MARSCHALKÓ LAJOS

GÖMBÖS GYULA, A FAJVÉDŐ

VEZÉR
GEDE TESTVÉREK BT. Budapest 2002
©GEDE TESTVÉREK BT. BUDAPEST 2002
Olvasószerkesztő: Tudós-Takács János
Fedélterv: Dobszay Károly grafikusművész
Szedés, tördelés: Gede Testvérek Bt.
Felelős kiadó: Gede Tibor
GEDE TESTVÉREK BT. 1385 Budapest 62. Pf. 849 TELEFON: 349-4552
ISBN 963 9298 29 8

TARTALOMJEGYZÉK:
MARSCHALKÓ LAJOS:
GÖMBÖS GYULA, A FAJVÉDŐ VEZÉR
Oldal
I. A magyar függetlenség harcosa..11
II. Az ellenforradalmár... 15
III. Horthy Miklós első katonája...18
IV. Szemben egy világgal.23
V. „Testvérnek tekintem a magyar munkást"....31
VI. A keresztény sajtó megteremtője....36
VII. A Berlin-római tengely kovácsa..40
VIII. A fáklya kialszik....47
GÖMBÖS GYULA
EGY MAGYAR VEZÉRKARI TISZT BÍRÁLÓ
FELJEGYZÉSEI A FORRADALOMRÓL ÉS ELLENFORRADALOMRÓL
Előszó....55
I. A háború előtt és alatt
A Kriegsschuléban.56
A háború....56
Az októberi forradalom előtt..58
II. A forradalom
A front bomlása..60
Budapesten.... 68
Mint katonai attasé Zágrábban....69
A hadügyminisztérium hadműveleti irodájában..70
III. Az ellenforradalom
Előkészületek....72
A „MOVE"-ban.73
Wienben....77
A „Bécsi Magyar Futár" ellenforradalmi lap..78
Az emigránsok..85
Belgrádban....85
Szegeden...87
Vissza Wienbe...96
Végszó..98
A GÖMBÖS- KORMÁNY NEMZETI MUNKATERVE
Előszó. 101
I.
Bel- és külpolitika.
1. Politikánk célja.... 103
2. Külpolitikánk feladata.. 103
3. Revízió, kisebbségi jogok, a dunai államok együttműködése..103
II.
Alkotmányjog és közigazgatás.
4. Országgyűlés....104
5. Választójog.. 104
6. Közjogi és államigazgatási berendezésünk....104
7. Az egyéni szabadság elvének biztosítása...104
8. Az egyesületi és gyülekezési jog...104
9. Sajtópolitika.105
10. A társadalmi egyesületek összevonása..105
11. Közigazgatás.... 105
12. Nagyobb területi hatóságú közigazgatási egységek... 105
13. Tisztviselői pragmatika.... 105
14. A polgári közigazgatás egységes irányítása...105
15. Szakszerű szelekció a közigazgatási tisztviselői kar kiegészítésénél és
előléptetésénél. 106
16. A tisztviselői illetmény és nyugdíjügy rendezése..106
17. A felelősség elvének érvényesítése a közigazgatásban..106
18. A kisebb állások szaporítása. 106
19. Az álláshalmozás megszüntetése.. 106
20. A tisztviselői összeférhetetlenség.106
III.
Állampénzügyek.
21. A pengő értékállóságának biztosítása....107
22. Az aranyfedezeti rendszer fenntartása... 107
23. Az államháztartás egyensúlyának biztosítása.... 107
24. A közterhek arányosítása.. 107
25. Adó és illetékrendszer..107
26. Szigorú adómorál.. 107
IV.
Igazságügy.
27. Igazságügyi célkitűzéseink...108
28. A jogszabályok alkotásánál irányadó szempontjaink.108
29. A jogszabályok igazi rendeltetése.108
30. Gyors, olcsó és egyszerű jogszolgáltatás...108
31. Gazdasági, hitelpolitikai és
Büntetőjogi törvényeink...108
32. Jogvédelem a termelő és alkotó munka számára....109
33. A család, nemzet, vallás, hatóságok, hadsereg és őrtestületek védelme. 109
V.
Termelési politika.
34. A magántulajdon és a kapitalizmus...109
35. A nemzeti termelés folytonosságának biztosítása..109
36. Termelési politikánk vezető gondolata..109
37. A termelés és a fogyasztás összhangja...110
38. A nagy tömegek megélhetését biztosító
Termelési ágak kezdeményezése... 110
39. A kis- és középegzisztenciák szaporítása.. 110
40. Az állami beavatkozás korlátai. 110
41. Vámpolitikánk..110
42. Az érdekképviseleti rendszer kiépítése..111
43. Szociálpolitika..111
44. A munkanélküliség leküzdése...111
45. Munka és nem segély....111
VI.
Mezőgazdaság és birtokpolitika.
46. Tervszerű mezőgazdasági termelés....111
47. Mezőgazdasági termelésünk fokozatos átállítása...112
48. A mezőgazdasági kísérletügy és szakoktatás fejlesztése..112
49. Magán mintagazdaságok létesítése....112
50. Vízügyek..112
51. Telepítési politikánk. 112
52. Telepítési alap létesítése...112
53. A hitbizományi rendszer reformja és kiterjesztése.113
54. A szövetkezeti önsegítés előmozdítása. A falu..113
vii.
Iparpolitika.
55. Iparpolitikánk... 113
56. Iparfejlesztési politikánk irányelvei.. 113
57. Összhang a nagy-, közép-, és kisipar között.. 113
58. A háziipar fejlesztése....114
59. Az ipari cikkek áralakulásának befolyásolása....114
60. Az energiatermelés tervszerű irányítása....114
VIII.
Kereskedelmi politika.
61. A hazai nyersanyagtermelés előmozdítása....114
62. Az egészséges kereskedelem támogatása.. 115
63. Átmenő és idegenforgalom...115
64. Külkereskedelmi politikánk..115
65. A külkereskedelem és a magyar termelés..115
66. A márkázási törvény kiterjesztése.115
67. Közlekedési politikánk célja.115
68. Vasút, posta, távíró és telefon....116
69. Úthálózatunk kiépítése. 116
70. A gépjárműforgalom fejlesztése....116
71. A légi forgalom fejlesztése... 116
72. Vízi utaink kihasználása...116
73. Közüzemek.. 116
IX.
Hitelpolitika.
74. Hitelpolitikánk. 117
75. Hitelellátásunk javítása.117
76. A belső tőkeképződés elősegítése.117
77. A hitelszervezet egyszerűsítése.117
78. A hitelszervezet és a hitelélet működésének figyelemmel kísérése...117
79. A külföldi adósságok rendezése.... 117
80. A külföldi hitelek ellenőrzése...118
81. A mezőgazdasági és ipari termelési hitel... 118
82. A gazdasági egyedek létének és termelőképességének biztosítása..118
X.
Kultúrpolitika.
83. Magyar faji sajátságokban gyökerező kultúrpolitika...118
84. Kultúrpolitikánk...118
85. A lelki válság leküzdése...119
86. A felekezeti béke fenntartása....119
87. A kulturális intézmények racionalizálása..119
88. Kultúrintézményeink javadalmazása.119
89. Iskolapolitikánk ...120
90. A népművelési és testnevelési intézmények átszervezése 120
91. Középiskolai reform..120
XI.
Nemzeti védelem.
92. Honvédség és közbiztonsági szervek.... 120
93. Hadirokkantak, hadiözvegyek és frontharcosok....120
xii.
Népegészségügy.
94. A népegészségügy felkarolása.. 121
95. Egészségügyi politika...121

A NEMZETI ÖNCÉLÚSÁGÉRT! Gömbös Gyula miniszterelnök tizenkét beszéde

Előszó .... 125
1. Első nyilatkozat a sajtó képviselői előtt....126
2. Rádiószózat..129
3. Az Egységes Pártban tartott első beszéd.. 134
4. Válasz egy pohárköszöntőre.147
5. A Társadalmi Egyesületek Szövetségének üdvözlésére adott válasz.. 150
6. A Társadalmi Egyesületek Szövetsége Székházának erkélyéről mondott
beszéd.. 152
7. Beszéd a romhányi kuruc emlék leleplezésekor.154
8. Kormányelnöki bemutatkozó beszéd a képviselőházban....155
9. Válasz a képviselőházi vitában elhangzott felszólalásokra.173
10. A kézműves iparosok országos nagygyűlésén mondott beszéd.. 181
11. A felsőházban elmondott bemutatkozó beszéd..183
12. A felsőházban elmondott vitazáró beszéd..196

I. FEJEZET

A magyar függetlenség harcosa

Jövőbe látó próféta, népének utolsó táltosa, holnapba tekintő magyar államférfi
arca rajzolódik most elénk. Gömbös Gyulára, az egykori vezérkari kapitányra,
első fajvédő magyarra, legelső tengelypolitikusra emlékezik, aki e sorokat
olvassa. Szobra már ott áll a Döbrentei téren, sírját a Kerepesi úti temetőben
őrzi Örkény vezér arannyal ötvözött alumínium alakja. Gömbös Gyula politikai
öröksége letéteményesének vallja magát minden nacionalista politikus. Gömbös
Gyula szellemének jegyében indul minden nemzeti mozgalom. Gömbös Gyula
tanítására hivatkozik az egész fajvédő, tengelybarát, antiszemita Magyarország.
Csak éppen azt nem igen tudja senki, hogy mik voltak ezek a gömbösi eszmék,
hogyan szóltak ezek a sokat idézett tanítások. Ahhoz, hogy valaki ezeket
megismerhesse, be kell menni a gondosan őrzött könyvtárakba, fel kell kutatni a
rejtett emlékiratokat, meg kell hallgatni bizalmas barátok vallomástételét. S
akkor ott áll előttünk Gömbös Gyula, aki több, mint politikus, több, mint
államférfi és miniszterelnök, mert új korszak magvetője, új eszmék apostola és
általuk népének, fajának megmentője volt.

Honnan jött? És a felelet már egymagában is szokatlan a magyar politikában, ahol

mindig egy bizonyos zárt körből — ahogy mondani szokták — mindig egy kalapból
húzzák ki a miniszterelnököket. A murgai rektor úr, a falusi tanító fia volt
jákfai Gömbös Gyula, ősi, nemes magyar család sarja, de ez a nemesség számára
mindig csak a magyarságot jelenti és nem a rangot, nem a társadalmi osztályt.
Édesanyja német nyelvű magyar kispolgár leánya: Weitzl Anna, s nagyon valószínű,
hogy az apjától kapott fanatikus magyar érzés mellé tőle örökli a
rendszerességet, pontosságot, a nagyvonalú szervezni tudást. Ő maga írja
Murgáról, a szülőfalujáról:
— Magyar és német vér keveredett itt és én, aki a német nyelvet ebben a faluban
tanultam, itt tanultam megszeretni magyar hazámat is.

A murgai rektor úrtól nagy áldozat, rendkívüli anyagi erőfeszítés, hogy

katonának adja Gyula fiát. Kezdetben úgy látszik, hogy Gömbös Gyula sorsa nem
lesz más, mint a császár seregébe került magyar katonafiúké. Szorgalmas munka,
kemény tanulás és — mert magyar volt — csak nagyon lassú előmenetel. Neki is meg
kell járnia majd azt az utat, amelyen egy másik, kisnemesi sorból jött százados
— toporczi Görgey Artúr — haladt előre. Hadapródi sor Pécsett, szolgálat
Varasdon, hadnagyság Zágrábban, aztán egyszerre fellángol a kibontakozó gömbösi
szellem: a vezérségre hivatott, élre teremtett magyar. Felkerül Bécsújhelybe, a
hadiiskolába, ahol a Monarchia hadserege számára a vezérkari tiszteket képzik
ki. Nagy és nehéz dolog helyt állni itt a magyar embernek, ahol 52 hallgató
közül csak 5-6 a magyar, és ahol a habsburgi birodalmi vezetőinek gyanakvó
tekintete, rosszindulata, bizalmatlansága kísér minden magyart, akit született
rebellisnek tartanak Bécsben. És mégis a császárvárosban tágul ki Gömbös Gyula
látóköre. Itt tanulja meg a hadművészetet, innen tekint ki a szélesebb világba,
és itt találkozik először sorsával. Egy napon, mikor a Práterből jön hazafelé,
vékony, enervált főherceget lát a bécsi utcán. Károly Ferenc József őfensége.
— A jövendőbeli trónörökös! — súgja valaki.
Ugyan, ki sejti még akkor, hogy nyolc év múlva Budaörsnél ez a sápadt, akaratos
magyar vezérkari kapitány fog vele szemben állni. Más alkalommal Ferenc József
szárnysegédje kocsizik el előttünk a Ferdinánd hídon. S a hadiiskola magyar
hallgatói kigyúló szemmel tisztelegnek az egyetlen magyarnak, akit képessége,
kiválósága a császár-király oldalára emelt.
— Horthy Miklós sorhajókapitány! — mondja egy, a bécsi viszonyokkal
ismerősebb bajtárs. És ugyan ki hinné, hogy kilenc év múltán ő teremti meg
Gömbös Gyulával együtt a magyar nemzeti hadsereget.
Pedig Gömbös Gyulának a császár mundérjában, a bécsújhelyi hadiiskola padjai
között is ez a legtündökletesebb álma. Magyar hadsereg! Mikor erről van szó,
akkor már a fiatal főhadnagyban, a császári vezérkari iskola „vadmagyarjában",
az igazi Gömböst ismeri meg a látó szem. A férfit, aki eszményeiért tud mindent
kockáztatni, tud lemondani egyéni érdekről, előmenetelről, s aki a legragyogóbb
karriert is habozás nélkül dobja kockára, ha magyar fajtájáról van szó.

Mikor Budiner vezérkari alezredes a hadiiskolában egy-egy betűvel a nagyhatalmak

sorrendjét írta a táblára, csupán egy ö betűvel jelzi österreich-ot. S akkor
Gömbös Gyula főhadnagy feláll a padból:
— Alázatosan kérem alezredes úr, az ö betű mellé írjon még egy U betűt is.
Hallatlan merénylet ez abban az időben, mikor még teljes nagyságában áll a
Gesammt-Monarchie és az Ungarn-t jelző U betű szüntelenül Kossuth-Görgey
szabadságharcosait juttatja eszébe a bécsi centralistáknak. De Gömbös Gyula
sohasem hátrál meg, mikor a magyar hadsereg kérdése kerül szóba.

Egy hadseregszervezési órán azt kérdezi Lerx Viktor alezredes: kinek van önálló
véleménye a Monarchia hadseregének szervezésével kapcsolatban. Természetszerűleg
senkinek sincs. így hát ismét csak Gömbös Gyula áll fel és fejti ki, hogy
szükség van az önálló magyar hadseregre. Az osztrák tisztek, a gutgesinnt
katonacsaládok fiai között valóságos ellenforradalom tör ki erre a fejtegetésre.
Ki akarták Gömböst tiltani a hadiiskolából. Párbajra hívták, s végül az öreg
Krauss Alfréd altábornagy, aki még a „rebellis" Gömbösben is megbecsüli a kiváló
katonát, a vezérkari zsenit, alig-alig tudja lecsitítani a Gömbös által
kirobbantott palota-forradalmat.
Más alkalommal egy kivonulás során Zimmerman százados kérdezi Gömbös Gyulától:
— Mit tenne, ha ismét kitörne Budapesten a 48-as forradalom?
— Mint honvédtiszt — hangzik a felelet — életemmel és véremmel a nemzeti
forradalom mellé állnék.

Más időkben bizonyosan Gömbös karrierjébe kerülne egy ilyen vakmerő válasz. De
végig a világon a háború keserű, tüzes orkánja süvít már. És Gömbös Gyula
vezérkari kapitány is elindul, hogy csatatereken váltsa gyakorlatra a
bécsújhelyi hadiiskolán tanult elméletet.
A batári csatában a szerbek csaknem alatta lövik szét a Drina hídját, és Gömbös
csak meseszerű véletlen folytán menekül meg az égő pokolból. A Brussilow
offenzíva idején formálisan a testén rohannak keresztül az előretörő kozákok.
Mindkét alkalommal megmenekül, mert az Úristennek — úgy látszik — céljai vannak
Gömbös kapitánnyal.
A sors rejtelmes útjai még kiszámíthatatlanabbaknak látszanak, ha Gömbös Gyula
végzetszerű találkozásain keresztül figyeli őket az ember. Bécsben a későbbi
Károly királyt látja, akit ő űz vissza Budaörsnél egy országvesztő kalandtól. A
Ferdinánd hídon Horthy Miklósnak tiszteleg, akinek ő lesz a leghívebb katonája.
Később, mikor Erdélyt megrohanják az oláhok, és Gömbös Gyula vezeti a polgári
kiürítés idegőrlő munkáját, egy keskeny, elegáns arisztokrata jön hozzá.
Szájában ott az elmaradhatatlan cigarettaszipka:
— Meg akarom köszönni, hogy oly sokat tettél Erdélyért! — mondja az a
Bethlen István, aki élete végén legkonokabb ellenfele lesz.

A kreuznachi német főhadiszálláson egy szigorú porosz tábornok inti rendre a

Monarchia hadvezetését védelmező Gömbös kapitányt.
— Ne hasonlítsa ön össze a német hadsereget az osztrák-magyar hadsereggel!
— Nem hasonlítom össze — csattan fel Gömbös hangja — mert nekünk sokkal
nehezebb ezt a hadsereget vezetni. mint önöknek a sajátjukat.
A szigorú porosz senki más, mint Ludendorff, akivel később a müncheni felkelés
után egy magyar képviselő teremti meg két fajvédő mozgalom összeköttetését:
Gömbös Gyula, a Magyar Fajvédő Párt elnöke!
Ekkor már megvan a magyar hadsereg, melyről az első biztató szót egy másik nagy
germán, Hindenburg mondotta ki ugyancsak Gömbös kapitány előtt. Mikor a
kreuznachi főhadiszálláson a magyar honvédség szerepéről, az önálló magyar
hadseregről beszélnek, egyszer csak azt mondja Hindenburg:
— A magyar honvédség olyan vitézül harcolt, hogy az önálló magyar hadsereg
tulajdonképpen már meg is van.

És Hindenburg még megéri azt a napot, amelyen az önálló magyar hadsereg

honvédelmi minisztere szövetséget köt az új német hadsereg megteremtőjével:
Hitler Adolffal
Ezért a hadseregért azonban egyelőre még itthon is harcolnia kell Gömbös
Gyulának. Mikor összeomlik minden, mikor már a MOVE elnöki tisztét viseli, még a
gyűlölt ellenfélhez, Károlyi Mihályhoz is elmegy Gömbös Gyula, hogy a Magyar
Köztársaság elnökét próbálja meggyőzni a hadseregnek szükségességéről, melynek
létjogosultságát egy Hindenburg ismerte el előtte. S mikor Károlyit, a hiú,
tehetetlen töprengőt, nem sikerül megnyernie a gondolatnak, még szembe kell
állnia Böhm Vilmossal is, aki finom szimatú izraelita és szeretné a
világforradalmi vörös hadsereg szolgálatába állítani Gömböst, mert tudja, hogy
kiváló katona, képzett stratéga és amellett rendkívül népszerű a tisztikar
körében. Gömbös Gyula azonban ismét félelem és gondolkodás nélkül mondja szemébe
ennek a júdeai hadistennek:
— Az Ön uralma meg fog bukni, Böhm úr! Miért csatlakozzam én egy halott
emberhez?
— Sajnálom, százados úr. Miután ön nagyon öntudatos ember, nem lehet a mi
elvtársunk! — mondja Böhm Vilmos.
Igen. Az ember néha találkozik a végzetével. Mikor Pesten már áll a forradalom
és tombol a Károlyiék csatorna-lázadása, a bécsi Burgban egy sápadt, felindult
vezérkari kapitány jelentkezik kihallgatásra az utolsó Habsburg uralkodónál.
— Mit akar? — kérdezi a szárnysegéd.
— Hazavezetni a magyar ezredeket. Megmenteni a király trónját!

A szárnysegéd, aki épp előbb bocsátotta őfelsége színe elé a cseh

forradalmárokat és az osztrák szocialistákat, egy kicsit gondolkodik, aztán
elutasítja Gömböst. S két évvel később Budaörsnél ez a királyhű honvédtiszt néz
farkasszemet — ó, nem a magyar királlyal — hanem az osztrák császárral, aki a
döntő percekben gyönge volt, s aki kétszer vesztette el a trónját Először, mikor
nem állította maga mellé, másodszor, mikor szembeállította magával Gömbös
Gyulát, a magyarság leghívebb vitézét.

II. FEJEZET

Az ellenforradalmár
Mielőtt idáig fejlődtek volna a dolgok, történt már egy és más a felbomlás felé
rohanó Monarchiában. Valaki világosan látta, hogy a habsburgi birodalom fölött
előbb-utóbb teljesedni fog egy másik magyar látnók, Széchenyi jóslata.
— Száz év sem telik el s úgy fog összeomlani a Habsburgok császár-királysága,
mint egy kártyavár
És íme eljött az idők közelsége. A Monarchia már recseg és ropog minden
eresztékében. S Gömbös Gyula hiába próbálja megmenteni ennek a birodalomnak
hozzá legközelebb álló részét, a Magyar Hazát.

Hiába írja memorandumait, húsz nappal az októberi lázadás előtt, hiába adja át
előterjesztéseit a pesti politikusoknak. Nem hallgat rá senki Pesten, valami
forradalmárfélét sejtenek benne. Politizáló katonának nézik. Az „ Egy magyar
vezérkari tiszt bíráló feljegyzései a forradalomról és az ellenforradalomról"
című kis művében ő maga írja később. „Belsőleg ekkor már nem voltam a Monarchia
vezérkari tisztje. Az a mostohaság, amellyel Magyarországgal bántak, kiváltotta
belőlem a gyűlöletet, minden ellen, ami közös volt."

Pesten még senki sem látja, hogy mi vár a magyarságra és milyen katasztrófa felé
sodorja Magyarországot Károlyiék izgatása. Csak Gömbös Gyula követeli velük
szemben az erélyes fellépést. Die Juden in Ungarn című tanulmányában — amelyet
már sehol sem lehet felkutatni — kifejti, hogy „ha a zsidó bomlasztást meg nem
akadályozzuk, akkor a zsidók nemcsak oroszországi foglyaikat, hanem az egész
magyar nép összességét fogják szétzülleszteni." „Was ist zu tun? " című
memorandumában azt követeli, zárják be Károlyiékat, végezzenek az izgatókkal.
Ismét csak nem hallgat rá senki.
Nemhiába függ Görgey Artúr arcképe nagytétényi dolgozószobájának íróasztala
fölött, az ő sorsa is hasonló a szabadságharc dicsőséges vezéréhez. Görgey is
azt mondta a magyar forradalom kitörésekor, amit Gömbös: belsőleg már nem vagyok
a Monarchia tisztje. S mikor hazajön, mikor közelről látja a nagy nemzeti
erőfeszítések mögött szervezkedő republikánus irányzatot, éppúgy megdöbben, mint
Gömbös, aki magyar forradalmat vár és októbrista lázadást talál idehaza.

Nemzetiszínű zászlók — írja 1918. november 6-án Budapestről — letépett

csillagok, lármás, részeges, züllött utca. Ideges sürgés-forgás anélkül, hogy
dolgoznának. Ma tudom — a trikolorba bujtatott bolsevizmus okozta az akkor
érthetetlen kontrasztot."
Zágrábba vezénylik, aztán visszakerül a pesti hadügyminisztérium hadműveleti
osztályába, s a minisztérium épülete előtt egyszer csak megjelenik Pogány József
csürhéje, a katonamundérba bujtatott, zsidó zsoldon szegődtetett fél-bolseviki
„hadsereg", hogy megbuktassa Bartha hadügyminisztert.

A sápadt, felindult vezérkari kapitány a következő pillanatban kirúgja maga alól

a széket, kirohan a honvédelmi minisztérium erkélyére, s aki most ott áll
szemben a bolseviki csőcselékkel, szemben azzal a lehetőséggel, hogy a tömegből
bármelyik pillanatban lelövik, az már az igazi Gömbös, a fajvédő Gömbös Gyula,
aki számára azt rendelte a végzet, hogy mindig túlerő ellen küzdjön. Mindig
világokat akarjon megváltoztatni, és aki most ezt a lerészegedett csőcseléket is
megpróbálja megnyerni, kiparancsolni a határok védelmére! Igen! Ekkor már itt
áll az élő szobor, Gömbös Gyula, akibe még belefullaszthatja a szót a galileista
süvölvények hada, de aki erről a napról írja:

— Ettől a pillanattól kezdve ellenforradalmár lettem! Másnap már terveket

készít, hogy miként kell elszigetelni a fővárost a vidéktől, s kirobbantani az
ellenforradalmat. Közben azonban szervezi a MOVE-t, a régi tiszttársakat, a
tizenhárom kapitányt. S 1919. január 18-án, a MOVE közgyűlésén már a
nacionalista Magyarországról beszél a Gólyavárban. „Eltekintve attól — hirdeti —
hogy csak egy nagy és nemzeti Magyarországért tudunk lelkesedni, reálpolitikai
okokból is a nacionalista világnézet mellett kell döntenünk Az internacionálé a
hazátlanok jelszava, és jaj annak a nemzetnek mely e jelszót követi."

A következő pillanatban a szavak tüzében már fellángol egy kicsiny gyülekezet

előtt a gömbösi igazság teljes fényessége: ha Magyarország magyar marad, sohasem
fog elveszni!
Az egyszerű vezérkari kapitány, akit a MOVE elnökévé választ, ebben a
pillanatban megérkezik annak a keskeny útnak a kezdetére, amelynek végén ma
nacionalista világhatalmak tízmilliós seregei törnek előre. „Január 19-én úgy
éreztem — hangzik saját tanúságtétele —, hogy elhagytam egy jól megalapozott
egyenletes, sima pályát és ráléptem a bizonytalan jövő göröngyös, szakadékos
ösvényére. Az egymást hajtó gondolatok káoszában, a közeljövő sötét, vészjósló
felhőin átszűrődött azonban a magyar fajiság és nemzeti gondolat örökké fénylő
csillaga - vezércsillagom. Ha ezt követem — tudtam — nem fogok eltévedni.
Becsülettel a Hazáért lett a jelszavam."
Mikor egy februári éjszakán ismeretlenül megjelenik az Új Nemzedék
szerkesztőségében, erőnek erejével magával akarja vinni Bécsbe Milotay Istvánt.
A bécsi szervezkedéshez — mondja — magyar lap kell, és azt nem csinálhatja meg
senki mást csak Milotay. És ezen a ködös éjjelen, az Új Nemzedék
szerkesztőségének lehúzott redőnyei mögött, a nemzeti bukás legmélyének alján,
arról a világról kezd beszélni Gömbös Gyula, melynek később ő ad nevet: Berlin-
római tengely „Össze akarunk fogni a németekkel — mondja Milotay István
tanúságtétele szerint. — A szocialista forradalmi uralom ott sem tarthat sokáig,
ott is van, vagy ha még nincs, előbb-utóbb fel fog támadni a nemzeti reakció. Mi
együtt bukunk, és csak együtt támadhatunk fel"

Milotay István azonban a székely hadosztályban bízik. Azt hiszi, hogy valahol a
Tisza-Szamos mentén lehet megszervezni a nemzeti felkelést, ő nem megy Bécsbe, ő
itt marad! Gömbös Gyula tehát, mint a bécsi magyar komité tagja, felcsap
újságírónak is. Megalapítja Bécsben a Bécsi Magyar Futárt. Hunfalvy álnéven
cikkeket ír a Reichspostban, s mikor már itthon beteljesedett a Végzet, mikor
már kitört a kommunizmus, valahol távol a hazától, a bécsi számkivetésben csoda
történik. Otthon vörös lobogó leng a királyi váron, Itáliában egy Mussolini nevű
szerkesztő még csak most kezdi szervezni a fasiszta alakulatokat. Münchenben
harci gázmérgezéstől félig vakultan, kórházi ágyon fekszik a szétbomlott német
hadsereg egy hős katonája: Hitler Adolf őrvezető. S az egykori vezérkari
kapitány valahol a szocialista Bécsben, a forradalmi Európa közepén rátalál az
új világ útjára. Keresztelő Jánosa lesz egy kornak, mikor hazaüzen és a magyar
forradalmi szocialistáknak válaszolva — mindenkit megelőzve — kimondja a XX.
század varázsigéjét:

— „Igen, mi is szocialisták vagyunk, magyar nemzeti szocialisták!"

III. FEJEZET

Horthy Miklós első katonája

— Ébredj magyar géniusz, rázd le magadról szellemek idézte rabláncodat. Zúzd
össze lelketlen vezetőidet és imádkozz a keresztények istenéhez! — írja egy
héttel a kommunizmus kitörése után Gömbös Gyula a Bécsi Magyar Futárban. —
Ébredj magyar nép! A természet erői szövetségeseid. Bízzál bennük, mint ahogy mi
is bízunk, aki távolról tépelődünk szerencsétlen sorsod fölött. A nemzeti színű
lobogót magasra lengetve, jönni fogunk a megváltás órájában!

Milyen sziklákat mozdító hit kell ahhoz, hogy valaki megváltásról álmodjék
ezekben a napokban, mikor Európa fölött már-már átcsap a szennyes bolsevista
áradat?! Hiszen sehol egy reménysugár. Bécsben a magyar komité működik ugyan, de
ennek tagjairól vajmi keveset tudnak odahaza. Aradon megalakult a magyar
ellenforradalmi kormány, de annak tagjai között még zsidók is vannak. Húsz vagy
huszonöt ember kellene csak, aki egy csillagra néz, egyet gondol és akkor övé a
- világhatalom!" — idézi Gömbös Gyula a hindu bölcs mondását. S mikor a bécsi
magyar komité futárként Aradra küldi, a civil ruhás, szolgálaton kívüli
vezérkari kapitány Szegeden a Kass Szálló halljában összetalálkozik egyik régi
ismerősével, Bokor Pál ügyvéddel, aki valami ellenforradalmi mozgalomfélét
szervez fiatal gazdákból, ügyvédekből. És Bokor Pál rákiált Gömbös Gyulára:

— Szervusz, Gömbös Gyula! Téged az Isten küldött ide!

— Szégyelljetek magatokat! — mondja Gömbös. — Itt a legmagyarabb városban
tűritek a bolsevista gyalázatot. Nem csináltok semmit!
— Dehogy nem csinálunk! — halkítja le a hangját Bokor Pál. — Már vagyunk
huszonötén.
— Huszonötén? — sugárzik fel Gömbös tiszta szempárja. — Akkor én nem megyek
Aradra!
Másnap este Gömbös Gyula Bokor Pál lakásán, lefüggönyözött ablakok mögött, a
néger és szpáhi megszállás alatt álló Szegeden, amelynek határán, Horgosnál már
szerb szurony csillog, a denaturált bolsevizmus hazájában, ahol Móra Ferenc épp
tegnap fenyegette lyoni vérfürdővel az ellenforradalmárokat, egy új világról
jövendöl huszonöt szegedi ellenforradalmár előtt. Bokor Pálnál még megvannak az
A. B. C., vagyis az anti-bolsevista komité első üléséről készült jegyzőkönyvek.
S aki elolvassa ezeket ma, 1942-ben, nyilván nem akar hinni a szemének. Hiszen
Gömbös Gyula arról beszél, ami ma már az egész kor, egy egész hadra kelt Európa
hitvallása:
Harc a bolsevizmus, a szabadkőművesség ellen! Kun Béla uralmának letörése, de
ugyanekkor földreform Magyarországon. A zsidóságot vissza kell szorítani, mert a
zsidóságnak egyes rétegei „a kommunizmusból sem vonták le azt a tanulságot, hogy
ők Magyarországon legfeljebb számarányuknak megfelelő szerepet vihetnek a
jövőben".
Mindezen túl pedig alig negyedszáz szegedi magyar előtt felvázolja az új Európa
körvonalait is. Megértés az olaszokkal, barátság a németekkel és közeledés a
lengyelek felé, akikkel meg kell egyezni, hogy szereljék fel hazatérő
hadifoglyainkat.
Másnap Gömbös Gyula már látogatást tesz Kelemen Bélánál, az első szegedi kormány
későbbi belügyminiszterénél, aki 1919. április 24-én, csütörtökön ezt jegyzi fel
naplójában Gömbös Gyuláról: „ Este fél 9 órakor vezette fel hozzám Szilassy
Cézár Gömbös Gyula vezérkari századost, a MOVE elnökét. Egészen fiatal ember:
biztos, bátor fellépéssel: politikai kérdésekben is széles látóköre van s oly
hévvel, meggyőződéssel beszél, hogy teljes rokonszenvet kelt maga iránt. "

Itt már arról beszél Gömbös, hogy az államformáról majd az összehívandó

Nemzetgyűlésnek kell nyilatkozni. A zsidókkal, szabadkőművesekkel le kell
számolni és „ezzel a titkos, de nagy világhatalommal meg kell küzdenünk, ha mint
nemzeti állam fenn akarunk maradni. " Mindenekelőtt és mindenekfölött pedig meg
kell szervezni a fegyveres erőt!
Másnap újra összeül az A. B. C., amelynek intéző bizottságában éppen Gömbös
Gyula útmutatása alapján nem kap helyet egyetlen zsidó sem.

Május 7-én a Gömbös által kidolgozott haditerv szerint 72 tiszt és tisztjelölt

hirtelen benyomul a szegedi kaszárnyákba. A bolsevista érzelmű legénységet
lefegyverzik, a laktanyában felhangzik a Himnusz, a szegedi városházára pedig
felrepül a piros-fehér-zöld lobogó. Az első nacionalista zászló egész Európában.
Utána néhány perccel pedig már a Gömbös Gyula által fogalmazott eskü, az első
magyar honvédek esküvése szárnyal az ég felé:

„Én ünnepélyesen esküszöm, hogy szent hazámért mindenkor és mindenütt életemet

és véremet feláldozom! Esküszöm, hogy a bolsevista vörös hadseregek ellen még
akkor is, ha saját véreimmel találom magam szembe. a magyar nép és az ezeréves
Magyarország további fennállása érdekében haladéktalanul felveszem a harcot, ha
kell fegyverrel is. Hirdetője leszek a magyar nemzeti eszmének, amely egyedül
biztosítja népem és fajom jövőjét. "

Az új Európa első nemzeti hadserege ezzel megalakult. Két század az egész, de

mégis hadsereg. Hírére Aradról Szegeden terem az ottani ellenforradalmi kormány,
amely magával hozza Pálmai Lajost, a zsidó igazságügy-minisztert. Gömbös Gyula
azonban nem sokat törődik most ezzel a figurával. Két férfit vár Szegedre:
Horthy Miklóst és Teleki Pált.
Június 2-án reggel valóban megérkezik Teleki Pál. Nyakkendője nincs, mert azzal
kísérőjének, Troismonts kapitánynak a karját kötötte fel, akit
autószerencsétlenség ért Horvátországban. Viszont egy vulkán kofferben 3 milliót
hoz a Bankgassén lefoglalt összegekből.
Ugyanezen a napon a szegedi Klauzál téren megtörténik az első szegedi kormány
eskütétele. Az új nemzeti hadsereg adja az ünnepélyhez az első sastollas
díszszázadot. Gömbös akarja, hogy az eskütétel nyilvános legyen, és a történelmi
pillanatban ott legyen a hadsereg is. Ő intézkedik, hogy milyen körülmények
között vonuljanak ki a laktanyákból az egyes alakulatok. Zenekart vezényel ki,
de megparancsolja azt is, hogy a tölténytáskák tele legyenek éles lőszerrel mert
Szeged ujjongó népének soraiban ott settenkedik a zsidóság és a kommunista
tábor, amely már nyíltan az „ antiszemita " kormány ellen fordult. Tüntetni
akar.

A zsidóság mégis csak a jellemének legmegfelelőbb utat választja. Árulkodni jár

Betrixhez, a szabadkőműves francia városparancsnokhoz s besúgásai főként Gömbös,
később Horthy Miklós fővezér ellen irányulnak. Gömböst — nem is minden alap
nélkül — azzal vádolják, hogy germanofil és antiszemita. Ez a két fogalom pedig-
vörös posztó a franciák szemében. A zsidó besúgók — aki között ott vannak a
legelőkelőbb szegedi zsidók is — ráfogják Gömbösre, hogy gúnyos megjegyzéseket
tett a francia hadviselésre.
A nemzeti hadsereget azért szervezi, hogy rajtaütésszerűen lefegyverezhesse a
franciákat. És Gömbös Gyula, akit eddig is sokat foglalkoztatott mér a zsidóság
szerepe, itt találkozik össze először a szegedi zsinagógától a
városparancsnokig, onnan pedig a párizsi békekonferenciáig nyúló zsidó
világhatalom rendkívüli energiájával
„ A zsidóság internacionális (szabadkőműves) szervezeteinek erejét — írja
emlékezéseiben — itt tanultam megismerni. Ők évszázadokon át készültek a nagy
leszámolásra, mi napok alatt akartuk és akarjuk a keresztény kurzust diadalra
vinni. Fajunk egyik sajnálatos tulajdonsága mindenesetre a türelmetlenség. Nem
tudjuk úgyszólván semmiben a helyes időpontot bevárni. A legszebb tervek ezért
dőlnek dugába. "
Június 5-én megérkezik Szegedre Horthy Miklós és Gömbös Gyula, aki itt áll
először szemközt a Kormányzóval, egy pillanat alatt megérzi, hogy az
ellenforradalom sorsa eldőlt.

Ezekről a napokról ifja Gömbös: "Nemsokára megérkezett Szegedre Horthy, a

jelenlegi kormányzó úr őfőméltósága, akit eddig csak hírből ismertem.
Feledhetetlen lesz előttem első találkozásunk, de különösen a tépelődés,
amellyel a kormányzó vállalta a hadügyminiszterséget. Azt mondotta: 'Nem
hallgathatom a fű növését Kenderesen, midőn Szegeden a magyar Géniusz bontja ki
szárnyait egy második honfoglalásra... ' A kormányzó úr lett a hadügyminiszter.
Nagy volt az öröm. Új erőt merítettünk egyéniségéből"

Gömbösnek már készen vannak a tervei. Mert minden gondja a hadseregszervezés.

Görgey-Kossuth híres levélváltásának sorai járnak emlékezetében, „ amíg seregünk
van, addig van hazánk. " Szegeden úgy módosul ez az igazság, amint azt Gömbös
Gyula többször említi is barátai előtt: „Midőn seregünk lesz, újra lesz hazánk.
" Ki tudja? ő talán már a kárpáti határra felvonuló seregeket, a Zágonig lobogó
zászlókat látja a szegedi alakulatokban.
Lázasan, éjt nappallá téve dolgozik Horthy Miklós oldalán, a
hadügyminisztériumban, ahol fehér rajzlap darab van kitéve egyik ajtón, rajta
kék ceruzaírással: Hadügyminiszter.

Mindegy, hogy szegényesek a körülmények, hogy intrikálnak a franciáknál, és

állandóan küzdeni kell a zsidóság, októbristák, a törtetők egyéni akcióival. A
sereg már születik, nő, már készülődik Budapest felé. Ennek érdekében
pillanatnyilag hajlandó együttműködni még olyan magyarokkal is, akiktől
világnézetileg hatalmas szakadékok választják el. öt óra hosszán át tárgyal az
októbrista Varjassyval, akit rá akar beszélni, hogy francia összeköttetéseivel
segítse elő a szegedi kormány antibolsevista harcát. Neki is megmondja azonban a
szemébe: „a magyar, de egyáltalában minden nép életét csak a természet
törvényein nyugvó nacionális világnézet szabályai szerint lehet elképzelni, mert
minden hiába, a faji összetartozandóság annyira erőst hogy azt semmiféle
teoretikus világnézeti felfogással elnyomni nem lehet."

Egyedül a zsidó Pálmai Lajos igazságügy-miniszterrel nem volt hajlandó

együttműködni. Hiába magyarázzák neki, hogy a volt aradi közjegyző milyen kiváló
zsidó. Gömbös és Kelemen Béla megbuktatják a tévedésből idekerült izraelitát.
Erre aztán új sértődési roham önti el a zsidóságot, és a franciáknál újra
folynak az intrikák. Ebben az intrika dzsungelben ismerkedik meg Gömbös két
politikai típussal, amelyet attól kezdve minden jó ügy kerékkötőjének és így
természetes ellenfelének tekint Itt kerül szembe azokkal a figurákkal, akik —
mint az októbristák — hajlandók még az ellenséggel is szövetkezni saját
karrierjük érdekében, s itt áll szembe először azokkal, akik nem
ellenforradalmat, nem népi megújhodást, hanem reakciót akarnak. Az álpolitikus
és az öreg csáklyás, ahogy ő nevezi, itt már szemben áll az új Magyarországgal.
Ezek a múlt visszatértéről álmodnak, ő pedig új világot akar. Megírta és
megmondta már: keresztény és nacionalista Magyarországot!

Nem csoda, ha Charpy tábornok maga elé hívatja, és azt mondja neki:
— Gömbös úr! ön túlságosan nacionalista és keresztény érzésű. Budapesten
majd tehet, amit akar, de innen távozzék
Troismonts, a francia összekötő kapitány egyenesen azzal fenyegeti gróf Teleki
Pált:
— Gömbös urat majd elvisszük Albániába — a maláriás vidékre.
Teleki hidegen végignézi a franciát. Gömbös Gyulának azonban mégiscsak mennie
kell. Július 28-án, mikor távozik, már hatezer ember áll fegyverben Horthy
Miklós fővezér lobogói alatt. Csírájában pedig itt van már az új Magyarország.
Működik a MOVE, a Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetsége. Van keresztény,
nacionalista sajtó. Jönnek a menekülők, a bujdosók, bécsi, budapesti
ellenforradalmárok és a sereg útra készen áll. Gömbös Gyula elmondhatja hát
búcsúbeszédében:
— Szegedet azzal a tudattal hagyom el hogy a nacionalizmus győzött az
internacionalizmus fölött. A Magyarok Istene megsegített.
De ugyanakkor érzi, hogy az igazi ellenforradalom, az ország belső megújhodása
csak ezután kezdődik. Mától kezdve ezért kell harcolni egy életen át:
„Az ellenforradalom — írja — ezzel véget ért, legalább kifelé. Befelé máig sincs
befejezve, a több évszázadon keresztül idegen uralom alatt nehéz jármot hurcoló
Magyarország gazdasági és kulturális berendezkedése még ma sem olyan, amelyre
egy önálló életet akaró nemzeti államnak szüksége van. A belső
ellenforradalomnak amelyet én nemzeti újjáépítésnek nevezek még mindig tartania
kell mindaddig, ameddig nemzeti önállóságunk biztosítékai minden téren
végérvényesek nem lesznek "
Aki ezeket a sorokat írja, már az a Gömbös, akit oly jól ismerünk. A fajvédő
gondolat vezére. A magyar fáklyahordó!

IV. FEJEZET

Szemben egy világgal

Háta mögött ott van már két levert királypuccs, a Bethlenék számára megnyert
választás, mikor Gömbös Gyula újra szembetalálja magát azzal a láthatatlan
hatalommal, a zsidósággal amelynek erejét először a szegedi napok alatt ismerte
meg. Igaz, hogy a szabadkőművességet látszólag feloszlatták, igaz, hogy az
egykori páholyokban már ott székel a MOVE, de ő az akkori többségi pártban
szüntelenül látja azt a kettősséget, kétszínűséget, amellyel később oly sokszor
találkozik majd. ő már 1921 januárjában megírta a Szózatban, hogy a zsidókérdést
meg kell oldani, „különben ötven vagy száz év múlva nem lesz magyar birtokos, és
az ország ügyeit ők fogják intézni. A tétel egyszerű — mondja ki a későbbi
zsidótörvények vezérgondolatát — a zsidók bármely téren csak számarányuknak
megfelelően érvényesülhetnek!"

Ha nem is ismerjük teljes terjedelmében a Die Juden in Ungarn című tanulmányát,

amely elveszett a forradalmi idők zűrzavarában, annyi kétségtelenül
megállapítható, hogy Gömbös Gyula sok tekintetben Prohászka Ottokár tanítványa,
a zsidókérdésben. Főként úgy értendő ez, hogy hiányzik belőle minden gyűlölet.
Nem használja soha a kurzus-idők érdes frazeológiáját. Annál hűvösebb
tárgyilagossággal látja, és annál izzóbb meggyőződéssel vallja, hogy a
zsidókérdés megoldása magyar érdek. E nélkül nem lehet egészséges nemzeti
közvéleményt, keresztény kézben lévő gazdasági életet teremteni. Gömbös Gyula
értelmezésében a zsidóprobléma: magyar szabadságharc.
Mikor az első nemzetgyűlési választások előtt egy liberális újságíró azt mondja
neki, hogy a jogegyenlőség eszméje nem ismer első- és másodrendű
állampolgárokat, Gömbös lemutat a Lánchídra:

— Nézzen Ön le a Lánchídra, az ott közlekedő autók kilenctized része az Ön által

másodrendűnek nevezett állampolgárok birtokában van Most tehát sajnos, inkább mi
vagyunk másodrendű állampolgárok s éppen azért küzdünk hogy ez az állapot
megszüntethető legyen
Ő mondja ki először azt is, hogy a zsidókérdés végleges és egyedüli megnyugtató
rendezése csak a kitelepítés lehet. Gömbös azonban nem halogatási alkalmat lát
abban, hogy a kitelepítést sürgeti, mert ezt a legkomolyabban gondolja.
— Szükségesnek tartom — írja 1921-ben, híres újévi cikkében — hogy a magyar
kormány már 1921-ben érintkezésbe lépjen a cionisták központjával, a magyar
állampolgárságú, fölös számú, többszázezer zsidó polgár kitelepítésére. Az egész
világon elszórtan élő, hontalan nép sorsa, a többi népek nyugalmának biztosítása
szempontjából is megvizsgálandó. Míg a hazával bíró népek természetszerűleg a
nacionalizmus hívei, addig a legerősebb antinacionalista tendencia rendesen a
zsidóságtól ered; mert a nacionalizmus majdnem együtt jár az antiszemitizmussal.
Az összes internacionális mozgalmak ezért találnak élénk visszhangra a
zsidóságnál. Nekik, ameddig elszórtan élnek, egy céljuk lehet: a nemzeti hatások
elsimítása egy új világrend megalakítása által, amely nekik uralmat, nekünk
rabszolgaságot jelent.

Azt is ő veszi észre újból, hogy a zsidókérdés megoldása csaknem túlhaladja már
a megcsonkított magyarság erőit. Többször emlegeti az angolból németté vált
Chamberlain elméletét, amely szerint egy keresztény nép legfeljebb negyed
százaléknyi zsidót tud úgy, ahogy elviselni. Visszatér tehát az első magyar
fajvédők: Istóczy, Verhovay, Ónody, Simonyi Iván álláspontjához és ő is
nemzetközi összefogást sürget az internacionális faj uralmi törekvései ellen.
Mikor ugyanaz a liberális újságíró, akiről fentebb már szó volt, megkérdezi
tőle, hogy mit óhajt: azt szeretné-e, hogy az összes nemzetek először egymás
ellen harcoljanak, aztán valamennyien a zsidók ellen, Gömbös Gyula így felel:
— Ami azt a kérdést illeti, hogy az egymás ellen küzdő európai nemzetek
felléphetnek-e közösen a zsidók ellen, ez épp oly természetes, mint az, hogy a
perlekedő szomszédok, ha a ház, melyben laknak, kigyullad, a tüzet közösen
elolthatják anélkül, hogy perbeli álláspontjukat feladnák.

Íme, milyen tiszta, világos meghatározása ez Európa egyik legsúlyosabb

problémájának, amely épp a halogatott megoldás és késői felismerés folytán
tizenkilenc évvel Gömbös Gyula nyilatkozata után szükségképpen elvezet a második
világháborúhoz.
A magyar látnok világítja meg elsők közt a zsidókérdés és a bolsevizmus
összefüggését is. ó az, aki Európában elsők közt hirdeti, hogy a versailles-i,
trianoni, neully-i diktátumokat a nyugati zsidók végeredményben a keleti szovjet
zsidók javára alkották meg azért, hogy amíg Európában a leszerelés eszméjét
hirdetik, addig a bolseviki rendszer kínai fala mögött észrevétlenül
felszerelhessenek egy tizenöt-húszmilliós szovjet hadsereget, amely alkalomadtán
a biztos győzelem reményében rohanhatja meg a fegyvertelen európai népeket. Ezt
az elvi meggyőződését váltja tettekre már korábban is, amikor a szovjet
lengyelországi offenzívája idején, néhány nappal a varsói csata előtt épp Gömbös
közbenjárására, erélyes és nyugtalan sürgetésére ürítik ki a magyar magazinokat,
hogy a belőlük keletre szállított munícióval Pilsudszky marsall megnyerhesse a
Visztulái csatát, megmenthesse Lengyelország függetlenségét és egy időre Európa
nyugalmát is.

Mikor pedig már nem lehet „tettekkel tényező", amikor már egyre inkább
igyekeznek háttérbe szorítani ezt a nyugtalan, lobogó egyéniséget, akkor 1921.
január l-jén Gömbös Gyula hirdeti meg a Szózatban azt a programot, amelyre
pontosan húsz év múlva felesküszik az egész, magára ébredt Európa.
A vörös veszedelemmel szemben — írja — egész Európának fegyverbe kellene lépnie,
győzőre és legyőzöttre való tekintet nélkül. Moszkvát és Szentpétervárt, a
bolsevisták e két főfészkét el kellene foglalniuk, ha tartós békét akarnak.
Ki hallja, ki érti vajon ezekben az időkben az ő intését, amely arra
figyelmeztet, balgaság az egész leszerelés! Ő az európai magyar, a nemzeti
szabadság legfanatikusabb harcosa tekintetével Kelet felé fordul. Látja, hogy
mire készül ott a bolsevizmus, a szláv megszállottság és a zsidó világuralmi
szándék. És Gömbös Gyula két évtizeddel előrenézve, saját fajtájának
lefegyverzettségétől riadtan mond gyilkos kritikát a zsoldos hadseregről,
amelyet Trianonban kényszerítettek ránk.
— Zsoldos hadsereg? — kérdi. — Irtózom még a fogalmától is, nem nekünk való,
magyaroknak. Idegen találmány!

Gömbös pontosan tudja, kísérteties biztonsággal előre látja, hogy a trianoni

harmincötezer főnyi zsoldos katonaság nem alkalmas a csonka-ország védelmére
sem. Még kevésbé arra, hogy egykor majd szembeforduljon a keleti rémmel, a vörös
barbársággal, amely egyelőre vereséget szenvedett Lengyelországban, de amely a
maga rejtelmes hazájában tovább fog fegyverkezni, tovább fog lapulni, ugrásra
készen állni, úgy, amint ezt a pillanatnyi világpolitikai helyzet követeli.
Miután mértani pontossággal leméri a zsidóság és bolsevizmus kapcsolatait,
minden erejével azon van, hogy legalább a saját népét felkészítse az
ellenállásra, s megszabadítsa azoktól a bomlasztó erőktől, amelyek egyszer már
Kun Béla hóhérdiktatúrájáig sodorták és — ha módjuk volna hozzá — újra a
legszélsőségesebb leninizmus vagy trockijizmus rabszolgaságába vetnék a
magyarságot.
Gömbös Gyula 1920-21-ben, amikor keserves egyedülvalóságban áll szemben egy
idegen világgal, amikor senki sem hiszi, hogy minden zsidó — legyen bármilyen
gőgös plutokrata — faji beállítottságánál fogva a bolsevizmus született
bacilushordozója — nyíltan kimondja:

— A zsidókérdést meg kell oldani mihamarabb. A nép kívánja, az ország érdeke

kívánja. Ne számítson senki csupán egy tulipán-mozgalomra. ne merje senki — még
nagyszerű politikusaink se — a zsidókérdés intézményes megoldását lekicsinylő
mosollyal kísérni. Chaberlain szerint egy állam összlakosságának csak egynegyed
százaléka lehet zsidó. Ha több van, a honfoglaló faj a zsidók uralma alá kerül s
bizonyos idő múlva az ilyen országban úr csak a zsidó lesz.
Majd rámutat a zsidóság magyarországi térfoglalására, s ezeket írja 1920-ban:
— A zsidókérdést tehát meg kell oldani, és a legkisebb mértéke a megoldásnak az
lesz, ha a zsidókat állampolgársági jogaik épségben tartásával az öt százalék
szabta határok közé mindenütt visszaszorítjuk Ha ezt nem tesszük bizonyos vagyok
benne, hogy további ötven év múltán még inkább eltolódik a helyzet, és igaza
lesz Chamberlainnek, hogy mi, vagy utódaink egyszerű rabszolgákká süllyedünk
azokkal együtt persze, akik még ma is a zsidók védelmére kelnek.

Gömbös Gyula tehát két szemszögből látja a zsidókérdést: egyik általános

európai, antibolsevista, a másik szigorúan magyar, szabadságharcos és
nacionalista, ő veszi észre először, hogy e két szempont tökéletesen
összeegyeztethető, mert csak úgy helyezkedhetünk el a népek európai közösségébe,
ha előbb megoldjuk a magunk gyötrő zsidóproblémáját. Gömbös Gyula ezzel a
szilárd meggyőződéssel vallja, hogy feltétlenül és minden akadály ellenére
rendet kell teremtenünk a magunk portáján. Ez a feladat azonban mértéktelenül
sokirányú. Ő látja meg, hogy a zsidókérdés kiterjed az egész magyar életre. A
sajtótól a könyvkiadásig, a kabarétól a komoly színházig, a közgazdasági élettől
a falusi cselédházak egészségügyi rendbehozataláig, a munkásság szociális
jogainak elismerésétől a zsákot hordó keresztény intelligencia kenyérhez
juttatásáig, a szociáldemokrácia felszámolásától a plutokrata hatalmasságok
letöréséig minden magyar problémába belejátszik a zsidókérdés, mindenütt
meghúzódik az idegen érdek, a nemzet testébe ékelődött külön akarat.

Világnézete, meggyőződése már teljesen kialakult. Most hátra volnának a tettek.

Gömbös előrehaladást, hatalmas reformmunkát vár a Bethlenék számára összehozott
többségtől. Ehelyett már 1923 tavaszán egyre világosabbá válik, hogy a
keresztény nemzeti, agrár jelszavak ellensúlyozására egy plutokrata, zsidó és
feudális reakció szervezkedik. A tőzsdeüzleteken milliárdokat keresnek a bankok,
az adóterhet kizárólag az agrártársadalom viseli. A középosztály fokozatosan
tönkrejut, külföldi kölcsönért házalnak a Népszövetségnél, Benes pedig arról
álmodozik, hogy a szanálási kölcsön segítségével örök időkre ellenőriztetni
fogja a magyar belügyeket, főként a honvédelmet
Nincs más hátra. Becsületes embernek le kell vonni a konzekvenciát. Ellenzékbe
menni és megmenteni a nemzet számára a jövendő reményét.

Nagyatádi és a kisgazdák, akik benne látják a magyar faj igazi szerelmesét, a

gazdák barátját, segítőjét, hiába marasztalják. Az ország fölött már ott kavarog
a Bíró Pál és Krausz Simon által osztogatott ingyen részvények botránya, a zsidó
hatalom ugrásra készen áll, hogy a népszövetségi kölcsön révén elnyomja a
„keresztény kurzust", s ezekben a napokban az egységes párt vacsoráján Gömbös
Gyula már a fajvédelemről beszél.
— A politikában a helyem azért, hogy hirdessek olyan elveket, amelyekért
nemcsak élni, hanem meghalni is érdemes. A fajvédelem eszméje a nép, a nemzet
megmentését jelenti olyan járom alól, amely nem méltó egy élni akaró fajhoz. Az
az érzésem, hogy az a politika, melyet én követek, a magyar nemzet, a magyar
reneszánsz politikája, amely Nagy-Magyarországhoz vezet.
Bethlenék még megpróbálják szembeszegezni vele a tetszetős jelszót: arany
középút! De Gömbös nyomban válaszol rá a Szózat vezércikkében.
— Középúton azok járnak — írja — akiknek nincsenek saját gondolataik és
elhatározásaik. A középúton való haladás lehet átmenetileg kényelmes, de mint
rendszer a történelmi kialakulások korában csak káros lehet!
Történelmi kialakulások kora! S ezekben a napokban hozza a hírt Mecsér András,
hogy Münchenben szervezkednek a bajor fajvédők: Hitler és Ludendorff. Itthon
pedig visszafelé akarják csavarni az idő kerekét. A földreform körül intrika és
pepecselés folyik. Titokzatos erők dolgoznak a háttérben, melyekkel szemben csak
Gömbös Gyulának van bátorsága megmondani az igazat:

— Szembe fogunk fordulni azokkal az arisztokratákkal — mondja szóról szóra —

akik nem éreznek közösséget a magyar fajjal, akik a magyar népet játékszernek
tekintik, és akik nem akarnak a független keresztény Magyarországnak
felépítésében részt venni. Sajátítsák ki a vagyonváltság földeket, a háborús
szerzeményeket és az olyan birtokokat, amelyeket ötven év óta szereztek
Az arany középút rendszerében azonban nem sokat használ az okos szó. Augusztus
2-án kitör a vasutassztrájk, s ezen a napon az Egységes Párt értekezletén Gömbös
Gyula bizalmatlansági indítványt terjeszt be Bethlen ellen. Az indítvány és a
hozzákapcsolt határozati javaslat „A fajvédők deklarációja " cím alatt jelenti a
fordulópontot az utóbbi két évtized politikai történelmében. Megállapítja, hogy
három pilléren nyugodott a párt addigi programja. A keresztény gondolat
érvényesítése jelenti, hogy a magyar nemzet minden vonatkozásban ismét úr legyen
saját hazájában. A nemzeti eszme fokozott hangsúlyozása jelenti, hogy a
liberális antinacionalista politika helyére a határozott, éles nemzeti politika
lépjen. Az agrárius eszme megköveteli, hogy a szélsőségesen merkantil,
nagybankokra épített gazdasági politika helyébe a kimondottan agrárszellemű
politika jöjjön.

— Mindez — emeli fel hangját Gömbös Gyula — jelenti a gyökeres, átfogó

reformot, a magyar politika nagyvonalú átépítését, a zsidóság politikai,
kulturális és gazdasági visszaszorítását, a nemzetibb szellemű iskoláztatást, a
birtokreformot, a nemzetet fojtogató bürokrácia leépítését.
Ezek után megállapítja, hogy a párt letért eredeti nemzeti, keresztény, agrárius
programjának útjáról, s benyújtja a határozati javaslatot, amelyben a
hangoztatott elvek gyakorlati érvényesítését kívánja. Bethlen felszólalása után
azonban a párt elutasítja a határozati javaslatot. A fajvédő Gömböst pedig
mindössze heten követik, mikor választani kell a húsosfazék és a nemzeti jövendő
között.
Heten egy világ ellen! Heten, szemben az egész demokrata Európával, a zsidóság
féktelen hatalmával, a konszolidáció rendszerének gőzhengerével, De velünk a
magyar nép! — csendül ki Gömbös Gyula minden beszédéből a fanatikus hit. Most
van elemében, amikor nyíltan, gátlások, taktikai szempontok figyelembe vétele
nélkül beszélhet. Most érzi, hogy a csizmás falusi magyar szíve együtt dobban az
övével, és ha elnémítják is egy időre, ez a jövendő dala, az európai holnap
felcsendülő magyar akkordja.
— Maradandót teremteni csak az tud — mondja abádszalóki kerületében — aki
meggyőződésből cselekszik s akit valami emberfeletti hatalom vezet útján.
Szegedre is egyedül mentem, mert azt hittem, hogy ott lesz a feltámadás és a
Magyarok Istene. Megértem ott a feltámadást. Ezen az úton is, amelyen most
járok, meg fogom érni a magyar feltámadás teljességét.

A szanálási vitában a fajvédő párt nagyszerű támadást indít a külföldi kölcsön

felvétele ellen. Azt hangoztatja: feszítsük meg minden energiánkat, álljunk
talpra a magunk erejéből. Ez a leghatásosabb szereplésük. Mindenki érzi, hogy a
fajvédők szónokai fejezik ki a nemzet közhangulatát. Mindenki — legelsősorban
Bethlen tábora — tudja, hogy a nemzet Gömbösékkel tart. El kell tehát nyomni,
meg kell hát semmisíteni ezeket a rebelliseket. Hol politikai baromorvosoknak,
hol pedig lelki betegeknek nevezik őket. A kormányfő kijelentése nyomán pedig
megmozdul a hatósági apparátus. Hol a Néptől hol a Szózattól vonják meg a
kolportázsjogot. A vidéki népgyűléseket betiltják. A zsidó sajtó, elsősorban Az
Est szüntelen puccsal, összeesküvéssel vádolja őket.
Ulain Ferenc ellen — akinek Bíró Pál és Krausz Simon nem felejtették el az
ingyen részvények panamájának leleplezését — Hetényi Imre és Vázsonyi Vilmos
megrendezik a hírhedt Döhmel-puccsot. Agent provocateuröket küldenek hozzá, hogy
később azzal vádolhassák: Hitler Adolf és a „bajor fajvédők" segítségével
nemzeti szocialista németeket akart Magyarországra csempészni. Persze, hamarosan
kiderül, hogy a meséből egy
szó sem Igaz. Ulaint felmenti a bíróság. A Szózatban pedig - erre már nagyon
kevesen emlékeznek — maga Hitler Adolf nyilatkozik. Fölényesen fricskázza vissza
a magyarországi „konszolidáció agyrémeit, mondván, hogy Ulain Ferencet egyelőre
nem ismeri, Magyarországra pedig nem küldhet csapatokat, mert „ez csak légi úton
volna lehetséges. E pillanatban pedig nem áll rendelkezésre elengedő számú
léghajó".
Érdekes, hogy épp ezekben a napokban robban ki a müncheni felkelés. És a későbbi
Feldherrnhalle hőseinek emlékezete előtt elsőnek Gömbös Gyula hangoztatja a
világ nacionalistáinak kegyeletét:

— Ilyen elszánt harcosokra, mártírokra van szükségünk nekünk is! — De hol vannak
ilyen mártírok ott, ahol az arany középutas rendszer nem a nyílt sisakkal való
küzdelmet szereti, hanem az elkenést, a félreállítást, a zsidó sajtó pedig a
csendes elhallgatás, öldöklő gúny és megfélemlítés fegyvereivel harcol.
Az 1926-os választásokon a fajvédőket, a Magyar Nemzeti Függetlenségi Pártot
legázolja a konszolidációs gőzhenger. A Szózat megbukik, miután már előbb
elpusztult a Nép. Csak a Magyar Falu marad meg Gömbös számára és két vidéki
újság. Egyedül a fajvédők szerda esti vacsorája az a szószék, melyről még
beszélni lehet a tömegeknek. Ha más nincs, hát ez is elég! Gömbös Gyula a Magyar
Faluban írja vezércikkeit, a fajvédő párt vacsoráin pedig sorra veszi a magyar
közélet minden érdekes, aktuális kérdését. Vidéki népgyűlésekre jár, falusi
olvasókörökben szónokol, de mindig tartja a kontaktust a tömegekkel. Tudja, hogy
az egyszerű magyar megérti az ő igéit, s aki egyszer a közelébe kerül, soha nem
tud tőle elszakadni.

