Írta: Meredith Wild

A mű eredeti címe:
Over the Edge (The Bridge 3)

Copyright © 2016 Waterhouse Press, LLC

All rights reserved.

A művet eredetileg kiadta: Waterhouse Press, LLC

A borítót tervezte: Rácz Tibor

Fordította: Papp Fruzsina

A szöveget gondozta: Tolnai Panka

ISSN 2064–7174
ISBN EPUB 978–963–561–114–0
ISBN MOBI 978–963–561–115–7

© Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2022-ben

Cím: 6701 Szeged, Pf. 784
Tel.: (62) 551–132, Fax: (62) 551–139
E-mail: info@konyvmolykepzo.hu
www.konyvmolykepzo.hu
Felelős kiadó: Katona Ildikó

Műszaki szerkesztő: Szegedi Marinka

Korrektorok: Deák Dóri, Réti Attila
Nyomta és kötötte az Alföldi Nyomda Zrt., Debrecen
Felelős vezető: György Géza vezérigazgató

Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítás, a mű bővített, illetve rövidített

kiadásának jogát is. A kiadó írásbeli engedélye nélkül sem a teljes mű, sem annak
része semmilyen formában – akár elektronikusan vagy mechanikusan, beleértve a
fénymásolást és bármilyen adattárolást – nem sokszorosítható.
 A Wild Csapatnak,
amiért ugyanannyira szeretitek
a pikáns sztorikat, mint én!
 ELSŐ FEJEZET

OLIVIA

A föld alatti alagút feketés fala elmosódott a metrókocsi

mindkét oldalán. Az egy helyre zsúfolódott túl sok ember csípős
szaga összekeveredett a metró természetellenes aromájával –
gépi és gázos egyveleg lett belőle.
A kocsi túlsó végében iskolai egyenruhát viselő tinédzserek
egy csoportja cseverészett hangosan. Néhány középkorú
öltönyös férfi kapaszkodott a függőleges rudakba, és a
telefonjukat bámulták. Egy hosszú őszes hajú nő fáradtnak és
gyűröttnek tűnt – mintha egész éjjel a metrón ült volna. A
társadalom és az emberiség katyvasza voltunk bezárva ebbe a
fullasztó fémkocsiba.
Összerándultam, amikor egy meleg kéz hozzáért az
enyémhez. Egy kislány állt mellettem, nem lehetett több
ötévesnél. Gyengéden végighúzta az ujjacskáját a
platinamedálon, ami a csuklómat ékesítette. A Tiffany karkötőt
a szüleimtől kaptam ajándékba.
– Ez nagyon szép!
Elbűvölő barna szemmel pillantott fel rám, ami elkerekedett,
amikor elmosolyodott.
– Köszi – feleltem, és én is barátságosan rámosolyogtam.
Fiatal kora ellenére feltűnően szép kislány volt. Egy igazi
gyönyörűség. De ahogy jobban megvizsgáltam, láttam, hogy
piszok ül a körme alatt, és hogy a ruhái meg vannak barnulva a
szegélyüknél. Egy nő ült mellette, akiről azt gyanítottam, hogy
az édesanyja. Barna arcát bepókhálózta a kor és a
viszontagságok. A lányára pillantott, majd rám, aztán egy
általam ismeretlen nyelven kezdett beszélni hozzá. A
hanglejtéséből következtetve dorgálásnak hangzott. A kislány
azonnal visszahúzta a kezét, és a földet kezdte bámulni.
Soha senki nem mondta ki, de csak úgy áradt belőlem a
kiváltságosság. Ezt én is tudtam. A neveltetésem árnyéka
szorosan tapadt hozzám, bárhová mentem. Ez a tény New York
városát a legjobb és egyben a legrosszabb hellyé is tette
számomra, hogy az otthonomnak hívjam. A rendkívüli
gazdagság a rendkívüli szegénységgel találkozott össze a város
utcáin minden egyes nap. Én próbáltam az arany középúton
járni, de nem tagadhattam, hogy én csak egyféle életet
ismertem.
Amikor a megállómhoz érkeztünk, leszálltam, és magam
mögött hagytam a nyüzsgő állomást. A forgalmas utcára léptem.
Kilélegeztem az emberterhes levegőt, amit az elmúlt tíz percben
szívtam magamba. A kora reggeli szellő hűvöse beférkőzött a
lenge blúzom alá. Megpróbáltam összehúzni magam körül a
blézeremet, de hiába, úgy szabták, hogy ne lehessen elöl
begombolni.
Befordultam a sarkon, és már meg is pillantottam az épületet.
Egy háztömbnyire a metrómegállótól egy első osztályú ingatlan
ad majd otthont az új fitnesztermünknek – a testvéreim és én
hónapok óta ezen a projekten fáradoztunk.
A bátyáim, Cameron és Darren, a tudtomra hozták, hogy ezen
a héten fogják felhúzni a falakat. Az építkezés nem igazán volt
az erősségem, de mivel kivettem a részemet a második termünk
kialakításában és a dizájnjának megtervezésében, szerettem
volna vetni egy gyors pillantást arra, hogyan haladnak a
munkálatok.
 A bejárat előtt megtorpantam. Egy ideiglenes tábla volt az ajtó
fölé csavarozva, amin az állt, A Bridge Fitnesz Jövőbeli Otthona,
Donovan Ingatlan. Büszkeség öntött el, amikor arra gondoltam,
hogy a testvéreim mennyi mindent értek már el ezzel a
vállalkozással – úgy, hogy nem a szüleink adtak pénzt rá.
Cameron és Darren a maguk útját járták, még ha a családunk
vagyona minden indokot meg is adott arra, hogy ne így
tegyenek.
Ahogy beléptem az ajtón, egy másfajta büszkeség merevítette
meg a gerincemet. Tényleg most építették a falakat. A bejárattól
kezdve, egyenlő távolságban álló lécezet választotta el az
előteret az edzőterem többi részétől. Hosszú órákat töltöttem a
tervrajzok fölött görnyedve az építésszel, és annak a falnak nem
lett volna szabad ott lennie. Ennek ellenére egy munkás szöget
szög után kalapált bele a szerkezetbe.
– Ez a fal nincs jó helyen itt – mutattam a vétkes egységre.
A munkás felém fordult, majd a helyiség másik végébe intett,
ahol két férfi beszélgetett egymással.
– A főnök ott van, ha meg akarod beszélni vele.
Egy másodpercet sem vesztegetve a két férfi felé indultam.
– Elnézést – szólaltam meg határozottan.
Alig tudtam visszafogni az ingerültségemet.
Mindketten felém fordultak. Az idősebbik férfinak rövidre
vágott ősz haja volt, és lágy barna szeme. A fiatalabbik
megtorpant, amikor megpillantott. Kék tekintete tetőtől talpig
végigmérte a testemet. Ismét összehúztam magamon a
blézeremet. Sajnos a reggeli hűvös apró jégcsapokká
keményítette a mellbimbóimat, amit csak az nem vehetett
észre, aki nem látott.
Megköszörültem a torkomat, és felkészültem rá, hogy
alaposan kioktassam.
– Van egy kis probléma.
 – És mi lenne a probléma, kisasszony?
Az idősebb férfi összeráncolta a homlokát.
– Legelőször is, annak a falnak üvegből kellene lennie.
Azonnal szóljanak neki, hogy hagyja abba, amit csinál, csak
vesztegetik a munkaerőt és az építőanyagokat! Egyáltalán nem
ez áll a tervekben.
A fiatalabb férfi szólalt meg:
– És te ki lennél?
Oldalra biccentettem a fejemet, ahogy a szeme kissé
összehúzódott. A heves kék tekintet olyan erővel fúródott
belém, amitől kirázott a hideg.
– Olivia Bridge.
Nem zavartattam magam a kézfogással. Remélhetőleg elég
ismerősen csengett a nevem. Kihúztam magamat, bár nem
kelhettem versenyre az előttem álló széles vállú férfi
magasságával. Nyaktól felfelé egy divatmagazin hasábjaira
illett: éles arccsont, erőteljes áll, piszkosszőke haj, ami
összevissza hullott a homlokába, és telt, kifinomult ajkak.
De ez a fickó egy építőmunkás volt. Nem az én esetem.
Egyáltalán nem. Egyszerű fehér pólója jól sejttette a pamut alatt
rejlő izmos testet. Kék farmerja illett rá, feszesen ölelte körbe a
combját, és kidudorodott ott, ahol a zsebébe dugta a kezét. Meg
egy másik jól észrevehető helyen is. Gyorsan elkaptam a
pillantásomat, de a figyelmemet nem kerülte el a nadrágja
térdét fehérre színező por.
Némán szemrehányást tettem magamnak, amiért úgy
megnéztem a férfit. Tuskónak tartottam, mivel a tekintete el
sem szakadt a mellemről az elmúlt tíz másodpercben.
Megköszörültem a torkomat, és ezzel magamra irányítottam a
figyelmét.
– Ez az én projektem. Magam terveztem a dizájnt.
 Közömbös arckifejezése pillanatról pillanatra táplálta a
dühömet.
A szememet forgattam egy sóhajtás kíséretében.
– Talán nem veled kellene erről beszélnem. Ki itt a főnök?
A szája széle mosolyra húzódott, és óvatos pillantása az
idősebb úriemberre siklott.
– Tom, megoldod? – Rám mutatott, mintha én lennék a
probléma, amit meg kell oldani. – Én addig megnézem, hogy
haladnak az emeleten.
– Hát persze. – Tom a homlokát masszírozta, ahogy arrébb
vezetett engem. – Szóval ez lenne az a fal, amiről beszéltél?
– Igen, ennek üvegből kellene lennie. Teljes hosszában. Azt
akarjuk, hogy amikor az emberek belépnek, lássák az egész
létesítményt és mindent, amit ajánlani tudunk, ne csak egy
sivár falat. Ezt azonnal vissza kell bontani.
– Rendben. – Összeráncolta a homlokát. – Bizonyára változás
történt a tervekben.
Felvontam a szemöldökömet.
– Maguknál vannak a tervrajzok. Miért változtatnának meg
bennük bármit is?
– Ez itt egy szerkezeti fal, szóval feltételezem, a megerősítések
behelyezése helyett Will inkább módosított a terveken.
– És miért tette ezt?
Halkan elnevette magát.
– Nos, többek között azért, mert ez jóval olcsóbb megoldás.
Összevontam a szemöldökömet.
– Nem érdekel, mennyibe kerül! – A hangom felszaladt egy
oktávnyit. – Nem ebben egyeztünk meg!
Felsóhajtott.
– Hát, akkor azt hiszem, ezt Will-lel kell előbb megbeszélnem.
– Ki az a Will? Azt hittem, hogy ön itt a főnök.
Felnevetett, és megint a homlokát dörzsölgette.
 – Nem, én csak az építési vállalkozó vagyok. Will Donovan a
főnök. Az előbb találkozott vele. Az ingatlan az övé, szóval az
van, amit mond.
– Ó.
A francba. A férfi, akit egy kifejezetten sármos
építőmunkásnak néztem, Will Donovan, a befektető és
ingatlanfejlesztő, akit a bátyáim gyakran emlegettek. Én még
soha nem találkoztam vele, de eleget tudtam róla ahhoz, hogy
sejtsem, valószínűleg feldühítettem. Jaj, szegény feje! Én
biztosan nem állok le addig, ameddig úgy nem lesz, ahogyan én
akarom.
Csípőre tettem a kezemet, és gyorsan körbepillantottam az
üres helyiségben. Talán el kellene engednem, de képtelen
voltam rá. Cameron és Darren – vagyis mind a hárman – túl
keményen dolgoztunk azért, hogy most fukarkodni kezdjünk.
– Akkor azt hiszem, újra be kellene mutatnia minket
egymásnak.
– Erre, kérem – mondta a férfi egy grimasszal az arcán, majd
végigvezetett egy befejezetlen folyosón, aztán fel a második
emeletre.
Will egy konyhasziget fölé görnyedt, és a tervrajzokat
tanulmányozta, amik szinte mindent beborítottak.
Felegyenesedett, amikor beléptünk. Ő és Tom gyors pillantást
váltottak. Nem tudtam megfejteni, hogy Willt mulattatta vagy
idegesítette a szituáció, de a magassága és a járásában érződő
magabiztosság, ahogy felénk közeledett, megtorpanásra
késztetett.
– Miss Bridge! Hát visszajöttél.
– Igen – feleltem egyszerűen, jobban odafigyelve a
hangnememre most, hogy már tudtam, kivel is beszélek.
Tom felé biccentett.
 – Folytathatod a munkát, ezt majd én elintézem. –
Visszapillantott rám. – Mit tehetek érted?
– Tom elmagyarázta, mi a helyzet a szerkezettel, de nekem
fenntartásaim vannak ezzel kapcsolatban, mert ez nem az a
dizájn, amit mi engedélyeztünk.
– Camerontól alkotói szabadságot kaptam.
Összefonta a karját a mellkasa előtt. A mozdulat
kihangsúlyozta feszes izmait. Ez egy kissé elvonta a
figyelmemet, ahogy az utolsó szavait emésztgettem.
– Szabadságot adott. – Kijelentés. Vagyis inkább egy kijelentés
tele hitetlenkedéssel. Cameron biztos, hogy nem tett volna ilyet.
– Ezt nem értem.
– A befektetésem részben az építkezés fejlesztésére irányul.
Ha szükség van arra, hogy módosítsak ezt-azt annak érdekében,
hogy a költségvetésen belül maradjunk, akkor megteszem.
– Ezzel nemcsak a terveinket kompromittálod, hanem a
márkanevünket is. Hogy várod el tőlünk, hogy visszafizessük a
pénzedet, ha tönkreteszed a dizájnt, amit megalkottunk?
– Azt hiszem, ez egy kissé drámai egy egyszerű fal miatt, Miss
Bridge.
Körbenéztem az emelet egybenyitott terében, majd elsétáltam
a férfi mellett. Egy széles boltív alatt álltam meg, ami pazar
határt képezett a konyha és a nappali között – sejtésem szerint
egy jövőbeli luxusapartmanban.
Visszafordultam Will felé, és a boltívre mutattam.
– Ez egy szerkezeti fal volt?
– Igen.
– Ha jól sejtem, ezt sikerült megoldani.
A szája sarka egy hajszálnyit elhúzódott.
– Természetesen.
– Hogy megőrizd a látványt?
Kihívóan felhúztam a szemöldökömet.
 – Ez egy több millió dolláros látvány, Miss Bridge. És a
mellette lévő szoba is. Mondanom sem kell, hogy az ilyesmiket
megengedi a költségvetés.
– A fitnesztermeink nem izompacsirták számára létesített
izzadt edzőtermek. Ezek a termek vizuálisan is hívogatóak.
Becsábítják az embereket, és egészséges életmódra inspirálják
őket. Mi azt akarjuk, hogy a vendégeink ezt azonnal
megtapasztalják, amint belépnek.
– Vacsorázz velem!
Kinyílt a szám, de nem jött ki rajta hang. Nem számítottam
erre a gyökeres váltásra a beszélgetésünkben.
– Parancsolsz?
Elhúzta az állát, és a nyelvével az arcát bökte belülről, mintha
valamit mérlegelne.
– Átnézhetjük a terveket. Tetszik, hogy ilyen szenvedélyesen
gondolkodsz az esztétikáról. Biztos vagyok benne, hogy közös
nevezőre jutunk.
– Itt helyben is közös nevezőre juthatunk. Mondom, hogy…
– Én vagyok az egyetlen befektetőtök ebben a projektben, és
te épp megkérdőjelezed a döntéseimet. Szóval idegesíthetsz
továbbra is, vagy pedig vacsorázhatunk együtt, ahol tovább
beszélgethetünk erről.
Vér szökött az arcomba, ahogy elindult felém. Azok a lassú,
magabiztos léptek egyre jobban és jobban elterelték a
figyelmemet. Amikor már csak karnyújtásnyira volt tőlem,
megállt. Az energiája és domináns kisugárzása majdnem egy
lépéssel hátrébb kényszerített, de álltam a sarat.
– Talán inkább csak Cameronnal kellene erről beszélnem –
mondtam, de a burkolt fenyegetés jóval remegősebben
hangzott, mint azt szerettem volna.
– Majd meséld el, az hogy ment – felelte nyersen.
 Felemeltem az államat, és a válaszát fontolgattam. Egy
körülményesen megfogalmazott telefonhívás Cameronnak, és
Will biztos lehet benne, hogy be se tehetem ide a lábamat a
megnyitóünnepségig. Fontosak voltak számomra a terveink, de
tudtam, hogy Cameron nem tenne semmi olyasmit, amivel
veszélyeztethetné a határidőt. Ha egy estém – amit amúgy is
sorozatozással töltöttem volna – az ára annak, hogy
megkapjam, amit akarok, hát legyen. A jelenlegi irány
nyilvánvalóan nem vezet túl messzire.
– És a fallal mi lesz?
Keresztbe fontam a mellem előtt a karomat, miközben a
frusztráció és az érdeklődés huzakodott az érzelmeim
irányítása felett.
A szeme csillogása elárulta, hogy szórakoztatónak találta a
kérdésemet. Vagy talán a makacsságomat. Vagy azt, hogy
készültem igent mondani a meghívására.
– Tájékoztatom Tomot, hogy a fal felhúzása ideiglenesen
szünetel. De ha felültesz, holnap reggelre gipszkarton lesz ott.
Csikorgattam a fogamat, és visszaharaptam az összes
szitokszót, amit a fejéhez akartam vágni.
– Jól van.
Elmosolyodott, megvillantva tökéletesen rendezett, fehér
fogsorát.
– Nyolc órára küldök érted egy autót.

WILL

A gazdag lányok voltak a gyengéim. Talán azért, mert nagyjából

a fél életemet azzal töltöttem, hogy újabb és újabb módjait
találjam ki a megfektetésüknek. De még ennél is jobban
élveztem az árnyalataikat. Vagy hogy mennyire nem árnyaltak.
Az az adott lánytól függött. Volt egy kis játékom a saját
szórakoztatásomra; megpróbáltam kitalálni, hogy mivel
foglalkozott az apjuk, hogy melyik környéken éltek, vagy melyik
iskolába jártak. Úgy tettem, mint akit mindez nagyon érdekel,
de valójában arra használtam az információt, hogy rávegyem
őket, hagyják maguk mögött az úrias neveltetésüket, nekem
pedig hagyják, hogy minél mocskosabban megdugjam őket.
Az idő múlásával felfedeztem, hogy minden egyes gazdag
lányban mélyen legbelül egy piszkos kislány bújt meg, aki csak
arra várt, hogy a megfelelő férfi előhívja őt játszani. Nos, ez
voltam én. Én voltam az a férfi.
Azt terveztem, hogy felveszem Olivia Bridge-et a brooklyni
otthonánál, és végig dugom a szememmel egész úton az étterem
felé. Egyféle előjátékaként azoknak a piszkos dolgoknak, amiket
tenni akartam vele – az ő beleegyezésével, természetesen. De az
apám megint felhívott, ezért Olivia egyedül ült az autóban, én
pedig a lakásomban köröztem egy olyan beszélgetést folytatva,
amihez semmi kedvem sem volt. Egész héten sikerült kitérnem
az apám hívásai elől, de nem kerülhettem örökké.
– És hogy vagy mostanában? Egy ideje nem hallottam felőled.
A hangja megfeszült az erőltetett törődéstől.
A szememet forgattam, és visszanyeltem egy sóhajt. Bill
Donovan sosem vesztegette az időt a formalitásokra, így ez
elárulta, mennyire kétségbeesetten akarta, hogy
végighallgassam.
– Hagyjuk a mellébeszélést, apa. Mit akarsz?
Egy pillanatra elhallgatott.
– Beszélni szeretnék veled az esetleges tervekről arra az
esetre, ha ez a nyomozás komolyabbra fordul.
Megráztam a fejemet. Ismét elárasztott a méreg amiatt, hogy
ekkora szarba keverte magát. És ez a szar rohamos sebességgel
kezdett beszivárogni az én ügyleteimbe is, annak ellenére, hogy
éveket töltöttem azzal, hogy bebiztosítsam, az üzleti
tevékenységeink csak a lehető legritkábban keresztezzék
egymást.
– Szerinted így lesz?
A hangja halk volt, és mély.
– Ezt nem tudom megmondani. A lehető legjobb jogi
védelmünk van, amit pénzért meg lehet venni, de ha vádat
emelnek, nekünk végünk.
Hónapok óta nyomozták az apám és az üzleti partnerei
piszkos ügyleteit, akik egy helyi jótékonysági alapítványon
keresztül dollármilliókat fölöztek le. Keringtek a pletykák, de
egyelőre nem született hivatalos vád egyikük ellen sem. Ha
viszont ez megtörténik, és bűnösnek találják, kártérítésre lesz
kötelezve, és valószínűleg némi időt is el kell majd töltenie az
egyik „zárkának” titulált üdülőhelyen New York állam északi
részén, ahol az apámhoz és a bandájához hasonló fehérgalléros
férgek töltik a büntetésüket. És ami ennél rosszabb, a pénzügyi
világban a hírnevén okozott csorba helyrehozhatatlan lesz.
– Az isten szerelmére, egy hátrányos helyzetű fiataloknak
létrehozott alapítványról van szó! Nem bírtál volna valaki mást
találni, akit kiforgathatsz a pénzéből?
Felismerhetetlen hangot hallatott a telefon másik végéről.
– Nem azért hívtalak, hogy erről beszélgessünk, Will! Ha
bármelyikünk ellen vádat emelnek, azt a cég fogja
megszenvedni. Minden befektető ki fog lépni. Szükségem van
rád, hogy helytállj, ameddig a helyzet stabilizálódik.
Azóta próbált rávenni, hogy csatlakozzak a hedge fundhoz,
amit David Reillyval vezetett, amióta csak létrehozták korábban
az évben. Néhány ebéden és koktélpartin elcseverésztem a
befektetőkkel, de engem nem érdekelt ez a világ. Megvoltak a
saját ügyeim, amikkel foglalkozni akartam.
 – Nem azért fizetsz az embereknek, hogy irányítsák a
cégedet? Nincs szükséged rám.
– Te vagy az egyetlen, akiben megbízom. Különösen a
jelenlegi körülmények között. De ezenfelül ez a te pénzed is.
– Engem nem érdekel a pénz.
– Azt csak hiszed, hogy nem érdekel. Az életedben egyetlen
napot sem kellett még leélned e nélkül a pénz nélkül, mert én
mindent elkövettem érte, hogy így legyen.
Az igazsággal kiélezett szavai végigvágtak a telefonvonalon a
hosszú évek munkájának súlyával, amit azzal töltött, hogy egy
életre való vagyont halmozzon fel.
A mi kapcsolatunk mindig is a tényekből állt. A sikerhez
vezető bevált úttal kapcsolatos tényekből. A pénzzel és az
üzlettel kapcsolatos tényekből. A nőkkel kapcsolatos tényekből –
ami valójában csak a saját elferdült véleménye volt a gyengébb
nemről és a hasznukról, ami egy férfi személyes szexuális
vágyának kielégítését jelentette. Az apám csak tényekből állt,
érzelmek nélkül, és pontosan ebben a szellemben nevelt fel
engem is.
Ha a saját törvényeit nézzük, úgy kellene most
megfeledkeznem róla, mint egy rossz szokásról, és vissza sem
nézve tovább kellene lépnem. Együttérzés után kutattam
magamban, de csak némi aggodalmat meg egy hatalmas adag
bosszúságot találtam, amiért volt olyan felelőtlen, hogy hagyta
magát lebuktatni. Így most az a veszély fenyegetett, hogy én is
belekeveredek az ügyleteibe, pedig én már elköteleztem
magamat a saját vállalkozásaim iránt. Még véletlenül sem
akartam megörökölni sem a problémáit, sem a hedge fundját.
– Én ebbe nem akarok belekeveredni – mondtam végül.
– Ami a Fiatal Művészekért Alapítvánnyal történt, annak
semmi köze ehhez. A fundban lévő pénz teljesen tiszta. Erre a
szavamat adom. A talpamra tudok majd állni, ha ennek az
egésznek vége, de szükségem van a segítségedre. Találkozzunk!
Akkor mindent el tudok magyarázni, és meglátod majd, hogy mi
forog kockán!
Tétováztam. Mélyre merült a szarban, és bármennyire nem
értettem egyet az erkölcseivel, mégiscsak az apám. Legalább
meghallgathatnám – még akkor is, ha nem voltam hajlandó
tűzbe tenni azért a kezemet, hogy megmentsem a pénzét. A mi
pénzünket, tekintve, hogy én vagyok az egyetlen örököse, és az
apám inkább elégetné minden dollárját, mintsem egy pennyvel
is többet adjon az anyámnak.
– Egy jelentős ingatlanfelújítás kellős közepén vagyok. Most
nincs nagyon szabadidőm.
– Beugrom az építkezésre a héten. Nem tart sokáig.
Pont az hiányzott volna, hogy a projektem közelébe
merészkedjen…
– Jobb lenne, ha nem tennéd. Menjünk el inkább ebédelni!
Majd írok, hogy hol és mikor.
– Rendben. Köszönöm!
A hangjából kiérződő kiszolgáltatottság jobban
megrémisztett, mint eddig bármi más. Kétségbeesés, ahol eddig
csak igaz, félelmet nem ismerő elkötelezettség volt a munkája
iránt.
Letettem a telefont, és kinéztem az ablakon: az előttem
elterülő város körvonalait bámultam. Még egy milliódolláros
látvány. Rengeteg hasonlóban volt már részem, és az apám nem
túlzott. Én nem ismertem azt a fajta életet, amit nem tett
biztossá a vagyon – a vagyon, amit, úgy tűnt, minden piszkos
eszközt bevetve halmozott fel. Én is kikaptam belőle a saját
részemet, aztán megforgattam az ingatlanügyi vállalkozásaim
során, de sosem követném az ő lábnyomát – hogy pénzt
mozgassak bankszámlák, országok és befektetések között.
Lehetőségek, jövők és formulák, amiket csak az olyan
pénzhajhászok értettek, mint amilyen az apám is volt…
És amikor leülök vele egy asztalhoz, pontosan ezt próbálja
majd eladni számomra. Azt az életet, amit sosem akartam.
Az órámra pillantottam, és az ajtóhoz léptem. Késésben
voltam, és felidegesítettem magamat. Semmi mást nem
akartam, mint kitölteni a feszültségemet a gyönyörű fruskán –
Olivia Bridge-en.
 MÁSODIK FEJEZET

WILL

A maître d’ egy kétszemélyes privát asztalhoz vezetett, ami az

Artu hátuljában foglalt helyet – az előkelő étteremben, amit a
ma esti vacsoránkhoz választottam. Olivia hátradőlve ült a
székében, és a telefonja vakítóan világító képernyőjét bámulta.
A lábát keresztbe vetette a térdén; fekete-fehér ceruzaszoknya
ölelte a combját és csípőjét. Egyszerű fekete blúza egyszerre volt
igényes és kihívó. Úgy sejtettem, minden egyes ruhadarabját
megfontoltan választotta ki, hogy professzionális megjelenést
keltsen a fekete tűsarkú cipője kivételével, amit leginkább a
fejem két oldalán szerettem volna tudni.
Ahogy közeledtem, mosolya szélesre húzódott, és a válla
megfeszült.
– Hát megjöttél! És még te aggódtál azon, hogy én ültetlek fel
téged?
Dühös volt. Tartottam a számat egy pillanatra, mert ez a kis
temperamentumosság kezdett a gyengém lenni. Alig vártam,
hogy kidugjam belőle a gőgösséget. A vérem abba az irányba
kezdett folyni, amikor arra gondoltam, hogy a szép kis teste
meghajlik nekem, és megfeszül egy sikoltozós orgazmustól,
miközben én is a sajátomat hajszolom benne.
Leültem vele szemben, és kilélegeztem a szavakat, amiket
még nem tudtam kimondani. Olivia nem egy bárban ücsörgő
cafka volt, hanem egy magasan iskolázott nő magas
elvárásokkal és csípős nyelvvel felvértezve. Finoman kellett
manővereznem ezen körülmények között, hogy megkaphassam,
amit akarok. Arról nem is beszélve, hogy benne volt a pakliban
az is, hogy el kell simítanom a lehetséges nézeteltérést a
bátyjaival, miután elé tárom az ajánlatomat.
– El kellett intéznem egy fontos hívást. – Az ölembe terítettem
a szalvétámat. – Voltál már itt?
– Egypárszor – felelte unottan.
Minden tőle telhetőt megtett, hogy az étlapot tanulmányozva
minél jobban figyelmen kívül hagyjon engem.
Kis idő múlva a felszolgáló visszajött, és felvette a
rendelésünket. Miután ellépett az asztalunktól, a köztünk
húzódó csend a lehetőségektől volt terhes. Csak úgy ittam
magamba a látványát, bepótolva az elvesztett időt.
– Csodásan nézel ki, Olivia!
A füle mögé igazított egy fényes sötétbarna hajtincset.
Fészkelődött és kerülte a tekintetemet, ami némán elárulta,
hogy hatással van rá a leplezetlen bókolásom.
– Szóval, meg akartad beszélni a terveket, ugye?
– Előbb szeretnélek megismerni – mormoltam.
Mély levegőt vett, és összekulcsolta maga előtt a kezét.
– A bátyáimat már elég jól ismered. Miért vagy rám ilyen
kíváncsi hirtelen?
– Ha meglátok valamit, amit akarok, akkor nem vesztegetem
az időmet, hanem rögtön utánaeredek. Egy kissé impulzív
vagyok ilyen szempontból.
– És mit is akarsz tőlem egészen pontosan?
Lassan kifújtam a levegőt. Nagyon sok dolgot szerettem
volna… Nagyon sok ínycsiklandó, romlott dolgot. Előrehajoltam,
és gyengéden megfogtam a kezét, aztán magamhoz vontam az
asztalon át. Az ajkai szétváltak, a mellkasa egy remegő
lélegzettől emelkedett. Az érintésem alatt puha, olajbarna bőr
simult, olyan, mint a selyem. Átkulcsoltam a csuklóját, hagytam,
hogy a karkötőjének hideg fémje a tenyeremben pihenjen. Egy
apró medál lógott rajta. Egy korona, aminek csúcsait gyémántok
ékesítették.
– Ez nagyon szép.
– A szüleimtől kaptam. Ballagási ajándék.
A fogaskerekek forogni kezdtek az agyamban. Már most
olyan sok mindent tudtam Oliviáról, hogy az szinte igazságtalan
volt. És mégis, képtelen voltam megállni.
– Vassar?
– Smith.
Meglepetten húztam fel a szemöldökömet.
– Első osztályú leányiskola. Érdekes. Biztos itt szerezted az
éles nyelvedet is.
Elnevette magát, és visszahúzta a kezét.
– Igazán pezsdítő volt az a négy év, amit elit soviniszták
nélkül töltöttem el. Olyanok nélkül, akik minden szavamon
átgyalogoltak volna.
– Női tanulmányok?
– Képzőművészet. És te? Várj, hadd találjam ki… –
Összeszorította az ajkait, mint aki nagyon koncentrál. – Brown.
Felcsillant a szeme, ahogy kimondta ezt.
Szótlanul ültem, egy pillanatra dacosan, mivel nem akartam
beismerni, hogy eltalálta. Hitetlenkedtem, mert úgy tűnt, élvezi
a játékot, amit még réges-régen találtam ki a saját öntelt
szórakoztatásomra.
– Miért a Brown?
– Borostyán ligás egyetem, a családod nyilvánvalóan
megengedhette magának, de divatos és progresszív, mert te
nem igazán illesz a mintába.
– Nem illenék?
– Nem ismerek egy olyan srácot sem a te
életkörülményeiddel, aki építkezéseken koszolná össze magát.
 Hangosan felnevettem.
– Ó, persze! Még szerencse, hogy Tom rendesen is bemutatott
minket egymásnak. Kizárt, hogy igent mondtál volna egy
randira, ameddig meg nem állapítottuk az adósávomat.
Forgatni kezdte a szemét, én pedig képtelen voltam elrejteni a
vigyort, ami szétfeszítette az arcomat. Nem lenne szabad, hogy
ilyen szórakoztató legyen egy lány bőre alá férkőzni!
– Megtippelném, hogy mi az apád foglalkozása, de azt már
nyilván tudom.
– Én is – jelentette ki egy feszes mosollyal.
A gyors válasza kissé kiütötte belőlem a levegőt. Mindig meg
akartam védeni ösztönből az apámat az idegenek előtt, de amit
tett, az elítélendő. Bár ez nem változtatott azon a tényen, hogy
hús és vér voltunk.
– Hát, elő is került. Már vártam.
Hűvös kék szemében egy pillanatra megbánást láttam,
mintha bocsánatot akart volna kérni, de túl büszke volt ahhoz,
hogy tényleg meg is tegye. Persze nem kellett sem a
bocsánatkérése, sem az együttérzése.
Rendes körülmények között talán aggódtam volna a
családjaink kapcsolata miatt. Az apáink megfordultak a Wall
Streeten, és minden bizonnyal számos közös üzleti kontaktjuk is
akadt. Csakhogy ebben a pillanatban kevésbé érdekelt az, hogy
a szülei tudomást szereznek arról, micsoda ajánlatot tettem a
lányuknak, mint az, hogy az apám bemocskolt hírneve
megakadályozhatja azt, hogy megfektessem Oliviát.
Kortyoltam a boromból, és néztem, ahogy ő is ugyanígy tesz.
Élveztem telt ajkának látványát, ahogy a pohár széléhez ért.
Aztán ahogy a nyelve végigsimított az ajkán.
– Egyedülálló vagy – közöltem.
Rohadtul ajánlom, hogy az legyen!
– Jelenleg.
 – Ez számomra remek hír, de miért?
Felvonta a szemöldökét.
– Gyönyörű vagy, a legjobb iskolákba jártál, amit pénzen csak
venni lehet, a családod pedig vagyonos. Mostanra már ki kellett
volna házasítaniuk. Vagy kifelejtettem valamit?
Elgondolkodva méregette a borospoharát, a száránál fogva
lögybölte.
– Nem mintha bármi közöd lenne hozzá, de csak egy éve
költöztem be a városba, és még mindig igyekszem
elhelyezkedni. A „kiházasítás” nem igazán élvez prioritást az
életemben. Most egyedül az érdekel, hogy segítsek Cameronnak
és Darrennek terjeszkedni. Teljesen ennek a projektnek
szenteltem magamat, te pedig éppen tönkreteszed.
Ujjaimmal az asztalterítőn doboltam.
– Most a falról van szó?
– A falról és minden olyan módosítási tervedről, amivel
veszélyezteted az elképzeléseinket.
– Mi lenne, ha azt mondanám, hogy alkotói szabadságod
lehetne mostantól kezdve?
Pislogott egyet.
– Azt hittem, szigorú költségvetésünk van.
Megvontam a vállamat, és csücsörítettem.
– Győzz meg róla, hogy ne legyen olyan szigorú!
Nyelt egyet, és a szemében újfajta fény gyúlt.
– Nos, néhány látványossági elem miatt biztosan kitűnnénk a
többiek közül…
– Győzz meg ma éjjel! Nálam.
Kissé megrázta a fejét.
– Ezzel mit akarsz mondani?
– Szerintem pontosan tudod, hogy mit akarok mondani vele.
Szeretnélek jobban megismerni. Nagyon is jobban, ami azt
illeti.
 Némán bámult rám, a száját enyhén eltátva.
– Te nyilvánvalóan semmit nem tudsz rólam, ha azt hiszed,
hogy lefekszem veled egy vacsora meg egy kis borozgatás után.
– Talán jobban ismerlek, mint te magadat.
Kurtán felnevetett.
– Azt kétlem.
Felvillanyozott a kihívás, és az apámat illető kis megjegyzése
után késztetést éreztem, hogy helyre tegyem a lányt.
– Árad belőled a kiváltságosság, Olivia. Úgy csinálsz, mintha a
magad ura lennél, de még mindig a szüleid hitelkártyáit
használod. Semmi nem hajt téged jobban a társadalmi
elvárásoknál és a kudarctól való félelem fenyegetésénél.
Gyönyörű vagy, de ez a természetesnek tűnő szépség bizonyára
egy vagyonába kerül a szüleidnek. Magas fenntartású nő vagy.
A profin vágott frizurádtól kezdve a manikűrözött kislábujjadig.
És mérget vennék arra is, hogy minden hónapban időpontod
van a szépségszalonba, hogy legyantáztasd azt a szép kis
puncidat is. Nem azért, mert aktív nemi életet élsz, hanem
csupán azért, mert azt elhanyagoltság teljesen szembemegy az
elsőbálozói vallásoddal.
– Baszd meg! – robbant ki belőle.
A körülöttünk morajló halk beszélgetés egy pillanatra
elhallgatott, de nem izgatott annyira, hogy körbenézzek, vajon
melyik asztalszomszédunkat sértettük meg. Helyette kifújtam
egy dühös morgást, mert tudtam, hogy ezzel betaláltam, és mert
képtelen voltam bármi másra gondolni a sima punciján kívül,
amit a számmal akartam érezni.
– Nagyon szívesen, hercegnő! Mikor vittek ágyba és dugtak
meg úgy rendesen utoljára?
Valahol arra számítottam, hogy kiviharzik az étteremből.
Többféleképpen is megsértettem őt, és még a főételnél sem
tartottunk. De a szemében égő elhatározás más történetet
sejtetett. A tűz szikrája arról mesélt, hogy hajlandó állni a sarat,
sőt mi több, hajlandó visszatámadni és győzni.
Az orcája rózsaszín pírt kapott, és a keze megremegett,
amikor újra a borospoharáért nyúlt. Ha nem tudom, hány éves,
azt gondoltam volna, talán szűz. De akárhogy is, sejtettem, hogy
már nagyon megérett a számára egy forró éjszaka.
Nyelt egyet, és erővel vágta az asztalra a poharát.
– Te egy igazi disznó vagy.
Elmosolyodtam. Jöhet a következő menet.
– Valóban élvezetemet lelem a mocskos művészetekben. És az
az érzésem, hogy talán te is. Szóval, mit mondasz, Olivia?
Alkalomadtán eltölthetünk egy kellemes kis légyottot együtt?
Cserébe megengedem, hogy úgy költsd a pénzemet a felújítások
során, mintha Monopolyt játszanál. Tedd boldoggá a
testvéreidet! Tegyél boldoggá engem! És akkor én is boldoggá
teszlek téged.
Felszegte az állát.
– Engem nem tudsz megvásárolni!
– Ezzel teljesen tisztában vagyok. De ez nem a pénzről szól,
hanem arról, hogy megkapd, amit akarsz. És hogy én is
megkapjam, amit akarok.
Összefonta a karját a mellkasa előtt, de nem mondott semmi
többet. Szegény kicsi gazdag lányka, ahogy hátat fordít az
észszerűségének… Ha valóban vonzódik hozzám, ezzel a
lehetőséggel elcsábíthatja magát, a fenébe az észszerűséggel!
Előredőltem, és áthatóan néztem rá.
– Hadd tisztázzak valamit, Olivia! Én nem az a srác vagyok,
akivel jársz, és még véletlenül sem vagyok férjnek való. Én az a
srác vagyok, akivel addig szórakozol, ameddig fel nem bukkan a
megfelelő férfi. Az, akire a szüleid majd rábólintanak. De elég
gazdag vagyok, és elég jó kapcsolataim vannak ahhoz, hogy
együtt mutatkozhass velem, és hamarosan megtudod majd,
hogy ha orgazmusokról van szó, akkor nagyon értek a
mesterségemhez. Amint igent mondasz nekem, túlságosan el
leszel foglalva az élvezettel ahhoz, hogy a büszkeséged miatt
aggódj.
Még jobban elpirult, és ettől a szeme kékje csak kápráztatóbb
lett.
– És öntelt is vagy. Azt kifelejtetted.
Elvigyorodtam, a felszolgálónk pedig kapott az alkalmon, és
meghozta az ételünket. Olivia kézbe fogta a kést és villát, és
egyetlen szó nélkül a sztékjébe döfte. Én némileg kevesebb
elánnal láttam neki a tengeri sügérnek. Néha-néha
felpillantottam Oliviára, megpróbáltam olvasni benne.
Szerettem volna több kérdést is feltenni vele kapcsolatban, de
közben élveztem azt is, ahogy az ajánlatom és a töprengése
közöttünk lebeg a levegőben. Egy kissé kínos, de súlyos, és
szexszel teli is.
Miután bekaptam az utolsó falatot, az asztalra ejtettem a
szalvétámat. Az étel nagyon finom volt, és a társaság is
nagyszerű, de még közel sem elégültem ki. Olivia Bridge-et
akartam, magam alatt.
– Elgondolkodtál az ajánlatomon. Mondd el, mi tart vissza!
Mire gondolsz?
Hűvös tekintete rám villant.
– Most választ vársz, vagy beismerést? A gondolataimhoz
semmi közöd.
Lazán megvontam a vállamat.
– Csak kíváncsi vagyok.
– Ahogyan én is.

OLIVIA
– Semmit sem szeretnék jobban annál, mint kielégíteni a
kíváncsiságodat, Olivia.
Will hangja mély volt, magabiztos, és sötét titkokat sejtetett.
Fizettem is volna azért, hogy szó nélkül beleolvadhassak a
padlóba. Meggondolatlanul viselkedtem. Szemtelenül. Illetlenül.
Willnél nem illetlenebbül, de már az ő szintje felé araszoltam
lassan. Engedtem, hogy a fejembe férkőzzön.
A tárgyalási képességeim talán hagytak némi kivetnivalót, de
nem voltam naiv. Amikor egy férfi vacsorázni hív egy nőt – egy
magabiztos, gyönyörű és kétségkívül egyedülálló férfi, mint Will
Donovan – elég nagy az esélye annak, hogy számol a szex
lehetőségével is. Ő is tudta, és én is tudtam ezt. És most
tulajdonképpen minden kártyámat leterítettem előtte.
Amikor megérkeztem az étterembe, nem állt szándékomban
ágyba bújni Will-lel. Habár ezt az ínycsiklandó fantáziaképet
semmi nem tartotta vissza attól, hogy a gondolataimba
férkőzzön. Én tényleg kíváncsi voltam. Testileg vonzódtam
hozzá, de ezzel együtt a magabiztosságához is, és az élhez, ami
miatt különbözött másoktól. Ugyanúgy mélyre akartam ásni
benne, ahogyan ő is mélyre akart ásni bennem. De azt éreztem,
hogy ő sokkal jobb ebben a játékban, mint én, és hogy
szánalmasan mély vízben evickélek.
A felszolgáló eltüntette az üres tányérjainkat, és
desszertétlapot tett le elénk. Igyekeztem nem venni tudomást
Willről és a köztünk feszülő néma huzavonáról, ami akkor sem
szünetelt, ha egyikünk sem szólalt meg. Az étlapot
tanulmányoztam, így próbáltam időt nyerni magamnak, hogy
összeszedhessem a gondolataimat.
Az igazság az volt, hogy azóta nem feküdtem le senkivel, hogy
otthagytam az apám befektetési cégét majdnem egy évvel
ezelőtt – és az az élmény közel sem volt kellemesnek nevezhető.
Kellő mennyiségű bort döntöttem le ahhoz, hogy elnyomjam
minden viszolygásomat, aztán hagytam, hogy az apám frissen
kinevezett alelnöke ágyba vigyen. A szex rövid volt, és
szenvedélymentes, de a férfi elég gyorsan haladt a cég
ranglétráján ahhoz, hogy a szüleim hajthatatlanul lökdössenek
a karjaiba. A végén nem voltam benne biztos, hogy neki vagy a
szüleimnek adtam be a derekamat.
Másnap felhívtam Cameront, és meghoztam a döntést, hogy
otthagyom az állásomat a cégnél, és a városba költözöm.
Erre nem sokkal később egy férfival ültem szemben, akiből
csak úgy áradt a szexuális vonzerő, és aki gyakorlatilag
garantálta a testi gyönyörömet. Továbbá semmilyen más
feltételt nem szabott azon kívül, hogy cserébe beleszólásom
lehet a családom következő vállalkozásába, amin én csak
nyertem. Bár ezzel megkérdőjelezte az erkölcsömet, és olyan
képet festett elém, ami éles ellentétben állt mindazzal, amit
eddig tapasztaltam.
Néhány perc elteltével felpillantottam, és Will kutakodó
szemébe néztem.
– Desszertet is rendelünk?
– Rendelhetünk. Hacsak nem döntöttél úgy, hogy hazajössz
velem.
– A sajttortát kérem – feleltem gyorsan, majd kettőnk közé
ejtettem az étlapot az asztalra.
Önelégülten mosolyogva megnyalta az alsó ajkát.
– Ínycsiklandónak hangzik.
A desszert jött és ment. Túlságosan lefoglalt Will veszélyes
kisugárzása és az ajánlata ahhoz, hogy oda tudjak figyelni az
ízére. Kisétáltunk az étteremből. Az autó, ami korábban értem
jött, a járdaszegély mellett parkolt. Will keze finoman a
derekamon pihent. Ez az apró érintés ígéretet tartott magában,
ami csak fokozta a testi sóvárgást, amit azóta éreztem, hogy
találkoztunk. És ez a sóvárgás arra késztetett, hogy olyan
választ adjak Willnek, amibe bele sem mertem gondolni.
Gyorsan az autó felé mozdultam. Igyekeztem távolságot vonni
magunk közé, de mielőtt elillanhattam volna, elkapta a
csuklómat, és maga felé perdített. Enyhén az autónak döntött, a
testünk majdnem összeért.
– Will! – kaptam levegő után.
Lángoló tekintete az ajkamra vándorolt.
– Ha nem adsz ma választ, mit szólnál helyette egy csókhoz?
– Nem.
A hangom gyenge volt, és bizonytalan.
– Akarom tudni, hogy miért nem?
Közelebb hajolt, de nem próbált megcsókolni. A lehelete
lágyan érte az arcomat. Hűvös és fás illata körbelengett, és
kitörölhetetlen lenyomatot hagyott az érzékeimen.
A visszafogott vágy, ami az egész vacsora alatt az ereimben
égett, kezdett kicsúszni a kezeim közül. Perzselő hő nyaldosta a
bőrömet és állapodott meg a combom között. Nagyot nyeltem,
próbáltam rátalálni az erőmre.
– Mert ha megcsókollak, akkor akár már itt és most választ is
adhatok.
– Nem látom, mi lenne ezzel a probléma – mormolta.
Határozottan a mellkasára helyeztem a kezemet.
– Én mindig gondolkodom, mielőtt cselekszem, és te most nem
akarsz nekem időt hagyni a gondolkodásra.
Lassan ellépett tőlem. Feszültség járta át a vállát és kúszott fel
az állkapcsáig, mintha igyekezett volna visszafogni magát.
– Akkor hát gondolkozz! De holnapig választ akarok kapni.
– Akkor fogsz választ kapni, amikor majd én adok egyet!
Kétszer a karórájára koppintott.
– Ketyeg az óra! Azt a falat még a következő betekintés előtt
fel kell húznunk.
 Kinyitottam a számat, hogy megszólaljak, de mielőtt újabb
megjegyzéseket vághattam volna a fejéhez, besegített az autóba,
és megkocogtatta a tetőt, a sofőr tudtára adva, hogy elindulhat.
Ahogy Will sofőrje beindította a kocsit, belesüppedtem a
hűvös bőrülésbe, és lehunytam a szemem. Megkönnyebbülést
kellett volna éreznem, de nyugtalan voltam, és több érzelem
kavargott bennem, mint amennyivel meg tudtam birkózni. És
mindez azután, hogy alig ért hozzám.
A kilátás, hogy még közelebb engedjem magamhoz,
rémisztőnek tűnt, és egyben túlságosan csábítónak is.

***

– És, merre jártál tegnap este?

– Hmm?
A szemöldökömet ráncolva pillantottam fel az előttem heverő
különféle rajzvázlatokból.
Maya, a nagyon várandós sógornőm, egy tál zabkásával a
kezében sétált be a nappalijába.
– Láttam, ahogy beszálltál a ház előtt egy autóba tegnap este.
Randid volt?
A szemöldökét mozgatva nézett rám, én pedig igyekeztem
nem elnevetni magamat. Cameron jelent meg a konyhából, az
arcán jól látható rosszalló kifejezéssel.
A mosolyom rögtön lefagyott.
– Inkább üzleti találkozó volt.
– Kivel?
Maya lehuppant a mellettem lévő kanapéra, és a tálat a
hasára helyezve belekanalazott a kásájába.
– Will Donovannel. Amikor tegnap elugrottam az új
helyszínünkre, összetalálkoztunk. Szeretett volna átbeszélni
velem… néhány dolgot a stílusirányról.
Kissé bűnösnek éreztem magamat, amiért hazudok, de ha
Cameron megtudja az igazat, biztosan gyilkos dühbe gurul.
– És, hogy ment?
Mély hangja betöltötte a szobát, és a védelmező természete
egyértelműen kiérződött a szavaiból.
– Jól. Észrevettem, hogy nem a terv szerint alakul pár dolog az
építkezés során. Hangot adtam az aggodalmamnak, ő pedig
beleegyezett, hogy alkotói szabadságot hagyjon nekem.
Már ameddig én abba egyezek bele, hogy lefekszem vele.
Legszívesebben megkorbácsoltam volna magamat már azért
is, hogy egyáltalán elgondolkodtam rajta, de még reggel is úgy
ébredtem, hogy Will ajánlata ugyanúgy kitöltötte a
gondolataimat, mint előző éjjel, amikor a kocsi elhajtott velem
az étteremből.
Az érzelmek egész sorát végigjártam. A dühöt, amiért volt
képe azt feltételezni, hogy valaha is elgondolkodnék ilyesmiről.
A frusztrációt, amiért a bátyáim előtt sem hozhattam fel a
rettenetes viselkedését, mert azzal csak a projektünknek
ártottam volna – abba, amibe mindannyian rengeteg kemény
munkát fektettünk. És végezetül: az érdeklődés egy parányi
szikráját, hogy vajon milyen lenne egy ilyen kaland.
Cameron összeráncolta a homlokát, én pedig egy pillanatra
aggódni kezdtem, hogy le tudta olvasni az igazságot az
arcomról.
– Sofőrt küldött érted és vacsorázni vitt csak azért, hogy
alkotói szabadságot adjon neked?
– Hát, valahogy úgy – feleltem könnyed hangon.
– És mi a véleményed róla? – kérdezte Maya.
Megvontam a vállamat.
– Elmegy. Kicsit beképzelt.
És pofátlan. Meg hihetetlenül szexi.
 Maya felhorkantott.
– Tipikus pénzügyes csávó.
– Ingatlanfejlesztő. És tipikus vagy sem, ő az, aki kockáztatja
értünk a pénzét – mondta Cameron.
Ebben igaza volt, és talán jobban kellett volna aggódnom Will
nagyon fontos befektetése miatt, de ebben a pillanatban sokkal
jobban lekötött, hogyan reagál a testem a közelségére. Az a
könnyed és magabiztos stílusa ugyanannyira irritált, mint
amennyire felizgatott.
– Változtatásokat eszközölt a terveinkben – feleltem anélkül,
hogy egyenesen a bátyámra néztem volna.
– Ha valami gond van, akkor én is közbeléphetek, Liv!
Tartanunk kell magunkat a határidőhöz.
– Ezzel nagyon is tisztában vagyok. Ahogy Will is. Hidd el
nekem – válaszoltam, remélve, hogy sikerült megnyugtatnom.
Az arca továbbra is feszült volt.
– Rendben. Nos, majd akkor tájékoztass! – Láthatóan
megenyhült, amikor lehajolt, hogy megcsókolja Mayát. – Le kell
mennem az edzőterembe, hogy elintézzek pár dolgot. Veled
minden rendben?
– Igen, jól vagyok – válaszolta Maya.
Elmosolyodott, és barna szeme csak úgy csillogott, ahogy
összetalálkozott Cameron aggódó tekintetével, aki a kezét
gyengéden Maya gömbölyű hasára helyezte.
– Hívj, ha bármire szükséged van! Bármire, jó?
– Megígérem. Tényleg! De most irány a meló, én pedig
igyekszem kibírni szülés nélkül, ameddig odavagy.
Cameron megint megcsókolta, majd magunkra hagyott
minket.
Amikor az ajtó egy kattanással becsukódott mögötte, Maya
hangosan kifújta a levegőt.
 – Ne haragudj ezért! Teljesen nagytesó-védelmező-apuka-
módba kapcsolt mostanában.
– Tudom. De ő mindig is ilyen volt, és szerintem mostantól
kezdve csak még rosszabb lesz.
Maya félretette a tányérját, és maga alá húzta a lábát a
kanapén.
– És akkor most meséld el, mi is történt valójában Will-lel!
Kissé elkerekedett a szemem.
– Semmi. Tényleg csak ennyi történt.
Félrebiccentette a fejét.
– Ne etess, Liv! Én is találkoztam már Will-lel. Igazi álompasi.
Nem izzottak fel a szikrák?
Megrántottam a vállamat, mert nem tudtam, mit mondjak. A
szikrák csak úgy pattogtak, egy szemérmetlen ajánlat és némi
piszkos incselkedés társaságában, de nem kockáztathattam
meg, hogy beszámoljak erről Mayának, mert akkor nagyon
könnyen visszajuthatott volna Cameron fülébe. Megbíztam a
barátnőmben, de a bátyám felesége volt, és a kettejük közti
bizalom prioritást élvezett.
– Will határozottan nem az a férjnek való típus – mondtam a
férfi saját szavait kölcsönvéve.
Maya a hosszú szőke copfja végén lévő masnival babrált.
– Azt hiszem, a legtöbb szingli pasi nem az. De egyszer csak el
kell majd kezdened randizni… Nem maradhatsz örökre a
lakásodban rostokolva.
Kurtán felnevettem.
– Biztos vagyok benne, hogy Cam nem lenne elragadtatva
attól, ha elkezdeném hazahozni a pasikat.
– Megbékélne vele. Egy idő után.
A fejemet csóváltam, mert tudtam, hogy nem így lenne.
Cameron és Darren folyamatosan szemmel tartott, alig
pillanthattam rá bárkire is az edzőteremben, nem hogy
megpróbáljak számot cserélni valakivel! És még ha sikerült is
volna összehoznom bármiféle normális kapcsolatot, az csak
újfajta problémák sorát zúdította volna rám. Nevezetesen a
szüleimét. Tanúja lehettem, hogy Cameron és Darren min
mentek keresztül miattuk a kapcsolataikkal, és én ráadásul nem
a bátyáim voltam. Ők mindketten rettenetesen önállóak voltak,
és erős akaratúak a szüleink ítélkezése ellenére.
Frank és Diane Bridge biztosan nem engedték volna, hogy
csak úgy egy jöttment férfi karjaiba hulljak. Pokoli küzdelem
várt volna rám, ezt szinte megígérték előre. És én nem akartam
háborúzni.
– Rengeteg időm lesz még a randizásra, most csak a
vállalkozásra szeretnék koncentrálni.
– Figyelj, Cameron teljesen el lesz havazva, amint megérkezik
a baba! Az apai teendők és a fitneszterem mellett szerintem azt
sem venné észre, ha kopaszra nyírnád a fejed. Ígérd meg, hogy
megpróbálsz egy kicsit többet kimozdulni! Felajánlanám, hogy
a szárnysegéded leszek, de tudod…
Vicces mosollyal mutatott végig a nagyon is várandós
állapotán.
Felnevettem.
– Nekem tényleg nem olyan sietős, de majd elgondolkodom
rajta, oké?
Furcsa módon egyáltalán nem láttam magam fejest ugrani a
randizás világába, de el tudtam képzelni, hogy elfogadom Will
teljesen nevetséges ajánlatát.
Vele lenni biztonságos lehetne, mert ő nem egy komoly jelölt.
Egyikünk sem akart komoly kapcsolatot, és ő olyasvalaki volt,
aki elfogadható lenne a szüleim vagy bárki más számára is.
Igazság szerint azt gondoltam, hogy ez a megállapodás tökéletes
lehetne.
Vagy egy teljes katasztrófa.
 – Min dolgozol épp?
Maya kirántott a kavargó gondolataimból, és a
vázlatfüzetemre mutatott.
– Csak firkálgatok néhány ötletet a babaszobához.
Maya megfűzött, hogy kamatoztassam a képzőművészeti
képességeimet, és fessek valamit a gyerekszoba falára az
unokaöcsémnek, de még mindig nem kezdtem bele.
– Hamarosan hozzá kéne látnod. Már csak pár hét van hátra a
kiírt időpontomig, de fogalmam sincs, hogy ez a csöppség mikor
dönt úgy, hogy ideje megérkeznie.
– Tudom. De azt akarom, hogy tökéletes legyen.
Már egy tucatnyi vázlatot elvetettem, mert semmit nem
találtam elég jónak.
– Bármi tökéletes, amit a nénikéje ilyen sok szeretettel fest.
Úgyhogy nosza! Csak élvezd az alkotást!
Melegen elmosolyodott, de a gyengéd biztatása sem volt elég
arra, hogy kirántson az alkotói válságomból.
Azóta nem festettem, hogy lediplomáztam. Rögtön
belecsöppentem a munkába az apám cégénél, majd belelöktek
egy olyasvalaki karjaiba, akit ez egyáltalán nem érdekelt. Az
érzelmi zűrzavar miatt valami úton-módon ki kellett volna ezt
adnom magamból, de túlságosan lefoglalt, hogy új életet
kezdjek a városban annak érdekében, hogy bele tudjam ásni
magamat ebbe a szenvedélyembe. Ezért hát Cameron életébe
kapaszkodtam, és elutasítottam az egyetlen dolgot, ami régen
mindig boldogsággal töltött el.
– Hé!
Maya aggodalmas tekintete élesedett ki előttem.
– Mi az?
– Elkalandoztál egy pillanatra. Mi a gond, Liv? Mi jár az
eszedben?
Felsóhajtottam, és leejtettem a ceruzámat.
 – Fogalmam sincs. Már majdnem egy éve annak, hogy
ideköltöztem, de még mindig olyan… furcsán érzem magam.
Mintha csak taposnám a vizet, de fogalmam sem lenne arról,
hogy milyen irányba is kellene úsznom.
Egy pillanatra elgondolkodott.
– Tudok bármiben segíteni neked?
– Nem, te és Cam már így is olyan sok mindent megtettetek
értem. Elvégre a házatokban élek. Néha úgy érzem, csak
piócáskodok az életeteken.
– Ne beszélj butaságokat! Te segítettél Camnek igazi otthonná
varázsolni ezt a helyet, még mielőtt én betettem ide a lábamat.
– De most már egy pár vagytok, és hamarosan igazi család
lesztek. Nincs szükségetek arra, hogy egy negyedik személy itt
lábatlankodjon körülöttetek.
Hangosan felnevetett.
– Nem lábatlankodsz! Te a barátnőm vagy, és most már a
húgom is. Én örülök, hogy itt vagy. Ha itt hagysz, ki fog majd
velem összefogni Cam ellen, hogy mindig elérjem, amit akarok?
Elmosolyodtam. Maya és én együtt jártunk a főiskolára, egy
koliban laktunk, és nagyon gyorsan jó barátnők lettünk. Aztán
járni kezdett a bátyámmal, és amikor a kapcsolatuk darabjaira
hullott, a mi barátságunk is hasonló sorsra jutott. Én zárkóztam
el tőle, nehezteltem amiatt, ahogy Cameron a Mayával való
szakítást kezelte. Nagyon fiatal voltam, ráadásul félrevezetett az
anyám rosszallása is. Nem mindig viselkedtem igazságosan, de
hálásabb voltam Mayának, amiért visszacsöppent az életünkbe,
mint ahogy azt valószínűleg sejtette. Cameron és saját magam
miatt is. Az évekig tartó rádiócsend után aztán lassan elkezdtük
újraépíteni a barátságunkat, amit annyira hiányoltam.
– Komolyan beszélek, ugye tudod? Mi örülünk annak, hogy itt
vagy.
Sóhajtva fújtam ki a levegőt.
 – Köszönöm. Azt hiszem, csak hiányzik valami, de még nem
tudom, mi lehet az.
– Nos, amikor majd rájössz, rám számíthatsz.
Beszélgethetünk, vagy együtt rinyálhatunk. Amire csak
szükséged van.
Bólintottam, és a kedvéért azt tettettem, hogy azt a hiányzó
valamit könnyen be lehet szerezni. Csakhogy Maya élete
néhány héten belül fenekestül felfordul majd. Bármennyire is
hálás voltam a felmelegedett barátságunkért, neki most már
fontosabb dolga lesz, mint a szívemben lévő üresség ápolása.
 HARMADIK FEJEZET

IAN

A csatornák között kapcsolgattam, és végül a reggeli híreknél

ragadtam le. Megálltam egy hírnél, ami a hármas fokozatú
tűzről tudósított, amin előző éjszaka dolgoztunk. A pincében
keletkezett elektromos tűz nagyon gyorsan elharapódzott, és
végigsöpört szinte az egész épületen. Szerencsére mindenkit
sikerült kimenekítenünk, és megfékeztük a tüzet. Teljesen
kimerültem, de az adrenalin az ereimben pumpált még órákkal
azután is, hogy véget ért a műszakom.
Az eset szegmense végigpörgött, én pedig megpillantottam az
arcomat, ahogy a tömlőt kezeltem.
– Bassza meg! – morogtam.
Will előkerült a szobájából – egy szál rövidnadrágban. A haja
össze volt borzolódva. Rápillantott a tévé képernyőjére.
– Mi bassza meg?
– Ma este nekem kell állnom a kaját az állomáson. Ez a
szabály, amikor valamelyikünk arca bekerül az újságba vagy a
hírekbe.
Kuncogva a konyhába sétált, majd néhány perc múlva ismét
felbukkant egy gőzölgő kávéval a kezében, amit még korábban
főztem le.
Leült a kanapé végében, belekortyolt a kávéba, majd fáradt
sóhajjal hátradöntötte a fejét.
– Mi van veled?
Megdörzsölte a szemét.
 – Á… csak nem aludtam sokat az éjjel.
Elvigyorodtam.
– Jól hangzik. Ki tartott ébren?
– Senki. Lepattintottak, pedig jól jött volna a társaság.
– Nem gyakran hallani, hogy valaki kisiklik az ujjaid közül.
Nem semmi csaj lehetett! Vagy nagyon rossz passzban lehettél.
– Egy kicsit ez, egy kicsit az. De Olivia Bridge tényleg nem
semmi. Én viszont kitartó vagyok. – Felpillantott az órára a
falon. – Remélem, hallok még ma felőle.
Lefagyva bámultam rá, ahogy visszajátszottam a fejemben a
szavait.
– Várj! Olivia Bridge? Úgy, mint Darren és Cameron húga?
– Pontosan. Úgy érzem, már találkoztál vele.
– Pár alkalommal az edzőteremben. Darren majdnem betörte
a képemet, amiért egy pillanattal tovább néztem rá.
Vigyorgott, és a gőzölgő kávéját kezdte fújni.
– Nem hibáztatlak, amiért megbámultad. Tegnap este elvittem
vacsorázni, és alig tudtam levenni róla a szemem. Csak hát jóval
egyszerűbb lenne megfektetnem, ha a testvérei nem állnának
az utamba… De amúgy meg ő egy felnőtt nő, és egészen
biztosan nem kell félteni.
Kezdett mardosni belülről a bűntudat. Szerettem a nőket, és
jó néhányukat vittem már ágyba. Willt és engem ugyanabból az
anyagból faragtak, ha erről volt szó, de nagyon rossz ötletnek
tartottam, hogy a barátom kishúga belekeveredjen ezekbe a
dolgokba bármelyikünkkel is, különösen, ha Darren tudomást
szerezhet róla.
– És, mi a terv?
Talán ha előszörre lekoptatta, Will nem tervez semmit.
– Kivárok, hogy ő tegye meg a következő lépést. Majd szólok,
ha lesz belőle valami.
 Rám kacsintott, mire a bűntudat még jobban elkezdett
mardosni.
Eljöttem az előző lakásomból, és elfogadtam Will ajánlatát
néhány hónappal ezelőtt, hogy maradjak, ameddig találok egy
új helyet. Beköltöztem a vendégszobájába némi munkáért
cserébe – beálltam, ha szüksége volt valamire az építkezésein.
Az itt töltött idő alatt elég jól megismertük egymást. Nagyon
könnyen összebarátkoztunk, és az interakcióinkban a nőknek
rendszeresen jutott szerep. Elcsábítottuk őket, élveztük őket, és
néha még osztoztunk is rajtuk.
Ahogy arra gondoltam, hogy Olivia is erre a sorsra jut, az
szinte kikezdte az amúgy is meggyepált idegeimet. Darren volt
az egyik legjobb barátom. Megmentettem az életét, és tudtam,
hogy ezt ő is gondolkodás nélkül megtenné. A húga nagyon
dögös volt, de basszus!
Próbáltam a tévére összpontosítani, ami most már egy másik,
politikával kapcsolatos sztorit vesézett ki. Legszívesebben
hozzávágtam volna a távirányítót. Minden egyes nap ugyanaz a
szar…
Felálltam, és odadobtam Willnek a távirányítót.
– Elpakolok, aztán megpróbálok aludni egy kicsit. Később
találkozunk!
– Jól van. Ja, és kellene majd a segítséged! Ki kéne választani
néhány anyagot a lakásokhoz a Bridge terem fölött. Beugranál
később? Lógsz a lakbérrel, és a fürdőszobáimból még hiányzik a
csempe.
Felnevettem.
– Ja, persze. Ma este beugrok a műszakom előtt.
A szobámba érve gyorsan levetkőztem, és bezuhantam az
ágyamba. A lelki szemeim előtt megjelent Olivia. A jeges kék
szempár, amit képtelen voltam elfelejteni. Akárhányszor
találkoztunk, mindig le kellett küzdenem azt a szinte állati
ösztönt, hogy rámozduljak. Úgyhogy nem hibáztathattam Willt.
Viszont azt éreztem, felért egy árulással Darrennel szemben,
amiért nem adtam hangot az aggodalmamnak, de nem
tarthattam vissza Willt attól, hogy csapja a szelet egy gyönyörű
nőnek.
Ám ha valahogy az ágyába csábítja…
Felnyögtem, és megdörzsöltem a szememet. A pokolba! Rajta
nem osztozhatunk meg. Nem számít, mennyire is akarnám.

WILL

A fa és a por illata itatta át a levegőt. Mozdulatlanul álltam,

összefont karral. A munkálatok zaja töltötte meg a fülemet, de a
gondolataim messze-messze szálltak a munkától, ami előttem
zajlott.
Három nap telt el. Kiadtam Tomnak, hogy tépjék ki a
gipszkarton fal alapjait, és inkább megerősíttettem a
falszerkezetet, hogy elbírja majd az Olivia által elképzelt
üvegfalat.
Talán elhamarkodott döntés volt. Egy vágyálom. Nem írtam
neki, és nem is hívtam, de ő sem hallatott magáról egy szót sem.
Én már léptem, és átkozott legyek, ha könyörögni fogok neki!
Cameron bejött, hogy megbeszéljük, hogyan haladunk.
Egyikünk sem említette Oliviát, de úgy éreztem, egy olyan újféle
feszültség húzódott köztünk a felszín alatt, ami eddig nem volt
jelen. Talán hallott arról, hogy elvittem vacsorázni. Őszintén
reméltem, hogy – legalább a projekt végéig tartó
munkakapcsolatunk kedvéért – Olivia nem avatta be a
beszélgetésünk apróbb részleteibe.
 A lelki szemem előtt egy pillanatra megjelent a lány, ahogy az
autóhoz nyomtam. Barna hajfürtjeit fújta a szél. Puha, rózsaszín
ajkai teltek voltak, ahogy szétnyíltak. A teste ezerféle apró
módon tudatta velem, hogy azt akarja, csókoljam meg. Azt
kellett volna tennem, és akkor már ott helyben választ
kaphattam volna.
De helyette elengedtem.
Nem akartam időt adni neki a gondolkodásra, de az énemnek
egy kevésbé forrófejű része tudta, hogy édesebb lesz, ha saját
magát beszéli rá a dologra, és ezzel megspórolja nekem a
bűntudatot. Akkor nincs helye a megbánásnak. De mégis, nem
igazán tudtam, hogyan kezeljem majd a helyzetet, ha újra
látnom kell őt, és hogy ha a válasza nemleges lesz. Nem voltam
hozzászokva, hogy elutasítsanak.
De ezt csak az idő döntheti el. De mégis mennyi idő?
Halkan káromkodtam, amíg a csapatom nekiállt, hogy
beszögeljék a gipszkarton falakat. Ez volt a következő fázisa a
munkának, ami során az épület földszintjét teljesen felszerelt
fitneszteremmé alakítjuk néhány rövid hét leforgása alatt. Egy
átlagos napon az átalakításokkal foglalom el magamat, de azon
a napon valami teljesen más foglalkoztatott – és szinte teljesen
az őrületbe kergetett.
A pokolba vele!
Kevin, a gipszkartonos srácom, épp a lapokat hurcolászta be,
egyszerre mindig csak egypárat. Csatlakoztam hozzá, hogy
segítsek, és a következő néhány órát azzal töltöttem, hogy
teljesen összekoszoljam magamat. A fizikai munka kemény volt,
de szinte élveztem. A hátam fájt, tetőtől talpig belepett a
gipszkartonpor, és szinte teljesen meg is feledkeztem Olivia
Bridge-ről.
Egészen addig, ameddig be nem sétált az ajtón.
– Főnök!
 Tom kiabált keresztül a fúrók zúgásán, majd a lány felé intett.
Olivia néhány lépéssel arrébb álldogált, és úgy festett, mint
egy istennő. Szűk fekete farmer és magas sarkú fekete csizma
volt rajta. Egyszerű fehér pólót viselt a kis blézer alatt, ami
múltkor alig takart valamit a melleiből. Bizsergett a tenyerem, a
farkam pedig lüktetni kezdett. Miért akartam ilyen rohadtul ezt
a nőt? Ha okos lettem volna, azonnal másfelé kezdek nézelődni,
amint elvesztettem az autót a szemem elől aznap este. Csakhogy
napok óta róla ábrándoztam, és annyira meg akartam dugni,
mint amennyire szükségem volt levegőre.
Végigsimítottam magamon, és elindultam felé.
– Mi az, hercegnő, jöttél megnézni, hogy halad a munka?
Felszegte az állát.
– Beszélni jöttem.
Haboztam, megpróbáltam olvasni benne, de ez lehetetlen
feladatnak bizonyult.
– Itt túl nagy a hangzavar. Menjünk fel az emeletre!
Felvezettem a jelenleg még befejezetlenül álló
apartmanokhoz, ahol teljes csend honolt a drága
hangszigetelésnek köszönhetően, amivel minden emeletet
elláttunk. A cipősarka kopogott a befejezetlen padlón, és a
tudtomra adta, mikor ért fel mögöttem.
Lelassítottam a tágas szoba közepén, majd szembefordultam
vele.
– Miről szeretnél beszélni, Miss Bridge?
– Mostanra már elég jól megismertük egymást. Nyugodtan
hívhatsz Oliviának.
– Nem mondhatni, hogy bensőséges kapcsolatot ápolunk.
Ismét tetőtől talpig végigmértem őt, minden sietség nélkül.
Miért kellett így megjelennie itt, ilyen rohadtul ínycsiklandóan?
Összeszorította a száját, és gyorsan elkapta rólam a tekintetét.
– Ami azt illeti…
 – Az ajánlatomra célzol? Van végre válaszod számomra?
Imádkoztam magamban, hogy érjünk el valami áttörést. Úgy
gondoltam, hogy ha a gyengeség legkisebb jelét is mutatja, ott
helyben kegyetlenül lecsapok rá.
– Igen, van.
Álltam a tekintetét.
– Megvárakoztattál. Nem vagyok benne biztos, hogy még
mindig áll az ajánlat – hazudtam.
Félrebillentette a fejét.
– Igazán? Nem láttam azt a falat, amikor beléptem.
Megvontam a vállam.
– Egy kicsit elbeszélgettünk Cameronnal. Átgondoltam a
javaslatodat, és azt hiszem, igazad van. Esztétikai szempontból
megérte azt a csekély plusz költséget.
Ez is hazugság volt. Már azelőtt így döntöttem, hogy a bátyja
beugrott volna, hogy puhatolózzon a fejleményekről. Csakis érte
tettem, senki másért.
– Nos, akkor úgy tűnik, nincs értelme itt lennem.
Egy tapodtat sem mozdult.
– Semmi egyéb javaslat? Innentől kezdve nem bánod, ha én
hozom a döntéseket?
Az orrán keresztül fújta ki a levegőt.
– Miről szól ez az egész, Will? Nekem nincs kedvem
játszadozni!
Odalépdeltem hozzá. A testünket csak néhány centiméter
választotta el, éreztem a drága parfümje illatát, és láttam a
megkeményedett mellbimbóját a pólója alatt. Szinte szétvetett a
sóvárgó vágy, hogy magamhoz rántsam, de piszkos voltam, ő
pedig túlságosan is tökéletes.
– Ez igazán egyszerű. Azt akarom, hogy egyezz bele az
ajánlatomba – mondtam halkan, miközben ökölbe szorítottam a
kezem, hogy ne érintsem meg. – Nem elégszem meg addig,
ameddig alattam nem fekszel, Olivia. És amint így lesz,
ezerféleképpen juttatlak el a csúcsra. Nem akarsz játszadozni?
Az, hogy megvárakoztatsz, miközben jól tudod, hogy
mindketten ugyanazt akarjuk… Te vagy az, aki játékot játszik.
Mert nyerni akarsz. Mondj igent, és akkor mindketten nyerünk!
Ahogy felnézett rám, a tekintete egyenesen átvágott rajtam.
Az ajkai ismét szétváltak, mintha mondani akart volna valamit.
Hogy annyit adjon, amennyit én el akartam venni.
– Jól van.
A hangja alig volt több a suttogásnál.
Felhúztam a szemöldökömet.
– Jól van?
Remegve fújta ki a levegőt, majd elfordította rólam a
tekintetét.
– Igent mondok. – Nyelt egyet, és megint a szemembe nézett. –
De vannak feltételeim.
– Sorold őket!
– Rendben. Nem tudom, feltűnt-e, de nem szeretem, ha valaki
meg akarja nekem mondani, hogy mit csináljak.
Összepréseltem a számat, hogy elfojtsak egy mosolyt.
– Az én hálószobámban csak egyvalaki parancsol, hercegnő!
Meghallgatom a véleményed, de én hozom a szabályokat.
Keresztbe fonta a karját a mellkasán, ami egy pillanatra
elvonta a figyelmemet a gyönyörű arcáról.
– Az ellen nincs kifogásom. Én most a hálószobán kívülről
beszélek. Nem fogok úgy ugrálni, ahogy te fütyülsz! Ha
találkozni akarsz, megmondhatod, de nem kötelességem
mindent eldobva rohanni hozzád, akárhányszor kanos leszel.
Ezt fairnek tartottam.
– Azt akarom, amit te is akarsz.
Nyelt egyet.
– Mindig védekezned kell. Minden egyes alkalommal!
 Vigyorogtam.
– Ez magától értetődő.
Megkönnyebbülés áradt szét bennem, ami ellazította a
vállamat és újult erővel pumpálta a vágyat az ereimben.
– Meg kell bocsátanod az arcátlanságomért, de tekintve, hogy
tovább várakoztattál, mint amire számítottam, és ezért már
napok óta kemény miattad a farkam, mikor is lehet végre
részem a csodálatos társaságodban… Olivia?
Ellépett tőlem, és úgy nézett körbe a szobában, mintha
hirtelen érdekelni kezdte volna a hely.
– Ma este ráérek.
– Tökéletes. Amint befejeztem a munkát, küldök érted egy
autót.
– Én is odatalálok hozzád. Cameron gyanút fog fogni, ha
folyton sofőröket küldesz értem.
Bólintottam. Szóval Cameron nem tud erről. Hála az égnek!
Ahogy körbejárta a szobát, odajött hozzám, de nagyobb
távolságot hagyott kettőnk között, mint én az előbb.
– És a ma estére úgy kellene tekintenünk, mint egy tesztkörre.
Ha valamilyen oknál fogva úgy érzem, hogy ez nem helyes,
fenntartom magamnak a jogot, hogy meggondoljam magamat,
és azt is elfelejtsem, hogy létezel.
Ha tudta volna, hogy ezzel milyen kihívás elé állított…
– Kíméletlenül magabiztos vagyok abban, hogy boldogan és
többet akarva távozol majd.
– A magabiztosságod bátorító, de tudnod kell rólam, hogy én
nem vagyok egy olcsó cafka, és nem akarom, hogy úgy
kezeljenek, mintha az lennék.
Összeráncoltam a homlokomat.
– Te a legélesebb ellentéte vagy egy olcsó cafkának, Olivia.
Soha nem hívnálak annak, és soha nem bánnék veled úgy.
– Ezt örömmel hallom.
 – Akkor ezt vehetem úgy, hogy a tárgyalás a teljes
megelégedéseddel ér véget?
Úgy éreztem, hogy a feltételek kevesebbet jelentettek neki a
hatalomnál, amibe ezekkel a változtatásokkal kapaszkodott. De
én sosem kényszeríteném rá semmire. Én csak a bugyijába
akartam jutni, akár csak egy éjszakára is.
– Igen, meg vagyok elégedve. Egyelőre.
Megint felszegte az állát.
Istenem, annyira aranyos volt, amikor így kiállt magáért!
Nem szerette a játékokat, de nézni, ahogy játszotta őket… az
rohadtul felcsigázott.
– Akkor este találkozunk nálad. Küldd el a pontos címet!
Kilencre ott leszek.
– Vacsorázzunk?
A fejét csóválta, és a tekintete komoly volt.
– Nincs szükség rá, hogy etess-itass, Will! Tudom, hogy miről
szól ez.

