Mihail Sadoveanu:

ANCUTA FOGADÓJA

A fejedelem kancája
Egy aranysugaras őszön sok történetet hallottam An- cuja fogadójában. De ez régen volt, réges-régen, abban az esztendőben, amikor
olyan szörnyűséges esőket hozott Szent Illés-napja, s az emberek azt beszélték, hogy fekete sárkányt láttak a fellegekben, a Moldva
megáradt vizei fölött. Fenn a viharban különös, sosem látott madarak kavarogtak, és kelet fele vergődtek. Leonte apó ki is fag¬gatta a
jövendőmondó könyvét, s az Iraclie császár neve alatt talált jelekből megmagyarázta, hogy azok a, hófehér szárnyú madarak éppen a
világ végéről, a távoli szige¬tekről sodródtak ide, s ez a/.t jelenti, hogy háborúság lesz a császárok között, szőlőben pedig bőséges
termés.
Úgy is lett, a Fehér Császár rcávitte muszkáit a po- gányra, és hogy a jóslat szavai beteljesedjenek, az Úristen gazdag szőlőtermést adott
Alsó-országban; volt is gondjuk a szőlősgazdáknak, hogy mibe gyűjtsék a sok mustot.
Krre mifelénk pedig megindultak a szekeresek, és vitték a bort föl a hegyek közé; és akkor Ancuja fogadójában is eljött a vigasságok és
mesélgetések ideje.
A szekértábor nem ritkult a fogadó udvarán. A muzsi¬kások megállás nélkül húzták. Ha egyiket le is verte a lábáról a bor meg a
fáradtság, nyomban másik bújt elő a fogadó valamelyik sötét zugából.
fis annyi csupor törött a nagy ivásban, hogy a romani vásárra igyekvő asszonyok még két év múlva is keresztet vetettek. A tüzek körül
ügyes és hozzáértő emberek for¬gatták a nyársra húzott birka- meg borjúhúsokat, és sütöt¬ték a Moldvából fogott lepényhalat és márnát.
Ancu{a pe¬dig, a fiatal Ancuja, aki éppen olyan szemrevaló és hamis teremtés volt, akárcsak az anyja, kipirult orcával, övébe csípett
katrincával, feltűrt ingujjal sürgött-forgott közöl¬tük az ördögadta: mosolyt és nyájas szavakat osztogatott.
De hadd mondom el azt is, hogy az a fogadó, az An¬csáé, nem is fogadó volt, de valóságos vár. Vastag falai
voltak, lehettek háromölesck is, és olyan vasalt kapui, ami-lyeneket meg életemben nem láttam. Lovastul, szekerestül letchette ott magát
az utasember, s ugyan nyugodtan al- liatott a tolvajok felől . . .
De abban az. időben, amelyről beszélek, békesség ural-kodott az országban, és az emberek között jóakarat. Nyitva állott a kapu, akár a
fejedelem udvarában. S a kapun keresztül, a csöndes őszi napokon elnézhette az ember a Moldva völgyét, ameddig a szeme ellátott,
mö¬götte pedig a fenyvesekkel borított hegyek párás csúcsait, föl a Csalhóig és a Halókáig. Amikor pedig lehanyatlott a nap, és elmerült
valahol a világ túlsó felén, amikor már titokzatos ködbe rejtezett a messzeség, akkor föllobogtak a tüzek, és megvilágították a kőből
rakott falakat s a kapuk meg a vasrácsos ablakok sötét: torkát. A cigányok is el-clhallgattak, és megeredt a beszéd . . .
Volt ott egy ember, egy messziről érkezett szabad pa¬raszt, aki el nem mozdult ültő helyéből azokban a vidám és bőséges napokban, s
akit én igen-igen megkedveltem. Sorra köszöntött mindenkit, elmerengve hallgatta a cigá¬nyok muzsikáját, s úgy ismerte e világ dolgait,
hogy még 1 eonte apóval is kiállt versenyre... Magas, ősz hajú em¬ber volt, sovány és erősen barázdált arcú. Tüskés kefe¬bajusza, köré
és kicsi szeme sarkába számtalan apró ráncot karcolt az idő. Tüzes és borongó volt a szeme pillantása, és az a tüskés bajuszú arca mintha
szomorúan mosolygott volna.
Az emberek Ionéit számadónak emlegették, ionita szám¬adó uram tömött erszényt, hordott a tüszőjében, a szürke posztógúnyája alatt.
Lóháton érkezett, de olyan lovon, hogy azt akárki megcsodálhatta. Maga volt a mesebeli táltos, de mielőtt még a tál parazsai megette
volna. Csupa csont és bőr! Vöröspej volna az istenadta, három lábára kesely; hátán magas nyereg, előtte cgv nyaJáb izék, nap¬hosszat
állott rendületlen nyugalommal egy fal tövében . ..
— fin itt csak éppen megpihenek egy kicsit... — mon-dogatta lonifa számadó uram, kezében a boroskancsóval — aztán nyeregbe
szállók, s megyek uramra ... A pejkó min¬dig készen áll, a nyereg rajta ... Ilyen lova, mint nekem, senkinek sincsen..'. Fölkapok rája,
kucsmámat a jobb fü¬lemre vágom, s megyek, meg se állok ...
No, azért nem ment. Maradi velünk.
— Az már igaz ... — felelte ilyenkor Leonte apó. — Kilenc esztendeig járhatja a császári udvarokat, aki olyan lovat akar látni, mint
a kende, de akkor sem talál! Csak a bőre mennyit megér! Elgondolni is szörnyűség...
— Tudja meg liát kegyelmed, Leonte barátom — kiál¬
totta a szabad paraszt, s föl borzolta kefebajuszát —, tudja meg, hogy az ilyen csontos, erős állat nem ismer fáradtsá¬got vagy
szükséget. Az abrakra fél szemmel ha reánéz, s
eltűri, hogy meg se itassam. A nyereg mintha csak hozzá¬nőtt volna. Jóvérű ló ez. Kesely volt az anyja is, amelyik¬kel olyan becsületem
volt legénykoromban, s amelyik nagy ámulatba ejtette még Mihalache Sturza vajda őnagyságát is...
— Mivel ejtette bámulatba, Ionijá uram? Az is ilyen gebe volt?
— Ügy bizony. l)e ennek története van, amelyet ke-gyelmeteknek is elmondanék, ha meghallgatnák.
Már hogyne hallgatnók meg, lomja urain! Kivált ha Mihai Sturza vajda idejéből való a történet!
— S kivált az én fiatalságom idejéből ... — felelte ko¬moly arccal a számadó. — Akkor is éppen itt időztünk, ebben a fogadóban,
tüzek és borosszekerek mellett, csak¬hogy más emberekkel, akiknek hírük-hamvuk sincs azóta; körülöttünk pedig egy másik Ancuja
sürgölődött, ennek az anyja, aki ugyancsak elköltözött azóta egy szomorúbb világba. Ügy volt, hogy egy nap éppen a fogadó ajtajá¬ban
állottam, erősen búnak eresztett fejjel, bal kezemben a csuporral, jobb kezemben a lovam kantárjával. Az a másik Ancuja pedig ott ült,
éppen azon a helyen, ahol most ez a fiatalabbik, az ajtófélfának támaszkodva és hall¬gatta a szavamat.. . Hogy miket mondhattam,
bizony már nem tudom, elfújta azt is a szél, mint az őszi levelet. . .
iüai(a számadó mosolygott tüskés kefebajusza alatt, de nem volt vidám; mi meg, felső-országi gazdák és szeke¬resek, akik csak ott
voltunk, mind köréje telepedtünk, ki a szekérrúdrai, ki egy fatuskóra, és hallgattuk fölemelt
állal, kerekre nyitott szemmel. A fiatal Ancufa a küszöbön ült, az ajtófélfának támaszkodva; fél orcáját aranyfénybe vonták az őszi nap
ferdén tűző sugarai. A völgyben, tő¬lünk nem messze, a parti bokrok között meg-megcsillant a Moldva vize, a távolból pedig
idelátszottak a hegyek: sziklataréjok a kékes párában.
A számadó gebéje a fal tövében megérezte a hallgatást, s egyszer csak nyerített egyet vékony hangján, s ránk rö¬högött, mint egy ördög.
Ancu(a ijedten és csodálkozva pil¬lantott feléje ívelt szemöldöke alól.
— Úgy a‘! — mondotta a számadó — hajszálra így nyerített meg röhögött az öreg kanca is... Azóta már, ki tudja, talán farkas foga
vagy szeme lett belőle is, de a nyerítése azért megmaradt, s most egy másik Ancu^a ijed meg tőle.
— Hát ahogy mondom — hallgassák meg kegyelme¬tek —, itt állottam, éppen ezen a helyen, útra készen, fél lábbal már a
kengyelben. És egyszer csak mit hallok? Ék¬telen nagy ostorpattogtatást meg kocsizörgést; nyújtom a nyakamat, de hamar be is húzom,

1
mert látom, hogy az úton, mint a sebes szélvész, közeledik egy négylovas hintó... Jön, és megáll a> fogadó előtt, annak rendje és módja
szerint. Kiszáll belőle az uraság, hogy szokása sze¬rint Ancufa szemébe nézzen.
Ahogy beljebb kerül, fölemelem én is a csuprot, s egész-ségére köszöntőm a boromat. A bojár abban a helyben megállón, és mosolyogva
nézett reám meg a lovamra, de az emberekre is, akik körülöttem állottak, mert kedvére volt a köszöntés, amellyel megtiszteltem.
Termetre kicsike bojár volt, vörös szakálla kerekre volt nyírva, s nyakában vékonyka aranyláncot viselt...
— Jóemberek — azt mondja a bojár úr —, nagy örömömre szolgál, hogy jó kedvet és vigasságot láthatok Morvaországban . ..
— Mi is örvendünk — felelem én —, hogy ilyen be¬szédet hallhatunk. Többet ér ez a legjobb bornál.
A bojár ismét elmosolyodott, és megkérdezett, hová való vagyok, és hová igyekszem.
— Nagyságos uram — feleltem —, családi jusson drá-
gánejti-i szabad paraszt volnck. Suceava vidékéről. De a szállásom bizony változó, mert ellenségeim vannak, akik¬nek hosszú és hegyes
a foguk. Van egy pürös ügyem, nagy¬ságos uram, amelynek immár soha vége nem szakad. Még a megboldogult apám, lona kántor
hagyta reám örökség¬képpen, s erősen félek, hogy én is örökül hagyom a gyer¬mekeimre, ha x/. Isten megáld velük ...
— Ez meg hogy lehet? — csodálkozott a bojár.
— Ahogy mondom. Mert ez a mi pörösködésünk, nagy-ságos uram, még Calimah vajda idejében kezdődött. Elé is vették az
ügyünket elégszer, járta a törvényt egyfoly¬tában több rendbeli ősöm, kivizsgálás is volt meg határ¬mérés meg tanúvallomás csküvéssel,
de a pörnek vége nem lett; rendre sírba szállott sok atyámfia, és születtek he¬lyettük mások, hogy tovább pörösköd jenek, de igazságot a
mai napig nem találtunk. Hanem az a gonosz, akivel én hadakozom most, újra beleakasztotta ekéjét az apai jussomba, és clszántott belőle
még két ölet és három araszt a veli-i méhesek felé eső részen. Én meg újabb panaszt emeltem akkor a főbíróságon, de meghallgatásra
most sem találtam, mivelhogy az én ellenfelem — kérem kegyelme¬det, meg ne haragudjék érte — nagykutya. Bojár .. . Ami¬kor én ezt
láttam, s már nagyon is jól láttam, fogtam ma¬gam, és még egyszer utoljára leakasztottam a gerendáról a zsákot, amelyben a sok régi
írást meg pecsétes levelet tar¬tom, kisilabizáltnm őket, és kiválogattam azokat, ame¬lyekről úgy gondolom, hogy el nem avulhattak,
mindjárt be is tettem őket ide a tüszőmbe, osztán fölkaptam a pej- kóra, s meg sem állok most már a vajdáig. Tegyen ő igazságot!
— Mit nem mond kend? — csodálkozott újra a bojár, miközben a szakállát simogatta, s a vékony arany nyaklán¬cot forgatta ujjai
között. — A vajdához igyekszik kend?
— Én igen! Aztán ha a vajda sem tesz igazságot . . .
Erre a bojár kacagni kezdett:
— No és ha a vajda sem tesz igazságot? .. .
Ioni{3 számadó itt egy kicsit halkabbra fogta a hang¬ját, de a fiatal Ancuta, mint az a másik is valamikor ré¬gen, egy csöppet közelebb
hajolt, a fülét meg jól kinyi¬
ül
totta; hallhatta aztán, hogy minek kellett volna történnie, lia a szabad paraszt a vajdánál sem talál igazságot. Mert hogyha a vajda sem
ismer igazságot, akkor csókolja meg ("nagysága a számadó uram kancáját, de nem messze a farka tövitől! . . .
Amikor a számadó ezeket a súlyos szavakat kimondotta, csak úgy, minden teketória nélkül, ahogy erre mifelénk, Felső-országban
szokták, Anci.ua csak beharapta az ajkát, és úgy tett, mintha erősen figyelne valamit az ország¬úton ...
— Ahogy én ezt a számon kimondottam — folytatta a szabad paraszt —, Ancuja, az a régi, hirtelen eltakarta kezével a száját, és
úgy tett, mintha valahová messze nézne, az országikra. A bojár pedig kacagni kezdett. Abba¬hagyta osztán, s a szakállát simogatta, meg
az arany nyak¬láncával játszadozott.
— Aztán mikorra számítja kend, hogy a vajda színe elé járulhat? — kérdezte őkegyelme.
— Én, nagyságos uram, csak épp ezt a csuprot ürítem ki nagyságod kedves egészségére, osztán lóra kapok, mint Makedóniai Nagy
Sándor, s meg sem állok Ia$i városáig. Ha pedig uraságod nem röstellné megkóstolni velünk együtt ezt az odobejti-i újbort, akkor hozna
Ancu^a tüs¬tént egy kancsóval ebből a vörösből, nekünk pedig nagy örömünkre volna, ha megtisztelne bennünket nagyságod . . .
A bojár mosolyogva fordult a régi Ancu(ához, akinek éppen ilyen kígyós szemöldöke és hamis természete volt, mint ennek a mostaninak,
s kérte, hogy hozzon neki is egy kancsóval, abból az alsó-országi vörösből, fin meg
— nemhiába vagyok szabad paraszt — elég bátor voltam engedelmet kérni, hogy én fizethessem a kóstolót, s belé is vetettem
mindjárt négy garast Ancu;a kötőjébe...
Azután az én bojárom fölszállott újra a hintójába, és elment. Nyeregbe szállottam én is, ahogy megmondottam, s nem is állottam meg
Ia$i városáig; ott mindjárt szállást vettem az egyik fogadóban, a I.ozon'iki temploma mel¬lett, szemben a fejedelmi udvarral. Másodnap
aztán, úgy délfelé, szépen kimosakodva, mcgfésülködve, dobogó szív¬vel a fejedelmi palota kapujához járultam.
De ott az őr mellemnek szegezte a fegyverét. Ahogy előadtam, hogy miféle panasszal vagyok ott, bekiáltott a belső ház felé, ahonnan egy
öreg vitéz jött elő, s az ma¬gával vitt, be az udvarba, és egy kicsi szobába vezetett; ott meg előmbe áll egy ifjú és nyalka tisztecske,
sujtásos, aranypaszomántos ruhában... — Mit kíván kend, jó¬ember?
— Mondom: ezt és ezt — hogy Ioni(á számadó, drá¬ga nejti i szabad paraszt vagyok, és a vajdához jöttem, mert úgy szomjúhozom
már az igazságra, mint a szarvas a patak vizére.
— No, jól van — azt mondja a fiatal tiszt. — Ónagy¬sága akár most is meghallgathatja a kend panaszát. 1 fagyja csak itt a kalapját,
és lépjen be azon a kicsi ajtón, azon túl, bent a nagy szálában, megláthatja kend a vaj¬dát, és elmondhatja neki, ami a szívét nyomja.
Nekem akkor egyszerre szívembe szaladt a vér, és mintha pókháló borult volna a szememre. De azért össze¬szorítottam a fogamat, és
tartottam raagam emberül. És amikor a tiszt kinyitotta a kicsi ajtót, egyszerre nagy fé¬nyességben találtam magamat; és ahogy lehajtott
fővel megállottam, megpillantottam a fejedelem szattyánbőr csizmáját. Térdre hullottam, és magamban azt gondoltam, hogy ez a
fejedelem, aki fiatal és új, bizonyosan kegyel¬mébe fogad engem a panaszommal.
-- Nagyságos fejedelmem — kiáltottam vakmerő szó¬val —, eljöttem, hogy igazságot tegyen nekem nagysá¬god! — A vajda azt felelte:
— Állj föl!
Ahogy a hangját meghallottam, mint a villám kaptam föl a fejem, és megismertem a fogadóbeli bojárt. Abban a helyben megértettem,
hogy jó lesz a szememet behunyni és reszketni. Még mélyebben lehajtottam a fejem, kinyújtot¬tam a kezemet, megfogtam köntösének a
szegélyét és meg¬csókoltam.
—> Állj föl — mondotta a vajda —, és igazold a jusso¬dat!
Ahogy fölállottam, mindjárt észrevettem, hogy az én bojáromnak éppen olyan nevetősen hunyorog a szeme, ott a
fogadóban, amikor elvette a vörös borral teli
f

2
csuprot Ancu(a könyökig fehér kezéből. Előszedem hát nagy bátran azokat a papírokat a bőrtasakomból, átnyúj¬tom őket, s beszélni
kezdek. Elmondtam én mindent, ami baj s bántalom csak ért, ami keserűség összegyűlt bennem, s ami még elholt szülőimről szállott
reám öröksé¬gül. A vajda pedig sorra forgatta az írásokat, a szeméhez vitte, és jói megnézte a rájuk nyomott viaszpecséteket; végül
kiderült az arca, és csöndesen, félig az orrából, ezt mondotta: — Jól van, Ionifá számadó, igazságot teszek neked. Veled megy egy
emberem szigorú paranccsal, s az majd rendet csinál Dragánejti-ben.
Ahogy ezt meghallottam, ismét térdre estem, a vajda pedig ismét azt parancsolta, hogy álljak föl. Aztán mo¬solygós, összehúzott
szemmel reám nézett, és a vállamra ütött: — No és ha nem tettem volna igazságot, hogy is lett volna?
— Nagyságos uram — kacagtam el magam —, hát mi lett volna? Én a szavamat vissza nem vonom. A kanca ott vár a kapu előtt!
Ezen osztán oly igen jót mulatott Mihalache vajda, ami¬kor így megfeleltem neki, hogy ismét a vállamra ütött, de még azt a kupa bort is
szóba hozta, amelyet négy garassal fizettem meg a fogadóban; nevetett, s megparancsolta, hogy tüstént jöjjön az a hivatalbéli ember, akit
velem küld Dragánejti-bc; és ott helyben a színe előtt írassék meg a levél erős parancsával; s amikor nyeregbe szállottam lent a fogadó
előtt, nem messze a l.ozonski templomától, Mi¬halache vajda a nyitott ablakban állott, mosolyogva né¬zett kifelé, és a szakállát
simogatta ...
Hát ezért kell úgy nézniök erre a kancára, erre az én kesely lábú pejkómra, mint valami nagy ritkaságra: a Mi¬halache vajda kancájából
való vér ez, s mikor nyerít meg röhög, mintha csak a régi időkre emlékeznék & is, s azokra a régmúlt napokra, amikor én még fiatal
legény voltam. l>e láthatják most már azt is, hogy micsoda ember vagyok én! Most pedig töltsük meg újra a csuprokat, s hadd kez¬dek
egy másik történetbe, amelyet már régóta cl akarok mondani kegyelmeteknek ...

A haramia
lonita számadó uram bal kezébe fogta a boroscsuprot, jobb kezének két ujja között pedig széttörölte nyírott ba¬juszát. Megköszörültc a
torkát, s nckikészülődött, hogy el¬mondjon egy másik történetet, különbet és csodálatosabbat az elsőnél, amely a vajda kancájáról
szólott. Ám ekkor szíves szeretettel és örvendező orcával fölemelkedett he¬lyéről az a szerzetes, aki valahonnét a hegyek közül
érke¬zett, és boroscsuprát megemelgetve hosszú szakálla előtt, beszélni kezdett. Addig nem hallottuk a szavát, inkább a boroskancsóval
foglalatoskodott, de meg a nagy szakál- lától ő maga is alig látszott. Csodálkozva fordultunk hát feléje.
— Jóemberek és kedves atyám fiai — így kezdte a ke¬gyes tisztelendő atya —, és kegyelmed is, jámbor gazda, DragSne$ti-ből
való Ioni^a számadó uram! Megbocsássa¬nak kegyelmetek nekem, amiért eddig csak hallgattam. En¬gedtem én is a régi bölcs
tanításnak, s amíg itt csöndben üldögéltem, ebben a jó borban kerestem gyönyörűséget. M> bizony odafent, a Csalhó sziklái alatt,
álmunkban ha el¬képzeljük ezt a szép életet, ami itt van a szőlőhegyek kö¬zölt. Savó meg áfonyalé mellett csak nem vigadhat az ember,
meg aztán a medvékkel sem keveredhetünk koma- ságba, mert még nem vették löl a szent keresztséget. Így hát — mivel éppen a szent
érseki városba tartok, apát urunk parancsából s a magam buzgóságából, mert régóta áhítozom, hogy leboruljak a nagy vértanú, Szent
Hara- lambie templomában — megpihentem itt, kegyelmetek között; s míg a lovamat bekötöttem, kocsmárosné asszo¬nyom nekem is
talált egy kancsót, a legszebbiket és leg- nagyobbikat; és örvendezett a lelkem kedves atyámfiainak és c vigasságnak. Hallgattam a
cigánymuzsikát is, és füle¬met be nem dugtam. Mert bizonnyal megbocsáttatnak az én vétkeim is annál, aki minden kegyelemmel teljes.
Azt gondoltam tehát, hogy illendő nekem is közelebb jönnöm, s kegyelmeteket rendre megismernem, kit-kit szavai és cse¬lekedetei
szerint. S bizony nagy csodálkozással hallgattam, amit csak mondottak s elmeséltek itt kegyelmetek. S most
elsőbben is hadd köszöntőm ezt a bort lonifa számadó uram egészségére, no meg a kancájára
Így beszélt a szerzetes atya, aztán magasra emelte a bo-roscsuprot, és behunyt szemmel jóízűt kortyolt belőle; ami¬kor leengedte a
kancsót, a számadó koccintott vele:
— Köszönöm, tisztelendő atyám, s hadd csókolom meg a jobbját. Ahogyan szólott, abból megértettem, hogy igazi jó atyánkfia. Mi
néven tisztelhetjük, kegyes tisztelendő atyám?
— Az én nevem a Krisztusban Gherman, számadó uram
— felelte a szerzetes. — Életemben most jöttem le először a hegyekből, és la?i városába igyekszem. De mihelyt visz- szatérek a
kolostorba, el nem mulasztom, hogy egy imát mondjak a kegyelmed lelki üdvösségéért. Mielőtt pedig abba az új történetbe kezdene,
engedelmet kérek, hogy igyam egy kortyocskát a Leonte apó egészségére is, aki úgy ül itt a jobb oldalamon, ahogy egy igazi bölcs
öregember¬hez illik. Tudom én, hogy őkegyelme jól ismeri az idők titkos jeleit s a hold meg a csillagok állását, és olvasni tud a
csillagokból. Tudós ember őkegyelme, és ismeri a hajdani időket. Én sem vagyok már ifjú és tudatlan, de őelőtte meghajtom a fejemet, és
kívánom ezt a jó bort kedves egészségére!
Leonte apó fölállott, koccintott Gherman atyával, és köszönetül megcsókolta a kezét.
— Maradt még mások egészségére is — mondotta újra a barát. — Illő, hogy igyunk a föld és a nap áldásából Za- baria apó, a
kútmester egészségére is. A víz, amelyet tudo¬mányával napfényre csal, nem olyan ízes, mint a bor, de annál szemebb és Istennek inkább
tetsző. Csak hát gyarló az ember, és még mással is él. És hadd koccintsak Gheor- ghi(a bátyámmal, Cantacuzin herceg szekeresispánjával
is; észrevettem, hogy őkegyelme szereti a tréfát, és furulyáin! is tud. S a vándorkereskedővel, Ienachi mesterrel, akinek a ládikája finom,
drága portékával van tele a nagylányok örömére. Most pedig, miután mindenkit sorra köszöntöt¬tem és megáldottam, s mivel azt látom,
hogy maradt még a csupor alján, ráadásul a legédesebbjéből, hadd fordulok most már a fogadosné felé is. Mert Ancuía kezéből jön
44(i
mindez, a sok jó. fis amikor reánk nevet, mint most, gyöngyvirágra hasonlít, és a tavasz jut eszembe. Megeme¬lem hát a csupromat az ő
tisztelt személyére is! És a töb- bickérc is, a derék emberek gyülekezetére.
Így fejezte be Gherman atya, s azzal kihörpintctte csup-rából az utolsó kortyot is. Azután visszaült a helyére. Mi pedig örvendtünk a szép
köszöntőnek. De mindenkinél jobban örvendezett a számadó.
— Tisztelendő Gherman atyám — mondotta —, erősen örvendenék, ha megtudhatnám, melyik vidékről is indult útnak
tisztelendőséged, és miféle dolga akadt, ami Iaji városába viszi.
Feleié a szerzetes:
— Ahogyan mondottam, kedves számadó uram, odafent Durauban van az én szállásom halálom napjáig. Ott élde-gélünk
testvéreimmel a puszta hegyek közt, és bizony szű-kösen; van valamicske gazdaságunk, és kevés juhot meg marhát is tartunk. Néha
meggyűlik a bajunk a medvékkel, mert megdézsmálják a jószágunkat; és akkor szembeszál- lunk velük, és Isten segedelmével
győzedelmeskedünk raj¬tuk fejszéinkkel és hegyes késeinkkel, minthogy kard vagy tűzfegyver nem illenék hozzánk, akik az Urat
lelkűnkkel szolgáljuk. így azután Szent Demeter vértanú napja táján a tél egészen odafog bennünket, mint valami barlangban, s nem is

