hiszen Roland a szeretőjévé
tett. Te mindezek ellenére, mégis hősiesen megbirkóztál minden
akadállyal, ami eléd tárult utunk során. Nem tudtam volna elviselni,
hogy miattam is szenvedj. Nem tudhatom, miként reagál majd
Roland, ha megtudja, van egy mesztic bátyád. Óvni akartalak, mert
attól féltem, ha a parancsnok rájön, eltaszít téged magától. Főleg
most, hogy kiderült, királyi vér csörgedezik az ereiben. Ez csak
rontotta volna az esélyeidet és bizonytalanná tette volna pozíciódat,
amit betöltesz mellette. Nem akartam, hogy ő is meghurcoljon, mert
egy félvér a bátyád. Úgy tűnt, jól bánik veled, és egyelőre jobban
biztonságban tudtalak a védelmében, mint testvéri oltalmam alatt.
Még ha fogadalmat is tettem édesapánknak, hogy életem végéig
védelmet nyújtok neked. Ezt láttam a leglogikusabbnak.
A grófnő, elnézte őt, és felfedezte benne apja vonásait. Rájött,
hogy mindig is ott rejtőztek arcán a Lajtói ősök arisztokratikus
vonásai, de eddig sosem tudta behatárolni őket. Ezért nyugodott
meg mindig mellette, ezért örült annyira a társaságának, és ezért itta
szavainak értelmét, ahogy dallamosan beszélt hozzá. A gróf tovább
élt bennük, de leginkább Mersében.
 Elindult felé, miközben Noel elégedetten lépett hátrébb, hogy
hagyja érvényesülni egymásra találásukat. Merse bizonytalanul a
lány elé sietett, de nem mert nyitni felé.
– Tudhatnád, hogy egy Lajtói mindig büszke a nevére, a
családjára, még ha kevert vérvonal is akad közöttünk. A testvérem
vagy, a bátyám. Büszkének kell lenned a címerre, amit apánk rád is
hagyott. Te is gróf vagy, egy vérbeli Lajtói gróf – magyarázta a
férfinak szelíden. – Soha nem tagadnálak meg, és ha meghurcoltatás
várna rám azért, mert felvállalom a testvéremet, örömmel hozok
érted ilyen áldozatot. Csak azért, hogy mellettem maradj. A
közelemben – simogatta meg a férfi arcát, aki még mindig
fájdalmasan égő reményteljes tekintettel nézett rá. Hosszú évek
szenvedéseiről meséltek Giginek azok a szemek.
Nehezen fogta fel a lány szavait, de megértette, és ez kiütközött
arcára, ahogy hagyta, hogy a grófnő magához ölelje.
Megkönnyebbülten fellélegzett, és viszonozta az ölelést. Gigi tudta,
bolyongó mesztic lelke végre hazatalált. Hozzá.
Fél órával később, boldogságban úszva, teljes volt az összhang.
Remény, és egy új kezdet lehetősége ütötte fel a fejét, amely
elhatalmasodott rajtuk. Gigi az egyik karosszékben foglalt helyet,
míg a vele szemben lévőben Noel. Merse, húga lábaihoz ült a vastag
szőrmén, mialatt sötét szemében tele rajongással szorította a lány
kezét. Másik karját egyik felhúzott izmos térdén nyugtatta. Gigi
érezte, eddig mélyen elfojtott szeretetét, amit titkolni kényszerült, és
most néhány óra erejéig engedhette kibontakozni. A lány ráébredt,
hogy Mersének nagyobb szüksége volt rá, mint neki a bátyjára.
Különös ébredés volt ez.
– Azt tartom a legjobb megoldásnak, ha továbbra sem kerülne
felszínre ez a testvéri kötelék – közölte Noel észszerűnek. – Nem
lehet tudni, mit szólna hozzá Roland, és nem látom értelmét
kockáztatni.
– Igen – helyeselt Gigi. – Mostani pozícióját tekintve, ha rájönne a
féltestvéri kapcsolatra, nem lehet tudni, hogyan reagálna. Még
jobban kiszámíthatatlanná válnának a cselekedetei.
– Nem is ettől félek igazán – rázta meg a fejét a mesztic. – Inkább
az aggasztana, hol és mikor tudna manipulálni általam. Ha pedig így
tenne, az életben nem bocsátanám meg magamnak.
– Erre nem fog sor kerülni – biztosította kedvesen a lány, ahogy
gyöngéden megérintette féltestvére arcát. – Ha ki is derülne, sosem
hagynám, hogy veled zsaroljon.
– Nem ismered őt, Gigi. Ne tegyél felelőtlen kijelentéseket – kérte
szomorkásan Noel. – Bármire képes lenne azért, hogy megkapja,
amit akar. Bárhogyan és bármilyen eszközökkel. Kegyetlen tud
lenni, ha akar, és sokszor olyan céltudatos, hogy én magam is
megrettenek tőle.
– Higgy neki. Hosszú évek tapasztalata áll mögöttünk, de még mi
sem tudtuk igazán kitapasztalni Roland jellemét – vallotta be Merse.
– Nincs olyan vadállat, amelyiket ne lehetne megszelídíteni –
csúszott ki Gigi száján, miközben nem tudta megérteni, hogy egy
ilyen veszélyes alak, aki félelmet nem ismerve szembeszállt akár egy
démonnal is, hogy volt képes olyan gyöngéden szeretni, és forrón a
karjaiba zárni őt, annyi csodás éjjelen keresztül.
– Gigi, mondd csak, nem ismerős neked az a mondás, hogy ne
játssz a tűzzel, mert megégetheted magad? – figyelmeztette
elképedve Noel.
– Sajnos, nagyon is jól ismerem – sóhajtott fel kényszeredetten a
lány.
– Valójában miért jöttél ide? – kérdezte a testvére.
– Meg akartalak kérni titeket, hogy még jobban fogjátok vissza
magatokat. Nem örülnék neki, ha még egyszer megismétlődne a
vacsoránál történt eset. Ne ingereljük a herceget, ha nem muszáj –
kérte őket.
– Felelőtlenül viselkedtünk, de nehéz volt megállni, hogy közbe
ne avatkozzak. Nem tetszett, hogy úgy bánt veled, ahogy uralt
téged… – morogta Merse.
– Meg kell értened, hogy ezzel csak nekem ártasz, már így is azt
hiszi, hogy ellene hangollak titeket – magyarázta Gigi. – Bár még
nem vádolt meg, de csak idő kérdése mikor él a lehetőséggel. A
szükséges lépéseket már megtette. Nem enged a közeletekbe, ha ő
nincs jelen.
– Igaza van a húgodnak. Azzal, hogy kimutatod mennyire bánt,
ahogy Gigivel bánik, csak még jobban felhívod magadra a figyelmét.
Most, hogy Gigi is tudja ki vagy, még jobban vigyáznunk kell. –
Merse nem szólt, csak bólintott, még ha nem is tetszett neki a dolog.
– Legalább addig, amíg el nem megyünk innen – bólintott rá Gigi.
– Noel, te honnan tudtad?
– Rengeteg időt töltöttem a tokaji kastély falai között.
Mindenhová kiváltságos bejárásom volt, hisz’ tudod. A gróf
Mersével, vagy velem küldetett üzeneteket a közeli kaszárnyákba –
mosolygott elnézően. – Előled mindenki titkolta a Merséhez fűződő
kötelékedet, de a bizalmas szolgák gyakran elejtettek néhány utaló
mondatot.
– Igen, ti voltatok a kedvencei – bólintott Gigi.
– Apa csak téged óvott azzal, hogy nem beszélt rólam. – Majd
tudatosult Mersében testvére előző kijelentése. – El akarsz menni?
– Nem maradhatunk itt örökké. Ez nem helyes, és nem
természetes – mondta lemondóan, és újra a magyar huszárruhára
pillantott.
– Gigi, Roland bántott téged? – fürkészte az arcát testvére.
A lányt meglepte féktelen vadsága, amely őt hivatott oltalmazni.
– Nem! – tiltakozott Gigi, hogyan is vallhatta volna be, hogy
csupán a lelke sérült, de az nagyobb fájdalom volt, mit egy fizikai
verés. – Soha nem lenne képes megütni – mondta ki, hogy
megnyugtassa a huszárokat, bár kissé bizonytalanul csengett a
hangja. – Ő most már egy herceg! Kötelességei vannak, és csak idő
kérdése mikor un rám és szegi meg édesapánknak tett ígéretét. Be
kell látnotok, hogy nem maradhatok örökké a védelme alatt. Ez nem
működik.
– Sajnos, igaza van – bólintott Noel. – Emlékezz Merse, hogyan
bánt el Roland a szeretőivel. Hideg volt és kegyetlen, még ha
anyagilag bőségesen kárpótolta is őket.
– Akkor kellett volna megakadályoznom a dolgot, amikor még
megtehettem – gondolkodott hangosan a mesztic.
– Ne hibáztasd magad miatta – kérte bizakodva Gigi. – Te magad
mondtad, hogy ez tűnt a legjobb megoldásnak. Lehet, hogy még
idáig sem jutottunk volna el nélküle.
– Nem lehet, hanem biztos – sóhajtott Noel. – Mit tervezel, Gigi?
 – Nem tudom, mi lenne az igazán jó, de nem akarom megvárni,
amíg kitesz a birtokáról. Már így is eléggé elmérgesedett közöttünk a
helyzet. Nincs sok választásom, és még egy olyan cselekedet, ami
nemtetszést nyilvánít nála, bőven elég lesz, hogy meg is tegye.
– Kizártad a hálószobádból? – látott át rajta Merse, és hangjába
vidám kuncogás vegyült. Gigi pírban égő arccal félrefordult, de ez a
bizonyosság bőven elég volt a testvérének. – Valóban megtetted? –
nézett határtalan csodálattal húgára.
– Igen, megtettem. Ez tűnt a legjobb döntésnek mindkettőnk
számára – vallotta be alázatosan Gigi.
– Ezzel nincs vége, ugye tudod? Nem fog nyugodni, amíg vissza
nem fogadod – hívta fel rá a figyelmét Noel, és elkomorult.
Komolyan aggódott. – Eddig sohasem tette meg vele egyetlen nő
sem.
– Egyszer el kellett kezdeni valakinek – szedte össze magát a
lány. – Mindent elvett tőlem, amit egy férfi elvehet egy nőtől. Nem
hagyott más választás.
– Meg tudunk érteni – szorította meg a kezét Merse, és társa
egyetértett vele.
– Mégis, hová akarsz innen menni? – kérdezte Noel.
– Bárhová csak innen el! – jelentette ki határozottan Gigi, és még
hozzá tette magában, hogy teljesen mindegy hová mennek, csak
minél távolabb kerüljön Rolandtól. – Van néhány családi ékszerem,
talán el tudnánk adni – ajánlotta föl.
– Azok valóban fedeznék az utazás költségeit – értett vele egyet
Noel. – Magyar földre nem mehetünk többé vissza.
Mindannyian erősen törték a fejüket, hogy melyik ország lenne a
legmegfelelőbb számukra. A beálló csöndet Merse törte meg, ahogy
sötét szeme felragyogott.
– Az ígéret földjére. Indián őseim földjére. Hagyjuk magunk
mögött ezt a kontinenst, és utazunk az Államokba. A hajójegyek
bőven kitelnek az ékszereidből, és még maradna is annyi, hogy
földet tudjunk venni valahol Missouriban, vagy Indianaban.
Építenénk egy farmot, és akár lovakat is tenyészthetnénk.
– Ez briliáns ötlet! – Noelt magával ragadta Merse ajánlata. – Mit
szólsz, Gigi?
 – Azt – kezdte és először egyikükre, aztán másikukra pillantott –,
hogy meg kell terveznünk az indulást.
Többre nem maradt idejük. A külső folyosóról csizmás léptek zaja
hallatszott. Visszhangja félelmetesen töltötte be a teret, és áthatolt a
falakon. Gigin elhatalmasodott a rémület, ahogy lassan
felegyenesedett, míg a két huszár éberen felpattant, és védelmezően
elé állt. Puszta kézzel képesek lettek volna nekiesni az érkezőknek.
– Ez nem lehet! – suttogta elhaló hangon a lány. – Nem vehette
észre, hogy nem vagyok a szobámba – közölte a férfiakkal
bizonytalanul. – Ha csak… – rémlett be neki.
– Ha csak? – kapott a szó után Merse, sötét tekintete félelmet nem
ismerő elszánt katonává változtatta eddig békés lényét.
– Azt hiszem, valaki megleste, hogy ide jövök. Egy aprócska zajt
hallottam, de azt hittem, hogy csak egy macska…
– Hát, elég nagy kandúr lehetett – engedett el egy mosolyt Noel,
mialatt könnyedsége meglepte a lányt. Rettegésnek nyoma sem volt
testtartásában. Inkább volt óvatos és körültekintő. – Talán az ikrek
közül lehetett valamelyik. Sejthettem volna, hogy észrevétlenül
Gigire állítja az egyiküket.
Az ajtó kivágódott, és Roland lépett elő a sötétből.
– Engem meg sem hívtatok? – A testéből tomboló indulat bejárta
az egész szobát.
A grófnő megérezte a huszárok pillanatnyi elbizonytalanodását.
Roland smaragdzöld tekintete kutatóan pásztázta végig a szobát, és
megállapodtak Gigin, aki a katonák védelmét élvezve állt a hátuk
mögött.
– Titkos szövetség a házamban? Csak úgy kerek a történet, ha
ellenem irányul. – Szavait megválogatta, de tele volt szenvtelen
gúnnyal. – Vagy Gigi tőletek kér éppen öltözködési tanácsot? Kötve
hiszem. Némi magyarázat viszont kielégítené kíváncsiságomat.
Melykőtök akarja kezdeni?
– Ha valaki hibás, az egyedül én vagyok – tört utat magának Gigi
a huszárok között. – Én voltam, aki ide jött. Egyedül, önszántamból!
– Kész volt egyedül megbűnhődni.
– A bűnös szépség – mélázott Roland és különös szenvedés
villant meg zöld szemében. – Akkor a felelősség is a tiéd.
 – Mit kívánsz tenni? A térdedre fektetsz és elfenekelsz, mint egy
rossz gyermeket? – feleselt kihívóan a lány. – Az talán kielégítené
jelenlegi dühödt rohamaidat.
– Bármire készülsz, ne büntesd meg a grófkisasszonyt – szólalt
meg Merse, és farkasszemet nézett á herceggel.
– Mondj egy indokot, amiért ne tegyem. Csak egyetlen olyan
érvet, amely sziklaszilárd bizonyítékot szolgál az ártatlanságát
illetően.
– Ismétlem; a grófkisasszony semmiről sem tehet – szállt szembe
néma lázadással, Merse felettesével.
Roland mélyen révedt a sötét szemekbe. Nem lehetett tudni mire
gondolt Mersét illetően. Kiszámíthatatlansága most is magabiztossá
és veszélyessé tette.
– Fenyegetsz? – Roland provokálni próbálta, szándékosan.
– Távol áll tőlem, hacsak nem kívánsz megküzdeni velem. –
Mersében régóta érlelődtek az indulatok, amelyeket most szavakba
öntött, még akkor is, ha tisztában volt vereségével a herceggel
szemben.
– Ezt nem engedhetem meg! – sikoltott fel Gigi, de a férfiak rá
sem hederítettek.
– A szabály az angol földön is huszárszabály. A csapaton belül
nem fordulunk egymással szembe. Nincs semmiféle közelharc vagy
párbaj. Semmilyen formában! Soha, és semmikor – emlékeztette
katonáit Roland. – Függjön Gigitől a dolog – pillantott újra a lányra,
mire a grófnő rosszat sejtve várta a folytatást. – Hajlandó vagyok
eltekinteni a rátok váró erőpróbáktól, ha a bájos Lajtói grófnő újra
megosztja velem hálószobája szentségét.
Ez komolyan felháborította a lányt. Roland szándékosan nevezte
nevén kettőjük kapcsolatát, és Gigi nem tehetett ellene semmit.
Felvállalta kettőjük kapcsolatát, amely inkább volt a lány számára
mérhetetlenül megalázó, másrészről biztos volt benne, hogy a férfi
szándékosan közli a száraz tényeket. Szavai mögöttes értelemmel
bírtak, és jelzésértéket hordoztak magukban. Egyben biztos volt
abban, hogy a norfolki herceg provokációnak teszi ki mindkét
huszárját. Talán kíváncsi volt, hogy a két katona milyen végletekig
hajlandó elmenni a magyar grófnőért. Bárhogyan is volt, az érvek
cikázva törtek elő a lány agyában, és az első gondolata tűnt reális
tényekre épülőnek.
– Még ha igent is mondanék az ajánlatodra, mi a biztosíték arra,
hogy eltekintesz a huszárok erőpróbájától? – A lány pár pillanatig
hajlandó volt eljátszani az alku gondolatával, ám csalódnia kellett,
ahogy a tengerzöld tekintet árulkodóan elsötétült. – A te számodra
sosincs kegyelem – tudatosult benne. – Nincs is szó semmiféle
egyességről. Bárhogyan is döntenék, te ugyanúgy előállítanád a
huszárokat.
– Megszegték a rád vonatkozó összes utasításomat – mordult fel
ugyanolyan hangnemben Roland, és kegyetlenebb volt, mint egy
vadászó tigris. – Meg kell tanulniuk, hogy még mindig a
parancsnokuk vagyok.
– De te már nem tartozol a huszártestőrségbe. – Gigiben
mérhetetlen harag tört elő, amit heves vérmérsékletének
köszönhetően képtelen volt fékezni. – Azzal, hogy apám emlékére
fittyet hányva egyszerűen eldobtad magadtól a huszáregyenruhát,
és címeres egyenruhádra cserélted, ez egyértelmű bizonyítékként
szolgált! Bár nem hibáztatlak mindazért, ami jogos tulajdonként újra
az öledbe pottyant. Meg akarsz felelni az elvárásoknak? Nosza, rajta
hát! Senki nem áll az utadba. Csakhogy az már szemet szúr, hogy
áldozatod oltárán félrelököd mindezért azt a múltat, aminek
köszönheted ittlétedet és személyiséged mivoltját! Ördögi kör, nem
de bár? Szánalomra méltó vagy, de könyörületességet ne tőlem várj,
mert nem fogom hagyni, hogy lelkiismeretedre az én
hálószobámban találj vigaszra. Nem szolgálhatok neked sem
menedékkel, sem megnyugvást hozó oltalommal. Viseld a terhet
egyedül, és érezd a felelősség bűnös súlyát. Az való neked, ha képes
voltál feladni mindazokat az elveket, amit édesapám oly lelkesen
taníttatott veled. Te mégis hátba támadtad az emlékét – fakadt ki
belőle a keserűség mérge, és összevont szemöldökkel állta a veséjébe
látó férfitekintetet.
– Örülök, hogy megosztottad velem eddig eltitkolt gondolataid.
Véleményed igen fontos számomra, mint ahogyan az is, hogy az
erőpróbákon magad is jelen legyél, és végignézd őket közölte
szemrebbenés nélkül Roland. Túl kemény, és túl elszánt volt.
 – Nem teheted meg! – Gigi arca holt sápadttá vált az iszonyattól.
– Kétségbe vonod a szavaimat? – rándult meg zordan a férfi szája,
és a lány inkább csöndben maradt. – Kezdjük mondjuk a parttal.
Csodás az éjszaka, hogy ússzunk egyet a tengerben. – Azzal karon
ragadta Gigit, mialatt Merse sötét szemét vizslatta. – Csatlakozz
hozzám és hűséges huszárjaidhoz – intézte szavait a lányhoz, de
továbbra is a mesztic szoborszerűvé vált arcát fürkészte, mintha
várta volna, hogy Merse mondjon valamit.
– Kérés nélkül is kényszerítesz – panaszkodott a lány.
– A te érdekedben teszem – irányította ellentmondást nem tűrően
az ajtó felé a grófkisasszonyt, és hátra sem nézett, hogy követik-e a
katonái.
– Kétlem, hogy ez bármiféle célból is engem szolgálna –
ellenkezett a lány, de hiába is erőlködött, Roland erősen fogta a
karját.
– A további felelőtlen döntéseid érdekében, kötelességem, hogy
példaértékűvé tegyem az erőpróbákat.
Kiértek a folyosóra és Gigi megtorpant, amint felfedezte
Dominikot és a szerbiai testőrséget. Rájuk vártak, és pillantásuk
elárulta a lánynak, hogy mindent hallottak. Roland tovább
vonszolta, mialatt Merse és Noel büszke tartással, vállalva minden
következményt, amibe Gigi által kerültek, követték őket. Lépéseiket
egymáshoz igazították, és elszántan előre meredtek. Tartásuk
egyenes volt, és megingathatatlan. Gigi csak ekkor értette meg a
Lajtói huszárokat. A két magyar huszár tűzbe ment volna érte.
Meghaltak volna érte. Merse indoka az iránta érzett testvéri szeretet
mérhetetlensége volt. Noelt a gyermekkori együtt átélt közös
élményeik, és a gróftól kapott tisztességes élet reménye kötötte a
lányhoz. Ám, ami mind a két férfit éltette, az az édes fogadalom,
amit a Lajtói vármegyéért és testőrségi szolgálatért tettek. Számukra
ez egyenlő volt a magyar huszárbecsület értékrendjeinek
fokozataival.
A herceg és csapata csatlakozott a menethez. Gigi tudta, hogy
Dominik nem erősítésként érkezett Rolanddal, hanem az ő
érdekükbe, hogy ha kell közbelépjen, és visszatartsa barátját egy
bizonyos határ átlépése után. Aggasztó volt, hogy nem lehetett tudni
ennek a láthatatlan határnak a képzeletbeli vonalát. A lány nem
hitte, hogy képes lett volna hosszú távon megfékezni tajtékzó
vadorzását, de abban egyetértett, hogy kellett valaki olyan, aki
kívülállóként is képes volt felmérni és józanul megítélni a
helyzeteket.
A szokatlan éjszakai felbolydulásra Pamina is felébredt. Álmos
szemekkel és kócos hajjal jelent meg a lépcsőfordulónál. Köntösét
szorosan összehúzta magán, és elkerekedett tekintettel nézett Gigi
dacos és védtelen arcába, majd a bátyáéra.
– Roland, mit művelsz az éjszaka kellős közepén?
– Pamina, menj vissza a szobádba! – utasította a férfi, és meg sem
állva továbbment, magával húzva Gigit.
A grófnő még láthatta, amint Dominik utasította Ariant, hogy
kísérje a szobájába Paminát. Az egyenruhás lovagiasan tett eleget a
kérésének, de a hercegnő jelezte Giginek, hogy nem hagyja magára.
A júniusi hónap ellenére hűvös szél fújdogált a partrészen. A lány
sokat hallott róla, hogy Angliában a meleg évszak ellenére sosem
volt igazán forróság. Nyár derekán is langyos szél uralta a homokos
partot, amely üdítően hatott a megfáradt lélekre. A szigetországba
való átkelésük óta imádta Angliát. A szépséges tájak, a kis meghitt
halászfalvak, és London eleganciája enyhítette honvágyát.
A partra érve a norfolki herceg megállt. Elengedte a lány karját,
azután szembefordult a két férfival. A huszárok katonai
vigyázzállásban várták a feladatot. Roland nem húzta az időt,
hanem egyenesen belevágott a közepébe.
– Az erőpróbák számát parancsnoki jogommal élve, még ha Lajtói
grófnő nem is tart már méltónak huszári rangomra – fordult
gúnyosan Gigi felé egy percre, majd folytatta –, nem vagyok
hajlandó megmondani. A szabályokat, mindig az adott
körülményekhez képest határozom meg. A feladatról mindig
váratlanul, és előtte kaptok tájékoztatást. Tehát, egy jó tanács.
Mindig legyetek résen. – Mindkét férfi előre nézett a végtelenbe, és
aho gyan az elvárandó volt tőlük, szemük sem rebbent. – Ennek az
erőpróbának egyetlen szabálya van; úszni a kifulladásig.
– Ez őrültség! – tiltakozott Gigi falfehér arccal.
 – Inkább öngyilkosságnak nevezném – mondta megfontoltan
Roland. – Aki elsőként feladja, azonnal visszafordulunk. Készüljetek.
– Azzal Dominikhoz ment, hogy néhány szót váltson a férfival.
A szerbiai herceg arcára feszültség ült ki. Pár szóváltás után
utasítást adott Lotarnak és az ikreknek, hogy szerezzenek
csónakokat. A testőrség azonnal teljesítette a parancsát.
Kihasználva az alkalmat, a grófnő közelebb merészkedett a két
huszárhoz. Rezzenéstelen arccal vetkőztek le, egyedül bordó
huszárnadrágjuk maradt rajtuk. Kidolgozott testük megvillant a
hold ezüstös fényében. Gigi képtelen volt megszólalni, ahogy rájuk
emelte tekintetét. Merse biztatóan rámosolygott, és megnyugvást
hozó hangján szólt a lányhoz.
– Nem lesz baj.
– Annyira sajnálom – tördelte az ujjait idegességében a lány.
– Nem a te hibád. Ez mindenképpen kiforrta volna magát, ha
nem ilyen formában, akkor másképp – csitította csöndesen Merse. –
Roland elébe ment a dolgoknak – mondta ld nagyrabecsülése jeléül.
