Szelíd halál

(Une mort très douce)

(Olvasónapló)

Simone de Beauvoir személyes vallomása anyja haláláról (Szelíd halál, 1963) egyike azon
halálról szóló írásműveknek, amelyeket különösen megrendítőnek tartok. Elsősorban azért,
mert nem hivatkozás, hanem bemutatás. Tehát nem a halállal vagy a meghalással kapcsolatos
szokásos elképzeléseket és eszméket hangoztatja, hanem konkrét, már-már szikár,
önmagukon hallgatagon (kommentár nélkül) is túlmutató tényeket sorakoztat fel.
Beauvoir ebben a kevéssé ismert művében meglepő módon mintha csak a nála
huszonöt évvel idősebb kortárs költő, William Carlos Williams bölcs intelmei szerint írna:
„Ne eszméket, hanem dolgokban.” „...Semmi eszmét, csak a tényekben.” Ez a fegyelmezett
és meglehetősen egyszerű alkotói módszer lehetővé teszi számára, hogy túllépjen a halálnak a
hétköznapi életben szokásos vallásos, illetve profán jellegű megközelítésén egyaránt. A
szöveg mellbevágó őszintesége azt az érzést kelti az emberben, hogy a halál folyamatának
őszinte leírását és pontos, a lehető legpontosabb érzelmi-értelmi értékelését van szerencséje
olvasni és megismerni. Éppen ezért talán furcsa rögtön kijelenteni, hogy e különleges
emlékiratban, amit Beauvoir elsősorban húgának, Poupette-nek szánt, üdítően hat ránk a
romantika teljes hiánya, és ezzel együtt az együttérzés magas foka. Egyébként ez utóbbi
kvalitások miatt Jean-Paul Sartre a Szelíd halál-t felesége egyik legjobb írásának tartotta.
Aki megélte már valamely közeli rokonának vagy éppen saját édesanyjának
elvesztését és halálát, pontosan tudja, hogy mennyire tabukkal és képmutatásokkal övezett
téma nemcsak a halál, hanem maga a haldoklás folyamata is. Tehát egyáltalán nem könnyű
(szinte lehetetlen...) hitelesen beszélni róla. Nem az ember számára örökös titokról van itt
szó, hogy mi lesz a sorsa a halál után, hanem arról, hogy mi történik egyáltalán addig, amíg el
nem ér valaki a halál kapujáig.
A történet tanúsága szerint 1963. októberében Simone de Beauvoir éppen Rómában
tartózkodik férjével, Jean-Paul Sartre-ral. A Hotel Minervában telefonon értesítik, hogy
édesanyját kórházba kellett szállítani. A lesújtó üzenet röviden és lakonikusan így hangzik:
„Elesett a fürdőszobájában, combnyaktörést szenvedett.” Az írónő azonnal visszatér Párizsba,
ahol a város egyik „legjobb klinikáján” húgával felváltva majd négy hetet őrködnek anyjuk
betegágya mellett, egészen a haláláig.
A kétségbeesés és a magány óráiban Simone felidézi és újra átgondolja anyjával való
kapcsolatát, amely nem volt mindig konfliktusmentes. Pedig valaha szerették egymást. Az
írónő jól emlékszik még a hajdani gyönyörű, életvidám teremtésre, akit gyerekként imádott és
istenített. Később lázadó kamaszként, majd öntudatos fiatal nőként és új eszméket valló
gondolkodóként – a család, a házasság intézményét elvetve – élesen szembefordult azzal a
merev polgári erkölccsel, amelyet anyja testesített meg a szemében. Törvényszerű volt, hogy
alaposan eltávolodtak egymástól, miközben bezárkóztak a maguk – a másik számára – idegen
világába. De most, a halál közelségében a megvetés és az elutasítás mögül mindkettőjükben
hirtelen előbukkannak az egymás iránt táplált korábbi gyengéd érzelmek.
Annyit feltétlenül érdemes még megjegyezni, hogy Simone de Beauvoir tizenötéves
koráig hithű katolikus. Ezt követően azonban vallásos meggyőződése válságba kerül és
ateistának vallja magát. A Szelíd halál írásának idején, ötvenöt évesen, pedig már a kortárs
feminizmus és egzisztencializmus legbefolyásosabb női filozófusa és regényírója volt. Jelen
emlékiratában azonban mindenféle filozófiát mellőzve mutatja be az őt körülvevő valóságot.
Így anyjával kapcsolatban is hidegvérrel állapítja meg: „Visszavonhatatlanul lezajlott az
átmenet: anyámból egy élő holttest lett. A világ leszűkült a szobájára...” Természetesen az
őszinteségnek is vannak fokozatai. S persze nem nehéz megállapítani azt sem, hogy
Beauvoir-é a maga minőségében hová tartozik. Ennek tükrében mindenképpen rendkívüli
bátorságra vall, hogy az író a szenvedés lépcsőfokait, s főként ezek testi vonatkozásait
kendőzetlenül elénk tárva – saját esendőségét, kiszolgáltatottságát sem palástolva – vallja
meg, milyen értetlenül áll a szeretteinket elragadó halál előtt.
Fontos momentum továbbá, hogy Beauvoir anyjának, Françoise-nak, rejtett vagy
elnyomott énje is rendre előkerül a memoárban. Ilyenkor mintha egy másik, durvább
személyiség beszélne a nagybetegből, aki több alkalommal is kíméletlen szavakkal fordul
környezete felé. Példának okáért utálta a vasárnap szolgálatban lévő ápolónőket. Ebből
adódóan egy alkalommal Beauvoir húgához, Poupette-hez intézve szavait így fakad ki: „Itt
hagysz a vadállatok prédájául!” Ez a „kétéltűség” vagy kéthangúság valóban riasztó tud
lenni. Ráadásul a haldoklás folyamatának elején még nem feltétlenül jellemző, a közepén és a
végén már egyre inkább. Némi magyarázatot adhat erre az a tény, hogy Françoise „hitt a
mennyországban, de az életkora (77 éves volt ekkor), a gyengesége, a rosszullétei ellenére is
makacsul ragaszkodott az élethez, és a halál gondolata elborzasztotta.”
 A vékonyka könyv olvasásának háromnegyedéhez érve némileg aggódni és izgulni
kezdtem, hogy a „befejezés” is rendben legyen. Ami azt illeti, nem csalódtam, Simone de
Beauvoir simán landolt abból az egyszerre konkrét és éteri magasságból, amiben csak a
legnagyobb realisták tudnak szárnyalni. Befejezve e rendhagyó mű olvasását valahonnan
ismét eszembe jutottak egy kivételesen józan kanadai festő- és írónő Emily Carr szavai: „Egy
művész lehetőleg ne gondoljon úgy magára, hogy ő vallásos, elég, ha csak őszinte,
őszintesége már maga a vallás.”

Kovács Gábor