MÁRAI Idegen

SÁNDOR
emberek

HELIKON Kiadó
 Sorozatszerkesztő Mészáros Tibor

Copyright © Márai Sándor jogutódai

L. C. Gaal (Toronto)

Kiadja a Helikon Kiadó Kft., az 1795-ben alapított

Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésének tagja.

e-mail: helikon@helikon hu
Internet: www helikon hu

A kiadásért Okolicsányi Tamás, a kiadó igazgatója felel

Irodalmi vezető Ambrus Éva
A kéziratot gondozta Rátz Mária
A sorozatterv és tipográfia Kiss László munkája
Tördelte Dobó Nándor Műszaki vezető Kováts Imre
Nyomta és kötötte a Sylvester János Nyomda Kft,
Szombathelyen, 2005-ben. Felelős vezető Varró Attila igazgató
Megjelent 21,46 (A/5) ív terjedelemben.
HE 969 / ISBN 963 208 920 0
Első kötet
 „Notre petite journée sera bientôt finie: les dernières
Années s'ouvrent devant nous comme ces rues;

,Porque sabes que siempre te he querido...'

Et un passant, qui m'a entendu, se retourne.' *
(Valery Larbaud: La rue Souff ot)

1.

A FÉNYESSÉG, MELY SZEMÉBE CSAPOTT, mikor a dóm

kapuján kilépett, megtántorította mint egy nyers és
váratlan érintés, s két kezét védekezően emelte szeme
elé. Sánta rikkancs bicegett le a lépcsőn, aggastyán
gyermek, különösen ráncos arccal, s rekedten dobta
feléje: „A dollár hárommillió.” Egy padon két angol
katona ült, khakiszínű egyenruhában, egyik szelíden
átölelte bajtársa vállát, allegóriaszerűen. Támaszt keres-
ve, támolyogva állt meg a nagy világításban, s vaksin
hunyorgatott. A dómkapu egyik szögletének dőlt,
szokni kell elébb a világhoz, gondolta, ha onnan bent-
ről jön az ember. Két világ érintkezett itt, a dóm kapu-
jában, a nyers, vakító, értelmetlen zűrzavar, a valóság
fogható s tapintható tébolya, s odabenn a másik, a hű-
vös és merev, melyet a lélek tapintott s igazibbnak és
valóságosabbnak érzett. A levegő súlyos és látható, me-

* Notre petite... (fr. és sp.):

„Nemsokára véget ér a mi kis napunk: az elmúlt
Évek úgy nyílnak ki előttünk, mint az utcák;

»Mert tudod, hogy mindig szerettelek téged«...

És egy járókelő, aki engem hallgatott, visszatér."

7
leg rétegekben remegett a mozgással és hangokkal zsú-
folt tér fölött, fémszerűen és szürke villanásokkal.
A tér jobb oldalán, a vonalak és hangok terhes mozgal-
mából egy reklám ismerős szava kiáltott feléje. Ez az,
gondolta, s szórakozottan rázta a fejét, mint aki elhes-
seget valamit, ez a „gegenüber"*. Pásztoróra után ezzel
mosta meg arcát az ember, vagy séta után, s ha a hiva-
talból jött, ebből csorgatott kezére. Az emberben él-
nek készen ilyen szavak. Gegenüber és egy szám, s az
agy automatikusan kapcsolja a fogalmat: európai da-
rabka ez, mint az óriási templom, melyből kilépett,
s katalógusokban, prospektusokban és lexikonokban
lehet olvasni róla, az ember tudja is, nem is, s egy na-
pon szemközt áll vele, „gegenüber". Sok minden él így.
Csernovitzban ül egy ember, mondjuk, bőrgyógyász,
ásítva végigfekszik ebéd után az elsötétített szoba bőr-
díványán, keze elejti az újságot, s ha ki lehetne prepa-
rálni agyát, a sebész ilyen foszlányokat találna: gegen-
über, kölni dóm, G. B. Shaw, Krupp, Eiffel-torony,
népszövetség, Chevalier, Zeppelin, Hunyadi János,
Wörthi-tó, trencskó, Gasparri bíboros, Fiat, Goethe,
Circus Busch, rádiumterápia, Lenin. Mindez színtelen
és szagtalan, steril szavak, Európa nagy plakátjának el-
mosódott szövege a lélekben, melynek jelszavait szür-
kére mosta és cafatra szaggatta az időjárás. A valóság
valószínűtlensége, gondolta. Lement a lépcsőkön.
Néhány lépés távolságban a templomtól megállt
s nyakát csavarva felnézett rá. Egyszer három hónapig
foglalkozott mindazzal, aminek ez a templom jelképe

*gegenüber (ném) — „átellenben"

8
volt, mikor doktori értekezését írta a gótikáról. Lenn
az utcán színeit váltogatta a forradalom, ő egy bérház
negyedik emeletén ült az udvari szobában, melyből
soha nem lehetett kiszellőztetni a poloskairtószer sza-
gát, néhány kínosan megszerzett és kölcsönzött könyv
között, s a gótikával foglalkozott. Micsoda téboly, gon-
dolta most. Mindez rettenetes távolságban tűnt fel,
a gótika s ő maga, aki kétségbeesve keresi a gótika ele-
meit, okát és magyarázatát — s ahogy itt állt most és
hunyorogva bámulta a templomkaput, szinte honvá-
gyat érzett e világ iránt, a forma titokzatos, kötött vilá-
ga, a belső rend iránt, melyen belül ki lehetett fejez-
ni kőben és gondolatban a szilárdat, a törvényszerűt.
A stipendiumot is ezért kaptam, gondolta, s hogy
most itt lehetek, s holnap reggel már nem leszek itt,
azt a gótikának köszönhetem. Mindebben, szemtől
szemben a templommal, volt valami feszélyező és ért-
hetetlen. „A dollár hárommillió és hatszázezer" —
mondta a rikkancs elmenőben, s a házaspár felé dobta
az új vészhírt, akik a lerótt kötelesség elégültségével
léptek ki most a templomkapun. A nagy hőségben fá-
zékony érzés fogta el. Eszeveszett harangzúgás zuhant
a térre, széttörte, felkavarta a forró, fémszerű csendet.
Dél volt.
Gyorsan ment odébb, úgy érezte magát, mint aki
a vurstli forgóparkettjén erőlködő helyben járással
tartja az egyensúlyt, s közben a méltóságra és kellemes
fellépésre is szeretne adni valamit. Körös-körül forgott
a dollár, mely hárommillió-hatszázezer, pontosan any-
nyi s nem több, nem kevesebb, egy áruház kirakatában
Goethe összes művei, olcsó kiadás gúlába rakva, mint

9
a sütőpordobozok, Niagara nadrágtartókból s a leg-
jobb szájvíz, egy filmszínész pofont ingerlő reldámmo-
solya, hosszú, fekete túraautók korrekt tartású, szarvas-
bőr kesztyűs angol tisztekkel, egy leány, két vastag,
szőke hajfonata derekáig lóg, karján mappa a hímzett
felirattal: Musik — s a csukott redőnyös patríciusházak,
mindez különös értelmetlenséggel, felfoghatatlan
összefüggés törvényei szerint forgott, az emberek moz-
dulatai bábjátékütemmel kopogtak, s az utcák, házak
és kocsik látomásszerűen szaladtak körülötte. Az éjsza-
kát dülöngélve utazta végig a vonat folyosóján, s most
az összeesésig fáradt volt és mocskos. Még mindig job-
ban bírta így az utat, magányosan a kocsi folyosóján,
homlokát a sötét ablaküveghez szorítva, mely mögött
óriási, fekete karéjban keringtek Németország tájai,
a nagy falvak és városok, s fenn az égen, mint egy obsz-
cén jegy, melynek jelében értelem nélkül történik min-
den, a hold ragyogott — „aranypénz", gondolta kínló-
dó vigyorral, értékjelzés, rossz költészet és szimbólum.
Rossz költészet volt a világ itt, papírízű, hamis szimbó-
lumokkal. Benn a kupéban német állampolgárok tere-
gették ki életük minden rémdrámánál rettenetesebb,
szürke napihíreit, a vaj áráról s hogy a házat el kellett
adni, s a lány már állásban volt, de mit ér a fizetés, mi-
kor a munka nem tud versenyt futni a pénzzel — a tár-
gyak, a legszerényebb realitások gyorsvonatsebességgel
távolodtak el az elérhető valóságból valami imaginá-
rius világba. Kis emberek voltak, nagy háború után.
Minden süllyedt. Egy asszony sült csirkét evett papír-
ról, s az öreg ember szemközt vele, néptanító vagy
könyvtáros, elmebajos fénnyel szemében, vallásos áhí-

10
 tattal nézte a húsdarabokat, az asszony áhítatosan rá-
gó, csámcsogó száját. Akkor felkelt s kiállt a folyosóra.
A Maternus-kápolnát másképpen képzeltem el, gon-
dolta most. Az Engelbertus-kápolnát is, cigarettát kell
vennem és pénzt kell váltani. Megállt. Az utca csen-
des volt, a templomot nem lehetett látni innen, csak
sejtette tömegét a kavarodás mögött, mint magját és
értelmét valaminek, az istenit a mulandó közepette.
Mindez el fog múlni, gondolta. És: milyen bölcs va-
gyok. Bement az állomásépületbe, megmosta kezét és
arcát, pénzt váltott, s minden mozdulatnál elkísérte ez
a valószínűtlenség-káprázat, mintha egészen idegen
világban járna, mely tele van érthetetlen szokásokkal,
s valamilyen idegen nyelvet is beszélnek, melyet nem
ért. Mikor a mosdóteremből kilépett, tanácstalanul
bámult maga körül. Az emberek vontatott léptekkel
árnyékszerűen húztak körülötte, vonatok érkeztek és
indultak, de hová? Mellére tette kezét. Itt belül, itt el-
romlott valami. Az iránytű döglött. S ennem is kell
valamit.
Az asztalnál, melynek széléhez odaült, hárman ebé-
deltek már, egy vigéc, mintakofferje a szék mellett he-
vert, fogpiszkálóval szájában újságot olvasott, idősebb
nő s fiatal leány, anya és leánya, szinte dermedt ünne-
pélyességgel, elfogódottan az utazás atmoszférájában,
szemérmes kétségbeeséssel nyugtatták kezüket ölük-
ben, szótlanul. A szürcsölés és csámcsogás, a sörgőz és
rekedt ételszag a teremben, a pincérek parancsoló hangú
idegessége, a hétszámjegyű árak az étlapon, a csenge-
tés és fütyülés, az a felfokozott nyugtalanság a mozdu-
latokban s üveges, bénult értelmetlenség a szemekben,

11
valami katasztrófa előtti hangulat, mintha mindannyi-
an vasúti szerencsétlenségre készülnének itt, mindez
pillanatok alatt reáülepedett. Fejét két tenyerébe takar-
ta, s beásta magát az étlap csodái közé. Spenót, egymil-
lió, mondta maga elé, kelkáposzta, hatszázezer, marha-
hús egymillió-nyolcszázezer. Fejét csóválta. A nagy
szobrokra gondolt, melyek a német városok terein áll-
tak, kémia, nehézipar, költők és expresszionizmus,
mégis drága egy kissé ez a spenót. Kínlódva rágta szá-
ját, mert félt, hogy vigyorogni kezd. Dél volt és Európa
ebédelt. Heteken át nem is jutott eszébe mindaz, ami
körülötte történt, aztán pillanatokra látta s értette az
egészet. A kínai tudósra gondolt, aki kétezer év múlva
ásatás közben megtalálja s olvassa ezt a papiruszt,
a német állomásvendéglő étlapját. Az európai kultúrá-
ról, hanyatlásáról és erkölcsi tartalmáról eltérhetnek
a vélemények, gondolta most, de egy adag spenótért
egymillió márka, túlzás. A világ egyébként fantázia já-
téka, semmi egyéb. S rendelt valamit.
Szemközt vele, anya és leánya, karalábét ettek, na-
gyon lassú mozdulatokkal, ájtatosan megrágva min-
den falatot, az állkapcsoknak olyan mozgásával, mintha
imádkoznának. Tekintetükben, mellyel az étkező asz-
talszomszédok mozdulatait követték, szent iszonyat és
tisztelet ült, a kenyeret úgy vették kézbe s törték meg,
mint az Oltáriszentséget. Minden fétis volt, totem és
tabu, körös-körül: egy szelet nyeszlett hús a tányéron,
a cipő a lábon, egy cigaretta. A hetvenmilliós nép tehe-
tetlen iszonyattal bámulta az Anyag boszorkányszom-
batját, az Értelem hátán a disznófejű Turpisság lovagolt.
S egy pillanatra különös csendet érzett maga körül.

12
Valami történt, valami rendkívüli. Dürer és Lucas
Cranach, Goethe és Bach, Kant és Schopenhauer
után, e pillanatban, történt valami, s felemelte a lelke-
ket. Felnézett tányérjáról a hirtelen csendben, a tucat
szempár mágneses vonzását követte, s látta a pincért,
aki celebráló mozdulattal, az ezüsttálat öt ujjhegyén
egyensúlyozva, borjúcsülköt vitt a terem távoli sarka
felé. A föld valamelyik elkényeztetett gyermekének vit-
te, valószínűleg külföldinek és maharadzsának lábai
elé... A nagy húsdarab zsírosan gőzölgött s úszott
a levegőben, mindenfelől hipnotizált tekintetek követ-
ték a gőgös menetet: ijedt, ellenkező, elárvult, rajon-
gó, sóvár, kényszeredett és tiszteletteljes tekintetek.
Az Anyag tartotta itt diadalmenetét. Rendkívülien
szép, illatos és lenyűgöző méretű borjúcsülök volt.
Amíg utánanézett, ő is, mint a többiek, a pillanatnyi
bénult varázslattól lenyűgözve émelyedett eszméletlen-
séget érzett. A borjúcsülök lebegett a levegőben,
s nem lehetett félrenézni, nem lehetett letagadni, hogy
róla van szó, s minden, ami történt, hiába történt.
A falat, melyet elgondolkodva rágott, míg a kápráza-
tot bámulta, most émelygéssel jutott eszébe, a tányér
fölé hajolt, s a kétségbeesés undora erősebb volt, mint
a nevetés és ízlés: kiköpte. Sápadtan ült. Az idős hölgy
s leánya, kik az ezüstalapzaton lebegő csülköt dermed-
ten kísérték tekintetükkel, amíg csak látni lehetett, za-
vart és szórakozott pillantással révedeztek most maguk
elé, mintegy visszatérve egy különös élmény után
a földre, saját karalábéjukhoz, melynek ára hatszáz-
ezer. Körülnézett. Mindenki gyorsan tányérja vagy új-
ságja fölé hajolt, feszélyezett sietséggel, mintha rajta-

13
kapták volna valamin. Néhány milliót az asztalra do-
bott, felállt, egy pillantással végigtapintotta a termet,
szinte részegen, s tántorogva ment a kijárat felé. Most
elmegyek innen, gondolta. Párizsba akarok utazni.

S a vonat elindult, s a vagon ezt a névjegyet viselte,

mint egy rangot: Paris — s az állomás nevét, a kupéban
még mindig nyugtalanság és zűrzavar kóválygott, szin-
te szagolhatóan, mint a vonatszag. Kedve lett volna
felnyitni az ablakot. Kimustrált francia kocsi volt, de
az ülések fejpárnáit fehér vászonnal vonták be, s a vá-
szonba belehorgolták, szinte családiasan, ezt a szót:
Est* — s ez úgy hatott, mint valami háziáldás vagy hor-
golt kispárna, „csak egy fél órácskát".
Csak egy fél órácskát Párizsban, gondolta. A vonat
a határ felé ment, s a francia tiszt és felesége mereven
ültek az ablak mellett, azzal az ünnepélyes komolyság-
gal, mellyel franciák idegen földön viselkednek és mo-
zognak, még akkor is, ha az úr dekorálva van, s tagja
a megszálló hadsereg tisztikarának, s a hölgyet egy jó-
tékonysági ünnepély alkalmával személyesen bemutat-
ták a Köztársaság Elnökének, mint azt reggel felé, egy
órával Párizs előtt, megtudta tőle. Ez még itt Német-
ország volt, ez a táj, s hátradűlt az ülésen és behuny-
ta szemét. Minden izgalom, nyugtalanság és kétely,
az elmúlt napok, hónapok, évek, az egész elmúlt élet
egy pillanatra elcsöndesedett benne. Most Párizsba

*Est (fr) — kelet; itt: Keleti pályaudvar

14
utazom, mondta magának. Nemrégen még háború
volt. Én magyar vagyok. Ez itt Európa. Most senki
nem tud rólam. S hallatlan biztonságérzet fogta el, dia-
dalmas nyugalom. Tegnap még Berlinben voltam. Szo-
báját látta, a Bülow Strasse harmadik emeletén, az ab-
lakból a Hochbahn angolparkszerű kivágását, mint
valami attrakciót, s a vörös téglákból rakott templom
hegyes tornyát, az özvegyet, aki este kétségbeesett moz-
dulattal tölt friss petróleumot a szobaúr lámpájába,
s messze a Tauentzien Strasse fölött egy műselyem
transzparensét — mert Berlinben, a Hochbahn s Max
Pechstein képei s Georg Kaiser darabjai s Rathenau és
Vertretung der Badischen Anilin Werke* és Spartacus
között, a Bülow Strasse harmadik emeletén még petró-
leum mellett lakott, s ez rendben is volt így, és nem
kellett gondolkozni fölötte. Ez is volt, Berlin: egy esz-
tendő volt, tizenegy hónap, a stipendium esztendeje.
A stipendiumot az amerikaiak adták, ő nem kérte
soha, és nem is értette soha, bele kellett nyugodni.
Ez volt Berlin, tizenegy hónap, özvegy Kramerné szo-
bájában, kezdetben a friss munka, korán kelések, üde
tudomásulvétel hetei, néhány óra délelőtt az Unter
den Lindenen a könyvtárban, aztán a svéd leány, az-
tán az orosz leány, aztán még néhány különféle nemze-
tiségű leány s a Romanisches Café az orosz nővel, aki
matematikus volt, s vedlett patkánybundában sétált a
Romanisches Café asztalai között, a költőnő árnyéká-
ban, aki bőrsapkásan ült a kávéházban, hideg teát

*Vertretung der Badischen Anilin Werke (ném) — Badeni Anilin Művek

Képviselete

15
ivott és az állatok szokásairól mesélt s arról, hogy van
egy külön házinyúl-mennyország, ahol az elhalt házi-
nyulak lelkei mint fehér árnyak bukfenceznek az elízi-
umi mezőkön. Közben agyonlőtték Rathenaut. A Zoo
fölött egy nevet ragyogtatott az éjszaka: Chaplin. Het-
venmillió ember megint rosszul aludt éjszaka, s alig
észrevehetően éhezni kezdtek. Berlint kiverte a láz, sise-
rahadak támolyogtak részegen az utcán s vettek min-
dent, amit az ijedt és rémülettől kábult nyomor felkínált.
Aztán, Frau Kramer először csendes, később hangos
megdöbbenésére, kezdett délután kettőkor, később
délután négykor, később délután hatkor kelni. Ezt ne-
héz volt megmagyarázni Frau Kramernek. Egyáltalán,
nehéz egy embernek önmagát megmagyarázni.
Ez volt a délutáni felkelések és új barátok ideje. Az
élet rekeszekből állt, ezt a tizenegy hónapot most ki-
húzta, mint egy fiókot, közömbös kézzel motozott
benne. Itt voltak mindenekelőtt a németek. Figyelme-
sek voltak és jóindulatúak, készségesek és fogékonyak.
Jó emberek voltak, áhítat élt bennük a világgal szem-
ben, de áhítatuknak is módszere volt, melyet ki kellett
elébb tanulni. Nagyon nyegle dolog, gondolta, ha az
ember egy népnek érdemjegyeket ad. „A németek", ez
mindig humbug, néhány könyvről lehetett csak szó,
néhány épületről, rendszerről és teóriáról, Frau Kra-
merről, a züllött sarkutazóról, egy elektromos szerelőről
s a pincérről a Romanischesben. S az öreg bíróról, aki-
nél megérkezését követő héten lakott, s aki a mellékhe-
lyiségben felejtette nadrágtartóját — egy háromszínű
nadrágtartót, a régi, királyi porosz színek fekete-fehér-
piros trikolórját, melyet így rejtve hordott keblén, ha

16
már nem lógathatta ki ablakából. Hálát érzett Berlin
iránt, s könnyű, nem nagyon előkelő, leküzdhetetlen
hálátlanságot. Hálát érzett könyvek, rendszerek s mód-
szerek iránt, melyeket ettől a német világtól kapott, s
szerette ezt a nyelvet, mely nagyon érett volt s oly logi-
kus, mint a zene, s ha nagyon szabatosan és félre nem
érthetően akart megfogalmazni egy gondolatot, akár-
mikor, munka közben vagy éjszaka, egyedül, agya né-
metre kapcsolta át a fogalmakat. S ez volt az, amitől
néha szenvedett. Ez a nép, melynek desztillált és telje-
sen érett volt a zenéje, mintha nem ismerné az élet
fél- és negyedhangjait. Sehol nem lehetett oly tökélete-
sen, olyan szinte kéjes világosságban megbeszélni vala-
mit, mint Berlinben. Sehol nem lehetett olyan kevéssé
beszélgetni. A mosoly után következő árnyalatot, a lé-
leknek azt az alig kifejezett, ultraviolett-jókedvét, kéte-
lyét és játékosságát sebészi precizitással bontotta fel
elemeire ez a nyelv, s utalta át a meztelen logika napfé-
nyébe, mely nem tűrt ellenőrizhetetlen árnyalatokat.
Talán csak egy más formája ez a léleknek, gondolta,
melyhez nekem nincs utam. Talán ők, egymás között
s a maguk eszközeivel, teljesen közölni tudnak mindent
egymással: ami egy fajtát tökéletesen elválaszt egy má-
siktól, az bizonyos intimitások tolvajnyelve, melyet az,
aki nem hozta el idegeiben generációk előttről, nem ért
meg teljesen soha. Az ember idegen maradt közöttük.
Mindig az volt az érzése, ha beszéltek valamiről előtte,
hogy rossz helyen nevet — s ha előadott valamit, né-
met hallgatói rossz helyen és rossz időben nevettek.
S így kissé magányos maradt közöttük, s ez jólesett,
ez a hűvös távolság s egymás különféleségének hallga-

17
tólagos megbecsülése. A módszer! — gondolta most.
Ha lehetne általánosítani, ahogy nem lehet, szívesen
határozott volna meg így valamit, ami inkább érzés
volt, mint megismerés, a németeknek módszerük van
az életre. S milyen tisztességes, komoly és áhítatos volt
ez a módszer: mindent készségesen engedtek át magu-
kon, idegent és szokatlant, csak éppen nem közvetle-
nül, mindig tudatos szűrőkön át. Közel lenni az élet-
hez, közvetlenül venni az életet, egészen szűzen és cél-
talanul állani meg valami új és más előtt: akarták ezt,
de már az, hogy akarták, vállalkozássá komplikálta
azt, ami nem lehet más, csak beidegzett állapot. S oly
megértőek voltak, és nem tudott más szót, jó embe-
rek. Ez nem a latin közöny volt, a hideg és kegyetlen
közömbösség, mely figyelmes kíváncsisággal nézi,
amint az élet vigasztalan komédiája bizonyos ismétlő-
désekkel prezentálja magát — a német lélek hajlandó
volt reá mindent felelősséggel felvenni és tökéletesí-
teni, ami idegen fajták idegeiben csak villanás volt,
ötlet és hangulat. Különös idők! Oly komolyak vol-
tak, s annyit szenvedtek, s oly sokat és ércnél mara-
dóbbat építettek a világban — s ezekben az években
úgy tűnt fel, mintha járni, élni és lélegzeni tanulná-
nak. Ők mondták ezt, s nem lehetett ellentmondani
nekik. Járni tanultak és lélegzeni, nem többnek és
nem kevesebbnek lenni, mint akik voltak, németek.
Én magyar vagyok, gondolta most, a párizsi kupé
fehér vászontámasztójának hajtva fejét. A határ felé
jártak. A táj nem mutatott semmi változást, csak az
emberek cseréltek uniformist, kik felrántották a fülke
ajtaját, egy hivatalnok züllött redingote-félében, me-

18
lyet ezüstgombok ékítettek, hasasan és nagy bajusszal,
fején laza karakterű kepivel, mely oly kevéssé hasonlí-
tott a német vasúti ellenőr tiszti sapkájához, belépett,
hanyag mozdulattal sapkája ellenzőjéhez emelte ujját
és azt mondta: „A jegyeket, s. v. p."* Ezüstpénzt adott
vissza a tisztnek, aki itt reáfizetett jegyére, mert a meg-
szálló hadsereg tisztjeinek német földön kijáró szabad-
jegy itt már nem ért semmit, ahogy itt sok minden
egyéb nem ért semmit, ami a határon innen még ha-
talmi előjog volt, a tiszt az ellenséges zóna területén
kívül egy pillanat alatt lefokozódott, valahogy civilebb
lett modorában és nevetésében is. Az ezüstpénzt büsz-
kén mutogatta az idegennek s megszólalt: „Nálunk
még találni ilyesmit." A papírmalom forgatagából fris-
sen kisodorva, a kis, halvány ezüstpénz a francia tiszt
tenyerén, a Republika frígiai sapkás nőalakjának dom-
ború rajzával előkelően s választékosan csillogott,
mint a Győzelem medalionja. Érezhetően ezzel a szán-
dékkal mutogatta a pénzdarabot a katona is. Győze-
lem, gondolta, s monotonul bólogatott, itt volt még
ez a félreértés is, a Győzelem. S itt még nem is kezdő-
dött a francia föld, csak Belgium: a hasas jegyszedő
a laza karakterű kepiben jó utat kívánt, a vonat fül-
ledten tömött és zsúfolt tájakon át szaladt, túlzottan
zöld pázsit borította a dombot, tetején kastély forgott
a Múlt és a Győzelem kacsalábán, toronnyal, a vasrá-
csos kapu hétágú aranyozott koronát viselt, a kertben
teniszt játszott két hölgy, az egyik kék-sárga szvetter-
ben, halványzöld és rózsaszín házak pillanatfelvételét

*s. v. p. = s'il vous plaît (fr) — kérem

19
lapozta az ablak, csukott zsalus üzlete ajtajában a pék
állt s a méter hosszú kenyereket adogatta fel a kocsira.
Ismeretlen tájakkal gyakran van úgy az utas, mint em-
berekkel, az egyszer-már-láttam-valahol káprázata fut
át az idegeken. Kényelmetlen érzéssel fordult el az ab-
laktól.
...Berlin az új barátok s a délutáni felkelések ideje
volt. Mintha varázsszóra mindenki elunta volna mun-
káját, s felismerte volna a választott tevékenység célta-
lanságát — s ez Berlinben, a munka városában, kettőzött
és kínos szenzáció volt —, a dolgosabbja is, akaratlanul
is részeg és görbe napok bódulatában élt. Egy svéd leány
jutott most eszébe, az argentínai fiú, aki a svéd leányt el-
csábította, s a magyar filmrendező, aki a svéd leányt
elcsábította az argentínai fiútól, amíg a svéd leány vég-
re, elszédülve e körforgástól, hazautazott Svédország-
ba a svéd fiúhoz, aki gyöngéd lélek volt, s leveleibe,
melyeket a svéd leánynak írt, egy-egy hópelyhet mellé-
kelt szilárd halmazállapotban, s a hópehely, mire Ber-
linbe ért, már csak elmosódott folt volt a papíron,
mint egy szemérmes ember könnycseppje. S a magya-
rok, különös, gettószerű életükkel, furcsa korcsmáik-
ban, a suszter, aki magyar vendéglőt nyitott az Augs-
burgerstrasse közelében, Láng úr, a tűnődő kedélyű
pincér, aki minden óhajra harsány „jövök"-kel felelt
és soha nem jött. „Láng úr, kezdhet jönni!" — mond-
ták a vendégek fél órával távozás előtt, de Láng úr tud-
ta, hogy a távozás nem fontos és nem sürgős senkinek.
Ennek a társaságnak fontos volt, amiben egyik tagja
sántikált, aki heteken át keresett az eszméletük vesztett
berlini üzletekben egy pár olyan halványbarna cérna-

20
 harisnyát, mely már újkorában úgy hasson, mintha
egyszer kimosták volna. Hajnalban ment haza a Ro-
manischesből, csavargók, kétes költők, filmszínésznek
kendőzött kétnemű ephéboszok, pályatévesztett vagy
igazi pályájukat végre fölismert nők, elkallódott vagy
bölcselmi rendszerüket várakozó állományba helye-
zett utcai tudósok közül, délben ébredt, Frau Kramer
kávét s azt a „schrippen"-nek nevezett péksüteményt
helyezte egy székre ágya mellé, melynek formájában
barátja, a rajzoló, a pékvilág tudattalan erotikus fantá-
ziáját látta, messzire nyúló filogenetikai magyarázatok-
kal támasztva alá a merész tételt, megvárta, míg Frau
Kramer ismételten felkölti a megélhetés frontjának
percenként változó rémhíreivel, s aztán így feküdt este
hatig az ágyban, cigarettázva és a plafont bámulva,
mozdulatlanul, míg besötétedett. Sóhajtott és körül-
ményesen látott az öltözködéshez, Berlinben nagy
gonddal öltözködött, amit soha nem tett azelőtt: ha
egy világ minden sarkában recseg és ropog, igazán meg
lehet érteni, hogy valaki különös gondot fordít a nyak-
kendő színére. Közben nyílt a Bülow Strasse-i bútoro-
zott szoba ajtaja, s magyarok jöttek és mentek, bará-
tok s félismerősök s idegenek, azzal az állongással és
leüléssel és ajtóstól a házba-eséssel, melyre feljogosí-
tott minden honfitársat az, hogy idegenben éltek, cél-
talanul ődöngve egymás szobái között, otthoni hírek-
kel, berlini tanácsokkal, világpolitikai újdonságokkal,
magyar emigránsok s egyszerűen csak magyarok, mind
ugyanazzal a lázas és felháborodott váddal és bizonyta-
lansággal hangjukban, lobogtatva programot, bosszút
és reményt. Nem lehetett sehol megfogni ezt az életet,

21
mely kifutott a kézből mint a higany, ha meg akarták
markolni valahol... Huszonkét éves filozófusok jöt-
tek, a legmodernebb német gondolkodóiskolák önzet-
len és meghatott apostolai, szájuk tele válogatottan
nehéz kiejtésű műszavakkal s hónuk alatt Ernst Bloch.
Ásítozva kelt hat óra felé, lassan beretválkozott, átéjje-
lezett arcát bámulta. Valami kicsapta őt is pályájából,
az eszeveszett körforgás kihajította, s néha úgy jutott
eszébe magának, mint egy emlék. Mindez nagyon
gyorsan ment, az idő helyben járása a vágtatás illúzió-
ját keltette. El fogok zülleni, gondolta. Nem érzett
semmiféle megrendülést.
A francia tiszt megkínálta egy bleu-vel.* Ez már egy
darab Franciaország volt, ez a cigaretta, amilyet most
szívott először, maró, nem kellemetlen füstje, különös
íze mégis ismerősen hatottak. Sötétedett. Óriási kohók
lángoltak az út mentén, a salak magas hegyekbe torló-
dott föl a láthatáron. Az oroszok inficiálták Berlin ide-
geneit. Mindenki, aki idegen volt, szívesen játszotta Ber-
linben az oroszt, a batuskák és matuskák kényelmesen
megtalálták a maguk közös bánatának és várakozásá-
nak formáját ebben az üldögélésben egy láthatatlan
szamovár körül. A berliniek őszinte megdöbbenésére
két ételfogás között állig felfegyverzett donkozákok
ugrattak meglepetésszerűen a vendéglők asztalai közé,
s a pincérek s a tulajdonos ütemes tapsaitól kísérve,
a zene túláradó tusának zörejére, villogó késeket szorí-
tottak fogsoruk közé, s csizmában és bőrkucsmában

* bleu (fr) — kék, kékség; itt utalás a cigaretta típusára, jellegére (pl.
a Gauloise és a Caporal „bleu")

22
harci táncokat lejtettek. Az éthordók kaukázusi nyár-
sonsültnek maszkírozott derék, becsületes nierenbra-
teneket* és scsílevesnek** kendőzött szelíd königsberger
klossokat*** tálaltak a közös bánatban merengő vendé-
gek elé. A svédek is oroszt imitáltak, a lengyelek,
a japánok és a kínaiak is oroszt imitáltak, s nagyon
sok magyar akadt, aki ebben az időben Berlinben ko-
molyan tanult oroszul, hogy e különös világban érvé-
nyesülni tudjon. A hosszú, sárga papírba csavart ciga-
retták ideje volt ez, a hajnalba nyúló éjszakai viták
ideje kollektivizmusról, szociális művészetről, a férfi
és nő kétféle moráljáról, a szerelmi egyenjogúságról,
a tőke akkumulációjáról, Leibknechtről, Luxemburg
Rózáról és Hitlerről, a dadaizmusról, Amerikáról és
Oroszországról, Európa alkonyáról s a pénztelenségről,
s közben szaladt az élet, s ők szigeten éltek, a maguk
idegenségének, idekallódottságának szigetén. A nagy
hajú magyar festőt a berlini anyák az ablakból muto-
gatták kicsinyeiknek, mikor kalap nélkül felvonult
a vég nélküli, egyenes utcákon, s félhangosan beszélt
maga elé.
Azt hitte, hogy mellettük él: hamar észre kellett
vennie, hogy nem tudja elkülöníteni magát, s az a fo-
galom, hogy „magyar vagyok", egészen mást jelentett
odakünn, mint otthon, s minden náció rabja volt a
maga fajtája intim előítéleteinek. Kerülték egymást,
gyanakvással és bizalmatlanul, s minden lehető alka-

* nierenbraten (ném) — vesepecsenye

** scsíleves (orosz) — káposztaleves hússal
*** königsberger klass (ném) — kőnigsbergi gombóc

23
lommal összefutottak, mintha nagyon sürgős dolguk
lenne, amit csak ők, magyarok tudnak elintézni egy-
más között, senki más. Igy éltek a lengyelek, egymás
ellen acsarkodva s mindig együtt, így a nyájas kínai-
ak, adott pillanatban mindegyik egy kissé nagykövete
fajtájának, akármilyen politikai hitet vallott is kü-
lönben. Magyar kommunisták, kik oly büszkék vol-
tak nemzetközi pártatlanságukra, naiv vallomásokban
tettek hitet a gyomorszentimentalitásból, életmód,
érintkezési formák különféleségének összeütközései-
ből felbugyogó patriotizmus mellett, a nagy politikai
hittételek mellett élt mindannyiukban egy adag kü-
lön, szégyellt, be nem vallott gulyáshazafiság, scsíleves-
hazafiság, fecskefészek-hazafiság, s éppen így lakás-
hazafiság és műveltséghazafiság, az árnyalatok soha el
nem mosódó, éles színskálájával. Bele kellett nyugod-
ni, hogy magyar vagy lengyel, vagy japán az ember,
nem lehetett kivándorolni az emlékek, a beidegzett
szokások, ízlések és ízléstelenségek kényszeréből, an-
nak se, aki akarta. A magyar népbiztos jutott eszébe,
aki Moszkvából jött Berlinbe látogatóba, s akit odaha-
za még a mozgalmi időből ismert, s a Kurfürstendam-
mon, ahol találkoztak, könyörögve fordult hozzá, hogy
vezesse egy magyar kocsmába s juttassa magyar köny-
vekhez és lapokhoz. Mikor a korcsmában Láng úr, tű-
nődések és harsány ígéretek után, a pörköltöt s a ková-
szos uborkát elébe helyezte, a népvezér meghatottan
kezdett krákogni, s elérzékenyült orrfújással, szégyen-
lősen fordította el fejét... Berlin nem volt Ameri-
ka, mely a rettenetes miliőkohóban egy friss hazafiság

24
Monroe-pörölyével* összezúzza és eggyé olvasztja a be-
levetődött elemeket, ércet és salakot, s amerikai önt-
vényt önt belőlük, Berlin türelmes volt, s a német el-
nézés, jóindulat, az az iparkodás, mellyel az idegent
megérteni, nem pedig asszimilálni igyekeztek, módot
adott az idegennek arra, hogy a maga formája szerint
megmaradjon idegennek és legyen boldog isten nevé-
ben. A különös az volt, hogy itt, ebben a türelmes
Berlinben jutott először eszébe, hogy ő magyar. Addig
mindenfélét tudott magáról: hogy a szeme barna, ha-
ja fekete, beszél németül, franciául és magyarul s más
ilyen tulajdonságokat, melyek ráillettek egy cigányprí-
másra is, s azt, hogy olvasta nagyjából az európai iro-
dalmat s részleteiben a magyar irodalmat: de az, hogy
ő magyar, valaki egészen más, mint egy másfajtájú em-
ber a világon, akit egy német vagy egy francia, ha van
emberismerete, látásból felismer s reámondja: „ma-
gyar" — ez egészen új helyzet volt számára a világban.
Nem nagyon kellemes. Bizonyos udvariasságot érzett
maga körül, alig észrevehetőt, a nagy nemzetek részé-
ről kis nemzetek fiainak kijáró jóindulatot, az volt az
érzése, mintha állandóan megnyugtatnák, csitítanák,
mondván: ,;Hogyne, persze, Ön magyar, nincs sem-
mi baj, ez kitűnő dolog." Ez oly feszélyező volt és le-
gyűrhetetlen, ez a jóindulat. Ha idegenekkel társal-
gott s udvarias kérdésekre kellett felelnie, torkán akadt
a szó: nem mondhatta, hogy „magyar irodalom" vagy

* Monroe-pöröly — utalás a James Monroe amerikai elnök által 1823-

ban megfogalmazott elvre: Amerika az amerikaiaké

25
„magyar művészet", vagy „magyar történelem" anél-
kül, hogy az idegen szemében ne érezzen valami meg-
nyugtatót és bátorítóan udvariasat, mintha azt felelné:
„De kérem, beszéljen csak, hiszen ez nagyon érdekes,
bizonyára nagyon jó a magyar irodalom. Peruban is
igen szép, régi kultúra volt. Meséljen csak róla.”
Hát nem mesélt. Hallgatott. Ezt az évet áthallgatta
Berlinben. Cigarettázott, hosszú, sárga papírba gön-
gyölt orosz cigarettákat szívott és hallgatta a vitát Hit-
lerről és a tőke akkumulációjáról és a jóvátételről és a
néger művészetről. Minden elfért itt, ebben a zűrza-
varban. Ő is, a maga magyarságával, melyet hirtelen
felfedezett. Eddig soha nem gondolt reá. Az ember
nem gondol arra, hogy van tüdeje és lélegzeni tud. Mű-
velt és barátságos német társaságban talán még jobban
szenvedett attól a jóindulattól és tapintattól, mellyel
elsősorban idegenségét s aztán magyarságát tudomá-
sul vették, mint faragatlan fajankók között, akik, ilye-
nek is akadtak, a „tüzes magyart" Mikosch-viccekkel
és hangos „ohó"-val üdvözölték s ledarálták az elma-
radhatatlan puszta-gulyás-keremszepen-tsikós-reper-
toárt. Az ilyesmi nem fájt. De fájt az, ha egy nagyon
művelt, jóindulatú és érdeklődő német egy társaság-
ban félrevonta, s miközben szemüvegét tisztogatta, ba-
rátságosan így szólt: „Úgy látszik valóban, hogy sok
érdekes és figyelemre méltó tehetség van önöknél oda-
haza." Valóban, felelte, s keserűség fogta el. Valóban,
s vannak közkórházak és elektromosság, s a postán
bátran lehet pénzt feladni külföldre, s van egy magyar
irodalom is, miért ne, hiszen van montenegrói iroda-

26
lom is, és ahogy a kitűnő Nyegus költő* síremléke ott
áll a Lovcsenen, úgy áll a kitűnő Petőfi szobra a Duna-
parton, s ha betegek vagyunk, hőmérőt dugunk a hó-
nunk alá. Házainkban vízvezeték van. Es egészen biz-
tos, hogy egy esztendőben több példányt adnak el
Tolsztoj műveiből Budapesten, mint Lyonban vagy
Varsóban. Érezte, hogy igazságtalan. Senki nem tá-
madta. Inkább azt kellett látnia, hogy honfitársait meg-
becsülték idegenben, ahol elhelyezkedtek, bizonyos
könnyű mesterségekben, újságírásban s a színházak
kulisszái között s elvétve komolyabb területen is, elis-
merés fogadta őket. S mégis elbírhatatlan volt, hogy
elébb és külön be kellett bizonyítani valamit, amiről
ő nem is tudott, s csak aztán kezdett számítani ő,
a magyar után az ember.
Én európai vagyok, mondta csökönyösen maga elé,
összeszorított szájjal.
S a kis ember odabenn, aki sohasem magyar vagy
eszkimó, hanem mindig csak ember és minden nyel-
vet beszél, visszafeleselt: Igen, hogyne. De miért gon-
dolsz erre annyit, ha az vagy?
S mikor most erre gondolt, igen félénk és együgyű
megindultság fogta el, tehetetlenség, szánalom önma-
gával. Micsoda ostobaság, gondolta, mi az: európai?
Annak is csak két füle van. S nem lehet igazolványt kér-
ni reá. Közben éjszaka lett. S az éjszakából s a kerekek

*Nyegus költő... a Lovcsenen — a Lovicen hegylánc Montenegróban;

legmagasabb pontján áll Petar Petrovic Njegos montenegrói püspök-
költő mauzóleuma

27
robogásából, valahonnan a szomszéd fülke felől, egy
férfihang ezt az európai mondatot harsogta: Ön mange
assez bien, à Cologne!*
Aztán, minden észrevehető külső jel és zökkenés
nélkül, átment vele a vonat Németországból Francia-
országba.

Franciaországot azzal kezdte, hogy elaludt. Mikor fel-

ébredt, egy állomáson, a nyári hajnal már ott vibrált
az ablak előtt, azzal a szürke villanással, ahogy filmelő-
adások előtt átfut a vásznon az a néhány méter üres
filmtekercs, melyre nem fotografáltak semmit. Né-
hány perc múlva megvilágosodott a kép, s kezdetét
vette az előadás. Egy szélmalom tűnt fel elsőnek, moz-
dulatlan szárnyakkal, tornyát belepte a sötétzöld vad-
szőlő. Ezt is láttam már valahol, gondolta, nyújtózott
és szemét dörzsölte. A francia tiszt nyitott szájjal aludt.
Felesége is aludt, s a fülkében csak egy kék villanykör-
te égett. Most nézte meg először az asszonyt. Kezein
cérnakesztyűkkel, magas, fűzős cipős lábait felhúzva
az ülésre, kókadtan aludt, fonnyadt nyaka körül hal-
csontok pálcázták föl a csukott nyakú blúzt, kényel-
metlenül s korrekten kuporgott, félig ülő helyzetben,
púderezetlen arca és cserepes, vértelen ajkai végtelen
fáradtságot mutattak az álomban. Élet idegen garnizo-
nokban, vándorlás, szegénység és kisváros levegője

* On mange assez bien, à Cologne! (fr) — Elég jól eszik az ember

Kölnben!

28
áradtak el körülötte. Szánnivaló tartózkodást muta-
tott, így álmában is, félénkséget és előítéleteket. A férfi
szakálla kiütközött, a nyitott száj rossz fogait mutogat-
ta, kigombolt zubbonyában elvetette magát, s egyik
bőr lábszárvédős cipőjét a szemközti ülésen nyugtatta,
talpát könnyedén az asszony gyomrának feszítve. Egy
állomás előtt tejesbödönökkel megrakott szekéren pa-
rasztok kuporogtak, az állomás buvette-jében* kék
zubbonyos munkások álltak a bádogpult előtt, s feke-
tét ittak vizespoharakból. Hirtelen nagyon világos lett.
A földeken arattak és autók szaladtak versenyt a vonat-
tal az olajozott, csillogó utakon. Felébredt. Most Pá-
rizsba utazom, gondolta. Idegességet érzett, szomo-
rúságot s szorongó félelmet. Nem szeretett Párizsról
beszélni. Valami kínos volt a gondolatban, hogy most
Párizsba utazik. Az emberek az ő vidékén mindig nagyra
nyitották szájukat, ha azt mondták: Párizs, s az asszo-
nyok nyöszörögtek és csicseregték: Párizs, ah Párizs,
s a sznobok és rossz írók és kupléköltők és szabónők
és parfümkereskedők kissé sokat beszéltek Párizsról,
s néha már nem tudta különválasztani magában az
ellenkezést, melyet a sznobok Párizs-lihegése keltett
benne, a mély és leküzdhetetlen vonzódástól, melyet
a város iránt érzett, melynek minden utcáját ismerni
vélte, levegőjét és világítását, szokásait és spleenjét,
könyvekből és képekből és beszédből, s úgy hitte, tud
utcákról és helyekről Párizsban, melyeket sok párizsi
nem ismer. Ez a rajongás, mint minden rajongás, gya-

* buvette (fr) — büfé

29
nakvással töltötte el. S most egyszerre látta magát,
amint Párizsba utazik.
Látta magát és kissé megdöbbent: egy huszonhét
éves fiatalembert, beretválatlanul, a kimustrált francia
vasúti kocsi kupéjában, fejét a vászonvédőbe családia-
san belehorgolt Esten nyugtatva, sovány poggyászát,
melyben kevés fehérnemű és ruha mellett sok könyv,
egy Biblia és egy kaktusz szorongtak, fenn a hálóban
— Berlinből jön, ahol egy esztendőre szóló amerikai
stipendium jóságából minden bizonyítható tevékeny-
ség nélkül, kissé tisztátalan semmittevésben töltött el
tizenegy hónapot, zsebében száznegyven megtakarí-
tott dollárral, egy utalvánnyal az alapítvány párizsi
pénztárához, ahol a stipendium utolsó hónapját kifize-
tik, s egy magyar útlevéllel, melyben haja és szeme
színe, kora, születési helye, vallása, apja és anyja neve
s más ilyen fontos jellegzetességei egy embernek két
nyelven, magyarul és franciául voltak olvashatók, zse-
bében egy óra, mely nem jár, egy notesz, melyben nin-
csenek címek és feljegyzések s idegeiben emlékek ha-
zulról, apjáról, aki most már ébred, lassan felhúzza
botosait,* az ablak elé áll, ködmönét veszi s kimegy
a szőlőbe — a háborúról, melyet budapesti utcákon töl-
tött el, „lógósok" között, minden pillanatban védekez-
ve egy világrend ellen, melyet elismerni nem tudott,
könyvek címeivel és emlékeivel, emberek arcával, akik
e pillanatban a halottaknál is messzebb tűntek — vala-
honnan jön, egy országból, ahol most hajnalban ki-

* botos — más lábbelire húzva viselt, ormótlanul nagy, csizmaszerű láb-

beli

30
 mennek az emberek dolgozni a földekre, melyekből
semmi vagy csak nagyon kevés az övék, s ahol óriási
síkságok között kis városokban, felekezetek, meggyő-
ződések, vagyonok és szegénységek kasztjaiba besoroz-
va élnek emberek, akiknek nyelvét beszéli ő is. Magyar
tájakat látott, füzeket egy folyó mentén, egy erdőt,
egy országutat. Hány millióan utaztak már így, mint
ő, hajnalban, távoli országokban született fiatalembe-
rek. Párizs felé, dobogó szívvel s különös elfogódott-
sággal torkukban, mintha vizsgázniok kellene. Vala-
hogy úgy érezte, mintha nem is az várna most rá, hogy
nyugtalan és készséges lelkével felvegye Párizst, hanem
neki kellene meggyőznie Párizst, hogy ő és fajtája még-
iscsak hasonlóak, mégis egyenrangúak, s mindenkép-
pen joga van bemutatkozni ott mint egy gazdag csa-
lád távoli, kissé elfeledett tagjának. „Vidéki rokon —
gondolta enyhe megdöbbenéssel —, így érezheti magát
egy vidéki rokon, aki felutazik a fővárosba, megláto-
gatni a gazdag és előkelő rokonságot." Hány millió
cseh, román, bolgár, albán, szerb, orosz, olasz, oszt-
rák, spanyol, svéd, norvég és magyar utazott már így,
néhány órányira Párizstól, ezzel az elfogódottsággal
Párizs felé, hátradűlve a kupéban, az idegen tájat bá-
mulva, mind ugyanazzal a szorongással és bizonytalan-
sággal, mind idegenek s mind egyetlen zavaros és szét-
húzó családnak tagjai: európaiak. Nos, mindenképpen
rokon — kissé távoli és vidéki, de rokon vagyok, gondol-
ta most.
Egy unokaöccse jutott eszébe, aki az ország határán
élt egy faluban, s egy napon feljött a fővárosba és meg-
látogatta őt, Bódognak hívták, s egész idő alatt rette-

31
netes zavarban volt s hamar haza is utazott. Bódognak
érezte magát. Ezen az érzésen nem segített semmi.
Nem segített nevelés, munka, műveltség, mindaz,
amit idegeiben feldolgozott Európából, s ami talán
mégiscsak több volt, mint az egyszerű anyakönyvi
tény, hogy valaki egy manchesteri szatócs vagy egy
nantes-i állatorvos fiának született. Megnézte egy állo-
máson az órát. Két óra múlva Párizsban leszek, gon-
dolta. Nem tudja senki, hogy oda megyek. Család,
rokonok, barátok, senki. El is veszhetek ott. Ez talán
mégis megéri?
Igen, ez talán mégis megérte, hogy nem tudott er-
ről az útról senki, hirtelen határozta el, mikor a berli-
ni tartózkodás vége felé járt, s választania kellett, hogy
hazautazik abba a biztos bizonytalanba, abba a krajcá-
ros, de biztos semmibe, ami otthon várt rá, vagy ide-
künn marad ebben a reményteljes bizonytalanban,
ahol senki nem várta, senkit nem ismert, de ha egye-
dül ült berlini szobájában, mégis az volt az érzése,
hogy történhet valami, fontos és jelentős, ha kopog-
nak az ajtón, belép valaki s fontos hírt hoz és elkezdő-
dik az élet. Otthon nem ismerte ezt az érzést. Mint
aki egy magaslatról elengedi magát s hull a bizonyta-
lanban, az élet sűrű és titokzatos elemében, embermil-
liók között zuhant, minden pillanatban csoda történ-
hetett, egy ember feléje fordul s mond valamit, egy tele-
fon megszólal, s őt bekapcsolják a nagy keringésbe:
a zuhanás szédülete fogta el. Aztán felébredt a francia
tiszt. Az asszony is felébredt. Hirtelen megismerkedtek.
Igen, most már nincs messze Párizs. Az asszony fel-
vette kalapját, a tiszt cigarettázott, s néhány szó esett

32
Párizsról, készséges nyilatkozatok. Ők vidéken élnek,
a tiszt és felesége, Dijonban. De a hölgyet egy jótékony-
sági ünnepélyen bemutatták Millerand-nak. A tiszt
brióst hozott egy állomáson és nagy csészében csokolá-
dét. Aztán hallgattak. Néhány szemafor következett,
sok tűzfal, egy híd, a sínpárok megszaporodtak, luxus-
vagon álldogált a napfényben, az ablakban barna kabá-
tos hálókocsi-ellenőr állt és beretválkozott. A tiszt
diszkrét mozdulattal összehúzta nadrágszíját. Egy tűz-
falon, három emelet méreteiben, gigantikus gyermek-
fej vigyorgott, szörnyű baby egy óriás világból, s alatta
az elmosódott szöveg, valamilyen SAVON! Aztán
a váltók kattogása. Ez már Párizs volt.

33
 2.

— ÖN VALÓSZÍNŰLEG ebédelni is akar — mondta a vö-

rös nyakkendős ember.
Komoly és ünnepélyes ember volt, arcszíne különös
módon sötét, nem úgy, mint egy fehér emberé, akit
nyáron barnára éget a nap, s nem is úgy, mint egy ara-
bé, aki beleszületett ebbe a sötétebb árnyalatba: az örö-
költ és a szerzett vegyüléke volt ez a szín, a sötét fényű
és szomorú szemek tágra nyitott, állatias kíváncsiság-
gal és figyelemmel bámultak reá. Karcsú és magas em-
ber volt, nagyon izmos, durva kezekkel, s öltözetében,
mely vadonatújnak tetszett, a vörös nyakkendőn túl is
akadt valami zűrzavaros és bizonytalan. Albán volt.
Udvariasságból megkérdezte:
— Durazzo?*
— Szkutari** — felelte a vörös nyakkendős ember
szemrehányó hangon és szigorúan.
Ah, Szkutari. Hallgattak. Az albán világoskék huza-
tú plüss karosszékben ült, hosszú lábait hanyagon vetet-
te keresztbe, s egy cigaretta utolsó foszlányát szopogat-
ta, mutató- és hüvelykujja körmével tapogatva ki azt a
néhány millimétert a parázsló hamu alatt, ahol első fo-
kú égési seb nélkül lehetett még élvezni a cigaretta-
csonkot. Sötétkék ruhában ült itt, világossárga cipő-

* Durazzo — Albánia legnagyobb kikötője

** Szkutari — albániai város és kikötő

35
ben, s egyik túlzottan hosszú karját átlógatta a plüss
karosszék támláján, hanyagon elengedett ujjai a pad-
lót érintették. Nagyon lassan beszélt, minden francia
szót alaposan megfontolt, s aztán hirtelen, kegyetlen
elhatározással, kerékbe törte. Ebédelni sokfelé lehet
Párizsban, mondta tűnődve. A legjobban Juliennél le-
het ebédelni. Elgondolkozott. Felsőtestével élénken
előrehajolt, sötét szemei fényes örömmel világosodtak
meg, s bizalmasan és halkan, különös nyomatékkal
mondta:
— Julien. Csak Juliennél.
Ezt úgy mondta, mint egy tapasztalt kéjenc, aki tit-
kos örömök címét adja meg. A hotel szalonjában ül-
tek. Az üvegajtóra, mely a bejárat folyosójáról nyílt,
fehér olajfestékkel mázolták fel: Bureau.* Nehéz volt
megmondani, hol ültek. A hotel szalonja s irodája kes-
keny és homályos szoba volt, két hosszú, földig érő
ablakkal, az ajtó mellett, egy kis íróasztal fölött, me-
lyen nikkel ébresztőóra, kulcskosár, stoppolt harisnya,
napilapok s egy áruház reklámnaptárja hevertek, reke-
szes pult lógott a falon, a kulcsok és levelek számára.
Tizenhat szobája volt a hotelnek, tizenhat rekesze a
polcnak, világoskék huzatú pamlag állott a fal mellett,
két oldalán a plüssfotelek s egy asztalka csenevész pál-
mával, kínos karikatúrájával a pálma fogalmának, nyo-
morék pálma, mely még ebben a hangulatban is kínos
feltűnést keltett. És egy varrógép, melyet horgolt terí-
tővel takartak be, s láthatóan dísze volt a szobának és
büszkesége a tulajdonosnak. Üvegfal választotta el a sza-

* bureau (fr) — iroda

36
 lont attól a homályos helyiségtől, ahol a patron* és fe-
lesége aludtak, főztek, könyveiket vezették, a mosást
számolták, gyarapodtak és egy négyszögletes falkivágá-
son át ellenőrizték lakóikat. Homály settenkedett a szo-
bában s fülledt fehérneműszag. Az albán sajnálko-
zó mozdulattal a kályhához lépett s elhajította a ciga-
rettát.
— El fogom kísérni önt Julienhez — mondta komo-
lyan, szomorú s gyermekes barátsággal.
Előrement, végigsétáltak a rue Vaugirard-nak azon
a rövid szakaszán, mely a Luxembourg-kerttől Szent
Mihály útjáig vezet, az albán nyugodtan átkelt a St.
Michelen és Julien felé tartott. A rue Soufflot sarkán
megállt, karját a cicerone** mozdulatával emelte fel,
s kezével félkört írt le.
— Ez itt Julien — mondta, s a túlsó oldalra mutatott.
S mellékesen:
—Az ott a Pantheon.
S mint aki lezárja a kört:
— Én Ismail Tara vagyok. Ön török?
Erre még sohasem gondolt, hogy török. Önkéntele-
nül szájához kapta kezét. Annyit tudott, hogy családja
sokáig élt az Alföldön, a török hódoltság idejében. Ez
is lehet? El kellett jönnöm Párizsba, gondolta, hogy a
rue Soufflot sarkán, szemben a Pantheonnal és Julien-
nel, életem első párizsi délelőttjén egy albán felfedje
eredetemet, ezt a különös és izgalmas titkot, valame-
lyik ősanyám titkát, aki egy gyönge középkori pillanat-

* patron (fr) — tulajdonos, főnök

** cicerone (ol) — idegenvezető

37
ban engedett egy janicsár udvarlásának... Felnyitotta
száját, bambán nézett maga elé. Erre még nem gon-
dolt soha. Török? Kezét öntudatlanul felemelte, arcá-
hoz akart nyúlni, megtapogatni, mintha valami válto-
zást észlelne ott, mintha bibircse nőtt volna, vagy talán
éjszaka, álmában, elferdült az orra.
— Honnan látja? — kérdezte félénken s elképedve.
—A szeméről — mondta az albán.
A nagy lármában és túlzott világosságban érdeklőd-
ve hajolt feléje, s elfogulatlanul vizsgálta a jövevényt,
mint egy tárgyat, melyet az utcán talált s nem tud mit
kezdeni vele. Aztán biccentett. — Török — mondta ha-
tározottan. S mintha hirtelen nyugtalanság lepné meg,
kezet nyújtott s el akart menni. Megragadta a kezet.
Valamit akart kérdezni tőle, valami nagyon fontosat.
Mégsem engedhetem el így, gondolta izgatottan. Egy
albánt, aki a Pantheonnal vis-à-vis* végre megmondja
nekem... Nevetni kezdett. A vörös nyakkendős ember
bizonytalanul visszamosolygott. Így álltak a rue Souff-
lot sarkán, Párizsban, ő, a magyar, s egy albán, akit fél
órája még nem ismert, s aki megállapította róla, hogy
török, s fogták egymás kezét és vigyorogtak. — Nekem
most el kell mennem — mondta az albán és visszavon-
ta kezét. Tanácstalanul álltak; a felfedezés, hogy az ide-
gen török, kényelmetlenül érinthette a vörös nyakken-
dős embert, nemzeti bánat és bosszúság ült ki fényes
szemében, már szeretett volna odébbállni. Érezhető
volt, hogy valami baja van a törökökkel. — Meddig ma-

* vis-à-vis (fr) — szemben

38
rad? — kérdezte még. S mikor nem jött válasz, gyorsan
tette hozzá.
— Én már hatodik éve vagyok itt. Juliennél vegyen
bérletet, úgy sokkal olcsóbb.
Feltette kalapját. Arca elsötétült.
— Én az egyetemre járok — mondta kedvetlenül
s bizonytalanul.
Biccentett és odébbment. Egy ideig tétovázott még
a rue Souflíot sarkán és utána nézett. Újságárus bódé
állt itt, deszkafalán külföldi lapok bábeli címzavarával.
Egy leány jött, krémszínű nyersselyem ruhában, s orr-
hangon mondta: — Dagens Nyheter. — Egy barátságta-
lan, vörös arcú ember, nyakán kihajtott inggel és puha
panamakalapban, megállt a bódé előtt, szétvetette lá-
bait és röffenésszerűen mondta: Evening News. Német
és magyar lapokat is látott. S hogy török lapokat nem
látott sehol, ez valamennyire megnyugtatta. A Luxem-
bourg-kertből kettes sorokban, egymás kezét fogva,
egy líceum kislányai keltek át a téren, az autók leáll-
tak, az utca türelmetlen, remegő vérkeringése egy pil-
lanatra megalvadt, aztán dühös tolakodással, mintha
jóvátehetetlen időveszteséget kellene behozni, vagy
ostromra sietnének, nekivetették magukat a járművek
az úttestnek. Igen nagy lárma volt, az aszfaltot gépek-
kel hasogatták, egy kék pápaszemes ember meztelen
felsőtesttel nehezedett a robbanó anyaggal töltött véső-
re, mely szortyogó explóziókkal vájta be magát az asz-
faltba, s a nézőben a rombolás gyönyörűségének szen-
zációját keltette. Szemben a sarkon egy kávéház előtt
két kövér ember ült, homlokukon hátratolt kalappal,
kockáztak és rubinszínű italt ittak vizespoharakból.

39
Mindennek erős benzin- és olajszaga volt. Az ég gyöngy-
színű volt, párás és olvadó. Lassan, óvatos lépésekkel
elindult az emelkedő utcán a vendéglő felé, melyről
a vörös nyakkendős ember azt állította, hogy ott lehet
legjobban enni Párizsban. Tizenkét óra múlt, Párizs
népe elhagyta tevékenysége odúit, a munkaólakból ki-
támolyogtak a napfényre, az utca megtelt világos ru-
hás nőkkel. Három leány ment előtte, papírzacskóból
pommes frites*-et ettek és veszekedtek. Úgy hangzott,
mintha veszekednének. Át akart kelni az utcán s észre-
vette, hogy oly óvatos léptekkel jár, mintha idegen
elemben haladna tapogatózva előre. Ezek voltak első
lépései Párizsban. Az állomásról behozta az autó a ho-
telba, a szobában mozdulatlanul ült délig, aztán átkí-
sérte ide az albán, akinek fajták megítélésében olyan
feltűnő gyakorlata volt. Most magára hagyták. El kel-
lett igazodni. Ez nem volt Berlin, ahol az ember tud-
ta, hova megy: ha egy hosszú utcán végigment, akkor
egy másik egyenes és hosszú utcába jutott, ahol addig
kellett menetelni, amíg az út céljához ért. Itt zűrzavar
volt. Mindenki a maga feje szerint járt, önállóan. Ré-
sen kellett lenni. A tengerben járt így az ember, ilyen
tapogatózó léptekkel, talpát óvatosan csúsztatva előre
a láthatatlan fövenyen, gödrök, szakadékok, örvények
felé tapogatózva. Mintha sűrű és titokzatos elemben
járna, melynek mélységeit nem ismeri, úgy haladt elő-
re. Fejest ugrott az utcába, s csak Juliennél nézett körül,
mikor leült.

* pommes frites (fr) — hasábburgonya

40
 Ez volt első ebédje Párizsban. Arra nevelte magát,
hogy mindent, amit csinál, etikettezzen, mintegy cím-
két ragasszon reá, s beállítsa ismeretei tárházába. Kö-
rülnézett és ezt mondta: Ez az első napom Párizsban.
Ez az első ebédem Párizsban. Ami annyi millió ember-
nek volt élménye, egy idegen ember első ebédje Párizs-
ban, ez most történik meg velem. Huszonnégy órája
nem evett, az utolsó táplálékot Kölnben kellett volna
magához vennie, ahol on mange assez bien, à Cologne!
S felvillant a nő arca, garnizonok szomorúságával, akit
bemutattak személyesen Millerand-nak. Egy várost
nem csak szemével és fülével vesz fel az ember. Egy
várost elsősorban orrával vesz fel az ember, aztán a
gyomrával, aztán az idegeivel. Legerősebben és először
az orrával veszi fel. Itt benn mindennek sült olajszaga
volt, s az egész fölött egy kevés kenyérszag, s a sárga
dohánynak kissé édeskés szaga lebegett. Az értelem
messze az orr, a gyomor és szem mögött kullog. Értel-
mével csak akkor kezd az ember felvenni valami ide-
gent, mikor a szaglás, ízlés, tapintás és látás már csömö-
rig jóllaktak s megemésztették, amit kaptak. Párizsba
nem akkor érkezik meg az ember, mikor leszáll az állo-
máson, sem pedig, mikor megfájdul nyaka a Louvre-ban
s beáll szemei mögött az a megalázó képtárémelygés,
mely a civilizáció egyik legutálatosabb kísérőtünete.
Egy kissé megérkezik, mikor rágyújt az első cigarettá-
ra. Mikor először megy néhány lépést egy nő után.
Mikor a pincér először teszi egy vendéglőben eléje az
étlapot.
A pincér eléje tette az étlapot. A vendégek hosszú
asztaloknál ültek, tízen, tizenöten egymás mellett,

41
mint egy penzióban, csak éppen köszönés nélkül ül-
tek le s hagyták el az asztalt. Juliennél lehetett legjob-
ban enni Párizsban. Az étkezés ára három frank volt,
s ha valaki tíz ebédre előfizetett, öt sout takarított meg
egy menün. Amíg evett, megint a varrónők, parfüm-
kereskedők, a kupléírók és csicsergő asszonyok jutottak
eszébe, akik azt mondták: Párizs, ah, Párizs, s a köny-
nyű kezű írók, akik megszállott, vallásos elragadtatás-
sal írták le a város nevét — ez jutott eszébe, s nem mert
annyira örülni annak, hogy ez az első ebédje Párizs-
ban, mint kedve lett volna. Az étel olyan összehason-
líthatatlanul kitűnőbb volt Juliennél, mint minden,
amit életében valaha evett, hogy rögtön előfizetett tíz
ebédre. Bort ivott, s egy vékony szardíniát, pecsenyét
s egy magános petit suisse-t* szolgált fel a pincér Julien-
nél, egy bánatos, pontyarcú pincér, kétségtelenül a leg-
piszkosabb olajos frakkok egyikében, amilyet látott
eddig. Tíz ebédre fizetett elő, mert így olcsóbb, s mert
mindennek olyan íze volt, amilyen az étel Párizsban is
csak Juliennél lehet. A tíz jegyből kilenc örökre zsebé-
ben maradt. Évek múlva megtalálta egyszer a bérletet
egyik zsebében, s nem emlékezett, miért váltotta, s
gondolkoznia kellett, hol is volt Julien? Soha többé
nem ment vissza Julienhez.
De ezt akkor még nem tudta, s csendes áhítattal ült
helyén, egy őszes, szúrós tekintetű francia hivatalnok
mellett, aki nagyon figyelmesen evett egy tál vajas bur-
gonyát, s lila szalag volt a gomblyukában, s egy sovány
és tisztátalan bőrű, zöld ruhás fiatal nő mellett, aki min-

*petit suisse (fr) — krémsajt

42
den fogás után elővette táskájából a pirosítót, s meg-
igazította ajka vonalát. A hosszúkás terem egyik falát
majolikából kirakott képek, a halak életének kelleme-
sen sikerült ábrázolásai borították, a szemközti fal be-
rakott tükörsorával óriási étterem illúzióját verte vissza.
A vendégek sürgősen táplálkoztak, a szúrós tekintetű,
idősebb hivatalnok gondosan megette a vajas burgo-
nya utolsó morzsáit is, kézfejével megtörölte bajszát,
két frank hetvenötöt számolt le tányérja mellé az asz-
talra, felállt, egy nagyon régi, halványbarna szalmaka-
lapot nyomott fejébe, és köszönés nélkül távozott. Há-
tul, a büfé tükrei és színes üvegei között egy bubihajú,
fásultan kövér s idősebb hölgy ült, aki időnként meg-
lepett, asztmatikus sikolyokat hallatott, ha a pontyar-
cú súgott neki valamit. Un maquereau!...* — sikoltotta
tompán, elképedve, s aztán, szinte derűsen, mint a meg-
oldást és befejezést: Un calvados!**
Harminc-negyven vendég tartózkodott a keskeny
helyiségben, s meglepő volt a csend, az asztmatikus
hölgy elfulladt örömsikolyai s a konyha felől az olaj és
zsír sercegése uralkodtak csak a terem fölött. Mikor az
elégett, kemény hússzeletet legyűrte, óvatosan körül-
nézett. Aki nem evett, az hallgatott, újságot olvasott
vagy szótlanul merengett maga elé. Mind idegenek vol-
tak. Magános férfiak, kereskedősegédek és főnökeik,
elárusítónők, két diákleány, füzetekkel s jegyzetekkel
tányérjuk mellett, sovány és akadémikus jellegű embe-
rek a legkülönbözőbb életkorban. Egymás mellett ültek,

*un maquereau (fr) — egy makrahal

** un calvados (fr) — egy calvados; erjesztett almaléből készített párlat

43
étkeztek s üdvözlés nélkül mentek el, senki sem vette
tudomásul szomszédját. A bor könnyedén dohos volt.
A keramitpadlót vastagon borította a fűrészpor. Mikor
a helyiséget, kissé részegen a szagoktól és ízektől, zse-
bében a kilenc bérlettel, elhagyta, különös mámor fog-
ta el, melyet szégyellt egy kissé és nem értett. Az ebéd,
ha őszinte akart lenni, rosszabb volt, mint közepes.
De nem akart őszinte lenni. Juliennél lehet legjobban
enni Párizsban, mondta makacsul, s levette kalapját és
lassú, sétáló lépésekkel elindult föl a boulevard-on. Na-
gyon lassan ment a fák alatt, arcát feltartotta a napba.
Még nem merte kinyitni a szemét. Nem akart látni
még. Az autóban is így ült, mely reggel az állomásról
a hotelba vitte. Egy kávéház teraszára ült le. Később,
ha erre az első napra visszagondolt, el kellett csodál-
koznia, hogy reggeltől estig olyan helyeken járt,
Juliennél s egy-két kávéházban, ahová később soha,
véletlenül se tette be a lábát. S az emberek, kikkel ezen
az első napon találkozott, soha nem akadtak később
útjába. Ez az első nap csodálatos önkényűséggel so-
dort elébe embert, ízt, hangot, benyomásokat, melyek
nem tértek vissza soha többé. Évek múltán jobban em-
lékezett erre az első napra, mint hosszú időszakokra,
melyeket a városban leélt. Ez volt számára a város pre-
mierje. Hálás publikum vagyok, gondolta. Hangtalan
elragadtatással, könnyen és felszabadultan élvezett.
Egy-egy pillanatra, bizonyos jól sikerült jeleneteknél,
kedve lett volna tapsra ütni össze tenyerét. Az albán-
nal sem találkozott többé, csodálatos módon, bár még
sokáig laktak egy hotelban. A pontyarcú pincért se látta
többé, a szúrós szemű, őszes hivatalnokot, a zöld ruhás,

44
tisztátalan bőrű nőt se. Minden, amit ezen a napon
kapott, ínyencség volt, primőr, és csak az övé. Mikor
később eltűnődött ezen, megdöbbenéssel érezte a vá-
ros óriási méreteit, jobban, mint ha madártávlatból
nézné: nem volt valószínű, hogy mind e távoli ismerő-
sök, kikkel első napon találkozott a városban, egyide-
jűleg valamilyen járványnak estek áldozatul. Ugyanab-
ban a városnegyedben éltek valószínűleg tovább, néhány
ismerős utcán sétáltak, megszokott vendéglőiket s ká-
véházaikat látogatták továbbra is: de abban a vízesés-
szerű áradatban, mellyel a város sodra zuhogott, egy-
szer látott arcok visszatérhetetlenül vesztek el és sze-
mélytelenül kallódtak bele az örökké szétváló, örökké
összetapadó tömegbe. Nem is kellett városnegyedet,
elég volt utcát, elég volt kávéházat változtatni, hogy az
ember idegen városban érezze magát, új emberek kö-
zött s nagy távolságban minden régitől.
S ez a nap úgy maradt meg számára, mint egy lassí-
tott felvétel, minden arc életnagyságnál túlzottabb mé-
retekre felnagyítva.
Az élet legritkább napjai, amikor tudjuk, hogy bol-
dogok vagyunk. A boldogság csak ritkán öntudatos
állapot: elbírhatatlanul nyugtalanító, ha egyidejűleg
tudunk is róla. Mikor az autó átrohant vele reggel a
Pont Neufön, s megpillantotta a Szajnát, tudta, hogy
boldog. Nem mert mozdulni a kocsiban, nem merte
forgatni a fejét, félt, hogy egy rossz mozdulattal eltöri
ezt a végtelenül törékeny valamit, a boldogság öntuda-
tát. Nem merte kimondani az épületek neveit, melyek
mellett a kocsi elhaladt — úgy forogtak eléje, oly isme-
retlenül s mégis ismerősen, már réges-régen látottan

45
s emlékezet előttről megélten. Ijesztő volt ennek az ál-
lapotnak öntudatossága. Mintha az ember születése
pillanatában azt mondaná a világra: már láttam. Egy
épület előtt ment el, mely homlokán ezt a címet visel-
te: Bullier.* A név ismerős volt, összeráncolta homlo-
kát, aztán eszébe jutott: egy France-regényben az
egyik szenátor, a nép fia, itt tanult táncolni. Az utca-
táblákat megütközéssel vette tudomásul: bele kellett
szokni, hogy mindaz, ami évszázadok óta irodalom
volt az emberiség számára, szinte közhelye a léleknek,
oly ismert és fogalomszerű, a valóságban is megvan,
mint egy megöregedett modell, szürkén s kopottan,
kiről millió reprodukcióban árulják a műremeket,
melynek ürügye volt. A fogalom itt szeme előtt válto-
zott vissza anyagnak, melyből lett, az irodalom visz-
szainkarnálódott valóságnak. Un calvados! — mondta a
pincérnek, s hátratolta fején kalapját és keresztbe ve-
tette lábait.
Van valami balkáni az egészben, gondolta most.
A teraszon, a piros-fehér csíkos ernyő alatt megrekedt
a hőség. Van valami balkáni abban, hogy ennyire bol-
dog vagyok. Vagy bolíviai, nem is tudom. Egy dohány-
kereskedő fia lehet ilyen boldog élete első párizsi nap-
ján, aki Mexico Cityből jön, s már reggel kilenckor
elmegy a Moulin Rouge elé, mert úgy képzeli, hogy
ott a nap minden szakában tart az orgia. Vagy egy
városi főmérnök Nisből. Az egész elmúlik holnapra.
Marad egy nagy város, amelyet nem ismerek. De ma
még minden úgy jelentkezik, mintha készült volna

*Bullier— Párizs népszerű táncos szórakozóhelye

46
a látogatásra, fogadtatásszerűen. Csak nem mozdulni.
Lassan, nagyon lassan. Holnapra elmúlik. Talán már
a következő percben vége lesz. Végtelen hálát érzett.
Ebben az órában s ezen az utcán csend volt. Néha egy
autó futott át a kávéház előtt, az egyikben napernyős
nő ült és visszanézett. Szeretett volna köszönni neki.
Macska aludt a bejárat küszöbén, kopott lüszterkabá-
tos ember ment arra, hóna alatt könyvekkel, megállt,
lehajolt s megsimogatta az állatot. Hálásan nézett utá-
na. A macska nevében s az emberiség nevében, gon-
dolta. Túlságosan ki vagyok kezdve. Nem várok sem-
mit az emberektől, egy jó mozdulatot sem. Az ember
szerény lesz. Megint az utcát kellett néznie. Bosszan-
kodott, mert minden érdekelte. Egy biciklista ment
arra, azt is megnézte. Kétségtelen, ez valami idegbaj,
gondolta most. Es: nálunk otthon szebbek a biciklik.
A fák is szebbek otthon, mondta magának, szinte két-
ségbeesetten. Elkérte a Figarót. A pincér elébe dobta.
A Figarót, melynek hangja mindig untatta, bosszantot-
ta kissé, otthon csak protekcióval tudta időnként meg-
szerezni, s akkor elejétől végig elolvasta, a mondén hí-
reket is, hogy melyik hercegnő kit látott vendégül pén-
tek délután, s a Porte Maillot s az Etoile között vasár-
nap délelőtt elveszett egy szürke selyempincsi, s hogy
kétszázezer frankért szép birtok eladó a Szajna partján,
Seine et Oise megyében, halászati joggal és kastéllyal.
Mindezt elolvasta odahaza. Olyan volt a Figarót olvas-
ni otthon, mintha moziba menne. Híreiben nem volt
számára semmi napihírszerű. Általános közlések vol-
tak a világról, melyben szüntelenül örökbecsű epizódok
zajlanak le, új csillagokat fedeznek fel, s egy párizsi

47
utcán elvesznek kis, szürke selyempincsik. El lehetett
szórakozni vele. Most először tartotta kezében úgy a
Figarót mint egy újságot, valamit, amit a sarkon meg-
vesz az ember, átlapozza s aztán eldobja. Átlapozta és
eldobta. Már régen ülhetett itt, mert a pincért, aki ki-
szolgálta, leváltották, s az új pincér csodálkozva ment
el mellette. Még egy calvadost rendelt. Ezt az italt
nem a könyvekből ismerte, hanem ebédnél tanulta,
fanyar volt és maró. A pincértől megtudta, hogy alma-
pálinkát iszik. A Luxembourg-kerttel szemben ült, a
rács mögött, egy nyírott allé kivágásában, melyet fakó
zöldre pörkölt a hőség, öreg urak ugráltak a gyepen,
s krikettet játszottak. Néhány gyermek állt körben, ko-
molyan, hátukon összefont kezekkel, s nézték az öre-
geket. A levélhordók érkeztek nagy, szürke autóbuszon,
ez volt a délutáni posta ideje. Az autóbusz lassított, a
levélhordók elszéledtek az utcákon, arra gondolt,
hogy ide nem kaphat senkitől levelet. Feje szédült, ta-
lán az erős italtól, talán a hőségtől, egyszer repülőgé-
pen utazott, akkor érzett ilyen szédülést.
A kövek kiizzadták a meleget. Nem tudta, mióta ül
itt. Fizetett, óvatosan járt, lement a St. Michelen a
Szajnáig. A hídon megállt. Hajó ment el a híd alatt,
oldalán ezzel a reklámmal: Belle jardinière.* Megint
nagyon sok ember jött mindenfelől. Végigment a
Quai Voltaire-en. Csak nem sietni, gondolta. Lassan
ment, egyre makacsabbul, egyszer észrevette, hogy az
Opera előtt áll, a villanyújság futott feje fölött, már
szürkült. Most már a város egész gépezete lüktetett,

* belle jardinière (fr) — szép kertésznő

48
 minden motor dolgozott, az áradat lesodorta a nagy
boulevard-on, kék, sárga, zöld fények robbantak ki a
házakon, minden nyelven beszéltek körülötte, a kávé-
házak előtt, messze künn az utcán, nyugtalan csapa-
tok váltották fel egymást az asztaloknál, a pincérek,
tucat üveg színes aperitiffel karjukon, ordítva vágták
át magukat a tömegen, a rikkancsok magukon kívül
rohantak az esti lapokkal, fájdalmas dühvel hörögve
híreiket, valami végzetes volt a levegőben. Most már
nem lehetett megállni. Valahol átcsapta a hullám
a boullvard másik oldalára, üvegablaknak sodródott,
lebámult a mélybe, hosszú gépek remegtek az üveg
mögött, s falták a papírt, a portás a forgóajtóban mé-
lyen meghajolt, egy úr lépett ki aktatáskával kezében,
s taxiba szállt. A Matin. Egy ház homlokán mozgó-
fényképet pergettek. Mindenfelé angol szövegek lóg-
tak a kirakatok fölött. Pathé hangszórója eksztázisban
üvöltözött. Egy néger ült az Antoine Színház előtt a
padon, rágógumit rágott s olasz újságot olvasott. Egy
hang azt mondta, németül: Dreissig Franken, und er
hat noch die Frechheit gehabt... * Ez már a nők órája
volt. Lomposan jöttek, himbáló, céltalan lépésekkel.
Egy cipőüzlet tükrében meglátta magát, s a merev mo-
solytól, mely öntudatlanul ült arcán, megijedt. Autó-
buszra szállt fel, melynek peronján állni kellett, s csak
lépésben haladtak előre, a szörnyeteg minden métert
kitaposott magának a gépek között, csodálatos mozgé-
konysággal haladt előre a sűrűségben, mint egy ele-

* Dreissig Franken, und er hat noch die Frechheit gehabt (ném) — Har-
minc frank, és még a szabadsága is megmaradt.

49
fánt az őserdő szövevényében, nyugodtan s kérlelhetet-
lenül. Egy asszony állott mellette, erősen kifestve, ar-
cán végtelen közönnyel, szomorúan. Mikor a kocsi
kiürült, az ablak mellé ült, keskeny, meredek utcán
másztak föl. Egy téren leszállott. Most már nem tudta,
hol van. A tér csendes volt és négyszögletes, a ház
előtt, ahol megállt, kövér asszony ült és újságot olva-
sott. Egy üzlet felett ezt a táblát betűzte: „Bor és szén".
Ide bement, az asztalok mellett szénhordók kár-
tyáztak, leült egy sarokba, megivott egy pohár bort.
A szénhordók veszekedtek. A szomszédos suszter-
műhelyből időnként beszaladt egy gyerek, a poharat
ágaskodva a pult felé nyújtotta, s komolyan mondta:
„Még egy pohár fehéret a papának". A bort öreg-
asszony mérte, szótlanul és körültekintően, állig be-
gombolkozva a fekete blúzba, s nagy, fehér bajsza leló-
gott a szája szélén. Úgy érezte magát, mint aki víz alá
merült. Itt csend volt. Nem volt éhes. Nem volt fá-
radt. Sokáig ült így. Hangtalanul köszönt, visszament
az üres térre. Már sötét volt. Nem volt boldog. Csodál-
kozás és fáradtság ömlöttek el benne. Talán hibát csi-
náltam, gondolta. Körbement a sötét téren. Talán
nem kellett volna bejönni a városba ma. Délután még
minden nagyon rendben volt. Talán otthon kellett vol-
na maradni ma. Aztán ezt gondolta: talán nem kellett
volna eljönni Párizsba.
Soha nem tudta, hogy ilyen magányos is lehet az
ember. Ürességet érzett maga körül, jeges tért. Felné-
zett az égre, két tűzfal között meteor sistergett át. Át-
menet nélkül a hotelszoba jutott eszébe. Mikor megér-
kezett kofferjével a taxin, a tulajdonos ingujjban állt

50
a hotel előtt, seprőre támaszkodott és érdeklődve bá-
mult reá. Azt hitte, hogy a háziszolga. „Hotel" alatt
homályosan valami épületszerűt képzelt el, forgóajtó-
val, szerény hallal, portással és pincérrel. A címet Ber-
linben kapta, egy olasztól. „Nagyon jó hotel — mond-
ta az olasz —, modern." Ez itt a Hotel Molière? — kér-
dezte a seprős embertől. Igen, ez a Hotel Molière.
S a tulajdonos félredobta a seprőt s vállára vette a pogy-
gyászt. A ház hat emelet magas volt s oly keskeny,
hogy minden emeletére csak két ablak jutott. A kapu
mellett fekete üvegtáblán aranybetűk ígérték, mint va-
lami csábító újdonságot, melynek különös varázsereje
van: Electricité. * Hat emeletet másztak fel, a tulajdo-
nos belökte az ajtót, a poggyászt a padlóra dobta, fel-
nyitotta az ablakot s ezt mondta: Voilá. **Az ablakhoz
lépett. A keskeny és hosszú szoba egyetlen földig érő,
szárnyas ablaka erkélyfélére nyílott. Áthajolt a vasrá-
cson, mindenfelé háztetőket, tűzfalakat látott csak,
hosszú kéményeket, melyeknek tövében macskák nya-
raltak. Ha mélyen áthajolt a rácson, a Luxembourg-
kert egy zöld foszlányát sejthette még. Mindenfelé
csak háztetőket látott. Egy szék volt a szobában s óriá-
si ágy. Szekrény nem volt. A mosdón pléhlavór állt, a
tulajdonos az ajtóhoz ment, s látható elégültséggel fel-
csavarta és eloltotta a villanyt. Leült az ágy szélére, a
háztetőket nézte. Akkor még nem tudta, hogy háztető-
ket és tűzfalakat is lehet szeretni.