– Hogy tudsz még mindezek után kiállni mellette? – gyötrődött
Gigi.
– Tiszteletből – vallotta be, és szeme sarkából a herceget figyelte. –
A szívem legmélyén őt még a parancsnokomnak tartom.
– Tudom, hogy sokat köszönhetsz neki is – értette meg a testvérét.
– Azt hiszem, erre nincs is igazán megfelelő szó. Ő volt az, aki
kiképzett és apánk kérésére otthont adott Sárospatakon. Nem lett
volna kötelessége, de megtette.
– És mindezek mellett még be is választott a testőrségbe.
– Igen – mondta csöndesen a mesztic.
A lány meg akarta érinteni a bátyát, ám még idejében visszafogta
magát. A másik huszár azonnal észrevette ezt.
– Gigi ne lássa rajtad Roland az aggodalmat – kérte Noel is, de ő
közel sem volt biztos benne, hogy képes lesz-e rá.
– Ha kellő biztatással erősítetted huszárjaid lélekjelenlétét,
bizonyára engeded, hogy nekivágjunk a távnak. – Roland hangja
egészen közelről, a háta mögül érkezett. Gigi szembefordult vele,
mire a férfi azonnal a kezébe adta egyenruhájának kabátját. –
Megkérhetlek, hogy visszatértemig megőrizd ruháimat?
 – Ha annyira óhajtod – igyekezett közömbös hangot megütni, de
remegő kezei elárulták, ahogy átvette az egyenruha felső részét. Még
érezni vélte rajta a férfi testének melegét.
– Ragaszkodom hozzá. – A norfolki herceg kíméletlenül őt
figyelte, miközben megszabadult ingétől, és azt is átadta neki.
– Miért teszed ezt? – kérdezte megtörtén Gigi, és egész lényét
aggodalom járta át.
– Azt hiszem, ezt már tisztáztuk – válaszolta konokul a férfi, de
kitartóan a lányon pihentette tekintetét.
– Nem! – rázta meg a fejét Gigi. – Úgy értem, mi áll az egész
mögött? – célzott a valódi okok értelmére.
– Hogy bebizonyítsam neked, nem úgy van, ahogyan gondolod.
A te szádból akarom hallani újra és újra, hogy méltó vagyok a Lajtói
huszártestőrség parancsnokságára. Arra a jogra, amitől te, árulás
vádjával megfosztottál, és amit csak te adhatsz vissza nekem. –
Mérhetetlen fájdalom és őrületes kín perzselt elsötétült, már-már
fekete tekintetéből, és égetődött bele a borostyánvarázsba. Meghajolt
előtte, és ott hagyta a percekig magához nem térő lányt.
A szerbiai testőrség két halászcsónakkal tért vissza, és azzal
egyidőben megjelent a parton Arian kíséretében Pamina.
Arian bűnbánó képpel kereste Dominik kérdőre vonó
arckifejezését. Látszott a férfin, hogy nem örül annak, hogy a
hercegnő is jelen van ezen az eseményen. A lány sietősen
öltözködhetett, mégis kifogástalanul nézett ki.
– Gigi! Gigi! – Amint meglátta egyhelyben álló barát nőjét,
magára hagyta Ariant, és felemelve abroncsszoknyáját futni kezdett
felé.
Dominik állt az útjába, és elkapta a derekát. A hercegnő mérgesen
nézett rá, mialatt a férfi halkan beszélt hozzá. Pamina nem volt
hajlandó megvárni, míg befejezte. Megvetően végignézett a szerbiai
hercegen, majd kitépte magát az erős ölelésből és Gigihez rohant.
Dominik arcvonásai megkeményedtek, teste feszültségről
árulkodott, ahogy kedvese után révedt, de nem futott utána. Pamina,
amint odaért barátnőjéhez, megfogta mindkét karját és maga felé
fordította. A grófnő kifejezéstelen tekintettel állta a pillantását.
 – Jól vagy? – Aggódott a hercegnő, mire Gigi zavarodottan rázta a
fejét. Pamina azonnal magához vonta és átölelte.
Egy lövés dördült a levegőbe, ami egyértelműen jelezte az
erőpróba kezdetét. Mindketten összerezzentek, miközben egyszerre
fordultak a tenger irányába. A három férfi egy azon pillanat
töredékében vetette magát a tenger habzó hullámai közé. Kitartóan
úszni kezdtek, izmos széles válluk néhányszor feltűnt megtörve a
hullámok táncát, de pár méter után már csak a fejüket lehetett látni.
A két csónak két oldalt kísérte őket. Az egyikben maga Dominik
ült Besével, míg a másikban Lotar és Arian. Vitus a partról követte
az eseményekéi. Pamina csak addig hagyta magára Gigit, amíg
Vitustól meg nem tudta a részleteket. A testőr mindenre kimerítően
válaszolt, miközben aggódó pillantásokat vetett a háttérben álló
grófnőre. Gigi hiába kémlelte a tengert, a sötétség már régen elnyelte
a csapatot. Az evezők ütemes zaját elnyomta a tenger moraja, és
valami hideg szélfuvallat is fenyegetően táncba lendült. Olyan volt
ez, akár egy rossz ómen előjelének féktelen kezdete. A percek lassan
teltek, tele várakozással.
– Menjünk vissza a kúriába. Talán a kis szalonban
megvárhatnánk őket – kérte Pamina újra barátnőjéhez lépve.
– Maradok – mondta Gigi. – Saját akaratomból amúgy sem
mehetnék vissza. Vitus arra szolgáltatott itt maradni, hogy ezt
megakadályozza – mosolygott elnézően, és nem tudott haragudni a
katonára.
– Úgy gondolod? – ámult a hercegnő.
– Nem gondolom, hanem biztos vagyok benne. Ez nyilvánvaló.
Véd minket, de egyben teljesíti a kiadott parancsot. A norfolki
herceg parancsát. – Utolsó mondatát suttogva, inkább csak magának
mondta.
– Akkor is jobb lenne, ha bemennénk – erősködött Pamina. –
Beszélek Vitussal.
– Nem. Itt akarom megvárni őket – mondta esdeklően Gigi, és a
másik lány megértette szavai mögött megbúvó néma kérését.
– Holnap nem megyek Norwichbe – jelentette be határozottan
Pamina. – Ebben a helyzetben nem!

Í
 – Nem – utasította el kedvesen Gigi. – Ígéretet tettél Szerbia
hercegének. Nem szegheted meg a szavad.
– Ígéretek! – felelte félvállról Pamina. – Ugyan, mit érnek az
ígéretek, ha a bátyám és Dominik folyamatosan megszegik őket?
– Pontosan ezért kell saját ígéretedet betartanod – világosította fel
Gigi, és barátnője megértette mondandóját. – Másrészről, nem
hiszem, hogy arra a pár órára komolyabb baj történne. Ne követeld
ki ok nélkül Roland haragját.
– Mintha ez bármit is számítana a jelenlegi helyzetben – mondta
keserűen a lány.
– Nekem számít – vallotta be Gigi.
– Tényleg ezt akarod? – sóhajtott fel Pamina, és Gigi örült, hogy
nem kérdezősködik tovább.
– Igen – engedett el egy halvány, de annál őszintébb mosolyt a
grófnő. – Dominik rajong érted, ne hagyd, hogy bármiféle tényező
kettőtök közé álljon. Nektek még van jövőtök – közölte határozottan,
és elszántsága bizakodást adott a hercegnőnek.
– Rendben – bólintott belegondolva Pamina, miközben Gigi még
elkaphatta Vitus elismerő pillantását. Már késő volt azon bánkódnia,
hogy a testőr mit hallhatott beszédükből, és mit nem.
Idegtépő volt a várakozás, de legalább a hűvös szél enyhült, és
nem adott okot a testük lehűlésére. A hercegnő tekintete Gigi karjára
tévedt. Szeme reményteljesen csillant meg a felismeréstől. Addig
nem szólt, amíg Vitus a közelükben tartózkodott. Mintha megérezte
volna, hogy a szerbiai testőr kicsivel később arrébb sétált tőlük.
Megvárta, hogy egészen lemenjen a partig, és csak akkor fordult újra
barátnője felé.
– Miért nem mondod meg neki, hogy szereted? – kérdezte a
grófnőtől, és Gigiben csak ekkor tudatosult, mennyire
kétségbeesetten szorította magához Roland egyenruháját. A finom,
de időtálló anyag igencsak megtört ujjai alatt, és a gyűrődés első
jeleit hordozta magán.
– Nem bír jelentőséggel – vallotta be szomorkás ábránddal és nem
bánta, hogy megoszthatta ezt Paminával.
A hercegnő bátorítóan rámosolygott. Olajzöld szeméből végtelen
türelem és kegyeletteljes együttérzés sugárzott. Megfogta Gigi egyik
kezét, és határozottan megszorította. A grófnő azonnal tudta, hogy
rábízhatja szíve ólomsúlyú titkát. Barátságuk még különösebb
szövetséget kovácsolt kettőjük között.
– Jönnek – szólt hátra Vitus, és zárkózottá vált az arca.
Pamina és Gigi vegyes érzelemmel néztek össze. Egyszerre
indultak meg, hogy a parthoz közelebb várják be a csónakokat. Még
a lélegzetüket is visszatartották addig, amíg fel nem tűntek a
csónakok. Vitus arca is keményebb vonásokat hordozott magában,
ahogy az erőpróba kimenetelét próbálták megállapítani.
Szinte egyszerre vett rajtuk erőt a megkönnyebbülés. Gigi
tekintete elsőként Rolandot kereste, és amikor megtalálta, forróság
járta át a szívét. Mellkasa egyenletesen le és föl mozgott, haja vizesen
lapult a fejére, testén a tenger ezüstös cseppjei csillogtak, mint
ezernyi gyémánt. A hold fénye különös szépségben világította meg
eszményi férfitestét. Élt és semmi baja nem volt. Meg sem kottyant
neki az úszás ahhoz képest, hogy emberfeletti erejükbe tellett
harcolni a tenger kiszámíthatatlan elemeivel.
Mellette Noel ült. Teste begörnyedt, tartása leginkább egy öreg
apókára emlékeztetett. Zilálva szedte a levegőt, és időnként
erőteljesen köhögött, bizonyára sok sós vizet nyelt. Látszott rajta,
hogy nem bír kiegyenesedni, és még így is rengeteg energiájába telt,
hogy tartsa magát. A teste remegett a kimerültségtől. Fáradt volt.
Iszonyú fáradt.
Merse a másik csónakban pihegett. Elgyötört volt a tekintete, de
annyira nem kapkodott levegő után, mint Noel. Bár látszott, hogy ő
is rendszertelenül lélegzett. Egyértelmű volt, hogy Norfolk hercege
bírta tovább, sőt olybá tűnt, nem került különösebb erőfeszítésébe az
éjszakai testmozgás. Lerítt róla, hogy még hosszú távon keresztül
képes lett volna tartani a tempót, és az őrületes iramot. Megérezte,
hogy Gigi figyelte, mert felemelte a fejét és egyenesen felé nézett.
Elsőként pattant ki a ladikból, hogy a térdig érő vízben segítsen
kitolni a csónakot. Még erre is tellett energiájából. Testén megannyi
tengercsepp táncolt, ő mégsem foglalkozott azzal, hogy tetőtől talpig
vizes. Noelt Bese segítette ki, és Vitus azonnal ott volt, hogy a másik
oldalról megtámassza a menni alig bíró huszárt. Egyenesen a kúria
irányába vitték. A férfi képtelen volt megállni a saját lábán.
Bizonytalanul ingott, nem volt térérzéke, a lábai minduntalan
összebicsaklottak alatta.
Merse csak akkor szállt ki a csónakból, amikor biztos talajt érzett
a lábai alatt, bár ő is megingott néhányszor. Gigire pillantott, és
biztató mosolyt küldött felé. A grófnő csak abban a pillanatban
szabadult meg a rátelepedő nyomasztó érzéstől. Ez a kifejezés kiült
az arcára is. Merse a norfolki herceg felé fordult, majd lemondó
megadással megindult a sziklakő lépcső felé. Többet nem mert
féltestvére felé pillantani.
A lány önkéntelenül is Noel után akart menni, ám Roland sietős
léptekkel elállta az útját. Nem szólt, de tartása egyértelműen
éreztette vele, hogy nem fogja a huszárok közelébe engedni.
– Mi történt Noellel? – kérdezte Gigi, és vegyes érzelmekkel
ötvözve várta a kimerítő magyarázatot.
– Nem figyelt kellőképpen a tempójára. Egy hullám elkapta és
magával sodorta. Egészen bent veszélyesek az áramlatok.
Gondolom, jobban örültél volna, ha engem látsz ilyen állapotban a
huszárod helyett. Bocsásd meg, ha csalódást okoztam neked – felelte
mogorván a férfi, ahogy a borostyánszínű szemek varázsát kereste,
de ott még mindig csak elutasításra talált.
– Roppant büszke vagy magadra, igaz? – tört elő a lányból.
– Abban az esetben lennék az, ha elégedettséget látnék a bájos kis
pofidon – vette ki Gigi kezéből a kabátját Roland, és könnyedén
magára öltötte, de nem gombolta be.
– Örülök, hogy nem sikerült boldoggá tennem téged – feleselt a
lány, és bármennyire is szerette volna gyűlölni Norfolk hercegét,
képtelen volt rá.
– Ebben a formában semmiképpen sem – közölte vele
kétértelműen a férfi, és mit sem törődött Gigi pillanatnyi zavarával,
ami kiütközött az arcára. – Visszakísérhetlek a kúriába?
– Felesleges a színlelt lovagiasságod, mert nem tartok igényt a
szolgálataidra, mint ahogyan semmire sem a jövőben, ami
esetlegesen veled lenne kapcsolatos. – Gigi szándékosan adott
ultimátumot a férfinak, és legalább annyira kemény volt, mint a
norfolki herceg szokott lenni bizonyos esetekben. – Egyedül is
visszatalálok – makacsolta meg magát.
 – Félek, eltévednél, és azt nem venném a lelkemre. – Ha bántották
is Gigi szavai a herceget, azt ügyesen elrejtette érzelemmentes álarca
mögé.
Roland akarata parancsként hatott, ahogy könnyed
kézmozdulatával maga elé tessékelte a lányt. Gigi tehetetlenül
engedelmeskedett neki, mialatt végig a hátában érezte a férfi
pillantását. Az épület bejáratánál bevárták Dominikot és Paminát.
– Maradj még velem légy szíves – kérte húgát a férfi. – Csak, ha
nem vagy fáradt – tette hozzá kedvesen, és nem kerülte el figyelmét,
ahogy Pamina kissé megilletődötten nézett össze Gigivel.
– Nem, természetesen nem kívánok még visszafeküdni – mondta
beleegyezően Pamina. – Rendelkezz velem.
– Felkísérem Gigit a szobájába – ajánlotta Dominik, és
határozottan elvezette a grófnőt.
Egy ideig néma csöndben sétáltak egymás mellett, majd a szerbiai
herceg váradanul belekezdett kérésébe.
– Nem szokásom ilyet kérni, és legfőképpen beleszólni Roland
ügyeibe. Kivéve, ha kéri. Igaz, hogy most nem tette, de időben
szeretnék lépni, mielőtt a dolgok végleg elfajulnának. Úgy érzem,
beszélnem kell veled, de csak akkor, ha nem veszed tolakodásnak.
– Soha nem untatsz, ha a társaságodban vagyok – mondta a
grófnő, és várakozásteljesen pillantott a férfira.
– Örömmel hallom – mosolyodott el őszintén a herceg, majd
hamar visszatért komolysága. – Nagyon sok mindenen
keresztülmentünk már Rolanddal, de amit ma lavinaként elindított,
az felülmúlja az eddigieket. Gigi, te vagy az egyetlen, aki valóban
megteheti, hogy megállítsa ezt az esztelenséget.
– Miért kellene bármit is tennem, hiszen Roland már előre
eltervezett mindent. – A lányban jó adagnyi makacsság is megbújt,
de ezért a férfi nem tudott rá haragudni.
– Ma éjszaka majdnem meghalt egy ember – világosította fel
Dominik. – Ha Rolandnak nincs lélekjelenléte, Noelt elveszítjük
örökre. – Gigi nehezen tudott megszólalni.
– Ha tisztában van a következményekkel, miért nem hagyja abba
ő maga?
– Mert túl önfejű ahhoz, hogy ezt megtegye.
 – Akkor állítsd meg te! – érvelt Gigi.
– Az csak olaj lenne a tűzre. – A férfi nehezen vallotta be saját
kétségeit. – Soha nem láttam ennyire elszántnak, mint most a
tengerparton. Ez pedig egyet jelent. Önmagát akarta büntetni, olyan
vádak miatt, amik nem biztos, hogy jogosan hangzottak el. Nem
ítélkezem mások felett, és nem áll szándékomban az elveimen
változtatni. Tiszteletben tartom szabad akaratod döntéseit, de
elmondhatom, mit látok ennek az egésznek a végén, ha a mait még
jó pár erőpróba követi. Hallani akarod?
– Azt hiszem nem – fogta fel szavainak értelmét Gigi, és
megértette felelősségének súlyát. – Nem kívánok magyarázkodni
neked, de ez az ügy jóval többről szól, mint amit magába foglal.
– Segíts megértenem, és ha ész érveket sorakoztatsz fel, esküszöm
neked, hogy támogatlak mindenben. – A herceg tekintete
őszinteségtől tündökölt.
– Attól tartok ezt nem tehetem meg, bármennyire is szeretném –
mondta ki fájdalmasan Gigi, és Mersére gondolt. – Azzal családom
iránti hűségemet árulnám el – tette hozzá halkan.
– Meg tudlak érteni, de nem értek egyet néma fogadalmaddal,
amellyel örök hallgatásra ítéled magadat, kárhozatra pedig a Lajtói
huszártestőrséget.
Kínzóan fájó csönd telepedett rájuk, mialatt a grófnő bátorságot
gyűjtött, majd megszólalt:
– Van valami, ami igen fontos lenne a számomra.
– Miben állhatok a rendelkezésedre? – Dominik, a lány minden
szavát képes volt megvalósítani, csak végett vessen ennek az
eszement erőpróbának.
– Sárospatakon úgy hallottam, hogy egy időben sokat jártatok
Bécsben – kezdte. – Megosztanád velem, hogy milyen gyakran
voltatok osztrák földön?
– Az attól függ, melyik időszakunkra gondolsz – felelte
talányosan a herceg, és valami édes huncutság csillant meg
tekintetében.
– Én nem tudom behatárolni, egyszerűen szeretném tudni, hogy
milyen gyakran töltöttétek ott az időtöket. – Gigi érezte, hogy kezd
bonyolulttá válni az ügy, mialatt állta a herceg kutató pillantását.
Csak remélni merte, hogy nem fullad bele saját kíváncsiságába.
– Egy időben valóban rendszeresen jártunk Bécsbe, de az
diplomáciai küldetéseket hordozott magában.
A férfi legalább nem tagadta, attól függetlenül, hogy zárkózottan
diszkrét maradt. A grófnő ezt nem hagyhatta annyiban.
– Mégis milyen gyakran? – kérdezte Gigi, és bizakodott, hogy
többet megtud a nőről, aki Roland szívét birtokolta.
– Valójában miért fontos ez neked? – Dominik kérdésre kérdéssel
válaszolt, és a lány sejtette, hogy ugyanolyan rafinált, mint barátja. Ő
mégis az igazi okokat akarta tudni.
– Hogy megtaláljam lelkem megnyugvását. – A szavak
önkéntelenül hagyták el a lány ajkait.
– A megbékélést hozó választ, Rolandtól kaphatod meg. – A férfi
kijelentése gondolkodóba ejtette. – Igaz, tudom az álláspontját, és
sejteni vélem mi az, amit tudni szeretnél, az ő nevében mégsem
nyilatkozhatok.
– Honnan? – kérdezte elhalló hangon Gigi. – Megértem, hogy
hosszú évek rejlenek mély barátságotok mögött, de legalább te
segíthetnél megérteni, miért kínozza még a lelkem, és miért bünteti
huszárjaimat, amiért nem kívánok tovább a szeretője lenni? Miért
nehéz megértenie, hogy nem akarom megvárni, amíg könyörtelenül
az utamra bocsát, mint ahogyan az előttem lévő nőkkel is tette?
Miért nem tud elengedni? Megfojt a kínzó rabságával! – fakadt ki
belőle, és igyekezett visszatartani feltörni készülő zaklatottságát.
Nehezen tudta fegyelmezni magát, és egyben szörnyen
neveletlennek érezte viselkedését. Minden fáradtságos munka és
tanulás, hiába valónak bizonyult Bécsben. Nem volt büszke magára,
sem méltó a Lajtói névre. Mindent félredobott egy olyan férfiért, aki
nem viszonozta érzelmeit, csak saját élvhajhász vágyai vezérelték
hozzá. Visszaút már nem volt. Vállalnia kellett kimondott szavainak
súlyát a szerbiai herceg előtt.
– Gigi… – Dominik arcán, mintha megdöbbenés ütközött volna
ki, de a lány nem hagyta szóhoz jutni.
– Bocsáss meg – kérte kimérten a grófnő. – Nem volt illendő,
amiket az előbb mondtam. Bizonyára a mai nap eseményei viselték
meg idegeimet.
– Gigi… – A férfi valamit mondani szeretett volna, ám a lány újra
belefojtotta a szót.
– A legjobb, ha nyugovóra térek. – Gigi nem várt befejezést,
miközben mondandója végére újra az a hűvös teremtés volt, akihez
a környezete az elmúlt napokban hozzászokott.
Elhagyni készült Rolandot, és a nő – akiért annyira rajongott
Norfolk hercege – kilétének felfedése, már nem igazán volt fontos
szempont. Az elhatározása megmásíthatatlan maradt, így legalább
elviselhetőbb volt a tudat, és az ismeretlen arc homálya. Nem kérte a
férfi bizalmát, hiszen jelentéktelennek érezte, hogy a norfolki herceg
tudomására jusson beszélgetésük. Inkább Dominikre bízta a döntés
jogát, hogy meg kívánja osztani barátjával, gyenge pontjának egy
kritikus pillanatát.
– Legyen akaratod szerint – hajolt meg a herceg, de ibolyakékké
érett szeme, rejtélyes fényben árnyalódott. – Próbálj meg aludni egy
kicsit – tanácsolta kedvesen.
– Rendben – ígérte Gigi jól nevelten. – Megpróbálok pihenni.
– Jót fog tenni neked, meglásd – mondta együttérzően a férfi.
– Reggel mikor indultok?
– Elég korán, ahhoz, hogy még ne legyél fent – mosolygott
Dominik, aranyosan utasítva a grófnőt, hogy alaposan aludj a ki
magát. – Minél hamarabb vissza szeretnék érni, a kialakult helyzetre
való tekintettel. – Látszott rajta, hogy számára is sokszor
kiszámíthatatlan volt a norfolki herceg.
– Akkor szerencsés utat kívánok nektek – vette tudomásul Gigi,
és nagyon hálás volt neki.
– Jó éjszakát, grófnő – hajolt meg előtte lovagiasan Dominik, de
tartásában ott maradt hercegi mivolta, ahogy mély tisztelettel
adózott a lánynak.
Az idegőrlő órák megtették jótékony hatásukat, mert amint Gigi
bevackolta magát az ágyába, azonnal mély álomba szenderült.
Csupán hajnaltájt riadt fel, és hosszú percekre volt szüksége, mire
felfogta, hogy tompa patadobogásra ébredt. Rögtön tudta, hogy
Dominik és Pamina indult úrnak, kisebb kísérettel. Bár álmos volt
még, és szívesen szendergett volna tovább, képtelen volt
visszaaludni. Sokáig csak hánykolódott a párnák között, míg végül
felkelt az ágyból, és az ablakhoz sétált. Homlokát az üvegnek
nyomta, és csak nézett ki a tengerre, amely nyugodt vízszőnyegként
terült el előtte. Ám a csodálatos távoli partszakasz, a tenger édes
duruzsolása sem tudta megnyugtatni háborgó lelkét. Csodálattal
adózott a tájnak, miközben mozgásra lett figyelmes a kúriához
tartozó parton.
Azonnal felismerte Rolandot. Gyűrött egyenruhájában nagyon
úgy festett, hogy le sem feküdt aludni. Giginek háttal volt. Az egyik
kisebb kősziklán ült, és legalább annyira magányosnak is tűnt, mint
a társaitól távolabb elhelyezkedő kőszikla. Kezét összekulcsolva
pihentette combjain. Mozdulatlan volt, és a tenger végtelenségében
gyönyörködött. Szőke tincseibe belekapott a szél, és összeborzolta
göndör fürtjeit. A grófnő égető vágyat érzett, hogy megérintse
rakoncátlan tincseit, és a szélnek ellenszegülve visszarendezze
azokat. Édes és bódultan beteljesületlen álom volt ez, amely
bohókásan és érintetlenül ölelte körül, mint ahogyan rátalált a
norfolki herceg delejes kisugárzása is.
Roland egy pillanatra lehajtotta a fejét, majd ugyanolyan
váratlanul felemelte, hogy újra a messzeségbe révedjen. Olyan
magányosnak tűnt, amitől Gigi testén forró hullámok keltek életre.
