FORDÍTOTTA

FENCSIK FLÓRA
P. D. JAMES

A HULLA
CSÓNAKON ÉRKEZETT
BŰNÜGYI REGÉNY

EURÓPA KÖNYVKIADÓ BUDAPEST 1986

A FORDÍTÁS AZ ALÁBBI KIADVÁNY ALAPJÁN KÉSZÜLT
P. D. JAMES
UNNATURAL CAUSES
FABER AND FABER LTD. LONDON, 1967
COPYRIGHT © 1967 BY P. D. JAMES

HUNGARIAN TRANSLATION © FENCSIK FLÓRA, 1986

HU ISSN 0138-9904
ELSŐ KÖNYV
Suffolk
ELSŐ FEJEZET

A kéz nélküli holttest egy kis vitorlás dingi fenekén

hevert, a suffolki partról jól látszott a sodródó csónak.
Középkorú férfi hullája volt, takaros kis tetem, sötét
csíkos öltönyben, amely éppoly hibátlanul simult a halott
vézna testére, ahogyan annak idején rászabták. A kézzel
varrott cipő még mindig fénylett, csupán a hegyén
látszott egy kis horzsolás; a selyem nyakkendő csomója
ott feszült a kiugró ádámcsutka alatt. Valahova a városba
készült és öltözött ki gondos-régimódian ez a
szerencsétlen ember, nem az elhagyatott tengerre, még
kevésbé a halálba.
Október közepe volt, kora délután, s az üveges szem a
meglepően kék égbolt felé fordult, amelyen néhány
felhőcafatot cibált a délnyugati szél. Az árboc és
evezővilla nélküli alkotmány szelíden himbálózott az
Északi-tenger hullámain, s a hulla feje – akár a nyugtalan
alvóé – ide-oda forgott. Az arc életében se volt
jelentékeny, holtában pedig csak szánalmasan üres lett. A
magas, göröngyös homlok fölött ritkásan nőtt a szőkés
haj, az orr oly vékony volt, hogy a csont fehér éle mintha
föl akarta volna tépni a húst; a kicsi, vékony ajkú száj
szétnyílt, két előreálló metszőfog látszott ki belőle, s ettől
az egész arc egy nyúltetem dölyfös ábrázatához
hasonlított.
A halott megmerevedett lábát beékelték a hajógerenda
két oldalán lévő résbe, alsókarját pedig az evezőpadra
helyezték. Mindkét kezét csuklóból csapták le. Alig volt
vérnyom. Alsókarján fekete vérszivárgás szőtt hálót a
merev, szőkés szőrszálak közé, s az evezőpad foltos volt,
mintha mészárostőkének használták volna. De ez volt
minden; a test többi részén s a dingi deszkáin semmi vér.
A jobb kezet hibátlanul szelték le, az orsócsont ívelt
vége fehéren fénylett; a balt viszont elügyetlenkedték: a
csont egyenetlen szilánkjai hegyes tűként bújtak elő a
visszahúzódott hús alól. A zakó ujját és az ing kézelőjét
fölhajtották ehhez a mészárosmunkához, és amint a halott
karját a csónak lassú fordulásai közben meg-megérintette
az őszi napfény, újra meg újra megcsillant a két
kikapcsolt, monogramos arany kézelőgomb.
Akár valami kihajított játékszer, úgy himbálózott a
csaknem üres tengeren a dingi, kifakult, lepattogzott
festékrétegével. A láthatáron egy parti hajó kettéosztott
sziluettje haladt a Yarmouth vízi úton, más semmi nem
látszott. Két óra tájt fekete pont siklott át az égbolton a
szárazföld felé, bolyhos csíkját maga után húzva, s a
levegőt szinte szétrepesztette a motorzúgás. Azután elült
a zaj, és ismét nem hallatszott más, csak a víz cuppogása,
amint a csónaknak csapódik, s néha-néha egy sirály
vijjogása.
A dingi hirtelen vadul inogni kezdett, azután
megállapodott, és lassan körbefordult. Mintha megérezte
volna a partnak tartó áramlás erejét, most már
célirányosabban haladt. Egy fekete fejű sirály, amely az
imént könnyedén leszállt a csónak elejére és
mozdulatlanul megtelepedett, akár egy hajóorrszobor,
vadul rikoltozva emelkedett föl, és körözni kezdett a test
fölött. A kicsi csónak, orrával a táncoló vizet hasítva,
lassan, föltartóztathatatlanul vitte iszonyú rakományát a
part felé.
MÁSODIK FEJEZET

Ugyanaznap délután, kevéssel két óra előtt Adam

Dalgliesh főfelügyelő óvatosan vezette rá Cooper
Bristolját a blythburghi templom előtti füves útszegélyre,
s egy perc múlva az alapítványi kápolna északi ajtaján
belépett Suffolk grófság egyik legszebb templomának
hideg, ezüstös fehérségébe. A Dunwichtől délre fekvő
Monksmere-orom felé tartott, hogy ott töltsön tíz napot
hajadon nagynénjénél, egyetlen élő rokonánál, s ez volt
útjának utolsó pihenője. Jókor indult el citybeli lakásáról,
még mielőtt London fortyogni kezd, s a Monksmere-be
vivő egyenes út helyett – mely Ipswichen át vezet –
Chelmsfordnál északnak vágott, hogy Sudburynél érjen
be Suffolkba. Long Melfordban megreggelizett, azután
nyugatnak fordult, Lavenhamen át, s lassan, élvezettel
hajtott keresztül az ország e legkevésbé tönkretett és
legkevésbé elcsúfított részének zöld-arany világán.
Hangulata tökéletesen illett volna az időhöz, ha egy gond
nem gyötri szüntelen. Szándékosan halasztotta egy
magánjellegű döntését mostani szabadságára. Mielőtt
visszatér Londonba, végleg határoznia kell, feleségül
kéri-e Deborah Riscoe-t.
A döntés – bármily irracionális is – könnyebb lett
volna, ha nem tudja oly bizonyosan, mi lenne Deborah
válasza. Ez őrá hárította a teljes felelősséget:
megváltoztassa-e a jelenlegi kellemes állapotot (mármint
az ő számára mindenképp kellemeset; s az is igencsak
kérdéses, Deborah boldogabb-e most, mint egy éve) egy
kötelezettség kedvéért, amelyet – úgy sejtette –
mindketten visszavonhatatlannak tekintenek majd,
akármi sül is ki belőle. Alighanem azok a
legboldogtalanabb házasok, akik büszkébbek annál,
hogysem beismernék boldogtalanságukat. A kockázatok
jó részével tisztában volt. Tudta: Deborah nem rajong az
ő detektívmesterségéért, neheztel érte. Ez nem volt
meglepő, s önmagában még csak fontos sem. Dalgliesh
maga választotta a foglalkozását, és soha nem kérte ki
senki jóváhagyását vagy bátorítását. Viszont lehangolta a
gondolat, hogy minden késő esti szolgálatot, minden
váratlan kiszállást bocsánatkérő telefonálásnak kell majd
megelőznie. Míg fel s alá sétálgatott a pompás boltíves
gerendázat alatt, és szívta a padlóviasz, virág és nyirkos
régi zsoltároskönyvek anglikán illatát, az az érzése
támadt, hogy szinte pontosan abban a pillanatban kapta
meg, amit akart, amikor felbukkant benne a gyanú, hogy
nem is akarja már. Ez az élmény sokkal mindennapibb,
hogysem értelmes embert tartós keserűséggel töltsön el,
ahhoz azonban mégis elég, hogy nyugtalanítsa. Nem a
szabadság elvesztése ijesztette; általában azok a férfiak
nyafognak a legtöbbet emiatt, akik a legkevésbé
szabadok. Viszont sokkal nehezebb volt megbékülnie az
egyedüllét méltóságának elvesztésével. Még a fizikai
egyedüllét elvesztésébe is keserves belenyugodni. Ujjait
végigfuttatta a faragott tizenötödik századbeli pulpituson,
s közben megpróbálta elképzelni életét queenhithe-i
lakásában úgy, hogy Deborah mindig ott van, s már nem
mint várva várt vendég, hanem élete részeként,
törvényes, igazolt, legközelebbi hozzátartozójaként.
A Yardon mostanság nem olyan idők jártak, hogy
magánproblémákkal foglalkozzék az ember. Nagy
átszervezés zajlott le, s ez barátságok és kialakult
munkaformák elkerülhetetlen szétesését és szokás szerint
a híresztelések és elégedetlenségek burjánzását hozta. És
közben nem csökkent a feladatok súlya sem. A magasabb
rangú rendőrtisztek többsége már napi tizennégy órákat
dolgozott. Dalgliesh utolsó ügye sikerrel járt ugyan, de
rendkívül kimerítő volt. Meggyilkoltak egy gyereket, a
nyomozás pedig azzá az embervadászattá fajult, amit a
legkevésbé kedvel, és amire alkatilag a
legalkalmatlanabb: tények konok, szüntelen ellenőrzése a
nyilvánosság éles fényében s a környék félelme és
hisztériája ellenében. A gyermek szülei őbelé
kapaszkodtak, akár a fuldoklók, akik bátorításért és
reményért kapkodnak; még mindig magán érezte a
gyászuk és a bűntudatuk szinte fizikai terhét. Azt
kívánták tőle, hogy vigasztaló gyóntatóatya,
bosszúangyal és bíró legyen egy személyben. Nem volt
ebben számára semmi új. Nem érezte magáénak a
bánatukat, s ezúttal is ebben az elhatározásában rejlett az
ereje – némely kollégájának, ha ezzel a bűnüggyel
találkozik, ellenkezőleg, épp haragjában és indulatos,
felháborodott elszántságában rejlett volna a magáé. De az
ügy feszültsége mégis benne maradt, s a suffolki őszi
szeleknél többre lett volna szükség, hogy kisöpörjön
agyából bizonyos képeket. Épeszű nő nem várhatta el
tőle, hogy házassági ajánlattal álljon elő ennek a
nyomozásnak a kellős közepén. Deborah sem várt effélét.
Azt viszont, hogy Dalgliesh a tettes letartóztatása előtt
néhány nappal még időt és energiát tudott áldozni
második verseskötete befejezésére, ez olyasmi volt, amit
egyikük se hozott szóba. Döbbenten ismerte be magában,
hogy még egy efféle kisebb képesség kiélése is mentség
lehet az önzésre és a közönyre. Nem nagyon kedvelte
önmagát mostanság, és nyilván hiú remény, hogy a
vakáció változtathat ezen.
Félóra múlva halkan becsukta maga mögött a
templomajtót, és nekivágott az utolsó néhány
mérföldnek. Előzőleg megírta nénjének, hogy
valószínűleg fél három tájban érkezik Monksmere-be; ha
szerencséje van, csaknem pontosan fut be. S ha
nagynénje most is kijön a házból fél háromkor, látni
fogja a Cooper Bristolt, amint a szirtre kapaszkodik.
Szeretettel idézte föl magában nénje magas, szögletes,
várakozó alakját. Jane Dalgliesh története eléggé
szokványos volt; ő a jó részét hajdan csak találgatta,
anyja elejtett szavaiból rakta össze, vagy egyszerűen
gyerekkora egyik tényeként ismerte. Nénjének vőlegénye
1918-ban esett el, épp fél évvel a fegyverszünet előtt. Ő
ifjú lány volt akkor. Jane édesanyja finom, elkényeztetett
szépség volt, a lehető legalkalmatlanabb arra, hogy egy
tudós vidéki lelkész felesége legyen; ezt gyakran be is
ismerte, nyilván abban a hiszemben, hogy így előre
igazolja és menti önzése és parancsolási hajlama további
megnyilvánulásait. Nem szívesen látta, ha mások
bánkódnak, mert ez egy időre érdekesebbé tette őket
nála, így hát elhatározta, hogy nagyon a szívére veszi a
fiatal Maskell kapitány halálát. Bármennyire szenvedett
is érzékeny, kevés beszédű és elég nehéz természetű
lánya, ő, az anyja, nyilvánvalóan még jobban szenvedett,
s három héttel a távirat megérkezése után belehalt egy
influenzába. Nem biztos, hogy ilyen messzire akart
menni, de az eredménnyel bizonyára elégedett lett volna.
Férje kis híján megzavarodott, egyetlen éjszaka alatt
elfeledte házasságának minden bosszúságát és
gyötrelmét, s már csupán feleségének a vidámságára,
szépségére emlékezett. Természetesen elképzelhetetlen
volt, hogy újra nősüljön, nem is nősült újra soha. Jane
Dalgliesh pedig – hogy őt is veszteség érte, arra most
szinte senki nem ért rá emlékezni – átvette anyja helyét
mint a plébánia háziasszonya, és apja mellett maradt,
egészen annak 1945-ben történt nyugalomba vonulásáig,
majd tíz évvel később bekövetkezett haláláig. Rendkívül
okos nő volt, és ha a háztartás és a parókiabeli tennivalók
– melyek éppoly előírásosak és kikerülhetetlenek s évről
évre ismétlődőek voltak, akár a liturgikus év mozzanatai
– nem elégítették is ki, erről soha nem beszélt. Apja
bizonyos volt saját hivatása határtalan fontosságában, az
tehát meg sem fordult a fejében, hogy ennek a
szolgálatában bárkinek is kárba veszhetnének a
képességei. Jane Dalgliesh, akit az egyházközség tagjai
tiszteltek, de soha nem szerettek, megtette, amit tennie
kellett, és madarak tanulmányozásával kárpótolta magát.
Apja halála után aprólékos megfigyelések, följegyzések
alapján publikált tanulmányai figyelmet keltettek; s az,
amit az egyházközség leereszkedőn mint „Miss Dalgliesh
kis hobbyját” tartott számon, az egyik legtekintélyesebb
amatőr ornitológussá tette Jane-t. Több mint öt évvel
ezelőtt eladta lincolnshire-i házát, és megvette „Ötföld”-
et, egy kőből épült házat a Monksmere-orom peremén.
Dalgliesh itt látogatta meg legalább kétszer évente.
Ezek nem voltak pusztán kötelességszerű látogatások,
noha felelősséget érzett volna nénjéért, ha az nem oly
nyilvánvalóan önálló, hogy időnként még az iránta érzett
vonzódás is sértésnek látszott. Mégis vonzódott hozzá, és
tudták ezt mindketten. Adam már előre örült a
találkozásnak, a mindig kellemes monksmere-i
üdülésnek.
Uszadékfa lobog majd a széles kandallóban, s
elárasztja illatával az egész házat, előtte ott a magas hátú
karosszék, amely valaha Dalgliesh apjának
dolgozószobájában állt a paplakban, ahol született;
bőrbevonatának gyerekkorszaga volt. Puritánul
berendezett, a tengerre és az égre néző hálószobája lesz
majd, keskeny, de kényelmes ágya; az ágynemű enyhe
fafüst- és levendulaillatot lehel, bőven jut meleg víz, s a
fürdőkád elég hosszú ahhoz, hogy egy hat láb két
hüvelyk magas férfi kényelmesen elnyúlhasson benne.
Nénje maga is hat láb magas volt, és férfimód becsülte az
alapvető kényelmi kellékeket. Mindenekelőtt pedig ott
lesz a tea a tűznél, forró vajas pirítóssal, házilag füstölt
hússal. És ami a legeslegjobb: nem lesznek hullák, még
csak szó sem esik róluk. Gyanította: Jane Dalgliesh
különösnek találja, hogy értelmes ember azt válassza
kenyérkereső foglalkozásának, hogy gyilkosokat kapjon
el, különben sem olyan nő, aki puszta udvariasságból
érdeklődést mutat bármi iránt. Nem kívánt semmit
unokaöccsétől, még gyöngédséget sem, s ezért ő volt az
egyetlen nő a világon, akivel Dalgliesh tökéletes
békességben élt. Egyébként pontosan tudta, mit kínál
számára ez a vakáció. Együtt sétálnak majd, gyakran szó
nélkül, a homok szilárd, nyirkos csíkján, a tenger tajtéka
meg a part kövecses emelkedője között. Ő viszi majd
nénje vázlatkészítő felszerelését, Jane valamivel őelőtte
gyalogol zsebre vágott kézzel, tekintete a partra
ereszkedik, a kavicsoktól alig megkülönböztethető
hantmadarakat kutatja, vagy a küszvágócsér meg a lile
röptét követi. Békés és nyugodt lesz ez a szabadság,
tökéletesen igénytelen időtöltés, ám a tíz nap leteltével
mégis a megkönnyebbülés érzésével tér majd vissza
Londonba.
Most épp a dunwichi erdőn hajtott át, az utat azok a
sötét fenyők szegélyezték, amelyeket az Erdészeti
Bizottság ültetett. Már érezni vélte a tenger illatát; a sós
levegő, amelyet a szél sodort felé, élesebb volt, mint a
fák kesernyés szaga. Megdobbant a szíve. Hazatérő
gyereknek érezte magát. És most véget ért az erdő, a
fenyők komor zöldjét drótkerítés választotta el a világos
színekben pompázó rétektől és sövényektől. Majd ezek is
elmaradtak, s a magaslat rekettyésein és hangás rétjein át
haladt Dunwich felé. Amint elérte a falut és jobbra
fordult, a domb felé, amely a kőfallal bekerített romos
Ferenc-rendi kolostor mentén emelkedett, tülkölés
hallatszott, s nagy sebességgel egy Jaguár húzott el
mellette. Sötét fejet pillantott meg benne s egy
üdvözlésre emelt kezet, és a kocsi harsány
búcsúdudálással már el is tűnt a szeme elől. Tehát Oliver
Latham, a színikritikus, a nyaralójában tölti a hétvégét.
Ez aligha fogja zavarni Dalgliesht, mivelhogy Latham
nem társasági életet akar élni Suffolkban. Ő is, akárcsak
közvetlen szomszédja, Justin Bryce, menedéknek tekinti
a nyaralóját, ahova visszavonul, ha elege van Londonból
és talán az emberekből is, noha ő ritkábban jön
Monksmere-be, mint Bryce. Dalgliesh egyszer-kétszer
találkozott vele, s mivel nyugtalanságot és feszültséget
érzett benne, rokon léleknek tartotta. Az volt a híre, hogy
kedveli a gyors kocsikat és a száguldást, s Dalgliesh
gyanította: a megkönnyebbülést abban találja meg, hogy
lerohan Monksmere-be és vissza. Nehéz volt elképzelni,
mi másért tart fenn nyaralót. Ritkán jött ide, barátnőit
soha nem hozta magával, csak a legszükségesebbel
rendezte be a házat, s főként a környékbeli vad autózásai
kiindulópontjául használta. Ezek az autózások annyira
viharosak és esztelenek voltak, hogy valószínűnek
látszott: így vezeti le az idegességét.
Amint az út mentén feltűnt a Rosemary Lak, Dalgliesh
gyorsított. Nem sok reménye volt rá, hogy észrevétlenül
jut tovább, de ha nagy sebességgel halad, nem
kívánhatják, hogy megálljon. Míg elrobogott a ház előtt,
a szeme sarkából azért észrevett egy arcot az egyik
emeleti ablakban. Hát ez várható volt. Celia Calthrop a
kis monksmere-i közösség korelnöknőjének tekintette
magát, és ez szerinte bizonyos kötelességekkel és
előjogokkal járt. Ha szomszédai oly meggondolatlanok,
hogy nem tájékoztatják saját maguk és vendégeik
érkezéséről és távozásáról, akkor majd tájékozódik ő
maga, nem restelli a fáradozást. Celia messziről
meghallotta a közeledő kocsik zaját; s mivel a háza éppen
ott állt, ahol a földnyelven áthaladó göröngyös földút
belefut a Dunwich felől jövő országúiba, rajta tudta
tartani szemét az eseményeken.
Miss Calthrop tizenkét évvel ezelőtt vásárolta meg
Brodie pajtáját, és átkeresztelte Rosemary Laknak.
Olcsón jutott hozzá, s a helybeli iparosok szelíd, de
állhatatos nyomorgatásával sikerült ugyanilyen olcsón
átalakítania a szép, bár elhanyagolt kőházat romantikus
olvasóinak eszményévé. A ház gyakran látható volt női
magazinok lapjain, mint „Celia Calthrop elbűvölő
rezidenciája: itt a vidéki élet békességében alkotta meg
azokat a gyönyörűséges történeteket, amelyek olvasóink
szívét megdobogtatják”. A Rosemary Lak belül a maga
mesterkélt és ízléstelen módján kényelmes volt, kívül
pedig ékeskedett mindennel, amit tulajdonosnője egy
falusi házacskához illőnek vélt: zsúpfedéllel (melynek
biztosítása és fönntartása sajnos igen drága),
gyógyfűkerttel (sötét folt, lévén Miss Calthrop nem
valami ügyes kertész), kis mesterséges tóval (nyaranta
bűzt árasztott) és galambdúccal (amelyben a
galamboknak nemigen akaródzott megtelepedni). Volt
azonkívül egy jól ápolt pázsit, amelyre az írók közössége
– ahogy Celia nevezte – hivatalos volt nyaranta, teázni.
Jane Dalgliesht kezdetben lehagyta a meghívandók
listájáról, éspedig nem azért, mert Jane nem tartotta
írónak magát, hanem mert magányos aggszűz volt, ami
Miss Calthrop értékrendszerében társadalmi és szexuális
kudarcnak számított, s így csupán leereszkedő nyájasság
járt neki. De később Celia fölfedezte, hogy
szomszédnőjét nagy tisztelettel kezelik olyanok, akiknek
ítélőképességében megbízhat, és hogy azok a férfiak,
akik az illemszabályokat semmibe véve az Ötföldben
vendégeskednek, s akiket a parton is lehet látni, amint
háziasszonyukkal teljes egyetértésben kutyagolnak,
gyakran maguk is köztiszteletben álló emberek. A
következő felfedezés még meglepőbb volt. Jane
Dalgliesh R. B. Sinclairnél vacsorázott a Perjel Házban.
Még akik nagyra tartották is R. B. Sinclair három nagy
regényét – az utolsó több mint harminc éve íródott –,
többnyire azok se tudták, hogy az író még él. És nem
sokan akadtak, akiket meghívott magához vacsorára.
Miss Calthrop nem az a nő volt, aki makacsul kitart
tévedése mellett, így hát Miss Dalgliesh egyik napról a
másikra „drága Jane” lett. Ő viszont továbbra is „Miss
Calthrop”-nak szólította szomszédnőjét, és éppúgy nem
vett tudomást a befogadtatásáról, mint előzőleg a
kitagadtatásáról. Dalgliesh nem tudta biztosan, mi a
nagynénje véleménye Celiáról. Jane alig beszélt
szomszédairól, és a két nőt túlságosan ritkán látta együtt,
így nem ítélhette meg a viszonyukat.
A göröngyös földút, amely a Monksmere-ormon át az
Ötföldhöz vitt, alig ötvenyardnyira volt a Rosemary
Laktól. Általában súlyos farmkapu zárta le, de ez ma
nyitva állt, mélyen belenyomódva a szeder- és
bodzasövénybe. A kocsi lassan bukdácsolt át a gödrök
fölött és a szénacsutkák közt, amelyek hamarosan rétnek,
majd harasztosnak adták át a helyüket. Elhaladt a kőből
épült ikernyaralók előtt, az első Lathamé, a második
Justin Bryce-é volt, de Dalgliesh egyiküket se látta, noha
Latham Jaguárja ott parkolt az ajtaja előtt, Bryce
kéményéből pedig vékony füstcsík szállingózott. Az
ösvény most felfelé vitt a dombon, és hirtelen Dalgliesh
elé tárult az egész földnyelv, ahogy bíbor-arany színben
húzódott a sziklaszirtig és a fénylő tengerig. Dalgliesh a
földút legmagasabb pontján megállította a kocsit: figyelt
és hallgatózott. Az ősz sosem volt a legkedvesebb
évszaka, de a motor leállása utáni pillanat higgadt
békességét nem cserélte volna el a tavasz minden nyájas
érzékiségéért sem. A hanga már fakulni kezdett, de a
rekettye második virágzása éppoly buja és aranyszínű
volt, mint az első, a májusi. Azon túl ott terült el a tenger,
bíborszín, azúrkék és barna csíkokkal, dél felé pedig a
madárrezervátum ködben lebegő ingoványai adták hozzá
a maguk szelídebb zöldjeit-kékjeit. A levegőnek hanga-
és fafüstillata volt, az ősz elmaradhatatlan és jellemző
illatai. Alig hihető, gondolta Dalgliesh, hogy amit itt lát,
az csatatér, ahol a szárazföld csaknem kilenc évszázada
vívja vesztett csatáját a tenger ellen; nehéz elhinni, hogy
a finoman erezett víz megtévesztően szelíd felszíne alatt
ott pihen a régi Dunwich kilenc elsüllyedt temploma. Állt
néhány épület a hegyszirten, de nem mind volt régi.
Észak felé Dalgliesh épp hogy ellátott a Seton Ház
alacsony kerítéséig: maga a ház alig látszott többnek
valami kinövésnél a szirt peremén; Maurice Seton, a
detektívregény-író építette, különös és magányos
életéhez illőn. Fél mérföldnyire délre a Perjel Ház
szögletes falai álltak, utolsó bástyaként a tenger ellen, s a
madárrezervátum legszélén az Ötföld mintha a Semmi
peremén csüngött volna. Amint szeme a földnyelvet
pásztázta, a messzi északi csapáson meglátott egy lovat
és egy homokfutót, mely vígan kocogott a rekettyésen át
a Perjel Ház felé. Dalgliesh jól ki tudta venni a zömök kis
alakot a kocsiülésen, és az ostort, amely érzékenyen, akár
egy fűzfavessző, nyúlt fel mellette. Az illető nyilván R.
B. Sinclair házvezetőnője, viszi haza az ennivalót.
Kedves, otthonos hangulatot árasztott a vidám kis
bricska, s Dalgliesh élvezettel figyelte, amint eltűnik a
fák mögött, amelyek félig elrejtették a Perjel Házat.
Ebben a pillanatban nagynénje bukkant fel a háza mellett,
és fölpillantott a hegyfokra. Dalgliesh az órájára nézett.
Három perccel múlt fél három. Kiengedte a kuplungot, és
a Cooper Bristol lassan bukdácsolva elindult a földúton
Jane Dalgliesh felé.

HARMADIK FEJEZET

Oliver Latham ösztönösen hátralépett emeleti szobája

homályába, s onnan figyelte a kocsit, amely lassacskán
haladt felfelé a hegyfokra. Hangosan fölnevetett. Azután
megfékezte magát, nevetésének a ház csöndjébe
belerobbanó zaja elhallgattatta. No de ilyet! Hogy a
Scotland Yard csodagyereke, aki még mindig gőzölög a
vértől, hisz nemrég ért véget a legutóbbi embervadászata,
pontosan végszóra fusson be! A kocsi most megállt a
szirt fokán. Pompás lenne, ha az az átkozott Cooper
Bristol végül is lerobbanna. De nem, úgy látszik,
Dalgliesh egyszerűen csak azért időzik ott, hogy a tájban
gyönyörködjék. Szegény bolond alighanem már
kóstolgatja az ötföldbeli két hetet, a dédelgetést! No,
majd meglepődik! Csak az a kérdés: okos dolog-e, ha ő,
Latham, itt marad, és figyeli a mókát? Miért ne? A
városban nincs dolga a Court Színház jövő csütörtöki
bemutatójáig, és furcsán hatna, ha ezúttal ilyen hamar,
alighogy megérkezett, visszarohanna. Amellett kíváncsi
is volt. Szerdán jött le Monksmere-be, és arra számított,
hogy unatkozni fog. De most, ha minden jól megy,
egészen izgalmas üdülés vár rá.

NEGYEDIK FEJEZET

Alice Kerrison a fasor mögé hajtott, amely észak felől

védte a Perjel Házat, leszállt a bricskáról, és a széles,
omladozó, boltíves átjárón át a tizenhatodik századbeli
istállók felé vezette a kancát. Míg a leszerszámozással
bajlódott, és egy kicsit nyögött az erőfeszítéstől,
gyakorlatias agya elégedetten tekintette át délelőtti
munkáját, és előre élvezte az apró házi örömöket,
amikben része lesz. Először is teázni fognak, erős és
túlédesített teát isznak, ahogyan Mr. Sinclair kedveli, a
hall nagy kandallója előtt üldögélve. Mr. Sinclair még a
meleg őszi időben is szerette, ha ég a tűz. Később pedig,
mielőtt még besötétedik és leszáll a köd, a mindennapi
séta következik a földnyelven át. És ez nem valami
céltalan séta lesz. Némi eltemetnivalójuk van. Nos,
mindig megnyugtató, ha az embernek célja van, és
mindenekelőtt, akármilyen okosan beszél is Mr. Sinclair,
az emberi maradványok, ha hiányosak is, mégiscsak
emberi maradványok, így hát tiszteletet érdemelnek.
Amellett legfőbb ideje, hogy kikerüljenek a házból.

ÖTÖDIK FEJEZET

Már majdnem fél kilenc volt. Dalgliesh és nagynénje –

vacsora után – meghitt csendben ült a nappali
kandallótüzének két oldalán. A szoba az Ötföld
földszintjének csaknem egész területét elfoglalta:
kőfalak, hatalmas tölgyfagerendákkal aládúcolt alacsony
mennyezet, a padló piros nyerskő kockákkal kirakva. A
nyitott kandalló előtt, amelyben fából rakott tűz
pattogott-ropogott, csinos halomban száradt a hordalékfa.
A fafüst illata akár a tömjén járta át a házat; a levegő
szüntelen vibrált a tenger hullámverésétől. Dalglieshnek
nehezére esett ébren maradnia ebben a ritmikus, álmosító
békességben. Mindig élvezte a kontrasztokat, a
művészetben, a természetben egyaránt; s itt az Ötföldben,
mihelyt az est leszállt, a kontraszt örömei maguktól
kínálkoztak. A házban világos volt és meleg, a civilizált
otthonosság minden színével és kényelmével; odakünn,
az alacsonyan lebegő felhők alatt pedig a sötétség, a
magány, a titokzatosság uralkodott. Dalgliesh maga elé
képzelte a partot, százlábnyival alattuk, ahol a tenger
kiterjeszti csipkeszárnyát a hideg, szilárd fövenyre; dél
felé pedig az éjszakai égbolt alatt nyugalmasan elterülő
monksmere-i madárrezervátumot, amelynek nádasa alig
rebbenti meg a csöndes vizet.
Lábát a tűz felé nyújtotta, fejét még kényelmesebben
fészkelte be a szék magas támlájába, és közben
nagynénjét nézte. Ő most is egyenes háttal ült, és mégis
látszólag tökéletes kényelemben. Élénkpiros
gyapjúzoknit kötött, Dalgliesh remélte, hogy nem neki
szánja. Ezt különben is valószínűtlennek tartotta.
Nénjének nem volt hajlama hozzá, hogy gyöngédségét
ilyen házias módon fejezze ki. A tűz fénye vörösbe vonta
hosszú arcát, amely olyan barna és markáns volt, akár
egy aztéké, szeme mélyen ülő, orra hosszú és egyenes a
széles és mozgékony száj fölött. Haja már vasszürke volt,
és óriási kontyba fonva viselte a tarkóján. Dalgliesh erre
az arcra emlékezett gyerekkorából is. Soha nem észlelt
rajta semmi változást. Odafönn Jane szobájában,
közönyösen egy tükör sarkába dugva, volt egy 1916-ban
készült elhalványult fénykép róla és halott vőlegényéről.
Dalglieshnek most ez jutott az eszébe: a fiú puha ellenzős
sapkában és térdnadrágban, amelyeket hajdan kissé
nevetségeseknek talált, de most egy régen letűnt korszak
románcát és szívfájdalmát sűrítették magukba; a lány
félhüvelyknyivel magasabb, s a serdülőkor szögletes
kecsességével hajol szerelmese felé, haja szélesen
kibontva, szalaggal átkötve; hegyes cipőbe bújtatott lába
épp hogy kilátszik a hosszú, leomló szoknya alól. Jane
Dalgliesh soha nem beszélt neki ifjúságáról, és ő soha
nem kérdezte felőle. A legönállóbb, legkevésbé
szentimentális nő volt, akit valaha is ismert. Dalgliesh
azon tűnődött, hogyan boldogulna vele Deborah, mit
kezdene egymással ez a két nő. Deborah-t nehéz volt
bármi más közegben elképzelni, mint a londoniban.
Anyja halála óta Deborah ritkán ment haza, s olyan
okból, amelyet mindketten nagyon jól tudtak, ő sohase
kísérte el Martingale-be. Csak citybeli lakása, éttermek,
színházi előcsarnokok és kedvenc kiskocsmáik hátterével
tudta felidézni magában a lányt. Dalgliesh ahhoz szokott
hozzá, hogy különböző szinteken élje a maga életét.
Deborah nem tartozott a munkájához, és mind ez idáig
nem jutott számára hely az Ötföldben sem. De ha
feleségül veszi, szükségszerűen mindkettőben osztoznia
kell majd vele. Tudta, hogy e rövid üdülése alatt el kell
döntenie, ez-e az, amire igazán vágyik.
Jane Dalgliesh megkérdezte:
– Nem akarsz valami zenét? Megvan az új Mahler-
lemezem.
Dalgliesh nem volt zenerajongó, de tudta, hogy
nénjének igen sokat jelent a zene, és lemezeinek
meghallgatása is az Ötföldben töltött vakációkhoz
tartozott. Jane hozzáértése és élvezete ragályos volt;
Dalgliesh egyre újabb felfedezéseket tett. És jelenlegi
hangulatában kész volt akár Mahlerrel is
megpróbálkozni.
Ekkor hallották meg a kocsizajt.
– Uramisten! – riadt fel Dalgliesh. – Ez meg kicsoda?
Remélem, nem Celia Calthrop. – Miss Calthrop, ha csak
határozottan el nem vették tőle a kedvét, megrögzött
„betoppanó” volt, mindig megpróbálta az elővárosi
társasági élet bizalmaskodó szokásait bevezetni a
monksmere-i elzárkózottságba. Különösképp olyankor
állított be szívesen, amikor Dalgliesh itt vendégeskedett.
Celia szemében egy jóképű és független férfi természetes
préda volt. Ha saját magának nem óhajtotta is, mindig
akadt, akinek kellett volna; nem szerette, ha bármi is
veszendőbe megy. Dalgliesh egyik látogatása alkalmával
még cocktailpartyt is adott a tiszteletére. A férfi akkor
még jól is érezte magát, mulattatta a helyzet
képtelensége. A monksmere-i rezidensek kis csoportja,
mintha első alkalommal találkozott volna, szendvicseket
majszolt, és olcsó sherryt kortyolt Celia rózsaszín-fehér
szalonjában, s összefüggéstelen, de udvarias társalgást
folytatott, míg odakinn vihar süvített a földnyelven át, s a
viaszosvászon esőkalapok és viharlámpák ott sorakoztak
az előszobában. Itt azután volt kontraszt! De jobb, ha ez a
kezdeményezés nem válik szokássá.
Jane Dalgliesh így szólt:
– A hangjából ítélve ez bizony Miss Calthrop Morrisa.
Alighanem magával hozza az unokahúgát. Elizabeth
hazajött Cambridge-ből, mandulagyulladásból lábadozik.
Azt hiszem, tegnap érkezett.
– Akkor ágyban kellene maradnia. De mintha többen
is lennének. Nem Justin Bryce mekegését hallom?
Azt hallotta. Miss Dalgliesh kinyitotta az ajtót, s a
tornác ablakán át már látták is a kocsi két lámpáját és a
homályos alakokat, amelyek hamarosan ismerősökké
váltak. Mintha egész Monksmere állított volna be a
főfelügyelő nagynénjéhez. Még Sylvia Kedge, Maurice
Seton nyomorék titkárnője is velük volt, mankóin
vonszolta magát a nyitott ablakból kiáramló fény
irányába. Miss Calthrop lassan, mintegy segítőleg haladt
mellette. Mögöttük ott baktatott Justin Bryce, aki még
mindig összefüggéstelenül mekegett bele az éjszakába.
Bryce mellett egy magas férfi, Oliver Latham lépkedett.
Utolsóként, mogorván és kelletlenül, felhúzott vállal,
kiskabátja zsebébe dugott kézzel, Elizabeth Marley.
Téblábolt az ösvényen, és jobbra-balra nézegetett a
sötétségben, mintha el akarná határolni magát a
társaságtól. Bryce elkiáltotta magát:
 – Jó estét, Miss Dalgliesh! Jó estét, Adam! Ne rám
haragudjanak ezért az invázióért. Celia ötlete volt az
egész, szaktanácsért jöttünk, drágáim. Mind, kivéve
Olivert. Vele útközben találkoztunk, ő csak azért jön,
hogy egy kis kávét kérjen kölcsön. Legalábbis ezt
mondja.
Latham szelíden így szólt:
– Elfelejtettem kávét venni, amikor tegnap elindultam
a városból. Úgyhogy elhatároztam, beugrom valamelyik
szomszédomhoz, akiről feltételezhetem: kisegít valami
jóféle kávékeverékkel, és nem óhajt megleckéztetni,
amiért rosszul vezetem a háztartásomat. Ha tudtam volna,
hogy vendégség lesz magánál, vártam volna holnapig.
De azért semmi hajlandóságot nem mutatott, hogy
elmenjen.
Bejöttek, hunyorogtak a fényben, velük együtt
betódult a hideg, fölkavarva a fehér fafüstöt a szobában.
Celia Calthrop egyenesen Dalgliesh székéhez ment, és
úgy helyezkedett el, mint aki a tiszteletére rendezett
estély vendégeit fogadja. Csinos lábszárát-lábfejét
gondosan közszemlére tette, ám ezek éles ellentétben
voltak feszesre fűzött húsos testével, magasra polcolt
mellével és petyhüdt, eres karjával. Dalgliesh feltételezte,
hogy valamivel ötven alatt van, de többnek látszott. Mint
mindig, most is erősen és ügyesen volt kifestve. A kis
rókaszáj kárminvörös volt, mélyen ülő és lefelé lejtő
szemét, amelytől arca átszellemültté vált a nyilvánosság
számára készült fényképeken, kék szemhéjpúder
árnyalta, szempilláit fekete festék tette súlyosabbá.
Levette fejéről sifonkendőjét, hogy előtárja fodrászának
legújabb remekét: haja vékony szálú volt, akár egy
csecsemőé, s a rózsaszín, sima koponya szinte illetlenül
meztelenkedett alatta.
 Dalgliesh eddig csak két alkalommal találkozott Celia
unokahúgával, és most, míg kezet ráztak, arra gondolt.
Cambridge nem változtatott sokat rajta. Ugyanaz a
kelletlen, markáns arcú lány volt, akire emlékezett. Az
értelem nem hiányzott erről az arcról, s még vonzó iá
lehetett volna, ha az élénkségnek legalább egy szikrája
fénylik rajta.
A szoba békessége semmivé lett. Dalgliesh
megállapította: hihetetlen, hogy hét ember ekkora lármát
tudjon csapni. Lezajlott a szokásos művelet: Sylvia
Kedge elhelyezése a székében, ezt Miss Calthrop
irányította, noha ő maga egy ujjal sem segített. Sylviát
érdekesnek lehetett volna tartani, talán még szépnek is,
ha az ember el tudja felejteni a járógépbe szorított csúf,
kicsavarodott lábakat, a széles, izmos vállat s a férfias
kezet, amelyet a mankó torzított el. Arca hosszúkás,
barna, szinte cigányos volt, és vállig érő fekete haj
keretezte, amelyet a középen lévő választéktól
egyszerűen kétfelé kefélve hordott. Olyan arc, amely erőt
és egyéniséget sugározhatott volna, ám ő a szánalomra
méltó alázat kifejezését parancsolta rá, meg a jámborul és
panasz nélkül viselt szenvedését, s ez valahogy oda nem
illőn ült magas homlokán. Ahhoz is értett, hogy nagy
fekete szemével együttérzésért esdekeljen. Most azzal
járult hozzá az általános zajongáshoz, hogy bizonygatta:
egész kényelmesen ül, noha nyilvánvaló volt, hogy nem
így van; s rosszalló szelídséggel – amelyben épp elég erő
volt ahhoz, hogy parancsként hangozzék – kérte, hogy
mankóit helyezzék a keze ügyébe, bár ez azt jelentette,
hogy a térdéhez kell támasztani őket, tehát eldőlhetnek; s
általában igyekezett a jelenlévőkkel éreztetni, hogy nem
érdemlik meg a testi épségüket. Dalgliesh máskor is
végignézte már ezt a színjátékot, de ezen az estén úgy
rémlett neki, hogy a lány átélés nélkül játssza, hogy a
visszatérő mozzanatok szinte gépiesek. Sylvia ezúttal
csakugyan betegnek, fájdalomtól elgyötörtnek látszott.
Szeme kifejezéstelen volt, akár két kődarab, és orrlyukai
közt meg a szája sarkában mély árkok húzódtak.
Kialvatlannak tűnt, és amikor Dalgliesh egy pohár
sherryt nyújtott át neki, látta, hogy a lány keze remeg.
Őszintén megszánta, átfogta a kezét, és tartotta a poharat,
amíg végre inni tudott. Aztán rámosolygott, és
szívélyesen megkérdezte:
– Nos, mi a baj? Miben segíthetnék?
Ám Celia Calthrop önmagát jelölte ki szóvivőnek.
– Igazán nem szép tőlünk, hogy első közös estéjükön
zavarjuk magát és Jane-t. Ezt jól tudom. De nagyon
aggódunk. Legalábbis Sylvia meg én. Mélységesen meg
vagyunk rendülve.
– Ami engem illet – mondta Justin Bryce –, én nem
aggódom annyira, inkább kíváncsi vagyok, hogy ne
mondjam: reménykedő. Maurice Seton eltűnt. Az a
gyanús, hogy ez csupán reklámtrükk a következő
krimijéhez, és hamarosan viszont fogjuk látni. De ne
nézzünk mindent a komorabbik oldaláról.
Ő maga csakugyan nem látszott valami komornak,
ahogy a tűz előtt kuporgott egy zsámolyon, mint egy
rosszindulatú teknőc, és hosszú nyakán ülő fejét a lángok
felé fordította. Valaha, ifjúkorában, nagyon is feltűnő fej
volt ez, kiálló pofacsontjaival, vastag, mozgékony
ajkával és súlyos szemhéja alatt fénylő óriási szürke
szemével. De most, ötvenéves korában önmaga
karikatúrájává vált. Szeme még nagyobbnak látszott
ugyan, de kihunyt benne a fény, és állandóan nedvezett,
mintha örökösen erős széllel hadakozna. Megmaradt haja
kifakult, és fénytelen szalmává durvult. Csontjai
kidudorodtak az arcán, s halálfejszerűvé tették. Csak a
keze nem változott. Most a tűz felé tartotta; finom bőrű,
fehér és kecses volt, akár egy lányé. Rámosolygott
Dalglieshre:
– Eltűnt, de reméljük, biztonságban van. Középkorú
detektívregény-író. Ideges természetű. Gyönge testalkatú.
Orra keskeny. Foga kiálló. Haja ritka. Ádámcsutkája
kiugró. Kérjük a becsületes megtalálót… Szóval a
tanácsáért jöttünk, drága barátunk. Ahogy értesültem,
nemrég újabb diadalt aratott. Nos, várjunk-e, míg
Maurice előkerül, és azután tegyünk úgy, mintha nem
vettük volna észre az eltűnését? Vagy menjünk bele a
játékba, és kérjük meg a rendőrséget, hogy segítsen
nekünk megkeresni? Elvégre ha csak reklámtrükk, akkor
szívességet tennénk azzal, hogy beszállunk az ügybe.
Szegény Maurice-nak minden segítségre szüksége van e
téren.
– Ez nem vicc, Justin. – Miss Calthrop hangja szigorú
volt. – És én egyetlen pillanatig se hiszem, hogy
reklámtrükkről van szó. Ha ezt hinném, nem zavarnám
Adamet olyankor, amikor különösen nagy szüksége van a
békés, nyugodt üdülésre, hogy kipihenje annak az ügynek
a feszültségeit. Milyen remekül csinálta, Adam, hogy
elkapta azt az alakot, mielőtt újra gyilkolt volna! Rosszul
vagyok, ha eszembe jut ez az ügy, fizikailag rosszul
vagyok! És most mi történik majd vele? Néhány évig
börtönben tartják államköltségen, azután kiengedik, hogy
megint megöljön egy gyereket? Mindnyájan megőrültünk
ebben az országban? Nem érem föl ésszel, miért nem
akasztjuk fel könyörületesen, s intézzük el egyszer s
mindenkorra.
Dalgliesh örült, hogy arca árnyékban van. Ismét
fölidézte a letartóztatás pillanatát. Pooley csöpp ember
volt, csöpp, csúf, és bűzlött a félelemtől. Felesége
elhagyta egy évvel azelőtt, és az olcsó öltönye könyökén
díszlő foltot nyilván ő maga ügyetlenkedte oda. Dalgliesh
azon kapta magát, hogy szeme erre a foltra tapad, mintha
az bizonyítani tudná, hogy Pooley mégiscsak emberi
lény. Nos, a vadállat most már ketrecbe van zárva; a
közvélemény és a sajtó szabadon zenghette a rendőrségi
munka dicséretét általában és Dalgliesh főfelügyelőét
különösen. Egy pszichiáter kétségtelenül meg tudná
magyarázni, miért érez magában bűntudatot. Nem volt
újdonság számára ez az érzés, és a maga módján
megbirkózik majd vele. Elvégre – állapította meg
savanyún – ez ritkán okozott tartósan gondot neki, és
egyetlenegyszer se késztette arra, hogy foglalkozást
változtasson. De nem evett meszet, hogy Pooleyról
vitatkozzék Celia Calthroppal.
A szoba túlfeléről nagynénje nézett rá: tekintetük
találkozott. Jane halkan így szólt:
– Tulajdonképpen mit kíván az unokaöcsémtől, Miss
Calthrop? Ha Mr. Seton eltűnt, ez a helybeli rendőrség
dolga, nem?
– De hát az övék-e csakugyan? Ez a mi problémánk! –
Miss Calthrop felhajtotta a poharát, mintha az
amontillado holmi üdítőital lenne, és gépiesen
odatartotta, hogy újratöltsék:
– Lehet, hogy Maurice önszántából tűnt el, talán, hogy
anyagot gyűjtsön a következő könyvéhez. Célozgatott rá,
hogy ez valami más lesz, szakít a megszokott klasszikus
detektívregény-formával. Maurice a lehető
leglelkiismeretesebb mesterember, és nem szeret
olyasmivel foglalkozni, amihez nincs személyes
élményanyaga. Ezt mindnyájan tudjuk. Emlékezzenek
csak, három hónapot töltött egy vándorcirkusszal, mielőtt
megírta a Gyilkosság a drótkötélen-t. Ez természetesen
azt is jelenti, hogy kissé szegényes az alkotói képzelete.
Az én regényeim sose szorítkoznak saját élményeimre.
Justin Bryce megszólalt:
 – Ezt megkönnyebbülten hallom, drága Celia, ha
belegondolok, miken ment keresztül a maga legutóbbi
hősnője.
Dalgliesh megkérdezte, mikor látták utoljára Setont.
Mielőtt Miss Calthrop válaszolhatott volna, Sylvia Kedge
szólalt meg. A sherry és a tűz melege némi színt vitt
arcába, és most már kellőképp uralkodott magán.
Közvetlenül Dalglieshhez beszélt, megszakítás nélkül.
– Mr. Seton múlt hétfőn reggel ment be Londonba, és
a klubjában szállt meg, mármint a Tavistock téri
Csontváz-klubban. Minden októberben ott tölt egy vagy
két hetet. Londonban jobban érzi magát ősszel, és
szívesen végez kutatásokat a műveihez a klub
könyvtárában. Egy kis koffert vitt magával, meg egy
táskaírógépet. Vonattal utazott, Halesworthből. Azt
mondta nekem, hogy belefog egy új könyvbe, valamibe,
ami más, mint az eddig megszokott műfaja, s az volt a
benyomásom, hogy meglehetősen izgatja a dolog, noha
nem avatott be a terveibe. Azt mondta, mindenki meg fog
lepődni. Megegyeztünk, hogy távolléte alatt csak
délelőttönként dolgozom a házban, és azt mondta, tíz óra
tájban telefonál majd, ha valami közlendője van. Ez a
szokásos megállapodásunk, amikor a klubban dolgozik.
Dupla sorközzel gépeli le a kéziratot, és részletekben
küldi el nekem postán, én pedig letisztázom. Azután
átnézi az egész könyvet, és én nyomdakészen legépelem
a kiadónak. A részletek természetesen nem mindig
függenek össze. Amikor Londonban van, a városi
jeleneteken szeret dolgozni; soha nem tudom, milyen
rész jön legközelebb. Nos, kedden telefonált, azt mondta,
reméli, szerda estig postára adhat nekem némi kéziratot,
és megkért, végezzek el egy-két kisebb javítási munkát
otthon.
Miss Calthrop képtelen volt türtőztetni magát:
 – Igazán elég nagy komiszság Maurice-tól, hogy
efféle munkákra használja magát, hogy azt kívánja: a
zokniját stoppolja, az ezüstöt fényesítse. Maga képzett
gyors- és gépírónő, ez hallatlan pazarlás a képességeivel.
Biz’ isten bőven van magnószalagra vett anyagom, ami
arra vár, hogy maga legépelje. Bár ez más kérdés.
Mindenki ismeri a nézeteimet.
Mindenki ismerte. És mindenki jobban egyetértett
volna vele, ha nem gyanítja, hogy a drága Celia
méltatlankodása főleg önzésből ered. Ha már
kizsákmányolás, akkor elsőbbséget követelt magának.
A lány nem vette figyelembe a közbeszólást. Sötét
szemét még mindig Dalglieshre szegezte. Az gyöngéden
megkérdezte:
– Azóta mikor hallott Mr. Setonról?
– Nem hallottam róla azóta, Mr. Dalgliesh. Szerdán
nem szólalt meg a telefon, amíg a Seton Házban
dolgoztam, de ez természetesen nem aggasztott.
Megesett, hogy napokig nem telefonált. Ma korán reggel
ismét ott voltam, hogy befejezzem a vasalást, s ekkor Mr.
Plant telefonált. Ő a gondnok a Csontváz-klubban, és a
felesége főz. Azt mondta: nagyon aggódnak, mert Mr.
Seton kedd este vacsora előtt elment, és nem tért vissza a
klubba. Az ágya bontatlan, ruhái és írógépe még mindig
ott vannak. Mr. Plant kezdetben nem akart túl nagy
felhajtást csinálni. Úgy gondolta, Mr. Seton talán elment
valahova a munkájával összefüggő célból, de amikor a
második éjszaka is elmúlt, és nem kapott semmiféle
üzenetet, aggódni kezdett. Úgy gondolta tehát, legjobb
lesz telefonálni a Seton Házba. Nem tudtam, mit
csináljak. Mr. Seton féltestvérével nem léphettem
kapcsolatba, mert nemrég költözött új lakásba, és nem
tudjuk a címét. Más rokona nincs. Tudja, abban se
voltam bizonyos, óhajtaná-e Mr. Seton, hogy lépéseket
tegyek. Azt javasoltam Mr. Plantnak, várjunk még egy
kicsit, és abban állapodtunk meg, hogy rögtön hívjuk
egymást, mihelyt van valami újság. S aztán épp ebéd
előtt megjött a posta, és megkaptam a kéziratot.
– Itt is van nálunk – jelentette ki Miss Calthrop. – A
borítékkal együtt. – Nagy lendülettel vette elő őket
terjedelmes kézitáskájából, és átnyújtotta Dalglieshnek.
Rendes, bolti, sárgásbarna színű, négyszer kilenc hüvelyk
méretű boríték volt, gépírással Maurice Seton úrnak
megcímezve, Monksmere, Seton Ház, Suffolk grófság.
Benne három darab, negyedrét alakú, szakszerűtlenül
gépelt, dupla sorközű kéziratlap. Miss Kedge halkan
hozzáfűzte:
– Mindig önmagának címezte a kéziratokat. De ez
nem az ő műve, Mr. Dalgliesh. Nem ő írta, és nem ő
gépelte.
– Miért olyan biztos ebben?
Aligha volt szükség erre a kérdésre. Kevés dolog van,
amit nehezebb elváltoztatni, mint a gépírást, és a lány
nyilván épp elég Maurice Seton-kéziratot másolt már,
hogy fölismerje a stílusát. De még mielőtt módja lett
volna válaszolni, Miss Calthrop megszólalt:
– Azt hiszem, legjobb lesz, ha felolvasok egy részt
belőle.
Várakoztak, amíg elővett táskájából egy irdatlan,
ékkövekkel kirakott szemüveget, orrára illesztette, és
még kényelmesebben helyezkedett el székében. Maurice
Seton-műnek, gondolta Dalgliesh, ez lesz az első
nyilvános felolvasása. Bizonyára meg lenne elégedve a
hallgatók feszült figyelmével és talán még Miss Calthrop
előadásmódjával is. Celia, aki pályatársa írását tartotta
kezében, s bízott hallgatóságában, igyekezett a lehető
legjobban megoldani feladatát. A következőket olvasta
föl:
 – „Carruthers félrehúzta a gyöngyfüggönyt, és belépett
a mulatóba. Néhány pillanatig mozdulatlanul állt az
ajtóban, magas alakja, mint mindig, most is elegáns volt
jól szabott szmokingjában, hűvös, gúnyos tekintete némi
megvetéssel siklott végig a zsúfolt helyiségen, a
nyomorúságos álspanyol berendezésen, a mocskos
vendégseregen. Tehát ez Európa tán legveszélyesebb
bandájának a székhelye! E mögött a hitvány, átlagos
mulató mögött, amely látszatra nem különbözik a Soho
száz-egynéhány hasonló intézményétől, egy csodálatos
agy dolgozik, amely irányítani tudja a Nyugat néhány
legnagyobb hatalmú gengszterbandáját. Ez
valószínűtlennek tűnt. De hát valószínűtlen volt ez az
egész fantasztikus kaland is. Leült az ajtóhoz legközelebb
eső asztalhoz, figyelni és várni akart. Amikor odajött a
pincér, sült scampit rendelt fejes salátával meg egy üveg
chiantit. A pincér, egy ápolatlan kis ciprusi, egyetlen szó
nélkül vette föl a rendelést. Tudják-e, hogy itt van? –
tűnődött Carruthers. És ha tudják, mikor fognak
felbukkanni?
– Kis színpad volt a mulató végében – folytatódott a
felolvasás –, mindössze egy nádfonatú spanyolfallal és
egyetlen piros székkel. A lámpák hirtelen
elhomályosultak, s a zongorista érzéki dallamba kezdett.
A spanyolfal mögül egy lány jött elő. Szőke volt és
gyönyörű, nem fiatal, hanem érett és telt keblű,
kecsessége és gőgje, vélte Carruthers, alighanem
fehérorosz vérre vall. Érzéki mozdulatokkal indult a
magányos szék felé, és szép lassan lehúzta estélyi ruhája
villámzárját. A ruha a padlóra hullott. Alatta nem viselt
mást, csak fekete melltartót és ágyékkötőt. Most háttal ült
a közönségnek, és hátranyúlt, hogy kikapcsolja a
melltartót. A zsúfolt asztalok felől nyomban rekedt
morgás hallatszott: – Rosie! Rosie! Gyerünk, Rosie!
Tovább! Mutasd! Mutasd!”
Miss Calthrop abbahagyta a felolvasást. Teljes csönd
volt. A legtöbb hallgatón döbbenet látszott. Ekkor Bryce
felkiáltott:
– Ejnye, folytassa, Celia! Ne hagyja abba, amikor
kezd igazán izgalmas lenni! Vajon nekiesik-e Rosie a
tiszteletre méltó Martin Carruthersnek, és
megerőszakolja-e? Az már évek óta erre vár. Vagy ez
túlzott remény volna?
Miss Calthrop így felelt:
– Semmi értelme, hogy folytassam. Itt a bizonyíték,
amire szükségünk van.
Sylvia Kedge ismét Dalglieshhez fordult:
– Mr. Seton soha nem nevezné el egy szereplőjét
Rosie-nak, Mr. Dalgliesh. Ez volt az édesanyja neve.
Egyszer kijelentette nekem, hogy soha nem használja föl
egyetlen könyvében sem. És nem is használta fel.
– Főképp nem egy sohói prostituált neveként – vágott
bele Miss Calthrop. – Meglehetősen gyakran beszélt
nekem az édesanyjáról. Imádta. Fenntartás nélkül imádta.
Majd megszakadt a szíve, amikor anyja meghalt, és apja
újra megházasodott.
Miss Calthrop hangjában sóvárgás lüktetett, a meg
nem valósult anyaság sóvárgása. Hirtelen Oliver Latham
szólalt meg:
– Hadd lássam.
Celia átadta neki a kéziratot, és mind gondterhelt
várakozással figyelték, amint vizsgálgatta. Azután
egyetlen szó nélkül visszaadta.
– Nos? – kérdezte Miss Calthrop.
– Semmi. Csak meg akartam nézni. Ismerem Seton
kézírását, de a gépelését nem. De maga szerint ezt nem ő
gépelte.
 – Biztos vagyok benne, hogy nem ő gépelte – mondta
Miss Kedge. – Bár nem tudom pontosan megmondani,
miért. Egyszerűen nem olyan, mint az ő munkája. De az
ő gépén készült.
– És a stílus? – kérdezte Dalgliesh. A kis csoport
latolgatta a választ. Végül Bryce szólalt meg:
– Nem lehet azt állítani, hogy tipikus Seton. Elvégre
Maurice tudott írni, ha akart. Ez olyan csináltnak hat,
nem? Az embernek az a benyomása, hogy igyekszik
rosszul írni.
Elizabeth Marley eddig hallgatott: félrehúzódva ült a
sarokban, mint egy nyűgös gyerek, akit akarata ellenére
cipeltek unalmas felnőttek társaságába. Hirtelen kifakadt:
– Ha ez hamisítvány, akkor az írója feltétlenül azt
akarta, hogy rájöjjünk erre. Justinnak igaza van. A stílus
teljesen hamis. És túlságosan világos az egybeesés: az
illető épp azt a nevet választotta, amely gyanút ébreszt.
Miért döntött a Rosie mellett? Ha az én véleményemre
kíváncsiak, ez igenis Maurice Seton műve. Megpróbálta
átejteni magukat, és sikerült is neki. Majd olvasni fognak
róla, amikor az új könyve kijön. Tudják, mennyire szeret
kísérletezni.
– Az tény, hogy ez olyasféle gyerekes trükk, amilyet
Seton ötölhetett ki – mondta Latham. – És nem vagyok
biztos benne, hogy részt óhajtok venni bármely hülye
kísérletében. Javaslom, felejtsük el az egészet. Majd
fölbukkan, ha eljön az ideje.
– Maurice persze mindig is különös és titkolódzó volt
– helyeselt Miss Calthrop. – Különösen a munkájával
kapcsolatban. És van még valami. Módomban állt a
múltban, hogy egy-két hasznos kis utalással szolgáljak
neki. Határozottan tudom, hogy fölhasználta őket. De ezt
soha, egyetlen szóval sem említette nekem később.
Természetesen nem vártam tőle szabályszerű
köszönetnyilvánítást. Nagyon is örülök, ha segíthetek egy
írótársamnak. De azért egy kicsit kiábrándító, hogy
amikor megjelenik egy könyv s benne egy-két ötletem,
Maurice még annyit se mond: köszönöm.
– Addigra alighanem elfelejtette, hogy nem tőle
származnak – tűnődött Latham elnéző megvetéssel.
– Nem felejtett el ő soha semmit, Oliver. Maurice-nak
nagyon jó feje van. És mindig is módszeresen dolgozott.
Ha bedobtam egy javaslatot, úgy tett, mintha nem nagyon
érdekelné, és motyogott valamit, hogy egyszer talán
megpróbálja kidolgozni. De láttam a tekintetéből, hogy
lecsapott rá, és alig várja, hogy hazaérjen, és feljegyezze
egyik kis nyilvántartó kartonjára. Nem mintha rossz
néven vettem volna. Adtam neki egy ötletet úgy egy
hónapja is, és bármiben lefogadom magukkal, hogy
feltűnik majd a legközelebbi könyvében.
Senki sem vette a lapot. Csak Bryce szólalt meg:
– Magának teljesen igaza van Maurice-t illetően,
Celia. Az ember időnkint juttatott neki a szellemi
morzsáiból. Isten tudja, miért, hacsak azért nem, mert az
embernek néha eszébe jut egy új gyilkolási módszer, és
úgy érzi, kár lenne veszni hagyni, amikor oly
nyilvánvaló, hogy szegény Setonnak kifogytak az ötletei.
De eltekintve attól a ragadozó csillogástól a szemében,
semmi jele a hálának, kedveseim! Tőlem természetesen
nem kap több segítséget, ez érthető, ugyebár. Azok után,
amit Arabellával tett…
Miss Calthrop vette át a szót:
– Ó, az én ötletem nem éppen egy új gyilkolási
módszer volt. Csak egy helyzetkép. Úgy gondoltam,
eléggé hatásos nyitófejezet lehetne belőle. Többször
mondtam Maurice-nak: a kezdet kezdetén kell
megragadni az olvasót. Egy holttestet képzeltem el,
amely egy dingiben sodródik ki a tengerre, s a két kéz
csuklóból le van vágva.
Csend következett, annyira teljes és annyira hirtelen
támadt csend, hogy a falióra ütésére mindenki úgy kapta
föl a fejét, mintha a kivégzés óráját kongatná. Dalgliesh
Lathamre nézett. Az mereven ült a székén, és olyan
erővel markolta poharát, hogy Dalgliesh már-már attól
tartott, elpattan. Lehetetlen volt kitalálni, mi rejlik e
sápadt, merev maszk mögött. Egyszer csak felcsendült
Bryce magas, ideges nevetése, és a feszültség
föloldódott. Szinte hallani lehetett a megkönnyebbülés
kis sóhajait.
– Hogy magának micsoda elfajzott képzelete van,
Celia! Az ember nem is hinné. Uralkodjék az efféle
ösztönein, drágám, különben a Romantikus Regényírók
Ligája kizárja a soraiból. – Aztán Latham szólalt meg,
hangja fegyelmezett volt és színtelen. Ezt mondta:
– Mindez nem oldja meg a jelenlegi problémánkat.
Vegyem úgy, hogy megegyeztünk: nem lépünk akcióba
Seton eltűnésével kapcsolatban? Elizának talán igaza
van, és ez csak valami marhaság, amit Maurice eszelt ki.
Ha így van, akkor menjünk máris, hagyjuk, hogy Mr.
Dalgliesh békességben élvezze a szabadságát.
Fölkelt, mintha hirtelen elege lett volna az egész
ügyből. Ekkor azonban erélyes kopogtatás hallatszott a
ház ajtaján. Jane Dalgliesh egyik szemöldökét kérdőn
felvonva unokaöccsére nézett, azután némán fölkelt, és
elindult a tornácon át, hogy ajtót nyisson. A társaság
elcsöndesedett: mindenki hallgatózott, és ezt nem is
szégyellte. Sötétedés után ritkaság volt a látogató
elszigetelt közösségükben. Ahhoz szoktak hozzá, hogy
ha egyszer leszállt az éj, csak egymást keressék fel, és
hosszú tapasztalatukból ösztönösen tudták már, kinek a
lépése közeledik ajtajukhoz. De ezzel a hangos
kopogással egy idegen kért bebocsátást. Hangok halk,
töredékes moraja hallatszott a tornácról. Azután Miss
Dalgliesh újra megjelent az ajtóban, mögötte a
homályban két esőkabátos férfi. Miss Dalgliesh így szólt:
– Ez Reckless detektívfelügyelő és Courtney őrmester
a megyei bűnügyi rendőrségtől. Digby Setont keresik. A
vitorlás dingije partra vetődött a Cod-szirtnél.
Justin Bryce szólalt meg:
– Ez különös. Tegnap délután öt órakor, mint mindig,
ki volt húzva a partra a Tanner-dűlő alján.
Láthatólag mindenki egyszerre jött rá, milyen furcsa,
hogy egy detektívfelügyelő meg egy őrmester állítson be
sötétedés után egy hiányzó dingi ügyében, de mielőtt
még a többiek megfogalmazhatták volna kérdésüket,
Latham megszólalt:
– Mi a baj, felügyelő?
Jane Dalgliesh válaszolt helyette:
– Attól tartok, valami szörnyű dolog történt. A
dingiben megtalálták Maurice Setont.
– Maurice Setont? Maurice-t? De hát ez nevetséges! –
Miss Calthrop éles, tanítónénis hangja hatástalan
tiltakozásként hasított át a szobán:
– Az nem lehet Maurice. Ő soha nem viszi ki a hajót.
Maurice nem szeret vitorlázni.
A felügyelő előrejött a fénybe, és most szólalt meg
először:
– Nem is vitorlázott, asszonyom. Mr. Seton holtan
hevert a csónak fenekén. Holtan, és csuklóból le volt
vágva a két keze.