*electricité (fr) — villany, elektromosság

** voila (fr) — íme, itt van

51
 A szoba ötven frank egy hétre, mondta a tulajdo-
nos és várt. Mikor nem jött válasz, bátorítóan tette
hozzá: két személynek is annyi. Aztán: egy személy-
nek talán drága, de ha az úr egy hölggyel költözik ösz-
sze, akkor rögtön olcsóbb. A reggelit főzheti az úr ma-
ga is. A mosdó alatt van egy spirituszégő. A tejet majd
az ajtó elé állítják reggel. S mint aki minden tanácsot
átnyújtott, mellényét két ujjal lehúzta hasára, bólin-
tott és magára hagyta.
Végigfeküdt az ágyon, a mennyezetet nézte, a tapé-
tát. Vörös-sárga csíkos tapéta borította a falat, kissé
szennyesen és szakadozottan, de nagyon üdítő színek-
ben. A mennyezet sötétszürke volt a piszoktól. Az ágy-
gyal szemben, a kandalló fölött óriási tükör lógott ara-
nyozott keretben, a kandalló márványlapján régi óra
állott üvegbura alatt, fél tizenkettő után öt percet mu-
tatott mozdulatlanul, valószínűleg éjfél előtt, mintha
egy jelentős régi pillanat emlékét őrizné az üveg alatt,
egy spirituszba tett másodpercet. Ezt sokáig nézte.
A poggyász a mosdó előtt állt, s ő eltűnődött azon,
hogy Párizsban a hotelben hová fogja kiakasztani ruhá-
it. Az ajtó mellett a falon hosszú fogast fedezett fel, s ez
megnyugtatta. Most már csak azt kellene tudni, gon-
dolta, hogy itt marad-e. Nem tudta pontosan, hogy mi-
re érti ezt, Párizsra vagy erre a hotelszobára. A francia
forradalomra gondolt. Renanra. Molière-re, akinek
emlékéről ezt a hotelt elnevezték. Clemenceau-ra. Az-
tán nem gondolt semmire, szeme kóválygott a szobá-
ban, a szegényes tárgyak között, úgy érezte magát, mint
egy öngyilkos. Az ágytakarónak, melyet gyanús foltok

52
tarkítottak, levegőtlen emberszaga volt. Holmijából
egy törülközőt keresett elő, feje alá tette, így feküdt
vissza. A kémények fölött egyetlen vigasztaló folt akadt
e pillanatban, a világoskék, bárányfelhős levegő. Csen-
desen és mozdulatlanul feküdt, a szomszéd szobában
mosakodott valaki, víz csorrant egy pléhlavórban, nem
tudta eldönteni, férfi vagy nő a tisztálkodó szomszéd.
Minden mozdulat áthallatszott, a láthatatlan ember
szépen, öblösen gargalizált, s hallhatóan mosta a fo-
gát. Ez volt az első közvetlen s személytelen hang, me-
lyet első párizsi órájában egy embertől hallott. Ez a ci-
vilizáció, gondolta. Háromszáz évvel ezelőtt az utas
ebben a padlásszobában, megérkezése első órájában,
mindenféle hangokat hallhatott a szomszédból, imád-
kozást vagy kardvívást, vagy összeesküvést, de gargali-
zálást semmi esetre. Ebben a gondolatban volt valami
megnyugtató.
S a kék égben is volt valami megnyugtató. A házte-
tőkben is. A szobában is. Hamar meg lehetett szokni:
a cellaszerű igénytelenségben nem volt semminek szög-
lete, melyen az érdeklődés felhorzsolhatná magát. Az
ágyon feküdt, s tegnap éppen így feküdt itt fenn a ha-
todik emeleti szoba ágyán, szemben a kéményekkel és
a Luxembourggal, egy ember, aki reggel érkezett meg a
vonattal, mint ő, valahonnan messziről, Szófiából vagy
Moszkvából, s aztán ebben a szobában élt, feküdt, az
orrát túrta, álmodott, szeretkezett, haldoklott, mint
annyian előtte, háromszáz év óta, mert annyira becsül-
te az épületet. S most ő van soron. S utána majd megint
egy fiatalember vagy egy fiatal nő, aki nyári reggel meg-

53
érkezik nagyon messziről ebbe a szobába, s nézi a ház-
tetőket és a macskákat. Ebben a szobában már min-
den megtörtént néhányszor, ami vele történhet: s ez a
bizonyosság megnyugtatta. Már ismerősebb volt itt
minden. S így feküdt és nézte a macskákat. Ha az úr
egy hölggyel költözik össze, mondta a tulajdonos, az
olcsóbb. Nevetni kezdett, felült. S egy napon el fog
utazni innen. Felállt, néhány lépést tett, a fejét rázta.
Nem, én itt akarok maradni, mondta hangosan, ma-
gyarul.
A szomszéd szobában elhallgatott a gargalizáló
hang. Lehet, hogy magyar volt odaát és hallgatta. Meg-
hökkent, csendesen visszaült az ágyra. Igy ült órákon
át, míg a szoba tele lett nappal. Akkor lement a „sza-
lonba", s megismerkedett a vörös nyakkendős ember-
rel, akitől sok hasznosat tudott meg, így azt is, hogy
Juliennél lehet legjobban enni Párizsban, s ő nem is
magyar, hanem török.
Egy padon ült az utcán, s mindezt nagyon figyelme-
sen gondolta át. Barátsággal és egy kis honvággyal
gondolt a szobára, fenn a hatodik emeleten. Nem tud-
ta, hol lehet most. Az úttest szélén hervadt fák őgyeleg-
tek. Távolabb vásári sátrak ragyogtak a villanyfényben.
Electricité — gondolta elismeréssel. Nálunk is van, otthon,
a faluban. Egy sátorban célba lőttek, hajóhinta lengett
és éles verkliszó. Óvatosan ment arra. Az utca szögle-
tén tajtékzó kivilágítás fogadta, láthatóan országos vá-
sár, megnézte az utcajelző táblát. Ez volt a boulevard
Clichy. Távolabb a Moulin Rouge vörös lángvitorlája
forgott, s az autók fulladozva, hörögve marakodtak
egymással. De itt már otthon érezte magát, vásáron,

54
a körhinta előtt trikóban állott a hintáslegény, egy fia-
tal nő a strucc nyakán lovagolt, lábait a levegőbe do-
bálta s messzire hajította kalapját. Az emberek türel-
mesen és jókedvűen álltak az attrakciós sátrak előtt,
a hölggyel karjukon, keménykalapban, cigarettával
szájukban és gallér nélkül. Tétovázás nélkül lépett egy
sátor elé, fegyvert adatott magának és célba lőtt. Egy
hadihajó árbocát iparkodott eltalálni, telitalálat esetén
a hadihajó ablakai zöld fénnyel gyulladtak ki és zene
szólt. Az ötödik lövéssel célba talált, a zene megszó-
lalt, két leány állott mellette, elragadtatott arckifejezés-
sel bámulták és tapsoltak. Egészen fiatal leányok vol-
tak. Nevetni kezdtek. Ez mégis fontos volt, gondolta
most, hogy a világháborút befejezzék és megkössék
a békét, s annyi előkészület és tétovázás után eljöhes-
sek Párizsba célba lőni a boulevard Clichyn, s elisme-
rést arassak. Szótlanul mentek tovább, hárman, karon
fogta a két leányt, kik barátságosan néztek arcába, mo-
solygó szemekkel, s időnként kuncogva lehajtották fe-
jüket. Aztán beszélni kezdtek. Bátortalanul beszélt,
úgy érezte magát, mint aki elméletben, könyvből megta-
nult úszni, s aztán egyszerre a vízbe dobják. Lassan, gör-
csös óvatossággal tempózott. Nem volt semmi baj. Ő na-
gyon keveset értett, de őt értették.
Az éjszaka meleg volt és ánizsszagú. Befizetett a leá-
nyokért a körhintán. A lányok hálásan vették közre,
XIV. Lajos díszhintajában helyezkedtek el, nagyon ké-
nyelmesen. Mindkettőnek rossz foga volt. Kissé elfo-
gódottan ültek vele szemben. „On idegen?" — kérdez-
te aztán az egyik, egy barna, kutyaszemű. Gyorsan
bólintott. S amíg bólintott, feszengés fogta el, mintha

55
nem először hallaná ezt a kérdést és nem utoljára,
mintha még sokszor kellene így bólintania, feleletül
erre a kérdésre, mohón s önkéntelenül. A kutyaszemű
s a másik, egy cipőgombszemű, érdeklődve nézték
meg, tetőtől talpig. A lábát nézték. Keresztbe vetett
lábakkal ült, magasan felhúzott nadrággal. Ez még so-
ha nem történt meg vele, hogy egy nő a lábát nézze.
Zavarba jött. Ő is a lábát kezdte nézni. XIV. Lajos dísz-
hintója forgott velük, s a lányok mereven nézték az
idegen lábát, és pillantásokat váltottak. Mi az ördög
van a lábammal? — gondolta.
Sárga félcipője volt rajta s egy világosbarna cérnaha-
risnya, egyike a kitűnő harisnyáknak, melyeket a berli-
ni magyarral közösen vásárolt, egy harisnya, mely már
újkorában úgy hatott, mintha egyszer kimosták vol-
na. Cipője nem volt új, de ügyes suszternél készült
odahaza s még jó állapotban. Feszengett. A magyarok
általában cipőfetisiszták, gondolta, az aranyifjúság sok
gondot fordít a cipőre otthon. Talán ez tűnt fel a lá-
nyoknak? Talán van valami túlzott a cipőm színében
vagy formájában? Mikor a zene elhallgatott, s XIV.
Lajos díszhintaja leállt, a kutyaszemű feléje hajolt:
— Ön hosszú harisnyát hord? — kérdezte.
A kérdés mellbe ütötte. Ő hosszú harisnyát hor-
dott, mint mindenki odahaza. Gyerekkorában így
szokta meg. Apja is hosszú harisnyát hordott, öccse is.
Tátonganak ilyen távolságok is emberek között, mint
a harisnya hossza? Úgy látszott, hogy tátonganak,
mert a kutyaszemű összecsapta kezét s a cipőgombsze-
mű felé hajolt:

56
 — Ó, Ernestine! — mondta éneklő ámulattal. — Kép-
zeld: az úr idegen és hosszú harisnyát hord.
S kiszálltak a díszhintóból. Most ott álltak a boule-
vard Clichyn, ő hosszú harisnyában, s egyszerre nagyon
melege lett. Minden franciatudása cserbenhagyta.
Nem érezte szókincsét elég öntudatosnak ahhoz, hogy
a harisnyarejtélyt feszegetni kezdje. Titok volt itt. Vala-
mi szégyenletes és különös volt abban, hogy ő hosszú
harisnyát hordott. Talán a nyakkendőjében is volt vala-
mi különös vagy a füle formájában. Igy persze nehéz
lesz, gondolta megdöbbenve. S már a szememről látszik,
hogy török vagyok.
— Én török vagyok — mondta merészen. — Törökor-
szágban mindenki hosszú harisnyát hord.
Komoran nézett maga elé. Gyámoltalanul és elve-
szettnek érezte magát. A kutyaszemű nevetni kezdett.
Boldogan nevetett s karját felcsapta a levegőbe:
— Igazán, ön török? — és nevetett. — Milyen különös.
Képzeld, Ernestine, az úr török, egy igazi török!...
S szaladni kezdtek, hátraforgatva fejüket, a Place
Clichy felé. Nem ment utánuk. Az óriásnő sátra előtt
állt, tanácstalanul nézte lábait s az óriásnőt, felváltva.
Látta őket, amint elszaladnak a sátrak között, látta
Ernestine-t, aki feléje mutogat és mond valamit társ-
nőjének. Valószínűleg azt, hogy egy igazi török számá-
ra a vallás parancsai írják elő a gyakori mosakodást és
a hosszú harisnyát. Levette kalapját, fejét vakarta. Az
óriásnőt nézte, talán lehet itt pénzt keresni, gondolta,
valamelyik sátorban, mint igazi török, aki hosszú ha-
risnyát hord. Életében először érezte látványosságnak
magát. Meg kellene tudni, mit hordanak lábukon

57
a franciák. Talán fuszeklit. Esetleg kapcát. Töprengett.
Aztán rosszkedvű lett. Holnap beöltözöm franciá-
nak, gondolta. Elment a vásár bódéi mellett. Elment
a Moulin Rouge előtt. Egy vendéglő bejárata előtt
meg kellett állnia, taxik tolongtak, könnyű záporeső
locsogott az utcára, a néger portás vörös esernyővel
segített a taxiba két urat és egy hölgyet. Egy rendőr
fütyült. Az egyik férfi, frakkban és cilinderben, kesz-
tyűjét húzta az autó előtt, arcát feltartotta az esőbe.
Nem tudott továbbmenni, a frakkos elállta az utat.
A hölgy kérdezett valamit, az úr angolul felelt, be-
szállt, a taxi elindult. Utánuk nézett. A frakkos arca
ismerős volt. Valahol már láttam ezt az arcot, gondol-
ta, s odébb akart menni. A néger új párt segített a vö-
rös esernyő alá.
— Ki volt ez? — kérdezte a négert, s az autó után mu-
tatott.
—A herceg — mondta a néger.
— Melyik?
—A velszi.
—Ah, a velszi — mondta könnyedén, ahogy egy régi
ismerősre emlékezik az ember, akit nem látott huza-
mosabb ideje.
De a néger már fütyült és rohant a piros ernyővel.
Az autók bőrfedele csillogott az esőben, mint idomta-
lan vízilovak másztak fel, nedvesen és cammogva, a
sötét utca mélyéből a térre. Már éjfél lehetett. Egy re-
vüszínház előtt ment el, óriási villanybetűk ordítot-
ták: Bonjour, Paris.* Könnyűség és jókedv áradtak el

*Bonjour, Paris! (fr) — Jó napot, Párizs!

58
 benne. Ment az esőben, sötét mellékutcákon át, nem
tudta, merre, Párizs megnyílt előtte s fölvette ezer lát-
hatatlan, görbe polipkarjával, csukott faredőnyökön
kopogott az eső, egy üzlet üvegajtaja mögött lámpa
égett, öregember ült a pultnál zöld ellenzővel homlo-
kán, és ernyőket javított. Mire a Szajnához ért, elállt
az eső. Otthonosan s kissé holdkóros biztonsággal
mozgott, átment a hídon, megtalálta St. Michel útját,
egy trafik előtt megállította a lángoló vörös kúp, be-
ment, kétfrankosat dobott a márványlapra és termé-
szetesen mondta, mintha mindig így kért volna életé-
ben cigarettát: Maryland. Minden természetes volt.
Minden egyszerű volt. A rue Racine sarkán, a lámpa
mellett, egy úr és egy hölgy ültek a padon, s az úr két
karjával átölelte és körülményesen csókolta a hölgyet.
Az utcán sokan jártak, senki nem figyelt reájuk, a pék
nyitva tartotta üzletét a sarkon, az ajtó mellett egy ko-
sárban kétnapos sütemény hevert, lompos és sápadt
emberek hajoltak a kosár fölé, válogattak, megtömték
zsebüket süteménnyel, s köszönés és fizetés nélkül
mentek tovább. Most hazamegyek a Hotel Molière-
be, gondolta, s megnézem a háztetőket és a macská-
kat. Holnap a velszi herceggel fogok vacsorázni, ő ül
majd a szomszéd asztalnál, s veszek rövid harisnyákat.
Legalább egy hétig maradok itt. Vagy egy hónapig,
amíg lehet. Ismeretséget kötök törökökkel és franciák-
kal. Megnyomta a csengőt, az ajtó berregéssel nyílt
s felgyulladt a villany, ez a csodálatos vívmány, az
electricité. Kifulladva ért föl a hatodik emeletre, az er-
kélyfélére lépett és lebámult. Macskák sétáltak a hold-
fényben, a háztetők és tűzfalak megnőttek s éles vona-

59
lakban törtek meg. Ez volt itt Párizs. Leült az ágyra,
lábait nézte a hosszú harisnyákban, fejét csóválta.
Párizs Julien volt, ahol legjobban lehetett enni. Párizs
a Maryland volt, melyre most rágyújtott s a kissé édes-
kés füstöt mélyen leszívta. Nem tudta, mi volt Párizs.
Valószínűleg a múzeumok is Párizs voltak és a paloták
s a király, akit itt lefejeztek, Danton, aki itt ült bará-
taival valamelyik kocsmában, az óriásnő a Clichyn,
a frakkos úr, akit egy néger vörös esernyő alatt kísér
autóhoz, s aki otthon az angol trónörökös és beszédet
kell tanulnia reggelre. A nő, aki visszanézett napernyő-
je alól az autóból. Zűrzavar volt Párizs és egyszerűség,
s mindenesetre valami egészen más volt, mint amit
tudott róla. Csendesen és kábultan ült. Más volt, mint
amit a könyvek ígértek, talán rosszabb, talán csak más.
Lehet, hogy mindennap változik, gondolta, s holnapra
már megint egészen más lesz. Most itt vagyok, s apám
nem tudja, hol vagyok, se az öcsém, se a berlini szere-
tőm, se a barátom. Ez is Párizs volt, hogy egyedül va-
gyok, akár agyon is lőhetem magam, nem tudja meg
soha senki. Felnyitotta a koffert, a kaktuszt az erkélyre
állította, néhány könyvet vett elő, berendezkedett.
Nem volt sok dolga. Szekrény nem volt a szobában.
A spirituszégőt megtalálta a mosdó alatt. Ez a legjobb
modern találmányok egyike, gondolta, a spirituszégő,
az ember spirituszt tölt bele, meggyújtja, ráállítja a te-
jet és kész a reggeli. Hiába, a franciák! Hiába, Párizs.
Aztán lefeküdt. Az ágyból is kéményt látott és egy
háztetőt. Egy macska sétált el az erkélyen, felgörbült
háttal, unatkozva. Spleenje van, gondolta álmosan,

60
il a le Spleen de Paris... * Baudelaire jutott eszébe,
a könyv ott feküdt az ablakon. S a lüszterkabátos em-
ber, aki elmenőben lehajolt s megsimogatta a macskát
a kávéház küszöbén. Lehunyta a szemét. Az ágy nagy
volt, keresztbe vetette magát, s ez jutott eszébe: rend-
hagyó igék, Cluny múzeumot meg kell nézni, írni kel-
lene, határozni kellene, mit csinálnak most az embe-
rek Párizsban. A szomszéd szobában víz csorrant;
s egy torok egyenletesen, gyakorlottan gargalizálni
kezdett. Megnézte az óramutatót az üvegbura alatt,
még mindig öt percet mutatott fél tizenkettő előtt.
Ez megnyugtatta. Európában minden rendben van,
gondolta elégedetten. S mint akit taglóval fejbe üt-
nek, ájultan elaludt.

* il a le Spleen de Paris (fr) — párizsi világfájdalma, „Párizs-betegsége" van

61
 3.

AZTÁN ÉLNI KEZDETT Párizsban, ahogy ez egy magyar

fiatalemberhez illik, kinek száznegyven dollárja van,
s valamelyik ősanyja engedett egy janicsár udvarlásának.
Egy papírszeletre felírta nevét, korát, származását,
s az adatokat átnyújtotta a Hotel Molière tulajdonosá-
nak. Elment a nagy boulevard egyik üzletébe, s vett
egy tucat fuszeklit. Mikor így eleget tett mindennek,
amit a francia állam törvényei s a francia ízlés megkö-
vetelnek egy idegentől, óvatos mozdulatokkal élni kez-
dett Párizsban.
Reggel nagyon korán ébredt, a zsalutlan ablak arcá-
ba dobta a nagy világosságot. Káprázva nézett körül
és megállapította, hogy Párizsban van, a Hotel Molière
hatodik emeletén egy szobában. Ha az ajtót felnyitja,
ott áll papírral letakart üvegben a tej. Ezt a gyakorla-
tot nagyon hamar meg lehetett szokni. Párizst is ha-
mar meg lehetett szokni. Egy város nemcsak kő és
üveg, vas és fa, hanem mindaz, amit az idők során szé-
les sugárkörökben kisugároz. Második nap már nyu-
godtabb volt. Többen élünk itt, idegenek, gondolta,
például a velszi herceg is, én is. A nagy lárma mögött
valami csendeset és ismerőset érzett.
Beváltott néhány dollárt, és élni kezdett Párizsban.
Az amerikai pénzért sistergő francia selyempapirosokat
kapott, nem sokat, de eleget ahhoz, hogy gyanakvással

63
nézze az egyetlen ezres s a néhány százas számjegyeit.
A számok korlátlan világából jött, s mint egy csilla-
gász, nem ismerte ki magát ebben a kis egységekkel
dolgozó világban. A francia pénzre a szobrász tanította
meg, az egyetlen ember, akit hazulról ismert, s véletle-
nül találkozott vele első párizsi napjai egyikén. A szob-
rász meghívta atelier-jébe. Tanácsokat adott és ezt
mondta:
— Ezt a pénzt meg kell tanulni. Ez nem olyan pénz,
mint más közönséges pénz. Itt vannak vendéglők,
ahol nincs ár az étlapon. Meg fog ismerkedni hölgyek-
kel, akik két frank ára aperót* isznak magával egy biszt-
róban, s ha lakásukra kíséri őket, inas nyit ajtót, s egy
óra múlva mellékesen megkérik, hogy fizessen ki egy
húszezer frankos kalapszámlát, melyet éppen az elébb
hoztak. Határ nincsen. Ezek a legjózanabb emberek,
akik józanságukban kiszámíthatatlanabbak, mint mi-
felénk egy részeg.
Tíz frankot kért kölcsön. Mindig zavarba jött, ha
pénzt kértek tőle. Idegesen nyújtotta át a pénzt, szé-
gyenkezve. Végtelen fantázia bugyogott a kölcsönkérő
honfitársakból. Senkinek nem volt gyökere, aki ma
nem akart pénzt, az holnap már beállított valamilyen
bonyolult történettel, melynek pointja a pénz volt,
csak a pénz. Füle finnyásan és érzékenyen ismerte már
az árnyalatokat, ha valaki Picassón s a képzőművészet
válságán kezdte, az nagyon szépen végezhette még az
ötfrankos kölcsönnél. Bizalmatlanul éltek, gyanakvás-
sal telítve. Minden problémának, társalgásnak, ártatlan

* aperot (fr) — helyesen apéro; étvágygerjesztő pálinka

64
együttlétnek aljáról felbugyogott egy váratlan pillanat-
ban a pénz. A szobrász zsebre tette a pénzt, s nagylel-
kűen mondta:
— Megtanítom erre a pénzre. Frank, az már nincsen.
Meghalt, elesett a háborúban. Mindegy, hogy mi lesz
vele egyszer, talán feltámad főnixként poraiból. Most
halott. De a sou él! Ide nézzen!
Kopott sou-darabot kaparászott elő mellényzsebé-
ből, tenyerére fektette és áhítattal nézte:
— Tanulja meg: ez a francia pénz. Az igazi, a halha-
tatlan. Hogy a frankkal mit csinálnak New Yorkban
vagy Berlinben, egészen mindegy. A frank meghalt,
de a frankban húsz sou van, s mindegyik sou külön
él, szinte teljes értékében, elpusztíthatatlanul. Például
akar valamit franciáktól. Szolgálatot, szívességet — egy
hordárnak adhat tíz frankot, káromkodni fog. De ha
azt mondja: „Akar húsz sout keresni?..." — felugrik és
készségesen szalad maga után.
A nagy boulevard sarkán álltak, egy váltóüzlet előtt,
ahonnan frissen váltott frankjaival lépett ki, mikor a
honfitárs útjába akadt. A váltóüzlet rézrácsos kirakatá-
ban aranypénzek csillogtak a zöld posztón, vastag, zsí-
ros papirosú külföldi bankjegyek hevertek, s züllött
nyomtatványok a csillagászati számjegyekkel. Látni le-
hetett, melyik pénz hazudik s melyik az őszinte. Ame-
lyik nagyot mondott, azt mondta: 5000, 10 000, az
hazudott, fennhéjázott, üres volt belül. Amelyik szeré-
nyen ezt mondta: 1, az be is váltotta szavát. A szob-
rász ködös, tűnődő szemmel nézte a kirakatot:
— Elárulom magának — mondta —, hogy nem vélet-
lenül jártam erre. Gyakran sétálok itt. Ez a legnagyobb

65
váltóüzlet a városban. Már a kirakatot is szeretem néz-
ni. Szórakoztat, ha nézem a pénzt. Egyszer láttam egy
ezerdollárost. Fél óráig el tudtam nézni. Kiszámítot-
tam, hogy mi van benne. Lenézem azokat, akik lené-
zik a pénzt. Egy ezerdollárosban több fantázia van,
mint egy közepes íróban vagy festőben. Nagy utazás
van benne. Ha akarom, jó művészet. Bizonyos hatá-
ron belül minden.
Szeme kéjesen fénylett, mintha ellenállást kellene
legyűrnie, nehezen fordította el fejét a kirakattól. Men-
tegetőzve mondta:
— Azért jöjjön el hozzám. Elég jó szobrokat csiná-
lok. A lakásomon, vendégeimtől nem kérek pénzt —
mondta lovagiasan, lebilincselő mosollyal. — De ide
gyakran eljárok. Megvallom, nem csak ez a kiállítás
érdekel. A pénz esztétikáján túl vagyok. Ide sok ma-
gyar jár pénzt váltani, s az ember talál néha ismerőst.
Fürkészve nézett reá, cinkos egyetértéssel hunyorí-
tott:
— Jegyezze meg, amit mondtam. Még szüksége le-
het rá.
Még száznegyven dollárja volt. Nem tudta ponto-
san, mennyi idő futja ebből Párizsban. Szeszélyes és
kiszámíthatatlan volt itt a pénz is. Napokon át csak
filléreket adott ki. A szobrásznak igaza volt a souval.
A sou sokat ért, az élet értékmérője volt, aki souban
számolt, az odahaza volt s megtalálta a számítását.
Akadtak napok, mikor megijedt attól, milyen sok pén-
ze szaladt el. Egy igénytelen külsejű vendéglő többet
vitt el egy szerény ebédért, mint amennyibe máskor
három-négy napon át került az élet. Nem lehetett ki-

66
számítani Párizst. Nem tudta, hetekig, hónapokig ma-
radhat-e itt, vagy holnap már csomagolnia kell.
Az első napokban teljes, boldog tájékozatlanságban
élt. Óvatosan szagolta, tapintotta a várost, néha utána-
nyúlt, megijedt, visszakapta kezét. Úgy élt, mint egy
kéjutazó. A nap huszonnégy órája tele volt esemény-
nyel, és közben nem történt semmi. Reggel lement
a Luxembourg-kertbe, leült a Medici-forrás mellé egy
padra, nézte a forrást, a napot, egy kínai diák kenyér-
morzsával etette a verebeket. A szenátus előtt a nagy
szökőkút medencéjében gyerekek úsztattak papírhajó-
kat. Itt még diabolót játszottak a gyerekek nevelőikkel,
komoly, sohasem hangos, kissé magányos gyermekek.
Mint egy fürdőhelyen, úgy ült itt, a gyógyparkban.
Öreg urak ténferegtek, szürke zsakettben, halványsárga
everlasting cipőkben, hónuk alatt a Temps vagy a Dé-
bats, a gomblyukban virág és vörös szalag. A levegő
nyájas volt, a virágágyakból üvegházakra emlékeztető,
meleg föld- és ápolt virágszag szállott fel, pápaszemes
amerikai lányok ültek le melléje, finom, kellemes lábu-
kat keresztbe vetették, s gondtalanul mutogatták comb-
jukat, egészséges nyugalommal és előítéletek nélkül.
Makacs festőnők állták el a kilátást a nyírott allék előtt,
de kifeszített vásznaikra nem vetett pillantást senki,
valami nyárias és vidékies volt a nagy park levegőjében.
Lement a rue Tournot-n, a keskeny utcákon a Szajna
felé, megbámulta a házakon a tilalmakat, melyek a tör-
vény szigorával Défense d'afficher-t* s Défense d'uriner-t**

* Défense d'afficher (fr) — hirdetések felragasztása tilos!

** Défense d'uriner (fr) — vizelni tilos!

67
hirdettek klasszikus kőbe metszett betűkkel, különös
üzletek előtt bámészkodott, a Saint Sulpice mögött
pompás kegyszereket árultak, s hosszan eltűnődött az
egyházi divatüzlet kirakata előtt, ahol csatos cipőket,
jégernadrágot, kaucsuk kézelőket kínáltak az abbé
uraknak, s egy különösen kényelmetlen, alacsony, szé-
les karimájú abbékalapot, mely kemény filcből készült,
s hátul zöld bojt lógott át karimáján, a tulajdonos ezzel
a címkével hirdetett: Pour le voyage. *A hosszú, szürke
zsalus ablakokat nézte, a zöld olajjal lakkozott kapu-
kat, a Saint-Germain -negyed mindig csukott kapus
palotáit, ezeket a szürke fellegvárakat entre cour et
jardin,** egy bisztróban elkérte a telefonkönyvet s ösz-
szeszámolta, hány gróf és herceg lakik a környéken.
Sok gróf és herceg lakott a környéken, s mindegyik-
nek legalább négy neve volt, s mindegyik név úgy
visszhangzott, mintha valahol tanulta volna már, az
iskolában vagy az egyetemen. Délelőtt kecskenyájat
hajtottak át az utcákon, s a grófok és hercegek házmes-
terei a kecskenyáj pásztorának kürtjelére sajtárral lép-
tek ki a zöld olajjal lakkozott kapukon, s a pásztor az
utca közepén megfejte a kecskéket, az autók tülköltek
és kitértek. Mindez kissé regényes volt, de egyszerű és
megnyugtató. Őgyelgett, flanírozott és bámészkodott,
kezdett sejteni valamit — azt, hogy amit charme de
Paris*** címmel a színházi és irodalmi ügynökök kül-
földön forgalomba hoztak mint valami attrakciót,

*pour le voyage (fr) — utazáshoz

**entre cour et jardin (fr) — az udvar és a kert között
***charme de Paris (fr) — Párizs varázsa, bája

68
mely itt vár az idegenre, az nem Mistinguette* és nem
parfümök és vendéglők, éjszakai káprázatok, hanem
valami egészen más, amit kifejezni nagyon nehéz és
megtalálni még nehezebb, s ami nem egyéb, csak a
természetesség, hogy minden a helyén van, s minden
úgy van jól, ahogy éppen van, s mindenki azt csinálja,
amit akar, de azzal a szándékkal, hogy nem esik a má-
sik terhére. Charme de Paris, az a levegő volt. Az em-
ber közelebb élt önmagához és az élethez. Minden
közvetlenebb volt, a szomorúság, az öröm és az unalom
is, őszintébb és természetesebb.
Talán, gondolta, mert nem ismerek senkit. Most
még a várost érezte, mint egy újszülött a világot, hol-
nap vagy holnapután már egy ember állhat közéje s a
város közé, egyetlen ember, s árnyékával elhomályosítja
a Napot. Reggel megvárta, míg az ismeretlen szom-
széd elvégzi azt a körülményes, gargalizáló ceremóniát,
mely szabályosan ismétlődő szertartásossággal, lassan
úgy hatott reá, mint egy vad néptörzs különös szokása,
ájtatos gyakorlat, valamilyen pogány áhítatosság egy
neme. Aztán megfőzte a spirituszégőn a tejet, s tanács-
talanul bámulta, mert nem tudott mit csinálni vele,
eddig soha nem főzött még és egyáltalán nem ivott te-
jet. Egy macska odaszokott az erkélyre, megitatta lan-
gyos tejjel, a maradékot kiöntötte az esőcsatornába.
Aztán lement az utcára, és élni kezdett Párizsban.

* Mistinguett (1875-1956) — francia énekes- és táncosnő, varietémű-

vész, a párizsi zenés színpadok királynője

69
Szavahihető emberek és kiterjedt irodalom állították,
hogy a városban múzeumok vannak, köztük néhány
kitűnő. Meg akarta nézni a múzeumokat. Meg akarta
nézni a Mi Asszonyunk templomát. Egy revüszínhá-
zaz szeretett volna látni belülről, Napóleon és Heine
sírját, s szívesen meglátogatott volna egy petite maisont.*
Éjjel egy sikátorutcán ment, az utcatáblán ezt olvasta:
Le chat qui pèche.** A lámpa alatt egy rendőr állott és
tüzet kért. „Ajánlom — mondta a rendőr —, hogy itt ne
tegyen látogatást, ezen a környéken. Menjen a rue
Monsieur le Prince-re, ott sokkal mulatságosabb."
Meg akarta nézni az Eiffel-tornyot, a Carnavalet-mú-
zeumot, a katakombákat és Chaplin új filmjét, az
Aranylázt. Minden reggel azzal indult el hazulról,
hogy dolgozni fog, elmegy a múzeumok egyikébe, me-
lyekről szavahihető utasok s egy kiterjedt irodalom
meséltek. Elindult az utcán, kissé kelletlenül, mert va-
lami frivolt érzett abban, hogy most sorra veszi Párizst
mint egy turista. Félúton megállt. Így nem ment a do-
log, piros könyvvel a kézben. Igy már benyálazták ezt
a várost, piros könyvvel a kézben. Homályos gyanú
kínozta, hogy semmit nem kap Párizsból, ahol az
egyes dolgok úgy érnek el hozzá, mint egy varietében
a műsorszámok. Nem, ez nem megy, mondta tehetet-
lenül, s leült a Szajna partján egy padra. Műsorunk
következő száma a Louvre. Műsoron kívüli szám, a
Szajna este. Ezek itt a könyvárusok. Autóbuszok ro-
hantak át a városon idegenekkel, a speaker tölcsérrel

* petit maison (fr) — kis lakás, otthon

** Le chat qui pèche (fr) — a halászó macska

70
ordította: „Vessünk egy pillantást jobbra, ez itt a Louvre.
The Louvre. Das Louvre." Sandwichmanek járták az ut-
cát, és úgy ígérték, mint egy mosószappant: Paris at
night. * Ebből a Párizsból nem kért.
De valahogy meg kellett határozni önmagát, helyze-
tét és viszonyát a városhoz. Leült az utcán egy padra,
hogy meghatározza helyzetét a városhoz. Más város-
ban elindult az ember az utcán, s addig ment, amíg
egy múzeumhoz ért vagy egy szobor, egy templom
elé, ott megállt, bámészkodott, ismereteit szaporítot-
ta. Ebben a városban az utcától nem jutott el a múze-
umhoz. Berlinben délután hatkor kelt. Itt reggel hat-
kor. Leült az utcán egy padra, akárhol, és nem tudott
továbbmenni. Minden az utcán hevert, kiterítve, mint
egy óriási bazárban, csak nézni s válogatni kellett. Ide-
gen városokban azelőtt képeket és szobrokat nézett,
mintha ezeken keresztül találná meg legközvetleneb-
bül a város tartalmát. Itt az emberek arcát nézte. Nem
tudta, hogy az történik vele, ami megesik minden ide-
gennel, aki három napnál hosszabb időre jön Párizs-
ba: aki három napra jön, az „mindent lát". Aki, mint
ő, maga se tudja, mennyi időre jön, aki egy kissé a sor-
sa elé jön Párizsba, az sokáig „nem lát semmit". Ami a
köztudatban csillagos „látnivaló", azt féltékenyen elte-
szi későbbre. Éltek itt idegenek, kik azzal a szándékkal
jöttek a városba, hogy megérkezésüket követő délután
felmásznak az Eiffel-toronyba, „megtekintik" a Nem-
zeti Könyvtárat s még néhány apróbb műgyűjteményt,
s már öt-hat éve éltek itt, s még nem „tekintették meg"

* Paris at night (ang) — Párizs éjjel

71
a Nemzeti Könyvtárat, sem az apróbb műgyűjtemé-
nyeket, s nem látták Párizst az Eiffel-torony tetejéről.
S nem éreztek mardosó önvádat a mulasztások miatt.
Talán az volt a charme de Paris, hogy az érzékenyebb
utas nem érezte itt jövevénynek magát, hanem élni
kezdett a városban, mint aki itt született, csak hosz-
szabb ideig távol volt. Később meg kellett tanulnia,
milyen nehéz egy várost látni, ahol rögtön, megérkezé-
se pillanatától élni kezd az ember. Ahová nem látoga-
tóba jött, sem „szórakozni", sem „tanulni", hanem élni.
S fölkelt a padról, ahol meg akarta határozni helyzetét
a városhoz, átment egy másik utcára, leült egy bisztró
elé, és nézte a várost.
Véletlenül és szeszélyesen engedélyezett magának
néha valamit, ami más volt, mint az utca, ez a nagy
felfedezés, ez a bonyolult színjáték, mellyel betelni
nem tudott. A Pantheon mögött a tér sarkában oly
magányosan állott egy templom, kissé hanyag gótiká-
jában elfelejtve, hogy szinte megszánta. Egy délben
ide lépett be, s a hűvös csendben fiatal nőt látott, aki
a mellékhajó oltára előtt térdepelt, arcát tenyerébe rej-
tette és sírt. Csendesen állt, néhány lépés távolságban
a síró nő mögött, s a kövek hűvös félhomályában ez a
nagyon testi, hallható kifejezése az emberi bánatnak,
a sírás, jóindulattal töltötte el. Ha egy embernek bána-
ta van, gondolta, bejön egy templomba és sír. Ez így
van rendjén. Türelmesen várt. A nő térdelő alakja meg-
csuklott a sírás apró görcsei közben, világos ruhában
térdelt itt, s előrehajtott nyakán kiütköztek a leborot-
vált haj szőke sertéi. Körös-körül minden a változat-
lan XVI. század volt, a gótikának és a reneszánsznak

72
természetes keveredése, klasszikus bastard.* A nő lakk-
cipőt hordott és testszínű harisnyát. Lábai külön sír-
tak, magas cipősarkai és hegyes csontú bokái remeg-
tek. Oly könnyedén sírt, mint aki előre tudja ennek a
kis, testi drámának lefolyását, mint ahogy valaki ebé-
del vagy fürdik. Halkan szipákolt, sóhajtott, táskáját
felemelte az oltár lépcsőjéről, orrát fújta, még egy utol-
sót, elhatározót sóhajtott, nagyon mélyről, s mint aki
elvégezte itt a dolgát, púdert és rúzst kapart elő, kis
tükröt tartott szája elé, megigazította az ajkakat, pú-
derrel dörzsölte be a szemeket, keresztet vetett és felál-
lott. Csak most vette észre a fiatalembert, friss és sírás-
tól feláztatott arca a nagyon fiatal arcok üdeségével
fénylett, kiknek a sírás csak annyi, mint a nyári eső
egy veteményeskertnek. S csakugyan, volt is a lágy,
nem nagyon jellegzetes arcban valami fiatal karalábé-
szerű. Nem volt különösen csinos, de kellemesen járt.
Tétovázva indult el mellette, a nő nem nézett föl,
a szenteltvíztartóba benyújtotta ujja hegyét, s ő is be-
nyújtotta ujja hegyét. A nő átnézett rajta, de az ajtó-
ban lassított, s mielőtt a perzselt, kipállott forróságba
kilépett volna, egy pillanatra megállt a küszöbön.
Most egymás mellett álltak, a nagy kövek vakítóan ver-
ték vissza a téren a júliusi déli napot, határozni kellett.
— Nagy bánata van? — kérdezte tájékozatlanul.
Kérdezhettem volna mást is, gondolta. Lehet, hogy
a kérdés illetlen. De a nő szelíden nézett fel és készsé-
gesen felelte:

* bastard (fr) — eredetileg fehér és hottentotta ember keveréke; itt: bi-

zonytalan származású

73
 — Nagy bánatom van, uram.
Hangja még meleg volt a sírástól. S most, hogy így
megegyeztek, s a nő egy kis ámulattal nézett fel reá,
mint egy varázslóra, aki az emberek lelkének rejtett
redőiben olvas, önbizalom fogta el és patrónusi han-
gon mondta:
—Jól tenné, ha frissítőt venne magához. Most lesúj-
taná a hőség. Ha kedve van, bemehetünk ebbe a kávé-
házba, a sarkon.
S mikor nem jött válasz, bizonytalanabbul tette
hozzá:
— Ha van ideje.
— Ó, van időm... — mormogta a nő.
Málnaszörpöt ittak egy árnyékos sarokban, a kávé-
ház üres volt, koreai diákok biliárdoztak a félhomály-
ban. S a szelíd ital mintha megszabta volna érintkezésük
s ismeretségük hangnemét, nyájasan néztek egymásra,
rokonszenvvel és szenvedély nélkül. A nő szalmaszálat
kért, a szalma selyempapír burkolatát apróra összehaj-
togatta és ezt mondta:
— Most mutatok egy érdekes találmányt.
Málnaszörpöt csöpögtetett az összehajtogatott se-
lyempapírra, mely a víz hatása alatt hirtelen szétteker-
gőzött, mint egy álmából felriasztott kígyó. Az érde-
kes találmányt megismételték. Halkan beszéltek.
— Ebben a kávéházban még nem voltam — mondta
a nő. — Én a café d'Harcourt-ba járok, melyet most egé-
szen újonnan renováltak. Sok tükör van benne, és dél-
után zenélnek. Olyan, mint egy igazi kávéház, benn a
városban.

74
 — Hol? — kérdezte megdöbbenve.
— Benn a városban. Itt a Quartier-ban kevés olyan
kávéház van, mint a Harcourt. Ha nincsen bánatom,
elmegyek délután a Harcourt-ba, és a képeslapokat né-
zem.
Csendesen s barátságosan beszélt és oldalt hajtott
fejjel nézett fel a fiatalemberre, aki merész iramot vett.
— Ha bánata van — mondta most hirtelen neki —, talán
jöjjön fel hozzám. Gyorsan tette hozzá:
— Itt lakom a közelben. A Hotel Molière-ben, ha is-
meri.
— Ismerem — mondta, és közönyösen bólintott. —
Felmehetünk, ha akarja.
S mikor a fiatalember zavarát látta, aki megijedt sa-
ját merészségétől és a lány gyors hajlandóságától, meg-
ütközés nélkül, barátságosan tette hozzá
—Én egy ékszerüzletben dolgozom, de most szabad-
ságon vagyok. Önnek szép szemei vannak.
Nyugodtan ment előre, fel a Hotel Molière nedves
fehérneműszagú lépcsőin, a hatodik emeletre. Könnyen
járt, nyúlánk és egészséges teste modortalanul mozgott,
természetes elfogulatlansággal. Mozgása a legszebb raj-
ta, gondolta, amíg utánament. A Hotel Molière tulaj-
donosa az első emeleten állt, seprővel és szemétlapát-
tal kezében, nyájasan köszönt és jóindulattal nézett
utánuk. A hotel folyosóin olyan szag terjengett, mint
egy másodrangú gőzfürdőben. A csukott ajtók előtt a
padlón tálcák hevertek üres csokoládés ibrikekkel, ket-
tétört kiflikkel és avasodó vajmaradékkal. Beléptek a
szobába, a fiatalember előrement és becsukta az ablakot.

75
A nő levette kalapját, leült az ágy szélére, a kalapot és
táskáját illedelmesen ölében tartotta, várakozó mozdu-
latlanságban.
— Ez itt a szobám — mondta a fiatalember. — A szom-
szédban lakik valaki, aki reggel és este gargalizálni szo-
kott. Ha kihajol az erkélyen, láthatja a Luxembourg-
kertet. Ez itt egy kaktusz.
A nő udvariasan mondta:
— Mindez nagyon szép. Én szeretem a kaktuszokat,
mert szomorúak és van fantázia bennük.
S néztek egymásra. Úgy társalogtak, mint egy re-
gényben vagy egy konverzációs kézikönyvben, szabá-
lyos és előírott mondatokkal — s ez talán nem is volt
véletlen, mert ha franciákkal beszélt, kész társalgási
mondatok éltek benne, regényekből. Az élet regényes
dolog, gondolta és zavarba jött, egy könyvet keresett
elő, s leült a nő mellé az ágyra. A lány nyugalma lesúj-
totta. Most látta, hogy milyen fiatal ez a nő, aki úgy
viselkedett itt, az idegen ember szobájában, mint egy
élőlény a nekivaló természetes elemben: egy ágy volt
itt, csendes szoba, egy fiatalember, s a lány otthon érez-
te magát. Talán pénzt fog kérni, gondolta. Idegesen la-
pozott a könyvben.
— Most megnézem — mondta —, mi a neve a temp-
lomnak, ahol megismertem magát.
— Igen — mondta csodálkozva a lány.
— St. Etienne — mondta s felütötte egy helyen a köny-
vet. — A XVI. szálad elején épült és St. Etienne-ről ne-
vezték el.
— Ilyen régen? — felelte a vendég udvariasan. — Ki
volt ez?

76
 Maga elé bámult. Becsukta a könyvet. Bután mondta:
— Egy szent.
A nő lehunyta szemét, s barátian és szelíden csókol-
ták meg egymást, szenvedély nélkül, mint két ember,
akik találkoznak valahol idegenben, s az egyiknek bá-
nata van. Mikor később megnézték egymást, a nő mo-
solygott és ezt mondta:
— Ez nagyon jó hotel. Itt villamosság is van.
De nem volt hideg, se érzéketlen. És ő, amíg a nő
fölé hajolt, úgy érezte, mintha csalna. A nő teljesen
átadta magát a pillanatnak, otthon volt, egy férfival
volt, s biztosan érezte magát. Neki az első ebéd jutott
eszébe Juliennél. Úgy érezte magát, mint aki egy ide-
gen városban először ebédel s a desszertnél felkiált: Itt
ilyen gyümölcs is van! Vagy az utcán bámészkodik,
ahol új dolgokat lát, és rendkívüliek a szokások. A va-
lóságban az, amit most látott, nem volt se új, se rend-
kívüli. S mégis úgy hajolt a nő fölé s vizsgálta csukott
szemű arcát, mely most a sírás után egy másik kis testi
dráma, a gyönyör ütései alatt kábult el, mint egy ké-
pet, egy teret, egy utca szögletét az autóbuszablakból.
Erezte, hogy ami most történik, az számára nem a sze-
relem, nem a gyönyör, még csak a kaland sem, mind-
össze közelebb kerül a városhoz e pillanatban, egy kis-
sé most érkezik meg ide. A francia nő udvariasan és
gyengéden viszonozta a fiatalember közeledését, s kis-
sé szégyellte magát, hogy ezt a viszonzást csak olyan
elragadtatással tudja megköszönni, mint egy turista,
aki a hegycsúcson wonderfult kiált. Ennyi volt az egész.
Nagy csend volt körülöttük. A csukott ablak mögött
érezni lehetett az utca szortyogó hőségét, s messze egy

77
villamos járt és néha szomjasan felbőgött egy autó,
mint egy szenvedő állat. Kéz a kézben feküdtek az
ágyon, csukott szemekkel, idegenül, s hallgatták a
nagy, nyári, kora délutáni csendet. A nő felült az ágy-
ban, lassú mozdulatokkal ásított és meleg hangon
mondta:
— Most meg kell keresni a harisnyámat. Ez a leg-
unalmasabb a szerelemben.
De megtalálták. Oly szelíden ment el, hang nélkül,
kérés és ígéret nélkül, mint egy betegápoló testvér, aki
elvégezte dolgát, és örömmel látja, hogy a beteg a ja-
vulás útján van. Az ajtóban megállt és tárgyilagosan
mondta:
— Most hazamegyek. Már sokkal kevésbé vagyok
bánatos.
Az ajakrudacskát ott felejtette az asztalon. Sokáig
mozdulatlanul feküdt még, gondolkozott, a levélre
gondolt, melyet apjának írni illene, a jövőre, mely egy-
re homályosabb volt és elképzelhetetlen, s a nőre, ki-
nek elfelejtette megkérdezni a nevét. Ma mégis láttam
valamit Párizsból, gondolta. Nem sokat, de mégis vala-
mit. Mondjuk, a Louvre egy szárnyát. The Louvre. Das
Louvre. Vessünk egy pillantást jobbra, ez itt egy francia
nő. Milyen egyszerű volt, milyen természetes. S utolsó
pillanatig megjátszotta azt, hogy itt van, ösztönösen
és tapintattal. Hálát érzett iránta, semmi egyebet. Sem
egy kaland édességét, sem egy szenvedélyes pillanat fa-
nyar, nyers utóízét, csak hálát és elismerést.
Napokon át nem látta s aztán elfelejtette. Egy dél-
után elment egy kávéház előtt, megismerte a Har-
court-t, gondolkozott, belépett, a nő egy sarokasztalnál

78
ült egy szőke, német fiatalemberrel. Óvatosan leült
melléjük, a nő, aki nem vette észre, egy szalmaszálról
lehántotta a selyempapirost, apróra összehajtogatta és
üres, barátságos, meleg hangon mondta:
— Most mutatok egy érdekes találmányt.
S mikor a kísérlet sikerült, a német fiatalember ezt
felelte:
— Ezt a fizikai törvények játéka okozza.
Mielőtt még rendelt volna valamit, csendesen fel-
állt és elment, észrevétlenül. Párizs igen nagy volt. S el-
felejtette megkérdezni a nevét. S elfelejtette megkér-
dezni, hogy miért volt olyan nagy bánata. Nem látta
többé.

79
 4.

MÉG NEM VAGYOK egészen biztos benne, hogy el

fogom küldeni ezt a levelet, írta. Ma esik az eső, s egész
délelőtt itt ülök már ebben a kávéházban. Tudnotok
kell, hogy egy párizsi kávéház egészen másvalami,
mint mifelénk otthon. Itt nem ismerik azt, hogy valaki
beül a kávéházba s rendel egy feketét, s aztán órákon
át ott marad, mindig friss vizet kér, s elolvassa az
összes lapokat. Itt az emberek bejönnek kalappal a fe
jükön, s odaülnek egy asztalhoz, ahol már ül valaki
ismerősük, nem veszik le a kalapot fejükről, nem
fognak kezet, csak azt kérdik: Ça va?*, s a kezüket
dörzsölik, s a pincérnek azt mondják: Suse-citron,** s
aztán kapnak valami édeset, ami keserű, vagy valami
savanyút, ami édes, s vizet töltenek hozzá és jeget
tesznek beléje, s az egész úgy fest, mint a málnaszörp,
de ha megiszod, szédülni kezd a fejed és elalszol. Ez az
aperitif. Tulajdonképpen nem erről akartam írni.
Azt hiszem, három hete vagyok itt. Nem írtam meg
nektek, hogy idejövök, s ez talán nem volt helyes tő
lem. Ma nyugtalan vagyok, mert esik az eső, s
megszámoltam a pénzemet, azt hiszem, elég még egy
hónapra. Az alapítvány is tartozik még egy hónappal,
azt még nem vettem fel, s úgy számítom, hogy elég lesz
a pénzem
* Ça va? (fr) — Hogy vagy?
** Suse-citron — szuzai citrom; étkezés előtti aperitif

81
szeptember végéig, igaz, hogy akkor nem marad a ha-
zautazásra. Apa ne nyugtalankodjon, és főként ne
küldjön pénzt. Ha a szőlőből lesz pénz idén, fizessétek
ki a tavalyi hordókat s ami még a banknál tavalyról
maradt. Én tudok segíteni magamon, legfeljebb hama-
rább utazom haza. Kristóf keresse meg a biciklimet
fenn a padláson, olajozzátok meg és mossátok tisztára,
azt esetleg el lehet adni. De hárommillión alul ne adjá-
tok oda, legfeljebb kettő és félért. S a könyveim közül
a Meyer Lexikont is eladhatjátok és a teljes Ibsent, ha
a kettőért megkaptok hárommilliót, Lehóczky tanár
úr akarta annak idején, de mondjátok meg neki, hogy
részletre nem adhatom, inkább fizessen kevesebbet,
de egy összegben, s azt is küldjétek el.
A fontos az, hogy apa ne nyugtalankodjon. Kristóf,
magyarázd meg apának, hogy miért kellett most ide-
jönnöm. Ha most nem szánom rá magam az útra, ta-
lán soha többé nem lesz alkalmam idejönni. Nagyon
sokat gondolok rátok. Nincs „honvágyam", ne higgyé-
tek, s nagyon örülök, hogy itt vagyok, azt hiszem, a
karrierem érdekében is nagyon hasznos ez az út, kitű-
nő emberekkel ismerkedtem meg itt, egy albán tudós-
sal, aki már hatodik esztendeje dolgozik az egyetemen
és specialista a fajelméletek terén, s egy nagy hírű ma-
gyar szobrásszal, aki már egészen beérkezett itt, és száz-
ezreket fizetnek a szobraiért, s ezenfelül egy nagyon
előkelő, igen magas rangú külföldi emberrel is szeren-
csém volt megismerkedni (angol!), de erről levélben
nem írhatok, majd szóval. S a híres párizsi ékszerbrancs-
ból is megismerkedtem egy befolyásos személyiséggel.
Mindebből láthatjátok, hogy érdemes volt idejönnöm.

82
Ha még megírom, hogy szert tettem itt egy nagyszerű
találmányra, mely talán otthon is értékesíthető, mind-
össze szalma és papír kell hozzá s egy vegyi folyadék,
és a fizikai törvények játéka az egész, akkor azt hiszem,
belátjátok, hogy a legokosabb volt idejönnöm.
Mindezt azért írom, hogy megnyugtassalak benne-
teket. Ami engem illet, én nagyon jól érzem magam.
Hotelban lakom, erkélyes szobában, mely a legmoder-
nebb kényelemmel van felszerelve, elektromosság és
minden, amit csak el tudtok képzelni. A reggelit is a
hotelben veszem, s itt persze azt is egészen különös
módon szervírozzák, párizsiasan. Nem nagyon hiszem,
hogy meg tudnám nektek levélben mondani, milyen
Párizs. Egyelőre még magam se tudok sokat. Minden-
esetre egészen más, mint ahogy képzeljük, de megvan
benne az is, amit képzelünk róla, csak másképp s nem
mindig ott és úgy, ahogy várja az ember.
Mondom, nem vagyok biztos benne, hogy elkül-
döm ezt a levelet, s csak azért írom, mert esik az eső és
nyugtalan vagyok ma. Sok minden történt velem. Na-
gyon sokat gondolok rátok, de az ilyesmit nehéz sza-
vakban kifejezni. Félek, hogy elszomorítana bennete-
ket, ha bevallanám, hogy Berlinben nem csináltam
semmit, ami annál lesújtóbb s megszégyenítőbb reám
nézve, mert Berlinben igazán mindenki csinál vala-
mit. Nagyon örülök, hogy Kristóf elvégezte a gazdasá-
gi akadémiát, ezt még Berlinből meg akartam írni és
gratulálok. Annak is örülök, hogy van kedve otthon
maradni és gazdálkodni. Én is nagyon boldog lennék,
ha kedvem lenne ahhoz, de a szőlő kevés kettőnknek,
s nagyon szerencsétlen lennék, ha most haza kellene

83
mennem. Nem veszem rossz néven, ha most megkér-
dezitek, hogy mit akarok csinálni, de a nagy baj ott
van, hogy nem tudok erre felelni. Apa biztosan azt fe-
leli, hogy menjek haza, s annyit még meg tudnak csi-
nálni, hogy kineveznek Gyarmatra középiskolai tanár-
nak. Ti tudjátok jól, hogy én tanultam és a legjobbat
akartam, a vizsgákat letettem, most már igazán csak ki
kellene nevezni és taníthatnék magyart és latint Gyar-
maton. De nagyon félek tőle, hogy már nem fogok ta-
nítani Gyarmaton. Nem szeretnélek megszomorítani
benneteket.
Nem tudom egészen pontosan megmondani, hogy
mi történt velem. Csak ne képzeljetek semmiféle ese-
ményt. Azt hiszem, ott kezdődik a dolog, hogy bennem
nincsen semmiféle különös tehetség vagy képesség.
Olyan világosan látom magam, mint egy fotográfiát.
Mi néhányan túlságosan sokat olvastunk ahhoz, hogy
ne szerettünk volna költők, írók vagy esztéták lenni.
De én túlságosan sokat olvastam már ahhoz, hogy köl-
tő, író vagy esztéta akarjak lenni. Tudom, hogy miről
van szó, lemértem a muszklikat, nem merem. Akkor,
azt hiszem, egészen el lenne rontva az életem, így még
mindig van valami reményem, hogy találok valami-
lyen megoldást, egy mesterséget vagy egyszerűen csak
valamilyen állást, amely alkalmas arra, hogy akkor is
hasonlítsak még magamhoz, ha már húsz éve csiná-
lom. Én nem mondom azt se, hogy a legrosszabb lenne
tanárnak lenni Gyarmaton. Most itt vagyok Párizsban,
s különös dolgokat veszek észre, képzeljétek, még a
származásunk felől is újat tudtam meg itt, egy albán
tudóstól, olyasmit, ami nagyon meglepne benneteket.

84
 S már gondoltam arra, hogy talán nem is lenne olyan
utolsó dolog, ha lemennék Gyarmatra, mert magyar
vagyok, s magyar gyerekeket tanítanék latin és magyar
nyelvre, s magyaráznék nekik a költőkről és az iroda-
lomról s néhány más dologról, amit szeretek. Nem ta-
láljátok, hogy ez túlságosan szépen és hősiesen hang-
zik? Én úgy találom. Másrészt azt hiszem, hogy az élet
nem hősies valami, hanem mindenféle, s célja nem a
hősiesség, hanem a kielégülés. Ez most úgy tetszik,
mintha nekem jutott volna eszembe, de lehet, hogy
olvastam valahol.
De mikor Kristóf a levél olvasásában ideér, hallom
apát, aki felemeli kezét és csendet int, s eloszlatja kezé-
vel a füstöt és azt mondja: „Mit fecseg ő? Az élet célja
a kielégülés? Még az kellene." S aztán hallgat. És ké-
sőbb azt mondja: „Az élet célja, hogy eleget tegyünk
kötelességeinknek. Olvasd tovább." Olvasd tovább,
Kristóf: én azt hiszem, apa se mond mást, csakugyan
eleget kell tenni kötelességeinknek, s akkor kielégü-
lünk. Van egy magasabb világrend, Kant, a törvény, a
csillagok. Éppen erre gondolok én is. Hogy ahhoz kell
hűségesnek maradni, ami bennünk az iránytű, arra
kell menni, akármi történik. Nem tudom, hogy ki va-
gyok. Nem tudom, mi lesz velem. A mesterség nem
fontos, annyiféle mesterség van, kalaposok, esernyő-
árusok és egyetemi tanárok, a végén mindenki él vala-
miből. Engem most valami más érdekel. Szeretném
tudni, hogy ki vagyok. Talán nem tudom kifejezni ma-
gam, s lehet, hogy ti ajánlott levélben pontosan megír-
játok nekem, ki vagyok. De félek, hogy a válasz nem
ilyen egyszerű.

85
 Most itt vagyok Párizsban. Nem ismerek itt senkit.
Ha ezt a levelet elküldöm s megírom a címemet, már
nem leszek olyan egyedül itt, de nem leszek olyan sza-
bad sem. (Innen ne olvasd tovább apának.) Ez csodála-
tos érzés, kedves Kristóf, egy kissé tőletek is megszaba-
dulni, ne haragudj: tőletek, a háztól, az emlékektől,
a szőlőtől, ha akarod, a nevemtől is: mert mindez oly
bizonytalan és úgy lóg rajtam, s talán mindentől meg
kell szabadulni, ha az ember őszintén elkezdi az életet.
Lehet, hogy ez is csak egy szó, az életet talán nem lehet
„elkezdeni", legfeljebb folytatni: de én most egészen
könnyű vagyok. Innen mindennap vonatok mennek
Londonba és a tengerhez. Grönlandban is élnek em-
berek.
Te erre azt mondod, hogy itthon is élnek emberek
s nem is éppen rosszfajták, hanem magyarok, s én is
magyar vagyok, s csak mulassam ki magam s aztán
jöjjek haza, mert otthon a helyem. Ez az, amiben nem
vagyok egészen biztos. Lehet, hogy egészen máshol
a helyem. Tudod, hogy nekem van egy rögeszmém,
az, hogy európai vagyok. De te, amilyen mokány ma-
gyar vagy, most az asztalra csapsz és kiabálni kezdel,
hogy micsoda sértés az, hát mi egyebek lennénk, ha
nem európaiak. S kikéred magadnak. Az európai oro-
szok talán nem európaiak? Ez az, amiben nem vagyok
egészen biztos. Még nem tudom, hogy jobbak vagy
rosszabbak vagyunk-e, mint az európaiak, valószínű-
leg egyenrangúak, csak kissé mások. Ezzel szeretnék
itt tisztába jönni. Én hiszek benne, hogy igen. Ha így
van, akkor itt is maradhatok, haza is mehetek, mind-
egy. Nekem rögeszmém, hogy európai vagyok. De van

86
egy nagy, fehér race,* kedves Kristóf, s én nem tudom,
hogy mi azok közül valók vagyunk-e. Nem tudom,
hogy milyen színünk van, szürke-e vagy sárga, s nem
tudom, hogy nem mi vagyunk-e az öregebbek? Ezzel
tisztába kell jönni itt, ezzel a rögeszmével.
Ha megyek az utcán, ebben a pillanatban még úgy
érzem magam, mint akit egy hajószerencsétlenség
után elsodort a tenger, s most hajókázik valami sze-
rény szálfán, s nem érzi különösen kétségbeesettnek
magát. Mindig Jenőre kell gondolnom, akit te már
nem is ismertél olyan jól, mert sokkal idősebb volt s
oly jó volt és kedves, és elesett Európában, elcipelték a
Piavéhoz, és ott maradt. Ő megváltotta a belépőjegyet
a mi családunknak Európába, ő volt a legidősebb köz-
tünk, s nekem most sokat kell gondolnom reá. Most
már egészen bizonytalan, hogy elküldöm-e ezt a leve-
let. Lehet, hogy itt maradok, valami sodor itten, nincs
súlyom, semmi. De azért neked is igazad van, aki ott-
hon maradtál s veszekszel a kapásokkal. (Innen már
olvashatod megint apának.) S azért kérem kedves apá-
mat, ne nyugtalankodjon s higgye el, hogy minden a
legjobbra fog fordulni. Párizs igen nagy, s utcáin feltű-
nő a forgalom. Egészségem kitűnő, nagyon jó étvá-
gyam van, s itt már étkeztem abban a vendéglőben is,
ahol legjobban lehet enni Párizsban. „Julien" a vendég-
lő neve, s a falon majolikából kirakott képek a halak
életét ábrázolják. Az almapálinka neve itt: „Calvados".
Bocsánatot kérek, hogy nem értesítettem kedves apá-
mat párizsi utamról előre. Itt a kávéházban, ahol ezeket

* race (fr) — faj, nemzetség

87
a sorokat írom, senki nem ül olyan sokáig, mint én,
de a vendégek, akik nem veszik le a kalapjukat, négy-
öt pohárral is megisznak a nagyon erős keserűből,
amely savanyú, s meg se látszik rajtuk. Színházban
még nem voltam. Napóleon sírját okvetlenül meg fo-
gom nézni, s majd elmesélem kedves apámnak.
 5.

A LEVELET BORÍTÉKBA TETTE, s bizonytalanul

nézett maga körül, megcímezte, bélyeget ragasztott
reá, s rendelt még egy pohár cinóbervörös italt, amilyet
a szomszédok ittak körös-körül. Rágyújtott egy
cigarettára, hátradűlt, vasrácsot látott az ablak előtt,
egy szobrot, egy autóbusz panaszos, elnyújtott „U" betűt
viselt homlokán, az autók óvatosan csúsztattak a síkos
aszfalton, a fák lombja nehezen lecsüggedt az esőtől.
A levél az asztalon hevert, rendes és szabályos levél
volt, bélyeggel és címmel s a feladó nevével, s a
helységcím mögött az élet derengett, a gyerekkor, egy
sán
ta tanító, két galambfióka, por és pusztaság,
gömb-akácok, alacsony, fehér házak, zsíros ételek és
savanyú
borok íze, egy leány combjának villanása a szoknya s
a harisnyakötő között, birsalmák és befőttesüvegek
egy szekrény tetején, anyja sírja a fák között, sok virággal,
s ami a bátyjából megmaradt, átkötve gyászszalag
gal, egy pénztárca néhány bankjeggyel s egy ismeretlen
nő összegyűrt arcképével, egy notesz, tele ilyen
feljegyzésekkel: „nov. 7., ma meleg napunk volt, ápr. 9.,
ma elesett Imre, május 14., ma kineveztek zászlósnak,
augusztus 3., azt hiszem, nem bírom tovább". Más
egyéb nem is maradt a bátyjából, csak a könyvei még
odahaza, mert mérnök akart lenni, tusüvegek, körzők,
vonalzók, nyakkendői s diákkorából ruhái, melyek
a

89
szekrényben oly véznán s gyermekesen hatottak, mint-
ha a halott valamennyit kinőtte volna.
Be akarta dobni a levelet, körülnézett az utcán, ke-
resett egy levélszekrényt, de nem talált sehol. Ha be-
dobja a levelet, mindazok a kötelek, melyek lehorgo-
nyozzák általában az életet, újra megfeszülnek, abban
a pillanatban megint lakáscíme van, kötelességei és
múltja, rokonai, akik utánanyúlhatnak, visszahúzhat-
ják, nyelve, fajtája, hazája. E pillanatban még nem
volt semmije. Most kevesebb volt, mint egy kutya az
utcán. És levélszekrényt nem látott sehol. A levelet zse-
bébe csúsztatta.
Elment a szobrászhoz, aki a Montparnasse-pályaud-
var mögött lakott egy bérház udvarán, homályos és
nehezen megközelíthető atelier-ben. Az udvaron sze-
mét gőzölgött az esőben, s maró, keserves macskaszag
pállott mindenfelé. Tűnődve állott az atelier ajtaja
előtt, három hete nem beszélt senkivel, csak pincérek-
kel s a barátságos lányokkal az utcán, s néha megszólí-
totta töredezett franciasággal valaki, s egy utca vagy
egy hotel címét kérdezte, melyet nem tudott, s zavar-
tan bámult a kérdezőre, és rosszkedvűen ment odébb.
Az a különös beszédéhség tört ki rajta, mely minden
idegent megejt külföldön, kényszert és éhséget és
szomjúságot érzett, hogy beszélhessen valakivel, s nem
franciául akart beszélni, hanem magyarul. A magyar
szavakat akarta ropogtatni, jóízűen, mint az illatos
magvakat, egészen éhes és szomjas lett a gondolatra,
hogy magyarul beszélhessen valakivel.

90
 Ezért ment a szobrászhoz. Valóságos társaságot ta-
lált nála, a fal mellett egy ládán idősebb, elhanyagolt
hajviseletű ember ült és pipázott. Az ablak mellett egy
fiatalember állott, hátán összefont kezekkel, s az esőt
bámulta, mely bizonytalan csatornákban vájt utat ma-
gának az atelier-ablak mocskos üvegén. A szobrász a
homályos terem közepén késeket dobált célba. Egy fej
nélküli fabábu szolgált céltáblául, olyasféle, mint a sza-
bóműhelyek manökenje, melléből és hasából kések ál-
lottak elő, s úgy hatott, mint egy torz Szent Sebestyén,
valami mártírszerű volt a bábuban. A szobrász kést
szorított fogai közé, s egy asztalkán a bőrtokban is éles-
re fent kések hevertek.
— Ön az? — mondta, s nem vette ki fogai közül a
kést. — Figyeljen csak ide.
Lábujjhegyen ment a sötét és szomorú termen át, a
falhoz állott, hogy ne zavarja a szobrászt és várt. Kissé
meglepte, hogy a honfitárs késeket dobál, s nem tudta
hamarjában eldönteni, hogy csak szórakozásból és
sportból csinálja-e, vagy ebből él. A szobrász villám-
gyorsan, erős lendülettel hajította a késeket, és gyak-
ran talált.
Hallgattak mind a négyen, csak a repülő pengék
süvöltése sziszegett a levegőben, s az esőt hallották,
mely ernyedetlenül mosta a mocskos ablakot. Rendkí-
vüli méretű gipsztömbök hevertek mindenfelé, göm-
bök és kockák s aztán olyanok, melyek csak lazán em-
lékeztettek a mértani ábrákra. E nagy méretek között
a szobrász vézna testével úgy hatott, mint egy gyermek,

91
aki eltévedt egy fantasztikus gipszhegységben, s most
zavarában és ijedtében késekkel harcol és utat vág ma-
gának.
Kicsi volt, törékeny, s a lenge mozdulatú, nagyon
fürge törzsön torzonborz gyerekfej ült, nyers és kifor-
ratlan vonásokkal, mintha ő maga mintázta volna,
orr, száj, homlok csak odavetve és jelezve, egyike a ne-
hezen alakuló, sokáig kamaszos arcoknak. Haja már
őszült. Mikor a késekből kifogyott, nagyméretű lovas-
sági pisztolyt cipelt elő, vendégeit megkérte, hogy áll-
janak a fal mellé, és célzott. Azt hitte, hogy tréfál
a szobrász. De az elhanyagolt hajviseletű ember, aki a
láda szélén üldögélve némán pipázott, engedelmesen
felállt, s az ablakhoz sétált. A szobrász hosszan célzott,
még mindig nem hitte el, hogy a lovassági pisztoly
élesre van töltve, mikor a dörrenés, mely robbanásnak
is beillett, megrázkódtatta a falakat, s a bábu felbo-
rult. A falról vakolat hullott és lőporfüst szállt min-
denfelé.
A fiatalember, aki hátán összekulcsolt kezekkel bá-
multa az esőt, most lassan megfordult, óvatosan meg-
kerülte a döglött bábut, a vendég elé ment és kezét
nyújtotta:
— Boudin — mondta egyszerűen, mosolyogva. —
Emile Boudin.
Megmondta a nevét, s megrázták egymás kezét.
Úgy tetszett, hogy egykorúak. A szobrász, mint aki
teljesen kiadta magát, boldogan nevetett, kezeit dör-
zsölve járt fel és alá, s az elhanyagolt hajviseletű ember-
nek, aki közben igen nagy nyugalommal foglalta el
régi helyét, harsány nevetés közben vállára ütögetett:

92
 — Megdöglött — mondta boldogan. — Látja, itt fek-
szik és megdöglött.
Csakugyan, a bábu, fej nélkül, késsel és golyóval a
szívében, úgy hevert most itt, mint a Journal első olda-
lán a kéjgyilkosságok áldozatai. A szobrász szétvetett
karokkal állt előttük, égő szemekkel és elborzolt hajjal,
mint aki azt mondja: „Igen, uraim, megtettem. És most
ítéljenek." Aztán nagyot lélegzett, odament a vendég-
hez és kezet szorított vele.
— Tudnia kell — mondta Emile Boudin —, hogy bará-
tunk ellensége az anyagnak. Vannak írók, akik elvo-
nulnak vidékre, s heteken át viaskodnak az ördöggel.
Barátunk ellensége az anyagnak, s minden eszköz jó
neki arra, hogy ellenszenvét az anyag formáival szem-
ben kifejezésre juttassa. Szobrásztól elég különös.
Mosolyogva nézett körül. A pipás ember helyeslő-
en bólintott. A francia fiatalember halkan beszélt s
mosolygott hozzá, mint aki egy kínos eseményt leszál-
lít igazi értékére, de azért nem ítéli el, s megadja a rög-
es nének kijáró elnézést. Gyorsan beszélt, elhúzott
árnyalatokkal. — Én a gázgyárban dolgozom — mond-
ta még. — Mérnök vagyok. De ez nem jelent semmit.
A szobrász karon fogta s körbevezette a teremben.
— Boudin nem hajlandó követni engem — magyaráz-
ta keserű hangon. — Mérnöktől elég különös. Párizs-
ban negyvenezer ember foglalkozik állandóan képző-
művészettel. Itt fölöttem és mellettem s a szomszéd
utcában s a legkülönbözőbb városrészekben emberek
ülnek és állnak vásznak és agyagtömbök előtt, s ki
akarják fejezni a szépet vagy az igazat, vagy ami a kép
mögött van, vagy a formát, vagy tulajdon magukat, az

93
ördög tudja, mit. Képzelje el. Negyvenezer ember!
S köztük sok egészséges és munkabíró, aki évszámra
nem tesz egyebet. Negyvenezer. Én magam részéről
megoldottam a művészet titkát.
A kockákra és gömbökre mutatott:
— Én felbontom az anyagot ősi formáira. A többi
nem az én dolgom. Amikor felbontom, egyidejűleg
összerakom. Legyen szíves tudomásul venni, hogy
nem vagyok kubista. Ami Picassót illeti, ő újabban
négy almát fest fatálon, a háttérben pohárral. Én meg-
adom az anyagnak, ami az anyagé, a többit rábízom
azokra, akiknek ez nem elég szép vagy mély. A világrej-
tély kulcsa a matematika. A mértan nagynénje a mate-
matikának. Hogy ezt a kúpot minek nevezik, akik a
művészetben mindenáron mást akarnak látni, mint
ami, az érdekelhet sintéreket és anyakönyvvezetőket,
de engem nem érdekel. Én tudom, hogy kúp és nem
Vízesés, se Merengés. Kúp, semmi egyéb.
— Kúp — mondta a francia fiatalember, s helyeslően
bólintott. — Kúp, de nem művészet.
A magányos ember a ládán kivette szájából a pipát,
s intő mozdulattal feltartotta ujját a levegőbe:
— Ebben a pillanatban — mondta töredezett francia-
sággal — az a nagy kérdés, hogy lesz-e még egyáltalán
művészet. Csak órák kérdése, hogy ez eldűljön. Mi
nem tudunk semmit, batuska.
Oly komolyan mondta ezt, olyan egészen belülről,
egy ember lényének legaljáról, hogy tisztelettel néztek
reá. Látszott rajta, hogy már sok mindenen ment ke-
resztül, s most se kényezteti az élet. S érezni lehetett,
hogy semmi nem fontosabb neki, mint a kérdés, hogy

94
lesz-e még egyáltalán művészet. Aggodalmasan nézett
maga elé.
— Csak órák kérdése? — mondta udvariasan a fran-
cia. — Hogy érti ezt, Vaszilieff úr?
— Minden pillanatban születnek emberek — mond-
ta az elhanyagolt hajviseletű ember. — Moszkvában
hetenként négyszázhúsz csecsemő születik átlagban.
Egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy azoknak a
csecsemőknek, akik ebben az órában Moszkvában szü-
letnek, lesz-e még szükségük művészetre, tájképekre
és csendéletre és harlekinre mandolinnal és Fürdőzőre
és Szénhordóra s Anyaságra. Azt se tudom, milyen ru-
hát hordanak húsz év múlva. Azt se tudom, mit esznek
majd és milyen járművekkel közlekednek. De meg
vagyok győződve róla, hogy nem lesz olyan nagy szük-
ségük művészetre, mint például hármunknak e pilla-
natban.
A szobrász almabort hozott egy kancsóban, melyet
az ágy alól húzott elő és csorba poharakat. Az almabor
savanyú volt és penészes. Szótlanul ittak, s a szobrász
bizalmatlan tekintettel, gyanakodva nézegette szob-
rait:
— Erre se lesz szükség, Vaszilieff? — kérdezte elkese-
redve.
— Én nem szóltam semmit — felelte az orosz óvato-
san. — Lehet, hogy arra, amit ön csinál, húsz év múlva
talán szükség lesz. Ön sima, nagy formákat csinál, s
én érzem rajtuk, hogy milyen tekervényes úton jutott
el odáig, amíg kielégíti önt egy kúp. Általában egy kú-
pot gyerek is tud önteni gipszből, batuska. De az ön
kúpjain és kockáin és gömbjein én érzem mindazt a

95
sok nyakatekert, egyszerű, hazug, méltóságos és őszin-
te ábrázolást, amit Pheidiasz óta faragtak különféle
anyagokból az emberek. Képzeljen el egy embert, aki
megtanult húsz nyelven beszélni, csak azért, hogy a
végén mindenre ezt az egy szót mondja: ámen.
— Köszönöm — mondta a szobrász hálásan.
— Ne köszönjön semmit — folytatta makacsul. Érez-
hetően olyan ember volt, akit nem lehet megveszteget-
ni. — Lehet, hogy a maga művészete mégiscsak svind-
li, éppen azért, mert nem kúpot akar egyszerűen csi-
nálni, hanem ebben a formában művészetet. Mihelyst
művészet, már gyanús a kúp, ha megengedi. Egy euró-
pai ember azt mondta, hogy a természetben nincsen
jó, se rossz, mindent a gondolkozás tesz csak azzá.
A mértanban sincsen jó vagy rossz, de a természet
megrontja a legszelídebb kúpot is. Ön megrontja a
mértan ártatlan formáit, mert olyan világba cipeli át
őket, ahol elvesztik szűzi jelentésüket és nincs semmi
keresnivalójuk.
Torkát köszörülte és nyugodtan nézett körül.
— Más szóval, ön hisz a művészetben, Vaszilieff úr? —
kérdezte a francia.
— Mi mind hiszünk a művészetben, Boudin úr — fe-
lelte az orosz nagy nyomatékkal. — Mi nem vagyunk
mérvadók. Mi beleszülettünk a művészetbe. Én hiszek
abban is, hogy jobb ruhában sétálni az utcán, mint
meztelenül, s jobb esernyővel indulni el hazulról,
mint esernyő nélkül. Én hiszek abban is, hogy az asz-
pirin jó fejfájás ellen, mert erre tanított a tapasztalás.
S ha megengedi, én Istenben is hiszek, bár erre csak a
pópák tanítottak, és semmiféle empirikus bizonyíték

96
nem szól Isten létezése mellett. Miért ne higgyek hát
a művészetben, Boudin úr? Semmi nem könnyebb.
Én el tudok képzelni olyan várost is, ahol barátunk
szobrai, a gömbök és kúpok és csonka kúpok nagyon
kellemesen hatnak majd a köztereken. S embereket,
akik e város utcáin járkálnak, s nagy kielégülést talál-
nak benne, ha lovas szobrok helyett barátunk szép,
egyszerű, tökéletes gömbjeire és kúpjaira pillanthat-
nak fel. Engem például egy csonka kúp látványa sok
mindennel kibékít és megnyugtat. Én hiszek a művé-
szetben s hiszek a geometriában is, s még sok minden-
ben hiszek, mert már öreg vagyok.
Hallgatták az esőt. A meggyilkolt bábu lábaiknál
hevert. A francia összeszorította ajkait, zsebre vágott
kézzel bámulta a bábut és mereven mosolygott. Ro-
konszenvet érzett a francia iránt. Fiatal volt, s kissé
kopottan öltözködött, s nyakkendőjén, gallérja formá-
ján, ruhája szabásán különös iparkodás ütött át, mint-
ha viselőjüknek mindennél fontosabb lenne, hogy ru-
házata egy színárnyalattal se üssön el attól, amit az
emberek róla elképzelnek. Egy fiatal francia mérnök
öltözködhetett csak így, aki nagyon fájlalná, ha valaki
különöset és kivetnivalót találna ruházatában, egy
mérnök, aki a gázgyárban dolgozik, de ugyanakkor
megjegyzi, hogy ez nem jelent semmit. Mert apró
tünetek, például az ing s a kézelők s a gallér szabása a
bemutatkozásnak ezt a mellékmondatát is jelezték.
Kissé idegenül mosolygott maga elé, tapintatos hallga-
tással, összeszorított, vékony ajkai körül egy vonás fe-
gyelmezte s lefogta ezt a mosolyt. Nem volt gúnyos,
se fölényes, se türelmetlen, egyáltalán nem volt fiatal-

97
emberes. Talán üres ez a mosoly, gondolta. Gépies volt
és idegen. Ilyen sok tapintattal csak az tud idegen
meggyőződések fölött mosolyogni, gondolta, aki elég
rugalmas belülről ahhoz, hogy ne tartsa sérthetetlen-
nek tulajdon meggyőződéseit.
—Nekem nagyon nehéz önt követni, Vaszilieff úr —
mondta a francia, s bocsánatkérően meghajolt. — Mi,
franciák, két dimenzióban élünk: a múltban és a jelen-
ben. Az én utcámban még élnek emberek, akik nem
köszönnek egymásnak a Dreyfus-per miatt... Önök,
oroszok, mindig egy harmadik dimenzióban is éltek,
melyet nehezen tudok meghatározni, egy óhajtásban,
egy ideálban, egy elképzelésben. Én túlságosan a föl-
dön vagyok. Amit nem tudok most, e pillanatban, fél-
re nem érthetően meghatározni és kifejezni, ahhoz
nincsen semmiféle utam. Engem így neveltek. Apám
fotográfus volt Neuillyben. Ezzel nem akarok semmit
mondani. Vásárok alkalmával, ha sok volt a munka,
segítettem előhívni a képeket. Ilyenkor egy sötét fülké-
ben ültem, ahol vörös lámpa derengett, egészen úgy,
mint az orosz templomokban. De a kép, melyet elő-
hívtam ebben a sötétben, mindig csak egy embert mu-
tatott, legtöbbször elálló fülekkel, keménykalapban,
óralánccal a hasán, s olyan arckifejezéssel, mely nem
mondott semmi rendkívülit. Ami azt illeti, hogy húsz
év múlva lesznek emberek, akiknek nincs szükségük
művészetre...
— Csak órák kérdése — mondta makacsul az orosz.
— Ehhez nem tudok hozzászólni. Állítólag a Mar-
son is van élet, s lehet, hogy az élőlényeknek ott sincs
szükségük művészetre. Abban igaza lehet, hogy a kép

98
és szobor, zene és irodalom csak átmeneti kifejezési
formák. Talán lesz egy generáció, s nem is sokára, mely
ezt a kielégülést, a művészet kielégülését, mely ma
olyan fontos nekünk, megtalálja valami másban, a se-
besség új méreteiben, egy híd konstrukciójában, egy
vegyi pasztilla ízében. Az én irodám ablakai a nagy
gáztartályokra néznek. Sötét és barátságtalan odúban
ülök egész nap, s olyan gázkályhákat tervezek, melyek
három esztendő alatt amortizálják a fogyasztással a
gyártási költségeket. Ha munkámtól, mely nem nevez-
hető izgalmasnak, felnézek, három óriási gáztartályt
látok az ablak előtt, húsz méter magas gáztartályokat.
Elhiszi nekem, hogy e tartályok formája minden alka-
lommal kielégíti művészi hiányérzetemet? Nem hi-
szem, hogy apám, aki a háború előtt még kijárt a Mont-
parnasse kocsmáiba, és éhező művészektől szívesen
vásárolt uzsoraáron kétes értékű csendéleteket, ugyan-
azt érzi, ha egy gáztartályra pillant, mint én.
Csendesen, szinte szemérmesen tette hozzá és lesü-
tötte szemét:
— De én Renoirt is szeretem.
S mintha valami tapintatlant mondott volna, elné-
zést kérően mosolygott. Nézte a franciát, az oroszt,
aki visszatért hallgatásába, s a honfitársat, aki átadta
magát az almabornak s fejét rázva káromkodott, az
atelier-t bámulta, a döglött próbabábut, az ősi formái-
ra bontott és gipszbe öntött anyagot, s látta önmagát,
a Montparnasse-pályaudvar mögött, emberek között,
kiket fél órája még nem ismert, s kikkel azt vitatja,
hogy lesz-e művészet húsz esztendő múlva. Szakadé-
kot sejtett, a maga világára gondolt, ahol született és

99
nevelkedett, s kínzó hőmérséklet-különbséget érzett,
s nem tudta, hol elviselhetőbb a temperatúra. De az
orosz őszintén beszélt, megrendíthetetlenül és érdek
nélkül, s a francia most ideges lett, mint aki hibát csi-
nált, és sétálni kezdett. Valószínűleg fontos neki a do-
log — gondolta. S a szobrász, aki üres óráiban felváltva
sima formákat öntött ki gipszből és késeket dobált
vagy lovassági pisztollyal célba lőtt, őszinte kételyek-
től kínozva káromkodott. Ez itt egy szoba volt Párizs-
ban, emberekkel, kiket tudomásul kellett venni s hin-
ni abban, hogy jóhiszeműek. Tulajdonképpen nem
ezért jött ide. Magyarul akart beszélni a szobrásszal.
De a francia már izgatott volt és ezt mondta:
— Nem az a fontos, hogy lesz-e művészet, hanem a
nyugtalanság mértéke, mellyel az ilyen kérdésre a vá-
laszt keressük. Mindenki keres valamit. Ön hivatásos
kereső, Vaszilieff úr, s szobrász barátunk kényszerből
keres és én is keresek valamit. És ön?
A francia feléje fordult, s ő kelletlenül érintve vont
vállat.
— Én egy levélszekrényt keresek — mondta rosszked-
vűen.
A társalgás általánosságokban fuldokolt. A szobrász
komolyan mondta:
— Ez a legnehezebb, levélszekrényt találni. Én is ré-
gen keresek már egyet. Általában csak kétes lyukakat
találni Párizsban, többnyire a kávéházak teraszán a fal-
ban, a padok alatt. Oda be lehet dobni a levelet. Hogy
aztán mi történik, azt nem tudom. Sok ilyen lyuk
van, csak keresni kell.