Nehezen tudta visszafogni magát, hogy le ne szaladjon hozzá a
partra, és át ne karolja hátulról, tenyerét mellkasán pihentetve. A
pillanatnak akart élni, és a világot idéző smaragdzöld szemek
ragyogásába belefeledkezni. Érezni erős karjait, teste forróságát,
férfias kisugárzását. Szabadon, dacolva a széllel, a természet
viharával, egymás elveinek leküzdésével. Könnyű lett volna elhinni
kettőjük létezését, és kizárni a világ összes kegyetlen tényezőerejét.
De ez nem működött ennyire egyszerűen, bármennyire is meg akart
bújni a férfi ölelésében, és egyszerűen csak vele lenni.
Észre sem vette, hogy tenyerét is az üvegre helyezte. Kiábrándító
ébredés volt, ahogy egy albatrosz szállt tova az égen, és rikácsoló
hangjával a jelenbe terelte a grófnő gondolatait. Lemondóan kapott
észbe, és elfordult az ablaktól. Visszament az ágyba, de hiába
próbált elaludni, továbbra is Roland után vágyakozva feküdt. A
reggel így talált rá, és így is köszöntötte.
 Mintha egy másik világból tért volna haza, úgy döntött, nem fog
önsajnálatot gyakorolni magán. Nem tétlenkedett. Szerencsére
mindig akadt valami olyasmi, ami terelte a figyelmét, és elvonta
ábrándozásait Norfolk hercegéről. A reggelit szándékosan hagyta ki,
és nem kívánta tudni, ki foglalt helyet az étkezőasztalnál.
Számos célt tűzött ki maga elé, miközben folyton azt várta, mikor
tér vissza Pamina. Bár tudta, hogy kora délutánnál hamarabb nem
érkezik vissza a kíséret, ő mégis reménykedett valami csodában,
amely hamarabb hazatereli a távollévők útját. Ennek reményében
körbenézett a vendégszobákban, és néhány szobalány kíséretében
alapos takarítást végeztek. Ám ez sem volt elég. Amikor úgy látta,
hogy magára hagyhatja a szolgálókat, a konyhába kukkantott be.
Hamar rájött, hogy a napi étkek felvázolása után igencsak láb alatt
volt a szakácsnőnek. Végső elkeseredésében sétára indult a birtokon.
Magával ragadta a fák egyszerűsége, a nővények dús koronája.
Ahogy így bolyongott az egyre sűrűsödő erdő között, követte azt
a kis utat, mely csábítóan hívogatta. Az út egyre szélesebbé
változott, majd idilli kis tisztás tárult elé. Egy meghitt kis kápolna
tűnt fel a szeme előtt, és ő feledve a tegnap esti kalandos
eseményeket, kíváncsian sétált fel a lépcsőn. Az ajtó félig nyitva volt,
amikor belépett a szentéjbe. Kicsi volt a kápolna, de annál
látványosabb. Ámulatba ej tő, értékes szentképekkel volt tele, és a
magasztos oltár egyszerű szószékkel volt megáldva.
– Van valami, velem kapcsolatban, ami titokban marad előtted?
Gigi az ismerős hang hallatán összerezzent, majd oldalra fordult.
Roland előkelően lépett ki a kápolna oszlopainak sötét árnyékából.
– Nem hagysz sok választást – vallotta be kissé kelletlenül a lány,
ahogy megérintette a padok fatámláját.
– Grófkisasszony, úgy vélem, túllépte a hatáskörét –
figyelmeztette kétértelműen a férfi.
– Ha vendég az ember egy számára idegen országban, nem
mindig tudja jól felmérni a határait – mondta Gigi vontatottan.
– Még mindig idegennek érzed magad mellettem? – kérdezett rá
bensőségesen a herceg.
– Mindenemtől megfosztottál, amitől csak megtehetted. Miért
hiszed, hogy közelebb tudnék kerülni hozzád mindezek után? –
szembesítette a férfit.
– Tehát, mindenért engem okolsz? – Roland nehezen ébredt
tudatosságára.
– Nem – csitította a lány, és szemrebbenés nélkül folytatta: –
Inkább magamat, amiért hagytam, hogy belesodorj a saját életedbe.
– Nem volt választásod, és akkor sem lett volna, ha hagyom, hogy
szabad akaratodból cselekedj – figyelmeztette a herceg, és sötét
árnyék suhant át az arcán.
– Apám akarata szerint döntöttem volna.
– Apád akarata az volt, hogy a Lajtói testőrség tovább
védelmezzen – emelte meg a hangját Roland.
– Szép kis védelem az, amely csak az ágyasodként szól nekem –
vetette oda Gigi pimaszul.
– Ha így látod, ezennel megígérem neked, hogy soha, de soha
többé nem állok szabad akaratod útjába. – A norfolki herceg szavai
kemények, de annál határozottabbak voltak.
– Akkor ezennel véget vetsz az eszement erőpróbának is? –
kérdezte reménykedve a lány.
– Nem, lázongó tündérem. Az erőpróbának semmi köze nincs a
szabad akarathoz.
– Mégis tőlem vársz érte megváltást.
– Igen, tőled! – hagyta faképnél a ledöbbent lányt.
Gigi összezavarodott, gondolatai mélyen a lelkébe ivódtak, és
már maga sem tudta hogyan, de sikerült visszatalálnia a kúriába.
Hazatérve a könyvtárba keresett menedéket, de egyik könyv sem
bizonyult számára annyira érdekesnek, hogy elterelje zaklatott
gondolatait. Mégis, késő estig ott maradt. Remélte, hogy még
találkozhat a visszatérő Paminával. Nem kereste Roland társaságát,
de minden neszre, minden lépésre, minden felmerülő lehetséges
zajra felkapta a fejét. Várta, hogy találkozzon vele, hiányzott neki,
ám mégsem volt képes felkeresni. Egész nap nem is látta, csak annyit
tudott, hogy Oliver kapitánnyal folytatott megbeszéléseket, és hogy
később a katonák szállásán tett látogatást. Mersét és Noelt nem
merte felkeresni, és csak abban bízott, hogy Noel állapota nem volt
annyira komoly, mint ahogy tegnap este kinézett.
 Végül a hálószobájába indult, de az előcsarnokba megtorpant,
ahogy az éppen belépő Paminába botlott.
– De jó, hogy megérkeztetek! – ölelte át barátnőjét, de annak az
arca bizonytalanságról árulkodott. – Mi történt?
– Roland küldött érted.
– Roland? – Gigi nem értette az összefüggést.
– Valószínűnek tartom, hogy még az éjszaka folyamán
beszélhetett Dominikkal, mivel hazafelé nem egyenesen ide jöttünk,
hanem egyértelműen a templomhoz – vallotta be szomorkásán.
– Minek mentetek a templomhoz? – Gigi rosszat sejtett, de hagyta
barátnője által beigazolódni, előrelátó gondolatait.
– Egy újabb erőpróba – bökte ki nehezen Pamina, és egészen
kivilágosodott zöld pillantásában részvét csillogott. – Roland meg
akarja mászni azt a meredélyt, ami a templom alatt drasztikusan
húzódik. Rettenetesen elszánt, és valószínűnek tartom, hogy
komolyan is gondolja.
– És a huszárok?
– Már ők is ott vannak – mondta engedelmesen a hercegnő. – Azt
hiszem, szándékosan küldött engem. Tudta, hogy velem nem fogsz
merni ellenkezni, ha arra kérlek, gyere velem.
– Ő mindig mindent előre megfontolt szándékból tesz. Sajnálom,
hogy belekeveredtél – sóhajtott Gigi tehetetlenül.
– Ne bánd, így legalább melletted lehetek. Még ha nem is engedi
a bátyám, hogy beleavatkozzak – vallotta be a hercegnő, és érződött
a hangján, hogy tőle telhetőén mindent megpróbált. – Csupán nem
tetszik, hogy az embereket néha bábuként kezeli.
– Hidd el, nem használ fel senkit, csak pontosan eltervezi az
értelmét, mikor és kit küld a megfelelő időben az adott helyre –
magyarázta el türelmesen Gigi. – Az lesz a legjobb, ha máris
indulunk – adta meg magát.
– Igen – bólintott Pamina, és együtt léptek ki a főbejáraton.
Odakint várta őket a hercegnő hintója, Lotar kíséretében. A
grófnőt nem lepte meg a férfi jelenléte. A katona előzékenyen
segítette be őket a hintóba, és miután megbizonyosodott róla, hogy
mindkét nemes hölgy kényelmesen ül, akkor adott jelet a bakon ülő
kocsisnak az indulásra. A lovak felnyerítettek, és a galoppból őrült
vágtába hajszolták őket, ahogy a hintó tovaszáguldott a sötét
éjszakába. Pamina aggódóan az ajkaiba harapott, miközben
jelentőségteljesen összenéztek Gigivel. Mindketten tehetetlenek
voltak, és bár nem szívesen, de egyetlen dolgot tehettek csak: Fejet
hajtottak a norfolki herceg parancsoló akarata előtt.
A templom alatti partszakasz négy fáklyával volt megvilágítva.
Fényük nem adott elég látóteret, de sejtelmesen engedni látta mi áll
készülőben. A fáklyák eltorzult árnyjátékai a szikla oldalán
táncoltak, és még félelmetesebbé tették a versenyzőiére váró
szakaszt. Gigi számára az eddig mesébe illő táj, rémálomba illő sivár
területként tündökölt, mely zordságát a hold szépséges látványa
sem tompította ezen az éjszakán.
Négy férfi állt a parton. Komor tartásuk fegyelmezett volt.
Eltökéltségüket hirdette mozdulatlan délceg termetük. Bár arcuk
nem volt teljesen kivehető a sötét homályban, a két nő érzékelhette
pillantásukat. Rögtön kitűnt, hogy az érkező hintóra vártak.
Amint megálltak a lovak, és lefékezett a kecses hintó, Roland az
egyik ajtót, míg Dominik a másikat nyitotta ki. Mintha csak attól
féltek volna, hogy valamelyik hölgy az utolsó pillanatban meghátrál.
A norfolki herceg, engesztelhetetlenül nyúlt a grófnő karjáért, és
segített neki kiszállni a hintóból.
– Meg akarod mászni a sziklaszirtet a templomig? – támadt rá
Gigi. – Ez lehetetlenség! Bolondabb vagy, mint gondoltam – kiáltott
fel, és ekkor szembesült a meredély nehézségeivel.
– Nosza, micsoda meglepetés, hogy egyáltalán sikerült belopnom
magam gondolataid rejtekébe – kapta meg azonnal a választ a
férfitől, meglehetősen csípősen.
– Ha mindenáron meg akarsz halni, legalább eszedbe juthatna,
hogy van egy húgod, akire csak most találtál rá.
– Megható, hogy akadt valaki a családomban, akit képes voltál
megkedvelni. Drága Paminám mostanában nagyobb figyelmet
szentel Dominiknek, mint nekem, amiért nem tudok rá neheztelni.
Ha velem történik is valami, abban a boldog tudatban halok meg,
hogy Dominik, majd a gondját viseli – engedett el egy elnéző
mosolyt a férfi. – Szerelmesek és boldogok – tett megjegyzést, és a
grófnő jogosan érezte, szánt szándékkal manipulálja őt. Ám Roland
elszántan folytatta: – Ha meg akarod akadályozni esztelenségemet,
tedd meg! A lehetőség mindig előtted áll, mint ahogyan most is –
tartott hatásszünetet és a konok arcocskát bámulta. Gigiben ekkor
tudatosult, hogy a férfi egész nap várta. Várta, hogy felkeresse, mint
ahogyan a kápolnában a megváltás szavait akarta tőle, és ő nem adta
meg neki ezt a feloldozást. Sem akkor, sem pedig most.
– Minden alkalmat megragadsz, hogy emlékeztess rá? – kérdezte
makacsul a lány, és félrefordult. Nem engedhette, hogy a férfi
olvasson a lelkéből.
– Nem tehetek másképpen – jegyezte meg Roland, és nevetése
bántóan démoni volt.
– Ha tényleg meg akarsz halni, miért nem teszed csöndes
megelégedésben? Miért kell neked a dicsőség még a halálod oltárán
is? – Gigi nem tudta eldönteni kire legyen dühösebb; a férfira, akiért
mindenét odaadta, vagy huszárjaira, akik még a halálba is képesek
voltak követni egykori parancsnokukat. Vagy pedig önmagára,
amiért dacból nem kívánt véget vetni ennek az őrültségnek? Hiszen,
ha megtette volna, gyáván, de csatát nyert volna huszárjainak,
viszont Roland porig alázta volna felkínált szívét, és ez alól két
hűséges huszárja sem tudta volna felmenteni, sem őt, sem a norfolki
herceget. Két tűz között éget a szíve, és tombolt puszta akarata.
– A dicsőség nem a lélek hazatérésében rejlik, hanem az odaadás
érzéki bűnében. Halál? Inkább kihívom magam ellen, és várom,
hogy elfogadja életem adományát, minthogy az elkövetkező időkben
úgy kelljen élnem veled egy fedél alatt, hogy megfosztasz
önmagadtól, lelked édes mélységétől, tested buja kitárulkozásától.
Kárhozat. Ez az, ami jut mindkettőnknek, de én inkább a halálba
menekülök, minthogy tovább szenvedjem a lét értelmét, egy olyan
nő elutasításától, aki megadta nekem kéjsóvár vágyaim netovábbját.
– Roland a vallomását, úgy ejtette ki, hogy csak ők ketten hallják.
– Mindig is tudtál udvarolni, de ne hidd, hogy bársonyos
szavaidtól úgy omlok a karjaidba, mint más buta és kihasznált
ágyasod tette, vagy tenné! – szűkült össze Gigi szeme, és elégtételt
érzett, amikor a herceget, a pillanat töredékében meghökkeni látta.
– Ez esetben bocsátsd meg, ha magadra hagylak, de a feladatra
kell koncentrálnom, figyelemre méltó bájaid helyett. – Azzal rövid
huszárvágással köszönt, és sarkon fordulva magára hagyta a vívódó
lányt.
Pamina aggódóan karolt belé, mialatt Dominik mutatta nekik az
utat. Gigi tekintete megállapodott a huszárokon. Merse szája széle
alig észrevehetően megmozdult, ahogy felé sandított, de Roland
jelenlétében nem merte ráemelni tekintetét. Noel háttal állt a norfolki
hercegnek, ezért többet engedett meg magának. Széles mosolya
Giginek szólt, és még egy vidám kacsintást is küldött felé. A grófnő
örült, hogy jól van, és kiheverte az előző napi kalandot. Sejtette,
hogy Merse gyógyfőzetének volt köszönhető, hogy ilyen hamar
rendbe jött, és össze tudta szedni magát az újabb erőpróbára.
Dominik vezényszóval adta meg az indulásra szóló jelet,
miközben a két lány egymás karjába kapaszkodott. A három férfi
megindult felfelé a meredek szakaszon. Bármikor lezuhanhattak
volna, ahogy egyre magasabbra másztak, és puszta kézzel
kapaszkodtak a kiálló sziklacsúcsokban. Semmi nem tartotta meg
őket. Csak saját logikájukra és megfontoltságukra támaszkodhattak.
A mélyedések elég messze estek egymástól, és komoly koncentrálást
igényelt, hogy megkapaszkodjanak a pici kiálló éles köveken. Szoros
volt a küzdelem, elsőként mégis Merse maradt le. Lassabban haladt,
mint Roland és Noel. Ebben a próbaban hátránya származott
vastagabb testalkata miatt. A két férfi tovább mászott, mialatt széles
hátukon izmaik játékát elemi szépséggel hangsúlyozta ki a fáklyák
aranyfénye.
A táv háromnegyed részét megtéve, Noel megállt. Párszor
mélyeket lélegzett, aztán elszántan újra megindult, de röpke
megpihenése elég volt ahhoz, hogy már ne tudja behozni
lemaradását. Roland elsőként húzta fel magát a füves talajra.
Néhány pillanatig nem is lehetett látni, és amikor felbukkant, úgy
állt a szikla peremén, mint Zeusz az Olimposz tetején. Tekintete
újfent Gigiét kereste, de a lány nem méltatta rá, hogy engedjen neki.
A férfi tekintete sötétben maradt, ahogyan a fáklyák árnyéka alulról
megvilágította egész testét, félelmetes misztikus elszántság áradt
egész lényéből.
Azonnal segített Noelnek, amint a férfi megkapaszkodott a
szélben. A huszár engedte, hogy felhúzza, és elterült a földön, csak
csizmás lábát lehetett látni, és hogy Roland fölé hajolt. Mersét már
ketten húzták fel, aki ülve is maradt úgy, ahogyan a sűrű mohákra
lerakták. Nehezen lélegzett.
Pamina Gigire pillantott. Mindkettőjük tekintetében
megkönnyebbülés csillogott.
Dominik nem hagyta, hogy maradjanak, amíg a három férfi leér a
sziklaszirt tetejéről. Határozottan visszairányította őket a hintóba.
Maga is beült a hercegnő mellé, és velük tartott a kúriába. Nem
lehetett olvasni az arcáról, egész úton némaságba burkolózott. Néha
a grófnő felé fordult, és csak szeme kéksége kérlelte a lányt,
emlékeztetve ezzel előző napi beszélgetésükre. Gigi a sötétségbe
révedt, és a gondolataiba mélyedt. Csak akkor kapott észbe, amikor
már megérkeztek a főbejárat elé. A herceg a vacsorához terített
étkezőbe vezette őket, és a szó értelmében őrt állt felettük. Míg
Pamina az ablakhoz sietett, hogy láthassa bátya érkezését, addig
Gigi a kandalló mellé telepedett, és a tűz táncát figyelte.
Hamarosan megérkezett a hátramaradt csapat is. Roland és Noel
azonnal csatlakozott hozzájuk. A huszár megfáradt arcán furcsa torz
fintor tört utat magának. Gigi összevont szemöldökkel figyelte
arcmimikáját, de megfejteni nem sikerült grimaszának okát. Másra
nem maradt ideje, mivel Roland elé lépett, és testével eltakarta a
másik férfit.
– Szükségem van a segítségedre, és nem fogadom el az
elutasításodat. – Ádáz mosolya megbénította a lányt.
– Ugyan, mi olyan dolog történhetett, amiért pont az én
segítségemet kéred? – csattant fel, de mire kérdése elhangzott már
tudta az okát is.
Roland tenyeréből árulkodóan vércseppek hullottak a padlóra, és
nyomot hagyva maguk után, tócsába torkollottak a márványkövön.
Vészesen rémisztő volt, ahogy a vörös vér egyre terjedelmesebben
éktelenkedett a tiszta felületen.
– Megsérültél? – kérdezte rémülettel telve Gigi, és fel sem tűnt
neki, hogy a hangja megremegett az aggodalomtól.
– Csodálkozol? – vágott vissza epésen Roland. – Mit gondoltál?
Hogy sebezhetetlen vagyok? Egy újabb csalódás a részedről, ha nem
tévedek. Miután túl vagy a többszörös megrázkódtatáson,
megkérhetlek, hogy foglalkozz velem, és lásd el a sebeimet? Ilyen
áldozatok után, melyeket érted hozok, igazán nem nagy kérés, hogy
engem is legalább olyan ellátásban részesíts, mint egykoron Noelt.
A lány ökölbe szorította a kezét, és neki akart rontani a férfinak.
Talán pattanásig feszült idegeinek köszönhette, talán maga a herceg
váltotta ki belőle ezt az őrült temperamentumot, de elérkezettnek
látta az időt, hogy pofonnal ajándékozza meg a vele szemben álló
férfit. Végül, mégis a mellkasát célozta, ám mielőtt bármit is tehetett
volna, Roland elkapta a csuklóit, ahová ujjai bilincsként zárultak. A
grófnő érezte, hogy a norfolki herceg véres tenyere átitatja ruhája
mindkét ujjrészét. Tehetetlenül rángatta a kezét, hogy valahogy
kiszabaduljon a vasszorításból, ám rájött, hogy ha így folytatja, ezzel
csak fájdalmat okoz a férfi sebes tenyerének, és talán jobban fel is
szakítja az eleven sebeket. Ezt pedig nem akarta. Belenyugvóan
megadta magát.
– Az engedelmességre nem tanítottak meg a bécsi
leányiskolában? – érdeklődött gonoszul Roland. – Legyen eszed, ne
kísértsd meg, hogy kedvem támadjon a végsőkig húzni az erőpróbák
számát. – Azzal elengedte Gigi csuklóját. Tenyerének nyoma véres
foltokban éktelenkedtek a grófnő ruháján, de ez a lányt, most nem
tudta zavarni.
Merse és Lotar ekkor léptek az étkezőbe. Lotar kezében tálca volt,
rajta kenőcsökkel és méretre vágott gyolcsdarabokkal{7}. Roland
kihúzott egy széket az asztaltól és leült rá. Tenyerét felfordította és a
térdén pihentette. Kihívóan a lányra nézett, majd szólt Mersének,
hogy lássa el Noel és a saját sebeit. Gigi szó nélkül elvette a tálcán
lévő szükséges krémet és anyagot. Hálás volt Mersének, amiért
gondoskodóan mindenből kettőt pakolt a tálcára.
Rolandhoz ment, mire a férfi azonnal széket húzott maga elé. Gigi
leült vele szembe. Mielőtt a vérző tenyér fölé hajolt volna, még
láthatta, hogy Pamina a szája elé kapta a kezét, ahogy bátyja sebeire
pillantott, majd Dominik ölelésébe fordult. A férfi megnyugtatóan
karolta át és hagyta, hogy a hercegnő elrejtse arcát a vállába.
A látvány önmagáért beszélt, bár Gigi rosszabbra számított. A
benyomás így sem volt szép. Az ujjhegyekről a hámréteg
horzsolódott le, de nem vérzett csupán piroslott. A tenyere annál
csúnyább volt. Össze volt vagdalva, és egészen nyílt sebek is
éktelenkedtek rajta. Csuklója és alkarja szintén karcolásokkal volt
tele, de azokat elégnek találta hűsítő krémmel bekenni. Szerencsére
egyik sem volt komolyabban mély ahhoz, hogy össze kelljen varrnia,
de nem sok hiányzott hozzá. Gigi a kenőcsök szagából tudta, mikor
melyiket kenje a sérült felületre. Három gyógykenőcskeverék állt a
rendelkezésére. Az első megnyugtatta és elállította a vérzést. Meg
kellett várni, míg a hűsítő krém beívódott a bőrbe és a seb mélyére.
Igyekezett minél kevesebb fájdalmat okozni Rolandnak, ahogy
ellátta a sebeket. A második kenőcs lehúzta a gyulladást és
megakadályozta az elfertőződést. A harmadik kence fedőréteget
képezett a sérüléseken, és a sejteket gyors regenerálódásra
ösztökélte. Aromájuk lágy volt és kellemes. Összességükben a
mezők vadvirágainak szárnyaló illatát idézte fel bennük.
Érezte, hogy a férfi szemrebbenés nélkül őt figyelte. A lányt nem
zavarta, inkább különös megbékélés szállt rá. Édes meghittség
költözött közéjük, és a lelkük, de a testük is fájdalmasan ébresztette
rá őket, mennyire fontosak egymásnak. Ha időnként fájt is
Rolandnak, amikor Gigi a sebeihez ért, egyetlen izma sem rándult
meg, arca kifürkészhetetlen, és nemesebb volt, mint még eddig soha.
A vacsora különös feszültségben telt el. Miután Dominik
beszámolt eseménydús napjukról Norwichben, nyomasztó csönd
telepedett a társaságra. Roland alig evett, de annál többet ivott. Igazi
skót whiskyt fogyasztott, és meg sem rezdült kezében a pohár,
ahogy oly gyakran megemelte. Pedig a szakácsnő igen kitett
magáért. Gombakrémlevest készített pirított zsemlemorzsa
kockával, míg a boros jérce spárgával, párolt zöldségekkel, és sült
cipókkal felülmúlhatatlannak bizonyult. Desszertként
mogyoróhabot, nugátot és csokoládéba mártott késői epret
szolgáltak fel. Ennek ellenére Giginek nagyon meg kellett erőltetnie
magát, hogy néhány falatot lenyeljen. Igyekezett minél
méltóságteljesebben odakoncentrálni az étkezésre, és apró
trükkökkel úgy tolni ételét a tányéron, hogy úgy tűnjön, ő is evett a
finomságokból, akár a többiek. Egy valakit nem tudott csupán
megtéveszteni, és az Roland. Mindvégig magán érezte kutató
tekintetét, és a lány biztos volt benne, hogy minden falatot
számontartott, amit leküzdött a torkán.
A ház ura türelmesen várt, amíg mindenki befejezte az étkezést,
de szeme csillogása vészjelzőként figyelmeztette őket, hogy valamire
még készült.
– Úgy terveztem, vacsora után némi szórakoztatással szolgálunk
a hölgyeknek, de legfőképpen a grófnőnek – kezdte Roland
nagyrabecsülése jeléül. – A következő a feladat. A helyiségben, öt
darab, álló gyertyatartó van. Nekünk pedig könnyed vadászkésünk,
amely ha kell, suhan a levegőben. Mi lenne, ha játszanánk a
lángokkal?
– A párizsi esetre gondolsz? – kapcsolt azonnal Dominik.