3
látunk emberi orcát tavaszig. Akkor leereszkedünk a Beszterce vizéhez, jó barátokhoz és ismerősökhöz. Bizony nehéz az élet odafent, a
nagy elhagyatottságban ...
Idáig ért beszédében, amikor Ancu^a eléje tette a teli korsót.
— Köszönöm, húgomasszony, a bort meg a szemed mo-solygását is. Töltsd teli a csuprot, hogy kétszer ne fáradj. Ott is születtem,
számadó uram, fent a hegvek közt, Bo- zieni-ben, így hívják a falut. Nem mondhatom, hogy apámat ismertem volna. Csak anyám
ismerte, meg az Isten. Úgy nőttem föl, mint árva gyermek, s anyám könnyei gyakran áztatták orcámat, ö ajánlott föl a duraui
kolostor¬nak, amikor elhagyni készült ezt a világot — engesztelő váltságul a régi vétkekért. És fogadalomból indultam el erre az útra is,
hogy a ia$i-i Szent Haralambie templomát fölkeressem. Mert már regen el kellett volna szánnom ma¬gamat, hogy egész bétöltsem ama
végső akaratot. És lám, alighogy a Csalhó eltűnt szemem elől, már más íze van a víznek, nem is kívánok a számba venni egy kortyot is.
És ahogy a Besztercétől a Moldva vize felé igyekeztem, váltig csodálkoztam, hogy milyen nagy is ez az ország. Útközben sok faluban
megpihentem, és mindenütt úgy fogadtak az emberek, akiknek házába betértem, mint édes testvérüket. S amint lassan mendegéltem az út
szélén, a cseresznyefák alatt, egyszer csak megpillantok egy fogadót, de olyat, hogy várnak is beillenék, s muzsikaszó meg vidám hangok
ütik meg a fülemet. No, gondolom, itt már csak megállók; s mindjárt találtam is helyet az iszákomnak egy kis kama¬rában; és ha azt
mondanám, hogy nem kedvemre való hely ez, nagyot vétkeznék; csak a lelkifurdalás ne háborgatna, amiért nem vagyok máris ott, ahová
anyám rendelt eskü¬vel harmincnégy esztendővel ezelőtt, mikor elköltözött örök lakóhelyére ...
— Nagy csodálkozással hallom mindezeket, tisztelendő atyám — szólalt meg a számadó. — Én sem jártam még soha Szent
Haralambie templomában, s ha annyiféle ügyes- bajos dolgom nem volna, nyeregbe szállnék én is, és tiszte- lendőségcddel tartanék. Úgy
látszik, az édesanyjának va¬lami titka volt, amelyet kegyelmed nem ismer.
— I.ehet, hogy nem ismerem — felelte a szerzetes —, de pöttömnyi gyermek lehettem, a földből épp csak hogy kilát-szottam,
amikor iszonyú dolgot láttam, és borzalommal telt meg a lelkem; és anyám is ott volt mellettem. Akkor láttam azt a Haralambiét, akiért
most könyörögnöm kell.
A számadó kíváncsiságtól csillogó szemmel nézett reánk.
— Miféle Haralambiét? — kérdezte Gherman atyától.
— Volt egyszer réges-régen egy Haralambie nevű em¬ber, híre volt még a fejedelem udvarában is — felelte a szerzetes
megváltozott hangon, miközben a csuprot vi¬gyázva tette le maga mellé a földre.
— Ki volt, mi volt, és mit cselekedett? — érdeklődött nagy izgalommal Ioni(a számadó. — Mert én még nem hallottam róla.
— Az meglehet — felelte a szerzetes. — Mert bizony sok iilő eltelt, mióta azok a dolgok történlek. Anni Hara- lambie fejedelmi
ajtónálló volt. De azután, nagyra becsült lonija számadó uram, Isten úgy akarta, hogy egy szép napon megutálja a fejedelem kapuját
strázsálni; és több társával együtt bevette magát az erdőbe, akkori szokás szerint... És úgy, ahogy volt, derekán a fejedelmi szol¬gálók
övével, cifra hímes ruhában, le-lecsapott az udvar¬házakra és falvakra, s vitte a zsákmányt busásan. Megvol¬tak az útjai, az erdői, a
kútjai, az átkelőhelyei, amelyeket mind kezében tartott. Aki pedig ellene támadt, az a hand- zsárja hegyére került, vagy golyót kapott a
fejébe. Ennyi rettegés és gyilkosság után sok bojár, kereskedő meg egy¬szerű ember sírva borult a vajda Iába elé, s elpanaszolták
Haralambie gaztetteit és garázdálkodásait. A vajda pedig nyomban elrendelte a megyeispánoknak, hogy küldjenek fegyvereseket, és
fogják meg a haramiákat. Ki is mentek a katonák, meg is verekedtek a rablókkal, de Haralambie győzött. Máskor meg, amikor nem
győzte erővel, ösvénye¬ken, a hegyeken keresztül visszahúzódott a vadak szállá¬sára ... És tovább űzte istentelen cselekedeteit, mígnem
szörnyen fölindult és megharagudott a fejedelem őnagy- sága. És augusztus havának 15-ére, Nagyboldogasszony napjára egybehívta a
dívánt; és aznap Ypsilanti vajda ko¬mor arccal jelent meg a bojárok gyülekezetében. Nem is viszonozta a köszöntésüket, csak fésülgctte
ujjai között a szakállát, és nagyokat fújt.
— Ismét a rablók garázdálkodásáról kell hallanom! — kezdte fennszóval. — Haralambie betört dumbraveni-i uradalmunkba, és
elrabolta a kocsmaadóból és őrlési vám¬ból gyűlt pénzeket. Ennyi istentelenséget tovább nem tűr¬hetünk! Mindenfelé sír és jajgat a nép!
Mit tett kegyelmed, udvarbíró uram, és miként rendelkezett?
— Magasságos uram — felelte Felső-Ország udvarbí- rája —, paranccsal üzentünk a megyeispánokra, állítottak is katonákat, de
sok hasznát nem láttuk.
— Semmi hasznát, tekintetes udvarbíró uram, semmi hasznát!
— Valóban, nagyságos uram, nem volt hasznunk belőle, de mégis, most legalább kiismertük a gaz zsiványok számos
rejtekhelyét, titkos ösvényét és szállását. A farkas mindig visszatér oda, ahol a bárányt fölfalta, úgyhogy most már csak derék vadászra
kell találnunk.
— Ugyan ki volna az a derék vadász, udvarbíró uram, mert az eddigiek mind gyávának bizonyultak!
— Nagyságos uram, ez a Haralambie híres vitéz volt a várkatonák között, mielőtt betyárságra adta magát. Olyan karja meg olyan
szeme, mint őneki, még csak a bátyjának van, Glieorghie Lcondari udvari kapitánynak, aki derék ember és vitéz katona, s akit
megbotránkoztat¬tak testvéröccsének gazságai. Nagyságos uram, én amondó volnék, hívassa nagyságod a kapitányt, és parancsolja neki,
hogy kerítse kézre öccsét.. .
A vajda gondolkozott egy darabig, s a szakállát gereb- lyélve sétált fel-alá.
— Igaza van udvarbíró uramnak — mondotta aztán. — Azt én is tudtam, hogy ezek kelten édestestvérek, és öröm¬mel vettem,
hogy Glieorghie kapitány hűséggel szolgál ben¬nünket; de arra már nem gondoltam, hogy ő volna az a derék vadász. Jöjjön hát, és hallja
parancsomat!
Szaladtak is mindjárt az apródok szobáiba, s Gheorghie udvari kapitány csakhamar előállott. A vajda pedig lesze¬gett fejjel és összevont
szemöldökkel nézett reá.
— Ide hallgass, Gheorghie kapitány; kedveltük szemé-lyedet, mivel hűséggel és becsülettel szolgáltál bennünket. Ezért meg is
mutattuk kegyelmünket, és te uralkodásunk óta udvarházzal és földekkel gyarapodtál itt, Ia$i tarto¬mányban. Most azonban, amint te is
tudod, az ország tele van panasszal a te édesöcséd, Haralambie miatt. S most már elérkezett az ideje, hogy te felelj érte. Két heti időt adok
neked, Gheorghie kapitány. Végy magad mellé annyi fegyveres szolgát, amennyit akarsz. De ez idő alatt, eleve¬nen vagy holtan, elhozod
nekem az öcsédet, ide a lábam elé. Különben meg nem láthatod többé orcánkat, de a nap világát sem!
Gheorghie kapitány nem felelt azonnal. Amikor a bojá¬rok feléje fordították tekintetüket, láthatták, hogy egy csepp vér sincs az
orcájában, s amilyen magas, vállas em¬ber volt, alig állott a lábán. Végül így szólott:
— Megértettem nagyságod!
Azzal lehajolt, megcsókolta a vajda kezét és elment. Amint a katonák kamaráihoz, ért, az embereit kiáltotta, és kiválasztott közülük
ötvenöt. fis nyomban kiadta paran¬csait fegyverre, lóra s az indulás órájára nézve. Éjszakára úton is voltak, lakatlan helyeken. Másodnap

4
pedig Ghcor- ghie l.condari kapitány, egy rablás hírén elindulva, nyo¬mára is akadt a haramiáknak. És attól az órától kezdve szüntelenül
a sarkában volt testvéröccsének, mint a kopó, ha már megérezte a vad szagát. Űzte hajlékról hajlékra, éjjel-nappal, megállás nálkül.
Nyolcadnapra pedig, egy esős hajnalon, fenn Bozieni-ben valaki megkocogtatta a házunk ablakát.
Anyám tüstént fölugrott mellőlem. Gyorsan elhúzta az ajtón a reteszt. És belépett csuromvizesen, beesett arccal és riadt szemmel a mi
ismerősünk. Szép, derék szál ember¬nek tudtam azelőtt. S amikor néha késő este betoppant hozzánk, leült a padkára, kezét könnyedén a
fejemre tette és megcirógatott.
Sebesen és rekedt hangon mondta:
— Adj ennem gyorsan!
Anyám megrémült. Remegő kézzel kereste a tányért meg a hideg puliszkát.
fin a szavaikból csak ennyit hallottam, és el nem felejt¬hetem halálom napjáig:
— A testvérbátyám kerget, fiz, mint a vadat.
Nem is falhatott az ételből. Odakint lépések hallatszot¬tak és idegen hangok:
— Gyere ki, Haralambie, mert körülfogták a kertet, és mind itthagyjuk a fogunkat!
Hallottam, amint fojtottan fölordított dühében. Aztán övéből előkapta a pisztolyait, és az ajtóhoz rohant. Anyám is kézen fogott engem,
tüstént kiszaladt, és megállott ve¬lem a küszöbön. És akkor a kert végében megpillantottuk a katonákat, kezükben fegyverrel. Nyolcán
vagy tízen le¬hettek. Akkor tudtam meg, hogy kicsoda Haralambie. Anyám csöndesen sírni kezdett, és magához szorított, én pedig
megértettem, hogy veszedelem szakadt reánk.
A faluban szünet nélkül ugattak a kutyák. És egyszerre két oldalról is lovas katonák bukkantak elő. Az utca felől meg a ház mögül is
kiáltások hallatszottak. Haralambie társai egy szempillantás alatt szertefutottak mellőle, s kezdték eldobálni a fegyvereiket. Akkor
előállott egy ma¬gas-vállas, fekete bajuszos ember. Anyám félve rebegte:
— A bátyja ez, hasonlít hozzája.
Fenyegetően emelte föl kardját és rákiáltott:
— Add meg magad!
Haralambie előrántotta pisztolyát és lőtt. Mindjárt el is dobta, s most a másikat vette át bal kezéből, hogy megint lőjön, de abban a
pillanatban elérte a kapitány kardja, és a földre terítette. Anyám iszonyattal sikoltott föl. A hara¬miák térdre vetették magukat, és
fölemelték a kezüket. Minden oldalról katonák nyomultak be az udvarra. És miután nagy lármával elözönlöttek házat-kertet, az egyik
fejedelmi szolgáló hajánál fogva magasra emelt egy levá¬gott fejet. Éppen akkor kelt föl a nap, és megcsillogtatta a kertben az
esőcseppeket. A levágott fej mereven reám szegezte dermedt tekintetét, és orcáján haragos mosoly ült.
Gheorghie kapitány pedig megvitte apám levágott fejét a fejedelmi udvarba. A díván elé járult, és letette a vörös kendőbe takart fejet a
szőnyegre, a vajda lába elé. Melléje térdepelt ő is, és könnyes orcával ezt mondotta:
— Nagyságos uram, betöltöttem nagyságod parancsát! De arra kérem nagyságodat, bocsásson szabadon utamra, hogy elvonultan
éljek birtokomon; mert atyám véréből való vért ontottam, amely az én ereimben is folyik...
Hizony szörnyűséges volt látni és hallani ezt, könnyekre fakadt a vajda meg a bojárok. Gheorghie kapitány pedig, miután elnyerte az
engcdelmet, visszahúzódott birtokára; vétkének és fájdalmának enyhítésére, valamint ama bűnös lélek megváltására emeltette azt a
templomot, ahová én most könyörögni megyek ...
Ez tehát a története annak, nagyra becsült Ionifá szám¬adó uram, amiért anyám fogadalmából Duráu kolostorába kerültem. De erősen
vágyakozott már a szívem emberek után. Ezért is gondolok olykor arra, hogy bizony szomo¬rúak az én fogyó életem napjai ...
loni{á számadó roppantul elcsodálkozott a szerzetes tör¬
té ne téli, még szólni is elfelejtett. De aztán magához tért, s kérte, hogy hallgassuk meg most az ő történetét, mert az még ennél is
csodálatosabb és szörnyűségesebb.

A sárkány
— Kedves feleim! — kezdte fennszóv.il Ionifa számadó, miközben fölállott, és egész magasságában kiegyenesítette ösztövér
alakját. — Bizony megvallom itt kegyelmetek előtt, hogy a kegyes Gherman atya meséjétől a hajam is égnek állott; de én még sokkalta
csodálatosabbat és félel¬metesebbet mesélek.
— Hallgassuk meg számadó uramat... — szólott közbe sebes beszédével a mindentudó Leonte apó. — Hallgassuk meg nagyra
becsült számadó uram meséjét! Előbb lássuk, hogy van-e előttünk, ami kell, azután pedig halljuk a me¬sét. Éppen arra akartam kérni,
Ioni{3 uram, hogy ne felejtse szavát és ígéretét. Amióta eszemet tudom, még a másik Ancu(a idejében szokásunk volt, hogy egyszer-egy-
szer leüljünk tanácskozni alsó-országi bor mellett. Kóstol gatván a jó italt, hallgattuk a régi történetet. Én úgy gon¬dolom, Ionija
számadó uram, hogy nincs ennek a fogadó¬nak párja hetedhét országban. Ilyen öles falakat, ilyen vasalt kaput, ilyen pincét, de kivált
ilyen bort sehol sem talál az ember. Hát még ilyen kedves-nyájas orcát meg ilyen fekete szemeket hol is találhatna! Én már másban nem
is gyönyörködném, amíg el nem jön az időm, hogy elinduljak az örök csöndesség partjai felé... De azért csak ne ráncold a
szemöldöködet, húgomasszony, mert én jó barátja voltam még édesanyádnak. Neki is mondtam jövendőt a jóskönyvből, mint ahogy
neked is jósoltam. Nagyon jól és a színtiszta igazat jósoltam, de azért úgy gondolom, hogy te sem panaszkodhatsz.
— Nem is panaszkodom — válaszolta nevetve a foga- dósné.
— Meghiszem, húgomasszony, másképp nem is lehetne; mert ebben a réges-régi könyvben, amelyet itt hordok a
y
tarisznyámban, minden meg van írva. Meg is mondottam mindent, amikor megkérdeztél, úgy, ahogy írva állott; de kivált azt, hogy ahol
megfordulsz, bazsalikom illat árad utánad, s az öregek egyszeriben visszakívánják a fiatal¬ságukat.
— Az már igaz — erősítette meg a dragáne$ti-i szabad paraszt —, csakhogy ezt én megmondhattam volna a csízió nélkül is.
— Igaza lehet, számadó uram, és ismét arra kérem, hogy szavát ne felejtse. Ahogy mondottam tehát, ilyen meséket nem akármelyik
fogadóban hallhat az ember. Az imént is meghallgattuk Gherman atyát, aki most ismét né¬maságba burkolózott, és csak magában
szomorkodik. Nem is tudom, számadó uram, hogy tud-e félelmetesebbet. De azt megmondhatom, hogy életemben egyszer éreztem még,
hogy a szívem úgy verdes a félelemtől, mint a fagolyma- dár a sólyom karmai között.
Ancu^a az öregre villantotta fekete szemét, és pergő nyelvvel megkérdezte:
— Amikor először látta a sárkányt, Leonte apó?
— Akkor — bólintott az öreg —, amikor először láttam a sárkányt.

5
Egyszerre mindnyájan feléje fordultunk, még Gherman atya is fölemelte a fejét nagy szakállábái.
— Miféle sárkányt, Leonte testvér — lepődött meg erő¬sen Ionná számadó, és visszaereszkedett ismét a helyére. — Miféle
sárkányról beszél? --- S összeráncolt homlokkal, ér-tetlenül nézett ránk, mintha akkor pottyant volna közénk.
— Amikor először láttam a sárkányt... — mondotta csöndesen Leonte apó. — Húsz-egynéhány éves legény le-hettem akkor, és már
tanulgattam a mesterséget apámtól, aki ugyancsak jövendőmondó volt, és messze földön híres vajákos. Szent Illés-napjától kint
maradtam vele a eszte- nánál, a IJolindari-dombon, és nappal a földi virágokkal meg füvekkel ismerkedtem, éjszaka pedig az ég
csillagai¬val. Akkor láttam először a sárkányt.
A drag3ne$ti-i szabad paraszt erre csak sóhajtott egyet, és szinte ellenségesen nézett Leonte apóra.
■*
— Efféle fcncvadd.il meg nem akadt dolgom... — vallotta be, de inkább csöndesen és bátortalanul. — Hát mondja csak gyorsan,
Leonte apó, mert időnk van elég.
— Sokat éppen nem mesélhetek — szerénykedett az öreg , csak amennyit a saját szememmel láttam. El is mondom a kegyelmed
engedelmével; azután pedig hallani óhajtanám számadó uram meséjét. . .
Leonte apó a könyökével megigazította tüszőjét, meg-tapogatta tarisznyáját, és körülnézett, hogy lássa, ott van-e a boroskupa a keze
ügyében. Odavalósi paraszt volt, valahová a Moldva mellékére, borotvált képű és fehér ba- juszú; arca kerek volt és piros, s egy kis
pocakot is eresz¬tett. Amikor beszélt vagy nevetett, kimutatta csillogó fogait, amelyek olyanok voltak, mint az acél.
— Amíg ez a malom jól őröl — mondogatta olykor jó-kedvében —, addig a vasorrú bábától sem félek . ..
Mesélni kezdett, sebes nyelvvel, amint szokása volt.
— Akkor hát hol is kezdjem, hogy sokáig ne várakoz-tassam, kedves számadó uram? Élt nálunk Tupila^i-ban akkortájt egy gőgös
és gazdag bojár, úgy hívták, hogy Nastasa Bolomir. Haragos tekintetű, nagy ember volt, szakálla szélesen terült a mellére, mint a páva
farka. Már kétszer házasodott, annak rendje és módja szerint. Először egy birladi bojárkisasszonyt vett cl feleségül, de az ifjú¬asszony
nem tűrhette sokáig a bojár sok gorombaságát és durváskodását, és sírva, betegen tért vissza a szüleihez. Másodszorra egy Ncgrupunte
nevű görög özvegyével há¬zasodott össze: szép asszony volt ez is és gazdag. De két esztendő sem telt belé, hogy a pópa fejükre tette a
me¬nyegzői koszorút, s úgy clhervadt, úgy megfonnyadt, mint az őszi virág, ha dér csípi meg; elment aztán külországba, doktorokhoz, és
ott is halt meg. A mi bojárunk pedig ma¬gára maradt egy időre, és az a híre támadt, hogy az asszo¬nyok meghalnak mellőle. Egy-egy
ostoba asszony a falu¬ból, főleg a szebbje, még utána is köpdösött, amikor látta, mintha az ördögöt látná. Apám meg nevetve
mondogatta, hogy a bojárunk bizony már özvegyen megy a sírba — de bánja is ő, van elég fiatal cigányleány az udvarában ... Eltelt
valamennyi idő, egyszer meg mit hallunk? Hogy a
bojárunk újra házasodik. Igaz volna? Alighanem egy tatár menyecske vagy egy orosz fehérnép, aki bagariacsizmát hord, a kezében meg
szíjostort: a mi bojárunkhoz csakis ilyen feleség illenék... S hát egy szép nap látjuk, hogy a bojár bemegy Ia$i-ba, egyenesen a szent
székesegyházba, megesküszik egy tizenhét éves leánykával, és hozza* haza az új asszonyt négylovas híntóval. Amikor a kastély
lép¬csője előtt kiszálltak, az asszony homloka alig ért föl a bojár szakálláig. Szőke volt, mint a napsugár, és édesen kacagott. A
vénasszonyok, akik a kapunál meg az udvari szobáknál leskelődtek, mindjárt siratni kezdték: hogy mi¬lyen csöpp, milyen gyönyörű —
és a nagyszakállú ezt is sírba küldi. Nastasa liolomir pedig megfogta szépen, gyön¬géden bal kezének két ujját, és úgy vezette fölfelé a
szőnyeggel borított márványlépcsőkön, mint drága kin¬cset.
De nem vihette föl, mert az asszony nevetve, fejét rázva feléje fordult, mintha föl akarná öklelni, kapta magát, s maga futott előre.
Apám is ott volt. Megcsóválta a fejét, mert nem tetszett neki a dolog.
Aztán csak vártuk, hogy beteljesedjék, amit a vénasz-
szonyok jósoltak: de Irinu^a asszony nem hajtott fejet,
inkább két szép piros rózsa nyílott ki az arcán. Örökké
nevetett, és villogtatta apró egérfogait.
De a fogacskák alighanem hegyesek leheltek, mert a mi bojárunk, amilyen derék ember volt, megfogyatkozott, és szótlanabb lett.
Irinuta asszonynak gyakorta kedve támadt, hogy elko- csikázzék Románig, hogy benézzen Ia$i városába. Csak a kisujját kellett
megmozdítania vagy egy szót csicseregnie, Nastasa uram tüstént meghajtotta a szakállát, és teljesítene a kívánságát.
Hogy, hogy nem, a kulcsárasszony meg az íródeákné azt is ,kitudták valamiképpen, hogy Nastasa úr boszorkányos felesége nem is
gazdag, de még csak nem is valami nagy családból való. Hanem hogy a mctropolita úr valamiféle unokahúgának a leánya volna .. . így
suttogták maguk kö¬zött, és sűrűn kacsintottak is hozzá, ahogy az asszonyok szoktak; én meg, mint amolyan tejfölösszáju legényke,
sem¬mit sem értettem az egészből.
Jigy nyáron kint voltam a karámoknál, ahogyan mon¬dottam, és Szent Illés-napjától kijött hozzám az apám is. A csobánok kunyhójától
egy kissé távolabb, egy vessző¬kalibában laktunk, közel a víz partjához. Onnét, a kuny¬hótól, jól látszottak a Moldva vadvizei a
kavicszátonyok- kal meg ez a fogadó; mögöttünk, messze, a sűrű erdők és magas hegyek, amíg csak ködbe nem vesztek azok is a
szemünk elől. Hogy mi van a laluban meg a kastély körül, nem tudtam, de nem is volt rá gondom. Egy nap, úgy délfelé, amint éppen
egyedül voltam, és a tűz fölé akasztott kondért vigyáztam, egyszerre lódobogást hallok, s riadtan látom, hogy a gazdánk, Nastasa Bolomir
áll meg a kunyhó előtt egymagában, s leszáll a nyeregből.
— Adj’ Isten, fiú — köszönt rám. — Ifrim apó fia vagy-e, a jövendőmondóé?
— Csókolom a kezét, nagyságos uram, az vagyok.
— Apád hol van?
— Édesapám szénagyűjteni ment — mondom —, nem messze, csak ide az oldalba. Ebédidőre jönnie kell.
— Szaladj s hívjad! Itt legyen egy szempillantás alatt!
Én csak állottam és gondolkoztam; de a bojár olyan
csúful nézett rám, és már nyúlt is a nyeregkápához az os¬tor után, hogy nekilódultam az oldalnak, hajadonfőtt. Apámat szemben
találtam: indult már ebédelni. Amikor meghallotta, hogy a bojár ilyen sürgősen hívatja, csak ennyit mondott: Hm! — és megcsóválta a
fejét; de egy szót sem szólott. Ahogy megérkeztünk a kunyhóhoz, Nas¬tasa urat ott találtuk még egyre a lova mellett, könyöké¬vel a
nyeregre támaszkodva, mellére ejtett szakállal. Én elkerültem a kunyhó mögé, de apám bátran feléje indult.
— Hát te mit csinálsz itt, öreg? — kezdi a bojár nagy haraggal. — Én a faluban kereslek, te meg itt tanyázol kint a határban.
— Csókolom a kezét, nagyságos uram — feleli apám —, kijöttem én is, hogy a dolgom után nézzek. De ha nagy¬ságod izent
volna, tüstént félretettem volna minden dolgo¬mat, és jelentkeztem volna a kastélyban.

6
— Tudom — feleli erre a bojár még mindig harago¬san —, csakhogy én nem várhattam. Ide figyelj, Ifrim: senki sem tudja, és talán
te sem tudod, hogy micsoda keserűség emészti az én lelkemet.
— A baj az Úristentől való, nagyuram, és elmúlik idővel.
— Ez nem múlik el. Ostobaságokat beszélsz, mert sem¬mit sem tudsz.
— De bizony tudom, nagyuram, hogy a szerelmi bánat még nagyobb, de egyszer ez is elmúlik .. .
A bojár összevont szemöldökkel nézett reá.
— Mit tudsz te, Ifrim?
— Nagyságos uram — feleli apám —, én sok mindent tudok, mert adományom van erre. í.s nemcsak a jövendő-mondó
könyvemből tudok olvasni, hanem az emberek or-cájáról is.
— Akkor azt is tudod, Ifrim, hogy egy asszonyördög költözött a házamba, és hogy azóta nem lelem a nyugo-dalmam?
— Tudom, nagyságos uram.
— Tudod-c, hogy úgy kínoz, mint Krisztus Urunkat kínozták, s olyan vagyok, mint a szomjas ember, akit büntetésből kútkávához
kötöttek.
— Így van, ahogy mondja nagyságod.
— Hallgasd meg, öreg: hiába könyörgök, hiába fenyege-tőzöm, semmire sem megyek vele; és egy csekély dologért porig aláztam
magamat előtte, mint a legutolsó rab. Most pedig, éppen ma reggel, szégyenletes hírt kellett megtud¬nom a kulcsárasszonytól: a
feleségem útjai gyalázatba so¬dortak engem, de annál nagyobb örömére szolgálnak Vuza udvarbíró nagyobbik fiának. Alexandrel
Vuzáról beszélek, talán te is láttad már errefelé: a nyáron kétszer is járt a házamban, eladó szürke lovak ürügyével, amelyeket,
úgy¬mond, orosz földről hozatott. Csakhogy másért jött, de én ezt akkor nem tudtam. Most pedig tudom, hogy mit te¬gyek, magamban
már el is határoztam, de előbb eljöttem hozzád, hogy el ne kövessek valami hibát. Te sokat tudsz, és a könyvedből kiolvashatod az
igazságot; hát most ol¬vasd ki nekem is . ..
Bojárunk oly háborodott volt, amilyennek életemben még kevés embert láttam. Csak tépdeste a szakállát nyug¬talanul. Édesapám pedig
nem sokat késlekedett, hanem tüstént bement a kunyhóba, és egy szempillantás alatt elé is jött ezzel a tarisznyával, amelyet kegyelmetek
most itt láthatnak az oldalamon. Elévette a könyvét, és leült egy kis székre a tűz mellé; megnyálazta az ujját, és lapozni kezdett a
könyvben. A bojár állva maradt a lova mellett és várt.
— Milyen hónapban és milyen napon látta meg a vilá¬got nagyságod?
— Egy keddi napon szült az anyám Tfrim, október tizennyolcadik napján.
— Akkor — mondotta apám elgondolkozva — a Skor¬pió jegyében kell keresgélnünk; és más helyeket is sorra veszünk, annak
rendje és módja szerint. Nagyuram, ez a könyv a tiszta igazat mondja, vagyis hogy nagyságodnak bizony indulatos természete van; de aki
ismeri a maga természetét, uralkodhatik is fölötte.
És apám olvasni kezdett az igazmondó könyvéből, azt, ami a legjobban illett egy olyan cudar emberre, mint ami¬lyen a mi bojárunk volt.
Azt gondolta, talán lecsillapítja valahogyan.
De Bolomir türelmetlenül rázta meg a szakállát:
— Azt mondjad, Ifrim, hogy mit ír a házasságomról.
Apám újra belenézett a könyvébe nagy figyelemmel,
majd így válaszolt:
— Nagyságos uram, a házasság napja a Bika jegyében áll. Április havában esküdött nagyságod Irinuta ifjúasz- szonnyal, húsvét
ünnepe után, feltámadás hetében. Az igaz¬mondó könyv azt tartja erről, hogy a legjobb és legszeren¬csésebb egyesülés. Mert, uram, ez
van itt megírva: ha a házasságban való egyesülés a Bika jegyében történt, akkor nagy szerencséje lészen avval az asszonnyal ... Még
tovább ezt mondja: szerencséjének jegye a Mérleg: ez órában te¬hát nagy megpróbáltatásban lesz része hamis tanúság miatt... Így hát,
nagyuram, ha mindez megírva áll ebben a könyvben, akkor én úgy gondolom, hogy amit nagyságod
hallott, csakis hazugság lehet; ezcrt hát távoztassa cl ma¬gától a rossz gondolatokat.
A bojár egy darabig gondolkozott.
— így volna, Ifrim, ahogy mondod?
— Nagyságos uram, így van, szórul szóra, ahogy én mondom.
— Akkor meg miért ment Irinu$a ifjúasszony Romanba? Tegnap indult el azzal, hogy mára itthon lesz.
— Elment, nagyságos uram, mert Isten úgy akarta, hogy elkerülje a veszedelmet, amelyet a hazugság és a harag hozhatott volna a
fejére.
— Lehetséges... — mormogta a bojár kissé megnyu¬godva. — Mert különben szörnyű dolog történt volna, annyi bizonyos...
Pompás, öreg: máskor is igazat szólt a könyved. Még csak azt mondd meg, hogy mit kell cse¬lekednem?
— Legyen türelemmel nagyságod, mert minden jóra for-dul ...
E szavakra a bojár ellovagolt a kunyhónktól. Apám mosolyogva nézett utána hosszú ideig, amíg csak a lovas el nem tűnt szemünk elől.
Azután az üstöt is ott hagyván a szegen, a kihunyt parázs fölött, nekem megparancsolta, hogy fogjam be a lovat a szekérbe.
Elhelyezkedcünk a szénában, és sietve leereszkedtünk a völgybe; a gázlónál átkeltünk a vízen, s aztán meg sem állottunk eddig a
fogadóig. A fogadósné, a másik Ancuja éppen itt üldögélt a küszöbön.
Apám egyenesen az ajtó elé hajtott, és sebesen azt mon¬dotta:
— Ancu(a lányom, kérdezek valamit. Mondd meg ne¬kem, láttad-e errefelé az este Irinufa ifjúasszonyt Tupila- {i-ból Komán fele
menet?
— Bizony láttam, apó, hogyne láttam volna ...
— De hazafelé jönni még nem láttad, igaz-c?
— Nem; lehet, hogy csak később jön, estefelé.
— Akkor tudd meg, lányom, hogy jobb hírt nem is mondhattál volna.
— De hát mi történt?
— Mi történhetett? Valamelyik jótét lélek megszánta Bolomir urat, s most azon van, hogy fölnyissa a szemét, az úr meg rázza a
szakállát, fogát csikorgatja, és vért akar ontani.
— Jaj Istenem! Ki tehetett ilyet? — sikoltott föl An- cuía, és összecsapta a kezét. — Hogy még ezt is megölje, ivem elég, hogy két
asszonyt már sírba tett! Az ördögé lesz úgyis a másvilágon, de legalább ez az egy megfizetett neki még ezen a világon ...