100
 — A Dôme-ban van egy elsőrangú — mondta a fran-
cia. — Ha akarja, megmutatom. Különben is mennem
kell, mert ott vár a barátnőm. Ő az az ember, aki gyű-
löli a Dôme-ot.
— Mi az? — kérdezte.
— Végzet — felelte a szobrász.
S lementek a Dôme-ba. Éhséget érzett, az ebédidő
már régen elmúlt, de erről nem akart beszélni, mert a
többiek sem tettek célzást reá. Az utcának meleg szaga
volt az esőben, kátrány gőzölgött nagy katlanokban.
Július közepét írták csak, de a levegőben fanyar, kora
őszi fonnyadás szaga úszott, elkeverve a pályaudvar vo-
natszagával, idegesítően és nevezhetetlenül. A francia
mellett ment, szótlanul, a szobrász és az orosz néhány
lépéssel előttük ballagtak és vitatkoztak. Semmi nem
igaz, gondolta a fiatalember, amit Európáról fecseg-
nek. A háború és a béke, Amerika és a kommunizmus
az egyik oldalon, s a másik oldalon négy ember Párizs-
ban az utcán, akik még nem ebédeltek, előreláthatóan
nem is ebédelnek ma, ami nem akadályozza őket ab-
ban, hogy az utcán hangosan vitatkozzanak az európai
művészet jövőjéről.
De az avenue du Maine sarkán meg kellett állniok,
hogy bevárják a járművek elvonulását, s akkor hallot-
ta, hogy a szobrász nem az európai művészet jövőjéről
vitatkozik, hanem egy honfitársát szidja. Erőteljes kife-
jezésekkel szidta, szenvedélyesen.
— Reggel megérkezik, egyenesen Erdélyből — folytat-
ta elkeseredetten —, román útlevéllel a zsebében és azt
mondja: — Menjünk reggelizni. Hát elvittem reggelizni.

101
Akkor még nem látott semmit Párizsból. Mindössze
négy napra jött. Azt mondja a csokoládéra: Tejeskávé
föllel nincsen? Föl nem volt. Brióst hoztak neki, azt
mondja: Fekete kenyér nincsen? Az se volt. Reggeli
után azt mondja, mert biliárdasztalokat látott a kávé-
házban: Játsszunk egy partit, akarja? Délig biliárdoz-
tunk, akkor elvittem egy jó vendéglőbe, adattam neki
sole meunier-t,* báránykotlettet, a legfinomabb dolgo-
kat. De nem nyúlt semmihez, csak hümmögött.
Töltött káposztát nem lehet itt kapni? — kérdezte. El
kellett vele mennem a magyar kocsmába, ott másod-
szor is megebédelt, pörköltöt evett és töltött káposz-
tát, s megivott négy spriccert. Akkor megengesztelő-
dött Párizs iránt, amelyből még semmit nem látott,
mert reggel az állomásról egyenesen hozzám jött és
délelőtt biliárdoztunk, rágyújtott egy vergóniára,**
mert hozott ilyesmit magával, és azt mondta: most
vezessen el oda, ami Párizsban megfelel a nagybányai
cukrászdának. Elvittem a Dôme-ba. Van itt biliárd?
Ez volt az első kérdése. Át kellett mennem vele a Clo-
serie des Lilas-ba. Ott biliárdoztunk estig, akkor elmen-
tünk vacsorázni a magyar kocsmába, és reggelig spric-
cert ivott, aztán hazavittem a hotelba, de meg kellett
ígérnem, hogy reggel már korán ott leszek a Closerie-
ban, ahol nagyon megnyerték tetszését a biliárdaszta-
lok, azt mondta, hogy ilyen jó asztal Váradon sincsen.
Három napot éltem így vele, a Closerie s a magyar
kocsma között, állandóan biliárdoztunk, már fájt a ke-

* Sole meunier (fr.): nyelvhal molnárné módra

** vergónia — virginia-szivar; hosszú, vékony, kemény szivarfajta

102
zem. Harmadik nap este, mikor megnyerte a partit,
letette a dákót és azt mondta: Nekem elég volt, kedves
Borsi, ebből a maguk Párizsából, négy napot akartam
maradni, de nekem már elég volt, hazautazom az esti
vonattal. Nem használt semmi rimánkodás, taxiba ül-
tünk, a hotelben kifizette a számlát, ki az állomásra,
még éppen elértük a gyorsot. A szobraimat se nézte meg,
mondtam neki a taxiban. Én nem nézek szobrot, ked-
ves Borsi, mondta, ha én szobrot akarok nézni, elme-
gyek Kolozsvárra, s megnézem Mátyás király szobrát,
az nekem az igazi szobor. Csak nem jövök Párizsba
szobrot nézni? S adott ezer frankot. A vonatablakból,
mikor már indult a vonat, még leszólt: Azért lehet,
hogy jövőre megint kijövök Nyugatra, egy kis kul-
túrlevegőt szívni, csak gyakoroljon addig, kedves Borsi,
mert a rekuzékat* még nagyon bizonytalanul veszi.
Kétségbeesetten nézett körül. Az orosz komolyan
mondta:
— Meg kell érteni az embereket, Borsi Úr. Már az
nagyon szép dolog, hogy a honfitársa kijött Párizsba,
ebben vágyódás volt és jószándék. S hogy itt aztán
csak biliárdozott, azt is meg lehet érteni. Talán félt
Párizstól. Az emberek olyan mélyen be vannak ásva
az életükbe, a maguk és a fajtájuk életébe, s félnek
a haláltól. A változás néha halált jelent. S még mindig
jobb, ha valaki biliárdozni jön Párizsba, mintha Bécs-
ből feljön egy hétre, „megnézni a várost". Nekem volt
egy ilyen esetem, egy hétre jött és cvikkert hordott.

* rekuzé (fr) — biliárdban, teniszben, asztaliteniszben a golyót vagy

labdát visszafelé pörgető lökés/ütés

103
Egész nap rohant, múzeumok és templomok között,
s az ötödik nap ezt mondta: Holnap elutazom. — Miért?
— kérdeztem. — Mert már mindent láttam — felelte —,
elővette a Baedekert, s bebizonyította, hogy csakugyan
látott már mindent.
— Ön látott már valamit? — kérdezte a francia.
A Dôme előtt álltak. Körülnézett.
— Nem láttam még semmit — mondta csendesen.
Aztán beléptek a Dôme teraszára.
 6.

LEÜLT EGY FONOTT SZÉKRE , és Emile

Boudin bemutatta barátnőjének. Ez volt az a nő,
aki gyűlölte a Dôme-ot. A lány jelenlétében, aki
egyáltalán nem keltette első látásra azt a benyomást,
mintha különösebb gyűlöletre képes lenne, a jellemzés
túlzásnak hatott: csendes volt és szelíd, s fél fejjel
magasabb, mint a férfi. Pohár tej állott előtte, melyből
egy kortyot ihatott csak, fekete filckalapot viselt és
sötétkék esőkabátot. Mindezt lassan és kényelmesen
nézte meg, aztán tudomásul vette a leány arcát, mely
egészen keskeny volt, szinte elrajzoltan keskeny, és a
rózsaszín púder alatt is
sápadt. A keskeny arcban feltűnően nyílott a nyers és
erőszakos száj, egy száj, mely külön élt az arc nyugodt
és szenvedélytelen hangulatától, a keskeny és kissé
hegyes orrtól s a nagy és világosszürke szemektől. A
kalap szorosan reásimult fejére, s leszorította haját, mely
ből egy fürtöt sem engedett napfényre, s így első
pillanatban nem is tudta megállapítani a nő színét, s
ez a kétely zavarba hozta. A szemöldök bizonytalanul
utalt csak egy meghatározatlan fokozatú szőkeségre.
Egyelőre nemigen látott rajta egyebet, a kezek még
kesztyűben rejtőztek, s mindenestül nyúlánk és hosszú
lábszárú, fehér és szőke francia lány volt.
Évának hívták, mint nemsokára megtudta. Ez a
lány volt Emile Boudin barátnője.

105
 Körben helyezkedtek el a kis asztal körül, s az orosz
bocsánatot kért a társaság nevében a késés miatt.
— Különben nem vesztett semmit, Mademoiselle —
mondta ügyefogyott, szinte öreguras galantériával,
amelyben volt valami gyámoltalan és megható. — Nincs
szebb dolog, mint várni valakire.
— Igen — mondta a francia lány és mosolygott. — De
nem a Dôme-ban.
A mérnökre nézett, s a mosoly kivilágította a fehér
arcot, a nyers száj szenvedélyes vonalat kapott, mint-
ha belülről nagy lámpa gyulladt volna ki, teljesen átvi-
lágosodott az arc, a szem és az orr élni kezdtek a külö-
nös, belső világítás fényében. E pillanatban majdnem
szép volt. A Dôme-ról beszéltek, melyet a szobrász,
szokása szerint szenvedélyesen, védelmébe vett. Van-
nak utazók, magyarázta, akik a Dôme-ot elébe helye-
zik a bécsi Café Centralnak s a berlini Romanischesnek.
Ő a maga részéről soha nem kételkedett ebben.
— Mióta jár ide, Monsieur Borsi? — kérdezte a lány.
— Nyolc éve — mondta a szobrász, és lesütötte a sze-
mét. — Mióta el kellett jönnöm hazulról, ahol forradal-
mat csináltam.
— Ön kommunista? — kérdezte a francia.
Délután két óra volt. A kávéház széles teraszán min-
den asztalnál szorongtak a vendégek, s egyre jöttek
újak, és senki nem távozott. Egyszer csak megtelik,
gondolta. Ez is nyilvános helyiség volt, mint a többi,
bár a szobrász azt állította róla, hogy nem kávéház,
hanem a végzet. Minden nyelvet beszéltek az asztalok-
nál, németül és angolul legfőként, de arabul is, s mi-
kor füle megszokta, a szomszéd asztal felől szép, tiszta

106
jiddist is hallott. A szobrász hangosan és sértődötten
magyarázta, hogy természetesen kommunista, de
amellett individualista, s Moszkvára fütyül, mert ott
befolyásolják az igazi művészetet. A kommunizmus-
ról oly hangosan és természetesen beszélt, s a többiek
oly magától értetődéssel hallgatták, mintha egy utcai
kalandját adná elő. — Ön kommunista? — kérdezte a
francia mérnök társalgó hangon. Éppen így kérdezhet-
te volna: — Szereti a zenét? Az ember társaságban van,
s udvariasságból érdeklődik szomszédja ízlése és néze-
tei iránt.
Ilyen súlyos kérdést ilyen fensőségesen könnyű
hanglejtéssel persze csak itt lehet valakihez intézni,
gondolta most. Ez az idegenek kávéháza, ez az, ami
Nagybányán a cukrászda. Ilyen hangsúly és vonatko-
zás nélkül csak a fennsíkon lehet egymással érintkezni,
a követségek épületei mellett minden nagyvárosban
akad egypár ilyen exterritoriális sziget, ahol a kimon-
dott szó önálló értelmet kap, s a területenkívüliség lég-
körében él és hat és ér csak valamit. Figyelni kezdett.
Ugyanez a francia ugyanezt az egyszerű kérdést: „Ön
kommunista?" — néhány lépéssel odébb, az utcán vagy
másféle kávéházban, vagy magánlakásban valószínű-
leg egészen más hangsúllyal ejtené ki, dúrban vagy
mollban, támadóan vagy beleegyezve —, itt, csak itt
vesztette el a kérdés minden személyes és korszerű
élét, s nem volt benne több és más, mint tárgyilagos
érdeklődés és udvariasság. Hogyne, ő kommunista,
mondta a szobrász, és szipákolt orrával. A francia lány
komoly szemekkel nézett reá és előrehajolt. Hogy mit
csinált a forradalomban, Borsi úr? Ah, ő, Borsi úr, sze-

107
 mélyesen nem csinált sokat. Mindenesetre követelte,
hogy távolítsák el a lovas szobrokat a város köztereiről,
s állítsanak fel gömböket és kúpokat Budapest utcáin;
olyan kívánság volt ez, mely az akkori idők szenvedé-
lyes zűrzavarában szerénynek nevezhető. S mikor nem
teljesítették, a szobrász elhagyta a várost, nem éppen
menekülésszerűen, mint ezt most nyomatékkal megje-
gyezte, nem, inkább emelt fővel, s még akkor, mikor
a kommunisták voltak az urak. Egy országban, ahol a
bronzba öntött lovakat kúpokkal és gömbökkel szem-
ben előnyben részesítették, nem volt hajlandó tovább
élni. Különben vágytalan volt és világpolgár.
Így mondta: „világpolgár" — s mikor mind csodál-
kozva és jóindulattal pillantottak reá, enyhén elvörösö-
dött. A régi illatú szó, melyet meggondolatlanul s mint
nagy érvet vágott ki, ott maradt a levegőben, s csen-
des csodálkozással bámulták, mint egy színevesztett
kokárdát, valamit, ami kiment a divatból. Hol hallhat-
ta a szobrász ezt a szót? Nyugtalan és rögeszmékkel te-
lített életében hol szedte föl ezt az 1848-ra emlékeztető,
szelíd, színefakult fogalmat, mely e pillanatban, Párizs-
ban, ezen a helyen úgy hatott, mintha ezt mondta vol-
na: „Én szabad ember vagyok, aki ott és akkor eszik
aszalt szilvát, amikor jólesik neki." Hol élt a szobrász?
Valami nagyapától örökölt volt a szóban, melyet ilyen
büszkén húzott elő, olyan lendülettel, hogy maga is
megijedt tőle — érezni lehetett, hogy az emberek pom-
pás szavakat is úgy hordanak el, mint díszes ruhavisele-
teket, s ezenfelül volt a szóban valami, ami kegyszerekre
és ereklyékre is emlékeztetett. A francia fiatalember

108
mosolygott, azzal a kissé gépies, de tapintatos és jóin-
dulatú mosollyal, ahogy egy jólnevelt ember idegen
helyen s rendkívüli népszokásokkal szemben viselked-
het. Nos, igen, világpolgár — s a szobrász kifeszítette
mellét, készen arra, hogy egy elgaloppozott kifejezé-
sért kiálljon, s egy ballépés minden következményét
vállalja. Ő hajlandó volt arra is, hogy megmagyarázza,
mit ért világpolgár alatt — s félni lehetett, hogy szavát
tartja, mert igen nagy lendületet vett. A francia lány,
aki érezte a veszélyt, nyugodt és határozott mozdulat-
tal elé bevágott:
— De miért jár olyan sokat a Dôme-ba, Borsi úr?
Ezt szerette volna tudni, szelíden s különösebb kíván-
csiság nélkül, s a szobrász, szenvedélyes modorában,
nem késett a felelettel. Ugyan hova járjon? — kérdezte
csípősen. Talán a Louvre-ba? Vagy a spanyol követség
fogadóestélyeire? Ezzel a gúnyos, deduktív módszerrel
dolgozott. Itt együtt lehet mindenkivel, aki őt érdekli,
s az együttlét itt, csak itt, nem kötelez semmire. S van-
nak utazók, akik a Dôme-ot előnyben részesítik a bécsi
Central kávéházzal szemben, mely a maga nemében
igazán nem a legutolsó hely, s vetekedik a berlini Ro-
manisches kávéházzal.
— Én nem ismerem ezeket a külföldi helyeket —
mondta a francia lány, könnyedén, ellenséges árnyalat-
tal és elutasítóan. Általában úgy beszéltek itt kávéhá-
zakról, mint neves külföldi gyógyhelyekről. Őt is meg-
kérdezték, hogy odahaza melyik kávéház felel meg a
Dôme-nak. Megnevezte a körúti kávéházat, amelyről
csak homályos emléke volt, akváriumszerű képzete ma-

109
radt erről a helyről, ahol, mint egy üvegdobozba, vala-
milyen híg s nem nagyon tiszta elemben, moszatok és
újságok között, halarcú emberek úsztak nagy szemek-
kel s kevés mozgási szabadsággal. A francia még min-
dig hallgatott. A lány ezt mondta:
— Én nem értek hozzá, Borsi úr — és egy cigarettára
gyújtott, nyelve hegyével lemajszolta szájáról azt a se-
lyempapírfoszlányt, mely az első szippantásnál reára-
gadt. — Mint tudja, én nem értek a művészethez. Én
szeretem a jó zenét, mert ebben élek, s szívesen elolva-
sok egy könyvet, és igen nagy örömöm telik benne,
ha néha a képeket és szobrokat nézhetem. Ne vegye
rossz néven, amit mondok. Ön világpolgár és vágyta-
lan, de maga állítja, hogy már nyolc esztendeje ül itt a
Dôme-ban. Gondolja, hogy ez egészen helyes?
Igen, ő azt gondolja, a szobrász, hogy ez helyes —
s most mondja meg végre a Mademoiselle, mi kivetni-
valót talál a Dôme-on?
Különös hazafiassággal kérdezte ezt — egy kis nem-
zet fiának hazafiságával, s úgy tetszett e pillanatban,
mintha ez a kis nemzet a Dôme kávéház népe lenne,
egy miniatűr köztársaság, melynek a szobrász a lokál-
patriotizmus minden szenvedélyességével kelt védel-
mére. A lány cigarettázott, nyugodtan nézett a szob-
rász szemébe, s egyenletes, kimért mozdulatokkal
emelte a cigarettát szájához.
— Úgy gondolom — mondta egyszerűen —, hogy egy
író otthon ül és ír, s egy szobrász otthon áll az atelier-
jében és szobrot csinál, mégpedig a nap túlnyomó ré-
szében. Aztán, ha van egy üres órája, elmegy valahova,
esetleg a Dôme-ba is. De nem megfordítva. Nem úgy,

110
 hogy egész nap a Dôme-ban ül, s ha egy üres órája
akad, akkor hazaszalad és ír vagy farag valamit. Én így
gondoltam. De lehet, hogy tévedek.
— S hogy ezért nem szereti-e a Dôme-ot? — kérdezte
fájdalmas mosollyal a szobrász, aki e nyílt támadásra
elsápadt. A válasz késett.
— Megmondom magának — mondta húzódozva a
lány, s Emile Boudinre pillantott. — Megmondom,
bár ezzel házi perpatvart veszek a nyakamba, mert ba-
rátom szemrehányásokat tesz majd nekem. Én francia
vagyok. Borsi úr, ha nem is párizsi, de mindenesetre
francia, s nekem Párizs nagyon sokat jelent, talán
azért, mert nem születtem itt, s ha nem is beszélek so-
ha róla. Nekünk is van valami közünk Párizshoz, fran-
ciáknak. Kissé féltékeny vagyok a Dôme-ra, s mind-
azokra, akik itt ülnek. Ezt nagyon nehéz bevallani. Én
csak négy éve élek Párizsban, Borsi úr, de igen nagy
változásokat vettem észre itt, s néha azt hiszem, ezt a
város ma jobban hasonlít arra, amit ön szeret itt, mint
arra, amit én. És kissé félek öntől és Vaszilieff úrtól s
ettől a hallgatag úrtól is, akinek nem tudom a nevét,
s mind a sok idegentől, akik nappal és éjjel átjárnak
Párizson, mint egy átjáróházon, s mindenhez hozzá-
nyúlnak, s a kezük nyomát rajta hagyják a városon, és
a szájuk nyomát, az ízlésüket és a vágyaikat beletörü-
lik Párizsba. Bocsásson meg. Tudom, hogy kicsinyes,
amit mondok.
Szenvedélyesen beszélt; ez egy francia lány volt, s
nem tett lakatot a szájára, s ami az előadás szenvedé-
lyét illeti, sebesen pergetett rr-ekkel és elnyelt tompa
mássalhangzókkal, érezhetően vitte a szónokot a mon-

111
 danivaló, a szürke szemek világoskék csillogást kaptak
a beszéd lendületében, s mikor pontot tett, érezni le-
hetett, hogy még akadna itt mondanivaló. A francia
összehúzta szemöldökét:
— Barátnőm gyermekes dolgokat beszél — mondta
szigorúan. — Nekem is van valami közöm Párizshoz,
uraim, de én egy másik Párizst akarok, amelyben elfér-
nek önök is, s egy másik világot, amelyben elférünk
valamennyien. Mindezt nem szükséges most rögtön,
délután kettőkor elintézni. Ne figyeljenek rá.
Mogorván és megbántottan nézett maga elé. A fran-
cia nő nevetett.
— Ő is világpolgár, mint ön, Borsi úr — mondta, és
megmutatta a fogsorát, mely nem volt egészen kifogás-
talan: kissé szürke volt és gyermekes. — Világpolgár,
csak sajnos sűrűket s aprókat kell nyelnie, ha jelenlé-
tében a Marseillaise-t játsszák valahol. Es amellett nem
vágytalan. Úgy tudom, hogy sok vágya van, olyan
sok, ha vágyakozni kezd, nem is tudja hol elkezdeni.
Nézte és hallgatta a leányt. Nem tudta, ki lehet.
Nem tudta beállítani egy osztályba, egy mesterségbe,
nem tudott címkét ragasztani reá. Ez nem volt diákle-
ány, s nem volt hivatásos barátnő sem, messze a midi-
nette* fölött s messze a polgári kaland alanyától, vidé-
ki francia leány volt, számára ismeretlen, de a beszé-
dén érezhetően délies vidékről. Azt mondta, hogy
a zenében élt — lehetséges, hogy egy női zenekarban?
S a hang, mellyel az rr-eket oly sebesen pergette s a
tompa mássalhangzókat szomjasan nyelte el, kissé le-

* midinette (fr) — párizsi munkáslány

112
pedékesnek tetszett, nem kellemetlenül, csak enyhén
idegesítően, úgy, mintha előző nap sokat cigarettázott
volna, s reggel nem köhögte ki rendesen magát. A hall-
gatónak szinte kedve kerekedett barátságosan felszólí-
tani, hogy semmi feszélyezettség nincs helyén, köhög-
je csak ki alaposan magát. De ilyesmire ő, az idegen és
hallgatag úr, akinek a lány a nevét sem tudta, igazán
nem vállalkozhatott. Annyit mindenesetre megállapí-
tott most, hogy a francia nőnek, ha nevet, megszéle-
sednek orrlyukai, egész különösen és szinte ellenszen-
vesen megtágultak orrlyukai, s ezt csak most vette észre
rajta, s elcsodálkozott, hogy ez a banális testi felfedezés
milyen csalódással tölti el. Nemcsak hogy a kívánatos-
nál szélesebb, de határozottan nagy orrlyukai voltak a
francia lánynak — önmagában ez nem jelentett sokat,
de most már, hogy felfedezte, meg kellett állapítania
azt is, hogy ez a kis deformáció nem írható a nevetés
számlájára. A francia lánynak nagy orrlyukai voltak
akkor is, mikor az orr nyugvó állapotban pihent — nos,
annál rosszabb neki, gondolta.
S nem szerette az idegeneket. Féltette Párizst tőlük,
egy háziasszony gondos félelmével, aki aggódik, hogy
nem egészen kellemes látogatók sarat hoznak be cipő-
jük talpán a fényesre suvikszolt szobába, és ügyetlen
mozdulataikkal eltörnek néhány dísztárgyat, a lakás
atmoszféráját megtöltik a maguk zabolátlan lármájával
s jó ég tudja, miféle kipárolgásokkal. Féltette Párizst
az idegenektől, Borsitól is, aki világpolgár és vágytalan,
s Vaszilieff úrtól is, aki pedig egészen különös módon,
ha kissé öreguras galantériával is, de kedves volt hozzá,
s még tőle is, aki felől pedig nem tudhatott semmi

113
rosszat, csak azt, hogy hallgatag. S a többiektől, akik
itt ültek körben a kerek asztaloknál. S a város hoteljai-
ban feküdtek a széles ágyakon. S megtöltötték az ut-
cát idegen hangokkal, például ilyesmit mondtak a
nagy boulevard-on: — Dreissig, Franken, und er hat
noch die Frechheit gehabt... — A francia lány világos,
szürke szemében minden mozdulat, amellyel az idege-
nek Párizst birtokba vették, felségsértésnek tűnhetett,
s valószínűleg rossz néven vette az idegenektől azt is,
hogy beszéd közben nem tudták az rr-eket olyan sebe-
sen pergetni, s nem nyelték el olyan szomjasan a né-
ma mássalhangzókat. S most lehúzta kesztyűjét.
Bizonyos nők képessége, hogy egy kesztyű lehúzásá-
ba a vetkőzés, a teljes déshabillé* minden illúzióját be-
le tudják varázsolni — az ujjak kacéran s egyenként
mutatkoznak elő a lehántott köntös alól, elfogulatlan
szemérmetlenséggel, s végül előbuggyan a hús, a kéz
törzsének felülete ápoltan és közömbös meztelenség-
gel takarózik ki, s a kéz letelepedik az asztalra, az ujjak
nyújtóznak, s a lemeztelenített testrész mintegy meg-
szólal: tessék, itt vagyok. Kissé brutális, nem nagyon
hosszú ujjakkal megáldott, csontos kéz volt, mely itt
levetkőzött és közszemlére bocsátotta magát — mun-
kás és fegyelmezett, kidolgozott kéz, egészen rövidre
vágott körmökkel. A modor, ahogy a kéz mozgott, el-
bánt tárgyakkal, igénybe vett eszközöket, önállóságra
vallott, öntudatos kéz volt, melynek saját mestersége
van s azon felül is speciális képességei. De nem ez volt
a fontos. Sokkal nehezebb volt eldönteni, hogy miért

*déshabillé (fr) — francia házi ruha, pongyola

114
tetszik neki ez a kéz — mert abban a pillanatban, mi-
kor így lemeztelenedett, egy idegen s külföldiekkel
nem nagyon rokonszenvező francia vidéki lányból,
aki egy világpolgári szabadelvűségtől eltöltött francia
gázgyári mérnöknek volt a barátnője, valaki ismerős
lett — izgatóan ismerős, oly kínzóan ismerős, mintha
már életében egyszer köze lett volna ehhez a kézhez,
s csaknem elvörösödött, mert az a mindenképpen tisz-
tátalan, lehetetlen, idétlen ötlet villant meg benne,
melyet nem tudott eléggé szégyenleni: mintha már
hált volna ezzel a meztelen kézzel.
Az ég pillanatok alatt felderült. A pincérek, kiket a
szobrász a maga szenvedélyes modorában s nehezen
ellenőrizhető képzettársítás kapcsán „sintérek"-nek ne-
vezett — talán nyers s a hazai kávéházi szokásokhoz vi-
szonyítva kevéssé devotáló* modoruk miatt —, nekies-
tek a ponyvasátornak, mely addig a terasz fölé borult,
s visszacsavarták az átázott vásznat. Világos ég terült
föléjük, bárányfelhőkkel s kevés és hűvös napsütés-
sel, egy juliális délutáni hangulatával. A kéz, ez a kissé
nyers, csontos és például zongorák leigázására látható-
lag oly kevéssé alkalmas kéz szórakozott mozdulattal
emelkedett a levegőbe, s az ujjak elhúztak a hirtelen
fakadt világosságtól hunyorgó szemek fölött. A szob-
rász egy ünnepélyről beszélt, s a francia ellentmondott
neki, egy közeli és örvendetes ünnepélyről, s felszólí-
totta a párt, hogy az általános „juhhé"-ba kapcsolódja-
nak bele — így mondta, fesztelenül, „juhhé!" —, s szem-
mel láthatóan keveset törődött azzal, hogy megértik-e —

* devotáló (lat) — ájtatoskodó, meghunyászkodó

115
de minderre csak fél füllel figyelt. A ponyvát felcsavar-
ták, s a félhomályt és a fülledt, megrekedt levegőt a vilá-
gossággal egyidejűleg friss légáramlat váltotta fel, s mind
a négyen fészkelődtek helyükön, s arcukat forgatták a
fuvallat felé. Csak a leány ült nyugodtan, kissé fáradt,
inkább csak fáradt, s nagyon kevéssé rövidlátó szemét
lassan felemelte az ég felé, a szürke és kifejezéstelen te-
kintet egy pillanatig céltalanul kóválygott a levegő-
ben, a háztetők felett, s aztán váratlanul, a szemek
egyetlen, brutális villanásával feléje fordult.
Farkasszemet néztek. A szürke szempár nyugodtan
pillantott, nem kérdezett és nem felelt, csak tudomá-
sul vett. Egy idegen, mondta a szürke szempár, s ő
megértette és gúnyosan visszafelelt: egy török. Ott-
hon, a kofferben, hosszú harisnyákat tartok. Majd vi-
gyázok, hogy a cigarettahamut le ne szórjam a földre,
ide a fűrészporra, hogy be ne piszkoljam a padlót, bár
ugyan nem tudom, hová szórhatnám különben, mert
hamutálcát nem látok sehol. Nálunk otthon van ha-
mutálca a kávéházban. Köpőcsésze is. Ez egy francia
ember barátnője, aki velem egykorú. Én elég messzi-
ről jöttem ide. Nem, nincsen semmiféle igazolvá-
nyom. S mégis kénytelen tudomásul venni, hogy a vi-
lágon vagyok, s egy pillanatra így farkasszemet nézni
velem. Ez azért van, mert ismerős a keze. Ijesztően is-
merős. Lehet az, hogy kezek külön visszatérnek? Őrült
és vizionális gondolat, s nem illik a társalgáshoz, me-
lyet itt folytattunk és ehhez a pillanathoz sem illik —
valami meg nem engedett és tisztátalan van benne.
Úgy látszik, tisztátalan és illetlen az is, amit itt beszé-
lünk, Vaszilieff úr és a naplopó szobrász s a rokonszen-

116
ves franciának feje fölött, ezzel a külön beszédképes-
séggel, mely fantasztikus lehetőségeket ad az emberek
érintkezésének, a tekintettel. Minden beszéd, melyet
nem vakok folytatnak, fantasztikus és ellenőrizhetet-
len. Szeretném közelebbről megnézni a kezét.
Ezt gondolta, s ebben a pillanatban megtörtént a
csodálatos: a lány szájához emelte kezét, a kisujjat
megérintette nyelvével, s az asztal felett átnyújtotta ne-
ki az egész, kissé brutális, nem nagyon hosszú ujjakkal
megáldott, csontos és önálló kezet.
— Úgy hallottam, hogy ön doktor — mondta egysze-
rűen. — Lenne szíves megnézni az ujjam. Azt hiszem,
gyűlik.
Óvatosan megfogta a kezet, három ujjal, tenyerébe
fektette, s az asztalon át közelebb hajolt föléje. A kéz
érintés nélkül, tárgyszerűen s melegen feküdt tenyeré-
ben, ismerős melegséggel, s formája így tapintásra
még sokkal ismerősebbnek tetszett. A szobrász meg-
fogta a lány csuklóját, s mint egy tévedés áldozatát,
fejcsóválva adta vissza a kezet tulajdonosának.
— Doktor, de nem orvos — mondta elégedetten. —
Mit is végzett ön?
— Filozófiát! — felelte.
És lehajtotta fejét. Most mind nevettek, mert olyan
arccal ült itt, mint aki mélyen fájlalja, hogy pályát té-
vesztett. A lány nevetett, s Vaszilieff úr elnézőn és
gyöngéden mosolygott, s a francia hangtalanul és gépi-
esen nevetett, tapintatos és tartózkodó mosollyal. Az
Engelbertus-kápolnára gondolt, a gótikára, s életében
először érezte, hogy talán nem cselekedett egészen
őszintén, mikor sok kétely és sok munka árán elérte,

117
 hogy a filozófia doktorává avatták. — Szóval tudós —
mondta a francia lány. A mérnök elhamarkodva je-
gyezte meg:
— Ez nem ugyanaz, odalenn.
Így mondta a világpolgár: — Odalenn. — Erre csend
lett. Még Vaszilieff úr is elhallgatott, akinek pedig a
maga töredezett francia szókincsében bizonyára akadt
erre a ballépésre és kisiklásra is néhány engesztelő sza-
va. „Odalenn", mondta a jóindulatú francia, akit
Emile Boudinnek hívtak és egy világot akart, melyben
elférnek valamennyien — de ezt már nem lehetett
visszaszívni, s a szobrász, aki „odalenn", tehát egy or-
szágban, ahol a lovas szobrokat makacsul előnyben
részesítették kúpokkal és gömbökkel szemben, indu-
latosan viselkedett, ahonnan a viszont nem látásra
távozott, még a szobrász is felkapta fejét, és ideges hu-
nyorgással nézett körül. Érezték, hogy nem szabad az
elszólásnak jelentőséget tulajdonítani, s a francia mér-
nök sejtette azt is, hogy valami baj történt, s minden
enyhítő és magyarázó szó ronthat csak a dolgon. Vál-
toztatni már nemigen lehetett mindezen: „odalenn",
az a világ volt, egy világ, melyben elférnek valamennyi-
en, kivéve Emile Boudint s barátnőjét a tág orrlyukak-
kal. Mert határozottan nagyok az orrlyukai, gondolta
most dacosan. El tudok képzelni finomabb orrot és
kisebb orrlyukakat is.
Így ültek még egy ideig. Egy ember jött asztaluk felé,
nehezen furakodott át az asztalsorok szövevénye kö-
zött, cowboykalapban, bőrnadrágban, apacskendővel
nyakában és pipával a szájában, nyilvánvalóan egy bo-
lond. Kis távolságban állt meg, nagyon magasra fel-

118
húzta szemöldökét, a pipát nem vette ki a szájából, és
kérdően bámult a szobrászra.
— I corne immediately * — mondta a szobrász.
— Ick warten ** — felelte a cowboy csengő román
hangsúllyal.
S nyugodtan és derűs mosollyal tartott a kávéház
felé. A francia lány utánanézett. Cercle-t*** tartott te-
kintetével az idegenek között, megnézte a szobrászt,
Vaszilieff urat, aki megértően és elhanyagolt hajviselet-
tel ült közöttük, s megnézte őt, az idegent, aki nem
tudós, csak doktor, s még csak nem is orvos, s így iga-
zán csak kételyekkel lehet napirendre térni fölötte.
A kéz, mely csakugyan gyűlt a kisujjon, felöltözött a
kesztyűbe, miközben társa a sziámi ikrek módjára se-
gédkezett neki, s mikor a három kesztyűgomb utolsó-
ja is helyére került, korrekten és civilizáltan kínálta fel
búcsúzásra magát, bizonyos nők módjára, kiknél a
déshabillé szenvedélyes szertelenségét a felöltözöttség
pillanatában hűvös társadalmi nyugalom váltja fel.
A szobrász morgott valamit, „odalenn"-ről, de ezt ipar-
kodtak nem hallani. S ő is szeretett volna búcsúra
mondani valamit ennek a kéznek. Párizs minden jel
szerint nagyobb és szövevényesebb volt, mint hitte az
ember, s a kiterjedés veszélyeket rejtett magában: az
utas, aki csak átmenetileg élt itt, veszélyben élt, hogy
nem találkozik többé az ismerőssel, akit a véletlen út-
jába sodort, s nem csak ismerős kezek, de egész embe-
rek összes testrészeikkel visszahozhatatlanul tűntek el,
* I corne immediately (ang) — rögtön megyek
** Ick warten (ném tájsz) — én várok
*** cercle (fr) — kör; itt: körbenézett

119
 ha az ember óvatlanul útjukra engedte őket. Szeretett
volna búcsúra mondani valamit, ez az Emile Boudin
az „odalenn" dacára is rokonszenvesnek tetszett, s töb-
bek között azt is mondta, hogy gázgyárban dolgozik,
s hogy ez nem jelent semmit. Szerette volna megkér-
dezni a lányt, hogy mit ért jó zene alatt, s az a kifejezés,
hogy „zenében élek", remélhetőleg nem vonatkozik
egy női zenekarra — önmagában véve lehetetlen feltevés
és gyanúsítás, de itt idegenben valamennyire menthe-
tő. S szerette volna megkérni, hogy azért ne haragud-
jon reá, amiért idegen s itt él a városban, s az orvosi
pálya helyett inkább a filozófiát választotta, melyet iga-
zán csak jóindulattal lehet „pályá"-nak nevezni, s róla
is feltételezi-e, hogy egy ilyen nagy eseményt és töme-
get, mint Párizs, kedvezőtlenül tud befolyásolni a maga
személyével, s mint képletesen kifejezte magát, hogy ő
is rajtahagyja a városon szája nyomát. A lány már fel-
állt s Emile Boudinre nézett, aki egyetértő fejbólintás-
sal követte. Váratlan veszteségérzet ijedelme fogta el,
egyszerre még sok mindent szeretett volna kérdezni
tőle. De nem kérdezett semmit.
Az asztal mellett ült, mozdulatlanul, csak fejét for-
dította egy negyed mozdulattal, s bámulta, amint a
francia nő s a francia férfi a nagyvárosi emberek me-
chanikus halálmegvetésével átkelnek az autók között.
Szemben az utcasarkon a földalatti vasút barlangjába
vezettek le a lépcsők, s a lány, ki fél fejjel magasabb
volt a férfinál, gyorsabban járt, s így történt, hogy az
első lépcsőfokon, mely a mélybe vezetett, a mérnök
már megnőtt egy fejjel, s két lépcsővel lejjebb már va-
lóságos daliának tűnt, kinek a lány csak derekáig ér.

120
Nem is látszott már más belőle, csak filckalapja és a
kék esőköpeny vállain — a mérnök diadalmasan állt
felette, s lenézett reá mint egy óriás. Aztán elsüllyed-
tek mindketten a föld alatt, ahol ismeretlen áramok
vonzották s repítették őket ismeretlen célok és címek
felé, az isten tudja, hová, odalenn. De idefenn nagy
volt a lárma és a kavarodás. Vállat vont. Megdörzsölte
szemét, levette kalapját, s nekilátott, hogy a különös
helyen végre alaposan körülnézzen — mert eddig nem-
igen látott mást, ha őszinte akart lenni, csak a lányt a
nagy orrlyukakkal, akinek ismerős volt a keze.
 7.

- NO, TISZTÁBB A LEVEGŐ - mondta a szobrász. — Ez

mindig így van a franciákkal, a végén elszólják magu-
kat. Pedig ez a Boudin vagy hogy hívják, tisztességes
fajankó, amolyan elfuserált festő, ha jól értettem, de
erről nem beszél szívesen. Azt hiszem, a kubizmus kö-
rül settenkedett, mint mindenki, aki nem elég erős
arra, hogy az anyagot felbontsa ősi formáira. Azért
elvégezte közben az egyetemet is, és diplomája van,
szerencséjére, s most gázkályhákat tervez, amilyen sze-
rencsés fickó, s azt állítja, hogy ez a munka nem elég
izgalmas. Mondom, derék fajankó, sokat olvas és na-
gyon türelmes általában mindenféle jelenséggel szem-
ben, jóllehet a művészetről fogalma sincsen, s ahhoz
mégiscsak francia, hogy idegen társaságban a végén el
ne szólja magát, s valami kellemetlent ne mondjon.
Tudniillik, majd megtanulja ezt, ha itt marad. Van-
nak fiatal franciák, igazán érdekesek s megértőek, már
háború után kezdtek gondolkozni, tudja. Ezek nagy
csatákat vívnak az öreg franciákkal otthon, akik bajuszt
és szakállt és gloire-t és victoire-t* hordanak, és leutaz-
nak vidékre, ha Poincaré leleplez valahol egy háborús
emlékszobrot, s a Mercure de France-ot járatják, s a kávé-
házban kockáznak, s mellesleg briliáns üzleteket csinál-

*gloire, victoire (fr) — dicsőség, győzelem

123
nak a világban. No igen, meg kell értenie, hogy ezek-
nek a fiatal franciáknak nehéz a soruk, mármint oda-
haza, mert a papák helyzete itt sokkal előnyösebb velük
szemben, mint mifelénk a papák helyzete, bizonyos
tekintetben igazolva vannak a papák, mert megnyerték
a háborút. A fiúk dolga, hogy megmagyarázzák nekik,
mennyire nem lehetett ezt a háborút „megnyerni" —
s több-kevesebb lármával ez történik odahaza. Szóval,
ez egy jó fajta, ezek az új franciák, mindenféle boga-
rakkal a fejükben, katolicizmussal, szürrealizmussal és
páneurópával, s állítólag mulatságos könyveket is ír-
nak, melyeket én nem olvastam, mert szabad művész
vagyok, és nem engedem befolyásoltatni magam. Állí-
tólag egészen külön irodalmat írtak már össze az írás
hiábavalóságáról. Ha megcélozza ennek a norvégnak
a fejét a harmadik asztalnál, jobbra tőle kalap nélkül
ül egy... látja?... ez a kis ember is írt egy egészen kis
könyvet, mert író és francia, ami különben csak szó-
szaporítás, mert Párizsban mindenki ír, aki helyesírást
tud, s még azok is, akik nem tudnak. Nézze meg jól,
ez a kis ember könyvet írt a helyes beretválkozásról.
Nem hiszi? L'art de se raser,* ez a könyv címe, s meg-
tanítja az embereket helyesen beretválkozni. Ezt a
könyvet olvastam. Nagyon izgalmas. Az ember naponta
beretválkozik, mégpedig helytelenül — mégiscsak fon-
tosabb s az élethez közelebb áll ez a probléma, mint
Caesar viszonya Cleopatrához! Nézetem szerint ilyen
könyveket kell írni, nem pedig marha regényeket Jan-

*L'art de se raser (fr) — „A borotválkozás művészete". Georges Mallet

könyve

124
csiról és Juliskáról vagy a háborúról és a békéről. Na-
gyon tehetséges ember. Most ajánlottam neki, hogy
írjon egy könyvet a helyes tyúkszemvágásról, például
ilyen címmel: A tökéletes tyúkszemvágó — de még nem
határozta el magát, vajúdik. Ami mármost ezt a
Boudint illeti, aki az ön filozófiai doktorátusának tu-
dományos értékéről ilyen hanyagon nyilatkozott, ez
egyike a legderekabb, lelkes, türelmes, fiatal franciák-
nak, s él itt az országban már egypár millió ilyen, akik
utaznak és külföldi írókat is olvasnak. Most nagyon
odavan, ezzel a lánnyal, akit én mutattam be neki. Azt
persze meg kell szoknia, hogy franciáktól kap néha
ilyen gombócot a gyomrába, mint az „odalenn" — meg
kell szokni, ez az ára az itt-tartózkodásnak, nem sza-
bad mellre szívni. Sok baja van ezzel a lánnyal. Tudnia
kell, hogy szerelmes, s Párizsban a szerelemnek még
majdnem teljes értéke van, komolyan veszik az egész
kényszerképzetet, hörögnek, nem alszanak és piszto-
lyokat sütögetnek el és a vízbe ugrálnak, nem lehet azt
mondani róluk, hogy különösen meganalizált nép.
Na igen... s itt ennek is tradíciója van, a szerelemnek,
szinte klasszikus ceremóniája... a fene egye meg, majd
meglátja. Azt hiszen, Boudin az, aki jobban szereti a
lányt, s ezért mosolyog olyan fájdalmasan és tapintato-
san. Nem szabad elfelejtenie, hogy ezeknek az élete
tele van katasztrofális emlékekkel, itt az élet minden
mozdulatának vonatkozása van és történelmi előz-
ménye... képzelje csak el, mi lóg ezeknek a nyakában,
ha leülnek ma képet festeni, egy Clouet, Poussin,
Ingres, Chardin, Delacroix, hogy Monet-ról és Manet-
ról ne is beszéljek, s egy Courbet, Watteau, Lautrec,

125
Fragonard és David, s egészen mellesleg egy Chassériau,
Corot s mit tudom én, ki még. S ugyanígy lóg a nya-
kukban három tucat név, ha leülnek könyvet írni, s itt
még a forradalomnak is formája és tradíciója van,
nem lehet csak úgy kapásból a barikádokra menni,
öregem! Nézzen körül, akik ma este itt a Dôme előtt
az utcán táncolnak, s mindenfelé az utcákon, azok ta-
lán nem is tudják már, hogy miféle emlékünnepély
jóvoltából rúgnak be ma este, hogy egy francia köz-
épület kissé önkényes igénybevételének emlékére tán-
colnak ma este foxtrottot és charlestont — nem tudják,
de táncolnak, s az idegeikben benne van az ürügy,
amiért ma táncolnak... meg kell értenie, hogy elég
nehéz lehet itt fiatal franciának lenni.
Így beszélt. Alig érezhetően alkonyodott, de már
lámpasorok gyulladtak, s szemben az úttest sarkán, a
földalatti vasút bejárata mellett, színes és ízléstelen
elektromos fényár lobbant fel a hangversenydobogó
felett, melyet csak most vett észre, s a zenészek elfoglal-
ták az utca közepén helyeiket. A Dôme asztalai kiárad-
tak az úttestre. Az életnek ebben a nagy és triviális lár-
májában, mint egy rokon hangú, de egy fokkal mégis
tisztultabb szólam, túlnan az utca sarkán, felrobbant a
zene, mindenre elszánt fúvós hangszereken. Már az első
hangok után zűrzavar és látható nyugtalanság kavarta
fel az utcát. Tájékozatlanul nézett körül. A szobrász
felállt, kalapját a székre hajította, s minden mozdulatá-
val különös izgalmat árult el.
— Nem tudta? — kérdezte hitetlenül. — Július tizen-
negyedikét írjuk. A Bastille lerombolásának emlékére
táncolok egy charlestont.

126
 S ott helyben, görcsszerű mozdulatokkal s „Halle-
lujáh"-t fütyülve vonaglani kezdett. A zenekar az ener-
gikus fúvóhangszereken amerikai dzsesszmelódiákat
süvöltött a levegőbe. Az utca és a kávéház terasza né-
hány pillanat múlva átmenet nélkül egy kevéssé fegyel-
mezett tánchelyiségre emlékeztettek. Feszélyezve pil-
lantott körül, a szobrász miatt, aki ilyen váratlanul és
nyilvánosan, egy leküzdhetetlen varázs kényszerének
engedve, rángatta térdeit — de senki nem figyelt rá,
a varázs másokat is megejtett, párok távoztak az aszta-
loktól a zene irányába, az utca közepén, két autó kö-
zött, kényelmesen felállottak a tánchoz, s átadták ma-
gukat egy ütemnek, mely csakugyan emlékeztetett a
középkori vitusragályra — s az autók tülkölése mint
kiegészítő hangszer, szinkópaszerűen működött közre
az infernális hangversenyen. A szobrász már tevékeny-
kedett. Nagyon kövér, északi szemvágású, ezüstszőke
hajszínű hölgyet kért fel partnernek ahhoz a kétes jel-
legű produkcióhoz, melyet táncnak nevezett — a höl-
gyet a szomszéd asztaltól rabolta el, ahol egy házaspár
társaságában ült, s harsány északi indulatszavakkal
vett részt már eddig is, az asztal mellől, az általános
örömben s ünnepi mozgalmasságban. — Vous permet-
tez,* Cristoph Colombe?... — mondta udvariasan a
szobrász az idősebb hölgynek, s rezgő térdekkel, min-
denestül inkább ihajcsuhajos, bokázó és rezgőcsárdá-
sos mozdulatokkal komplikálva a charleston középkor-
ra emlékeztető, reszketős ficamait, már haladt is előre,
s tolta az északi szépséget az utca kavarodása felé.

* vous permettez...(fr) — megengedi...

127
 A hölgy, akit a szobrász ilyen történelmi névvel szó-
lított meg, üveges tekintettel, bámészkodva, mozdu-
latlanul ült helyén, s az elfogyasztott italok mennyisé-
gét szemléltető csészealjakat bámulta, melyek húsz
centiméter magasságban tornyosodtak előtte. Nagy,
tollas carbonarikalapot viselt, s minden jel szerint tö-
kéletesen részeg volt. Mosoly nélkül, szinte komor ré-
vületben bámult maga elé, duzzadt, vörös arcán lelóg-
tak a zsírpárnák, s üveges tekintetű szeme szürkészöl-
den dagadt elő a zsírból. Hasonlatossága Kolumbusz
Kristóffal szembeszökő volt és nyugtalanító. Megkér-
dezte az oroszt, hogy a feltűnő hölgy rokona-e a felfe-
dezőnek?
— Dán nő — mondta elnéző mosollyal Vaszilieff, aki
a szobrász hosszú, magyar előadását türelmesen hall-
gatta végig. — Meséket ír, dán gyermekeknek, s a pénzt,
melyet az egyszer volt hol nem volt történetekért fizet-
nek neki, férjével együtt elissza. Lehet, hogy a nemzeti
ünnep, mely a városban kissé szabados formákat ölt,
animáló hatással van kedélyére, mert szemmel láthatóan
részeg e pillanatban. Itt ül férjével, aki versenyt iszik
vele, reggeltől estig. Hogy a meséket mikor írja, nem
tudom. Amit a mérnök barátnője mondott a Dôme
vendégeinek időbeosztásáról, az nagyjában megfelel a
valóságnak. Persze akadnak kivételek. Ülnek itt festők,
akik maguk se tudnák megmondani, mikor festették
azt a nagy tömeg képet, melyeket az utókor kétségtele-
nül ecsetjük munkájának ismer el. Mint minden az
életben, szisztéma kérdése az egész.
Kivette a pipát szájából, és gondterhesen nézett ma-
ga elé.

128
 — Ön csakugyan először van itt? Nos, érdekes, hogy-
ne, nagyon érdekes — mondta halkan, és nyugtalanul
pillantott körül. — A dán nő és férje, akik a nagy
Andersen mesterségét folytatják kontár eszközökkel,
néhány napra érkeztek csak Párizsba, ha tudni akarja,
négy év előtt. Első este elhozták őket honfitársaik ide,
a Montparnasse-ra, s aztán itt ragadtak. Az ilyesmi
gyorsan megy, bizonyos emberek számára leküzdhetet-
len varázsa van a helynek. Ha szabad figyelmeztetnem,
vigyázzon — bár ez nevetséges, mert mindenkinek joga
van elrontani az életét.
— És ön, Vaszilieff úr? — kérdezte bátortalanul. —
Szabad-e megkérdeznem, hogy ön is idejár-e, és mit
csinál az életével?
— Én? — mondta végtelen megvetéssel. — De hiszen
én orosz vagyok, batuska. Én a görög nyelv s a szép-
művészetek tanára voltam Kazánban. Oly mindegy,
hogy én hol ülök.
Fejét csóválta, kezet nyújtott és elment. Fél óra múl-
va megpillantotta, a kávéház túlsó sarkában, egy asztal
mellett, amint előrehajtja rokonszenves és elhanyagolt
hajviseletű fejét, s pipával a kezében, mutatóujját intő
mozdulattal emelve a levegőbe, pápaszemes és széles
nadrágos amerikai fiatalembereknek magyaráz valamit.
El akart menni. Egyedül maradt, a szobrász nem tért
vissza, kalapját ott felejtette a széken, a cowboyjal ült
a kávéház mélyében és sakkozott. Néha futóvendégek
ültek asztalához, rövid biccentéssel, egy pálinkát haj-
tottak fel vagy egy aperitifet, kíváncsian bámultak kö-
rül, jeleket váltottak a szomszéd asztalokkal, s köszönés
nélkül állottak odébb a forgatagban. Az asztalok között

129
a közlekedés minden civilizált formája megszűnt, fi-
gyelemre méltó helybeosztással nyolc-tíz vendég ku-
porgott egy-egy kis, kerek asztal mellett, s egy fehér
kabátos ember cukrozott gyümölccsel és nyalánksá-
gokkal megrakott tálcát egyensúlyozva a levegőben,
vakondok mozdulataival vágta át magát a tömegen,
rekedt, papagájszerű hangján fáradhatatlanul rikácsol-
va, ezerszer és ezerszer egy délután, mint egy fájdal-
mas és dühös jelszavat, melyre felesküdött: Cacaouette
Cacaouette!* Úgy látszott, hogy kedveltségnek örvend,
ő is és áruja — üzeneteket közvetített távoli asztalok
között, ismeretségeket könnyített meg, több nyelven
harsogta közölnivalóit a vendégek feje fölött, s időn-
ként, mint hajnyírás közben a borbély, mikor üresen
csattogtatja az ollót, mechanikus visszatérésekkel riká-
csolta a „cacaouette!"-ot, ezt a jelszót, melyről az élet
futó üzletei közben sem szabad megfeledkezni. Mikor
asztalához ért, nyugtalan patkányszemeit fesztelenül
futtatta végig rajta, egy pillanatra cipőjét is vizsgálta s
kezét, félig nyitott szájjal bámult reá, s természetesen
mondta, magyarul: — Parancsol a doktor úr?... — Pis-
logva állt előtte, kopaszon, kissé fölényes bizalmasság-
gal, s minden szolgálatra készen, olyanokra is, amilyen-
ről hangosan nem beszél az ember. — Zuwachs!** —
mondta a honfitársnak, barátságos szemtelenséggel,
megállapító hangon. — Semmi óhaj? Cacaouette? Cuk-
rozott dió? Honi gyártmány? Hát a legközelebb. —
S továbbment.

*cacaouette (fr) — helyesen cacahuète; amerikai mogyoró

**zuwachs.! (ném) — szaporulat; itt: gyarapodni! Szaporán!

130
 El akart menni. Két zenekar váltotta fel egymást,
még egy dolgozott valahol a közelben, talán egy mel-
lékutcában, láthatatlanul, s ha az energikus fúvóhang-
szerek elfáradtak, élesen nyávogó harmonikával és a
zongora dübörgésével tolakodott be a szünetbe. Föl
kellett volna állni, a szobrász kalapját sorsára hagyni,
átvágni magát a különös tömegen, el Kolumbusz Kris-
tóf mellett, aki órák óta rendíthetetlen nyugalomban
ült, szoborszerűen, szürkészöld szemét kimeresztve a
zsírból, s ha az elfogyasztott italok mennyiségét szem-
léltető csészealjak hőmérője nem emelkedik előtte, a
felületes szemlélő azt hiheti, hogy a nagy test megszűnt
életjeleket adni. A fájdalmas lármában magányos em-
berek ültek, némán, viaszos mosollyal bámulva ma-
guk elé, társaság nélkül a tömegben, elveszve egy vágya-
kozás, egy távoli és ismeretlen gondolatmenet boldog
kábultságában, olyan arckifejezéssel, mintha megeről-
tető szellemi munka után magányos erdőrészletet ke-
restek volna fel, ahol a lélek megfürdik a természet
csendjében, s még egyszer átéli, amit aznap alkotott.
Egy nagy sörényes, sötétkék inges, szőke fiú, drótkere-
tes pápaszemmel, vaksin hajolt a spanyol nyelvtan fö-
lé, és hangosan magolt, mit sem törődve a két visítozó
nővel, kik asztalánál minden alkalmat megragadtak,
hogy kibővítsék ismeretségi körüket. Hangosan ragoz-
ta a spanyol igéket, igen nagy távolságban mindattól,
ami közvetlen környezetében történt, pohár tej állott
előtte az asztalon, rövidlátó mozdulattal nyúlt a pohár
után, s ivott egy kortyot. A drótkeretes pápaszemet ma-
dzaggal erősítette meg fülén. Egy kopasz ember, alig
látható plajbászcsonk hegyével, jegyzeteket készített a

131
maga elé terített füzetbe, újságlapokból, melyek tér-
dén és a földön hevertek körülötte, merítve hirtelen
ötleteket, és zsebeiből is mindegyre új és új lapcsomó-
kat húzott elő, különböző országokban megjelenő, kü-
lönböző pártállású napilapokat s folyóiratokat, gyor-
san lapozott bennök, s közben tenyerével simogatta
kopasz feje búbját, néhány jegyzetet vetett a füzetbe a
láthatatlan plajbásszal, mintha körmével írna, s az el-
használt újságpéldányokat közönyösen lesöpörte az
asztal alá. Csodálni kellett azt a beosztást és térérzé-
ket, mellyel a kerek márványasztal korlátolt felületét
ki tudta használni, mit sem törődve az asztalszomszéd-
ok csészéivel s poharaival. „Helló"-k röpködtek át a
levegőn, orrhangon és gőgösen, „nadzar"-ok, kedé-
lyes, zsíros „adjon Isten"-ek és grüss Gott, herzlich will-
kommenek* elfogulatlan csengéssel, „szervusz"-ok és
gitn Togok** és szláv mássalhangzók, vigasztalanul, a
magánhangzó andalító olvadékonysága nélkül tapad-
va össze, száraz és pattogó eccók,*** s közben monoto-
nul csattogott a pincérek mechanikus un bockja.****
A bárban három ingujjas csaposlegény eszeveszett ak-
kordmozdulatokkal mosott és töltött poharakat. Egy
nagyon sovány ember, szürke turbánnal fején, szigorú
arckifejezéssel ült az ablak mellett, összefont karokkal,
s e délutáni órában elzászi káposztát evett egy rágcsáló
állat szájmozdulataival, nagyon lassan, fakírhoz illő el-

* grüss Gott, herzlich willkommen (ném) — adjon Isten, Isten hozott

** gitn Tog (ném tájsz) — Jó napot!
*** ecco (ol): Íme, itt van!
**** un bock (fr) — egy pohár sör

132
mélyedéssel. Háta mögött az asztalnál bécsi akcentus-
sal beszéltek, éneklő hang oktatott egy elcigarettázott,
náthásan kérdező hangot, s ezt mondta: — S ha meg
akarja írni a lapjainak, írja meg a lapjainak, hogy Mis-
tinguette kibérelte a Moulin Rouge-t, talán megfigyel-
te, hogy Párizsban mindenfelé felszedik az aszfaltot és
javítják az utcákat, de ezt ne írja meg a lapjainak, ezt
már én írom meg a lapjaimnak. — Egy elhízott s külö-
nösen megrajzolt arcú nő, halántékáig stilizált, tibeti
maszkokra emlékeztető szemöldökkel, kellemes feltű-
nést keltett, mikor homlokába fésült fekete haját a ha-
lánték mellett két szalmaszállal tűzte fel, s a zene hang-
jaira spanyol bikaviadalt rendezett, egészen egyedül,
két szék között, nehezen felmérhető, mikroszkopikus
területen, különös mozgékonysággal, a helyben járás-
nak rendkívüli gyakorlatával, s felváltva mutatott be
bikát és torreádort a szomszéd asztalok közönségének.
Tapsoltak. A zene elhallgatott, s a nő magasra felemel-
te szoknyáját, körbefordult, illedelmes mozdulattal
visszaült az asztalhoz, és ártatlanul nézett maga elé.
Sokan ismerték és gratuláltak. Az utca már sötétedett.
Görcsszerűen, elakadva, összegubancolva vonaglott ez
a massza, visszatérő jelenségekkel, férfiakkal, kik nyug-
talan, kereső tekintettel tűntek fel időről időre, mint-
ha állandóan úton lennének egy elvesztett partner
után, nőkkel, kik fáradhatatlanul tülekedtek az utca
és az asztalok között, férfiakat ragadva magukkal s ve-
szejtve el valahol, hogy néhány perc múlva újra feltűn-
jenek. Egy vézna, tuberkulotikus külsejű, madárfejű
lány, félig meztelenül, magánkívül ordított világgá a
terasz közepén valamilyen sérelmet, mely az imént

133
esett meg vele, s közben egy jól fejlett fehér egér sétált
sziesztázó nyugalommal sótartós vállain s nem egészen
tiszta nyakán. De senki nem törődött vele, sérelmével
és egerével sem. És látható volt egy pápaszemes, nyers
vonású nő, férfias ruhában s keménykalappal fején,
aki dacos fölénnyel, kihívóan simult világos leplekbe
öltözött, szőke és bakfisszerű társnőjéhez, időről időre
áhítattal szájához emelte a lány kezét, és hosszan meg-
csókolta. S az üvegfal szélén, mely a teraszt szimboliku-
san elválasztotta az utcától, ahová ez az üzem a valóság-
ban már régen kiáradt és egybefolyt az úttest homályos
tömegével, nagyon magas, vörös hajú ember kotlott,
felhúzott térdekkel, nyaka köré csavart törülközővel, s
gyermekes mosollyal olvasott egy könyvet. Később,
mikor elment mellette, megpillantotta a behajtott
könyv fedőlapját. Székely népmesék — olvasta a címet.
— Összeállította Benedek Elek.
Micsoda vidám nép, gondolta. Fáradt volt és szo-
morú. El kellett volna menni, haza, fel a hotelbe, lefe-
küdni az ágyra, s a nyitott ablakon át hallgatni, hat
emelet magasságból, a lármát és a zenét, mellyel Párizs
népe egy francia középület kissé önkényes igénybevé-
telének emlékét ünnepli, mint a szobrász mondta. So-
ha nem látott emberek arca ismerősen húzott el mel-
lette, s ismerősök tűntek fel, szórakozott mosollyal
intve üdvözlést, egy színházi ügynök a Café Romani-
scherből, egy bolgár költő, akivel éjszakákat darvado-
zott át a Kurfürstendamm padjain, egy nő, aki Tem-
pelhofban azzal kereste kenyerét, hogy filmfelvételek
számára ötszáz méter magasságban kiugrott a repülő-
gépből, s mint egy tébolyodott gomba imbolygott a

134
levegőben az ejtőernyővel vállain. Az ismeretlenek is-
merősen néztek és az ismerősök természetesen biccen-
tettek feléje, nem mutatva meglepetést, hogy itt lát-
ják, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne,
hogy valaki délután átsétál a berlini Café Romanisches-
ből a párizsi Café du Dôme-ba. Mégis a szobrásznak
lesz igaza, gondolta fáradtan és nyugtalanul, ugyanegy
végzeten belül sétált az ember, bizonyosfajta ember, s
hogy a villanytranszparens a végzet fölött melyik kávé-
ház címét ragyogtatta, közömbös lehetett. Emberek
ültek és mászkáltak itt, céltalan buzgalommal, hely-
ben járó rekordléptekkel, kik nem két város, két or-
szág között mozogtak, hanem egy végzet két pólusa
között. Elvonta a száját, keserűen bámult körül. Mi-
csoda tévedés, gondolta és vállat vont. Talán mégis kü-
lönb időtöltés tanárnak lenni Gyarmaton.
A levél jutott eszébe, kezével idegesen zsebét tapo-
gatta, s körülnézett postaszekrény után, mert a francia
említette, hogy a Dôme-ban van egy elsőrangú. De
nem látott semmi hasonlót. Egyszer csak el kell innen
menni, gondolta. Ez a pokol egyik köre, s meg kell
adni, hogy nem az utolsó: akik a körön belül keringe-
nek, nem érzik kényszerét a távozásnak. Embereket
látott, kik időnként nagy feltűnéssel, kalaplengetéssel
és integetéssel távoztak, hogy néhány perc múltán
visszaérkezzenek, s gondterhesen pillantsanak körül,
aggódó pillantással, mintha elmulasztottak volna vala-
mit. Mulatságos világ, gondolta, s aztán: nem az én
világom. Csak éppen mozdulni nem tudott. Bizonyá-
ra nem ez volt Párizs, a francia nő is megmondta, de
mégis a városból nőtt, mint egy orvosilag érdekes,

135
rendkívüli daganat, s így bizonyos értelemben hozzá
tartozott. Mindaz, amit Párizsban eddig látott, kris-
tálytiszta világosság volt, egyszerűség és átlátszó mére-
tek — ez a forrongó moslék, ez az átmenet egy országos
vásár, egy cirkusz kantinja s egy filmatelier zűrzavara
között, ez nem lehetett Párizs. Mit érez itt egy fran-
cia? — gondolta rokonszenvvel. A dán nő, aki mesék-
kel kereste a pénzt, melyet az emelkedő tendenciájú
csészealjak toronyszerű méreteibe fektetett, váratlanul
magához tért a révületből s vitatkozni kezdett. Hirtelen
ocsúdásában volt valami valószínűtlen s természetfelet-
ti, mint mikor egy hegyet belső erők megmozgatnak.
Mégiscsak különös, gondolta. A Café Romanisches
ebből a perspektívából úgy tűnt fel, mint a rend s cél-
tudatos polgári szervezettség fellegvára, egy interná-
tus, ahol különféle tehetségű és hajlamú növendéke-
ket bizonyos házirend segélyével kordában tartottak
és neveltek. A Café Romanisches mégiscsak kávéház
volt, nem pedig végzet — s megdörzsölte homlokát, és
a fejét csóválta. Miért ülök itt? — gondolta. Úgy tet-
szett neki, hogy egy futó látogatás perceit már bősége-
sen eltöltötte itt. Utolsó időben, gondolta, az utolsó
esztendőben kissé sokat jártam kávéházba. Jó lesz vi-
gyázni ezzel. Olyasvalami ez, mint az alkohol vagy
más narkotikum. Semmi esetre sem veszélytelen. De
hova járjak? Végre is idegen vagyok. A levelet be kelle-
ne dobni. A levelet még ma este be kell dobni. Mind-
ez csak átmenet. Miért ne üljek itt, ha jólesik? Holnap
vagy egy hét múlva, vagy egy hónap múlva már nem
leszek itt. Megint akváriumszerű víziója volt, mint
odahaza, a körúti helyiségben. Homályosan emléke-

136
zett, hogy délután kettőkor érkeztek ide. Kocogott a
kanállal a poháron, fizetni akart. Megnézte az óráját.
A mutató néhány percet mutatott tíz után.

Kezdetnek egészen szép, mondta a szobrász, aki

elmenőben megállt asztala mellett, s elégedetten
vette birtokába kalapját; startnak egészen szép, s ha
így akklimatizálódik, rövidesen jól érzi majd magát. —
Nyugalom, Kristóf!... — szólt oda a dán meseírónőnek,
akin szenvedélyes elragadtatás jelei mutatkoztak. A
szobrász felhevülten állt előtte, zavaros tekintettel,
vállalkozó hangulatban. Most estére különös módon
felmelegedett az idő, verejtékeztek a levegőtlen
éjszakában. A fehér kabátos ember ment el mellettük,
s papagájkiáltását hallatta e trópusi légkörben. Vaszilieff,
az orosz, a kávéház előtt állt, kalap nélkül, szabados
hajviselettel, melynek elhanyagoltsága minden órával
fokozódott, s gáláns arckifejezéssel magyarázott
valamit egy zöld selyemturbános, csokoládészínű
nőnek. A szobrász két karjával integetett feléje, s nagy
gyakorlattal tört előre.
— Menjünk innen — mondta. — Ma este tele van
civilekkel.
S bizonytalan, megvető kézmozdulattal intett maga
körül a tolongó embermassza felé, mely valahol
felülről a Montparnasse-pályaudvar felől áradt le ilyen
beláthatatlanul, s járdát és úttestet sűrű hullámokkal
öntött el, amerre a szem látott. Vaszilieff meggondolási
időt kért.

137
 — Ez a lány — mondta — jó szívvel van irányomban.
Nem vihetnők magunkkal? Az ilyesmi ritkán fordul
elő.
S megsimogatta a lány arcát, aki mosolygott.
— Kicsit fekete ugyan — mondta elnézően —, de az
én koromban már legyen szerény az ember.
A szobrász válasz helyett pénzt húzott elő zsebéből,
s egy tízfrankost a fekete lány kezébe nyomott. Mikor
a néger nő eltűnt a tömegben, az orosz bánatosan né-
zett utána.
— Ön még fiatal, Borsi úr — mondta rosszkedvűen,
és vállat vont. — S a világnézetemhez se illik, hogy egy
szerecsen nővel szemben feltételeim legyenek. De
ahogy ön akarja.
Mellékutcákon vágtak át, és a szobrász taxit vett.
Mindhárman a hátsó ülésre ültek. — A Bastille felé! —
ordította a szobrász. — Ne higgyék, hogy kegyeletből
megyek oda. De a Bastille az a hely, ahol ma is, mint
száznegyven év előtt, a nép mulat. A Montparnasse-on
ma este a civilek bámészkodnak. Engem ne bámuljon
senki. Különben is forradalmár vagyok. A nép...
Még sok mindent akart mondani, de váratlanul hát-
raesett az ülésen és dadogni kezdett. Csak most látták,
hogy részeg.
Elszomorodva bámulták sápadt és gyermekes arcát,
a vázlatszerűen odavetett vonásokkal és ősz hajával,
s hallgatagon ültek, kalaptalan fejüket szellőztették
a tikkadt és levegőtlen utcákon át, amíg a kocsi átro-
hant velük a városon. Este tíz óra volt, nyolc évvel a
nagy háború s százharminchét évvel a nap után, mi-
kor az utcákon, amerre a taxi áthaladt, a nép, mely

138
most színes villanykörték fényében táncolt a tereken,
elindult a Bastille felé. A szobrász helyzetet változta-
tott, először mellére ejtette fejét, aztán keresztbe
feküdt kísérői térdén és elaludt. Mikor rúghatott be?
— gondolta. Azt hittem, sakkozott. Különös ember.
Mulatságos nép. Most hirtelen a dóm jutott eszébe, a
másik, a hatalmas és biztos, az a hűvös és merev való-
ság, melyet a lélek tapintott s igazibbnak és valóságo-
sabbnak érzett — a Dóm, melynek kapujából néhány
hete kilépett és szédülten megállt — néhány hete? —
gondolta. — Ha idővel lehetne mérni az életet!... —
s az a másik „Dôme", az a frivol és blaszfém, ahonnan
most jön, s ahol csak ők tudják, akik ott ülnek, hogy
kinek áldoznak — s a sötétben elvörösödött. Meg kell
tudnom, hogy ki vagyok — gondolta, s összeszorította
fogait. Mi van bennem? Hol a helyem? Levélszekrény
nem tűnt fel, közel s távolban, sehol. Ünnepélyesen
megvilágított utcákon hajtottak át, kissé gyermekes és
közönséges kedvteléssel cicomázta fel magát színes vil-
lanykörtékkel a történelmi éjszaka, s a középületek
homlokzatán, imbolygó gázpillangókból kirakva, a
Republika monogramja ragyogott. Az utcák szögletén
táncoltak. A „nép" táncolt itt, mint a szobrász mond-
ta, aki világpolgár volt, s bizonyos geometriai formák
erejéig forradalmár, s e pillanatban hortyogva aludt
térdeiken — „a nép", sűrű és forró tömegben, lelkesen
csoszogva a szaggatott ritmusú zene hangjaira, színes
villanykörték alatt, különösebb kurjongatás nélkül, jó-
indulatúan és közönyösen, átadva magát az ünnepé-
lyesség mákonyának, öntudatlan és gyanakvás nélküli
jóindulatában szinte tragikusan. Igen, ez volt „a nép" —

139
s kihajolt a kocsiból, s valami feljött a torkában. A sö-
tétkék, ragadós júliusi égbolt alatt, mint valami meleg
és tisztátalan anyagban, kavargott és forrt és keringett
„a nép", Párizs népe, a bisztrók előtt színes italok csil-
logtak a kerek asztalokon, a mámor spektruma min-
den színben ugyanannak a tehetetlen vállalkozásnak,
a feledkezésnek szolgálatában, s zenekarok és magányos
harmonikások szolgáltatták a zenét, mely nyávogó,
vontatott ütemmel mászott utánuk a csendes mellék-
utcákon is, ahol kísérteties párok keringtek a félho-
mályban, nők kalap nélkül s lobogó rövid hajzattal,
a férfiak kalapban s gallér nélkül, összetapadva egy-
egy ívlámpa alatt. „A nép" táncolt, s a város kinyílt, és
valami történelmi kéjgáz szaga érzett mindenen.
„Nép"— gondolta, s most oly közel volt hozzá, kedve
lett volna kiugrani a kocsiból —, a „nép", örökké ugyan-
egy maszlag mézesmadzagján vezetve, a „nép", százhar-
minchat éves, százharmincezer éves nép, itt táncolt,
rongyokban s kötelekben a „Szabadság" emlékünne-
pén, szinte illedelmesen keringőzve, valami hatósági-
lag engedélyezett, bánatos, együgyű bacchanál keserű
részegségében. Mert mindent, amit a taxiból látott,
kérlelhetetlen fegyelem fogott le: a kísértetiesen kerin-
gő tömeg, a színes villanyfüzér, mely olcsó csillogással
fonta be a várost, s rózsavizes ünnepélyt hígított ab-
ból, ami valamikor lucskos vér volt, vér és leszakított
tagok és letépett koponyák báli éjszakája — a tarka ita-
lok és nyávogó zene, mindez civilizált rendben illesz-
kedett össze, és az utcát szinte szobatisztává fegyelmezte
egy mély, csak az idegek tövében remegő s derengő tar-

140
tózkodás és megkushadt tapintat. Éducation civique*
— gondolta. — „A nép táncol." Nagy tér előtt akadtak
meg, egy ház homlokán a forradalom három jelszava
lángolt, unalmasan és megkopottan, mint egy fényrek-
lám, olcsó áru. Az orosz cigarettát kért, s végtelen
megvetéssel mondta, hangosan:
— Liberté!... **
A sofőr hátrafordult és tüzet adott. Fehér hajú em-
ber volt, s egyetértően felelte:
— Ça, par exemple!... ***
S kiköpött és hajtott tovább. Az orosz a szobrász fe-
je fölött beszélt, halkan és izgatottan. — Ez a nő —
mondta, s kihajolt s cigarettával kezében egy táncoló
pár felé mutatott —, aki itt ilyen természetellenes moz-
dulatokkal s kicsavart tagokkal lejt egy zene ütemére,
mely lényétől s hajlamaitól idegen, mert részben né-
ger parasztok, részben zsidó kupléírók komponálták,
nem tudja, hogy a groteszk mozdulatokkal egy vér-
szomjas istennő áldozati oltára előtt jár most vallásos
táncot, s ezt az istennőt ősei a Szabadságnak nevezték.
Ez a legbutább s legkegyetlenebb az összes bálványok
között. Száz és egynéhány éve ugyanez a nő szétbom-
lott hajjal, rikácsolva, seprővel kezében táncolt ezen a
téren, keze véres volt könyökéig, és szentül hitte, hogy
az a Szabadság, amit a seprővel kiverekedett. Még
nem tudta, hogy a természet rendje nem ismeri s az

*Éducation civique (fr) — polgári nevelés

**liberté (fr) — szabadság
***Ça, par exemple (fr) — Ez, például

141
emberek rendje nem kívánja a szabadságot. Ma sem
tudja még. Én már tudom. Nézzen körül, fiatalember,
aki valószínűleg regényes képzeteket őriz zsenge korá-
ból a forradalom jelentőségéről... A nagy majális!...
La Constitution française!... Chatedrale de Metz a
louer!... Déclaration des Droits de l'homme et du
Citoyen!...* Mi marad egy népünnepélyből? Charles-
tont táncolnak, valószínűleg az Esz Istennőjének emlé-
kezetére, s a Republika, melyet néhány hasas és nehéz
emésztésű New York-i magánbankár rángat dróton e
pillanatban, illuminálja az isteni nép számára a várost,
és meglobogtatja fejük fölött egy gyermekmese varázs-
szavait, a Szabadság, Egyenlőség és Testvériség lidérc-
fényeit!... Ennyi marad egy forradalomból, ez a csöke-
vény, néhány gázlánggal több az esztendő egy napján,
néhány rongy és játékszer a múzeumokban, néhány
assignáta** s egy részegség kérődzésszerűen visszatérő
utóíze, egy részegségé, melyet a vér adott, s most ez az
utálatos abszintpótlék varázsolja vissza, amit itt min-
denki iszik!
A taxi rossz köveken rázta őket. — Az is visszama-
radt — felelte a szobrász feje fölött —, hogy ön minden-
ről szabadon nyilatkozhat, s nyilvánosan terjesztheti
gondolatait. — S nagyot nyelt.

*La Constitution française (fr) — a francia alkotmány

Chatedrale de Metz a loeur! (fr) — Kiadó a metzi katedrális!
Déclaration des Doits de l'homme et du Citoyen! (fr) — Az emberi és
polgári jogok nyilatkozata
** assignáta (fr) — helyesen assignat; az 1789-es francia polgári forrada-
lom idején kibocsátott papírpénz

142
 — Nagyon szépen köszönöm — feleselt az orosz. —
Szabadon szidhatom a forradalmat és dicsérhetem azt,
amit általában fennálló rendnek neveznek. Ha ezt a
forradalom vívmányának tartja... Nézzen csak körül,
elvégre minden pillanat történelem. A pénzük most
papiros, másfél millió lemészárolt halottjuk fekszik a
tömegsírokban, s amit cserébe kaptak Amerikától, az
néhány gramofonlemez s a folyóvíz és a bidet, melyet
az amerikaiak bevezettek a párizsi hotelszobákba.
Nem látok semmi okot a nagy táncolásra. A legna-
gyobb baj az, hogy megadták magukat a pénznek.
Nemcsak csinálják, nem csak szeretik, ezek már hisz-
nek ma a pénzben! Szabadság!... Csak táncoljatok.
Izgatottan nézett körül. A különös lármában, a ra-
gadós éjszakában félhangosan utánamondta ezt a szót:
„Szabadság..." — s szinte kóstolta a nyelvével, íze volt
a szónak, s egyszerű képzettársítás kapcsán sós és fa-
nyar volt az íze, mint a vérnek. Aztán még egyszer
mondta: „Szabadság...", s az öreg sofőr hátrafordult s
a vállát vonta, mint aki a maga részéről részt vett a tár-
salgásban, s egy megismételt Ça, par exemple-lel lezár-
ja a vitát. Csakugyan, többször ismételve elhígult íze a
szónak, már nem ízlett olyan sósnak és fanyarnak, in-
kább csak vizenyősnek és íztelennek.
— Semmi okot — mondta makacsul az orosz, mikor
a Bastille terén kiszálltak az autóból s a szobrászt ma-
guk közé vették —, semmi okot nem látok a nagy tán-
colásra.
Okkal vagy ok nélkül, de „a nép" táncolt, itt is, még-
pedig egészen nagy körökben s feltűnő életörömmel,
mintha nem is tudna semmit arról, hogy a Republikát

143
néhány hasas és nehéz emésztésű New York-i bankár
rángatja dróton e pillanatban. A szobrász az első lépé-
sek után magához tért, a tér közepén megállt, nyújtó-
zott, szemét dörzsölte, s meglepően élénk mondatok-
ban elégedettségét nyilvánította a körülmény fölött,
hogy végre itt van, ahol nincsenek civilek. — A Bastille
ellen!... — ordította torkaszakadtából. Körbementek a
téren.
Az éjszaka, túlzott fényeit kibontva, teljes pompájá-
ban ragyogott. Elvégre minden pillanat történelem,
idézte az oroszt, és mélyen lélegzett. Támolyogva és
sodortatva keringtek, s a nyár és a tömeg enyves, nyers
szagát mélyen szívta le. Ettől a szagtól meg lehetett ré-
szegedni, mert nem volt rózsavíz, mint az elhanyagolt
hajviseletű orosz nevezte, hanem az életszaga volt,
nem kellemes, nem kellemetlen — s ahogy az elmerülő
nem tudja megítélni a tengervíz ízét, úgy szívta fel
minden pórusával, ellenkezés nélkül, ezt a szagot.
Mágneses vonzás áradt a térből és a sötét utcákból,
minden ellenálláson átható, jótékony vonzás, mely-
nek készséggel adta át magát. Nem történhet semmi
baj, gondolta. Mind emberek vagyunk. Ezt nem lehet
kitalálni és megtanulni, ezt a rokonságot — egyszer így
érzi az ember, s akkor megnyugszik, tudja, hányadán
van. Ettől be lehet rúgni. Ma július tizennegyedike
van. Talán az én, külön július tizennegyedikém van
ma, az én saját, külön Bastille-om bevételével. Rokon-
ságot, összetartozást érzek a névtelennel, homályossal,
boldogítóan közönyössel... S legnagyobb meglepeté-
sére széttárta karjait.