– Igen, az elég szórakoztató mindenki számára – mélázott el
Roland, miközben zöld szemei különös fényben ragyogtak. – A
lényege, hogy csak a lángját érheti a repülő kés, a pengének el kell
oltania reptében. Az alap két gyertya legyen, a maximális
teljesítmény öt. Minden dobás után egyesével emeljük a gyertyákat.
– Azzal felállt a helyéről és félelmetes veszettséggel elmosolyodott. –
Rendezkedjünk be!
Lotar, Merse és Noel azonnal cselekedett, ahogy félretolták a
hatalmas asztalt, és az étkező falához helyeztek két gyertyatartót
átlós alakzatban. Meggyújtották a nemes gyertyákat, és az étkező
másik végéhez mentek. Roland elgondolkodva Gigit nézte, de az
töretlenül a lángokba bámult és igyekezett megérteni, hogyan
lehetséges átlós helyzetbe beállított gyertyák lángját, repített késéllel
eloltani. Egyetlen lehetőség volt. Jól kellett bánni a késsel, és olyan
pontban eldobni, hogy az sorozatban eloltsa a lángokat. Másrészről
tudni kellett csavartan perdíteni a kést, hogy az ívesen pörögve
teljesítse feladatát. Pár órája szerzett sérüléseik csak nehezítették a
feladat teljesítését.
– Dominik, ha van kedved, beszállhatsz te is – ajánlotta Roland.
– Nem – rázta meg a fejét a herceg, és bármennyire is kedvére volt
a próba, kék szemei elárulták, nem avatkozik bele. – Ez a te köröd! –
Azzal megemelte barátjára poharát, mire a norfolki herceg
elismerően felnevetett. Pamina önzetlen hálával nézett Dommikre.
 Noel kezdett. Nehezen tartotta kezében a kést, ujjai meg-
megremegtek. Látszott a fájdalma. Két gyertyával ügyesen
teljesítette a feladatát, de a második dobásnál, a harmadik gyertyát
leverte a tartóból. Kiesett.
Merse ügyesebb volt nála. Négy gyertyáig jutott, de az ötödik
égve maradt.
Roland magabiztosan és könnyedén oltotta el az első körös két
lángot. Pontosan célzott, és stabilan tartotta a kés nyelét.
Félelmetesen jól bánt a fegyverrel. Könnyedén végigvitte a
negyedikig, és az utolsó ötödik lángot szinte megkoronázta páratlan,
hibátlan célzásával.
Dominik nem volt meglepve, de a másik három katona elképedve
nézte végig. Számúiéra újdonság volt, és Gigi rájött, hogy öt
gyertyával csak Roland és Dominik volt képes végigvinni a játékot.
Paminát lenyűgözte az esemény. Szeméből kiolvasható volt, hogy
eddigi eseménytelen életéből hiányoztak az ilyesfajta kalandok, és az
ennyire szórakoztató esték. Dominik oldalán viszont kitárult
számára a világ. A grófnőt szintén magával ragadta a feladat
szépségének érdekessége, de egyben elhatározásra is jutott.
Felelősségteljes döntés volt ez a részéről, de tudta, mindannyiuk
érdekében a legjobban kell cselekednie.
– Ezennel vége a mókának! Takarítsátok el a szemetet – jelentette
be teljesen váratlanul, az utolsó dobása után Roland.
Kétértelmű megjegyzésére mindenki felkapta a fejét, de senki sem
mert rákérdezni. Színültig töltötte poharát, majd egy hajtásra kiitta a
tömény italt. Kiszámíthatatlanul, és legalább annyira kitartóan a
grófnőt figyelte. Kiürült kristálypoharát az étkező másik végében
lévő használaton kívüli kandallóba vágta. A lendületben benne volt
minden dühe, indulata és keserű elveszettsége. A kristálypohár
törésére a két nő összerezzent, de némán hallgattak, akár a sír.
Giginek olyan érzése támad, mintha Roland önmagával vívódott
volna. A norfolki herceg egyetlen szó nélkül megindult a kijárat felé,
és vissza sem pillantva távozott a teremből. Az ajtó hangosan
vágódott be mögötte, és a grófnő újfent összerezzent. Várta, hogy
visszajöjjön a férfi, de amikor csizmájának egyre távolodó hangját
vélte felfedezni, fájó üresség költözött szíve rejtekébe. A lány valamit
feladott, valami eltört benne, úgy ahogyan a kristálypohár hullott
darabjaira a kandalló mélyén. Mégsem érezte, hogy női büszkesége
süllyedt volna a porba, inkább helyébe néma engedelmesség, és
földöntúli alázatosság érkezett.
– A szobámba kísérnél? – kérdezte Pamina a hercegtől, a beálló
csöndben.
– Igen – bólintott rá Dominik, majd Gigihez fordult. – Velünk
tartasz?
– Inkább maradok – közölte határozottan a lány.
– Rendben – szólt beleegyezően a herceg, és Mersére tévedt a
tekintete.
Elköszöntek, és távoztak. Noel, Lotarra pillantott, aki bólintott és
meghajolva Gigi előtt elment. Olyan volt ez tőle, mint egy
tiszteletbeli búcsú. Merse megvárta, míg a folyosón elhalnak léptei,
majd húga felé fordult.
– Most kell elindulnunk, vagy legkésőbb hajnalban. Nem örülnék
neki, ha meggondolná magát – jelentette be, és a lány csodálkozott,
hogy ugyanarra gondolt, mint ő. Egyben nem értette, miért fájt neki
ennyire, hogy a norfolki herceg elengedte, és kitárta előtte arany
kalitkájának ajtaját.
– Igen, tudom – bólintott rá megadóan, és nem hitte volna, hogy a
várt szabadság ennyire gyötrő kínok mellett éri utol. – Vajon mi
történt vele? Mi változott, hogy csak így egyszerűen elenged
minket? – morfondírozott, mert nem bírta magában tartani
lüktetésként özönlő kérdéseit.
– Szeretnék válaszolni neked, de nem tudok úgy gondolkodni,
mint ő. Hiába ismerem évek óta, nem látom át tetteinek értelmét,
vagy akár a súlyát – válaszolta szelíden Merse. – Gigi, ne keresd a
mögöttes indokot. Evődj rajta, de ne most. Az utunk során
számtalan unalmas óra lesz, amikor ezt a kérdést kiboncolgathatod
magadban.
– Igen, igazad van. Nincs már jelentősége. Útra kell kelnünk –
értett egyet vele a lány, de a szíve egészen mást diktált.
Nehéz volt elszakadnia ettől a helytől, de legfőképpen Rolandtól.
– Elkísérünk a szobádig. Pihenj egy kicsit, rád fér. Pirkadatkor
pedig érted megyünk – mondta Noel.
 – Nem szükséges – vallotta be kissé szórakozottan a grófnő, és
kerülte huszárjai vizslató tekintetét.
– Mit akarsz tenni? – kérdezte tőle Merse, mire megértette. –
Elbúcsúzol tőle, igaz? – De amikor kiolvasta a választ húga
szeméből, megadóan rábólintott. – Rendben van, tégy belátásod
szerint – hajolt meg a lány akarata előtt.
– El fogsz tudni szakadni tőle? – Noel kimondta azt, amitől mind
a hárman féltek.
– Hajnalban találkozunk. – Gigi angyali mosollyal az ajkain,
hagyta magukra a magyar huszárokat.
Egyik férfi sem tartotta vissza.
Roland lakosztályára sötétség borult. Nem tudta biztosan, hogy
ott van-e a férfi, de megérzései megsúgták a választ. Amennyire csak
telt tőle, halkan mozgott, ahogy benyitott a sötétségbe, és be is zárta
maga után az ajtót. Itt volt az oroszlán barlangjába, és ahelyett, hogy
még nagyobb előnyre tett volna szert menekülése során, inkább
áldozatot hozott. Csakhogy ez az áldozat nem Norfolk hercegének
szólt, hanem önmagának. Meg kellett tennie, hogy örökké
emlékeiben éljen ez az éjszaka. Nem fordíthatott egyszerűen hátat
Rolandnak, az lelkiismeretlenségre vallott volna tőle, és
hálátlanságra. Másrészről biztos volt benne, hogy ha nem él az
utolsó éjszaka lehetőségével, élete végéig bánni fogja, hogy nem
látogatta meg az egykori századost. Ha már a férfi szerelmét nem
nyerhette el, legalább a testét akarta, most, utoljára.
Túl hangosnak érezte szoknyájának suhogását, és igyekezett
minél jobban lefogni, egyben megemelni, hogy ne akadályozzák a
lépteit. Nehezen, de valahogy sikerült meggátolnia, hogy ne csapjon
nagy zajt. Az ágy magasított emelvényen volt, egy herceghez
méltóan. Még a sötétben is uralta a szobát. A férfi mozdulatlanul
feküdt benne. Gigi felbátorodva közelebb merészkedett hozzá.
– Azért jöttél, hogy még jobban meggyötörj? – szólalt meg
Roland.
Hangja rekedtes volt, és fáradtnak tűnt. Nem lepte meg a lányt,
hogy még nem aludt. Valahol számított rá.
– Nem. – hangja szelíd volt, és odaadó alázatról árulkodott.
 – Akkor bizonyára álmodom. – Roland mélyről jövően
felsóhajtott. – Csak ez az egyetlen józan magyarázat arra, hogy most
itt vagy. Egy csodás álom, mert kizártnak tartom, hogy az élet zord
valóságában elgyere hozzám, ide a birodalmamba… Szívem
rejtekébe – ült fel, miközben Gigi leült az ágy szélére.
– Pedig itt vagyok – mondta csöndes engedelmességgel.
– Miért? Miért jöttél? – kérdezte követelőzőén, és elkeseredetten a
férfi.
– Hogy visszaadjam, ami téged illet. – A grófnő dallamos hangja
sokat ígért. – Méltó vagy a Lajtói huszártestőrség parancsnokságára.
Mindig is méltó voltál, és ez sohasem lesz másképp – szipogta, és
közben eleredt könnyeit nyelte. – Nem kell bizonyítanod többé,
hogy azzá légy, ami most vagy, de fel kell oldanom téged apámnak
tett esküdből. Egy magyar grófnő nem kérheti Norfolk hercegének
védelmét, az már nem méltó, és nem helytálló. Magyar huszár voltál
addig, amíg angol földön meg nem találtad önmagadat, és családod
múltját. A szíved mélyén mindig is az fogsz maradni, de meg kell
értened, őseid földje elvárja tőled, hogy herceghez méltóan mutasd
ki irántuk tanúsított tiszteletedet úgy, ahogyan apámnak
bizonyítottad hűségedet. Nekem pedig kiapadhatatlan oltalmadat,
huszárparancsnokként.
– Gigi…
– Ne! – vágott a szavába, és mutatóujjával könnyedén érintette a
herceg ajkait. – Ne mondj semmit, csak engedd, hogy megadjam,
ami jár neked. Ne törd meg a pillanatot, csak hagyd, hogy
szeresselek, ahogy egy grófnő szeretheti huszárját. Úgy, ahogyan
Sárospatakon szerettük egymást – kérte, és bizonytalanul kinyújtotta
a kezét Roland felé.
A férfi érte nyúlt és magához húzta. Szétnyitotta a törékeny
ujjakat, és a tenyeret a mellkasán, a szívére helyezte. Gigi gyöngéden
megérintette bekötözött kezét. Csak az ujjai voltak szabadok, míg
tenyere pólyába burkolva védve volt. Finoman lenyomta a férfit,
vissza az ágyneműk közé. A herceg engedelmesen tűrte, hogy
lefektessék.
– Hagy legyek én az ajándékod ezen az éjszakán.
 Hallotta, hogy elakad Roland lélegzete. A lány ezt kihasználva
megmozdult, és fölé hajolt. Ajkai hívogatóan csábították a férfi
száját. Rolandnak enyhén whisky íze volt, de annál bársonyosabb.
Erős karjával magához húzta Gigit, és beemelte maga mellé az
ágyba. Rágördült, és a grófnő megérezhette ébredő szenvedélyét.
– Életem legcsodálatosabb ajándéka vagy.
A herceg lecsókolta könnyeit. Forró érzékiségük utat tört bennük,
testük ösztönösen keltette életre a másikat és reagált az önkényes
hívására. Vibráló gyöngédségük, vadul lüktető vérük összeolvadt, és
a csodák földjére repítette őket. Nem tudtak, és nem is akartak
betelni egymással. A pillanatnak éltek, miközben a vágy fogságába
rekedtek. Egymás iránti odaadásuk kábulatos mámort nyújtott
önzetlenségükért cserébe. A gyönyör kapuja előtt csak annyira álltak
meg, hogy kiélvezzék egymás tekintetét, ölelésük simogató
dédelgetését, és amikor lecsillapodtak, újra kezdték ezt az ősi
ösztönből fakadó táncot.
A hajnal túl hamar érkezett és köszöntött be a pirkadattal meghitt
bensőségességükbe. Követelőzően kérte a lány áldozathozatalát.
Egyetlen szemhunyásnyit sem volt hajlandó aludni, mivel minden
utolsóként rájuk törő, és megszámolható percet ki akart élvezni a
férfi mellett. Életében először haragudott a gyorsan pergő órákra, és
átkozta az időt. Ám rájött, hogy sorsának alakulásáért nem
kereshetett más bűnös ürügyet. Csak saját magának köszönhette
súlyos döntésének vele járó következményeit, amely egész éjszaka
emlékezetes kábulatban részesítette, de a reggel beköszöntével mély
fájdalmas vágást ejtett már így is sérülékeny lelkén. Gigi elszoruló
torokkal vette tudomásul, hogy nincs tovább.
Roland békésen aludt mellette. Bár jól bírta az italt, úgy látszott, a
skót whisky, az előző napok álmatlansága együttesen és ütőképesen
egyesültek a hercegben. A grófnő tudta, hogy nyugodt alvása másik
oka ő volt, hiszen elérte célját, és meg is kapta azt, amiért oly annyira
küzdött. Megkapta a lány bebocsátását paradicsomi oázisába, hogy
olthatatlan vágyát csillapíthassa, és mindez megkoronázása
érdekében, még Gigi alázatos engedelmességében is részesülhetett.
Mindent megkapott. Mindent, amit Gigi valaha is képes volt
nyújtani a férfinak.
 10. fejezet
Norfolk hercege a hasán feküdt, védtelenül és sebezhetően.
Szorosan Gigihez bújt. Fejét a lány gömbölyded vállára hajtotta.
Karja ölelte, míg egyik lábát birtoklóan átvetette a lány combján.
Egyáltalán nem volt nehéz, ragaszkodása nem volt terhes. Inkább
bensőséges és szeretetteljesen megható. Arcvonásai kisimultak és
bohókás kölyökké varázsolták férfias komolyságát. Sűrű szempillái
nyugodalmat hordoztak magukban. Megbékélt lénye
kihangsúlyozódott az ébredő környezetben. Szőke fürtjei kócosak
voltak, de tekintélyt parancsolóan hatottak az Indiából hozatott, és
elkészült címeres bordó huzaton. Aranylottak a nap még gyenge
sugarainak fényében, és még jobban kiemelték hercegi méltóságát.
Ajkai duzzadtak voltak az éjszaka leple alatt váltott heves csókoktól,
amelyben nem kis szerepe volt a lánynak is.
Gigit vágy fogta el, hogy még egyszer hozzáérjen, megérintse és
végigvezesse ujjait a számára tökéletes arisztokrata vonásokon. Nem
bírt betelni a látvánnyal. Aztán egy hirtelen elhatározással konokul
megmakacsolta magát, és kicsusszant az ölelő karokból. A férfi fel
sem ébredt, ami furcsán hatott, mivel Gigi emlékezett rá, hogy
amikor együtt aludtak, mindig éberen figyelt fel, ha kikelt mellőle az
ágyból. Most viszont nem maradt ideje ezen gondolkodni. Nem
nézett vissza az ágyra, mert attól félt, végleg elgyöngül és nem lesz
képes elszakadni Rolandtól.
Olyan sietősen, amennyire csak tellett tőle, igyekezett csöndben
mozogni. Beletelt egy kis időbe, mire megtalálta szükséges holmijait.
Remegő kézzel nyúlt értük, mialatt szétszórtan igyekezett kócos
haját kordában tartani, ahogy folyton előre esett, ha lehajolt egy-egy
megtalált alsóneműért. Magára kapkodta ruháit és elhagyta a szobát,
meg a szeretett férfit. Még maradt annyi ideje, hogy rendbe hozza
öltözetét. Lovaglókosztümre cserélte ruháját. Ez az egy dolog volt,
amit magával kívánt vinni az útra. Ezen rajta volt a címer és a
motívum, azok a számára fontos dolgok, amiket magával akart
vinni, amikre igazán emlékezni akart. A drága ékszerekkel sem
foglalkozott. Csak a Lajtói ékszereket volt hajlandó összekészíteni,
azokat is azért, hogy biztosítani tudják az utazás anyagi vonzatát.
 Halk kopogás jelezte, hogy érte jöttek. A két férfi huszárruhában
állt előtte. A grófnő elismerően biccentett feléjük. A birtok csöndes
volt, amikor az istállók felé mentek. Senki nem állította meg őket, és
ez mindannyiukban vegyes érzelmeket ébresztett. A huszárok még
éberebbekké váltak, de egy lélek sem akadt, aki megakadályozta
volna távozásukat. Kivezették lovaikat és megindultak a bekötőúton.
Gigi a kanyarban megállította lovát, és visszafordult. A szíve csak
még jobban összefacsarodott az üdítő látványtól. Az ódon épület
méltóságteljesen és büszkén tárult elé. A tudat, hogy Roland ott
aludt a szobájában, csak még keservesebbé és nyomorultabbá tette
számára az elszakadást.
A kanyar után, Merse és Noel bevárta. Gigi tekintetébe határozott
céltudatosság költözött, ahogy indulásra, majd gyors vágtára
ösztökélte angol telivérét. Maga mögött hagyva a boldogságát.
Dover felé tartottak. Merse párszor kérte a lányt, hogy álljanak
meg pihenni, de Gigi hallani sem akart róla. Csak remélni merte,
hogy Roland még nem fedezte fel szökésüket, és ha fel is fedezte,
hagyja, hogy elmenjenek, hagyja, hogy örökre elváljanak az útjaik
egymástól.
A nap már magasan járt, amikor elhagyták Ipswicht. Ám, ahogy
rátértek a London felé haladó összekötőútra, az erdő körülöttük
életre kelt, és az első perc hevében úgy tűnt, útonállók törtek rájuk.
Minden erejükre szükségük volt, de hiába küzdöttek elszántan a
rátámadt katonák nemhogy csökkentek volna, újabbak érkeztek a
helyükre. Gigi nem értette, hogy kerülhetett angol földre osztrák
szakasz, de amikor egy hang túlharsogta a kardok és lövések zaját
minden világossá vált számára.
– Élve akarom őket! Élve! Értitek? Élve kellenek nekem!
Mindhárman egyszerre fordultak a hang irányába. Nem akartak
hinni a szemüknek, amikor Berendéri Dániel báró gúnyos arcával
találták szembe magukat. A grófnő szóhoz sem tudott jutni a
hirtelen zűrzavartól.
A férfi elégedettnek látszott, ahogy egyenes tartással ült a lován.
Körülötte lovas katonák, kezükben muskéta, ami rájuk irányult. Túl
sokan voltak. Talán harmincan lehettek, és hozzájuk képest
túlerőben. Egyértelműen vesztésre álltak, mint ahogyan hátrány volt
Merse és Noel frissen szerzett sebei is. A báró kardjaik felé bökött.
Mindhárman összenéztek, mire Gigi kényszeredetten bólintott. Noel
dühösen dobta fegyvereit az osztrák gyalogosok közé, míg Merse
egyszerűen csak átengedte a kardját. A lány szintén letette a
fegyverét.
– Mindig tudtam, hogy okosan is képes dönteni – lovagolt
közelebb hozzájuk a báró. Tapasztalt lovasként ülte meg lovát. –
Drága Lajtói grófkisasszony! Ha tudná, hogy vártam erre a percre. El
sem tudja képzelni, mennyire hosszú órákat kellett átvirrasztanom,
hogy most önként és dalolva, elnyerve méltó jutalmamat, egyenesen
a karjaimba szaladt. Két huszár? – mérte végig megvetően Mersét és
Noelt. – Senki nem maradt, hogy megmentse a Lajtói testőrségből?
Hol az a bizonyos huszárbecsület? Hol az a bizonyos huszáreskü?
Oh, de hisz’ többre nem futja már a Lajtói vármegye kincstárából.
Kár lenne feláldozni az ön szépségét, csakhogy újra összetoborozza
testőrségét.
– Nincs többé Lajtói huszártestőrség – sziszegte a fogai között
gyűlölködve Gigi, és bármennyire is fájtak neki ezek a szavak, sajnos
igazat szóltak.
– Bizony, bizony, nincs. Mint jól látom, ez csupán töredéke az
egykori verhetetlen csapatnak. Ez annyira nonszensz! Mint ahogyan
fejetlensége is, amely jó nevelése ellenére önre vall. Ez a pillanat
éltetett, amióta csak megláttam. Kérem, ne fosszon meg társaságától,
most, hogy magára hagyta a mi kedves huszártisztünket. Oh, miket
beszélek! Ő már egy herceg, ha nem tévedek. Bosszús tekintetét igen
válaszként könyvelem el.
– Mit akar tőlünk? – kérdezte Gigi.
– Hogy mit? – nevetett fel gőgösen a báró. – A hercegtől elég
sokat, ami pedig önt illeti… – Tekintete mohón vándorolt végig a
lány testén, de volt benne valami félelmet keltő agresszió is. A
grófnő gyomra görcsbe rándult, ahogy rosszérzése elhatalmasodott
rajta. – Nos, arról majd később tennék említést.
– A herceg nem fog fizetni értem, sem a huszárjaimért, ha
túszként kíván felhasználni minket – szögezte le a lány. – Ő már
régen nem tartozik közénk, és biztosan állíthatom, hogy semmi nem
köt minket hozzá.
 – Ugyan kedvesem, ne legyen ennyire buta! – bánt vele
lekezelően a férfi. – Ne akarja alábecsülni azt, amivel a természet oly
kegyesen megáldotta. Norfolk hercege meghalna önért! – villant meg
ördögien a szeme. – Eleget figyeltem az önök kapcsolatát ahhoz,
hogy biztos legyek ebben.
– Ugyan, mit tudhat a herceghez fűződő kapcsolatomról? –
feleselt Gigi.
– Ne titkolja, ami nyilvánvaló – intette a báró.
A férfi hangja figyelmeztető türelmetlenségről árulkodott, ahogy
megvetően végigmérte a lányt. Gigit kirázta a hideg, annak ellenére,
hogy két testőre ott volt a közelében.
– Ugyan, mit titkolnék? Fel kell hívnom rá a figyelmét, hogy a
huszártisztemmel való jegyességünk, közös megegyezésen alapult,
amely angol földön már akkor érvényét vesztette, amikor kiderült,
hogy a parancsnok királyi vér leszármazottja. – A lánynak minden
merészségére szüksége volt, hogy ezt a tényt ki tudja mondani.
– Ez valóban helytálló tény, de mégis a szeretője maradt –
morfondírozott a báró, és nem hagyta magát meggyőzni.
– Ehhez önnek semmi köze – sápadt el Gigi.
– Attól tartok, mégiscsak van, ha már ennyire nyilvánosan
felvállalták szenvedélyes viszonyukat – hajolt kicsit közelebb a
lányhoz, aki undorral vette tudomásul közelségét. – Ön szerint, mit
érezhet az a férfi, aki öt éven keresztül minden áldott vasárnap vörös
rózsával lepi meg szíve hölgyét? – tette fel első találós kérdését a
lánynak, miközben ádázul elmosolyodott. A grófnőt annyira
meglepte a báró szavának jelentősége, hogy elkerülhetetlen volt az
arcára kiülő megdöbbenés. – Csak nem leptem meg? Oh, csak nem
egy nagy titkot árultam el önnek? Balga leány, ártatlan női lélek…
Mint látom, nem tudta. Mégis mit hitt? Ki küldözgette önnek a
virágokat? Talán a római pápa? – élvezte, ahogy Gigit gúnyolta.
– Mese az egész. Ha a Lajtói huszártestőrség egykori parancsnoka
járt is Bécsben, azt kizárólag diplomáciai küldetésként könyvelhette
el. Nincs bizonyítéka rá – mondta zavarodottan a lány.
– Nem-e? A virágkihordó fiú vallomása valóban nem elégítette ki
kíváncsiságomat, de amint saját szememmel igazolhattam, mindent
felülmúlt. Az akkor még huszárszázados előszeretettel érkezett
minden vasárnapi hajnalon Bécsbe, a szerbiai herceg társaságában.
Azért, hogy harmatos vörös rózsát lopjanak az osztrák palota
kertjéből. Akár két csintalan lovászfiú, meglehetősen szórakoztató
látványt nyújtottak, mégsem diplomáciai küldetésről adott
tanúbizonyságot – árulta el felsőbbrendűen a báró, és nem csak lova
hátán érezte nyeregben magát.