Van egyéniségének valami különös varázsa, mely egyformán hat fel-és lefelé.
Ennek a mágikus erőnek vonzásába kerül mindenki, aki megismeri. Mussolini és
Hitler így fogadják később személyes barátjukká. A delejes fluidumnak, mely
személyéből kiárad, mégis legjobb próbaköve a magyar nép, az egyszerű
parasztság, az országnak az a rétege, amelyet nem lehet félrevezetni, és amely a
nadrágos emberben csalhatatlan biztonsággal megérzi, hogy jó, vagy rossz
szándékkal közelít-e felé.
Mikor már nagyon sötét a politikai horizont, mikor már csak a konszolidáció
csillaga látszik tündökölni az éghatáron, 1927 márciusában még egyszer
megpróbálja a fajvédő párt feltámasztását. Ott kezdi, ahol minden szabadságharc
kezdődött: Tiszántúlon, a Hajdúság szívében, Bocskay fővárosában:
Hajdúböszörményben. Egyetlen politikus kíséri csupán: Borbély Maczky Emil és két
újságíró. Látszólag csak ennyiből áll a fajvédő tábor.

A szomszéd Debrecenben gróf Bethlen István tartja aznap szokásos beszámolóját.

De Bocskay városa talpra áll. Ötszáz főnyi gazdaküldöttség kíséri be az
állomásról a gyalogszerrel, levett kalappal haladó Gömböst. S ő, aki néhány
nappal ezelőtt még arról beszélt egyik barátjának, hogy talán jobb is lenne
kivándorolni innen, ahol virágjában áll a „konszolidáció", most, mint az örök
Antheusz, megújul a hajdúsági föld és a hajdú lélek erejétől. Bocskay szobra
előtt hétezer ember hallgatja a beszédét, az ebédnél pedig egy öreg gazda arról
beszél, hogy most már nyugodtan hal meg az agg Simeon, mert látta Gömbös Gyulát,
látta a magyar jövendőt. Gyalog kísérik ki az állomásra a hajdúk és míg a
vonatra várnak, arra kérik, hogy beszéljen valamit Nagyatádi Szabó Istvánról.
Ott áll körben ötszáz vagy ezer ember. Csupa olyan hideg, józan, racionális és
független szabad magyar, akit nem lehet szavakkal meghatni, érzelmekkel
befolyásolni. S mikor csendesen, parlandó elkezd beszélni Nagyatádiról, a halott
parasztvezérről egyszerre csak könny gyűl a szemekbe. Egyszerre felszikrázik
Gömbös egyéniségének meteorszerű varázsa. Egyszerre ezer fejről kerül le a
zsíros kalap. Az agg Simeon látja a jövendőt!

És látja a sugárzó szemű fajvédő vezér is. Hiszen ő már régen befelé fordult.
Régen észrevette, hogy a magyar sorsot nem a „piszlicsáré diktatúrák" kis
jelesei, nem az itthoni civódások, hanem a nagy kozmikus erők döntik el. Azok az
energiák, amelyek ott feszülnek a feltámadó német nacionalizmusban és az olasz
fasizmusban. Csorba Antal házánál, délelőtt mondta el különös, meglepő
elméletét, valami új politikai koncepcióról: a Berlin-római tengelyről.
— Megírtam a Hadak Útjában — mondja. — Majd elküldöm, ha van még belőle egy
példány.
— Berlin-római tengely?
— Igen! — lángol fel az a varázsos, babonás szempár. — Ha ez létrejön, az
olasz és német nacionalizmus meg fogja változtatni Európa térképét.
Akik körötte ülnek, akik hallgatják, még nem értik. Még nem tudják, hogy a
jövendő próféciája zeng most a keskeny, akaratos ajkon. Pedig az, aki előttük
áll már senki más, mint Gömbös Gyula — a tengelypolitikus.

V. FEJEZET

„Testvérnek tekintem a magyar munkást."

— A fajvédelem eszméje a nemzet és a nép megmentését jelenti olyan járom alól,
mely nem méltó egy élni akaró fajhoz! — mondja Gömbös Gyula azon a napon,
amelyen kilép Bethlen István pártjából. S a fajvédelem eszméjéből önként
következik, hogy az idegen iga alól fel kell szabadítani azt, akit legjobban
nyom a zsidó járom. Meg kell menteni azt is, aki épp oly történelmi osztálya a
nemzetnek, mint az arisztokrata, a paraszt. És ez a magyar munkás!

Az egykori vezérkari kapitány vajon hol és mikor találkozott először a magyar

munkássággal? Lehet, hogy valahol a lövészárokban, de az is lehetséges, hogy már
csak itthon és már csak akkor, mikor ez a munkás épp ellene vonult fel. Lehet,
akkor nézett szemébe először, mikor Pogány József hírhedt puccskísérlete idején
a honvédelmi minisztérium erkélyéről látta a félrevezetett, idegen mákonytól
részegült tömeget. Esetleg Szegeden került vele szembe, amikor a zsidók által
felbujtatott munkásság minden áron keresztezni akarta a nacionalizmus útjait.
Később is sokszor adódott olyan látszat — például a fajvédő párt harcai idején
—, hogy a munkás szemben áll a szociális, nacionalista gondolattal és annak
képviselőivel.

Gömbös Gyula emberi és államférfiúi nagyságát az mutatja leginkább, hogy

felismert egy döntő különbséget, amelyet még olyan nagy magyar, mint Tisza
István sem tudott meglátni. Gömbös először vette észre, hogy a marxista
szakszervezet nem a munkásság. A Györki-Grószok, Buchingerek, Fellner Jakabok,
Mónus-Brandstein Éliások szociáldemokráciája, osztályharcos lázadozása nem a
magyar munkás lelkéből fakadt eszményiség. Öt a munkástól nem választhatja el
sem a marxi dogma, sem a szakszervezeti talmudisták megosztó, a nemzetet
részekre, osztályokra tagoló elmélete, mert Őhozzá, a murgai tanító fiához, a
vér, a lélek, a magyarság jogán ezerszerte közelebb áll a munkás, mint az autón
járó, idegen vérű, idegen lelkű szociáldemokrata vezérekhez. A magyar dolgozót a
szakszervezetekhez nem fűzi semmi, csak a befizetett tagdíj, temetkezési segély,
öregségi járulék, őhozzá pedig odakapcsolja a magyarság\ a múlt, az erekben
csörgedező vér, s mindezen felül a világ legnagyobb hatalma, legteremtőbb
energiája: a közös és azonos lélek.

Természetesen tisztában van azzal is, hogy magában nem elég ez sem. A méltatlan
járomból legelsősorban a munkást kell felszabadítani, hiszen őt sújtja legjobban
a liberális kapitalizmus rendszere, a bér és ár diktatórikus szabályozása,
amelyen milliókat keresnek a Bíró Pálok, Fellnerek, Chorinok és a többi nagy,
liberális dinasztiák. A munkást kell kimenteni a zsidóság igájából, az arany
érdekében támasztott mesterséges munkanélküliségből, a nagy kartell-vezérek
gőgös parancsuralmából, a basáskodó művezetők hatalmaskodása és a mákonyt
adagoló szociáldemokrata szakszervezeti titkárok egyeduralma alól.

Gömbös Gyula politikai működésének állandóan visszatérő eleme a magyar

munkáskérdés. Erről beszél a legelső szegedi éjszakán, mikor a munkássággal való
megbékélést hirdeti. Ez foglalkoztatja a legelső szegedi napokban, és még két
hete sincs Szegeden, amikor az Antibolsevista Comité kimondja, hogy az
ellenforradalmi mozgalomba bele kell vonni a magyar munkásságot is. Az eszmét
Gömbös Gyula veti fel, aki akkor még — egyéb hiányában — keresztényszocialista
alapon képzeli el a megoldást.
Ekkor jelentkezik aztán egy olyan negatívum, amelynek kétségtelenül nagy része
van a pozitív gömbösi program kialakulásában. A szegedi A. B. C. egyetlen zsidó
tagja, Biedel Samu élesen szembefordul Gömbössel. Biedel Samu, aki valószínűleg
a szegedi zsidóság kémje az A. B. C-ben, finom szimatával nyomban megérzi, hogy
a zsidóság túlhatalmának legveszélyesebb ellenfele a munkásság lehet.
— Erős közigazgatási rendszer kell — mondja Biedel —, amely a munkásság felé
öklöt is tud mutatni.

Gömbös Gyula valószínűleg ebben a pillanatban ébred rá a zsidóság és munkásság

egymáshoz való viszonyának valóságos helyzetére. Lám, ez a keshedt öreg
kapitalista, ez a Biedel, a szegedi zsidóság megbízottja, aki roppant helyesnek
és megfelelőnek találja, hogy a zsidóság világuralmi céljainak szolgálatában
rohamcsapat legyen a magyar proletariátus, most, amikor vissza akarják vezetni a
magyar munkást a nemzeti alapra, csak öklöt, közigazgatási terrort és
csendőrszuronyt tud mutatni a magyar dolgozónak. Ez a Biedel és a többi Biedelek
sohasem engednék meg, hogy a magyar munkás nacionalista legyen, mert akkor
rögtön vége volna az ő hatalmuknak.

— Nem lenne ez az új pártalakulás a polgárság (zsidóság) tekintélyes

részének szemében sem rokonszenvet keltő — hangoztatja Biedel —, mert sokan
vannak a polgári (zsidó) rétegekben, akik a vallást élesen elkülönítik a
politikától, és nem látnák szívesen, hogy a vallás politikai harcok küzdő
fegyvere, faltörő kosa legyen.
A legantibolsevistább szegedi zsidó is kinyilatkoztatja tehát, hogy nekik sokkal
inkább szükségük van olyan magyar munkásra, aki a zsidó szakszervezeti vezérek
parancsuralmának engedelmeskedik, mint olyanra, aki együtt dolgozik és együtt
imádkozik magyar testvéreivel. A nemzeti alapon álló munkás veszélyt, sérelmet
jelent a „polgárságra". A nemzeti alapon szervezkedő magyar dolgozó ellensége a
zsidó polgárnak, aki meg nem szűnően irtózik attól, hogy a munkás helyet
találjon a magyar nemzeten belül.

Valószínűleg nem tévedünk, ha azt mondjuk, hogy Biedel Samu állásfoglalása

nagymértékben megerősítette Gömbös Gyulának azt az elgondolását, hogy a magyar
közösség kebelébe be kell vonni a magyar munkást, amely legjobb támasza,
leghívebb harcosa lesz a nemzeti gondolatnak és a zsidó túlhatalom ellen
meginduló magyar szabadságharcnak.
Néhány nappal később a Teleki Pál gróf és Gömbös Gyula részvételével tartott
minisztertanácson, június 3-án a szegedi kormány nyíltan és határozottan
kimondja az azóta is megvalósítatlan, nacionalista program legfontosabb
sarktételét: rendezni kell a szakszervezeti kérdést. Mindenki kiléphet a
szakszervezetekből, és mindenki visszakaphatja a befizetett járulékait. Zsidó
nem lehet vezetője magyar munkás szervezetnek.

A terv, miként olyan sok szép szegedi gondolat, terv maradt a mai napig is.
Gömbös Gyulát azonban mindez nem akadályozza abban, hogy változatlanul ne
foglalkozzék a munkásság ügyeivel. A fajvédő pártban állandóan figyelemmel
kíséri a munkásság ügyeit. A csütörtök esti pártvacsorákon szüntelenül beszél a
munkásproblémáról. Figyelemmel kíséri a szakszervezetek minden megmozdulását és
várja, hogy bekövetkezzék az a döntő fordulat, amely a magyar nacionalizmus
zászlói alá sorakoztatja a munkástömegeket. A nyomdász-sztrájk idején egyedül az
Ő lapjai, a Szózat és a Nép adják meg a nyomdászok által követelt munkabér-
különbözetet, és csak ez a két újság jelenik meg akkor is, mikor a többi polgári
lap kénytelen hallgatni és szünetelni. A szociáldemokrata pártbomlás napjaiban,
a hírhedt Vági-ügy idején, egyedül Gömbös meri hangoztatni, hogy mindegy
miképpen és hogyan, de a magyar életéből el kell távolítani a szociáldemokrata
pártot.

És amikor miniszterelnök lesz, első szava a munkásság felé száll.

Rádiószózatában — 1932. október 4-én — azt mondja:
— Magyar munkástestvéreimet felkérem, vegyenek részt a kormány nemzeti
munkatervének megvalósításában, amely munkaterv minden dolgozó érdekét
szolgálja. Sokan akartak és talán akarnak is választófalat emelni a munkás és
polgár közt. Én ilyen választófalak létjogosultságát el nem ismerem. A kormány
olyan politikát fog követni, hogy a munkásság — de természetesen csak akkor, ha
nem rekeszti ki magát a nemzeti közösségből — részt vehessen ebben a nagy
nemzeti munkában.
A Nemzeti Egység Pártjában is azt hangoztatja bemutatkozása alkalmával, hogy „a
nemzeti érzésű munkásságnak vissza kell térnie a nemzet közösségébe".

— Azokat a válaszfalakat — mondja —, amelyeket tudatosan, vagy tudat alatt

építettek, én le fogom rombolni, mert azt tartom, hogy egy nyolcmilliós nemzet
nem engedheti meg magának azt a luxust, hogy kiskirályok legyenek az egyik
oldalon, a másik oldalon pedig a társadalmi osztályokat gyűlölködő szemmel néző
munkások.
S négy nappal később, a TESZ erkélyéről elhangzik egy mondat, amely feloldja a
tegnapot, eltörli a régi rendőri atrocitások fájó emlékét:
— A magyar munkást épp úgy testvéremnek tekintem, mint az előkelő paloták
lakóját!
Gömbös Gyula először nevezi testvérének a liberális kor „hazátlan bitang "-jának
gyalázott magyar dolgozót. És az őszinte hang, a becsületes szándék, tiszta
akarat hatalmas visszhangra talál a dolgozó magyarság tömegeiben. Október 8-ika
nevezetes nap a magyar munkásmozgalom történetében. Ettől kezdve rohamosan apad
a marxista szakszervezetek létszáma. Ettől kezdve próbálja a többi társadalmi
osztály kezét megfogni a magyar dolgozó, akit hol rendőrkarddal, hol marxi
áfiummal akartak kirekeszteni a nagy magyar egységből.

Kormányelnöki bemutatkozása során Gömbös Gyula már megmondhatja azt is, hogy a
magyar életben semmi szükség nincs a szociáldemokráciára.
— Ez a nemzet akkor lesz erős és boldog — hangoztatja 1932. október 10-én a
Parlamentben —, ha minden társadalmi rétege összefog. Én azt tartom, hogy a
szociáldemokráciának és az úgynevezett munkásképviselőknek revízió alá kell
venni a maguk felfogását. A társadalom nem nélkülözheti a munkásságot. És én ma,
amikor tudom, hogy az egész nemzet vágyódik azután, hogy a munkástársadalom is
oda sorakozzék azok közé, akik a nemzeti ideálokért együtt imádkoznak,
felelősségem tudatában azt mondom, hogy igenis módot kívánok találni arra, hogy
a magyar munkás és a magyar polgár testvérként álljon egymás mellett a nemzet
nagy küzdelmében.
A munkásságot nem engedem kisajátítani a szociáldemokrata pártnak! — szárnyal
fel Gömbös Gyula acélos hangja. — A munkásnak itt a helye azok között, akik fel
akarják építeni és megerősíteni azt a Magyarországot, amelynek történelmi
elhivatottságáról meg vagyok győződve és velem együtt meg van győződve az egész
nemzet.

Abból a kormányelnöki programból, amelyet akkor hirdetett Gömbös Gyula, sok

minden megvalósult. A hűséges barát, vitéz Marton Béla, Gömbös Gyula felkérésére
megalapította a Nemzeti Munkaközpontot. Segítségével Gömbös halála után
teljesült a munkásság kívánságainak jelentős része. A fizetéses szabadság, a
minimális bér, maximális munkaidő, családpénztár, állami munkaközvetítés
törvénybe iktatása, melyek
bizonyítják, hogy Gömbös Gyula utódai megértették és átélték a gömbösi
programot. Annak beteljesedéséből nincs is más hátra, mint a legfontosabb rész,
melyet a tattersalli gyűlésen ekként határozott meg Gömbös Gyula: a
szociáldemokráciának semmi helye nincs a magyar életben!

VI. FEJEZET

A keresztény sajtó megteremtője

Gömbös Gyula személyében és működésében minduntalan összevegyül a politikus, az
államférfi és a vezérkari tiszt. Mikor nagy terveket kovácsol, nagy célok felé
tekint, előbb leméri az ellenfél erejét és saját eszközeit. Ezeknek a
mérlegeléseknek eredményeként alakul ki az a meggyőződése, hogy magyar sajtó,
fajvédő újságírás és megfelelő tollforgató gárda nélkül nem lehet betörni a
liberális Bizánc aranykapuját. Botondi harci bárd kell, és ez csak a magyar
sajtó lehet, amely felvilágosít, igét hirdet, utat tör és hangot ad végre a
magyar tömegeknek, amelyek helyett csak Miklós Andorék zsurnáljai és a pesti
sajtófront izraelitái beszélnek, reggel, délben, este, meghamisítva a
közvéleményt. Gömbös Gyula, aki ismeri a szembenálló nagyobb erőket is,
úgyszólván kezdettől fogva látja, hogy ezekkel nem tud megküzdeni addig, míg a
sajtó-arcvonalat át nem töri és fel nem szabadítja az igazi magyar közvéleményt.
Említettük már, hogy Bécsben — munkatársak hiányában — maga írja a Bécsi Magyar
Futár cikkeit. Szegeden Zsirkay János az ellenforradalom első újságjának
szerkesztője, s ugyanott lapot szerkeszt a későbbi Gömbös-kormány első
sajtófőnöke, Antal István „egyetemi ifjú" is. Legendás idők ezek, mint ahogy az
a Szózat megalapításának korszaka is. A lapot kapkodja a magyar közönség. A Nép,
amely ugyan nem tartozik szorosan Gömbös környezetéhez, szintén a fajvédő eszmét
hirdeti, és több mint százezer példányban fogy el. Ez a két lap azonban még csak
tandíj, amelyet meg kell fizetni a későbbi magyar sajtóért. Az újságíró gárda
még nem tökéletes, a pénz kevés és a zsidó sajtóhatalmasságok vak dühvel,
összehasonlíthatatlanul nagyobb anyagi eszközökkel folytatják gyilkos
versenyüket a Szózattal szemben.

Ezekben az időkben maga Gömbös Gyula is nemegyszer ragadja meg a tollat, hogy
hirdesse az eszmét és „felkiáltsa a halottakat", megmozdítsa a keresztény
társadalmat. Aki ma végigolvassa a még feltalálható cikkeit, csodálkozva látja,
hogy publicistának is elsőrangú. Semmi sincs írásaiban a k.u.k. vezérkari tiszt
egyoldalúságából, a katona nehézkes stílusából. Ellenkezőleg. Minden cikke
olyan, mint egész egyénisége. Meggyőz, hitet ébreszt, elegánsan riposztozik, és
keményen küzd, ha kell, de
a racionális érvek mellett meg tudja pendíteni a Ura legtisztább hangjait is, és
tud romantikus lelkesedéssel lobogni egy-egy nagy gondolatért.
A Szózat megszűnése után szinte emberfeletti nehézségek árán indítja meg a
Magyar Újságot. Maga írja az első vezércikket, amelyben újra a keresztény sajtó
fontosságát hirdeti.

„ A sajtót okoltuk a forradalom kitöréséért. — írja. — Éreztük és érezzük még ma

is bomlasztó hatását, felismertük tehát az újjáéledő Magyarország szempontjából
a keresztény magyar sajtó fontosságát, de ezt a sajtót még nem karoltuk fel
azzal az odaadással, amellyel ezt az érdekeinket megvédeni és elősegíteni
hivatott harci eszközt támogatni kötelességünk lett volna... Meg kell alkotni
végre azt az egységes nemzeti közvéleményt, amely nélkül a sivár jelenből nincs
kibontakozás. "
Egységes nemzeti közvélemény! Ez Gömbös Gyula egyik legnagyobb célja, legszebb
álma. Sajnos, a Magyar Újságot is hamar utoléri a Szózat végzete, s 1927-re
elnémul az egyetlen fővárosi fajvédő napilap is. Most már csak a hetenként
megjelenő Magyar Falu él, de Gömbös Gyula még mindig nem csügged. ír, szerkeszt,
adminisztrál. Gépbe diktál egy-egy forróhangú cikket „Falum, falum, virágos
falum!" — írja, mikor díszpolgárává választja Murga, a szülőfaluja, és a cikk a
magyar publicisztika egyik kis remeke. Vérbeli újságíró-hitvallása a faluja,
fajtája és az örök magyar eszmények mellett
Sajnos, egyre kevesebb a sajtóbeli agitáció lehetősége. A Szózat, majd a Magyar
Újság bukása után alig egy-két vidéki lap tart ki a gömbösi gondolat mellett.
Debrecenben vitéz Kolosváry-Borcsa Mihály lapja, a Hajdúföld, Miskolcon Árva Pál
Magyar Jövője, azon túl már csak a Hír, Körösvidék, Szegedi Új Nemzedék, Somogyi
Újság és még néhány kicsiny vidéki lap mer leadni egy-egy Gömbös-beszédet vagy
olyan cikket, amely a fajvédő eszméket szolgálja. A fajvédő gondolat látszólag
háttérbe szorul. Nem kedvez neki a szelek járása. A magyar társadalom 1926-ban a
hősi és bátor helytállásról az egész világgal szembenéző irredentizmusról áttér
az angolbarát revíziós délibábkergetésre. Kevesen mondják már, hogy
visszavesszük. Néhány Rothermere-cikk hatása alatt mindenki arról ábrándozik,
hogy — visszakapjuk Ingyen, bérmentve! Ezekben a sültgalambleső időkben, a
húsvéti feltámadás hangulatában Gömbös Gyula újra cikket ír, korhol,
figyelmeztet.

— Anglia barátságát köszönjük — mondja udvariasan —, de a messzenéző államférfi

reális szemléletével nyomban hozzáteszi: — azonban nem érezzük döntő befolyását
a kontinensen, hiszen Anglia politikai érdekeinek szálai másfelé vezetnek Anglia
a nagy játszmák országa, aligha foglalkozhat a kis Magyarország ügyeivel.

Ki hallja ezeket a jogosan kiábrándító szavakat? Ki érti akkor a gömbösi

intelmeket? Mindegy, ő ír, meggyőz, vitatkozik, s ha egyre szűkebb térre szorul
is, tudja, hogy elkövetkezik az ő ideje. A magyar lélek felszabadítását
előbbvalónak látja még a zsidó gazdasági hatalom megtörésénél is, mert tudja,
hogy a liberális kapitalizmussal, marxista nemzetköziséggel csak felszabadított,
erőslelkű magyarok számolhatnak le.
— „Ha egy nemzet élni akar — mondja egyik fajvédő vacsorán — biztosítani kell
fajvédelmi szupremáciáját. Ehhez azonban olyan gondolatkört kell teremteni,
amely minden tekintetben magyar A zsidóság kibérelte a magyar művészetet,
sajtót, irodalmat. Ha regényírásra, novellára, színművészetre, képzőművészetre
gondolok, a kultúra minden vonatkozásában azt látom, hogy a magyar jogot
megcsorbították, és a magyar fejlődés lehetőségét elnyomták. A magyar kultúrát
pedig csak százszázalékos magyarok képviselhetik."

Ezzel a meggyőződéssel követ el mindent a Stádium Sajtóvállalat megalapítása

érdekében. A Nemzeti Hadsereg bevonulása után Kormányzó Urunk jóváhagyásával,
támogatásával és baráti körének áldozatkészségével létre is hozza az első
fajvédő kiadóvállalatot. Akik körötte állnak, küzdenek minden erővel,
helytállnak az élet és a magyar politika sok-sok vihara közepette. Azonban nehéz
és keserves az az út, amelyről Gömbös azt mondja, hogy mindig felfelé visz.
Áldozat és csalódás, harc és sokszor meg nem értés vagy közöny. Ebben a gömbösi
sorsban kérlelhetetlenül osztozniuk kell azoknak, akik arra vállalkoztak, hogy
az ólombetűk milliárdjait küldjék csatasorba a magyar eszmények szolgálatára.

A fajvédő erőfeszítések idején a Stádium egyik legfontosabb harcállása az új

Magyarországért folyó küzdelemnek. A Rózsa utcai öreg épületben maga Gömbös is
állandó vendég, munkatárs és irányító, de azokban az időkben, amikor hanyatlani
látszik a magyar öntudat, amikor ellenséges erők feszülnek szembe a nacionalista
fronttal, itt is érezni kell a nyomasztó túlerőt, az idegen szellem fölényes
parancsuralmát, s ami szomorúbb, a magyar közönyt.
Az út mindig felfelé vezet! — lángol fel Gömbös Gyula szeme. S valóban, majd
egykor, mikor 1934-ben útra indul a magyar feltámadás, a fajvédő sajtó magvetői
is megérik a jóslatok teljesedését. Eljön a nap, amikor sajtóvonalon is
beteljesedik a prófécia, s mire kilobban a fáklya, a Stádium Sajtóvállalat
lapjai tovább hirdetik az eszmét. A Függetlenség, Új Magyarság, Esti Újság és a
többi keresztény, nemzeti szellemben készülő hetilapok elviszik az eszmét az
elhagyott tanyára, faluba, városba. Magyar szót, magyar igét hirdetnek százezrek
számára. És amikor már örök álomra hajtotta fejét a Vezér, a második világháború
kezdetén már ez a nemzeti szellemben kialakított közvélemény veri vissza az új
destrukció rohamát, ez a sajtó-arc-vonal védi meg a tengelypolitikát és a
magyarságot valami Simovics-szerű kísérlettől. Ez marad leghívebb hirdetője a
gömbösi külpolitikának, s támogatója az egymást követő nacionalista
kormányoknak, hogy 1938. november 2-án, a trianoni bilincstörés első napján «
Függetlenség redakciójának erkélyéről hallja meg Budapest a hírt: visszatért
Kassa és tíz magyar város.

Lassan elkövetkezik aztán az a nap is, amelyen a Stádium nyomdáiban készül a

java-írók könyve, és megtörik a jég, amely a könyvkiadásban a Gömbös által
kifogásolt egyeduralmat biztosította az idegen szellem javára.
Hosszú és nehéz az út, amely idáig vezet. Hiszen 1927-ben már egyre kevesebb a
sajtóbeli agitáció lehetősége.

Honvédelmi miniszter korában nem foglalkozhat aktív politikával. így tehát a

sajtókérdéssel is kénytelen várni. Mikor azonban miniszterelnök lesz, nem
habozik tovább egy pillanatig sem. Antal István sajtófőnöksége alatt megkezdődik
a nagy reform, a szellemi élet felszabadítása.
A Fajvédő Párt már 1923-ben erőteljes hangon követelte a destruktív sajtó
elnémítását. A Parlamenthez benyújtott határozati javaslatot Gömbös fogalmazta:
„Míg az internacionalista, kozmopolita és filoszemita sajtó irányító befolyást
gyakorol a nemzeti társadalomra, addig szó sem lehet egységes nemzeti szellem
kialakulásáról."
Mikor már miniszterelnök — a diktatórikus vádak, parancsuralomról szóló
gyanúsítások közepette —, nem lehet új támadási felületet adni, s egyetlen
kézmozdulattal eltörölni a magyar katasztrófa legfőbb okozóját, az idegen
szellemű hírlapírás nyomasztó egyeduralmát. Meg kell teremteni tehát a
keresztény nemzeti sajtót úgy, ahogy lehet, de ahogy legcélszerűbb is:
versennyel, a magyar tőke, magyar szellem konkurenciájával. S amikor Gömbös
akaratából megjelenik a Függetlenség, akik addig makacsul szajkózták a
sajtószabadság igéit, egyszerre felzúdultak: dömpingsajtó! Az Újságírók
Egyesülete, amelyben akkor még a zsidó kiadók érdeke diktál, határozatilag
tiltakozik az ellen, hogy tizenöt-húsz keresztény magyar újságíró is kenyérhez
jusson. A jerikói lárma felveri az országot, de ebben a kérdésben Gömbös Gyula
nem enged. Nem tágít, mert látja, hogy a keresztény sajtót valóban a
felszabadulás érzésével köszönti a közönség.
Már együtt van az Új Magyarság, Függetlenség, Budapesti Hírlap frontja, de neki
az a meggyőződése, hogy az új Magyarország igéit hirdetni kell a nap minden
szakában. Reggel, délben, este! — reklámozta egykor Miklós Andor, s most Gömbös
is azt akarja, hogy mindenkor legyen magyar hang az utcán. Városban, falun,
szólaljon meg a magyar gondolat. Már szinte halálos ágyán fekszik, mikor még
mindig személyesen tárgyal a keresztény déli lap, az Esti Újság megalapításáról.
Érdekli minden. A szerkesztőség összeállítása, a lapfej rajza.

Mire lehunyja szemét, a magyar sajtó már megvan. Harcol, eszmét hirdet,
világosságot gyújt. Továbbviszi a fáklyát, amelyet ő lobbantott lángra a
sötétség nehéz éjjelén.

VII. FEJEZET

A Berlin-római tengely kovácsa

Visszalapozva az öreg, megsárgult újságokba, azt kellene hinnünk, hogy Gömbös
Gyula volt az utolsó magyar táltos. Előre látta mindazt, ami bekövetkezett, ami
Európában történt és történni fog. Szinte pályája kezdetétől fogva céltudatosan,
a vezérkari tiszt pontosan kialakított tervei szerint dolgozott egy célért: a
Berlin-római tengely létrejöttéért. Keserű valóság, de tudta: előbb egy világnak
kell megváltoznia, hogy megváltoztathassuk a mi kis magyar glóbuszunkat.

Oláh György feljegyzései szerint, 1920-ban a Szózat szerkesztőségének egyik

ócska térképe előtt mondta el barátainak először a Berlin-ró-mai tengely tervét.
Akkor tehát, amikor még Olaszországban alig erősödött meg a fasizmus, amikor a
„bajor fajvédők" még alig voltak négy-ötezren és akkor, amikor a szomszédban még
itt vegetált a St. Germain-i béke vattába pólyált csecsemője: a „független"
Ausztria. Az egész világ demokratái, zsidai dédelgették ezt a lázbeteg, ványadt
kisdedet. Mindenki esküdött rá, hogy életképes lesz, hogy végvára marad a
nyugati zsidó hatalmaknak, és idők végtelenjéig megakadályozza Nagy-Németország
megszületését. Ezekben az időkben Hitleréken kívül egyedül Gömbös Gyula látja:
Ausztriának el kel! tűnni! Mert ez az első lépés a békediktátumok megdöntése
felé. A fajvédő párt egyik vacsoráján, 1923-ban elsőnek mondja ki ezt az
igazságot:

„Ausztria számára nem Ausztriában kovácsolják a politikai jövőt, hanem

Németországban. Ausztria számára azok kovácsolják a jövőt, akik hasonlóan
mihozzánk kálváriát járnak, mert a nemzeti jövő szolgálatában állnak Németország
lesz az, amely a lekicsinyelt nemzeti mozgalmakhoz csatlakozva példát ad a
magyar társadalomnak is, hogy szavak helyett végre lépjünk mi is a tettek
mezejére. "
Akkor, persze, még senki se félti a „magyar függetlenséget" ettől a
kísértetiesen beteljesedett próféciától. A későbbi szabadságharcosok — például
Eckhardt — még ott ülnek Gömbös Gyula mellett, és lelkesen tapsolnak. A többiek
pedig a tőzsdén, a konszolidáció Eldorádójában csinálják a milliárdos üzleteket.
És fölényesen mosolyognak. Közben ők árulják úton-útfélen a magyar
függetlenséget. Ők, a liberális plutokrácia jelesei, a bírópáli magyar nemzet
honfiai szeretnék a trianoni árnyék függetlenségét is felcserélni valami kiadós
Duna-konföderációval, melyben még többet lehet keresni. A bankvezérek valutáris
uniót akarnak csinálni Ausztriával. Prágából a Duna-konföderáció megvalósítását
ajánlgatják Benes Edéék. S Gömbös Gyula, aki a király-puccs idején egyszer már
megmentette a magyar függetlenséget, most a Szózat hasábjain keserű hangú
cikkben száll szembe azokkal, akik később majd farizeus módra tőle fogják
félteni a nemzet önállóságát. Gömbös Gyula látja, hogy itt az ő nagy álma, a
Berlin-római tengely ellen készül valami.

„A nemzetközi zsidó kapitalizmus — írja a Szózat 1925. február 1-jén megjelent

vezércikkében — és a francia kisantant érdekek azok, amelyek rabul akarják
ejteni a független Magyarországot, hogy szembeállítsák természetes
szövetségesével, Olaszországgal és Németországgal "

Itália és Németország között még ugyan ott fekszik Ausztria, Itália már
fasiszta, Németország még marxista, de Gömbös Gyula hirdeti, vallja, hogy e két
birodalom egymásnak és Magyarországnak természetes szövetségese. Csak éppen
attól fél, hogy
„a kishitűek, a szenvedni nem tudók, a magyar jövőbe nem bízók, a várni nem
tudók, a türelmetlenek, a sivár gazdasági helyzet nyomasztó hatására átmeneti
látszat-előnyökért odadobják függetlenségüket, még mielőtt igazán megvirradna."

Mert meg fog virradni! ő tudja, ő bizonyos benne! Akármilyen sivár is a magyar
belpolitikai konszolidáció időszaka. Virradni fog! Csak várni kell. Tűrni kell.
— Ha rabkenyéren kényszerülünk élni — írja Gömbös —, ám éljünk vele, ha
foltozott ruha jut nekünk, járjunk inkább benne, csak mentsük meg egyetlen
kincsünket: függetlenségünket!

Pedig vannak pillanatok, mikor maga is meginogni látszik. Egyik barátjának arról
beszél, hogy nem jobb volna-e elmenni, kivándorolni innen, ahol a maradék magyar
erőt, a szellemet, a lelket is megfojtja az arany-középutas rendszer tűrhetetlen
posvány levegője. De ez a hangulat csak egy pillanatig tart. Aztán már újra a
régi, az igazi Gömbös Gyula áll előttünk.

A „Hadak Útjában" 1928 márciusában megírja a Berlin-római tengely koncepcióját.

Apró, csaknem jelentéktelen lapocska ez a kis folyóirat, amely hol nyomtatva,
hol pedig litografáltan jelenik meg. A Nemzeti Múzeum Széchenyi hírlaptárában
található egyetlen példánya ma mégis egyik legfontosabb, legérdekesebb
dokumentuma az európai és magyar politikának. A cikk címe: ,A magyar külpolitika
és a Brenner-kérdés'. Ebben fordul elő először a Berlin római tengely fogalma,
amelyet ma már öt földrész nagy világlapjai használnak.

"Amikor valamelyik beszédemben külpolitikai vonatkozású érdekeinket

hangsúlyoztam — mondja a történelmi nevezetességű cikk —, arra az álláspontra
helyezkedtem, hogy nekünk, illetve a magyar kormánynak arra kell törekednünk,
hogy a német-olasz konfliktus békés elintézést nyerjen. Sokan csodálkoztak azon,
hogy ez mennyiben magyar kérdés. Magyar kérdés azért, mert nagy érdekünk, hogy
Németország és Olaszország barátok és ne ellenségek legyenek, mert mindkét
államtól sokat remélünk. A németektől a múlt alapján, és mert hatalmas
szomszédos nép, az olaszoktól a jelen alapján, mert felfelé törő, állandóan
izmosodó nép, és mert mindkettő érdekszférája érinti Magyarország érdekkörét.

A Brennert az olaszok azért választották határnak, mert elsősorban katonai

szempontok vezérelték őket, akkor, amikor stratégiailag olyan határt kívántak
megállapítani maguknak, amely Olaszország védelme szempontjából kívánatos. És
bár tudom azt, hogy a Brennertől délre laknak németek, mégis arra az álláspontra
helyezkedem, hogy a német nemzeti kisebbség kérdése sokkal kisebb jelentőségű,
mint az olaszok stratégiai szükséglete. Brennertől délre az olaszok szerint 80
000, a németek szerint 200 000 német lakik. Már e számok összehasonlításánál
látjuk azt, hogy viszonyítva akár Németország, akár Olaszország
összlakosságához, elenyésző létszámról van szó, amely nem képezheti két nagy
nemzet barátságos közeledésének és állandó barátságának akadályát. Szerintem a
németeknek nagyobb kérdéseik vannak, mint a Brenner kérdése, és éppen ezért oda
kell hatnunk, hogy Mussolini, Stresemann és Seipel megtalálják egymást azért,
hogy az egyik dél felé, a Földközi-tenger felé, a másik észak felé és a Rajna
felé fordíthassa tekintetét, ahol sokkal nagyobb német érdekekről van szó, mint
a Brenner vidékén.

Az európai politika centrifugális erők folytán még ma is zűrzavaros. A

békeszerződések csak fokozták az elégedetlenséget, és azoknak lesz előnyük, akik
mielőbb megtalálják a helyes politikai utat, amely elsősorban abban áll, hogy
nacionalista programjuknak olyan medret építsenek, melyben a természetes
kibontakozás fejlődési lehetősége megvan. Ha Berlin és Róma körül centripetális
erők fognak érvényesülni, és ha ez a két főváros nemzetük képviseletében
támpontja lehet egy olyan tengelynek, amely stabilitást jelent, akkor az európai
politikai rendszernek meg lesz az a bázisa, amelyhez mi magyarok is
igazodhatunk. Ha azután megtörténik Német-Ausztriának csatlakozása Nyugat-
Magyarország nélkül a nagy Német birodalomhoz, ha a fasiszta kormány pl.
megtalálja az Adria mentén, és a Földközi-tenger mentén lévő politikai
terjeszkedésnek koncepcióját, akkor, de csak akkor érkezhetünk el ahhoz a
pillanathoz, amelyben Magyarország véglegesen tisztázza külpolitikai
orientációjának kérdését. Akkor a Lajta mentén, dacára barátságunknak
Németország iránt mély árkot fogunk vonni, nem azért, hogy elválasszon bennünket
de azért, hogy tudassuk mindenkivel, akit illet, hogy a Lajtától keletre mi,
magyarok egyedül akarunk urak lenni, már csak azért is, hogy történelmi
missziónkat itt, keleten, a független, magyar nemzeti állam keretén belül
teljesíthessük, egyrészt a Balkán felé, másrészt a Fekete-tenger felé. Ezen
irányok azok, amelyek Magyarország külpolitikai jövőjét megadják. Földrajzi
fekvésénél és gazdasági elhivatottságánál fogva valamikor Bécs, ezután Budapest
fogja a Nyugatot közvetíteni a Kelettel.

Időközben reméljük azt, hogy elsősorban a békeszerződéseket diktálók soraiban

történelmi igazságként megérlelődik a békerevízió gondolata, és egyszerűen azért
is, mert a Duna-medencéjében egy ezredéven át csak a magyar faj államalkotó
zsenialitása tudott helytállni. A magyarság ismerte fel először, hogy a Kárpátok
koszorúzta földrajzi egység keretén belül csak egy történelmi akarat, csak egy
politikai rendszer, csak egy gazdasági vérkeringés érvényesülhet eredményesen.
Jelentkeznek ma is centrifugális erők, de azok leküzdésére éppen ama
nemzetiségek érdekében van szükség, amelyek hébe-hóba nemzetiségi lázálmaikat
kívánják realizálni, ahelyett, hogy végérvényesen elismernék, hogy az élet
könyörtelen keze ma már és mindenkoron ideszólítja hozzánk őket — a magyar
testvérekhez. Magyar külpolitika? Melyik hát az első út addig is, amíg a nagy
kérdések tisztázódnak? Az első út a csonka nemzettest regenerációja, a faji
szupremácia visszaszerzése alapján."

Később hasonló értelemben nyilatkozik erről a kérdésről a Magyarság 1928.

április 8-iki számában, s most már Itália és Németország felé is egyengetni
igyekszik a jövendő útját, a két nagy birodalom egymásra utalását.

— Állítom — mondja — hogy a német és olasz differenciáknak is el kell

simulniuk magasabb történelmi szempontok érdekében. A Brenner-kérdésnek is
nyugvópontra kell jutnia, Németországnak és Ausztriának be kell látnia, hogy a
fölfelé törekvő Olaszországnak stratégiai érdekei a Brenneren lényegesebbek mint
a Trentinóban élő német nemzeti kisebbségek érdekei... És ha az olasz - német
viszony békés és megértő rendezése érdekében a fentiek értelmében foglalunk
állást, talán elkövetkezik az időt mikor Berlin - Róma és Budapest megtalálják
egymás kezét mindhárom nemzet érdekeinek szolgálatában.

Ez az idő pedig egyre közelít. Mikor honvédelmi államtitkár korában először

találkozik Mussolinival, felcsillanó szemekkel újságolja barátainak:
— Nos fiúk, elmondtam a Dúcénak a Berlin-római tengely gondolatát!
S amikor Hitler Adolf uralomra jut 1933-ban, elsőnek a magyar miniszterelnök,
Gömbös Gyula siet hozzá. Most már valóra válhat az álom! Most már valóság lehet
a Berlin-római tengely, csak a másik partnert is meg kell győzni annak
szükségességéről. Pedig ebben az időben magyar miniszterelnök számára még
veszélyes vállalkozás a hitleri Németországban tett látogatás. Araikor híre
terjed, hogy meglepetésszerűen Hitler Adolfnál járt, itthon egyszerre
felviharzik a zsidó sajtókórus, a liberális plutokrácia és az öreg csáklyások
lármája. Ez az elbizakodott, gőgös óvilág, az Ahasvérusok és Pató Pálok törzsi
szövetsége valóságos attentátumnak tekinti, hogy Gömbös Gyula kapcsolatokat akar
teremteni azzal a német rendszerrel, amelyet ők csak nácizmusnak, vagy fehér-
bolsevizmusnak neveznek. Ezek a béke-horizontú, öncélú politikusok csak a maguk
kulcspozícióját, megtiprott eleganciáját, kaszinói életformáját féltik, de ő,
aki ott áll Mecsér András társaságában Hitler oldalán, az erfurti dóm lépcsőjén
és nézi a nagyszerű rendekben vonuló SS osztagokat, már a holnapot látja.

Mikor hazajön, itthon a legvadabb művihar fogadja. A Ház üléstermében gúnyos

Heil! Heil! kiáltással üdvözli a baloldal. A szocialisták tombolnak, a
csáklyások sápítoznak, a zsidó sajtó pedig azt szajkózza, hogy Magyarország örök
időkre elszigetelte magát külpolitikailag. A jósok, a nagyképűek, a fölényesek
és mindenhez értők most is a csalhatatlanság gőgjével jelentik ki, hogy a
hitleri uralom három hónapig fog tartani Németországban. Velük szemben csak a
Gömbös hangja cseng tisztán, a meggyőződés hevétől fűtötten:
— Abszolút hamis beállítás az, mintha itt egy efemer, könnyen elsöpörhető
politikai rendszerrel állnánk szemben. A kancellár személyének súlya és
tekintélye, a mozgalom szervezettsége, tömegpszichológiai hatása olyan mérvű,
amilyenre én nem számítottam. Ezzel azt akarom mondani, Tisztelt Ház, hogy az
európai politikában, mint faktorral kell számolni azzal a nacionalista
mozgalommal, amely a német nép reneszánszához fog vezetni!

— Ezt nem ön van hivatva megítélni! — kiáltják közbe a szociáldemokraták.

Sigray Antal azt fejtegeti, hogy az új orientáció árt a revíziós mozgalomnak.
Mások rámutatnak arra, hogy nekünk Ausztria mellett kell állnunk, s Gömbösnek
nem Berlinbe, hanem Londonba kellett volna repülni. Rassay Károly, különösen
pedig Buchinger Manó valóságos provokációnak minősíti Gömbös berlini
tárgyalásait.
Pár nappal később a Mezőgazdasági Kamara közgyűléséről is válaszol Gömbös Gyula
a berlini út támadóinak.
— Szolgálatot véltem tenni az országnak — mondja — de egész Európának is,
hogy megnéztem, milyen irány van ott. Láttam, hogy nem efemer, átmeneti helyzet,
hanem valóság! Néhány évvel ezelőtt a fasizmust is átmeneti dolognak tartották
egyesek és olyan közvéleményt akartak létesíteni, hogy ha annak alapjain
indulunk el, biztosan zsákutcába jutottunk volna.

S ismét néhány nap múlva a soproni határról felel a támadóinak. A ma-gyár táltos
most ismét a jövőbe néz: abba a kiismerhetetlen titokba, ami csak a nagyok, a
kivételesek számára nyílik meg. Talán már Kassát látja a kárpáti határt, a
Zágonig vitt szegedi zászlókat, s mikor a Berlin-római tengelyről, a Führernél
tett látogatásáról beszél, felszárnyal a hangja, s azt mondja:
— Igazolni fog engem az idő!
A barátainak pedig arról beszél, hogy készülni kell. Mert a németek és olaszok
most már előbb-utóbb egymásra találnak. Háború lesz. Nekünk pedig részt kell
vennünk a tengely oldalán ebben a küzdelemben, mely szétfeszíti a kisantant
gyűrűjét, megdönti Trianont. Sietni kell!
Igen! Sietni! Hiszen az élet oly rövid. Az elvégezni való oly sok!
A Gömböst eltöltő emésztő türelmetlenségről, tettvágyról Milotay István ad remek
jellemzést, amidőn egy cikkében leírja azt az éjszakát, melyen a marseille-i
válság idején meglátogatta Gömbös Gyulát.

„A Bánát és a Bácska magyar lakosságára — írja Milotay — a terror és üldözés

rettentő napjai virradtak. Ezrével kellett elhagyniuk otthonukat, tűzhelyeiket.
Egész falvak, községek népe kénytelen volt menekülni a puszta életét és a puszta
rajtavalót mentve. A végzet pallosa függött a fejünk felett és nem volt egyetlen
barátunk! A Népszövetség, az antant demokrácia fellegvára nagyképűen úgy tett,
mintha az igazságot keresné, s közben a mi megalázásunkra, fenyítésünkre
készült. Olaszország egymaga állt mellettünk, elszigetelve. Az új Németország
még születésének lázában, a saját maga roppant gondjaival volt elfoglalva. Mi
lesz velünk? Prágából, Belgrádból, Párizsból azt üvöltötték, hogy végleg újra
fel kell osztani bennünket, letörölni a térképről, mint az irredenta lázadás
tűzfészkét, magát a magyar fajt is ki kell irtani, mint a békés Európa
megrögzött ellenségét...

Felmegyek Gömbös Gyulához, megkérdem tőle: mi lesz velünk?

Késő éjszaka volt, a miniszterelnökségi palota ablakai sötéten lezárva. A
lépcsőházban találkoztunk. Gömbös valami fontos tanácskozásról jött. Sápadt volt
és lángolt az izgalomtól.
— Bármi történjék — mondta — nem hagyjuk magunkat megalázni. Aki a magyar
határt átlépi halál fia. Akik vagyunk, ahogy vagyunk, fegyverrel a kezünkben,
mind elveszünk, de meg nem adjuk magunkat. Ha Európának ez kell, hát legyen...
Hallgattam és átfutott rajtam a szégyen és keserűség dühe, s valami mélységes,
hirtelen megmozduló aggodalom: helyt tudunk-e állni a trianoni hadsereggel, a mi
lesorvasztott, ellenőrzött, rendőri feladatokra ítélt honvédségünkkel a három
oldalról fenyegető betöréssel szemben?

— Hát persze! — vetette fel Gömbös a fejét. — Csak két esztendőnk lenne még,
másképp beszélnének velünk, de mi is ővelük Csak két esztendő és meg fogjuk
csinálni a magyar hadsereget. Beszélhet a Népszövetség, amit akar, fegyver lesz
a kezünkben. Nem nyugszom addig, ha az életem rámegy is. Tehetetlenségemben
szeretném sokszor ezeket az öreg falakat magamra dönteni, de lesz, ami lesz, ha
mindnyájan elveszünk is, így is, ahogy vagyunk, de most nem engedünk. Inkább a
halál, mint a szégyen!44 Mikor már honvédelmi miniszter, mikor már tenni,
dolgozni, alkotni tud, szüntelenül visszajár beszédeiben, megnyilatkozásaiban ez
a türelmetlen tettvágy. Mintha érezné, hogy közelít az idők teljessége, s mintha
sejtené, hogy neki is ki vannak szabva a napjai, hogy tehessen azért a
nemzetért, amelynek tíz generációra való elvégezni valója maradt. Csak egy kis
időnk legyen!

„Csak lélegzethez jussunk — mondja egyszer Milotay István feljegyzései szerint

—, vissza fogjuk hozni a csángókat. Minden talpalatnyi földet magyarokkal
ültetünk be. Szentül hiszem, hogy rövid időn belül, talán pár év alatt, óriási
változások fognak végbemenni Európában. Németország és Olaszország előbb-utóbb
összefognak és szétfeszítik a mai kereteket. Nincs egy perc veszteni való időnk.
Készülni kell, hogy a nagy helyzet embereire találjon bennünk is. Új
Magyarország kell, ha akarjuk, csak tőlünk függ, mindent megnyerhetünk. De
készülni kell."

Ő már hallja, hogy a vén Európában dübörögni kezd a történelem kereke. S

ilyenkor hitvallókra, igehirdetőkre, prófétákra van szükség. Férfiakra, akik
világosságot gyújtanak ennek a sötétbe tévelygő magyarságnak is. Ezért mondja
bemutatkozó beszédében:
— Fáklyavivője akarok lenni nemzetemnek, mert tudom, hogy fáklyám el fog aludni
a felkelő nap világosságánál.

Magyar sors, hogy olyan nyomott az itthoni levegő. A kaszinók velencei tükrén
hálót sző a pók, a reformokra azt mondják Pató Pálék, hogy: ej, ráérünk arra
még. A közélet állóvizeiben csak a zsidó sajtó varangyai brekegnek. Magyar sors,
hogy itt a fáklyáknak önmagukat kell emészteni. Magyar sors, hogy az a Gömbös
Gyula, akinek politikai létét köszönheti a nemzet, aki az Élet Kapujáig vezette
a magyarságot, soha nem láthatta meg a felkelő nap világosságát.

VIII. FEJEZET

A fáklya kialszik
Fáklyavivője akarok lenni nemzetemnek! — hangzik az egykori ellenzéki vezér
miniszterelnöki beköszöntője. De, jaj, milyen nehéz fáklyát gyújtani ott, ahol a
levegőt még nem pezsdítette meg egy új kor friss oxigénje.
És mégse egészen hiábavaló minden. Mert, ha megvalósítani nem is, de utat
mutatni még lehet. A Turul kiállításán megadja az irányt, amely egykor majd a
Zöldkeresztes házakhoz, a falusi csecsemőgondozáshoz, az ONCsA-hoz vezet.
Megmutatja a pozitív magyar fajvédelem útját. „ Helyre kell állítani a magyarság
testi és lelki egészségét, mert egy magyart megmenteni az élet számára annyi,
mint megsokszorozni a magyar erőket. " Az ifjúság előtt, amelynek
nemzetpolitikai jelentőségét ő ismeri fel először, a Turul nagytáborán Gömbös
Gyula hitvallása szárnyal: „Kiadtuk a jelszót: Előre, a reformok útján."

Kezd közelebb jönni, testet ölteni a távoli délibáb is. Az európai nacionalista
népek szövetsége, amelynek Keresztelő Jánosa Gömbös Gyula volt. A Berlin - Róma
tengely nem álom többé, hanem valóság. A nagy és önzetlen barát, Mussolini
segítségével Gömbös Gyula politikája áttöri a kisantant gazdasági blokádját és
1934. március hó 17-én a Palazzo Veneziában, ahol aláírják a római egyezményt,
eldől a nemzet sorsa. Hála Mussolini lángelméjének és a magyarság iránti
szeretetének, a trianoni nemzet kiszabadul a fojtogató gyűrűből. A maga útján
jár már. Élheti öncélú magyar életét. Németek, olaszok mellett itt van már
velünk a bolgár testvérnép is, amely ugyanazért az igazságért küzd, szenved,
nélkülöz, amelyért Magyarország harcol. Körülöttünk még gőgös percemberkék —
Benesek, Titulescuk — dáridója tart, de Musanov bolgár miniszterelnök budapesti
látogatásakor a magyar rádió már viszi feléjük a jövő üzenetét, a közelítő vég
süvítő szelét. Gömbös Gyula hirdeti:

— „Azt, hogy ez az igazság diadalmaskodni fog, én biztosan tudom. M ő látja meg,

hogy bezárult egy kor, amely a magyar szenvedések négyszáz évét, a trianoni sors
húsz esztendejét fejezi be. Messze idegenben, Rodostó földjén köszönti a
holnapot. Rákóczi házából száll felénk a szava:
„Rákóczi a szabadságért harcolt, s én hiszem, hogy véget ért a kor, amelyben
számkivetés volt osztályrésze a nemzet legjobbjainak "

Gömbös Gyula, a nacionalista fajvédő magyar igehirdetése, nemzetépítő munkája

biztosítja, hogy barátok álljanak mellettünk, hogy nem vagyunk egyedül, hogy
Rodostóból egyszer majd Kassára érkeznek a szegedi zászlók, s ha elalszik a
magyar fáklya, a Nagyságos Fejedelem sírjára ráragyog majd a felkelő nap
hajnalsugara, és a rabságból szabaduló magyaroknak Zágonig mutatnak utat a
rodostói csillagok.

Biztosítja ezt a magyar hadsereg, amelynek ő volt az egyik első szervezője,

államtitkára, minisztere, az ősi földet visszaszerzi majd a honvéd, akinek ő
adta az első puskát, és aki a Kormányzó Úr országlásának tizenötödik jubileumán
íme itt vonul már előtte is, diadalmas rendekben, szabadító fegyverzetben,
táncoló paripákon. Vele együtt menetelnek azok a bajtársi seregek, amelyek a
második berlini látogatás alkalmával eldübörögnek a magyar miniszterelnök előtt,
hogy egykor majd együtt induljanak az úton, amelyet mielőttünk a magyar fáklya
fénye világított be.
Belpolitikai vonatkozásban azonban abban a pillanatban, hogy Gömbös Gyula
átveszi a hatalmat, hirtelen előtérbe lép jellemének egy sajátos vonása. Most
már nem a frontálisan támadó ellenzéki harcos többé. A tábornoki mentében is
vezérkari tiszt újra. Taktikus, akit most is a meggyőződés fut, melyet fajvédő
ellenzéki korában hirdetett. Csak éppen most felülről kell megvalósítania
mindazt, amit alulról akart hozni, milliós tömegek, a szervezett nemzet élén. Ó,
hogy elfújta volna akkor a vihar a magyar politika sötét árnyait?! Milyen
egyszerre szakította volna szét a velencei tükrök szakadt pókhálóit a magyar nép
keze!

Most szólni kell olyan akusztikai viszonyok mellett, melyekben az ember nem
ismer a saját hangjára. Úgy kívánja az illendőség, hogy udvarias szavakat ejtsen
még Bethlen Istvánról is. Azt diktálja a taktikai érzék, hogy a zsidóság felé is
megkockáztasson egy sima szólamot. Álláspontomat revideáltam a zsidókérdésben! —
hangzik a dodonai kijelentés. Egyetlen szó sem esik azonban arról, hogyan
„revideált". Enyhébben, vagy szigorúbban kell kezelni ezt a problémát?! A
túlpartiak azonban tudják, hogy nem adott fel semmit. Nem revideált semmit. Ők
még a barátoknál is jobban tudják, hogy ma is a fajvédő Gömbös ül a kormányon.
Talán óvatosabb, talán pillanatnyi taktikai mozdulatokat hajt végre, de nekik
nincs kétségük aziránt, hogy most is azt akarja, amit régen. Bekeríteni az
ellenfelet. Tönkre verni a liberális-feudális-zsidó frontot. Ha alulról nem
lehetett, felülről megteremteni a fajvédő, nacionalista Magyarországot!
Igen, odaát tudják, hogy mikor Wolff Károlynak azt üzeni: „külön menetelni, és
együtt győzni" tulajdonképpen a holnap Magyarországának programját hirdeti. A
jobboldal és minden jobboldali magyar egyesülését, aminek el kell következni.
Vagy majd egy Kerepesi úti sírnál, vagy azon túl a győzelem pillanatában. A
túlsó parton tisztában van vele mindenki, hogy ez a „veszedelmes ember" mit
akar. A jobboldalon túl szerénynek találnak egy-egy intézkedést, de ők, az örök
ellenségek érzik, hogy mindegyiknek jelentősége van. Hiszen abból a „dömping
sajtóból", amelyet üvöltő gyűlölettel támadnak, egyszer talán hatalmas csatabárd
lesz, amely a törvényhozás számára betöri a liberális Bizánc aranykapuját. AZ
ÁDOB diplomásból, akit be sem bocsátanak az angol kluboknál exkluzívabb zsidó
vállalatokhoz, akit azzal küldenek el elsején, hogy „ itt a nyolcvan pengője,
fiatalember, de bankba ne tegye be a lábát", egykor talán cégjegyző, igazgató
lesz, vagy legalábbis lehet a csontkeretes közgazdasági lángelmék helyén.
Valamikor egy fajvédő vacsorán Gömbös Gyula mondta, hogy a nacionalista
mozgalmak legkitűnőbb szeizmográfja a zsidóság.

Nos, ez a szeizmográf most pontosan jelzi, hogy földrengés készül. Vihar jön.
Hiszen azokból, akiket a Nemzeti Munkahéten Schmoll-huszároknak csúfolnak,
egykor talán még szervezett nemzet is lehet. A telepítési törvény betörhet a
feudalizmus védőállásaiba, s az új politikai orientáció — melynek kezdetét
hivatalos a berlini út jelzi — egykor erős, egészséges nacionalista magyar
külpolitikává alakulhat. Igen! Megeshet, hogy a fáklyalángból egyszer ragyogó
fényesség lesz, amely bevilágít a liberális dzsungel sötét odvaiba, széttépheti
az összeköttetések, cinkosságok dús liánjait. Világosságot gyújthat a magyar
koponyákban...

— A fáklyát ki kell hát oltani! Legyen sötétség!

S az erre irányuló művelet valóban nagyvonalú. Eckhardt Tiboré a feladat, hogy

próbálja szembeállítani Gömbössel a népet, Bethlené a szerep, hogy megvédelmezze
az „alkotmányt", melynek sáncai mögött a Bíró Pálok, a budai Goldbergerek, a
kartellek igazgatóságai, a Miklós Andorok, Incze Sándorok s a kisebb-nagyobb
liberális Csák Máték tanyáznak. A zsidó sajtóra vár a magasztos hivatás, hogy
valóságos kutyakomédiának tüntesse fel azt az óvatosan indított szervezkedést,
mellyel az akkori NEP-ben egy nemzetszervezet alapjait akarja megvetni.

Kigúnyolni minden eszmét! Becsületében támadni minden jobboldali politikát!

Viccelődni, karikírozni, destruálni és stupidnak, esztelennek kiáltani ki
mindenkit, aki hajlandó Gömböst követni! Ó, itt már nincs megalkuvás, nincsen
kímélet. Itt többé nem szent semmi. A 95 pontot álmoskönyvnek mondják, a
jobboldalról elhangzó beszédek egy-egy mondatát csáklyahordozó talmudisták
elemzik, boncolják, vesézik. Itt a legkisebb reformötlet is alkotmánysértés. A
legóvatosabb korszerűsítés is idegen eszme", s még a murgai Nagyasszony, az
édesanya német származása is gaz ürügy arra, hogy diktatúrás törekvést, honáruló
german-barátságot orrontsanak Gömbös Gyula minden lépésében.

A reformok? A telepítési törvényt lealkudják, a hitbizományi reformból

szánalmas, lerágott csontváz marad meg. A berlini útért, a tengelybarátságért
őrjöngő támadások folynak ellene. A csáklyások disszidálása után ugyan a párt
megtisztul, de kint a falun most Eckhardt szervezi ellene a népi tömegeket. Itt
nem szabad nemzeti egységnek lennie! Ha nem megy másként, Nagyatádi népét kell
úgy félrevezetni, hogy szembeforduljon azzal a Gömbössel, akiben olyannyira
bízott szegény Szabó István. Ha pedig ez sem elég, ha a fáklya nem akar hamar
kialudni, akkor el kell oltani a lángját. Mielőbb! Ha másként nem megy, egy
revolvergolyóval. Persze, gentlemanlike formában! Kaszinói szabályok szerint. És
Eckhardt Tibor, az egykori barát, a hajdani hűséges famulus meg is találja a
módját, hogy párbajra kényszerítse Gömbös Gyulát. Mikor ott állnak szemben
egymással, Gömbös a levegőbe lő. S ekkor olyasmi történik, amitől megborzong az
ember háta. Eckhardt Tibor felemeli a pisztolyt és céloz. Hidegen, kegyetlenül,
a kalandorok eszeveszett cinizmusával, a mindenre elszánt ember rideg,
gátlásokat nem ismerő gyűlöletével és hatalomvágyával. Egy-kettő-három... Gömbös
Gyula pedig néz, szembe a rámeredő fekete csővel és életének ez a legtragikusabb
pillanata: most érzi meg, hogy micsoda sötét erők állnak vele szemben. Micsoda
rettentő gyűlölet lobog azok ellen, akik ki akarják mozdítani sarkából a magyar
glóbusz állócsillagját. A barát, a legjobb küzdőtárs akarja lelőni!