144
 — Mi baja van? — kérdezte a szobrász, aki teljesen
magához tért.
Gondolkozott. Azt akarta felelni: — Rájöttem, hogy
mind emberek vagyunk. — De abban a pillanatban,
mikor a néhány szó mondattá sűrűsödött szájában, ke-
serűnek érezte, kimondhatatlannak. Erőltette magát,
de a szó megakadt nyelve hegyén, kínlódva lenyelte.
Talán azon múlik minden, gondolta, hogy csak a leg-
kevesebb ember mer ilyen szavakat kimondani.
A helyiség, ahová a szobrász, feltűnő tájékozottság-
gal, vezette őket, a tér egyik mellékutcájában nyílott,
a keskeny és magas házak egyikében, melyek hosszú
sorban sorakoztak, s a kapu fölött görbe, kunkorodott
macskafarkszerű transzparensek „Hotel", Bal Musette*
vagy egyszerűen „Dancing" megjelöléssel csábították
a vendégeket. Zsákutcaszerű, keskeny és hosszú siká-
tor volt ez, s az utca bejáratánál rendőrök és az a sport-
sapkás ifjúság őgyelegtek, lappangó harcban és fegy-
verszünetben, kik nagyvárosokban munkát adnak a
rendőröknek. Mindannyian a mesterség kötelező uni-
formisába öltözve, munkaadók és munkavevők, egy-
mást nyugalmas közönnyel s jóindulattal szemlélve, s
minden pillanatban készen arra, hogy egymásnak esse-
nek, a rendőrök s a sportsapkás fiatalság szótlanul en-
gedték el a látogatókat maguk mellett. Az egyik dan-
cingba léptek be — a szobrász fellépése és mozdulatai
elárulták, hogy nem először jár itt. Leültek a fal mel-
lett egy lócára. A csaposlegény kérdezés nélkül vörös-
bort tett hosszú poharakban eléjük.

*Bal Musette (fr) — eredetileg falusi bál dudaszó mellett

145
 A hely, mintha a civilizáció minden gyárias és baná-
lis csínját levakarták volna a falakról, céltudatos sivár-
ságában inkább hasonlított egy tömegfogdára vagy
egy nyilvános orvosi néprendelő kórházi várószobájá-
ra, mint táncteremre. Itt minden csak a célt szolgálta,
kertelés nélkül. Mintha azok, akik idejárnak, fölösle-
gesnek tartanák az élet kereteinek kendőzését, azt, hogy
bizonyos csinosítással és díszmázzal vonják be a helyet,
ahol az élet egyik elkerülhetetlen, nem fontos, inkább
csak szomorú és közömbös üzlete lezajlik. Volt benne
valami egy klinikából, persze a legsivárabb értelem-
ben: a falakat, föl a mennyezetig, szürke olajjal vonták
be, s az egyhangú síkot nem élénkítette kép, girland,
semmiféle díszítés. A mennyezetről erős villanykörte
lógott, csillár nélkül, magányosan. A terem végében
ajtó nyílt, ezzel a körülírás nélküli, minden civilizált
udvariaskodást megvető felirattal: Urinoir.* A fal mel-
lett keskeny lócák álltak és gyalulatlan, kecskelábú asz-
talok, ez volt minden berendezés. A padlót vastagon
borította a fűrészpor. Egy harmonikás, egy szaxofonos
és egy dobos kuporogtak az egyik sarokban, két össze-
tolt asztal tetején. A vendégek a fal mellett ültek, s el-
tekintve a nagy lármától, mellyel a zenekar eltöltötte a
hosszúkás, magas termet, a szünet pillanataiban feltű-
nő, szinte rosszkedvű és elfogódott csend uralkodott.
Mindenki vörösbort ivott, hosszú poharakból, melye-
ket harminc centimes-ért színültig töltöttek a savanyú
folyadékkal, s előre kellett fizetni. A táncot is — min-
den kört — előre kellett megváltani, s az egyetlen nő a

'urinoir (fr) — utcai illemhely

146
helyiségben az a kövér és nagyon fürge, idősebb asz-
szony volt, láthatóan az üzlet lelke, aki tánc előtt össze-
szedte a soukat, harsány, katonás vezényszavakkal fe-
gyelmezett és intézkedett, s akinek a férfiak — lehettek
a vendégek talán kétszázan is — hangtalanul, ellent-
mondás nélkül engedelmeskedtek.
Különben nagyon erkölcsösen, gyámoltalanul és
szemérmesen történt minden, mint általában olyan
helyeken, ahol az emberek közvetlenül adják át magu-
kat egy szenvedély kényszerének, a nyomorúság ko-
molyságával, mely nem ismer szégyenkezést, de nem
ismeri a frivolitást sem. S az, ami történt, nagyon egy-
szerű volt, s első pillantásra semmiféle kifogás nem ér-
hette. A küszöbön, fél lábbal még az utcán, itt is rend-
őrök álltak, tájékozott és közömbös pillantással, készen
arra, hogy a rendezett társadalom tiltakozását érvénye-
sítsék az első olyan pillanatban, mikor szemmel látható
sérelem esik a jó morál és a jó ízlés uralkodó érvényű
törvényein. S bizonyos vállvonó mozdulattal is álltak
a küszöbön, az ajtófélfának dűlve, mint akik a láthatat-
lan erők alattomos és fegyelmezett megnyilvánulása
ellen nem tehetnek semmit. A lokál vendégeinek visel-
kedésén a legszigorúbb erkölcsbíró és rendőrőrmester
sem találhatott kivetnivalót. A tánc, lassú foxtrott és
érzelmes tangó, melyet a résztvevők lejtettek, kissé
gyakorlatlan, szemérmes és komoly taglejtésekkel zaj-
lott le, mintha a táncolók tisztában lennének vele,
hogy minden mozdulatuk elárulja a célzatot, mely
összehozta itt őket. S más nem is történt itt, hosszú órá-
kon át, csak az egymásra következő foxtrottok és tan-
gók változata, s a szünetben halk beszélgetés a kecske-

147
lábú asztaloknál, a szorongás és feszélyezettség hangfo-
gójával tompított beszélgetés, melyet a száj csak a
szomszéd fülének szánt, s a távolabb ülőknek már
nem kellett meghallani.
A sivár és klinikai hangulatú teremben az idősebb,
kövér és nagyon fürge asszonyon kívül, aki a táncosok-
tól, mielőtt felálltak, összeszedte a soukat s egy kap-
csos oldaltáskába süllyesztette el, nem akadt nőnemű
élőlény — a felsorakozó párok között akadtak egyesek,
kik különös hajviselettel, bizonyos lágyságával az arc-
vonásoknak, melyet púder és pirosító is hangsúlyoz-
tak, s legfőképpen mozdulataik lányos és engedékeny
szelídségével nőiesen hatottak, de öltözékük minden
kétséget kizáróan férfias volt. Sok matróz akadt közöt-
tük, s ezek között is feltűnt néhány egészen fiatal mat-
rózinas, fehér szolgálati egyenruhában, kamaszok
még, kik feltűnő jókedvűen viselkedtek, s az egyik kar-
perecet hordott csuklóján s hosszú függőt füleiben —
de a vendégek java része az élemedettebb korosztály-
hoz tartozott, sok volt közöttük a szakállas, s nagyon
sok kopasz vagy ősz hajú. Ahogy ez a korhoz illik,
csendesen s megfontoltan viselkedtek, s általában na-
gyon keveset törődtek az idegenekkel — mintha ki
kellene használni az időt, mindenki táncpartnerének
szentelte magát.
Ezt a nagyon világos, józan, egyetlen erős fényű vil-
lanykörte sugárkörében keringő látomást sokáig bá-
multa, míg végre megértette. A szobrász nem szolgált
felvilágosítással, s egyáltalán nem volt hajlandó eszme-
cserére — az asztal szélének könyökölt, s összehúzott
szemekkel bámulta a táncot, ezt az első látásra groteszk

148
és érthetetlen nyári karnevált, s nem vette le tekintetét
a fiatal matrózról, aki időnként felemelte kezét, s hal-
kan megcsörgetve az aranylemezeket, visszacsúsztatta
csuklóján karperecét... Az orosz is hallgatott a maga
részéről, keserű mosollyal nézett körül, és szomjasan
ivott. Járt már Berlinben éjszakai helyeken, ahol erő-
sen kifestett, női ruhába öltözött, raccsoló és selypítő
ephéboszok kellették magukat — gyakran találkozott a
jelenséggel, s megrendülés nélkül tért napirendre fö-
lötte. De amit itt látott, azt nem tudta tapasztalatokhoz
odamérni: ez nem a nagyváros parazitarétegének egyik
tolerált, titkos örömtanyája volt, sokkal egyszerűbb,
sivárabb s egyben bonyolultabb — proletár dancing,
nők nélkül, ahol a vendégek egymással táncoltak, áhí-
tatosan és komolyan: vendégek, java része idősebb fér-
fi, púder és smink nélkül, szakállas emberek, olajos
munkazubbonyokban, ahogy a gyárból, a műhelyből
jöttek, matrózok, kőművesek, foltos fehér köpenyben,
egy papírcsákós mázolólegény, egyenruhás sofőrök...
Feltűnően sok volt közöttük az élemedett korú férfi
— bütykös, fekete körmös kezek fogták egymást, ügyet-
len és szégyenlős mozdulatokkal. Egy fehér hajú sofőr,
átölelve a szakállas, kövér férfit, ki a gázgyári munká-
sok kék zubbonyát viselte, csukott szemekkel táncolta
a tangót, arcát a fény felé tartva, átszellemülten s vég-
zetes komolysággal. Az érintkezési formák utolsó felü-
lete volt ez itt, s e felület alatt a szenvedély örvénylett,
kiszámíthatatlan változatokkal — a megviselt, rongyok-
ba s munkaruhákba öltözött férfiak körtánca mögött
az élet elszabadult erői háborogtak, erők, melyeket rend-
őrök, civilizáció, társadalom s erkölcsi megegyezések

149
csak a felületen igáznak még le s tartanak valamennyi-
re féken, de a felület alatt ott háborog, sötéten, isme-
retlenül, minden pillanatban hajlamosan a kitörésre.
Szárazakat nyelt. Mint előbb a taxiban, most is ez
a fojtogató érzés jött fel a torkában. Az a zuhanásszerű
érzés fogta el, mint az imént. Fölállani, táncolni men-
ni, belevetni magát az élet ismeretlen hőfokú hullám-
verésébe, mely itt csapdosott szeme előtt — megbor-
zongott s lúdbőrös lett a háta. Ez itt tiszta tenyészet
volt, groteszk és lehetetlen, fájdalmas és valóságos —
tiszta tenyészet, s a maga szinte ártatlan, átlátszó kita-
kartságában sokkal érthetetlenebb, mint minden,
amit az emberek összetartozásról, az emberi vonatko-
zások zűrzavaráról valaha is elképzelt. Családapák tan-
góztak itt egymással, komoly odaadással, minden kül-
ső jel szerint nehezen élő, nagyon egyszerű emberek,
egyáltalán nem abban a korban, mely a szerelem kitö-
réseit s eltévelyedéseit a szenvedély vak kényszerével
tudja mentegetni. Strici külsejű, hivatásos tánclegény
csak kevés akadt közöttük. S végül itt is táncoltak, ha
kissé különös összeállításban is, mint künn a téren,
mint mindenfelé Párizsban, mert július tizennegyedi-
ke volt, s „a nép" ebben a helyiségben is megünnepelte
az ünnepet, a maga módja szerint — s hideg és forró bor-
zongás ment át felváltva rajta. Lázasnak érezte magát.
Nem beszéltek. A szobrász kimeresztett szemekkel,
elfeledkezve világról és geometriai formákról, bűvölet-
ben ült. Az orosz néha fejét rázta, anyanyelvén beszélt
maga elé, s a keskeny poharak tartalmát az elszomjazó
mozdulatával, egyetlen hosszú korttyal hajtotta fel.
A táncterem levegőjéhez szokni kellett, az izzadó testek

150
kipárolgása, az alkoholtól gőzölgő lehelet, az olcsó do-
hány füstje csípős bűzzel töltötte el a termet. A büfé-
ben, egy emelvény pultja mögött, magas széken na-
gyon öreg nagyanyóka ült, mintha képeskönyvekből
vágták volna ki, horgolt, fekete mantillban,* hófehér
főkötőben, okuláréval szemén, s reszkető fejjel és resz-
kető kezekkel számolta a pénzt, melyet a csaposlegé-
nyek csészealjakon toltak elébe. Ölében horgolás fe-
küdt, feje fölött az ablakban kanári aludt díszes kalit-
kában, melynek rácsai között kockacukor, sárgarépa s
más ínyencségek szorongtak — az egyetlen dísztárgy a
teremben, igazi, nagyanyóhoz illő, csicsergő kis ma-
dár otthona. Az anyókát minden érkező s távozó ven-
dég negédesen s bizonyos tisztelettel üdvözölte, s a
reszketős fejű matróna ilyenkor pipisgető visításokkal
nevetett fel s kedveskedve kiáltotta:
— Ah, te ugorka! Nézd csak, Marin, már megint el-
jött! Persze, ott várja a sarokban a kisbabája.
S a kisbaba a sarokban felkelt, kiverte az asztalra pi-
páját, s elébe jött Marinnak, egy vállas, szúrós tekinte-
tű, deres fejű kispolgárnak, aki járás közben két kézzel
igazgatta pókhasán aranylánccal átfűzött mellényét,
az örömteljes viszontlátás pillanatában széles vigyor fu-
tott át borostás arcán, s könnyedén elvörösödött. Ka-
ron fogták egymást, rögtön beálltak a táncolók körébe,
s csak szünetben ültek vissza az asztalhoz.
A kisbaba néger volt. Elvesztette minden önfegyel-
mét, tágra nyitott szemekkel bámult reájuk, nem törő-
dött azzal, hogy viselkedését rosszalló megjegyzések

*mantill (fr.): helyesen mantille; vállra hulló csipkekendő

151
kísérik. Zömök termetű, inkább sötétbarna, mint fe-
kete néger volt a Marin nevű vendég barátja, nagyon
elegáns, sötétszürke, sportszerű öltözetben, hasonló
anyagból készült sapkával a fején s fehér selyemsállal
nyaka körül. Egyik zsebéből hanyagon sárga szarvas-
bőr kesztyű lógott ki. A pár sokat táncolt, s örömtől
csillogó szemekkel, összedugott fejjel nézték egymást
és halkan csacsogtak — ragyogó szemekkel, mint akik
hosszas távollét után nem tudnak betelni egymás látá-
sával, s a kezük néha összeért.
Egy szünetben a néger elfogta pillantását, s átkiál-
tott neki a szomszéd asztaltól:
— Jó reggelt, szomszéd.
S a szeme fehérje megvillant.
Körülnézett, kereste a megszólított személyt, de a
néger felállt, átvergődött a táncoló körön, megállt az
asztal előtt, s kifogástalan és félre nem érthető mozdu-
lattal megemelte sapkáját:
— Nem ismer? Én vagyok a szobaszomszédja. Ne-
vem Durand.
Ő is felállt, s az asztal felett kezet szorítottak. A néger
bájosan mosolygott, s tökéletes franciasággal mondta:
— Kellemes véletlen. Egyszer láttam önt, mikor ha-
zajött. Remélem, nem zavarja, ha torkom öblögetem?
Csupa figyelem, kérdező udvariasság volt, ahogy itt
állt s mosolygott — s nem tehetett mást, ő is mosolygott,
s kissé kábultan, de összefüggő szavakkal biztosította
a négert, hogy egyáltalán nem zavarja, ha gargalizál.
— Ön nagyon kellemesen gargalizál — mondotta
még neki.

152
 S gyorsan leült és nevetni kezdett. Együgyűen neve-
tett és görcsösen — a néger és az orosz vele nevettek,
gyámoltalanul, s aztán elkomolyodtak. — Én énekes
vagyok — mondta Durand panaszosan —, mindenem a
torkom.
Megemelte sapkáját, mechanikus szájmozdulattal
megmutatta harminckét, nagyon fehér fogát, s szét-
húzta kitüremlő, véresen vörös ajkait, s vissza-vissza-
nézve, gyanakvó, kissé sértődött arckifejezéssel távo-
zott. A szobrász hosszan nézett utána, s mosolygott.
Még nevetett egy ideig, aztán felállt. Kezével gallérjá-
hoz nyúlt.
— Mi baja? — kérdezte az orosz.
Elhatározták, hogy visszamennek a térre. Előre-
ment, az orosz anyanyelvén káromkodva sietett utá-
na. A sportsapkás ifjúság és a rendőrök most is szótla-
nul engedték el őket maguk között. A házak felett
keskeny, homályos parcellákban derengett. Nagy lépé-
sekkel, futva ment, az orosz zihálva követte. Mikor a
Bastille egyik mellékutcáját elhagyták, észrevették,
hogy a szobrász nincsen velük.
Egy gázlámpának dűlt. Az orosz nehezen lélegzett,
s megtömte a pipáját:
— Ne törődjön vele — mondta szuszogva. — Ne tö-
rődjön senkivel. Mindenkinek joga van...
De nem mondta meg, mihez van joga mindenki-
nek, a pipát szájába dugta, s anélkül, hogy rágyújtott
volna, legyintett s elindult lefelé a téren. Gyorsan utá-
nament, beérte, s együtt baktattak tovább. Az orosz
kalap nélkül járt, s hajviselete ebben a hajnali órában
az elhanyagoltságnak olyan jeleit mutatta, amilyennek

153
az együtt töltött nap egyetlen szakában sem látta még.
Gyorsan ment, szűk utcákon át, ahogy öreg lábaitól
tellett, s halkan beszélt oroszul maga elé, kezeit lenget-
te, gesztikulált. Már erősen szürkült. Csak most tűnt
fel neki, mikor néhány utcát maguk mögött hagytak,
hogy reggeledik. Az utcákon színes papírszemét ro-
hadt, roncsolt lampionok, konfetti és tarka papírsza-
lagok. A csend nagy volt, átmenet nélküli és félelmetes.
Feldöntött székek hevertek a kocsmák előtt, s a város
e pillanatban igazán óriási táncteremre hasonlított,
egy órával a mulatság után, mikor még nem kezdtek
el söpörni. Részegség és csömör savanyú íze úszott a le-
vegőben. Egy gázlámpa tövében megtaposott szalma-
kalap foszladozott. Néhol vastagon jártak a báli szemét-
maradékban, nadrágjuk szára teleragadt konfettivel.
Az orosz fejét csóválva ment előtte, egyre hangosab-
ban beszélt. Talán az életét vitatja, gondolta. Tanár
volt Kazánban. Én is tanár lehetnék, Gyarmaton. Mi-
csoda katlanokban fő az élet? S minden fő benne? Ő is
fejét rázta, mint az orosz, s észrevette, hogy félhangon
beszél maga elé, magyarul, de nem hagyta abba, mert
kísérője nem törődött vele. Így mentek együtt, hajnal-
ban, egy párizsi középület kissé önkényes igénybevétel-
ének évfordulóján, az orosz, aki tanár volt Kazánban,
s ő, aki tanár lehetne Gyarmaton, s félhangon beszél-
tek maguk elé, magyarul és oroszul, a párizsi utcán,
mely tele volt szeméttel, amerre „a nép" mulatott, s
alig észrevehető jelekkel ébredt. Egy ablak nyílt néha
fejük felett, egy asszony hajolt ki újságpapírba csavart
éjszakai hajviselettel, kikönyökölt s utánuk nézett. Az
orosz rendíthetetlenül ment előre, dörmögve, vitatkoz-

154
va, érthetetlenül és titokzatosan. Nem érzett álmossá-
got, de feje szédült, mintha sokat ivott volna, a levegő
hűvös volt s moslékszagú, egy kirakat előtt megálltak
egy pillanatra, inkább csak az orosz, s ő tétován bá-
mult maga elé: fodrászüzlet előtt állottak, s a kirakat-
ban ondolált hajú, megcsonkított keblű viaszbábok
vigyorogtak, melyeknek keblét mintha rák rágta vol-
na körül. Sokáig mentek így, s mert az orosz nem vett
tudomást róla, ő is hallgatott, vagy halkan beszélt ma-
gyarul.
Mikor a Szajnához értek, az orosz megtorpant. Két
rendőr ment előttük, a szürkületben, s emberi testet
húztak maguk után, vergődő és ficánkoló emberi tes-
tet, mely hörgött s tompán ordított — a rendőrök ké-
nyelmesen, szinte hanyagon húzták a hánykolódó tes-
tet, egy-egy lábat markolva, míg az áldozat felsőteste s
koponyája az utcaköveken bukdácsolt utánuk. A fejet,
amint így húzták maguk után a kövezeten, már elborí-
totta a vér. Egy ideig hörgött még a test, aztán a rend-
őrök bekanyarodtak az utca szögletén, a hörgés csak a
távolból vinnyogott még egy ideig, s nemsokára elhalt.
Mozdulatlanul álltak. Alomban fordította a fejét.
A Louvre-t látta, a Pavillon de l'Horloge homlokza-
tát, egy hidat, a Szajna fölött fehér köd szállt. Az orosz
szájára illesztette egyik ujját, s fejét előrehajtva, az el-
haló emberi hörgésre figyelt.
— Európa! — mondta halkan, s felemelte az ujját.
Felment a hídra, s menekülésszerűen követte. Az
orosz a híd közepéig futott, ott váratlanul megállt, kö-
rülnézett, az eget vizsgálta, a víz fölé hajolt, áthajolt a
korláton, a partok felé kémlelt, s titokzatosan mondta:

155
 — Hallotta? Ez egy ember volt.
S átmenet nélkül a bal part egyik háza felé muta-
tott:
— Ott lakik Cecil Sorel.
Aztán oroszul mormogott. Részeg volt. Tekintete
zavarosan úszott a folyó felett, széttárta karjait, s na-
gyon hangosan mondta:
— Párizs nagy.
S kiabálni kezdett:
— Jaj, jaj, jaj! — mondta hangosan, s mint egy keleti
próféta, szemközt fordult a nappal. — Jaj, jaj! — mond-
ta csendesebben. — Jaj, emberek. Mindig és minde-
nütt csak az emberek. Vér és az ostoba halál. Mi lesz
velünk? Hová megyünk? Jaj, jaj.
Halkan jajongott, eszelős tekintettel, dadogva, ki-
vetkőzve abból a tanítómesteres és öreguras galantériá-
ból, mely eddig aláfestette beszédét. Egy híd közepén
sápadtan és megdöbbenve hallgatta a jajongó embert,
akit nem egészen huszonnégy órája ismert. Az orosz
letörölte könnyeit. Egészen összetört. Nem mert rá-
nézni. A levelet be kell dobnom, gondolta most, mint
egy fogadalmat. Hol vagyok? A Louvre-t látta, a Szaj-
nát, az ősrégi, klasszikus Párizst, ahogy arról szavahihe-
tő utazók s egy kiterjedt irodalom meséltek, s az idős
embereket a Bastille mögött, amint egymás kezét fog-
ják, s a véresen kitüremlő száj azt mondja: — Durand.
Nem zavarja, ha torkom.öblögetem? — A fehér kabátos
ember papagájkiáltását hallotta, Kolumbusz Kristóf
zöld szemei úsztak a Szajna fölött, s dideregni kezdett.
A halkan jajongó embert nézte, s hirtelen megijedt az
életnek ettől a sűrűségétől, s Párizs közepén, a Szajna

156
fölött, egy fantasztikus filmben érezte magát, olcsó
drámák között, mint valaki, aki csak véletlenül tévedt
rá a képre. S a zűrzavarból csak a levél ígért kiutat, me-
lyet még a zsebében hordott, s ha nem dobja be azon-
nal, akkor eltéved a sűrű és zűrzavaros cselekmény-
ben, szereplő lesz maga is, aki idetartozik sorsával, itt
él és hal és bukdácsol, ebben a képben, ahol szemközt
Cecil Sorel lakik, akiről azt se tudta, kicsoda, s háta
mögött egy jó hírű épületben a művészettörténet leg-
híresebb képremekei lógnak a falakon, de a rendőrök
úgy húzzák maguk után az áldozatot, hogy lábait mar-
kolják, s a kövezeten vonszolják fejét, s öreg emberek
táncolnak egymással, s egy lüszterkabátos ember leha-
jol s megsimogat egy macskát — ha nem dobja be azon-
nal a levelet, talán haza se megy többé innen, ahol
végeredményben semmi keresnivalója nincsen, mert
Gyarmaton van a helye, ahol magyar nyelvre s iroda-
lomra oktathat gyermekeket, kiknek eredete talán
nem is olyan vitathatatlan, mint odahaza sokan hi-
szik. Lassan indultak el, a hídon át, a rue de Bac sarkán
megállt, egy esőcsatornának támaszkodott.
Egy „tabac" kirakata aljában megpillantotta a kétes
lyukak egyikét, ahová Párizsban a leveleket kell dob-
ni. Felemelte kezét, hogy zsebéből előhúzza a levelet.
Az élet egyik lassú pillanata volt ez, nagyon lassan
emelte kezét, le is pillantott rá, s ebben a pillanatban
már tudta, hogy nem fogja bedobni a levelet, nem ad-
ja meg a címét, zuhan, mint a kő a vízben, család,
név, gyökér, odatartozás nélkül, ebben az ismeretlen
hőfokú örvényben, s lehet az is, hogy egy budapesti
bérház poloskairtószerre emlékeztető szagokkal megtö-

157
mött szobájában egészen hiába foglalkozott a gótika
elemeivel, mert a jövőben s talán egész életében más-
sal foglalkozik majd, esetleg autót vezet vagy harisnyá-
kat ad el, vagy könyveket ír, ami, e pillanatban úgy
tetszett neki, teljesen egyre megy. Kezét nézte, mely a
levél után nyúlt, s tudta, hogy nem dobja már be a le-
velet, s egyre megy, mit csinál majd ezzel a kézzel, tol-
lat vezet vagy prémeket varr össze — s egyszerre lázas és
édes izgalom ömlött át rajta, mintha most születne
még egyszer a világra, a rue de Bac sarkán, huszon-
nyolc évesen, név és eredet nélkül, ebben a pillanat-
ban. Már világos volt és autók szaladtak, s az orosz tü-
relmesen és alázatosan állt előtte, miután kijajongta
magát, sűrűket pislogva, mint aki kinyilatkoztatásra
vár, kissé oldalt hajtott fejjel, alulról felfelé nézett rá.
Kezét nézte, s eszébe jutott az ismerős kéz, az a na-
gyon testi, csontos kéz, amint lassan levetkőzik mezte-
lenre — s a látomás oly éles volt, látta a kezet, föléje
hajolt, mint egy spiritiszta szeánszon, a kéz lebegve
rászállt kezére, a kísértetiesen ismerős kéz, a hang ezt
kérdezte: — Ön doktor? — S mélységesen elcsodálko-
zott.
— Hogy' is hívták? — kérdezte az oroszt.
S a szépművészetek és görög nyelv egykori tanára
Kazánban, végigsimítva elhanyagolt hajviseletű fejét,
sűrűket pislogva s kissé oldalt hajtott fejjel, alulról fel-
felé bámulva rá, oly természetesen felelte, annyi magá-
tól értetődéssel, mintha egyébről sem esett volna szó
közöttük éjszaka:
— Éva.
— Persze — mondta. — Már emlékszem. Éva.

158
 Az orosz pislogott:
— Mint az első nőt — mondta magyarázó hangon.
— Patetikus név. De talán nem tehet róla. Ez egy nagy,
fehér fajtából van, uram. Látta az én kicsikémet, este?
Az fekete volt. Az ember szerény lesz. Most elhagyom
önt.
Nem várt választ, s kacsázó léptekkel, döcögő üge-
téssel ment odébb. Utánanézett: az éles világításban,
ahogy meghajlottan ődöngött a fal mellett, volt benne
valami egy alföldi fajtájú, lompos és szőrös kutyából.
 8.

SZEPTEMBER ELEJÉN MEGBETEGEDETT. Egypár napig

járkált a városban a betegséggel, s nem tartotta külö-
nös szerencsétlenségnek, hogy láza van. Már hetek óta
úgy érezte, hogy láza van, s mikor ezt a lázas állapotot
végre a test is igazolta, megnyugodott. Akinek láza
van, az nem tartozik felelősséggel senkinek, s nem kö-
telessége az sem, hogy a jövőn törje a fejét. Augusztus
végén a város is lázas volt, üres és kiégett, az utcán tus-
fekete árnyékot vonszolt maga után, a kövek éjszaka is
párologták a forró levegőt. Akinek láza van, az lefekhet
az ágyba, s nem kell tekintettel lennie arra sem, hogy
Párizsban van, s nemsokára elfogy a pénze.
Egy reggel, mikor felkelt, szédülni kezdett, tánto-
rogva motozott a szobában, kiállt az erkélyre, ólmos
mozdulatokkal megitatta a macskát, örvendezve, hogy
van valami dolga és kötelessége, kihajolt a rácson, és
nézte a háztetőket. Teljes napban állt és kilelte a hideg.
Előkereste a hőmérőt, bizonyos elégedettséggel, mert
olyan vidékről jött, ahol a lakosság hőmérőt dug a hó-
na alá, ha lázas, megállapította, hogy a higanyoszlop
magasan jár a harminchét fok fölött, s kissé szédülten
és bizonytalan mozdulatokkal, de szíve mélyén örven-
dezve s megnyugodva ment az ágyhoz és visszafeküdt.
Előtte való délután egy izgalmasnak ígérkező könyvet
vásárolt a Quai Voltaire-n, a francia szabadkőműves-
ség történetét, azt odakészítette az ágy szélére, s egy

161
csomag sárga cigarettát is odakészített, s elégedetten
nézett körül, mint aki utazásra indul, s végre leül a ku-
péban, kényelmesen elhelyezkedik, s várja az indulást.
Nem lehetett semmi panasza, estére a hőmérő, ez a
szellemes, civilizált találmány, meglepő számjegyekkel
szórakoztatta, a higanyoszlop magasan az üvegtokocs-
ka felső peremén mászkált, s éjjel félrebeszélt. Homá-
lyosan emlékezett arra, hogy déltájban látogatója volt,
Molière úr, feltűrt ingujjakkal, lapáttal és seprővel a
kezében, s harsány Tiens!ekkel* és Bigre!ekkel** adott
kifejezést méltatlankodásának afölött, hogy valaki
ilyen szép időben beteg is lehet. S amíg gyakorlott, de
felületes és mellékes mozdulatokkal takarításhoz látott
a szobában, megnyugtatva a beteget, hogy ez alkalom-
mal csak petit ménage-t*** csinál, mely valóban nem
állott egyébből, mint hogy két könyvet felcserélt az
asztalon, s a port besöpörte az ágy alá, általános taná-
csokat adott az idegennek, s felsorolta a betegségek
legbiztosabb gyógymódjait. Sok limonádét kell inni,
mondotta, s nem szabad fürödni. Általában a helyte-
len és túlzott fürdőzéstől származik a legtöbb nyava-
lya, mint azt hosszú hotelesi pályája során alkalma
nyílt külföldi vendégein megfigyelni. Minél keveseb-
bet fürödni, sok limonádét inni, s ha már semmi sem
használ, ismer a közelben egy orvost, aki tüzes tűvel
megszurkálja a bőrt, s a beteg rögtön meggyógyul.
Egy angol hölgyet, aki itt lakott, súlyos tuberkulózis-

* tiens (fr) — no nézd csak!

**bigre (fr) — ejha!
***petit ménage (fr) — kis takarítás

162
ból gyógyított ki a nagyszerű orvos, egyszerűen csak a
tüzes tűvel. Nagyon jók a piócák is, s Madame, a fele-
sége, majd felküld néhányat, mert állandóan tartanak
piócát odahaza a spájzban, házi használatra, befőttes-
üvegben. A mustáros papír is jó. Mikor mindezt el-
mondta, az ajtóhoz ment, látható elégültséggel felcsa-
varta és eloltotta a villanyt, mintegy meggyőződve ró-
la, hogy a rendkívüli találmány, mely a Hotel Molière
egyik vonzereje és specialitása, hibátlanul működik, s
magára hagyta a beteget.
A francia szabadkőművesség történetével nem is-
merkedett meg ezen a napon, s a cigarettákhoz sem
nyúlt, mozdulatlanul feküdt estig, s a háztetők lassan
megindultak szemközt mint óriási hajótestek, s him-
bálva útra keltek. Félrebeszélt, s közben tudott erről,
halkan beszélt a sötétben maga elé, s nem kellett fél-
nie, hogy megérti valaki, mert szomszédja kellemesen
gargalizált ugyan, s kitűnően beszélt franciául, de ma-
gyarul például már egészen biztosan nem értett. A szo-
ba érdekes méreteket öltött, csak most fedezte föl,
hogy a mennyezet rombusz alakú, s innen már csak
egy negyed fordulat hiányzott a csonka kúphoz s a
gömbökhöz, melyek óriási tereken állanak, s a tömeg-
ben, a földalatti vasút lejáratánál, egy fiatalember ál-
lott, kalap nélkül, s szégyenlősen ezt mondta: „De én
Renoirt is szeretem." Később, éjfél felé, nagy csábítást
érzett, hogy végre rendet csináljon ruhái között, me-
lyek a falon lógtak, átkutassa a zsebeket, s amennyi-
ben feljegyzéseket és iratokat talál, például egy megírt,
de el nem küldött levelet, azt most utóiratokkal lássa
el s csengessen Molière úrnak, aki bizonyára ismer a

163
közelben egy megfelelő levélszekrényt. De a vállalko-
zás csak óhaj maradt, mert e pillanatban nem tudott
feltétlen szabadon mozogni és cselekedni. Aztán itt
volt Vaszilieff úr, s egészen gyermekesen viselkedett,
kezeit tördelve állott az ablak előtt, és telejajongta a
szobát. Sokat vitatkoztak, ezen az első napon, mikor a
láz útra kelt vele, s a következő három napon, amíg az
utazás tartott, rendkívül nyugtalan tengeren — dacára
Molière úr piócáinak, melyek az asztalon nyüzsögtek
a befőttesüvegben, s a főzelékleveseknek, melyeket
Madame felküldött a derék emberrel, aki ezekben a
napokban seprőjével s lapátjával igazán csak petit mé-
nage-ra szorítkozott a szobában —, s ezt a munkát bár
felületes és mellékes, másrészről azonban oly gyakor-
lott mozdulatokkal végezte, hogy kételkedni lehetett
benne, csinál-e valaha is és egyáltalán grand ménage-t?*
Máskülönben nem volt semmi baja, csak a láz nem
akart elmúlni s az a fejfájás, szédülés és hideglelés,
melynek a láz csak kísérő tünete — egészen jól érezte
magát, annyira jól, hogy sikerült Molière urat lebeszél-
ni az orvosról, aki tüzes tűszúrásokkal minden betegsé-
get meggyógyít, a legmakacsabb tuberkulózist is, s aki-
vel a hoteles minden délután hatkor aperitifet iszik
lenn a sarkon. Három nap múlva tüzes tűszúrások és
piócák nélkül is jobban lett.
De néhány napig még csendesen maradt az ágyban,
s úgy érezte magát, mint egy tivornya után, ki kellett
aludni a lázat, s igazán nem tudta, miféle sürgősebb
dolga lehetne most. Életében először volt idegenben

* grand ménage (fr) — nagytakarítás

164
beteg. E három nap alatt sokat tanult. Megismerke-
dett a hotel neszeivel, szabályos időben visszatérő ajtó-
nyitásokkal, egyéni léptekkel, új hangokat hallott, egy
férfi s egy női hang minden éjjel kettő felé egészen is-
meretlen nyelven kezdtek hozzá egy félreértés megtár-
gyalásához, mely, az indulatszavakból ítélve, meglehe-
tősen súlyos lehetett, s valószínűleg nem vonatkozott
egyébre, mint kettejük életére, általában és részletesen
— s a szomszéd szobában éjjel és reggel felbugyboré-
kolt a szelíd, csökönyös gargalizálás, melyre Durand
úrnak hangja érdekében olyan nagy szüksége volt,
s melyről megérkezése első órájában megállapította,
hogy ez a civilizáció, s háromszáz évvel ezelőtt nem
hallhatott ilyen zörejt a szomszéd szobából az utas.
Most utólag alkalma nyílt elcsodálkozni azon, hogy a
civilizációnak ezt a szerény zörejét éppen egy néger
közölte vele — de csodálkozni való annyi akadt itt, hogy
napirendre tért e különösség fölött. Túlzás lett vol-
na azt állítani, hogy Madame levesei s limonádéi és
Monsieur petit ménage-ai pótolták a szanatóriumi ké-
nyelmet — de mikor a heves nyári láz ellobbant, kelle-
mes napok következtek, s állapota mindenképpen al-
kalmas volt arra, hogy a széles ágyban mozdulatlanul
feküdjön, alaposan szemügyre vehette a háztetőket,
s tisztába jöjjön vele, mit akar.
Sokat nem akart. Ami a háztetőket illeti, azokat ala-
posan ismerte már, s csodálkozására meg is szerette —
a régi negyed magas háztetőit a hosszú kéményekkel,
melyek állandóan jeleket adtak, ha mégoly szerénye-
ket is, de az élet jeleit, s ebben a nagy magányban ez is
jólesett. Aztán itt volt „a jövő". Felült az ágyban, nehéz-

165
kesen, mert a három lázas nap erőszakosan legyöngí-
tette, keresztbe fonta karját, fejét a nem egészen tiszta,
vörös-sárga csíkos tapétának támasztotta és azt mond-
ta: most nézzünk szembe a jövővel. Ha az ember a jö-
vőt akarja szemügyre venni, ami filozófiai szempont-
ból hiú vállalkozás, jól teszi, ha előbb alaposan vissza-
néz a múltba. Most úgy tűnt föl neki, hogy már hetek
óta lázasan járt Párizsban, talán a reggel óta, mikor a
rue de Bac sarkán, egy esőcsatornának dőlve, elhatá-
rozta, hogy az életet „elölről kezdi" — utólag mosoly-
gott e naiv elhatározáson, mint aki tudja, hogy az éle-
tet csak folytatni lehet, s ezt a gyanúját egy levélben
meg is írta már —, de elhatározás volt mindenesetre ez
is, csak ki kellett tartani mellette. Családja már két
hónapja nem hallott felőle, s ha gyöngédtelenségnek
tűnt is, hogy azt a néhány embert, akikhez vér és emlé-
kek szerint odatartozott, aggodalomnak és nyugtalan-
ságnak teszi ki, megnyugtatta magát azzal, hogy egy
újszülöttnek előjogai vannak, s neki most sürgősebb
kötelessége azzal a nagy családdal ismerkedni meg,
amelybe családtagnak jelentkezett. Hogy a „nagy csa-
lád" alatt kiket értett, azt nem tudta pontosabban
megmondani — talán Párizst, talán a franciákat, talán
az egyetemes emberiséget, s ez volt persze a legköny-
nyebb, bár emlékeztetett kissé a szobrász világpolgári-
as túlzásaira, s néha, a kétely pillanataiban, röstelkedve
és ijedten gondolt arra is, hogy a „nagy család" talán a
Dôme népe — s ezen, ha ráért az ember, el lehetett tű-
nődni. Hasonlatokat keresett, melyek állapotát körül-
világítják, s erre határozott hajlama is volt, mert a csa-
ládban, apai ágon, akadtak prédikátorok — lelkészek

166
és tanítók, hasonlatokra hajlamos emberek. Váloga-
tott a hasonlatokban, melyek bibliai bőséggel kínál-
koztak e lázas napokban, aztán visszatért a valósághoz,
mely soha nem hasonlít semmire, fejét a sárga-vörös
csíkos tapétának hajtotta és „szembenézett vele".
A valóság nem ígért sokat. Tudott franciául és né-
metül. Filozófiai doktorátusa volt, de ezt „odalenn"
szerezte, s bizonyos tapasztalatok után azt kellett hin-
nie, hogy itt nem jut sokra vele. Négy rend ruhája
volt s egy átmeneti kabátja — télikabátja már Berlin-
ben elkopott, s nem csináltatott újat, mert úgy gon-
dolta, hogy télire úgyis otthon lesz, s a kis budai szabó
olcsóbban megszabja. Egy frakkja is volt, de ezt, bár-
mennyire röstellte is, kinőtte. A frakkot a doktorátus
estéjére csináltatta. Akkor feljött apja is Budapestre, a
bűnös városba, ahol ifjúkora óta nem járt, s felvette
különös, régimódi frakkját, melyet talán esküvője nap-
ján hordott utoljára. Az apa minden rosszat, amit az
idő eszeveszett forgása magával söpört, Budapestnek
rótt fel, a kávéházban ármányt szimatolt és a hotelban
konspirációt. Hogy erdélyi katedrájáról, ahol a család
három generáción át tanítóskodott, elkergették a ro-
mánok, a vörösök boszorkánytáncáért, a pénzromlá-
sért: mindezért Budapest felelt, ahol szigorú és merev
pillantással járt az utcákon, óvatos mozdulatokkal, en-
gesztelhetetlenül, s az avatást követő napon haza is
utazott a határszéli mezővárosba, ahol a szőlővel vere-
kedett élete utolsó napjaira, a mindig lenézett, mellé-
kesen lefitymált hegyoldallal, mely hosszú ideig bort
is alig adott, amennyi a családnak kellett, s most ke-
nyeret is innen vártak a bor mellé. Abban az időben

167
élt még nagyapja is, nyolcvanévesen, húsz esztendeje
nyugalomban, hosszú ferencjózsef-kabátban állt pity-
mallattól egy udvari szobában, két ablak között, az író-
pult előtt, s szürke kötésű füzetekbe, hegyes betűkkel
írta végtelen tanulmányát, mely a „Lélek halhatatlan-
sága" címet viselte, s nem olvasta soha senki. Nagyap-
jára gondolt, aki, mióta csak ismerte, elmerült a lélek
halhatatlanságának titkaiba — az udvarra néző szobá-
ban állt, két szőlővel befutott ablak között, a dohány-
porszagú szobában, hosszú kabátja szárnyából vörös
zsebkendő lógott hátul, kopasz fejét rövidlátóan előre-
hajtva, de különben egyenesen, szikár tartással írt,
s mikor a háború kitört, s az utcán éneklő és „vesz-
szen-szer-biá"-t hörgő tömegek csinnadrattáztak vé-
gig, igen sok méltósággal tette füle mögé a tollat, fel-
tolta homlokára szemüvegét, s ezzel a nyugodt, kissé
megvető, élesen hangsúlyozott kérdéssel fordult a belé-
pők felé: — Mi ez a rendetlenség odakünn?
Túlélte a „rendetlenséget" s ami ez után következett
még rendetlenségben, s a „rend" első napjaiban halt
meg, méltóságteljesen, kissé megvető vonással sovány
szája körül, ahogy ez olyan emberhez illik, aki húsz
esztendeig foglalkozott a lélek halhatatlanságával,
s így meglehetősen biztosan tudja, mi történik vele.
Itt volt a nagyapa. Itt volt az apa, aki árnyékszerűen
belépett nagyapa örökébe, mintha hatvan évig arra
várt volna, hogy az udvari szobában elfoglalhassa nagy-
apa helyét, két ablak között, az írópult előtt, s bele-
kezdhessen a maga részéről abba a hézagpótló munká-
ba, mely „A hitszónoklás története Erdélyben, a XVII.
és XVIII. században" címet viselte, s majdnem annyi

168
gondot adott, mint a szőlő, mely egyszerre titokzatos
és szent hegységgé változott a család szemében. Itt
volt bátyja, aki sokkal idősebb volt, s akit elcipeltek a
Piavéhoz és elesett Európában, ahová, mint egy zava-
ros pillanatban patetikusan írta, halálával megváltotta
a belépőjegyet a családnak, s ruhái a diákkorból úgy
lógtak a szekrényben, mintha a halott valamennyit ki-
nőtte volna. S öccse, akit alig ismert, aki kukoricanad-
rágban járt és elvégezte a gazdasági akadémiát, s vad-
disznósertét tűzött kalapjába, s hegyes kis bajuszkát
növesztett, s oly furcsán, hangsúlyozottan beszélt ma-
gyarul, mintha isten tudja, ez az egyetlen élő nyelv
akadna a világon, mely alkalmas arra, hogy egy értel-
mes ember kifejezhesse magát.
S itt volt a kaktusz, melyet Berlinben kapott aján-
dékba az orosz nőtől, aki matematikus volt s vedlett
patkánybundában sétált a Café Romanisches asztalai
között. S itt volt néhány könyv, elszórva az asztalon,
könyvek idegen nyelveken és magyarul, melyek meg-
győzték arról, hogy könyvet írni, ha valaki nem érez
ellenállhatatlan kényszert rá, nem egészen tisztességes,
s a szó bonyolultabb értelmében nem egészen úriem-
berhez méltó dolog — s még akkor is, ha ez a kényszer
bizonyos idegállapotban bekövetkezett, meg kellett
fontolni, hogy nem tisztességesebb-e orvosi kezeléssel
vagy az életmód változtatásával küzdeni ellene —, s a
szobrászra kellett gondolnia s a franciákra, akik a szob-
rász szerint egész irodalmat írtak már össze az írás hiá-
bavalóságáról. Egy könyvet a helyes beretválkozásról,
gondolta, s végigvonta tenyerét izzadt homlokán, ta-
lán én is tudnék írni... S a félhomályban kínosan vi-

169
gyorogni kezdett, tekintetével egy piros kötéses köny-
vet keresett az asztalon, melyet az Odeon árkádjai
alatt vásárolt néhány nap előtt, találomra lapozta fel, s
egy jó hírű helyi szerző tollából ezt olvasta benne:
Pour dire des choses intéressantes, il ne suffit pas, quoi
qu'on dise, de n'être pas un écrivain.* Volt még egy töl-
tőtolla is s a tárcájában néhány bankjegy. Különben
nem volt semmije.
Mindenesetre volt neve is, mely odahaza sem hang-
zott különösen, se pompásan, se fellengzősen, de odaha-
za használható, egyszerű név volt, melyhez nem tapad-
tak se különösebb érdemek, se különösebb gyalázatok,
ám idekünn csak nehezen lehetett valamire jutni vele,
és senki nem tudta kiejteni. Volt egy útlevele, mely
hivatalos önbizalommal sorolt fel róla általános testi
adatokat, s arra gondolt, hogy mi lenne, ha egy napon
nem kelne fel ebből az ágyból, Madame piócái s eset-
leg a kitűnő orvos tüzes tűszúrásai dacára sem, mit
kezdene vele Párizs. Ahogy a betegség távolából emlé-
kezett Párizsra, nem tartotta valószínűnek, hogy az el-
foglalt város különösebb figyelmet szentelne esetének.
Ezekben a napokban látogatói is akadtak, kik meg-
erősítették abban a feltevésben, hogy Párizs nem töri
különösebben fejét egy idegen sorsa fölött, amit kü-
lönben meg is lehetett érteni. Egy délután, mikor a
háztetőket s a tűzfalakat nézte, egy specialista türelmé-
vel s elmélyedésével, bátortalanul kopogtak az ajtón, s
nagyon magas, betegesen sovány és beesett arcú, őszes

*Pour dire des choses... (fr) — Ahhoz, hogy érdekeseket mondjunk,

nem elegendő, ahogy mondani szokás, írónak lenni.

170
hajú férfi lépett be, aki magyarul érdeklődött egészsé-
ge iránt. A beesett arcú honfitárs már két esztendeje
lakott a hotelban, egy emelettel fölötte, a padlásszobá-
ban — s ez a körülmény nagy csodálkozással töltötte
el, mert soha nem tudta elképzelni, hogy fölötte is lak-
hat még valaki, s aztán azért is, mert a vékony és rozo-
ga mennyezet felől soha nem hallotta még élőlénynek
a neszét. A látogató a hotelestől tudta, hogy egy honfi-
társ betegen fekszik a házban, s miközben óvatos moz-
dulatokkal helyet foglalt, felajánlotta szolgálatait. Kü-
lönös neve, csinált és mesterséges ősmagyar csengésével,
valahogy úgy, mint Töhötöm vagy Etele, csak kevéssé
illett hozzá, s a látogatás vége felé bevallotta, hogy az-
előtt Guttmann-nak nevezték. Sajátságosan riadt ember
volt. Valahonnan a Nyírségből származott, egy kis me-
zővárosból, ahol apja könyvüzlettel bajlódott, s évek
óta élt literáris tanulmányainak Párizsban, mint kevés-
sel a bemutatkozás után megjegyezte. Névjegyén, me-
lyet szerényen és barátságosan átnyújtott, az ősmagyar
hangzású Töhötöm vagy Etele alatt apró betűkkel ezt
olvasta: homme de lettres.* S egy fél óra múltán kézira-
tot húzott elő és felolvasta. Mindez megrázó volt és
izgalmas: mert ez a Töhötöm vagy Etele nevű honfi-
társ, akit azelőtt Guttmann-nak neveztek, s aki néhány
év előtt eljött Párizsba homme de letters-nek, s minden
jel szerint nagyon szűkös körülmények között élt itt,
a rue Vaugirard-on, a Hotel Molière padlásszobájában
azzal töltötte idejét, hogy magyar parasztelbeszélése-

* homme de lettres (fr) — irodalmár, értelmiségi; szó szerint: a betűk (a

szavak) embere

171
ket írt, Párizsban, néhány évvel a nagy háború után,
elbeszéléseket, melyek így kezdődtek: „A pusztára le-
szállt az alkony. János bácsi, a számadógazda, kiment
a karámhoz s odaszólt a csikósbojtárnak..." — s így is
végződtek. E népies hangulatképeket elérzékenyült
hangsúlyozással olvasta fel, és sejteni engedte, hogy
egy népszínművön is dolgozik, melyet elsősorban szü-
lővárosában, a Nyírség egyik mezővárosában mutat-
nak majd be. Aztán, ahogy jött, óvatos és riadt mozdu-
latokkal elbúcsúzott, s nagyon sokáig nem is látta.
Később hallotta, hogy talált Párizsban egy magyar
nyomdászt, aki hitelbe kinyomatta népies hangulatké-
peit, s a kész kötettel, többesztendei nyomorgás után,
mint aki elvégezte dolgát a városban, hazautazott. Egy-
előre tágra meresztett szemekkel ült sokáig ágyában a
látogatás után, s az ajtót bámulta, melyen a honfitárs
kilépett, hogy nesztelen mozdulatokkal visszatérjen
padlásszobájába literáris tanulmányaihoz — az ajtót bá-
multa, nézett maga elé a sötétbe, megrendülten, mint-
ha jelenést látott volna. Nem lehetett megérteni, mi
mozgatja az embereket. Mindenfelé titkok lappang-
tak. S lázasan elaludt.
S eljött a szobrász is harmadnapon, mert távolléte
feltűnt a Dôme-ban. Ezt határozottan röstellkedéssel
s amellett tagadhatatlan elégedettséggel hallotta, mint
valaki, aki első papírjait már kiváltotta egy idegen ál-
lamban — bizonyos szégyenkezéssel s örvendezve hall-
gatta, hogy már polgárjogot nyert a Dôme-ban, ahol,
ha nem is hiányzik, mert a Dôme zajló életében nin-
csenek pótolhatatlan személyek, de legalább annyira
számon tartják, hogy feltűnik távolléte. A szobrász,

172
szokott szenvedélyes modorában, hangosan tört be
hozzá, elfelejtett hogyléte s betegsége után érdeklőd-
ni, de minden eseményt, mely a Dôme határain belül
megesett, lelkiismeretesen mesélt el, néhány mellék-
mondatban kitért a képzőművészet válságára, s felhasz-
nálva a beteg akaratgyöngeségét és csökkent ellenálló
képességét, tíz frankot kért kölcsön. Elmondta, hogy
egy emigráns magyar szedő temetéséről jön, aki három
napja hajnalban összeesett a rue de Rivolin, a pompás
árkádok alatt, s a szó igazi és betű szerinti értelmében
éhen halt, mint a boncolás is megállapította. Párizs-
ban ezt is lehet, mondta. Az ember azt hinné, hogy ez
már nincsen. Hogy az Eiffel-torony árnyékában s a
rue de Rivoli árkádjai alatt, az autóreklámok, a szociál-
demokrata kormánytöbbség, a népjóléti intézmények,
a finom irodalmi villongások, az új építészeti stílusok
s a rádió idejében egy ember nem hal csak úgy minden
további nélkül éhen Párizsban. De a boncolás megálla-
pította, hogy így történt. Ennek az embernek tanult
mestersége volt, szedő volt, szervezett munkás volt, de
persze külföldi, s itt, mondotta, a munkások is csak
bizonyos határig hívei a nemzetköziségnek. S Vaszilieff
úr vidékre távozott már több napja egy néger nővel,
aki zöld selyemturbánt viselt. Cacaouette! — mondotta
minden ok nélkül, két mondat között, elrikácsolva a
papagájkiáltást, mely minden Dôme-polgárnak a fülé-
ben csengett, s ha elfáradt a sebes beszédben, mintegy
megpihent egy harsány cacaouette-tel.
Később hallgattak, a szobrász felnyitott egy kon-
zerv befőttet, melyet Madame küldött fel a betegnek,
s megette. Éhesen evett, teljesen átadta magát az étke-

173
zésnek, közben őszes fejét rázta s félhangon bizonygat-
ta: „Éhen halt, egyszerűen felfordult." Mikor végzett a
konzervvel, megjegyezte, hogy nem éhségből evett, ha-
nem halálfélelemből. Összefont karokkal ült az ágy-
ban, s nézte a világpolgárt.
— Igaz, mi van azzal a franciával? — kérdezte váratla-
nul.
Borsi körülnézett a szobában. Melyik franciával?
Ő sok franciát ismer, s ő egyike a kevés idegeneknek
Párizsban, aki csakugyan ismer franciákat. Csak azt ne
higgye, hogy az idegenek ismernek franciákat. Akik
francia ismeretségekkel pöffeszkednek, jórészt hazud-
nak. Az egyetlen francia, akivel az idegen hosszabb pá-
rizsi tartózkodás során ismeretségi viszonyba kerül, a
házmester. Ismerik még a levélhordót meg a trafiktu-
lajdonost, akinél cigarettát vásárolnak, esetleg ismerik
a drogistát, akinél gillettet vesznek, de ez már nehe-
zebb. Évekig élnek így. Egy igazi, élő franciával megis-
merkedni, olyannal, akinek lakása van, csinos kis há-
rom szoba, coquettement meublées,* ahol a konyhában
salátaszárító lóg, s a szalonban bronz dísztárgyak álla-
nak a kandallón... nevetnie kell! Talán emlékezik
még, hogy náluk odahaza, ha két ember megismerke-
dik s rokonszenveznek, az első, hogy meghívják egy-
mást vacsorára. Egy francia ebédlőjébe bejutni nehe-
zebb az idegennek, mint Lhászában a lámához. Van,
aki azt állítja, hogy francia hálószobába könnyebb az
idegennek bejutni, mint az ebédlőbe. Ezek is hazud-
nak. Szórványosan talán előfordul, de általában az ide-

* coquettement meublées (fr) — kacéran berendezett

174
gen nem jut be sehová, legfeljebb a szalonba, öt percre,
ahol gyorsan elintézik, s ha elment, kiszellőztetik utána
a szobát. Ő tudna mesélni erről, a szobrász. Évekig él-
nek itt idegenek, s ha elutaznak haza, csak a párizsi
házmesterüknek írhatnak levelet... Tehát melyik fran-
ciáról van szó?
Boudint nem látta. A mérnök nem jár a Dóme-ba,
mert mit is keressen ott egy francia, ha őszinték aka-
runk lenni — s aztán vele van a nő, ha emlékszik még.
Hallgatta a szobrász fecsegését, s emlékezett a nőre.
Az a különös szokása volt, hogy sebesen pergette az
rr-eket, s a tompa mássalhangzókat szomjasan nyelte
el beszéd közben, s rendkívül fehér bőre volt. A szom-
széd szobában járkálni kezdtek, s a szobrász, mintha
eszébe jutott volna valami, zavarba jött, köhécselni
kezdett és elhallgatott. Már meg akart szólalni, figyel-
meztetni akarta, hogy itt, a szomszédban lakik az a
néger, akinek kincs van a torkában, s egy tánclokál-
ban találkoztak vele a Bastille mögött — de aztán látta
a szobrász zavarát, mindketten ugyanarra gondoltak, s
elhallgatott. Búcsúra kölcsönkért még a szobrász egy
nyakkendőt. S miután így megevett és zsebre rakott
mindent, amihez a beteg csökkent ellenálló képessége
jóvoltából hozzájuthatott a szobában, gyorsan elment,
csak az ajtóból fordult még egy pillanatra vissza, hom-
lokára csapott s felkiáltott:
— El is felejtettem megkérdezni: hogy' van és mi baja?
De a választ nem várta be, morgott valamit, és sza-
pora ugrásokkal legörgött a lépcsőkön, nyugtalansá-
got és problémákat hagyott vissza maga után, melyek-
kel a beteg elfoglalkozhatott. S egy délután, estefelé,

175
Durand úr is bekopogtatott, a fekete szomszéd, de
nem lépett be a szobába, a küszöbön megállt, levette
sportsapkáját, kivette pipáját szájából, s megmutatta
harminckét fogát. Nem volt hajlandó belépni. Na-
gyon elegáns volt, vadonatúj kétsoros kék ruhájában,
lakkcipőkben, zsebéből sárga szarvasbőr kesztyűk lóg-
tak elő, a sapkát valószínűtlenül fekete kezében tartot-
ta, s kifogástalan franciasággal kérdezte, hogy nincs-e
a beteg szomszédnak szüksége valamire. Ez meghatot-
ta, mert határozottan szerénységet tanult idegenben, s
a jóakarat és együttérzés legkisebb megnyilatkozása is
hálával töltötte el. Kérte a négert, hogy lépjen be s fog-
laljon helyet. Úgy tetszett, hogy valamilyen különös
szamaritanizmus él Párizsban az idegenek között, ha-
sonlatos a szabadkőművességhez, melynek helybeli
történetét még mindig nem olvasta el — a veszély, az
egymásrautaltság íratlan törvénye. De a néger nem lé-
pett be, s ezt egy pillanatig félre is értette — a néger
vonakodott belépni, nem mintha túlzott tisztességnek
tartotta volna, hogy egy fehér ember szobájában he-
lyet foglaljon, hanem féltette a torkát, amelyben kincs
volt. Most is nagyon puha, fehér selyemkendő csava-
rodott nyakára, s aggodalmas arckifejezéssel bámult
be a szobába, mintha a betegség gonosz szellemei után
fürkészne. Egy papírzacskóban orvosságot hozott, me-
lyet két ujjal óvatosan benyújtott az ajtón, s az asztal
szélére helyezte — egy orvosságot, mely „minden beteg-
ség ellen jó, különösen nagy fájdalmak ellen", mon-
dotta. Később felnyitotta a zacskót, s szalmiákcukrot
talált benne.

176
 Így beszélgettek, a néger az ajtó küszöbéről, ő az
ágyból. A néger elfogulatlanul csevegett, de Marin úr-
ról s a Bastille mögötti találkozásról ő sem tett említést.
Fiatalember volt, amennyire ezt egy négerről meg tud-
ta állapítani, égő, fekete szemekkel, melyeknek fehér-
je mulatságosan villant elő, s rövid, feltűnően göndör,
kemény és fekete gyapjakkal fején. Finom, munkátlan
kezeit néha szája elé emelte, s halkan köhécselt. Hanyag
mozdulattal, az ajtófélfának dűlve, könnyen s elegán-
san állott itt, kissé oldalt hajtva fejét, s rövid monda-
tokkal társalgott. Udvarias, de energikus koppanású
tőmondatokban beszélt, mindig kijelentő hangon, ép-
pen csak a lényegét sűrítve össze néhány szóban annak,
amit mondani akart. Gondolatvilágát a gyakorlati élet
problémái izgatták, megmutatta a távolból kesztyűjét,
csakugyan kiváló minőségű, puha és sárga szarvasbőr
kesztyűket, s dicsekvés nélkül, de elégedetten állapítot-
ta meg, hogy a boulevard Sebastopolon vásárolta, pár-
ját hatvan frankért. Lecsavarta nyakáról a selyemken-
dőt is, s aztán éppen olyan gondos és gyakorlott moz-
dulatokkal visszacsavarta. Ezzel eltelt egy kis idő. Az-
tán fejére tette sportsapkáját, rágyújtott pipájára, né-
hány különösen választékos kifejezéssel, melyek úgy
hangzottak, mint egy francia levél búcsúszavai, örö-
mét fejezte ki a beteg közérzete fölött, megmutatta
harminckét fogát, megvillantotta szeme fehérjét és el-
ment. Két napon át nem jött senki, s ez a két nap szin-
te tökéletes alkalmat nyújtott arra, amit ő úgy nevezett,
hogy „szembenézni a jövővel". Monsieur szabályos
időközökben megjelent, feltűrt ingujjakkal, seprővel

177
és lapáttal a kezében, s boszorkányos gyorsasággal
esett túl a szobában egy eljáráson, melyet napról nap-
ra gyanakvóbban figyelt meg, s melyet a nagy kéz-
ügyességű ember vigasztaló és bátorító szavakkal csö-
könyösen petit ménage-nak nevezett. A betegszoba
óráinak lassú és egyenletes ritmusa vitte e napokon át
Párizs közepén, szinte magaslati levegőben, kilátással
a háztetőkre s a kéményekre, oly távol Párizstól, a múlt-
tól, mindentől, ami és aki valaha volt — egyforma len-
gésével múltnak és jelennek, hogy szinte időmértéknek
tetszett, szemben a kandallón a megbénult óramutató,
mely üvegbura alatt őrzött, a tárgyak ájtatos követke-
zetességével, egy spirituszba tett másodpercet, öt perc-
cel fél tizenkettő előtt. Föl is lehetett volna öltözni, le
is lehetett volna menni az utcára, ahol valószínűleg
sok minden történt e napokban is, s végül be is lehe-
tett volna csomagolni a négy ruhát, a kinőtt frakkot,
a kaktuszt és a könyveket, s e pillanatban még telt vol-
na arra is, hogy egy harmadosztályú jegyet váltson és
hazautazzon, magyar nyelvre és irodalomra oktatni a
gyermekeket Gyarmaton. S a családnak, kik két hó-
napja nem hallottak felőle, beszámoljon Párizsról,
rendkívüli ismeretségeiről s mindarról a nagyszerűség-
ről, amit itt megélt. Mindezt e pillanatban lehetett
volna még. Igaz, hogy nem járt még a Louvre-ban,
nem látta belülről a Mi Asszonyunk-templomát, se a
Cluny-múzeumot, Napóleon sírját se látta még, és
színházban sem volt, mert a színházak ebben az évad-
ban még nem játszottak. Mindezt eltette magának ké-
sőbbre, mint aki nagyon ráér. Erőltette agyát, hogy
merre is járt az elmúlt hetekben, de egyelőre nemigen

178
tudott más eredményre ebből az időből visszaemlékez-
ni, mint hogy polgárjogot nyert a Dme-ban, ahol le-
ült délelőtt, egy könyvvel kezében, hogy csak estefelé
szánja rá magát az éghajlatváltozásra, s átkeljen az út-
testen, és bemenjen a svéd kocsmába, ahol hosszú, fe-
hérszőke svéd fiatalemberek ültek terítetlen asztalok-
nál, s elképesztő mennyiségű alkoholt fogyasztottak, s
norvég és svéd leányok, világos színekben, akik mind
vidéki polgármesterek s városi tanácsosok leányai vol-
tak, nem használtak púdert, sokat ittak, s szívesen vál-
laltak arra az átmeneti időre, amit Párizsban töltöttek,
jobb úriháznál szobalányi állást, hogy aztán visszatér-
ve Norvégiába vagy Svédországba, férjhez menjenek
egy polgármesterhez vagy városi tanácsoshoz. Néha
megállt az utcán és körülnézett, már voltak ismerősei,
akik „helló"-val, nazdarral és buona seraval* és „Grüss
Gottal és Gitn toggal siettek üdvözlésére, s a nap csodá-
latos gyorsan telt el, s néha úgy tetszett, e szorgalmas
semmittevésben, mintha valamennyiüknek sürgős dol-
ga lenne. Sorra vette, amije van és amije volt. A villanyt
nézte, sajnálkozva gondolt arra, hogy nem tud villanyt
szerelni, se asztalosmunkához nem ért, s általában na-
gyon keveset ért mindahhoz, ami korát megkülönböz-
teti primitívebb koroktól, s ha az időgép hirtelen visz-
szaszállítaná a középkorba, csak mesélni tudna a jelen
csodáiról, telefonról, villamosságról, rádióról, repülő-
gépről, de például egy szárazelemet már nem tudna
összeállítani. S ezt megállapította, s tovább nem is ju-
tott.

*buona sera (ol) — jó éjszakát

179
 Vaszilieff úr visszaérkezett vidéki kéjútjáról, mely a
csokoládészínű, zöld turbános nő társaságában a Jura
hegységeibe vezette, s értesült a Dôme-ban az új ma-
gyar betegségéről, és tiszteletét tette. Kalapját forgatta
kezében, így ült az ággyal szemközt, s hajzata, hála
a csokoládészínű nő jótékony befolyásának, nem volt
e pillanatban túlságosan elhanyagolt. Miután néhány
általános filozófiai gondolatnak a betegségről s a test
és a lélek dualisztikus kölcsönhatásáról töredezett fran-
ciasággal kifejezést adott, szokása szerint felemelte mu-
tatóujját, s átmenet nélkül mondta:
—Tegnap láttam.
Most rajta volt a sor, hogy ne lepődjön meg.
— Hol? — kérdezte és felült.
— Az opera előtt — mondta Vaszilieff, s a szépművé-
szetek tanárához csak feltételesen illő tájékozottsággal
mondta: — Az autóbuszra várt. Olyan kötött rékli volt
rajta, amilyet most hordanak. Jumper. És világosbar-
na szoknya.
— A mérnök vele volt? — kérdezte.
— Nem volt vele — mondta az orosz halkan, s előre-
hajolt, ujját szája elé illesztve, mintha valami titokza-
tos dolgot mondana.

180
 9.

SZEPTEMBER HUSZONHETEDIKÉN, délután hat óra ti-

zennyolc perckor elfogyott a pénze.
Ezt azért tudta ilyen pontosan, szinte másodpercre,
mert abban a pillanatban, mikor elfogyott a pénze,
a földalatti vasút jegykiadó pénztára előtt állt, s míg
ujjai gépiesen átvették és szorongatták a tickettet, egy
villanyos órát bámult, mely szemközt vele, a lépcsők
fölött mutatta az időt. Modern óra volt, számjegyek
nélkül, csak vörös és fekete vonalkák jelezték a tejüveg-
lapon az órákat és perceket, s néhány pillanatig gon-
dolkoznia kellett, míg összeadta az időt.
A nagy történelmen belül, melynek összege az em-
beriség élete, minden életnek külön akadnak törté-
nelmi pillanatai, mintha az idő egy pillanatra megzök-
kenne, hogy aztán annál gáttalanabbul áradjon tovább.
Néha összeesik a magánélet s az emberek közös életé-
nek egy ilyen zökkenő pillanata, s ebből lesz aztán az,
ami a tankönyvekbe kerül. Tudta, hogy életének egyik
történelmi pillanatát éli, a nagyon ritka pillanatok
egyikét, mikor egy élet iránya megváltozik, egy pilla-
natig hullámverés nélkül, szinte mozdulatlanul reked
meg, s aztán apró hullámokkal másfele kezd igazodni,
le vagy föl, de másfele. A pillanat nem érte készületle-
nül. S tudta, hogy nem kerül a könyvekbe.
Hetek óta várta a pillanatot, egy reggel felkelt, egész-
ségesnek érezte magát, felöltözött, lement egy kávéházba,

181
s a sok főzelékleves után sonkát és tojást és rumos teát
reggelizett, elolvasta a Figarót, s megtudta, hogy az
egyik hercegnőnél péntek délután nagy fogadás volt,
melyen megjelent az amerikai követ is, s a Fabourg
St. Germainben hétszobás főúri villát hirdettek, ga-
rázzsal, udvar és kert között, nagyon olcsón. S elolvasta
a l'Humanitét, s megtudta, hogy a spanyol király fő-
részvényese annak a hajózási vállalatnak, mely a spa-
nyol katonákat Marokkóba szállította a hadszíntérre,
s onnan a hősi halottak holttesteit vissza az anyaország-
ba. S elolvasta az egyik bulvárlapban egy vérszomjas
polgári zsurnaliszta fecsegését, aki abból az alkalom-
ból, hogy egy betörőt nem ítélt el túlságosan szigorúan
a bíróság, kellemesen stilizált mondatokban háboro-
dott fel, s általában szigorú büntetéseket kért, mentől
szigorúbbakat. S olvasott egy másik bulvárlapban meg-
ható történetet egy vámtisztről s feleségéről, kik együt-
tes erőlködéssel már tizenegy gyermeknek adtak éle-
tet. S Dél-Franciaországban beszakadt egy bánya.
Megreggelizett, elolvasta a lapokat, rágyújtott, egész-
ségesnek érezte magát, kissé szédült, ahogy ez a beteg-
ség utáni első délelőtt illik is, s egyre elöntötte a gyön-
geségtől a verejték, de különben jókedve kerekedett.
Mindenféle történt a világon. Az utcán a fákat vasko-
sarukban elpörkölte a hőség, az Observatoire-ral szem-
ben ült, abban a kávéházban, ahol a szobrász magyar
ismerőse szerint jobbak a biliárdasztalok, mint Vára-
don; az allé, mely nyírott fasorral vezetett a Luxem-
bourg-kert felé, halványsárgán ütött át a tejes, napos,
nagyon sűrű szeptember deréki levegőn, a Closerie
des Lilas kávéháza előtt ökörnyál úszott a levegőben.

182
 Pompás és napos vénasszonyok nyara derengett min-
denfelé.
Dél-Franciaországban beszakadt egy bánya, de
emberéletben nem esett kár, s jókedvűen hátradűlt
a fonott nádszéken, s jelt adott a tulajdonosnak, hogy
fizetni szeretne. A tulajdonos továbbadta a jelt a pin-
cérnek, aki felgyűrt ingujjal s fűrészporos vederrel kar-
ján éppen a kávéházat tisztogatta, valószínűleg csak
petit ménage-t csinált, s ahol egy eldobott cigarettacsut-
kát talált a székek alatt, azt gondosan behintette fűrész-
porral. Hónapok óta járt ide, minden reggel, ugyanab-
ban az órában, de még nem esett meg, hogy a pincér
vagy a tulajdonos ismerős fejbólintással üdvözölték
volna. Mintha mindennap először látnák, oly hivatalo-
san fogadták, s úgy is vették tudomásul kívánságait,
mindennap ugyanazokat.
Kifizette a számlát, a pincér zsebre tette a borrava-
lót, a sárga egyfrankost, mely semmiben nem hasonlí-
tott a Győzelem medalionjára, s inkább a háborús ke-
nyérre emlékeztetett, melyben több a kukoricaliszt,
mint a búza, fogai között elharapott egy „merci"-t, s ha-
nyagon egy kevés fűrészport szórt körös-körül. Mikor
elment a pincér, nekiszánta magát, erőszakos mozdu-
lattal felnyitotta tárcáját, két ujjal asztalra dobta a bank-
jegyeket és átszámolta.
Kétszáznegyven frankja volt még, s egypár frank ap-
róban.
A bankjegyeket összehajtogatta és nadrágzsebébe
gyűrte. Vette a kalapját, lement a Luxembourg-kert
felé, végig a négyszögletesre nyírott allén, bement a
kertbe, az üvegházak között ténfergett, megbámulta

183
a húsevő növényeket. Itt is kora ősz volt, benn az üveg-
házban, cukros szagú, sűrű, szirupos ősz. A napsütés
és a langyos meleg ragadtak kezén és arcán. Végigment
a rue Guynemeren, ahol szép, komoly házak előtt ár-
nyas fák állottak, s egy férfi kutyákat sétáltatott áhíta-
tos türelemmel, és kék főkötős nurse-ök gyermekeket
toltak kocsiban. A Dôme előtt vette észre magát. Az
amerikai lányok zabpelyhet reggeliztek, tejjel elkeverve,
s nagy gyümölcsöket, grapefruitot és quaker oatsot,*
s az a hollandus, ki tíz nap előtt érkezett meg a Dôme-
ba, nagy feltűnést keltett jövetelével, sokat lármázott,
s azóta ki nem tette onnan a lábát, már most délelőtt
népes társasággal ült az egyik asztalnál, sötétzöld folya-
dékokkal színültig töltött poharak állottak előtte, s lát-
hatóan nem feküdt le előtte való éjjel. S Kolumbusz
Kristóf a bejárat mellett tartózkodott, s éppen egy kis
mesén dolgozott, dán gyermekek részére, a nagy An-
dersen modorában.
A bolgár festő ebben a hajnali órában magányosan
tanyázott itt, betört keménykalapban, arca és homlo-
ka átragasztva flastromokkal, verekedett valahol az éj-
jel, talán az amerikaiakkal vagy a franciákkal, mert
húsz éve élt Párizsban, s nevét az egész világon ismer-
ték olyan körökben, ahol, mint Vaszilieff úr mondta,
még fontos volt a művészet — de éjjel, ha kokainmá-
morban megérkezett a Dôme-ba vagy abba a szomszé-
dos spelunkába,** melyet „Jockey" elnevezéssel nyitot-

*quaker oats (ang) — kvéker zabpehely

** spelunka (fr) — helyesen spélonque; hitvány lakás, vendéglátóhely

184
 tak meg nemrégen, s ahol egymást bámulták a vendégek:
gyakran csapott botrányt, szidni kezdte a franciákat
vagy az amerikaiakat, vagy a bolgárokat, vagy a zsidó-
kat, vagy mindenkit keresztül és kasul, ahogy éppen
eszébe jutott, s világhíre nem akadályozta meg a rend-
őröket abban, hogy a szónoklat végén elverjék. Lázasan,
tragikusan, s amellett jókedvűen ült itt most reggel,
átragasztott fejjel, s pálinkát ivott és kábultan mosoly-
gott maga elé.
A Dôme törzsvendégei még aludtak ilyenkor, ate-
leier-k és hotelszobák átizzadt s különben sem kifogás-
talan tisztaságú ágyaiban, svédek, japánok, spanyolok,
olaszok, oroszok, magyarok, németek, románok, ango-
lok, amerikaiak, akik eljöttek Párizsba, hogy majd kö-
rülnéznek s alkotnak valami világraszóló nagy dolgot,
s aztán leültek itt egy délután, a Vavin és a Gare Mont-
parnasse között a kocsmák valamelyikében, s azóta vi-
tatkoztak vagy spekuláltak, akadtak közöttük gazdag
emberek is, akiknek „odalenn", külföldön, palotájuk
volt, autóik, földjeik és gyáraik, mégis itt éltek a kétes
tisztaságú hotelszobákban és a Dôme teraszán, s csak
az Isten tudja, mi tartja őket itt. Talán éppen a rendet-
lenség és céltalanság, az a jövés-menés, felelőtlenség,
sehová nem tartozás, az a semlegessége vélemények-
nek, ez az egymás mellett élés, melyet azelőtt nem is-
mertek, s itt berúgtak tőle, mint a színes és keserű ita-
loktól.
S mások, akik fél óráról fél órára találták ki a megél-
hetést, s ezt már évek óta gyakorolták, s nem fáradtak
bele. Nők, akik itt várták Jupitert aranyeső alakjában,

185
állítólagos művészek és írók és spekulánsok, kalando-
rok és snorrerek,* paraziták és prostituáltak, a világ
minden nyelvén hadarva és pumpolva és magyarázva,
s úgy sercegve a fény körül, mint a nyugtalan boga-
rak, elpörkölve az élet ezerfokos lángjában, láthatatla-
nul pusztultak el.
Leült szemben a Dôme-mal egy utcai padra, és néz-
te az amerikai lányokat, akik ügyesen kanalazták
a grapefruitot, s a sok asztalt nézte, karját átlógatta a
pad támláján, keresztbe vetette lábait, s hátrahajtott
fejjel, összehúzott szempillák alól, kritikus és vizsgáló-
dó pillantással bámulta ezt a vásárt, mint a festő a ké-
pet. Heteken át ült itt, minden délben és délután és
éjszaka, minden arcot ismert már s őt is ismerték,
nem kellett bemutatkozni, nem kellett színt vallani,
hogy mi a mestersége, le kellett ülni és basta.
Ebben az akváriumban szorgalmas nyüzsgéssel zaj-
lott az élet, az önfenntartás és fajfenntartás ösztöne
láthatóan megnyilatkozott a bennlakók élettevékeny-
ségeiben, friss és mulandó viszonyok szövődtek minden
pillanatban, fantasztikus, filléres és százezres üzletek,
ötletek villantak és találtak managert, az élet különös,
nyugtalan börzéje volt ez, s a szövevényes dzsungelben
a fehér kabátos ember papagájkiáltása csattogott fárad-
hatatlanul. Itt is ki lehetett kötni.
Tudta, hogy mi történik itt: a Dôme el is tartotta
valamilyen bonyolult csereberével népét. A Dôme
törzsvendégének nem kellett feltétlenül éhen halnia.
A tulajdonos felől, aki éppen most hagyta el kávéhá-

* snorrer (jiddis) — kisebb-nagyobb kölcsönökből élő semmittevő

186
zát, bátran éhen halhatott ugyan minden törzsvendég:
most is a szomszédba igyekezett a tulajdonos, egy ut-
casarki kocsmába, ahol már várták barátai a környék-
ről, a bádogos és a képkeretező, hogy parázs kártyapar-
tit csapjanak, s közben káromkodjanak néhányat az
átkozott idegenekre, akik itt lógatják Párizsban a lábu-
kat. Ingujjban ültek, csapkodták a lapokat, mindhár-
man dúsgazdagok voltak, különösen a Dôme tulajdo-
nosa, aki sokszoros milliomos hírében állott, és átjárt
ide a szomszédba aperitifet inni, mert itt csak hatvan
centimes-ba került ez a Byrrh à l'eau, melyért odaát,
az ő kávéházában, három frankot számítottak, s nem
volt szíve hozzá, hogy megigyon odahaza valamit,
amit el tud adni három frankért, mikor a szomszéd-
ban megkaphatja 60 centimes-ért. Ezt tudta, s ő is át-
járt a kis kocsmába aperitifet inni, s magyarázta magá-
nak, hogy így születnek valahogyan a komoly, francia
milliók — de hiába itta akárhol az aperitifet, nem szü-
lettek milliói, csak éppen elfogyott a pénze.
Ült és kezében tartotta kalapját. Szép, békés kora
ősz volt mindenfelé, a fák fonnyadtan álltak az aszfalt-
ban és keskeny árnyékot vetettek, csönd volt és béke,
úgy festett most a Montparnasse, mint egy kisváros.
Mozdony fütyült és harangszó is kondult, naivan. Lá-
badozónak érezte magát, szomorú, jóleső boldogságér-
zet fogta el, nem tudott félni, se nyugtalankodni és
kétségbeesni ebben a pillanatban.
A Dôme is olyan volt ebben a sárga világításban,
mint egy óceánjáró fedélzete, tele kivándorlókkal,
akik két part, két cél között, egy hétre mindenről el-
feledkezve, otthont játszottak ezen az úszó, különös

187
felületen, s egyszer majd megérkeznek valahová és szét-
szóródnak, s mindenki komoly életet kezd, felnőttet
kezd játszani, írni, festeni, spekulálni, házasodni kezd,
s nem is emlékszik már vissza, mi történt az átkelés
rövid napjaiban, csak egy papagájkiáltás vijjog még
a fülében vagy egy nő hangja, aki váratlanul azt mond-
ja: — Lenne szíves megnézni az ujjam. Azt hiszem,
gyűlik.
Aki itt élt, az csodálatos módon megélt, nem lehe-
tett tudni, miből, de ő maga ismert már embereket,
akik évek óta itt tartózkodtak, s évek óta nem volt egy-
szerre kétszáznegyven frank a zsebükben. Életcélnak
nem lehetett nevezni a Dôme-ot, de kétségtelenül él-
tek itt emberek valamilyen csodálatos életet, mint bi-
zonyos halak és pókfajták, hónapokon át látható éle-
lem nélkül, talán moszatot fogyasztottak vagy legyeket,
de megéltek. A szobrász azt állította, hogy két kocka-
cukor s egy fél liter víz elég egy napra.
Most itt ült még Párizsban, egy padon, biztos volt,
hogy ebédelni fog, ma és holnap és talán holnapután
is. Mozgási és cselekvési szabadsága volt. Különösebb
mesterségekhez nem értett ugyan, de végre is itt volt
Európában, ahol olyan nagy baj talán mégsem érheti
az embert. Egyelőre mehetett, ahová akart. Egy kissé
úgy érezte magát, mint az elítélt a siralomházban. De
a kivégzést még el lehetett halasztani, ha nagyon akar-
ta, e pillanatban még valahogy haza is tud talán utaz-
ni, ha egy táviratot küld, vagy pénzzé teszi, ami holmi-
ja van. Jólesett erre gondolni, de ugyanakkor tudta,
hogy ezt a táviratot már soha nem adja föl, egyelőre
rengeteg dolga volt még itt, a múzeumokat sem látta,

188
a Bois-t sem látta tavasszal, a Nemzeti Könyvtárat sem
látta, néhány emberrel még beszélni szeretett volna,
egyelőre szó sem lehetett arról, hogy elutazzon innen.
A hotelszámlát csak másnapra várta, a főzelékleve-
sekkel lesz e héten vagy nyolcvan frank a számla, még
mindig marad százhatvan frankja, s ha az ember meg-
tanulta, hogy a frank meghalt, de a sou él, háromezer-
kétszáz souval nagyon sokáig el lehetett élni Párizsban.
Ezt ott a padon hirtelen kiszámította és megnyugo-
dott.
Megnyugodott és jókedvűen nézett maga elé. Vala-
hol delet harangoztak, s az édes és fonnyadt szagokkal
kevert levegőben lassan járt néhány lépést a Dôme
előtt. Még sok minden történhet egy emberrel, aki-
nek háromezer-kétszáz sou van a zsebében. A Cama-
valet-ba most rögtön el akart menni, s estére okvetle-
nül jegyet vált egy színházba. Nem lehet ugyan tudni,
hogy mi történik „azután" — ezt az „azután-t" nem ír-
ta körül, de nagyjából a kivégzést értette alatta s azt,
ami a túlvilági életben vár az elítéltre —, lehet, hogy az
elíziumi mezőkön mulatságos és kellemes az élet, de
addig is, amíg itt élt a földön, jól akarta érezni magát.
Rajtakapta magát, hogy ezt mondja, hangosan:
Cacaouette. Szemére húzta kalapját. Jókedve volt. Belé-
pett a teraszra, a meseírónőhöz ment, leült asztalához,
s barátságosan kérdezte:
— Encore une fine,* Cristoph Colombe?...
Kellemetlen emlékezéssel gondolt vissza utolsó láto-
gatására az amerikai alapítvány párizsi pénztáránál,

* encore un fine (fr) — még egy konyak

189
néhány hét előtt, mikor az utolsó havi részletet kifizet-
ték. Új és tiszta házban tanyázott az alapítvány, nagy
ablakok, széles és egyszerű vonalak, világosság áradt el
mindenfelé, laboratóriumok, könyvtár, társalgó és ta-
nulótermek nyíltak a folyosókról, s az igazgatóság elő-
szobájában egy titkár nyájasan megrázta kezét, s beve-
zette egy fehér hajú úrhoz, aki olyan pirospozsgásan,
yankee-urambátyámosan lépett eléje, mosolygó kék
szemekkel, s barátian karon fogta, s általában úgy de-
rült és ragyogott egészségtől, dollártól, békességtől,
napfénytől, hogy szégyellni kezdte előtte magát. Tud-
ták róla, hogy Párizsban van, a berlini iroda már átjelen-
tette őt Párizsba, a titkár már hozta is a negyven dol-
lárt, átváltva frankra, egy vadonatúj ezrest, s mindenki
mosolygott és a szemébe tekintett nyílt, mosolygó pil-
lantással annak, akivel éppen beszélt — s ez a nagy
egyenesség és emberiesség és józanság gyanakvással töl-
tötte el, s szégyellni kezdte magát. S továbbra is szé-
gyellhette magát, mikor a fehér hajú, pirospozsgás,
kék szemű úr vállára ütögetett, s miközben csak úgy
áradt belőle a sportok, békés és humanista tanulmá-
nyok, fürdők, tusok és napsugaras élet légköre, mint
egy prospektusból, annak a reményének adott kifeje-
zést, hogy a jutalmazott ebben az esztendőben valószí-
nűleg értékes tanulmánnyal gazdagította a közép-euró-
pai gótika irodalmát. Azt is remélte, hogy ezt a tanul-
mányt neki, a fehér hajúnak és pirospozsgásnak, alkal-
ma lesz megismerni, aminek már előre nagyon örül s
feni rá a fogát, s célzást tett arra is, hogy nem egészen
lehetetlen, talán valószínűbb, mint hinné az ember,
hogy e minden bizonnyal pompás tanulmány olvasása

190
után kellemes értelemben referálhat Amerikába, a ten-
gerentúli igazgatóságnak — s mikor ezt kimondta, ar-
cán a tengerentúli Olümposz visszfénye csillant meg,
s ő is szinte a nyelvével csettintett, s még sokkal piros-
pozsgásabb, kifürdőzöttebb, kisportoltabb öregurak
fehér hajú kollégiumát vélte látni.
Ezek a gentlemanek, túl a tengeren, nem idegen-
kednek a gondolattól, hogy azoknak a milliárdoknak
egy milliomodrészét, melyet autógyáraikban, olajtele-
peiken, bányáikban és áruházaikban évről évre össze-
szivattyúztak, megosszák néhány száz európai fiatalem-
ber között, esetleg többször is megkaphatja egy kiváló
európai fiatalember a díjat — s ez igazán szép vonás
volt tőlük, s csak hálás szavakkal tudott felelni. Meg-
ígérte, hogy legközelebb bemutatja azt a tanulmányt,
melyet a stipendium esztendejében kidolgozott, s erő-
teljes kézfogások és pirospozsgás mosolyok és kék
szemű pillantások között elhagyta az egyszerű vona-
lak, nagy ablakok, világosság és egészséges munka szín-
helyét.
A tanulmány kidolgozását persze el kellett halaszta-
ni egy kis időre, mert most éppen más elfoglaltsága
akadt, nem olyan elvont, mint a közép-európai góti-
ka: meg kellett figyelnie, hogyan fogy el egy ember-
nek a pénze. Erre a megfigyelésre rövid életében már
többször nyílott alkalma, mert mióta eszét tudta, soha
nem volt pénze, soha nem volt elég annyi, amennyi
éppen a szükséges ideig futotta volna — a nagyon ke-
vés segítséget, melyet hazulról kapott, csak nehezen és
csorbán tudta kikerekíteni alkalmi jövedelmekkel, ta-
nítással, uzsorafizetségért végzett fordításokkal, irodai

191
szokványmunkákkal. De soha nem gondolt még pénz-
re, az ember otthon élt, egy nagy, közös, ismerős ke-
nyérből harapott kisebb falatokat, ezt a kenyeret szű-
ken mérték, de mi történhetett odahaza? Nem történ-
hetett semmi, az embernek akadt jövedelme, vagy
nem akadt, talán villamosra se telt, de egy pillanatra
sem jutott eszébe, hogy valami komoly, nagy nyavalya
ez a pénztelenség — nem jutott eszébe, hogy éhen is
lehet halni, az ember bizonyos célokat tűzött maga
elé, s haladt feléjük, egyenesen vagy kitérőkkel, de
mindenesetre haladt. Mit számított odahaza, hogy az
embernek egy délután lyukas fillér sem akad a zsebé-
ben? Gondnak számított, bajnak, ki kellett találni va-
lamit, munkaalkalmat, segélyforrást, de belül, ahol
az ember él és egyensúlyban tartja magát, nem válto-
zott semmi. Tudott félni otthon a pénztől, hogy van-e
vagy nincs? Dehogy — mindennap elfogyott a pénze,
mindennap elölről kellett kezdeni odahaza, de soha
nem gondolt arra, hogy veszély fenyegeti, soha. S a vé-
gén mindig le lehetett utazni tanárnak Gyarmatra. De
most nem tudott rögtön nekiülni a tanulmány kidol-
gozásának, melyet a pirospozsgás fehér hajú úr olyan
kecsegtető ígéretekkel remélt tőle, mert egyelőre meg
kellett figyelnie, milyen az, mikor egy embernek, aki
távolról jön Párizsba, bizonytalan időre, s aztán elmu-
lasztja a hazautazás pillanatát, elfogy a pénze. Ez is ta-
nulmány volt, s nagy érdeklődéssel adta át magát neki.
A pénz rugalmas elem, s az a tulajdonsága, hogy
szolgai módon tud alkalmazkodni gazdája természeté-
hez és légköréhez, s legkisebb egységeire bomolva is ér
még valamit, ha ügyesen bánnak vele. Soha nem tudta,

192
hogy háromezer-kétszáz sou ilyen mérhetetlen summa.
Minden souban lehetőségek voltak, minden sounak
vásárló- és életadó, életmeghosszabbító ereje volt, ha
odafigyelt rá az ember. Igaz, ha csak egy pillanatra
nem figyelt oda, a souk rögtön összetapadtak frank-
nak, mely tudvalevően nem ért már sokat.
Minden reggel átszámolta pénzét ezekben a napok-
ban. Néha úgy tűnt neki, hogy vagyon fölött rendelke-
zik, melyet belátható időn belül nem tud elkölteni.
Néha összezavarodott a számolásban, nem tudta, va-
csorázhat-e még holnap este. Váratlan csapások érték.
A mosást hozták haza, s ki kellett fizetnie huszonhá-
rom frankot — ez a katasztrófa, mellyel nem számolt,
egészen lesújtotta, főbe ütötten bámult maga elé, resz-
kető kezekkel gyűrte zsebre a néhány tízest, mely az
utolsó százasból még megmaradt, órákon át vándorolt
fel és alá a szobában, tanácstalanul. Aztán, világos pil-
lanatban, nevetni kezdett, jókedvűen vette a kalapját,
elment egy moziba, zártszékre váltott jegyet, teljesen
közömbös volt, hogy egy nappal, néhány órával elébb
fogy-e el a pénze, mint számította.
Néha ideges türelmetlenség fogta el, kívánta, hogy
mielőbb túlessen rajta, a várakozásnak e kínos idején,
ahogy a beteg figyeli magában a lappangó betegséget,
szinte kívánta már, hogy kitörjön, túl legyen rajta, tud-
ja, hányadán van. Elképzelte, milyen formában jelent-
kezik majd Párizsban a pénztelenség, milyen lesz az
első reggel, mikor lejön a hotelból, s nem tud már
megreggelizni, nem tud felülni egy autóbuszra, mivel
telik el az első nap pénz nélkül Párizsban.