HATODIK FEJEZET

Celia Calthrop, mintha élvezné önnön makacsságát,

tizedszerre mondta el:
 – De ha mondom maguknak! Egy szót se szóltam
arról a jelenetről másnak, mint Maurice-nak. Miért is
tettem volna? És semmi értelme az időponton rágódni.
Körülbelül fél éve volt, talán régebben. Nem emlékszem,
mikor. Sétáltunk a parton Walberswick felé, és hirtelen
az jutott eszembe, milyen jó kezdete lehetne egy
detektívregénynek, ha valaki leírna egy kéz nélküli
hullát, amint egy csónakban sodródik ki a tengerre. Így
aztán javasoltam a dolgot Maurice-nak. Bizonyos, hogy
nem említettem senki másnak egészen ma estig. Maurice
persze említhette.
Elizabeth Marley ingerülten tört ki:
– Nyilvánvalóan elmondta valakinek! Azt aligha
tételezhetjük fel, hogy levágta mindkét kezét, pusztán
mert hű akart lenni a valósághoz. És túlságosan
valószínűtlen az is, hogy neked és a gyilkosnak véletlenül
ugyanaz jut az eszébe. De nem értem, miért vagy annyira
bizonyos benne, hogy nem beszéltél erről senki másnak.
Azt hiszem, nekem is említetted egyszer, amikor arról
beszélgettünk, milyen lassan bontakoztatja ki a
cselekményt Maurice.
Ezt láthatólag senki nem hitte el neki. Justin Bryce
halkan, de nem annyira halkan, hogy a többiek ne
hallhassák, így szólt:
– A drága Eliza! Lojális, mint mindig. – Oliver
Latham fölnevetett, majd kurta, döbbent csönd
következett, amelyet Sylvia Kedge rekedt, harcias hangja
tört meg:
– Mr. Seton nekem soha nem említette.
– Nem, drágám – válaszolta Miss Calthrop nyájasan. –
De hát sok más dolog is volt, amit Mr. Seton nem
tárgyalt meg magával. Az ember nem mond el mindent a
cselédjének. Márpedig, drágám, ő annak tekintette magát.
Büszkébbnek kellett volna lennie, s nem engedni, hogy
mindenesnek használják és agyondolgoztassák. A férfiak
jobban szeretik, ha a nőben van egy kis szellem, tudja.
Ez indokolatlan komiszság volt, és Dalgliesh érezte az
általános megrökönyödést. De senki sem szólt. Majdnem
szégyenkezve nézett a lányra, de az lehajtotta fejét,
mintha jámborul elfogadná a megérdemelt feddést;
hajának két fekete szárnya előrehullott, elfüggönyözte
arcát. A hirtelen csendben meghallotta a lány ziháló
lélegzetét, és szeretett volna sajnálatot érezni iránta. Celia
Calthrop elviselhetetlen volt, az biztos; de Sylvia Kedge-
ben is volt valami, ami kiváltotta az undokságot.
Dalgliesh azon tűnődött, mi rejlik emögött, mi lehet az,
ami ilyen kegyetlenségre késztet.
Csaknem egy óra telt el azóta, hogy Reckless
felügyelő és őrmestere megérkezett, egy óra, amelynek
során a felügyelő keveset beszélt, viszont a társaság többi
tagja – Dalgliesh és nagynénje kivételével – annál többet.
És nem mindig bölcsen. Megérkezése után Reckless
letelepedett egy magas székre a fal mellé, és csendben ült
ott, rendíthetetlenül, akár egy bírósági végrehajtó, sötét
szeme éberen csillogott a tűz fényében. Bár a szobában
meleg volt, nem vetette le az esőkabátját, amelynek
viharvert gabardinja túlságosan gyöngének látszott
ahhoz, hogy elbírja seregnyi fémgombját, csatját és
szegecsét. Hosszú szárú, hatalmas kesztyűjét és
puhakalapját úgy dajkálta, őrizte az ölében, mintha attól
félne, hogy valaki el akarja ragadni. Úgy festett, mint egy
betolakodó; az épp hogy megtűrt legalacsonyabb sarzsi, a
kisember, aki egy pohárral sem mer meginni
szolgálatban. És pontosan ez az a hatás, gondolta
magában Dalgliesh, amit kelteni szándékozik. Mint
minden sikeres detektív, ha akarta, el tudta nyomni az
egyéniségét, annyira, hogy még testi jelenléte is olyan
észrevétlen maradt, akár egy bútordarab. Ebben persze a
külseje is segítette. Kicsi volt – bizonyára épp hogy elérte
a rendőrségi mértéket –, és sápadt, gondterhelt arca olyan
semleges és semmitmondó, mint az a sok ezer arc,
amelyet futballpályán lát az ember szombat
délutánonként. Még a hangja is fakó és jellegtelen volt,
nem adott kulcsot a jelleméhez. Egymástól távol eső
szeme, mely mélyen ült a kiugró szemöldök alatt,
kifejezéstelen tekintettel tudott vándorolni egyik beszélő
arcáról a másikéra, amit az illetők nyugtalanítónak
találhattak volna, ha felfigyelnek rá. Courtney őrmester
úgy ült mellette, mint akinek azt mondták, tartsa nyitva
szemét-fülét és hallgasson, s ő szót is fogadott.
Dalgliesh a nagynénjére pillantott, aki a szoba
túloldalán, kedvenc székében ült, már ismét kötött, és
úgy látszott, derűsen függetleníti magát a szóban forgó
ügytől. Egy német nevelőnőtől tanult meg kötni, és
fölfelé tartotta a tűket, ahogyan a kontinensen teszik;
Celia Calthropra láthatólag delejes hatással volt a tűk
fénylő hegye; mereven nézte őket, mintha a ház
asszonyának szokatlan szokása megbűvölné, de egyben
sértené is. Ő nem volt olyan nyugodt, lábát hol keresztbe
rakta, hol újra egymás mellé, fejét pedig hátravetette,
mintha nehezen viselné el a tűz melegét. Nem vitás, a
nappaliban egyre nagyobb lett a hőség. A többi vendég is
szemmel láthatóan érezte ezt, Reckless kivételével.
Oliver Latham fel s alá járkált, homlokán veríték
gyöngyözött, fáradhatatlan energiája mintha még jobban
fűtötte volna a szobát. Hirtelen sarkon fordult, s megállt
Reckless előtt:
– Mikor halt meg? – kérdezte. – Hadd lássunk egy
tényt a változatosság kedvéért! Mikor halt meg Seton?
– Ezt csak akkor tudjuk meg, ha megkapjuk az
orvosszakértő véleményét, uram.
 – Más szóval: nem mondja meg nekünk. Akkor hadd
fogalmazzak másképpen: milyen időpontra vonatkozólag
kell alibivel szolgálnunk?
Celia Calthrop tiltakozó sikkantást hallatott, de éppoly
feszült figyelemmel fordult a választ várva Reckless felé,
akár a többiek.
– Olyan nyilatkozatot fogok kérni valamennyiüktől –
mondta a felügyelő –, amely a következő időszakra
vonatkozik: attól kezdve, hogy Mr. Setont utoljára látták,
s ez értesülésem szerint kedden este fél nyolckor volt,
egészen szerda éjfélig.
Latham így szólt:
– Ezzel elég későre teszi az ügyet, nem? Nyilván jóval
éjfél előtt kilökték a tengerre. Naplemente, esti csillag, s
fülemben egy hívó hang… Kezdem én, jó? A New
Theatre Guild premierjén voltam kedd este, utána pedig
egy estélyen vettem részt, amelyet a mi kedves színházi
lovagunk adott. Kevéssel egy óra után értem haza, és az
éjszaka hátralevő részét kettesben töltöttem. Jelenleg nem
mondhatom meg, kivel, de azt hiszem, holnap
módomban lesz megadni magának az illető nevét. Későn
keltünk, az Ivynál ebédeltünk, és akkor váltunk el,
amikor kihoztam a garázsból a kocsimat, hogy ide
induljak vele. Tegnap este, nem sokkal fél nyolc után
érkeztem a nyaralómba, és attól fogva ott tartózkodtam,
csak egy rövid tengerparti sétát tettem lefekvés előtt. A
mai napot azzal töltöttem, hogy kocsival jártam a
környéket, és bevásároltam. Vacsora után vettem észre,
hogy a kávéról elfeledkeztem, ezért eljöttem az egyetlen
olyan szomszédomhoz, akitől elvárhattam, hogy valami
iható keverékkel szolgál, anélkül, hogy szemérmetes
célzásokkal boldogítana a férfiak háztartásbeli
ügyetlenségét illetően. Hogy megkönnyítsem magának a
dolgot, hangsúlyozom: nyilvánvalóan van alibim a halál
idejére, feltéve, hogy Seton kedden halt meg, de arra az
időre nincs, amikor utolsó útjára indították, már
amennyiben ez tegnap éjjel történt.
Ennek a szónoklatnak az első része alatt Miss
Calthrop arckifejezése gyorsan változott – kíváncsiság,
méltatlankodás, dévajság és szelíd szomorúság követte
egymást, mintha igyekezne eldönteni, melyik illik a
legjobban hozzá. A szelíd szomorúságnál állapodott meg:
ő a melegszívű asszony, akit megint elszomorít a férfinép
esendősége.
Reckless felügyelő halkan így szólt:
– Kénytelen leszek megkérdezni öntől a hölgy nevét,
uram.
– Hiába kérdezi, legalábbis addig hiába, amíg
alkalmam nem lesz beszélni vele. Mindenesetre kedves
öntől, hogy feltételezi, nő volt az illető. Nézze, felügyelő,
vegye elő a jobbik eszét! Ha bármi közöm lenne Seton
halálához, mostanra már elkészítettem volna az alibimet.
És ha az volna a szándékom, hogy hamis alibit hozzak
össze, abban aligha szerepelne nő. Eltekintve az esetleg
méltatlanra pazarolt lovagiasságtól, aligha vezethetnénk
magát sokáig az orránál fogva. Senki nem tud
megjegyezni minden részletet. Magának csak annyit
kellene kérdeznie: miről beszélgettünk, ki húzta be a
függönyt, az ágy melyik felén aludtam, hány takaró volt,
mit reggeliztünk. Mindig elképeszt, ha valaki hamis
alibivel próbálkozik. A részletekhez sokkal jobb fej kell,
mint azé, akire hivatkozni szándékozom.
– Nos, maga nyilvánvalóan tisztázza magát, Oliver –
mondta szigorúan Celia. – Elvégre gyilkosságról van szó.
Egyetlen épeszű nő se okozhat ilyen esetben nehézséget.
Latham fölnevetett.
– De ő nem épeszű, drága Celiám. Színésznő. Nem
mintha bonyodalomra számítanék. Apám adott nekem
egy hasznos jó tanácsot. Soha ne feküdj le nővel úgy,
hogy másnap reggel bármelyikőtök csupán szégyenkezve
ismerje be a dolgot. Ez a tanács némiképp korlátozza az
ember nemi életét, most viszont mégiscsak láthatók az
előnyei.
Dalglieshnek kétségei voltak, hogy Latham csakugyan
ennyire érzi-e a korlátozottságát. Az ő nagyvilági
köreiben keveseket zavart, ha viszonyuk kitudódik,
feltéve, hogy növeli a tekintélyüket, s a gazdag, jóképű,
sima modorú és közismerten nehezen megkapható Oliver
Latham árfolyama magasan állt. Bryce kedvetlenül
jegyezte meg:
– Nos, valóban nincs oka az aggodalomra, ha, amint
valószínűnek tűnik, Seton kedd éjjel halt meg. Hacsak
természetesen a felügyelő nem oly rosszindulatú, hogy
feltételezze: az, akivel együtt hált, mindenképp szolgálna
alibivel magának.
– Ó, szolgálna ő szinte mindennel ha szépen
megkérném – mondta derűsen Latham. – De ez biztosan
kockázattal járna. Tudniillik színjátszásról lenne szó.
Addig, amíg a nemes lelkű kis hazug szerepét játssza, aki
veszélyezteti a hírnevét, hogy megmentse szerelmét a
börtöntől, nem lenne semmi baj. De tegyük föl, úgy dönt,
hogy szerepet vált? Alighanem sokkal jobb, ha azt kérem
tőle, hogy csupán az igazat mondja el.
Celia Calthrop, akinek nyilvánvalóan elege volt már
belőle, hogy az általános figyelem Latham nemi életére
irányul, türelmetlenül tört ki:
– Alig hiszem, hogy szükséges lenne közölnöm, mikor
merre jártam. Nagyon jó barátja voltam szegény
Maurice-nak, talán élete egyetlen igazi barátja. Ennek
ellenére hajlandó vagyok beszámolni magának, és
föltételezem, hogy ez segíthet másokat tisztázni. Minden
információ fontos, ugye? Az idő legnagyobb részét
odahaza töltöttem. Kedden délután viszont bevittem
kocsival Sylviát Norwichba, mindketten megmosattuk és
berakattuk a hajunkat. Az Estelle fodrászat a
Maddermarket közelében van. Ez kellemes kis
szórakozás Sylviának, és véleményem szerint fontos,
hogy az ember ne hagyja el magát, csak azért, mert falun
él. Meg is teáztunk, a szokottnál későbben Norwichban,
és körülbelül fél kilenckor vittem haza Sylviát; azután
hazahajtottam. A tegnapi délelőttöt munkával töltöttem –
diktafont használok –, délután pedig kocsival bementem
Ipswichbe, hogy vásároljak egyet s mást, és
meglátogassam egy barátnőmet. Lady Briggst, Well
Walkból. Találomra ugrottam be hozzá. Nem is volt
otthon, de a szobalány emlékezni fog rám. Visszajövet
sajnos elkeveredtem egy kicsit, így aztán majdnem tíz óra
volt, mire hazaértem. De az unokahúgom addigra
megérkezett Cambridge-ből, és ő tanúskodhat mellettem
az éjszaka hátralévő részét illetőleg. Ma délelőtt, épp
ebéd előtt, Sylvia felhívott, és beszámolt a kéziratról meg
arról, hogy Maurice eltűnt. Fogalmam se volt, mit kellene
tenni, de amikor este észrevettem, hogy Dalgliesh
főfelügyelő elhajt a házam előtt, fölhívtam Mr. Bryce-t,
és javasoltam, hogy jöjjünk el tanácsért hozzá. Addigra
már rossz előérzeteim voltak, sejtettem, hogy valami
iszonyú baj történt; és mennyire igazam lett!
Ezután Justin Bryce következett. Dalgliesht meglepte
az a készség, amellyel a gyanúsítottak önként szolgáltak
felvilágosítással, holott ezt hivatalosan még senki nem
kérte tőlük. Oly gördülékenyen és határozottan darálták
alibijüket, mint a megtérítettek az önvallomásukat egy
vallásos összejövetelen. Holnap, semmi kétség, a
szokásos érzelmi másnapossággal fizetnek majd ezért a
kitárulkozásért. De aligha lehet az ő dolga, hogy
figyelmeztesse őket. Egyre fokozódó tiszteletet érzett
Reckless iránt; ez az ember legalább tudta, mikor kell
csöndben ülni és figyelni.
Bryce ezeket mondta:
– Én is a városban voltam tegnapig, bloomsburyi
lakásomban, de ha Seton kedden késő este halt meg,
akkor kiestem a játékból, kedveseim, az biztos! Aznap
éjjel kétszer kellett telefonálnom az orvosomnak. Iszonyú
rosszul voltam. Megint asztmaroham; Celia, maga tudja,
mennyit szenvedek. Az orvosom, Lionel Forbes-Denby is
tanúsíthatja. Először közvetlenül éjfél előtt hívtam föl, és
könyörögtem, hogy jöjjön el azonnal. Persze nem akart
jönni. Egyre csak azt hajtogatta, vegyek be kettőt a kék
kapszuláimból, és ha egy órán belül nem használnának,
csöngessek oda megint. Igazán nem volt szép tőle.
Mondtam neki, hogy szerintem a halálomon vagyok.
Ezért olyan veszedelmes az a fajta asztma, amiben
szenvedek. Az ember belehalhat, ha azt gondolja, hogy
bele fog halni.
– De ha Forbes-Denby megtiltja, akkor biztosan nem,
mi? – mondta Latham.
– Ez így van, Oliver, de tévedhet is.
– Ő volt Maurice orvosa is, ugye? – kérdezte Miss
Calthrop. – Maurice esküdött rá. Szörnyen vigyáznia
kellett a szívére, és mindig azt mondogatta, hogy Forbes-
Denby tartja életben.
– Mindegy, ki kellett volna jönnie hozzám kedd éjjel –
mondta méltatlankodva Bryce. – Hajnali fél négykor újra
felhívtam, és ő hatra érkezett meg, de addigra már túl
voltam a legrosszabbon. Akkor is: ez alibi.
– Nem feltétlenül, Justin – mondta Latham. – Arra
nincs bizonyítékunk, hogy maga a lakásáról telefonált.
– Természetesen a lakásomról telefonáltam! Mondtam
már. Gyakorlatilag a halál torkában voltam. Mellesleg, ha
hazudok a telefonba, és közben szaladgálok Londonban
és meggyilkolom Setont, mit csináltam volna, ha Forbes-
Denby mégis beállít a lakásomra? Soha többé nem
foglalkozott volna velem.
Latham fölnevetett:
– Kedves jó Justin! Ha Forbes-Denby azt mondja,
hogy nem jön, akkor nem is jön. És ezt maga nagyon is
jól tudja
Bryce szomorúan bólintott; úgy látszott, meglehetősen
filozofikusan fogadja alibije szétzúzását. Dalgliesh
hallott már Forbes-Denbyről. West End-i orvos, nemcsak
divatos, hanem kitűnő is. Pácienseivel együtt szentül hitt
orvosi tévedhetetlenségében, és a szóbeszéd szerint
betegei közt alig akadt olyan, aki engedélye nélkül enni,
inni, házasodni, gyereket szülni, utazni vagy meghalni
merészelt volna; áhítattal emlegették különcségeit,
élvezettel mesélték legújabb gorombaságait, akár a
kedvenc gyógyszerüket vágta ki az ablakon, akár a
szakácsot rúgta ki. Dalgliesh örült, hogy Recklessnek
vagy beosztottjainak jut majd a feladat: rábírni ezt a
kellemetlen különcöt, hogy orvosi felvilágosítást adjon az
áldozatról, és alibit igazoljon az egyik gyanúsítottnak.
Justin hirtelen olyan hevesen tört ki, hogy mindnyájan
odafordultak, és rábámultak:
– Nem én öltem meg, de azt ne kívánják tőlem, hogy
sajnálatot érezzek iránta! Azok után, amit Arabellával
tett!
Celia Calthrop lemondó, kissé bocsánatkérő pillantást
vetett Recklessre, akár egy anya, akinek a gyereke az
idegeire megy a többieknek, bár van rá mentsége.
Bizalmasan odasúgta:
– Arabella. A sziámi macskája. Mr. Bryce úgy véli,
Maurice ölte meg.
– Az ember nem úgy véli, Celia. Az ember tudja. –
Bryce Recklesshez fordult: – Három hónappal ezelőtt
elgázoltam a kutyáját. Véletlen baleset volt. Kedvelem az
állatokat. Higgyék el, kedvelem őket! Még Twosert is
kedveltem, bár lássa be, Celia, a lehető
legkellemetlenebb, legrosszabbul nevelt és legcsúfabb
korcs volt. Micsoda szörnyű élmény! Egyenesen a
kerekeim alá rohant. Seton imádta a kutyáját. Azzal
vádolt, hogy szándékosan ütöttem el. És négy napra rá
meggyilkolta Arabellát. Ilyen ember volt! Csodálkoznak,
hogy valaki végzett vele?
Miss Calthrop, Miss Dalgliesh és Latham mind
egyszerre szólalt meg, s ezzel jó szándékuk hatás nélkül
maradt:
– Kedves Justin, erre igazán a legcsekélyebb
bizonyíték sem volt…
– Mr. Bryce, senki nem tételezi föl, hogy Arabellának
köze van ehhez a dologhoz.
– Az isten szerelmére, Justin, miért hozza elő?
Reckless halkan közbeszólt:
– És mikor érkezett meg Monksmere-be, uram?
– Szerdán délután. Valamivel négy előtt. És én se
hoztam magammal a kocsimban Seton holttestét.
Szerencsémre Ipswichtől végig egész úton sok bajom
volt a sebességváltóval, és ott kellett hagynom a kocsit
Baines garázsában, Saxmundham előtt. Onnan taxival
jöttem. A fiatal Baines hozott el. Úgyhogy ha ellenőrizni
akarják a kocsit, van-e benne vér és ujjlenyomat,
Bainesnél megtalálják. Sok szerencsét hozzá.
Latham szólalt meg:
– Különben is, mi a fenének törjük itt magunkat? Mi
van a legközelebbi hozzátartozóival? A drága Maurice
féltestvérével. Nem őt kellene a rendőrségnek
lenyomoznia? Elvégre ő az örökös. Ő az egyetlen, akinek
oka lehetett rá, hogy megtegye.
Eliza Marley halkan így szólt:
 – Digby a Seton Házban volt tegnap éjjel. Én
fuvaroztam oda.
Másodszor szólalt csak meg a felügyelő megérkezése
óta, és Dalgliesh megérezte, hogy a lány most nem
nagyon óhajt beszélni. Ám aki szenzációra éhezett, az
megkapta most e közléséből. Döbbent csend következett,
melyet aztán Miss Calthrop éles, vizsgálóbírói hangja tört
meg:
– Mit értesz azon, hogy te fuvaroztad oda?
Ez a kérdés várható volt, gondolta Dalgliesh.
A lány megvonta a vállát.
– Azt, amit mondtam. Én hoztam el kocsival Digby
Setont tegnap este. Az ipswichi állomásról telefonált,
mielőtt átszállt, és megkért, menjek érte a nyolc
harmincas vonathoz Saxmundhambe. Tudta, hogy
Maurice nem lesz odahaza, és föltételezem, hogy meg
akarta takarítani a taxiköltséget. Mindegy, érte mentem.
Elvittem a Minit.
– Erről egy szót se szóltál nekem, mikor hazaértem –
szólt vádlón Miss Calthrop. A társaság többi tagja
zavartan mozgolódott, attól tartottak, hogy családi
csetepaté robban ki. Csak a fal mellett ülő sötét figura
tűnt teljesen közönyösnek.
– Nem gondoltam, hogy különösebben érdekel.
Különben is, jó későn értél haza, nem?
– De ma este? Eddig nem szóltál.
– Miért szóltam volna? Ha Digby megint valami
marhaságot akart csinálni valahol, ez nem az én dolgom.
Különben is, ez még az előtt volt, hogy megtudtuk:
Maurice Seton meghalt.
– Tehát maga elment Digbyért nyolc harmincra, ahogy
ő kérte? – kérdezte Latham, mintha tisztázni akarná a
dolgot a jegyzőkönyv számára.
 – Igen. Sőt, mi több, Oliver: Digby a vonaton volt,
amikor az befutott. Nem a váróteremben lődörgött, nem
az állomásépület előtt ácsorgott. Peronjegyet vettem,
láttam, amint leszáll a vonatról, és vele voltam, amikor
leadta a jegyét. Történetesen londoni jegyet, még
panaszkodott is az ára miatt. A jegykezelő mindenképp
emlékezni fog rá. Csak öt-hat utas volt rajta kívül.
– És föltételezem: nem hozott magával holttestet? –
kérdezte Latham.
– Nem, hacsak a körülbelül háromszor kétlábnyi
útitáskájában nem cipelte.
– És maga egyenesen hazavitte őt?
– Természetesen. Erről volt szó. Sax aligha nevezhető
valami kedélyes szórakozóhelynek este nyolc után, és
Digby különben sem a kedvenc ivócimborám. Mondtam
már: egyszerűen csak megspóroltam neki a taxiköltséget.
– Nos, folytassa, Eliza – biztatta Bryce. – A Seton
Házig vitte Digbyt. És azután?
– Azután semmi. A bejárati ajtó előtt letettem. A ház
csendes volt, lámpa nem égett benne. Ez természetes is.
Mindenki tudja, hogy Maurice október közepét
Londonban szokta tölteni. Digby hívott, igyak vele egy
pohárral, de azt mondtam, hogy fáradt vagyok, haza
akarok menni, és hogy Celia néni alighanem otthon van
már és vár. Elbúcsúztunk, és Digby a saját kulcsával
bement a házba.
– Szóval volt kulcsa? – szólt közbe Reckless. – Ilyen
jó viszonyban voltak a bátyjával?
– Nem tudom, milyen viszonyban voltak. Csak annyit
tudok, hogy Digbynek kulcsa van.
Reckless Sylvia Kedge-hez fordult:
– Ön tudott erről? Hogy Mr. Digby Setonnak szabad
bejárása van a házba?
Sylvia Kedge így válaszolt:
 – Mr. Maurice Seton körülbelül két évvel ezelőtt adott
az öccsének kulcsot. Időnként megemlítette, hogy
visszakéri, de Mr. Digby oly ritkán használta, amikor a
bátyja nem volt odahaza, hogy Mr. Seton alighanem úgy
gondolta, nincs jelentősége, ha megtartja.
– Már hadd kérdezzem meg: egyáltalán miért akarta
visszakapni? – érdeklődött Bryce. Miss Calthrop ezt
nyilvánvalóan olyan kérdésnek találta, amelynek
megválaszolása nem várható el Sylviától. Ő felelt hát,
olyan arckifejezéssel és olyan hangon, amely
egyértelműen ezt jelentette: „ne a személyzet előtt”:
– Maurice egyszer beszélt nekem a kulcsról, és arról,
hogy vissza kellene kérnie. Nem arról van szó, hogy nem
bízott Digbyben. Csupán azért aggódott kissé, hogy
elveszíti, vagy ellopják tőle azokban a mulatókban,
amelyekért Digby úgy rajong.
– Nos, nyilvánvalóan nem kapta vissza – mondta
Latham. – Digby ezzel a kulccsal jutott be a házba tegnap
este kilenc tájban. És azóta senki nem látta. Bizonyos
benne, Eliza, hogy a ház üres volt?
– Hogyan lehetnék biztos? Nem mentem be. De nem
hallottam semmit, és villany nem égett.
– Én ma reggel fél tízkor jártam ott – szólt Sylvia
Kedge. – A bejárati ajtó zárva volt, mint mindig, és a
házban nem volt senki. Egyik ágyban se aludtak az éjjel.
Mr. Digby még egy pohár italt se töltött magának.
Ezt mindenki úgy kommentálta magában, hogy akkor
csakugyan valami váratlan és drasztikus dolognak kellett
történnie. Aligha létezik olyan válság, amellyel szemben
Digby ne szesszel erősítené meg a szívét.
Ám Celia így szólt:
– Ez nem jelent semmit. Digby mindig hord magánál
egy laposüveget. Ez is az egyik olyan hóbortja, amely
úgy idegesítette Maurice-t. De hova a csudába mehetett?
 – Nem szólt magának semmit arról, hogy újra el akar
menni? – fordult Latham Eliza Marleyhoz. – Milyennek
látszott?
– Nem, nem szólt semmit. És nincs különösebb
érzékem Digby hangulataihoz, de nagyjából olyan volt,
mint mindig.
– Ez nevetséges! – kiáltott fel Miss Calthrop. – Digby
aligha akart elmenni újra, miután épp megérkezett. És
ugyan hova mehetett volna? Bizonyos vagy benne, hogy
nem szólt a terveiről?
Elizabeth Marley így válaszolt:
– Lehet, hogy elhívták.
Nagynénje hangja éles volt:
– Elhívták! Senki nem tudta, hogy ott van! Ki hívta
volna el?
– Nem tudom. Csak megemlítem, mint lehetőséget.
Amint mentem vissza a kocsihoz, hallottam, hogy benn
megszólal a telefon.
– Bizonyos ebben? – kérdezte Latham.
– Miért kérdezi folyton, hogy bizonyos vagyok-e?
Ismeri jól a szirtet, a csöndjét, az elhagyatottságát, a
titokzatosságát; azt is tudja, hogyan száll ott a hang az
éjszakában. Mondom, hallottam, hogy csöng a telefon!
Elnémultak. A lánynak természetesen igaza volt.
Tudták, milyen az éjszaka a szirten. Ugyanez a csend,
ugyanez az elhagyatottság és titokzatosság várta őket
odakinn. Bármilyen meleg volt is a szobában, Celia
Calthrop megborzongott. Egyébként a forróság
csakugyan kezdett elviselhetetlen lenni.
Bryce ott kuporgott a zsámolyon a tűz előtt, és újra
meg újra rakott rá a fáskosárból, akár valami démoni
kazánfűtő. Ugráltak a hatalmas lángnyelvek, és
sziszegtek a fahasábok; a szoba kőfalai mintha vért
izzadtak volna. Dalgliesh az egyik ablakhoz lépett, és
küszködni kezdett a spalettával. Amikor aztán kitárta az
ablakszárnyakat, a levegő hűvös, édes hullámai átcsaptak
rajta, megemelgették a szőnyegeket a padlón, és
mennydörgésként hozták be a hullámverés zaját. Amikor
pedig visszafordult, Reckless fakó, közömbös hangját
hallotta:
– Javaslom, vigye haza valaki Miss Kedge-et.
Betegnek látszik. Nem kívánom kihallgatni ma este.
A lány mintha tiltakozni akart volna, de Elizabeth
Marley hirtelen elhatározással így szólt:
– Majd én elviszem. Amúgy is haza akarok menni.
Tulajdonképpen csak lábadozom, és ez ugyebár nem volt
kifejezetten pihentető este. Hol van Sylvia kabátja?
A szoba megbolydult egy kicsit. Úgy látszott,
mindenki megkönnyebbül a tüsténkedésben, nagy
hűhóval kerítették elő Sylvia kabátját, mankóit, és
gondoskodtak általános kényelméről. Miss Calthrop
átadta a kocsi kulcsait, és kegyesen kijelentette, hogy
majd gyalog megy haza, természetesen Oliver és Justin
kíséretében. Sylvia Kedge, gyámolítói csapatától
körülvéve, az ajtó felé kezdte vonszolni magát.
Ekkor szólalt meg a telefon.
A kis társaság azon nyomban a döbbenet élőképévé
merevedett. Az érdes csöngés, mely egyszerre volt
mindennapi és baljóslatú, némaságba dermesztette őket.
Miss Dalgliesh a telefonhoz lépett, és fölemelte a
kagylót, de Reckless felugrott, és bocsánatkérés nélkül
kivette a kezéből.
Nem sokat értettek a beszélgetésből, amely Reckless
részéről igen kurtán folyt le. Valószínűleg a rendőrséggel
beszélt. Legnagyobbrészt némán figyelt, olykor kisebb
dörmögéseket hallatva. Majd így fejezte be:
– Jó. Köszönöm. Holnap reggel első dolgom lesz
meglátogatni a Seton Házban. Jó éjt. – Visszatette a
hallgatót, és odafordult a várakozó társasághoz, amely
meg sem kísérelte, hogy leplezze mohóságát. Dalgliesh
félig-meddig arra számított, hogy a felügyelő csalódást
okoz nekik, ám Reckless közölte velük:
– Megtaláltuk Digby Setont. Telefonált a lowestofti
rendőrségre, és közölte: tegnap este kórházba vitték,
miután árokba fordult a kocsijával a lowestofti úton.
Leghamarabb holnap reggel engedik el.
Miss Calthrop szája már épp kinyílt, hogy az
elkerülhetetlen kérdést föltegye, amikor a
rendőrfelügyelő hozzáfűzte:
– Azt állította, hogy valaki telefonált neki tegnap este
kilenc után, és megkérte, menjen azonnal a lowestofti
rendőrségre, hogy azonosítsa a bátyja holttestét. Az illető
elmondta neki, hogy Maurice Seton holtteste egy
dingiben vetődött partra, s mindkét kezét csuklóból
levágták.
Latham hitetlenkedve szólalt meg:
– De hiszen ez lehetetlen! Ön, úgy értettem, azt
mondta: a holttestet csak ma kora este találták meg!
– Így is volt, uram. Senki nem telefonált tegnap éjjel a
lowestofti rendőrségtől. Senki nem tudott arról, mi történt
Maurice Setonnal, amíg ma este partra nem sodródott.
Természetesen egyvalakit kivéve.
Végignézett rajtuk, mélabús szeme töprengve haladt
arcról arcra. Senki se szólt vagy mozdult. Mintha a
pillanat odaszögezte volna őket a helyükre, és most
tehetetlenül várnának valami végzetszerű kataklizmát. Ez
a pillanat nem tűrt szavakat: akcióért, drámáért kiáltott.
Sylvia Kedge, mint aki kötelességtudóan megteszi a tőle
telhetőt, felnyögött, kicsúszott Eliza segítő karjai közül és
összeesett.
HETEDIK FEJEZET

Reckless így szólt:

– Kedden éjfélkor halt meg, tán egy órával előbb vagy
később. Ez az én feltevésem, a merevedettségi foka meg
az összbenyomás alapján. Csodálkoznék, ha az
orvosszakértőnek nem ez lenne a véleménye. A kezét a
halál után metszették le. Nem vérzett erősen, de
láthatólag a dingi ülését használták mészárostőkének. Ha
feltételezzük, hogy Mr. Bryce igazat mondott, és a dingi
még szerda délután ötkor ki volt itt húzva a partra,
majdnem bizonyos, hogy akkor lökték ki a tengerre,
amikor az apály megkezdődött, vagyis egy órával
később. A mészárosmunkát a sötétedés után kellett
elvégezniük. De akkor már halott volt vagy tizennyolc
órája. Talán régebben. Nem tudom, hol halt meg és
hogyan. De meg fogom tudni.
A három rendőr együtt ült a nappaliban. Jane
Dalgliesh azzal az ürüggyel hagyta magukra őket, hogy
kávét főz nekik; Dalgliesh hallotta is a halk csörömpölést
a konyha felől. Tíz perc telt el azóta, hogy a társaság
többi tagja elment. Kellett hozzá némi idő és erőfeszítés,
hogy fölélesszék Sylvia Kedge-et, és mihelyt ő meg Liz
Marley útnak indult, az az általános, hallgatólagos
megegyezés született, hogy ideje véget vetni az est
izgalmainak. A vendégeken hirtelen meglátszott, hogy
holtfáradtak. Amikor Reckless, mintha csak energiát és
elevenséget merített volna kimerültségükből, kérdezgetni
kezdte őket a lehetséges fegyver felől, fáradt
értetlenségbe ütközött. Úgy látszott, senki sem emlékszik
rá, hogy van-e bárdja, fejszéje vagy baltája, hogy hol
tartják ezeket a szerszámokat, és hogy mikor használták
őket utoljára. Senki, kivéve Jane Dalgliesht. És még Miss
Dalgliesh szelíd közlése is, hogy elveszett egy bárd a
fáskamrájából néhány hónappal ezelőtt, alig ébresztett
lanyha érdeklődésnél többet. A társaságnak elege volt
gyilkosságból erre az estére. Mint a felhevült gyerekek
egy vendégség végén, haza akartak menni.
Amíg Miss Dalgliesh is magukra nem hagyta őket,
Reckless nem akart az ügyről beszélni. Ez várható volt,
de Dalgliesh ingerülten fedezte fel, mennyire bántja az,
amit ez jelent. Reckless nyilvánvalóan nem volt se
ostoba, se durván érzéketlen. Nem akarta figyelmeztetni
Dalgliesht. Nem akarta maga ellen hangolni azzal, hogy
diszkrécióját és együttműködését kéri; mindketten jól
tudták, hogy ezt jogában áll bizonyosnak tekinteni ígéret
nélkül is. Ám ez az ügy Recklessé volt. Ő felelt érte.
Neki kellett eldöntenie sietség nélkül, hogy a
kirakósjáték mely részeit mutatja meg Dalglieshnek, s
hogy kiben és mennyire bízik meg. A helyzet újszerű volt
Dalgliesh számára, és abban sem volt bizonyos, hogy
tetszeni fog neki.
A szoba még mindig nagyon fülledt volt. A tűz
kialvóban, gúlában állt a fehér hamu, de a hőség
megrekedt a kőfalak között, égette az arcukat, akár egy
kemence, a levegő pedig elhasználódott. A felügyelőt ez
láthatólag nem zavarta. Így szólt:
– Érdekelnének ezek az emberek, akik itt voltak ma
este, Mr. Dalgliesh. Beszéljen róluk. Íróknak nevezik
magukat?
Dalgliesh így felelt:
– Úgy képzelem, hogy Oliver Latham színikritikusnak
nevezné magát. Miss Calthrop azt szereti, ha romantikus
regényírónak mondják, bármit jelentsen is ez. Hogy
Justin Bryce minek nevezné magát, azt nem tudom.
Irodalmi és politikai folyóiratot szerkeszt, amelyet a
nagyapja alapított.
Reckless váratlanul közbeszólt:
 – Tudom. A Havi Kritikai Szemle. Az apám járatta
annak idején. Abban az időben, amikor egy hatpennys
még ért valamit egy dolgozó embernek. És a Havi
Kritikai Szemle egy hatosért eleven és erőteljes
véleményt nyilvánított. Manapság már éppoly rózsaszínű,
akár a Financial Times; pénzbefektetési tanácsok,
recenziók olyan könyvekről, amelyeket senki sem akar
elolvasni; kedélyes pályázatok értelmiségieknek. Ebből
aligha él meg.
Dalgliesh azt válaszolta, hogy ami a megélhetést illeti,
úgy hírlik, Bryce a magánjövedelméből tartja fenn
folyóiratát.
Mire Reckless:
– Nyilvánvalóan az a fajta ember, aki nem bánja, ha az
emberek buzeránsnak tartják. Ugye az, Mr. Dalgliesh?
Nem volt ez jelentéktelen kérdés. Gyilkossági
nyomozásban semmi sem jelentéktelen, ami egy
gyanúsított jellemével függ össze, és az ügyet
gyilkosságként kezelték. De Dalgliesht,
megmagyarázhatatlan okból, mégis ingerelte ez a
feltevés. Így válaszolt:
– Nem tudom. Lehet, hogy kissé kétlaki.
– Házasember?
– Tudomásom szerint nem. De ott azért még nem
tartunk, hogy minden negyven feletti agglegényt
automatikusan gyanúsnak tekintsünk, igaz?
Reckless nem válaszolt. Miss Dalgliesh visszatért,
tálcán hozta a kávét, s ő hálás köszönettel elfogadott egy
csészével, de nem látszott, hogy igazán kívánná. Amikor
Jane ismét kiment a szobából, szürcsölni kezdte; sötét
szeme a csésze pereme fölött egy repülő gólyatöcsöt
ábrázoló akvarellre szegeződött, amely Jane Dalgliesh
műve volt, s a szemközti falon függött. Majd megszólalt:
 – A buzik nagyon gyűlölködők. Nem feltétlenül
erőszakosak. De gyűlölködők. És ez egy gyűlölettel teli
bűntény. Aztán itt van az a titkárnő, aki nyomorék. Ő
hova valósi, Mr. Dalgliesh?
Dalgliesh, aki úgy érezte magát, mint jelölt a szóbelin,
nyugodtan válaszolt:
– Sylvia Kedge árva, és egyedül lakik egy kis házban,
a Tanner-dűlőn. Állítólag igen jó gyors- és gépíró. Főleg
Maurice Setonnak dolgozott, de elég sok munkát kap
Miss Calthroptól és Bryce-tól is. Nagyon keveset tudok
róla, a többiekről is.
– Ahhoz épp eleget tud, amennyire nekem jelenleg
szükségem van, Mr. Dalgliesh. És Miss Marley?
– Ugyancsak árva. A nagynénje nevelte föl. Jelenleg
Cambridge-ben tanul.
– És ezek az emberek mind barátai az ön
nagynénjének?
Dalgliesh tétovázott. A barátság nem az a szó, amelyet
nénje könnyedén használ, és kétségesnek érezte, hogy
barátjának vallana akár egyet is a szóban forgó
monksmere-iek közül. De az ember nem szívesen tagadja
meg az ismerőseit, amikor azok épp gyilkossági ügy
gyanúsítottjai. Ellenállt a kísértésnek, hogy azt felelje:
sokszor látják, de nem jól ismerik egymást. Ehelyett
óvatosan így válaszolt: – Inkább a nagynénémet kellene
megkérdeznie. De mind ismerik egymást. Elvégre ez egy
kicsi és elszigetelt közösség. Jól megvannak egymással.
Reckless azt mondta:
– Amikor épp nem ölik meg egymás állatait.
Dalgliesh erre nem válaszolt. Reckless hozzátette:
– Nem rendültek meg különösebben, mi? Egyetlen
sajnálkozó szó se hangzott el egész este. Írók lévén, úgy
képzelné az ember, hogy valamelyikük tarthatott volna
egy kis gyászbeszédet.
 – Miss Kedge-et megviselte a dolog – vetette közbe
Dalgliesh.
– De ő se gyászolt. Hanem sokkot kapott. Orvosi
értelemben. Ha holnapra nem lesz jobban, valakinek
orvost kellene kerítenie.
Természetesen igaza van, gondolta Dalgliesh. Ez sokk
volt. És ez önmagában is érdekes. Az est hírei valóban
eléggé sokkolóak voltak, de vajon ugyanennyire sokkoló
hatásúak lettek volna-e olyasvalakire is, akinek számára
mindez nem újság? Azt, hogy a végén elájult, nem
játszotta meg, és ez aligha vallott bűntudatra.
Reckless hirtelen fölkelt, ránézett üres csészéjére,
olyan bizonytalanul, mintha azt se tudná, hogyan került a
kezébe, majd lassan, megfontoltan visszarakta a tálcára.
Courtney őrmester pillanatnyi habozás után ugyanezt
tette a magáéval. Úgy látszott, mintha végre menni
készülnének. De volt még valami, amit Dalglieshnek el
kellett mondania. Minthogy ez teljesen egyértelmű
felvilágosítás volt, amely vagy fontosnak bizonyul, vagy
nem, Dalgliesht idegesítette saját vonakodása, hogy
előhozakodjék vele. Azt mondta magában; a következő
néhány nap amúgy is épp elég nehéz lesz, nem szabad
hagynia, hogy Reckless még valamiféle morbid
önelemzésbe is belevigye. Határozott hangon így szólt:
– Van valami, amit tudnia kell erről a hamisított
kéziratról. Lehet, hogy tévedek, hiszen nincs túl sok
támpont, de azt hiszem, fölismerem a mulatót a leírás
alapján. Alighanem a sohói Cortez-klub az, L. J. Luker
lokálja. Maga bizonyosan emlékszik az ügyre. 1959-ben
történt. Luker lelőtte az üzlettársát, halálra ítélték, de
szabadon bocsátották, amikor a fellebbviteli bíróság
megsemmisítette az ítéletet.
Reckless lassan így szólt:
 – Emlékszem Lukerre. Brothwick bíró úr ügye volt,
ugye? A Cortez-klubnak tényleg jó hasznát vehetné
valaki, ha másnak akarna a nyakába varrni egy
gyilkosságot. És Lukernek könnyen a nyakába lehetne
varrni.
Az ajtóhoz ment, őrmestere árnyékként követte.
Azután a felügyelő visszafordult még egy utolsó szóra:
– Úgy látom, igen nagy előny, hogy ön itt van, Mr.
Dalgliesh.
Ezt úgy mondta, hogy sértésnek hangzott.

NYOLCADIK FEJEZET

Tökéletes volt a kontraszt a nappali derűje meg az őszi

éjszaka hideg sötétsége között. Mintha gödörbe léptek
volna. Amint az Ötföld kapuja becsukódott mögöttük,
Celia Calthrop egy pillanatra pánikba esett. Az éjszaka
körülfogta. Úgy lélegezte be a sötétséget, mintha fizikai
súlya lenne. A levegő szinte megsűrűsödött, elnehezült az
éjszakától, s neki át kellett küzdenie magát rajta. Nem
érezte már sem az irányt, sem a távolságot. Ebben a
fekete és félelmes űrben minden irányból a tenger
mogorva, mélabús dörgése hallatszott, s Celiának úgy
rémlett, veszély fenyegeti, lába a földbe gyökeredzett,
mint eltévedt utasnak egy kihalt parton. Amikor Latham
rávillantotta zseblámpáját az ösvényre, a talaj
valószínűtlennek és nagyon távolinak látszott, mintha a
hold felszíne volna. Lehetetlen, hogy emberi láb
érintkezésbe kerülhessen ezzel a messzi és anyagtalan
földdel. Megbotlott, és ha Latham hirtelen és meglepő
erővel meg nem ragadja a karját, elvesztette volna az
egyensúlyát.
Együtt indultak el a szárazföld belsejébe vivő
ösvényen. Celia, aki nem számított rá, hogy gyalog megy
haza, könnyű, magas sarkú cipőt viselt, amely hol
megcsúszott az ösvényt borító síkos tengeri kavicsokon,
hol belesüppedt a puha homokba, úgyhogy Lathambe
kapaszkodva esetlen és kelletlen gyerek módjára
botorkált előre. De a pánikja már elmúlt. Szeme
hozzászokott az éjszakához, s ahogy botladozva egyre
továbbjutott, a tenger dübörgése is egyre halkabb és
szelídebb lett. De azért megkönnyebbült, amikor Justin
Bryce ugyanolyan hangon szólalt meg, mint máskor:
– Különös betegség az asztma! Traumatikus este volt
ez a mai, hiszen az ember először került kapcsolatba
gyilkossággal, és mégis: az ember egészen jól érzi magát.
Pedig kedden minden néven nevezhető ok nélkül a
legszörnyűbb rohamon estem át. Lehet persze, hogy az
ember csak később reagál rá.
– Ez bizony kitelik az embertől – helyeselt epésen
Latham. – Különösen ha Forbes-Denby nem erősíti meg
az ember alibijét kedd éjszakára!
– De feltétlenül meg fogja erősíteni, Oliver! És az
ember akaratlanul is arra gondol, hogy az ő vallomása
többet nyom a latban, mint bármi, amit a maga hálótársa
mond
Celia Calthrop, aki bizakodást merített a
közelségükből, a normális voltukból, gyorsan
megjegyezte:
– Olyan megnyugtató, hogy Adam Dalgliesh
véletlenül épp itt van. Elvégre ő ismer bennünket.
Mármint társasági érintkezés révén. És minthogy ő maga
is író, úgy érzem, szintén Monksmere-hez tartozik.
Latham hangosan fölnevetett:
– Ha magát Adam Dalgliesh megnyugtatja, akkor
irigylem, amiért ennyire kész az önáltatásra. Mondja
csak, Celia, hogyan látja őt? Adam volna az úriember
kopó, aki szórakozásból foglalkozik nyomozással, és
mesterkélt udvariassággal kezeli a gyanúsítottjait? Afféle
hivatásos Carruthers, aki egyenesen Seton sivár
történeteiből lépett elő? Kedves Celia, Dalgliesh
valamennyiünket eladna Recklessnek, ha úgy gondolná,
hogy ez jottányival is előbbre viszi a pályáján. Ő a
legveszedelmesebb ember, akit ismerek.
Újra nevetett, és az asszony megérezte, hogy fogása
szorosabbá vált a karján. Most már csakugyan fájdalmat
okozott, úgy vonszolta magával, mintha a foglya volna.
Celia mégse rázhatta le magáról. Noha az út itt már
szélesedett, a talaj még mindig egyenetlen volt.
Botladozott és csúszkált, lába kisebesedett, bokája fájt,
nem tudott volna lépést tartani velük, ha Latham nem
markolja ilyen könyörtelenül. És azt se tudta volna
elviselni, hogy magára hagyják. Bryce ezt fuvolázta a
fülébe:
– Tudja, Celia, Olivernek igaza van. Dalgliesh
hivatásos detektív, és talán az egyik legintelligensebb az
országban. Nem látom be, hogy az a két kötet verse
változtathatna ezen, bármennyire is tetszenek nekem.
– De azért Reckless se hülye. – Latham a jelek szerint
még mindig mulatott magában. – Észrevették, hogy alig
szólt egy-két szót, és mégis arra késztetett bennünket,
hogy mindent kifecsegjünk neki a magunk gyerekes,
egocentrikus módján? Alighanem többet tudott meg
tőlünk öt perc alatt, mint amennyit más gyanúsítottakból
órák alatt szed ki a hagyományos módszerekkel. Mikor
tanuljuk már meg, hogy be kell fognunk a szánkat?
– Minthogy nincs semmi rejtegetnivalónk, nem
hiszem, hogy ez sokat számít – mondta Celia Calthrop.
Oliver igazán rendkívül idegesítő ma! Az ember szinte
azt képzelné, hogy becsípett. Justin Bryce így szólt:
– Ó, Celia! Mindenkinek van valami rejtegetnivalója a
rendőrség előtt. Ezért oly ellentmondásosak az ember
érzései a hekusokkal kapcsolatban. Várja csak ki, míg
Dalgliesh megkérdezi, miért beszélt maga állandóan múlt
időben Setonról, még mielőtt értesültünk róla, hogy
megtalálták a holttestét. Mert abban beszélt, tudja. Még
én is észrevettem, tehát Dalgliesh biztosan fönnakadt
rajta. Kíváncsi vagyok, kötelességének érzi-e, hogy
megemlítse a dolgot Recklessnek.
De Celiát sokkal keményebb fából faragták, semhogy
Bryce ráijeszthetett volna. Ingerülten így felelt: – Ne
legyen ostoba, Justin! Nem hiszek magának. És még ha
valóban múlt időt használtam volna is, az talán azért volt,
mert Maurice-ról mint íróról beszéltem. És az ember
valahogy úgy érzi, hogy íróként Maurice-nak már jó ideje
vége.
– Hát persze! – mondta Latham. – Vége egyszer s
mindenkorra. Kikészült. Kiírta magát. Maurice Seton
egyetlen hatásos prózai művet írt csak, de az aztán igazán
a szívéből jött. Meg az agyából. Pontosan azt a hatást érte
el vele, ami a szándékában állt. Minden egyes szót úgy
választott ki, hogy sebet üssön, halálos sebet.
– A darabjára gondol? – kérdezte Celia. – Úgy tudom,
maga lefitymálta. Maurice mindig azt mondta, a maga
cikke nyírta ki a darabját.
– Celia drágám, ha az én cikkem kinyírhat egy
darabot, akkor azoknak a darabocskáknak a fele, amik
most Londonban futnak, a premier után kimúlt volna. –
Friss lendülettel tuszkolta előre az asszonyt, és Justin
Bryce egy pillanatra lemaradt mögöttük. Sietett, hogy
utolérje őket, és közben levegőért kapkodva kiáltotta:
– Maurice-t kedden éjszaka kellett megölniük! És a
tetemét szerda este lökték ki a tengerre. Tehát: hogyan
hozta őt a gyilkos Monksmere-be? Maga szerdán jött le
ide, Oliver. Nem a Jaguárja csomagtartójában volt
véletlenül?
 – Nem, kedvesem – mondta könnyedén Latham. –
Nagyon kényes vagyok rá, mit szállítok a Jaguárom
csomagtartójában.
Celia önelégülten szólalt meg:
– Nos, én tisztáztam magam. Sylvia bizonyíthatja az
alibimet kedden késő estig, és nyilvánvalóan ez a döntő
időpont. Elismerem, hogy szerdán este egyedül voltam,
de Reckless aligha fog azzal gyanúsítani, hogy én
csonkítottam meg a holttestet. Erről jut eszembe: van
valaki, aki még csak nem is állítja, hogy van alibije
keddre vagy szerdára. Jane Dalgliesh. Sőt mi több: az ő
bárdja volt!
Latham így szólt:
– Az isten szerelmére, miért akarná Jane Dalgliesh
megölni Setont?
– És miért akarná bármelyikünk? – vágott vissza
Celia.
– Különben sem azt mondom, hogy ő tette. Csupán azt
jegyzem meg, hogy nyilván az ő bárdja volt!
Bryce vígan így szólt:
– Én egyszer akartam. Mármint meggyilkolni Setont.
Amikor megtaláltam Arabellát, szívesen megöltem volna.
De nem öltem meg. Mindegy, nem tudom sajnálni. Azon
tűnődöm, kérhetem-e, hogy megnézhessem a holttestet a
boncolás után. Az talán a sokkhatásával kizökkentene az
érzéketlenségemből, amelyet nem tartok valami
egészségesnek.
De Latham még mindig a hiányzó bárdon töprengett.
Nagy hévvel mondta:
– Bárki elvihette! Bárki! Mind úgy járkálunk ki s be
egymás házába, ahogy akarunk. Itt senki nem zár be
semmit. Soha nem volt szükség rá. És még azt se tudjuk,
ez volt-e a fegyver.
 – Kedveseim – mondta Bryce –, gondolkodjanak el a
dolgon, és csillapodjanak le: amíg nem ismerjük a halál
okát, még azt se tudjuk bizonyosan, meggyilkolták-e
Maurice-t.

KILENCEDIK FEJEZET

A Rosemary Lak bejáratánál hagyták magára Celiát, s az

utánuk nézett, amíg el nem tűntek az éjszakában. Justin
magas hangját és Latham nevetését még jóval azután is
hallotta, hogy alakjuk összeolvadt a sövénysorral meg a
fákkal. A villában nem égett a lámpa, és a nappali üres
volt. Tehát Elizabeth lefeküdt. Nyilván gyorsan
hazahajtott a Tanner Laktól. Nagynénje nem tudta,
örüljön-e ennek, vagy sajnálja. Hirtelen úgy érezte,
társaságra van szüksége, de se kérdésekre, se vitatkozásra
nem vágyott. Sok mindent kellene megbeszélni, de nem
ma este. Túlságosan fáradt. Meggyújtotta az asztali
lámpát, s a kandalló előtti szőnyegre térdelve piszkálni
kezdte a kialudt tűz üszkét-hamuját, de hiába. Azután
bizonytalanul fölállt, nyögve az erőfeszítéstől, akár egy
öregasszony, és letelepedett egy karosszékbe. Vele
szemközt ugyanolyan karosszék derengett szögletesen és
tömören, vaskos párnákkal, üresen és szívfájdítóan.
Ebben ült Maurice azon a bizonyos októberi délutánon,
hat évvel ezelőtt. Ítéletnapi idő volt, hideg és hirtelen
szélrohamokkal. Jókora tűz égett itt azon az estén.
Maurice-t várta, és gondja volt rá, hogy a szoba is és ő is
formában legyen. A tűz meg egy ügyesen elhelyezett
diszkrét lámpa fénye kellemes félhomályba vonta a
fényezett mahagónit, és lágy árnyékokat vetett a
bútorhuzatok és a szőnyeg lángrózsaszínjére és kékjére
Az italokkal teli tálca ott állt a keze ügyében. Semmit
sem bízott a véletlenre. És olyan izgatottan várta a férfit,
mint fiatal lány az első randevúját. Könnyű kékesszürke
gyapjúból készült ruhát viselt. Igazán nagyon karcsúvá,
fiatalossá tette. Még most is ott lóg a ruhásszekrényében.
Soha többé nem volt kedve fölvenni. És Maurice abszurd
kis bábuként ült vele szemben, mereven és feketén az
előírásos gyászruhájában, fekete nyakkendőjével és
karszalagjával, gyásztól dermedt arccal. De Celia a
dermedtséget akkor nem a gyásznak tulajdonította.
Hogyan is tulajdoníthatta volna? Lehetetlenség, hogy azt
a sekélyes, önző, nimfomániás szörnyeteget gyászolta
volna. Persze meglehetős sokkot okozott neki Dorothy
halálhíre, a tény, hogy megölte magát, a vízbefulladt
azonosítása, a vizsgálat megpróbáltatásai, a szembenézés
a fehér, vádló arcokkal. Maurice nagyon jól tudta, mit
beszélnek: hogy ő kergette öngyilkosságba a feleségét.
Nem csoda, hogy annyira megrendültnek és betegnek
látszott. De gyász? Celiában föl se ködlött, hogy Maurice
csakugyan gyászol. Valahogy bizonyos volt benne, hogy
a szíve mélyén megkönnyebbült. Megkönnyebbült, mert
a hosszú évek gyötrelmes önfegyelmezése véget ért, s új
életet kezdhet. És ő, Celia, majd ott lesz mellette, hogy
segítsen, éppúgy, ahogy együttérzésével és tanácsaival
segítette, amikor Dorothy még élt. Maurice író, művész.
Gyöngédségre és megértésre van szüksége. Ma estétől
kezdve soha többé nem kell egyedül lennie…
Vajon szerette-e Maurice-t? Nehéz volt erre
visszaemlékezni. Talán nem. Talán nem is létezik olyan
szerelem, amilyet ő elképzelt. De oly közel volt ehhez az
áhított, megfoghatatlan, sokszor maga elé festett
kataklizmához, amilyen közel csak lehetett. Csaknem
negyven regényben bíbelődött ennek az érzésnek az
ábrázolásával, ám neki magának soha nem adatott meg.
A kialudt tűz előtt fölelevenítette azt a pillanatot,
amikor megtudta az igazságot, s arca égett az emléktől.
Maurice hirtelen elsírta magát, félszegen, akár egy
gyerek. Ebben a pillanatban ő, Celia, minden taktikáról
megfeledkezett. Csak szánalom maradt benne. Ott térdelt
a férfi mellett, átölelte a fejét, vigasztaló és szerelmes
szavakat mormolt. És ekkor történt a dolog. Maurice
egész teste megfeszült és elhúzódott. Ránézett Celiára,
elállt a lélegzete, és az asszony meglátta az arcát. Minden
rajta volt. Sajnálat, zavar, némi félelem és – amit a
legnehezebb volt elviselni – testi viszolygás. Egyetlen
keserű pillanatra teljes világossággal látta önmagát a férfi
szemével. Maurice azt a karcsú, vidám, szép teremtést
gyászolta, s egy csúnya, középkorú asszony épp ezt a
pillanatot választotta ki arra, hogy a karjába omoljék.
Persze Maurice hamarosan összeszedte magát. Egyetlen
szó se hangzott el. Még a szörnyű zokogás is hirtelen
abbamaradt, mint amikor egy gyereknek édességet
kínálnak. Celia keserűen gondolta, hogy a gyász legjobb
enyhítője a veszély. Esetlenül visszamászott a székébe,
arca tüzelt. Maurice addig maradt még ott, ameddig az
udvariasság parancsolta, ő meg italt töltött neki,
meghallgatta a feleségéről szóló érzelmes
visszaemlékezéseket – jóságos ég, ez a szerencsétlen
őrült ily hamar felejt? –, és érdeklődést mutatott a férfi
tervei iránt: hosszú külföldi utazásra készül, „felejteni
próbál”. Fél év telt el, amíg Maurice újra elmerészkedett
egyedül a Rosemary Lakba, és még hosszabb idő, amíg
puhatolódzni kezdett, s megállapodtak, hogy Celia a
rendelkezésére áll, amikor női társaságban akar
megjelenni a nyilvánosság előtt. Közvetlen elutazása
előtt levelet írt Celiának, és közölte, hogy bevette őt a
végrendeletébe „drága feleségem halálakor tanúsított
együttérzéséért és megértéséért”. Celia nagyon is
megértette. Ezt a durva, érzéketlen gesztust Maurice
megfelelő, illő bocsánatkérésnek vélte. Ám az asszony
első reakciója nem a harag vagy a megaláztatás volt;
csupán azt szerette volna tudni, mennyi lehet az összeg.
Azóta egyre kíváncsibb lett; s a kérdés most varázslatos
közelségbe került. Természetesen lehet, hogy csak egy
százasról van szó. De lehet, hogy ezresekről. Talán egy
egész vagyonról. Elvégre Dorothynak az volt a híre, hogy
dúsgazdag asszony, és Maurice-nak nem volt senkije,
akire a pénzét hagyja. Sohasem értették meg egymást a
féltestvérével, és az utóbbi időben még inkább
eltávolodtak egymástól. Amellett Maurice mégiscsak
adósa valamivel, nem?
A hallból fénypászma vetődött a szőnyegre. Elizabeth
Marley jött be halkan a szobába, mezítláb, piros köntöse
világított a félhomályban. Elnyújtózott a nagynénjével
szemközti székben, lábát a kialudt tűz felé tartotta, arca
sötétben maradt. Így szólt:
– Mintha hallottalak volna bejönni. Hozhatok neked
valamit? Forró tejet? Kakaót?
A hang barátságtalan és zavart volt, de az ajánlat
váratlan, és Miss Calthrop meghatódott:
– Nem, köszönöm, kedvesem. Feküdj csak vissza.
Meg fogsz hűlni. Majd én készítek valami innivalót, és
fölviszem neked is.
A lány nem mozdult. Miss Calthrop újra
nekiveselkedett a tűznek. Ezúttal a lángnyelv körülnyalta
a szénrakást, és ő örömmel érezte a melegét arcán és
kezén. Megkérdezte:
– Rendben hazavitted Sylviát? Milyennek látszott?
– Nincs valami jól. De hát ő soha nincs.
Nagynénje így szólt:
– Utólag eltűnődtem, nem kellett volna-e rávennünk,
hogy töltse nálunk az éjszakát. Csakugyan nagyon
betegnek látszott, nem biztonságos ilyen állapotban
egyedül maradni.
 Elizabeth megvonta a vállát:
– Mondtam neki, hogy van egy vendégágyunk, amíg
az új au pair girl (Cserealapon dolgozó háztartási
alkalmazott.) megérkezik, szívesen látjuk. Hallani se
akart róla. Szívóskodtam, amitől nagyon ideges lett,
úgyhogy abbahagytam a dolgot. Elvégre harmincéves,
nem? Már nem gyerek. Nem kényszeríthettem, hogy
maradjon nálunk.
– Nem, persze hogy nem. – Celia Calthrop arra
gondolt, hogy unokahúga aligha látná szívesen a házban
Sylviát. Megfigyelte, hogy a legtöbb nő kevésbé
együttérző a lány iránt, mint a férfiak, és Elizabeth nem
is csinált titkot belőle, hogy nem kedveli. A hang a másik
karosszékből ezt kérdezte:
– Mi történt azután, hogy eljöttünk?
– Nem sok. Úgy látszik, Jane Dalgliesh szerint
Maurice-t az ő bárdjával ölték meg. Állítólag vagy három
hónapja nem találja.
– Reckless felügyelő mondta neked, hogy így ölték
meg?
– Nem. De biztosan…
– Akkor hát még mindig nem tudjuk, hogyan halt
meg. Tucatnyi különböző módon is megölhették, és a
kezét azután vágták le. Úgy képzelem, hogy így történt.
Nem lenne könnyű egy élő és eszméleténél lévő ember
kezét levágni. Reckless felügyelő biztosan tudja, ha így
történt. Először is ebben az esetben nincs túl sok vér, és ő
szerintem órára pontosan tudja a halál időpontját az
orvosszakértő jelentése nélkül is.
Nagynénje így válaszolt:
– Biztos, hogy kedd éjjel halt meg? Valaminek
történnie kellett vele kedden. Maurice nem az az ember,
aki csak úgy kisétál a klubjából, és másutt tölti az
éjszakát, anélkül, hogy egy szót is szólna. Kedd éjjel halt
meg, amikor Sylviával moziban voltunk.
Makacs bizakodással beszélt. Azt szerette volna, ha
így van, tehát így kellett lennie. Maurice kedden éjjel halt
meg, és az ő alibije rendben. Még hozzátette:
– Elég kínos Justin és Oliver számára, hogy
mindketten a városban voltak aznap este. Van persze
valamiféle alibijük. De akkor is kár.
A lány halkan így felelt:
– Én is Londonban voltam kedd éjszaka. – Mielőtt
nagynénje megszólalhatott volna, gyorsan így folytatta:
– Jó, tudom, mit akarsz mondani. Állítólag betegen
feküdtem Cambridge-ben. Nos, korábban engedtek el,
mint ahogy mondtam neked. Kedden reggel fölültem az
első gyorsvonatra, és Londonba mentem. Együtt
ebédeltem volna valakivel. Nem ismered. Egy
cambridge-i pasas. Azóta már vége a dolognak. Mindegy:
nem jött el. Volt természetesen üzenet tőle, nagyon
udvarias, nagyon sajnálkozó. Csak azt bánom, hogy
olyan helyre beszéltük meg a találkozót, ahol ismernek
bennünket. Nem vagyok túlságosan elragadtatva, ha a
főpincér sajnálkozva néz rám. Nem mintha tényleg
meglepődtem volna. Jelentéktelen ügy. De nem akartam,
hogy Oliver és Justin a szerelmi ügyeimről
pletykálkodjék. És nem tudom, miért mondanám el
Recklessnek. Jöjjön rá maga.
Celia ezt gondolta magában: „De nekem elmondtad!”
Oly heves boldogság áradt szét benne, hogy örült, amiért
az árnyékban ülnek. Most először volt hozzá igazán
bizalmas ez a lány. És a boldogság okossá tette. Szerette
volna megnyugtatni, kikérdezni, de ellenállt ennek a
vágyának, s így szólt:
– Nem vagyok bizonyos benne, kedvesem, hogy okos
dolog volt a városban töltened az egész napot. Még nem
erősödtél meg eléggé. Igaz, nem látszik, hogy megártott
volna. Mit csináltál ebéd után?
– Ó, egész délután a Londoni Könyvtárban dolgoztam.
Azután elmentem egy híradómoziba. Eléggé kifutottam
az időből, ezért aztán úgy gondoltam, inkább Londonban
maradok éjszakára. Elvégre veled nem állapodtunk meg,
hogy pontosan mikor érkezem. A Coventry utcában,
Lyonsnál vacsoráztam, aztán sikerült szobát szereznem
Bloomsburyben, a Walter Scott Hotelben. Az este nagy
részét azzal töltöttem, hogy sétálgattam a városban. Úgy
hiszem, valamivel tizenegy előtt vettem át a kulcsomat,
és mentem a szobámba.
Miss Calthrop mohón közbevágott:
– Akkor a portás tanúskodhat melletted. És talán
valaki emlékszik rád a Lyonsnál is. De azt hiszem, igazad
volt, hogy eddig nem szóltál róla. Teljesen a te dolgod. A
legjobb, amit tehetünk, az, hogy várunk, amíg megtudjuk
a halál időpontját. Akkor újra átgondoljuk az egész
dolgot.
Nehezére esett kiszűrni hangjából a boldogság
csengését. Ez volt, amire mindig is vágyott. Beszélgettek,
tervezgettek. És, bár közvetve és akaratlanul,
megnyugtatást és tanácsot kértek tőle. Milyen különös:
Maurice halála kellett hozzá, hogy megtalálják egymást.
Tovább locsogott:
– Örülök, hogy nem izgatod magad a miatt a randevúd
miatt. A mai fiatalembereknek nincs modoruk. Ha nem
volt módja telefonálni neked legalább egy nappal előbb,
akkor mindenképp el kellett volna mennie arra az ebédre.
De így legalább tudod mihez tartani magad.
A lány fölkelt, és szó nélkül az ajtóhoz ment.
Nagynénje utána kiáltott:
 – Elkészítem az innivalót, és együtt isszuk meg a te
szobádban. Egy perc, és ott vagyok. Csak menj föl, és
feküdj le.
– Nem kérek semmit, köszönöm.
– De hát azt mondtad, hogy szeretnél valami meleget
inni. Innod kellene valamit. Hadd csináljak neked kakaót.
Vagy talán csak meleg tejet.
– Mondtam már, hogy nem kérek semmit. Lefekszem.
Szeretném, ha békén hagynál.
– De Eliza…
Az ajtó becsukódott. Celia semmi mást nem hallott,
még halk lépteket sem a lépcső felől. A szobában csak a
tűz sistergett; odakinn pedig az éjszaka uralkodott,
tökéletes csendjével és magányával.