OLIVIA

Ez őrültség! Te teljesen őrült vagy!

A hang a fejemben egész úton zaklatott, egészen addig, amíg
megérkeztem Will lakásához. A metrót választottam, és az
állomástól sétáltam. Amikor beléptem az előcsarnokba,
lecseréltem a cipőmet egy pár magas sarkúra, a másikat pedig
bevágtam a túlméretezett táskámba. A falnak dőltem.
Behunytam a szememet, és mély lélegzeteket vettem, amivel
igyekeztem megacélozni magamat. Az idegeim nem
mondhatták fel a szolgálatot pont most.
Átgondoltam, hogy mit teszek. Igent mondtam rá.
 – Liv?
Amikor kinyitottam a szememet, egy ismerős arcot
pillantottam meg. Ian Savo lépkedett felém. Úgy tűnt, épp
tartott valahova; sötét farmert viselt, és fekete inget, aminek
feltűrte az ujját. Ettől jól látszott izmos karja. Szavak egész
áradata akadt a torkomban, mielőtt végre rátaláltam a
hangomra.
– Sz-szia!
Volt valami a férfiban, ami miatt egy kicsit mindig
megkukultam, akárhányszor összefutottunk. Nem tudtam,
honnan származott, de a szülei egy elképesztően gyönyörű
férfit hoztak össze. Megállt előttem, a legkevesebb száznyolcvan
centis, izmoktól feszülő testével tornyosulva fölém – remek
kilátást biztosított. Az arca halálos fegyver volt: rövidre nyírt
sötétbarna haj és világos, szürke szemek.
– Willhez jöttél?
A gyomrom fordult egyet, és Ian legjobb tulajdonságainak
listázása azon nyomban megtorpant a fejemben.
A francba! Vajon honnan tudhatta?
– Nem tudtam, hogy te és Will barátok vagytok – feleltem.
– Barátok és lakótársak. Legalábbis most éppen. Hadd
kísérjelek fel!
– Oké.
Ellöktem magamat a faltól, és meginogtam a magas
sarkúmban.
Ian elkapta a kezemet, és megtámasztott. A fogása könnyed
volt, a keze pedig meleg, amitől a szívem hirtelen viccesen
kezdett verni.
Egészen addig el sem engedett, ameddig be nem léptünk a
liftbe.
Néztem, ahogyan a számok emeletről emeletre felvillannak
egymás után. Az idegességem hasonló tempóban kezdett
eluralkodni rajtam. Darren meg fog ölni, ha tudomást szerez
erről… Cameron dühére pedig gondolni sem mertem.
Már csak másodperceim voltak hátra, amikor végre
megszólaltam, megtörve köztünk a csendet.
– Fogalmam sincs, hogy ezt hogy fogalmazzam meg szépen,
Ian, de szeretném, hogy a bátyáim ne halljanak arról, hogy
meglátogattam Willt.
Lopva pillantottam rá. Az arckifejezése nyugodt volt, mintha
pontosan tudná, miért jöttem ide. És volt valami más is, valami
sötét és mohó abban a viharos, szürke szempárban.
– Vettem az adást!
Kinyíltak az ajtók, és én követtem Iant – egy cseppet sem
biztosabb lábakon, mint előtte. Maradnom kellett volna a másik
cipőmben.
– Meg is érkeztünk.
A kulcsát a zárba dugva kinyitotta az ajtót, és hagyta, hogy
elsőnek lépjem át a küszöböt.
Tettem néhány lépést a lakásban, és bár nem láttam Willt,
meghallottam a hangját és egy telefonbeszélgetés foszlányait
kiszűrődni egy másik szobából.
A helyiség tiszta volt, és nagyon újnak nézett ki. A lágy szürke
falak, amik Ian szemére emlékeztettek, fehér, díszes szegélyben
végződtek. A konyhát a legmodernebb eszközökkel szerelték fel,
és egy tágas, egybenyitott terű nappaliba vezetett. Hatalmas,
osztás nélküli ablak tárt elénk széles kilátást a folyón túli
Manhattanre. A berendezés bőr és sötétfa bútorokból állt –
elsősorban a hatékonyságot és a használhatóságot tartva szem
előtt, nem pedig a stílust. Minden nagyon modern hatást keltett,
de hiányzott belőle az a melegség, amitől egy helyből otthon
lesz.
– Szóval, ez az otthonotok?
 – Jelenleg igen. De Will nagy valószínűséggel lecsap majd az
egyik luxusapartmanra a fitneszterem fölött, amint elkészülnek
a munkálatok, és végül át fog költözni innen oda.
Ahogy megfordultam, észrevettem, hogy megint engem néz.
– És veled mi lesz?
Telt ajka féloldalas mosolyra húzódott.
– Majd csak találok valamit én is. Gyanítom, feleennyire sem
lesz ilyen klassz, mint ez a hely, de amúgy sem alszom sokat.
Ian évek óta a bátyámmal dolgozott, számtalan hosszú
éjszakát töltöttek el együtt a tűzoltóállomáson vagy az életüket
kockára téve egy-egy segélyhívás után New York utcáin, na meg
az olyan veszélyes tűzesetekben, mint ami nemrég
mindkettőjüket majdnem megölte. De eltöprengtem rajta, vajon
ezekről az ébren töltött éjszakákról beszél-e.
Mielőtt Darren úgy döntött, hogy végre megállapodik Vanessa
oldalán, Ian volt a bátyám szárnysegédje. Könnyen el tudtam
képzelni, micsoda halálos párost jelentettek ők ketten a nőkre
nézve, akiket be akartak cserkészni. Ahogy ott állt előttem –
mint egy két lábon járó szexi álom –, elgondolkodtam, vajon
nem egy ilyen vadászatra igyekszik-e ma éjjel is.
De természetesen én aztán meg sem szólalhattam.
 NEGYEDIK FEJEZET

WILL

– Nézted este a híreket?

Jia csábos hangja csengett a telefonban, bár kissé elnyomta az
őt körülvevő utcai zaj. Fiatal kora ellenére már házasságot
kötött a Wall Streettel. Amikor épp nem a mindenható pénz
világában sürgött-forgott, első osztályú dugás volt, és egy
barátságos szövetséges a karomon, amikor Bill elrángatott a
különböző üzleti partijaira.
– Nem, miért?
Körbesétáltam a szobában, és felkapkodtam ezt-azt, ami
szétdobálva hevert a földön. Hosszúra nyúlt a napom, és nem
maradt túl sok időm, hogy összekapjam a lakást Olivia érkezése
előtt. Meg mertem volna esküdni rá, hogy minden szépséghibát
kiszúr.
– Elkezdték leközölni a Fiatal Művészekért Alapítvánnyal
kapcsolatos nyomozásról szóló híreket. Már az Értékpapír- és
Tőzsdefelügyelet is bekapcsolódott, több ügyet is átnéznek a
cégnél, ami keresztülmehetett Reilly és Dermott kezén. És Reilly
üzleti partnereként Bill neve is ott van a lista élén. Mindennel
együtt.
Hangos koppanással vágtam be a munkabakancsomat a
szekrénybe.
– Bassza meg!
– Most mihez fogsz kezdeni, Will? Muszáj lesz a kezedbe
fognod a gyeplőt, mielőtt a befektetők kilépnek. Az apád
mindent el fog veszíteni!
– Ez az ő cége, nem az enyém. Oldja meg a szarságait, amibe
belekeverte magát!
– Tudom, hogy dühös vagy, de ezt most logikusan kell
végiggondolnod! Dollármilliókról van szó, és akkor még nem
beszéltünk arról, hogy milyen helyzetbe tér vissza, ha balul sül
el. Nem dughatod a homokba a fejedet és tettetheted, hogy
mindez nem történik meg.
– Dehogynem dughatom! – morogtam, de visszaharaptam a
kikívánkozó szitokszavak áradatát, mert a szavaiból az apám
hangját hallottam ki.
Kis idő múlva felsóhajtott.
– Én csak segíteni próbálok, Will! Ezt nekem is nehéz
végignézni.
Becsukódott a bejárati ajtó, és meghallottam Ian és Olivia
hangját.
– Most mennem kell, Jia! Majd később még beszélünk.
Bontottam a hívást, és halkan elkáromkodtam magamat.
Körbenéztem a szobában. Megfelelőnek tituláltam a helyzetet,
ameddig meg nem pillantottam magamat a tükörben. Idegesen
túrtam bele a hajamba. Az egyik percben még a saját
királyságom tetején álltam – amit a saját álmaimból és
ambícióimból építettem fel, a következőben pedig egy csaló fia
voltam, aki segített milliókat kicsalni néhány gyanútlan
emberből. Úgy éreztem, mintha lenne rajtam egy második
bőrréteg, ami alól nem menekülhetek el.
De muszáj volt. Legalább ma éjszakára. Félretoltam Jia híreit
és az apám kudarcát az elmémből, aztán elindultam Oliviához,
akit a konyhában találtam meg. Ian a konyhapultnak
támaszkodva bámulta őt, mint aki menten felfalja. A szarházi!
– Maradsz?
Jelentőségteljes pillantást küldtem felé, amit csak ő érthetett.
 Összevonta a szemöldökét.
– Nem, leugrom a sarki bárba néhány sráccal a melóból.
– Jól van. Később találkozunk!
– Akkor szia, Liv!
Egy pillanattal tovább nézett Olivia szemébe a szükségesnél,
mielőtt kisétált az ajtón.
Amikor Olivia figyelme visszaterelődött rám, aggodalom
költözött a szemébe.
– Minden rendben?
– Jól vagyok – feleltem kurtán.
A beépített bárszekrényhez léptem, és letérdeltem a
boroshűtő elé.
– Bort?
Kihúztam, majd visszatettem több üveget is. Valami olyasmit
kerestem, ami illene ehhez az alkalomhoz, bár nem létezett
olyan aroma, ami elég gyorsan kiránthatott volna ebből a
gyűlölettel teli ködből.
A cipősarka odakopogott mellém. Szűk, testhez simuló fekete
ruhája alól kivillant a formás lába épp a combja alatt. A
szekrény legfelső polcán kotorászott, majd leemelte a
házasítatlan malátawhiskyt.
– Mit szólnál valami erősebbhez?
Felegyenesedtem, és a pultnak döntöttem a csípőmet.
– Szereted ezt a cuccot?
Elmosolyodott, kihúzta a dugót, és kétujjnyi Lagavulint töltött
két csiszoltüveg whiskyspohárba.
– Az apámra emlékeztet. Őszintén szólva, régebben utáltam,
de az évek során megszerettettem magammal.
Elvettem az egyik poharat, és nagyot kortyoltam belőle. Az
arcom megrándult, ahogy lenyeltem.
– Nem igazán hozzád illő ital.
Újratöltötte a poharamat, és elvigyorodott.
 – Jól van, beismerem… A szobatársaim mindig megitták
előlem a vodkát meg a tequilát. Ehhez a piához nem nyúltak,
ezért kénytelen voltam rákapni az ízére.
Felnevettem, és első alkalommal a szexuális hódításaim
történetében komolyan azt kívántam, bárcsak lenne egy kis
időnk, amit eltölthetnénk egy vacsora fölött. Kellett volna egy
kis barátságos beszélgetés, hogy némiképp elhallgattassam ezt a
zűrzavart a fejemben – a napok óta tartó fizikai vágyódást nem
enyhítette volna, de úgy éreztem, hogy valóban kezdem
megkedvelni Olivia Bridge-et.
Felém fordult, és ő is nekidőlt a konyhapultnak. Két kecses
kezében tartotta a poharat. Utáltam, ahogy ebben a pillanatban
éreztem magamat. Olivia beleegyezett, hogy velem töltse az
éjszakát, ami feltételezéseim szerint nem lehetett egy egyszerű
döntés számára, én pedig túlságosan fel voltam dúlva Jia
apámmal kapcsolatos hírei miatt ahhoz, hogy teljes mértékben
ki tudjam élvezni a helyzetet.
Felsóhajtottam, és megdörzsöltem a homlokomat.
– Ne haragudj! Épp az előbb kaptam néhány nagyon szar hírt,
és emiatt egy kicsit kivagyok.
Belekortyolt az italába, és lenyalta a száját.
– Nem gond. Akarsz esetleg beszélni róla?
Megráztam a fejem, és a földet bámultam.
– Szeretnél beszélni arról, ha az apád börtönbe kerülne?
Csend érkezett válaszként, ezért felpillantottam rá. Hűvös kék
szeme gyengéd volt, és kedves, és szavak nélkül is vigaszt
nyújtott. Szó nélkül kézen fogtam, és átvezettem a nappaliba. A
kanapén helyezkedtünk el egymás mellett, és a szemében
megint megjelent az a bocsánatkérő kifejezés. Összecsíptem az
orrnyergemet, és lassan kifújtam a levegőt. Nem akartam Bill
problémáiról beszélgetni, de egyszerűen képtelen voltam
kiverni a fejemből ezt az egészet.
 Olivia kinyújtotta a kezét, és megérintette az enyémet.
– Hidd el nekem, hogy az én életem egy fikarcnyit sem
tökéletesebb a tiédnél! Te is jól tudod, hogy nagy ára van annak,
ahogyan minket felneveltek.
Ezt nyugodtan megismételhetné.
– Hát ezzel rohadtul tisztában vagyok – motyogtam. – De azt
nem mondhatom, hogy bármilyen árat megér az, hogy
elsimítsam számára a dolgokat.
Összekulcsolta az ujjainkat – selyem és forróság egyesült. Ez
az egyszerű érintés gyorsabban melegítette fel a bensőmet,
mint az alkohol. Azon nyomban magamhoz akartam húzni,
hogy megcsókoljam. Erről álmodoztam már napok óta. Le
akartam vetkőztetni és olyan mélyen a testébe hatolni, hogy
minden kínomat elfelejtsem. Lassacskán a düh helyét a vágy
foglalta el.
Olivia halkan szólalt meg.
– Szeretem az apámat, de amikor olyan dolgokat akar nekem,
amiket én nem akarok… azt a pirulát nagyon nehéz lenyelni
olyasvalakitől, aki az életem majdnem felében egy árnyék volt.
A bátyáimnak nagyon hosszú időbe telt, mire végül sikerült
kitörniük a velük szemben állított elvárások alól. Néha
eltűnődöm, hogy nekem vajon sikerül-e valaha.
– Nagyon tisztelem a bátyáidat. Amit tettek, az egyáltalán nem
könnyű.
– Ezt az olyan embereknek köszönhetik, mint amilyen te is
vagy.
– Most nem csak a pénzről van szó. Én is a saját álmomat
próbálom követni. A legutolsó dolog, amit akarnék, az az, hogy
én is úgy végezzem, mint az apám. Teljesen elveszve a bankók
és érmék vonzásában… De természetesen ő pont ezt akarja
számomra. Azt le sem szarja, hogy engem mi érdekel igazán.
– Te nagyon szereted azt, amit csinálsz.
 Megszorítottam a kezét; ahogy teltek a percek, egyre jobban
és jobban élveztem a közelségét.
– Miután a szüleim szétmentek, néhány évig az anyámmal
éltem Párizsban. Amikor visszajöttem az Államokba a
magániskola miatt, és az apámmal laktam, mindig azokat a
részleteket és motívumokat kerestem, amik az otthonomra
emlékeztettek. És ez nagyon elkezdett foglalkoztatni.
– Most azt akarod mondani, hogy olyan tizenhárom éves
kiskölyök voltál, aki kifinomult érzékkel rendelkezett az
építészethez?
Vigyorogtam.
– Valahogy úgy. Amikor besétálok egy épületbe, még akkor is,
ha teljesen le van csupaszítva, semmi mást nem látok, csak a
benne rejlő lehetőségeket. És addig nem nyugszom, ameddig
meg nem valósul az a potenciális látomás.
Végighúzta az ujját a csuklómon, mintha végigfestené az
ereimet.
– Ezt megértem. Néha én is így érzek, ha belépek egy üres
szobába. Olyan, mint egy üres vászon. Talán az is hatott rám,
hogy ezerszer végignéztem, ahogy az anyám átrendezi az egész
házat. Akárhányszor valami miatt mérges volt az apámra,
mindent megváltoztatott.
Halkan kuncogtam.
– Szinte félek megkérdezni, mit gondolsz erről a lakásról.
Körbenézett, és a szeme mintha felcsillant volna, ahogy
megmegtorpant a különböző részleteken.
– Még nem vezetett körbe senki, de a belsőépítészet
lenyűgöző. Azt hiszem, kezdek ráismerni a stílusodra. De az
egyértelműen látszik rajta, hogy ez jelenleg egy agglegénylakás.
Némán bámultam őt, amíg kihörpintettem a whisky végét a
poharamból. Megízlelgettem a füstös aromát a nyelvemen, de őt
vágytam megkóstolni. Miért voltam ennyire óvatos vele? Miért
nem dugtam meg a falnak döntve abban a percben, hogy Ian
elment? Csak magam alá kellene húznom, és magamévá
tennem minden további szó elvesztegetése nélkül. De akartam a
szavait…
– Miért egyeztél végül bele? Tekintettel a nagy rakás szarra,
amibe az apám keverte magát, el sem tudom képzelni, miért
akarnád megkockáztatni, hogy együtt mutatkozz velem.
Egyenesen a szemébe néztem, némán kérlelve, hogy adjon
nekem még többet.
– Igent mondtam. Számít egyáltalán, hogy miért?
– Le foguk feküdni egymással. Mit árthat, ha közben teljesen
őszinték is vagyunk?
Elgondolkodó tekintettel pillantott fel rám.
– Vonzódom hozzád.
Megpróbáltam legyűrni a számat feszegető mosolyt.
– Ez igazán hízelgő, de azért remélem, hogy ennél többről van
szó.
Halk sóhaj kíséretében döntötte neki a fejét a kanapénak.
– Elég sok mindenben igazad volt, amit mondtál rólam aznap
este. Az, ahogyan előadtad, borzasztóan csúnya és sekélyes
fényben tüntette fel az életemet, de én még mindig csak
próbálom valahogy kibogarászni ezt az egészet. Hogy mi az,
ami számít, és mi az, ami nem. Hagyhatnám, hogy a szüleim, a
bátyáim vagy a társadalom, amiben nevelkedtem, mondja meg,
mi az igazán fontos, de hagyatkozhatok a saját ösztöneimre is.
Talán óvatlan és forrófejű vagyok, de…
– De micsoda?
– Amikor veled vagyok, valahogy máshogy érzékelem a
dolgokat – mondta halkan. – Felbosszantasz, Will! Aznap este, te
jó isten! Szerencsésnek érezheted magadat, amiért a vacsorád
nem az öledben kötött ki.
Felnevettem, és ő elmosolyodott.
 – Amikor ilyen képet festettél az életemről, azzal nagyon
megsértettél, de ezzel együtt arra is késztettél, hogy
megkérdőjelezzem a világot, ami körülvesz. Ezt egyre többet
csinálom, amióta ideköltöztem, de eddig még semmi sem volt
ennyire felkavaró számomra. És te… Akarsz engem. Nem te
vagy az első, aki így érez, de valamilyen oknál fogva az, ahogy
te kifejezed irántam a vágyad… attól kívánatosnak érzem
magam, méghozzá olyan ösztönös szinten, amilyet ezelőtt még
sosem tapasztaltam.
– Tehát más szóval egy faragatlan szarházi vagyok, de ez egy
kicsit bejön neked.
Megvonta a vállát.
– Ahogy említettem, fenntartom a jogát, hogy meggondoljam
magamat.
– Azt nem hagyom.
Körbefuttatta az ujját a pohár peremén, és finoman
beharapta az ajkát.
– Most túl sokat mondtam.
– Igen, de ez nem baj. Én örülök neki. Arra kértelek, hogy légy
velem őszinte, és te őszintén válaszoltál.
Sötét szempillái felfelé rebbentek, fátyolként ölelve buja
tekintetét.
– Igen, csakhogy most nagyon sebezhetőnek érzem magam.
Szükségem van belőled is egy darabkára.
– Gyere ide!
Gyengéden magam felé húztam.
Abban a pillanatban, hogy a pohara az asztalt érte,
körbefontam a karom a derekán, és magamhoz vontam. A
tenyere a mellkasomra hullott, és láttam a nyakán, hogy a
pulzusa felszökkent.
Végighúztam az ujjamat az állán, és lelassítottam, amikor az
ajka selymes barázdáihoz értem. Ahol eddig élesnek tűnt, ott
most lágy volt, ahogy hozzám olvadt, és alig észrevehetően
közelebb hajolt. Egyenetlenül vette a levegőt, és megmoccant a
lába.
Eljött az idő. Képtelen voltam tovább várni. Meg kellett
kapnom őt!

OLIVIA

Elfelejtettem az összes kíméletlen szót, amik korábban

elhagyták Will ajkát – abban a pillanatban, amint megérintette
az enyémet. A csókjai varázslatosak voltak. Sokkal lágyabbak és
lassabbak, mint képzeltem. Tele visszafogottsággal és
gyengédséggel. Nem számítottam rá, hogy képes erre.
Belesóhajtottam a csókokba, és hagytam, hogy beleomoljak az
érintésének gyönyörébe. Az ujját a hajamba túrta, majd
bebarangolta a testemet, megérintett és izgatott.
Megszédültem az ajka mámorító mozdulataitól. Amikor
megnyíltam neki, és megkerestem a nyelvét, elhúzódott, és
inkább az arcomon és az állkapcsomon simított végig a
szájával. Aztán visszatért, hogy finoman megharapdálja az
ajkamat, csókolgatta és szívogatta, amíg megduzzadt és
felforrósodott az érintésétől.
Amikor végigsimított a combomon, és a keze eltűnt a ruhám
szegélye alatt, úgy tűnt, hogy a lábaim maguktól szétválnak.
Minden varázslatos volt, amit Will tett, és egyre jobban vártam
a mennyei, meleg zsongást a lábam között. Elakadt a
lélegzetem, amikor végigsimított a bugyimon, nyomást
gyakorolva ott, ahol a csiklóm már sajgott az érintésért.
Megmozdítottam a csípőmet, ő pedig válaszul félrehúzta a
vékony anyagot. Megcirógatta a nedves hajlatomat.
 A szája sarka mosolyra húzódott.
– Csupasz vagy, hercegnő! Szeretem, ha igazam van – suttogta.
Mosolyogtam, mert nem tudtam megállni.
– Fogd be!
– Egy szempillantás alatt meg fogsz érte bocsátani, ígérem!
Ujja könnyedén hatolt át a szeméremajkaim között.
– Olyan sima és nedves vagy, és csak nekem… Alig várom,
hogy lássam, ahogy elélvezel, Olivia!
Belemarkoltam a pólójába, és ziháltam, ahogy előre-hátra
csúsztatta az ujját a csiklómtól a hüvelyemig.
Amikor ismét rám tapasztotta a száját, a csókja mohó volt…
Követelőző. Aztán, ekkor először, megéreztem a füstös ital ízét a
nyelvén, miközben egyszerre két ujját is mélyen a puncimba
csúsztatta. Összeszorultam körülötte. Nem voltam felkészülve a
behatolásra, de nagyon vágytam rá.
Nyögtem, és lehunytam a szemem.
Szorosan magához ölelt, és ismét belém hatolt gyengéden,
amitől a gyönyör újabb hulláma söpört át rajtam.
– Ez még csak a kezdet, Olivia – suttogta az ajkamba. – Nem
állok meg, amíg fel nem robbansz, és amíg a nevemet nem
sikoltozod. Fogalmad sincs, mennyire akarlak!
Az ég tudta, hogy én is akartam őt, hiába minden észérv és a
jó ítélőképesség. Az egészet kihajítottam az ablakon, és
hagytam, hogy megragadjon a belém hasító vágy. Ívbe
feszültem és megemelkedtem, az érintését kerestem mindenütt
– ahol a szánk mohón találkozott, ahol az ujjai forogtak és
dugtak… a széles mellkasához simultam, ami egyszerre
melegített és ejtett foglyul.
Ahol az érintése az előbb még gyengéd volt, ott most
felemésztett, követelt engem, és belém pumpált együtt,
egyszerre ezzel az erotikus ritmussal, amit alkotott.
 Kétségbeesetten felnyögtem, de egy újabb csók vadságával
elnémított. A testem feljebb és feljebb repült az érzésektől. A
mellbimbóim fájtak, és égett a bőröm ott, ahol a testünk
összeért. Többet akartam érezni belőle. Kívántam a farkát, de
legeslegjobban arra vágytam, hogy megszabaduljak a heves
szükséglettől, amit ő teremtett bennem. Minden pillanatban
gyönyörködtem ebben a csodában: a nyomásban, a
súrlódásban, a pontokban, ahol uralta a testemet.
Néhány tökéletesen elhelyezett pöccintés a csiklómon és
néhány tökéletes siklás az érzékeny hüvelyemben… aztán
kezdett magával rántani az örvény. Már nem tudtam
visszatartani, nem tudtam tovább ellenállni az érintése
varázsának.
– Ó, istenem!
Összeszorult a hüvelyem az ujjai körül, és megtört kiáltással
elélveztem, miközben az ajka az ajkamhoz ért. Az orgazmus
keményen és sebesen zúdult rám, megkönnyebbüléssel és
boldogsággal árasztott el.
Úgy kapaszkodtam szilárd testébe, mintha fuldokolnék, és
próbáltam levegőhöz jutni. Azóta nem élveztem el férfi keze
által, hogy… Nem is emlékeztem, mikor állt el valakitől utoljára
így a lélegzetem.
Szerettem volna viszonozni a gyönyört, ezért felé nyúltam, a
tenyeremet rásimítottam a péniszének a körvonalára a
nadrágján át. Kifújta a levegőt, miközben rácsodálkoztam a
méretére. Nem is akarhattam volna őt jobban, mint amennyire
akartam. Amióta az eszemet tudom, soha nem érintett meg
senki ilyen önzetlen odaadással. El akartam felejteni mindent,
ami ezen a pillanaton kívül történt, és el akartam fojtani az
ítélkező hangokat, amik a Will-lel való első találkozásom óta
gyötörtek.
 A cipzárja után nyúltam, de mielőtt lehúzhattam volna,
magához rántott, és hevesen megcsókolt. Szó nélkül felállt
velem a kanapéról. A lábaimmal körbefogtam a derekát, ő pedig
átvitt a lakás másik végébe. A hálószobája sötét volt, leszámítva
egy kis éjjeli lámpa lágy fényét és a város fényeit, amik
becsillantak a hatalmas ablakokon.
Az ágy mellett a lábamra állított. Pufi fehér ágytakarója
majdnem olyan hívogató volt, mint maga az előttem álló férfi –
eddig soha nem látott forrósággal és mohósággal a tekintetében.
Lábujjhegyre emelkedtem, és közelebb húztam magunkat
egymáshoz, összetapasztva a szánkat. A nyelvünk
összekuszálódott, a testünk pedig összeforrt, miközben
lerángattunk egymásról mindent. Lehúzta a ruhám ujját, és
rögtön kezelésbe vette a feltáruló bőrömet. Az anyag elszakadt,
ahogy megrántotta, és hagyta, hogy a földre hulljon a ruhám. A
fejem egy sóhaj kíséretében hanyatlott hátra. Végignyalta a
nyakamat, és megharapta a fülemet.
– Van néhány dolog, amit tudnod kell, Olivia.
– Miket? – tudakozódtam elfúlva.
Kikapcsolta a melltartómat, és a tenyerét érzékeny
mellbimbóimra csúsztatta.
– Én vagyok a főnök. Már mondtam neked. Én hozom meg a
döntéseket.
Bólintottam, mert ebben a pillanatban szentül hittem abban,
hogy több gyönyört tud nekem okozni, mint azt valaha is
képzeltem.
– Ez azt jelenti, hogy csak akkor élvezhetsz el, amikor én
mondom, nem számít, te mennyire szeretnéd.
Kikerekedett a szemem.
– De… Ez csak úgy rám jött.
– Értem. De amíg én csalom azokat elő belőled, az
orgazmusaid az enyémek. Én irányítom őket, én veszem el őket.
Megértettük egymást?
Éreztem a dominanciát a hangjában a lábujjamban és más
helyeken is. Ez felkeltette a figyelmét.
– Mi van, ha nem tudok ellene tenni?
Még soha nem próbáltam visszatartani az orgazmusomat,
úgyhogy fogalmam sem volt, hogyan tudnám kordában tartani.
Főleg, hogy úgy tűnt, Will könnyedén elő tudja idézni.
A mutató- és hüvelykujját rászorította megfeszülő
mellbimbómra, és megcsípte.
– Jaj!
Összerándultam a fájdalomtól, de nem húzódtam el.
Elmosolyodott.
– Akkor megbüntetlek, hercegnő.
Hátrább noszogatott, és ettől az ágyra dőltem. Levette a
pólóját, és ezzel felfedte lenyűgözően kidolgozott felsőtestét.
Feszes mellizmok, amik határozott V vonalhoz vezettek a
hasizmán… Elragadtatva és lángolva inkább érdeklődéssel,
mint türelemmel figyeltem.
Kirántotta az övét a bújtatóból, aztán a földre tolta a
nadrágját és a bokszeralsóját. A farka előreugrott – vastag és
férfias. Elővett egy óvszert az éjjeliszekrényből, és lassan
felhúzta.
– És még?
Ziháltam, a vágy és a várakozás keveredett bennem. Erősen
beharaptam az alsó ajkamat, mert alig vártam, hogy többet
érezhessek Willből.
– Durva vagyok. De tetszeni fog.
Megragadta a bugyim csipkés felső részét, és minden
teketória nélkül letépte rólam.
Visszatartottam a lélegzetem. Az agyam még mindig próbálta
összeilleszteni a darabkáit. Ez meg mi a fenét jelent? Fölém
mászva lehajolt egy nyelves csókra, aztán mielőtt
válaszolhattam volna, a hasamra fordított, és keményen a
fenekemre csapott.

WILL

Testének hajlékony vonala megdermedt. Lefelé mozdultam,

beszívtam az illatát, és végigsimítottam az ajkaimmal és a
nyelvemmel a bőrén ott, ahol az előbb a kezemmel érintkezett.
A gyönyör egy halk hangját hallatta, de még mindig feszült volt,
mint egy felhúzott íj. Éreztem az izgatottságának illatát. A
bőréből kisugárzó hő a tüdőmbe juttatta mámorító illatát.
Nagyon gyorsan kezdtem elveszíteni az eszemet. Az akaraterőm
olyan volt, mint egy befőttesgumi, amit túl szélesre és túl sokáig
húztak. Közel jártam ahhoz, hogy elpattanjon a húr.
De pár pillanattal ezelőtt Olivia készséges volt, most azonban
egyfajta feszültség ült köztünk…
Visszafordítottam, hogy rám nézzen.
A szeme tágra nyílt és ragyogott. Az arca kirózsásodott.
– Pontosan mit értesz durva alatt?
A szavai feszültek voltak, és abban a pillanatban pont annyira
bántam meg a kis ütést, mint amennyire élveztem nézni a piros
kézlenyomatot a fenekén. Hogyan tudnám megmagyarázni, mit
akarok, anélkül, hogy elijeszteném az ágyamból? Olivia Bridge
nem volt szűz, de sokat kellett tanulnia arról, hogyan játszom.
És csak egyféleképpen tudtam megtanítani…
Amikor széttoltam a lábait, megnyílt nekem, és csodálatos
kilátást nyújtott a csupasz puncijára. A mellkasa ugrált a gyors,
egyenetlen lélegzetvételektől.
– Ízelítőt adok neked abból, hogy hogyan szeretem, hercegnő.
Ha neked is tetszik, többet adok majd neked, mint amennyit
kibírsz. De ha nem, akkor megmondod, és megduglak lassan és
édesen, mint a Szőke Herceg. Mit szólsz hozzá?
Lerogytam a könyökömre, és megtartottam magam fölötte.
Belenéztem félig lehunyt, kék szemébe. A testem minden
porcikája a vágytól zsongott.
Szórakozottan megnyalta az ajkát.
– Szeretem, amikor ilyen sebezhető vagy, Olivia. Soha ne félj
megmutatni nekem ezt az oldaladat!
A tenyeremet az arca ívére csúsztattam, és köröket
masszíroztam az állkapcsa csúcsába. Az ajkunk összeért, és én
magamba szívtam a következő lélegzetét.
– Vigyázni fogok rád, hercegnő!
– Tudom – suttogta, és elernyedt alattam, ahogy a hajamba
túrt.
A hüvelyéhez igazítottam magamat, hogy gyorsan és
keményen dugjam. Lassan hatoltam be a feszes forróságába. De
alig voltam még benne. A húsa körbeölelte sajgó farkam hegyét.
– Istenem, olyan jó érzés benned lenni – suttogtam.
Aztán, mivel nem éreztem ellenállást a nedves puncijában,
mélyre lökte magam.
Az állkapcsa néma kiáltásra nyílt. Nem vártam tovább. Nem
tudtam várni. Keményen hatoltam belé újra és újra,
összeolvasztottam a testünket, és belenyomtam az ágyba, ahogy
belé nyomultam.
Feszes volt, és felkészült mindenre, amit adni akartam neki. A
teste minden lehetséges módon átölelt, a karja és a lába, és a
gyönyörű, nedves puncija a farkam körül.
Basszus, annyira készen és készséges volt, nyitott és
sebezhető, bízott abban, amit még meg sem tudtam neki
mutatni! És ahogy beadta nekem a derekát, az maga volt a
tökéletesség, fel sem ért hozzá a tucatnyi forgatókönyv, amivel a
piszkos fantáziámban játszottam el korábban.
 A sarkát a combomba fúrta, egyre gyorsabban és erősebben
sürgetve engem.
Istenem, készen állt… és várakozott.
– Már el akarsz értem élvezni, ugye, édesem?
– Igen – nyöszörgött.
Összeszorult körülöttem, és az ajka megremegett.
Nagyon szerettem volna elhúzni a gyönyörét, de az, hogy
benne voltam Oliviában, mindenre késztetett, csak arra nem,
hogy lelassítsak. Becsuktam a szememet, és élveztem a teste
finom szorítását magamon.
– Élvezz el értem!
Halkan felnyögött, és a körmeit a húsomba vájta. Erre
erősebben pumpáltam, és a csípőmet az övéhez nyomtam.
Megfeszítettem az állkapcsomat és pokolian próbáltam
visszafogni magam, de nem adott rá okot. A szeme becsukódott,
az álla pedig felfelé emelkedett, miközben torokhangú nyögés
szökött ki a száján.
Az ég segítsen rajtam! A vágy végigszáguldott a gerincemen. A
forróság, mint a tűz járta át az ereimet. Világosan láttam a
jövőt: hogy az a kifejezés az arcán még nagyon sokáig
kitörölhetetlenül fog élni az elmémben.
Az orgazmus mintha kiszívta volna a levegőt a tüdőmből,
végigsöpört rajtam egészen a lüktető farkamig. Átkaroltam a
csípőjét, és addig dugtam, amíg meg nem éreztem, hogy a
csúcsra ér. Felsikoltott, és heves remegés rázta meg a testét.
Még néhány mély lökést követően keményen elélveztem, és
belekiáltottam a nevét a szex és az esztelenség légörvényébe,
ami betöltötte körülöttünk a levegőt. Valahol a ködben azt
kívántam, bárcsak belé élvezhettem volna, megjelölve ezzel azt
a helyet, ami megremegtette… Az enyémként, és csakis az
enyémként.
 ÖTÖDIK FEJEZET

IAN

A vodka hatása már majdnem kiment belőlem, a Red Bullé

viszont még nem. Már egy órája felkelt a nap, amikor
felhagytam a plafon bámulásával, és végül kimentem a
konyhába. Az estét ivászattal töltöttem, és közben dumáltunk
néhány haverral, akikkel együtt dolgoztam. Még néhány nővel
is elbeszélgettem, akiket akár be is cserkészhettem volna, de
folyton csak Livre tudtam gondolni, ahogy Will ágyában
fekszik. Akárhányszor fontolóra vettem, hogy hazavigyem
valamelyiküket, az erőteljes látomás újra és újra elárasztotta a
gondolataimat.
New York csinos lányok ezreivel volt tele, de a cáfolhatatlan
igazság az, hogy senki sem érhetett Olivia Bridge nyomába. Ő
nem egy csiszolatlan gyémánt, hanem maga a kibaszott
gyémánt – gyönyörű, kifinomult, okos. Egy főnyeremény
bármely férfi számára.
Kivéve, hogy ő Darren húga… És Will újdonsült cicababája.
Az éjszaka nagyon hosszúra nyúlt; sokáig maradtam a
bárban, amit néhány órával meghosszabbított, hogy hazaérve
Liv vad sikolyait hallgathattam. A farkam órákon át keményen
feszült, aztán a testem nem volt hajlandó álomba merülni.
Mogorva arckifejezéssel kavargattam a serpenyőben a
rántottát, alig vártam, hogy legalább egy alapvető ösztönömet
kielégítsem.
 Sosem volt több Will és köztem laza bajtársiasságnál, de most
rohadtul utáltam a csávót. Utáltam őt, amiért ő tette magáévá
Livet előző éjjel. És ha életemben most az egyszer nem lettem
volna ilyen tisztességes, én lehettem volna az, akinek a nevét
kiáltja újra és újra.
– Ó, elnézést!
Megfordultam, és Livet láttam meg a konyha közepén. Nem
viselt semmi mást, csak egy fehér pólót, amit próbált egyre
jobban lefelé húzgálni a szegélyénél. A sminkje teljesen
lekopott. A haja kócos volt, az ajka telt, és ragyogott a bőre.
Hihetetlenül szépnek tartottam.
Vettem egy mély levegőt, és emlékeztettem magamat, hogy
viselkedjek tisztességesen – bármit is jelentsen ez. Egyelőre meg
kellett próbálnom úgy tenni, mintha nem hallgattam volna
órákon át, ahogy az eksztázis lázában ég. Nem sejthette meg,
hogy ezeket az órákat arról fantáziálva töltöttem el, hogy
milyen módokon juttathatnám el őt a csúcsra Will-lel vagy Will
nélkül.
Megköszörültem a torkomat.
– Éhes vagy?
Az ajkát rágcsálta, és a tűzhelyen sülő reggelivel szemezett.
– Hát, egy kicsit.
– Ülj le! – A konyhasziget körül álló székek felé intettem. –
Csinálok neked egy tányérral.
Leült, és félénken a füle mögé tűrte a haját. Elfordultam, és
megpróbáltam az éppen aktuális feladatra koncentrálni, de a
tény, hogy ugyanabban a szobában volt, mint én, rohadtul
elvonta a figyelmemet – vagy még nem józanodtam ki teljesen.
Megsütöttem a tojásokat és a kolbászokat, majd megpakoltam
egy-egy tányért. Csendben ettünk, és ahogy teltek a percek, a
feszültség egyre inkább kézzelfogható lett köztünk a levegőben.
Liv elég közel volt hozzám ahhoz, hogy megérintsem, és én
csakis erre tudtam gondolni – hogy az ujjaimat a hajába túrom,
és szenvedélyesen megcsókolom.
Amikor végzett az evéssel, letette a villáját, és eltolta magától
a tányért.
– Szeretném megköszönni a… diszkréciódat – mondta halkan,
kiszakítva az egyetlen gondolat körül forgó mélázásomból.
– Köszönöm a tiédet is.
Összeráncolta a homlokát.
– Darren konkrétan megtiltotta nekem, hogy akár csak rád
nézzek. Jó volt egy kicsit csalni. Még akkor is, ha elevenen
megnyúz, ha valaha is tudomást szerez arról, amit tudok.
Egy apró mosoly kíséretében elpirult.
– Megmentetted az életét. Remélhetőleg megbocsátana neked.
Azt viszont kétlem, hogy nekem megbocsátana.
– A nagy testvérek túlságosan védelmezők, de megértem.
Nekem négy lánytestvérem van.
– Igen…
Felkapta az egyik kis zöld gyümölcsöt, ami a pulton lévő
tálban volt. Az ujjai között forgatta ide-oda, tanulmányozta, de
úgy tűnt, a gondolatai messze járnak.
– Kóstolj meg egyet! – mondtam, majd kivettem egyet
magamnak is.
– Ez micsoda?
– Quenepa. A karibi piacon szoktam venni, nem messze innen.
Dominikára emlékeztet. Ott limoncillónak hívják. Kisgyerekek
szokták árulni a tengerparton. Csak úgy tömtem őket magamba
mindig.
Felszakítottam az egyik zöld héját a fogammal, majd a
számba dobtam az édes gyümölcsöt.
– Ott nőttél fel?
Lehámoztam a húst a gyümölcsről, és eltávolítottam a magját,
aztán egy másikért nyúltam.
 – Én nem, de az anyám igen. Ott töltöttem a nyarakat a
testvéreimmel, amikor meglátogattuk a rokonságot. Egészen
addig, amíg felnőttünk, és el kellett kezdenünk dolgozni.
Elvigyorodtam, de valami azt súgta, hogy Liv nem tud
különösebben sokat a nyári munkáról. Darren egy igazán
gyakorlatias ember volt, de ő és a testvérei is vagyonos létbe
születtek. Abba a fajta vagyonos létbe, amiről nekem fogalmam
sem lehetett.
Mosolyogva vállat vont.
– A gyerekkori nyarakhoz semmi sem fogható.
– De tényleg! Most semmi mást nem csinálok, csak égő
épületekbe rohanok és csempét rakok le. Közel sem olyan
szórakoztató.
– Úgy tűnik, mindannyiótoknak akad valami mellékállása.
Mintha nem lenne elég, hogy mindennap kockára teszitek az
életeteket.
Összefonta a karját a mellkasa előtt, és közelebb hajolt.
Megvontam a vállam.
– Igen, de ezt már középiskolás korom óta csinálom. Az
apámtól tanultam a szakmát. Befogott, amint képes lettem
kezelni a szerszámgépeket.
Felnevetett.
– Még mindig együtt dolgoztok?
– Á, nem.
A fejemet csóváltam, és kerültem átható tekintetét.
Így is eléggé össze voltam kuszálódva. Az utolsó dolog, amiről
beszélni akartam volna, az az apám… Vagy az a tátongó lyuk a
mellkasomban, amit a halála hagyott maga után.
Megfeszítettem az állkapcsomat. Nem. Erre most nem szabadott
gondolnom.
– Azt hiszem, ideje lenne összekapnom magam.
Felállt, odasétált mellém, és a tányéromért nyúlt.
 – Meg tudom én is csinálni, ne fáradj vele!
Felálltam, és megállítottam, de ahogy felegyenesedtem,
megéreztem a teste melegét. Elakadt a lélegzetem, olyan közel
állt hozzám. Elég közel ahhoz, hogy beszívhassam
levendulaillatát, és lássam testének apró reakcióit. A kapkodó
lélegzetét, vagy ahogy a mellbimbói megkeményedtek Will
pólója alatt. Háttal állt a konyhapultnak. Ha bezárnám a
köztünk lévő kis távolságot, odaszegezhetném.
A tekintete az enyémre siklott, majd levándorolt a csupasz
mellkasomra. Kinyújtotta a kezét, és lágyan körberajzolta a
tetoválás mozaikját, amely a fél törzsemen végighúzódott.
A szívem hevesen dobogott. Minden érzékszervem éberségbe
szökkent, reagálva a közelségére. Megfeszültem, és némán
imádkoztam, hogy ez legyen az utolsó eltöltött éjszakája itt. Bár
soha nem láttam még olyat, hogy Will hagyja, hogy egy lány itt
töltse az éjszakát. Fogalmam sem volt, mit tervezhetett. Nem
akartam, hogy fájdalmat okozzon Livnek, de erre képtelen
voltam. Ő maga volt a megszemélyesedett kísértés, és én
annyira nagyon rábasztam…
– Ez mit jelent?
A hangja olyan lágy és érzéki volt, mint az érintése.
Megráztam a fejem, és összeszorítottam az állkapcsomat.
– Nem számít.
Nagyjából száz nő tehette már fel ugyanezt a kérdést, de most
először fordult elő azóta, hogy a tű a bőrömbe ütött, hogy ki
akartam mondani hangosan. El akartam mondani neki. De nem
tudtam… Nem tehettem meg.
Amikor elhúzta a kezét, elkaptam, és visszanyomtam a
bordáimhoz. A tenyerem betakarta a kecses kézfejét. Megtettem
az utolsó lépést, amivel már majdnem összeért a testünk, ő
pedig élesen beszívta a levegőt. Végigsimítottam a karján –
lassan, gyönyörködve bőre lágyságában. Az ujjaimmal
végigszántottam selymes hajának tincsein, és magamhoz
fordítva megemeltem az arcát. A szeme ködös volt. Azok a
gyönyörű rózsaszín ajkak szétnyíltak, mintha szavak nélkül
könyörögnének. És Liv nem mozdult, még úgy sem, hogy a
bőröm égett az érintése alatt. Felé hajoltam, kívánva azokat a
zamatos ajkakat, és beszívtam az illatát. Annak ellenére, hogy
az elmém kiabált…
Ne tedd ezt!
Kurvára ne csináld ezt!

OLIVIA

– Jó reggelt!
Will rekedtes hangja betöltötte a szobát. A szívem néhány
tucatszor ide-oda hokizott a mellkasom falai között, mielőtt
pánikszerű ritmusba ugrott. Ó, istenem!
Elhúztam a kezem Iantől, de nem tudtam annál jobban
elmozdulni. Egészen a pulthoz szorított. Aztán a keze lehullt
rólam, és tett egy lépést hátra. Ez az apró megkönnyebbülés
elvette a bennem kitörő pánik élét, de Ian közönyös
arckifejezésében semmi sem utalt arra, hogy Will jelenléte
megrázta volna őt.
És ha Willt érdekelte is, ő sem mutatta ki. Már felöltözött,
farmert és egy kék galléros inget viselt, ami kihangsúlyozta a
szemét. Kinyitotta az egyik szekrényt, és elővett egy bögrét.
Ian elsétált mellette.
– Egyél a reggeliből! Én megyek, alszom egy kicsit.
Will fel sem nézett, miközben kitöltötte a kávéját.
– Hosszú éjszaka?
– Tudod, hogy van ez.
 Will szája sarka felfelé görbült. A könnyedségnek ez a kis jele
egy kicsit még jobban eloszlatta a szorongásomat, amit amiatt
éreztem, hogy miféle jelenetbe sétált bele.
De mégis mi a fenét gondoltam? Valami nagyon nem stimmelt
velem. Úgy tűnt, a vágy egy fertőző betegség volt, ami azóta
uralta az elmémet és a testemet, hogy megismertem Willt. Előző
éjjel sokáig ébren tartott, és amikor kezdtem elszenderedni,
újra és újra magához vont. Én pedig örömmel fogadtam.
Megnyíltam neki, magamba fogadtam, hagytam, hogy újra és
újra a csúcs felé repítsen, és ő újra és újra a mélybe taszított,
amíg már a saját nevemre is alig emlékeztem. Úgy tűnt, csak az
övét ismertem, és imádságként kiáltottam minden alkalommal,
amikor hagyta, hogy elélvezzek.
Ez a férfi úgy baszott, mint egy isten, és most, a több hónapos
cölibátus után, nem tudtam kiverni a fejemből a szexet. Az Ian
félmeztelen tetovált testére vetett pillantás elég volt ahhoz,
hogy olyan pontokon ránduljak össze, amelyek már igen jól
használatba lettek véve. És még ha csak egyetlen éjszakát
töltöttem is Will-lel, valahogy úgy tűnt, hogy ezeket a pontokat
már ő birtokolta. De vajon tényleg így volt?
A számhoz emeltem a kezem, és próbáltam figyelmen kívül
hagyni az ajkam bizsergését, amit Ian közelsége okozott. A
teljesen szemérmetlen lény, akivé váltam, azt akarta, hogy
megcsókoljon. Kétség sem férhetett hozzá.
Ian eltűnt a folyosóról a szobájába, és Will most már engem
figyelt. A szívem a fülemben dörömbölt. Mondani akartam
valamit, de óvatos tekintete úgy tűnt, mindent kimondott.
Könnyedén odalépett hozzám, elfoglalta Ian helyét a
magánszférámban, és karját a két oldalamon megtámasztva
körbezárt.
Halk sóhajjal megrázta a fejét, és megszólalt.
 – Ó, Olivia! Gyönyörű, szexi lány! Hát mihez fogunk kezdeni
veled? Csak néhány percre hagylak magadra, és Ian máris
megkaparint.
Arra számítottam, hogy a hangjában él csendül. Keserűség
vagy egy csipetnyi harag. De semmi ilyesmit nem éreztem.
Ennek ellenére váratlan bűntudat kerített a hatalmába.
– Nem történt semmi – mondtam, és próbáltam meggyőzni
magamat a saját szavaim igazáról.
– Egy csók?
– Nem csókolt meg.
Eldöntötte a fejét, tekintetét az ajkamra összpontosította.
– Majdnem-csók? Azt akartad, hogy az ajka a tiédre tapadjon.
– Végighúzta az ujját a szám ívén. – És lefogadom, hogy te még
ennél is többet akartál.
Cukkolni próbált? Gúnyolódott, mert kevesebb mint
huszonnégy órával a teljes mértékben csakis szexuális
természetű kapcsolatunk kezdete után én majdnem elárultam
őt? Talán feltételezte a kizárólagosságot? Ezeket a feltételeket
nem tárgyaltuk meg.
– Will… sajnálom.
Elhallgattatott, az ujját az ajkamra tapasztva. Elgondolkodó
tekintete mintha az enyémet kereste volna. Kimerült voltam,
felizgultam, és teljesen összezavarodtam. Még nem is töltöttem
el elég időt Will mellett ahhoz, hogy felfoghassam, milyen lenne
elveszíteni a jelenlétét az életemből… Alapvetően tudtam, hogy
ezt nem akarom, de fogalmam sem volt, vajon milyen messzire
mentem el Iannel. Ez már önmagában is megijesztett.
– Nem tudom, mi ütött belém. Ő csak…
– Akar téged. Ahogyan én is akarlak.
Néma pillanat múlt el. Ez a néhány szó lebegett és
visszhangzott a fejemben. Will lehajolt, és lágyan megcsókolt.
Lecsúsztatta a kezét a lábam közötti érzékeny helyre, ahol
szégyenletesen nedves voltam.
A szeme elsötétült, és az incselkedés minden jele elhagyta az
arcát.
– Nem érdekel, ha ezt Ian kezdte. Én fogom befejezni, mert
nem tudok betelni veled.
Egy hirtelen mozdulattal felemelt a konyhaszigetre. A
szívverésem képtelen volt lelassulni.
– Érzékeny vagy?
Felgyűrte a pólóm szegélyét.
– Egy kicsit, de…
– Dőlj hátra.
Megdermedtem. Meztelen voltam a pólója alatt, és messze
nem voltunk egyedül a lakásban.
Felhúzta a szemöldökét, és keményebb hangon szólalt meg.
– Dőlj. Hátra.
Hanyatt feküdtem a grániton, miközben széttárta a lábaimat.
– Mit akarsz… Ó!
A szája rám talált a lábam között. A nyelvét az ott gyülekező
izgalmamra összpontosította, szétterítve a nedvességet egészen
fel a csiklómig. Megfeszültem, de ő erősen tartotta a combomat,
folytatva a puncim elleni támadást.
Felnyögött.
– Istenem, olyan finom vagy!
Sóhajtottam. A pult hűvös és kemény volt a hátam alatt, éles
ellentétben a szája melegével és puhaságával. Úgy nyalt, mint
egy éhező férfi.
Az orgazmus felé száguldottam, mielőtt jobban
átgondolhattam volna a helyzetünket és a sebezhetőségemet…
De ez valószínűleg tetszett neki. Talán erről szólt ez a dolog
Iannel – kihasznált egy gyenge pillanatot. De a pokolba is, ha ez
lenne a büntetésem, ám legyen!
 Az ujjaimat Will hajába túrtam, magamhoz szorítottam őt, és
a csípőmet a szájához toltam. Esküdni mertem volna, hogy soha
életemben nem éreztem semmi ilyen tisztán… Ilyen erotikusat.
Fogalmam sem volt, mi késztetett arra, hogy kinyissam a
szememet. Megéreztem Iant, még mielőtt megláttam volna. Az
energiája maga felé vonta a tekintetemet. Ahogy Will a lábaim
között mozgott, Ian izmos teste betöltötte a szobájába vezető
folyosót. A kezét mindkét oldalon a falnak nyomta. Sötét ajkai
szétnyíltak és nedvesek voltak.
Úgy bámult minket, mint egy átkozott kukkoló. És minthogy
engem megrészegített a vágy, nem érdekelt. És nem
gondolkodtam. A kezem elhagyta Will piszkosszőke tincseit.
Végigsimítottam a combomon, fel a csípőmön, majd a mellem
fölé húztam a pólómat. A tenyerembe fogtam mindkettőt, és
finoman megcsavartam a mellbimbóimat. Kényesek és
érzékenyek voltak az előző éjszaka után, és a fájdalom egészen
a hüvelyemig hatolt. Olyan közel voltam… Nagyon fel voltam
izgulva, és minden egyes másodperccel magasabbra repültem…
Miközben Ian egyik keze a falat támasztotta, a másikat arra a
helyre vezette, ahol az erekciója láthatóan nőtt a
melegítőnadrágjában. Beharapta az ajkát, és megszorította a
péniszét – ezzel egy pillanatra látni engedte lenyűgöző
vastagságát. A hasizma megfeszült a mozdulattól, és abban a
pillanatban csupa izom és vad szenvedély volt. Ezt már nem
bírtam. Két gyönyörű férfi, és a figyelmük rám irányult, ahogy…
kitárulkoztam… sebezhetően…
Felnyögtem, amikor Will váltogatni kezdett az ujjai és a finom
nyelve között a csiklómon. Te jó isten…
Valami felrobbant bennem. Nem bírtam elviselni. Először
zuhanni kezdtem, majd a magasba repültem, és egy újabb
hihetetlen orgazmusba ütköztem.
 A szemem lecsukódott. Hangosan felkiáltottam, ívbe
feszültem a pulton. Úgy tűnt, hogy az orgazmus hullámokban
tör rám, amit az elfúló kiáltásaim jeleztek. Will elkötelezetten
nyalogatta a túlérzékeny csiklómat.
Ahogy a gyönyör lassan elhalt, apró utórángások
hullámzottak végig rajtam. Amikor újra kinyitottam a szemem,
Iannek hűlt helye volt, Will pedig előttem állt. Megtörölte a
száját a kézfejébe, és ülő helyzetbe húzott.
– Mennem kell – mondta kifulladva.
– De hát…
Felé nyúltam, de elkapta a csuklómat.
– Ha most a farkam közelébe engedlek, még annál is nagyobb
késésben leszek, mint már vagyok.
Kissé lebiggyesztettem az ajkamat.
– Rendben.
– Gyere el ma este is!
A csipetnyi kétségbeesés, amit a hangjában hallottam, arra
késztetett, hogy mindent meg akarjak adni neki. Mindent,
mindig.
Egy homályos emlék úszott át az agyamon arról, amikor azt
mondtam neki, nem fogok úgy ugrálni, ahogy ő fütyül. De nem
igazán törődtem ezzel, legalábbis a jelenlegi állapotomban. A
ködön át viszont mégis eszembe jutott, hogy mást terveztem.
– Eljönnék, de a testvéreimmel vacsorázom.
Az, hogy tegnap este elmentem otthonról, valószínűleg már
gyanút keltett. Nem dobbanthattam a szokásos hétvégi
vacsoránkról, még akkor sem, ha Maya valószínűleg megint jól
ki fog faggatni Will-lel kapcsolatban.
– Megint meg akarsz várakoztatni?
Elvigyorodtam.
– Nem túl sokáig. Megígérem.
 – Hívj fel utána! Ha nem érezhetlek, legalább hallani akarlak.
– A száját az enyémre tapasztotta, és gyengéden megcsókolt. –
Hogy akarhatlak már most ennyire?
Visszacsókoltam, és közben ugyanaz a kérdés visszhangzott
az én fejemben is…

WILL

– Nos, mit mondasz?

– Hogy mi?
Felemeltem a tekintetemet az ebédem maradékáról, hogy a
velem szemben ülő férfira figyeljek.
Beleegyeztem a találkozóba az apámmal, de amint a
beszélgetés a fundra terelődött – azt akarta, hogy átvegyem a
vezetését –, elkalandoztak a gondolataim.
Oliviához. Nem kellett volna hagynom, hogy nálam töltse az
éjszakát. Azt terveztem, hogy megtöröm, és a szilánkjaira
zúzom, amíg a nevemet nem sikoltozza. Nem számítottam rá,
hogy az egész istenverte éjszakán át ostromolni fogom.
Képtelen voltam nyugtot hagyni neki. És ma reggel, amikor
megláttam Iannel… A féltékenység, mint szó, nem szerepelt a
közös szótárunkban, amikor azon nőkkel kapcsolatos
érzésekről volt szó, akiket megdugtunk. De valami összeszorult
a zsigereimben, amikor megláttam Oliviát a karjaiban.
És ez csak annál több okot adott rá, hogy hagyjam őt
elcsábítani. Ha egyszer megfekteti, biztosan elmúlik majd ez az
érzés. Az senkinek nem válna a javára, ha Olivia birtoklásán
acsarognánk. Ráadásul én nem ígértem neki mást, csak
gyönyört. Ezt kettőnk közül bárki megadhatta neki, és a
megállapodás Ian és köztem hónapokkal ezelőtt megszületett.
Miért táncolnék vissza most, és rontanék el egy jól működő
dolgot?
Ian megkóstolhatta Oliviát, de én nem terveztem elengedni őt.
Valójában már az is elterelte a figyelmemet, hogy nem tudtam,
mikor láthatom újra. A kiváltságosnak mondható ifjúkoromban
sikerült távol maradnom a kemény drogoktól, amiket könnyen
megvehettem volna magamnak, de úgy képzeltem, hogy ilyen
lehet lejönni egy igazán jó heroinlöketről. Fáradt voltam, és
nyugtalan, és a következő adandó alkalommal bele akartam
mászni ennek a nőnek a testébe. El akartam benne veszíteni
magamat, és elmenekülni az összes probléma elől, ami éppen
egyenesen az arcomba bámult.
Bill Donovan a szemem láttára öregedett egyre jobban és
jobban. A nyomozás hónapok óta zajlott, és nyilvánvalóan
fizikailag is megviselte az apámat. Barna hajából még több
őszült be, a szeme pedig fáradtnak tűnt. A stressz elemésztette.
Szinte megsajnáltam.
– Szörnyen nézel ki – mondtam végül.
Kifújta a levegőt, és végigdörzsölte a homlokán lévő mély
barázdákat.
– Gondolom, ez velejárója, ha börtönbüntetés vár rád.
– Úgy hangzik, mintha biztos lennél ebben.
Az arckifejezése nem változott, de a válla kissé meggörnyedt.
– Megérte?
A fejét csóválta.
– Ezt mindennap megkérdezem magamtól. Könnyű levágni a
kanyart, amikor magasan szárnyalsz. Az ég szerelmére, az
emberek nap mint nap megteszik!
– Szóval nem bántad meg.
– Nyilvánvalóan de! – csattant fel. – Rohadtul megbántam.
Összeszorítottam az állkapcsomat. Szemétláda. Az egyetlen
dolog, amit megbánt, az az volt, hogy lebukott.
 – Attól tartok, nem tudok segíteni neked, apa.
Olyan erőteljesen ejtette az öklét az asztalra, hogy az
evőeszközök összecsörrentek.
– A rohadt életbe, Will! Most eljött az ideje, hogy megtedd,
amit kell! Hagytam, hogy elég sokáig szórakozgass, nem? Kaptál
zsebpénzt a mulatozáshoz, és mindent megadtam neked, amire
szükséged volt, hogy megszerezd a nőket, vagy elindítsd a kis
vállalkozásaidat. De a játszadozásnak most vége! Itt most valódi
pénzről beszélünk. Arról a fajta pénzről, ami biztosítja a
családunk következő négy vagy öt generációjának jólétét.
– Én ezt nem tudom megtenni. Én nem vagyok olyan, mint te.
– Annak ellenére, hogy egy szaros ezüstkanállal a szádban
nevelkedtél, pontosan ugyanolyan vagy! Jó fejed van a pénzhez,
és jól bánsz az emberekkel is. Remekül tudsz smúzolni, és az
emberek biztonságban érzik magukat, amikor csekket állítanak
ki neked. Te erre születtél. Ha egy pillanatra is azt gondoltam
volna, hogy elbasznád, hidd el nekem, nem vesztegettem volna
az időmet, hogy kitanítsalak arra, hogy átvedd tőlem a bizniszt.
Egyszerűen csak nem gondoltam, hogy ilyen hamar sor
kerülhet erre.
– Azt ugye érted, hogy én soha nem akartam részt venni
ebben?
Olyan régóta szerettem volna elmondani ezt neki, és valahogy
most, hogy a veszte küszöbén állt, a szavak végre kibuktak
belőlem.
– Ez nem életfogytiglani börtönbüntetés, Will. Ha Reillyt vagy
engem vád alá helyeznek, a befektetők kétségkívül mind ki
fognak szállni. Szükségünk van arra, hogy most előlépj, és
bizalmat kelts mindenkiben. Egy kis időre legyél a
vezéregyéniség, amíg leülepszik a por, és amíg valamelyikünk
újra átveheti az irányítást.
Felnevettem, és megráztam a fejem.
 – Ez a fickó… az üzleti partnered… milliókat fölözött le a
barátaitól, hogy az olyanok, mint te, kövér juttatásokat
kapjanak. Tényleg azt hiszed, meggyőzhetném bármivel is a
befektetőket, hogy tovább játszadozhassatok a pénzükkel?
– A befektetésekre hat hónapos zárlat van kiszabva. Ezzel
nyerni fogunk egy kis időt, hogy helyrehozzuk a károkat. De ezt
egyedül nem tudom véghez vinni.
– Úgy érted, nem tudod véghez vinni a rács mögül.
Elmélyültek a barázdák a szemöldöke között.
– Jelenleg még semmi sincs kőbe vésve. Mondtam neked.
Előre kell terveznünk a váratlan esetekre is.
Egy dologban igazat beszélt. Semmi sem volt biztos. A
hangnemében vagy a viselkedésében nem láttam semmi
bizalomgerjesztőt, és a hírek szerint Bill Donovan és a Reilly
Donovan Tőke jövője nem festett túl rózsásan. Valószerűtlennek
tűnt még az ötlet is, hogy én bármit is tehetnék a helyzet
javulásának érdekében.
De az ösztön, hogy segítsek az apámnak, még ha alapvetően
nem is értettem vele egyet, továbbra is nyaggatott. Valóban
tiszta volt az alapban a pénz? Nem tudtam elképzelni, hogy
belépjek a vállalatba, és ha a pénz piszkos, akkor nincs is
választásom. Én nem fogok úgy elbukni, ahogy az apám. Ennyit
biztosan tudtam.
 HATODIK FEJEZET

OLIVIA

– Ó, jó, hogy megjöttél! Mindent el kell mesélned!