7
így beszélt a fogadósné, azután pedig apámmal együtt megtanácskozták, hogy elébe mennek Irinuja asszonynak, és tudósítják a
veszedelemről.
És valóban így is történt, jóemberek és kedves számadó uram, még aznap délután, úgy vccsernyetájt. Délen a for¬rón tűző nap nehéz
párákba burkolózott, és a hegyek felől szürke fellegek gyűltek az égen. Amikor árnyék terült végig az országútra, egyszerre
megpillantottuk Irinufa asz- szony négylovas hintóját, amint kavargó porfelhőben kö¬zeledett Román felől. Jönnek, elhagyják a
kukoricást, aztán az erdő szélét, apám pedig kimegy eléjük az útra, és már messziről integet, hogy álljanak meg, mert baj van.
A cigánykocsis megállította a lovakat. Akkor a fölszálló porban előbukkant a kocsi mellett fekete ménjén egy fiatal lovas. Apám tüstént
fölismerte szép orcájáról meg merész tekintetéről.
— Alexandrel úrfi — szólt apám —, forduljon vissza, mert veszedelem fenyegeti. Tovább egy lépést se tegyen.
— Mi az, jóember, mi történt? — hallatszott a kocsi felől az ifjúasszony hangja, és megpillantottam, amint ki¬hajolt a hintóból;
fehér csipke takarta a haját, és pici, rózsaszínű napernyőt tartott a feje fölé.
Ekkor két dolog történt. A Moldva felől hirtelen sebes forgószél kerekedett, fölkapta a port a tarlóról, és füg¬gönyként lebegtette. És
akkor megláttuk a bojárt: az erdő¬ből rontott elő, szakálla kétfelé lobogott a szélben; emberei kísérték, és mind hangosan üvöltöztek.
Meghűlt a vér mindannyiunkban, én meg úgy éreztem, mintha az ing is jéggé fagyott volna rajtam. Alexandrel
úrfi fölágaskodtatta a lovát, és előkapta pisztolyát a nye- regtáskából. Irinuja ifjúasszony fölsikoltott, cs elbújt a napernyője mögé. A
bojár a szolgálóival ránk rontott, kö-rülvették a kocsit, apámat megfogták, és lerántották a nyeregből Vuza udvarbíró legenyfiát.
— Áruló! — ordított apámra vad haraggal Bolomir úr. — Hát ez a hűség? Ez a te tudományod? Fogjátok, kötözzétek meg, és a
hátából hasítsatok nekem egy pár papucsravalót; de hiba vagy szakadás ne legyen benne, mert különben fölakasztalak! Hát te, jómadár!
Vuza udvarbíró fia vagy? Bojári ősök ivadéka vagy? Hát meg¬mutatom én neked is, meg az ifjúasszonynak is, hogyan tudok fizetni .. .
Hé! — fordult a cselédek felé. — Fogjá¬tok annak a vén jósnak a szekerét, szedjétek ízekre, hogy csak kerekei maradjanak, aztán
kötözzétek föl a tenge¬lyekre mindkettőjüket — mert így hurcolom őket egyvág- rában Ia$i városáig, egyenesen a szent mctropolita
udva¬rára!
A cigányok meg is ragadták a szekeret, és kezdték széj-jelszedni. Néhány szolga korbáccsal esett apámnak. Mások Alcxandrel úrfiról
kezdték lerángatni a ruhát. Irinuta ifjú-asszonynak pedig maga a bojár jutott: dühödten lújva kö-zeledett feléje, bal kezében ólmos végű
korbácsával. Kucs¬mája leesett a fejéről, haja-szakálla egybecsavarodva lobogott a szélben.
De ekkor az apró napernyő mögött Irinuta ifjúasszony hirtelen talpra szökött, karcsún és sziszegve, mint egy vipera. Szemében vad
gyűlölettel, visítva támadt férjére:
— Flozzám ne merj nyúlni, te átkozott!
Elhajította napernyőjét, és hirtelen hegyes karmok nőt¬tek az ujjain, amelyek fenyegetően meredtek a bojárra. És mintha két szarvat is
láttam volna a haja közt; ezekkel akarta egyszer már felöklelni a férjét.
Főbben a pillanatban apám hangosan felnyögött Pírlea, a cigány kése alatt:
— Megver még az Isten, Nastasa Bolomir!
Amikor az öreg ezeket kiáltotta, egy pillanatra csönd lett. Flirtelen villám cikázott, és a hegyek felől megdördült az ég. A felhők
leereszkedtek, sötét kárpittal vonták be körös-körül az eget, napnyugat felől pedig vad szélroham támadt, csapkodta-döngette a fogadó
ajtóit.
A Moldva fölött, a Bolíndari-dombon túl, az ég megre¬megett, majd gomolyogva megindult a föld felé, és föl¬döntúli, sose hallott hang
visszhangzott végig a völgyön. Mindenki rémülettől kikerekedett szemmel fordult arrafelé, és akkor megláttuk a sárkányt, amint nagy
sebességgel kö¬zeledett, akár a forgószél.
Láttam én is, és reszketni kezdtem. Jött, egyenesen fe¬lénk. Vékony, fekete farka mint egy ostor csapkodott jobbra-balra, teste az égig
magasodott, szája mint egy óriási tölcsér tátongott a fellegekben. És jött, farkával csapkodva, ordítva-bőgve, Ichelete fákat tépett ki
gyöke¬restül, szénakazlakat, háztetőket sodort cl és röpített a magasba. Bömbölő szája pedig iszonyú jégzuhatagot és esőt okádott,
mintha a Moldva egész vizét kiitta volna, hogy aztán reánk zúdítsa.
Erejének láttán a cigányok a földre borultak, és elrej¬tették arcukat. Ancu(a elbújt a fogadóban, egy csöndes sarokban. Én meg apámhoz
szaladtam, hogy kioldozzam; álig volt annyi időnk, hogy meglapuljunk a puszta szekér- tengelyek alatt. A négylovas hintó abban a
helyben meg¬fordult, mintha sz.élvész ragadta volna el, és nekiiramodott a romani útnak; benne röpült Vuza udvarbíró legényfia is. A
bojárt pedig a sárkány fölkapta, egyszer-kétszer jól megforgatta, hogy szakálla lobogott körülötte a szélben, és félholtan éppen a völgy
másik felébe vetette — egy sza¬kadékba. S hogy ez megtörtént, a szakadó eső meg a jég¬verés egyszerre elállott, csak a szörnyeteg
bömbölése hal¬latszott még a völgyben. Láttuk, amint hatalmas füstoszlop alakjában elvonult észak fele, s azután lassan-lassan meg-
csöndesedctt a mindenség.
Bolomir aztán ebbe halt bele. Egyesek meg kitalálták, hogy a sárkány apám hívására jött volna elő a barlang¬jából. Apám pedig, lévén
bölcs jós, hagyta, hadd beszél¬jenek — csak ő tudta egyes-cgyedül, hogy kinek a paran¬csára jött elő a viharok szörnyetege. Annyi
bizonyos, hogy a kicsi, szőke hajú boszorkányról többé sohasem hallot¬tunk, nem is látta attól a naptól senki emberfia.

]egenyéskitl
Utolsó sugarait szórta a lenyugvó nap Antiiba fogadó¬jára, és bearanyozta a rácsos ablakokat. A cigányok vi- gyorgó orcával
tápászkodtak föl vackaikról. Ancu^a, az ívelt szemöldökű kocsmárosné, újra fölszította a tűzhelyen a hamu alatt pislákoló parazsat; mi
pedig, felső-országi gazdák és szekeresek, sűrűbben pillogattunk a nyársak mel¬lett üresen sorakozó boroskancsókra. De a hegedűsöknek
és kobzosoknak még nem jött el az idejük. A dragane$ti-i Ioni(á uramnak sem akaródzott még belekezdeni abba a másik igaz történetbe,
amellyel adósunk maradt. Nem ám, mert a rontani országúton a lenyugvó nap fényében és a porfelhőben egy lovas közeledett. Fakó volt
a ló, feszült a nyaka, lobogott a sörénye, sebes vágtában röpítette fe¬lénk gazdáját.
A hegyeket mozdulatlan kék fátyol takarta; az aranyló napsütésben évszázadok nyugalmával, magányosan és csön-desen folydogált a
Moldva, örök idők óta muzsikáló halk csobogással; a földeken és ösvényeken, ameddig a szem ellátott, sehol egy lélek; s az a lovas is
mintha már réges-régen száguldott volna felénk a fakóján messzi tájakról. De amint a fogadó elé kanyarodott — hogy is tehetett volna
másként! —, lekapta fejéről fekete posztósüvegét, és mindnyájunknak szerencsés jó napo¬kat kívánt.
A haja deresedett, de egyenes derékkal ülte meg a lovat. Magas szárú bagariacsizmát és ezüstgombos kék mellre- valót viselt. A vállán
panyókára vetett nyestprémes mente lógott, amelyet csak egy vékony lánc tartott össze. Sárga bőrtarisznya verte az oldalát, s az övében
pisztolyt hor¬dott. Barna arca, nyírott bajuszkája, kerek szakálla, erős sasorra és sűrű szemöldöke elárulta, hogy szép ember lehe¬tett és
férfi a javából. Arcát mégis furcsává és szomorúvá tette lehunyt, világtalan fél szeme.

8
Nyeregből szállva tüstént felénk indult. S ahogy barát-ságosan mosolyogva nézett ránk tiszta, kék szemével, lonifá uram hamar
megismerte. Nyomban fölpattant he¬lyéről, és karját kitárva, hangosan kiáltotta:
•— Klem csaló Jóm? Kegyelmed volna csakugyan, az én kedves jó barátom, Neculai lsac szabadkapitány?
A vendég arca komolyra változott, szemét kerekre nyi¬totta, és figyelmesen nézett.
— l)e bizony — felelte lágy, szelíd hangon —, Neculai lsac a nevem. De most már én is megismerem. lőni (a szám¬adó uram
Dragane$ti-ből, igaz-e?
Nagy gyönyörűség yolt látni a két embert, amint össze-ölelkeztek. Tetszett a dolog mindenkinek, Ancu(ának még el is homályosuk a
szeme.
A számadó sovány, öreg kancája pedig nagyot nyerített a iogadó mögött.
— Attól a régi kancától való ez is — emelte föl a fejét büszkén Ioni(á számadó, és leeresztette karját.
A jövevény is arrafelé nézett fél szemével; ahogy a vén csontot meglátta, egy cseppet elmosolyodott, de nem muta¬tott csodálkozást.
— Bejártam vele az országot — folytatta a számadó. — Kettesben jártunk, emlékszik-e kegyelmed? Jártuk az uta¬kat, tékozoltuk
az ifjúságunkat. De amióta megváltunk egymástól, látom, elvesztette a fél szeme világát.
— Bizony — felelte szelíd hangján a vendég —, elvesz-tettem. Szomorú története van ennek... És az Űristen most ismét elvezérelt
erre a helyre, ahol az a nagy bánat reám szakadt...
— Hogyan? Éppen itt történt ez a dolog?
— Itt bizony, barátom. Engcdelmet kérek, hogy előbb bekössem a lovamat, és abrakot vessek eléje. Azután meg-iszunk egy pohár
bort, és akkor mondom, amit nem tud kegyelmed ...
Azzal indult is fiatalos járásával az istálló felé, lovát kötőféken vezetve. Ancu{a, mint aki emlékeiből rezzent föl, egy pillantást vetett
utána, és suttogva fordult a számadóhoz:
— Ez volna az az alsó-országi ember, akiről anyára mesélt, amikor még gyermek voltam?
— Ez — felelte a számadó —, Neculai lsac Balábancjti- ből, Tutova vidékéről. I:iatal korunkban jó barátok vol¬tunk.
— Úgy mondta volt anyám — folytatta Ancu{a — hogy valami nagy bajba keveredett, meg akarták ölni a cigányok itt lent a
révnél, Tupilavi alatt. Szörnyűséges dolog volt, de már elfelejtettem.
— Hát most meghallhatjuk egyenesen Neculai kapitány szájából — mondotta nagy megelégedéssel a számadó. — Mert úgy tudd
meg, kedves Ancufa húgomasszony, hogy ennek a bálábáne}ti-i szabadkapitánynak, aki most olyan szelíden néz, és csöndesen beszél,
valamikor nem akadt párja Morvaországban. Szép, erős ember volt és rosszféle. örökké úton volt valamilyen szerelem dolgában; hol
föl¬ment a kolostorokhoz, hol le a szőlőhegyekre. És egy asz- szonyért, akit szeretett, sohasem sajnálta vásárra vinni a bőrét. Ilyen ember
volt. Akadt is szeretője mindenfelé. Ö meg nem nyughatott egy cseppet is, hanem örökké az uta¬kat járta...
Erre mi, felső-országi gazdák és szekeresek, örvendezve néztünk össze, mert úgy találtuk, hogy ezek szerint kapi¬tány uram kedvünkre
való ember lehet. A fiatal Ancuja pedig mosolyogva húzta föl szemöldökét, és megigazgatta nyakán a gyöngyöt meg a hajtűket a
fülccskéje mellett. És amikor látta, hogy jön már kapitány uram visszafelé, könnyű léptekkel, ringó derékkal ment elébe; tudta, hogy jól
áll neki.
Neculai kapitány odalépett az egyik fatuskóhoz, amely a tűz mellett állott, levetette prémes mentéjét, a pisztolyát meg belecsavarta. A
nyerget és a zablát a tetejébe dobta, maga pedig elégedetten melléje ült és körülnézett.
Ancu^a is tudta, mi kell az utasembernek: mint egy fürge gyíkocska, bújt is már kifelé a pinccgádorból, jobb kezében a teli kosárral,
baljában pedig egy tiszta csupor¬ral. Pihegvc, kipirult orcával állott meg a tűz mellett, és nyújtotta a csuprot a kapitánynak. A cigányok is
előke¬rültek, és sunyi pofával, vigyorogva próbálgatni kezdték a vonót.
Amikor láttam, hogy Leonte apó, a csillagjós is köze¬lebb húzódik a két jó baráthoz, én sem voltam rest, föl¬állottam a nyársak mellől,
két lépéssel közelebb merész¬kedtem, és így szólottam:
— Nagyra becsült kapitány uram! Többen vagyunk itt felső-országi gazdák és szekeresek, akik erősen örvende¬nénk, ha egy
csupor jó bort üríthetnénk kegyelmeddel, s azután mi is hallhatnák azt a régi történetet. ..
— Szeretett barátaim — felelte a kapitány —, én min¬dig szívesen ürítgettem a kupát jó cimborák társaságában. Mert csak a
szerelem keresi a magányosságot. A gyüle¬kezetét mindnyájunk számára megnyitom, és úgy örvendek kegyelmeteknek, mint édes
testvéreimnek!
Mi abban a helyben megmerítettük a csuprot a boros-korsóban, cl is köszöntöttük kapitány uram egészségére, azután köréje telepedtünk,
a cigányok pedig keservesen húzni kezdték az öreg legények nótáját. Nem sok idő múlva, alighogy fenekére néztünk a csupornak,
Ancufa is fölállott a tűz mellől, s hozta a nyárson sült csirkét.
Új bor került a csuprokba, s ezt is elköszöntöttük. A Bálábanejti-ből való Isac kapitánynak egy cseppet elszo-morodott az orcája; egy kis
ideig így maradt, s elnézett messze, a kéklő napnyugati hegyek felé; aztán átölelte Ionná uram vállát, és így sóhajtott föl:
— Szegény Moldvaország! Szebb voltál fiatalkoromban!
Azután Ancuta felé fordult, és elérzékenyülten dúdolni
kezdte a nóta utolsó versét:
Számold, babám, a magot.
Számold s vesd ki a szitádon;
Miről hervad lomb az ágon,
Hová lett az ifjúságom .. .
Megfogta Ancuta kezét, az meg nem haragudott érte, Jianem szelíden pillogott, mint a macska, amikor cirógat¬ják. Mi pedig hallgattunk
és vártunk, mert tudtuk, hogy lsac kapitány cl akarja mondani a régi történetet.
•
— Kedves uraim és atyámfiai — kezdte a balabanc$ti-i lsac kapitány —, hallgassák hát meg, mi történt egyszer velem fiatal
koromban éppen ezen a vidéken. Van annak már huszonöt esztendeje, vagy még több is. Bizony a fe-
jeniben összekeverednek a régi dátumok. Elvetemült, szilaj ember voltam. A lovam örökké felnyergelve várakozott, és az öregek sokszor
hétszámra nem látták a színemet se. Anyám vasárnaponként sírva könyörgött értem a templom¬ban, megátkozott, azután misét mondatott
értem Nastasa pópával, hogy megesöndesedne a vérem és megházasodnám. Apám inkább hallgatott, és csak félrenézett ilyenkor, mert 5
sem volt jobb, mint én, és anyámnak éppen elég kese¬rűséget szerzett. Nem mondhatom, hogy éppen semmire- való legény lettem volna.
Juhaim voltak meg legelőim, ősz¬szel pedig borral kereskedtem; de erősen szerettem főleg a fekete szemeket, s a hetedik határig cl is

9
mentem értük, loni^a számadó uram is elmondhatja, mennyit koptattam a sarkantyút abban az időben, mert fiatal korában ő is szenvedett
ebben a betegségben, és az útjaink gyakran ta¬lálkoztak.
Egyszer azután — éppen ilyen aranyos ősz volt — bort vittem valahová Succava környékére, és megállottunk a szekerekkel és
kocsisokkal itt, Ancuta fogadójánál, hogy egy kicsit megpihenjünk. Fölöttem akkor szomorú napok jártak, mert a szerelem virága abban
az esztendőben nem nyílott már nekem, clhervadt a nyárral együtt, Ancu;a pedig, ennek az anyja, lopva nézett reám a szemöldöke alól és
nevetett; mert nekem nem ízlett a bor, s a cigány¬muzsikát sem állhattam. Csak járkáltam egymagamban, mint a holdkóros.
Szombat délután történt, vccsernycidőben. Lóra ültem, és lassan porosxkáltam egy csöndes ösvényen a letarolt táb¬lák között. Egyedül
voltam, és hallgattam a darvakat, amint magasan elhúznak a fejem fölött. Amikor a Moldva vizéhez értem, leereszkedtem a völgybe, és
ott bolyong: tam tovább a parti cserjésben. Nemsokára megszólalt a tupilap-i templom harangja. Megállítottam a lovamat, úgy hallgattam
fájó szívvel, amíg csak utolsót kondult. Arra is emlékszem, hogy amikor elhallgatott, más falvak lem* plomaiból távoli, el-cllankadó
harangszó ért el hozzám
— mintha a szívemet vette volna célba. Jó későre ocsúd¬tam föl, bámultam a vízbe, mint egy tükörbe, és megijed¬tem magamtól,
mint egy kísértettől.
Továbbmentem gondolatokba merülten, míg egyszer csak hangokat hallottam. Éppen egy sűrű rckcctyésben jár¬tam, ahonnét nem
láthattam ki a vízre. Megkerültem a rekettyesort, és egyszerre patakocskák csillogtak a szemem előtt a lenyugvó nap fényében. Az egyik
ér mellett, nem messze tőlem, egy sereg cigány sürgölődött; éppen el re¬kesztették az ér folyását, s most, mint valami ördögök,
szerteszéjjel hangos rikoltozással fogdosták ki a halakat.
Megállítottam a lovamat. Egy vastag hang mintha va¬lami parancsszót kiáltott volna. A purdék meg az asszo¬nyok megállónak. Ismét
kiáltott ugyanaz a hang, s akkor újra nekiálltak. Egy magas, öreg cigány közeledett a túlsó part felől, meztelen lábszárral nagyokat lépve
a vízben, mintha falábakon járt volna, és egyenesen felém tartott.
Valaki utánakiáltott:
— Hová mégy, hé, Hasanache?
Rá sem hederített. Pipával a szájában, nagyokat pöfé¬kelve közeledett az innenső parthoz.
A másik irányból egy piros szoknyás fiatal cigányleány igyekezett utána a vízben. Az ér közepén hirtelen mély vizet ért, és visongva-
nevetve kapta föl hónaljig a szok¬nyáját. Szaporán éviekéit kifelé, és az öreget elhagyva, ha¬marosan ki is ért a homokos partra.
Hasanache rekedt hangján rákiáltott, és megfenyegette az öklével:
— Vissza, hé, te leány!
A leány csak megrázta a fejét, és fogai villogtak. Meg¬állón előttem, és nézett reám csodálkozó szemmel, mintha valami ritka vadat
látna.
— Vissza, hé, Marga! — kiáltott rá ismét az öreg ci¬gány. — Hagyj békét az úrfinak!
A leány megrázta a fejét és kacagott.
Fiatal leány volt, olyan tizennyolc éves. A vízben jól láthattam formás, tiszta testét. Ott állott néhány lépés¬nyire tőlem, egy szál ingben
és piros szoknyában. Arca még gyermekes volt, de ívelt orra, táguló orreimpája és tüzes pillantású fekete szeme egyszeriben megzavarta
az eszemet. Egész testemben forróságot éreztem, mintha erős bort ittam volna.
hak leteljen a szombatja, tüstént szaladtam a pénzzel, amit kegyelmedtől kaptam. Ni, milyen csizmát véltem!
És mutatta az új csizmáját úgy, hogy előbb az egyik lábát emelte föl, aztán a másikat, s két ujja között még a szoknyáját is fölemelte.
Irimie apó morogva fordult el, s indult a szekerek felé. Ismerte már a természetemet. Közelebb léptem a leányhoz, és nevetve így
szólottam hozzá:
— Látom kicsinosítottad magadat vasárnapra. Olyan szép vagy, mint egy igazi kisasszony.
Igen tetszett neki, amit mondtam. Orcája kipiroso¬dott az örömtől. Megrázta a fejét, és egyenesen a sze¬membe nézett:
•— De nem ám azért, hogy a templomba menjek!
— Hát miért?
— Csak úgy. A kocsmába indultam, pálinkáért Hasa- nache apónak, s gondoltam, legalább az úrfinak is meg¬köszönöm.
— Én meg azt gondoltam, azért jöttél, hogy jósolj ne¬kem.
— jaj, dehogyis, úrfi, nem vagyok én vénasszony, ha¬zudni sem tudok. Hát mit mondhatnék?
— Azt gondoltam, megmondod, hogy kivel szeretnék találkozni valahol.
— Hol? — suttogta nevető orcával. — A jegenyéskútnál?
— Ott.
— Azzal-e, akit az este ott látott kegyelmed?
— Azzal; nem is gondolok azóta másra.
— Meglehet, úrfi — ingatta a fejét csöndesen, és sze¬mére árnyék borult. — Csakhogy az egy szegény sátoros cigánylány,
kegyelmed pedig csak játszik vele, aztán el-megyen. Be is fogják már az ökröket, s a szekerek mind¬járt elindulnak. Kegyelmed is
nyeregbe száll, az a leány meg hiába várná. Kstére már ki tudja, hol jár.
— De csak várjon — feleltem komoly orcával, és egye-nesen a szemébe néztem. — Visszajövök, és két órával napszállta után ott
vagyok azon a helyen.
A leány lehajtotta a fejét, és egy ideig hallgatott. Aztán más hangon folytatta, és anélkül, hogy reám nézett volna:
— Ha elvitték a bort oda, ahová kell, itt tér-e vissza, ezen az úton, és megáll-e ismét ennél a fogadónál?
— Megállók. De lehet, hogy késlekedni fogok egy csep¬pet, ha a pajcani-i bojár megvárat a pénzzel.
— Ügy?
És lassan ide-oda forgatta hajlékony derekát, a szemét meg le nem vette a csizmájáról. Hirtelen megragadta a kezemet, amellyel a
kantárszárat tartottam, és megcsó¬kolta. Aztán megfordult, és elszaladt, és eltűnt a foga¬dóban. Még lestem egy darabig, hátha visszatér,
de nem jött.
Ancu{a lépett ki a fogadó elé, kifizettem a szállás¬pénzt neki. Akkoriban nem volt már éppen fiatal, de azért szép, derék asszony volt
még. Ravaszul mosolyogva csó¬válta a fejét, mert olyan asszony volt, hogy mindent ki¬tudott, és mindent meglátott. Ez a másik Ancufa,
aki most itt ül előttem, erősen hasonlít rá. Csakhogy ez fiatalabb meg szebb is.
Az emberek megbiztatták az ökröket, s a szekerek nyi-korogva fordultak ki az útra. Amikor elindult az utolsó szekér is, a tizenegyedik,
én is nyeregbe ugrottam. A pin¬cegádor előtt, kucsmájukkal a kezükben, ott hajlongtak a muzsikás cigányok. Kiügcttcm az útra. A ló
mellett han¬gos ugatással, vidáman ugrándozva nyargalt nagy szürke kutyám, Lupéi, akit Irimie apó szabadon engedett a lán¬cáról. Szép

10
tiszta őszi reggel derült a Moldva völgyére. Valahol messze megszólaltak a harangok. Hangjuk most lágyan szállott felém, és édes
zsongással töltötte meg a szívemet.
Így mendegéltünk jó darabig; a nap mögöttünk volt, a Moldva vize bal felől. A három szabad falu, Mitejti, Navrapejti és Miroslavc$ti
elmaradt mögöttünk. Aztán el¬hagytuk a Moldva völgyét, s az ökrök nekirugaszkodtak a hosszú bráte?ti-i kaptatónak. Mihelyt
fölérkeztünk, bent az ej-dőben, a kápolna alatt megpihentünk. De azt már nem tudnám megmondani kegyelmeteknek, mit beszéltem
egész úton az emberekkel, és miket láttam, amerre elha¬ladtunk; mert lelkem más képekkel, más látomásokkal volt teli, a gondolataim
messzi röpködtek.
Meg napszállta előtt érkeztünk meg Pajeani városába, és egyenesen a bojári udvarba hajtottunk. Illendően kö¬szöntöttem Canta
nagyságos urai, és jelentettem, hogy el¬hoztam a bort megállapodás szerint. Ökegyelme megvere¬gette a vállamat, és azt mondotta:
„Derék!” — azután rendelkezett a szállásról meg ételről-italról, és abban ma¬radtunk, hogy majd reggel lerakodunk. Azután még
cl¬panaszolta az uraság, hogyan verte el a jég Cotnari-ban a szőlőjét; de én bizony nem nagyon figyeltem a szavaira, mert a Szeret
völgye lassan ködbe burkolózott, és közele¬dett az este.
Miután elköltöttük a vacsorát, még számba vettem az embereket és parancsokat adtam éjszakára; azután néhány szót súgtam Irimie apó
lülébe, aki titokban kihozta a lo¬vamat az istállóból, és a kapuhoz vezette. Lépésben in¬dultam el, mögöttem Lupéi kullogott. A faluban
lassú üge¬tésre fogtam a lovat. Azután megcsippentettcm az ostor¬ral, és attól kezdve egyetlen vágtában röpített, hogy a fülem is zúgott
belé; csak a falvakban lassítottam. És nap szállta után két órával megpillantottam Ancuta fogadó jának egyetlen fényes ablakát.
Megkerültem a fogadót, és keresztülvágtam a tarlón. Nemsokára megtaláltam az én ösvényemet. Ahogy közeledtem a jegenyéskúthoz, a
lovat lépésre fogtam. Dobogott a szívem, attól féltem, hogy senkit sem találok majd a kútnál. Éppen akkor kelt föl a hold tompa, vörös
fénnyel, akárcsak a pusztán.
Már hallottam is a jegenyék halk susogását, amikor Lu¬péi morogni kezdett. Akkor leszálltam a nyeregből, és halkan rászóltam:
— Csöndben légy, Lupéi! — és megállottam. Hirtelen mintha villám cikázott volna keresztül egész testemen. Marga ott volt
néhány lépésnyire tőlem. Félig háttal ál¬lóit a hold sápadt fényében, és bal karjával eltakarta a homlokát. Ahogy megérintettem,
leengedte a karját és megfordult. Hallottam, amint halkan fölnevetett. A nyaka most is gyöngyökkel volt tele: éreztem az ujjaim alatt.
Dohányszag nem érzett rajta, és a hajából virágillat aradi.
Abban az időben, fiatal koromban, gyorsabban teltek az éjszakák. És kevesebbet beszéltem. Amint a hold lenyu¬godott, a lovam halkan
nyerített. Fölállottam a kút mel¬lől. De Marga átkarolta a vállamat, arcát a mellemre rej¬tette, és sírni kezdett.
— Ne sírj, legyen eszed! — mondottam neki. — Estére visszajövök. Hozok neked Pajcani-ból egy rókaprémes ködmönt.
De csak kapaszkodott belém görcsösen.
— Nem jössz vissza — sóhajtotta. — Mert én csak egy szegény rab cigányleány vagyok. De azért várlak, és ha nem jössz, itt halok
meg ennél a kútnál.
Kgy darabig átölelve tartottam, és az ujjasomat is a vál¬lára terítettem, mert egész testében reszketett. Még egyszer megcsókolt, én pedig
megsimogattam az orcáját, aztán ott-hagytam; égő szeme könnyes volt. Nyeregbe szállottam, és sarkantyúba kaptam a lovat; de közben
szüntelenül az járt az eszemben, hogy jobb volna megfordulni és vissza¬menni. Minél jobban távolodtam, annál inkább égett a
szí¬vemben az a leány.
Navrápe$ti felé már sűrű, fehér pára derengett a Moldva fölött, és keleten nyitogatta szemét az ég. Amint leereszkedtem Pa§cnni felé,
akkor bújt elő a nap a Szeret ködéből. A bojári udvar kapuja előtt leszállottai.., és lo¬vamat az istállóba vezettem. Visszamentem a
kúthoz, és hideg vizet fröcsköltem az orcámba. Azután a pince felé tartottam, ahonnét hallatszott már Irináié apó zsörtölődése.
Minden jól ment, s a bort kiraktuk. A nehéz hordók, amelyek hosszú úton, messzi alsó-országi szőlőkből döcög¬tek idáig a nyikorgó
szekereken, az őszi nap sugarai alatt, most rendre lekerültek a sötét, boltozatos pincékbe. A bojár emberei sorra meglékelték őket, cs a
lyukon náddal fölszívták a bort. Végül lejött a bojár is személyesen, meg¬kóstolt egy kupa bort, koccintott velem, és újra azt mondta:
— No, derék! Most pedig, Neculai kapitány — foly¬tatta aztán —, jöjjön velem kegyelmed föl a tornácra; hadd számoljunk, s
azután tüstént megadom a jussát ke¬gyelmednek!
Azzal, amit a bojártól kaptam, csupa ezüstforintokban, meg is telt a tarisznyám. Köszönettel meghajoltam fényes orcája előtt,
megcsókoltam a kezét, aztán siettem vissza az embereimhez. Az idő délre járt. Úgy beszéltük, hogy ebéd után indulunk visszafelé, arra,
amerre jöttünk.
De nekem sehogy sem kellett az étel, nem is éreztem ízét. Sietve kaptam be néhány falatot, s fejemben az éj¬szaka emlékeivel
otthagytam a tanyánkat, és elindultam, hogy szétnézzek az udvari emberek és szolgák között, és egy rókaprémes után kérdezősködjem.
Akinek pénze van, mindene van. Úgyhogy tüstént megvolt a rókaprémes köd- mön, meggypiros posztóból. Ahogy a kezembe vettem,
éreztem a cigányleány örömét, és tüzes szemének csillogá¬sát is magam elé képzeltem.
Lassan haladtunk hazafelé a döcögő ökrös szekerekkel. Szép tiszta idő volt, szellő sem rebbent. A bükkfák ma¬gas, dcrcsípte koronájáról
halk zizegéssel hullottak a le¬velek; az erdő mélyet sóhajtott, mintha élőlény volna. Lassan poroszkáltam a langyos napsütésben, és
közben el- clbóbiskoltam a nyeregben. És álmomban a szeretőmet lát¬tam ott a jegenyéskút mellett.
Így mentünk a szekerekkel, míg ránk nem esteledett. Nem volt miért igyekeznem. Amikor a nyugtalanság tü¬zelni kezdett, előreugrattam
az első szekérhez, és halkan azt mondottam Irimic apónak:
— Irimie apó, az éjszakát Ancufa fogadójában töltjük. Én előremegyek. Ott megvárom kegyelmeteket.
Az öreg vizslaszemmel nézett reám:
— Menjen csak, kapitány uram, ahová jónak látja. Ta-lálkozunk a fogadónál.
Megsarkantyúztam a lovat. Vagy fél mérföldet vágtat¬hattam, amikor egyszerre csak ott termett Lupéi, és bol¬dogan ugatott meg
ugrándozott. Az öregnek mindig gondja volt reám, gondoltam magamban. Strázsát küldött utánam.
Ügetésre fogtam a lovat, és az esti csöndben a patkók dobogását hallgattam. A tiszta, derült égen fölragyogtak a csillagok. Túl a
Moldván, a dombokon itt-ott tüzek gyulladtak, talán, hogy visszaüzenjenek a fenti fényeknek.
Az úton egy lelek sem járt, dermedt csönd terült a rétre; olyan volt, mint valami varázslat.
Egyenesen az ismerős hely felé fordítottam a lovamat. A hold még nem kelt föl.
A kis kőkútnál, a domb alján, a négy jegenye alatt sö- tétebb volt. Leszállottam a nyeregből, és úgy közeledtem, a kantárt a bal karomra
vetve. Mcgállottam. Csak a lom¬bok szapora susogását hallottam. Egy cserjéhez kötöttem a lovamat.az egyik jegenye alá. Lupéi a száraz
főbe ku- corodott.
így várakoztam egy darabig, de nem sokáig. Ainikoi keleten megjelent a hold, mint egy rémülettől nagyra nőtt szem, a kutya morogni
kezdett. l)e mindjárt cl is hallga¬tott, mert megismerte a közeledőt. A kút felé indultam. A sötétben megpillantottam Marga árnyékát:

11
mintha futva jött volna. Amint meglátott, halk sikoltással, hirtelen megállott. Aztán hozzám szaladt, és átölelte nyakamat. Lihegve,
előreomolva szorított magához. Egy darabig így maradt hozzám simulva, míg csak le nem csillapodott, az¬tán nagyot, mélyet sóhajtott.
Leterítettem az ujjasomat a fűre, mindjárt a kút ká¬vája mellé, és letelepedtem. A leány mellém térdelt. Meg¬simogattam az orcáját, és
n,zt mondottam:
— Marga, fáztál az éjszaka, reszkettél. Elhoztam a ködmönt, amit ígértem.
A sötétben megtapogatta az ujjast; boldogan fölnevetett, s gyorsan bele is bújt.
— Most már látom, hogy mégiscsak kedves uraságodnak egy icipicit az a szegény leány... — mondotta kényes¬kedve.
Azután leült mellém, én pedig magamhoz szorítottam. De amíg simogattam, reszketett, és fel-fel nyögött, mint a sebzett vad.
— Marga, mi bajod va.n? — kérdeztem végül.
Mintha megütöttem volna, hirtelen talpra szökött, és két
kézzel a fejéhez kapott:
— Úrfi, verjen meg, öljön meg, vessen a kútba, amiért nem mondtam meg hamarább!
Rosszat sejtve ragadtam meg a karját.
— De hát mi történt? Nem értem. Beszélj értelmesen!
— Miért nem ver meg, miért nem öl meg? Jól van, be¬szélek. A tegnap reggel Hasanache apó küldött a kocs¬mába. Észrevette,
hogy kegyelmednek megakadt a szeme rajtam, azt mondta, menjek el, hogy megkedveljen, és az¬tán látni kívánjon... És mondjam meg
neki a helyet, ahol találkozunk. Ö pedig két testvéröccsével, Dimachival és Turcuval meglepik kegyelmedet, amikor tudják, hogy velem
lesz; az egyik elveszi a lovát, a másik kettő meg kegyelmedre veti magát, hogy megölje ...
Zokogva beszélt, alig értettem a szavait.
— És te mit csináltál? Megmondtad-e nekik, hogy hol találnak meg?
— Megmondtam, másképp megöltek volna.
— És miért nem jöttek az este?
— Várták, hogy pénzzel térjen meg, amit a borért kap.
— És most eljönnek?
— Eljönnek! — nyögte, és fölzokogott. — A szerelem elvette az eszemet, azt akartam, hogy még maradjon ve¬lem bár egy kicsit,
aizért nem mondtam meg mindjárt, mi¬helyt megjöttem. De most már nem bírom, megmondom: meg akarják ölni kegyelmedet, hogy
elvegyék a pénzét. Máskor is csináltak már ilyet, és semmitől sem félnek. íis azt is tudom, hogy engem is megölnek, mert megértették,
hogy szeretem kegyelmedet, és tudni fogják, hogy miért menekülhetett meg. De most már semmit sem bánok!
A borzalomtól szinte megdermedve álltam föl. Marga átölelte a térdemet:
— Menjen, menjen! Siessen! — és hangja reszketett a félelemtől.
késő volt. A kutya hirtelen vadul, dühösen ugatni kez¬dett. A lovamhoz ugrottam.
— Meghallották, most már biztosaii megölnek! — nyögte a leány, arccal a földre borulva. Mögöttem a sö¬tétben gyűlölettel teli
rekedt kiáltás hallatszott. Megismer¬tem Hasanache hangját.
Egy ugrással a lovam mellett voltam. Lupéi hörögve ve¬tette magát az egyik bokorba, és tépni, szaggatni kezdett valamit. Halkan
biztattam a kutyát.
— Fogd meg, Lupci! Ne hagyd magad!
Jó kutya volt, erős, éles fogú, megbízhattam benne.
Eloldottam a lovat, nyeregbe ugrottam, és kinyitottam a pisztolytáskát. A sarkantyút a ló oldaliba vágtam, és kezemben a pisztollyal a
kutyaugatás irányába igyekez¬tem. Mögöttem hangos kiáltásokkal biztatták egymást. Ahogy vágtában fölfelé kapaszkodtam a völgyön, a
vilá¬gos szemhatáron megpillantottam a cigány árnyékát, amint futva menekült a kutya elől. Kilőttem a pisztolyomat; hallottam, hogy a
kutya még mindig csaholva igyekszik a nyomában: nem találtam el.
Ahogy a tetőre értem, ismét Lupéi hangja után igazod¬tam. Keményen ültem a nyeregben, fegyverem is volt, nem féltem semmitől. De
ahogy a menekülő cigányt üldöztem, éreztem, hogy engem is kergetnek. Csakugyan, az egymást biztató hangok mind közelebbről
hallatszottak, hátulról meg kétoldalról is, mintha csak harapófogóba akartak volna szorítani. A tarlón elömlött a csonka hold sápadt fénye.
A/ előttem szaladó cigányt jól láthattam. Gyorsan körülnéztem. A cigányok a nyomomban voltak: hosszú bo¬tokra támaszkodva,
szökellve igyekeztek utánam. És köz- ben-küzben ugyanazt a szót kiáltották az előttem futó¬nak. Egyszerre megértettem őket:
észrevettem, hogy cik¬cakkban nyargalok. Mert az előttem menekülő is cikcakk¬ban futott a tarlón Lupéi elől; a mögöttem futók
beértek.
Egyszerre kétoldalt is rajtam voltak. Hol lekuporodva, hol fölpattanva nagyokat ugrottak, mint valami fekete ördögök. Az egyik a földre
Inpult, és jobb felől oldalvást jött reám. A másik meg balról ugrott nekem. Abban a pil¬lanatban láttam a veszedelmet. Csakhogy a ló
teljes se¬bességgel vágtatott. Hallottam a bot suhanását, amint a ló lába elé dobta ai cigány. Egy pillanatra megszédültem, és a földre
zuhantam. Csakhogy ismertem én már ezt is.
("Amikor lezuhantam, a lábam már nem volt a kengyelben. Arrébb hengeredtem a tarlón, sebesen fölültem, és szem-befordultam a
cigányokkal. Azok máris rajtam voltak. Hegvcs vas fúródott zúgva a jobb szemem sarkába. Föl¬emeltem pisztolyomat, és egy lépésről
villámgyorsan a szeme közé eresztettem egy golyót a támadónak. Az reám
«ns*iamgr-
zuhant, és telefröcskölt vérrel. Mellettem Lupéi vad vi-csorgását hallottam, amint harapta, tépte a másikat.
A derekam alatt megéreztem ai tőrt, amely az orcámat fölhasította. Reátámaszkodtam, és talpra állottam. A johl> szemem iszonyúan
nyilallott, és buzogva ömlött belőle a vér. Ep szememmel megpillantottam az út mellett a fogadó fényét. Az izgalomtól és fájdalomtól
megváltozott han¬gon kiáltozni kezdtem. Lupéi vinnyogva szaladgált ide- oda körülöttem. A másik két támadó már eltűnt a sötét¬ben. A
fogadó felől hosszú, elnyújtott kiáltások hallat¬szottak, és fáklyák gyulladtak.
Amíg a segítséget vártam, a nyakbavaló kendőmmel erő¬sen bekötöztem sérült szememet. A lovam ott nyögött vagy öt lépésre tőlem, s
időnként neki-nekirugaszkodott, hogy föláll jón. Amikor megjöttek a szekeresek, és nekiálltak, hogy fölsegítsék, látták, hogy a két mellső
lába eltörött. Ott is hagyták aztán; én pedig ugyanazon a rekedt, el¬változott hangon visszafelé irányítottam az embereket, a
jegenyéskúthoz. Elindultak a fáklyákkal, én pedig nyomo¬rultul szédelegve, összeszorított foggal vonszoltam magam utánuk. Mikor a
kúthoz értem, a víz fölé hajolva talál¬tam őket. A jegenyék alatt vérfoltok csillogtak a hold¬fényben.
— Megölték, és a kútba vetették ... — mondottam gyönge hangon.
— Kit öltek meg, és kit vetettek a kútba? — kérdezte Irirnie apó.

12
Már nem volt annyi erőm, hogy válaszoljak. A kendő alatt ismét buzogni kezdett a vér. Végigcsorgott a fél or¬cámon, a bajuszomon. S
ahogy befolyt a számba is, mintha a kút káváján csillogó vért ízleltem volna.
Mire Neculai kapitány befejezte meséjét, a nap is nyu¬govóra tért a hegyek mögött; alkony borult a Moldva völ¬gyére és a fogadóra. A
tűz is kialudt. Mi pedig, felső¬országi gazdák és szekeresek, elszomorodva hallgattunk. Csupán Ionita számadó hümmögött bólogatva, és
büszkén nézett körül. A fiatal Ancufa szólalt meg elsőnek:
— Éppen így mesélte volt anyám is régen. A másik két cigány aztán elfutott, s bevette magát az. erdőbe.
— Biz’ az így volt, ilyenek történtek akkor, a mi időnk¬ben — erősítette meg ugyanolyan büszkén a drágánejti-i lőni (A számadó
uram.
Nagy későre én is összeszedtem magam, és megkérdez¬tem :
— Mcgvan-e most is az a kút a négy jegenyével?
— Bizony nincsen... — felelte csöndesen Leonte apó, a jós. — Beomlott, eltűnt a föld színéről, mint minden ezen a világon ...
De Neculai kapitány mintha látta volna. Ült mozdulat¬lanul, csüggedt fővel, nebéz hallgatásba merülve. Világ¬talan fél szeme, s alatta a
sebhely a jobb orcáján, mintha a fájdalom pecsétjét viselte volna. Ép szemével pedig, nagy, borongó tekintetű szemével mereven nézett
maga elé a múlt sötét kútjába.
Késő este volt, amikor a tüzet újra fölszítottuk. Akkor lsac kapitány is fölállott, kezét Ancu(a karjára tette, és új kupákat kért magának is,
nekünk is, óborral teli.
A másik A ne u fa
Bizony, a régi időkben olyan dolgok is megestek, amilyenek ma már nem — szólalt meg halkan az alko- nyati csöndben Icnache mester,
a vándorkereskedő.
Mintha még mindig Neculai kapitány történetén meren¬gett volna. Hangja mégis a való életre ébresztett bennün¬ket, s amíg Ancu{át
vártuk a boroskancsóval, hogy a csup¬rokat újratöltse, a beszéd is megeredt közöttünk. A Moldva felől hideg szél lopózott be a fogadó
udvarára. Odamentem a tűzhöz, megpiszkáltam egy gallyal, és fel¬szítottam a hamutakaró alatt alvó parazsat. Mire az első lángok
világánál ismét láthattuk egymást, a borzongató szél is clállott, és könnyű őszi köd ereszkedett le a fo¬gadóra.
— Ma már nincsenek olyan emberek, mint régen — folytatta lenachc mester; Ioni(5 számadó pedig nagyot bólintott erre a
beszédre. — Más, hitvány népség ez, amelyik ma él.
— Az már igaz! — hagyta helyben hevesen a draga- nejti-i számadó.
— A telek is keményebbek voltak abban az időben — folytatta a kereskedő, miközben rézkupakos agyagpipájá¬val a tűzhöz hajolt.
— Az ujjasom, amelyik raijtam van, még akkorról való; most pedig télvíz idején is ellehetek nélküle. Így viselem csak, panyókásan, csak
éppen muto¬gatom. És tudják meg kegyelmetek, Ncculai kapitány és Ioni{3 számadó uram, hogy a nyarak is bőségesebbek vol¬tak. És a
városokat sem lepte cl még akkoriban az a sok jövevény boltos; a magamfajta vándorkereskedőt megbe¬csülték a falvakban, s az
emberek úgy fogadták, mint a jó barátot. Most jobban meggörnyedek, míg fölcipelem a portékámat a hegyek közé. Már csak ott élnek
olyan em¬berek, akik városban még nem jártak; és a lányok orcája kivirul az örömtől, amikor fölnyitom előttük a ládikáimat. Aztán a hit
is erősebb volt akkoriban: a kereskedők el¬zarándokoltak Jeruzsálembe, hogy áldással térjenek vissza onnét... Magam is megtettem az
utat gyalogszerrel, egé¬szen a Szent Hegyig. Láthattam a kolostort is, amely egy magas sziklafokra épült, a szent életű szerzetesek pedig
kötélen, kosarakban ereszkedtek le, és szállottak föl ismét, mert út oda nem vezetett. De nálunk, Ia$i városában, a fejedelmi székhelyen is
másféle világ volt akkor. Amikor a vajda táncos fekete paripán kilovagolt testőrzői között az udvarból, a pórnép térdre vetette magát, és
homlokát a porba ejtette. Ha pedig valamelyik bojár megszánta az embert, nem egy krajcárt, de valódi aranypénzt nyomott a markába.
Hát úgy volt, hogy én is fiatal voltam, meg a világ is más volt, s másképpen örülhettem az életnek. Gond nélkül éldegéltem, mert a
tüszőm tömve volt. Tör¬tént egyszer, amikor éppen a felső-országi Baiára készül¬tem a ládáimmal a nagyvásárra, hogy a városunkban,
mármint Iajji-ban, nagy riadalom támadt.
Kérem kegyelmeteket, csak egy csöppet legyenek türe-lemmel, amíg egy levélnyi dohányt a pipámba gyömöszö¬lök, mert ez az egy
bűnöm van — Isten látja lelkemet — még a többi mellett. De előbb hadd kotorjam ki, mert az ördögnek egyéb gondja sincsen, mint hogy
örökké eltö¬mítse. Hála a< Fennvalónak, egek, földek és tengerek Urá¬nak, amiért megkönyörült rajtunk, és megtanított pipa- szurkálót
csinálni. No, már mondom is: ahogy ott álldo¬gálok az utcán, a bazár előtt, és két örmény kereskedővel az árura alkudozom, egyszer
csak Belic felől nagy zajjal egy csapat fegyveres szolga közeledik, s egy megkötözött embert hurcol magával. A nyomukban nagy
sokaság, ki¬vált asszonyok meg gyermekek. A kutyák is mind kisza¬ladtak a tornácok és kapuk alól, csaholtak és vonítottak. A
kereskedők otthagyták boltjukat, és szakállukat össze¬dugva, lökdösődve kérdezősködtek egymástól. A katonák kézben tartották
handzsárjukat és flintájukat, mintha attól féltek volna, hogy a fogoly elszakítja a kötelet, és ököllel leteríti őket. De olyan ember is volt
az: magas, erős, karcsú derekú és széles vállú. Szökés bajusza és fekete szeme volt, s büszkén nézett szerteszét. Tehetős szabad
pa¬rasztnak látszott, ujjast viselt és lehajtott szárú piros csiz¬mát. A feje födetlcn volt, s bajusza alatt az ajka véres.
Volt a katonák között egy Costea Cáruntu nevezetű, aki a városkapitányságot szolgálta. Ahogy a kereskedők elé ért, kevélyen
megfordult, és ököllel ismét a fogoly ar¬cába vágott. Én megkérdeztem:
— Ki ez az ember, Costea uram, és mi a neve?
— Ez gaz, bitang ember — felelte a városi szolga.
— Mondja meg hát kegyelmed, hogy hívják, és mi a bűne?
— A neve Todiritá Cataná, s egy alávaló és vakmerő szabad paraszt Vaslui mellől. Bobeicá udvarbíró uramnál szolgált, és arrai az
orcátlanságra vetemedett, hogy őnagy- sága kisasszony húgára emelte a szemét. Vakmerőén meg is egyezett Varvara kisasszonnyal, s az
éjjel megszöktek. De udvarbíró uram sejtett valamit, mert őröket állítta¬tott. így aztán utolérték, s a szélmalomnál cl is fogták. Kemény
munka, volt, istenes verekedés. Nem bírtak vele.
Ahány cigány meg udvari szolga utolérte, mindet meg-nyomorította és leterítette. Amíg a fejedelmi katonák handzsárjaik közé nem
szorították, nem lehetett elfogni. Olyasmiket pofázott, hogy ő Varvara kisasszonyért az éle¬tét is odaadja, ha kell. Aztán megkötöztük,
ahogyan lát¬ják, én meg az öklömet nem sajnáltam az állkapcájától
— hadd köpje ki a fogait, de még a nyelvét is; mert így kell az ilyen elvetemült bitanggal: tanulja meg, hogy mi jár a
vakmerőségéért!
— Bizony jól lette kegyelmed, C.ostea uram — mon¬dottam én, és éppen így vélekedett a többi kereskedő is. De amikor javában
helyeseltünk, az az elvetemült gaz¬fickó, Todirijá Cataná, hirtelen felénk fordította az orcá¬ját, és vérben forgó szemmel nézett reánk.
Szép ember volt, s látszott, hogy nem ijed meg az árnyékától. Meg is ijedtem a tekintetétől. Aztán arra gondoltam, hogy ezek úgyis
fölakasztják, elmúlott az ijedtségem, még feléje is nevettem. Így szólottam a poroszlóhoz:

13
— Kegyelmed, Costea uram, egy kis birtokot is kiérde-melhet a. vitézségével Bobcica udvarbíró őmagasságától. De hagyja egy
cseppet a hajdúkra azt a gonoszt, s mondja cl inkább, mi lesz most már őmagassága húgával, Varvara kisasszonykával.
— Varvara kisasszonyt szokás szerint az Agapia-kolos- torba viteti a bojár úr, hogy ott sirassa el ifjúságának vét¬két. Már föl is
készítette a szekeret meg a kísérő szolgá¬kat. Ezt az esztelen pórt pedig visszük, és bezárjuk Golia- tornyába, hogy ott várja meg a vajda
parancsát. Bizonyos, hogy pallos alatt fogja végezni, tudhatja ezt akárki, aki¬nek egy csöpp esze van.
— Jól beszél kegyelmed — erősítettem meg tüstént, és velem együtt buzgón bólogatott a szakállával a többi ke¬reskedő is az
utcából, mert az igazságról ők sem véleked¬hettek másként.
A fegyveresek továbbindultak, nyomukban pedig, nagy port verve, az odasereglett nép, kutyástul, asszonyostul, gyermekestül. Costea
Caruntu meg időnként jól odaütött a parasztnak hol az állkapcájára, hol a nyaka közé. így hurcolták cl, és bezárták a Golia-toronyba,
miközben én
tovább alkudoztam az örményekkel. Miután a vásárt meg-kötöttem, és lepengettem a jóféle recés aranyakat, vál¬lamra vettem a batyut,
és hazaindultam, hogy otthon be- rakosgassam az árut a dobozokba; finom és törékeny por¬téka volt, amely inkább a szemnek, de kivált
asszonyi szemnek való. KI is rendeztem mindent, a dobozokat szép sorjában egyiket a másikra raktam, még a rezet is kifé¬nyesítettem
rajtuk gondosan, mert mai napig ez a szoká¬som, láthatják kegyelmetek; harmadik kakasszóig jót alud¬tam, akkor aztán fölkeltem, s
amint elkészültem, vettem a batyut, a botot meg a pipámat, és alig pirkadt az ég alja, útnak indultam. A Golia utcában jártam, amikor
egyszerre iszonyú lármát hallok. S látom, hogy a kolostor nagy vaskapuján lovasok száguldanak kifelé, lobogó hajjal.
— Uram, segíts! Mi van, jóemberek? Mi történt, kö- nyörgök?
Costea hajadon főtt, ostorral a kezében hadonászik, és biztatja a legényeit:
— Rajta, fiúk! A Juhász-kút felé futhatott! El ne sza- lasszátok! Ahol éritek, ott szúrjátok le, de elhozzátok ne¬kem holtan is!
— Costea uram — mondotta ekkor egy öreg katona —, ki tudhatja, merrefelé vette útját az a megátalkodott? Amíg megkötözve
tartottuk, addig hatalmunk volt fölötte; de most, hogy kiszabadította magát, és lóra kapott, meg fegyver is lehet a kezében, most már
nincs olyan vitéz, aki utolérhetné, s végezhetne vele.
— Miket beszél kend, öreg? — ordította a poroszló.
— Ne haragudjék kegyelmed, Costea uram, mert iga¬zat beszélek. Ismerjük mi már régóta ezt az embert, és más tetteiről is tudunk.
Szolgált ez a németeknél is, de azok is megijedtek tőle. Harcolt igazi háborúkban, és kardnak meg golyónak a nyomait viseli. Állva
marad a nyeregben, amikor a ló a legsebesebben vágtat. Egy zsák árpát fél kézzel fölemel. Mint egy kos, úgy öklel a fejével, s akinek
nekimegy, az ott helyben elterül, hogy meg sem szusszan. Ilyen embernek ismertük őkelmét, éppen ezért jól megkötöztük, de még az
ajtót is megtámasztottuk, ami¬kor ott hagytuk a földön elnyúlva. És csak egy ilyen bo- lontl tehetett olyat, hogy el rágja a kötelét, a
vasrácshoz kösse, kimásszon az ablakon, és leereszkedjék a magas to¬ronyból. Egyenesen az őr nyakába ugrott, kardját, pisz¬tolyát
elvette, lovat talált valahol és elment; hol keressük most már, Costea uram, és mit tehetnénk vele?
Costea Cáruntu csak dühöngött, és úgy ordított, mint egy oroszlán. Tüstént neki is iramodtak a katonák min¬den irányba, csak úgy
szőrén ülve meg a lovat. Miután az embereit végre útnak indította, a fejedelem szolgája is le¬csillapodott egy kissé, és kifújhatta magát;
de bele is iz¬zadott egészen, s mintha szédülés környékezte volna. Egyik legényének megparancsolta, hogy szaladjon fegy¬verért, és
hozzon nyergeit lovat alája.
Ekkor én is módját ejthettem, hogy közelebb lépjek, és nagy csodálkozással megkérdezzem:
— Costea uram, én bizony sehogy sem tudom ésszel fölérni, hogyan történhetett meg ez a dolog egy olyan ma¬gas fallal kerített,
tornyos várban, mint Golia? De meg a falak és tornyok mellett lánc, puska és katona is van ott. Hogy szökhetett meg akkor ilyen
könnyűszerrel az a semmircvaló, aki nem átallott szégyenbe keverni egy fé¬nyes bojári házat?
— Ne kérdezz, Ienache, mert úgysem tudok felelni ne¬ked — fújt dühösen a fejedelem katonája. — Most aztán mindenért engem
fognak elővenni, és reám fog görbe szemmel nézni Bobcica udvarbíró uram őmagassága is. Az én szerencsémnek és a hivatalomnak már
befellegzett. Arra sincs időm, hogy beugorjak a szent kolostorba, s egy aranyért misét mondassak Nicanor atyával, hogy
megsza¬baduljak a bajból, mert utolér a bojár haragja és ostora. Most a betyár után kell nyargalnom, de tüstént vissza is kell térnem, mert
parancsom van, hogy amint a nap föl¬kel, induljak Varvara kisasszonnyal. Az Agapia-kolostorig kell kísérnem a szolgákkal együtt. Az
úton pedig ismét baj szakadhat a nyakamba, s akkor nem tudom, mit csinál¬jak. Az én szívem, Ienache, olyan most, mint a tüzes vas,
amelyik az üllőn várja, hogy ráverjen a kalapács.
— Kegyelmed egyet se féljen, Costea uram — igyekez¬tem csillapítani. — Azt a semmirevalót nyakon csípik, a kisasszonyt is
elviszik a szent kolostorba, s akkor a vajda meg a bojár úr is megnyugosznak, kegyelmedet pedig il¬lően megjutalmazzák a hűségéért.
így beszéltem neki, de amikor ott hagytam a Golia- tomya mellett, még mindig háborgott haragjában. Én pe¬dig szedtem a lábam a
Juhászok útján a völgy felé, hogy a reggel ne találjon a városban. És magamban bizonyosra vettem, hogy a felsőbbségnek, mint mindig,
most is dia¬dalmaskodnia kell a gonoszon. A város szélén néhány fe¬jedelmi katonával találkoztam, akik izzadt, tajtékos lova¬kon
poroszkáltak visszafelé. Szótlanok voltak, és dühösen néztek maguk elé. A rablónak színét sem látták, s nyakon sem csíphették. Csak
most világosodott meg az eszem, és értettem meg, hogy miért hajtotta Costea. Caruntu a szol¬gákat éppen arrafelé. Mert ezen az úton
viszi majd a kocsi Varvara kisasszonyt is a kolostorba. S egy ilyen bolond, amilyennek ez a Todiri^a Catana látszik, alighanem
meg¬próbál majd útjába kerülni. Megértettem, hogy Costea uram is ettől fél leginkább.
Így mendcgéltem egy ideig, és jókora utat megtettem. De ahogy a nap följebb kapaszkodott az égen, az én há¬tamon is nehezebb lett a
batyu; mcgállottam hát egy kút- nál, hogy csillapítsam szomjúságomat. Üldögéltem egy da¬rabig a tűző napon, s vártam, hogy
felbukkanjon vala- nierről egy jótér lélek, aki fölvesz maga mellé a szénás saroglyába. Mint máskor, az Űristennek most is gondja volt
reám, s az úton csakhamar megpillantottam egy sze¬kerest. Megállóit a gémeskútnál, hogy a lovakat megitassa, s hogy jó szóval
közeledtem hozzá, barátságosan fogadott. Előbb a dobozaimat rendeztem cl, aztán fölkapaszkodtam én is a szénába; így mentünk
falvakon, elhagyott helyeken keresztül egészen Tírgu-Frumosig. Onnét a szekeresgazdá¬nak másfelé kanyarodott az útja, én pedig
hátamon a ba¬tyuval betértem a strungai erdőbe, s ott mendcgéltem to¬vább a hűvösben, amíg csak a nap le nem bukott a Szeret vizébe,
s keletről föl nem kelt a hold.
Akkor ismét megállottam egy kút mellett, letettem a do-bozaimat és vártam, amíg az Úristen más útról más sze¬keret nem küldött.
Könnyű szekér volt, két jó ló röpítette
sebesen. Az ember megállította őket, tőlem pedig megkér-dezte :
— Merről jössz, jóember?
-— fin éppen Iaji városából, gazduram, és bizony jót cselekedne kegyelmed, ha megrövidítené az utamat; sze¬gény vándorkercskedő
vagyok, aki csak javát szolgálja az embereknek, rosszat pedig senkinek nem tesz.