A golyó célt téveszt, de mégis halálosan talál. Ott, ahol a legjobban fáj, ahol
a legmélyebb sebet tudja ejteni: a lélekben.

A vesekő, amelyet a régi jó k.u.k. katonaszokás szerint nem sikerült

„kilovagolni", már régen rágja, koptatja ezt a kemény szervezetet, és most a
barát revolvergolyója felrobbantja azt a lelki ellenálló erőt is, amely eddig
uralkodott a testen, megálljt parancsolt a gyötrő fájdalomnak. A betegség, mely
megvolt, lappangott, amelyet emberfeletti önuralommal gyűrt le, felszabadult
Elindult... Súlyosbodik... Pedig még élni kellene. Élni, hiszen annyi az
elvégezni való és olyan közel már a prófétai sejtések teljesedése. A fáklya
pislog, de az ég alján ott dereng a felkelő nap világossága. Németország és
Itália felől pirkad a magyar ég alja is. Csak itthon kell a gomblyukban viselt
ezüst csáklyákról, kaján arcokról látni, hogy nálunk még mindig vannak, akik a
béka - egérharc alkotmányos szabadságában látják az élet értelmét, mikor túl a
határon egységbe forró kolosszusok készülnek, indulnak, hogy megváltoztassák a
világ történelmét. Itt még ma is a költőnek van igaza:

Sósabbak itt a könnyek, A fájdalmak is mások, Ezerszer Messiások A magyar

Messiások.
A vezérember sorsa nálunk, hogy el kell emésztődnie kis házi vitákban, apró
frakcióharcokban, degusztáló megalkuvásokban és kis kompromisszumokban. Az
életének talán legirtózatosabb pillanata, amelyben a hosszan titkolt betegség
után meg kell jelennie a repülőtéren, hogy Münchenbe menjen a szanatóriumba. A
Mátyásföldön ott sereglik most az a sajtó, amely megkeserítette az életét. S
most, mint a vesszőfutás hősének, neki is látni kell az ádáz profilokat, a sunyi
szemeket, melyekből részvét sugárzik, hogy leplezze a gyűlölet kárörömét.
Hiszen, aki itt jön, az árnyéka önmagának. Nem az a Gömbös Gyula már, aki olyan
daliásan dicsekedett a mellbőségével. Az arca sárga, hamuszürke. Homlokán ott a
halál bélyege, a kilobbant fáklya ónszínű pernyéje. Még egy perc. Még egy
pillanatig tartania kell magát. A szemében még a régi láng ég. Az a tűz, amely
felgyújtotta egy nemzet szívét.

Aztán mikor beül a repülőgépbe, előrehanyatlik a feje. Szeméből kicsordul a

könny, amit oly kevesen látnak. S már száll, száll az ezüst szárnyú gépmadár.
Alatta kitárul a fold, a magyar mező, s felülről Isten közelében megérzi a szív,
hogy mégsem dobogott hiába. A szem pedig látja a felkelő nap fényét. A magyar
fáklya nem égett hiába. Megmaradt itt valami, amiért érdemes volt élni: az
itthoni barázda, a rajta mozgó picike pont, a magyar paraszt, aki elindul
egykor, hogy harcoljon egy új világért, melyről ő prófétált a szegedi lehúzott
redőnyök mögött. Itt lesz a honvéd, akinek ő adta ez első puskát, az ifjúság,
melynek lelkéből az ő eszméi lobognak magasra. És megmarad valami, ami mindennél
több: Gömbös Gyula, a fajvédő vezér, aki mint egykor, az örökkévalóságig
ellenzéke minden csáklyás reakciónak, minden liberális uralmi vágynak és minden
zsidó hatalmiságnak. Éltető eszmévé finomul ő, aki milliókra költötte dús élete
kincsét, összetart, eggyé forraszt minden magyart, aki a jobboldali gondolat
híve, s aki most csak Örkény vezér lovas alakja előtt tudja megtalálni egymás
kezét. És messze, valahol a Don partján az ő emléke jár majd a hadra kelt magyar
seregek előtt. Csaba királyfi útjáról az ő csillaglelke néz le a magyar
katonára, a honvédre, parasztra, s amíg magyar lesz a földön, az ő lelke vezérli
győzelmes rohamra a fajvédő nacionalista Magyarország büszke seregeit.
 GÖMBÖS GYULA
EGY MAGYAR VEZÉRKARI TISZT BÍRÁLÓ
FELJEGYZÉSEI A FORRADALOMRÓL ÉS
ELLENFORRADALOMRÓL

Előszó
A forradalomról és ellenforradalomról sokan írtak — olyanok is, akiknek sem
egyikben, sem másikban része nem volt.
Miután a forradalmat jönni láttam, az ellenforradalomnak pedig részese voltam,
azt hiszem, feljegyzéseimmel hozzá fogok járulni az események helyes
beállításához.
Részletekbe nem kívántam bocsátkozni. Ezekhez nem állt elég konkrét adat
rendelkezésemre. Részletek felsorolása a jelen időben különben is felesleges
vitákra adna okot. Az eseményeket inkább arra használtam fel, hogy rajtuk a
jövőt illetőleg okuljak és okuljon az olvasó is.
A jövő — egy új katonai és polgári nemzedék munkája révén — az új Magyarország.
Azoktól, akiknek szerepléséről kíméletlen kritikát gyakorolok, elnézést kérek.
Vegyék tekintetbe azt, hogy még mindig forradalmi időt élünk, és átlépésünk a
régi világból az újba a rohanás jellegével bír, mint ahogy tényleg rohannak az
események is. A tanulással, az igazság kíméletlen ki-kutatásával tehát szintén
sietnünk kell!
Budapest, 1920. április
A szerző

A HÁBORÚ ELŐTT ÉS ALATT

A Kriegsschuleban
1913 - 1914-ben a cs. és kir. hadiiskola hallgatója voltam. Mint ilyen, a
hadsereg szervezési kérdésének megvitatásánál, főleg katonai szempontok
mérlegelése közben arra a meggyőződésre jutottam, hogy Magyarországnak, de a
Monarchiának is nagy érdeke az önálló magyar hadsereg mielőbbi megszervezése.
Ezen meggyőződésemnek — nem kis meglepetésére tanáraimnak és osztrák hallgató
társaimnak — egy rövid előadás keretén belül kifejezést is adtam.
A kérdés felett a cs. és kir. hadiiskola parancsnoka, Krausz Alfréd, a szokásos
kihallgatások után napirendre tért, arra figyelmeztetve engemet, hogy az önálló
magyar hadsereg a Monarchia bukását jelentené.
Krausz is — akit végtelenül becsülök — centralista volt, mint a legtöbb osztrák
- magyar generális.

A háború

A háború első felében a magyar hadsereg kérdésével nem sokat foglalkozhattam, a

szerb és galíciai hadjáratok annyira igénybe vettek, hogy speciális magyar
szempontból a magyar nemzeti hadsereg szükségességét nem is érezhettem.
A magyar hadsereg kérdésének háború alatti nyílt felvetését különben is
végzetesnek tartottam.
Az oknai áttörés alkalmával egy éjjeli vállalatkor 1916. június 11-én
megsérültem, minek folytán a Wien-i Garn. Spit. No. 1-be kerültem.
Felgyógyulásom után az akkori m. kir. honvédelmi minisztériumba lettem beosztva.
Bár rövid ideig voltam a minisztériumban, mégis annyi áttekintést nyertem, hogy
megállapíthattam, miszerint a honvédelmi miniszter a háborúban teljesen
mellérendelt szerepet játszik, ami magyar szempontból csak káros lehetett.
Az összes elvi kérdést Wienből, Teschenből, és később Badenből irányították.

A románok betörése következtében 1916 őszén Erdély evakuálása vált szükségessé.

A magyar kormány bizottságot küldött ki az evakuálás lebonyolítására. E
bizottságban a honvédelmi miniszter képviselője én voltam.
Kolozsvárott és egyáltalán Erdélyben alkalmam volt tapasztalni, mennyire
mostohán bánnak nemcsak a német, hanem az osztrák eredetű cs. és kir. és
Landwehr-csapatok is Erdély szegény népével, s mennyire hiányzik a hadsereg és
az ország között az az erős kapocs, amelyre mindig szükség van, ha a létért vagy
nemlétért harcol valamely nemzet.
Erdélyben érintkeztem több magyar politikussal, különösen Bánffy Miklóssal és
Betegh kormánybiztossal, és a velük való érintkezésnek köszönhetem azt, hogy
figyelmem megint az önálló magyar hadsereg kérdésére terelődött.

Az erdélyiek visszatelepítésénél 1916 novemberében Sándor János és Perényi

Zsigmond mellett a Belügyminisztériumba voltam beosztva. E beosztásom révén, még
közelebb jutottam Magyarországhoz, egészen bele tudtam illeszkedni az igazán
magyar gondolatkörbe.

Később, mikor 1917 elején Hazai Samuval Wienbe lettem áthelyezve, alkalmam volt
a központi hatóságok kulisszái mögé tekinteni. Alkalmam volt részt venni azokban
a vitákban, amelyek a Monarchia két állama között a véráldozat nagyságáról
folytak. Meg lett állapítva, hogy a magyar nép jóval többet vérzett, mint
Ausztria népei.
Hogy a Lajtán túliak minden tekintetben előnyben részesíttettek, ez annak volt
következménye, hogy a közös katonai hivatalokban a magyarok száma elenyésző
csekély volt. A Kriegsministeriumban, hajói emlékszem, 18 % volt a magyar
állampolgár. De ez a 18 % is inkább alárendelt állást töltött be. Vezető helyen
magyar ember kevés volt.
A magyar érdekért folytatott toll- és szóharcok kiváltották belőlem újra azt a
gondolatot, mely mindinkább erős meggyőződésemmé vált, hogy a magyarság jövőjét
csak az önálló magyar nemzeti hadsereg biztosíthatja.

1917 augusztusában írtam „Die ung. Armee" című tanulmányomat. Ezt szétosztottam
volt tanáraim és egynéhány magyar politikus között. Külön felhívtam a figyelmet
arra, hogy a Wien-i Kriegsministeriumban az akkori közös uralkodó parancsára
megírt hivatalos tanulmányban lefektetett elvek, magyar szempontból nem
fogadhatók el.
Nagy volt az örömöm, mikor főnököm és a vezérkar főnöke megbízásából a
Kreuznach-i német főhadiszálláson jártam, és Hindenburg tábornagy kérdést
intézett hozzám a magyar nemzeti hadsereg tárgyában. Ez a nagy német katona is
belátta a magyar hadsereg szükségességet, azt mondván: „Die ung. Honvéd hat
vorzüglich entsprochen, die ung. Armee ist eigentlich schon da!"

Igenis, az igazi hadvezér kell, hogy azt a nézetet vallja, miszerint egy
hadsereg csak akkor bír igazán nagyot teljesíteni, ha nemzeti szellemben van
nevelve, és ha egy önálló nemzetnek a hadserege.

A volt Monarchia hadserege nagyszerű hadsereg volt, de egységét mindig

veszélyeztette egy egységes, nemzeti gondolatkör hiánya, melyet a király vagy a
hagyomány csak részben pótolt. A vezérkar, melyről oly sok hivatott mondott
bírálatot, mondhatom megmérhetetlenül nagyot produkált akkor, amidőn a
hadseregen belül a centrifugális erőket éveken át le tudta győzni, és ezek
dacára a Monarchia hadseregét fényes haditettekhez segíteni.
*

Mindezt előre kellett bocsátanom, hogy az olvasó megtalálja későbbi

cselekedeteimnek logikáját. Az önálló Magyarországra, szellemileg teljesen
preparálva voltam, de különösen az önálló nemzeti hadseregre. Beláttam annak
szükségességét és ezért kész voltam, amennyire tőlem tellett, a küzdelemre is.
Hogy a magyar nemzeti ügyért és a magyar nemzeti hadseregért saját honfitársaim
ellen kell majd küzdenem, sohasem hittem volna.

Az októberi forradalom előtt

1918 őszén a bolgárok megszegték a velünk kötött szerződést, kiugrottak a

központi hatalmak szövetségéből, és ezáltal a Balkánon, ezen hatalmak számára —
a közvélemény szerint — katonailag kritikus helyzetet teremtettek.
Ennek visszahatása Magyarországra nézve az volt, hogy a magyar politikai körökön
nagy izgatottság vett erőt. Féltek attól, hogy Erdélybe betör a román, és féltek
attól, hogy az antant csapatai átléphetik a Dunát.

A katonai helyzet nézetem szerint október elején nem volt kritikus. Mindenütt az
ellenség földjén álltunk. Ha megőrizzük nyugodtságunkat, ha a magyar érdekeknek
megfelelően, az Adria és a Dnyeszter közti csapatok felett magyar
hadseregfőparancsnokság veszi át a vezetést, és ha a magyar honv. min. a
mögöttes ország magyarországi részét egészen bevonja parancsadási körletébe,
azaz kiküszöböli a cs. és kir. Kriegsmin. parancsadási jogát, ha behívja soron
kívül a felmentetteket, és ha a hadsereg főparancsnokság a fölös számú magyar
harcegységeket rendelkezésünkre bocsátja, akkor magyar szempontból a helyzet
megmenthető lett volna. Ez volt a felfogásom október 8-án, amidőn Wienből Pestre
utazva, ezen gondolataimat memorandum alakjában több magyar politikusnak és
katonának átadtam, azt gondolván, hogy mi Wienben jobban tekintjük át a
helyzetet, jobban tudjuk azt, hogy milyen védtelen Erdély és Dél-Magyarország —
és ezáltal bizonyos fokig hivatva vagyunk a magyar politikai köröket
felvilágosítani.

Belsőleg ekkor már nem voltam a Monarchia vezérkari tisztje. Az a mostohaság,

amellyel Magyarországgal bántak, kiváltotta belőlem a gyűlöletet minden ellen,
ami közös volt.
A főparancsnokság ugyan tett ígéreteket Magyarország megvédésére, de azok vagy
nem lettek végrehajtva, vagy pedig csak oly mérvben,' amely nem felelt meg a
helyzet szülte követelményeknek.

Megint átéreztem azt, hogy mennyire hátrányos magyar szempontból az önálló

magyar nemzeti hadsereg hiánya, mennyire végzetes az, hogy idegen földön idegen
vezetés alatt küzd kb. 450 magyar zászlóalj akkor, amikor az ország veszélyben
van.
Nézeteimet rövid memorandumokban fektettem le, s a legutolsóban: „Was ist zu
tun" kiterjedten a belviszonyokra is, különösen kiemelve azt, hogy Károlyi
Mihály és társainak machinációi ellen szükségesnek tartom a legerélyesebb
fellépést.
Az ún. mögöttes országban kb. akkor, amidőn orosz hadifoglyaink kezdtek
hazaszállingózni, szisztematikus, a Monarchia ellenálló erejét aláásó propaganda
vált úgy a sajtóban, mint röpiratokat terjesztő titkos szervezetek útján
érezhetővé.
Hazai Samu az akkori uralkodót, IV Károlyt és a központi hatóságokat többször
értesítette a hazafiatlan ellentábor ezen működéséről, de sajnos, a legfelsőbb
helyről nem tétettek meg azok az ellenintézkedések, melyek a közeli veszélyt
megakadályozták volna.

A „Die Juden in Ungarn " című tanulmányomban, amelyet még 1918 szeptemberében
írtam, statisztikai alapon a zsidók bomlasztó hatását bizonyítottam be.
Rámutattam a tanulmányomban arra, hogy a világon viszonylagosan a legtöbb zsidó
Magyarországon van (18 keresztényre esik 1 zsidó, míg Franciaországban 396:1 az
arány) és így, ha a zsidók bomlasztását meg nem akadályozzuk, nemcsak
oroszországi foglyainkat, hanem a magyar nép összességét fogják szétzülleszteni.
Írásaimmal nem céloztam mást, mint a „nagy emberek" figyelmét az egyes
kérdésekre felhívni.

De vagy nem ismerték fel a helyzet komolyságát, vagy ha felismerték, nem volt
elég erejük ahhoz, hogy a hazaárulókkal szemben erélyesen fellépjenek.
Tisza Istvánnak el kellett hagynia a miniszterelnöki széket abban a pillanatban,
amikor talán még erősebb kezekre lett volna szükség. Okos, de puha emberek
követték, akik a közismert opportunizmus légkörében nevelkedve, egész
cselekedetre, egész tettre nem tudták magukat elszánni.

II.

A forradalom
Így vált lehetségessé az, hogy október 30-án az Astoriában összegyűlt,
hisztérikus, gyáva, bomlasztó politikushad megfosztotta a királyt hatalmától,
sárba taszította a nemzet tekintélyét, bepiszkította az eddig mocsoktalan magyar
fegyverek fényét.
Wienben voltam még, mikor az a sürgöny érkezett, hogy Linder elrendelte a
fegyverletételt. Jól emlékszem még, Hazai Samu szobájában voltunk mi, magyarok.
Nem tudtunk örülni a magyar függetlenségnek, pedig mindnyájunknak ez volt a
szíve óhajtása. Inkább azt éreztük, hogy a fegyverletétel csak az első lépés
ahhoz, hogy Magyarországnak belrendjét és a magyar állam gépezeteit teljesen
destruálják, és Magyarországot abban a percben, amikor mint független ország
születik meg, a romlásba és teljes függetlenségbe taszítják.
Amidőn azután tudatára ébredtek annak, hogy mit műveltek a hadsereg végleges
szétbontása által, hiába kísérelték hibátlanságuk bizonyítását. Így került sor a
frontbomlásra is.

A front bomlása

A frontbomlásról sokat vitatkoztak. (Ha a front bomlásáról és az ezzel

kapcsolatos magyar hadsereg kérdésével foglalkozom, mindig úgy látom, hogy a
bűnök és hibák, valamint a rövidlátás szerencsétlen láncolatával állok szemben.)
Szerintem bűnös volt a cs. és kir. hadsereg-főparancsnokság, mert eltekintve
egyéb hibáitól a hadászat és a harcászat terén, a magyar kormány kérésének, hogy
védje meg az ország határait, nem tett eleget.
Hibás volt Wekerle kormánya, mert a főparancsnokság ezen, Magyarország határait
veszélyeztető magatartásával szemben nem talált elég erélyt ahhoz, hogy a király
útján kikényszerítse a megfelelő intézkedéseket.
Hibás volt a honvédelmi miniszter, mert a főparancsnokság és Wekerle közti
vitában nem állt teljes erővel a miniszterelnök mellé. Hibás volt azért is, mert
nem volt benne elég kezdeményezés oly irányban, hogy október elején, a bolgár
haderő összeomlása után a Magyarországon elhelyezett cs. és kir. póttestek
felett is átvegye a legfőbb parancsnokságot és Magyarország katonai
függetlenségét a Hinterlandban azonnal kimondja.
Államférfiaink tehetetlensége, a legfőbb hadvezetőség rosszakarata és a
pacifisták, valamint a bolsevikok bomlasztó tanai bontották meg a front egységét
elsőben.

Linder kijelentése „nem akarok katonát látni" és parancsa a fegyverletételre

szerencsétlen folytatása volt a bűnök és hibák láncolatának.
Hibás volt továbbá a forradalmi kormány, mert vakon bízván a pacifista elvek
igazságában, nem látta az igazi helyzetet.
Hibásak azok, akik katonai ellenforradalomtól féltek. Pedig a hadsereg azért
sietett haza, hogy az ország határain helyezkedjen el, hazasietett a magyar
katona, mert ösztönszerűen érezte mindenki, mi vár ránk, ha az ország kapuit nem
védjük.
A cs. és kir. hadsereg-főparancsnokságról itt csak annyit kívánnék megjegyezni,
hogy a főparancsnokság legfőbb, de rajta kívül álló hibája mindenesetre az volt,
hogy élén sohasem állott igazi hadvezér — államférfiú. Nem csoda. Oly
hadseregben, melyben a természetes összetartó kapcsok hiányoztak, oly
hadseregben, melyben a legmagasztosabb eszme, a nemzeti eszme ápolása el volt
tiltva, nem fejlődhetett ki igazi, mindent uraló hadvezéri tehetség. Az érzelmek
konglomerátumában: a cs. és kir. légkörben általában csak közepes emberek
juthattak előre. A tökéletlen vezéreknek munkája tehát csak tökéletlen lehetett.

Vegyük pl. a piavei hadműveleteket. Akik az erők csoportosítását láttuk a

támadás előkészítésének idejében, éreztük, hogy a Monarchia hadseregének emez
utolsó erőpróbája katasztrófával fog végződni. A főparancsnokságnak a Conrad és
Boroevics közötti vitából eredő azon elhatározása, hogy mindenütt támadjunk, az
erők szétforgácsolását vonta maga után, és éppen ott, ahol a legtöbb kilátásunk
volt, egyrészt azért, mert gyenge olasz írók állottak velünk szemben, és mert az
Il Montellón át hadászatilag a leghathatósabb lett volna a főtámadás. Arz a
leggyöngébb erőcsoportot küldte át a Piavén. Az Il Montellót magyar csapatok
elfoglalták ugyan, de a hibás erőcsoportosítás következtében az itt szerzett
előnyöket a többi hadsereg kihasználni nem tudta. Conrad tömegei a magas hegység
tömbjei között nem bírtak kifejlődni. Boroevics támadó csoportja a Piave alsó
folyásán ugyan átjutott, de az olaszok ellentámadását főleg az anyagi
előkészítés hiányai miatt nem bírta kivédeni.

Miután mindenki érezte, hogy a piavei offenzíva véggyőzelmet vagy végleges

letörést jelent, a kudarc hatása előrelátható volt.
A piavei kudarc a frontbomlás egyik oka, mert végleg megrendítette katonáink
lelki egyensúlyát, mert a bolgárok szeptemberi elhatározását közvetve
szorgalmazta.
Szeptemberben a bolgárok azután megszegték a szövetségi hűséget. A helyzet
ezáltal a Balkánon kritikussá vált, annál is inkább, mert megbízható
jelentéseink voltak arról, hogy Románia újból készül Magyarországba betörni.
A helyzet, mondom, kritikus volt, de azért nem volt annyira kétségbeejtő, hogy a
megadás gondolatával kellett volna foglalkoznunk. A had-sereg-főparancsnokság
találhatott volna elég kiutat, ha őszintén szívén viselte volna a magyar ügyet
De Badenben vagy frivol könnyelműségből, rosszakaratból, vagy rövidlátásból a
balkáni hadszínteret még mindig másodrendűnek tekintették. Wekerlét, akit magyar
vezérkari tisztek a helyzet való állásáról idejekorán informálták, és aki
többször kért csapatokat Erdély védelmére: egyszerűen becsapta Baden.
Október 8-án, látva a Magyarországra veszélyes helyzetet, rövid emlékiratban
foglalkoztam a kibontakozás lehetőségeivel. Ebben az emlékiratban, melynek
másolatát egyik barátom, ha jól tudom, Wekerlének is átnyújtotta, a helyzetet
Magyarország szempontjából a következőképpen ítéltem meg:

„Mindenekelőtt megállapítandó, hogy a Monarchia hadseregei az összes

hadszíntéren még mindig harcképes állapotban vannak, és hogy ma, mindenütt az
ellenség földjén állunk. A harcvonalak kiterjedése és az erők csoportosítása
valószínűleg megengedik, hogy számottevő erőcsoportok új feladatok megoldása
céljából fölszabadíthatok.
Ha a helyzet a Balkánon tehát akként alakulna, hogy Romániának ellenünk való
fellépésével számolnunk kell, nézetem szerint elég erőt küldhetünk ezen támadás
kivédésére. De még tovább megyek és állítom, hogy Romániát megtámadjuk, még
mielőtt befejezné újbóli mozgósítását.

Méltóztassék visszaemlékezni, milyen volt a helyzetünk 1916 és 1917-ben az olasz

hadszíntéren. Frontunk kb. kétszer olyan hosszú volt, mint ma, és emellett
harcép orosz seregek számos hadosztályt tartottak lekötve. Mindenki be fogja
látni: a piavei front kevesebb erővel is tartható lesz. És ha arról lenne szó,
hogy ellenségeinknek tért engedjünk át, azt hiszem, a háborúnak ebben a
fázisában előnyösebb, ha az ellenség és nem hazánk földjéből engedünk. Friaulra
és Erdélyre gondolok. Különben az a veszély fenyeget, hogy ellenségeink az
elhódított magyar területeket a béketárgyalásoknál, ha el nem veszik,
zálogképpen használhatják föl velünk szemben...
A katonai helyzet ma semmi esetre sem olyan, hogy olyan diplomáciai vagy
politikai intézkedéseket tegyünk folyamatba, melyekkel Magyarország érdekeit
veszélyeztetnők stb." A helyzetet október 8-án így ítéltem meg.

Badenben mindenesetre másképp gondolkoztak és főképpen másképp éreztek.

Nem látták a veszélyt, mely a Balkán és Románia felől fenyeget. Nem éreztek, mit
jelent magyar szempontból, ha Erdélyt és Dél-Magyarországot elveszítjük.
A közös és politikailag egyoldalú katonai vezetés átkát sohasem éreztem annyira,
mint októberben.
Az ország válságos helyzetében kb. 450 magyarországi zászlóalj-egységből csak öt
védte október elején Erdély határait, a déli határ felé pedig egy erkölcsileg
összetört, kb. 30 zászlóaljból álló erőcsoport vonult vissza, Pflanzer Albán
hadseregcsoportját ide nem számítva.

Közben az osztrák császár manifesztuma és a délszlávok mozgolódása a

Monarchiában oly belpolitikai helyzetet teremtett, mely megint csak magyar
csapatok hazahozatalát involválta volna, hiszen félő volt, hogy testvér-
országainkkal is meggyűlik a bajunk.
Szóval, a helyzetből kifolyólag a legtevékenyebb és a magyar ügyeket is szívén
viselő főparancsnokságra lett volna szükségünk, nem pedig olyanra, mely
közömbösen tudta a magyar Parlament tépelődéseit szemlélni.

Wekerle ismételt kéréseinek a főparancsnokság végre engedett, de késő volt.

Elküldte Goldbachot Erdélybe és Kövesst kinevezte a Balkánon operáló
erőcsoportok főparancsnokává, anélkül azonban, hogy ezeknek számottevő
csapatokat bocsátott volna rendelkezésére. A magyar csapatok javarésze még
mindig az olasz fronton maradt.
A magyar katona pedig, Magyarország sorsát ösztönszerűen megérezve, haza
kívánkozott. Amidőn továbbra is otthagyták az osztrák határ védelmére, amidőn
látta, hogy fájdalmát közömbösen nézik, a hős honvéd, a híres közös baka és
derék huszár a hazaszállítást követelve megtagadta helyenként az
engedelmességet.
A hadsereg-főparancsnokság ily irányú elhatározása azonban késő volt A húr túl
volt feszítve. A helyzet odahaza felborult.
Aki a nép lelkébe nem lát, az nem tud hadsereget vezetni A cs. és kir.
főparancsnokság a magyar nép és magyar hadsereg lélektanát nem ismerte — osztrák
volt.
Azért állítom: a frontbomlás pszichológiai előfeltételeit a főparancsnokság
viselkedése adta meg.

A Wekerle-kormány hibáiról kívánok megemlékezni. Természetesen csak azokról a

hibákról beszélhetek, melyek a frontbomlás tárgyával kapcsolatosak.
Képzeljük magunkat egy pillanatra vissza a háborús miliőbe.
Mindig azt hangoztatták, a háborút meg kell nyerni, különben csúnyául
ráfizetünk. Mint nálunk mindent, úgy a háborút is csak félig csináltuk Nem
mozgattunk meg minden erőt és nem irányítóink mindenkit egy cél felé - a
győzelem felé. Néha-néha megállottunk és balgán vártunk,
nem jön-e béke, nem történik-e csoda. A volt király és Czernin a pacifizmus
szolgálatába szegődtek, de egyszersmind ököllel fenyegették Clemenceau-ékat. A
front katonájától követelték a rendíthetetlen kitartást, a Hinterlandban pedig
békét prédikáltak, a nép ellenálló képességét ekként aláásva.

Nehogy azt higgye valaki, hogy a béke ellen beszélek, ez távol áll tőlem, csak
azt mondom: egy államférfi vagy viseljen háborút, ezt aztán tegye és követelje
erélyesen, vagy ne kezdjen bele és ne folytassa a háborút, de akkor ezen
elhatározás is teljes, férfias elhatározás legyen. Ha népek sorsáról van szó,
legrosszabb a hímezés-hámozás, és ezt tette Wekerle és kormánya, a volt király
és Czernin. Ezáltal előkészítették a népet a pánikhoz, mely később matematikai
pontossággal bekövetkezett.

A pánik a bolgár szövetségtörése után ütötte fel fejét elsőbben. Katonai

szempontból véve a helyzetet, pánikra ok nem volt. Le is lehetett volna
csillapítani a kedélyeket, ha Wekerle illedelmes tanácskozások helyett a badeni
zöld asztalra erélyesen rácsapott volna és nem riadt volna vissza attól sem,
hogy a volt király útján rögtön kikényszerítse a megfelelő intézkedéseket az
ország védelmére.
Válságos helyzetekben csak egész emberek állják meg helyüket. Wekerle okos,
opportunista, kiváló és kiegyező politikus volt, de nem volt cselekvő férfi és
nem volt az a hazafi, aki ösztönszerűen megérezte volna a közeledő katasztrófát,
nem volt az az ember, aki, ha kell, félre-rúgja a formákat és cselekszik, egy
magasabb géniusz vezetésére bízva magát. Néha-néha, ha Pesten nagyon
megszorították, beleült a szalonkocsiba, de mire Wienbe ért az öregúr, megint
beleesett az opportunisták végzetes hibájába. Engedett és hitt.

Wekerle mindenesetre jóhiszeműen cselekedett, de a frontbomlásért ő is felelős,

mert, mint a magyar kormány elnöke, a magyar érdekeket nem képviselte eléggé,
mert az ország ellenállóerejének fokozása iránt nem intézkedett erélyesen, mert
nem őrködött eléggé a Hinterland fölött, mert a királyt nem vezette.
Ha a frontbomlásról és Magyarország sorsáról gondolkozom, Wekerle mellett
Szurmayt látom. A múlt utolsó honvédelmi miniszterét, ki a magyar érdekeket
hébe-hóba igen erélyesen tudta képviselni. Azonban ő sem volt az az ember, aki a
helyzet magaslatára tudott volna emelkedni. Nem csoda: a régi világban a
legkarakteresebb katona, a legtehetségesebb vezérkari tiszt a cs. és kir. légkör
hatása alatt annyira elveszítette igazi egyéniségét, hogy amire miniszter lett,
nem tudott igazi magyar miniszter lenni.

Szurmay kezébe volt letéve a haza sorsa. Ha akkor, amidőn a képviselőházban a

perszonális unió lázában elkiáltotta magát: „és én leszek a
főparancsnok" — tényleg átvette volna Magyarország feleit a főparancsnokságot,
ma sem cseh, sem oláh, de a szerbek sem lennének kellemetlen vendéglátásában
nálunk. A bolsevizmus is ott fulladt volna az orosz tengerben.
A honvédelmi miniszternek jogában állott volna — nem — kötelessége lett volna
Wekerle mellé állni, vagy attól az ország vezetését átvenni, és rátenni a kezét
mindenre, ami cs. és kir. Akkor nem történt volna meg velünk az, hogy októberben
a cs. és kir. hadügyminiszter parancsából naponta hadianyaggal telerakott
vonatok hagyják el az ország határát Csehország javára.

Ha a fronton megtudták volna derék katonáink, hogy a legelső elöljárójuk, a

honvédelmi miniszter, az uzsoki hős vette át odahaza a parancsnokságot, és ha
ettől kapták volna az irányító parancsokat, mindenesetre beletörődtek volna
sorsukba és a helyzetet megértve, nyugodtan várták volna az „Abtransportot".

Ha Szurmay kvázi háborút üzent volna Badennek, és odahaza a sok felmentettet

októberben behívja új harci alakulások megszervezése céljából, a Parlament
fellélegzett volna, hiszen Magyarországról volt szó, a végre független nemzeti
Magyarországról.
De Szurmay Badenben bízott, ahonnan beszuggerálták neki, hogy a „grosse
Situation" mást követel. Az elfásult, bürokrata Szurmay közben nem érezte,
bizonytalan keze hova kormányozza a magyar hajót, bele az indulatok
kiszámíthatatlan örvényébe.
Szurmay határozatlansága a frontbomlásnak egyik oka, a hátratekintő magyar
harcos Szurmayban nem talált támaszt, mint ahogy Szurmay a Pesten parancsoló
Lukachich-tól hiába várt erélyes intézkedést.

Államférfiaink tehetetlensége, a legfőbb hadvezetőség rosszakarata oly helyzetet

teremtett, melyből a forradalom sem tudott kivezetni. Mintha megátkozott volna
bennünket a „Magyarok Istene". Az átkot megérdemeltük, miután hosszú századokon
át elbírtuk az idegen jármot.
A forradalom első kormánya nem ismerve a valódi helyzetet, kétségbeesve ide-oda
kapkodott, míg végre pacifista vezércsillagát alkotta meg magának a diplomácia
délibábos égboltozatán.
A kormányt támogató pártok már a forradalom előtti időben erélyesen
szorgalmazták a békét és sajnos, ezen céljuk érdekében nem riadtak vissza attól
sem, hogy röpiratok terjesztése által maguknak a „Hinterland" és a front
embereit megnyerjék. Ezáltal aláásták a fegyelmet és hozzájárultak a
frontbomláshoz.

Röpiratok terjesztésére, magyar szempontból nem volt szükség. Aki a hadsereg

hangulatát ismerte, tudta nagyon jól, hogy egynéhány konjunktúrázó tábornokot
kivéve, mindenki a magyar nemzeti hadsereget kívánja, és csak örül annak, ha
Magyarország függetlenségét Ausztriával szemben minél szélesebb alapokra
helyezi.
Magyarország tulajdonképpen forradalom nélkül lett független Ausztriától a
forradalom főként a köztársasági államformát eredményezte. Az első leül-, a
második belpolitikai szempontból bír fontossággal. A front bomlását véve
azonban, mindkettő egyformán fontos.
A rögtöni szakítás Ausztriától mindenütt az összetartás szálait lazította meg,
ami nálunk azért játszott nagy szerepet, mert hadseregünk már eleve nem volt
erősen homogén érzelmű — az áruló csehekre és délszlávokra gondolok — mert a
rossz vezetés következtében, különösen a piavei kudarc után senkiben sem bíztak
már a front harcosai, mert ezen lelki állapot a bomlasztó propaganda által
olyannyira ki lett használva, hogy egy kisebb löket is elég lett volna a teljes
összeomlás előidézésére.
A szakítás tehát a háború után a teljes leszerelés befejeztével lett volna
helyén. Nem tettük, mert az új kormány rövidlátó volt ahhoz, hogy a rögtöni
szakítás következményeit átlássa. Nem csoda.

A köztársasági államforma rögtöni felvétele katonai szempontból szintén

hátrányos volt és hozzájárult a frontbomlás gyorsításához.

Bár IV. Károlynak erélytelensége és bizonytalan kormányzási módszere miatt

sohasem voltam nagy híve, mégis nem tartottam helyesnek a királyt, a legfőbb
katonát, állásától oly rövidesen megfosztani. Azáltal, hogy ezt tettük, az
akkori katonai fegyelem egyik oszlopát döntöttük le és ezáltal is hozzájárultunk
a frontbomláshoz. A volt király azonban, sajnos, maga egyik parancsában szabad
kezet adott a tisztikarnak a Monarchiából alakult új önálló államaihoz való
csatlakozásra.
Feloldva az eskü alól úgyszólván az összes magyar állampolgársággal bíró tisztek
felesküdtek a független Magyarországra! Később a Népköztársaságra!
Az ország részéről ebben a kérdésben is nyugodtság lett volna a helyén. A volt
király részéről erély és itthon maradás.
De nem ismerve az igazi helyzetet, politikusaink siettek, nehogy elkéssenek,
lázasak voltak és ebbeli állapotukban elhajították a magyar függetlenség
legbiztosabb őrét, a hadsereget.

A jelenkor legszerencsétlenebb kezű hadügyminisztere bizonyára a forradalmi

Magyarországnak volt. Ha Linderre gondolok, sírni szeretnék és mindig kérdem,
miért éppen ezt a zűrzavaros fejű embert választotta Károlyi maga mellé akkor,
amikor a legridegebben számító katonára lett volna szükség.
Ha Linder jól átgondolta volna kijelentését: „nem akarok katonát látni", és ha
mérlegelte volna a fegyverletétel erkölcsi és anyagi oldalát, még máig sem
jelentette volna ki a katonákról azt, hogy nem akarja őket látni, a
fegyverletételről nem is beszélve.
Linder adta meg a világ legbátrabb hadseregének a kegyelemdöfést. A forradalmi
láz, az Astoria szálló szűk szobáinak légköre és a hatalom mámora megzavarta az
alezredest, ki addig becsületesen megtette kötelességét. A kiváló
tüzértörzstiszt rossz politikusnak és rövidlátó miniszternek mutatta be magát,
akinek még amellett az a hibája, hogy szomorú tetteit tetszetős szóköntösbe
tudja öltöztetni.

Lindernek módjában lett volna legalább 8-10 hadosztályt a bomlástól megmenteni,

ha a határon megfelelően fogadta volna a rendben hazatérő ezredeket.
Ehelyett röpcédulázó bizottságok fogadták katonáinkat, akik csodálkozva
hallották, hogy most már nem kellenek.
Ha azonkívül Linder felutazott volna Badenbe, megtudott volna Webertől mindent a
Diazzal kötendő fegyverszüneti tárgyalások menetéről; úgy tudom, Diaz az ország
határait vette volna demarkációs vonalnak. Linder Belgrádba utazott és
hajlongott a franciáknak akik csodálkoztak a hazaáruló békedelegáció ajánlatain.
Linder a forradalmi kormány minisztere volt, s mint ilyen, pacifista. Ezen, a
magyar szempontból időszerűtlen jelszónak esett áldozatul ő és vele
Magyarország.
A frontbomlás utolsó stádiuma és Magyarország katasztrófája Linder
és a forradalmi kormány nevétől nem lesz elválasztható.

Végigfutottam az eseményeken úgy, ahogy én láttam őket a forradalomkor és

azelőtt. Bűnök és hibák végzetesen következetes láncolatával állunk szemben. Ne
okoljunk tehát egy személyt, hanem a vezetők összességét.
November 2-án azt vetettük fel Tombor és Julier alezredesekkel Hazai Samunak,
hogy a Wienben levő Andrássy Gyula gróffal együtt álljanak az olasz és francia
frontról hazaérkező magyar csapatok élére, abból a célból, hogy ezen csapatok
segítségével a forradalmi magyar kormányt megbuktassuk.

Bizonyára egyszerű és hálás feladat lett volna. De nem így volt megírva.
Hazai Samu elállt a kormány megbuktatásától, azt hívén, mint a legtöbb
lelkiismeretes magyar ember, hogy csak átmeneti őrjöngésekkel, vagy speciális
világnézeti felfogásokkal állunk szemben, amelyek most jobban beleilleszkednek
az antant körök világnézeteibe, mint a túlságos nacionalista és militarista
felfogás. Nem tudta senki sem elképzelni, hogy magyar ember akkor, amikor
Magyarország függetlenségét elnyeri, teljes politikai múltját elárulva, elárulja
egyszersmind a független Magyarországot.
Ki lett tehát adva a jelszó Wienben: segíteni a magyar kormányon.
Wienben akkor körülbelül öt magyar zászlóalj állomásozott, ezeknek a
hazaszállításáról kellett gondoskodni. Az osztrákok a magyar zászlóaljakat — úgy
tudtuk — le akarták fegyverezni. Az elmenetelre épp ezért éjjel adtam ki az
utasításokat, nem vártuk meg a vasúti szerelvényeket, a zászlóaljakat
gyalogmenetben irányítottuk a magyar határra.

Budapesten.

November 4-én azután én is elindultam Pestre. Mondhatom, nem azzal az örömmel

hagytam ott a császárvárost, amellyel szerettem volna; úgy sejtettem, hogy egy
boldogtalan Magyarországba utazom, mely rohan saját veszte felé.
Hajón utaztam. Egész idő alatt találgattuk, milyen lesz a kibontakozás, milyen
lesz Magyarország jövője. Útitársaim a radikális párt emberei voltak, akik,
miután meggyőztem őket a hadsereg szükségességéről, azt ajánlották, hogy
keressem fel a radikális politika vezető férfiait — amit természetesen nem
tettem meg — és magyarázzam meg nekik, hogy a jelen körülmények között miért van
szükség hadseregre. Ők is belátták, hogy Linder szerencsétlen kezű
hadügyminiszter, hogy a fegyverletétel nemcsak kül-, de belpolitikai szempontból
is végzetes. Senki sem tudta felfogni azt, hogy éppen a 48-as és függetlenségi
párt, amelynek első programpontja mindig az önálló magyar hadsereg volt, legyen
a hadseregnek legnagyobb ellensége. Itt félreértéseknek kellett lenni,
aljasságra nem gondolt senki.

Pozsonyban Apponyi szállt a hajóra családjával. A tömeg kifogásolta, hogy a

grófnak a hajóskapitány egy fülkét bocsátott rendelkezésére, amelyben Wienből
Budapestre költözködő tiszti hölgyek voltak kis gyermekeikkel.
Magam is provokálónak találtam a hajóskapitány korai reakcióját.
Azt hiszem, november 6-án érkeztem Budapestre. Nemzetiszínű zászlók, letépett
csillagok, lármás, részeges, züllött utca. Ideges sürgés-forgás, anélkül, hogy
dolgoznának. Ma tudom — trikolórba bújtatott bolsevizmus okozta az akkor
érthetetlen kontrasztokat.

A minisztériumban azzal fogadtak, hogy Zágrábba megyek attasénak, Balla Aladár

követtel. A követnek bemutatkoztam, a minisztertől utasítást kértem. Először
találkoztam életemben Linderrel. Hat órakor este fogadott, félig berúgott
állapotban. Utasításait bombasztikus szavakkal adta nekem: „Üdvözöljem az S. H.
S. állam hadügyminiszterét, mondjam meg, hogy szoros testvéri szövetségben
fogunk ezután élni, ezért tettük le a fegyvert." Stb.
Arra a kérésemre, hogy adjon utasítást, különösen, mint attasé, milyen
magatartást tanúsítsak, mit kíván tőlem ő, mint hadügyminiszter, nem tudott
választ adni. Sietett — a minisztertanácsba. Fiatal miniszterek szeretik ezt
hangsúlyozni.
A Keleti pályaudvaron két külön kocsi állott a követség számára készen,
megvetett ágyak, koronaőrség és vegyes utazó-társaság. A követen kívül
kereskedők és újságírók utaztak, köztük Kéri Pál, aki Zágráb-Fiúmén át ment
akkor Svájcba Károlyi Mihály megbízásából.

Arról beszélt Kéri Pál, hogy jó volna, ha a forradalmi Magyarországnak egy

forradalmi Tiszája volna, mert úgy látja, hogy a mostani kormányon levő emberek
között egy sincsen, aki a nekiindult lavinát helyes útra tudná terelni.
A peronon bosnyák bakák táboroztak. Délszláv szokás szerint tüzet raktak és
énekeltek. Ének közben komolyan bámulták a tűz árnyékát. Amidőn arra mentem,
felállottak. Nyelvükön szóltam hozzájuk, kérdeztem, miért szalutálnak, ez most
nem divat... „Uram, mi katonák vagyunk, jó katonák, még forradalomkor is.44
Visszaemlékeztem, hogy két szolgám közül a horvát hűen mellettem maradt, a
magyar cserbenhagyott. Ah, agyat bénító turáni szenvedély!

Mint katonai attasé Zágrábban

A vonat elindult. Gyékényesen horvátok vártak bennünket, katonai akadémikusok és

önkéntesek szakasza, köztük egynéhány ismerősöm.
Gyékényesen túl, amidőn átléptük a Drávát, feltűnt mindnyájunknak a nagy rend és
a horvát hadsereg fegyelme. Örömmel konstatáltam, hogy a pacifista eszmékkel
telt követ Zágrábba érve, máris felismerte ezek utópiáját.
Felismerte a magyar militarizmus szükségességét és becsületére legyen mondva,
volt bátorsága a magyar kormánynak leplezetlen igazságokat mondani.
Miután a követ eltávozott Zágrábból, mint katonai meghatalmazott képviseltem a
magyar kormányt. Pestre — hasonlóan a követhez —jelentést jelentés után küldtem.
De a magyar kormánynak hiába jelentettünk.

Diener-Dénesék jelentéseinket nem értékesítették, nekik nem lehetett programjuk

a hadsereg züllesztését abbahagyni, mert nem volt programjuk a nemzeti
Magyarország biztosítása. Programjuk volt annak teljes szétzüllesztése, az
internacionális szervezetek világuralmi törekvésének megalapozása.
Programjuk végrehajtásában azonban vakok és ostobák voltak. Nem számoltak
reálisan a politika viszonylataival, nem érezték, hogy területvesztésünk
közvetlen szomszédainknál a nacionalizmus és militarizmus győzelmét fogja
jelenteni. Nem ismerték a magyar földműves nép konzervatív nemzeti felfogását.
Ők bíztak tanaik és bomlasztó hatásuk erejében. A zsidók nagy dolgokban sokszor
hibáznak; ez a bomlasztó fajnak legnagyobb hibája, ezért sohasem fog világuralmi
törekvésük célhoz érni.

Zágrábban szolgáltam hadnagy koromban. Ott idegenek között, annak idején mi

magyar tisztek a magyarság képviselőinek tekintettük magunkat. Felemelt fővel
jártunk a horvátok között, büszke magyarok voltunk, becsültek bennünket.
Mint a független Magyarország attaséja azonban nem szerettem, ha Zágráb utcáin
járva, ismerősök megszólítottak. Az arcokról olvashattam a sajnálkozást: még a
határozott magyarfalók is úgy kezeltek bennünket, mint szegény betegeket.

Tárgyalásaink Zágrábban, dacára annak, hogy a legjobb mederben folytak, hirtelen

megszakadtak, mert kormányunktól kérdéseinkre választ nem kaptunk, s így az S.
H. S. állam kormányának nem volt érdekében velünk tovább tárgyalni.

A hadügyminisztérium hadműveleti irodájában

December elején újra Pesten voltam.

Beosztottak a hadügyminisztérium hadműveleti osztályába. A Balkán-csoportot
vezettem.
Nem lehetett más kötelességem, mint a Jugoszláviában látottak és tapasztaltak
alapján a hadügyminisztert figyelmeztetni arra, hogy Délen nagyra törő,
militarista nemzettel állunk szemben. Muraköz megvédése, a demarkációs vonal
menti őrcsapatok felállítása és a hadseregnek a megszervezése volt a
legfontosabb előterjesztésem.
Közvetlen elöljáróim közül egynéhányan helyeselték a lefektetett elveket, Böhm
államtitkár azonban, mint nem korszerű felfogásokat és pro-pozíciókat, irattárba
tétette előterjesztéseimet. Sajnos, voltak tisztek, akik ahelyett, hogy velem
együtt bizonyították volta a Böhm-féle felfogás tarthatatlanságát, elárulva
egész múltjukat, legtöbbször csak stréberségből felajánlották Böhmnek katonai
tudásukat, szolgálataikat. Sokan voltak természetesen olyanok is, akik
családjukért való aggódásból, vagy politikai iskolázatlanság folytán álltak a
szocialisták szolgálatába. A régi katonai nevelés bűne a politikától való teljes
elzárás. Vezérkari tiszteknek és magasabb parancsnokoknak foglalkozniuk kell a
politikával, anélkül természetesen, hogy a pártpolitika áldatlan mesterségébe
beletanulnának.

Elkedvetlenedve ültem a minisztérium íróasztala mellett, — nem volt többé kedvem

semminemű irodai munkához. Még az akkor divatos tiszti mozgalmakban sem vettem
részt. Hallottam, hogy létezik egy tiszti szakszervezet, láttam lázas szemű
bajtársakat kalapácsos jelvénnyel. Undorító látvány volt.
Egy napon aztán Bartha ellen Pogány József felvonultatta a budapesti
katonatanácsok segítségével a helyőrséget. Nem bírtam nézni, hogy katonák
tüntessenek katona ellen, legmagasabb elöljárójuk, a hadügyminiszter ellen.

Szóltam egynéhány szót a tömeghez. A galileisták azonban nem engedték, hogy

beszédem végére jussak. Azzal a tanulsággal távoztam, hogy a megfelelő agitáció
és szervezés mellett a magyar nép zöme a nemzeti eszmének megtartható lesz, az
internacionáléhoz nem ért, és ha érteni fog hozzá, megveti.

III.

Az ellenforradalom

Előkészületek
Ettől a pillanattól kezdve ellenforradalmár lettem. Megismerkedtem Friedrich
akkori államtitkárral, aki december közepe táján azt a megbízást adta nekem,
dolgozzak ki egy ellenforradalmi tervet.
Horváth Dénes vkt. őrnaggyal örömmel láttunk neki a munkának, a terv 24 óra
alatt készen volt. Alapgondolat: Budapest izolálása a vidéktől, az országnak
megyei és járási alapon való megszervezése.

Tiszántúli ellenforradalmi központ Szatmárnémeti, a székely hadosztály, Duna és

Tisza között Kiskunfélegyháza, a Kunság. (A kunok már szervezkedtek.) Dunántúl
Szombathely.
Szükséglet: 130 politikus, ugyanannyi tiszt, akik a szervezést végrehajtják. Itt
kell megemlítenem még azt is, hogy Szmrecsányi György mátyus-földi szervezését
Friedrich is főleg azért támogatta, hogy végeredményben Szmrecsányi a csehek
feltartóztatása után visszafordulhasson Károlyiék megbuktatására. Szmrecsányi
nem volt képes sem a cseheket feltartóztatni, sem Károlyiékat megbuktatni, mert
Böhm és Pogány idejekorán kontrakarírozott minden intézkedést, dacára annak,
hogy Károlyi legalább Szmrecsányival szemben hathatós támogatást ígért.
Károlyiban — azt magam is tapasztalhattam — néha-néha fellángolt a magyar érzés,
de csak egynéhány pillanatra. Amíg nem jött Jászi vagy Diener-Dénes és a
tökéletlen agyú, degenerált grófot megint el nem altatta.
De az általam készített nagyobb terv sem lett keresztül víve, mert azon
politikus urak, akik akkori hivatalos állásuknál fogva tekintetbe jöhettek, nem
mutattak hajlandóságot a kényelmes klubfoteljüket otthagyni.

Fárasztó, ha eredményt ígérő munkához is, Magyarországon mindig kevés ember

kapható. Ha azután sikerül valami, akkor az állásokért nagy a versenyfutás.
Az új emberek — a forradalomcsinálók — erélytelenek voltak, kerestük a régieket.
Megállapodtunk, hogy ők megszervezik politikailag az országot, mi pedig
katonailag az ellenforradalmat.
Röviddel ezután Géher és Rátz századosok a hadműveleti osztályba jöttek, engem
egy bizalmas értekezlethez kérve. Crouy Péter grófnál találkoztam azokkal a
bajtársakkal, kikkel mindvégig együtt maradtam. Nagy érdemeket szereztek ezek a
nacionalista világnézetért való fárasztó küzdelemben és a nemzeti eszmétől
áthatott nemzeti hadsereg megteremtésében.
Komoly férfiak ezek mindannyian, kik végigszenvedték a háborút. Hazafiak, kik
minden áldozatra készek.
Elhatároztuk, hogy titkos alapon megszervezzük az országot és megbuktatjuk a
szociáldemokraták uralmát.

Csakhamar rájöttem azonban arra, hogy ezen szervezkedés nem tud lépést tartani a
szociáldemokraták és kommunisták szervezkedésével, és éppen ezért engedtem azon
felfogásnak, hogy az akkor általam még ismeretlen „MOVE" útján, melynek
állítólag országos szervezete volt, hajtsuk végre terveinket.

A „MOVE"-ban

Január hó 18-án a „MOVE" országos tanácsa gyűlésezett a Tiszti Kaszinóban.

Társaim felkérésére felszólaltam a nacionalizmus, a militarizmus mellett.
Legnagyobb örömömre konstatáltam azt, hogy a vidék képviselői a budapesti
képviselők nagy többségével együtt osztották felfogásomat.
Az országos tanács által meg lettem bízva, hogy a január 19-iki, országos
közgyűlésen ugyancsak a nacionalizmus, militarizmus és a keresztény világnézet
mellett szólaljak föl.
A január 19-iki közgyűlésen, amely a zsúfolt Gólyavárban folyt le, tehát a
következőképpen szólottam föl:

„Mélyen tisztelt közgyűlés!

Bár az alapszabályok értelmében a politika az egylet keretén belül tilos,
engedjék meg, hogy mégis politikáról beszéljek.
Általában osztom nézetüket, hogy a katona ne politizáljon. A jelenlegi válságos
helyzetre való tekintettel azonban, amikor az ország sorsa dől el, azt hiszem,
mindnyájunknak kötelessége, hogy a politikai passzivitásból kilépjünk és
aktivitásba menjünk át.
Mélyen tisztelt uraim!
Nem pártpolitikáról van szó, arról van szó, hogy a nacionális és az
internacionális világnézetek közti harcban a MOVE milyen álláspontra
helyezkedjék.

Mélyen tisztelt uraim!

Eltekintve attól, hogy a nemzeti eszmék imádásában nevelkedtünk, és eltekintve
attól, hogy csak egy nagy és nemzeti Magyarországért tudtunk
lelkesedni, reálpolitikai okokból is a nacionális világnézet mellett kell
döntenünk.
Nézzünk körül: a csehek, a lengyelek, ukránok, románok, jugoszlávok és német-
osztrákok most kezdik nemzeti létük igaz alapját elhelyezni, és mi
internacionálisak legyünk?
Mélyen tisztelt uraim! Az Isten is azért teremtett egymástól különböző
nemzeteket, hogy ezek egymással versenyezve, a verseny útján haladjanak. Nem
istenkísértés-e tehát, hogy a természet e nagy alkotásával szemben gyarló
emberek „az Internacionálé" jelszóval kívánják a harcot fölvenni?
Az „Internacionálé" a hazátlanok jelszava, és jaj annak a nemzetnek, mely e
jelszót követi.

Magyar és székely testvéreim! Mielőtt a vörös zászlóval jelzett, látszólag sima

útra léptek, álljatok meg és gondolkozzatok! Vegyétek észre, hogy a piros-fehér-
zöld lobogó sárba van tiporva és lássátok, hogy bérceinken idegen nemzetek
zászlói lengenek! Tudjátok meg, hogy az egész világ nem vesz minket semminek
csak azért, mert mindenkitől inkább, csak tőlünk nem várta azt, hogy önmagunkat
nemzeti mivoltunkban megtagadjuk.
Mélyen tisztelt uraim! A Magyar Népköztársaság elnöke, Károlyi Mihály gróf azt
mondta: „Finis Hungáriáé" — ezt is csak azért mondhatta, mert a vörös szín
vakító fényétől nem látta a nemzeti erkölcs és hazafiúi reménység zöld színét.

Ha Magyarország magyar marad, sohasem fog elveszni!

Mélyen tisztelt uraim! Úgy érzem, hogy egy nézeten vagyok önökkel, midőn azt
mondom, nekünk csak egy utunk lehet, a nemzeti eszme diadalának útja. A „MOVE"
útja az legyen! A „MOVE" támogassa mindazon politikai pártokat, amelyek ezen az
úton kívánnak haladni, és meg vagyok győződve, hogy ezen állásfoglalás által új
erőt merítenek nehéz, de biztos sikert eredményező munkájukhoz. Reméljük, hogy
ezentúl a kormány is — nagy hivatásának megfelelő határozottsággal — a nemzeti
eszmék megvalósítását fogja szorgalmazni.
Ha a kormánynak eddig nem sikerült pozitív eredményt felmutatni, ennek fő oka
csak az lehet, hogy a kormányzást nacionális és internacionális eszmék
összekapcsolásával kísérelték meg. Ez nem volt korszerű. A jelen viszonyok közt
csak egy irány — a nemzeti — vezet célhoz."

A közgyűlés egyszersmind elnökválasztó közgyűlés volt. Legnagyobb meglepetésemre

országos elnökké választottak, amit részint állásfoglalásomnak, részint barátaim
agitációjának köszönhetek.

A megválasztás utáni éjszakát átvirrasztottam. Fáradtságom dacára nem tudtam

elaludni. Éreztem a felelősségek egész halmazát. Újra meg újra megjelent lelki
szemeim előtt az engem megválasztó tisztikar. Mindegyik arcon ezernyi kérdés,
kétség, kevés bizakodás. Január 19-ig vezérkari százados voltam, egyszerű
szakember. Életem simán folyt le. Január 19-én úgy éreztem, elhagytam egy jól
megalapozott, egyenletes, sima pályát és ráléptem a bizonytalan jövő göröngyös,
szakadékos ösvényére. Az egymást hajtó gondolatok káoszában a közeljövő sötét,
vészjósló felhőin át-átszűrődött azonban a magyar fajiság és a nemzeti gondolat
örökké fénylő csillaga — vezércsillagom. Ha ezt követem — tudtam — nem fogok
eltévedni. „ Becsülettel a hazáért" lett a jelszavam.
Január 20-án átvettem az egyesület vezetését és programunkhoz híven elsősorban a
vidék megszervezését tűztem ki célul.

Jóllehet a közgyűlés direkt harcot hirdetett a destruktív irányzat ellen, és

jóllehet magam is meg voltam arról győződve, hogy a tisztikar becsületét csak
úgy menthetjük meg, hogyha nyíltan kiállva a porondra, Károlyi ellen fordulunk,
mégis nehezemre esett az a tudat, hogy oly egyesületet kellett exponálnom a
nacionalista irány mellett, amely egyesület alapszabályai értelmében elsősorban
jóléti intézmények létesítésére lett volna hivatva.

A kunktátorok nagy száma naponta megostromolt, sokan szememre vetették, hogy a

tisztikart politikába vittem, olyan politikába, amely az akkori időben nem
válhatott senkinek előnyére. Napról napra azonban mégis szaporodtak híveim,
különösen a vidék jelentette be csatlakozását, úgy hogy a hazafiasan gondolkozó
és a nemzeti érdekért mindent feláldozni akarók száma hatalmas túlsúlyra tett
szert az egyesületben, mely túlsúlyra támaszkodva, szembehelyezkedtem Pogányék
és Böhm Vilmosék akaratával.
Amint már az előbb említettem, a kommunisták és szociáldemokraták gyors
bomlasztó tempójával szemben lépést azonban nem tarthattunk. Erre a „MOVE" sem
volt képes, mert amint a szociáldemokrata párt szervezkedésünket észrevette,
amit eleinte kigúnyolt, szokott konzekvenciájával felénk fordította gyűlöletét
és azon volt, hogy minél több akadályt gördítsen útjainkba. Február közepe táján
pedig a kormány útján nyíltan fellépett ellenünk.

Hogy a MOVE-t a szociáldemokraták hogy értékelték, ezt legjobban a „Népszavának"

egyik februári különkiadása jellemzi, amelyben a többek között kifejti, hogy már
csak három számottevő párt van Magyarországon: a szélsőbal: a kommunisták, a
szélsőjobb: a sötét reakciót képviselő MOVE és a mérsékelt, az egyedül helyes
úton járó szociáldemokrata párt. így lett a kigúnyolt MOVE-ból a
szociáldemokraták hatalmát veszélyeztető szervezet már akkor, amikor a MOVE még
meg sem volt egészen szervezve. Milyen könnyű lett volna az akkori hivatalos
katonai vezetőknek ezeket megbuktatni. Az opportunizmus azonban dominált majdnem
mindenütt — el kellett következnie a vörös uralomnak.
Berethei Marton Béla a MOVE történetében bővebben foglalkozik a feloszlatás
körülményeivel. Egy, az országos tanács által benyújtott memorandum volt a
közvetlen indítóoka annak, hogy a MOVE-t február hó végén feloszlatták.
Követeltük a hadseregben a nacionalizmus érvényesülését, követeltük a
katonatanácsok eltávolítását, követeltük a fegyelem helyreállítását, követeltük
a hadsereg pártok fölé való helyezését.

Ők azonban nem akartak nacionalista hadsereget, ők párt-hadsereget akartak. Nem

akarták azt a fegyelmet sem, amely a hazájához hű tisztikar kezébe tette volna
le a hatalmat.
Olyan hadsereget akartak, amelynek kereteit — ahogy Huszár Károly mondotta — a
szociáldemokrata pártszervezetek alkották, és amelynek szellemét a szocializmus
hazafiatlan tanaiból merítették.
A MOVE feloszlatása után a vidéki osztályokat és tagokat felszólítottam a
burkolt továbbműködésre, bízva abban, hogy elveink akár a szociáldemokratákkal,
akár a kommunistákkal szemben maholnap győzni fognak.
Idegennek tartottam mindig az internacionalizmust hirdető szociáldemokraták
tanait. Biztosra vettem azt, hogy az erősen nemzeti érzésű és konzervatív magyar
népünk ellenállásán meg fog tömi a vörös uralom. De eltekintve ettől, annyira
elszigetelt volt a magyar kommunisták működése a cseh, román és jugoszláv
imperializmus közepette, hogy bukásuk gazdasági és katonai szempontból is
előrelátható volt.
Amidőn azután az internálási rendelet február közepén kijött és értésemre adták
azt, hogy az első internálandók között a MOVE elnöke is szerepel, Bethlen István
gróf — akinek véleményére mindig sokat adtam —, társaira kérésére szomorú
szívvel elhagytam az országot.