Maya egy pohár bort nyomott a kezembe, ahogy beléptem a
konyhájába.
Darren felegyenesedett, miután leellenőrizte a sütőben
készülő ételt, és beszédes pillantást váltott Cameronnal.
– Miről van szó?
– Nem fontos! Gyere, menjünk, üljünk le!
Maya leintette a párját, és az étkező felé húzott, ahol Vanessa
már a hosszú asztalnál ült a saját borát kortyolgatva.
Amíg Darren és Cameron a konyhában szorgoskodott, én
lényegében beszorultam a bátyáim feleségei közé. Két új nővér
egy év leforgása alatt. A családunk gyorsabban növekedett,
mint ahogy lépést tudtam tartani vele. Egy hét sem telt el
anélkül, hogy valamelyikünk ne rendezett volna egy közös
vacsorát, és ez a rituálé még közelebb hozta egymáshoz a szűk
családunkat – leszámítva, hogy a mai napig a szüleink egyikre
sem voltak hivatalosak. Ezt sajnáltam.
Makacs család voltunk. A bátyáim nem sokkal az egyetem
után a saját erejükből törtek ki, dacolva a szüleink
kívánságaival a jövőjüket illetően, és ezután már semmi sem
maradt a régi. Hosszú csend, kínos vacsorák, feszült ünnepek és
szavak, amiket nem lehetett ki nem mondottá tenni… Néha úgy
éreztem, egyedül én tartottam nyitva az ajtót a családunk két
szétszakadt fele között, de eltűnődtem már rajta, hogy vajon
mindig képes leszek-e rá.
– Szóval, mi történt tegnap este?
Maya lehalkította a hangját.
Visszapillantottam a konyha irányába. Aggódtam, hogy még
mindig hallótávolságon belül vagyunk.
– Találkoztál valakivel?
Vanessa világoszöld szeme felcsillant.
– Ööö… – Erre most mit válaszoljak? – Valahogy úgy.
Tulajdonképpen valóban találkoztam Will-lel, ami meg a
többit illette, az viszont egy nagyon furcsa kategóriába esett,
amiről valószínűleg nem igazán tudtam volna beszélni.
Vanessa szélesen elmosolyodott és előrehajolt.
– Ki az?
Összekulcsolta a kezét a borospohara körül. A gyémánt
ragyogóan csillogott az ujján a fényben.
Maya gyorsan válaszolt helyettem.
– Will Donovan. Ő az új fitneszterem befektetője.
– Hűha! – Vanessa pislogott. – Várj, ő Bill fia, igaz?
Bólintottam, mire az izgalma láthatóan lelohadt. Nem töltött
sok időt a Reilly Donovan Tőkénél, de hallottam Mayától, hogy
neheztelt a főnökére, David Reillyre. Szerencsére egy sokkal
jobb pozíciót ajánlottak fel neki a Fiatal Művészekért
Alapítványnál – pontosan annál az alapítványnál, amitől Will
apja milliókat csalt el. Ennek ellenére nem álltam készen arra,
hogy bármit is felrójak ezzel kapcsolatban Willnek. Amennyire
meg tudtam állapítani, az üzleti kapcsolataik az apjával nagyon
elkülönültek egymástól, és az a néhány szó, amit erről az
egészről mondott, érezhetően csalódottsággal volt terhes.
– Nos, még mindig nem válaszoltál igazándiból a kérdésemre.
Mi történt? Ott töltötted az éjszakát?
 Visszapillantottam a bátyáimra, akik bár nem szóltak egy szót
sem, mindketten kerülték a tekintetemet. Szerettem volna a
legjobbat feltételezni Mayáról, és betudni ezt annak, hogy a
terhességi hormonok befolyással vannak az ítélőképességére,
de ezzel a kikérdezéssel a farkasok elé vetett.
– Csak iszogattunk és beszélgettünk. Kezdjük megismerni
egymást – mondtam a lehető legdiplomatikusabb válaszra
törekedve, amit csak adhattam.
Ez csakis jobb lehetett annál, mint hogy bevalljam, a férfi az
éjszaka zömét azzal töltötte, hogy egyik orgazmust húzta ki
belőlem a másik után.
– Ígéretesen hangzik! Mikor találkoztok újra?
Megvontam a vállamat.
– Mondtam neki, hogy ma estére már terveim vannak, szóval
nem tudom.
Maya összecsapta a kezét.
– Ó, egyik este meg kellene hívnunk vacsorára! Az tök jó
lenne!
Cameron az asztalhoz lépett, kezében a tálalásra kész
ételekkel.
– Valószínűleg nem a legjobb ötlet összekeverni az üzletet a…
családdal.
Maya a homlokát ráncolta.
– Ez elég ironikus, nem gondolod? Tekintve, hogy
mindannyian családtagok vagyunk, és szinte mindegyikünk a
családi vállalkozásban dolgozik.
– Az más – felelte kurtán, mielőtt helyet foglalt Maya mellett.
– Miért is?
Maya rosszallóan bámult rá, és ez azt sugallta, hogy Cameron
nem fogja megnyerni ezt a vitát ma este. Az ajkát összepréselve
szedett magának az ételből. Ezután mi is megpakoltuk a
tányérunkat, én pedig hálás voltam a lehetőségért, amiért
valami másra is használhatom a számat a Willről való
eszmecserén kívül.
Darren lehuppant a Vanessa melletti székre. Odahajolt hozzá,
és szájon csókolta. A lány elmosolyodott a csók alatt.
Amikor visszafordult a tányérjához, Darren a fülébe suttogott.
– Gyönyörű vagy!
Vanessa arca bájosan elpirult, és megbökte a bátyámat a
könyökével. Néhány percig csendben ettünk, majd Vanessa
megszólalt:
– Liv, készen áll minden a babaváró bulira jövő hétvégén?
Tudok még segíteni valamiben?
– Nem, azt hiszem, már minden megvan – feleltem.
Mindketten Mayára pillantottunk, aki ránk villantotta a
mosolyát. Tudta, hogy egy ideje már szervezzük a babavárót, de
az időpontot leszámítva minden más meglepetés volt.
– A fiúk is hivatalosak? – kérdezte Darren két falat között.
Vanessa ismét oldalba bökte, ezúttal erősebben.
– Nem. Csak lányok.
– Jaj, de kár!
Pimasz vigyort küldött felé, mintha tettetné a csalódottságot.
Én szinte örülnék ennek a hangulatot oldó humorának,
megkönnyebbülés lenne. Jó érzéke volt ahhoz, hogy megpuhítsa
az anyánkat, aki szerette a fiait. Tudtam, hogy Darren bőre alá
is be tud férkőzni, de úgy tűnt, ő jobban viseli a csapásokat,
mint mi, a többiek.
– Ha már az ünneplésnél tartunk – kezdett bele Maya
játékosan. – Most, hogy kihagytátok a szokásos esküvői
drámázást, hamarosan számíthatunk babahírekre, igaz?
Kikerekedett a szemem; arra számítottam, hogy Darren
hangot ad a témával kapcsolatos ódzkodásának, de úgy tűnt,
meg sem hatotta a kérdés. Maya tényleg nem fogta vissza magát
ma este, de örültem, hogy legalább kikerültem a rivaldafényből.
 Darren Vanessa irányába mutatott a villájával.
– Ezt vele beszéld meg! Én folyamatosan próbálom felcsinálni,
de ő meg akarja várni, hogy legalább egy évet ledolgozzon az
Alapítványnál.
– Ez egy nonprofit szervezet. Ha huzamosabb ideig
mellőzniük kell, az meg fogja viselni az Alapítványt. Rengeteg
felelősséget vállaltam magamra, amikor elfogadtam ezt az
állást, és mondanom sem kell, hogy eléggé tele volt a kezünk a
munkával az elmúlt néhány hónapban.
Darren a fejét csóválta.
– Sosem találkoztam olyan nővel, aki ennyire elkötelezett volt
a munkája iránt!
Vanessa a szemét forgatta.
– Csupán négy hónapja vagyunk jegyesek. Lehetnél egy kicsit
türelmesebb.
Az anyám szinte minden esküvői tervet megvétózott, amivel
előálltak, és ez következésképpen teljesen kifacsarta a
romantikát az egész tervezési folyamatból. Miután úgy
döntöttek, hogy egy Bridge-esküvő pont elég erre az évre, egy
gyors és egyszerű megoldást választottak inkább. Darren
elcsalta Vanessát Spanyolországba, ahol aztán romantikus
keretek közt, bár váratlanul összeházasodtak. Ezt egy
hihetetlenül pazar fogadtatás követte New Yorkban, amire még
az anyám sem panaszkodhatott.
Maya a hasát simogatta.
– Nos, akkor igyekezzetek! Bridge Babának szüksége lesz egy
unokatestvérre.
– Vettem! – mondta Darren.
Ezután a beszélgetés kevésbé kényes témákra terelődött a
rohamosan haladó felújítástól kezdve a segélyhívásokig, amikre
Darren kiszállt a tűzoltósággal. Egy óra elteltével teljesen
jóllaktam, és kissé becsiccsentve a bortól készen álltam arra,
hogy az ágyamba zuhanjak.
Maya feltápászkodott a tányérjával, de Cameron talpra ugrott,
és elvette tőle.
– Hagyd, majd én! Te csak ülj és lazíts!
A lány elmosolyodott, a bátyám pedig lehajolt, hogy csókot
nyomjon az ajkára.
– Szeretlek – suttogta Maya.
Mindenki elkezdett pakolászni, de Cameron száműzött
bennünket a nappaliba. Beraktam a mosogatóba a tányéromat,
és elindultam, hogy én is csatlakozzam a többiekhez, ám ekkor
a nevemen szólított.
Visszakanyarodtam. Cam a konyhapultnak támaszkodva állt
karba tett kézzel és egy konyharuhával a vállán. Hasonlítottunk
egymásra; neki is ugyanolyan sötét haja és kék szeme volt, mint
nekem, de majdnem kétszer akkorára nőtt, mint én. Magas volt,
és csak úgy dagadt az izmoktól az edzőteremben
lelkiismeretesen eltöltött óráknak köszönhetően. Ha nem
ismertem volna olyan jól, féltem volna tőle már csak a termete
miatt is. Különösképpen most, hogy a kőkemény
arckifejezésével álltam szemben.
– Minden oké? – kérdeztem.
– Ezt talán áruld el te! Mi folyik valójában közted és Will
Donovan között? Aggódnom kellene?
Egy pillanatig haboztam.
– Mi miatt kellene aggódnod?
Az orrlyukai kissé kitágultak.
– Nem tudom, Olivia. Talán amiatt, hogy lefekszel a
befektetőnkkel?
A vér az arcomba szökött. Nem szoktam beszélni a
kapcsolataimról a testvéreimmel, és megosztani sem szoktam
velük a magánéletem piszkos kis részleteit. Nekem teljesen
megfelelne, ha azt feltételeznék, hogy életem végéig szűz
maradok, és úgy sejtettem, valószínűleg ők is meg lennének
elégedve ezzel a hazugsággal.
– Nem gondolod, hogy egy kicsit elhamarkodott
következtetéseket vonsz le?
Lekapta a konyharuhát a válláról, és törölgetni kezdte a
pultot.
– Nem tegnap jöttem le a falvédőről. Maya folyamatosan
puhatolózik, és nekem úgy tűnik, jó irányban kapiskál.
– És ehhez mi köze van bárkinek is?
Megállt, hogy újabb kemény pillantást vessen felém.
– Mert ez üzlet, Liv! Nem lenne szabad, hogy ilyen személyes
szarságokkal bonyolítsd az ügyet. Bármi legyen is az, ami
kettőtök közt folyik, nem tetszik.
A zavarom hamar felháborodásba csapott át.
– Bocs, hogy így le kell lombozzalak, Cam, de bármi is „folyik”
Will és köztem, ahhoz neked tényleg semmi közöd. Légy oly
kedves, és törődj a magad dolgával!
Egy hajszálnyival közelebb hajolt hozzám.
– Amíg munkakapcsolatban állunk vele, azt hiszem, hogy van
hozzá közöm. Nem akarom, hogy összeszűrd vele a levet!
Csípőre tettem a kezemet és a fogamat csikorgattam. Néha
olyan csökönyös tudott lenni… Fohászkodtam magamban, hogy
érkezzen meg mielőbb az unokaöcsém, hogy ő és Maya is
leszálljanak végre rólam. Így is nehezemre esett kibogozni,
hogy mi a fene nagy helyzet Will-lel.
– Nem akarod, hogy közelebb kerüljek hozzá, mert ő a
befektetőnk. Ez az egyetlen oka?
– Olyan dolgokba keveredett bele, amikkel nem kellene
foglalkoznod.
– Akkor ez az apjáról szól? Ahhoz Willnek semmi köze.
Összeráncolta a homlokát.
 – Ezt honnan tudod? Elhiszel mindent, amit mások
mondanak?
Ezúttal én hajoltam hozzá közelebb.
– Ó, szóval az ő pénze elég ropogós ahhoz, hogy finanszírozza
a projektünket, de mivel az apja szarban van, nekem nem lehet
hozzá semmi közöm? Komolyan mondom, Cam, csak kiböfögöd
ezeket a szabályokat, ahogy eszedbe jutnak…
– Ő nem elég jó neked!
– És ki lenne az? – A hangom szinte suttogássá halkult. – Maya
elég jó volt neked? És Vanessa elég jó volt Darrennek? Mit
gondolsz, mit mondana erre anya? Soha senki nem lesz elég jó,
és ezt te is tudod!
– Krisztusra esküszöm, Liv, ebbe nem fogunk megint
belemenni!
Felemeltem a kezemet, hogy elhallgattassam.
– Szeretem Mayát, oké? Eltaszítottam magamtól, és
bíráskodtam felette, amikor inkább esélyt kellett volna adnom
neki. Hülye voltam, mert nem értettem, hogy a boldogságod
forgott kockán.
Most először maradt csendben.
– Nem tudom, hogy ez a dolog Will-lel vezet-e valahova, de ki
nem állhatom, hogy atyáskodtok fölöttem. A saját életemet kell
élnem. El kell követnem hibákat, és rá kell jönnöm dolgokra
menet közben. Nem akarom többé, hogy az orromnál fogva
vezessenek. Pontosan ezért jöttem ide, emlékszel? Egy esélyért
az újrakezdéshez, és hogy én végre én lehessek, ne pedig az, akit
mindenki más szeretne, hogy legyek.
Az arca elé húzta a kezét, és felsóhajtott.
– Én mindig is a bátyád leszek, Liv, ezen semmi nem
változtathat. És minden ösztönöm azt súgja, hogy ez nem
helyes.
Magamba roskadtam, kimerültem ettől a beszélgetéstől.
 – Tartogasd az ösztöneidet a kisbabádnak, Cam! Én nagylány
vagyok. Most már egyedül is átmehetek az utcán.
– De ez nem befolyásolhatja az építkezést vagy az üzleti
megállapodásunkat.
– Nem fogja.
Reméltem, hogy száz százalékban be tudom majd tartani ezt
az ígéretet.
– És melegen ajánlom, hogy ne okozzon neked fájdalmat… –
szorult ökölbe a keze.
– Nem lesz semmi bajom – mondtam.
És hinni akartam ebben én is.
Cam egy hosszú pillanat után elfordult. Néma csendben
tettük rendbe a konyhát. A gondolataim az aggodalmai körül
forogtak. Szerettem volna felháborodni, de tudtam, hogy amit
mondott, még ha mogorván és csökönyösen is hangzott, a
szívéből jött.
Kiskoromban mindig számíthattam Camre. Amikor Darren a
halálba szekált, Cameron mindig együttérzett és játszott velem,
meg szívesen elszórakoztatott, amikor senki más nem tette. Ő
volt a legfantasztikusabb nagy testvér, vele mindig
biztonságban és védve éreztem magam. Amikor kiküldetésen
volt, én főiskolára jártam, de szívből jövő leveleket írt nekem. A
legkisebb gesztus is elég volt ahhoz, hogy emlékeztessen rá,
mennyire törődik velem, és hogy a köztünk lévő kötelék mindig
erős, még akkor is, amikor a tengerentúlon küzd a saját
démonaival.
Hálás voltam Camért, és mindig is az leszek. De ki akartam
taposni a saját utamat a nagyvárosban az új életemben, és ezt
egyedül kellett megtennem. Nekem kellett meghoznom a
döntéseket, és el kellett követnem a saját hibáimat. Különben a
kockázat, amit vállaltam, semmit sem ér.
 ***

Az este korán ért véget. Maya érthető módon elfáradt, Darren

arcán pedig olyan pillantás ült, mintha haza akarna rohanni és
rábeszélni Vanessát, hogy csináljanak egy gyereket. A majdnem
álmatlan éjszaka után, amit Will ágyában eltöltöttem, én is
készen álltam arra, hogy magam mögött hagyjam a napot.
Körbejártam a lakásomban, és pakolásztam, ahogy haladtam
– fáradt voltam, de nem tudtam igazán pihenni. Túl sok minden
járt a fejemben, és még éjfél közeledtével sem tudtam eléggé
lenyugodni ahhoz, hogy elaludjak. A telefonomért nyúltam, és
azon gondolkodtam, hogy felhívom Willt. Bár megkért rá, nem
akartam tapadósnak tűnni, pedig már hiányzott a jelenléte.
Végül legyűrtem a fenntartásaimat, és kikerestem a
telefonszámát. Az első csörgés után felvette.
– Olivia.
– Szia! – köszöntem halkan. – Tudsz beszélni?
– Hát persze! Két órája csak szarságokat nézek a tévében, és
arra várok, hogy felhívj.
Elmosolyodtam.
– Bocsi.
– Nem gond. Milyen volt a vacsora?
Kifújtam a levegőt.
– Hogy teljesen őszinte legyek, elég kínos.
– Én bízom az őszinteségedben.
Nem válaszoltam, mert aggódtam, hogy esetleg arról beszél
majd, ami Ian és köztem történt aznap reggel. Forróság áradt
szét a testemben, ahogy a zavarodottságom keveredett a vágy
fűtötte emlékkel.
– Képtelen vagyok kiverni a fejemből a ma reggelt – szólaltam
meg végül, mert úgy éreztem, ezt meg kell beszélnünk. Túl
akartam rajta esni, és tovább akartam lépni, vagy így, vagy úgy.
Will a vonal másik végén halkan hümmögött.
– Én is. Szeretném megismételni azt az előadást holnap.
Újra elmosolyodtam. Még jobban fűteni kezdett az emléke
annak, ahogy a szája a testemhez forrott, és ahogy egyenesen
életem egyik leghihetetlenebb orgazmusába nyalt.
– Én úgy értettem… még azelőtt.
Egy pillanatra elhallgatott.
– Ian?
Bólintottam, még úgy is, hogy tudtam, nem lát engem.
– Mit csináltál volna, ha megcsókol? Az igazat mondd!
– Kiterítettelek volna a konyhaszigeten, és úgy kinyaltalak
volna, mintha az lett volna az utolsó vacsorám. Pontosan azt,
mint ma reggel is tettem.
– Tudom, hogy nem vagyunk exkluzív kapcsolatban…
– De igen. – Az, ahogy hirtelen rávágta ezt, kétséget sem
hagyott efelől. – Azt terveztem, majd akkor hozom csak ezt fel,
ha túl vagyunk a próbakörön, de az istenre esküszöm, ha valaki
mást is beengedsz abba a zamatos kis testedbe, amíg mi együtt
vagyunk, nem vállalok felelősséget a tetteimért!
– Jó, rendben, de ha te ezt akarod, akkor miért nem érdekel,
hogy Ian…
Mit is mondhatnék erre? Rám mászott, megérintette a
testemet…
– Mert vele más a helyzet.
A hangja halk volt, mintha épp egy sötét titkot vallott volna
be.
– Ezt magyarázd meg!
– Erről igazából személyesen kellene beszélnünk. Ha átjössz,
meg tudom magyarázni.
Haboztam, mert végiggondoltam, vajon mennyi energiám
lenne egy késő esti kiruccanáshoz.
 – Rögtön azután, hogy kihasznállak, természetesen – folytatta.
– Vadul és többször is.
Nagyon csábító ajánlat volt. Nem csak égtem a kíváncsiságtól,
már vágytam is a társaságára. De ez egy újabb olyan helyzet
lehetett volna, ami nem hagy időt nekem a gondolkodásra.
Aggasztott, hogy úgy tűnt, egyáltalán nem érdekli az Ian és
köztem fennálló vonzalom, és késztetve éreztem magam, hogy a
dolog végére járjak.
– Csak áruld el, Will! Meg tudok vele birkózni.
– Reméltem, hogy egy kicsit több időt tölthetek el veled,
mielőtt ez felmerül. – Felsóhajtott, és újabb másodpercek teltek
el. – Említettem már neked, Olivia, hogy én sosem bonyolódom
bele párkapcsolatokba.
Kicsit összeszorult a szívem, hiába volt velem a kezdetektől
fogva tökéletesen őszinte a feltételekkel kapcsolatban. Talán
már kezdtem jobban törődni Will-lel, mint szabadott volna?
Vártam, egyszerre reménykedve és aggódva, hogy mit is akar
elmondani.
– Iannek és nekem hasonló az ízlésünk a nők terén.
– És…
– És néha megosztjuk őket.
A szívem lesüllyedt a gyomromba, mint egy jéghideg kő.
Minden titkos reményem összetört az iránt, hogy jobban
megismerjem Willt, és hogy megéljük a köztünk lévő kémiát.
Már nem töprengtem, kialkulhat-e köztünk valami több is.
Ha a gondolataim korábban zűrzavarosak voltak, most
egyenesen hurrikánná változtak.
– Beszélj hozzám, Olivia!
Kerestem szavakat, de úgy tűnt, ő már mindet kimondta.
– Nem tudom, mit mondjak. Nem hiszem, hogy az vagyok, akit
akarsz…
 – Te vagy az, akit akarok, oké? Bonyolultan hangzik, de nem
kell annak lennie. Ezért akartam erről személyesen beszélni.
Hallom, hogy kezdesz kibukni, és ezt nem akarom.
Felpattantam, és járkálni kezdtem a szobámban.
– Erre mégis mit válaszolhatnék? Mit akarsz tőlem?
– Én téged akarlak, Olivia! Most senki más nem létezik
számomra.
– Most éppen.
Nem tudtam leplezni a hangom nyugtalan csengését. Ki tudja,
mit hoz a majd holnap…
– Nagyon régóta nem álltam exkluzív kapcsolatban senkivel.
– És az exkluzivitásnak számít, ha megosztasz a
lakótársaddal?
– Magamnak akarlak, de megbízom Ianben, hogy veled
legyen, ha mindketten ezt akarjátok. De ő az egyetlen kivétel.
– Ez kész őrültség! Van fogalmad róla?
– Ha három felelősségteljes felnőtt úgy dönt, hogy együtt
szeretne időt tölteni a hálószobában vagy más módon, azt én
egyáltalán nem találom őrültségnek vagy nem normálisnak,
vagy bármi más jelzőnek, amit rá akarsz húzni. Ha valaki más
szabályai szerint akarod leélni az életedet, hajrá, de én ezt
időpocsékolásnak tartom.
Ezzel az utolsó megjegyzéssel padlóra vágott, és én
küzdöttem, hogy választ találjak rá.
– Őszinte leszek hozzád, Olivia. Egy nőt nem látok többször
általában egy-két alkalomnál. Akivel vagyok, az legtöbbször
elfogadja ezt annak, ami, és élvezi a velem töltött időt. De tőled
nem ezt kérem, mert azt hiszem, valami többet akarok ennél
veled. Nem tudlak kiverni a fejemből, amióta csak
bependerültél az építkezésre, és elkezdtél baszakodni velem a
miatt a hülye fal miatt. És miután a múlt éjszaka nagy részét a
testedben töltöttem, képtelen vagyok tisztán gondolkodni.
 – Én sem tudok – ismertem be.
Kisebb megkönnyebbülést éreztem aziránt, hogy úgy tűnt,
nem én vagyok az egyetlen, aki pillanatnyilag teljesen össze volt
zavarodva. Sóhajtottam, és visszadőltem az ágyamba.
– És akkor ti ketten ezt már így kiterveltétek? Tudtad, hogy ezt
akarod tőlem, amikor elhívtál vacsorázni?
– Nem, nem igazán. Találkoztunk, vonzónak találtalak, és
ennek megfelelően cselekedtem. De Ian és én nem úgy
tekintünk a személyes határokra, mint mások. Nyilvánvaló,
hogy vonzódik irántad. És ha jól sejtem, te is vonzódsz hozzá.
Nem tagadhattam, hogy így volt. A testem még azelőtt reagált
az övére, mielőtt az agyam lebeszélhetett volna róla, és ez
minden alkalommal így történt, akárhányszor csak
találkoztunk. Ennek ellenére nem tudtam elképzelni, hogy
egyszerre két emberrel randizzak. Az elvárásoktól való
elszakadás gondolata nagyon vonzott, de vajon meddig voltam
hajlandó elmenni?
– Mi van, ha nemet mondok?
Egy pillanatra elhallgatott.
– Akkor majd kitalálunk valamit.
– Az mit jelent?
Újra felsóhajtott.
– Gyere át, és beszéljük ezt meg! Jobban el tudnám
magyarázni.
– Ma este nem lehet.
Ha nem töltöttem volna épp el életem egyik
legfantasztikusabb éjszakáját az ágyában, könnyen el tudtam
volna utasítani ezt az egészet. Úgy gondoltam, tuti biztos, hogy
soha de soha nem lesz egyszerre két szeretőm. Vonzódtam
mindkettőjükhöz, ezt nem tagadtam. És hihetetlennek tűnt az
az elképzelés, hogy tudjanak egymásról, egészen addig, amíg
bele nem gondoltam, milyen igazságtalan, amikor valakit a
sötétben tartanak. Azonban Will nem árulásról és
szívfájdalomról festett képet elém. Ez nyílt és őszinte volt, még
ha nem is lehetett szokványosnak nevezni.
– Akkor én megyek hozzád – erősködött.
– Ne! – kértem határozottan.
Figyelmen kívül hagyva a felrázó vallomást, hogy nőket
osztanak meg Iannel, tényleg nem hagyhattam, hogy Cameron
összefusson itt vele. Nem volt kedvem mindennek tetejében
még a drámával is foglalkozni.
Hallottam, amint halkan káromkodik a vonal másik végén,
majd a jég hangját, amint koppan a pohárban.
– Akkor holnap.
A hangszíne azt sugallta, hogy többé már nem kéri ezt.
Követelőző volt, bár mondtam neki, hogy nem követelhet tőlem
ilyesmit. De már én is tudtam. Már így is jobban uralkodott
felettem, mint amennyire szerettem volna beismerni.
De mi a fenébe készültem belesétálni? Már a Will-lel való
beszélgetés is egy rossz lépés volt, akárcsak az, hogy
elgondolkodtam a felvetésen.
Talán Cameron ösztönei voltak a helyesek, és az enyémek
tévedtek. De ez nem változtatott azon a tényen, hogy látni
akartam Willt, és tudtam, hogy meg is teszem másnap. Nem
tagadhattam le, milyen érzéseket keltett bennem, és nem
hagyhattam figyelmen kívül az Ian iránti növekvő
vonzalmamat sem. Addig akartam beszélni erről az őrültségről,
amíg valahogy értelmet nem nyert.
Holnap talán bekövetkezik.
– Holnap.
 HETEDIK FEJEZET

WILL

Fellépdeltem Olivia brooklyni otthonának lépcsőin. Hajtott a

kávé, egy újabb nyugtalan éjszaka és az égető vágy, hogy újra
láthassam őt. A kapucsengő dobozán három gomb látszott. A
második névtábláját áthúzták. Felül az M. & C. Bridge, alatta
pedig az O. Bridge név volt rendezetlen betűkkel felfirkantva.
Mielőtt felcsengethettem volna, kinyílt a kapu. Cameron sétált
ki rajta egy táskával a karján. Úgy öltözött fel, ahogy általában,
farmert és atlétatrikót viselt, amin a Bridge Fitness logója
ékeskedett.
– Cameron! Szia!
Elmosolyodtam, mintha nem lenne semmi kellemetlen abban,
hogy reggel nyolckor megjelentem a húga lakásán.
Éles pillantást vetett rám.
– Segíthetek valamiben?
Haboztam. Nem féltem attól, hogy őszinte legyek vele
Oliviával kapcsolatban, mivel azt terveztem, hogy több időt
töltök a lánnyal. Csakhogy a tegnap esti beszélgetés után
fogalmam sem volt, mit tartogat számunkra a jövő. A dolgok
bizonytalanul álltak. Ahelyett, hogy teszek egy lapáttal az
esetleges nyakig erő szarra, és beismerem, hogy a húgához
jöttem, előállhattam volna valamiféle hülye kifogással, hogy a
felújítással kapcsolatban akartam beszélni valamiről. Csakhogy
a kezem tele volt kávéval és péksüteményekkel, amit idefele
jövet vettem az utca végében lévő pékségben. Nem gondoltam,
hogy be tudnám adni Cameronnak, hogy ezt csakis érte tettem.
Ragaszkodnom kellett tehát az igazsághoz.
– Valójában Oliviához jöttem.
Az arckifejezése nem változott. Anélkül, hogy elmozdult
volna az ajtóból, falat emelt közém és a nő közé, aki teljesen
elvette az eszemet.
Felhúztam a fél szemöldökömet.
– Gond?
– Remélem, nem.
Cameron hangja halk volt, és rendületlen.
Abban a pillanatban ráébredtem, hogy sokkal jobban törődik
a húgával, mint a tetteinek bármilyen következményével, ami
hatással lehet a vállalkozására is. Annak ellenére, hogy ez
akadályt jelentett abban, amit meg akartam magamnak
szerezni, csak jobban tiszteltem érte.
Nem mozdult, valószínűleg a válaszomra várt.
Valamiféle garanciát akart arra, hogy tisztességesen és
megfelelőképpen bánok majd Oliviával? Tudtam egyáltalán,
hogy ez mit jelent? Korábban soha nem kellett túl sokat
gondolkodnom ezen, de ahogy védte, az arra késztetett engem
is, hogy én is ugyanezt tegyem érte, mert legbelül tudtam, hogy
Olivia megérdemli.
– Nem lesz semmi gond – mondtam végül, és hittem a
szavaimban, amint kimondtam őket.
Bármi is történik Olivia és köztem, soha nem bántanám őt.
Nem fogom megdugni és faképnél hagyni, eldobni őt magamtól
nem törődve az érzéseivel. Nem akartam meghódítani a szívét
csak azért, hogy aztán összetörjem. Bármit is teszünk, abba
nyílt lapokkal fogunk belevágni.
Egy újabb feszült pillanat után lesétált a lépcsőn, és elindult a
fákkal szegélyezett utcán. Tartottam az ajtót, és tekintetemet az
ajtón túl várakozó, Oliviához vezető folyosóra fordítottam.
 A kezemben tartott kávé illata ösztönözte a lépéseimet.
Több koffeinre volt szükségem. És szükségem volt erre a nőre.
Beléptem a folyosóra, amely az első emeleti lakásához
vezetett. Bekopogtam az ajtaján. Nem válaszolt, így újra
kopogtattam, hosszabban és hangosabban. Néhány
másodperccel később kinyitotta, és ott állt előttem.
Megfeszítettem az állkapcsomat, nehogy a padlóra essen. A haja
egy merő gubanc volt, a szeme pedig lágy és fáradt, mintha
felébresztettem volna. Csak egy bordázott, sötétkék felsőt és
hozzáillő kék bugyit viselt.
– Mit csinálsz itt?
Összeszedtem magamat, és rávigyorogtam.
– Jó szarul aludtam. Gondoltam, talán te is. Hoztam kávét. –
Felé nyújtottam a kávéspoharat. – Cappuccino, a kedvenced!
A homloka összeráncolódott, ahogy elvette a kezemből.
– Ezt hogy csinálod?
Elfojtottam egy mosolyt, élvezve azt az izgalmat, amit akkor
éreztem mindig, amikor valamiben igazam lett.
Oldalra lépett, hogy beengedjen, majd becsukta mögöttem az
ajtót.
– Nem lett volna szabad idejönnöd. Ha Cameron meglát, el fog
szállni az agya!
Röviden felnevettem, és közben néztem a tökéletes fenekét,
amint beriszál a nappaliba.
– Már késő.
Hirtelen megfordult, a szeme tágra nyílt a feszültségtől.
– Mi történt?
– Semmi. Csak elhaladtunk egymás mellett, amikor bejöttem a
kapun.
– Mondott valamit?
Megvontam a vállamat.
 – Minden oké. Nem történt semmi, ami miatt aggódnod
kellene.
Nagyot sóhajtott, és leült a kanapé egyik szélére, maga köré
terítve egy bársonyszürke takarót. Én a másik végében
foglaltam helyet, és körbeszemléltem a helyet, amit az
otthonának hívott.
A lakást nem lehetett újnak mondani, de gondosan rendezték
be. A cseresznyefa padló új volt, és néhány drága szőnyeg
borította. A dizájnerbútorokra az azokat borító anyag
minőségéből következtettem. Minden hűvös árnyalatú volt, a
fehér vászonfüggönyöktől kezdve a négyzet alakúra vágott,
óceán témájú fényképek sorozatáig, amik a helyiség falait
díszítették. És mindezek közt Olivia volt a központi elem, élénk
és gyönyörű. Bár valószínűleg épp csak kimászott az ágyból,
semennyivel nem akartam kevésbé, mint néhány órával azelőtt.
Mi a fenéért vágytam rá ennyire?
Elfújta a gőzt a pohár tetejéről, és óvatosan belekortyolt. Egy
pillanat múlva összetalálkozott a kutakodó tekintetünk.
– Köszönöm a cappuccinót! Igazad volt, tényleg nem aludtam
túl jól. Nem tudtam kiverni a fejemből, amit mondtál.
– Mire gondolsz?
Körbefuttatta az ujjbegyét a pohár peremén.
– Azt hiszem, őrült vagyok már amiatt is, hogy erről az
egészről egyáltalán beszélgetek veled. Már az is kívül esett a
komfortzónámon, hogy úgy döntöttem, elfogadom az
ajánlatodat, de ez a dolog Iannel…
A tétovázás a szemében óva intett és megnyugtatott. Eléggé
kötődött hozzám ahhoz, hogy megkérdőjelezze az Ian iránti
vonzalmát, és hogy elfogadja, amit tenni fog vele. És ez a
kötelék nem csak a képzelete szüleménye volt, nem csak holmi
szánalmas egyoldalú vágyakozás. Igenis létezett. Valóságos volt
– egyre feszült és feszült, erősödött közöttünk. Megbíztam
Ianben, hogy kiélvezze Olivia testét, és nem számított, hány órát
tölt el benne, tudtam, hogy a nő az enyém lesz.
– Kétségeid vannak. Ez normális – mondtam.
– Will, azt sem tudom igazán, hol is kezdjem! Vonzónak
találom Iant, de én nem vagyok olyan, mint te. Nem úgy járom a
világot, hogy az élet minden földi örömébe belekóstolok, és
menet közben minden szabályt és bevett szokást kihajítok az
ablakon.
Elnevettem magam a képen, amit elém festett, de talán nem
tévedett olyan nagyot. Én akartam, amit akartam. Élveztem a
szexet, és a világ összes pénze és kiváltsága sem volt ahhoz
fogható, amikor néhány percre elveszíthettem magam egy
gyönyörű nőben. És jelenleg a világ összes gyönyörű szép nője
sem érhetett a mellettem lévő nyomába.
– Gyere ide!
Felé nyúltam, a tenyeremet hívogatóan kitárva.
Olivia habozott.
– Kérlek! – tettem hozzá halkan.
Némi feszültség leolvadt a válláról. A szája már nem
préselődött össze, ahogy odahúzódott mellém a kanapé középső
párnájára. Egyik kezemmel elvettem a kávéját, és letettem egy
biztonságos helyre, aztán megragadtam a combját, és magamra
emeltem, hogy az ölemben üljön. A keze a vállamon pihent,
majd lágyan a tarkóm köré fonta őket.
Elfojtottam egy mordulást, és azonnal feléledtem. A bugyiján
keresztül is éreztem a puncija melegét a farmeromban
dudorodó farkamon. A mellei is pont szemmagasságban voltak.
Sóvárogtam, hogy felfedjem őket, hogy tökéletes puhaságuk
köré formáljam a tenyeremet, és mindkét édes rózsás
mellbimbót addig szívjam, amíg fel nem kiált.
Ehelyett a szemébe néztem, és végigsimítottam az oldalán,
amíg el nem értem az arcát. A kezem közé fogtam, az ajkát az
enyémhez tapasztottam, és gyengéden megcsókoltam.
– Még ne mondj le rólam! – suttogtam az ajkába.
– Nem tudom, mit akarok, Will!
A vágyakozás és a megadás sütött a szavaiból. Akkor már
tudtam, mit kellett tennem.
– Hadd mutassam meg neked, hogy mit akarsz, Olivia! Bízd
rám a testedet és a gyönyörödet! Nem kell gondolkodnod,
mielőtt cselekednél. Velem nem. Add meg magad, és hagyd,
hogy irányítsam a helyzetet, amiről már tudod, hogy képes
vagyok uralni!
– Akarom, de…
Ismét magamhoz húztam, elhallgattatva a kétségeit.
Felnyögött, mélyebben csókolt, a csípőjét az enyémhez tolta.
Talán végeztünk a szavakkal. Talán más utat kellett mutatnom
neki…
Vele együtt felálltam, majd besétáltam a hálószobába.
Ledobtam az ágytakaróra, és gyönyörködtem abban, ahogy a
reggeli napsütés meleg fényt vet a testére. A térde be volt
hajlítva és kissé szétnyílt. A karját magasra nyújtotta, az ujjai
belegabalyodtak a sötétbarna tincsek zuhatagába, ami
szétterült körülötte a kék kasmír ágytakarón.
Levettem a pólómat, és a földre dobtam. Az ajkába harapott,
ahogy a tekintete végigjárt rajtam. Az övemért nyúltam, és
gyorsan kihúztam a bújtatóból.
– Ülj fel!
Amikor felegyenesedett, lehúztam róla a trikóját. Elkaptam a
két kezét, és köréjük hurkoltam az övemet. Szorosan
rögzítettem. Nem húzódott el vagy kérdőjelezte meg, és ezt
ígéretes jelnek vettem.
– Lehetőséget adok neked, hogy megbízz bennem –
mormoltam.
Befejeztem, és leteszteltem a köteléket. Biztosan tartott.
 – Ez így milyen érzés?
A tekintete az enyémre siklott.
– Nem rossz. Aggódnom kellene?
– Nem, épp ellenkezőleg. Meg kellene könnyebbülnöd. Most
én irányítok, hogy neked ne kelljen. Dőlj hátra, és hagyd, hogy
lenyűgözzelek!
Mosoly árnya suhant át az ajkán, és hátradőlt, kezét a feje
fölött pihentetve. Levetkőztem, és előhalásztam egy óvszert a
tárcámból. Felhúztam, és közben azon töprengtem, hogy ez a
rituálé már most kezdett bosszantani. Olivia valami egészen
egyedülálló módon birtokló vágyat ébresztett bennem.
Tápláltam azt a fantáziámat, amiről már nemegyszer
álmodoztam, hogy belé élvezek. Úgy tűnt, nem nagyon tudtam
uralkodni az ősi ösztöneim felett vele kapcsolatban. Ahogy
vonaglott az ágyon, küzdöttem a késztetéssel, hogy
szétterpesszem a lábát, és keményen, durván magamévá
tegyem. De most nem szabadott. Ezúttal be kellett bizonyítanom
valamit. Ki kellett érdemelnem a bizalmát.
Elkaptam a lábát, és a mellkasomhoz támasztottam. A
halvány rózsaszín lábkörme tökéletesen manikűrözött volt.
Gyengéd csókot nyomtam minden lábujjhegyére, aztán a bokája
felé haladtam, csókolgattam és szívogattam egészen a
kidolgozott vádlijáig. A combja belseje olyan volt, mint a szatén.
Megnyaltam a ráncot a combja és a bugyija szegélye között,
csak épp annyira elmozdítva az anyagot, hogy a nyelvemmel
elkapjam a nagyajkát.
– Ez tetszik? Ahogy megérintelek és izgatlak?
Élesen beszívta a levegőt, és ívelt háttal hozzám nyomult.
– Igen.
Visszanyomtam a csípőjét a matracra, és belefúrtam az
arcomat a pamutbugyijába, ami elválasztott engem attól a
ponttól, ami az utóbbi időben sok illetlen gondolatom tárgya
lett. Olivia finom puncija.
Belélegeztem őt, éreztem az izgalmának illatát, és megláttam
a nedvesség apró árnyát az anyagon keresztül. A farkam
fájdalmasan kemény volt, feszült, hogy végre benne lehessen.
Kezdtem elveszíteni az irányítást. Azért jöttem ide, hogy
bebizonyítsak neki valamit, de egyelőre csak azt bizonyítottam
be, hogy a farkamat úgy kalibrálták, hogy azonnal reagáljon az
illatára, az érintésére, a mindenére.
– Megbízol bennem, hogy olyasmit tegyek veled, amit még
soha senki?
Bólintott, a lélegzete pedig egyre szaporább lett.
Lerántottam róla a bugyit, elszakítva az anyagot. Felfelé
haladtam a testén, az ajkamat selymes bőrén húztam. Szinte
lebegtem, alig érintettem őt.
– Amikor olyan mélyen vagyok benned, hogy remegsz és
sikoltozol… Az is tetszik neked?
– Igen – suttogta elfúló hangon.
– Ezt akarom neked megadni. Újra és újra el akarlak juttatni a
csúcsra. Ahogyan Ian is. Azt akarja, hogy az ő nevét is kiáltsd az
enyémmel együtt. Képzeld el, amit most érzel, de együtt
mindkettőnkkel! Két ember, akik több gyönyört akarnak okozni
neked, mint amennyivel elbírsz.
A testéből sugárzó hő mintha megsokszorozódott volna. A
kezét keményen ökölbe szorította, és elemelte a hátát az ágyról.
Becsuktam a szememet, és belélegeztem őt egy mély, bódító
lélegzettel, aminek az volt a célja, hogy megnyugtasson, de csak
még éhesebbé tette a bennem lakozó vadállatot.
– Add meg magad nekem, Olivia! Add meg, amit akarok!
Mondd, hogy megteszed!
Egyikünk sem engedhette meg magának a szerelmet, de ezt
azért megkaphatnánk. Ezt megoszthatnánk. És ha egyszer Ian is
magáévá teszi őt, az ég legyen velem, talán el tudok majd
szakadni ezektől a veszélyes érzésektől. Még soha nem akartam
semmit vagy senkit ilyen rohadtul nagyon. És bár
megkérdőjeleztem, hogy valóban képes leszek-e megosztani őt
Iannel, tudtam, hogy teljesíteni fogom a gyönyörét illető
ígéretemet. Fájva sóvárogtam látni, ahogy darabjaira hullik a
szenvedélytől, amit egy ágyban okoznánk neki mi ketten.
Add meg magad nekem…
Szavak nélkül követeltem, anélkül, hogy a testem akár egy
ponton is megérintette vagy csábította volna őt. Azt akartam,
hogy megadja magát, de a következő lépést neki kellett
megtennie.
Az alsó ajka megremegett, ahogy a tekintetemet fürkészte. A
szemét félig lehunyta a vágytól, de csillogott benne a bizalom.
Ez a bizalom volt az, ami kizsigerelt.
– Igen.
A hangja suttogássá halkult.

OLIVIA

Az évekig tartó gondos neveltetésemmel kellett most

megküzdenem – aprólékos tervekkel és döntésekkel, amik egy
olyan jövőt voltak hivatottak biztosítani, ami annyira közel állt
a tökéletességhez, amennyire csak lehetett.
Erre csupán néhány perc leforgása alatt Will levetkőztetett –
fizikailag és minden más módon. Meztelen voltam, és nyers,
olyan lecsupaszított, mint a vágyam. Megkötözött, de valahogy
szabadabbnak éreztem magamat, mint valaha.
Annak ellenére, hogy az éjszaka nagy részében kétségek
gyötörtek, amikor a karjában voltam, úgy éreztem,
elengedhetek mindent. Belefáradtam, hogy túlgondolom a
dolgokat, és folyton csak a lehetséges hibás lépések miatt
aggódom. Will-lel együtt lenni egyszerűen felszabadító érzés
volt, és több szempontból is ösztönző.
Biztonságban éreztem magam vele, és mélyen legbelül bíztam
is benne. A bennem lévő jó kislány óvatosságra intett, „nem”-et
kiáltott, amikor a testem „igen”-t, de a nő, akit mostanra
leleplezett, már nem volt jó. A szükségletek hajtotta üres váz
volt, és meg akart telni – élettel, tapasztalattal és azzal a fajta
lábujjgörbítő gyönyörrel, amit csak Will tudott megadni nekem.
Másodpercek alatt belém hatolt, és én újra az övé lettem.
– Basszus – ziháltam a perzselő gyönyörtől, ahogy a testünk
eggyé vált.
Még többre szomjaztam, és ez abban a hihetetlen érzésben
összpontosult, amikor betöltött – teljesen és tökéletesen. Arra
számítottam, hogy úgy tör rám, mint korábban, gyorsan és
keményen, de ahogyan most mozgott, az szándékosnak és
jelentőségteljesnek tűnt. Lassan összeérintette a csípőnket,
centiméterről centiméterre vont minket egymáshoz, majd ismét
elhúzódott.
Az ajka az enyém fölött lebegett.
– Olivia… Mondd újra! Mondj igent! Hallanom kell. Tudnom
kell, hogy ezt akarod!
Már megadtam magamat, de ezerszer is megadnám magam
ennek a fajta boldogságnak csak még egy percéért.
Felnyögtem, amikor újra lökött egyet.
– Igen… A tiéd vagyok!
Megmerevedett. A saját mellkasomban éreztem, ahogy
zakatol a szíve. A szeme sötétlett a vágytól, és beárnyékolták a
homlokába hulló rendetlen hajtincsek. Az arca egyszerre volt
kemény és sebezhető.
 Nem szólt egy szót sem, csak az enyémre tapasztotta a száját.
Eleinte puhán, majd keményebben, aztán megéreztem a nyelve
ízét. Mindent beleadtam a csókba, amim csak volt. Aztán
elhúzódott.
– De még mennyire, hogy az enyém vagy!
A vágy ködében valami megmoccant a szívemben. Az
ellenállásom maradéka is tiszta megadásba olvadt. Ekkor
hirtelen mindenhol éreztem a kezét – lenyomta az enyémet, és
keményen mozgott, újra és újra beledöfött a testembe. Magához
húzta a csípőmet, hogy találkozzon heves lökéseivel, és
egyenesen a feledésbe dugott.
Az eksztázis sikolyai között a nevét nyögtem. Soha semmit
nem éreztem még ennyire csodálatosnak, ennyire teljesnek.
Izmos karját körém fonta, szorosan tartott, és megtámasztott
a durva mozdulatai miatt.
– Nem engedlek el! Nem lehet… Nem foglak…
Éreztem az erejét és a szenvedélyét minden érintésnél, és
egyre mélyebbre vont olyan érzésekbe, amikre nem akartam
gondolni. A bőrünk csúszóssá vált az izzadságtól. Csavargattam
a csuklómat az öv kötelékében, és a kényelmetlenség tűszúrásai
csak fokozták a pillanat intenzitását. Az, hogy ilyen mértékű
irányítást adtam neki magam felett, arra késztetett, hogy
kiszakadjak az elmémből bele a testembe, ami teljes egészében
az övé lett.
– Ne engedj el! Ó, istenem, ne hagyd abba… Will!
Darabjaimra hullottam. Úgy tűnt, az orgazmusom egészben
elnyel, magával ragad, felfüggesztve teret és időt.
Megtört kiáltásom visszhangzott a falakról, és táplálta a
szenvedélyét. Gyorsabban kezdett mozogni, és rátalált bennem
egy helyre, amitől remegni kezdtem a karjaiban, és amitől egy
újabb erőteljes kielégülés rántott magával, mielőtt még a másik
elhalványult volna. Olyan erősen döfött belém, hogy nem
tudtam, hol végződött ő, és hol kezdődtem én. Egyek voltunk, és
hosszabban, keményebben élveztem el, mint életemben valaha.
A hasa és minden más izma is összerándult és megfeszült.
Káromkodott, majd halk nyögéssel utoljára mélyen belém
temette magát.
Zúgott a fejem. Csak a légzésünk és a kint elterülő város halk
hangja töltötte be a levegőt. Számos perc eltelt, mire a
könyökére támaszkodott, és lenézett rám. A bőre kipirult, és
pimasz vigyor virult az arcán.
– Nélkülem élveztél el, hercegnő!
Hoppá.
– Ez azt jelenti, hogy… Meg fogsz büntetni?
A hangom incselkedő volt, de kiérződött belőle a leheletnyi
félelem, amit éreztem. Fenyegetőzött korábban büntetéssel, de
nem tudtam, hogy ez mit jelent pontosan.
Nevetve fújta ki a levegőt.
– Természetesen. Amint levegőhöz jutok.
Az erekciója nem lohadt le, úgyhogy csendben
reménykedtem, hogy a büntetésemmel inkább gyönyör jár,
mintsem fájdalom.
Egy pillanattal később felállt, és eltűnt a szomszédos kis
fürdőszobámban. Amikor visszatért, a farmerjáért nyúlt, és egy
újabb óvszert dobott a lepedőre. Testének súlyától besüppedt az
ágy.
– Lássuk, mihez kezdhetünk még ezzel az övvel!

IAN

Akadt néhány szabadnapom, ami azt jelentette, hogy az

időmmel Will rendelkezett – akármire is legyen szüksége az
építkezésen. A felújítás ütemesen haladt, én pedig ott próbáltam
utolérni magam a munkával, ahol csak tudtam egy-egy műszak
között.
A Bridge Fitness új otthona feletti luxuslakás hatalmas
fürdőjén dolgoztam. A padló már majdnem teljesen elkészült –
egyszerű mintája volt, ami egy még nem teljesen kigondolt
egyedi központi elem körül húzódott. Will kreatív szabadságot
hagyott nekem, azt kérte, tervezzek valami olyasmit, ami tetszik
neki. Annak ellenére, hogy szerette megmondani, mi hogy
legyen, úgy tűnt, nem volt túl konkrét elképzelése ezzel a
bizonyos dizájnnal kapcsolatban. Ezt én egyáltalán nem
bántam.
Amíg az előttem álló feladathoz szükséges anyagokat
készítettem elő, hogy belevághassak a munkába, Will lépett be a
helyiségbe. A bakancsa egyre hangosabban kopogott az
aljzaton, ahogy közeledett.
– Beszélnünk kell.
Abbahagytam, amit csináltam, és felnéztem rá. Nem láttam
sokat az elmúlt néhány napban. Azt feltételeztem, biztos
túlórázik az építkezésen, de bármi volt is a helyzet,
intenzívebbnek tűnt a szokásosnál.
– Minden rendben?
– Oliviáról van szó.
Nem beszéltünk arról, ami köztem és Liv között történt a
konyhában a néhány nappal ezelőtti egész éjszakás
szexfesztiváljuk után, és azóta Oliviát sem láttam. Nem
gondoltam, hogy ezek közül bármelyik is különösebb
magyarázatra szorult, de Will tekintete arra utalt, hogy most
mégis.
– Valami gond van?
Elnézett, és egy pillanatra az ajkát harapdálta, mielőtt
visszafordította rám a figyelmét.
 – Óvatosan akarok vele bánni. Ez nem egyszeri dolog lesz
számomra.
Felálltam, és szembefordultam vele, mint férfi a férfival.
Egymagasak voltunk, és hasonló testalkatúak. Ő kicsit karcsúbb,
ahol én kicsit zömökebb, de kiegyenlítettek voltak az
erőviszonyok. Soha nem éreztem magam fenyegetve általa, de
ebben a beszélgetésben valami arra késztetett, hogy védekező
módba kapcsoljak.
– Ezzel mit akarsz mondani? Azt akarod, hogy kopjak le róla?
Azt rohadtul nem akartam, de ha ő igen, akkor a lehető
leghamarabb új helyet kellett találnom. Nem bírtam volna ki,
hogy Liv ilyen közel legyen hozzám. Képtelen lettem volna
éjszakáról éjszakára hallgatni a kéjes sikoltásait, tudva, hogy én
sosem érinthetem meg őt. Egyszerűen lehetetlenség lett volna.
– Nem, nekem megfelel a megállapodásunk. Csak nem
akarom, hogy megriadjon emiatt. Beszéltük róla, és azt hiszem,
minden rendben lesz, de nem akarok előre inni a medve
bőrére.
A szemöldökömet felvonva megdörzsöltem az államat. El sem
tudtam képzelni, hogyan is nézhetett ki az a beszélgetés. És az,
hogy talán nyitott arra, hogy mindkettőnkkel együtt legyen,
éppoly megdöbbentő volt, mint amennyire izgató. Sokkal
közelebb kerültem ahhoz, hogy magamévá tehessem őt, és ez a
lehetőség egy pillanat alatt elárasztotta a gondolataimat.
– Mit mondott rá?
– Eleinte természetesen pánikba esett. Már az sem volt
egyszerű feladat, hogy becsaljam az ágyamba. Ő nem olyan,
mint a többiek, Ian, pedig tudod jól, hogy egypár Martini után
bárkit rá tudok beszélni arra, hogy a kettőnkkel töltse az
éjszakát. Ez egy fantázia, nem elkötelezettség. Azt akarom, hogy
Olivia tudja, mibe vág bele.
 Elgondolkodtam a mondandóján. Eddig egyetlen nőt sem
vittünk ágyba egy-két alkalomnál többször, és a tárgyalás
mindig könnyen ment. Egy illetlen javaslattal kezdődött, és egy
igennel vagy nemmel végződött. Az igazság az, hogy a
párosunknak igen nehéz ellenállni. Nem tudtam olyanról, aki
elégedetlenül távozott volna a végén, de se Will, se én nem
voltunk olyanok, akik hajlandók lennének elkötelezni magukat.
Jól hallottam, amit mondott?
– Exkluzivitást akarsz?
– Nem. – Elmormolt egy káromkodást az orra alatt. – Csak légy
vele óvatos, rendben?
Ettől összerándultam, és tettem egy lépést felé.
– Előfordult valaha, hogy nem voltam óvatos azokkal a
nőkkel, akikkel együtt töltöttük az éjszakát?
Megenyhült az arckifejezése. Beletúrt az amúgy is kócos
hajába.
– Sajnálom, igazad van. Olivia teljesen felkavart. Mostanában
szinte azt sem tudom, mi a szarról beszélek.
– Nem vagy sokat otthon mostanában. Mi a helyzet?
Megvonta a vállát.
– Általában itt vagyok, próbálom sürgetni a tempót. Ha a
tervezett idő előtt be tudnánk fejezni az edzőtermet, hogy
kinyithasson korábban, az csak jó lenne.
– Mire ez a nagy sietség?
– Hogy őszinte legyek, elegem van abból, hogy a bátyja
halálos pillantásokat lövell felém. Egyelőre tartom a számat,
mert tisztelem a pasast, de én nem fogok meghátrálni. Biztos
vagyok benne, hogy csakis az üzleti kapcsolat miatt nem
zörrentünk még össze. Elég kényelmetlenül bonyolítja a
helyzetet, hogy ezen a projekten együtt dolgozunk. A lehető
leggyorsabban túl akarok lenni rajta.
Bólintottam.
 – Érthető.
Mindkét oldal szempontjából.
Nem tudtam, mit hoz a jövő Will és Olivia számára, de ha
valamilyen módon nekem is részem lesz benne, akkor csak
imádkozni tudtam, hogy ezt Darren soha ne tudja meg.
 NYOLCADIK FEJEZET

WILL

– Köszi, hogy időt szakítottál rám – mormolta a fülembe Jia,

ahogy megölelt. Amikor szétváltunk, leült a velem szemközti
székre az asztalhoz, és rápillantott a koktéllapra. – Mit ajánlasz?
– Mindent – feleltem.
Abban egyeztünk meg, hogy a Superheróban találkozunk, egy
új bárban, amely a környéken nyílt meg nemrég. Az italok
ütősek voltak, a légkör pedig kellemes.
Jia csavart fonatba fogta fel sötétbarna haját. Gondoltam, épp
most cserélte csak le a szokásos ceruzaszoknya és dizájnerblúz
kombót a most viselt sötét farmerre és selyemtrikóra, ami
minden alkalommal meglibbent, amikor egy szellő végigsöpört
a szabadtéri báron.
Amikor a pincér megjelent az asztalunknál, rendelt egy
koktélt. Hátradőlt, és rám nézett.
– És, mi a helyzet mostanában?
– Sok a dolog. Nem kis feladat egyszerre több helyszínen is
felújítási munkálatokat végezni.
– Alig várom, hogy lássam az elkészült új lakásokat!
– Gyorsan elkelnek, de azt hiszem, a penthouse-t magamnak
fogom lenyúlni.
– És Iannel mi lesz?
Mosolyra húzódott a szám.
– Mi lenne Iannel?
 A négyzet alakú gyémántot birizgálta, ami a fülében
csillogott.
– Ti ketten igen jó csapatot alkottok. Nem látnám szívesen, ha
ez megváltozna.
– Hogy őszinte legyek, ezen nem gondolkodtam sokat. Az,
hogy lakótársak lettünk, csak átmeneti helyzetnek indult, de ha
az új helyre is szívesen átcuccolna velem, nekem nincs ellene
kifogásom.
– Ez megnyugtató – dorombolta. – Valamikor találkozhatnánk.
Talán ma este?
– Nem lehet – válaszoltam automatikusan.
– Na, gyerünk már! Rám férne egy kis szórakozás. – Felém
nyúlt, és megsimította a kezemet. – Még az is lehet, hogy
hiányzol, Will.
Mély, sötét szemében sugallat csillogott.
Jia gyönyörű nő volt. Veszélyesen szép. Nem az a típus, aki
bárki után epekedett volna, ő csak elvette, amit akart, és a
szégyent a küszöbnél hagyta. Ezek a tulajdonságok tökéletes
szeretővé tették azokon az éjszakákon, amikor csak egy kemény,
gondtalan dugásra vágytam.
De a ma este nem egy ilyen éjszakának ígérkezett.
– Találkoztam valakivel.
Sötét szemöldökének íve a homlokára szaladt.
– Párkapcsolatban vagy?
– Nem, de ő olyasvalaki, akivel sokkal több időt tervezek
együtt tölteni.
A lehető leghamarabb, ami azt illette. Alig láttuk egymást
Oliviával az elmúlt napokban a munkán kívül, és az elvonási
tüneteim fájdalmasan kezdtek kimutatkozni.
Jia egy pillanatig hallgatott, a mosolya feszes volt.
– Nekem komolynak hangzik.
 – Egyáltalán nem az. De veled nincs semmi gond, csak az a
helyzet, hogy most rá összpontosítok.
Hátradőlt a székében, és elhúzta a kezét.
– Összpontosítasz rá, vagy el vagy vele foglalva? Még soha
nem hallottam, hogy így beszéltél volna valakiről.
Sértett, hogy milyen közönyösen cseng a hangja.
Belekortyoltam a skót whiskymbe, és nem méltattam válaszra.
Olivia teljesen váratlanul ért engem. Amikor becserkésztem őt,
azt gondoltam, hogy csak egy újabb gazdag lányt viszek ágyba.
Nem számítottam sem az eszére, sem a tüzességére. És nem
számítottam arra sem, hogy ennyire rabul ejt majd, és hogy a
kezembe adta az irányítást. Nem vártam, hogy úgy reagáljon
rám, ahogy tette – mintha pontosan annyit akarna adni nekem,
amennyit én akarok elvenni. Még úgy is, ha ez mindennel
szembefordul, amiben eddig hitt.
– Megkérdezhetem, kiről van szó? Biztosan elképesztő nő, ha
így az ujja köré csavart.
Elhúztam a számat. Amennyire tudtam, Ianen és a testvérén
kívül senki másnak nem volt tudomása a mi kis románcunkról.
Jia halkan felnevetett.
– Egek, Will! Nem fogom szétkürtölni a nagyvilágban. Csupán
kíváncsi vagyok.
– Olivia Bridge-nek hívják. A családjaink ismerik egymást. És
a jelenlegi körülményekre tekintettel biztos vagyok benne, hogy
értékelné, ha nem tudnák meg, hogy dugunk.
Bólintott.
– Megértettem. Manapság semmi sem számít jobban a
hírnévnél.
Kinézett az utcára, ahol egy szerelmespár sétált kéz a kézben.
Szinte úgy tűnt, mint aki vágyakozna. Amikor ismét felém
fordult, az arckifejezése keményebb volt.
 – Nemrég beszéltem Bill-lel. Azt gondolja, én a lelkedre
tudnék beszélni. Szerinte egy milliárddolláros lehetőség
eldobása nem választás kérdése.
Megvontam a vállamat, és úgy tettem, mintha nem érdekelne,
de közben a bűntudat újabb gyökereket vert bennem.
– Ő az, aki kihajította az ablakon, nem én.
– Tudod jól, hogy te képes lennél fordítani a dolgok állásán –
erősködött.
Az állkapcsom megfeszült. Idegesség költözött az izmaimba.
– Ezért akartál találkozni?
– Nem ez az egyetlen oka, de tekintve, hogy nem tartasz
igényt a társaságomra, így azt hiszem, most már igen.
Keresztbe fonta a karját. Ez a védekező állás azt sugallta, hogy
nem viseli túl jól az elutasítást. De volt valami más is a
háttérben. Nyugtalanított, ahogy egyik pillanatban még arról
beszélgettünk, hogy hogyan osztotta meg az ágyát Iannel és
velem, a következőben pedig hirtelen egy olyan témára váltott,
amiről jól tudta, mennyire kényes. Jia bármit tett, arra mindig
megvolt a maga oka.
Halkan felnevettem, amikor leesett, mi folyik itt.
– Téged is be akar vonni, mi?
Tétovázott egy pillanatig, sötét szeméből szinte sütött a
számítás.
– Igen, ezt is megemlítette. Mielőtt kirobbant ez az ügy, épp
műveleti igazgatót kerestek. Akkor kezdtünk el megbeszéléseket
folytatni a pozícióról, bár akkor még nem túl komolyan. Az
apád jelenleg nem bízik sok emberben, de bennem igen. Ez
zavarna téged?
– Azt csinálsz, amit akarsz. De miért akarnád összekapcsolni a
nevedet ezzel a szarral?
– Tényleg nagyon szar a helyzet, Will. Efelől semmi kétség.
Kockázatos akár csak a közelébe is kerülni, ezt te is pont olyan
jól tudod, mint én. De ez egy lehetőség is a kiugrásra. Elegem
van abból, hogy próbálok felemelkedni a ranglétrán a cégnél.
Ha a segítségedre tudnék lenni abban, hogy megfordítsd a
dolgokat a Reilly Donovan Tőkénél, az egy hatalmas lehetőség
lenne számomra.
– Ha téged már beszervezett, rám mi a fenének van szüksége?
Kibámult az utcára, majd vissza rám.
– Nélküled nem fogok fejest ugrani ebbe. Ugyanannyira
szükségem van rád, mint az apádnak.

OLIVIA

Az elmúlt napokat a két edzőterem között ingázva töltöttem. A

felújítási munkálatok az ütemtervet megelőzve haladtak, és
Cameron meg én hirtelen azon kaptuk magunkat, hogy az
edzőterem működőképessé tételének apróbb részleteivel
foglalkozunk, hogy felkészüljünk a tagok fogadására. Eközben
pedig még a megnyitóünnepséget is meg kellett szerveznem,
hogy bejelenthessük a környék számára, hivatalosan is
megérkeztünk és készen állunk a munkára.
Will-lel rendszeresen találkoztunk. Ahogy ígérte, mindig
meghallgatta a véleményemet. És ahogy ígérte, teljesítette
minden kívánságomat. Amikor ellenállást mutatott, soha nem
haboztam előállni az érveimmel, és úgy tűnt, ez pont annyira
felkeltette az érdeklődését, mint amennyire irritálta a helyzet. A
végére mindig tudtam, hogy legszívesebben az ágya
kényelmében oldaná meg az ügyet, és ezzel általában én is így
voltam. Csakhogy a feszültség, ami a Cameronnal való
interakcióikat járta át, inkább arra késztetett, hogy az aktuális
feladatra koncentráljak – befejezni a projektet, hogy
mindannyian folytathassuk az életünket.
De addig is, a Will-lel való együttlét egy másfajta feszültséget
élesztett bennem. Nyugtalan, ideges érzés kerített hatalmába,
amióta beleegyeztem, hogy a kötelékek nélküli szeretője legyek
– leszámítva, hogy folyton új kötelékek bukkantak elő a
semmiből. Exkluzivitás, kivéve az elképesztően gyönyörű
lakótársát, meg az a vadul szenvedélyes szex, ami túllendített
minden határomon, és látszólag véget nem érő orgazmusok
áradatát okozta…
El kellett égetnem valamennyit ebből a feszültségből, ezért
egy hosszú nap után, ami tele volt részletekbe menő problémák
megoldásával és olyan szintű többfeladatos munkavégzéssel,
amely még engem is igencsak kihívás elé állított, végül a
futópadon találtam magam. Szinte vágytam arra, hogy érezzem
égni az izmaimat. Beállítottam egy nehéz programot a gépen,
bedugtam a fülhallgatómat, és belekezdtem az edzésbe.
Alig néhány perc elteltével megcsörrent a telefonom. Anyám
neve jelent meg a kijelzőn.
Kikapcsoltam a futópadot, és a géppel együtt lassítottam le a
lépteimet, ahogy megállt.
– Szia, anya!
– Olivia.
A hangja kimért volt. Ez nem volt tőle szokatlan, de
legtöbbször néhány ebédidőben elfogyasztott koktél után
telefonált – ez rendszeres elfoglaltsága volt a társaságbeli
barátnőivel együtt, és a hét bármely napján előfordulhatott.
– Mi a helyzet?
– Én is ugyanezt szeretném kérdezni tőled. Mégis mit
gondolsz, mit csinálsz, hogy Will Donovannel randevúzgatsz? És
én miért csak most hallok erről?
 Felkaptam a vizes kulacsomat, leszálltam a futógépről, és
olyan gyorsan siettem ki az edzőterem zajából, ahogy csak a
lábam bírta. Cameron a hátsó irodában volt, a többi teremben
pedig mind órát tartottak, ezért kisétáltam az utcára.
– Ezt kitől tudod?
– Mindenki ismer mindenkit, és itt tényleg semmi
érdekesebbről nem lehet beszélgetni. Ennek azon nyomban
véget vetsz! Nem fogom hagyni, hogy feleségül menj egy elítélt
fiához.
Olyan erősen forgattam a szemem, hogy az szinte már fájt.
– Nem gondolod, hogy kissé elébe rohansz a dolgoknak, anya?
Nem megyek feleségül senkihez, és amennyire én tudom,
egyelőre senkit nem ítéltek el semmiért. És még ha az apja ellen
vádat is emelnek, ahhoz Willnek semmi köze.
– A pletykák szerint átveszi a vezetést az apja hedge fundja
fölött. Ha ez valóban így van, akkor épp eléggé érintett az
ügyben. Egymillió dollárt fektettünk be Reilly és Donovan
üzletébe.
Leesett az állam.
– Hogy micsoda? Ez mikor történt?
Felsóhajtott.
– Még tavasszal. Vanessa ugyebár régen nekik dolgozott.
Darren elvesztette a fejét, és összetűzésbe keveredett Reillyval.
Frank csak azt tette, amit a legjobbnak vélt, hogy enyhítse a
feszültséget. Akkoriban ez még jó befektetésnek tűnt.
– Nekem miért nem szólt erről senki?
– Mégis miért kellene az apádnak beszámolni neked a
befektetéseiről? Szinte szó nélkül hagytál itt minket, és még
mindig nem magyaráztad meg, hogy miért. Azt hittük, jól
mennek köztetek a dolgok Robbal, erre hirtelen bepakolod a
bőröndjeidet, és a városba rohansz a bátyáidhoz…
 Összeszorítottam az állkapcsomat. Ez a beszélgetés nagyon
bántó volt, és teljesen felzaklatott. Szerettem anyámat, de
folyton kimeresztett karmokkal bánt mindenkivel. Ritkán
törődött azzal, hogy hogyan hangzottak a szavai, vagy hogy a
rideg viselkedése milyen hatással van a körülötte lévőkre. Bár
én is átvettem tőle ezt a ridegséget, megóvott azoktól, akiket
távol akartam tartani magamtól, de soha nem tudtam olyan
csípősen bánni a szavakkal, ahogy ő. Egy dolog volt a pálya
széléről nézni, ahogy belemar a családtagjainkba és a hozzánk
közel állókba, az elégedetlenségének célpontja lenni azonban
más dolog.
– Mondtam már, hogy nem akarok többet Robról beszélni!
Apám feltörekvő védence már jóval azelőtt távoli emléknek
számított, hogy Will belépett az életembe, és nem volt kedvem
újraélni a vele töltött időt. Még mindig felfordult a gyomrom az
éjszakák emlékétől, amikor túl közel engedtem magamhoz a
férfit.
– Rob jóképű, nagyszerű családból származik, és az apád
segíti a cégen belüli előrehaladását, mint a mentora. Ilyen
ütemben hamarosan partner lesz. Megfelelő parti lett volna a
számodra.
– A karjaiba löktetek! Mindkettőtök! Az igazságra vagy
kíváncsi? Lefeküdtem vele, és utáltam minden egyes percét!
Amikor reggel felébredtem, nem ismertem magamra. El kellett
jönnöm.
Az anyám undorodó hangot hallatott.
– Nem akarok hallani az ilyesmikről! Ezt te is tudod, Olivia.
– Akkor arról sem akarsz hallani, hogy mi folyik köztem és
Will között. Tartsd magad távol a szerelmi életemtől, és én
cserébe megkíméllek a részletektől!
– Olivia! – csattant fel, hangos és éles hangon. – Te nem
beszélhetsz velem így! Mégis mi ütött beléd?
 Pánik szorongatott, egy ismerős érzés, ami akkor uralkodott
el rajtam, ha fennállt a veszélye, hogy felbosszantom a
szüleimet – a kényelmes életem uralkodóit, akik biztosították
számomra azokat a körülményeket, amikhez hozzászoktam.
Mayával és Vanessával ellentétben, akiknek minden tanévben
dolgozniuk kellett azért, hogy el tudják tartani magukat, nekem
sosem volt semmiben hiányom. Ruhák, kirándulások,
kozmetikai kezelések… Már jó ideje lediplomáztam, de még
mindig a szüleimre hagyatkoztam, hogy áthidalják a szakadékot
a jövedelmem – amit Cameronnak köszönhetően kerestem – és
a kiváltságos élet között, amihez hozzá voltam szokva.
Az, hogy ezt „megvonják” tőlem, valós és fennálló veszélyt
jelentett számomra. Aztán Will szavai kezdtek visszhangozni a
fejemben, amit a találkozásunk napján mondott nekem.
Kétségtelenül feldühített, ahogy körülírta az életemet, de egy
kicsit rosszul is lettem tőle. Azt kívántam, bárcsak kibújhatnék a
bőrömből, és valaki más lehetnék. Bárki más, csak nem az a
lány, akit leírt…
– Most nem tudok beszélni, anya.
A gyomrom nem bírta, hogy ennél is többet mondjak neki. Ezt
a beszélgetést le kellett zárnom.
– Véget vetsz ennek Will-lel, ugye?
– Nem, nem fogok.
– Olivia, oda kell utaznom, hogy észhez térítselek? Nem vagy
önmagad. Aggódom érted, és ha az apád ezt megtudja,
garantálhatom neked, hogy nem lesz boldog!
– Mennem kell.
A hangom üresen csengett.
Megszakítottam a hívást, és a hátamat az épület falának
döntöttem. Megpróbált megint felhívni, de rögtön hangpostára
küldtem, amit ezelőtt soha nem tettem volna.
 De valaminek változnia kellett. Még akkor is, amikor
megkérdőjeleztem a döntéseket, amiket a Will-lel való
találkozásom óta hoztam, mélyen legbelül tudtam, hogy
változom, és nem csak látszólag. Ez nem csak egy új öltözködési
stílus vagy egy drasztikus hajvágás volt. Ez nem egy költözés
vagy méregdrága lélekkutató nyaralás. Nem csak magamra
próbáltam valamit azért, hogy egy kicsit másképp érezzem
magam. Alapjaiban véve rendült meg az az énem, akinek oly
sok évig hittem magamat, és bármennyire is szerettem volna a
szüleim kedvében járni és megnyugtatni őket, nem voltam
biztos benne, hogy bármit is tehetnék ez ellen.
El kellett szakadnom tőlük, és ezt a szüleimnek is meg kellett
tudniuk, egyszer s mindenkorra. Még akkor is, ha ez a pénzügyi
stabilitásom elvesztésébe kerül. Akkor is, ha ezzel feláldozom az
utolsó kapcsot, ami összetartja a szüleimet és a testvéreimet.
Mindent kockára kellett tennem, ha meg akartam találni azt a
személyt, aki lenni akartam.
A gondolat felszabadított, de egyszerre meg is semmisített. Ha
az énem alapja omladozott alattam, az azt jelentette, hogy egy
új ént kell felépítenem. Fogalmam sem volt, hogyan leszek
képes erre. A meleg könnyek rögtön lehűltek, ahogy
végigcsordultak az arcomon.
– Liv, minden rendben?
Kipattant a szemem egy férfihang hallatán, ami olyan sima
volt, mint a bársony. Nyeltem egyet, ahogy Ian közeledett felém.
Edzéshez öltözött. Kapkodva törölgetni kezdtem a könnyeimet,
de biztos voltam benne, hogy észrevette őket. Aggodalom ült ki
az arcára. Tapasztalataim szerint a legtöbb srác nem tudott mit
kezdeni egy síró nővel, de Ian nem riadt vissza.
Közelebb jött, hüvelykujjával végigsimított az arcomon.
Ettől az egyszerű érintéstől hevesebben kezdett verni a
szívem.
 – Mi a baj?
– Semmi – hazudtam.
– Akarsz beszélni róla?
Megvontam a vállamat.
– Nem igazán. Családi dolgok.
Az üvegablakokon keresztül benézett az edzőterembe, majd
visszafordult hozzám. Egy pillanatra mintha tétovázást vagy
talán bűntudatot láttam volna a szemében.
– Van kedved eltűnni innen egy kis időre?
– Mire gondolsz?
– Menjünk el futni egyet!
Elgondolkodtam az ajánlatán. Szerettem volna
összegömbölyödni, és kisírni magamból ezeket a mérgező
érzelmeket, de az sem hangzott olyan rosszul, hogy a hét
folyamán felgyülemlett feszültséggel együtt ledolgozzam őket.
– Nem vagyok benne biztos, hogy lépést tudok tartani veled.
A mosolya meleg volt.
– Emiatt nem aggódom. Gyere! Csak körbekocogjuk a
környéket.
Mély levegőt vettem, és bólintottam.
– Hát jó. Menjünk!

