17.

fejezet
A dologi jog történetéből II.

I. A tulajdonjogi triász története ..........................................................................................415

1. Római jogi gyökerek..................................................................................................416
2. lus commune................................................................................................................................... 417
3. Pandektisztika..........................................................................................................419
4. A modern kontinentális európai jogrendszerek..............................................................421
5. Újkori magyar dogmatörténet.....................................................................................423

II. A birtok fogalma és a birtokvédelem...................................................................................424

1. A birtok fogalmának fejlődése.....................................................................................424

Irodalom ............................................................................................................................. 432

2. A birtokvédelem fejlődése..........................................................................................427
1. A tulajdonjogi triász története2

A magyar civilisztikai gondolkodásban évtizedek óta elfogadott a tulajdonjogi részjo-

gosítványoknak a birtoklás, a használat (és a hasznok szedésének) joga, valamint a rendelkezési
jog „triászának” formájában való felsorolása, amely az 1959. évi Ptk. 98-114. §-aiban
törvénykönyvi alappal is rendelkezik. A tulajdonjogi triászt a tankönyvek, a kommentárok és a
mértékadó szakmunkák is rögzítik. Elörebocsátandó, hogy a triász csak a tulajdonjog pozitív
oldalát, a kiaknázási jogosultságokat szemlélteti, amelyekkel szemben áll a tulajdonjog negatív
oldala, vagyis a tulajdonvédelem különböző eszközeinek (rei vindicatio, actio negatoria,
önhatalom) igénybevételéhez való jog. Ahhoz, hogy a tulajdonjogi triászról helyes képet tudjunk
alkotni, elengedhetetlen ezen dogma összehasonlító-történeti elemzése.

2Lásd részletesebben FÖLDI A.: Adalékok a „tulajdonjogi triász” kérdéséhez. Acta Fac. Pol.-iur. Univ. Budapest., 42.
2005; uő: Historic and dogmatic problems of the triad of proprietary rights. In Scritti in onore di Generoso Melillo. I.
Napoli, 2009.
 A DOLOGI JOG TÖRTÉNETÉBŐL II.

1. Római jogi gyökerek

Sokak elképzelésével ellentétben a tulajdonjogi triász nem klasszikus, és a legkevésbé sem római
jogi eredetű. Más kérdés, hogy a tulajdonjogi triász hosszú történetét feltárva a gyö kerek végső
fokon, közvetve mégis visszanyúlnak a köztársasági kori római jogba, nevezetesen arra a Kr. e.
111-ben keletkezett lex agrariára, amely „privatizálta” az addig a római állam tulajdonában állott
itáliai közföldeket (ager publicus). E törvény meghozatalának korában még nem létezett a
tulajdonjog megjelölésére szolgáló főnév, ezért a tulajdonjogra a törvény szövege több helyen is a
tulajdoni részjogosultságok - a használat (úti), a gyümölcsöztetés (frui), a bírás (habere) és a
birtoklás (possidere) - példálódzó felsorolásával utalt.
Érdekes módon hiányzott a lex agraria körülírásából a már Arisztotelész által is 3 a leg-
fontosabbnak tartott részjogosítványra, a rendelkezési jogra történő utalás. Ennek okait keresve
általánosságban utalhatunk arra, hogy a prekapitalista társadalmakban a tulajdonjogi
részjogosítványok közül még nem a rendelkezési jog, hanem a használati- gyümölcsöztetési
jogosultságok álltak előtérben. Talán ezzel magyarázható, hogy a rendelkezésijog megjelölésére
nemcsak a Kr. e. II. században, hanem az ókori római jogtörténet későbbi korszakaiban sem
született adekvát szakkifejezés. Megjegyzendő ugyanakkor, hogy a legfontosabb rendelkezési
jogosultságra, az elidegenítési jogra (tehát figyelmet érdemlő módon nem egyszerűen csak az
eladási jogra) már a lex agraria szövegében is található technikus értelmű igei kifejezés
(abalienaverit), a klasszikus római jog nyelvezetében pedig jól ismert az elvont (egyszersmind
igen szabatos) alienandae rei potestas kifejezés is.
A lex agraria által kiemelt négy tulajdonjogi részjogosítvány infinitivusok útján való
felsorolása más forrásokban a provinciái ingatlanok tulaj donszerü helyzetének leírására nézve is
verifikálható, a jogtudósok müveiben azonban nem vált szokásossá. Ugyanakkor az úti frui kitétel
(döntően a haszonélvezet kapcsán) igen gyakran szerepel a Diges- tóban, és használják a források
a ius utendi (et) fruendi kifejezést is. Megtalálható továbbá a Digestában a habere possidere
kifejezés is. Egyes császári rendeletekben, provinciái edictumokban és okiratos forrásokban is
találkozni lehet a tulajdonjogi részjogosítványok hasonlójellegű felsorolásával.

Aromái jog forrásaiban bizonyos értelemben már ki lehet mutatni a manapság felsorolni szokott
részjogosítványok többségének - infinitivusok szintjén történő - nevesítését, sőt azok részleges
felsorolását is, a tulajdoni részjogosítványok kifejezett katalógusának kialakulásáról azonban még nem
lehet beszélni. A forrásokban viszonylag gyakran

3 ARISZTOTELÉSZ: Rhetorica. 1, 5, idézi ZWALVE, W. J. - SIRKS, B.: Grundzüge der europäischen Privatrechtsgeschichte.
Einführung und Sachenrecht. Wien-Köln-Weimar, 2012.
 felbukkanó úti, frui, habere és possidere infmitivusok (és még inkább a ius utendi
A tulajdonjogi /ruendi kifejezés)
triász története 417

többnyire nem is a tulajdonjoggal, hanem a haszonélvezettel, illetve egyéb jogviszonyokkal

összefüggésben utalnak bizonyos jogosítványokra.
Az a tény, hogy a tulajdonjogi részjogosítványok katalógusának elméleti igényű kidolgozására az ókori
római jogban nem került sor, nemcsak a római jogtudósok ilyen irányú elméleti érdeklődésének hiányára
vezethető vissza, hanem inkább arra, hogy ők a tulajdonjogról alapvetően mint a birtokos és az idegen
dologbeli jogosultak pozíciójával szembeállított plenum iusról gondolkodtak, és ezzel - a sok tekintetben
az újkorban kialakuló absztrakt tulajdonjogi felfogás korai előzményeként értékelhető - szemléletükkel
bizonyos értelemben ellentétben állt volna az, hogy részjogosítványokban gondolkodjanak.

2. Ius commune

A tulajdonjogi részjogosítványok katalógusának középkori történetében sem az ókori római

törvények, sem a római szerződési praxis ma ismert okiratos forrásai nem játszhattak közvetlen
szerepet, mert a szövegüket hordozó bronztáblák, viaszostáblák és papiruszok, amennyiben
egyáltalában fennmaradtak, nagyjából a XIX. századig az ismeretlenség homályában lappangtak.
A glosszátorok gyakorlatilag csak a Corpus iuris civilis szövegeivel foglalkoztak, míg az
epigráfiai, és különösen a papirológiai forrásokat még a humanisták sem nagyon ismerték. Azt
azonban egyáltalán nem lehet kizárni, hogy az itáliaijoggyakorlat - elsősorban a szerződési praxis -
keretében az úti frui habere possidere infmitivusok használata az ókori római szerződéskötési
gyakorlat nyelvezetének továbbélése révén az ókort követően is megőrződött. Föltehetően ennek
jeleként értékelhetjük azt a tényt, hogy az uti frui habere possidere felsorolás a XIII. századi itáliai
közjegyzői praxisban is használatos volt.
A tulajdonjog fogalmának bizonytalansága, „nyitottsága” a középkori német jogban
szükségessé tette, hogy a tulajdonátruházások alkalmával tüzetesen felsorolják a tulajdonjog
megszerzőjét megillető részjogosultságokat (potestas habendi, tenendi, possidendi, vendendi
posterisque suis relinquendi).
A tulajdonjog, amely a klasszikus római jogtudósok szemében plenum ius, s ezáltal bizonyos
értelemben absztrakt fogalom volt, a középkorban mintegy részjogosítványok változékony
összetételű együtteseként jelentkezett. Ehhez képest a klasszikus római tulajdonjogi koncepcióhoz
való visszatérésként, sőt a forrásokhoz képest egy fokozottan absztrakt tulajdonfogalom
koncipiálásához jutott el a nagy kommentátor, BARTOLUS, akinek számos és fontos érdemei közé
tartozik, hogy ö alkotta meg a tulajdonjognak a későbbi évszázadokban is széles körben
elfogadott, és lényegében ma is elfogadható definícióját, amely szerint a dominium egy testi
dolog fölötti teljes rendelkezés joga, amelynek gyakorlását csak a törvény korlátozza. A
„ius ... disponendi” Bartolusnál
 418 A DOLOGI JOG TÖRTÉNETÉBŐL 11.