Ha tőlem függött volna, a székely hadosztályhoz mentem volna, mert mindig az

volt a felfogásom, hogy ezen hadosztály bármikor megbuktathatta volna a Károlyi-
rezsimet. De Bethlen István gróf súlyt helyezett arra, hogy mielőbb Wienbe
menjek, hogy arra az esetre, ha Magyarországon kitörne a vörös forradalom,
Wienben egy ellenforradalmi komité számára elő legyen a talaj készítve. Bethlen
István arra kért, hogy a Wienben székelő antant missziókkal vegyem fel rögtön az
érintkezést, elsősorban azért, hogy segítségükkel Nyugat-Magyarországot a
kommunisták ellen meg lehessen szervezni. Hivatalos menetlevelem és passzusom
nem lévén, gróf Takách-Tolvay wieni katonai meghatalmazottunk kupéjában szöktem
át a határon. Visszamaradt társaim magukra vállalták, hogy az otthoni
hangulatról értesítenek és vállalták az itteni szervezést is.

Wienben

Megérkezésem utáni napon Sch. grófot kerestem fel. Segítségével csakhamar

eljutottam az antant missziókhoz és a semleges államok képviselőihez. Ezeknek a
helyzetet a következőképpen illusztráltam:
„Magyarország erősen halad a bolsevizmus felé. Pogány hadserege: összetételénél,
irányításánál és kiegészítésénél fogva már ma tisztára vörös hadsereg. A
szociáldemokrata párt, Böhm Vilmos, Pogány és Kun Béla között felfogásban
különbség nincs, valamennyien Lenintől és Trockijtól kapják az utasítást. Orosz
pénz folyik be az országba agitációs célokra, és félő, hogyha az antant
megfelelő rendszabályok által a magyar polgári elemet nem támogatja, az orosz
bolsevisták vezérei Magyarországot fogják felhasználni arra, hogy onnan
Ausztriába, Olaszországba és Svájcba plántálják át a bolsevizmus tanait, abból a
célból, hogy egész Európát, miután tudvalevő, hogy Berlinben is erélyesen
dolgoznak, lángba borítsák.

Azt javaslom, hogy akár Ausztriában, akár a jugoszlávok vagy csehek által
megszállott területeken engedjék meg a magyar menekültek és az ottani magyar
lakosságból megfelelő katonai egységek megszervezését. Támogassanak bennünket
elsősorban azáltal, hogy az olasz hadifoglyainkat rendelkezésünkre bocsátják, és
azáltal, hogy fegyvereket szállítsanak az ellenforradalmi alakulatok számára."
Hasonlóan informáltam még Budapesten Cunningham angol ezredest és az olasz
misszió tisztjeit, akik többször kikérték véleményemet.
Bethlen István gróftól ugyanis, mielőtt elutaztam, azt az értesítést kaptam,
hogy az olasz kormánynál a budapesti olasz misszió közbenjárt az Olaszországban
lévő hadifoglyaink megszervezése iránt.

Az volt ugyanis felfogásunk, hogy ha márciusban sikerül akár olasz

hadifoglyokból, akár menekültekből egy hadosztálynyi erős csoportot
megszervezni, a készülő vörös uralmat csírájában tudtuk volna elfojtani. A
magyar népet ugyanakkor a nacionalizmus és kereszténység zászlója alá lehetett
volna ezzel szemben sorakoztatni.
A semleges képviselők, elsősorban a svájci követ, igen nagy megértéssel volt
terveink iránt, és ha pozitív segítséget nem is kaptunk egyiktől sem, elértük
talán Szmrecsányi Györggyel és Sch. gróffal azt, hogy a nyugati hatalmak
figyelmét felhívtuk a készülődő veszedelemre.
Hazafiúi szempontból mindig undorodtam attól, hogy magyar ügyben idegenek
segítségéhez kell folyamodnunk. A bolsevizmus letörésére azonban az ördöggel is
szövetkeztem volna. Ma, midőn a bolsevizmus le van küzdve, elítélek mindenkit,
aki a magyarság belügyeit külföldiek ítélőszéke elé viszi. Kifelé csak a
kormánynak legyen joga tárgyalni. Kifelé a nemzet mindig egy legyen!

Közben Bethlen István gróftól, Kozma Miklóstól és a Görgeyektől kaptam híreket

Budapestről. Ezeket megfelelően el tudtam helyezni.
A futár szerepét a magyaróvári Grüneberg tiszti lovas szakasz tisztjei
vállalták, akik sokszor regényes módon tudtak csak a határon át közlekedni.
Szmrecsányi révén azután eljutottam a Reichspost főszerkesztőjéhez is, dr.
Funderhez, aki a legmesszebbmenően támogatott bennünket, elsősorban azáltal,
hogy lapjában azokat a híreket, amelyek Magyarországon nem voltak közzétehetők,
leközölték. A többek között pl. a „Gedankensperre in Ungarn44 című cikkemben,
amelyet veszprémi keltezéssel Hunfalvy néven írtam — és amelyhez az anyagot
Bethlen Istvánnak egyik leveléből vettem — erősen ostoroztam az otthoni
sajtóterrort.

A „Bécsi Magyar Futár"

Március hó 10-ike táján dr. Funderrel megegyeztünk abban, hogy a „Bécsi Magyar
Futár" című független politikai lapot fogjuk kiadni azon célból, hogy ne csak a
bécsi magyarságot tájékoztassuk a való helyzetről, hanem elsősorban az
otthoniaknak adjunk útmutatást és az ellenforradalomnak kívülről jövő impulzust
A lap március 22-ikén, tehát a bolsevizmus kitörése utáni napon meg is jelent.
Az első számban taktikai szempontból nemigen akartunk a kommunistákkal szemben
agresszívek lenni. A lapot előbb terjeszteni akartuk és megüzenni mindenkinek,
hogy vannak Wienben, akik fel akarják venni a harcot a bolsevizmus ellen. A
későbbi számokban azonban már határozottan szembehelyezkedtünk a kommunistákkal.
Felhívásunk március 22-ikén az 1. számban így szólt:
„Wienből megindítunk egy független magyar hetilapot, a Bécsi Magyar Futárt".
Az igazság útján fogunk haladni és az ezeréves nemzeti Magyarország
fennállásáért fogunk küzdeni.

A régi rend embereivel szemben a demokrácia, a produktív munka helyes értékelése

és a szociális — a népjólétet, valamint az ország gazdasági erejét biztosító —
államrend mellett fogunk lándzsát törni, az új renddel szemben pedig a nyílt
kritika álláspontjára helyezkedünk.
Azt hisszük, hogy távolabb az eseményektől, ítéletünk elfogulatlan lesz, a
magyar kérdéseket pedig könnyebben tudjuk a világpolitikai viszonylatokba
beállítani.
Amidőn a „Bécsi Magyar Futárt" megindítjuk, arra is gondolunk, hogy a Wienben
élő magyaroknak magyar újságot szerkesszünk.
Lapunk egyelőre hetenként egyszer fog Wienben megjelenni."

Ugyanebben a számban „Károlyi Mihály gróf Szatmáron és Pogány" címmel a hadsereg

kérdéséről a következőket írtuk:
„Szatmáron, a székely brigádnál mondotta Károlyi Mihály gróf, hogyha a
békekonferencián a wilsoni elvek, az önrendelkezési jog stb. ellenére
döntenének, akkor fegyverrel fogjuk az országot felszabadítani.
Ezt a kijelentését Károlyi kb. ugyanakkor tette, amidőn Pogány, a katonatanács
kormánybiztosa, a szocialista hadsereg mellett foglalt állást.
A békekonferencián eldől nemsokára: megmarad-e Magyarország területi
integritásában, vagy megcsonkítják a csehek, ruténok, románok, délszlávok és tán
még a német-osztrákok javára.

A békekonferencia ítélete egyszersmind Károlyi és kormánya feletti ítélet lesz.

Ha meghagyják Magyarországot: Károlyi politikája beigazolást nyert, ha
megcsonkítják: akkor Károlyi politikája végzetes volt.
Akkor a pacifista experiment befejeződött, és a helyzetből nem lesz más kiút,
mint őszinte beismerése annak, hogy zsákutcába jutottunk, melyből csak
emberfeletti küzdelem árán lehet kivergődni.
De legyünk türelemmel és egyelőre elégedjünk meg azzal, hogy Károlyi kijelentése
alapján egy újabb háború eshetőségével kell számolnunk.
Ezért említettük meg Pogány hadsereg-szervezési programját, mert feltételezzük,
velünk együtt Pogány is számot vet: mennyire felel meg „A szocialista hadsereg"
egy esetleges háború követelményeinek.

Ezen kérdés ma azért aktuális különösen, mert Pogány hadügyminisztersége megint

kombinációba jött, és nem tudjuk, mit ért Pogány a szocialista hadsereg alatt.
Ha Pogány Károlyi kijelentését kapcsolatba hozza saját kijelentéseivel,
mindenesetre arra a konklúzióra jut, hogy a szocialista, a magyar népnek csak
töredékét felölelő hadsereg, nem lesz elegendő ezer ellenség kiverésére, mert a
hadianyag előállítására a szocialista munkások nagy részére a gyárakban lesz
szükségünk, mert az ellenség számerejére való tekintettel, a szocialista
hadsereg már eleve kilátástalan harcokba keveredne — és Magyarország teljesen
elveszne.
Ha Pogánynak sikerül pártpolitikus szenvedélyét egy pillanatra is megfékeznie,
be fogja látni, hogy a szocialista hadsereg az ország területi integritásának
visszaszerzésére nem elégséges. Ahhoz, hogy három vagy esetleg négy hadszíntéren
vegyük fel a harcot, az egész magyar nép fegyverbe állítására van szükségünk.
Szükségünk van a polgárra épp úgy, mint a szocialistára, szükségünk van
mindenkire, tehát szükségünk van egy pártokon felül álló néphadseregre, melyet
nem egy pártpolitikai motívum: a szocializmus, hanem egy magasabb nemzeti eszme
olvaszt össze egy hatalmas, legyőzhetetlen egésszé.
Ha Pogány ezt nem ismeri el, úgy nem magyar, hanem kizárólag internacionális
szocialista irányt követ, mely Magyarország bukását fogja eredményezni.
A hadsereg kérdése ma a legfontosabb magyar politikai kérdés. Foglalkozzon vele
mindenki, ne csak Pogány"

A március 26-án megjelent 2-ik számban pedig 'Magyarország bolsevista kormánya

Leninnel szövetkezett' cím alatt a magyar bolsevizmussal és annak
következményeivel foglalkoztam. A cikk így hangzik:
„Az antant rövidlátó politikájának és a magyar politikusok, elsősorban saját
véreink haszontalanságának köszönhetjük a mai katasztrofális helyzetet.
Valljuk be őszintén, igenis lelkiismeretlen, konjunktúrázó politikusaink
vezettek ebbe a helyzetbe, amelyből aligha fogunk kivergődni.
Mert ha győz is a bolsevista Magyarország, a győzelmet gazdasági összeomlással
fogja megfizetni. Olyan lesz az ország, mint a tatárjárás után, sivár, félig
kihalt puszta, szomorú arcú, mankós emberekkel.
És népünk e kegyetlen sorsot nem érdemelte meg.
Négy évig becsületesen végigküzdötte a háborút és a forradalom kitörésekor
hazajött, hogy hazáját megvédje.

Károlyi akkor kibontotta a független Magyarország háromszínű lobogóját, és a nép

rohant utána és nem vette észre, hogy a vezetői a trikolórt csak gaz politikájuk
cégéréül használják. És most is. midőn a szocializmus világuralmáért tör
lándzsát a magyar proletárdiktatúra, félő, a népet megint félrevezetik hazafias
jelszavakkal. A nép megint hinni fog, mert vakon szereti hazáját, és megint nem
fogja észrevenni, hogy a jelszavak mögött nemzetietlen célok rejtetnek.
De jönni fog a felébredés és a megváltás órája, amelyben széttörjük a
bilincseket, lett legyenek azok a bolsevizmus vagy az antant bilincsei.
De jönni fog a bosszúállás órája is, amikor a nép ítéletet kell hozzon azok
felett, kik az országot tönkretették és nemzeti mivoltától megfosztották. Amikor
a nép kegyetlen igazságot fog követelni. Amikor anyák, özvegyek, árvák és
koldusbotra jutott szegények fogják Károlyit, a hazaárulót keresni, hogy helyt
álljon politikájáért. Keresni fogják Lindert is, mert a hadsereget könnyelműen
szétzüllesztette, de a sátán Hock és Búza Barna bűneit sem fogja az ország
elfelejteni, ők is felelni fognak a nép ítélőszéke előtt. Ott fognak állni
mindazok, kik a politikát öncélnak tekintve, hit és meggyőződés nélkül feladták
hazafias álláspontjukat, és azokhoz csatlakoztak, kiktől nagyobb anyagi
hasznokat reméltek.

Gyászmagyarok ezek, a magyar ügy Ephialtesei, kik már most is porban fetrengenek
és nyugtalan órákat élnek, mert mindenesetre érzik bűneik súlyát, mert érezniük
kell, hogy rosszabbak, mint a legutolsó úton-
állók. Rosszabbak ezek, mint zsidó társaik, mert ezek legalább egy ideának, a
zsidó nemzeti ideának előharcosai.
De most félre a bosszú gondolatával, honmentésről van szó.
Visszatartott lélegzettel várjuk az események további fejlődését.
Két hatalmas imperialista mérkőzik: az antant és a bolsevikok. Az fog győzni,
aki a nemzeti Magyarországot hívja segítőtársul
Rohanj, idő!"

Ugyanekkor Crouy Péter barátom, aki a bolsevizmus napi eseményeit regisztrálta,

ezeket így foglalta össze:
A magyarországi új eseményeket a bécsi sajtó úgy kommentálja, mint a
kétségbeesés tényét, amelyet az antant erőszakos politikája eredményezett,
különben pedig őszinte részvéttel van Magyarország iránt a bolsevizmushoz való
szegődése alkalmából. A magyarországi eseményeknek különben itt nem
tulajdonítanak nagy jelentőséget a bolsevizmus szempontjából, ellenben fontosnak
tartják az ő békéjük szempontjából, mert az osztrák-németek méltán számíthatnak
arra, hogy az antant — a szomszédnál látván a bolsevizmust — engedékenységet fog
most már tanúsítani velük szemben, csakhogy a veszélyes ragály tovább ne
terjedjen. A sajtó ügyesen használja ki az alkalmat, hogy — bizonyítván az
ausztriai bolsevizmus kitörésének valószínűségét — a megszeppent antanttól
megkapja a várva várt élelmiszereket, és egy jó békét Csicserin jelentését Kun
Bélának az itteni körök, valamint az egész sajtó úgy kommentálják, mint a magyar
bolsevizmus első nagy kudarcát
Csicserin úr jelentésében, amelyet az ifjú magyar szovjet kormánynak küldött,
minden van, csak biztatás nem. Bevallja, hogy a bolsevikok katonai helyzete
néhány frontrésztől eltekintve, felette aggasztó, sőt, még a gazdasági helyzetük
is igen súlyos.

Üdvözli tehát az új szovjetköztársaságot, mint fontos tényezőt, amely a

Galíciában lévő ellenséget hátban fenyegeti, kíváncsiak vagyunk, vajon a magyar
külügyi népbiztos is viszont olyan őszinte helyzetképet fog-e orosz kollégájának
adni, aminthogy amaz adott emennek, ha igen, akkor az orosz szovjet kormányra
kerül a sor a keserű kiábrándulásra.
Az április 2-án megjelent 3-ik számban:
Az antant képviselők ígéreteinek, továbbá a hazulról jövő jelentések hatása
alatt nyíltan ellenállásra szólítottuk fel meggyötört testvéreinket.
„A bolsevista magyar kormány " tombol, őrjöng. A hatalmi mámor elvakította.
Megszentségteleníti templomainkat, lerombolja ezeréves kultúránkat, az iskolákba
behozza az erkölcsi és szellemi fegyelmezetlenséget.
Október 31-ike óta Szent István, Mátyás király országát, Rákóczi, Bethlen,
Bocskai, Széchenyi, Kossuth szabad fennkölt nemzeti Magyar-
országát Deák Ferenc megértő népét a magyar kormányok kaotikus helyzetbe hozták,
amelyből az erők fegyelmetlensége a lelkek megmételyezettsége, az erkölcsök
ziláltsága folytán nincs más kiút, mint a teljes elsüllyedés vagy az ősi
erényekhez való áhitatos visszatérés.

Ébredj fel magyar géniusz, rázd le magadról a gonosz szellemek idézte

rabláncokat! Zúzd össze lelketlen vezetőidet és imádkozz a keresztények
Istenéhez! Vezesd vissza népedet a nemzet oltárához, hogy bűnbánóan leboruljon a
kereszt, a hármas halom, a haza szentsége előtt!
És te, ősi magyar föld, aki annyi erőt adtál fiaidnak ezer éven át, légy újra
termékeny, adj helyet egy, a bolsevista eszméktől megtisztult, megifjodott magas
tölgy gyökereinek, hogy örökké virulhasson.
Ébredj magyar nép! A természet erői szövetségeseid! Bízzál bennük, mint ahogy mi
is bízunk, akik távolról tépelődünk szerencsétlen sorsod fölött.
A nemzetiszínű lobogót magasan lengetve jönni fogunk a megváltás órájában.
Készülj fel a honmentésre!... "

És amidőn megtudtuk, hogy már a vérbeli szociáldemokraták is kezdenek

kiábrándulni Kun - Böhm - Pogány - Szamuely kommunizmusából, a magyar munkásság
számára az április hó 4-én megjelent 4-ik számban: „ Marx-Kautsky és a magyar
forradalmi szocialisták" címen így írtam: „Kautsky, a tudós szocialista egyik-
előadásában, melyben Marx történelmi jelentőségével foglalkozik Marxról és
Engelsről a többek között ezeket mondja:
Felismerték azt is, hogy ennek a célnak — értsd a szocializmus diadala — nem
szabad pusztán a forradalmi hajlandóságból származnia, ha mentes akar maradni
mámoros káprázatoktól, sőt hogy éppen ellenkezően, a tudományos kutatás
módszereinek lelkiismeretes alkalmazásával kell e célt kitűzni, és hogy
mindenkor összhangban kell állnia az emberiség egész tudásával."

Amikor Kautsky ezt mondja, kvázi Marx és Engels nevében is beszél. E három nagy
szocialista ezen elmélkedése egyszersmind szigorú bírálata a magyarországi
szocialisták mai cselekménye felett.
Budapest szocialistáinak csak a forradalmi hajlandósága volt meg, amikor március
hó 22-én az országot újból lángba borították. De még ezen hajlandóságot sem
vehetjük nemes forradalmi törekvésnek, inkább a hatalomra jutás mohó vágyát
látjuk benne, amely végeredményben a hatalmon lévők meggazdagodásával és az
ország elszegényedésével jár.
Ha már az október hó 31 -iki forradalmárokat nem tekinthetjük igaz hazafiaknak,
kik mindenüket egy nagy, közös nemzeti érdeknek vetették alá, úgy még kevésbé
mondhatjuk ezt a március 22-iki forradalmárokra. Amint az október 31-iki
forradalom hatalmi örökösei gyászmagyarok,
mert félrevezették a népet nemzeti jelszavak hirdetésével, azonképpen a március
22-iki forradalmárok gyász-szocialisták, mert mindennél inkább csak a nép
érdekét nem szolgálták.

Böhm még röviddel ezelőtt hangsúlyozta a szocializálás lehetetlenségét, ma

ugyanaz a Böhm a szocializálás népbiztosa. Pedig nagyon jól tudja, hogy sem az
ország gazdasági fejlődése, sem a tudományos kutatás, sem a nép lelkiállapota és
műveltsége nem érett meg arra, hogy a marxizmus elvei szerint rendezkedjék be
magán- és államéletébe.
Mi e helyen nem akarunk Marx és Engels tanainak gyakorlati értékével bővebben
foglalkozni. Csak annyit mondunk, hogy mi Marxszal nem értünk egyet, mert a
magántulajdont nem ismeri el, az egyéni érvényesülésnek is csak bizonyos fokig
kíván szabadságot adni. Ő az egyént szűk korlátok közé szorítja, és így a
fejlődésnek, az eredeti emberi alkotásnak útját megnehezíti. A nemzetet is
másodrendű fogalommá degradálja. Marx állama végeredményben egy bürokratikus
állam lesz, minden lendület nélkül, unalmas emberekkel, melyek egy nagy
társadalmi gépezetnek lélek nélküli részei.
E tartalmatlan élet nekünk nem kell. Mi élni akarunk nemzeti és ebben egyéni
életet, szabadságot akarunk és azt, amit termeltünk, családunknak és
fölöslegeinket nemzetünknek, a magyar népnek akarjuk adni. A világ többi népével
közelebb nem törődünk. Mi a nemzetek isteni alkotásával szemben, gyarló emberi
mivoltunknál fogva nem akarjuk felvenni a harcot. Mi Marxszal együtt tudjuk,
hogy vannak és lesznek ellentétek, mert ezek belénk oltják, hogy küzdjünk,
harcoljunk és a harc révén erősödjünk, és erősödve, annál gyorsabban haladjunk
az emberi fejlődés útján.
Tehát harcra kész nemzetet akarunk, és nem törődünk többé a világbéke
utópisztikus, mert természetellenes, elméletével.

És ha Kautsky Marx szellemében beszélve azt mondja: „Minden alkotásnak vagy

teremtménynek egyszer el kell pusztulnia ellentétjeinek túlereje miatt" — akkor
mi hozzáfűzzük azt, hogy csak azon emberi alkotás pusztul el, amelynek alapjául
alacsony ösztönök szolgáltak, és nem pusztul el az, ami az ember által Istentől
való.
Igen, mi is szocialisták vagyunk, magyar nemzeti szocialisták. A nép érdekét mi
is szolgálni kívánjuk, de nem a forradalom igazságtalan, hanem a nyugodt
fejlődés igazságos útjain. Mi nem a nép alacsony ösztöneit hívjuk segítségül, mi
egy keresztény világban nevelt, magas erkölcsű népet akarunk szövetségesünknek.
Amit őseinktől örököltünk, vallást, hagyományt és vagyont, meg kívánjuk tartani,
de egyszersmind megértve az idő szavát, készek vagyunk vagyontalan
honfitársaiknak műveltségünkből, vagyonunkból és jogainkból annyit adni, hogy
munkájuk árán továbbfejlődésük biztosítva legyen.

Mi a természetes emberi tulajdonságokra építjük fel országunkat, és nem

igazodunk a proletárság átmeneti kívánalmai után. Mi ezeket csak értjük, és
amennyire az ország gazdasági helyzete ezt megengedi, eleget is fogunk neki
tenni.
Ne felejtsük el, hogy amint a Marx-féle állam megvalósulna, az elégületlenség
nem szűnne meg. Ha eddig a gazdagok ellen folytatták a proletárok harcukat, úgy
azután az alárendeltek proletártömege fog főnökeivel és igazgatóival küzdeni. Ha
Marx a vagyontalan tömeget uszítja a vezető polgárság ellen, úgy Marx államában
az egyén fogja a tartalmatlan tömeg ellen egy szétmállási processzus útján
felvenni a küzdelmet.

Nem! A szocializmus tanait hamis alapokra helyezték. Jaj annak a népnek és

országnak, mely nem a fejlődés útján halad, összeomlik, szegény lesz,
koldusbotra jut és miután lerombolta mindazt, amit az ezeréves munkájukkal
felépítettek, elölről kell kezdeni az életet.

Ezt mondjuk Kaustkynak, amidőn Marx és Engels tanaival foglalkozik, és Kautsky

szavait idézzük, amikor a magyarországi ál-szocialisták őrjöngését akarjuk
megvilágítani, akik a szocializmust részint egyéni, részint a zsidó faj
érdekeinek szolgálatába állították.
Ez így van!" —
A „Bécsi Magyar Futárnak" még a szerkesztői üzenetei is politikai tendenciával
bírtak, amelyeket ügyesen Hefty Richárd állított össze, aki gróf Crouy Péterrel
és Szeghő főhadnaggyal együtt támogatott engem a lap szerkesztésében.

Nem tudom, a „Bécsi Magyar Futárt" olvasták-e sokan Magyarországon. Egynéhány

szám eljutott Budapestre, sőt vidékre is, kaptam annak idején megrendelést egy
dunántúli falusi bírótól is, aminek különösen örültem, mert jelét láttam annak,
hogy a magyar falusi nép lelkéből nem bírták kiirtani az igaz magyar érzést.
Lapunk mindenesetre kellemetlenül érintette Kun Béláékat. A szovjet-kormány a
„Bécsi Magyar Futár" tárgyában átírt az osztrák kormánynak, elpanaszolva azt,
hogy ellenforradalmi célokat szolgál a lap. Ez számunkra nem várt siker volt.
Gyenge uralom az, amely fél az ellenáramlatoktól, mint a kísértettől.
Megállapíthattuk ismételten, hogy helyes úton járunk.
Hogy ki szerkesztette a lapot, azt a wieni kommunista magyarok sohasem tudták
meg. Bejelentett szerkesztőségünkben sohasem dolgoztunk, az érdeklődőket Crouy
és Szeghő főhadnagy fogadták.

A lármás, magát mutogató ellenforradalomnak sohasem voltam barátja, mint ahogy

nem vagyok barátja a lármás keresztény kurzusnak sem. A nyilvánosság előtti
szereplés a politikusok szokása. Ez sokszor egyetlen fegyverük. Sokan közülük e
rendszert sajnos, az ellenforradalomba is átvitték.

Az emigránsok

A vörös forradalom kitörése után Wien igen megélénkült, megérkezett legnagyobb

örömömre Bethlen István gróf, akit mindig a nemzet egyik vezérférfiának
tartottam. Ó azután Szmrecsányival, Telekivel, Sigrayval, Sch. gróffal, Gratz
Gusztávval, Jankovichcsal, Pallavicini gróffal, velem és a hozzám kiszökött
tiszttársaimmal megalkotta a magyar antibolsevista komitét, amely, legalább
eleinte, a legharmonikusabb együttértésben élt és működött.

Később, azt mondják, sok volt a pártoskodás és széthúzás. Hála Istennek, nekem
ebből már nem jutott, ebből csak Szegeden kaptam kóstolót.
De akárhogy is szidják a wieni antibolsevista komitét, előttem mindig nagy
tiszteletben fog maradni Bethlen, Teleki és a többiek munkája, tudom, hogy
sokszor éjszakákon át dolgoztak. Szmrecsányit is sokan támadják — addig, ameddig
Wienben voltam, őróla is csak az állíthatom, hogy sokat dolgozott az ország
érdekében. Ha van hibája, akkor ez az, hogy nehezen tudja magát alárendelni egy
akaratnak és hogy némelykor korai merész akcióba kezd. (Bruck)
Külön ki kell emelnem O. grófnő fáradhatatlan munkálkodását. A grófnő egy
vezérkari tiszt pontosságával látta el a reá bízott feladatokat.
Sokat segített rajtunk különösen azáltal, hogy a bolsevizmus alatt Wien és
Budapest között ő bonyolította le a levélforgalmunkat, ő vitte és hozta a
híreket. A wieni komité számos értékes memorandumot terjesztett az antant
megbízottai elé. A komité fölvilágosította ezeket a magyar nemzet múltjáról, a
forradalomról és az ellenforradalom céljairól. Az antant emberei szokásos
udvariassággal hallgatták politikusainkat, pozitív segítséget azonban nem adtak.
Az eredeti, gyorsan végrehajtható és a célhoz vezető terv helyett tehát a saját
erőnkből való föltámadást választottuk. Április elején azt kértük az antanttól,
engedjék meg Ausztriában, továbbá a szerbek és a csehek által megszállott
területeken a szervezkedést. De az antant ennek a tervnek sem engedett egészen.
Meg kellett győződnünk arról, hogy Párizs, London és Róma áprilisban a
bolsevizmus veszélyét európai szempontból véve még nem ismerte fel. A
bolsevizmust különleges, az orosz és magyar belviszonyokból fakadó betegségnek
tekintették, melynek európai jellegét csupán mi domborítjuk ki.

Belgrád

Április 12-én Szemző, volt főispán Belgrádból jött azzal a hírrel, hogy az
ottani legmagasabb francia parancsnokság — a bécsi antibolsevista komitéval
tárgyalásokba kíván bocsátkozni. Örömmel üdvözöltük ezt az
ajánlatot, s a komité megbízásából Pallavicini őrgróffal együtt 13-án a francia
expresszel elindultam Belgrádba. A háború alatt, de különösen a forradalom alatt
tönkretett vasúti kocsik után kellemes érzés volt a francia expressz kényelmes
fülkéiben elhelyezkedni és a francia étteremkocsiban a francia konyha
mesterműveit élvezhetni.
Mikor Zimonyban kiszállottunk, legnagyobb meglepetésünkre, letartóztattak
bennünket, éspedig, amint később kiderült, azért, mert Szemzőnél sok pénz lévén,
azt hitték, hogy mi vagy kommunisták vagyunk, vagy pedig lebélyegezetlen pénzt
csempészünk át Szerbiába. A szerb pénzügyminiszter, aki a letartóztatást
foganatosította, egy komitácsival átkísértetett bennünket Belgrádba, ahol azután
estefelé szabadon bocsátottak.
Első utunk a francia katonai parancsnoksághoz vezetett, ahol nagy örömmel
fogadtak bennünket, és ahol helyeselték azon tervünket, hogy elsősorban a saját
erőnkből fogjuk a bolsevizmus letörését megkísérelni.

Hasonlóan a már Wienben kidolgozott és Bethlen által jóváhagyott tervhez,

előadtuk, hogy Pécs, Zombor, Szabadka, Temesvár, Arad és Nagykikinda
központokkal egy szervezési hálózatot fogunk beállítani, abból a célból, hogy az
ellenforradalomhoz szükséges hadsereg toborzását keresztülvihessük. Az első
időben annyira pozitívnak látszottak a franciák ígéretei, hogy nagy örömünkben
Wienbe akartunk telegrafálni: a bécsi antibolsevista komité hagyja ott az
osztrák fővárost és jöjjön le a franciák és a jugoszlávok által megszállott
területre, annál is inkább, miután megállapítottuk, hogy az osztrák kormány
részéről sohasem fogunk oly mérvű segítségben részesülni, amennyire egy
ellenforradalmi hadsereg fölállításához szükség lett volna. Világos volt
előttünk, hogy az osztrák kormány paktál a Kun-kormánnyal, és éppen ezért kár
volt túl sokat az osztrák kormány ígéretére adni. Legnagyobb sajnálatunkra
azonban a franciák ezen sürgönyt nem engedték át, dacára annak, hogy ők maguk
mondták, hogy sürgönyözzünk, és így egynéhány napi belgrádi tartózkodás után
Pallavicini őrgróf visszautazott Wienbe, hogy a bécsi antibolsevista komitéval a
továbbiakat megbeszélje, magam pedig a franciák engedélyével Szegedre utaztam,
hogy a szegedi és aradi, már akkor megindult ellenforradalmi mozgalmakat a wieni
komité koncepcióinak megfelelő módon irányíthassam. Pallavicini nagyszerű
diplomatának bizonyult. A magyar arisztokrácia nagy részét a diplomáciában
kellene elhelyezni.

Tisztában voltam azzal, hogy ha kívülről valahonnan a vörös uralmat meg lehet
dönteni, ez csak Pécsről, Szegedről vagy Aradról lesz lehetséges.
Közben tudomást szereztem arról, hogy Pécsett is van egy ellenforradalmi
csoport, amelyet a szerbek támogatnak, és így jogosan számíthattam arra, hogyha
a franciák és a szerbek tovább is jóakarattal lesznek velünk szemben, a déli
demarkációs vonal mentén a magyar ellenforradalom számára oly bázisokat tudunk
teremteni, ahonnan kiindulva biztosan leverhetjük a vörös hadsereget.

Tudván azt, hogy sem felszerelés szempontjából, sem számbeli erőnél fogva több
fronton egyszerre katonailag szervezkedni nem célszerű az elutazó Pallavicini
őrgrófot még arra kértem, hogy hasson minden erejével oda, hogy Szeged
tekintessék főbázisnak, nehogy az erők szétforgácsolódjanak. Genevrier
főhadnagy, francia vezérkari tiszt kíséretében, ha jól emlékszem, április 19-én,
telve a legszebb reményekkel, Újvidéken át Szegedre indultam.
Igaz, hogy ezzel bizonyos fokig szembehelyezkedtem a wieni komité akaratával.
Ugyanis megígértették velem, hogy okvetlen visszajövök Wienbe. A magyar Szeged
és az az érzés, hogy onnan végre elindulhatunk, azonban oly erős hatást
gyakorolt rám, semhogy ellent bírtam volna állni. Nem mentem vissza Wienbe. Ma
úgy látom, elhatározásom helyes volt.

Szegeden

Szegedet kommunista köntösben találtam. A franciák befolyása következtében

azonban a kommunizmus sohasem érte el azon kegyetlen mérveket, amelyek Kun Béla
kommunizmusát jellemzik. A szegedi polgárság és különösen a föld népe nem
érezték viszont annyira közvetlenül a kommunizmus hatásait, hogy a polgári és
gazdatársadalom szükségképpen szembehelyezkedett volna a kommunizmussal.
Mindennek dacára, midőn Szegedre érkeztem, megállapíthattam azt, hogy egynéhány
szegedi polgár már akkor antibolsevista csoportokat szervezett, ezeknek tehát
csak az egyesítésére és kialakítására kellett gondolnom.
Meg kell állapítanom azt, hogy ezen csoportok a legnagyobb készséggel mentek
bele Kelemen Béla elnöklete alatt a fúzióba. Koszó, Zadravetz, Szakács, Bokor,
Pálffy, Székessy, Aigner, Vajas a kisgazdák részéről már az első alakuló
gyűlésen is olyan önzetlen hazafiságról tettek tanúbizonyságot, hogy a sikert
máris biztosítva láttam. Április végén megalakult a szegedi antibolsevista
komité (ABC). Örömmel tettem jelentést erről az akkor Szegeden vezénylő francia
tábornoknak, Charpynak, ki az antibolsevista mozgalommal szemben eleinte a
legnagyobb szimpátiával viseltetett.
Mint minden politikai mozgalom, úgy az ellenforradalmi mozgalom vezetőinek is
tisztában kellett lennie azzal, hogy milyen politikai céllal vezessék az
ellenforradalmat.

Az első és a legfontosabb célunk természetesen a Kun Béláék vörös

internacionális uralmának a megdöntése volt, a második azon új politikai
irány megkeresése, amely betartandó lesz, ha Kun Bélát sikerült megbuktatni.
Ezen új irány: A keresztény nemzeti világnézetben a független és haladó
Magyarország gondolatában és végül az agrártársadalomra való támaszkodásban volt
megadva.
Kun Béla uralmának a ledöntése az összes nem kommunista elem egyesítését
involválta. A második politikai cél azonban ezzel ellentétben bizonyos elemek,
különösen a zsidó nemzetiség háttérbe szorítását követelte. Ebből sajnos — bár,
amennyire lehetett, titokban kívántuk tartani politikai hitvallásunk ezen részét
— ellentétek fejlődtek, melyek egy erőteljes munkának sokszor útját állták, de
amelyek felszínre vetették azt, hogy a zsidóságnak egyes rétegei a
kommunizmusból sem vonták le azt a konzekvenciát, hogy ők Magyarországon csak
számarányuknak megfelelő szerepet vihetnek a jövőben.
Ily körülmények közt megkezdtem működésemet Szegeden az előbb említett
társaimmal együtt. Főhadiszállás „Kass szálloda".

Amint azonban nyilvánvaló lett, hogy az új politikai iránynak vagyok hirdetője,

a francia tábornoknál, kinél eddig biztos pozícióm volt, a legaljasabb intrika
indult meg ellenem, rám fogták, hogy germanofil vagyok, rám fogták, hogy a
francia hadviselési módra gúnyos megjegyzéseket tettem, rám fogták, hogy
Albrecht főhercegtől 18 milliót kaptam királypárti propaganda céljaira, rám
fogták, hogy azért akarok hadsereget szervezni, hogy a Szegeden tartózkodó
francia csapatokat rajtaütésszerűen lefegyverezzem.

Miután a francia tábornok — benyomásom szerint — inkább a zsidó bemondásnak

hitt, magam részéről megszakítottam vele az összeköttetést, azzal a tudattal,
hogy a küzdelmet abba nem hagyjuk, de azzal a felismeréssel, hogy vérmes
reményeink csak igen nehezen fognak megvalósulni.
A zsidóság internacionális (szabadkőműves) szervezeteinek erejét itt tanultam
megismerni, ők évszázadokon át készültek a nagy leszámolásra, mi napok alatt
akartuk és akarjuk a keresztény kurzust diadalra vinni. Fajunk egyik sajnálatos
tulajdonsága mindenesetre a türelmetlenség. Nem tudjuk úgyszólván semmiben sem a
helyes időpontot bevárni. A legszebb tervek főleg ezért dőlnek dugába.
A franciák mintha féltek volna a keresztény és az igazán nacionalista
Magyarországtól.
Csodálkoztam, hogy egy nagy nemzet, mint a francia, már etikai szempontból véve
is, miért nem az erős, a nacionalista irányzatot képviselő férfiak révén kíván
Magyarországhoz kapcsolatot keresni, és miért keresik tisztjei és tábornokai a
magyar társadalom salakját, miért hisznek ezeknek jobban. Nem értettem, miért
nem az öntudatos Magyarországot keresik, mint politikai barátot, miért a
csúszómászó Magyarországot kép-viselő politikusokkal akarnak tárgyalni, akik a
nemzet életbevágó kívánalmaira való tekintet nélkül teljesen a franciáknak
rendelik alá magukat Nem értettem azt a vakságot, amellyel a francia tisztek
magyar politikát űztek. Vagy azt hitték, hogy vége a magyar nemzeti öntudatnak?

Hogy ezt azért tették volna, mert francia program volt Magyarország
megsemmisítése, nem tudom elképzelni. Ma, midőn megismerték a nemzetnek erejét,
mikor összehasonlíthatták a magyar népet a csehekkel, románokkal és szerbekkel,
hogy ma legyen még francia ember, aki hisz abban, hogy Magyarországot el
lehessen pusztítani, nem hiszem!

Ilyképpen kívántam a francia vezérkari tisztnek bizonyítgatni annak a

szükségességét, hogy az antant egyrészt a bolsevizmus miatt, másrészt a franciák
kelet-európai koncepciójára való tekintettel a nemzeti Magyarország felépítését
kell előmozdítsa.
Wienből híreket nem kaptam, s ezért a helyzetem mind bizonytalanabbá vált.
Félnem kellett, hogy a szegediek, akiknél eddig ismeretlen voltam, és akik a
bécsi komitének kvázi magukat alárendelték, nem fognak-e bennem egy fantasztát
látni, aki irreális módon akarta őket meggyőzni.

Kitartás volt tehát a jelszavam és bízás abban, hogy jobbra fordul a szegedi
akció. Izsépy őrnagyot, akit régebbről ismertem, megkértem, utazzék Aradra és
Temesvárra. Az ottani ellenforradalmi csoportokról pontos adataim nem voltak.
Időközben megjelent Belgrádból jövet Bartha Ábel és Augner, akiket Belgrádban
találtunk, és akik ott egy magyar ellenforradalmi csoportnak exponenseiként
szerepeltek. Azt mondották, József főherceg áll mögöttük. Még Belgrádban
Pallavicininek és nekem is be akarták bizonyítani, hogy a franciák csak olyan
ellenforradalmi mozgalmat fognak támogatni, melynek végcélja a magyar királyság
visszaállítása és József főherceg megkoronáztatása.

Ezzel szemben a bécsi antibolsevista komitében megállapítottuk annak idején azt,

hogy a királyság, de különösen a király személyi kérdése mindaddig, amíg
Magyarország teljesen nem konszolidálódik, nem aktuális. Nem aktuális, pedig
felfogásom szerint még ma sem, éspedig azért, mert a független Magyarország
népének vagy népképviseletének e kérdésbeli korai megnyilatkozása megint
széthúzást fog eredményezni, mert a konszolidációtól még messze tartunk, mert
határaink visszaszerzéséhez csak erős kezek vezette kormányzás útján jutunk.
Azonkívül, ha nem nemzeti, azaz vérünkből való királynak a megválasztásáról van
szó, hanem egy idegen herceget akarunk a magyar trónra meghívni, vigyáznunk
kell, nehogy Magyarország külpolitikájában prejudikáljunk, mert nézetem szerint
a király személye mindig külpolitikát jelent. Az antant viselkedése József
királyi főherceggel szemben mindenesetre emellett bizonyít. Bartha Ábelékat sem
Pallavicini, sem én meggyőzni nem tudtuk, ők szubjektív momentumokból indultak
ki, ezekhez fanatikusan ragaszkodtak. Nem voltam tehát abban a helyzetben, hogy
Belgrádban és Szegeden Bartháékkal együttműködhettem volna. Ők rám fogták, hogy
Albrecht főhercegnek vagyok exponense, őt akarom királynak. Nem tudták
elképzelni azt, hogy kizárólag Magyarországot szolgálom. Nézetem szerint ez volt
akkor is, ma is az egyedüli helyes álláspont.

Magyarország akkor lesz boldog, ha minden politikus, minden katona, szóval

mindenki, aki vezetésre van hivatva, minden körülmény között csak a haza érdekét
tekinti. Még a király személye is csak másodrendű érték a haza szent fogalma
mellett.
Tény az, hogy ezen nézetbeli különbség Bartha és köztem sok bajt okozott, de
igazságomról annyira meg voltam győződve, hogy mindent el kellett követnem
Bartháék terveinek megvalósítása ellen. Sokszor lelkiismeret-furdalást éreztem,
hogy az ország e válságos helyzetében, együtt a szegedi komitével, emigráns
honfitársaimmal szemben állást foglaltam. Ma azonban, miután az események igazat
adtak nekem, nyugodtan viselem a felelősséget, némelykor elutasító, sokszor
agresszív fellépésemért. A wieni komité befolyása különben az időközben Szegedre
költözött aradi kormánynál érvényesült. Károlyi Gyula gróf, akit nagyszerű
embernek ismertem meg, teljesen a bécsi komitének a felfogását vallotta.

Mindennek dacára, nagy érdemük volt Bartháéknak és azoknak, akik Aradon kormányt
alakítottak, s ez az, hogy ők az iniciatívát magukhoz ragadták, és a világ előtt
hangosan és láthatóan dokumentálták a nemzeti Magyarország életre hivatottságát.
Én a szisztematikusan felépített munkának vagyok híve, nem szeretem
honfitársaimnak sokszor rapszodikusan végrehajtott terveit, s ha tőlem függött
volna, a kormány a jugoszláv és románok által megszállott területen csak akkor
alakulhatott volna meg, ha a bécsi komitével közvetlenül érintkezhettem volna,
ami május elejére volt várható.
Az a körülmény, hogy Károlyi Gyulát a románok Mezőhegyesen elfogták, időt adott
nekünk, hogy Wiennel felvegyük az összeköttetést. Amidőn azután Wienben azt az
utasítást kaptuk, hogy Károlyit a bécsi komité támogatja, további működése elé
semmi akadályt nem gördítettünk.

Wienben, Pécsett és Kecskeméten át egymás után érkeztek barátaim, „MOVE" tagok,

akik, mint legérdekesebb ellenforradalmi epizódról, a bécsi magyar követség
kommunista célokra szánt 100 millión felüli pénzkészletének kézre kerítéséről
adtak részletes felvilágosítást.

Hajós követségi titkárnak ezen merész tette — mert ő vitte el a pénzt — egyik
legnagyobb egyéni cselekedete az ellenforradalomnak. Ebből a hatalmas összegből,
sajnos, azonban a szegedi kormány csak 3 milliót kapott-felét lefoglalta a bécsi
rendőrség, a megmaradt résszel Szmrecsányi és Bethlen gróf diszponált, a Nyugat-
Magyarország elleni akció és a külföld felvilágosítása érdekében.

Szegedre elsőnek Marton Béla barátom érkezett meg. Ő részt vett a Szmrecsányi-
féle brucki kirándulásban is.

Magam a brucki kirándulást fantasztikus vállalkozásnak tartottam, mert nem volt

kellően előkészítve, és mert az időközben megerősbödött vörös hadsereggel
szemben ilyen puccsszerű kísérlet nem vezethetett célhoz. Ha a gödöllői
főhadiszállást lehetett volna megtámadni, ezt meg kellett volna tenni. A
periférián működő csapatok elleni puccsok, amelyek az ellenforradalmakkal
összefüggésben nem álltak, célhoz nem vezethettek, miután a gödöllői
főhadiszállás idejekorán megtehette a megfelelő ellenintézkedéseket.
A különféle szállítmányokban érkező tisztek — a bécsi és brucki események felett
nagyon el voltak keseredve — nagy örömmel és nagy lelkesedéssel üdvözölték tehát
Szegedet, melynek tornyára időközben a derék szegedi polgárok és a Dirndorfer
által vezetett katonák segítségével — akik előbb a Tabódy által vezetett 300
főnyi vörös helyőrséget lefegyverezték — felhúzták a nemzeti lobogót, és
megkezdtük a nemzeti irány és a keresztény erkölcs érdekében azt a tisztítási
processzust, amely még ma sem fejeződött be, s amelyen mindnyájunknak egy egész
emberöltőn át dolgoznunk kell. Évszázados hibák jóvátételéről van szó.

A Károlyi-kormány Szegeden közben rekonstruálódott. Azonban Károlyi Gyulának,

sajnos, a francia tábornokok beavatkozása révén a kabinetbe olyan elemeket is
fel kellett vennie, akik nem voltak ellenforradalmárok, nem vallották a
keresztény világnézetet, s nem hittek a nacionalizmus örökké fennálló
igazságában. Ezek között a legerősebb egyéniség Varjassy kereskedelmi miniszter
volt, aki internacionális összeköttetéseire hivatkozva, s a franciák támogatását
bírva, a szegedi kormányban olyan pozícióra tett szert, amely veszélyes lehetett
volna az egész nemzeti irányra, ha nem vigyáztunk volna mindig a kezeire.
Mindenesetre szomorú, és hasonló politikai mozgalmak történetében egyedülálló,
hogy a mozgalom központjában — a minisztertanácsban — politikailag
megbízhatatlanok is foglalhattak helyet.
A szegedi kormány miniszteri tanácsi határozatairól a franciák aznap értesültek.
A szegedi kormány megalakulása után a kormány Zadravetz páter felszólítására
megesküdött a szegedi népnek és általa a nemzetnek, hogy Magyarországot a
bolsevizmus fekélyétől megtisztítja, hogy Magyarországot demokratikus és
keresztény alapon újraépíti.

Az újraépítkezés első lépése a szegedi nemzeti hadsereg megszervezése volt. Még,

mint a szegedi antibolsevista komitének katonai előadója, kiszámítottam, hogy
Szeged maga kb. öt zászlóaljat, két lovasszázad és egy tüzérüteg erejű
különítményt képes fölállítani. Ennek következtében, miután más kézzelfogható
emberanyag nem állt rendelkezésünkre — a szerb és a francia hatóságok
magatartására való tekintettel, mint a szegedi kormány hadügyi államtitkára is
—, első hadsereg-szervezési célnak az előbb említett különítmény megszervezését
tűztem ki. Emellett súlyt helyeztem a tiszti tekintély mielőbbi
helyreállítására. Ezért lépett életbe a régi becsületügyi szabály, ezért
engedtem meg a párbajt. A párbaj miatt sokan megtámadtak. Azonban Horthy
kormányzó úr, mint későbbi hadügyminiszter és Károlyi miniszterelnök is
osztották azon felfogásomat, hogy mindaddig, amíg törvényeink a férfi becsületét
teljesen meg nem védik, gentlemannak törvényen kívül álló fegyverhez kell és
szabad folyamodnia.

Siettünk az otthoni ellenforradalmi csoportokkal az érintkezést fölvenni.

Rendeztük a fizetéseket, szóval megkezdtük a normális katonai központ produktív
életét.
Arról, hogy mint fiatalembernek eleinte nehéz helyzetem volt az idősebb
bajtársaimmal szemben, nem kívánok részletesen megemlékezni, ők azt hitték, hogy
visszajött a régi világ, hogy az októberi forradalom, az ellenforradalom meg nem
történtnek tekinthető. Nem csoda, aki a régi világban nőtt fel, aki a nemzettel
nincsen összeforrva, aki az eseményeket nem sejti meg, a forradalmi időkben
sohasem tud elhelyezkedni, az mindig túl korán kezdi a reakciót vagy túl korán
érzi magát nyugodtan, mint ahogy nyugodtan érezte magát Wekerle és a volt király
maga, amikor októberben előrelátó férfiak megjósolták a Monarchia bukását.

Kötelességemnek tartottam mindaddig kitartani, amíg a katonai ügyek élére olyan

férfit nem állíthatunk, aki garanciát nyújt arra, hogy az új irányban produktív
munkát tud végezni, s akit a nacionalizmus annyira áthevít, amennyire nehéz
időkben egy vezért át kell, hogy hevítsen e legszentebb érzés. Addig is kértem
Károlyi Gyulát, vegye ő át a hadügyminiszterséget. Károlyi különben
katonatermészet. Puritán, szigorú és bátor.
Nemsokára megérkezett Szegedre Horthy, a jelenlegi kormányzó úr őfőméltósága,
akit eddig csak hírből ismertem. Feledhetetlen lesz előttem első találkozásunk,
de különösen az a tépelődés, amellyel a kormányzó úr vállalta a
hadügyminiszterséget. Azt mondotta: „Nem hallgathatom a fű növését Kenderesen,
midőn Szegeden a magyar Géniusz bontja ki szárnyait egy második honfoglaláshoz."

A kormányzó úr lett a hadügyminiszter Nagy volt az öröm. Új erőt meríthettünk

egyéniségéből.
Megkezdtük a munkát, s nem rajtunk múlt, hogy nem egy-két héten belül, hanem
hosszabb idő múlva bírtunk megindulni. Összes intézkedésünk elé a francia
hatóságok, a párizsi ötös tanácsra való hivatkozással, akadályt akadály után
gördítettek. A francia katonák — különösen a republikánusok — kevés politikai
kezdeményezéssel bírnak A royalisták inkább mertek saját elhatározásuk szerint
cselekedni. A republikánusok örökösen a francia parlamentre hivatkoztak.
De azért nem hagytuk abba a munkát, el nem csüggedtünk, mert meg voltunk
győződve arról, Kun Béláéknak uralma, a vörösök politikai stratégiai helyzeténél
fogva, magától fog csődöt mondani. Meg voltunk győződve, hogy az ellenforradalmi
mozgalmak bent az országban végre oly erősek és szisztematikusak lesznek, hogy a
proletárdiktatúra külső segítség nélkül is meg fog dőlni.

A magyar bolsevisták katonai tanácsadóinak mindenesetre az volt a legnagyobb

hibája, hogy a proletárdiktatúra kikiáltása előtt nem mérlegelték eléggé az
általános katonai helyzetet. Ha az orosz bolsevista hadsereg helyzetét
viszonylatba hozták volna a magyar helyzettel, mindenesetre meg kellett volna
izoláltságuktól ijedniük. Gazdaságilag, politikailag és katonailag, az ausztriai
frontot kivéve, körülzárva, kétségbeejtő helyzet egy oly hadvezetőségre nézve,
amely egy ötéves háború és a forradalmak által megviselt országot akar
megvédeni. A vörös Napóleonok azonban épp oly tökéletlenek voltak, mint a vörös
államférfiak.

Ha a becsvágy — amely nélkülözhetetlen — nagyobb, mint a tehetség vagy

ügyszeretet, katasztrófáknak lehet okozója. Az októberi forradalmárok és a
kommunisták becsvágya tehetség és ügyszeretet helyett csak egyéni önzéssel
párosult. Ezért a bukás.
A szegedi kormány közben fölvette a jugoszláv kormánnyal az érintkezést, s így
megtalálta azt az egyetlen helyes külpolitikai orientációt, mely ma is fennáll.
Bethlen István gróf Wienben, mint a szegedi kormány megbízottja,
összpontosította kezében a szálakat, melyek Svájcba, Hollandiába és
Lengyelországba vezettek.
A szegedi hadügyminisztérium innen Pécsre Inselt és Kovács alezredeseket küldte
ki, megbízva őket a katonai, Gaál Gasztont és Bartal Aurélt a politikai
szervezéssel. A tiszántúli részre küldte exponenseit a megyék megszervezésének
előkészítésére, amennyire ez a román megszállásból kifolyólag lehetséges volt.

Közben értesítést kaptunk arról, hogy a Graz melletti Tobelbadban Szmrecsányi és

Lehár ezredes ütötte fel a hadiszállását, azon célból, hogy a Mura - Duna közt
az osztrák határ mentén ellenforradalmi csoportokat szervezzenek. A feldbachi
táborba azon tisztek szöktek, akik Szegedre
nem jöhettek át. Sajnos, igazam volt, ezen ellenforradalmi csoport nagyobb
eredményt addig, ameddig az osztrák területen működött, dacára a nagy
pénzáldozatoknak, elérni nem tudott, miután az osztrák hatóságok nem
részesítették abban a támogatásban, amelyet megígértek.

Wieni tartózkodásom alatt ezért elleneztem is az Ausztriában történő

szervezkedést. A siker nem állhatott arányban az áldozatokkal.
Június elején a szegedi kormány minden ellenforradalmi mozgalom irányítója volt
Bár az örökös belső harcok, politikai ármánykodások stb. a kormány működését
megnehezítették, az ellenforradalmak irányítása révén mégis oly pozícióra tett
szert, hogy az antant is számottevő faktornak tekintette. A kommunisták által
fogva tartott nemzeti Magyarország összes sóhaja pedig felé szállt, és így
Szeged mintegy reménysége volt mindenkinek, aki vészteljes éjszakákon imádkozott
az új Magyarországért — szegény hazánkért.
A vörös hadsereg-főparancsnoksággal és egynémely frontalakulattal felvettük az
érintkezést. Stromfeldnek és Juliernek személyesen írtam. Stromfeld levelemet
nem kapta meg. Julier kitérő választ adott.

A „MOVE" is megkezdte működését Szegeden, és azt hiszem a szegediek előtt mindig

emlékezetesek lesznek azok az ünnepségek, amelyeket a „MOVE" a magyar reneszánsz
jegyében rendezett.

Szeged nehézvérű alföldi város. Lassacskán azonban mégis felébredt, mert úgy
látszik, tudatára ébredt történelmi hivatásának. Hébe-hóba kimentünk az
alsóvárosba erőt-meríteni, a szegedi kisgazdák közé. Velünk volt mindig
Zadravetz páter, a szegedi Capistran. Úgy megrázta a barna arcú alsó-városiakat,
hogy aratás ideje dacára hajlandók voltak letenni a kaszát — „a legszebb
fegyvert" —, ahogy Vajas József mondotta, hogy torkon ragadják a vörös sárkányt
és megfojtsák mindörökre.
S míg így lassacskán megizmosodott az új nemzeti keresztény irányzat,
lelkiismeretlen és hazafiatlan emberek, a franciák segítségével igazi erőnk
kifejtésében megakadályoztak. Azt hitték, ezek még csírájában meg tudják fojtani
az új irányt. Rövidlátók!

A Varjassy által képviselt internacionális és az általunk képviselt nacionális

világnézetek közti ellentétek közös célunk, a bolsevizmus letörése dacára
áthidalhatatlannak látszottak.

Tekintve azt, hogy a franciák inkább Varjassyt támogatták, Varjassyék és

barátaim egy részének prepozíciójára békés megegyezés céljából, nehogy a két
soha össze nem egyeztethető világnézet közötti differencia miatt bukjék meg
Szegeden az ellenforradalom, Varjassyval tanúk jelenlétében egy ötórás
tanácskozást folytattunk. Barátaink azt remélték, hogy a legközelebbi teendőkre
legalább némi megegyezést találunk.

Ki kell jelentenem most is, mint ahogy azt Szegeden tettem, hogy részemről ezen
tárgyalás nem jelentett megalkuvást az eszmét illetőleg.

Csak a taktika volt más. Varjassynak akkor is a szemébe mondtam: "Viselkedését

hazafiúi szempontból elítélem, miután internacionális összeköttetéseit nem
használja ki a nemzeti ügy érdekében. Megmondtam azt is, hogy az ellenforradalom
eseményei csak bebizonyították azt, hogy a magyar, de egyáltalában minden nép
életét csak a természet törvényein nyugvó nacionális világnézet szabályai
szerint lehet elképzelni, mert mindhiába, a faji összetartozandóság annyira
erős, hogy azt semmiféle teoretikus világnézeti felfogással elnyomni nem lehet."

Varjassy megértette azt, hogy a nemzeti keresztény világnézet az

internacionálissal szemben, amennyiben nyílt harcra kerülne a kettő között sor,
fizikai túlsúlyban van, hogy mi az internacionalistákat össze tudnánk törni.
Prónay százada és Dirrendorfer zászlóalja ekkor már számottevő faktor volt.
Viszont be kellett ismernem az internacionalisták külföldi összeköttetéseinek
anyagi és erkölcsi erejét. Beláttam, hogy mindaddig, ameddig Szegeden kvázi az
antant képviselőinek a felügyelete alatt csinálunk politikát, nekünk kifelé az
engedékenység jegyében kell dolgoznunk, anélkül azonban, hogy pillanatra is
eltérnénk a nemzeti eszme és a keresztény világnézet által szabott iránytól.

Ugyanakkor azon voltam, hogy a Károlyi-kormány minél tovább kitartson, mert nem
tudtam elképzelni, hogy Clemenceau-ék Párizsban nagyon helyeselnék a francia
katonák beavatkozását Szegeden. Nem tudtam elképzelni azt, hogy a nagy antantnak
államférfiai Magyarország züllött politikusaival akarnának Kelet-Európa
legfontosabb államának elhelyezkedéséről tárgyalni. Azt pláne sohasem értettem
meg, hogy abba szóljanak bele a párizsiak, kié legyen az egyik, vagy másik
miniszteri tárca, államtitkárság stb.
Károlyi kormánya után jött Ábrahám Dezső kormánya. Ábrahám a franciák előtt
szimpatikus volt, mert már a múltban olyan politikai frakciónak volt a híve,
amely a franciákkal kereste az érintkezést Sem a frankofil, sem a germanofil
irány nem volt helyes, ki tudta volna akkor, de ki tudná most a helyes
messzemenő külpolitikai programot megállapítani.

Egynéhányan azt vallottuk, hogy az országnak bizonytalan bel- és külföldi

helyzete, az ellenforradalom sikerének kérdéses volta, a nacionalista és
internacionalista világnézetek közti harcok befejezetlensége olyan kaotikus
helyzet elé állított, amelyből világos kibontakozást senki sem tudott
megjósolni, és éppen ezért az előre való lekötöttség germanofil vagy frankofil
irányban egy külpolitikai hiba lett volna. Csak azzal voltam tisztában, hogy a
közvetlen szomszédok valamelyikével kell barátságot kötnünk, hogy végre az
örökös politikai cernírozottságból kitaláljunk.
Ránk, szegediekre nézve, mi sem volt természetesebb, mint Belgráddal keresni az
összeköttetést. Jugoszlávián keresztül vezet az út a tengerhez, Jugoszlávia
vitte el a legkevesebbet tőlünk, Jugoszlávia harcos nemzet, egy esetleges
jugoszláv barátság közelebb áll a nép lelkéhez, mint akár a cseh, akár a román
barátság.

Sajnos, kevesen voltunk, akik a politikát ezen szempontból néztük, a legtöbb

ember, különösen az odaszökött álpolitikusok, fölhasználták francia
összeköttetéseiket, amelyeket legtöbbször feleségeik útján szereztek, arra, hogy
azokkal szemben, akik ezt az irányt követték, a franciák bizalmatlanságát
fölébresszék.
Horthynak, Telekinek nem volt nyugta, bemocskolták a bécsi ellenforradalmi
komitét, Zadravetz pátert, a szegedi Capistránt, Kelemen Bélát, a volt főispánt,
a szegedi alakulatokat, szóval mindenkit, aki az új nemzeti Magyarországot
akarta, a független, önmaga fölött szabadon rendelkező Magyarországot.
Annyira ment a dolog, hogy július végén a franciák mindinkább erősebben kezdték
követelni a magyar kormánytól azt, hogy Szegedről távozzak.

Ez volt a második száműzetésem magyar földről. Szegedet, ahova április 25-én

érkeztem a nagykikindai parancsnokság rendelkezése folytán, július 31-én el
kellett hagynom. Búcsúbeszédemben hangsúlyoztam, hogy Szegedet azzal a tudattal
hagyom el, hogy a nacionalizmus győzött az internacionalizmus fölött. A magyarok
Istene megsegített — úgy lett!

Vissza Wienbe

Feleségemmel, Lingauer Albinnal, Marton Bélával, Crouy Péter gróffal indultunk

Jugoszlávián át Wienbe. A szegedi kormány azt a megbízást adta, hogy lépjek
érintkezésbe Bethlennel, Szmrecsányival és Lehárral Nyugat-Magyarország
pacifikálásának végrehajtása céljából.

Elég kellemes utunk volt. Szegeden egy magyar detektív, ki francia szolgálatban
állt, ha jól emlékszem, Robinson, figyelt arra, hogy tényleg elhagyjam Szegedet.
Zágrábban egy napig tartózkodtam, Zágrábot a legnagyobb rendben találtam, szó
sem volt a horvátok forrongásáról. Sokan a jugoszláv helyzetet így szeretik
beállítani. Az volt a benyomásom, hogy a horvátok önállóságáért, vagy azért,
hogy hozzánk visszajöjjenek, forradalom egyelőre odalent nem lesz. A szerbek
nagyon vigyáznak. A legtöbb, amit a horvát ellen-forradalmárok már elérhetnek,
egy eléggé szűkre szabott föderáció lesz.
Amikor Marburgba értem, augusztus 2-án, a Wienből jövő és Szegedre utazó
ellenforradalmi tisztek azt a hírt hozták, hogy Kun Béla kormánya megbukott.
Grazban azután Keresztes és Waldherr vezérkari tisztektől, akik Lehárral
dolgoztak, részleteket tudtam meg a Kun-kormány eltávozásáról.
A Feldbach felé induló vonat magyar utasait kértem, köztük Arndt János
barátomat, borítsák föl a Peidl-kormány hatalmát Sopronban és Vasban, amit ők
meg is ígértek.
Nyilvánvaló volt előttem ugyanis, hogy a Peidl-kormány csak átmeneti kormány, s
csak taktikáznak az ellenforradalommal szemben.