IAN

Letettem a táskámat az öltözőben, majd csatlakoztam Livhez,

aki az utcán várakozott. Valószínűleg hiba volt, hogy együtt
mutatkozunk ilyen közel Darren birodalmához, de gyűlöltem
látni, hogy szomorú. Ez volt az egyik ok, a másik pedig az, hogy
szerettem volna eltölteni vele egy kis időt. Will szerint jó esély
mutatkozott arra, hogy az életünk állandó szereplőjévé váljon.
Úgy beszélt róla, mint aki drága neki, és akit érdemes
megvédelmezni. Ez vegyes érzéseket keltett bennem. Mint a
barátja, aggódtam amiatt, hogy esetleg valami olyasmi
közepébe ékelem magamat, ami többet jelenthet számára, mint
a szokásos futó kalandjai, de Will nem kért meg rá, hogy lépjek
vissza, én pedig már túl régóta vágytam Livre ahhoz, hogy
önszántamból mondjak le róla.
Elhallgattattam a kétségeimet, és küldtem felé egy mosolyt,
amire gyorsan hasonlóképpen válaszolt.
– Felkészültél?
Bólintott.
– Készen vagyok, ha te is!
Futni kezdtünk, és hagytam, hogy ő határozza meg az iramot.
Kevésbé volt fontos, hogy fizikailag megerőltessem magamat,
mint az, hogy eltereljem a gondolatait arról, ami zavarta. A
családi problémákat határozottan át tudtam érezni, de azt is
meg tudtam érteni, hogy nem akar róluk beszélni. Nem
beszéltem eddig sok embernek az apám haláláról. A srácok az
állomásról eljöttek a temetésre, és lerótták a tiszteletüket. Az
édesanyám szinte minden alkalommal összetört, amikor
hazalátogattam. Láttam, ahogy a húgaim sírnak, és tartottam
őket, miközben a zokogás rázta őket. Én elnyomtam a saját
gyászomat.
De nem beszéltem volna róla. Képtelen voltam rá.
Megkeményedtem a bánat hullámaival szemben, amik úgy
tűntek, hogy mindannyiunk feje felett átcsaptak. Az idő
múlásával egyre inkább lecsendesedtek, de a fájdalom mit sem
csökkent. Ahogy a dühöm sem. Mindannyian azt gondoltuk,
hogy az apám lassú hanyatlása az életkorából és az egész életén
át tartó kemény munkából fakadt. Egészen a végéig nem jöttünk
rá, hogy a rák évek óta emészti a testét. De ő csak dolgozott és
dolgozott. Új munkákat vállalt, folytatta az életét; kicsit
lassabban, soványabban, gyengébben. És nekünk fogalmunk
sem volt erről. Megfosztották őt, és minket is.
Egy kereszteződésben Liv felnézett rám.
– Merre tovább?
– Erre!
Jobbra mutattam. Gondolkodás nélkül a hely felé tereltem,
amit már közel egy éve kerültem.
Kocogtunk még néhány háztömbnyit, aztán megpillantottam
a régi stúdiót. A szívem hevesen dobogott: nem a
megerőltetéstől, sokkal inkább a hirtelen rám törő érzelmektől,
amikre talán még nem is álltam készen. Egy pillanatra arra
gondoltam, hogy csak elhaladunk előtte, megkerüljük, majd
visszafordulunk oda, ahonnan elindultunk. Ehelyett
lelassítottam a lepukkant boltok kirakatának sora előtt,
amikhez hasonlók mellett már elmentünk korábban.
Brooklynnak ezt a részét nem mindenhol sikerült újjáéleszteni,
és nem valósult meg minden vállalkozás. Ezért lehetett olcsón
bérelni itt a helyeket, és én nem voltam hajlandó lemondani
róla.
A régi fémajtót bámultam, amire tucatnyi kopott matricát
ragasztottak. Ezen kívül semmi egyéb jel nem utalt rá, hogy az
apám régi műhelyébe vezetett. Lakat és lánc védte.
– Mi ez a hely?
Liv kapkodta a levegőt, a tekintete az ajtó meg köztem
cikázott. Az ajtó, ami a nemkívánatos érzelmek Pandora
szelencéjét jelentette számomra… Szólásra nyitottam a számat,
de a szavak nem jöttek. Inkább a zárhoz léptem, és addig
forgattam a tárcsán a számokat, amíg a helyes kombinációval ki
nem nyílt. Kiakasztottam a láncot. Minden egyes mozdulat
visszhangzott bennem. Úgy éreztem, gépiesen haladok előre,
kényszerítve magamat minden egyes újabb lépés megtételére.
Már tucatszor elgondolkodtam azon, hogy belépek ezen az
ajtón, de úgy tűnt, Liv jelenléte adta meg hozzá a végső lökést.
Kinyitottam az ajtót. Egy keskeny lépcső vezetett felfelé. A
levegő áporodott volt, de az előttünk álló műterem illata
betöltötte – fa, vegyszerek és annak a házi bornak a
leghalványabb bukéja, amit itt készített az apám. Előrementem
egészen a nagy műteremig. Nem voltak elválasztó falak, csak
egyik vagy másik elfoglaltságra kijelölt helyek. Ez volt az apám
szentélye – mindentől távol, ahol alkothatott, és egyszerűen
csak létezhetett.
Liv megérintette a karomat, és elkaptam elgondolkodó
tekintetét.
– Ez apám műterme volt. Azóta nem jártam itt, hogy meghalt.
– Nyeltem egyet, az arcom grimaszba rándult. – Sajnálom, Liv.
Már mehetünk is.
– Nincs semmi, amit sajnálnod kellene. – Az érintetlen,
árnyékos szobát fürkészte. – Körülnézhetek?
– Hát persze.
Elképzeltem, hogy mindent az ő szemével látok. Úgy festhetett
számára a hely, mint egy igazi szemétlerakat. Azonnal gyűlölni
kezdtem magamat, amiért ilyen sokáig hagytam így.
Kinyitottam a spalettákat. Porhullámok táncoltak a levegőben.
Az egyik fal mentén több tucat doboz alapanyag volt lepakolva.
Egy másik falat a széles munkafelület különböztette meg, egy
befejezetlen projekt hevert rajta szanaszét. Különböző
tartályok, egy rövid borosállvány és az apám többi borászathoz
való felszerelése töltött meg egy sarkot. Aztán ott, ahol a fény a
legerősebben áradt be, egy csillogó színekből álló fal kapott
helyet. A műkincsei, egy életen át tartó munkásság, ami nem
került barátok vagy idegenek kezébe. A darabok, amelyeket
megtartott magának.
 Liv csodálkozva sétált oda hozzájuk. Ez a csodálat arra
emlékeztetett, amit én is éreztem az apám művészete iránt már
kicsi korom óta. E miatt a csodálat miatt léptem be az iparágba.
Most már nem a pénzért csináltam, hanem csak azért, hogy
általa közel tartsam magamhoz az apámat. Liv megállt az egyik
darab előtt – egy egymásba fonódott napot és holdat ábrázolt. A
csillogó arany és az élénksárga színek olyan hűvös és élénk
éjkékbe változtak át, mint amilyen Liv felejthetetlen szeme.
– Megérintheted őket – mondtam.
Csatlakoztam hozzá, és ámulattal néztem arra a darabra, ami
mindig is a gyűjteménye központi elemének tűnt.
– Mindig is ez volt a kedvencem. Apa azt mondta, hogy az
újjászületést és az erőt szimbolizálja. Az újjászületős felét
nagyon sokáig nem értettem, jobban fel kellett nőnöm, hogy
igazán értékelni tudjam. De az erő része tetszett. Emlékszem,
mindig olyan erős akartam lenni, mint ő.
Felém fordult, a szeme ellágyult.
– Te is erős vagy.
– Az csak a látszat, Liv. Nem olyan módon, ami igazán
számítana.
Erre nem mondott semmit, én pedig átkoztam magam, amiért
túl közel kerültem egy olyan témához, amiről egyáltalán nem
akartam beszélgetni. Csakhogy valamiért arra késztetett, hogy
beszélni akarjak róla még akkor is, ha fáj. Még akkor is, ha
olyan kínosan érzem tőle magamat, mint most.
– Örülök, hogy elhoztál ide. Ez a hely azt juttatja eszembe,
hogy egyesek nem adják fel.
Addig kutattam a szemében a szavai értelmét, amíg a földet
nem kezdte bámulni. A karkötőjén lógó kis medált birizgálta.
– A főiskola alatt festettem. Igazság szerint az volt a főszakom,
de azóta nem vettem a kezembe ecsetet, amióta megszereztem a
diplomámat. Évek teltek már el.
 – Miért hagytad abba?
Megvonta a vállát.
– Hogy őszinte legyek, rettegek tőle. Néha firkálgatok ezt-azt,
vagy apró kézműves projekteken dolgozom… Például egész nap
képes vagyok szobákat csinosítgatni. De amint ránézek a
dobozra, amiben a festékeimet tárolom, elfog a halálos félelem.
– Mitől félsz pontosan?
– Nem tudom. Úgy érzem, hogy soha semmi nem elég jó. Egy
életen át próbáltam tökéletes lenni, Ian. De a művészetnek
semmi köze a tökéletességhez.
– Ha ezt meg tudod érteni, akkor túl is tudsz rajta lépni. Fölé
emelkedhetsz, bármi is az, ami visszatart.
– Szeretném ezt hinni, de ez nem olyan egyszerű.
Végigsétáltam egy fénysugár hullámán, egy úton, amit talán
százszor is megjártam, amíg az apám itt dolgozott – egy rövid
metróútra az otthonomtól, ahol felnőttem. Liv a tökéletesség
miatt aggódott, én pedig már túlságosan megtörtem ahhoz,
hogy ilyen magasságokba vágyjak.
– A mozaikok a tökéletlenségből születnek. A törött darabok
összeállnak, és valami gyönyörűt alkotnak, mintha mindig is az
lett volna a sorsuk, hogy egymáshoz illeszkedjenek, és azzá
váljanak, amivé lettek – mondtam.
A tudat, hogy Olivia felhagyott a festéssel, ugyanott vágott
mellbe, ahol az apám halálát gyászoltam – ahol az emlékek
azokra a napokra emlékeztettek, amiktől megfosztotta őt a rák.
Hagytam, hogy a kezem visszahulljon az oldalamhoz.
– Miután apám meghalt, egy ideig képtelen voltam dolgozni.
Úgy éreztem, kell egy kis szünet. Nem tudtam fehér
metrócsempéket ragasztani a falhoz anélkül, hogy ne gondoljak
rá, nem is beszélve arról, hogy megpróbáljam hozzá méltóan
elvégezni a munkát.
– De túljutottál rajta.
 – Igen. Nagyon hiányzott. De beletörődtem végül, és
elvállaltam egy munkát. És amikor így tettem, akkor jöttem rá,
hogy ez az egyetlen módja annak, hogy elég közel érezzem őt
magamhoz. Semmi más nem hozott számomra
megkönnyebbülést. A fájdalmat nem képes elvenni, de az
apámat közel tartja.
– És a tetoválásod… az is közel tartja őt.
Felidéztem az érintését azon a reggelen a konyhában;
fájdalmas volt, de furcsa módon tetszett az érzés. És anélkül,
hogy elmondtam volna neki, ő tudta. A bőrömön szétnyúló
mozaik az édesapám előtti tisztelgés jelképe, a fájdalomé, amit
egyelőre nem voltam képes elengedni.
– Igen.
– Nagyon szép. Biztos vagyok benne, hogy büszkévé tetted őt.
A szavai körülöleltek, mintha egyenesen a testembe kúsztak
volna, és arra késztettek, hogy még közelebb akarjam őt érezni
magamhoz. Megérintettem az arcát, gyönyörködtem a bőrének
puhaságában. Egyszer már tartottam őt így, ilyen közel, de
mégis elérhetetlenül számomra.
– Te is gyönyörű vagy, Liv! Kívül is, és belül is. A tökéletesség
nem létezik, de ha létezne, akkor már most is benned van.
Minden kétséged, a hibáid, a félelmeid… Használd fel mindet!
Ne pazarold ezt el, csak mert azt hiszed, hogy a világ nem fog
minden ecsetvonást szeretni.
Nyelt egyet, és szeme csillogott a meghatottságtól.
– Megpróbálom – suttogta.
Bármiféle fájdalom lakozott is benne, el akartam tőle venni,
gyorsan és maradéktalanul. A karomba vontam, és az ajkamat
az övéhez tapasztottam. Nyelvemmel végigsimítottam az ajka
vonalán, amíg egy sóhajjal meg nem nyílt nekem. Aztán a
nyelve és az íze mind az enyém lett. Úgy ittam belőle, mintha
hideg víz lenne egy nyári napon… Mintha ő lenne az a dolog,
amiről soha nem tudtam, hogy szükségem van rá.
Közelebb hajolva hozzám puha testét az én kemény
mellkasomhoz nyomta. Karjait a nyakam köré fontam, és a
csókunk elmélyült. Amikor felnyögött, rajta kívül minden más
megszűnt létezni. Forróság járta át a testemet, és
megkeményítette a farkamat. Az érintésem bejárta minden
domborulatát, ahol a ruhái szorosan simultak tökéletes testére.
A fenekét megszorítva az erekciómhoz nyomtam – több
feszültséget, mint megkönnyebbülést adva a helyzethez. Liv
zihált, erősebben kapaszkodott belém, és a csípője apró
mozdulatával válaszolt, amivel még nagyobb feszültséget
okozott köztünk.
Addig csókoltam őt, ameddig már nem kaptunk levegőt,
közben pedig próbáltam uralkodni tomboló vágyamon. De
hiába. Úgy gondoltam, magamévá tehetném a műteremben is
valahogy, de ő ennél többet érdemelt, és azt is szerettem volna,
ha elidőzhetek vele. Vágytam arra, hogy levetkőztessem, hogy
elképesztő testének minden porcikáját megízleljem, és szép
lassan dugjam addig, amíg még többért nem kezd könyörögni.
De itt ezt nem tudtam megtenni, még akkor sem, ha fájt a
farkam azért, hogy végre helyet találjon a testében.
– Liv… A fenébe, akarlak téged, de ezt itt nem tehetjük meg!
– Tudom. Sajnálom.
Lágy szavai az ajkamat legyezték.
– Gyere el hozzám ma este.
A hangom csupa szükség és kétségbeesés volt. Meg kellett őt
kapnom! Már nem tudtam sokáig várni…
Kérdő tekintete az enyémre villant.
– És mi lesz Will-lel?
Rohadék Will. Nem különösebben akartam megosztozni vele
Liven, de ha nem lett volna már az övé, akkor soha nem lehetett
volna az enyém sem. Ráadásul már beszélt vele rólunk. Az
igazság az volt, hogy nem számított, hogyan kapom meg,
ameddig megkaphattam…
– Gyere el hozzánk.
 KILENCEDIK FEJEZET

OLIVIA

Remegett a kezem, ahogy megnyomtam a lift gombját, ami

egyenesen Will és Ian lakásához vitt. Beszéltünk róla, de ez nem
változtatott azon a tényen, hogy halálra voltam rémülve a
helyzettől. Egy szexuális kaland nemcsak egy domináns férfival,
akinek képtelen voltam ellenállni, hanem egyből kettővel…
Az anyám kifordult véleménye és igazságtalan követelései
visszhangoztak a fülemben, de gyorsan elhallgattatta őket az
érkezésemet jelző csengő hangja. Az anyám most nem fért bele
a gondolataimba. Ma este nem.
Will kinyitotta az ajtót, mielőtt kopoghattam volna. Úgy tűnt,
épp most lépett ki a zuhany alól; félmeztelen volt, és haja sötét,
nedves tincsekben hullott mindenfelé. Elmosolyodott, és
magához húzott, hogy megcsókoljon, amitől azonnal elállt a
lélegzetem.
Csak annyival lépett hátrébb, hogy végig tudjon nézni rajtam.
– Azta! Most alulöltözöttnek érzem magam. Te csodálatosan…
Azt a mindenit!
Mohó tekintete tetőtől talpig végigmért.
A szekrényemben koktélruhák tömkelege lógott, de alig volt
olyan alkalom, ahová fel tudtam venni őket, így aztán ma estére
egy krémszínű szaténruhára esett a választásom – vékony
pántokkal és egy szinte illetlen hasítékkal a combon. A nyár
vége rohamosan váltott át a kora őszbe, de a nappalok még
mindig melegek voltak, és úgy éreztem, ez még belefér.
Tekintete a lábfejemre esett, amin a ruhához illő, krémszínű
magas sarkú cipő volt a bokám körül megkötve.
– Te jó isten! – mormolta. – Azt hiszem, a ma este az
önmegtartóztatás próbatétele lesz, hercegnő! Ha csak rólam
lenne szó, most azonnal az ajtónak döntenélek, de a barátunk
oly’ rettenetes türelemmel várt már rád, hogy nem tagadhatom
ezt meg tőle.
Szaggatottan kezdtem venni a levegőt, és megingott az
önbizalmam. Will ismét magához húzott.
– Hé, ne félj!
Bizonytalanul fújtam ki a levegőt.
– De félek.
Tekintete megenyhült az aggodalomtól.
– Mi semmitől sem akarunk téged megfosztani, Olivia. Ez nem
rólunk szól. Te állsz mindennek a középpontjában. Te és a
gyönyör, amit neked akarunk okozni. Ha ez nem tesz téged
boldoggá, akkor mi sem akarjuk. Rendben?
Bólintottam. A szavai valamelyest felbátorítottak, de az
ismeretlentől még mindig tartózkodtam. Hogyan tudnék
kielégíteni két olyan étvágyú férfit, mint ők? Én csak egy nő
voltam, aki folyton attól félt, hogy alulmarad. Ráadásul a
múltamat tekintve teljesen idegen terepen jártam, hogy
egyszerűen a szex kedvéért élvezzem a szexet.
– Nem akarok rosszul csinálni semmit.
– Csak mi vagyunk itt most ebben a pillanatban. Próbáld
megnyitni magad ezelőtt! Engedj neki! Ha így teszel, akkor
mindent jól csinálsz. – Megtorpant. – Biztos akarod ezt?
Most az agyamat vagy a szívemet kérdezte? Mert két
állásponton álltak az üggyel kapcsolatban.
– Nem tudom, mit akarok, amíg oda nem jutok. Folyton csak
tapogatózom, ahogy haladok ezen az úton, és bár veled mindig
minden helyesnek érződik, azért néha ijesztő is.
 – Mondd el, mitől félsz!
Az őszinteségből merítettem, és abból, amit az első közös
éjszakánkon ígértem meg neki.
– Félek attól, hogy megsérülhetek. Hogy úgy érzem, csak
használtak. Nem akarok olyasvalaki lenni, akit te csak…
megdugsz és elhajítasz.
Összerándult az arca, és a szorítása egy kicsit erősebbé vált.
– Nem foglak bántani.
– És Ian?
A neve suttogva hagyta el a számat.
Will megnyalta az ajkát, a tekintete komoly volt.
– Olivia, úgy érzem, hogy ez mindannyiunk számára egy
teljesen új helyzet.
– Kettőtöknek nem.
A fejét csóválta.
– Lehet, hogy meglepődnél… Itt most mindhárman kockázatot
vállalunk. Bíznod kell bennem!
– Bízom benned – suttogtam.
Kifújta a levegőt, és gyönyörű vonásai kisimultak a
megkönnyebbüléstől.
– Ian a nappaliban van. Kérsz valamit inni?
Megráztam a fejemet.
– Nem, megvagyok.
Háromujjnyi scotch minden bizonnyal megnyugtathatta
volna az idegeimet, de most kellett az eszem. Tudnom kellett,
mibe megyek bele.
– Menj, helyezd magad kényelembe! Hamarosan én is
csatlakozom hozzátok. Nem kell megvárnotok.
Bólintottam, de az utolsó szavaitól megint megingott alattam
a lábam. Egy mély lélegzettel igyekeztem megacélozni
magamat. Kiváltam Will öleléséből, hogy megkeressem Iant, aki
a nappaliban ült egy hosszú bőrkanapén.
 Néhány lépésre tőle megtorpantam. Szürke tekintete szinte
perzselt, és azzal fenyegetett, hogy tócsává változtat a padlón.
Na, és persze pokolian szexi is volt – finom vonású arcát az
istenek faragták, és a teste irigylésre adott okot. Az ajkamba
haraptam, hirtelen megijedtem és szorongani kezdtem a
gondolattól, hogy teljesen meztelenül lássam ezt a férfit –
egészen a jelentős méretű farkáig, ami már jól láttam a
farmerján keresztül is.
– Te meg akarsz ölni ebben a ruhában, igaz?
Elnevettem magamat, és lesimítottam a sima anyagot.
Beharaptam az ajkamat, és elképzeltem a kezeit, ahogy
korábban érintett. Az apja műtermében alig hagyott
érintetlenül helyet a gyéren takart testemen. Nem akartam,
hogy abbahagyja, de úgy tűnt, neki több az akaratereje, mint
nekem.
– Idegesnek tűnsz.
A hangja halk volt, de éppoly veszélyes, mint a buja tekintete.
Lebámultam a padlóra, és igyekeztem összeszedni a
bátorságomat.
– Most lebuktam.
– Nincs miért idegeskedned! Mindkettőnket elkaptál a
tökünknél fogva, Liv. Élvezd ki!
Intett, hogy menjek közelebb, és ez a kis bizalmi szavazat
előreösztökélt, amíg végül a széttárt combjai között álltam.
Felnézett rám, az állkapcsa megfeszült. A nyelve végigsimított
az alsó ajkán, ahogy beitta a látványomat.
– Azon az első éjszakán egész végig azt hallgattam, hogy újra
és újra elélvezel. Nem tudtam aludni és nem tudtam tisztán
gondolkodni. Már korábban is akartalak, de akkor jöttem csak
rá, hogy muszáj lesz megkapnom téged.
A szívem kalapált, a mellbimbóim pedig megkeményedtek.
Egész nap csakis arra tudtam gondolni, ahogy órákkal korábban
megérintett a műteremben. Tűzben égtem ezért a férfiért, és
semmi sem tudott elcsitítani, csak az, hogy újra magamon
érezhettem az érintését.
– Érints meg… Kérlek!
Kétségbeesetten vágytam rá.
Előrehajolt, mindkét tenyerét a térdemhez emelte, és lassan
felhúzta a combomon, be a ruhám alá. Odakanyarodott a
fenekemhez, és cirógatni kezdte a bőrömet a bugyim szegélye
mentén. A forróság a puncimba nyilallt, ahol mindennél jobban
szerettem volna, ha megérint.
Ajkát végighúzta a combomon ott, ahol a felvágás nem
takarta el, és a nyelvével egy kis kört írt le a csupasz bőrömön.
Megragadtam a vállát, hogy megtámasszam magamat, mert
éreztem, hogy a térdem fel fogja mondani alattam a szolgálatot.
Ian hirtelen felállt, lerántotta magáról az ingét, és felém nyúlt.
Letolta a vállamról a ruhám pántját, és közben pusztító csókba
vonta a számat. A vágy és a sóvárgás, amit korábban éreztem,
semmiségnek tűnt a testemet gyötrő, mostani érzésekhez
képest.
A ruhám a földre hullott, és a testünk összeért. Végre hát, bőr
a bőr ellen! Ian perzselő volt, gyönyörű sötét bőre feszült a
kemény izomkötegeken.
– Túl régóta akartalak. Jobban, mint gondolnád – mormogta
rekedten.
Visszahanyatlott a kanapéra, és magával húzott, hogy
terpeszben üljek a combján. A farmerja súrlódása a bőrömön
csak növelte a vágyamat.
– Mi lesz Will-lel? Ez hogy működik? – suttogtam.
Hirtelen a tudatára ébredtem, hogy Will már régóta távol
van.
– Will irányítja a történéseket, de addig is azt csinálok, amit
csak akarok. És jelenleg azt akarom, hogy a szád rajtam legyen,
Liv!
Mint egy jelre, elhúzódtam a szájától, és végigcsókoltam a
nyakát. Fűszeres illata volt, mint a füstnek és a pézsmának.
Szívogattam a bőrét, élveztem az ízét, ahogy lefelé haladtam.
Tenyeremet a széles vállára simítottam, majd lehúztam a
bordáján, le a keskeny csípőjéig. A térdemet a padlóra
eresztettem izmos combjai közé, a számmal és a nyelvemmel
pedig körberajzoltam a tetoválását – kicsit arra számítva, hogy
más íze lesz, mint a teste többi részének. A geometrikus formák
díszes mozaikot alkottak, ami a mellkasán és az oldalán terült
szét. Mélyvörös, narancs és lila árnyalatok – ezek a színek a
fájdalomra emlékeztettek engem, de együtt lélegzetelállító
mintát alkottak.
Megdörzsöltem a farkát a farmerján keresztül. Felszisszent,
és a tekintete felizzott. Belemarkolt a hajamba, és megemelte a
fejem. Úgy hajolt oda hozzám, mintha újra meg akarna
csókolni, de ehelyett ott lebegett egy lélegzetnyire tőlem.
Kigombolta, és lehúzta a cipzárt a farmerján, és ezzel
kiszabadította vastag péniszét.
– Ez az, amit akarsz?
Válaszul csak nyöszörögtem. Hát persze hogy két rendkívüli
módon megáldott férfit kellett kiválasztanom, hogy egyszerre
vigyenek ágyba! Igyekeztem nem gondolni arra, hogyan is
tudnám mindkettőjüket kielégíteni. Ian illata, a péniszének
selymes makkja az ajkamat ingerelte, és birtokló tartása szinte
megszédített a vágytól. Felizgultam, és ahogy a combjaimat
egymásnak préseltem, éreztem, hogy nedvesedni kezdek.
Minden érzékszervem fokozott éberségben volt.
– Tudni akarom, milyen az ízed – suttogtam.
Lazított a szorításán, és engedte, hogy a számba vegyem,
amennyire csak tudom. Mély nyögése elégedettséggel töltött el.
A nyelvemet a pénisze hegye köré csavartam, majd lefelé
mozdultam a lenyűgöző hosszú farkán, minden alkalommal
próbálva többet bevenni belőle, mint előtte. Az orromon
keresztül lélegeztem, beszívtam az illatát. A légzése egyenetlen
volt, és a keze ökölbe szorult, majd kiengedett, amikor
erősebben szívtam. Gyönyörködtem a megsemmisülésének
apró jeleiben, ami arra emlékeztetett, hogy bár térden álltam,
nekem is volt hatalmam.
Mezítlábas lépések neszeztek mögöttem, aztán a szemem
sarkából megláttam, hogy Will lehuppan a kanapé mellett álló
bőrszékbe. Lehunytam a szememet, mert Ian gyönyörére
akartam összpontosítani, és nem arra gondolni, hogy
közönségünk érkezett. Bár amikor mégis erre gondoltam, a
sajgás az ölemben fájdalmasan élessé vált. Gyorsítottam a
mozdulataimon.
Will hangja végre áthasított a szobán.
– Olivia.
Ez az egyetlen szó minden figyelmemet megkövetelte.
Hagytam, hogy Ian férfiassága kicsússzon a számból. Will felé
fordultam. Pöccintett egyet az ujjával, és magához intett.
Felnéztem Ian kipirult arcára. Telt ajkai szétnyíltak a szaggatott
lélegzetvételektől.
– Menj! – mondta.
– Térdre, hercegnő – parancsolta Will gyengéden, mielőtt
talpra állhattam volna.
Lassan áthaladtam egyik férfitól a másikhoz. Letérdeltem
Will combjai közé. Ahol korábban ideges energia lüktetett
bennem, ott most csak remegtem a vágytól.
Ian karjaiban eszeveszettnek éreztem magam, a heves vágy
tükreként, ami azzal fenyegetett, hogy minden érzékszervemet
túlhevíti. De most, térden állva és kifulladva várva Will
következő parancsára, valahogy szabad voltam. Amikor
felszólított, nem lázadtam fel. Váratlan békére leltem a
dominanciájában. És megbíztam benne, hogy bárhová is vezet,
ott elképzelhetetlen gyönyör vár rám.
– Élvezted ezt?
A hangja rekedt volt, kéjjel teli.
Mosolyogva haraptam az ajkamba. Élveztem. Iannek
gyönyört okozni mámorító volt, és erőt adott. Alig vártam, hogy
ugyanezt tegyem Will-lel is.
– Vegyük le a bugyidat!
Felálltam, és lecsúsztattam csipkés nude színű bugyimat a
lábamon. Lerúgtam a bokámról, és kacér mosollyal
félrebiccentettem a fejemet.
– Most boldog vagy?
Vigyorogva csóválta a fejét.
– Miért van az a határozott érzésem, hogy sírba fogsz vinni
azzal az okos kis száddal?
– Megígérem, hogy nem szoplak halálra – incselkedtem.
– Nem vagyok benne biztos, hogy bánnám. Térdelj vissza,
hercegnő!
Lerogytam a padlóra, és felnéztem rá. Hüvelykujjával az
ajkamat simogatta oda-vissza. Duzzadtak voltak és bizseregtek.
Sóvárogtak valamiért, amit a számba vehetek. Mintha ezt
megérezte volna, Will betolta két ujját.
– Ezeket szopogathatod, miközben kiveszed a farkam.
Leszívogattam a sót az ujjbegyeiről, amíg az öve csatjával
babráltam. Elakadt a lélegzete, amikor úgy kezdtem izgatni a
nyelvemmel az ujjait, ahogy a péniszét terveztem. Lerángattam
a bokszeralsóját, és kiszabadítottam a férfiasságát. Aztán a
számba vettem, ahogy előtte Iant.
Nagyot sóhajtott, és hátrahanyatlott a feje.
– Basszus, ez jó érzés!
Belevesztem az aktusba, és annyira az ő gyönyörére
koncentráltam, hogy a sajátomról szinte teljesen
megfeledkeztem – aztán meghallottam, ahogy ruhák hullanak
mögöttem a padlóra. És megéreztem Ian testének melegét. A
jelenléte valós testi érintkezés nélkül is végigzümmögött rajtam.
Forró csókot nyomott a lapockáim közé, majd végighúzta a
nyelvét a gerincemen, amitől az egész testem megborzongott.
– Milyen? – mormolt Will a fejem fölött.
Megugrottam, amikor Ian végighúzta az ujját a nedves
résemen a csiklómtól az ánuszomig.
– Gyönyörű! És teljesen elázott.
– Tökéletes.
Hallottam, amint az óvszer csomagolása feltépődik, aztán Ian
széles keze megragadta a csípőmet. A pénisze hegye a puncim
nyílásához nyomult. Nyugtalanul ficeregtem. Megfeszítettem, és
elengedtem a belső izmaimat, mintha azzal valahogy magamba
tudnám vonni. Fájdalmasan üresnek éreztem magam, és
kétségbeesetten nyöszörögtem Will férfiassága körül a
számban.
Végigsimított az arcomon a hüvelykujjával.
– Olivia már elég sokáig várt. Add meg neki, amit akar!
Will combjába vájtam a körmeimet és felnyögtem, ahogy Ian
lassan megtöltött. Apránként hatolt belém, a testem legmélyébe.
Elképzelhetetlen gyönyör cikázott végig az ereimben. Ian kezei
az egész testemet bejárták – végigsimított a hátamon, az
oldalamon, és átölelt, hogy ingerelje a mellbimbóimat és a
csiklómat. A gyengéd erő mestere volt, ösztönösen tudta,
mennyit bírok elviselni.
Will a hajamba túrt és az arcomat simogatta, miközben
beszívtam a pénisze körül a számat.
– Milyen érzés így tele lenni, hercegnő?
Hálás voltam, hogy a szám nem szabad, mert erre a kérdésre
nem tudtam szavakkal válaszolni. Lángoltam, belülről
emésztett a tűz. Több gyönyört adtam és kaptam, mint
amennyit képes voltam elviselni.
Olyan mélyen bevettem a számba Will farkát, amennyire csak
bírtam, majd a nyelvemmel nyalogattam és szívogattam a
makkját. A kezemmel körbefogtam a tövénél, és gyorsan
mozgatni kezdtem fel-le. Elkáromkodta magát, és elakadt a
lélegzete. Nem tudtam, kinek az orgazmusa felé rohanok – az
övé vagy az enyém felé. Bár remélhetőleg mindkettőnké felé,
mert Ian vastag farka és heves lökései már a szélére sodortak.
Aztán Will hirtelen lehúzott magáról, és a hajamba markolt.
– Sietsz valahova?
Kifulladtam, de furcsa módon hiányzott a számból.
– El akarok élvezni. Kérlek, engedd meg! Kérlek!
Alig ismertem fel a saját hangomat, annyira nyersen csengett
a vágytól.
Ian a fenekem húsába vájta az ujjait és mélyen dugott,
keményebben, mint előtte. Kiáltás szakadt fel a torkomból.
Összeszorult a testem a farka körül, és minden akaraterőmre
szükségem volt, hogy ne hulljak darabokra. Remegtem, újra és
újra magamba fogadva a teljes hosszát.
– Olyan rohadtul szűk! – Ian szavai fojtottnak hangzottak. –
Már közel van!
Will felém hajolt, és lehalkította a hangját.
– Megengedem, hogy Ian farka köré élvezz, Olivia! Aztán
pedig megengeded, hogy megdugjam a szádat, és beleélvezzek
abba a gyönyörű torkodba.
Hihetetlenül nagyszerű tervnek hangzott, mindaddig, amíg
hagyott elélvezni. Ebben. A rohadt. Pillanatban!
Utáltam a szabályait. De imádtam ezt az érzést.
Utáltam. Kellett az egész.
Teljesen kifordultam magamból, és ez mind Will hibája volt.
– Kérlek! – Sírni akartam, annyira a késélen táncoltam.
 Készen álltam arra, hogy engedély nélkül élvezzek el, még
akkor is, ha ez azt jelentette, hogy utána szembe kell néznem a
büntetésével. Will övének a fenekemre mért csapása semmi
volt ahhoz a kínzáshoz képest, hogy megpróbáljam visszafogni
az orgazmust, miközben mindketten így uralták a testemet.
– Élvezz el értünk! – suttogta Will az ajkamba. – Hangosan és
keményen! Szeretnénk hallani téged. Jó érzés Ian farka a
testedben? Mondd el!
– Igen, igen… Ó, istenem!
Ian begyorsított.
– Már ott vagyok, bébi! Élvezz el értem!
Megéreztem őt egy mélyebb helyen, és aztán millió darabra
hullottam szét. Ian nevét sikítottam. Érthetetlen hangok
záporoztak az ajkaim közül, és üvegszilánkokként repültek át a
szobán. A visszaverődő fény a vágy éles pengéjeként hasított
belém.
Megrészegülve és hervadtan a kielégüléstől a földbe akartam
olvadni, amikor Ian kicsúszott belőlem. Will felállt, és a
térdemre emelt. Tenyeremet a combjához tartottam, hogy
megőrizzem gyenge egyensúlyomat.
– Most pedig az enyém vagy!
A hangnemében rejlő bizonyosság végigszáguldott érzékeny
idegeimen.
Megmarkolta a farkát, én pedig megnyíltam neki. Még mindig
a saját orgazmusomból lábadozva, de teljesen odaszentelve
magam az övének, örömmel fogadtam vissza magamba – a
kemény melegét és a keze határozottságát, amivel úgy
mozgatott, ahogy neki tetszett. Gyors, mély lökések. Csak ő
mozgott, én meg tartottam magamat.
– Most – nyögte. – Vedd be az egészet!
Ellazítottam a számat, és hagytam, hogy a következő néhány
lökés a torkom hátsó részébe nyomuljon.
 – Bassza meg! Bassza meg!
A káromkodása a levegőbe csapott, amint sós magja a számba
ömlött.
Nyeltem, és a nyelvemmel simogattam pulzáló farkát, amíg
újra le nem húzott magáról. A térde megroggyant, és
visszazuhant a székbe. A pénisze a hasán feküdt, még mindig
fénylett a kielégülése és a nyálam nyomától. Az elégedettség
belülről áradt szét bennem. Egy pillanatra levegőhöz jutott, és
félig lehunyt szemén keresztül állta a tekintetemet.
– Hát nem úgy nézel ki, mint a macska, aki megette a kanárit?
Mosoly görbítette felfelé a számat.
– Kettőt is ettem. Ezért kapok valami jutalmat?
Nyersen felnevetett, és hagyta ismét hátrahanyatlani a fejét.
– Olivia… Ezért mindenféle jutalmat megkapsz. De még közel
sem végeztem veled!

WILL

Arctalan férfiak vettek körül. Öltönyt viseltek és mezítláb voltak,

udvariasan álltak maguk előtt összekulcsolt kézzel. Egyenesen
előttem egy nyitott fal magasodott. Azon túl forgalmas, fákkal
szegélyezett utca és elhaladó emberek. Csakhogy ez a hely sötét
volt és hideg. Kicsi és zsúfolt, de valahogy elhagyatottnak,
elfelejtettnek tűnt.
Ki kellett jutnom. Nem teljesen irányítottam én a testemet, de a
lábam a falban lévő nyílás felé vitt. Olivia hirtelen ott termett,
mozdulatlanul állt, miközben idegenek mentek el mellette
csoportokban vagy párban. A szemében olyan kifejezés ült,
mintha valami baj történt volna. Gyorsabban szedtem a lábam,
mert helyre kellett hoznom ezt. El kellett törölnöm az arcáról ezt
a pillantást. De mielőtt odaérhettem hozzá, láthatatlan
akadályba ütköztem. Üveg. Olyan tökéletes és tiszta, hogy
korábban nem is vehettem észre.
Ütni kezdtem az öklömmel. Kiáltoztam Olivia nevét, de a hang
visszaverődött a sötétszürke falakról. Az arctalan férfiak
megmozdultak, közeledtek hozzám. De nekem nem volt hova
mennem.
Nem kaptam levegőt, mintha hirtelen az összes oxigént
kiszívták volna a szobából.
– Olivia!
A nevét kiáltottam. Azt hittem, nem hall engem, de mégis
közelebb jött. Az utcán haladó testek előre-hátra lökdösték. Az
arctalan férfiak közel voltak, túlságosan közel. Egy kezet éreztem
a vállamon, húzott vissza a sötétségbe. Kitéptem magam a férfi
szorításából, kétségbeesetten akarva, hogy Olivia elérjen engem.
Nem volt menekvés, de valami azt súgta, hogy ő a válasz, hogy
ő az egyetlen reményem.
A tenyeremet az üvegre simítottam, és ő hirtelen ott állt.
Kinyúlt a kezével: a tükörképe volt annak, ahogy ott álltam.
Könnybe lábadt a szeme.
Éreztem a melegét az üvegen keresztül. Aztán a bőrét.
Az ujjaink összefonódtak, amikor az akadály csodával határos
módon eltűnt.
A levegő beáramlott a fájó tüdőmbe, és magamhoz rántottam.
Éreztem őt, éreztem édes illatát. Elöntött a megkönnyebbülés, és
amikor újra kinyitottam a szemem, csak mi álltunk az utcán.
Nem voltak öltönyös férfiak, nem volt szürke szoba.
Hűvös kék szeme fogva tartott, sötétbarna haja szállt a
szélben, és a karját a derekam köré fonta, ahogy egymást öleltük.
Ő volt az otthon az idegenek tengerében. A biztonság egy
rémálom után, amely eltűnt az érintésével.
Kinyitottam a szemem, és sötétséget láttam magam körül. A
rémálom elképzelhetetlen fenyegetései miatt a szívem vadul
kalapált a mellkasomban. Olivia összegömbölyödve feküdt
mellettem, fejét a vállamhoz nyomta. A keze a hasamon pihent.
A szívemre helyeztem a tenyerét, igyekezve nyugalomra bírni
azt a rohadt ketyegőt.
Amúgy is, mi a szar ez az egész? Fogalmam sem volt. Csak azt
tudtam, hogy átkozottul örülök, hogy az álombéli gyönyörű nő
valahogy megmentett. Újabb mély levegőt vettem, aztán
behunytam a szemem. Próbáltam ellazulni és újra álomba
merülni, de képtelen voltam rá. Az álom még mindig túl
valóságosnak tűnt.
Ahogyan Olivia is mellettem – ahogy átölelt, ahogy
megmentett…
Túl fáradt voltam ahhoz, hogy azon töprengjek, miért tette.
Csak azt tudtam, hogy újra akarom őt. A vágyam soha nem
csillapodott iránta egy percre sem, és most… Most az ösztönös
vágy helyett valami más vezérelte a cselekedeteimet. Nyugtalan
voltam, és valahol a fáradt agyamban tudtam, hogy a világ
ismét helyrebillenne, ha a testében lennék.
Megfordultam, és óvatosan a hátára gördítettem. Álmosan
felnyögött, és a párnámra zuhant. Szent egek, gyönyörű volt!
Minden porcikája maga a tökéletesség… Egy igazi álom.
Csakhogy ő valós volt, és az ágyamban feküdt, a karjaimban.
Ian a kalandunk után lelépett, ahogy azt általában tette
esténként, de ez nem akadályozott meg abban, hogy fél
éjszakán át Oliviával szerelmeskedjek. Még mindig akartam őt,
úgy sóvárogtam utána, mint a levegőre, amitől az álmomban
megfosztottak.
Lehajoltam, és csókba vontam az ajkát. Megízleltem,
belélegeztem őt. Szex és eső. És a fenébe is, ő az enyém volt!
 Lefelé haladtam a testén, és a combja között állapodtam meg.
Durván nyaltam meg, túl türelmetlen voltam ahhoz, hogy
megvárjam, amíg a teste utoléri a vágyamat. Halk kiáltása
betöltötte a szobát. A számhoz emelte a punciját.
Zúgott a fejem. A vágyam beleáradt a vágyába, és szinte
teljesen elvakított. Képtelen voltam egy percet is várni,
magamévá kellett tennem.
Visszasiettem a szájához, és mélyen megcsókoltam.
Körülölelt, selymes karja és lába meleg volt az alvástól, ahogy
magához szorított. A farkam átcsúszott nedves
szeméremajkain, és kiszaladt belőlem a levegő. A magamévá
kellett tennem, méghozzá azonnal!
– Megengeded?
Bólintott, a szemhéját elnehezítette a vágy.
Nem vesztegetve több időt, belevezettem a testébe a
farkamat. Remegve fújtam ki a levegőt. Képes lettem volna azon
nyomban elélvezni, amint a perzselő forrósága körbeölelt. Az ég
segítsen, úgy éreztem, mostantól mindig így akarom őt!
Készen álltam, hogy keményen szeressem, de megálltam,
elragadtatva mindentől vele kapcsolatban. A testünk
összeolvadt és összefonódott, mintha mindig erre alkottak
volna meg bennünket.
A szeme csillogott az éjszakában, és megbabonázott. A levegő
szinte kiszorult a tüdőmből. Csakhogy ezúttal nem a félelem
rabolta el tőlem az oxigént. Egészen másról volt szó.
– Mi az? – mormolta bele az éjszaka csendjébe.
A szívem a mellkasom falának csapódott, kikényszerítve
belőlem a szavakat.
– Olivia… Azt hiszem, kezdek beléd szeretni.
Pislogott, az ajka szétnyílt.
Nem számítottam arra, hogy viszonozná ezt az érzést.
Egyáltalán nem számítottam rá, hogy ugyanezt mondaná
nekem. Talán elvesztettem az eszemet abban a rémálomban, de
én komolyan gondoltam ezt, amikor kimondtam.
Beletúrt a hajamba, és lágyan végigsimított az ajkamon.
– Akkor szeretkezz velem, Will!
Minden további nélkül összeforrasztottam a szánkat, gyengéd
csókkal pecsételve meg a szavakat. Amikor levegőt vettem, őt
lélegeztem be. Amikor beledöftem, eggyé váltunk általa, amit
csakis az az irracionális vágy hajtott előre, hogy higgyen nekem.
Amikor elélvezett, nem tudtam visszatartani én sem. A
sikoltásai, ahogy kétségbeesetten belém kapaszkodott…
Követtem őt a hihetetlen érzésbe, a rabszolgája voltam annak,
ahogy széthullott körülöttem.
– Szeretlek!
Kilélegeztem a szót, megtöltöttem őt, és a magamévá tettem…
 TIZEDIK FEJEZET

OLIVIA

Még mindig nem tudtam teljesen felfogni, hogy mi is történt

előző éjjel. Két férfival voltam együtt, és az egyikük szerelmet
vallott nekem a hajnal fáradt óráiban. Az igazsághoz
hozzátartozott, hogy Will a testem ölelésében volt, amikor
kimondta azokat a szavakat, és emiatt tartottam attól, hogy ez
talán befolyásolhatta a valódi érzéseit. Ám olyan gyengédséggel
szeretkezett velem utána, hogy azt kívántam, bár igaz lenne.
Még soha nem viselkedett így, és bár megszerettem a durvább
oldalát, nem tudtam megállni, hogy a szívem repdesni kezdjen,
amiért megismertem a szelídebbet is.
A beismerő vallomása egy újabb köteléket adott a kötelékek
nélküli megállapodásunkhoz, amivel kapcsolatban azt ígérte,
hogy nem válik majd bonyolulttá. Ha kezdett belém szeretni…
akkor vajon hol van Ian helye a szabálysértő vágyaink hatalmas
gubancában?
Will fontos lett számomra. Ezt nem tagadhattam, de volt
valami Ian és köztem is, amit ugyanúgy nem tagadhattam le. Ha
csak fizikai vonzalom, akkor a kettőnk kémiája teljesen kiverte
a biztosítékot. De ha többről van szó… Hogyan engedhetném
meg magamnak, hogy beleszeressek Willbe, amikor valami Ian
felé is húz?
A hüvelyem egy áruló ribanc lett. Nem volt hajlandó jól
viselkedni és türelmesnek lenni sem. Amióta megjelent ez a két
férfi az életemben, állandóan éhezett, kétségbeesetten vágyott
rá, hogy megteljen, és úgy tűnt, egyáltalán nem törődött vele,
hogy ezt a szükséget Will vagy Ian csillapította. Talán ez lettem
én – lobbanékony és felismerhetetlen, a gondolataim pedig
vágytól ködösek.
Nagyon belefáradtam már a szabályok tiszteletben tartásába,
és most hirtelen semmi sem tűnt lehetetlennek.
Minderről az alváshiánytól szenvedő gondolataim
mókuskerekében pörögve elmélkedtem, miközben kihelyeztem
a vendégeknek szóló apró ajándékokat Maya babaváró
partijára készülve. Kevesebb mint fél órán belül elkezdenek
szállingózni, és én idióta módon elvállaltam, hogy az egész
rendezvényt egyedül szervezem meg.
Az anyám egyáltalán nem helyeselte a bátyám választását, de
mivel Maya most már Cameron felesége volt, és hamarosan
nagymamává teszik, beleegyezett, hogy szponzorálja az
eseményt – és így egy ujját sem kellett felemelnie.
Amikor megjelent a privát szobában, amit lefoglaltam
magunknak, tudtam, hogy nem segíteni jött.
– Olivia. Gondoltam, hogy már korán itt talállak.
Kényszeredett mosolyt küldött felém, amitől a rettegés
hulláma futott át rajtam. Elérkezett a számonkérés napja, és
ennél kevésbé felkészültnek nem is érezhettem volna magamat.
Csak az irgalomban reménykedhettem, hogy kíméletesen bánik
majd velem, és nem akarja elrontani Maya napját. De támadt
egy rossz érzésem, hogy ezzel ő egyáltalán nem törődik.
Felegyenesedtem és elmosolyodtam, mintha minden a
legnagyobb rendben volna. Odamentem hozzá egy ölelésre és
két levegőbe adott puszira, mintha csak az egyik barátnője
lennék a Hampton-vidékről. Amikor visszahúzódtam, feszes
arckifejezése fintorrá változott.
– Szörnyen nézel ki, Olivia! Alszol rendesen?
Összerándultam a sértés hallatán.
 – Nagyon későn feküdtem le, mert igyekeztem mindent
előkészíteni a partihoz.
Az biztos, hogy az igazságnak még csak a közelébe sem
merészkedek!
– Nos, beszélnünk kell! Nem értékelem, hogy csak úgy lerakod
a telefont, utána pedig nem fogadod a hívásaimat. Mi ütött
beléd?
Sóhajtottam. Ha tudná…
– Anya, erről most nem tudunk beszélni! A vendégek
bármelyik percben megérkezhetnek.
– De igen, erről igenis most fogunk beszélni! Tudni akarom,
mit fogsz tenni Will Donovannel kapcsolatban.
Egyik kezét csípőre tette.
– Miért érdekel ez téged ennyire?
Tudtam, hogy miért, de tőle akartam hallani.
– Ő nem elég jó neked, és ezt te is tudod.
Megbánás és harag kavargott a zsigereimben. Ugyanezt
mondta Mayáról is, amikor újra felbukkant Cameron életében.
És Vanessa sem volt megfelelő választás Darren számára az
anyám szemében. Soha senki nem lenne elég jó a gyermekei
számára, de valahogy tudtam, hogy a jövőmért folytatott
küzdelem jóval nehezebb lesz, mint a bátyáimé volt.
– Sajnálom, hogy ő pont nem a megfelelő márkájú
fehérgalléros a számodra, anya! De fontos nekem, és továbbra
is találkozni fogok vele. Nem tudom, hogy hosszú távon vezet-e
majd valahova, de nem akadhatsz ki minden egyes alkalommal,
amikor randevúzni kezdek valakivel.
– Az apád aggódik. Már az is épp elég kárt okoz nekünk, hogy
befektetett Donovan silány fundjába, de az, hogy a lányát
összekössék ezzel a szerencsétlenséggel, az egyenesen
arculcsapás! Hát nem látod? Ez nem rólad szól, Olivia! Ne légy
már ilyen önző!
 Visszanyeltem a könnyeim áradatát.
– Beszélhetünk erről később?
Mereven álló alakja mögött megláttam, hogy az első vendégek
beléptek az étterem ajtaján.
– Mondd, hogy többé nem fogsz találkozni vele!
A hangja feszült volt, és fenyegetően halk.
Az omladozó alapja annak, aki egykor voltam, úgy tűnt,
megrepedezett, majd darabjaira hullott. Nem lehettem az, akit ő
akart, hogy legyek. Többé nem.
– Sajnálom, anya. Ezt nem tehetem.

WILL

– Köszönöm, hogy eljöttél.

Bill szeme kissé csillogott, ahogy betessékelt az ajtón.
Az apám egy ötvenéves agglegény volt, és egy toronyház
luxuslakásában élt, amiben én semmi otthonosat nem éreztem.
A berendezés modern volt, és rideg. Minden fekete-fehér és
szürke árnyalatú. A dekoráció ritka és nagy kontrasztú. Olivia
valószínűleg gyűlölné az egészet.
– Mi történt? Azt mondtad, sürgős.
– Frank Bridge úton van ide.
Szitkozódni kezdtem magamban, de nem adtam semmi más
jelét az aggodalmamnak.
Már az is kész küzdelmet okozott, hogy megőrizzem a
hidegvéremet a bátyjai jelenlétében, úgyhogy nem tudtam, mi a
fenéhez fogok kezdeni, ha az apja áll előttem. Bár mégis honnan
tudhatná, hogy találkozgatunk Oliviával?
– És nekem ehhez mi közöm?
 Odament a bárpulthoz, és félig töltötte a poharát egy drága
scotchcsal – azzal a fajtával, amit csak a legjobb és a
legrosszabb napokra tartogatott.
– Már keringenek a pletykák, miszerint esetleg átveszed a
fund igazgatását. Azt hiszem, bármit is akar mondani nekem,
azt neked is el akarná mondani.
Összeráncoltam a homlokomat.
– Ő is egyike a befektetőknek?
Bill bólintott, és felhörpintett egy újabb kortyot.
– A fia Reilly asszisztensével, Vanessával kavart. Egyszer
orrba vágta Reillyt, így Frank befektetett, hogy elsimítsa a
dolgokat. Biztos vagyok benne, hogy a lány egyébként simán
feljelentést tett volna ellene szexuális zaklatásért. A seggfejnek
folyton meredezett tőle a farka, de ki tudja, mennyire fajult
volna el a helyzet… Most viszont, hogy nyakig benne vagyunk a
szarban, le merem fogadni, hogy Frank újragondolja a döntését.
– Ezért iszol már délelőtt tízkor?
– Nem. Az előbb hívott az ügyvédem. – Letette a poharát, és a
válla meggörnyedt. – Vád alá helyeznek. Mindannyiunkat.
– A kurva életbe – mondtam összeszorított állkapoccsal.
Bármennyire is megvetettem az apámat a tettéért, ennek a
hírnek mégsem tudtam örülni.
Számítottunk rá, de sokkal jobban lesújtott, hogy így kell
szembesülnie az igazságszolgáltatással, mint azt képzeltem.
– Kik ellen emelnek vádat?
– Reilly, Dermott és ellenem, meg még néhány másik partner
ellen, akik zsebre tették a jutalékokat. A Reilly és Dermott elleni
vádak a legsúlyosabbak. De nem számít már, a Reilly Donovan
Tőke össze fog omlani, amint leközlik a sajtóban a hírt. Nekünk
befellegzett.
Kicsit jobban megtöltötte a poharát, a kanapéhoz sétált, és
ledobta rá magát. Kibámult a teraszra.
 – Az élet egy pillanat alatt megváltozhat. A dolgok túl gyorsan
kezdenek pörögni, neked meg kimegy a fejedből, hogy alaposan
átgondolj mindent. Az emberek beképzeltek lesznek és kapzsivá
válnak. Mielőtt észrevennéd, már térdig a szarban taposol, és
reméled, hogy legalább egy dolgot jól csináltál már az
életedben, ami megóv majd attól, hogy teljesen lesüllyedj. –
Végighúzta a kezét az arcán, és felsóhajtott. – Sajnálom, Will!
Sajnálok mindent. Te nem ezt érdemled.
Ott álltam és néztem őt. Az apámat. Az én húsom és vérem. A
harag és az együttérzés küzdött bennem. Én jelentettem
számára az egyetlen mentőövet.
Döntést kellett hoznom, most vagy soha.
– Apa.
Csak egy hanggal adta a tudtomra, hogy hallott, de nem nézett
fel.
– Apa, nézz rám!
Felemelte a tekintetét.
– Mi a legfontosabb számodra az életedben?
Pislogott, és a szeme szomorúbb volt, mint amilyennek valaha
láttam.
– Te vagy az, Will! Miután a dolgok tönkrementek köztünk
édesanyáddal, nekem csak te maradtál. És ez azóta sem
változott.
– Esküdj meg nekem, hogy a vállalat pénze tiszta!
Bólintott, és az állkapcsa megfeszült.
– Magam ellenőriztem mindent. Will, én is zsebre tettem a
sikkasztásból a jutalékokat. Ezt nem is tagadom. De Reilly
tényleg karriert csinált belőle. Tudtam arról, mit csinál, és
figyelmeztettem is, hogy lassítson le. Kezdett túlságosan mohó
lenni, aztán behozta a cégbe a nonprofit alapítványt mint
akkreditált befektetőt, és én elkezdtem aggódni. Adrianának
utasításba adtam, hogy ellenőrizzen le minden utalást és
minden forrást. A pénz tiszta.
Hinni akartam neki, de biztosra kellett mennem.
– Tudod, hogy engem nem érdekel a pénz. Semmi sem fog
ezen változtatni, mindegy, mit mondasz. Azt tudom, hogy neked
fontos, de valaminek mégiscsak többet kell jelentenie számodra,
mint a kibaszott pénz! Ha az én vagyok, meg kell esküdnöd az
én életemre, hogy a tőke minden kétséget kizáróan
patyolattiszta. Mert ha ezt most megteszem érted, és később
rájövök, hogy hazudtál, akkor kettőnk között mindennek vége.
Komolyan beszélek!
A tekintete üres volt, mintha a végső igazsággal nézne
szembe.
– Tiszta, fiam.
A bejárati ajtó zümmögése törte végül meg a pillanatot. Apám
lassan felállt, és néhány másodperccel később egy drága öltönyt
viselő magas, sötét hajú, világosbarna szemű férfi társaságában
sétált vissza a nappaliba.
– Frank, szeretnélek bemutatni téged a fiamnak, Will
Donovannek. Will, ő itt Frank Bridge.
– Örülök, hogy megismerhetem!
– Feltétlenül beszélnünk kell, Bill, de előbb szeretnék váltani
egypár szót a fiaddal.
Apám egyikünkről a másikunkra nézett, az arcára
zavarodottság ült ki.
Megköszörültem a torkomat.
– Miért nem szívunk egy kis friss levegőt a teraszon?
Hozhatok valamit inni? Kávét? Whiskyt?
– Nem, köszönöm – felelte.
Bólintottam, és a terasz felé intettem, ahol bizalmasan
elbeszélgethettünk egymással.
 Visszapillantottam az apámra, és alig észrevehetően
megráztam a fejem, szavak nélkül jelezve neki. Nem mozdult a
helyéről. Ez most már rajtam múlt.
Az ajtón kilépve New York terült el körülöttünk.
Frank pásztázta egy kicsit a várost, mielőtt odafordult
hozzám.
– A feleségem azt mondja, hogy kapcsolatban állsz Oliviával.
– Az igazat megvallva Cameronnal és Darrennel is már
hónapok óta kapcsolatban állok.
– Remélem, elnézed nekem, Will, de a kis vállalkozásukba
történő befektetésed közel sem érdekel annyira, mint az
egyetlen lányom iránti személyes érdeklődésed.
– Értem.
A mosolya kimért volt.
– Akkor bizonyára azt is megérted, hogy miért akarom őt a
lehető legtávolabb tudni tőled vagy az apádat és a társait övező
problémáktól.
– Beszéljünk erről! Az apám az imént közölte velem, hogy ön
is befektető.
– Igen, így van. Kényes helyzetről volt szó, és akkoriban jó
üzletnek tűnt. De Reilly körülményei nyilvánvalóan
megváltoztak azóta, amióta ezzel megkörnyékezett. Rossz fényt
vet rám, hogy kapcsolatban állok vele azok után, amit a
jótékonysági szervezettel művelt. Nekem a saját befektetőimre
és a hírnevemre is tekintettel kell lennem.
A vállalat bűzlött a problémáktól, és a dolgok rosszabbra
fognak fordulni, mielőtt javulni kezdhetnének.
Megpróbálhatnék úgy tenni, mintha nem lenne így, és
reménykedhetnék egy jobb kimenetelben, vagy lehetek vele
teljesen őszinte is. Nem Frank Bridge volt az egyetlen befektető,
akit meg kell majd győznöm arról, hogy adjon nekünk egy
második esélyt.
 – Apám ellen a többiekkel együtt vádat fognak emelni.
Megmerevedett.
– Biztos vagy benne?
– Az ügyvéd ma reggel telefonált. Az ötórás hírekben fogják
nyilvánosságra hozni.
– Miért mondod ezt el nekem?
– Azért mondom el, mert szeretném, ha tudná, hogy én
elítélem az apám és a társai tettét. Sikerült távol tartanom
magamat az ügyleteitől, de sosem gondoltam volna, hogy
valamelyik vállalkozása ilyen sorsra jut majd. Ennek ellenére
úgy gondolom, hogy a hedge fund tiszta. És ön is olyan jól tudja,
mint én, hogy már ez alatt a rövid idő alatt is sikeres volt.
Szeretném, ha lenne egy lehetősége a túlélésre.
Olivia apja felnevetett, és a város felé fordult.
– Hadd találgassak! Most megpróbálsz rábeszélni, hogy
tartsam a pénzemet a Reilly Donovan Tőkénél, és próbálsz
meggyőzni arról, hogy méltó vagy a lányomhoz.
– Átveszem a vállalat irányítását.
A szavak mellbe vágtak, ahogy hangosan kimondtam őket.
Tényleg megteszem ezt? Istenem, az apám nagyon sokkal
tartozik majd nekem…
Vetett rám egy pillantást.
– Ez kockázatos üzlet.
– Az egyértelmű, hogy új vezetésre van szükségünk. Mielőtt
meghozná a döntését, hadd bizonyítsam be, lehetünk olyan cég,
amelyben megbízhat!
– Mi lenne, ha megtartanád az egymilliómat, és elfelejtenéd
Oliviát? Ha törődsz vele, bizonyára megérted te is, miért ez a
legjobb a számára.
A gondolat, hogy elhagyjam Oliviát, rettenetes volt. Nem
tenném meg soha, hacsak nem ő akarja így. De még ebben az
esetben sem vagyok benne biztos, hogy rá tudnám venni
magam az elengedésre.
Kezdtem beleszeretni abba a nőbe, és nem létezett az az
összeg, amiért megérte volna lemondani róla. Talán túlságosan
is beképzelt voltam, de nem hagyhattam, hogy valaki csak így
egyszerűen félreállítson az útból. Olivia megérte, hogy küzdjek
érte, és nekem feltett szándékom volt pontosan ezt tenni. Ez
persze nem óvná meg a vállalkozás hírnevét, de egy céget újjá
lehet építeni. Viszont soha nem találtam volna még egy hozzá
hasonló nőt.
– Ön az apja. Szereti magát, és tudom, hogy tiszteli is. De ő egy
felnőtt nő, és azt fogja tenni, amihez kedve van. Én sem tudom
őt jobban megállítani, mint ön.
– Ha te vagy az egyenlet egyik fele, igenis megteheted. Csak
fogod magad, és lelépsz. Az emberek nap mint nap megteszik.
– Én nem fogok csak úgy lelépni! Sem egymillió dollárért, sem
tízért!
Összehúzta a szemét és szólásra nyitotta a száját, de
félbeszakítottam.
– Mielőtt megfenyegetne, gondolkozzon el egy percre!
Szerelmes vagyok a lányába, és még a biztos kudarc ígérete sem
késztethet arra, hogy meghátráljak. Egy pillanatra tegyük fel,
hogy semmit sem tehet a kapcsolatunk ellen. Ha nagyon
aggódik amiatt, hogy a neve összekapcsolódik az enyémmel,
segítsen abban, hogy a helyes irányba kormányozhassam a
vállalatot. Nem akarom ezt az állást, de elvállalom, mert hiszek
benne, hogy a cégnek van jövője. Nem akarom, hogy kudarcot
valljon, és ha mellém áll, nem is fog.
– Azt akarod, kezeskedjek érted, hogy ne veszítsd el a többi
befektetőt?
– Igen.
 Frank Bridge annak idején fontos alakja volt a szakmának.
Több mint egy évtizede átváltott a magánbefektetésekre, de a
kapcsolatai mélyre nyúltak. Nem oldana meg mindent, ha az
oldalamon állna, de mindenképpen lépés lenne a helyes
irányba, hogy helyrehozzam ezt az istenverte felfordulást.
A fejét csóválta.
– Nem rossz terv, de ez nem elég. Amikor tudomást szereznek
erről a hírekben, a befektetők ki fognak lépni. Efelől semmi
kétség.
– Van egy zárolási időszakunk. Hat hónap arra, hogy
bizonyítsak.
– Az nem olyan hosszú idő, mint gondolnád.
Fel-alá sétáltam a teraszon. Az utcáról felszállt hozzánk a
forgalom zaja. Ez a város néha kész káosz volt. Izgalmas és
mámorító. Egyszer megtört, másszor kijózanított. Az élet egy
perc alatt képes fenekestül felfordulni.
– Az igazi problémád Reilly – mondta.
Megfordultam, és találkozott Frankkel a tekintetünk.
– Nem léphetsz egyszerűen eléjük, azt várva, hogy az
emberek hirtelen elfelejtsék, amit tettek – folytatta. – Ha
bizalmat szeretnél kelteni bennük, és meg akarod próbálni
egyben tartani ezt az egészet, akkor valami drasztikusat kell
tenned.
– Mint például?
– Átszerveződés. Vásárold meg az apád részvényeit! Rúgd ki
Reillyt!
A szavak gyorsan jöttek, de a tanácsa minden volt, csak
egyszerű nem.
– Ők az egyetlen részvényesek.
Megvonta a vállát.
– Ha nem tudsz rá megoldást találni, akkor nem neked kellene
irányítanod a fundot. Ha nincs benne érdekeltséged, miért
bíznám rád a pénzemet?
Szorosan összepréseltem az állkapcsomat. Ezzel betalált, de
igaza volt. A teljes tulajdonjog átvétele azonban soha nem
szerepelt a terveimben. Törtem az agyam, hogy előálljak
valamiféle működő forgatókönyvvel. De még ha sikerülne is
kiszorítanom a tulajdonosokat, az apámat is beleértve, Frank
nem igazán adta áldását a lányával való kapcsolatomra.
– Mi van Oliviával?
Közönyös arccal elindult felém.
– Harminc napod van arra, hogy lenyűgözz engem, Will! És ha
Olivia akár csak egy kicsit is megsínyli ezt a helyzetet, bízhatsz
benne, hogy nem marad következmények nélkül.
Nem szoktam eltűrni a fenyegetéseket, de nem tagadhattam,
hasonló helyzetben én is megfenyegetnék bárkit, hogy
megvédjem Oliviát. Nem szóltam semmit, amikor Frank
elhagyta a teraszt. A tolóajtón keresztül néztem, ahogy kezet
fogott az apámmal, majd további időzés nélkül eltűnt. Néhány
perccel később csatlakozott hozzám az apám.
– Mi történt?
– Beszélnünk kell – feleltem.

IAN

Darren épp a tűzoltókocsit ellenőrizte, amikor csatlakoztam

hozzá. A kapuk nyitva voltak, és az utcáról friss, kora őszi
levegőt fújt be a szél. Hűvös volt, és száraz, a küszöbönálló
évszakváltást sugallta. Közösen kezdtünk dolgozni a kocsin,
ellenőriztük, hogy minden készlet fel van-e töltve, és minden a
helyén van-e az elkerülhetetlen vészhelyzetek esetére, amikre a
nap folyamán kihívnak minket.
 – Vanessának szabadmikrofon-estje lesz ma. Akarsz jönni?
Meghívlak egy sörre!
A fejemet csóváltam.
– Kösz, haver, de már más terveim vannak.
– Forró légyott? – kacsintott.
Idegesen felnevettem, miközben Darren a válaszra várt.
– Valami olyasmi.
Néhány napja nem láttam már Livet, és ez nem tetszett. Még
soha nem érdekelt ennyire senki. A hajsza és az elégedettség,
amit akkor éreztem, ha megfektettem egy nőt, általában azon
nyomban elmúlt, amint megkaptam, amit akartam. De Oliviával
nem ez történt. Minden nap, ami anélkül telt el, hogy láthattam,
egy kicsit veszélyesebbnek érződött – mintha elveszíthetném őt.
Nem álltam készen rá, hogy elveszítsem.
Az utolsó együtt töltött éjszakánk után azt hittem, Will
közelebb tartja majd magához, de őt is ritkán láttam. Amikor
épp nem az építkezésen gürcölt, akkor az apja belvárosi
irodájába ment. Beleegyezett, hogy átveszi a vállalkozást az
apjától, de nem tűnt boldognak tőle. Fogalmam sem volt, hogy
ez mit jelentett a Livvel való kapcsolata tekintetében, de
meguntam a várakozást. Liv beleegyezett, hogy a műszak után
találkozzon velem a műteremben. Visszaszámoltam az órákat.
Darren lezárt egy tárolórekeszt a kocsi oldalán, majd a
következőhöz lépett.
– És, mikor fordulnak végre komolyra valakivel a dolgok?
Megvontam a vállam.
– Talán egy nap.
Olyan régóta csak szórakozom a nőkkel, hogy ezt még
elképzelni is nehezen tudtam. Az apám régen mindig azt
kérdezgette, mikor viszek már haza egy lányt, hogy
bemutassam a családnak. Mindig leráztam magamról, azt
gondoltam, hogy még van bőven időm. Aztán meghalt, és
valami eltört bennem. Dühös voltam, és csakis arra vágytam,
hogy mélyen eltemessem ezt a dühöt. Akkor már nem pusztán
szórakozásból vittem haza nőket. Azért vittem őket haza, hogy
felejthessek velük, hogy átérezhessek valami intenzívet
legalább egy rövid időre anélkül, hogy meg kellene nyílnom
bárkinek. Aztán lelépek, és megpróbálom egyedül megoldani a
többit.
Will volt rá a biztosítékom, hogy a dolgok sose
fordulhassanak komolyra – abban a pillanatban, hogy valaki
ágyba bújt mindkettőnkkel, minden lehetőség elveszett arra,
hogy egy igazi kapcsolat alakulhasson ki. Erre próbáltam
emlékezni, amikor mardosni kezdett a vágy, hogy lássam Livet,
de a vele való együttlét nem akart beleilleni a szokásos sémába.
– Kivel vannak terveid?
Haboztam, és végigsimítottam a fejemen. Mégis mi a fenét
mondhatnék erre?
– Mi a helyzet veled, Savo? Találkozgatsz valakivel?
– Úgy valahogy.
A szemöldökömet ráncoltam, mert fogalmam sem volt,
hogyan is magyarázhatnám el neki a helyzetet Livvel – még a
leghomályosabb kifejezésekkel sem. Úgy éreztem, ez életem
eddigi legveszélyesebb beszélgetése.
Kurtán felnevetett.
– Azt a rohadt! Mesélj a csajról!
– Hát, nem is tudom. Ő… Csodálatos. Igazság szerint
kibaszottul tökéletes. De nem tudom, merre tartunk. Nem
érzem úgy, hogy jelenleg képes lennék az a srác lenni, akire
szüksége van.
Jézusom… Csak hablatyoltam, de Darren mosolya egyre
szélesebb lett.
– Valójában ez elég ismerősen hangzik.
A fejemet csóváltam.
 – Nem, ez tényleg bonyolult.
Fogalma sem volt, mi ez az egész.
Darren száznyolcvan fokos fordulatot vett, miután találkozott
Vanessával. Évekig ő volt a szárnysegédem, még jóval azelőtt,
hogy megismerkedtünk Will-lel. De egy hét egy szigeten
Vanessával, és Darrennek befellegzett. Nem akartam
ráismerni… Utáltam végignézni, ahogy kínozza magát, amikor a
kapcsolatuk hullámvölgyeken ment keresztül, de most
boldogabbnak tűnt, mint előtte valaha. Akkor amikor még az
éjszakai életben forgott velem.
Nem voltam hajlandó elhinni, hogy velem is megtörténhet
hasonló.
Megpróbáltam visszaterelni a figyelmemet a munkára, de
Darren nem hagyta abba.
– Fontos neked a lány?
Görcsbe rándult a gyomrom, amikor erre gondoltam, arról
pedig már ne is beszéljünk, hogy az Olivia iránti „érzéseimről” a
kibaszott bátyjával beszéltem! Évek óta minden kapcsolatomból
kiszűrtem az érzelmeket. De amikor Oliviára gondoltam, arra,
hogyan reagált az érintésemre, hogy szinte úgy tűnt, a lénye
beszivárgott a bőröm alá, a testembe és a lelkembe – ezt az
érzést képtelen voltam letagadni.
– Igen, fontos nekem. De még ezt kimondani is idiótán
hangzik.
Darren abbahagyta, amit épp csinált, és nekidőlt a kocsi
oldalának.
– És mégis mi vesztenivalód van, öregem?
Mi vesztenivalóm volt? Egy egyszerű, bonyodalommentes
élet, amire támaszkodhattam, amíg kibogozom az összes többi
szart.
– Szeretem, hogy most minden egyszerű az életemben.
Egyértelmű. Ezt nem akarom bonyolítani. És nincs is időm
nagyon másra.
– Nincs időd, mert egy csomó olyan emberre pazarolod,
akikkel soha nem fogsz megállapodni. Ha ez a lány más, akkor
ne törődj mással, majd alakulnak maguktól a dolgok!
Kikerekedett a szemem.
– Ki beszélt itt a megállapodásról? A francba, Bridge! Nem
mindenki akar a nyomodba lépni, Mr. Családi Boldogság!
Nevetett, és megpaskolta a karomat.
– Ne szóld le, amíg ki nem próbálod! Boldogabb vagyok, mint
valaha.
Megráztam a fejem, és nevetve löktem egyet rajta. Befejeztük
a még hátramaradt teendőinket, majd visszaindultunk a
konyhába, ahol a csapatunk tagjai ácsorogtak a kávéjukkal a
kezükben. Szinte biztosra vehettem, hogy Darren nem fog a
kapcsolatokkal szekálni ebben a társaságban, így egyelőre
biztonságba kerültem.
De ha Darren valaha is megtudná, hogy lefekszem a húgával,
a barátságunk onnantól kezdve minden lenne, csak biztonságos
nem.
 TIZENEGYEDIK FEJEZET

OLIVIA

A műteremre szinte rá sem lehetett ismerni, amióta utoljára

láttam. A helyiséget teljesen kiszellőztették, minden felületet
leporoltak és letakarítottak. A falakat szegélyező dobozhegyek
most az ajtóig vezető folyosón álltak egymásra pakolva. A
betonpadló sima volt, és fehérre lett festve.
– Tetszik, amit csináltál a hellyel!
A hangom csipkelődő volt, de úgy éreztem, ez az új kezdet
nagyon fontos mérföldkő Ian számára.
Nem nyílt meg nekem a részletekkel kapcsolatban, de az a
fájdalom, amit Ian az apja halála óta hordozott, időnként csak
úgy sugárzott belőle – ahogyan a szenvedély és a sóvárgás is.
Bármi is volt a forrása, erős energia vonzott hozzá; hogy
megnyugtassam, hogy érezzem, hogy tápláljam…
A szívverésem felgyorsult, amikor a közelemben tartózkodott,
és emiatt nem okolhattam egyedül a közöttünk lüktető testi
kémiát. Vágytam a közelségét, a gyengédségét. Kívül tökéletes
volt – magas, gyönyörű és izmos. Belül pedig gyengéd és
megfontoltabb, mint azt valaha képzeltem. Azok a viharos
szürke szemek időnként egyenesen a vesémbe láttak, mintha
olyan részeimet ismerné, amelyeket én magam is alig.
– Azt hiszem, hamarosan még jobban fog tetszeni!
Átsétált a szobán, és egymás után több gallonos kannát is a
szoba közepére cipelt a falak mellől. A bicepsze csak úgy feszült,
ahogy mindkét kezében kettőt-kettőt megragadott. Miután
végzett, kiegyenesedett és felém indult, szemében titokzatos
csillogással.
– Hónapok óta fizetem a hely bérleti díját, de nem tudtam
eldönteni, hogy megtartsam-e vagy sem. Amikor a minap
beléptél ide, azonnal tudtam, hogy meg kell tartanom.
Újra végigpásztáztam a szobát, gyönyörködtem a vibráló
műalkotásokban, amik a falat díszítették, és elképzeltem azt a
számtalan órát, amit a megalkotásukkal töltöttek el e négy fal
között.
– Ez egy remek hely az alkotáshoz.
– Hamarosan az lesz, de eddig alig volt több egy szentélynél,
és ezért sem voltam képes olyan hosszú ideig betenni ide a
lábamat. De most itt az ideje, hogy néhány dolog megváltozzon!
Az állammal a szoba közepe felé böktem.
– Festesz?
Lassan elvigyorodott.
– Nem, te fogsz festeni. Ráférne erre a helyre némi szín.
Rápillantottam a falakra.
– A padló – mondta.
A homlokomat ráncolva találkozott a tekintetünk.
– A padló?
– Hoztam minden színből. És tálcákat is a keveréshez. Egy
tucat ecsetet. Azt akarom, hogy varázsold teljesen a magadévá!
Csinálj vele, amit csak akarsz! Picasso, Pollack… Csak ahogy
szoktad.
A pulzusom felszökött, és nem attól a bódulattól, amit
általában éreztem miatta, hanem azért, mert még csak ecsetet
sem fogtam a kezemben… évek óta. Lenyeltem a torkomban
lévő gombócot, és zsebre vágtam a kezemet.
– De nincs rá tervem meg semmi ilyesmi. Időre lenne
szükségem, hogy kitaláljak valamit.
A fejét csóválta. Hajthatatlan volt.
 – Nincs szükséged rá! Csak csináld azt, amit szeretnél! Most,
ebben a pillanatban.
Ideges nevetés szakadt ki belőlem.
– Arra, gondolom, nem kell emlékeztesselek, hogy ez egy
hatalmas vászon.
Átfogta a derekamat, és a terem közepére terelt. Mereven
lépdeltem, és a kezemet biztonságos helyen, a zsebemben
tartottam. A tiszta fehér padlót bámultam, és próbáltam
feldolgozni magamban, hogy mit is kér tőlem.
– Meg tudod csinálni! Akarod, hogy segítsek elkezdeni?
Bólintottam, de kerültem a tekintetét. Minden segítségre
szükségem volt, amit csak megkaphattam.
– Rendben. Válassz egy színt!
Lebámultam a földön sorakozó festékekre. Most komolyan,
még egy színt sem tudok kiválasztani? Felpillantottam Ianre,
aki a válaszomra várt.
– Mi a kedvenc színed? – kérdeztem.
Halkan felnevetett.
– A kék.
Kérdezés nélkül letérdelt, felnyitotta egy doboz tetejét, és a
kezembe nyomott egy ecsetet.
Elvettem tőle, bár idegennek éreztem a tárgyat a kezemben.
Mozdulatlanul álltam, teljesen lefagyva, amíg ő sorban
kinyitogatta a többit. Elterült előttem a szivárvány minden
színe, de nem tudtam mozdulni. Másodpercek teltek el kínos
csendben, miközben a következő lépésemen gondolkodtam.
– Mi a baj?
Az arcom belsejét rágtam, mert nem tudtam szavakba önteni.
Lehet, hogy nem álltam még készen. Talán sosem fogok.
Ez a hely nagyon sokat jelentett Iannek, és én ott álltam,
miközben arra ösztönöztek, hogy rajta hagyjam a kezem
nyomát. Méltatlannak éreztem magamat a feladatra.
 – Nem vagyok biztos benne, hogy képes vagyok rá. Ez a hely
olyan sokat jelent neked…
– Liv. – A kezét az arcomhoz emelte, és a tekintetemet az
övére kényszerítette. – Figyelj rám! Ez egy padló. Előbb-utóbb el
fog kopni. Piszkos lesz. A festés lepattogzik. És egy nap, sok-sok
idő múlva, talán lefestik újból. Azt szeretném, hogy tedd a
sajátodévá. Engedd meg magadnak… értem.
Igent akartam mondani, bár kételkedtem benne, hogy meg
tudom-e tenni, amit kér tőlem. Meg akartam köszönni neki,
hogy törődött velem, hogy meglátta bennem azt a megüresedett
helyet, amit régen az alkotás töltött be és tett teljes egésszé.
Csakhogy a torkom összeszorult az érzelmektől, és képtelen
voltam megszólalni, ezért csak bólintottam és nyeltem egy
nagyot.
– Kék.
Az ecsetre mutatott, aztán az előttem várakozó kék festékre.
Ecsettel a kezemben letérdeltem a betonra. Éreztem a padló
hűvösségét ott, ahol a szakadt farmerom nem takarta a
térdemet. Ian azt kérte, hogy öltözzek olyan ruhába, ami nem
baj, ha bepiszkolódik. Most már értettem, miért.
Vettem néhány mély levegőt, és igyekeztem megragadni egy
ötletet, ami az elmémben lebegett. Vonalak és színek. Formák és
érzések. Eltoltam az útból a festékesdobozokat, hogy a szoba
legközepére tudjak koncentrálni – az tűnt a legmegfelelőbb
helynek a kezdéshez.
Ian lépései eltávolodtak tőlem, egy pillanattal később pedig
ugrottam egyet a falakról visszaverődő zene hallatán. Hangos
rockzene töltötte be a termet. Ian egy hifi mellett állt a
munkapadnál.
– Jó lesz? – kiabálta túl a zenét.
Szélesen elmosolyodtam, és boldogság kezdett szétáradni
bennem.
 – Igen, nagyon!
A figyelmemet újra a középpontra összpontosítva
belemártottam az ecsetet a festékbe egészen a fémfogatig, majd
kihúztam. Erőteljes ciánkék borította be a hegyét. A zene elég
hangosan dübörgött ahhoz, hogy elnémítsa azt az apró hangot a
fejemben, ami azt próbálta mondani: kizárt, hogy erre képes
leszek. Ilyen hosszú idő után nem.
Képekben gondolkodtam. Ez a hely nagyon sokáig csak a
fájdalmat jelentette Ian számára, ezért a boldogság után
kutattam. Rá is találtam egy halvány emlékre.
Az óceán és a hosszú nyári napok a tengerparton a
bátyáimmal. Az a néhány nap minden évben, amikor még
gyerekek voltunk, és amikor minden egyszerűen tökéletes volt.
A só a bőrömön, ahogy nevettünk és felfedeztük a part minden
zugát. Az anyukám mosolya melegebb volt a napnál, és az
apukám minden ideje csak a miénk. Az emlék körül minden
más elmosódott, és egyre sötétebb lett, amikor azon kezdtem
gondolkodni, hogyan távolodtunk el egymástól az azóta eltelt
évek során. Aztán visszatértem a boldog emlékhez.
Határozottan kék volt.
Az első ecsetvonás az érzelem volt – nyers és félelem nélküli.
Ahogy néztem azt a vastag kék mázolást, még több kellett. Több
szín, egyenetlen vonalak, hibák és érzések, amelyeknek csak
egyetlen módja volt, hogy megszülessenek. A többi ecsetet is
elővettem, hogy lássam, mi áll a rendelkezésemre. A hajamat
kócos kontyba fogtam a fejem tetején, majd visszafordultam,
hogy kikeverjek egy puha szürke árnyalatot – a kora reggeli
felhőkét, amelyek a víz felett lebegnek.
Szólt a zene, és a világ megszűnt körülöttem. Az egykor ijesztő
vászon a lábam alatt apránként eltűnt az emlékek óceánja alatt.
Időnként magamon éreztem Ian tekintetét, de amikor a
figyelmem megtört, csak annyit láttam, hogy az apja
munkapadjánál vizsgálgatja a törött üvegekkel teli dobozokat,
látszólag teljesen belemerülve a saját kreatív varázslatába.
Teljesen elveszítettem az időérzékemet. Fogalmam sem volt,
hány perc vagy óra telt el, de végül fájni kezdett a hátam és a
kezem. Visszaültem a sarkamra, és körözni kezdtem a
vállammal. Nem tudtam befejezni az este, de határozottan
nyomot hagytam a helyen. A minta középről indult ki; rétegzett
színek sora, egyenetlen gyűrűk és irányváltások. Sirályok
vágtak át a hullámok kékjén. A homok beleolvadt a hullámokba
és a felhőkbe. Legközelebb az égre vonom majd a napot.
Oldalra döntöttem a fejem, az energia majd’ szétvetett.
Meglepett, mennyire elégedett voltam az eredménnyel. A
festmény absztrakt volt, de élénk és derűs. Jó érzéssel töltött el,
hogy megformálhattam ezt a boldog emléket, hogy Ian is
láthassa. Reméltem, hogy legalább egy kicsit hozzá tudtam
járulni ahhoz, amilyenné varázsolni akarta ezt a helyet.
– Ez fantasztikus!
Ian néhány lépésnyire állt a hátam mögött, és a mintát
figyelte.
Szélesen elmosolyodtam, minden porcikámból sütött a
büszkeség.
– Tényleg tetszik?
Édes mosollyal az arcán bólintott.
– Egyszerűen imádom, Liv! Mi a fészkes fenéért hagytad abba
a festést?
Mély levegőt vettem, aztán ugyanúgy elengedtem, ahogy azt a
félelmemet, ami olyan hosszú ideje visszatartott.
– Bármi is az oka, azt hiszem, az most már a múlté. Ha nem
sajognának annyira a tagjaim, folytatnám is. Úgy érzem, egész
éjjel képes lennék fennmaradni!
Amikor visszapillantottam Ianre, a szeme egy ismerős
forróságtól sötétült el. A szája csintalan vigyorba görbült.
 – Én képes lennék egész éjjel fennmaradni, ha te is.
A vágy lökete szétáradt a combom között, és megfeszítette,
elnehezítette a melleimet.
– Ian…
Kinyújtotta a kezét, én pedig megfogtam, és felemelkedtem,
ahogy magához húzott.
– Tiszta piszkos vagyok – suttogtam.
Úgy tűnt, egyáltalán nem érdekelte, mert rögtön az enyémhez
nyomta az ajkát. Felnyögtem, és hozzásimultam. Az ismerős
őrület kezdett újra úrrá lenni rajtam. Bizsergett a
végtagjaimban és felrobbant az ölem mélyén, és olyan hevesen
kívántam őt, hogy a józan eszemet is megkérdőjeleztem miatta.
– Menjünk haza! – kértem, kétségbeesetten vágyva egy ágyra
alattunk.
– Nem. Itt. Nem tudok várni!
A tekintetem az övére siklott.
– Biztos vagy benne?
Bólintott.
– Apa mindig is szerette volna, hogy hazavigyek egy lányt, és
bemutassam a családomnak. És most itt vagy. Ez már majdnem
ugyanaz.
Elmosolyodtam, ő pedig lehúzta rólam a pólómat és a
melltartómat, majd ingerlően megcsípte a mellbimbómat.
Letérdelt, kigombolta a farmeromat, és levette rólam. Ahogy
kiegyenesedett, menet közben megcsókolta a combomat és a
hasamat. Amikor megállt előttem, a hajamba túrt, és megemelte
a fejemet, hogy megláthassam a perzselő tekintetét.
– Ahányszor csak belépek ide, mindig emlékezni akarok erre
a pillanatra. A harcra, amit megnyertél magadban. Arra, hogy
milyen tökéletes érzés a karjaimban tartani téged… Hogy
mellettem vagy.
 Veszélyes volt még jobban hozzákötni magamat ehhez a
helyiséghez, ami annyira fontos helyet foglalt el Ian világában,
de túlságosan megrészegültem a férfitól és a tökéletes
éjszakától, hogy nemet mondjak. Ellépett tőlem, és elkezdett
kicipzárazni egy nagy táskát a szoba sarkában. Elővett belőle
egy vastag takarót, és letette a földre. Odamentem hozzá, a
testem kipirult a forróságtól, a szívem pedig minden második
ütemét kihagyta a közelében. Amíg levetkőzött, lefeküdtem a
takaróra és vártam rá, minden egyes másodperccel jobban
élvezve a kilátást. Minden szobrász megkönnyezte volna ennek
a férfinak a testét. Amikor odajött hozzám, nem vesztegette az
idejét, azonnal lerántotta rólam a bugyimat, és a lábam közé
temette gyönyörű arcát. Elakadt a lélegzetem, mert nem
készültem fel erre a vad mohóságra. Szélesebbre tárta a
combomat.
– Nyílj meg nekem! Minden egyes porcikádat látni akarom,
bébi!
Engedelmeskedtem neki, és másodperceken belül az
orgazmus szélén lovagoltam a bársonyos nyelvétől. A foga
finom érintése a csiklómom adta meg a végső lökést. Magasan
ívbe feszült a hátam, és a kiáltásaim visszhangoztak a stúdió
falairól. Amíg lecsitultam, felállt, és felhúzott egy óvszert. Habár
kielégültem, számoltam vissza a másodperceket addig, hogy
újra bennem legyen.
Felfelé haladt a testemen, majd lázas csókba fogta a számat.
Még mindig érződött az ízem az ajkán, elegyedve az övével.
Felfaltuk egymást. A nyelvünk párbajozott, kergetőztek és
kóstolgatták egymást. Magamhoz öleltem. Hirtelen nem tudott
elég közel lenni. Amikor elhúzódott tőlem, hogy a szemembe
nézhessen, a szemhéja félig le volt hunyva a vágytól, és lágyan
fénylett az érzelmektől.
 – Nem tudom, hogyan mondjam ezt. Őrülten hangzik… De
szeretni akarlak, Liv! – suttogta rekedten, mintha fájt volna neki
kiejteni ezeket a szavakat. Lehunyta a szemét, és nyelt egyet. –
Csak nem tudom, azt hogyan kell.
A szívem fájdalmasan összeszorult a mellkasomban, mintha
az érzelmek tornádója söpört volna rajtam végig. Én is szeretni
akartam őt. Minden sejt ezt akarta a testemben. Az agyam igent
kiáltozott.
Nem tagadhattam meg tőle valamit, amit én is ennyire
akartam. Arcát a tenyerem közé fogtam, és elfogadtam a
zuhanást, ami ellen egy másik énem ezelőtt küzdött volna.
Belenéztem azokba a lenyűgöző szürke szemekbe, és hagytam,
hogy érezzek mindent.
Végigsimítottam telt, szétnyíló ajkain.
– Te most szeretsz engem.
Szótlan pillanat múlt el közöttünk. Végigsimítottam a
mellkasán, végig a hasának kemény domborulatain, aztán
elértem a péniszét. A puncimhoz igazítottam, és
megmozdítottam az ölemet, hogy magamhoz késztessem őt.
Átvette tőlem a vezetést, és lassan elkezdett belém hatolni.
Felhevült tekintete fogva tartotta az enyémet. Kitágultam a
vastag farkától. Mélyebbre nyomult bennem, és többet követelt
belőlem, én pedig élveztem a testünk eggyé válásának
érzékiségét. Minden egyes centiméter után teljesen
visszavonult, majd újra belém csúszott. Az őrjítő ritmus
biztosította, hogy készen álljak mindenre, amit adott nekem.
Egyik kezével megtartotta magát fölöttem, a másikat pedig a
derekam alá csúsztatta, hogy megvédjen a kemény padlótól.
Felemeltem a csípőmet az óvatos lökéseibe, és kétségbeesetten
vártam a csúcspontot, hogy a testünk összeolvadjon.
– Ez több mint szex, Liv. Mondd, hogy te is tudod!
Erősen megmarkoltam a vállát.
 – Tudom!
A szex páratlan volt, és igazat kellett adnom neki. Átléptünk
egy határt, ez már sokkal többet jelentett. Őrült tempóban
kezdtem elveszíteni az eszemet a pillanat intenzitásától.
– Annyira jó érzés, hogy bennem vagy…
Lehunytam a szemem, a közelségünk zsongása felragyogott a
bőröm alatt mindenhol, ahol érintettük egymást.
Amikor újra kinyitottam, gyengéden az enyémre simította az
ajkát, és megtöltötte a tüdőmet füstös illatával.
– Órákig benned tudnék maradni, bébi! – Az izmai
összerándultak és megfeszültek, ahogy egy remegő sóhajjal
teljesen belém temette magát. – Megdugni téged… Egek, ez jobb,
mint bármi, amit valaha is átéltem! Alig várom, hogy érezzem,
ahogy elélvezel körülöttem. Újra és újra el akarlak juttatni a
csúcsra!
Elállt a lélegzetem az érzéstől, amikor elért a legmélyebb
részemig.
Felgyorsított. A hüvelyem összeszorult körülötte, intenzív
súrlódással fogadott minden egyes behatolást. Karmoltam a
megfeszülő bőrét, és megvadultam az érzésektől, amik a
testemet rázták. Rettenetes forróság söpört végig a bőrömön, és
hevesen lüktetett az ölemben. Többre vágytam, vágytam a
kielégülésre, ami véget vet ennek az egésznek.
– Ian!
Remegtem alatta, miközben erőteljesen a padlónak szegezett.
A csípőm köré fonta a karját, és még erősebben kezdett dugni,
egy olyan szögben, amitől felrobbantam. Színek villantak fel a
szemhéjam mögött. Összeszorultam a pénisze körül, és
kisikítottam a levegőt a tüdőmből. Kétségbeesetten
kapaszkodtam belé az erőteljes beteljesülés hullámai közben.
Lelassította a mozdulatait, ahogy csitulni kezdtem, de még
mindig vastag és kemény volt bennem.
 – Elélveztél? – kérdeztem kifulladva.
Ajka pimasz kis mosolyra görbült.
– Még nem, bébi. Kíváncsi vagyok, sikerül-e még néhányszor
rávennem téged, hogy a nevemet sikoltozd. Ki fogod bírni?
Megfeszült bennem, és nyomást gyakorolt arra a belső helyre,
ami azzal fenyegetett, hogy ott rögtön orgazmusba taszít. Az
ajkamba haraptam, sóvárogtam a kemény döféseire újra és
újra.
Lihegő sóhajjal bólintottam.
– Igen. Hát persze.