láthatóan még nem a mai értelemben vett, a saját tulajdonjogot korlátozó vagy megszüntető
rendelkezési jogot jelenti, hanem egy olyan magasabb rendszertani kategória, amely minden
tulajdonosi joggyakorlást magában foglal.4
Bartolus kortársa, BALDUS, majd a XVI. században CUIACIUS továbbfejlesztik a bar- tolusi
definíciót. BALDUS kiegészíti a tulajdon meghatározását az elidegenítési hatalomra
(alienandipotentia) való utalással, CUIACIUS pedig tulajdondefiníciójában a pozitív oldal (ius ...
perfecte disponendi) mellé állítja a negatív oldalt, a vindikációs védelemhez (ius ... vindicandi)
való jogot. Másoknál a bartolusiperfecte disponendi helyébe a libere disponendi kifejezés lép,
mintegy előkészítve a magyar jogi nyelvben is ismert „szabad rendelkezési jog” fogalmát. 5
A tulajdoni részjogosítványok katalógusának kialakulása szempontjából azonban nem a
bartolusi definíció pontosításai, illetve kiegészítései játszottak döntő szerepet. A katalógus
kialakítását sokkal inkább a haszonélvezet Paulustól származó definíciójában 6 szereplő ius ...
utendi fruendi kitétel inspirálta. Egyes kutatók szerint már a glosszátorok kiegészítették a
haszonélvezet paulusi definíciójából jól ismert ius utendi és ius fruendi fogalompárt a ius
abutendi elemmel. Az abuti szó már a római jogtudósok műveiben is megtalálható, és elsősorban
egy dolognak például a haszonélvező általi visszaélésszerű kiaknázását jelentette.
A ius abutendi kifejezés jelentése a ius commune szóhasználatában a forrásbeli jelentésekhez
képest jelentősen kibővült, és azzal gyakran - egyes jogi kultúrákban (elsősorban a spanyol és a
portugál nyelvű országokban) ma is - a szükebb értelemben vett, vagyis a saját tulajdonjogot
csorbító rendelkezési jogra (ius disponendi), például az elidegenítés és a megsemmisítés jogára
utalnak pars pro /0/0 jelleggel.
így értelmezhető az a római jogi elemekből ebben a formában a XVII. században ösz-
szeállított, a maga korában újszerű, és máig is gyakran idézett meghatározás, amely sze rint a
tulajdonjog a saját dolog használatának, gyümölcsöztetésének és a tulajdonjogot korlátozó vagy
megszüntető kiaknázásának joga, amely ésszerű keretek között szabadon gyakorolható. 7 E
definícióban a használati jog (ius utendi) és a gyümölcsöztetési jog (ius fruendi) mellett már külön,
szükebb értelemben szerepel a - jobb híján ius abutendinek nevezett - rendelkezési jog.
Tulajdonképpen ez volt a magánjogi dogmatörténetben elsőként kialakult tulajdonjogi triász,
amely a birtoklási jogot még nem fogalta magában.

4 COING, H.: Zur Eigentumslehre des Bartolus. SZ Rom. Abt., 70. 1953.
5 SCHRAGE, E. J. H.: ius in re corporali perfecte disponendi: Property from Bartolus to the New Dutch Civil Code of
1992. In Property Law on the Threshold of the 21st Century. Antwerp, 1996.
6 „Usus fructus est ius alienis rebus utendi fruendi salva rerum substantia.” Paul. D. 7, 1, 1. Vö. FÖLDI-HAMZA: A római
jog története és institúciói. Budapest, 201419.
7 „Dominium est ius utendi fruendi et abutendi re sua, quatenus iuris ratio patitur.” A főszövegben ezen latin nyelvű
meghatározás értelemszerű fordítása szerepel.
 A XVI. században indult meg az a tendencia, amelynek során
A tulajdonjogi a története
triász pozitív részjo-
419

gosítványok középkorban kialakult katalógusa (ius utendi fruendi abutendi) kiegészült a ius
possidendivel. DONELLUS a tulajdonjog tartalmát - szerinte maradéktalanul - kitevő
részjogosítványokat „partes dominii”-nek nevezte, és azt állította, hogy „nem kétséges, hogy a
tulajdonnak öt ilyen (alkat)része van akként, hogy aki a dolog tulajdonosa, azt tulajdonjoga alapján
mindegyik részjogosítvány) megilleti”. DONELLUS az első helyen említi a birtoklás jogát, ezt
követően a védelemhez való jogot, majd a különféle ki- aknázási jogosultságokat, végül pedig az
elidegenítés, és a saját tulajdonjog egyéb csorbításának jogát (ius alienandi diminuendive) sorolja
fel. DoNELLUSnál tehát már jelentkezik az a módosított összetételű triász, amely utóbb a magyar
civilisztikai gondolkodásban is elfogadottá vált: DONELLUS ugyanis egyrészt összevonta a
középkori jogtudományban még külön kezelt ius utendit és ius fruendif másrészt a katalógusba új
elemként fölvette a ius possidendik1

A ius possidendinek a katalógusba való felvételét talán az a tény inspirálta, hogy éppen ebben az
időben, a kora újkorban indult meg a földbirtokosoknak a földbirtokuktól való elidegenedése. A
középkori földesúr a földbirtokainak közelében lakott, azokat személyesen igazgatta, a koraújkori
földesúr azonban a városba költözik, és földbirtokainak csak a pénzjövedelmére kíváncsi. Paradox
módon az „abszentista” földesurak tényleges birtoklásának hiánya irányíthatta Donellus figyelmét
az addig magától értetődő jellege miatt nem hangsúlyozott ius possidendire?

A további fejlődés során a középkori eredetű triász (ius utendi, fruendi, abutendi) a francia és
számos további nyugat-európai jogi kultúrában továbbra is élő hagyomány maradt, a német
jogtudományban azonban DONELLUS hatására előtérbe került a pozitív részjogosítványoknak a
birtoklási jogot is tartalmazó, tehát az előbbitől eltérő összetételű triásza (ius possidendi, ius utendi
fruendi, ius disponendi), kiegészülve természetesen a negatív oldali (tulajdonvédelmi)
jogosultságokkal.
AXVII-XVIII. században a német usus modernus irányzatához tartozó jogtudósoknál
(például Stryk, Dabelow) megszilárdult a ius possidendi pozíciója, sőt azt gyakran a
részjogosítványok katalógusának élére helyezték.