Legszívesebben Szombathelyre utaztam volna, Lingauer Albinnal együtt, de nem

tettem ezt azért, mert nem akartam Lehár, Szmrecsányi és Bethlen esetleges
koncepcióit zavarni.
Amint ezt előbb is említettem már, Lehárék Ausztria területén lévő szervezetét
nem találtam egy hadműveletre alkalmas állapotban. Se hely, se idő, se alkalom
nem volt ugyanis arra, hogy a Duna és Mura közti területeket megszervezzék, arra
azonban alkalmasak voltak Lehár szervezetei, hogy Nyugat-Magyarországra
behatolva, azt mielőbb talpra állítsák. Amit később meg is tettek.

Wienben nagyban folyt a tanácskozás. Voltak, akik nem nagyon örültek a szegedi
kormány kiküldöttjének. Egyik értekezleten Bethlen elnöklete alatt részt vettek
Lovászy, Szmrecsányi, Lingauer, Benitzky, Suhay, Pallavicini és magam is. Az
volt a kérdés, elérkezettnek látjuk-e az időt a bevonulásra, vagy sem.
A többség inkább a rögtöni bevonulás mellett volt, Lovászy pedig halogatta
szokása szerint a döntést. Bethlen lojalitásból az ottani antanti missziókkal
folytatott tárgyalások eredményét akarta bevárni. Cunningham ugyanis azon
fáradozott, hogy békét teremtsen, ami természetesen nem sikerült. Bethlen a
Peidlék részéről tárgyaló Böhm Vilmost sarokba szorította egyetlenegy kérdéssel:
„Vajon ő (Böhm) mint kommunista vagy mint szocialista tárgyal?"

Böhmék taktikáztak. Ha már elvesztették a kommunista játszmát, megpróbálták

volna még egyszer a szociáldemokrata rendet. De most is rosszul kalkuláltak. A
budapesti ellenforradalmi csoportok a románok bevonulása pillanatában Peidl
kormányát megbuktatták, és József főherceget kikiáltották kormányzóvá. Friedrich
megalakította kabinetjét.
Bár ezen ténykedést, azaz egy második nemzeti alapon álló kabinetnek a
kinevezését — kvázi kontra Szeged — nem tartottam helyesnek és nem tartottam
helyesnek azt sem, hogy a királyi herceg, mint politikai faktor lépett föl,
miután tudtam, hogy a jugoszlávok a Habsburgok föllépésével szemben nem fognak
szimpátiával viseltetni, mégis tárgytalannak tekintettem a szegedi kormány által
rám bízott föladatot (Dunántúl főkormánybiztosa) és 7-én Budapestre utaztam,
hogy a budapesti kormányt informáljam a szegedi kormány működéséről és
intencióiról. A bécsi kommunista követ autóján Wienből Győrön át mentem. Ezen
rövid utazásom alatt konstatálhattam, hogy az új kormány még csak Budapesten a
helyzet ura. A vidéken akkoriban pl. Magyaróváron, a munkásság még teljesen
vörös volt. Nemzetiszínű kokárdámat nagy ellenszenvvel nézték.

Pestre érve, azt tartottam fő feladatomnak, hogy a szegediek és pestiek között

mihamarabb létrejöjjön a megegyezés. Ez eleinte nehézségekbe ütközött. Friedrich
szokott módon indulatoskodott, de Schnetzer és Tánczos tábornokok közbelépése és
a szegediek előzékenysége folytán a kérdés el lett intézve. A szegediek
lemondtak. Magyarországnak megvolt Horthyban a fővezére és megvolt a kormánya,
amely összetételénél fogva nekem legalább szimpatikusabb volt, mint a szegedi,
miután a szegedi kiváló emberek mellett, sajnos, internacionalista elemek is
voltak.

Vége

Az ellenforradalom ezzel véget ért, legalább kifelé. Befelé máig sincs

befejezve, a több évszázadon keresztül idegen uralom alatt, nehéz jármot hurcoló
Magyarország gazdasági és kulturális berendezkedése még ma sem olyan, melyre egy
önálló életet akaró nemzeti államnak szüksége van. A belső ellenforradalomnak,
melyet én nemzeti újraébredésnek nevezek, még mindig tartania kell, mindaddig,
ameddig nemzeti önállóságunk biztosítékai minden téren, végérvényesen nem
lesznek meg.
A választások meghozták a nemzeti eszme gondolatkörének diadalát, a
választásokból kialakuló új kormányok kötelessége ezt az újraébredést a béke és
az evolúció jegyében a kormányhatalom minden eszközével intézményesen
végrehajtani. Ha ez megtörténik, és ha nem esünk egy pillanatra sem vissza,
akkor legyen végre vége az idegölő forradalmi mozgalmaknak.

Vigyázzunk!

A GÖMBÖS KORMÁNY NEMZETI MUNKATERVE

ELŐSZÓ
Mióta Magyarország Főméltóságú Kormányzója a m. kir. kormány élére állított,
több ízben volt alkalmam a nemzeti közvéleményt és a törvényhozás két házát
kormányzati tevékenységem célkitűzéseiről és irányvonaláról tájékoztatnom. Az
erre irányuló megnyilatkozásaimban hangsúlyoztam volt, hogy a vezetésem alatt
álló kormány az előtte álló feladatokat és teendőket fontosság és sürgősség
szempontjából két csoportra osztja. Az elsőbe azokat a kormányzati feladatokat
és teendőket sorozza, amelyek megoldása a mai gazdasági és társadalmi viszonyok
között nem tűr késedelmet, amelyekkel tehát a kormánynak — az adott helyzet
kényszerítő parancsa folytán — azonnal foglalkoznia kell, hacsak nem akarja az
ország és a nép létérdekeit súlyos veszélynek kitenni. Az ilyirányú kormányzati
programon kívül — amelynek részleteiről egyébként eddig beszédeimben tüzetesen
tájékoztattam a közvéleményt — a reám háruló kormányzati tevékenység második
csoportját azok a feladatok és teendők alkotják, amelyek amellett, hogy a
kormánynak távolabbi célkitűzéseit foglalják magukban, az egész kormányzati
munka összefoglaló keretéül, mozgató rugójául és elvi alapjaiul szolgálnak
Az ugyanis a meggyőződésem, hogy semmiféle kormányzati munka nem vezethet
sikerre, ha elmerülve a mindennapi élet kisebb-nagyobb problémáiban nem lát
távolabbi magasabb célkitűzéseket is maga előtt, viszont az a kormányzati
tevékenység is rossz úton halad, amely messzemenő célok kergetésében
megfeledkezik az élet által napról-napra felvetett gondokról és szükségletekről.
Én nem akarok egyik hibába sem esni. Gondosan ügyelni akarok arra, hogy a mai
nehéz, keserves magyar élet ezernyi gondjaival, bajaival való foglalkozásom ne
tévessze szemem elől azt a célt, amelynek megoldására vállalkoztam, viszont arra
is vigyázok, hogy míg e távolabbi, nagy cél felé törekszem, a mai élet sürgető
problémái se maradjanak kielégítés nélkül.

Az alantiakban rövid, tömör, de vázlatos összefoglalásban azt a munkatervemet

ismertetem, amely kormányzati tevékenységem távolabbi célkitűzéseit alkotja. E
munkatervnek nem az a hivatása, hogy kimerítő pragmatikus és részletes
felsorolását nyújtsa az általam megoldandóknak tartott összes kormányzati
feladatoknak Azt akarom elérni e munkaterv széles körökben való ismertetésével,
hogy a magyar közvélemény világosan lássa azokat a célokat, amelyek felé
törekszem, azokat a kérdéseket, amelyeket megoldani akarok és azt a szellemet,
amelyet minisztertársaimmal kormányzati tevékenységünk minden megnyilatkozásánál
szem előtt tartunk E munkaterv keretei között fog kialakulni a vezetésem alatt
álló minisztérium minden időszerű és távolabbi kormányzati tevékenysége, mely
tevékenység végső célját e munkaterv első pontja jelöli meg: az öncélú magyar
nemzeti állam kiépítésében.

Eddig beszédeimben nyomatékosan hangsúlyoztam, hogy állandó, rendszeres,

közvetlen és bensőséges kapcsolatban kívánok lenni a magyar társadalom
legszélesebb rétegeivel Azzal, hogy az itt következő kormányzati munkatervemet
is a magyar közvélemény elé tárom, ismételt bizonyságát akarom adni annak mily
nagy súlyt helyezek a kormány és a közvélemény bizalomteljes együttműködésére.
Amikor e helyen ismételten hangoztatom, hogy az egész elkövetkezendő kormányzati
munkásságomat a magyar társadalom bizalmának és együttérzésének kettős oszlopára
kívánom felépíteni, minden magyar testvéremet pártra, osztályra és felekezetre
való tekintet nélkül meghívom arra, támogasson engem és kormányomat e munkaterv
megvalósításában.
Budapest, 1932. évi október hó 26-án.
Gömbös Gyula

I.

Bel- és külpolitika
.
1.
Politikánk célja.
Politikánk célja a magyar nemzet megerősítése, felvirágoztatása, a nemzet minden
tagja részére az elérhető legnagyobb erkölcsi és anyagi jólét biztosítása.
Mivel ez a cél csakis szilárd alapokon nyugvó, határozott célkitűzésekkel
dolgozó s erőteljes alkotmányos központi akarat által irányított független
nemzeti állam keretén belül valósítható meg, politikánk közvetlen feladatául az
öncélú nemzeti állam kiépítését tekintjük.
2.
Külpolitikánk feladata.
Külpolitikánk feladatának tartjuk biztosítani a magyar nemzeti állam részére azt
a szerepet, amely nemzetünket múltjánál, földrajzi helyzeténél és történelmi
hivatottságánál fogva megilleti.

3.
Revízió, kisebbségi jogok,
a dunai államok együttműködése.
Minden békés eszközzel arra törekszünk, hogy a békeszerződések a jog és az
igazság szellemében revízió alá vétessenek. Súlyt helyezünk a kisebbségi jogok
teljes érvényesítésére, és nem zárkózunk el a dunai államok együttműködése elől.

II.

Alkotmányjog és közigazgatás.
4.
Országgyűlés.
Olyan országgyűlést akarunk, amely a nemzeti közvélemény hű tükrözője és
emellett az ország minden dolgozó rétegének képviselője.

5.
Választójog.
Szükségesnek tartjuk a választójog reformját, a titkosság elvének érvényesítése
alapján, de a nagy nemzeti érdekek legmesszebbmenő megóvásával.

6.
Közjogi és államigazgatási berendezésünk.
Közjogi és államigazgatási berendezésünket - a mai kor követelményeinek
figyelembe vételével, de a hagyományokban rejlő erkölcsi erők megóvásával - úgy
kívánjuk átalakítani, hogy ez a közjogi és államigazgatási berendezés a nemzeti
erők maximumát bocsájthassa a nemzeti célok megvalósítása végett a nemzet
vezetőinek rendelkezésére.

7.
Az egyéni szabadság elvének biztosítása.
Az egyéni szabadság elvének teljes érvényesülésére törekszünk, addig a határig,
ameddig ez a szabadság a nemzeti közösség érdekeit nem veszélyezteti.
Ezt az elvet a munkaviszony szabályozása tekintetében is irányadónak tartjuk.

8.
Az egyesületi és gyülekezési jog.
Az egyesületi és gyülekezési jog szabályozásánál irányelvünk, hogy minden
egyesületnek és gyülekezésnek közvetlenül vagy közvetve a nemzeti erők
meghatványozását kell szolgálnia.

9.
Sajtópolitika.
A sajtószabadság fenntartása nemzeti érdek addig a határig, amíg a sajtó valóban
a nemzet érdekeit szolgálja.

10.
A társadalmi egyesületek összevonása.
Tekintettel arra, hogy a társadalmi szervezkedés terén túltengés mutatkozik,
szükségesnek tartjuk a hasonló célú társadalmi egyesületek összevonását.

11.
Közigazgatás.
Jó, olcsó, gyors és a nép szeretetétől áthatott közigazgatást akarunk, amely
mindenkinek egyenlő mértékkel mér és az állampolgárok teherviselő képességéhez
szigorúan alkalmazkodik.

12.
Nagyobb területi hatóságú közigazgatási egységek.
A gyors és eredményes közigazgatás megvalósíthatása végett az ország egyes
részeit nagyobb területi hatósággal bíró közigazgatási egységekben foglaljuk
össze, a vármegyék ősi intézményének tiszteletben tartása mellett.

13.
Tisztviselői pragmatika.
Megvalósítani kívánjuk a tisztviselői pragmatikát, amely arra lesz hivatva, hogy
intézményesen szabályozza a tisztviselők jogállását, jogait és kötelességeit.
Ezzel kapcsolatban a tisztviselői fegyelmi jog reformját is keresztülvisszük.

14.
A polgári közigazgatás egységes irányítása.
Szükségesnek tartjuk egy, legmagasabb képesítésű tisztviselőkből alkotandó szerv
útján a polgári közigazgatás egységes irányítását biztosítani.

15.
Szakszerű szelekció a közigazgatási tisztviselői kar
kiegészítésénél és előléptetésénél.
Az előléptetéseknél a közigazgatási tisztviselői kar kiegészítésénél a szakszerű
szelekció szempontjából indulunk ki, s evégből a használhatóság, különösen pedig
a vezetésre való alkalmasság szempontjából szigorú elveket fogunk alkalmazni.

16.
A tisztviselői illetmény és nyugdíjügy rendezése.
Rendezni óhajtjuk a tisztviselői illetmény-és nyugdíjügyet.

17.
A felelősség elvének érvényesítése a közigazgatásban.
A közigazgatási szervezet minden megnyilatkozásában érvényt fogunk szerezni a
felelősség elvének.

18.
A kisebb állások szaporítása.
A magyar ifjúság jövőjének, érvényesülésének biztosítását a legsürgősebb nemzeti
és szociális feladatok egyikének tartjuk, ezért az államigazgatás keretében is
igyekezni fogunk a közigazgatásban túltengő magas állások lebontásával és a
racionalizálási elvek szemmel tartásával inkább a kisebb állásokat szaporítani.

19.
Az álláshalmozás megszüntetése.
Intézményesen lehetetlenné akarjuk tenni a közszolgálatban az állás-halmozást.

20.
A tisztviselői összeférhetetlenség.
A tisztviselői összeférhetetlenségre vonatkozó szabályokat a legszigorúbban
kívánjuk alkalmazni. A közéleti tisztaság követelményeit minden személyi
tekintet nélkül érvényesíteni fogjuk, de hatályosabb védelmet nyújtunk a közélet
minden tényezőjének az alaptalan gyanúsításokkal szemben.

III.

Állampénzügyek.
21.
A pengő értékállandóságának biztosítása.
A pengő értékállandóságát minden eszközzel biztosítani kívánjuk.

22.
Az aranyfedezeti rendszer fenntartása.
Az aranyfedezeti rendszert mindaddig, amíg a vezető európai államok e rendszer
alapján állanak, változatlanul fenntartani kívánjuk.

23.
Az államháztartás egyensúlyának biztosítása.
Az államháztartás egyensúlyát minden körülmények között biztosítani és
fenntartani kívánjuk.

24.
A közterhek arányosítása.
A túlzott közterhek az állampolgárok és velük a nemzet további elszegényedését
idézik elő. Ezért a viselendő közterheket helyes arányba kívánjuk hozni a
nemzeti jövedelemmel. Ezt azonban nem lineáris csökkentésekkel, hanem az állami
funkciók és intézmények körének helyes kiválogatásával kívánjuk elérni.

25.
Adó és illetékrendszer.
A gazdasági élet és különösen a termelés szempontjait fokozottabban figyelembe
vevő, emellett igazságos és arányos közteherviselést biztosító és lehetőleg
egyszerű adó-és illetékrendszert akarunk.

26.
Szigorú adómorál.
Szigorú adómorált kívánunk, de ezzel szemben az államkincstár részéről is
fokozottan érvényesíteni óhajtjuk az igazság és méltányosság követelményeit.

IV.

Igazságügy.
27.
Igazságügyi célkitűzéseink.
Igazságügyi kormányzatunk nem törekszik mindenáron új jogszabályok alkotására. A
jogszabályok pontos és lelkiismeretes megtartása és az életbe való átvitele
fokozott gondoskodásunk tárgya.

28.
A jogszabályok alkotásánál irányadó szempontjaink.
Amennyiben jogszabályok alkotására kerül a sor, mindig szem előtt kell tartani,
hogy a törvények megtartását nem a megszegésükre mért büntetés súlya, hanem a
törvények tartalmának az erkölcs és lelkiismeret parancsaival egyező volta
biztosítja.

29.
A jogszabályok igazi rendeltetése.
Törekedni fogunk arra, hogy jogszabályaink ne a gyengébbet a termelő munkában
való részvételtől elriasztó tilalomfák és útvesztők legyenek, hanem útjelző
táblák a gazdasági, társadalmi és államélet szövevényes útjain.

30.
Gyors, olcsó és egyszerű jogszolgáltatás.
Gyors, olcsó és egyszerű jogszolgáltatást akarunk.
Az igazságszolgáltatás nem tart lépést a mai gazdasági élet ütemével. Ennek az
állapotnak a megszüntetését kötelességünknek tartjuk. Az eljárási jognak ehhez
szükséges átalakítását meg fogjuk valósítani.
31.
Gazdasági, hitelpolitikai és büntetőjogi törvényeink.
Gazdasági és hitelpolitikai törvényeinket a gazdasági élet változásainak
megfelelően olyan módon óhajtjuk megreformálni, hogy azokban a magyar nemzet
sajátos lelki és gazdasági tulajdonságai teljes mértékben figyelembe vétessenek.
Ugyanezt az elvet óhajtjuk érvényesíteni új büntető jogszabályok alkotásánál is.

32.
Jogvédelem a termelő és alkotó munka számára.
A termelő és alkotó munka útjából el fogjuk hárítani a termelést és alkotást
szükségtelenül akadályozó intézményeket és rendelkezéseket. A nemzet érdekeihez
alkalmazkodó termelő munka számára, annak bármily módon történő
megakadályozásával szemben hatályos jogvédelmet fogunk biztosítani.

33.
A család, nemzet, vallás, hatóságok, hadsereg
és őrtestületek védelme.
A társadalmi és állami élet alapját alkotó intézmények: a család, a nemzet, a
vallás, a hatóságok, a hadsereg, valamint az őrtestületek intézményes
jogvédelmének fenntartása és hatályossá tétele különös gondunk lesz.

V.

Termelési politika.
34.
A magántulajdon és a kapitalizmus.
Közgazdaságunkat a magántulajdon elvén és a kapitalista termelés formái között
akarjuk fenntartani. Utóbbinak a nemzet egyetemére káros kinövéseit erős kézzel
igyekezünk lenyesni.

35.
A nemzeti termelés folytonosságának biztosítása.
Nemzeti termelésünk folytonosságát minden eszközzel biztosítani akarjuk. Nemzeti
céljaink érdekében azt fejleszteni, jövedelmezővé és teherbíróvá akarjuk tenni.
Minden erővel és reális eszközökkel a gazdasági vérkeringés megindulását fogjuk
szorgalmazni.

36.
Termelési politikánk vezető gondolata.
Termelési politikánk vezető gondolata, hogy a termelést minél olcsóbbá s ilyen
módon eredményessé is tegyük.

37.
A termelés és a fogyasztás összhangja.
Termelésünk és fogyasztásunk összhangba hozását és nemzetünk megélhetési
viszonyainak javítását nem a tömegek életszínvonalának lesüllyesztésével, hanem
olyképp akarjuk megoldani, hogy az összes termelő erők serkentésével, helyes
szervezésével és tevékenységüknek a szükségletekhez igazodó irányításával minél
több valódi értéket produkáljunk.
Sem a fukarság, sem a pazarlás nem ideálunk. A jövedelmi és vagyoni viszonyokon
felül való költekezésnek széles rétegekben lábra kapott szokását kiküszöbölni
kívánjuk.

38.
A nagy tömegek megélhetését biztosító termelési ágak kezdeményezése.
A nemzet minél szélesebb rétegeit kívánjuk a nemzeti termelő munka szolgálatába
állítani. Olyan termelési ágakat fogunk tehát kezdeményezni, amelyek aránylag
nagyobb tömegeknek biztosítanak megélhetést.
39.
A kis- és középegzisztenciák szaporítása.
Mind a mezőgazdaságban, mind az iparban minél több gazdaságilag egészséges,
termelő kis- és középegzisztencia életfeltételét kívánjuk biztosítani.

40.
Az állami beavatkozás korlátai.
A nemzeti termelő munkában az állami beavatkozást csak e munka tervszerű
irányítására, ellenőrzésére és mintaüzemek létesítésére akarjuk korlátozni.
Egyébként az egyéni kezdeményezésnek szabad teret akarunk biztosítani.

41.
Vámpolitikánk.
Vámpolitikánkban a nemzet összességének érdekeit kívánjuk figyelembe venni. A
világgazdasági helyzethez alkalmazkodva olyan vámrendszert kell felállítanunk,
amely megvédelmezi belső termelésünket, de az árak megdrágítására nem nyújt
módot.

42.
Az érdekképviseleti rendszer kiépítése.
Az érdekképviseletek szerves, okszerű kiépítését szorgalmazzuk a gazdasági élet
minden vonalán. Ez érdekképviseletek összhangzatos együttműködésével kívánjuk
előmozdítani az egyes termelési ágak egyensúlyát.

43.
Szociálpolitika.
Az érdekképviseleti rendszer kiépítése kapcsán meg akarjuk oldani a dolgozó
társadalom erkölcsi és anyagi érdekeinek megvédelmezésére és gondozására
hivatott szociálpolitika összes időszerű feladatait. A munkaközvetítés, a
munkaügyi bíráskodás, a betegség, rokkantság, öregség s a munkanélküliség elleni
biztosítás ügyének szerves és intézményes rendezését ez érdekképviseleti
rendszer keretein belül szorgalmazzuk.
A társadalombiztosítási intézmények reformját szükségesnek tartjuk.

44.
A munkanélküliség leküzdése.
Addig, amíg a gazdasági élet válsága tart, a munkanélküliség leküzdése céljából
állami feladatnak ismerjük el a munkanélküliek foglalkoztatásának irányítását.
A munkaközvetítés kérdését véglegesen rendezni kívánjuk.

45.
Munka és nem segély.
Munkaképes emberek munkanélküliség címén való segélyezésének elvi ellenségei
vagyunk s a munkanélkülieket csak munka ellenében támogatjuk.

VI.

Mezőgazdaság és birtokpolitika.

46.
Tervszerű mezőgazdasági termelés.
Tervszerű mezőgazdasági termelést kívánunk, a belső szükséglet igényei és a
kiviteli lehetőségek szerint irányítva.

47.
Mezőgazdasági termelésünk fokozatos átállítása.
Mezőgazdasági termelésünket fokozatosan át akarjuk állítani. Egyrészt a nagyobb
tömegek eltartására alkalmas exportképes mívelési ágakra, másrészt olyan
mívelési ágakra, melyek ipari termelésünknek nyersanyagot szolgáltatnak.
Törekedni fogunk arra, hogy mezőgazdaságunk egységes, lehetőleg kevés típusú
termelvénnyel jöjjön piacra.

48.
A mezőgazdasági kísérletügy és szakoktatás fejlesztése.
Intézményesen fogjuk fejleszteni a magyar mezőgazdasági kísérletügyet és a
mezőgazdasági szakoktatást.

49.
Magán-mintagazdaságok létesítése.
Minden lehető adó- és illetékkedvezménnyel igyekezni fogjuk a magán-
mintagazdaságok létesítését elősegíteni.

50.
Vízügyek.
A vízügyek rendezése és ezzel kapcsolatban az öntözés és vízellátás kérdése
gondoskodásunk tárgya lesz.

51.
Telepítési politikánk.
A birtokmegoszlás egészséges kialakításának előmozdítása végett egészséges
telepítési politika kezdeményezésére és végrehajtására fogunk törekedni. Ebbéli
törekvésünkben magasabb nemzeti érdeket tartva szem előtt vigyázni fogunk arra,
hogy a termelés folytonossága és eredményessége csorbát ne szenvedjen.

52.
Telepítési alap létesítése.
Birtokpolitikai és telepítési célokra az állami elővásárlási jog gyakorlása
kapcsán megfelelő telepítési alapot kívánunk létesíteni.

53.
A hitbizományi rendszer reformja és kiterjesztése
A hitbizományi rendszert megfelelő korrektívumoknak kívánjuk alávet-ni. Ki
akarjuk azonban terjeszteni ezt a rendszert a kis- és középbirtokra is.

54.
A szövetkezeti önsegítés előmozdítása. A falu.
Elősegíteni óhajtjuk a szövetkezeti önsegítés minden életre való, reális
formáját. Különös súlyt helyezünk a falusi nép hitelét, gazdálkodását,
fogyasztását, termelését és értékesítését előmozdító szövetkezeti mozgalom
kifejlődésére. Az Országos Központi Hitelszövetkezet és a kötelékébe tartozó
hitelszövetkezetek működési körét főként a mezőgazdasági kisbirtok
hiteligényeinek fokozottabb kielégítésére kívánjuk korlátozni.
Megfelelő szerv útján gondoskodni kívánunk arról, hogy a szövetkezetek működése
és irányítása az igazi szövetkezeti szellem és a valódi altruizmus jegyében
történjék.

VII. Iparpolitika.
55.
Iparpolitikánk.
Iparunkat az egyetemes nemzeti termelés szerves részének tartjuk.
Életképes iparágainkat fejleszteni fogjuk. Iparpártolásunk azonban nem mehet más
termelési ág rovására.

56.
Iparfejlesztési politikánk irányelvei.
Iparfejlesztési politikánk, különösen a hazai nyersanyagot feldolgozó és
mezőgazdasági termékeinket kikészítő iparunk támogatását fogja szolgálni. Minden
eszközzel elősegíteni kívánjuk az eddig külföldre exportált nyersanyagok
belföldi feldolgozását. Különös figyelemmel leszünk azokra az iparágakra,
amelyek a hazai tömegfogyasztás érdekeit szolgálják.

57.
Összhang a nagy-, közép- és kisipar között.
A nagy, közép- és kisipar munkájának helyes megosztása és megszervezése útján
biztosítani óhajtjuk az ipari termelés harmonikus együttműködését.

58.
A háziipar fejlesztése.
Különös gondot kívánunk fordítani népünk művészi motívumokban gazdag
háziiparának fejlesztésére és ennek kiviteli lehetőségét minden eszközzel
előmozdítjuk. Nagy gondot fordítunk a falusi nép saját szükségleteit kielégítő
és fölös munkaerejét hasznosító háziiparágak serkentésére.
59.
Az ipari cikkek áralakulásának befolyásolása.
Az ipari termelést összhangba kívánjuk hozni a fogyasztás érdekeivel.
Egészséges befolyást kívánunk gyakorolni az ipari cikkek igazságos
áralakulására.
Indokolatlan nyerészkedést tűrni nem fogunk. E célból az ármegállapító bizottság
fenntartását és helyes irányú átszervezését tartjuk szükségesnek.

60.
Az energiatermelés tervszerű irányítása.
Az energiatermelés és elosztó hálózat, valamint egyes alapvető fontosságú
iparágak tervszerű és a köz szempontjait érvényesítő irányítása előfeltétele
lévén a nemzeti termelés harmonikus kifejlesztésének, ez a feladat különös
gondoskodásunk tárgya lesz.

VIII.

Kereskedelmi politika.
61.
A hazai nyersanyagtermelés előmozdítása.
A természettudományi kutatást, elsősorban a technikai kutatást hatványozottabb
mérvben akarjuk beállítani nemzetgazdaságunk szolgálatába. Az ország szűkös
nyersanyaghelyzetét javítani óhajtjuk. A hazánkban fellelhető és termeszthető
nyersanyagok legcélirányosabb feldolgozását, valamint új hazai lelőhelyek
felkutatását szükségesnek tartjuk, különösen abból a célból, hogy a külföldi
anyagok hazai anyagokkal és termékekkel legyenek pótolhatók. A magyar
természettudomány és a technikai kutató munka szellemi termékeinek exportját elő
fogjuk mozdítani.

62.
Az egészséges kereskedelem támogatása.
Az egészséges kereskedelmet a legmesszebbmenően kívánjuk támogatni, de viszont a
feleslegesen túlzott közvetítő hálózatot ki akarjuk küszöbölni, hogy ezáltal a
termelőt és a fogyasztót minél közelebb hozzuk egymáshoz.

63.
Átmenő és idegenforgalom.
A dunavölgyi központi fekvésünkben adott lehetőségeket nagyszabású átmenő
kereskedelmi forgalom kifejlesztésére akarjuk felhasználni.
Nagy súlyt helyezünk idegenforgalmunk fejlesztésére is.

64.
Külkereskedelmi politikánk.
Külkereskedelmi politikánkat elsősorban külföldi felvevő piacok megszerzésére
óhajtjuk beállítani. Exportpolitikánkat egységes vezetés alá fogjuk helyezni.

65.
A külkereskedelem és a magyar termelés.
Tervszerűen irányított külkereskedelmünknek féltő gonddal kell szolgálnia a
magyar termelés jó hírét és a magyar termékek kiváló minőségét.

66.
A márkázási törvény kiterjesztése.
Exportunk kifejlesztése érdekében a márkázási törvényt ki akarjuk terjeszteni.

67.
Közlekedési politikánk célja.
Közlekedési szervezetünk nem lehet öncél, hanem csupán a nemzeti termelés és
értékesítés eszköze, ezért közlekedési politikánkat gazdasági politikánk
szolgálatába kívánjuk állítani.

68.
Vasút, posta, távíró és telefon.
A vasutakat, a posta, távíró és telefon üzemet nem tekintjük csupán
haszonszerzésre irányuló állami intézményeknek. Mindezek tarifáit olyképpen
kívánjuk megállapítani, hogy a termelés ügyét szolgálják.

69.
Úthálózatunk kiépítése.
Úthálózatunk tervszerű kiépítését és fenntartását elsőrendű feladatnak tartjuk.

70.
A gépjárműforgalom fejlesztése.
Gondos figyelmet kívánunk fordítani a gépjárműforgalom fejlesztésére, szem előtt
tartva annak szükségét, hogy a vasutak és a gépjárművek harmonikusan szolgálják
a forgalom lebonyolítását és fokozását.

71.
A légi forgalom fejlesztése.
Különös gonddal kívánunk lenni légi forgalmunk fejlesztésére, különösen pedig
nemzetközi légi forgalmunk további kiépítésére, hogy így, ha szerény eszközökkel
is, a világszerte mindenhol fejlődő légi forgalomba be tudjunk kapcsolódni.

72.
Vízi utaink kihasználása.
Törekedni fogunk vízi utaink minél gazdaságosabb kihasználására.

73.
Közüzemek.
A közüzemek tekintetében elvünk az, hogy a termelés irányítása és általában a
közérdek szempontjából szükséges üzemeket fenntartjuk. Az egyéb közüzemeket,
amelyek a magángazdálkodásnak indokolatlan versenyt támasztanak és közérdeket
nem szolgálnak, megszüntetjük.

IX.

Hitelpolitika.
74.
Hitelpolitikánk.
A hitelt eszköznek tekintjük a nemzeti termelés szolgálatában A nemzeti
építőmunkába beilleszkedő hitelt teljes védelemben részesítjük de mindent el
fogunk követni a tisztán öncélú kiuzsorázó hitelpolitika lehetetlenné tételére.
75.
Hitelellátásunk javítása.
Hitelügyi politikánk homlokterében az olcsó és bőséges hitel előfeltételeink
megteremtése áll, mert termelésünket a mai szűkös és drága hitelellátás
béklyóiból ki akarjuk szabadítani.

76.
A belső tőkeképződés elősegítése.
Minden eszközzel elő akarjuk segíteni a belső tőkeképződést, s az így
felhalmozandó tőkéket a nemzeti termelés szolgálatába kívánjuk állítani.

77.
A hitelszervezet egyszerűsítése.
Hitelszervezetünket egyszerűsíteni és működését ezzel olcsóbbítani akarjuk. Az
azonos célú és üzletkörű szervek számát összeolvasztás útján apasztani kívánjuk.

78.
A hitelszervezet és a hitelélet működésének
figyelemmel kísérése.
A hitelszervezet működését és a hiteléletet az egyetemes nemzeti érdekek
szempontjából fokozott figyelemmel fogjuk kísérni.

79.
A külföldi adósságok rendezése.
Külföldi adósságaink rendezése, azoknak elviselhetővé tétele és a fennálló
termelési és értékesítési viszonyokkal való összhangba hozatala gondoskodásunk
különös tárgya.

80.
A külföldi hitelek ellenőrzése.
Gátat akarunk vetni a nemzet további eladósodásának. Újabb külföldi hiteleket
csak tervszerűen és lehetőleg gyorsan amortizálódó, produktív célokra veszünk
igénybe. A külföldi hitelek igénybevételét fokozott ellenőrzés alá kívánjuk
helyezni.

81.
A mezőgazdasági és ipari termelési hitel.
Gondoskodni fogunk arról, hogy a mezőgazdasági termelési hitel a mezőgazdasági
termelés sajátságaihoz igazodjék.
Ugyancsak gondoskodni kívánunk a középipar és kisipar hitelellátásának
megkönnyítéséről.

82.
A gazdasági egyedek létének és termelőképességének biztosítása.
Különös gondunkat fogja alkotni, hogy a gazdasági egyedek létét és
termelőképességét akkor is biztosítsuk, ha azok hitelképessége a válság folyamán
átmenetileg csorbát szenvedett.

X.

Kultúrpolitika.
83.
Magyar faji sajátságokban gyökerező kultúrpolitika.
Magyar faji sajátságokban gyökerező, keresztény erkölcsön és világnézeten
felépülő nemzeti kultúrát akarunk.

84.
Kultúrpolitikánk.
Egészséges nemzeti fejlődés csak a gazdasági és kulturális fejlődés
előfeltételeinek egyidejű biztosításával lehetséges. Kultúrpolitikánkat ezért a
mai gazdasági helyzetből következő takarékossági szempontok figyelembevételével,
de a nemzeti kultúrfejlődés céltudatos előmozdításának szellemében fogjuk
irányítani.
Nagy súlyt helyezünk a korszerű fejlődésnek megfelelően a műszaki ismeretek
terjesztésére.

85.
A lelki válság leküzdése.
A nemzetnevelés ügyét elsőrendű feladatunknak tekintjük
Kötelességünknek tartjuk az uralkodó lelki válság leküzdését a nemzet lelki
újjászületésének előmozdítását és az egységes magyar világnézet kialakítását.
Nem ismerjük el a magas kultúra és népművelődés közt mesterségesen támasztott
ellentét jogosultságát és a magyar nemzeti művelődés egysége és teljessége
érdekében egyaránt fontos feladatunknak tartjuk magas kultúránk színvonalon
tartását és népkultúránk hatványozott fejlesztését.

86.
A felekezeti béke fenntartása.
Valláspolitikánkban minden eszközzel a felekezeti béke fenntartására,
megerősítésére s a közfunkciókat ellátó egyházi intézmények támogatására
törekszünk.

87.
A kulturális intézmények racionalizálása.
Magas kultúránk európai színvonalát és nemzeti tartalmát jól bevált kulturális
intézményeink megfelelő gondozásával, a nemzeti fejlődés ügyét szolgáló
tudományos, művészeti, irodalmi törekvések okszerű és egyenletes támogatásával,
értékes külföldi kapcsolataink ápolásával fogjuk biztosítani. Az életképtelennek
bizonyult és szervezeti hibában szenvedő intézményeket az okszerű racionálás és
szakszerűség követelményeinek megfelelően kívánjuk átszervezni, összevonni,
avagy megszüntetni.

88.
Kultúrintézményeink javadalmazása.
A javadalomcsökkentések és intézményredukciók során végrehajtott pénzügyi
természetű intézkedéseket, mihelyt anyagi helyzetünk megengedi, revízió alá
fogjuk venni, és a jól bevált régi intézményeink javadalmait arányosan fogjuk
megállapítani. Közkönyvtárhálózatunkat a tudományos szakkönyvtáraktól és
egyetemes jellegű országos könyvtáraktól kezdve a falusi népkönyvtárakig
céltudatos könyvtárpolitikával kívánjuk fejleszteni és kiépíteni.

89.
Iskolapolitikánk.
Az iskolákban az oktatás terén tapasztalható túltermelés megszüntetésével
kapcsolatban minden fokon nagyobb hangsúlyt adunk a nevelő munkának.
A nép minden rétegének gazdasági érdekét érintő tankönyv- és tanszerügyet a
jogosulatlan üzleti érdekek figyelmen kívül hagyásával az olcsó tankönyv és
olcsó tanszer irányában kívánjuk végleg megoldani.

90.
A népművelési és testnevelési intézmények átszervezése.
A nép széles rétegeinek művelését és nemzeti nevelését erőteljes közművelődési
politikával kívánjuk előmozdítani, s evégből népművelési és testnevelési
szervezetünket, az e körbe tartozó intézmények korszerű átszervezésével és
fejlesztésével kapcsolatban, szélesebb alapokra helyezzük.

91.
Középiskolai reform.
A középfokú közoktatás terén előkészíteni kívánjuk az általános műveltséget adó
középiskolák és az ipari, kereskedelmi, mezőgazdasági szakoktatás szerves
összeműködésén alapuló, a mai sokféle iskolatípus redukciójára vezető
középiskolai reformot. A gyakorlati irányú középiskola-típusban különös
nyomatékkal kívánjuk a mezőgazdaság szempontjait érvényesíteni.

XI.
Nemzeti védelem.

92.
Honvédség és közbiztonsági szervek.
Nemzeti önállóságunk biztosítása céljából különös súlyt kívánunk helyezni
honvédségünk és a közbiztonsági szervek felkarolására. E szervek egyike sem
állhat pártpolitikai célok szolgálatában.

93.
Hadirokkantak, hadiözvegyek és frontharcosok.
A hadirokkantakat, özvegyeket és árvákat tekintjük a világháború legsúlyosabb
terheit viselő társadalmi rétegnek. A frontharcosok elhelyezkedését mind a
közalkalmazás, mind a magánvállalkozás keretében erőteljesen támogatni kívánjuk.

XII.

Népegészségügy.
94.
A népegészségügy felkarolása.
A népegészségügy felkarolását és különösen a falusi egészségügyi szolgálat
organikus kiépítését fontos feladatunknak tartjuk. A vidéki orvoshálózat és
beteggondozás megszervezésénél különös figyelemmel leszünk a fiatal magyar
orvosgeneráció érdekeire.

95.
Egészségügyi politika.
Egészséges nemzedékek nevelése érdekében a gyermekvédelmet, az anya- és
csecsemővédelmet erősen ki fogjuk építeni. Ezek igazgatását egységesíteni
akarjuk.
A gyámügyi igazgatást megfelelően fogjuk átszervezni.
Az orvostársadalom érdekeinek törvényes képviseletére orvosi kamarát fogunk
létesíteni.
— Minden program és így ez a munkaterv is annyit ér, amennyit megvalósítanak
belőle.
Erős elhatározásunk, hogy célkitűzéseinket szem előtt tartva, tervszerű munkával
munkatervünket a nemzet javára mielőbb valóra váltjuk

A NEMZETI ÖNCÉLÚSÁGÉRT!
Gömbös Gyula miniszterelnök tizenkét beszéde
„Bátorság, bölcsesség, becsület."

Előszó.
A vezetésem alatt álló minisztérium kormányzati célkitűzéseit és irányelveit
tartalmazó „ Nemzeti Munkaterv " 95 pontja tájékoztatja a közvéleményt arról
hogy a kormány mely feladatok betöltésére vállalkozott s mi módon akarja
politikájának végső célkitűzését: az öncélú, magyar nemzeti állam felépítését
megvalósítani. E 95 pont egyszerű, rövid, szinte lapidáris tömörsége megkívánja
azt, hogy az azokban felvetett egyes kérdések — főként a részletek és a
keresztülvitel tekintetében — tüzetesebb megvilágítást nyerjenek Annál is
inkább, mert a „Nemzeti Munkaterv" igen sok bírálójánál és méltatójánál azt
kellett tapasztalnom, hogy annak 95 pontját nem az én, hanem a saját felfogása
szerint magyarázza.

Ez a módszer nem helyes. A „ Nemzeti Munkaterv " egyes pontjainak helyes

értelmét csak az adhatja meg, aki a munkatervet szerkesztette, s csak az
nyilatkozhat a részletek és a keresztülvitel tekintetében is, aki e munkaterv
megalkotásánál követett szempontok felől teljesen tisztában van.
Emiatt tartottam szükségesnek a kormányelnökség átvétele óta elmondott
beszédeimet a jelen füzetben összefoglalva a nagyközönség elé tárni. Mert e
beszédek, míg egyrészt a való értelmét és a helyes megvilágítását adják a
nemzeti munkatervben felölelt összes kormányzati problémáknak, másrészt
félreértést és félremagyarázást nem tűrő tájékoztatást nyújtanak az intenciók, a
részletek és a keresztülvitel tekintetében is. A nemzeti munkaterv és ezek a
beszédeim egységes, áttekinthető. világos képet adnak mindenkinek arról, hogy
mit akarok hogy amit akarok, azt miért akarom, s hogy akaratomat miként kívánom
megvalósítani.
Budapest, 1932. november 15.
Gömbös Gyula

A miniszterelnök első nyilatkozata a sajtó képviselőihez

(1932. október 1.)

Nehéz feladat elé állíttattam. A nehézségekkel, amelyek reám hárulnak,
teljességgel tisztában vagyok, azokat erős hittel, vasakarattal elsősorban pedig
önmegtagadással akarom leküzdeni. Remélem, hogy a nemzet, méltányolva eddigi
tevékenységemet, segítségemre lesz, mert a nehézségeken csak közös és harmonikus
munkával lehetünk úrrá.

Nemzeti öncélúság.

Befelé úgy, mint kifelé hirdetem a békés munkát és az ehhez szükséges eszközök
megteremtését. Hirdetem a nemzeti öncélúság gondolatát, mert a mai viszonyok
között és a magyar nemzet adott helyzetében csak ez a gondolat lehet eszménye a
politikai vezetőnek és a politikai társadalomnak.

Át kell formálni a nemzet lelkét.

Hirdetem a realitások politikáját, mert ma a realitások korát éljük és jól

tudom, hogy hiába kergetnénk délibábokat, azokat csakhamar elűzné az élet
könyörtelen valósága.
Tudom, hogy csupán következetes munkával érhetem el célomat. Érzésem és
elgondolásom az, hogy az egész nemzet lelkét át kell formálni. Az a körülmény,
hogy sokáig nem élvezhettük a független nemzeti lét lehetőségeit, szükségessé
teszi, hogy a nemzet lelkileg is beállíttassék a független Magyarország
gondolatkörébe.

A szélsőségek ellen.

Mindenkit egyformán magyarnak tartok, aki a nemzetet velem és az arra

hivatottakkal együtt híven szolgálja. A szélsőségek ellen harcot hirdetek, és
minden körülmények között fenntartom a jogrendet, amely nélkül nincs békés munka
és nincs nemzeti megerősödés.

A nemzeti munkaterv.

A gazdasági életben legutóbb olyan jelszavak bukkantak föl, amelyeknek

helyességét én nem tudom elismerni. Ha valaha szükség volt józanságunk
megőrzésére, akkor arra most van szükség, és én ezt hirdetem kormányommal
együtt. Mindenkinek segítenie kell abban, hogy a termelő munkát lehetővé tegyük,
hogy megindítsuk a gazdasági élet vérkeringését. Le akarok sújtani mindenkire,
aki a mai időkben, amikor a lakosságnak valamennyi rétege nehéz küzdelmet
folytat a mindennapi kenyérért, haszonlesésből uzsorás szerepet akar játszani.

Miután idejekorán értesítettek arról, hogy nekem lesz feladatom gr. Károlyi
Gyulát felváltani, természetszerűleg lelkiismereti kérdéssé tettem ezt az
elhatározást, és csak azután vállaltam a megbízást, miután magam is meggyőződtem
arról, hogy nem a hatalomért való vágyódás vezet engem, hanem a meggyőződés.
Barátaim bevonásával egy nemzeti munkatervet készítettem, amely a közélet minden
ágazatára kiterjed. Amikor ezzel a nemzeti munkatervvel tisztában voltam, és
amikor a legfelsőbb bizalom élvezetében dezignálva lettem, akkor a munkatársaim
megválasztását tartottam a következő lépésnek. Egy olyan minisztériumot akartam
összeállítani, amelyben a szakismeret van túlsúlyban. Ez sikerült is. Minden
ellenkező hírrel szemben kijelentem, hogy itt oktroj nem történt. Természetes,
hogy a magam akaratát kívántam érvényesíteni, s természetes hogy én, mint a
kormányzópárt tagja, a párt vezető férfiaival megtanácskoztam a személyi
kérdéseket.

Merre visz az út?

összehívtam kollégáimat, hogy megismertessem velük nemzeti munkatervemet,

amelynek nem az a célja, hogy máról holnapra úgynevezett aktuális politikai
kérdéseket öleljen fel, hanem az, hogy a kormánynak is, a nemzetnek is
vonalvezetője legyen. A közvélemény joggal kíván programot. Én ezt tervnek
nevezem. Nem lehet programról, csak tervről beszélni; a mai nehéz helyzetben ki
tudná megmondani, hogy tíz év múlva mi történik. De annak, aki a nemzetet
vezeti, ösztönös meglátás révén tudnia kell, hogy merre visz az út, és a
nemzetnek is tudnia kell, hogy a vezér mit akar. Ezt a munkatervet, mint
mondottam, megbeszéltem munkatársaimmal. ők egyetértenek vele. A munkaterv
részleteinek kidolgozása az ő feladatuk. De megbeszéltem velük kormányom
programját az Időszerűség szempontjából is. mert tudom, hogy nem volna semmi
értelme annak, ha ma messzemenő célkitűzésekkel jövök, és előbb nem gondolkodom
a mai élet szükségletéről. A gazdasági miniszterek összeültek, hogy kidolgozzák
a következő hónapok munkatervét. Még egyszer hangsúlyozom, hogy minél nehezebb a
helyzete egy nemzetnek, annál inkább szüksége van harmóniára és egyetértésre.
Kritikára szükség van, de csak jó kritikára, mert a minden áron való kritika
veszedelmet jelent: olyan szellemet idéz fel, amely rombol és nem épít.

Az új generáció vezére és építőmunkása.

Én az új generációnak építő munkása és vezére akarok lenni. Mi, akik a háborúban

jártunk, jobban megismertük az életet, a szociális bajokat, mint mások, mert mi
együtt küzdöttünk azokkal, akik kérges tenyérrel keresik kenyerüket, és azokkal
is, akik évszázadokon át a nemzet fundamentumát alkották. Itt ismertük fel azt,
hogy nagyot csak úgy lehet végezni, ha mindannyian fegyelmezetten, egy akarattal
törekszünk a nagy célok felé.
Testvérként hívok mindenkit a munkához és meg vagyok győződve, hogy minden
magyar velem egyet akar
Rádiószózat
(1932. október 4.) Közvetlen kapcsolat a nemzet legszélesebb rétegeivel.
A kormány élén kifejtendő munkásságom során egyik legfontosabb irányelvnek azt
tartom, hogy állandó közvetlen kapcsolatban legyek a magyar nemzet legszélesebb
rétegeivel. Az ugyanis a véleményem, hogy semmiféle kormány nem végezhet
eredményes munkát, ha közte és a közvélemény között nincsen meg az állandó,
szilárd s a kölcsönös bizalmon alapuló lelki kapcsolat.

Ezért jelentem meg ma itt a mikrofon előtt, magyar testvéreim, hogy az élő szó
ereje által vessem meg e kölcsönös lelki kapcsolat alapjait és ha röviden és
vázlatosan is, de tájékoztassam a magyar közvéleményt kormányzati munkatervem
irányelveiről. Nem lehet célom ez alkalommal, hogy a munkatervet teljes
egészében ismertessem, ezért annak csupán néhány olyan pontjáról emlékezem meg,
amely e munkaterv felépítéséről, célkitűzéseiről és irányáról általában
tájékoztat.

Irányt szabni a holnapnak.

Munkatervem célja: nemcsak a mának, hanem a holnapnak is irányt szabni. Sajnos,

ma az a helyzet, hogy a felette súlyos gazdasági viszonyok között a legtöbb
magyar ember tettereje csak a helyben topogásban merül ki. Emiatt félő, hogy az
anyagi nehézségek kiölik a lelkéből azokat a hajlamokat, amelyeknek minden
nemzetben élniök kell, ha az a maga történelmi hivatottságáról meg van győződve.

Munkatervemet legjobb hitem szerint alkalmasnak vélem arra, hogy az élni akaró
és történelmi hivatását érző nemzet irányelvül elfogadja. Ebbéli
meggyőződésemben bizalommal hívom meg e munkaterv tökéletesítéséhez és
végrehajtásához minden magyar testvéremet —felekezeti, osztály- és pártkülönbség
nélkül. Tudom, hogy ezzel a munkatervvel sem lehet csodákat művelni, ilyeneket
tehát se tőlem, se kormányomtól ne várjon senki. De szeretném, ha e munkatervem
ismerete és végrehajtása bizalommal és azzal a meggyőződéssel töltené el a
lelkeket, hogy a kormánynak határozott célkitűzései vannak és céltudatosan halad
azok megvalósítása felé.

A legközelebbi kormányzati program.

Munkatervem megvalósítása hosszabb időt igényel. Tekintettel azonban arra, hogy

vannak feladataink, amelyek megoldásával várnunk nem lehet, e hosszabb időre
szóló munkaterv mellett egy olyan rendeltetésű kormányzati programot is
állítottunk össze gazdasági munkatársaimmal, hogy az a legközelebbi hónapokban
gyökeresen megoldja azokat a főként gazdasági és szociális természetű
kérdéseket, amelyek — mint például elsősorban a gazdaadósságok rendezetlensége —
nyomasztóan hatnak a társadalomra.
Mind a további munkatervnek, mind e közelebbi kormányzati programnak erőteljes
végrehajtása céljából a kormány összeállításánál arra voltam figyelemmel, hogy
reálisan gondolkodó, szakképzett, de amellett lendületes munkatársak vegyenek
körül, és azért javasoltam a Kormányzó Úr Őfőméltóságának a közvélemény előtt
immár a „fiatalokénak" elismert kormánylistát.

Független, öncélú nemzeti állam, békés revízió.

Ennek a fiatalokból álló kormánynak meglesz a tettereje, hogy megoldja azokat a

feladatokat, melyeket a megállapított munkaterv jelöl ki számára. Ebbe itt csak
futó bepillantást adhatok.
Munkatervem alapgondolata az alkotmányos központi akarat által kormányzott
független, erőst öncélú nemzeti állam megerősítése. Evégből minden békés
eszközzel törekszünk a békeszerződések revíziójára. Ezt a törekvésünket mindig
szem előtt tartva, nem zárkózunk el a dunai államok együttműködése elől. Ez az
együttműködés azonban csak akkor lehet eredményes, ha sikerül a magyar
kisebbségi jogokat az egész vonalon hatásosan biztosítani.

Piacok szerzése.

Külkereskedelmi politikánk elsősorban külföldi piacok szerzésére fog irányulni,

evégből export-politikánkat egységes vezetés alá helyezzük.
Közjogi és államigazgatási berendezésünket a mai követelmények figyelembevétele
mellett, de egyúttal a hagyományokban rejlő erkölcsi erők megóvásával úgy
alakítjuk ki, hogy az a nemzeti erők maximumát bocsáthassa a nemzet vezetőinek
rendelkezésére a nemzeti célok megvalósításához.
Jó pontos és gyors közigazgatást akarunk, amelynek azonban szigorúan kell
alkalmazkodnia az állampolgárok teherviselő-képességéhez

Választójogi reform, titkosság.

Szükségesnek tartjuk a választójog reformját a titkosság elveinek érvényesítése

alapján és egyúttal a nemzeti érdekek legmesszebbmenő megvédésével, hogy az
Országgyűlés a nemzeti közvélemény hű tükrözője és emellett minden dolgozó
magyar képviselője legyen.
Meg fogjuk valósítani a tisztviselői pragmatikát, amely intézményesen
szabályozza a tisztviselők jogállását. Minden rendelkezésünkre álló erőnkkel
lehetetlenné tesszük az államigazgatás minden terén az álláshalmozást. Emellett
a közszolgálati és közéleti visszaélések megakadályozása céljából különös gondja
lesz a kormánynak arra is, hogy az összeférhetetlenség ügye ennek a
követelménynek megfelelően szabályoztassék.
Hatásos jogvédelemben óhajtjuk részesíteni a hazai termelést, s feltétlenül
jogvédelmet fogunk biztosítani ebben a termelésben résztvevő valamennyi magyar
állampolgárnak.

Gazdaságpolitikai irányelvek.

Felesleges hangsúlyoznom, hogy munkatervem gazdaságpolitikai része a

magántulajdon elvén épül fel. Termelésünket a kapitalista rend formái közt
kívánom továbbra is biztosítani, olyképpen azonban, hogy a kapitalizmusnak a
nemzet egyetemére káros, ennek fejlődését gátló kinövéseit megszüntessük.
Minden eszközzel elő akarjuk segíteni a belső tőkeképződést, s az így tömörülő
tőkéket a nemzeti termelés szolgálatába kívánjuk állítani.
Az aranyfedezeti rendszert sértetlenül fenntartjuk, és minden körülmények között
elkerüljük az inflációt.

Az adóterheket igazságos felülvizsgálat alá vesszük, de már most kijelentem,

hogy szigorú adómorált követelek mindenkitől, mert ez minden nemzetnek — amely
fenn akar maradni — mind anyagi, mind erkölcsi tekintetben elengedhetetlen
föltétele.
A mai súlyos gazdasági helyzetből nem életszínvonalunknak további
lesüllyesztésével, hanem az összes termelő erők összefogásával igyekszünk kiutat
találni. E szempont figyelembevételével mind a mezőgazdaságban, mind az iparban
minél több gazdaságilag egészséges, termelő kis-és középegzisztencia
életfeltételeit kívánjuk megteremteni és biztosítani.

Telepítés.

A nemzeti termelő munkában az állami beavatkozást csak e munka tervszerű

irányítására, ellenőrzésére és mintaüzemek létesítésére akarjuk korlátozni.
Különös súlyt fog helyezni kormányom az egészséges telepítési politika
kezdeményezésére és végrehajtására.
Tekintettel országunk népesedési viszonyaira, iparunkat nemcsak hogy továbbra is
fenn akarjuk tartani, hanem a mai viszonyok között is életképes iparágainkat még
fejleszteni is akarjuk. Nem fog azonban ez az ipar-pártolásunk tovább terjedni,
csak addig, amíg az nem megy a mezőgazdaság rovására.
Ipari termelésünket összhangba fogjuk hozni a fogyasztás érdekeivel. Egészséges
és erős befolyást fogunk gyakorolni az iparcikkek igazságos áralakulására, és
lehetetlenné kívánjuk tenni a spekulációs szempontok érvényesülését.
Hazánk Duna-völgyi központi fekvésében adott lehetőségeket nagyszabású átmenő
kereskedelmi forgalom kifejlesztésére óhajtjuk kihasználni.

A munkanélküliség leküzdése.

Kormányzati programunk egyik legfontosabb célkitűzése a munkanélküliség

leküzdése lesz. Az e célhoz vezető hatásos eszközöket minden körülmények között
meg akarjuk és meg fogjuk találni. Munkanélküli segély azonban nincs, csak
munka.
A hadviselteket, hadirokkantakat, hadiözvegyeket és hadiárvákat olyanoknak
tekinti kormányunk, mint akik a világháború legsúlyosabb terheit viselik.
Istápolásukat tehát becsületbeli kötelességünknek tartjuk. A nekik adott
kedvezményeket ki akarjuk terjeszteni a hadviseltek többi részére is.
Ezekben ismertettem vázlatosan a kormány munkatervének kereteit. Ismételten
hangsúlyozom azonban, ezek csak futó bepillantást adtak a munkaterv érdemi
részébe, de korántsem merítik ki annak tartalmát.

Felhívás a munkássághoz.

Még két mondanivalóm van: az egyik magyar munkástestvéreim felé szól, akiket e
helyről felkérek, vegyenek részt a kormány nemzeti munkatervének
megvalósításában, amely munkaterv minden dolgozó érdekeit szolgálja. Sokan
akartak és talán akarnak ma is választófalat emelni munkás és más polgár közt.
Én ilyen választófalak létjogosultságát el nem ismerem. A kormány olyan
politikát fog követni, hogy a munkásság, de természetesen csak akkor, ha nem
rekeszti ki önmagát a nemzeti közösségből, részt vehessen ebben a nagy nemzeti
munkában.
Ha munkatervemet meg tudom valósítani, amiben nem kételkedem, annak gyümölcsét
majd egyaránt élvezi a nemzet minden egyes tagja, az a munkásság is, amely a mai
gazdasági viszonyok legsúlyosabb terheit viseli.

Nem kell diktatúra.

A másik megjegyzésem azoknak szól, akik kormányelnöki megbízatásomat

diktatórikus törekvésekkel hozták összefüggésbe. Nem akarok diktátor lenni, és
nem is leszek az. Sértés volna ezt feltételezni egy nemzetről, amely feltétlen
bizonyossággal minden körülmények között alkotmányos eszközökkel is meg tudja
valósítani a maga célkitűzéseit. Sértés volna feltételezni azt is erről a
nemzetről, hogy alkotmányos jogait ne tudná nagyszabású, konstruktív nemzeti
célok érdekében érvényesíteni.

Önfegyelem, erős akarat.

Azt is terjesztették rólam, hogy „Gömbös csak végszükség esetén jöhet". Ez ellen
a beállítás ellen határozottan tiltakozom. A nemzet távol van attól, hogy
végszükségben legyen, és élő hitem szerint ebbe nem is kerülhet, míg érzi
történelmi elhivatottságát és vannak egészséges célkitűzései, amelyeknek
megvalósítására erős akarattal törekszik.
Ezt a bizalmat és erős akaratot akarom felkelteni minden magyar testvéremben, s
ha ez a bizalom és ez az erős akarat meglesz, bizton hiszem, újabb ezredévek
élnek a nemzetben. Megingathatatlan a hitem, hogy önfegyelemmel, erős akarattal,
nemzeti öntudattal áthatott kötelességteljesítéssel feltétlenül meg tudjuk
állítani a gazdasági válság romboló hullámait és kifelé is megnyitjuk az utat a
magyar érdekek igazságos és méltányos érvényesülése előtt.
Magyar Testvéreim!
Vezérként állok előttetek! Esetleg új utakon foglak Benneteket vezetni.
Csodavárással ne ámítsátok magatokat. Utunk meredek, sziklás, tövises út, de
érzem, hogy elvezet a célhoz.
Magyarok! Testvéreim! Gyújtsátok meg lelkemnek nemzetemért, tiérettetek égő
élettüzénél a bizalom szövétnekét! Világítsatok!

A miniszterelnöknek az Egységes Párt értekezletén tartott első

beszéde
(1932. október 5.)

Tisztelt Pártértekezlet! Mikor a kormányzó úr miniszterelnökké dezignált, első

utam ide vezetett. Ezzel hangsúlyozni akartam, hogy erre a pártra kívánok
támaszkodni. Tettem ezt két szempontból. Az egyik szempont szubjektív, és azt
jelenti, hogy alaptermészetem a hűség. Nem szeretem sem a magán-, sem a
politikai életben a kalandokat, még kevésbé szeretem történelmi pillanatokban az
olyan kísérleteket, amelyekről előre tudom, hogy célra nem vezethetnek.
De az objektív szempont is erre a helyre vezetett, mert magyarán mondva,
bolondgombát evett az, aki a mai politikai helyzetben, amíg a Parlamentben
hatalmas párt van, e párt szétbomlasztásán törné a fejét. Az Egységes Párt az
országnak egy történelmi időszakában nagy és dicséretes munkát végzett.

A párt hivatása.

Sokan félreismerték ennek a pártnak a hivatását. Mindenütt, ahol a parlamenti

helyzet nincs kiegyensúlyozva, mindenütt, ahol nincsen hatalmas párt,
forradalmaknak és szétzüllésnek látjuk a jelét. Egyébként is nem annyira a
pártról van szó, mint a kormányról, mert az a fontos, hogy a kormány mit
cselekszik, a kormány a felelős és nem a párt, a párt csak elhatározza, hogy
milyen viszonyban akar lenni a kormánnyal.
Összegezve a dolgot, azt mondom tehát, hogy erre a pártra kívánok támaszkodni,
de nem kívánok úgynevezett pártdiktatúrát a magyar közéletben. Az utolsó
tizennégy év alatt, különösen az első időszakban, erősen központjában állottam a
politikai harcoknak. E harcokat meggyőződéssel, de nem gyűlölködéssel vittem.
Akkor, amikor Magyarország miniszterelnöke vagyok, különös kötelességem, hogy
amennyiben emberi szempontokból, az emberi természetből kifolyólag gyűlölködés
élne bennem, ezt elfelejtsem; minden magyar embernek, minden magyar pártnak
egyformán miniszterelnöke akarok lenni. Egész politikai elgondolásom nem a
pártok koncentrációjára irányul, de arra, hogy a lelkek koncentrációja által
megteremtsem azt a politikai atmoszférát, amely nélkül ez a nemzet történelmet
élni nem tud.

A lelkek koncentrációja.