TIZEDIK FEJEZET

Másnap reggel a telefon csengése ébresztette föl

Dalgliesht. Nagynénje nyilván nyomban fölvette, mert a
csöngés szinte azonnal abbamaradt, és ő újra elszundított,
abba az álom és ébrenlét közti boldog révületbe tért
vissza, amely a nyugodt éjszakát követi. Félóra telhetett
el, amikor a telefon újra megszólalt, s ezúttal
hangosabbnak és erőszakosabbnak tűnt a csengése. Tágra
nyitotta a szemét, és meglátta az ablak keretében a kékes
fény áttetsző téglalapját, amelyben csak egy halovány,
hajszálvékony vonal választotta el a tengert az égtől.
Ismét csodálatos őszi nap ígérkezett. Sőt, már meg is
érkezett a csodálatos őszi nap. Meglepődve látta, hogy
órája negyed tizenegyet mutat. Hálóköntösbe és papucsba
bújt, s leklattyogott a lépcsőn; még idejében ért le, hogy
hallja, amint nagynénje ezt mondja a telefonba:
– Átadom neki az üzenetet, felügyelő úr, mihelyt
fölébred. Sürgős? Nem, csak voltaképp szabadságon van.
Biztos vagyok benne, hogy örömmel megy, mihelyt
megreggelizett. Minden jót.
Dalgliesh odahajolt, és egy pillanatra nagynénje
arcához simította az övét. Jane arca, mint mindig,
lágynak és szívósnak tűnt, akár egy szarvasbőr kesztyű.
– Reckless volt?
– Igen. Azt mondja, Seton házában van, és nagyon
örülne, ha átmennél hozzá délelőtt.
– Gondolom, azt nem mondta, hogy milyen
minőségben? Dolgoznom kell-e, vagy csupán
csodálkozni, amint ő dolgozik? Vagy netán gyanúsított
vagyok?
– Én vagyok gyanúsított, Adam. Majdnem biztos,
hogy a tettes az én bárdomat használta.
– Igen, erről már szó volt. De akkor is, feltételezem, te
hátrább állsz a sorban, mint a legtöbb szomszédod. És
feltétlenül hátrább, mint Digby Seton. Mi, rendőrök, a
szívünk mélyén egyszerű emberek vagyunk. Szeretünk
indítékot látni, mielőtt őrizetbe veszünk valakit. És
semmilyen indíték nem dobogtatja meg úgy a szívünket,
mint a pénzszerzés reménye. Gondolom, Digby az
örököse a féltestvérének?
– Általában így vélik. Két tojást vagy egyet, Adam?
– Kettőt kérek. De majd én elkészítem. Te maradj itt,
és beszélj. Nem két telefont hallottam? Ki telefonált
előzőleg?
Nagynénje elmondta: R. B. Sinclair csöngetett ide,
hogy meghívja mindkettejüket vacsorára vasárnap estére.
Jane megígérte, hogy visszahívja. Dalgliesh, miközben
féltő szeretettel figyelte a sülő tojásokat, meglepődött. De
alig mondott többet, mint hogy hajlandó elmenni. Ez
valami új. Tudomása szerint nagynénje gyakori vendég a
Perjel Házban, de sohase olyankor, amikor ő az
Ötföldben tartózkodik. Elvégre tudott dolog, hogy R. B.
Sinclair nem jár vendégségbe, és nem fogad vendégeket.
Nagynénje páratlan előjogot élvez. De Dalglieshnek nem
volt nehéz kitalálnia, mi lehet ennek az újításnak az oka.
Sinclair beszélgetni akart a gyilkosságról az egyetlen
emberrel, akitől azt várhatja, hogy mint szakértő
nyilvánít véleményt. Megnyugtató volt, bár kissé
illúzióromboló, hogy a nagy ember se mentes a
közönséges kíváncsiságtól. Az erőszakos halál még
ebben az elhivatott, az emberi társasjátékokban részt nem
vevő kívülállóban is borzongató bűvöletet keltett. De
Dalgliesh természetesen el akart menni a vacsorára.
Sokkal nagyobb volt a kísértés, semhogy ellen tudjon
állni. Épp eleget megélt már ahhoz, hogy tudja: alig van
kiábrándítóbb élmény, mint a híres emberekkel való
megismerkedés. De R. B. Sinclairrel kapcsolatban
minden író hajlandó lett volna vállalni a kockázatot.
Dalgliesh reggeli után sietség nélkül megtisztálkodott,
tweedzakót húzott a pulóverére, és egy kicsit habozott a
ház ajtajában, ahol a sétabotok nagy választéka
megkísértette – hajdani vendégek hagyták ott őket a
boldog viszontlátás zálogaiként –, hogy kiegészítse az
„energikus üdülővendég” kelléktárát. Kiválasztott egy
erős kőrisbotot, egyensúlyozgatta a kezében, azután
visszatette a helyére. Semmi értelme, hogy túljátssza a
szerepét. Elbúcsúzott nagynénjétől, és nekiindult, hogy
átvágjon a földnyelven. Kocsival lett volna legrövidebb
az út, jobbra fordulva az útkereszteződésnél mintegy fél
mérföldnyit kellett haladni a southwoldi úton, azután a
keskeny, de viszonylag sima földútra térni, amely a
földnyelven át a házhoz vezet. Dalgliesh azonban perverz
módon úgy döntött, hogy gyalog megy. Elvégre
mégiscsak szabadságon van, és a felügyelő kérésében szó
sem esett a sürgősségről. Sajnálta Recklesst. Nincs
idegesítőbb és zavaróbb egy nyomozó számára, mint ha
bizonytalan benne, hogy meddig terjed a felelőssége.
Pedig nem volt itt semmi bizonytalanság. Reckless
egyedül volt felelős a nyomozásért, és ezt mindketten jól
tudták. Még ha a rendőrfőnök úgy döntött volna is, hogy
segítséget kér a Yardtól, igen valószínűtlen, hogy
Dalgliesh kapná meg az ügyet. Magánemberként
túlságosan érdekelt benne. De Recklessnek aligha lenne
ínyére, hogy a bűnügyi rendőrség főfelügyelőjének
szeme láttára vezesse a nyomozását, különösen ha az
olyan nagy hírű, mint Dalgliesh. Ez bizony elég nagy
balszerencse Recklessnek; de még nagyobb balszerencse
– gondolta Dalgliesh – őneki magának. Hát ez lett a
magányos, bonyodalommentes pihenésből, az igénytelen
békességben töltött áldott hétből, amelyben
reménykedett, s amelynek az lett volna a szerepe, hogy
megnyugtassa idegeit, és megoldja magánproblémáit
anélkül, hogy erőfeszítést kívánna tőle? Lehet, hogy terve
kezdettől fogva alaptalan képzelgés volt, fáradtságán és
menekülésvágyán alapult. De nyugtalanító volt látni,
milyen hamar romba dől. Éppoly kevéssé akaródzott
bekapcsolódnia az ügybe, mint Recklessnek az ő
segítségét kérni. Természetesen sor kerülhetett volna
tapintatos telefonhívásokra a Yardra és a Yardról.
Minden érdekelt megértette volna: Dalgliesh monksmere-
i jártassága és az, hogy ismeri az érintett személyeket,
segítségére lehet a felügyelőnek. Ennyivel minden
állampolgár tartozik a rendőrségnek. De ha Reckless úgy
gondolja, hogy Dalgliesh többre vágyik, akkor igen
gyorsan ki kell ábrándítani.
Lehetetlen volt nem örvendezni a szép időnek, s
Dalgliesh ingerültsége menet közben lassacskán
elpárolgott. Az egész földnyelv az őszi napfény sárga
melegében fürdött. A szellő friss volt, de nem hideg. A
homokos ösvény kemény volt a talpa alatt. Néha
egyenesen átvágott a hanga és rekettye közt, néha sűrű
szederbokrok és satnya eperfák közt kanyargott, amelyek
kis odvak sorát alakították ki, ezekben eltűnt a fény, s a
gyalogút keskeny homokfonallá vékonyodott. Gyaloglás
közben Dalgliesh végig rálátott a tengerre, kivéve amikor
a Perjel Ház szürke kőfalai mögött haladt el. A ház a
tengerre merőlegesen állt, mintegy százyardnyira a
sziklaszirt peremétől; dél felől magas kőfal, észak felől
pedig ezüstfenyősor határolta. A háznak éjszaka valami
hátborzongató és barátságtalan légköre volt, ami csak
fokozta természetes elzártságát. Ha Sinclair teljes
magányra vágyik, gondolta magában Dalgliesh, aligha
találhatott volna ennél megfelelőbb helyet. Vajon mennyi
időbe telik, tűnődött, míg Reckless felügyelő betör a
kérdéseivel ebbe a remetelakba? Nyilván hamarosan
fölfedezi, hogy Sinclairnek saját lejárata van birtokáról a
partra. Feltételezve, hogy a holttestet vitték le a
csónakhoz, és nem a csónak tett meg tekintélyes utat a
part mentén a holttesthez, három levezető ösvény
egyikén kellett lecipelni a partra. Nem volt más
megközelítési mód.
Az egyik és talán a legkínálkozóbb út a Tanner-dűlő
volt, amely Sylvia Kedge háza előtt haladt el. Minthogy a
dingit a Tanner-dűlő alján húzták ki a partra, ez lehetett
volna a legrövidebb út. A második az a meredek és
homokos lejtő, amely az Ötföldtől visz le a partra. Ez
még fényes nappal is elég nehezen járható. Éjszaka
veszélyes vállalkozás lenne, még a tapasztalt s terhet nem
vivő gyalogosnak is. Dalgliesh nem tudta elképzelni,
hogy a gyilkos ezt az útvonalat kockáztatta volna meg.
Nagynénje, még ha netán nem hallja is a távoli kocsi
zaját, azt észrevenné, hogy valaki elmegy a háza előtt.
Akik egyedül élnek, méghozzá ily településektől távoli
helyen, rögtön felneszelnek a szokatlan éjszakai zajokra.
Nagynénje a lehető legzárkózottabb, a lehető legkevésbé
kíváncsi nő, számára a madarak szokásai mindig sokkal
érdekesebbek voltak, mint az emberekéi. De még ő sem
nézné közönyösen, ha egy holttestet cipelnének el az
ajtaja előtt. Azonkívül adódna még egy nehézség: fél
mérföldnyire cipelni a hullát a part mentén, oda, ahol a
Búvárréce állt. Hacsak persze a gyilkos nem hagyta ott
félig a homokba temetve a hullát, míg vízre lökte a
dingit, és odaevezett vele. De ez nyilvánvalóan fölösleges
kockázattal toldotta volna meg a dolgot, és lehetetlen lett
volna a homokot teljesen eltávolítani a tetemről. S ami
még fontosabb, evező és tartóvilla kellett volna hozzá.
Vajon Reckless utánanéz-e ezeknek a dolgoknak? –
tűnődött Dalgliesh.
A partra vezető harmadik út: Sinclair lépcsőlejárata.
Ez mindössze ötvenyardnyira van a Tanner-dűlőtől, és
egy kis zárt öbölbe vezet, ahol a sziklákat – amelyek
nagyobbak itt, mint bárhol a környéken – a tenger szelíd
hajlattá mosta-morzsolta. Ez volt a part egyetlen olyan
része, ahol a gyilkos (ha volt egyáltalában gyilkos)
nyugodtan végezhette a „munkáját”, nem kellett attól
tartania, hogy akár északról, akár délről meglátják.
Csupán abban a valószínűtlen esetben fenyegette volna a
felfedeztetés veszélye, ha valamelyik helybéli
elhatározza: késői sétát tesz a parton; márpedig ez az a
hely, ahol a környék lakói a sötétség leszállta után
nemigen szánják magukat magányos sétára.
Dalgliesh most már túljutott a Perjel Házon, és a ritkás
bükkerdőhöz érkezett, amely a Tanner-dűlőt szegélyezte.
A talajt itt lehullott levelek borították, meg-
megroppantak a léptei alatt, a csupasz gallyak
szövevényén pedig valamilyen kékség ragyogott át, mely
éppúgy lehetett a tengeré, mint az égé. Az erdő hirtelen
véget ért, és Dalgliesh átmászott egy alacsony léckerítést
átívelő létrácskán, és az ösvényre huppant. Hirtelen ott
állt előtte a kocka alakú vörös téglás ház, amelyben
Sylvia Kedge egyedül élt anyja halála óta. Csúf épület
volt, olyan szigorúan szögletes, akár egy babaház, négy
teljesen elfüggönyözött ablakkal.
A kaput és a ház ajtaját kiszélesítették, feltehetőleg
azért, hogy a lány tolószéke átférjen rajtuk, de ez a
változtatás semmit sem javított a ház arányain. Meg sem
kísérelték tetszetősebbé tenni. A parányi előkert sötét folt
volt, amelyet kavicsos gyalogút metszett ketté, az ajtók
és ablakok fájára olyan vastagon kenték a barnát, akár a
középületeknél. Dalgliesh úgy gondolta, nemzedékek
során át állt itt egy-egy Tanner Lak, mindegyiket egyre
feljebb építették a dűlőúton, míg össze nem döntötte vagy
el nem sodorta őket valamelyik nagy vihar. Most ez a
szögletes, vörös, huszadik századi, szilárdnak látszó
doboz dacolt a tengerrel. Dalglieshnek támadt egy ötlete:
belökte a kertkaput, és végigment a gyalogúton. Hirtelen
zajt hallott. Valaki más is kutakodott itt. A ház sarka
mögül Elizabeth Marley bukkant elő. A lány hűvösen,
meglepődés nélkül pillantott rá, és így szólt: – Ó, maga
az! Úgy rémlett nekem, valaki szimatol itt. Mit óhajt?
– Semmit, ilyen szimatolós a természetem. Maga
viszont nyilván Miss Kedge-et keresi.
– Sylvia nincs itthon. Azt hittem, talán hátul van a kis
sötétkamrájában, de nincs. Üzenetet hoztam neki a nagy-
nénémtől. Állítólag meg szeretne győződni róla, hogy
Sylvia rendbejött-e a tegnap esti sokk után. Valójában
azonban azt szeretné, ha Sylvia átmenne hozzá, és
diktálhatna neki, mielőtt Oliver Latham vagy Justin
lecsap rá. Nagy versengés lesz Kedge művésznőért, és
semmi kétségem, hogy ő fogja a legjobban kihasználni.
Mind szeretnének saját, házi titkárnőt, aki két shillingért
ír le ezer szót, és az indigót is ő adja.
 – Ennyit fizetett neki Seton? Miért nem hagyta ott
Sylvia?
– Rajongott Setonért, legalábbis úgy tett. Megvolt rá
az oka, hogy maradjon, úgy hiszem. Elvégre nem lett
volna könnyű a városban lakást találnia magának.
Érdekes lenne tudni, mit kap a végrendelet szerint.
Mindenesetre szívesen játszotta az agyondolgoztatott,
hűséges kis mindenes szerepét, aki szívesen átszegődne a
nénikémhez, de nem akarja magára hagyni szegény Mr.
Setont. A néném természetesen soha nem látott át a
szitán. De hát nem különösebben értelmes nő.
– Maga viszont valamennyiünket szépen nyilvántart.
De csak nem akar arra célozni, hogy valaki azért ölte
meg Maurice Setont, hogy megszerezze a gyors- és
gépírónőjét?
A lány dühödten fordult felé, arca kivörösödött a
dühtől.
– Egyáltalán nem érdekel, ki ölte meg és miért! Én
csak azt tudom, hogy nem Digby Seton volt. A szerda
esti vonatnál találkoztam vele. És ha maga netán azon
spekulál, hol volt Digby kedden éjjel, megmondhatom.
Elmesélte nekem a kocsiban, útközben. Egy londoni
őrszobán kuksolt este tizenegytől. Részegen vitték be, és
szerdán reggel került a rendőrbíró elé. Így hát,
szerencséjére, kedd este tizenegytől csaknem szerda délig
rendőrségi fogdában volt. Ezt az alibit döntse meg, ha
tudja, főfelügyelő.
Dalgliesh szelíden megjegyezte, hogy az alibik
megdöntése Reckless dolga, nem az övé. A lány vállat
vont, zsebre vágta a kezét, és berúgta a Tanner Lak
kapuját. Együtt gyalogoltak végig némán a dűlőn. A lány
hirtelen megszólalt:
– Feltételezem, hogy a holttestet ezen a dűlőúton
hozták le a tengerhez. Így lehetett a legkönnyebben
eljutni a Búvárrécéig. Igaz, az utolsó száz yardon a
gyilkosnak vinnie kellett volna. A dűlőút túlságosan
keskeny egy kocsinak, még egy motorkerékpárnak is.
Kocsival eljöhetett Coles legelőjéig, és a füves
útszegélyen leparkolhatott. Mikor erre jöttem, volt itt
néhány detektív, aki keréknyomokat keresett. Nem lesz
sok örömük benne. Valaki az éjjel nyitva hagyta a kaput,
és Coles birkái reggel mind kint voltak a dűlőúton.
Dalgliesh jól tudta, hogy ez nem szokatlan dolog. Ben
Coles, aki néhány hektár terméketlen földön gazdálkodott
a dunwichi országúttól keletre, nem tartotta túlságosan jó
karban a kapuit, birkái pedig, fajtájuk vak
csökönyösségével, éppoly gyakran tartózkodtak a
Tanner-dűlőn, mint a saját legelőjükön. Kirándulóidőben
a dűlőúton csak cammogni lehetett, a teli torokból bégető
nyáj hangja ilyenkor összekeveredett az eszeveszetten
dudáló autósok csordájával, akik dühödten próbálták
kitúrni egymást az út egyetlen parkolóhelyéről. De a
nyitott kapu igencsak kényelmes lehetett valakinek;
Coles birkái a maguk vándorlókedvével helyi
hagyományt követtek. Tudott dolog, hogy a
csempészidőkben a nyájakat éjszakánkint végighajtották
a westletoni réteken átvezető birkaösvényeken, s így a
lovak patáinak minden nyoma megsemmisült, még
mielőtt a fináncok elindultak reggeli őrjáratukra.
Együtt gyalogoltak, míg a legelőkerítés
átjárólétrájához nem értek, amely a monksmere-i szirtfok
északi felére vitt át. Dalgliesh megállt, hogy elbúcsúzzék,
amikor a lánynak hirtelen megeredt a szava:
– Gondolom, hálátlan dögnek tart. Mert persze
rendszeres segélyt kapok tőle. Négyszáz fontot évente, a
járadékomon kívül. De alighanem maga is tud erről. Itt,
úgy látszik, mindenki tudja.
 Dalglieshnek nem kellett megkérdeznie, kiről beszél.
Válaszolhatta volna, hogy Celia Calthrop nem az a nő,
aki a nagylelkűségét véka alá rejti. Ám az összegen
mégis meglepődött. Miss Calthrop nem titkolta, hogy
nincs magánjövedelme. („Nehéz sorom van. Dolgozó nő
vagyok. Megdolgozom minden pennyért!”) De azért azt
senki nem tételezte föl, hogy nincs pénze. Könyvei nagy
példányszámban keltek el, és sokat dolgozott,
hihetetlenül sokat Latham vagy Bryce mértékével mérve,
akik hajlamosak voltak föltételezni: a drága Celiának
csupán hátra kell dőlnie egy kényelmes karosszékben a
diktafonjával, és gyatra történetei máris ömlenek belőle,
erőfeszítés nélkül, jól jövedelmező áradással. Könnyű
volt ócsárolni a könyveit. De ha az ember gyöngédséget
akar vásárolni, s ha cambridge-i tanulmányok és évi
négyszáz font az ára, hogy kénytelen-kelletlen eltűrjék,
akkor sok pénzre van szüksége. Félévenként egy regény;
hetenként egy cikk az Otthon és Szív című magazinban;
szereplések a véghetetlen, unalmas televíziós vitaesteken,
valahányszor az ügynöke el tudta intézni; ilyen vagy
olyan néven írt novellák a női hetilapokban; kegyes
részvételek jótékony célú egyházi rendezvényeken, ahol
ingyenes a reklám, még ha a teáért fizetni kell is.
Dalgliesh hirtelen sajnálni kezdte Celiát. A kérkedések és
tetszelgések, amelyek miatt Latham és Bryce lenézte és
mulatott rajta, most már csupán egy magányos és egyben
bizonytalan élet szánalmas kellékeinek látszottak.
Kíváncsi volt, vajon Celia csakugyan törődött-e Maurice
Setonnal. És arra is kíváncsi volt, Seton említést tett-e az
asszonyról végrendeletében.
Úgy tűnt, hogy Elizabeth Marley nem siet elköszönni
tőle, neki pedig nehezére esett otthagyni ezt a
határozottan rámenős lányt. Megszokta, hogy bizalmasak
vele. Elvégre ez a munkájával járt. Ám most nem volt
szolgálatban, és jól tudta, hogy akik a legbizalmasabbak,
azok hajlamosak a leginkább arra, hogy hamar
megbánják a dolgot. Amellett nem nagyon vágyott rá,
hogy Celia Calthropot annak unokahúgával tárgyalja ki.
Reménykedett, hogy a lány nem szándékszik egészen a
Seton Házig elsétálni vele. A lányt nézve megállapíthatta,
mire megy el annak a négyszáz fontnak legalábbis egy
része. Szőrmeszegélyes kiskabátja valódi bőrből készült.
A vékony tweedből varrt berakott szoknyán látszott,
hogy rászabták. Trottőr cipője is elegáns volt. Eszébe
jutott, amit Oliver Latham mondott egyszer, már nem
emlékezett, hol és mikor: „Elizabeth Marleynak
szenvedélye a pénz. Ez meglehetősen rokonszenves
ebben a korban, amikor mindenáron el akarjuk hitetni,
hogy eszünk magasabb rendű dolgokon jár, mint a pénz.”
A lány most az alacsony létrának dőlt, s ezzel
gyakorlatilag elzárta Dalgliesh elől az utat:
– Természetesen ő juttatott el Cambridge-be. Ha az
ember csak mérsékelten intelligens, mint én, akkor ez
nem megy másként, csak pénzzel vagy befolyással.
Könnyű a tehetségesnek. Mindenütt örülnek, ha odakerül.
Nekünk, többieknek, ehhez az kell, hogy a jelentkezési
lapon a megfelelő iskola, a megfelelő oktatók és a
megfelelő nevek legyenek. Nénikém még ezt is el tudta
intézni. Igazán ért hozzá, hogy hasznot húzzon az
emberekből. Soha nem retten vissza attól, hogy
közönséges legyen, hogy rámásszék valakire; így persze
könnyebb.
– Miért utálja annyira? – érdeklődött Dalgliesh.
– Ó, nem személyes okok miatt. Noha, ugyebár, nem
vagyunk rokon lelkek. Inkább a munkái miatt. A
regényei is elég rosszak. Hála istennek, nem azonos a
nevünk. Az emberek meglehetősen toleránsak
Cambridge-ben. Ha, mint a révész felesége, orgazda
volna, és fedőszervként bordélyházat tartana fenn,
mindenki fütyülne rá. Magam is. De az a heti rovata!
Iszonyúan megalázó! Még a könyveinél is rosszabb.
Ismeri ezt a fajta moslékot. – Magas fejhangon fuvolázta:
– „Ne engedjen a fiú kérlelésének, kedvesem. A férfiak
mindig csak azt az egyet akarják.”
Dalgliesh nézete szerint a férfiak, őt magát is
beleértve, gyakran valóban csak azt az egyet akarják, de
bölcsebbnek vélte, ha ezt nem mondja ki. Hirtelen
középkorúnak érezte magát, untatta és ingerelte a téma.
Nem kívánta, nem is várta senki társaságát, s ha
magányát mégis meg kell zavarnia valakinek, sokkal
megfelelőbb partnereket is meg tudott volna nevezni,
mint ez a nyűgös és elégedetlen lány. A további sirámait
már alig hallotta. Elizabeth halkabbra fogta a hangját, és
szavait szétfútta a frissítő szellő. De a motyogás végét
meghallotta: – Annyira erkölcstelen a dolog, a szó valódi
értelmében. A szüzesség mint a kiválasztott hímek
számára gondosan megőrzött csalétek. A mai korban!
– Magam se nagyon értek egyet ezzel a szemponttal –
mondta Dalgliesh. – De hát engem nyilván elfogultnak
tekintene a nénikéje, mivel férfi vagyok. Ám ez
mindenesetre reális dolog. És aligha tehet szemrehányást
Miss Calthropnak, amiért hétről hétre ugyanazt a tanácsot
tálalja fel, hiszen annyi levelet kap az olvasóktól, akik
sajnálják, hogy annak idején nem fogadták meg.
Elizabeth megvonta a vállát: – Természetesen a
hagyományos felfogáshoz kell alkalmazkodnia. Az a női
zuglap nem is szerződtetné, ha őszinte merne lenni. Nem
mintha tudná, hogyan legyen az, szerintem. És szüksége
van arra a rovatra. Nincs egyéb pénze, csak amit keres, és
a regényei sem lesznek mindig divatban. – Dalgliesh
észrevette a lány hangjában az aggodalmat. Ráreccsent:
 – Én nem aggódnék. A könyvei kapósak maradnak.
Szexről ír. Lehet, hogy maga nem kedveli a csomagolást,
de erre az alapvető közszükségleti cikkre mindig lesz
igény. Szerintem a maga négyszáz fontja biztosítva van a
következő három évre.
Egy pillanatig attól tartott, hogy a lány pofon üti.
Azután nagy meglepetésére, Elizabeth hangosan
fölnevetett, és ellökte magát a létrától.
– Ezt megérdemeltem! Túlságosan komolyan veszem
magam. Sajnálom, hogy untattam. Gondolom, a Seton
Házba tart? – Oda, felelte Dalgliesh, és megkérdezte,
vigyen-e valami üzenetet Sylvia Kedge-nek, ha netán ott
találja.
– Sylviának nem. Miért tenne kerítőnői szívességet a
nénikémnek? Nem, Digbynek üzennék. Csak mondja
meg, hogy ebédre-vacsorára szívesen látjuk addig, amíg
meggyógyul, ha van kedve jönni. Ma csak hideg hús meg
saláta van, úgyhogy nem veszít sokat, ha lemarad róla.
De feltételezem, hogy nem akar Sylviától függni.
Gyűlölik egymást. És nehogy képzelődjék, főfelügyelő.
Hazafuvarozni hajlandó vagyok Digbyt és etetni is
néhány napig. De ez minden. Nem érdekelnek a buzik.
– Nem – mondta Dalgliesh –, nem is tételeztem föl,
hogy érdeklik.
A lány valami okból elpirult. Épp elfordult, amikor
Dalgliesh, csupán szelíd kíváncsiságból, megkérdezte:
– Egyetlen dolog fúrja az oldalam. Amikor Digby
telefonált, hogy megkérje, menjen érte Saxmundhambe,
honnan tudta, hogy maga nem Cambridge-ben van? – A
lány visszafordult, és zavar vagy félelem nélkül nézett a
szemébe. Szemlátomást még csak nem is bosszantotta a
kérdés. Sőt, a férfi meglepetésére, elnevette magát.
– Kíváncsi voltam, mikor teszi fel már valaki ezt a
kérdést. Tudhattam volna, hogy maga. Egyszerű a válasz.
Kedden reggel, teljesen véletlenül, találkoztam Digbyvel
Londonban. Hogy pontos legyek: a Piccadillyn, a
földalattinál. Aznap Londonban éjszakáztam, egyedül.
Így hát aligha van alibim… Ezt most majd elmondja
Reckless felügyelőnek, ugye? Hát persze hogy el fogja
mondani.
– Nem – válaszolta Dalgliesh. – Maga fogja
elmondani.

TIZENEGYEDIK FEJEZET

Maurice Setonnak szerencséje volt az építészével; háza,

mint a jó angol épületek, beleillett a környezetébe. A
szürke kerítés a hangaréttől a támfalig húzódott, a
monksmere-i szirtfok legmagasabb pontján, ahonnan
észak felé el lehetett látni a Sole-öbölig, dél felé pedig a
madárrezervátumig és a Sizewell-szorosig.
Hivalkodásmentes, barátságos épület volt, egyemeletes és
L alakú; s csupán ötvenyardnyira épült a szirtfok
peremétől. Ezek az elegáns kőfalak, akárcsak Sinclair
tömzsi bástyái, egy napon bizonyára beleszakadnak majd
az Északi-tengerbe, de ennek egyelőre semmi közvetlen
veszélye nem látszott. A szikla itt olyan erős és magas
volt, hogy ez némi reményt adott a fönnmaradásra. Az L
hosszabbik szára délkeleti irányban húzódott, és csaknem
végig dupla üvegű ablakokból állt, amelyek egy kövezett
teraszra nyíltak. Itt már Seton is beleszólhatott a
tervezésbe. Dalgliesh valószínűtlennek tartotta, hogy az
építész ötlete lett volna a teraszt lezáró két díszes urna
(cserjék kínlódtak bennük, gallyaikat megtépázták a
suffolki hideg parti szelek) és az előkelősködő tábla,
amely két alacsony oszlop közt himbálódzott, s amelyre
gót betűkkel vésték: Seton Ház.
 Ha nem parkol ott a kocsi a terasz sarkán, Dalgliesh
akkor is tudta volna, hogy Reckless itt van. Senkit sem
látott, de érezte, hogy figyelik, amint jön. A tolóajtók:
mint megannyi szem. Az egyiken rést vett észre.
Kinyitotta, és belépett a nappaliba.
Akárha színpadi díszletek közé lépett volna. A hosszú,
keskeny szoba minden sarka csupa meleg fény, mintha
ívlámpák fényében fürdene. Modern díszlet. Hátul
középen nyitott lépcső kanyargott föl az emeletre. Még a
kor- és célszerű, drágának látszó bútorok is
hozzájárultak, hogy az egész valahogy ideiglenesnek és
valószerűtlennek tessen. Az ablak előtti térséget szinte
teljes terjedelemben Seton íróasztala foglalta el, egy
fiókok, szekrények és könyvespolcok együttesével
fölszerelt, ötletesen megtervezett építmény; tartozékai a
középső dolgozóasztal két oldalán helyezkedtek el.
Alighanem a tulajdonos külön igényei alapján épült ez a
világos, fényezett tölgyből készült munkahely, úgy is,
mint státusszimbólum. A halványszürke falakon sivár
keretben két ismert Monet-kép nyomata függött.
A négy ember, aki mosolytalanul fordult a belépő
Dalgliesh felé, olyan mozdulatlanul állt a szoba
különböző pontjain, mintha színészek volnának, akik
elfoglalták gondosan kijelölt helyüket, és várják, hogy
fölmenjen a függöny. Digby Seton egy pamlagon hevert,
amely átlósan állt a szoba közepén. Mályvaszínű
műselyem háziköntöst viselt a piros pizsama fölött, de
jobban beillett volna romantikus hősnek, ha nincs rajta a
szürke kötött sapka, amely szorosan simult fejére, és
egészen a szemöldökéig volt lehúzva. Az újfajta kötözési
módszer praktikus, de nem valami lenyűgöző. Vajon
lázas-e Seton, tűnődött magában Dalgliesh. Nem
valószínű, hogy kiengedték volna a kórházból, ha nincs
jól; és Reckless, aki se nem tapasztalatlan, se nem hülye,
bizonyára telefonált az orvosnak, hogy
megbizonyosodjék: elég jól van-e, hogy kihallgassák.
Ám Digby Seton szeme természetellenesen fénylett,
orcáin piros foltok égtek, kimázolt cirkuszi bohócnak
látszott, s bizarr látványt nyújtott, mint az érdeklődés
tárgya, a szürke pamlagon. Reckless felügyelő az
íróasztalnál ült, mellette Courtney őrmester. Dalgliesh
ebben a délelőtti fényben látta első ízben világosan az
őrmestert, és meglepődött, milyen kellemes külsejű. Ilyen
becsületes, nyílt arcok néznek ránk az újsághirdetésekről,
amelyek a banktisztviselői pálya előnyeit ecsetelik
intelligens és törekvő fiatalemberek számára. Courtney a
rendőrséget választotta. Dalgliesh jelenlegi hangulatában
úgy érezte, ez elég nagy kár.
A negyedik szereplő alig volt a színen. A
fogadószobába vezető nyitott ajtón át Dalgliesh
megpillantotta Sylvia Kedge-et. Egy asztalnál ült a
tolószékében. Előtte ezüsttálca, s egy ezüstvilla
fényesítésével foglalkozott, oly csekély lelkesedéssel,
mint egy epizodista, aki tudja, hogy a közönség
érdeklődése nem őrá irányul. Egy pillanatra Dalglieshre
emelte a tekintetét, és a férfit megdöbbentette az
elnyúzott arcból áradó szenvedés. Nagyon betegnek
látszott. Azután újra lehajtotta fejét, dolgozott tovább.
Digby Seton letette lábát a pamlagról, lassú léptekkel
a nyitott ajtóhoz ment, és óvatosan berúgta harisnyás
lábával. Egyik rendőr sem szólt egy szót sem.
– Sajnálom, meg minden – mondta Seton. – Nem
akarok durva lenni, de ez a nő rám hozza a frászt. A
rohadt életbe, megmondtam neki, hogy kifizetem a
háromszáz fontját, amit Maurice ráhagyott! Hála
istennek, hogy megjött a főfelügyelő. Átveszi az ügyet?
Rosszabbul nem is kezdődhetett volna. Dalgliesh így
felelt:
 – Nem. A Yardnak ehhez semmi köze. Reckless
felügyelő nyilván elmagyarázta már magának, hogy ő az
illetékes.
Úgy érezte, Reckless megérdemli ezt a burkolt
segítséget.
Seton tiltakozott:
– De én azt hittem, bonyolultabb gyilkossági
ügyekben mindig a Yardot hívják!
– Miből gondolja, hogy ez gyilkossági ügy? –
kérdezte Reckless. Iratokat rakosgatott ki lassan az
íróasztalból, és nem fordult Seton felé beszéd közben.
Hangja halk, hangsúlytalan, csaknem közönyös volt.
– Miért, nem az? Mondja meg. Maga a szakember. De
nem tudom elképzelni, hogyan vághatta le Maurice a
saját kezét. Az egyiket még csak-csak, de mindkettőt
aligha. Ha ez nem gyilkosság, akkor mi? És a fenébe is,
hát itt van egy Scotland Yard-beli ürge a helyszínen.
– Szabadságon, ne feledje – mondta Dalgliesh. –
Pontosan ugyanabban a helyzetben vagyok, mint maga.
– Egy frászt van ugyanabban a helyzetben! – Seton
ülőhelyzetbe tornászta fel magát, és a pamlag alatt
kotorászott, a cipőjét kereste:
– Magára nem hagyott Maurice bátyám kétszázezer
fontot. Úristen, nem igaz! Hihetetlen! Egy hapsi bosszút
áll rajta valamiért, és én egy vagyont kapok! Egyébként
honnan a jófenéből volt Maurice-nak ennyi pénze?
– Úgy látszik, részben az édesanyjától, részben pedig
a boldogult felesége vagyonából – válaszolta Reckless.
Már végzett az iratokkal, és most egy kartotékokkal teli
kis fiókot nézett át, egy tudós módszeres figyelmével, aki
valami adatot keres.
Seton horkanva fölnevetett:
– Ezt Pettigrew mondta magának? Pettigrew! Most
mondja, Dalgliesh! Maurice megbízott egy olyan
ügyvédben, akit Pettigrew-nak hívnak. Mi más lehetett
volna ilyen névvel a szegény ördögből, mint ügyvéd?
Pettigrew! Születésétől arra ítéltetett, hogy tekintélyes
falusi ügyvéd legyen. El tudja képzelni ezt a manust?
Száraz, pedáns hatvanas, fénylő óralánccal és csíkos
öltönyben. Úristen, remélem, annyit még tud, hogyan kell
megfogalmazni egy érvényes végrendeletet.
– Nem hiszem, hogy aggódnia kell emiatt – mondta
Dalgliesh. Valóban ismerte Charles Pettigrew-t, a
nagynénje ügyvédjét. A jelenlegi tulajdonos, aki a
nagyapjától örökölte ezt a régi céget, tehetséges és eleven
harmincéves fiatalember volt, aki azért békült meg a
falusi praxis unalmával, mert itt közel a tenger, és neki a
vitorlázás a szenvedélye. Így szólt:
– Úgy veszem ki a szavaiból, hogy megtalálta a
végrendelet másolatát.
– Itt van – adta át Reckless a merev papírlapot, s
Dalgliesh átfutotta. A végrendelet rövid volt és
áttekinthető. Maurice Seton, miután kifejezte akaratát,
hogy holttestét használják fel orvosi kutatás céljára, majd
hamvasszák el, kétezer fontot hagyott Celia Calthropra,
„drága feleségem halálakor tanúsított együttérzéséért és
megértéséért”, és háromszáz fontot Sylvia Kedge-re,
„feltéve, hogy halálom idején már legalább tíz éve áll
szolgálatomban”. A vagyon többi része Digby Kenneth
Setonra marad, letétben, amíg meg nem házasodik,
azután pedig teljes egészében rászáll. Amennyiben Digby
előbb halna meg, mint féltestvére, vagy nőtlenül
halálozna el, a hagyaték teljes egészében Celia Calthropé.
Seton így szólt:
– Szegény Sylvia! Két hónap miatt elvesztette a
háromszáz fontját. Nem csoda, hogy betegnek látszik!
Őszintén megmondom, sejtelmem se volt a
végrendeletről. Legalábbis csak azt tudtam, hogy
valószínűleg én leszek Maurice örököse. Egyszer
nagyjából megmondta. De hát nincs is más. Soha nem
voltunk különösebben szoros érzelmi kapcsolatban, de
ugyanaz volt az apánk, és Maurice nagyon tisztelte az
öreget. De kétszázezer! Dorothy bizonyára egy kalap
pénzt hagyott rá. Ez elég muris, ha meggondoljuk, hogy a
házasságuk már igencsak zátonyra futott, amikor Dorothy
meghalt.
– Mrs. Maurice Setonnak nem volt más rokona? –
kérdezte Reckless.
– Tudomásom szerint nem. Szerencsém van, mi?
Amikor öngyilkos lett, szó volt valami nővéréről, akit
értesíteni kellene. Vagy fivér volt? Őszintén: nem
emlékszem. Mindegy, senki nem bukkant föl, és a
végrendeletében senki másról nem tett említést, csak
Maurice-ról. Dorothy apja ingatlanspekulánsként
működött, a nő nagyon jól volt eleresztve. És ez mind
Maurice-é lett. De kétszázezer!
– Talán a könyveivel is szépen keresett a féltestvére –
vetette fel Reckless. Végzett a nyilvántartó kartonokkal,
de még mindig az íróasztalnál ült, egy jegyzetfüzetbe
írogatott, és úgy tűnt, mintha Seton kijelentései alig
érdekelnék. De Dalgliesh, maga is hivatásos lévén, tudta,
hogy a kihallgatás nagyon is terv szerint halad.
– Á, nem hiszem! Maurice mindig azt mondta, hogy
az írástól fölkopna az álla. Eléggé el is volt kenődve
miatta Azt mondta, hogy ez a kor a limonádéregények
kora. Ha egy írónak nincs valami trükkje, senkit sem
érdekel. A bestsellereket a reklámfőnökök csinálják, jól
írni kifejezetten hátrány, a kölcsönkönyvtárak pedig
tönkreteszik a könyvkereskedelmet. Mondhatom, ebben
igaza volt. Nem tudom, kétszázezerrel a zsebében minek
törte magát Talán csak azért, mert tetszett neki, hogy író.
Kellett az önbizalmának, vagy mi. Soha nem értettem,
miért veszi olyan komolyan, de hát ő se értette soha,
miért akarok én saját mulatót. Most aztán
megcsinálhatom. Egy egész mulató-láncot, ha a dolgok
úgy alakulnak, ahogy szeretném. Mindnyájukat
meghívom a megnyitásra. Ha akarják, hozzák magukkal
az egész West Centralt. Nem kell rendőrségi
költségszámlára besettenkedniök, hogy ellenőrizzék az
italokat, s megnézzék, nem túl disznó-e a műsor. S
rendőrnőket nem kell mulatós kedvű vidékieknek álcázni.
A legjobb asztalokat kapják. Mindnyájan a cég vendégei.
Tudja, Dalgliesh, mit hoztam volna én ki az
Aranyfácánból, ha kellő tőke áll mögöttem? Na, most
aztán áll.
– Nem áll, hacsak nem szerez feleséget – emlékeztette
barátságtalanul Dalgliesh. Megjegyezte a végrendelet
végrehajtásával megbízottak nevét, és nem tudta
elképzelni az óvatos és konzervatív úriembereket, amint
felszabadítják a letétbe helyezett összeget, hogy Digby
egy újabb Aranyfácánt pénzeljen vele. Megkérdezte,
miért szerette volna annyira Maurice Seton, ha Digby
megnősül.
– Maurice mindig célzott rá, hogy meg kellene már
állapodnom. Nagyon odavolt a család nevéért. Neki
magának nem voltak gyerekei, legalábbis tudomásom
szerint nem, és alig hiszem, hogy kedve lett volna újra
megházasodni a Dorothy-féle kudarc után. Amellett
vacak volt a szíve. Attól is félt, hogy netán összeállók
egy homokossal. Nem akarta, hogy a pénzén valami buzi
barátommal osztozzam. Szegény jó Maurice! Nem
hiszem, hogy ha lát egy homokost, fölismeri. Épp csak
meg volt győződve róla, hogy London és főképp a West
End-i lokálok teli vannak velük.
– Hihetetlen! – mondta szárazon Dalgliesh. Seton, úgy
látszik, nem vette észre a gúnyt. Aggodalmasan így szólt:
 – Ide figyeljen, ugye elhiszi nekem azt a
telefonhívást? A gyilkos hívott fel, ahogy megérkeztem
ide szerdán este, és elküldött egy hiábavaló útra
Lowestoftba. Az volt a célja, hogy eltávolítson a házból,
és gondoskodjon róla, hogy ne legyen alibim a halál
időpontjára. Feltételezem legalábbis, hogy ez volt a célja.
Másképp nincs értelme. Jókora pech. Istenem, bárcsak
Liz bejött volna velem. Nem tudom, hogyan
bizonyíthatom be, hogy Maurice nem volt a házban,
amikor megérkeztem, és hogy nem mentem le vele
éjszaka sétálni a partra, megfelelően fölszerelkezve egy
konyhakéssel. Erről jut eszembe: megtalálták a fegyvert?
A felügyelő kurtán közölte, hogy nem. Majd így
folytatta:
– Segítene, Mr. Seton, ha alaposabban fölidézné azt a
bizonyos telefonhívást.
– De nem tudom. – Seton hangja kelletlen volt.
Morcosan tette hozzá: – Folyton ezt kérdezi tőlem, és én
folyton ezt válaszolom! Nem emlékszem. Hogy a
francba, hiszen azóta alaposan bevertem a fejem! Akkor
se volnék meglepve, ha azt mondaná, hogy csak
álmodtam az egészet, bár meg kellett történnie, különben
nem ülök kocsiba. Dögfáradt voltam, és csak úgy
jókedvemből semmiképp nem vágok neki Lowestoftnak.
Valaki telefonált. Ebben biztos vagyok. De nem
emlékszem, milyen volt a hangja. Még abban sem
vagyok biztos, férfi volt-e vagy nő.
– És mit mondott?
– Már beszámoltam róla, felügyelő úr! A hang azt
mondta, hogy a lowestofti rendőrségről beszél, hogy
Maurice holtteste az én dingimben vetődött partra,
lehasított kezekkel…
– Lehasított vagy levágott?
 – Áhh, nem tudom! Azt hiszem, lehasított. Mindegy,
azt mondta, Lowestoftba kell mennem azonnal, hogy
azonosítsam a holttestet. Tehát útnak indultam. Tudtam,
hol tartja Maurice a kocsikulcsokat, és szerencsémre a
Vauxhallban volt elég benzin. Vagy pechemre. Kis híján
kinyírtam magam. Ó, tudom, most azt fogja mondani,
hogy az én hibám volt. Elismerem, meghúztam egyszer-
kétszer útközben a laposüvegem. De hát ez érthető!
Szörnyű fáradt voltam, amikor elindultam. Rohadt
éjszakám volt kedden; a West Central-i rendőrség
minden, csak nem hotel. Utána meg az a hosszú
vonatozás.
– És mégis azonnal elindult Lowestoftba, anélkül,
hogy ellenőrizte volna a dolgot? – kérdezte Reckless.
– De hiszen ellenőriztem! Amikor kiértem az
országútra, eszembe jutott: csakugyan eltűnt-e a
Búvárréce? Tehát lehajtottam a Tanner-dűlőn, ameddig
csak lehet, és gyalog lementem a partra. A hajót nem
találtam. Ez elég volt nekem. Feltételezem, maga úgy
gondolja, hogy vissza kellett volna hívnom az őrszobát,
de egyáltalán nem jutott eszembe, hogy a telefon
beugratás is lehet, csak akkor, amikor már úton voltam; a
legkönnyebb pedig az volt, hogy utánanézzek a
csónaknak. Mondom…
– Nos? – biztatta szelíden Reckless.
– Akárki telefonált, tudnia kellett, hogy itt vagyok. És
Liz Marley nem lehetett, mert ő épp akkor távozott,
amikor a telefon megszólalt. Hát hogyan tudhatott erről
bárki is?
– Lehet, hogy látták, amint megérkezik – vélte
Reckless. – És gondolom, maga fölgyújtotta a villanyt,
amikor belépett. Ezt több mérföldről látni lehet.
 – De mennyire, hogy fölgyújtottam a villanyt! Mindet,
az egész rohadt házban. Kilel a frász itt a sötétben. Akkor
is, ez fura.
Fura bizony, gondolta Dalgliesh. De a felügyelő
magyarázatában alighanem van valami. Az egész
monksmere-i szirtről látni lehet ezeket az éles fényeket.
És abból, hogy aztán kialudtak, megtudhatta az a valaki,
hogy Digby Seton útnak indult. De miért kellett őt
eltávolítani? Volt még valami tennivaló a Seton Házban?
Talán valamit elő kellett még keríteni? Valami
bizonyítékot megsemmisíteni? Netán a Seton Házban
rejtették el a holttestet? De hogyan volt ez lehetséges, ha
Digby igazat mond az eltűnt hajóról?
Digby hirtelen így szólt:
– Mit kell tennem, hogy a holttestet az orvosi kutatás
céljaira átvegyék? Maurice soha nem beszélt arról, hogy
odavan az orvosi kutatásért. Mégis, ha ez volt a
kívánsága…
Kérdőn pillantott először Dalglieshre, aztán
Recklessre. A felügyelő válaszolt:
– Most még nem csinálnék gondot ebből, uram. A
bátyja itt hagyta a szükséges utasításokat és a hivatalos
formanyomtatványokat az iratai közt. De a dolog még
ráér.
– Magam is úgy hiszem – mondta Seton. – De nem
szeretném… Mármint, ha ez volt a kívánsága…
Bizonytalanul félbehagyta a mondatot. Az izgalom
nagy részétől megszabadult, és hirtelen nagyon fáradtnak
látszott. Dalgliesh és Reckless összenézett, és ugyanazt
gondolta: nem sok tanulmányoznivaló lesz Maurice
testén, ha Walter Sydenham elkészül vele, a kiváló és
alapos dr. Sydenham, akinek a törvényszéki orvostanról
szóló tankönyvéből kiderül, hogy szerinte a boncolást
leghelyesebb a toroktól az ágyékig való metszéssel
kezdeni. Seton végtagjai talán hasznára lehetnek kezdő
orvostanhallgatóknak gyakorlásra, ám Seton nyilván nem
erre gondolt. Ám teteme máris hozzájárult az
orvostudomány fejlődéséhez.
Reckless távozni készült. Közölte Setonnal, hogy öt
napon belül ki óhajtja hallgatni – ezt a meghívást nem
fogadta túlzott lelkesedés –, s kezdte összerakosgatni az
iratait, egy biztosítási ügynök elégedettségével, akinek
délelőtti munkája eredményes volt. Digby tanácstalan és
enyhén durcás arccal figyelte, mint egy kisfiú, aki
nyomasztónak találja a felnőttek társaságát, de nem
bizonyos benne, meg akar-e szabadulni tőlük. Reckless,
míg aktatáskáját szíjazta, föltette utolsó kérdését,
mégpedig úgy, mintha nem is érdekelné igazán a válasz:
– Nem találja némiképp furcsának, Mr. Seton, hogy a
féltestvére magát tette meg örököséül? Nem úgy fest a
dolog, mintha különösebben jó barátságban lettek volna.
– De hiszen mondtam már magának! – nyögte Seton.
– Nem volt senki más. Azonkívül elég jó barátságban
voltunk. Úgy értem, én mindig iparkodtam, hogy jó
viszonyban legyünk. Nem volt nehéz kijönni vele, ha az
ember körültömjénezte a szar könyvei miatt, és egy kicsit
törődött vele. Szeretek kijönni az emberekkel, ha tudok.
Nem kenyerem a veszekedés, az acsarkodás. Azt nem
hiszem, hogy sokáig kibírtam volna vele, de hát nem
forogtam itt olyan gyakran. Mondtam már magának: nem
láttam az augusztusi bankszünnap óta. Amellett
magányos volt. Rajtam kívül nem maradt rokona, és
szerette azt hinni: van valakije, akihez tartozik.
Reckless így szólt:
– Tehát maga a pénze miatt volt jó viszonyban vele. Ő
meg azért volt jó viszonyban magával, mert félt, hogy
teljesen magára marad.
 – Úgy, ahogy mondja. – Seton nem jött zavarba. –
Ilyen az élet. Mindnyájan akarunk valamit egymástól.
Szereti magát valaki önmagáért, felügyelő úr?
Reckless fölállt, és kiment a nyitott franciaablakon.
Dalgliesh követte, és némán álltak együtt a teraszon. A
szél már hűvösebben fújt, de a nap még meleg, arany
fénnyel sütött. Néhány fehér vitorlás cikázott
szeszélyesen a kékeszöld tengeren, mintha papírhajókat
fújna a szél. Reckless leült a lépcsőre, amely a teraszról a
keskeny gyepcsíkhoz és a kőszirtperemhez vezetett.
Dalgliesh úgy érezte – okkal vagy ok nélkül –, hogy nem
maradhat állva, mert így hátrányos helyzetbe hozná
Recklesst, lehuppant hát mellé. Combja és keze
meglepően hidegnek érezte a követ, s ez figyelmeztette:
az őszi nap már nem olyan erős. A felügyelő így szólt:
– Innen nem vezet le út a partra. Az ember azt hinné,
Seton saját lejáratot akart. Gyalog jó messze van a
Tanner-dűlő.
– A szirt itt elég magas, és kevés a tömör szikla.
Bonyolult lett volna lépcsőt építeni – vélte Dalgliesh.
– Lehet. Furcsa egy alak lehetett. Kicsinyes.
Módszeres. Ott az a kartotékrendszer például.
Újságokból, hetilapokból, ismerősöktől szedett össze
ötleteket. Vagy csak úgy kigondolta őket. De pedánsan
katalogizálta őket, és most aztán várhatják, hogy
hasznukat vegyék.
– És Miss Calthrop ötlete?
– Nincs köztük. Igaz, ez nem jelent sokat. Sylvia
Kedge mondta, hogy a házat általában nem zárták be,
amikor Seton idehaza tartózkodott. Ezek, úgy látszik,
mind tárva-nyitva hagyják a házukat. Bárki bemehetett,
és elvihette ezt a kartont. Vagy akárki elolvashatta.
Kedvük szerint járkálnak ki s be egymás házába.
Gondolom, ez a magányosság miatt van. Persze ez csak
akkor jön számításba, ha feltesszük, hogy Seton csinált
egy kartont róla.
– Vagy hogy Miss Calthrop valaha is elmondta neki
ezt az ötletet – mondta Dalgliesh. Reckless ránézett.
– Maga is fennakadt ezen, mi? És mi a véleménye
Digby Setonról?
– Nem változott. Az embernek egy kicsit meg kell
erőltetnie magát, hogy megértse: van, akinek az a
szenvedélye, becsvágya, hogy saját lokálja legyen. De
persze ő talán éppoly nehezen értené meg, miért akartunk
mi mindenáron rendőrök lenni. Alig hiszem, hogy a
derék Digbynek akár elég mersze, akár elég esze lett
volna ahhoz, hogy megtervezze ezt a nem mindennapi
gyilkosságot. Alapjában véve korlátolt.
– A kedd éjszaka nagy részét rács mögött töltötte.
Odacsöngettem a West Centralra, és stimmel. Ráadásul
részeg volt. És nem játszotta meg.
– Ez nagyon jól jön neki.
– Mindenkinek jól jön, ha alibije van, Mr. Dalgliesh.
De vannak bizonyos alibik, amiket nem is próbálok
megdönteni, nem pazarlom vele az időmet. Márpedig az
övé ilyen. Azonkívül, ha az előbb nem alakoskodott, még
azt sem tudja, hogy nem kés volt a fegyver. És azt hiszi,
hogy Seton szerdán éjjel halt meg. Maurice nem lehetett
élve itt a házban, amikor Digby és Miss Marley szerdán
megérkezett. Ez nem azt jelenti, hogy a holtteste nem
volt itt. De nem tudom magam elé képzelni Digbyt, amint
trancsíroz, és nem tudom elgondolni, miért tenné. Még ha
megtalálta is itt a holttestet és pánikba esett, ő az a fajta,
aki meghúzza az üveget, azután elhúzza a csíkot vissza a
városba, s nem eszel ki bonyolult kitalálósdit. Márpedig
nem a London felé vivő úton állt fejre, hanem a
lowestoftin. Amellett azt sem értem, honnan tudhatott
volna Miss Calthrop kellemes kis detektívregény-indító
fejezetéről.
– Hacsak Eliza Marley nem mesélte el neki útközben.
– Miért mesélt volna róla Digby Setonnak? Nem
éppen valószínű társalgási téma úton hazafelé. De jól
van. Tegyük fel, hogy a lány tudott róla, és elmondta
Digbynek, vagy hogy Digby valami más módon
megtudta. Megérkezik ide, és rátalál a bátyja holttestére.
Erre nyomban elhatározza: igazi, élő krimit állít elő
azzal, hogy lecsapja Maurice kezét, és kilöki a holttestet
a tengerre. Miért? És milyen eszközt használ?
Emlékezzék: én láttam a holttestet, s a kezei le voltak
hasítva, nem vágva, nem fűrészelve: hasítva. Ennyit a
konyhakésről. Seton mészárosbárdja még mindig ott van
a kamrában. Ezzel szemben az ön nagynénjének a
bárdját, ha azt használta az illető, három hónapja
ellopták.
– Tehát Digby Seton nem jöhet számításba. És a
többiek?
– Eddig csak előzetes ellenőrzésre jutott időnk. Ma
délután veszem föl a jegyzőkönyveket. De úgy tűnik,
mindnek van valamiféle alibije a halál időpontjára.
Mindnek, kivéve Miss Dalgliesht. Ez nem meglepő, ha
valaki olyan egyedül él, mint ő.
A fakó, monoton hang nem változott. A sötét szempár
még mindig a tengerre meredt. De Dalgliesht ez nem
tévesztette meg. Szóval ezért hívták a Seton Házba, ez a
felügyelő váratlanul feltört bizalmának az oka. Sejtette,
hogyan látja a dolgot Reckless. Itt ez az idős nő, aki
sosem volt férjnél, aki magányosan és elszigetelten él.
Nincs alibije se a halál időpontjára, se szerda éjszakára,
amikor a holttestet kilökték a tengerre. Mondhatni, saját
lejárata van a partra. Tudja, hol a Búvárréce. Majdnem
hat láb magas, erős, fürge falusi nő, akinek szenvedélye a
gyaloglás, és megszokta már az itteni éjszakákat.
El kell ismerni, nincs nyilvánvaló indítéka. De mit
számít ez? Dalgliesh, ellentétben azzal, amit nénjének ma
reggel mondott, nagyon is jól tudta, hogy nem az indíték
az első számú gond. A nyomozó, aki logikáját a „hol”-ra,
a „mikor”-ra és a „hogyan”-ra összpontosítja,
elkerülhetetlenül megleli a „miért”-et is, elébe tárul egész
szánalmas hitványságában. Dalgliesh hajdani főnöke azt
szokta volt mondogatni: hogy a négy „Sz” – szerelem,
szex, szerzés és szertelen gyűlölet – magában foglalja a
gyilkolás minden indítékát. Felszínesen nézve ez
meglehetősen igaz. Ám az indíték éppoly változatos és
összetett, akár az emberi személyiség. Nem volt kétséges,
hogy a felügyelő iszonyúan tapasztalt agya máris
szorgosan idéz fel régebbi ügyeket, amelyekben a
gyanakvás, magányosság és esztelen gyűlölet vetése
váratlan erőszakot és halált terem.
Dalgliesht hirtelen olyan düh fogta el, hogy néhány
pillanatra megbénult a nyelve, sőt az agya is. A düh
végigfutott a testén, mint valami fizikai rosszullét
hulláma – elfehéredett, és egész valójában megrendült az
önutálattól. Valósággal fuldoklott, és ez szerencsére
megmentette az oktalan kijelentésektől, attól, hogy
gúnyolódjék, háborogjon vagy – fölöslegesen –
tiltakozzon, mondván, hogy nagynénje természetesen
csupán ügyvédje jelenlétében fog vallomást tenni. Nem,
Jane-nek nem kell ügyvéd. Itt van neki ő. Úristen,
micsoda vakáció kerekedett az egészből!
Kerékcsikorgás hallatszott; Sylvia Kedge gördítette át
tolószékét a franciaablakon, és melléjük kormányozta.
Nem szólt, de feszült figyelemmel nézte az országúthoz
vezető földutat. Tekintetük követte az övét. A posta kis
teherkocsija vágtatott át a földnyelven a ház felé,
fénylőn, tömören, akár egy játék autó.
– Itt a posta – szólt a lány.
Dalgliesh látta: keze a tolószék karfájára feszül,
ujjpercei kifehérednek. Amint a postaautó a terasz elé
gördült, azt is megfigyelte, hogy Sylvia Kedge teste félig
felemelkedik és megmerevedik, mintha hirtelen
megdermedt volna. A motor leállását követő csendben
meghallotta, milyen nehezen lélegzik.
A postás becsapta a teherautó ajtaját, és feléjük indult,
vidáman üdvözölve őket. Sylvia nem köszönt vissza, s a
postás értetlenül bámult a lány merev arcáról a két
mozdulatlanul álló férfira. Azután átadta Recklessnek a
postát. Egyetlen, negyedrét alakú sárgásbarna boríték
volt, géppel írt címzéssel.
– Mint az előző, uram – mondta. – Mint amit tegnap
adtam át a hölgynek. – Miss Kedge felé biccentett,
azután, mivel nem kapott választ, zavartan visszahátrált
kocsijához, és ezt motyogta: – Viszlát.
Reckless így szólt Dalglieshhez:
– Maurice Seton úrnak címezve. Ipswichben adták
postára, vagy szerdán este, vagy csütörtökön reggel. A
postabélyegzőt tegnap délben ütötték rá.
Gyöngéden tartotta egyik sarkánál a borítékot, mint
aki nem szeretne több ujjlenyomatot hagyni rajta. Jobb
hüvelykujjával tépte fel. Egyetlen ív kettős távközzel
gépelt, negyedrét alakú papír volt benne. Reckless
hangosan olvasni kezdte:
– A kéz nélküli holttest egy kis vitorlás dingi fenekén
hevert; a suffolki partról jól látszott a sodródó csónak.
Középkorú férfi hullája volt, takaros kis tetem, sötét
csíkos öltönyben, amely éppoly hibátlanul simult a halott
vézna testére, ahogy annak idején rászabták…
Sylvia Kedge hirtelen odanyújtotta a kezét.
 – Hadd lássam.
Reckless habozott, azután a lány szeme elé tartotta a
papírt.
– Ő írta – mondta rekedten a lány. – Ő írta. Ez az ő
gépírása.
– Lehet – mondta Reckless. – De ő nem adhatta
postára. Még ha szerdán késő este került is a postaládába,
még akkor se dobhatta be ő. Akkor már halott volt.
A lány fölkiáltott:
– Ő gépelte! Ismerem a munkáját, mondom magának.
Ő gépelte! És akkor már nem volt keze!
Hisztérikus nevetőrohamok törtek rá, egyik a másik
után. Úgy csengtek-bongtak a földnyelv felett, akár
valami vad visszhang, úgy megriasztották a sirályokat,
hogy azok rémületükben vijjogva, egyetlen fehér felhőt
alkotva kezdtek keringeni a szirt pereme fölött.
Reckless méla közömbösséggel nézte a lány merev
testét, hahotázó száját, s meg se moccant, hogy
megnyugtassa vagy megfékezze. Hirtelen Digby Seton
jelent meg a franciaablakban, arca fehér volt a nevetséges
kötés alatt.
– Mi a fene…?
Reckless kifejezéstelenül tekintett rá, és így szólt fakó
hangján:
– Épp most kaptunk hírt a bátyjáról, Mr. Seton. Ugye
milyen kedves?

TIZENKETTEDIK FEJEZET

Eltelt némi idő, míg lecsillapították Miss Kedge-et.

Dalglieshnek nem volt kétsége, hogy hisztériája valódi,
nem komédiázik. Csak az lepte meg, hogy a lány teljesen
kifordult magából. Az egész monksmere-i kis
közösségből, úgy látszik, kizárólag Sylvia Kedge-et
rendítette meg Seton halála. És ez a megrendülés
nyilvánvalóan őszinte. Külseje és viselkedése eddig arra
vallott, hogy igyekszik fegyelmezni magát, önuralma
azonban végül is összeomlott. De nagy erőfeszítéssel
összeszedte magát, és végül rendbe is jött annyira, hogy
Courtney hazakísérhette a Tanner Lakba; az őrmestert
mélységesen meghatotta a lány nyúzott arca és könyörgő
szeme, úgy tolta a kocsit lefelé a dűlőn, mint egy anya,
aki újszülöttjét mutatja be a feltehetően ellenséges
világnak. Dalgliesh megkönnyebbült, amikor a lány
elment. Rájött, hogy nem kedveli, és már csak azért is
szégyellte ezt az érzést, mivel tudta, hogy gyökerei
oktalanok és alantasak. Fizikailag találta taszítónak a
lányt. A legtöbb szomszéd arra használta Sylvia Kedge-
et, hogy olcsón kielégítse hajlamát a részvétre, de
gondoskodott róla, hogy megkapja pénze ellenértékét.
Mint oly sok mozgássérültet, egyszerre pártfogolták és
kizsákmányolták. Vajon mit gondol róluk? – tűnődött
Dalgliesh. Szerette volna jobban sajnálni, ám nehéz volt
viszolygás nélkül nézni, miként él vissza bénaságával. De
hát mi egyéb fegyvere volt? Dalgliesh – a fiatal őrmestert
éppúgy megvetve gyors kapitulációjáért, mint önmagát
az érzéketlenségéért – elindult az Ötföld felé, ebédelni.
Az országúton gyalogolt vissza. Ez tovább tartott és
kevésbé volt érdekes, de soha nem szeretett ugyanazon az
úton visszamenni. Útja Bryce villája mellett vezetett.
Amint odaért, kinyílt egy emeleti ablak, a tulajdonos
kidugta rajta hosszú nyakát, és lekiáltott:
– Jöjjön be, Adam, drága, jó fiú. Magát lesem.
Tudom, hogy annak a búvalbélelt kis barátjának
kémkedik, de nem veszem rossz néven. Hagyja házon
kívül az absztinenciáját, és töltsön magának, amilyen italt
csak szeret. Egy pillanat, és már lenn is vagyok. –
Dalgliesh tétovázott, azután benyitott a nyaralóba. A kis
nappali szoba rendetlen volt, mint mindig, kacatok
tárháza, olyanoké, amelyeknek Bryce londoni lakásában
nem jutott hely. Úgy döntött, hogy vár az itallal, és
fölkiáltott az emeletre:
– Nem az én búvalbélelt kis barátom. Hanem igencsak
hozzáértő nyomozó.
– Ó, semmi kétség! – Bryce hangja tompán szólt.
Nyilván épp a fején húzta át a pulóverét. – Elég
hozzáértő, hogy elkapjon, ha nem vagyok kellőképpen
dörzsölt. Hat héttel ezelőtt megállítottak gyorshajtásért az
A13-ason, és az illető rendőr – egy tagbaszakadt barom,
amolyan szúrós tekintetű – nagyon modortalan volt.
Megírtam a rendőrfőnöknek. Ez persze öreg hiba volt.
Most már látom. Alaposan betartanak majd nekem. A
nevem rajta van valahol egy listán, ebben bizonyos lehet.
Közben lebattyogott a szobába, és Dalgliesh
meglepődve látta, hogy csakugyan gondterhelt.
Motyogott valamit, hogy megnyugtassa, elfogadta a
sherryt – Bryce mindig kitűnő italokat tartott –, és
letelepedett a legfrissebb szerzeménybe, egy bájos,
magas hátú, Viktória-korabeli karosszékbe.
– Nos, Adam, ki vele, ahogy mondani szokás. Mit
derített ki ez a Reckless?
– Egyáltalán nem vagyok a bizalmasa. De érkezett egy
újabb kéziratrészlet. Ez valamivel jobban van megírva.
Egy csónakban heverő, kéz nélküli hulla leírása,
láthatólag maga Seton gépelte.
Dalgliesh nem látott rá semmi okot, amiért meg
kellene Bryce-tól tagadni ezt az információt. Sylvia
Kedge úgysem fogja magában tartani.
– Mikor adták postára?
– Tegnap délelőtt. Ipswichben.
Bryce rémülten fölordított:
 – Na nem! Nem Ipswichben! Az ember csütörtökön
Ipswichben járt. Az ember gyakran jár ott. Tudja,
bevásárolni. Az embernek nincs alibije.
– Aligha maga az egyetlen, akinek nincs – vigasztalta
Dalgliesh. – Miss Calthrop szintén úton volt az autójával.
Latham ugyancsak. Sőt mi több, én is. Még az az asszony
is, a Perjel Házból, még ő is kikocsikázott a bricskájával.
Láttam, amikor a szirten át idehajtottam.
– Az nyilván Alice Kerrison volt, Sinclair
házvezetőnője. Nem tételezem föl, hogy Southwoldnál
messzebb járt. Valószínűleg a fűszeresnél volt.
– Csütörtök délután? Nem zár az korábban?
– Jaj, drága Adam, és akkor mi van? Lehet az is, hogy
csak kocsikázott. Aligha zötyög el a bricskán Ipswichig
csak azért, hogy postára adjon egy terhelő irományt. Igaz,
gyűlölte Setont. A Seton Házban volt házvezetőnő,
mielőtt Maurice felesége meghalt. Sinclair azután
alkalmazta, hogy Dorothy megölte magát, s Alice azóta
van nála. Különös história! Alice a nyomozás befejeztéig
Setonnál maradt, azután anélkül, hogy egyetlen szót is
szólt volna, összecsomagolta a holmiját, és elballagott a
Perjel Házba, hogy megkérdezze Sinclairt, van-e munka
a számára. Sinclair nyilván épp akkoriban jutott el arra a
pontra, amikor az az igénye, hogy beérje önmagával, nem
terjedt már ki a mosogatásra; így hát fölvette. Amennyire
tudom, egyikük sem bánta meg.
– Meséljen nekem Dorothy Setonról – kérte Dalgliesh.
– Ó, elbűvölő nő volt, Adam! Van valahol egy
fényképem róla, meg kell mutatnom magának. Persze
idegbeteg volt, nagyon beteg, de igazán gyönyörű.
Mániás depresszió, azt hiszem, ez a megfelelő
szakkifejezés. Egyik pillanatban fárasztóan vidám, a
másik pillanatban olyan levert, hogy az embert egészen
megfertőzte a komorságával. Nekem ez persze nagyon
rossz volt. Épp elég a bajom a magam neurózisával,
nemhogy még a másokéval is vesződjem. Úgy hiszem,
szörnyű élete lehetett mellette Setonnak. Az ember
majdhogynem sajnálná érte, ha nem jutna eszébe
Arabella.
– Hogyan halt meg? – érdeklődött Dalgliesh.
– Iszonyatosabbat még nem hallottam! Seton
fölakasztotta a konyhagerendámon lévő hústartó
kampóra. Soha nem felejtem el azt a látványt,
szegénykém gyönyörű testét, ahogy kinyúlva csüng ott,
mint egy nyúltetem. Még meleg volt, amikor levágtam.
Nézze csak, megmutatom.
Már félig kivonszolta Dalgliesht a konyhába, amikor
az fölfogta, hogy Bryce a macskájáról beszél. Sikerült
elnyomnia ideges nevetését, és Bryce után ment. Azt
rázta a düh, meglepő erővel szorította Dalgliesh karját, és
tehetetlen haraggal mutogatott a kampóra, mintha az is
részes volna Seton bűnében. Úgy látszott, nem lehet
belőle semmit kiszedni Dorothy Seton haláláról, most,
hogy Arabella kimúlása ily élénken felidéződött benne.
Dalgliesh együttérzett Bryce-szal. Maga is nagyon
szerette a macskákat, ha nem is ilyen látványosan. Ha
Seton csakugyan ilyen kegyetlenül elpusztított egy
gyönyörű állatot, merő gonoszságból és bosszúból, akkor
nehéz sajnálni őt. S ami még fontosabb: ilyen embernek
nyilván bőven akadt ellensége.
Dalgliesh megkérdezte, ki találta meg Arabellát.
– Sylvia Kedge. Azért jött, hogy diktáljak neki, én
meg késve érkeztem meg Londonból. Öt perccel később
jöttem meg. Celiának telefonált, hogy jöjjön és vágja le
Arabellát. Ő maga nem tudta elérni. Természetesen
mindketten odavoltak. Sylvia rosszul lett. Kitoltuk a
tolókocsit a konyhába, és a mosatlan edényem fölött jött
ki belőle minden. A magam szenvedéseire nem akarok
hosszan kitérni. De azt hittem, maga részletesen ismeri az
ügyet. Megkértem Miss Dalgliesht, írja meg magának.
Reméltem, maga lejön, és bebizonyítja, hogy Seton volt a
tettes. A helybeli rendőrség reménytelen eset. Na persze,
ha emberről lett volna szó, képzelheti, mekkora felhajtást
csinálnak, és mennyit marháskodnak! Mint most Seton
miatt. Hát nem nevetséges? Én nem tartozom azok közé a
szentimentálisok közé, akik azt hiszik, hogy az ember
fontosabb, mint az élet bármely más formája. Épp elég
sokan vagyunk amúgy is, és legtöbbünk se boldogan élni,
se másokat boldoggá tenni nem képes. És milyen csúfak
vagyunk! Csúfak! Adam, maga ismerte Arabellát. Ugye,
nem volt nála gyönyörűbb teremtmény? Nem érezte úgy,
hogy kitüntetés még nézni is őt? Megszépítette az életet.
Dalgliesh arca megrándult Bryce dicshimnuszától, de
elmondta a megfelelő hízelgő jelzőket Arabelláról –
csakugyan szép macska volt, és ezt láthatólag tudta is
magáról. Nagynénje, aki kéthetenként írt neki, egyik
levelében beszámolt az incidensről, de érthető módon
nem tett említést Bryce kéréséről, hogy jöjjön le, és
vegye át a nyomozást. Dalgliesh hivatkozhatott volna rá,
hogy semmi tényleges bizonyíték nem került elő Seton
ellen. Harag, rosszérzés és gyanú akadt bőven, de az
ügyhöz meglepően kevés ésszerű gondolat kapcsolódott.
Ám ahhoz nem volt gyomra, hogy most derítse ki az
igazságot. Rávette Bryce-t, hogy menjenek vissza a
nappaliba, és ismét megkérdezte tőle, hogyan halt meg
Dorothy Seton.
– Dorothy? Elment őszi üdülésre Alice Kerrisonnal Le
Touquet-ba. Akkoriban már nagyon rossz viszonyban
volt Setonnal. Alice nélkül mozdulni sem tudott, és úgy
hiszem, Seton azt gondolta, jó lenne, ha valaki rajta
tartaná a szemét Dorothyn. Amikor már egy hete távol
voltak, Seton tisztázta magában: képtelen tovább együtt
élni vele. Megírta neki, hogy azt akarja: költözzenek szét.
Senki nem tudja pontosan, mi állt abban a levélben. De
Alice Kerrison ott volt, amikor Dorothy kibontotta a
levelet, és azt mondta a kihallgatáson, hogy a levél
iszonyúan kiborította Dorothyt, s azonnal haza akart
utazni. Seton a Csontváz-klubból írt neki, és a ház üresen
állt, amikor a két nő hazaért. Alice szerint Dorothy jól
volt, tökéletesen nyugodtnak látta, és voltaképp sokkal
vígabbnak, mint máskor. Alice nekiállt vacsorát készíteni
kettejüknek, Dorothy pedig egy kis ideig írt valamit az
íróasztalán. Azután azt mondta, sétál egyet a parton, hogy
lássa a holdfényt a tengeren. Elsétált a Tanner-dűlő
aljáig, meztelenre vetkőzött, csinos kis halomba rakta a
ruháit, egy követ tett a tetejére, azután begyalogolt a
tengerbe. Egy hétre rá találták meg a holttestét.
Szabályos öngyilkosság volt. Egy levélkét hagyott a kő
alatt, amely szerint tisztában van vele: se önmagának, se
másnak nem lehet már hasznára, és elhatározta, hogy
megöli magát. Egyértelmű levél volt, tökéletesen világos,
tökéletesen értelmes. Emlékszem, még az is eszembe
jutott akkoriban, hogy a legtöbb öngyilkos arról beszél:
véget vet mindennek. Dorothy csupán azt írta:
elhatározta, hogy megöli magát.
– Mi történt azzal a levéllel, amelyet Seton írt neki?
– Soha nem került elő. Nem találták Dorothy holmija
közt, és Alice nem látta, hogy eltépte volna. De Seton
egészen nyíltan beszélt róla. Sajnálta, de ő a legjobbat
akarta.
Lehetetlenné vált, hogy folytassák. Magam is csak
akkor jöttem rá, hogy tulajdonképpen milyen lehetett az
életük Dorothyval, amikor két évre rá láttam Seton
darabját. Egy idegbeteg ember házasságáról szólt, de a
darabban a férfi öli meg magát. Hát persze. Seton magára
akarta osztani a főszerepet. Nem a szó szoros értelmében,
természetesen. Bár nagyon jól eljátszhatta volna. Nem
lett volna sokkal rosszabb, mint szegény Barry. Nem
mintha az ember a színészeket hibáztathatná. Micsoda
rossz darab Adam! Pedig iszonyú őszinteséggel és
fájdalommal íródott.
– Maga ott volt? – érdeklődött Dalgliesh.
– Épp a harmadik sor közepén, barátom, és
összehúztam magam zavaromban. Seton a páholyban ült.
Celiát vitte magával, és az embernek azt kell mondania,
hogy büszke volt Celiára. Derékon felül csupa kivágás
volt, és csilingelt rajta a sok hamis ékszer, akár egy
karácsonyfán. Mit gondol, Seton azt akarta talán, hogy az
emberek a barátnőjének higgyék? Az az érzésem, a mi
kedves Maurice-unk örült, ha pajkos gyereknek tartják.
Úgy festettek, drága barátom, akár egy kis ország
száműzött királyi párja. Seton még a kitüntetését is
fölrakta. A katonai érdemrendet, vagy valami effélét.
Paul Markhammel voltam, egy nagyon érzékeny fiúval.
Az első felvonás végén eleredtek a könnyei. Elismerem,
a közönség jó egyharmadának úgyszintén, de az a
gyanúm, hogy a röhögéstől. Az első szünetben eljöttünk,
és az est hátralévő részét írással töltöttem, Moloneynál.
Jó adag szenvedést tudok elviselni, különösen ha nem az
enyém, de a tűrőképességem a nyilvános kivégzésekig
terjed. Celia derék lány, ő kitartott a végsőkig. Utána
még fogadást is adtak Ivynál. Ha arra az estére
gondolok… Ó, Arabella, megbosszultattál!
– Latham cikke talán a legkegyetlenebb volt, amit
valaha is írt, ugye? Magának nem az volt a benyomása:
személyes érdekből vágta le a darabot?
– Á, nem hinném. – A Dalglieshre tekintő nagy szem
gyermeki ártatlanságot sugárzott, de Adam nagyon is
sokra tartotta a mögötte rejlő intelligenciát.
 – Oliver nem viseli el sem a rossz írói, sem a rossz
színészi teljesítményt, s ha ez a kettő találkozik, őrjöng.
Ha most Olivert találták volna meg holtan, levágott
kézzel, az ember nem csodálkozna. Azoknak a kis
írástudatlan másodrendű tyúkoknak, akik London-szerte
riszálják a feneküket, és színésznőknek nevezik magukat,
a fele vígan kinyírta volna, ha megvan hozzá a
sütnivalója.
– De ugye Latham ismerte Dorothyt?
– Ó, Adam! Hogy maga milyen rámenős! Nem valami
tapintatos, kedvesem. Igen, ismerte Dorothyt.
Mindnyájan ismertük. Szeretett csak úgy beesni
valamelyikünkhöz. Volt, hogy részegen, és volt, hogy
józanul, de így is, úgy is elég fárasztóan.
– Latham a szeretője volt? – érdeklődött makacsul
Dalgliesh. Ahogy előre sejtette: Bryce-t nem hozta
zavarba és nem is lepte meg a kérdés. Mint minden
megrögzött pletykást, őt is mélyen érdekelték az
emberek. Ez lett volna az egyik első kérdés, amelyet
önmagának is föltesz a környezetében lévő bármely
nővel vagy férfival kapcsolatban, akik jól érzik magukat
egymás társaságában.
– Celia mindig azt mondta, hogy igen, de hát miért is
ne mondta volna. Úgy értem: ez a drága nő képtelen
másféle kapcsolatot elképzelni egy heteroszexuális férfi
meg egy csinos nő között. És ami Lathamet illeti,
alighanem igaza is van. Az ember aligha tehetett volna
szemrehányást Dorothynak, aki ott rostokolt abban az
üvegházban Setonnal, ezzel az unalmas fráterrel. Joga
volt rá, hogy vigasztalást keressen bárhol, kivéve persze
nálam.
– De maga szerint Latham szerette őt?
– Nem tudom. Alig hinném. Szegény Oliver
önundorban szenved. Rástartol egy nőre, azután amikor
az belészeret, megveti, amiért nincs elég ítélőképessége.
Szegény kis pofák mindig a rövidebbet húzzák. Kimerítő
lehet, ha valaki ennyire utálja magát. Én aztán igazán
szerencsés vagyok. Elbűvölőnek tartom magam.
Dalglieshnek kezdett elege lenni ebből a bűvöletből.
Órájára pillantott, és határozottan közölte: háromnegyed
egy van, az ebédje nyilván elkészült, mennie kell.
– Jaj, azt a képet Dorothyról még látnia kell. Itt van
valahol. Ebből fogalma lehet róla, milyen bájos nő volt.
Felnyitotta íróasztala redőnyös fedelét, és kotorászni
kezdett a papírhalomban. Dalgliesh reménytelennek hitte
a dolgot. De mégis kellett valamiféle rendnek lenni a
káoszban, mert alig telt bele egy perc, és Bryce
megtalálta, amit keresett. Odahozott egy fényképet
Dalglieshnek:
– Sylvia Kedge csinálta, amikor egyik júliusban
pikniket rendeztünk a parton. Elég jó amatőr fotós.
Az biztos, hogy a felvételen semmi sem vallott
hivatásos fényképészre. A Búvárréce köré csoportosítva
mutatta a piknik résztvevőit. Mind rajta voltak: Maurice
és Digby Seton; Celia Calthrop egy durcás kislánnyal,
akiben föl lehetett ismerni Liz Marleyt; Oliver Latham és
maga Bryce. Dorothy Seton fürdőruhában a dingi
törzsének dől, és belenevet a lencsébe. A pillanatkép
eléggé éles volt, de Dalglieshnek nem mondott egyebet,
mint hogy az asszonynak elég jó volt az alakja, és tudta,
hogyan kell a legelőnyösebben megmutatni. Arca csinos,
de semmi több. Bryce Dalgliesh válla fölött nézte a
képet. Mintha szíven ütné az idő és az emlékezet
galádságának ez az újabb bizonyítéka, szomorúan így
szólt: – Különös… Nem segíti hozzá az embert, hogy
fogalmat kapjon róla… Azt hittem, jobb ez a kép…
Bryce kikísérte a nyaraló kapujáig. Amint Dalgliesh
elment, egy combi kocsi jött rohanva a földúton, és
nagyot zökkenve állt meg a kapunál. Fekete hajú, jól
megtermett nő szállt ki belőle, ajtófélfa vastagságú
lábszára fehér bokazokniból és gyerekszandálból
domborodott elő. Bryce örömsikollyal üdvözölte:
– Mrs. Bain-Porter! Elhozta őket! Elhozta! Milyen
aranyos magától, nahát!
Mrs. Bain-Porternek az a fajta mély, telt,
arisztokratikus hangja volt, amilyet egy birodalom
rabszolgáinak megfélemlítésére fejlesztenek ki, vagy
azért, hogy a legnagyobb szélviharban is hallani lehessen
egy hokipálya minden pontján. Szavai jól érthetően
jutottak el Dalgliesh füléig:
– Amikor tegnap megkaptam a levelét, azt gondoltam,
megpróbálkozom. A három legszebbet hoztam el az
alomból. Sokkal kellemesebb, azt hiszem, ha a saját
otthonában választ közülük. Nekik is kellemesebb.
A kocsi hátsó ajtaja most kinyílt, és Mrs. Bain-Porter,
Bryce segítségével, óvatosan kiemelt három
macskakosarat; azonnal izgatott nyivákolás tört ki, három
szólamot alkotva Mrs. Bain-Porter basszusával és Bryce
örömteli csiripelésével. A koncertező társaság eltűnt a
nyaralóban. Dalgliesh tűnődő hangulatban bandukolt
hazafelé ebédelni. Olyan apróság ez is, ami éppúgy
jelenthet mindent, mint semmit. De ha Mrs. Bain-Porter
csütörtökön kapott levelet Julián Bryce-tól, akkor azt
legkésőbb szerdán adták postára. Ami vagy azt jelenti,
hogy Bryce szerdán úgy döntött: vállalja a Seton
macskaölő hajlamai okozta kockázatot, vagy azt, hogy
tudta már: többé semmitől sem kell tartania.