Rolandtól kapta a virágot. Roland volt az, aki minden áldott
vasárnap, vörös rózsát hozott neki a bécsi leányneveldébe. Képes
volt érte megtenni azt a hosszú távot. Remélhette, hogy ő volt az a
nemes hölgy, aki miatt oly sokat járt Bécsben? Minden bizonnyal,
hiszen minden ezt igazolta. A huszárok nem tudhattak róla, ez
azonnal látszott a két férfin. Merse legtöbbet édesapjuk
biztonságáért felelt. Noel, nos, Noel Rolanddal volt a szolgálatok
idején, de az egykori százados csak egy emberben bízott, és az
Szerbia ifjabbik hercege volt. Ha valaki be volt avatva a vasárnapi
kirándulásokban, az egyedül Dominik herceg lehetett. Villámként
hasító gondolatait Berendéri azonnal alátámasztotta.
– Sejtem mi jár a kis fejecskéjében. Fél kimondani? Ön az a nő,
akiért odavan a mi norfolki hercegünk. A titokzatos bécsi hölgy.
Önről beszéltek Sárospatakon, ön volt a tárgya a századosról szóló
mendemondáknak, még ha nem is tudták, kit bújtat valójában a
rejtély. Roland mindenről tudott, hiszen hogyan is kerülhetnék el a
figyelmét a róla szóló pletykák. Csakhogy nem érdekelte addig a
pontig, amíg biztonságban tudta szíve hölgyének kilétét. Fel sem
tűnt magának? Ne mondja, hogy nem látott bájos kis orránál tovább.
Vagy mégis lehetséges lenne? Nagyon úgy fest a helyzet. Több
bizonyosságot akar? Legyen, tőlem megkaphatja! – záporozta a lányt
kíméletlenül újabb kérdésekkel. – Ön szerint mit érezhet az a férfi,
aki elzavarta a szeretett hölgy ablaka elől a szerenádozókat? Mi
késztetheti erre a tettre?
– Talán, mert kötötte az esküje – feleselt dühösen Gigi. – Apám
távolléte alatt az ő védelme alatt álltam.
– Kedvesem, ne higgye, hogy csak azért tette, mert felesküdött az
ön édesapjának, hogy védi a Lajtói családot. Fondorlatos a mi
egykori századosunk, talán önt kívánta félrevezetni, eme
szándékával. Úgy látom, remek munkát végzett!
 – Ugyan! Miért vezetett volna félre?
– Ezt önnek jobban kellene tudnia.
A bárónak igaza volt. Gigi azonnal tudta, amint belegondolt.
Roland időt adott neki. Időt, hogy megszokja közelségét, hogy
megismerje jellemét. Várt, és amikor megkapta az első biztos jeleket,
csak akkor lépett tovább, hogy elmélyíthesse kettőjük édeni
kapcsolatát. Ám hosszabb távon nem maradt ideje belegondolni a
férfi cselekedeteibe, mivel Berendéri folytatta.
– Ön szerint mit érezhet az a férfi, aki megszegve a Lajtói
vármegye urának utolsó kérését, nem Andrássy gróf birtokára vitte
önt, hanem magával hurcolta egész Európán keresztül, ide
Angliába? – Szavai egyre erőteljesebben, egyre fenyegetőbben tárták
fel Gigi számára a valóságot. A sors iróniája volt ez a kegyetlenség. –
Még mindig nem tudja a választ? – kérdezte csúfondárosan a báró. –
Segítek. Szerelemből. Szereti magát. Hosszú évek óta szereti önt,
kedves Lajtói grófkisasszony, és ez az, ami meg fogja ölni.
Önkényesen sodródik majd a vesztébe, természetesen az ön
segítségével.
A grófnő ajkaira forrtak a kitörni készülő szavak. Egy pillanatra
teljesen kiesett, hogy mi történik körülötte, annyira arcul csapták a
báró szavai. Ez alatt összekötötték csuklóikat, és egy-egy lovas
katona fogta kantáraik szárát. A báró minden magyarázat nélkül jelt
adott, és elégedetten indult meg túszai kíséretében. Öngyilkosság
lett volna kitörniük, a katonák többszörös túlereje megbénította őket.
A báró alaposan felkészült. El akarta kapni Rolandot, és ezért
mindenre hajlandó volt.

– Gigi, kérlek, mondj valamit – simogatta meg testvére haját

Merse, csak nem egy óra eltelte után. Sötét szeme szomorkásan
kereste húga tekintetét.
– A vesztébe fog rohanni, és mi nem tudjuk megállítani – közölte
fátyolos hangon a lány, és még jobban álla alá húzta a térdét.
Egy dohos pincébe zárták őket. Valahol egy tanyán, Ipswich-től
délre, távol a kereskedelmi főútvonaltól, közel a parthoz. Hallani
lehetett a tenger moraját és a vidám osztrák katonák élcelődését.
Valószínűleg jutalmat kaptak a bárótól a mai kivételes fogásért. Noel
türelmetlenül járkált fel s alá, akár egy ketrecbe zárt vadállat, míg
Merse Gigi mellett ült a földön. Nemcsak, hogy rabok voltak, de a
tehetetlenség is láthatatlan korlátokat vont köréjük.
– Legalább nincs baja. Megszólalt – nézett rá Noel, és
galambszürke szeme felcsillant.
– Valamit tennünk kell! – szedte össze magát a lány.
– Attól tartok ez teljességgel lehetetlen – engedett el egy
békülékeny mosolyt Noel, és szeretetteljesen fordult Gigi felé. – Egy
külső pincében csücsülünk, ami a ház alatt van, és inkább hasonlít
hűtőkamrára, mint alagsorra.
– Nem fog utánunk jönni – gondolkodott hangosan Merse. –
Magától biztos, hogy nem.
– Ezt, mégis mire alapozod? – kérdezte a másik huszár, majd neki
is beugrott. – Üresek voltak a hálótermi folyosók. A vadászházak is
kihaltnak tűntek, máskor már hajnalban mozgás van a környékükön.
A norfolki testőrök mostanában mindig korán keltek. Az istállóban
sem volt lovászfiú. Szabad utat adott nekünk. Elengedte Gigit –
ébredt rá.
– Akkor legalább biztonságban van – lélegzett fel a lány, mialatt
újabb tény tudatosult benne.
– Amíg a báró nem üzen neki – egészítette ki húga igazát Merse. –
Ha valóban szeret téged, ahogyan azt Berendéri állította, akkor ide
fog jönni.
– Mit akarhat a báró Rolandtól? – tette karba kezét Noel, és
nekitámasztotta hátát a hideg kőfalnak.
– Pénzt, hatalmat, befolyásoltságot? – tételezte fel Merse,
beszállva a rébusz megfejtésébe. – Esetleg mindhármat?
– Miért várt eddig? Miért csak most? – kérdezte Gigi.
– Nem csak most, már magyar földön is voltak próbálkozásai,
csak nem ennyire sikeresek – ingatta a fejét Noel. – Néhány katonát
felismertem. Ők támadtak ránk Sárospatakon.
– A másik fele, pedig édesapánk haláláért felelős – vallotta be
szomorúan Merse.
– Akkor ki volt az igazi célpont? – kapta fel a fejét a lány. – Apa?
A Lajtói vármegyék, vagy Roland?
 – Nem szívesen emlékeztetlek rá, de magadat se felejtsd ki.
Fogalmam sincs, de attól tartok, erre is hamarosan fény derül –
közölte baljóslatban Noel.
Az órák lassan és idegfeszítően teltek. Csak a csapóajtó résein
beszűrődő fény jelezte számukra, hogy csöndesen, de biztosan rájuk
sötétedett. Mivel a félhomály megszűnt éjszakára létezni a pincében,
az orruk hegyéig sem láttak. Gigi a két férfi mozgásából hallotta
merre járnak, amikor is igyekeztek elgémberedett tagjaikat
megmozgatni.
Valamikor éjfél előtt fáklyák fénye világított be a résen. A gyönge
sárgás fény is erősen zavarta szemük világát. Az egyik osztrák
katona jött le a lépcsőn, nyomában még kettővel. Körbenéztek, majd
semmitmondó hideg ábrázatuk megakadt Gigin.
– Velünk jön – zörrent rá az egyik férfi.
– Sehová nem megy – állt elé Merse, és Noel csatlakozott hozzá.
– Azt mondtam, velünk jön! – üvöltötte a katona, és egy
balegyenessel állon vágta a huszárt, mire Merse dühödt ordítással
nekirontott. Noel, puszta ököllel szintén támadt.
A kis közelharc nem tartott sokáig, még néhány osztrák katona
csatlakozott hozzájuk. Lefogták a magyar huszárokat, és alapos
veréssel jutalmazták kitörő lázadásukat.
– Hagyják békén őket! – sikoltozott Gigi az éjszakába, és mielőtt
bármelyik zsoldosnak ronthatott volna, az egyik férfi ügyesen
elkapta a derekát, és nem engedte, hogy közelebb jusson a két
férfihoz. – Engedjen el! – ordította elszántan hadakozva a lány, és
teljes erejét beleadva, sarkával bokán rúgta az őt tartó katonát.
Az osztrák felordítva elengedte, de helyébe újabb lépett, aki
tenyerét a lány szájára szorította. Gigi nem késlekedett, mocskos
tenyerébe harapott. Fogai nyomán kiserkent az osztrák katona vére.
A férfi fájdalmasan felkiáltott, és bár elkapta a kezét, karjai a lány
dereka köré fonódtak, és satuként szorultak össze rajta.
– Hogy merészeli? – tombolt, de a zsoldos nem foglalkozott vele.
Bicegős társa azonnal ott termett, és megragadva a lány lábait
felemelte. A grófnő ficánkolt, karmolt, ütött, de mindhiába. Nem ért
célba, ráadásul le is fogták, ahogy kifelé cipelték az éjszakába. Úgy
bántak vele, mint egy krumplis zsákkal. A megaláztatástól
elkeseredetten küzdő grófnő tekintete találkozott a bátyáéval, aki
utolsó erejét összeszedve próbált a segítségére sietni.
– Gigi! – üvöltötte az éjszakába Merse félelmetesen, és sötét
szemében olyan ösztönszerű fény gyúlt ki, amitől még maga a lány
is megijedt.
A következő pillanatban Merse tarkóján csattant egy muskéta
markolata, és a testvére élettelenül terült el Noel mozdulatlan teste
mellett a hideg homokban. Gigi tehetetlenül és annál
szívszorítóbban felkiáltott, mialatt a házba vitték. Rémült sikolya
akkor sem csillapodott, amikor újra a szája elé került ugyanaz a
tenyér, csak éppen egy koszos anyag pajzsaként. Gigi érezte fogai
alatt a sár recsegését, ahogy igyekezett megszabadulni a bűzös
ruhafoszlánytól. Hányingere támadt, és a hullámokban rátörő erős
öklendezéssel küzdött. Bevitték egy hatalmas szobába. A mennyezet
koszos volt, a levegő áporodott. Mindenhol gyertyák égtek, és hat
osztrák katona állt készen a falhoz lapulva a szoba különböző
pontjain.
– Barmok! – Hallotta a báró hangját. – Azonnal tegyétek le! –
sziszegte dühösen. – Mit műveltek?
A grófnőt finoman letették, de ő a földre rogyott, térddel előre, és
szájából kivették a rongyot. Gigi néhány pillanatig levegőért
kapkodott, és még mindig hányingerrel küszködött. Végül nehezen,
de sikerült összeszednie magát. A két férfi bűnbánó arccal,
meghunyászkodva, katonához nem méltóan állt meg egyhelyben. A
lány azon volt, hogy megigazítsa félrecsúszott, kissé elszakadt
ruháját, miközben haragos pillantásokkal mérte a zsoldosokat.
– Sajnálom, de megharapott. Thomast meg megrúgta.
– Tűnjetek a szemem elől – mondta megvetően a báró, Gigi háta
mögött.
A két osztrák távozott, mialatt Berendéri a lány könyöke alá
nyúlt, felsegítette és nem éppen finoman a szoba közepére
penderítette. Gigi fel sem fogta, a pillanat töredéke alatt, mi történik
vele. Majdnem elesett a hatalmas lendülettől, amit a bárónak
köszönhetett, de az utolsó pillanatban két erős kar kapta el. Hálásan
kapaszkodott meg a bordó egyenruha kabátjában. A férfi erősen
tartotta, ahogy megvárta, hogy visszanyerje egyensúlyát, és még
É
utána sem engedte el. Érezte, hogy testét hullámokban éri a remegés
az elmúlt események intenzív hatásától. Szíve a torkában dobogott,
ahogy lassan felemelte a fejét, és belenézett a féltő smaragdkő
ragyogású szempárba. A pillanat nem tartott sokáig.
– Mint saját szemével látni kívánta, a mi drága
grófkisasszonyunknak nem görbült egy baja szála sem – szólt
színpadiasan a báró.
– Az lehet, csak éppen a bánásmód nem megfelelő egy nemes
hölgy számára. – Roland hangja vészjóslóan csengett.
– Ugyan, barátom, mit vár egy olyan osztrák csapattól, akik az
aljanépből lettek összeverbuválva?
– Szánalmas, hogy csak erre futotta a császár támogatásából.
– Nekem elsősorban Ferenc József segítsége volt a fontos – tárta
szét a karját ironizálva a férfi. – A többi már igazán nem lényeges.
– Kapóra jöttek önnek a tavaszi előülések.
– Tökéletes időzítés volt, meg kell hagyni. Most mit mondjak
erre? Felesleges szabadkoznom – vont vállat unottan, és a szegényes
asztalhoz sétálva, felvette félig töltött poharát. – A Lajtói összevont
vármegye olyan jövedelmezőnek tűnt. Az is isteni szerencse volt,
hogy a gróf, egyetlen leányát Bécsbe küldette, röpke öt évre.
Származásának megfelelő neveltetést biztosítva. Semmi baj nem lett
volna, ha ez a makacs lány fogadja a közeledésemet – mondta
felajzottan, és vádlón Gigire nézett.
Roland védelmezően elé állt, miközben karjai hátranyúltak és
oltalmazóan ölelték testéhez a lányt.
– Csakhogy a grófkisasszony hideg volt, mint a jég. Sokáig nem
értettem miért, de a bécsi bálok alkalmával volt időm megfigyelni,
hogy vajon másokkal is hasonlóképpen elutasító-e, vagy csak a
személyemet nem viseli el? Nem tudtam, mit higgyek, amikor
tudatosult bennem, hogy minden partiképes agglegényt, és
befolyásos ifjút, lebecsmérlő pillantásaival egyértelműen
visszautasított. Akadtak olyanok is, akiket ez közel sem rémisztett el,
de az éles nyelve ezt a problémáját is megoldotta.
Megközelíthetetlen volt – sétált a molyrágta kanapéhoz, és
kényelmesen leült rá. – Bármennyire is kitartóan keresték a kegyeit,
minden hódolóját szándékosan elűzte maga mellől. Kérem,
grófkisasszony, tagadja, ha nem így volt!
Gigit tüntette ki gonosz csillogású szemével. A lány érezte a
félelmet, amely végigjárta a testét, de erőt adott neki a herceg
jelenléte. Elfordította a fejét, és homlokát a férfi vállára hajtotta.
Erezte, hogy Roland bíztatóan megszorította a kezét.
– Bizonyára nyomós oka volt rá – állította szilárdan a herceg.
– De még mennyire! – adott neki igazat a báró. – Be kell vallanom,
mint férfit bosszantott a dolog, és akkor jött el számomra az a becses
pillanat, amikor úgy döntöttem, a végére járok kíváncsiságomnak.
Mit ne mondjak, még mindig vonzott a vármegye, és a gyönyörű
örököse. Reménykedtem, hogy képes leszek még mindig tisztességes
úton megszerezni magamnak mindkettőt. A magyarországi
elégedetlenség, a kiegyezés híre és a zavargások, csodás párosítások
voltak terveim további kovácsolásához, későbbi megvalósításaikhoz.
– Nem jött rosszul, hogy a grófkisasszonyt hazarendelte édesapja.
– Pontosan! A legjobb dolog volt, amit Lajtói gróf váratlanul
megtett. Gigi után tudtam menni, és saját környezetében
megfigyelni a viselkedését, mi okozza hidegségét az udvarlók felé.
Azt gondoltam, köti valamilyen fogadalom az apjához, ami részben
igaz is volt. De csak részben! Feltételeztem, a gróf egy másik
vármegye fiához akarja adni a lányát, egyesítve ezzel erőiket.
Ehelyett mit találok? – emelte fel a hangját, és újabb dühkitörés
rohamozta meg, ahogy felpattant a kanapéról. Hatásosan prüszkölve
szusszantott egyet, majd visszahuppant a helyére. Súlya alatt
mocskos porfelhő szállt fel az anyagból. – Egy huszártisztet, akiért a
mi Gigink szíve epekedve és elérhetetlenül lángol! Önnek őrizte
magát, ami végtére is érthető egy leánygyermeki ábrándot tekintve.
A Lajtói család, huszár dinasztia, a papa kedvence, miért ne
szerethetne bele a testőrség parancsnokába, aki, mint hosszas
nyomozásaim során, de kiderült, első és egyben öt évvel ezelőtti,
utolsó találkozásuk alkalmával nemhogy Bécsbe kísérte Lajtói gróf
kérésére, de az utazás előtt, meg is alázta az akkor még önfejű Lajtói
leánygyermeket. Olyan ez, akár egy szerelmi kalandregény.
Csakhogy Shakespeare nem ebben a korban élt, hogy megírhassa ezt
a lángoló románcot.
 Roland farkasszemet nézett Berendérivel, Gigit viszont meglepte,
hogy ennyire mélyre ásott mindkettőjük múltjában. Nem volt már
szégyen érzete egykori viselkedései miatt, de azt a találkozást édes
álomként tartotta számon. Most, hogy a báró lebecsmérlő gúnnyal
említést tett róla, úgy érezte, letiporták annak az első találkozásnak
fenséges szépségét.
– Azt hiszem, az a rövidke pillanat elégnek bizonyult a
grófkisasszonynak ahhoz, hogy nevéhez méltóan bizonyítson egy
huszártisztnek – látta át a lány helyzetét. – Gratulálok, Gigi! A
leánynevelde legjobbjai között végzett, mindezt egy huszárért.
Jobban elfogadtam volna, ha apja kedvében járva, inkább neki
bizonyít, mint a mi századosunknak – tartott némi szünetet.
– Ön ezt nem értheti – szólalt meg csöndesen a lány.
– Dehogynem! Jobban, mint képzeli – rándult meg a báró szája. –
Ekkor kezdett összeállni bennem a kép, hiszen akkor már tudtam
róla, hogy a bécsi leányneveldébe vörös rózsák érkeznek, de azt
gondoltam; mily kegyes a mi Lajtói grófunk. Kitartásra ösztökélve
leányát, a Lajtói huszártestőrség fejével küldet számára virágot.
Akárhonnan is legyen az a bizonyos vörös rózsa! Mint kiderült, a
grófnak semmi köze nem volt ehhez a hetente ismétlődő romantikus
eseményhez – fintorgott gőgösen. – Tudja, hol szúrta el százados? –
kérdezte pökhendien, és meg sem várva Roland válaszát folytatta. –
A féltékenység rossz tanácsadó – kortyolt a poharából elmélázva. –
Szegény Ilosvay fiú. Hogy epekedett a mi Giginkért.
– Felhasználta.
– Így van, kedves barátom! Edmundnak sem kellett sok biztatás,
csak néhány pohár erős pálinka, hogy oda merjen menni a
kastélyhoz. Tudta, hogy vesztésre áll a délceg huszárral szemben, de
nem érdekelte. Meg akarta hódítani a vármegye urának leányát. Gigi
elé rakta a szívét, amit oly kegyetlenül összetört a mi makrancos
grófnőnk.
– Soha nem adta jelét, hogy fogadná Ilosvay udvarlását – védte
kitartóan Roland.
– Hogyan is tehette volna, amikor magával kacérkodott? Sőt, még
hálásak is lehetnének nekem, amiért egy kis szenvedélyt vittem a
szerelmi fészkükbe, közös ágyukba, a kapcsolatukba.
 – Rendkívül arcátlan – szűkült résnyire a herceg szeme.
– Ebben a helyzetben megtehetem, nem? – vigyorgott önelégülten
a báró.
– Mondja, mégis mit akart elérni a lovasbalesettel? – kérdezte
Roland, szándékosan nem törődve ellenfele szenvtelenségével.
Berendérit nem lepte meg a viselkedése, és az sem, hogy ennyire
tisztában van az eseményekkel. – Meg akarta ölni a grófkisasszonyt?
– Megfordult a fejemben, miután jó párszor kikosarazott – ismerte
el hidegvérűen a báró.
– Mi volt vele a célja?
– A valós ok pontosan az volt, amit el is értem vele. Haza kívánt
térni Lajtói gróf. Csak le kellett fizetnem az egyik lovászt, hogy
etesse meg Gigi lovát farkasalma növénnyel, míg az legelészik a
mezőn. A legjobb alkalom volt. Az összes egyenruhás a vadat
kergette a sok balga nemes kíséretében. Én pedig nyugodtan és
észrevétlenül tudtam cselekedni. Remek alkalmak egyike volt.
Egyben csalódnom is kellett magában, amiért magára hagyta Gigit.
Többet vártam az éberségétől és a körülményességeitől.
– De ez korán sem volt elég – látta át a helyzetet a herceg. – Rá
kellett segítenie azzal, hogy belelőtt a lóba.
– Csak kihasználtam az újra elém tárulkozó helyzetet. Másrészről,
muszáj volt, hogy egy kicsit serkentsek szegény pára virgoncságán.
Miért lenne ez olyan nagy bűn? Még némi élvezetet is leltem benne.
El kellett játszanom a törékeny bárót, aki még csak a lovak közelébe
sem kíván menni, hogy ne legyek gyanús, amikor Gigi és Katalin
után eredtem. Látnia kellett volna a grófkisasszony arcát, milyen
lelkesen várta önt a kanyarban. Igaz, erre sem számoltam, mert
bíztam benne, hogy ami utasítást ad a védelme alatt álló lánynak, azt
engedelmesen el is fogadja. Nem tette! Pedig egy nőnek kötelessége
az engedelmesség! – állította eltökélten. – Volt rá ideje, hogy
megzabolázza, de mivel nem tette meg, biztosíthatom, hogy gondom
lesz rá, hogy betörjem, és még élvezni is fogom! – emelte poharát
Gigire a férfi. – A féktelen kancákat is kikötik egy erős gerendához,
mielőtt a csődör meghágná. Az én ostorom is lesz olyan erős, hogy
lekössem a grófnőt! – Félelmetes fény égett a tekintetében.
 Szavai rettegéssel övezve érték el Gigit. A lány beleremegett a
borzalmas rémületbe. Roland testébe feszültség költözött, de Gigi
érezte, hogy igyekszik féken tartani a bensőjét rázó bődületes
haragját, ami csak nőtt, ahogy a bárót hallgatták. Ha nem lettek
volna a szobában fegyveres osztrák katonák, a lány biztos volt
benne, hogy a herceg puszta kézzel nekiment volna Berendérinek.
– Szándékosan hagyott nyomokat maga után az erdőben – tért át
más témára Roland, és ez valamelyest enyhülést hozott Gigi
számára. – Ne csigázzon tovább, árulja el, miért tette? Hogy
megzavarjon minket, vagy felhívja magára a figyelmet?
– Ez is, és az is – ingatta a fejét a báró. – Mindkettő egy eshetőség
volt, ám valójában kíváncsi voltam mennyire mélyek a grófnő iránti
érzelmei.
– Remélem, nem okoztam csalódást.
– Nem, azt sosem tenné, ha Gigiről van szó. Ezt be kellett
ismernem – helyeselt Berendéri. – De nagyon is élveztem a saját
szabályaim szerint alakított játékot.
– Mert visszautasította? – Roland azonnal kiolvasta a báró
szeméből a választ.
– Akartam őt, jobban, mint bármi mást az életemben. – Olyan
fékevesztett fennhéjazás szakadt ki a torkából, amely morgásból
indult, és gyalázatos üvöltéssé vált. – A világot tettem volna a lábai
elé, ha csak egy kis kedvességet kapok tőle, de ő mindvégig olyan
hideg és jeges volt velem. Az elkeserítő az, hogy minél durvábban
utasított el, annál jobban vonzódtam hozzá.
– Tudni kell lemondani – figyelmeztette a herceg, pimasz
mosollyal az ajkán.
– De nem egy ilyen nőről! – kiabálta túl Berendéri, és vádlón
Gigire mutatott. – Drágakövekben fürdettem volna, ha a kegyeibe
enged, de neki maga kellett. Maga, aki egykoron csak egy magyar
huszár volt – mondta lenézően, és egyre nehezebben kontrolálta
indulatait. – Hiába az ősi címer, hercegnek születni kell! – emelte
újra poharát a pár felé. – De ne siessünk ennyire előre. Még annyi
mindent szeretnék megosztani önökkel. Hol is jártunk? – A férfi
látványosan úgy tett, mintha elmélyedne emlékei memoárjában. – Ja,
a vadászatnál! Egy-két elejtett szó segített abban, hogy Ilosvay
megírja üzenetét. Könnyű dolgom volt, mivel csak arra
emlékeztettem, hogy vajon ő, hogyan reagálna, ha a lánya beteg
lenne, és nem lehetne mellette. A bolondja meg sem várta a vadászat
végét, azonnal elküldette a levelét – nevetett magában, ahogy az
eseményekre gondolt. – Ferenc József fülébe elég volt tennem
néhány Lajtói ellenes alaptalan vádat, azonnal megkaptam a
támogatását, és a katonái egy részét, hogy végleg lezárjam az ügyet.