193
 Egyelőre még körülvette Párizs, fényeivel és szelíd
vonalaival, s amíg egy frank, egy sou akadt a zsebé-
ben, ő volt itt a nyájas, átutazó idegen, kinek számá-
ra múzeumokat nyitnak ki, vendéglőkben terítenek,
a színházakban felöltöznek a színészek és szerepet ta-
nulnak. Összeszorított fogakkal, versenyt élt a pénzé-
vel. A pénz szeszélyes volt, változtatta dimenzióit, tíz
frank olyan összegnek tetszett, melyből három, össze-
szorított fogakkal esetleg négy napig is meg lehetett
élni, s csakugyan, napokon át fillérekből élt — aztán,
a szertelen költekezési vágy és a fényűző életmód egy
lázas pillanatában vásárolt hat frankért egy könyvet
vagy négy frankért egy szappant, s egyszerre felborult
minden számítása, zsebében a szappannal vagy kezé-
ben a könyvvel kábultan állt, nézett maga körül, sötét
lett a szeme előtt.
Megállt a hirdetőiroda előtt, nézte a P. O. P. álláskí-
nálatait. Általában idősebb házaspárt kerestek főúri
házba vagy fiatal leányt idősebb hölgy mellé. Egyik
feladatra sem érezte alkalmas pályázónak magát. Ha
nem feküdt otthon az ágyon, felöltözve, ami egy ke-
vés öncsalással még a legolcsóbb időtöltésnek tűnt fel
— öncsalással, mert a szobát is fizetni kellett, s ha való-
színű volt is, hogy egy-két hétig nem figyelmeztetik,
a szoba is luxus volt, az összes luxusok között a legna-
gyobb —, ha nem feküdt felöltözve naphosszat az ágyon,
úgy leginkább csak az utcán élt már ezekben a napok-
ban, mert a legolcsóbb kocsmában sem lehetett har-
minc centimes-on alul eltölteni egy-két órát. A hida-
kon álldogált, s bámulta a horgászókat, és sajnálta,
hogy életének vagyonos időszakaiban elmulasztott

194
horgászfelszerelést vásárolni, mert a horgászás igazolt
és tisztelt időtöltés volt, mely egész napszakokat kitöl-
tött, s nem kellett hozzá pénz, csak giliszták.
Így élt és várta, hogy elfogyjon a pénze, mely csodá-
latos szívóssággal ragaszkodott hozzá, két hetet húzott
ki a kétszáznegyven frankkal, két hosszú hetet, igaz,
hogy közben keveset evett, lefogyott és belesápadt. De
még mindig kifogástalan öltözékben ment el reggel a
Hotel Molière-ből, s a kapuban emelt fővel fogadta
Monsieur köszönését, aki lapáttal és seprővel kezében,
a ház előtt az aszfalton is csak petit ménage-t csinált, s
kétszer napjában, reggel és este, evett is, s egy újságot
is vásárolt és tíz „szürke" cigarettát, mert a jaune-ról*
áttért a gris-re,** mely ötödrész annyiba került, s kesz-
tyűjét és kalapját hanyagon elhajítva, keresztbe vetett
lábakkal, fesztelenül ült a Luxembourg-kertben egy
padon, a szagos és sűrű őszben, s a Figarót olvasta —
egészen úgy, mint egy idegen fiatalember, aki néhány
hétre eljött Párizsba, látni és szórakozni, megnézni a
Louvre-t, Napóleon sírját és a színházakat.
S körötte állott még Párizs, házaival és tereivel és
emlékműveivel, mint valami látnivaló, melyet az ide-
gennek módja van szíves érdeklődéssel megbámulni
és szaporítani ismereteit. Ebben a pillanatban még látta
Párizst, még kívülről látta, s amíg egy sou akad a zsebé-
ben, úgy nézhet körül, mint egy panorámában. Hogy
aztán mi lesz, azt iparkodott elképzelni, de homályo-
san sejtette csak, hogy varázsütésre elsüllyed Párizs,
*jaune (fr) — sárga
** gris (fr) — szürke; a színek egy cigarettatípuson belüli erősségi és árfo-
kozatot jelölnek

195
s ő nem lát mást, csak öt centiméteres gondokat maga
körül, a megélhetés sikátorait. De egyelőre itt ült még,
fesztelenül, a Figaróval kezében, a Luxembourgban
vagy a Park Monceau-ban, egy padon, s a rendőr két
ujját sapkája ellenzőjéhez emelte és tisztelgett, ha hoz-
zálépett és kérdezett valamit.
Hasonlatokat keresett, s aki keres, az talál. Így ült a pa-
dokon, vagy feküdt az ágyon s nézte a háztetőket, me-
lyeket pedig elég alaposan ismert már, s azt gondolta,
hogy egy bányász érezheti így magát, akit eltemet a
földomlás, és egy szál gyertya világossága mellett várja
a szabadulást vagy a véget, azt a pillanatot, mikor a
gyertya csonkig leég és ő sötétben marad. A hasonlat
nem volt egészen új, ismerősnek tűnt fel, s az se volt
jobb a süllyedő tengeralattjáróval s az utolsó slukk oxi-
génnel. A sötétséggel és a gyertyafénnyel barátkozott
meg inkább, jóllehet ismerősnek tetszett, s minden reg-
gel megszámolta pénzét, ezt a különös valamit, mely
napközben eledelt, világosságot, meleget, mozgási lehe-
tőséget nyújtott, s ezekben a napokban csakugyan anyag-
szerűen látta a pénzt, mint valami illanó elixírt, mely
minden órával kevesebb, akármilyen kétségbeesett eről-
ködéssel szeretné is visszatartani.
Egy reggel gondosan felöltözött, legjobb ruháját vet-
te föl, ahogy ezt öngyilkosok vagy állást keresők szok-
ták. Tizennégy frankja volt még. Megnézte a naptárt,
szeptember huszonhetedikét írták. Negyedik hónapja
élt Párizsban. Körülnézett a szobában, esős volt az
idő, a kaktuszt kitette az erkélyre, lassan lement
a lépcsőkön, s elhatározta, hogy ma végét veti ennek a
halogatásnak, vonszolásnak, s estig elkölti a pénzét.

196
Holnap aztán el kell kezdeni. Nem tudta, hogy mit.
De holnap mindenesetre túl lesz az egészen. Holnap
elengedi magát a városban, s „élni" kezd. Nem képzelt
semmi különöset, se borzalmasat, se véletlent, se sze-
rencséset. Semmit. Délben rendesen megebédelt, amit
már hosszabb ideje nem tett. Olyan gyakorlata volt
már a souk körül, hogy ebéd után még mindig ma-
radt nyolc frankja, s legújabb tapasztalatai szerint két
napot is ki lehetett nyolc frankból húzni. Ideges siet-
ség fogta el, hamarjában nem is tudta, hogyan lehetne
elkölteni ezt a nyolc frankot, akár haszontalanul is,
csak mentől elébb.
Erre a délutánra sokáig emlékezett. Végigment a rue
de Rivoli árkádjai alatt, ahol éhen esett össze egy magyar
szedő valamikor, a nap vattaszínű felhőkön tűzött át,
a Tuileiriák kertjében már kopaszodtak a fák, s egy
kertész vastag húsú őszi virágokat ültetett. A kiraka-
tok előtt bámészkodott, egy díszműáru-bazár reklám-
áron pléh hamutartót hirdetett egy frankért, ezt oly
olcsónak és előnyösnek találta, hogy vásárolt két dara-
bot. A hamutartókkal hóna alatt végigment a rue de
Rivolin, két frankért rágógumit vett még, a Champs
Elysées egyik útkeresztezésénél bábszínház játszott, be-
ült a gyermekek közé, s nézte, mint üti agyon a fran-
cia Vitéz László a Halált. Sokat tapsoltak. Felnőttek is
ültek itt, emberek, akik nem tudtak mit kezdeni az
idejükkel, idős csavargók. Mire az Etoile diadalíve alá
ért, ahol az Ismeretlen katona emlékére az örökláng
mellett egy rendőr ásítozott, elfáradt. Sokkal nehe-
zebb Párizsban pénzt kiadni, gondolta, mint hinné az
ember. Tájékozatlanul nézett körül, nem ismerte ezt a

197
vidéket, autók és fogatok hajtottak a Bois felé. Az ave-
nue Wagram sarkán vett egy doboz cigarettát. Még
hetvenöt centimes-ja maradt. Elégedetten nézte a sou-
darabokat, most már nem volt semmi dolga, hazame-
hetett. Huszonnyolc éves volt. Nem ismert senkit. Le-
ment a földalatti vasút lépcsőin, megállt a pénztár
előtt, tűnődött, hogy másodosztályú vagy első osztá-
lyú jegyet vegyen-e, aztán elhatározta, hogy ma előke-
lően fog utazni. A jegy hetvenöt centimes-ba került, s
ez különös elégedettséggel töltötte el, kerek és tökéle-
tes formának érezte, hogy utolsó fillérig ki tudta adni
a pénzét. Míg ujjai gépiesen szorongatták a tikettet,
egy villanyos órát bámult, mely szemközt vele, a lép-
csők fölött mutatta az időt. Modern óra volt, számje-
gyek nélkül, csak vörös és fekete vonalkák jelezték az
üveglapon az órákat és a perceket, s néhány pillanatig
gondolkodnia kellett, míg összeadta az időt. Hat óra
múlt tizennyolc perccel. Egy ember ment el mellette
szürke raglánban, meglökte a karját, pardon nélkül ro-
hant a lejárat felé. Lassan ment utána, a hamutartók-
kal hóna alatt. Lement a lépcsőkön, az ajtóból, mielőtt
a föld alá lépett, visszafordult, egy karéj sötétszürke
eget látott csak, fenn, nagyon messze.

198
Második kötet
 1.

A ROZOGA ASZTALT az ablak elé tolta, felnyitott egy fü-

zetet, gondosan megnézte az új tollat, kibámult az ab-
lakon, aztán egyenletes, szálkás, apró betűkkel írta:
A Hotel Molière-ben jobban szerettem a szobát.
Itt kék-sárga csíkos a tapéta a falon, szekrényt itt sem
látok sehol, a kandallón itt is óra áll üvegbura alatt,
s nyolc percet mutat fél öt után, ennyi a különbség,
ami a berendezést illeti. De a Molière-ben a házte-
tőket láttam az ablakból és a kéményeket, s ebből a
szobából csak a szemközti ház két ablakát látom, paró-
kakészítő ül egy gyalulatlan asztal előtt az ablakban,
s naphosszat skalpokat varr. Egy vaj- és sajtüzlet cég-
tábláját is látom. Az első emeleten lakom.
Ez olyan állomásmelléki hotel, a szobákat, azt hi-
szem, szívesebben adják ki egészen rövid időre, s nem
örülnek itt különösen nekem. Poggyászom sincsen,
s mindennap előre kell fizetni. Nyolc frankot fizetek
a szobáért, és tíz százalék a service. A Molière-ben sem
lenne most olcsóbb. A néger, akivel tegnap találkoztam
a Pigalle-on egy bárban, azt mondja, hogy a Molière-t
nem ismerném meg, a szobákba mosdókat építettek
folyóvízzel, s szekrényt vágtak a falakba. Felemelték az
árakat. Ő is el akar költözködni, s kérdezte, hogy mit
fizetek itt.
A nyitott ablaknál ülök, de ebben az utcában nem
venni különösen észre, hogy ősz van. Ez idén is fül-

201
ledt és meleg a szeptember, mint tavaly, de a Molière
padlásszobájában érezhetőbb volt az ősz és szagosabb.
Ezen a vidéken fát se látni sehol. A levegő rekkenő, s
csak a vaj- és sajtüzlet áraszt ájulnivaló szagokat.

A megismerkedés pillanatára emlékszem leghomá-

lyosabban. Azt tudom, hogy a keze tűnt fel elsőnek, s
azt hiszem, ezt meg is beszéltük egyszer, első éjszaka,
Primelben. De nem emlékszem az első találkozás kö-
rülményeire. Minden elmosódott. Boudin említette,
hogy mikor megismert, orvosnak nézett, s ez félreér-
tésre is adott alkalmat, később bocsánatot is kért. Tu-
dom, hogy július tizennegyedike volt, mikor először
találkoztunk, de nem emlékszem, mit beszéltünk, mi-
ben váltunk el. Lehet, hogy nem beszéltünk semmi
érdekeset.
Annál élesebben emlékszem a második találkozásra
Boudinnal. Attól a pillanattól számíthatom az egészet,
s ami előbb volt, az elmosódott. Ha meg akarom talál-
ni a hibát, melyet valaki elkövetett, én vagy más, s ami-
nek köszönhetem, hogy most itt ülök, szemben a Gare
de l'Esttel, egy hotelban, s kezdhetem elölről az egé-
szet, itt vagy máshol — ha meg akarom találni a hibát,
vissza kell mennem a pillanatig, mikor az Etoile meg-
állójánál Boudinnal találkoztam, aki elfordította elő-
lem fejét.

Az Etoile-nál akkor már esztendeje nem jártam. Az-

nap is csak úgy kerültem erre az előkelő vidékre, hogy

202
le kellett szállítanom a bicikliprospektus német fordí-
tását — ezt a munkát Vaszilieff szerezte, s elég jól meg-
fizették. Az Etoile megállójánál, a jegypénztárral szem-
ben, a csapóajtó fölött, elektromos óra lóg, modern
óra, a számlapon vörös és fekete vonalkák mutatják a
számjegyek helyett az időt. Mikor a metróból kilép-
tem s felballagtam a lépcsőkön, s a lépcsők fölött meg-
pillantottam az eget, a jegypénztár fölött az órát, meg
kellett állnom, mert eszembe jutott, mikor jártam itt
utoljára. Csodálatos pontossággal tudtam még a dátu-
mot, elmúlt szeptember huszonhetedikén, délután
hat óra tizennyolc perckor jártam erre utoljára. Ez
volt az a nap, mikor itt ragadtam, s az utolsó soukért
jegyet váltottam — jól emlékszem, hogy a tickettel ke-
zemben álltam egy ideig, s bámultam az óra ciffer-
blattját,* kiszámítottam percre, mennyi az idő, és ezt
jól megjegyeztem magamnak. Erre a dátumra emlé-
keztem vissza, mikor aznap este megálltam a lépcsőn,
megnéztem az órát, s csodálkoztam, hogy most is hat
óra tizennyolc percet mutat, talán két perc hiányzott.
Meg akartam várni, míg az óramutató előreugrik két
percet. Nem tudom, igaz-e, hogy bizonyos helyeknek
jelentőségük van az ember életében, de nekem ez a
metróállomás s ez az elektromos óra váratlanul fontos-
nak tűntek föl, s egy percet elbámészkodtam itt, mie-
lőtt felmásztam a lépcsőkön. Arra a pillanatra kellett
gondolnom, mikor utolszor jártam erre — mert később
néha álmodtam arról, hogy az Etoile-nál elsüllyedek a
metró mélyébe, a föld alá, s aztán minden sötét lesz és

*cifferblatt (ném) —óra számlapja

203
összefolyik. Június végi nap lehetett, mikor megint az
óra alatt vettem észre magam, tudom, hogy csütörtök
volt, de a pontos dátumra nem emlékszem. Azt is tu-
dom még, hogy az idő borult. S az ember, aki előttem
állt, legalsó fokán a lépcsőnek, mely a térre fölveze-
tett, keskeny nyílású bádog papírkosárba gyömöszölte
elhasznált menetjegyét, s cigarettára gyújtott. Egyálta-
lán nem lepett meg, hogy itt, ezen a nekem valamikép-
pen jelentős és emlékezetes helyen találkozom vele, s
rögtön megismertem: ő volt, Boudin. Mikor a gyufát
eldobta, rám nézett, s éreztem, hogy ő is megismer, s
egy pillanatra olyan mozdulatot tett, mint aki el akar
fordulni. De már késő volt, mert feléje nyújtottam a
kezem.

Nem tudom, miféle ösztönök ezek, melyek az em-

bert olyan erősen figyelmeztetik egy jelentéktelen pil-
lanatban. A véletlenekben nem hiszek, s mégis csodá-
latosnak kell tartanom, hogy ilyen hosszú idő után
abban a pillanatban találkoztunk, mikor dolgaimban
és sorsomban valamennyire megnyugtató fordulatok
állottak már be — megnyugtatót írok, mert mindenes-
től nem nevezhetem különösen szerencsésnek, ami ad-
dig történt —, mikor már megkaptam az állást Leroynál,
s nyugodtabb is voltam, valószínűleg sokkal rende-
zettebb külső megjelenésemben is, mint a télen. Azt
hiszem, ha véletlenül télen találkozom Boudinnal,
szótlanul megyek el mellette.
Talán röstellek is megállani, panaszkodni vagy saj-
náltatni magam. Elég az, hogy ebben a viszonylag nyu-
godt pillanatban találkoztunk, mikor már hónapok

204
óta megint egyedül laktam egy szobában, egyedül
aludtam egy ágyban, s napjában kétszer meleget is et-
tem, s ha nem is kifogástalan, de tiszta fehérnemű
volt rajtam, s mielőtt útnak indultam, megkeféltem
kalapomat és kabátomat, mert újabb munkák remé-
nyében tisztességes habitusban akartam leszállítani a
prospektus fordítását. Ez mind amellett szólt, hogy
megszólítsam Boudint. De ami sokkal csodálatosabb,
s akkor rögtön meglepett, hogy Boudin el akart for-
dulni tőlem, mikor meglátott.
Később beszélt nekem erről. Ösztön, mondta, vállat
vont s én is vállat vontam. Talán ösztön. Kényelmetle-
nül érezte magát, mint később mondta, ijedtséget is
érzett, s ezt így fejezte ki: „Valami azt súgta nekem,
hogy ne vegyem önt észre, menjek az utamra." Nem
tudom, mi ez a „valami", mely „súgni" szokott, s azt se
tudom, miért nyújtottam feléje olyan mohón a keze-
met, mintha meg kellene akadályozni, hogy megszök-
hessen. Emlékszem a zavart mosolyra is, mellyel rám
bámult, mintha villámgyorsan azon tűnődne, van-e
még módja letagadni, hogy ismer. Aztán megjelent
szája körül az a fegyelmezett vonás, melyet már ismer-
tem rajta, s most különösen ismerősnek tűnt föl. Sze-
membe nézett, lassan, elgondolkozva nyújtotta kezét.
Megadta magát. Kezet fogtunk.
Ettől a pillanattól nagyon élesen látok mindent.
Minden szóra emlékezem.

205
Felmegyünk a lépcsőkön, egymás mellett, s Emile —
nincs semmi okom, hogy ne nevezzen a keresztnevén,
ha csak az nem, hogy kissé nevetségesnek tartom ezt a
nevet, s aztán, mert ezekben a hónapokban megtanul-
tam, hogy nagyfokú bizalmaskodás valakit, aki nem
unokatestvérünk legalább, keresztnevén szólítani —,
egyszóval Emile már teljesen társadalmi, s mire a lép-
csőkön fellépdelünk s kilépünk a térre, az Etoile felé,
„Ah"-ok és konverzációs kézikönyvekre emlékeztető
„Valóban, ön az?"-ok s „Milyen kellemes"-ek bugybo-
rékolnak fel belőle, súly nélkül, mint a szénsav a lan-
gyos vízből. S amíg így ismerkedik, észre kell vennem,
hogy zavarban van és támasztékot keres. A magyar
szobrász után érdeklődik s az orosz úr után, akinek
olyan érdekes teóriája volt a művészet jövőjét illető-
leg, de egyiknek sem hajlandó már a nevét tudni, úgy
kell kisegítenem. Nem vehetem rossz néven, ha reám
még kevésbé emlékezik — de ezt persze nem árulja el
egy szóval sem, s számomra éppen ez a nagy buzga-
lom a gyanús, ez a túlméretezett természetesség, ahogy
engem, akire nem emlékezik, eláraszt közhelyekkel,
s közben mégis úgy viselkedik, mintha csak tegnap
váltunk volna el. Az Etoile előtt, az avenue Wagram
sarkán megállunk. Egy pillanatig hallgatunk. Tudom,
hogy ez az ember nagyon jól emlékezik rám, első talál-
kozásunkra, s most megjátssza, nem is nekem, inkább
csak önmagának, az elámult csodálkozást. Az a gya-
núm, hogy nemcsak emlékezik rám, hanem talán gon-
dolnia is kellett közben reám, nem is egyszer — talán
szó is esett rólam időközben, valamilyen vonatkozás-

206
ban, s talán nem is egyszer fordult elő, hogy szó esett
rólam. Hamarjában nemigen tudnám okát adni, hogy
miféle mély benyomás lehetett az, mely időnként arra
kényszerítette őket, hogy beszéljenek rólam — bár-
mennyire is el vagyok telve önmagamtól, nehéz felté-
teleznem, mivel hódítottam meg őket. De biztosan
tudom, hogy szó esett rólam, s Emile nagyon jól tud-
ja, ki vagyok. Ettől a gyanútól nem tudok szabadulni,
amíg örvendezünk egymásnak s várjuk, hogy a másik
elbúcsúzzon, vagy ajánljon valamit.
Az avenue Wagram sarkán állunk. Emile Intran-
sigeant-t vásárol, belenéz, s azt mondja: — Ezek az ame-
rikaiak! — Nem tudom, mire érti, s észreveszem, hogy
az amerikai követség épülete előtt állunk, fejünk felett
leng a csillagos lobogó, az egyik nyitott ablakban sző-
ke flapper* ül írógép előtt, szarukeretes pápaszemmel
pisze orrán, s lemosolyog ránk. Emile összehajtja az
újságot és zsebébe dugja. Szürke kalapot visel, kétsoros
sötétkék ruhát, s a ruha ismerősnek tűnik, nincs rajta
semmi feltűnő, de szabásában van valami kínosan sze-
mérmes, nem tudok más kifejezést, kispolgárias. Nem
konfekció, de látszik rajta, hogy nem az — s azt hi-
szem, első találkozásunk alkalmával is ezt a ruhát visel-
te s hozzá ezt a kalapot. Én legjobb ruhámban vagyok,
sötétbarna téli ruhámban, az egyetlen ruhában, mely
vasárnapra és ünnepies alkalmakra megmaradt — eb-
ben az évszakban talán kissé vastag már ez a szövet, de
ez nem tesz semmit. S gallérom alig másodnapos,

*Napper (ang) — túlságosan magabiztos fiatal lány

207
mert tegnap este vettem, mikor hazamentem az üzlet-
ből. A Bois felé tolakodnak a járművek, a levegő ködös
benzintől és olajtól, de ezt a szagot megszoktam és sze-
retem. Emile zsebre dugta az újságot és most köhög.
Ez az a pillanat, mikor már kiörvendeztük magunkat,
ő nyújthatná most a kezét, s búcsút vehetnénk, s az-
tán én levághatnék a Mac-Mahonon, s ő is mehetne a
dolgára, s akár ne is lássuk többé egymást. Így állunk.
De Emile nem nyújtja a kezét. Hallgatunk, nincs már
semmi értelme az együttlétnek. Miért nem megyünk
széjjel? Nem értem.
— És Mademoiselle? — kérdem, hogy mondjak vala-
mit.
— Itt vár, lenn a sarkon, Dupont-nál, Mocca Dupont,
ha ismeri — mondja élénken. — Emlékezik rá? Ez nagyon
kedves.
— Udvariatlanság lenne, Boudin úr — mondom. — Ter-
mészetesen.
Milyen hülye ez. S megint vár rá, valahol, egy kávé-
házban — egy pillanatra elszédülök ettől a törvénysze-
rű, banális ismétlődéstől, mely végzetesnek tűnik fel
most. De már elindultunk együtt. Nem búcsúzott el.
A Wagram sarkán nagy a vásár. Az Ismeretlen Katona
sírja előtt autóbusz áll meg. Idegenek szállnak ki, ka-
laplevéve közelednek a sírhoz, a rendőr félreáll, a zöl-
des örökláng fellobog, az idegenek áhítatos képet vág-
nak s körülácsorogják a sírt. Inkább ne ölték volna
meg... — mormogja Emile. Ebben egyetértünk. A rik-
kancsok az esti kiadásokkal rászabadultak az utcára.
Ez a város leghangosabb tíz perce. Ismerem zenéjét,
ilyenkor mászik mindenki az odúkból elő, én is, isme-

208
rem ezt a leentrant* és troisièmet** és az egész tébolyo-
dott hangzavart. Otthon vagyok. A Mac-Mahonon
megyünk le, itt kevesebb az ember. Emile most Dau-
det-ról beszél. Egy sarokház előtt két fiatal nő áll, bú-
csúzkodnak, átölelik és megcsókolják egymást, mint
két testvér, az egyik becsönget, az ajtó rögtön nyílik, a
küszöbről még visszaint a másiknak, aki már elindult
a Ternes felé. Emile megáll, megérinti karomat:
— Látta ezt? — mondja és eldobja a cigarettát. — Ez
egy rossz hírű ház. Híres, régi párizsi ház, s ez a kicsi
most munkába ment ide... Látta, hogyan búcsúztak?
Barátnőjétől búcsúzott vagy társnőjétől, aki innen jött,
mert letelt az ideje, s a másik most lépett szolgálatba,
s váltásnál így üdvözölték egymást, az érkező és a távo-
zó. Mint a bányászok, mikor a nappali osztagot felvált-
ja az éjszakai. Jó szerencsét!... S ha meggondolja az
ember, miféle sötét tárnákba száll alá, ahol olyan kevés
az arany és oly sok a veszély...
Az este meleg. Vastag ruhámban kényelmetlenül já-
rok. A terasz sarkán már látom a kerékpár-képviseletet,
ahol le kell szállítanom a fordítást. Emile velem jön.
Ez a megfelelő pillanat arra, hogy kezét nyújtsa és el-
búcsúzzon. Megáll, két ujjával bajusza helyét simítja,
később megtudom, hogy ez gyakori mozdulata. Meg-
vár, amíg végzek odabenn. Most már megbeszélés nél-
kül is tudjuk, hogy ma este együtt maradunk. Az üz-
letben pápaszemes úr jön elém, szürke munkakabát-
ban, először nagyon udvarias, s mikor meghallja, hogy

*leentran (fr) — helyesen l'entrant; belépő

** troisième (fr) — harmadik

209
munkát hoztam és pénzért jöttem, hűvösebb lesz,
nem kínál hellyel, átveszi a kéziratot, visszavonul egy
üvegketrecbe, mely porcelántáblán a „Chef" és „Caisse"
feliratokat viseli, s elmélyed a német dolgozat tanul-
mányozásában. Sokáig olvassa. A falon hurkaszerű bi-
ciklitömlők lógnak, százával, kifacsart vörös belek,
plakátok s egy diadalmas francia kerékpárversenyző
arcképe, ki megnyerte a legutolsó „Tour de France"-ot.
Hűvös gumiszag mindenfelé. A fényképet bámulom,
a hős a célnál tisztelői karjába ájul, fehér sapkás feje
fekete portól és piszoktól. Az üvegajtón át látom
Emile-t. Kalapját hátratolta feje búbjára, az újságot
olvassa, figyelmesen és hunyorogva. Megint feltűnik,
milyen gyermekesen öreges ez a rokonszenves, sem-
mitmondó arc, naivan koravén és komolykodó van
benne. Barátsággal nézem. Nyugodt vagyok. A társas
érintkezés régi emlékei révednek fel. Együtt maradunk,
talán együtt vacsorázunk valahol. Szerencsére van
pénz nálam. Mostanában különösen gazdag vagyok.
A pápaszemes ember végzett művem olvasásával, fon-
toskodó képpel jön felém s erőlködve mondja: Hunds-
wetter!* S mint aki valami különösen tréfásat mon-
dott, egész testével nevetni kezd. Csinos pocakja van.
Megtudom, hogy sokkal többet nem is beszél németül,
ennyit is csak erőlködve, de megbízik bennem, s elfo-
gadja a fordítást. Nyolcvan frankot kapok. Gazdag va-
gyok. Nem tudom, mi lesz, de mindenre készen megyek
vissza Emile-hez.

* hundswetter (ném) — cudar időjárás; szó szerint: kutya idő

210
 A Dupont ebben az órában nagy forgalmat csinál.
A bár előtt sofőrök és alkalmazottak állanak, sört isz-
nak és szendvicset esznek hozzá. A teraszon sok az
orosz. Népfajták megítélésében most már nekem is
van gyakorlatom, nemcsak az oroszokat ismerem fel
általában, hanem a kisoroszokat, a tatárokat, a geor-
giaiakat is. Az autógyárban, a lakkozóműhelyben két
hónapig oroszok között dolgoztam. Ezek itt emigráns
fehéroroszok, jól öltözöttek, ezt a világoskékre beret-
vált, sovány tatárt, aki a szép és szomorú nővel ül, is-
merem a Montparnasse-ról. A lányt nem látom sehol.
Ebben a pillanatban én vagyok az, aki szeretne gyor-
san elbúcsúzni és odébbmenni. Mindketten hangosan
és gyorsan beszélünk, Emile is, én is, s mintha csak
egészen mellékesen kutatnánk az asztalok között az is-
merős arc után. „Ismerős arcot" írok, de abban a pilla-
natban magam sem tudom, megismerném-e — lehet,
hogy az elmúlt esztendőben már sokszor elmentem
mellette az utcán, s nem ismertem fel. Több magá-
nyos nő ül az asztalok mellett, várakozó arckifejezéssel,
ez az óra már az utca női panorámájának ideje. Állunk
a terasz előtt, s Emile még gyorsan befejezi a monda-
tot Daudet-ról, a mondatot, melyet negyedóra előtt
kezdett el, s értelme annyi, hogy Daudet-t is meg kell
érteni. Szeretnék felelni, de már régen nem olvastam
lapokat, nem tudom, mit követett el újabban Daudet,
s különben is úgy érzem, hogy ez francia házi ügy,
melyhez nekem nincsen sok közöm.
Már másodpercek óta látom, a leengedett ponyva
alatt ül, a terasz sarkában, az üvegfal mellett, előtte kis
üveg Vichy, nikkelveder jéggel, szalmaszálak, melyek-

211
kel kapcsolatban tanultam egyszer egy érdekes kísérle-
tet, egy tányéron zsírpapírba csomagolt sonkás szend-
vicsek. Emile is megpillantotta, de nem mentünk még
oda hozzá, továbbra is itt állunk, félprofilban fordulva
feléje, s Emile befejezi mondatát Daudet-ról, elmerül-
ten és semlegesen vitatkozunk, mint két majom. Bizto-
san nevet rajtunk. Izgatott vagyok. Ebben az izgalom-
ban van valami szégyenletes, ködös, állati. — Tessék?...
— felelem Emile-nek, s magamban is ezt kérdem: —Tes-
sék? — Mi történik velem? Szeretném kihúzni magam.
Most félreértésnek tartom az egészet. Nekem ehhez az
emberhez és ehhez a nőhöz nincsen semmi közöm.
A nőt egyszer láttam, nem tudok róla semmit, hosszú
idő előtt láttam, s egészen biztosan elfelejtett már az-
óta. Az első párizsi napok friss érdeklődésével néztem
meg, s ezért hatott talán rám — akkor még láttam, ami
körülöttem volt, az utcákat, az embereket. Közben el-
telt egy kis idő. Én is más lettem. Nem tudom, nagyot
változhat-e az ember egy esztendő alatt, de úgy érzem,
egészen másvalaki vagyok, mint az, aki múlt évben jú-
lius tizennegyedikén belépett Emile-lel a Dôme-ba.
Ez jár a fejemben. Emile elhallgatott.
Szemben a nagy varieté bejárata fölött egy bohóc
plakátja, a fej olyan nagy, mint egy emelet. Emile kö-
veti tekintetemet, ő is a bohócot nézi. Azt hiszem,
mind a ketten szomorúak vagyunk. Szótlanul fordu-
lunk a terasz felé, Emile egy kézmozdulattal előreen-
ged, ott állok az asztal előtt. Mielőtt Emile szólhatna
valamit, a nő felemeli kezét és ezt mondja:
— Régen láttuk. Mit csinált közben?

212
Abban is gyakorlatom van már, hogy az aperitif válfa-
jából következtessek valakinek egészségére s egy kissé
jellemére is. Az ember sokat tanul. Akik általában sokat
isznak, előnyben részesítik étkezés előtt a Suse-citron-t,
nagyon kevés citromsziruppal és kevés vízzel. Gyom-
ruk már nem bír mást, mint ezt a különös, fanyar
mérget. Ingerlékenyek, veszekedősek. A „Pernod" ba-
rátai tunyák, álmosak, hamar elhíznak. Ettől a hígí-
tott abszintpótléktól álmos lesz az ember, ánizsos,
édes íz ragad meg órákon át a szájban, nem lehet kiöb-
lögetni ezt a ragadós, émelyítő ízt, s aki két pohárral
megivott belőle, az elalszik. Az aperitifivóknak e két
nagy válfaja mellé sorakoznak harmadsorban a ver-
mutivók általánosságban, s ezek is két alcsoportra osz-
lanak: olyanokra, akik cinzanót isznak, s másokra,
akik málnaszörp nélkül isszák az „export"-ot, mely va-
lamivel fanyarabb. Mindezt ki kell tanulni. Munka-
adók általában egy Byrrh nevű italt isznak vízzel vagy
cinzanót — munkások exportot sok cassisszal* vagy
grenadine-t.** Már tudom, hogy a Pernod-tól elalszom,
a Suse-től berúgok és veszekedni kezdek, az „export"
felel meg gyomromnak és jellememnek legjobban.
Emile és én „export"-ot iszunk, vízzel és jéggel, a nő
„szárazon" issza, víz nélkül, egy kis pohárból.
Ezt mellékesen gondolom át, egy pillanat alatt, mint
aki zsugorian megszámolja tapasztalatait — mert a való-
ságban már régen nem ittam semmit.

*cassis (fr) — feketeribiszke-likőr

**grenadine (fr) — gránátalmaszörp

213
 Jó ideje másról beszélünk, de én még mindig a vála-
szon töröm a fejem, válaszon a kérdésre, hogy „mit
csináltam közben?". A kérdés egyszerű és természetes,
csak nekem tűnik fel olyan végtelenül bonyolultnak a
válasz. Csakugyan, „mit csináltam közben"? Párizsban
egy év nem nagy idő, mindenki túlságosan a maga éle-
tében él, s magamon tapasztaltam, hogy tudok társal-
gásokat folytatni felbukkanó ismerősökkel, kiket fél
esztendeje nem láttam. Amíg beszélgetünk s néha kér-
déseket intéznek hozzám, állandóan képek tolulnak
fel, homályos hömpölygéssel, válaszok erre az egyszerű
kérdésre. Valószínűleg nem látszik meg egy emberen,
hogy „mit csinált közben". Különben is nyugodt va-
gyok, s az élettel szemben, azt mondhatnám, szaksze-
rű. Ezt is meg kellett tanulni. Mikor Párizsba jöttem,
szentimentális voltam. Ahogy emlékszem, az is problé-
ma volt nekem, hogy elfogyott a pénzem. Ma azt ér-
zem természetes állapotnak, hogy napról napra, óráról
órára élek, s az a megdöbbentő és kivételes, mikor van
pénzem egy időre, mint most is. Sok mindenre, ami
elviselhetetlennek tűnt fel, mikor megesett velem, ma
alig emlékszem már.
Az arabokra kell gondolnom. Emile az Indépendant-
kiállításról beszél és szidja a képeket, de nekem az ara-
bokra kell gondolnom, akikkel a nagy élelmiszercsar-
nok vér- és bélszagú pincéjében állunk egymás mel-
lett, egy betonpincében, melyet nem fűtenek, hogy az
állati tetemek ne rohadjanak, térdig gumicsizmákban,
s őzekről és nyulakról nyúzzuk le a bőrt. Tél van, a ter-
met nem fűtik, a dögök merevek, fagyottak, az alvadt

214
vér alig csurran a tetemekből, a kéz gyorsan meggém-
beredik ebben a munkában, s ilyenkor jólesik a kezet
bemártani az állat zsigerei közé, ahol még akad valami
puha melegség. Aki reggel öttől délután ötig dögökről
nyúzza a bőrt, az hamar szert tesz anatómiai gyakorlat-
ra, mert nagyon fontos, hogy a kés csak a zsírréteget
vágja át, és ne sértse meg a húst. A levegő fojtogatóan
terhes, ezt bátran el lehet mondani, talán több is, mint
terhes, a belek egy hordóban gyűlnek fel, de a bélmo-
sás már nem a mi dolgunk, azt mások végzik, öt után,
ha mi elmentünk. Az arabok vidám fickók, ördögi
jókedvük van, csak fáznak munka közben, s a foguk
vacog.
Kissé magányos vagyok közöttük, mert a beszédjü-
ket nem értem, de gyakran énekelnek, s ilyenkor én is
velük tartok, ami nem nehéz, mert egy-két dünnyögő
hangot nyögnek csak, de az üteme ennek a nyögésnek
eleven, s mindjárt könnyebben megy a munka. Csak
a szagot nem lehet megszokni, a dögszagot, mely bele-
veszi magát a bőrbe. Az első héten ostobaságokat csi-
nálsz, néhányszor kifordulsz munka közben a pincé-
ből, és visszaadod, amit reggeliztél vagy ebédeltél, s
enni se nagyon tudsz ezekben a napokban, mindenen
hús-, háj- és dögszagot érzel, s a zsigerek penetráns
szagát, s a kezedet nem mered orrod felé emelni. Éjjel
se múlik el orrodból a szag, hiába mosakodtál lefekvés
előtt, hiába vásároltál kölnivizet, ami merőben kido-
bott pénz és nevetséges pazarlás, a szag marad, a szag
már bőröd alatt van, nem lehet kidörzsölni onnan. Az
arabok, vidám és tüdőbajos, kétméteres fickók, jóin-

215
dulatúak és emberségesek, akik átvállalják munkád
egy részét is, hiába tiltakozol, csak nevetnek rajtad és
szagproblémáidon, ők már ismerik ennek a krízisnek
minden fokát. S csakugyan, nekik van igazuk, az em-
ber megszokja. Ha néhány ezer házinyúlnak, vadnyúl-
nak és őznek saját kezűleg lenyúztad a bőrét, már köny-
nyebben megy a munka, a szagot annyira megszoktad,
hogy csodálkozol, ha a metróban este félrehúzódnak
mellőled az emberek.
Nem érzed úgy, hogy megtaláltad végre azt a foglal-
kozást, melyre egész életedben készültél, nem tartod
véglegesnek ezt a mesterséget, de az előzmények után
meg tudod becsülni. Az előzmények nem éppen külö-
nösek. Már megtanultam, ha valakinek napjában öt
franknál kisebb összegből kell megélnie, azt nem érik
egyéni kellemetlenségek. A szerencsétlenség és a gon-
dok elveszítenek minden egyéni jelleget. Egyszerűen
osztod azoknak a gondját és szerencsétlenségét, akik
hasonló kis összegből kénytelenek megélni vagy még
kevesebből, vagy semmiből.
Hogy mi történt közben?
Édes Istenem, semmi.
Nem hiszem, hogy érdekes. Az első napokban, he-
tekben az ember kapálódzik, ágál, minden szalmaszál
után odakap. Először is megtudja, hogy értéktárgyak
tömege felett rendelkezik. Egy ruhából napokon át le-
het élni. Egy vékony ezüst cigarettaszelence eltart tíz
napig. De könyvekből is lehet élni, ha nem is sokáig.
Fehérneműből is lehet élni. Egy zsebóra három fény-
űző napot ad ki, szombat reggeltől hétfő estig, úgy-
szólván egy weekendet. Csak kaktuszból nem lehet

216
élni. Egy napon kiteszi az ember a kaktuszt az erkélyre,
s azt mondja neki: Débrouille-te* — és sorsára hagyja.
Imaginárius értékekből is lehet élni. Például soha
nem tudtam, hogy egy még hat hónapra érvényes, egy-
szerűen meghosszabbított, barna fedelű magyar útle-
vélből két hétig jól meg lehet élni. Igaz, hogy az em-
ber egy napon olvashatja a nevét a Matinben, fénykép
alatt, mely gallér nélküli, megpofozott urat mutat be,
s a név mellől a szerkesztő elhagyja az „Mr." betűket
— de ennyit megér, hogy két hétig gondtalanul lógat-
hattad a lábadat. Az ilyen könnyelműség, persze, meg-
bosszulja magát, mert egy napon szükséged van igazo-
ló írásra, olyanra, mely feljogosít munka vállalására,
s drágán kell megfizetni az árát. Az igazolványokat a
Hotel de Ville mögött árulják, egy kocsmában, s egy
munkára jogosító carte d'identité** százötven frankba
is bekerül — igaz, hogy ezért már majdnem hamisítat-
lant kapsz, tulajdon fényképeddel s olyan névre, ami-
lyet akarsz. Én most lengyel vagyok és Jan Vaclav a
nevem. A jövő héten lejár az igazolvány, de akkor már
nem váltok újat, hanem elmegyek a követségre, s beje-
lentem, hogy elvesztettem, s kérek egy újat, ideigle-
nest.
A legújabb francia irodalmi jelenségek felől nem va-
gyok tájékozva, de ha Emile-t s barátnőjét érdekli,
hogy milyen egy sorozás decemberben, reggel ötkor, a
nagy autógyár előtt, Billancourt-ban, ezt elég szemlél-
tetően el tudom mesélni nekik. Az ember sorba áll,

*Débrouille toi! (fr) — Boldogulj magad!

**carte d' identité (fr) — személyazonossági igazolvány

217
többszázadmagával, a nagy kapu előtt, s várja a nyitást.
Fél hatkor beengednek, libasorban mégy el, meztelen
felsőtesttel, egy hosszú teremben a sorozó munkafel-
ügyelők előtt, s mikor sorra kerülsz, ki kell nyitni a
szádat, jól belenéznek a torkodba, s hands up-mozdu-
lattal a levegőbe tartod karjaidat, s két fogással letapo-
gatják az izmokat. Ha felvettek, bemégy az irodába s
leadod írásaidat. Írása végre is mindenkinek van vala-
milyen. Óránként 2,75-öt kapsz, később 3-at, később
3,25-öt. Ez a maximum, amit manővermunkáért kap-
hatsz. Szakképzett munkás, ha idegen, felviszi 4-re,
francia 5-re, 5,50-re is.
Kocsik alvázát tolod át egyik teremből a másikba,
a szerelőktől a lakkozókhoz vagy át a karosszériaterem-
be. A munka nem nehéz. Második nap mégis azt hi-
szed, hogy elájulsz. Ez is elmúlik. Ami nem múlik el,
hogy nem lehet megszokni a munka egyféleségét.
Nincs senki, aki megszokná. Ez minden nappal rosz-
szabb, kínzóbb, egy napon feleselsz a felügyelővel, ak-
kor kidobnak.
Facérnak lenni Párizsban kényelmetlen, de változa-
tos. Mikor először rúgnak ki valahonnan, s két héten át
nem akad semmiféle munka, se mosogatás, se bőrnyú-
zás, azt hiszed, hogy a föld nyílt meg alattad, s elsüllyed-
tél egy fekete világba, ahonnan nincsen visszatérés.
Aztán megtudod, hogy ez hullámszerűen visszatérő ál-
lapot. Ez nem a te sorsod, külön, hanem egy emberré-
teg sorsa. Három utcában jársz, Billancourt-ban vagy
a Montmartre-on, vagy künn Puteaux-ban. Ott a leg-
olcsóbb. Nem vagy idegen, nem vagy francia, egészen
másvalaki vagy.

218
 Te vagy a métèque.* Ebbe is bele lehet szokni. S egy
napon írógép előtt ülsz, kezed egy hétig dadog a gépen,
magad se érted... „Szellemi" munkát végzel. A szel-
lemi munkát Borsi közvetíti, egy lajhár amerikai újság-
írónak négerre van szüksége, aki elvégez helyette ri-
portázsokat, melyek szaladgálásba kerülnek. Egy hétig
felhőkarcolók kábulatában élsz. Egy ékszerész megöl
egy ügynököt, az újságíró lemarad lapjainál a gyilkos-
sággal, s téged, a négert, azonnal kitesz. Visszamégy a
Hotel de Ville mögé. Beülsz a magyar kocsmába, vá-
rod, hogy mi akad. Közben...
Hogy mi történt közben? Már régen nem laksz a Ho-
tel Molière-ben. A Gare St. Lazare mögött laksz, má-
sodmagaddal egy hotelszobában, egy magyarral, aki
felszedett éjjel egy padon. Szaláminak hívják, ő y-nal
írja a nevét, s azt mondja, hogy újságíró volt Pesten.
Itt guide. Zsebében képeslapok meztelen lányokkal,
mindent tud, notesze tele címekkel. Ő szerkeszti és
adja ki a „tarha"-címtárat, nem rossz fiú, alig harminc-
éves és már kopasz, de nem szereti, ha erről beszélnek.
Ritkán jutsz alkoholhoz, de ha berúgsz, renommíroz-
ni kezdel a társaság előtt, hogy a filozófia doktora vol-
tál, s minden pillanatban tanár lehetnél odahaza.
Mindenki ezt mondja — felelik és ásítanak.
Vaszilieff is valami hasonlót mond. Mindenesetre
itt élsz Párizsban. Hol élsz? Körülnézel, szédülni kez-
del egy pillanatra, homályos lesz a szemed előtt.

* métèque (fr) — Franciaországba érkezett külföldi, idegen

219
 Még egy vermutot iszol. Nem történt közben sem-
mi. Nyugodt vagy.

A Club de Faubourg-ba megyünk. Nem tudom, hol

van, de szótlanul s engedelmesen megyek velük. Mint
aki félig elfagyottan hirtelen meleg szobába kerül, s
időre van szüksége, hogy elgémberedett, merev tagjai
felengedjenek, úgy keresem a szavakat, a társas érint-
kezés formáit. Úgy tűnik fel, mintha még reflexmoz-
dulatokkal dolgoznék. Homályosan emlékezem sza-
vakra, mozdulatokra. A Salle Wagramba megyünk.
Nem tudom, mi a Club de Faubourg, de ők ketten
oly természetesen beszélnek róla, hogy röstellem meg-
kérdezni.
A Salle Wagram itt van kétlépésnyire, szemközt a
kávéházzal, a nagy varietészínház mellett.
Hosszú folyosón megyünk végig, két frankot kell
fizetni, az előcsarnokban könyveket árulnak. A nő
előttem megy, elfogulatlanul, Emile és én fél lépéssel
elmaradva követjük. A kalapot nem kell leadni a ruha-
tárba, ami annál is kellemesebb, mert nincsen kalapom,
egy idő óta sportsapkát hordok, s ezt most a nadrág-
zsebembe gyűröm. Aztán zavarba jövök, hogy illik-e
nadrágzsebbe gyűrni egy sapkát, fél kézzel előránga-
tom, kisimítom, kezemben lóbálom, végül méregbe
jövök, röstellem ezt a bizonytalanságot, a sapkát fejem-
be húzom, és zsebre vágott kezekkel megyek utánuk.
Azt hiszem, észrevettek valamit. Nők jobban érzik
az ilyesmit. Talán észrevette, hogy hibát csinált, mikor

220
olyan mellékesen megkérdezte, hogy mit csináltam
„közben" — s én se találtam fel magam, krákogtam, nem
feleltem. Talán a sportsapka is feltűnt neki. Altalános-
ságokról beszéltünk. Gondolhatnak, amit akarnak.
Szótlanul megyek utánuk. Ilyen nagy termet még
nem is láttam. Valahol már hallottam a Club de Fau-
bourg estélyeiről, nagyon régen, nem emlékszem pon-
tosan. Sok minden elmosódott. Körülnézek, nem tu-
dok tömeget becsülni, de lehetünk ezren a teremben,
talán többen is. A karzatokon is ülnek. Mindenki oda
ül, ahová akar. Mi a hátsó sorok egyikét választjuk, a
szélen telepedünk le, a nő közöttünk. Sapkámat fenn-
tarthatom, a férfiak kalapban ülnek, csak a nő veszi le
kalapját.
Most jut eszembe, hogy ez a nő szőke. Amíg két
kézzel igazgatja haját, egy cigarettát sodrok s Emile-t
is megkínálom, de ő köszöni, neki a gris erős.
Most látom először kalap nélkül. Sokkal keskenyebb
az arca, mint emlékemben maradt, s a haja hosszú,
kontyba feltűzve hordja. Eszembe jutnak fogai. Lassan
eszembe jut az egész arc. Komolyan néz reám, alulról
fölfelé, mert így ültünkben is ő az alacsonyabb. Fogai
nem egészségesek, nagyon aprók, és zománcuk törede-
zett fényű. A szemöldöke után azt hittem, hogy világos-
szőke, olyan fehéresszőke, mint a svédek. Vaszilieff egy-
szer azt mondta róla: „Ez egy nagy, fehér fajta." A haja
búzaszőke, matt és sárga. Szempilláit festi. Arcát is festi,
szürke szeme alatt, a nagyon fehér bőrön szürkén hat
az árnyékolás.
Felnyitja táskáját, orrom elé tartja a zsebkendőjét:
— Tessék.

221
 A szag émelyítő és idegesítő. Olyasféle neve van,
mint „Kék pillanat" vagy „Talán". Gyámoltalanul
bólintok. Emile megkérdi, hogy ismerem-e a szerzőt.
A kérdést nem értem, tanácstalanul bámulok reá, a le-
ány kisegít. Egy írónő a vádlott ma este, aki könyvet
írt a poligámiáról.
— Miről? — kérdem.
— A többnejűségről — feleli csodálkozva Emile. —
Vagy a többférjűségről. Ahogy tetszik.
Még mindig nem értem, de nem merek tovább kér-
dezni. Körülnézek. A kellékek s a nagy látogatottság
után ítélve, lehetne bokszmeccs is, ami itt készül. Vala-
mit hallottam fecsegni, hogy a Salle Wagramban boksz-
meccseket rendeznek. A fal mellett, szemben a néző-
térrel, magas pódium és plakátok, ilyen felirattal: „Ha
nincs mondanivalója, hallgasson." „Beszédidő öt perc."
„Közhelyeket is szabad szellemesen elmondani." A pó-
diumon asztal két székkel, egy stopperóra, kancsó víz,
pohár. A publikum jó része nő, francia kispolgárság s
a Quartier intellektueljei. Egy nő, akinek nevét rög-
tön elfelejtem, regényt írt a poligámiáról. Ő a vádlott.
Mindenki dohányzik. Kezdem megérteni, hogy vala-
milyen szellemi bokszmeccsre készülnek itt, stopper-
órával, bíróval. Mindenfelé franciák, java része idő-
sebb évjárat, vacsora után, szivarozva ülnek itt, sokan
Madame-mal és a leányukkal. Úgy látszik, érdekes
lesz, mert egyre érkeznek még, a széksorok megteltek
mögöttünk. A várakozók dobognak a padlón.
Kezét nézem, melyet ölében nyugtat, nyárias ruha
van rajta, a kesztyűt összehajtogatja és a táskába helyezi.

222
Oly ismerős ez a kéz, most visszatér ismerőssége. Egy-
szerre nyugodt leszek. Hallgatunk. Arca is rokonszen-
ves, keskenyebb, mint emlékeztem reá, elmosódot-
tabb, a száj nyers és nagyon erős rúzst használ, ez nem
tesz jót a szájnak. Nyugodtan néz maga elé, azzal az
igénytelen, szerény várakozással, ahogy csak franciák
tudnak várni valamire, egy étkezésre, egy majomszín-
ház-előadásra, egy villamosra, egy nagy szórakozásra,
ahogy csak ők tudják adagolni az életet. Ezt megtanul-
tam tőlük. Ezek egy sétának is tudnak örülni.
A hölgy, aki regényt írt a poligámiáról, elfoglalja
helyét a pódiumon, kövér fiatalember karján vonul fel
és megtapsolják. A kövér fiatalember, mint a lánytól
megtudom, a Club de Faubourg menedzsere, tulajdo-
nosa, a mérkőzések vezetője és bírája, ő itt minden. Ezt
a legpárizsibb dolgot ő eszelte ki, ő vezeti, sok ezer ember
látogatja a meccseket. A felolvasást vita követi, minden-
ki felszólalhat, s a publikum tódul ide, hogy beszélhes-
sen és hallgasson. A fiatalember apja még magyar volt,
mondja Emile. A fiú már megtanult párizsiul, ami más,
mint franciául tudni. Ezt a szelíd vágást közönyösen
fogadom most. Kaptam már különbeket, mióta nem ta-
lálkoztunk.
A kövér fiatalember bemutatja a hölgyet, aki század-
végi nagy estélyi ruhában, fonnyadt idomait négyszög-
letes kivágásban mutogatva, zöld sleppjét felfogva,
soványan és rizsporosan foglal helyet, a lornyont sze-
méhez illeszti és sebesen, elfulladtan olvasni kezd. Re-
génye egyik jelenetét olvassa fel, bevezetés nélkül,
azzal a feltevéssel, hogy a regényt úgyis olvasta min-

223
denki. A kövér fiatalember mellette ül a pódiumon,
ujjaival malmoz, nyájas és gyámoltalan mosolyokat
küldöz széjjel a teremben. Meghallom, hogy Pierre
egy napon felkereste Alfredet, s felajánlotta neki, hogy
költözzön hozzájuk, s éljenek együtt, hármasban,
Alfred, Pierre és a felesége. Ez a jószívűség meghat-
ja Alfredot, aki a maga részéről kifejezést ad kételyé-
nek, hogy gyakorlatban lehetséges-e az ilyen hármas
menage.* A következő tíz perc párbeszéddel telik el,
melyet a felolvasónő drámaiasan hangsúlyoz. A szerző
nyitva hagyja a kérdést, s a kövér fiatalember karján,
sleppjét felfogva s úgy bólogatva magas frizurás fejé-
vel, mint egy temetési ló, elhagyja a pódiumot.
Mindezt elmondhatatlanul bárgyúnak találom, lá-
baimat felraktam a szék karimájára, mely előttem áll,
cigarettázok és figyelek. A kövér fiatalember harsány
szavakat intéz a közönséghez, nagyon energikusan, de
mindig mosolyogva, s ez a mosoly mindenkinek jól-
esik a teremben, ebből látszik, hogy a kövér fiatalem-
ber maga sem veszi túlságosan komolyan a dolgot,
s mintegy felhívás ez, hogy akármi történik is, mi se
vegyük különösen a szívünkre. A lány érdeklődve fész-
kelődik, keresztbe rakja lábát, két ujjal feltámasztja ál-
lát, megkérdi, mit szólok a problémához. Azt felelem,
hogy éhes vagyok és vacsorázni szeretnék. Arra is sor
kerül, feleli figyelmesen, de most már tartsak ki,
a probléma mindig unalmas, a vita annál érdekesebb.
Vállat vonok. Rosszallóan rázza a fejét:
— Tessék érdeklődni — mondja szigorúan.

*menage (fr) — háztartás; itt: együttlakás

224
 Emile noteszét húzta elő és jegyzeteket csinál. Mi-
csoda smokk! A teremben, mely időközben egészen
megtelt, már nem is tudom, hány ezren lehetünk, az
ajtók előtt is állanak, most nagy a fészkelődés. Min-
denki dohányzik, a pipafüst vastag rétegekben ül meg
a széksorok fölött. Hogy a bokszmeccs illúziója teljes
legyen, a fiatalember felhúzza és kipróbálja a stopper-
órát. Az óra jól működik, élesen csenget, megtapsol-
ják. A hallgatóság, mely a századvégi írónőt, ki ilyen
merész témát vetett fel, türelmesen és áhítatosan hall-
gatta meg, most hangosan vitatkozik. A kövér fiatal-
ember tapsol, karjaival úszik a levegőben, mint egy
karmester, nagy nehezen csendet teremt, és bejelenti
az első roundot. Fütyülnek és tapsolnak.
Kis, kövérkés, beretvált francia. A kabátgomblyuk-
ból világfiasan monokli fityeg le, fehér mellényt visel.
Haját, mely őszül már, pomádézza. Nem értettem a
nevét, halkan kezdi. Ó maga is író, mondja, s Évától
megtudom, hogy csakugyan az, emlékszem pályaudva-
ron árult regényeire, melyek a női lélek korszerű titkait
tárgyalják. Jól beszél. Hölgyeim, uram! — mondja s
széttárja karjait, mint egy varázsló, aki visszahúzza ka-
bátujját a csuklókon, megmutatni, hogy nincs a dolog-
ban semmi boszorkányság. A probléma nem a közön-
séges háromszög, hanem annak tudatosítása. Élhet-e
két egynemű s egy másnemű ember közös fedél alatt,
közös háztartásban? Lehetséges-e ez praktikusan? Te-
kintsünk körül, mondja, s nem fűzi rögtön hozzá, hol.
Körültekint a nagy teremben, mintha példát keresne,
s a szuggesztió hatása alatt valamennyien körültekin-
tünk, több nő lehajtja fejét. Tekintsünk körül az állat-

225
világban, egészíti ki. Az állatok általában véve nem
monogámok. Vagy tud valaki monogám állatot?...
— A szardínia... — süvölti egy éles hang.
A közbeszóló a karzat párkányán hajol át, sovány
ember, karvalyhangját vijjogtatja a tömeg fölött, tor-
kaszakadtából ordít. A szardínia... — ismétlik több
százan. A pomádés író nyugodtan vár, összefont karok-
kal. A civilizáció, mondja végre nyugodtan, szabályozza
ösztöneinket. A kövér ember megragadja karját, ab-
ban a pillanatban, mikor a pomádés nagy lendületet
vesz, hogy párhuzamot vonjon a civilizáció és az ösz-
tönélet között, a kart feltartja a levegőbe és számol.
Az első roundnak vége. Tapsolnak és a padlót rugdal-
ják, fütyülnek is. Az író sajnálkozó kézmozdulattal
elhagyja a pódiumot. Most egy fehérpettyes lavallière-
nyakkendőt lobogtató, szakállas ember ugrik a po-
rondra, s torkaszakadtából követeli a nemek egyen-
jogúsítását. Egy óra hosszat tart ez így, már tízen lebe-
szélték az öt percet, a kövér fiatalember izzadtan vezeti
a meccset, bemutat, konferál, nyugalomra int s eltávo-
lít. A probléma egyre bonyolultabb, a terem hangulata
lázas, a szónokok minden szavát közbeszólások kísérik.
Ez a beszéd öröme. A lányt nézem, aki tapsol és fü-
tyül. Régen nem éreztem ennyire franciák között ma-
gam. Ez a beszéd mámora. A szónoklás gyönyörűsége,
a szavak könnyű tűzijátékának, a deklamálásnak villa-
nyos feszültsége, mely elárad a teremben. Mindenki
részt vesz benne. Fiatal nő ugrik a pódiumra, nagyon
csinos, virágmintás nyári ruhában, fedetlen karokkal,
s kinyilatkoztatja, hogy meggyőződése szerint a szóno-
kok nem mennek túl az elméletek határán. O az élet-

226
ből beszél. S az élet tapasztalataira hivatkozik, mikor
kijelenti, hogy mindez csak fecsegés, a civilizációról,
az ösztönéletről és a szardíniákról, ő az életből tudja,
hogy az írónő tétele helyes, két férfi és egy nő élhet-
nek közös fedél alatt.
— Honnan tudja? — kiáltják többen is.
Mellére üt. Ő tudja, mert megesett vele, voilà.
A taps feldörög. A filigrán nő bátran áll a reflektor
fényében, zihálva, elképedve tulajdon bátorságától,
szemben a zúgó, viharosan morajló tömeggel. Kendő-
ket lobogtatnak feléje. Remegő hangon, de elszántan
folytatja. Neveket nem mondhat, meséli — (mindenki
tapsol) —, de vele februárban megesett, nem akarja itt
részletezni, s különben is magánügy. Csak annyit
mondhat, hogy maga se hitte volna. O együtt élt ba-
rátjával, s igazán esze ágában sem volt, de egy napon a
barát bemutatott neki valakit, s az ilyesmi mindig ve-
szedelmes. Csalni nem akart. (Ezt szenvedélyesen ki-
áltja ki, patetikus hangsúllyal.) Mikor arra került a
sor... egyszóval, mikor már nem lehetett elodázni a
dolgot, megbeszélték, hogy együtt maradnak mind-
hárman. Először is becsületesebb! — kiáltja vékony
hangján, élesen.
— Aztán egyszerűbb... — teszi hozzá és lesüti a szemét.
— De erkölcstelen! — kiáltja egy női hang.
A kis nő áll a nagy fényben, behunyja a szemét,
gondolkozik. Könnyű mozdulattal vállat von:
— Erre soha nem gondoltunk — mondja egyszerűen.
— Talán nem is erkölcstelen.
S bátortalanul mosolyog. A kövér fiatalember kezet
csókol neki s lekíséri a pódiumról. A teremben nagy a

227
zavar. A nő fellépése forradalmasította a kedélyeket.
A világos figurát már elnyelte a tömeg. Kifelé me-
gyünk. Az avenue Wagram tele van reklámfényekkel.
Az Empire-ból most tódul ki szünetre a közönség,
Emile előremegy és utat vág. Egy kis brasserie-ben
eszünk, a place des Ternes sarkán. A lány izgatott és
jókedvű. Hangosan nevet, osztrigát eszünk, ezek az utol-
só osztrigák a szezonban. Valamit kell mondanom,
s azt vetem fel, hogy az osztriga Amerikában népele-
del, s igen dús a kalóriatartalma. Itt is népeledel, feleli
Emile. A beszéd öröme, elektromos izgalma bennem
maradt. Régen nem beszéltem ennyit. Különös elége-
dettséget érzek, hogy összefüggő mondatokban ki tudom
fejezni, amit gondolok. Úgy érzem magam, mint aki
valamikor zongorázni tudott, aztán sokáig nem ját-
szott, s egy napon váratlanul a hangszer előtt ül me-
gint, s csodálkozik, hogy ujjai engedelmeskednek. Ha
bizonytalanul is, de társalgok. Ideákról és nézetekről
beszélünk. Nem arról beszélünk, hogy másnap dél-
előtt tizenegykor mit kell mondani a felügyelőnek, ha
délutánra szabadnapot akar az ember, nem arról, hogy
mint lehet legelőnyösebben hozzájutni egy használt
esőköpenyhez, nem otthoni dolgokról s nem a jövő-
ről, se a jelenről. Felfogásokról beszélünk. Évának az a
felfogása, hogy nincsen szabály. Ő el tudja képzelni,
hogy egy nő két férfival éljen, minden a nőn múlik és
a tapintaton.
Emile egy kettétört kiflit tart a kezében:
— Praktikusan is? — kérdi.
Sört ittam, az ital fejembe szállott, hátradűlök a szé-
ken, nézem őket. Biztosan tudom, hogy a lány fiata-

228
labb, s mégis Emile az, aki gyermekesebben hat mellet-
te. A lány vezet kettejük között, ő az érettebb. Emile
bátortalanul beszél vele, s ha ellentmond, gúnyosan és
szenvedőn mosolyog. A lány ezt nem akarja észreven-
ni. Praktikusan is, feleli. Minden csak tapintat kérdése.
— És a beosztás? — mondom váratlanul.
Rám néznek. Nem értik. Makacsul hallgatok. A lány
leteszi a kést és a villát, egy félig megevett vese hever
előtte a tányérban, véresen. Ezt a vesét nézem. A sza-
lonzenekar a Víg özvegyből játszik.
— A beosztás is csak tapintaton múlik — mondja
most Boudin barátnője, határozottan.
Eltolja a tányért. Hallgatunk. Emile mosolyog.
— Chacun son tour*— feleli.
A lány előveszi a rúzst, megigazítja száját. A zene és
a sör elkábítanak. Most jut eszembe, hogy egyszer azt
mondta: — Én a zenében élek. — Valamilyen formában
szeretném megkérdezni, hogy' értette ezt. Egy pillana-
tig arra gondoltam, hogy tagja egy női zenekarnak.
Ezt a feltevést most felháborodással utasítom el. Nagy
a lárma. Szinte kiabálva kérdezem:
— Még mindig a zenében él?
Csend. Egymásra néznek. A lány lassan végignéz,
mosolyog.
— Miért?
— A konzervatóriumot végzi? — kérdem erőlködve,
társadalmian.
Nevet. Fogait mutatja, melyek nem teljesen egészsé-
gesek.

* chacun son tour (fr) — mindenki a maga útját járja

229
 — Nem egészen. Én lemezeket adok el Pathénál. De
már nem sokáig. Elsején hazautazom.
Csend.
— A Bretagne-ba — mondja még, s a kalapja után
nyúl. — Ismeri? Nem jövök vissza Párizsba.

Egyedül alszom az ágyban! Az ágy széles, s nyújtózha-

tom keresztbe is, nem kell félnem, hogy lábaim ide-
gen testbe ütköznek, lélegezhetem teli tüdővel a szoba-
levegőt, egyedül vagyok, nem kell egy idegen ember
testének kipárolgását felszívni. A szoba berendezése
egyetlen vaságy és egy mosdó, de a mosdó lapját asztal-
nak is lehet használni, ha a lavórt a földre állítom. Ké-
nyelem. Szabadság. A szobát néha elfelejtik takarítani
egy-két napon át.
Egyedül fekszem az ágyban, elnyújtózom, kéjes ké-
nyelemben, tagjaimat nyújtóztatom. Megtanultam,
hogy a legnagyobb luxus egyedül lenni. Milyen csend
van a szobában! Az ablak előtt vonul el minden jármű
a Gare St. Lazare felé, de ezt a lármát már régen nem
hallom.
Szalámy megtanított a magány becsülésére. Az a kü-
lönös szokása volt, hogy reggelre kiszorított az ágy szé-
lére, úgy aludtam, hogy fél lábam lelógott az ágyról, s
öntudatlanul, álomban is egyensúlyoztam az ágy pere-
mén magam. Talán a birtokos ösztöne éledt fel Sza-
lámyban, mikor aludt, az ágy végre is az övé volt. Reggel
is ő mosakodott elsőnek, s én nem mozdulhattam ad-

230
dig az ágyból, míg Szalámy bele nem mosdott a lavórba.
Ő volt odahaza, én csak a megtűrt vendég voltam, s
télen nem is volt rossz a fűtetlen szobában Szalámyval
együtt aludni, kétségtelenül melegítettük egymást.
Igaz, hogy éjjel néha kísértés fogott el, szerettem vol-
na kiugorni az ágyból, felöltözni, kimenni az éjszaká-
ba, megszabadulni Szalámytól. De ha lábamat kidug-
tam a takaró alól, reszketni kezdtem, s belenyugodtam
Szalámyba.
Egyedül fekszem az ágyban, s hallom lélegzetvétele-
met, csodálatos nesz ez, amilyet régen nem hallottam,
megilletődötten fekszem, áhítatosan, hálásan a sors
iránt, mely így elkényeztet, elalszom. Holnap kényel-
mesen felkelhetek, reggelizni fogok, aztán be az üzletbe,
ebédelni fogok, este találkozom Emile-lel és a nővel.
Chacun son tour — gondolom. Az örömteljes kilátások-
nak, az élet kellemességeinek ez a halmozása elfáraszt.
Kábultan, mély, álomtalan éjszaka után ébredek. A va-
lóság káprázatosabb, mint amit a képzelet ígért. Az
ablak előtt földrengésszerű robajjal árad Párizs. Feltá-
rom az ablakot, a Gare St. Lazare-t látom, egy vonat
fütyül, tíz másik visít rá vissza, olyan ez a hajnali vijjo-
gás, mint nyári reggelen odahaza a csízek csivogása.
Itt csízek helyett lokomotívok csivognak. A lavórba
állok, leöntöm magam a kancsóval, egy gentleman az
őserdőben sem mulasztja el a reggeli fürdőt, ezt olvas-
tam egy amerikai magazinban. A hotelban nincs für-
dőszoba. Süt a nap. Belém bújt az ördög, megint a
barna ruhámat öltöm fel, s tiszta inget is veszek, pedig
péntek van még csak, ráértem volna vasárnap is.

231
 Öltözködés közben megvillan egy ötlet, melyet el-
utasítok, de nem hagy nyugton, nyakkendőkötés köz-
ben visszatér, csábít, nem lehet elfelejteni. Már kilin-
csen a kezem, mikor megadom magam, visszamegyek
a szobába, leguggolok az ágy elé, s előhúzom a koffert
- ez a koffer nem azonos ugyan a bőrmálhával, mely-
lyel Párizsba érkeztem valamikor, szakadozott papírdo-
boz, de a célnak megfelel. A koffert szétterítem az
ágyon. Néhány használhatatlan, rongyos fehérnemű-
darabot találok benne, s a rongyok alatt, jól sejtettem,
egy kalapot.
Puha, zöldes kalap, azt hiszem, nyúlszőrből. Az ab-
lakhoz megyek, a kalap kifogástalan állapotban van,
könyökömmel lekefélem, mindössze a szalag zsíros
egy kissé, s egy pillanatra arra is gondolok, hogy le-
adom egy kalaposhoz, ahol új szalagot fonnak rá és
kivasalják. A bélésben megtalálom a berlini üzlet cím-
kéjét, ahol vásároltam, Hinke, Tauentzienstrasse. Elő-
kelő csak egy Hinkénél vásárol kalapot, a Tauentzien-
strassén, az előkelő világ kedvelt kalaposa.
Az ablakszárnyat úgy hajtom be, hogy a fal háttere
tükröt csináljon az üvegből, megkeresem azt az opti-
kai pontot, ahonnan láthatom magam — ha kissé ho-
mályosan is, de mellképet kapok, a kalapot fejembe
gyűröm, lehaj tom karimáját, idegenül bámulom a ké-
pet, egy néger bámulhatja így cilinderben magát.
A viselet szokatlan, de nagyon érdekes, a sapkát óva-
tosságból mindenesetre zsebembe gyűröm.
Mikor a papírkoffert össze akarom hajtani, egy pár,
kissé szürkés, szarvasbőr kesztyűt találok. A szarvasbőr
kesztyű szürke a piszoktól, de eszembe jut, hogy szarvas-

232
bőr kesztyű csak akkor elegáns, ha kissé viseltes. Fel
akarom húzni, de nem megy. Kezem térfogata megvál-
tozott az elmúlt hónapokban, különösen a két hétben,
mikor Duvalnál mosogattam. Nem tudom, Mun-
kácsy mosogatott-e Duvalnál, de nem ismerek ma-
gyart Párizsban, aki ezen a kötelező formaságon át ne
esett volna, hosszabb vagy rövidebb ideig, s a szóda
nyomot hagy a kézen, mely vörös marad és gyakran
sebes is. Kezem térfogata megváltozott, úgy látszik, a
bőrnyúzás se tesz jót a kezeknek, nem bírom felhúzni
a kesztyűt. Ha kezeit célszerűen óhajtja ápolni, ne
nyúzzon bőrt, gondolom. Mindenesetre zsebre du-
gom a kesztyűket.
A metró mellett van egy bár, ide járok reggelizni,
harminc centimes a csokoládé, húsz a briós, cukor à la
discrétion.* Itt találkozom néha Szalámyval, mióta
nem lakunk együtt, különösen, ha nem feküdt le éj-
jel, bejön hajnal felé ide, és megvár. Mostanában elég
gyakran látom, mert éjszakai munkája akadt, idegene-
ket szállít egy kártyaklubnak a nagy boulevard-on. Öt-
ven frankot kap minden idegen után s percenteket, de
panaszkodik, hogy becsapják.
Itt ül a fal mellett, szemben a bejárattal, a keskeny
asztalra könyököl, arca tele van sárga és szürke foltok-
kal, mint egy hullának, ásványvíz áll előtte, mert gyo-
morbajos, s egy ideje kúrát tart. Amitől féltem, bekö-
vetkezik, Szalámy nyugtalanul néz végig, nem hisz
szemeinek, feláll, körüljár, leül, rágyújt, fejét rázza,
s amíg a csokoládét iszom, hunyorgó, fáradtságtól és

* à la discrétion (fr) — ízlés szerint

233
dohányfüsttől véresen erezett szemeivel ijedten bámul
rám.
— Megfogtak? — kérdi.
Gyorsan nemet intek, ismerem Szalámy beretvaéles
logikáját, arra gondol, hogy megfogtak valahol, s most
jelentkeznem kell a rendőrségen, azért öltöztem ilyen
polgári díszbe. Szalámy nem érti a dolgot, idegesen
cigarettázik, töri a fejét, aztán hirtelen elhatározással
átnyúl az asztalon, leveszi fejemről a kalapot, hosszan
vizsgálja, kívülről és belülről, visszaadja, és aggodalma-
san jegyzi meg:
— Vőlegény vagy?
— Szó sincs róla — felelem, s erre megnyugszik vala-
mennyire, de az aggodalmas vonás nem múlik el arcá-
ból. Szívem mélyén osztom Szalámy aggodalmát. Én
se tartom természetesnek és veszélytelennek, hogy most
egyszerre, minden ok nélkül, kalapot viselek, a hiúsá-
gon túl érzek valami nyugtalanítót ebben a tünetben.
Idegesen szürcsölöm a forró csokoládét, Szalámy pil-
lantását keresem, hibát csináltam, s jólesne egy meg-
nyugtató szó. Szalámy engem soha nem látott másként,
mint sapkában, s most egyszerre kivackarkodtam itt,
s ilyen nagyszerűen és fellengzősen pompázok előtte,
kesztyű lóg ki a zsebemből és kalap a fejemen. Rossz a
lelkiismeretem. Az ember ne ingerelje ki a sorsot, én
Jan Vaclav vagyok még egy ideig, ha az útlevelemet ki
is váltom. Ujjheggyel megérintem titokban a szék tám-
láját, kopogok, nekem most nyugalmas állomásom
van, délben ebédelni fogok, s amit Szalámy sem tud,
nyakamban egy madzagon, biztosítótűvel megtűzdelve,

234
hétszázhatvan frankot viselek francia bankjegyekben.
Ezt mind az elmúlt három hónapban tettem félre. Sza-
lámy joggal hiheti, hogy titkos útjaim vannak, s készü-
lök valamire. Most azt is felfedezte, hogy tiszta inget
vettem, áthajol az asztalon és rekedten kérdi:
— Szóval, nő?
Mindig ilyen nyílegyenes kérdésekkel tör a cél felé.
Szalámy nem ismer fél- és negyedhangokat, ő az életet
ismeri, s nem hajlandó mellékmondatokra. Gondol-
koznom kell. Én is ismerem az életet, gondolom nagy-
képűen. De minden élettapasztalatom dacára zavarban
vagyok, mohón nyelem a brióst utolsó morzsáit, szürcsö-
löm a forró és sűrű-édes kortyokat, s nem óhajtok egye-
nes választ adni Szalámynak.
— Üzlet — mondom.
— Ha üzlet — feleli és fáradtan nyújtózik és kancsa-
lít —, akkor bevehetnél. Ma éjjel szállítottam nekik
utoljára. Megint kiemelték az egész társaságot. Új ins-
pektor jött, ez már a negyedik, aki pénzt kér, nem bí-
rom. Inkább elmegyek dolgozni.
Ezt fenyegető hangon mondja, de a fenyegetés hide-
gen hagy, Szalámy nem lesz olyan könnyelmű, hogy
dolgozni menjen. Inkább megígérem, hogy beveszem
az üzletbe — de gyanakvó és rosszkedvű marad, kala-
pom felizgatta, legalább annyira, mint magamat, s ve-
lem jön és szeretne közelebbit tudni az üzletről. Hal-
kan, álmosan beszél, ódalogva kísér ki az utcára, egy
negyedlépéssel mögöttem megy, és onnan bűvöl, a hát-
térből, s közben egyre járatja véresen erezett szemét,
nyugtalanul. A nap süt, Szalámy fütyörész. A metróig

235
kísér, mielőtt lemennénk a lépcsőkön, veszek egy újsá-
got. Már nem a Figarót olvasom, hanem az Excelsiort,
a képek miatt. Szalámy fejcsóválva néz utánam.
Átmegyünk a Szajna alatt, második osztályon uta-
zom, mert leszoktam az előkelő utazásról, egy alumíni-
umoszlopnak dűlök és az újságot olvasom. Egészen
úgy érzem magam, mint egy minisztériumi hivatal-
nok, akinek nyugdíjas állása van. Azt a féllábú embert
ismerem, s ezt a sárga bőrű elárusítónőt is a Bon Mar-
chéból, minden reggel együtt utazunk, ugyanabban a
pillanatban szállunk a földalattira. Concorde. Chambre
des députés. A féllábú itt kiszáll, az elárusítónő velem
jön még egy állomást a St. Germainig. A száguldó ko-
csi egyik ablakában látom magam, amint hanyagon az
alumíniumoszlopnak dűlök, kalappal fejemen és újsá-
got olvasok, s egy pillanatra kábultan vázolom fel a je-
len minden részletét: egyedül aludtam egy ágyban,
megtakarított pénz lóg a nyakamban, most hivatalba
megyek, ebédelni fogok, az estét francia társaságban
töltöm el, kellemes társalgással, politikai és irodalmi
eszmecserét folytatunk. Egy pillanatra úgy tűnök fel
magamnak, mintha a civilizált társadalom szerény, de
törtető tagja lennék.
Egészen az elején ezeknek a hónapoknak, mikor
még nem adtam el a frakkomat, az első hetek kétség-
beesésében, mikor Duvalnál mosogattam, egy este,
mosogatás után, felvettem a frakkot, vásároltam tizen-
két frankért egy operajegyet, és elmentem az operába.
Akkor még belefért kezem a kesztyűbe. Természetesen
a Butterflyt játszották, életemben négyszer vagy ötször
voltam operában, s véletlenül vagy félig szándékosan,

236
mindig a Butterflyhoz jutottam csak el. Az első felvo-
nás után elmentem. Olyasmit éreztem, hogy mind csa-
lunk: én is, aki mosogatás után frakkban megyek az
operába, de a színészek és énekesek is s mindazok,
akik a nézőtéren ültek. Fájlaltam a tizenkét frankot,
a lakkcipő szorította lábamat, mely fájt és égetett az egész
napi álldogálástól, s a fényes nézőtér, a zene, az éneke-
lő emberek, mindez idegennek tűnt, valószínűtlen volt
és hazug. Az opera, a múzeumok s mindezek a szép
dolgok cikornyának tűntek fel, úgy éreztem, hogy
semmi közöm mindehhez. Másnap eladtam a frakkot,
a lakkcipőt. Ez volt utolsó kirándulásom Párizsba.
Néha úgy tűnik fel, hogy akkor este jártam utoljára
a városban. Most előreengedem a sárga elárusítónőt,
kiszállunk, lassan megyünk fel a lépcsőkön, ő lekanya-
rodik a rue de Rennes-n, én levágok a rue Bonapartén.
Egy templom áll itt, állandóan temetnek innen, reg-
gel az első felvonulás, amellyel találkozom, egy teme-
tés. Néhány lépést megyek csak, az üzlet itt van mind-
járt a rue Bonaparte sarkán, öt perc múlva nyolc. Vala-
hogy csak a föld alatt ismerem már Párizst, az ember
reggel fölkel, a föld alatt mászik, olvassa a történelmi
neveket: Louvre, Tuileries, Concorde, de nem lát sem-
mit, kimászik a föld alól, valamilyen homályos helyi-
ségben tartózkodik estig, elvégzi a dolgát, minél keve-
sebb erőfeszítéssel, csak éppen hogy ki ne rúgják, este
visszamászik a föld alá, megint olvassa: Louvre, Tui-
leries, Concorde, Opera, valahol kikecmereg a föld
alól, eszik a lakás közelében, talán ül egy-két órát egy
bisztró előtt, aztán hazamegy és lefekszik.