***

A lámpák zümmögtek és villództak felettünk. Az oldalamra

fordultam, és hozzásimultam Ian meleg testéhez. A szeme
csukva volt, és egyik izmos karját átvetette a homlokán.
Még mindig szédültem – az orgazmusok sorától, de még
inkább attól, hogy kezdtem belészeretni. Összeszorult a szívem,
amikor arra gondoltam, hogy amit iránta éreztem, talán
teljesen egyoldalú. Aztán visszagondoltam a szavaira… Hogy
szeretni akar engem. Túl okos volt és túl gyakorlott a nőkkel
kapcsolatban ahhoz, hogy megvédje a szívét. Nem mondana
ilyesmit úgy, hogy nem gondolja komolyan.
Én is kezdtem beleszeretni Ianbe, de hát hogyan
szerethetném csak a fél szívemmel?
Will tudta, hogy találkozom Iannel ma este, de ez nem
csillapította a bűntudat szikráját, ami gyökeret vert bennem. És
mégis, Will akarta ezt. Mindhárman pontosan tudtuk, mibe
ugrunk fejest.
De ez nem változtatott azon a tényen, hogy minden
alkalommal, amikor együtt voltunk, úgy éreztem magamat,
mintha a mélybe zuhannék, olyan érzésekbe, amelyekre nem
lehettem teljesen felkészülve.
Köröket rajzoltam Ian mellkasára, és azon csodálkoztam,
milyen messzire jutottunk ez alatt a rövid idő alatt.
Megmozdította a karját, és rám nézett.
– Min gondolkodsz, bébi?
Kifújtam a levegőt, és az utolsó együttlétünkre gondoltam. Az
éjszaka Will ágyában ért véget, de csak azért, mert Ian lelépett.
Ezt nem említettem meg utána, de a távolléte jobban zavart,
mint amennyire be akartam vallani magamnak.
Abbahagytam a homlokom ráncolását, és felsóhajtottam. A
szabályok folyton-folyvást változtak, de az imént történtek után
összetörne, ha elhagyna.
– Amikor legutóbb együtt voltunk… elmentél. Nem igazán
tudtam, mit gondoljak erről.
– Azt hittem, Will szeretne időt tölteni veled kettesben. Ez
minden. Az időbeosztásom kész káosz. Legtöbbször nem alszom
túl jól éjszakánként, ezért általában lelépek valahova. Elmegyek
sétálni vagy beugrom egy italra, mielőtt aludni térnék.
Egy pillanatra elhallgattam. Az indokai érthetőek voltak, de
ez nem változtatott azon, hogy közel akartam lenni hozzá.
– Zavart, hogy elmentem?
Vállat vontam.
– Azt hiszem, egy kicsit sebezhetőnek éreztem magam a
történtek után. Nem tudtam, mire számítsak. De most már igen.
Az oldalára fordult, és a fejét a könyökére támasztva nézett a
szemembe.
– Legközelebb maradok. Szeretem ezt… hogy közel vagyok
hozzád, hogy megérinthetlek…
Összecsippentette a mellbimbómat az ujjbegyével, és
cirógatta a keményedő hegyet, mielőtt finoman tenyerébe fogta
a mellemet.
 Gyengéd érintése azzal fenyegetett, hogy újra felajz. Az a
néhány srác, akivel a múltban lefeküdtem, csak egy menetet
bírt, és ennyi. Will a feje tetejére állította az elvárásaimat ezzel
kapcsolatban, és próbára tette az állóképességemet, miközben
sokszorosan bizonyította a magáét.
Úgy éreztem, hogy Ian is ilyen férfi, és egy részem alig várta,
hogy megtudja.
– Törődöm veled, Liv. Ebben soha ne kételkedj! – mondta
komoly tekintettel. – És Will is. Fontos vagy nekünk. Ami
köztünk van, az mindkettőnk számára fontos.
– Tudom. De azt hiszem, én még mindig csak próbálom
felfogni, hogy mi is történik velünk.
Így, hogy újra tudtam egybefüggően gondolkodni, hirtelen
ismét abban a furcsa valóságban találtam magamat, hogy két
férfival fekszem le. Két nagyon különböző férfival. A
viselkedésük, az illatuk, ahogyan dugtak és ahogyan beszéltek…
ez mind teljesen egyedi volt. Megosztoztak egy lakáson, a
féktelen szex szeretetén és rajtam.
Ian az állam alá nyúlt, és a szemembe nézett.
– Azt akarom, hogy boldog légy, Liv! Neked csak meg kell
mondanod, mit szeretnél. Jó?
Összeszorult a mellkasom.
– Úgy tűnik, te már most is tudod.
Ez az este csodálatos volt, több szempontból is.
– Ian, el sem tudod képzelni, mit jelent nekem ez az este! –
Nyeltem egyet, miközben az érzelmeim újra megpróbáltak a
felszínre törni. – Nem tudom megmagyarázni. Olyan sok idő
eltelt azóta, hogy utoljára festettem… Életem ezen részének az
elvesztése teljesen lesújtott. És te vagy az első ember, aki
észrevette, hogy valami hiányzik.
Egy pillanatra fogva tartotta a tekintetemet.
 – Tudom, milyen érzés ilyen ürességgel élni. Ezt nem akarom
neked. Te nagyon tehetséges vagy. Hatalmas bűn lenne, ha
hagynád, hogy bármi is az utadba álljon!
Könnyek szúrták a szememet. Hogy elrejtsem őket előle, a
vállába temettem az arcomat. Erős karjai körülöleltek, mintha
ott lenne a helyük. Remegő sóhajjal simultam hozzá, és
egyszerre éreztem magam hálásnak, biztonságban és szeretve.
Szorosan ölelt magához, az ereje körülvett engem, miközben
csend húzódott közénk.
Csak feküdtünk összefonódva és ráérősen simogatva egymást,
ahogy a másodpercek percekké váltak. Körberajzoltam a
tetoválásának szaggatott széleit. Egy kis idő múlva elkapta a
kezemet, és az ajkához érintette az ujjbegyeimet, hogy
gyengéden megcsókolja őket.
– Mesélj az édesapádról – suttogtam.
Elfordult, és a plafont kezdte bámulni. Az arckifejezése
feszültté vált.
– Nem igazán szeretek beszélni róla.
Hagytam, hogy összekulcsolódjanak az ujjaink, és a
mellkasán pihenjenek a szíve felett, ami erősen és egyenletesen
vert.
– Ezért nem engeded magad közel kerülni az emberekhez?
Egy pillanatig néma volt, én pedig aggódni kezdtem, hogy túl
messzire mentem.
– Talán – mondta végül. – Megbízom benned, Liv. Csak fáj.
Erősebb akarok lenni a gyásznál, tudod? Nem könnyű feltárni
ezt az oldalamat valaki más előtt. Különösen olyasvalaki előtt,
aki miatt erős akarok lenni.
Felemelkedtem a könyökömre, és belenéztem a gyönyörű
szemébe. Végigsimítottam az orrán és a telt ajkain, mielőtt
lehajoltam és megcsókoltam.
 – Tudom, hogy erős vagy – suttogtam a csókunkba. – És
hiszem, hogy néha még erősebbé teszi az embert, ha hagyja,
hogy érezzen mindent. Még akkor is, ha fáj. Nekem nem kell
semmit bizonyítanod.
A vonásairól lerítt a kétkedés. Nem akartam erőltetni a
dolgot. Bármi is emésztette belülről, már régóta fogva tartotta.
Ha el akarja mondani, majd megteszi. Visszafeküdtem, és a
mellkasának dőlve ellazultam.
Halk, érzelmektől feszes hangon kezdett beszélni.
– A szüleim meg voltak őrülve egymásért.
Visszatartottam a lélegzetemet, és vártam, hogy folytassa.
Ütemesen simogatta az ujjaimat.
– Így kellett lennie, hogy öt gyerekük szülessen, és az utolsó
pillanatig ugyanolyan szerelmesek legyenek egymásba.
Elválaszthatatlanok voltak, de mindannyian közel álltunk
egymáshoz. Az élet nem volt mindig könnyű. Néha
küszködtünk, de mindig ott voltunk egymásnak. Úgy nőttem fel,
hogy sziklaszilárdan hittem, együtt bármit átvészelhetünk. A
testvéreim és én felnőttünk, és csináltuk a szokásos dolgokat.
Családi vacsorák és ünnepek… de az utóbbi pár évben az apám
egyre megviseltebbnek tűnt. Észrevettük, de nem
gondolkoztunk el rajta különösebben. Azt hittük, csak öregszik
és egy kicsit lassul a korral. Aztán egy nap összeesett munka
közben. Kórházba szállította a mentő. Néhány nappal később
meghalt. Ott voltam az utolsó lélegzeténél.
Ian gyásza mintha átjárta volna a bőrömet, fájdalmasan
markolva meg a szívemet.
– Mi történt?
Remegve fújta ki a levegőt.
– Rákos volt. Később megtudtuk, hogy pár évvel korábban
már járt orvosnál. Akkor vették nála észre, de ő megtagadta a
kezelést. Úgy gondolta, nem éri meg küzdeni. – Lehunyta a
szemét, és az orrnyergét összecsípve sóhajtott egyet. – Olyan
érzés volt, mintha valaki kivágna belőlem egy darabot.
Átkaroltam a derekát, és szorosan magamhoz öleltem.
Hallgattam a szívverését és a légzését. Nem tudtam elképzelni,
milyen lehet elveszíteni egy szülőt, még úgy sem, hogy olykor
nagyon eltávolodtunk egymástól.
– Annyi időt elvesztegettem, Liv! Dühös vagyok, mert hagyta,
hogy elvesztegessem. És dühös vagyok, mert nem küzdött azért,
hogy a családunk együtt maradhasson.
– Ő nem akarja, hogy dühös legyél – suttogtam.
Kicsit szorosabban ölelt.
– Tudom, hogy nem. És szeretném elengedni, de olyan
kibaszottul nehéz!
Megcsókoltam a mellkasát, és felnéztem rá.
– Gondolj arra a szeretetre, amit irántad érzett, mindarra a
sok szeretetre, amit a családodban teremtett! Ne hagyd, hogy a
haragod beárnyékolja ezt a csodálatos ajándékot!
Megrázta a fejét, az állkapcsa megfeszült.
– Dühösnek lenni sokkal könnyebb.
– El kell engedned, Ian, ha helyet akarsz hagyni azoknak a
nagyszerű dolgoknak, amiket akarna számodra.
– Mint például?
A hangja alig volt több suttogásnál.
Végighúztam az ajkamat a mellkasán, keresztül a tetováláson,
ami a fájdalmát jelezte.
– Mint például a szerelmet.
 TIZENKETTEDIK FEJEZET

WILL

Oliviának köszönhetően az esemény inkább egy művészeti

galéria megnyitójához hasonlított, mint egy nyitóünnepséghez.
Zene töltötte meg a levegőt, de csak annyira, hogy ne zavarja
meg az embereket a beszélgetésben. A felszolgálók
sürögtekforogtak, italokat töltöttek és ínyenc frissítőket
kínáltak.
Egész héten megállás nélkül dolgoztam, és ez az este olyan
érzést keltett bennem, mintha több minden is egy csúcspontban
érne össze. Több hónapos kemény munka és egy halom
beleinvesztált pénz után Olivia és a testvérei egy lépéssel
közelebb kerültek az álmaik megvalósításához. Miután az
elmúlt napokat azzal töltöttem, hogy minden apró betűs
részletet átnézzek a dokumentumokban, amik a Reilly Donovan
Tőkénél a kezembe kerültek, még jobban tudtam értékelni a
Bridge testvérek nehezen kiharcolt eredményeit.
Hivatalosan is átvettem az apám helyét. Annak ellenére, hogy
kitartottam a választásom mellett, a saját álmaim mindennap
egy kicsit távolabbinak tűntek, amióta elvállaltam a pozíció
betöltését. Az ügyvédek már készítették a hivatalos papírokat,
és néhány napon belül hivatalosan is én leszek a cég
vezérigazgatója, amivel a sorsom belátható időre
megpecsételődik.
De nemigen akadt más választásom. Ahogy megjósoltuk, az
apám elleni vádemelésről szóló hír bombaként robbant a
vállalatnál. Ahogy megígértem, ott voltam, hogy fogadjak
minden egyes telefonhívást. A befektetők dühöngtek, és az
érvényben lévő zárolási időszak csak még jobban feldühítette
őket, de ebbe az egy mentőövbe kapaszkodhattam. Semmit sem
lehetett biztosra venni, de ígéreteket tettem, amikről reméltem,
hogy be is tudom őket tartani – jelentős szerkezetbeli
változásokat, vonzó befektetési lehetőségeket, valamint
jövőbeni stabilitást és növekedést. Smúzoltam jobbra-balra, és
minden létező részletét szépítgettem a jó híreknek, amikkel elő
tudtam állni. Végül úgy éreztem, az összes fontosabb játékossal
sikerült dűlőre jutnom.
Hat hónapom maradt beváltani az ígéreteimet, de Frank
Bridge-nek igaza volt: ez a hat hónap jóval rövidebb idő, mint
gondolnám.
Jó tanácsot adott. Reilly kétségtelenül egy szemétláda. Ezt még
az apám is tudta valahol mélyen, legbelül. Talán ez tette Reillyt
agyafúrt és értékes üzlettárssá a szakmájukban, de egy olyan
embernek, akinek ilyen kétesek az erkölcsei, nincs helye a fund
közelében. El kellett őt távolítanom, csak azt nem tudtam még
pontosan, hogyan csináljam.
Amíg ezen töprengtem, Olivia szülei beléptek a bejáraton. A
sziluettjük jól látszott a hibátlan üvegfalon keresztül is, amely
elválasztotta a bejáratot az épület többi részétől. Olivia, mintha
azonnal megérezte volna a jelenlétüket, odament hozzájuk.
Nem hallottam a szavaikat, de még a szoba túloldaláról is
érezni lehetett a nyugtalanságot. Olivia feszült mosolya, az
anyja merev testtartása, ahogy az apja tekintete körbejárta a
termet, mintha legszívesebben valahol máshol lenne…
Gyors léptekkel feléjük indultam, és kinyújtottam a kezem.
– Frank, örülök, hogy újra látom!
– Will.
 Elfogadta az üdvözlést, határozottan rázta meg a kezemet, de
az arckifejezése semmit nem árult el.
– Ó, Will! Diane vagyok, Olivia édesanyja.
Diane olyan magas volt, mint a lánya, a haja rövid és ezüstös,
a szeme szúrós, az ajkán kényszeredett mosoly. Meleg mosollyal
viszonoztam a bemutatkozást, mert feltett szándékom volt
megolvasztani a jégkirálynő szívét, aki világra hozta a
legcsodálatosabb nőt, akivel valaha találkoztam.
– Örülök, hogy megismerhetem, Diane! Jó, hogy el tudtak
jönni ma este!
– Hát persze, a világért sem hagytuk volna ki – felelte.
Ajka vékony vonallá préselődött, amitől kételkednem kellett
az őszinteségében.
Úgy éreztem, nem repesett a büszkeségtől, ha a fiai
pályaválasztása került szóba, de még én is megkérdőjeleztem,
miért az én pénzemet akarták a szüleiké helyett, amikor az
könnyen elérhető lett volna számukra. De azóta csak jobban
tiszteltem őket ezért. Nem szeretnék Frank Bridge irányítása
alatt élni, ahogyan az apám irányítása alatt sem. Még ha az is
lett a feladatom, hogy feltakarítsam a jelentős fiaskó okozta
károkat, most legalább némi autonómiával cselekedhettem.
Erre azelőtt nem lett volna lehetőségem.
– Hadd vezesselek körbe, anya!
Olivia az anyjába karolt, ezzel mintegy szétválasztva kis
társaságunkat.
Diane felkapott egy pezsgőspoharat egy elhaladó felszolgáló
tálcájáról, és unott tekintettel nézte, ahogy a lánya körbevezeti
a létesítményben. Frank ott maradt mellettem, és őket nézte ő
is.
– Az anyja elvárja a tökéletességet – közölte színtelen hangon.
Felhúztam a fél szemöldökömet.
– Maga nem?
 Felém fordította a fejét, majd visszanézett a morajló tömegre.
– Tőled elvárom, tőle nem. Azt akarom, hogy gondoskodjanak
róla, de szeretném látni azt is, hogy mosoly ül az arcán. A fiaim
mindenáron a legnehezebb utat akarják járni, de végső soron
elégedettnek tűnnek. Nem szívesen ismerem be, de Olivia
boldogabb itt velük, mint akkor, amikor nekem dolgozott.
– Megérdemli a boldogságot.
Egy bólintással válaszolt.
– Ő és Diane nem mindig értenek egyet, de nagyon közel
állnak egymáshoz. Lehet, hogy Oliviának nincs szüksége az
anyja jóváhagyására, de akarni fogja majd.
Elmosolyodtam, mert az jól elfedte az ingerültségemet.
– Hadd találjam ki! Engem nem hagytak jóvá.
– Diane jóváhagy majd, miután kiérdemelted az én
jóváhagyásomat.
Bólintottam, gyűlölve, hogy olyan helyzetbe kerültem,
amiben bizonyítanom kell magamat.
– Hogy állnak a dolgok Reillyval?
A kérdés könyörtelenül emlékeztetett arra az abszurd
határidőre, amit kiszabott nekem.
Ketyegett az óra. Úgy festett, nagyon is ragaszkodni fog hozzá.
– A héten találkozom vele – válaszoltam határozottan.
– És a többi befektető?
– Nem boldogok. Ez nem meglepő. Sikerült szinte mindenkit
lebeszélnem a kilépésről, de igaza volt, az adományokért jórészt
Reilly lobbizott, és ezért legszívesebben elvágnák a torkát. Ha
kilép, akkor lehet esélyünk a túlélésre.
– És az apád?
Egy pillanatra lebámultam a cipőmre, visszaemlékezve az
utolsó néhány zavaros beszélgetésre, amit vele folytattam.
– Nem repes a gondolattól, hogy átadja nekem a részvényeit,
de még egyszer le fogok ülni vele beszélni. Amint végzett az
italos szekrénye kiürítésével.
Frank végre elmosolyodott.
– Kemény heted volt.
– Elképzelni sem tudná!
– Szokj hozzá, vagy add fel! Még sok hasonlóban lesz részed.
Megszorította a vállamat, mielőtt a tömegbe vegyülve Diane
és Olivia irányába indult.
A gesztus felbosszantott, de egyben vigasztalt is. Nem lehetett
azt mondani, hogy jól kijöttünk egymással, de volt egy olyan
fura érzésem, hogy valójában szorított nekem – még akkor is,
ha egy kibaszott kalapácsot tartott a fejem fölött.
Amikor Olivia visszatért hozzám, megkönnyebbülten
felsóhajtottam. A mennyország egy darabkája volt egy
egyébként gyötrelmes hét legvégén. Egymásba fűztem az
ujjainkat, és lehajoltam, hogy megcsókoljam. Lehet, hogy a
testvérei legszívesebben agyoncsaptak volna ezért, de nem
érdekelt. Rettenetesen hiányzott.
Hozzám simult, elfogadva a kapcsolatunk eme váratlan
kimutatását a családtagokkal és munkatársakkal megtelt
teremben.
– Hiányoztál – mormoltam édes ajkához érve.
Amikor mosolygott, a szépsége csak úgy sugárzott.
– Nekem jobban hiányoztál!
– Gyönyörű vagy, Olivia! Lélegzetelállító. Azt hiszem, ezt nem
mondom neked elég gyakran.
Mosolyogva megigazította a galléromat.
– Amikor nem szavakkal mondod, akkor tettekkel. Gyakran.
– Nem elég gyakran. Azt akarom, hogy minden este az
ágyamban feküdj, de te nem vagy ott.
Az arca rózsaszín pírba szökött.
– De ön sem, vezérigazgató úr!
 Elsötétült a tekintetem, mert ez eszembe juttatta a hosszú
munkaórákat.
A hajamba túrt, és úgy tűnt, egyelőre megelégedett ezzel a
lopott pillanattal.
– Amúgy, hogy állnak a dolgok a vállalatnál?
A fejemet csóváltam.
– Ez a te estéd. Most ne beszéljünk erről!
Aggodalom ült ki az arcára.
– Biztos vagy benne, hogy ezt akarod tenni, Will? Utálom
látni, milyen feszült vagy e miatt az egész miatt!
Persze hogy nem akartam.
– Nem számít, hogy mit akarok. Ezt kell tennem. Már
megbékéltem vele, és elköteleztem magamat. Most már végig
kell csinálnom.
Felsóhajtott, és úgy tűnt, mintha vizsgálgatna. Teljesen
elbűvölt a hűvös kék szeme.
– Büszke vagyok rád. Tudom, hogy ez egyáltalán nem lesz
könnyű neked, de ha valaki képes rendbe tenni a dolgokat, az te
vagy. És még ha elfoglalt is leszel, én várok rád.
Elfogadtam a kihívást, azt gondolva, hogy az apámért teszem,
de ebben a pillanatban már tudtam, hogy ez nem igaz. Oliviáért
tettem.
Mert nem veszíthettem el őt. Nekem nem volt szükségem a
családja jóváhagyására, de ha az áldásukat adnák ránk, az
megkönnyítené az életét. Szerettem volna, hogy így legyen.
Ha ezt most végig tudom csinálni, egy-két év elteltével annyi
pénzt kereshetnék, hogy többé ne kelljen ezzel foglalkoznom.
Már most is kényelmesen éltem, de a fund sikeres működésével
jelentősen megnövelném a már amúgy is szép jövedelmemet, és
ez biztosítani tudná a jövőbeni befektetéseket is. Ha Frank
Bridge aggódna amiatt, hogy Oliviának nem fogják
tisztességesen gondját viselni, én garantálhatnám, hogy soha
semmiben ne szenvedjen hiányt. Ha kell, éjt nappallá téve fogok
dolgozni, hogy gondoskodjak róla.
Az ujjam köré csavartam egy tincset a hajából, és azt
kívántam, bárcsak több időnk lenne – lehetőleg kettesben.
Nehezteltem a körülöttünk lévő emberek tömegére és a
kötelezettségekre, amik megfosztottak minket az ilyen
pillanatoktól. Az olyan bensőséges pillanatoktól, amik több
gyönyörhöz vezethettek, mint amire bármelyik nőtől is
számítottam.
– Áthívhatlak magamhoz? – ugrattam, de valamennyire
komolyan is gondoltam.
Ahogy szaporodtak a kötelezettségeim, akkor akartam őt,
amikor csak lehetett.
– Igen, hívhatsz. Még az is lehet, hogy térden állva fogok
érkezni.
Ravasz mosolya egy szívdobbanás alatt elcsábított. A szeme
huncutságtól és forróságtól csillogott.
Magamhoz húztam, és újra megcsókoltam. Képtelen voltam
türtőztetni magam.
– Mindennél jobban szeretlek! Tudod?
Ellágyult az ölelésemben.
– Én is szeretlek, Will! Mindennél jobban.

IAN

Will végtagjai birtoklóan, szinte illetlenül fonódtak össze

Livével. Szorosan egymás mellett álltak, semmi kétséget sem
hagyva afelől, hogy együtt vannak. Egy szerelmespár.
Távolról figyeltem őket, és sajnáltam, hogy nem osztottak be
az állomásra, mert az indokot adott volna rá, hogy kimentsem
magam a rendezvényről. Ehelyett azonban kénytelen voltam
úgy tenni, mintha alig ismerném azt a nőt, aki térdre
kényszerített.
A jelenlévők közül senki nem tudta, de közelebb álltam hozzá,
mint bármely más nőhöz azelőtt. Olivia Bridge lénye szinte
szólongatott. Nemcsak puha és odaadó teste, ami tökéletesen
illett az enyémhez, hanem az elméje és… a szíve is. A lelke,
amely a lelkembe nyúlt.
A műteremben eltöltött éjszakánk maradandóan bevésődött
az agyamba. Minden egyes másodperce. Ahogyan figyeltem,
miközben festett az elfoglaltság bűvkörében – amely érzést én is
jól ismertem. Aztán ahogyan kitárulkoztam előtte, betekintést
engedve a gyászomba. Kellemetlen és fájdalmas volt, de a
fájdalom után egyfajta vigasztalás ölelt körbe, amit korábban
sosem tapasztaltam. Váratlan, de szívesen látott gyógyírt
jelentett az elmúlt egy évben felhalmozott érzelmek okozta
sebekre. Senki sem került még ennyire közel hozzám. Nem
gondoltam, hogy ez még egyszer megtörténhet valaki mással.
Will a saját háborúját vívta. Elég régóta ismertem ahhoz,
hogy lássam, milyen erővel nehezedett a vállára az apja
problémás cége miatti stressz, most jobban, mint előtte
bármikor. Megéreztem azt is, hogy a kapcsolata Livvel napról
napra erősebbé vált. Neki is épp annyira szüksége volt erre a
nőre, mint amennyire nekem.
Ebben a gondolatban merültem el, amikor Darren megállt
mellettem.
– Hé! – Nem mosolygott. – Mi a helyzet?
– Semmi.
Összeráncoltam a homlokomat – ingerülten, amiért a
jelenléte elvonja a figyelmemet a nőről, akinek a jelenléte, úgy
tűnt, minden figyelmemet a magáénak követelte.
 – Nem akarod elmesélni, miért dugod a húgomat a
pillantásoddal?
Összepréseltem az állkapcsomat. Visszaharaptam az
igazságot, és ellenálltam a késztetésnek, hogy a fejéhez vágjam
az egészet.
Hogy a húgát bámulom? Már a testében is jártam, mélyen
forró ölelésében. Tartottam a karjaimban, és éreztem, ahogy a
szívverése kalapál egy sikoltozó orgazmus után. Megízleltem
már az édes száját és a mézet a combja között. És drága árat is
fizetnék azért, hogy újra átélhessem ezeket a pillanatokat.
A kíméletlenebb igazság azonban az volt, hogy minden
módon megkaphatnám őt, de sosem nevezhetném az
enyémnek.
Nem akadt mondandóm Darren számára. Az hétszentség,
hogy nem fogok bocsánatot kérni, de hazudni sem akartam. Egy
dolog azonban biztos volt. Én nem tartoztam ide.
Bár veszélyes húzásnak tűnt, otthagytam Darrent, és
odamentem Livhez.
Elfordult Willtől, amikor a nevén szólítottam. Kék szeme
lágyan csillogott, ahogy összetalálkozott a tekintetünk.
– Én most elmegyek. Csak el akartam búcsúzni, meg gratulálni
akartam neked. Minden csodálatos, nagyszerű munkát
végeztetek mindannyian.
A szája apró mosolyra húzódott.
– Köszi, Ian! Minden rendben?
– Igen, persze – hazudtam. – Érezd jól magad, Liv!
Megérdemled.
Összevonta a szemöldökét. Mielőtt mondhatott volna valamit,
sarkon fordultam, és gyors léptekkel az ajtó felé indultam.
Amikor kiléptem az utcára, az éjszakai levegő bezúdult a
tüdőmbe. Elindultam a lakásunk irányába. Az idő kellemes volt,
arra gondoltam, egy séta biztosan jót tenne.
 – Ian! Várj!
Lelassítottam, és Liv hangja felé fordultam. Amikor utolért,
megragadta a kezemet, mintha ezzel megakadályozhatná, hogy
elhúzzak innen a pokolba, amilyen gyorsan csak lehet.
Az érintése úgy hatott rám, mint az áramcsapás. A közöttünk
lévő mágneses vonzást nem lehetett figyelmen kívül hagyni.
– Mi a baj? Feldúltnak tűntél bent az előbb.
Becsuktam a szememet, és küzdöttem a késztetéssel, hogy
szorosan magamhoz öleljem és szenvedélyesen megcsókoljam.
– Nincs semmi baj, Liv! Csak hozzá kell szoknom, hogy én a
kispadon ülök. És ezt elég nehéz lenyelni, amikor úgy érzek
irántad, ahogy.
Az ajkai szétnyíltak, és fájdalmas kifejezés ült ki az arcára.
Távolodni kezdtem tőle, de ő nem engedett el, a puszta
akaratával tartott vissza.
– Valaki mondott neked valamit?
Megfeszült az állkapcsom, amikor eszembe jutott, mivel
vádolt meg Darren.
– Nem tudtam levenni rólad a szemem ma este. Darrennek
pedig feltűnt. Az ösztönöm azt súgta, hogy küldjem el a francba,
ami könnyebb lett volna, ha azt is hozzátehetem, hogy az
enyém vagy. De nem vagy az.
Egy pillanatra elhallgatott, és erősebben kezdte szorítani a
kezemet.
– Tudod, hogy ez nem igaz, Ian!
Felnevettem, és megráztam a fejem.
– Csak a zárt ajtók mögött vagy az enyém, Liv! Hálás vagyok
minden veled töltött percért, de mások soha nem fogják
megtudni, hogy mennyit jelentesz nekem. Te Will-lel vagy. Ezt
gondolja mindenki.
– Kit érdekel, hogy mit gondolnak mások?
 – Érdekelne, ha úgy csókoltalak volna meg odabent, ahogy
most szeretnélek! Ha úgy érintenélek meg, mintha hozzám
tartoznál. Még csak rád sem nézhetek anélkül, hogy a bátyád
baszogatni ne kezdjen érte! Mégis hogyan lehetnék így veled?
Közelebb jött, és hozzám simult. Megkönnyebbülve öleltem
át, de fájt a mellkasom. Keserédes volt újra a karjaimban
tartani. Ez nem oldott meg semmit.
Nem számítottam rá, hogy ennyire birtoklóan fogom érezni
magam Oliviával kapcsolatban, de a dolgok kezdtek túlságosan
is kifordulni magukból. Úgy gondoltam, sosem leszek képes
elfogadni, hogy Will oldalán szabadon mutatkozhatott,
miközben én alig pillanthattam rá.
De nem ő akarta ezt a helyzetet. És ez nem az ő hibája volt. Az
arcomat a hajába temettem, belélegeztem az illatát, és
magamhoz öleltem a meleg testét.
– Ne haragudj! A ma estének rólad és a testvéreidről kellene
szólnia. Egyszerűen csak nem számítottam rá, hogy ilyen nehéz
lesz távol tartani magam tőled.
– Most már itt vagyok – suttogta.
A fejemet csóváltam, mert ez nem volt elég. De bárki mással
túl sok lett volna.
– Nem tudom, miért nem vagyok képes távol maradni tőled,
Liv, de ha rajtam múlna, soha nem engednélek el!
Teljesen elvesztettem tőle az eszemet. Érdekelnie kellett
volna, hogy olyasvalakivé kezdtem válni mellette, akit alig
ismertem, de egyáltalán nem érdekelt. Az egyetlen dolog, ami
számított, az az volt, hogy magamnak követeljem őt –
bárhogyan, ahogyan csak tudtam.
Felemeltem az állát, hogy a számat a szájára tapasszam. A
nyelvünk lágy mozdulatokban egyesült. A farkam megduzzadt,
a vágy pedig szaporán pumpált az ereimben. Teljesen az övé
voltam, és valahogy el kellett fogadnom, hogy ezt a világ sosem
tudja meg.
Miközben elmélyítettem a csókunkat, a tenyeremet a
fenekére csúsztattam, és magamhoz húzva a farkamhoz
szorítottam. A magatehetetlen hang, amit kiadott, nem hozott
megkönnyebbülést, csak felkorbácsolta fájó sóvárgásomat. A
tenyerét a tarkómra szorította, megemelve és közelebb húzva
magát hozzám, mélyebbre taszítva engem a vágyba. Ha
lehetőségem nyílt volna rá, képes lettem volna az épület
oldalának döntve megdugni.
– Mi a franc folyik itt?
Darren hangja hallatán elszakítottam magam az ajkától.
Közelebb jött, a kezét szorosan ökölbe szorította. A szemében
gyilkos düh izzott.

OLIVIA

Ugrottam egyet Darren hangja hallatán. A fülemben dübörgött

a pulzusom, ahogy jött felénk. Pánikban törtem ki, és ez
elegyedett a vággyal, amit Ian ölelése ébresztett bennem.
Bassza meg!
Teljesen lefagytam Ian karjában. De az sem javított volna a
helyzeten, ha ellépek mellőle, mert Darren valószínűleg már
épp eleget látott. A szeme vadul szikrázott, ami arra késztetett,
hogy beékeljem magamat a bátyám és a közé a férfi közé, akibe
kezdtem mélyen és megállíthatatlanul beleszeretni.
Az épület ajtaja kivágódott, és másodpercekkel később
Cameron jelent meg Darren mellett. Vastag karját védekezőn
keresztbe fonta a mellkasán. Némán elkáromkodtam magamat,
és Ian mellé álltam. A kezünk még mindig összekulcsolódott, és
ezáltal valamiféle egyesült arcvonal látszatát keltettük a
haraggal szemben, amiről tudtam, hogy hamarosan ránk zúdul.
– Válaszolj!
Darren dühös tekintete Ianre szegeződött.
– Nem kell neked válaszolnom.
Ian mély hangját frusztráltság itatta át, és attól tartottam,
hamarosan a felszínre is tör.
– De kurvára, hogy kell! Vedd le a kibaszott kezedet a
húgomról!
Dühbe gurultam.
– Darren, hagyd abba! Jelenetet fogsz rendezni!
– Jelenetet rendezni? A megnyitótól egy ugrásra
markolásszátok egymást ezzel a szarházival!
Az állkapcsában megfeszültek az izmok. Az ajtó ismét
kivágódott: Will bukkant fel, utána pedig rögtön Vanessa és
Maya. Megint hosszasan káromkodtam magamban. Ellenálltam
a kísértésnek, hogy visszameneküljek az épület fedezékébe, és
megmakacsoltam magamat Ian mellett.
Azért jutottunk ide, mert nem mutathattuk ki a világ felé,
hogy együtt vagyunk. És bár nagyon fájt, hogy ilyen feldúltnak
láttam őt, tudtam, hogy erre nincs egyszerű megoldás.
Mindhárman őszinték voltunk egymással, nyitottak a
félelmeinkkel és vágyainkkal kapcsolatban, de abban a
pillanatban, hogy a nyilvánosság szeme előtt találtuk magunkat,
hazugságban kellett élnünk. Nem hibáztattam Iant, amiért
dühös, és bár Darren nagyon forrófejűen viselkedett, nem
hibáztattam őt sem, amiért összezavarodott.
– Hé, minden rendben?
Maya megérintette Cameron vállát, de a bátyám nem mozdult
és nem vett tudomást a feleségéről.
Darren a fejét csóválta, Willre nézett, majd vissza Ianre és
rám.
 – Azt hittem, Will-lel jöttél ma este. Mi a fenét művelsz itt
Iannel?
Vanessa néhány lépésnyi távolságra állt Darrentől, mintha
attól tartana, hogy kereszttűzbe kerül.
– Darren, menjünk vissza!
– Vanessának igaza van. Hagynunk kellene, hogy Will és Liv
megbeszélje ezt a dolgot.
Cameron halkan beszélt, de a hangja mintha mindenkit
elhallgattatott volna. Kivéve Darrent.
– Mondtam, hogy maradj távol tőle! Nem hallottál?
Dühösen Ianre mutatott, de ő meg sem rezdült.
A tekintetünk találkozott Will-lel. A szívem vadul vert, és
küzdöttem a hirtelen rám törni akaró sírással. Sosem
gondoltam, hogy egyszerre két férfiba fogok beleszeretni, de
most mégis itt voltunk, ráadásul szemben a családommal.
Lenyeltem a csomót a torkomban és a bizonytalanságot, ami
fájdalmasan szorította a mellkasomat.
Will lassan odasétált hozzám. Megérintette az arcomat, a
szeme pedig megtelt érzelmekkel, amelyeket nem tudtam hova
tenni.
– Jól vagy? – mormolta, mintha senki más nem lett volna ott.
Nem voltam, de próbáltam erős lenni. Bólintottam. Nem
tudtam, hogyan fogjuk ezt átvészelni, de bíznom kellett benne,
hogy valahogy sikerül. Óvatlanul viselkedtem. A családom még
nem állt készen az igazságra. És nem voltam biztos benne, hogy
valaha is készek lesznek rá.
– Sajnálom…
– Nem kell bocsánatot kérned.
Megfordult, és hanyag tartással megállt mellettem, a kezét
zsebre vágva.
– Nincs mit megbeszélnünk. Értékelem az aggodalmat, de
minden rendben.
 Mozdulatlanul álltunk mind, csend feszült a két csoport közé
– az egyik oldalon három ember, akik olyan érzéseket fedeztek
fel magukban, amikre nem számítottak és amiket nem kértek, a
másik oldalon pedig a családom többi tagja, akik talán soha
nem értik ezt meg.
Vanessa álla leesett.
Darren tett egy fenyegető lépést előre.
– Várj csak egy percet! Te mindkettőjükkel találkozgatsz?
Szólásra nyitottam a számat, de az ajkam remegett, és
egyetlen olyan szó sem akart kijönni, ami védelmére kelhetett
volna az érzéseimnek. Helyesnek éreztem őket a Will-lel és
Iannel való kapcsolatom kicsi zárt körében, de itt és most,
Darren és a családom többi tagja ítélkező szeme előtt
fullasztónak és szégyenteljesnek tűntek.
Könnyek szúrták a szememet, de felszegtem az állam,
remélve, hogy sikerül állnom a sarat anélkül, hogy sírva
fakadok.
– Igen, együtt vagyok mindkettőjükkel. Mégis mit számít ez?
A szívem hevesen dobogott a megkönnyebbüléstől.
Kimondani az igazságot ezerszer jobb érzés volt, mint
gondoltam. Ian megszorította a kezemet. Will átkarolta a
vállamat, én pedig egy hajszálnyival közelebb hajoltam. Hálás
voltam a támogató gesztusért, az összetartozásunk jeléért.
Darren szeme vadul izzott, majd fenyegetően összeszűkült,
ahogy Ianre és Willre nézett.
– Ti most vicceltek velem! Ez vagy most te, Liv?
Vanessa odament hozzá, és megrángatta a karját.
– Darren, fejezd be! Ez csakis rájuk tartozik.
A bátyám lerázta magáról a kezét.
– Nem, nem fogok itt állni és hagyni, hogy ezek ketten
bemocskolják a húgomat! Ebben az életben nem!
 Az ökle megfeszült, és Ian is mellettem, mintha harcra készen
állna. Előreléptem, és közéjük helyezkedtem, ellépve a két férfi
biztonságától. A két férfitól, akik a szívembe férkőztek.
– Darren, nem kell harcolnod értem, oké? Jól vagyok! Tudom,
mit csinálok!
– Dehogy tudod! Én ismerem Iant. Tudom, mit tesz a nőkkel,
és nem hagyom, hogy veled is azt tegye. Ezt rohadtul
megígérem!
Ezzel egy ismerős aggodalomnak adott okot, ami engem sem
hagyott nyugodni. De mélyen, legbelül tudtam, hogy Ian egy
olyan oldalát mutatta meg nekem, amit ezelőtt egyetlen egy
nőnek sem. Sokkal több volt köztünk.
– Te miért lehetsz szerelmes, és én miért nem?
Darren hangja lágyabb volt, amikor ismét megszólalt, a
testtartása pedig eléggé ellazult ahhoz, hogy bízzak benne, nem
fogja hirtelen kitölteni a mérgét Ianen.
– Ez nem szerelem, Liv! Ez valami elcseszett dolog, amibe te
nem akarsz belekeveredni. Nem tudom, mit mondhattak neked,
hogy rábeszéljenek erre, de te ennél sokkal jobbat érdemelsz!
– Honnan tudod, hogy ezt nem érdemlem? Ez egy választás,
nem pedig csak egy körülmény, amibe belekényszerítettek.
Tudom, mit akarok, és semmi sem tudja megváltoztatni azt,
ahogy érzek.
Összerándult, és megrázta a fejét.
– Ez teljesen elbaszott! Hát nem látod?
A szemem könnybe lábadt, a hangom pedig megremegett. Az
összeomlás szélén álltam.
– Pont olyan vagy, mint anya és apa, tudod?
– Mi mindig itt voltunk neked.
Cameron hangja halk és tiszta volt, és az igazság csengett
benne. De csalódottság és elégedetlenség ráncolta össze a
homlokát és feszítette meg az arcvonásait.
 A szüleim egész életemben pontosan így néztek rám és a
testvéreimre, valahányszor eltértünk szigorú elvárásaiktól.
Sosem gondoltam, hogy egy nap a bátyáim is így néznek majd
rám. Soha életemben nem éreztem magam annyira egyedül,
mint ebben a pillanatban.
Visszanyeltem a zokogást, de már nem tudtam sokáig
visszatartani a könnyeimet.
– Igazad van. Mindig itt voltatok nekem. Mostanáig. A
szeretetetekre van szükségem, nem pedig arra, hogy elítéljetek.
Megvan a magamhoz való eszem, és tudom, mit akarok. Az én
döntésem, hogy kivel fekszem le, kit szeretek, és hogy hogyan
töltöm el az életem bármely percét. Nem a tiéd, nem Cameroné,
és nem anyáé vagy apáé.
Ahogy a szüleim elkerülhetetlen rosszallására gondoltam
mindezek tetejében, valami megtört bennem. Meg fogják tudni.
Ha hajlandó vagyok felvállalni az érzéseimet a bátyáim és a
feleségeik előtt, akkor valahogy meg kell találnom a módját
annak is, hogy Will és Ian mellé álljak, amikor a szüleim
válaszokat várnak majd. Csakhogy fogalmam sem volt, hogyan
élném azt túl…
Könnyek csorogtak végig az arcomon, ahogy elviharzottam
mindenki mellett. Visszasiettem az épületbe, megkerestem a
táskámat, és leléptem anélkül, hogy bárkitől is elköszöntem
volna. Az arcom valószínűleg egy merő könny és maszat volt, de
nem tudtam megbirkózni a gondolattal, hogy a szüleim elé kell
állnom.
– Liv!
Maya hangja visszhangzott az utcán, de oda sem
hederítettem.
Will felém sietett, én azonban leintettem egy közeledő taxit.
Finoman elkapta a karomat, mielőtt bevágódhattam az
autóba.
 – Olivia, várj! Hová mész?
– Haza.
A hangom szipogós volt, és szinte már fájt, annyira kellett egy
hosszú, kiadós sírás.
Letörölgette a könnyeimet a hüvelykujjával, ahogy
végiggördültek az arcomon.
– Gyere haza velünk!
Megfogtam a kezét, és belesimultam a tenyerébe. Szerettem
volna elbújni valami biztonságos helyen, és semmi sem tűnt
biztonságosabbnak annál a két férfinál, akik olyan váratlanul és
olyan végérvényesen ellopták a szívemet. De időre volt
szükségem, hogy gondolkodjak.
– Ma este egyedül kell lennem, Will.
– Nem tetszik az ötlet.
A fejemet csóváltam.
– Gondolkodnom kell.
Összeráncolta a homlokát, és hirtelen megfeszült a teste.
– Nem vagyok hajlandó elveszíteni téged!
Még több könny csordult le az arcomon.
– Nem veszítesz el. Csak egy kis időre van szükségem. Kérlek!
Összepréselődött az állkapcsa, az ajka pedig vékony vonallá
vált. Nem akart elengedni, de a hang, ami idáig elvezetett
engem, hangosan és egyértelműen kijelentette, hogy ma este a
saját lakásom kényelmére és biztonságára van szükségem. A
vihar utáni csendben ideje végigrágni magamat a történteken.
– Nem lesz bajom, ígérem! Csak egy éjszaka.
– Egy éjszaka – mondta halkan, de határozottan.
Bólintottam, mire puszit nyomott a homlokomra, és
elengedett.
 TIZENHARMADIK FEJEZET

OLIVIA

Figyelmen kívül hagytam a kitartó kopogtatást az ajtón, és egy

gyászos nyögéssel a másik oldalamra fordultam a paplan alatt.
Ha Cam, Darren vagy bárki más jött azért, hogy megossza a
véleményét a szerelmi életemről, akkor nyugodtan
kopogtathatnak tovább életük végéig. Nem terveztem, hogy
egyhamar előbújok.
Előző este sietve rohantam haza, kétségbeesetten próbáltam
elbújni a kíváncsi tekintetek elől. Reméltem, hogy a lakásom
csendjében némi békét találok, de a gondolataim egész éjszaka
zajongtak. Hirtelenjében előkaptam egy üveg bort, és majdnem
az egészet megittam. Ide-oda billegtem a könnyes önsajnálat és
a felháborodás között, amit Darren tagadhatatlanul sekélyes és
ostoba véleménye iránt éreztem.
Reggelre az egész testem fájt. A bortól vagy a sírástól – vagy a
kettő kombinációjától… Ezt nem tudtam eldönteni. Csak azt
tudtam, hogy az életem elképesztően zűrzavarossá vált, és ha a
társadalom elvárásaival dacolva akartam élni, akkor meg
kellett békélnem ezzel a zűrzavarral. Szembe kellett néznem
vele, és fel kellett vállalnom mint az új valómat.
De nem tudtam, képes vagyok-e rá. Jobbra-balra feszegettem
a határaimat, de előfordulhatott, hogy előbb-utóbb falba
ütközöm.
Lassan kikászálódtam az ágyból. Bántam a tompa lüktetést a
fejemben. De legalább a kopogás abbamaradt. Lezuhanyoztam,
és főztem magamnak egy kávét. Végül felöltöztem, de fogalmam
sem volt, mit kezdjek magammal. Darren és Cameron az
edzőteremben lesz, hogy az első nyitási napot az új helyen
kezdjék. Nekem is ott kellett volna lennem segíteni, de
kizártnak tartottam, hogy a szemükbe tudnék nézni. És azt sem
tudtam, mikor leszek képes rá. A jövő komornak tűnt, és az út
tele volt ismeretlennel.
A kiürült borosüveget és a dohányzóasztalomat beborító
papír zsebkendők hegyét méregetve századszor is
megkérdeztem magamtól, hogy vajon tényleg megérte-e
beleszeretni két férfiba.
Ha ez kitudódik, a szüleimmel való kapcsolatomnak vége. A
bátyáim továbbra is azt fogják hinni, túl naiv vagyok ahhoz,
hogy jobban tudjam, vagy egy kiábrándult ribancnak tartanak
majd. A barátaim… Nem sok emberrel tartottam a kapcsolatot a
főiskola után, és igencsak meg vannak számlálva azok a napok,
amiket az úri társadalom tagjának tettetve töltöttem. A
pletykafészkek elkötelezett társasága – akik közül sokan
bizonyára beszámolnak majd az anyámnak – levonhatja majd a
saját következtetését arról, milyen nő is vagyok.
Fáradt sóhajjal rogytam le a kanapéra. Ami megtörtént,
megtörtént. Túl késő volt már azt tettetni, hogy másfajta
döntéseket hoztam, de még nem volt késő otthagyni ezt az
egészet.
Ezt a váratlan utazást Will-lel kezdtem meg. Ő Ian karjaiba
vezetett, de olyan módon kötődtem Willhez, amit nem igazán
tudtam megmagyarázni. Heves volt, határozott, és nem kért
bocsánatot azért, amit akart. A dominanciája mélyen
megérintett. Teljesen levetkőztetett, mire egyszer csak nyers és
valódi lettem… Csakis én magam. Egyformák voltunk sok
tekintetben – gazdag családban nevelkedtünk, ahol a
születésünk napjától kezdve mindent megkaptunk, amit meg
lehetett venni pénzért. Mégis olyan sok dologról maradtunk le,
ami igazán számít: családról, szerelemről, az értékes időről,
amit semmilyen összegért sem vásárolhatunk vissza…
Ami Iant illette, neki mindez megvolt, de az apja halálával
elveszítette, és ez olyan szomorúságba burkolta, amin át
akartam küzdeni magam. Ian jószívű volt, és bátor, az érzelmek
és a szépség gazdag szövete. Vonzódtam hozzá, egészen és
teljesen. De ha a családom már Willt sem fogadta el, Ianre egy
pillantást sem vesztegetnének. Az, hogy a bátyám csatlakozott a
tűzoltósághoz ahelyett, hogy bankár vagy ügyvezető lett volna,
megsemmisítő csapásként érte a szüleimet. Nem számított, hogy
Ian életeket mentett a sajátját is nap mint nap kockára téve.
Sosem lenne elég jó, még akkor sem, ha a világot jelentené a
számomra.
Will és Ian viharként érkeztek az életembe, elcsábították a
testemet és rabul ejtették a szívemet. Mindenemet nekik adtam
– a bizalmamat, az engedelmességemet, a szerelmemet. Ha
választanom kellett volna kettejük között, az olyan lett volna,
mintha félbetépném a szívemet.
Könnyebb lenne egyszerűen csak hátat fordítani az egésznek.
Nem gondoltam, hogy megkönnyítenék a dolgomat, de az én
kezemben volt a döntés, és véget is vethettem volna
mindennek. Újrakezdhetném, megpróbálhatnám elfelejteni,
hogy mit jelentett nekem az együtt töltött időnk, és egy nap
talán újra megpróbálhatom majd valaki mással. Valakivel, aki
minden elvárásnak megfelel, és akivel az élet nem lenne
zűrzavaros és bonyolult. Valakivel, aki nem rengette meg
alapjaiban az egész világomat.
Megpróbáltam elképzelni, milyen is lenne, de csak azt láttam,
hogy az üresség, amivel olyan sokáig éltem együtt, egyre
nagyobb és fájdalmasabb lett. Ian és Will nélkül csupán régi
énem üres árnya lennék. Egy beteljesületlen, elveszett és újra
csak a hiányzó darabok után kutató lány. És ridegebb is lennék,
megkeményednék az átélt szívfájdalomtól.
Friss könnyek marták a szememet. Leraktam a
kávéscsészémet. A tudatosság és a józanság iránti vágyam ezzel
azon nyomban meg is szűnt. A kezembe temettem az arcomat,
és hagytam, hogy hullani kezdjenek a könnyeim.
Hiába kutattam a helyes válasz után, mélyen legbelül tudtam,
hogy az nem létezik. Tapogatóznom kellett, ahogy eddig is. Az
engem körülvevő hangzavar mellett – Will, Ian, a családom és
azok az emberek, akik a jövőmbe tartoztak, meg mindenki, aki
bele akar szólni abba, hogyan éljek és szeressek – valahogy
hűnek kellett maradnom önmagamhoz.
Az ajtónál újabb hangos kopogás hangzott fel. Mély levegőt
vettem, és letöröltem a könnyeimet. Eljátszottam a gondolattal,
hogy a következő néhány éjszakát egy szállodában töltöm,
csakhogy egy időre elkerüljem a találkozást Cammel és
Mayával, de a legkevésbé sem akartam használni a szüleim
hitelkártyáját az extra kiadásokra. Sőt, amint végiggondoltam
ezt a lehetőséget, megragadtam egy ollót, és kettévágtam a
kártyát. Mostantól nem fogok a szüleim irányítása alatt élni. A
szabadságomra nagyobb szükségem volt, mint a luxuscikkekre.
Maradhattam volna Will-lel és Iannel, de az fura módon
olyan lett volna, mintha menekülnék.
– Liv, nyisd ki az ajtót!
Maya hangja tompán szűrődött át az ajtón.
Megborzongtam a gondolattól, hogy szembenézzek vele. Ő
végig hallgatag maradt a megdöbbentő vallomásom után.
Korábban egyáltalán nem félt kinyilvánítani, hogy támogatja a
kapcsolatunkat Will-lel, de nem gondoltam, hogy mindezek
után is hasonlóan érezne.
Eltelt néhány másodperc, majd a kilincs megmozdult és
elfordult. Aztán Maya és Vanessa hirtelen a nappalimban álltak.
Maya egyik kezében a pótkulcsomat tartotta. A másik a csípőjén
pihent.
– Nem törhettek csak úgy be ide! – csattantam fel.
Felvonta a szemöldökét.
– Na, ide figyelj! Nem fogsz ellökni magadtól, Liv!
Még jobban belesüppedtem a kanapéba, tenyeremmel pedig
eltakartam a beduzzadt szememet.
– Maya, kérlek, menj el! Most tényleg nem akarok senkit sem
látni.
– Elviszünk reggelizni, és átbeszéljük ezt az egész baromságot,
rendben?
Nyögtem egyet.
– Mi ez? Egy közbelépés?
Vanessa felnevetett, majd megragadta a kezem, és álló
helyzetbe húzott.
– Inkább csajos terápia. Fél éjszaka Darren dörmögését kellett
hallgatnom, szükségem van egy mimózára! Na, gyerünk!
Könyörögve kérlek!
A narancslé és az olcsó pezsgő gondolatától felfordult a
gyomrom, de a viselkedésükben semmi sem utalt arra, hogy
több mérgelődésben és vádaskodásban lesz részem.
Húsz perccel később az egyik kedvenc helyünkön ülve
vártam, hogy kihozzák a villásreggelimet. Teljesen váratlanul
Eli huppant le Maya és Vanessa közé az ülésre.
– A francba, miről maradtam le?
Amióta Maya és a bátyám ismét egymásra találtak egy évvel
ezelőtt, a volt lakótársuk és jó barátjuk is állandó szereplője lett
az életünknek. A sógornőim bizalmasa volt, de nekem még nem
igazán sikerült felengednem a jelenlétében.
Maya visszaült a helyére, és megdörzsölte a hasát.
– Semmiről. Még nem kezdtük el a kihallgatást.
 – Hála az égnek! Maya mondott valamit arról, hogy egy édes
hármas közepén találtad magad, én meg nem tudtam elég
gyorsan kiszakítani a seggem az ágyból! – Rám kacsintott, és
kisimította a homlokából koromfekete haját. – Szóval, kik a
szerencsés fiúk?
Az arcom felforrósodott, ahogy elképzeltem magam, amint
rákvörösre válik az arcom a megjegyzésére.
– A befektetőnk – felelte Maya könnyedén, ami egyáltalán
nem illett a jelenlegi helyzetem súlyosságához.
– És egy srác, akivel Darren együtt dolgozik – tette hozzá
Vanessa.
Eli füttyentett egyet, és a fejét csóválta.
– Ha jól sejtem, a Bridge fivérek nem repesnek annyira az
örömtől a hír hallatán.
Vanessa halkan felnevetett, és természetes vörösesbarna
haját rendezetlen kontyba csavarta.
– Darrent biztos, hogy be kell nyugtatózni, ha nem higgad le
hamarosan!
– Cam nem akart beszélni róla. Ez általában azt jelenti, túl
dühös ahhoz, hogy bármit is mondjon.
A rettegés görcsbe rántotta a gyomromat. Azonnal
megbántam, hogy hagytam magam iderángatni, amikor
nyugodtan kuksolhatnék a lakásomban is távol mindenkitől…
Legalábbis mindenkitől, akinek nincs pótkulcsa a bejárati
ajtóhoz.
Az orrom alatt káromkodva a legközelebbi kijáratot kerestem.
Egyáltalán nem álltam még készen erre a beszélgetésre.
Ekkor azonban Maya a kezemért nyúlt, és egy kicsit
megszorította.
– De ez egyébként sem számít. Majd túllendülnek rajta. Csak
szükségük van egy kis időre, hogy megemésszék. Inkább az
érdekel, hogy te hogyan viseled ezt az egészet.
 Behunytam a szememet, azt kívánva, bárcsak kitörölhetném
az elmúlt huszonnégy óra történéseit, és másképp csinálhatnám
a dolgokat.
– Nem tudom.
– Mi történt? – kérdezte.
Kifújtam a levegőt egy sóhaj kíséretében.
– A dolgok meglehetősen egyszerűen indultak Will-lel, de
aztán nagyon bonyolulttá és nagyon intenzívvé váltak
mindhármunk számára. Azt hiszem, a saját kis világunkban
éltünk. Azt nem állítom, hogy bonyodalmaktól mentes volt
eddig navigálni a kapcsolatunkban, de úgy tűnt, minden
megoldható. Egészen tegnap estig. Nem számítottam arra, hogy
ilyen hirtelen reflektorfénybe taszítanak minket.
Vanessa a könyökére támaszkodott.
– Nem tudok elképzelni egyetlen olyan helyzetet sem, amiben
Cameron és Darren jobban fogadta volna a hírt. Valószínűleg
jobb, hogy gyorsan túlestetek rajta.
Megvontam a vállamat.
– Talán.
– És mit mond Will és Ian? – kérdezte Maya halkan.
A gondolataim az előző éjszakára terelődtek. Ian felhívott,
miután eljöttem a megnyitóról. Meg akart győződni róla, hogy
jól vagyok, de szerencsére nem erősködött, amikor időt kértem.
Végig kellett gondolnom mindent, ami történt velünk. Az őrült,
heves kapcsolatomat Will-lel és Iannel. És a testvéreimmel való
kapcsolatomat is, meg hogy mit kockáztattam ezzel a nem
szokványos felállással.
– Mondtam nekik, hogy szükségem van egy kis egyedüllétre,
hogy megemésszek mindent magamban. Azt hiszem, megértik,
hogy nem tudnak csak úgy beviharzani és megoldani mindent,
bármennyire is szeretnék. Darrent majd’ szétvetette a düh
tegnap este. Cameron is jól láthatóan fortyog magában, úgyhogy
valószínűleg rettenetes ötlet lenne, ha Will vagy Ian a lakásom
közelébe jönne.
Eli a kezével támasztotta az állát.
– Tehát nem csak egy perverz kalandról van szó. Ez elég
komolynak hangzik. Legalábbis annak kell lennie, ha hajlandó
voltál úgy kiállni Darren és Cameron elé, ahogy tetted! Tudom,
hogy nem feltétlenül érezted rá készen magadat, de nekem sem
újdonság felvállalni önmagamat. Olyan érzés, mintha mindent
kockára tennél.
Szótlanul bólintottam.
– Azt hiszem, olyan érzéseket fedeztünk fel mind a hárman,
amikre nem álltunk teljesen készen. És teljesen igazad van.
Olyan érzés, mintha mindenkinek csak csalódást okoznék,
pedig az én életemről beszélünk!
– Liv, ne mondj ilyet! Ez a te életed és a te döntésed – mondta
Vanessa.
– Mondd ezt a testvéreimnek! – vágtam vissza.
Maya felsóhajtott, és aggodalmasan összeráncolta a homlokát.
– Majd megbékélnek.
– Cameron nem fog – feleltem.
Ismertem Cameront. Ő az az erős és hallgatag típus, aki
elkötelezett az érzései iránt. Olyan haragtartó, mint senki más,
akit ismerek. Olyan csata volt rábírni arra, hogy kibéküljön a
szüleinkkel, amit nem lehetett megnyerni. De ha szeretett
valakit, akkor mélyen szerette. Végső soron sem az idő múlása,
sem a meggondolatlan viselkedése nem változtathatta meg a
Mayával kapcsolatos érzéseit. Bármilyen véleményen is
állapodott meg végül a Will-lel és Iannel való őrült
kapcsolatomról előző este, az valószínűleg kiállja majd az idő
próbáját.
Több reményt fűztem Darrenhez, akinek a haragja idővel
lelohadhat. Ian végül is megmentette az életét. Ez a kitartó
emlékeztető talán végül megtöri. Legalábbis reméltem, hogy így
lesz.
Eli megköszörülte a torkát, amivel minden tekintetet magára
vont.
– Megkérdezhetem, amit mindenki tudni szeretne?
Pislogtam, és vártam, hogy folytassa.
– Lefeküdtél mindkettőjükkel? Mármint, egyszerre…
Vanessa rávágott egyet.
– Eli! Istenem, milyen faragatlan vagy!
Eli kuncogni kezdett, és hátratúrta a haját az arcából.
– Tök mindegy! És nem mintha nem ezen gondolkodtunk
volna mindannyian…
– Nem tartozik ránk, hogy Liv mit csinál zárt ajtók mögött –
mondta Maya. – Még ha egy icipicit fantáziálunk is róla.
– Való igaz.
Vanessa vigyorgott.
Legszívesebben mérgelődtem volna és zavarban akartam
lenni, de azon kaptam magam, hogy nevetek. A komolytalanság
örvendetes változásnak számított a komor hangulathoz képest,
amiben eljöttem otthonról. Hirtelen több támogatás vett körbe,
mint azt valaha is elképzelhetőnek gondoltam. Hálás voltam,
megkönnyebbültem, és szinte készen álltam arra, hogy újra
szembenézzek az életemmel.
Eli a levegőbe emelte a mimózáját.
– De komolyan, hajrá csajszi! Te már csak jobban tudod, mint
én, de biztos vagyok benne, hogy a kettő mindig jobb, mint az
egy. Ez a megvalósult álom, barátnőm!
Egymás után mind felemeltük a poharunkat.
– A nagy kockáztatásra! – mondta Eli, és koccintott velem.