Más pártokkal szemben is a tárgyilagosság álláspontján állok s felhívok minden

magyar pártot, hogy abban a munkában, amely nekünk most osztályrészül jutott,
vegyen részt ő is. A kritika munka, ha épít. De nem munka, ha nem jó szándékú,
mert akkor rombol. A magyar közvéleménnyel szemben pedig az a helyzetem, hogy
mint a felelős kormány miniszterelnöke felelős vezére akarok lenni a nemzetnek
is. Azt akarom, hogy mindenki, kicsi és nagy egyformán érezze, hogy az ő
ügyeinek is munkása vagyok s az ő dolgain keresztül a nemzet nagy ügyét
munkálom. A magyar közvéleményt ki kell alakítani azzá a nemzeti célú
közvéleménnyé, amelynek segítségével el lehet indulni a nemzet nehéz
feladatainak megoldása útján.

Felekezeti béke, együttműködés a nemzetiségekkel.

Békét hirdetve kezdtem beszédemet, békét hirdetek a felekezetek felé is, mert
azt tartom, hogy mennél inkább vallási életet él valaki a maga templomában,
annál inkább használ a nemzetnek. Különbséget tehát vallásfelekezetek
szempontjából nem teszek.
Békés együttmunkálkodást hirdetek a nemzetiségek felé is. Bár Csonka-
Magyarország nemzetiségi szempontból úgyszólván teljesen egységes állam, vannak
nemzetiségek, ezeknek ügyét éppúgy istápolni kívánom, mint a magyar faj ügyét és
mindaddig barátjuk akarok maradni, amíg olyan centrifugális erők nem
jelentkeznek, amelyek a nemzet egységét veszélyeztetik.

Történelmi célok.

Programom két részből áll. Az egyik az úgynevezett nemzeti irányelveket

tartalmazó program, mert kell, hogy messzebbi kitűzésű célokról is
gondoskodjunk, és a közvélemény lássa, hogy mily célok felé vezetem a nemzetet.
Van azonkívül egy azonnali munkaprogramom, jól tudom, hogy most ez a második a
fontosabb. de nem szeretném, ha a nemzet csak a mának élne történelmi hivatása
helyett. Az a nemzet, amely nem néz a holnap és a holnapután felé, csak anyagi
ügyeivel törődik és az arany után szalad helytelen úton jár. Nem szabad
megfeledkezni a nagy történelmi célokról, és a nemzetet, őseink emlékeit
megőrizve, olyan irányban kell vinni, amely történelmet jelent

Le kell bontani a társadalmi válaszfalakat!

Mielőtt ismertetném az azonnali programot, és rávilágítanék az irányelvekre,

méltóztassanak megengedni, hogy elsősorban a világpolitikai helyzetről
beszéljek. Véleményem szerint egy világpolitikai káoszban élünk, melynek
tengelyében a világnézeti káosz áll. A polgári és társadalmi renddel szemben az
utóbbi évtizedben kialakult a bolsevizmus frontja. Ez harcot idéz elő. A
bolsevizmus a munkás és a munkaadó közötti viszony rendezetlenségéből
keletkezett, és az a célja, hogy a polgári társadalmi rendet az osztályharc
révén megtörje, királyt, hazát, Istent és vallást megsemmisítve új világot
teremtsen. Ez a harc elintézetlen, de ezt a harcot a polgári társadalomnak kell
megnyernie, és meg is nyeri abban a pillanatban, amikor megérti a
munkásproblémát. Mert munkásprobléma van, és ezzel foglalkozni kötelessége
mindenkinek. Szerintem az is helytelen, hogy a magyar társadalmi osztályok
azért, mert más világnézetet vallottak, a munkásproblémát már eleve
kiközösítették a nemzeti életből. Arra fogok törekedni, hogy olyan szociális és
gazdasági intézkedések révén, amelyeket én és kormányom végre fogunk hajtani,
olyan atmoszférát teremtsek, hogy a lelkében még mindig nemzeti érzésű magyar
munkás visszajöhessen hozzánk és velünk, együtt harmonikus egészet alkosson. Az
a nézetem, hogy társadalmi osztályok között egy nemzet életében nem lehetnek
válaszfalak.

Azt vallom és vallottam mindig, hogy a társadalmi osztályok között egészséges

bifurkációra kell törekedni. Azokat a válaszfalakat, amelyeket tudat alatt vagy
tudatosan építettek az egyes társadalmi osztályok között, én le fogom rombolni,
mert azt tartom, hogy egy nyolcmilliós nemzet nem engedheti meg magának azt a
luxust, hogy kiskirályok legyenek az egyik oldalon, a másik oldalon pedig a
társadalmi osztályokat gyűlölködő szemmel néző munkások. Nagy feladatok előtt
áll a nemzet, és ilyenkor minden magyar testvér egyetértésére van szükség.

Világgazdasági helyzet.

Egy másik szempont, amely a káoszt fokozza, a világháború utáni gazdasági

helyzet hamis irányban való kialakulása. A világháború nagy erőkifejtésre
ösztökélt egyeseket. Az ipar és a gazdaság élet átalakult. Az volt a hiba, hogy
nem volt elég merészség ezt a szuperdimenziót leépíteni, és mindenki, aki a
világháborúban keresett, meg akarta tartani azokat a dimenziókat, amelyek pedig
abnormisak voltak. A másik irány amely veszélyessé lett, a gazdasági önellátás
tendenciája. Minél fejlettebb egy kultúra, annál inkább van szükség arra, hogy a
válaszfalak egészséges ki-egyenlítődés útján lebontassanak, hogy olyan
vérkeringés keletkezzék, amely egész Európát átfogja.

A békeszerződések igazságtalanok. Revíziót.

A harmadik szempont a békeszerződés. A békeszerződés egy gazdaságilag erős

testet szétbontott, talán a helyzet nem ismerése folytán, talán más szempontok
miatt. Azoknak, akik a szerződéseket diktálták, kötelességük, hogy revideálják
álláspontjukat. Azt hiszem, hogy a lausanne-i konferencia helyes útmutatást
adott e tekintetben, és talán remélhetjük, hogy akkor, amikor a győzők és
legyőzöttek leülnek a zöldasztalhoz, olyan eredményekre jutnak, amelyek de facto
könnyebbséget hozhatnak a világnak Meggyőződésem az, hogy a békeszerződések
egyoldalúak és igazságtalanok Nem háborús uszítóként állok én itt, amikor azt
mondom, hogy a békeszerződés békés revíziójára törekszem és ezt hangoztatom,
mert ezzel is szolgálom a békét. A történelem tanúsága szerint nehéz időket és
komplikált helyzeteket csak nagy cselekedetekkel lehet megoldani. Az európai
vezető államférfiak nagyvonalúságáról fog a történelem megemlékezni, ha ezt a
kérdést megoldják, mert belátni a tévedést, férfias dolog.

Bethlen érdeme.

Magyarország helyzete, csonkasága mellett is, Bethlen István gróf igen tisztelt
barátom, tízéves munkája folytán, előnyös. Megismerték a nemzetet, megismerték a
világ, elsősorban pedig a keresztény kultúra érdekében végzett történelmi
szolgálatát. Bethlen István gróf beillesztette az európai népek nagy
konszernjébe Magyarországot, amelyről eddig mint ismeretlenről beszéltek
Éppen ezért azon az úton kívánok haladni, azon a mezsgyén, amelyet ő kezdett
meg, mert ha valahol állandó irányra van szükség, akkor erre a külpolitikai
terén van szükség. Ennek a Magyarországnak annál nagyobb lesz a súlya, minél
erősebb befelé. Harmóniát hirdetek tehát belpolitikai téren Nem akarom
megkerülni a problémákat, hanem megoldani azokat. Az én szerény véleményem
szerint, aki imádója vagyok a fajtámnak nekünk meg kell tanulnunk, hogy önálló
állami életet miképpen kell élnünk. Mert más az az Osztrák-Magyar Monarchia
keretében élni, és más az önállóságban felelősséggel intézni az ügyeket.

A kritika legyen tiszta szándékú.

Nem félek a kritikáról. Tiszta tógában állok a közélet porondján és világos

eszméket hirdetek. A jóakaratú kritikát elfogadom, de az olyan kritikát, amely
külföldön árt a nemzetnek, hibáztatom. Az a kritika, amit a Bethlen-rezsimmel
szemben gyakoroltak az utóbbi idő folyamán, a nemzet érdekeit veszélyeztette.
Nem stílusom, hogy mások baját a magam erényének tüntessem fel. A magam erejéből
akarok dolgozni. Nem akarok személyeskedni. Személyek lekicsinylése amúgy sem
növelné tekintélyemet.
Elismerés az elmúlt évtized munkájáért.

A történelem fogja megállapítani, hogy az utolsó évtizedben mit tett Bethlen

István. Meg vagyok győződve arról, hogy a történelem meg fogja állapítani, hogy
lényegesen több volt a plusz, mint a mínusz. A magyar nemzet szeret felejteni,
gyorsan felejteni. Elfelejti azt, hogy amikor Bethlen István gróf, Nagyatádi
Szabó István, Mayer János és talán az én szerénységem megalapítottuk ezt a
pártot, más világ volt itt. Sem a gazdasági élet, sem a jogrend, sem a kultúra
biztosítékai nem voltak meg. Az, hogy Magyarországnak ma nemzetközi pozíciója
van, és hogy a magyar élet megindult, az senki másnak az érdeme, mint ennek a
rezsimnek.

A személyi gyűlölködés ellen.

Egy nemzet, amely öncélú életet él, és amely érzi, hogy történelmet csinál, nem
engedheti meg magának azt a luxust, hogy férfiait sárba rántsa. Méltóztassatok
bármilyen nemzet életét tanulmányozni, sehol sem fogjátok azt látni, hogy a
személyi gyűlölködés olyan fokban legyen meg, mint nálunk. Az, aki gyűlölködik,
az. aki nem objektív, ne csináljon politikát! Az menjen el Mefisztónak valahová
és keverje a kártyát a maga módján, de a nemzet életében ne kívánjon szerepet
játszani. Azt sem tartom helyesnek, hogy a fegyelmet és a tekintélytiszteletet
mindenki úgy értelmezze, ahogy ő akarja. Ha engedelmességet követelnek tőle,
akkor nem engedelmeskedik, de ha ő van pozícióban, kívánja, hogy
engedelmeskedjenek. A magam részéről a tekintélyek teljes helyreállítását
kívánom. Vezetni egy nemzetet nem lehet másnak, mint annak, akinek tekintélye
van. Én el tudok járni és el is fogok járni azokkal szemben, akik akár az én,
akár a kormányom tekintélyét akarják sárba rántani.

A tekintélyek tisztelete.

Az utolsó időben különös földalatti munka is folyik. Meg akarják bontani a

nemzet ezeréves alapzatait. Nem engedhető meg, hogy ilyen törekvés kifejlődjék.
Látjuk, hogy milyen a helyzet Németországban. Létjogosultsága csak olyan
politikai irányzatnak van, amely a nemzetet szolgálja, s minden olyan mozgalmat,
amely centrifugális erőket fejleszt, le kell nyesni. Mindent a nemzetért, és
hogyha ezt az irány tűzést betartjuk, akkor el nem tévedhetünk.

Nemzeti munkaterv.

Az a nemzeti munkaterv, amelyről beszéltem, felöleli a közéletnek minden egyes

ágazatát. Erről már előadást tartottam a rádióban, s ennek teljes ismertetése
esetén túlságosan hosszúra nyúlna előadásom. Módom lesz rá, és keresem is az
alkalmat, hogy betekintést nyújtsak a tervbe, mert nemcsak a nemzettel, hanem a
párttal is kontaktusba kell, hogy legyünk. Tisztázni kell egyes problémákat,
mert nagyon sok tekintetben zavaros felfogások vannak. Ha valaki kapitalizmusról
beszél, szociális problémákról, akkor tisztában kell lennie, hogy mi a
kapitalizmus, és milyenek a szociális problémák. Azt szeretném, hogyha ebben a
tekintetben igazi tudományos közvéleményt lehetne kialakítani. Cromwell óta az
angol nemzet egy irányban haladt. Azt szeretném, ha legalábbis a nagy
kérdésekben mi is egy irányban haladnánk.

A program elsősorban gazdasági.

Programom elsősorban gazdasági jellegű. Amikor a takarékossági hullám
jelentkezett, azt mondottam, nem szabad megállítani a nemzet vérkeringését. Nem
temetőnek, hanem az életnek a szolgája akarok lenni. Tudom, hogy olyan a
gazdasági helyzet, hogy nagy koncepciók megvalósítására nem kerülhet sor, de
tudora azt is, hogy aki megáll, az célját soha el nem éri. Ezért hangoztatom a
harmóniát és az összefogást, mert tisztában vagyok vele, hogy a termelési ágak
egymásrautaltsága fennáll, hogy a gazda, a kereskedő, az iparos, a munkás, a
tisztviselő egzisztenciája összefügg, s ezért kell a középúton járni.
Nem lehet radikalizmust követni gazdasági téren, mert ha radikális vagyok, a
bolsevizmus felé hajtom a nemzetet.

A bajok kútforrása.

A mi gazdasági bajainknak kútforrása természetesen az általános gazdasági

krízis. Hiszen, ha a világ megnyitná kapuit, ha politikai és gazdasági békés
atmoszféra mutatkoznék, Magyarország is simán megtalálná elhelyezkedését, ha el
tudnánk helyezni mezőgazdasági termelvényeinket, nem kellene mezőgazdasági
kérdésekkel foglalkoznunk.

Ne legyünk csodavárók!

A programot miniszter-kollégáimmal együtt irányelveink szerint állítottuk össze

és meghallgattuk a pártvezetőket is. Olyan tervet készítettünk, amely a
legközelebbi időre lehetővé teszi a kormány vezetését, s tettük ezt azért is,
hogy a közvélemény is lássa, hogy milyen utakon akar járni a kormány. Ne legyünk
csodavárók! Óvatosan akarunk előremenni, mert tudjuk, hogy nem a mi szuverén
akaratunkon múlik a gazdasági helyzet javulása. A program első része a külügy,
második része a belügy, harmadik része a pénzügy, negyedik része a kereskedelem,
ötödik része a földművelésügy, hatodik része a honvédelem kérdéseit foglalja
magában, s szól a következőképpen:

Külügy.

A világgazdasági krízis nagymértékben következménye a békeszerződések

igazságtalan rendelkezéseinek. Ezért szükségesnek tartjuk a békerevízió
gondolatát békés eszközökkel szorgalmazni, és ennek bevezetéseképpen olyan
gazdasági atmoszféra kialakításához kívánunk hozzájárulni, amelyben az államok
közötti állandó és kiegyensúlyozottsági tendencia megvan. Reméljük, hogy a
lausanne-i konferencia szelleme az egész vonalon érvényesülni fog. Ennek a
szellemnek érvényesülésétől várjuk az általános gazdasági krízis enyhülését. Ez
azonban elsősorban a nagyhatalmak feladata, amihez Magyarország szívesen adja
oda segítségét.

Minden vonatkozásban a legnagyobb gondot fordítjuk külkereskedelmi viszonyaink

megfelelő rendezésére, szem előtt tartva azt, hogy a javulás előfeltétele e
téren a tervszerű, eredményes gazdálkodást biztosító hosszabb lejáratú
szerződések megkötése, mert provizóriumokra a gazdasági élet berendezkedni nem
tud.
Készséggel kijelentjük, hogy a kereskedelmi szerződések megkötése körül az
összes államokkal szemben a legmesszebbmenő előzékenységet vagyunk hajlandók
tanúsítani, amelyet jogos gazdasági érdekeink megengednek, különös tekintettel
azokra a szempontokra, amelyeket országunk agrárjellege mezőgazdaságunk javára
megkövetel. Reméljük, hogy a többi országok részéről is hasonló előzékenységgel
és felismeréssel találkozunk, és így tárgyalásunk eredménye megvalósítja a
produktumok kicserélésével járó kölcsönös gazdasági előnyöket.

Reméljük és óhajtjuk, hogy a szomszéd államok közül Ausztriával folyamatban lévő

ily tárgyalásaink a nem messze jövőben mindkét fél jogos érdekeit kielégítő
végleges megállapodásra fognak vezetni.
A már meglévő kereskedelmi kapcsolataink kimélyítésére természetesen odaadással
törekszünk.

Külpolitikai vonalvezetés terén a kormány változtatást tenni nem akar.

Különös melegséggel kell megemlékeznünk azokról a szoros politikai és gazdasági
kapcsolatokról, amelyek bennünket Olaszországgal barátsági szerződésünk alapján
összekötnek.
Örömmel konstatáljuk, hogy országunk az összes többi nagyhatalmakkal is jó
viszonyban van. Törekvésünk ennek a viszonynak további fenntartására és
ápolására irányul.
A szomszédos államokhoz való viszonyunk az utóbbi időben javult. Mi továbbra is
elő akarjuk mozdítani ezt a javulást, amennyiben ezek az államok megértéssel
fognak viseltetni jogos érdekeink iránt.
A magyar kisebbségek szerződésileg biztosított jogainak érvényesülése közvetlen
szomszédainkkal való viszonyunk javulását erősen elősegítené.
Általában minden más országgal is a jó viszony ápolását tartjuk szem előtt.

Belügy.

Az idei tél a lakosság egy részét nehéz helyzetben találja. Magyarországnak

élelmiszerekben feleslegei vannak, nem szabad tehát megengedni, hogy az
országban éhező emberek legyenek. Alapelvünk, hogy munkanélküli segély nincs,
hanem munka ellenében történik a támogatás. Az ínségesek érdekében áldozatot
kell hoznia az államnak és az önkormányzatoknak, de szükséges, hogy az egész
társadalom kivegye a részét az áldozatokból, és a rászorulóknak segítségére
siessen.
Szükségesnek tartjuk a társadalombiztosítás ügyének sürgős felülvizsgálatát,
hogy a biztosítottak körének érintetlenül hagyása mellett és a gazdasági helyzet
további megterhelése nélkül társadalombiztosító intézeteink pénzügyi egyensúlya
helyreállíttassék és a jövőre biztosíttassék. A továbbiakban gondosan mérlegelni
kívánjuk azokat a módokat, amelyek révén a társadalombiztosítás terheit a
gazdasági élet teherbíró-képességével helyesebb összhangba hozhatjuk.

Pénzügy.

A kormány legfontosabb feladatai közé tartozik az államháztartás egyensúlyának

biztosítása. Ez egyben a pengő értékállandóságának megőrzésére irányuló
politikánknak és a hitelviszonyok egészséges alakulásának is nélkülözhetetlen
előfeltétele.
A f. évi költségvetés összeállítása óta beállott fokozódott gazdasági nehézségek
az államháztartás 1932/33. évi bevételeinek alakulására erősen hatnak. A
közszolgáltatási bevételek is kisebbek az előirányzatnál, de különösen érezhető
a visszaesés az üzemek forgalmában. Az államháztartás egyensúlyának megóvása
érdekében tehát feltétlenül szükség van olyan mélyreható intézkedésekre, amelyek
a bevételek csökkenését ellensúlyozzák anélkül, hogy akár csak közvetve is az
infláció veszélyét idéznék fel, mert az inflációtól a kormány feltétlenül
tartózkodni fog.
Mindent el kell tehát követnünk a takarékosság legmesszebbmenő érvényesítése
útján a kiadások csökkentésére, de másfelől elvárjuk, hogy mindenki becsülettel
és hazafias áldozatkészséggel tegyen eleget adófizetési kötelezettségének és
vegyen részt a nehéz viszonyok által követelt áldozatokban.

Szigorú adómorált kívánunk, viszont az államkincstár részéről is szemmel tartjuk

az erkölcs és méltányosság szempontjait. Ahol fizetési készséget látunk,
kímélettel fogunk eljárni, de egyebekben az adók befolyását az államhatalom
minden eszközével biztosítani fogjuk, mert rendezett állami élet csak ott
lehetséges, ahol a kormányzatnak rendelkezésére állanak a törvényhozás által
megszavazott anyagi eszközök. Kedvezményeket nem a késedelmes, hanem a pontos
adófizetőnek fogunk nyújtani, a meglévő és a jövőben adandó kedvezmények
határidejének meghosszabbításától — hacsak különös gazdasági indokoltsága nincs
— tartózkodni fogunk. A kedvezményeket lehetőleg egyszeri, az adófizető közönség
és az adóhatóságok munkáját kímélő módon törekszünk megvalósítani.
A dohányjövedéket kereskedelmi jellegű állami vállalattá fogjuk átszervezni.
Sürgős teendőink közé tartozik a meglévő dohánykészletek értékesítésének és
dohánytermelési politikánk reformjának előkészítése.
Az új költségvetés összeállítására irányuló munkálatok megindulása küszöbön áll.
Elvünk, hogy a költségvetés végösszegét az ország megcsökkent teherbíró
képességéhez arányosítva az eddigi költségvetésnél alacsonyabban állapítsuk meg.
Ezt azonban nem lineáris csökkentésekkel kívánjuk elérni, hanem az állami
funkciók és az állami intézmények körének gondos, válogatás útján történő
megszűkítésével.
A küszöbön álló nagy jelentőségű nemzetközi konferenciák közül a jóvátételi
tárgyalások előkészítése már folyamatban van. A világgazdasági konferencia
anyagának előkészítése külügyminisztériumunk és gazdasági minisztériumaink egyik
legfontosabb feladata, annál inkább, mert ez a konferencia a kereskedelmi
politika jövő irányelveinek és a nemzetközi hitelviszonyoknak kialakulása
szempontjából nagyjelentőségűnek ígérkezik.

Hitelügyi törekvéseink homlokterében a kamatszínvonal leszállítása áll mert jövő

termelésünket a mai kamatszínvonallal dolgozó hitelforgalomra nem építhetjük.
Külföldi adósságaink rendezése tekintetében fokozott ütemben fogjuk a
tárgyalásokat külföldi hitelezőinkkel folytatni, hogy azokat minél hamarabb
megérlelésre juttassuk.
A gazdaadósságok kérdésének rendezése szükséges, mert a gazdatársadalom
megmentése nemcsak az egyesek ügye, hanem a nemzet létérdeke. A belföldi és
nemzetközi pénzügyi és gazdasági helyzet alapos mérlegelésével a kormánynak arra
a meggyőződésre kellett jutnia, hogy megnyugtató, végleges rendezés
előfeltételei még nem állanak fenn. Még e hó folyamán újabb átmeneti megoldásról
fogunk tehát gondoskodni, mely a gazdatársadalom minden jogos és helyesen
felfogott érdekből fakadó igényét ki fogja elégíteni. Túlzásoknak azonban nem
engedhetünk. A mezőgazdaság jövő hitelképességét meg akarjuk óvni. Az általános
moratórium veszélyét el kell kerülnünk, mert ez gazdasági temetővé változtatná
az országot és végül a pengő értékállandóságát is magával rántaná. Mivel
egyetemes nemzeti érdekről van szó, szükségesnek tartjuk, hogy hitel-
szervezetünk, melynek alátámasztására és változott gazdasági viszonyainkkal
összhangba hozatalára különös gondot fogunk fordítani, a gazdaadósságok vitális
fontosságú kérdésének megoldását teljes megértéssel mozdítsa elő.

Kereskedelemügy.

Támogatunk minden lehetőséget, amely a gazdasági élet vérkeringésének

megindítására és gyorsítására alkalmas. Felkarolunk minden olyan törekvést és
alkalmat, amely munkát teremt. Különösen magyar nyersanyagok feldolgozását,
magyar munkások foglalkoztatását és a munka rögtöni vagy közeli rentabilitását
tartjuk szem előtt.
Szépen fejlődő ipari exportunk legmesszebbmenő támogatásunkra számíthat.
Késedelem nélkül és szigorúan végrehajtjuk a kartelltörvényt, amely az
államhatalomnak lehetővé teszi, hogy a gazdasági fejlődés folytán előállott
ilyen alakulatok működése a közérdekkel összhangba hozassék. Hogy a
kartelltörvény által alakított szervek működésének szilárd alapot adjunk, a
legnagyobb gondot fordítjuk az árak és termelési költségek megvizsgálására és
erre a célra újjászervezzük az Árelemző Bizottságot. A szénbányák termelési
költségeinek megvizsgálását máris befejeztük.
A közüzemek felülvizsgálására kiküldött bizottság jelentésével elkészült. Ennek
alapján rövidesen dönteni is fogunk. Elvünk, hogy a termelés irányítása és
általában a közérdek szempontjából szükséges közüzemeket fenntartjuk. A többi
közüzemeket, különösen amelyek a magángazdálkodásnak indokolatlan versenyt
támasztanak és közérdeket nem szolgálnak, megszüntetjük.

A trianoni megcsonkítás és a világgazdasági válság nehéz helyzetbe sodorta vas-

és gépiparunkat, melynek racionalizálását és átszervezését szükségesnek tartjuk.
Ebbe a keretbe tartozó sürgős probléma az állami gépgyáraknál felmerült igen
tekintélyes deficit is, amelynek lehető kiküszöböléséről gazdaságos
átszervezésük útján gondoskodtunk.

Nagy deficit mutatkozik a m. kir. Államvasutaknál. Hangsúlyoznom kell, hogy

üzletmenetük a súlyos gazdasági viszonyok ellenére sem lett volna eddig
veszteséges, ha a trianoni szerződés okozta súlyos nyugdíj-terheket nem kellene
viselniök. Az állami költségvetés tehermentesítésének szükségessége
mellőzhetetlenné teszi, hogy a m. kir. Államvasutaknál messzemenő takarékossági
programot vigyünk keresztül, mellyel kapcsolatban áll a vasúti díjtételeknek a
mezőgazdaság, ipar és kereskedelem érdekeinek figyelembevételével megvalósítandó
revíziója is.
Ismerjük a kisipar és a kereskedelem nehéz helyzetét és minden rendelkezésre
álló eszközzel igyekszünk támogatást nyújtani, méltányos óhajaik és panaszaik
figyelembevételével, abban a reményben, hogy a kereskedelem a magyar áruk jó
hírnevét minden körülmények között úgy a belső piacon, mint a külső piacon
megőrzi.

Földmívelésügy.

Megvalósítjuk a mezőgazdasági termelés racionalizálását. Minden földön azt

termeljék, ami odavaló. Ez az útja a termelési költségek apasztásának és a
bevételek emelésének. Törekvésünk, hogy olyan termelési ágak karoltassanak fel,
amelyek a legnagyobb munkaalkalmat biztosítják.
Ebben a keretben folytatni kell a búzatermelés egységesítésének munkáját,
úgyszintén ki kell terjeszteni az egységes termelés megszervezését sok más
fontos gazdasági terményre. Ezek termelésének irányítása kereskedelmi mérlegünk
javítása szempontjából is fontos.
A gyümölcstermelés különös gondoskodásunk tárgya. A magyar gyümölcstermelést át
kell szerveznünk a külföldi igények és a magyar viszonyok figyelembevételével.
Ezzel kapcsolatban ki kell építenünk a kertészeti és növényvédelmi szolgálatot.
Vezető szempont az is, hogy mind-
azok a termények, amelyek nálunk termelhetők és egyúttal az itthoni
feldolgozóipar nyersanyagát alkotják, idehaza állíttassanak elő. Hasonló
szempont vezet a tej szövetkezeti hálózat kiépítésénél.

A mezőgazdaságban szükséges iparcikkek árának mérséklése iránt a kellő lépéseket

hazai iparunk létérdekeinek veszélyeztetése nélkül meg kell tennünk.
Törekszünk, hogy az exportnál, különösen a mezőgazdasági cikkek exportjánál az
Európa-szerte életbe léptetett pénzügyi és egyéb korlátozó rendelkezések által
okozott nehézségek kiküszöböltessenek.
A mezőgazdasági termékek áresése folytán aránytalanná lett vasúti fuvardíjak,
valamint egyéb hatósági díjak és illetékek mértékét megfogjuk vizsgálni.
Természetesen figyelemmel kell lennünk arra is, hogy az állam, a közületek és
üzemek háztartási egyensúlya meg ne inogjon.

A bor- és szőlőgazdaság, mint a legtöbb munkást foglalkoztató mezőgazdasági

üzemág, már ennél a szempontnál fogva is fokozott gondoskodásunk tárgya lesz, és
a napokban a földművelésügyi miniszter az illetékesekkel az azonnali teendők
ügyében a megbeszéléseket megindítja. Ennek szempontjai lehetnek — a már felére
redukált borfogyasztási adó kérdésén kívül —: a bor és szőlő belső
fogyasztásának emelése, a lehető export kihasználása, a bor- és gyümölcspárlatok
fogyasztásának elősegítése, a borszőlő-területeknek csemegeszőlő területekké
való átalakítása és mindazon intézkedések megtétele, amelyektől eredményt
várunk. Sor kell, hogy kerüljön a hegyközségi törvény módosítására is.
Azokon a helyeken, ahol a vetőmag-csereakció megakadt, mert megfelelő mennyiségű
búza a gazdáknak egyáltalában nem állott rendelkezésére, szükséges a kölcsön-
vetőmagbúzának azonnali kiutalása.
Mindent el fogunk követni, hogy az a különbözet, ami a tej termelői ára és a
fogyasztási ár között van, a minimumra csökkentessék.
Erdőgazdasági termelésünk úgy irányítandó, hogy tűzifa szükségletünket lehetőleg
teljesen ellássa, s az új telepítések kellő utánpótlást biztosítsanak. Különös
figyelemmel leszünk műfa állományunk emelésére.
Állatkivitelünket momentán dermedtségéből külkereskedelmi szerződéseink útján
óhajtjuk kiemelni. De a versenyképességhez a takarmány termelésfokozása és az
üzemi költségek olcsóbbítása szükséges, miért is az oltóanyagok és szérumok
árának leszorítása elkerülhetetlen.

A tavaszi árvíz által a Tisza-folyó és mellékvizeinek árterületein okozott károk

helyreállítására a jövőbeni nagyobb károk elhárítása érdekében is, de azért is
gondoskodni kívánunk, mert ezáltal számos munkáskezet juttatunk a legnehezebb
időben keresethez. Ezzel kapcsolatban az állami munkák mellett az érdekelt
vízitársulatokat is támogatni kívánjuk töltés-helyreállítási munkálataik
elvégzésénél megfelelő kölcsönök nyújtásával. E munkálatok megindítása ugyancsak
a mezőgazdasági munkások és főleg a kubikos munkások munkalehetőségét fogja
biztosítani. Ugyanezeket az elveket érvényesítjük az útépítéseknél és az utak
fenntartási munkálatainál is.
Elsőrendű feladatunk a mezőgazdaság azon ágainak különös védelme, melyek
kiválóan alkalmasak az egészen kis birtok keretében való művelésre, mint:
gyümölcs, baromfi, méhészet, zöldségek, csemegeszőlő stb. Ezek jelenleg a
legpiacképesebbek is a külföldön, s így a két irányelv összevág.
Nemzetgazdasági és nemzetnevelési szempontból egyaránt fontosnak tartjuk a
tanköteles korban (8 - 14 évig) levő ifjúság országos gyümölcs-fa-ültetési
akcióját, amelyet a községek és társadalom bevonásával kívánunk végrehajtani. E
létesítendő gyümölcsfaerdők messzemenő hatással lesznek nemcsak
gyümölcstermelésünk fejlesztésére és a községi háztartások helyzetének
javítására, hanem az ifjúság gazdasági nevelésére is.

Honvédelem.

A hadirokkantak, hadiárvák és hadiözvegyek ügyét törvényhozásilag egységesen

kívánjuk rendezni.

Új utak a politikai életben.

Tisztelt Pártértekezlet! A sajtóban hangoztattam már és most is hangoztatom,

hogy minden program annyit ér, amennyit megvalósítanak belőle. Pártunk elnöke
erélyemet hangoztatta. Az erély nem ér semmit, ha nincs hozzáértéssel
alátámasztva, ha nem reális, ha nem nagy célt szolgál. Miután meggyőződésem,
hogy új utakat választok a politikai életben, meggyőződésem, hogy az erély a
hozzáértéssel párosul: merem állítani azt, hogy kollégáimmal egyetértésben
sikerülni fog megoldanom a kérdéseket.
Bízom magamban, de bízom nemzetemben is. Az istenfélő ember erős hitével megyek
neki a munkának. Fáklyavivője akarok lenni nemzetemnek, mert tudom, hogy fáklyám
el fog aludni a felkelő nap világossága mellett.

Válasz egy pohárköszöntőre.

(Elmondotta az Egységes Párt 1932. október 5-ei vacsoráján)

A történelmi nemzetek végtelenek.

Amikor átvettem a miniszterelnökség vezetését, Darányi Kálmán államtitkár úr, az

én igen tisztelt barátom, helyes megismerésével lényemnek, arról beszélt nekem,
hogy „volt a Volga mentén egy nép"... Kelevézes lovasokról beszélt... Ez az a
pont, ahol a legközelebb lehet hozzám férni. Amióta részt veszek a politikai
életben, de annak előtte is, a magyar mitológiát kerestem. A végtelenséget
kerestem a magyar életben, mert jól tudom, hogy a történelmi nemzetek végtelenek
visszamenőleg és előre is. S amikor nekem az államtitkár úr a kelevézes
lovagokról beszélt, a honfoglaló magyarokat láttam, hallottam Lehel kürtjének
szavát hangzani Tarcal hegyéről a magyar tábor felé. Láttam a tábortüzet s
őseinket, akik azért voltak nagyok és azért tudtak hont foglalni, mert a
vezéreikre hallgattak, akik elöl jártak a küzdelemben. Az én választókerületem
ebből a szempontból is érdekes. A monda szerint Tonuzóba sírhelye van ott.
Tonuzóba makacs volt és hajthatatlan, ragaszkodott a pogánysághoz, mert nem
ismerte föl, hogy itt Kelet-Európában a kereszténységet kellett felvenni annak a
népnek, mely meg akar maradni. Makacsságáért elevenen temették el, de azért én
mégis simogatom Tonuzóba szellemét. Makacsul ragaszkodom mindahhoz ami magyar,
és boldog büszkeséggel nézem a magyar lovast, aki öntudatosan nézi a napkeltét
és a napnyugtát.

Ragaszkodjunk mindahhoz, ami magyar.

De az én kerületem más szempontból is érdekes. Kisgazda kerület, katolikus és

református kisgazdák laknak benne, teljes egyetértésben az urakkal; az én
kerületem azért is érdekes, hogy a kúriákban és a falusi házakban is ugyanaz a
szellem dominál. Akár elmegyek Borbély György felsőházi tag barátom évszázados
kúriájába, akár egy kisgazdával fogok kezet, mindig azt érzem, hogy testvéri
kezet szorítok. A kisgazdák nem az osztályuralomra való törekvésben látják
politikájuk lényegét, hanem ab-
bon, hogy összefogjanak meri éppúgy történelmi osztály a magyar kisgazda. mint a
magyar főúr. Az én kerületemben mindig patriarkális viszony volt, akkor is,
amikor béke volt. A magyar sátrak körül vezérek és közvitézek voltak. Nem nézték
a származást, csak azt, hogy a magyar népért ki mennyit tett, mennyit küzdött.
Az én kerületem arról is híres, hogy ellenzékit választott meg, bár mentalitása
kormánypárti volt.
Ez guvernamentális mentalitás. Az én vérem, különösen az ifjabb életéveimben,
valahogyan nyugtalan volt és lüktetett, mert a célok felé való törekvésben
akadályokat láttam és felébredt bennem a vezérkari kapitány, aki azokat
ledönteni és nem megkerülni igyekezett. Bethlen István gróf, akivel mindig
barátságban voltam, becsülte bennem azt az ifjút, aki előre megy, ha törik, ha
szakad, mert bizonyára tudta, hogy úgyis átalakulok, mint minden komoly ifjú, és
a realitás útjára fogok lépni.

A realitás útja.

Ahhoz, hogy valaki miniszterelnök legyen, jó, ha ellenzéki is, legalábbis

Bethlen Istvánnak ellenzéke. A vezérkari kapitány könyvtárából tudom, hogy az
igazi hadvezér legtöbbet ellenfelével foglalkozik, és az a szerencsés, aki
ismeri annak minden útját és módját. És ha valahol fejlődtem az utóbbi időben,
az ellenzéki padsorokban fejlődtem, mert objektív tudtam maradni.
Visszaemlékszem, hogy ez a párt ott is mindig megtisztelt, amikor ellenzéki
voltam és őrszemként álltam ott.

Az életnek nem szabad betokosodni.

Niamessny képviselőtársam és barátom rendkívül kedvesen emlékezett meg

működésemről és terveimről. A magyar ifjúság nevében köszönöm ezt meg neki. Mert
az a nemzet, amely útját állja az ifjúságnak, önmagának állja útját. Nem szabad
az életnek betokosodni, az élet csak akkor élet, ha lüktet benne a vérkeringés.
Én azt látom, hogy nemcsak engem, hanem fiatalabb minisztertársaimat is
szeretettel fogadjátok. A bölcsesség, az öregek bölcsessége egymagában még nem
elég. Mi bölcsen meg fogjuk fontolni azt, amit tenni fogunk, de ha meggyőződünk
elveink igazságáról, útjaink helyességéről, az ifjúság lendületével fekszünk
bele a végrehajtásba. Mit használ a bölcselkedés és mit használ az, ha csak a
bajok kútforrását állapítjuk meg? Nem elég megállapítani a bajokat, orvosolni is
kell őket. S az orvos ilyenkor felveszi az operációs köpenyt és teljesíti
kötelességét, hogy megmentse a beteget.

Egységet és nem frakciókat!

Brutális őszinteséggel fogok veletek érintkezni, mert elvem, hogy minél közelebb
áll hozzám valaki, annál kellemetlenebb vagyok hozzá. De megkívánom, hogy velem
szemben is ugyanilyen őszinteséggel legyetek. S ha elhatároztam valamit, s ha a
pártvezér — mert István vezér nekem adta át ezt a tisztet — akar valamit, akkor
egységet kerek és nem frakciót. Úgy érzem, megértetek engem.

Bátorság, bölcsesség, becsület.

Azt is érzem, hogy a magyar föld felett elsuhanó szellők tovaviszik azt a
szózatot, amelyet a rádióban mondottam. Mindenütt meg kell, hogy értsék, kis
házakban és palotákban egyaránt, hogy komolyan akarom, amit akarok, és
szeretettel csinálok mindent, rendíthetetlen szeretettel fajtám és hazám iránt.
S ha volt bátorságom 1912-ben a császári és királyi hadiiskolában előadást
tartani arról, hogy az önálló magyar hadseregre történelmi szempontból szükség
van, most is lesz bátorságom a magyar ügyeket fokozottabban képviselni. S ha
volt bátorságom, mint vezérkari kapitánynak 1918-ban kiállni a
hadügyminisztérium erkélyére, amikor felvonultatta Pogány József a katonatanács
hordáit, s azt mondani, hogy más a ti feladatotok, katonák..., akkor lesz
bátorságom most is szembeszállni azokkal a veszélyekkel, amelyek a nemzetet
érhetik!
Bátorság, bölcsesség, becsület — ez a jelszó, erre ürítem poharamat.

A Társadalmi Egyesületek Szövetségének üdvözlésére adott

válasz
(1932. október 8.)

(A miniszterelnök Sipőcz Jenő dr. beszédére, aki őt a TESZ elnöksége nevében

üdvözölte, a következő szavakkal válaszolt:)
Fiatal hadnagy koromban dolgozóasztalomra a következő mondatokat írtam: Sohasem
későn cselekedni! Azóta is ezt az elvet tartottam szem előtt, s ezért mertem
vállalni ma az ország vezetését is. Ha önző szempontból néztem volna a dolgot,
azt mondhattam volna, hogy a mai nehéz viszonyok között nem teszem ki magamat
nehéz küzdelmeknek. Az én természetem ennek éppen az ellenkezője. Annál jobban
érdekel valami, minél nehezebb. Nem a magam személyét nézem, mert azt tartom:
aki becsületes hittel vallja magát nemzete fiának, annak mindenét oda kell adnia
nemzetének. S ha azt mondják, hogy fanatikusok fognak velem szembeszállni, azt
mondom, az az érzésem, hogy ma már kevesen lesznek ilyenek, mert rólam, aki a
magyar testvériséget hirdetem és a munkás felé is baráti kezet nyújtok, nem
hiszem, hogy bárki meg ne érezné azt, hogy az én kezem becsületes kéz.

A magyar testvériséget hirdetem.

S ha azt hirdetem, hogy nincsenek válaszfalak, s nem is szabad, hogy legyenek

társadalmi osztályok között, mert le kell rombolni azokat, az a meggyőződésem,
hogy csak ez a politika lehet helyes. Egyik társadalmi réteg kell, hogy a
másiknak segítsen. Nemzeti államban nem engedhetjük meg azt a luxust, hogy
elnyomók és elnyomottak legyenek össze kell fognia a magyar társadalomnak,
nyolcmillió magyar nem engedheti meg magának azt a fényűzést, hogy széttagoltan
élje nemzeti életét.

Hangsúlyozott nemzeti irány.

Az én programom minden magyar programja, az én nemzeti munkatervem minden magyar

munkaterve. Nincsenek benne szélsőségek, jóllehet, határozottan hangsúlyozom a
nemzeti irányt. Gazdasági, kulturális és minden téren harmonikus munkára van
szükség. Ennek a harmonikus munkának szelleme pedig nem lehet más, csak a
nemzeti szellem. Minden olyan irányzatnak, amely csak a centrifugális erőket
fokozná, vissza kell mennie azokba a sötét odúkba, ahová való!

A Társadalmi Egyesületek Szövetsége székházának erkélyéről

mondott beszéd
(1932. október 8.)

Magyar Testvéreim! Szontagh Tamás, a Magyar Társadalmi Egyesületek Szövetsége

nevében üdvözölt engem e helyen, ahonnan szólni kívánok ahhoz a társadalomhoz,
amelyre támaszkodva akarom vezetni a nemzetet a jövő felé. A szeretet, amellyel
engem a magyar nép abban a pillanatban fogadott, amikor a kormányzó úr
őfőméltósága bizalmából a kormányelnöki széket elfoglaltam, tudom, mélységes
elkötelezettséggel jár személyemre nézve.

„Hiszek a magyar nép elhivatottságában."

Én nem ismerek akadályt, mert hinni tudok abban, hogy a magyar népnek
elhivatottsága van. Hinni tudok abban, hogy bármilyen nehéz legyen a jelen,
mégis feltámad a magyar, mégis megvirrad s a nemzet erős összetartással,
testvéri együttérzéssel sorsának biztos jobbrafordulását várhatja.
Valamikor, talán nyolc évvel ezelőtt, egy társadalmi egyesület elnökévé
választott. S amikor azt kérdeztem annak az egyesületnek a tagjaitól: Mit
akartok? — azt válaszolták: Magyar feltámadást! Ha ezentúl, mint miniszterelnök,
meg fogok jelenni előttetek és azt fogom kérdezni, mit akartok, azt kell
válaszolnotok: Magyar feltámadást!

Mi a magyar feltámadás?

Mit értek én magyar feltámadás alatt? Amint azt programomban hangoztattam, értem
a békerevíziót, mert azt tartom, hogy a világgazdasági krízisnek is az az egyik
oka, hogy nemcsak Kelet-Európában, de egész Európában nincs meg az az
atmoszféra, amely szükséges ahhoz, hogy a békés munkában részt vehessen minden
nemzet.

Tiszta erkölcsöt, mindennapi kenyeret!

Mit értek még magyar feltámadás alatt? Értem az igaz magyar testvériséget! Nem
akarok különbséget tenni társadalmi osztályok között, hanem minden magyar
embernek egyformán miniszterelnöke akarok lenni. A magyar munkást éppen úgy
testvéremnek tekintem, mint az előkelő paloták lakóját. Nélkülözhetetlennek
tartom, hogy valamennyi társadalmi osztály
velem együtt egy egészséges testté összeforrva vegyen részt abban a munkában
amit mi feltámadásnak nevezünk. Mit értek még magyar feltámadás alatt? Értem a
valláserkölcsi életet, a tiszta erkölcsöt, a családi tűzhely megvédését, a
magyar kultúra minden értékét féltve őrző politikát, a mindennapi kenyér
megteremtését mindenki számára, aki becsületesen keresi meg azt. Feltámadás
alatt értem azt az öncélú nemzeti politikát, amelynek fontosságától áthatva kell
lennie minden magyar embernek. Értem azt, hogyha kifáradtok a mindennapi
kenyérért folyó küzdelemben, ne tépelődjetek Tiborc módjára saját és hazátok
sorsán, hanem tekintsetek az égre. Azt kérem ma tőletek, tekintsen minden
magyar, minden este az égre, ugyanazzal a gondolattal: a magyar feltámadás
gondolatával.

A testvériség gondolata.

Egy indiai bölcselő, akitől azt kérdezték egyszer, hogy: mi az, erősnek lenni? —
azt válaszolta: Ha tizenkét ember mindennap ugyanazzal a gondolattal ugyanarra a
csillagra tekint, világhatalmat jelent. Ha minden magyar eggyé forr, ha igazán
átérezzük a testvériség gondolatát, ha komolyan vesszük a programot, amelyet meg
kell oldani, ha nem félünk az akadályoktól, hanem erős magyar akarással megyünk
neki az útnak, nem féltem a nemzetet, mert ezer éven át viszontagságos
történelmi időkben is megállotta a helyét.

Összeforrni egy nagy társadalmi szervezetté!

Ma, amint már nem egyszer mondottam, nagy káosz van mindenfelé; az én
meggyőződésem az, hogy ebből a káoszból az a nemzet menekül ki legelőször, amely
befelé ható erőket gyűjt, amely megtalálja önmagát, amely rálép arra az útra,
amelyet a történelem előírt számára. Ezen az úton akarlak én titeket vezetni s
azt kérem tőletek, ne kritizáljatok, hanem engedelmeskedjetek! Ne szítsatok
testvérháborút, hanem olvadjon össze minden társadalmi egyesület egy nagy magyar
társadalmi szervezetté, hogy erős akarattal, egy hittel és bízó reménységgel
mehessünk azon az úton, amely tudom, hogy tövises, de amelyen valamennyien
elérünk a célhoz.
Kérdezem tehát: mit akartok? (A tömeg erre a háromszor egymásután feltett
kérdésre egyöntetűen zúgta: Magyar feltámadást, revíziót.)
Isten áldása a ti munkátokra és az én munkámra!

Beszéd a romhányi kuruc emlék leleplezésénél

(1932. október 10.)

A mai napot nem akarom arra felhasználni, hogy politikát hirdessek, a romhányi
csata napját akarom méltatni, a magam szemszögéből. Abban az időben is hiányzott
a magyar egység, kurucok és labancok állottak egymással szemben, két politikai
világnézetet hirdetve. Ma elmúlt az ideje annak, hogy a kurucok és labancok
nézőpontjából kiindulva válaszfalakat emeljünk a magyarok közé.

Kelet-európai politikát kell csinálni!

A független Magyarországnak csak egy táborban lehet a helye, s a független

Magyarországnak egy a kötelessége: megalkotni a nemzeti egység frontját a
nemzeti öncélúság jegyében. Ne legyen se kuruc, se labanc, hanem legyen magyar
testvér, aki összefog, megérti az idők szavát, s velem együtt imádkozik a magyar
sorsért.
A magyar mindig makacsul ragaszkodott szabadságához, s az volt a vágya, hogy
független legyen. Történelmi szemmel nézve meg kell becsülnie a nemzetnek mai
függetlenségét is, s rá kell eszmélnie arra, hogy egy független nemzetnek
egészen más életet kell élnie, belpolitikailag is, mint aminőt eddig élt. A nagy
nemzeteket az jellemzi, hogy történelmi célkitűzésükben évszázadokon keresztül
ugyanazon az úton járnak. Külpolitikai kérdésekben évszázadok óta minden angol
egyformán gondolkozik. Anglia világpolitikát csinált, Magyarországnak kelet-
európai politikát kell csinálnia. Ennek a politikának egy vonalon kell haladnia,
ebben a kérdésben nem lehet különbség magyar és magyar között.
A magyar kúriának át kell vennie patriarchális hivatását, az érdes munkáskezet
meg kell fognia a magyar kúria tulajdonosának és az ősi magyar hagyomány
istápolójának, hogy ez a kézfogás figyelmeztessen mindenkit: ezt a frontot, a
magyar úr és a magyar kisgazda frontját áttörni senkinek nem lehet.

Kormányelnöki bemutatkozó beszéd a képviselőházban

(1932. október 11.)

Tisztelt Ház! Felszólalásomat azzal kezdem, hogy a múlt kormány elnökének a

magam részéről az ország színe előli leghálásabb és legőszintébb köszönetemet
nyilvánítom az ország érdekében végzett munkájáért.
Méltóztassék megengedni, hogy amikor mint miniszterelnök először jelenek meg a
képviselőház színe előtt, arra kéljem a t. Házat, hogy fejtegetéseimet ne
politikai, illetőleg pártpolitikai szempontból méltóztassanak bírálat tárgyává
tenni, hanem méltóztassanak bennem az Országgyűlésnek azt az elfogulatlan
referensét látni, aki a mai súlyos helyzetben becsületes meggyőződésének akar
itt kifejezést adni. Bármennyire nem szeretik is a magyar közvéleményben, hogy
nagy vonalakban ismertessük a mai helyzetet, mégis arra az álláspontra kell
helyezkednem, hogy miután a nemzet helyzete függvénye a nagy világpolitikai
eseményeknek, elsősorban a világ- és világgazdasági krízissel kell foglalkoznom.

A tőke és a munka harca.

Felfogásom szerint már jóval a világháború előtt új világnézet fejlődött ki a

tőke és a munka közötti harcban. Szemben a társadalomnak polgári
berendezettségével ez az új világnézet, amely a szociáldemokrata pártokban
nyilvánul meg, éles harcot vív világszerte. A tőke és a munka közötti harcban a
munkások észrevevén azt, hogy a világ akkori hatalmának birtokosai nem értik meg
szavukat, erős harcra szánták el magukat és osztályuralomra törekszenek.
Lebontani az osztályuralmat polgári részről és biztosítani a munkásság uralmát a
polgáriakkal szemben: ez volt a jelszó. Ez az osztályuralomra való törekvés
nézetem szerint végeredményben a szovjetben nyer kifejezést. Egy olyan politikai
irányzatban tehát, amelyet a polgári társadalom sohasem tud magáévá tenni. Egy
olyan politikai irányzatban, amely mindazokat az értékeket, melyekhez mi, a
nemzeti Magyarországnak hirdetői ragaszkodunk, semmivé akarja tenni. A magam
szemszögéből nézve, ilyen tendenciák jogosultságát nem tudom elismerni. Mert
semmilyen nemzet sem engedheti meg magának azt a luxust, hogy egy értékes.
munkás társadalmi réteg kiküszöböltessék az életéből.

Legyen testvér a magyar munkás és a magyar polgár!

Ez a nemzet akkor lesz erős és boldog, ha minden társadalmi rétege összefog. Én

azt tartom, hogy a szociáldemokráciának és az úgynevezett munkásképviselőknek
revízió alá kell venniök a maguk felfogását. Ehhez a revízióhoz én a magam
részéről csatlakozom, és azt hiszem, minden polgári társadalomhoz tartozó,
komolyan gondolkodó férfi is csatlakozik, mert jól tudjuk, hogy a munka és a
tőke közti viszonyban a kiegyensúlyozottságra kell a hangsúlyt fektetni.
A társadalom nem nélkülözheti a munkásságot. És én ma, amikor tudom, hogy az
egész nemzet vágyódik azután, hogy a munkástársadalom is oda sorakozzék azok
közé, akik a nemzeti ideálokért együtt imádkoznak, felelősségem tudatában azt
mondom, hogy igenis módot kívánok találni arra, hogy a magyar munkás és a magyar
polgár testvérként álljon egymás mellett a nemzet nagy küzdelmében.
Amikor már néhányszor hangoztattam, hogy a társadalmi osztályok között
mesterségesen felállított válaszfalakat le fogom rombolni, ezt komoly
elhatározásból tettem.
A munkásságot nem engedem kisajátítani a Szociáldemokrata Pártnak. A munkásnak
itt a helye azok között, akik fel akarják építeni és megerősíteni azt a
Magyarországot, amelynek történelmi elhivatottságáról meg vagyok győződve, és
velem együtt meg van győződve az egész nemzet.

Együtt dolgozni a nemzetért!

Tudom, hogy ennek a csatlakozásnak egy előfeltétele van: becsületes őszinteség a

munkássággal szemben és bizonyos elhatározás a tőke és a polgári társadalom
részéről. Kaotikus világnézeti küzdelmek közepette csak nagy elhatározásokkal
lehet célt érni, és én meg vagyok róla győződve, hogy a polgári társadalom — és
a magyar tőkét is ide számítom — megérti az idők intő szavát és megérti azt,
hogy abból a komplikált óraszerkezetből, amelyet a magyar társadalom alkot, nem
hiányozhat a munkásság kereke sem. Együtt kell dolgozni a nagy célért, a
nemzetért, mert minden olyan politikai világnézet, amely nem erre épül fel,
nézetem szerint meddő és a társadalom erejét fogyasztja, tehát kiküszöbölendő a
magyar nemzet életéből.

Elferdült gazdasági rend.

A világkrízisnek egy másik okát abban látom, hogy elferdült gazdasági rend
keletkezett a háború alatt és a háború után. A világháború felfokozott
teljesítményeket követelt, és ezek nyomán olyan túlméretezett vállalkozások
keletkeztek, főleg az ipar — de a mezőgazdasági termelés terén is, amelyek a
háború után már nem voltak beilleszthetők az államok munkájába. A mohóság, amely
egyik gyakori hibája a kapitalizmusnak, nem akarta lebontani ezeket a
szuperdimenzionált vállalkozásokat, s fenntartani kívánván azokat ez a tendencia
olyan ferde helyzetet teremtett a gazdasági életben, amelynek megszüntetését az
egész vonalon sürgetni és követelni keli
A másik szempont azt, hogy éppen a világháború atmoszférájában alakult ki az a
gondolat is, amely az önellátás neve alatt ismeretes. Mindenki magának dolgozik,
mindenki elzárkózik más államoktól és a gazdasági vérkeringés, amelynek
nemzetközinek kell lennie, nem tud helyes irányban kibontakozni.

A páneurópai gondolat.

Briand páneurópai gondolata azért született meg, hogy a népek

egymásrautaltságából kifolyóan közelebb kell hozni egymáshoz elsősorban a
természetileg egymásra utalt gazdasági területeket, hogy megindulván a gazdasági
vérkeringés, a béke jegyében biztosíttassék az a normális élet, amely nélkül
nincs fejlődés az építő munkában. A páneurópai gondolatot én nagy gondolatnak
tartom, csakhogy megvalósíthatatlannak. Helyesnek tartom a tendenciát. A magam
részéről tehát azon az állásponton vagyok, hogy keresni kell a megvalósítására
irányuló lehetőségeket a reálpolitikai határokon belül.
Másik bántó, sértő és zavaró momentum a békeszerződések által diktált helyzet.
Becsületesen és őszintén megvallom és azt hiszem, ezzel Magyarországnak és a
világnak is teszek szolgálatot, Kelet-Európának mindenesetre — ha azt
hangoztatom, hogy mivel a békéket olyan atmoszférában diktálták amely nem felel
meg a mai lelki adottságoknak helyes a békerevízió gondolatával való
foglalkozás.
Amikor mindenütt világbékéről beszélnek, és amikor e békés hangulatot
előfeltételéül odaállítják a világgazdasági helyzet megváltoztatására, akkor nem
lehetnek kitagadott népek.
Nem lehetnek kitagadott népek!

Nem lehetnek olyan népek, amelyeknek nem adatik meg az egyenjogúság, mert ha van
nép, amely egyenjogúságot és elismerést kíván Európától akkor a magyar nép az,
amely ezt joggal kívánhatja, mert a nyugati civilizációnak és kultúrának
állandóan őre volt itt, a Kelet kapujában.
Amikor a lausanne-i konferenciára ültek össze a hatalmak, és amikor világszerte
ismeretessé vált a lausanne-i konferencia határozata, valahogyan mindenki úgy
érezte, hogy nagy események küszöbén állunk. Ezt érezte mindenki, ezért gondol
mindenki Lausanne-ra, ezért kívánja mindenki, hogy ez a lausanne-i szellem
érvényesüljön az egész vonalon. És amikor a leszerelési konferencia asztalához
ülnek, akkor is ez a szellem kell, hogy vezessen. Nem lehetnek egyenlőtlenségek
itt Európa-szerte, mert — miként mint honvédelmi miniszter mondottam
egynéhányszor — ezek az egyenlőtlenségek sokkal inkább veszélyeztetik a békét,
mini az egyenjogúságot.

Érvényesüljön a lausanne-i szellem!

Mi nem fölszerelést akarunk, mi nem háborús politikát óhajtunk folytatni, de azt

kívánjuk, hogy a szuverenitás kérdésében egyenrangú tárgyaló felek lehessünk, és
kívánjuk, hogy ha mások nem hajlandók leszerelni, nekünk is adassék meg az a
jog, hogy a nemzet védelme szempontjából szükséges intézkedéseket megtehessük,
amely intézkedések önvédelmi és nem háborús tendenciájúak.

A társadalom erkölcsi válsága.

A krízis másik oka, véleményem szerint, az arany után való futkosás, az anyagias
élet, a valláserkölcsi élet háttérbe szorítása, a lezüllött erkölcsök, az
élvhajhászás, a szülők és gyermekek közötti viszony meglazulása és ahogy
mondottam, az igazi hitéletnek elhanyagolása.
Bármilyen nehéz is legyen az anyagi helyzet, sohasem fogom akceptálni, hogy akár
politikai, akár más szempontból az anyagiasság domináljon. Az anyagi érdekeknek
is fontos szerepük van, ezt elismerem, de domináló szerepet csak a nemzet
egyetemes érdeke játszhatik.

Politikai és parlamenti krízis.

De azt állítom, hogy politikai krízisek is vannak. Parlamenti krízisnek is

nevezhetném ezt, ha azt akarom kifejezni, hogy valahogyan a közvélemény,
Parlament és az államhatalom harmóniája sokhelyütt — európai viszonylatról
beszélek — megszűnt. Polgárháborúkat látunk, emészti egymást az emberiség,
ahelyett, hogy alkotó és békés munkához kezdene. Valahogyan a társadalom is
széttagoltan él, nincs nagyvonalúság az elképzelésekben, az elhatározásokban és
főleg a végrehajtásokban. Az, aki egocentrikus életet folytat, legyen az egyén
vagy társadalmi réteg, sohasem szolgálhatja a közösséget. Lemondani tudni annyit
jelent, mint megérezni az egész nemzet sorsát.

A nemzeti közvélemény kialakítása.

Sok tekintetben az is hibája a világnak, hogy nincsenek kialakult, határozott

vonalú politikai világnézetek, harcban állanak e világnézetek, amely harc ma még
nincs befejezve. Arra törekedni tehát, hogy egységes nemzeti közvélemény
alakuljon ki, ez lesz az egyik első feladatom, nem pártszempontból, hanem
egyetemes nemzeti szempontból nézve a kérdéseket.
Ha mindezeket a kérdéseket Magyarország felületére vetítem, akkor meg kell
állapítanom, hogy nálunk is, mint mindenütt, ezek a bajok vagy lappangó, vagy
talán már kifejlődött formában jelentkeznek. Hozzájárul még e krízis fokozásához
területeinknek széttagoltsága, a békeszerződések súlyossága, a háború utáni
aléltságból keletkező forradalmi és ellenforradalmi atmoszféra, a világnézetek
küzdelme, régi és új ideák összecsapása, fiatalok és öregek harca. Mindebből egy
feladat vár rám és mindenkire, aki művelője akar lenni a magyar sorsnak: egy
nevezőre hozni a nemzetet. Ez lesz első kötelességem, amint mondottam. A
független államélet kellékeit minden vonalon megteremteni, befelé erős,
harmonikus nemzeti életet, kifelé pedig — beilleszkedni az új európai helyzetbe
— józan, céltudatos és öntudatos politikát folytatni.

Építő és romboló kritika.

Ha ebből a szemszögből nézem közéletünket, legyen szabad megjegyeznem — anélkül,

hogy személyeskedni akarnék —, valahogyan atavisztikusan jelentkezik nálunk a
kritikára való hajlamosság. Más ma a világ és más volt a világ az Osztrák-Magyar
Monarchia keretén belül. Egy önálló, független államban is, amint azt már
hangoztattam, elismerem a kritika jogosultságát, sőt helyes és építő lehet az,
ha jó szándékú, de a mindenáron való kritizálás, a mindenáron való sárba rántás
tendenciája nem szolgálja a nemzet ügyét. Nem lehet tárgyilagos kritika az,
amely Bethlen István rendszerét sárba rántja. Bethlen Istvánról a magyar
történetíró meg fogja állapítani, hogy többet tett az ország érdekében, mint
amennyit az ország alatta veszített. Minél kisebb egy nemzet, annál inkább
féltve kell őriznie azokat az értékeit, amelyeket kitermel.
Ne akarjunk a mások gyengeségein nagyoknak látszani. Felfogásom az, hogy
mindenki a maga helyén tegye meg a kötelességét és majd elszámol a Mindenható
előtt.
Azon az állásponton vagyok, hogyha én a nemzetnek szolgálni akarok, lehetetlen,
hogy nagy elgondolások, világnézetek szemszögébe ne állítsam be azt, amit most
elmondandó vagyok.

A külpolitikai helyzet.