Az osztrák uralkodó bizalma mégsem volt olyan stabil egyes
nemesek felé, mint az kívülről látszott. Gratulálok százados, a
huszárjai keménykötésű legények! Látnia kellett volna, milyen
elszántan védték a gróf életét.
– Bevált a taktikája.
– Biztos voltam benne, hogy időközben Sárospatakra érkezett
díszes kíséretével a segítségére siet, hiszen ez volt a feladata! Nem
hibáztatom azért, hogy későn ért a gróf megmentésére. Inkább
kiélveztem a tökéletes alkalmat, hogy meglepjem Gigit a kastélyban.
Újabb huszárja bánta, százados! Mégsem lenne olyan szilárd és
megingathatatlan a jól kiképzett testőrsége?
– Tudta, hogy a legjobbak, és hogy többszörös túlerővel szemben
is emberfeletti az erejük. Tisztában volt vele, ezért szervezte úgy a
csapatát, hogy esélye se legyen egyik testőrségi tagomnak sem.
Csakhogy Gigi kimenekítése sikeres volt. Elmenekültek, és
nyomukat vesztette – ébredt rá Roland.
– Igen, ez figyelemre méltó ütőkártya volt az ön részéről.
Sajnálatos módon – helyeselt a báró. – Ám tisztában voltam vele,
hogy előbb vagy utóbb előkerülnek, ha más nem, akkor hallok a
Szellemlovasokról. A hírhedt katonákról. Hogy is szól a történetük?
Ja, persze, a szerbiai és a Lajtói testőrség egyesüléséből születtek
meg. Tudatlan népség. Elég volt látniuk együtt lovagolni az
egyenruhásokat, és máris hinni kezdtek magukban. Érdekes módon,
eddig senki nem láthatta nemes cselekedeteiket. Miért is? Hát
persze! A Szellemlovasok nem hagynak tanúkat maguk után az
igazságosztás pillanatában. Csak az egyesített csapat tagjai lehetnek
jelen az ítélkezés pillanatában. Nem gondolja, hogy ez egy kicsit
gyerekes kitaláció?
 – Nem önnel fogom megvitatni a Szellemlovasok etnikumát –
felelte szárazon, de annál magabiztosabban Roland.
– Nem is kértem rá, hiszen dajkamese az egész. Engem nem
érdekel, de a jelenlévő hölgyet bizonyára érzékenyen érinti, hogy
ezek az égig magasztalt, imába foglalt férfiak nem is léteznek – hívta
fel rá a figyelmét, és unottan legyintett. – Egy fantáziáló bolond öreg,
vagy egy vágyakozó szűzlány alaptalan elmondásából született rege,
amely önökre ragasztotta ezt a gúnynevet. Megértem, hogy azért
nem cáfoltak rá, mert így nagyobb tiszteletet vívtak ki maguknak
egész kontinens szerte.
Gigi várt, és nem értette, hogy Roland miért nem áll ki a
Szellemlovasok védelmére. A nyomasztó csöndben a férfi hallgatott,
a lányban pedig valami összetört. Az elmúlt napok cselekedetei
bizonyították neki, hogy a Szellemlovasok léteznek. Reményt adott,
és ábrándozni kezdett róluk. Ő maga is köréjük fonta szövevényes
történeteiket. Hitt bennük, hitt abban, hogy Roland csak egy ilyen
csapatnak lehet igazán méltó tagja, ahol mindannyian
egyenrangúak, ahol nincs címer, vagyon, hatalom, vagy bármi
tényező, csupán az emberi lét és tetteik értéke. Ahol nem a befolyás,
vagy az ármány szövevénye erősítette a másikon való
felülkerekedést, hanem az igazság tiszta ártatlansága került előtérbe.
Ahol nem egymás ellen folyt a küzdelem, hanem egymás mellett, és
ha gyengébb volt az egyik, a másik segített neki, hogy véghezvigyék
közös céljaikat. Támaszai lehettek egymásnak a bajban, és a végsőkig
kitartottak a csapatszellem, és szövetségük szentsége mellett.
A herceg hallgatott, a tündérmese Gigi számára rémálommá vált,
és ráébresztette tudatára a valóságot. A Szellemlovasok nem
léteztek, soha nem is voltak, hiszen egyetlen vallomás sem hirdette,
hogy valóban léteztek. Katonák voltak, keménykötésű, harcedzett
férfiak, és Magyarország szívére gyógyírként hatott a rájuk
ragasztott név és rege varázsa. Komoly befolyással bírt Dominik és
Roland barátsága, mely a két testőrséget oly gyakran egymáshoz
kötötte, és erős láncként tartotta egyben. Ezek mögött pedig nem
létezett más, csak az a látszat, amit nyíltan vállaltak. A hajnali
mulattságok, körülményes éjszakai vadászatok, duhajkodások, vad
erotikától fűtött vacsorák és a cigányok között folytatott nomád
életmód. Egészséges férfiakról volt szó, akik szerették az életet, és
minden eléjük tárulkozó lehetőséget maximálisan kihasználtak.
Ezért pedig igazán nem lehetett őket hibáztatni. Egyetlen szemtanú
sem volt, aki látta volna ítélkezésüket, vagy igazságosztásukat.
Fantáziálásra, és botrányos életvitelükre épült az egész. Azzal, hogy
Roland néma szótlanságba burkolózott, elismerte, hogy valóban
nem létezett a legenda, csupán csak az emberek szóbeszédjében.
– Mindjárt sejtettem, százados, hogy a Szellemlovasok jó
ürügyként szolgáltak arra, hogy megtarthassa pozícióját
Sárospatakon. Erre pedig úgy erősített rá, hogy gyakran látta
vendégül Szerbia ifjabbik hercegét – tárta fel a báró. – No, de
haladjunk tovább! Mit is ígért pontosan Lajtói grófnak? Csakhogy
felfrissítsük a memóriáját!
– Ez nem tartozik önre – zárkózott el a herceg.
– Ugyan már! Mitől fél? Csak nem az aggasztja, hogy a
grófkisasszony megtudja, hogy be sem tartotta édesapjának tett
esküjét? – vicsorgott a báró, és elégedetten vette tudomásul, hogy
Gigi arca falfehérré változott. – Mivel nem kíván segíteni, majd
felidézem én. Ne féljen, már félig meddig tájékoztatva lett a mi bájos
grófnőnk.
– Csak ennyire telik öntől? – morogta Roland.
– Csodálkozik? Ne tegye! Máris megmagyarázom. Sikerült
elcsípnem egy igen sürgős levelet, amit Lajtói gróf írt Andrássy gróf
barátjának, és még Pozsonyból való indulása előtt elküldetett.
Érdekes vallomás és egyben végrendelete feltárása. Százados,
számított önre a gróf és ön mégis cserbenhagyta. Pedig, ha tudta
volna a gróf, miket művel egyetlen leánykájával Sárospatakon,
bizonyára hamarjában megvonta volna öntől kegyes bizalmát és
nagyra becsült támogatását. Ám egyet tudok érteni önnel, hiszen én
is szívest örömest éltem volna a lehetőséggel, és élveztem volna ki
Gigi bájait, amennyire csak időmből engedhető lett volna. Milyen
groteszk, hogy a védelmezőből válik a legádázabb fenevad, aki
bemocskolja egy ártatlan fiatal lány erkölcsi tisztaságát –
nyilvánította ki undorítóan pajzánságát.
A herceg türelme fogytán volt. A lány ezt azonnal megérezte.
Ujjaival határozottan megszorította a bordó egyenruha ujját.
Feszültséggel telt meg a levegő, ahogy néhány pillanatig azt lehetett
érezni, hogy Roland önfejűén a vesztébe akar rohanni, de a
következő percben, Gigi megérezte, hogy enged megfeszített izmain.
Észrevétlenül felsóhajtott, és biztos volt benne, hogy a herceg képes
kontrollálni magát. Berendéri Dániel báró, ebből mit sem észlelve,
tovább haladt az események rögös útján.
– A levél tartalma szerint, Merse nevű huszárját rendelte Gigi
védelmére. Nem pedig magát! Bizonyára nem bízott önben –
piszkálta Rolandot, miközben a grófnőben tudatosult, hogy apja
nem tett említést arról, hogy a huszár saját vére. – Meg tudtam
érteni. Egyben arra kérte önt, hogy Andrássy gróf birtokára kísérje el
szépséges leányát, nem pedig Angliába vigye magával. Ez volt öntől
a második hiba – dorgálta le a herceget. – Önt, akkor még számomra
értelmetlen okokból, Viktória királynő színe elé rendeltette, de ami a
legmegdöbbentőbb volt, arra kérte Andrássy grófot, hogy járjon el
Gigi ügyében Ferenc Józsefnél. Mint kiderült, a két vármegye nem is
volt soha Lajtói gróf tulajdonában. Ferenc Józseftől kapta kölcsönbe.
Lajtói grófkisasszony, így egy hazátlan örökösnővé vált, amit
kedvesem, megint csak a századosnak köszönhet. Mivel, ha a mi
huszártisztünk betartja a szavát, és elviszi önt Andrássy grófhoz,
esélye lett volna rá, hogy csinos kis birtokot kapjon életre szóló
busás járadékkal, ajándékba Ferenc Józseftől, hogy enyhítse gyászát.
Talán még a Lajtói vármegyét is visszaadta volna önnek fájdalma
enyhítésére, amiért a katonái megölték az apját. Vagy, ami a legjobb
lett volna számomra, elvehettem volna feleségül, és mindennel
együtt megkaphattam volna a két vármegye fölötti hatalmat.
– Az ősiség törvényének megszegése. Értem én. Örülök, hogy
keresztbe húztam a számítását, és nem jutott át azon a bizonyos
kiskapun – mosolygott kárörvendően a herceg.
– Ne aggódjon, lesz rá alkalma, hogy kárpótoljon. Végtére is,
részben ezért is jöttem önök után a szigetországba.
– Mit szándékozik tenni? – érdeklődött, és Gigi sejtette, hogy
Roland az időt húzza.
– Roppant egyszerű. Először is keresünk egy templomot, és
feleségül veszem a mi konok grófkisasszonyunkat. Meg kell
tanulnia, milyen engedelmeskedni egy férfi szavának. Nekem is kijár
némi kárpótlás. Legalább lesz alkalmam megtapasztalni, mit tanult
az ön szárnyai alatt. Igaz, kicsit vesztett az értékéből, mivel használt
áru, de hajlandó vagyok szemet hunyni mindezek felett, mivel
szenvedélyessége elárulja számomra, mennyire tüzes a mi Gigink. –
Egész testéből agresszivitás sugárzott, mialatt szemeiben perverz
fény gyúlt ki. A lány akaratlanul is közelebb bújt a herceg hátához,
ahogy kirázta a hideg. – Megtisztelem azzal, százados, hogy a tanúm
lesz, amikor hitelesítik házasságunk szentségét, de meg kell értenie,
hogy a gyertyát már nem tarthatja az ágyunk mellett.
– Ha ennyire nem bír magával, miért nem hív azonnal egy papot?
Most az éjszaka kellős közepén. Reggelre megülhetné a nászt. –
Rolandból valami delejes természetfeletti erő szabadult fel, és vészes
nyugalommal áradt szét benne.
– Hogy miért vagyok ennyire nyugodt, és kivárom a reggelt? –
gondolkodott hangosan a báró, és szélesen elvigyorodott. – Roppant
egyszerű – tárta szét a karját újfent. – A Lajtói huszártestőrség még
két megmaradt tagja a ház pincéjében eszméletlenül fekszik. A
szerbiai testőrség három tagja Norwichben tartózkodik. Dominik
herceget épp lefoglalja az ön figyelemre méltó húga. A bordó
ruhások pedig… nos, még nem állnak készen egy ilyen küldetésre.
Nem eléggé képzettek az ön igényeihez.
– Jól sejtette – közölte Roland kiszámíthatatlanul.
– No, igen.
– Mondja, honnan ez a mérhetetlenül sok információ, amivel
ilyen aprólékosan tud életünk részleteiről? – kérdezte Roland.
– A pénznek mindenhol hatalma van. Sárospatakon annyira balga
népség lakik, hogy még a nemesek körében is szokássá vált egymás
kibeszélése. Azt hiszem, ez náluk egy amolyan szokványos időtöltés,
akár egy nagy famíliában. Velük könnyű dolgom volt, mivel magát
sosem érdekelte igazán, ki és mit beszél a háta mögött. Azt
gondoltam, mivel ön herceg így akadályba ütközök, de
meglepetésemre, mindenki annyira kíváncsi volt önre és díszes
társaságára, hogy nem tudtam ellenállni és éltem a három napos
csoda varázsával. Igaz, ez hamar elmúlt, de megtudhattam a
fontosabb híreket.
– Nyitott volt az út Cromer felé – értett egyet vele a herceg.
 – De még mennyire. Sikerült megkörnyékeznem új testőrségének
kiképzetten és együgyű katonáit. No, nem Oliver kapitányra célzok
ezzel, vagy Godvinra és Xavierre. Ők valóban nemes szívű hűséges
katonák. Belőlük jó testőrségi tag vált volna, az ön irányítása alatt,
de némelyik bordó ruhás igazán szánalomra méltó.
– Az ivóban somfordált melléjük? – A herceg a közepébe talált
bele.
– Nem volt nehéz dolgom. El voltak keseredve, de még mennyire!
Mivel féltek öntől és csapatától. Mintha csak megérezték volna, hogy
nem felelnek majd meg önnek. Italba fojtották bánatukat, amikor
ráébredtek, hogy eddig túl voltak fizetve a semmiért cserébe, hiszen
tudásuk annyiból állt, hogy belebújjanak egyenruhájukba – vallotta
be a báró. – Gondolom, már magától is rájött, kiket érint ez a téma.
– Igen – bólintott szigorúan Roland.
– Egy kis bátorítás után hamarosan mindenről tudtam, amit meg
akartam tudni, még ha ezek a derék legények nem is juthattak be a
kúria falai közé. Az igazából már nem is volt lényeges, mi zajlik ott
valójában, hiszen nem történhettek a dolgok másképpen, mint
Sárospatakon! Ezért voltam biztos benne, hogy azonnal idejön,
ahelyett, hogy szervezkedni kezdené a lassan, de biztosan széteső
norfolki testőrségét. Gigi mégiscsak fontosabb önnek, minthogy
ráncba szedje újdonsült katonáit. Ez már a harmadik hanyagsága.
Remélhetem, hogy a negyedik az lesz, hogy önként és dalolva ugrik
pisztolyom elé, hogy miután elértem céljaimat, az ön hercegi rangja
által, megölhessem.
Gigi az ajkaiba harapott, nehogy felsikítson. El sem tudta képzelni
ezt a világot Roland nélkül.
– Ha ezzel biztonságban tudhatom a grófkisasszony életét,
szavamat adom rá, hogy megteszem – ígérte a férfi, és emberfeletti
erő áradt belőle. Váratlanul trillás füttyszó hasított bele az éjszakába.
– De attól tartok ehhez önnek már nem lesz szerencséje, mivel
hamarabb ölöm meg önt, minthogy fordítva lenne. – Azzal
váratlanul megpördült, elkapta Gigi derekát és lerántva a földre,
teljes testével betakarta.
Épphogy földet értek, amikor hangos, velejét rázó robbanás rázta
meg a masszív ház falát. A lány összerezzent, mire Roland még
szorosabban ölelte. A következő másodpercnyi pontossággal
érkezett, egészen közelről a bejáratnál. A megzavart katonák
azonnal az ablak felé vetődtek, hogy elmeneküljenek, de az újabb
moraj ott következett be. A szobát füstfelhő, por és erős szmog
töltötte be. Fojtó volt és könnyfakasztó. Roland egy zsebkendőt
tartott Gigi orra elé, hogy azon át lélegezzen, majd felsegítette a
lányt.
– Mindig nélkülem kezditek el! – jelent meg Dominik színlelt
panaszkodással az ablak helyén lévő tátongó nyílásban. – Ez annyira
igazságtalan! – dühöngött megjátszottan.
Résen volt, ahogy kardja hegyét határozott fellépéssel Berendéri
szívére helyezte. Körülöttük holttestek feküdtek, de még néhány
katona talpon volt. A mögötte feltűnő ikrek és Lotar azonnal
lefegyverezték a báró mellé szorított katonákat. Az udvaron Gigi
felfedezte Oliver kapitányt, és a megcsonkított norfolki testőrség
maradék tagjait.
– Mi tartott ilyen sokáig? – kérdezte Roland bosszúsan, ahogy
elkapta a feléje repülő kardját, amit a szerbiai herceg dobott oda
neki.
– Kicsit nehéz volt felébreszteni a pincében alvó két
Csipkerózsikát. – Dominik elemében volt.
– Mi van velük? – kérdezte azonnal Gigi. – Hol vannak?
– Jól vannak – felelte tömören a szerbiai, és a lány figyelmét nem
kerülte el, ahogy a két férfi tekintete összevillant.
– Nem gondolja, százados, hogy nem viselkedik huszárhoz
méltóan? – Berendéri hiába volt lefegyverezve, szeme őrült fényben
tündökölt, ahogy provokálta a férfit.
– Mire céloz ezzel? – kérdezte, mialatt kifelé tuszkolták az elejtett
foglyokat. Roland ügyelt rá, hogy Gigi minél távolabb legyen a
bárótól.
– Megértem, ha hercegként felsőbbrendűnek érzi magát hozzám –
vicsorgott a báró.
– Ne féljen. Mielőtt átadnám Oliver kapitánynak, hogy Londonba
vigye önt a Tower-be, és hagyjam, hogy Viktória királynő maga
rendelkezzen sorsa felett, előtte meg kívánok küzdeni önnel –
biztosította elszántan Roland.
 Gigi testébe különös fájdalom költözött erre a tudatra, de tudta,
hogy nem akadályozhatta meg.
– Felettem csak Ferenc József mondhat ítéletet – nevetett fel
kárörvendően a férfi, és ahogy kilépett az éjszakába, szembefordult
Rolanddal.
– Gondunk lesz rá, hogy mindenről alaposan tájékoztatva legyen.
Számíthat rá, hogy az ön részletes vallomása el fog jutni hozzá,
Viktória királynő meggyőző érvei mellett. Soha többé nem fogja
elhagyni ezt a földet. Megízlelheti, milyen az igazi angol
vendégszeretet! Csak nem gondolja, hogy hagyom bemocskolni
Lajtói gróf nevét és mélyen tisztelt emlékét? – lépett felé egy
ragadozó támadásával Roland, mire a báró megrettenve hátrált.
Merse és Noel ekkor tűnt fel. Koszosak voltak, ahogy rájuk zúdult
a robbanásoktól beomló vakolat. Bizonyára akkor még a pincében
tartózkodtak. Kezükben magabiztosan tartották a pisztolyt, ahogy
néhány osztrákot kísértek maguk előtt, és tartottak sakkban. Néhány
kék folttól és véraláfutástól eltekintve a szemük alatt, semmi bajuk
nem volt. A lány tekintete találkozott a két férfiéval, de
visszafogottak maradtak.
Roland követte Gigi pillantását, és a két magyar huszárhoz
fordult. Merse és Noel azonnal kihúzták magukat és tiszteletüket
kifejezve, katonásan tisztelegtek felettesüknek. A leglátványosabb
pillanat volt a fáklyák fényében. A lány elérzékenyülve és mégis
vegyes érzelmekkel figyelte, hogy Roland, hogyan reagál majd a két
férfi bocsánatkérésére. Nem kellett sokáig várnia. A férfi kardjával
tisztelgett vissza, kiképzett huszárai bátorságáért. Némán, az
egykori kódjeleket használva jelzett. Merse röviden és tömören
tudatta vele, hogy megértette kiadott parancsát. Újra egy csapat
voltak.
Csodálatos érzés hatalmasodott el Gigin, ahogy tudatosult benne,
hogy a két huszár engedelmesen és közös megegyezéssel emelte újra
huszártiszti rangjába a norfolki herceget.
– Ne aggódjon báró, gondoskodom róla, hogy ez az éjszaka
örökre az emlékébe vésődjön, bárhogyan is alakul szánalomra méltó
sorsa – szólt elszántan Roland, miközben Gigi kezéért nyúlt. A lány
érezte a sebeit, amelyek kinyíltak a tenyerén, erős fájdalmat okozva
ezzel a férfinak, ami eddig sem ütközött ki az arcán. Zöld tekintete
hosszasan elidőzött a grófnőn, de nem hagyta, hogy szoborszerű
maszkja mögé lásson. Végül odaszólt huszárjai egyikéhez. – Merse,
vigyáznál addig is a húgodra?

Döbbenet suhant át Gigi arcán, ahogy tudatosultak benne a

herceg szavai. Roland tudta, hogy testvérek Mersével! Tudta, és soha
egyetlen említést sem tett. Önkéntelenül is átfutott az agyán, hogy
vajon mióta lehetett tisztában vele a férfi. Az biztos volt, hogy nem
néhány perce tudatosult benne ez a tény. De akkor mégis honnan?
Ám mielőtt bármit is tehetett volna a lány, a norfolki herceg sarkon
fordult, és határozott léptekkel a rá váró báróhoz igyekezett, hogy
elégtételt vegyen kettőjükért, és mindenért.
Ezzel egyidőben Dominik vezetésével, a szerbiai testőrség egy
hatalmas kört képezve Roland és Berendéri köré álltak. Noel
szótlanul követte őket. Mindannyian fáklyát tartottak kezükben.
Olyan volt az egész, akár egy áldozati szertartás előkészülete. A
lángok narancssárgás fénye szoborszerű mozdulatlanságba
burkolták őket. Vonásaik elszántak voltak, tekintetük egyértelműen
az igazságért kiáltott.
Olivér kapitánnyal az élen, a norfolki bordó egyenruhások
lenyűgözve nézték a Szellemlovasok megelevenedett legendáját és
összetartó erejét. Az életben maradt osztrák katonák egykedvűsége
is a semmibe veszett, ahogy a bezáruló ember alkotta kört bámulták.
A sötétség, a fények, a környezet kísérteties hatása valósággá
változtatta, és még jobban életre keltette azokat a történeteket, amik
már eddig is megalapozottan terjedtek róluk világszerte. A
kívülállók kiválasztottként lehettek szemtanúi, mint ítélkeztek és
osztottak igazságot saját elveik szerint a Szellemlovasok. Misztikus
egységük magasztosan tündökölt összeolvadt aurájuk felett.
– Nekem kellene abban a körben megvívnom a báróval – lépett
Merse testvére mellé, kijózanítva ezzel Gigit, akit szintén magával
ragadott ez a páratlan látvány.
A grófnőnek még egy halvány mosolyra is futotta, ahogy
megszorította testvére kezét.
 – Nem – rázta meg a fejét Gigi. – Ennek így kell lennie, és ezt te is
nagyon jól tudod.
A huszár kutatóan figyelte az arcát, aztán belátóan bólintott.
– Merse! – Roland hangja áthasította az éjszaka sötétjét.
A mesztic tekintete megkeményedett. Büszke tartással felszegte a
fejét, majd díszlépésben elindult társai mellett elhaladva, és belépett
a párbajozók láthatatlan körébe. Nem nézett a norfolki hercegre,
egyenesen a báró elé ment. Közvetlenül előtte állt meg. A huszár
szemrebbenés nélkül kihúzta időközben visszakapott kardját a
hüvelyéből, és átadta Berendérinek. Miután az átvette tőle a
fegyvert, a huszár tett egy lépést hátra. Ezután megindult és
kikerülte, de nem tévesztette szem elől a férfit. Borzongatóan
hidegvérű volt a pillantása, ahogy elhaladt a báró mellett. Sötét
szeme tele volt ígéretekkel, melyek azt hirdették Berendérinek, hogy
ha a herceg nem méltóképpen bánik el vele, akkor majd ő
gondoskodik arról, hogy saját elveinek megfelelően bűnhődjön.
Ez tudatosulhatott a báróban, mert szemével követte a mesztic
mozdulatait. Merse beállt a körbe Lotar és Bese közé, mialatt a
csapat igazodott, hogy egységben és azonos távolságban legyenek
egymástól. Bezárult a kör, melyet a Szellemlovasok alkottak. Bese
kezében két fáklya égett, de most az egyiket átadta Mersének. A
mesztic arca ugyanolyan merevvé vált, mint a Szellemlovasok többi
tagjának. Gigi ráébredt, hogy ez régen többről szólt, mint egy
egyszerű elégtételről.
– Hiányolt minket, mélyen tisztelt Berendéri – kezdte Roland,
ahogy hanyagul, de éberen állt ellenfelével szemben. – Alaposan
élvezze ki a szeme elé táruló látványt, mert ezt a pillanatot, életében
most élvezheti először és utoljára.
A báró lassan körbefordult saját tengelye körül, ahogy egyenként
az elszánt büszke férfiak arcába nézett. Mire megtette arca halálra
vártan fehérré vált. Tudatosult benne a norfolki herceg mondandója.