14
— No, ha laji-ból jössz, kapaszkodj föl ide mellém, csak siess... — mondotta az ember.
Pöl is szálltam, s csakhamar ráhajtottunk a Szeret fa- hídjára. A vízben csillogva játszadozott a hold, és ezüst¬sugarakat lövellt felénk.
Odafordultam az emberemhez, hogy megköszönjem a szívességét, s már nyelvemen voltak a szavak, amikor látom, hogy mellettem
Todirita ül, a sza¬bad paraszt. Megismertem.
Vigyorgott, csillogó fogakkal nevetett, én pedig szörnyen féltem, hogy ő is megismert engem.
— Te vagy az a kereskedő — kezdte —, aki a tegnap a szemembe nevetett ott a bazár előtt.
— Azért nevettem — feleltem én —, mert tetszett ne¬kem a kegyelmed ábrázata. Ne haragudjék reám, mert szegény és együgyű
ember vagyok.
— Birka vagy a nyájból — mondta —, amelynek farkas a pásztora. Tudd meg, hogy az vagy.
— Az vagyok — hagytam rá —, csak ne haragudjék reám kegyelmed.
Erre ismét kacagott. Azután éleset füttyentett, és a lo¬vak, mivel érezték az erőt a gyeplőt tartó kézben, még sebesebb vágtába kezdtek.
A szabad paraszt Catana újra felém fordult:
— Mi hallatszik a városban, laji-ban?
— Hogy mi hallatszik? — kezdtem. — Tudom, hogy a fejemmel játszom, ha nem az igazat mondom kegyelmed¬nek. Costea uram,
a poroszló, katonákat menesztett kegyel¬med után, hogy elfogják. Varvara kisasszonykát meg ő maga kíséri el az Agapia,-kolostorba.
Gondolom, úgy früs- tök tájban indulhattak el.
— Akkor jól van — bólintott a szabad paraszt.
— Úgy bizony — folytattam én —, de tudja meg,
Costea uram sejti, hogy kegyelmed is ezen az úton indult cl, ezért katonákat vett maga mellé; kegyelmednek pedig mégiscsak félnie kell
tőlük, hiszen egyedül van ...
Catana ismét nevetett:
— Ide hallgass, jóember — mondotta —, a fogamat otthagyhatom, de félni nem félek. És most jól figyelj a szavamra, s amit
mondok, ahhoz tartsd magad. Most me¬gyünk még egy darabig ezen az. úton, addig a helyig, ame¬lyet Ancuja fogadójának hívnak. Ott
én megállók, hogy bevárjam Costea uramat a hadával együtt. Ha megjön, nem fog sem megtalálni, sem meglátni, pedig nem leszek
messze tőle. A közéletekben leszek, s a szememet rajtatok tartom. És hallani fogom azt is, amit te mondasz majd nekik. Ha
kérdezősködnek, mondd azt, hogy hanyatt- homlok továbbfutottam Timi?c}ti felé, mivelhogy ször¬nyen megijedtem tőlük ... Te csak
valld be az igazat, hogy láttál engem és megismertél — de ne másképp, mert kü¬lönben találkozhatsz még velem ebben az életben.
Erre én lehajtottam a fejemet, és alázatos szavakkal feleltem; de magamban azt gondoltam, hogy ez a setnmi- revaló mégiscsak félhet a
hatalmasok haragjától. Mert azokkal senki szembe nem szállhat.
Így aztán, tisztelt Neculai kapitány és Ioni;á számadó uram, amíg én azt kívántam, hogy a bűnös elvegye bün¬tetését, és rend legyen
ebben az országban, hamarosan meg is érkeztünk ide, a másik Ancu{a fogadójához.
Zárva volt a fogadó, és sehol senki, csak a hold.
Megveri Catana az ajtót, a házőrző kutyák fölébrednek
— azután Ancu$a hangja hallatszik bentről. Catana kia¬bálni kezd:
— Ancu\a néném! Azért jöttem, hogy a tanácsát meg a segítségét kérjem. Todirípi Catana vagyok, de ha már nem ismerne,
megismerheti most legalább a nagy bajomat.
Ancu(a nem kérdezett többet; halk szóval csöndcsítette a kutyákat; a reteszt félrehúzta, és kiakasztotta ai láncot a kampóból. Kinyitotta az
ajtót, az égő gyertyával ar¬cunkba világított, aztán így szólott Catanához:
— Jöjjön csak! Kegyelmed az a híres akasztófáravaló. Ma hozták laji-ból a hírét, hogy mit művelt.
Todiri{á Catana erre kiegyenesedett, úgy nézett Aneu^a szemébe.
Szép asszony volt a régi kocsmárosné, akárcsak ez >a mostani is. Kutató szemmel nézte Todiri^át, s két pici gyertyaláng csillogott a
szemében. Todirifi hosszasan né¬zett reá, aztán a pisztolyát meg a handzsárját a padkára dobta, megfordult és tenyerébe fogta az asszony
jobb ke¬zét. Ancuja elnevette magát.
— Várjon, tegyem le a gyertyát, és zárjam be a kaput
— mondotta. — Aztán hadd hallom, miféle beszélnivalója van velem. Tudom én, hogy hibázik valami a, fejében, ha egyszer ujjat
húzott a hatalmasokkal. Látszik, hogy nin¬csen esze, mert egy bojárleányra vetett szemet. Az ilyen szerelem veszedelmes. De azt is
hallottam, hogy kegyelmed nagy dolgokat vitt véghez ott Ia?i városában, a Golia- tornyában. A fejedelmi szolgák kezüket-lábukat törik,
mint a bolondok keresik kegyelmedet mindenfelé. Megta¬lálják, és akkor a fejét veszik.
— Ancuta néném — felelte Todirijá Catana —•, ha úgy van megírva, hogy meghaljak, hát meghalok. A szere¬lemért odaadom, ha
kell, az életemet és a fiatalságomat. Tudja meg, Ancuja néném, hogy ma éjszaka* egy vagy két óra múlva ide, a kegyelmed portájára is
beütik az orrukat a fejedelem katonái. Velük lesz Costea Cáruntu, aki en¬gem tegnap megkötözött, és ököllel verte az állkapcámat a nép
szeme láttára. Ez a Costea Cáruntu, kedves Ancuta néném, maga kíséri Varvara kisasszonykát a számkivetésbe, az Agapia-kolostorba. Én
pedig ki akarom szabadítani a kezük közül a kedvesemet; vagy sikerül, vagy itthagyom a fogamat.
Amikor ezeket mondotta, láttam, hogy Ancu(a megré¬mült. Pislogott, aztán orcájára szorított kézzel, halkan fölsikoltott:
— Bolond kegyelmed, Todiri{á CatanS, ahogy mások is mondják!
De tüstént közelebb hajolt a7. emberhez, és sebes szavak-kal kérdezte, hogyan akarja keresztülvinni a tervét. Félre-húzódtak a szoba
másik felébe, a kemence mellé, és a fejüket összedugva susmutoltak egy ideig; de nekem úgy
\
rémlett, hogy kivált Ancu(a beszél nagy tűzzel és szenve-déllyel.
Mikor ezzel megvoltak, és együtt kifőzték, amit kellett, Todirija Catana odajött hozzám, megállott előttem, és csak nézett összehúzott
szemöldökkel. Olyan volt a tekintete, hogy szívesen elfelejtettem volna, de nem sikerült. Szólni se mertem egy kukkot se. Megértettem,
hogy ez az ember szövetséget kötött a halállal, és ezért félnem kell tőle.
— Menjen, siessen ... — mondotta neki Ancuta, amikor végre a fegyvereiért nyúlt.
Kezét a vállára tette, de gyorsan vissza is húzta. Catana, mintha csak az asszony kezének engedelmeskedett volna, megfordult, jobb
karjával átölelte Ancuta nyakát és meg-csókolta.
— Ha fölébred az uram és meglátja — mondotta An¬cuta nevetve —, ha öreg is, azért megharagudhatik ...
Aztán megállón mozdulatlanul az ajtóban, onnan fülelt ki, amíg Todiri(á a lovaival beszélt, megbiztatta őket és elindult.
A szekérzörgés távolodott, végül már nem is hallatszott, de Ancuta még mindig feszülten figyelt az ajtóban.

15
Megzavarodva ültem a dobozaim mellett, és semmit sem értettem. Micsoda titkos szelek hordják szét olyan sebesen a világba laji-ból a
híreket? És hogyan találkozhat és hogyan értheti meg egymást olyan hamar két idegen ember? Fölemelem a szememet: látom, hogy
Ancuta a lócára tele-pedett; rám néz, és szemében csillogva repdes a két pici gyertyaláng; néz, de nem lát. Mintha csak hallgatna, és nem
létezne. így várakoztunk, míg végül áz országút felől nagy zajt hallottunk — és hangos kiabálással meg ostorpattogtatással megáll az
udvaron a laji-belick nagy serege. Kisvártatva fölharsan Costea uram hangja is, a kocsmárosné fölkel a lócáról, ajtót nyit, s a gyertyát
ma¬gasan a feje fölé emeli. Akkor én is eszébe juthattam, mert egy cseppet lehajtotta a fejét, és a karja alatt súgva szólt felém:
— Kegyelmed, Ienache mester, ugye tudja, mit kell mondania.
A fejedelmi szolgák asztalhoz telepedtek, és kiabálva
kertek a bort. De Costea uram tüstént rajtuk volt, és ká-romkodva kiparancsolta őket lovat-kocsit őrizni. És akkor a holdfénybcii
megpillantottam a takarók alatt Varvara kisasszonyt: mellére ejtett fejjel, görnyedten kuporgott a szekérben. Olyan volt, mint az árnyék,
és úgy láttam, hogy szakadatlanul sír.
Costea uram kardjával a padlót döngetve közeledett felém, és nyomban megismert.
— Hát ez miképpen lehetséges — kérdi - , hogy kegyel-med, lenache, ilyen hamar ideérkezett? Nem hallott-e út-közben arról a
betyárról, akit keresünk?
— Costea uram — mondom én —, hallottam arról a Todirijá Catanáról, akit kegyelmed keres, és láttam is.
— Mit beszél kend, lenache? — kiáltotta a fejedelem szolgája; a kocsmárosné meg felém fordult, és ráin szegezte a tekintetét.
— Látta hát — tette hozzá ő is. — Hiszen megfordult itt nálunk.
— Az ám — erősítettem meg —, itt járt, s gyanítom, hogy a timijejti-i rév felé futhatott nagy félelmében ...
Odakint a legények zajongani kezdtek, s úgy láttam, hogy Costea uramnak is földerült az ábrázata.
— A mi fegyvereinktől meg nem menekülhet! — kiál¬totta nagy hangon.
Kocsmárosné asszonyom pedig mosolygott, és nyájasan mondotta:
— Úgy beszélik, hogy összeállón volna más hozzá való jómadarakkal és bolondos eszűekkcl, hogy elrabolhassa a kincset akit
kegyelmetek visznek azon a kocsin.
— Mit? Hogy? — tört ki a méreg Costeából. — Itt lógja a nyakát szegni a lovam palái alatt!
— A Moldva vize megáradt a sok esőtől — mondotta ismét a kocsmárosné —,-nehéz ilyenkor átkelni a timi$e$ti-i révnél.
— Micsoda? S hát más út nincsen?
— Van még út Tupilap felé. Keljenek át a kompon.
— Akkor az embereim tüstént clvágtatnak Timijejti felé, hogy nyakon csípjék, én meg az árummal a kompon kelek át. Két legyet is
ütünk egy csapásra, gazdáink örö¬mére. Ilyenképpen annak is elejét vehetjük, hogy valami baj érjen az úton ...
Még vagy egy fertály órát időztek ott a felsőbbség em¬berei, s Ancuja magával vitt a pincébe, s a holdvilágnál kettesben hordtuk a teli
korsókat, a legények ittak, hangos¬kodtak, újra bátorságra kaptak, s megesküdtek, hogy az elvetemült szökevény pusztulni fog; azután
elindultak to¬vább az országúton. Costea uram pedig a szekérrel meg egy csapat szolgával más irányba fordult, hogy a tupilap-i révnél
kompra szálljon. Ancu{a a legrövidebb úton vezette őket, engem pedig egész idő alatt cl nem eresztett maga mellől. Ahogy a parthoz
értünk, Costea uram nagy hangon hívta a révészt, ülő is került egy süket vénember; szemébe lógó hosszú haja volt.
— Átviszel a túlsó partra! — kiabált rá Costea, és kardjával arrafelé mutatott.
— Átviszem, nagyságos bojár úr — motyogta rémülten az öreg. — De nagy ám a víz, uram, meg nehéz is átvinni ennyi népet
lovakkal, kocsival, kivált éjnek idején . ..
— Nem baj, Blra apó — kiabált a fülébe a fogadósné.
— Rendre átviheti őket. Előbb a legnagyobbik vitéz urat meg a kisasszonykát a kocsiból. Utána átmehetnek a lo¬vak aztán a
többiek. Én nem szólok bele, Costea uram, csak tanácsot adtam. Minden úgy lesz, ahogy kegyelmed parancsolja.
— Ügyelj, hogyan jársz a kompoddal, annyit mondok!
— fordult Costea uram a vénemberhez. — Előbb átviszel engem, Bobeicá udvarbíró uram ^magasságának kisasszony húgával. És
ha nem jól végzed a dolgodat, tudd meg, hogy a fejed odakerülhet, ahol a lábad van!
Az öreg behúzta a nyakát, és a sajkák felé indult. Cos- tea uram pedig gyöngéd szavak kíséretében lesegítette a kocsiból a kicsi,
vékonyka Varvara kisasszonyt, aki reme¬gett a félelemtől. Ahogy a komp felé tartottak, Ancuta kö¬zelebb lépett a kisasszonyhoz:
lehajolt és a szemébe nézett. A horgok megcsikordultak a vontatókötelcken, és körös-kö¬rül a vízben ezernyi apró ezüst cseréppé tört a
hold fénye.
A komp lassan megérkezett a túlsó partra, és ott maradt csöndben, mozdulatlanul. Nem hallatszott semmi nesz.
semmi mozgolódás. Csak azt láttam, hogy Ancu^a feszül¬ten figyel, cs szemében csillog a holdvilág. Néztem egy darabig, ahogy állt és
hallgatózott — s egyszerre lúdbőrös lett a hátam. Senki sem értette, mi történt, Ancu;a meg az emberek hiába kiabáltak, csak másnap
reggel hozta vissza a kompot az innenső partra néhány tupilati-i gazda. Az egyik sajkában ott találtuk aiz öreg révészt megkötözve. A
másikban pedig Costea uramat. Úgy megkötötték, hogy kiserkent a vére, a szája meg fenyőszurokkal volt betömve. Amikor
megszabadítottuk a kötelektől, s kivettük szájá¬ból a tömést, kínjában hemperegni kezdett egyik oldaláról a másikra, s az elülső fogait
egy csomó alvadt vérrel tüstént kiköpte a fövényre. Odavolt egészen, az embereknek sze¬kérre kellett tenniök, hogy a
városkapitányságra visszavi- hessék. Én pedig váltig csodálkoztam, hogy ilyesmi meg¬eshetett, de azt is megértettem, hogy Ancien
hallotta, mi folyik odaát, a túlsó parton, amíg a holdat kémlelte. Hogy mi történt, nem tudom, és Costea uram sem mesélte el sohasem. S
bár a fogadósné hallotta, mégsem hihetem, hogy az ő boszorkánysága lett volna a dologban.
Hanem inkább az a zsivány Todiritü Catana lehetett odaát, aki lesben várta a fejedelem szolgáját, hogy elbán¬hasson vele. Mert
tanácskoztak ők ketten ott a kemence mellett, amit tanácskoztak, de hogyan tudhatna egy asz- szony efféle dolgokat elrendezni?
Ancujától tudtam meg később, hogy ai hitvány sehonnai Magyarországra szök¬tette volt Varvara kisasszonykát. És akkor ismét arra
gon¬doltam, hogy ez is kocsmárosné asszonyom tudtával tör¬ténhetett. Bizony, tisztelt Neculai kapitány és Ioni{a számadó uram, sokáig
nehéz volt az én szívem azoktól a gonoszságoktól, amik akkor ía$i városában cs a Moldva vizénél megestek.

16
Szegények ítélete
Subájából nagy darab ember emelkedett föl egy nyárs mellől, közelebb lépett a tűz világához.
Ahogy a lábát emelgette, lassan, kaszálva, már abból is
látni lehetett, hogy havasi juhász. De meglátszott ez a csuklyáján is, irdatlan báránybőr kucsmáján, széles, kifé-nyesített tüszőjén, de
kiváltképpen savóban mosott, meg- kérgesedett ingén. Kezében hosszú pásztorbot volt, amelyet felül fogott. Kicsi szeme alig látszott a
kiugró homlok és a sűrű szemöldök árnyékában. Göndör haja vajtól csillo¬gott, és arca kaszapcngével volt simára beretválva.
— No, én meghallgattam a kegyelmetek történeteit — kezdte vastag hangján —, szép is volt mind. Még csak en¬nek a magas,
ösztövér gazdának a történetére volnék kíváncsi.
E néhány szóból is, mellyel loni{á számadó uramhoz fordult, meglátszott, hogy a rengetegben élő ember.
Mostanáig észre sem vettük, pedig ott üldögélt velünk egész idő alatt cs hallgatott. Hallgatott, s csak a borra volt gondja, most kedve
támadt a beszédre és mutatásra. Bal kezéből messzire hajította a csuprot a lobogó tűz fö¬lött. Süvöltve röpült a sötétben, csörrcnt és
elhallgatott
— kiadta lelkét a többi törött edény között.
— Ez sem lát több bort ebben az életben — mondotta ismét a juhász, és nevetett —, s majd csak akkor találko¬zunk, amikor
kancsó leszek én is. Akik meg nem ismernek engem, tudják meg, hogy csak innét nem messziről, a Ráró- ról jöttem, ott van az csztenánk,
s ott vannak a kalibáink is, a túrós meg aludttejes csöbrökkel, s még más kalibáink is vannak, ahol a bundákat és csergéket tartjuk.
Constan- din Mo;oc a nevem, s ha kegyelmetek tudni akarják, azt is megmondhatom, hogy egy Szeret menti faluba igyek¬szem, hogy
megtudjam, él-e még az én asszonytestvérem, velem egy vér, apám-anyám véréből, akit fiatalkorom óta nem láthattam. Ha pedig meghalt
volna, akkor megyek vissza a juhok közé, a társaimhoz s a szomorúságba, föl a hegytetőre, ahol a szél soha meg nem nyugszik, akárcsak
az ember gondolatja.
De nevetek, mert egy barátom jutott az eszembe, aki azt mondta nekem, hogy ha benéznék ide, Ancupa fogadó¬jába, igyák meg egy
csupor bort, igyák meg kettőt is, amíg csak ködösen nem látok, de el ne mondjam senkinek, hogy mi történt vele egyszer ezen a helyen.
Nekem elmesélte,
hogy mennyit szenvedett. De mondhatom, annyi bort ittani már ebből a kupából, hogy csak nehezen jut eszembe az a történet.
— Miféle történet? — kíváncsiskodott szokása szerint loni^a számadó.
— Az a dolog, derék jó uram, egy olyan emberrel esett meg, aki nekem annyi, mintha testvérem volnai Hé, cigá-nyok, húzzátok
csak a betyár Nagy Vasile vitézi nótáját! Azután elmesélhetem, ha úgy akarják, ha nem, hallgat¬hatok.
Azzal bele is kezdett; az orrán át fújta, hatalmas ter¬metéhez sehogy sem illő magas fejhangon.
— Hallgassák csak meg, hej!
Aki igazi legény,
Nem fél éjnek idején,
Megáll a domb tetején,
Pisztolya sincs az övében,
Megbízik a két kezében ...
Ncvethetnékem támadt, hogy olyan vékonyan fújja, és megvidámodtam, mert szeretem a mulató embert. Abba-hagyta, és kivillantotta
erős fogait, de mintha inkább vi-csorgott, mint nevetett volna.
— No, füstösök, most már elhallgassatok, dugjátok a vonót a hónotok alá — mondotta újra vastag, erős hang¬ján. — Elmondanám
akkor kegyelmeteknek, ha meg nem hara,gusznak, azt a régi történetet. Aztán, ha nem tetszett a mesém, ne mondják szemembe.
Elkomorodva nézett cl a fogadó fekete árnyékába; bot¬ját hóna alá illesztette, és pásztorszokás szerint reá támasz-kodott, aztán felénk
fordult, és szemét körbejártatta raj¬tunk — de nem látott bennünket: messzi időkbe merült a tekintete.
Egyedül Ionifa számadó nézett reá sandán és valamelyes megvetéssel; merthogy se szó, se beszéd előáll egy ilyen buta és tudatlan havasi
juhász, és bclérekeszti a szót, ami¬kor pedig őkegyclme olyan nagy dolgokat akart volna el¬mesélni.
A jutnisz azonban csöppet sem restelkedett ezért, mivel ilyesféle illendőséget nem ismert.
— Mit is akartam mondani — kezdte, s mosolygott hozzá, messziről, magányosan. — Ha elfurulyázhatnám, amit cl akarok mesélni
kegyelmeteknek, könnyebb volna; de nem lehet. Szólnom kell hát úgy, ahogy tudok . . . Vala¬hol a Szeret mellett, egy Fierbin(i nevű
faluban élt ez az én barátom. Abban az időben egy igen-igen gazdag bojár volt ott a földesúr, Félszemű Raducan. Olyan javakora¬beli
özvegyember volt ez ai bojár, s időnként megfájdult a foga egy-egy parasztjának a menyecskéjére. Mi még nevettünk is ezen, és sokszor
tréfálkoztunk rajta. Hanem ez az én barátom megjárta a végén ő maga is, és többé nem volt kedve nevetni. Mert jóakaróitól, asszonyoktól
megtudta, hogy a bojár az ő Uincáját hívatta a kastélyba.
— Az nem lehet! — pattant föl az ember.
— De bizony lehet; s ráadásul vadonatúj tűzpiros kesz-kenővel ment haza.

17
Az én barátom akkor úgy érezte, mintha veszett kutya bújt volna hirtelen a bőrébe. Ott hagyta a zsákokkal meg¬rakott szánt az úton, a
kocsma előtt, az ostort csak oda¬vetette az ökör szarvára, s a pokróc alól előkapta a szekercét. Vérbe borult előtte a világ, hazarohant és
vállá- val belökte az ajtót. Mellen ragadta az asszonyt és ráor¬dított:
— Hol voltál? Mondd meg, hogy hol voltál, mert széj- jclhasítlak a fejszével!
— Sehol sem voltam, hallja-e! Mi baja kendnek, tán megbolondult?
— Mondd meg, hol voltál, mert kettéhasítlak. Hol a vörös keszkenő?
— Miféle keszkenő? Ivott biztosan, aztán meg elalud¬hatott a szekérben, és álmodott valamit.
Az ember csak ordított, az asszony meg védekezett, ki¬tért, kapkodott a kezével, mint a vízbe fúló, és be nem állott a szája. Megragadta
az ember a kontyánál fogva, úgy verte a tejet a kémény sarkához; de nem lehetett ki¬venni egy szót sem belőle.
— ölj meg, vágjál darabokra, semmit sem csináltam!
Akkor elfáradt a keze az én barátomnak is. Nézte, hogy
sfr az asszony, s a szíve egyszerre megtelt keserűséggel!
— Jaj, ilinca — azt mondja —, jaj a mi életünknek! Hiszen csak négy esztendeje, hogy elvettelek. S amikor megesküdtünk, a
barackfák virágba borultak a házunk körül. De a virágok elhullottak, s az én szívem megfagyott. Mert igen-igen kedves voltál te nekem,
és hűségesnek tud¬talak; de lám, keservesen csalódtam.
Az asszony esküdözni kezdett a szeme világára meg az anyja emlékére, hogy el nem tudja gondolni, miről beszél az ura. Letörülte véres-
sebes száját, és megcsókolta az em¬berét; szép szavakkal csitítgatta, aztán elküldte, hogy ke¬resse meg a szánt meg az ökröket. De
ahogy az ember kiment, hogy a szán meg az ökrök után nézzen, a piros kendőt a fejére kötötte, és kisurrant a kertek alatt egy kicsi
sikátorba, s meg sem állott a bojár kastélyáig.
Az ember a, szánnal a magtárakhoz hajtott, lerakta a zsákokat, aztán a kastélyba ment, hogy a számtartóval be¬írassa a könyvbe. De a
számtartó helyett maga a bojár ment ki a tornácra. Az ujjával magához intette, s vigyor¬gott a szája szögletében.
— Hé, paraszt, jöszte csak ide!
— Igenis, itt vagyok. Mi a parancsa, nagyuram?
— Te istentelen, te — azt mondja a bojár —, mi bajod neked az asszonnyal, mit vered, mit kínozod?
Az én barátom nem érti mindjárt a dolgot.
— Nincs nekem semmi bajom vele, nagyságos uram; csak azt nem értem, nagyságodnak ki mondta ezt a dol¬got, s miért avatkozik
a paraszt meg az asszonya dolgába?
Még be sem fejezte, mikor Félszemű Kaducan a keze fejével jól szájon vágja. Az én barátom csak behunyja a szemét, s még mindig nem
érti; hanem amikor kinyitja, az egyik ablakban Ilincát látja, fején a piros keszkenővel, s akkor már érti. Felüvöltött szörnyű indulatában, s
első gondolata, hogy végez magával, s a kútba ugrik. De nem volt rá ideje. A bojár a tornác ajtaja mögül előkapta a szíjostort, és teljes
erejéből a nyaka közé vágott, az ostor vége a szemét találta. Mintha eleven tűz égette volna meg. Megpróbált kitérni jobbra is, balra is.
Véres habot fújva megfordult, lerohant a lépcsőn, hogy szabaduljon és elfus¬son. De egyenesen az udvari hajdúk karjába szaladt.
ököllel verte szét őket, ki is szabadította magát, és üvöltve rohant neki a bojárnak. Ráducan ismét az orcájába vágott tüzes végű ostorával,
s egészséges fél szemével go¬noszul hunyorgott.
— Fogjátok meg, legények — azt mondja —, mert ez megveszett. Az asszonyt is kis híján megölte.
Ugrottak a hajdúk és megfogták. Ütötték, amíg bele nem fáradtak, aztán elengedték.
Három napig feküdt a mi barátunk, csak a lócadeszká- ját harapdálta kínjában, majd egy éjszaka átugrott a bojári udvar kerítésén, hogy
megkeresse az asszonyt. Addig ólál¬kodott a cselédek szobái körül, amíg meg nem pillantotta. Ordítva rohant reá, hogy a kezével tépje
széjjel a torkát. A bojár meghallotta, a jajgatást, kapta a handzsárját és kiment.
Felszemfi Raducan, amilyen nagy úr volt, erősen meg-haragudott ekkora vakmerőségért, parancsot adott a szol-gáknak, hogy fogják meg
ezt az én barátomat, és lássák el istenesen a baját, ahogy megérdemli. Előbb hátrakötötték a kezét, és pecket dugtak a szájába, hogy ne
ordítson. Egész éjszakára a kerítésbe dugták a fejét, hogy a vesszők a nyakát szorítsák. Kétfelől kutyák tépték, s hajnal felé vízkereszt
hidege marta. Nem is értem, hogy nem pusz¬tult el.
Másodnap reggel Raducan úr, amint meglátta, hogy az ember még mindig csúful néz reá, megparancsolta, hogy húzzák ki a fejét a
vesszők közül, azután meg ostorral hajtsák le a malomig. Ott a szolgák mezítláb, a gatyáját térdig felgyűrve, a malomárok vizébe
állították — hadd érezze a fagy hasogatását, s többé ne merészeljen fenyege¬téssel támadni egy bojári személyre.
Azután még sok más egyebet is el kellett szenvednie az én barátomnak, mert ez volt akkor a rend a bojári udva¬rokban. Egy kunyhóba
vetették, a tűz mellé, hadd mde-
"teljek is. Hogy el ne futhasson, a lábára béklyót vertek, okkányi lakattal. Aztán hagyták, hogy a kunyhó megteljen füsttel, s a parázsra
csípős paprikát szórtak. Köhögött és köpte a vért, így szenvedett sokáig; de az Úristen nem akarta, hogy elpusztuljon, hanem hogy tovább
gyötrődjék a pokloknak kínjaival ezen a világon.
Hát így történt ez a dolog, derék jóemberek, harminc évvel ezelőtt. És az én barátom csak nem került a földbe, ahol pedig jobb lett volna
neki. Egy időre nyomorék ma¬radt, de kivált a lelkét kínozta a fájdalom; s mikor any- nyira volt, hogy már vánszorogni tudott,
elbujdosott a falujából. Átalment a Moldván, át a, Beszterce vizén is, aztán fölfelé vette az útját, a Ráró havasa felé.
Fönt a hegyen, a fenyők alatt, csak ült naphosszat, üve¬ges szemmel, mint az őrült, s újra maga előtt látott min¬dent. Vérben, tűzben
látta. — és szívét mintha vaskarmok marcangoltak volna szüntelenül. Nyögött, gyötrődött, és ‘. az ereje nem akart visszatérni. A
pásztorokat szolgálta hosszú esztendőkig, míg aztán magának is fölnevelt néhány juhot meg kost, s egészen beletanult az ottani
remeteségbe.
Egyszer aztán, egy tavaszi estén, az én barátom csak meghallja valamerről az erdő széle felől Nagy Vasile hang¬ját; azt dalolta éppen,
amit én is az imént kegyelmeteknek.
Amikor megállóit a kaliba, előtt, az én barátom tüstént megértette, hogy világgá ment bujdosóval van dolga.
S ahogy szemöldöke alól ránézett, látta, hogy délceg, büszke ember, s mert a nótája is tetszett, szívesen fogadta.
Amikor pedig megtudta, hogy a vendég nem más, mint Nagy Vasilc, megörvendett, mert ezt a nevet mindenki is¬merte az országnak
abban a sarkában, s lent a síkságon rettegtek a karjától. Mert akkoriban Nagy Vasilc őrizte a gázlókat és utakat, nagy vámszedő volt.
— Kerüljön beljebb, Vasile bátyám, ide a tűz mellé — mondotta az én barátom. - Hallottam ám kegyelmedről, szívesen fogadom,
és megvendégelem abból, amit az Isten adott. A pejkónak is vetek jóféle szénát. Cserge is kerül, puha nyugvóhelyet készítek
kegyelmednek éjszakára.
Megörvendett erre a betyár, leszállt a lóról a kunyhó előtt, és hamarosan összebarátkoztak.