Egyik elmondott beszédemben arra utaltam, hogy Magyarországnak kelet-európai

politikát kell folytatni. Az én megérzésem szerint predesztinálva vagyunk erre.
A Duna-medencében Magyarország nélkül politikát sem gazdaságilag, sem más
szempontból csinálni nem lehet. Ezt fel is kell ismernie magának a nemzetnek, és
remélem, hogy felismerik azok is, akik a dunai államok kérdésével foglalkoznak.
Felismerték ezt azok a hatalmak is, amelyek jelentős szerepet játszanak ma az
európai politikában, sőt a világpolitikában is.
Olaszország régtől fogva támogatja azt a politikát, amelyet a magyar nemzet
folytat. Angliában és Amerikában is állandóan hallunk súlyos férfiak ajkáról
magyar igazságot hirdető szavakat, és meg kell állapítanom, hogy az utóbbi
években a francia kormány is felismerte azt, hogy itt a Duna-medencében francia
érdekek is vannak, és hogy érdemes ezzel a néppel közvetlenül is foglalkozni,
azt meghallgatni és segíteni. A magam részéről a történelmi kapcsolatok
következményeképpen is a lengyel barátság ápolását mindig helyeseltem.
Németországgal és Ausztriával jó viszonyban élt Magyarország mindig, és remélem,
hogy a gazdasági kapcsolatok révén olyan atmoszféra teremtődik, amely mindkét
országnak, illetőleg Magyarországnak is előnyére fog válni. A szomszédok felé
nem harcot hirdetek, hanem békét, megértést. Megértését és elismertetését
hirdetem annak a gondolatnak, hogy a Duna medencéjében Magyarország nélkül nincs
élet és nincs munka.

Kiegyensúlyozott belső politikai életet kell élni.

Ahhoz azonban, hogy a nemzet öntudatosan és eredményesen járjon a maga útján, az

szükséges, hogy kiegyensúlyozott belpolitikai életei éljen. Ennek pillére: az
államfő, Magyarország első közjogi méltósága. Pillére az Országgyűlés, mint a
nemzeti közakarat képviselője és a nemzet törvényhozó testülete. Pillére az
egészséges közvélemény, amely a lelkek kiegyensúlyozottságán épül fel, s
amelyből kivétetik minden bántó momentum és amelyben mindenkinek az a szubjektív
és objektív érzése, hogy egyenjogú polgára ennek a nemzetnek.
Pillére a gyorsan működő, erős központi akarat által irányított végrehajtó
hatalom, mely teljesen pártatlanul érezteti erejét. Pillére az öncélú nemzeti
politika, nemzeti élet és nemzetiségi béke. Ezalatt azt értem, hogy csak azok a
kérdések érdekelnek közvetlenül, amelyek a nemzet egészét érintik és erősítik.
Azok az áramlatok, amelyek ezen a kereten kívül vannak, csak annyiban
érdekelnek, amennyiben ebből a szempontból veszélyt jelentenek. Pillére még a
kiegyensúlyozott politikának a mélységes vallási élet és a felekezeti béke is.

Felekezeti béke.

Szeretek nyíltan és világosan beszélni. A keresztény felekezetek közötti békét

én mint protestáns ember mélységesen kívánom. De kívánom a zsidókkal szemben is.
Erre a kérdésre külön kívánok kitérni. Elvárhatja tőlem a magyar zsidóság, hogy
nyíltan és őszintén beszéljek vele erről a helyről. Ezelőtt néhány évvel
Miskolcon meginterpelláltatván a katolikusok és protestánsok közötti viszony
kérdésében, azt mondottam: annyira magyarnak érzem magamat, annyira
sorsközösségben élek minden magyarral, hogyha korbáccsal ütne egy katolikust azt
is eltűrném a testvériség érdekében. A zsidóságnak pedig nyíltan és őszintén azt
mondom: revideáltam álláspontomat. A zsidóságnak azt a részét, amely
sorsközösséget ismer el a nemzettel, éppen úgy testvérnek kívánom tekinteni,
mint magyar testvéreimet. Én láttam a háborúban zsidó hősöket, ismerek
olyanokat, akiknek arany vitézségi érmük van, és tudom, hogy bátran és vitézül
verekedtek. És ismerek vezető zsidó férfiakat, akik velem együtt imádkoznak a
magyar sorsért, és tudom, hogy a zsidóságnak azt a részét, amely nem akar, vagy
nem tud beleilleszkedni a nemzeti társadalmi közösségbe, elsősorban ők fogják
elítélni.

Nemzetiségi kisebbségek.

A nemzeti kérdésben pedig az az álláspontom, hogy azt a toleranciát, amelyet a

magyar nemzet egy évezreden keresztül gyakorolt, továbbra is gyakorolni akarja,
de egy feltétel mellett: ha ez a tolerancia centripetális erőket fejleszt,*
akceptálom, helyeslem és kiművelendőnek tartom, de amennyiben centrifugális
tünetek mutatkoznának, elébük állok, mert a szomszéd népeknek sem érdeke, hogy
itt olyan tendenciák jelentkezzenek, amelyek a magyar közösséget megbontják.

Igazságos teherviselés.

A következő pillér, felfogásom szerint, a kiegyensúlyozott igazságos

teherviselés melletti kiegyensúlyozott, igazságos és a termelést előmozdító
gazdasági élet. Függvénye ez is a nemzet életének, sőt fontos és alapvető
függvénye. Akkor, amikor a nemzet nehéz helyzetben van, ne legyen e nehéz
helyzetnek semmiféle vámszedője. A közösség és a nemzeti öncélúság
gondolatvilágából következik, hogy az anyagi élet terén is minden a nemzet
szemszögéből ítélendő meg, és a kinövések radikálisan és gyorsan
megnyirbálandók.

Az öncélú bürokrácia megszüntetése.

Ha most már áttérek az egyes tárcák körébe tartozó kérdésekre, méltóztassanak

megengedni, hogy újból és újból hangsúlyozzam, hogy mindazt, amit a kormány
cselekedni fog, kizárólagosan magas nemzeti érdekek szempontjából teszi. Ha az
államigazgatás kérdésével foglalkozik, akkor is ebből a szemszögből nézem a
dolgot, és azt mondom, hogy az állam is csak eszköz a nemzeti létben. Az öncélú
bürokrácia, az öncélú hivatalok nem léteznek számomra. Ezeknek is hozzá kell
járulniok, hogy ebben a nehéz helyzetben fokozott és odaadó
munkateljesítményekkel segítsük a nemzetet. Annak az ellenállásnak, amely
némelykor a bürokrácián keresztül mutatkozik, meg kell szűnnie. A villamosság és
a rádió korában nem engedhetjük meg azt a luxust, hogy pipázó magyarok üljenek
az irodai székekben.
A központi akarattal szemben tanúsított esetleges ellenállások nálam támogatásra
nem találnak. Én hozzá vagyok szokva a gyors munkához, és meg vagyok győződve
arról, hogy az a magyar tisztviselői kar, amelyet sokszor jogtalanul támadtak,
immáron megérzi, hogy egy új világ kezdődik, a gyors munkának, a teljes
kötelességteljesítésnek és a becsületes igyekezetnek a világa.

Szabadságjogok.

A sajtó és képviselőtársaim közül is sokan a szabadságjogok mikénti kezelésére

vonatkozóan intéztek hozzám kérdéseket. Sokszor abban a vádban részesültem, hogy
diktatórikus hajlamaim vannak. Ha védekeztem, nem fogadták el. Itt a Ház színe
előtt magam kívánom tehát az álláspontomat felelősségteljes állásomban
kifejteni. Olyan hatalom nekem sohasem kellene, amely nem a lelkeken nyugszik
Tudom, hogy ez a nemzet nagy eszmékért tud lelkesedni, és tudom azt is, hogy a
becsületes munkát mindig honorálja. Azt is tudom, hogy ösztönös államalkotó
érzékkel a
konstruktív és nem a destruktív munkának a híve. Az ugyanis a meggyőződésem,
hogy a magyar fajta ösztönösen megérzi azt, hogy ki hirdet igaz és ki
áleszméket. A szabadságjogok gyakorlásában azonban korlátokat is szabok éspedig
olyan korlátokat, amelyek tágak Mert mindenkit, aki a nemzetért dolgozik,
testvéremnek fogok tekinteni. Mindenki azonban, aki a nemzet ellen dolgozik,
elkeseredett ellenfelet fog bennem találni.

Titkos választójog a nemzeti érdekek fokozott védelmével.

A választójog kérdésében a titkosság elvi álláspontja alapján állok A titkosság

elvi alapján állok azért, mert én nem szeretek a lelkeken tipor-ni. Azt akarom,
hogy minden magyar ember szabadon nyilvánítsa véleményét, lelkiismeretére
hallgatva. Függőségi viszonyban lévő magyar állampolgárok választójoga nem ér
semmit, ha azok saját akaratukat nem nyilváníthatják. A kormány tehát folyamatba
tesz olyan tárgyalásokat, amelyeknek célja a titkosság alapján a választójogi
reform megalkotása a nemzet érdekeinek fokozott képviselete mellett.

A jogszolgáltatás gyorsítása.

Az igazságszolgáltatás terén természetes, hogy ez a kormány, amely nemzeti

kormány és a nemzeti öncélúság jegyében dolgozik és a pártatlanság elvét tartja
szem előtt, azt a bölcs intézkedést, amely a bírói függetlenségben nyilvánul
meg, száz százalékig kívánja betartani. Ha van kifogásom az
igazságszolgáltatással szemben, ez az, hogy túl lassú és nem tart lépést az élet
követelményeivel. S ha van egy másik megjegyzésem, azt mondom: nagy tisztelettel
vagyok az ügyvédi kamarák és tagjaik iránt, a zsaroló ügyvédtípust azonban nem
szeretem. Örömmel állapítom meg, hogy az ügyvédi kamarák oly magas etikai nívón
folytatják életüket, hogy tagjaik sorából önmaguktól is kirekesztik azokat, akik
ennek a követelményeknek eleget nem tesznek.
Az államháztartás egyensúlya.

Gazdaságpolitikánk irányelve, hogy így fejezzem ki magam, a megakadt élet

újrafelvétele, a vérkeringés megindítása. Tudom, hogy egy betokosodott életből
nehezen fakadnak új élettényezők, de azt is tudom, hogy a helyben tipegés-
topogás rontja a helyzetet és ezért meggyőződésem, hogyha nem is nagy, de
legalább egy kis lépéssel előre megyünk a munka útján, ez hasznára lesz a
nemzetnek.
A legfontosabb kérdésnek az államháztartás egyensúlyának minden tekintetben való
fenntartását tartom. Az államháztartásnak épp úgy, mint minden más állami
funkciónak a gazdasági helyzethez kell igazodnia. Racionalizálni kell tehát,
olcsósítani és mellőzni minden olyan kiadást, amely fölösleges a mai helyzetben,
már csak azért is, hogy az adózók teherbíró-képességét megkönnyítsem és
erősítsem, és hogy minden fillér, amely az államháztartás fokozott kiadásainak
istápolására számíttatott volna, a gazdasági életbe kerülhessen.

Az állami gépezet átszervezése.

Ha a betokosodásról beszélek, azt állítom tapasztalásaim alapján, hogy az állami

gépezet valahogy be van rozsdásodva. Évek óta, évtizedek óta ugyanaz a rendszer
él és nem veszi tekintetbe az életnek fejlődését, amelyet technikai jelszóval is
illethetnék. De az élet maga ma lüktet, amely gyors cselekvéseket involvál, az
állami apparátusnak tehát hozzá kell igazodnia ehhez az élethez. Ez pedig
átszervezés nélkül nem lehetséges.
Ezt az állami gépezet szemszögéből nézve, meg kell állapítani, hogy vannak
témák, amelyek három-négy tárca által kezeltetnek, amit nem lehet racionálisnak
nevezni. Egy exportkérdésben, hol pillanatok alatt kell cselekedni, nem lehet a
bürokratizmusnak bevált útjára rátévedni, mert tudom, hogy az olyan
exportintézkedésből, amely a bürokrácia útján megy keresztül, valóság nem lesz.
Akik az államháztartás kérdéseivel foglalkoztak, jól tudják, hogy ez —
hivatkozom az ellenzéki padsorokban ülő jeles férfiakra — egyike a legnehezebb
feladatoknak. A lineáris redukciók rendszerint hibásak. Hogy katonai nyelven
beszéljek, súlypontot kell képeznünk ezen a téren is: meg kell állapítanunk,
melyek azok az igazgatási ágak, amelyek fontosak, és melyek azok, amelyek
kevésbé fontosak. Meg fogjuk látni, hogy átorganizálások nélkül nem lehet ezt a
kérdést megoldani.

A nyugdíjtörvény revíziója.

Megkönnyítette a Ház a kormány helyzetét ennek a tendenciájának a kiművelésében.

Nyugdíjtörvényt méltóztatnak sürgetni: bejelentem, hogy ezt a törvény mihamarabb
a Ház elé hozom. Őszintén meg kell mondanom a tisztviselő-társadalom felé is,
hogy én azt a rendet, amely ma fennáll, nem helyeslem. A szelekciónak a hiánya
nem szolgálja a közérdeket. Lehetetlen, hogy az ember csak szolgálati éveket
gyűjtsön, tekintet nélkül arra, hogy mi a teljesítménye és mi a kapacitása; és
lehetetlen az is, hogy le legyen rögzítve egy apparátus, és a vezető, magasabb
célok szempontjából ne tudjunk olyan áthelyezéseket végrehajtani, amelyek a
közérdeket szolgálják.

Igazságos teherviselés, az adók befizetése.

Egy nemzet súlya, nézetem szerint, az után ítélhető meg, hogy milyen teherbíró-
képessége van. Azt a tendenciát tehát, amely az adók beszolgáltatása ellen
biztat, és a leghatározottabban ellenzem, mert a nemzet önmagáról állítana ki
éretlenségi bizonyítványt, ha nem tudná, hogy a teherviselésnek megfelelően adót
kell szolgáltatnia. És én erről a helyről felelősségemnek tudatában elsősorban a
nagyokhoz fordulok, hogy ne adjanak rossz példát, fizessék az adót. Mert a magam
esetéből tudom, hogy a tétényi gazdák azt kérdezték, hogy fizetett-e már ez a
miniszter? Joguk volt! És amikor fizetett a miniszter, fizetett a gazda is.
Amikor fizetnek majd a társadalomnak exponáltjai, vezetői, akkor fizetni fog a
kisember is. Azt tartom, hogy összes adóproblémáinkat, kérdéseinket,
törvényeinket és utasításainkat revízió alá kell venni, egyszerűbbé,
áttekinthetőbbé és igazságosabbá kell tenni.

A pénz menjen át az élet vérkeringésébe!

Az utóbbi években a takarékosság kérdését is állandóan hangoztatták, sőt,

nézetem szerint, jelszóvá degradálták. Én helyeslem a takarékosságot; egy
fillért se, ami nem szükséges. Az államnak nem lévén pénze, csak annyit
kuporgathat össze, amennyi az élet irányítására szükséges. Azok pedig, akik
magánosok, gyűjtsék a tőkét, de ne üljenek a pénzen, hanem engedjék azt a
gazdasági életbe. Mert nekem nem imponálnak az olyan gazdag emberek, akik
tüntetnek azzal, hogy celluloidgallért viselnek. És, ha arról van szó, hogy
cselédeket kell elbocsátani, inkább azt mondom, hogy kevesebb selyemharisnyát a
feleségnek, restringált háztartást és életstandardot, de azokat, akik hűen
szolgáltak engem, vagyonomat és családomat, elbocsátani embertelenség.

Hitelproblémák és a kapitalizmus kinövései.

Méltóztassék megengedni, hogy a hitélet problémáival foglalkozzam Visszatérek

újból és újból arra, hogy a tőke is csak eszköz és nem cél Ebből a szempontból
nézem a hitéletet, és nyíltan kimondom, hogy ne számítson senki olyan radikális
intézkedésekre, amelyek megdöntik a kapitalista rendet, amelyet megingatják a
pengőt, az államháztartást, vagy hozzák az inflációt. Én a kapitalizmus
revízióját tartom szükségesnek de fenntartandónak, mert ez a világnézetem (és
önök hiába integetnek t. szociáldemokrata képviselőtársaim, önök inkább
szövetségesei ennek a kapitalizmusnak), mert ha a kapitalizmus reprezentánsai a
józanság és a realitás politikáját folytatják a munkáskérdést is úgy fogják
megoldani, hogy önöknek nem lesz talajuk ebben az országban Önök a kapitalizmus
kinövéseiből élnek és most önöké az a történelmi feladat — és itt ajánlom
nyugati vezető férfiaik példáját követésre —, hogy revízió alá vegyék
álláspontjukat.

A szocialisták lélekharangja.

A magyar munkástársadalom vágyva vágyik visszajönni hozzánk, ha mi igazságot és

kenyeret adunk neki. Ha becsületes kézzel megkongatom a lélekharangot a
szociáldemokrácia felett, és becsületes kézzel kiművelem a magyar munkásság
problémáit, ha beillesztem a magyar munkásságot a nemzet társadalmába, a
szocialisták nem fognak többet politizálni Magyarországon.

A kamat leszállítása.

A tőke eszköz a nemzet életében, lehetetlen tehát, hogy revízió alá ne vegyük az
egész kamatkérdést. Az a tőke, amely öncélú életet él, amely nem illeszkedik be
a nemzet érdekközösségébe, nem szolgálja a nemzet érdekét. Ezért szükséges a
kamatleszállítás kérdését sürgősen tárgyalás alá venni, és bejelentem a t.
Háznak, hogy már a közeli jövőben konkrét intézkedések történnek e kérdésben.

Hitelszervezetünket meg kell változtatni.

Ha egész hitelszervezetünket nézem, meg kell állapítanom, hogy az túlkomplikált,
körülményes és drága. Mi nagyon jól tudjuk, hogy ezen a téren radikális
intézkedések nem használnak és éppen ezért elsősorban arra az álláspontra
helyezkedik a kormány, hogy az érdekeltekkel megértesse azt, hogy ezen a téren
sürgős változásoknak kell végbemenniök.

Adósságrendezés.

Nagy probléma a külföldi és belföldi adósságok kérdése. Azt hiszem, valamennyien

tisztában vagyunk azzal, hogy a külföldi adósságok kérdését minden körülmények
közt szorgalmazni kell, hogy az rendeztessék. Az én meggyőződésem az, hogy ez a
külföldi tőke meg fogja érteni a magyar kormány kérését, kérelmét, mert
egyoldalú intézkedésekre nem szeretnők magunkat elszánni. Meggyőződésünk azonban
az, hogy mind a rövidlejáratú, mind a hosszúlejáratú hitelek kérdésében olyan
megállapodásra fogunk jutni a hitelezőkkel, amely a nemzet érdekét szolgálja.

A termelő egyedek megmentése.

A gazdaadósságok kérdése is, de — mondhatnám — más adósságok kérdése is égető

probléma. A kormánynak a legrövidebb időn belül konkrét intézkedései fognak
napvilágot látni e kérdés megoldásával kapcsolatban. Végleges adósságrendezésről
azonban nem lehet szó, mert mindaddig, ameddig a világgazdasági helyzet
különösen a világgazdasági konferenciák után ki nem alakul, míg az érintkezések
fel nem vétettek, végleges rendezésről szó nem lehet. Az első feladat tehát
olyan átmeneti rendelkezések kibocsátása, amelyek a termelő egyedeket megmentik
a köz számára. Ha a gazdaadósságokról beszéltem, tettem ezt elsősorban azért,
mert nekem nem mindegy, hogy a magyar gazda földje kinek a kezébe jut. Mert az
ezeréves rögöt művelni elsősorban a magyar falu népének kell. Ezeket és a
birtokos osztályt is megvédeni tartjuk kötelességünknek.

A termelési kérdések egységes irányítása.

Ami pedig a jövőt illeti, fő célunk az, hogy termelési politikánkat egységesen
irányítsuk. Harmóniában kell lennie ugyanis egymással — és itt nem szeretnék
disztingválni, mert egyforma fontosságot tulajdonítok minden ágazatnak — a
földművelésnek, az iparnak és a kereskedelemnek. Ha a társadalom akármelyik
része nem fejti ki hivatásának megfelelően gazdasági tevékenységét, zökkenők
állnak elő. Természetes azonban, hogyha összeütközések lesznek, akkor elsősorban
a magasabb nemzeti érdekek fogják eldönteni azt, hogy milyen sorrendben
következnek az érdekek képviseletei.

Földbirtokpolitika.

A földbirtok-politikának egyik legfontosabb ágazata a telepítési politika. Talán

különösnek hangzik, hogy a mai nehéz gazdasági helyzetben ilyen messze kitűzött
célokról beszélek, de megállapítom, hogy a telepítés olyan gondolat, amely
nemzetfenntartó voltánál fogva elsőrendű állami érdeket jelent. A magyar, ha
elszaporodik, ne Amerikába menjen, hanem maradjon idehaza. Itt, a Duna
medencéjében nem lehetünk elegen. Olyan gazdaság- és földbirtok-politikai irányt
kell tehát követnünk, amely a józan fejlődés útján lehetőséget nyújt a magyar
népfölöslegnek elhelyezésére, és ha az adóhátralékok bizonyos körökben nem
lesznek befizetve, ajánlatot fogok az érdekelteknek tenni, hogy a 300.000 pengős
hátralék helyett adjanak földet. Mert, ha egyesek nem tudják, vagy nem akarják
kötelességeiket teljesíteni, akkor nekünk az a kötelességünk hogy más megoldást
válasszunk. Azt hiszem, lesz nagyon sok nagybirtok — hogy így fejezzem ki:
mammutbirtok —, amely önként fel fogja kínálni, hogy adóhátralékát így fizesse
ki.

Külföldi piacok.

A termelés irányítása egyik legfontosabb feladata a kormánynak. A termelés,

nézetem szerint, függvénye annak a gazdaságpolitikai helyzetnek, amelyben
Magyarország van. A külföldi piacok megszerzése tehát a probléma, és azért
hangoztatom, hogy egységesíteni kell az exportot. Mert a mezőgazdasági exportnak
vannak együttes kérdései az ipari exporttal vagy importtal. Egy kézben kell
tehát lenni mindezeknek, hogy harmonikusan tudjuk képviselni a magyar érdekeket.

Nívós magyar ipart!

Nyíltan megmondom, hogy Magyarország nem nélkülözheti az egészséges ipar

fejlesztését sem. Az egyoldalú iparpártolásnak híve nem lehetek. Annak az
iparnak nem lehetek híve, amely önző, kapzsi életet él. A magyar iparról ki kell
állítanom azt a bizonyítványt, hogy nívós ipar. A magyar mérnökök és munkások
nagyon elsőrangú minőségű munkateljesítménye közismert. Ezt a magam reszortjában
eddig mindig megállapíthattam. Csak az a hiba, hogy az eladási költségek
nincsenek mindig arányban a termelési költségekkel.

Az eladási és termelési költségek arányosítása.

Miután azt mondottam, hogy arra kell törekedni, hogy az élet olcsó legyen, ez az
iparra is vonatkozik. Az az ipar, amely olcsón szállít, az a bánya, amely olcsó
szenet ad, az a villamos-központ, amely olcsó áramot szolgáltat, lerakja azokat
az alapokat, amelyeken az egészséges gazdasági fejlődés felépülhet. Az az ipar
és azok a vállalatok azonban, amelyek ennek ellenkezőjét csinálják, az
elszegényítés politikáját inaugurálják. Tehát nemcsak nemzeti és általános
érdek, hanem az iparnak is érdeke az, hogy ebben a tekintetben hallja meg a
szavát minden magyarnak, aki élni akar ezen a földön. A kormány, hogy
segítségére legyen ennek az iparnak, máris elhatározta az ármegállapító
bizottságnak — a Kalkulationsamtnak, ahogy az Németországban van - szakemberek
bevonásával való átszervezését. Arra helyezem a súlyt, hogy intézkedéseink
sohase nélkülözzék a tárgyi alapot. Ha azonban meggyőződnék arról hogy egyoldalú
érdekképviseletről van szó, állok elébe a dolgoknak.

Közüzemek megszüntetése.

Miután az iparnál tartok, a közüzemekről is szólnom kell néhány szót A közüzemek

kérdésében az az elvi álláspontja a kormánynak, hogy azok csak olyan mértékben
tartandók fenn, amilyen mértékben azt magasabb érdekek megkívánják. Minden más
közüzemet hajlandók vagyunk lebontani, mert az elvi álláspontunk, hogy a
magángazdaság érvényesüljön, és az állam ne csináljon hívatlan konkurenciát a
magángazdaság számára.

Kartellek.

Elismerem, azt mondhatná valaki, nem teljes az előadásom, ha a kartellekről

szólok. Nézetem szerint nem a kartellen van a hangsúly, hanem azon, hogy a
kartell milyen áron bocsátja áruba a maga áruit. Elképzelhetek egy kartellt,
amely önzetlen, és elképzelhetek olyat, amely önző. De éppúgy elképzelhetek egy
egyént is, aki ugyanazt az önző politikát folytatja, mint az általunk sokszor
ostorozott kartellek. A kormánynak az az álláspontja a kartellekkel szemben is,
hogy amennyiben ezek a kartellek nem szolgálják a közösség érdekeit, úgy járunk
el, mint mindazokkal szemben, akik a közösség rovására akarnak érvényesülni.

A jó kereskedelem tekintélye.

A magyar kereskedők társadalmához is van néhány szavam. Ha a kormány azt mondja,

hogy itt, Kelet-Európában jelentős szerepet kívánunk biztosítani a
kereskedelemnek, sőt ha továbbmegyek, és azt mondom, hogy egy nagy nemzetközi
kereskedelemnek akar ez az ország tranzitállomása lenni, nélkülözhetetlen a jó
kereskedelem.

A magyar áru külföldi képviselete.

A jó kereskedelem és a jó áru, ez a kettő adja meg a magyar kereskedelem

nemzetközi hírnevét. Sándor Pál, igen t. képviselőtársam, annak idején
ostorozott azért a megállapításomért, hogy amikor a márkázásról volt szó, azt
mondottam, nem ártana, ha néhány kereskedőt is márkázással tüntetnénk ki. Értem
ezalatt azt, hogy csak azokra bízzuk a magyar áru külföldi képviseletét, akik
garantáltan azt a magyar árut adjak el
amely itt, Magyarországon termett. Miután ismerem Sándor Pált, és őt a magyar
kereskedővilág reprezentánsának tekintem, tudom, hogy ezután ő lesz az első, aki
kiközösíti a kereskedők társadalmából azokat, akik ennek a célnak meg nem
felelnek. De a kereskedelemmel szemben is az a nézetem, mint a
hitelszervezetekkel szemben, hogy a túlzott közbeiktatásnak itt is meg kell
szűnnie. A kereskedő ne drágítson a fogyasztó felé, mert ha nézem az egyes áruk
áralakulását, ha vidékre megyek barátaimhoz, vagy kisgazdákkal beszélek, azt
látom, hogy óriási a diszparitás az eladó által kapott és a fogyasztó által
megfizetett árak között.

Az ifjúság nevelése. Nemzeti kultúra.

A kultuszminiszter úr nyilatkozott az ő kultúrpolitikájáról. A kultúrpolitikának

is szervesen bele kell illeszkednie a nemzet életébe. Ez nem külön terület, ez
is a nemzeti célok szolgálatában kell, hogy álljon. Gyakorlati magyar
társadalmat kell nevelni. Nem csupán tanítani, hanem nevelni is kell. Ez
utóbbira helyezem a hangsúlyt. Helyeslem a kultuszminiszter úrnak azt az
elgondolását, amely a középiskolákra és az alsófokú iskolára vonatkozik, mert
nézetem az, hogy mindazokat az értékeket, melyek egy nemzetnek mélységes
kútjában találhatók, és amelyek a géniusz ölében szunnyadnak, elsősorban a
kultúrpolitika van hivatva kibányászni a nemzet számára. Olyan intelligenciát
nem kívánok nevelni, amelyre — ahogy én fejezem ki magamat mindig — ferdén süt
rá a nap, amikor zsenge korában tanul. Ha valakinél kiskorában észreveszik, hogy
az isteni szikra megszállta, azt, akármilyen bölcsőben született is, istápolni
kell a nemzet érdekében, és azt kell, hogy a nap felülről süsse. Hogy a
közelmúltban sok elferdült nézetű intelligenciánk volt, az elsősorban arra
vezethető vissza, hogy csak tanítottunk, de nem neveltünk és nem gondoskodtunk
arról, hogy a tehetséges szegény gyermek betevő falattal rendelkezzék akkor,
amikor nemcsak magának, hanem az iskolán keresztül a nemzetnek is tanul. Ez a
kultúra nemzeti kultúra, magyar kultúra kell, hogy legyen. Ne neveljünk idegen
utánzókat. Magyarokat kell nevelnünk, akik hozzászoktak — atavisztikusan is,
tudatosan is — ezen a földön élni, mert ez a föld tele van a nemzetnek minden
sóhajtásával, és aki gyökeret vert ebben a földben, az nem távolodik el semerre
sem. Ezért a tanítóság és lelkészség, a tanárság és az egyetemek első pionírjai
a nemzetnek.
A művészetről is beszélek. A művészet a kultúrához tartozik és a legmagasabb
kifejezője egy nemzet tehetségének. Tudom, hogy tehetséges a fajtám, büszke
vagyok erre. Az én t. barátom, a kultuszminiszter úr pedig történelmi távlatból
nézve az életet, nálam is jobban tudja, hogy kik az igazi művészek, és kicsoda
az álművész.

Rokkantügy.

A honvédelmi tárca keretében a rokkantügyet kívánom rendezni. Eltekintve attól,

hogy ismerem ebben a kérdésben a Ház egyöntetű állásfoglalását, amúgy is
becsületbeli kötelességemnek tartom ezt a kérdést mielőbb a Ház elé hozni. Az a
nézetem, hogyha vannak ügyek, melyeken sürgősen és intézményesen segíteni kell,
a hadirokkantkérdés ezek közé tartozik.

Munkanélküli segély helyett munkaalkalmak teremtése.

Talán ebbe kapcsolom bele a munkanélküli segély kérdését is. A kormánynak az a

hivatalos álláspontja, hogy munkanélküli segély nincs, munkaalkalmat teremteni
ellenben kötelességünknek tartjuk. A munkanélküliség kérdése nem egyszerű
karitatív kérdés. (A szocdem padsorok felé:) Éppen az urak táborából tudom, hogy
a munkanélküliség problémáját elsősorban arra szokták felhasználni, hogy
pártjukat növeljék. Képviselőtársaim, akik ismerik a történelmet, tudják, hogy a
történelemformáló erők nem mindig őszintén jelennek meg a történelem porondján.
Vannak olyan erők is, amelyek a látszat köpenyegében állnak elő. Ilyen a
munkanélküli segély is. Ha rálépünk erre az útra, akkor nincsen megállás, mert
destruálják a munka szent fogalmát.

Ne legyen éhező magyar!

A munkanélküliek támogatását államigazgatási feladatnak és nem pártpolitikai

feladatnak tartom. Minden magyar ember egyformán követelheti a kormányzattól és
a társadalomtól is, hogy az, akinek van, adjon, hogy itt éhező magyar ne legyen.
Ez azonban (a szociáldemokraták felé) nem az önök privilégiuma, t. uraim, hanem
a mi kötelességünk.

Hittel és elhatározással.

T. Ház! Ezekben voltam bátor körvonalazni azt a politikát, amelyet én és

kormányom magunk elé tűztünk. Ezekben voltam bátor körvonalazni azokat a
gondolatokat és talán azt a politikai világnézetet is, amelybe beilleszkedve
kívánom kormányommal együtt vezetni az ország ügyeit.
Jól tudom, hogy teljességet senki sem tud adni, és ezért szólítottam fel
mindenkit, hogy aki akar segíteni, segítsen, akiknek eszméi és ideái vannak a
megvalósítás szempontjából, azok jöjjenek hozzám, bennem tárgyilagos bírálót
méltóztatnak találni. Nem vagyok csökönyös ember, aki akkor is ragaszkodik
elgondolásaihoz, hogyha mások meggyőznek elgondolásaimnak helytelenségéről
Hittel s elhatározottsággal megyek az utamra. Nem délibábos magyar eget
hirdetek, hanem életrevalóságot. Tudom, hogy göröngyös és sziklás ez az út,
amelyen járok a nemzettel együtt, azonban munkateljesítésben,
kötelességteljesítésben és hazafiúi szeretetben első akarok lenni!

A miniszterelnök válasza a képviselőházi programvitában

elhangozott felszólalásokra
(1932. október 12.)

T. Ház! Apponyi őexcellenciája volt az, aki megállapította, hogy én az itten

előadott programbeszédem, illetőleg előadásom csak akkor nyer helyes megítélést,
ha úgy a rádión elmondott szózatomat, mint az Egységes Pártban ismertetett
munkaprogramomat egybevetve méltóztatnak kritikát gyakorolni. Hozzáteszem azt
is, hogy még helyesebb lett volna, ha módomban állott volna az, hogy azt a
bizonyos száz pontot, amely munkatervemet tartalmazza, a nyilvánosság elé
hozhattam volna. Miután azonban munkatervről van szó, amely bizonyos fokig
nemcsak irányelveket tartalmaz, hanem a végrehajtás módjaira és eszközeire is
rámutat, helyesnek tartottam, hogy a szakminiszterek bevonásával is
áttárgyaljam, és remélem, hogy a legközelebbi időben nyilvánosságra hozhatom,
már csak azért is, hogy levegyem ezt a kérdést a napirendről. Állítom ugyanis a
munkatervről, a munkaprogramról és állítom minden politikai hitvallásról azt,
hogy — amint már egyszer mondottam — csak annyit ért amennyit megvalósítanak
belőle.

A célkitűzések történelmi beállítása.

Vannak a felszólaló urak közül olyanok, akik kifogásolják, hogy túlságosan

távoli célkitűzésekkel talán abba a pszichológiai helyzetbe viszem az ország
népét és annak gondolkozását, hogy túlságosan délibábosnak fogja látni a mát, és
nem fog törődni a mindennapi élet szükségleteivel. Emlékeztetem a t. Házat arra,
hogy egy éven keresztül állandóan kifogásolták a programtalanságot, és én ezt
értem. A programtalanságra elsősorban az vonatkozik, hogy a mindennapi élet
szemszögéből nézve nem történtek olyan programszerű intézkedések, nem
dolgoztattak ki olyan munkatervek, amelyek összekötik a mát a holnappal. Az
talán katonai nevelésemnek a hibája, hogy szeretem, hogy úgy fejezzem ki:
stratégiailag — mert politikusnak ez nem áll jól, ha azt mondom —, történelmileg
beállítani azt a szerény munkát, akármilyen szerény munka legyen is az — ne
méltóztassék hivalkodásnak venni —, amelyet végezni akarunk. Bármennyire fontos
a ma, én ezt akceptálom, és abszolúte fontos, mert a ma híd a holnap felé. és ha
ez a híd roskatag, akkor a holnapra kitűzött célokat úgysem érem el. Én
egyformán fontosnak ismerem el úgy a messzebbi célkitűzésekre vonatkozó, mint a
holnapra és mára vonatkozó munkaprogram végrehajtását. Szükségesnek tartom
azért, mert a független Magyarországnak^ amelynek függetlenségét Apponyi Albert
őexcellenciája tulajdonképpen gúnyképpen nevezte függetlenségnek, szüksége van
arra, hogy kitermelődjék itt egy olyan közvélemény, amely nemcsak az én
kormányomra, nemcsak erre a Parlamentre és nemcsak a ma élő közvéleményre
vonatkozik, hanem történelmi vonatkozásban esetleg generációkra. Nekünk itt,
Kelet-Európában meg kell találnunk a helyünket, bele kell olvadnunk abba a
rendszerbe, amely rendszerben viszont nekünk bizonyos jelentős szerepet kell
vállalnunk, mert állítom — amint tegnap elmondott beszédemben is hangoztattam —,
hogy itt, Kelet-Európában, de különösképpen a Duna medencéjében Magyarország
nélkül politikát — sem gazdasági politikát, sem más politikát — inaugurálni nem
lehet.

Új helyzet előtt áll a nemzet.

Új szituáció előtt áll a nemzet, amire azt lehetne mondani, hogy hiszen már
tizennégy év óta élvezzük függetlenségünket, vagy sínylődünk a
függetlenségünkben, s hogy már akkor kellett volna megállapítani a követendő
irányokat. És nem is erről beszélek, mert azt a politikát, amelyet Bethlen
István gróf inaugurált, és amely külpolitikai vonatkozásban folytatást talált
Károlyi Gyulánál, én a magam részéről is folytatni fogom. Ez azonban nem zárja
ki azt, hogy akkor, amikor az ország érdeke megkívánja, ezen a politikai
rendszeren külpolitikai vonatkozásban bizonyos változásokat ne lehessen tenni.
De ma más a helyzet. A világháború után fellángolt a gazdasági világháború, és
ez, úgy látszik, borzasztóbb, mint maga a világháború volt. Nem tudnak
megegyezni az emberek, országok és államok egymással, a széttépett gazdasági
egységek nem tudtak kitermelni új gazdasági egységeket, nézetem szerint azért,
mert azok a régi gazdasági egységek amelyeket a békeszerződések szétromboltak,
legalábbis bizonyos fokig egészen jól voltak megkonstruálva. A háború utáni
történelem nem tudott helyettük új gazdasági koncepciót hozni. Nem találtuk meg
még helyünket sem mi, sem más. Éppen ezért tartom szükségesnek, miután új
kialakulás előtt állunk hogy öntudatosan, de a célszerűség jegyében folytassunk
magyar külpolitikát és magyar belpolitikát ist mert a kettő egymásnak függvénye.

A lelkek koncentrációja.

Méltóztatnak megengedni, miután az igen t. ellenzék és a kormányellenőrző párt

is a jóindulatú álláspontra helyezkedett, és mások is arra az álláspontra
helyezkedtek — amit a magam személyére vonatkozólag, de a kormány nevében is
hálásan megköszönök, mert hiszen Túri Béla, Gaál Gaszton, Apponyi Albert, Rassay
Károly, Grieger Miklós és Zsilinszky Endre felszólalása az elvi konzekvenciák
tekintetében azonos volt. Megállapították — és ezt hálásan nyugtázom itt, az
ország színe előtt —, hogy amennyiben a kormányzati programom vagy munkatervem
végrehajtásában azokhoz az elvekhez ragaszkodom, amelyeket itt hangoztatni bátor
voltam, és amely elveknek nagy részét méltóztattak magukévá tenni, akkor a
jóakaratú kritika mellett jóakaratú támogatásukra is számíthatok.
Az tehát, amit el akartam érni, hogy a lelkek koncentrációja meglegyen, immáron
megvan.
Ha valahol nehéz koncentrálni, akkor itt, a Házban nehéz a koncentrációt véghez
vinni. Rám nézve felemelő az az érzés, hogy ilyen atmoszférában kezdhetem meg a
munkát, mert vallom azt, hogy amit eddig tettem, nem nevezhető munkának. Mint
katona és mint cselekvő ember is a szót csak prelúdiumnak tekintem.

Erős központi akarat. A gyors cselekvés feltétele.

Mindenkit és mindent aszerint ítélek meg, hogy mi a sikere és mi az eredménye.

Ha az Isten megáld sikerrel és megáld azzal az energiával, hogy józanul és
bölcsen tudjam ezt az állást betölteni a nemzet érdekében, nem egyéni és nem
öncélú pártszempontokból, hanem az egyetemes nemzeti célok érdekében, meg vagyok
győződve, hogy a felszólaló urak beváltják Ígéretüket és velem együtt
megcsinálják a végleges koncentrációt. Addig azonban, míg ez a taktikai mozdulat
be nem következik, logikus volt részemről, aki mégis bizonyos politikai
tapasztalatokra tekinthetek vissza, hogy ismerve a koalíciók és hasonló
politikai konstrukciók nehézségeit, akkor, amikor nehéz szituációban van az
ország, amikor gyorsan kell cselekedni, elsősorban az Egységes Pártra
támaszkodom, mert csak így tudtam a gyors cselekvéshez szükséges harmóniát
biztosítani. Azt is egészen őszintén megmondom, hogy nem vallott volna realitás
iránti érzékemre, ha a mai helyzetben amellett foglaltam volna állást, hogy
választassak. Nem az a fontos, hogy egy nemzet élete milyen formák között
nyilvánul meg, hanem az a fontos, hogy a nemzet érdekében a felelős kormányzatok
mit tesznek törvényes alapon és törvényes keretek között. Az utóbbi időben egy
teljesen elferdült álláspont kezdett kifejlődni a magyar parlamenti életben, de
a pártok életében is az, hogy a kormány végrehajtó hatalmát mintegy maguknak
vindikálták. Itt mindenféle tanácskozások voltak, mindenféle komiték, mindenféle
bizottságok létesültek, amelyek majdnem a szétdarabolás veszélyét jelentették a
nemzetre nézve, holott én egy erős központi akarat nélkül sem jogrendet, sem
békés munkát elképzelni nem tudok. És mert ilyennek ítélem a helyzetet,
szükségesnek látom hangsúlyozni, hogy én alkotmányos faktornak az államfőn kívül
csak a törvényhozást ismerem el Semmiféle külső befolyást érvényesíteni nem
akarok, mert én csak ennek a két tényezőnek vagyok felelős azért, amit teszek.

Keresztény világnézeti alap.

Rosszul esett nekem Turi Béla t. barátomtól, hogy kétségbe méltóztatott vonni
azt, hogy én a keresztény világnézet alapján állok. Erre is az vonatkozik, amit
az előbb mondtam, hogy teljesen egy belső megértéstől függ az, hogy mennyiben
keresztény az egyik, és mennyiben keresztény a másik. Én azt hiszem, eddigi
életemben korrektül ragaszkodtam ehhez, és nekem ebben a tekintetben tanítást
senki nem adhat.
Kifogásolni méltóztatott azt is, hogy bizonyos kérdésekről nem emlékeztem meg.
Bevallom, nem emlékeztem meg, mert úgy van, ahogy Szilágyi Lajos képviselőtársam
mondotta, hogyha tényleg az egész politikai világnézetemet illetően részletekig
menő programot adtam volna elő, azt hiszem, egy vagy két egész nap sem lett
volna elég erre, hanem hosszabb időre kellett volna igénybe vennem a t. Ház
türelmét.
Éppen ezért nem helyeslem Zsilinszky Endre igen t. barátomnak deklarációját,
mert elébe vágott az eseményeknek. Ma én adom a programot, lehet, hogy valamikor
ő fogja adni, és én szeretek a magam fejével gondolkodni, mert a felelősséget
tisztán és egyedül én akarom vállalni.

A királykérdés.

Kifogásolják azt is, hogy a királykérdésről nem emlékeztem meg, és a délutáni

ülés folyamán ezt mások is szóvá tették. Tudatosan tettem, hogy mellőztem a
királykérdést. Elhagytam, mert egyrészt nem keresem az ellentéteket, másrészt
nem tartom aktuálisnak, mert hiszem, hogy a legszélsőségesebb legitimista se
kívánja ma azt, hogy Szent István koronájának hordozója ide álljon ma
Magyarország élére. Aki a koronázást ma kívánná, nem szolgálna sem a királynak,
sem a királyság intézményének, de a nemzet ügyének sem.
Egyben méltóztassék megnyugodni, hogy amennyiben aktuális lesz a kérdés,
őszinteséggel és becsületesen fogunk arról tárgyalni. Most azonban éppen olyan
őszintén és becsületesen ki akarom jelenteni, hogy mert nem aktuális a kérdés, a
magam részéről nem is kívánok vele foglalkozni.

Deprimált nemzettel nem lehet megindítani a munkát.

T. Ház! Gaál Gaszton, igen t. barátom, régi harcostársam teátrálisnak nevezte az

én fellépésemet. Mindenki a saját stílusa szerint jelenik meg. Gaál Gaszton igen
t. képviselőtársamnak az a stílus, amit én képviselek, talán nem állana jól, és
viszont az a stílus, amelyet ő képvisel, hozzám nem illenék. Azt hiszem, t. Ház,
hogy egyetértünk abban — és ezt látom az összes felszólalásokból —, hogy igenis
lelki tespedésben volt a nemzet, és ha én munkához látok, egy deprimált
nemzettel nem tudom megkezdeni a munkát. Ismervén a magam fajtáját, tudom, hogy
a fantáziát rendkívül értékeli, mert egy történelmi nemzet és egy történelmet
formáló faj fantázia nélkül semmit sem ér. A mai nyomorúságos időkben a jövőbe
belenézni csak történelmi és elhivatott faj mer, mert tudja, hogy elhivatott, és
tudja, hogy elérkezik ahhoz a célhoz, amit maga elé tűzött. Én soha nem leszek
és nem is voltam a lemondás embere. Pozitív életet élek a magam élete
szempontjából, és akarom, hogy pozitív legyen az egész nemzet élete. Negációkba
merülve tépelődni a mai napnak, hogy úgy mondjam keserűségein, amelyeket magam
is átérzek, nehézségein és fájdalmain: ez nem a nagy nemzetek stílusa. Tudom,
hogy nehéz a helyzet. Itt Rassay Károlyt akarom megnyugtatni, nehogy azt higgye,
hogy amikor nagyon távol nézem a láthatárt és keresem a felkelő napot, nem látom
a közeli dolgokat is, mert nagyon jól tudom, és ezt megint a katona mondja, aki
a történelmet ismeri, de a harcteret is járta, hogy hiába tűztek ki messze
célokat, ha a legközelebb eső hegycsúcsot el nem érte a gyalogszázad. Tudom,
hogy ezt néznem kell — de hogy biztosan odataláljak, azt az előbbit sem szabad
szem elől tévesztenem.

Öregek és fiatalok.

T. képviselőtársam azt mondotta, hogy túlzottan hangsúlyoztam a fiatalságot.

Valahogyan a publikum megállapította rólam és társaimról, hogy fiatalok vagyunk.
A fiatalságot nézetem szerint korral megszabni nem lehet. Ezt a megjegyzésemet
nem Nagy Emil igen t, képviselőtársam iránti barátságból mondottam, hanem azért,
mert ismerek én 30 éves öreg embereket és ismerek 70 és 80 éves fiatalokat. De
egy bizonyos, hogy a háború következményeként jelentkezett az öregek és a
fiatalok harca. Ezt tudomásul kell venni. Az öregebb generáció, amely a háború
nehézségeit végigküzdötte, valahogyan nem egészen igazságos elbánásban részesült
Az a fiatalság pedig, amely e generáció után felnőtt, helyet kíván. Ezzel
szemben a gazdasági helyzet következtében az öregek pozícióban akartak maradni,
mert életstandardjukról és éhező családjukról volt szó, és mert sokszor a
mögöttük lévő generációk a háborúban elvesztek. Innen származik az, hogy ma
tényleg bizonyos deformációt látunk az öregek és a fiatalok elhelyezkedésében.
És ezt elsősorban a gazdasági helyzetnek tudom be, nem pedig az öregek mohó
törekvéseinek az álláshalmozások felé. Megnyugtatom igen t. képviselőtársaimat,
hogy mindig vallottam a spártai szellemet, mindig nagy tekintély volt előttem a
bölcs öreg és mindig nagy élvezet számomra, ha bölcs öreg emberekkel ülhetek és
hallgathatom őket, mert hiszen az élettapasztalatot semmivel sem lehet pótolni.

Lojalitás, hűség és hála.

Kifogásolta az egyik képviselőtársam azt, hogy a nemzet vezére akarok lenni, és

ebben a kérdésben egy kényes kérdést érintett: az államfő kérdését. Ebben a
Házban az volt a szokás, hogy erről a kérdésről nem beszélünk. Nagyon merész
vállalkozás azonban engem úgy állítani oda, mintha külön vezérségre törekedném
az államfővel szemben. Abszolút lojalitás és abszolút hűség az a két szempont,
amely engem e kérdésben vezet. Az a történelmi meggyőződésem, hogy a magyar
sorsnak és a magyar fajnak az inkarnációja a magyar államfő, akit törvényesen
választottunk meg. És ez az egyedüli fix pont, nézetem szerint, amelyre, mikor
besötétül a magyar ég, reménykedve nézhet minden magyar.
A képviselő úr Bethlen István felfogása és az én felfogásom közé is nagyon
ügyesen igyekezett éket verni. Ismerve képviselőtársam stílusát, azt hiszem,
talán nem is ez volt egészen a szándéka. Itt is úgy áll a dolog, hogy az egy
világnézetet valló emberek különféle stílusban tudják ezt a világnézetet
képviselni. Elismerem Bethlen István nagy kvalitásait és ezt őszintén és
becsületesen ismerem el. Ha van hálaérzés bennem, el kell ismernem azt, hogy még
vezérkari kapitány koromban, amikor Erdélyben a menekülteket kellett
adminisztrálnom, volt szerencsém vele összeismerkedni, és látni azt, milyen
értékekkel rendelkezik.

Az általános moratórium a gazdasági élet összeomlásához vezetne.

A gazdasági kérdések között Gaál Gaszton t. képviselőtársam az általános

moratóriumot követelte és kifogásolta, hogy erről a kérdésről a kormány nem
nyilatkozott. Ezzel szemben kijelentem, t. képviselőtársam, hogy nyilatkozott.
Megmondottam azt, hogy általános moratóriumhoz nem járulunk hozzá. Az általános
moratórium ugyanis — világosan fogok beszélni — nézetem szerint, és azt hiszem,
a többség nézete szerint is, a gazdasági élet azonnali összeomlásához vezetne.

A vámháború.

Azt is méltóztatott mondani, hogy a vámháborút az előző kormányok

kezdeményezték. Ezeket a kérdéseket méltóztassék óvatosan kezelni, még akkor is,
ha igaza volna képviselőtársamnak. De nincs igaza. Nem is lehet érdeke egy
agrárállamnak, amely exportfeleslegekkel rendelkezik, vámháborúba bocsátkozni.
Hiszen ilyen vámháború csak hátrányt jelent és nem is lehet érdekünk, hogy olyan
politikai atmoszférát teremtsünk, amelyben nem lehet a kölcsönös gazdasági
érintkezést fenntartani. Ezért hangoztattam, hogy a szomszédainkkal is minden
körülmények között a béke jegyében kívánunk érintkezni.
A kisgazda-társadalom is történelmi osztály.

Beszélt Gaál Gaszton igen t. képviselőtársam az új rendről. Úgy látom, a

kisgazdákat méltóztatik ezalatt érteni. Az én koncepcióm szerint a kis-gazda-
társadalom történelmi osztály, nem új rend. Mint új tényező jelentkezik a magyar
alkotmányban. Egy új tényező, ezt akceptálom, de a háború előtt is voltak már
kisgazda képviselők, igaz, hogy csak a forradalom után, tehát későn eszmélt fel
a nemzet arra, hogy a nemzet fennmaradásának egyik oszlopa a történelmi osztály
és a polgári társadalom mellett a kisgazda-társadalom. E tekintetben azonban
legyen szabad óva intenem t. képviselőtársaimat: ne méltóztassanak még kisgazda
vonatkozásban sem előtérbe állítani az osztálykérdést túlságosan. A magam
szemszögéből nézve a dolgot, fontos faktornak tartom természetszerűleg nemcsak
tömegénél, hanem konzervatív voltánál fogva is a kisgazda-társadalmat, de azért
az osztályuralomra való törekvést még csak indirekte sem tartom helyesnek. Itt
hivatkozom boldogult Nagyatádi Szabó Istvánra, akinek legnagyobb stílusa és
bölcsessége abban volt, hogy bár a népszerűség tetőfokán állott, nem használta
ki azt a tömegek felé, hanem guvernementálisan beillesztette a kisgazda-
társadalmat a magyar társadalomba.

Nagyatádi Szabó politikai végrendelete.

Méltóztassék meggyőződve lenni arról, hogy ebben a kérdésben a Független

Kisgazdapárt és kormánypárt között differencia nincsen. Ebben nincs, mert legyen
szabad csak magamra hivatkoznom — és a túloldalon is ülnek férfiak, akik erről
tanúskodnak —, Nagyatádi Szabó István egyszer azt mondta: Gyula fiam, ha egyszer
meghalok, vigyázz a parasztra, ne legyen baja. Én erre sohasem hivatkoztam, most
azonban itt, ebben a felelős állásomban megmondom azt, hogy én ehhez a politikai
testamentum-hoz, amely testamentumnál jelen voltak ellenzéki padsorokban ülő
férfiak is, ragaszkodni kívánok, és a magyar kisgazdát el nem hagyom soha.

Végig kell járni az országot.

Azt hiszem, hogy a t. Ház egységesen azt követeli tőlem, hogy minél előbb
fejezzem be a szónoklatokat, és minél előbb lépjek a cselekvés terére.
Kijelentem, hogy a legközelebbi napokban tényleg csak dolgozni fogunk. A
felvilágosítás terén azonban kötelességemnek tartom, hogy végigjárjam az
országot. Ezt őszintén bejelentem. Azt hiszem, nem kívánják az urak, hogy
ismétlésekbe bocsátkozzam. Azt mondottam, hogy szabad verseny! Ezzel nekem is
jogom lesz élni!

„Tetteket várnak, a tetteket megígérem."

Meg vagyok győződve és ez a meggyőződésem megerősödött a Ház tegnapi és mai

ülésén, hogyha sikerül a lelki egységet helyreállítanom a nemzet tagjai között,
akkor cselekedeteimmel és a kormány egyes tagjainak cselekedeteivel sikerül
elismerésüket is elérnem. Meg kell állapítanom, hogy rövid idő alatt, mióta
kormányon vagyok, cselekedni nem lett volna helyes, már csak azért sem, mert
hiszen az urak követelik tőlem a józan reálpolitikát, a józan reálpolitika
elvégzéséhez pedig mi kell? Kell a helyzetnek konkrét ismerete. Nekünk megvan a
magunk meggyőződése. A legrövidebb időn belül lesz szerencsém bejelenteni, hogy
egy hónap leforgása alatt lényeges rendelkezések fognak jönni, olyanok is,
amelyeket az urak követeltek. Ebben a tekintetben nem vagyok befolyásolható,
csak akkor fogok cselekedni, amikor azt elérkezettnek látom, és csak úgy fogok
cselekedni, hogy az országnak abból kára ne legyen.
Azzal fejezem be felszólalásomat: tetteket méltóztattak kívánni, én ezeket a
tetteket megígérem.
A kézműves iparosok országos nagygyűlésén mondott beszéd
(1932. október 12.)

A kisiparosság egyik legkonzervatívabb nemzetfenntartó elem.

Magyar Testvérek! A magyar kisiparosság ügyével nem ma és nem tegnap, hanem

sokkal régebb idő óta foglalkozom. A magyar kisiparosság érdekeit ismerem
általánosságban, de nem ismerem részleteiben. A magyar kisiparosságnak a
politikai jelentőségét ott látom, hogy az egyik legkonzervatívabb
nemzetfenntartó elemnek tartom. Aki a magyar történetet ismeri, tudja, hogy a
magyar kisiparosság a maga kis műhelyeiben állandóan halmozta azokat az
erőtényezőket erkölcsiekben és anyagiakban egyaránt, amelyek nemzetfenntartó
voltuknál fogva jelentős szerepet játszanak a magyar közéletben és a gazdasági
életben is. Én visszaemlékezem arra a látogatásomra, amelyet a közelmúltban a
városligeti Ipar-csarnokban tettem. Végigjártam az egyes kiállítók helyiségeit
és csarnokait, és amikor elmentem, az volt az impresszióm, hogy a magyar Géniusz
szállja meg a magyar iparosságot akkor, amikor termelő munkát végez, és ebben a
termelő munkában valami különös őserő van, ami csak a magyar lélek
termékenységéből fakadhat. Meggyőződtem arról, hogy ebben a kisiparosságban
annyi magyarság, annyi erő és annyi becsület van, hogy nekem kötelességem ezt az
erőt, ezt a becsületet, ezt a fantáziát rendszerbe foglalnom.
Általában az a nézetem, hogy a kisiparosság és a kézműves-iparosság azért nem
tudott eddig erősen prosperálni, mert a szervezettségében nem mutatkozott meg az
egység, amely nélkül pedig, nézetem szerint, megoldás nincs.

Egységes szervezési munkára van szükség.

Amikor már mint miniszterelnök gondolkodtam a kérdés felett, megállapítottam,

hogy a nagyipar és a kisipar között a harmóniát csak úgy tudom biztosítani, ha a
kisiparosságot elsősorban a fokozott és egységes szervezkedési munkára hívom
fel, mert a magam tapasztalataiból tudom, mint honvédelmi miniszter, hogy
valahányszor a kisiparosokkal álltam szemben, bizonyos féltékenységet láttam
közöttük. Nem egységesen lépnek fel velem mint munkaadóval szemben, hanem néha
intrikák nyilvánulnak meg, néha a kenyéririgység nyomait láttam, amit még meg is
tudtam érteni, hiszen a mai helyzetben mindenki védeni akarja a maga műhelyét és
otthonát. Az én feladatom megismerni a bajokat, és azokon segíteni, s amikor
eljöttem ide, tettem ezt azért, hogy megmondjam önöknek, hogy én is és a
vezetésem alatt álló kormány is barátságot és szeretetet akar mutatni a
kisiparosság iránt, és ezen a barátságon, szereteten és kölcsönös bizalmon
alapul az önök prosperitása. Egységes szervezet, helyes munkamegosztás és
bekapcsolódás a modern értelemben vett gazdasági életbe! Legyenek maradiak a
maguk erkölcsi életében, de legyenek haladók a gazdasági életben! Felszólítom
tehát a vezetőséget, fáradjanak el a kereskedelmi miniszter úrhoz. Tárják fel
összes kívánságaikat, s amennyiben ezek a kívánságok realizálhatók, megígérem,
hogy azonnal cselekedni fogok.

Haladást kell vinni a gazdasági életbe.

A gazdasági életben ugyan nem lehet máról holnapra ugrásokat tenni, de legyenek
meggyőződve, hogyha visszamennek a kis falvakba, a műhelyekbe és kezükbe veszik
szerszámaikat, hogy van egy ember, aki őrködik az önök sorsa felett, mert ez az
ember az egész nemzet felett őrködik.
A miniszterelnöknek a felsőházban tartott bemutatkozó
beszéde
(1932. október 13.)

Nagyméltóságú elnök úr! Fenséges uraim! Méltóságos Felsőház! A tegnapi és

tegnapelőtti napon az országgyűlés alsóházában fejtettem ki azokat a
nézőpontokat, amelyeknek alapján az ország ügyeit vezetni kívánom. Korábban a
nemzethez fordultam, mert úgy éreztem, hogy a nemzet mai súlyos helyzetében
elsősorban a közvélemény átalakítására van szükség, amely szerény felfogásom
szerint az utóbbi években teljesen elromlott és lélektanilag olyan szituációba
került, hogy veszedelmesen közeledett egy elcsúszás felé, amelyet a magam
részről helyeselni nem tudtam.

A lelkek összefogása.

Azzal a nyugalommal állok itt a Felsőház előtt, hogy az én bemutatkozásom tegnap

és tegnapelőtt a képviselőházban eredménnyel járt. A képviselőházban sikerült
megteremtenem azt a lelki koncentrációt, amely nélkül, azt hiszem, eredményes
munka nem végezhető. Az ott ülő ellenzéktől is olyan kritikát kaptam, amelyet —
és ezt hangsúlyozom — a magam részéről elfogadok, mert jóakaró ez a kritika és
attól teszi függővé további magatartását, hogy a kormány a tettek terén mit fog
produkálni.
A képviselőház egy igen illusztris tagja, Apponyi Albert gróf, helyes
megállapítást tett, amikor azt mondotta, hogy nem elégséges a kormánynak a
képviselőházban adott programjáról nyilatkozni akkor, ha nem ismerik a
kormányelnök rádiószózatát és az Egységes Pártban elmondott részletes,
úgynevezett „azonnali programját". Ha tehát a Felsőház előtt állok, kérnem kell
annak minden egyes tagját és a felszólaló urakat, hogy amikor a ma itt elhangzó
beszédemhez hozzászólni méltóztatnak, kegyeskedjenek figyelembe venni azt is,
arait tegnap és tegnapelőtt mondottam, és amit a rádióban és az Egységes Pártban
fejtettem ki. Nincs ugyanis módomban ezúttal részletesen is kifejteni egész
munkatervemet. Ebben a tekintetben azonban világos az álláspontom, azt tartom
ugyanis, hogy messze kiható célkitűzések nélkül még a mának sem lehet dolgozni.

Távolabbi célok és a legközelebbi program.

Amikor kifogásolják velem szemben azt, hogy túl messze tűzöm ki a célokat, erre
csak azt válaszolom, hogy egy éven keresztül állandóan azt kifogásolták, hogy
nincs célkitűzése a kormánynak. Én tehát az útjelzés szerepére vállalkoztam a
politikában, aki megállapítja azokat a vonalakat, amelyeken haladni kívánok,
amikor a nemzet ügyét intézem. De jól tudom, hogy a ma programja sürgető, és azt
is tudom, hogyha a mát meg nem oldom úgy, ahogyan ezt a ma követelményei
előírják, akkor a holnapra nem tudok átmenni. De én úgy látom, hogy a mi
nemzetünk, amely faji adottsága szerint a nagy távlatokat szereti, nem vezethető
akképpen, hogy csak a mával törődjék, hanem messze kell a célokat kitűzni
számára: a láthatáron látnia kell a nemzetnek azt, hogy merre visz az út.
Kötelességünk viszont az is, hogy ne délibábot kergető politikát folytassunk
hanem a realitás politikáját, mert viszont másik hibája nemzetünknek az, hogy
túlságosan könnyen engedi át magát a fata morgánáknak. A realitás politikáját
akarom tehát hirdetni itt, a Felsőházban is, amikor megjelenek a nagyméltóságú
elnök úr és a méltóságos Főrendiház előtt.

Időszerű világproblémák.