3. Pandektisztika

A XIX. században a német pandektisták egy része a tulajdonjog tartalmának meghatározása során
szakított a részjogosítványok felsorolásának az usus modernus irodalmában 8 9

8 DONELLUS, H.: Commentarii de iure civili. V. Norimbergae, 1822.

9 Vö. LEVY, J.-PH. - CASTALDO, A.: Histoire du droit civil. Paris, 2002.
megszilárdult tradíciójával, és megelégedett a korlátlan rendelkezési jogra triász
A tulajdonjogi való története
utalással, amely
420

mellett leginkább a vindikációs védelemhez való jogot emelték ki. Ez a forrásokhoz való
visszatérés historikus talaján álló szemlélet készítette elő az utóbb a BGB-ben kifejezésre jutó
absztrakt tulajdonfogalom kialakulását. De szintén a pandektista irodalomban szilárdult meg - más
szerzők munkássága révén - a tulajdonjog pozitív és negatív oldalának explicit szembeállítása, és a
fenntartások ellenére a pozitív jogosítványok katalógusa is határozott formában kikristályosodott
számos tekintélyes pandektista müveiben.
Sok pandektista kimondottan elhibázottnak tartotta a tulajdonjog tartalmának a
részjogosítványok felsorolása útján történő leírását, és ezen az alapon bírálta a korabeli
polgári törvénykönyvek definícióit is. Ugyanakkor a részjogosítványok pontokba szedett
felsorolása olyan csábító lehetőség volt, aminek sokan nem tudtak ellenállni.
A részjogosítványok közül érdekes módon éppen a iuspossidendi pozíciója erősödött meg
azáltal, hogy SAVIGNY a birtok jogáról írott alapvető munkájában szembeállította a birtok
joghatásait jelentő birtokjogot (ius possessionis) a tulajdonjogba tartozó ius possidendivei.10 A
birtoklási jog létét ezek után már csak Savigny tekintélye miatt sem nagyon lehetett többé
ignorálni.
Az ismert fenntartások ellenére a pandektisták jelentős része továbbra is aggálytalanul,
pontokba szedve felsorolta a tulajdonjogból fakadó legfontosabb részjogosultságokat, köztük
a birtoklási jogot is, sőt sokan a tulajdonjog lényegét is a részjogosítványok felsorolásával látták
leírhatónak.
Jelentkezett az a felfogás is, 11 miszerint a ius possidendi pozitív és negatív oldali jo-
gosítványok együttese, tehát nem egyszerűen pozitív oldali jogosultság. THIBAUT rend-
szerezésében pedig a ius possidendi már egyenesen a vindikációs védelem mellé kerül, mintegy
negatív jogosultságként.12
WINDSCHEID, mintegy a szokást tisztelve - mindazonáltal bizonyos távolságtartással - beszél
ugyan a részjogosítványokról, még erősebb fenntartással pedig utal a tulajdonjog pozitív és negatív
oldalára is, mindenekfölött azonban azt hangsúlyozza, hogy bár a részjogosítványok nevesíthetök,
a tulajdonjog nem ezek összessége, és nem is ezek összefoglalása révén alakult ki, hanem a
részjogosítványok csak egy teljesség megnyilvánulásai, folyományai. A tulajdon (Eigentum)
Windscheid szerint azt jelenti, hogy egy testi dolog a jog szerint valakié, ezért helyesebb azt
tulajdonjognak (Eigentumsrecht) nevezni. E szemlélet fényében kell értelmezni azt, hogy
Windscheid példálódzó jelleggel utal a használatra, a gyü- mölcsöztetésre, a mások kizárására, a
védelemre és az elidegenítési jogra.13

10 Lásd SAVIGNY, E C. VON: Das Recht des Besitzes (Hrsg. RUDORFF, A. E). Wien, 18657.
11GOESCHEN, J. E L.: Vorlesungen über das gemeine Civilrecht. II. 1. Göttingen, 1839.
12 THIBAUT, A. E J.: System des Pandekten-Rechts. Jena, 18469.
13WINDSCHEID, B. (- KIPP, TH.): Lehrbuch des Pandektenrechts. I. Leipzig, 19008.
 A Windscheidhoz képest sok tekintetben kevésbé aggályosán gondolkodó
A tulajdonjogi DERNBURG
triász története 421

egyszerűbb és plasztikusabb képet ad a tulajdonjogról, amelyet egy dolog fölötti, többé- kevésbé
teljes hatalomnak tekint. Ö sem abszolutizálja a részjogosítványokat, de azokat kevesebb aggállyal
akkurátusán felsorolja. A kései usus modernus tanaihoz visszatérve a Windscheid által - legalábbis
ebben a kontextusban - egyáltalán nem is említett birtoklás jogát helyezi a katalógus élére, majd a
gyümölcsöztetés, a használat, az elidegenítés, a dologi joggal való megterhelés jogát, valamint a
vindikációs védelemhez való jogot sorolja fel. Ismét a kései usus modernus doktrínájának
megfelelően jegyzi meg, hogy az első három jog a használati jogosultságok (Nutzungsrechte), míg
az utóbbi három a kimondottan tulajdonjogi jogosítványok (Proprietätsrechte) körébe tartozik.14
Egyes pandektistáknál, különösen WiNDSCHEiDnál már jelentkezik a BGB-ben már
kifejezésre jutó, és a magyar polgári jogban is elfogadott ún. absztrakt tulajdonfogalom előképe,
amely szerint egyetlen részjogosítvány aktuális élvezése sem szükséges ahhoz, hogy tulajdonjogról
lehessen beszélni.15

Az absztrakt tulajdon fogalma, mint erre a hazai szakirodalomban HARMATHY Attila mutat rá, a római
jogban még nem volt ismert.16 Ez utóbbi vonatkozásban mindazonáltal megjegyzendő, hogy a római
jogban a tulajdonjogi részjogosítványok élvezete olyannyira nem volt szükséges a tulajdonjog
konstatálásához, hogy a források kimondottan ismerik a nuda proprietas, a puszta, a tényleges tartalom
nélküli tulajdonjog fogalmát is.

4. A modern kontinentális európai jogrendszerek

A francia Code civil az európai polgári törvénykönyvekre nagy hatást gyakorolt 544. cikkelye a
tulajdonjogot közvetve Bartolus (közvetlenül pedig Pothier) alapján úgy határozza meg, mint jogot
dolgok élvezetére és a velük való rendelkezésre a legteljesebb mértékben, kivéve, ha a tulajdonjog
gyakorlása törvénybe vagy egyéb jogszabályokba ütközik. A Code civil definíciója nem utal a
iuspossidendire. Sem a francia kódex, sem a francia jogirodalom nem sorolja fel a ius possidendit
a tulajdon részjogosítványai között (sőt ez a fogalom a francia jogban a jelek szerint nem is
ismert). Megjegyzendő, hogy mind a Code civil, mind a francia jogirodalom a tulajdon
tartalmának meghatározásakor csak a pozitív jogosultságokat sorolja fel, míg a tulajdon védelmét
külön tárgyalja.
Az osztrák ABGB két §-ban, tárgyi és alanyi értelemben határozza meg a tulajdon fogalmát.
A 353. § szerint mindazt, ami valakihez tartozik, az illető összes testi és testetlen