TIZENHARMADIK FEJEZET

A gyanúsítottak pénteken délután gyalog, kocsijukkal

vagy a mások kocsijában mind megérkeztek egy
Dunwich melletti fogadóba, Reckless főhadiszállására, s
megtették vallomásukat. A „Zöldember”-t mindig
törzshelynek tartották – voltaképp az volt a
meggyőződésük, hogy George Prike elsősorban az ő
kedvükért tartja fönn a vendéglőjét – s méltatlankodtak a
felügyelő választásán, mint a durva érzéketlenség s a
mások kényelme iránti teljes közöny jelén. Celia
Calthrop különösen el volt keseredve, bár valamennyiök
közül ő járt a legkevesebbet a Zöldemberbe; metsző
gúnnyal beszélt George-ról, mondván, hogy nagy szamár,
amiért hagyja, hogy ilyen visszás helyzetbe hozzák. Celia
egyáltalában nem volt bizonyos benne, szívesen
vásárolja-e majd a sherryjét George-tól, ha ezentúl,
valahányszor iszik egy pohárral, Reckless felügyelő jut
az eszébe, s ahányszor csak ellátogat az ivóba, ottléte
elviselhetetlenül traumatikus jelleget ölt. Latham és
Bryce egyetértett vele a felügyelőről alkotott
véleményükben. Az első benyomásuk kedvezőtlen volt,
és amikor később átgondolták a dolgot, úgy döntöttek,
hogy utálják Recklesst. Talán – mint Bryce
megpendítette – voltaképp a Seton könyveinek Briggs
felügyelőjével való ismeretségük rontotta el a dolgot.
Briggsben – akit Martin Carruthers őméltósága időnkénti
túláradó bratyizásában Briggsynek hívott – volt egy nagy
adag alázat, márpedig ilyesmit Recklessben nem fedeztek
föl. Briggsy, noha előkelő helyet foglalt el a Yardon,
mindig szíves örömest játszotta a másodhegedűs szerepét
Carruthers mellett, és korántsem vette zokon, hogy
Martin őméltósága beavatkozik az ügyeibe, sőt
hozzáfordul, valahányszor a szakértelmére van szüksége.
Mivel pedig Carruthers értett a borhoz, a nőkhöz, a
címertanhoz, a földbirtokos köznemességhez, az
ezoterikus mérgekhez és a kevésbé ismert Erzsébet-kori
költők jelesebb műveihez, véleménye gyakorta
felbecsülhetetlen értékű volt. Ahogy Bryce megjegyezte:
Briggs felügyelő bezzeg nem kergette ki az embereket
törzskocsmájukból, nem meredt rájuk sötét, komor
szemmel, mintha csak a felét hallaná annak, amit
mondanak, és még azt se hinné el. Olyan benyomást sem
keltett, hogy az írókat nem tekinti különbnek az
átlagembereknél, legfeljebb annyiban, hogy
találékonyabbak az alibik kifundálásában. Ha Briggs
felügyelő vallomást kért gyanúsítottjától – ami ritkán
esett meg –, saját kényelmes otthonukban kérte,
tisztelettudó rendőrök és Carruthers jelenlétében, aki a
lehető legkellemesebb módon ügyelt mindig, hogy
Briggs felügyelő túl ne lépje hatáskörét.
Gondjuk volt rá, hogy ne egyszerre érkezzenek a
fogadóba; csütörtök esti önkéntelen kitárulkozásukat
némi kimerültség követte. Péntek délutánig volt idejük
gondolkodni, és Seton halálát már nem annyira az
irodalomnak a valóságba tett bizarr kirándulásaként
látták, hanem nagyon is döbbenetes tényként. Elismertek
bizonyos kellemetlen igazságokat. Setont kétségkívül
Londonban látták utoljára élve, de megcsonkított teste a
monksmere-i partról sodródott be a tengerre. Aligha
kellett térkép, s a szél erejével vagy a dagály-apály
mozgásával kapcsolatos bonyolult számítgatás hozzá,
hogy ezt bármelyikük belássa. Lehet, hogy Londonban
keveredett bajba a téma naiv keresgélése közepette, de a
hamisított kézirat, a lemetszett kezek, a telefonhívás a
Seton Házba – mindez inkább helybéli tettesekre vallott.
Celia Calthrop volt a londoni gengszterbanda-elmélet
legbuzgóbb támogatója, de ő sem tudott meggyőző
magyarázatot adni arra, honnan tudták a bűnözők, hogy
hol a Búvárréce, vagy hogy miért hozták vissza a hullát
Suffolkba. A feltevés: „Természetesen azért, hogy ránk
tereljék a gyanút”, az általános vélemény szerint több
kérdést vetett fel, mint amennyit megválaszolt.
A vallomások megtétele után némi telefonálgatás
zajlott le. A kis közösség óvatosan, mintha félig-meddig
azt hinnék, hogy lehallgatják a vonalakat, kicserélte
azokat az információ-, pletyka- vagy
találgatásfoszlányokat, amelyek összerakosgatásából
valószínűleg mindazt meg lehetett tudni, ami eddig
kiderült. Most nem volt kedvük találkozni egymással,
féltek attól, amit hallanak, és még jobban attól, amit
esetleg kikottyantanak. Viszont szomjaztak az
információra.
Az Ötföldben kizárólag Jane Dalgliesh vette föl a
telefont: udvariasan, zárkózottan és szűkszavúan
válaszolgatott. Senki sem árulta el szívesen magát azzal,
hogy Adamet kérje a telefonhoz – Celia Calthropot
kivéve, aki oly csekély eredményt ért el, hogy inkább
elhitte: a főfelügyelőnek nincs mit mondania. Egymással
viszont beszélgettek, s bizalmasság iránti igényükben és
híréhségükben fokozatosan levetkezték az óvatosságot.
Az információmorzsákból, amelyek továbbadás közben
kissé módosultak, és amelyek némelyike inkább
reményekre, mintsem tényekre épült, tökéletlen és
zagyva kép alakult ki. Senki nem változtatott a maga
verzióján, és a kedd éjjelre vonatkozó különféle alibiket,
amelyeket annyira buzgó bizalmassággal mondtak be jó
előre, sorra kivizsgálták Recklessék, amennyire az
idejükből telt. Köztudomású lett, hogy Latham éji
vendége nem okozott komplikációt, és megerősítette,
amit vendéglátója elmondott, de minthogy a felügyelő
egyáltalában nem volt közlékeny, Latham pedig úriember
módra szűkszavúnak bizonyult, úgy látszott, hogy a név
iránti általános kíváncsiság kielégítetlen marad. Az az
újság, hogy Eliza Marley elismerte: a kedd éjszakát
Londonban töltötte, némi kellemes spekulálgatásra adott
alkalmat, már csak azért is, mert Celia újra meg újra
elismételte kevéssé meggyőző magyarázatát, hogy ti.
unokahúgának szüksége van a londoni könyvtárra. Mint
Bryce Lathamnek mondta: az ember megértené a dolgot,
ha a szegény kislány egy új, állami egyetemen tanulna,
de Cambridge-ben épp elég szép számmal akadt könyv,
amikor ő, Latham, ott járt. Bryce és Latham kocsiját
egyaránt megvizsgálta a rendőrség, de ők oly kevéssé
tiltakoztak ellene, hogy mindenki úgy vélekedett, nem
volt mitől tartaniok. Elterjedt a jóleső hír, hogy Forbes-
Denby gorombáskodott a telefonban Reckless-szel,
mikor Bryce ott volt a Zöldemberben; ragaszkodott
hozzá, hogy Bryce kedd éjszakai hívását mint valamiféle
szent és sérthetetlen titkot kezelje, mely csak rá és
páciensére tartozik. A végén, igaz, hogy Bryce csaknem
hisztérikus erőszakoskodására, elismerte, hogy az
csakugyan kereste őt kedden. Celia történetét, amely
szerint Setonnak ő adta az ötletet a habok hátán érkező
holttestről, megerősítette egy öreg walberswicki halász,
akit odarendeltek a Zöldemberbe, s aki elmondta: Mr.
Seton néhány hónappal ezelőtt érdeklődött nála afelől,
hogy hol sodródna partra egy dingiben heverő hulla, ha a
monksmere-i parton löknék a vízre. De Celia vallomását
eleve senki se vonta kétségbe, úgyhogy ezt csak
mérsékelt érdeklődés fogadta. Az viszont kínos volt –
mivel valamennyien szerették volna, ha igazolódik a
londoni gengszterbanda-elmélet –, hogy Bryce-t kivéve
senki sem látott idegeneket Monksmere-ben szerdán
éjjel. Ő valamivel hét óra után kiment a házból, hogy
tűzifát hozzon be a fészerből, s ekkor egy
motorkerékpáros jött nagy robajjal végig az útról leágazó
ösvényen, és épp az ő nyaralója előtt fordult meg. Justin
gyűlöli a motorkerékpárokat, és ez a zaj egészen
elviselhetetlen volt. Utánaordított, mire a fickó bosszúból
percekig rohangászott a motort bőgetve a nyaralója előtt,
és közben, ahogy Bryce kifejezte magát, obszcén
kézmozdulatokat tett. A végén búcsút dudálva elrobogott.
Nem lehetett tudni, Reckless mit kezd ezzel, bár
csakugyan kérte Bryce-t, adjon tüzetes személyleírást a
motorosról, és nyilván föl is jegyezte volna, ha Bryce
meg tudja adni. De az illető fekete bőröltönyt viselt,
sisakkal és motorosszemüveggel, Bryce pedig nem
mondhatott róla többet, mint hogy nyilvánvalóan fiatal
volt, viselkedése pedig förtelmes. Celia azonban biztos
volt benne, hogy a banda tagja volt. Különben mit
keresett volna Monksmere-ben?
Szombat délre a híresztelések tovább sokasodtak és
burjánzottak. Digby százezret örökölt, kétszázezret,
félmilliót; a boncolás elakadt, mert dr. Sydenham nem
tudta megállapítani a halál okát; a halál oka vízbefúlás
volt, belső vérzés, Setont megfojtották, megmérgezték,
fölakasztották; Forbes-Denby azt mondta Recklessnek,
hogy Seton még húsz évig élhetett volna; Seton szíve
olyan állapotban volt, hogy bármely percben
megállhatott; Adam Dalgliesh és a felügyelő alig áll
szóba egymással; Reckless már őrizetbe vette volna Jane
Dalgliesht, ha talál valami indítékot; Sylvia Kedge
nehézségeket támaszt, és nem hajlandó elfogadni a
háromszáz fontnyi örökséget, amelyet Digby fölajánlott
neki; Reckless pénteken késő este fölkereste a Perjel
Házat, őt és embereit elemlámpákkal látták a
sziklaszirtösvényen; a halottszemlét szerdán fél háromkor
tartják. Egyetértés csupán az utóbbit illetően volt. A
halottszemlét csakugyan a jövő hét szerdájára tűzték ki.
Digby Setont és Sylvia Kedge-et odarendelték, hogy
részt vegyenek rajta. Akiknek módjukban állt maguknak
dönteni a dologban, nem voltak biztosak benne, hogy
jelenlétük kíváncsiságot ébreszt-e, eloszlatja-e a gyanút,
avagy ajánlatos teendő-e, mivel a halott iránti illő
tisztelet jelének tekinthető.
Szombat reggel megtudták, hogy Reckless felügyelő
pénteken késő este kocsival Londonba indult, és csupán
vasárnap reggelre várják vissza. Feltehetően a londoni
alibiket ment ellenőrizni, és a Csontváz-klubban folytat
nyomozást. Senkit sem lepett meg, hogy ilyen hamar itt
lesz újra. Világos volt, hogy nagyon is jól tudja, hol a
dolga. De még ez az ideiglenes távolléte is
megkönnyebbülést okozott. Mintha elvonult volna egy
viharfelhő a Monksmere-orom egéről. Még Jane
Dalgliesh és unokaöccse is – akiket pedig láthatólag a
legkevésbé izgatott Reckless – korán fölkerekedtek, és
nekivágtak a partnak Sizewell irányába,
festőeszközökkel, látcsövekkel és hátizsákokkal
fölszerelkezve. Nyilvánvaló volt, hogy sötétedés után
jönnek csak vissza. Hamarosan Latham is elrobogott; a
Jaguár hatvanöt mérföldes sebességgel suhant el a
Rosemary Lak előtt, és Celia epésen megjegyezte, hogy
Oliver ismét a legjobb úton van, hogy kitörje a nyakát. Ő
és Eliza magával akarta vinni Sylvia Kedge-et egy
aldenburghi piknikre, de Eliza közvetlenül indulás előtt
meggondolta magát, és magányos sétára indult
Walberswickbe. Hogy Digby Seton mit tervez, azt senki
nem tudta, de Miss Calthrop hiába telefonált a Seton
Házba, hogy meghívja a piknikre, nem vették föl a
kagylót. Bryce mindenkinek azt mondta, hogy egy
Saxmundham környéki ház árverésére autózik el, azt
reméli, hogy hozzájut valamiféle tizenhetedik századi
porcelánhoz. Fél tízkor már ő is messze járt, Monksmere
pedig ott maradt annak az öt-hat turistának a prédájául,
akik egyesével-kettesével érkeztek a nap folyamán, és
kocsijukat a Tanner-dűlőn állították le; meg néhány
kirándulóénak, aki Dunwich vagy Walberswick felől
caplatott a homokdűnéken át a madárrezervátum
irányába.
Reckless alighanem szombaton este érkezett vissza
Monksmere-be. Amikor felkelt a nap, a kocsija már ott
állt a Zöldember előtt, és Courtney őrmester nem sokkal
kilenc óra után sorra telefonálta a gyanúsítottakat, kérve,
hogy fáradjanak a fogadóba. A meghívás kifogástalanul
udvarias volt, de senki sem ringatta magát abban az
illúzióban, hogy van választási lehetősége. Mindenesetre
nem siettek, és megint csak létrejött köztük a
hallgatólagos megegyezés, hogy nem egyszerre állítanak
be. Sylvia Kedge-ért, mint rendesen, Courtney őrmester
most is elment egy rendőrségi kocsival. Volt, aki úgy
érezte, hogy Sylvia meglehetősen élvezi a dolgot.
A fogadóban ott várta őket Maurice Seton hordozható
írógépe – tömzsin és csillogón állt az ivószoba tölgyfa
asztalának sarkán. Az ujjlenyomat meg az
írógépszakértők figyelme mintha csak növelte volna a
fontosságát. Egyszerre látszott mindennapinak és
fenyegetőnek, ártatlannak és veszedelmesnek. Alighanem
ez volt Seton legszemélyesebb tulajdona. A fénylő
billentyűsorok láttán mindenki viszolyogva gondolt a
véres csonkokra, eltűnődve rajta: mi is történhetett a
lemetszett kezekkel. Nyomban megtudták azt is, miért
van ott a masina. Azt kérték tőlük, hogy gépeljenek le két
prózarészletet: Carruthers mulatóbeli látogatásának
leírását, meg a kéz nélküli hulláét, amely a tengeren
himbálódzik.
Courtney őrmester, mint a kísérlet irányítója, kezdett
az emberi természet tanulmányozójának szerepében
tetszelegni. Gyanúsítottjainak reagálásai ehhez bőven
kínálták a megfigyelnivalót. Sylvia Kedge-nek némi
időre volt szüksége, hogy elhelyezkedjék, de aztán
nekilátott, erős, férfiasan csontos ujjai táncolni kezdtek a
billentyűkön, s hihetetlenül rövid idő alatt két elegáns
külalakú és tökéletesen gépelt, hibátlan példány született.
Tökéletesen végzett munkát látni mindig jó dolog, és
Courtney őrmester tiszteletteljes csöndben nézte Miss
Kedge igyekezetét. Miss Dalgliesh, aki húsz perccel
később érkezett a fogadóba, hozzáértőnek bizonyult,
amire senki se számított, ő gépelte le apja prédikációit
meg az egyházközség közlönyét – könyvből képezte ki
magát. Használta mind a tíz ujját, bár csak mérsékelt
sebességgel, és nem úgy dolgozott, mint Miss Kedge: ő
mereven rászögezte szemét a billentyűkre. Miss Calthrop
rábámult egy darabig az írógépre, mintha még soha nem
látott volna ilyet, tiltakozott egy kicsit, hogy nem tud
gépelni – minden munkáját diktafonba mondta –, és nem
értette, miért kellene efféle próbálkozásra pazarolnia az
idejét. A végén rávették, hogy fogjon bele, és
harmincpercnyi kínlódással legépelt – förtelmesen – két
oldalt, majd mint egy megkínzott vértanú, odalibbentette
az őrmesternek. Miss Calthrop körmeinek hosszúságát
tekintetbe véve Courtney azon is csodálkozott, hogy
egyáltalában képes leütni a billentyűket. Bryce, miután
nagy nehezen rávette magát, hogy megérintse a gépet;
meglepően gyors és pontos munkát végzett, bár
szükségesnek találta, hogy becsmérlő megjegyzéseket
tegyen a próza stílusára. Latham csaknem olyan jó gépíró
volt, mint Miss Kedge, és csendben kattogtatta le a
szöveget. Miss Marley röviden közölte, hogy nem tud
gépelni, de hajlandó megpróbálni. Visszautasította
Courtney segítségét, körülbelül öt percet töltött el azzal,
hogy tanulmányozza a billentyűzetet meg a kocsit, aztán
nekidurálta magát, s elmélyülten, szavanként lemásolta a
szöveget. Az eredmény egészen elfogadható volt, és
Courtney őrmester megállapította magában, hogy Miss
Marley intelligens munkaerő, ellentétben a nagynénjével,
aki „tudna, ha akarna”. Digby Seton reménytelen eset
volt, és még Courtney se hihette, hogy csak tetteti magát.
A végén, mindenki megkönnyebbülésére, az őrmester
föladta a küzdelmet. Ahogy előre sejthető volt, egyetlen
példány sem hasonlított az eredetire, Digby elvetélt
kísérletét is beszámítva. Courtney őrmester, aki úgy
vélte, hogy a másodikat és talán az elsőt is Maurice Seton
gépelte, csodálkozott volna, ha nem így van. De a végső
ítéletet nem neki kellett kimondania. A példányokat most
majd elküldik egy szakértőnek, aki finomabb
hasonlóságokat fog tanulmányozni. Ezt nem mondta el a
gyanúsítottjainak; de hát erre nem is volt szükség.
Nemhiába olvasták a sok Seton-krimit.
Mielőtt távoztak a fogadóból, ujjlenyomatot vettek
tőlük. Miss Calthrop, amikor rákerült a sor, kijött a
sodrából. Most kezdte először bánni, hogy
takarékoskodni akart, és nem kérte ügyvédje segítségét.
De közölte a nevét, továbbá parlamenti képviselőjéét és a
rendőrfőnökét. Courtney őrmester mindazonáltal olyan
megnyugtató volt, annyira megértette az érzéseit, annyi
segítőkészséget mutatott, minden tekintetben annyira
különbözött attól a faragatlan felügyelőtől, hogy végül is
kötélnek állt. „Süket vén dög – gondolta magában az
őrmester, amint a kövérkés ujjakat irányította. – Ha a
többiek csak feleekkora cirkuszt csinálnak, örülhetek, ha
elkészülök, mire az öreg visszajön.”
Ám a többiek egyáltalában nem csináltak cirkuszt.
Digby Seton végigviccelődte – ami fárasztó volt – az
egész eljárást, és idegességét a technika iránti túlzott
érdeklődése mögé próbálta rejteni. Eliza Marley
nyűgösen bár, de megtette, amit kellett. Jane
Dalglieshnek pedig mintha másutt jártak volna a
gondolatai. Bryce utálta a legjobban a dolgot. Volt
valami baljós és megmásíthatatlan abban, hogy az ember
megváljék egy jelképtől, amely oly jellemző rá.
Megértette, miért vigyáznak annyira a primitív törzsek,
hogy hajfürtjük ne kerüljön az ellenség kezébe. Amint
ujjait undorodó grimasszal a párnára nyomta, érezte,
hogy elszáll a bátorsága.
Oliver Latham úgy bökte ujját a párnába, mintha
Reckless szeme volna. Amikor fölnézett, észrevette, hogy
közben a felügyelő halkan bejött, és őt nézi. Courtney
őrmester fölállt. Reckless így szólt:
– Jó estét, uram. Ez csupán formaság.
– Ó, tudom jól, köszönöm szépen. Az őrmester már
elhadarta a szokásos nyugtató igéket. Azon törtem a
fejem, hova lyukad majd ki, miután megfordult
Londonban. Remélem, élvezte a „hölgyismerősöm”
kihallgatását, ahogy maga nevezte őt. És a portásom?
Remélem, Duncombe a segítségére volt?
– Mindenki a segítségemre volt. Köszönöm, uram.
– Ó, biztos vagyok benne, hogy a segítségére voltak!
Semmi kétségem, hogy hallatlanul jól szórakoztak.
Mostanság kissé unalmas az élet a városban. Nyilván én
szolgálok az utóbbi hetek legjobb pletykájával. És ha már
mi mindnyájan ilyen segítőkészek vagyunk, mi lenne, ha
a maga részéről is megnyilvánulna egy kis
segítőkészség? Feltételezem, nincs ellenére, hogy
megtudjam: hogyan halt meg Seton?
– Egyáltalában nincs ellenemre, uram. Idővel. De még
mindig nem kaptuk meg az orvosszakértői jelentést.
– Kicsit lassú az emberük, nem?
– Ellenkezőleg, uram. Dr. Sydenham igen gyors. De
még számos vizsgálatot kell elvégeznie. Ez nem egyszerű
eset.
– Hadd jelentsem ki, felügyelő: amit mondott, az az
elképzelhető legenyhébb kifejezés.
 Latham elővette a zsebkendőjét, és megtörülte amúgy
is tiszta ujjait. A felügyelő ráfüggesztette a tekintetét, és
halkan így szólt:
– Ha ennyire türelmetlen, Mr. Latham, miért nem
kérdezi meg valamelyik barátjától? Ön éppoly jól tudja,
mint mi, hogy valaki Monksmere-ben pontosan meg
tudja mondani önnek, hogyan halt meg Maurice Seton.

TIZENNEGYEDIK FEJEZET

Féltestvére halála óta Digby Seton rákapott, hogy ebédre-

vacsorára beugrik a Rosemary Lakba, és szomszédai
némi kaján derűvel jegyezték meg, milyen gyakran látják
a Vauxhallt a villa előtti gyep szélén parkolni. Azt
megértették, hogy Celia aligha kerget el a háztól egy
dúsgazdag fiatalembert, Digby indítékai azonban nem
voltak ennyire nyilvánvalóak. Azt senki nem tételezte föl,
hogy Eliza bájai vonzanák, vagy hogy eszköznek
tekintené a lány mogorva sutaságát, s a segítségével
akarná rátenni a kezét Maurice vagyonára. Mindent
egybevetve végül is úgy döntöttek, hogy Digby nyilván
inkább Celia mégoly érdektelen főztjét választja, mint a
fáradságot, hogy naponta kétszer kocsiba üljön, és
bemenjen Southwoldba, vagy a főzéssel bajlódjon; s
hogy örül, ha kitérhet Sylvia Kedge útjából. A gyilkosság
óta a lány örökösen a Seton Házban lebzselt, mint egy
siratóasszony, aki a fizetségre várakozik. Mintha azt a
megszállott buzgalmat, amellyel azelőtt Maurice
munkáját végezte, most a házra vinné át; rendezgetett,
tisztogatott, takarított, számolta az ágyneműt, vonszolta
magát ki-be a mankóin, porronggyal a kezében, mint aki
arra számít, hogy a volt tulajdonos bármely pillanatban
hazajöhet, és végighúzza ujjait az ablakpárkányon.
Digbyt, mint Elizának elmondta, ez szörnyen idegesítette.
Soha nem szerette a Seton Házat, derűs modernsége
ellenére furcsamód sötétnek és nyomasztónak találta. És
most, amikor akármelyik sarokból és szekrény mellől
izzó fekete szemek bukkanhatnak elő, úgy érezte,
valamelyik komor görög dráma szereplője, és fúriák
leselkednek odakinn, készen rá, hogy berontsanak.
Ez a hasonlat fölkeltette Eliza érdeklődését, mert azt
sugallta, hogy Digby valószínűleg jóval fogékonyabb és
érzékenyebb, mint amilyennek tartják. Anélkül, hogy
testileg a legkevésbé is vonzotta volna, valóban
érdekesebbé, sőt egy kicsit izgatóvá vált. Meglepő, mit
tesz egy emberrel kétszázezer font. Máris megérezte
Digbyn a siker finom patináját, azt a biztonságot és
önelégültséget, amellyel a pénz birtoklása éppúgy eltölt,
mint a hatalomé. A mandulagyulladásból levertség és
fáradtság maradt vissza benne. S ebben a hangulatban – a
munkához nem volt ereje, az unalom viszont nyugtalanná
tette – szinte minden társaság többet ért a semminél. És
bár megvetette azt az érdek diktálta készséges
behódolást, amely nénje véleményét egyik napról a
másikra megváltoztatta, s amelynek révén Maurice
problematikus öccséből elbűvölő ifjú ember lett, Eliza
kezdte elismerni, hogy Digby Setonban több rejlik, mint
ami első pillantásra látszik. De nem sokkal több.
Digby nem fogadta el Miss Calthrop vasárnapra szóló
vacsorameghívását, de este kilenc után beállított a
Rosemary Lakba, s ha már egyszer letelepedett,
szemlátomást nem sietett elmenni. Most már csaknem
tizenegyre járt, de még mindig ott volt, ide-oda forgott a
zongoraszéken, és hébe-korba részleteket játszott el a
maga és a mások dallamaiból. Eliza a kandalló előtti
karosszékbe gömbölyödve nézte és hallgatta – nem
sürgette a távozását. Nem játszott rosszul. Igazi
tehetségről szó se volt persze, de ha összeszedte magát,
ami ritkán esett meg, meglehetősen jól csinálta. Eliza
emlékezett rá: Maurice egy ízben mondott valamit arról,
hogy zongoristát farag Digbyből. Szegény Maurice! Ez
akkor volt, amikor még kétségbeesetten igyekezett
elhitetni magával, hogy egyetlen élő rokonában akadt
némi érték, ami igazolja a közös származást. Digby
közepes diák volt, de amikor például megnyerte az
iskolai ökölvívó-bajnokságot, győzelmét Maurice még
úgy harsonázta szét, mint hatalmas eredményt. Azt
mégse lehetett tudomásul venni, hogy Maurice Seton
féltestvére teljesen híján legyen mindenféle tehetségnek!
És nem is volt. Ő tervezte és építette meg – egyedül – a
Búvárrécét, és ügyesen vitorlázott vele, még ha
lelkesedése csak néhány évadon át tartott is. Ám ez a
szívből jövő sportszellem, amely valahogy nem is volt
jellemző Digbyre, nehezen hathatott egy olyan
intellektuális sznobra, mint Maurice. A végén
természetesen abbahagyta önmaga és mások ámítását,
éppúgy, ahogy Celia föladta a – régimódi – reményt,
hogy az unokahúga csinos, és hogy női sikerek várják.
Eliza rápillantott az őt ábrázoló színes fényképre, Celia
megalázó és nevetséges ambícióinak tanújelére. Akkor
készült, amikor tizenegy éves volt, három évvel a szülei
halála után. Sűrű sötét haját természetellenesen
kibodorították és fölszalagozták, a fehér organdi ruha és a
széles rózsaszínű öv pedig csöppet se illett egy ilyen
markáns arcú, bájtalan gyermekhez. Nem, nagynénjénél
nem tartott soká ez az öncsalás. De természetesen követte
egy másik; a drága Elizának, ha már csinosnak nem
mondható, hát legalább okosnak kellett lennie. A szöveg
most ez volt: „Az unokahúgom ragyogó tehetség. Tudja,
Cambridge-ben tanul.” Szegény Celia néni! Piti dolog
haragudni rá ezért az intellektuális örömért, amelyet más
révén szerez meg magának. Elvégre jókora összegeket
fizet érte. De Eliza némiképp együttérzett Digby
Setonnal. Bizonyos fokig mindketten egy másik
egyéniség súlya alatt nyögtek, mindkettőjüket olyan
tulajdonságokért fogadták be, amelyek sose voltak és
nem is lesznek meg bennük, mindkettejüket leértékelték,
mint valami hibás árut.
Eliza hirtelen – egész ösztönösen – megkérdezte tőle:
– Szerinted melyikünk ölte meg a bátyádat?
A fiatalember épp az egyik most futó londoni zenés
darab egy számát kalapálta, pontatlanul és a kelleténél
hangosabban. Majdnem kiabálnia kellett, hogy
túlharsogja saját zenebonáját:
– Te mondd meg. Te vagy az okos, állítólag.
– Nem vagyok olyan okos, mint amilyennek a néném
képzel. De ahhoz elég eszem van, hogy eltűnődjem:
miért épp engem hívtál föl, hogy menjek eléd
Saxmundhambe. Soha nem voltunk különösebben jóban.
– Talán azt gondoltam, itt az ideje, hogy jóban
legyünk. Különben is, ha feltételezzük, hogy
ingyenfuvart szerettem volna Monksmere-ig, ki másnak
szólhattam volna?
– Erről van szó. És ha feltételezzük, hogy alibit akartál
az utazásod idejére.
– Volt alibim. A jegykezelő fölismert; a kocsiban
pedig érdekes társalgást folytattam egy öregúrral az újabb
generáció neveletlenségéről. Gondolom, emlékezni fog
rám. A te segítséged nélkül is bebizonyíthatom, hogy
rajta voltam azon a vonaton, kedvesem.
– De be tudod-e azt is bizonyítani, hogy hol szálltál
föl rá?
– A Liverpool utcai állomáson. Jó zsúfolt volt,
úgyhogy alig hiszem, hogy valaki felismert; de hadd
próbálja meg Reckless bebizonyítani, hogy nem ott
szálltam föl. Miért lettél hirtelen ilyen gyanakvó?
 – Nem is gyanakszom igazán. Nem tudom elképzelni,
hogyan csinálhattad volna.
– Köszönet a semmiért. A West Central-i rendőrségen
se tudják elképzelni.
A lány megborzongott, és hirtelen támadt indulattal
így szólt: – A keze… iszonyú, hogy ezt megtette valaki.
Iszonyú! Nem érzed? Különösen egy íróval. Iszonyú és
jelentőségteljes. Nem hiszem, hogy ennyire gyűlölted
volna.
Digby lekapta kezét a billentyűkről, és megpördült,
szembefordult vele:
– Egyáltalában nem gyűlöltem. A mindenségit, Eliza!
Úgy festek én, mint egy gyilkos?
– Honnan tudhatnám? Te vagy az egyetlen, akinek
indítéka van. Kétszázezer fontot érő indítéka.
– Nincsen, míg csak feleséget nem szerzek
magamnak. Nem akarsz jelentkezni erre az állásra?
– Nem, köszönöm. Az olyan férfiakat szeretem,
akiknek az intelligenciahányadosa legalább azonos az
enyémmel. Nem illenénk össze. Aki neked kell, ahhoz a
mulatóhoz, az egy csillogó szőkeség, kilencvenes
mellbőséggel, alacsony karátú aranyból való szívvel és
egy számítógéppel az agya helyén.
– Ó, nem! – mondta Digby komolyan. – Tudom én, mi
kell nekem a mulatóhoz. És most, hogy megkaptam a
pénzt, meg is tudom fizetni. Előkelőséget akarok.
Kinyílt a dolgozószobába nyíló ajtó, és Miss Calthrop
dugta be a fejét – egy kicsit zavartnak látszott. Elizához
fordult:
– Azt hiszem, elvesztettem az egyik új
magnószalagomat. Nem láttad véletlenül?
Unokahúgának a válasza mindössze egy közönyös
vállrándítás volt, de Digby talpra ugrott, és
reményteljesen körülvizslatott a szobában, mintha azt
várná, hogy a tekercs ott terem a zongora tetején, vagy
előbújik az egyik díszpáma mögül. Eliza ezt gondolta
magában, míg a fiú eredménytelen bohóckodását nézte:
„Micsoda kis úrifiú! Eddig soha nem törődött a
nénikémmel. Mi a csudában sántikál?”
A keresgélés természetesen nem járt sikerrel, és Digby
Miss Calthropra villantotta kedvesen mentegetődző
mosolyát.
– Nagyon sajnálom. Úgy látszik, nincs itt.
Celia, aki rosszul leplezett türelmetlenséggel
várakozott, megköszönte, és visszament dolgozni.
Mihelyt az ajtó becsukódott mögötte, Digby így szólt:
– Egészen jól viseli, mi?
– Mit?
– Maurice végrendeletét. Elvégre, ha én nem vagyok,
most nagyon gazdag asszony lehetne.
Igazán azt gondolja ez a bolond, hogy mindezt nem
tudják, hogy ennyire hadilábon állnak a számtannal?
Rápillantott a fiúra, és észrevette tekintetében a titkolt
elégedettséget: igen, elégedett magával, és mulat rajtuk.
Hirtelen az az érzése támadt, hogy Digby tud valamit
Maurice haláláról, és hogy a titokzatos mosolynak más
oka is van, mint az ő csalódásukon és a saját jó
szerencséjén érzett pillanatnyi elégedettség. Már a nyelve
hegyén volt, hogy figyelmeztesse: ha csakugyan
fölfedezett valamit, veszélybe kerülhet. Tipikusan az a
fajta bolond, aki belebotlik a valóság egy darabkájába, és
képtelen tartani a száját. De azután észbe kapott, a titkos
elégedettség látványa idegesítette. Talán csak
képzelődöm, gondolta. Talán nem is sejt semmit. És ha
mégis? Nos, akkor Digby Seton vigyázzon magára,
vállalja ugyanazt a kockázatot, amit a többiek.
TIZENÖTÖDIK FEJEZET

A Perjel Ház ebédlőjében már majdnem végeztek a

vacsorával, Dalglieshnek ízlett az étel. Nem volt
bizonyos benne, pontosan mire is számított. Lehetett
volna hatfogásos vacsora, sévres-i porcelánban
fölszolgálva, éppúgy, mint disznókotlett fatányéron,
utána közös mosogatással. Egyik se lepte volna meg. A
valóságban jóízű csirkepecsenyét kaptak, amely
fűszernövényekkel együtt sült, saláta és sajtok
következtek utána. A bordói vörösbor olcsó volt ugyan és
kissé fanyar, viszont volt belőle bőven, s Dalgliesh, nem
lévén bor-sznob, soha nem vélekedett úgy, hogy a jó bor
egyetlen alternatívája a semmilyen bor. Most ott ült
jóllakottan, csaknem boldogan, a jóérzés kellemes
kábulatában, s szemét körbejáratta a hatalmas szobán,
ahol négyesben ültek, eltörpülve, akár a bábuk az
egyszerű tölgyfa asztal körül.
Nem volt nehéz fölismerni: a ház valaha egy kolostor
része volt. Ez a szoba lehetett a szerzetesek ebédlője. Az
Ötföld nappalijának roppant mása volt, de itt a tölgyfa
fedélszék füstös volt az időtől, gerendái hatalmas fákként
íveltek a tető felé, és beolvadtak a fekete űrbe az
ebédlőasztalt megvilágító hat nagy gyertya halovány
fénygömbje felett majdnem húszlábnyira. A tűzhely
ugyanolyan kőkandalló volt, mint az Ötföldben, de
valóságos kis barlanggá mélyítették ki, melyben nagy
hasábok égtek, olyan egyenletesen, akár a szén. A
tengerre nyíló hat bolthajtásos ablak most be volt
spalettázva, de Dalgliesh még így is hallotta a tenger
moraját, és időről időre némi lágy zúgást, ami arra
vallott, hogy a szél erősödik.
Alice Kerrison Sinclairrel szemben ült: vaskos,
nyugodt, fegyelmezett asszony, aki tudja, hol a helye, és
– amennyire Dalgliesh megítélhette – mindenekelőtt
azzal törődik, hogy Sinclair alaposan jóllakjék. Amikor
az elején bemutatkoztak, nyomban az az érzése támadt,
hogy már látta, sőt nagyon jól ismeri ezt az asszonyt. És
szinte azonnal rájött, miért. Ő volt Noé megelevenedett
felesége, gyerekkora Noé-bárkájából. Ugyanolyan
egyenes szálú, fekete és lágy a haja, középen elválasztva,
és szoros kis kontyba tűzve a tarkóján. Ugyanolyan
zömök az alakja, a rövid derekával és az emlékeiben
megőrzött kerek, pirospozsgás arccal, amelyben élénk
szempár csillog. Még a ruházata is ismerős volt. Sima
fekete ruhát viselt, hosszú ujjal, nyakánál és kézelőjén
keskeny csipkeszegéllyel. Az egész együtt az apja
paplakjában átélt gyerekkori vasárnapok szélcsendes
hangulatát idézte föl, akár a templomi harangok zúgása
vagy a tiszta gyapjú fehérnemű hajnali illata.
Dalgliesh rápillantott az asszonyra, amint az a kávét
töltötte, és kíváncsi lett, milyen is lehet a kapcsolata
Sinclairrel. Nehéz volt megfejteni. Alice Kerrison nem
kezelte a férfit zseniként, az nem kezelte őt
alkalmazottként. Alice nyilvánvaló élvezettel
gondoskodott róla, de volt valami tárgyilagosság, már-
már tiszteletlenség a magatartásában. Időnként, amikor
együtt hozták az asztalhoz az ételt, ami nyilvánvalóan így
volt szokásuk, amikor kissé gondterhelten tárgyalták meg
a bort, olyan szorosnak és bizalmasnak látszott a
kapcsolatuk, akár az összeesküvőké. Vajon mi bírta rá ezt
az asszonyt, hogy azon a bizonyos reggelen hat évvel
ezelőtt összecsomagolja a holmiját, és otthagyja Maurice
Setont Sinclair kedvéért? Hirtelen eszébe jutott: Alice
Kerrison talán többet tud Setonról és annak a feleségéhez
való viszonyáról, mint bárki más a világon. És mi
egyebet tudhat még?
 Tekintete továbbsiklott, oda, ahol Sinclair ült, háttal a
tűznek. Az író kisebbnek látszott, mint amilyennek a
fényképei sejtették, széles válla, hosszú, csaknem
majomszerű karja mégis erő benyomását keltette. Arcát
megduzzasztotta az idő, így vonásai elmosódtak,
„életlenek” voltak, mint egy alulexponált fénykép. A bőr
súlyos redőkben csüngött itt is, ott is. Fáradt szeme oly
mélyen ült a kiugró szemöldök alatt, hogy alig lehetett
látni, de büszke fejtartása, fehér hajának kupolája – mely
a tűz fényében úgy ragyogott most, mint az égő
csipkebokor – jellegzetes volt: régi képek Jehováira
emlékeztetett. Vajon mennyi idős, találgatta Dalgliesh.
Három nagy regénye közül az utolsót harminc éve
jelentette meg, és akkor már középkorú volt. Három
könyv nem látszik elegendő alapnak ekkora hírnévhez.
Celia Calthrop – aki megsértődött, amiért nem sikerült
rábírnia Sinclairt, hogy vegyen részt a Monksmere-i
Irodalmi Fesztiválon, se elérnie, hogy az öregúr elfogadja
tőle egyik regénye dedikált példányát, sőt még azt se,
hogy meghívja teára – szívesen mondogatta, hogy
Sinclairt túlbecsülik, s hogy a nagyságot nem csupán a
minőség teszi, hanem a mennyiség is. Néha Dalgliesh is
elhitte, hogy van ebben valami. De valahányszor csak
elővette az ember ezeket a regényeket, mindig újra
elámult. Úgy álltak, mint nagy sziklák a hullámtérben,
ahol már oly sok irodalmi hírnév omlott össze
homokvárként a divat változó árapályában. A Perjel Ház
egy napon eltűnik majd a tengerben, de Sinclair hírneve
még akkor is fennmarad.
Dalgliesh nem volt oly naiv, hogy feltételezze: egy
nagy író szükségszerűen jó társalgó is, se oly önhitt, hogy
azt várja, Sinclair majd elszórakoztatja. Ám házigazdája
nem hallgatott vacsora közben. Tájékozottan és
elismerőleg beszélt Dalgliesh két verseskötetéről, de –
ezt megérezte a vendég – nem azért, mert a kedvében
óhajtott járni. Gyermek módra, közvetlenül és nagy
odaadással beszélt. De mihelyt a téma nem érdekelte
többé, másra tért át. A beszélgetés főleg könyvek körül
zajlott, noha a saját könyvei látszólag már nem
érdekelték, s kiderült, hogy kedvenc könnyű olvasmányai
a detektívregények. Egyáltalán nem foglalkoztatták a
világ dolgai: – Az emberek vagy megtanulják szeretni
egymást, kedves Dalgliesh, a szó teljes gyakorlati és
érzelmességtől mentes értelmében, vagy elpusztítják
magukat. Egyik irányban sincs további befolyásom. – És
mégis, Dalgliesh érezte, hogy Sinclair se nem
kiábrándult, se nem cinikus. Elhatárolta magát a világtól,
de nem undorból és nem is kétségbeesésből; csupán
annyi az egész, hogy e kivételesen magas életkorba
érkezve egyszerűen nem törődik már vele.
Most épp Jane Dalglieshsel beszélgetett, azt vitatták
meg, hogy a gólyatöcs fészket ver-e a jövő évben.
Mindketten komoly figyelmet szenteltek a tárgynak,
semmi más nem váltott ki belőlük ekkora izgalmat.
Dalgliesh az asztal túloldalán ülő nénjére pillantott.
Finom gyapjúból készült cseresznyepiros blúzt viselt,
magas nyakkal és csaknem könyékig gombolt hosszú
ujjal. Nagyon alkalmas volt rá, hogy vacsorázni járjon
benne a hideg keleti tengerparton, és kisebb
változtatásokkal azóta hordta, amióta unokaöccse csak
visszaemlékezett. Ám most, megmagyarázhatatlan
módon, újra divatba jött, és így Jane egyéni, kortalan
eleganciájához valamiféle jelenkori sikk is járult;
Dalgliesh ezt tőle kissé idegenszerűnek találta.
Nagynénje a bal tenyerébe támasztotta arcát. Hosszú
barna ujjain családi gyűrűk fénylettek, amelyeket csak
este hordott. A rubinok és gyémántok szikráztak a
gyertyafényben. Most éppen egy koponyáról
beszélgettek, amelyet Sinclair talált nemrég a háza alatt
húzódó partszakaszon. Nem volt ritkaság, hogy elsüllyedt
temetőkből föl-földobódtak csontok, és vihar után a
parton sétálók számíthattak rá, hogy időnként a
tengervíztől kifehéredett és az időtől morzsalékossá vált
combcsontra vagy lapockacsontra lelnek. Teljes
koponyát találni azonban nagyobb ritkaság volt. Sinclair
némi hozzáértéssel vitatta meg a koponya feltehető korát.
De eddig még nem történt említés a másik, újabb keletű
holttestről. Talán, gondolta Dalgliesh, tévedett, amikor a
vacsorameghívás okát találgatta. Sinclairt talán nem is
érdekli Seton meggyilkolása. De nehéz volt elhinni, hogy
épp csak az a szeszélye támadt: meg akarja ismerni Jane
Dalgliesh unokaöccsét. A házigazda hirtelen felé fordult,
és lassú beszédmodorában, dörmögő hangján azt
kérdezte:
– Ugye jó sokan kérdezik magától, miért választotta a
nyomozói pályát?
Dalgliesh higgadtan válaszolt:
– De nincsenek olyan sokan, akiknek válaszolok is
rá… Szeretem ezt a munkát; ez az egyetlen dolog, amit
viszonylag jól csinálok; lehetővé teszi, hogy kielégítsem
az emberekkel kapcsolatos kíváncsiságomat, ráadásul
többnyire nem is untat.
– Hogyne! Az unalom. Minden író számára
elviselhetetlen állapot. De nincs-e még valami? Az, hogy
rendőr, nem biztosítja-e a különállását? Magának
hivatásbeli mentsége van rá, hogy ne keveredjék bele a
dolgokba. A rendőrök el vannak különítve a többi
embertől. Úgy kezeljük őket, mint a papokat, a felszínen
jóban vagyunk velük, de valójában nem bízunk bennük.
Zavarban vagyunk a társaságukban. Azt hiszem, maga
olyan ember, aki sokra értékeli a magányát.
 – Akkor van bennünk valami közös – mondta
Dalgliesh. – Nekem ott a munkám, önnek itt a Perjel Ház.
Sinclair így felelt:
– De ma délután nem védett meg a ház. Fölkeresett
bennünket a maga kollégája, Stanley Gerald Reckless
felügyelő. Mesélje el Mr. Dalglieshnek, Alice.
Dalgliesh már unta, hogy minduntalan kinyilvánítsa,
nem felelős Recklessért, arra viszont kíváncsi lett volna,
honnan tudta meg Sinclair a felügyelő teljes nevét. Talán
a legegyszerűbb módon: megkérdezte tőle.
Alice Kerrison így szólt:
– Reckless. Ez nem suffolki név. Nekem betegnek
tűnt. Valószínűleg gyomorfekélyes. Talán a gondok és a
túlfeszített munka…
Lehet, hogy igaza van a fekélyt illetőleg, gondolta
Dalgliesh, és fölidézte magában Reckless sápadtságát,
fájdalommal teli szemét, a mély árkokat orrtól szájig.
Hallotta, amint a nyugodt hang így folytatja:
– Azért jött, hogy megkérdezze, mi öltük-e meg
Setont.
– De, gondolom, ennél valamivel tapintatosabban? –
aggodalmaskodott Dalgliesh.
Sinclair felelt:
– Olyan tapintatos volt, amennyire lenni tud. De ezért
jött. Elmagyaráztam neki, hogy még csak nem is
ismertem Setont, noha megpróbáltam végigolvasni az
egyik könyvét. Ám ő maga soha nem járt itt. Csak azért,
mert én magam már nem tudok írni, nem érzem
kötelességemnek, hogy olyanokkal töltsem az időm, akik
sose tudtak. Szerencsére Alice meg én kölcsönösen
szolgálhatunk egymásnak alibivel kedd és szerda
éjszakára, amelyek, mint megtudtuk, a döntő időpontok.
Elmondtam a felügyelőnek, hogy egyikünk sem hagyta el
a házat. Nem vagyok biztos benne, hitt-e nekünk
egyáltalán. Mellékesen azt is megkérdezte, nem kértük-e
kölcsön a maga bárdját, Jane. Ebből a kérdésből arra
következtettem, hogy a fegyvert akaratlanul maga
szolgáltatta. Megmutattuk a felügyelőnek mindkét
bárdunkat: örömmel közölhetem, hogy a legnagyobb
rendben vannak, és ő is láthatta, hogy senki sem
használta ezeket szegény Maurice Seton két kezének
lecsapására.
Hirtelen Alice Kerrison szólalt meg:
– Gonosz ember volt, jobb, hogy meghalt. De azért a
gyilkosságra nincs mentség.
– Mennyiben volt gonosz? – kérdezte Dalgliesh.
A kérdés formális volt. Alice úgyis elmondta volna
neki, akár akarja hallani, akár nem. Érezte, amint Sinclair
érdeklődőn és magában mulatva fürkészi az arcát. Tehát
ez volt a vacsorameghívás egyik oka. Nemcsak arról van
szó, hogy Sinclair információt akar kapni. Volt mit adnia
is. Alice Kerrison egyenes háttal ült, arcán foltokban
ütöttek ki az indulatok, kezét összekulcsolta az asztal
alatt. Egy zavarban lévő gyerek vad, félig könyörgő
tekintetével nézett Dalglieshre, és ezt mormolta:
– Ott az a levél, amit a feleségének írt. Gonosz levél
volt, Mr. Dalgliesh. Halálba kergette vele, éppoly
bizonyossággal, minthogyha bevonszolta volna a
tengerbe, és a víz alá nyomja a fejét.
– Tehát maga olvasta azt a levelet?
– Nem az egészet. Alig volt eszénél, mikor ideadta
nekem. De mihelyt összeszedte magát, újra visszavette.
Nem olyan levél volt, amit egy nő el akarna olvastatni
egy másik nővel. Voltak benne olyan dolgok, amelyeket
soha senkinek el nem mondanék. Olyasmik, amiket
inkább elfelejtenék. Seton azzal a céllal írta, hogy a
felesége belehaljon. Gyilkosság volt.
Dalgliesh megkérdezte:
 – Biztos benne, hogy ő írta?
– Az ő keze írása volt, Mr. Dalgliesh. Mind az öt
oldal. Csak a nevét gépelte oda a tetejére, mást nem.
Ismertem Mr. Seton kézírását, nem téveszthettem össze
máséval. – Persze hogy nem, gondolta Dalgliesh. És még
kevésbé valószínű, hogy Seton felesége
összetéveszthette. Tehát Seton szándékosan kergette
öngyilkosságba a feleségét. Ha ez így van, akkor ez
magasabb fokozatú, de ugyanolyan természetű, kéjes
kegyetlenséggel elkövetett tett, mint Bryce macskájának
megölése. Ám a számító szadista képe valahogy nem
akaródzott összeállni. Dalgliesh csupán kétszer
találkozott Setonnal, de egyáltalán nem tette rá
szörnyeteg benyomását. Csakugyan lehetséges volna,
hogy ez a pedáns, ideges és önfejű kis ember, a
szánalmasan túlértékelt tehetségével ekkora gyűlöleteket
táplált? Vagy kétkedése csupán egy detektív önteltsége,
aki kezdi a rossz diagnosztájának képzelni magát?
Elvégre még ha az ember fenntartással fogadja is, amit a
szakirodalomban olvas, mégiscsak bőven vannak
följegyzések olyan ideges, tehetetlen férfiakról, akik
csöppet sem voltak tehetetlenek, amikor rászánták
magukat, hogy megszabaduljanak a feleségüktől. Hogyan
is ismerhetné ő, két kurta találkozás után, éppoly jól az
igazi Setont, mint ahogyan Alice Kerrisonnak kellett
ismernie? És bizonyságul ott a levél, olyan levél, amelyet
Seton – akinek a Seton Házban gondosan lerakott
levelezése kizárólag géppel íródott –, nem sajnálva a
fáradságot, saját kezűleg írt meg…
Épp azt akarta megkérdezni, mit tett a levéllel Dorothy
Seton, amikor megszólalt a telefon. Oda nem illően éles
zajt ütött az óriási, gyertyafénnyel megvilágított
szobában. Dalgliesh meglepetten látta be: oktalanul vette
biztosra, hogy a Perjel Házban még villany sincs.
Körülnézett, hol a készülék. A csöngés mintha egy
könyvespolcról jött volna a szoba túlsó végében lévő
sötét zugból. Se Sinclair, se Alice Kerrison nem mozdult,
hogy fölvegye a kagylót. Sinclair így szólt:
– Nyilván téves kapcsolás. Soha senki nem hív
bennünket. Csak baj esetére tartunk telefont, de a szám
nincs a könyvben. – Elégedetten pillantott a készülék
felé, mint aki meggyőződött róla, hogy csakugyan
működik. Dalgliesh fölkelt. – Elnézést – mondta –, de
lehet, hogy nekem szól. – Kitapogatta a készüléket,
rátalált lágy hűvösségére a könyvespolcra halmozott
kacatok között. A csendben szinte azt hitte, hogy minden
jelenlévő hallja Reckless felügyelőt:
– Mr. Dalgliesh? Az Ötföldből beszélek. Történt
valami, amiről úgy hiszem, tudnia kell. Megfelelne
önnek, ha most átjönne?
Majd, mivel Dalgliesh habozott, hozzátette:
– Megkaptam az orvosszakértői jelentést. Azt hiszem,
érdekelni fogja.
Úgy hangzik, akár a zsarolás, vélte Dalgliesh. De
természetesen mennie kell. A kérés udvarias, nem
különösebben erélyes tónusa egyiküket sem tévesztette
meg. Ha együtt dolgoznának valami ügyön, Dalgliesh
főfelügyelő rendelné oda Reckless felügyelőt s nem
megfordítva. De nem dolgoztak együtt. És ha Reckless ki
akar hallgatni egy gyanúsítottat – vagy akár egy
gyanúsított unokaöccsét –, maga választhatja meg a
helyet és az időpontot. Egyébként érdekes lenne tudni,
mit csinál az Ötföldben. Miss Dalgliesh nem zárta be a
házat, mielőtt elindultak a Perjel Házba. Monksmere-ben
az emberek nemigen bajlódtak a zárogatással; s egy
szomszéd esetleges meggyilkoltatása miatt nénje nem
változtatott a szokásain. De az nem vallott Recklessre,
hogy így otthon érezze magát.
 Elnézést kért vendéglátójától, aki a sajnálkozás
legparányibb jelét sem mutatta. Dalgliesh gyanította,
hogy Sinclair nem szokott hozzá máshoz az ő nénjén
kívül, és most örül, hogy a társaság az ismerős három
személyre csökken. Valamiféle okból azt akarta, hogy
Dalgliesh meghallgassa Alice Kerrison históriáját. Ez
megtörtént, s ő elégedetten és némi megkönnyebbüléssel
indíthatta útjára vendégét. Csupán arra emlékeztette még
Dalgliesht, hogy kifelé menet vigye el az elemlámpáját,
és hozzátette: ne jöjjön vissza nagynénjéért, mert ő és
Alice majd hazakíséri. Jane Dalgliesh meglehetősen
elégedettnek látszott ezzel a megoldással. Dalgliesh
gyanította, hogy tapintatból. Reckless ővele akar
találkozni, nénje pedig nem óhajt hívatlan harmadik lenni
még a saját házában sem.
Egyedül s olyan áthatolhatatlan sötétségben lépett ki a
házból, hogy szeme kezdetben semmit sem tudott
megkülönböztetni, csak az ösvény fehér csíkját a lába
előtt. Azután a felhők elmozdultak a hold tányérja elől, és
az éj láthatóvá vált, formák és árnyékok elegyeként, teli
titokzatossággal és a tenger átható illatával. Dalgliesh
arra gondolt, hogy Londonban milyen ritkán éli át az
ember az éjszaka élményét: széthasogatja a lámpák fénye
és az emberek nyüzsgése. Itt az éj csaknem
kitapinthatóan volt jelen, annyira, hogy erein végigfutott
a sötéttől és az ismeretlentől való atavisztikus félelem. A
suffolki parasztok számára nem idegen elem az éj, de
még ők se igen haladnak úgy végig ezeken a
sziklaösvényeken, hogy ne érezzenek rá titokzatosságára.
Nem volt nehéz megérteni, hogyan születtek a helybeli
legendák; néha egy őszi éjszakán az ember szinte hallotta
a lovak patáinak tompa neszét, amint a csempészek
hordóikat és báláikat hozták a Sizewell-szoros felől, hogy
elrejtsék őket a mocsárban, hogy bevigyék a szárazföld
belsejébe a kietlen westletoni pusztaságon át. Ilyen
éjszakán még a rég elsüllyedt templomok halk
harangszavát is lehet hallani a tenger alól, a Szent
Leonard-, a Szent János-, a Szent Péter- és a
Mindenszentek-templom harangjaiét, amint a holtak
lelkéért zengik gyászéneküket. És most új legendák is
teremhetnek, amelyek őszi éjszakákon házában
marasztják a falusi embert. Az októberi legendák. Az
egyik egy meztelen asszonyról szól, aki a holdfénytől
fehéren gázol be a hullámokba, a halálba; és a másik egy
halott és kéz nélküli férfiról, akit partra vet a dagály.
Dalgliesh makacsul úgy döntött, hogy a szirt peremén
gyalogol hazáig. Ezzel ugyan tizenöt perccel hosszabb
lesz az útja, de nem árt Recklessnek, aki kényelmesen
megtelepedett az Ötföldben, ha vár még egy negyedórát.
Zseblámpájával rátalált az ösvényre, és követte a kis
fénykört, amely kísértetiesen mozgott előtte.
Visszatekintett a házra. Most alaktalan volt, fekete tömeg
az éjszakai ég előterében, semmi jele, hogy laknak benne,
kivéve a fény csíkjait az ebédlő spalettái között, meg egy
magas, kerek ablakot, amely úgy világított, akár egy
küklopsz fél szeme. Míg nézte, a fény kialudt. Valaki,
talán Alice Kerrison, fölment az emeletre.
Már a szirt pereméhez közeledett. A hullámok moraja
tisztábban hallatszott, és valahol metszően éles hangon
szólalt meg egy tengeri madár. Feltámadt a szél,
gondolta, bár alig volt még több erős szellőnél. Ám itt,
ezen a kiugró földnyelven mintha a tenger, a föld és az ég
állandó enyhe nyugtalanságban létezne. Az ösvény
mindinkább füves lett. A következő húsz yardon alig volt
több kanyargós irtásnál a szederbokrok és rekettyék
között, amelyeknek tövises ágai beleakadtak a lábába.
Kezdte belátni, hogy bölcsebb lett volna a szárazföld
belsejében húzódó ösvényen haladni. Már esztelenségnek
és gyerekességnek találta azt a kaján örömet, hogy
megvárassa Recklesst – semmiképp se éri meg, hogy
tönkretegyen miatta egy kifogástalan nadrágot. Ha Seton
holttestét ezen a tövises őserdőn át vitték le a Perjel
Házból, valami nyomot kellett hagynia. Reckless nyilván
alaposan megvizsgálta a talajt; vajon mit talált, tűnődött,
ha ugyan egyáltalában talált valamit. És nemcsak az
ösvényről van szó. Mintegy negyven recsegő fa
lépcsőfok vezet le a partra, ezeken ugyancsak túl kellett
jutni. Sinclair a kora ellenére erős ember, Alice Kerrison
pedig egészséges falusi asszony; ám Seton, a kis
termetével is, a szó szoros értelmében holt teher volt.
Kimerítő, csaknem lehetetlen vállalkozás lett volna.
Az ösvénytől balra hirtelen valami fehér tömböt vett
észre. A szirtnek ezen a részén fennmaradt sírkövek
egyike volt. Ezek legtöbbjét már szétmorzsolta az idő,
vagy besodródtak a tengerbe, hogy hozzájáruljanak
csontadagjukkal azokhoz az emberi maradványokhoz,
amelyeket idővel partra vet a dagály. Ám ez az egy
szilárdan állt, és Dalgliesh ösztönösen irányt változtatott:
odament, hogy szemügyre vegye. Nagyobb volt, mint
amekkorára számított, a betűket jól láthatóan és mélyen
vésték bele. Kétrét görnyedve rávillantotta a lámpáját a
feliratra:

Henry Willm. Scrivener

emlékére,
kit csempészek lőttek le
lováról, mikor erre járt,
1786. szeptember 24-én

Gaz, kegyetlen golyók találták szívemet.