237
 Párizsban élek, de ez csak ritkán jut eszembe. Most
már egy éve, hogy otthon nem hallottak rólam, bizto-
san el is temettek. Lehet, hogy otthon is történt min-
denféle közben, apám talán befejezte már tanulmá-
nyát „A hitszónoklás története Erdélyben a XVII. és
XVIII. században" címmel, s talán egyéb is történt. Az
előszobában nálunk agancsok és vadászfegyverek lóg-
tak a falon, s a szekrények tetején birsalmák sorakoz-
tak. Mindez nem fontos. Az a fontos, hogy nekem ilyen
nagyszerű hivatalom van Párizsban, nyolc előtt három
perccel már meg is érkeztem, előkeresem a kulcsokat,
kinyitom az ajtót, leszedem a kirakatról a fatáblákat,
szellőztetek. Aztán megkeresem az öntözőt, s szabályos
vizesnyolcasokkal locsolom fel a padlót, port törlök a
polcokon, de ezt már nem is csinálom olyan komolyan.
Leülök a pult mögé, előkeresem az újságpapirosba csa-
vart könyvet, melyet tegnap hoztam a kölcsönkönyv-
tárból, kényelmesen elhelyezkedem, olvasni kezdek.
Szemlélődő és gondolkozó életmódra nem ismerek
alkalmasabb állapotot, mint állásom, itt az üzletben,
Leroynál. Az üzlet titokzatos. A polcon vastag végek
hevernek, fehér és festett vásznak, nagybani eladásra.
Naphosszat egyedül vagyok, én vagyok a főnök, a se-
géd, az inas. Utasításom az, hogy nem szabad eladni
semmit. Reggel kinyitok, délben becsukom a butikot
egy órára, aztán visszajövök s itt ülök estig. Azt hi-
szem, Leroy szeretne csődbe menni, de erről nem szólt
nekem semmit. Ő csak este érkezik, egy pillanatra,
aggodalmas arccal érdeklődik, hogy nem adtam-e el
valamit, megkönnyebbülten hallja, hogy nem járt itt

238
senki, gondosan lelkemre köti, hogy beszéljek le min-
denkit a vásárlásról, egyes polcokon utánaszámol a vé-
geknek, s ellenőrzi becsületemet, aztán köszönést mor-
mog, és szalad a kávéházba kockázni és fecsegni.
Nem hiszem, hogy erre a célra alkalmasabb segédet
találhatott volna a vászonbrancsban, mint én vagyok.
A vásznakhoz nem értek semmit. Eladni nem tudok.
A színes mintákkal telenyomott vásznak savanyú sza-
got terjesztenek. Vásári, parasztáru ez, s a polcok roska-
doznak tőle. Raktárunk is van, lenn a pincében. Azt
hallom, hogy Leroy el akarja adni az üzletet, a helyi-
séggel együtt, ő már vissza is vonult, de fél a háziúrtól,
s nyitva kell tartania a helyiséget. Állítólag jó helyen
vagyunk itt, Leroynak olcsó szerződése van még húsz
évre, s a háziúr nem mondhat fel neki, ha nyitva tartja
az üzletet. Az én feladatom csak annyi, hogy reggel ki-
nyissam és este becsukjam az üzletet, s napközben le-
beszéljem az esetleges vevőket, ha betévednek s vásá-
rolni akarnak valamit.
Azt hiszem, Leroy meg van elégedve velem. Három
hónapja vezetem az üzletet, de még egy zsebkendőre
való vásznat sem adtam el. Egyszer benyitott egy öreg
parasztasszony, és stafírungot akart vásárolni a lányá-
nak. Azt hiszem, sokkal jobban tudok beszélni, mint
eladni. Ezért a munkáért százhatvan frankot kapok
egy hétre.
De erről nem tud senki. Borsinak is csak a felét val-
lottam be. Lehet, hogy Leroy bolond. Oly nyugtalan,
mikor jön és megy, cvikkerrel az orrán végigszalad az
üzleten, aprókat horkant, szaggatottan kérdi, hogy

239
nincs-e veszély, nem akart-e vásárolni valaki. Mikor
megnyugtatom, elrohan. Csak azt nem szereti, ha do-
hányzom, kénytelen vagyok a nyitott ajtóhoz állani,
ha rágyújtok. S mindig megnézi, mit olvasok, és meg-
vető mozdulattal félredobja.
Az utca keskeny, szentképeket árulnak a szomszéd-
ban és képkereteket, s néhány ószeres kínál itt öreg fa-
szenteket és középkori ostyasütőket. Ha nem gyújtom
meg a gázt, nem látok olvasni ebben a homályban, ki
kellene ülnöm a kirakatba. A homályban olvasok, de
megfájdul a szemem, egy-két óra olvasás után már
összefolynak a sorok, be kell csuknom a könyvet.
A hely eszményi, ha valaki el akar mélyedni, de né-
ha félek, hogy idegbaj tör ki rajtam, nyolctól egyig és
kettőtől nyolcig ülök itt, Leroy nagyon vigyáz, hogy
betartsam az üzleti órákat. Azt mondja, ezért fizet. Ol-
vasok, ameddig a szemem bírja, aztán vándorlok az
üzletben, megszámolom egy polcon a végeket, az ajtó-
hoz állok, nézem az elrobogó autóbuszokat, néha hát-
ramegyek a raktárba, és végigfekszem a földön. Néha
azt hiszem, hogy ez rosszabb, mint a bőrnyúzás.
Néha nem tudom, mennyi ideje vagyok itt. Kezdet-
ben bejött Borsi vagy Szalámy, egy-kétszer Vaszilieff
is, de Leroy letiltotta a látogatókat. Szalámynak na-
gyon tetszett a sok vég vászon, kérdezte, hogy mit
érhet ilyen nagy tétel, s van-e kijárat a pincén át is.
A pinceajtóra új lakatot szereltem, s Szalámyt lebeszél-
tem a vászonüzletről. Lebeszélésben már van bizonyos
gyakorlatom. Nemigen akad még szakember a vászon-
brancsban, aki úgy tudná ócsárolni áruját. Néha hete-
ken át nem jön senki, egy számlát hoznak, azt elkül-

240
döm Leroy lakására, a gázos jön vagy a részletes, mert
Leroy megvásárolta Victor Hugo összegyűjtött műve-
it, s már többször felajánlotta nekem a Nyomorultakat.
Nem szereti, ha az alkalmazott moderneket olvas.
Néha észreveszem, hogy hangosan beszélek, egye-
dül, járok az üzletben fel és alá, vitatkozom és geszti-
kulálok. A hivatalt nem lehet eléggé megbecsülni, de
ennek a mesterségnek is megvannak a veszélyei. Félek,
hogy elmebajos leszek, ha még sokáig itt maradok, eb-
ben a savanyú szagú, homályos odúban, a rue Bona-
parte-on. De az életösztön visszatart meggondolatlan
lépésektől, s amíg Leroy el nem adja az üzletet, ki kell
tartanom itt.
Tíz frankot költök napjában, mert kényelmesen
élek, néha vacsorázom is, a lakást pontosan fizetem, s
hatvan frankot teszek el minden héten abba a szatyor-
ba a mellemen. Ha ezer frankom lesz, bankba viszem.
Borsi azt mondja, hogy kispolgár vagyok, s néha pénzt
kér, megvető hangon, de már csak nagyon keveset
adok neki, egy-két frankot. Azt mondja, hogy neki
joga van pénzt követelni tőlem, mert ő forradalmár, s
én kispolgár vagyok.
Itt ülök és várom az estét.
Néha arra kell gondolnom, hogy miért ülök itt? Erre
nem szívesen gondolok, félek tőle. Én csak idegeneket
ismerek Párizsban, de ha megkérdeznék bárkit is közü-
lük, miért él itt, zavarba jönne, felelne valamit, hogy
„Párizs" vagy „a jó élet", vagy „munka". Legnagyobb-
részt úgy élünk, mint a kutyák. Munkát is csak olyat
kapunk, vagy olyan bér mellett, amilyenre francia nem
vállalkozik. Mindenki, még a pincérek is, gorombán

241
beszélnek velünk. Miért vagyok itt? Gondoltam arra
is, ha egyszer elég pénzem lesz a hajóra, kimegyek Ka-
nadába. Oda kapni vízumot. Csak nem nagyon tudom
elképzelni, mit csinálok majd Kanadában, nem hi-
szem, hogy ott másként nőnek a fák, valószínűleg ott
is csak bőrt nyúznék vagy mosogatnék, vagy autók al-
vázát tologatnám. Ilyen kényelmes állást talán nem is
kapnék Kanadában.
Néha elmegyek a Montparnasse-ra, s iszom egy
bockot, és az utolsó metróig ülök Vaszilieffel. Nem
tudom, miből él Vaszilieff, nem merem megkérdezni.
Új embereket ismertem meg, akik eljöttek egy kis időre
Párizsba, mert ez a világ fővárosa, s valószínűleg az is,
csak éppen nem értem rá megnézni. S aztán itt marad-
tak, s most mosogatnak vagy nyúznak, vagy nem is
tudom, mit csinálnak, nem merem senkitől megkér-
dezni. De itt élnek Párizsban, s ez már nagy dolog.
Vaszilieff nagyon rossz bőrben van, minden hónap-
ban összeesik, a szakálla kinőtt, azt hiszem, lakása sin-
csen, de erről soha nem beszél, mert szemérmes. Azt
mondja, hogy az ember természete nagyon sokáig ki-
bír mindent, a legsúlyosabb csapásokat is, de az em-
beri teherbírásban az a különös, hogy leggyakrabban
valamilyen jelentéktelen, másodrangú csapás alatt rop-
pan össze, egy banális és mindennapos baleset elég
arra, hogy az ember mindent elejtsen és odafeküdjön
és azt mondja: tessék.
Nem szabad arra gondolnom, hogy miért vagyok
itt. Én magyar vagyok, s ez itt Párizs, elengedtem ma-
gam, s most már zuhanok, s ha közben meg is fo-
gódzom valahol, nem szabad gyáván visszamásznom

242
többé a felszínre, meg kell várnom, amíg talajt érek.
Igaz, hogy ezek csak szavak, mint: gyávaság. De vissza-
menni most már nem tudok többé, vagy itt jutok elő-
re, ebből az életből kifelé, vagy itt maradok. Nem
mondhatom, hogy nagyon mulatságos vagy kényel-
mes ez az élet, termékenynek se nevezhetem ezt a tevé-
kenységet, de ez most már az én életem, és nem mehe-
tek előle sehová.
Néha nem értem. Néha úgy tűnik fel nekem, hogy
már évek óta vagyok itt. Járok az üzletben vagy az ut-
cán, s meg kell állnom, körülnézek, nem értem. Mint-
ha már éltem volna egyszer egy másik életben, s amit
most csinálok, az már nem is egészen az én életem,
csak valami tökéletlen hasonlat.
Szalámy se beszél arról, hogy honnan jött, de ő már
régebben csinálja, s fütyül az emlékekre, egészen ko-
pasz már, s állandóan egy nagy coupra* készül. Megkí-
sérlem Szalámy szempontjából nézni az életet, s ma
már sokkal jobban megértem őt is, mint értettem vol-
na egy esztendő előtt.
Végigfekszem hátul a raktárban a padlón, így várok
egy órát, két órát, fejem alatt összekulcsolt kezekkel,
nem jön senki. Délben elmegyek, a közelben van egy
vendéglő, À la petite chaise,** a kirakatban egy minia-
tűr karosszék, itt már háromszáz éve főznek a vendé-
geknek, három frank ötven az ebéd borravalóval. Mi-
előtt visszamennék az üzletbe, veszek egy nyakkendőt.

* coup (fr) — ütés, cselfogás

**À la petit chaise (fr) — A kis székhez

243
 A nyakkendő halványbarna, zöld csíkokkal, benn
az üzletben nagyon tetszett nekem. Tíz frankot fizet-
tem érte. Az üzletben a tükör elé állok és hosszan vizs-
gálom, most már nem tetszik annyira. Műselyem, ki-
dobott pénz. Nem tudom, mit vártam tíz frankért.
Nyolc felé megérkezik Leroy, nagy léptekkel végig-
megy a polcok előtt, tétován megáll, körülnéz, leveszi
cvikkerét, morog maga elé. Szájából dől a Pernod
ánizsszaga. Együtt csukjuk be az üzletet, a sarkon elvá-
lunk, bemegyek a Café des deux Magots-ba, le a toa-
lettbe, ott felkötöm a tükör előtt az új nyakkendőt, s
olyan arccal, mintha vendég lennék fenn a kávéház-
ban, elsétálok. Gyalog megyek végig a St. Germainen.
Az anatómiai intézet előtt a metrót építik, azt bámu-
lom. Még korán van. A Carrefour de l'Odéon sarkán
egy mozi előtt megállok, nézem a plakátot, Folie des
Femmes* a film címe. A Riviérán játszódik. Eszembe
jut, hogy a Riviéra is itt van, Franciaországban.
Egy optikus kirakatában megbámulok egy mikrosz-
kópot. Bátyámnak volt ilyen, csak sokkal kisebb méretű,
s bennünket, fiatalabbakat, nem engedett soha bele-
nézni. Mit adtam volna érte, hogy egyszer belenézhes-
sek! S ahogy a kirakat előtt állok, most is szinte testi
rosszullét és sóvárgás fog el, hogy egyszer belenézhessek
egy mikroszkópba.
Fél kilenckor leülök a Cluny kávéház teraszára.
Még nincsenek itt. Tízig várok, akkor lassan lemegyek

* Folie des Femmes (fr) — A hölgyek öröme. Valószínűleg Julien Duvi-

vier 1930-ban bemutatott, Émile Zola regénye alapján készült, erede-
tileg Au bonheur des dames című francia filmről van szó

244
a St. Michelen, s még egyszer vissza, benézek a Cluny-
be, de nem látom őket sehol. Most már biztos, hogy
nem jönnek. Gyalog felmegyek az Observatoire-ig, út-
közben benézek minden kávéházba, a Harcourt-ba is,
itt ismertem egyszer egy nőt, aki az ékszerbrancsban
dolgozott, s tudott egy játékot a selyempapírral és mál-
naszörppel. De őt se látom, nincs ismerős sehol.
Fáj a fejem. Tizenegy után még egyszer visszame-
gyek a Clunybe, bár tudom, hogy ez a legnagyobb os-
tobaság, s teljesen céltalan. Csakugyan nincs ott senki.
Egy ideig állok a sarkon, aztán felülök egy villamosra,
és elmegyek a Dôme-ba. Borsi és Vaszilieff a teraszon
ülnek. Hagymalevest eszünk.
Csak kettő után kerülök haza.

Azt írja, kedves uram, elnézését kérem, a számunkra

oly kellemesnek ígérkező együttlétet el kellett mulasz-
tanunk. S valamit arról, hogy őnagysága gyöngélke-
dett. Vasárnap reggel kirándulnak La Roche Guyonba,
Seine et Oise, ha ismerem. A Gare St. Lazare-ról in-
dulnak, 8.35 órakor.
A Gare St. Lazare itt dübörög szemközt. Szombat
éjjel két órakor olvasom a lapot, a szoba közepén állok,
a villanykörte kiégett, s csak homályosan világít. Az
ablak előtt nagy ívlámpa lóg. Az ablakhoz lépek, s még
egyszer elolvasom. Nevemet hibásan írta. Csőpostán
küldték a lapot, este fél tízkor adta fel. Levetem kabá-
tomat és a gallért, a széket az ablakhoz húzom, lenézek
az utcára.

245
 Éjjel Szalámyval ültem. A tarhacímtárat olvastuk,
Szalámy felvilágosító magyarázatokkal szórakoztatott.
Most dolgozza fel a címtár részére a vidéket, a Guide
bleu módszerével, hosszú utakat tesz, meglátogatja a
nagyobb városokat, most tart Lille-nél, függelékkel
egész Észak-Franciaországról. A mű nagyon alapos, ki-
terjed figyelme a klimatikus és geográfiai viszonyokra
is, csatol egy rövid menetrendet, feltünteti az egyes
városok között a vasúti csatlakozást. Akinek sürgős az
útja, az, Szalámy szerint, a címtár útmutatásai nyo-
mán „letarhálhat" egy napon két várost is. Nancy és
Strasbourg már megjelentek, és több példányban fo-
rognak közkézen. Megcsodálom a címtár alaposságát,
könnyen kezelhető, áttekinthető, bevezetőben adja a
politikai pártok, vallásfelekezetek hivatalainak pontos
címét és fogadóóráikat, aztán következnek a magáno-
sok, néhány szavas utasítással, hogy mi a gyöngéje a
kiszemeltnek, kire kell hivatkozni, s mennyi a várható
adomány. Szalámy az őszt utazással töltötte el, helyszí-
nen gyűjtötte össze adatait, a lelkiismeretes kutató ala-
posságával, s megmagyarázta, hogy munkája kettős
hasznot hozott: miközben „tarhált", összegyűjtötte a
címtár adatait, s most litografált példányokban árulja,
darabját száz frankért.
Ősszel megint útra indul, most Dél-Franciaországot
akarja feldolgozni.
Azon tűnődünk, hogy nyisson-e irodát, kisasszony-
nyal, írógéppel és munkatársakkal, akik utaznak s gyűj-
tik az anyagot, egy irodát, mely a tarha-címtár szerkesz-
tésével és árusításával foglalkozna, s a mű így felölel-

246
hetné egész Európát, Londont, Rómát és Berlint is,
mint a Baedeker. Szalámynak tetszik az ötlet, már látja
magát mint egy nagy kiadóvállalat igazgatóját, aki pa-
rancsokat osztogat alárendeltjeinek, s tárgyal a felekkel,
mert elnyomott vágyakozás szunnyad benne a polgári
karrier után. Biztat, hogy osszuk fel Franciaországot
most nyáron, én vállaljam például a Bretagne-t, St. Ma-
lótól Roscoffon át Morlaix-ig, az egész Finistère-t.*
Előkeresi zsebéből a térképeket, s izgatottan magya-
ráz, a terv már elragadta. Meglepetéssel látom, hogy zse-
bei tele vannak térképekkel. Azt mondja, hogy én, aki
tudományos pályára készültem, visszatérhetnék most
régi hivatásomhoz.
Abban válunk el, hogy még gondolkozom. Szalámy
hazakísér, útközben biztat és rábeszél, a terv jövedel-
mező, s ami fontosabb, gyakori helyváltoztatással jár,
az ember tanul, tapasztal és művelődik. Ő a jövő hé-
ten Lyonba utazik, azt állítja, hogy merőben feldolgo-
zatlan terület.
Négy óráig ülök az ablakban, gondolkozom. A szá-
jam tele van nikotinnal.

A fülkében kilencen utazunk. Mellettem fiatal apa ül,

aki lehúzta cipőit, s harisnyás lábát odaadta játszani
hároméves gyermekének. A gyermek szemközt ül ve-
le, az anya ölében, örül ennek a szerény játékszernek,

* Finistère — megye Franciaország északnyugati részén

247
fogdossa az apa lábujjait, csendesen eljátszik velök.
A levegő párás. Kiállunk a folyosóra. Boudin azt mond-
ja, hogy a fiatal apa csak hivalkodni akar a fülke utasai
előtt a tiszta harisnyával.
Kissé korán érkeztem a pályaudvarra, lakásomtól
alig néhány lépés az út, a peronon ülök és bámészko-
dom. Éjjel csak három órát aludtam. Mikor felébre-
dek, a szoba már tele van világossággal, nincsen órám,
s egyszerre nagy ijedtség fog el, hogy elaludtam az
időt. Éjjel még azzal feküdtem le, hogy a sorsra bí-
zom, felébredek-e idejében, de hajnalban, az ébredés
pillanatában ijedten kapkodom magamra ruháimat,
és lerohanok az utcára. A pályaudvar óráján látom,
hogy még csak fél nyolc. Elfelejtettem borotválkozni.
Visszamehetnék a szobába, mert vasárnap nem nyit-
nak a borbélyüzletek, de most már dacos és rosszked-
vű vagyok, úgy érzem, hogy hibákat csinálok, kiülök
a peronra és bámészkodom.
Esztendeje lesz, hogy nem láttam vonatokat, csak a
fütyülésüket hallottam, minden éjjel.
A vonatszag nem tesz jót nekem, mélyen beszívom,
mint valami bódító és ártékony füstöt, tudom, hogy
nem tesz jót nekem, nyugtalan leszek tőle. Ülök a pe-
ronon és nézelődöm. Egyszer, néhány hónap előtt,
egy vasárnap ki akartam menni Versailles-ba. Már a
pénztár előtt álltam, de aztán elszégyelltem magam,
megfordultam, felültem egy autóbuszra, elmentem a
Szajnához, s ott ültem egész délelőtt.
A peronon ülök és a vonatszagot szimatolom, min-
den percben indulnak vonatok, hosszú pullmanko-
csikkal külföldre, s látok egyet, egy különvonatot, ez a

248
Majestic utasait szállítja Le Havre-ba. Akik az ablak-
ból integetnek, öt nap múlva New Yorkban lesznek,
tíz nap múlva Palm Beachben. S hosszú, imperialos
vonatok indulnak a vidékre, nagyon sokan utaznak el
ezen a vasárnap reggel. Nem reggeliztem, borostás álla-
mat tapogatom, émelygek az álmatlanságtól és a niko-
tintól, az induló vonatokat nézem, nyugtalan vagyok.
Ebben a pillanatban érzem azt a különös fáradtsá-
got, mely ájulásszerűen esik rám a ritka pillanatokban,
mikor néha tisztán látok, kidugom az orrom Leroy
üzletéből, látom magam.
Bizonytalan lépésekkel jönnek, időnként visszafor-
dulnak a bejárat felé. Lassan felállok és eléjük megyek.
Azt hiszem, sápadt lehetek, nem aludtam, nem regge-
liztem, nem beretválkoztam, nem vagyok senki és
semmi, egy idegen vagyok, aki itt lóg Párizsban, ki va-
gyok én? A lány vesz észre, felém jön, széles karimájú
szalmakalapot visel, karján esőköpeny, s Emile egy kis
táskát visz a kezében. Velem nincsen semmi poggyász,
a lány először ezt veszi észre, s üdvözlés helyett mondja:
— Nem hozott semmit? Künn alszunk a hotelban.
Már nincs idő megbeszélni ezt, beszállunk.
Mantes-on át utazunk. A levegő ködös, már most
reggel telítve van villanásokkal. A folyosón állunk, anyák
gyerekeket tolnak át lábaink között. Izgatottan társal-
gunk, egymás szavába vágunk. A vonat gyakran megáll,
most látom először vonatablakból a párizsi elővárosokat,
ahol gyakran jártam már villamossal, ez itt Colombes,
ez itt Chaville-Vélizy, Meudon. Később jön Mantes.
Hangosan beszélünk.

249
 — Az egy kis hely — mondja a lány. — A Szajna mel-
lett. Az állomásról autóbusz visz be. Falu. Nagyon kicsi.
Kastélya is van, ahol egy gondolkodó lakott. Cor-
neille?
— La Rochefoucauld — mondja Emile. Hangja csu-
pa szemrehányás.
— És van egy templom is, több száz éves. Minden-
hol van egy templom errefelé, mely több száz éves.
— A XII. századból — mondja Emile.
— És itt van a Szajna. S van egy hotel, úgy hívják:
Au vieux Donjon.* Ott alszunk. De nem ez a fontos.
A Szajna fontos, egy komp megy át rajta, s a túlsó par-
ton van egy erdő.
A programot elég élesen látom.
Szürke postaautóbusz visz be az állomásról, mész-
sziklába vájt keskeny úton. Fél órát utazunk az autó-
busszal, keskeny hídon át, a járművek csak egy irány-
ban haladhatnak, sokáig kell várnunk, amíg a paraszt-
szekerek áthajtanak. Egy dombon hajtunk keresztül,
aztán lejtős az út, és a Szajna mellett gurulunk. A lány
mellettem ül a keskeny, rázós padon, ketten alig fé-
rünk el, ölében tartja esőköpenyét, Emile künn szo-
rong a peronon. Nagy a por. A Szajnát nézzük, nem
beszélünk. Az autóbusz utasai között csak mi vagyunk
a kirándulók, nagy kosarakkal kalapos vidéki asszony-
ságok ülnek körülöttünk, s tájszólással fecsegnek. Mesz-
sziről látszik a kastély. Motorcsónak vág el mellettünk,
nagyon sebesen, a kastély irányában. Gyümölcsösker-
tek között megyünk el. Nyár van.

* Au vieux Donjon (fr) — Az öreg vártorony

250
 — Honnan ismerik ezt a helyet? — kérdem.
Rám néz. Szorosan egymás mellett ülünk, felém
fordítja az arcát, egészen közelről néz rám. Száját félig
kinyitja, mosolyog. Most nagyon szép:
— Itt voltunk nászúton Emile-lel — mondja elégedet-
ten.
Aztán megint az ablak felé fordul. Nem is beszé-
lünk többet, míg ki nem szállunk.

Csakugyan komp megy át a Szajnán, s a túlsó parton

látszik az erdő. A révész fiatal legény, térdig felgyűrt
nadrággal áll a komp szélén, s időnként ritmikus, el-
nyújtott nyögésekkel ad jelt a part felé. Padon ülünk a
komp közepén, mely egy kis autót szállít még át a túlsó
partra, a víz lassan húz, két kőpillér között úszunk át.
A part szélén emeletes kőház áll magas tetővel, a fala-
kat befutotta a folyondár, az ablakon vaskosár. Kapuja
a Szajnára nyílik, három lépcső vezet le a kapuból a
vízhez, és a kikötőárbochoz odaláncolt motorcsóna-
kot egy kutya őrzi. Az autó, melyet a komp visz, el-
használt Ford autó, a legrégibb típusok közül való,
pléh és bádog, s öreg parasztasszony ül benne, egye-
dül a volánnál. Senki nem szól. Mikor partot érünk,
elsőnek az autó ered útnak, mekegő robbanásokkal és
különös, bakkecskeszerű ugrásokkal, nagy port ver fel
és eltűnik az erdei úton.
Egy ideig a part mellett őgyelgünk a füvön, egy for-
dulónál a lány bekanyarodik az erdő felé. Szótlanul
megyünk utána. Tarlón megyünk át, aztán egy irtáson.

251
A föld meleg és szagos, itt már aratnak nemsokára. Az
erdő széléről nagy parkot látni, tornyos kastélyt, te-
niszpályát. A levegőben van valami ünnepélyes. Azt
hiszem, mindhárman arra gondolunk, hogy nyár van.
Panorámaszerűen mutatkozik a nyár, túlzottan és jel-
képesen. A csendesség szokatlan, nehéz és zavar.
A lány levette kalapját, s a nagy kalapot karjára akaszt-
va megy előttünk. Olajnyomatokra kell gondolnom
és moziképekre. Az erdő ritkás. A lány előremegy, csak
néha látjuk a fák között, lassan megyünk a nyomá-
ban, mint két vadász a vad után, csak néha nézünk
utána, hogy látjuk-e még. Nagy irtásokon megyünk
át, aztán észrevétlenül visszakerülünk a folyó mellé.
Az erdő itt a Szajnát szegélyezi. A lány elfekszik a fű-
ben.
Egész délelőtt hallgatunk. A lány sokáig csukott
szemmel fekszik, két keze a feje alatt. Most sokkal
nyúlánkabbnak tűnik fel a fák között, ahogy itt fek-
szik a füvön, mint a városban. Mintha pillanatok alatt
megnőtt volna egy-két centimétert. Ma nem tett fel
púdert, se pirosítót, csukott szemekkel fekszik a nap-
ban, szája félig nyitva van, nagyon fehér.
Cigarettázom, az eget nézem, repülőgép száll Párizs
felé, katonai gép, két szárnyán a trikolór körjegyével.
A felhőket nézem, ugyanazzal a lassú, nyári úszással
húznak, mint a folyó előttünk, s egy uszályhajó má-
szik lefelé, végtelen lassan, a hajó fedélzetén az abla-
kos bódé ajtajában asszony ül csecsemővel karján és
szoptat. Mellette nyitott tűzhelyen fő az ebéd. A lány
néha felkönyököl, utánanéz a világnak, megnézi egy
álmos pillantással a hajót, a felhőket, a repülőgépet,

252
a folyót, visszafekszik és behunyja szemét, mint aki
megnyugodott, hogy minden rendben van.
Emile távolabb hasal, kamaszos tunyasággal rág egy
fűszálat. A hallgatást csak az menti már, hogy a lány
alszik, vagy úgy tesz, mintha aludna. Máskülönben
már jelentőségteljes lenne ez a nagy hallgatás, szinte
kényelmetlen vagy tragikus. A lány nyakát nézem, egé-
szen gyermekesen sovány a nyaka, mellét nézem és lá-
bait. Egyenletesen és békésen lélegzik, öntudatlanul,
nyitott szájjal, mintha mosolyogna. Ugy látszik, boldog.
Kezdem hallani az erdőt és a csöndet. A bogarakat
hallom körös-körül, mély zúgásukat és zizzenésüket,
ahogy learatják a tarlót, a vizet hallom, s az átfűlt köd
és elpörkölt növényzet nehéz szagát szívom be, ezt a
meleg, szagos enyészetszagot. Régen voltam városon
kívül, s erdőt esztendők óta nem láttam, csak vonatab-
lakból. Nagyon fáradt és álmos vagyok, óvatosan fész-
kelődöm, félek, hogy el fogok aludni. Egy motoros
úszik még el, a folyó közepén, ponyva alatt fiatalembe-
rek és nők ülnek trikóban, s egy pillanatra halljuk a
gramofonzenét. A lány nem néz föl. Emile levette ka-
bátját. A kirándulás hangulata tökéletes. Érzem a lány
szagát, ezt a súlyos parfümszagot, szappanszagot s a
fiatal test banális és izgalmas verejtékszagát.
Úgy látszik, alszik. Alig lélegzik. Levetem a kabá-
tot, fejem alá teszem és hanyatt fekszem.
Mikor felébredek, nedves trikóban ül előttem s ha-
ját szárítja. Megtudom, hogy egy órát aludtam. Köz-
ben meg is fürödtek, csendesen, mert nem akartak
felébreszteni. Emile úszónadrágban kuporog a part
iszapos szélén, levetkőzve vékony és satnya, mint egy

253
gyermek, ezt rögtön megállapítom, s azt is, hogy ez a
felfedezés jólesik, elégtétellel tölt el.
A lány csaknem meztelenül ül a napban, haját ken-
dővel köti be, világoskék trikóját nyugodtan letűri a
vállakon, hasra fekszik és meztelen hátát sütteti.
Pislogva ülök, szemem káprázik a naptól, már dél
lehet. A lány sürgeti Emile-t, hogy öltözzön fel, s adja
kölcsön nekem az úszóruhát, s közben lábaival kalim-
pál a levegőben. Emile szinte ünnepélyesen ismétli
meg az ajánlatot, kifogástalan udvariassággal, mely
egy meztelen ember szájából mulatságosan hat. Né-
hány lépéssel arrább megyünk, levetkőzöm, s Emile
felölti ruháit, és társadalmi mozdulattal átnyújtja az
úszónadrágot.
Nem vagyok jó úszó, a víz lassan sodor a kőpillérek
felé, erőlködnöm kell, hogy feljussak megint. Néhány
métert felúszom, aztán hátra fekszem s engedem,
hogy sodorjon visszafelé. Csukott szemekkel fekszem,
a víznek itt örvénye van, szinte egy helyben forgat az
örvény a folyó közepén, nagyon lassan. Mozdulatla-
nul fekszem, a víz szagát érzem, ha felnézek, csak a
felhőket látom. Eszembe jut, hogy a Szajnában úszom
így, s ebben is van valami valószínűtlen, mintha egy
képzelt fogalom megelevenedne és testi formákat ölte-
ne, mintha egy verssorban úsznék vagy egy frázisban.
Ez a szédülés tart, amíg az örvény forgat.
Nem tudom, pillanatok-e ezek vagy hosszú percek.
A víz langyos, sötétzöld. Elmerülök, s aztán felbukom,
egyensúlyt keresek, sodortatom magam tovább. Soha
ilyen messze nem voltam még magamtól, mindentől,
amit valaha megéltem, szándéktól, származástól, kéte-

254
lyektől, jövőtől. Nem akarok semmit. Nem vágyom
semmire. Ebben a pillanatban rendben találom azt,
hogy itt vagyok, a Szajna közepén, egy idegen ember
úszónadrágjában, a parton hevernek ruháim, kabátzse-
bemben egy tárca néhány francia bankjeggyel, egy car-
te d'identité Jan Vaclav névre s egy biztosítótűvel össze-
tűzött zsebkendőben hétszázhatvan francia frank,
a vagyonom. Az is közömbös, hogy valaha kijutok-e
ebből a vízből. Az is, ha kijutok, mi lesz velem, hol-
nap, egy év múlva. S egy pillanatra elengedem ma-
gam, most már a vízre bíztam az egyensúlyt, s azt se
érezném lehetetlennek és különös szerencsétlenség-
nek, ha nem jönnék elő többé ebből a folyóból vagy
verssorból, ebből a nedves és jóságos elemből, ebből a
biztos langyosságból, melynek Szajna a neve.
Ebben a pillanatban sok mindenre gondolok, igen
gyors egymásutánban. A forradalom jut eszembe, mi-
kor egy utcán sortüzet adtak ránk a rendőrök, s gug-
golva futottunk a golyózáporban egy budapesti utcán,
akkor húszéves voltam. Egy ember felbukott mellet-
tem, néhányan megálltunk, fejénél, lábánál felemel-
tük a sebesültet, egy mellékutcába cipeltük, a kapu
alatt felgomboltuk kabátját és nadrágját, az embernek
haslövése volt, s abban a pillanatban, mikor hasát ki-
bontottuk az öltözékből, belei kitekergőztek a sebnyí-
láson, mint a kígyók.
Öcsémet látom, aki a kukorica szárított szakállából
csavar cigarettát, s nem ad belőle nekem. Rossz érzés-
sel gondolok rá. Nagyapámat látom, füle mögött toll-
szárral, a pulpitus előtt áll, kabátszárnyából hátul vörös
zsebkendő lóg ki, felhúzott szemöldökkel, rosszalló

255
arckifejezéssel fordul felénk, éppen a „Lélek halhatat-
lanságán" dolgozik.
Az egyik arab fejét látom, akivel együtt nyúztam a
bőrt télen, lázas, tuberkulotikus fénnyel égő szemeit,
ronggyal becsavart nyakát. Sorok jutnak eszembe köny-
vekből. Azt a sűrűséget érzem, mint nagyon régen,
egy pillanatra, mikor Vaszilieff jajongva állt reggel a
hídon, a folyó fölött, mely így forgat most.
Teljesen beleegyezem mindenbe, ami volt és ami
van. Behunyom a szemem, s ilyesfélét gondolok: —
Nem kell szájon át venni a vizet, orron át is lehet.
Harangszót hallok. A hang közelről szivárog, itt
úszik felettem, a víz felett, úgy érzem, hogy ki kell
nyújtani kezem a vízből, s tapinthatom a harangszót,
mint egy légáramlatot. Nevemet hallom. Nem akarom
hallani, de a kiáltás elkeveredik a harangszóval, a lány
kiáltja hibás kiejtéssel, hangosan, kissé lepedékes han-
gon, mintha reggel nem köhögte volna alaposan ki
magát.
Lassan tempózni kezdek a hang irányába, csodál-
kozva veszem észre, hogy karjaim csak kelletlenül en-
gedelmeskednek. Felütöm fejem a vízből, szemem te-
le van vízzel, csak homályosan látom a három alakot a
parton, Emile-t, egy férfit vadászfegyverrel vállán. S a
part szélén áll a lány, fehér ruhában, s a nagy kalappal
integet felém.
Prüszkölöm a vizet. Aztán, mintha életem függne
tőle, minden igyekezettel úszni kezdek feléje. A víz
fölé hajol, kinyújtja mind a két kezét, fölém hajlik,
partra segít.
A puskás ember Emile-lel vitatkozik.

256
 — Magánterület! — mondja, s az erdő felé int, a tisz-
tás felé, a folyóra, az egész horizontot magánterület-
nek jelenti ki egyetlen mozdulattal.
Mikor felöltöztem, két lépéssel mögöttünk megy,
vállán a fegyverrel, s lekísér a komphoz. A kép olyan
lehet, mint a száműzetés a Paradicsomból. A ruhában
nedvesen járok, nem értem rá megtörülközni, ingem
lucskos.
Az őr a parton marad s néz utánunk, amint szótla-
nul ülünk a kompon, s úszunk a falu felé. A harang-
szó most elhallgat. Dél van.
Éva, egy kiűzött Éva, visszanéz az erdőre, lehorgaszt-
ja fejét.

Csak estefelé tudjuk meg, hogy a hotelben, Au vieux

Donjon, nincsen üres szoba. Autósok érkeztek Párizs-
ból, s a hotel négy szobája foglalt. A hegyről jövünk
le, keresztülmegyünk a falun, a nagy kastély árnyékot
vet a kerek térre, melynek közepén láncos és kerekes,
középkori kút áll. A vendéglő előtt bennszülöttek ül-
nek. A szomszédban kovács patkol egy lovat. Az autó-
busz már elment. Régi, egyemeletes házak állanak a
téren körül, a nyitott zsalus ablakok mögött petróle-
umlámpa ég, egy kertben énekelnek.
A szálloda tulajdonosa felajánlja, hogy alvóhelyet
szerez. Öreg ember, fehér kötényt visel és puha, kari-
ma nélküli posztósapkát kopasz fején. Átmegyünk a
téren, egy keskeny homlokzatú ház kapuján az öreg
meghúzza a csengőt, várni kell, a tér már tele van ho-

257
mállyal. Az öreg fecseg, a lány kézitáskáját tartom ke-
zemben, Emile csöndesen áll s az ajtónak dől. A falusi
alkonyatban kissé idillszerűen állunk, s mindennek te-
tejében a lány óriási virágcsokrot tart kezében, mezei
virágokat, mint egy szelíden ízléstelen empire metsze-
ten. A virágokat a dombon szedte, míg Emile és én a
falut néztük hasalva, a Szajnát, melyet hosszú kanya-
rokban látni innen, világoszöld partjaival, füzeseivel, s
lenn a falut a kastéllyal, a magastetős házakat, a kúttal
a tér közepén, s megvitattuk a háborút, a békét s Euró-
pa jövőjét. A délelőtti hallgatást Emile-nél délután
szenvedélyes beszédéhség váltotta fel, egész délután ő
adott elő, s most utólag, ebben a pillanatban, úgy ér-
zem, hogy támadott, s én hanyagon védekeztem. Le-
het, hogy győzött is. A kézitáskával kezemben állok a
lány mellett, és nemigen érzem elviselhetetlen csapás-
nak, hogy Emile diadalmaskodott.
Tele vagyunk még nappal, ruháinkban és bőrünk-
ben megtapad a nap, a föld és a víz szaga. A ház, mely-
nek kapujában bebocsátásra várunk, keskeny és magas,
az ajtót sárga olajjal meszelték, nagy sokára megnyí-
lik, fiatal lány fogad, akit a fecsegő öreg állon csíp, fél
karral átöleli, s szobát kér számunkra. Sötét folyosón
megyünk végig, gyümölcs- és kenyérszag csap felénk,
a lány lámpát emel, felmegyünk a falépcsőn, és nyug-
talan árnyékot dobálunk mindenfelé. Az emeleten két
üres szoba van, mindkettő kétágyas, de az egyiket majd
olcsóbban számítják. Az öreg jókedvű, elveszi a leány
kezéből a lámpást, végigvilágítja a szobát, az ablakhoz
megy, behúzza a zsalukat, invitáló mozdulattal mutat-
ja a tornyos ágyakat, a lámpát az asztalra helyezi.

258
 Az ajtóban állunk, Emile egy fél lépéssel még a fo-
lyosón, az öreg int a lánynak és nekem, hogy lépjünk
közelébb, s rendelkező hangon mondja:
— Madame és az úr jól meglesznek itt. A másik úr is
teljes kényelmet talál majd a szomszéd szobában.
Ezt nem lehet félreérteni, zavaromban belépek a
szobába, s a kézitáskát egy székre teszem az ágy mellé.
Az öreg barátságosan megy el mellettem, Emile felé
tart, hogy megmutassa neki a másik hajlékot. A lány
nevetni kezd. Leül az ágyra, melyben rögtön elsüpped,
kalapját az asztalra hajítja és hangosan nevet. Emile
mormog valamit, félretolja az öreget, s mint akinek
rendet kell végre teremtenie, határozott lépésekkel át-
kerül a másik ágyhoz, és kalapját a birtokbavétel szim-
bolikus mozdulatával, félreérthetetlenül dobja a pár-
nákra.
Csípőre tett kezekkel, egy árnyalattal szigorúbb arc-
kifejezéssel néz maga elé, mint amennyit a helyzet
megérdemel. Az öreg orrát dörzsöli mutatóujjával:
— Ah, ah — mondja. — Ezer bocsánat.
Sűrűn pislog és kifelé megy a szobából. A fiatal
lány, aki mulyán és vasárnapi díszében elragadó ünne-
pélyességgel, szótlanul állott eddig a küszöbön, behúz-
za utána az ajtót.
Halljuk lépéseiket, amint ledöcögnek a falépcsőn.
Aztán a csönd. Az asztalhoz megyek és felsrófolom a
lámpát. Emile még mindig csípőre tett kezekkel áll az
ágy előtt, olyan arckifejezéssel, mint aki egy sértés elég-
tételén töri fejét. A lány felült a párnákra, lábait maga-
san felfektette a dunyhákon, karját összefonta, s fel-
váltva pillant Emile-re és reám.

259
 Ártatlan és kíváncsi tekintettel bámészkodik, mint
aki összehasonlít. A lámpát már felsrófoltam, nincs
semmi dolgom, tétlenül állok. A csukott zsalun át ne-
vetést hallunk fel a térről, kacarászást a sötétben, az
éneket. A Szajna felől tülköl egy hajó.
A szoba elég tágas, s világossárgára meszelték, az
ágy felett fehér muszlinból baldachin, a két ablak kö-
zött toalettasztal tükörrel s két karos gyertyatartóval.
A szekrény, az asztal cseresznyefa. Mindennek frissen
mosott fehérneműszaga van.
— Pardon — mondom, és ki akarok menni a szobá-
ból.
— Megálljon — mondja Emile, és kinyújtja utánam
karját, mintha vissza akarna tartani. Megállok és vissza-
nézek rájuk. Emile a bajusz helyéhez kap, két ujjal,
aztán váratlanul leül ő is az ágy szélére.
A leány nem szól közbe, mosolyog. Csupa érdeklő-
dés, gúnyos udvariasság. Tekintete kíváncsian jár kö-
zöttünk.
— Bocsásson meg — folytatja Emile —, de számomra
ez nagyon fontos. Számomra ez nagyon érdekes.
Kíváncsian nézzük egymást. Úgy érzem, hogy Emile
most néz meg engem először, s a leány mintha Emile
szemével vizsgálna. Kínos — mormogom. De nem, én
nem tehetek semmiről, biztosít Emile. Meg kell ér-
tenem, hogy ő nem érzi magát férfiasságában sértve,
se megalázva. A „férfiasság" szót keserű mosollyal ejti
ki, fölényesen. S bátran néz utána körül, szinte vakme-
rően:
— Én mindig úgy éreztem, hogy kissé visszamarad-
tam. Most huszonkilenc éves vagyok. Sokkal kevesebb-

260
nek látszom. Talán most is ez történt. Ön nagyon ro-
konszenves, de bocsásson meg, nem hiszem, hogy bár-
miben is... Úgy értem, ha rákerül a sor, azt hiszem,
sok mindenben egyenrangúak vagyunk. Persze ön ma-
gasabb valamivel.
S mellém áll és a tükörbe néz. A lány nevetni kezd,
felül, szoknyáját rendezi. A szobában félhomály, az ol-
csó tükörben csak elmosódottan látjuk magunkat.
Háttal állunk a lánynak, csak a tükörből látjuk szőke
fejét, amint kíváncsian bámészkodik mögöttünk.
Rosszkedvű vagyok. Liba, szólj valamit — gondolom.
De nem szól, csendesen s elégedetten kuncog maga elé.
Emile izgatottan s gyermekes kíváncsisággal bámul a
tükörbe. Szeretnék elmenni. Hirtelen haragot érzek,
s nem sok hiányzik, hogy mindhármunkra kiöltsem a
nyelvemet.
Emile vállamra teszi kezét. Ez a jóindulatú mozdu-
lat, mely önkéntelen, lefegyverez, zavarba hoz. Nyelek
egyet. Szánalmasnak és nevetségesnek találom, ahogy
állunk itten, s egymás férfias külsejét vizsgáljuk. Nagy
bánatot érzek ki a mozdulatból. Egy pillanatig még
nézünk így a tükörbe, komolyan, aztán mosolyogni
kezdünk.
— Egyszerű félreértés — mondom, s az ajtóhoz me-
gyek. — Tudniillik én tartottam a kisasszony kofferét.
— Egyszerű félreértés — mondja Emile. — Magától
értetődik. Milyen szamár vagyok.
Az ajtóból jól megnézem őket, s egy pillanatra az a
homályos érzésem, hogy két gyermeket látok, akik ti-
los játékot játszottak, s most rajtakapták őket és zavar-
ban feszengenek és szomorúak. Jól szemügyre veszem

261
őket, a felbontott ágyak között, a szobát nézem, a füg-
gönyöket, a régies parasztbútorokat. A fiú mindeneset-
re szomorú. Búcsúzás hangulata árad el az idegen szoba
fölött, egy tojásdad olajnyomatot veszek észre az ágy
fölött, Ámort és Psychét. A lány követi tekintetemet,
ő is komoly most, ágaskodik, megnézi a festményt,
lesüti szemét. Olyan most az ágyban, mint egy meny-
asszony, nászéjszaka előtt, vigasztaló és felvilágosító
szavakat szeretnék intézni hozzá. De aztán belátom,
hogy erre már semmi szükség nincsen. Egy ideig né-
zem őket. Vállat vonok és kimegyek a szobából.
A fiatal leány a folyosón vár s megmutatja az alvóhe-
lyet. Leülök egy székre, rágyújtok. A mosdón szappant
és vizet találok, megmosom arcom és kezem, szakál-
lam egészen kinőtt. Szakállamat dörzsölöm, kényel-
metlenül érzem magam. A zsalukat kitárom. A szomszéd
szobában víz csorran. A lány és a fiú járnak a szobában,
hallom hangjukat, csendesen beszélnek. Hűvös és tisz-
ta levegő árad az ablakból, a folyó felől, az ég felhős és
fekete. A téren, a kút körül alakok mozognak és han-
gosan beszélnek, egy rádió dzsesszzenét terjeszt vala-
melyik ablakból. A kastélyból most indul egy autó,
csak a reflektort látom, amint villámló, tüzes lobba-
nással keresi az utat. Arra gondolok, hogy ébresztetni
kell magunkat, hatkor indulunk innen, nekem nyolc-
ra Leroy üzletében kell lennem.
Nyolcra Leroy üzletében kell lennem? Nyolcra
benn leszek, beretválatlanul, kinyitom az üzletet, be-
hordom a kirakatot borító fatáblákat, felöntözöm a
padlót. Aztán mi lesz? Érzem, hogy a sötétben vörös
leszek, mély szégyenkezés fog el.

262
 Lemegyek a korhadt lépcsőn, tapogatózva megtalá-
lom az ajtót, végigmegyek a homályos téren, a vieux
Donjon ablakai világosak, az asztaloknál párok ülnek,
elegáns emberek, kirándulók. Lemegyek a folyóhoz,
sétányféle vezet végig a parton, a víz egészen sötét,
a hold nem világít, az erdő s a kastély a túlsó partról
csak homályosan dereng át ide. Fél órát járok itt, két
topolya között, száz lépést fel és alá. Szeretném átgon-
dolni mindazt, amit délután beszéltünk, de leggyak-
rabban s el nem utasíthatóan az a pillanat tér vissza,
mikor a part felé úszom, s a lány felém hajol és két
kezét nyújtja. Nem tudok semmit. Beszélnem kellene
velük. Óraütésre veszem észre magam, visszamegyek a
vendéglőhöz, az ablakon át látom már őket, az ajtó
közelében ülnek, egymás mellett, szótlanul és várako-
zóan, s most igazán olyanok, mint két vasárnapi isko-
lásgyermek, kirándulók egy közös líceumból.

Éjjel arra ébredek fel, hogy valaki sír. Első pillanatban

úgy tűnik, mintha egy gyerek sírna valahol. Felülök az
ágyban, hallgatózom. A sírás a szomszéd szoba felől
szivárog. Ijesztő és kényelmetlen. Ha az ágyban, ezen
az idegen helyen, a paplan alatt egy hullát találnék,
nem ijedhetnék meg jobban. A hideg végigmegy háta-
mon, libabőrösen ülök az ágyban, meztelenül, az ide-
gen ágyban, melynek szárított fű- és bolhaszaga van.
Nem merek lámpát gyújtani. Nem merek mozdulni.
Futólag arra gondolok, hogy féltem-e így valaha, mert
félek, hallom az egyenletes, fájdalmas sírást, didergek.

263
Fél kézzel a szék felé tapogatózom, megkeresem inge-
met, a sötétben magamra húzom. Az ablakot nyitva
hagytam. Mindent értek, az ébredést követő pillanat-
ban már tudom a sírás eredetét, azt is, hogy kitől és
miért származik, de különös módon nem vagyok egé-
szen tisztában vele, hol vagyok és miért vagyok itt.
A felhők eltakarodtak, most látom, hogy közben
megjelent s már lemenőben is van a hold. Csak fényét
sejtem, halványan az ablak felől. Topolyafákat látok,
s mikor szemem megszokja az ablak homályos, holdfé-
nyes négyszögét, két topolyafa között a messziben
ezüstcsíkot veszek észre s a derengő mezőt. Ez a Szajna,
gondolom, s mint aki támpontot talált, nyugodtabb
leszek. Nincs órám, de biztosra veszem, hogy már az
éjszaka után vagyunk, talán csak egy-két perc, s virrad-
ni kezd.
Éktelenül szomjas vagyok. Kimászom az ágyból,
mezítláb a mosdóhoz tápászkodom, poharat s vizes-
kancsót találok. A víz langyos, s a pohárnak édeskés
szájvízszaga van.
Elönt a verejték. Az éjszaka ragad, mint a langyos
nyirok. Semmi kedvem visszafeküdni a bolhaszagú
ágyba, az utálatosan puha, ragadós dunyha alá, mezte-
len lábamra cipőt húzok, de nem fűzöm be, nadrágot
öltök, tíz ujjammal végigszántok hajamon, így fek-
szem vissza az ágyra, ülő helyzetben. Egy grist csava-
rok, s óvatosan sercentem a gyufát.
A gyufasercentés éjszaka arra a célra, hogy valakit
álmából felzavarjanak, éppen olyan alkalmas, mint az
ágyúlövés, s hatása is biztos. Ezt tapasztalatból tudom.
Mikor a gyufa elsercent, lélegzet-visszafojtva várok.

264
Csakugyan, a sírás elhallgat. Észrevették, hogy fenn
vagyok. Minden hang átszűrődik, a fal deszkából van.
Félre nem érthetően hallom, amint a szomszédban
suskál valaki. Ez a nő. A szavakat nem értem, de a han-
got megismerem, mintha így suttogva is lepedékes len-
ne a hangja, és sebesen pergeti az rr-eket. Hosszan,
sokáig suttog, a sírás elhallgatott. Aztán nagy szünet.
Most a fiú kérdez valamit. Az ágy reccsen egyet, mint
mikor valaki hanyatt elveti benne magát. Most talán
alszanak.
Különös, gondolom, ezek most odabenn fekszenek
mint egy házaspár. Közös ágyban, közös paplan alatt,
poros cipőik az ajtó előtt állanak, hálóingben feküsz-
nek, bizalmasan. Már egy éve. Vagy két éve. Boudin.
Hogy hívják, mi is a neve? Emile Boudin. Huszonki-
lenc éves, ami azt illeti, kissé fejletlen. Különösen az
arcvonások. Mérnök a gázgyárban, de ez nem jelent
semmit. Intelligens. Borsi azt mondta, hogy ez jó faj-
ta, ezek a fiatal franciák. Hamar lázba jön, akkor elha-
rapja a szavakat. Csakugyan, minden fontos neki. Az
apja fotográfus volt Neuillyben. Olyan dolgokról is
beszél, melyeket én már nem ismerek. Ez szinte jól-
esett. A szürrealizmusról adott elő, s mikor megkérdez-
tem, hogy mi az, úgy nézett rám, mint egy részegre.
Aztán összeszedte magát és jóindulatúan megmagya-
rázta. De ettől a pillanattól fölényesebb volt. Alig ész-
revehetően. Egész délután oktatott egy kissé. Már meg
akartam mondani neki, hogy se Billancourt-ban, se
Puteaux-ban, ahol a telet eltöltöttem, nem beszélt sen-
ki szürrealizmusról, de aztán úgy éreztem, hogy ezt kér-
kedésnek veszi. Egyáltalán, volt valami megnyugtató

265
számomra abban, hogy nem hallottam mai napig a
szürrealizmusról. Úgy éreztem, hogy nem is fontos.
Napról napra élek, sok mindent elfelejtettem, sok
mindent tanultam. Azt hiszem, Boudin szegény. Talán
nem megy sokkal jobban a dolga, mint most nekem.
Nem mindenki olyan szerencsefia, mint én, aki eladó
vagyok Leroynál. De ő mégse tudja azt, amit én. Ő ide-
haza él, az életében, nem ment túl élete természetes
keretein, a legrosszabb, ami történhet itt vele, hogy be-
teg lesz vagy éhezik. Ez nem ugyanaz, mintha én le-
szek itt beteg, vagy ha én éhezem. Ezt még nem tudja.
Rokonszenvet érzek iránta. Egyidős velem. S egy
kis fölényt. Ő idehaza van.
Ez persze, gondolom, hogy ő idehaza van, nem segít
rajta, nem segít azon, hogy szerelmes ebbe a lányba, s
a lány itthagyja, elmegy haza, valamelyik vidéki város-
ba, nem akar róla tudni, nem akar visszajönni hozzá.
Ez a vég. S közben oly udvariasak. De az elébb sírt.
A gris körmömre égett. A falhoz nyomom, másnap
biztosan megállapítják majd, hogy egy disznó aludt
itt, valószínűleg egy idegen.
Végigfekszem az ágyon. Mindez közömbös nekem.
Néha megdöbbenek, milyen türelem van bennem. Tu-
dok várni. Ezt nem tudtam azelőtt. „Azelőtt" — erre
mindig úgy gondolok, mint mikor egy felnőttnek
gyermekkora jut eszébe. Megtanultam a türelmet is.
Szerelmes ebbe a lányba, gondolom, fekszem a sö-
tétben, és elhúzom a szájam. Borsi egyszer azt mondta,
hogy Párizsban a szerelemnek még teljes értéke van.
Ez a szó: „szerelem", úgy hat rám, mintha azt mondaná:
„világpolgár". Ez még van, csakugyan? Ez a játék és

266
ceremónia, „de igen, de nem"? A leányt látom, amint
haját feltűzi, most élesen látom őt és magamat, figyelni
kezdek.
Vaszilieff jut eszembe, aki azt mondta egyszer, hogy
talán élnek már emberek, akik számára a művészet
nem olyan fontos, mint nekünk. Arra kell gondolnom,
hogy talán élnek már emberek, akik számára a szere-
lem se olyan fontos. Vagy nem úgy fontos, nem abban
a formában.
Nyugodtan nézek magam elé. Nem tudom elkép-
zelni, hogy valamikor éjjel egy szobában sírni kezdjek
egy nő miatt, mint ez a francia fiú itt a szomszédban.
Hirtelen „felnőtt"-nek érzem magam, más értelemben,
mint ahogy ezt valaha is elképzeltem. Nyugodt vagyok.
Ha egy ember el akar menni egy másik embertől, ak-
kor elmegy.
Boudin felszedte valahol ezt a leányt, aki vidékről
jött Párizsba, romantikus kis szerelem lehetett, a régi
iskola, talán együtt is laktak, talán az őszintétlen pa-
pa—mama-játszások egyike volt, nagyon fiatalon, ahogy
egészen fiatal emberek a háború után csinálták. Lehet,
hogy Boudin is „otthont" akart alapítani. Ezt gyakran
láttam, háború után. A lány most elmegy.
De én, miért ülök én itt az ágyban, harisnya nél-
kül, Emile és Éva búcsúestéjén? Mi közöm hozzájuk?
Egyszer bemégy egy szobába, megismerkedsz valaki-
vel, bemutat az új ismerős egy nőnek, nevem ez, nevem
már nem a régi. Többé nem látod. A nő megmarad
emlékedben, gondolsz reá, talán szeretnél találkozni
vele. Gyöngéd benyomás. Egy napon találkoztok, köz-
ben történt egy és más, a nő megkérdi: — Mit csinált

267
közben?... — s maflán nézel. Egy délelőtt a folyópar-
ton hevertek, ismeretlen helyen, melynek nevét sem
hallottad azelőtt, a nő modorában van valami gúnyos
és elutasító. Pathénál lemezeket árul, s ez nagy meg-
könnyebbülés, mert már féltél, hogy a konzervatóriu-
mot végzi. Hangja kissé lepedékes, haja búzaszőke. Ez
egy nagy, fehér race, mondta Vaszilieff, s arra gon-
dolsz, hogy Vaszilieff bizonyos okból, melyet nem is-
mersz, mindig is érdeklődött a lány iránt. Véletlen. Az
is véletlen, hogy Vaszilieff, aki a nagy, fehér race e ro-
konszenves példánya iránt érdeklődik, egy néger nővel
jár el a Jurába.
Ez egy francia nő. Keze ismerős, de még nem jöt-
tem rá, honnan ismerem ezt a kezet. Ismertem már
francia nőket, néhány nő emléke vonul fel, szavak és
mozdulatok emléke — de ez más, ez a igazi francia nő.
Kíváncsi vagyok rá. Most úgy érzem, hogy megtalál-
tam a kifejezést: kíváncsi vagyok erre a nőre. De rög-
tön érzem azt is, hogy valami túlzás és luxus van mind-
abban, ahogy itt ülök, éjszaka, idegen helyen egy ágy-
ban, s két idegen ember lélegzetvételét hallgatom, kik
közül az egyik sírt az elébb, mert a másik elmegy tőle.
Csakugyan, miért megy el tőle? Mindebben van vala-
mi túlzás. Ennyire talán nem is vagyok kíváncsi.
Azt hiszem, nem nagyon okos a lány. Újabb grist
sodrok, de nem gyújtok rá. Az ablak előtt már világo-
sodik. Nagyon óvatos mozdulattal felöltözöm, mikor
a nyakkendőt kötöm, három napja vettem ezt a nyak-
kendőt, az ablakhoz állok, már dereng a nappal.
Félreértés ez — gondolom.

268
 Nekem nincs itt semmi keresnivalóm. Boudin gye-
rek. A lány utazzon haza.
Egy pillanatig ácsorgok még az ablakban, ezt gon-
dolom: kár.
Aztán: talán élnek már emberek, akik számára a sze-
relem már nem olyan fontos. Te meg én, és fogak csikor-
gatása?...
És: azt hiszem, a szerelem jókedvű dolog.
Jókedvű vagyok. Nyugodt vagyok. Veszem a kala-
pom, lábujjhegyen megyek át a szobán, végtelen lassan
le a lépcsőn, a földszinti folyosón hosszú láda áll a fal
mellett, megbecsülöm a szállás árát, és egy ötfrankosat
a láda szélére helyezek. Többet nem ért — gondolom.
Lenyomom a kilincset, a toronyórát látom, már há-
romnegyed öt. A téren körülnézek, felbámészkodom
az ablakokra, a csukott zsalu felé megemelem kalapo-
mat. Ha nem találnak reggel, mindent megérthetnek.
Ott, a topolyák között vezet az út a vasút felé.
Gyorsan vágok neki, mindig csak a folyó irányát
kell tartanom, messze látszik már a híd. A reggel hű-
vös, üde és hangos. A gyümölcsfák énekelnek, csíz és
rigó mindenfelé, s a levegőt tapintani lehet. Nálunk
otthon a folyó mellett ilyesféle a reggel.
Jókedvűen megyek, könnyű vagyok, úgy érzem ma-
gam, mint aki homályos, be nem látható veszedelem-
ből szabadult meg. Fél órával indulás előtt beérek az
állomásra. Leülök egy padra a sínek előtt, a reggelt
szagolom, felszabadult és nyugodt vagyok. Tervek éb-
rednek. Mintha valami kötöttség, akadály torlódott
volna körülöttem, s ezt az akadályt ma éjjel magam
mögött hagytam.

269
 Fejem fölött zúgnak a drótok. Vidéken vagyok. Fü-
tyülni kezdek, és a kavicsokon cipőm talpával verem
hozzá a taktust.

Este, talán öt perccel Leroy távozása után, mikor ép-

pen csukni akarok, s az egyik fatáblát két kézzel cipe-
lem elő a raktárból, hogy felrakjam az ajtóra, valaki
lenyomja a kilincset. A lámpát már leoltottam. Az ut-
ca homályos világítása ráesik, a nyitott ajtóban áll, ka-
lappal kezében, mint aki nem mer belépni.
Emile.
Lassan becsukja az ajtót, közelebb jön, nem tudok
kezet nyújtani neki, két kezem tele van a nagy deszká-
val. Nem mozdulok, s ő felém nyújtja kezét, de aztán
zavartan megáll a kéz a levegőben, belátja, hogy előbb
dönteni kell a deszka felől. Ez is megtörténik, egy ár-
nyalattal talán lassabban, mint az udvariasság megkí-
vánja, nekitámasztom a deszkát a falnak, mivel szolgál-
hatok?
Beszélnem kell önnel — mondja Boudin. Oly várat-
lanul mentem el tegnap reggel, nem is értették. Csak
nem sértett meg? Ő nem tud róla, de tegnap este a vieux
Donjonnál talán egy pohárral többet ivott, nem bírja
az italt, s úgy emlékszik, hogy sokat beszélt, s nem is
emlékezik mindenre vissza. Nagyon lesújtaná, ha meg-
sértett volna valamivel, talán az az együgyű félreér-
tés... Ő maga sem tudja. Mindenesetre, látatlanban
is, bocsánatot kér.

270
 Ha csak ezért jött, mondom, akkor meg tudom
nyugtatni. Nem sértett meg. Csak elmentem, koráb-
ban. Magánügy.
Hogyne, persze, siet helybenhagyni, gyámoltala-
nul. A lámpához megyek, gyufát keresek elő, meg aka-
rom gyújtani a gázt. Emile utánam botorkál. Neki be-
szélnie kell velem, most, azonnal, nagyon kér, men-
jünk el innen. Akárhová. Itt a sarkon van egy kocsma,
talán igyunk egy aperót.
Ah, ti, az örökös aperótokkal, gondolom.
Tájékozatlanul állok. Rekedt nyugtalanság dadog
Emile hangjában, sürgetés, zavar, amit nem utasítha-
tok el.
— Mi történt? — kérdem.
— Elutazik, holnap reggel... — feleli gyorsan, hango-
san, s mégis olyan a válasz, mint egy nyöszörgés.
— De hát — mondom csodálkozva, kalappal fej e-
men, kulcsokkal a kezemben —, tudtommal... Ez nem
újság. Vagy nem Demoiselle utazik el?...
— De igen — mondja.
— Nem értem.
Hallgatunk. Emile végigsimítja haját. Sötétség ra-
gad körülöttünk, csak görnyedt alakját látom, a körvo-
nalakat. Lassan megyek előre, Emile nyomomban,
felrakom a deszkatáblákat, a vasrudat, a lakatot, Leroy,
tissus en gros,* éjszakai toalettben elmarad mögöttünk.
Végigmegyünk a rue Bonapartén, le a Szajnához, csak-
ugyan van itt a sarkon egy kocsma, hol nincsen? A bejá-

* tissus en gros (fr) — szövet nagyban; nagybani szöveteladás

271
rat elé telepedünk, a Louvre mögött vörhenyes az ég,
dübörög és remeg körös-körül minden, de erre a lár-
mára már nem figyelünk. Suse-citront iszom, Emile
mechanikusan kér egy exportot. Rikkancs jön, veszek
egy Paris-Soirt.
— Miért ment el reggel? — kérdi hirtelen Emile.
Összehajtom az újságot, zsebre teszem.
— Erre nincs mit felelni — mondom. — Higgye el.
Az maga felelet volt, hogy elmentem. Úgy éreztem,
hogy itt egy magánügy zajlik le, s nekem elég volt be-
lőle.
Jéggel és szódával babrálunk. Mindenki elkészíti ita-
lát. Most nézem meg jobban Emile-t: úgy látszik, ő
sem aludt sokat éjjel, s ma ő a beretválatlan. Feltűnik,
hogy ugyanazt a szürke kockás inget hordja még, mint
tegnap, a kiránduláson. A poharat nézi, a barna fényű
italt, a jeget a pohárban.
—Nem ilyen egyszerű — mondja. — Magánügy. Per-
sze hogy nem újdonság, régen tudom, hogy elutazik.
Én már fél esztendeje tudom. Az ilyesmit nem lehet
napra megállapítani. Nem azon múlik, hogy bizonyos
órában indul egy vonat, mely bizonyos helyre távolít-
ja el őt. Ezt még ki lehetne bírni. Esetleg utána lehetne
menni. Sajnos, a dolog rosszabb, mint hittem.
Szánalommal nézek rá. Ez még a régi iskola. Bólo-
gatok.
— Hallott tegnap sírni engem? — kérdi váratlanul.
— Hogyne — mondom udvariasan.
— Bocsásson meg — feleli szemérmesen és szelíden. —
Bizonyára zavartam. Az nagyon tapintatlan dolog, ha
az ember a sírásával zavar egy szomszédot.

272
 — Nem tesz semmit, Boudin úr — mondom. — De
ha megenged egy kérdést: gyakran szokott sírni? Mert
azt általában nem szeretik a nők, ha egy férfi sír. Nekem
nincsen sok tapasztalatom, hogy Párizsban mit kell
tenni, ha az ember vissza akar tartani egy nőt, de félek,
hogy a sírás csak kevéssé alkalmas eszköz erre a célra.
Nagyon ostobának érzem, amit mondtam, s Emile
csodálkozva bámul rám. Gondolkozik. Mélyen léleg-
zik, mint aki valami fontosat akar mondani, de aztán
félúton elhallgat, mikor már teleszívta levegővel a tü-
dejét, hogy egy nagy szólamot vágjon ki, s lemondóan
legyint egyet. Megkínzottan néz maga elé.
— Arra akartam megkérni — mondja egyszerűen —,
hogy jöjjön velem. Ezt délután találtam ki. Délután a
Louvre mögött ültem egy kávéházban, s ezt találtam
ki... Hogy ön jöjjön velem, s beszéljen vele, kérje
meg, hogy ne utazzon még el, maradjon még itt, egy
fél évet vagy egy hónapot. Reggel azt mondta: „Már
megvettem a jegyet." Ma nem mentem be a gyárba.
Ez a dolog már régen haldokolt, tudnia kell, de amíg
nem halt meg valami, addig él. Most, az utolsó pilla-
natban veszem észre, hogy él. Én nem vagyok csábító.
Én nem vagyok nőcsábász, holnap elutazik, rendben
van, de mi lesz este, mi lesz holnapután. Ha jókedvű,
én is jókedvű vagyok. Általában nem vagyok jókedvű.
Mit csináljak? S akkor gondoltam, hogy eljövök ön-
höz, és megkérem, hogy beszéljen vele.
— Én? — kérdem.
Bámulunk egymásra. Emile alázatos, nagyon csen-
desen beszél, alig értem, át kell hajolnom az asztalon.
— De hiszen nem is ismerem... — mondom.

273
 — Ön egy idegen — mondja Emile. — Nagyon röstel-
lem, hogy az éjjel zavartam. Nem, általában nem szok-
tam sírni. Szánalmas is lenne. Igaz, hogy most meglehe-
tősen közönyös nekem, szánalmas figurát mutatok-e
vagy sem. Nem törődhetem a fellépéssel. Tudnia kell,
hogy az ilyen dolog lassan hal meg. Hónapokon át
tart. Mit tud egy nő? Este komolyan beszélt még, társa-
ságban, a forradalomról volt szó vagy egy új könyvről,
aztán hazamegy, talál egy szalagot valamelyik fiókban,
és örül neki és mindent elfelejt. Valami különös udva-
riassággal kezdődik. Odafigyel, ha mondok valamit.
Mi Borsi úr kiállításán találkoztunk, két év előtt, mi-
kor kiállította azokat az ijesztő kúpokat. Én nagyon
szegény vagyok. Nem tudtam sokat nyújtani neki. Né-
ha azzal telt el a vasárnap, hogy sétáltunk a Bois-ban,
és leültünk egy padra. Tudnia kell, hogy mindig nyá-
jas volt. Sok komolyság van benne, valami különös
érzéke van, hogy mindig csak azt csinálja, amiről abban
a pillanatban szó van. Ha nem volt pénzünk, otthon
maradtunk, gyerekkoráról mesélt, a városról, ahol fel-
nőtt, St. Malóról. Családja most is ott él, apja valahol
a Crédit Lyonnais fiókjánál volt pénzbeszedő, egy na-
pon örököltek negyvenezer frankot, akkor letette a ka-
uciót a banknál, s azóta pénztáros. Azt hiszem, egészen
kis emberek. Holnap reggel hatkor utazik haza. Azt
mondja, hogy otthon akar élni, a tenger mellett. Neki
elég volt Párizsból. Ezt nem hiszem el. Belőlem volt
elég. Ha alszik, csikorgatja a fogát, ez egy rossz szokás.
A Gare Montparnasse-ról utazik, elébb Morlaix-be
megy, egy barátnőjéhez. Most este elmehetnénk még
hozzá. Már becsomagolt.

274
 — De miért én, Boudin úr?... — mondom. Rágyúj-
tok. Már nem vagyok nyugodt. Ezt sértődötten kér-
dem, kissé felháborodottan, s rögtön kinyújtja a ke-
zét, és bocsánatkérően megérinti karomat. — Miért
én? S ami azt illeti... Nagyon megértem önt, persze,
ez nagyon szomorú. Ön ragaszkodik a kisasszonyhoz.
Másrészről... Annyi minden van a világon.
Szinte ijedten néz rám.
— A világon? — mondja. — Ilyesmit mondanak, ha
valakit rábeszélnek arra, hogy szokjon le a cigarettáról.
Elárulok önnek egy nagy titkot. A világon nincsen sem-
mi. Csak én vagyok a világon, számomra, e pillanatban.
— Ön nem kollektív ember — mondom szemrehá-
nyóan.
— Nem — feleli élénken. — Én nem vagyok kollektív
ember. Majd meglátja, Franciaországban egyáltalán
kevés a kollektív ember. De most nem erről van szó...
Délután egy kávéházban ültem, sok mindent átgon-
doltam, s aztán eljöttem önhöz. Hogy miért éppen ön?
Ezt nagyon nehéz megmondani. Ha az ember nagy
bajban van, nem ír levelet és folyamodványt, hanem
ahhoz fordul, aki ott van a közelben. Ön itt van a kö-
zelben. A különös az, hogy ön közelebb van, e pillanat-
ban, mint akárki más, akit ismerek. Ez nem vallomás.
A kávéházban jöttem reá. Hogy őszinte legyek, talán
már régebben is rájöttem. Mi egyszer találkoztunk,
aztán nagyon sokáig nem láttuk egymást, s aztán egy-
szerre ott állott ön a metró kijáratában, az Etoile-nál,
és kezet nyújtott. Akkor még nem tudtam, hogy
együtt maradunk-e. De mikor el akart búcsúzni, hogy
odébb menjen, megkértem, hogy jöjjön velünk. Ez

275
nem csak rokonszenv... Most elárulok önnek valamit.
Nem nagy dolog, nem megy sokra vele. Talán nem is
előkelő dolog, hogy erről beszélek. Nem vagyok ab-
ban a helyzetben, hogy előkelően viselkedhessek. Azt
akarom mondani, hogy egyszer beszéltünk önről.
Később, az első találkozás után. Erre elég jól emlék-
szem. Egy moziban ültünk, s a szünetben azt mondta:
— Nem ő az? — s egy emberre mutatott, aki oldalt ült,
profilban felénk, nyolc sorral elébb. — Nem — feleltem
gyorsan. Pedig ön volt. A kijáratnál láttam, hogy ön,
de az igazság az, hogy én már első pillanatban felismer-
tem önt, s rögtön letagadtam. Később, éjszaka, beszél-
tünk erről. Mert eszünkbe jutott, hogy nem tudunk
semmit önről, egyszer láttuk, s ő mégis így kérdezte:
— Nem ő az? — magyarárat nélkül, mintha nekem tud-
ni kellene, kiről van szó, s én rögtön megértettem és
így is feleltem, mintha egy társalgást folytatnánk régen,
melynek ön a hőse. Ezt meg kellett beszélni. Összeke-
restük, amit tudunk önről. Doktor, mondtam. Dok-
tor, de nem orvos, se nem tudós — felelte ő —, s ez nem
ugyanaz odalenn. Ezt mondta. Aztán, váratlanul hoz-
zátette: — Ismerős a keze. — Hogyan? — kérdeztem. —
Csak ismerős... — mondta. — Idegen ember, külföldi,
de a keze ismerősnek tűnt fel. Mintha már láttam vol-
na valahol.
— Ezt mondta? — kérdem.
A hangom rekedt, nyugtalan. Eldobom a cigaret-
tát. A Louvre felé bámulok, a lámpákat nézem a par-
ton. Emile csodálkozva pillant fel.
— Tessék? Igen — folytatja. — Önt is meglepi? Nők
mondanak ilyesmit. Néha egy idegen férfi kezét talál-

276
ják ismerősnek, néha a fülét vagy a cipőjét. Nincs je-
lentősége. Mikor engem megismert, azt mondta, hogy
a füleim emlékeztetnek az öccse füleire. Később egy-
szer megismertem az öccsét, aki néhány napra Párizs-
ba jött látogatóba, s csakugyan, neki is ilyen hegyes
füle volt. Szóval a keze. Ebben csak az volt a fontos,
hogy ön létezik. Soha nem beszéltünk önről, annyi
ember jön és megy, s egy napon messziről meglátjuk
önt, s nem kell külön magyarázni, hogy ön létezik. Ez
a rokonszenv, gondoltam. Aztán hónapokon át nem
láttuk megint. S abban a pillanatban, mikor újra talál-
koztunk, már elintézett dolog volt, hogy ő hazautazik.
Erről nem kellett külön beszélni. Az ember jár, néz,
alszik, felkel, s közben mintha kihűlne körülötte a le-
vegő. Ez az, mikor meghal egy szerelem. Az élet egy
ideje. Valami, ami nem lesz többé. Néha azt hiszem,
ez volt az ifjúság. Ragaszkodom hozzá.
A pincér felgyújtja a lámpákat. A világosságban
megnézem kezeimet. Nekem is ismerősek.
— S egy napon azt mondta: „El fogok menni." Ez
délután történt, tavasszal. A tükör előtt állt és fésülkö-
dött. Igen, mondtam. Néztem, a díványon feküdtem,
olvastam, felnéztem. — Hazamegyek, mondta, hazame-
gyek a Bretagne-ba. A párizsi éveknek vége. Én itt
mindig a vidéki voltam. Egy kissé úgy éreztem ma-
gam, mint aki látogatóban van. A látogatásnak vége.
Most elmegyek, uram. — S felém fordult, két ujjal
megemelte a szoknyája szélét, s mélyen bókolt. Férj-
hez megy majd a Bretagne-ban? — kérdeztem. Gondol-
kozott. Mert én is elvehetem, mondtam. A fejét rázta,
mellém ült, sokáig néztük egymást. — Nem, mondta,

277
az ember ne menjen férjhez idegenbe. Te Neuillyben
születtél. Én St. Malóban. Az kettő. — Akkor kezdő-
dött. Nem beszéltünk róla többet, de tudtam, hogy el
fog menni.
— Ez olyan — folytatta, s közben ittunk —, mint mi-
kor valakinek betegsége van, de nem akar gondolni
rá. Jól érzi magát, föl se veszi, járkál, végzi a munkáját,
nem tart diétát, nem törődik a betegséggel. De egy
napon fájni kezd valami, mert a betegség sem törő-
dött vele, s szépen kifejlődött. Most már nem lehet
semmit tenni ellene. Mindenféle szerekhez nyúl az
ember. Például azt mondogatja magának: — Annyi
minden van a világon. Van, aki inni kezd. Ez mind
nevetséges. S mikor meglátom önt, a metró előtt, egy-
szerre ismerősnek érzem, ezt nem tudom megmagya-
rázni, eszembe jut, hogy úgy beszélt önről, mintha
nem is kellene külön bemutatni. Valami azt súgta ne-
kem, hogy ne vegyem önt észre, menjek az utamra.
De egyszerre nevetséges reménykedés fogott el, hogy
ne engedjem el önt, talán, ha ön itt van, nem lesz ked-
ve elutazni... Az a fontos, hogy ne utazzon e1. Az em-
ber szerény lesz.
— Igen — mormogom. — Ezt Vaszilieff is mondta.
Felnéz.
— Vaszilieff? Ah, igen, az a lompos orosz... Nos,
csakugyan, ki hitte volna. Egy hétig nem hallok az el-
utazásról. Programot is csinál, vasárnapra, elég külö-
nös programot, azt akarja, hogy menjünk ki együtt
hárman La Roche Guyonba. Ez külön dolog, La
Roche Guyonnal... meg kell magyaráznom. Mikor
mi megismerkedtünk, egy könyvet tartottam a kezem-

278
ben. Maupassant regényét, a Bel Amit, ha ismeri. Bor-
si úr förtelmes kiállításáról együtt jöttünk el, és sokáig
sétáltunk. Mindig így kezdődik. Később egy kávéház
előtt ültünk, a teraszon, a könyv az asztalon feküdt,
már nem tudtunk mit beszélni, hallgattunk, beállott
az a kellemetlen hallgatás, mikor minden, amit mond-
hat az ember, csak kifogásnak tűnik fel, hogy arról az
egyről ne kelljen beszélni, amiről úgyis szó van... Fel-
nyitotta a könyvet, lapozott benne, néhány sort olva-
sott. La Roche Guyon, mondta, hol van az?... Azt a
részt olvasta, mikor Bel Ami megszökteti a bankár leá-
nyát, s éppen La Roche Guyonba megy vele, ott tölte-
nek néhány napot... Így kezdődött, ilyen regényesen...
Mintha az ember kirándulna egy regénybe. Másnap
reggel már elutaztunk, és ott töltöttünk néhány napot.
Hallgat, idegesen keresi két ujjal a bajusz helyét.
— Most már mindent tud — mondja aztán csende-
sen. — Mikor reggel nem találtuk önt, rosszkedvű lett.
Szótlanul utaztunk be Párizsba. Délelőtt egyedül járt
a városban. Délben találkoztunk, és azt mondta, hogy
kilépett az üzletből, holnap reggel hazautazik. Már a je-
gyet is megvette, mondta. Mintha az jelentene valamit.
A jeget kavargatja poharában.
— Akar nekem segíteni? — kérdezi egészen alázato-
san, mosolyogva.
Valamit kell felelnem neki. Eszembe jut, hogy min-
dig rokonszenves volt nekem Emile. Ahogy itt ül, za-
vartan, s könyörög, kínál és rábeszél, egészen különö-
sen rokonszenves.
— Én nem tudok önön segíteni, Boudin úr — mon-
dom barátságosan, s önkéntelenül én is mosolyogva

279
beszélek. — Ki vagyok én? És mi jogon?... Én csak egy
idegen vagyok, én nem ismerem Mademoiselle-t. Kép-
zelje el, ha ő már Neuillyt valami távolinak érzi...
Csak a fájdalom és a zavar adhatták önnek ezt az ötle-
tet. Egészen biztosra veszem, hogy Mademoiselle sért-
ve érezné magát, ha én fölkeresném és rábeszélném...
Mi jogon? Lehetetlen.
— Azt hiszi?... — kérdi.
Intek, hogy igen. Halántékát dörzsöli.
— Hát persze, akkor nem lehet... — mondja elgon-
dolkozva. Nagyon lassan kapar elő egy régi divatú er-
szényt, egy frank ötven centimes-ot számol az asztal-
ra. — Nekem most el kell mennem — mondja.
Felállunk.
— Kérem, adja át... — kezdem. De leint. Megfogja
kezemet s közbevág:
— Most haza kell mennem. Bocsásson meg. Igen
nagy zavarban vagyok. Már az üzleteket is becsukták.
Szerettem volna venni neki valamit... Ha csakugyan
utazik. Egy emléktárgyat. Nem gondolja? A Rivolin
láttam karpereceket, zöld kővel. Vagy egy kis gyűrűt.
Ha később megnézi, eszébe jut, ez volt Boudin. Egy
gázgyárban volt mérnök. De pénzem sincs most.
— Én adhatok önnek — mondom hirtelen, s az in-
gem alá nyúlok, ahol a pénzt hordom.
— Dehogy — mondja. — Isten ments. Nagyon ked-
ves. Majd elküldöm postán, elseje után.
Nézünk a levegőbe. Milyen romantikus ember ez.
Keze meleg, mintha láza lenne.
— Hát — mondja — Isten önnel. Nem neheztel? Per-
sze, önnek van igaza... Legyünk néha együtt.