14 DERNBURG, H.: Pandekten. I. 2. Berlin, 19006.

15MENYHÁRD A.: A tulajdonjog absztrakt felfogása a magánjogban. In Studia A. Harmathy dedicata. Budapest, 2003.
16HARMATHY A.: Dologi jog - kötelmi jog. In Studia L. Vékás dedicata. Budapest, 1999.
dolgait, tulajdonnak hívják.17 A 354. § szerint a tulajdon mint alanyi jog azt atriász
A tulajdonjogi jogosultságot
története jelenti,
422

hogy egy dolog állagával és hasznaival szabadon rendelkezhetünk, és abból mindenki mást
kizárhatunk.18 Az osztrák kódex a francia törvénykönyvvel ellentétben a pozitív oldallal
szembeállítja a negatív oldalt, a pozitív oldalt pedig eredetinek tűnő módon tagolja (nagyjából a
ius disponendi és a ius fruendi mentén). Az osztrák kódex a vonatkozó természetjogi tanok
nyomán a birtokjogot ugyan a dologi jogok (dingliche Rechte) között tárgyalja (és ott is első
helyen, a 309. skk. §-okban), a iuspossidendi fogalmát azonban az osztrák jogászok sem
használják.
A német BGB 903. §-a szerint egy dolog tulajdonosa, ha ez nem ütközik a törvénybe vagy
mások jogaiba, a dologgal bármit megtehet, és minden idegen behatást kizárhat. 19 Az egyértelműen
pandektista ihletettséget tükröző definíció az osztrák ABGB-hez hasonlóan (és ezáltal a Code
civiltől ismét eltérően) szembeállítja a tulajdonjog pozitív és negatív oldalát, de az osztrák
törvénykönyvnél is tömörebb és elvontabb formában fogalmaz, így a részjogosítványokról nem ad
példálózó felsorolást sem.
A BGB és a német jogirodalom is azt a francia és osztrák viszonylatban már konsta tált
tapasztalatot erősíti meg, miszerint a ius possidendi kategóriája nem ismert. A birtokot és a
birtokvédelmet a német törvény és a jogirodalom egyaránt a tulajdonjogtól elkülönítve tárgyalja.
Ez annál is inkább figyelmet érdemel, mert, mint láttuk, a pandektisztikában még meglehetősen
szilárd volt a iuspossidendi pozíciója. Ami a bérbeadás útján történő hasznosítás besorolását illeti,
az a német jog szerint egyértelműen a ius fruendi (és nem a ius disponendi) körébe tartozik. A
rendelkezési jog gyakorlása ugyanis a német jogban rendelkező ügyletek (Verfügungsgeschäft)
útján történhetik, amelyek tipikusan dologi jogi ügyletek (például traditio, derelictio), és csak
kivételesen kötelmi jogiak (például engedményezés, tartozáselengedés).
A fentiek alapján megállapíthatjuk, hogy a iuspossidendi tulajdoni részjogosítványként való
kiemelése, másfelől a ius disponendinek a ius fruendi irányában történő kiszélesítése sem a francia,
sem a német jogban nem verifikálható.

17 „Begriff des Eigentumes. Eigentum im objektiven Sinne: § 353. Alles, was jemandem zugehört, alle seine
körperlichen und unkörperlichen Sachen, heißen sein Eigentum.”
18 ,,[l]m subjektiven [Sinne]: § 354. Als ein Recht betrachtet, ist Eigentum das Befugnis, mit der Substanz und den
Nutzungen einer Sache nach Willkür zu schalten, und jeden Anderen davon auszuschließen.”
19 „Der Eigentümer einer Sache kann, soweit nicht das Gesetz oder Rechte Dritter entgegenstehen, mit der Sache
nach Belieben verfahren und andere von jeder Einwirkung ausschließen.”
5. Újkori magyar dogmatörténet A tulajdonjogi triász története 423

KELEMEN Imre a XIX. század elején rendszerezett formában részletezte a tulajdoni részjogosítványokat,
amelyeket a tágan értelmezett rendelkezési jog (jus de ipsius rei substantia disponendi) körén belüli
jogosultságokként sorolt fel, megkülönböztetve a mindenki mást kizáró birtoklás jogát (jus possidendi), a
dolog jobbításának, átalakításának jogát (jus meliorandi, specificandi), a használat és a gyümölcsöztetés
jogát (jus utendi, fruendi), a dolog állaga fenntartásának jogát (jus conservandi), a visszakövetelés jogát
(jus vindicandi) és az elidegenítés jogát (jus alienandi))9
KELEMENnél egyes, ma már nem nevesített elemek önállóak, bizonyos részjogosítványok, például
a megterhelési jog viszont hiányoznak, és a jelek szerint nem ismerte Kelemen a rendelkezési jog modem
fogalmát sem.
A pozitív oldali részjogosítványok triásza FRANK Ignácnál már egyértelműen jelentkezik. FRANK a
másokat kizáró „bírhatás” (jus possidendi), a „használhatás” (jus utendi fruendi), a „szabad intézkedés”
(tulajdonképpen a rendelkezési jog: jus de substantia rei disponendi) és a visszakövetelés (jus
vindicationis) jogát különbözteti meg.20 21 Frank a triásznak, illetve a vindikációval együtt összesen négy
elemet mutató felsorolásnak igen nagy jelentőséget tulajdonít, amennyiben ezek összességével („ha
ezeket tellyes mértékben eggybe foglallyuk”) leírhatónak tartja a tulajdonjog tartalmát.

A triászt, illetve a negatív jogosultsággal együtt a négyes felosztást hazai irodalmunkban

valószínűleg FRANK Ignác honosította meg, de az már Frank előtt is ismert lehetett. Ennek jele,
hogy Frank a négy csoportot jelölő latin kifejezéseket szokásos „rövid nevekként” említi.
A XIX. század második felében a hazai magánjogi irodalomban széles körben elfogadottá vált
a pozitív tulajdoni részjogosultságok triásza, illetve a negatív jogosultsággal együtt a négyes
felosztás. A két világháború között SZLADITS Károly hasonló nézete vált uralkodóvá, amely
jelentős mértékben az 1959. évi Ptk. megoldását előlegezi meg (ha nem éppen annak forrását
képezi).
A fentiek alapján összefoglalóan megállapíthatjuk, hogy a „klasszikus tulajdonjogi triászt”
annak mai formájában lényegében DONELLUS alkotta meg. E dogmát a német usus modernus
Pandectarum karolta fel, majd az egyes pandektisták hatására vert gyökeret a magyar civilisztikai
gondolkodásban. Bár már FRANK Ignác is a triásznak megfelelően fejtette ki a pozitív oldali
tulajdonjogi részjogosítványokat, a triász mint kifejtési módszer alkalmazása csak az 1959. évi
Ptk. nyomán vált mintegy kötelezővé. A tulajdonjogi

20KELEMEN E.: Institutiones juris Hungarici privati. II. Pestini, 1814 (2. kiadás: 1818).
21FRANK I.: A közigazság törvénye Magyarhonban. I. Buda, 1845.
 A birtok fogalma
triásznak a második világháborút követő fényes hazai „karrierjében” és a birtokvédelem
föltehetően szerepet játszott
424

az a tény is, hogy a triász dogmája a szovjet jogtudományban is uralkodott, ami a régi orosz
jogtudományon keresztül ismét a német pandektajog hatásával magyarázható.22

II. A birtok fogalma és a birtokvédelem

1. A birtok fogalmának fejlődése

A birtok (possessio) a római jogra visszavezethető hagyományos nézet szerint nem alanyi jog,
hanem tény. Fölmerülhet ezért a kérdés, hogy mennyire megalapozott a birtokjognak a dologi jog
körébe vonása. Az Institutiók nem a dologi jogosultságok kapcsán, hanem a tankönyvi rendszer
harmadik szerkezeti egységében, a de actionibus cím alatt foglalkoznak a birtokvédelemmel,
mégpedig az azokat biztosító praetori jogsegélyek, az interdictumok tárgyalása keretében.
SAVIGNY úgy vélte, hogy a birtokháborítás deliktum, amelyet a kötelmi jogban kellene
szabályozni.23 Ennek ellenére a dologi jogosultságok és a birtok közötti szoros összefüggések
miatt, gyakorlati megfontolásokból a birtok tárgyalásának szokásos helye mind a polgári
törvénykönyvek szintjén, mind pedig a (kontinentális európai) jogtudományban a dologi jog.
Aromái jogtudósok felfogása szerint a birtok (possessio) alapvetően egy dolog fölötti fizikai
értelemben vett hatalom ténye, amelynek elsősorban a praetori interdictumok útján biztosított
birtokvédelem és az elbirtoklás (usucapio) szempontjából van jelentősége. A tényleges birtoklás
a római jog szerint önmagában még az interdiktális birtokvédelemhez sem volt elegendő,
amennyiben a praetor birtokvédelemben csak a civilis possessors^, elsősorban a tulajdonjogukra,
illetve meghatározott jogalapra (precarium, pignus, sequestrum, emphyteusis) hivatkozó
személyeket részesítette. Az elbirtokláshoz pedig a huzamosabb idejű tényleges birtoklás mellett a
klasszikus római jog további feltételeket is megkövetelt (res habilis, iusta causa, bona fides).
Ajogi elismerésben és védelemben részesített civilis possessio (birtok) mellett létezett a római jog
szerint olyan puszta tényleges birtoklás (naturalis possessio, középkori latin elnevezéssel detentio,
ilyen volt pél-