Búcsút se vehettem Tetőled, Istenem.
Utas, állj meg itten, nem tudhadd’, mikoron
Téged állít meg a Halál az utadon.
 Szegény Henry Scrivener! Vajon miféle balszerencse
hozta ide, hogy ezen a magányos csapáson haladjon
Dunwich felé? Nem akármilyen ember lehetett. Ez jófajta
kő. Ugyan hány év telik még el, míg Scrivener, a sírköve
meg jámbor intelme szintén elsodródik, és feledésbe
merül? Dalgliesh épp föltápászkodott, mikor a lámpa
megbillent kezében, és fénye rávetült magára a sírra.
Meglepetten látta, hogy valaki felnyitotta. A gyeptéglát
visszahelyezték, a szederbokor ágait visszahajtották,
hogy sűrű és tövises vértezetet alkossanak, de a sírt
kétségkívül megbontották. Újra letérdelt, és óvatosan
beletúrt kesztyűs kezével a földbe. Laza volt és
morzsalékos. Valaki másnak a keze is működött itt.
Néhány pillanat múlva kiemelt egy combcsontot, azután
egy törött lapockacsontot és végül egy koponyát. Henry
Scrivener társaságot kapott holtában. Ez volt hát Sinclair
és Alice Kerrison módszere a parton talált csontok
elföldelésére. Mindegyik csont nagyon régi, a
tengervíztől kifakult volt. Valaki – alighanem Alice – így
akarta újra megszentelt földbe temetni őket.
Miközben legújabb felfedezésén, a perjel házbéli öreg
pár módszerein tűnődött, s forgatta kezében a koponyát,
Dalgliesh közeledő léptek lágy dobbanására figyelt fel.
Az ágak ropogva szétváltak, és hirtelen egy homályos
alak állt meg fölötte. Oliver Latham könnyed, gúnyos
hangját hallotta:
– Ilyen későn is nyomoz, főfelügyelő úr? Úgy fest, ne
vegye zokon, mint a szerepét még nem túl jól játszó Első
Sírásó. Hogy maga micsoda megszállottja a munkájának!
De szegény Henry Scrivenert hagyhatná békében
nyugodni. Attól tartok, kicsit késő elkezdeni a nyomozást
ennek a gyilkosságnak az ügyében: Mellesleg: nem lépi
túl a hatáskörét?
 – Semmivel sem inkább, mint most maga – felelte
nyugodtan Dalgliesh.
Latham fölnevetett:
– Tehát R. B. Sinclairnél vacsorázott. Remélem,
méltányolta ezt a megtiszteltetést. És mi mondanivalója
volt Seton nagyon is csúnya haláláról az egyetemes
szeretet nagy apostolának?
– Nem sok.
Dalgliesh lukat vájt a lágy földbe, és hozzálátott a
koponya betemetéséhez. Földet simított a fehér homlok
fölé, beleszórta a szemgödrökbe meg a fogak közti
résekbe. Anélkül, hogy föltekintett volna, így szólt:
– Nem is tudtam, hogy maga szeret éjszaka sétálgatni.
– Mostanában szoktam rá. Megéri. Az ember sok
érdekeset lát.
Nézte Dalgliesht, amíg az újratemetés véget ért, s a
gyeptéglák is a helyükre kerültek. Azután szó nélkül
megfordult, hogy továbbmenjen. Dalgliesh halkan
utánaszólt:
– Küldött magának egy levelet Dorothy Seton
röviddel a halála előtt?
A homályos alak megtorpant, azután lassan
visszafordult. Latham halkan visszakérdezett:
– Mennyiben tartozik ez magára? – majd, míg
Dalgliesh habozott, halkan visszakérdezte: – Akkor miért
kérdi?
Szó nélkül megfordult, és eltűnt a sötétben.

TIZENHATODIK FEJEZET

A tornác fölött égett a villany, de a nappali csaknem sötét

volt. Reckless felügyelő egyedül ült a kialvó tűz előtt,
akár egy vendég, aki nem biztos benne, hogy szívesen
látják, s ezért békítő gesztusként legalább takarékoskodik
a világítással. Amikor Dalgliesh belépett, Reckless
fölállt, és felgyújtott egy kis asztali lámpát. A két férfi
ennek kellemes, de gyönge fényében nézett szembe
egymással.
– Egyedül, Mr. Dalgliesh? Nehéz volt elszabadulnia?
A felügyelő hangja kifejezéstelen volt. Lehetetlen volt
akár bírálatot, akár érdeklődést fölfedezni a semlegesen
megfogalmazott mondatban.
– Nagyon is könnyen szabadultam. Úgy döntöttem,
hogy a szirt mentén teszem meg a visszautat. Honnan
tudta, hol talál meg?
– Amikor itt üresen találtam a házat, feltételeztem,
hogy ön és Miss Dalgliesh vacsorázni ment valahová a
környéken. Legelőször azzal a házzal próbálkoztam, ahol
a legvalószínűbb volt, hogy megtalálom. Olyan
fejlemények vannak, amelyeket meg akartam beszélni
önnel ma este, de nem telefonon.
– Nos, mondja el. De nem akar inni valamit?
Dalgliesh szinte képtelen volt kiszűrni hangjából a
szívélyes, bátorító tónust. Kényelmetlenül érezte magát,
mint a tanár, aki tréfálkozik egy tehetséges, de ideges
vizsgázóval. Reckless mégis teljesen nyugodt volt.
Komor szeme a zavar vagy alázat legcsekélyebb jele
nélkül pillantott rá. „Az isten szerelmére, mi bajom? –
gondolta magában Dalgliesh. – Miért nem tudok
fesztelenül viselkedni ezzel az emberrel?”
– Köszönöm, most nem kérek semmit, Mr. Dalgliesh.
Úgy gondoltam, érdekelni fogja magát a patológus
jelentése, amelyet ma este kaptam meg. Dr. Sydenham
nyilván az egész éjszakát a boncolásnak szentelte. Nem
akarja kitalálni, mi volt a halál oka?
„Nem – gondolta magában Dalgliesh. – Nem akarom.
Ez a te ügyed, és szívemből kívánom, hogy sikerüljön
megoldanod. Nem vagyok abban a hangulatban, hogy
kitalálósdit akarnék játszani.” És így szólt:
– Fulladás?
– Természetes halál volt, Mr. Dalgliesh.
Szívrohamban halt meg.
– Tessék?
– Semmi kétség. Volt egy enyhe anginája, a bal kamra
működési zavarával komplikálva. Tehát meglehetősen
rossz volt a szíve, és fölmondta a szolgálatot. Nem
fulladás, nem mérgezés, erőszaknak semmi jele, a
lemetszett kezektől eltekintve. Nem vérzett el, és nem
fulladt vízbe. Utolsó étkezése után három órával halt
meg.
– És miből állt ez az étkezés? Mintha ugyan
kérdeznem kellene!
– Sült scampi tartármártással. Fejes saláta francia
öntettel. Barna kenyér, vaj, rokfort sajt és kétszersült, s
chiantit ivott rá.
– Meglepődnék, ha ezt Monksmere-ben fogyasztotta
volna el – mondta Dalgliesh. – Tipikus londoni vendéglői
vacsora. Na és a keze?
– Néhány órával a halál után csapták le. Dr. Sydenham
szerint szerdán éjjel történhetett, ami elég logikus lenne,
Mr. Dalgliesh. A dingi ülését használták tőkének. Nem
vérzett nagyon, és ha vér került az illetőre, akadt bőven
tengervíz, hogy lemossa. Mocskos ügy, gonosz ügy, és
meg fogom találni, aki elkövette, de azt nem lehet
mondani rá, hogy gyilkosság. Seton természetes halállal
halt meg.
– Gondolom, valami nagy megrázkódtatás ölhette
meg…
– De mekkora megrázkódtatás? Tudja, hogy van az a
szívbetegségekkel. Az egyik emberem fölkereste ezt a dr.
Forbes-Denbyt, és ő azt mondta: ha vigyáz magára Seton,
még évekig elélhetett volna. Hát ő vigyázott is. Semmi
megerőltetés, semmi repülőút, mérsékelt diéta, sok
kényelem. Ennél betegebb szívű emberek is nagy kort
megérnek. Volt egy nénikém, ugyanezzel a bajjal. Két
kibombázást élt túl. Arra soha nem lehet számítani, hogy
valakit halálra rémisztéssel meg lehet ölni. Szívbajosok
egészen rendkívüli sokkokat is túlélnek.
– És egy kis emésztési zavarba belehalnak. Tudom. Ez
az utolsó étkezés aligha a legalkalmasabb koszt egy
szívbetegnek, de azt sem tételezhetjük komolyan föl,
hogy valaki azzal a szándékkal vitte el vacsorázni, hogy
emésztési zavar okozta végzetes szívrohammal tegye el
láb alól.
– Senki nem vitte el vacsorázni, Mr. Dalgliesh. Ott
vacsorázott, ahol maga sejtette. A sohói Cortez-klubban,
Luker mulatójában. A Csontváz-klubból egyenest
odament, és egyedül érkezett.
– És egyedül is maradt?
– Nem. Volt ott egy szőke hölgyemény, a neve Lily
Coombs. Luker jobbkeze. Rajta tartja a szemét a
lányokon, az italon, és felvidítja az ideges vendégeket.
Maga bizonyára ismeri, ha már ötvenkilencben
megfordult Lukernél, amikor az lelőtte Martint. A nő
elmesélte, hogy Seton odahívta az asztalához, és azt
mondta, egy barátja küldte hozzá. Információt szeretne
szerezni a kábítószerüzletről, és azt mondták neki, hogy
Lily Coombs a segítségére lehet.
Dalgliesh megjegyezte:
– Lily nem kimondott zárdaszűz, de amennyire én
tudom, soha nem keveredett bele a narkóüzletbe. Még
Luker sem, legalábbis eddig. Gondolom, Seton nem
mondta meg a barátja nevét?
– A nő azt mondja, ő kérdezte, de Seton nem akarta
megmondani. Mindegy, úgy gondolta, esetleg kereshet
néhány fontot; így aztán fél tízkor együtt mentek el.
Seton azt mondta neki, hogy az ő klubjába nem mehetnek
vissza beszélgetni, mert oda nőket nem eresztenek be. S
ez igaz is. Így azután körbe-körbe autózták a Hyde
Parkot meg a West Endet egy taxiban mintegy negyven
percen át. Seton egy ötöst fizetett neki az információért;
fogalmam sincs egyébként, hogy a nő mit halandzsázott
össze neki; azután Seton kiszállt a paddingtoni földalatti-
állomásnál, s a nőt a taxiban hagyta, hogy vigye vissza a
Cortezbe. Az fél tizenegyre ért vissza, és harminc vendég
jelenlétében ott maradt éjjel egyig.
– De mindenekelőtt: miért mentek el? Nem
halandzsázhatott volna Lily az asztalnál is?
– Azt mondja, Seton mindenáron el akart menni
onnan. A pincér megerősítette, hogy idegesnek és
nyugtalannak látszott. És Luker nem kedveli, ha Lily túl
sok időt tölt egyetlen vendéggel.
– Ha jól ítélem meg Lukert, azt még kevésbé kedveli,
hogy a lány elmenjen a lokálból, és hogy negyven percen
át furikázzon a Hyde Park körül. De mégis
elfogadhatónak hangzik az egész. Lily nyilván
megváltozott az utóbbi években. Maga valószínűnek
tartja a lány történetét?
Reckless így felelt:
– Én vidéki nyomozó vagyok, Mr. Dalgliesh. Nekem
nem az a véleményem, hogy minden sohói nőcske
föltétlenül hazug. Úgy gondoltam, hogy az igazat
mondja, noha nem föltétlenül a teljes igazságot. Meg
aztán, tudja, előkerítettük a taxisofőrt is. Az
megerősítette, hogy a Cortez előtt vette föl fél tízkor, és
úgy negyven perc múlva tette ki Setont a Paddingtonnál.
Azt mondta, láthatólag igen komolyan beszélgettek az
egész autóút alatt, és az úriember időnként jegyezgetett a
noteszébe. Ha így történt, jó lenne tudni, mi történt a
notesszel. Amikor én a holttestet láttam, nem volt nála
notesz.
Dalgliesh így szólt:
– Maga igen gyors munkát végzett. Tehát az az
időpont, amikor utoljára életben látták, előretolódik
körülbelül tíz óra tíz percre. És alig két órára rá meghalt.
– Természetes halállal, Mr. Dalgliesh.
– Szerintem halálba kergették.
– Lehet. De tényekkel én nem vitatkozom. Seton
kedden éjfélkor halt meg, és azért halt meg, mert gyönge
volt a szíve, és megállt. Ezt állítja dr. Sydenham, és én
nem fogok közpénzeket arra pazarolni, hogy
bebizonyítsam: téved. Ön most azt mondja nekem, hogy
valaki kiváltotta azt a szívrohamot. Én nem mondom,
hogy ez lehetetlen. Csak azt mondom, hogy eddig nincs
bizonyíték, amely ezt alátámasztaná. Rajta tartom a
szemem ezen az ügyön. Sok mindent nem tudunk még.
Ez aztán az enyhe kifejezés, nyugtázta magában az
utóbbi megjegyzést Dalgliesh. A tények, amiket Reckless
nem tudott, többségükben majdnem olyan döntőek, mint
a halál oka. A megválaszolatlan kérdésekről pontos
kimutatást tudott volna készíteni. Miért kérte Seton, hogy
tegyék ki a Paddingtonnál? Kivel készült találkozni?
Készült-e egyáltalán találkozni valakivel? Hol halt meg?
Hol volt a holtteste kedd éjféltől? Ki vitte el Monksmere-
be és miért? Ha a halála csakugyan előre eltervelt halál
volt, hogyan érte el a gyilkos, hogy természetes halálnak
lássék? És ez vezetett el ahhoz a kérdéshez, amelyet
Dalgliesh a legizgalmasabbnak talált. Aztán, hogy beállt
a halál, miért nem hagyta a gyilkos a holttestet
Londonban? Mondjuk az út szélére dobva, hogy később
azonosítsák majd egy középkorú, nem túl jelentős
detektívregény-íróval, aki Londonban a maga titokzatos
ügyei után járkált, és akit szívroham ért. Miért hozta
vissza a holttestet Monksmere-be, és rendezett gondosan
kitervelt kitalálósdit, amely feltétlenül a gaztett gyanúját
kelti, és amely nyilván valóságos méhrajként hozza majd
nyakára az egész suffolki rendőrséget?
Reckless, mintha csak olvasna Dalgliesh
gondolataiban, így szólt:
– Nincs rá bizonyítékunk, hogy Seton halála és a
holttest megcsonkítása közvetlenül összefügg.
Természetes halállal halt meg. Előbb vagy utóbb
rájövünk, hol. Azután ez a szál elvezet bennünket az
összes többi képtelenséghez: a test megcsonkításához,
Digby Seton felhívásához, amely – ha megtörtént –
beugratás volt; a Miss Kedge-nek küldött két kézirathoz,
ha valóban küldték őket. Van egy viccmester ebben a
társaságban, és én nem kedvelem a humorát; de nem
hiszem róla, hogy gyilkos.
– Tehát maga szerint valami rafinált tréfa az egész?
De mi az indítéka?
– Gonoszság, Mr. Dalgliesh. Gonoszság a halottal
vagy az élőkkel szemben. Az illetőnek az a reménye,
hogy másokat gyanúba keverhet. Esetleg bajba.
Mondjuk, bajba keverni Miss Calthropot. A hölgy nem
tagadja, hogy a kéz nélküli hulla a dingiben az ő ötlete.
Vagy Digby Setont. Ő profitál a legtöbbet féltestvére
halálából. Vagy akár Miss Dalgliesht. Elvégre övé volt a
bárd.
Dalgliesh azt mondta:
– Ez puszta találgatás. A bárd eltűnése: ez minden,
amit tudunk. Nincs semmiféle bizonyíték rá, hogy ez volt
a vágóeszköz.
– Már van bizonyíték. Megkerült, nézze csak. Gyújtsa
fel a villanyt, Mr. Dalgliesh, és látni fogja.
A bárd csakugyan megkerült. A szoba túlsó végében
állt egy kis tizennyolcadik századi szófaasztal, finom és
bájos, amelyre Dalgliesh a gyerekkora óta emlékezett,
mint nagyanyja nappalijának egyik bútordarabjára. A
bárdot ennek a közepébe vágták bele, éle majdnem
kettéhasította a politúrozott fát, nyele fölfelé állt. A
szobát elárasztó erős fényben Dalgliesh tisztán látta a
bárdon a barna vérfoltokat. Természetesen elküldik majd
vegyelemzésre. Semmit sem bíznak a véletlenre. Ám
nincs kétség: ez Maurice Seton vére.
Reckless így szólt:
– Azért jöttem, hogy ismertessem önnel az
orvosszakértő jelentését. Azt gondoltam, érdekelni fogja.
Az ajtó félig nyitva állt, amikor ideértem, így hát
bejöttem, és kerestem önt. Szinte azonnal észrevettem a
bárdot. A körülményekre való tekintettel úgy döntöttem,
bátorkodom itt maradni, amíg megérkezik.
Elégedett volt-e kis rejtvényének a sikerével vagy
sem: nem látszott rajta. Dalgliesh eddig nem fedezett fel
dramaturgiai ösztönt benne. Nagyon ügyes rendezés volt;
a halk beszélgetés a félhomályban, a fény hirtelen
fölvillantása, a döbbenet: meglátni valami szépet és
pótolhatatlant, amit vadállati módon és rosszakaratúan
tönkretettek. Kedve lett volna megkérdezni, vajon
Reckless akkor is ilyen hatásosan közölte volna-e az
újságot, ha Miss Dalgliesh jelen van. Nos, miért ne?
Reckless tökéletesen tisztában volt vele, hogy Jane
Dalgliesh belevághatta volna azt a bárdot az asztalba,
mielőtt elment a Perjel Házba. Egy nő, aki le tudta
hasítani egy halott ember kezét, hogy némi mulatságot
szerezzen magának, aligha riad vissza attól, hogy
ugyanezen okból föláldozzon egy szófaasztalt. Volt
rendszer a felügyelő dramaturgiai kiruccanásában. Azt
remélte, hogy megfigyeli a gyanúsított szemét: elmarad-e
a meglepetés és döbbenet eltéveszthetetlen rezzenése.
Nos, Dalgliesh reagálásával nem sokra ment. Az, a
dühtől jéghidegen, hirtelen döntött. És ahogy ismét
uralkodni tudott a hangján, így szólt:
– Holnap bemegyek Londonba. Hálás lennék, ha rajta
tartaná a szemét ezen a házon. Csupán egyetlen éjszaka
leszek távol.
Reckless így felelt:
– Rajta fogom tartani a szemem mindenkin
Monksmere-ben, Mr. Dalgliesh. Lesz néhány kérdésem
hozzájuk. Hány órakor mentek el hazulról ön és a kedves
nagynénje?
– Körülbelül háromnegyed hétkor.
– És együtt mentek el?
– Igen. És ha azt kérdi, visszaszaladt-e a néném, hogy
tiszta zsebkendőt hozzon magának, a válaszom: nem. És
csupán a jegyzőkönyv egyértelműsége kedvéért közlöm:
amikor elmentünk, a bárd nem volt ott, ahol most van.
Reckless sértődés nélkül, szelíden így szólt:
– Én pedig kilenc körül érkeztem. Az illetőnek
majdnem két órája volt rá. Szólt-e valakinek a
vacsorameghívásukról, Mr. Dalgliesh?
– Nem. Nem szóltam senkinek, és bizonyos vagyok
benne, hogy a néném se beszélt róla. De ez nem fontos.
Monksmere-ben mindig meg tudjuk mindenkiről
állapítani, odahaza van-e. Abból, hogy ég-e nála a
villany.
– És mindig kényelmesen nyitva hagyják az ajtaikat.
Ez mindent könnyebbé tesz. És ha a dolgok igaznak
bizonyulnak, és ez az ügy kialakul, akkor vagy
valamennyiüknek lesz alibije, vagy egyiküknek se. –
Odament a szófaasztalhoz, hatalmas fehér zsebkendőt
vett elő, a bárd nyelére csavarta, és kirántotta az
asztalból. Az ajtóhoz vitte, azután Dalgliesh felé fordult:
– Éjfélkor halt meg, Mr. Dalgliesh. Éjfélkor. Amikor
Digby Seton a rendőrségi fogdában volt már több mint
egy órája; amikor Oliver Latham a Brit Birodalom két
lovagjának, három ladyjének és a londoni kulturális élet
színe-javának szeme láttára szórakozott egy színházi
estélyen; amikor Miss Marley nyugodtan szundikált a
szállodájában, amennyire tudjuk; és amikor Justin Bryce
az első asztmarohamával viaskodott. Legalább
kettejüknek teljesen biztos alibijük van, és a másik kettő
sem aggódik különösebben… Most jut eszembe,
elfelejtettem mondani: míg várakoztam, keresték önt
telefonon. Bizonyos Mr. Max Gurney. Kéri, hogy
amilyen hamar csak lehet, hívja vissza. Azt mondta, ön
tudja a számot.
Dalgliesh meglepődött. Valamennyi barátja közül
Max Gurneyről a legnehezebb feltételezni, hogy fölhívja,
amikor szabadságon van. Ráadásul Max Gurney annak a
cégnek az egyik tulajdonosa, amely Maurice Seton
műveit kiadta. Vajon tudja ezt Reckless? Láthatólag nem,
mert nem kommentálta a dolgot. A felügyelő iszonyatos
iramban dolgozott, és alig akadtak Setonnal kapcsolatban
álló emberek, akikkel ne beszélt volna. De vagy nem
jutott még hozzá, hogy fölkeresse Seton kiadóját, vagy
úgy döntött, hogy ott nincs mit keresnie.
Reckless végül megfordult, hogy elinduljon:
– Jó éjt, Mr. Dalgliesh… Kérem, mondja meg Miss
Dalglieshnek, hogy együttérzek vele az asztalával
kapcsolatban… Ha magának van igaza, és ez gyilkosság,
akkor egy dolgot tudunk a gyilkosról. Túl sok
detektívregényt olvas.
Elment. Mihelyt induló kocsijának zaja elhalt,
Dalgliesh fölhívta Max Gurneyt. Max bizonyára várta a
hívást, mert azonnal fölvette a kagylót.
– Adam? Nagyon jó, hogy nyomban visszahívtál. A
Yardnál undokak voltak, és nem akarták közölni velem,
hol vagy, de sejtettem, hogy Suffolkban lehetsz. Mikor
jössz vissza a városba? Találkozhatnánk, mihelyt
visszajössz?
Dalgliesh közölte, hogy másnap Londonban lesz.
Megérezte Max hangján a megkönnyebbülést:
– Akkor ebédelhetnénk együtt? Ó, nagyszerű.
Mondjuk, egykor? Van valami javaslatod a színhelyre?
– Max, voltál valaha is a Csontváz-klub tagja?
– Még most is az vagyok. Ott akarsz ebédelni? Planték
csakugyan jól vezetik. Akkor, mondjuk, egykor a
Csontvázban? Biztos vagy benne, hogy ez megfelel?
Dalgliesh azt válaszolta, hogy ennél jobban semmi
nem felelhet meg neki.

TIZENHETEDIK FEJEZET

A Tanner-dűlőn lévő babaházának földszinti

nappalijában Sylvia Kedge az erősödő szél első sóhajait
hallgatta, és félni kezdett. Mindig is gyűlölte a viharos
éjszakát, gyűlölte a kontrasztot: körülötte a tomboló
vadság, itt benn a sziklaszirt védelmében megbúvó
házacska mély, párás nyugalma. A környező levegő még
erős szélben is súlyos és mozdulatlan volt, mintha a
helynek valami sajátos kigőzölgése volna, amit semmi
külső erő sem zavarhat meg. Ritka volt az a vihar, amely
megrezgette volna a Tanner Lak ablakait, vagy
megrecsegtette volna az ajtókat és gerendákat. A
nagyobb bokrok ágai, amelyekből a hátsó ablakoknál volt
a legtöbb, még erős szélben is csak lomhán mozogtak,
mintha nem volna elég erő bennük, hogy a táblákhoz
verődjenek. Míg jóleső kényelemben kuporgott a tűz
előtti karosszékben, anyja ezt mondogatta mindig:
– Nem érdekel, akárki akármit mond. Nagyon
barátságos kis kuckó ez. Ilyen éjszakán nem szeretnék se
az Ötföldben, se a Seton Házban lakni. – Igen, ez volt az
anyja kedvenc mondása: „Nem érdekel, akárki akármit
mond.” Mindig a sértődött özvegy indulatával hangzott
el, aki állandó harcban áll a világgal. Anyja
szenvedélyesen vágyott a „barátságos kis zugokra”,
általában a kicsinységre, a biztonságra. Számára a
természet kiismerhetetlen veszedelem volt, s a Tanner
Lak békéjében nem csupán a szél erőszakosságát sikerült
kívül rekesztenie gondolatain. De Sylvia örült volna, ha a
hideg, tenger nehéz szél rohamra indul ablakaik és ajtóik
ellen. Így legalább megbizonyosodott volna, hogy a kinti
világ létezik, és ő maga is része a világnak. Sokkal, de
sokkal kevésbé szenvedett volna, mint ettől a
természetellenes nyugalomtól, ettől az elszigeteltségtől,
amelyet annyira átérzett, hogy úgy tűnt neki: még a
természet is csak elmegy mellette, nem is érdemesíti a
figyelmére.
Ám ma este félelme erősebb, elemibb volt, mint a
magány és elszigeteltség okozta szorongás. Attól félt,
hogy meggyilkolják. Az egész úgy kezdődött, mint
valami kacérkodás a félelemmel, átengedte magát a
veszélyérzet szinte kellemes borzongásának. Fantáziája
azonban hirtelen ijesztő módon elszabadult. A képzelt
félelemből igazi félelem lett. Egyedül volt a kis házban,
elhagyatottan. És iszonyatosan félt. Maga előtt látta a
dűlőutat, a homoktól puha és nyirkos ösvényt, kétoldalt a
fekete és magas élő sövényekkel. Ha a gyilkos eljön
hozzá ma este, nem hallhatja, amint közeledik. Reckless
felügyelő épp eleget kérdezgette, és az ő válasza mindig
ugyanaz volt. Az lehetséges, hogy egy óvatosan osonó
ember elhaladjon éjjel a Tanner Lak mellett, anélkül,
hogy ő látná-hallaná. De egy hullát cipelő ember? Ezt
már nehezebb volt megítélnie, de mégis lehetségesnek
találta. Amikor aludt, mélyen aludt, csukott ablakok és
behúzott függönyök mögött. De az a valaki ma este nem
fog hullát cipelni. Miatta jön majd és egyedül. Talán
fejszét hoz, vagy kést, vagy kötelet szorongat a
markában. Megpróbálta maga elé idézni az arcát. Hiszen
olyan arc lesz, amelyet ismer; nem volt szükség a
felügyelő rámenős kérdezősködésére ahhoz, hogy
meggyőzze: olyasvalaki ölte meg Maurice Setont, aki
Monksmere-ben lakik. Ám ma este az ismerős vonások
fehér és elszántságtól merev maszkká alakulnak át, a
tettes arcává, aki lopakodva közeledik a prédája felé.
Talán máris ott áll a kapuban, keze a deszkán, s vívódik,
megkockáztassa-e a halk csikorgást, amellyel a kapu
kinyílik. Mert azt is fogja tudni, hogy a kapu csikorog.
Monksmere-ben ezt mindenki tudja. De miért is aggódjék
a gyilkos? Ha ő sikoltozik, senki se hallja meg. És az a
valaki azt is tudni fogja, hogy ő nem tud elfutni.
Kétségbeesetten nézett körül a nappaliban, tekintete
végigfutott a sötét és súlyos bútorzaton, amelyet még
anyja hozott a házhoz, amikor férjhez ment. Az a nagy,
díszes könyvszekrény vagy a sarokban álló pohárszék is
megfelelő torlasz lenne az ajtó előtt – ha meg tudná
mozdítani őket. De tehetetlen volt. Felhúzta magát
keskeny ágyában, megragadta mankóit, és a konyhába
ment. A konyhaszekrény üvegében meglátta arca
tükörképét: sápadt hold, benne két kis fekete tó a szeme,
haja súlyos és nyirkos, mint egy vízbe fulladt nőé.
Boszorkányarc. Ezt gondolta: „Háromszáz évvel ezelőtt
elevenen megégettek volna. Most pedig még csak nem is
félnek tőlem.” És azon tűnődött, vajon mi a rosszabb: ha
félnek az embertől, vagy ha sajnálják. Kirántotta a
szekrényfiókot, maroknyi villát és kanalat emelt ki.
Ezeket sorba rakva kiegyensúlyozta a keskeny
ablakpárkányon. A csöndben hallotta, amint a lélegzése
az ablaktáblát rezgeti. Pillanatnyi gondolkodás után még
egypár poharat is odatett. Ha a konyhaablakon át próbál
bemászni az a valaki, legalább meghallja a figyelmeztető
csörömpölést, az ezüst koppanását, a pohár roppanását.
Azután körülnézett a konyhában, valami fegyvert
keresett. A szeletelőkés? Túl nagy, és nem is elég éles.
Talán a konyhai olló? Szétnyitotta, és megpróbálta
szétszedni, de a szegeccsel még az ő erős keze se bírt.
Azután eszébe jutott egy törött kés, amelyet
zöldségtisztításhoz használ. A fokozatosan keskenyedő
penge csak hat hüvelyk hosszú volt, de éles és merev,
nyele rövid, kézhez álló. A konyhai kiöntő kőperemén
kiköszörülte, és ujjával kipróbálta. Jobb, mint a semmi.
Így fölfegyverkezve jobban érezte magát. Újra
ellenőrizte, hogy a bejárati ajtó pántjai biztonságosan
zárnak-e, és néhány kis üvegdíszt rakott sorba a nappali
szoba ablakpárkányára. Azután, anélkül, hogy levette
volna a vaspántokat a lábáról, az ágyra ült, jól felpolcolta
magát, egy súlyos üveg papírnehezéket tett maga mellé a
párnára, megmarkolta a kést. És csak ült, és várta, hogy
elmúljék a félelem, bár minden szívdobbanás
megremegtette a testét, és erősen fülelt, hogy a szél távoli
sóhajain át meghallja a kertkapu csikorgását, a poharak
csörömpölését.
MÁSODIK KÖNYV
London
ELSŐ FEJEZET
Dalgliesh másnap kora hajnalban egyedül
megreggelizett, útnak indult. Csak arra szentelt időt,
hogy fölhívja Recklesst, s megkérdezze Digby Seton
londoni címét, meg annak a hotelnek a nevét, amelyben
Elizabeth Marley megszállt. Nem magyarázta el, miért
van szüksége ezekre, és Reckless sem kérdezősködött,
minden megjegyzés nélkül válaszolt, aztán kellemes és
sikeres utat kívánt. Dalgliesh azt felelte, kétli, hogy akár
kellemes, akár sikeres lesz, de megköszönte a felügyelő
segítségét. Egyik sem igyekezett leplezni a hangjából
áradó gúnyt. Kölcsönös ellenszenvük mintha
végigrecsegett volna a dróton.
Kicsit barátságtalan dolog volt ilyen korán beállítani
Justin Bryce-hoz, de Dalgliesh kölcsön akarta kérni a
parton készült közös fényképet. Többéves kép volt
ugyan, de azért a két Seton, Oliver Latham és Bryce elég
jól felismerhető volt rajta, hogy segítsen az
azonosításban.
Bryce botorkálva jött le a kopogtatásra. A korai
időponttól mintha sem az agya, sem a nyelve nem forgott
volna, és beletelt némi időbe, amíg fölfogta, mit akar
Dalgliesh, és elővette a képet. Láthatólag csak azután
nyilallt bele a kétség: bölcs dolog-e odaadni. Dalgliesh
már kifelé tartott, amikor utánanyargalt, végig az
ösvényen, és aggodalmasan mekegte: – Ugye nem
mondja meg Olivernek, hogy kiadtam a kezemből,
Adam? Rettentő dühös lesz, ha megtudja, hogy az ember
kollaborál a rendőrséggel. Oliver minden porcikájában
bizalmatlan maga iránt. Az ember kénytelen titoktartásért
esedezni.
 Dalgliesh igyekezett megnyugtatni, és biztatta, menjen
vissza az ágyba, de sokkal jobban ismerte Justin
hóbortjait, semhogy jelentőséget tulajdonítson a
dolognak. Mihelyt Bryce megreggelizik és erőt merít a
napi gonoszkodáshoz, majdnem biztos, hogy telefonál
majd Celia Calthropnak, s kedélyesen elspekulálgatnak
rajta, vajon mire készül most Adam Dalgliesh. Délre
egész Monksmere, Oliver Lathamet is beleértve, tudni
fogja, hogy elutazott Londonba, és magával vitte a
fényképet.
Viszonylag könnyű volt. A legrövidebb útvonalat
választotta, és fél tizenkettőre már elérte a várost.
Néhány napja még nem gondolta, hogy ilyen hamar újra
Londonban lesz. Egy elrontott vakáció idő előtti
befejezésének tűnt a dolog. Abban a reményben, hogy
talán mégse lesz egészen így, áldozatot is hozott: ellenállt
a kísértésnek, hogy beugorjon Queenhithe közelében lévő
lakásába a Temze túlpartján; egyenesen a West Endre
tartott. Közvetlenül dél előtt beállította a Cooper Bristolt
egy Lexington utcai garázsba, és gyalog ment tovább
Bloomsbury s a Csontváz-klub felé.
A Csontváz-klub a maga funkciójában tipikusan angol
intézmény, s bár nehéz ezt a funkciót teljes pontossággal
meghatározni, minden érdekelt tökéletesen tisztában van
vele. 1892-ben alapította egy ügyvéd, olyan férfiak
találkozóhelyéül, akiket érdekelnek a gyilkosságok; s
halála után a klubra hagyományozta a Tavistock téren
álló kellemes házát. A klub kizárólagosan férfiklub;
nőket sem tagnak nem vesznek fel, sem vendégül nem
látnak. A tagok elitjét a detektívregény-írók alkotják,
akiket inkább kiadójuk tekintélye, mint műveik
kelendősége alapján választanak be, továbbá egy vagy
két nyugalomba vonult rendőrnyomozó, tucatnyi
gyakorló ügyvéd, három nyugállományban lévő bíró és
az ismertebb kriminológusok többsége; a maradék olyan
tagokból tevődik össze, akiknek mindössze az az
érdemük, hogy időben befizetik tagdíjukat, és
intelligensen társalognak William Wallace valószínű
bűnösségéről vagy Madeline Smith védelmének
finomabb részleteiről. A nők kizárása azt jelenti, hogy a
krimiírók egy része nincs képviselve, de ez senkit nem
zavar; a Bizottság azt a nézetet vallja, hogy bevonásuk
aligha érné meg a költséget, amibe újabb
mellékhelyiségek építése kerülne. A Csontváz
vízvezetékrendszere gyakorlatilag csakugyan változatlan
maradt azóta, hogy a klub 1900-ban a Tavistock térre
költözött, és az már kacsa, hogy a kádakat eredetileg
George Joseph Smith vásárolta. A klub nemcsak
vízvezetékrendszerében régimódi; még exkluzivitását is
azzal igazolják, hogy a gyilkosság nem alkalmas téma,
hogy hölgyek jelenlétében beszélgessenek róla. És a
Csontvázban maga a gyilkosság is civilizált, régies
dolog; elszigeteli a valóságtól az idő vagy a törvény
fegyverzete, s nincs semmi köze azokhoz a mocskos és
szánalmas bűnökhöz, amelyekkel Dalgliesh csaknem
állandóan foglalkozott, amióta elindult pályáján. A
gyilkosság itt egy viktoriánus szobalány képét idézi föl,
aki kifogástalan fityulában és kötényben bekukucskál egy
hálószobaajtón, s látja, amint Adelaide Bartlett elkészíti
férje orvosságát; a karcsú kezét, amely átnyúlik egy
edinburghi alagsori rácson, s egy csésze kakaót nyújt át,
benne nyilván arzénnel; dr. Lamson képét, amint
süteményt kínál körbe gazdag sógora utolsó
teadélutánján; vagy Lizzie Bordenét, aki baltával a
kezében lopakodik a Fall River-i csöndes házban egy
massachusettsi nyáron.
Minden klubnak van valami jellemző sajátossága. A
Csontváz-klubé: Planték. A tagok gyakran mondogatják:
„Mi lesz velünk, ha egyszer elveszítjük Plantékat?”,
minthogyha azt kérdeznék: „Mit csinálunk majd, ha
ledobják az atombombát?” Mindkét kérdésnek megvan a
maga fontossága, de csak búskomorságra hajlók
foglalkoznak velük hosszasabban. Mr. Plant öt
pirospozsgás és ügyes lányt nemzett – az ember szinte azt
hinné, a klub érdekében. A három idősebb, Rose,
Marigold és Violet férjnél van, és bejár segíteni. A két
fiatalabb, Heather és Primrose az étterem alkalmazásában
áll, pincérnőként. Plant maga gondnok és mindenes,
feleségét pedig London egyik legjobb szakácsnőjének
tartják. Planték adják a klubnak a magánházlégkört, ahol
lojális, kiváló és diszkrét családi személyzet kezében van
a család kényelme. Azok a tagok, akik valaha élvezték
ennek az áldását, abban a kellemes illúzióban
ringatóznak, hogy visszatért ifjúságuk, a többiek pedig
kezdenek ráébredni, mit vesztettek. Plantéknak még a
különcségeik is olyan furcsák, hogy érdekessé teszik
őket, de szolgálataik értékét nem csökkentik, márpedig ez
kevés klub személyzetéről mondható el.
Dalgliesh, noha nem volt tagja a klubnak, néha ott
vacsorázott, úgyhogy Plant ismerte. És szerencsére,
valami megérzés folytán, rokonszenvezett is vele.
Akadékoskodás nélkül körbekísérte tehát, és válaszolt a
kérdéseire; s arra se volt szükség, hogy Dalgliesh
hangsúlyozza jelenlegi műkedvelő voltát. Nagyon kevés
szó esett, de a két férfi tökéletesen megértette egymást.
Plant fölkísérte a főfelügyelőt az utcára néző kis első
emeleti hálószobába, amelyben Seton lakni szokott; az
ajtó mellett várakozott, amíg Dalgliesh szemügyre vette a
szobát. Dalgliesh hozzászokott, hogy mások fürkésző
szeme előtt dolgozzék – különben zavarta volna a
gondnok egykedvű figyelme. Plant érdekes figura volt.
Hat láb három hüvelyk magas, széles vállú, arca sápadt
és képlékeny, akár a gitt, bal arccsontján függőlegesen
húzódó vékony sebhellyel. Ez a sebhely – ifjúkorában
szerezte, amikor lepottyant kerékpárjáról, és ráesett egy
vassínre – nagyon emlékeztetett a párbaj ütötte sebekre, s
ezért Plant nem állta meg, hogy ne hordjon – a hatást
megerősítendő – monoklit, és ne nyírassa haját hátul
kurtára, akár egy zord parancsnok valami náciellenes
filmben. Munkaruhája ideillő volt, sötétkék szerzsöltöny,
mindkét kihajtóján egy-egy koponyával; ez az otromba
célzás a klub alapítójának az ötlete volt, 1896-ban vezette
be, s mostanra, akárcsak magát Plantot, az idő és a
megszokás szentesítette. A tagok mindig kicsit zavarban
voltak, amikor vendégeik megjegyzéseket tettek Plant
fura külsejére.
A hálószobában nem volt sok látnivaló. A vékony
terilénfüggöny csak még jobban tompította az októberi
délután szürke fényét. A fiókok és a ruhásszekrény
üresen álltak. Az ablak előtti, világos tölgyből készült kis
íróasztalon nem volt egyéb, mint egy tiszta itatós és egy
halom a klub írópapírjából. Az egyszemélyes ágy frissen
vetve várta a következő lakót. Plant így szólt:
– A suffolki nyomozók elvitték az írógépét és a ruháit,
uram. Papírokat is kerestek, de nem volt semmi
érdemleges. Egy csomag sárgásbarna boríték, meg
körülbelül ötven ív írópapír és egy vagy két használatlan
indigó, ez volt minden. Nagyon rendszerető úriember
volt, uram.
– Minden októberben itt szállt meg, ugye?
– A hónap utolsó két hetében, uram. Minden évben.
És mindig ez volt a szobája. Csak egyetlen egyágyas
szobánk van ezen az emeleten, s ő nem tudott lépcsőt
mászni a rossz szíve miatt. Természetesen használhatta
volna a liftet is, de azt mondta, nem bízik a liftekben. Így
hát ez lett a szobája.
 – Dolgozott is itt?
– Igen, uram. Többnyire délelőtt tíztől fél egyig.
Ekkor ebédelt. Azután fél háromtól fél ötig. Mármint ha
gépelt. Ha olvasni- vagy jegyzetelnivalója akadt, a
könyvtárban dolgozott. De a könyvtárban tilos gépelni,
mivel az zavarná a többi tagot.
– Hallotta őt gépelni itt kedden?
– Az asszony is, én is hallottunk valakit gépelni, uram,
és természetesen úgy gondoltuk, Mr. Seton az. Az ajtóra
ki volt akasztva a tábla: ne zavarjuk, de anélkül se jöttünk
volna be. Ha egy tagunk dolgozik, sosem háborgatjuk.
Reckless felügyelő mintha azt gondolta volna: valaki más
lehetett idebenn.
– Valaki más? Magának mi a véleménye?
– Nos, meglehet. Az asszony hallotta az
írógépkattogást délelőtt tizenegy tájban, én meg újra
hallottam négy körül. De azt egyikünk sem tudhatja, Mr.
Seton volt-e. Nagyon gyorsan, gyakorlottan gépelt, de hát
mire lehet ezzel menni? A felügyelő megkérdezte,
bejuthatott-e másvalaki. Nem láttunk idegent a ház körül,
de mindketten el voltunk foglalva ebédidőben, és
odabenn voltunk majdnem egész délután. Mint tudja,
uram, az emberek itt szabadon járnak ki s be.
Megjegyzem, egy hölgyet bizonnyal észrevettünk volna.
Valamelyik tag szólt volna, ha egy hölgy jár a klubban.
Egyébként azonban, nos, nem áltathattam a felügyelőt
azzal, hogy állandóan ellenőrizzük a házat és a
vendégeket. Úgy látszott, nem tartja valami nagyra a
biztonsági rendszerünket. De mint ahogy neki is
mondtam, uram, ez klub, nem rendőrőrszoba.
– Maga két éjszakát várt, mielőtt jelentette Mr. Seton
eltűnését?
– Sajnos, uram. És még akkor sem a rendőrséget
hívtam. A házába telefonáltam, és közöltem a dolgot a
titkárnőjével, Miss Kedge-dzsel. Ő azt mondta, egyelőre
ne csináljak semmit, megpróbálja előkeríteni Mr. Seton
féltestvérét. Én magam sose láttam ezt az úriembert, de
azt hiszem, Mr. Seton egyszer említést tett róla nekem.
Ám nem emlékszem, hogy valaha is járt volna a klubban.
A felügyelő ezt külön megkérdezte.
– Gondolom, Mr. Oliver Latham és Mr. Justin Bryce
felől is érdeklődött.
– Igen, uram. Mind a ketten tagok, s ezt meg is
mondtam neki. De egyik úriembert sem láttam az utóbbi
időben, és nem hiszem, hogy csak jönnének és mennének
anélkül, hogy szót váltsanak velem vagy az asszonnyal.
Az első emeleti fürdőszobát és WC-t óhajtja látni? Itt
vagyunk. Mr. Seton ezt a kis helyiséget használta. A
felügyelő benézett a víztartályba is…
– Igazán? Remélem, megtalálta, amit keresett?
– Megtalálta az úszógolyós vízelzárót, és szívből
remélem, nem rontotta el. Nagyon szeszélyes egy
illemhely ez. Gondolom, a könyvtárat is szeretné látni.
Ott szokott ülni Mr. Seton, amikor nem gépelt. Mint talán
tudja, egy emelettel följebb van.
A könyvtár meglátogatása nyilvánvalóan a
programhoz tartozott. Reckless felügyelő alapos volt, és
Plant nem az az ember, aki védencét kevesebbel engedné
útjára. Amint bepréselték magukat a klausztrofóbiát keltő
szűk liftbe, Dalgliesh föltett még néhány kérdést. Plant
válasza az volt, hogy se ő, se a személyzet nem adott
postára semmit Mr. Seton megbízásából. Senki nem rakta
rendbe a szobát, és nem semmisített meg papirosokat.
Plant tudomása szerint nem volt itt senki, aki
megsemmisíthetett volna bármit is. Az írógép és a ruhák
kivételével minden úgy maradt, ahogy az eltűnése estéjén
hagyta.
 A könyvtár, amely a tér déli felére nézett, a háznak
talán a legszebb helyisége volt. Eredetileg
fogadószobának használták, és a nyugati falat beborító
könyvespolcokat leszámítva minden úgy maradt, ahogy
volt, amikor a klub megkapta a házat. A függönyök az
eredetiek másai voltak, a kifakult tapéta preraffaelita
mintájú, a négy magas ablak közé helyezett asztalok
viktoriánusok. A könyvek egy kicsi, de ésszerűen
összeállított bűnügyi könyvtárat alkottak. Ott voltak a
fontos Brit Pörök- és a Híres Pörök-sorozatok, orvosi
joggyakorlati, toxikológiai és törvényszéki orvostani
tankönyvek, bírók, ügyvédek, patológusok és nyomozók
emlékiratai, amatőr kriminológusok különféle könyvei
néhány jelentősebb és vitatható gyilkossági ügyről, a
bűnügyi jog és a rendőrségi eljárási gyakorlat
kézikönyvei, sőt az erőszakos bűncselekmények
szociológiai és lélektani vonatkozásairól szóló néhány
értekezés is, amelyeken kevés jel vallott arra, hogy
forgatnák őket. A szépirodalmi polcok kis részén a klub
első kiadású Poe-, Le Fanu- és Conan Doyle-könyvei
álltak; a többi polcon a brit és az amerikai krimiírók
voltak megtalálhatók, és nyilvánvalónak látszott, hogy a
klub tagjai mind ajándékoztak a könyvtárnak egy-egy
példányt a műveikből. Dalgliesh érdeklődéssel
konstatálta, hogy Maurice Seton szépen beköttette a
sajátjait, s arannyal rájuk préseltette a monogramját. Azt
is megfigyelte, hogy noha a klub kizárta a nőket, ez nem
terjedt ki műveikre, így hát a könyvtár igen jól képviselte
az utóbbi százötven év krimiirodalmát.
A szoba túlsó végében néhány vitrin állt, benne
valóságos kis gyilkossági múzeum. Minthogy a kiállított
tárgyakat a tagok adták vagy hagyományozták az évek
során, s a klub egyazon kritikamentes jóindulattal
fogadott el mindent, érdekességük foka éppoly eltérő
volt, mint – Dalgliesh gyanúja szerint – a hitelességük.
Időrendbeli beosztásukra kísérlet sem történt, s a pontos
feliratozásukra se sok, a tárgyak úgy sorakoztak a
vitrinekben, hogy abból világossá vált: elrendezőik az
általános művészi hatásra több gondot fordítottak, mint a
logikára. Volt ott egy ezüsttel befuttatott kovás
párbajpisztoly, aranyszélű gyújtóserpenyővel, a táblácska
szerint ezt a fegyvert használta James Hackman
tiszteletes, akit Tyburnben végeztek ki 1779-ben
Margaret Reynek, Sandwick grófja kedvesének
meggyilkolásáért. Dalgliesh ezt valószínűtlennek vélte.
Úgy gondolta, a pisztolyt vagy tizenöt évvel később
készítették. Abban viszont bizonyos volt, hogy e csillogó
és gyönyörű tárgynak ördögi története lehetett. A
következő kiállítási tárgy hitelességében nem kellett
kételkednie, ez Mary Blandy időtől megbámult és
szakadozott levele volt a szeretőjéhez, melyben
megköszöni az ajándékát: „a skót achátkövek tisztítására
használatos port” – az arzént, amellyel a lány megölte
apját. Mary aztán a vérpadon végezte. Ugyanabban a
szekrényben állt egy biblia „Constance Kent” felirattal;
az előzéklapján valami szakadozott rongydarab egy
pizsamakabátból, állítólag abból, amelybe Mr. Crippen
holttestét csomagolták; egy kis vászonkesztyű, mely a
felirat szerint Madeline Smithé volt, és egy fiola fehér
por: „Arzén, találtatott Herbert Armstrong őrnagy
tulajdonában.” Ha ez a por valódi, akkor elég ahhoz,
hogy kiirtsák vele az étterem egész közönségét, s a
vitrineken nem volt zár. De amikor Dalgliesh kimondta
kételyeit, Plant elmosolyodott:
– Ez nem arzén, uram. Sir Charles Winkworth úgy
kilenc hónapja ugyanazt mondta, amit ön. „Plant –
mondta –, ha ez arzén, akkor vagy meg kell szabadulni
tőle, vagy bezárni a vitrint.” Erre a biztonság kedvéért
mintát vettünk belőle, és elküldtük elemeztetni. Sütőpor,
uram, az bizony. Nem azt mondom, hogy nem Armstrong
őrnagytól származik, és azt sem tagadom, hogy ő nem
sütőporral ölte meg a feleségét. De ez az anyag
ártalmatlan. Itt hagytuk, és nem szóltunk semmit. Elvégre
az utóbbi harminc évben ez arzén volt, és miért ne
lehetne továbbra is arzén. Ahogy Sir Charles mondta, ha
elkezdjük közelebbről vizsgálgatni a kiállított tárgyakat,
nem marad múzeumunk. Most pedig, ha megbocsát,
uram, azt hiszem, már az étteremben kellene lennem.
Mármint ha nincs valami egyéb, amit megmutathatok
önnek.
Dalgliesh köszönetet mondott neki, és elengedte. De
néhány percig még őgyelgett a könyvtárteremben. Az a
gyötrő és esztelen érzése volt, hogy valahol s épp az
imént megtalálta a kulcsot Seton halálához, röpke utalást,
amelyet a tudatalattija rögzített – és amelynek sehogy se
akaródzott az agyában is felbukkanni. Nem volt ez újfajta
élmény a számára. Mint minden jó nyomozó, ismerte
már. Néha ez vezette el azokhoz a látszatra ösztönösen
elért sikerekhez, amelyeknek – részben – a hírnevét
köszönhette. Ám a tünékeny ötlet, ha később eszébe
jutott és elemezte, gyakran használhatatlannak bizonyult.
És a tudatalattit nem lehet erőltetni. A kulcshoz, ha volt
ilyen kulcs, e pillanatban nem tudott hozzáférni. S most
egyet ütött a kandalló fölötti óra. Ebédpartnere már
biztosan várja.
Soványka tűz égett az étteremben, lángja alig látszott
az őszi fény pászmájában, amely rézsútosan vetődött az
asztalokra és a szőnyegekre. Egyszerű, kényelmes terem
volt, az étkezés komoly céljára fönntartva, az asztalok
körül sok hely, virág sehol, a terítő vakítóan fehér. Egy
sorozat eredeti „Phiz”-rajz függött a falakon, illusztrációk
a Martin Chuzzlewit-hez, aminek nem volt egyéb oka,
mint hogy egy előkelő klubtagtól kapták nemrég. Ezek a
rajzok, gondolta Dalgliesh, jól pótolják a régi Tyburnben
játszódó jelenetek sorozatát, amely előzőleg díszítette a
termet, de amelyet sejtése szerint fájó szívvel vetetett le a
múlt iránt oly kegyeletes Bizottság.
A Csontváz-klubban ebédre vagy vacsorára csak
egyetlen főételt szolgálnak föl, Mrs. Plantnak ugyanis az
a nézete, hogy ahol kevés a személyzet, ott a tökéletesség
nem fér össze a sokféleséggel. Viszont mindig lehet
salátát és hideg sültet is kapni, és azok, akiknek nem
tetszik sem ez, sem a főétel, tessék, próbáljanak másutt
valami jobbat enni. Ma, ahogy a könyvtárbeli
hirdetőtáblára kitett étlap közölte, dinnye, sült
marhaszelet és vesés puding, valamint citromfelfújt volt
kapható. Az első pudingokat, szalvétába burkolva, már
hozták is be az ebédlőbe.
Max Gurney egy sarokasztalnál várt rá, s a borról
tárgyalt Planttal. Úgy emelte fel párnás kezét, akár egy
püspök, azt a benyomást keltve, hogy köszönti vendégét,
és egyben megáldja az egész ebédlőt. Dalgliesh nagyon
megörült neki. Max Gurney láttán mindenki megörült.
Olyan ember volt, akit mindenütt szívesen fogadnak:
udvarias, művelt, nagyvonalú, s értett hozzá, hogyan kell
élvezni az életet és az embereket, ami ragadós és bátorító
hatású volt. Nagydarab férfi létére is a könnyedség
benyomását keltette, kicsiny, magas boltozatú lába
ruganyos léptekkel vitte előre, keze röpködött, fekete
szeme vidáman fénylett a hatalmas csontkeretes
pápaszem mögött. Ráragyogtatta mosolyát Dalglieshre.
– Adam! Ez pompás! Planttal abban egyeztünk meg,
hogy az 1959-es évjáratú Johannisberger Auslese nagyon
kellemes lesz, feltéve, hogy nincs valami könnyebbhez
kedved. Jó, nem szeretek a szükségesnél többet tárgyalni
borokról. Ettől úgy érzem magam, mintha Martin
Carruthers módjára viselkednék.
Ez új fényt vetett Seton detektívjére. Dalgliesh
közölte: eddig nem is tudta, hogy Seton értett a borhoz.
– Nem értett hozzá szegény Maurice. Nem is nagyon
érdekelte. Az volt a rögeszméje, hogy árt a szívének.
Nem, minden ezzel kapcsolatos tudományát könyvekből
merítette. Ami természetesen azt jelenti, hogy Carruthers
ízlése szánalmasan régimódi volt. Remek színben vagy,
Adam. Attól tartottam, kissé megviseli az idegeidet, hogy
a más nyomozását kell végigasszisztálnod.
Dalgliesh nagy komolyan azt felelte, hogy inkább a
büszkesége szenved, mint az egészsége, de az idegeit
valóban próbára teszi a dolog. A Maxszal elköltött ebéd –
mint mindig – bizonyára gyógyír lesz.
Húsz percen át nem esett több szó Seton haláláról.
Mindkettejüket lekötötte az evés. De amikor felszolgálták
a pudingot és kitöltötték a bort, Max így szólt:
– Most pedig térjünk Maurice Seton ügyére, Adam.
Mondhatom, döbbenettel értesültem a haláláról és –
kiválasztott egy zaftos húsdarabot, és fölszúrta egy
gombafej meg egy fél vese mellé – haraggal. És
ugyanígy voltak ezzel a többiek is a cégnél. Nem
készültünk fel rá, hogy ilyen látványos módon veszítsük
el a szerzőnket.
– De ettől jobban fogynak a könyvei, nem? – kérdezte
galádul Dalgliesh.
– Ó, nem. Valójában nem, drága barátom. Ez nagy és
általános tévedés. Még ha reklámtrükk lenne is Seton
halála, ami, ismerd el, némi túlbuzgóságra vallana az ő
részéről, kétlem, hogy akár egyetlen példánnyal is több
kelne el a műveiből. Néhány tucat öreg hölgy kiegészíti
majd a könyvtárát Seton utolsó könyvével, de ez nem
ugyanaz. Egyébként: olvastad az utolsót? Halál a
kancsóban, ez a címe, s egy arzénes gyilkosságról szól,
egy fazekasműhelyben. Tavaly áprilisban három hetet
töltött el azzal, hogy megtanult korongolni, mielőtt
megírta; lelkiismeretes volt, mint mindig. De alig hiszem,
hogy te olvasnál detektívregényeket.
– Nem vagyok én gőgös – mondta Dalgliesh. – Inkább
irigy. Irigylem, hogy a regénybeli detektívek egykettőre
őrizetbe vehetik az embereiket, és teljes vallomást
csikarhatnak ki tőlük, simán, olyan bizonyítékok alapján,
amelyek engem arra se jogosítanának fel, hogy
házkutatási engedélyért folyamodjam. Nem bánnám, ha
az igazi gyilkosok ilyen könnyen pánikba esnének.
Azután ott van még az az apróság, hogy úgy látszik, a
regénybeli detektívek nem hallottak még a bírósági
szabályzatról.
– Ó, Martin Carruthers tökéletes úriember. Sokat
tanulhatnál tőle, ebben biztos vagyok. Mindig előrukkol a
megfelelő idézettel, és nagyon ért a nők nyelvén. Persze
megmarad az illendőség határain belül, de látni, hogy a
nőnemű gyanúsítottak boldogan ágyba bújnának vele, ha
Seton hagyná. Szegény Maurice! Azt hiszem, nagy adag
vágykiélés is volt ez.
– És milyen a stílusa? – kérdezte Dalgliesh, aki kezdte
elhinni, hogy olvasmányai a kelleténél szűkebb körűek.
– Dagályos, de nyelvtanilag pontos. És manapság,
amikor minden analfabéta kezdő azt hiszi magáról, hogy
regényíró, ki vagyok én, hogy ezt kifogásoljam? Úgy
képzelem, körülrakta magát értelmező szótárakkal,
amikor írt. Áporodott, lapos és sajnos gyorsan ráfizetéses
lett. Én nem is akartam átvenni, amikor öt évvel ezelőtt
otthagyta a Maxwell Dawson kiadót, de leszavaztak.
Akkoriban már majdnem kiírta magát. De mindig tartunk
egy-két detektívregény-írót a listánkon, így hát
megállapodtunk vele. Azt hiszem, ezt mindkét fél
megbánta, de nem került sor rá, hogy útjaink elváljanak.
– Miféle ember volt? – kérdezte Dalgliesh.
– Jaj, nehéz. Nagyon nehéz ember volt szegény! Azt
hittem, ismerted. Precíz, önfejű, ideges kis ember,
állandóan háborgott és hőbörgött a példányszámai miatt,
a reklámja miatt, a könyvborítója miatt. Túlértékelte a
saját tehetségét, és lebecsülte mindenki másét, ami senkit
sem tesz túlságosan népszerűvé.
– Tehát tipikus író? – kérdezte kajánul Dalgliesh.
– Ejnye, Adam, ez komiszság. Író szájából: árulás.
Nagyon jól tudod, hogy a mi embereink éppoly
keményen dolgozó, éppoly rendes és tehetséges társaság,
mint az elmegyógyintézetek falain kívül bármelyik más.
Nem, ő nem volt tipikus. Boldogtalanabb és
bizonytalanabb volt a többieknél. Időnként sajnáltam, de
az iránta érzett jóindulatom alig tartott tíz percnél tovább,
ha együtt voltam vele. Í
Dalgliesh megkérdezte, említette-e neki Seton, hogy
műfajváltásra készül.
– Igen, említette. Amikor, úgy tíz hete, utoljára láttam.
Végig kellett hallgatnom a szokásos kirohanását a
színvonal hanyatlásáról s a szex és a szadizmus
terjedéséről, de utána elmondta, hogy maga is rémregényt
készül írni. Elméletben természetesen örülnöm kellett
volna a váltásnak, valójában azonban nem nagyon tudtam
elképzelni, hogy sikerül neki. Nem ismerte a zsargont,
nem volt otthon a szakmában. Ezt a játékot
százszázalékos profik játsszák, és amikor Seton kívül
merészkedett a saját tapasztalatai körén, elveszett.
– Ez nyilván súlyos hátrány egy detektívregény-írónál,
nem?
– Ó, amennyire tudom, gyilkolni nem gyilkolt.
Legalábbis nem az írás szolgálatában. De tartotta magát
az ismerős karakterekhez és helyszínekhez. Ismered az
ilyesmit. Kedélyes angol falusi vagy kisvárosi színhely.
Helybéli figurák mozognak a sakktáblán, akkurátusán,
rangjuknak és helyzetüknek megfelelően. Nem hiányzik
a megnyugtató illúzió, hogy az erőszak kivételes
jelenség, hogy minden rendőr becsületes, hogy az angol
osztályszerkezet nem változott az utóbbi húsz évben, és
hogy a gyilkosok nem úriemberek. Igaz, roppant
lelkiismeretes volt a részleteket illetően. Például soha
nem írt lőfegyverrel elkövetett gyilkosságról, mert nem
volt képes megérteni a lőfegyverek működését. De
nagyon jól értett a méregtanhoz, és figyelemre méltó
törvényszéki orvostani ismeretekkel rendelkezett.
Rengeteget bajlódott a hullamerevséggel és más efféle
részletekkel. Bántotta, hogy a kritikusok ezt nem vették
észre, az olvasók pedig nem törődtek vele.
Dalgliesh így szólt;
– Tehát körülbelül tíz hete láttad. Milyen körülmények
között?
– Írt, és kérte, hogy fölkereshessen. Csak ezért jött
Londonba, és az irodámban találkoztunk, este negyed hét
után, amikor a munkatársak nagy része már elment.
Utána idejöttünk vacsorázni. És ez az, amiről beszélni
akartam veled, Adam. Meg akarta változtatni a
végrendeletét. Ebből a levélből kitűnik, miért. –
Összehajtogatott levélpapírt vett elő a tárcájából, és
átadta Dalglieshnek. A papír fejlécén ez volt olvasható:
„Seton Ház, Monksmere-orom, Suffolk.” A július
harmincadikán keltezett levél géppel íródott, és a gépelés
pontos, de szakszerűtlen volt, az amatőr munka látszott a
szavak közti távon meg a szóelválasztáson a sorok végén.
Dalgliesh azonnal rájött, hogy nemrég látott egy másik
gépiratot ugyanettől a kéztől. Ezt olvasta:

Kedves Gurney,
 Átgondoltam múlt pénteki beszélgetésünket – itt
közbevetőleg ismét köszönetét kell mondanom Önnek a
rendkívül élvezetes vacsoráért –, és arra a
következtetésre jutottam, hogy első ösztönöm helyes
volt. A felemás dolgoknak nincs semmi értelmük. Ahhoz,
hogy a Maurice Seton irodalmi díj megfeleljen annak a
nagy célnak, amely előttem lebeg, a tőkebefektetésnek is
megfelelőnek kell lennie, nemcsak azért, hogy a díj
pénzbeli értéke arányos legyen a fontosságával, hanem
azért is, hogy mindörökre biztosítsa a díjat. Nincsenek
olyan hozzátartozóim, akiknek törvényes követelésük
lehetne az örökségemre. Olyanok akadnak, akik tán azt
hiszik, hogy van követelésük, de ez egészen más dolog.
Egyetlen élő rokonomnak marad egy összeg, amelyet
kemény munkával és szorgalommal megsokszorozhat,
amennyiben gyakorolni óhajtja ezeket az erényeket.
Többet már nem akarok tenni érte. Ezen és néhány
más kisebb hagyatékon túl egy körülbelül százhúszezer
fontnyi összeg állna rendelkezésre a díj megalapításához
mint tőke. Azért közlöm ezt Önnel így, hogy némi
fogalma legyen a szándékomról. Mint tudja, az
egészségem nem a legjobb, és noha nincs rá ok, miért ne
élhetnék még hosszú évekig, nagyon szeretném ezt a
dolgot tető alá hozni. Ismeri a nézeteimet. A díjat
kétévenként kell odaítélni egy nagyobb szépirodalmi
műért. Nem vágyom rá különösebben, hogy fiatalokat
bátorítsak. Épp eleget szenvedtünk az utóbbi években a
kamasz írók önsajnáló élelmességétől. Egy regény legyen
a képzeletgazdag hozzáértés műve, ne szociális gondozók
esetleírásainak kietlen terméke. Nem teszek megszorítást
a detektívirodalom érdekében sem; amit én
detektívregényen értek, az már többé-kevésbé idejét
múlta.
 Talán eltűnődik ezeken a gondolatokon, és tudatja
velem, mit javasol. Természetesen szükségünk lesz
meghatalmazottakra, és tárgyalok majd ügyvédekkel az
új végrendeletem feltételeiről. Most viszont még
senkinek nem szólok erről a tervről, és bízom benne,
hogy Ön éppily diszkrét lesz. Amikor a részletek ismertté
válnak, elkerülhetetlen lesz a sajtónyilvánosság, de
nagyon kellemetlenül érintene minden elsietett
bejelentés. Október utolsó két hetében, mint rendesen,
idén is a Csontvázklubban tartózkodom majd, és
javaslom, hogy ott keressen meg.
Híve,
Maurice Seton

Dalgliesh, míg olvasta a levelet, tudatában volt, hogy

Gurney rászegezi kis fekete szemét. Mikor a végére ért,
visszaadta, mondván:
– Elég sokat várt tőled, nem? Mi haszna lett volna a
cégnek belőle?
– Á, semmi, kedves Adam. Csak egy csomó kemény
munka meg gond, és természetesen mindez a Maurice
Seton nagyobb dicsőségéért. Még csak nem is a mi
kiadványainkra korlátozta a díjat. Nem mintha ennek sok
értelme lett volna, ezt elismerem. Igazi nagy neveket
akart vonzani. Egyik fő gondja az volt, hogy ezek
hajlandók-e majd megpályázni a díjat. Azt mondtam
neki, tűzzön ki tekintélyes összeget, és nagyon is meg
fogják pályázni. De százhúszezer font! Nem sejtettem,
hogy ennyi pénze van.
– A felesége gazdag volt… Nem tudod, Max, beszélt
valaki másnak is a tervéről?
– Nos, azt mondta, nem. Inkább olyan volt ezzel
kapcsolatban, mint egy kisfiú. Égre-földre meg kellett
esküdnöm, hogy titokban tartom az ügyet, és azt is meg
kellett ígérnem, hogy még telefonon se beszélek vele
erről. De érted a problémát, ugye? Átadjam ezt a levelet a
rendőrségnek vagy sem?
– Természetesen add át. Mégpedig a suffolki bűnügyi
rendőrség felügyelőjének, Recklessnek. Megadom a
címét. És még jobb lenne, ha fölhívnád és közölnéd,
hogy útban van a levél.
– Gondoltam, hogy ezt fogod mondani. Azt hiszem, a
dolog nyilvánvaló. De az emberben vannak bizonyos
irracionális gátlások. Nem tudok semmit a jelenlegi
örököséről. De úgy képzelem, hogy ez a levél iszonyú
nagy indítékot jelent valakinek.
– Nagyon is. De nincs bizonyítékunk rá, hogy az
örököse tudott róla. És ha ez megnyugtat: akinek a
legerősebb az indítéka, annak van a legerősebb alibije.
Rendőrségi fogdában volt, amikor Maurice Seton
meghalt.
– Ez ügyes dolog volt tőle… Nem adhatom oda
egyszerűen neked ezt a levelet, Adam?
– Sajnálom, Max. Inkább ne.
Gurney sóhajtott, visszatette tárcájába a levelet, és
figyelmét az ennivalóra összpontosította. Ismét nem
beszéltek Setonról, míg az ebéd véget nem ért, majd Max
bebugyolálta magát hatalmas fekete köpönyegébe, amit
állandóan viselt október és május között, és amiben úgy
festett, mint egy jobb napokat látott amatőr bűvész.
– Ha nem sietek, elkések az igazgatósági értekezletről.
Kezdünk csuda hivatalosak lenni, Adam, és nagyon
hatékonyak. Semmilyen döntés nem születik az egész
igazgató tanács határozata nélkül. Ez az új épületeink
hatása. A régi időkben a poros kis fülkéinkbe zárkózva
üldögéltünk, és magunk hoztunk döntéseket. Ami némi
ellentmondásossághoz vezetett a cég politikájában, de
nem vagyok biztos benne, hogy ez olyan nagy baj volt…
Letehetlek valahol? Ki a következő, akit kifaggatsz?
 – Köszönöm, Max, gyalog megyek. A Sohóban van
dolgom, néhány szót szeretnék váltani egy gyilkossal. –
Max meglepetten állt meg.
– Csak nem Seton gyilkosával? Azt hittem, te és a
suffolki bűnügyiek megakadtatok. Úgy érted, hogy
teljesen fölöslegesen viaskodom itt a lelkiismeretemmel?
– Nem, nem ez a gyilkos ölte meg Setont, noha nem
hiszem, hogy erkölcsi aggályai lettek volna. Valaki
nyilvánvalóan szeretné bebeszélni a rendőrségnek, hogy
az illető benne van a dologban. L. J. Lukerről van szó.
Emlékszel rá?
– Nem ő volt az, aki lelőtte az üzlettársát, és
megúszta? 1959-ben, ugye?
– Pontosan. A fellebbviteli bíróság megsemmisítette
az ítéletet, mert helytelenül tájékoztatták az esküdteket.
Brothwick bíró ugyanis, valami sajátos elmeficam
jóvoltából azt sugallta nekik, hogy annak, aki nem
válaszol, amikor vádolják, bizonyára van valami
rejtegetnivalója. Nyilván fölismerte a következményeket,
mihelyt a szavak kijöttek a száján. De akkor már
kimondta őket. És Luker szabadlábra került, ahogy előre
megmondta.
– És hogyan kapcsolódik ez Maurice Setonhoz? Nem
tudok elképzelni két embert, akinek kevesebb köze lenne
egymáshoz.
– Éppen ez az, amire magam is rá szeretnék jönni –
mondta Dalgliesh.

