Ősz

Az ágyat bűntudattal bevetve

A sírást mélyre eltemetve
Minden halott érzelem mozgolódik bennem
Fojtogató gondolat a zsebemben

Felakasztott rózsák szirma

Hullik alá szüntelen
Mint a boldogságom virágai
Úgy múlnak el csendben

Lesz-e tavasz holnap?

 Tele

Egyszer voltak tele helyek

Könnyekkel telt szemek
Tele klubok boldogsággal
Tele szobák magánnyal

Harsány hangok, nevetés

Elfojtott sírás és szenvedés
Tele vidámsággal vagy, oly sok kínnal
Tele felborult bábokkal

Tele eltorzult emberekkel,

Szinte kínzó érzéketlenséggel
Tele megbolydult szenvedéllyel
És megtépázott valódi szeretettel

Egyszer voltam tele vele

igaz érzésekkel
Egyszer telt volt minden ember
Éltető reménnyel.
 Közlekedés

Folyamatosan kattog az agyam

A vonat hangjára emlékeztet
Ahogy egyik megállóról utazunk a másikra
Időközönként kinyílik az ajtó és leenged pár utast.

Bőröndökkel szállnak le, húzzák maguk után a terhet

Eddig a vonat kerekeire nehezedő plusz súlyt jelentették
A folyamatos nyomást a sínekre

Most ők tűnnek el a tömegben

És újak veszik át a helyüket
Utazgatnak az állomások között
Miközben a vonat a nap végén üres marad
És élettelen
 Zsúfoltság

felgyülemlett a köd az utakon

halvány sárgás derengés csak az utcalámpa
feketébe öltözött árnyak közt szlalomozok
vállak, érzések, eszmék nyomódnak hozzám
lökdösnek kifelé a tömeg szélére
miközben én
egy pocsolyába lépve megtorpanok
lenézek
a pocsolyában nem látom magam
talán túl sötét van
vagy túl átlátszó vagyok.
 Szív billentyűk

üres az az apró hely, amit

a lényed, a hangod töltött meg
szerelem? a billentyűit a szívemnek
lepattantak a gombok
a start helyén csak porosodó lyuk
az end pedig már rég eltűnt
valahol a sarokban lehet, de oda nem merek menni
túl sok apró lap hever ott
neveddel rajtuk
ha meglátom félek a start gomb visszakerül
de jobb mintha itt lennék egyedül
végül is minden nézőpont kérdése
halottnak is jár a gyászmenet
nekünk is jár talán még egy alkalom, amikor emlékezünk ránk
az biztos, hogy más nem fog úgy ahogy én
se te
se ők
szóval visszateszem a startot
csak, hogy ott legyen az end.
 Napi rutin

Fent hordja az orrát az égre nézve

A szél belekap dús hajába
Karjaival körbe fonja testét a magány
Csókot hint nyakára a hiány

Mellé bújik az ágyban egy röpke gondolat

Neki veselkedik az aznapi agybajnak
Kinyitja a kis zárt és beengedi az emlékeket
Kiszökik a fájdalom és ellepi az érzékeket
 Lapocskák

Szélnek eresztett lap vagyok

szívembe tintával itatott szavakat hordozok
úticélom nincsen, se lakhelyem
hova a szél sodor majd ott élem életem

mappába fűzött lap vagyok

szívem megsárgult szavakat őriz
nincs más hol lehetnék, ez az otthonom
lapok közt öregedve bujdosok
 Otthon, édes otthon

Messze még a hely

ahol otthonom lelem
ahol a tűz mellett melegedek
ahol a ház falai velem öregszenek

messze még a hely

ahol emlékeim fakulnak majd
ahol kezeim ráncosodni kezdenek
ahol majd együtt élek veled

veled kit még nem is ismerek

vagy nem tudom ismerlek-e
téged aki majd rám nevet
szerető otthont velem teremt
 Reszketők

megremegett a kezem
hogy a közelség vagy a távolság miatt
ki emlékszik már arra
hogy te voltál az oka vagy a hiányod
talán nem is volt oka
néha csak úgy megremeg az ember
reszket a lelke, lába, szíve, keze
reszket a lénye
talán fáradt
de az is lehet, hogy csak a molekulák túl sűrűn vannak
talán nem férnek el rajtam
talán túl sok van belőlem
és túl kevés belőlünk.
 Űr

Hatalmas űr tátong bennem

Kitölti szívemet, lelkemet sötétséggel
Néha egy-egy csillag felbukkan
Fényt jelez a mindenségben

Karjaimon végig fut a hideg

Lágy szellő cikázik át testemen
Megsimogatja arcom, nyugtató ölelésbe vonja lényemet

Édes csókot lehel a számra az aznapi utolsó lélegzetvétel

Tetőtől-talpig beleremegek az elmúlásba
Aztán észlelem; másnap van...