22 A német pandektajogi tradíció és a szovjet jogtudomány triász felfogása közötti egyik összekötő kapcsot K. P.
POBEDONOSZCEV polgári jogi tankönyve (Kursz grazsdanszkago prava. Szankt-Petyerszburg, 1896) képezhette. Az
1959. évi magyar Ptk. alkotói nyilvánvalóan figyelemmel voltak például D. M. GENKIN Szovjet polgári jog című
tankönyvére, amely 1952-ben magyarul is megjelent, és amely szintén kifejti a tulajdonjogi triászt.
23SAVIGNY: Das Recht des Besitzes...
 A birtok fogalma
dául a bérlő vagy a letéteményes birtoklása), amelyhez semmiféle és a birtokvédelem
birtokjogi hatás nem fűződött
425

(bírlalat).
A civilis possessor és a naturalis possessor (detentor) közötti megkülönböztetés általában
véve a középkorban is fennmaradt, de a ius commune művelői a római jog forrásaitól sokszor
elszakadtak, és egymással is sokat vitatkoztak e kategóriákról. Fontos eltérés volt a római jogtól,
hogy a középkori jogászok a germán birtokjogi konstrukciók (elsősorban a Gewere)
hatására a possessiót alapvetően jogszerű birtokként fogták fel.

BASSIANUS szerint a civilis possessio általában elválik a naturalis possessiótol, mert például a hübérúr, a
tulajdonos civilis possessor, a vazallus, az örökhaszonbérlő és a haszonélvező pedig naturalis possessor
Bassianus felfogásában a civilis possessio valójában nem más, mint ami a forrásokban a possessio ad
usucapionem, tehát elbirtokláshoz vezető birtok. Ha nem is felelt meg egészen, mégis közelebb állt a
forrásokhoz Azo felfogása, amely szerint dologi jogosultság esetén civilispossession. kötelmi jogosultak
esetében naturalis possession lehet beszélni. Azo szerint e két alakzat alapvetően egységet képez.24

Arról a kérdésről, hogy a birtokosi pozíció tény-e (factum), vagy alanyi jog (ius), a ius
commune középkori és újkori irodalmában sok vita folyt. Bár a római jog forrásai alapvetően a
tulajdonjog és a birtok éles elhatárolásáról tanúskodnak,25 a források ellentmondásosan
nyilatkoznak a birtokjogi természetéről. Egyes forrásszövegek a possessio tény jellegét emelik ki,26
más szövegek azonban a birtok részben jogi jellegére, sőt kettős természetére is utalnak.27
Ennek alapján már egyes glosszátorok és kommentátorok (Azo, IACOBUS DE ARENA,
IOHANNES DE IMOLA) kifejtették azt a később BARTOLUSnál is jelentkező nézetet, miszerint a
possessio egyfajta jog arra, hogy egy dolgot magunknál tartsunk. 28 A kora újkori jogtudósok egy
része (így például a holland VINNIUS, a német STRUVE és a francia POTHIER) a birtoklás tény
jellegét emelte ki,29 a német usus modernusban azonban Heinrich HAHN nézete vált uralkodóvá,
aki a XVII. században a birtokot a tulajdonjog, a szolgalom, a zálogjog és az öröklési igény mellett
a dologi jogok között sorolta fel.30

24Lásd WESENBERG, G. - WESENER, G.: Neuere deutsche Privatrechtsgeschichte. Wien-Köln-Graz, 19854.

25Lásd különösen Ulp. D. 41, 2, 12, 1, vö. FÖLDI-HAMZA: i. m.
26Paul. D. 41, 2, 1 pr. Paulus e helyütt a birtok mint tény fogalmát a görög katochéval azonosítja. A katoché (valamint
a nőmé és a deszpoteia) fogalmához lásd KASER, M.: Das Römische Privatrecht. II2. München, 1975.
27Lásd Pap. D. 41, 2, 49, 1; C. 7, 32, 10 (a. 314); vö. FÖLDI-HAMZA: i. m.
28 Lásd összefoglalóan WESENBERG-WESENER: i. m.; COING: Zur Eigentumslehre des Bartolus...; SCHRAGE: i. m.; ÉLES
GY.: A birtok fogalma a pandektisztikában. PJPTE Dolgozatok, XIV. 1983.
29COING, H.: Europäisches Privatrecht, l. München, 1985.
30 FEENSTRA, R.: Real rights and their classification in the 17th century: The role of Heinrich Hahn and Gerhard
Feltmann. The Juridical Review, 1982.
 A birtok fogalma
A birtok dologi joggá válása a birtok és a tulajdon között a klasszikus rómaiésjogtudósok
a birtokvédelem
által meghúzott
426

éles határvonal elmosódásának feltűnő jele, amely összefüggésben áll a klasszikus római tulajdonjog
középkori felbomlásával. A XIX. században a pandektisztika (különösen SAVIGNY) igyekezett a
határvonalat ismét élesen meghúzni, de ez a tendencia nem tudott kiteljesedni, sőt, mint mindjárt látni
fogjuk, napjainkban ellenkező irányú folyamat is megfigyelhető.

A pandektisztikában uralkodóvá vált SAVIGNY nézete, miszerint a birtok tény. Megjegyzendő

azonban, hogy Savigny a birtokot csak önmagában véve minősítette puszta ténynek, jogi
következményeire tekintettel viszont elismerte, hogy a birtok az alanyi jogokhoz hasonló; ilyen
értelemben a birtok Savigny szerint egyszerre ténybeli és jogi jellegű.31 Savigny egyik nagy
tudományos ellenfele, Eduard GANS ezzel szemben úgy vélte, hogy a birtok a benne
megnyilvánuló akarat folytán jognak tekinthető.32 Hasonlóképpen vélekedett JHERING, aki a
birtokot a tulajdonjog tényleges megnyilvánulásának, valamint az alanyi jogokhoz hasonlóan
„jogilag védett érdekének (rechtlich geschütztes Interesse) minősítette.33
A birtok tényként való kezelését a hazai szakirodalomban BESSENYÖ András éppúgy elveti, mint azt a
ma is gyakran idézett jheringi gondolatot, miszerint a birtok a tulajdon külső, látható megjelenési
formája lenne.34 A jheringi gondolatot felelevenítve az új magyar Ptk. ún. Szakértői Javaslatának
indokolása is leszögezi, hogy a birtok nem írható le egyszerűen tényként, mert alanyi jog. 35 E nézet
azonban a nemzetközi szakirodalomban vitatott. 36 A birtok jog vagy tény jellegéről szóló vita bizonyára
még hosszú ideig foglalkoztatni fogja a civilisztika tudományát.

A porosz ALR fenntartotta a dolgot sajátjaként magánál tartó birtokos (Besitzer), és az azt idegen
dologként magánál tartó bírlaló (Inhaber) római jogi eredetű megkülönböztetését, más
vonatkozásokban azonban eltért a római jogi tradíciótól. Az ALR megalkotója ugyanis abból a
természetjogi doktrínából kiindulva, miszerint a birtokosi pozíció dologi jogi jogosultság, a bérlőt
mint birtokost dologi jogosultnak minősíti, másfelől

31Lásd SAVIGNY: Das Recht des Besitzes...