MÁSODIK FEJEZET

Dalgliesh a Sohón át sétált el a Cortez-klubig. Minthogy

agya még mindig a suffolki tiszta tágasságtól volt friss,
csak nyomasztóbbnak találta ezeket a szurdokszerű
utcákat, délutáni pangásukban is. Nehéz volt elhinni,
hogy valaha élvezettel kószált e hitvány sikátorokban. A
rövid távollét is elviselhetetlenné tette a visszatérést. Ez
kétségtelenül főleg hangulat dolga volt. A városrész
ugyanis mindent megad a férfiaknak, kielégíti az összes
olyan szükségletet, amelyhez csak pénz kell. Az ember
annak látja, aminek akarja. Kellemes vacsorázóhely,
kozmopolita falu a Piccadilly háta mögé bújva, sajátos,
titokzatos falusi élettel; London egyik legjobb
bevásárlóközpontja – és Európa legmocskosabb és
leghitványabb bűntanyája. Még a városukat ismertető
újságírók sem tudják eldönteni, olyan sokarcú. Dalgliesh,
miközben elhaladt a sztriptízlokálok, a koszos alagsori
lépcsők, az emeleti ablakfüggönyök mögött unatkozó
lányok sziluettje mellett, arra gondolt: kolostorba tudna
kergetni egy férfit, ha mindennap végig kellene mennie
ezeken a csúf utcákon – s nem annyira a nemi undor
lenne az ok, inkább az ismétlődés s az örömtelen gyönyör
elviselhetetlen unalma.
A Cortez-klub se jobb, se rosszabb nem volt
szomszédainál. Kívül a szokásos fényképek és a
középkorú, rosszkedvűnek látszó férfiak ugyancsak
szokásos csoportja, akik tettetett érdektelenséggel nézik
ezeket a képeket. A klub még nem nyitott ki, de az ajtó
engedett Dalgliesh nyomásának. A kis portásfülkében
senki sem ült, Dalgliesh lement a rojtos szélű piros
szőnyeggel bevont keskeny lépcsőn, félrehúzta a
gyöngyfüggönyt, amely az éttermet a folyosótól
elválasztotta.
Pontosan olyan volt, mint ahogy emlékeiben élt. A
Cortez-klubnak, akárcsak a tulajdonosának, vele született
képessége volt a túlélésre. Most valamivel elegánsabban
hatott, bár a délutáni napfényben jól látszott az álspanyol
berendezés ízléstelensége és a falak koszossága. Az
asztalok összevissza álltak – legtöbbjük csupán épp
akkora, hogy egyetlen ember elférjen mellette és
kényelmetlenül közel voltak egymáshoz. De hát a
vendégek nem azért jöttek a Cortez-klubba, hogy a
kedves családjukkal vacsorázzanak, s az étel se érdekelte
őket különösebben.
Az étterem túlsó végén kis színpad volt, csupán
egyetlen székkel és terjedelmes, nádfonatú spanyolfallal.
A színpadtól balra pianínó állt, teteje teli
kéziratpapírokkal. Pantallós-pulóveres vékony
fiatalember hajolt a hangszer fölé, bal kezével leütött egy
akkordot, és jobbjával lejegyezte. Laza tartása meg a
szórakozott unalom látszata ellenére teljesen lekötötte a
dolog. Amint Dalgliesh belépett, fölpillantott, aztán
tovább ütögette, ugyanolyan egyhangúan, a billentyűket.
Rajta kívül csak egy nyugat-afrikai volt a teremben,
lagymatagon söprögetett. Lágy, halk hangon így szólt:
– Még nem vagyunk nyitva, uram. Fél hétig nincs
kiszolgálás.
– Köszönöm, nem kérek semmit. Idebenn van Mr.
Luker?
– Meg kell kérdeznem, uram.
– Kérdezze meg. És Miss Coombsszal is szeretnék
beszélni.
– Meg kell kérdeznem, uram, nem vagyok biztos
benne, hogy itt van.
– Nekem az az érzésem, azt a választ kapja, hogy itt
van. Mondja meg neki, hogy Adam Dalgliesh szeretne
beszélni vele.
A férfi eltűnt. A zongorista folytatta a rögtönzést,
anélkül, hogy fölnézett volna, Dalgliesh pedig
letelepedett az ajtónál álló asztalhoz, hogy ott üsse agyon
azt a tíz percet, amelyet becslése szerint Luker
megfelelőnek tart a megváratására. Ezt az időt azzal
töltötte, hogy az odafönt lévő emberre gondolt.
 Luker annak idején azt mondta: meg fogja ölni az
üzlettársát, s meg is ölte. Azt mondta, nem kötik föl érte,
és nem is kötötték föl. Minthogy Brothwick bíró
segítségére aligha számíthatott, a jóslása vagy kivételes
jövőbe látásra vallott, vagy a szerencséjébe vetett
rendkívüli hitre. A történetek egy része, amelyek a pör
óta keringtek körülötte, bizonyára kétes hitelességgel
bírt, de ő nem az az ember volt, aki megtagadja őket. A
hivatásos bűnözők ismerték és elismerték, anélkül, hogy
közéjük tartozott volna. Félig-meddig babonás tisztelettel
vették körül, mint olyan embert, aki pontosan tudja,
mennyit érdemes ésszerűen kockáztatni, aki egyetlen
visszafordíthatatlan lépéssel túlment minden határon.
Félelemmel vegyes csodálattal tekintettek rá, hisz oly
közel volt már az utolsó, szörnyű sétához! Dalgliesh néha
ingerülten fedezte föl, hogy még a rendőrség se maradt
mentes ettől. Kollégái nehezen hitték el, hogy Luker, aki
– pusztán bosszúvágyból – oly könnyedén ölt, beérné
azzal, hogy néhány másodrendű éjszakai mulatót tart a
kezében. Valami látványosabb aljasságot vártak tőle,
mint az italmérési engedélyek meg a jövedelemadó-
visszatérítések körüli manipulációk és a kisstílű
költségeiket elszámoló vendégeknek nyújtott, enyhén
erotikus szórakoztatás. De ha voltak is netán más
vállalkozásai, eddig semmi nem tudódott ki róluk. Talán
nem is volt semmi, ami kitudódhatott volna. Talán
mindössze erre törekedett, erre a jövedelmező
féltekintélyre, a hamis hírnév meg a két világ közt lebegő
senki földje szabadságára.
Pontosan tíz perc telt el, amikor a színesbőrű férfi
visszatért, és közölte, hogy Luker fogadja. Dalgliesh
egyedül ment föl a lépcsőn a nagy utcai szobába,
amelyből Luker nemcsak a Cortez-klubot irányította,
hanem összes mulatóját is. A szoba meleg volt és
levegőtlen, túlbútorozott és alig szellőztetett. Középen
íróasztal állt, a fal mellett néhány iratszekrény, a
gázfűtésű kandallótól balra hatalmas páncélszekrény és
pamlag, s három könnyebb szék egy televíziókészülék
körül. A sarokban kis mosdó. A szobát nyilvánvalóan
úgy tervezték meg, hogy iroda és társalgó is legyen, és
úgy sikeredett, hogy nem lett belőle egyik se. Hárman
voltak bent: Luker maga, Sid Martelli, általános
helyettese a Cortez-klubban, és Lily Coombs. Sid
ingujjban állt, és a kis nyeles edényben tejet melegített
magának a kandalló melletti gázrezsón. Mint mindig,
valami lemondóan keserű kifejezés ült az arcán. Miss
Coombs, már fekete estélyiben, egy zsámolyon kuporgott
a gázkandalló előtt, és a körmét lakkozta. Üdvözlésre
emelte a kezét, és széles, nyugodt mosolyt küldött
Dalgliesh felé. Dalgliesh arra gondolt, hogy a róla szóló
leírás abban a kéziratban, bárki írta is, elég hű. Ő ugyan
nem fedezett fel benne orosz arisztokrata vért, de ez
csöppet se lepte meg, mivel tudta jól, hogy Lil nem
származik keletebbről a Whitechapel útnál. Magas,
egészséges küllemű szőkeség volt, erős fogakkal és azzal
a vastag, fehér bőrrel, amelyen alig fog az öregedés.
Negyvenes évei elején járhatott. Nehéz volt pontosan
megállapítani. Tisztára úgy festett, mint amikor Dalgliesh
öt évvel ezelőtt először látta. Valószínűleg újabb öt év
múlva is ugyanilyen lesz.
Luker meghízott valamelyest utolsó találkozásuk óta.
A drága öltöny feszült a vállán, nyaka kidagadt a
makulátlan gallérból. Erős, kellemetlen arca volt, bőre
oly tiszta és fénylő, mintha kifényesítették volna. A
szeme rendkívüli. Az írisz pontosan a szemfehérje
közepén helyezkedett el, mint valami szürke kavics, és
olyan élettelen volt, hogy az egész arc torzzá vált tőle.
Erős szálú fekete haja mélyen lenőtt a halántékára, és ez
furcsamód kissé nőiessé tette. Rövidre vágatta mindenütt,
s olyan volt, akár a kutya szőre, csillogó és durva. A
külseje tökéletesen megegyezett a jellemével. De a
hangja elárulta származását. Minden benne volt: a
kisvárosi paplak, a középosztály gondosan ápolt
öntudata, a kis magániskola. Sokat változott az évek
folyamán. De a hangját képtelen volt megváltoztatni.
– Á, Dalgliesh főfelügyelő. Ez igazán kedves. Attól
tartok, minden asztal foglalt ma estére, de Michael talán
kerít magának egyet. Nyilván a műsor érdekli.
– Se a vacsora, se a műsor, köszönöm. Az étel nem
nagyon ízlett annak az ismerősömnek, aki legutóbb itt
vacsorázott. A nőket pedig úgy szeretem, ha nőnek
néznek ki, nem pedig szoptatós vízilovaknak. Beérem a
kinti fényképekkel. Hol a csudában szedik fel őket?
– Nem szedjük fel őket. Ezek a kedves kislányok úgy
érzik: akadnak, hogyismondjam, természetes előnyeik, és
ők jönnek el hozzánk. És ne legyen túl szigorú,
főfelügyelő. Mindannyiunknak megvannak a magunk
szexuális szeszélyei. Amiért a magáéit nem elégítik ki itt,
nem kell úgy tennie, mintha nem volnának efféle örömei.
Nem a szálkáról meg a gerendáról van itt szó? Ne feledje,
én is lelkész fia vagyok, mint maga. Igaz, ez, úgy látszik,
meglehetősen különbözőképpen hatott ránk. –
Elhallgatott, mintha az utóbbi körülményen töprengene
egy pillanatig, azután könnyedén így folytatta:
– A főfelügyelőnek és nekem közös a balsorsunk, Sid.
Mindkettőnk papája lelkész volt. Ez szerencsétlen indulás
egy fiúgyermeknek. Ha ezek a papák komolyan veszik a
dolgot, bolondnak tartod őket. Ha nem, akkor
álszenteknek. Mindenképp leszerepelnek.
Sid, akit egy ciprióta csapos nemzett egy szellemileg
visszamaradott cselédlánnyal, szenvedélyes egyetértéssel
bólogatott.
 Dalgliesh így szólt:
– Néhány szót akartam váltam magával és Miss
Coombs-szal Maurice Setonról. Nem én viszem az ügyet,
úgyhogy ha nem akarnak, nem kell beszélniök. De ezt
természetesen úgyis tudják.
– Hogyne. Egy árva szót se kell mondanom. De
meglehet, hogy segítőkész, szíves hangulatban vagyok.
Sosem lehet tudni. Próbáljon ki.
– Ugye ismeri Digby Setont?
Dalgliesh megesküdött volna, hogy váratlan volt a
kérdés. Luker holt szeme megrebbent. Így felelt:
– Digby tavaly néhány hétig itt dolgozott, amikor
zongorista nélkül maradtam. Ez az után volt, hogy az ő
mulatója tönkrement. Adtam neki egy kis kölcsönt, hogy
átsegítsem a nehézségeken, de hiába. Digby nem nagyon
ért a dologhoz. De nem rossz zongorista.
– Mikor járt itt utoljára?
Luker széttárta kezét, és társaihoz fordult:
– Ugye májusban dolgozott nálunk néhány hétig,
amikor Carlis fejreállt a túladagolástól? Azóta nem
láttuk.
Lil szólalt meg:
– Egyszer-kétszer benézett azóta is, L. J. Igaz, nem
akkor, amikor itt voltál. – Lukért mindig a
monogramjával szólították a beosztottjai. Dalgliesh nem
volt biztos benne, azért-e, hogy viszonyuk kedélyességét
hangsúlyozzák, vagy azért, hogy attól Luker úgy érezze
magát, mint egy amerikai pénzmágnás. Lil segítőkészen
folytatta: – Nem vett részt a nyári estélyünkön, Sid?
Sid komor, elgondolkodó ábrázatot öltött:
– Nem nyáron volt az, Lil, inkább késő tavasszal. Nem
Mavis Manninggel meg annak a sleppjével jött, a nő
műsorának a bukása után, májusban?
 – Az Ricki volt, Sid. Rickire gondolsz. Digby Seton
soha nem járt Mavisszel.
Olyan jól összecsiszolódtak, gondolta magában
Dalgliesh, akár egy táncos-zenés darab szereplői. Luker
szelíden elmosolyodott:
– Miért Digbyt szúrta ki? Ez nem gyilkosság, és ha az,
akkor Digby többé-kevésbé biztonságban van. A tényeket
nézze. Digbynek volt egy gazdag bátyja. Ez
mindkettőjüknek kellemes. A bátyjának gyengélkedett a
szíve, bármely percben fölmondhatta a szolgálatot.
Balszerencse rá nézve, de ismét csak kellemes Digbynek.
És ez a szív egy napon fölmondja a szolgálatot. Ez
természetes halál, főfelügyelő, ha ennek a kifejezésnek
egyáltalában van valami értelme. Állítólag valaki
elszállította a holttestet Suffolk-ba, és belökte a tengerbe.
Ám előbb még valami értelmetlen és ronda dolgot művelt
vele, mint hallom. Nekem úgy tűnik, szegény Mr. Seton
eléggé népszerűtlen volt irodalmár szomszédai körében.
Meglep, főfelügyelő, hogy a maga nagynénje hogyan mer
egyedül élni ezek között az emberek között, nem szólva
arról, hogy a bárdját elöl hagyja halottak trancsírozására.
– Látom, igen tájékozott – mondta Dalgliesh. És
meglehetős gyorsan is tájékoztatják, tette hozzá
gondolatban. Vajon ki szállítja neki a friss híreket?
Luker megvonta a vállát.
– Nincs ebben semmi törvénytelen. A barátaim
mesélnek ezt-azt. Tudják, hogy érdekel.
– Különösen, ha kétszázezer fontot örökölnek?
– Ide figyeljen, főfelügyelő. Ha nekem pénz kell, elő
tudom teremteni, éspedig törvényes keretek között.
Törvényszegéssel minden bolond tud vagyont keresni.
Manapság ahhoz kell okosnak lenni, hogy legálisan
csinálja az ember. Digby Seton előbb-utóbb visszafizeti
nekem azt az ezerötszázat, amit akkor kölcsönöztem
neki, amikor megpróbálta megmenteni az Aranyfácánt.
Én nem sürgetem.
Sid a főnöke felé fordította majomszemét. A belőle
áradó rajongás szinte illetlen hőfokú volt.
Dalgliesh így szólt:
– Maurice Seton itt vacsorázott a halála előtti este.
Digby Seton kapcsolatban áll ezzel a lokállal. És
kétszázezer font várományosa. Maga tehát, Luker, nem
tehet szemrehányást azoknak, akik idejönnek
kérdezősködni, különösen mivel Miss Coombs volt az
utolsó, aki élve látta Maurice-t.
Luker Lilhez fordult:
– Te csak tartsd a szád, Lil. Vagy ami még jobb,
szerezz ügyvédet magadnak. Majd fölhívom Bernie-t.
– Mi a csudának kellene nekem Bernie? Mindent
elmondtam már egyszer, amikor az a hekus itt járt. Az
igazat mondom. Michael meg a fiúk látták, hogy
odahívott az asztalához, és ott ültünk fél tízig, aztán
együtt mentünk el. Fél tizenegyre újra visszajöttem. Te is
láttál, Sid, meg az egész csehó.
– Így igaz, főfelügyelő. Lil fél tizenegykor visszajött.
– Lilnek nem lett volna szabad elmennie – mondta
szelíden Luker. – De ez az én gondom, nem a magáé.
Miss Coombst láthatólag édeskevéssé izgatta, hogy
Luker elégedetlen vele. Akárcsak a többi alkalmazott, ő
is pontosan tudta, mennyit engedhet meg magának.
Kevés volt a szabály, s mind egyszerű és közismert.
Elmenni egy órára egy gyenge forgalmú estén:
bocsánatos bűn. Megölni valakit bizonyos jól átgondolt
feltételek között, valószínűleg ugyancsak bocsánatos bűn.
De ha valaki Monksmere-ben azt reméli, hogy Luker
nyakába varrja ezt a gyilkosságot, akkor csalódnia kell.
Luker nem az az ember, aki a más javára gyilkol, és azzal
se bajlódik, hogy eltüntesse a nyomait. Amikor Luker
kinyírta azt az illetőt, nyugodt lélekkel ott hagyta
ujjlenyomatát a bűntény színhelyén.
Dalgliesh megkérdezte Lilt, mi is történt. Most már
nem esett szó ügyvédekről, és a lány hajlandó volt
beszélni. Dalgliesh figyelmét nem kerülte el, hogy Lil
gyors pillantást vált főnökével, mielőtt belekezd az
elbeszélésbe. Valamilyen okból, amelyet nem kötött
mások orrára, Luker azt akarta, hogy beszéljen.
– Nos, nyolc óra tájban jött ide, és az ajtóhoz
legközelebb eső asztalt választotta. Nyomban
észrevettem. Különös emberke volt, kicsi, nagyon ápolt,
idegesnek látszott. Azt hittem, állami hivatalnok, és ki
akar rúgni a hámból. Jár ide sokféle ember. A
törzsvendégek általában társasággal jönnek, de akad
magányos, fura ürge is. Legtöbbnyire lány kellene nekik.
Nos, mi nem szolgálunk ilyesmivel, és az én dolgom,
hogy ezt közöljem velük.
Miss Coombs jámbor és szigorú arcot öltött, ami
senkit nem vezetett félre, és nem is volt efféle célja.
Dalgliesh megkérdezte, mi történt azután.
– Michael fölvette a rendelését. Sült scampit kért,
fejes salátát, kenyeret vajjal és egy üveg chiantit.
Láthatólag pontosan tudta, mit akar. Nem tökölődött.
Megkérdezte Michaelt, míg az kiszolgálta, hogy
beszélhetne-e velem. Erre aztán odamentem, s ő
megkérdezte, mit iszom. Ginfizzt ittam, miközben ő
elkezdett turkálni a scampiban.
Vagy nem volt étvágya, vagy csak az kellett neki,
hogy legyen mit tologatnia a tányéron, míg beszélgetünk.
Végül azután szépen elfogyasztotta az ételt, de mintha
nem telt volna túl sok öröme benne. Igaz, a bort megitta.
Derekasan hozzálátott. Majdnem egy egész üveggel
benyakalt.
Dalgliesh megkérdezte, miről beszélgettek.
 – Kábítószerről – mondta ki nyíltan Miss Coombs. –
Ez érdekelte. A kábítószer. Nem kellett neki, félre ne
értse. Az eléggé világos volt, hogy nem narkós, s ha az
lett volna, nem hozzám jön. Azok a fiúk nagyon is jól
tudják, hol kapják meg, amire szükségük van. A
Cortezben nem fordulnak elő. A hapsi elmondta, hogy
író, méghozzá igen jól ismert, egész híres, és könyvet ír a
kábítószer-üzelmekről. Nem mondta meg a nevét, én meg
nem kérdeztem. Szóval valaki azt mondta neki, hogy
tőlem kaphat néhány használható felvilágosítást, ha
érdekeltté tud tenni a dologban. Az a barát nyilvánvalóan
azt mondta, ha tudni akarsz valamit a Sohóról, menj el a
Cortezbe és keresd Lilt. Mondhatom, nagyon kedves.
Soha nem tudtam, hogy a kábítószerüzlet szaktekintélye
vagyok. Mégis, úgy tűnt, mintha valaki jót akarna tenni
velem. Pénz volt a dologban, és a pasas nem az a fajta
volt, aki tudni akarja, eredeti információt kap-e. Semmi
mást nem óhajtott, mint egy kis helyi atmoszférát a
könyvéhez, én meg úgy gondoltam, hogy ezzel
szolgálhatok. Londonban mindent lehet venni, csak pénz
kell hozzá, és tudni kell, hova menjen az ember. Tudja
ezt maga is, édesem, éppoly jól, mint én. Higgye el,
megadhattam volna neki egy vagy két kocsma nevét,
ahol, azt mondják, kapható a himmihummi. De mit
segített volna rajta? Egy kis varázsra meg izgalomra
vágyott, márpedig a narkóbuli körül nincs se varázs, se
izgalom: nincs a szerencsétlen narkósok körül sem.
Úgyhogy azt mondtam, adhatok némi információt,
mennyit ér meg neki? Mire azt mondta, hogy egy tízest,
én meg azt, hogy oké. És ne gondoljon link szövegre.
Értéket kapott tőlem.
Dalgliesh azt felelte, meg van győződve róla, hogy
Miss Coombs mindig értéket ad, és Miss Coombs némi
rövid belső küzdelem után úgy döntött, hogy elengedi a
füle mellett a megjegyzést. Dalgliesh megkérdezte:
– Elhitte neki, amit mondott? Márminthogy író?
– Nem, kedvesem. Legalábbis az elején nem. Már túl
gyakran hallottam ilyet. Nem is hinné, hány olyan ürge
akad, aki csak azért akar megismerkedni egy lánnyal,
„hogy hiteles hátteret kapjon az új regényéhez”. Ha
éppen nem szociológiai kutatómunkát végez. Mi mást
végezne? Ez ilyennek látszott. Tudja: jelentéktelen,
ideges és ugyanakkor mohó is. De amikor azt javasolta,
hogy üljünk taxiba, és diktáljam neki rögtön gépbe, amit
tudok, gondolkodóba estem. Közöltem vele, hogy
legfeljebb egy órára szakadhatok el innen, és szívesebben
venném, ha az én lakásomra mennénk. Mindig ezt
mondom; ha az ember nem tudja, kivel van dolga, jobb,
ha ragaszkodik a hazai pályához. Tehát azt javasoltam,
menjünk taxival a lakásomra. Azt mondta, rendben van,
és valamivel fél tíz előtt elmentünk. Jól mondom, Sid?
– Így volt, Lil. Fél tíz volt. – Sid fölemelte szomorú
szemét a tejespohárról. Lelkesedés nélkül figyelte a
ráncos fölt, amely lassan képződni kezdett a tej felszínén.
Az édes, émelyítő tejszag szétáradt a klausztrofóbiát
keltő irodában. Luker megszólalt:
– Az isten szerelmére, Sid, idd már meg azt a löttyöt,
vagy öntsd ki. Idegesítesz.
– Idd meg, drágám – biztatta Miss Coombs. – Gondolj
a fekélyedre. Csak nem akarsz úgy járni, mint szegény
Solly Goldstein?
– Solly valami koszorúérbajban halt meg, és azon nem
segít a tej. Azt hiszem, épp ellenkezőleg. Különben is ez
a lé gyakorlatilag radioaktív. Teli van stroncium
kilencvennel. Veszedelmes, Sid.
 Sid a mosdóhoz sietett, és kiöntötte a tejet. Dalgliesh
ellenállt a kényszernek, hogy föltépje az ablakot, és
megkérdezte:
– Milyennek tűnt Mr. Seton, amíg együtt ültek az
asztalnál?
– Idegesnek, drágám. Izgatottnak és nyugtalannak is.
Michael szerette volna, ha átül egy másik asztalhoz,
kicsit huzatos ott az ajtónál, de ő nem moccant. Folyton
az ajtót nézte, amíg beszélgettünk.
– Mintha várt volna valakit?
– Nem, drágám. Inkább mintha meg akarna győződni
róla, hogy az ajtó még mindig ott van. Egy kicsit
tartottam tőle, hogy lelécel. Fura egy madár volt, az
biztos.
Dalgliesh megkérdezte, mi történt, amikor elmentek a
klubból.
– Ugyanaz, amit már elmondtam annak a suffolki
hekusnak. Taxit fogtunk a Greek utca sarkán, és épp meg
akartam adni a címem a sofőrnek, amikor Mr. Seton
hirtelen azt mondta, hogy inkább csak autózgatna egy
darabig, ha volna kedvem. Ha tudni akarja a
véleményem: szerintem berezelt. Attól félt, valami
történhet vele, a szegény kis hülye. Mindegy, nekem
megfelelt, így aztán cirkáltunk egy darabig a West End
körül, azután be a Hyde Parkba. Kicsit fűzögettem az
agyát a kábítós bulival, ő meg jegyezgetett egy
könyvecskébe. Ha tudni akarja a véleményem: alaposan
beszívott. Hirtelen átölelt, és meg akart csókolni. Hát
akkor már egy kicsit elegem volt belőle, nem vágytam rá,
hogy ez a kis vakarcs taperoljon. Az volt a benyomásom,
hogy csak azért próbálkozik, mert azt hiszi, hogy így
kell. Úgyhogy azt mondtam, vissza kell mennem a
klubba. Kérte, hogy tegyük ki a Paddington állomás előtt,
onnan majd a földalattival megy tovább. Nem volt semmi
harag. Kaptam tőle két ötöst, meg külön egy fontot a
taxiköltségre.
– Nem mondta, hova megy?
– Nem. Végigjöttünk Sussex Gardensen, tudja, az
most egyirányú, és letettük a District Line földalattinál.
De az is lehet, hogy átment az úton a Bakerloo-vonal
állomásához. Nem figyeltem. Negyed tizenegy körül
búcsúztam el tőle a Paddington földalatti-állomásnál,
akkor láttam utoljára. És ez az igazság.
Még ha nem is az, nehéz lenne bebizonyítani az
ellenkezőjét, gondolta Dalgliesh. Sok szól mellette. Lil
igazán nem az a nő, aki annyira pánikba ejthető, hogy
megváltoztasson egy bevált történetet. Időpazarlás volt
eljönni a Cortezbe. Luker ugyan természetellenesen,
szinte gyanúsan készséges volt, de Dalgliesh semmi olyat
nem tudott meg, amit Reckless ne mondhatott volna el
neki feleennyi idő alatt.
Hirtelen újra elfogta a bizonytalanságnak és a
tehetetlenségnek az az érzése, amely az ifjú Dalgliesht, a
kezdő detektívet gyötörte csaknem húsz évvel ezelőtt.
Amikor elővette és körbemutatta Bryce fényképét a
tengerparti társaságról, egyáltalán nem bízott a sikerben.
Úgy érezte magát, mint egy ügynök az ajtóküszöbön, aki
a senkinek sem kellő kacatját kínálgatja. Elég udvariasan
nézegették. Szíves házigazdák módjára talán még
sajnálták is egy kicsit. Makacsul, kitartóan kérdezgette,
hogy a képen látható személyek közül láttak-e valakit
már a Cortez-klubban. Lil szeme fennakadt az igyekezet
gyötrelmében, míg kinyújtott karral tartotta a képet, s így
sikerült homályossá tenni a látását. Dalglieshnek eszébe
jutott: Lil olyan, mint a legtöbb nő. Akkor hazudik a
leghatásosabban, amikor meg tudja győzni önmagát,
hogy alapjában véve igazat mond.
 – Nem, drágám, nem mondhatnám, hogy felismerem
őket. Kivéve természetesen Maurice Setont és Digbyt. Ez
nem jelenti azt, hogy nem jártak itt. Jobb, ha őket kérdi.
Luker és Sid, kevesebb gátlással küzdve, csupán
rápillantott a fényképre, és máris állította, hogy soha
életében nem látta az illetőket.
Dalgliesh nézte a három embert. Sid olyan
elkínzottnak és gondterheltnek látszott, mint egy rosszul
táplált kisfiú, aki reménytelenül hányódik a gonosz
felnőttek világában. Dalgliesh úgy vélte, Luker nevet
magában, ha egyáltalán tud nevetni. Lil azzal a bátorító,
anyáskodó, majdhogynem sajnálkozó tekintettel nézett
rá, amelyet – gondolta keserűen – általában a
vendégeinek tart fenn. Ezektől semmi többet nem tudhat
meg. Megköszönte a segítségüket – gyanítva, hogy a
hangjában rejtőző hűvös gúny némi hatással van Lukerre
–, és távozott.

HARMADIK FEJEZET

Mihelyt Dalgliesh elment, Luker Sid felé bökött a

fejével. A kis ember szó nélkül kiment, hátra se nézett.
Luker megvárta, amíg a lefelé tartó léptek zaját hallja.
Lil, főnökével kettesben maradva, nem mutatott
különösebb aggodalmat, kényelmesebben helyezkedett el
a szutykos fotelben a gázkandallótól balra, és olyan
nyájasan, közömbösen nézte a férfit, akár egy macska.
Luker a falnál álló páncélszekrényhez lépett. A nő
figyelte széles hátát, amint ott áll mozdulatlanul, és a
kombinációs zárat forgatja. Amikor visszafordult,
meglátott a kezében egy kis csomagot, cipődoboz méretű
lehetett, barna papírba burkolva és fehér madzaggal
átkötve. Luker letette az íróasztalára.
– Ezt már láttad? – kérdezte.
 Lil rangján alulinak érezte, hogy kíváncsiságot
mutasson:
– Neked jött a ma reggeli postával, nem? Sid vette át.
Mi a baj vele?
– Semmi baj sincs vele. Ellenkezőleg: csodálatos egy
csomag. Egyszer már kibontottam, mint láthatod, de
amikor megérkezett, nagyon csinos kis holmi volt. Látod
a címzést? L. J. Luker úrnak, Cortez-klub W. 1. Szépen
kirajzolt nyomtatott nagybetűk, jellegtelenek,
golyóstollal írták őket. Nem könnyen azonosítható írás.
Azután itt van a papír. Teljesen közönséges barna papír,
ívszámra kapni bármelyik papírkereskedésben. És a
madzag. Látsz valami különöset ezen a madzagon, Lil?
Lil figyelmesen megnézte, és elismerte, hogy a
madzagon nincs semmi különös. Luker így folytatta:
– Ami eléggé furcsa viszont, az a túlméretezett portó,
amit az illető fizetett. Legalább egy shillinggel több a
kelleténél, becslésem szerint. Úgyhogy feltételezhetjük, a
csomagot a postahivatalon kívül bélyegezték fel, és
azután odalökték a pultra, mégpedig csúcsidőben. Nem
várták meg, amíg lemérik. Így kisebb az esély, hogy az
ügyfelet megjegyzik.
– Hol adták fői?
– Ipswichben, szombaton. Mond ez valamit neked?
– Csak annyit, hogy átkozottul messziről küldték.
Ipswich nem annak a helynek a közelében van, ahol
megtalálták Maurice Setont?
– A Monksmere-hez legközelebb eső nagyobb város.
A legközelebbi hely, ahol az ember biztos lehet benne,
hogy nem ismerik föl. Az ember aligha adhatja postára
ezt Walberswickben vagy Southwoldban úgy, hogy ne
tudja előre: emlékezni fognak rá.
– Az isten szerelmére L. J.! Mi van benne?
– Nyisd ki, és nézd meg magad.
 Lil óvatosan, de érdektelenséget tettetve közeledett. A
barna csomagolópapírnak több rétege volt, mint
amennyire számított. A doboz maga közönséges fehér
cipődoboznak bizonyult, amelyről letépték a címkét.
Nagyon réginek látszott, olyasfajta doboznak, amilyet
egy szekrény vagy fiók mélyére lökve minden házban
talál az ember. Lil keze elbizonytalanodott a fedél fölött.
– A fenébe is, ha valami állat van benne, ami rám
ugrik, én megöllek, L. J. Gebedjek meg, ha nem. Utálom
a hülye vicceket. Egyébként mi ez a szag?
– Formalin. Gyerünk, nyisd ki.
Hideg szürke szeme feszült figyelemmel, érdeklődőn,
szinte derűsen szegeződött a nőre. Most már sikerült
megijesztenie. Egy pillanatra találkozott a tekintetük.
Azután Lil hátralépett az íróasztaltól, és előrenyúlva,
csuklója egyetlen billentésével lerántotta a fedelet.
Édeskés, savas szag szállt fel, akár valami altatógáz. A
lemetszett kezek úgy hevertek nedves vattaágyukon,
összekulcsolva, mintha imádkozást parodizálnának, a
tenyerek enyhén összeértek, az ujjhegyek egymáshoz
nyomódtak. A puffadt bőr, már ami maradt belőle,
krétafehér volt és olyan gyűrött, hogy úgy hatott, mintha
az ujjperceket laza, öreg kesztyű fedné, amely egyetlen
érintésre szétmállik. A hús már lehúzódott a csukló
csonkjáról, és a jobb kéz mutatóujjának körme kijött
ágyából.
A nő megbűvölten és undorral bámult a két kézre.
Azután fogta a doboz tetejét, és visszatette. A kartonpapír
benyomódott a mozdulat erejétől.
– Nem gyilkosság volt, L. J. Esküszöm! Digbynek
semmi köze hozzá. Neki nincs ehhez mersze.
– Én is így gondoltam. Igazat mondtál nekem, Lil?
– Természetesen. Minden szó igaz, L. J. Ide figyelj, ő
nem tehette. A fogdában volt kedden egész éjjel.
 – Ezt mind tudom. De ha nem ő küldte, akkor
kicsoda? Kétszázezer font várományosa, ne feledd el.
Lil hirtelen így szólt:
– Azt mondta, hogy a bátyja meg fog halni. Ezt
mondta nekem egyszer.
Megbűvölten és rémülten bámulta a dobozt.
Luker így válaszolt:
– Mindnyájan tudtuk, hogy meg fog halni. Egyszer.
Vacak volt a szíve. Ez nem jelenti, hogy Digby tette el
láb alól. Természetes halállal halt meg.
Lil, úgy látszik, észrevette a férfi hangjában a
bizonytalanság halvány árnyalatát. Rápillantott Lukerre,
és gyorsan megjegyezte:
– Mindig nagyon szeretett volna hozzád kerülni, L. J.
Tudod jól. És most kétszázezre van.
– Még nincs. És lehet, hogy sohasem teheti rá a kezét.
Nem akarok bolondot magam mellett, se tőkével, se
anélkül.
– Ha eltette láb alól Maurice-t, és úgy, hogy
természetes halálnak lássék, akkor mégse olyan bolond,
L. J.
– Lehet. Várjunk, míg kiderül, megússza-e szárazon.
– És mi legyen… ezzel? – kérdezte Lil, s fejével az
ártatlannak látszó doboz felé intett.
– Vissza a páncélba. Holnap összecsomagoltatom
Siddel, és föladatom Digby címére. Ebből megtudhatunk
valamit. Mit szólnál hozzá, ha mellétenném a
névjegyemet? Ideje, hogy elbeszélgessek Digbyvel.

NEGYEDIK FEJEZET

Dalgliesh becsukta maga mögött a Cortez-klub ajtaját, és

úgy szívta be a sohói levegőt, mintha édesebb volna a
Monksmere-oromi tengeri szélnél. Luker pedig úgy
hatott rá, mint aki beszennyezi a levegőt. Örült, hogy
kikerült a zsúfolt kis irodából, és hogy megszabadult
azoknak a halott szemeknek a pillantásától. Eshetett egy
kicsit, amíg odabenn tartózkodott, mert a kocsik surrogva
haladtak a nedves úton, és a járda tapadt a lába alatt. A
Soho most ébredezett, s a keskeny utca tarka áradata
járdaszéltől járdaszélig örvénylett. Erős szél fújt, és
szemeláttára szárította fel az utat. Vajon fúj-e a szél a
Monksmere-ormon is? Nagynénje talán épp most zárja be
a spalettát éjszakára.
Míg lassan a Shaftesbury sugárút felé sétált, a
következő tennivalóján töprengett. Londonba rohanása,
amit egy dühös pillanatában határozott el, eddig kevés
olyan értesüléshez juttatta, amit Suffolkban maradva
kényelmesebb körülmények között meg ne szerezhetett
volna. Még Max Gurney is elmondhatta volna közlendőit
a telefonban, noha persze Max híres az óvatosságáról.
Dalgliesh mégsem bánta meg, hogy eljött; de hosszú volt
ez a nap, és nem óhajtotta még meghosszabbítani. Ezért
aztán annál idegesítőbb volt, hogy nem tudott szabadulni
a gondolattól: van még valami, amit el kell intéznie.
Nehéz volt eldönteni, hogy mit. Egyik lehetőség se
vonzotta. Fölkeresheti azt a divatos és drága házat,
amelyben Latham lakik, s megpróbálhat kiszedni valamit
a kapusból, de jelenlegi nem hivatalos minőségében ez
aligha sikerülne. Amellett lehet, hogy Reckless vagy az
emberei jártak már ott, s ha Latham alibijét meg lehet
dönteni, akkor ők már megdöntötték. Próbára teheti a
szerencséjét a roppant előkelő bloomsburyi hotelben,
ahol, állítása szerint, Eliza Marley töltötte a keddi
éjszakát. Itt sem valószínű, hogy szívesen fogadnák, és itt
is járt már őelőtte Reckless. Kezdte unni, hogy
vadászkutyaként kövesse a felügyelő lába nyomát.
 Szemügyre vehette volna Justin Bryce citybeli lakását,
de ennek sem látta értelmét. Minthogy Bryce még
Suffolkban van, úgysem juthatna be, és nem tudta
elképzelni, hogy az épület külsejének tanulmányozásából
bármit is kiderítsen. Egyébként jól ismerte, mert az egyik
legpöffeszkedőbb ház volt a Cityben. Bryce ugyanis a
Fleet Street mögött lakott, a Havi Kritikai Szemle irodái
fölött, egy kis tizennyolcadik századi udvarban, amelyet
olyan gondosan karbantartottak, hogy nem is látszott
valódinak. Az utcához csak a Pie Crust közön át lehetett
kijutni, s ez olyan keskeny volt, hogy egyetlen ember is
alig fért el rajta. Dalgliesh nem tudta, vajon hol tartja
Bryce a kocsiját, de bizonyosan nem a Pie Crust-
udvarban. Hirtelen fantasztikus látomása támadt a kis
emberkéről, amint a Pie Crust közben botladozik, Seton
holtteste a vállán, majd begyömöszöli kocsija
csomagtartójába, a helybéli közlekedési őrök és a fél City
rendőrsége érdeklődő tekintetének kereszttüzében.
Bárcsak elhihetné, hogy így történt.
Természetesen másképp is eltölthetné az estét.
Telefonálhat Deborah Riscoe-nak, az irodájába – épp
közeledik a munkaideje vége –, és megkérheti, jöjjön fel
a lakására. És jönne, természetesen. Elmúltak már azok
az idők – emlékük édes, a gyakori viharok ellenére is –,
amikor ebben még nem lehetett biztos. Jönne, bármit
tervezett is estére. És akkor egész rosszkedve, idegessége
és bizonytalansága legalább fizikai megkönnyebbülést
találna. Holnap azonban a probléma ismét jelentkezne,
árnyékot vetve közé és az első hajnali fény közé.
Hirtelen elhatározta magát. Sietve befordult a Greek
utca irányába, megállította az első taxit, és megkérte a
sofőrt, tegye le őt a Paddington földalatti-állomásnál.
Úgy döntött, hogy gyalog megy el a Paddington
állomástól Digby Seton lakásáig. Ha Maurice Seton erre
jött, lehet, hogy buszra szállt, vagy esetleg másik taxiba
(vajon utánanézett-e ennek Reckless?), de nagy a
valószínűsége, hogy gyalog ment. Dalgliesh mérte az
idejét. Pontosan tizenhat percnyi gyors gyaloglásra volt
szüksége, hogy megérkezzék a téglából épült és repedező
márvánnyal borított bolthajtásos átjáróhoz, amely a
Carrington sorhoz vezetett. Maurice Setonnak talán több
idő kellett hozzá.
A macskaköves bejárat nem látszott valami
bizalomgerjesztőnek, alig volt megvilágítva, és erős
vizeletszagot árasztott. Mivel a hely szemlátomást
elhagyatott volt, Dalgliesh észrevétlenül lépett be a
bolthajtásos átjárón át a széles udvarba, amelyet egyetlen
csupasz villanykörte világított meg a garázsok kettős
sorának egyikén. Előzőleg alighanem egy autóvezető-
iskola központja volt itt, s a garázsajtókon még díszlett
egy-két foszlott hirdetmény. Ám ezeket a garázsokat
most nemesebb ügynek szentelték: az idült londoni
lakáshiány enyhítésének. Még pontosabban: átalakították
őket sötét, kicsiny és drága házikókká, amelyeket nyilván
hamarosan úgy hirdetnek meg, mint „csinos kis városi
rezidenciákat”, olyan lakók vagy tulajdonosok számára,
akiknek semmi se drága vagy kényelmetlen, csak jól
hangzó londoni cím státusához jussanak, és
kielégíthessék a modern elegancia iránti vágyukat. A
meglévő kettős garázsokat megfelezték, s így
földszintjükön elfér egy szoba, és marad hely egy
kiskocsinak, a tetőteret pedig megnagyobbították, hogy
két fülkét alakítsanak ki: egy hálót és egy fürdőszobát.
Digby Seton házacskája volt az egyetlen, amely már
elkészült, mégpedig nyomasztóan régimódi díszítéssel.
Narancssárga ajtaja volt, sellő formájú rézkopogtatóval,
virágládák a két parányi, négyzetes ablakban s a
szemöldökfa fölött kovácsoltvas tartóra szerelt lámpa. A
lámpa nem égett, ami nem lepte meg Dalgliesht, mivel –
ha jól látta – még nem kötötték be. Úgy találta, hogy
szerény, anélkül, hogy vonzó lenne, és közönséges,
anélkül, hogy megfelelhetne a céljának: ez az egész házra
jellemző volt. A narancssárga virágládákat lehúzta a
kiszáradt föld súlya. Krizantémot ültettek beléjük, s ez,
ha friss, nyilván indokol két font bértöbbletet. Ám a
valaha aranyszínű virágok mostanra elhervadtak és
letöredeztek, a száraz levelek rothadásszagot árasztottak.
Dalgliesh körbeballagott a macskaköves udvaron, és
bevilágított zseblámpájával az ablakok sötét szemébe. A
két szomszédos garázst s fölötte a szobákat most
korszerűsítették. A belső tereket teljesen szétverték, a
kettős garázs ajtajait leemelték, úgyhogy beléphetett, és
láthatta, hogy a nappali meg a garázs között összekötő
ajtó van – ezt érdekesnek találta. Mindenütt a friss
épületfa, festék és téglasor szaga érződött. E környéknek
természetesen még sokat kell fejlődnie, amíg
társadalmilag elfogadhatóvá, sőt divatossá válik, de jó
úton van efelé. Digby az elsők közé tartozott, akik
megsejtették a fordulatot.
És ez vezetett természetesen a fogas kérdéshez: mi
késztette Digbyt arra, hogy épp idejöjjön. Nem mintha
furcsa volna, hogy ezt a házat választotta. Ez a
nyomorúságos kis státusszimbólum sok tekintetben
nagyon is jól illik Digbyhez. De nem volt-e túlságosan
feltűnő véletlen, hogy olyan házat választott, amely
ennyire alkalmas rá, hogy megöljenek benne valakit?
Húsz perc járásra van onnan, ahol Maurice Setont
letették; egy sötét, alig észrevehető udvarban áll, amely
este, amikor a munkások elmennek, elnéptelenedik, mert
csak Digby lakik benne; garázsa van, közvetlen átjárással
magába a házba. És volt még egy tény, talán
valamennyinél fontosabb. Digby Seton csak nemrég
költözött ide, és Monksmere-ben senkinek nem adta meg
a címét. Sylvia Kedge, amikor értesíteni akarta őt
Maurice eltűnése után, nem tudta, hol keresse. És ez azt
jelentette, hogy Maurice, ha Lily Coombs csakugyan a
Carrington sorba irányította, nem tudhatta, hogy Digby
az, aki várni fogja. Maurice a Cortez-klubból a halálba
ment, az biztos. És Digby az egyetlen a gyanúsítottak
közt, aki kapcsolatban állt a mulatóval.
De mindez csak gyanú volt. Bizonyíték sehol. Semmi
sem bizonyította például, hogy Lil irányította ide
Maurice-t; és még ha ő irányította is, Lil képes rá, hogy
makacsul ragaszkodjék valami hihető meséhez, ami jobb
ügy esetében dicséretes dolog volna. Ahhoz, hogy Lilt
szóra bírják, erősebb eszközökre volna szükség, mint
amilyeneket az angol rendőrség használ. Nem volt rá
bizonyíték továbbá, hogy Maurice járt a Carrington
sorban. Dalgliesh nem juthatott be a lezárt kis házba, de
Reckless és emberei talán már túl vannak ezen is; ha van
benne valami érdemleges, már biztosan megtalálták
volna. Egyelőre még arra sem volt bizonyíték, hogy
Maurice-t megölték. Se Reckless nem hitt benne, se a
rendőrfőnök, valószínűleg senki se hitt benne Adam
Dalglieshen kívül, aki ostobán megkötötte magát, és
konkrét bizonyítékokkal nem törődve vakon követte
megérzéseit. És ha Maurice-t megölték, a legnagyobb
probléma változatlanul fennáll. Éjfélkor halt meg, s erre
az időpontra Digby Setonnak és a többi gyanúsítottnak is
megdönthetetlen alibije van. Amíg az ember nem jön rá a
„hogyan”-ra, nincs értelme a „ki”-re koncentrálnia.
Dalgliesh még egyszer körbejártatta zseblámpája
fényét a kihalt udvaron, a ponyvával letakart
deszkarakáson, az új téglák hegyein s a garázsajtók
hámló hirdetményein, azután éppoly csendesen, mint
ahogyan bejött, átment a boltíves átjáró alatt, és elindult a
Lexington sugárút és a kocsija felé.
A fáradtság Ipswich előtt tört rá, s tudta, nem lenne
biztonságos tovább vezetnie. Ennie kell. A Maxszal
elfogyasztott bőséges ebéd óta sok idő telt el, és azóta
semmit se evett. Tökéletesen megfelelt volna neki, hogy
az út szélén töltse az éjszakát, de az nem, hogy gyötrő
éhséggel ébredjen hajnalban, és ne jusson korai
reggelihez. Ám a kocsmákhoz már túl késő volt, és nem
volt kedve megállni egy falusi lokálnál vagy kis
szállodánál, és hadakozni a tulajdonos megrögzött
eltökéltségével, miszerint ennivalót csak a megszabott
időben szolgál föl, olyan árért és olyan minőségben, hogy
az csak az éhenhalás előtt állókat nem riasztja el. Ám
egy-két mérföld után talált egy egész éjjel – főleg
kamionosok számára – nyitva tartó kávéházat, amelyet az
alacsony ablakaiból kiáradó fény és a körülötte sűrű
fekete sorokban parkoló teherautók reklámoztak. A
helyiség tele volt, vágni lehetett a füstöt, és zengett az
emberi lármától meg a wurlitzer hangzavarától, ő
azonban zavartalanul ült egy csupasz, de tiszta
sarokasztalnál, és kolbászos rántottát és ropogós rósejbnit
szolgáltak föl neki, meg egy bögre forró, édes teát.
Azután elment telefont keresni, amely kényelmetlen
helyen, a konyha és az autóparkoló közötti keskeny
átjáróban volt eldugva, és fölhívta az Ötföldet. Semmi
szükség nem volt a telefonálásra. Nagynénje nem várja
meghatározott időre. De hirtelen nyugtalanság fogta el
miatta, és el volt szánva rá, hogy ha Jane nem veszi fel a
kagylót, továbbhajt. Mondogatta magának, hogy
értelmetlen az aggodalma. Lehet, hogy Jane a Perjel
Házban vacsorázik, vagy épp magányos sétát tesz a
parton. Semmi olyat nem fedezett föl, ami arra vallana,
hogy nagynénje veszélyben van; mégis úgy érezte, hogy
nincs minden rendben. Talán csak a fáradtság meg az
eredménytelenség volt az oka, és bizonyosságot akart.
Szokatlanul hosszúnak tűnt az idő, míg fölvették a
kagylót, és meghallotta a nyugodt, ismerős hangot. Lehet,
hogy Jane Dalgliesh meglepődött unokaöccse
telefonjától, de nem mondta. Röviden beszéltek a
mosogatás csörömpölése meg a távozó teherautók
berregése közepette. Amikor visszatette a hallgatót,
Dalgliesh félig-meddig elégedett volt, de még mindig
nyugtalan. Jane megígérte, hogy elreteszeli a ház ajtaját
ma éjjelre – hála istennek nem az a fajta nő, aki
vitatkozik vagy nevet egy ilyen egyszerű kérésen –, és
Dalgliesh többet nem tehetett. Kissé idegesítette az
aggodalma, amelyről tudta, hogy ésszerűtlen;
máskülönben, bármilyen fáradt volt is, tovább kellett
volna hajtania.
Mielőtt kilépett a telefonfülkéből, eszébe jutott
valami, és zsebében újabb aprópénz után keresgélt.
Ezúttal tovább tartott a kapcsolás, és a vonal se volt
tiszta. De végre meghallotta Plant hangját, és föltette a
kérdéseit. Igen, Mr. Dalgliesh, jól mondja. Plant szerdán
este telefonált a Seton Házba. Nagyon sajnálta, hogy ez
ma nem jutott az eszébe, és nem említette. Valójában
háromóránként telefonált, abban a reményben, hogy
otthon találja Mr. Setont. Milyen időpontokban? Nos, ha
jól emlékszik, hat, kilenc és tizenkét óra körül.
Egyáltalán nem. Nagyon örült, hogy segítségére lehetett.
Segítség volt-e? – tűnődött Dalgliesh. Semmi mást
nem bizonyított, csupán azt, hogy Plant hívása lehetett az
a telefoncsengés – senki se vette fel a kagylót –, amelyet
Elizabeth Marley hallott, amikor ott hagyta Digbyt a
Seton Házban. Az idő nagyjából egybevágott, és
Recklessnek sem sikerült kiderítenie egyéb hívást. De ez
nem jelenti, hogy nem valaki más volt. Ennél erősebb
bizonyítékra van szüksége, hogy meggyőződjék róla:
Digby Seton hazudik.
Tíz perc múlva Dalgliesh a legközelebbi út menti
pihenő sövényének védelme alatt leállította a kocsit, és
elhelyezkedett benne, olyan kényelmesen, amennyire az
az ő magasságával lehetséges volt. A nagy adag tea meg
a megemészthetetlen vacsora ellenére csaknem azonnal
mély, álomtalan álomba zuhant, és néhány órát aludt. A
kocsiablakokra pattanó kavicsok ébresztették fel, meg a
szél jajongása. Órája negyed négyet mutatott. Orkánszerű
szél tombolt, s még a sövény védelmében is érezte, hogy
kocsija rázkódik. A felhők úgy rohantak el a hold előtt,
mint fekete fúriák, és a sövény magas ágai, sötéten
rajzolódva ki az ég hátterén, morogtak és hajladoztak,
mintha eszelős boszorkányok ropnák a táncot.
Kikecmergett a kocsiból, és rövid sétát tett a kihalt úton.
Egy kertkapunak dőlve kibámult a sötét és sík földekre –
a szél teljes erőből vágott az arcába, úgyhogy még
lélegzethez is alig jutott. Úgy érezte magát, mint
kamaszkorában, magányos kerékpártúrái egyikén, amikor
otthagyta kis sátrát, hogy sétáljon egyet az éjszakában.
Ez volt az egyik legnagyobb öröme, ez a teljes
egyedüllét, nem csupán annak az érzése, hogy nincs vele
senki, hanem az a bizonyosság is, hogy senki e világon
nem tudja pontosan, hol is van. Ez legalább annyira a
lélek magánya volt, amennyire a testé. Szemét lehunyta,
beszívta a fű és a föld dús nyirkosságát, és visszaképzelte
magát a gyerekkorba. Az illatok ugyanolyanok voltak, az
éj ismerős, a boldogság éppoly teljes.
Félóra múlva újra visszatelepedett a kocsijába, aludni.
De mielőtt az öntudatlanság első hulláma elborította
volna, történt valami. Álmosan és minden erőfeszítés
nélkül gondolkodott egy kicsit Seton meggyilkolásán.
Annyit tett csupán, hogy lassan fölidézte magában az
elmúlt napot. És egyszer csak – megmagyarázhatatlanul
– tudta, hogyan csinálhatták.
HARMADIK KÖNYV
Suffolk
ELSŐ FEJEZET
Alig múlt el reggel kilenc, amikor Dalgliesh
visszaérkezett az Ötföldbe. A ház üres volt, és egy
pillanatra újra elfogta az éjszakai rossz érzése. Ekkor
észrevette a konyhaasztalon hagyott levelet. Nénje korán
megreggelizett, és most épp a part mentén gyalogol
Sizewell felé. Edényben ott állt a kávé, megmelegítésre
készen, a reggelizőasztal pedig egy személyre terítve.
Dalgliesh elmosolyodott. Jellemző a nagynénjére. Az a
szokása, hogy reggelente sétát tesz a parton, s föl se
ködlik benne, hogy változtasson napirendjén csak azért,
mert unokaöccse ide-oda szaladgál London és
Monksmere között egy gyilkos miatt, s talán azt kívánná,
hogy ő ott legyen mellette, a híreire szomjasan. És azt se
tudja elképzelni, hogy egy egészséges férfiember
képtelen elkészíteni a saját reggelijét. De mint az
Ötföldben mindig, a kényelem alapelemei adottak voltak:
a konyha meleg és barátságos, a kávé erős, egy kék tál
teli friss tojással, egy kosár meg házi sütésű, még
kemencemeleg kiflivel. Nénje nyilvánvalóan korán kelt.
Dalgliesh gyorsan megreggelizett, azután elhatározta,
hogy a kocsiban elgémberedett lábait úgy mozgatja meg
egy kissé, hogy elébe sétál a nénjének.
Lement – szökdécselve – az Ötföldtől a partra vezető
egyenetlen homok- és sziklaösvényen. A csapkodó
tengert fehér tajték borította a láthatáron, az emelkedő
víztömeg barnásszürke volt, sehol egy vitorlás, csupán
egy parti hajó zömök sziluettje látszott a távolból. A
dagály gyorsan közelgett. A felső part kövein
imbolyogva finom murvakavics-gerincet vett észre,
félúton a tenger széle meg a buckafüves fennsík között,
amely a mocsárt szegélyezte. Itt könnyebb volt menni,
bár időnként rákényszerült, hogy a hátát nekivesse a
szélnek, és levegőért kapkodjon. Összefröcskölve,
habfoltosan tapicskolt előre a kavicsoson, időnként
rátalálva a kellemesen szilárd csipkézett homoksávra, s
meg-megállva, hogy a hullámok sima zöld hasát nézze,
amint utoljára felágaskodnak, mielőtt lecsapódnának a
lába elé, kavicsokat repítve, permetet lövellve szerteszét.
Magányos partszakasz volt, üres és elhagyatott, mint egy
holdbéli táj. Nem ébresztett kellemesen nosztalgikus
emlékeket, nem idézte a gyerekkori tengerparti vakációk
örömeit. Itt nem akadt felfedezésre váró sziklamedence,
sem egzotikus kagyló, sem hínár borította cölöpgát, sem
hosszan elhúzódó sárga homok, amelyet
megszámlálhatatlan vájat szel át. Itt nem volt semmi más,
mint tenger, ég és láp, üres part, melyen a sok
mérföldnyi, kiterjedt murvakavicsos részt csak a
kátrányfoltos hordalékfa gubancai meg a régi
erődítmények rozsdásodó cölöpjei törték meg néhol.
Dalgliesh szerette ezt az ürességet, a tengernek és égnek
ezt az összeolvadását. De ma nem békítette meg a táj.
Hirtelen más szemmel látta, idegen, hátborzongató,
tökéletesen kihalt partnak érezte. Az előző éjszaka
nyugtalansága újra rátört, és nagyon megörült, amikor a
homokdűnék közül előbukkant nénje ismerős alakja,
röpködő piros sáljával, zászlórúdként a szélnek feszülve.
Jane is nyomban meglátta őt, és feléje indult. Amint
összetalálkoztak és álltak ott együtt, a hirtelen
szélrohamban levegő után kapkodva, éles „krééé” hang
hallatszott, és súlyos, erőteljes szárnycsapásokkal két
gém szállt el alacsonyan a fejük fölött. Hosszú nyakukat
behúzták, kecses barna lábuk kinyújtva feszült mögöttük,
akár a légcsavar.
– Gém – mondta Dalgliesh játékos diadallal.
 Jane Dalgliesh elnevette magát, és odaadta a
távcsövét:
– És ezek mik szerinted?
Szürkésbarna gázlómadarak kis csapata csicsergett a
murvás szélén. Mielőtt Dalgliesh többet is láthatott volna
belőlük, mint a fehér farkukat és feketés, lefelé görbült
csőrüket, a madarak egyetlen lendülettel felröppentek, és
vékony fehér füstcsíkként eltűntek a szélben.
– Partfutók? – találgatta.
– Gondoltam, hogy ezt fogod mondani. Nagyon
hasonlítanak egymásra. De nem, ezek póling-
sárszalonkák.
– De hiszen amikor a múltkor mutattál egy póling-
sárszalonkát, annak rózsaszín volt a tolla – tiltakozott
Dalgliesh.
– Az nyáron volt. Ősszel a fiatal madarak fényes-sötét
tollruhájukat öltik magukra. Ezért hasonlítanak annyira a
partfutókra… Sikeres volt a londoni utad?
Dalgliesh így felelt:
– A nap legnagyobb részét azzal töltöttem, hogy
végigjártam, eléggé eredménytelenül, azt az utat, amit
Reckless is végigjárt. Aztán a Csontváz-klubban Max
Gurneyvel ebédeltem, mégpedig jó kiadósan, és tőle
megtudtam valami újat. Seton azt tervezte, hogy vagyona
nagyobbik részét egy irodalmi díj alapítására fordítja.
Már nem bízott benne, hogy ő maga híres lesz, mások
halhatatlanságába akart betársulni. Nem is fukarkodott a
pénzzel. Mellesleg: van egy elképzelésem arról, hogyan
ölték meg Setont, de minthogy gyakorlatilag lehetetlen
bebizonyítani, alig hiszem, hogy Reckless hálálkodik
majd érte. Gondolom, jó lesz, ha rögtön felhívom, ahogy
hazaérünk. – Jane Dalgliesh egy pillantást vetett rá, de
nem tett fel kérdéseket, és gyorsan elfordította a fejét,
nehogy unokaöccse észrevegye nyilvánvaló aggodalmát,
és ő is nyugtalankodni kezdjen.
– Tudta Digby, hogy alighanem kicsúszik a kezéből az
örökség? – kérdezte.
– Feltehetőleg senki sem tudott a dologról, kivéve
Maxot. Az a furcsa, hogy Seton levelet írt neki, a
külalakjából ítélve maga gépelte. Reckless mégse találta
meg a levél másolatát a Seton Házban. Ha megtalálta
volna, bizonyára megemlíti. És nyilván megkérdezte
volna Sylvia Kedge-től és Digbytől, hogy ők tudtak-e
róla.
– Ha Maurice titokban akarta tartani a szándékát, nem
lehet, hogy másolat nélkül gépelte a levelet? – vetette
közbe Miss Dalgliesh.
– Biztos, hogy készített másolatot. Az indigó alsó
sarka begyűrődött, amikor becsavarta a papírt a gépbe, és
az utolsó néhány szó nyoma ott a levél hátoldalán. A
felső szélén pedig kis foltot is hagyott az indigó. Lehet,
hogy később úgy döntött: megsemmisíti a másolatot, de
amilyen akkurátus ember volt, ez nem valószínű.
Mellesleg nem is ez az egyetlen rejtély a másolatok
körül. Azt a fejezetet, amelyben hőse a Cortez-klubba
látogat, állítólag Seton gépelte londoni tartózkodása
idején. De a Csontvázklub gondnoka szerint nem találtak
másolatokat a szobájában. Akkor mi történt velük?
Nénje gondolkodott egy pillanatig. Az első eset, hogy
unokaöccse megvitatja vele egy ügyét, és Miss Dalgliesh
érdeklődést és némi büszkeséget érzett, míg csak eszébe
nem jutott, hogy ez nem is Adam ügye. A nyomozást
Reckless vezeti, ő döntheti csak el, mennyire fontosak a
hiányzó Csontváz-klubbeli másolatok, ha egyáltalán
fontosak. Jane-t azonban meglepte, hogy érdekli a
probléma. Így szólt:
 – Azt hiszem, többféle lehetőségről beszélhetünk.
Lehet, hogy Seton nem készített másolatokat. Ezt
valószínűtlennek tartom, ismerve a precízségét. Lehet,
hogy ő vagy valaki más, aki bejuthatott a szobájába,
megsemmisítette őket. Vagy lehet, hogy a kézirat, amit
Sylvia mutatott, nem az volt, amit Seton küldött neki.
Gondolom, Reckless ellenőrizte a postásnál, hogy
valóban jött-e neki egy hosszúkás, sárgásbarna boríték,
de mi csak a lány szava alapján hisszük el, hogy az a
bizonyos kézirat volt benne. És ha az volt benne,
feltehető, hogy valaki, aki tudta, hogy Seton a Csontváz-
klubban lakik, kicserélhette a papírokat a levél
leragasztása és postára adása között. Megtehették-e?
Tudjuk-e vajon, hogy Seton kikészítette a levelet
postázásra, s olyan helyre tette, ahol mások is láthatták?
Vagy maga vitte nyomban a postára?
– Ez volt az egyik dolog, amit Planttól kérdeztem. A
Csontvázban senki nem vitt a postára semmit Seton
megbízásából. De a boríték a szobájában maradhatott
annyi ideig, hogy valaki hozzáférhessen. Vagy
odaadhatta valaki másnak is, hogy adja föl. De erről,
ugye, nem bizonyosodhatunk meg. És tudjuk, hogy nem
előre megfontolt emberölésről van szó. Én legalábbis így
tudom. Ám Recklesst még arról is meg kell győznöm,
hogy egyáltalán emberölésről van szó.
Nénje így szólt: – Nincs más lehetőség is? Tudjuk,
hogy Seton nem postázhatta a második kéziratot, azt,
amelyik a partra vetődő holttestet írja le. Akkor már nem
élt. És nincs okunk feltételezni, hogy egyáltalában ő írta.
Csak Sylvia Kedge szavára hittük el, hogy Seton műve.
– Azt hiszem, ő írta – mondta Dalgliesh. – Amikor
Max Gurney megmutatta nekem Seton levelét,
fölismertem a gépelést. Ugyanaz az ember gépelte a
második kéziratot.
 Közben ösztönösen elindultak, a szél ellen védelmet
keresve, egy mélyút felé, amely a homokdűnék és a
madárrezervátum között húzódott. Húszyardnyira volt
tőlük a harmadik azok közül a kis megfigyelőhelyek
közül, ahonnan be lehetett látni a rezervátumot. Ez a
bizonyos megfigyelőhely parti sétáik természetes
fordulója volt, és Dalglieshnek meg se kellett kérdeznie
nénjét, bemenjenek-e. Tíz percet tölteni el, a nádasbeli
tojóhelyeket lesve nénje látcsövén át, s oltalmat lelve a
keleti part irgalmatlan szeleitől: ez volt egyik kedvelt
szertartása. A megfigyelőhely jellegzetes volt a maga
nemében, náddal fedett kezdetleges deszkabódé, hátsó
fala mellett paddal, mely elég magas ahhoz, hogy a fáradt
combok megpihenhessenek rajta, és szemmagasságban
egy réssel, amelyen át belátni az egész lápot. Nyáron
érezni lehetett benne a napégette deszkák, a nedves föld
és a buja füvek szagát. És a még hideg hónapokban is
szinte meleg volt idebent, mintha a nyár forrósága és
illatai ott rekedtek volna a deszkafalak között.
Odaértek a megfigyelőhelyhez, és Miss Dalgliesh
akart elsőnek belépni a keskeny bejáraton, de unokaöccse
hirtelen felkiáltott:
– Ne! Várj! – Egy pillanattal előbb még mintha
álomban bandukolt volna. Agya most, hirtelen döbbent rá
azoknak a jeleknek az értelmére, amelyeket gyakorlott
érzékei öntudatlanul is felfogtak: férfilábnyomok sorát,
amelyek a homokos dűlőúttól a kunyhó bejáratához
vezettek, az émelyítő bűzt a szélben – ennek a bűznek
semmi köze nem volt a föld és a füvek szagához. Nénje
megtorpant, ő eléje lépett, és megállt a rejtek bejáratánál.
Magas ember lévén, eltorlaszolta a fény útját, úgyhogy
szaglása előbb észlelte a halált, mint a látása. Savanyú
hányadék, vér és ürülék bűze csapta meg az orrát, mintha
a kis kunyhó levegőjét átjárta volna a pusztulás és a
gonoszság. A szag nem volt ismeretlen számára, de mint
mindig, viaskodnia kellett a rosszullét pillanatnyi és alig
elviselhető ingerével. Azután lehajolt, a fény beáradt
mögötte, és csak most látta meg tisztán a holttestet.
Digby Seton, mint valami kutya, a kunyhó sarkába
vonult meghalni, és halála nem volt könnyű. A
szánalmas, merev és hideg test a túlsó falhoz tapadt,
csaknem álláig fölhúzott térddel, hátracsavarodott fejjel,
mintha üveges szeme kétségbeesett kísérletet tenne, hogy
még egyszer meglássa a fényt. Kínlódásában majdnem
kettéharapta alsó ajkát. Megfeketedett vérfolyam
keveredett a hányással, amely elborította állát és a hajdan
oly csinos Melton-féle felöltő hajtókáját. Felsebzett,
véres ujjával feltúrta a kunyhó földjét, összekente vele az
arcát meg a haját, s még a szájába is tömött belőle,
annyira kívánta haláltusájában a hűvösséget és a vizet.
Testétől hathüvelyknyire ott hevert laposüvege, lecsavart
kupakkal.
Dalgliesh meghallotta nénje nyugodt hangját:
– Ki az, Adam?
– Digby Seton. Nem, ne gyere be. Már semmit se
tehetünk érte. Legalább tizenkét órája halott szegény
ördög, úgy látszik, valami erős méreg végzett vele.
Hallotta nénje sóhajtását és azt is, hogy halkan mond
valamit, de nem értette. Azután Miss Dalgliesh
megkérdezte:
– Menjek el Reckless felügyelőért, vagy jobban
szeretnéd, ha én maradnék itt?
– Menj el, ha akarsz. Én rajta tartom a szemem a
környéken.
Lehetséges, hogy tíz-tizenöt percet megtakarít, ha
maga megy, de Digby Setonért már amúgy sem lehetett
tenni semmit, és nem akarta nénjét egyedül hagyni a
halálnak ezen a bűzlő színhelyén. Jane gyors és edzett
gyalogló: nem sok idő vész kárba.
Azonnal el is indult, s ő utánanézett, amíg a mélyút
fordulója el nem takarta előle. Aztán fölmászott a
homokdűnék tetejére, s talált egy védett üreget, beleült,
hátát nekivetette egy buckacsomónak. Erről a
kilátópontról megfigyelés alatt tarthatta a madárlest, jobb
felől láthatta a part egész kanyarulatát, bal felől pedig a
mély dűlőutat. Időnként megpillantotta nénje magas,
sietve lépkedő alakját. Úgy látszott, gyorsan halad, de
még legalább háromnegyed órának kell eltelnie, míg
Reckless és emberei, hordággyal és a szükséges
kellékekkel fölszerelve, föltűnnek.
A legközelebbi ház, ahonnan a partra mentőket
lehetett hívni, az Ötföld volt, és a legrövidebb út a
madárleshez a dűlőút. Felszerelésükkel megpakolva a
széllel szemben nem lesz könnyű dolguk.
Dalgliesh csak néhány percet töltött a rejtekhelyen, de
minden részlet élesen az agyába vésődött. Nem volt
kétséges: Digby Setont meggyilkolták. Noha nem kutatta
át a holttestet – ez Reckless dolga –, még csak meg se
érintette, csupán annyira, hogy gyorsan
megbizonyosodjék: kihűlt, s beállt már a hullamerevség,
mégse volt semmi kétsége: nem fognak búcsúlevelet
találni. Digby Seton, ez a könnyűvérű, egyszerű, sőt
eléggé együgyű fiatalember, aki úgy örült a vagyonának,
akár gyerek az új játéknak, aki tele volt nagyobb és
fényesebb mulatókra vonatkozó tervekkel, nemigen
látszott öngyilkosjelöltnek. És még Digbynek is volt
annyi esze, hogy tudja: könnyebben is meg lehet halni,
mint hogy méreggel maratja szét a gyomrát és a beleit.
Nem volt más üveg a holttest mellett, csak a lapos flaska.
Majdnem biztos, hogy ebben volt a méreg. Az adagnak
igen nagynak kellett lennie. Dalgliesh agya sorra vette a
lehetőségeket. Arzén? Antimon? Higany? Ólom? Mind
okozhat ilyen tüneteket. De ez puszta spekuláció. A
patológusok majd időben megadnak minden választ:
közlik a méreg nevét, az adagot, s azt, hogy mennyi
időbe telt, míg végzett Setonnal. A többi pedig
Recklessre tartozik.
De feltételezve, hogy a mérget a laposüvegbe tették,
kit lehet gyanúsítani? Valakit, aki hozzáférhetett mind a
méreghez, mind a flaskához. Ez világos. Valakit, aki jól
ismerte az áldozatot; tudta, hogy Digby magányában és
unalmában nem lesz képes ellenállni, és meghúzza a
flaskát, mielőtt nekivág a keserves szélnek és a házáig
vivő hosszú útnak. És kellett hozzá valaki, aki rávehette,
hogy találkozzék vele a megfigyelőben. Mi egyébért jött
volna ide? Monksmere-ben nem úgy ismerték Digbyt,
mint akit akár a madárles, akár a gyaloglás érdekelne. És
nem is volt egyikhez sem öltözve. Látcső se volt nála. Ez
bizony gyilkosság. Még Reckless se igen bizonyítgathatja
majd, hogy Digby Seton természetes halállal halt meg,
vagy hogy egy elfajzott humorérzékű valaki azzal a céllal
helyezte el a hulláját a kunyhóban, hogy kellemetlenséget
okozzon Adam Dalglieshnek és nénjének.
Dalglieshnek nem volt kétsége az iránt, hogy a két
gyilkosság összefügg, de megdöbbentette a
különbözősége. Mintha két különböző agy működött
volna. Maurice Seton megölése csaknem szükségtelenül
túl volt bonyolítva. Noha még mindig nehéz lenne
bebizonyítani, hogy ez a bűntény csakugyan gyilkosság,
szemben a patológus jelentésével, miszerint Seton
természetes halállal halt meg, más semmi nem volt
természetes benne. Mintha a gyilkosnak legalább akkora
szüksége lehetett volna rá, hogy ravaszságát bizonyítsa,
mint arra, hogy megölje Setont. Ez az új gyilkosság
viszont egyszerűbb, közvetlenebb. Szó sem lehet arról,
hogy Digby halálát természetes halálnak ítéljék. Ez a
gyilkos kétszer nem blöfföl. Még csak azt sem kísérelte
meg, hogy öngyilkosságnak álcázza tettét, azt sejtesse,
hogy Digby a bátyja halálán érzett lelkifurdalási
rohamában ölte meg magát. Kétségtelenül nem lett volna
könnyű öngyilkosság látszatát kelteni, de Dalgliesh
jellemző mozzanatnak találta, hogy ezt meg sem
kísérelték. És kezdte megérteni, miért. Egyetlen
életbevágóan fontos okra tudott csak gondolni, miért akar
a gyilkos elkerülni minden olyan utalást, hogy Digby
lelkifurdalásból ölte meg magát, vagy bármi más módon
törődött volna a bátyja halálával.
Dalgliesh meglepő melegnek és kényelmesnek találta
őrhelyét a buckafű védelmében. Hallgatta, hogyan fütyül
a szél a dűnék közt, és milyen kitartóan döngeti a dagály
a partot. De a jókora fűcsomók olyan hatásosan védték,
hogy furcsamód elszigetelve érezte magát, mintha a szél
és a tenger moraja egész messziről jönne. A fű vékony
függönyén át tisztán látta a madárlest, a jól ismert
primitív kunyhót, amely külsőre semmiben sem
különbözött a madárrezervátumot körülvevő hat másik
hasonlótól. Kis híján elhitette magával, hogy nem is
különbözik tőlük. Az elszigeteltség és a valószerűtlenség
érzése annyira hatott rá, hogy bármilyen képtelenség volt
is, már-már lement megnézni, valóban ott fekszik-e bent
Seton holtteste.
Jane Dalgliesh nyilván igen jó iramban tette meg az
utat. Még nem is telt el negyvenöt perc, amikor a
főfelügyelő először pillantotta meg a dűlőúton közeledő
alakokat. A botladozó csoport rövid időre láthatóvá vált,
azután újra eltakarták a dűnék. Mikor másodszor
pillantotta meg őket, mintha semmivel sem lettek volna
közelebb. Azután váratlanul kibukkantak a mélyút utolsó
kanyarjából, és már oda is értek hozzá. Szélfútta, össze
nem illő kis csoportot látott, mindenféle felszereléssel
megrakodva: úgy festettek, mint egy rosszul szervezett és
kissé már szétzüllött expedíció. Köztük volt
természetesen Reckless, mogorván és mereven a dühtől,
elmaradhatatlan esőkabátja állig begombolva. Vele volt
az őrmestere, a rendőrségi sebészorvos, egy fényképész
és két fiatal detektív, akik hordágyat és egy
összegöngyölt ponyvát hoztak. Kevés szó esett. Dalgliesh
beleordította közlendőjét a felügyelő fülébe, azután
visszament menedékébe, fel a dűnére, és rájuk hagyta a
többit. Ez nem az ő dolga. Semmi értelme, hogy két
lábbal több tapossa a nedvességet és homokot a rejtek
körül. Az emberek munkához láttak. Nagy kiabálással és
gesztikulálással. A szél, mintha csak bosszantani akarná
őket, crescendóba kezdett érkezésükkor, és még a mélyút
viszonylagos csendjében is nehéz volt megértetniök
magukat egymással. Reckless és az orvos eltűnt a
kunyhóban. Ott legalább, gondolta magában Dalgliesh,
védett helyen vannak. Védett, levegőtlen és a haláltól
bűzlő helyen. Érezzék jól magukat. Körülbelül öt perc
múlva újra előjöttek, és a fényképész, a csoport
legmagasabb tagja, majdnem kétrét görnyedt, hogy
beszuszakolja fölszerelését a nyíláson. Ezalatt a két fiatal
detektív megpróbálta a ponyvával körülkeríteni a
kalyibát, de hiába. A ponyva hullámzott, és összevissza
csavarodott a kezükben, csuklójuk köré tekeredett
minden egyes szélrohamtól. Dalgliesh nem értette, minek
kínlódnak vele. Aligha várható, hogy turista jön erre a
magányos partra, és az sem valószínű, hogy a rejtekhez
vezető homokos út újabb nyomokkal szolgál. Csak
három pár nyom vezetett az ajtóhoz: a magáé, a nénjéé és
a harmadik pár, amely feltételezhetőleg Digby Setoné.
Ezeket már lemérték és lefényképezték; hamarosan
bizonyára belepi mindet a szállongó homok.
 Félóra telt el, amíg a hullát kihozták a kunyhóból,
ráhelyezték a hordágyra, leszíjazták, s az ifjú nyomozók
igyekeztek leszorítani a vízhatlan takarót. Reckless
odajött Dalglieshhez. Így szólt:
– A maga egyik barátja hívott föl tegnap délután.
Bizonyos Max Gurney. Úgy látszik, tud valami érdekeset
Maurice Seton végrendeletéről, de eddig nem rukkolt ki
vele.
Váratlan nyitás.
– Együtt ebédeltünk, és megkérdezett, kapcsolatba
kell-e lépnie magával – mondta Dalgliesh.
– Ezt mesélte nekem is. Az ember úgy képzelné, hogy
erre magától is rájöhetett volna. Setont holtan találták, az
erőszak jeleivel a testén. Ésszel fölérhető, hogy érdekel
bennünket a dolog pénzügyi oldala.
– Lehet, hogy egy véleményen van magával:
természetes halál volt – jegyezte meg Dalgliesh.
– Lehet. De ez aligha tartozik rá. Mindegy, most
elmondta a dolgot, és ez egészen új volt a számomra.
Nem találtunk feljegyzést róla a Seton Házban.
Dalgliesh így szólt:
– Seton másolattal írta a levelet. Gurney elküldi
magának postán az eredetit, és akkor megláthatja az
indigó nyomait a papír hátoldalán. Valaki nyilván
megsemmisítette a másolatot.
Reckless komoran ezt mondta:
– Valaki. Talán maga Seton. Én eddig még nem
változtattam meg a véleményemet a halálával
kapcsolatban, Mr. Dalgliesh. De lehet, hogy magának
van igaza. Különösen ha ezt is figyelembe vesszük –
fejével a hordágy felé bökött; a két fiatalember a végeinél
leguggolva épp most gyürkőzött neki, hogy fölemelje. –
Ebben az ügyben nincs semmi kétségem. Ez bizony
gyilkosság. Úgyhogy választhatunk. Vagy egy gyilkos és
egy tréfamester, aki förtelmes tréfákat enged meg
magának, vagy egy gyilkos és két bűntett. Vagy két
gyilkos.
Dalgliesh felvetette, hogy ez valószínűtlen egy ilyen
kis közösségben.
– De lehetséges, Mr. Dalgliesh. Elvégre a két
halálesetben nincs sok közös vonás. Ebben az
emberölésben nincs semmi különösebb finomság vagy
lelemény. Csak egy pokolian nagy adag méreg Seton
flaskájában és az a biztos tudat, hogy előbb-utóbb
meghúzza. A gyilkosnak semmi mást nem kellett tennie,
mint gondoskodnia róla, hogy amikor erre sor kerül,
Digby messze legyen minden orvosi segítségtől. Nem
mintha az túl sokat ért volna, ahogy elnézem a dolgot.
Dalgliesh azon tűnődött, hogyan sikerült a gyilkosnak
a kunyhóba csalnia Setont. Rábeszéléssel vagy
fenyegetéssel? Barátot várt-e ide Seton vagy ellenséget?
Ha az utóbbit, olyan ember volt-e Digby, aki egyedül és
minden védelem nélkül indul útnak? És ha feltesszük,
hogy másfajta találka volt? Vajon hányan vannak
Monksmere-ben, akikért Digby Seton kész volt két
mérföldet gyalogolni rossz talajon egy hideg őszi napon,
egyre erősödő viharos szélben?
A hordágy most nekiindult. Az egyik fiatal detektív
nyilván arra kapott utasítást, hogy álljon őrt a
madárlesnél. A társaság többi tagja fölsorakozott a hulla
mögött, mint kopott, össze nem illő gyászolók
gyülekezete. Dalgliesh és Reckless csendben ment
egymás mellett. Elöl a beburkolt rakomány enyhén
himbálózott jobbra-balra, bár a hordágyat vivők
igyekeztek óvatosan haladni a hepehupás mélyúton. A
ponyva szélei ritmikusan csapkodtak, mint vitorla a
szélben. Odafönn egy tengeri madár lebegett a hulla
fölött, jajongva, mint egy gyötrődő lélek, azután széles
ívben fölemelkedett, és eltűnt a láp fölött.