18
Nagy Vasile sok mindent elmondott magáról; elmesélte az én barátom is, hogy járta meg az asszonnyal meg a bojárral.
Hallgatta Nagy Vasile s megharagudott; lekapta fejéről a kucsmáját, és a földhöz vágta.
— Hallod-e — azt mondja —, én meghallgattalak, s most tudd meg, hogy nem vagy a barátom. Mert te nyúl tejei szoptál, és gyáva
ember lett belőled!
— Mit tehetnék, Vasile bátyám? — kérdezte szegény ember.
— Tudom én, hogy mit, s téged is megtaníthatlak, fiú!
így szólott; s ott a kalibában, a tűz mellett, amíg az
áfonyapálinkát iszogatták, sok jó dologra megtanította az én barátomat.
— Tudd meg, fiam — mondotta a. haramia —, hogy asszonynál hűséget sohasem lelsz. Kiismertem én őket, amióta betyáréletre
adtam a fejemet. Éppen egy afféle asz- szonycscléd miatt, mint a tied is volt, lőttek el egyszer a pandúrok a bal lábamat, láthatod, hogy
mai napig is hú¬zom egy csöppet. Mert az Úristen az asszonynépet olyan¬nak teremtette, hogy csalóka legyen, mint a víz, cs hamar
hulló, mint a virág szirma — átkozom is őket, cs meg is bocsátok nekik. De odaütök annak, aki velem rosszat tett, és sanyargatott engem.
Tégy te is úgy, hogy meg ne hasad¬jon a szíved a keserűségtől, amivel tele van.
— így igaz, méreg van bennem! — kiáltotta az ember.
— Engedelmeskedem, Vasile bátyám, tanítson meg bosszút állni.
A juhász lázba jött, s a tűz világánál megrázta öklét és üstökét. Hangja már nem volt nyugodt, hangosabban be szélt, mintha egyedül lett
volna. Mégis, Ioni^a számadó uram — mint mindenki — nagy figyelemmel hallgatta, és már nem haragudott.
— Mint mondám — kiáltotta Constandin Mojoc , Nagy Vasilc kioktatta az én barátomat.
— Bízzad a juhokat egy hétig a társaid gondjára — azt mondja —, a zscndicés csöbröket meg a kutyáidat a boj-
tárokra. Ne hozz egyebet, csak egy lovat meg két sajtot a nyeregtáskában, hogy harapnivalónk legyen az útra. Mint két jámbor kereskedő
lovon leereszkedünk a Beszterce vi¬zéig, onnét pedig tovább a Szerétig. Hadd nézzem meg én is azt a falut, ahol azok a dolgok,
amelyekről meséltél, megestek veled.
így beszélt a betyár és nevetett — az én barátom pedig érezte, hogy megremeg a szíve a nagy fájdalomtól és a nagy reménységtől.
Amije volt, a társaira bízta, odahagyta a havast s a fenyveseket, a híves forrásokat és erdei tisztásokat, nye¬regbe szállott, s a betyárral
együtt leereszkedett a völgybe, az emberek közé.
Senki sem ismerte őket. Mint két jóravaló kereskedőem¬ber, lovon igyekeztek a Szeret vizéhez, Fierbinvi felé; út¬közben sajtot ettek
száraz kenyérrel, s reá hideg vizet ittak a gémcskutaknál. Egy reggel aztán, áldozócsütörtök szent ünnepén, a két lovas csak ott terem a
faluban, s a nagy utcán fölfelé poroszkál a templom iránt, éppen amikor a nép kifelé igyekszik az istentiszteletről.
Az én barátom tüstént megismerte közöttük Félszemű Ráducant. Érezte, hogy a düh vadállatként ágaskodik föl benne. De türtőztette
magát, és így szólott:
— Vasilc bátyám, ez a gazdám, aki azt a sok jót tette velem.
— Ez-c? — feleli a betyár. — No, jól van!
Fölállott a kengyelben, s clkiáltotta magát fennszóval:
— Megálljatok, jóemberek!
Megái lőtt mindenki.
— Jó emberek és keresztény feleim! — kiáltotta Nagy Vasile. — Maradjatok csak békességgel, mert veletek semmi bajom.
Tudjátok meg, hogy én Nagy Vasile vagyok, a betyár. Hallhattátok a nevemet meg a, cselekedeteim hírét. Pisztolyaink vannak, és nem
félünk senkitől. Az embereim itt várakoznak, nem messzire.
A falubeliek suttogó morajjal, engedelmesen húzódtak félre az útjából. Csak a bojár kapta föl a szakállát menté¬jének prémes gajlérjából,
s egészséges fél szemében szörnyű rémület gyulladt, amint megismerte a barátomat.
— Kijöttünk — folytatta a betyár — azért, hogy ítélő¬széket tartsunk ama régi szokás szerint; mivelhogy bennün¬ket az utolsó
ítéletig sem ispán, sem díván meg nem hall¬gat, illő, hogy magunk szerezzünk magunknak igazságot a karunk erejével. Az asszonyért
megbocsátunk neked, fé- nyességcs úr. De állottunk mi reszketve, kerítés közé szorí¬tott fejjel és lábszárig a malom jeges vizében,
kalodába kötözve és égő paprika füstjében, hogy a lelkünket is kiköpjük; ostorral verettél, és a körmünket kitépetted. Mé¬reggel
keserítetted meg egész életünket, mert mindenre min¬dennap emlékeztünk, s nyugalmat és enyhülést sehol sem találtunk. Most pedig
eljöttünk, hogy megfizessünk neked, nagyuram!
Félszemű Raducan mindent megértett; szeme kimeredt, az embereket hívta meg a szolgáit, menekülni próbált jobbra is, balra is,
mindenfelé. De a betyár meg az én ba¬rátom a lovakkal mentek reá, és földre tiporták. Azután leugrottak a nyeregből, és a késükkel
végeztek vele. Az én barátom addig állott melletie, míg csak azt nem látta, hogy vére tócsává gyűl a porban. Amikor aztán utolsót
vonaglott, és kiadta lelkét, lábával megfordította, és úgy hagyta, orcával fölfelé, égre nyitott szemmel. És az embe¬rek közül senki sem
szólott egy szót sem, csak állottak iszonyattal telve, mint a szörnyű ítélet tanúi.
így történt. S a holt mellett otthagytak egy erszényt nyolc aranypénzzel — egész vagyonukkal —, a templom¬nak. Azután, mivelhogy
szép tavaszidő volt, és sütött a nap, nyeregbe szállottak ismét, elhagyták a falut, s mentek, rejtett utakat keresve, amíg csak vissza nem
értek a zöld rengetegbe.
A juhász befejezte a meséjét. Nagyot fújt a lángok felé, maradék keserűségét fújta ki magából. Majd zavartan reánk nézett, s amikor látta,
hogy hallgatunk, furcsán elne¬vette magát. Azután visszament a subájához, s ült, mint az előbb, szomorúságába burkolózva,
mosolytalanul és komoran, mint a köd borította havasokban.

19
Végre elérkezett a várva várt pillanat, amikor éppen neki készülődtem volna, hogy nagy gyönyörűséggel meg¬hallgassam a derék
dragánejti-i Ioni(á számadó uram tör¬ténetét; de ekkor az esti sötétben nagy lárma és kiabálás hallatszott a succavai útról. Mindnyájan
hátat fordítottunk a tűznek, és arrafelé meresztettük szemünket. Jilsőnek maga a számadó tette le kezéből a boroscsuprot és fölállott.
— Vajon mi lehet? — kíváncsiskodott roppant izgatot¬tan.
Mi sem tudtuk, hogy mi lehet, s nem is felelhettünk semmit.
Számadó uram vagy kettőt lépett az országút felé. An- cu(a. is előbújt a szobájából, kezében az égő nagy lámpás¬sal, s ahogy maga elé
tartotta, orcájára rózsás fény hullott. S ebben a csillogásban szeme még nagyobbnak és Ickctébb- nek tetszett. Sietve ment le a két
lépcsőfokon, és az út felé indult: mint az árnyék suhant el mellettünk, csupán orcája ragyogását láthattuk.
— Szekeresek lehetnek azok, barátom — vélekedett Isac kapitány. — Ügyeljen, hogy amikor visszaül a helyére, föl ne döntse a
borát, mert drága dolog az, még ha olcsón adják is.
— Szekeresek lesznek — bólogatott a számadó.
Azok is voltak csakugyan, öblös hangok hallatszottak, amint az ökröket megállították: hó-tc, hó! S a sötétben, Ancuja lámpásának
imbolygó fényénél, mintha csak a földből bújtak volna ki, ekhós szekerek tűntek föl. Körü¬löttük fehér árnyként jöttek-mentek az
emberek, hol föl¬bukkantak, hol elnyelte őket a sötét. Valaki jókedvűen köszöntötte Ancupát:
— Szép jó estét, húgomasszony.
— Isten hozta kegyelmedet — felelte a kocsmárosné muzsikáló kedves hangján, amelyet már sokszor hallottunk. A lámpást két
kézzel a feje fölé tartotta, és kissé előrcha- jolt, hogy jobban szemügyre vegye a vendégeket. Az égő faggyú repdeső világánál magas,
szakállas férfi lépett kö¬zelebb a gazdasszonyhoz. Kucsmát és hosszú köpönyeget
viselt; szakálla ollóval szépen körülnyírva, s mosolygós, telt orcáján is meglátszott, hogy olyan ember, aki nemigen lát szükséget.
— Én úgy nézem, kereskedő lehet — mondotta ki a szót lsac kapitány.
A fogadósné megismerte a vendéget, s hangja édesen fuvolázott, amikor újra megszólalt:
— Kegyelmed az hát, Dámian uram? No, akkor hozta Isten csakugyan, s kérem, ne vesse meg a házunkat. Az embereinek
parancsolja meg, hogy hajtsanak keresztül a sánc hídján, de ügyeljenek, föl ne borítsák a szekereket. A színben jó helyen lesznek, a
kapukat meg úgy bezárhat¬juk, akár a várban, tudhatja kegyelmed; még ha aranyat rejt is a rakománya, akkor sincs mitől tartania.
— Dehogyis viszek én aranyat, Ancuta húgomasszony — mentegetőzött nevetve a kereskedő.
— Hiszem, Dámian uram: becsesebb holmi lehet; de azért ne legyen gondja semmire. Mert nemcsak kapuink vannak, amiket ismer
kegyelmed, de itt a tűz mellett derék gazdák pihennek, és kóstolgatják az újbort. Kövér tyúkot is vágtam, s a friss kenyeret ma szedtem ki
a kemencéből. Akad itt minden, amit csak szívc-szája a legjobban szeret, kivált, hogy olyan embernek tudom kegyelmedet, aki szereti a
társaságot.
Ionijii uram, a számadó, nem állhatta meg szó nél¬kül:
— No, ha ilyen ember őkegyclme — mondotta emelt hangon —, akkor nagy örömmel szorítunk helyet számára, s szeretettel
várjuk, hogy leüljön mellénk a tűzhöz.
— Ökcgyelme Ionija számadó uram Dráganejti-ből — búgott Ancuja ismét, mint a gerle.
A kereskedő mélyen meghajolt a számadó és a tűz körül ülők árnyéka felé.
— Nagy tisztesség lesz számomra — mondotta —, s kérem kegyelmeteket, tekintsenek engem legalázatosabb rabjuknak. De
legelőbb is cngedelmet kérek, hogy a porté¬kám után nézzek, s ellássam az állatokat meg az emberei¬met; a/után pedig, ha meg is
vacsoráltam, nagy örömömre szolgálna, ha egy pohár újbort megihatnék kegyelmetekkel.
Mert ahogyan az Írás is mondja, a jó bor a léleknek vigas¬sága, a testnek orvossága.
loni(S számadó visszament a tűz mellé, s nagy megelé-gedéssel mondotta nekünk:
— Ez a kalmár kedvemre való ember.
— Jól mondja kegyelmed, számadó uram — bólintott rá Leonte apó. — Az, aki mindjárt nyájas szóval és mosoly¬gós orcával
fordul az ember felé, ha. először látja is, az nem rejteget szívében ravaszságot vagy rossz szándékot; ha pedig az Isten úgy akarta, hogy az
oroszlán jegyében és napálláskor szülessék, akkor az ilyen embernek nem áll akadály az útjában, s magától megy hozzá a vagyon és a
hatalmasok kegye. Minden dolgát csak tisztesség és haszon tetézi; s ha mégoly büszkén lépeget is nyikorgós csizmájá¬ban, azért mindig
nyájas és barátságos az emberekhez ...
— Kérdezzük meg tőle, Leonte sógor, hogy milyen csil¬lag alatt született — mondotta, vidáman számadó uram.
— Ha kegyelmed úgy akarja, én nem bánom, megkér-dezhetjük — — egyezett bele a csillagok ismerője.
Ancu{a lámpásának világánál a szekeresek éppen akkor hajtottak reá a sánc hídjára. Három nagy ckhós szekeret számoltunk meg egymás
után; hallatszott súlyos nyikorgá¬suk. A parasztok megbiztatták az ökröket: hojsza-te! S a barmok hátán könnyedén csattant a
kenderostor. Behajtot¬tak a szín alá, s elnyelte őket a sötétség. Egy ideig még zavaros lárma hallatszott, a jármok egymás után estek a

20
földre, azután ismét a kocsmárosné nevetős, vékonyka hangja. Végtére belépett a termetes alakú, ringó járású ke¬reskedő, földig érő, bő
köpenyben és nyikorgós csizmában.
— Kívánok mindnyájuknak jó estét s áldást-békessé- get... — mondotta.
— Köszönjük kegyelmednek — felelte a számadó. — Megkérem nagyra becsült Dámian uramat. ..
Damian Cristijjor a nevem — tette hozzá a kereskedő.
— Ia$i városában van a boltom, a főutcán.
— No, ez derék. Megkérem tehát kegyelmedet, nagyra becsült Dámian uram, üljön ide mellém, erre a tuskóra, hogy a tűz világánál
jobban megnézhessük kegyelmedet, meg kegyelmed is minket, s ismerkedjünk egy kicsit. Ití van ez az én barátom, Leonte apó, aki bölcs
öregember, a csillagokból is olvasni tud, s aki azt mondja, kedves Dá¬mian uram, hogy kegyelmed alighanem az oroszlán jegyé¬ben
született; mi pedig igen tudni szeretnők, hogy csak¬ugyan így van-e.
A kereskedő pislogni kezdett, mintha a lobogó tűz fénye sértette volna a szemét, s hitetlenkedve nézett körül.
— Csakugyan így van — hagyta helyben. — Születésem napja az Úristen akaratából július havának 18-a.
— Megmondaná-e akkor kegyelmed még azt is, hogy az év, amelyben született, napállás esztendeje volt-e?
— Mit mondjak, éppen így van — bólogatott a derék kereskedő, váltig csodálkozva. — Az Úr 1814. esztendejé¬ben születtem. De
hát honnét s miképpen tudhatják ezeket kegyelmetek?
— Csodálkozik, ugye, kedves barátom uram — mosoly¬gott a számadó —, mint ahogyan mi is fölöttébb csodálko zunk; mert lám,
Leonte apó sohasem ismerte kegyelmedet, de nem is látta, s csupán az árnyékából kitalálta az igaz¬ságot. De mondott őkegyelme még
ennél is nagyobb dol¬got: hogy kegyelmednek nyikorogni fog a csizmája, amikor eléjön; s ez bizonyosodott be legeslegelőbb.
Leonte apó látta, hogy kikerekedett szemmel, fölhúzott szemöldökkel nézünk reá mindannyian, fölállott hát a he-lyéről, s kezében a
boroscsuporraj, emelt hangon így szó¬lott:
— Tisztelt számadó uram, s kegyelmed is, Damian uram! Hadd mondom meg, hogy az én eszemet csakis az Úristen világosítja föl,
valahányszor igazat szólok, no meg ez a könyv, amelyet itt hordok a tarsolyomban; azért mondom, hogy ne csodálkozzanak olyannyira
kegyelme¬tek a tudományomon. Mert az Úristen előtt semmi sem le¬het elrejtve, s minden meg van írva ebben a bölcs könyv¬ben ... Én
csak ember vagyok, s ezért tévedhetek. De a könyvem nem tévedhet. Ebben a könyvben meg van írva, hogy milyen a külseje annak az
embernek, aki ilyen és ilyen csillagzat alatt született, én pedig a külseje után megismerem az embert, és megmondom, hogy milyen
csil¬lag alatt szülte világra az anyja. És még sok más egyebet
is kiolvashatok az igazmondó könyvemből, úgymint: a házasságokról, a vagyonban és tisztességben való gyarapo-dásról, a testi
egészségről és az emberi élet hosszúságáról; de az én tudományom is véges. Azt még csak megjósol¬hatom, nagytekintetű Damian uram,
hogy ez a csupor bor meg a társaságunk kedves lesz kegyelmednek; de ha már alelől kérdezne, hogy Lembergből jön-c, vagy pedig
Lip¬cséből német portékával, bizony nem tudnék felelni.
— Lipcséből hozom a portékát... — vallotta meg a kereskedő.
— Akkor jól van. Isten tartsa meg egészségben, és ju-talmazza haszonnal minden fáradozását. Most pedig ürítse velünk a csuprot
fenékig kegyelmed.
Damian Cristijor uram nem csodálkozott többé, hanem vidám és barátságos orcával köszöntötte reánk a borát. Azután Ancuja eléje tette
az agyagtálat a sült csirkével és a friss kenyérrel. És nem kellett hozzá sok idő, hogy közelebbről is megismerjük Damian uramat mint
igazi jó cimborát s jó társat kvaterkázásunkhoz.
Amikor az udvar végében minden clcsöndesedett, s az emberek subájukba burkolózva elnyugodtak a szekerek alatt, a kalmárnak
ugyancsak kivirult a kedve, mintha minden gondját-baját a mentéje bő zsebeibe süllyesztette volna; elköszöntötte a második csupor bort
is a Balábá- nejti-ből való Neculai kapitány egészségére, aki — úgy tetszett — kiváltképpen megnyerte a kedvét.
— Ha kegyelmed is úgy akarja, Neculai uram — mon¬dotta —, elmesélhetek egyet-mást azokból, amik velem a messzi
külországokban megestek. Minekutána a Fcnnvaló úgy rendelte, hogy erre a tisztességes mesterségre adjam a fejemet, szépen
gyarapodtam, s néhány esztendővel ezelőtt már elégséges vagyont vehettem számba. Ezért úgy gondol¬tam, elérkezett az ideje, hogy
nagyobb fába vágjam a fejszé¬met, s miként más, öregebb kereskedők, elmenjek én is Lip¬csébe. Addig csak a nagyvárosokban
forgolódtam, s né¬met meg zsidó kalmároktól vettem a portékát. De azután úgy okoskodtam, hogy a haszon, amely a markukat üti, az én
zsebemben is megférne. így próbáltam szerencsét ép¬pen két esztendővel ezelőtt egy lembergi úttal. S mivel akkor haszonnal jártam,
fejembe vettem, hogy esztendőre messzebb is clmerészkedem, egészen Lipcséig. így történt, hogy Nagyboldogasszony napján jókor
fölkelteni, s négy viaszgyertyát vittem Szent Parajschiva oltárára a Trei- Sfetitc templomba. Mardare atyát pedig megkértem, hogy
mondja el az imádságokat az utániért, nyavalyák és ve¬szedelmek ellen. Letérdepeltem én is a szent koporsója előtt, és segítségéért
csdckeltem. Azután megcsókoltam ki¬sebbik öcsémet, Grigori^át, akire a boltot bíztam, fölka¬paszkodtam a szekérre, s útnak indultam
Huji felé. Muci¬nál átkeltem a Prut vizén, s ott az orosz hivatalbelieknek tüstént megmutattam az írásaimat. A Dnycszter mellett, Tighina
városában, egy muszka földről való örmény kal¬márral találkoztam, akivel már csináltam vásárt közösben. Tanakodtunk és
megalkudtunk: Tighinában megvettünk öt¬száz berbécset; szép áru volt, hibátlan. Egy rubellel fizet¬tük darabját. És négy emberünkkel
késedelem nélkül útnak indítottuk a berbécseket fölfelé a Dnyesztcr mentén. Sze¬rencsésen átalmentünk a német határon, és
Csernovicnak vettük az irányt, onnan meg Lembcrgnek. Ott aztán vo¬natra tettük a portékánkat, úgyhogy néhány nap múlva már
Strasbourgban voltunk, ahol hamarosan eladtuk a ber-bécseket, egy aranyért darabját; onnét ismét más kereske¬dők vitték tovább őket
egy másik város felé, amelynek Párizs a neve.
— Gyalog-e vagy vonattal? — kérdezte lsac kapi¬tány.
— Vonattal, nagyra becsült kapitány uram. Arrafelé, né¬met meg francia földön, vonattal jönnek-mennek manap¬ság az emberek.
Ma itt vannak, holnap pedig ki tudja, hol.
— Miféle vonattal? — kérdezte erre egy vastag és mér¬ges hang.
Megfordulok, hát a Ráró havasáról jött csobán pislogat bozontos szemöldöke alól. Ami igaz, igaz: én is, meg a többiek is igen kíváncsiak
lettünk, hogy miféle masina le¬het az, amelyről a messzi földről jött kereskedő beszél. Csak a számadó meg lsac kapitány orcáján
látszott, hogy tudják, miről van szó. De azért szívesen meghallgatták ők is Damian uram fölvilágosítását, amelyet ml kíváncsian vártunk.
— Nem hallottak még a vonatról? — kérdezte nevetve Dámian uram.
— Hallottunk — szólott elég csöndesen a számadó.
— Én nem hallottam! — dörmögte indulatosan a ha¬vasi juhász. — Miféle német furíang lehet az is!
— Furlangos és ürdöngös praktika — nevetett tiszta

21
szívből a kereskedő. — Afféle apró házakat sorjában ke-rekekre szereltek, a kicsi házak kerekei pedig vassíneken szaladnak, de olyan
könnyen, hogy azt az egész sor házat elhúzza egyetlen masina. Ez a masina, fütyül meg pöfög, hogy csuda; és magától megy az egész
tüzes gép.
— Lovak nélkül? — kérdezte Leonte apó.
— Bizony.
— No, ezt én nem hihetem! — dörmögte a juhász. Leonte apó pedig keresztet vetett.
— Már miért ne hinnék? — szólott közbe békítőleg számadó uram. — Én már hallottam róla, és hinnem kell benne. De látni még
nem láttam.
— No, hát én láttam, ahogy mondom — erősítette meg jókedvűen a kereskedő. — Ez a gép magától megyen, tűzzel, s elhúzza a
kicsi házakat is, egyszerre az egészet. A kicsi házak pedig vagy embereket visznek, vagy min¬denféle árut. A Tighinában vett juhokat is
ilyen házacs¬kákba raktuk. Igen jól mennek, vesződség nélkül, meg nem is ráznak; csak a lárma nagy, s az emberek úgy kiabálnak benne
egymásnak, mint a süketek.
— Hm! — mormogott ismét a juhász. — Aztán ke-gyelmed is felült arra a tüzes masinára?
— Föl ám; de miért is csodálkozzék az ember, amikor ennél különbeket is láthat.
— Még ennél is csodálatosabbakat?
— Ezt hallgassák meg. Arrafelé, német földön, a vá-rosokban csupa olyan házakat láttam, amelyek négy meg öt sorból állanak.
— Vagyis hogy egymás tetejébe épültek? Hallottam én már erről, de nem hihettem.
— Már miért ne hinné, ha egyszer ott úgy van? De én még ezen sem csodálkoztam olyan nagyon, mint más va¬lamin. Mert láttam
olyan utcákat, amelyek egyetlenegy kőből voltak kikövezve.
Erre már szó nélkül összenéztünk.
— Úgy bizony. Aztán azok a németek, az urak meg a naccságák, kimennek sétálni az utca két oldalára. A nacs- cságák mind
kalapot viselnek, az urak. meg kicsi zsebórát. De nemcsak az urak, hanem még a szegényebb nép is.
— Az órán még nem is csodálkoznám — szakította félbe Leonte apó —, de hogy az asszonynép kalapot visel, megmondom tisztán:
ez már nekem sehogy sem tetszik.
— Hát aztán! — intette le a számadó. — Ha egyszer ott ez az emberek szokása,... Aztán mi mindent látott még kegyelmed, tisztelt
Damian uram?
— No, egyebet nemigen láttam, hacsak a lipcsei nagy¬vásárt nem számítom. Mert az aztán nagyvásár, akkora, hogy az borzasztó;
muzsikásokat meg komédiásokat is lát¬tam, s töméntelen németet, akik sört ittak. S ha nem kós¬tolták volna, jóemberek, ezt az italt, hát
ne sajnálják. Olyan, mint a keserű lúg.
— Nahát! — nevetett a számadó. — S a bort nem is¬merik?
— Ismerni ismerik; de olyan bort, mint erre mifelénk, sehol sem találtam, pedig megittam volna!
— Ugyc-úgy! Aztán mit evett, tisztelt Damian uram? Mert a macskahústól, békától meg patkánytól, úgy gon¬dolom, őrizkedett
kegyelmed.
A havasi csobán nagyot köpött erre, aztán subájának mind a két ujjával megtörölte a száját.
— Nem nagyon volt miért őrizkednem — mondotta a kereskedő —, mivel efféle vadakkal nem találkoztam. De pityóka volt aztán
rogyásig, meg főtt hús is, disznó vagy marha.
— Főtt hús? — csodálkozott lsac kapitány.
— Az bizony, főtt hús. Meg sörital, ahogy mondottam kegyelmeteknek.
— Akkor hát — faggatta tovább a kapitány — nyárson sült csirkét nem is látott kegyelmed?
— Nemigen.
— Se báránypecsenyét zsiványosan, fokhagymával meg-tűzdelve?
— Azt meg éppen nem.
— Hát töltött káposztát?
— Azt se, meg savanyúlevest se. Meg nyárson forga¬tott pontyot se!
— Uram őrizz és kegyelmezz! — vetett keresztet Leonte apó.
— No hát — mondotta ki Isac kapitány —, ha ezekből semmit sem ismernek, akkor mi közöm velük! Csak ma-radjanak a
vonatjukkal, mi meg Morvaországgal.
Erre a beszédre ugyancsak megjött a kedvünk mind-annyiunknak, vidáman köszöntgettük a bort Damian Cris- ti?or uram mentéje, kerek
szakálla és telt orcája felé, s lármásan összevissza kiabáltunk, ki-ki a maga módja sze¬rint.
— Azért láttam én azoknál a németeknél sok jó dolgot is — magyarázta tovább a kereskedő. — Kiváltképpen a tudomány van
igen-igen nagy becsben náluk.
— No, az nem rossz — bólintott reá a számadó.
— Nincs olyan város, nincs olyan falu, tisztelt Ioni^a számadó uram, nincs olyan város vagy falu, ahol iskola ne volna tanítókkal,
tr, olvas ott mindenki.
— Hát a juhokat ki őrzi? — mordult közbe a csobán, mi meg ismét nevettünk erre.
— írni, olvasni tanul mindenki, a fiúk is, a leányok is.
Számadó uram összevonta a szemöldökét:
— A leányok is? No, ez is olyan módi, amely ismét
csak jobb, ha a németeknek marad.
Ebben pedig nyilván egyetértettünk valamennyien szám¬adó urammal. És ismét nagy lármát csaptunk, 'hogy elhal- larsszék egészen a
németek országáig.
A kereskedő, aki nálunknál többet tapasztalt ember volt, mosolyogva várta, hogy lecsillapodjunk. Amikor aztán csöndesült a lárma, így
folytatta:
— De más jó is van azoknál a németeknél, tisztelt ka-pitány uram: törvényt meg rendet tudnak tartani. Talál¬koztam ott egy
molnárral, aki egy tenyérnyi földért a császárral pereskedett. És mivel igazsága volt, a bírák iga¬zat is adtak neki a császár ellenében.
— Én pedig ezt éppen úgy nem hiszem, mint azt a tü¬zes szekeret! — kiáltott közbe ismét Constandin, a csokin.
— De bizony én elhiszem, s kedvemre való dolog ez is — vetette ellen a számadó.