32 GANS, E.: Über die Grundlage des Besitzes. Berlin, 1839, idézi PÓLAY E.: Jhering birtoktana és a magyar jogi
romanisztika. Acta Jur. et Pol. Szeged., 16. 1969.
33 JHERING, R.: Über den Grund des Besitzesschutzes. Jena, 18692; uö: Geist des römischen Rechts auf den ver-
schiedenen Stufen seiner Entwicklung. III4. Leipzig, 1888, vö. PÓLAY: Jhering birtoktana... 15; uó: A pandektisztika
és hatása a magyar magánjog tudományára. (= Acta Jur. et Pol. Szeged, XXIII. 6), Szeged, 1976.
34 BESSENYÓ A.: Római magánjog. Budapest-Pécs, 20104.
35 VÉKÁS L. (szerk.): Szakértői javaslat az új Polgári Törvénykönyv tervezetéhez. Budapest, 2008; vö. MENYHÁRD A.:
Dologi jog. Budapest, 20102.
36A birtok alanyi jogként való felfogása ellen lásd például WIELING, H. J.: Sachenrecht. Berlin-Heidelberg, 20075.
 A birtok fogalma
a hibásan szerző személyeket (tolvaj, rabló) nem ismeri el birtokosként. és a birtokvédelem
További - racio- nalizációs427
alapon álló - eltérés a római jogtól, hogy az ALR szerint a vitás dolog letéteményese és a
szívességi használó nem birtokosok, hanem csak bírlalók, akik a birtokossal szemben nem kapnak
birtokvédelmet, másokkal szemben azonban igen.
Az osztrák ABGB is fenntartja a dolgot sajátjaként magánál tartó birtokos (Besitzer) és az azt
idegen dologként magánál tartó bírlaló (Inhaber) megkülönböztetését. A birtokos pozícióját az
ALR-hez hasonlóan az osztrák jog is alanyi jognak minősíti. A bírlaló az osztrák jog szerint nem
kap birtokvédelmet. Ez a megoldás részben SAViGNYnak a kódextervezettel kapcsolatban
kifejtett kritikájának tulajdonítható.
A francia Code civil kifejezett formában eredetileg nem tett különbséget a birtok (possession)
és a bírlalat (détention) között, a francia jogtudományban azonban a megkülönböztetés például a
Code civil 2236. cikkelye alapján ismert volt (e törvényhely kimondja, hogy nem birtokolhat el az,
aki más nevében birtokol). 1975-ben a Code civil szövegébe kifejezetten bekerült a (dolgot más
nevében birtokló) détenteur fogalma, akit mindenkivel szemben megillet a birtokvédelem, kivéve
azt a személyt, akitől a birtoklási jogát származtatja (2282. cikkely).
A BGB-ben a birtokos és a bírlaló megkülönböztetése bonyolultabb formában jut kifejezésre.
Ennek oka az, hogy a kodifikációs bizottságban a kérdés vitatott volt, és végül egy
kompromisszumos megoldást fogadtak el. Aki a dolgot animo domini birtokolja (tulajdonos,
jóhiszemű és rosszhiszemű birtokos), azt Eigenbesitzerkvat („tulajdonbirtokos”) illeti meg a
birtokvédelem. Ha a tulajdonos a dolgot dologi vagy kötelmi jogcím alapján átadja egy másik
személynek, akkor mindketten birtokosok: a tulajdonos a közvetlen birtokos (unmittelbarer
Besitzer), a másik személy pedig a közvetett birtokos (mittelbarer Besitzer, más szempontból a
dolgot idegen dologként magánál tartó Fremdbesitzer). A közvetett birtokost is megilleti a
birtokvédelem.36 Nem illeti meg azonban a birtokvédelem az ún. birtoksegédet (Besitzdiener),
akinek (például a birtokossal közös háztartásban élő személy) a tényleges birtoklásához semmiféle
joghatás nem fűződik.

2. A birtokvédelem fejlődése

Aromái jog interdiktális birtokvédelme a korai középkorban nem élt tovább. Ugyanakkor a
birtokvédelem iránt elemi igény mutatkozott, olyannyira, hogy a középkorban a birtok elsősorban
közrendi problémaként jelentkezett. Az alattvalók elvárták az uralkodótól, hogy védelmet nyújtson
azoknak, akiket birtokuktól (elsősorban ingatlanjuktól, földbirtokuktól) megfosztottak. A XIE
századtól kezdve kialakult a pax publica védelme jegyében az uralkodó által biztosított
birtokvédelem.

36
A fentiekre lásd COING, H.: Europäisches Privatrecht. II. München, 1989.
 Ugyanebben az időben a kánonjog (pápai dekrétumok A birtok és
fogalma és a birtokvédelem
dekretálisok) is felkarolta 428
a
birtokvédelem ügyét. Az 1140-ben keletkezett Decretum Gratianfoan már szerepel a Re-
dintegranda kezdetű kánon, amelynek alapján később kialakult a birtokfosztás keresete, az actio
spolii.37 Ennek az új jogsegélynek az alkalmazása igen széles körű volt, messze túlterjedt a római
jogi vagy a modem értelemben vett birtokvédelem határain. A világi jog művelői, nevezetesen a
kommentátorok tanácsára a világi bíróságok is alkalmazni kezdték az actio spoliit.
Az actio spolii a római jogbeli interdictum unde vi később bekövetkezett újjászületését
követően is népszerű maradt mind a kánoni, mind a világi jog gyakorlatában, mert a római jogi
eredetű jogsegélyhez képest számos előnyös sajátossággal rendelkezett. Nemcsak a birtokától
megfosztott birtokos (possessor), hanem a bírlaló (detentor) is megindíthatta. Nemcsak ingatlanok,
hanem ingó dolgok visszaszerzésére, sőt különféle jogok érvényesítésére is szolgált. A kereset
nemcsak a felperest a birtoktól megfosztó spoliator ellen, hanem a dolog birtokát később
megszerző tényleges birtokos ellen is megindítható volt (akár annak jóhiszeműsége esetén is),
mégpedig a római jog birtokinterdictumainál ismert egyéves határidőn túl is, egészen a harminc-
(esetleg negyven-) éves elévülési idő leteltéig. A római jogi szabályokhoz képest az actio spolii
fontos - a mai német jog petitorius birtokvédelmében is továbbélő - nóvuma volt, hogy a
felperesnek csak a korábbi birtok (possessio antiqua) tényét, valamint az elvesztés tényét kellett
bizonyítania, a perindításkor fennálló birtokállapotot (possessio nova) ennek alapján már
spoliummk minősítették.
A birtokától megfosztott személy (spoliatus) védelmét kiegészítette az exceptio spolii,
amelyet a spoliatus minden (!) olyan keresettel szemben igénybe vehetett, amelyet a spoliator
ellene megindított. Ez a kifogás mindaddig érvényült, amíg a spoliator az elvett dolgot a
spoliatusmk vissza nem adta.
A ius commune keretében a római jog birtokvédelmi interdictumai, elsősorban az
interdictum unde vi és az interdictum uti possidetis újjáéledtek. A bolognai glosszá- toroktól
kezdve a középkori, majd a koraújkori jogtudósok a vonatkozó római jogi forrásszövegeket
kommentálták. A humanista jogtudósok, például CUIACIUS az actio spolii ellenében kimondottan
propagálták a római jogi birtokinterdictumokat. Mint azonban fentebb erre már utaltunk, számos
előnyénél fogva a gyakorlatban általában nagyobb jelentőséggel rendelkezett a kánonjogi
eredetű actio spolii, mint a római jog szerinti in- terdictumok.38
Ugyanakkor a római jogi interdictumok alkalmazása is fejlődött. Már BALDUSnál, tehát a
XIV. század második felében jelentkezik az interdictum uti possidetis továbbfej-