280
 S futni kezd egy autóbusz után. A peronról még in-
teget.
Leszámolok egy frank ötvenet az asztalra. Lassan
felmegyek a rue Bonapartén. Kilenc óra. A legoko-
sabb, amit tehetek, ha elmegyek a Dôme-ba.

Az éjszakára csak homályosan emlékezem. Nem tu-

dom, merre jártunk, Borsival és Vaszilieffel, két-három
helyen is megfordultunk. Hajnalban valahol az Avenue
du Maine-en ülünk, Borsi lakása közelében. A szob-
rász teljesen elázott. Vaszilieffel hazatámogatjuk, a reg-
geli világosságban kísértetiesen fogadják a kúpok és
gömbök a belépőt. A szobrászt lefektetjük, ahogy le-
het, dideregve járunk a hajnali utcán, egy kávémérés-
ben csokoládét iszunk. A bár mellett állunk, s Vaszilieff
levetkőz minden szemérmet, egyik friss brióst a másik
után pofázza, félig elfordulva, kitágult orrcimpákkal.
A tükörben látom, hogy szemem fehérje véresen erezett
az álmatlanságtól. Már három éjszaka nem aludtam.
— Vaszilieff úr — mondom.
Vaszilieff az egyetlen ember, akivel még urazzuk
egymást. Az orosz egy falással lenyeli a brióst, melyet
éppen szájába tömött, rövidlátó és alázatos pislogással
fordul felém. Vaszilieff lefele megy, gondolom. Szürke
szvettert hord most nyáron is. „Lefele megy", ezt nem
úgy értem, hogy eladja versenylovait, sem úgy, hogy
már hosszabb ideje nincs hol aludnia. Lefele megy,
mert elengedte magát. Ezt ismerem. Van a szemében
valami, amit ismerek, amitől félek.

281
 — Hány óra van most?
— Fél hat — mondja találomra Vaszilieff úr, akinek
nincs órája, de hivalkodóan büszke időérzékére. Meg-
kérdezzük a pincért. Fél hat múlt tíz perccel.
— Hatkor elutazik — mondom és rágyújtok. Társa-
dalmi hangon beszélek. Vaszilieff leveri a morzsákat a
szürke szvetterről, bajszát törli s fontoskodva kérdi:
— A fehér nő?...
Fejét csóválja:
— Hová?
— Haza.
Az orosz hallgat. Csupa szakszerűség.
— Vissza se jön? — kérdi.
— Nem.
Borostás állát dörzsöli, vállat von és oroszul mor-
mog. Még egyszer a brióskosár felé pillant, aztán meg-
embereli magát.
— Mit lehet itt tenni? — kérdi csendesen, alázatosan.
Adok neki egy cigarettát. Kimegyünk az utcára.
A pincér utánunk néz, közönnyel és undorral. Két ide-
gen csavargó, lassan megyünk az Avenue du Maine-n.
A Gare Montparnasse új töltéseivel itt füstölög előt-
tünk. Az orosz lomposan, lustán kacsázik utánam,
s váratlanul ezt mondja:
— Nálunk otthon, Kazánban, reggel egész hasábfá-
kat raktak a tűzre.
— Igen — felelem.
Ezt jól megértem. Én is gondolok néha ilyesmit.
— Régebben, ha egy hölgy elutazott, az volt a szo-
kás — mondja Vaszilieff —, hogy az ember virágokat
vásárolt, s kiment a pályaudvarra.

282
 — Igen — mondom engedelmesen.
Vaszilieff kihúzza magát. Most egészen nagyvilági.
A gondolat, hogy ilyen társadalmi élményben lehet
része, visszaadja viselkedése méltóságát. A pályaudvar
bejárata előtt tolószekéren virágokat árulnak. Vaszilieff
személyesen állítja össze a csokrot. Szeme ragyog, resz-
kető kezekkel választ ki négy szál fehér és négy szál pi-
ros rózsát, s aranyszalagot követel. A csokrot fél kézzel
eltartja, s gyönyörködik benne. De a virágárusnő nem
ad aranyszalagot a csokorhoz, mert nincs neki. Be kell
érnünk azzal, hogy becsavarja a bouquet-t* egy tegnapi
Matinbe. Vaszilieff áhítatosan tartja kezében a csokrot,
ragyogó arckifejezéssel s elkalandozó tekintettel, így
lépdel fel a lépcsőkön, melyek a pályatesthez vezet-
nek, nagyon ünnepélyesen.
Morlaix-ba vegyesvonat indul a nyolcadik pályatest-
ről. Sokan utaznak. Hónap eleje van. Egy ember egyik
karjában gyereket tart, másik kezével fekvőszéket cipel.
A rácsnál elállja az utat, a gyereket leteszi a peronra,
hogy előkaparhassa mellényzsebéből a jegyet, de a fek-
vőszéket görcsösen őrzi. Vaszilieff türelmetlen s fontos-
kodó arckifejezéssel áll mögötte, kezében a csokorral,
nagyon fölényesen, mint akit sürgős társadalmi kötele-
zettségek hívnak, s banális dolgokkal tartják fel. Céltu-
datosan, meglepően biztos lépésekkel halad előre, a
vegyesvonat emberfejekkel megrakott ablakait vizsgál-
ja, s észreveszem, hogy fél kézzel szvetterét derekán
körös-körül lehúzogatja, s öt ujjal végigszánt haján.

* bouquet (fr) — virágcsokor, bokréta

283
 Várnunk kell, a pályaudvar reggeli nyugtalanság-
gal vijjog, miniatűr poggyászvonat csörtet csengetve a
peronon előre. Megint ez a vonatszag, oly erős, oly iz-
galmas, hogy behunyom a szemem s megállok egy pil-
lanatra. Vaszilieff már Boudinnel beszélget, mikor utol-
érem, s közben szüntelenül hajlong és integet az ablak
felé.
De a csokrot nem adja ki kezéből.
A harmadik osztályú kocsi ablakában áll a lány. Fe-
kete filckalapot visel és sötétkék esőkabátot, s ebben
az öltözetben izgalmasan ismerős. Az ablaknak könyö-
köl, egyik kezéről lehúzta a kesztyűt, s feltámasztja állát.
Ezzel a kézzel int üdvözlést, nagyon komolyan, s aztán
a vagonajtóhoz jön.
Félkörben állunk hárman a kocsi lépcsője előtt, kö-
zépen Emile, balra Vaszilieff, aki féltékenyen szoron-
gatja a Matinbe csomagolt csokrot. A lány az ajtóban
áll, egy kissé felettünk, s lenéz ránk.
— Milyen zsúfolt a vonat — mondja Emile.
— Ó — feleli rekedten —, fél hatra ott vagyok.
S mikor sípolnak, Emile azt mondja, amit e pilla-
natban mondani lehet:
—Írjál majd.
Ezt gépiesen mondja, s a lány bólint. Még nem be-
széltem vele. Csapkodják az ajtókat. Emile egy lépést
tesz a kupé felé.
— Adieu, Emile — mondja a lány hangosan.
S lenyújtja a kezét. Az ember a fekvőszékkel s a gye-
rekkel most ér ide, félretolja Emile-t s feltörekszik a
lépcsőkön. Valaki sikolt, a vonat már megmozdult, az
ember félretolja a lányt, és elégedetten áll a vagon ajta-

284
jában, a fekvőszékkel kezében. A sikoltozó nő utána-
nyújtja a gyermeket.
Mozdulatlanul állunk, a búcsúzás ünnepélyes pózá-
ban. A vonat nagyon lassan megindult, s mi valameny-
nyien utána egy lépést. Most én állok a lépcső előtt.
Kihajol az ajtón, fél kézzel a sárgaréz rúdba fogódzik,
egész felsőtestével kihajol s így kiáltja Vaszilieff felé:
— Adieu, Monsieur.
S felém nyújtja kezét. Így megyünk két lépést, a moz-
duló vonat mellett, egymás kezét fogjuk, a kéz ismerő-
sen és melegen fogja az enyémet. A kéz szorít és kap-
csol, s egyszerre húzni kezd.
Felhúz az első lépcsőfokra, s azt a szédülést érzem,
mint a múltkor, mikor a vízen feküdtem, s egyszerre
fölém hajolt a partról. Még le lehetne ugrani. Egy lé-
pést hátralépett a vagon belseje felé. A kéz nem enged
el, az ajtó becsukódik mögöttem.
A vonat már a külső peron mellett gurul. A nagy
zajból Vaszilieff hangját hallom ki, s homályosan lá-
tom, ködösen, amint lebegő hajzattal, futva kacsázik a
vonat után. Az ablakon berepül valami. Egymás mel-
lett állunk, mozdulatlanul, a vonatszagot érzem most
nagyon erősen, fájdalmasan, elájulnivalóan. Fejemet a
WC ajtajának támasztom.
Később egy ember jön, az, aki félretolta Emile-t és
a lányt az ajtóból, a fekvőszékkel s a gyerekkel, s egy
csokrot nyújt át, Vaszilieff csokrát, kissé ziláltan, a
Matinbe göngyölt virágcsokrot.
— Azt hiszem, ezt az ön számára dobták be, Ma-
dame — mondja kíváncsian.

285
 Gépiesen veszi át a csokrot, s rekedten mondja:
— Nagyon köszönöm.
— Ó, nincs miért — feleli, s áll egy pillanatig. — Kis
szívesség. Magától értetődik.
S mikor nem kap választ, vissza-visszanézve odébb
furakodik.

Morlaix-ban úgy állunk a pályaudvar előtt, mint a ro-

konok. Esik az eső. Neki nem árt, mert esőkabátját
viseli, de én átázom lassan, s ez nyugtalanít, mert nem
tudom, mi lesz egyetlen ruhámmal, ha átázik a szövet.
Mindkét kezemben koffereket szorongatok. Autóbusz
indul a falu felé, az utasok már kászálódnak fel a szür-
ke járműre. Megkérdezzük az utazás árát, a kofferek-
kel együtt húsz frankot kér kettőnkért. A lány drágállja.
Azt mondja, ha a vicinálissal megyünk, az első osztály
is csak felébe kerül.
Ahogy tetszik, mondja a sofőr, megkurblizza a mo-
tort s az autóbusz, mely valamikor teherautó volt, le-
csúszik a síkos aszfalton a város felé. A viadukton, fenn
a magasban, most megy át a vonat, mellyel érkeztünk.
Brest felé megy, s az ablakból tengerészek integetnek,
közös kupéban utaztunk velük idáig.
Gyalog megyünk le a város felé. A nagy koffer sok-
kal nehezebb, mint a kézitáska, féloldalra dűlve cammo-
gok. Lejtős utcán megyünk, egy tér közepén már füs-
tölög a kávédaráló, s három apró vagon ázik az esőben,
kosaras, fehér főkötős asszonyok tolakodnak a vago-
nok körül. Szűk utcán megyünk át, mindennek sós,

286
éles kanálisszaga van. A lány megáll egy rozzant, tö-
rött ablakú vagon előtt, s felkapaszkodik. A fülkében
egyedül maradunk. Leülünk egymással szemközt, a tö-
rött ablak mellé. Az eső becsorog az ablakon. Ruhám-
ból vastagon száll fel a nedves gőz. Ide akarja nekem
adni esőköpenyét. De aztán beéri, hogy levetem a ka-
bátot, s felakasztom száradni a fogasra.
A vonat nehezen szánja rá magát az indulásra, meg-
várja az utasokat, kik nagy kosarakkal, integetve köze-
lednek a szűk mellékutcák felől. Bámulunk ki az eső-
be. A vonatot fával fűtik, s a fehér gőzt lecsapja az eső
és besodorja az ablakon. A fülke ilyenkor pillanatokra
megtelik meleg gőzzel, s nem látjuk egymást. A forró
ködön át hallom a lány hangját:
— Ma kedd van. Elfeledtem, hogy kedden mindig
vásárt tartanak Morlaix-ban.
S később, mikor a vicinális, nagy csengetés és sípo-
lás közben, elindul, ezt mondja, s hátradűl az ülésen:
— Nagy szerencse, hogy a barátnőm nem jött ki az
állomásra.
Ezt csodálkozva hallom, nem nagyon tiszta zseb-
kendőt húzok elő, s megtörlöm arcomat és hajamat,
mert nedves még az esőtől. A kis vonat nagy zökkené-
sekkel megy az utcákon át, gyakran megáll és sípol.
Első osztályon utazunk, mint ahogy ez szöktetéskor
illik. Nem tudom, hogy csakugyan szöktetés-e az, ami
történik itt, s ha igen, ki szökteti a másikat, s miért
nagy szerencse, hogy a barátnő nem jött ki az állomás-
ra. Szemközt ülünk egymással. A lány zsebkendővel
tisztogatja az ablakot, melyet belepett a nedves pára,
kibámul, s időnként örvendezve mondja:

287
 — Ez az alprefektúra.
— Ez a piac.
Aztán kiérünk a városból és elhallgat. Az idő gyá-
szos. Nagy park mellett döcögünk el, felkúszunk egy
kis domboldalon.
— Ez Foch marsall tulajdona — mondja élénken. —
Mióta megnyerte a világháborút, itt lakik.
Mindez nagyon szomorú. Amerre tartunk, halvá-
nyan, keskeny csíkban fényes az ég, körös-körül gőzö-
lögnek a földek. Fiatal erdőkön megyünk át, nedves
lomb és az irtás gyantás szaga csap be az ablakon. Már
sötétedik. Apró állomásokon sokáig állunk, nem látok
se falvat, se várost, csak egy bakterházat, embereket,
akik csomagokkal megrakodva nekiindulnak a sárnak.
Iszapos vidéken megyünk át, minden szürke és elha-
nyagolt, különösen idegen. Egy kastély bádogtetejét
látni a domb mögött, aztán sokáig semmit. Hallga-
tunk. A kalauz belép, érthetetlen szóval köszön, s a
lány ugyanígy felel rá, hangosan, hallhatóan örül,
hogy hazai tájszólással beszélhet. Az első osztályú fül-
kében a kalauz meggyújtja a petróleumlámpát. A kis
mozdony szikrát s fehér gőzt köp a sötétben.
Nem tudom, hol vagyok, s kíváncsi lennék megtud-
ni, hogy „jobbra" vagy „balra" megyünk-e, ahogy ezt
bátyámmal gyermekkorunkban játszottuk, ha utaz-
tunk. Nem tudom, hova megyünk. Sötét van. A lány
arcát nem látom, csak világos harisnyás lábait, hátra-
dűlt az ülésen, fejét a plüsstámlának hajtotta, a körvo-
nalakat látom s kezét, mely ölében fekszik. Kissé előre-
hajolok, hogy jobban lássam. Hallgat. Az ablakot veri
az eső. Lehet, hogy behunyt szemmel ül itt. Jobbra —

288
gondolom, arrafelé van Párizs. S mögötte Németor-
szág. Valahol hátrább Magyarország. A vonatka megle-
pő sebességet fejt ki, egy dombra dohogott fel, megáll,
sípol, kifújja magát, s aztán friss kedvvel vág neki a
völgynek. Nem tudom, mi lesz ott, ahová megyünk.
Most gondolok először rá, reggel óta. Nem tudom, fa-
lu, város vagy fürdőhely-e, erdő van-e arra vagy tenger,
hegy, milyen emberek élnek ott, milyenek a szokások.
A táj idegen, a soha nem látottnál is idegenebb.
Sziklák és dombok. Köd száll, már alig látni valami
szilárdat. Nyomorúságos, kőből rakott ház előtt a bak-
ter áll, lámpáját lóbálja.
— Hol vagyunk? — kérdem.
— Otthon — mondja a sötétből.
S mikor hallgatok:
— Ez a Finistère. Ez az én hazám.
S felemeli kezét és végighúzza az ablakon. Aztán
közelebb hajol, egyik karjával térdére könyököl, most
homályosan látom az arcát. Így ülünk sokáig, amíg az
ablak előtt egy nevet kiáltanak s a vonat megáll. Lá-
tom szemét a homályban, egy pár szürkén foszforesz-
káló emberszemet.
— Ez az — mondja. Feláll, kalapját veszi.
Valahova megérkeztünk.

Tregastel a hely neve, ahová megérkeztünk? Vagy Pri-

mel? Nem tudom. Talán mind a kettő. A domb tetején
bakterház áll, telefonnal, ennek ez a neve: Point du
Primel. De a nyolc-tíz házat s a templomot a domb

289
alatt valahogy így nevezték: Tregastel. Ezt soha nem
tudom meg biztosan. Később kerestem egyszer a térké-
pen, de csak Primelt találtam.
Az eső elállt, lámpák nem égnek az úton, sárban és
tócsák között cammogunk. Úgy tűnik föl, hogy elég
sokáig megyünk, a házak sűrűsödnek, ablakok mö-
gött lámpa ég s emberek ülnek az asztal körül. Teleg-
ráfdrótot látok, s ez megnyugtat és felvidít. Egy villá-
ban rádió szól, borízű hang a börzehíreket harsogja.
Az épület, mely felé tartunk, sötét, egyetlen villany-
körte ég a bejárat fölött. Három lépcsőn megyünk föl,
a kapu fölött nagy tábla elmosódott betűkkel: Hotel
de la Poste. Az irodában ingujjas ember fogad.
— Én vagyok Mr. Lebeurrier — mondja. — Szobát pa-
rancsolnak?
S felvezet az emeletre. A vacsora már kezdetét vette,
mondja. A szobában egyetlen nagy ágy, fogas, a fehér-
re meszelt falról letöredezett a vakolat. Felgyújtja a vil-
lanyt, tudtunkra adja a szoba és a penzió árát, s egye-
dül hagy. A koffereket az ajtó mellé dobom. A villany
pislákolva ég, ideges villanásokkal s erőtlenül. Helyi
telepük van, gondolom.
Az ágy szélére ül le, esőkabátban, lassan leveszi ka-
lapját, haját igazítja. Nem néz rám. Az ajtó mellett ál-
lok, mint egy ember, aki eljött az esőben idáig, elhoz-
ta a koffereket, s most már el is mehet, várja a borra-
valót s hogy elbocsássák. Az ablak csukott zsalui mö-
gött hallom a tengert. Soha nem láttam s nem hallot-
tam még a tengert.
Most felnéz:

290
 — Milyen sápadt vagy — mondja és mosolyog.
Ő is sápadt, nagyon sápadt. Mosolyog, de a kes-
keny, fehér arc tele van aggodalommal. Leoltom a vil-
lanyt, az ablakhoz megyek, kitárom a zsalukat. Vastag
a köd, a tengert csak hallani lehet, a világítótorony fé-
nye homályosan ismétlődő villanásokkal jelzi a kikö-
tőt. Mozdulatlanul állok az ablakban, nézem a ködöt.
Mellém áll, egyik kezét vállamra teszi:
— Te még nem láttad? — kérdi.
Meglepetve látom, hogy a szája remeg. Intek, hogy
nem. Igy állunk az ablakban, s bámulunk a ködbe.
Érzem, hogy didereg. Megfogom karját, a világosság
felé fordítom, lassan megnézem. Erőtlenül, viaszfehé-
ren mosolyog. Hallom, hogy vacog a foga. Álmában
csikorgatja a fogait, gondolom, ez egy rossz szokás.
Kezét végighúzza hajamon, s mosolyogva és vacogó
fogakkal mondja:
— Még nedves a hajad. Át fogsz fázni.
Kiszabadítja karját, a mosdóhoz megy, vizet tölt
a lavórba, a kézitáskából szappant és otkolont keres
elő. Nyugodtan tesz és vesz, s azt mondja:
— Mossunk egyszerre kezet, mert nincs több víz
a kancsóban. Akarod? Aztán lemehetünk vacsorázni.
Melléje állok, egyszerre merítjük meg kezünket a
lavórban, s a vízben átcsúsztatja kezembe a szappant.
A víz hamar fekete lesz, egy törülköző két végébe szá-
rítjuk kezünket, aztán felemeli a lavórt, az ablakhoz
lép s kiönti a szennyes vizet a tengerbe.
...A hosszú teremben, melynek egyik üvegfala a
tengerre néz, csak két asztalnál ülnek még, idősebb
házaspár, vastag kendőkbe burkolózva, s egy szomorú,

291
középkorú nő, két gyermekkel, fáradtan és rosszked-
vűen felel néha kérdéseikre. Félhomályban ülünk, csak
a terem közepén ég a lámpa, egy csillár félig kiégett vil-
lanykörtékkel, az étel állott és hideg. Almabort iszunk,
s a fekete után egy pohár forralt vörösbort. A terem
már üres, az asztalokat leszedték. A levegő szellőzetlen,
ételszagú. Néhány lépést megyünk a ház előtt, a sötét-
ben és a ködben. Mind a ketten didergünk. A nyirkos
köd körülvesz, tapogatózva járunk. Kétszer elsétálunk a
hotel előtt, érzem, hogy didereg. Szótlanul felmegyünk
a szobába.
A villanyfény repked, mint a gyertya lángja, s a szo-
ba tele van köddel.
— Milyen nyirkos az ágy — mondja, s megtapogatja
a párnákat.
Aztán az ablakhoz megy, s behajtja a zsalukat.

— Talán meg tudom mondani neked — mondja. A vil-

lany már régen nem ég, tizenegy óra után kialudt. Az
ágynemű tapad a nyiroktól. A sötétben nem látom,
csak hallom, amint egy párnát gyűr feje alá és felkö-
nyököl. Tapogatózva rágyújtok, átadom a cigarettát
neki. — Nem tudok rólad semmit. Talán éppen ez az.
Ha ugyan van neve az ilyesminek, ha meg lehet egy-
általán mondani, hogy ezért és ezért... Aztán szeren-
csétlen is voltál. Mikor Emile elhozott Duponthoz,
megnyugodtam. Mint mikor valaki elvész a tömeg-
ben, s már nem is hiszed, hogy előkerül, s egyszerre

292
felbukkan és hazajön. Szerencsétlen arcot vágtál. Azt
gondoltam: ez egy idegen. Nem tudok róla semmit.
— Volt más is — mondja később.
Csak lélegzetét hallom s azt a kis sóhajt, amint egy
mély slukkal leszívja a cigarettafüstöt, s halkan kifújja.
A tenger robajjal töri az ablak előtt a mólót. Külön-
ben nagy a csend. Suttogva beszél, néhány szavát alig
értem, nem tudom, hány óra lehet. Nem tudom, hol
vagyok. Azt se tudom, jókedvű vagyok-e, elégedett,
azt se, hogy meddig tart mindez, reggelig vagy holnap
estig, azt se, hogy miért vagyok itt, csakugyan elkerül-
hetetlen volt-e, hogy idejöjjek, azt se, hogy mit aka-
rok, szeretnék-e itt maradni? Hallgatok. Csendesen
beszél, csak a leheletét érzem, reám fújja a füstöt, szájá-
nak egészséges, üde szaga van, az ágy nyirkos szagát
érzem s a fiatal test és a haj kellemes páráját.
Mikor beszélni kezd, a nagy nyugtalanság enged,
az ágyban kényelmesen elférünk ketten. A sötétben
bámulok rá, de csak a cigaretta parazsát látom s két
ujja hegyét, melyekkel a cigarettát tartja, s egy töredé-
ket a száj s az áll vonalából, ha a parázs odavilágít.
— Azt gondoltam: ki tudja, hogyan él? S honnan
jön és mi történt vele otthon? Talán egészen másféle
játékokat játszott gyermekkorában, mint én. Talán
ott, ahol született és nevelkedett, nem is adnak játéko-
kat a gyermekeknek. Egyszer elővettem a Larousse-t,
s megnéztem a térképét az országnak, ahol születtél,
egészen kis foltot láttam csak, barnára festve, s körös-
körül országokat, alig valamivel nagyobbat, mint a te
hazád. Akkor láttam, milyen nagy Franciaország. Sze-

293
gént', gondoltam. Nagyon sajnáltalak. Ajándékot kel-
lene adni neki, mert ilyen szegény. S amellett gőgös
voltál. La Roche Guyonból elmentél reggel. Te nem
tudsz semmit Emile-ről. Mi sokkal többet tudtunk ró-
lad. Egyszer láttunk a moziban.
— Mindent el kell mesélned — mondja. — Azt is, hogy
mi volt odahaza. S ha nem bántak veled jól gyerekko-
rodban, mondd el nekem, majd én megvigasztallak.
Ha nálatok nem adnak a gyerekeknek játékot, én ve-
szek neked. Bemegyünk Morlaix-ba a vásárra, s veszek
neked, amit akarsz.
— De igen — mondom. — Adtak mindenfélét.
— Annál jobb. El fogod mesélni, milyen házakban
laktok, mit főznek nálatok, milyen ruhában jártok.
S én megmutatom neked a Finistère-t. A sziklákat,
a templomokat, azt a helyet az öbölben, ahol rákot le-
het fogni. Én itt minden ilyen helyet ismerek, ezen
a parton. Elmegyünk Roscoffe-ba is, és megnézzük a
nagy fügefát. Ó, te még nem láttál semmit. Van neked
pénzed?
Van még hétszáz frankom, mondom.
Utánaszámol. — Az nagyon sok — mondja komo-
lyan. — Nekem is van hatszáz. Csak bízd rám. A furcsa
az, hogy ismertem a kezedet. Add ide. Különös: olyan
kezed van, mint nekem. Apámnak van ilyen keze.
Nem vagyok nagyon hiú, ha azt mondom, hogy olyan
kezed van, mint nekem. Nincs szép kezed... Mikor
megláttam a kezedet, azt mondtam: különös, ott mesz-
sze lenn valahol készült egy olyan kéz, mint az enyém.
Ez volt a legfurcsább. Nem féltem a kezedtől. Azt gon-
doltam, hogy a kezedtől mindent el tudok fogadni.

294
Van, aki veri a nőket. Te biztosan nem vernél meg so-
ha. Emile megvert.
Felülök az ágyban:
— Emile megvert?...
— Sokszor. Először azt hittem, hogy belehalok. A fur-
csa, hogy ezt is meg lehet szokni. Talán azért vert meg,
mert kis termetű. Mindent el akarok mesélni neked. En
nem tudtam sokat, mikor Párizsba jöttem. — Hallgat.
Aztán nyugodtan: — Én nem jöttem Párizsba egyedül.
Csend.
— Te vagy a harmadik.
S mikor nem felelek:
— Jer közelebb. Majd elmondok mindent. Olyan
nehéz. Tudod, ha az embernek szíve van... Emile-nek
is van szíve, de kis termetű, s ezért néha dühöngeni
kezd, egészen sápadt lesz, szinte zöldes lesz az orra, és
remeg, s akkor tör és zúz mindent, ami a keze ügyébe
kerül. Nagyon finom ember, de rossz a természete.
A férfiak... Te nem versz meg soha. Ezt biztosan tud-
tam, mikor megláttam a kezedet. Azt mondtam: ez
egy idegen, s nem ismerem a szokásait, de biztosan
tudom, hogy nem fog megverni soha. Miért nem fe-
lelsz?
— Merci — mondom.
— Ó, te gúnyos vagy — mondja és közelebb jön, he-
lyet keres magának. — Ez nem szép tőled. Majd el kell
mondanod, hogy milyenek a házak, nálatok, odahaza.
Milyenek a fák. Tengert se láttam a térképen sehol a kö-
zeletekben. Szegény, gondoltam, még tengere sincs...
El kell mondanod, hogy mit beszél egy férfi egy nő-
vel, ha egyedül vannak, nálatok, odalenn.

295
 — Ugyanazt — mondom.
— Hát akkor ugyanazt — mondja meleg szájjal, ál-
mosan.

A vonat zakatolását hallom. Nem merek megmozdul-

ni, végre elhelyezkedett, biztosan s nyugodtan fekszik
itt, nem merek felülni, nem merek rágyújtani. Léleg-
zetvételét hallom, szó sincs róla, hogy a fogait csikor-
gatná. Talán csak Emile fogta rá, gondolom, hogy be-
feketítse, kitelik tőle, mert kis termetű. A matrózok
beszédét hallom, kikkel utaztunk. Sapkájukon piros
pompont viseltek, s állandóan köpködtek. Mind
ugyanegy hajón szolgáltak, páncélos cirkálón, mely-
nek elfelejtettem a nevét. Morlaix előtt énekeltek is.
Nem tudok visszaemlékezni, mit beszéltünk útköz-
ben. Azt hiszem, semmit. Indulás után sokáig álltunk
a folyosón. Egy ember jött s egy csokrot adott át, a
Matinbe csomagolva, a csokrot az étkezőben felejtet-
te. Aztán bementünk az étkezőbe. Később azt mondta:
— Át kell szállni. De nem kell várni sokat. — Egyebet
nem is beszéltünk.
Most nem látom az arcát, s nem is tudom elképzel-
ni, milyen lehet. Tudom, hogy a szeme szürke, orra is
eszembe jut s az is, hogy kissé nagyok az orrlyukai.
Erről nem tehet, gondolom. A lába nagyon szép, talán
valamivel keskenyebb, mint illene, de ez kicsinyesség.
Azt kérdezte, hogy adnak-e nálunk játékot a gyerekek-
nek. Nem tudom, hogy képzelte ezt, én nem ismerem
a vidéket, ahonnan Durand, a néger, Párizsba jött, de

296
meg vagyok győződve róla, hogy ott is adnak játékot a
gyerekeknek. Egyenletesen lélegzik, olyan nyugodtan,
mint aki nem először alszik idegen férfival egy szobá-
ban. Nem fél, hogy megverem. En vagyok a harmadik.
Nem merem megmozdítani kezemet. Nyaka a kar
hajlásában fekszik, ha megmozdulok, el kell vonni feje
alól a karomat. Ha jól meggondolom, nem zavar. Sza-
lámyval kényelmetlenebbül aludtam a közös ágyban.
Most itt vagyok a Bretagne-ban, gondolom, ahová
Szalámy küldött, hogy feldolgozzam a nagy enciklopé-
dia számára a városokat. Leroy este zárva találta az üz-
letet, talán elment a rendőrségre. A kulcsok még itt
vannak a zsebemben. Leroynak is van kulcsa, bizonyá-
ra izgatottan felnyitotta az üzletet, s meggyőződött
róla, hogy nem adtam el semmit. Talán elmegy a la-
kásomra is, megtudja, hogy még nem jöttem haza.
Métèque — gondolja. Ilyen jó állásom nem akad egyha-
mar. De aztán nem gondolok többé rá.
A vonat zakatolását hallom, hangokat, egy viaduk-
ton megyünk át, egy városban leszállunk. Esik a köd.
Most itt vagyok, reggelre talán elvonul a köd, akkor
meglátom a tengert. S hallom a tengert, csapkodja a mó-
lót. A nagy fügefát is látni fogom, mert még nem láttam
semmit.
Semmit, gondolom, s óvatosan elnyújtózom, behu-
nyom a szemem, aludni akarok. Hétszáz frankom
van. Az apja pénzbeszedő St. Malóban, de egy napon
örököltek negyvenezer frankot, s akkor előlépett pénz-
tárosnak. Holnap jó idő lesz, vásárolnom kell egy fog-
kefét, inget is, talán írni kellene Párizsba, hogy küld-
jék utánam a holmit. Otthon van még egy biciklim s a

297
 teljes Ibsen. De mindez most már nem jön számításba,
körül kell itt néznem a Bretagne-ban. Holnap megné-
zem azt a helyet az öbölben, ahol rákot lehet fogni.
Szeretném felnyitni az ablakot, hogy erősebben
halljam a tengert. A zúgás vad és erőszakos, s most
már felszállott a köd, a zsalu résein át szabályos időkö-
zökben látom a világítótorony átszitáló fényét. Most
aludni fogok. Úgy érzem, hogy nagyon régen nem
aludtam. Egyszerre nyugodt leszek, a tengert hallga-
tom, a meleg test lélegzését hallgatom, homályt és biz-
tonságot érzek magam körül. Úgy érzem, hogy otthon
vagyok, reggel majd felébredek, ismerősökkel találko-
zom. Már alszom, de még áthallom az álomba a ten-
gert. A zúgás ismerős, nagyapa szobájában az asztalon
nagy kagyló állott, ha fülünkhöz illesztettük, azt mond-
ták, a tenger zúg belőle.
Délelőtt a városba utazunk, mert vásárolni kell egyes
tárgyakat. A tájat nem ismerem meg a vicinális ablaká-
ból, különös árnyalata van, szürke a szürkében, s min-
denfelé sziklák a földek közepén, mint az elszórt ismer-
tetőjelek. Mikor a városba beérünk, még tart a vásár.
A halpiacon megyünk át, hegyes homlokú, keskeny
házak között. Bretagne-i Anna háza előtt megállunk,
be akarunk lépni, de az őr elment a piacra, várni kell.
Ezért nem is látjuk belülről Bretagne-i Anna házát.
Éva azt mondja, hogy egyetlen nagy terem az egész,
melyből falépcső vezet fel az emeletre, s agyagtálakat
lehet benn vásárolni. Nincs szükségünk egyelőre
agyagtálakra, s így könnyű szívvel odébb megyünk.
De a halpiacon sokáig állunk. Éva látható elégedett-
séggel szimatolja a nyers halszagot, sokat nevet. Neki

298
ez olyasmi, gondolom, a halpiac, mint nekem otthon
a Múzeum körúton az antikváriusok. Nagy a lárma,
s a házak szögletes, fekete árnyékot vetnek a napban.
Táviratozunk Párizsba, hogy küldjék utánam a hol-
mit, Point du Primel, Hotel de la Poste. Addig is meg-
vásároljuk a felszerelést.
Éva mondja így: „a felszerelést" — s ez a kifejezés
megdöbbent, nem tudom, milyen tervei vannak velem,
különös és szokatlan mesterségre kell-e felkészülnöm,
talán a halászatot szánta nekem vagy az asztalosságot.
A levegő tele van kátrányszaggal, halbűzzel, s a szűk
sikátorutcák erjedő, nem kellemetlen, dohos szagot
terjesztenek. Ezek az utcák homályosak, s pörkölt olaj-
szag is úszik a levegőben. Egy sütöde fehér függönyös
ablakában kanári lóg, s nagy fazékban párolognak a fris-
sen kirántott, apró halak. S óriási rákokat is látunk,
feketés-kékes homárokat, skarlátszínű langusztákat.
Minden bőséges és díszes, mintha ünnep lenne.
A piac közepén egy homályos konfekcióüzletben
megalkuszunk. Éva alkuszik, én csak felpróbálom, át-
veszem és kifizetem a kialkudott ruhadarabokat. Vas-
tag gyapjúból sötétkék szvettert vásárlunk, amilyet a
matrózokon láttam, a blúz alatt viselték. S vitorlavá-
szonból egy nadrágot. Veszek még egy teniszcipőt, két
teniszinget, zsebkendőket és lábbelit, egy fürdőruhát.
— Avec ça...*— mondja Éva, mikor megrakodva elhagy-
juk az üzletet —, beállhatsz két hétre rákhalásznak, s el-
mehetsz egészen az angol partokig.

*Avec Fa... (fr) — ezután

299
 A napos téren vándorlunk, gazdagnak és ellátottnak
érzem magam, apró üzletek előtt állunk meg és tanács-
kozunk. Az áruházban veszek neki zöld kövekből egy
nyakláncot. Felkapcsolja s gyönyörködik benne.
— Az a jó — mondja —, hogy a maga ízléstelenségé-
ben is tökéletes. — Nagyon elégedett.
A városban eszünk, a vonat csak kettőkor indul, tá-
gas udvaron ülünk, terítetlen asztalnál, olajfák alatt.
Az étel erősen olajos, halakat eszünk és csípős, fanyar
vörösbort iszunk hozzá. Néha felnézek rá, a szeme vilá-
gít, és a fehér arc színt kapott. Talán azért, mert otthon
van. Minden mozdulata, hangja is biztosabb, s ahogy
az emberekkel beszél, sok szavát nem értem. Mozdula-
tából és szavából nyugalom és jókedvű melegség árad.
Egy kissé olyan, mint egy háziasszony, akinek vendége
van, mutogatja a lakást s iparkodik, hogy a vendég jól
érezze magát.
Ezek az ismerkedés órái. Minden mozdulatnál felfe-
dezek rajta valamit. Hangja most tisztább, melegebb.
Azt a világos, ujjatlan ruhát hordja, mint a kirándulá-
son, a Szajna mellett. Elfogulatlan és nyugodt. Megbe-
széljük a délelőtti vásárt, elégedetten számítjuk ki,
hogy olcsón vásároltunk, Éva kibontja a csomagot s
megmagyarázza, hogy minderre itt feltétlen szüksé-
gem van... Magam is úgy érzem, hogy minderre fel-
tétlen szükségem van, megelégedésemet fejezem ki a
vásárolt áru minősége felett. Ez láthatóan boldoggá
teszi.
A feketéhez egy pohár édes likőrt iszunk. Most már
nagy a hőség, s a likőr is megteszi hatását, elhallgat,
álmos mosollyal néz maga elé.

300
 — Ez egy kör — mondja.
S egy mozdulattal maga köré int. A mozdulat velem
szemben áll meg a levegőben, engem még bekapcsol a
körbe és lehull. Lassan, bágyadtan, naptól és italtól
könnyű ittassággal mondja:
— Meg kell mondani ezt neked... — s felkönyököl
az asztalon, ültében nyújtózik, keze az asztalon morzsá-
kat seper. — Én egy idegen emberrel mentem el innen,
hazulról. Nem is ismertem nagyon. Egy angol volt,
aki fürdőket vett St. Malóban. Szőke volt, s mindig
hang nélkül nevetett. Egy hotelban laktunk, Párizs-
ban. Három hónapig laktunk együtt. Nem tudtunk
sokat beszélni. Egy napon nem jött haza este. Aztán
nem jött többé. Sokáig vártam. A ruháit is otthagyta.
Egy ideig azt hittem, hogy megölték. De most már
tudom, hogy nem ölték meg, csak elment, mert idegen
volt. Egy napon nem tudtunk már mit beszélni. Aztán
jött Emile, de vele meg csak beszélni tudtam, mintha
más nem is lett volna. S aztán jöttél te. S te is idegen
vagy, s veled hazajöttem ide, ahonnan elmentem egy
idegennel. Ez egy kör, ami most bezárult.
...Az átfűlt kupéban álmosan és gyermekesen ül,
kissé ittasan, a hazai szagoktól, a naptól, az édes likőr-
től s attól, hogy a kör bezárult. A csomagot térdeimen
tartom. Szótlanul s nagyon elégedetten utazunk haza,
minden kitűnő, amit vásároltunk, s a hét végére már
itt lesz a holmim is.

301
Az öböl mellett lakunk, keskeny és hosszú kerten át
vezet az út a házba, a kerítésen rozsdabarna hálók szá-
radnak, kátrányoshordó áll a kút mellett, mert a ha-
lász üres napszakokban a szomszédok csónakjait javítja.
A kátrány csípős, fojtogató szaggal lepi be a kertet, s
ez a szag elfojtja a szegényes virágok leheletét, s a ház
is eltelik vele, és a szobák is kátrányszagúak. A csónak-
javítás nem hoz sokat, a halászat se hoz sokat, a halász
alkalmazottja a nagy társaságnak, mely az öbölben a
halászatot bérli, s nagy kosarakban és betontartályok-
ban hizlalja a tengeri rákokat: fix fizetést kap, hét fran-
kot egy napra, vasárnap kivételével. Három almafa és
három szilvafa állong a kertben, s a veteményeságyak
éppen csak azt termik, ami a családnak kell, néha ba-
romfit visz az asszony a városba, s amit a zughalászaton
rákban és halban megkeresnek, ebből élnek. S azt hi-
szem, mi ketten sem jelenthetünk különösebb jövedel-
met a családnak, mert kosztra és kvártélyra Éva alku-
dott meg velük, s hosszan beszéltek egy délutánon át
azon az ismeretlen nyelven, melyen itt az emberek ál-
talában kifejezik magukat, én csak ültem az asztalnál
és hallgattam. Estefelé megtudtam, hogy háromszáz
frankot fizetünk ketten összesen lakásért és ellátásért
egy hónapra, de ebben a mosás is benne van. Ezt nem
találom soknak, egyszerre valószínűtlenül gazdagok va-
gyunk, s a háziak szemlátomást elégedettek, a tisztelet
és barátság jeleivel halmoznak el.
Elmegyünk a hotelba, és elhozzuk holminkat, mert
estére az új lakásban alszunk, s ezzel a fáradsággal
a vacsorát s az éjszakai hotelszámlát takarítjuk meg.

302
A parton megyünk, aztán egy dombon vándorlunk
át, sziklák között — lenn a dombok aljában terül el Tre-
gastel, s a szemközti domb tetején őrködik a tenger, s
a táj fölött a távírda s a meteorológiai megfigyelő egy
épületben, melynek neve Point du Primel. Néhány
perces út, de egy órába is beletelik, amíg a bőröndök-
kel megrakva megmásszuk a sziklás dombot. A halász
nem jöhetett segítségünkre, mert alkonyodik, s ebben
az órában a tengeren van dolga. De az asszony elénk
jön a domb aljáig, és átveszi a teher egy részét.
A ház omladozó, gerendák tartják, melyeket vasta-
gon és vörösen befutott a vadszőlő, s a tető egy része
palából készült, de nagyobbik felét náddal borították.
Három szobája van, a házaspár a kert felé lakik egy
kamrában, s a belépő hatszögletes, homályos konyhá-
ba érkezik először, melynek középső falát a tűzhely s
egy vörös téglából rakott kandalló foglalják el, a kan-
dalló körül a falon fényesre sikált cin- és rézedények
lógnak, s a tűzhely párkányán mázos cserépkancsók
állanak, mint mifelénk a falusi házakban, tarka tálak
és köcsögök. Egy pohárszék is van még a konyhában,
megrakva színes ibrikekkel, faragott láda a fal mellett,
s egy kecskelábú asztal, két oldalán padokkal. Ennél
az asztalnál eszünk. A mestergerendáról remekbe fara-
gott hajómodell lóg le, amilyet vásárokon árulnak,
s egy lámpa, sárga ernyővel, olajpapírból, mely erősen
füstös már, s a fény, melyet terjeszt, csak arra elég,
hogy az ember a villával a szájába találjon.
A szoba, melyet bérbe vettünk, ebből a konyhából
nyílik. Két ablaka van, s mindkettő a tengerre néz,

303
a kis, négyszögletes ablakból az öböl nyílásán át a nagy
tengert látni, partot sehol. Az ajtó mellett faragott bre-
tagne-i ágy áll, melyet nem ismerek fel rögtön, mert
olyan, mint egy kredenc, melynek közepét kivájták,
ráccsal és sok fiókkal. Az ágy nagyon régi lehet, s ha
valaki bemászik ebbe a kredencbe, ami nem is olyan
egyszerű, úgy fekszik benne, mint egy koporsóban, vö-
rös csíkos dunyhák alatt, s nem lát a külvilágból sem-
mit. Én két egymásra vetett matracon alszom, az abla-
kok között, a matracokat tengeri fűvel tömték meg, és
sok bennük a bolha, mint ezt kevéssel azután, hogy
ágyhelyemre először leültem, észreveszem. Fiókos szek-
rény áll még a szobában, fekete az időtől és oly szúet-
te, hogy félek megmozgatni ajtaját. A két ablak között
Mária-kép lóg a falon s alatta vörös üvegben örökmé-
cses, mely hosszú sávot füstölt már végig a kép köze-
pén s fel a falon, a mennyezetig. Az egyik ablak előtt
asztal áll és két hosszú támlás, keskeny, faragott szék.
Éva berakja a szekrénybe holmiját, én kimegyek a
kertbe és körüljárom a házat. Kétméteres, kavicsos töl-
tés választja el a házat a tengertől, s most estefelé, da-
gály idején, a felgyüremlő víz már a ház falát spricceli,
az ablakokra is jut néhány csepp habos tajték. A ház
minden oldalról körül van támogatva gerendákkal,
s oly erősen megsüppedt, úgy összeállt minden alkatré-
sze az időben, hogy biztosabbnak és erősebbnek tű-
nik, mintha kőből rakták volna. Egyik oldalát a házfal-
nak nagy terméskövekkel tűzdelték meg, hogy jobban
állja észak felől a vihart.
Lemegyek a partra, s végigmegyek a kavicsokon a
mólóig. A móló szélső peremén, magas rúdon petró-

304
leumlámpa ég, vörös fénnyel, egy ember most mászik
fel létrán a lámpához és meggyújtja. A lámpa magá-
nyosan lobog a víz felett, csak arra jó az egész, hogy
jelt adjon a telep halászainak, ha éjszakára künn ma-
radnak a tengeren. Erős szél jár. A tenger fekete. Dél-
ben „beöltöztem", a kék szvettert viselem, amilyet min-
denki hord itt, a lámpagyújtogató is és a házigazda.
A szvetter durva szőttes, de meleg, nekidűlök a lámpa-
oszlopnak, nézem a tengert, az öbölt, a házakat. Egy ci-
garettát sodrok, de a szél kikapja kezemből. Most látom
először közelről a tengert.
Sötétfekete, s mikor megtörik a mólón, van benne
valami anyagszerű, mintha nagyon vastag üveget tör-
nének széjjel apró szilánkokra, s a kristályszilánkok
csörömpölve hullanak vissza. A világítótorony már
ködben áll, a köd lassan úszik a móló felé, úgy látszik,
estére itt mindig ködben ülünk.
Hatalmas, vörös sziklák merednek fel a fekete ten-
gerben, s a halászbárkák vitorlája is rozsdavörös. Csó-
nakok hevernek a parton, s a mólóhoz most érkezik
egy vitorlás, üggyel-bajjal kiköt, házigazdámat isme-
rem fel, aki hosszú, tömött zsákkal a vállán előmászik
a vitorlásból. Együtt megyünk vissza a házba.
A tűzhelyen olaj rotyog a lábasban, s az asszony ha-
lakat pucol, s marékkal dobálja be az apró halakat a
sistergő olajba. Állok az ajtó előtt, mely a szobába ve-
zet, ahol most lakom, tűnődni kezdek, hogy benyis-
sak-e kopogás nélkül, aztán mégis kopogok. S mikor
nem hallom a választ, benyitok, a szoba homályos, csak
az örökmécses ég szemben a falon, a két ablak között.
Éva a sarokban ül, halkan mozgolódik, gyufát kér,

305
meggyújtjuk az asztalon a petróleumlámpát. A meleg
fény végigcsorog a tárgyakon, a szél rázza az ablakot, a
szoba meleg, kissé dohos, de langyos és biztos.
— A berendezés kész — mondja.
A szoba közepén áll s elégedetten néz körül, s én is
forgatom a fejem, csakugyan, minden a helyén van, s
a fiókos szekrény tetején befőttesüveg áll nagy csokor
kakukkfűvel.
— Még bolhaport veszünk — mondja. — Be kell hin-
teni a matracokat. Azt hiszem, más nem hiányzik.
Én is azt hiszem, hogy más nem hiányzik. Kime-
gyünk az olajszagú konyhába, leülünk a fal mellé a
padra, összefont karokkal ülünk a homályban s vár-
juk, hogy szólítsanak. Hosszú hónapok óta először ér-
zem gondtalannak magam, az étel itt készül szemünk
előtt, s tudomásom szerint a tenger tele van hallal, rá-
kokkal s másféle élőlényekkel, nem tudom elképzelni,
miben szenvedhetnénk itt szükséget. Bolhaport vásár-
lunk majd, s talán egy erősebb petróleumlámpa sem
ártana, melynek fénye mellett olvasni lehet, esetleg le-
velet írni. Bár egyelőre nemigen tudom, kinek írhat-
nék levelet.
A halász, Dieutegarde úr, belép, mázos kancsóban
almabort hoz. Az almabort itt mindenki maga szürete-
li, mondja Éva, de ha valaki ötven évig iszik almabort,
elvásik a foga. Ezen a vidéken rosszak az emberek fo-
gai. A halász nevet, olajlámpát állít az asztalra, s meg-
mutatja fogait. Harminckét foga van, s mint egy med-
vének, oly sárgák és vastagok.

306
Vasárnap reggel átvándorlunk a dombokon, el az erdő
mellett, mely a vidék büszkesége, s az egész parton
nem találni párját. Hazai emlékeim élednek, s fitymál-
va vizsgálom a néhány holdas, vézna fenyőerdőt, a Tát-
rára gondolok, s csak jóindulattal nevezhetem e néhány
szál lucfenyőt erdőnek. Éva egészen vasárnapiasan öl-
tözött fel, lakkcipőben vándorol át a tarlón, s kalapban
és kesztyűben, csak én maradtam vitorlavászon nad-
rágban és kék szvetterben, s nem vagyok hajlandó ezt
a viseletet másfélével felcserélni. St. Jean du Doigt-ba
megyünk, a csodatevő Szt. János templomába, misére.
Nem tudom, Párizsban járt-e rendszeresen misére,
még nem beszéltünk erről. De előző este Madame
Dieutegarde olyan természetes magától értetődéssel
kérdezte, hogy a fél hetes vagy a fél tízes misére me-
gyünk-e át a faluba, s Éva oly természetesen felelte,
hogy a fél tízesre, mintha ezt már régen elintéztük vol-
na egymás között. Madame és Monsieur Dieutegarde
a fél hetesre mentek, élénk sajnálkozással, mert a fél
tízes énekes mise, s képzelhetem, hogy akkor micsoda
pompát fejtenek ki a templom és a hívők.
Dieutegarde vasárnapi ruhában elkísér negyed tízkor
a domb végéig, s megmutatja az utat. Látjuk csodatevő
Szt. János templomának tornyát, a híres templomét,
ahol a szent hüvelykujját őrzik, nem lehet eltéveszteni.
Három kilométer az út, mondja Dieutegarde, mindig
csak a telegráfpóznák mellett. A domb tetejéről há-
rom telepet látunk, az öböl partján Tregastelt s a ha-
lásztelepet, ahol Dieutegarde háza is torpadozik. Egy
tucat ház a telep, minden ház egyforma, s a süppedt
nádtetők kéményei füstölögnek. Sziklák állják körül a

307
telepet mint kőből faragott patrónusok, védetten és
biztonságosan.
A domb másik lejtőjén, a tenger partján a csodate-
vő Szent János hüvelykujjáról elnevezett falut bámul-
juk, gyümölcsöskertjeivel, templomával és emeletes
házakkal kerített főterével. Mindez városiasan hat, s
szinte röstelleni kezdem, hogy vitorlavászon nadrág-
ban és kalap nélkül megyek a misére.
A templomkert kapujában fehér főkötős, fekete
mantillos vénasszonyok ülnek, rózsafüzérrel, ima-
könyvvel és keményített keszkenővel kezükben, az em-
berek nagy karimájú kalapot viselnek s ezüstgombokat
a kabáton, úgy, mint nálunk a módos gazdák vasár-
nap. De látni elegáns városi hölgyeket is, zöld hártyába
burkolt teniszütővel kezükben vagy trikóval s színes
fürdőkabáttal karjukon, ezek a fürdővendégek, kik mi-
se után sietnek a tengerpartra. Angol beszédet is halla-
ni, s a bennszülöttek tájszólása is inkább emlékeztet az
angolra, mint a franciára.
A templomudvar nagyon régi. Sírkövek hevernek
mindenfelé, erre volt a temető valamikor, s a köveken
is asszonyok ülnek és sütkéreznek a napfényben, fehér
főkötősen és fekete mantillosan, mint a pingvinek.
A templomba csak nehezen jutunk be, az ajtó mellett
állunk, a padok megett, az orgona szól már, két piros
lebernyeges ministráns között a legalsó lépcsőn térde-
pel és énekel a pap, a színes ablakon át füstcsóvaszerűen
szitál be a napfény, s elkeveredik a gomolygó tömjén-
füsttel. A szag ismerős és mégis idegen: a tömjénen,
a templom kegyes, dohos kő- és emberszagán átüt a ten-
ger fanyar szaga, a halak szaga, a sós pára, az olajszag.

308
 Egy pillanatra behunyom szemem, s oly erősen szí-
vom be ezt a szagot, mintha egész életemre meg kelle-
ne jegyeznem. Csakugyan, nem emlékszem, hogy az
első vasárnap után valaha is templomba mentünk vol-
na együtt.
Az énekből, a napból, a tömjénből, a régi kövekből,
az emberek szagából, a tenger párájából, az ezüstcsen-
gő szavából, melyet a ministráns minden elképzelhető
alkalommal megszólaltat, különös áhítat szövődik
össze. Mindannyian, kik a templomban vagyunk, át-
adjuk magunkat maradék nélkül egy ünnepélyesség-
nek. A pap énekel, az ezüstcsengő közbeszól, letérde-
lünk, zavarosan gomolygó énekhanggal felelünk,
melyből kihallom Éva kissé rekedt, furcsa, nem kelle-
metlen hangját, ahogy szenvedélyes meggyőződéssel
felel a papnak.
Mikor a pap feltartja a kelyhet, megérintem karját
és intek, hogy én most elmegyek innen. Vállat von s éne-
kel tovább, imakönyvvel kezében. A templomkertbe
megyek, leülök egy terméskőből faragott, kidőlt sírkő-
re, kibetűzöm a felírást és tudomásul veszem, hogy ez a
kő valamikor Jeanne Herault emlékét hirdette, aki
1883-ban halt meg és huszonkét évet élt. A templom-
kert tele van üde gazzal, szagos és névtelen elfajzott
virágfajtákkal, de találok köztük bazsalikomot is.
Egyet letépek, s húsos szárát lassan morzsolom.
Nincs felhő az égen, a világoskék levegőben élesen
kirajzolt figurák járnak át a templomkert kapuján, fe-
kete-fehér vonalak, lassan mozognak a templom s a
falu között. Poros sétányt látok, alacsony, régi házakat,
az egyik cégtáblán kopott aranybetűkkel a Pharmacie

309
I-re Classe-t* és az Aesculap-fejet** veszem észre. Ha-
rang is szól, a levegő tiszta, minden hangot erősítve
hord szét, a bogarak zúgását hallani a sírok között s a
templomból az éneket.
A mise sokáig tart, öreg papot látok a templom felé
totyogni, lerepülnek előtte a kalapok, s az öreg, főkö-
tős nősténypingvinek kézcsókra sietnek hozzá. Külö-
nös, lapos, kényelmetlen abbékalapot visel, arca olyan,
mint egy vénasszonyé, sárga, ráncos és kövér. Apró lé-
pésekkel megy át a templomkerten, s szúrós, rövidlátó
pillantásra méltat engem is, aki egy sírkövön ülök s
nem mozdulok, mikor elmegy előttem. A sekrestye
felé tart, s az ajtóból még visszanéz.
A meleg és tiszta levegőben lassan és súlyosan mo-
zog mindenki, a hívők iskolás sorokban lépdelnek a
templomból elő, fehér ruhás lányok menyasszonyi ko-
szorúval hajukban, s nyomukban az öregek, négyes
sorokban, engedelmesen. Éva egy ilyen sor közepén
lépdel, s mikor a templomajtón kilép, rövidlátó s káp-
rázó hunyorgással, vaksin néz a nagy fényben körül.
Megvárjuk, amíg mindenki elvonul, a meleg, átfűlt
kövön ülünk, Jeanne Herault sírkövén.
— Te nem jársz misére? — kérdi.
— Nem.
— Párizsban én se jártam — mondja csendesen. — De
itt el se tudom képzelni mise nélkül a vasárnapot.
— Igen — mondom udvariasan.

*Pharmacie I-re Classe (fr) - első osztályú gyógyszertár

** Aesculap — a gyógyítás istene a görög mitológiában

310
 Szomorúan és különösen mosolyog, néz a tünedező
csoport után. Rövidlátóan hunyorít, kezét szeme elé
tartja ellenzőül, s úgy néz a porban totyogó pingvinse-
reg után. Ezzel a szomorú mosollyal, áhítatosan kérdi:
— Te szoktál imádkozni?
— Nem.
— Én folyékonyan tudok — mondja ünnepélyesen.
Végigmegyünk a téren. Körüljárjuk a hotelt s meg-
bámulunk néhány középkori várat. Igazi hotel ez, elő-
kerttel, garázzsal, s a kertben tenisznadrágos fiatalem-
berek ülnek, rádió szól, hölgyek kalap nélkül nyaralnak
az asztaloknál, fehér kabátos pincér oportót szolgál fel
kis poharakban. A rádió rekedt tánczenét csörömpöl
széjjel a tiszta és meleg délelőtt csendjébe, s egy tenisz-
ruhás pár foxtrottozik az asztal között. A rács mellett
egy magányos asztalhoz ülünk, exportot rendelünk s
hallgatjuk az előkelő idegeneket. Kivétel nincsen, vala-
mennyien angolul beszélnek. Felemelem poharam Éva
felé, s egyetértően, halk megvetéssel a környezet iránt,
mondom, hogy örömet szerezzek neki:
— Az idegenek.
Körülnéz és bólint. Nem érinti meg a poharat, pa-
naszosan mondja:
— Ó, igen, de mennyire.
Átmegyünk a falun, s a tenger partján tartunk vissza-
felé. Mikor Tregastelt észrevesszük, a domb mögött, a
csodatevő Szent János hüvelykujjáról elnevezett temp-
lomban delet harangoznak. A csend olyan tikkadt,
mint nálunk a pusztán. Nem hallani a tengert se. Most
szürke a tenger, világosszürke és sima, mint az üveg.

311
Néha kimegyek délután Dieutegarde-dal a vízre, és se-
gítek felhúzni a csónakba a nagy kosarakat, melyek-
ben tengeri rákok, languszták híznak. A rák a társaságé,
minden hal itt a tengerparton a társaságé, de a társa-
ság messze uralkodik, valahol St. Malóban vagy talán
Párizsban, s még a felügyelő is messze van ide, mert
Tregastelben lakik, s csak délelőtt jön át a telepre, utá-
nanéz a nagy betonmedencében a hajnali fogásnak,
utasítást ad a csomagolásra, s intézkedik, hogy Potin
vagy Prunier hány tucat friss homárt kapjanak. Mert
Pruniernek is szállítunk, s Dieutegarde-nak néha me-
sélnem kell a nagy párizsi vendéglők kirakatáról, ahol
az üveg mögött csalán és jég között feküsznek a rá-
kok, melyeket ők itt összefognak. Dieutegarde nem
akarja elhinni, hogy egy ilyen kétkilós homár ötven
frankba is belekerül Párizsban, s csodálkozását meg tu-
dom érteni, ha elgondolom, hogy ő hét frankért na-
ponta ötven rákot is szállít a társaságnak, s végre is a
rákot a tenger adja ingyen. A tenger sok mindent ad
ingyen, s Dieutegarde lassan bizalmába fogad, megta-
nulom, hogy az ember lehet jó halász, s a társaság is
fizethet bőséges osztalékot Párizsban részvényeseinek,
de a tengerben jut is, marad is rák, csak ügyesen kell a
partraszállásnál viselkedni, s nem feltétlenül szükséges
éppen a nagy betonmedencénél kötni ki — az öböl szé-
lén a sziklák között is meg lehet erősíteni a csónakot
egy pillanatra, ha az embernek van ideje, kézügyessé-
ge és gyakorlata. Úgy lopunk, mint a szarkák, halat és
rákot, de egy pillanatra sem jut eszünkbe, hogy tilosat
cselekszünk. A tenger az esti órákban megnyugtató és
csendes. A part messze van, s egyedül dolgozom

312
Dieutegarde-dal ég és víz között, s becsületesen meg-
dolgozunk egy szép homárért, s ég és víz között vala-
hogy nincs az a benyomásunk, mint ha tilosat csele-
kednénk, a víz szemmel láthatóan igen nagy, és hal és
rák is akad benne minden jel szerint töméntelen. Vala-
hogy nem tudjuk egy St. Maló-i társaság magántulaj-
donának érezni a tengert s ami benne van. Dieutegarde
szűkszavú, de nem is kell erről sokat beszélni.
Dieutegarde természetesen soha nem fürdött még a
tengerben, s mint a legtöbb vízparti ember, nem tud
úszni. Ha levetem munka közben a vitorlanadrágot,
s a csónakból fejest ugrom a tengerbe, s tempózom
néhányat a csónak körül, hátratolja fején sapkáját, ke-
zét csípőjére illeszti, kiegyenesedik és fejcsóválva bá-
mul utánam. A víz ezen a parton hűvös, és estefelé
erős a hullámverés, nem tanácsos a csónaktól messze
úszni. Dieutegarde ismeri a tengert, egyebet nem is
nagyon ismer, de szépségei iránt nem mutat mozgé-
konyságot. Úgy vettem észre, hogy tiszteli a tengert,
egypár elejtett szavából azt értettem, hogy úgy beszél
a tengerről, mint egy hatalomról, mint valami végzet-
ről vagy istenségről. Nem azt mondja, hogy ennyi s
ennyi halat fogott, hanem: „ma ennyit adott" vagy:
„ma nem adott semmit". Ki? A tenger — s Dieutegarde
néha beszél hozzá, szidja, mint egy személyt. — Büdös
víz — mondja, beleköp —, fukar barom. — S ha valaki
belefullad a vízbe, mert ennek is híre jön, Dieutegarde
vállat von s a vízre pillant, és azt mondja: — Ez igen,
ez eszik. Van bendője neki. A sógoromat is megette.
Bizonyos beosztással lopunk, s a felügyelő modorán
látom, hogy minden halásznak van magángazdasága a

313
tengerben, s hallgatólagos megegyezéssel történik a lo-
pás, a társaság, a tenger s a halászok között már régen
elintézett kérdés az egész. Ami a házhoz kell, azt nem
is érdemes rejtegetni, inkább csak illemből dugjuk a
nagy rákot a trikó alá, ahol persze kapar éles lábaival,
s ollóját el kell törni, hogy véresre ne marja a mellem.
Hat óra felé indulunk, s ilyenkor, egy órával a dagály
előtt, csendes a tenger, a nehéz bárkát be kell evezni
néhány kilométerre, mert a rozsdavörös vitorlát nem
fogja a szél. Nincs sehol jele, kilométernyi távolban,
hogy merre úsznak a hizlalókosarak, s Dieutegarde
nem használ iránytűt, háttal ül a menetiránynak, és
hallgatagon evez. Fél órát evezünk, aztán beemeli
Dieutegarde az evezőket, s mintha útmutató tábla
emelkedne ki a vízből, oly biztosan tudja, hogy megér-
keztünk.
A vízen fadarabok úsznak, s a fadarabok közepéről
kötél lóg le a mély vízbe, a kötél végén úsznak a hizlaló-
kosarak a rákokkal. Nyolc ilyen kosara van Dieutegarde-
nak, ez az ő rayonja,* s bár nem látunk körös-körül
semmit, csak vizet s nagyon elmosódottan a partot,
Dieutegarde mégis ismerősen mozog, mint egy szobá-
ban, számára minden a helyén van itt. Sorjában húz-
zuk fel a mélyből a kosarakat, s erőlködve emeljük be
a csónakba, némelyik kosárban húsz rák is szorong,
ágálnak óriási ollóikkal és csapkodnak maguk körül,
egy-egy kosár megvan hatvan kiló is. A hizlalóból
egyenként emeljük elő a rákokat, s Dieutegarde fél
kézzel méri súlyukat, a fejlett és szép példányokat hor-

* rayon (fr) — kerület, körzet, terület

314
dóba dobjuk, de előbb eltöri hatalmas ollójukat, amely-
lyel vakon vagdalóznak. Az ollók kegyetlen fegyverek,
s akad köztük, mely az emberi ujjat egyetlen szorítás-
sal úgy csípi le, mintha késsel metszenék el. A fejletlent
és a satnyáját visszadobáljuk a hizlalóba, s a kosarakat
visszaeregetjük a tengerbe. Negyven-ötven rák nyüzsög
a hordóban, mikor hazaindulunk.
A dagállyal indulunk, s közben nekifeküdt a víznek
a szél is. Most már nem kell evezni, leülhetek a csó-
nak végében, Dieutegarde fél kézzel fogja a vitorlaru-
dat, s ha nagyon jó kedve van, énekel is. A lenyugvó
nappal szembe evezünk, Dieutegarde dünnyögve éne-
kel, s leggyakrabban nem értek szavaiból semmit. Éva
lefordítja az egyik dalt, mely Dieutegarde kedves szóla-
mai közé tartozik, s elnyújtott melódiája úgy hat, mint
egy templomi ének. Ezen a vidéken éneklik a halá-
szok, s első két sora így szól:

La bonne sainte lui a répondu: il vente.

C'est le vent de la mer qui nous tourmente.*

Ezt dünnyögi, s a víz nagy loccsanásokkal viszi a bár-

kát. Másfelől is feltűnnek rozsdaszínű vitorlák, ez a
halászok órája a tengeren. A víz már feketedik, s a lát-
határ szélén gomolyogni kezd a köd, `melyet a dagály
kerget maga előtt, hogy egy óra múlva beborítson
mindent. Dieutegarde éles szögbe állítja a vitorlát, s a
nehéz csónak könnyen repül. A sziklák mögé evezünk,

* La bonne sainte... (fr) — A jó szent azt válaszolta neki: fúj a szél. A ten-
geri szél, amely minket fölkavar

315
néha itt vár Éva vagy Madame Dieutegarde, s átveszi
a gyors mozdulattal átnyújtott rákot. Aztán cigarettát
sodrunk, s lassan evezünk a part felé, ahol a felügyelő
vár, és elszámol a halászokkal.
Éva nem jön velünk, mert nem bírja csónakban a
tengert. Ő itt született, de nem bírja a tengert, s csodál
engem, aki most látom először a tengert, és nem beteg-
szem bele.
Az esték világosak, s ha a köd elmarad, kilencig is
künn lehet ülni a ház előtt. Dieutegarde fonalat és kö-
tőtűt hoz, lassan és óvatosan lebogozzuk a kerítésről a
száradó hálót, s végtelen gonddal nekilát a javításnak.
A hálót naponta kell javítani, minden fogás után,
mert húsz éve szolgál már, és csak Dieutegarde nagy
kézügyességének köszönhető, hogy még használni le-
het. A nyár most adja leghosszabb napjait, a kertben
ülünk, a ház előtt, s bámuljuk Dieutegarde-ot, aki szá-
jában tartja a tűket s egy nagy orsóról bogozza le a pá-
colt fonalat. A munka aprólékos és igen nagy figyelmet
követel. Megtudom, hogy a háló Dieutegarde vagyo-
nának legértékesebb része, nagyobb érték, mint a ház,
sógorával, akit közben megevett a víz, közösen vették
húsz év előtt, és négyezer aranyfrankba került. Dieute-
garde messze a parton a legügyesebb hálófoldozó híré-
ben áll, s gyakran hoznak neki idegen hálókat messze
földről, St. Jean du Doigt-ból is. Szeretném megtanul-
ni a hálófonást, de ezt a titkot bizalmatlanul őrzi a házi-
gazda, szűkszavúan felel, bizonyítja, hogy nem olyan
egyszerű, s a pácot, melyben a hálót kiáztatja, gyanak-
vóan s egyedül kotyvasztja egy hordóban a ház mögött.

316
Félti titkát, lehet, hogy a mesterség apáról fiúra örök-
lődik, s a recepteket csak a családtagok tanulják meg.
Dieutegarde-nak nincsen fia, csak egy leánya, aki
benn szolgál egy roscoffe-i hotelban.
Kora sincsen: nem visel szakállt, s mint büszkén mu-
tatta, minden foga ép. De azt se veszem észre, hogy
beretválkozna — mintha a szőrtelen egyfajtából lenne,
olyan csupasz barna, fényes bőrű az arca. Nem lepne
meg, ha azt hallanám, hogy hatvanéves, de azt is elhi-
szem, hogy csak negyven. Van benne valami időtlen.
Lassan és csámpásan jár, mint általában a vízi embe-
rek, nehezen értem a szavát, s ő türelmes és jóindulatú
mosollyal, de értetlenül hallgatja az enyémet.
Az asszonnyal se beszél sokat, aki leggyakrabban fő-
kötősen ül a ház előtt, alacsony zsámolyon, bádog-
edénnyel ölében, s krumplit pucol vagy halakat tisztít,
alacsony hordókba rakja el a heringeket, s hetenként
egyszer vállára kötöz egy ilyen hordót, és bevándorol
Morlaix-ba. Barátságos emberek, s még soha nem vet-
tem észre Párizsban, hogy franciák ilyen barátságosan
tekintsenek idegenre, mint ezen a parton. Igénytelenek
és jóindulatúak, de meg kell nézni Dieutegarde-ot va-
sárnap, ha kiöltözik s csámpás léptekkel hazaérkezik a
fél hetes miséről, pipával szájában, az új, kék sapkával
fején, s kabátján csörömpölnek az ezüstgombok: hó-
na alatt kétliteres üvegben almabort hoz, mely pezseg,
mint a szódavíz, s Dieutegarde sugárzik az elégedett
méltóságtól. Ilyenkor a kertben ülünk ebédidőig, má-
zos poharakból isszuk az almabort, s Dieutegarde Éva
tolmácsolása mellett rábeszél, hogy térjek át a pipára,

317
s adjam fel a cigarettát. Úgy veszem észre, hogy elég
jól tűr különben, de nem tudja megérteni, hogy egy
felnőtt ember cigarettázik.
Kocsma nincs a telepen, s a vasárnap délután ese-
ménytelenül telik el, itt a szomszédolás se divat, a halá-
szok alszanak, s csak estefelé indul meg néhány ház
előtt, almabor mellett, valamilyen kaszinó. Aki kocs-
mát akar, annak át kell mennie Tregastelbe, ahol vasár-
nap délután sok a morlaix-i kiránduló, s a cukrászdá-
ban s a Hotel Limbourgban, ahol angolok nyaralnak,
jazzband is szól. Esti fúrdő után, ha a dagály mára mó-
lóig ér, mi is hazajövünk, s ilyenkor Éva előhozza a gra-
mofont, melyet Pathé üzletében kapott karácsonyra
egy esztendő előtt, s az angol lemezeket, a kerítés előtt
megállanak az emberek, megemelik sapkájukat, s ér-
deklődve hallgatják a különös szólamokat, figyelmesen,
de semmi kincsért nem kerülnének beljebb.
Mikor sötét lesz, Madame Dieutegarde meggyújtja
a konyhában a nagy olajlámpást, s az ajtó nyílásában a
hajómodell árnyéka himbál a padlón. Ez a jel arra,
hogy itt az este, a vacsora órája s az éjszaka, mert Ma-
dame takarékos, sötétben főz, s csak egy perccel tálalás
előtt gyújtja meg a lámpát. Dieutegarde fogja a kan-
csót s a poharakat, bemegyünk a házba.
A holmim megérkezett Párizsból: de milyen re-
ménytelen s haszontalan holmi ez! Be kell érte kétszer
is mennünk Morlaix-ba, míg végre rátalálunk, mert a
közelebbi címet nem írtam meg Párizsba, s a papírkof-
fer csak hetek múlva érkezik, s ott hever ládák között
a morlaix-i pályaudvar raktárában. Két sárgaréz hamu-
tartót találok a holmi között, ezeket Éva alkohollal és

318
hamuval ragyogó sárgára smirglizi, s megajándékozzuk
a Dieutegarde házaspárt, akik a dísztárgyakat a hála
kitörő jeleivel fogadják, s a két bazárholmi a pohár-
szék dísze most. Máskülönben kacat, egy pár züllött
cipő, elhasznált ruhadarabok, rongyos fehérneműk,
füzetek és jegyzetek, amit a kofferben találok.
Egy levelet találok az iratok között, apám a címzett,
a borítékon az én kézírásom. A levelet egy könyv lap-
jai közé rejtem, s a könyvet visszateszem a koffer leg-
aljára.
A holmi érkezése, a megtalált levél szinte esemény-
nek számítanak. A csend nagy, néha ijesztő. Olyan
csendesen élünk, mintha vigyázni kellene arra is, hogy
egy hangosabb szó ne essen, mintha aludna valaki,
s egy hangos mozdulat elég és felébred. Néha úgy ér-
zem, hogy szinte lélegzet-visszafojtva élünk, mintha
valami egészen kis fényre kellene vigyáznunk, hogy
egy erősebb lélegzetvétellel el ne oltsuk.
Ezért nem merünk beszélni se.
Mind a ketten tudjuk, hogy nem elfogódottság az,
ami visszatart a beszédtől. Egyszerűen félünk, hogyha
szavakkal nyúlunk hozzá, rögtön vége lesz, a szobá-
nak, a tengernek, a bolhás matracnak, Dieutegarde
dünnyögő szólamainak, a nappaloknak és az éjszakák-
nak.
Olyan az egész, mintha üveg alatt élnénk. A nap
melegen átsüt az üvegen, s benn az üveg alján lassan
fejlődik ez a tenyészet. Néha tisztán látom az egészet.
Óvatosan járunk, halkan beszélünk.
Azt se tudom pontosan, hány óra, mikor felkelek.
A világosság kelt fel, magamra húzom ruháimat, és

319
 kimegyek a konyhába. A tűzhelyen fő a feketekávé, a
pohárszéken kendővel letakartan hever a kenyér, vá-
gok egy karéjt, a bögrébe kávét öntök, az ajtóba állok
és megiszom. Madame Dieutegarde ilyenkor a kert-
ben foglalkozik vagy mos a faluban. A sziklák között
lemegyek az öbölhöz. Legtöbbször korai még az idő,
egy-két órával apály után. Az öböl ilyenkor mintha
kiszáradna, fél kilométerre el lehet menni száraz láb-
bal, messze csillog a víz, mely éjszaka az ablaküveget
spriccelte, a kövek között vastag fürtökben csigák dög-
ledeznek, apró rákok s friss, nedves tengeri moszat.
Az iszapból édeskés, fanyar szag ömlik fel, dohosan,
nedvesen. Ledobom ruhámat, úszónadrágot öltök, fö-
lösleges finnyáskodás ez és túlzott szemérem, mert itt
a sziklás öbölben naphosszat nem jár ember. Besétá-
lok a nedves iszapon, a víz itt felejtett mindent, amit
éjszaka idesodort, minden reggel más rajzot mutat az
elhagyott tengerfenék, a dagály ismerős, nagy köveket
söpör el száz méterrel, s a nagy tócsákban megreked a
víz, s a tócsák szélén szárazra tett nyúlékony, puhány
és nyálkás állatok dideregnek s elpukkadnak, ha belé-
jük szúr a nap. És tengeri pókok kalimpálnak a kövek
között, puffadtan, hátukon dögledeznek és a levegőbe
kapdosnak, mint a fuldoklók. Minden reggel óriási
katasztrófákat hagy maga mögött a tenger, ezer és ezer
vízi állat dögledezik a napfényben, a szárazon, s tátog-
nak a víz után, mely ittfelejtette s átadta a beszáradás
tragédiájának valamennyiüket.
Ez az apály.
Ilyen szavakat, mint „apály" és „dagály", oly magá-
tól értetődéssel használok, mintha egyébhez se értenék.

320
A valóság az, hogy nem érzem a tengert idegennek.
Ismerős a hangja s a szaga is. Az életnek egyik régi em-
léke lehet ez, ismerősök a tenger szokásai, mintha vala-
mi elfelejtettre eszmélnék rá. Ismerős az is, hogy az
apály ilyen messzire elkergeti a tengert, s eszembe jut
földrajztanárom, aki torkát köszörülve mondta: „em-
pirikus tény, hogy a hold változása hatással van a ten-
ger mozgására". Empirikus tény, gondolom, s lassan
gázolok, meztelen lábbal a nedves, puha fövenyen a
tenger felé.
Mikor elérem, rögtön úszni kell, mert a fenék itt
már tele van szakadékokkal. De a víz az apály órájá-
ban csendes és súlyos, s már langyos is itt a part köze-
lében. Sokáig úszom, háton, a partot alig látom innen,
csak a két nagy sziklát, melyek az öböl bejáratát őrzik,
s néha egy lassú mozdulattal beállítom magam a part
felé. A víz visz, mint egy hullát. Halak úsznak el mellet-
tem. A csend őskori.
Ez a reggeli óra a vízben oly magányos, a víz szaga
oly ismerős, néha egy sirály sistereg el némán, s nagy
ritkán, messze megvillan egy rozsdaszínű vitorla, de ez
aztán minden. Soha nem tudtam, hogy a tenger ilyen
kevéssé félelmetes. Talán, gondolom, az egészen nagy-
szerű dolgok soha nem félelmetesek, s egy torokfájás-
tól jobban szenved az ember, mint a haláltól. Ilyen mé-
lyeket gondolok, s lassan visszagázolok a partra, közben
megszedem magam pókokkal és csigákkal, messziről
látom Éva színes papír napernyőjét, a sziklabarlang
egyik napos kövén fekszik és várja a zsákmányt.
O a „tengerfenék csodájának" nevezi, amit reggel
az apály után így össze lehet szedni, s gondosan kike-

321
ressük az ehető moule-okat* s hízott pókokat, a zsák-
mányt levelek közé rejtjük egy szikla mögé, ahol délig
hűvösen maradnak. En is keresek egy napos követ, s
hasra fekszem és száradni kezdek.
A fű itt meg van tömve lila lóherével és kakukkfű-
vel. A sziklák között fekszünk, amíg dél lesz, a köve-
ket forrón átsüti a nap, s a dagály lassan visszahozza a
tengert.
Most egészen más a víz, pezsgő, szénsavas. Tudjuk,
hogy ez a dél, megtanultuk, hogy mire az első hullám
elér, s befröcsköl egy bizonyos kúp formájú barna kö-
vet, mely hasonlít Borsi szobraira, akkor harangoznak
delet Tregastelben. Ez a pillanat, amikor Éva elszánja
magát és bemegy a vízbe. Különösen gyáván jár a víz-
ben, s mindig a közelében kell lennem, hiába nőtt fel
itt a parton, úszni úgy se tud, mint én, aki csak uszo-
dában tanultam. Fürdés után már nincsen időnk meg-
száradni, nedvesen cuppogunk vissza a telep felé, tri-
kóban és szandálban.
Csak néha jön szembe a hosszú hajú francia festő,
aki a nap minden órájában baszksapkát visel s nyakán
kihajtott sötétkék inget, vászonnal és festőállvánnyal
hóna alatt kerülgeti a part szépségeit, valahol Primel-
ben lakik és művészetet akar csinálni. De ő se talál
semmi megjegyezni valót, elmenőben kiveszi a pipát
szájából, s barátságosan bólint.
Ebéd után visszamegyünk a sziklák közé, s meztele-
nül fekszünk a köveken. Három felé, a szieszta órájá-
ban, felballag egy tehén a telepről, borjával érkezik, itt

* moule (fr) — fekete kagyló

322
legelésznek a dombon, két szikla között megállnak és
üdvözlést bőgnek. Éva feje fölé teríti a napernyőt.
Nem borít plédet a földre, meztelenül fekszik a füvön,
néha egy tunya mozdulattal lesöpör melléről vagy ha-
sáról egy kalandozó hangyát. Ezekben az órákban lus-
ta és komoly, egészen átadja magát a napnak, a levegő-
nek, szinte komoran és ünnepélyesen.
Felkönyökölök és nézem. Bőre fehér maradt, az a faj-
ta fehér bőr ez, melyet a nap nem tud lekapni, a pör-
kölés után csak halványan lesz rózsaszínű, mint a ma-
lacok bőre, de reggelre ez is elmúlik. Én már fekete
vagyok, de neki csak arcán ütött ki néhány szeplő, az
orra körül, ennyire jut vele a nap. Szétvetett combok-
kal fekszik, boldogan és szemérmetlenül, szétvetett
karokkal, egyik keze a földet markolja, s mintha szé-
dülne egy láthatatlan forgásban, belefogódzik egy sár-
göröngybe.
A tengert nézem, csak negyed fordulattal kell elfor-
dítani fejem, a könyöklésen sem kell változtatni, a szür-
késfekete tengert a színes sziklákkal, ezt a kissé vadre-
gényes és deklamáló természetet, s mindig ugyanarra
kell gondolnom ebben a délutáni órában, mikor a szik-
lákon fekszünk s a nap a legmagasabban jár. Nem va-
gyok szerencsétlen s nem vagyok jókedvű, különös
közönyt érzek, szinte csodálkozást és elképedést. Néha
egy cigarettát sodrok, körülményesen füstölök ebbe a
levegőbe, mely telítve van forró, sós párával, mint egy
gőzfürdőben. Nem tudom elképzelni, hogy mi lehetne,
ami nyugtalanítani tudna, egy vágy, egy ötlet, ambíciók,
kíváncsiság, semmi nem tűnik elég erősnek ahhoz,
hogy kimozduljak ebből a könyöklő állapotból, sem-

323
mi nem látszik elég értelmesnek ahhoz, hogy változtas-
sak ezen az értelmetlen helyzeten.
A víz, a föld és a nap között fekszik, szétvetett com-
bokkal, meztelenül, mint aki otthon van, s ebéd után
lakása magányában átadja magát a kényelemnek. Szin-
te pongyolában fekszik itt, az elrejtettségnek, bizton-
ságnak otthonias mozdulatával. Furcsa, hogy Éva a
neve, gondolom. De ezt patetikusnak érzem, s igyek-
szem másra gondolni.
Néha kihozzuk a gramofont, s angol lemezeket ját-
szunk, melyek gyöngén s elmosódottan dünnyögnek-
nyávognak a nagy levegőben, s a tenger egyetlen mo-
rajlással elfojtja a zenét, mintha a nyávogás bosszanta-
ná. Ezekkel az angol songokkal persze baj van az ilyen
nagy koncertteremben, s egészen közel kell feküdni a
masina mellé, ha jól akarjuk hallani a dallamot. Nége-
rek énekelnek a fekete korongokon, szentimentális da-
lokat arról, hogy a kicsike elment a tengeren, s már
nem is egyéb, mint just a memory.* S egy másik lemez
a Volga-dalt nyöszörgi angolul, két néger kíséri egy-
mást, a felső hang kíséri az alsót, így nyávognak egy
russian lullabyt.** A műsor nem éppen változatos, de
minden lemezhez emlékek fűződnek, s megtudom,
hogy az öreg urak külön fülkébe kéretik Pathénál az
elárusító-kisasszonyt, s bizonyos lemezeket játszatnak
maguknak, mintegy szeparéban, kezdetben elérzéke-
nyülnek, és később szemtelenek lesznek, s végül azt
mondják, hogy nem tetszik nekik a lemez.