MÁSODIK FEJEZET

Esteledett, mikor Dalgliesh egyedül maradt Reckless-

szel. A felügyelő azzal töltötte a délutánt, hogy
kikérdezte gyanúsítottjait, és utánanézett, mit művelt
Digby az utóbbi néhány napban. Reckless hat óra előtt
érkezett az Ötföldbe, állítólag azért, hogy újra
megkérdezze Miss Dalgliesht, látott-e valakit a parton
Sizewell felé menni előző nap, vagy van-e valami
elképzelése arról, mi vitte rá Digby Setont, hogy a
madárlest fölkeresse. Mindkét kérdés elhangzott már
korábban is, amikor Dalgliesh és nénje a Zöldemberben
Recklessnél járt, hogy hivatalosan tanúvallomást
tegyenek a holttest megtalálásáról. Jane Dalgliesh azt
vallotta, hogy egész hétfőjét az Ötföldben töltötte, és nem
látott senkit. De hát, jegyezte meg, lehetséges, hogy
Digby – vagy persze bárki más – a homokdűnék mögötti
mélyúton vagy a parti úton ment, és ez az ösvény nem
látható teljes hosszában az Ötföldből.
– Mindegy – mondta csökönyösen Reckless –, akkor
is el kellett haladnia az ön háza előtt, hogy a mélyútra
jusson. Csakugyan lehetséges volt ez anélkül, hogy ön
észrevegye?
– Már hogyne, feltéve, hogy a szirtek mentén haladt.
Van egy körülbelül húszyardnyi szakasz az én parti
lejáratom meg a mélyút eleje közt, ahol megpillanthattam
volna. De nem láttam. Talán el akarta kerülni, hogy
észrevegyék, és kivárta az alkalmas pillanatot, amikor át
tud surranni.
Reckless úgy motyogott, mint aki fennhangon
gondolkodik:
 – Ez pedig titkos találkozóra vall. Nos, erre is
gyanakszunk. Digby nem az az ember volt, aki
madárlesre megy egy szál magában. Amellett már
sötétnek kellett lennie, amikor nekivágott. Miss Kedge
azt mondta, hogy Digby tegnap teát főzött magának a
Seton Házban. Ma reggel ott találta a mosatlan
teásedényeket, odakészítve neki, hogy elmossa.
– De vacsorázni nem vacsorázott? – érdeklődött Miss
Dalgliesh.
– Nem, Miss Dalgliesh. Úgy látszik, vacsora előtt halt
meg. De a boncolás után természetesen többet fogunk
már tudni.
Jane Dalgliesh elnézést kért, és kiment a konyhába
vacsorát főzni. Dalgliesh sejtette, hogy nénje tapintatból
hagyja őt kettesben Reckless-szel. Mihelyt az ajtó
becsukódott Jane mögött, megkérdezte:
– Ki látta utoljára Digby Setont?
– Latham és Bryce. De szinte mindenki beismeri,
hogy a tegnapi nap során valamikor együtt volt vele.
Miss Kedge valamivel reggeli után látta, amikor fölment
a házba, elvégezni a házi munkákat. Digby ugyanis
megtartotta afféle titkárnő-szobalánynak. Úgy képzelem,
kihasználta, mint a féltestvére. Azután Digby Miss
Calthropnál és annak unokahúgánál ebédelt a Rosemary
Lakban, és három után eljött onnan. Útban a Seton Ház
felé bekukkantott Bryce-hoz, hogy megtárgyalják a maga
nagynénje bárdjának a visszakerülését, és hogy
megpróbálják kitalálni, mit csinál maga Londonban. Úgy
látszik, ez a kis utazás általános érdeklődést keltett.
Latham is épp odaát volt Bryce-nál, és hármasban
társalogtak, míg Seton, valamivel négy után, el nem
ment.
– Mi volt rajta?
 – Ugyanazok a ruhák, amelyekben rátaláltak. Lehet,
hogy a zakója, a nadrágja vagy a felöltője zsebében volt a
laposüveg. A kabátot természetesen levette a Rosemary
Lakban, és Miss Calthrop beakasztotta az
előszobaszekrénybe. Bryce-nál ő dobta le egy székre.
Senki nem ismeri be, hogy látta volna a laposüveget.
Ahogy látom, akármelyikük beletehette a mérget, Sylvia
Kedge, Calthrop, Eliza Marley, Bryce vagy Latham.
Akármelyikük. És nem is kellett ennek tegnap történnie.
– Dalgliesh felfigyelt rá, hogy Miss Dalgliesh nevét nem
említi; ám ez nem jelenti azt, hogy nénje neve nincs a
listáján. Reckless folytatta:
– Természetesen nemigen jutok tovább, amíg meg
nem kapom a boncolási jelentést, és meg nem tudom, mi
volt a méreg. Azután megindulunk. Nem lesz túlságosan
nehéz bebizonyítani, kié volt. Nem az a fajta szer, amit
fölírnak receptre, vagy a patikában árulnak.
Dalgliesh arra gondolt, ő meg tudná mondani, miféle
méregről van szó, és honnan származik. De nem szólt
semmit. Az elméletgyártás máris túlságosan előtérbe
került a tények rovására, és bölcsebbnek ítélte, hogy
megvárja a boncolást. De ha jól gondolja, Recklessnek
nem lesz olyan könnyű bebizonyítania, kié volt a
kérdéses méreg. Ehhez a különleges beszerzési forráshoz
szinte minden monksmere-i hozzáférhetett. Sajnálni
kezdte a felügyelőt.
Szó nélkül ültek egy percen át. Nem volt ez barátságos
csend. Dalgliesh érezte a feszültséget kettejük között.
Nem sejtette, mit érez Reckless, csupán önnön
félszegségét és ellenszenvét tapasztalta, valamiféle
reménytelen idegességgel. Tárgyilagos érdeklődéssel
nézte a felügyelő arcát, és agyában összerakta a vonásait,
mint egy fantomképet, sorra véve a lapos, kiálló
arccsontokat, a puhának látszó bőr foltját a száj két
végében, a lefelé futó gyűrődéseket a szeme sarkában és
a felső szemhéj ritmikus rebbenéseit, egyetlen jelét
annak, hogy ennek az embernek idegei is vannak.
Kétségkívül mindennapos arc volt, egy névtelen rendőr
arca. És mégis, Reckless, amint ott ült, abban a hervadt
esőkabátban, a fáradtságtól szürke arccal, erőt árasztott,
egyéniség volt. Talán nem olyan egyéniség, akit mások
vonzónak találnak. De egyéniség.
Reckless hirtelen, mintha csak elhatározná magát
valamire, élesen így szólt: – A főnök segítségül akarja
hívni a Yardot. Még alszik rá egyet. De azt hiszem, már
döntött. És vannak, akik azt mondják, legfőbb ideje.
Dalgliesh nem talált semmi alkalmas választ.
Reckless, még mindig anélkül, hogy ránézne, hozzátette:
– Alighanem neki is az a véleménye, mint magának,
hogy a két bűneset kapcsolatban áll egymással.
Dalgliesh azon tűnődött, azzal vádolják-e, hogy
megpróbálta befolyásolni a rendőrfőnököt. Nem
emlékezett rá, hogy ezt a nézetét közölte volna Reckless-
szel, de nyilvánvalónak találta. Ezt meg is mondta, és
hozzátette:
– Amikor tegnap Londonban jártam, megvilágosodott
előttem, hogyan ölhették meg Maurice Setont. Ez
jelenleg alig több, mint feltevés, és csak az isten tudja,
hogyan fogja maga bebizonyítani. De azt hiszem, tudom,
hogyan csinálták.
Röviden előadta az elméletét, kínosan vigyázott rá,
hogy minden olyan árnyalatot kiszűrjön a hangjából, amit
a felügyelő kritikának vagy öndicséretnek értelmezhetne.
Történetét csend fogadta. Azután Reckless így szólt:
– Mi vezette rá erre, Mr. Dalgliesh?
– Voltaképpen nem is tudom. Azt hiszem, egy csomó
apróság. Seton végrendeletének a feltételei, az, ahogyan
annál az alagsori asztalnál viselkedett a Cortez-klubban,
a ragaszkodása egy bizonyos szobához, valahányszor a
Csontváz-klubban lakott; még a háza építésmódja is.
Reckless így felelt:
– Azt hiszem, ez lehetséges. De vallomás nélkül
sosem tudom bebizonyítani, hacsak valaki pánikba nem
esik.
– Megkereshetné a fegyvert.
– Fura egy fegyver, Mr. Dalgliesh.
– De fegyver, méghozzá halálos.
Reckless katonai térképet vett elő zsebéből, és
kiterítette az asztalon. Együtt fölébe hajoltak, a felügyelő
ceruzája Monksmere húsz mérföldes körzete fölött
lebegett.
– Itt? – kérdezte.
– Vagy itt. Ha én lennék a gyilkos, mély vizet
keresnék.
Reckless így szólt:
– De nem a tengert. A hullámok kisodorhatják, s mi
azonosíthatjuk. Nem mintha azt hinném, hogy bárki is
kapcsolatba hozná a bűnténnyel.
– De maga igen. És a gyilkos ezt sem kockáztathatta
meg. Inkább megszabadult tőle ott, ahol minden
lehetőség megvolt rá, hogy nem találják meg, vagy csak
túlságosan későn találják meg. Minthogy nincs régi
bányató, zsilipet vagy folyót kerestem.
A ceruza lejjebb ereszkedett, és Reckless három kicsi
keresztet rajzolt.
– Először itt próbálkozunk, Mr. Dalgliesh. És adja
isten, hogy igaza legyen. Másként, ezzel a második
halálesettel a nyakunkban, csak pocsékoljuk az időnket.
Azután egyetlen szó nélkül összehajtogatta a térképét,
és elment.
HARMADIK FEJEZET

Vacsora után nagyobb társaság gyűlt össze. Celia

Calthrop, az unokahúga, Latham és Bryce állított be
egymás után, autóval vagy az erősödő viharral viaskodva
gyalogszerrel: a biztonságot keresték – bármily csalóka
volt is – Jane Dalgliesh kandallójánál. Talán a saját
maguk társaságát sem tudták elviselni, gondolta
Dalgliesh, vagy egymás közt sem érezték jól magukat. Ez
legalább semleges terület, amely a normalitás vigasztaló
illúziójával szolgál a tűz fényének és melegének ősi
védelmét kínálja az éj sötétjével és ellenségességével
szemben. Ideges vagy élénk képzeletű ember számára ez
kétségtelenül nem az az idő, amikor jó egyedül. A
földnyelv fölött a szél hol üvöltött, hol jajongott; gyorsan
futó vízár mennydörgött föl a partra, taréjban lökve maga
előtt a kavicsokat. Dalgliesh az Ötföld nappalijából is
hallotta a visszahúzódó víz hosszú sóhajait. A szeszélyes
hold időnként elárasztotta halott fényével Monksmere-t,
megmutatta a vihart, az ablakból jól látszottak a satnya
fák, amint vonaglottak és gyötrődve viaskodtak, meg a
tenger egész pusztasága, amely fehéren és háborogva
nyúlt el az égbolt alatt.
A hívatlan vendégek egy vert had elkeseredésével,
fejüket leszegve küzdötték előre magukat az ösvényen,
Miss Dalgliesh háza felé.
Fél kilencre mindenki megérkezett. Azzal senki nem
bajlódott, hogy elhozza Sylvia Kedge-et, de őt leszámítva
újra együtt volt az öt nappal ezelőtti kis társaság. És
Dalgliesht megdöbbentette, mennyit változtak. Míg ezt a
benyomást elemezte, rájött, hogy tíz évvel öregebbnek
látszanak. Öt estével ezelőtt Seton eltűnése csak
valamicskét aggasztotta és csupán kicsit érdekelte őket.
Most viszont szorongtak, és meg voltak rendülve, vérről
és halálról képzelegtek, és kevés reményük lehetett rá,
hogy megszabadulnak a rémképeiktől. A bátor nyugalom
álarca mögött, s annak ellenére, hogy kétségbeesetten
igyekeztek a „minden rendben” látszatát fönntartani,
Dalgliesh megszimatolta, hogy félnek.
Maurice Seton Londonban halt meg, és elméletben
még hinni lehetett, hogy természetes halállal halt meg,
vagy hogy Londonban felelős valaki a haláláért, ha a
teste megcsonkításáért nem is. De Digby halála „hazai
pályán” történt, és senki sem tehetett úgy, mintha
halálában bármi is természetes volna. Ám Celia Calthrop
láthatólag még mindig igyekezett úgy tenni. A kandalló
melletti székben kuporgott, esetlenül szétterpesztett
térddel, keze terjedelmes ölében hevert.
– Szörnyű tragédia! Szegény fiú! Nem hiszem, hogy
valaha is megtudjuk, mi vitte rá. És mindene megvolt,
ami az élethez kell: ifjúság, pénz, tehetség, jó külső,
kedvesség.
Digby Setonnak ezt a meglepően valószerűtlen
értékelését mély csend fogadta. Azután Bryce szólalt
meg:
– Egyben értek egyet: abban, hogy pénze volt, Celia.
Vagy legalábbis kilátása rá. Egyébiránt az ember
hajlamos úgy gondolni szegény Digbyre, mint sápadt
képű, jelentéktelen, beképzelt, közönséges kis tökfilkóra.
Nem mintha az ember a legkisebb rosszindulatot is érezte
volna iránta. Mellesleg azt sem hiszi az ember, hogy
öngyilkos lett.
Latham türelmetlenül tört ki:
– Hát persze hogy nem lett öngyilkos! Ezt még Celia
sem hiszi! A változatosság kedvéért nem lehetne egyszer
őszinte, Celia? Miért nem ismeri be, hogy maga éppúgy
retteg, mint mi valamennyien?
Celia méltóságteljesen így felelt:
 – Én egy csöppet sem rettegek!
– Pedig rettegnie kellene! – Bryce gnómarcát
összeráncolta a gonoszkodás, szeme szikrázva meredt
Celiára. Hirtelen nem látszott olyan elkínzottnak, olyan
öregnek.
– Elvégre maga az egyetlen, aki nyer a halála által.
Csinos kis összeg marad magára, még a kettős
örökösödési adó levonása után is. És Digby az utóbbi
időben meglehetősen rendszeres vendége volt, vagy
nem? Talán nem magánál ebédelt tegnap? Magának
nyilván bőven volt lehetősége, hogy becsempésszen egy
kis akármit a flaskájába. Épp maga mondta nekünk, hogy
Digby mindig a zsebében hordja. Itt, ebben a szobában.
Emlékszik?
– És honnan lenne nekem arzénom?
– Á, de hát még azt se tudjuk, arzén volt-e, Celia! Ez
pontosan az a fajta megjegyzés, amilyet nem kellene
tennie. Az nem baj, ha Oliver meg énelőttem teszi, de a
felügyelőnek még különös gondolatai támadhatnak tőle.
Remélem, eddig nem beszélt neki arzénról!
– Semmiről se beszéltem neki. Csupán válaszoltam a
kérdéseire, oly kimerítően és becsületesen, ahogy tudok.
És ugyanezt javaslom magának meg Olivernek is. És
nem tudom, miért akarja mindenáron bebizonyítani, hogy
Digbyt meggyilkolták. Maguk mind a ketten morbid
módon szeretik a dolgokat a sötét oldalukról látni.
Latham szárazon így szólt:
– Csupán szeretünk szembenézni morbid módon a
tényekkel.
De Celia rettenthetetlen volt:
– Nos, ha gyilkosság történt, akkor semmi mást nem
mondhatok, mint hogy Jane Dalgliesh örülhet, amiért
Adam vele volt, amikor megtalálták a holttestet.
Másképp az emberek még gondolkodóba eshetnének. De
egy detektív, egy főfelügyelő… nos, az persze tudja,
milyen fontos, hogy senki se nyúljon semmihez, ne
hamisítsa meg a bizonyítékot.
Dalgliesht sokkal jobban elképesztette a megjegyzés
aljassága meg Celia önbecsapási készsége, semhogy
tiltakozzék, s azon tűnődött, vajon az asszony elfelejtette-
e, hogy ő is itt van. Mintha a többiek is megfeledkeztek
volna róla.
– Min esnének gondolkodóba az emberek? – kérdezte
nyugodtan Latham. Bryce fölnevetett:
– Csak nem gyanúsítja komolyan Miss Dalgliesht,
Celia? Ha igen, hamarosan szembe kell néznie a jó
modor egy kényes problémájával. A ház asszonya e
percben épp a kávét főzi magának, saját kezűleg.
Megissza-e szépen, vagy netán egy óvatlan pillanatban
beleönti a virágvázába?
Hirtelen Eliza Marley pördült feléjük:
– Az isten szerelmére, fogják már be a szájukat mind a
ketten! Digby Seton meghalt, és iszonyatos halált halt.
Lehet, hogy maguk nem kedvelték, de ember volt.
Ráadásul azt is tudta, hogyan kell élvezni az életet – a
maga módján. Lehet, hogy ez nem a maguk módja, és
akkor mi van? Boldogan tervezgette az iszonyatos
mulatóit, és hogy mire költi majd a pénzét. Lehet, hogy
maguk lenézték, de nem ártott senkinek. És most halott.
És közülünk gyilkolta meg valaki. Ami engem illet, én
nem találom ezt mulatságosnak.
– Kedvesem, ne emészd magad. – Celia hangjában
vibráló, érzelmes árnyalat jelent meg, mint mostanában
majdnem mindig, amikor regényei szenvedélyesebb
részeit diktálta:
– Ismerjük már Justint. Ő is és Oliver is fütyült
Maurice-ra vagy Digbyre, úgyhogy semmi értelme illő
viselkedést várni tőlük. Attól tartok, senki nem érdekli
őket önmagukon kívül. Merő önzés ez, természetesen.
Önzés és irigység. Egyikük se bocsátotta meg Maurice-
nak soha, hogy alkotó író, ők pedig semmi egyébre nem
képesek, mint kritizálni mások munkáit, és mások
tehetségén élősködni. Ezt látni mindenütt: az irodalmi
paraziták irigykednek az alkotó művészre. Emlékezzenek
csak, mi történt Maurice darabjával. Oliver kikészítette,
mert nem tudta elviselni, hogy sikere legyen.
– Még ilyet! – nevetett Latham. – Kedves Celia, ha
Maurice valamiféle érzelmi katarzisra vágyott, el kellett
volna mennie egy pszichiáterhez, nem pedig a
közönséget büntetni vele, színdarabnak álcázva. Egy
drámaírónak három alapvető képessége van, és Maurice
Setonban egyik se volt meg közülük: jó párbeszédeket ír,
tudja, mi az a drámai konfliktus, és ért a színpadhoz.
Latham mindig ezt a nótát fújta, ha a szakmája került
szóba, úgyhogy nem tett nagy hatást Celiára.
– Kérem, ne beszéljen nekem hozzáértésről, Oliver.
Majd ha ír valamit, ami az eredeti alkotó tehetség
legkisebb jelét is mutatja, akkor lesz valami értelme a
hozzáértésről társalogni. És ez magára is vonatkozik,
Justin.
– És a regényem? – kérdezte sértetten Bryce.
Celia hosszú, szenvedő pillantást vetett rá, és mélyet
sóhajtott. Nyilvánvalóan nem készült föl, hogy
véleményt mondjon Bryce regényéről. Dalgliesh
emlékezett a kérdéses műre: érzékeny, rövidke
ujjgyakorlat volt, amelyet kedvezően fogadtak, de még
egy könyvre Bryce-nak nyilván nem futotta az
energiájából. Eliza nevetését hallotta:
– Nem ez az a könyv, amelyről azt mondták a
kritikusok, hogy pusztán egy novellára való intenzitás és
érzékenység van benne? Ez aligha meglepő, hiszen
voltaképp az is volt. Százötven oldalon át még én is
tudnék érzékeny lenni.
Bryce felhördült, és Dalgliesh sem volt kíváncsi a
többire. A vita, mint várható volt, irodalmi gyalázkodássá
fajult. Ez nem lepte meg, máskor is észrevette már ezt a
hajlandóságot író barátainál, de nem volt kedve
belebonyolódni. Ezek bármely pillanatban vitára
bocsátják az ő véleményét is, és költészete bizonyára az
ifjúság kegyetlen nyíltságának áldozata lesz. Igaz, a vita,
úgy látszik, elterelte figyelmüket a gyilkosságról, de hát
ő kellemesebben is el tudná tölteni az estét.
Kinyitotta az ajtót nénjének, hogy behozhassa a kávét,
s megragadta az alkalmat, hogy kisurranjon. Talán nem
volt szép tőle, hogy magára hagyja Jane-t, épp most,
amikor a vendégei összekaptak, de nem kételkedett
benne, hogy nagynénje kibírja. A saját erejében már nem
volt ilyen biztos.
Szobája csendes és nagyon nyugodt volt, az erős
födém és a tölgyfa gerendák elszigetelték a lenti
hangzavartól. Kinyitotta a tengerre néző ablakot meg a
védő fatáblákat, és két kézzel is erőlködve tárta szét őket,
olyan erősen fújt már a szél. A szobába is berontott,
összegyűrte az ágytakarót, papírokat sodort le az
asztaláról, és megpörgette az ágya mellé tett Jane Austen-
kötet lapjait, akár valami óriási kéz. Dalglieshnek a
lélegzete is elállt, annyira, hogy levegő után kapkodva
nekidőlt az ablak szegélyének, és szinte megkönnyebbült,
megérezve arcán a vízpermet szurkálását, ajkán a
rászáradó só ízét. Mihelyt becsukta az ablakot, teljes lett
a csend. A mennydörgő hullámverés meghátrált, és távoli
morajjá halványult, mintha valami más partról jönne.
A szoba kihűlt. Hálóköntösét a vállára terítette, és
meggyújtotta a villanykályha egyik fűtőtestét. Azután
összeszedte a szétszórt papírlapokat, és pedáns gonddal
rakosgatta vissza őket az íróasztalra. A fehér lapok
mintha a szemére vetettek volna valamit: eszébe jutott,
hogy nem írt Deborah-nak. Nem nemtörődömségből,
nem is azért, mert nem ért rá, vagy mert túlságosan
lekötötte a Seton-gyilkosság. Pontosan tudta, mi tartotta
vissza. A gyáva húzódozás, hogy még jobban elkötelezze
magát, akár egyetlen szóval is, amíg nem döntött a
jövőjükről. És ehhez az elhatározáshoz ma semmivel se
jutott közelebb, mint szabadsága első napján. Amikor az
eljövetele előtti estén elbúcsúzott tőle, tudta, hogy a lány
megérti, és tudomásul veszi: ez a szünet valamiképp
döntő a számukra, és Dalgliesh nem csupán azért utazik
egyedül Monksmere-be, hogy elmeneküljön Londonból,
vagy hogy kipihenje legutóbbi ügyének fáradalmait.
Másként nem lett volna semmi ok, hogy ne jöjjön el ő is
vele. Deborah elvégre nem volt annyira odaláncolva a
munkájához. De Dalgliesh nem hívta, a lány pedig csak
ennyit mondott: – Gondolj rám Blythburghban. –
Deborah annak idején Southwold környékén járt
iskolába, ismerte és szerette Suffolkot. Nos, gondolt a
lányra, és nem csupán Blythburghban. Hirtelen
vágyakozni kezdett utána. Olyan erővel tört rá a vágy,
hogy már nem törődött vele, bölcs dolog-e írnia vagy
sem. Ahhoz a sóvárgáshoz képest, hogy újra lássa, a
hangját hallja, minden bizonytalansága és önmagában
való kétkedése oly jelentéktelennek és nevetségesen
valószínűtlennek tűnt, mint egy lidérces álom nyomasztó
emléke. Arra vágyott, hogy beszéljen vele, de az
emberekkel zsúfolt nappaliban ma már aligha
telefonálhatott. Fölgyújtotta íróasztallámpáját, és
kicsavarta töltőtollát. Mint ez már máskor is megesett,
könnyen buggyantak elő a szavak. Úgy írta le őket, hogy
nagyobb gondolkodási szünetet se tartott, az őszinteségén
se tűnődött:
 Blythburghben szóltál: gondolj majd reám –
mintha nem rád gondolnék szüntelen,
s bár hozzád hajlik, nincs oly tudomány,
mely még hívebbé tenné hű szivem.
Megfosztatván tőled a megigézett
elme élesebben idézi képed,
és e háborítatlan szent helyen
újból alakodra emlékezem.
Tiéd voltam, s enyém vagy: mert hiányzol,
Blythburghben, én szerelmem, vagy akárhol.

„Ez a metafizikus képzelgés, akárcsak minden kisebb

vers, egy hátsó gondolattal száll feléd. Nem kell
elárulnom, mi az. Nem azt akarom mondani, hogy
szeretném, ha itt volnál. De szeretném, ha veled lehetnék.
Ez a hely teli van halállal és kellemetlenséggel, s nem is
tudom, melyik a rosszabb. De ha Isten és a suffolki
rendőrség is úgy akarja, péntek este már Londonban
vagyok. Jó lenne tudni, hogy ott leszel nálam,
Queenhithe-ban.”
E levél megírása nyilván tovább tartott, mint gondolta,
mert nénje kopogása meglepte. Jane így szólt:
– Mennek, Adam. Nem tudom, szükségét érzed-e,
hogy elbúcsúzz tőlük.
Lement vele. Csakugyan elmenőben voltak, és
Dalgliesh meglepetéssel látta, hogy negyed tizenkettő
múlt öt perccel. Egyikük se szólt hozzá, és láthatólag
éppoly kevéssé érdekelte őket az előkerülése, mint
előzőleg az eltűnése. A tűz kialudt, s már alig volt több,
mint egy halom fehér hamu. Bryce épp a kabátot segítette
föl Celia Calthropra, és Dalgliesh hallotta, amint az
asszony így szól:
– Igazán nem szép tőlünk, hogy ilyen soká maradtunk.
És olyan korán kell kelnem! Sylvia ma délután fölhívott a
Seton Házból, és megkért, hogy holnap korán vigyem el
őt a Zöldemberbe. Valami fontosat akar elmondani
Recklessnek.
Latham, aki már az ajtónál volt, megfordult:
– Mit ért ezen, hogy valami fontosat akar elmondani?
Miss Calthrop vállat vont:
– Kedves Oliver, honnan tudjam? Többé-kevésbé arra
célzott, hogy tud valamit Digbyről, de szerintem Sylvia
csak fontoskodik. Tudja, milyen. Ám azt aligha
tagadhatom meg tőle, hogy elfuvarozzam.
– De egy szóval se célzott rá, miről van szó?
Latham ugyancsak erőszakos volt, a hangja éles.
– Nem. Nekem meg eszem ágában sincs azzal az
elégtétellel szolgálni neki, hogy megkérdezzem. És nem
is fogok nagyon sietni. Ha ez a szél nem áll el, örülök, ha
egyáltalában alszom valamicskét ma éjjel.
Latham úgy festett, mint aki szívesen kérdezősködne
tovább, de Celia otthagyta és kiment. Ő is indult hát ki a
viharba a többiek után, szórakozottan még egyszer jó éjt
kívánva a ház asszonyának. Néhány perc múlva
Dalgliesh, fülét hegyezve, a szél zúgásán át is
meghallotta a kocsiajtók csapkodását és az induló autók
halk zaját.

NEGYEDIK FEJEZET

A szél keltette föl Dalgliesht, közvetlenül három óra

előtt. Míg ébredezett, meghallotta a nappali órájának
három ütését, és első álmos gondolata az ámulat volt:
hogyan képes ez az édes és szerény hang ilyen tisztán
áthatolni a mai éjszaka zenebonáján. Éberen hevert és
figyelt. Az álmosság az örömnek adta át a helyét, azután
az enyhe izgalomnak. Mindig élvezte a vihart
Monksmere-ben. Az öröm ismerős volt és előre látható; a
bizsergető veszély; az illúzió, hogy a káosz legszélén
lebeg; a kontraszt ágyának megszokott kényelme meg az
éjszaka elszabadult pokla között. Nem félt. Az Ötföld
négy évszázada állt ellen a suffolki tengernek. Ma is
ellen fog állni. A zajok, amelyeket most hallott, nem
változtak az évek során. Négyszáz év óta hevernek ébren
emberek ebben a szobában, és hallgatják a tengert. Az
egyik vihar olyan, mint a másik, egyiket se lehet leírni,
csupán közhelyekkel. Nyugodtan feküdt, és hallgatta az
ismerős zajokat: a tébolyult állatként a falnak rohanó szél
zaját; a tenger örökös nekilódulását a háttérben, az eső
sziszegését, amely akkor volt hallható, amikor a rohamok
alábbhagytak; és a pillanatnyi csöndben a tetőről vagy az
ablakpárkányról lehulló zsindely koppanását. Körülbelül
húsz perccel négy előtt a vihar mintha elült volna.
Egyetlen pillanatra teljes csend állt be, Dalgliesh még
önnön lélegzetvételét is hallotta. Röviddel ezután nyilván
ismét mély álomba zuhant.
Hirtelen újra fölriadt, mégpedig egy olyan vad
szélrohamra, amelybe szinte a ház is beleremegett. A
tenger úgy őrjöngött, mintha a tetőn át akarna betörni.
Soha nem ért meg ehhez hasonlót, még Monksmere-ben
sem. Ilyen tombolásban lehetetlen volt aludni.
Kényelmetlen belső kényszert érzett, hogy fölkeljen és
felöltözzék.
Fölgyújtotta az ágya melletti lámpát, és ebben a
pillanatban nénje jelent meg az ajtóban, végig begombolt
régi posztóköntösében, súlyos hajfonata a vállára omlott.
Így szólt:
– Justin van itt. Az a véleménye, meg kellene
néznünk, nem történt-e baja Sylvia Kedge-nek.
Kihozhatnánk abból a házból. Azt mondja, hamarosan
elönti a tenger.
Dalgliesh a ruháiért nyúlt.
– Hogyan került ide? Nem is hallottam.
 – Ebben nincs semmi meglepő. Valószínűleg aludtál.
Gyalog jött. Azt mondja, kocsival nem jutunk ki az útra
az áradás miatt. Úgyhogy alighanem keresztül kell
mennünk a földnyelven. Már megpróbált telefonálni a
parti őrségnek, de leszakadt a kábel.
Ezzel eltűnt, és Dalgliesh enyhén káromkodva
kapkodta magára ruháit.
Más dolog heverni a meleg biztonságban és elemezni
a vihar zajait, s megint más keresztülvergődni a szirt
legmagasabb pontján egy olyan kaland felé, amely csak
az ifjú, energikus vagy gyógyíthatatlanul romantikus
embert vonzhatja.
Bármilyen oktalanság volt is, bosszankodott Sylvia
Kedge miatt, mintha az valamiképp felelős lenne érte,
hogy veszélybe került. A lány feltétlenül tisztában van
vele, biztonságos-e vityillója a viharban! Meglehet
persze, hogy Bryce fölöslegesen nyüzsög. Ha a Tanner
Lak kibírta az 1953-as árvízkatasztrófát, akkor ezt az
éjszakát is kibírja. Ám a lány nyomorék. Tény, hogy
utána kell nézni, biztonságban van-e. Mindenesetre nem
valami kecsegtető vállalkozás. A legjobb esetben is
kényelmetlen, fárasztó és kínos. A legrosszabb esetben
pedig, különösen Bryce közreműködésével, egy bohózat
minden eleme együtt van benne.
Nénje már a nappaliban volt, mire leért. Épp termoszt
és bögréket rakott egy hátizsákba, teljesen fölöltözve.
Amikor az előbb fent járt nála, nyilván már majdnem
menetkész volt a köntös alatt. Dalgliesh ebből rádöbbent,
hogy Bryce látogatása nem volt teljesen váratlan, és hogy
a veszély, amelybe Sylvia Kedge került, valóságosabb,
mint hitte. Bryce, bokáig érő viaszosvászon kabátban,
fején hatalmas vízhatlan tengerészkalappal, csöpögve és
csillogón állt a szoba közepén, mint egy szardíniát
hirdető rajzfilmalak. Kötegnyi erős kötél volt a kezében,
minden jel szerint tudta is, mit kell tenni vele, és látszott
rajta, hogy cselekvésre elszánt férfiú.
Így szólt:
– Ha úszásra kerül a sor, kedves Adam, azt az ember
kénytelen magára bízni. Sajnos asztmás vagyok. –
Ravasz pillantást vetett Dalglieshre, és mentegetőzve
hozzátette: – Ráadásul nem is tudok úszni.
– Természetesen – felelte halkan Dalgliesh. Komolyan
azt hiszi Bryce, hogy akad, aki tud úszni ilyen éjszakán?
De vitának nem volt semmi értelme. Dalgliesh úgy érezte
magát, mint akit olyan vállalkozással bíztak meg,
amelyet őrültségnek tart, de nincs ereje visszautasítani.
Bryce így folytatta:
– Nem hívtam Celiát vagy Lizt. Nincs szükség
csődületre. Amellett a dűlőutat elöntötte a víz, nem is
tudnának odajutni. Lathamet viszont kerestem. De nem
volt otthon. Úgyhogy nekünk magunknak kell
megbirkóznunk a dologgal. – Nyilvánvalóan nem
érdekelte, hol lehet Latham. Dalgliesh elnyelte kérdéseit.
Volt épp elég gond újak nélkül is. De mi a csudát
csinálhat Latham egy ilyen éjszakán? Egész Monksmere
megbolondult?
Mihelyt kimásztak a mélyút védelméből, és
nekivágtak a szirtnek, már semmi másra nem maradt
energiájuk, mint az előbbre jutás erőfeszítéseire, s
Dalgliesh gondolatai közül kihullott a Lathammel
kapcsolatos kérdés. Csak görnyedten tudtak menni,
lopakodva, mint a vadállatok, míg fájó combjaik és
hasizmaik rá nem kényszerítették őket, hogy térdre
ereszkedjenek, s tenyerükkel a gyepre támaszkodva
igyekezzenek kifújni s összeszedni magukat. Ám az éj
melegebb volt, mint amilyenre Dalgliesh számított, s a
most már gyérülő eső lágyan rászáradt az arcukra.
Időnként védelmet nyújtott egy bozótos vagy egy bokor,
és a szél nyomásától szabadulva könnyebben lépkedtek,
testetlen szellemekként osontak a meleg, zöldillatú
sötétségben.
– Javaslom, hogy Miss Dalgliesh hívja segítségül
Sinclairt és a házvezetőnőjét. Úgy nézem, fönt vannak.
És szükségünk lesz egy hosszú, erős létrára. A legjobb az
lenne, ha maga, Adam, átgázolna a Tanner-dűlőhöz,
feltéve, hogy a víz nem túl magas, és eljutna a házhoz,
amilyen gyorsan csak lehet. Mi többiek befelé indulunk,
ameddig csak át nem tudunk kelni a dűlőúton, és az
északi töltés felől közelítjük meg a házat. Arról az
oldalról a létra segítségével majd elérjük magát.
Még mielőtt befejezte volna meglepően világos és
pozitív tervének kifejtését, Miss Dalgliesh szó nélkül
elindult a Perjel Ház felé. Dalgliesht, akire –
beleegyezése nélkül – a hős szerepét osztották, meglepte
a Bryce-nál tapasztalt változás. Ebben az emberkében
nyilván valami rejtett cselekvési vágy élt. Még a
mesterkéltsége is eltűnt. Dalglieshnek pedig új és cseppet
se kellemetlen élményben lehetett része: parancsot
teljesített. Még mindig nem volt meggyőződve róla, hogy
komoly a veszély. De ha az, Bryce terve nem rossz.
Ám amikor a Tanner-dűlőhöz értek, s megálltak a déli
töltés lejtőjén, és onnan néztek le a Tanner Lakra, a
veszély nyilvánvalóvá vált. A rohanó hold alatt fehéren
fénylett a dűlő, tajtékos víz lepte el már a kerti ösvényt is,
és a kis ház ajtaját nyalogatta. A földszinten égtek a
lámpák. Onnan, ahol álltak, a tömzsi, csúf babaház
furcsán magányosnak és törékenynek tűnt. De úgy
látszott, Bryce reményteljesebbnek találja a helyzetet,
mint amilyenre számított. Ezt sziszegte Dalgliesh fülébe:
– Nem is olyan magas a víz. Át tud jutni a kötéllel.
Fura, azt hittem, mostanra jóformán ellepi a házat. Ez
talán nem is fog bekövetkezni. Tényleg nem olyan nagy a
veszély. Mégis úgy hiszem, jobb, ha bemegy. – Majdnem
csalódott volt a hangja.
A víz hihetetlenül hideg volt. Dalgliesh számított rá,
mégis elállt tőle a lélegzete. Levette viaszosvászon
köpenyét és zakóját, és csupán pantalló és kötött ing volt
rajta. A kötél egyik vége a dereka körül feszült. A
másikat egy facsemete törzse köré hurkolva hüvelykről
hüvelykre eresztgette Bryce óvatos keze. A gyors ár
hónaljáig ért, és Dalglieshnek keservesen kellett
viaskodnia, hogy állva tudjon maradni. Időnként
belelépett egy kerékvágásba a dűlő talaján, és kicsúszott
alóla a föld. Majd egy riasztó pillanatban azért kellett
küszködnie, hogy a feje ne merüljön el: úgy ficánkolt a
kötél végén, akár egy horogra került hal. Az úszást ez
ellen az ár ellen még megpróbálni is reménytelen volt. A
ház lámpái még mindig égtek, amikor az ajtóig ért, és
nekivetette a hátát. A tenger a bokája körül hömpölygött,
minden hullámmal magasabb lett. Zihálva kapkodott
levegő után, és jelt adott Bryce-nak, hogy engedje le a
kötelet. A kövér kis alak a túloldali töltésen lelkesen
kalimpált karjával, de meg se mozdult, hogy leoldja a
kötelet a fáról. Hadonászása valószínűleg csupán
elismerő tudomásulvétele annak, hogy Dalgliesh célhoz
ért. Dalgliesh átkozta a hülyeségét, amiért megegyeztek
Bryce-szal, hogy tartsa a kötelet, amíg ily látványos
hévvel cselekedni nem kezd. Akárhogy is ordítoznak,
akkor se tudták volna megérteni egymást. Ha nem akar a
világ végéig kipányvázva maradni – és helyzete máris
kínosan burleszkszerű volt –, akkor inkább Bryce-nál kell
hagynia a kötelet. Kibontotta a csomót, és a kötél
leoldódott a derekáról. Bryce széles mozdulatokkal
nyomban göngyölíteni is kezdte.
A szél enyhült kissé, de a ház belsejéből semmi nesz
nem hallatszott, és kiáltására sem érkezett válasz. Belökte
az ajtót, de az megakadt. Valami mögéje ékelődött.
Erősebben nyomta, és érezte, amint az akadály arrébb
csúszik, mintha súlyos zsák tolódna odébb a földön. Most
már elég széles volt a rés, hogy bepréselje magát, s ekkor
meglátta, hogy a zsák – Oliver Latham teste.
Latham keresztülzuhant a keskeny előszobán,
eltorlaszolta a nappali ajtaját, és feje, arccal fölfelé, az
első lépcsőfokon hevert. Úgy látszott, mintha a korlátba
vágta volna bele. Bal füle mögött mély vágás húzódott –
még mindig szivárgott belőle a vér –, és volt egy másik
is, a jobb szeme fölött. Dalgliesh föléje térdelt. Élt, és
kezdett visszatérni már az öntudata. Amint Dalgliesh
hozzáért, felnyögött, fejét félrefordította, s a jelek szerint
nagyon rosszul volt. Szürke szeme kinyílt, megpróbált
fókuszba igazodni, azután újra lecsukódott.
Dalgliesh a lányra nézett, aki egyenes derékkal, némán
ült pamlagán a fényesen kivilágított nappaliban. Arca
ovális és halottsápadt volt a súlyos hajfonatok keretében.
Fekete szeme óriási. Ez a szem figyelmesen, töprengve
meredt a főfelügyelőre. Láthatólag egyáltalában nem vett
tudomást a behömpölygő vízről, amely már hullámokban
terjedt a padlón.
– Mi történt? – kérdezte Dalgliesh.
A lány nyugodtan felelt:
– Latham azért jött, hogy megöljön. Az egyetlen
fegyverem használtam. Hozzávágtam a levélnehezéket.
Nyilván beverte a fejét, amikor elvágódott. Azt hiszem,
megöltem.
Dalgliesh kurtán így szólt:
– Él. Nem esett nagyobb baja. De föl kell vinnem az
emeletre. Maga maradjon ott, ahol van. Ne mozduljon.
Visszajövök magáért.
A lány egy csöppet megrántotta a vállát, és
megkérdezte:
 – Miért nem mehetünk a dűlőúton át? Maga is arról
jött.
Dalgliesh nyersen válaszolt:
– Mert a víz már a hónom aljáig ér, és erősen árad.
Nem tudok egy nyomorékkal meg egy félájulttal a
hátamon átúszni rajta. Föl kell mennünk az emeletre. Ha
szükséges, föl kell másznunk a tetőre.
Vállát Latham teste alá vetette, és nekigyürkőzött,
hogy fölemelje. A lépcső meredek, rosszul világított és
keskeny volt, de ez a keskenység előnynek bizonyult.
Mihelyt sikerült Lathamet a vállára egyensúlyozni, a két
korlátot fogva föl tudott húzódzkodni. Szerencsére nem
voltak sarkok. A lépcső tetején rátalált a kapcsolóra, a
felső lépcsőpihenőt fény árasztotta el. Megállt egy
pillanatig, fölidézte magában, merre van a tetőablak.
Azután belökte a tőle balra lévő ajtót, és újra
körbetapogatott, a kapcsolót kereste. Néhány
másodpercre volt szüksége, hogy megtalálja. Amint ott
állt az ajtóban, bal kezével Lathamet markolva, jobbját
pedig végigfuttatva a falon, megcsapta a szoba dohos,
áporodott és émelyítően édes szaga. Azután újra rátalált a
kapcsolóra, és a szoba a mennyezet közepéről lelógó
ernyőtlen villanykörte fényében láthatóvá vált. Ez
lehetett valaha Mrs. Kedge hálószobája, s most is olyan,
gondolta Dalgliesh, mint amikor az asszony utoljára hált
benne. A bútorzat súlyos volt és csúnya. A nagy,
megvetett ágy elfoglalta a szobának csaknem az egész
hátsó részét. Nyirkosság- és enyészetszaga volt.
Dalgliesh gyöngéden ráejtette Lathamet, és fölnézett.
Igen jól emlékezett a tetőablak helyére. De maga az ablak
parányi, négyzet alakú nyílás volt, és az útra nézett. Ha ki
akarnak jutni a házból, csupán a tetőn át kísérelhetik
meg.
 Visszament a lányért a nappaliba. A víz már derékig
ért, és a lány a pamlagon állt, a kandallópárkánynak
támaszkodva. Dalgliesh észrevette, hogy nyakába
akasztva kis plasztikzacskó lóg. Feltehetőleg az értékei
vannak benne. Amint belépett, Sylvia körülnézett a
szobában, mintha meg akarna bizonyosodni, hogy nincs
semmi más, amit magával óhajt vinni. Dalgliesh nagy
nehezen odagázolt hozzá: még ezen a kicsiny, zárt helyen
is érezte az ár erejét, és azon tűnődött, vajon meddig
képes ellenállni a ház alapozása. Könnyű volt azzal
nyugtatnia magát, hogy a ház túlélt már nem egy áradást.
Ám az ár és a szél kiszámíthatatlan. Lehet, hogy a víz
magasabbra emelkedett a korábbi években, de nagyobb
erővel aligha tört még be. Míg átvergődött a várakozó
lányhoz, mintha hallotta volna, hogy a falak meginognak.
Odaért hozzá, és szó nélkül a karjába vette. A lány
meglepően könnyű volt. Igaz, érezte a járógép súlyát, de
Sylvia felsőteste olyan volt, akár a pehely: mintha nem
volna se csontja, se neme. Szinte meglepetten érezte
kezében a mellkasát és feszes mellét. A lány passzívan
hevert a karjában, míg oldalvást fölvitte a keskeny
lépcsőn édesanyja szobájába. Csak ekkor jutott eszébe a
mankó. Hirtelen szégyenérzet fogta el, kínos volt szóba
hozni. Sylvia, mintha csak a gondolataiban olvasott
volna, így szólt:
– Sajnálom. Eszembe kellett volna jutnia. A
kandallópárkány szélének van támasztva.
Ez újabb lemenetelt jelentett, de hát amúgy se lehetett
volna elkerülni. Nehéz lett volna a keskeny lépcsőn
egyszerre fölcipelni a lányt is, meg a mankóit is. Már épp
oda akarta vinni Sylviát az ágyhoz, amikor az meglátta
Latham vonagló testét, és hevesen rászólt Dalglieshre: –
Nem! Ne oda! Hagyjon itt! – Dalgliesh lecsúsztatta a
karjából, és a lány a falnak támaszkodott. Szemük egy
pillanatra egy magasságba került, és némán meredtek
egymásra. Dalglieshnek úgy rémlett, mintha közöltek
volna valamit azok a fekete szemek, de hogy ez
figyelmeztetés volt vagy könyörgés, azt később már nem
tudta eldönteni.
A mankó előkerítése nem okozott nehézséget. A víz a
nappaliban már ellepte a kandallópárkányt is, és amint
Dalgliesh a lépcső aljára ért, a mankók épp kifelé úsztak
a szobaajtón. Bőrbevonatú fogójuknál megragadta őket,
és áthúzta a korláton mindkettőt. Amikor újra fölfelé
indult a lépcsőn, egy nagy hullám áttörte az
összezúzódott bejárati ajtót, és a lábához lökte. A korlát
lábazata kiszakadt, megpördült, mint valami örvényben,
és széttöredezve vágódott a falnak. És ezúttal nem
lehetett semmi kétség: Dalgliesh érezte, amint a kis ház
megremeg.
A tetőablak mintegy tízlábnyi magasságban volt a
padlótól, lehetetlen volt elérni másképp, csak ha feláll
valamire. A súlyos ágyat odarángatni értelmetlen lett
volna, de volt mellette egy szögletes, erősnek látszó
fiókos szekrény, Dalgliesh ezt húzta oda, és a tetőablak
alá állította.
A lány így szólt: – Ha elsőnek fel tud tolni engem,
akkor segíthetek… neki.
Lathamre nézett, aki már nagy keservesen fölült az
ágy szélén, s a fejét fogta. Hallani lehetett a
nyögdécselését.
A lány hozzátette: – A karom és a vállam erős.
És feléje nyújtotta csúf kezét, akár egy koldus.
Valójában Dalgliesh is így tervezte. Latham följuttatása a
tetőre: ez volt az ügy legbonyolultabb része. A lány
segítsége nélkül aligha sikerülhet.
A piszokkéreggel bevont és szürke pókhálóval
teliszőtt tetőablak úgy festett, hogy nehéz lesz kinyitni.
De amikor Dalgliesh rácsapott a keretére, a korhadt fa
nagy reccsenéssel engedett. Kilökte felfelé az ablakot, s
azt nyomban elsodorta a vihar. Az éj berobbant a szűk kis
szobába, s elárasztotta édes, jólesően hideg levegővel.
Ebben a pillanatban kialudt a villany, s mintha egy gödör
fenekéről nézték volna az ablak viharos szürke
négyszögét meg a táncoló holdat.
Latham feléjük tántorgott.
– Mi az ördög…? Valami barom kikapcsolta a
villanyt.
Dalgliesh visszaterelte az ágyhoz:
– Maradjon ott, és takarékoskodjék az erejével.
Szüksége lesz rá. Ki kell jutnunk a tetőre.
– Maga ki tud jutni. Én itt maradok. Kerítsen orvost.
Uramisten, a fejem!
Dalgliesh otthagyta – Latham önsajnálatában sírva
ringatni kezdte magát az ágy szélén és visszament a
lányhoz.
A fiókos szekrényről fölugorva megragadta a tető
külső keretét és fölhúzódzkodott. Ahogyan emlékezett is
rá: a palatető felső pereme csupán néhány lábnyira volt.
Viszont a tető meredekebbnek bizonyult, mint ahogyan
számított rá, és a kéménysor, amely némi védelmet és
kapaszkodót is kínált, legalább ötlábnyira volt balra. Újra
leugrott a földre, és így szólt a lányhoz:
– Próbáljon majd a tetőn lovagló ülésbe helyezkedni,
és lassan a kémény felé húzódni. Ha valami baj van,
maradjon nyugton, és várjon meg. Ha mind a ketten kint
vagyunk, Lathammel is elbírok, de kijuttatni innen csak a
maga segítségével tudom. Addig viszont nem tolom föl,
amíg maga egyensúlyba nem kerül. Kiáltson, ha kész.
Kéri a mankóit?
 – Igen – felelte a lány nyugodtan. – Kérem a
mankóimat. Be tudom akasztani őket a tető felső szélébe,
hasznunkra lehetnek.
Dalgliesh feltolta a lányt a tetőablakon, a fémrudaknál
fogva, amelyek mindkét lábát combtól bokáig
körülvették. A rudak merevsége megkönnyítette a dolgát:
sikerült felemelnie egész a tetőgerincig. A lány
megragadta, és egyik lábát átlendítette a másik oldalra,
azután mélyen előredőlt, mert a vihar még mindig
tombolt, haja lobogott a szélben. Dalgliesh látta, amint
élénken bólogat, annak jeléül, hogy készen áll. Majd
Dalgliesh felé fordult, és kinyújtotta mindkét kezét.
Ez volt az a pillanat, amikor Dalgliesh belső
figyelmeztetést érzett: ösztöne félreérthetetlenül jelezte a
veszélyt. Ez éppúgy hozzátartozott nyomozói
kelléktárához, mint a tűzfegyverek ismerete vagy a
természetellenes halál megneszelése. Ez a veszélyérzet
már többször megmentette, épp ezért ösztönösen
engedelmeskedett neki. Vitára vagy elemzésre nem volt
idő. Ha mind a hárman életben akarnak maradni, akkor ki
kell jutniok a tetőre. De tudta: a lány és Latham nem
maradhatnak magukra ott fent.
Nem volt könnyű Lathamet átjuttatni a tetőablakon.
Épp csak hogy eszméleténél volt; veszélyérzetét az
immár a hálószoba padlóján terjeszkedő víz sem tudta
fölébreszteni. Csak azért könyörgött, hadd süppedhessen
az ágy párnáiba, és kínlódhasson kényelemben. De azért
legalább egy kicsit segített. Mégsem volt holtsúly.
Dalgliesh lehúzta a cipőjét és Lathamét is, azután
fölerőltette a székre és fölemelte, át a padlásablakon.
Még akkor sem engedte el Lathamet, amikor a lány
megragadta a hóna alatt, hanem azonnal föllendítette
magát a nyíláson át, és háttal az elöntött út felé fordulva,
nekivetette mellét a szélnek – lába a szobában
himbálódzott. Együtt húzták-tolták a félig eszméletlen
férfit, amíg keze megragadta a tetőgerincet, és lovagló
ülésben végigfeküdt rajta, mozdulatlanul. A lány
kiszabadította a kezét, megfogta mankóit, és addig
araszolgatott hátra, amíg nekitámaszkodhatott a
kéménysornak. Dalgliesh föllendítette magát Latham
mellé.
És ekkor történt. Abban a másodpercben, amikor
Dalgliesh fogása Lathamen kissé meglazult, a lány
támadott. Oly hirtelen, hogy Dalgliesh alig látta a
vaspáncélos láb rúgását. De a vas eltalálta Latham kezét,
az nyomban eleresztette a tető gerincét, és csúszni
kezdett. Dalgliesh mindkét kezével odakapott, és
megragadta Latham csuklóját. Hirtelen elviselhetetlen
rántást érzett; Latham teljes súlya húzta a kezét, amint
szétterpesztett végtagokkal csüngött a tetőn. A lány újra
és újra rúgott. És most már Dalgliesh kezét vette célba.
Az sokkal dermedtebb volt, semhogy a fájdalmat
érzékelje, de észrevette a kibuggyanó vért, és tudta, hogy
nem telik bele sok idő, s a csuklója eltörik, és Latham
kisiklik erőtlen kezéből. És akkor majd őrá kerül a sor. A
lány biztonságosan kapaszkodott a kéménysorba,
mankóival és félelmetes vasaival fölfegyverkezve. A
töltésről nem láthatták őket. A tető másik oldalán voltak,
és az éj sötétséget borított rájuk. A lent aggódva figyelők
– ha csakugyan ott vannak – csupán görnyedt
sziluettjeiket látják az ég hátterén kirajzolódva. És
amikor majd az ő és Latham tetemére rátalálnak, minden
sérülésüket a sziklák és a tenger haragjának fogják
tulajdonítani. Egyetlen esélye volt: elengedi Lathamet.
Egyedül talán kitekerheti a mankókat a lány kezéből.
Egyedül talán több esélye lehet. De a lány természetesen
tisztában van vele, hogy ő nem engedi el Lathamet. Ez a
lány mindig pontosan tudja, miképp cselekszik majd az
ellenfele.
Mindketten kihagyták a számításból Lathamet. A lány
talán eszméletlennek hitte. Ám hirtelen leesett a tetőről
egy pala, amely kilazult az előbb, amikor zuhanni
kezdett, s Latham lába támaszt talált. Fölébredt benne
valami kétségbeesett életösztön. Előrecsúszott, kicsavarta
balját Dalgliesh gyengülő fogásából, és hirtelen nagy
erővel megrántotta a járógépet. Sylvia meglepetésében
elvesztette egyensúlyát, és ugyanebben a pillanatban egy
szélroham csapott le a tetőre. Latham még egyet rántott,
és a lány megtántorodott. Dalgliesh odakapott feléje, és a
nyakán lógó kis plasztikzacskó zsinórját érte el. A zsinór
elpattant, s a test gurulni kezdett mellette. Az ormótlan
ortopédcipők nem tudtak megkapaszkodni, és a merev
lábak, amelyek tehetetlenek voltak a súlyos vaspántok
között, feltartóztathatatlanul görgették a perem felé.
Azután nekiütődött az eresznek, és belehullott a
semmibe; úgy forgott, akár egy felhúzós bábu,
szétterpesztett lába az égnek meredt. Egyetlen rémült
kiáltást hallottak, azután semmi többet. Dalgliesh a
zsebébe gyűrte a zacskót, és mozdulatlanul hevert, fejét
vérző kezén nyugtatta. És ekkor érezte, hogy hátát
megböki a létra.
Sebesülés nélkül viszonylag könnyű lett volna
leereszkedni a töltésre. De Dalgliesh keze kis híján
hasznavehetetlenné vált. Most már fájt, alig tudta
behajlítani az ujjait. És nem volt erő bennük. Lathamet,
úgy látszik, szintén kimerítette az utolsó erőfeszítés. Újra
az ájulás szélén állt. Beletelt néhány perc, amíg Dalgliesh
a fülébe ordítva rá tudta venni, hogy használja a létrát.
Dalgliesh ment elsőnek: hátrált, és amennyire tudta,
begörbített karjával támogatta Lathamet. Latham
verítéktől gyöngyöző arca néhány hüvelyknyire volt az
övétől. Dalgliesh érezte a leheletét, a túl sok ivás, a túl
nagy jólét édeskés-savanyú eredményét. Azon tűnődött
keserűn, hogy mielőtt belezuhannak az örvénybe, ez a
megállapítás lesz-e utolsó, tudatos felfedezése:
Lathamnek büdös a szája. Vannak ennél kellemesebb
felfedezések is, és vannak kellemesebb halálmódok is.
Azért Latham is megerőltethetné kissé magát! Hogy az
ördögbe nem képes egy férfi illő testi kondícióban tartani
magát? Dalgliesh hol káromkodott, hol biztatásokat
mormolt, Latham pedig, mintha megértené, újra
összeszedte magát, mindkét kezével megmarkolta a
következő létrafokot, és néhány kínkeserves
hüvelyknyivel továbbvonszolta magát. Ám a létrafok
hirtelen meghajolt, azután lepattant a létráról. Nagy ívben
csapódott ki Latham kezéből, és hangtalanul eltűnt a
hullámokban. Egy tébolyító pillanatra mindkettejük feje
átbukott a résen, és tágra meredt szemmel csüngött az
alig húszlábnyira fortyogó víz fölött. Azután Latham
fölemelte a fejét, a létra oldalának döntötte, és ezt
morogta:
– Jobb lenne, ha maga visszamenne. Ez a létra nem bír
meg kettőnket. Semmi értelme, hogy mindketten vizesek
legyünk.
– Spóroljon a tüdejével – felelte Dalgliesh. – És
mozogjon.
Könyökét Latham hóna alá dugta, és újabb néhány
fokkal továbbvitte. A létra recsegett és hajladozott.
Mozdulatlanul pihentek az erőfeszítés után, azután újra
megpróbálták. Ezúttal Lathamnek sikerült lábával
eltalálni egy fokot, és váratlanul olyan erővel tántorodott
előre, hogy Dalgliesh csaknem elvesztette az
egyensúlyát. A létra, amelyet elkapott egy újabb
szélroham, oldalt lendült. Érezték, amint csúszik a tetőn.
Egyikük se mert megmoccanni, amíg a vad lengés le nem
csillapodott. Azután ismét tovább araszoltak. Most már
megközelítették a töltést. Látták a tépett fák sötét
körvonalait odalenn. Dalgliesh úgy vélte, hogy már
hallótávolságba került a földdel, ám a vihar üvöltésén
kívül semmi hang nem hallatszott. A kis csoport nyilván
némán várakozik, attól való félelmében, hogy még a
bátorító szó is megzavarhatja iszonyú koncentrációjukat.
És hirtelen túl voltak mindenen. Erős szorítást érzett a
bokáján. Valaki lehúzta a biztonságba.
Nem érzett megkönnyebbülést, csupán teljes
kimerültséget és önutálatot. Testében semmi erő nem
maradt, de agya elég tiszta volt, gondolatai pedig
keserűek. Igen: lebecsülte a nehézségeket, hagyta, hogy
Bryce belerángassa egy amatőr bohózatba, a veszélyt
semmibe véve; úgy viselkedett, mint egy lelkes bolond.
Elindultak, mint a kiscserkészek, hogy megmentsenek
egy lányt a vízbefúlástól. És ennek eredményeként a lány
vízbe fúlt. Semmi mást nem kellett volna tenni, mint
nyugodtan várni abban az emeleti hálószobában, míg a
víz apadni kezd. A vihar máris csöndesült. Reggelre
kényelmesen kimenthették volna őket, talán náthásan, de
sértetlenül.
És ekkor, mintegy válaszul a gondolataira,
meghallotta a morajt. A morajt, amely dübörgéssé
fokozódott, s a töltésen álló csoport döbbenten látta,
amint a kis ház, valami furcsa kecsességgel lassan
belebókol a tengerbe. A moraj visszhangzott a földnyelv
körül, s a gát tégláinak csapódó hullámok magasra
szökkentek, olyan hangot hallatva, akár a mennydörgés.
A tajték táncolva emelkedett az éjszakai ég felé, és a
szemükbe csapódott. Azután véget ért a dübörgés. Az
utolsó Tanner Lakot elnyelte a tenger.
Mindenfelé fekete alakok mozogtak. Körülvették
Dalgliesht, fölfogták a vihart. Szájuk nyílt-csukódott, de
ő semmit se hallott abból, amit mondtak. Egyetlen eleven
képet látott: R. B. Sinclairt, lobogó fehér hajával,
mögötte a holddal; s hallotta, amint Latham egy gyerek
nyűgös erőszakosságával orvosért rimánkodik. Dalgliesh
elviselhetetlen vágyat érzett, hogy ledőljön a lágy gyepre,
és nyugodtan feküdjék, amíg a fájdalom ki nem száll a
kezéből és ez az iszonyatos sajgás a testéből. De valaki
tartotta. Úgy vélte, Reckless. A két kéz a hóna alatt
meglepően erős volt, megcsapta az átázott gabardin
átható, szúrós szaga, s érezte arcán az anyag durvaságát.
Azután a szájak, amelyek eddig úgy nyíltak-csukódtak,
akár a bábok állkapcsa, hirtelen hangokat kezdtek adni.
Azt kérdezték, jobban van-e, s valaki, akiről úgy
gondolta, hogy Alice Kerrison, azt javasolta, mind
menjenek vissza a Perjel Házba. Valaki más a terepjárót
említette. Az talán el tud jutni a dűlőúton az Ötföldig, ha
Miss Dalgliesh inkább haza szeretné vinni Adamet.
Dalgliesh most vette először észre a terepjáró kocsi sötét
foltját a csoporton túl. Ez nyilván a Bill Coles
Landroverje, az a sárga viharkabátos tömzsi alak pedig
alighanem maga Coles. Hogy az ördögbe került ide? A
fehér, elmosódott arcok, úgy látszik, azt kívánják,
határozza el magát valamire. Így szólt: – Haza akarok
menni.
Lerázta magáról segítő kezüket, és könyökére
támaszkodva föltolta magát a Landrover végébe. A kocsi
aljában egy csomó viharlámpa állt, sárga fényüket az ülő
alakokra vetették. Most pillantotta meg a nénjét. Jane fél
karjával átfogta Latham vállát, az meg nekidőlt. Latham
úgy fest – futott át Dalgliesh agyán – a hosszú sápadt
arcával, lehunyt szemével és a fehér zsebkendővel,
amelyet valaki a homlokra köré kötött, és amelyen már
kiütközött a vér, mint egy viktoriánus melodráma
romantikus hőse. Reckless szállt be utolsónak, és
Dalgliesh mellé ült le. Amint a Landrover zötyögve
nekivágódott a szirtnek, Dalgliesh előrenyújtotta
meggyötört kezét, mint a gumikesztyűjét váró sebész. Így
szólt Recklesshez:
– Ha be tud nyúlni a zsebembe, van ott egy
plasztikzacskó, amely érdekelni fogja magát. Sylvia
Kedge nyakáról téptem le. Én nem tudok hozzányúlni
semmihez.
Úgy fordult, hogy a Landrover rázkódásától hevesen
zötykölődő Reckless becsúsztathassa kezét a zsebébe. A
felügyelő kihúzta a zacskót, kioldotta a zsinórt, és
hüvelykujjával szétnyitotta a zacskó száját. Azután az
ölébe borította a tartalmát. Egy asszony kifakult kis
fényképe volt benne ovális ezüstkeretben, egy tekercs
magnetofonszalag, egy összehajtogatott házasságlevél
meg egy egyszerű aranygyűrű.