37 A kereset elnevezése országonként, területenként nem volt teljesen egységes, lásd COING: Europäisches
Privatrecht. I.
38 Uo.
lesztése alapján a birtokháborítás elleni védelmet szolgáló A birtok fogalma birtokper”
„sommás és a birtokvédelem
(possessorium
429

summarium) és a „rendes birtokper” (possessorium ordinarium) szembeállítása. Ennek a

differenciálásnak az alapját az a nézet képezte, miszerint a birtokper eldöntéséig a bírónak
mindenképpen meg kell védenie a pillanatnyi birtokost az önhatalmú behatásoktól. Ezt az
ideiglenes védelmet biztosította a possessorium summarium, amely nem volt prejudiciális hatással
a birtokpert lezáró végítéletre.39 Ennek az eljárásnak a szokásjogi továbbfejlesztése révén a XV.
században alakult ki a PAULUS DE CASTRO olasz kommentátor által már részletesen leírt
summarium, amely a XVL században (possessorium) sum- mariissimum néven Európa szerte
elterjedt.40
A summariissimummk akkor volt helye, ha a bíró önhatalmú cselekmények veszélyét
érzékelte, és e veszélyre tekintettel hozott kifejezetten ideiglenes intézkedésként közbenső ítéletet
(interlocutorium). Ennek hatálya az esetleg elhúzódó eljárást befejező végítélet meghozataláig
tartott. Mivel az intézkedés célja annak megelőzése volt, hogy az egyik fél önhatalmat
alkalmazzon, a summariissimum mint gyorsított eljárás keretében csak korlátozott keretek között,
rövid határidőn belül volt módjuk a feleknek arra, hogy állításaikat bizonyítsák.
A francia droit coutumier keretében már a XIIL századdal kezdődően további birtokvédelmi
eljárások is kialakultak, amelyeket utóbb a római jog szerinti interdictumok- kal igyekeztek
harmonizálni. Ezek a speciális eljárások egészen a nagy francia forradalom koráig alkalmazásban
voltak. További sajátossága a középkori és koraújkori francia jognak, hogy az interdictum utrubi
nem nyert recepciót, és az ingó dolgok birtokvédelme más formában sem volt ismert, így az ingó
dolog birtokának elvesztése esetén csak petitorius eljárás volt lehetséges.41 42
A német gemeines Rechtben három birtokkereset nyert elfogadást: (1) zavarás esetén a
római jogi interdictum uti possidetis alapján kialakított kereset; (2) ingatlanból való kivetés esetén
a római jogi eredetű interdictum unde vi alapján kialakított kereset; (3) minden birtokfosztás
esetében a kánonjogi eredetű actio spolii*1
A XIX. században a sok tekintetben a feudális viszonyokhoz kötődő actio spolii és a
summariissimum helyenként, például Franciaországban egy csapásra, másutt, például
Németországban hosszabb folyamat eredményeként eltűntek. A birtokvédelem szabályozása
egyszerűbbé és ésszerűbbé vált, mert megszűnt a kánonjogi, illetve a római jogi eredetű
birtokkeresetek párhuzamos létezése. Egységes birtokvédelmi kereset került kialakításra,
függetlenül attól, hogy a birtokos a birtoktól való megfosztás vagy csak

39WESENBERG-WESENER: i. m.
40 Az egyes országokban, területeken a summarissimum számos különböző latin és népnyelvi elnevezéssel
rendelkezett, de szabályai azonosak voltak, lásd COING: i. m.
41 Az ingó dolgok rei vindicatiójának a XIII. században történt franciaországi újjászületésére nézve lásd részletesebben
az alább, a II. pontban írottakat.
42COING: Europäisches Privatrecht. II.
 A birtok fogalma
a birtoklás zavarása ellen kér védelmet. Országonként azonban és a birtokvédelem
viszonylag jelentős eltérések
430

alakultak ki.
A francia Code civil nem szabályozza a birtokvédelmet,43 helyette a Code de procé- dure
civile tartalmazza az ún. birtokkeresetek (actions possessoires) szabályait. E keresetek csak az
ingatlanok birtokának védelmére szolgálnak,44 másfelől azonban mind a birtokosok, mind a
bírlalók által igénybe vehetőek. A szóban forgó birtokvédelmi szabályok részben a középkorban
kialakult sajátos francia szabályozás, részben bizonyos római jogi konstrukciók (operis novi
nuntiatio) továbbélését mutatják.45
A BGB és számos más modem polgári törvénykönyv a római jogi tradícióval ellentétben a
kánonjogi eredetű actio spolii szabályát általánosítja, amennyiben minden birtokosnak, tehát a
bírlalónak is megadja a birtokvédelmet.46
ABGB óta a német jogban megkülönböztetik a birtokvédelem posszesszórius és petitorius
formáját. A BGB 861-863. §-aiban körülírt, a német szakirodalomban posszesz- szóriusnak
nevezett birtokvédelem (possessorischer Besitzschutz) lényege az, hogy a birtokos a birtoklás
tényére hivatkozva a birtokháborítástól számított egy éven belül kérhet (bírósági úton)
birtokvédelmet. Az ilyen „sommás birtokperben” az alperes jogi természetű (petitorius)
kifogásokat nem terjeszthet elő.
Petitorius védelemnek (tehát jogvédelemnek) a római jogi terminológia alapján elsősorban a
BGB 985. §-ában szabályozott tulajdonvédelmi keresetet (rei vindicatio) kellene nevezni,
amelynél a tulajdonos tulajdonjogára hivatkozva követeli az aktuális birtokostól a dolog kiadását.
A német jogtudomány azonban kialakította a petitorius birtokvédelem fogalmát is, amellyel a
BGB 1007. §-ában szabályozott, a tény- és a jogvédelem közötti átmeneti alakzatot jelöli. E
törvényhely értelmében a régebbi birtokos védelmet kap az aktuális birtokossal szemben
akkor, ha az utóbbi rosszhiszeműen szerezte a dolgot, vagy ha a dolog birtokát a korábbi
birtokos az akarata ellenére vesztette el. A petitorius birtokvédelem annyiban nevezhető
birtokvédelemnek (tehát tényvédelemnek), hogy a felperes nem köteles a birtokláshoz való
jogosultságát bizonyítani, másfelől annyiban nevezhető petitorius védelemnek (tehát
jogvédelemnek), hogy az alperesi oldalon a jóhiszeműség, illetve a felperesi oldalon a korábbi
birtok elvesztésével kapcsolatban az akarati elem vizsgálat tárgyát képezheti, nota bene, e mo-
mentumok a posszesszórius birtokvédelem keretében nem vethetők fel.47

43 A Code civil eredeti szövegében a birtokvédelemre még utalás sem történt, és 1975-ben is csak egy utaló szabály
került be a kódexbe (2282. sk. cikkelyek).
44Megerősíti ezt a szabályt a Cour de cassation egy 1996-ban kelt határozata is.
45 LÉVY, J.-PH. - CASTALDO, A.: Histoire du droit civil. Paris, 2002; COING: Europäisches Privatrecht. II.
46 Mint erre az előző alpontban már utaltunk, eltér ettől az általános tendenciától az osztrák ABGB megoldása, amely a
bírlalót nem részesíti birtokvédelemben.
47nevezhető petitorischer Besitzschutz terminus technicusokat. Theodor Kipp, aki Windscheid pandektajogi
tankönyvének utolsó (posztumusz) kiadásait gondozta, már 1900-ban megjegyezte, hogy a BGB 1007. §- ában
előirányzott védelem nem posszesszórius, hanem petitorius természetű, és ezért a rei vindicatio (BGB 985. §)
mellett lenne megfelelőbb helyen, lásd WINDSCHEID, B. (- KIPP, TH.): Lehrbuch des Pandektenrechts. I. Leipzig,
19008. Föltehetően erre a kritikára tekintettel igyekezett a német jogtudomány egy „kompromisszumos” terminológiai
megoldást találni a szóban forgó - szintén sokat kritizált - fogalompárral.
 Hasonló a BGB petitorius birtokvédelméhez a régi magyarA birtokmagánjogban
fogalma és a birtokvédelem
az a már SZLADITS
431