IAN
Az állomás előtt járkáltam fel-alá, vártam, hogy Will felvegye a
telefont.
– Mi a helyzet? – hallottam meg a hangját a vonal másik
végéről.
– Hallottál felőle?
Sóhajtott.
– Még nem. Mondtam neki, hogy egy éjszakát kap a
gondolkodásra. Tudja, hogy nem vagyok egy türelmes ember.
– Aggódom érte, de nem hiszem, hogy erőltetnünk kellene.
Már így is elég nagy nyomás alatt áll.
– Ez nem változtat azon, hogy ott akarok lenni mellette.
– Pontosan tudom, mit érzel. – Megdörzsöltem a homlokomat.
Hiányzott, és utáltam arra gondolni, hogy szenved, és hogy
egyedül kell megbirkóznia ezzel az egésszel. – Darren
bekaphatja! Oda akarok menni Oliviához. Isten tudja, miket
mondhatnak neki!
– Egyetértek, nem hagyhatjuk, hogy túl sokáig ücsörögjön
ezen. De neked és nekem beszélnünk kell egymással, mielőtt
elmegyünk hozzá.
Megtorpantak a lépteim, és hirtelen éber lettem.
– Miért? Mi a helyzet?
Egy pillanatra elhallgatott.
– Én komoly kapcsolatot akarok vele, Ian. El akarom kötelezni
magam mellette.
Erősebben kezdtem szorítani a telefont és nyeltem egyet,
ahogy az érzelmek feltolultak bennem. Tudtam, hogy a
kötelékük erős, de kész voltam küzdeni érte, ha kell. A gondolat,
hogy elengedjem Livet, heves birtoklási vággyal töltött el. Willé
volt, de a fenébe is, az enyém is!
– Látom, hogy milyen, amikor együtt vagytok, és hogy mit
jelent ő a számodra. De nem kérhetsz arra, hogy csak úgy
mondjak le róla mindezek után!
 – Én nem ezt mondtam. De csakis azért osztoztam meg veled
rajta, hogy bebiztosítsam, semmi se forduljon komolyabbra
köztünk. Azt hittem, fantasztikus dugás lesz a csaj, és aztán
mindannyian mehetünk az utunkra. Csak a szokásos… De ennél
nagyobbat nem is tévedhettem volna azzal kapcsolatban, hogy
hová fajul ez az egész. Ez már nem is rólam szól. Mindennél
jobban törődöm a szívével. Nem akarom, hogy megsérüljön.
Az elvesztésének gondolata teljesen lesújtott, de azt sem
akartam, hogy Olivia kettőnk közt rekedjen.
– Azt akarom, amit te. Ami a legjobb neki.
– Figyelj, Ian! Megoszthatjuk őt, vagy küzdhetünk érte egész
nap, de végeredményben ez csakis rajta múlik. Fogalmam sincs,
fontolóra venné-e, hogy komolyabban elköteleződjön-e
bármelyikünk felé. Főleg a tegnap esti testvértalálkozó után.
Szótlan egyetértésben bólintottam. A kapcsolatunk jövője
teljes mértékben Oliviától függött.
– Akkor hagyjuk, hogy ő döntsön.
– Adunk neki egy kis időt, hogy mindent átgondoljon, aztán
beszélünk vele. Együtt.
– Többre van szüksége a szavaknál, Will! Tudnia kell, hogy mi
komolyan gondoljuk.
Egy pillanatra elhallgatott.
– Tudom. Szánt szándékom megmutatni neki, mit érzünk.
Letettem a telefont, és visszatértem az állomásra. A
műszakom csak nemrég kezdődött, és tudtam, lehetetlen
elkerülni Darrent. Bármelyik pillanatban kiküldhettek
bennünket egy olyan helyre, ahol együtt kell működnünk. A
konyhában találtam rá, épp vacsorát főzött. Az arckifejezése
komor volt. Elég jól ismertem ahhoz, hogy tudjam, szokásos
jókedvű énjének híre-hamva sincs.
Valószínűleg még túl korai volt, hogy megpróbáljunk békét
kötni, de a közös munka biztosan pokollá válik, ha tovább
szítjuk ezt a patthelyzetet.
Besétáltam a konyhába, és megálltam tőle néhány lépésnyire.
– Kell segítség?
Nem válaszolt. Ha azt mondanám, hogy a légkör feszültséggel
pulzált, az a közelébe sem érne a valóságnak.
– Rendben – mormogtam, és sarkon fordultam.
– Átkéretem magam egy másik állomásra.
Megdöbbenve fordultam vissza, amiért ilyen elhamarkodott
döntést hozott.
– Már miért tennéd? Ősidők óta itt vagy.
– Mégis mi a faszért, mit gondolsz?
Lecsapta a kezében lévő spatulát, és szembefordult velem.
Megfeszültem, és felkészültem a küzdelemre, amit nem volt
hajlandó feladni.
– Ezzel csak rontasz a helyzeten. Nem kellene így lennie. Hát
nem látod?
A szája grimaszba húzódott. Tett egy lépést előre, ami túl
közel hozta az arcát az enyémhez.
– Sokkal rosszabb lesz a helyzet, ha nem húzol el a picsába
most azonnal!
Álltam a sarat, és a dühöm az övével együtt egyre nőtt.
– Ezt abba kell hagynod! Most azonnal!
– Te vagy az, akinek abba kell hagynia! Ha nem élnék boldog
házasságban, most megdugnám az egyik nővéredet, csak hogy
megértsd, milyen érzés!
A düh, ami korábban perzselte az ereimet, most felforrt
bennem. Darren túl messzire ment. Hátralendítettem a karom,
hogy bemossak egyet neki, de még épp időben kitért az öklöm
elől. Keményen visszalökött, egyenesen neki a konyhapultnak.
Már felkészültem, hogy újra felé lendüljek, amikor Ray, az egyik
srác a szerkocsiról, közénk rohant.
– Fiúk, hé, hé! Higgadjatok le! Beszéljük meg!
 Darren elhúzódott, a szeme vadul szikrázott a dühtől.
– Már megpróbáltam beszélgetni. Úgy tűnik, nem értette,
amikor azt mondtam neki, hogy maradjon távol a húgomtól.
Ray megveregette Darren mellkasát, és vetett rám egy
pillantást.
– Rendben. Figyelj, ezek a dolgok előfordulnak a
tűzoltóságnál. Nem te vagy az első, aki így kibukik a családi
kötelékek miatt. Greeley például felcsinálta a nővéremet.
Kétszer is.
Greeley felordított egy közeli fekvőfotelből.
– Ő a feleségem, te hülye fasz!
Darren oda sem figyelt rájuk, teljes mértékben a saját
haragjára koncentrált.
– Igen… De én nem te vagyok, és Ian nem keres feleséget.
Hány nőt is dugtál már meg?
– Ha tippelnem kellene, nagyjából annyit, amennyit te is. Azt
hiszed, hogy csak azért, mert most már házas vagy, te valami
erkölcsi magaslaton állsz? Ha jól emlékszem, egyáltalán nem
voltál az a férjnek való fickó, amikor megismerkedtetek
Vanessával. Sajnálom, hogy le kell lombozzalak, de Liv felnőtt
nő! Képes meghozni a saját döntéseit.
– Igen, nekem meg mindennap látnom kell a pofádat, és a
kettőtökre gondolnom…
Durván beletúrt a hajába.
Ray visszanézett rám, az arckifejezése elárulta az aggodalmát.
Még soha nem láttam Darrent ilyennek – kivéve, amikor
majdnem elveszítette Vanessát. Meggondolatlanná és
erőszakossá vált, de az a düh saját magára összpontosult. Nem
pedig rám.
Egymás után szívtam be a mély levegőket, hogy
megacélozzam magamat, és leküzdjem a bennem pumpáló
adrenalint. Nem volt képes felnőtt módjára viselkedni, és Liv
biztosan nem akart volna arról hallani, hogy összeverekedtünk
a kapcsolatunk miatt.
– Darren, tudom, hogy dühös vagy, de ezt nem hagyhatjuk
annyiban. Beszélhetnénk erről… kettesben? Anélkül, hogy
megpróbálnád betörni a képemet?
Ray bólintott, és egy kissé ellépett, hogy több szabadságot
adjon Darrennek.
– Jó ötlet. Csak nyugodjunk meg szépen. Ti barátok vagytok,
srácok!
Darren kiegyenesítette a testtartását, és engem teljesen
figyelmen kívül hagyva visszafordult a tűzhelyhez. Most még
nem állt készen erre, de ez remélhetőleg hamarosan
megváltozik.
– Én készen állok majd beszélgetni, amikor te is – mondtam,
mielőtt kettesben hagytam őt és Rayt.
Egy összecsukható székben ücsörögtem az állomás előtt, és
néztem, ahogy a lemenő nap beleolvad a láthatárba az épületek
sorai mögött. Narancs árnyalatok, rózsaszínek és lilák vegyültek
egymásba az ég vásznán.
Elmerengtem azon, vajon hol lehet Liv, és min gondolkodhat.
Hogy elé is ugyanez a látvány tárul-e. Megölt, hogy nem tudtam
róla semmit. Elővettem a telefonomat, és készítettem egy fotót,
mielőtt az ég elvesztette volna élénk színeit.
Már besötétedett, mire Darren kisétált. Néhány lépésnyire
tőlem megállt. Kezét mélyen a zsebébe dugta, és kerülte a
tekintetemet. Én már megpróbáltam megbékélni vele. Most
neki kellett megtörnie a jeget.
Néhány pillanatnyi ide-oda járkálás után megállt, és felém
fordult.
– Segíts megértenem, mert egyszerűen nem tudom felfogni,
hogyan tehetted ezt velem.
Sóhajtottam, és megdörzsöltem a homlokomat.
 – Hidd el nekem, mindent megpróbáltam, hogy elkerüljem
ezt!
– Kivéve azt, hogy megdugd. Azt nem sikerült elkerülni. Ó, és
utána hagytad, hogy valaki más is megdugja! Úgy hangzik,
mintha mindez csak úgy megesett volna. Biztos vagyok benne,
hogy egyáltalán nem kellett beleédesgetnetek a dologba…
Elkáromkodtam magam az orrom alatt. Nem akarta
megkönnyíteni a dolgomat.
– Nem várom el, hogy megértsd!
– Jó, mert egészen biztos vagyok benne, hogy soha sem fogom
tudni megérteni, hogyan engedhetted meg magadnak ezt a
tiszteletlenséget a húgommal szemben. És ezek után még van
képed a szemem elé kerülni! Mindazok után, amin együtt
keresztülmentünk. Úgy értem, a kurva élet!
Lemondóan viszonoztam a pillantását, mert semmi mást nem
mondhattam erre, csak az igazat.
– Darren, szerelmes vagyok belé.
A szája vékony vonallá húzódott, ahogy az állkapcsát
mozgatta.
– Az nem lehetséges. Ismerlek.
– Az emberek változnak. Nem is olyan régen még itt álltál, és
azt mondtad, hogy ne vesztegessem tovább az időt. Hogy ne
törődjek mással, csak hagyjam, hogy alakuljanak a dolgok.
A fejét csóválta.
– Akkor még nem tudtam, hogy a szóban forgó nő a
kishúgom. Ha tudtam volna, más tanácsot adok.
Felálltam, és szembefordultam vele.
– Te megváltoztál. A megfelelő személyért megváltoztál.
Számomra ő az a személy. Pont annyira nem segíthetek azon,
hogy a húgod, mint azon, hogy mit érzek iránta.
– És Will? Azt várod tőlem, hogy elhiggyem, ő is ugyanígy
érez, és nem csak kihasználja Oliviát, hogy megkapja, amit
akar?
– Én nem beszélhetek Will nevében, de soha nem hagynám,
hogy bántsa.
– Ő is ezt a szerelmi baromságot mantrázza?
– Törődik vele. Mindkettőnknek fontos.
Hátrahajtotta a fejét, és a szemére szorította a tenyerét.
– Ez annyira elbaszott!
– Ha egy kicsit messzebbről tekintesz erre a helyzetre, akkor
láthatod, hogy csak te és Cameron vagytok mérgesek. Will, Liv
és én… Mi megvagyunk, azon kívül, hogy meg kell birkóznunk a
halálos fenyegetéseitekkel meg az ítélkezéssel. Mielőtt mindez
kirobbant a megnyitón, velünk minden rendben volt, szóval állj
meg egy percre, és kérdezd meg magadtól, hogy megéri-e
kockáztatni a boldogságát.
– Nem tudsz rábeszélni arra, hogy elhiggyem, ez jó neki.
– Az nem tesz jót neki, ha a poklot kell miattatok megjárnia.
Te vagy az egyik legjobb barátom. Ezt nem akarom elveszíteni,
de most az ő boldogsága a legfontosabb.
– Ha azért kampányolsz, hogy az áldásomat adjam rátok,
felejtsd el! Ezt soha nem fogom támogatni.
A kezével keresztülvágott a levegőn.
Felsóhajtottam. Ahogy múltak a percek, egyre inkább
legyőzve éreztem magamat.
– Tök mindegy. Csak őt ne büntesd ezért! Utálj engem! Utáld,
hogy együtt vagyunk! De gondolj bele, mit művel vele ez a sok
harag… Nem érdemli meg, hogy ítélkezz felette. Liv nagyon jó
ember, és hatalmas szíve van. Ő is csak próbál értelmet szerezni
mindennek, ugyanúgy, mint mi. Ha olyan fontos neked, lehetnél
vele egy kicsit elnézőbb. Hadd élje a saját átkozott életét!
Ezek a szavak mintha végre elhallgattatták volna. Megrázta a
fejét, és egyszerűen magamra hagyott. Legalább most nem
verekedtünk össze – én ezt apró győzelemként könyveltem el.
 Megkönnyebbülten fellélegeztem, még annak tudatában is,
hogy a Darrennel való barátságom örökre megváltozott.
Rohadtul reméltem, hogy Liv megéri… Hogy ő sem mond le
rólunk.
Elővettem a telefonomat, és elgondolkodtam rajta, hogy
felhívom. Időt kért. Ezt meg kellett adnom neki. Nem lehettem
én is egy olyasvalaki, aki csak ugat neki, és megpróbálja ide
vagy oda rángatni, mikor még nem áll készen. De szerettem
volna, hogy tudja, én még mindig itt vagyok. Várom, hogy
készen álljon.
Megnyitottam a beszélgetésünket, és elküldtem neki a
naplemente fotóját egy üzenettel:

I: Az ég gyönyörű vászon volt ma este. Te jutottál eszembe

róla. Másra nem is nagyon tudok gondolni.

Egy perc múlva megérkezett a válasz.

L: Nagyon szép, köszönöm! Én is gondolok rád.

Haboztam, mert nem tudtam, mit válaszoljak erre. Nem

akartam erőltetni, de a kommunikáció morzsájától hirtelen
többre vágytam.

I: Látni akarlak! Amikor készen állsz…

L: Hamarosan. Vigyázz magadra ma este!

Csalódott sóhaj szakadt fel belőlem. Ha tudná… A város és a

foglalkozásom veszélyei a közelébe sem értek a kárnak, amit
most ő tudna nekem okozni.
 TIZENNEGYEDIK FEJEZET

WILL

David Reilly kényelmes léptekkel sétált be az irodámba. Olyan

öltönyt viselt, ami többe került, mint amennyit a legtöbb ember
egy hónap alatt keres, és olyan magabiztosságot sugárzott,
amitől a Wall Streeten sokan érezték magukat fenyegetve. De
rám nem így hatott. Én az undornál alig éreztem iránta többet,
ahogy felém közeledett, de tudtam, hogy ezt meg kell tartanom
magamnak, ha eredményesen akarok túlesni ezen a találkozón.
Felemelkedtem apám asztala mögül, és határozott kézfogással
üdvözöltem Reillyt.
– Beszélgessünk a konferenciateremben!
– Rendben.
A hangja kimért volt. Azon tűnődtem, vajon hírét vette-e már
annak, amire készültem. Csak az apám figyelmeztethette volna,
de nem hittem, hogy ilyen akadályokat gördítene az utamba
azok után, amennyit feláldoztam érte.
Akárhogy is, ez nem lesz egy könnyű beszélgetés. Felkaptam
néhány papírt az irodámból, és követtem őt a
konferenciaterembe, becsukva magunk mögött az ajtót. Az
apám asszisztensén, Adrianán kívül senki más nem
tartózkodott az irodában, csak mi. Nem bíztam senkiben,
akinek füle volt, hogy hallja, mi zajlik ezen a tárgyaláson.
Reilly az asztalfői helyet választotta magának – okos lépés,
amivel ki kívánta mutatni igencsak fogyatkozó erejét a cégnél.
Kár, hogy néhány percen belül már én leszek az új
vezérigazgató. Helyet foglaltam a szomszédos székben, és elé
toltam néhány papírlapot.
– Ahogy megbeszéltük, ezek azok a dokumentumok, amik
ahhoz kellenek, hogy regisztrálni tudjuk a megújult vállalati
iratokat, amiken én leszek új vezérigazgatóként feltüntetve.
Meglehetősen egyértelműek, de nyugodtan kérd ki az ügyvéded
véleményét.
Felemelte a papírokat, és az ismerős rutinszöveget fürkészte,
ami megfosztja majd a pozíciójától.
– Úgy tűnik, minden rendben.
Felé toltam egy tollat, amivel aztán odafirkantotta az aláírását
a megfelelő sorokra. Visszaejtette az asztalra, majd felnézett
rám, és összefonta a kezét az ölében.
– Szóval, hogy mennek a dolgok?
Félrebillentettem a fejem.
– Van dolgom bőven, nem egyszerű a helyzet. A befektetők
nem túl boldogok.
– Megértem.
A hangja teljesen közömbös volt, mintha semmi köze nem
lenne az előttem álló kihívások megteremtéséhez.
– Nem vagyok benne biztos, hogy valóban érted. –
Hátradőltem a székemben, és az ujjammal végigkövettem az
asztal éles lakkozott szélét. – Sokak bizalmát kell
visszaszereznem. Senki sem akar befektetni egy olyan
vállalatba, amit beszennyez a csalással vádolt partnerek képe.
Ajka gonosz vigyorra húzódott.
– Csak vádak. Semmit nem bizonyítottak még.
– A vádirat nyilvánossá tétele azt jelenti, hogy bűnös vagy.
Mert ha megúszod, az csakis azért történik, mert fehérgalléros
bűnöző vagy, és a bíró megsajnál téged, nem pedig azért, mert
bárki ártatlannak hisz.
– Mire akarsz kilyukadni?
 – Azt akarom, hogy mondj le a részesedésedről a vállalatnál.
Óvatos viselkedését a nevetés törte meg. Arrogáns mosollyal
az arcán törölgette a szemét.
– Neked aztán nagy a képed!
– Nem az, de az ügyfeleink vagyona igen. És senki sem akarja,
hogy a pénze egy szélhámoshoz kötődjön.
– Apád keze sem éppen tiszta. Miért nem az ő részvényeit
akarod?
– Nem tagadom, hogy ő is pontosan annyira okolható a cég
lecsúszott hírnevéért, mint te.
– Akkor miért én? A legtöbb befektetőnket én hoztam be.
Ebben nekem is tétem van. Nem fogom csak úgy tálcán
átnyújtani…
– Pontosan ezért kellene lemondanod róla. Rohadtul utálnak
téged mindannyian. Ha marad még pénzed a kárpótlás
megfizetése után, meg azután, hogy a rettenetesen feldühített
volt feleséged kirázza belőled az utolsó fityinget is, akkor
befektetheted velem, és versenyképes árat adunk hozzá. Ez
lehet a vigaszdíjad.
A mosolya eltűnt, és összehúzta a szemét.
– Elmehetsz a pokolba!
Közelebb hajoltam.
– Figyelj, a semmi ötven százaléka az semmi. A kapcsolatok
törékenyek. A legjobb esetben is elveszítjük a befektetők
legalább felét, akár bűnösnek találnak, akár nem. Nem fogják
megvárni, hogy kiderüljön, hogyan alakul a bírósági ügy.
Kivárják a zárlati időszakot, aztán kilépnek. A legrosszabb
esetben pedig én lépek ki, és akkor te elveszítesz mindenkit. És
onnantól kezdve ez a vállalat nem ér semmit.
Egy pillanatra elhallgatott. Tudtam, hogy kezdek nyerésre
állni.
 – Elbasztad, Reilly, és valakinek fizetnie kell érte. Ruházd át
rám a részvényeidet, vagy felállok, és sok szerencsét kívánok,
hogy találj valaki mást, aki hajlandó kockára tenni a hírnevét,
hogy helyrehozza a károkat, amiket okoztál.
Hűvös, méricskélő pillantást vetett rám.
– Hajlandó vagyok csendestársként távozni. Te Bill fia vagy.
Rád bízom a vállalatot, hogy saját belátásod szerint vezesd.
A fejemet csóváltam.
– Ha a neved bárhol is szerepel, akkor itt a vége. Már így is
hátránnyal dolgozom. Ha bármilyen minőségben a nevedet és
az érdekeltségeidet kell képviselnem, akkor a hírnevemet és az
időmet a biztos kudarcért áldozom fel.
– Amit ajánlasz, az számomra minden szempontból veszteség.
Vállat vontam.
– Talán. De talán nem. Az olyan fickók, mint te, úgy tűnik,
nem látnak messzebbre az orruknál. Gondoltál már valaha
arra, hogy ma jót cselekedj, és reméld, hogy holnap megtérül?
Tudtam, hogy Reilly nem lesz hajlandó kilépni anélkül, hogy
ne vinne magával valamit, de azzal, hogy semmit nem kínáltam
neki, nem volt kedvező kiindulási helyzete az alkudozásra sem.
Ennek ellenére egy bizonyos ponton nekem is engednem kellett.
Félig arra számítottam, hogy hétrét görnyedve kineveti a
javaslatomat, de csak bámult. Az elégedetlensége nyilvánvaló
volt a merev testtartásából és a csálé grimaszából.
– Úgy tűnik, jószívű vagy, Will. De ez nem hoz nekem pénzt, és
nem biztosítja a jövőmet.
– A hozzáállásodnak köszönhetően most börtönbüntetés elé
nézel, így talán lesz egy perced, hogy elgondolkodj a jó és a
rossz közötti különbségen.
Ezen halványan elmosolyodott.
– Azért dolgozom ebben a szakmában, hogy pénzt keressek.
Ha te nem, akkor jobban járnék azzal, ha Adrianát léptetném
elő a cég vezetésére. Az üzlet egyedül a jó szándéktól nem fog
profitot hozni.
– De legalább nem omlik össze az etikátlan üzleti húzások
miatt, amíg az én nevem fémjelzi. Nem próbállak átbaszni, csak
azt akarom, hogy eltűnj, amíg én végzem a munkámat. És a
miheztartás végett, én nem akartam ezt az állást. Ráadásul
minden erőmet bele kell adnom, hogy megpróbáljam életben
tartani ezt a vállalkozást. – Odatoltam elé az utolsó néhány
dokumentumot. – A tiéd a választás. Elsétálsz, vagy én sétálok
el. Nem leszek az ügy mártírja.
Figyelmen kívül hagyta a papírokat, és az asztalon dobolt az
ujjaival.
– Adj néhány napot, hogy átgondoljam! Biztos vagyok benne,
hogy sikerül olyan megállapodást kötnünk, amivel mindketten
elégedettek lehetünk.
– Nem – vágtam vissza határozottan. – Elég okos vagy ahhoz,
hogy mindezt előre lásd, ami azt is jelenti, hogy már
végiggondoltad. Igen vagy nem.
Felpattant a székből, az asztal hosszában végigsétált, majd
vissza.
– Rendben, Will. Értem, mit mondasz. És csodálom a
szívósságodat. Kétségtelen, hogy honnan örökölted.
Felcsillant a remény, de megőriztem a hidegvéremet. Tudtam,
hogy ennek még nincs vége. Biztos voltam afelől, hogy még
mindig megvannak a saját feltételei, és nekem még valahogyan
át kellett navigálnom rajtuk egy kedvező végkifejletig.
– Ha már megfosztasz a részvényeimtől, akkor legalább egy
kis engedményt akarok.
– Az az engedménytől függ.
– Hát persze.
Lelassított, és az asztalra támaszkodott.
– Jia Sumner. Ismered őt.
 – Igen, jól ismerem.
Jobban, mint azt valószínűleg sejtette.
– Nagyon keményen dolgozik. Rendkívül intelligens. Gyorsan
halad a cége ranglétráján, de amikor legutóbb megpróbált
feljebb lépni, mellőzésre került. Megbeszéléseket folytattunk,
hogy felvegyük ügyvezető igazgatónak, mielőtt a nyomozás
leállította a dolgokat.
– Tisztában vagyok vele.
– Jó. Még mindig úgy gondolom, hogy kiváló jelölt. Tudom,
hogy neked van tehetséged, és úgy gondolom, Jia igen értékes
segítőtárs lenne az oldaladon. Biztosítsd a pozícióját, és akkor
megegyezünk!
Ez egy igen csekély engedmény volt. Nem terveztem
belekötni, de kellett, hogy legyen valami oka.
– Miért?
Semmit nem tudtam kiolvasni az arckifejezéséből.
– Tartozom neki egy szívességgel. Így helyes.
Haboztam, kiélvezve ezt az utolsó pillanatot, hogy még
hagyhatom kétségek között őrlődni. Végül kattintottam a toll
gombján, és a dokumentumok tetejére tettem – a
dokumentumokra, amik hamarosan megszakítják Reilly utolsó
kapcsolatát is a céggel.
– Vedd úgy, hogy már meg is történt!

OLIVIA

Beléptem az edzőterem ajtaján – a helynek még mindig új szaga

volt. Megbánással vegyes büszkeség töltött el. A mai nap
másképpen is alakulhatott volna, de az nem vezet sehova, ha a
múlton rágódom. Előrefele kellett haladnunk.
Mindannyiunknak.
Darrenről nem hallottam a nyitóünnepség óta, és annak
ellenére, hogy Maya igyekezett rajtam meg a törékeny érzelmi
állapotomon tartani a szemét, Cameronnak nagy gonddal, de
sikerült elkerülnie, hogy összefusson velem.
Ami engem illetett, elmúlt a kezdeti sokk, amiért megtudták
az igazságot a Will-lel és Iannel való kapcsolatunkról. A hirtelen
rám törő sírógörcsök is abbamaradtak. A jövő nem tűnt
kilátástalannak, csak kicsit zavarosabbnak, mint amire jó
esetben vágytam volna. De úgy éreztem, megerősítést nyert a
választásom. Ian és Will is beleírták magukat a szívembe. Ezen
nem változtathatott semmi.
Az egész életemet úgy éltem le, hogy mindig megfelelően,
illedelmesen és társadalmilag elfogadhatóan viselkedtem. Soha
nem lángoltam úgy, ahogy ez a két férfi most felperzselt. Erről
nem tudtam lemondani.
A rövid idő, amit heves természetüktől távol töltöttem,
megadta nekem azt a világosságot, amire szükségem volt ahhoz,
hogy bízni tudjak a döntésem helyességében. Túl könnyen
lettem a szenvedélyük és a birtoklási vágyuk rabszolgája. A
választásom felvállalása fontosabb volt nekem, mint a vigasz,
amit nyújthattak volna a testvéreimmel való összetűzés
árnyékában.
Felemelt fejjel és egyenes tartással közelítettem meg a
recepciót. Tori, az egyetemista lány, aki általában az edzőterem
recepciós feladatait látta el, intett, amikor észrevett. Rajtam
kívül több vendégünk is megérkezett. Végighúzták az
igazolványaikat a szkenneren, ami kellemes pittyenéssel
igazolta a tagságukat.
– Mi újság? – kérdeztem.
A lány sugárzott.
 – Minden remekül megy! Itt-ott még mindig rendszerezzük a
dolgokat, de eddig semmi probléma. Mindenki jól érzi magát.
– Sokan jönnek?
– Rengetegen! A helyi tagok nagyon lelkesnek tűnnek, amiért
egy új helyszínen is megnyitottunk, és úgy tűnik, hogy jól bevált
az új tagoknak szóló marketingkampány is, amit szerveztél. A
nyitás óta rengetegen regisztráltak már.
– Ez fantasztikus! Camet láttad valamerre?
Hátrapillantott a válla fölött.
– Igen, itt van valahol. Maya beugrott korábban, és
noszogatta, hogy beszélgessen meg smúzoljon egy kicsit az új
tagokkal, szóval vagy az egyik teremben követi az utasításokat,
vagy az irodájában bujkál.
Felnevettem, és megköszöntem az infót.
Cameron egy olyan taggal beszélgetett, akit nem ismertem fel.
Lassan közeledtem hozzájuk, nehogy félbeszakítsam őket, de a
bátyám azonnal észrevett.
– Szia! – szólalt meg, de a köszönés kínosnak és erőltetettnek
tűnt.
A srác, aki mellette állt, elhallgatott és rám szegezte a
tekintetét. Jóképű volt, és nagyon izmos. Egy igazi izomagy.
Máskor talán jobban is megnéztem volna magamnak, de ha a
bátyáim a közelben lézengtek, mindig halálos pillantásokat
vetettek azokra, akik túl beszédesnek tűntek velem a teremben.
Ez most sem változott, de egyébként sem érdekelt volna.
Cameron mintha észrevette volna a férfi rám irányuló
figyelmét. A nyakizmai megfeszültek.
– Ha van még további kérdésed, csak szólj, rendben?
A férfi elszakította rólam a tekintetét, és gyorsan biccentett
egyet Cameron felé.
– Király, köszi!
 – Bocsi, hogy félbeszakítottalak titeket – mondtam. – Lenne
rám egy szabad perced?
Egy pillanatig habozott.
– Persze. Menjünk az irodába!
Követtem az edzőterem hátuljába, ahol egy sokkal újabb és
nagyobb iroda állt, mint a korábbi. Ellentétben a másik
helyszínünk zugnyi irodájával, itt Cameronnak, Darrennek és
nekem is elfért egy-egy íróasztal. Még a megnyitó előtt
átköltöztettük ide a legtöbb aktánkat és a könyvelésünket, hogy
új helyet alakítsunk ki a jövőbeni központunknak.
– Jól néz ki minden – mondtam.
– Neked köszönhetően. Maya segített rendszerezni ezt-azt, de
jól működik az elrendezés és minden, amit terveztél nekünk.
Tudtam, hogy egy szoba berendezését a kisujjamból is ki
tudom rázni, de nagyon jólesett hallani a bókot, mert
Camerontól jött. Azt akartam, hogy elégedett legyen azzal, amit
én tettem hozzá a vállalkozáshoz.
Nekidőlt az íróasztal szélének, erős karjait összefonta maga
előtt, a bokáit pedig keresztbe tette. Rá jellemző fekete
tornanadrágot és egy ujjatlan pólót viselt, amin a Bridge Fitness
logója díszelgett. Váratlan büszkeség töltött el megint. Bár
remekül festett öltönyben is, ez volt az, ahol Camnek lennie
kellett. Nem asztali munkát végezve. Semmi sem győzhetett
meg afelől, hogy a rossz utat választotta az életben.
Közömbös arccal bámult le a padlóra. Lassan szomorúság
kezdte átjárni a bátyám iránt érzett büszkeséget. Azért jöttem
ide, hogy kibéküljünk. Csakis imádkozni tudtam, hogy képes
legyen túllátni a csalódottságán.
– Cam, nem akarom, hogy haragudj rám – szólaltam meg halk,
törékeny hangon.
Az érzelmek már most fojtogatni kezdtek, elszorították a
torkomat. A francba!
 Nem nézett a szemembe.
– Én nem haragszom – mondta, de a szavak érzelemmentesen
és élettelenül csengtek.
– Látom rajtad, hogy igen.
A karkötőmmel babráltam, a hűvös fémmedált a hüvelyk- és
mutatóujjam közé szorítva. A kis gyémántok felhorzsolták a
hüvelykujjamat, de a mementót most mentőövnek éreztem.
– Mit vársz tőlem, mit mondjak?
A szemembe nézett végre, és felvonta sötét szemöldökét.
– Darren már elmondott mindent, amire számítottam
kettőtöktől. Ebben a pillanatban csak nagyon örülnék annak, ha
azt mondanád, szeretnéd, hogy boldog legyek. És hogy
támogatsz.
– Abban, hogy egyszerre két férfival legyél kapcsolatban?
Egy sóhajjal oldalra döntöttem a fejem.
– Abban, hogy szeressem, akit szeretni akarok.
Összeszorított fogakon keresztül fújta ki a levegőt.
– Túl sokat kérsz, Liv!
– Nem kértelek rá, hogy érts egyet a döntéseimmel, de te a
családom tagja vagy, Cam! Nem tudsz megszabadulni tőlem.
Még ha akarnád is, én nem megyek sehova. Szóval hagyd ezt
abba! Add fel a küzdelmet, mert olyan éket fogsz verni közénk,
ami nem való oda! Egyszer már elkövettem ezt a hibát. Egész
életemben bánni fogom, hogy közéd és Maya közé álltam.
Mindkettőtökben jobban kellett volna bíznom. Úgy értem ezt,
nézz most magadra! Megszakad a szívem, ha elképzelem,
milyen lenne most az életed Maya nélkül.
Gyorsan beszéltem, és a szívem hevesen dobogott az egyre
növekvő aggodalomtól, hogy Cameronnal talán soha nem
fogjuk megérteni egymást.
Belenyomta az ujját a két szemöldöke között kialakuló
ráncba.
 – Az ördögbe is, Liv! Igazi púp vagy a hátamon, ugye tudod?
Az ajkam apró mosolyra húzódott.
– De szeretsz engem!
Megrázta a fejét.
– Ez ellen nem nagyon tehetek, nem igaz?
– Na, gyerünk már! Lazíts kicsit! Hamarosan apuka leszel.
Semmi sem olyan fontos, hogy elrontsa ezeket az értékes
pillanatokat. Még a kifejezetten furcsa szerelmi életem sem.
Nyögve fújta ki a levegőt.
– Jól van! Tök mindegy. Csak ne várd el tőlem, hogy jó képet
vágjak hozzá!
Szélesen elmosolyodtam. Bár csak mérsékelten, de
megpróbálta elfogadni, és ezzel hatalmas súly hullott le a
vállamról.
Felállt, de a feszültsége csak kicsit enyhült. Lehet, hogy ez
másvalakit megállított volna, de én nem voltam olyan makacs,
mint ő. Odamentem hozzá, és átöleltem. Egy szívdobbanásnyi
idő múlva viszonozta az ölelést egy mély sóhajjal. Elöntött a
megkönnyebbülés, rám zúdult, ahogyan a feltétel nélküli
szeretet, amit a bátyám iránt éreztem.
– Köszönöm – suttogtam.
Az állát a fejem búbján pihentette.
– Csak légy óvatos! Légy szíves, Liv…
Bólintottam, és elváltunk egymástól. Összekócolta a hajamat,
és egy halvány mosoly suhant át az ajkán.
– Ne már! – löktem el magamtól nevetve.
– Tűnés innen! Urai vagyunk a helyzetnek.
– Azt akarod mondani, hogy nincs szükségetek rám?
Bár incselkedve mondtam, egy kis részem bánta, hogy nem
vagyok már hasznos így, hogy nincs előttünk egyetlen hatalmas
projekt megszervezése sem.
 – Nagyon keményen dolgoztál, megérdemelsz egy kis
pihenést. Mikor mentél utoljára nyaralni?
– Te is keményen dolgoztál. És szép próbálkozás, hogy
megszabadulj tőlem, de nem hagyom el a várost addig, amíg az
unokaöcsém meg nem érkezik!
Kissé kikerekedett a szeme, és bólintott.
– Most már bármelyik nap megérkezhet. Maya készen áll. Én
nem tudom, milyen érzés készen állni, de ő bizonygatja, hogy
én is.
Megérintettem a karját.
– Készen állsz. Fantasztikus apuka leszel!
Mély levegőt vett, ami mintha tele lett volna
bizonytalansággal.
– Remélem, igazad van.
– Igazam van! Ebben is, mint ahogy a legtöbb dologban.
A szemét forgatta, és az ajtóhoz vezetett.
– Indulás kifele!
Felnevettem, és intettem neki, ahogy kiléptem az irodából, és
visszaindultam az edzőtermek felé. Ahogy közeledtem a
bejárathoz, egy ismerős alakra lettem figyelmes. Felgyorsult a
szívverésem.
Will állt ott háromrészes öltönyben – egy tetőtől talpig
ínycsiklandó férfi. Kobaltkék szemét felém fordította. Majdnem
elolvadtam. Sima farmerben és pólóban is remekül festett, de
az öltönyös látványától begörbültek a lábujjaim.
– Olivia.
Úgy ejtette ki a nevemet, mint valami szentséget.
– Will Donovan. Nem fogok hazudni. Ez a céges megjelenés
kezd nagyon tetszeni!
Pimasz mosolyt küldött felém.
– Örülök, hogy legalább egy előnye van ennek a melónak.
Gyorsan körbepillantottam, majd vissza Willre.
 – Mit csinálsz itt az oroszlán barlangjában?
– Az épület az én tulajdonomban áll. Elfelejtetted?
Will sokat sejtető tekintete végigsiklott rajtam, emlékeztetve
rá, hogy mennyire hiányoltam. Istenem, ahogy iránta éreztem,
az szinte a függőséggel volt határos! Emlékeztettem magamat,
hogy szörnyű ötlet lenne rámászni ilyen közel Cameronhoz,
mert bármikor megláthat minket.
– Inkább egy újabb kínos találkozás miatt aggódtam.
– Megéred a kockázatot. – A hüvelykujjával végigsimított az
állam vonalán. – És befejeztem, hogy úgy teszek, mintha nem
lennék teljesen megőrülve érted. És ha már itt tartunk, Ian és én
azt reméljük, hogy láthatunk. Ma este, ha lehet.
Az ajánlata túl csábító volt. Hiányoztak mindketten, de
tudtam, hogy előbb valószínűleg nekünk is beszélnünk kell. Ha
folytatni akartuk ezt, át kellett gondolnunk, hogy ez mit is jelent
hosszú távon.
– Mire gondoltatok?
– Menjünk el vacsorázni! Van egy hely, ahová egy ideje már el
akarlak vinni. Aztán lesz még egy-két meglepetésünk.
Egy fehér táskát tartott a kezében.
– Mi van a táskában?
Felemelte, és a kezembe helyezte a táska vászonfülét.
– Kiválogattunk neked néhány dolgot ma estére. Nyolcra érted
megyünk.
– Találkozhatok veletek…
– Nem, minden ilyesmit felejts most el! Ma este helyesen
fogjuk csinálni a dolgokat. Nincs bujkálás. Nincsenek titkok.
Nincs megbánás. Csak mi hárman.
Az ajkamba haraptam és bólintottam. Kinyújtotta a kezét, és
kiszabadította az ajkamat a fogaim szorításából. Egy pillanattal
később a szája az enyémen landolt, és elcsábított az
aggodalmaim elől a mennyország felé, amire akkor találtam rá,
amikor együtt voltunk.
– Hiányzott az ízed – mormolta.
Többet akarva közelebb hajoltam, de elhúzódott.
– Ma este – mondta.
Szó nélkül megfordult, és magamra hagyott a vágyammal
meg egy kimondatlan ígérettel, hogy a ma este felejthetetlen
lesz.
 TIZENÖTÖDIK FEJEZET

OLIVIA

Pillangók repdestek a gyomromban, amíg vártam, hogy

megérkezzen az autó. Köröztem a lakásban, a magas sarkú
cipőm sarka kopogott a keményfa padlón. A ma este valahogy
másmilyennek érződött, egy új kezdetnek. Megálltam a tükör
előtt, harmadszorra is leellenőriztem a sminkemet, és a
hajamba túrtam, ami szögegyenesen omlott a hátamra.
A fülemben egy pár csillár fülbevaló csillogott – sokféle apró
kék kő csillogó mozaikja. Ian gondosan kiválasztott ajándéka
kiegészítette Willét, egy ruhát, amit nem kis várakozással
bontottam ki azon nyomban, hogy hazaértem. Nyugtalan
lélegzetet vettem, és lesimítottam a fényes anyagot az
oldalamon. Ezüstszínű, matt dobozban érkezett, amin az
Alexander McQueen logó virított. Kétségtelen, hogy a ruhát
szexi alkalomra tervezték. A mély nyakkivágást apró ékszerek
szegélyezték, és majdnem elérte a köldökömet, csábító V formát
alkotva a mellkasomon. A térdemig ért, de a többi ruhához
hasonlóan, amit Will és Ian társaságában viseltem, ezen is volt
egy hasíték, ami magasan felnyúlt a combomon.
Drágának és szexinek éreztem magamat… Olyannak, mint
akivel törődnek. Nem az ajándékok ára miatt – tagadhatatlanul
drágák voltak –, hanem azért, mert Will és Ian irántam érzett
szeretetének kifejezésébe burkolóztam.
Egy megérzés miatt még egyszer kipillantottam az ablakon,
pont, amikor egy elegáns fekete limuzin húzódott le a ház előtt.
A szívem egyenetlenül verdesett, amíg a két gyönyörű férfi ki
nem szállt a járműből, aztán a pulzusom a gyomromban kezdett
lüktetni. Ezt követően pedig lejjebb, a combom között.
Mindketten öltönyt viseltek, Will sötétszürkét, Ian pedig
koromfeketét. Érinthetetlennek tűntek, túl lenyűgözőnek ahhoz,
hogy valódiak legyenek.
Megragadtam a táskámat, és kiléptem a lakásból, egy picit
ingatagnak érezve magamat. Ian az autónak dőlt, Will pedig
elindult felém, megmászva a lépcsőfokokat. Amikor odaért
hozzám, végighúztam az ujjamat stílusos öltönyének sima
hajtókáján – ez más volt, mint amit már korábban
megcsodáltam. A fekete ing nyitva volt alatta a gallérjánál. Az
ajkamba haraptam, és elképzeltem, hogy megcsókolom pont ott
– hogy megízlelem és megnyalom a nyakát.
– Egy percre azt hittem, túlöltöztem – mondtam.
– Az lehetetlen! Elbűvölően festesz, mint mindig.
A hüvelykujjával végigsimított a térdem fölött, és lángoló
nyomot jelölt ki a bőrömön odáig, ahol a szövet szétvált a
combomon.
Megcirógattam a kezét.
– Úgy tűnik, tetszik neked ez a szabás.
Egyetértően hümmögött, és a tekintete egyenesen
odaszegeződött.
– Szeretek könnyen hozzáférni az adottságaidhoz, hercegnő.
Vigyorogtam.
– Igazán?
– Egyenesen megkövetelem.
Végigfuttatta a nyelvét az alsó ajkán, és ravaszul felcsúsztatta
a kezét a combom belsején, a vágy éles nyilát lőve az amúgy is
lüktető csiklómba.
Mielőtt elkaphattam kóborló ujjait, erősen a csuklómra
bilincselte a kezét. A finom nyomástól és a korlátozottság
sejtetett érzésétől elgyengült a térdem. Forró csókot nyomott a a
verőeremre, ahol a karkötőm lógott lazán.
– Készen állsz?
Elakadt a lélegzetem, ahogy a tekintetünk összeforrt. Nem
tudtam nem úgy érezni, mintha valami másról kérdezett volna.
Ennek ellenére bólintottam. Készen álltam. Bármit is tartogatott
ma estére, tudtam, hogy akartam minden egyes percét.
Minden további szó nélkül levezetett a lépcsőn.
Ian ellökte magát az autótól a közeledtünkre. Will még a
kezemet fogta, amikor Ian átkarolta a derekamat és szilárd
testéhez húzott. A másik kezével a hajamba túrt, és közelítette
az arcomat a sajátjához.
Enyhe pánik suhant át rajtam a gondolatra, hogy Cameron
meglátja, ahogy ölelkezünk, de a pánik elolvadt Ian ajkának
érintésétől – meleg és gyengéd volt, ugyanakkor határozott és
összetéveszthetetlenül birtokló is. Melegség rohanta meg a
szívemet, és kivirult a bőröm ott, ahol megérintett.
Rásóhajtottam az ajkára, amiért ebbe a pillanatba tartozom.
Nem voltam hajlandó még egy másodpercet aggódással tölteni.
A ma este, a holnap és minden nap, amíg úgy döntünk, hogy
együtt leszünk, a miénk, és csakis a miénk.
– Hiányoztál – suttogta Ian, majd finoman az ajkamba
harapott.
– Gyerünk, turbékoló galambok! Vár ránk a vacsora.
Will könnyedén rántott egyet a karomon. A hangja incselkedő
volt, de szeretet itatta át.
Ian elengedett, és egymás után beszálltunk a limuzinba. A
rövid autóút alatt pezsgőt kortyolgattunk és beszélgettünk, de
az egymástól távol töltött rövid idő után a zárt tér levegője
szinte feltöltődött körülöttünk.
Megkönnyebbültem, de ugyanannyira sajnáltam is, amikor
megérkeztünk a Jean-Jacques-ba, egy elegáns étterembe, amiről
korábban jókat hallottam, de még nem volt alkalmam
kipróbálni. A visszafojtott frusztráció már most megülte a
gyomromat, de közben nagyon éhes is voltam, és semmi sem
tűnt olyan fenségesnek, mint az ínyenc francia konyha.
Az akcentussal beszélő maître d’ meg sem rezdült attól, hogy
két tetőtől talpig gyönyörű férfi kísért. Leültetett minket egy
tágas bőrüléses fülkébe egy fehér vászonnal letakart asztal
köré.
Az étterem alulvilágított fénye meghitt és romantikus légkört
teremtett. Csendes beszélgetés zaja morajlott a hosszú
teremben, és egy közeli asztaltársaság nevetni kezdett. Noha
nem tudtam levetni magamról az érzést, hogy a két férfi iránti
szerelmemet villogó jelként viselem a hátamon, nem törődött
velünk senki. Hagytam elúszni a gondolatot, és a figyelmemet
Willre és Ianre összpontosítottam.
A felszolgáló Perrier ásványvizet és bort hozott ki az
asztalunkhoz, és amikor eljött a rendelés ideje, Will vállalta
magára a feladatot hibátlan francia nyelven.
– Felvágós – mormogta Ian az orra alatt, kinyújtva karját a
fülke ülésének tetején. A testtartása próbára tette az öltönyét,
amit csodálatosan kitöltött.
Will elvigyorodott.
– Ha el kell oltani egy tüzet, téged ér majd a megtiszteltetés.
Lassan kortyolgattam a boromat, megízlelve minden finom
ízt benne. A triónk közben kényelmesen csipkelődött.
Valahányszor csend borult az asztalra, szexuális feszültség tört
utat magának – sűrű és elektromossággal teli, mint egy távolról
közeledő villámlással terhes vihar.
Megköszörültem a torkomat, és letettem a poharam, próbálva
elterelni a gondolataimat az ösztönös vágyaimról.
– Nos, uraim, mire fel ez az alkalom? Elkényeztetve érzem
magamat ettől az egésztől.
 Will körbelögybölte a borát a poharában, a szeme úgy
csillogott, mint aki jól mulat.
– Nem lepheti meg két srác időnként a barátnőjét egy kis
éjszakai mulatozással?
Halkan felnevettem, apró boldogságbuborék kezdett nőni
bennem.
– A barátnőtök lennék?
Will átható pillantással nézett rám.
– Azt hiszem, a megnyitóünnepség egy kicsit felnyitotta
mindhármunk szemét. Tudom, hogy nem volt könnyű
felvállalnod az igazságot a kapcsolatunkról a családod előtt, de
örülök, hogy megtetted. Mert ez már nem csupán egy múló
dolog. A belátható jövőben veled akarok lenni, és csak veled. És
Ian is ugyanígy érez. Szeretnénk látni, hogy mi lehet ebből
hosszú távon.
Lassan bólintottam. Az általa festett kép volt az, amiről a
közelmúltig nem is tudtam, hogy akarom. Izgalommal és
megkönnyebbüléssel töltött el, hogy hallhatom, amint ezt
kimondja, mert tudtam, hogy együtt mindent meg fogunk
oldani. Reméltem, hogy nincs hiába az összetűzés az egész
családommal.
– És egyikőtök sem bánja, ha… így osztoztok rajtam?
– Ameddig te boldog vagy, mi is boldogok vagyunk.
Ian hangja mintha végigvibrált volna rajtam.
Egy pillanatra elhallgattam. Nem tudtam nem figyelni a
kétely apró magjára, ami gyakrabban emésztett belülről, mint
szerettem volna.
– Egyikőtök sem az a komoly kapcsolatot kereső típus.
Legalábbis nem voltatok azok, amikor ez az egész elkezdődött
köztünk. Gondolom, azért, mert hozzászoktatok, hogy a dolgok
egyszerűek és bonyodalommentesek, és ez megfelelt nektek. De
jelenleg ez minden, csak nem egyszerű. Ami múltkor történt, az
bizonyíték arra, hogy a dolgok eléggé bonyolulttá válhatnak. Én
is szeretném látni, hogy mi alakulhat ki ebből, de tudnom kell,
át tudjuk-e vészelni együtt az ehhez hasonló akadályokat.
Will gyorsan válaszolt, magabiztosan és bizakodón.
– Aznap este is melletted álltunk, Olivia, és továbbra is ezt
fogjuk tenni. Utána megadtuk neked a szükséges teret, amit
kértél, még akkor is, ha ez szinte felért egy kínzással. Készen
álltunk, hogy ott legyünk neked bármikor. Semmi nem ingott
meg bennünk azóta sem. Nem változott semmi. Valójában a
testvéreiddel való összetűzés csak megerősített az
elhatározásomban, hogy veled akarok lenni. Nem hagyom, hogy
néhány elhamarkodott vélemény közénk állhasson!
– Én sem – értett egyet Ian.
Állkapcsa határozottan megfeszült, ami megnyugtatott Will
szavainak hevességével együtt. Ha nem zuhantam volna már
így is mély szerelembe ezzel a két férfival, akkor most
bizonyára a legmélyebb mélységbe zuhanok, úgy szerettem
őket.
Ha az, ami köztünk volt, elég fontos ahhoz, hogy megvédjük,
ki kellett állnom mellette. Mindhármunknak ezt kellett tennie.
– Köszönöm, hogy megadtátok nekem a szükséges teret.
Higgyétek el, jobban szerettem volna veletek lenni, mint
egyedül, de alaposan át kellett gondolnom a dolgokat, miután a
feje tetejére állt minden Darrennel és Cameronnal. Én is sokat
gondolkodtam a jövőnkön. És ha tényleg ezt akarjuk, akkor van
néhány feltételem.
A pillantásom Willen állapodott meg.
Elmosolyodott.
– Nevezd meg őket!
Egyik férfiról a másikra néztem.
– Bármennyire is nehéz ezt időnként megtenni, nem akarom,
hogy titkolóznom vagy hazudnom kelljen arról, hogyan érzek.
Lassan meg fog törni minket, ha úgy kell tennem, mintha nem
lennék elkötelezett és szerelmes mindkettőtökbe. Nem akarok
úgy érezni, mint ahogyan most, és elveszíteni mindent, csak
mert nyomást érzünk arra, hogy ne önmagunkként
viselkedjünk.
Forróság és szerelem égett Ian szemének viharos
mélységében.
– Egyetértek.
Will bólintott.
– Ez jogos. Mindhármunknak fel kell vállalnunk ezt, ellenkező
esetben nincs értelme folytatni. Mi a többi?
A következő mondatomba dadogva vágtam bele.
– Ahogy eddig történt… A szexszel kapcsolatban. Az együtt
töltött időnk… – A boromért nyúltam, és nagyot kortyoltam
belőle. Nyeltem egyet idegességemben, és mélyet lélegeztem,
hogy megnyugodjak. – Nem tudom, hogyan fogalmazzak. Még
mindig akartok… együtt is velem lenni?
Will ajkai szétnyíltak, ahogy lassan kifújta a levegőt.
– Lesz olyan, hogy csak magamnak akarlak, és biztos vagyok
benne, hogy ezzel kapcsolatban Ian is így érez. Szerintem erre
mindkettőnknek szüksége van. De ha a hármunkról van szó,
nem áll szándékomban megtagadni tőled ezeket a gyönyöröket,
hacsak nem akarod megtagadni te magad.
A pulzusom felgyorsult, a testem pedig kényelmetlenül
felforrósodott. Hirtelen fojtogatott a szép ruhám. Fájtak a
mellbimbóim, a puncim pedig lüktetett a figyelemért.
– Te mit akarsz, Liv? Akarsz mindkettőnket? – faggatott Ian.
A hangja halk és csábító volt, a pillantása perzselő.
Nagyot nyeltem, egy pillanatig képtelen voltam szavakat
formálni.
– Igen. Mindkettőtöket akarlak.
 Végigcsúsztattam a kezemet a combomon. Még a saját
érintésemtől is az ő érintésük után sóvárogtam.
A feszültség egy pillanatra megtört, amikor a felszolgáló
meghozta az előételeket. Bár ínycsiklandó volt, fel sem ért azzal,
amit én viszek utána haza magammal…
Miután a felszolgáló távozott, Will sóhajtott, és a hajába túrt.
– Most, hogy hála neked megmerevedtem az asztalnál,
vacsorázzunk!
Ian vigyorgott, és szerencsére könnyedebb témákra eveztünk.
Will a munkáról beszélt, és megemlített néhány olyan tervezett
utazást is a következő hónapokra, ami miatt el kell majd
hagynia a várost. London, Hongkong és Mexikóváros. Nagyon is
tisztában voltam vele, hogy ez az új pozíció milyen
követelményeket támaszt majd vele szemben, miután évekig
néztem az apámat a szakmában.
Ian segít majd Willnek felügyelni egy új ingatlanprojektet,
ami már azelőtt folyamatban volt, hogy átvette a hedge fund
igazgatását. A bevonása könnyítene a vezetői felelősségeken,
amit Will általában magára vállalt. Azonnal megéreztem a rá
nehezedő súlyt, és hogy mennyire sajnálta, amiért el kellett
vonnia a figyelmét a szenvedélyéről, hogy teljesíteni tudja az új
kötelezettségeit. Hirtelen erős késztetésem támadt rá, hogy
mindent megtegyek azért, hogy enyhítsem ezt a nyomást.
– Tudod, Will, én mindig csak az oldalvonalon dolgoztam a
bátyáim vállalkozásában. Darren pár hónapja társtulajdonos
lett, de rám nincs igazán szükségük a mindennapi munkában.
Most, hogy ez az új helyszín megnyílt és zökkenőmentesen
működik, sokkal több időm lesz. Talán segíthetnék, ha
szükséged van rá.
Nagyon jó voltam abban, amit csináltam, de nem vettem
természetesnek, hogy Will azt akarná, hogy a többi ingatlanával
kapcsolatban is hangoztassam a véleményemet, vagy hogy
rányomjam a helyre a bélyegemet. De igazság szerint tudtam,
hogy ha nem lesz mivel elfoglalnom magamat, akkor
hamarosan a falat fogom kaparni. Máris készen álltam egy
újabb kihívásra.
Will elhallgatott, és elgondolkodva nézett rám.
– Biztos vagy benne, hogy készen állsz egy másik projektre?
– Őszintén szólva, örülnék valami új dolognak, amibe
belevethetném magam. Egy kicsit haszontalannak érzem
magam a megnyitó óta.
– Szeretném azt hinni, hogy egyedül is képes vagyok mindent
kézben tartani, de ha így haladunk, biztos vagyok benne, hogy
ez lehetetlenség. Szívesen venném a véleményedet. Ha másban
nem is, biztos vagyok benne, hogy te mindenkit a helyes
mederben tudnál tartani. – Mindentudó vigyort küldött felém.
A szememet forgattam, és elnevettem magam.
– Arra mérget vehetsz!
– Nekem megfelel.
Ian elmosolyodott a borospohara pereme fölött.
Végigbeszélgettük a desszertet is, bár egyre jobban és jobban
vágytam arra, hogy hármasban lehessünk. Elfelezték a csekket
maguk között, nem engedték, hogy fizessek, majd együtt
hagytuk el az éttermet.
– Haza?
Összekulcsoltam az ujjainkat Iannel, ahogy az autóhoz
sétáltunk.
– Valójában – felelte – van egy kis meglepetésünk a
számodra…

WILL
A penthouse felé vezető út csendes volt, de az energiát szinte
tapintani lehetett köztünk. Szexuálisan és amúgy is. Olivia
közöttünk ült, Ian vállának dőlve. A lábát átvetette a
combomon. Lustán simogattam fel-alá selymes bőrét. Ugyanazt
a pár fekete sarkú cipőt viselte, mint az első randevúnkon.
Akkor arra késztettek, hogy igazán illetlen dolgokat tegyek vele,
és ez ma este sem volt másképp.
A szemem követte azt az utat, amire vágyott a kezem – hogy
bejárhassa a drága ruha alatt. Alig vártam, hogy újra
beléhatolhassak, minden egyes centiméterét magaménak
követelve, miközben a gyönyörtől sikoltozik. Ha az éjszaka
hátralévő részét gondok nélkül átvészeljük, semmi sem tarthat
vissza.
Olivia rövid távolléte aggodalommal volt teli – aggódtunk,
amiért szenvedett, és hogy talán soha többé nem kaphatjuk
meg. Az, hogy nem tudtuk, min gondolkodik, mérhetetlenül
rosszabbá tette az elmúlt napokat. Az első naptól fogva vágytam
erre a nőre, de amit a szívemmel művelt, attól elállt a
lélegzetem, és időnként megfosztott a szavaimtól.
Ma este viszont átbeszéltünk mindent, és közösen döntöttük
el, hogy milyen irányt vegyen a jövőnk. Az elköteleződésnek
azonban, amit tőle kértünk, akadt még egy feltétele. Nem
tudtam, hogy fog rá reagálni mindazok után, amin mostanában
keresztülment. Azt akartam, hogy ez az este különleges és
jelentőségteljes legyen, és mélyebbre húzza őt az életünkbe,
mint valaha. Csak remélni tudtam, hogy ő is ezt akarta.
Az ilyen alkalmakkor nem tudtam, hogy Ian jelenléte
megnehezítette vagy megkönnyítette a helyzetet. Egyrészről
hasznos volt az extra támogatás – kettő jobban tud győzködni,
mint egy. Másrészről viszont mindketten aggódtunk amiatt,
hogy mit mond majd Olivia, és ez csak felerősítette a lázas
izgalmunkat.
 Ian és én nagyon különböző emberek voltunk, de az, ahogy
Olivia Bridge iránt éreztünk, kétségtelenül összhangban állt.
Következetesek voltunk a vonzalmunk erejében és a birtoklási
vágyunkban. Nem számítottam arra, hogy ez a közeljövőben
megváltozik.
Elköteleztük magunkat, hogy Olivia az életünk része lesz.
Most, hogy viszonylag stabil volt a helyzet a fund körül, egy
időre a szüleit is lerázhattam magamról. Reillyval megegyeztem
mindenről, és a világosság egy tiszta pillanatában az apám is
beleegyezett, hogy átruházza rám a részvényeit. Ő nem
aggódott annyira amiatt, hogy átvágom, de azt azért nem
gondoltam, hogy a részvényei átadása sokkal könnyebb lesz
számára, mint Reillynak.
Reilly kérésére felajánlottam Jiának a lehetőséget, hogy
mellettem dolgozzon, amit ő kegyesen és profi módon kezelve
elfogadott. Egyelőre még nem kérdeztem rá a Reillyhez fűződő
kapcsolatára vagy arra, hogy miért kezeskedett érte a férfi, de
terveztem. Úgy tűnt, minden jó irányba halad. Most már csak az
Oliviával kapcsolatos ügyeket kellett a helyes irányba terelnem.
A limuzinsofőr a járdaszegély mellé húzott. A Bridge Fitness
bejárata mellett egy másik ajtó vezet fel a fenti
luxuslakásokhoz. Magunk mögött hagytuk az autót, és
bevezettük Oliviát a bejárati ajtón.
– Nem akarsz máris munkába állítani, ugye?
– Nem egészen – feleltem incselkedő hangon, és élveztem az
izgatottságát, a sajátomról pedig igyekeztem nem venni
tudomást.
Felmentünk a lifttel a legfelső emeletre, a penthouse
lakosztályba. Miután megsiettettem az edzőterem elkészülését,
arra kértem a csapatomat, hogy utána ezen a lakáson kezdjenek
el dolgozni, a többi befejezését pedig hagyják az elkövetkező
hetekre.
 Márványpadló húzódott az üres, nyitott nappalin keresztül,
ami egy modernül felszerelt konyhába vezetett. A lakás egyik
oldalán a manhattani éjszaka látszott. Olivia lassan lépkedett
beljebb, tekintete részletről részletre járt.
Átjárt a büszkeség, amikor megláttam az elismerő csillogást a
szemében.
Abban a pillanatban, hogy tudtam, ez lesz a következő hely,
amit otthonomnak fogok hívni, mindent meg akartam tenni
azért, hogy kitűnjön. És azt is tudtam, hogy meg akarom osztani
Oliviával. Semmilyen költséget nem sajnáltam, hogy
megvalósítsam.
– Mit gondolsz?
Visszafordult hozzám meleg mosollyal az ajkán.
– Imádom! Túlteljesítetted magad.
– Elég jó ahhoz, hogy otthonnak lehessen hívni?
Bólintott.
– Határozottan előrelépés a mostanihoz képest, ami
egyébként szintén fenomenális. De megérdemled ezt.
– Ahogy te is.
Megmerevedett, tekintete Ian és köztem cikázott ide-oda.
– Ezt hogy érted?
– Azt akarjuk, hogy beköltözz. Ide. Velünk – mondta Ian.
Az ajkai szétnyíltak, és a mellkasa megemelkedett egy éles
lélegzetvételtől.
– Most komolyan beszéltek?
Megfogtam a kezét, és közelebb húztam magamhoz.
– Teljesen komolyan. Beszéltünk róla, és mindketten ezt
akarjuk. Akár tetszik, akár nem, sajnos kényelmetlenséget fog
okozni a családodnak az, ha nálad vagyunk. Lehet, hogy
képesek lesznek elfogadni, de nem feltétlenül fog tetszeni nekik.
És ez a hely elég nagy mindhármunk számára. Sokkal
észszerűbb lenne, ha te is ezt a helyet hívnád az otthonodnak.
 – Én…
Az ujjamat az ajkára nyomtam, hogy elhallgattassam.
– Ne mondd, hogy gondolkodnod kell rajta! Csak mondj igent!
Lassú mosoly terült szét az arcán.
– Istenem, olyan parancsolgatós vagy! Igent készültem
mondani.
Beleharapott az ujjbegyembe, én pedig felmordultam.
Elöntött a vágy és a megkönnyebbülés. Minden kezdett a
helyére kerülni. Minden helyesnek érződött, én mégis többet
akartam. Mielőtt az ágyba dönthettem volna, Ian megfogta a
kezét, és magával húzta.
– Ez még nem minden! Gyere, körbevezetünk!
Csalódottan kifújtam a levegőt, és követtem őket, ahogy Ian
szobáról szobára vezette Oliviát, amíg meg nem érkeztünk a fő
hálószobába. Ez az egyik leglenyűgözőbb szoba – részben azért,
mert ez volt az egyetlen teljesen berendezett helyiség. Az egyik
fal mellett egy óriási ágy állt, amit egyedileg készíttettem. A
porcelánkék selyempaplannal borított ágy uralta a teret, de
közben rengeteg helyet hagyott a többi bútornak is, amit
vásároltam.
– Nos, ez a te szobád – mondtam.
Leesett az álla. A mellkasához kapta a kezét.
– A szobám?
Továbbra is laza testtartással álltam, bár muszáj volt
gyönyörködnöm a meglepettségének és az örömének minden
pillanatában.
– Úgy gondoltuk, az a legészszerűbb, ha a tiéd a fő hálószoba.
És azt is feltételeztem, hogy neked van a legnagyobb szükséged
egy hatalmas gardróbszobára. Iannek és nekem is lesz saját
szobánk, ezt a helyiséget pedig olyan sokszor vagy olyan
kevésszer osztjuk meg veled, ahányszor csak szeretnéd.
Könnyek csillogtak a szemében.
 – Will, ez túl sok!
– Hozzá kell szoknod a túl sokhoz, ha rólunk van szó.
Végighúzta az ujját az ágytakarón, ahogy elhaladt mellette, és
sietve a gardróbszoba felé sétált, majd egy halk sikoltással
eltűnt benne. Néhány perc múlva Ian kicsalta onnan, és a
fürdőbe vezette, amiben saját kád és egy hatalmas zuhany is
helyet kapott több zuhanyfejjel, mint amennyit meg tudtam
számolni.
A lábunk alatt spanyol márványból készült, körülményesen
kidolgozott halszálkaminta húzódott egy egyedi központi minta
körül. A méz ónix szálak egy csillogó aranykoronát alkottak – se
nem nőies, se nem férfias motívum, inkább királyi és elegáns.
Ian elképesztő munkát végzett vele. Már csak ezért is
kiérdemelte a helyét a lakosztályban, még ha Olivia boldogsága
ezt nem is kívánta volna meg.
– Tetszik?
Feltettem a kérdést, ami úgy tűnt, Ian nyelve hegyén is
várakozott. Szótlanul nézett Oliviára, mintha ő lenne az utolsó
nő a földön.
A szájához kapta a kezét, úgy nézett le a kidolgozott mintára.
– Szóhoz sem jutok! Ian, ezt te készítetted?
Közelebb lépett, és átkarolta.
– Will valami különlegeset akart ide. Úgy állt össze és született
meg az egész, mintha ez lett volna a rendeltetése.
– Gyönyörű… Igazán! Imádom!
Olivia megfordult az ölelésében, és Ian nem vesztegette az
időt, szenvedélyesen megcsókolta.
Túlságosan is mohón. Hogy én is élvezhessem a teste
gyönyöreit, mögé sétáltam. Végighúztam a kezem a cipzáron,
ami kiszabadította volna a ruhából. Belenyöszörgött Ian
szájába, mire ő mélyebben kezdte csókolni, én pedig a fenekére
csúsztattam a kezemet. Közel hajoltam, a számat a füléhez
tartva.
– Ideje ágyba bújni, hercegnő!
A teste ívbe feszült, és az ölemnek nyomta a fenekét, amitől
teljesen bevadultam. Erősebben markoltam a csípőjét, és
próbáltam megragadni azokat a fantáziákat, amiken
gondolkodtam – hogy letépem róla a ruhát, és a pipereasztalra
döntöm, amíg megváltásra találok.
Mielőtt valóban elgondolkodhattam volna a fantáziáim valóra
váltásán, megfordult. Sötét haja végigsöpört Ian alkarján, ahogy
könnyedén befészkelődött a karjába. A szempillái félig le voltak
hunyva. Vágy csillogott a szemében, ahogy Ian harapdálta és
szívogatta a nyakát. Egy sóhajjal hozzásimult, és elképzeltem,
ahogy benedvesedik a puncija, és sóvárog érte, hogy betöltsék.
Abban a pillanatban megéreztem a forróságát.
Gyönyörködhettem testének és akaratának gyengéd
megadásában. Amikor Iannel láttam őt, az a saját
mennyországomat tükrözte, mert már ismertem, milyen. Olivia
boldogsága, öröme, élményei – mindez megsokszorozódott,
amikor mindketten itt voltunk számára. Készen álltunk
megosztani őt, és alig vártuk, hogy kiszolgáljuk.
– Ma este mindenhol követelni fogjuk a tested. Mehet?
A mellkasa együtt mozdult gyorsuló lélegzetvételével. Alig
észrevehetően bólintott.
– Mondd ki!
– Készen állok.
Kinyújtottam a kezemet, és ő megfogta. Elhúztam Iantől, és a
hálószobába vezettem. Követett, a csípője érzékien ringott.
Sóvárogtam, hogy megérintsem, hogy magamhoz húzzam és
megmutassam neki, mit tett velem, de ehelyett megpörgettem
és előretoltam – a mellkasa az ágynak ütközött, a fenekét a
magasba tolta. Szinte könyörgött ezzel a kezemért és a
farkamért.
Ian vetkőzni kezdett, a zakóját és az ingét a szoba sarkában
álló plüss-székre dobta.
– Lássuk, milyen gyönyörű vagy a ruha alatt!
Leguggoltam, és felcsúsztattam a tenyeremet a vádliján.
Csókokkal borítottam a lábát, ahogy haladtam, a ruháját
feltoltam a csípőjére. Csipkés fekete tangát viselt. Beakasztottam
az ujjamat a vékony pánt alá, és lecsúsztattam, amíg elértem a
helyet, ahol a puncijának feszült. Az anyag nedves volt. Oldalra
húztam, és végigsimítottam a nyelvemmel a síkos húson.
Halkan felnyögött. A keze ökölbe szorult a paplanon.
Felsóhajtottam. Abban a pillanatban, hogy a nyelvem a
bőréhez ért, megrészegültem az illatától, az ízétől. Fájdalmasan
kemény voltam, de a farkam még mindig a nadrágomban
raboskodott, megduzzadva lüktetett a szükségtől.
Frusztrált morgással keményen a fenekére csaptam. Elakadt a
lélegzete, de más hangot nem hallatott.
– Jó kislány – mormoltam, és megnyaltam a rózsaszínre
változó bőrt.
A tenyerem ismét lecsapott, de most a másik felére.
Belenyögött az ágyba, de nem húzódott el. Még párszor
rácsaptam, míg végül a puncija csöpögött az izgalomtól.
Megérett arra, amit tartogattunk neki ma estére.
Felálltam és lenéztem rá, gyönyörködtem a lenyomatokban,
amiket a bőrébe írtam. A fenekét még mindig a magasba
emelte, újabb büntetésre hívogatva. Összedörzsölte a csuklóit.
Erősen az ajkamba haraptam, mert el tudtam volna pazarolni
az éjszakát arra, hogy egyenesen az őrületig fenekelem. Most
utálna érte, később viszont imádná.
Egyelőre azonban megelégedtem azzal, hogy megfelelő
lelkiállapotba került az elkövetkezendőkhöz. Lehúztam a
cipzárt a hátán, és a földre ejtettem a ruháját. Felhúztam az
ágyról, és magam felé fordítottam. A tenyeremet a nyaka mögé
tettem, ő pedig előrebotlott egy lépést.
Megnyalta az ajkát, ami ettől fényleni kezdett a szoba tompa
félhomályában. A szeme átható volt a vágytól, és teljesen
felajzott.
– Most egy darabig csak nézni foglak. Ian előkészít nekem, és
aztán mindent meg fogsz tenni, amit csak mondok.
Tudnia kellett, hogy ezen az estén én utasítok. Nem mintha
Ian ne tudta volna uralni a helyzetet egy édes hármasban, de
így szoktuk meg. Jól működött, és Oliviának szüksége volt a
köztünk kialakult rendszer biztonságára.
Egy leheletnyi remegő levegő melegítette az ajkamat.
– Amit csak akarsz, Will. Bízom benned!
– Ez jó, mert kissé hevessé tudnak válni a dolgok. Ha meg kell
állnod, csak szólj! Lelassíthatunk, abbahagyhatjuk… amire csak
szükséged van. Ez most rólad szól.
A kezét a mellkasomra tette. Remegett a vágytól vagy a
félelemtől, vagy talán mindkettőtől. De hamarosan egy másik
érzéstől is remegni fog.
– Köszönöm – suttogta.
Becsuktam a szemem a bőrömet cirógató melegségtől. Valami
azzal fenyegetett ebben a két szóban, hogy teljesen kifordít
magamból. A bizalma. Bennem. Bennünk.
 TIZENHATODIK FEJEZET

OLIVIA

A várakozás megéledt a bőrömön. Azt akartam, hogy

elemésszen. Ahogy Will elhátrált, attól tartottam, hogy a kéj
tócsájává olvadok a padlón. A nadrágjának feszülő méretes
erekcióból ítélve ő sokkal több akaraterővel bírt, mint én.
Ian meztelenül és büszkén állt előttem. Egy óvszert és egy kis
folyadékos üveget dobott az ágyra. Nem vesztegetve az időt,
kiszabadította a melleimet a fekete csipke melltartómból. A
tenyerébe fogta őket, és lehajolt, hogy egyiket a másik után a
szájába vegye. Felsóhajtottam, és közelebb hajoltam, ahogy a
nyelve húzogatta és ingerelte mindkét érzékeny pontot.
Egyedülálló élvezet volt. Amikor már azt hittem, hogy még
többre vágyva majd’ szétrobbanok a feszültségtől, lenyomott az
ágyra. Szinte letépte a bugyimat, olyan hévvel húzta le rólam.
Fölém mászott, és éreztem minden testi erejét, ahogy feljebb
tolt a hatalmas ágyon. Néhány másodpercig hevesen csókolt,
mielőtt elhúzódott. A szemében az állati éhség mellett egy
pillanatra felvillant az aggodalom.
– Hogy érzed magad?
Bizonytalan lélegzetet vettem.
– Mintha mindjárt túlcsordulnék az érzésektől. Jobban fel
vagyok izgulva, mint egész életemben valaha.
– Ez jó. Most csak lazíts!
Szélesre tárta a lábaimat a csípője körül, és végighúzta az
ujját a combomon, majd a nedves szeméremajkaimon. Ívbe
feszültem az érintésétől. Megállt, és megnyomta az ánuszomat.
– Itt foglak magamévá tenni.
A várakozástól összeszorult torokkal nyeltem egyet. Sosem
adtam oda magamat még ott férfinak. Bólintottam.
– Rendben. Készen állok.
Akár készen álltam, akár nem, hajlandó voltam szabad kezet
adni neki a testem felett.
Az oldalamra fordított, és mögém feküdt. Az ujjbegyének
gyenge nyomása megváltozott, amikor a hideg folyadék
megkönnyítette a behatolást. Nem fájt. Egyetlen
kellemetlenségnek azt a tiltott érzést nevezhettem, amit
kiváltott belőlem. Próbáltam nem erre gondolni, és inkább a
gyönyörre koncentráltam, amit ígért nekem.
Ian szája nyomán forróság vándorolt végig a nyakamon,
szívogatott és harapdált, és közben masszírozta az ánuszomat.
Fokozatosan kitágította a szűk izomgyűrűt, hogy több ujját is be
tudja dugni. Lihegtem, ahogy megfeszültem, majd elfogadtam
kezének ténykedését.
A kényelmetlenség legkisebb jelére szenvedélyes bókokat
suttogott, és megcsókolta azt a varázslatos pontot közvetlenül a
fülem alatt, amitől az egész testem megadta magát neki. Amikor
megállt, hogy felhúzzon egy óvszert, a bőröm alatt felpezsdült a
várakozás. Mire a pénisze finom hegyét a nyílásomhoz nyomta,
már tudtam, hogy készen állok rá.
A behatolást egy lassú égő érzés jellemezte, ami kellemes
súrlódássá alakult. A mozdulatai gondosak, óvatosak voltak, a
simogatása elképesztően gyengéd.
– Ó, istenem! – ziháltam, amikor mélyebben követelt
magáénak.
– Minden rendben?
Bólintottam.
– Sokkal jobb érzés, mint amire számítottam.
 Megragadta a csípőmet, felnyögött és szorosabban nyomott
magához.
– Hála a kurva égnek! Nagyon szűk vagy. Nem akarlak
bántani, bébi, de nem tudom, hogy képes lennék-e most
abbahagyni!
Felforrósodott az arcom. Az egész testem lángokban állt a
heves érzéstől. De ez nem csak testi volt. A szívem is
határozottan részt vett benne, tekintve, hogyan kalapált és telt
el. Ian bennem volt, körülölelt, szeretett engem, és olyan módon
tett a magáévá, ahogyan előtte még soha senki.
Az, hogy együtt osztoztunk ezen a meghitt pillanaton,
túlmutatott a gyönyörön és a fájdalmon, mert tudtam, soha nem
lennénk itt most, ha nem szeretném őt úgy, ahogyan szeretem.
És tudva, hogy pillanatokon belül Will is csatlakozni fog… A
szívem alig bírta el mindezt. A várakozást, az intenzitást, a
bizalmat…
– Fogadj be teljesen, Liv! Kérlek, bébi!
Ian rekedtes hangja borzongással söpört végig rajtam,
mélyebbre taszítva az érzelmeimbe.
Hátranyomultam, és a következő lökésnél magamba vettem.
Mélyebbre hatolt, és még jobban kitágított. Nyöszörögtem, mert
minden apró lökés növelte a puncimban a nyomást, mint egy
élvezeti pont, ami éppen, hogy csak elérhetetlen. Hirtelen ott is
sajogni kezdtem.
Will meztelen volt, amikor felmászott az ágyra. Vastag
pénisze teljesen megkeményedett, és már óvszer borította.
Megszédültem a vágytól, ahogy elképzeltem, hogy most ő is
bennem van. Vágytam az érzésre, bár tartottam attól, hogy túl
sok lesz. Aztán Will szavai visszhangoztak a fülemben.
Hozzá kell szoknod a túl sokhoz…
– Milyen érzés, hogy benned van Ian farka?
 – Nagyon jó – lihegtem. – És többet akarok! Téged is akarlak,
Will!
A testének minden izma megfeszült, és morgás szakadt fel a
mellkasából.
– Gördülj rá Ianre! Hadd lássam azt a gyönyörű kis puncidat,
hercegnő!
Nem kellett erőfeszítést tennem. Ian megmozdult, hogy a
hátára forduljon, én pedig egyből az erős mellkasán feküdtem.
Szétvetette a lábait, és a combjaimat az övé köré fonva szélesen
széttárta őket.
Will elfoglalta a köztük lévő helyet, és mélyen a puncimba
csúsztatta az ujját.
– Ó!
Megborzongtam, amikor súrolta bennem a hihetetlenül
érzékeny helyet. Úgy éreztem, mint egy áramütést.
Megfeszültem, érzékeltem a teltséget a fenekemben, és képtelen
voltam elképzelni, milyen feszes lesz, ha Willt is magamba
fogadom.
– Rohadtul igyekszem majd lassan haladni, de szólnod kell, ha
túl sok.
Az ujja kicsúszott belőlem. Egy másodperccel később
elhelyezkedett, és a puncimhoz nyomta a péniszének hegyét.
Bármennyire is akartam ezt, aggódtam, hogy nem fogom tudni
mindkettejüket magamba fogadni.
Ian hangja bársonyként zümmögött a fülemben.
– Jól fogod érezni magad, bébi! Teszünk róla.
Egy sóhaj kíséretében lehunytam a szememet. Will ezt a
pillanatot ragadta meg, hogy teljesen belém nyomuljon.
Élesen szívtam be a levegőt. A szemem kipattant, ahogy
benyomult a szűk csatornámba.
A beígért gyönyör a felszín alatt áramlott olyan erősen, hogy
az agysejtjeim szinte azonnal szétszóródtak. A következő lökés
kevésbé volt óvatos, már biztosabban mozdult, hogy magáénak
követelje a hüvelyemet.
– Basszus! – lélegeztem ki a káromkodást, miközben
megnyaltam a kiszáradt ajkamat.
– Jól vagy?
A hangja megfeszült az önmegtartóztatástól.
– Ne hagyd abba! Kérlek…
Megtámasztottam magam Will mellkasán és hasán, ami
megfeszült, amikor ismét belém lökött.
Csakis az a hely létezett, ahol csatlakoztunk egymáshoz. Ian
lökései kezdtek egybehangolódni Will ritmusával. Nem volt
lassú emelkedés vagy izgatás a beígért beteljesülésig. Azonnal a
szélén álltam, kifulladva karmolásztam Will csípőjét, ahogy újra
és újra egymáshoz nyomott minket.
– El kell élveznem! – könyörögtem.
– Még nem, hercegnő. Ne merészeld! – utasított Will.
– Kérlek, ez túl sok!
Biztos voltam benne, hogy semmiféle akaraterő nem tudja
megakadályozni, hogy végigszáguldjon rajtam a gyönyör.
Mielőtt elengedhettem volna magam, Will abbahagyta a
mozgást, és határozott arckifejezéssel fogva tartott a
tekintetével.
– Lélegezz, Olivia!
Kijózanodtam a határozott parancsától, és
engedelmeskedtem: beszívtam a levegőt azt remélve, hogy elég
ideig távol tudom tartani az orgazmus iránti heves vágyat
ahhoz, hogy kielégítsem őt. De a szükség továbbra is ott
lebegett, úgy tekergőzött körülöttem, mint a legfinomabb
szorítás.
– Olyan, mintha mindent éreznék. Az egész testem el akar
élvezni.
 Gyengéden csitított, és megnyugtatón simogatta a combomat,
miközben mindvégig mélyen, mozdulatlanul a puncimban
pihent.
– Abban a pillanatban, hogy elélvezel, a tested nem akar majd
mindkettőnket magában tartani. Nem akarok fájdalmat okozni.
Azt akarom, hogy ez jó legyen neked.
A vágytól zsongó agyam küzdött, hogy felfogja a szavai
jelentését. Megbíztam benne, a kezébe helyeztem a
gyönyörömet. Ismét mozogni kezdett bennem, lassan, majd
fokozatosan gyorsabban és erősebben. Mély levegőket vettem,
hogy leküzdjem a szinte elsöprő késztetést az iránt, hogy
elengedjem magamat.
Ian megfeszült alattam, és alig mozdult. Az érintése nyugtató
simogatásból kétségbeesett markolászásba csapott át.
– Will – morogta összeszorított állkapoccsal. – Most!
Will hevesen dugni kezdett, az izzadság csillogott a homlokán,
a tekintete pedig az enyémre szegeződött. Ő is összeszorította az
állkapcsát. A bőre megfeszült kemény izmain.
– Élvezz el, Olivia! Élvezz el most!
A fejem hátrahanyatlott Ian vállára. Semmi másra nem
voltam képes, csak arra, hogy érezzek. Ian durva érintését,
amint keményen magához szorít – lehorgonyozta a csípőmet,
hogy kegyetlen tempóban dughassanak. A testemet, ami
minden elképzelhető módon túltelt és túlizgatott volt. Aztán
hirtelen megérkezett egy harmadik ellenpont, Ian ujjai
keményen a csiklómhoz préselődtek, és határozottan,
körkörösen dörzsölni kezdtek.
Amikor lehunytam a szememet, szinte láttam, hogy az
orgazmus kiszakad tőlem – a színeket, az elektromosságot és a
forróságot, ahogy túllendít a csúcson. Az állkapcsom hangtalan
sikoltással szétnyílt. Alig kaptam levegőt, és nem tudtam olyan
szavakat vagy magánhangzókat formálni, amelyek
kikívánkoztak belőlem a kielégülés nyomán. Semmi sem
létezett ez előtt a pillanat előtt. Semmi sem számított utána. Az
egész világ az elképzelhetetlen élvezet körül forgott, ami
végigszáguldott bennem, és minden végtagomat felperzselte.
Erősen összeszorultam, majd egy reszelős sikoltás szökött ki a
torkomból.
– Liv! Bassza meg. Bassza meg!
Ian megvastagodott és összerezzent bennem, és egy hosszú
nyögéssel jelezte a beteljesülését.
Will szorítása erősödött, aztán másodpercekkel később ő is
elengedte magát – tátott szájjal, a nevemmel az ajkán. Mélyen
belém hatolt, újabb gyönyörhullámot indítva el ezzel, ami a
maradék tudatomat is darabjaira törte. A nyögéseink
összekeveredtek, visszhangoztak a szoba falairól, ami most már
a miénk volt, hogy otthont adjon az álmainknak és a
szenvedélyünknek.
A másodpercek homályba veszve peregtek, ahogy a két
szeretőm megmozdított és megigazított. Az ágy közepén
feküdtem a hűvös, tiszta lepedőn. Megrezzentem és remegtem,
a kielégülésem utórezgései úgy futottak át rajtam, mint a
felidézett elragadtatás tucatnyi villámcsapása. Nyöszörögni
tudtam csak, olyan hevesek voltak.
Aztán jöttek a könnyek. Az érzelmek váratlan áradata
csorgott végig az arcomon.
– Bébi, mi a baj? – Ian összefonta körülöttem a karját. – Itt
vagyunk melletted! Sss…
Nem tudtam beszélni és nem tudtam megmagyarázni. Egy
olyannyira heves vihar nyomában találtam magamat, amire
nem léteztek szavaim. Kinyújtottam a kezem Will felé, mire ő
közelebb húzódott hozzám. A szívverése, Ian halk mormolása
és a nyugtató érintéseik gyengédek voltak, és visszavezettek egy
olyan helyre, ahol újra tudtam lélegezni.
 – Fájdalmat okoztunk?
A Will szavaiban csengő aggodalom kicsit jobban
visszahúzott a valóságba, eléggé ahhoz, hogy rátaláljak a
hangomra.
– Nem, jól vagyok. Sajnálom. – A hangom gyenge, sírós volt. –
Csak soha nem éreztem még ilyet. Egy percre hirtelen túl sok
volt az egész, mintha átszakadt volna egy gát, vagy valami
olyasmi.
Will gyengéden megcsókolt.
– Semmi baj. Csak azt akartam, hogy jó legyen neked.
Sóhajtottam, és összekulcsoltam az ujjainkat.
– Annyira jó! Olyan rohadtul jó!
Halkan felnevetett, és csak azután ment el, hogy Ian kiment a
fürdőszobába, és visszatért egy meleg ruhával. Letisztogatott –
nagyon hálás voltam neki a meghitt cselekedetért, mert nem
tudtam, hogy képes vagyok-e lábra állni a történtek után.
Ráadásul másodpercekkel később már kezdtem álomba
zuhanni a meleg testüknek kucorodva, biztonságban a
szerelmük burkában.