Sokkolta a látvány, mert torkára forrt a feltörni készülő szóáradat, és
egy hang sem jött ki belőle.
– Az élet fintora, hogy valóban létezünk. A Szellemlovasok egy
egység, nevezze akárhogyan, gúnyolja akármilyen módon, tiporja
gyalázatba nevünket. Számunkra ezek erősítik összetartozásunk
alapjait. Ezekből a maró intrikákból táplálkozunk, és saját
szabályaink szerint osztunk igazságot. Másrészről, ez az éjszaka
azért is különleges, mert kizárólagosan az ön kívánságának engedve,
szemtanúk is igazolhatják létezésünket. Betekintést engedünk a
kívülállóknak, hogy láthassák a mi igazságszolgáltatásunkat.
Ennyivel tartozunk önnek és a világnak, hogy eddig rejtélyességgel
ötvözött legendánkat alátámaszthassák, és hiteles szavaikkal
igazolják az itt jelen lévő emberek – mutatott a körön kívül álló
vegyes katonákra.
Ezután Roland ellentmondást nem tűrően köszöntötte
párbajtársát, és vívóállásba helyezkedett. A báró kissé feszélyezett
tartással, de követte a példáját. A herceg várt, mialatt körbe-körbe
sétáltak, és egymás rezdülését figyelték. Ellenfelének viszont
elfogyott a türelme, ahogy váratlanul és alattomosan támadt. Roland
ügyesen hárította.
Berendéri vívási technikája olyan volt, mint a természete.
Agresszív, dühödten és logikátlanul rohant ki ellenfele védelmét
támadva. Nem törődve a kardforgatás szépségével arra törekedett,
hogy számítóan a legérzékenyebb és legsebezhetőbb pontokat találja
el a másik testén. Néha gonoszul felnevetett, de mozdulatai az idő
múlásával egyre kiszámíthatóbbakká váltak. Gyakran ismételt és
kétszer is próbálkozott ugyanazzal a mozdulatsorral.
Roland ezzel ellentétben kétszer nem támadt és nem is védekezett
ugyanúgy. Ruganyosan és gyorsan cselekedett. Összpontosított és
összetetten fejezte ki saját egyedi fogásait. Semmire sem készült fel,
mégis módszeresen mindenre számított. Szinte táncolt a körben, és
sohasem volt kapkodó, vagy elhamarkodott a taktikája. Kizárta a
külvilágot és csak ellenfelére koncentrált. Fárasztotta a bárót és
kóstolgatta, akár egy ragadozó az áldozatát.
Az első vágást mégis ő kapta. Berendéri nem éppen etikusan, egy
jól irányzott mozdulattal állon ütötte, majd vágott. Roland még
idejében ugrott hátra, de mellkasán a bordó egyenruha felfeslett.
Volt ideje arra is, hogy megnézze sérülését, de csak a ruhát érte, a
testét nem. Zöld szeme megtorlásért kiáltott, ahogy ádázul
elmosolyodott.
 Nem késlekedett, támadt. A báró teljesen hátratántorodott, de a
testőrök nem hagyták, hogy körön kívül kerüljön. Roland vágása a
vállán érte. Felordított és elborult őrjöngéssel nekirontott a
hercegnek. Durván és erőszakosan támadt, de méltó jutalma egy
újabb vágás volt bal felkarján. Mintha csak ellenfele szándékosan
bélyegezte volna meg. A báró homlokán izzadságcseppek jelentek
meg és végigfolyt az arcán. Még vérszomjasabban támadt, de
Roland kegyetlenül visszaverte. Komoly csata kezdődött kettőjük
között, de Giginek az volt az érzése, hogy a norfolki herceg csak
játszik áldozatával.
A báró mindent beleadva felüvöltött, és önkényes vágyainak teret
adva, mindent bevetett, hogy megsebesítse ellenfelét. A szemei
véreresekké váltak az erős koncentrálástól. Amikor egy váratlan
pillanatban karcolta Roland jobb karját, diadalittasan felkiáltott, és
nagyobb lendülettel támadt. A kiserkenő vér látványa teljesen
felizgatta. Vérszemet kapott, és még bátrabban igyekezett sarokba
szorítani ellenfelét. A norfolki herceg hátrált, és könnyedén hárított,
mígnem megelégelte Berendéri fáradozásait. Pár lépéssel megkerülte
a bárót, és megfontolt mozdulatokkal párbajozott, de még mindig
passzívan ellenállt.
A kardpárbajnak a herceg váratlanul és hirtelen vetett végett,
ahogy egy számára kivárt pillanatban felülkerekedett a báró
támadásán, fordult és félkör alakban egy igen mély vágást ejtett
Berendéri jobb hüvelykujja alatt. A férfi felbőszülten és elképedve
nézett rá, miközben kiesett kezéből a kard, és hangos csörömpöléssel
a földön landolt. A báró egész testében remegett, mialatt bal kezével
csuklójához kapott. Fogcsikorgatva nézett fel ellenfelére. Roland
mozdulatsora után fél térdre ereszkedett és így zárta a vágást.
Lassan felállt, és pengéje élét biztonságosan lefelé tartotta.
– Ez a béklyó! – ordította magából kikelve a báró, és a fájdalom
súlya alatt a földre rogyott.
A férfi arcára kiütközött, nem volt hozzászokva, hogy valaki fölé
kerekedjen egy párbaj során. Önérzetes gyűlölettel nézett fel
Rolandra.
– Nem, ez egy emlék tőlem, amely örökre szól – magasodott fölé a
norfolki herceg. – Szeretném, ha a Tower falai között emlékezne a
Szellemlovasokra.
– Ez a vágás… – halt el a hangja Berendérinek, amint felismerte a
nem mindennapi sebet. Félelem suhant át falfehér arcán, mialatt
tudatosult benne eljövendő sorsa.
– Igen, jól tudja. Ez egy monogram. A Szellemlovasok névjegye,
de az ön helyzetét tekintve ez olyan, mint a skarlát betű. Ne féljen,
meg fogják ismerni a cellatársai – biztosította elég kegyetlen
kilátásairól Roland, majd határozott mozdulattal, eltette kardját.
Egyértelműen befejezettnek tekintette az ügyet. Nem kívánt
többet a báróval foglalkozni. Hátat fordított neki és megenyhült
tekintettel Gigi felé nézett. A báró, mintha csak erre a pillanatra várt
volna, felhördült és minden erejét összeszedve megindult, hogy
megtámadja. A másodpercek örökkévalósággá lassultak le.
A norfolki herceg hallotta, hogy Berendéri felveszi a leejtett
kardot, és megérezte a veszélyt, ahogy a borostyánszínű szemekbe
révedt. Ösztönösen vette elő tőrét, majd egy gyors mozdulattal a
báró felé fordult, célzott és eldobta a kést. Nem hibázhatott és nem is
hibázott. A markolat többszörösen megpördült a levegőben, és a
báró szívébe ékelődött.
A báró arca meglepetté vált, szemei kidülledtek. A pillanat
töredéke alatt összeesett és meghalt. Üres tekintete a semmibe
révedt. Roland közönyös arccal engedte le kezét.
Berendéri Dániel báró halott volt.

Gigi kimerülten álldogált, miközben magányosnak érezte magát.

Észre sem vette, mennyire reszket. Hatással voltak rá az események,
jobban, mint azt gondolta volna. A norfolki herceg ölelésére vágyott,
de lábai nem engedelmeskedtek, hogy Roland karjaiba fusson.
Képtelen volt megmozdulni.
Szempillái alól észlelte, hogy Roland tett felé egy lépést, de aztán
mintha elbizonytalanodott volna. Töprengése a lányra is átragadt. A
helyzetet Merse mentette meg, aki mit sem vett észre kettőjük
vívódásából. Odasietett a grófnőhöz és azonnal átkarolta húgát. Ez
volt az a pillanat, amikor a világ előtt is elismerték vérrokoni
kapcsolatukat.
 A huszár úgy fordult, hogy ne kerüljön többé a grófnő látóterébe
a holttest. Gigi hálásan mosolygott rá, és megkönnyebbülten bújt
hozzá. Nehezen palástolta érzelmeit, de bátyát sem akarta
megsérteni. Szeretett volna Rolandhoz rohanni és elveszni a
karjaiban, de nem tudta, hogyan reagált volna rá. Hiszen elhagyta a
norfolki herceget! Szándékosan eltervezve mindent. Alamuszin,
mivel nem lett volna képes a férfi szemébe mondani kínzó
bizonytalanságát. Ez egy megbocsáthatatlan bűn volt, és még az sem
szolgált mentségül, hogy a báró által jött tisztába a férfi érzéseiről, de
az még jóval azelőtt volt, mielőtt elhagyta.
Azóta változtak a dolgok, minden változott, és nem lehetett
tudni, hogy milyen irányban. Nem látott bele a herceg gondolataiba,
de fennállt a tény, hogy sosem bocsátja meg, amiért szándékosan
megtervezte elutazását, hogy elhagyja… Elutasítás. A
legkegyetlenebb dolog, amire számíthatott Norfolk hercegétől. Talán
ezért is engedte el szándékosan őt és huszárjait. Lehetséges volt,
hogy Roland így kívánta a tudtára hozni, hogy már nincs rá
szüksége. Meg akarta kímélni magát Gigi hisztérikus rohamától.
Csak ez állhatott a dolgok mögött, és most, hogy vége volt az egész
borzalomnak, mely alatt egy röpke időre élvezhette a herceg
oltalmát, bizonyára útjára bocsátja. Elkeseredésében csak még
jobban Mersébe kapaszkodott, és áldotta az égieket, amiért volt egy
támasza. A mesztic mintha csak megérezte volna tanácstalan
keserűségét, lágyan ringatni kezdte, és indián szavakat súgott a
fülébe, mint azt egykoron Végtelentó tette velük, ha szomorúnak
látta őket. Feledésbe taszító volt ez a pillanat, amitől még jobban
kínlódott és csak kárhozatra tudta ítélni önmagát.
– Ide kérettem egy hintót – hallatszott Roland fátyolba burkolt
baritonja, amire Merse felé fordult. Gigi viszont még jobban elrejtette
arcát bátya atillájában. Szégyellte magát, mert nem tudta mit gondol
ezek után róla a herceg. – A legjobb az lenne, ha még egy ideig
élveznétek cromeri birtokom vendégszeretetét. – Azzal sietősen
hozzátette. – Csak amíg Gigi ki nem piheni az események okozta
megrázkódtatásokat. – Annyira diplomatikus volt, mint amennyire
egyenruháján ott díszelgett szíve felett, a hercegi címer.
– Elfogadjuk – bólintott rá rögtön Merse.
É
 – És egyben beszélnünk is kell – közölte huszárjával, és ez úgy
hangzott, mint egy kártérítésről szóló elő-megállapodás. Nagyon
úgy festett, hogy Roland a testvérével kívánta megtárgyalni az őt ért
erkölcsi sérülések nyomait.
Borzalmas volt ezt hallani, és nem az bántotta, hogy úgy kezelte a
férfi, mintha ott sem lenne, hanem hogy így kívánt megszabadulni
tőle. Könnyedén és elegánsan, herceghez méltóan. Megfogadta, hogy
nem akadályozza meg, és nem fosztja meg Rolandot ettől a
méltóságteljes diplomatikus tárgyalástól. Szerencsére Merse, mint a
testvére, átvette tőle a rá váró beszélgetések kellemetlenségét. Egy
Lajtóihoz méltóan viselkedett, és Gigi biztos volt benne, hogy
édesapjuk büszke lenne szeretett fiára. Minden arra utalt, hogy
fivére kívánja képviselni húga érdekeit az ügy lezárásában, és a lány
hálásabb már nem is lehetett volna Mersének. Tudta, hogy számíthat
rá, és nem fog egykori parancsnokának esni a Gigit ért
szégyenfoltért.
Másrészről, minden reménye, minden felcsillanó hite a semmibe
veszett, amikor ráébredt Roland viselkedésének okára. Kihunytak
belőle azok az érzelmek, amikről Berendéri mesélt neki, vagy talán
sohasem léteztek? Mindez a látszat lehetett? Vagy mivel megkapta a
norfolki herceg, amit akart, száműzetésre ítélteti? Tudata lassan, de
biztosan hagyta cserben, és már maga sem tudta, miként vélekedjen
az egykori századosról. Egyet akart; aludni, aludni a végtelenségig,
hogy azután megújult erővel, a felkelő nap szépségével, egy szebb
jövő reményében, új életet kezdjen Amerikában.
– Néhány dolog tisztázásra vár – bólintott rá Merse.
– Örülök, hogy egyetértünk – mondta a világ legtermészetesebb
dolga szerint Roland, és zöld szeme kiszámíthatatlanul a remegő
lányra tévedt.
– Nekünk nincs szükségünk semmire – szaladt ki a grófnő száján
elutasítóan, és még mindig kerülte a férfi pillantását, amibe
mérhetetlen szenvedés költözött szavaitól.
A norfolki herceg egyetlen intésére begurult a hintó. Lotar
hajtotta. Merse besegítette a lányt, mialatt megnyugtatta, hogy
hamarosan ő is utána megy. Gigi bólintott, és erőt adott neki a
sötétlő szemek szeretetteljes biztatása.
 A hintó elindult, mialatt a grófnő vetett még egy utolsó pillantást
a zűrzavaros környezetre. A Szellemlovasok intézkedtek, mialatt
Roland a norfolki testőröket, Oliver kapitánnyal az élen, Gigi után
küldte, hogy biztosítsa visszatérését Cromerba.
Az út rövidnek bizonyult csapongó gondolataihoz képest. Az
elmúlt hetek eseményei jártak a fejében, mégsem tudott igazán rájuk
koncentrálni. Hálásan fordította arcát a nyitott ablak felé, ahonnan
lágy hűsítő nyári szél érkezett a tenger felől, mely cirógatta felhevült
bőrét. Élvezte a pillanatot, és nem akart arra gondolni, mi várhat
még rá. Boldogság járta át a szívét, amikor megpillantotta a kúriát.
Örült, hogy újra itt lehetett, bármennyire is ellenére volt a dolog.
Azonnal felfedezte Paminát a főbejárat előtt. Türelmetlenül
várakozott, ahogy lábával toporgott a lépcső tetején. Gigi sejtette,
hogy Oliver kapitány küldte előre az egyik testőrt, hogy jelezze
érkezését. Alig állt meg a hintó, Pamina odarohant és feltépte az
ajtót. Amint Gigi kiszállt, heves aggodalommal ölelte magához.
– Istenem! Jól vagy? Nem esett bántódásod? – kérdezte, és
automatikusan végigmérte a lányt, van e rajta bármilyen sérülés.
– Nincs bajom – mosolygott szomorkásan Gigi.
– Annyira kétségbeestem. Borzalmas volt ez a várakozás, de
végre megint itt vagy! – Kedves volt és olyan aranyos, hogy a
grófnőben lelkiismeret-furdalás ébredt, amiért köszönés nélkül
távozott. – Gyere – simította félre anyáskodóan Gigi egyik
rakoncátlan haj tincsét. – Készíttettem neked egy aromás fürdőt,
attól még jobban fogod magad érezni.
Határozottan befelé irányította, mialatt hallották, hogy a norfolki
testőrség elhagyta a birtokot. Bizonyára Roland utasítására mentek
vissza arra a tanyára. Hagyta, hogy Pamina felkísérje egykori
lakosztályába. A hercegnő saját maga segített neki megfürödni, és
végig ott volt mellette. Gigi hálás volt neki ezért. A fürdő valóban
jólesett megfáradt testének, de az még csodálatosabb volt, hogy
bebújhatott baldachinos ágyába. Pamina gondoskodóan
betakargatta, majd egy poharat nyújtott át neki. A tejszínű folyadék
már ismert volt a grófnő számára.
– Idd ezt ki – kérte kedvesen a hercegnő.
 – Köszönöm, de már jól tudom mi ez. Inkább kihagynám – kérte,
de a lány engesztelhetetlen maradt.
– Nem akarok magyarázkodni Rolandnak, tehát ne okozz nekem
csalódást.
– Teljesen olyan vagy, mint ő – mosolygott Gigi, és elvéve a
poharat, lassan bekortyolta a gyógyszert. – Le merném fogadni,
hogy ezzel kívánja biztosítani, hogy anélkül menjek el, hogy
kárpótoljon – húzta el a száját.
– Ne legyél ennyire kegyetlen. Félrebeszélsz. Meglásd, kialszod
magad, és mire felébredsz, nemhogy másképpen fogod látni a
világot, de minden rendben is lesz – szorította meg a kezét Pamina.
– Kedves tőled, hogy így bíztatsz, de attól tartok, hogy soha nem
is volt rendben semmi – mondta ki őszintén, és kezdte érezni a
gyógyszer jótékony hatását.
Pamina nem szólt, csak zöld szeme árulkodott együttérzésről.
Fogta a kezét, és hosszú ideig mellette maradt.
Álmában még mindig a báró ellen harcolt. Kezében kard volt, de
nem tudta használni. Tehetetlennek érezte magát. S akkor, a
semmiből előbukkant Roland. A két férfi újra szemtől szemben állt
egymással, annyi különbséggel, hogy a norfolki herceg kezében
egyetlen fegyver sem pihent, hogy védeni tudja magát, Berendéri
támadásaival szemben. Ettől függetlenül ügyesen ugrott el a lecsapó
kard pengéjétől. Gigi megpróbálta saját fegyverét megmozdítani,
hogy átadja Rolandnak a kardot, de az meg sem moccant, hiába tett
meg mindet, annak érdekében, hogy felemelje. Kétségbeesetten
figyelte a küzdelmet. Valamikor a hajnali pirkadat beköszönte előtt,
ebből az álmából riadt fel.
– Roland! – Kellett neki egy kis idő, mire felfogta, hogy ő maga
ordított fel.
– Itt vagyok – hallatszott a sötétségből egy gyöngéd hang, és
máris két erős kar nyúlt érte, majd érezte, hogy a férfi leül az ágy
szélére.
– Maradj itt – suttogta, és még mindig remegett az álom hatása
alatt. – Kérlek, kérlek!
Önkéntelenül is belekapaszkodott Roland fehér ingébe. Fülét a
férfi mellkasára szorította. Hallani akarta a másik test szívverését,
hogy jól van, és nem eshetett bántódása. Félig ébrenlét, félig az álom
között küzdött, hogy megnyugtassa saját magát és tudatosítsa
akaratával, hogy a szeretett férfi mellette volt, és őt ölelte.
– Nem megyek sehová. Aludj nyugodtan, én majd vigyázom az
álmod. – A férfi forró lehelete a lány halántékát súrolta.
– Akkor feküdj ide mellém – kérte konokul, és még jobban a
hercegbe kapaszkodott, hogy annak esélye se legyen elmenni.
– Veled vagyok, és mindig melletted maradok – engedett Roland,
és mindketten visszahanyatlottak az ágyra.
A herceg elhelyezkedett mellette, Gigi pedig azonnal lecsapott rá,
ahogy átfogta derekát. Térdét becsúsztatta a feszes combok közé, és
lábaival átkulcsolta a férfi egyik izmos lábát. Roland hagyta, hogy a
lány ragaszkodóan bújjon hozzá, miközben még jobban viszonozta
az ölelést, és apró csókokkal hintette az arcát. Addig tette mindezt,
amíg Gigi teste újra el nem ernyedt, és vissza nem tért az álmok
jótékony birodalmába. Már nem kísértették rossz álmok. A norfolki
herceg mellette volt, és ez a magasztos gondolat még alvás közben is
elkísérte.
Kipihenten és frissen ébredt. Nem tudta mennyit aludhatott, csak
azt érzékelte, hogy valamikor késő délután ébredt. Lustán
nyújtózott, hosszasan élvezte szobája meghitt csöndjét, jótékony
hatását, mialatt eszébe jutott Roland. Ösztönösen nézett körbe.
Mintha az éjszaka vele lett volna, de most úgy tűnt, ez egy csalfa
álomnak bizonyult. Semmi sem árulkodott arról, hogy a férfi teljes
valóságában vele töltötte volna pihenésének egy idejét. Szomorkásan
hanyatlott vissza a párnák közé. Valószínű, hogy az altatópor
mellékhatásaként hallucinált a férfiról. Nem hitte, hogy valaha is
ennyire irgalmas lett volna hozzá, ami után szó nélkül elhagyta.
Nem volt mentsége, ez tény volt. Nem akart könyörögni a
szeretett férfinak, most, hogy tudta, talán van remény, és igaz, amit a
báró állított. Mégis bízott benne, hogy talán kegyes lesz hozzá a
norfolki herceg és beszél vele, talán még tisztázhatnak néhány
dolgot kettőjük kapcsolatában. Ezek viszont annyira távolinak és
elérhetetlennek tűntek, mint maga Roland. Igazat adott Paminának,
hiszen ébredése után valóban másképpen látta a helyzetet.
Szívesebben beszélt volna maga a férfival, minthogy Merse teszi ezt
majd meg helyette – vagy már meg is tette. Esélyt kellett kapnia,
hogy beszélhessen Rolanddal négyszemközt, és addigra erőt is
gyűjtött volna, hogy maga kezdeményezze az említett körülmények
tisztázását.
Nem akarózott felkelnie, de tudta jól, hogy nem rejtőzködhet
örökké. Sohasem szerette ezt a fajta megoldást, és édesapja is világ
életében arra nevelte, hogy szembenézzen tette következményeivel.
Nagyobb esély volt rá, hogy összetalálkozik a norfolki herceggel
odalent, minthogy a szobájában keseregjen. Végső megoldásként
még azt is felvetette, hogy éjszaka újra meglátogassa, számolva
azzal, hogy a férfi esetlegesen kiteszi a szűrét. Vállalnia kellett ezt a
kockázatot, mielőtt újra elment volna. Ha megteszi és a férfi valóban
elutasítaná, akkor nyugodt szívvel menne el a birtokról, hogy ő
megpróbálta tisztázni borzalmas és meggondolatlan ballépését. A
kérdés az volt, vajon Roland hajlandó-e meghallgatni?
Maryvel tejeskávét hozatott és a többiek után érdeklődött. A lány
egyik bizalmasává vált itt tartózkodása alatt. Megbízható volt és
hűséges. Pamina jól választott, amikor őt szánta a szolgálatába, még
akkor is, ha Gigi minél kevesebbszer vette igénybe a lány segítségét.
Mary elmondása szerint a kúria csöndes volt. Az egyenruhások
valamikor hajnalban tértek vissza a birtokra. A szobalány az egyik
lovásztól tudta meg ezt a becses információt.
Gigi nem nézte melyik ruháért nyúlt, csak felvette. Amikor
elkészült, akkor látta csak, hogy egy bordó abroncsruhát sikerült
kiválasztania. Végigsimított az őt jelképező mintán és a címeren.
Idegesen mélyet lélegzett, hogy megnyugodjon, majd elküldte
szobalányát, és maga is leindult az emeletről.
Meglepetésére Paminába ütközött a lépcső aljában. A hercegnő
éppen utasítást adott saját szobalányának, majd útjára bocsátotta.
Ezután széles mosollyal az arcán fordult felé.
– Gigi! – fogta meg a kezét. – Hogy vagy??
– Nagyon jól – bólintott.
– Mit szólnál, ha sétálnánk egyet odakint a barackkertben? –
ajánlotta fel.
– Nem látom akadályát – mosolygott hálásan, és ez jó alkalom
volt arra, hogy összeszedje magát, ha esetlegesen találkozik a
norfolki herceggel.
– Dominik, Rolanddal beszélget a dolgozószobájában. Már vagy
másfél órája odabent vannak – árulta el. – Ennyi jár nekünk is, ha
csak nem ennél valamit?
– Köszönöm, de nem. Egy falat sem menne le a torkomon.
– Talán majd később – érzett vele együtt Pamina.
– Azt hittem, Dominikot várod.
– Őt bárhol meg tudom várni – mosolygott a lány, ahogy kiléptek
az udvarra. – Nézd, ott jön Merse! – hívta fel rá kedvesen a
figyelmét.
Gigi követte a pillantását, és szeme felragyogott, ahogy a férfira
nézett. Mersén bordó egyenruha feszült. Mosolya rátalált a két
lányra, ahogy az istállótól elindulva feléjük tartott.
– Hölgyeim – hajolt meg előttük, és húgára kacsintott.
– Egy pillanatra magatokra hagylak – közölte Pamina diszkréten,
és a közelben lévő Arian felé igyekezett.
– Rolandtól tudom, hogy rémálmaid voltak. Tudtál aludni? –
kérdezte aggódóan Merse.
A lány ártatlan tekintettel nézett rá, mialatt fellélegezve
tapasztalta, hogy mégsem álom volt, hogy a férfi ott volt mellette.
– Beszéltél Rolanddal? – kérdezte Gigi óvatosan, és érezte, ahogy
elszorult a szíve, torkába nehéz gombóc költözött.
Eljött a pillanat, hogy nem tudta, hogyan tovább. Visszakaphatta
egykori szabadságát, ő mégsem volt ettől a tudattól annyira boldog.
– Igen, eléggé hosszúra és kimerítőre nyúlt, de sikeresen
túlestünk rajta – mondta Merse, és sötét tekintetében pajkos fény
táncolt, ahogy a nemrégiben lezajlott beszélgetésre emlékezett.