22
— Éppen ezért, nagyra becsült számadó uram, mivel három hetet töltöttem ott, és sok mindent láttam, csak azt sajnáltam, hogy
hitükben eretnekek azok a népek. Habár ők is a mi urunk Jézus Krisztusban hisznek.
— Hát akkor hogyan lehetnek eretnekek?
— Márpedig eretnekek, ahogyan Mardare atya meg-mondotta nekem a iaji-i Trei Icrarchiban.
— Ha eretnekek, há eretnekek, mi közöm velük? — hagyta rá a számadó.
Sajnálkoztunk a németeken, akik ilyen bűnös állapot¬ban leledzcnek, s arra biztattuk a kereskedőt, fejezze be inkább utazásának
történetét.
— Sok utat és sok várost megjártam a németek orszá¬gában —• folytatta —, de senki a számításomba bele nem szólt, sem
közrendbeli ember, sem császári hivatalnok. És elhoztam a portékát a tüzes masinával — ahogy ez a jóember mondja, aki nem hisz
nekem — egészen Lcm- bergig. Ott pedig német társzekerekre raktam. A társze¬kereket aztán Suceavában cseréltem föl ezekre a corduni
kocsikra. És Cornu-Luncii-nál vidám szívvel léptem be Moidvaországba. Amikor a vámpénzt a fejedelmi széknek kifizettem, a
vámtisztek megkérdezték, vajon nem hoz¬tam-e nekik valami vásárfiát azoknak a megveszekedett eretnek németeknek az országából. Én
pedig benyúltam a köpenyem jobb zsebébe, és a két vámtisztnek egy-egy piros kendőt húztam elő. Mert már jó előre gondoltam volt erre
— miért kelljen a batyuimat széjjeldobálnom? Amikor így megörvendeztettem őket, szabaddá tették az utamat; s azontúl békességgel
jártam egészen Boroaiáig. Hanem ott, a Moldva, lapályán egyszer csak elém áll egy szép, délceg lovas, és int a kezével, hogy álljak meg.
Tüs¬tént megértettem, hogy ha meg nem állok, a pisztolyával fog inteni. Megállottam hát, s vártam, amíg közelebb lén- tetett a
szekereimhez; megkérdezte, ki vagyok, hóimét jö¬vök, s miféle árut iiozok. Mindent megmondottam, akár¬csak egy bírónak, s aztán én
is megkérdeztem, hogy kivel van dolgom. A lovas így felelt.
— Nézzen reám. Én útonálló vagyok. Itt szolgálok ezen a nagy úton. Ami pénz van kendnél, adja csak elő.
— Jóember — mondom —, nem adhatok egyebet, mint az árumat, mivel pénzem nincsen. Amim volt, a szekere¬seknek adtam, s
hazáig még két napi járás az út.
— Ügy? Hadd hallom, miféle árut viszen kend?
— Miféle árut? Német földit, Lipcséből valót. Gyön¬gyöt, függőt, csipkét meg más asszouyi kelmét.
— S ugyan biza mihez kezdjek én efféle portékával?
— mondja a haramia. — Egyebet nem talált kend azok¬nál a pokolravalóknál? Magamfajta vitéz férfinak valót?
— De bizony, jóember — felelem. — Ha meg nem sértem, és ha tetszik, fogadja el kegyelmed ezt a piros gyapjúkendőt; Indiából
való, senkinek sincs még ilyen holmija ebben az országban, s kiváltképpen jól áll egy lo¬vas vitéznek.
— Hadd lássam — mondja a betyár.
Én pedig tüstént előveszem a köpenyem másik zsebéből a harmadik piros kendőt, és mutatom neki. Megörvendett a betyár, amikor
meglátta. Elvette, megköszönte, azután elment.
Könnyű szívvel folytattam utamat, s nemsokára meg-érkeztem Dragujeni-be, egy faluba, ugyancsak a Moldva mellett. Kifogatok a
szekerekből, az embereket odaállítom tüzet rakni — ne fázzanak a barmok — meg puliszkát főzni az üstben. Alig veszem elő a túrót, s
borítják ki az emberek a puliszkát, megjelenik a szemlész, és kéri a bá¬torságlevelet a felsőbbség parancsából.
Mit mondjak? Vannak nekem rendes írásaim, de főleg egy levelem Temistocle Buckán komámtól, a rendőragától. Előveszem, s mutatom
őket, azt a levelet meg kiváltképpen az orra alá tartom.
így szól a levél:
„A fejedelem őnagysága parancsából kegyelmetek, ispá-nok, szemlészek, vámszedők, falubírák vagy bárki mások, ezt a kereskedőt
bántani ne merészeljék, hanem békesség¬gel útjára engedjék. Úgy legyen."
Nézi, nézi a szem lés/, forgatja a pecsétet meg az alá¬írást, s csavargatja az orrát.
Azt mondja:
— Németországból jő kegyelmed, uram?
Mondom:
— Onnan, Lipcséből.
— Aztán miféle portékát hozott?
— Mit hoztam volna? Mindenféle csipkét, gyöngyöt, függőt, vásznat meg más asszonynak való kelmét.
— Semmi mást? — kérdi a szemlész. — Ugyan biz.a, mi-hez kezdjen egy magamfajta vénlegény efféle portékával?
— Hát az effélével semmit — felelem én mosolyogva. — Hanem ha meg nem sértem, és ha kegyelmednek is tet¬szik, gondoltam
én tekintetes szemlész uramra is. A sok haszontalan asszonyi portéka mellett hoztam egy indiai gyapjúból való piros kendőt, de olyat,
amilyen nincs még egy ezen a világon.
— Hadd lássam — kíváncsiskodott a szemlész. Én meg elővettem a negyedik piros kendőt és odaadtam. Ö meg odébbállott
anélkül, hogy megköszönte volna.
— Hát így volt, kedves atyámfiai — fejezte be jóked¬vűen a kereskedő. — Megfizettem a vámokat és adókat, most már szabad az
utam egészen Iaji városáig. Ott még csak kegyes anyánk, Szent Paraschiva oltárára és Mar- dare atya kezébe kell letennem ajándékaimat.
Azután meg kell mutatkoznom az én kedves komám, Buckán aga őke- gyelmc orcája előtt is. Végtére pedig megpihenhetek a házamban
és boltomban, hogy meglássam fáradozásom gyümölcsét, és várjam azt az esztendőt, amikor az Úristen nekem is feleséget rendel, mert
ha, nem tudnák kegyelme¬tek, még legényember vagyok.
Erre ismét nagy lármát csaptunk, magasra emelve a bo-roscsuprot a derék kereskedő szakálla előtt. A nagy zajra Ancuta is előjött: orcája
ijedtnek látszott, de mosoly búj kált a szája szögletében. Jött, övébe tűzött katrincában, s egy fatálon friss bélést hozott. Ettől aztán még
jobb kedvre derültünk, s még hangosabban kezdtünk zajongani.
Damian Cristijor uram pedig, a Lipcsét járt kereskedő, aki az újbortól majdnem úgy nekitüzesedett, akárcsak mi, fölállott, bal kezével
köpenye mély zsebébe nyúlt, s egy sor gyöngyöt vett elő. Odament a fogadósáéhoz, nyakába tctie a gyöngyöt, s hátul bekapcsolta a
tarkója alatt. Az¬tán egy kicsit hátralépett, s úgy nézte ámuló szemmel.
— Ancuva húgomasszony — mondotta —, a kegyelmed vendégei tanúim lehetnek. Mondják meg ők is, láttak-e valaha
csodálatosabb gyöngyöt szebb asszony nyakán, mint kegyelmed!
Keze közé fogta a fogadósné fejét, és mindkét orcáján megcsókolta. Ancuja pedig gyorsan letette kezéből a tálat, kisiklott a férfi karjai
közül, s elfutott a fogadó felé.
A vak koldus

23
Egy anyó meg egy öregember közeledett a tűzhöz a Lipcsét járt kereskedő szekerei felől. Az asszony ment elöl, az öreg meg fölszegett
fejjel lépkedett utána, s erősen fi¬gyelni látszott a tűz felől hallatszó hangokra és zajokra.
Vak lehet az öreg, gondoltam magamban, amint meg¬láttam. Az anyó mintha kötéllel húzná maga után; de az öreg biztosan lépked a
nyomában a pecsenyeszag meg a beszed felé.
Az öregasszony fehér szövött kendőt, katrincát és rövid ujjast viselt. A vak, mint a havasiak, fehér gúnyában volt, fején kis fekete kalap,
ködmönét pedig panyókára vetve hordta; s a ködmön alól kilátszott csimpolyája, amely bal vállára akasztva csüngött a szájával lefelé ...
A ’vak, ami¬kor már néhány lépésre tudta magát, megállóit, csak az anyóka lépett közelebb a tűzhöz. Az öreg állott, s fehér szakállal
benőtt mozdulatlan orcáját megvilágította a tűz.
Társaim közül többen észre sem vették. Csak a Lipcsét járt kereskedő értette meg, hogy kivel van dolga, és ne¬vetni kezdett.
— Salomia néni — azt mondja —, hát igazán a nya¬kán maradt a vak öregember? Látom, hogy nem tágít ke¬gyelmed mellől.
— Nem bizony, jó uram — kezdte élénk, vékony, de jóságos hangon az asszony. — Amióta Rádáu{i-ból elin-dultunk, úgy követ,
mint az árnyék; hogy vigyem el, azt mondja, Ia?i városáig, ott aztán magára hagyhatom. Már¬most — folytatta felénk fordulva —
kegyelmetek, mint mások is, azt gondolhatták, hogy talán hites uram vagy testvérbátyám; de én rég elfelejtettem már az efféle paj-
kosságokat, még rokonom sincsen, csak a magam bajára gondolok. Fölkapaszkodtam én is ennek a derék keres¬kedőnek a szekerére,
hogy valamiképpen eljussak a feje¬delmi városba, a kegyes Szent Paraschiva oltára elé, le- tegyek egy ezüstpénzt a koporsójára, és
elpanaszoljam, ami a szívemet nyomja. Ez a szegény meg, aki örökké a nyomomban van, elég merész volt idefurakodni a ke¬gyelmetek
közelébe, mert van ám neki magához való esze, s gondolja, kegyelmetek majd megparancsolják, hogy fúj¬jon valami nótát a
csimpolyáján. Én rákiabáltam, hogy húzza fejére a ködmönét, és feküdjék le a szekír alá aludni, de nem akarta megfogadni a szavamat. "
Az öreg csak mosolygott, és a tűz felé mercsztofte vi-lágtalan szemét, amely olyan volt, mint a főtt tojás fehérje.
— Szeretem a vidám társaságot — kezdte mély hang¬ján, szelíden. — Az újbort is szeretem, meg a nyárson sült csirkét. Jólesik
hallgatni, amikor mások mesélnek, s szíve¬sen elmondom én is, amiket a régi időkről tudok. Az Úr¬isten úgy büntetett, hogy ne
láthassam a világát ebben az életben, és kinyújtott kézzel kolduljak kenyeret a jó em¬berektől. Ha pedig az Úristen így akarta, s mivel
gondja van reám is, mint más földi férgekre, azt gondoltam, hogy nem szabad panaszkodnom, hanem meg kell nyugodnom az ő
akaratában.
loni^a számadó a vak koldus felé fordult; nézte egy darabig, aztán csodálkozva megkérdezte:
— Szegény koldus létére kend is éppen nyárson siilt
csirkét ehetne?
— Bizony ehetném, jó uram és testvérem — felelte ba-rátságosan a vak.
— S bort is ihatna?
— Azt is, újbort, amelynek az illata itt van az orromban.
— Hát történeteket tud-e kend?
— Tudok én is, mint akárki más, miért ne tudnék?
— Látom, dicsekszik kend; de tudja meg, hogy olyan történeteket, mint én meg az én barátom, Neculai lsac kapitány, senki sem tud
Morvaországban.
— Ebben én nem is szólhatok ellene, nagyuram.
— Ne is szólj, mert olyan szép és csodálatos történetet, amilyent én mondok most el, senki sem mesélt.
— Mondja csak kegyelmed, én pedig hallgatni fogom, ha megihatom azt a kupa bort, amelyet éppen most töltött. Kegyelmednek
pedig tüstént hoz kocsmárosné asszonyom más kupát, hogy újra megtöltse. Így már — de kivált ha kerül más is a bor mellé — szíves-
örömest meghallgatom. Azután pedig, ha úgy akarja, elfújhatok egy szép nótát a csimpolyámon, s énekelhetek is.
— Vagyis hát ágrólszakadt vak létére nem csak enni- inni tud, de nótázni is?
— Azt is tudok, nagyuram; s az Úristen kegyelméből még sok egyebet.
— Úgy? Aztán szépen szól-e a csimpolyája?
— Szépen, jó uram és testvérem; mintha csak ember- bőrből volna.
— Elhiszem, csak fújja meg kend, hadd mulassak ked-vemre, Ancu(a fogadójában. Az éjszaka már későre jár, s a I-'iastyúk már
éjfélt mutat. Hallom is, hogy Ancuta udvarán csapkodnak már a kakasok a szárnyukkal, és a torkukat köszörülik. Az egyiket közülük,
amelyiknek csú- labb hangja van, reggelre itt szeretném látni húslevesben.
— A kakasok azért kukorékolnak — állapította meg az öreg —, hogy elűzzék a gonosz kígyókat és a leske- lődő rossz szellemeket.
Egy kis időre elakadt a beszéd, s mindnyájan a kakasok szárnycsapkodására és kukorékolására figyeltünk; előbb közelről hallatszott, a
fogadó falai közül, azután távoli muzsikaszóként messziről, a Moldva vizén túlról.
Ancuta új kupát adott számadó uram kezébe.
— Ionifa komám — mondotta lsac kapitány —, An¬cuta kegyelmednek hozta az új kupát, de reám mosoly¬gott. Elégedettebb
lehetek, mint kegyelmed.
A fogadósné csiklandósan nevetett.
— Akkor ez a másik kupa legyen a vaké — egyezett bele a számadó, — és fújjon nekem a csimpolyáján egy szép nótát.
— Tüstént fújok, uram.
Az öregasszony, a,ki a koldust vezette, látszólag hara¬gudott, amikor az ember kinyújtott kézzel közelebb lépett hozzánk; pedig nem volt
miért haragudnia.
— Nem értem, miért zavarják meg az emberek mulat¬ságát tehetetlen nyomorékok!
— Ne haragudj, Salomia húgom — fordult feléje a kol¬dus —, mert a harag a Tisztátalantól való.
— Nem vagyok húgod — pattant föl az öregasszony, mérgesen csücsörítve a száját, és hátat fordított az em¬bernek.
— Bizony, nem mondhatlak a húgomnak, mert én csak egy szegény bujdosó vagyok ezen a világon. Milyen szép is, és én már nem
láthatom. Csupa fiatalság, és nekem már nem lehet részem benne. Jusson eszedbe az idő, Sa¬lomia húgom, amikor a nyakadban
gyöngyöt viseltél, légy olyan jó, mint akkor voltál, és ne haragudj reám.
Az öregasszony nem felelt. Ancut;a nevetett.
— Hogyan? Azt is tudja, mi a gyöngy? — csodálkozott Ioni(a számadó.
— Tudom, mert valamikor láttam csillogni, tisztelt uram. Az igazgyöngy drága kincs, amely a kagylóban rejtőzik a tengerben.
Ilyen őszi éjszakán, mint ez a mai is, amikor csöndes a tenger, a kagylók kimásznak a partra, s a holdfényben megpattan a héjuk.
Amelyikbe harmat- cscpp esik, tüstént összecsukódik, és ismét alámerül a tengerbe. Abból a harmatcseppből lesz azután az igaz¬gyöngy.

24
— Ügy látom, ebben a vak öregemberben éppen elég bölcsesség lakozik — bólogatott szakállával kupája fölött a Lipcsét járt
kereskedő.
Mindenki megmozdult, mintha közelebb akart volna hú¬zódni a tűzhöz. A vak koldus egész testével elfordult, és húzott egyet kupájából.
Azután ismét megmutatta orcá¬ját, és mosolygott örök éjszakájába. A boroskupát letette
kezéből .1 földre, és törökülésben melléje telepedett. Aj¬kához emelte a csimpolya száját, s a tömlőt mély léleg¬zettel fölfújta. Bal hóna
alatt tartotta, a zeneszerszámot, s ahogy könyökével magához szorította, a csimpolya éleset sikoltott, mintha nagy fájdalom szakadt volna
ki belőle. Végül búgva belekezdett egy réges-régi nótába.
— Ez a bárányka nótája — fordította felénk mosolygó orcáját a vak. — De ha valami mást szeretne hallani ke¬gyelmed, utána azt
is elfújhatom.
— Fújjad csak — mordult rá fölötte indulatosan a ha- -, isi juhász, mire lsac kapitány elmosolyodott a bajusza alatt, s a fejünk fölött
egy pillantást vetett feléje.
A csimpolyás még erősebben fölfújta a tömlőt, azután szapora ujjakkal tapogatni kezdte a lyukakat, és bánatos dalt csalt elő a régmúlt
időkből. Azután világtalan tekin¬tetét a csillagok felé emelte, elengedte a csimpolyát, cs énekelve folytatta. Három pásztorról énekelt
vajamit, akik a nyájakkal lefelé indultak a havasról. S ketten közülük rosszat forraltak a legfiatalabb ellen ...
Messzi havas hegyről Furulyaszó zendül,
Szól a furulya,
Három pásztor a’,
Három furulya A nyájat híjjá ...
Most ismét a esimpolyából zengett föl a régi hívó szó. Régi emberek szívének verése visszhangzott bennem, azoké, kik már nincsenek,
pedig valamikor itt éltek, ezen a fö' dön. Sohasem hallottam addig a három havasi pásztor történetét. És kiváltképpen a bárányka szólott a
szívem¬hez, aki így panaszkodott gazdája haláláról, és beszélt hozzá emberi nyelven:
Egyezségre léptek, össze is beszéltek,
Ha a nap lemegy,
Elveszejtenek, 1 la az éj leszáll,
És a köd megáll Vizeken és bércen —
S alszik a nyáj mélyen . ..
A többi vers csak ködösen maradt meg emlékezetem¬ben, föJidézhctetlenül, s közöttük a csimpolya panaszos hangja. Ültem és
hallgattam, miközben a tömlő kiadta lelkét a vak lábánál, mint egy fencvad. Az öreg mohón tépte fogával a húst egy csirkecombról, s
miközben vad étvággyal nyelte, világtalan szeme fehéren villogott sötét gödrében. Azután, hogy a boroskancsóval is végzett, or¬cáját
ismét felénk fordította.
Az együgyű és mogorva r.irói juhász meg a barátpap is, aki Szent Haralambie templomába igyekezett, sírva ült a helyén, és nem
szégyellte egyik sem. Megvallhatom hát szégyen nélkül én is: velem is megesett, hogy elképzelt dolgokért könnyeket ejtettem.
— Ha kegyelmed úgy n,Karja, fújhatok valami szebbet is — mondta a koldus.
— Ha szebbet is tud kend, miért kezdett éppen ebbe?
— válaszolta csípősen a draganc$ti-i szabad paraszt, lo¬mja számadó uram.
— Megmondom azt is, jó uram és testvérem — felelte az öreg. — Mert én még gyermek voltam, amikor elvesz¬tettem a szemem
világát, ott hagytam a falumat, és vi¬lággá indultam. Egyik télen a Prut vize mellett egy juhos¬tanyára vetődtem; öreg bácsokkal együtt
melegedtem a tüzek mellett, amelyek soha ki nem aludtak. Azok az öreg pusztai juhpásztorok tanítottak meg erre az énekre; de lelkemre
kötötték, mégpedig átok alatt, hogy soha el ne felejtsem, s valahányszor eléveszem a csimpolyámat, legelőször is ezt fújjam cl.
Miután pedig azoktól az öreg bácsoktól megváltam, hallgassák meg, jó uraim és testvéreim, általmcntem a Pruton, s ott egy öreg vak
koldusnak a keze alá kerültem, aki nem is volt vak, de olyan szépen tudott kéregetni meg énekelni, hogy a jó embereknek megesett a
szívük rajta. Adománya volt reá, hogy olyannak lássék, mintha világtalan volna, de amikor csak ketteti voltunk, gyakorta hallottam
nevetgélni. Az Úristen pedig megbocsátotta vét¬két, mert azután mindig elment a templomba, és áhítattal imádkozott a szentképek előtt.
És éppen így keresztet vetett, és imádkozott olyankor is, amikor vajamelyik falu végén, ahonnét éppen kifelé tartottunk, arra készülődött,
hogy egy-egy tyúkot vagy bárányt elcsenjen. És mert igaz hittel és buzgósággal imádkozott, az Úristen mindig meg¬segítette. Ezzel az
öreg koldussal keveredtem én el Musz- kaországba, és senki meg nem állított bennünket, se kicsi, se nagy, mert abban az országban is
úgy nézik a szegény koldust, mint Jézus gyermekét, akinek nincsen szüksége pecsétes levelekre. Jöttünk, mentünk kedvünk szerint,
megfordultunk városokban, falvakban, nagyvásárokban, s a jó emberek bőségesen elláttak alamizsnával. Egy részét még pénzzé is
tehettük a zsidó kocsmárosoknál vagy a szegényebb házaknál. De lerofei, az én idősebb társam, sohasem feledkezett meg arról, hogy a
pénzből egy-egy viaszgyertyát is vegyen, és elvigye a templomba. A szen¬tek örülnek az ajándéknak, nem tudják, mi ára van egy
gyertyának; és azt sem tudhatták meg, hogy maradt még pénzünk félretéve. Egyébként lerofei jól el is rejtette a tüszőjében. így jutottunk
cl egészen Kijcv városáig, ahol megállottunk, s a félretett pénzünkből szépen kitelelhet-tünk.
Ott Kijevben nagyon jól és nagyon szépen éltünk a mi céhünkben, a sok koldus társaságában, akik között egye¬sek vakok voltak, mások
nem. És ott tanultam meg, mint az iskolában, sok mindent, amit odáig nem tudtam, azo¬kat a szívszomorító koldusnótákat meg a
mesterség sok¬féle fortélyát is. Amikor aztán egy nagy mulatság után, egy éjszakai verekedésben lerofei otthagyta a fogát, én is
megfutottam Kijev városából, s attól kezdve más társak¬kal jártam a világot, míg egy nagy vízhez nem értem, ahol tatár beszédet
hallottam. Egy ideig jól megvoltam ott is, a pogány nyelvek között, míg végül egyik tavaszon erősen vágyódni kezdtem a mi gyantaillatú
fenyveseink után. Háttal fordultam tehát a pogány nyelveknek, arccal meg Moldvaország felé. De tudják meg, jó uraim és test¬
véreim, hogy ez a csimpolya egész úton velem volt, s én fújtam az éneket, de a Prut menti öreg bacsók átkáról soha meg nem
feledkeztem. Kegyelmeteknek is ezért kel¬lett meghallgatniok ezt a nótát. Tetszeni nekem nem tet¬szik, de elsőnek mégis ezt fújom el.
De ha úgy akarják, fújhatok majd vidámabb és büszkébb nótát is.
így jöttem, jődögéltem hazafelé, s egyszer azután kér-dezősködni kezdtem egy faluról, amely ott állott a Moldva vize mentén; de a falut
nem találtam többé, porrá lett, s a fejedelmek és bojárok máshová költöztették. Sok esz¬tendő eltelt, az enyéim mind elpusztultak vagy
nyomuk veszett; a Moldva áradásai még a sírjukat is széjjel szór¬ták, s a csontjaikat lehordták a szakadékokba és vízmo¬sásokba.
Folytattam utamat, és tovább kérdezősködtem egy réges-régi fogadó felől, amely már gyermekkoromban is ott állott a fejedelmi út
mentén, jó emberek megmon¬dották aztán, hogy ezt a fogadót, amely nincs messze at¬tól a helytől, ahol Negoiesti falva volt valamikor,
mos¬tanában csak Ancu(a fogadójának emlegetik, s az embe¬rek Ia$i vagy Román felé menet mindig betérnek ide pi¬henőre.

25
így hát, a fenyőillat után igazodva, el is érkeztem eh¬hez a fogadóhoz. Nem is tudom, hány esztendeje lehet már ennek. Most pedig,
mivel eljött az ideje, hogy ismét elmenjek Ia§i városába, a fejedelmi székhelyre, és a Trei- Sfctite templomban leboruljak Szent
Paraschiva csontjai előtt, gondoltam, csak benézek ismét ebbe a fogadóba, amelyet Ancuja fogadójának neveznek. Istennek legyen hála,
amiért jó szóra és könyörületes szívekre találtam itt.
Jóemberek és testvéreim, amikor én még gyermek vol¬tam, és szememmel láttam a falunkat, amely nincs többé, meg a temetőkertet,
amelyet elmosott a víz, még az anyám nagyapjától hallottam egy igaz történetet arról, hogy mi¬képpen tett csodát egyszer Szent
Paraschiva, akihez én Salomia húgommal imádkozni megyek. Ez a csoda régcs- régen történt, egy dédszülénk ült akkor ebben a
fogadóban.
Moldvaors/.ág abban az időben az Antikrisztusnak, Dúca vajdának uralmát nyögte. Arannyal-ezüsttel soha be nem telhetett, s ezért
adókat vetett ki a szegény népre. Akkor inilult el ,i mondás, hogy: „Mitől roskadozik ,i kunyhó?0
— „Hát ;i Dúca vajda adóitól." Kopjás-fáklyás lovasok jártak, elvettek marhát, mehet, gúnyát, pénzt. Aki ellenük s/.egüll, halál fia
volt.
Dúlta-fosztogatta az országot a fejedelmi rabló. És senki sem menekülhetett a csapástól. Sokan elfutottak a határon túlra. Amíg aztán
egyik őszön néhány földönfutó szeren¬csétlen fogta magát, és bement Iaji-ba, a szent oltárához. Elpanaszoltak mindent Dúca vajdáról,
könnyeikkel öntöz¬vén a koporsót.
És abban a pillanatban, amikor az imádságot befejez¬ték, Szent Paraschiva koporsója megmozdult. És október havának 14. napján, a nép
szeme láttára, fényes délidő¬ben a/, ég hirtelen elsötétedett, a vizek megzavarodtak, és dermesztő, jeges szél kerekedett. Másodnapra hó
borított mindent. És látván ezt, a népek szörnyen megrémültek.
Azon éjjel, a szeleken nyargalva, megjelent a fejedelmi palota fölött a Gonosz Lélek; karinaival megkopogtatta az ablakot, és a vajdának
értésére adta, hogy ami kincset ezen a világon gyűjtött, most mind hagyja itt, és készül¬jön fel a nagy útra, amelyről nincsen visszatérés.
— Fényességei Ür, elérkezett az idő, hogy számot adj, és megfizesd, amit aláírtál.
Mivelhogy őnagysága szerződést kötött pecsétekkel meg aláírásokkal, hogy mindazokat az isteatclenscgeket az or¬szágra bocsáthassa.
Amikor Dúca vajda meghallotta a hangot, szinte jéggé dermedt színezüst ágyában. Aztán mint akire ostorral ver¬tek, hirtelen talpra
szökött, és ordítva hívta szolgáit, hogy fogják be a lovakat a kocsijába. így futott a kincseivel, amennyit sebtében összeszedhetett, egy
alsó-országi faluig. Ott a nagy viharban valami lengyel portyások állták út¬ját, akik megfogták, s minden pénzét elvették. A sötétség
hírnöke ott volt a közelben, és nevetett a művén, hogy így kezükre adta Dúca vajdát. Azok nyakon ragadták, és magukkal vitték.
A nagy hóban és íörgeteges időben a. vajda kocsija ne¬hezen haladt, lovai kidőltek. Akkor a kebléből elővett három aranypénzt, amelyet
a rablók kezétől megmenthe¬tett, és titkon odacsúsztatta egy közönséges rendbeli pa¬raszt markába., aki egy kocsiszánt és egy szürke
kancát adott érte. Azzal a rossz szánnal érkezett meg Dúca vajda ide, Ancu(a fogadójához. Minden gazdagságából, amit éle¬tében
összehordott, nem maradt semmije. Egy csupor te¬jet kért öreg dédünktől, az akkori fogadósnétól, hogyha megszánná. De az nem
ismerte meg. És csak a fejét in¬gatta, hogy nincsen:
— Se tejünk, se tehenünk, lelkecském; ami volt, mind elnyelte Dúca vajda, hogy nyelné cl ót a föld fekete szája, hogy a pokol
férgei laknának jól vele!
A vajda lehajtotta fejét és hallgatott; felült szánjára s elment. Csak később tudódott ki, hogy ő járt ott. A por- tyások a határ felé vitték.
De a lengyel királyhoz már sohasem juthatott el. Szürke lovával sűrű, ismeretlen er¬dőbe tévedt, s egy szakadékban nyakát szegte; már
csak ama másik világon ébredt föl, az örök kárhozatban. Ezt a történetet pedig azóta szájról szájra adták az öregek, mind a mai időkig.
Ezek régi dolgok, jó uraim és kedves atyámfiai. Most pedig, ha kegyelmetek is úgy akarják és parancsolják, fúj¬hatok valami mást.
Ezekre a szavakra olyasmi történt, hogy aki szabad pa¬raszt, szekeres, kereskedő vagy közrendi ember ott volt, senki közülük cl nem
gondolta volna.
Tonija számadó uram hangos szóval kiáltotta, hogy ő hallani akarja azt a nótát. De akkor Ancuta, a fiatal kocsmárosné odalépett a vak
koldushoz, megfogta a kezét, és így szólott:
— Ezt a történetet anyámtól is hallottam. Fordítsa fe¬lém orcáját kegyelmed. Vajon nem Constandinnak hív¬ják-e, öregapó, akiről
anyám úgy mondotta volt, hogy világgá ment?
— Így volt — felelte az öreg. — Én vagyok az a Constandin.
És mosolyogva, nézett a sötétségbe. Majd fürge ujjakkal végigsimított Ancuta orcáján.
Az asszony megfogta a tapogató kezet, levette orcájá¬ról és megcsókolta. Azután egy darab kenyeret és pccse-
pyét nyomott a koldus markába. Az őre;; ismét mohón kezdte tépni a húst erős fogaival.
Rólunk mintha meg is feledkezett volna, s többé sem¬mit sem szólott. Mi pedig nagy csodálkozással néztük; de valamennyiünknél
jobban csodálkozott loiiija számadó uram; a lángok csapongó fényénél csöndesen ringatózva figyelte nem is annyira a megéhezett
szegény öregembert, mint inkább azt a furcsa vadállatot, amely most lélekte- lenül és némán feküdt a lábánál a földön.