IAN

A plafont bámultam, miközben felvirradt a nap. A napfény

beáramlott a szobába a még csupasz ablakokon keresztül.
Minden új volt, tökéletes. Egy új kezdet mindannyiunk számára.
A tegnap este azt jelentette, amit elterveztünk és amit
reméltünk. Liv velünk volt, és életemben most először alig
vártam, hogy erre az útra léphessek egy nővel.
Beletelt egy kis időbe, amíg elfogadtam magamban, hogy
megosztozom rajta Will-lel, de nem vagyok benne biztos, hogy
nélküle megtettem volna ezt a lépést. Úgy tűnt, az iránta érzett
szerelmünk mélysége csak szította a tüzet, megerősítve azokat
az érzéseket, amikkel ezelőtt sosem néztünk szembe. Ez arra
késztetett minket, hogy az ő szükségleteit a mieink elé
helyezzük.
Liv megmoccant mellettem. Kinyúlt az üresség felé, és a
tenyerét oda fektette, ahol nemrég még Will aludt. Álomittas
vonásaira kiült az aggodalom.
– Hol van Will?
A könyökömre emelkedtem, és lenéztem rá. Mint mindig,
most is elképedtem hibátlan szépségén.
– Egy megbeszélésre ment reggel a belvárosba, de estére
visszajön. Reméli, hogy még ma elkezdhetjük áthordani a
holmidat.
Felvonta a szemöldökét.
– Máris?
– Szerintem nem akar időt hagyni neked, hogy
meggondolhasd magad.
Melegen elmosolyodott.
– Nem gondoltam meg magam. Hogyan tudnám? Királynőnek
érzem magam itt. Halálra kényeztettek engem, azt remélem,
tudod!
Lehajoltam, hogy az ajkamat az övéhez simítsam.
– El akarunk kényeztetni. És minél közelebb vagy, annál
könnyebb.
Amikor reggel beszéltem Will-lel, egy pillanatra
megkérdőjeleztem a sietséget, hogy ilyen hamar beköltöztesse –
mostanáig. Most jöttem rá, hogy pontosan annyira szükségem
van rá az ágyunkban, mint neki. Hogy mindig elérhető
közelségben legyen. A közelmúltban való távolléte nyugtalanító
és fájdalmas időszak volt. Nem akartam még egyszer átélni.
Abban reménykedtünk, minél közelebb tartjuk magunkhoz,
annál közelebb marad.
Nyújtózkodott, megmutatva finom testét, ami ragyogott és
még meleg volt az alvástól. Lehúztam róla a takarót, hogy
többet lássak belőle.
Széttártam a lábammal a lábát, és képtelen voltam megállni,
hogy ne gyönyörködjek el néhány kedvenc helyemen a zamatos
testén. Összefutott a számban a nyál a gondolatra, hogy az
arcomat a csinos kis combjai közé temetem és orgazmusba
nyalom. De aztán eszembe jutott, hogy nagyon hosszú és
intenzív éjszakája volt. Könnyekkel végződött. Bár szerencsére
jóféle könnyekkel.
Az érzelmek, amik azután öntöttek el minket, hogy ráleltünk
a beteljesülésünkre, nem csak őt ragadták el. A tegnap éjszaka
intenzív volt mindannyiunk számára. Soha nem éreztem
magam ennyire alávetettnek, ennyire elragadtatottnak. Oda
akartam szentelni magamat annak, hogy minél több ilyen
éjszakánk legyen.
– Hogy érzed magad?
– Mint egy nagyon szerencsés lány.
Összekuszált hajába túrt. Ő volt a legcsodálatosabb
teremtmény, akit valaha láttam.
– Érzékeny vagy?
Pislogott egyet.
– Csak egy kicsit.
Azzal a határozott céllal, hogy benedvesítem, az ujjaimat a
csiklójára csúsztattam. Épp csak annyira finoman
dörzsölgettem, hogy többet akarjon, bár tudtam, nem fogom
újra magamévá tenni ilyen hamar. Önmegtartóztatást kellett
tanúsítanom, bár ez szinte lehetetlennek tűnt, amikor ilyen
közel volt hozzám – meztelenül.
 – Nem lesz könnyű pihenned. Van egy olyan érzésem, hogy
éjjel-nappal akarni fogunk majd.
A kijelentés figyelmeztetés és egyben ígéret volt. Nem tudtam,
felfogta-e, hogy mi is vár rá, de csak az ajkába harapott egy apró
mosollyal.
Elemelkedett az ágytól, és az ölét a kezemhez nyomta.
– Azt hiszem, akkor alkalmazkodnom kell.
Ahogy néztem, amint vonaglik és feszeng a lepedőn,
megkeményedett a farkam. Basszus, képtelen voltam megállni!
Belemártottam az ujjamat a bársonyos melegébe, ami most már
csúszott az izgalomtól.
– Ez fáj?
Megrázta a fejét, és sütött a vágy a tekintetéből.
Belécsúsztattam a második ujjamat is, és éreztem, hogy
összeszorul körülöttem. Kicsit mélyebbre hatoltam, és azon
tűnődtem, vajon érzékenyebb-e, mint azt bevallja.
Will és én megpróbáltunk lassan és gyengéden bánni vele, de
a pillanat hevében egyikünk sem tudta visszatartani magát
attól, hogy keményen és gyorsan dugjuk, képtelenek voltunk
láncra verni az ösztönből jövő, erőszakos, szexre éhező
vadállatot.
De nedves volt, és felkészült rá, hogy befogadjon. A puncija
ajkai megduzzadtak, rózsaszínűvé váltak és csillogtak.
– A fenébe is, akarlak téged!
– Akkor tégy magadévá! – suttogta rekedten.
Egy cseppnyi kétség sem volt a hangjában.
Káromkodtam, és közben otthagytam, hogy előkotorjak egy
óvszert a nadrágom zsebéből. Felmordultam a csalódottságtól,
mert nem akartam mást tenni, mint csupaszon beléhatolni, és
érezni, ahogy nedves melege körbeöleli a farkamat.
Visszamentem az ágyhoz, és sietve felhúztam az átkozott gumit.
 – Biztos vagyok benne, hogy Will nevében is beszélek, amikor
azt mondom, készen állunk arra, hogy enélkül dugjunk meg
téged.
Anélkül, hogy megvártam volna a válaszát, lerogytam, és a
számba szívtam az egyik rózsás mellbimbóját. Megszorítottam,
nyalogattam és szívogattam mindkét tökéletes mellét, amíg
nyöszörögni nem kezdett, és hozzám nem nyomta az ölét.
Felfelé haladtam a testén, és végül éhes csókba fogtam az ajkát.
A farkam a puncijához simult, mintha pontosan tudná, hol akar
lenni. Most, holnap, mindig…
– Te vagy az egyetlen, akivel együtt akarok lenni, Liv, és
minden tesztet meg fogok csináltatni, ami csak létezik, hogy
bebizonyítsam, biztonságban vagy velem. Amikor elélvezek, azt
akarom, hogy benned legyen. Van köztünk elég bizalom ahhoz,
hogy ezt megtegyük?
A kezét az arcomhoz emelte, és cirógatni kezdett az
állkapcsom vonalán.
– Szeretlek és bízom benned, Ian. Ígérem, hogy hamarosan
megtehetjük!
Elégedetten a válasszal újra megcsókoltam, hogy
összeforrjunk. A fantázia, hogy csupaszon dugom, elég erős volt
ahhoz, hogy elfelejtsem, hogy most még nincs így. Harapdáltam
az ajkát és megszívtam a nyelvét. Teljesen eggyé váltunk.
Elvesztettem magam abban, hogy szeretem őt. Olyan közel volt
– a bőröm alatt és a szívem körül.
Soha senkit nem éreztem még ennyire tökéletesnek. Senkit,
csak őt…
– Keményebben! – suttogta, és a csípőm köré fonta a lábát.
A világ teljesen összeszűkült, csakis rá összpontosult, és arra,
ahogy a megadás elöntötte a vonásait. Aztán elvesztem. A
visszafogottság elhagyott a józanságom utolsó foszlányával
együtt. Addig-addig hatoltam belé, amíg meg nem éreztem, hogy
megremeg körülöttem.
– Amit csak akarsz! Mindent, amit akarsz…

OLIVIA

A mahagónibarna festékes ecsetemet széles vonással húztam

végig a falon, megalkotva egy hatalmas fa körvonalait. A
fenséges tölgyfa – tökéletlenségekkel és csomókkal díszítve –
lesz majd a falfestményem fókuszpontja. Fantasztikus
lényeknek ad majd otthont, akik abban a kis világban
éldegélhetnek, amit az unokaöcsémnek festek. A gyerekszoba
falain kívül egy pompás város terült el, itt bent pedig a
természet és a fantázia világában élhet.
Hetekig tartó küzdelem után egy látomással ébredtem.
Hazajöttem egy újabb, a penthouse-ban eltöltött éjszaka után,
összeszedtem a régi festékeimet, és felmentem Cam és Maya
lakásába, hogy nekilássak. A festékek illata és a rituálé, amivel
előkészítettem a palettámat a falfestmény egy másik
szakaszához, szinte zenszerű állapotba ringatott.
Amikor belekezdtem, egyáltalán nem haboztam, mint a
stúdióban. A félelem, amivel olyan hosszú ideig éltem, úgy tűnt,
eltűnt, és a nyomában csak a heves alkotási vágy maradt. Olyan
volt, mintha egy gyors frissítés után újra elsajátítanék egy
alapvető képességet. Újra rátaláltam a szenvedélyemre, mintha
nem is telt volna el semennyi idő sem.
Gyorsan haladtam, de a korgó gyomrom arra noszogatott,
hogy egyek valamit. A konyha felé ballagtam valami
harapnivalóért, amikor észrevettem, hogy Maya a kanapén
görnyed.
 A szívem gyorsabban kezdett verni a belém nyilalló pániktól.
– Maya, jól vagy?
Bólintott. Odamentem hozzá, és pár másodperc múlva
kipirult arccal felnézett rám.
– Összehúzódások. De jól vagyok.
Tágra nyílt a szemem.
– Ó, istenem! Hadd hívjam Camet!
A fejét csóválta.
– Nem, jól vagyok! Mérem őket. Még bőven van időnk addig,
hogy kórházba kelljen mennem.
– Biztos vagy benne?
Maya biztosan jobban tudja, mint én. Elolvasott minden
létező babamagazint, amit csak talált, az elejétől a végéig.
Tudtam, hogy egy hét múlva esedékes, de ezen túl teljesen
tanácstalan voltam.
Hangosan kifújta a levegőt, majd behunyt szemmel hátradőlt
a kanapén.
– Biztos vagyok benne. Vajúdok itthon, amilyen sokáig csak
lehet, mielőtt bemegyek a kórházba.
Aggódtam, de beleegyeztem, hogy egyelőre nem értesítem
Camet. Tudtam, hogy teljesen kiborulna, amint megtudja, hogy
megkezdődtek a fájások.
Gyorsan bekaptam valamit, összepakoltam a felszerelésemet,
a következő két órát pedig azzal töltöttem, hogy támogattam a
barátnőmet minden összehúzódásnál, amíg olyan közel
következtek egymáshoz, hogy végre felhívhattuk Camet.
Ahogy az várható volt, rekordidő alatt ideért, és körberohant
a házban, hogy bedobálja az utolsó még hiányzó holmikat a
táskába, amit a kórházba visznek. Mindannyian elindultunk, és
amíg Cam vezetett, én fogtam Maya kezét az odafele vezető
úton rátörő és elmúló összehúzódások alatt.
 Miután elhelyezkedtek a saját kórházi szobájukban, halkan
kimentettem magam. Foghattam volna Maya kezét, amíg meg
nem érkezik a baba, de nem voltam benne biztos, hogy fel
vagyok készülve arra, hogy szemtanúja legyek egy szülésnek.
Ezenkívül Cameron volt az, akinek vele kell lennie. Amíg nem
estem szerelembe és nem ismertem meg két másik embert, akik
ennyire szerették egymást. Tudtam, hogy együtt kell lenniük.
Ebben a hitemben semmi nem tudott megingatni.
Körbe-körbe járkáltam a váróteremben, remélve, hogy
inkább előbb, mint utóbb friss híreket kapok. Üzenetet küldtem
Willnek és Iannek, és tudattam velük, hogy a lakásomban
maradok arra az esetre, ha Camnek és Mayának szüksége lenne
bármire. Írtam Vanessának és Darrennek is, és megígértem,
hogy szólok nekik, amint megtudok valamit. Darren a
nyitóünnepség óta nem keresett, de egy másodperccel azután,
hogy elküldtem az üzenetet, rövid választ küldött:

Nagyszerű! Majd értesíts minket!

Elmosolyodtam, izgatottan attól, nagy valószínűséggel nagynéni

leszek, mielőtt lemegy a nap. A tény pedig, hogy Darren közel
két hét hallgatás után hajlandó volt tudomást venni a
létezésemről – az csak hab a tortán.
Körülbelül egy óra elteltével Cameron kijött a szobából.
Felálltam, és elé siettem a váróterem közepére.
– Hogy van Maya?
– Jól. Összehúzódásai vannak még, ezért nem maradhatok
sokáig. Egyre gyakrabban jelentkeznek, de azt mondják, még
van egy kis ideje. A magzatvíz még nem folyt el. Ha akarod,
hazamehetsz, és majd értesíthetlek, ha megérkezett a baba.
Bólintottam.
 – Rendben, csak szólj, ha szükséged van valamire!
Mosolygott.
– Úgy lesz. Köszi!
Mielőtt még otthagyhatott volna, szorosan megöleltem, majd
két másodperccel később elhessegettem.
– Oké, menj vissza hozzá!
Kocogva sietett vissza a szobájukba – a szívem összeszorult a
szerelmük láttán.
Hazafelé metróval mentem, idegesnek és izgatottnak éreztem
magam a várakozás miatt. A lakásomba visszaérve
elgondolkodtam rajta, hogy befejezem a baba falfestményét, de
a gondolataim túlságosan csapongtak. Túl izgatott és túl ideges
voltam ahhoz, hogy tudjak koncentrálni. Egy kevesebb
gondolkodást igénylő elfoglaltságra volt szükségem, amíg
vártam a híreket Camerontól, így hát elkezdtem összepakolni
néhány dolgot, amit majd átviszek a penthouse-ba.
Bár az éjszakáim nagy részét ott töltöttem, úgy döntöttem,
hogy a lakást még egy hónapig megtartom úgy, ahogy van,
bebútorozva – a biztonság kedvéért.
A közös életünk szinte túl szépnek tűnt ahhoz, hogy igaz
legyen, és ez volt az, amitől időnként hirtelen túl sok lett. A
kötelékek napról napra mélyültek köztünk. Boldog voltam, és
készen álltam rá, hogy újra élni kezdjek. Mert olyan sokáig nem
tettem. Nem voltam különösebben boldogtalan, de valami
mindig is hiányzott. Erre csak akkor jöttem rá igazán, miután
Will és Ian az életem része lett.
A szerelem az életemben újra felizzított egy rég elveszett
szenvedélyt. Most már állt előttem egy jövő, amit várhattam, és
elhatároztam, nem hagyom, hogy bármi vagy bárki ennek az
útjába álljon.
A megdöbbentő méretű cipőgyűjteményem kiválogatásának
kellős közepén tartottam, amikor megszólalt a telefon. A
kijelzőn az orvosom száma jelent meg.
Ian kérése után a időpontot foglaltattam a nőgyógyászhoz,
hogy elvégezzék rajtam a vizsgálatok egész skáláját. Még soha
nem feküdtem le senkivel védekezés nélkül, de ha ő és Will
orvosi igazolást akart hozni arról, hogy makkegészségesek, én is
szerettem volna valami hivatalosat felmutatni cserébe. És ami
még fontosabb: el kellett kezdenem fogamzásgátlót szedni. A
szerelmi életem elég eseménytelen volt az elmúlt évben ahhoz,
hogy kihagyjam ezt a napi rituálét, de már én sem akartam
semmi olyat közénk, ami elválaszt bennünket.
Az orvosom üdvözölt.
– Szóval, visszakaptuk a laboreredményeidet. Jó hír, minden
rendben. Minden normális, egy dolgot kivéve.
Bedobtam a piros talpú, nude magas sarkúmat a dobozba,
amit készültem épp eltenni.
– Micsodát?
– Nos. – Megköszörülte a torkát. – Terhes vagy.
Tátva maradt a szám. Nem tudtam, mennyi idő telt el, mire
újra megszólalt.
– Nem tudom pontosan megmondani, hányadik hétben
járhatsz, de a HCG-szinted alapján azt mondanám, néhány hét
múlva nyugodtan bejöhetsz megint egy ultrahangos vizsgálatra,
és akkor látjuk majd, merre tovább.
– Ezt nem értem.
Kipréseltem magamból a szavakat, de ebben a pillanatban
semminek sem volt értelme.
– Terhes vagy, Olivia!
Megráztam a fejemet.
– Az nem lehetséges.
– A vérkép nem hazudik. Ez nem olyan, mint egy otthoni
terhességi teszt, ahol van lehetőség a tévedésre.
Szó nélkül letettem a telefont.
 TIZENHETEDIK FEJEZET

WILL

Munka után egyenesen a penthouse-ba mentem. Napközben

tájékoztattam Jiát minden befektetőnkről és az elkövetkezendő
hónapok menettervéről. A munka ki volt ránk szabva, de úgy
tűnt, nagyon lelkes, és készen áll a feladatra. A hosszú nap után
viszont csak arra vágytam, hogy a karomba zárjam Oliviát. Egy
kemény napot is jobbá tudott varázsolni, és ahogy teltek a
napok, a penthouse annál inkább otthonra emlékeztetett.
Gyerekkorom óta mindig egyik helyről költöztünk a másikra,
így soha nem kötődtem túlságosan egyetlen házhoz sem, ahol
laktunk. De ezen a helyen valami arra késztetett, hogy egy ideig
maradni akarjak. Persze mindennek Olivia volt az oka.
Beléptem az ajtón, és letettem az aktatáskámat az egyik drága
kárpitozott székre, ami az előcsarnokot díszítette. Besétáltam a
konyhába, és megláttam Oliviát, ahogy maga elé bámulva ül.
Kezét a vállára omló sötétbarna hajába túrta. Nem nézett fel,
amikor beléptem, és egy kellemetlen érzés suhant át rajtam.
– Szia, szépségem!
Amikor nem nézett fel erre sem, odamentem hozzá. Elkaptam
az állát, és magamra emeltem a tekintetét. A szeme fényes és
vörös volt, és ettől valami belemart a zsigereimbe.
– Mi a baj?
Nem válaszolt, csak remegő kézzel a füle mögé igazította a
haját.
– Jézusom, úgy remegsz, mint egy falevél! Mi folyik itt?
 – Will… Nem tudom, mihez fogok kezdeni.
A hangja megtört és sírós volt.
– Mi történt?
Megrázta a fejét, és egy könnycsepp gördült le az arcán.
Elkaptam a vállát, és megperdítettem a széken, hogy szembe
kerüljön velem.
– Olivia, beszélj hozzám!
A hangom ezúttal határozottabb volt. Kezdett halálra
rémíteni.
– Terhes vagyok – suttogta.
A lélegzetem fájdalmasan elakadt. Ezt a két szót néhányszor
visszajátszottam még, magamba szívva a jelentésüket.
– Várj, hogy micsoda?
Tovább rázta a fejét, és a szemét törölgette. Egyre erősebben
remegett, és most már tudtam, miért.
– Én vigyáztam. Én mindig vigyáztam! Elszakadt egyszer az
óvszer vagy valami?
A gondolataim szélsebesen száguldottak. Aztán egy pillanatra
megtorpantak. Bassza meg!
A kezem lehullott a válláról.
– Nem szedsz fogamzásgátlót?
Nyelt egyet, és egy újabb könnycsepp csordult ki a szeméből.
– Nem. Már nagyon régóta nem. Ezért mondtam, hogy óvszert
kell használnod, minden alkalommal.
Végigsimítottam az arcomon.
– Bassza meg.
– Mi?
Elsétáltam tőle.
– Will…
Visszafordultam felé, és fogva tartottam a pillantását.
– Ez az én hibám.
– Hogy érted, hogy ez a te hibád?
 – Én… Én azt feltételeztem, hogy szeded a tablettát, és az
óvszer csak extra óvintézkedés.
Kivörösödött szeme elkerekedett, és duzzadt ajkai szétnyíltak.
– Szexeltél velem óvszer nélkül?
Nagyot nyeltem, és beletúrtam a hajamba.
– Csak egyszer. Az éjszaka közepén. Volt egy teljesen elbaszott
rémálmom, és csakis arra tudtam gondolni, hogy benned
legyek. Veled kellett lennem. Felkeltettelek, és igent mondtál.
Azt hittem, tudod!
– Te tetted ezt?
A könnyek záporozni kezdtek a szeméből. Úgy éreztem,
megfulladok bennük. Hogy tehettem ezt vele…
– Olivia, esküszöm, nem tudtam, hogy ez történik majd!
– Én megbíztam benned!
A kiáltása tele volt kétségbeeséssel.
Lecsúszott a székről, átszelte a köztünk lévő távolságot – az
ökle, mint két feszes labda az oldalán. Amikor a mellkasomhoz
emelte őket, nem is próbáltam megállítani. Megérdemeltem a
fájdalmat. Megérdemeltem a haragjának minden cseppjét.
Addig verte a mellkasomat, amíg a zokogás magával nem
ragadta. A térde megbicsaklott, és lerogyott a földre. Elkaptam,
és leereszkedtem vele. Amikor az ölembe húztam, a teste
ernyedt volt, és nem küzdött ellenem. Átöleltem, és szorosan
fogtam, ahogy ömlöttek a könnyei.
A könnyei jobban fájtak, mint az ütései. Keresztüldöftek.
Minden ösztönöm azt súgta, hogy védjem meg őt, és találjam
meg a módját, hogy mindezt jóvátegyem. De ha én vagyok a
hibás, hogyan védhetném meg őt? Hogyan tudnám helyrehozni
ezt?

OLIVIA
Nem tudtam, mennyi időt töltöttem Will karjába gubózva.
Gyűlöltem őt, mégsem volt olyan hely, ahol szívesebben lettem
volna. Ő tette ezt velem, de valahogy tudtam, hogy ő az
egyetlen, aki átsegíthet ezen. Belefúrtam magam az ingébe, és
hagytam, hogy fás illata megvigasztaljon, amíg levegőért
kapkodtam.
Nem szólt egy szót sem, ami aggasztott. Mindig olyan gyorsan
átvette az irányítást minden helyzet felett, olyan gyorsan
eldöntött mindent helyettem… Felnéztem rá.
– Nem mondasz semmit.
– Igyekszem nem rontani még jobban a helyzeten – motyogta
halkan.
– Akkor próbáld meg jobbá tenni!
Felsóhajtott, én pedig a mellkasának támaszkodtam, ahogy
kifújta a levegőt.
– Sajnálom, Olivia! Nagyon sajnálom! Hibát követtem el.
Tudom, hogy ez most nem elég, de hinned kell nekem, hogy én
soha nem akarnálak bántani!
Friss könnyek gördültek le az arcomon, de már nem tudtam
zokogni. Az arcomat a mellkasába nyomtam, nem törődve
azzal, hogy a sminkem összekeni a tökéletesen kikeményített
ingét.
– Vigyél ágyba. Én nem tudok…
Felzokogtam.
Szorosabban ölelt, ahogy felemelt.
– Van egy jobb ötletem.
Átsétált velem a hálószobán a fürdőbe, majd letett a karmos
lábú kád előtt. Megnyitotta a csapot. Amíg ellenőrizte a
hőmérsékletet, én a padlót bámultam. A tucatnyi aranyszínű
csempe hűvös volt a lábam alatt. Ian gyönyörű koronája.
Hogyan mondhatnám el neki? Behunytam a szemem, és
összeszorítottam, és egy pillanatra úgy tettem, mintha nem
lenne rá szükség. Semminek sem kell megváltoznia. Holnap
felébrednek, és nem kell szembenéznem ezzel a váratlan
helyzettel. Minden folytatódhat pontosan úgy, ahogy eddig.
Azt hittem, ha a külvilág beleegyezik, hogy a saját dolgával
foglalkozzon, mi biztonságban leszünk a saját kis körünkben.
Soha nem gondoltam, hogy megtörténhet ilyesmi. Hogy a
Willbe vetett bizalmam alapjaiban rendülhet meg.
Amíg a fürdőkád telt, Will rám fordította a figyelmét.
Gyengéd óvatossággal levetkőztetett. A mozdulatai lassúak és
módszeresek voltak, mintha kisgyermek lennék. Nem volt
benne semmi szuggesztív vagy szexuális.
Megfogta a kezem, és besegített a kádba. A meleg víz
nyugtatta a megfeszült izmaimat, de nem nyújtott elég
kényelmet. A térdem köré fontam a karjaimat, és szorosan
tartottam, miközben a hitetlenség és a sajnálkozás újabb
hulláma járt át.
– Akarod, hogy beüljek melléd?
Will alkarja a kád peremén pihent. Kobaltkék tekintete
egyszerre volt lágy és komoly.
Bólintottam, ő pedig levetkőzött. Belépett mögöttem a vízbe,
leült, és gyengéden visszahúzott, így a mellkasának dőltem. A
lábai keretezték az enyémet. Lecsúsztatta a tenyerét a karomon,
és finoman körbefogta a csuklómat.
Felsóhajtottam, ahogy a feszültségem kicsit oldódott.
Legalább Will itt volt… Velem. Hirtelen eszembe jutott, hogy ezt
nem szabad természetesnek vennem. Az, hogy párkapcsolatban
voltunk, még nem jelentette, hogy az apaságból is kérne. Bár
abban a pillanatban leléphetett volna, hogy megtudta, terhes
vagyok. De még mindig elhagyhat.
– Velem maradsz?
Nem ismertem fel a hangomat, olyan halk és nyers volt.
A szorítása megfeszült.
 – Igen – felelte rendíthetetlen hangszínen. Az orrát a
hajamhoz nyomta, és magába szívta az illatát. – Minden
rendben lesz, ígérem – suttogta. – Bármi történik, én veled
leszek. Nem engedlek el!

***

Korán felébredtem. Sikerült kimásznom az ágyból és

elhagynom a penthouse-t anélkül, hogy felkeltettem volna Willt.
Tudtam, hogy Ian hamarosan hazaér az éjszakai műszakjából,
és még közel sem álltam készen arra, hogy szembenézzek vele.
A zsibbadó sokk, amit azután éreztem, hogy megtudtam, terhes
vagyok, kezdett valósággá válni számomra, amihez kezdtem
fokozatosan hozzászokni.
Nem maradt más választásom, mint elfogadni. Will
gondatlansága miatt most itt tartottunk. Felvállalta, hogy
hibázott, de nekem is óvatosabbnak kellett volna lennem.
Annyira belefeledkeztem ebbe az egészbe, a szexbe és az
osztozásba és a perverz hempergésbe, hogy túlságosan
elkényelmesedtem.
Az életben mostanában semmi sem történt terv szerint, és az,
hogy teherbe estem a két barátom egyikétől, az pontosan ennek
megfelelő stílusban történt.
Vettem egy kávét és egy muffint a kedvenc kávézómban, majd
elindultam a kórházba.
Cameron pár órával korábban küldött egy üzenetet egy
fényképpel az újszülött unokaöcsémről. Aidan Jacob egészséges,
három kilogrammal érkezett meg a világra. Egy gyönyörű,
vörös arcú kis angyal szorosan bebugyolálva egy kórházi
takaróba. Alig vártam, hogy találkozhassak vele.
 Tudtam volna még mit kezdeni egy-két nappal, hogy szépen
megbékéljek a terhesség gondolatával, de semmi sem
akadályozhatott meg abban, hogy a családommal legyek.
Az új napot jelző ragyogó napsugarak beszűrődtek a kórház
ablakain, ahogy elhaladtam a szobájuk felé vezető ajtók mellett.
Bekopogtam, és Maya hangjának biztatására beléptem.
Mosolyogva üdvözölt, én pedig odamentem hozzá, hogy
megöleljem. Kicsit sápadtnak tűnt, de sugárzott a boldogságtól.
– Hogy vagy?
– Jól. Úgy megkönnyebbültem, hogy végre itt van! – mondta.
– Azt lefogadom.
Cameron szeme is csillogott, tekintve, hogy valószínűleg egy
szemhunyásnyit sem aludt egész éjszaka. A kórházi ágy mellett
ült egy széken. Az unokaöcsém apró teste a könyöke hajlatába
fészkelődött. Odapillantottam, alig vártam, hogy
megnézhessem. Tökéletesen mozdulatlanul, elégedetten
szundikált a bátyám karjában.
Könnyek kezdték szúrni a szememet, és feltolultak a
torkomban az érzelmek.
– Olyan gyönyörű!
– Meg szeretnéd fogni?
Cameron halkan beszélt.
Bólintottam, ő pedig óvatosan a karomba helyezte az értékes
kis csomagot.
A baba egy kicsit felnyögött, de azon nyomban elcsendesedett,
amint a mellkasomhoz emeltem. Leültem a Cameron melletti
székre, és csodálattal néztem le rá.
A baba kinyitotta a szemét, és felnézett rám. Egy pillanat alatt
úgy éreztem, mint akinek elragadták és a felhők közé repítették
a szívét.
– Szia, Aidan baba! – suttogtam, és finoman megérintettem az
arcát.
 Úgy tettem, mintha hallgattam volna Mayát és Cameront,
ahogy újra átélték a szülés csúcspontjait, de sokkal jobban
lenyűgözött a tökéletes unokaöcsém. Tágra nyílt szeme és az
imádó suttogásaim közepette nagyot beszélgettünk. Egy ponton
valahol néma ígéretet tettem neki, amit csak ő hallhatott.
Nemsokára unokatestvére lesz.

WILL

Kibámultam az irodám ablakán. A New York-i kilátás a padlótól

a mennyezetig nyúlt. Autók és emberek százai forgolódtak
alattunk. Az élet ment tovább, napról napra. Soha semmi nem
lassította le ezt a várost.
De a tegnap kapott hírek miatt megtorpantam. Olivia a
gyermekemet várta. Hacsak nem következik be tragédia, az
életünk örökre megváltozik. Már hetek óta állapotos volt, és
nem is tudtuk. Azóta teljesen elköteleztem magam iránta.
Szerelmet vallottam neki, és teljes szívemből komolyan is
gondoltam.
Talán tudtam volna mélyen legbelül, hogy az után az éjszaka
után örökre hozzám fog kötődni?
Egész éjjel a karjaimban tartottam. Végül a könnyei
elapadtak, és úgy csimpaszkodott belém, mintha én lennék az
egyetlen, aki békét hozhat a számára. A karjaimban aludt el, én
pedig miközben a sötétbe bámultam, azon töprengtem, milyen
drámaian megváltozhat az élet. Egy szempillantás alatt minden
új értelmet és célt nyert. Oliviának szüksége volt rám, és kilenc
hónap múlva a gyermekünknek is.
Olyan szorongással töltött el, hogy üres ágyban ébredtem,
amilyet azelőtt sosem tapasztaltam. Ian hangját hallottam a
fejemben, ahogy azt mondta, adjak neki időt és teret. Talán
magányra vágyott, de nem voltam hajlandó elfogadni ezt. Én
teremtettem ezt a helyzetet, és nem engedhettem el. Ettől a
pillanattól kezdve ő az enyém – minden lehetséges módon
gondoskodnom kell róla, és átkozott legyek, ha hagyom, hogy
bármi az utamba álljon!
Elővettem a telefonom a zsebemből, és tárcsáztam a számát.
Az első csengés után felvette.
– Aggódtam, amiért nem találtalak itt reggel – mondtam.
– Korán keltem, és nem akartalak zavarni.
– Ez az igazság?
Egy pillanatra elhallgatott.
– Nem teljesen. Nem álltam készen arra, hogy találkozzak
Iannel, Camnek és Mayának pedig megszületett tegnap este a
kisbabájuk. Fontosabb volt, hogy lássam őket, mint hogy a saját
problémámmal foglalkozzak.
– Hogy vannak?
– Nagyon jól. Gyönyörű a kisbaba!
Nem tudtam figyelmen kívül hagyni az iróniát, hogy kilenc
rövid hónapon belül ugyanezzel a helyzettel fogunk mi is
szembenézni. A gondolat nem volt olyan kényelmetlen, mint
talán lennie kellett volna. Ha ez bárki mással történik, teljesen
ki lennék borulva, de annak ellenére, hogy a közelgő apaság
kilátása tele volt ismeretlenekkel és félelmekkel, váratlan
nyugalommal töltött el a tudat, hogy az életemnek erre a
szakaszára Oliviával együtt lépek.
– Ez nagyszerű! Nagyon örülök nekik – mondtam, és valóban
így éreztem.
– Én is. Pár napon belül mindannyian hazamehetnek. Ma
megcsinálok pár dolgot a lakásukban, hogy segítsek nekik.
– Jó, de szeretném, ha az estét a penthouse-ban töltenéd.
– Magadhoz hívsz?
 A hangja normálisan csengett, nem édesen és incselkedőn,
mint ahogy más körülmények között csengett volna.
– Igen, de még mennyire! Magamhoz szólítalak.
– Will…
– Elfogadhatatlan számomra a gondolat, hogy egyedül menj
keresztül mindazon, amit tegnap este átéltél. Szeretlek. És itt
vagyok, ha szükséged van rám. Bármit is kell végiggondolnod,
én ott akarok lenni, hogy segítsek benne. Arról nem is beszélve,
hogy én is próbálok átgondolni néhány dolgot.
Halkan felsóhajtott.
– Rendben. De előbb elintézem itthon a dolgokat.
– Nyugodtan tedd, amit tenned kell… Ezen a héten viszont
hívok majd költöztetőket, hogy segítsenek áthozni a maradék
holmidat is a penthouse-ba. Azt akarom, hogy velem legyél.
Minden éjjel.
– Mi van Iannel?
Mi van Iannel… Istenem, valamikor el kell mondanunk neki
is, és egy cseppet sem vártam ezt a beszélgetést. Még én magam
is alig tudtam felfogni, hogy Olivia terhes. Tegnap este annyira
el voltam foglalva a megnyugtatásával, hogy nem sok időm
maradt azon gondolkodni, hogyan fogadja majd vajon a hírt
Ian.
– El kell mondanunk neki. Gondolom, minél előbb, annál
jobb. Nem örülne, ha azt hinné, hogy sokáig titkoltuk előtte.
– Igazad van – sóhajtott. – Talán ma este. Ha össze tudom
szedni a bátorságomat.
Hallottam, ahogy halkan elkáromkodja magát.
– Együtt mondjuk el neki. Nem lesz semmi baj!
Miközben nyugtatgattam, aggódni kezdtem, hogy Ian esetleg
nem fogadja olyan jól a híreket, mint ahogy remélem.
Megpróbáltam elképzelni, milyen érzés lenne fordított esetben.
Bármilyen röviden is gondoltam erre, megerősített benne,
mennyire hálás vagyok azért, hogy én vagyok az, aki elcseszte a
dolgokat.
– Olivia.
– Igen?
– Tegnap este, amikor azt mondtam, hogy sajnálom… Én
tényleg, igazán sajnálom, hogy elárultam a bizalmadat. Te ezt
nem akartad és nem kérted. De most, hogy itt vagyunk,
szeretném, ha tudnád, nem sajnálom, hogy így történt. Erre
egyikünk sem számított, de örülök, hogy veled történt meg.
Készen állok arra, hogy veled induljak el ezen az úton.
Szipogott, és csendesen felsóhajtott a telefon másik végén.
– Én is felkészültebbnek érzem magamat. Új fényben látom a
dolgokat, miután találkoztam Cam és Maya kisbabájával. Azt
hiszem, valójában felkészültebb vagyok, mint gondoltam.
Becsuktam a szememet, és erősebben szorítottam a telefont.
Meg akartam őt ölelni, megcsókolni, és emlékeztetni, mennyire
szeretem.
– Szeretlek, Olivia!
– Én is szeretlek!
 TIZENNYOLCADIK FEJEZET

IAN

Ránéztem az empanadákra a sütőben, és megterítettem az

asztalt a vacsorához. Will egész nap dolgozott, Liv pedig otthon
foglalatoskodott, ételeket készített elő és rendet rakott, mert a
bátyja és a sógornője néhány nap múlva hazaérkezik a
kisbabájukkal.
Meg akartam lepni egy itthon készített vacsorával. Annak
ellenére, hogy az időbeosztásom elég kiszámíthatatlan volt,
sikerült belerázódnunk egy olyan rutinba, ami úgy tűnt,
mindannyiunknak elég szabadidőt hagy. Fogalmam sem volt,
hogyan működött, de működött. Az, hogy mindennap láthattam
és vele lehettem, jobb hellyé tette a világot, nem számított,
milyen szarságokkal kellett szembenéznem a munkám során.
Liv lépett be először az ajtón. A szeme fáradt volt, a teste
pedig mintha megfeszült volna, amint meglátott.
– Hé, bébi! Minden rendben?
Odamentem hozzá, és futó csókot nyomtam az ajkára.
Visszacsókolt, és a csókunkat gyengédből azonnal
szenvedélyessé változtatta.
– Szia neked is! – ugrattam bársonyos hangon, amikor
elváltunk egymástól.
Egy apró mosollyal a száján ellágyult a karjaimban.
– Vacsorát készítettél?
Visszapillantottam a rendetlenségre, amit a konyhában
hagytam.
 – Igen, néhány percen belül kész. Épp jó lesz, mire Will
hazaér.
Megint megfeszült egy kissé, aztán kivált az ölelésemből, és
takarítani kezdett. Mostanra hozzászoktam a könnyed
hallgatásainkhoz, de ebben volt valami kényelmetlen érzés is.
Arra számítottam, hogy csupa mosoly és energia lesz a bátyja
kisbabája miatt, de lehet, hogy valami más is történt ma, amitől
elromlott a kedve.
Nem erőltettem a válaszokat, de amikor Will belépett az
ajtón, összenéztek, és ettől megtorpantam.
Will leplezni próbálta, és kényelmes léptekkel besétált a
szobába.
– Remek az illata! Köszi, Ian!
– Semmiség – mondtam.
Próbáltam lerázni magamról az idegességet.
A vacsora jól telt. Beszéltem egy kicsit a munkáról, aztán Will
is. Minden a szokásos mederben zajlott, a dolgok többnyire jól
haladtak a fundnál. Hála az égnek, tekintve, hogy Will teljesen
elkötelezte magát mellette.
De amikor a beszélgetés Liv új unokaöccsére terelődött,
pityeregni kezdett. Normális, mondtam magamnak. A kisbabák
olyan érzelmeket keltettek a nőkben, amiket én valószínűleg
soha nem fogok megérteni.
Aztán Willre nézett, és az aggodalom egy új hulláma tört rám.
Itt valami nem stimmelt.
Liv nagyot nyelt, és leejtette a villáját az asztalra.
– Beszélnünk kell veled, Ian.
Az aggodalom egyre nőtt bennem, a hideg pedig szétterjedt a
végtagjaimban.
– Mi folyik itt?
Folyamatosan az ajkát harapdálta, és némán meredt az
asztalra.
 – Liv, beszélj hozzám! Mi történt?
Végül könnyes tekintetét az enyémre emelte.
– Ian, terhes vagyok. Kérlek, ne légy mérges!
Úgy tűnt, az idő megállt, miközben az agyam nyögve küzdött,
hogy megpróbálja feldolgozni, mit is jelent ez valójában.
Terhes? Mindkettőnkkel lefeküdt. De én mindig védekeztem.
Soha nem feküdtem le senkivel védekezés nélkül. Nem érte meg
a kockázatot, és rohadtul nem voltam kész az apaságra.
– Ez hogy lehet?
Will szólalt meg, az arckifejezése merev volt, mintha
felkészítené magát.
– Az én hibám.
Semmi mást nem hallottam, csak a szívem észvesztő
dobogását. Az oxigén mintha kiszorult volna a mellkasomból,
ahogy felfogtam a vallomását. Hitetlenkedve bámultam rá.
– Ezt te tetted?
Hirtelen feltört belőlem minden túlontúl védelmező és
őrülten birtokló gondolat azzal kapcsolatban, hogy megosszam
Livet egy másik férfival.
Hajlandó voltam megküzdeni érte, de végül beleringattam
magam abba a gondolatba, hogy valójában mindketten az élete
részei lehetünk – működő, egészséges módon. Hogy
tévedhettem ekkorát?
Will kerülte a tekintetemet, jól láthatóan kényelmetlenül
érezte magát.
– Gondatlan voltam. Liv nem tudta.
Liv nem tudta… Ez azt jelentette, hogy óvszer nélkül dugta
meg, anélkül, hogy gondolt volna a következményekre. Nekem
elmondta, hogy nem szedett fogamzásgátlót. Will tudta vajon?
Nem törődve ezzel mégis magáévá tette, ahogyan ő akarta?
Hirtelen meg akartam fojtani.
Felpattantam az asztaltól, és odamentem hozzá.
 – Nem kaparinthattad meg őt csak magadnak, ezért
felcsináltad?
Will is felemelkedett, védekező testtartást vett fel.
– Nem ez történt!
Heves féltékenység hasított belém, és összeszorítottam az
ökleimet.
– Hogy tehetted ezt vele? Velünk!
– Nem gondolkodtam tisztán! Ez nem mentség, de így történt.
– Nem gondolkodtál? Azt hiszed, ezt egy pillanatig is
elhiszem? A farkad meg tudott merevedni, de arra már nem
bírtál gondolni, hogy betakard?
– Az éjszaka közepén történt…
– Baromság! – nyomtam a mellkasába az ujjam. – Te egy
kibaszott csaló vagy, pont mint az apád!
Összehúzta a szemét. A düh és a perzselő fájdalom adrenalint
pumpált az izmaimba. Mielőtt lebeszélhettem volna magamat
róla, nekiugrottam, és belemarkoltam az ingébe. Átlöktem a
szobán, és a falhoz szegeztem.
– Hogy tehetted ezt vele? – sziszegtem összeszorított
állkapoccsal.
Az arca grimaszba torzult, és keményen hátralökött.
Visszaléptem, készen arra, hogy véget vessek ennek, és még a
szart is kiverjem belőle, amikor meghallottam Liv hangját.
– Ian, ne!
Hirtelen mellettem állt, veszélyesen közel. A kezét a csuklóm
köré fonta, megtörve ezzel a lendületemet, hogy nekimenjek
Willnek.
Nem volt elég erős ahhoz, hogy visszatartson, de ahhoz igen,
hogy kizökkentsen annyi időre, hogy át tudjam gondolni, mit is
csinálok. Felé fordultam, a dühtől szinte megvadulva.
Lassan közénk lépett. A kezét a mellkasomra tette.
Mozdulatlanná fagytam, de a szívem nem akart lelassulni, és
Liv nem tudott volna semmi olyat mondani, ami csökkenthette
volna a gyűlöletet, amit Will iránt éreztem.
– Kérlek, ne veszekedjetek! Tudom, hogy ezt nagyon nehéz
megemészteni, de minden rendben lesz – suttogta sírós hangon,
majd a homlokát a mellkasomhoz nyomta.
Fájt az érintése. Minden rohadtul fájt bennem.
Tettem egy lépést hátra, megkímélve ezzel Willt a
megérdemelt testi büntetéstől.
Nem tudtam, mit mondhatnék. Az ökleim akartak helyettem
beszélni. Hevesen égett bennem a késztetés, hogy magam
szolgáltassak igazságot. El kellett tűnnöm, mielőtt valami igazán
nagy hülyeséget csinálok.
Nem vesztegetve több szót kiviharzottam a szobából, és a
sajátom felé vettem az irányt. Leültem az ágyra, és hagytam,
hogy a fejem a remegő kezembe hulljon.
Liv terhes volt. Will gyerekével.
A fájdalom nyers volt, egyenesen belém hasított. A harag
tűzként perzselt az ereimben.
Liv egy pillanattal később ott termett előttem. Megsimogatta
az arcomat, és megszorította a vállamat, mintha enyhíteni
tudná mindazt, ami íjként feszítette a testemet.
Amikor felnéztem, tükröződni láttam a fájdalmamat az ő
fénylő szemében is – mint két kék gyémántban.
Felbecsülhetetlen értékű, tökéletes, és lassan kicsúszott a
kezemből.
– Miért, Liv?
Tudtam, hogy nem tudja a választ, de képtelen voltam
megállni, hogy megkérdezzem.
Miért most, amikor beleszerettem? Befogadtam Willt a
társasági életembe annak biztosítékaként, hogy ne tudjak
senkivel se komoly kapcsolatot kialakítani, erre ostoba módon
beleszerettem Livbe, és most itt tartottunk. Ezen nem fogunk
tudni túllépni. Lehetetlenség.
– Baleset volt! Ez az én hibám is.
Megráztam a fejem, nem tudtam elhinni.
– Nem az.
– Tudom, hogy dühös vagy, de ez még nem a világ vége.
Engem is teljesen feldúlt, amikor megtudtam, ez igaz, de már
kezdek vele megbékélni, és te is meg fogsz. Túl tudunk lépni
rajta. Tudom, hogy képesek vagyunk rá!
Felálltam, elléptem a fájdalmas érintésétől, és fel-alá
járkáltam a szobában.
– Van fogalmad róla, mennyire nehéz volt megosztani téged
vele? Hagyni, hogy az övé légy, amikor magamnak akarlak?
– Ez egyikünk számára sem volt könnyű.
– Talán azért, mert olyasmit próbálunk megvalósítani, ami
nem lehetséges! – kiáltottam.
Hirtelen túlcsordult bennem a valóság, amivel csak most
szembesültem.
Újra könnyek szöktek a szemébe.
– Ezt nem vagyok hajlandó elhinni – mondta halkan.
A dühöm tüze eltompult annyira, hogy odamenjek hozzá.
Magamhoz húztam, és átöleltem, próbálva megállást
parancsolni zakatoló szívverésemnek. Próbálva lenyelni a
dühöt és a megvetést, mert tudtam, hogy az végül el fog
szakítani minket egymástól.
Lassan végigsimítottam a karja selymes bőrén. Ugyanolyan
puha és bódító volt, mint amikor legelőször megérintettem. De
azóta annyi minden megváltozott. Hozzáértem a lapos hasához,
ahol Will gyermeke nőtt. Most már soha semmi nem lesz a régi.
Próbáltam leküzdeni az érzelmek lavináját. A fél életemet
azzal töltöttem, hogy minden létező óvintézkedést megtegyek
annak érdekében, hogy soha ne legyek apa. Nem tudtam, mi
ütött most belém, amitől ez hirtelen megváltozott, de ha
választási lehetőséget kaptam volna, egy szempillantás alatt
helyet cserélek Will-lel. Abban a pillanatban bármit megadtam
volna, hogy én legyek az, akihez így kötődik – hogy tudjam, ezt a
kicsi életet nekem hordozza.
Felsóhajtott a karomban, és ő is átölelt, a mély szerelem és
bizalom tükreként. Még szorosabban tartottam őt, túlcsordultan
az érzelmektől, amiket ez iránt a nő iránt éreztem.
– Bárcsak én lennék az, Liv! Bárcsak én lettem volna önző!
Fel sem ismertem a saját hangomat. És ebben a pillanatban
már tudtam, hogy soha nem fogom így tartani őt újra…
Elhúzódtam. A fizikai elválás forró pengeként hasított belém.
Odamentem a szekrényemhez, hogy elővegyem a nagy
utazótáskámat. Elkezdtem beledobálni a ruháimat. Egyáltalán
nem terveztem úgy, hogy sokáig maradok Will-lel, ezért nem
volt sok holmim itt. Minden mást a családomnál tartottam
otthon, amíg találok magamnak egy saját lakást. Ennek gyorsan
vége lesz. Muszáj volt véget vetni neki, mert alig kaptam
levegőt. El kellett mennem.
– Ian, ne menj el!
Liv megfagyva állt ott, ahol az előbb hagytam. A könnyei
összetörtek, ahogy a hangjában lévő fájdalom is. Gyűlöltem
Willt, amiért Livnek keresztül kell mennie ezen, de nem
ülhettem és nézhettem, ahogy mindez a szemem előtt történik.
Lenyeltem a torkomban lévő gombócot.
– Nem maradhatok itt.
Bedobtam az utolsó néhány cuccomat a táskába, és
becipzáraztam.
Aztán odamentem hozzá, tudva, hogy ez a búcsú ideje.
– Kérlek, Ian! Nem kell ezt tenned!
A hangja megremegett. Odajött hozzám, és az ingembe
markolt.
 Még ekkor is küzdöttem a késztetéssel, hogy ledobjam a
táskát, és megadjak neki mindent, amit akar. Elfogadást,
megbocsátást azért, amit Will tett, ígéretet, hogy megtaláljuk az
utat ezen a zűrzavaron keresztül. De ehelyett még mélyebbre
zuhantam a fájdalmamba – ehhez az úthoz az idők során már
rég hozzászoktam.
– Soha nem lett volna szabad maradnom, Liv! Az első
éjszakád kellett volna az én utolsó éjszakámnak lennie. Ez egy
hiba volt.
A szavak hidegen csendültek közöttünk. Kényszerítettem
magam, hogy elhiggyem őket. Ha nem maradok akkor, és nem
gabalyodunk bele ennyire egymásba, mindkettőnket
megmenthettem volna a fájdalomtól, amit most éreztünk.
Megrázta a fejét, amit továbbra is a mellkasomba fúrt.
– Ezt ne mondd!
Megemeltem az állát, és gyengéden az övéhez érintettem az
ajkamat. Átkarolta a nyakamat, és erősen visszacsókolt.
Belevesztem, és viszonoztam a szenvedélyét. Megőrültem az
ízétől, attól, hogy szinte úgy tűnt, itt él bennem… amikor ilyen
közel voltunk egymáshoz. Felnyögött, és én majdnem
elvesztettem a fejemet. De nem volt szabad.
Elszakítottam magam tőle, és a szemébe néztem. A fájdalom
még ott volt, de a szeretet és a vágy is végigsöpört gyönyörű
vonásain.
– Szeretlek, Liv. – Az ujjaim lehullottak. – De mennem kell.
Ő már nem volt az enyém.

OLIVIA
Kopogtam, mielőtt beléptem Maya és Cameron emeleti
lakásába. Mayát és Vanessát a nappaliban találtam, egymás
mellett ültek a kanapén. Aidan Maya mellkasához bújva aludt.
Vanessa felderült, amikor csatlakoztam hozzájuk.
– Hé, csajszi! Egy ideje nem láttalak.
– Ja, általában Willnél vagyok. Az új edzőtermünk felett lakik
a penthouse lakosztályban. Egy-két hét múlva valószínűleg én is
végleg átköltözöm.
– Ó, ez óriási! Féltékeny vagyok!
Halkan felnevettem. Nem lenne féltékeny, ha tudná, mekkora
zűrzavar az életem. Leroskadtam a szomszédos kanapéra, a
tagjaimat elnehezítette a bánat. Állandóan kimerült voltam –
valószínűleg a hormonok miatt, amik kezdték birtokba venni a
testemet. És minden bizonnyal azért is, mert folyton azon
töprengtem, mit csinálhattam volna másként.
Ian lemondott rólunk, és ez úgy nehezedett rám, mint azelőtt
soha semmi.
Mindennap hívtam, néha többször is. Hangüzeneteket
hagytam, üzeneteket küldtem, de a hallgatása lesújtó volt. Azóta
semmi nem érződött helyesnek.
Nem voltam egyedül, de megszakadt a szívem a Will és Ian
iránti szerelmem közötti törésvonalon. Nem éreztem magam
teljesnek, és attól tartottam, semmi sem lesz már ugyanolyan
számomra.
– Szeretnéd a karodban tartani? – Maya Vanessa türelmetlen
karjaiba adta a kisbabát, mielőtt felállt. – Most, hogy
mindketten itt vagytok, én gyorsan lezuhanyoznék, ha nem
bánjátok.
Maya magunkra hagyott minket, Vanessa pedig gügyögött és
karattyolt a babának – úgy tűnt, ő is pont ugyanolyan szerelmes
belé, mint én.
– El tudod hinni, milyen gyorsan bővül a családunk?
 És még egy év, és még nagyobb lesz. Ha tudta volna…
– Nehéz elhinni – mondtam. – Néhány évvel ezelőtt nem
gondoltam, hogy Cameron valaha is apa lesz, de most már el
sem tudom képzelni máshogy. Nagyon illik hozzá.
– Darren is készen áll.
Az a Darren, akit korábbról ismertem, nagyjából annyira
érdeklődött a szülőség iránt, mint a házasság iránt. Aztán
minden megváltozott. Most már szinte fel sem lehetett ismerni.
Vannak, akik tényleg meg tudnak változni. Aztán Ianre
gondoltam, és egy kicsit még jobban megszakadt a szívem.
– Tudom, hogy nagyszerű apa lesz, ha eljön az ideje.
Felálltam, és leültem mellé, hogy én is csodálhassam a
kisbabát.
Vanessa vette a lapot, és átadta nekem. A szívem apró, boldog
táncot járt, hogy újra a karjaimba vehettem.
Sóhajtva hátradőlt.
– Már nem kell sokat várnunk rá, hogy megtudjuk.
Megfordultam, és észrevettem az izgalom csillogását zöld
szemében. Kissé megemelte a vállát.
– Kisbabát várunk – suttogta mosolyogva.
– Most viccelsz!
A fejét csóválta.
– A héten tudtam meg. Én próbáltam várni, de Darren persze
nem. Nem voltunk túl óvatosak, hogy ne essek teherbe, úgyhogy
azt hiszem, ez azt jelenti, hogy itt volt ideje.
– Maya tudja már?
– Még nem mondtam el neki. Nem akarom most elterelni a
figyelmét. Még lesz kilenc hónapja, hogy izgatott legyen miatta.
– Ez olyan csodálatos! – Mosolyogva bámultam le Aidan
tökéletes kis arcára. – Hamarosan nagyon jó társaságot kapsz,
kisember!
 Gyors egymásutánban megszívogatta a cumiját – úgy tűnt, ezt
tudomásul vette. Elöntött a boldogság, amit Vanessa és a
bátyám iránt éreztem. Ez fantasztikus hír!
Megértettem, hogy Vanessa miért nem akarta még
megosztani mindenkivel a hírt. Na de nekem vajon mikor lesz
bátorságom elmondani a családomnak? Aztán eszembe jutott,
hogy nem is olyan régen fogadalmat tettem. Nincs bujkálás,
nincs megbánás.
Talán Vanessa lenne a megfelelő ember, akinek elsőként
elmondhatnám.
– Ez valószínűleg őrülten fog hangzani, de én is.
A szájához kapta a kezét.
– Te jó ég, terhes vagy?
Óvatos mosollyal bólintottam.
– Azt hiszem, mi sem voltunk túl óvatosak. Épp most tudtam
meg.
Szétváltak az ajkai, de nem jött ki rajta szó, ennek ellenére
valahogy éreztem, mit is akar kérdezni.
– Willé.
– Ó. – Pislogott néhányszor, és az alsó ajkát a fogai közé szívta.
– Hogy viseli Ian?
Felsóhajtottam, a szomorúság új hulláma pedig sötét
felhőként telepedett rám.
– Nem túl jól. Elment, és azóta nem hallottam felőle.
Végigsimítottam Aidan fürtös fején, és finom puszit nyomtam
az orrára. Ő mindent beragyogott, és arra gondoltam, hogy
amikor majd a saját kisbabámat tartom a karjaimban, akkor az
én kislányom vagy kisfiam is elűzi majd tőlem a bánatot, ami a
szívemre nehezült.
– Biztos vagyok benne, hogy megemészti majd – felelte
Vanessa, majd gyengéden megérintette a karomat.
 Nem válaszoltam, mert nem igazán hittem benne, hogy így
lesz. Én nem adom fel, és tovább fogok próbálkozni, de ahogy
elköszönt tőlem, az a fájdalom a szemében… Biztos voltam
benne, hogy köztünk mindennek vége.
 TIZENKILENCEDIK FEJEZET

WILL

Az asztalom fölé görnyedve lapozgattam a dokumentumokat,

amiket Adriana hagyott itt nekem, hogy átnézzem őket.
Megpróbáltam előre dolgozni, de ettől csak úgy éreztem, egyre
inkább lemaradok. Hamarosan Londonba kellett utaznom, hogy
egy ígéretes befektetésről tárgyaljak, de lehetetlennek tűnt most
egyedül hagynom Oliviát. Kibaszott Ian!
Megpróbáltam csillapítani a haragomat, de a napok
előrehaladtával egyre nehezebben és nehezebben ment. Olivia
igyekezett erősnek mutatkozni, de könnyedén átláttam rajta.
Ian távozása megrázta. Olyan szomorúságba burkolózott, amit
úgy éreztem, képtelen vagyok feloldani. Szerelmes volt Ianbe,
és én bármennyire is igyekeztem betölteni azt az űrt a szívében,
tudtam, hogy nem lehetséges.
Vitatkoztam vele arról, hogy biztosan ez lenne-e a megfelelő
idő arra, hogy elkezdjen dolgozni egy új projekten – egy
ingatlanon, amit az irodától néhány háztömbnyire vásároltam.
Fáradt és ideges volt, és még véletlenül sem akartam még
jobban megterhelni a munkával. A végén természetesen ő
nyert.
Miután áldásomat adtam rá, belevetette magát egy újabb
átalakítás kezdeti munkálataiba. Egy hét leforgása alatt már
találkozott is a belsőépítésszel, és vázlatokat készített a
kereskedelmi és magánlakásokhoz, amik végül átalakítják majd
az elavult épületet.
 Mivel Ian kikerült a képből, nem tagadhattam, hogy elkélt az
extra segítség, de folyton attól tartottam, hogy túlságosan
megerőlteti magát.
Egy kopogás szakította félbe a zaklatott gondolataimat.
– Van egy perced?
Jia besétált, mielőtt behívhattam volna.
Tetőtől talpig fehérbe öltözött. A karcsú és elegáns blúz meg
szoknya kombináció sugárzóan kiemelte természetes olajbarna
bőrét. Nem csoda, hogy ilyen kisugárzás mellett az új befektetők
a tenyeréből ettek.
Ahogy Reilly ígérte, Jia több mint alkalmas volt a pozícióra.
Miközben azon aggódtam, hogy meg tudjuk tartani a már
meglévő befektetőinket, ő több új ügyfelet is beszervezett.
Fantasztikus munkát végzett, és amióta megörököltem ezt a
milliárddolláros problémát, most először éreztem úgy, hogy van
esélyünk sikerre vinni a vállalatot.
Leült az asztalommal szemben, és keresztbe tette a lábát.
– A díjainkról szerettem volna beszélgetni veled.
Hátradőltem a székemben, és ránéztem.
– Mi van velük?
– Merész lépés volt lemondani a kezelési költségről, hogy új
befektetőket csábítsunk a céghez, de értem, miért döntöttél így.
Igyekszünk elhatárolni magunkat a botránytól, és eddig sikerült
is. De úgy érzem, hogy újra kellene gondolnod ezt.
A mobilom rezgett egyet, de nem foglalkoztam vele.
– Próbáljuk visszanyerni a befektetők bizalmát. Semmi nem
sugallja úgy a magabiztosságot, mint az, hogy „én akkor kapok
fizetést, amikor te is”.
– Így viszont pénzt hagyunk az asztalon. A leendő ügyfelek
elvárják a díjakat. Miért kell magunk alá vágnunk?
Az íróasztalon doboltam az ujjaimmal.
 – Nem kell emlékeztetnem rá, hogy hátrányból dolgozunk,
ugye?
Röviden, de állta a tekintetemet.
– Több pénzt kell behoznom. Úgy gondoltam, ez jó módja
lenne ennek anélkül, hogy bele kelljen nyúlnunk a cég
bevételébe.
Megálltam egy pillanatra – próbáltam kiolvasni belőle, vajon
hová akar ezzel kilyukadni.
– Kapsz fizetést és részesedést a teljesítménydíjból is. Ezen
kívül mit akarsz még?
– Azt akarom, hogy határozz meg egy kezelési költséget, amit
megoszthatunk!
Felnevettem, és előredőltem.
– Csak pár hete vagy itt, és máris több pénzt akarsz kicsikarni
belőlem?
– Itt nem erről van szó.
Adriana hangja szólalt meg az irodai telefon hangszórójában.
– Will, hívásod van.
– Nem érek rá – morrantam fel. – Jia, már megtárgyaltuk a
fizetésedet, és úgy tűnt, nagyon is meg voltál vele elégedve.
Magyarázd meg, miért hozod ezt most fel!
Vállat vont, de a válla és az arcizmai is megfeszültek.
– Megváltoztak a körülmények. Ez minden. Nem gondoltam,
hogy ennyire ellenezni fogod a javaslatot.
– Engem nem izgat annyira a pénz, az viszont igen, hogy
miért változtak meg ilyen hirtelen a körülmények. Meg kell
tudnom bízni benned, Jia. Miről van szó?
– Barátok vagyunk, Will. Természetesen megbízhatsz
bennem.
Összeráncoltam a homlokomat, mert ebben a beszélgetésben
és a jelenlegi viselkedésében semmi nem késztetett arra, hogy
megbízzak benne.
 – Neked nincsenek barátaid. Kollégáid vannak. Felettesek,
beosztottak. Férfiak, akikkel lefekszel, és a családod. Ne
hablatyolj itt nekem a barátságról, Jia! Ennél jobban ismerlek.
Az arckifejezése megfeszült. Lehunyta a szemét, és hosszan
fújta ki a levegőt.
– Talán igazad van. Nem tudom, mit mondhatnék. Az egész
életemet jelenti ez a lehetőség, Will. Csak gondold át, kérlek!
Valami nem stimmelt. A zsigereimben éreztem.
– Mi a fene folyik itt valójában?
A fejét csóválta, és kerülte a fürkésző pillantásomat.
– Csak egy kicsit több pénzre van szükségem. Azt hittem, elég
lesz, amiben megállapodtunk, de mégsem az.
– Mondd el, miért, és mindent megteszek, hogy segítsek!
Felpillantott rám. A szeme csillogott az érzelmektől.
– Nem vagyunk barátok, nem? Ha ez mind csak üzlet, miért
akarsz nekem segíteni?
A hangja olyan kétségbeesett tónusban csengett, ami
aggasztani kezdett. Soha nem láttam még őt ennyire kiborulva.
Hirtelen megbántam az előbbi kemény szavaimat.
– Sajnálom, Jia! Nekem is sok mindennel kell megbirkóznom
most, de tudnod kell, hogy nekem tényleg elmondhatod. Ha nem
bízhatunk meg egymásban annyira, hogy őszinték legyünk,
akkor nem tudom, hogyan működik majd ez közöttünk.
Már nem kapaszkodott az irányítás látszatának egyetlen
morzsájába sem. Összeomlott. Elkomorodott, és remegő kezét a
szájához kapta.
– Nem lehet. Nem tehetem… Tönkre fognak tenni, Will! –
suttogta. – Mindent… Mindent el fogok veszíteni, amiért eddig
dolgoztam!
Elmaszatolódott a sminkje, mielőtt megállíthatta volna a
könnyeit. Felálltam, és megkerültem az asztalomat.
– Jia, kik azok az ők? Kikről beszélsz?
 A fejét rázta, mint aki nem akarja megmondani. Felállt, és
körbejárta az irodát. Amikor ismét találkozott a határozott
pillantásommal, végre megszólalt.
– Dermott. És Reilly… Ő sosem veszít, Will! Nem tudom, miért
hittem, hogy csak úgy kilép. Jobban kellett volna tudnom, de
már túl késő. Már kiléptem a cégtől. Várt, hogy megkeressen, és
mire elköteleztem magamat melletted, már nem tudtam
máshová menni. Nincs visszaút. Csapdába estem.
Megpróbáltam összeilleszteni Jia zavaros mondatait. Reilly
számára már nem volt tét, és és azt sem tudtam, hogy mit
akarhat tőle Dermott.
– Mit akarnak tőled?
– Részesedést. – Megemelte feszült vállát, és nyelt egyet
apadozó könnyein keresztül. – Fennáll a veszélye, hogy
mindenüket elveszítik most, hogy vád alá helyezték őket. Senki
nem bízik bennük. Már nem tudnak pénzt keresni a régi
kapcsolataikon keresztül, ezért most engem fenyegetnek.
– Nem kell semmit sem adnod nekik, Jia! Nincs hatalmuk
feletted. Most már velem vagy. Itt mi irányítunk, őket pedig
kirúgtuk.
Megrázta a fejét, és a szeme friss könnyektől fénylett.
– Vannak videóik.
– Videóik?
Remegő lélegzetet vett.
– Amikor Dermottnak dolgoztam… Mielőtt úgy döntött, hogy
nélkülem ugrik fel a ranglétrán… Előfordult néhány késő este.
Feltételezem, úgy gondolta, szórakoztató lenne megörökíteni a
pillanatot. Miután elfogadtam az ajánlatodat, Reilly eljött
hozzám, és elmondta, hogy léteznek felvételek… Azt mondta, ha
nem szerzek neki részesedést, kiszivárogtatják őket.
A testem megfeszült, és némán elkáromkodtam magam.
– Mennyit kér tőled?
 – Sokkal többet, mint amennyit keresek.
– Tegyük fel, hogy úgy döntenek, kiszivárogtatják. Ez nem
vetne rossz fényt Dermottra?
Megvonta a vállát.
– Nem vagyok benne biztos. A videón, amit mutatott nekem,
nem lehetett látni Dermott arcát. Tönkre fognak tenni, Will! Ha
az a videó napvilágra kerül, akkor nekem befellegzett a Wall
Streeten. Ez az életem! – A könnyei ismét potyogni kezdtek.
Törölgetni kezdte őket. – Túlságosan erőltettem ezt. Túl gyorsan
másztam meg a ranglétrát, és most mindent el fogok veszíteni.
Magamhoz húztam, és szorosan átöleltem, miközben
zokogott.
Izzott bennem a düh. Átkozott legyek, ha hagyom, hogy az
apám cimborái rátegyék a kezüket a pénzre, amit
megkerestünk. Ráadásul Jia nem ezt érdemelte. Nem érdekelt,
hány pénzügyes srácot szopott le. Senki nem érdemelte meg,
hogy végignézze, ahogy az egész karrierjét lehúzzák a vécén.
– Meg fogom oldani, oké? – mormoltam, és végigsimítottam a
hátán.
Fogalmam sem volt, hogyan, de megteszem, amit kell.
Átkarolta a derekamat, és a légzése lassan megnyugodott.
– Szükségem van rád, Will. – Felnézett rám, sötét szeme
nedves volt, és feldagadt a könnyeitől. – Kérlek, muszáj valami
mást éreznem, mint amit most! Csak egy éjszakára.
Letöröltem a nedves foltokat az arcáról.
– Nem tehetem, Jia! Oliviával vagyok. Ő az igazi. Elmúltak
azok a napok, amikor te és én össze-összejöttünk. Sajnálom.
Szomorú mosolyra húzta az ajkát.
– Szerencsés lány.
– Will?
Mielőtt megláttam volna Olivia arcát, a hangjából kihallatszó
zavartól a torkomba ugrott a szívem.
 Jia gyorsan elhúzódott, és a szemét törölgette.
– Sajnálom! Elmegyek.
Elsurrant Olivia mellett, és csak a sok magyarázkodást hagyta
hátra.
– Talán nekem is mennem kellene.
Olivia sápadtnak tűnt.
Bassza meg!
Gyorsan odamentem hozzá, és becsuktam az ajtót, mielőtt
távozhatott volna.
– Nem, ez nem az, aminek látszik!
– Nem? Lefekszel vele?
Összerándultam.
– Basszus, dehogy! Nem fekszem le vele.
Rám meredt.
– De valaha lefeküdtél vele?
A hajamba túrtam, és ingerülten felsóhajtottam. Rohadt egy
napnak bizonyult a mai.
– Ne azt mondd, amit szerinted hallani akarok, Will!
Őszinteséget ígértünk egymásnak. Csak mondd meg, a francba
is!
Összevonta a szemöldökét, és a keze ökölbe szorult.
Eszembe jutott, hogy volt idő, amikor szerettem
felbosszantani, de most csak mosolyogni akartam látni. Még
sokat kellett rajta dolgoznom…
– Mielőtt megismertelek, igen, lefeküdtem vele.
Az állkapcsa megfeszült.
– Hát persze hogy lefeküdtél vele! És most mindennap látjátok
egymást, és egy irodában dolgoztok. Ez igazán nagyszerű!
– Ő csak egy munkatárs, Olivia! Semmi több!
A kilincsért nyúlt, de a kezére tettem az enyémet, és ezzel
megállítottam.
– Olivia, hagyd abba!
 – Összevissza fogdostad! Hadd találgassak! Szigorúan
munkakapcsolat.
– Feldúlt volt. Te is láttad őt!
Elhúzódott az érintésem elől, és kerülte a tekintetem. A
legrosszabbat feltételezte rólam, és az egyetlen kiút ebből az
igazság volt. Végighúztam a kezemet az arcomon. Minden
elcsesződött…
– Figyelj, Reilly zsarolja, hogy részesedést kapjon abból,
amiről lemondott! Van egy videója arról, ahogy Jia és a régi
főnöke az irodájában dugnak. Azzal fenyegetőzik, hogy
kiszivárogtatja, ha Jia nem tömi meg valahogy Reilly zsebét. Azt
még nem tudom, hogy Dermott is benne van-e, de ki fogom
deríteni.
Pislogott néhányszor, majd egy kissé megenyhült.
– Ez borzasztó!
Simogattam a karját, és megkönnyebbülten sóhajtottam.
– Ha lehet, próbáld meg nem a legrosszabbat feltételezni
rólam.
Behunyta a szemét.
– Sajnálom.
– Én is. Ez egy elcseszett helyzet, de meg fogjuk oldani.
Felnézett rám.
– Mit fogsz csinálni?
– Elmegyek Dermotthoz, és megszerzem azt a kibaszott
videót.
– De pár napon belül el kell utaznod.
Káromkodtam magamban. Ez a kibaszott utazás… Még azelőtt
találkoznom kellett Dermott-tal, hogy elmegyek. Nem
hagyhattam még jobban elfajulni a helyzetet, és attól tartottam,
Jia csinál valami hülyeséget a távollétemben. A karrierje forgott
kockán.
 És még mindig égetett az a gondolat is, hogy magára hagyjam
Oliviát.
Hála az égnek Jia nem jött velem az útra, Olivia akkor teljesen
kiakadt volna, mindegy, mit mondok neki. Aztán az eszembe
villant egy ötlet.
– Kitalálom, mi legyen Dermott-tal, még mielőtt elmegyek, te
pedig elkezded összepakolni a csomagjaidat. Velem jössz
Londonba!