Tehát már túlestek azon a bizonyos beszélgetésen. Elkésett!
– És… miről volt szó kettőtök között? – Úgy érezte, menten
kiugrik a szíve a helyéről.
– Természetesen rólad – hagyta helyben a férfi. – Biztos vagyok
benne, hogy hamarosan veled is fog beszélni. Egyetértettünk abban,
hogy van mit tisztáznotok.
– Ma mindenkit egyenként kihallgat? – Gigi nem tudta fékezni
magát annyira, hogy némi irónia ne vegyüljön bájos hangjába.
 – Ezt meg hogy érted? – vonta össze kérdőn a szemöldökét
Merse.
– Csak mert jelen pillanatban Dominik van vele – adott
tájékoztatást a helyzet fontosságáról a lány.
– Nem – nevetett fel elnézően Merse. – Nem hiszem, hogy ennyire
tragikus jelentőséggel bírna a dolog. Az ügyet még az éjszaka
folyamán lezártuk. Viktória királynő még a késői órák ellenére is
fogadott minket.
– A norfolki herceg hatalma. – Majd a lány későn figyelve fel a
huszár szavaira meglepődve kérdezte meg: – Londonba voltatok?
– Roland sosem hagy maga után tisztázatlan körülményeket.
Másrészről, minél hamarabb vissza kívánt térni a birtokra –
újságolta, és jelentőségteljesen révedt húga szemébe.
– Ó! – A lány úgy érezte, mintha egy hatalmas kővel fejbe verték
volna.
– Gigi, szeretném, ha tudnál valami fontosat – kezdte kicsit
határozottabban a férfi.
– Miről lenne szó? – fogadta vegyes érzelmekkel Gigi.
– Szóval, én… beleegyeztem.
A lány várta a folytatást, de Merse nem mondott semmit. A
grófnőnek igen kevés volt ez a mondat, amit nem tudott
hirtelenjében hová tenni.
– Beleegyeztél? – képedt el Gigi. – Mégis mibe? Valami
egyességről van szó, vagy valami alku féléről?
– Ez is, és az is – ingatta a fejét szórakozottan a férfi.
– Hogy tudtad megtenni? – kérdezte elkeseredetten, és a szája elé
kapta a kezét. – Nélkülem nem is dönthettél volna.
– Egy igen előnyös ajánlatot tárt elém – vont vállat Merse. –
Egyébként úgy éreztem, jogom van hozzá, hogy helyetted járjak el
az ügyben.
– Igen, de nem ilyen áron! Hogy tudtál egyetérteni vele? –
kérdezte szemrehányóan Gigi. – Attól még, hogy rajongsz érte, nem
kellett volna engedned az akaratának.
– Tudom, pont ezért rágtam át alaposan a dolgot, és bárhogyan is
szemléltem a helyzetet, ez tűnt a legkézenfekvőbb megoldásnak,
azok után…
 – Köszönöm szépen. Ezt igazán nem vártam volna tőled – vágott
a férfi szavába csalódottan.
– Gigi, kérlek, ne haragudj rám, én nem tudtam, hogy te… de
minden jel arra utalt, hogy te is… – Merse láthatóan zavarban volt.
– Nem! Én egyáltalán nem – közölte dacosan.
– Akkor most már végképp nem értelek – állította Merse egyre
feszültebben.
– Mit nem értesz meg azon, hogy nem akarom, hogy kárpótoljon
azokért az éjszakákért, amikor a szeretője voltam? Nem kell a pénze,
nem kellenek a drágakövei! Bármit is ígért neked, követelem, apa
emlékére, hogy azonnal add neki vissza! Egy Lajtói nem fogad el
könyöradományt. Egy Lajtói nem alkuszik!
– Gigi! – szólt rá megkönnyebbülten a testvére, és érezhető volt,
ahogy feltörő nevetését igyekezett visszatartani. – Te teljesen
félreérted az egészet.
– Kötve hiszem – állította konokul. – De ha még így is lenne,
akkor itt a lehetőség, hogy elmagyarázd az ellenkezőjét.
– Nem tehetem – tagadta meg tőle a választ Merse, és még
mindig fülig ért a szája, ahogy magabiztosan mosolygott.
– Hogyhogy nem? – A lányt egyre jobban dühítette a tudatlanság
és a kíváncsiság önmarcangoló keveréke.
– Mert ez Roland kötelessége – vágta rá igazságosan a férfi, míg
Gigi megszeppenve nézett rá.
– Mi az, hogy Roland kötelessége? – fújtatott a lány, és nem állta
meg, hogy élesen hozzá ne tegye: – Szóval, szó szerint elé löksz, és
kiszolgáltatsz neki – ismerte fel helyzetét.
– Végtére is, így is meg lehet fogalmazni – mosolygott a férfi.
– Akkor majd megmondom neki én – duzzogott
tehetetlenségében Gigi. – Veled pedig később számolok.
– Állok elébe. – Mersét hangtalan nevetés rázta. – Már ha később
is rá fogsz érni.
– Nem értem mi olyan mulatságos – füstölgő tt önérzetesen Gigi.
– Most még szebb vagy, mint valaha – árulta el neki a mesztic.
– Csak azért hízelegsz, hogy magammal vigyelek Amerikába –
látott át rajta a lány. – De ezek után alaposan meggondolom, hogy
magammal vigyelek-e, vagy sem!
 – Azt gondolom, azt az utazást el kell halasztanod egy jó időre –
vágta rá kétértelműen a huszár, és feltörő nevetését igyekezett
visszatartani.
– Majd meglátjuk! – Gigi úgy döntött, azért sem hagyja magát
olyan könnyen lefegyverezni, bármiről is legyen szó, bármit is
ajánljon fel neki a norfolki herceg.
Azonnal elszánta magát, hogy ezek után nem hajlandó
megmagyarázni azt a bizonyos reggelt. Úgy látszott, a norfolki
herceg már döntött helyette, és a testvére teljes mértékben
egyetértett vele. Ezek után még mire számíthatott? Elszánt akarata
felülkerekedett rajta, ahogy eltervezte, miként fogja visszautasítani a
férfi felajánlását. Miért nem tudatosult Rolandban, hogy neki a férfi
szerelmére, és oltalmat adó karjaira volt szüksége, nem pedig holmi
kárpótlásként szolgáló értékes tárgyakra.
Merse válaszolni akart, de végül meggondolta magát és nem
tette. Az ok igen egyszerű volt, Dominik jelent meg mellettük.
Kedves mosollyal köszöntötte Gigit.
– Sikerült kialudnod magad? – kérdezte fürkészően.
– Igen, köszönöm – erőltetett mosolyt az ajkára, de legbelül
nagyon fel volt dúlva.
– Ennek örülök. – A férfi ajkán különös huncutság bujkált, ahogy
tűnődve figyelte a lányt. – Roland arra kért, hogy szóljak neked,
szeretne veled beszélni. A dolgozószobában vár rád – mondta
titokzatosan. – Szívesen odakísérlek.
A dolgozószobába! – A lányon rémület suhant át, de
belenyugodott a sorsába. A dolgozószoba, amely a hivatalos ügyek
intézésére hivatott. Végzetes következtetésnek minősült, és
egyértelmű jelzésértéknek bizonyult a herceg akarata, melyet így
kívánt a tudtára adni. Ám legyen! Megkeményítette magát. Nem
volt több önsajnálat. Túl kellett élnie, mert túl akarta élni.
– Egyedül szeretnék menni. – Ez Merse felé is egyértelmű utalás
volt. Biccentett és megfordulva, elszántan indult meg befelé.
A dolgozószoba ajtaja felig nyitva volt. Nem állt meg, mert attól
félt, hogy meggondolja magát. Bement, és bezárta maga után az
ajtót. A férfi az íróasztalának dőlve állt, és őt figyelte.
 – Beszélni akartál velem – igyekezett könnyed hangot megütni,
ami Roland jelenlétében elég komoly összpontosítást igényelt tőle.
– Gyere, ülj le ide – kérte a herceg, és kifordította neki az egyik
előtte lévő széket.
Nem volt választása, másrészről meg kellett hallgatnia a férfit,
ahhoz, hogy vissza tudja utasítani azt az ajánlatát, amit Merse
elfogadott. Gigi engedelmesen odament, és leült a kényelmes
karosszékbe.
– Hogy érzed magad? – kérdezte Roland, és a grófnő némi
aggodalmat vélt felfedezni hangjában.
– Köszönöm, a helyzethez képest egészen jól. Mi történt miután
eljöttem? – érdeklődött udvariasan a lány.
– A szokásos formalitások. Londonba kellett mennünk. Viktória
királynő azonnal fogadott, és megígérte, hogy lebonyolítja a
tárgyalásokat Ferenc Józseffel. Diplomáciai küldöttséget szervezett,
és még az éjjel osztrák földre küldte őket. Szeretnénk
megbizonyosodni róla, hogy mégis milyen kapcsolat fűzte a bárót az
osztrák uralkodóhoz. Csak ez után kívánja mérlegelni Viktória
királynő, hogy mennyire részletes tájékoztatást adjon Berendéri
Dániel báró körülményes haláláról.
– Érintett lehetsz az ügyben?
– Csak annyiból, hogy önvédelem volt. Szeretnélek megóvni
téged a kellemetlenségektől, ezért úgy döntöttem, hogy nem
említelek meg a történetben. A hivatalos jelentés szerint; a báró
találkozót beszélt meg velem, de az okát valamilyen oknál fogva
nem sikerült kiderítenem. Rám támadt, és én kénytelen voltam
védekezni. A történetnek itt van vége.
– Értem – nézett az ölében pihenő kezére Gigi, majd újra
Rolandra. – Kedves tőled ez a figyelmesség.
– Mese, szeretnék néhány dolgot megbeszélni veled. Azt hiszem,
te is sejted miért hívtalak ide.
– Én… igen, de igazán nincs jelentősége – legyintett a lány, és
borzalmasan zavarban volt, egyben haragudott magára, hogy a férfi
jelenlétében ennyire gyorsan romba dőltek szikla szilárdnak hitt
elhatározásai.
 – Számomra igen is van – közölte határozottan a férfi. – Nekem
nagyon fontos lenne, hogy tisztázzak bizonyos körülményeket
azokból az állításokból, amiket az éjszaka folyamán hallhattunk a
bárótól. Mint például az édesapádnak tett eskümet.
– Nem akarom, hogy megmagyarázd. Ok nélkül sosem
cselekszel, és én megtanultam elfogadni a döntéseidet – mormogta,
mivel minél hamarabb a végére akart érni ennek a kellemetlen
beszélgetésnek.
– Ez igazán hízelgő a számomra, de mi lenne, ha egyszer az
életben engednél a makacsságodból, és végighallgatnál? – Roland
keresztülhúzta számításait.
– Rendben van – adta meg magát Gigi, a szúrós tekintet kitartó
kereszttüzében.
– Nos, valóban ígéretet tettem Lajtói Murél grófnak, de arra, hogy
magammal hozlak, és hogy Merse mindig melletted marad, mint
védelmeződ.
A lány hosszasan nézett a tiszta smaragdzöld tekintetbe, és hinni
tudott neki. Őszintén, tiszta szívből hitt Norfolk hercegének.
– Tudom, hogy így volt – felelte csöndesen. – Sosem hagytad
cserben az édesapámat. – Majd váratlanul megkérdezte: – Honnan
tudtad, hogy Merse a féltestvérem?
– Igazán nem volt nehéz rájönnöm. Sokáig nem értettem, hogy
Lajtói gróf miért tartotta maga mellett és miért pont őt rendelte
melléd, de aztán megtaláltam a zsebében a hivatalos okmányait.
Köztük volt Merse születési anyakönyvi kivonata. Azt vártam, hogy
majd te elmondod nekem.
– Nemrégen tudtam meg én is – mentegetőzött Gigi.
– Igen, ezt ő is elmondta. Téged védett a hallgatásával.
– Ő egy mesztic. Nehezebben fogadják el a társasági körök,
mintha mulatt lenne. Nem tudta, hogyan fogadod majd, és azt sem
akarta, hogy manipulálj vele.
– Soha nem tennék ilyet. Ezért is nem értem miért nem bíztál
bennem?
– Én is féltem. Annyira hirtelen jött és váratlanul, hogy még
magam sem tudtam mit kezdeni ezzel a ténnyel.
 – Ha zavart volna a származása, már régen nem lett volna helye a
testőrségemben – közölte válaszképpen Roland.
Következő cselekedete teljesen váratlanul érte Gigit, ahogy
letérdepelt elé, és az álla alá nyúlt, kényszerítve ezzel, hogy zöld
szemébe nézzen.
– Mondd csak, lázongó tündérem, valóban azért taszítottál el
magadtól, mert kiderült, hogy herceg vagyok? – Gigi bizonytalanul
bólintott. – Nem akarok sem huszár, sem herceg lenni, ha ez az ára
annak, hogy elfogadd a szerelmemet. Csupán az a férfi kívánok
lenni, akinek engeded, hogy szeressen! Ha nem vagy mellettem,
semmi vagyok. Nem kék az ég, és nem nyílnak a vörös rózsák.
Nyugtalanná válok, és nem bírok gondolkozni. Atomi részecskékre
esem szét, és nem látom értelmét a világ létezésének. A karjaidban
megnyugvást találok, értelmet látok a dolgok mögött, és nem
ismerek lehetetlent.
– Mégis hagytad, hogy elmenjek – simított végig Roland arcán a
lány.
– Mert ezt kérted tőlem, Dominik által – ölelte át a derekát a férfi.
– Harcot vívtam önmagammal, de meghagytam a testőrségnek, hogy
biztosítsanak szabad utat nektek. Amikor láttalak az ablakból, hogy
visszafordulsz a pirkadatban a kúria felé, tudtam, hogy hibát
követek el. Azonnal utánad indultunk, hogy visszahozzalak, de
Ipswichnél nyomotokat vesztettük. Órákat kóboroltunk a
környéken, amikor feltűnt az egyik ivóban egy osztrák egyenruhás.
Akkor azt hittük, engem akarnak. Annyira nem voltam magamnál.
Nem érdekelt, hogy az életemmel játszom, és mégis ölhetnek. Mire
Dominik észbe kapott az osztrák után mentem. Berendéri igencsak
meglepett, de amikor kiderült, hogy te is ott vagy, életemben nem
féltem annyira, mint akkor. Tudatosult bennem, hogy számomra az
a legfontosabb, hogy kihozzalak onnan. Bármi áron.
– Azt hittem, azért jöttél, mert küldetett érted – hökkent meg Gigi.
– A sors iróniája volt, hogy elkerültük a katonáit – mosolygott
elnézően a herceg. – Meg is leptem vele, hogy hamarabb érkeztem,
mint azt várta. Néhány tervét keresztbe húztam így.
– És Dominik?
 – Szerencsére volt lélekjelenléte. Vagyunk annyira összeszokott
csapat, hogy tudjuk, mit kell tenni ilyen váratlan esetekben.
Felderítés, helyzetfelmérés, összhang és adott körülmények között a
legmegfelelőbb cselekvés.
– A Szellemlovasok alapelvei.
– Az egyik fontos alapelv. Ezért is választunk magunk közé
olyanokat, akikre rá merjük bízni az életünket. Ezért is lepett meg
Merse titkolózása. Csapaton belül nem létezik ilyen.
Ekkor tudatosult a lányban, hogy a Szellemlovasok vezére
egyedül Roland volt.
– De ugye nem bünteted meg ezért? – kérdezte reménykedve a
grófnő.
– Attól tartok ez csak tőled függ.
– Tőlem? Azt mondtad, nem manipulálsz… – ijedt meg pár
pillanatig Gigi, de a smaragdzöld szemek azonnal száműzték
félelmeit.
– Igen – bólintott elszántan Roland. – Tőled, de mielőtt
kimondanám az ítéletet, fontos lenne, hogy tisztázzuk azt a bizonyos
reggelt, amikor ki akartál lovagolni az életemből.
– Ezt valóban meg kell beszélnünk – értett vele egyet a lány, majd
a férfi magabiztos arcából olvasva, csodálkozva megkérdezte. –
Honnan tudtad, mikor akarok elmenni?
– Bejöttél hozzám az éj leple alatt, akár egy Holdtündér. Alázatos
voltál és megalkuvó. Odaadóbb, mint azt bármikor is tetted. Forrón
szerettél, és az ölelésedben benne volt a szomorú búcsú, amit nekem
szántál.
– Ha tudnád, mennyire nehezemre esett hajnalban otthagyni
téged – vallotta be elszontyolodva Gigi.
– Tudom, mert fent voltam. Éreztem, hogy vívódsz, de akkor még
nem voltam biztos az érzéseidben. Igaz, voltak olyan pillanatok,
amikor igazán közel éreztelek magamhoz, és biztos voltam benne,
hogy enyém a szíved. Annyira kegyes tudtál lenni hozzám, de aztán
mindig történt valami, amitől megváltoztál. Hideggé váltál, és nem
engedtél többé közel magadhoz. Teljesen elzárkóztál, és a
viselkedéseddel bizonytalanná tettél. Én pedig rájöttem, túlságosan
szeretlek ahhoz, hogy magam mellett tartsalak. Egyben képtelen
Ő
lettem volna elviselni, hogy távol kerülj tőlem. Őrlődtem, de utánad
mentem, mert a tudat jobban fájt, hogy a holnap hajnalával nem
tudhatlak a közelemben. Nevezd önzőségnek, vagy hercegi
szeszélynek, de soha nem engedlek el többé magamtól – jelentette be
eltökélten a férfi.
– Kötelességeid vannak…
– Egyetlen kötelességem van, az pedig az, hogy elvegyelek
feleségül. Hozzám kell, hogy tartozz, nem azért, mert a szeretőmmé
tettelek, hanem mert szabad akaratodból cselekszel, és teszed meg
az elkövetkező idők, billiónyi csodás pillanatában. Azért, hogy
boldoggá tegyelek és bearanyozd a napjaimat.
– Biztos vagy benne, hogy egy neveletlen feleségre van
szükséged? – nevetett fel a grófnő, és örömkönnyei
elhomályosították a szemét.
– Nem arról van szó, hogy biztos vagyok benne, hanem
egyszerűen hercegi jogomnál fogva követelem. Önző dolog, tudom,
de rád van szükségem – bólintott rá megmásíthatatlanul Roland.
– Akkor követeld azt is, hogy szeresselek – ajánlotta fel szelíden
Gigi.
– Azt nem tehetem – mosolygott a herceg. – Csak úgy fogadom el,
ha önként adod, és minden nap bizonyítod a szerelmedet.
– Ez esetben, azonnal szeretném elkezdeni – kezdte, és a férfi
arcában gyönyörködött. – Szeretlek. – Majd felbátorodva, és annál
felszabadultabban újra vallomást tett. – Nagyon szeretlek, Roland.
– Ez az a szó, amit sohasem hallhatok elég sokszor érzéki
ajkaidról.
Édes csókjuk mennyországba repítően hirdette békülésük minden
rezdülését.
– Ki lehet veled egyezni vasárnaponként egy szál vörös rózsában?
– emlékeztette kihívóan Rolandot a lány.
– Minden reggel ott lesz a párnádon – ígérte lelkesen a herceg.
– Veled együtt?
– Igen – hajolt újabb csókért a férfi, és meg is kapta azt, ajkaik
szenvedélyes gyönyörűségben találkoztak.
– Elárulod nekem, hogy miért vörös rózsa, és miért minden
vasárnap?
 – Amikor először megláttalak a tokaji birtokon, olyan voltál, akár
a rózsa. De nem akármelyik, hanem; a vörös rózsa. Hűvös és
különleges, amelynek időre van szüksége ahhoz, hogy érjen és
csodálatában virágozzon. Igaza volt Berendérinek. Megaláztalak.
Csak úgy tudtam orvosolni, ha minden áldott vasárnap Bécsbe
lovagoltam és virágot küldtem neked. Vezekelnem kellett bűnömért,
melyet ellened követtem el. Édes bűnhődés, egy csodálatos nő
lelkéért. Elfogadtad, bár sejtelmed sem volt róla, miért kapod, nekem
mégis megnyugvást hozott. Dominik őrültnek tartott, de nem
hagyott magamra. A hetek múlásával minden vasárnap
belepusztultam a fájdalomba, ahogy láttam, mennyire gyönyörű
nővé érsz. Olyan elérhetetlen voltál, mint amilyennek a báró is
tartott. Nem remélhettem semmit veled kapcsolatban. Egy grófnő és
egy ködös múlttal rendelkező százados, nem olyan párosítás, ami
megfelelhet egy magas körökben megforduló ritka szépségnek.
– Neked is ugyanúgy megvoltak a kapcsolataid.
– Meg, de az teljesen más. Magyarországon első sorban a rang és
a származás a befolyásoló tényező, csak azután az életben elért
sikerek, és kivívott elismerések. Tudtam, hogy sosem kaphatom meg
apádtól az áldást, még ha az álhírként elterjesztett jegyességünkkel
is kívántam megvédeni a vármegye urának gyönyörű lányát. Ám
akkor ez sem számított. Kész voltam szembenézni a haragjával, mert
mindennél többet ért, hogy a közelemben tudhattalak. Érted
tomboltam, az elérhetetlenségedért, mert úgy éreztem, sohasem
kaphatom meg a szerelmedet. Ezért, ha tehettem, kivívtam magam
ellen a sorsot.
– Mint ahogyan néhány napja, igaz? – Még tisztán emlékezett az
erőpróbákra.
– Gigi, magad is láthattad mennyire el tudom veszíteni
önkontrollomat, ha rólad van szó. Nem tudtam elviselni, hogy
elutasítottál. Abba végkép nem nyugodtam bele, hogy elküldtél az
ágyadból, és kizártál az életedből. Halálra ítéltél ezzel a döntéseddel.
A lelkem meghalt, a szívem porrá égett. Minden a semmibe foszlott.
Érzéketlenné váltam, és minden létemmel azért küzdöttem, hogy
visszakapjalak. Nem érdekelt milyen áron. A poklot akartam
megjárni, mert képtelen voltam felfogni, hogy elveszítettem azt az
édeni paradicsomot, amit csak tőled kaphattam meg, és együtt
élhettünk át.
– Ne tedd ezt velem még egyszer. Veszélybe sodortad magad, és
mindenki mást a környezetedben – játszott a férfi tarkóján
göndörödő fürtökkel Gigi.
– Mégsem állítottad le, pedig megtehetted volna.
– Ahogy te őrlődtél, én legalább annyira szenvedtem. Nem
akartam úgy végezni, mint Tamara.
– Soha nem bántam veled olyan formában, mint vele – állította
sziklaszilárdan a férfi, és Gigi igazat adott neki.
– Igen, de mégis azt éreztem, hasonló sors vár rám. Nem akartam
megvárni, hogy mindez bekövetkezzen – árulta el belső harcait a
grófnő.
– Hogy jutottál ilyen borzalmas következtetésekre? Sohasem
éreztettem veled semmi ehhez hasonlót. Sosem tettem említést arról,
hogy vége lehet bármikor is a kettőnk között kialakult bensőséges
viszonynak.
– A bál éjszakáján azt mondtad, a mi kapcsolatunkon nem
változtathat semmi. Egyértelmű volt számomra, hogy a szeretődnek
akarsz. Nekem viszont, akkor már ez kevés volt. Nem értem volna
be ezzel a szereppel, bármennyire is fontos vágj’ nekem.
Elhatározásra jutottam.
– Gigi, édes grófkisasszonyom, lázongó tündérem,
makacsságoddal, csak azt vagy hajlandó meghallani, amit akarsz? –
nevette el magát felszabadultan Roland. – Úgy értettem, öröké
magam mellett szeretnélek tudni. Ennél jobban soha nem is akartam
mást. Erre tettem fel az életem, mindent és mindenemet, amikor
elfogadtam őseim címerét. Viktória királynő és Pamina rá a tanúim.
Miattad vállaltam fel önmagamat, hogy méltó legyek hozzád.
– Méltóbb már nem is lehetnél – érzékenyült el a lány. – A férfi
vagy, akire szükségem van.
– Attól tartok, hogy ősszel nem lehetsz a húgom koszorúslánya,
ahogyan azt ő eltervezte. – Roland huncut mosolya mindent elárult.
– Mi az akadálya? – kérdezte ártatlanul a lány.
– Férjes asszony nem lehet koszorúslány, és addigra te már az
leszel. – Sokat sejtető pillantása bizonyosság volt Gigi számára, de a
norfolki herceg nem hagyta, hogy a felismerésen túl, még jobban
belegondoljon.
 {1} attila: gombokkal vagy zsinórokkal díszített zubbony vagy rövid öltöny, mely a
huszárok jellegzetes egyenruháját képezte.
{2} mente: kabátpajzs. Hasonló díszítésű, mint az attila, szintén a huszárok jellegzetes
egyenruhájának a része. A mentét leginkább a huszárok vállra vetve viselték.
{3} Fordítás: Chérie (francia szó): Édesem
{4} A XIX században Hercegkút települést hívták Trauczonfalvának
{5} Fordítás: (orosz szó: shlyukha): szajha
{6} Farkasalma: mérgező növény, íze miatt a lovak szívesen legelik.
{7} Gyolcs: A kézlap elődje, a sebeket általában ezzel kötözték be.