26
Zaharia apó meséje
A vak koldus még nem fejezte be a meséjét, amikor Salomia anyónak végképpen elfogyott a türelme. Hol a kezét tördelte, hol ajkait
harapdálta, amikor pedig An- cu{a a kezét is megcsókolta a vándornak, s újabb pecse¬nyét és lepényt tett eléje, nem állhatta meg, hogy
mor¬mogva hozzánk ne forduljon, akik a közelében ültünk. Ilyeneket mondott:
— Lám csak, így boldogulnak egyesek, akármilyen semmirevalók. Mások vezetik őket, mert egymaguk, ugye, két lépést sem
tehetnek; s ha valahol megállapodnak, min¬denféle hazugsággal állanak elő, a nép meg hallgatja őket tátott szájjal.
— Miféle hazugsággal, Salomia anyó — kérdeztem. — Olyasmikről mesélt, atnik életében megestek vele, s olyan történetet
mondott el Dúca vajdáról, amelyet mi is is¬mertünk.
— No, azt tudom, hogy igaz volt; nem tegnap-tegnap- előtt lettünk erre a világra; hallottunk s megértünk mi is éppen eleget; de
nem látta-e kegyelmed, hogy keveri-ka- varja ez a szót, csakhogy meglágyítsa az emberek szívét? Pedig ugyan mire jó az ilyen rossz
cserép? Semmire! Úgy¬hogy én éppen torkig vagyok azzal, amit hallottam, és kivált, amit láttam.
— Salomia anyó, szépen kérem, ne haragudjék. Tud¬hatja jól, hogy milyen a világ. Kegyelmed is szép asz- szony volt a maga
idejében, s a nyakában gyöngyöt viselt, ahogyan Constandiii apó mondotta. Vajon miért koptat¬ták a férfiak a küszöbét, miért nevettek
magára, és miért hízelegtek? Más asszonyokra meg rá sem néztek, mert nem voltak olyanok, mint kegyelmed. Éppen így ezek az
emberek is, akik itt összegyűltek, látnivaló, hogy milyen céllal, kedvüket lelik az igaz történetekben; s aki a leg¬szebbet tudja, annak van
a legnagyobb becsülete. Ez a vak egy nyomorult koldus, de szépen fújja, és mesélni is tud, mivelhogy adománya van reá az Úristentől.
Hason¬lóképpen, ha örvendünk a virágnak, mely virul és illa¬tozik, nem haragudhatunk meg arra sem, amelynek sem illata, sem
ékessége, mert nem tehet róla az a virág.
— Az a virág orvosságnak jó! — vágott vissza Salo- mia néni.
— Orvosságnak, tiszta igaz, jól mondja, Salomia anyó; csakhogy mi nem azért gyűltünk itt össze, hogy a gyó¬gyítás
mesterségében gyakoroljuk magunkat. Mielőtt még kegyelmed megjött volna, mások is mondtak történeteket, akárcsak ez a vak, de
olyanokat, hogy a hátam lúdbőrös lett, és el nem felejtem őket halálom napjáig. Most pedig kiváltképpen várjuk, hogy loní(á számadó
uram elmond¬jon egyet, amilyen még nem volt, s gondolom, nem is lesz.
— Arról az ösztövér szabad parasztról beszél-e kegyel¬med?
— Éppen őróla, Salomia néni!
— Mert azt mintha már láttam s beszélni is hallottam volna valamikor. Az igaz, hogy olyan embernek látszik, amilyen nem sok
van. Elnézem a többieket is: egyiket-má- sikat ismerem innét a fogadóból; no, azokról el is hiszem, hogy tudnak történeteket, és el is
mesélik. De ugyan mi¬féle hitele lehet a leghitványabbnak mindannyiok között? Én hoztam ide, az emberek közé, nekem köszönheti,
hogy az emberek szeme megakadt rajta, mégis itt ülök félre¬húzódva, őkelme pedig micsoda tisztességnek örvend!
— De hát nem is magamról akarok én beszélni — foly¬tatta Salomia, anyó, és majdnem fölnyársalt a tekintetével.
— De elnézem, hogy itt ül kegyelmetek között valaki, akinek úgy adatott, hogy életében sok furcsaságot lásson. Hagyjuk, hadd
meséljen, akkor elválik, mit tudnak a va¬kok. Vagy hallgassuk meg loni(a számadó uramat, az is jobb volna, s hozzánk is jobban illenők!
• ■ Salomia anyo — kérdeztem —, kiről beszel kegyel¬med, és miféle furcsa históriákról?
— Nézzen csak oda és megláthatja. Ott ül a barátpap meg a csobán között.
— Zaharia apó az, a kútmester, Salomia néni. Amióta itt vagyok, még a szavát sem hallottam. Kegyelmednek nem tetszenek a
vakok, de a némákat, látom, szereti.
— Nem néma az, sose féljen kegyelmed. Nagyon szereti a boroskancsót, azért nincs ideje beszélni. De mondaná csak el, ami vele
történt, akkor meglátná kegyelmed.
— Mi történt hát, Salomia anyó?
— Mi történt? — szólott közbe a szabad paraszt is anél-kül, hogy tudta volna, miről beszélünk. — Kivel történt?
— Ott, azzal az emberrel, nagyra becsült lomja szám¬adó uram — felelem én —, Zaharia kútmesterrel. Salo¬mia anyó valami
furcsa históriát emleget, amely nem tu¬dom, mikor történt.
— IIol történt?
— Mondja el ő maga, számadó uram — szólalt meg Salomia néni egyszerre mézédesen. — Kérdezze csak meg, hogy is történt az a
dolog, túl a vízen, az erdőben? 2a- haria bá’! — kiáltotta sipító hangon.
A kútmester felénk fordította boglyas fejét és torzon- borz szakállát.
— Ha! — mordult egyet, s mintha csak a kút feneké¬ről jött volna a hangja.
— Zaharia apó, ezek a kedves vendégek hallani sze-retnék, hogy mi is történt egyszer kegyelmeddel, amikor még legény volt, túl a
vízen, abban az erdőben.
— Ahá! Pastravcni-ben.
— Ott, ott, Zaharia apó azon a tisztáson, tudja kegyel¬med, melyiken.
— Egy kis tisztáson, amely csak volt, de már nincsen, mert az erdőt azóta kivágták. Úgy hívták: a Szász Püs¬pök tisztása.
— Hallják kegyelmetek? — mosolygott Salomia anyó. Majd szabadkozva tolta el magától a boroscsuprot, ame¬
lyet a szalud paraszt nyújtott feléje. — Köszönöm szé¬pen, kedves számadó uram, de én, amióta egyszer meg¬szakadtam, még a szagát
sem szenvedhetem a bornak. Nem is iszom mást, csak pálinkát. Hanem ezt a lepényt szíve¬sen megkóstolom, amelyik egy cseppecskét
omlósabb, ked¬ves számadó uram, mivelhogy fogam már régen nincs hozzá, s nem tudok harapni úgy, mint fiatalkoromban, l’inom ez a
lepény, nem szólhatok semmit: éppen így csi¬nálom én is. Most már talán mégis megkóstolnék egy kicsi bort, kivált, hogy nem is a
régiből való, de épp csak a nyelvem hegyével. Zahaxia apó kezdje el a mesét, úgy, ahogy ott a Szász Püspök tisztásán történt.
— Miféle mesét? — kérdezte újra nagy nyugalommal a kútmester.
— Hát amikor a pastraveni-i uraság behívatta kegyel¬medet a kastélyba, és megparancsolta, hogy fakasszon neki vizet azon a
tisztáson.
— így volt — bólintott Zaharia apó. — Behívatott, és megparancsolta: Keress vizet a Szász Püspök tisztásán, és ásd meg a kutat.
Nagy vadászat lesz az őszön, és a vajda ott fog letáborozni, tehát víz legyen!

27
Zaharia apó elhallgatott.
— És aztán? — biztatta a számadó.
— Ennyi volt.
— Már hogy lett volna ennyi? — csóválta a fejét Sa¬lomia néni. — Erőltesse már meg az eszét, apó, és mondja el úgy, ahogy volt:
hogyan mentek ki a bojárral együtt a tisztásra, hogyan döngette meg lábával a földet itt meg amott, és hallgatta a jeleket, amelyeket csak
kegyelmed ismer. Azután a tüszőjéből elővette a komponát, amely sohasem téved, leállította a földre és nézte...
— Néztem — folytatta Zaharia apó —, de a bojár, Dimachi Mírza úr, hiába nézte, semmit sem látott. Itt van, ezzel a mérővel
találtam én vizet a Szász Püspök tisztásán.
Zaharia apó tüszőjének bal feléből gömbölyű végű, idő¬től megfényesedett kettős fapálcikát vett elő. A két pálcika körül elrendezgetett
valami láthatatlan szálakat, majd a tűzlénynél egy kicsi ezüstgolyóbis csillant meg a kezében.
■— Ezt a kút pálcikát — magyarázta — somfáról nyes¬tek. Hej! Ki tudná megmondani, ki faragta és mikor. Réges-régi dédektől maradt
reám, akik ugyancsak kútmes- terek voltak, s ezzel a kicsi szerszámmal találták meg a kutak és források vizét, mint én is annak idején
azon a tisztáson, Dimachi Mírza úr szeme láttára. Hát így volt.
— Na és aztán?
— Mondja már — unszolta ismét Salomia anyó össze-ráncolt szemöldökkel, s feléje facsarintotta az orrát. — Mondja el, hogy
toppantott egyszerre a bocskorával — hopp!: — Nagyságos uram, itt víz van. — Itt, ezen a helyen? — Éppen itt, Dimachi úr. Küldje
nagyságod a rabokat ásóval, csákánnyal, húsz szekeresnek pedig paran¬csolja meg, hogy hordjon ki követ, és rakja le ide; adjon a kezem
alá mindent, amire szükségem van, meg egy kis írást a fogadós részére, ital végett; azután nem sok idő múlva szívesen látom itt
nagyságodat egy kristálypohárral, hogy a föld könnyét megízlelhesse belőle.
— Így volt — bólintott reá Zaharia apó.
— Azt mondja erre a bojár: Meglesz minden, te pedig megépíted a kutat, És a kútmesterrel együtt bement a kastélyba, s előkiáltotta
a számtartóját, hogy hozzon egy lúdtollat. Amikor a lúdtoll megvolt, témát is hozatott meg egy asztalkát meg egy darab papirost. És
megírta a cédu¬lát, amelyet Zaharia kért. Azután az ispánokat hívatta, és mindegyiknek parancsban hagyta, hogy mi a dolga: hány rabot
adjon az ásáshoz, hány szekeret rendeljen ki kőhor¬dásra, hány kőművesről gondoskodjék a kútnicsternek a kútépítéshez; mind
meghajoltak, gyorsan kihátráltak, s mentek, hogy teljesítsék a parancsot.
— így volt — bólintott ismét Zaharia apó. — Egyet füttyentett, hogy lóduljanak — mert ez volt a szokása —, cs csúf szemet vetett
reájuk". Azok meg mentek tele féle¬lemmel.
— Mentek bizony — folytatta Salomia anyó, — s mi¬korra kellett, minden ott volt a megmondott helyen. A cigányok a földbe
akasztották a csákányukat, és nekifogtak az ásásnak; a szekeresek hordták a követ, és lerakták a pázsiton; Zaharia apó meg fél könyökére
támaszkodva figyelte őket egy lombsátor alól, s egy korsóból sűrűn kor¬tyolgatott.
— Cotnari-i scprőpálinka volt — tette hozzá a kút- mester.
— Úgy bizony. Ott heverészett őkegyelme a zöld lu¬gasban, a lombok alatt, amíg a rabok kilapátolták előbb a fekete földet, utána
kihányták az agyagot, aztán a ho¬mokig és kavicsig jutottak. Amikor pedig a márgát is elérték, Zaharia bátyám fölállott, és odament a
gödör szé¬léhez: Hé, cigányok! — azt mondja — ha szomjasak vagy¬tok, még tűrjetek egy cseppet, mert tüstént vízre buk¬kantok. —
Úgy is lett, ahogyan megmondotta őkegyelme, és ahogy a kompona mutatta. Vízre bukkantak, jóemberek, de azért még ástak egy sort,
amíg a sok sáros földet ki¬hányták a csigásvödrökkel. Megdolgoztak a rabok úgy, hogy két kézzel törülgették homlokukról az
izzadságot. Kérdezgették is: Van-e még sok, mester uram, mert nem¬sokára a másik oldalon jutunk ki. Ássatok csak, biztatta őket a
kútmester, amíg azt nem mondom: elég!
Végül egy nap föláll Zaharia, s rendelkezik, hogy: elég! Most előbb betesszük a kútfát. Az alját szépen megtisztít¬juk, erős támaszokat
rakunk, s kezdhetjük a falrakást.
Úgy is lett. Kútmester uram maga is leszállóit a kőmű-vesekkel együtt a kútgödörbe, s rakta a falat. És amikorra a tisztáson lehullottak a
falevelek, jöhetett a bojár a kris-tálypohárral, hogy megízlelje a kút vizét, ahogyan Zaharia megmondotta.
— Így volt — hagyta rá Zaharia apó. — Dimachi úr füttyentett: No, ez jó víz, Zaharia! — De jó is volt! Csak- hát én a bort jobban
szeretem, mivelhogy egészségesebb.
— És aztán? — kérdezte tovább a számadó.
— Hát így volt. Ennyi volt. Megcsináltam a kutat, és Isten áldja!
— Nem úgy, Zaharia apó, megálljon csak kend — foly¬tatta nevetve Salomia néni. — Miért mondtam ezeknek a jóembereknek,
hogy kegyelmed miket tud meg látott, s miért dicsértem? Mert az úgy volt, hogy mire a kút körül a dolog befejeződött, a lovas futár is
megérkezett a vajda városából a fejedelmi vadászat hírével. A hírre pedig Di-
nnclii úr ismét élőparancsoha .1/ embereit, és meghagyta nekik, hogy a tisztáson építsenek lomblugasokat vadász¬pihenőül. Mihelyt a
vajda nyeregből száll, járuljon eléje Zaharia egy korsó friss vízzel, abból töltsön a pohárba, mellette pedig álljon ott egy cigányrab
tálcával, s rajta a dulesászás tányérkávaJ és ezüstkanállal.
Amikor így mindent elrendeltek, a vajda fényes kíséret¬tel meg is érkezett Pastraveni-be.
— Calimah vajda... — jegyezte meg kút mester uram.
— Ilyen hosszú szakálla volt... S egyfolytában fésülgette a/, ujjaival.
— Megjött őnagysága és a nagy kíséret, Dimaclii Mirza, uram pedig eléje járult a nagyasszonnyal és kisasszony leá-nyával, mert
egy szép, vékonyka leányuk is volt. Megha¬joltak és kezet csókoltak a vajdának. A leány pedig sóhaj¬tott, és megeredtek a könnyei. —
Mit jelentsen ez? — kérdezte Calimah vajda őnagysága. — Miért sír ez a gyermek? — Ijedtében, nagyuram - felelte a bojár, és csúf
szemet vetett a leányára, még a szemöldökét is össze borzolta. A kisasszony pedig . ..
— Aglai^a kisasszony ... — tette hozzá Zaharia apó.
— Aglái;5 kisasszony pedig nem másért hullatta a köny- nveit, mint egy rizboieni szegény nemesért, akit fiatal szí¬vével
megszeretett. Mivel Ilié? Ursaclii bocskoros nemes fia volt, a bojár csak ráfüttyentett szokása szerint, hogy: Elkotródj a szemem elől,
semmirevaló! Elcsavartad a leá¬nyom fejét! — Ezért sírt hát a kisasszony, mivelhogy minden reménye odalett. A bojár átölelte a vállát,
és kar¬jánál fogva erős kézzel betuszkolta az egyik hátsó szobába, hogy cl ne rontsa a mulatságot, s hogy a vajdának fülébe ne jusson a
nagy szégyen.
Azután visszasietett, és ismét derűs és vidíln orcával mutatkozott őnagysága magasztos szakálla előtt. Hívatta az erdészeit, hogy sorolják
elő a vajda füle hallatára, mi¬féle vadakról, őzről és vaddisznóról tudnak a rengeteg mélyén és a szakadékokban, amelyeket csak ők
ismernek.

28
Minekutána a lakoma megvolt, s az egész nép részesült belőle, a fejedelem korán nyugovóra tért, hogy másnap haj-nalban kelhessen. És
csakugyan, reggel a vajda elsőnek
volt nyeregben, balján pedig Dimachi úr osztogatta paran¬csait a hajlóknak és puskásoknak. Elindultak az erdő felé; a hajtők
szétszéledtek, hogy eleven hálót állítsanak a vad¬nak, és kürtszóval meg hangos kiáltásokkal verték föl a vadont és a szakadékok mélyét.
Ez idő tájt pedig Zaharia a kútja felé igyekezett.
— így volt! — hagyta helyben a kútinester.
— De mielőtt még a kúthoz érne, kit pillant meg az ösvényen? A Dimachi úr kisasszonykáját. Orcáját kezébe temetve zokogott, és
úgy járkált a fák között, mint aki eszét vesztette. — Csókolom a kezét, Aglai^a kisasszony — szólott hozzá Zaharia. — Miért sír
kegyelmed, és miért sóhajtozik, mintha meghalt volna valakije? — Jaj, Zaharia
— kiáltotta a leány és megállón. — Hogyisne sírnék, Za- haria, amikor én a halállal jegyeztem e! magamat! Lcborul tani a
Szűzanya képe előtt, úgy esedeztem, hogy tenne csodát, és lágyítaná meg a kemény szíveket. Amikor lát¬tam, hogy mindenki elhagyott,
még az édesanyám is, s a vajdánál sem lehet reménységem, mert nem beszélhetek előtte, akkor lelkemben és eszemben mindent
megforgatva azt gondoltam, hogy más választásom már nem lehet, csak a halál. Mert én, tudd meg, Zaharia, Ilié? Ursachi nélkül nem
élhetek. Megyek és a kútba vetem magamat. Amikor pedig megjön őnagysága, és inni akarna, nem adhatsz majd neki, hanem azt
mondod: Magasságos urunk, ez és ez tör¬tént. A bojár leánya a kútba ölte magát. — S csakugyan megtenne kegyelmed ilyesmit, Aglaijá
kisasszony? — Meg¬teszem, Zaharia — felelte a leány. — Legeslegelőbb is egy cigányasszonyt küldöttem üzenettel Iliéihez, hogy
siessen ide, hadd töltsük ezt az utolsó órát tiszta örömben, mint két szerelmes. Azután a kútba ölöm magamat.
— Csakhogy íliej nem hagyja ám, Aglai^í kisasszony. Derék legénynek ismerem. Inkább ellopja, s magával viszi kegyelmedet. —
Hát akkor nem ugróm a kútba, Zaharia ...
— nevetett a leány. — Ne is ugorjon, kisasszonykám! Ha¬nem csak legyen bizodahna bennem. S amikor találkozott a szíve
szerelmével, jöjjenek ide hozzám, a kúthoz, én pedig bezárom kegyelmeteket abba a lugasba, amelyet őnagyságának emeltünk. Amikor
eljön a délebéd ideje, a fejedelmi vadászok mind ide temek meg, a Szász Püspök tisztására. Én a korsóval és a pohárra! őnagysága színe
elé járulok. A cigány tálcán odanyújtja a dulcsászás tányérkát és a kiskanalat. Minekutána a vajda azt mondja: Dhó! Pompás víz! és
hozzáteszi: No, ez derék! — én tüstént fél¬reállok, őnagysága pedig belép a sátorba. És ott találja kegyelmeteket térden állva, lehajtott
fejjel és könnyek közt bocsánatért esedezve .. . Akkor ("nagysága kézen fogva fölemeli kegyelmeteket, kezét a fejükre teszi, és elkiállja
magát, hogy jöjjön a bojár, és ölelje karjába gyermekeit. Én azt gondolom, kisasszonykám, hogy így lesz jól, és nem végződhet másként,
mint ahogyan én számítom. Kiváltkép¬pen mert két szerelmes szívnek meg kell bocsásson a világ. Másként nem is lehet.
Zaharia apó erre már belenevetett bozontos szakállába, és fölötte csodálkozni látszott a történeten. Majd abba¬hagyta a nevetést, és nagy
szemet meresztve nyújtotta a nyakát, hadd hallja, hogy is volt azután. Nem mintha nem tudta volna, de hát idegen szájból másképpen szól
a mese.
— Hm! — mormogta maga elé — csakugyan azt hiszem, hogy másként nem is lehetett volna.
— Másként nem is lehetett volna — folytatta Salomia anyó, és bátor volt ujjai közé csippenteni még egy túrós¬lepényt. — No és a
két fiatal megbújt szépen a fiatal erdőben, de akárcsak az erdei vadak, úgy neszeitek a hajtók kiáltásaira és a kürtök szavára. Azután
csöndben a kúthoz osontak, Zaharia pedig elrejtette őket a sátor¬ban. Igen ám, de a vajda ezalatt meghallotta már egy hűséges bojárjától,
hogy miért sírt a kisasszonyka, amikor kézcsókra járult eléje, mert az ilyesmi hamar kitudódik. Minekutána evett a jó keserédes
cseresznyedulcsászából, és vizet is ivott, azt mondotta: Ohó! — és ujjaival fésülgetni kezdte a szakállát. Azután mosolyogva fordulr
udvarno- kaj felé meg a nép felé, amely a tisztásra gyűlt, mintha valamit keresett volna. — Kérem kegyelmeteket, vajon hol van a mi
kedves hívünk Dimachi Mírza úr? — Irt vagyok, nagyságod. — Tudni óhajtjuk, mi bántja kegyelmedet, bojár uram, hogy nem leli
nyugodalmát. Nagy örömünkre szolgálna, kedves hívünk, ha itt láthatnék a tisztáson, va
dásztársaságunkban a kegyelmed leánykáját... mi is a neve? — Agláita, nagyságos uram. — ... Ka itt láthatnók Agláita leányasszonyt is,
hogy óbort töltene urának az ezüstkupába.
Megijedt nagyon a bojár, mert a nagyasszony már meg¬üzente volt neki, hogy leányuk megszökött a szülői házból, hogy rosszat tegyen
magával. - Nagyságos uram — pró¬bálta kivágni magát —, sürget az idő. Az asztal terítve; azután várnak a hajtok ... — Tudni óhajtjuk,
hol van ebben a percben a kegyelmed leánya ... — mosolygott a vajda.
Akkor Zaharia kútmester uram, aki annyi derék vadász között nem maradhatott alul bátorságban, elővette tüsző¬jéből a komponál,
amelyet kegyelmetek is láttak, két ujja közt beigazította, és tartotta mozdulatlanul. S a kis ezüst¬golyó, mint a gyertyaláng, megrezdült.
Senki sem értette, mit jelem ez. A bojár sem tudta, hogy mit feleljen őnagy- ságának. — Nemde Zaharia ez, kegyelmed kútmestere? —
kérdezte a vajda, miközben ajkait beszívta, és magasról nézett le híveire. — Ö az, nagyságos uram. — f.s vajon mit óhajt? — Nem
tudom, nagyságos uram. A vajda Zaha¬ria felé fordította szigorú orcáját: — Mi a kívánságod, hadd hallom!
Zaharia nem mert felelni semmit sem. Indult, amerre a kompona mutatta, és kinyitotta a fejedelmi lugas ajtaját. Őnagysága pedig
meglátta a fiatal párt, amint lehajtott fejjel térdepelt előtte.
Senki sem értette, hogy-mint történt ez, s kiváltképpen a vajda csodálkozott a kompona bölcsességén. Utána aztán a ia?i-i menyegzőn a
fejedelcmasszonnyal együtt nász¬nagya lett a fiatal párnak. így hát mindenki megbékélt, s lett nagy vígasság: vadászmulatságból
lakodalom. Mindnyá¬jan fölkerekedtek a fejedelem városa felé, de útközben meg¬állónak itt, Ancuta fogadójánál, hogy egyet
táncoljanak.
— Hm! — csóválta meg a fejét Zaharia apó, és össze¬csukta a száját. — Éppen így volt!
— Megmondtam én kegyelmeteknek — fejezte be az öreganyó —, hogy ez a kútmester sokat megért, és sokat mesélhet, amilyet
nem tudnak mások.
— Bizony, szép mesét mondtat Zaharia apó — hagyta helyben lonivá számadó uram is. — Ámbár mások is tud¬nak még szebbeket
és még csodálatosabbakat, de azért sem¬mit sem szólhatok. Ebben igaza van kútmester uramnak.
Mosolygott mereven, fátyolos szemmel, és ültében csön-desen ringatta magát. Későre járt az idő, a Fiastyúk már hajnalra mutatott. A tűz
is kialudt. Az embereken erőt vett a fáradság és az álom, a legtöbbnek már lefelé húzo¬gatta karját a boroscsupor, s a szemük lekoppant.
Az udvar végében egyszerre nagyot nyerített a számadó csupa csont kancája. De olyan élesen és rémülten nyerített, hogy ijedtemben
fölugrottam a helyemről.
Salomia anyó vigyorgó szájjal, halkan suttogta:
— Tudják meg kegyelmetek, hogy a Tisztátalan órája ez. Én ismerem az éjszaka titkos jeleit, és kiváltképpen az övéit. Az állat is
megérezte, azért nyerített.

29
Mintha megérezte volna az öreg fogadó is — és meg-reszketett belé. Valamelyik ajtaja becsapódott. Néma csönd lett a tűz körül, és hiába
meresztettük a szemünket, nem láthattuk egymás orcáját.
Salomia anyó háromszor egymás után a hamuba köpött: Pü! pü! pü! fis keresztet vetett. És csak azután kezdett végre derengeni
valamelyes világosság. A Gonosz, erdők- vizek fölött, valahová a pusztaságba veszett, mert többé nem éreztük a közelben. De mintha
nagy munka után sú¬lyos fáradtság húzott volna le mindnyájunkat, mozdulni is alig tudtunk, hogy egy-egy védett zugot keressünk az
éjszakai nyugováshoz. Egyesek összetörtén, fejük alá tett karral, ott helyben elaludtak. Még Ioni;a számadó is, mi¬után megölelte,
megcsókolta Neculai kapitányt, teljességgel elfelejtette, hogy adósunk maradt egy történettel, amilyent mé" sohasem hallottunk.
Kacsir Mária fordítása

BROZ, A VADŐR

Pisztráng után jártamban a Sebes völgyében, sokféle bal¬nak ranultam meg a szokásait. A pisztránggal meg a pér- hallal kapcsolatban
egyet-mást megtudtam a víz fölött röpködő rovarokról is: nemcsak arra termettek, hogy a változékony napfényt meg a fenyőágak
árnyékát színekkel ékesítsék, hanem arra is, hogy a pisztrángoknak meg a pérhalaknak táplálékul szolgáljanak. Ha lepkét követtem,
lárvára akadtam, ha lárvát kerestem, rájöttem, hogy színük a virágokéval egytestvér; a virágok meg a lepkék pedig nem annyira a mi
szemünknek valók, mint inkább a ren¬geteg néhány vadjának. Vagyis a virágokat az őzekkel hoztam kapcsolatba. Az őzektől meg a
szarvasoktól vég¬eredményben ahhoz az emberhez értem el, al.i a farkas és a medve nyomán jutott magasra; a medvének pedig si¬került
előtérben maradnia, noha — őszintén szólva — itt nincs is szükség rá. A jövő-menő emberektől olyan histó¬riákat tudtam meg, amelyek
maradandóbbak náluk. Időről időre más históriákat is tudomásul kellett vennem és cl kellett fogadnom, nemcsak a medvékről,
szarvasokról meg őzekről szólókat: az emberekről szóló históriákat is. Így bukkantam rá Broz történetére.
libben az erdőben pihent meg, és itt a völgyben telepe¬dett le az a karintiai vándor, kitől Broz származott. Mondják, hogy tán Lojz volt a.
neve ennek az öregnek. Mikor elég hosszú s küzdelmes élete után elérkezett az ideje, hogy elbúcsúzzék ettől az árnyék világtól, egy kupa
bort kért, s ráköszöntötte azt Szép-patakra.
— Itt kívántam meghalni! — mondta, s nézte komoran mindazt, amit a sugárzó nyári nap szelíd bájával elébe tárt.
Félelmetes szeme volt ennek az öreg Lojznak; dús szemöldöke, akár a ház eresze. A Havaselvéről való Victo- ria néni, hites felesége,
rettegett is ettől a szemtől világ- éleiében. S történetesen a karintiai apának meg a sugági rcdve nyúlt cl a nyomor e kietlen
tákolmányának a földjén.
A rendőr maga sem tudta, mit tegyen. Kiabálni kezdett hát ő is. A törvény nevében fölszólította őket, hogy hall¬gassanak el. Aztán a
sípjába fújt. A rongyos, torzonborz zsidó rám pillantott, s öklözni kezdte a fejét. Hol a dög¬lött lóra, hol Rebekára mutatott, s eljajgatta
nyomorúsá¬gukat, hogy semmit sem sajnáltak ettől a lótól, társuktól a nyomorúságban, itt bent a házban, egy fedél alatt laktak vele, s
lám, mégis megdöglött. Olyan öreg lett volna? Vagy tán a gyöngeség meg a koplalás miatt?
— S most aztán nem maradt már semmim, nagyságos uram, utána dögölhetünk mink is!.. . — fejezte be Izsák a mondókáját, s
kezét tragikus mozdulattal nyújtotta fe¬lém.
Ez lett hát a vége a sok keserves igyekezetnek. Életem¬ben sohasem láttam iszonyúbb fájdalmat, kétségbeesést, sem gyűlölködőbb és
reményét vesztettebb tekintetet.
1023 lynácz Rózsa lordílása

30