Ha valaki a magyar közállapotokat, a magyar külpolitikát, belpolitikát,

gazdasági kérdéseket meg akarja érteni, akkor nézetem szerint az időszerű
világkérdésekkel is kell foglalkoznia, sőt azt állítom, hogy elsősorban ezekkel
a kérdésekkel kell tisztában lennie annak, aki helyesen akarja megítélni a
magyar belpolitikai kérdéseket.
Amikor tegnapelőtt a képviselőházban a tőke és a munka harcáról beszéltem, erős
kritikában volt részem a Szociáldemokrata Párt részéről. Én ugyanis azt állítom,
hogy olyan világnézeti káoszban élünk, amelyben nehezen ismeri ki magát a nemzet
összessége. E világnézeti káoszra vonatkozóan az a megjegyzésem, hogy azok a
nemzetek fognak ebből elsőnek kivergődni, amelyek a centripetális erőket
fejlesztve, megtalálják önmagukat s belsőleg megerősödve néznek a
világtörténelem eseményei felé. Ezért bátran hitvallást kell tenni, hogy sem a
demokrácia jelszavával nem szabad játszani, sem a kapitalizmus ellen való
harcban nem szabad gyáván odaállani és a kapitalistáknak maguknak szidni a
kapitalizmust. Itt nyíltan és becsületesen állást kell foglalni minden
kérdésben, mert a nemzet azok után igazodik, akiket vezéreiül elismer, de akiket
elismer vezéreiül, azoktól tiszta hitvallást kíván. Én ugyanis megmondom
őszintén, éppen itt, a Felsőházban, hogy nem áll jól egy arisztokratának az,
hogy túlságosan hangoztatja a demokráciát, és éppen úgy nem áll jól egy
kapitalistának aki a szociáldemokráciával kacérkodik. Nyílt és őszinte
hitvallásokra lesz szükség, és ha a tőke és a munka közötti harcról beszéltem,
azt állítom hogy a polgári társadalom gyávaságán múlott, hogy a szocialisták az
1918-as forradalmi időkben kisebbségben átvehették a hatalmat Magyarországon.

Népies politika.

E nézetem hangsúlyozása mellett egyúttal azt az álláspontomat hirdetem, hogy a

felülről irányított tudatos népies politikának van helye Magyarországon. Meg
kell értenie annak, akinek van, hogy azokért, akik az ő vagyona gyarapodásáért
dolgoznak, neki áldozatokat kell hoznia. így fogjuk megérteni egymást, és így
fog találkozni valamennyi társadalmi osztály, különösen akkor, ha a kölcsönös
egymásrautaltság gondolatából kiindulva megértjük a munkást is, aki meg akar
élni, és a munkás megérti a tőkét, amely viszont termelni akar. A tőke és a
munka ebből a küzdelméből keletkezett, nézetem szerint, a mai világpolitikai
helyzet óriási átalakulása: nagy küzdelmek, forradalmak, amelyek végeredményben
itt is, ott is a bolsevizmusban végződtek. Nekem az lesz az első feladatom —
miután hirdetem a harmóniát, s miután egyaránt tudatos és ösztönös érzésem is,
hogy csak az összes társadalmi rétegek teljes harmóniájával lehet megmenteni
Magyarországot —, hogy a társadalmi osztályok között esetleg fennálló különböző
válaszfalakat lebontsam. Nem az elzárkózás, hanem az összeolvadás politikáját
hirdetem tehát és ebből a politikából nem akarom kizárni azt a magyar munkást,
aki velünk együtt érez, sóhajt, reménykedik a közös magyar sorsért.

Nincs igazi béke, amíg nincs egyenjogúság.

A krízisnek másik oka szerintem a békeszerződések igazságtalan volta. Ezt

őszintén meg kell mondani és amióta a lausanne-i konferencia megvolt, azóta
hangoztatom is azért, mert meggyőződésem szerint mindaddig, amíg azok a
hatalmak, amelyek a békét diktálták, s amelyek kitagadott nemzeteket kreáltak,
nem ülnek le velünk a zöld asztalhoz s nem egyenlítik ki azokat az ellentéteket,
amelyek kiegyenlítése nélkül nincs teljes harmónia, nincs igazi béke, nincs
egyenjogúság: mindaddig, nézetem szerint, gazdasági és politikai vonatkozásban
sem állhat elő az a békés, kiegyensúlyozott atmoszféra, amelyet a világ a mai
helyzetben nem tud nélkülözni. Mert a háború tovább tart, éspedig gazdasági
vonatkozásban. Tegnap állapítottam meg a képviselőházban, hogy én ezt a
gazdasági háborút hatásaiban talán súlyosabbnak tartom, mint a világháborút.
Éppen ezért szükséges, hogy a lausanne-i konferencia szelleme érvényesüljön
minden vonalon, és szükséges az is, hogy a leszerelés kérdésében is végre-
valahára merész, bátor és nagyvonalú lépések tétessenek. Nem háborús politikát
akarunk folytatni. Nem vagyok háborús uszító, nem is leszek az.
A békének vagyok az embere, de az igazi békét az garantálja leginkább, ha a
hatalmi tényezők kiegyensúlyozott állapotban vannak.
Európa gazdasági krízise.

A gazdasági krízis előtérben áll. Az állítom, hogy azáltal, hogy a

békeszerződések széttépték Európát, különösen Kelet-Európát, széttéptek olyan
területeket is, amelyek történelmi, de főleg gazdasági viszonylatban zseniálisan
voltak megalkotva. Ezen a széttépett testen új államok támadtak, amelyek nem
tudják egymást megérteni. Elsősorban politikai szempontok miatt, de azért is,
mert gazdaságilag olyan területek bontattak szét, amelyeket az Isten is
egységeseknek teremtett.
De van egy másik krízis is, t. Felsőház, az erkölcsi krízis. Az anyagiak után
való hajsza, az a törekvés, hogy az anyagiakat piedesztálra emeljék, a nemzeti
célok és az erkölcsi tényezők fölé. Egy nemzet, amely történelmet akar csinálni,
és amely átérzi történelmi elhivatottságát, nem süllyedhet le addig, hogy
kizárólagosan anyagi szempontok szerint nézze az életét. Óva intek minden magyar
embert attól, hogy csak a mával és csak a saját dolgával foglalkozzék. Egy
nemzetnek, amely élni akar, kizárólag az összességért kell gondolkoznia, mert
inkább élek egyszerű életet, inkább szenvedek, ha biztos vagyok abban, hogy e
szenvedésen és egyszerű életen keresztül a nemzet fog megerősödni.
Valláserkölcsi életünkből is kivetkőztünk nem mélyedünk el igazán hitünkben, nem
hiszünk igazán Istenben, a gyermek és szülő közötti viszony meglazult, és az a
régi patriarchális szellem, amely magyar társadalmunkat jellemezte, hiányzik A
húszéves gyermekek ne valuta-spekulációkon törjék a fejüket, hanem tanuljanak.

A Duna-medencében Magyarország nélkül nem lehet politikát csinálni.

Ha mindezekből a szempontokból nézem Magyarország helyzetét, akkor azt látom,

hogy a független Magyarországnak új politikai vonalon kell elindulnia. Egy
bizonyos, és ezt mindenki tudja, nemcsak mi, hanem rajtunk kívül álló tényezők
is, hogy itt a Duna medencéjében Magyarország nélkül politikát csinálni nem
lehet. Ehhez történelmi adottságunk van nemcsak politikai, hanem gazdasági és
kulturális szempontból is.
Amikor a képviselőházban elmondott beszédemben azt hangoztattam hogy az európai
nagy tranzitkereskedelemnek Kelet és Nyugat közt tulajdonképpen Budapesten kell
átmennie, ezt való meggyőződésből mondottam. A mi földrajzi fekvésünk tényleg
arra predesztinál, hogy közvetítők legyünk Nyugat és Kelet közt.
És az a biztos tudat, hogy Magyarország nélkül nem lehet a Duna medencéjében
politikát csinálni, arra késztet engem, hogy a célszerűség jegyében folyó
öntudatos külpolitikát folytassak.

Külpolitikánk.

Ebben a külpolitikában a revízió gondolatát vetettem fel. Tudom, hogy

külpolitikában nem helyes az irányok változtatása, és éppen azért kijelentem
itt, a méltóságos Felsőház előtt is, hogy külpolitikai tekintetben azon az úton
kívánok haladni, amelyen Bethlen István indult el először, amely úton Károlyi
Gyula gróf járt, mert nem tartom helyesnek, hogy ezen a téren változások
történjenek egyrészt, másrészt nem zárja ki ez az elhatározás és ez az indulás
azt, hogy ha az idők változnak, ezen tágítani ne lehessen. Éppen azért
hangsúlyozom, hogy mindig hálával kell gondolnunk Olaszországra, amely ország
elsősorban vette pártfogásába a magyar érdekeket. Hálával gondolunk Angliára,
hálával gondolunk Amerikára és őrömmel állapítjuk meg, hogy az utóbbi években
Franciaország is nagy érdeklődést mutat a magyar ügyek iránt. Azt mondanom sem
kell, hogy nemcsak a világháború, hanem a sorsközösség és az adottságok
következtében is a Németországgal és Ausztriával való jó viszonyt tovább kívánom
ápolni. Lengyelország iránti barátságunk történelmi vonatkozású, tehát
fenntartandónak tartom. A szomszédokkal pedig az az álláspontom t. Felsőház,
hogy békét hirdetek és megértést keresek.
Mindent a nemzetért.

Ha a belpolitikai vonalvezetést méltóztatik tőlem számon kérni, erre az a

válaszom, hogy: nemzeti öncélúság. Nem új fogalom ez, ismeretes fogalom. Én csak
a végrehajtás szempontjából, de a magam célkitűzése szempontjából is tartottam
szükségesnek ezt jelmondatként előtérbe helyezni. A nemzeti öncélúság gondolata
szerintem azt jelenti, hogy mindent a nemzetért: hadsereget, gazdaságot, hitelt,
kereskedelmet egybevetve. Ha érdek-összeütközések állnak elő, a nemzet alapvető
érdekei döntsék el. hogy melyik úton kell járni. Magyar embernek nehéz erről a
kérdésről beszélni, mert azt mondja, hogy egész életében nemzet, alapon állott.
Ne méltóztassék rossz néven venni tőlem, ha azt állapítom meg, hogy ezek az
érzések inkább felszínesek voltak, mint mélyek. Én nem azt a magyarságot
keresem, amely ünnepek alkalmával díszmagyarban jelentkezik, a nemzeti kérdések
fontosságát hangsúlyozza és másnap már az ellenkezőjét csinálja. Mélységes
elmerülést a magyar nemzet problémáiba, kutatni a magyar tehetségek
kimeríthetetlen kútjában, kikeresni mindazt, ami erőt fokozni mindazt, ami
magyar, és föléhelyezni minden körülmények közt a közérdeket a magánérdeknek: ez
az a nemzeti öncélúság, ez az a nemzeti politika, amelyet követni kívánok.

Az elavult bürokrácia ellen.

Ebből a szempontból nézem magát az államot is, amely felfogásom szerint, csak
eszköz a nemzet kezében. Ez az állam nem lehet öncélú állam. Ennek az államnak a
bürokráciája nem élheti a maga önálló életét, mert a bürokrácia is csak eszköz
azok kezében, akik az államot irányítják a nemzet javáért. Ebben a tekintetben
az a felfogásom, hogy a magyar bürokrácia elavult, nem igazodik az élethez. A
rádió és a repülőgép korában nem érünk rá — ahogy mondottam már — Pató Pál
módjára éldegélni az irodákban, 11 órakor bejárni és fél kettőkor már ásítozva
hazamenni, hanem igenis korán felkelve, friss erővel nekilátni a munkának és nem
arra gondolni, hogy aktákat intézünk, hanem arra, hogy minden egyes tollvonással
az életet szolgáljuk.
Ez nem akar kritika lenni a magyar tisztviselőkarral szemben. Jeles tisztviselői
karunk van, mely közismerten művelt és tehetséges egyedekből áll. Talán a
rendszerben van a hiba. Mert, ha például csak a mezőgazdaság exportkérdéseit
veszem tekintetbe, lehetetlennek tartom, hogy a kereskedelmi miniszter úr is, a
földművelésügyi miniszter úr is, a külügyminiszter úr is s talán még én is, a
miniszterelnök hozzászóljunk az exportkérdésekhez akkor, amikor pillanatokról,
azonnali elhatározásokról van szó. Az élet nem vár arra, hogy az akták helyesen
vannak-e elintézve, az élet azonnali cselekvést kíván.
Itt tehát, méltóságos Felsőház, átszervezésre van szükség. A kormány
organizációja sem helyes. Itt is a tárcák között sok a bifurkáció, az
„ aktatologatás" rendszere teljesen ki van fejlődve, és bármennyire erős és
tehetséges is a miniszter, ha ezt a kérdést meg nem oldja, a legjobb akarat
mellett is tehetetlen marad.

Ragaszkodnunk kell a mai közjogi helyzethez.

Közjogi helyzetünkről is kívánok szólni. Én azt tartom, hogy a mai súlyos

helyzetben ezen változtatni nem kell és nem szabad. Magam is meggyőződéses ember
vagyok és így mindenkinek a meggyőződését tiszteletben kívánom tartani, ameddig
ez nem érinti a nemzet egyetemes érdekeit Sem puccsokra az egyik oldalon, sem
kalandokra a másik oldalon szükség nincs Szent István koronája akkor fog
legszebben ragyogni, amikor boldog lesz ez az ország. Mai viszonyaink között
tehát, nézetem szerint, ragaszkodnunk kell a mai közjogi helyzethez; ahogy
tegnap mondottam a képviselőházban, ha sötétül a magyar ég, legyen fix pontja a
magyar nemzetnek a magyar államfőben, Magyarország kormányzójában. Mélységes
ragaszkodással kell iránta viseltetnünk, mert tudjuk, hogy inkarnációja a
nemzetnek, és ha majd eljön az idő, amikor boldogabb és szebb napok virradnak
reánk, akkor majd ragyogjon megint régi fényében Szent István koronája.

Kapitalista világnézet.

Ha pedig áttérek a gazdasági kérdésekre, amelyek manapság a legfontosabbak, azt

mondom, itt is világosan kell beszélni. Én kapitalista mentalitású ember vagyok.
Tévedés, hogy mindenki kapitalista mentalitású. Főképpen pedig nem mindenki
bátran az. Mert ne méltóztassék sohasem kizárólag a méltóságos Felsőház
atmoszféráját tekintetni, nyolcmillió magyar él ebben az országban, és
nyolcmillió magyar a háború utáni idők zavaros körülményei közepette sokszor
elferdült világnézeteknek lett a híve. Az ember azt hiszi, hogy minden rendben
van a felszínen és előkelő bürókban — emlékeztetek 1918-ra, amikor nem volt
rendben, mert a föld alatt megindult az élet. És nekem az is a hivatásom, hogy e
földalatti munkára is figyelemmel legyek kormányzati cselekedeteimnél. Tudom,
hogy az urakkal egyetértünk ezekben a kérdésekben. Kapitalista vagyok, ez az
irányelvem, s ez azt jelenti, hogy az egyéni vállalkozást szeretem és
alátámasztom, mert hiszem azt, hogy semmiféle kollektív termelés nem termelhet
ki tehetséget, viszont a nemzettel szemben nagy harakiri volna, ha eleve kizárná
a tehetségek érvényesülését.

A pénz, a tőke is a nemzet eszköze.

Amikor azonban hangoztatom a kapitalizmust, egyúttal azt az álláspontomat is

hangoztatom, hogy a túlzott és mohó kapitalizmust szívből utálom. Azt a
kapitalizmust amely nem igazodik bele a nemzet életébe, amely nem magyar, amely
nem magyar ügyet akar szolgálni termelésével és rendszerével én nem tartom igazi
kapitalizmusnak Ezek azok a modern vámszedők, akik abból élnek, hogy spekulálnak
és máról holnapra meggazdagodnak. A pénz is, a tőke is a nemzeté, a nemzet
eszköze. Nem mindegy nekem, hogy ki hogyan termel, hogy ki milyen hitelt kap, ki
milyen kamatot fizet, mert lehet, hogy egyesek ebből máról holnapra
meggazdagodnak az egész nemzet pedig - és itt elsősorban az agrártársadalomra
gondolok — elszegényedik.
Én tehát azt kérem azoktól a tényezőktől, itt erről az előkelő helyről t.
Felsőház, akik a kapitalista irányzatnak reprezentánsai, hogy nyirbáljak le a
kapitalizmus túlnövéseit, harmonikusan illeszkedjenek bele a magyar társadalmi
és gazdasági struktúrába, ne akarjanak pénzt is gyűjteni ipari vállalatokat is
szervezni, ne akarjanak mohón terjeszkedni mert ez végeredményben saját
bukásukat idézheti elő.

A pengő értékállandósága.

Azt is hangoztatom, hogy a pengő értékállandóságához való ragaszkodás is egyik

elsőrendű feladata a kormánynak, dacára az ezen a téren tapasztalható mindenféle
propagandának, és azt is bejelentem, hogy általános moratóriumról szó sem lehet,
mert nem akarjuk megölni a gazdasági életet máról holnapra. Azt is bejelentem,
hogy semmi olyan intézkedést, amely a szorgalmas ember vagyongyűjtését
megakadályozná, illetőleg illuzórikussá tenné, nem fogunk tenni. Ezért
hangoztatom a realitás politikáját. Bármilyen sajgó is egy seb, nem a seb
fájdalma után, hanem a józan ész után kell menni. És én tudom, hogy sok
társadalmi réteg van, amely ma nehéz gazdasági helyzetben él. Ezek ne kívánjanak
tőlem csodát vagy olyan radikális intézkedéseket, amelyek végeredményben meg-
döntenék az egész gazdasági rendet.

Az államháztartás kérdései.
Ha én általánosságban gazdasági kérdésekről beszélek, nem mulaszthatom el
érinteni az államháztartás kérdését is. Méltóztatott hallani felfogásom
determinálását, amit az előbb hangoztattam, hogy ti. az állam csak eszköz a
nemzet kezében. Az államháztartás kérdésében is ebből a szempontból kell
kiindulnom, mert egy túldimenzionált államháztartás, különösen a mai gazdasági
helyzetben, veszélyt jelent a gazdasági termelésre és a nemzet megerősödésére
nézve.
Ez nem jelenti azt, hogy nem lesznek idők, amikor az állam fokozott mértékben
fogja megint gazdasági erőit is latba vetni, ma azonban ebben a tekintetben
teljesen szárazon és hidegen kell nézni. Mi a probléma? Gazdasági vonatkozásban
tulajdonképpen az, hogy ű megélhetés és a termelés olcsóságát biztosítsuk. Ha
tehát én a közterhek fel fokozásával akarom az államot túlságos méretekre
méretezve fenntartani, akkor én úgy a megélhetés, mint a termelés olcsóságának
elve ellen vétek. Ha pedig azt mondom, hogy a termelés vérkeringését meg kell
indítani, akkor ennek az elvnek alapjára helyezkedem, mert ha azzal a pár
fillérrel, amelyet a kisember, azzal a pár pengővel, amelyet a középvagyonnal
rendelkező ember, és a párezer pengővel, amelyet a nagy vagyonnal rendelkező
ember megtakaríthat, mert kisebbek a közterhek, megindíthat bizonyos termelési
munkákat. Ezzel megindul lassú lépésben az a munka is, mely nélkül a gazdasági
élet nem élet, hanem temető. Akik azonban értenek ehhez a kérdéshez, tudják,
hogy mindezeket mint elméleteket megállapítani nagyon könnyű.

Átszervezés és észszerűsítés az adminisztrációban.

Aki miniszter volt, tudja, hogy lineárisan lehet csökkenteni, ez azonban nem
csökkentés, mert nem észszerű, ez rontja az egész apparátust, mert nem képez —
hogy katonai nyelven beszéljek —: súlypontot, nem forszírozza és erősíti azokat
az ágakat, amelyek az élettel vannak közelebbi nexusban, hanem egyformán
csökkent mindent. A legegyszerűbb azt mondani: 20 %-ot elveszek az
tisztviselőktől, 20 százalékot másutt fogok lefaragni. Ez nem alkotó munka, ez
egy alsóbbrendű szellemi ténykedés. Reorganizálni és racionalizálni kell tehát.
Megállapítani a tisztviselői státuszt a szükséghez képest, megnézni, hogy a
bürokrácia vajon hol drágítja az egész életet, megnézni, vajon a 34 év és a 6
hónap elégséges-e ahhoz, hogy olcsón tudjuk a tisztviselői státuszt rendezni,
nem kell-e a 40 évi szolgálatra átmenni és a szukreszcenciát miképpen kell
igazítani. Ezek azok a problémák, amelyek az államháztartás kérdésében előtérben
vannak.
Bejelentem, méltóságos Felsőház, hogy továbbra is ezen szempontok szemszögéből
nézve kívánom az államháztartás egyensúlyát biztosítani, a bevételi oldalt, ahol
lehet, csökkenteni illetőleg, ha ez nem megy, a kiadási oldalt csökkenteni. A
bevételi oldalt csökkenteni, nézetem szerint addig nem lehet, ameddig biztosítva
nincs a kiadási oldalon való csökkentés lehetősége. Aki — ismételten
hangsúlyozom — foglalkozott ilyen kérdésekkel, az tudja, hogy ha én ma egy
racionalizálási folyamatot megkezdek, az nem ma jelenti rögtön pénzben kifejezve
az ellenértéket, az nem jelent mindjárt eredményt. Azt mondották: miután ma nem
jelentkezik eredmény, hagyjuk ezt a kérdést. Ezt nem tartom helyesnek. Meg kell
kezdeni a dolgokat, és az eredményt, ha nem is én, az utánam jövő kormány és a
nemzet hadd élvezze.

A hitelélet és visszásságai.

A hiteléletről is kívánok egynéhány szót szólni. Ebben a tekintetben az a

nézetem, amelyet az előbb általánosságban már említettem, hogy a hitel is csak
eszköz a nemzet életében. Mert minél könnyebben jutnak a pénzhez a termelő
egyedek, annál könnyebben tudnak termelni, annál olcsóbban eladni, annál több
marad fölösleg új invesztícióra, új vállalkozásokra. A legnagyobb hibának azt
tartom, hogy túlkomplikált hitelszervezetünk van. Valahogy úgy látom, hogy a
forradalom utáni Magyarország végiggondolta magát más téren is, miután
hangoztatta, hogy nem volt megszervezve, a forradalom után lázas szervezkedésbe
kezdett. Magyarországon — hogy eltérjek egy pillanatra a hitelkérdésről — 3600
társadalmi egyesület van. Ismerek egy urat, aki hetvennégy egyesületnek az
elnöke és erre büszke. Ki van zárva, hogy csak egyben is rendes munkát tudjon
végezni. Vannak ugyanazt a célt szolgáló társadalmi szervezeteink, amelyek az
elnökök örökös harcai miatt nem tudnak egyesülni. Nekem az a nézetem, hogy a
hitelkérdésben is valahogy így van. A háború után mindenki felfedezte magában a
közgazdasági zsenialitást, mindenki csinált kisebb-nagyobb vállalkozást, aminek
eredménye a bukdácsolások sorozata lett. Eredménye lett, hogy a hitelt, s ezzel
egész életünket megdrágították, mert nagyon sok közbeiktatott szerv keletkezett.
Nagy gondját okozza a kormánynak, hogy mit csináljon ezzel a sok szervezettel.
Egzisztenciákat engedjen-e tönkremenni? Egy megoldás lehetséges csak: egyesíteni
őket, jó szóval, ha kell, talán erővel is.

A gazdaadósságok rendezése.

Ha már a hitelnél tartunk, az adósságokról se feledkezhetünk meg. Én a magam

részéről azt az elvi álláspontot képviselem, hogy az adós fizessen. Az adónál is
ezt az álláspontot vállalom és nem helyeslem, hogy azt kedvezményezzem, aki nem
fizet. Teljesen hamis mentalitás ez. Mit jelent ugyanis? Azt, hogy aki eddig
fizetett az nem fog fizetni, mert majd ő is kedvezésekben részesül. Ez az alap
tehát immorális alap. Az az erkölcsi igazság, melyet érvényesítenünk kell, csak
azt engedi meg, hogy a jót istápoljuk, de nem jelenti azt, hogy azon, aki bajban
van, ne segítsünk. Nézetem szerint nem mindegy a nemzet jövője szempontjából,
hogy kinek a kezébe kerül a fold. Nézetem szerint nem mindegy, hogy a kisgazdák,
s általában a gazdatársadalom ma milyen anyagi életet él. Ez tehát nemzeti
probléma, és én így is fogom azt fel, amikor a gazdaadósságok kérdésével
foglalkozom. Végleges rendezésről természetesen nem lehet szó. Átmeneti
rendezésre gondol tehát a kormány, hisz ez a kérdés nemcsak belföldi
hitelprobléma, hanem a külföldi hitelkérdésekkel is összefüggésben áll. Én bízom
abban, hogy a pénzügyminiszter úr őexcellenciája eredménnyel fog hazatérni annak
idején, amikor a külföldi hitelezőkkel tárgyal mert ennek a hitelezőnek is az az
érdeke, hogy itt élet legyen, ne pedig temető, mert hamarabb kapja vissza a
pénzét, ha itt az élet megindul Levegőt és időt kérek tehát, és akkor a magyar,
mint mindig, becsületesen fogja teljesíteni kötelességét.

A termelés irányelvei.

Mármost méltóztassanak megengedni, hogy csak nagy vonásokban magára a termelés

kérdésére térjek át. Gazdasági életünk problémáinak tengelyében nézetem szerint
a termelés gondolatának kell állnia. Ez az élet követelménye. Ebből a
tekintetből nem tennék különbséget sem a földmívelés, sem az ipar között.
Magyarország népessége máris olyan fokon áll, hogy az ipart nem tudjuk
nélkülözni, nem is szólva arról, hogy ha van ipar, ha van kereskedelem, ha van
földmívelés, ezeknek csak harmonikus együttműködéséből fakad élet. Kikapcsolni
tehát egyes társadalmi osztályokat a nemzet életéből épp oly hiba volna, mint
kikapcsolni termelési ágakat. Mert hiába termel a földmíves-társadalom, hiába
termel az ipar, ha nincs megfelelő kereskedelem. Kissé túlzottan hangsúlyozom
talán a 'kereskedelem' szót, de amikor exportra törekszem, t. Felsőház, akkor
lényeges szerepet játszik ez a foglalkozási ág, és lényeges szerepet játszik
főként abból a szempontból, hogy piacot keressen, azt állandóan fenntartsa és
állandóan jó, lehetőleg márkázott áruval lássa el.
Lelkem mélyéből fakadó érzésem szerint is, de meggondolásból is a hangsúly
természetesen az agrártermelésen, az agrártársadalmon van. Én szerelmese vagyok
— mint sok százezer és millió magyar ember — a magyar rögnek. Én ebben a rögben
nemcsak egyszerűen földet, anyagot látok. Ebben sokkal több van, ebben
történelem van! Véráztatott rög ez, tele sóhajtással, szenvedéssel, és aki ezt
műveli, aki az ekeszarvát fogva töri ezt a rögöt s aki hallgatja a pacsirtaszót,
és ezen keresztül imádja Istent, az konzervatív, az államfenntartó, az erős.
Éppen ezért, én ezt a falut, ezt a mezőt, ezt a gazdasági életet a
mezőgazdaságon keresztül különösen istápolni kívánom. Nem akarom, hogy az, amire
az ország léte fel van építve, a fold, meginogjon. Azt megerősíteni kívánom De
ehhez én nem vagyok elégséges, ebben önöknek, t. uraim, s az egész országnak
segítségül kell lenniök.

A földbirtok-politikában meg kell érteni az idők szavát.

Rátérek itt a telepítés kérdésére. mint földbirtok-politikai célkitűzésre.

Tudom, hogy e kérdésben a felsőház meg fog engem érteni, mert itt ma is az a
gondolatvilág él, amely az 1848-as és 1848 előtti nemességünket jellemezte:
megérteni az idők szavát, megalkotni azt, amit a kor szava követel. Nem
földbirtokreformra gondolok, amely pénzügyileg nincs megalapozva. Nem akarok
megint olyan egzisztenciákat teremteni amelyek anyagi feltételek híján élni nem
tudnak, hanem egy szisztematikus, organikus telepítési politikának vagyok a
híve, mert azt tartom, hogy ameddig Magyarországon föld van, ne Amerikába
vándoroljon a magyar hanem maradjon idehaza. Azt tartom, hogy ki kell
egyenlíteni az országban a birtokelosztást, éspedig egy telepítési rendszer
révén. Meg vagyok róla győződve, hogy ebben a nagybirtok épp úgy segítségemre
lesz, mint azok, akiknek érdekében a gondolat megvalósul. Hogy csak egy példát
említsek, lehetetlen vitézi rendet létesíteni és belevenni az alapszabályokba,
hogy: te vitéz, földet kapsz, ugyanakkor pedig tizenkétezer vitéz közül csak
kétezer jutott földhöz. Akkor kár volt vitézi rendet létesíteni, kár volt a
programba fölvenni, hogy földdel fogjuk a vitézeket ellátni. Ha azonban
megmondottuk, akkor kötelességünk ezt teljesíteni. Ha egyszer kimondottam az a-
t, akkor a b-t is ki kell mondanom, és ezért helyezem a fő súlyt a telepítési
politikára, amely józan, evolúciós gondolat jegyében fejleszti a magyar
társadalom alsóbb rétegeit.

Az ipar prosperitása az olcsóságon alapszik.

Ha már a földmívelésnél tartok, akkor talán nehéz az iparról nem szólanom. A

magyar gazdának mindig az a kritikája az iparral szemben, hogy az túlzott
vámvédelemben részesülvén olyan politikát folytat, amely a mezőgazdasági
termelést megnehezíti. A magyar iparra is ugyanaz áll, ami a nagytőkére
általában és a kapitalizmusra: tessék teljesen beilleszkedni a magyar nemzet
életszövevényeibe. Tessék lehetőleg önzetlenül dolgozni, ami nem utópia, mert az
önzetlenségen én nem a polgári haszon kiküszöbölését értem. Főként attól kell a
magyar iparnak őrizkednie, hogy az iparpártolási politikát drágításra használja
fel. Mert ha a magas ipari árak következtében a mezőgazda nem termelőképes és
nem erősödik, akkor az ipar is tönkremegy. Az egymásrautaltság gondolata tehát
itt is kifejlődhetik és meg vagyok róla győződve, hogy az ipar és elsősorban a
bányák és az energiákat szolgáltató termelési ágak belátják,
hogy prosperitásuk az olcsóságon alapszik.
Legyen szabad végezetül a munkanélküliség kérdéséről beszelnem. A
Szociáldemokrata Párt a másik Házban kifogásolta azt a megállapításomat, hogy én
a munkanélküliség kérdésének általuk történő kiélezésében nem gazdasági, hanem
politikai ténykedést látok. Mindenütt ott, ahol politikai nyomásra úgynevezett
munkanélküli segélyek folyósíttatnak statisztikailag bizonyítható, hogy a
szélsőbaloldali vagy a szélsőjobboldali pártok máról holnapra megnövekszenek.
Destruálják tehát a társadalmat, de ami még rosszabb, destruálják magát a
munkát. Mert ha én munkanélküli segélyeket folyósítok, akkor esetleg én is úgy
járnék, mint az egyes külföldi államok. Állami segítséget nyújtanék ahhoz, hogy
a szocialisták politikai célokra tábort gyűjtsenek maguknak.

Biztosítani kell a megélhetést és a kenyeret mindenki számára.

Munkaalkalmak megteremtésével kell a munkanélküliségen segíteni, s azt hiszem,

hogy e kérdésben rövidesen olyan elgondolással fogok majd előállhatni, amely
túlnyomórészt megoldja ezt a kérdést. Ne méltóztassanak követelni, hogy erre ma
részletesen kitérjek, mert azt még le kell tárgyalnom minisztertársaimmal is,
mert hiszen lehetnek gondolatok, melyek látszatra jók, de gyakorlatban teljesen
más képet mutatnak. A munkát, a megélhetést és a kenyeret biztosítani minden
magyar számára, ez ma a probléma. Ne legyen éhező magyar. Meg vagyok róla
győződve, hogy ha összefogunk, ez a kérdés is megvalósítható lesz.

A befelé ható erők fokozása.

A társadalmi egyensúly biztosítása legnagyobb feladatunk. Nem szabad

megengednünk, hogy csak egyes embereknek legyen jó soruk, a többség ellenben
nélkülözzön. Az elégedetlenség sohasem jó tanácsadó. Ma, amikor véleményem
szerint a káoszból csak a befelé ható erők fokozása segíthet ki, s amikor nagy
lehetőségek nyílnak talán holnap, talán holnapután, a belső erők fokozására kell
készülnünk, ennek a nemzetnek egységesnek és erősnek kell lennie, ennek a
nemzetnek felemelt fővel kell a világtörténelem kapujában állnia, hogy megtegye
kötelességét önmagával és az emberiséggel szemben.

A miniszterelnöknek a felsőházban tartott vitazáró beszéde

(1932. október 13.)

Méltóságos Felsőház! Rendkívül jólesett nekem, és azt hiszem, hogy minden magyar
embernek Somssich grófnak az a megállapítása, hogy az egész nemzet hálával
tartozik Károlyi Gyula grófnak működéséért. Amikor első minisztertanácsát
tartotta ez a kormány, jegyzőkönyvileg szögeztük le Károly Gyula gróf érdemeit,
és erről úgy őt, mint kormányának tagjait értesítettük.

Gazdasági aktivitás.

Azt mondotta Somssich gróf, hogy gazdasági aktivitást követel. Ebben teljesen
egyezik a véleményünk. Az egy helyben tipegés-topogás megöl mindent. Azzal, ha
nem is nagy mértékben és nagy stílusban, de valamely fokban megindítjuk a
gazdasági életet, felfogásom szerint hasznot hajtó munkát végzünk.

„A pártdiktatúra gondolatát elutasítom"

Több szónok — így Sommsich gróf is — kifogásolta az Egységes Párt úgynevezett

pártdiktatúráját. A magam részéről eléggé jól ismerem a Parlament
pszichológiáját és tapasztalataim vannak úgynevezett koncentrációkról. Nem
tartom helyesnek az úgynevezett koalíciós kormányzást. Egy minisztertanács — aki
valaha volt miniszter, igazat ad nekem ebben — amelyben nem egy világnézetű
emberek ülnek, örökös széthúzásnak, titkolózásnak és intrikának a színhelye.
Amikor nagy párt felett rendelkezik a kormány — nem a párton van a hangsúly,
hanem a kormányon s csak az utóbbi hónapokban fajult el a helyzet úgy, hogy
frakciók kívántak maguknak végrehajtó hatalmat, illetőleg kormányzati jogokat —,
egy erős kormány nem is tűrheti más végrehajtó hatalom érvényesülését, mint a
saját végrehajtó hatalmáét, felelősséggel pedig csak az Országgyűléssel és az
államfővel szemben tartozik. A pártdiktatúra gondolatát eleve elutasításban
részesítem. Senki sem gondol erre, az Egységes Párt sem, hiszen ma mindenki
érzi, hogy ebben a súlyos helyzetben a teljes összefogás gondolata a helyes. Az
úgynevezett koncentrációt azonban, alapul véve a mai parlamenti viszonyokat és
alapul véve azokat a disszonanciákat, amely a világnézetek különféleségében
jelentkeznek, nem tartom helyesnek. Nem tartottam helyesnek, hogy az Egységes
Pártot - hogy úgy fejezzem ki magamat — szövetségessel erősítsem. Én olyan
politikát akarok folytatni hogy lelki kényszerűségből mindenki, aki konstruktív,
a hátam mögé álljon.
Az álláshalmozás megszüntetése.

Az álláshalmozásról is méltóztatott szólni. Vannak jelszavak, amelyek az utóbbi

években kitenyésztettek. Ezekben van valóság is, de van jelszómomentum is.
Méltóztassék figyelembe venni, hogy egy kapitalista rendben nem szabad
megakadályozni azt, hogy a magánéletben ki-ki ott érvényesítse a maga gazdasági
ténykedését, ahol akarja, és ha van tehetsége arra, hogy két-három hivatást
töltsön be, ezt nem szabad megakadályozni, mert akkor nivellálnánk lefelé, és ez
helytelen. Azonban teljesen helyes — és részemről is ebben az irányban kívánok
haladni —, hogy az állam keretén belül az álláshalmozás megszűnjék, illetőleg
megszűnjék az olyan állások halmozása, amelyek direkte vagy indirekte
kapcsolatban vannak az államháztartással. Itt vannak azok az erkölcsi
momentumok, amelyeket nekem fokozott mértékben kell szem előtt tartanom, mert én
azt a függőséget, amelyet általában hangoztattam, nem helyeslem, mert akkor
előfordul az, hogy a közélet színterén, a porondon valaki erkölcsprédikátor, a
valóságban pedig nincs benne annyi erkölcs sem, mint amennyi egy egészen
alsórendű emberben van.

Adórendszer és adómorál.

Az adórendszer és az adómorál kérdésében is méltóztatott felszólalni és az

adómorált az adózás lehetőségeivel kapcsolatba hozni. Elismerem ugyan, hogy a
magyar gazdasági életben vannak olyan adóhátralékosok, akik önhibájukon kívül
nem tudják fizetni az adót, vannak azonban olyan adóhátralékosok is, akik nem
akarják az adót fizetni, akik ahelyett, hogy az állammal szemben lerónák
kötelességüket, inkább külföldre mennek nyaralni, több autót tartanak, és
selyemharisnyákat vesznek különféle dámáknak, ahelyett, hogy adót fizetnének. Én
nem helyeslem ezt és a legszigorúbban, leggyorsabban megnézetem az illetékes
hatóságokkal az adóhátralékosok listáját, mert lehetetlennek tartom, hogy amikor
a nemzet ilyen súlyos gazdasági helyzetben van, valahogyan visszaéljenek a
nemzettel szemben azok, akik azt hiszik, hogy nem veszik eszre ezt.

Mezőgazdasági problémák.

Helyeselte az igen t. felszólaló úr a mezőgazdasági racionalizálás gondolatát

is. De nagyon helyesen és velem egyetértően azt állapította meg, hogy minden
termelés annyit ér, amennyit értékesíteni lehet belőle. Ez természetes. Ezért
hangsúlyozom a mezőgazdasági export kérdésének sürgős megoldását. Az export-
kérdés azonban nem önálló valami, hanem összefügg az iparral, a behozatallal, a
kivitellel és általában a devizapolitikával. Nem akarok kritikát gyakorolni, de
általában úgy látom, hogy ideákat termeim tudunk, de végrehajtani nem. Beszélünk
mindenféle szervezési szükségletekről, szervezni azonban szintén nem tudunk. A
szervezés ugyanis matematika. Alaposan felépítve, türelemmel kell szervezni és
amíg dolgozunk, nem kritizálni.
Ami a mezőgazdasági érdekképviseleteket és általában az érdekképviseleteket
illeti, erre az a megjegyzésem, hogy itt nem látom egészen tisztán a kérdést.
Van OMGE, vannak kamarák. Az iparról nem is beszélek, hiszen tegnap az iparosok
gyűlésén a kereskedelemügyi miniszter úr megállapította, hogy ő elkezdte
számolni az érdekképviseleteket és amikor a hetedikhez ért, abbahagyta.
Valószínűleg azonban még sokkal több van, de nem értem, hogy miért. Szükségesnek
tartja a kormány és elsősorban én is azt, hogy az érdekképviseleti rendszert
rendezzük. Ne legyen túl sok prókátor ezekben a kérdésekben. Ezt a kérdést az
illető tényezőkkel sürgősen meg fogjuk tárgyalni.

Ma az a virtus, hogy építsünk.

Hadik őexcellenciájának felszólalását nagyon köszönöm azért, mert tudom, hogy ő

szigorú bíráló. Méltóztassék megengedni, hogy kijelentsem, hogy nem célzással
mondottam azt a „destruktív kritikát". Én csak megállapítottam, hogy van
konstruktív és van destruktív kritika. Ebben a kérdésben speciális az
álláspontom. Az a nézetem, hogy Magyarországon évszázadokon keresztül a mi
közjogi és államéletünkből kifolyólag mesterségesen kitenyésztettük a negatív
embereket. Senki sem veheti tőlem rossz néven, ha azt mondom, hogy a régi
Monarchia idején Bécsben gondolkoztak helyettünk. A nagy világpolitikai, a nagy
gazdaságpolitikai kérdéseket nem itt intézték. Értem, hogy akkor az ellenállás
fokozása volt a helyes, a bizonyos fokig talán idegen központi hatalommal és
akarással szemben. Értem, hogy akkor az egész magyar közigazgatáson végigvonult
ez az ellenállási tendenciára való nevelés. A vármegyékre gondolok elsősorban.
De ma más világ van. Önálló, független állami életet élünk. Ma az nem lehet -
hogy úgy fejezzem ki magam - virtus: kritizálni, ma az a virtus, hogy rakjuk az
egyik téglát a másikra, megerősítve mindazokat a pilléreket, amelyekre föl lehet
építeni a nemzetet A kritikára való felhívást úgy értettem, hogy - miután én is
véges emberi lény vagyok -természetes, hogy a munkaterveim, az a bizonyos száz
pont, vagy még annál továbbmenő elgondolások, nem lehetnek tökéletesek.
Szeretetteljes kritikára és segítésre hívtam föl tehát mindenkit A magyar
nemzetet a detailmunkák elvégzésére is nevelni kell, és elég az — ahogy egyszer
már mondottam — ha egypár okos ember dirigál.

Meg kell mondani a magyar igazságot.

Hadik őexcellenciája külpolitikai vonatkozásban kérdést intézett hozzám: vajon

úgy értelmezem-e a külpolitikát, ahogy ő, vagy pedig hajlandó vagyok-e háborús
szándékú, vagy kalandorpolitikába bekapcsolódni? Minden nemzet külpolitikai
életében a sacro egoismo a helyes felfogás. Én azt mondom, hogy nemzeti
érdekeinket állandó figyelemmel kell kísérni, elsősorban külpolitikai
vonatkozásban is. Ezért említettem a célszerűség és az öntudat gondolatát. A
sült galamb lesése ezen a téren sem helyes. Mozogni kell, jelentkezni a világ
színpadán, meg kell mondani a magyar igazságot, agitációt kell folytatni. Az az
agitáció, amelyet a magyar társadalom folytat, igenis, előnyére válik a
nemzetnek. Ismeretlen nemzetekkel nem szoktak törődni.

Akinek van, az költsön.

Hadik őexcellenciája a takarékosságról és a fényűzésről is beszélt. Én puritán

világszemléletet vallok és úgy a magam életében, mint általában ezt tartom
helyesnek. Az emberi értékeknek úgysem aszerint van jelentőségük, hogy mi
azoknak a külső megnyilatkozása, hanem aszerint, hogy mi a belső tartalmuk.
Láttam már cifra, pompázó, hogy így mondjam, barokk stílusban jelentkező
embereket, és a külsejük alatt nem volt semmi. És láttam egyszerű parasztembert,
egyszerű falusi kúriában lakó embert, hogy példát mondjak, láttam Károlyi
Gyulát, és az imponált, mert ott a lélek adja meg a stílust és nem a forma. Azt
a költekezést tehát, amelyre méltóztatott célozni, nem helyeslem, azonban azt a
takarékosságot sem helyeslem, amint azt a képviselőházban is már mondottam, hogy
amikor valakinek 50-100-200 000 pengős jövedelme van, egy évben csak egyszer
váltson celluloidgallért. Akinek van, annak tessék költeni. Hadik
őexcellenciájának rosszul esett, ha jól értettem, hogy én ki akarom zárni a
grófokat a demokráciából, illetőleg a néppel való érintkezésből. Ha
őexcellenciája engem közelről méltóztatna ismerni, tudná azt, hogy én vagyok
egyike a legkonzervatívabb embereknek Magyarországon. Én a társadalmi osztályok
szerinti tagozódást nem helyeslem. Azonban a felső rétegeknek az alsó rétegekkel
való kacérkodását, amelynek politikai háttere van, szintén nem helyeslem, mert
ilyenkor az illetőben a gondolat belső átérzése úgy sincs meg.

A jelszópolitika ellen.
Hadik gróf úr őexcellenciájáról nem szólok. Én elméletileg és akadémice
beszélek. Bizonyára méltóztatik ismerni épp saját társadalmi rétegében olyan
urakat, akik túltesznek a legszélsőségesebb demagógokon. Én a történelmi
osztálynak és elsősorban az arisztokráciának szerepét nem abban látom, hogy
túltegyenek az úgynevezett jelszópolitikában az alsóbb néprétegek képviselőin,
hanem abban, hogy a történelmi tradíciókhoz híven, egy haladó konzervativizmus
jegyében példaadóan irányítsák és vezessék a népet. Annak az arisztokratának és
birtokosnak, annak a konzervatív társadalmi rétegnek, amely vidéken lakik és
maga műveli földjét, amely szereti ezt a földet, ismeri a népet és törődik vele,
annak a pozíciója megingathatatlan. Az az arisztokrata azonban, aki idejön és
itt a pódiumról hirdet olyan jelszavakat, amelyeknek lényegével talán nincs is
teljesen tisztában, önmaga társadalmi osztálya alatt ássa a talajt és ezzel az
egész nemzetnek van kárára.

Az igazi értékek arisztokráciája.

Az értékek arisztokráciája, amit hangoztatni szoktam, nem zárja ki azt, hogy

excellenciád és talán egy másik jeles, bár nem abból a társadalmi osztályból
származó ember egy állásponton legyenek. Én a nemes magyar úr stílusát, aki
tényleg stílusosan részt akar venni a magyar közéletben, helyeslem, csak óva
intem mindazokat, akik nem tudván politikailag érvényesülni, olyan irányzatokhoz
csatlakoznak amelyek esetleg forradalmakhoz vezetnek.

Lelkeken nyugvó hatalom.

Az alkotmány tiszteletéről is méltóztatott említést tenni. Széchenyi Aladár gróf

úr mögöttem valahol a diktátort vélte fölfedezni. Meg vagyok győződve, hogy
annak a politikának, amelyről az előbb Huszár Károly barátom beszélt, amely
bátran nekimegy a kérdéseknek, és amely nem sajnálja az időt és az eszközöket,
hogy a magyar nép széles rétegeinek szociális helyzetén javítson, annak a
politikának, amely bátor és nem fél az ellentétes jelszavaktól, hanem meggyőzni
igyekszik a józan magyar népet
- mert józannak tartom a fajtámat -, ennek a politikának nincs szüksége
diktatórikus eszközökre. Mert egyről legyenek meggyőződve, mélyen t. uraim:
olyan hatalom után soha nem nyúlnék, amely nem a lelkeken alapszik. Nekem egy
mesterkélt hatalom, amely a szuronyokra van felépítve, nem is kellene, mert ez
nem természetes, annak nincsenek még gyökerei.

Kartellek.

A kartellekről is állandóan hallok. Ez is jelszó, megmondom őszintén. Jelszó

azért, mert nem a lényeget fogja meg, csak az okot. A lényeg az, hogy olcsó árut
kapjunk Én el is tudom képzelni, hogy ha például Széchenyi Aladár gróf, Hadik
János gróf és Somssich László gróf összefognak egy kartellban, olyan árakat
fognak megszabni, amely mindenkinek megfelel, de ha bárom uzsorás fog össze és
kartellt csinál, természetesen olyan árakat fog megszabni, amelyekben az uzsorás
szellem fog jelentkezni. A kormány elhatározta, hogy a kartell kinövéseivel
szemben a leghatározottabban jár el.
Őexcellenciája rendszerváltozást kíván. Én azt hiszem, hogy eddig eléggé
megváltoztattam a rendszert, és éppen ezért erre a kérdésre nem fogok kitérni.

Összeférhetetlenségi garanciák.

A pártdiktatúrát is kifogásolta és kijárásokról is méltóztatott beszélni. Az

természetes, hogy azt a pártot, amely kormányon van, illetve amely hosszabb
ideje támogatja a kormányt, azt a pártot megunja a közvélemény. Itt nem mindig
ideális okok azok, amelyek miatt megunják. Itt sokszor az úgynevezett húsosfazék
felé való határozott tendencia nyilvánul meg mások részéről is. Épp ezért nem
fogok ideális felfogást vallani akkor, mikor méltóztatnak ezt a kérdést
taglalni. A lényeg az, hogy a magyar közigazgatásban és a magyar parlamenti
életben az összeférhetetlenségi törvény révén olyan garanciák adassanak, amelyek
folytán mindenféle kijárás megszűnik. Ezért elsősorban minisztertársaim és én
vagyunk felelősek. Hiszen mindig a végrehajtásról függ a dolog. Politikai
szolgálatot anyagiakban megfizettetni erkölcstelen. A politika akkor nívós és a
nemzetre nézve akkor hasznos, ha tiszta tógában járhatnak az emberek. Ezek a
földalatti politikusok — amennyiben voltak, nem vádaskodom — nekem sohasem
tetszettek. De tessék vigyázni. Előfordulhatnak kijárások, de általánosítani egy
pártra veszedelmes, mert ezzel erkölcsi értéket teszünk tönkre e korban,
amelyben rendkívül sok erkölcsi értékre van szükségünk.

Választójog.

Talán szabad a választójog kérdésére is válaszolnom Bernát István t. barátomnak.

A modern politikai életben nagyon gyakori az a felfogás, hogy minden a
választójogtól függ. Erre vonatkozólag azt a tiszteletteljes álláspontot
képviselem, hogy nem a jog a fontos, hanem az, hogy egy nemzet a fennálló
jogrendjében, amelyet maga alkotott, milyen életet élt. El tudok képzelni
általános, titkos választói jogot és virágzást a nyomában. Itt nem értek egyet
Bernát t. barátom fejtegetésével. Egyébként is veszedelmesnek tartom az amerikai
vagy a német viszonyokat magyar szempontból nézni, már csak azért is, mert azt
tartom, hogy minden nemzet olyan választójog mellett és olyan jogrendben él,
amilyet akar. Voltam ellenzéki képviselő, becsületes szándékkal mentem a magam
útján és rosszulesett nekem azt látni, hogy bizonyos alsóbb hatóságok a
tömegeknek véleményét meg akarták hamisítani. Én ezt lélektiprásnak tartom, mert
ha nem adunk jogot, az jobb, mintha jogot adtunk és nem engedjük azt
érvényesíteni. Én tehát a titkosság mellett vagyok erkölcsi és lélektani
szempontból, mert semmiféle törvényes intézkedés nem járhat azzal a
konzekvenciával, hogy a nemzet erkölcsi értékét a hatalommal szemben megbontsam.
De azt mondom határozottan, hogy a nemzet érdekeinek fokozott megvédése
szempontjából kell ezt megoldani. Nem a választójog a fontos, nem is az egyes
emberek és társadalmi rétegek, hanem a nemzet összessége. Minden intézkedés a
halhatatlan magyar gondolatért van, és a jövőt kell nézni ebben a kérdésben
elsősorban és nem a mát, nem a hangulatot kell észrevennünk, hanem a történelem
csinálását. Ebből a szempontból azt hiszem, hogy az úgynevezett általános,
titkos, minden rétegre, korra és nemre kiterjedő választójog nem helyes. Olyan
megoldást kell találni, amely minden szempontot fokozottan figyelembe vesz.

A helytelen protekcionizmus.

Nagyon köszönöm Jankovich őexcellenciájának azt a megállapítását, hogy a magyar

közönség pillanatnyilag, de azt hiszem régente is így volt, mindig a kormánytól
vár mindent. Az utóbbi időben csak azt volt a különbség, hogy még az esőt is a
kormánytól várták, és ha nem esett, akkor kritikát gyakoroltak a kormány fölött.
Én ezt a bizonyos túlságos protekcionizmust a különféle termelési ágakkal
szemben helytelenítem.
Egy olyan gazdaságpolitikát kell nagy vonásokban vezetni, hogy ez a
protekcionizmus megszűnjék, mert különben megint ott vagyunk, hogy állandóan
hangoztatjuk az adók mérséklésének szükségességét, és egyik zsebből a másik
zsebbe dugjuk a pénzt. Ennek következtében az a nézetem hogy a magyar
publikumnak tudatában kell lennie annak, hogy elsősorban önmagán kell segítenie.
De nem jó nevelési szempontból sem, ha állandóan függő egzisztenciákat
tenyésztünk vagy nevelünk. Az a nagy nép, amelynek minden egyes egyede ugyanazt
akarja, de önmagában teljesen erős, független.
Közüzemek.

A közüzemekről is méltóztatott beszélni. Ebben a tekintetben az a nézetem, hogy

vannak közüzemek, melyeket fenn kell tartani. Például nem tudom elképzelni, hogy
az államvasutakat hogy adhatnánk esetleg bérbe. Nem is tartanám helyesnek, de
különben sem venné senki bérbe, mert olyan anyagi terhek járnak vele, amelyeket
senki sem vállalna. Szükség van az állami gépgyárra is. Az az érzésem, hogy az
egész vasipar helyzetével együtt kell ezt a kérdést megoldani. De vannak olyan
közüzemek, amelyek felesleges konkurenciát jelentenek az úgynevezett
magánüzemeknek. Ezeket meg kell szüntetni, le kell építeni.

A gazdasági önellátás kínai fala.

Az önellátás gondolatának hangsúlyozása is teljesen helyénvaló nézetem szerint,

s én ezt a következő módon magyarázom. A világháború alatt az egész termelés, a
mezőgazdasági, de főleg az ipari termelés egyoldalúan fejlődött, s olyan magas
munkateljesítmény elé állíttatott különösen az ipar, amilyenre soha nem
számíthatott. A baj ott volt, hogy a világháború után ezt az ipart senki sem
merte erős kézzel leépíteni, és ez az ipar a saját egzisztenciájáért való
küzdelmében makacsul ragaszkodott ahhoz a dimenzióhoz és stílushoz, amely a
háborúban kifejlődött. Nekem az a meggyőződésem, hogy ebből a tendenciából,
abból, hogy a háború alatt minden állam igyekezett a maga önerejéből mindent a
hadseregének és mögöttes országának előállítani, fejlődött ki a gazdasági
önellátás tendenciája is. Ma, amikor ez a krízis beállt, mindenki kínai falat
épít, ahelyett, hogy mindenki azon fáradozna, hogy minél előbb meginduljon
Európában a gazdasági vérkeringés. Abból, hogy Ausztriában 60 groschent fizetnek
egy kiló paradicsomért, nézetem szerint Ausztriában sem lehet gazdasági
fellendülésre számítani, amikor egy kiló paradicsomot Magyarországon, gondolom,
6 fillérért, vagy talán még olcsóbban is meg lehet kapni. Hogy olyan országok
akarnak agrárországok lenni, amelyeknek diszpozíciója az, hogy ipari országok
legyenek, ennek nem lesz egészséges gazdasági fejlődés az eredménye. Ennek csak
bukás lehet a következménye.

A szövetkezeti gondolat.

Bernát István, igen t. barátom a gazdasági szervezkedést és a szövetkezeti

gondolatot nélkülözte beszédeimben. Igaza van. Azt hiszem, ezt nem említettem
egy helyen sem azért, mert nem tartottam szükségesnek mivel köztudomású, hogy a
szövetkezeti gondolattal szimpatizálok. Erre a kérdésre ugyanaz áll, amit Túri
Béla képviselő úrnak mondtam a kereszténységemre vonatkozóan. De, ha már
felhozta t. barátom ezt a kérdést — megválaszolom. Én a termelési és
értékesítési szövetkezetek létesítését helyeslem mindaddig, amíg azok
megmaradnak ama puritán alapvonás mellett, amely mellett megalakultak. De ha
ezek a szövetkezetek a kapitalistákat, éspedig a túlzott kapitalistákat
utánozzák, a maguk stílusában, akkor már nem szövetkezetek. Ha ezek a
szövetkezetek iparvállalatokat, mégpedig kapitalista rendszer szerint
fenntartott iparvállalatokat kreálnak, ezt nem helyeselhetem, mert eltértek
attól az elvi alaptól, amely nekik létjogosultságot adott.

Irreális koncentráció.

Szterényi őexcellenciája nagy tévedésben van. Ő ugyanis azt mondotta, hogy a

Károlyi-kormány sürgette a koncentrációt. Ez a gondolat felmerült, és én egyik
legnagyobb ellenzője voltam. Ugyanis előre láttam az eseményeket, hogy ezzel a
gondolattal megfog bukni a Károlyi-kormány, mert az adott viszonyokkal reálisan
kell számolni. Nem lehetséges az, hogy én egy nagy párt fején keresztül
szövetkezzem olyan tényezőkkel, akik mögött senki sem áll, de nem is reális,
mert abból, hogy én egy emberrel fuzionáljak, vagy szövetkezzem, nincsen semmi
haszna a kormánynak. Én ezt utópiának tartottam annak idején, és ezt a Károlyi-
kormány is belátta és elejtette. Nem lehet tehát arról beszélni, hogy azért
bukott meg a Károlyi-kormány, vagy pedig, amit Széchenyi Aladár gróf őméltósága
említett, az összeférhetetlenségi törvény miatt. Mi komolyan akarjuk az
összeférhetetlenségi kérdést megoldani, csak nem tudjuk, hogy az a törvény,
amely ez idő szerint itt van, megfelel-e a követelményeknek? Én erős kritikát
hallottam minden oldalról, sőt vannak olyanok is, akik azt mondják, hogy a régi
összeférhetetlenségi törvény jobb volt.

Egészséges tőkegyűjtés.

Őexcellenciája az ipari szervezetek túldimenzionáltságáról beszélt és a

hitelszervezetről körülbelül ugyanazt mondotta, mint én, és ezt állom. Tényleg
össze kell hozni az egyenként gyenge hitelszerveket és nagyerejű hitelszervet
kell létesíteni belőlük, mert ez nemcsak a bankárnak hanem elsősorban a
betevőknek érdeke, hogy biztos helyre tehessék pénzüket. Minden gazdasági
életnek alapfeltétele az egészséges tőkegyűjtés Az egészséges tőkegyűjtés
számára pedig barikádokat kell biztosítani, hogy biztonságban lehessen a pénz.
mert, mint annak idején mondottam az ún. liberális katonáknak — hála Istennek,
nem léteznek már a hadseregben —, hogy a szurony és az arany rokonfogalmak; a
hadsereg, a rendőrség, a jogrend mögé szívesebben megy a tőke, mint a toleráns
államigazgatás mögé, ahol sohasem tudja az ember, hogy holnap mi lesz és ahol az
arany nem tud érvényesülni. Ez áll a bankokra is. A biztos, erős, jól vezetett,
ellenőrzött, reális és tőkeerős bankhoz szívesebben megy az ember, míg a labilis
alapon álló bankoknál joggal féltheti azt a pár fillért, amit esetleg félretett

A magyar társadalom erkölcsi színvonala.

A Balkánról szeretnék szólni, anélkül, hogy kötekedni akarnék. T. Ház! Én a

Balkánt nem szeretném megsérteni, mert valahogy úgy érzem, hogy egy
elhasználatlan népnek mindig nagyobb jövője van, mint egy elhasznált népnek. Ha
Balkán alatt azt méltóztatott érteni, hogy a mi közállapotaink nívóban
süllyedtek, akkor azt mondom, hogy ezt általánosságban megállapítani nem lehet.
Hála Istennek, még a mai nehéz, súlyos helyzetben is a magyar tisztviselői kar
és a magyar társadalom igen magas erkölcsi nívót árul el. Mutatja ezt az, hogy
éveken keresztül követeli éppen a tisztviselői kar a legjobban az
összeférhetetlenségi törvényt, de mutatja az is, hogy a társadalom önmagából
kikülöníti, kidobja azokat az elemeket, amelyek visszaélnek a közbizalommal.

A közéletnek szüksége van az őszinte szóra.

Most pedig hátra maradna a Simontsits őexcellenciája által felvetett igen kényes
kérdés. Én ugyanis a képviselőháznak vagyok a tagja. Az Országgyűlésre is áll
az, amit a választójogra mondottam — és minden jogi intézkedésre ez áll —: annak
is úgy kell megkonstruálva lennie, hogy a kor szava is, és az úgynevezett
mérsékelt. bölcs politika is érvényesüljön. Én erről a kérdésről, amelyről
könyvet lehetne írni, hogy kétkamarás rendszer, vagy egykamarás rendszer legyen,
nem akarok most nyilatkozni. Megszívlelem azt, amit őexcellenciája nekem
mondott, és annak idején, ha aktuális lesz, akkor természetesen napirendre fogom
ezt tűzni.

Méltóságos Felsőház! Nagyméltóságú Elnök Úr! Ezzel befejeztem válaszomat. Talán

azt mondhatnám, hogy ez a mai nap nekem rendkívül kellemes volt. Rendkívül
kellemes azért, mert úgy érzem: ma helyreállt az a kontaktus köztem és önök
között igen t. uraim, amely nélkül itt, a Felsőházban én áldást hozó munkát
végezni nem tudok és talán alkalmam volt a személyemmel kapcsolatos homályos
megállapításokat is tisztázni. Azt hiszem, hogy a magyar közéletnek sürgősen
szüksége van az őszinte szóra. Azt hiszem, hogy sürgősen szükség van a teljes
összefogásra, amely csak úgy alakulhat ki, ha erkölcsi tisztaságban, tiszta
szándékkal közeledünk egymáshoz.

De miután minden program csak annyit ér, amennyit megvalósítanak belőle,

engedjék meg, hogy immáron befejezzem beszédemet és a tettek mezejére lépjek.

A könyvről:

"Jövőbe látó próféta, népének utolsó táltosa, holnapba tekintő magyar államférfi
arca rajzolódik most elénk. Gömbös Gyulára, az egykori vezérkari kapitányra,
első fajvédő magyarra. legelső tengelypolitikusra emlékezik, aki e sorokat
olvassa. Szobra már ott áll a Döbrentei téren, sóját a Kerepesi úti temetőben
őrzi Örkény vezér arannyal ötvözött alumínium alakja. Gömbös Gyula politikai
öröksége letéteményesének vallja magát minden nacionalista politikus. Gömbös
Gyula szellemének jegyében indul minden nemzeti mozgalom. Gömbös Gyula
tanítására hivatkozik az egész fajvédő, tengelybarát, antiszemita Magyarország.
Csak éppen azt nem igen tudja senki, hogy mik voltak ezek a gömbösi eszmék,
hogyan szóltak ezek a sokat idézett tanítások. Ahhoz, hogy valaki ezeket
megismerhesse, be kell menni a gondosan őrzött könyvtárakba, fel kell kutatni a
rejtett emlékiratokat, meg kell hallgatni bizalmas barátok, vallomástételét. S
akkor ott áll előttünk Gömbös Gyula, aki több, mint politikus, több, mint
államférfi és miniszterelnök, mert új korszak magvetője, új eszmék apostola és
általuk népének, fajának megmentője volt.".

MARSCHALKÓ LAJOS