48
Károly által is petitóriusnak nevezett ún. rendes birtokkereset, amelyet a birtokos korábbi
birtoklására hivatkozva indíthatott meg bárki ellen, akinek nem volt jogcíme, vagy nála
gyengébb jogcíme volt a dolog birtoklására (Mtj. 467-469. §). Ko- LOSVÁRY Bálint - Theodor
KiPPnek a német BGB hasonló megoldását bíráló korábbi véleményét lényegében megismételve 49
- helyesen kritizálta e keresetnek a birtokkeresetek közé sorolását, mondván, hogy ez már nem
birtokper, hanem egyfajta tulajdoni per, amelynek a rendes tulajdoni per (rei vindicatio, Mtj. 479-
494. §) mellett lenne a megfelelőbb helye.50 Kolosváry Bálint kritikája ellenére már a második
világháború előtti magyar magánjogi gondolkodásban recepciót nyert a „posszesszórius” és a
„petitorius birtokvédelem” szembeállítása.
A német eredetű fogalompár az 1959. évi Ptk. alapján a mai magyar civilisztikában is ismert,
de a szabályozás régi magánjogunkhoz képest részben módosult. 51 E helyütt csak arra a
momentumra utalunk, hogy posszesszórius birtokvédelmet hazai jogunkban 1960 óta a
közigazgatási hatóságtól lehet kérni, petitorius birtokvédelmet pedig a bíróságtól. A sommás
birtokpert felváltó közigazgatási birtokvédelem hazai bevezetésének mintájaként az 1950-ben
kihirdetett csehszlovák ptk. szolgált.52 Ugyanakkor ez az akkoriban újnak számító megoldás
egyfajta visszatérést jelentett a klasszikus római jog interdictu- mos birtokvédelmi eljárásához,
amelynek kezdetén a praetor a birtokában megsértett fél kérelmére hatósági parancsot adott ki,
amelyet csak ellenszegülés esetén követett birtokper.

48SZLADITS K.: A magyar magánjog vázlata. I. Budapest, 19375.

49Lásd WINDSCHEID-KIPP: i. m.
50KOLOSVÁRY B. In SZLADITS K. (szerk.): Magyar magánjog. V. Dologi jog. Budapest, 1942. A viszonylag erősebb
jogcím védelme, tehát az ún. relatív tulajdonvédelem konstrukciója alapján a szövegben tárgyalt rendes
birtokkereset a római jog actio Publicianájával mutat rokonságot. Hasonló megoldást találunk az osztrák ABGB 372.
§-ában is.
51MENYHÁRD: i. m.
52Lásd e tekintetben az 1959. évi Ptk. (pontosabban a törvényjavaslat) miniszteri indokolását. Megjegyzendő, hogy
Csehszlovákiában 1964-ben új ptk.-t fogadtak el, amely módosításokkal ma is hatályban van mind Csehországban,
mind Szlovákiában, lásd HAMZA G.: Entstehung und Entwicklung der modernen Privatrechtsordnungen und die
römischrechtliche Tradition. Budapest, 2009.
 A birtok fogalma és a birtokvédelem
Irodalom 432

BAUR, F. - BAUR, J. F. - STÜRNER, R.: Sachenrecht. München, 200918.

BESSENYÖ A.: Római magánjog. Budapest-Pécs, 20033.
COING, H.: Zur Eigentumslehre des Bartolus. Zeitschrift der Savigny-Stiftung für Rechts-
geschichte, Rom. Abt., 70. 1953.
COING, FL: Europäisches Privatrecht. I-II. München, 1985-1989.
DERNBURG, H.: Pandekten. I. 2. Berlin, 19006.
ÉLES GY.: A birtok fogalma a pandektisztikában. PJPTE Dolgozatok, XIV. 1983.
EÖRSI GY.: Összehasonlító polgári jog. Budapest, 1975.
FEENSTRA, R.: Real rights and their classification in the 17th century: The role of Heinrich Hahn
and Gerhard Feltmann. The Juridical Review, 1982.
FÖLDI A.: Adalékok a „tulajdonjogi triász” kérdéséhez. Acta Fac. Pol.-iur. Univ. Budapest.,
42.2005; rövidített, átdolgozott változatban: Jogtörténeti tanulmányok, IX. Pécs, 2008.
FÖLDI A.: Historic and dogmatic problems of the triad of proprietary rights. In Scritti in onore di
Generoso Melillo. I. Napoli, 2009.
FÖLDI A. - HAMZA G.: A római jog története és institúciói. Budapest, 201419.
FRANK I.: A közigazság törvénye Magyarhonban. I. Buda, 1845.
GANS, E.: Über die Grundlage des Besitzes. Berlin, 1839.
GENKIN, D. M.: Szovjet polgári jog. Budapest, 1952.
GOESCHEN, J. F. L.: Vorlesungen über das gemeine Civilrecht. II. 1. Göttingen, 1839.
HAMZA G.: Entstehung und Entwicklung der modernen Privatrechtsordnungen und die
römischrechtliche Tradition. Budapest, 2009.
HARMATHYA.: Dologi jog - kötelmi jog. In Studia L. Vékás dedicata. Budapest, 1999. JHERING,
R.: Über den Grund des Besitzesschutzes. Jena, 18692.
JHERING, R.: Geist des römischen Rechts auf den verschiedenen Stufen seiner Entwicklung. III4.
Leipzig, 1888.
KASER, M.: Das Römische Privatrecht. 2. Auf!., Bd. I-II. München, 1971-1975.
KELEMEN E.: Institutiones juris Hungarici privati. II. Pestini, 18182.
LÉVY, J.-PH. - CASTALDO, A.: Histoire du droit civil. Paris, 2002.
MENYHÁRD A.: A tulajdonjog absztrakt felfogása a magánjogban. In Studia A. Harmathy
dedicata. Budapest, 2003.
MENYHÁRD A.: Dologi jog. Budapest, 20102.
POBEDONOSZCEV, K. P.: Kursz grazsdanszkago prava. Szankt-Petyerszburg, 1896.
PÓLAY E.: Jhering birtoktana és a magyar jogi romanisztika. Acta Jur. etPol. Szeged., 16. 1969.
PÓLAY E.: A pandektisztika és hatása a magyar magánjog tudományára (= Acta Jur et Pol.
Irodalom
Szeged. 23. 6). Szeged, 1976.
SAVIGNY, F. C. VON: Das Recht des Besitzes (Hrsg. RUDORFF, A. E). Wien, 18657.
SCHRAGE, E. J. H.: IUS in re corporali perfecte disponendi: Property from Bartolus to the New
Dutch Civil Code of 1992. In Property Law on the Threshold of the 21st Century. Antwerp,
1996.
SZLADITS K.: A magyar magánjog vázlata. I. Budapest, 19375.
SZLADITS K. (szerk.): Magyar magánjog. V: Dologi jog. Budapest, 1942.
THIBAUT, A. F. J.: System des Pandekten-Rechts. Jena, 18469.
WESENBERG, G. - WESENER, G.: Neuere deutsche Privatrechtsgeschichte. Wien-Köln- Graz,
19854.
WIELING, H. J.: Sachenrecht. Berlin-Heidelberg, 20075.
WINDSCHEID, B. (- KIPP, TH.): Lehrbuch des Pandektenrechts. I. Leipzig, 19008.
ZWALVE, W. J. - SIRKS, B.: Grundzüge der europäischen Privatrechtsgeschichte. Einführung und
Sachenrecht. Wien-Köln-Weimar, 2012.
47
Lásd a fentiekhez BAUR, F. - BAUR, J. F. - STÜRNER, R.: Sachenrecht. München, 200918. Ez a német kézikönyv
„kevéssé szerencsésének minősíti a pleonasztikus possessorischer Beitzschutz, illetve az oximoronnak