ÖTÖDIK FEJEZET

A világosság szinte perzselte Dalgliesh szemgolyóját.

Pörgő vörösök és kékek kaleidoszkópjából merült föl,
erőlködve nyitotta ki álomittas szemét, és kipislogott a
derűs nappali fénybe. Biztosan jóval későbbre jár, mint
amikor általában ébredni szokott; a napsugarak máris
melegen simogatták arcát. Egy pillanatig feküdt még,
óvatosan nyújtogatta lábát, és érezte – majdhogynem
kellemes érzés volt –, amint a fájdalom visszatér
meggyötört izmaiba. Kezét súlyosnak találta. Előhúzta
mindkettőt a takaró alól, és lassan forgatta szeme előtt a
két fehér gubót, egy kisgyermek feszült figyelmével
meredt rájuk. Valószínűleg a nagynénje kötötte be ilyen
szakszerűen, noha erre nem tudott világosan
visszaemlékezni. Nyilván valamiféle kenőcsöt is használt
hozzá. Kellemetlen csúszósságot is érzékelt a gézgubó
alatt. Lassan tudatosodni kezdett benne, hogy keze még
mindig sajog, bár ízületeit mozgatni tudta, és úgy látszott,
három középső ujjának a hegye is rendben van.
Nyilvánvalóan nem törött csontja.
Karját beszuszakolta köntösének ujjába, és az
ablakhoz ment. Odakinn szelíd és derűs volt a reggel, s
azon nyomban felidézte vakációja első napjának emlékét.
Az éjszaka tombolása egy pillanatra oly távolinak és
legendásnak tetszett, mint a múltbéli nagy viharok. De a
bizonyíték ott volt előtte. A földnyelv hegye, amelyre
keletre néző ablakából látott rá, úgy fel volt dúlva, úgy le
volt tarolva, mintha egy hadsereg özönlött volna át rajta,
s letört gallyakkal, kitépett rekettyékkel szórta volna tele
útját. És noha a szél enyhe fuvallattá csendesült, s a
földnyelven szanaszét heverő törmelékek alig rezzentek,
a tenger még mindig háborgott, nagy, lomha hullámokat
görgetett a láthatáron, mintha homokkal volna tele, annak
a súlyát érezné. Iszapszíne lett, és sokkal zavarosabb és
nyugtalanabb volt, semhogy visszatükrözni tudta volna
az áttetszőén kék eget. A természet meghasonlott
önmagával: a tenger egy magánháború utolsó harcait
vívta, a szárazföld pedig kimerülten pihent a jóindulatú
égbolt alatt.
Dalgliesh elfordult az ablaktól, és körülnézett a
szobában, mintha most látná először. Összehajtogatott
gyapjútakaró hevert az ablak előtti karosszék támláján,
karfáján pedig egy párna. Nénje nyilván ebben a székben
aludt az éjjel. Aligha az őiránta érzett aggodalomból.
Most már emlékezett. Ide hozták magukkal az Ötföldbe
Lathamet; nénje nyilván neki engedte át a maga szobáját.
Ez a fölismerés idegesítette, és azon tűnődött, vajon nem
kicsinyesség-e tőle, ha bosszankodik, amiért nénje egy
olyan emberrel törődik, akit ő soha nem kedvelt. Hát
aztán? Az ellenszenv kölcsönös, és ez a nap épp elég
kellemetlennek ígérkezik anélkül is, hogy az önbírálat
morbid hangulatában kezdjen neki. De jól meglenne
Latham nélkül is. Az éjszaka eseményei még sokkal
frissebben éltek benne, semhogy örült volna neki, hogy
reggelizés közben azzal kell csevegnie, aki társa volt
abban az őrültségben.
Míg lefelé indult, hallotta a konyhából kiszűrődő
hangok mormolását. Az ismerős reggeli kávé- és
szalonnaillat szállt a levegőben, de a nappaliban nem volt
senki. Nénje és Latham nyilván együtt reggelizik a
konyhában. Most már tisztábban hallotta Latham magas,
nyegle hangját, noha nénje halkabb válaszai nem
hallatszottak el hozzá. Azon kapta magát, hogy halkan,
lábujjhegyen lépked át a nappalin, akár egy betolakodó.
Hamarosan amúgy is szembe kell néznie Latham
bocsánatkéréseivel, magyarázataival, sőt – rémes még
rágondolni is – hálálkodásával. Nemsokára egész
Monksmere beállít majd, kérdezősködni, okoskodni,
vitatkozni és hüledezni. Az ő számára ez a história alig
mond majd újat, s rég kinőtt már abból, hogy
elégedettséget érezzen, amiért kiderült: igaza volt. Tudta
ő már jó ideje, ki volt a tettes; s hétfő éjszaka óta azt is,
hogyan tette. De a gyanúsítottaknak a mai nap hozza
majd meg a várva várt önigazolást, és bizonyosra vehető,
hogy ezt alaposan kihasználják. Megrémítették, zaklatták
és megalázták őket. Nem volna szép megvonni tőlük az
örömüket. De még óvatosan lépkedett, mintha nem volna
kedve elkezdeni ezt a napot.
Kis tűz égett a nappaliban, vékony lángja halványan
pislogott a napfényben. Látta: tizenegy óra múlt, és már a
posta is itt járt. A kandallópárkányra támasztva egy neki
címzett levél. Még a szoba túloldaláról is felismerte
Deborah nagy, dőlt betűit. Köntöse zsebébe nyúlt a
lánynak írt saját, feladatlan leveléért, és némi
nehézséggel odatámasztotta a másik boríték mellé: apró
betűs, egyenes állású írása pedánsnak tűnt a lány
nagyvonalú macskakaparása mellett. Deborah borítéka
lapos volt. Ez arra vallott, hogy egyetlen lap van benne.
Dalgliesh hirtelen pontosan tudta, mit ír neki Deborah
egyetlen lapon, s a levél olyan nyomasztóvá vált, mint a
mai nap, felbontása pedig olyan feladattá, amit ésszerűbb
lenne elhalasztani. Amint ott állt, bosszúsan önnön
döntésképtelensége miatt, és megpróbálta rávenni magát
erre az egyszerű tennivalóra, meghallotta a közeledő
kocsit. Tehát máris jönnek, bizonyára tele kíváncsisággal
és örömteli várakozással. De amikor a kocsi közelebb ért,
felismerte azt a Fordot, amelyet Reckless használt, és az
ablakból látta, hogy Reckless egyedül jön. Egy perc
múlva már csapódott a kocsiajtó, de Reckless néhány
pillanatig még tétovázott, mintha nehezére esne elszánnia
magát, hogy bejöjjön a házba. Hóna alatt Celia Calthrop
magnetofonját hozta. A nap megkezdődött.
Öt perccel később négyesben hallgatták a gyilkos
vallomását. Reckless a magnetofon mellett ült, szüntelen
homlokráncolással figyelte, aggodalommal és enyhe
idegességgel, mint aki attól tart, hogy a gép bármely
pillanatban fölmondja a szolgálatot. Jane Dalgliesh
mozdulatlanul ült megszokott székében a tűzhelytől
balra, kezét összekulcsolta ölében, és olyan feszülten
figyelt, mintha muzsikát hallgatna. Latham a falnak dőlt,
meglehetősen pózolva, fél karja a kandallópárkányról
hullott alá, bekötözött fejét a szürke köveknek
támasztotta. Úgy fest, gondolta magában Dalgliesh, mint
egy kissé divatjamúlt színész, aki a nyilvánosságnak
szánt fotóhoz áll modellt. Ő maga nagynénjével
szemközt ült, térdén tálcát egyensúlyozott, s egy villával
döfködte a kis darabokra vagdalt vajas pirítóst, amit Jane
készített neki, vagy a gőzölgő csőrös kávésbögrét
markolta hőszigetelt kezével.
A halott lány hangja nem az ismerős idegesítő
alázatossággal szólt hozzájuk, hanem tisztán,
magabiztosan és fegyelmezetten. Csak időnként érződött
az izgalomnak némi jele, de ezen is gyorsan úrrá lett. Ez
volt az ő győzelmi dala, noha egy regényrészletet
fölolvasó rádióbemondó biztonságával és
szenvtelenségével adta elő iszonyatos történetét:

„Most mondom negyedszer szalagra vallomásomat, és

nem ez lesz az utolsó. A szalagot újra meg újra föl lehet
használni. Mindig lehet javítani a szövegen. Semmit nem
kell véglegesnek tekinteni. Ezt Maurice Seton szokta volt
mondogatni, míg szánalmas könyvein dolgozott, mintha
ugyan érdemes lett volna megírni őket, mintha bárkit is
érdekelt volna, melyik szót használja. És nagy
valószínűséggel mindig az általam javasolt szó került be
végsőként, bár oly tétován és halkan leheltem ki, hogy
többnyire észre se vette, hogy valaki, egy ember szól
hozzá. Nem is voltam ember a szemében. Csak gép,
amely tud gyorsírni, gépírni, a ruháit rendben tartani,
mosogatni, még egy kicsit főzni is. Nem igazán jól
működő gép persze, mert a lábaim nem használhatók. De
ez bizonyos szempontból meg is könnyítette a dolgot a
számára. Azt is jelentette, hogy soha nem kell nőnemű
lényként gondolnia rám. Nem tekintett nőnek,
természetesen. Ez nem meglepő. De egy idő után már
nőnemű lény se voltam. Engem meg lehetett kérni, hogy
túlórázzam, hogy maradjak ott éjszakára, használjam a
fürdőszobáját. Ebből nem lesz szóbeszéd. Ezzel nem
törődik senki. Soha nem volt semmiféle botrány. Miért is
lett volna? Ki akarna hozzám érni? Ó, tőlem aztán
biztonságban volt a házban. És Isten a tudója, én is
biztonságban voltam tőle.
 Nevetett volna, ha azt mondom neki: jó felesége
lehetnék. Nem, nem is nevetett volna. Undorodott volna.
Olyasminek érezte volna, mint egy félbolonddal vagy
egy állattal egybekelni. Miért is kelt undort a torzság? Ó,
nem ő volt az egyetlen. Láttam én ezt a tekintetet
másoknál is. Ott van Adam Dalgliesh. Kell nála jobb
példa? Alig képes rám nézni. Mintha azt mondaná: – A
nőket akkor kedvelem, ha szépek. A nőket akkor
kedvelem, ha kecsesek. Sajnálom magát, de sérti a
szememet. – Sértem én a magamét is, főfelügyelő.
Sértem. De nem pazarolhatom a szalagot az
előzményekre. Első vallomásaim túlságosan hosszúak
voltak, nem eléggé kiegyensúlyozottak. A végén már
engem is untattak. De még lesz idő rá, hogy
helyrepofozzam ezt a beszámolót, míg olyan tökéletesen
mondom el, hogy életem végéig újra meg újra
lejátszhatom a szalagot, és mégis ugyanúgy élvezem
majd, mint először. Azután talán egy napon letörlöm
majd. De még nem. Lehet, hogy sohasem. Szórakoztató
lenne az utókorra hagyni. Egy tökéletes bűntény
megtervezésének és keresztülvitelének egyetlen hátránya,
hogy senki más nem méltányolhatja. Így, meglehet, az a
– talán gyerekes – elégtételem, hogy halálom után az
újságok címoldalára kerülök.
Bonyolult haditerv volt természetesen, de éppen ez
tette megfelelővé. Elvégre: megölni egy embert
egyáltalán nem nehéz. Százan és százan teszik meg
évente, s a hírhedtség egyetlen kurta pillanatra jut nekik,
azután éppúgy elfelejtik őket, mint a tegnapi híreket.
Megölhettem volna Maurice Setont, amikor csak akarom,
különösen miután megkaparintottam azt az arzént. Ő
hozta el a Csontváz-klub múzeumából, s egy üvegcse
sütőporral helyettesítette, akkoriban, amikor a Halál a
kancsóban-t írta. Szegény Maurice a valószerűség
megszállottja volt. Még egy arzénes mérgezésről sem
tudott úgy írni, hogy kézbe ne vegye az anyagot, meg ne
szagolja, meg ne győződjék róla, mennyi idő alatt
oldódik föl, ne örvendezzék annak a borzongásnak, hogy
a halállal játszadozik. Ez az elmerülés a részletekbe, ez a
vágy a pótélményekre, központi helyet kapott a
haditervemben. Ez vezette őt, a kiszemelt áldozatot Lily
Coombshoz és a Cortez-klubba. Ez vezette el a
gyilkosához. A halál szakértője volt, a mások haláláé.
Szívesen ott lettem volna, hogy lássam: hogyan fogadja a
sajátját. Ő persze úgy gondolta, hogy visszaviszi majd a
múzeumnak azt a mérget; csupán kölcsönvette. De
mielőtt visszavihette volna, én is elvégeztem egy kis
helyettesítést. A klub vitrinjében lévő sütőpor helyébe –
ismét sütőpor került. Úgy gondoltam, jól jöhet még az az
arzén. És így is lesz. Hamarosan nagyon jól jön
csakugyan. Nem okoz gondot beletennem abba a
flaskába, amelyet Digby mindig magánál hord. És mi kell
több? Megvárni azt a biztosan elkövetkező pillanatot,
amikor magára marad, és ital nélkül képtelen
szembenézni a következő pillanattal? Vagy azt mondani
neki, hogy Eliza Marley fölfedezett valamit Maurice
Seton halálával kapcsolatban, és titokban akar találkozni
vele a parton? Bármelyik módszer megfelel. A vége
ugyanaz lesz. És mihelyt meghalt, ki bizonyíthat bármit
is? Egy idő múlva kihallgatást kérek Reckless
felügyelőtől, és elmondom neki, hogy Digby mostanában
székrekedésről panaszkodott, és láttam őt Maurice
orvosságos szekrényénél. Aztán elmagyarázom neki,
hogyan vett egyszer kölcsön némi arzént a Csontváz-
klubból Maurice, de engem megnyugtatott, hogy már
visszavitte. De mi van, ha nem vitte vissza? Ha nem tudta
rábírni magát, hogy megváljék tőle? Ez jellemző lett
volna Maurice-ra. Bárki tanúsíthatja. Mindenki tudni fog
a Halál a kancsóban-ról. Majd megvizsgálják azt a port a
múzeumi vitrinben, és megállapítják, hogy ártalmatlan.
És Digby Seton belehal majd egy tragikus véletlenbe, de
a féltestvére hibájából. Ezt nagyon kielégítőnek találom.
Kár, hogy Digbynek, aki ostobasága ellenére annyira
méltányolta ötleteim nagy részét, nem áll majd módjában
értesülni a terv eme utolsó pontjáról.
Ugyanilyen könnyen fölhasználhattam volna az arzént
Maurice-nál is, és amikor csak akarom, láthattam volna
kínok közt meghalni. Könnyű lett volna. Túlontúl
könnyű. Könnyű és unintelligens. A mérgezés általi halál
nem felelt volna meg egyik feltételnek – szükséges
feltételnek – sem, amit Maurice meggyilkolásával
kapcsolatban megszabtam. Épp ezek a feltételek tették
oly érdekessé a bűntény megtervezését és oly kellemessé
a megvalósítását. Először is: természetes halállal kellett
meghalnia. Másként Digby mint örököse lett volna a
gyanúsított, ez természetes, nekem pedig fontos volt,
hogy semmi ne veszélyeztesse Digby örökségét. Azután
Monksmere-től távol kellett meghalnia; nem
kockáztathattam meg, hogy bárki engem gyanúsítson.
Másfelől azonban azt akartam, hogy a bűntény
valamiképp kapcsolatban legyen a monksmere-i
közösséggel; minél jobban zaklatják, gyanúsítják és
rémítik meg őket, annál jobb. Amellett: figyelemmel
akartam kísérni a nyomozást. Az nem felelt volna meg
nekem, ha londoni bűntényként kezelik. Azon kívül,
hogy figyelem – és élvezem – a gyanúsítottak reagálásait,
fontosnak tartottam, hogy a rendőrségi munka a szemem
előtt bonyolódjék le. Jelen kell lennem, hogy figyeljem,
és, ha kell, beavatkozzam. Nem minden zajlott le úgy,
ahogy terveztem, de egészében szinte semmi olyasmi
nem történt, amiről ne tudtam volna. Furcsa módon épp
én nem tudtam időnként olyan ügyesen uralkodni az
érzelmeimen, ahogy szerettem volna, de mindenki más
pontosan a terveim szerint viselkedett.
Meg aztán ott volt Digby kérése. Szerette volna, ha a
gyilkosság kapcsolatba kerül L. J. Lukerrel és a Cortez-
klubbal. Az ő indítéka természetesen más volt. Nem azt
akarta, hogy Lukert komolyan gyanúba fogják. Csak meg
akarta mutatni neki: van más mód is rá, hogy valaki
gyilkosságot kövessen el és megússza. Amit Digby akart:
olyan halál, amelyet a rendőrség természetes halálként
fogad el – mert az is –, de amelyről Luker tudni fogja,
hogy gyilkosság. Ezért ragaszkodott hozzá, hogy elküldje
Lukernek a lemetszett kezeket. Én előbb leszedtem róluk
savval a hús nagy részét – nagy előny, hogy nálam
sötétkamra meg sav is van –, mégse tetszett nekem ez az
ötlet. Ostoba, szükségtelen kockázat volt. De engedtem
Digby szeszélyének. A halálraítéltet jóllakatják, ez
hagyomány. Igyekeznek kielégíteni az ártalmatlanabb
kéréseit.
De még mielőtt leírom, hogyan halt meg Maurice, van
két, a tárgyhoz tartozó ügy, amelyekre még ki kell
térnem. Egyik se fontos, s csak azért említem őket, mert
mindkettőnek közvetett módon része van Maurice
meggyilkolásában, és mert mindkettő hasznomra van
abban, hogy gyanúba keverjem Lathamet, illetve Bryce-t.
Nemigen tulajdoníthatom a magam érdemének Dorothy
Seton halálát. Természetesen én voltam a felelős érte, de
nem szándékoztam megölni. Erőpazarlás lett volna olyan
asszony megölését kitervelni, aki nyilvánvalóan hajlamos
az önpusztításra. Elvégre úgyse kellett volna soká várni.
Hogy túladagolja-e valamelyik gyógyszerét, hogy félig
kábultan lezuhan-e a szirtről éji vándorlásai közben,
karambolba pusztul-e bele a szeretőjével együtt
valamelyik éjszakai száguldások során, vagy csupán
halálra issza magát – mindez csak idő kérdése lett volna.
Nem is érdekelt különösebben a dolog. És akkor, nem
sokkal azután, hogy ő és Alice Kerrison elment arra az
utolsó vakációra Le Touquet-ba, megtaláltam a kéziratot.
Kitűnő írás volt. Kár, hogy azoknak, akik azt mondják,
Maurice Seton nem tudott írni, nem lesz módjuk
elolvasni. Ha összeszedte magát, olyan mondatokat
tudott leírni, amelyek perzselték a papírt. Márpedig ennél
összeszedte magát. Minden benne volt: a fájdalom, a
szexuális csőd, a féltékenység, az indulat, a büntetni
akarás. Nálamnál jobban senki nem értette meg, mit érez.
Nyilván a legnagyobb kielégülés volt a számára, hogy
leírta kézzel az egészet. A fájdalma meg annak kifejezése
közé így nem ékelődhetett be az írógép, a billentyűzet
mechanizmusa. Arra volt szüksége, hogy lássa, miként
formálódnak a szavak a keze alatt. Természetesen nem
elküldésre szánta az irományát. Én küldtem el; csupán
kinyitottam gőz fölött az egyik levelét – hetenként írt a
feleségének –, és beletettem a borítékba. Visszatekintve,
nem is tudom, pontosan mire számítottam. Azt hiszem,
egyszerűen csak jó heccnek ígérkezett, amit nem
hagyhatok ki. Még ha Dorothy nem tépi is össze a
levelet, ha Maurice orra alá dugja, az soha nem lett volna
egészen biztos benne, hogy tévedésből nem ő küldte-e el.
Ismertem őt ennyire. Mindig rettegett a tudatalattijától,
arról képzelődött, hogy az a végén elárulja. Másnap
remekül szórakoztam, ahogy figyeltem az ijedelmét, a
kétségbeesett keresgélését, a rám vetett aggodalmas
pillantásait, hátha tudok róla. Amikor megkérdezett, nem
dobtam-e ki papírokat, nyugodtan azt válaszoltam, hogy
csak néhány cédulát égettem el. Láttam, földerül az arca.
Elhatározta, abban a változatban hisz, hogy olvasatlanul
dobta el a levelét. Bármely más gondolat elviselhetetlen
volt számára, ezért aztán tudva és akarva ebben a hitben
maradt meg egészen holta napjáig. A levél soha nem
került elő. Megvan a magam elképzelése róla, mi történt
vele. De egész Monksmere úgy hiszi, hogy Maurice
Seton nagyban felelős a felesége öngyilkosságáért. És
kinek lenne a rendőrség szemében jobb indítéka a
bosszúra, mint az asszony szeretőjének, Oliver
Lathamnek?
Azt már talán felesleges is elmondanom, hogy én
öltem meg Bryce macskáját. Ez Bryce számára is
nyomban nyilvánvaló lett volna, ha nem töri magát
annyira, hogy levágja a tetemet, de így nem vette észre a
csúszómászót. Ha megvizsgálja a kötelet meg a
módszert, rájöhetett volna, hogy csak egy hüvelyknyire
kellett felemelkednem a tolószékemből, és kényelmesen
fölköthettem Arabellát. De mint ahogy erre számítottam,
sem ésszerűen cselekedni, sem hideg fejjel gondolkodni
nem volt képes. Egy pillanatra se ködlött fel benne, hogy
nem Maurice Seton a bűnös. Talán furcsának tűnik, hogy
egy macska megölésének a magyarázgatására pazarlom
az időm, de Arabella kimúlásának megvolt a maga helye
a terveimben. Ez biztosította, hogy a Maurice és Bryce
közti halovány ellenszenv aktív ellenségességgé
keményedjék, úgyhogy, akárcsak Lathamnek, Bryce-nak
is volt indítéka bosszúra. Egy macska elpusztítása
csekély indíték lehet a rendőrség szemében egy ember
megölésére, és valószínűtlennek tartottam, hogy a
rendőrség sok időt vesztegetne Bryce-ra. De a holttest
megcsonkítása: az más dolog. Mihelyt a boncolás
kimutatta, hogy Maurice természetes halállal halt meg, a
rendőrség, gondoltam, a kezek lemetélésének indítékára
fog koncentrálni. Természetesen létkérdés volt, hogy ne
is gyanítsák, miért volt szükséges a csonkolás, és
ajánlatos volt gondoskodni róla, hogy legyen legalább két
ember Monksmere-ben, aki tele van gyűlölettel,
sérelmekkel, mert ez nyilvánvaló indíték. De volt még
két másik oka is annak, hogy megöltem Arabellát.
Először is: meg akartam ölni. Haszontalan teremtmény
volt. Akárcsak Dorothy Setont, őt is eltartotta és
kényeztette egy férfi, aki úgy vélte, a szépség jog a
létezésre, bármily ostoba, bármily értéktelen, csupán mert
szépség. Két pillanat vonaglás egy szárítókötél végén:
mindössze ennyi kellett, hogy megszüntessem ezt a
képtelenséget. Meg aztán a kimúlása bizonyos fokig
főpróba volt. Ki akartam próbálni a
színjátszóképességemet, megvizsgálni magam feszültség
alatt. Nem akarom itt az időt annak leírására vesztegetni,
mit fedeztem föl magamban. Soha nem felejtem el: a
hatalom érzését, a dühöt, a félelem és izgalom részegítő
elegyét. Azóta többször is éreztem már ezt. Most is
érzem. Bryce szemléletes leírást ad a dög levágása utáni
kínlódásomról, kiborulásomról, amely nagyon igénybe
vett – és ez nem volt mind szerepjátszás.
De térjünk vissza Maurice-hoz. Egy szerencsés
véletlennek köszönhető, hogy fölfedeztem valamit, ami
döntő volt céljaimat illetően: hogy súlyos
klausztrofóbiában szenved. Bizonyára Dorothy is
tisztában volt vele. Elvégre voltak éjszakák, amikor férjét
nagy kegyesen beengedte a hálószobájába. Maurice
nyilván fölriasztotta időnként visszatérő rémálmával,
úgy, ahogy engem. Sokszor tűnődöm rajta, mennyit
tudott Dorothy, és vajon halála előtt beszámolt-e róla
Olivernek. Vállalnom kellett ezt a kockázatot. És ha
mégis beszámolt róla? Azt senki nem bizonyíthatja be,
hogy én tudtam róla. Senki sem változtathatja meg azt a
tényt, hogy Maurice természetes halállal halt meg.
Nagyon tisztán emlékszem egy két évvel ezelőtti
éjszakára. Esős, szeles szeptember közepi nap volt, és
sötétedés után az este csak még félelmetesebb lett.
Délelőtt tíz óra óta dolgoztunk aznap, és nem haladt a
munka. Maurice egy novellasorozatot akart befejezni egy
délutáni lap számára. Nem az ő műfaja volt, s ezt ő is
tudta; körmére égett a dolog, s ezért különösen utálta.
Csak kétszer tartottam szünetet, fél kettőkor, hogy egy
könnyű ebédet főzzek magunknak, és azután nyolckor
megint, amikor is szendvicseket és levest készítettem.
Kilencre, mire az evéssel végeztünk, a szél már süvöltött
a ház körül, és hallottam, amint a magas ár csapkodja a
partot. Még Maurice sem várhatta el tőlem, hogy
besötétedés után menjek haza a tolókocsimmal, azt pedig
soha nem ajánlotta föl, hogy hazafuvaroz az autóján.
Elvégre ez azt a gondot is jelentette volna neki, hogy
másnap értem kell jönnie. Így hát javasolta, aludjak ott.
Azt nem is kérdezte, hajlandó vagyok-e. Meg se fordult a
fejében, hogy tiltakozhatnék, hogy jobban szeretném a
saját fogkefémet használni vagy a toalettszereimet, vagy
akár a saját ágyamat. Az élet normális udvariassági
szabályai rám nem vonatkoztak. Azt mondta, húzzak fel
tiszta ágyneműt a felesége régi hálószobájában, és maga
jött fel valami hálóruhát keresni a számomra. Nem
tudom, miért. Azt hiszem, ez lehetett az első alkalom az
asszony halála óta, hogy kinyitotta Dorothy fiókjait,
szekrényeit, hogy erre rá tudta venni magát, s az én
ottlétem egyszerre volt alkalom egy tabu megtörésére,
meg valamifajta támasz. Most, amikor már fölvehetem
annak az asszonynak akármelyik fehérneműjét, vagy akár
darabokra téphetem valamennyit, ahogy épp kedvem
tartja, mosolyra késztet annak az éjszakának az emléke.
Szegény Maurice! Már nem emlékezett, hogy azok a
selyemköltemények, azok a csillogóan áttetsző nejlonok
milyen szépek, milyen finomak, s mennyire nem illenek
az én kifacsarodott testemhez. Az arcán láttam ezt, amíg
turkált köztük. Nem tudta elviselni a gondolatot, hogy
ezek a holmik az én bőrömhöz érjenek. És aztán
megtalálta, amit keresett. Ott volt a fiók alján egy régi
flanel hálóing, valaha Alice Kerrisoné volt. Dorothy az ő
rábeszélésére vette föl egyszer, amikor influenzás volt, és
izzadnia kellett. Ez volt az a hálóruha, amit Maurice
ideadott nekem. Vajon másként alakul-e a sorsa, ha nem
így tesz azon az éjszakán? Valószínűleg nem. De a
gondolat örömmel tölt el, hogy a keze, amely ott
tétovázott egy rakás cifra semmiség fölött, ez a kéz
választott élet és halál közt.
A rikoltása valamivel három óra után ébresztett föl.
Először azt gondoltam, valami tengeri madár vijjog.
Azután újra meg újra hallottam. Fogtam a mankóm, és
bementem hozzá. Félkábulatban dőlt a hálószobája
ablakának, és olyan tétova volt a tekintete, mint az
alvajáróé. Sikerült visszaterelnem az ágyába. Nem volt
nehéz. Fogta a kezem, akár egy gyerek. Amint fölhúztam
álláig a takarót, hirtelen megragadta a karom, és így
szólt: – Ne hagyjon itt! Ne menjen még! A rémálom.
Mindig ugyanaz. Azt álmodom, hogy élve temettek el.
Maradjon velem, amíg elalszom. – így hát ott maradtam.
Ott ültem a kezét fogva, míg ujjaim elmerevedtek a
hidegtől, és fájt az egész testem. Nagyon sok mindent
mondott el önmagáról, irdatlan, emésztő szorongásáról,
azután motyogása elhalkult, és békés álomba merült. Álla
leesett, csúnyának, ostobának és védtelennek látszott.
Addig soha nem láttam aludni. Élvezettel néztem, milyen
csúnya, milyen tehetetlen, s eltöltött a hatalom érzése,
ami olyan gyönyörűséget szerzett, hogy szinte
megrémültem. S ahogy ott ültem mellette, hallgattam
nyugodt légzését, azon tűnődtem, hogyan használhatnám
fel saját érdekemben azt, amit megtudtam. Tervezgetni
kezdtem, miképp ölhetném meg.
Másnap egy szót se szólt az éjszaka történtekről. Máig
nem tudom, teljesen elfelejtette-e a rémálmát és azt, hogy
bementem a szobájába. Nem hiszem. Szerintem elég
világosan emlékezett mindenre, de kiverte a fejéből.
Végtére is nem kellett tőlem bocsánatot kérnie, nem
kellett semmit megmagyaráznia. Az ember nem köteles
igazolni a gyöngéit szolgák vagy állatok előtt. Ezért
olyan megnyugtató és kellemes háziállatot tartani.
A terv kidolgozása nem volt sürgős, nem lévén
semmiféle határidő, ameddig Maurice-nak meg kell
halnia: ez is növelte az ügy érdekességét, és lehetővé
tette, hogy egy bonyolultabb és kifinomultabb
gyilkosságot agyaljak ki, amire nem lett volna módom,
ha kénytelen vagyok versenyt futni az idővel. Ebben
igazat adok Maurice-nak. Senki se tudja képességei javát
nyújtani, ha sietnie kell. A vége felé persze kezdett a
körmömre égni a dolog: megtaláltam és
megsemmisítettem a másolatát a Max Gurney-nek írt
levélnek, amelyben Maurice bejelenti, hogy esetleg
megváltoztatja a végrendeletét. De akkor már egy
hónapja készen voltak a végleges terveim.
Kezdettől fogva tudtam, hogy cinkostársra lesz
szükségem, és hogy ki lesz ez a cinkostárs.
Elhatározásom, hogy Digby Setont használom fel,
először a féltestvére, aztán a saját maga elpusztítására,
merészségében olyan nagyszerű volt, hogy időnként
megrémültem önnön vakmerőségemtől. De nem
kockáztattam annyit, mint első pillantásra látszik.
Ismertem jól Digbyt, pontosan tudtam, hogy mik a
gyengéi, és mik az erősségei. Nem olyan ostoba és sokkal
mohóbb, mint ahogy az emberek hiszik, gyakorlatiasabb,
de kevesebb a képzelőereje, nem különösebben bátor,
viszont makacs és szívós. Mindenekfelett pedig gyönge
és hiú. A tervem a képességeit éppúgy felhasználta, mint
a fogyatékosságait. Nagyon kevés hibát követtem el
abban, ahogy Digbyt kezeltem, és ha néhány fontos
vonatkozásban lebecsültem, az se bizonyult olyan
katasztrofálisnak, mint ahogyan tartottam tőle. Mostanra
persze tehertétellé és kellemetlenné vált, de már nem
sokáig okoz gondot. Ha kevésbé idegesítőnek és
megbízhatóbbnak bizonyul, akkor megfontoltam volna,
hogy életben hagyom még vagy egy évig. Szívesebben
takarítanám meg az örökösödési adót Maurice hagyatéka
után. De nem akarom, hogy a mohóság valami esztelen
dologba rántson bele.
Nem rontottam ajtóstul a házba, nem fejtettem ki
Digbynek Maurice megölésének a tervét. Amit
javasoltam neki, az csupán egy bonyolult, rossz tréfa
volt. Ezt természetesen nem sokáig hitte el, de nem is
kívántam tőle. Az előzetes tervezgetés során egyikünk se
ejtette ki ezt a szót: gyilkosság. Ő is tudta, én is tudtam,
mire megy a játék, de egyikünk sem mondta ki.
Tudatosan tartottuk magunkat ahhoz a fikcióhoz, hogy
egy kísérletben veszünk részt, amely talán nem is
veszélytelen, de híján van minden rossz szándéknak –
abban a kísérletben, hogy bebizonyítsuk Maurice-nak:
lehetséges Londonból Monksmere-be szállítani egy
embert, anélkül, hogy az tudná, és hogy együttműködnék.
Ez lett volna az alibink. Ha a haditerv összeomlik, és
lebukunk, nyakunkon a holttestével, készen áll a
történetünk, és senki nem tudja bebizonyítani, hogy nem
igaz. E történet szerint Mr. Seton fogadott velünk: nem
tudjuk úgy elrabolni és visszavinni Monksmere-be, hogy
le ne leplezzenek. Az új könyvében akart egy ilyen esetet
bemutatni. Tömérdek tanú lesz, aki bizonyítja, hogy
Maurice szeretett kísérletezni, hogy aprólékosan gondos
volt a részleteket illetőleg. És hogy útközben váratlanul
belehal egy szívrohamba, hát tehetünk mi arról?
Gondatlanságból okozott emberölés? Esetleg. De
gyilkosság semmiképp.
 Úgy hiszem, Digby hitt is ebben a fikcióban egy
darabig. Mindent megtettem, hogy ez így is maradjon.
Kevés férfiban van elég bátorság és erő ahhoz, hogy
hidegvérrel kiterveljen egy gyilkosságot, és Digby
egészen biztosan nem tartozik közéjük. A kellemetlen
tényeket jobban szereti ajándékcsomagolásban.
Szívesebben hunyja be a szemét a valóság előtt. Mindig
behunyta a szemét a velem kapcsolatos igazság előtt is.
Mihelyt meggyőzte magát, hogy az egész csak pajkos
kis játék, könnyű szabályokkal, személyes kockázat
nélkül és kétszázezer font nyereménnyel, meglehetős
élvezettel tervezgette a részleteket. Semmi olyan
tennivalót nem kapott tőlem, amely meghaladta volna
egyéni képességeit, és az idő se sürgette. Először is
találnia kellett egy használt motorkerékpárt és egy
hosszúkás, torpedó formájú oldalkocsit. Mindkettőt
külön-külön kellett megvásárolnia, készpénzért és
London olyan részén, ahol nem ismerik. Ki kellett
bérelnie vagy megvásárolnia egy megfelelően elszigetelt
lakást, amelynek átjárója van egy garázshoz; új címét
pedig titokban tartania Maurice előtt. Mindez viszonylag
egyszerű volt, és egészében elégedett voltam
teremtményem működésével. Talán ez az időszak volt
számomra a legnagyobb megpróbáltatás. Oly keveset
tehettem, pedig személyesen szerettem volna irányítani
az eseményeket. Mihelyt a holttest Monksmere-be ér,
majd kézbe veszem a dolgokat. De most még Digbyre
kellett hagyatkoznom, bízva benne, hogy végrehajtja az
utasításaimat. Digbynek magának kellett a Cortez-
klubbeli ügyletet intéznie, s én nem voltam túlságosan
elragadtatva a tervétől, amellyel Maurice-t majd a
Carrington sori kis házába csalja. Szükségtelenül
bonyolultnak és veszedelmesnek találtam.
Biztonságosabb és könnyebb módszereket is tudtam
volna. De Digby ragaszkodott hozzá, hogy a Cortez-
klubot bekapcsolja a tervbe. Szükségét érezte, hogy
Lukert belevonja, és hogy imponáljon neki. Így aztán
hagytam, csinálja a maga módszerével – elvégre ez a
művelet engem nem kever gyanúba –, és elismerem:
remekül bevált. Digby beadta Lily Coombsnak a
féltestvére elrablásával kapcsolatos kísérletéről szóló
mesét, és azt mondta neki: Maurice több ezerbe fogadott
vele, hogy nem lehet megcsinálni. Lily egy százast kapott
készpénzben a segítségéért. Semmi mást nem kellett
tennie, mint lekapcsolni Maurice-t, beadni neki valami
süket dumát a kábítószer-kereskedelemről, és további
felvilágosításért elirányítani a Carrington sorba. Ha
Maurice nem kapja be a horgot, akkor sem veszett volna
semmi. Voltak más terveim is arra, hogy a Carrington
sorba csaljam, és ezek valamelyike úgyis használható lett
volna. De természetesen bekapta a horgot. A művészetét
szolgálta, mennie kellett. Digby előzőleg minden
látogatása alkalmával óvatosan célozgatott Lily
Coombsra és a Cortez-klubra, Maurice pedig legépelte az
adatokat elmaradhatatlan kis nyilvántartó kartonjai
egyikére, majdani fölhasználásra. Mihelyt Maurice
megérkezett Londonba, rendszeres őszi ottartózkodására,
éppoly biztosra lehetett venni, hogy egyik este fölbukkan
a Cortezben, mint azt, hogy szokott szobájában lakik
majd a Csontváz-klubban, abban a szobában, amelybe
úgy juthat föl, hogy nem kell beszállnia a klausztrofóbiát
keltő kis liftbe. Digby még azt is megjósolta Lily
Coombsnak, melyik este állít majd be. Bizony ám,
Maurice szépen bekapta a horgot. A pokolba is besétált
volna művei szolgálatában. Mint ahogy pontosan oda is
sétált be.
Mihelyt Maurice megjelent a Carrington sori kis ház
ajtajában, Digby szerepe viszonylag egyszerű volt. A
gyors knock-out, mely ahhoz elég enyhe, hogy ne
hagyjon nyomot, ahhoz viszont elég erős, hogy hatásos
legyen, nem okozott gondot olyasvalakinek, aki valaha
ökölvívóbajnokságot nyert. S az oldalkocsi átszerelése
utazókoporsóvá ugyancsak könnyű feladat annak, aki
maga építette a Búvárrécét. Az oldalkocsi készen állt, és
a házból közvetlen átjárás nyílt a garázsba. A vézna
Maurice-t, aki eszméletlen volt, és horkolva lélegzett –
merthogy Lily jól játszotta a szerepét, és Maurice sokkal
több bort ivott meg, mint amennyit szabad lett volna neki
–, Digby becsúsztatta az oldalkocsiba, és rászögezte a
fedelét. Oldalt természetesen szellőzőlyukak is voltak.
Nem vágott a terveimbe, hogy megfulladjon. Azután
Digby benyakalta a maga fél üveg whiskyjét, és elindult,
hogy alibit szerezzen magának. Persze nem tudhattuk
pontosan, milyen időpontra fog kelleni az alibi, s ez némi
gondot okozott. Baj lett volna, ha Maurice túlságosan
hamar meghal. Az, hogy meghal, és hogy kínok közt hal
meg, bizonyos volt. Pusztán az volt a kérdés, meddig
tartanak majd ezek a kínok, és mikor kezdődnek. De arra
utasítottam Digbyt, hogy csukassa be magát, mihelyt
megfelelő távolságra kerül a lakásától.
Másnap reggel azután, mihelyt szabadon eresztették,
Digby a motorkerékpárral meg az oldalkocsival elindult
Monksmere-be. Meg se nézte a holttestet. Az utasításom
úgy szólt, hogy ne nyissa ki az oldalkocsit, de alig
hiszem, hogy kísértést érzett volna erre. Még mindig a
tervünknek abban a kényelmes, képzeletbeli világában
élt, amelyet én teremtettem neki. Nem láthattam előre,
milyen érdekesen reagál majd, amikor már nem tettetheti
tovább, hogy hisz benne. De amikor aznap reggel
titokban elindult a Carrington sorból, semmi kétségem,
hogy olyan ártatlanul izgatottnak érezte magát, akár egy
kisiskolás, akinek idétlen tréfája jól sikerült. Útközben
nem történt semmi baj. A fekete plasztik motorosöltöny,
a sisak és a motorosszemüveg tökéletes álruha volt, mint
ahogyan számítottam is rá. Volt a zsebében egy vasúti
jegy, mely a Liverpool utcai állomástól Saxmundhamig
szólt, és mielőtt eljött a West Endről, postára adta – a
Seton Házba címezve – a Cortez-klubról szóló
leírásomat. Majdnem fölösleges elmondanom: egy
gépelési stílust könnyű utánozni, de az írógépet nem
lehet. Én gépeltem le ezt a fejezetet néhány héttel előbb
Maurice írógépén, úgy, hogy kesztyűt húztam a jobb
kezemre, és a bal kezem ujjait bekötöztem. Azt a
fejezetet, amely a tengeren hányódó megcsonkított
hulláról szól, Maurice gépelte le, és én vettem ki a
papírjai közül. Ennek fölhasználása volt az egyik apró, de
finom nüansz, amelyet akkor iktattam be a tervembe,
amikor értesültem, milyen ötletet adott Miss Calthrop
Maurice valamelyik könyvének indításához. Ez minden
tekintetben ugyanúgy volt ajándék nekem, mint Maurice-
nak. Nagymértékben meghatározta az egész gyilkossági
terv formáját, és ragyogóan hasznosítottam.
De volt a haditervemnek egy nagyon fontos része,
amelyet még nem is említettem. Bármily furcsa: noha
attól tartottam, hogy ez lesz a legnehezebb, a
legkönnyebbnek bizonyult az egészben. Feleségül kellett
vétetnem magam Digby Setonnal. Azt hittem, hetekig tart
majd, amíg ügyesen rábeszélem. Márpedig nem voltak rá
heteim. Az egész tervezést azokon a ritka hétvégeken
kellett elvégeznünk, amikor ő itt járt Monksmere-ben. Ő
nyugodt szívvel írhatott nekem, mert én soha nem
felejtettem el elégetni a leveleit, de én soha nem írtam
neki, és telefonon sem beszéltünk egymással. Viszont a
tervnek erre a kínos, de mégis alapvető részére rávenni őt
nem olyasmi, amit postán elintézhettem volna. Még azt
se tudhattam, nem ezen a zátonyon feneklik-e meg az
egész tervezet. De rosszul ítéltem meg Digbyt. Nem volt
ő egészen ostoba. Ha az lett volna, soha nem
kockáztatom meg azt, hogy partneremmé teszem önmaga
elpusztításában. Föl tudta mérni, mi az, ami
elkerülhetetlen. És különben is: érdeke fűződött hozzá.
Meg kellett házasodnia ahhoz, hogy rátehesse a kezét a
pénzre. Nem volt senki más, akit el akart volna venni.
Semmiképp sem vágyott olyan nőre, aki teljesen
kisajátítaná, vagy be akar avatkozni az életébe, olyan
feleségre, aki netalántán még le is akarna feküdni vele.
És azt is tudta, hogy egyetlen, mindezeknél fontosabb
okból is el kell vennie. Senki se tudja bizonyítani, hogy
mi tettük el láb alól Maurice-t, hacsak valamelyikünk
nem beszél. Márpedig feleség nem vallhat a saját férje
ellen. Természetesen azt is megbeszéltük, hogy bizonyos
idő után elválunk, és én ugyancsak nagyvonalú voltam a
házassági megállapodást illetően. No, nem gyanúsan
nagyvonalú. Csak nagyon-nagyon józan.
Megengedhettem magamnak. Neki azért kellett engem
elvennie, hogy befogja a számat, és besöpörhesse a pénzt.
Nekem azért kellett hozzámennem, mert az egész
vagyonát akartam. Az özvegyeként.
Március tizenötödikén házasodtunk össze
diszpenzációval egy londoni anyakönyvvezetőségen.
Digby kocsit bérelt, és kora reggel jött értem. Senki nem
látott bennünket távozni a házamból. Hogyan is láthattak
volna? Celia Calthrop nem volt idehaza, úgyhogy ő nem
hívhatott. Oliver Latham és Justin Bryce Londonban
tartózkodott.
Hogy Jane Dalgliesh odahaza van-e, azt nem tudtam,
de nem is érdekelt. Telefonáltam Maurice-nak, mondtam:
nem érzem jól magam, nem mehetek dolgozni.
Bosszantotta, de nem sokat törődött a dologgal, attól
pedig nem tartottam, hogy felkeres, és érdeklődik, hogy
vagyok. Maurice gyűlölt minden betegséget. Ha a kutyája
betegszik meg, az aggasztotta volna. De hát a kutyáját –
szerette. Hatalmas megelégedésemre szolgál, hogy még
ma is élhetne, ha akkor aggódik értem, és netán beállít a
Tanner Lakba, hogy aztán törje a fejét, hová lettem, miért
hazudtam.
De múlik az idő, fogyóban a szalag. Rendeztem a
számlám Maurice Setonnal. Ez a diadalom, nem a
magyarázkodásom, és még sok mindent kell
elmondanom.
Digby szerdán este hat óra előtt érkezett meg a Tanner
Lakba. Addigra már besötétedett, és a környéken nem
járt senki. Ha egyszer leszállt a sötétség ezen a parton, itt
soha nem jár senki. Maurice természetesen már nem élt,
Digby arca nagyon sápadt volt a sisak alatt, amint
lefeszítette az oldalkocsi fedelét. Azt hiszem, arra
számított, hogy áldozata arcát a rémület fintorába
torzulva találja, a halott szemek vádlón merednek majd
rá. Én előzőleg olvastam Maurice törvényszéki orvostani
tankönyveit, Digby viszont nem. Semmit sem tudott az
izmok halál utáni ellazulásáról. Láthatólag megnyugtatta
a szelíd arc, amely annyira mindennapi volt, amennyire
üres – nem volt benne semmi ijesztő vagy szánnivaló. De
elfelejtettem felvilágosítani a hullamerevséget illetően.
Arra nem számított, hogy meg kell törnünk a merevséget
a holttest térdében, hogy beleférjen a tolókocsimba, és
levihessük a partra. Digbynek nem nagyon tetszett ez a
teendő. Még most is hallom magas hangú, ideges
nevetését Maurice vékony lábszára láttán, amely úgy
meredt előre abban a nevetséges nadrágjában, mint egy
madárijesztő seprűnyél lába.
Akkor aztán Digby megütögette, a merevség megtört,
s a két lábszár úgy kalimpált és libegett a lábtartóm
fölött, akár egy gyereké. Ez a kis közvetlen erőszaktétel a
holttesten kiváltott valamit Digbyből. Én hajlandó voltam
rá, hogy magam hasítsam le a kezét. Magam akartam
lecsapni rá azzal a bárddal. De Digby elvette tőlem, és
szó nélkül várt, amíg odafektettem elébe a kezeket a
csónakülésre. Én rendesebben végeztem volna el a
dolgot. Bár nem vagyok biztos benne, hogy jobban is
élveztem volna nála. Utána elvettem tőle a kezeket, és
betettem a vízhatlan piperetáskámba. Digbynek szüksége
volt rájuk; elhatározta, hogy elküldi őket Lukernek. De
előbb még el kellett végeznem rajtuk egyet s mást a
sötétkamrám magányában. Addig is a nyakamba
akasztottam a zacskót, és jólesett érezni a halott kezeket:
mintha megborzongatták volna a bőröm.
A legvégén aztán Digby mélyen belegázolt a tengerbe,
és kilökte a dingit a holt vízre. Vérnyomok miatt nem
aggódtam. A halott alig vérzik, ha ugyan vérzik
egyáltalán. Ha valami nyomot hagyott a
motorosöltönyén, a tenger lemosta. Digby visszagázolt
hozzám, csillogott a sötétségben, kezét összecsapta a feje
fölött, mint aki rituális fürdőn esett át. Míg visszatolt a
házamig, nem szólt egy szót se. Amint már mondtam:
kezdetben bizonyos fokig lebecsültem, és csak miközben
némán haladtunk vissza a keskeny ösvényen, akkor
hasított belém, hogy Digby veszedelmes is lehet.
Az aznap esti feladat további része lett volna a
legegyszerűbb. Digby dolga volt az, hogy amilyen
gyorsan csak tud, motorozzék vissza Ipswichbe.
Útközben megáll majd a Sizewell-zsilip töltésén,
lekapcsolja az oldalkocsit, és leereszti a mély vízbe.
Mihelyt Ipswichbe ér, valami elhagyatott helyen leveszi a
motorkerékpár rendszámtábláját, és ott hagyja egy
mellékutcában. Régi masina volt, nem valószínű, hogy
valaki a tulajdonosa kinyomozásával bajlódnék. És ha
kinyomoznák is, hogy Digbyé az oldalkocsi, még mindig
épen áll a második védelmi vonalunk: a mese a Maurice
elrablásával kapcsolatos kísérletről, az ártalmatlan
fogadásról, amely ily tragikusan végződött. És Lily
Coombs még meg is erősítené a mesénkét.
A Digbynek adott utasítások világosak voltak. Miután
otthagyja a motort, először is postára adja Maurice
kéziratát, azt, amely a partra vetődő, kéz nélküli hulláról
szól. Utána kimegy az állomásra, még mindig a
motorosruhájában, és peronjegyet vált. Nem akartam,
hogy a kalauz emlékezzék egy utasra, aki Ipswichben
szállt föl, Londonban váltott jeggyel. Digby akkor
tolakszik át a peron korlátján, amikor jó nagy a tömeg,
fölszáll a saxmundhami vonatra, a mosdóban leveti az
overallját, berakja egy kis sportszatyorba, és fél kilenckor
befut Saxmundhambe. Azután taxival jön el a Seton
Házig, ahol várom őt a sötétben, hogy ellenőrizzem,
minden a terv szerint megy-e, és hogy megadjam neki a
jövőre vonatkozó utasításokat. Szóval, amint mondtam,
ez lett volna az aznap esti feladat legkönnyebb része, és
semmi bajra nem számítottam. De Digby belekóstolt a
hatalom érzetébe. Két ostobaságot csinált. Nem tudott
ellenállni annak a kísértésnek, hogy lecsatolja az
oldalkocsit, és teljes sebességgel körberobogjon a
faluban, sőt Bryce-nak meg is mutassa magát. A másik:
telefonon felhívta Liz Marleyt, s megkérte, jöjjön érte
Saxmundhambe. Az első csupán gyerekes
exhibicionizmus; a második végzetes is lehetett volna.
Addigra fizikailag már nagyon elfáradtam, és lelkileg
nem voltam felkészülve, nem tudtam, hogyan kezeljem
ezt az engedetlenséget. Amint meghallottam, hogy Miss
Marley kocsija befut, és néztem kettejüket a függöny
mögül, megszólalt a telefon. Most már tudom, hogy
csupán Plant volt az, rutinszerűen érdeklődni akart Mr.
Seton felől. Ám ekkor megriadtam. Két előre nem látott
dolog történik egyszerre, s én egyikre se készültem föl.
Ha lett volna időm, hogy összeszedjem magam, jobban
megállom a helyem ebben a helyzetben. Az az igazság,
hogy alaposan összevesztem Digbyvel. Nincs értelme
most az időt arra pazarolni, melyikünk mit mondott, de a
végén Digby dühösen elrobogott az éjszakában, azzal a
szándékkal – ahogy mondta –, hogy visszamegy
Londonba. Nem hittem el neki. Túl nagy volt a tétje
ahhoz, hogy most föladja. Ez megint csak a függetlenségi
vágy gyerekes gesztusa volt, amelyet a veszekedésünk
váltott ki, és egyszerűen az volt a szándéka vele, hogy
megrémítsen. Hajnalig vártam, hogy a Vauxhall
visszaérkezzék, ültem a sötétben, mert nem mertem
fölgyújtani a villanyt, és azon tűnődtem, vajon egy
pillanatnyi indulat tönkreteszi-e egész gondos
tervezésemet, és spekulálgattam, hogyan lehet
megmenteni a helyzetet. Hajnali kettőkor mentem csak
haza. Reggel korán újra ott voltam a Seton Házban. A
kocsinak még mindig se híre, se hamva. Csütörtök este
lett, mire megszólalt a telefon az Ötföldben, és
megtudtam, mi történt. Addigra már nem kellett
megjátszanom a sokkot. Jó tudni, hogy Digby Seton
hamarosan megfizet azért, amit az alatt a huszonnégy óra
alatt átéltem miatta. Meglepően leleményesnek bizonyult
ezzel az egész dologgal kapcsolatban. Nagyon ügyes volt
a meséje a hamis telefonhívásról. Ez magyarázatot adna
minden esetleges utalásra Maurice halálát illetően, amit
netán félig eszméletlenül tett volna. És megerősítette az
alibijét. Még kényelmetlenebbé tette a dolgokat a
monksmere-i közösség számára. Megvallom, csodáltam a
találékonyságát, az ötletességét. És eltűnődtem: vajon
mikor kezd azon gondolkodni, hogyan szabaduljon meg
tőlem.
 Majdnem mindent elmondtam már. A bárdot
visszajuttatni Jane Dalglieshhez semmivel sem volt
nehezebb, mint előzőleg ellopni tőle. A plasztik
motorosöltöny darabokra vagdosva úszott el a holt vízzel.
A sötétkamrában savval leszedtem a húst Maurice
kezének ujjperceiről, és Digby postára adta a csomagját.
Minden ment, mint a karikacsapás. Ahogy elterveztem.
És most már csak az utolsó fejezet van hátra. Néhány nap
múlva módom lesz újra szalagra mondanom az egészet.
Nem érzek különösebb gyűlöletet Digby iránt. Örülök
majd, ha meghal, de teljesen kielégít, ha elképzelem a
gyötrelmeit, anélkül, hogy látni akarnám. De nagyon
szerettem volna ott lenni, amikor Maurice Seton meghalt.
És erről jut eszembe a legeslegutolsó magyarázat.
Miért nem értük be azzal, hogy a holttestét ott hagyjuk
Londonban: egy rakás emberi maradvány és ruha egy
paddingtoni csatornában? Egyszerű az ok. Le kellett
metszenünk a kezét. A csontig rongyolódott, mindent
eláruló kezét, amellyel a „koporsója” fedelét döngette.”

A hang elhallgatott. A szalag még forgott néhány

másodpercig. Azután Reckless fölébe hajolt, és
leállította. Szó nélkül kihúzta a magnetofon dugóját. Jane
Dalgliesh fölállt, halkan mondott valamit Lathamnek,
majd kiment a konyhába. Dalgliesh szinte azonnal
meghallotta a csapból folyó víz zubogását és a kanna
fedelének kattanását. Mit művel? – tűnődött Dalgliesh. –
Nekiáll ebédet főzni? Friss kávét készít a vendégeinek?
Mire gondol? Most, hogy minden véget ért, érdekli-e
egyáltalában a gyűlöletnek ez a tombolása, amely annyi
életet pusztított el és rombolt szét, köztük a saját magáét
is? Dalgliesh egyetlen dologban biztos volt. Ha később
szóba kerül majd Sylvia Kedge, nénje nem tör ki majd
érzelmes sajnálkozásban: – Ha sejthettük volna! Ha
segíthettünk volna rajta! – Nem: Jane Dalgliesh számára
az emberek olyanok, amilyenek. Értelmetlenül önhitt
dolog azzal próbálkozni, hogy megváltoztassuk őket,
mint ahogy arcátlanság sajnálni őket. Soha még ilyen
erővel nem ütötte szíven nénje elhatárolódása: soha nem
látta még ennyire félelmetesnek.
Latham lassan abbahagyta a nagyképű pózolást a tűz
előtt, s beleült az üres székbe. Bizonytalanul nevetett: –
Szegény ördög! Egy hálóing kiválasztása okozta a
halálát. Vagy a hálószoba megválasztása?
Reckless nem válaszolt. Óvatosan összetekerte a
magnetofon zsinórját, azután a hóna alá vette a gépet. Az
ajtónál megfordult, és visszaszólt Dalglieshnek:
– Kikotortuk az oldalkocsit. Alig húszyardnyira volt
az ön által megjelölt helytől. Újabb szerencsés megsejtés,
Mr. Dalgliesh.
Dalgliesh maga elé képzelte a jelenetet. Kellemes
lehetett a magányos zsilip töltésén a hajnali napsütésben,
ahol a zöld békességet nem töri meg más, csak a
forgalom távoli moraja, a víz csobogása, s a mély
férfihangok, a csörlőnek dőlő férfiaké, az iszap
cuppogása, amint belésüpped a mederbe gázoló lába.
Azután a keresett tárgy végre felszínre bukkan, formája
akár egy irdatlan, csíkos töké, fekete törzsét hínár lepi, és
fölfénylik, amint az iszapcseppek lesiklanak róla. Nem
volt kétsége: nagyon kicsinek tűnik az erőlködő rendőrök
szemében, míg a töltés felé taszigálják és kiemelik. De
hát Maurice Seton kicsi ember volt.
Amikor Reckless már elment, Latham így szólt:
– Köszönettel tartozom magának, amiért megmentette
az életem.
– Igazán? Én azt gondoltam volna, hogy épp fordítva
történt. Maga lökte le őt a tetőről.
A válasz gyors volt, védekező:
 – Véletlen baleset volt. Eszembe sem jutott, hogy
leesik.
Hát persze, gondolta Dalgliesh. Véletlen balesetnek
kellett lennie. Latham nem olyan ember, aki el tudja
viselni a gondolatot, hogy megölt egy nőt, még ha
önvédelemből is.
Nos, ha úgy döntött, hogy így fog emlékezni a
dologra, lelke rajta. És különben is, a fene egye meg,
fontos ez? Azt szerette volna, ha Latham elmegy. A
kettejük közti hálaérzet gondolata nevetséges volt és
zavarba ejtő; s teste-lelke sokkal érzékenyebb volt most,
semhogy csevellyel töltse a délelőttöt. De volt valami,
amit meg kellett tudnia. Így szólt:
– Azon gondolkodtam, miért ment maga tegnap este a
Tanner Lakba. Ugye látta őket? Digbyt és Sylvia Kedge-
et?
Az egymás mellé támasztott két boríték élesen elütött
a kandallópárkány szürke köveitől. Hamarosan fel kell
majd bontania Deborah levelét. Nevetséges és megalázó
volt, de arra vágyott, hogy tűzbe dobja olvasatlan, mintha
ugyan egyetlen erélyes mozdulattal el lehetne égetni az
egész múltat. Hallotta Latham hangját:
– Persze. Az első este, amikor megérkeztem.
Mellesleg hazudtam az időpontot illetőleg. Valamivel hat
óra után jöttem meg. Nem sokkal később végigsétáltam a
szirten, és láttam a két alakot a csónakkal. Fölismertem
Sylviát, és gondoltam, hogy a férfi Seton, bár ebben nem
voltam bizonyos. Sötét volt ahhoz, hogy lássam, mit
művelnek, de az nyilvánvaló volt, hogy kilökik a dingit a
tengerre. Azt nem láttam, mi az a csomag a csónak
fenekén, de később aztán kitaláltam. Nem zavart a dolog.
Amennyire engem érint, Maurice megérdemelte. Ahogy
maga, úgy látszik, kitalálta, Dorothy Seton elküldte
nekem azt az utolsó levelet, amit a férje írt neki.
Gondolom, azt várta, hogy én majd megbosszulom. Attól
tartok, rosszul választotta meg az emberét. Túl sok
másodrendű színészt láttam már, aki ebben a szerepben
bolondot csinált magából, úgyhogy semmi kedvem se
volt eljátszani. Az ellen nem volt kifogásom, hogy valaki
más elvégezze ezt a feladatot, ám amikor Digbyt
meggyilkolták, úgy gondoltam, itt az ideje megtudni, mit
forral Sylvia Kedge. Celia mondta nekünk, hogy a lány
ma reggel föl akarja keresni Recklesst; gondoltam,
óvatosságból nem árt, ha közbelépek.
Természetesen nem lett volna sok értelme
megjegyezni: ha Latham előbb megszólal, megmenti
Digby életét. De csakugyan így van-e? A gyilkosok
meséje készen állt: a fogadás Setonnal; a kísérlet, amely
szörnyű véget ért; a pánik, amikor fölfedezték, hogy
Maurice meghalt; az elhatározásuk, hogy lemetszik a
tönkreverődött kezet, s így tüntetik el a nyomot.
Csakugyan be lehetett volna bizonyítani beismerő
vallomás nélkül, hogy Maurice Seton nem természetes
halállal halt meg?
Bal hüvelykujja és mereven bekötözött tenyere közé
fogta Deborah levelét, és megpróbálta jobb keze
ujjhegyeivel célba venni a boríték szélét, de a merev
papír ellenállt. Latham türelmetlenül így szólt:
– Adja ide, majd én!
Hosszú, nikotinfoltos ujjai föltépték a borítékot.
Átadta Dalglieshnek:
– Olvassa el nyugodtan,
– Fölösleges – mondta Dalgliesh. – Tudom, mi van
benne. Ráér. – De közben széthajtogatta a papírt. Nyolc
sor volt az egész. Deborah soha nem volt bőbeszédű, még
szerelmes leveleiben sem, ám ezekben a szaggatott végső
mondatokban volt valami kegyetlen takarékosság. Miért
is ne? Alapvető emberi dilemma volt az övék. Az ember
egy életet eltölthet azzal, hogy fáradsággal kielemezze,
vagy összefoglalja nyolc sorban. Azon kapta magát, hogy
számolja és újraszámolja a sorokat, összeadja a szavak
számát, természetellenes érdeklődéssel figyeli a sorok
távolságát, a kézírás részleteit. Deborah úgy döntött,
elfogadja azt az állást, amelyet cége amerikai irodájában
ajánlottak föl neki. Mire ezt a levelet megkapja, ő már
New Yorkban lesz. Nem tudja tovább elviselni, hogy
Dalgliesh életének a perifériáján ténferegjen, és várja,
hogy az elszánja magát. Nem tartja valószínűnek, hogy
valaha is látják még egymást. Mindkettejüknek jobb így.
A mondatok konvencionálisak voltak, csaknem
közhelyesek. Büszkeség vagy eredetiség nélküli, sőt
méltóság nélküli búcsúlevél volt. S ha netán fájdalommal
íródott, ebből semmi nem látszott a magabiztos
kézíráson.
Hallotta Latham magas, nyegle hangját a háttérben,
amint egyre csak fecseg és fecseg: valami rendelésről
beszél, az ipswichi kórház rendelési idejéről, igen,
megröntgenezteti a fejét, javasolja, hogy Dalgliesh is
tartson vele, vizsgáltassa meg a kezét; gonoszkodva azt
latolgatja, mennyit fog Celia ügyvédi költségekre
kifizetni, míg megkaparintja a Seton-vagyont; és megint
csak megpróbálja, egy iskolás gyerek ügyetlenségével,
mentegetni magát Sylvia haláláért. Dalgliesh hátat
fordított neki, levette saját levelét a kandallópárkányról,
egymásra tette a két ikerborítékot, és türelmetlenül tépni
kezdte. De túlságosan erősek voltak a számára, és a
végén egészben kellett behajítani őket a tűzbe. Sok időbe
tellett, míg elégtek – minden lap külön-külön
perzselődött és pöndörödött össze –, míg a tinta
elhalványult, s végül felderengtek a saját verssorai, ezüst
a feketén, makacsul ellenállva a lángoknak – s ő még a
piszkavasat se tudta megfogni, hogy porrá verje őket.
Kiadta az Európa Könyvkiadó
A kiadásért az Európa Könyvkiadó igazgatója felel
Szedte a Nyomdaipari Fényszedő Üzem Nyomta az Alföldi Nyomda
A nyomdai rendelés törzsszáma: 86.2291.66-14-2
Készült Debrecenben, 1986-ban

FEKETE KÖNYVEK
A fordítást az eredetivel egybevetette és szerkesztette:
Somogyi Pál László
Felelős szerkesztő: Osztovits Levente
A fedélrajz Liener Katalin munkája
Műszaki szerkesztő: Liener Katalin
Műszaki vezető: Miklósi Imre
Készült 14,13 (A/5) ív terjedelemben
ISBN 963 07 3788 4