IAN

Egy huszonnégy órás műszakot magam mögött tudva sétáltam

be anyám házának ajtaján. Úgy éreztem, kilépek az egyik
káoszból, és belépek egy másikba. A vasárnap egy újabb családi
vacsorát jelentett – vagy egy otthont tele kíváncsi nőkkel,
hangos unokatestvérekkel és elképesztő ételekkel.
Amióta eljöttem Willtől és anyámnál laktam, ő és a nővéreim
folyton beleártották magukat a dolgomba, és kíváncsiskodtak,
hogy vajon mi történt, ami miatt ilyen hirtelen hazajöttem.
Hamar új helyet kellett találnom magamnak.
A legfiatalabb húgom, Mia, felemelte a fejét, elszakítva a
figyelmét valami ostoba televíziós műsorról.
– Mi újság, lúzer?
Ledobtam a táskámat a kanapé lábához, és lerogytam mellé.
– Nem sok, taknyos.
Elmosolyodott.
– Hogy ment a meló?
Vállat vontam.
– Úgy, mint mindig.
 Két pánikroham, egy szívleállás és egy túladagolás. Semmi,
ami eltért a megszokottól. Semmi, ami felérhetett volna a
fájdalomhoz, amit azóta éreztem, hogy elhagytam Livet.
– Újraélesztettél valakit?
– Ja, néhány embert. Hol van mindenki?
– A hátsó udvaron.
Sokatmondóan egymásra néztünk. Mia nemrég töltötte be a
tizenhatot, és ő sem rajongott túlzottan a családi
összejövetelekért. Volt köztünk egy generáció, de mostanában
valahogy mindketten ugyanannyira elköteleződtünk a duzzogó
antiszociális viselkedés iránt.
A legidősebb nővérem, Gabrielle, kidugta a fejét a konyha
ajtaján.
– Ian! Hát megjöttél! Gyere ki hozzánk, mindenki itt van!
Shawn is.
Felvonta a szemöldökét, mintha egy nőkkel teli házban egy
másik férfi jelenléte rávehetett volna a társasági életre.
– Mindjárt megyek.
Gabrielle eltűnt, én pedig felálltam. Az izmaim elnehezültek a
fáradtságtól.
– Balek – motyogta Mia.
Fáradt kuncogással fordultam el tőle, hogy csatlakozzak a
többiekhez.
Ahogy mondták, a többi testvérem a gyerekekkel és a
partnereikkel együtt az udvaron gyűltek össze, amit közösen
használtunk a felettünk lakó bérlőkkel. Az őszi levegő hűvös
volt, de a nap besütött a saját kis terünkre, aminek
köszönhetően gyönyörű nappá vált a mai.
Kivettem egy sört egy közeli hűtőládából, és leültem a
teraszasztalhoz, ahova már ki volt készítve néhány étel.
Gabrielle férje a grillsütőnél ügyködött, módszeresen forgatta
a zöldségeket és a steakeket, miközben Ella az ingét rángatta, és
könyörgött neki, hogy játsszon vele. Nem Shawn volt az
unokahúgom biológiai apja. A vér szerinti apja egy
kereskedelmi hajón dolgozott, ami azt jelentette, hogy évente
csak néhány hónapot töltött a városban. Gabrielle-lel csak egy
futó románcuk volt, aminek Ella lett az eredménye, de aztán
gyorsan eltávolodtak egymástól. Egy évvel később aztán
találkoztak Shawnnal, akivel azóta is együtt vannak.
Néhány perc elszánt zaklatás után Ellának sikerült
elrángatnia Shawnt a grilltől. A férfi drámai mozdulattal
felkapta, és fejjel lefelé fordította, amitől Ella sikoltozva
nevetett. Aztán addig csiklandozta, amíg már levegőt is alig
kapott, és közben végig nevetett, mint aki éppúgy élvezi az
ugratást, mint az unokahúgom a kínzást.
Az egymás iránt érzett szeretetüket nem a vérük határozta
meg. Pont annyira volt az apja, ha nem még inkább, mint az a
férfi, aki évente csak néhányszor látta őt.
Gabrielle kisétált az udvarra.
– Gyere, Ella! Hagyd aput főzni!
Shawn letette, miután nagy puszit nyomott az arcára. A
nővérem visszakísérte Ellát oda, ahol a többi unokatestvére
játszott, hogy Shawn visszatérhessen a grillezéshez.
Annak ellenére, hogy fájdalmat okozott, elképzeltem Liv és
Will gyermekét, egy barna hajú és kék szemű angyalt, aki pont
így játszik és ugrál közöttük. Én nem voltam a képben, de nem
tudtam megállni, hogy ne töprengjek el rajta. Vajon képes
lennék úgy szeretni Liv gyerekét, mint Shawn Ellát?
Nagyot kortyoltam a sörömből, és elhessegettem a gondolatot.
Nem számított. Nem fogok visszamenni. Nem tudtam
megtenni. Eljöttem a penthouse-ból, és vissza sem néztem. Ez
volt az egyetlen dolog, amit tehettem.
Will azóta is hallgatott. Nem törődtem Liv hívásaival, amik
eleinte megállás nélkül jöttek közvetlenül azután, hogy
elmentem, bár azóta lecsökkentek napi egy próbálkozásra.
Akárhányszor megláttam az arcát a kijelzőmön, úgy hasított
újra belém a fájdalom, mint egy forró penge.
Mit mondhatnék? Nem tudtam volna elviselni, ha hallom,
ahogy sír. Nem akartam hallgatni a könyörgését, hogy menjek
vissza hozzá. Még akkor sem, ha azok az utolsó kétségbeesett
szavak, amiket a távozásom napján mondott, ott visszhangoztak
a fülemben, akárhányszor csak a párnámra hajtottam a fejemet
– akkor is kísértettek az álmaimban, amikor sikerült elaludnom.
Az emléke… Az érintése.
Becsuktam a szememet, és megdörzsöltem a tarkómat.
Néhány hete még nem éreztem ott semmi feszültséget.
– Cariño, que pasa?1
Az anyám megnyugtató hangja egy pillanatra kizökkentett a
gondolataimból.
– Semmi, jól vagyok.
– Dónde está tu sonrisa? Papa no le hubiera gustado verte así.2
Az egész testem megfeszült.
– Azt mondtam, jól vagyok – haraptam a szavakat.
Nem akartam mosolyogni, és ha az apám nem akart így látni,
nem hagyta volna, hogy a rák megölje. Düh és neheztelés
telepedett a fáradt izmaimba, de ezzel kaptam valamit, amibe
kapaszkodhattam.
Helyet engedtem Livnek a szívemben, és most, hogy kizártam
onnan, csak a harag élt benne. Újdonsült neheztelés, amiért
szétszakították a családomat.
– Me partes el corazón cuando te veo así.3
– Mama, angolul!
A húgom, Cara, a barátja, Nick felé intett, aki a társaságban
egyetlenként egy szót sem értett abból, amit az anyám mondott.
 Anyám megrázta a fejét, és visszaindult a házba, miközben
spanyolul motyogott. Mostanában többet fontoskodott
körülöttünk, mint régebben.
Rezegni kezdett a zsebemben a telefonom. Elővettem, és
megláttam Will nevét. Már majdnem hozzászoktam, hogy
figyelmen kívül hagyjam Liv hívásait, de az, hogy most Will
próbálkozott, hirtelen idegessé tett. Mi van, ha valami nagy baj
történt Livvel vagy a babával?
Gondolkodás nélkül válaszoltam a hívásra.
– Will.
Felálltam az asztaltól, és visszamentem a házba, hogy egy kis
magányhoz jussak.
– Kösz, hogy felvetted.
A burkolt szarkazmus egyértelműen érződött a hangjában.
– Valami baj van?
Beszívtam a levegőt, próbálva megnyugtatni magam, de egy
löket adrenalin már végigszáguldott az ereimben, amitől éber
lettem, és készen álltam a cselekvésre.
– Mi a fenét gondolsz? Az, hogy elmentél! Az a baj! Liv nagyon
feldúlt, és az, hogy még csak a hívásait sem fogadod, teljesen
összetöri a szívét. Van fogalmad arról, milyen nehéz nekem
végignézni, hogy min megy keresztül?
A pokolba! Nem kellett volna felvennem.
– Azt tettem, amit tennem kellett.
– Nem, te csak reagáltál, és egy percre sem gondoltál bele,
hogy ez mennyire törné össze. Te akartál ebben a kapcsolatban
lenni, aztán egy kurva szó nélkül leléptél!
Összeszorítottam az állkapcsomat. Vissza akartam szólni
Willnek, mert ez végül is az ő hibája volt. Mérhetetlenül
igazságtalannak tartottam, amiért megpróbálta megfordítani a
dolgot, és rám kenni az egészet.
A következő szavai viszont már kevésbé voltak erőteljesek.
 – Figyelmeztetett, hogy ez nem lesz egyszerű. De
megpróbálhatjuk. Viszont ez a szar néha nagyon zűrös lesz.
A fejemet csóváltam.
– De nem így!
– Soha nem gondoltál bele, hogy egyszer majd családot
szeretne? Akkor ugyanebben a helyzetben lennénk. Amíg a
modern tudomány rá nem jön, hogyan lehet két spermából és
egy petesejtből gyereket csinálni, addig csakis valamelyikünk
lehet az apa.
– Akkor megbeszélhettük volna együtt, és kitalálhattunk
volna valamit! Ehelyett viszont úgy döntöttél, hogy senkit nem
kérdezel meg. Még őt sem!
Ettől egy pillanatra befogta a száját.
– Tudom, az én hibám, hogy ebben a helyzetben vagyunk. De
most ez van. Viszont valahogy meg fogjuk tudni oldani. –
Felsóhajtott. – Ian, nyolchetes terhes. A héten megkaptuk az
ultrahangot, láttuk a szívverést is meg mindent.
A féltékenység, a szerelem és a düh küzdött a fölényért a
gondolataimban – az érzelmek mérgező koktélja.
– Kösz, hogy tudattad velem, Will! Rohadtul varázslatos. Mit
mondhatnék?
– Figyelj, seggfej, azt mondom neked, hogy eddig minden
jónak tűnik! Olivia egészséges, és a baba is. Ne haragudj, azt
hittem, tudni akarod!
– Kösz.
A hangomból sütött a rosszindulat, de mélyen legbelül hálás
voltam, hogy megtudtam. El sem tudtam képzelni, mit tennék,
ha Livvel történne valami. Azt nem éltem volna túl.
– Nem is tudom, minek vesztegettem az időmet a
telefonálással. Én csak… Mindegy.
Letette, én pedig kis híján a falhoz vágtam a mobilt.
 Nem kellett volna felvennem. És soha nem lett volna szabad
szerelembe esnem senkivel.

WILL

Kevin Dermottot már korábban elbocsátották a vezető

pozíciójából egy prominens Wall Street-i cégnél. Abban a
pillanatban, hogy híre ment a készülő nyomozásnak, ajtót
mutattak neki. Bár a megaláztatás valószínűleg még frissen élt
benne, legalább a több millió dolláros Upper East Side-i
otthonában nyalogathatta a sebeit.
Becsengettem, és ő nyitott ajtót.
– Will Donovan, szia!
– Kerestelek néhányszor telefonon.
Miután nem érkezett választ, úgy döntöttem, váratlan
látogatást teszek nála. Szándékomban állt még a londoni utam
előtt rendezni ezt a helyzetet.
– Elnézést, mostanában szűröm a hívásokat. Mit tehetek
érted?
– Jia Sumnerről szeretnék beszélni veled.
Hátrapillantott a válla fölött, majd visszanézett rám.
– Már nem igazán üzletelek vele.
– Én nem ezt hallottam.
Összeráncolta a homlokát.
– Akkor mit hallottál?
– Azt hallottam, hogy zsarolod, részesedésért a Reilly
Donovan Tőke profitjából.
Megrázta a fejét.
– Nem, ez nem igaz. Nem tudom, mit mondott neked, de én
hónapok óta nem beszéltem vele.
 – Tudok a videóról.
Hátrált egy lépést.
– Mennem kell.
Megtartottam az ajtót a kezemmel, mielőtt becsukhatta volna.
– Figyelj, Kevin! Ezt most nagyon alaposan át kell gondolnod.
Tudom, hogy kemény hónapok állnak mögötted. A karriered
nagyot bukott, ez kétségtelen, de még mindig ott van a családod.
A feleséged, a gyerekeid… Végső soron ez az, ami igazán számít.
Hideg és mozdulatlan szemmel meredt rám. Egy pillanatra
sem kételkedtem abban, hogy megértette a burkolt fenyegetést.
Ha arra volt szükség, nekem nem okozott volna problémát,
hogy minden lehetséges módon pokollá tegyem az életét, ha
kompromittálja Jia karrierjét vagy a vállalatomat.
Kilépett hozzám az utcára, és becsukta maga mögött az ajtót.
– Mi van a videóval?
– Meg akarok bizonyosodni arról, hogy soha nem lát
napvilágot.
Gyorsabban kezdte kapkodni a levegőt, és tudtam, hogy az
adrenalinszintje megugrott.
– Azt én sem akarom. Én is rajta vagyok a kurva videón! Hiba
volt. Soha nem lett volna szabad felvennem.
– Akkor miért fenyegeted vele Jiát?
Összerezzent.
– Én nem fenyegetem. Mondtam már, hogy hónapok óta nem
beszéltem vele. Nem vittem magammal, amikor az év elején
előléptettek, és szerintem azóta egyetlen szót sem szólt hozzám.
Azt viszont tudom, hogy pokolian számító, szóval tudni akarom,
mit mondott neked!
– Reilly feladta a részvényeit a vállalatnál. Erről tudtál?
Megrázta a fejét.
– Nem, ezt még nem említette. Volt néhány egyéb ügyünk,
amivel foglalkoznunk kellett.
 – Azzal fenyegetőzik, hogy kiszivárogtatja a videókat, ha Jia
nem szerez neki részesedést. A lány látta őket, tehát ez azt
jelenti, hogy Reillynél vannak a felvételek.
Dermott nyelt egyet, és a keze sarkával a homlokát dörzsölte.
– A pokolba!
– Miért vannak meg neki ezek a videók?
– Egyik este berúgtunk, és elkövettem azt a hibát, hogy
elküldtem őket neki. Nem gondoltam, hogy egyszer majd
felhasználja őket ellenem, azt meg főleg nem, hogy Jia ellen!
– Nem érdekel, mi történt közted és Jia között, de azt akarom,
hogy tüntesd el örökre ezeket a videókat!
Bólintott.
– Úgy lesz. Vedd úgy, hogy megtörtént!
 HUSZADIK FEJEZET

IAN

Lehúztam egy egész üveg vizet, újratöltve ezzel magamban a

tűz hőjében elvesztett folyadékot. Darren lerogyott mellettem a
járdaszegély szélére, ahol épp magamhoz tértem. Több egység is
érkezett a helyszínre, és a tüzet már sikerült megfékezni.
Mindenki biztonságban volt. Az épület megsérült, de nem
semmisült meg teljesen. Csak egy újabb nap a melóban.
– Ez egy rohadék volt, mi?
Lecsavartam a kupakot egy második üvegről is, és
belekortyoltam.
– Igen.
– Egyébként hogy mennek veled a dolgok?
– Jól. Csak a szokásos.
Igazság szerint egy rakás szerencsétlenség voltam, de Darrent
tekintettem az utolsó embernek, akivel erről beszélni akartam.
– Azt hiszem, nem említettem neked, de megnyílt egy hely a
201-es egységnél. Felajánlották nekem.
– Jó neked. Asszem – motyogtam, és magamhoz vettem még
egy kis vizet.
Nem tudtam, miért vesződött azzal, hogy ezt elmondja
nekem. Nem beszéltünk sokat azóta, hogy összeszólalkoztunk,
amiért Livvel jártam. A feszültség egy idő után csak közös
nemtetszéssé alakult egymás iránt, de ezt tudtuk kezelni. És
amikor elhagytam Livet, egyáltalán nem is vettem észre. Túl
zsibbadt voltam ahhoz, hogy észrevegyem, vagy hogy törődjek
vele.
– Elgondolkodtam rajta, de nem hiszem, hogy élni fogok vele.
Puhatolózó pillantást vetettem rá.
– Miért nem?
Vállat vont, és felfelé görbítette a száját.
– Nem tudom. Nincs kedvem megismerni egy teljesen új
csapatot. Itt megvan a helyem. Miért kellene elrontani egy jó
dolgot?
Megvontam a vállamat, és lebámultam a piszkos földre. Azon
töprengtem, miért mondja el nekem mindezt. Azt akarta, hogy
én menjek át? Talán soha nem fogja tudni megbocsátani nekem,
hogy együtt voltam a húgával, de ezen a jövőben már nem
kellett aggódnia. Liv és köztem mindennek vége. Nem fogok
visszamenni hozzá. Bármennyire is fájt, tudtam, hogy így a
legjobb. De lehet, hogy Darren még nem tudott róla.
– Talán nem lesz olyan rossz, ha maradsz. A dolgok már nem
olyan bonyolultak, mint ezelőtt. Liv és én… Mi már nem
vagyunk együtt.
Ajka zord vonalba húzódott.
– Igen, tudom.
Hitetlenkedve néztem rá. Arra számítottam, hogy fülig ér
majd ettől a szája. Ehelyett azonban… megfontoltnak tűnt.
Fogalmam sem volt, ez mit jelenthetett.
– Figyelj, Darren! Sajnálom, hogy ez elrontotta köztünk a
dolgokat. Tényleg nagyon sajnálom. Remélhetőleg most majd
mindannyian tovább tudunk lépni.
A fejét csóválta.
– Én megleszek, de nem hiszem, hogy Livnek olyan jól megy a
továbblépés.
A fájdalom újdonsült erővel járta át a mellkasomat, amikor
arra gondoltam, hogy Liv szenved. Will hívása után tudtam,
hogy nem viseli jól, de mivel nem kellett se látnom, se
hallanom, rábeszélhettem magam arra, hogy azt gondoljam,
boldog Will mellett. A közös jövőjük küszöbén.
– Jól van?
Kikényszerítettem magamból a szavakat, és felkészültem a
válaszra.
– A minap családi vacsorát tartottunk. Will is eljött.
Vállat vont, és olyan arcot vágott, amitől úgy éreztem, nem
volt lenyűgözve.
Ha nem lettem volna úgy kiborulva érzelmileg a helyzet
miatt, talán még el is nevetem magamat.
– És…
– Nem tudom. Vanessa mondta, hogy elmentél, és azt hiszem,
nem vettem észre, hogy én egész idő alatt neked szurkoltam.
Tudod, amikor épp nem arról fantáziáltam, hogy az East River
folyóba fojtalak.
Erre elmosolyodtam.
– Meghatódtam. Igazán.
Hangosan felsóhajtott.
– Nem tudom. Nem tűnik olyan boldognak, mint, izé,
korábban…
– Ez bonyolult.
A kapcsolatom Livvel az első naptól kezdve bonyolult volt.
Azt biztosra vettem, hogy ezzel Darren is egyetértene, de arról
fogalmam sem volt, hogy tudott-e a terhességről. Azt viszont
biztosra vettem, hogy én nem fogom felhozni a témát.
– Mondd meg az igazat! Tényleg szereted? Úgy értem, biztos
vagy benne, hogy egyáltalán tudod, mit jelent ez?
– Hát persze hogy szeretem őt! És igen, tudom azt is, hogy ez
mit jelent. De ez nem változtat azon a tényen, hogy ez nem fog
működni. Már vége.
Szorosan összepréselte a száját.
 – A pokolba, Ian!
Összeráncoltam a homlokomat.
– Mi van?
Miért erősködik úgy emiatt? Ez egy olyan forró téma, amiről
mindketten tudtunk, hogy el kell kerüljük, ha helyre akarjuk
hozni még valaha a barátságunkat.
A kezét a homlokához emelte, és dörzsölni kezdte.
– Nem hiszem el, hogy ezt fogom mondani, de szerintem ezt
át kellene gondold még egyszer.
– Átgondolni? Mit?
Az égnek emelte a kezét.
– Szerelmes beléd, öregem! Én nem értem ezt az elbaszott
valamit, amibe belekezdtetek, de képtelen vagyok hétről hétre
látni azt a pillantást a szemében. Bármit is csináltál, rendbe kell
hoznod! Nem érdekel, mit kell tenned hozzá, de ezt neked kell
helyrehozni!
Félrenéztem. Nem akartam elhinni, hogy hatalmamban állt
megváltoztatni az utat, amin jártunk. Az utat, ami Livet és
engem két különböző irányba vitt. Napról napra egyre távolabb
kerültünk egymástól.
Az utcán több tűzoltó, rendőrök és néhány híradós autó is
nyüzsgött.
Mindezek felett a naplemente söpört végig az égbolton, mint
egy rózsaszínekből és lilákból készült akvarell.
A fejemet csóváltam.
– Ezt nem tudom helyrehozni, Darren. Bárcsak megtehetném!
De nem lehet.

OLIVIA
Azt terveztük, hogy valamivel több mint egy hétig maradunk
Londonban, de pár nap elteltével Will már be is fejezte a
tárgyalásokat, és beavatott egy meglepetésbe. Az utunk
hátralevő részét Párizsban töltjük, abban a városban, amibe
már évekkel ezelőtt beleszerettem.
Ezelőtt sosem láttam még Párizst ősszel. A város pontosan
olyan gyönyörű volt, mint amire emlékeztem, de hangulatosabb
és végtelenül romantikusabb így, hogy Will-lel jöttem ide.
A szállodánkból kilátás nyílt a Sacré-Coeurre, és Will minden
reggel egy tálcával a kezében ébresztett forró kakaóval és csokis
croissant-nal. A terhességi rosszullét egyelőre kezelhető volt, és
elhatároztam, hogy ezen az úton semmi sem fog visszatartani a
francia süteményektől. Az élet túl rövid ehhez!
A második esténken Will édesanyjával vacsoráztunk.
Alacsony, szőke nő, divatos, de nem felvágós. Bájos volt, a fia
iránt érzett szeretete pedig ragadós és szívmelengető.
Nemegyszer könyörgött, hogy hagyjuk ott New Yorkot, és
alapítsunk Párizsban családot. Életem egyik legfantasztikusabb
vacsorája végén szinte már elgondolkodtam rajta.
Utána Will és én elmentünk sétálni a Champ de Mars
környékén. A nap már lenyugodott, a levegő hűvös volt, de Will
keze melegített.
– Mit gondolsz? Mondjunk le az állampolgárságunkról, és
maradjunk itt örökre?
– Bárcsak!
Felvonta a szemöldökét.
– Szeretnéd? Tudod, hogy megadok neked bármit, amit csak
akarsz.
Felnevettem, de tudtam, hogy komolyan beszél.
– Nehéz lenne innen irányítani a birodalmadat.
– Kétségtelen. – Felsóhajtott. – De talán egy nap, amikor
kiengedhetem ezt az egészet a kezemből, kitelepülünk, és
veszünk egy házat a Riviérán vagy ilyesmi. Mindennap
szeretkezhetünk, borozhatunk, és felfalhatunk mindent.
– Mennyeien hangzik! Azt hiszem, most rögtön el is kellene
kezdenem gyakorolni a franciámat.
Puszit nyomott az arcomra.
– Seperc alatt folyékonyan fogsz beszélni, hercegnő.
Az éjszaka egyre sötétedett. Az ösvény mentén találtunk egy
padot, ahonnan zavartalan kilátás nyílt az Eiffel-toronyra.
Szorosabbra húztam magam körül a kabátomat. Will azonnal
átkarolt, hogy távol tartsa a hideget. Közelebb hajoltam a meleg
testéhez.
Előttünk a torony világított a tengerkék égbolt alatt. Emberek
sétálgattak a körülötte elterülő hatalmas pázsiton. A boldogság
elkezdett kiáradni a szívemből, és most először gondoltam arra,
hogy már régóta nem voltam igazán boldog. Azóta nem, amióta
Ian elment. Megpróbáltam többet mosolyogni Will kedvéért.
Legtöbbször elég volt látnom Aidant vagy elmerülni a
munkában ahhoz, hogy kordában tartsam az érzelmeimet. A
többi napon nehezebben ment, sokszor önsajnálatba fulladtam,
és fájt a szívem.
Jó vagy rossz, minden egyes múló nappal egy kicsit jobban
elvesztettem a reményt, hogy képesek leszünk kibékülni.
Fogalmam sem volt, hogy látom-e még valaha Iant, arról nem is
beszélve, hogy szerethetem-e újra. A távolléte és a hallgatása
miatt kényszerítettem magamat, hogy elfogadjam: kudarcot
vallottam. A nagy álom, amit álmodtam rólunk, csak egy álom
volt.
Meg kellett elégednem azzal, hogy Will-lel vagyok. Nagyon
szerettem őt, és hamarosan egy család leszünk. És egyedül ő is
már maga volt a valóra vált álom.
Egy részem azt kívánta, bárcsak ne szerettem volna bele
Ianbe – akkor el tudnám viselni a távozását.
 Lehunytam a szemem, és próbáltam felejteni. Ez a pillanat túl
tökéletes volt ahhoz, hogy szomorúsággal és sajnálattal
ködösítsük be.
– Szeretlek – mondtam halkan.
– Én is szeretlek. Mindennél jobban! – Will megemelte az
államat, és átható kobaltkék tekintetével fogva tartott. – Van
számodra egy kérdésem.
– Mi lenne az?
– Úgy érzem, fennáll annak a veszélye, hogy teljesen elrontok
egy Hallmark-filmes pillanatot, ha megkérdezem.
Elmosolyodtam.
– Ki vele!
– Szeretnél megházasodni?
A kérdéstől elállt a lélegzetem. Haboztam, és próbáltam
kitalálni, honnan jött ez ilyen hirtelen. Nem ereszkedett fél
térdre, nem kért meg. Egy őszinte kérdést tett fel nekem.
– Azt hittem, nem vagy férjnek való típus. Megváltozott
valami?
– Minden megváltozott, nem utolsósorban az, hogy a
gyermekünket hordod a szíved alatt.
– Te szeretnél megházasodni?
A szemében huncutság csillant.
– Én kérdeztelek először!
Halkan felnevettem.
– Komolyan, Will!
Felsóhajtott, és felnézett a kivilágított toronyra.
– Nem tudom. Úgy gondolom, hogy a házasság mást és mást
jelent a különböző emberek számára. Még kisgyerek koromban
elváltak a szüleim, és ezt nem volt könnyű egyedüli gyerekként
átélni. Nem jelentett számomra különösen semmit a házasság,
de végső soron azt szeretném tenni, amitől te a legjobban érzed
magad.
 Összeráncoltam a homlokomat.
– Nem akarok azért férjhez menni, hogy jobban érezzem
magam.
– Rendben. Akkor mit szólnál ehhez? Tegyük fel, hogy egy
hihetetlenül klisés romantikus gesztussal megkérem a kezed itt
most, az Eiffel-torony lábánál, a romantika városában. Ha fél
térdre ereszkednék, elővenném a zsebemből a legnagyobb
gyémántot, amit Wall Street-i pénzért meg lehet venni, és
megkérnélek, hogy legyél a feleségem… Mit válaszolnál?
Viccesesen próbálta előadni, de megértettem, hogy a felszín
alatt egy nagyon komoly beszélgetést folytatunk a jövőnkről és
arról, hogyan fogjuk meghatározni azt.
Megpróbáltam elképzelni az általa lefestett forgatókönyvet.
Amennyire tudtam, akár tényleg lapulhatott a zsebében egy
jegygyűrű. Mit válaszolnék?
Az idegeim fellázadtak, a légzésem kapkodóvá vált. Hirtelen
teljesen megrémített a gondolat, hogy megkéri a kezemet, és
nekem választ kell adnom rá. Nagyot nyeltem, és felnéztem a
pislákoló fényekre, amik magasra nyúltak az éjszakai égbolton.
Nyugalom után kutattam magamban, aztán eszembe jutott,
hogy bármit is sodor elénk az élet, Will képes kezelni az
igazságot. Számított rá. Egy pillanat múlva a szemébe néztem.
– Ha most megkérnél, igent akarnék mondani, mert szeretlek,
és mert mindent meg akarok neked adni, amit csak szeretnél.
Pislogott egyet, és az arckifejezése nyugodt maradt.
– De mégsem mondanál igent.
– Nem vagyok benne biztos, hogy igent tudnék most mondani.
Nem azért, mert nem akarok a feleséged lenni, hanem mert
már így is úgy érzem, hogy minden olyan tekintetben kötődöm
hozzád, ami tényleg számít. Kisbabánk lesz. Osztozunk egy
otthonon és az életen. Hiszek a jövőnkben, és nincs szükségem
egy darab papírra vagy egy hatalmas társasági eseményre
ahhoz, hogy úgy érezzem, ez valami valóságosabb vagy
biztosabb.
A karkötőmmel babráltam, és vártam, hogy megszólaljon.
Reméltem, hogy nem szomorítottam el vagy bántottam meg. Azt
nem tudtam volna elviselni, de azt akartam, hogy tudja, mit
érzek valójában.
– Mi már megszegtük az összes szabályt, Will. Nem gondolod,
hogy ezen a ponton csak a hagyomány kedvéért követni őket
kissé elmaradottnak tűnik?
– Igaz – mondta egy apró bólintással.
A tekintete elvándorolt rólam.
Bűntudat rohant meg, amely felváltotta a korábbi pánikot.
Talán félreértettem az előbb, és most teljesen elrontottam a
pillanatot.
– Sajnálom.
– Nincs mit sajnálnod. Teljesen egyetértek veled. Csak abban
reménykedtem, hogy nem töröm össze minden reményed és
álmod azzal, hogy teljesen elrontok egy lehetséges lánykérést.
Gondoltam, ez minden lány álma… Nagyon jóképű, gazdag
fickó, aki ékszereket és egy nagy fehér esküvőt kínál.
A viccelődése megkönnyebbüléssel töltött el.
– Fel lettél volna készülve arra, ha igent mondok?
A mosolya ellágyult, és a szeme az érzelmektől csillogott.
– Igen. Én mindig készen állok arra, hogy megadjak neked
mindent, amire szükséged van, vagy amit szeretnél.
A szívem megállt, és a mosolyom lehervadt.
– Will…
Benyúlt a zsebébe, és előhúzott egy vastag fehér szalagot. Egy
finom gyémántgyűrű köré volt kötve. Kioldotta a masnit, és az
ujjai között feltartotta a gyűrűt.
– Az édesanyámé. A nagymamámé volt, mielőtt apám
megkérte a kezét. Szeretném neked adni. Ha meggondolnád
magad a házasságról, csak szólsz, és mellé húzunk egy
karikagyűrűt. Kimondjuk az összes megfelelő szót Isten, a
családunk és a New York-i elit előtt. Addig pedig ez csak azt
jelenti, hogy szeretlek, és azt tervezem, hogy az életem végéig
szeretni foglak.
Az ajkaim szétnyíltak, és könnyek gyűltek össze a szemem
sarkában.
– Mit mondasz, Olivia? Ünnepélyesen megesküszöl, hogy az
enyém leszel… örökre?
Bólintottam. Elakadt a lélegzetem, és elöntött a szerelem – az
iránta érzett szerelem, a szerelem, amit ő sugárzott vissza rám.
– Igen!
Az ujjamra csúsztatta a gyűrűt, és gyengéden megcsókolt.
– Van számodra még egy meglepetésem.
Az ajkába mosolyogtam.
– Tele vagy velük mostanában. Alig várom!
– Ez lesz a legjobb.
Elfordította a fejét, és hunyorgott, mintha keresne valamit a
távolban. Követtem a tekintetét, keresve a meglepetést, amitől
máris hevesebben dobogott a szívem.
Aztán, a fénnyel kivilágított sétálóúton, megláttam őt.
De ez nem lehetett ő! A másodperc töredéke alatt
meggyőztem magam, hogy ez csak a francia hasonmása lehet.
Egészen addig, amíg vissza nem fordultam Willhez, aki szélesen
mosolygott.
– Ugye nem gondoltad, hogy hagyni fogom, hogy összetört
szívvel hagyd el Párizst?
– Will!
A számhoz kaptam a kezemet. Az egész testem remegett az
érzelmek áradatától.
Ian alakja egyre nőtt, ahogy felénk közeledett. Tisztán láttam
az arcát, így minden kétségem eloszlott, hogy ő-e az.
 Mosolygott, kezét a farmerzsebébe dugta. Szürkésbarna
pulóvert viselt, ami alig takarta el alatta az izmos mellkasát.
Ellöktem magam a padtól, és elindultam felé. Eleinte lassan.
Aztán nem tudtam tovább várni. Nem gondolkodtam azon,
hogy vajon szeret-e még engem, vagy azon, hogy mit szerettem
volna elmondani neki azóta, hogy elment… Egyszerűen
odarohantam hozzá, és a karjaiba vetettem magam.
Felkapott, én pedig a dereka köré fontam a lábamat.
Belekapaszkodtam, ő pedig olyan szorosan tartott, hogy alig
kaptam levegőt. Olyan sokáig maradtunk így, hogy szinte
örökkévalóságnak tűnt. Ha tényleg az lett volna, boldogan
elfogadtam volna a végtelen sorsot a karjaiban, a gyötrelmes
elválásunk után.
– Nem tudom elhinni, hogy itt vagy! – suttogtam, és a nyakába
fúrtam az arcomat.
Az illata eltöltött, és visszarepített azokhoz az emlékekhez,
amiket olyan erősen igyekeztem elengedni. Szorított a
mellkasom, de nem találtam rá a könnyekre. Már túl sokat
sírtam. Most túlságosan is elteltem a boldogsággal ahhoz, hogy
egy csepp szomorúsággal elfojtsam őket.
Amikor visszahúzódtam, elakadt a lélegzetem. Minden
ösztönöm azt súgta, hogy csókoljam meg. Sóvárogtam az ajka
érintéséért, hogy szavak nélkül is elmondhassam, még mindig
kétségbeesetten szeretem.
– Csókolj meg! – suttogtam.
A tekintete sötét volt, viharos az érzelmektől. És letévedt a
számhoz. De nem csókolt meg. Ehelyett lazított a szorításán, és
én lecsúsztam a testén. A lábam rátalált a talajra, de a karja
erősen tartott.
A szám kiszáradt, a torkom pedig összeszorult, mert a
legrosszabbtól tartottam. Mi van, ha már nem szeret? Mi van,
ha túl sok idő telt el? Összetörte a szívemet, de tudtam, hogy ő is
szenvedett. Talán túl sok volt, hogy mindezt elviselje.
De nem számított. El kellett mondanom neki, mert
előfordulhatott, hogy nem lesz rá újabb esélyem.
– Ian, szeretlek… Annyira szeretlek! – A szemem könnybe
lábadt. – Semmi nem számít, csak szeretném, ha tudnád.
Annyiszor el akartam mondani neked…
Elcsitított, és a kezét az arcomhoz emelte, így kapcsolva
minket össze, mint valami láthatatlan erő.
– Egy percre sem szűnt meg a szerelmem, Liv, és ez soha nem
is lesz másképp! – Nyelt egyet, és az ajkai finoman szétváltak. –
Tudom, hogy megjártad miattam a poklot. Ez volt számomra a
legnagyobb gyötrelem. Csak abban reménykedem, hogy egy nap
majd meg tudsz bocsátani nekem.
A szívem fájdalmasan összeszorult a mellkasomban.
Összeszorítottam a szemem, mire végigfolyt egy könnycsepp az
arcomon, egyenesen a kezébe. Letörölte az arcomat, és az ajkát
olyan lágy és gyengéd csókkal érintette az ajkamhoz, hogy csak
sóhajtani tudtam.
– Fogadj vissza! – suttogta.
Kinyitottam a szememet, és abban a pillanatban a nélküle
töltött hetek emléke szertefoszlott. A szívfájdalmat olyan erős
szerelem kerítette hatalmába, hogy elállt tőle a lélegzetem. A
végén csak mi maradtunk, itt, újra együtt. A törésvonal a
szívemben begyógyult, mert most már tudtam, amit mindvégig
tudtam. Iannek itt volt a helye Will mellett a szívemben és a
jövőmben.
– Soha nem engedlek el…
 EPILÓGUS

WILL

Ahogy a légiutas-kísérő közelebb jött, megint ránéztem az

órámra. Megállt, amikor elkaptam a pillantását.
– Hozhatok valamit, uram?
– Jólesne még egy kávé. Mikor kellene landolnunk?
– A pilóta egy kicsivel a tervezett időpont előtt érkezik meg
velünk, úgyhogy körülbelül egy órán belül már le is szállunk.
– Tökéletes, köszönöm!
– Mindjárt hozom a kávét.
Mosolyogva bólintottam, de még mindig nyugtalan voltam. Az
időeltolódás és a hosszú repülőút miatt már több mint egy
napja nem beszéltem Oliviával és Iannel. Még két hét maradt
hátra a kiírt időpontig, és csak fohászkodni tudtam azért, hogy
nem történt semmi, amíg a levegőben voltam.
Jia bámult ki mellettem az ablakon a végtelen felhőtengerre,
ahogy visszafelé tartottunk Hongkongból New Yorkba.
A lábammal topogtam, felpörögve a kávétól és az ideges
energiától, amiért már túl régóta voltam ébren.
Rám pillantott.
– Csak nem fel vagy húzva?
Halkan felnevettem.
– Már alig várom, hogy otthon legyek, ez minden.
Elmosolyodott, és lenézett az ujján csillogó hatalmas méretű
gyémántra.
– Én is.
 Nem sokkal az Oliviával való párizsi kiruccanásunk után Jia
összeboronálódott egy lehetséges ügyféllel. Allen Easton
körülbelül tíz évvel volt idősebb nála – tele pénzzel. Ráadásul
nagyon távol áll azoktól a beképzelt pénzügyes srácoktól, akik
általában körülötte nyüzsögtek a különböző társasági
eseményeken.
Miután véget ért a viszonyunk, és Jia hírneve késélen táncolt,
valami megváltozott benne. Még mindig élvezte a játékot és a
szakma kihívásait. Még mindig ugyanaz a szexi magabiztosság
áradt belőle, ami engem is odavonzott hozzá. Ha kellett,
bevetette a bűvös varázsát, hogy becserkésszen egy-egy
ügyfelet, de amennyire meg tudtam állapítani, határozott
vonalat húzott a magánélete és a szakmai élete között. Egészen
addig, ameddig nem találkozott Allennel.
A férfi az első naptól fogva más volt, és ennyit Jia is elmondott
nekem. Ahelyett, hogy megpróbálta volna megtalálni a
leggyorsabb utat, hogy ágyba vigye, időt szánt arra, hogy
elnyerje a bizalmát. Ahogy én láttam, a szépségén túl is tisztelte,
és egyenrangú félként kezelte. Mindent megadott neki, amiért
olyan keményen dolgozott, mindent, amit megérdemelt.
Örültem Jiának. De még jobban örültem Oliviának. A
terhességi hormonok nem jelentettek jót számomra, de az, hogy
Jia elkötelezett párkapcsolatban élt, érezhetően Olivia idegeit is
megnyugtatta, különösen az ilyen utazások kapcsán. Életem
valószínűleg egyik legstresszesebb élménye volt elindulnom a
reptérre úgy, hogy hátra kell hagynom őt. Nem akart elengedni,
és bármit megadtam volna, hogy maradhassak.
De szólított a kötelesség. Ezúttal egy nagyon jelentős
befektetőt kellett megnyernünk, akivel a kapcsolatot Frank
Bridge segítette elő. Ez olyan lehetőségnek ígérkezett, amit nem
hagyhattunk ki.
 Az újonnan Donovan Tőkére keresztelt vállalatnál az elmúlt
hat hónap minden volt, csak zökkenőmentes nem. Jia és én
továbbra is mindent beleadtunk, de nagyon megerőltetett, hogy
a kudarcok időről időre folyton visszavetettek minket. Két lépés
előre, aztán egy lépés hátra.
Én megtettem, amibe beleegyeztem. Bizalmat keltettem az
emberekben, új lehetőségeket hajtottam fel, és egészséges
profitra tettem szert. Minden igyekezetünk ellenére több
ügyfelünk is távozott, miután már nem kötötte őket a zárlati
időszak, és miután az apámra és a többiekre is lecsaptak a
vádak.
Az apámat megvádolták és tizenkét hónap börtönbüntetésre
ítélték, ami egyesek szerint jelentéktelen mértékű
igazságszolgáltatás. A csalás elsődleges szervezőiként és
elkövetőiként Dermottra és Reillyra csaptak le a
legkeményebben, mindkettejüket öt évre ítélték.
A vádlottaknak kártérítést kellett fizetniük, és kivétel nélkül
mindegyiküket letöltendő szabadságvesztésre ítélték, de
mindannyian tudtuk, hogy az igazi igazságszolgáltatás a
hírnevükön esett csorbán mutatkozik meg. A karrierjük véget
ért. Az életük soha nem lesz a régi.
Ahogy a hírek lassan elcsitultak, az élet is visszatért a
normális kerékvágásba. Jia és én továbbra is keményen
dolgoztunk, hogy megkülönböztessük magunkat a múltbéli
viharos vállalattól. A napok hosszúra nyúltak, de a jövő
fényesnek ígérkezett.
Nem is kívánhattam volna többet annál, hogy Oliviához
jöhettem haza, és hogy úton volt a kisbabánk. Az élet olyan
közel állt a tökéleteshez, amennyire csak el tudtam képzelni.

IAN
Olivia egészen a kórházig átkozta Willt.
– Nem hiszem el, hogy képes volt elutazni! Mondtam neki, hogy
ne menjen, hogy rohadna meg!
Megragadta az ajtó kilincsét, és hosszan fújta ki a levegőt.
Megfogtam a kezét, és szorosan tartottam, miközben a másik
kezemmel kormányoztam.
– Tudom, bébi! Ide fog érni. Csak lélegezz!
– Vezess gyorsabban – suttogta, ahogy az összehúzódás
elmúlt.
Rátapostam a gázpedálra, és magamban én is elátkoztam
Willt.
Oliviának még két hete volt hátra a kiírt időpontjáig. Az orvos
azt mondta, hogy mivel ez az első gyereke, nem valószínű, hogy
idő előtt érkezik – még mielőtt Will visszaérne. Hongkong
azonban messze volt. Annak ellenére, hogy ma kell
megérkeznie, valószínűleg kisebb csodának kéne történnie
ahhoz, hogy időben a kórházba érjen.
– Felhívtad?
Fájdalom és aggodalom volt Olivia gyönyörű arcára írva.
– Körülbelül húszszor hívtam, és ugyanannyi
hangpostaüzenetet hagytam neki. Biztos vagyok benne, hogy
hamarosan hallani fogunk róla. Ne aggódj, jó?
Gyorsan bólintott, mintha túl sok minden járna a fejében
ahhoz, hogy minden aggodalmát Will távollétének szentelje.
Aztán erősen megszorította a kezem. Olyan erősen, hogy azt
hittem, eltöri valamimet. Vajúdott. Már kora reggel óta mértük
az összehúzódásokat, órákon át. Aztán elfolyt a magzatvize, én
pedig imádkozni kezdtem minden szenthez, hogy Will már
ebben az országban legyen, és hogy nézze meg a rohadt
üzeneteit, amint kiszáll a gépből.
Megkaptuk a kórházban azt a lakosztályt, amit Will előre
lefoglalt. Néhány pillanattal később Liv erősen állapotos teste
egy erre az alkalomra tervezett mély kádba merült. Minden
összehúzódással kilélegzett, és úgy kapaszkodott a kezembe,
mintha az élete múlna rajta.
– Remekül csinálod – suttogtam, de csak dühösen nézett rám,
mielőtt egy újabb összehúzódás teljesen magának követelte a
figyelmét.
Láttam már korábban is megszületni babákat, de látni, hogy
Livnek kell ezt átélnie… az nagyon távol esett a
komfortzónámtól. Nem tudtam felfogni a fájdalmát vagy azt az
elhatározását, hogy fájdalomcsillapítók nélkül csinálja végig az
egészet.
Megint az órámra néztem, amikor megcsörrent a telefonom.
– Várj egy percet! Rögtön visszajövök!
Liv szeme megint villámokat szórt.
– Nem hagyhatsz el!
– Nem, nem hagylak el. Itt vagyok.
Felvettem a telefont, miközben egy újabb fájdalomhullám
miatt összeszorította a kezemet.
– Hé!
Nem mertem kimondani a nevét.
– Mi történik?
Will hangja távoli visszhangnak tűnt.
– Mindjárt szülni fog. Hét centire kitágult. Hol a fenében
vagy? – kérdeztem könnyedén.
Igyekeztem barátságos hangnemet megütni, még úgy is, hogy
nem voltam túl barátságos.
– A reptéren vagyok. Most szálltunk le. Mennyi időm van?
Felpillantottam a nővérre, és megütögettem az órámat.
– Még mennyi?
– Talán kicsivel több mint egy óra. Gyorsan halad.
– Egy órád van. Igyekezz!
– Már úton vagyok – morgott, mielőtt letette.
 Olivia szeme tágra nyílt és csillogott, mintha mindjárt elsírná
magát.
– Ide fog érni?
– Igen, bébi. Már majdnem itt van. Te csak koncentrálj a
légzésedre!
Újra bólintott, majd vett egy sor rövid levegőt, amitől úgy
tűnt, egy időre megkönnyebbült. Egészen a következő
összehúzódásig.
– Ó, a francba! Ó, ne! Jaj, jaj, jaj, jaj.
Csitítgattam, és végig tartottam az eddigi leghosszabb
összehúzódásán át. A következő néhány ugyanilyen intenzív
volt. Olyan érzésem támadt, hogy kifutunk az időből.
Aztán Liv szeme ijedten elkerekedett.
– Ian, nyomnom kell. Azt hiszem, nyomnom kell!
A nővér odasietett hozzá, együtt kiemeltük Livet a kádból,
megszárítottuk, és az ágyhoz vittük.
Az ápolónő gyorsan megvizsgálta.
– Ó, igen! Már készen áll! Megyek, szólok az orvosnak.
– És mi lesz Will-lel?
A hangja kétségbeesetten csengett.
– Itt lesz. Ígérem!
Hazudtam, mert fogalmam sem volt, hogy tényleg ideér-e, de
egyik percről a másikra kellett megpróbálnom boldoggá tenni.
Hála az égnek, hogy én legalább itt voltam!
Az orvos úgy sétált be a szobába, mintha a világ összes ideje a
rendelkezésére állna, Liv pedig csak nyögött. Az összes vért
kiszorította a kezemből, és a nővér már a baba fejét mutogatta
nekem. Sötétbarna haj.
Liv kisbabája. Will kisbabája. A mi kisbabánk. A csöppség
már majdnem itt volt, a gyomrom összerándult az idegességtől.
Az orvos kényelembe helyezte magát ott, ahol a főesemény
zajlott, a nővér pedig Livhez beszélve átsegítette őt az első
nyomáson.
Úgy tűnt, az egyik összehúzódás beleolvad a következőbe, de
a nővér biztosított minket, hogy jól haladunk. Épp amikor már
fel akartam adni a reményt, hogy Will időben ideér, teljesen
kifulladva beesett az ajtón, fülig érő szájjal vigyorogva.
– Olivia!
Odasietett a másik oldalára.
– Utállak! – csattant fel Liv, és megragadta a kezét, ahogy
rátört a következő összehúzódás.
Will összerándult, de aztán visszatért az arcára a széles
mosoly.
– Az nem baj, mert én szeretlek. Gyönyörű vagy, és csodálatos,
és hamarosan kisbabánk lesz!
Rákacsintottam.
– Ne aggódj! Ezt azóta mondogatja nekem, amióta
megérkeztünk.
– Utállak mindkettőtöket!
Kifújta a levegőt, majd megint erősen nyomni kezdett, amitől
a baba feje kijjebb került.
Két további lökést követően a baba megérkezett. Kislány.
Liv mellkasára helyezték, és megtisztogatták. Liv könnyes
szemmel ölelte magához egy kimerült, de elégedett mosollyal az
arcán. A szívem szétrepedt a boldogságtól és a sokkal több
szeretettől, mint amire hittem, hogy képes vagyok. Valahogy a
szerelem, amit Liv iránt éreztem, azonnal megsokszorozódott,
és kiterjedt arra a hihetetlen kis csöppségre, akit világra hozott.
Will elvágta a köldökzsinórt, a nővérek pedig elvitték a babát,
hogy lemérjék és ellenőrizzék az életjeleit. Liv visszarogyott az
ágyba, csak úgy fénylett az energiától és a boldogságtól.
Lehajolva megcsókoltam a gyönyörű harcos nőt, aki a
legnagyobb ajándékot adta nekünk.
– Annyira büszke vagyok rád – suttogtam.
 OLIVIA

Amikor a szüleim beléptek a lakosztályba, az anyám arca

rögtön megfeszült az aggodalomtól. Amíg Will az apámat
üdvözölte, ő odajött hozzám a kanapéhoz, és az arcomra
helyezte a kezét.
– Olivia, kimerültnek látszol. Eleget alszol?
Felnevettem, és odahajoltam hozzá, hogy megöleljem.
– Van egy újszülöttem, anya! Nem alszom sokat jelen
pillanatban.
– A fiúk segítenek neked?
Elmosolyodtam, mert rendszeresen a fiúkként emlegette a két
férfit, akivel megosztottam az életemet. A kifejezéstől Ian csak a
szemét forgatta. Ha Willt érdekelte, nem mutatta ki, de neki
több tapasztalata volt abban, hogyan vágjon fapofát vegyes
társaságban. Egyikük sem panaszkodott azonban, mivel hála az
égnek mindketten kerülték a kapcsolatunk vagy az életvitelünk
megvitatását. Darren tájékoztatta őket félreérthetetlen módon.
– Igen, nagyon sokat segítenek – nyugtattam meg. – De én
vagyok az, akinek szoptatnia kell. Azért ők sem vállalhatnak át
mindent.
Halk sírás hallatszott ki a gyerekszobából.
– Ó! Hát itt van! Biztos tudja, hogy itt vagyok.
Az anyám szeme felcsillant. Soha nem láttam még olyan
boldognak, mint amikor Ameliát tartotta a karjában.
Nem sokkal azután, hogy tudomást szereztek a terhességről,
az apámmal lakást béreltek a városban, hogy anyukám
közelebb lehessen hozzám.
Az elmúlt két hétben, vagyis Amelia születése óta, ott lakott,
és indulásra készen várt, bármikor is szükségem volt rá, vagy
ha csak úgy elhívtam látogatóba.
 Mielőtt felkelhettem volna, hogy benézzek a gyerekszobába,
megjelent Ian. Amelia bepólyált kicsi teste biztonságosan a
széles mellkasához ölelve feküdt. Úgy nézett ki, mint egy kis
rózsaszín mogyoró, amit majdnem teljesen elnyelt Ian erős
karja. Ringatta és csendesen gügyögött neki, miközben a baba
nyöszörgött. Apró lábacskái belerúgtak a takaróba, ami tartotta.
– Kicseréltem a pelenkáját, de szerintem éhes, Liv.
– Hozd őt ide!
Kinyújtottam a karomat, Ian pedig óvatosan belehelyezte.
Aprócska volt, a bőre pedig még mindig rózsaszín és
bársonyosan puha. Keresgélni kezdett, én pedig lehúztam a
trikóm nyakát, hogy odaadjam neki a mellem. Azonnal
rákapaszkodott, ahogy születése napjától kezdve tette.
Túlteljesítő típus, az biztos!
– Olivia! – szólt anyám feszes, suttogó hangon.
– Mi van?
Felnéztem, megzavarodva a reakciójától.
Arra pillantott, ahol apám állt Will-lel beszélgetve a
konyhában, majd vissza rám. Megcsóválta a fejét, kinyitotta a
száját, majd újra becsukta.
– Ne haragudj! Azt hiszem, már kijöttem az ilyesmikkel a
gyakorlatból.
Felsóhajtottam, de csak egy cseppet aggódtam a szégyenlősség
hiánya és a kellemetlenség miatt, amit neki vagy az apámnak
okoztam ezzel. Túl fáradt voltam, és túl szerelmes ahhoz, hogy
törődjek vele. Lebámultam a kislányomra, lesve minden drága
hangocskáját és mozdulatát.
Nem ismertem az igaz szerelmet, amíg Will és Ian fel nem
bukkantak az életemben, de semmi sem fogható ahhoz az
imádatáradathoz, ami megindult a szívemben abban a
pillanatban, hogy Amelia a világra jött. Kinyújtotta tökéletes kis
lábacskáit, én pedig megcsodáltam finom lábujját és ujjait.
 Ő volt a legnagyobb ajándék, amit valaha kaptam.
A félelem, a megbánás és az aggodalom abban a pillanatban
eltűnt, amikor a mellkasomra fektették. A világ, ahogy addig
ismertem, véget ért, és minden újrakalibrálódott, hogy
mostantól körülötte keringjen – a szükségletei, a kényelme, a
jövője körül.
Anyám Maya terhessége alatt végig viszonylag tartózkodó
volt, de valami megváltozott benne, amint nagymama lett.
Talán végre megtörtük őt, miután évekig dacoltunk ellene a
bátyáimmal, ellenállva a leghőbb kívánságainak. Ahol
megszoktam, hogy minden lépésnél nyomásba és elvárásokba
ütközöm, ott most lemondásra és elfogadásra leltem. Nem
beszéltünk az esküvői tervekről vagy arról, hogy Ian miért
lakott együtt velünk. Tisztában voltak vele, és ha az elkerülés
elfogadást jelentett, azzal meg tudtam birkózni.
Az apám viselkedése is megváltozott egy idő után. A
feszültség, ami úgy tűnt, hogy mindenhova követte őt, némileg
enyhült benne. Többet mosolygott és kevesebbet dolgozott. A
gyarapodó családunk tökéletes ürügyet nyújtott rá. Most már
nagyszülők voltak, és amint Vanessa is szül, ami most már
bármelyik nap megtörténhetett, három kis csöppségük lesz, akit
kényeztethetnek.
Gyerekkorunk óta most először éreztem úgy, hogy újra egy
család vagyunk.
Miközben Amelia elégedetten szopizott, az anyám odahajolt
hozzá, és szeretetteljesen végigsimított puha barna babahaján.
– Tökéletes – suttogta. Könnyek csillogtak a szemében, majd
mosolyogva a fülem mögé igazított egy hajtincset. – Akárcsak te,
hercegnőm!
 Bónuszjelenet

Darren & Vanessa

DARREN

– Jobb lesz, ha ennél gyorsabban futsz!

Vanessa felkacagott, és átszaladt a lakáson a hálószobánk felé.
Utolérhettem volna őt már a lépcsőn felfelé is, de úgy
döntöttem, hogy egy kicsit szórakoztatóbbá teszem az üldözést,
és adok neki egy kis előnyt.
Berepült a hálószobába, és megpróbálta becsukni az ajtót, de
megtámasztottam, mielőtt még az orromra csukhatta volna.
Esélye sem volt ellenem, így hát gyorsan feladta, és
nekiiramodott a fürdőszoba felé. Még két lépés, és elkaptam a
derekánál, mielőtt megszökhetett volna előlem. Felsikkantott,
amikor szorosan magamhoz húztam, és az arcomat a nyakába
fúrtam.
– Megvagy, bébi!
Végighúztam az ujjaimat a bordáin, majd le az oldalán.
– Ne!
Felnevetett, és megpróbált kibújni az ölelésemből.
A hajszának vége volt, ezért az ágyhoz húztam, és
ledöntöttem rá magunkat. Fölé másztam, és felfaltam a
tekintetemmel, ahogy egész este is Cam és Maya lakásán,
miután végeztünk a vacsorával. Vörösesbarna haja szétterült az
ágyon, világoszöld szeme a vidámságtól ragyogott.
 Néhanapján – a legtöbb napon – nem is tudtam másra
gondolni, mint hogy az új menyasszonyommal hemperegjek a
lepedők között. A mai nap sem volt kivétel. Nem tudtam betelni
ezzel a nővel.
Lehajoltam, hogy csókba fogjam az ajkát. Alma- és bor íze
volt. Felhördültem, és gyönyörködtem abban, ahogy elolvadt
alattam. Arra késztetett, hogy hosszú órákat szenteljek annak,
hogy teljesen felhúzom, majd nézzem, ahogy elengedi magát.
Soha nem fáradnék bele.
Elhelyezkedtem a combja között és nekidörgölőztem. A
merevedő farkamat a farmerja varrásához nyomtam, hogy
nyomást gyakoroljak a csiklójára. Elakadt a lélegzete, és
felemelte a csípőjét, hogy hozzám nyomja. Most, hogy a
megfelelő lelkiállapotban volt…
A kezembe fogtam a mellét, és megszorítottam.
Végigcsókoltam az állkapcsa vonalát, és harapdálni kezdtem a
fülét.
– Csináljunk egy gyereket!
Amikor visszafordultam a szájához, elmosolyodott a csókunk
alatt.
– Tudod, hogy te is akarod – incselkedtem, és finoman az
ajkait harapdáltam.
– Erről még beszélnünk kellene.
– Muszáj?
A fenébe, mikor fogja feladni a harcot? Megkerestem a
gombját a farmerján, és ügyesen ki- és lecipzáraztam az
anyagot, ami még elválasztott tőle.
– Engedd, hogy beléd hatoljak, és nem is kell beszélnünk
semmiről!
– Ez egy nagy döntés.
Próbált komoly lenni, de tudtam, hogy küszködik a mosolya
visszatartásával.
 Így értem el, amit akartam. Ha el tudnám érni, hogy
folyamatosan csak nevessen és élvezzen, nem lenne ideje
ennyire ellenállni.
Felemelkedtem, és úgy tettem, mintha beszélgetni akarnék, de
gyorsan kihasználtam a helyzetemet, és a farmerjába
csúsztatva a kezemet izgatni kezdtem a bugyiján keresztül.
– Már nem szeded a fogamzásgátlót. Azt hittem, az a zöld utat
jelenti.
Lepillantottam közénk. Minden akaraterőmre szükségem
volt, hogy ne húzzam félre az anyagot és csúsztassam az
ujjaimat a puncijába.
– A ciklusom felénél kiszórtad a tablettáimat, így nem
pazaroltam az időmet arra, hogy újat írassak fel magamnak. Az
nem egészen ugyanaz.
Átfogta a csuklómat, de nem lassította le a mozdulataimat,
hanem az enyémre csúsztatta a kezét, és csatlakozott hozzám,
ahogy dörzsölgettem.
Elvigyorodtam.
– Nem vitatkoztál.
– Annyit… – mormogta, majd a teste ívbe feszült az érintés
alatt.
Csakis arra tudtam gondolni, hogy magamnak követeljem őt,
hogy elérjem a legmélyebb pontját, és minden lehetséges
módon összekössem magunkat egymással. Mindig is vonzó volt
a gondolat, hogy elkezdjünk próbálkozni. Végül is, megdugni őt
nem volt nehéz feladat, de amikor szeretkeztünk, az sokkal
többet jelentett egy fizikai aktusnál. Mélyen a szemébe akartam
nézni, amikor elengedem magam, tudva, hogy ő is pontosan azt
akarja, amit én – egy családot és egy jövőt, ami a kettőnkből és a
gyerekeinkből állt.
De ha nem állt rá készen, akkor nem állt rá készen.
 Mély levegőt vettem, hogy kijózanítsam magam, elhúztam
tőle a kezemet, és a hátamra gurultam. Beletúrtam a hajamba,
és megpróbáltam kordában tartani a libidómat. Erre Vanessa
átvetette a combját a csípőmön. Ez nem igazán segített a
helyzeten.
– Azt hittem, azt mondtad, hogy beszélni akarsz – morogtam.
– Igen – felelte halkan. – Annál sokkal többet is akarok
csinálni, mint a beszélgetés, de… Attól tartok, hogy túl gyorsan
haladunk, Darren. Mindent úgy elsiettünk eddig. A
kapcsolatunkban is, és aztán az esküvő is… Tudom, hogy ezt
akarom majd, veled, de nem szeretném, ha ez hirtelen túl sok
lenne nekünk.
Felsóhajtottam, és a csípőjénél fogva tartottam, figyelmen
kívül hagyva a szuggesztív hatását annak, ahogy rajtam ült.
– Vanessa, én azt akarom, hogy legyen túl sok. Főleg miattad
és veled.
– Most ezt mondod…
Megemelte a vállát, és lenézett arra a helyre, ahol az ujjai az
ingembe markoltak.
Túl óvatos és aggodalmas volt, mint ahogy általában. Amikor
korábban beszéltünk erről, úgy tűnt, készen áll, de aztán valami
megrémítette. Talán az volt az oka, hogy látta Mayát a
terhessége utolsó néhány hónapjában. Vagy talán az
Alapítványnál végzett munkája kezdett megsokszorozódni, és
tényleg annyira megterhelte őt, hogy vissza akarjon lépni.
De ha addig várnánk, amíg készen állunk, akkor soha nem
lennénk készen. A gondolat, hogy apa legyek, engem is
megijesztett, de a szerelem, ami Vanessa iránt bennem lángolt,
erősebb volt a félelmeimnél. Eltökéltem magam, hogy átéljek
vele mindent, és együtt tapasztaljuk meg az életet. Ha Cameron
elég bátor volt, hogy megtegye ezt a lépést, akkor nekem is
menni fog.
 Ismét a hátára fordítottam, de ahelyett, hogy levetkőztettem
volna és magam alá teperem, ahogy szerettem volna,
egyszerűen csak a szemébe néztem.
– Tudom, hogy azt hiszed, ezt csak a szokásos módon őrült és
impulzív énem mondatja velem. – Haboztam, remélve, hogy
tényleg el fogja hinni, amit mondani készülök. – Szeretlek,
Vanessa! Jobban, mint a saját életemet, és tudom, hogy a
gyerekeinket is ugyanígy fogom szeretni. Tudom, hogy nem lesz
egyszerű, jóval nehezebb lesz, mint amit jelenleg el tudunk
képzelni, de készen állok erre a fajta szeretetre.
Az arckifejezése ellágyult, és felsóhajtott.
– Darren…
– Családot akarok veled, bébi! Tudom, hogy ez nem látszik a
szüleim viselkedésén, de Cam, Liv és én nagyon jól megvoltunk.
Most, hogy állandóan körülöttük vagyok, elkezdett hiányozni.
Fogalmam sem volt, hogy valaha megállapodok-e, de úgy
gondoltam, ha sikerül, Cam és az én gyerekeim együtt fognak
majd felnőni. Addig várok, ameddig csak akarod, de…
Az ujjait a számra tapasztotta.
– Darren, hidd el, nekem is babalázam van. Nagyon is! Abban
a pillanatban, hogy Maya elmondta nekem, hogy terhes, én
elkezdtem rajta keresztül megélni vele minden apró
mérföldkövet. De ez egy nagyon komoly döntés. Biztos akarok
lenni benne, hogy te is tényleg készen állsz rá.
Nem kellett kimondania, de sejtettem, hogy mi lehet a
habozás forrása. Végighúztam az ujjamat az orrát és az
arccsontját ékesítő szeplőkön.
– Vörös, én nem vagyok olyan, mint az apád. Én nem megyek
sehova. Te és én életre szóló társak vagyunk. Mindig itt leszek
neked és a családunknak, amikor majd úgy döntünk, hogy itt az
idő.
 A szeme a meghatottságtól csillogott. Beletúrt a hajamba, és
lehúzott magához egy csókra.
– Köszönöm.
Elhúzódtam egy kicsit, hogy a szemébe nézhessek.
– Hiszel nekem?
Bólintott.
– Tudom, hogy nem olyan vagy, mint ő. Sajnálom.
– Nem kell sajnálnod. Csak szólj, ha majd készen állsz!
Szólásra nyitotta a száját, de egy újabb mély csókkal
lenyeltem, bármi is volt az, amit mondani akart.
Végigsimítottam a testén, lehúztam a ruháit, és a sajátomat is
ledobtam magamról. Készen álltunk vagy sem, ma este az
enyém lesz. Később vitatkozhatunk még a babaügyről. Addig is
ő volt a feleségem, és minden szándékom megvolt arra, hogy
annyiszor juttassam el a csúcsra, amíg mindketten teljesen
kimerülünk.
Abban a pillanatban, hogy meztelenre vetkőztettem, már bele
is hatoltam. A szerelmem… Az egész életem. Ő volt a mindenem,
és ez a hely volt, ahova tartoztam – a karjaiba, életünk minden
egyes napján.
Simogatni kezdtem mindenhol, csókoltam, a fülébe
suttogtam. Annyira nagyon szerettem őt…
A testem lángokba borult érte, és rögtön válaszolt minden
apró érintésére meg reakciójára, amikor szeretkeztem vele. Már
közel voltam, és éreztem, hogy ő is.
– Darren.
A hangja elfúlt, ahogy megfeszült körülöttem.
– Itt vagyok, bébi!
Arra számítottam, megkér, hogy gyorsítsak vagy lassítsak a
tempón, vagy motyog valami ínycsiklandó pajzánságot.
Ehelyett a tenyerébe fogta az arcomat.
– Készen állok.
 Pislogtam, és próbáltam működésre bírni az agyamat. Aztán,
ahogy felfogtam a szavai jelentését, a szívem hevesebben
kezdett kalapálni.
– Biztos vagy benne?
Bólintott, és a mellkasa lágyan emelkedett, ahogy szaporán
vette a levegőt.
– Készen állok. Csináljunk egy kisbabát!
Becsuktam a szememet, és a következő lökésemmel
mélyebbre hatoltam.
– Vanessa…
A neve az ajkamon egy kérdés és egy ima volt.
Biztos volt benne? Nagyon reméltem, hogy igen, mert
kételkedtem benne, hogy le tudom állítani magamat. Nem
gondolkodtam tisztán. Képtelenség volt, amikor ilyen közel
kerültünk egymáshoz, és amikor így körülölelt. A fenébe,
nagyon akartam, hogy tényleg készen álljon!
Már készültem volna megint megkérdezni tőle, amikor az
ajkát az enyémre simította.
– Élvezz belém!
Csak ennyi kellett. Felnyögtem, és erősebben pumpáltam, de
nem siettem. Szilárdan kitartottam, és a szemébe néztem.
Éreztem, ahogy egyre közeledik, és vártam a megfelelő időt.
A tekintetünk egymásba fúródott, minden lélegzetvételt
megosztottunk, és a tökéletes harmónia pillanatában egyszerre
élveztünk el. Az ösztön arra hajtott, hogy mélyen a testében
maradjak.
Elmosolyodtam, és próbáltam levegőhöz jutni.
– Ez jó móka volt!
Halkan felnevetett.
– Az volt. Hamarosan újra megpróbálhatnánk.
– Mindenképpen. Még legalább néhányszor ma este!
– Látom, fűt a küldetéstudat – ugratott.
 Megráztam a fejem.
– Amióta megismertelek, Vanessa, az a küldetésem, hogy az
enyém legyél. Soha nem fogom abbahagyni, szóval akár meg is
szokhatod!
Gyengéd csókkal hozzásimultam, és elhatároztam, hogy
beváltom minden ígéretemet, amit valaha is tettem neki. Ma
este és a közös jövőnk minden egyes napján.
 KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

Olivia története majdnem két éve kavarog a fejemben, így hát

az alkalom, hogy végre leülhettem és kiírhattam magamból,
egyszerre okozott megkönnyebbülést és izgalmat is. Egyes
történetek csak úgy folynak. Még akkor is, amikor az emberek
kissé elkerekedett szemekkel néztek, amikor körülírtam a
cselekményt. Én mélyen legbelül tudtam, hogy a karaktereim
átvészelik majd, és segítenek, hogy elkészüljek vele.
Mia Michelle, még egyszer köszönöm, hogy olyan csodálatos
hajrálány voltál, és segítettél, hogy az írás ismét szórakoztató
legyen. Nem vagyok benne biztos, hogy a szavak ilyen jól
folytak volna a kis mellékprojektünk nélkül (kacsintás). A késő
esti csevegéseink és illetlen tréfálkozásaink ismét észnél
tartottak!
Dave Grishman, köszönöm az ismereteidet a Wall Streetről, és
hogy mindent zökkenőmentesen kézben tartottál, amíg én
hetekre eltűntem az íróbarlangban. És köszönöm minden
Waterhouse Press-es barátomnak, Kurtnek, Yvonne-nak, Dave
Macnek, Ambernek és Jonathannek.
Nagy köszönet Shayla Fereshetiannak a késő esti írói
sprintekért, a koffeinszállításért és a végtelen támogatásért.
Szerencsés vagyok, hogy a barátomnak nevezhetlek!
Köszönöm, anya, hogy mindig mellettem vagy…
Különleges köszönet Angel Payne-nek és a társaimnak a
sprintcsoportunkban, amiért a sok-sok írói sprintet sokkal
kevésbé tettétek számomra magányossá.
Bétaolvasóim, köszönöm a csodálatos visszajelzéseteket! Az
egyik kedvenc részem ebben a folyamatban, amikor hallom a
gondolataitokat, miután beértem a célba.
Mint mindig, köszönöm fantasztikus szerkesztőmnek, Helen
Hardtnak, hogy ismét rekordidő alatt segített a kézirat
elkészítésében, hogy eljuthasson a tömegekhez.
Végül, de nem utolsósorban, Wild Csapat, a lankadatlan
támogatásotok és lelkesedésetek célt ad nekem! Minden
alkalommal, amikor leülök írni, egy olyan történetet írok, amit,
remélem, szeretni fogtok, és megtartjátok az emlékezetetekben.
Amikor kicsivel több mint két éve megalapítottam a kis
csoportunkat, nem tudtam elképzelni, hogy micsoda barátságok
szövődhetnek! Nagyon hálás vagyok mindegyikőtöknek!
 A SZERZŐRŐL

Meredith Wild a New York Times, a USA Today és a nemzetközi

romantikus irodalom bestsellerírója. Férjével és három
gyermekükkel a floridai Gulf Coast mentén élnek. Magát a
technológia szerelmesének, whiskyimádónak és reménytelen
romantikusnak vallja. Amikor épp nem a karakterei
fantáziavilágában él, akkor az alábbi helyen található meg:
www.facebook.com/meredithwild
Itt tudhatsz meg többet írói tevékenységéről:
www.meredithwild.com
 Megjegyzések

[←1]
Drágám, mi a gond?

[←2]
Hol a mosolyod? Papa nem akart volna így látni téged.

[←3]
Megszakad a szívem, amikor ilyennek látlak.