*jurta memory (ang) — csak egy emlék

** russian lullaby (ang) — orosz altatódal

324
 Így gramofonozunk a tenger mellett, s közben óva-
tosan beszélünk, nagyon távol eső dolgokról, minden-
ről, ami nem vonatkozik reá vagy rám, vagy arra, hogy
mi lesz holnap. A nap minden perccel langyosabb, már
szél jár a tenger felett, s közben lassan megint elment
a víz néhány száz méternyire a parttól, észrevétlenül,
szinte spleenesen, mintha őgyelegne itt, s a sziklák kö-
zött újra dögledeznek a tengerfenék csodái. A gramo-
fon előcsalta a tehenet, borjával együtt, de nem bírják
a zenét, és panaszosan bőgnek. Néha egy kis, szürke
kutya is megjelenik, egyik lábára sánta, egy kis távol-
ságban leül, és félrehajtott pofával, komolyan hallgatja
az orosz lullabyt.
Az idill teljes.
Öt óra felé hűlni kezdenek a sziklák. A sánta kutyá-
ra bízzuk a gramofont, s lassan elsétálunk a tenger
után, a víz most a legmelegebb, s ebben az órában
már nyugtalan és mozgalmas is. Empirikus tény, mon-
dom tempózás közben, s kiköpöm a vizet, hogy a hold
változása hatással van a tenger mozgására. Most puha
a víz, langyos, szinte porhanyós. Tántorogva megyünk
haza, nem is fáradtság ez, sokkal bonyolultabb és izgal-
masabb kimerültség. Dieutegarde almabort hoz és ke-
nyeret, s néha együtt megyünk el Primel felé, persze
csak a dombra fel, mely elválasztja Primeltől a telepet,
mert Dieutegarde nem szívesen jár idegenben, távoli
földrészeken. Búcsút veszünk tőle, s a búzatáblák kö-
zött lassan felmászunk az őrházhoz, ahonnan táviratoz-
ni is lehet. Innen messzire látni el, egészen Roscoffe-ig.
A nagy veranda mögött egy ember tűnik fel néha, mű-
szerek között, a ház előtt magas rúdon időjelző zászló

325
lóg, s a bejárat előtt viaszosvászonnal letakart vihar-
ágyú. Az ember itt a tengerre vigyáz, a csapadékot méri
és pletykál azzal, aki erre téved. Mint az őrt álló mat-
róz az árbockosárban, úgy ül itt a táj legmagasabb pont-
ján, s lesi a vihart, a hajókat, a halászok bárkáit, ő az,
aki ágyúlövéssel jelt ad; ha műszerei vihart jeleznek,
mikor még a tengeren nem mutatja semmi a változást
— az ágyúszó messze eldörög a víz felett, s az apró bár-
kák a part irányába állítják be a rozsdaszínű vitorlá-
kat. Mint a világmindenség baktere, úgy gubbaszt itt
fenn s vigyáz a tájra, láthatatlan erők összeütközésére,
szinte váltókat állít a tenger útvonalain, sorompókat
nyit és zár. Barátságos ember, aki minden arra járót
meginvitál, egyedül él, asszony nélkül, juhokat tart, a
Petit Parisient járatja s egy pikáns kaszárnyavicclapot,
a Frou-Frout. Evfolyamokat gyűjtött már össze a Frou-
Frouból, s ha éppen nem figyel a felhőkre és a szél járá-
sára, húsz év előtti pikáns vicceket olvas. Azt mondja,
hogy sokkal jobbak, mint a maiak.
Búcsút veszünk tőle, miután megbámultuk műsze-
reit és meghallgattuk pletykáit, mert van benne vala-
mi papos és vénasszonyszerű, a magányos emberek fe-
csegésszomjúságával adja elő történeteit, s nemcsak az
emberekről pletykál, hanem a tájról is, a tengerről is,
mint egy rossz személyről. Hajók ritkán járnak erre,
meséli, de tavaly erre sodort a vihar egy holland stea-
mert,* s a nagy gőzös megfeneklett a sziklákon. Akko-
riban éppen a „nagy dagály" dühöngött, a híres finis-
tère-i „grande marée", s két napon át nem lehetett

* steamer (ang) — gőzhajó

326
megközelíteni a hajót, ott feküdt sebesülten egy szik-
lán s bőgette a ködben szirénáit, a nyaralók átjöttek
autón St. Malóból és bámulták a hajó haldoklását,
s mindenki ott állt a parton tehetetlenül, aki a telepen
él. Különben hallottuk-e, hogy Morlaix-ban a patikust
megcsalja a felesége?
Már hallottuk, s megyünk utunkra. A patikust is-
merjük, kövér és szomorú ember, vásároltunk nála
bolhaport. A búza csak most érik itt, a táblák ember
magasak, kőből rakott tanyai házak mellett megyünk
el, a nyitott konyhaajtón át látni a régi, faragott búto-
rokat, rokkát, pohárszéket, fiókos ágyat, a mesterge-
rendáról a lámpa mellett mindenütt hajómodell lóg
le, s a kandalló felett szép rendben, fényesre sikálva
sorakoznak a nehéz cin- és vörösréz edények. A házak
neve „Ker Jean", „Ker Antoine", ez olyasmi lesz, mint
nálunk a Vilma-lak. Mikor az erdőhöz érünk, a par-
ton már végigpermetezett a köd a telep felett, de ide-
fenn még tiszta a levegő, s a homályos és úttalan erdő-
ben most adja ki a föld a gyantaszagú meleget, melyet
nappal magába szívott. Ezt az erdőt nem őrzi kerülő,
s ha nem is lehet hasonlítani a Tátrához, idő múltával
én is megbecsülöm, s elismeréssel beszélek róla, mint
„az" erdőről, ahogy mindenki mondja itt a vidéken.
De ha kiérünk az erdőből, s a köd kimossa orrunk-
ból a meleg gyantaszagot, s nem halljuk lépteink alatt
azt a száraz, puha zizegést, a száradt tűlevelek zizzené-
sét, akkor körülbelül vége is már a napnak, s felhab-
zsoltunk mindent, amit a táj nyújtani tud. Még elme-
gyünk az előkelő Limbourg előtt, ahol szól a jazzband,
az étteremben terítenek, s az angolok künn ülnek a

327
teraszon és aperitifet isznak. Nem éppen előkelő ango-
lok, akik ide jönnek, s azt is hallottuk, hogy az angol
munkanélküliek járnak ide nyaralni, s itt költik el a
munkanélküli segélyt. De minket ez nem háborít fel,
mert szociálisan gondolkozunk, s csak örülni tudunk
annak, ha az angol munkanélküliek jazzband mellett
költhetik el a mi Bretagne-unkban a munkanélküli se-
gélyt.
Mikor a mólóhoz érünk, már ég a piros üveges olaj-
lámpa, s a széles csónakok mélyéből a halászok kapasz-
kodnak elő, s viszik a zsákokat a nagy hizlaló beton-
medencéje felé. Köszönnek nekünk, és mi visszaköszö-
nünk. Dieutegarde kísér haza.
Pillanatok alatt lesz este, s a dohos szoba megtelik
szitáló, meleg köddel.

Igen, ez a nyár. Tudjuk, hogy ez a nyár, lassan, szinte

ünnepélyesen járunk benne, mint egy nagy ünnepen,
mintha lampionok lógnának mindenfelé, mozdulatla-
nul és színesen a szélcsendes tikkadásban. Ez a nyár,
ez a nagy csend, ezek a szagok, melyek az apró kertek-
ből áradnak el, s pillanatokra erősebbek, mint az olaj,
a heringek, erősebbek, mint a tenger szaga. A kertek-
ben az almafák nagy termést ígérnek, s mindenki bízik
az almaszüretben és készül rá. Ez a nyár, ez a hosszú
pillanat. A táj teljes fényben ragyog, vakítón és túlozva.
Sietünk a tengerhez és sietünk az erdőbe, minden per-
cet ki kell használni, ilyen teljes, ilyen tömött, ennyire
fényes és szagos talán nem lesz már sokáig ez a nyár.

328
 És egy délután leég az erdő.
A sziklákon fekszünk, a sánta kutya félrehajtja pofá-
ját, s teljesen átadja magát a néger bánatnak, mely a
zenedobozból árad, s időnként keserves, elnyújtott vo-
nítással ad kifejezést a maga részéről egy rokon bánat-
nak, oly kétségbeesetten, mintha a holdat vagy valami
más reménytelenségét a világnak vonítaná meg. Hall-
gatunk, mert ezek a néger songok egy másik világ
nyelvén beszélnek, egy világ nyelvén, melyben techni-
ka van, s néger sztárok és hálókocsi-ellenőrök fehér
kabátban, lynch,* üzlet, olaj, művészet, s a songoknak
az a különös hatásuk, hogy a hallgatónak eszébe jut-
nak a maga személyes, nyugtalanító bánatai, melyek
valahogy erre a szólamra hangolva válaszolnak az emlé-
kezés tűhegynyi érintésére. Az a nosztalgia van ben-
nük, mint az orosz dalokban, mint a zsidó dalokban,
mint minden elnyomott nép dalaiban.
Szabadság, gondolom, s csodálkozva bámulok ma-
gam elé. Én most minden jel szerint szabad vagyok,
kissé talán túlságosan is szabad, mehetek, ahová akarok,
s amit akartam, az sikerült: itt fekszem a tenger mellett,
nincs név, család, mesterség, ami kössön, bőröm is le-
vedlett már a napon, feltétlenül szabad vagyok. S mégis
szorongás fog el, mikor a néger songokat hallgatom,
túlságosan szabad vagyok, s ebben a szabadságban
olyan elveszettnek s kiszolgáltatottnak érzem magam,
mint a reggeli órában, mikor egyedül úszom a tenger-
ben. Valamilyen kötöttség talán mégsem árt az életben,
gondolom.

* lynch (ang) — lincselés

329
 Valami kis sziget, mesterség, emberek köre, ahol az
ember építeni kezd, megerősíti helyzetét a világban.
Ez a nagy szédülés, ez persze a nyár. S eszembe jut,
hogy itt fekszik mellettem ez a nagyon kedves, furcsa
és idegen ember, aki szőke és fehér, a szeme szürke,
s egyik kezével a földbe markol, mintha szédülne s fo-
gódzkodna — lehunyta a szemét, s biztosan ő is gon-
dol a néger songok hangjai mellett valamire. Szép,
nyúlánk, fehér test, rózsaszínűen izzik a napon, me-
leg, tömött melleit nézem, ismerős kezét, félig nyitott
szenvedélyes száját s homlokát, mely mögött francia
szavak és emlékek keringenek. Már mindenről beszél-
tünk, csak éppen arról nem, ami ránk tartozik: hogy
mi lesz velünk, s mi a tartalma ezeknek a heteknek,
mi van a szavak, mozdulatok, a szenvedély és a hallga-
tás alatt. Talán nincs is még egy felület alatta, gondo-
lom. Ez a nyár. Egyszer, ha élek valahol, tenger nélkül,
eszembe jut ez az idő, s azt gondolom: az volt a nyár,
a szép, meleg, hosszú nyár. Ebben az órában pörköl a
forró levegő. S a domb tetején eldurran a viharágyú.
Felnézek, kis, fehér füstfelhő lobban el, a dörrenés
nagy robajjal üti meg a sziklák falát, s messze kihang-
zik a tengeren.
De sokáig nem látok semmit. A tenger szürke és
sima. A sánta kutya izgatottan vonít s szaladni kezd,
szinkópás bicegéssel, a hang irányába. Valahol messze
szól egy harang. Izgatottan vesszük fel a ruhát, a leve-
gőben katasztrófa zaja úszik, s ahogy fejünket forgat-
juk, pörkölt gyanta, csípős füst szaga terjeng a táj fö-
lött. Az első füstgomolyagot Éva fedezi fel, két kezét
mellére szorítja s fájdalmasan felkiált:

330
 — Ég az erdő!
Hangjában annyi fájdalom, kétségbeesés, hogy ijed-
ten nézek rá. A füst minden pillanattal vastagabb,
szürkésfekete, az erdő közepe felől tör fel, s most már
pernye is száll a levegőben, mert egy légáramlat a ten-
ger felé hajtja a fekete felhőt. Rohanni kezdünk az er-
dő felé, mintha segíteni tudnánk. A domb tetejéről
még visszanézek. A papír napernyőt kifeszítve ott felej-
tettük, s a gramofon rugója még forgatja a fekete ko-
rongot, a nagy csendben hallom a nyávogó dallam
egy foszlányát.
Mikor az erdő szélére érünk, már emberek százai
szoronganak a keskeny ösvényen, fürdővendégek tri-
kóban és kodakkal, s halászok és parasztok ásókkal,
csákányokkal, fejvesztetten. Az égő erdő okádja a füs-
töt, a forróság marja az arcbőrt, az emberek lassan hát-
rálni kezdenek. Van valami túlzás ebben a nyári tűz-
vészben, valami szószaporítás, mintha a természet meg
akarná tetézni azt a negyvenfokos, száraz égést, mely-
lyel hetek óta pörköli a vidéket. Az erdő pattog, a szá-
raz fenyőfák durrognak, mintha ütközet dúlna benn
az erdő közepén, fájdalmas és jajongó hangokat ad az
erdő, gépfegyver kopog odabenn, s mintha millió és
millió élet pusztulna szemünk láttára, különös jajon-
gással telik el a levegő. Kiabálni kezdünk, oktalanul és
eszeveszetten. Mintha egy város pusztulna szemünk
előtt, tehetetlen élőlényekkel. A kiszáradt fa, a fony-
nyadt avar, a porrá száradt tobozok úgy égnek, mint
a petróleum. Már messze hátráltunk a tűz elől, mert a
füst marja a szemet s a hőség úgy éget, mintha a láng
közvetlenül kapná meg az arcbőrt. Éva csoporttól cso-

331
porthoz szalad és kezét tördeli. Szeme tele van könnyek-
kel, nem tudja, mit beszél. Valami törzsi tragédia ez,
ami itt lejátszódik, az erdőszegény vidéken, a bennszü-
löttek tragikus magánügye. S mire az önkéntes tűzol-
tók kézipumpával, egy hordó vízzel s néhány létrával
megérkeznek Morlaix-ból, az erdő fele tüzes pernye.
Az önkéntes tűzoltók, kiknek sorában megismerem
a morlaix-i patikust is, a bánatos és kövér embert, kit
állítólag megcsal a felesége, a kézipumpával s a hordó
vízzel arra szorítkoznak, hogy hangos és félre nem ért-
hető szavakkal szidják a külföldieket, kik idejönnek
nyaralni, s eldobnak az erdőben egy égő cigarettát, mert
más nem is lehet a tűz oka. Oltásra nem gondol sen-
ki. A morlaix-i önkéntes tűzoltó-főparancsnok vélemé-
nye szájról szájra jár, a hangulat a külföldiekkel szem-
ben határozottan ellenséges, és a trikós hölgyek, kezük-
ben a kodakkal, kérdő hangsúlyú angol felkiáltásokat
hallatva, sértődötten eloldalognak. A tűz mohón falja
az erdőt, és az önkéntes tűzoltók hátrálnak. Végre meg-
állapodnak abban, hogy árkot ásnak az erdő körül. De
a munka csak ímmel-ámmal megy, s teljesen felesleges,
mert a szél megfordult, s az erdő most már menthetet-
lenül végigég, az innenső oldalon is, a szél söpri a ten-
ger felé a tüzes pernyét, s a tűzoltók beérik egy keskeny
és teljesen felesleges árok megásásával. A sárgaréz sisa-
kot munka közben egyik sem veti le. A fák, tízméteres
lángcsóvák, szemünk előtt roskadnak össze, ágyúlövés-
szerű durranással dűlnek el, a pusztulás látványa szinte
vonzó, a féktelen megsemmisülés vágya fogja el a nézőt.
Ez a vég, mindennek a vége, ami az erdőben élt. Fácán-
csapat jut el a tűzoltók sorfala előtt, s aztán nyulak, esze-

332
veszett ügetéssel egy szarvascsorda, s vágtatnak le, cél-
talanul és tébolyodott rémülettel, a tenger felé. A tűz
lassan szorította ki az erdőből a falkát, utolsó pillana-
tig hátráltak előle, s most itt vágtatnak hazátlanul és
eltűnnek a sziklák között. Egy fiatal őz marad utolsó-
nak, sebesülten vánszorog a csorda után, körülnéz, le-
bukik, őzszemei megtörnek.
A domb alsó pereme felé szorulunk a fehér izzás elől,
kezemen, arcomon vastagon tapad a pernye és korom.
Asszonyok jajveszékelnek, a férfiak a földön ülnek és
káromkodnak, szidják a tűzoltókat, a külföldieket, az
Istent, akit lehet. Ha egy város pusztul, nem lehet ele-
mibb a kétségbeesés. Nincs még hat óra, s az erdő már
csonkig égett.
Savanyú szag úszik a levegőben. A fiist vastagon,
szennyesen ül a tenger felett, nehezen oszlik. Lassan
lemegyek a sziklákhoz. Én is úgy érzem, hogy valami
jóvátehetetlen történt. Éva a gramofon mellett ül, te-
nyérbe ágyazott arccal, haja tele van korommal.
Most látom, hogy sír.
— Az erdő — mondja, s szemét törli, mint egy kisgye-
rek, kézfejjel.
— Igen — mondom. S hogy vigasztaljam. — Tudod,
a külföldiek. Láttad a patikust?
— Az erdő — mondja makacson, s könnyei elered-
nek. — Az erdő, a régi erdő. Te nem is tudod, mi volt
itt. Hányszor jöttünk ide nyáron, az erdő miatt.
Soha nem láttam ilyen szenvedélyesen kétségbeesett-
nek. Csak lassan nyugszik meg, koromtól és könnyek-
től maszatos arcát törli, rúzst keres elő, szipákol.

333
 — Mennyi minden pusztulhatott el — mondja. — A kis
nyulak, melyek még nem tudnak futni. A madarak
fészkei, a fiókák. A hangyabolyok. Láttad az őzet? Úgy
halt meg, mint egy ember.
— Ez az élet — mondom kategorikusan és rágyújtok.
— Marad még elég, máshol.
— Ez az élet? — ismétli végtelen megvetéssel. — Ez
ostobaság, nem élet. És máshol? Ki megy máshol er-
dőbe?...
Keze fejével megtörli szemét, egy gyufaszállal árnyé-
kot ken szeme alá az erdei koromból, melynek egy
szemcséjét homlokomról emeli le ujjheggyel, s lassan
felhúzza a gramofont. Sóhajt. A lemez nyávog, folytat-
ja a dallamot ott, ahol a tű megállott, mikor lejárt a gép
rugója.

Ez volt a tűz. A levegő napokon át fojtogató marad,

mintha nem szellőztették volna ki a tájat. A kihűlt ko-
rom savanyú szaga berágja magát bőrünkbe, ruháink-
ba, a víz is koromszagúnak tűnik, de lehet, hogy ez
csalódás. S még valami marad vissza a nagy égésből,
nem csak a levegőben, bennünk is. Napokig fanyalog-
va járunk, az esti séták megrövidültek, kerüljük az erdő
helyét, a lány szűkszavú és ingerlékeny. Új pihenőhe-
lyeket keres a parton, önállósítja magát, s a gramofont
minden délután magával hozza, talán csak azért, hogy
ne kelljen beszélni. A gramofon untat, mert nincsen
sok lemezünk. De lehet, hogy neki éppen ez a néhány
megunt dallam mond mindig valamit, talán mindig

334
ugyanazt: ha az ember valakinek társaságában gyakran
hallgatott egy dallamot, akkor a zene tisztán, élesen
ad vissza egy személyt, egy szobát, egy helyzetet.
Ez még nem az udvariasság, mint Emile mondaná,
ez az új hang közöttünk; inkább csak fáradt és rossz-
kedvű. Minden hangulatot tisztelek, s ilyenkor elme-
gyek az útjából. Néha egyedül indulok el egész délutá-
nokra St. Jean du Doigt-ba, egyszer Morlaix-ba is. Csak
benn a városban veszem észre, hogy nincs elég pénz
nálam a visszaútra, gyalog vándorlok haza, s csak késő
éjjel érkezem a telepre. A kertben vár, magánkívül, fel-
dúltan, kétségbeesése már túl van az aggodalom meg-
engedett és jogos határain, forralt bort kell innom,
mert éjszaka állítólag jeges szél jár, s valószínű, hogy
halálra fáztam. Madame Dieutegarde, aki a forralt
bort készíti, jóindulatúan szemléli az aggodalomnak e
feltűnő kitöréseit, s én is meg vagyok lepve, kissé za-
varban is vagyok. Mellém ül, kezem szorongatja, csu-
pa féltés és nyugtalanság, lázasan meséli el, hogy mit
csinált délután, már hat órára várt, s aztán éjfél lett,
minden órával erősödött a szélvihar. A melodráma, az
aggódó kedves szerepe láthatóan tetszik neki, s mikor
szelíden megjegyzem, hogy telihold van, az úton kü-
lönben sem lehet eltévedni, és a szélviharból nem vet-
tem észre semmit, panaszosan és szenvedélyesen tilta-
kozik s azt kérdi, nem hallom-e, mint bőg a tengeren
a vihar? Csakugyan, nem hallok semmit. Az éjszaka
derült. De nem vár választ a kérdésre, délután breton
főkötőket vásárolt, most felpróbálja, s megértem,
hogy valami olyasmit képzelt el a várakozás ideje alatt,
mintha én a viharban künnrekedtem volna bárkámmal

335
a tengeren. Fel akarom hívni figyelmét arra, hogy nincs
bárkám — de annyira örül önmagának, szenvedélyes
kétségbeesésének, a viszontlátásnak, hogy inkább hall-
gatok.
— Nem volt pénz nálad? — kérdi később, s a hangja
tele van mardosó önváddal.
— Nem — mondom. — Éppen erre gondoltam útköz-
ben. Hallgass csak ide, van nekünk még pénzünk?
Most már ideje erről is beszélni.
De erről „is" beszélni annyit jelent, hogy még sok
mindenről ideje beszélni, s ijedten elhallgatok, mint
aki nagy veszélyt idéz fel szavaival. Izgatottan esik sza-
vamba. Mit gondolok, még sok pénzünk van. Alig két
hónapja, hogy itt vagyunk. Elképedve nézek rá. Két
hónapja? Talán inkább az lep meg, hogy ő tudja és
számon tartja az időt. S különben is, mondja, nem ér-
demes terveket faragni, még tart a nyár.
Dieutegarde hajnalban háromnapos halászatra in-
dul, s úgy beszélték meg, hogy mi is vele megyünk,
már össze is készítette, amíg én odavoltam, ami a há-
rom napra kell. Három napig a tengeren leszünk, s ő
nagyon örül ennek, kissé fél a tengertől, de Dieute-
garde megnyugtatta, hogy a bárka nagy, és ez az idő a
legcsendesebb. A viharról, mely állítólag künn bőg a
tengeren, már megfeledkezett. Hajnalban indulunk,
az apállyal.
Ezen az éjszakán nem alszom sokat, nyitott szem-
mel vackolódom a matracon, arra gondolok, hogy
még nagyon sok pénzünk van, de talán mégsem any-
nyi, hogy egy napon ne fogyjon el, talán már a közeli
napok vagy hetek egyikén — s minden, amit gondo-

336
lok, formátlan, nevetséges ötleteim támadnak, életem
végéig mégsem maradhatok ebben a faluban. S a ha-
lászmesterséghez nem érzek kedvet, se hivatást. Ébren
várom meg a hajnalt, hallom Dieutegarde lépéseit a
ház előtt, most akasztja le a hálót a kerítésről, csende-
sen kimegyek, megtudom, hogy öten leszünk, három
halász és mi ketten, a vendégek. Messzire megyünk,
Roscoffe mögé, egy nagy vitorlás bárkával. Ez az utol-
só nagy halászat ezen a nyáron.
Elindulunk a nagy bárkával, még szürke a tenger,
az apály gyorsan visz és friss szél jár. A bárka közepén
matracok hevernek, a két halász a hálókat veti ki,
s Dieutegarde őrzi a kormányrudat és a vitorlát. A bár-
ka nagy, beillik kisebb vitorlásnak is, a fedélzetről
lépcső vezet le egy halszagú odúba, itt lehet aludni is
éjszaka, ha zápor ér. Izgatottan rendezkedünk el, jó
helyet készítek magunknak a kormányrúd mellett
matracokból, távol a hordóktól, melyek a zsákmányra
várnak s bűzölnek a kátránytól. Gyorsan visz a szél,
s mire feljön a nap, már nem látjuk a partot. Könyvet
hoztam magammal, de három napig nem jutok hozzá,
hogy felnyissam. A munka monoton és megerőltető,
déltájban eláll a szél, s Dieutegarde két társa a bárka
körül újra kiveti a hálót.
Most nem marad más hátra, mint várni a szelet, a
bárka mozdulatlanul áll a vízen, mintha lehorgonyoz-
ták volna, a halászok lefeküdtek a halszagú odúban,
mert ott hűvösebb. Nem látni mást, csak a napot és a
tengert. Ebből a csónakból elképzelhetetlenül tömeg-
szerűnek tűnik a tenger, s először érzem ezt a szót,
hogy: „végtelen" — idekünn, nyílt tengeren a víz tiszta

337
és átlátszó, sötétzöld. A hálók lassan megdagadnak.
Dieutegarde a vitorla alatt alszik. Sok almabort hoz-
tunk, kenyeret, szárított halat és füstölt, nyers sonkát.
A nap ereje itt, a víz színén, sokkal közvetlenebb, mint
a parton, fürdőruhában heverünk, a csend felfoghatat-
lan, suttogva beszélünk csak, és mozdulataink is óvato-
sak, áhítatosak. Néha beugrom a tengerbe, körülúszom
a hálókat és a csónakot. A mély vízben nyugodtan s fé-
lelem nélkül tempózom, oly tiszta a tenger, mintha a
világ teremtése óta nem vegyült volna belé semmi szeny-
nyes, idegen.
Alkonyatkor megfeszül a vitorla, a hálókat bevon-
ják, s most nekilátunk a véres és piszkos munkának,
görbe késekkel hasítjuk le az apróbb halak fejét, a na-
gyobbakat tengervízzel telített hordókba dobáljuk,
Dieutegarde specializálja magát a rákokban, s szenve-
délyesen tördeli ollóikat. Sietni kell, ha evezés nélkül
akarunk messzebbre jutni, hogy éjszaka előtt még egy
fogást csináljunk, az alkonyat órájában, mikor legjob-
ban húznak a halak. Még nem ment le a nap, mikor a
második fogás is a hordókban nyüzsög, s Éva újságpa-
píron felteríti a vitorlarúd körül a vacsorát.
A sötétben mind az öten egymás mellett szoron-
gunk a keskeny oldalpadon, a vitorlarúd csúcsán ég
csak egy olajlámpa, a halászok régi fogásokról mesél-
nek s utazásokról, mikor egy ilyen bárkával hétszámra
elcsavarogtak a vízen, fel az angol partok mellett, viha-
rokról és szerencsés megmenekülésekről. Mind a ket-
ten fiatalok, s egynegyedre dolgoznak Dieutegarde-
dal, aki már mester, s különben is övé a háló, ezért két
részt kap.

338
 Aztán a csillagok is feltűnnek, az éjszaka hűvös, de
nem kellemetlenül, a szél elállt. Reggel még messzebb-
re megyünk, mondja Dieutegarde, és begöngyöli a vi-
torlát, Istennek ajánl minket, s lefekszik a bárka orrá-
ba aludni, a hordók közé. A két legény is lemászik az
odúba. Vastag takarókba burkolva, ébren fekszünk a
matracokon, a víz néha ránt egyet a csónakon, halk
loccsanással billenti meg, csak annyira, mint a dajka a
bölcsőt, mikor már elfáradt a ringatásban, s maga is
álmos. Éva büszke és nincs kedve aludni, halkan be-
szél, s olyan mozdulattal mutatja a tengert és a csilla-
gos eget, mintha mindezt ő fedezte volna fel, s másfe-
lé a világon nem is hallottak volna soha ilyesmiről.
Három napig utazunk így, s Dieutegarde elégedett
az eredménnyel, öt nagy hordót töltöttek meg a hálók
rákkal s hallal, s alkonyat óta hazafelé tartunk. Dieu-
tegarde úgy számítja, hogy még virradat előtt beérünk
az öbölbe, ez az utolsó éjszaka, a csónak súlyosan a
vízbe merül a hordók terhe alatt, s el kellett osztanunk
a hordókat a bárka két sarkában, hogy fel ne billenjen.
Ő maga tartja most is a kormányt, ő igazítja a vitorla
köteleit, s iránytűt most sem hozott magával. Bizto-
san tart hazafelé a kerek semmiségben, mintha ország-
úton hajtana haza egy szekeret. A vitorla lassan dagad,
s Dieutegarde nagyon elégedett, mert énekelni kezd:

C'est le vent de la mer, qui nous tourmente

— ha ugyan ezt a dünnyögést éneknek lehet nevezni.

A kétnegyedes a hordókon gubbaszt, ők nem énekel-
nek, csak számolnak és csendesen szőnek terveket. Ez

339
a „grande marée", a nagy dagály előtt az utolsó nagy
fogás, aztán jön a tél, s abból, ami másfél hordó hal
árából esik rájuk, sokáig meg kell élni. Majd bemen-
nek Roscoffe-ba vagy Morlaix-ba téli munkára.
Ahogy Dieutegarde megmondta, hajnal előtt be-
érünk az öbölbe. A piros üveges lámpa messziről pislog,
emberek várnak a mólón, köztük Madame Dieute-
garde. Amíg az emberek a hordókkal bajlódnak, haza-
megyünk, feketekávét iszunk, aztán behunyt szemek-
kel esünk a matracra, mert három napja nem aludtunk
tisztességesen. A tengeren rövidek az éjszakák.
Rögtön elalszunk, de az álomba átkísér az a himbá-
lás és ringatás, mely befészkelte magát idegeinkbe, na-
pokig dülöngve járunk, s ha leülünk, úgy érezzük,
hogy hintál velünk a szék, a föld.

Egy ünnepség fényei lobognak még fel, rőzserakások

sisteregnek, füstcsóvás lánggal, s aztán, mint valami
gubancos, nedves vatta, a fény minden nyílását eltömi
egy hétre a köd. A tüzet rőzsével és öles hasábfákkal
rakják a sötét tengerparton, s más nem is világít kilo-
méter hosszat, csak ezek a máglyák, a tűzrakás körül a
homokban fehér főkötős asszonyok keringenek, a ha-
lászok körbeállják a tüzet és ütemesen tapsolnak,
s nem veszik ki közben szájukból a pipát. A vigasság
messzire elhangzik a parton, ez a nyár nagy ünnepe.
Szent János tüzei fénylenek vörös lángcsóvákkal min-
denfelől, kintorna és duda szól, s a Hotel Limbourg

340
angol vendégei, kik állítólag a munkanélküli segélyt
pazarolják el itt, a többiek, a külföldiek, a hölgyek a
kodakkal s karjukon a színes fürdőkabátokkal, kik
üres óráikban erdőket gyújtogatnak, kénytelenek ma
este lesétálni a tengerpartra s elvegyülni Madame
Dieutegarde fehér főkötős rokonai s barátnői között,
ha részt akarnak a vigasságból, mert az előkelő hotel
jazz-zenekara is levonult dobbal és cintányérral erre az
éjszakára a máglyák közé. Nemcsak a parton, hanem
a Hotel de la Poste előtt is lampionokat lógat a szél, s
Lebeurrier úr kisegítő személyzettel is alig tudja ellát-
ni a vendégsereget, akik ma este a hotel kertjében az
asztalok körül szoronganak. Itt is zene szól, mégpedig
különösen hangos és önkényes zene, s amennyire a
lampionok himbáló s pislákoló fénye engedi, felismer-
jük a morlaix-i önkéntes tűzoltótestület tagjait, ugyan-
azokat, akik sok szakértelemmel, de tehetetlenül szem-
lélték az erdő pusztulását, s most teljes díszben, rézsisa-
kosan ülnek itt egy platán alatt, és fúvóshangszereiken
még az általános vigalom nagy zörejét is túlharsogó lár-
mát csapnak.
Természetesen nem hiányozhat a patikus sem, aki
nevezetes személy Morlaix-ban, sajnálatos családi kö-
rülményei miatt, s ma este tengernagynak öltözött,
aranyzsinóros, fehér tengerésztiszti sapkát visel, fehér
porcelánnadrágot és sötétkék kabátot, s gomblyuká-
ban apró, vérvörös szegfű virít, melyet első pillantásra
össze lehet téveszteni a becsületrend tiszti rozettájával.
Erre az estére nem jött egyedül a patikus, magával hoz-
ta feleségét is, kiről pletykák keringenek a vidéken,

341
még a legmagasabb földrajzi pontokon is, mint például
a primeli meteorológiai megfigyelő őrházában, s kirán-
dulók is érkeztek, bérautókon, a város előkelőségei. Híre
jár, hogy a tűzgyújtást egy eleven tábornok is megtekin-
tette, s az alprefektus is elment erre autóján s végiglá-
togatja most a partot. Mindez ok arra, hogy a levegő
megteljen jókedvű s ünnepélyes izgalommal, s nem tu-
dunk és nem is akarunk e mozgalmas tolongás elől ki-
térni. A háromnapos tengeri odüsszeia, a sok magányos
hét után, a sziklákon s a tengerfenék csodái között s
Dieutegarde-ék kissé dohos szobája után, a társas élet
örömeinek emlékei élednek — különösen Éva fáradha-
tatlan, fehér ruhában táncol már alkonyat óta a tűz
körül, Dieutegarde karján is fordul egyet s a két fiatal
halászlegény karján, kikkel három hosszú éjszakát töl-
töttünk a tengeren. Néha látom messziről a tűz körül
libegni, nyúlánkan, fehéren és szőkén, s én is örülök,
mert általános tetszést arat, s a táncosok között kézről
kézre jár. A majomszigeten állok, a Hotel de la Poste
előtt, a patikus társaságát bámulom, az urak valameny-
nyien porcelánnadrágot viselnek és sötétkék kabátot s
persze teniszcipőt, a regattaklub egyenruháját, mert a
klub holnap reggel tartja szezonzáró versenyét az öböl-
ben. Pezsgős bólét isznak, természetesen francia pezs-
gőt, gondolom, áhítattal.
Városi és megyei uracsok, hangok, tájszólások, moz-
dulatok, tréfák ismerős matricaképe ez, hasonlít a lö-
vészegylet királyválasztó ünnepségére, Gyarmaton,
ugyanazok az arcok, tréfák, hangosságok, csak lefordít-
va bretonra. S hölgyek ékítik az asztalt, kissé háború
előtti divatra emlékeztető toalettben, mélyen kivágott,

342
kisvárosi mondenitással, az asztalfőn egy túlságosan
érett, de még mindig nagyon kellemes, fekete szépség
trónol, négyszögletesen dekoltált nyári estélyi ruhában,
előszeretettel hamvasnak dicsért vállain csipkekendő-
vel, hajában, a fekete csigákban göndörödő fürtök kö-
zött vörös rózsával s jókedvű, érett és tüzes szemekkel:
valódi spanyol szépség, akiről könnyű feltételezni, hogy
a morlaix-i gyógyszertár köré felépített családi idillen
belül nem éri be a bánatos és kövér patikussal, hiába
öltözik fel tengernagynak, s hiába viszi holnap a regat-
tán célba a csónakot. Fekete bajszos fiatalemberrel flör-
töl, akiről így lampionos félhomályban is meglátszik a
kisnemesi eredet, megyei szolgálat, összetartozása a de-
partement atyafiságával s címzetes segédjegyzőség —
mintha öcsémet látnám, vaddisznósertével kalapja mö-
gött, a „Koroná"-ban Gyarmaton.
A máglyák között néha görögtűz lobban fel, zöld és
piros és sárga sistergéssel, s a valószínűtlen fény kísér-
teties mázzal vonja be a sziklákat, a táncoló embereket,
a máglyarakások zöld, piros és sárga lángokkal rév-
lenek fel egy pillanatra, s minden halálosan elsápad és
túlságos árnyékot vet, mintha egy mesterséges élőkép
reflektorai öntenék le hideg fénnyel a tájat. Acetilén-
lámpák lobognak a sátrak alatt, a vásárosok konfettit
árulnak, csörgőt, tilinkót, papírszerpentint és sivító
gumimalacokat. A gyermekkor szagos, lármás vásárví-
ziója rémlik fel, káprázatos hűséggel... Sokan vagyunk
ma este, idegenek is a szomszéd községekből, hevenyé-
szett deszkaasztalokon literes köcsögökben áll az alma-
bor, s a halászokat könnyű felismerni tánc közben gyá-
moltalan és csámpás mozdulataikról, ahogy szinte

343
himbálva mozognak a szárazon, ügyefogyottan, mint
a fókák. A hangulat ünnepélyes és a jókedv általános,
de sokkal tartózkodóbb, mint hasonló alkalmakkor
mifelénk. A parasztok foxtrottot táncolnak, egy diva-
tos jazz dallamára, melynek szövegét könnyű megta-
nulni, mert úgy kezdődik, hogy: savez-vous planter le
choux, à la mode, à la mode...,* s a Hotel Limbourg
zenekara frissen kapta a kottát Párizsból. Breton nép-
mulatsághoz el sem tudok képzelni megfelelőbb zenét.
Éva most új táncost kapott, s néhány kör után a
táncos karján tart felém. A hosszú hajú festő, aki kísé-
ri, a magányos hajlamú művész, ki állandóan baszk-
sapkát hord, és olajosan sima fürtjei úgy hullanak vál-
laira, mint a „Fiatal férfi arcképe" című reneszánsz
ábrázolásokon. Ma is kihajtott sötétkék inget visel, és
mikor közelembe ér, az a gyanú villan át rajtam, hogy
már hosszú idő óta viseli ugyanazt. Évánál két fejjel
magasabb, de nekem is fel kell pillantanom rá, szó sin-
csen arról, hogy kis termetű lenne, mint egyesek, akik
kistermetűségük feletti elkeseredésükben verik a nő-
ket. Felhevülten érkeznek, tánctól, zenétől és ünnepé-
lyességtől kimelegedve, s a bemutatkozást nem lehet
elkerülni. Néhány szót váltunk a telepről, az időről,
az ünnepélyről, említés esik néma találkozásainkról, s
Éva azt ajánlja, hogy üljünk le a Hotel de la Poste kert-
jében, a lampionok alatt, s valamilyen frissítő mellett
várjuk meg az ünnepély végét.

* savez-vous planter... (fr) — tud-e ön káposztát ültetni, ahogy kell,

ahogy kell...

344
 Én ugyan jobb szeretném a Dieutegarde házaspár
társaságában tölteni az estét, akik már délután gyerme-
kesen örültek az ünnepélynek, s díszes ruháikat öltöt-
ték fel, de a művész társasága ellen sem szólhatok, für-
dőhelyen vagyunk, a megismerkedés formáit sem lehet
kifogásolni.
Különben is, a formák! — gondolom, s nyájas kö-
zönnyel hajbókolok. Hosszú, nagyon hosszú ember a
művész, túlzott végtagokkal, s a nagyon hosszú embe-
rek kissé bocsánatkérő, meghajlott testtartásával áll
előttünk, várakozó, komoly, és úgy tetszik, együgyű
tekintettel, melyben van valami intenzív és szomorú.
Öreg juhok néznek így. Meglehetősen fiatal ember,
s túlzott végtagjait járás és mozdulás közben úgy do-
bálja, oly soványan és súly nélkül, egészen csontszerű-
en, mintha egy csontváz mozdulna meg váratlanul.
Távol a hangos morlaix-i társaságtól, a kerítés mellett
ülünk le egy asztalhoz, melyet homályosan világít csak
meg egy vörös lampion.
A fél óra, melyet így hármasban töltünk, az este
mérlegén a legunalmasabb fél órának számít — meg-
tudjuk, hogy a művész szűkszavú ember, amire minden
oka megvan, mert ha megszólal, kínosan dadog. Leg-
feltűnőbb rajta, reneszánsz fürtjeitől eltekintve, hosz-
szú gúnárnyakán az ádámcsutka. Ez a nervózus csont-
darabka kínos ugrásokba kezd, ha a művész kinyitja
száját, valóságos látványosság az ádámcsutka szökellő
vándorlása, s azon veszem észre magam, hogy illetle-
nül bámulom a testi különösséget. Csak annyit tudunk
meg tőle, hogy a tengert festi, és ismerős a parton.
Említést tesz Brestről is, talán ott született, vagy ott él,

345
már nem tudom. Dadogása oly kínos, hogy segítségére
sietünk, különösen Éva, aki élénken ad elő, Morlaix-
ról, a patikusnéról, a tengerfenék csodáiról, a primeli
időjárás-bakterről, aki a Frou-frou régi évfolyamait ol-
vassa és pletykál a tengerre — oly jókedvűen s annyi
élénkséggel, a könnyű beszédnek olyan örömével,
ahogy már régen nem hallottam szavát. Hetek óta szűk-
szavúan lézengett mellettem. Nem képzelhetem el,
hogy a reneszánsz fürtű, ápolatlan és szomorú művész
társalgási képességei villanyozták így fel — s ahogy hall-
gatom, ez jut eszembe, ez az elképesztő felfedezés:
franciául beszél!... Mintha hosszú idő óta most beszél-
ne először igazán franciául, úgy szíve szerint, mikor,
hosszú idő után, megint egyszer franciához beszél —
s félre nem érthetően ez izgatja fel, berúg a szavaktól,
kissé lepedékes hangon, sebesen pergeti az rr-eket,
gyorsan, nagyon gyorsan beszél, sokat és mindent, ami
a nyelvére tolul, mintha meg kellene győződnie róla,
hogy beszédképességének még teljes birtokában van,
s felszabadultan élvezi azt, hogy anyanyelvén beszél-
het valakihez, akinek francia az anyanyelve.
A művész, kinek sajátos, hosszú, ijedt és szomorú
lényéből könnyű elutasítás árad, mint egy természetel-
lenes jelenségből, mint egy betegből vagy torzszülött-
ből — persze, művész!, gondolom, s egy pillanatra fel-
tolulnak ennek a problémának régi rokonképzetei —,
a maga dadogó módján élénkíti a beszélgetést, s egy
pillanatra, amint észreveszem, szinte kirekesztenek ab-
ból, amit ők ketten részben dadognak, részben sebe-
sen megvitatnak... Hirtelen eszembe jut, hogy velem
mindig másképpen beszél, sokkal lassabban, hangsú-

346
lyozottabban, mint aki fél, hogy nem értik meg...
Ennyi az egész.
Franciaóra.
A máglyák kialszanak, a jazzband rikácsolását tá-
voli dudaszó s dünnyögő énekhangok váltják fel.
A morlaix-i társaság visszavonul a Hotel de la Poste si-
vár szobáiba, hogy erőt gyűjtsön a regattára, s a szép
asszony, vörös rózsával fürtjei között és csipkekendő-
vel vállán, fellépdel a három lépcsőfokon, melyek a
hotel bejáratához vezetnek, félig visszafordul, s ham-
vas vállán át az érett szépségek személytelen, minden-
kire érvényes kacér pillantását küldi búcsúzóul a kert
felé. A patikus lehorgasztott fejjel követi, s arra kell
gondolnom, hogy a bolhapor, melyet eladott, nem so-
kat ér. Egyedül maradunk a kertben. A művész a pa-
rázsló máglyahelyek között lekísér a tengerpartig, s
dadogva és félszegen vesz búcsút. Később, napok múl-
va találkozom még egyszer vele, mikor a faluba készü-
lök valamiért, zavartan hajol meg, s elmenőben né-
hány szót dadog. Nem emlékszem, hogy még egyszer
utamba akadna.
De akkor este még beszélünk néhány szót felőle.
Egyedül maradunk s végigmegyünk a tengerparton.
A víz hangos ezen az estén, mert változik a hold, ezek
a nagy dagály első órái.
— A tengert festi — mondja, s mint egy homályos és
idegen lény, megy előttem a sötétben, cipője alatt csi-
korog a kavics.
— És franciául dadog — mondom.
A sötétben felnéz, egy fordulattal:

347
 — Dadog? Alig venni észre — mondja csendesen.
— De franciául beszél, ez igaz.
Erre nem érdemes felelni. Különben is hidegen, el-
utasítóan mondta ezt, mintha leintene egy problémát,
melyhez nem értek — azzal a lassú hangsúlyozásával a
szavaknak, ahogy kezdettől beszélt velem, mintha egy
gyerekhez vagy idegenhez intézné a szót, s mint aki
nem biztos benne, hogy maradék nélkül megértik.

Az ablak mellett olvasok, de a petróleumlámpa, me-

lyet St. Jean du Doigt-ban vásároltam, nem sokat se-
gít, délután négy órára már vastagon betapasztotta az
ablakot a köd, s a lámpa körül is ködfoszlányok gomo-
lyognak. Három napja ordít a tenger, az ablak nyílásait
eltömtük rongyokkal és kóccal, egy-egy házmagas hul-
lám végigfröccsöl a házfalon, az ablakon. Dideregve
ülök, Éva plédjébe csavarva fekszik a kredencben, moz-
dulatlanul, dermedten mint egy finom állat, mely téli
álmára készül. A két szobában vándorlunk, az étkezé-
sek órái között lassan telik az idő, szinte anyagszerűen
kell elfogyasztani az órákat, percről percre. Éva a gra-
mofont nyávogtatja vagy cigarettázik, s mozdulatlanul
fekszik a kredencágyban mint egy vadmacska téli od-
vában, ahová visszahúzódott minden probléma és vi-
szontagság elől.
Ez a grande marée. Estefelé kabátot húzok s végig-
megyek a parton. Vízi rengés ez, mely dúl a ködben,
a mólón átcsap az áradás, az országutat végigsöpri a
hullám, a víz robbanásszerűen esik minden fél perc-

348
ben a partnak, a ködön át nem látni ezt a háborodott
szörnyeteget, csak hangjait hallani, hörgő és sikoltó
csattanásait. A telep üres. A vendégek elhagyták Tre-
gastelt is, a Hotel Limbourg verandáján az üveg mö-
gött egy magányos angol munkanélküli ül, pipával
szájában, pohár párolgó grog az asztalon, s közönyösen
bámulja a felfordulást. Fázom és a magány iszonya tör
ki rajtam, emberek közé vágyom, a városba, egy kávé-
házba, ahol lámpák égnek, franciák, japánok, svédek
és magyarok jönnek szüntelenül a forgóajtón át, ar-
cok és szemek úsznak a párás, lámpafényes levegőben,
mint egy akváriumban, egy ember fehér kabátban jár
az asztalok között, s papagáj módra kiáltja:,,cacaouette"
— vitatkozni lehet és hallgatni, elveszni százezer hason-
ló ember között, lemenni egy metrón, hotelt változtat-
ni, másnapi kenyérgondokon törni a fejem...„Dôme"-
honvágyam van. Nagy, lusta svéd nők arcát látom, hal-
lom a lármát, az édes, zűrzavaros zsibajgást, idegen
nyelvek, indulatszavak keveredését. Émelyegni kez-
dek, didergek, egyedül vagyok.
A Hotel Limbourg előtt állok, felgyűrt kabátgallér-
ral, kalap nélkül, csak homályosan látom az angol
munkanélkülit az ablak mögött, sietve átmegyek az
üres kerten s benyitok.
A veranda átmenet nélkül kaszinó s bárféle kávéhá-
zi helyiség között, biliárdasztal áll a középen, a fal mel-
lett kis asztalok fonott kerti székkel s a háttérben egy
bárpult. Gőzfűtés száraz melegét érzem, az asztalok fe-
lett egykarú villanylángok égnek, a sarokban bubifri-
zurás, ősz hajú hölgy olvassa a Punchot, köszönök,
senki nem felel. A pincérnő grogot tesz elém, a falon

349
újságok lógnak keretben, leakasztom a tegnapi Matint,
rágyújtok, városiasság atmoszférája vesz körül, s ezt a
szagot, ezt a meleget, ezt a világosságot mélyen beszí-
vom, a villanykörtét is megbámulom, keresztbe vetett
lábakkal, hátradűlve a karosszékben, ülök itt, mint
egy moziban, s nézem a tengert, mint egy természeti
felvételt. Hosszú és viszontagságos séta után hazatérni
a szabadból a fűtött, temperált városi szobába: olyasfé-
lének érzem most ezt a pillanatot s a hónapokat mö-
götte... Az angol munkanélküli, aki fehér szvetterben,
spleenjét érezhetően sugározva ki, mint egy száraz elem
a vaksi fényt, a szomszéd asztalnál ül, közönyösen és
bánat vagy öröm kifejezése nélkül, a munkanélküliek-
nek abba a csoportjába tartozik, akik nem szednek
munkanélküli segélyt. Édeskés illatú, angol cigarettát
szív, ez a szag is ismerős, városi, távoli. Két darab Gold
flake-et rendelek a bárkisasszonynál, a vékony dohány-
rudacskát tenyeremre fektetem, hosszan simítom, pör-
költ, édeskés dohányszagát mélyen beszívom, s körül-
ményesen rágyújtok.
Sötétedik. A veranda ablaka alatt a sötétben tovább
zajlik ez a különös dráma, szakadozottan csattognak a
tenger kétségbeesett hangjai — ezt hallgatom, s nem
lehet félreérteni, bizonyosan van értelme ennek a düh-
nek, nekikeseredett csapkodásnak, beláthatatlan oka
lehet annak, hogy a tenger így nekidühödik, s a part-
nak ront, és nem bír magával. Rejtetten és biztosan
ülök itt, páholyból nézem és hallgatom az előadást,
vonatkozás nélkül, érdeklődve.
A leány jut eszembe, most a konyhában ül talán a
tűznél, fázósan, keskeny, szőke és fehér fejét megvilá-

350
gítják a lángok, vastag rékliben ül egy zsámolyon, ma-
gasan felhúzott térdekkel, könyököl és a fénybe bá-
mul. Madame Dieutegarde olajat olvaszt egy lábas-
ban, az olaj sistereg, ez az 'egyetlen hang a szobában.
Mikor hazamegyek, ez az olajpára csap felém s a szoba
fülledt, levegőtlen ember- és ételszaga. A tűz előtt ül,
s rövid mondatokban gondolkozik. Három- és négy-
szavas mondatokban gondolkozik, melyeket különö-
sen kapcsol össze, átmenet nélkül, minden mondat
önmagáért áll helyt, s egyik sem következik feltétlenül
a másikból. Ül a tűz előtt, guggolva, árnyéka hosszan
lobog a falon, s ilyeneket gondol: „Két nap múlva vé-
ge a nagy dagálynak. A homár nem volt egészen friss.
Pénteken bemegyek a faluba és veszek sárga cérnát.
A barátom most sétál a ködben. Szeptemberben már
nem lehet fürödni. Az árnyék olyan most a falon,
mint a csizmás kandúr. Nyilall a fogam."
Élesen látom, hallom a hangját. Most először látom
így, hónapok óta először, szinte kívülről, ez jut eszem-
be, s nem találok pontosabb kifejezést: úgy látom,
mint a kirakatban egy fotográfiát, szeretném fél kézzel
messzebb eltartani, s hunyorított szemmel vizsgálni.
Orra körül apró kis szeplők ütöttek ki. Ez télen el fog
múlni — gondolom. Két napja fájlalja a fogát, be kell
majd mennünk Morlaix-ba a fogorvoshoz. Hangját
hallom, kissé lepedékes, nagyon rokonszenves hangját,
mintha reggel nem köhögte volna ki magát. Emile-
nek igaza volt, ha alszik s mélyen álmodik, halkan és
elkeseredetten csikorgatja fogait.
Most olyan, mint egy látomás, emlékszerű és idegen.

351
 Nézése jut eszembe. Most úgy emlékszem, mintha
mindig kíváncsian nézett volna reám. Ezt sokszor ész-
revettem, de nem akartam szólni miatta. Ilyen kíván-
csian nézett, ha kést vagy villát vettem kezembe, étke-
zés közben, ha egy könyvet felütöttem, ha megnéztem
egy tárgyat. Ilyenkor elfordítottam fejem, iparkodtam
nem venni észre ezt a kíváncsi, csodálkozó, érdeklődő
pillantást. Így nézett, ha egy ruhadarabot vettem kéz-
be, így, ha mosakodtam. Beásva a kredencágyba, mint
kutya a vackában, védetten, ahol nem közelítheti meg
senki, onnan csillogott felém a szeme, érdeklődéssel
nézte, ahogy mosakodom, ahogy fogaimat mosom.
Azt hiszem, éppen úgy mosom fogaimat, mint a leg-
több ember — talán valamivel alaposabban, mint álta-
lában itt a környező lakosság, de ez még nem ok arra,
hogy ilyen figyelmesen megbámuljon. El tudta nézni,
szinte áhítattal, ha megkeféltem hajamat, vagy körme-
imet igazítottam.
Egy ideig, ha beszéd közben hibát csináltam, elné-
zően megrótt és helyreigazított. Aztán észrevettem,
hogy nem javítja többé mondataimat, szándékosan
követtem el hibákat, melyeket érdeklődéssel s szótla-
nul hallgatott meg. Legtöbbször az volt az érzésem, de
erre nem mertem gondolni se, hogy megfigyel. A vilá-
gosszürke szempár nyitottan, kissé ámultan pihent raj-
tam, s ez mindig távolságot jelentett közöttünk, ez az
állhatatos, kíváncsi pillantás. Csak ha behunyta a sze-
mét, akkor jött közelebb.
Most jut eszembe, hogy nincs is neve.
Ez nagyon meglep, a cigarettát eldobom, s mint aki
fontos felfedezést tesz, halkan füttyentek, s félig nyitott

352
szájjal bámulok magam elé. Az angol munkanélküli s
a Punchot olvasó, bubifrizurás ősz hölgy rosszallóan
pillantanak felém. Összeszedem magam, megiszom a
grogot. Az ablak felé fordulok. A problémát rendkívü-
linek érzem, s amellett nagyon egyszerű. Nincs neve:
se annak, hogy itt vagyunk, se annak, hogy együtt va-
gyunk. Nincs neve ennek az együttlétnek, se belső, se
külső neve. Nem „nyaralás" ez és nem „kaland". Soha
nem esett szó arról, hogy ez lenne a „szerelem". Fejem
csóválom. Nincs semmilyen meghatározható tartalma
e heteknek, se annak, ami történt. Soha nem beszél-
tünk erről, nem neveztük meg, nem ígértünk egymás-
nak semmit, nem terveztünk. Nem tudom, mit akar.
Azt se tudom, hová megyünk. Az egész dolog ég és
föld között lóg, névtelenül. Szédülök. Nézek magam
körül. Nem tudom, hol vagyok. Nem tudom, mennyi-
re vagyok, odébb lehet-e menni holnap, vagy pedig
meg vagyunk-e kötözve már, menthetetlenül. Nem tu-
dom, fáj-e vagy jólesik-e, ha hozzányúlok, szétbon-
tom, utánanézek. Nem tudom, végzetes-e, ami tör-
tént, vagy a levegőnél is könnyebb, illanóbb. Nem tu-
dom, mi van az alján, talán egy nagy fájdalom, talán
valami pozitív, amire építeni lehet, amiből ki lehet ala-
kítani az életet. Talán csak könnyű emlék, souvenir de
Tregastel, emléktárgy egy fürdőhelyről.
Ebben a pillanatban azt is tudom, hogy most, rög-
tön, meg kell találni a nevét, meg kell tudni, mi van
mögötte, ki ő, ki vagyok én, mi közünk egymáshoz,
milyen mértékben fejlődött már ki, lehet-e még segíte-
ni rajta, kell-e egyáltalán segíteni rajta — mint aki soká-
ig titkolta önmaga előtt a betegséget, s egyszerre az

353
utcán mentében megáll, felrohan az orvoshoz, minden-
re elszántan, tudni akarja, hányadán van, mindenáron,
végre tudni akarja. Ha kell, tessék felnyitni a hasat, a
mellüreget, utánanézni, mennyire fejlődött ki a beteg-
ség. Tudni, látni.
A ködben futva megyek haza. Esik az eső. A ház ab-
lakai világosak. Most rögtön bemegyek a szobába, még
vacsora előtt beszélni akarok vele.

De vacsora előtt már nem beszélhetek vele. Feltűrt ka-

bátgallérral állok az ajtóban, mint aki eltévedt. A nagy
szobában, a fal mellett a padokon, s valószínűleg köl-
csönzött ülőalkalmatosságokon, vendégek szoronga-
nak. Lehetnek talán húszan, de többnek tűnnek. Meg-
ismerem Évát, aki két öregasszony és Madame Dieute-
garde társaságában a tűzhely mellett áll és lábasokat
kavar. A férfiak nehézkesen ülnek az asztal körül, mely-
nek közepén a mi petróleumlámpánk füstöl, a petróle-
um enyhén vegyül el a pipafüsttel, a nedves ruhák pá-
rolgásának maró bűzével, s a szagokkal átitatott levegő
sűrűn ragad, mint az enyv. Pislogva állok, az alacsony
ajtót becsapja a szél. A hajómodell, mintha útra kel-
ne, himbálva lóg a levegőben. Egy őszes hajú, magas
paraszt kalappal fején áll az asztal mellett, pohárral ke-
zében, s hangosan mondja:
— Jó ember volt. Csak az a szerencsétlen természete
volt neki.
Ismeretlen arcokba bámulok. A füstből végül is elő-
válik a halász, pohárral kezében, derűs ünnepélyesség-

354
gel közeledik. Parolázunk, s tudtomra adja, hogy a ro-
konság és vendégség ma este Madame Dieutegarde
apjának halotti torát üli, akit sírba vitt egy személy.
Bemegyek a szobába, a halász utánam jön, a sötét
szoba közepén állunk, s Dieutegarde nehezen forgó
nyelvvel, kissé fontoskodva ad elő.
Az öreg harmadnapja halt meg, súgja, odaát, St. Jean
du Doigt-ban, ahol már tíz esztendeje vadházasságban
élt a személlyel. Nyolcvanéves volt, de a család, éppen
a személy miatt, nem érintkezett vele. A személy ott élt
az öreggel a házban, de oly szegények voltak, hogy a
tort utolsó pillanatban át kellett költöztetni ide, mert
a halottasházban nem találtak elég tányért és lábast.
A gyásznép a vacsorát félig megfőtten cipelte át estefe-
lé a telepre, Dieutegarde-ék otthonába, ahol mégis na-
gyobb a kényelem és a bőség — mondja hamis szerény-
séggel, szemlesütve. Az öreget különben nem a tenger
vitte el, hanem az ital, a kor és a sok szégyen, éppen a
személlyel kapcsolatban. Másként húsz évet élhetett
volna még, mert magas termetű volt, s a csontjai ki-
tűnőek. Halkan beszélünk. Dieutegarde közel hajol,
s szájából a rozspálinka kellemes szaga árad. Levetem
kabátomat, s a sötétben leülök a matracra. Dieutegarde
handabandázva áll előttem. A nyitott ajtón át fekete
alakokat látok, amint csendesen ülnek, ölükben össze-
kulcsolt kezekkel. A vendégek előtt rozspálinka áll,
a két fiatal leány előtt is, kik szorosan egymáshoz si-
mulva ülnek a kuckóban, s kíváncsi verébszemekkel
pislognak maguk elé. Dieutegàrde hüvelykujjával a nyi-
tott ajtó felé mutogat, s titokzatos suttogással figyel-
meztet, hogy láthatom a személyt, ha akarom. Sajnos,

355
meg kellett hívni a személyt, mert az elmúlt tíz eszten-
dőben mégis ő élt az öreggel, s ő adta a torhoz a húst
is. De nem beszél vele senki.
A fal mellett ül, riadtan, egy tüdővészes színű, ijedt
arcú öregasszony, magányosan. Dieutegarde vállat von
s fejét rázza.
— Ez az? — kérdem súgva, könnyű megdöbbenéssel.
Int, hogy igen. A személy tétován jártatja tekintetét a
szobában, a halász megsúgja kérdésemre, hogy közel
hatvanöt éves, s éppen ez a körülmény, ami fokozza a
szégyent. Aztán magamra hagy. A sötét szobából bá-
mulom a gyászolókat, öregember ül az asztalfőn, ag-
gastyán, szeméből csorog a könny és a csipa, egyenle-
tes időközökben, reszkető kezekkel szájához emeli a
poharat a rozspálinkával, s szürcsöl egyet. Később
megtudom, hogy ez a személy apja, aki eljött ma este,
mert ők adták a húst, s maga is elmúlt nyolcvanéves.
Tűnődve s hálásan gondolok Dieutegarde-ra, aki ilyen
szeméremmel temette el apósát, reggel korán elmen-
tek, az asszony a tűzhelyre készítette az ételt, valószí-
nűleg nem akartak olyan magánügynek, mint a halál,
intimitásaiba beavatni idegeneket. A „személyt" bámu-
lom, aki reszketős fejjel, ráncos kis madárarcában vég-
telen figyelemmel s aggodalommal pislog a tűzhely
felé, ahol Éva s az asszonyok kanalakkal merítik a pe-
csenye levét, s öntöznek valami húsfélét. A személy
tekintetében sóvárgás és gyávaság, láthatóan szeretné
ellenőrizni a pecsenyét, melyet ő ajánlott fel elhunyt
kedvese emlékére. Az erős szagok elkábítanak, úgy
érzem, hogy a „város"-ból jövök, abból a nosztalgiás
városiasságból, mely elfogott az imént, s valószínűtlen-

356
nek és távolinak tűnik fel, hogy egy öreg breton pa-
raszt halotti torához érkezem, egy csendes és szívós
paraszttragédia utolsó fejezetéhez, emberek közé, kik-
nek életéről nem tudok semmit, s idegen sorsok kö-
zött ülök, melyeknek csak homályosan sejtem rituá-
léját, babonáikat, végzetüket. Csendesen várok, nincs
kedvem mozdulni. Éva bejön a szobába, leül mellém,
ruhájából, hajából gőzölög a zsírszag.
— A faluban voltál? — kérdi. — Ezek a bolond parasz-
tok. Egy hétre valót főztek össze.
— Igen — mondom. — És szép tőlük a tapintat, hogy
nem szóltak az öreg haláláról.
— Nekem megmondták — feleli nyugodtan.
A tükör elé ül, gyertyát gyújt, rendezni kezdi haját.
Vállán át felel, egykedvűen és udvariasan:
— Csak nem szóltunk neked — veti oda, és keféli a
haját, aztán lassan feltűzi. — Úgy beszéltük meg, hogy
nem szólunk neked. Mert úgyis idegen vagy.
Többes számban beszél, s nem tudok mit válaszol-
ni. Teljesen igaza van: az, hogy itt élünk együtt, még
nem ok arra, hogy egy idegent beavassanak életük inti-
mebb eseményeibe. S ha akad a halottasháznál elég
lábas és tányér, valószínűleg a tort is ott tartják meg, s
én sohasem értesülök Dieutegarde apósának haláláról.
Ezt a veszteséget talán ki is hevertem volna — gondo-
lom. De hangjában lappang valami, ami nem tetszik
most, nyugtalanná tesz. Ezt mondom:
— Szeretnék beszélni veled.
— Ez nem az a pillanat — mondja, s elfújja a gyertya
lángját, feláll, lassú léptekkel átsétál a nagy szobába, és
leül a gyászolók közé. Ezek csendes emberek errefelé.

357
Amennyire az arckifejezésekből ítélni lehet, már meg-
lehetősen részegek, de hangos szót még nem hallot-
tam.
Egyszerre csak az egyik beszél, s a magányos véle-
ménynyilvánítást percekig némaság követi, aztán tő-
mondatban felel valaki. Az asszonyok tálakat helyez-
nek az asztalra. Tanácstalanul állok az ajtóban, Éva az
asztal végén ül, senki nem törődik velünk. Úgy tet-
szik, hogy iparkodnak nem észrevenni. A személlyel
szemközt ülök le, egy pad szélére. A magas paraszt fel-
áll, rozspálinkás poharát felhajtja, s remegő hangon
ismétli:
— Szerencsétlen természete volt neki.
Éjfélig ülünk így az asztal mellett, meglehetős szófu-
karon, és eszünk. Az asztalon kerek tálakban áll az
étel, halak, a hús, egy óriási ürücomb, tészták és salá-
ták, minden fogás egyszerre vonul fel, s a tálak vándo-
rolnak. Mindenki válogatás nélkül abból eszik, ami
eléje kerül. A mázos kancsókban almabor s a zöld üve-
gekben rozspálinka. Fél tucat óriási rákot látok az egyik
tálon, vörösre sült, két- és háromkilós homárokat,
Dieutegarde délután vagy még a temetés előtt utána-
nézhetett az öbölben a titkos hizlalók egyikének, me-
lyeknek létezéséről én is tudok, a sziklák között, ahol
a nagy dagály ereje megtörik. Egy tepsiben szalonnás
omlettek dagadnak, gőzölögve és zsírosan. Az ürü-
comb, mellyel a személy járult a lakomához, sokáig
érintetlenül hever az asztalközépen egy cintepsiben,
a többkilós húsdarabot nem meri megszelni senki. Mi-
kor Dieutegarde, ki egy rákot fogaival szedett szét, vé-
gül maga elé húzza a pecsenyéstálat, s a hosszú késsel

358
óvatosan szeletelni kezdi a combot, a megkönnyebbü-
lés sóhaja leng át az asztal felett. A személy és apja
előrehajolnak, s a tüdővészes arcban büszke elégedett-
ség vonása ül ki. Az öreg selypítve mondja:
— Ez aztán a gigot!...*
Mindenki bólogat. Dieutegarde egyforma szelete-
ket vág a húsból, a csámcsogás enyhül egy pillanatra s
az ellenszenves hangulat is, mely eddig elkülönzötte
riadt magányában a személyt. Az elismerő csámcsogás-
ra felbátorodik, kihasználja a pillanatnyi engedékeny-
séget, és váratlanul megszólal, vijjogó, éles madárhan-
gon:
— Micsoda gigot! Már aznap szóltam a kalauznak,
aki az autóval Morlaix-ba jár, mikor elesett az öreg a
ház előtt. Rögtön tudtam, hogy vége. Ti azt hiszitek,
itt kapni ilyen gigot-t?... Ilyet csak Morlaix-ban kap-
ni, a piacon. Negyvenöt frank ez a gigot. A kalauz
szólt, hogy tegyék félre a legszebbet, a legnagyobbat,
megmondtam neki, hogy a legnagyobbat. Mikor meg-
hozta, mutattam az öregnek. Nézd, mondtam neki:
ezt esszük majd a temetésed után. Senki nem szólhat
semmit. Felült az ágyban és megtapogatta. Már nem
tudott beszélni, csak intett, hogy nem látott még ilyen
szép gigot-t...
Mindezt váratlanul mondja el, eszelős fényű, csillo-
gó szemekkel bámulja az ürücombot, s karvalykörmei-
vel mutat a tálba. Aztán tányérját tartja, s Dieutegarde
a kés hegyével nagy karéj húst dob neki. Később, egész
este nem hallani hangját. A húsból, melyet még a halott

*gigot (fr) — báránycomb

359
tapogatott meg, kinek tiszteletére esszük, én is kapok,
de ürüszaga olyan erős, hogy tányéromon hagyom.
A vendégek idegenkedő és jelentős pillantásokat válta-
nak, s a személy átnyúl az asztalon s tányérjára emeli a
húsdarabot.
Nem hallani egyebet, csak a csámcsogást s künn a
ház körül a szelet és a tengert. A lámpa füstöl és pislá-
kol, de erre senki nem ügyel, félhomályban eszünk.
Szomszédom egy hegyes orrú, erősen kátrányszagú,
öreg halász, aki az egyes fogások között letör magának
egy-egy rákollót, vagy langusztafarkat, s úgy harapja a
tésztához s a zsírjában kihűlt, szalonnás lepényhez,
mint a kenyeret. Később az ürücomb csontját húzza
maga elé, s zsebkésével áhítatosan és gondterhes elme-
rültséggel faragcsálja le az utolsó húsfoszlányokat.
Már nem bír enni senki, csak a személy. A csámcso-
gást sóhajtások és böffenések váltják fel. Szinte sötét-
ben ülünk már, s nem is hallani mást, csak az elhunyt
kedvesének csámcsogását, aki egymás után húzza maga
elé és mártogatja ki az üres tálakat. Oly falánkan eszik,
csökönyösen, mintha az elmúlt tíz esztendő, az elmúlt
élet minden nélkülözését sietne kipótolni ezekben az
órákban. Így ülünk a sötétben, emésztve és némán,
mintha egy különös törzsi szertartás után az elmélke-
dés pillanatának adnák át a résztvevők magukat. Felál-
lok, senki nem pillant fel, a homályban észrevétlenül
megyek át szobámba, s behúzom magam után az ajtót.
Szájamban émelyegve terjeng az étel zsíros íze, fe-
jem nehéz a pálinkától, felnyitom az ablakot, a szél
sós tajtékot vág arcomba. Sokáig állok így, a szomszéd-
ból csak néha szűrődik át egy-egy dünnyögő hang,

360
a gyászolók máskülönben meglehetős némán emészte-
nek. Talán egy óra is eltelik, s még nem mozdultam az
ablaktól. Soha ilyen kirekesztettnek nem éreztem még
magam. Kedvem lenne magyarul kiabálni, szavakat or-
dítani ki a sötétbe. Meg vagyok döbbenve, didergek.
Félelmet érzek, ismerős hangot szeretnék hallani, vilá-
gosságot látni, embereket hallgatni, akik összetett
mondatokban beszélnek elvont dolgokról. A pályaud-
vart látom Morlaix-ban, ahol esőverten állok, kezem-
ben a bőröndökkel, most érkeztünk meg, azt a sűrű
izgalmat érzem, de homályosan és érthetetlenül elfa-
kul, ami következik. A képek elmosódnak, olyan távol-
ból látok mindent, mintha csak mesélték volna nekem.
Vissza kell mennem Párizsba — gondolom. Visszame-
gyünk Párizsba. A lány szagát érzem, üde és friss test-
szagát, különös, világosszürke szemeit látom. Párizsban
élünk. Majd megtanulok franciául, vagy megtanul ő
magyarul. Ez egy nagy, fehér fajta, gondolom. Nagyon
tanulékony.
Az ablak előtt a fekete ködben egy lámpa vándorol
támolyogva, körötte lassan cammogó, távolodó alakok.
A gyászolók mennek hazafelé. Megismerem a magas
paraszt hangját, aki többször mondta az este: — Szeren-
csétlen természete volt neki. — A lány csendesen állt
mellém a sötétben, ő is kihajol az ablakon. A beszélge-
tést egészen mással akartam kezdeni, s váratlanul mégis
ezt mondom:
— A hajad tele van zsírszaggal.
— Igen — feleli. — Holnap reggel bemehetnél Morlaix-
ba, a hajnali vonattal. Hozzál sampont és kölnivizet.

361
 A tükör elé lép, egy kis üvegből parfümöt önt arcá-
ra és kezére, s az illattal kezén megtapogatja haját.
— A fogamra is hozhatsz valamit. Egész délután nyi-
lallt. Ezek egyszerű emberek — mondja váratlanul. —
Észrevetted, hogy nem beszéltek az öregasszonnyal,
aki a vén Dieutegarde-dal élt? Már az nagy tisztesség,
hogy ettek a húsból, amit hozott.
S mikor hallgatok, közelebb jön. Lassan, vontatott
és szomorú mozdulattal vállamra teszi mindkét kezét.
Bánatosan, megállapító s összefüggéstelen modorban
mondja:
— Vacsora közben néztelek. Az asztal szélén ültél és
bánatosan nézted a tányért. A gigot-ból nem is ettél:
S nem is érted, amit beszélnek. Olyan udvariasan ül-
tél, türelmesen, mint egy jól nevelt gyerek, akit odaül-
tettek a felnőttek asztalához, ahol nem ért semmit, s
várja, hogy elmehessen. Láttam, hogy minden idegen
neked: a tányér mintája, az étel és az ital íze, s amit
beszéltek, talán az is, ahogy itt meghal valaki. Nem-
csak az arcod volt szomorú, hanem a füled is, külön.
Te nem vettél észre, de én jól megnéztelek, s azt gon-
doltam: úgy ül itt szegény, mint egy néger a fehérek
között. Vagy mint egy fehér a négerek között. Egyszer-
re megsajnáltalak. Azt gondoltam, igen nagy csapás
lehet idegenben élni. Meg kell vigasztalni, mert sze-
rencsétlen. Emile mindig azt mondta, hogy a világ
egy nagy család. De ha tehette, Neuillybe cipelt s a fá-
kat mutogatta, mintha ott különösebb lenne a növény-
zet, mint odafenn a rue Lepicen. S ha angolul beszél-
tek egy kávéházban a szomszéd asztalnál, orrát fintor-
gatta, fizetett és elment. De ezt csak akkor csinálta, ha

362
ketten voltunk. Idegenek előtt azt mondta: a világ egy
nagy család. Arra gondoltam, hogy nem tudok rólad
semmit. Ez igen nagy dolog, ha nem tudunk semmit
arról, akivel élünk. Az is olyan felfoghatatlan, hogy
más nyelven beszélsz, biztos más nyelven gondolkodol
is. Ha te azt mondod: „ház", másfajta házat látsz ma-
gad előtt, mint én. Ez nagyon szomorú. De lehet, hogy
ez mindig így van, ha valaki idegenben él.
Az ablakpárkányra ül, cigarettát kér, rágyújtunk s
egymás arca mellett fújjuk el a füstöt.
— Te egy hős vagy — mondja. — Te nagyon kedves
vagy. Mire gondolhatsz? Talán meg se tudod monda-
ni, hiányoznak a szavaid. Vannak színvakok is, kik bi-
zonyos színeket el se tudnak képzelni. A különös az,
hogy időről időre meg kell néznem az arcodat. Azt
mondtad, hogy beszélni akarsz velem. Én tudom, hogy
ez nem jó. Talán színvak vagyok arra, amit te mon-
dasz. Nem értem. Félek, hogy rossz helyen nevetek...
Ez majd elmúlik. Te Párizsban inkább tudsz beszélni,
mint itt. Ott mozik is vannak, s az opera előtt egy pad-
ra lehet ülni, s az ember olvashatja az elektromos hir-
detéseket. Ez nem sok, de szegény emberek számára
ez is valami.
— Hallgass ide — mondom. — Visszamegyünk Párizs-
ba. Keresünk egy lakást. Majd írok haza. Nekem is
van olyasvalamim, mint ami neked itt a tenger és a
patikus Morlaix-ban. Ha akarom, küldenek pénzt. Ta-
lán él még az apám. Úgy érzem, hogy él. Csinálunk
valamit, egy üzletet, valamilyen mesterséget kezdünk.
Hallgat. A víz veri a mólót odalenn, valószínűleg
szét akarja szakítani. Nem értem minden szavát. Köze-

363
lebb hajolok, elhajítja a cigarettát, összefonja karjait
és sokáig néz rám:
— Még van háromszáz frankunk — mondja aztán,
szinte társalogva.
— Felelj most — mondom.
— Ha a nagy dagály elmúlik, akkor jön még az alma-
szüret. Szeptemberben van még néha tíz meleg nap is.
De ha akarod — mondja, s feláll a párkányról, az ágy-
hoz megy és lassú mozdulatokkal vetkőzni kezd —, kér-
dezd meg holnap Morlaix-ban, mikor megy vonat Pá-
rizsba. Es mennyi a jegy.
Leveti ruháját, ingben áll a szoba közepén, két ke-
zét összefonta nyakán, s így mondja:
— Én szomorú voltam Párizsban. Néha le kellett ül-
nöm az utcán egy padra, és néztem az embereket. Egy-
szer láttam egy nőt, aki autóból szállt ki és futni kez-
dett egy férfi után. Ez egy liba volt. Egyszer láttam
egy férfit, aki kalap nélkül feküdt a földön, rángató-
zott és a száján hab jött. Egyszer láttam Chevalier-t,
autóban ült és ásított.
Leül az ágy szélére, lehúzza harisnyáit, meztelen lá-
bait lógatja, ásít. Aztán lassú mozdulatokkal eltűnik
az ágy homályos mélyében, s onnan hallom a hangját
még, rekedten és álmosan:
- Van egy barátnőm Morlaix-ban, ha felkeresed,
megmondhatod neki: kisasszony, én vagyok az ön
barátnéjának a barátja. Barátnőm kéri, hogy adja visz-
sza a teniszütőt, amit elvitt tavaly. Most ideadhatná.
Ősszel lehet még teniszezni. Lehet, hogy holnap este,
mire hazajössz, jó idő lesz.

364
 Hallom, ahogy elhelyezkedik az ágyban, a kredenc
megreccsen. A hang már az elalvás távolságából jön,
nagyon messziről:
— Vigyázz, hogy el ne aludd a vonatot. És csukd be
az ablakot.
Később ezt mondja, félálomban:
— Én itt egészen egyedül vagyok. Fázom.

De mikor este hazajövök Morlaix-ból, nem találom a

szobában.
A csomaggal kezemben, a samponnal és kölnivízzel
s egy doboz dijoni mézeskaláccsal, s hónom alatt a te-
niszütővel, melyet a barátnő visszaadott, a szoba köze-
pén állok. Eltévedt az úton, gondolom. De rögtön tu-
dom, hogy ez csak kifogás, akármit gondolok, minden
kifogás. A szobában minden a helyén van, nem hiány-
zik az asztalról a púderdoboz sem. Fürdőtrikója a szé-
ken hever. Így nagyjából rendben van minden.
Az örökmécs ég a két ablak között. Az asztalhoz me-
gyek, leteszem a csomagot, leülök a tükör elé. Morlaix-
ban megnyiratkoztam, most olyan vagyok, mint aki
tegnap érettségizett. A hajvágás mindig fiatalít — gon-
dolom. Különben nem gondolok semmit, egy cigaret-
tát sodrok, fáradt és éhes vagyok, egész nap gyalogoltam
s nem ettem semmit, künn jártam a morlaix-i állomá-
son, s megtudtam a vonatokat és a jegy árát. Hatvan
frank a jegy ára Párizsba.
A konyha felől Dieutegarde hangját hallom, aki fe-
leségével beszél fojtott hangon. Mikor megjöttem, az

365
asszony felállt és mormogott, amit máskor nem szo-
kott. Lehet, hogy a gyász zavarta meg — gondolom.
Aztán kaparnak az ajtón, mintha kopognának, s Dieute-
garde belép.
Úgy látszik, kialudta magát. Sapkáját hátratolja fe-
jén, megáll az ajtóban és azt mondja:
— Vége a dagálynak.
— Igen — mondom. — Itt a jó idő.
— Ó — feleli. — Lesz még vagy három hét almaszü-
retig.
Miután ezt elmondta, megfordul és kifelé megy a
szobából. Az ajtóban egy pillanatra megáll, s melléke-
sen megjegyzi még:
— Tudniillik, a kicsike elment.
— Igen — mondom. — Miféle kicsike?
Meglepetéssel látom, hogy kacsint felém, bizalmas
vigyorral, s következetesen folytatja:
— Autóval.
— Hány órakor? — kérdem.
— Dél felé.
Hallgatunk. Rögtön megbánom, amit mondok, de
én is zavarban vagyok.
— Mikor jön vissza? — kérdem.
— Nem jön vissza — mondja határozottan, szinte
megkönnyebbülten, mint aki megtalálta végre a mód-
ját annak, hogy egy kínos problémát alaposan s a fon-
tos oldaláról megmagyarázzon. Erőteljes léptekkel
megy át a szobán, elébem áll, megfogja kabátomat és
rángatni kezdi.
— Dehogy jön vissza. Miért jönne vissza? Szó se le-
het róla.

366
 Nyakát csavarja s mérgesen néz arcomba, készen
arra, hogy még határozottabban letorkoljon minden
ellenvetést. Mikor látja, hogy nem mozdulok, nyugod-
tabb lesz, s a pillantása is barátságosabb.
— A dadogó jött érte — mondja felvilágosító han-
gon. — Mondom, hogy autóval mentek el.
— A festő? — kérdem és nevetni kezdek.
Ő is nevet, s a vállamra csap:
— Aki a telepen lakott a nyáron — mondja és hahotá-
zik. Aztán elkomolyodik, mert nem felelek semmit.
Kissé szemrehányóan néz reám, mint aki nem mélta-
tom eléggé a jó tréfát, melyet elmesélt.
— Hova mentek? — kérdem végre.
— Azt nehéz megállapítani — mondja fontoskodó
hangon, a vidéken ismerős ember nagyképűségével.
— Tudniillik a megyei úton mentek el. Az elágazik
St. Jean felett. Mehettek Brestnek, de mehettek St. Ma-
lónak is. Ez a nagyszerű az autóban.
— Micsoda? — kérdem elgondolkozva.
A konyha felé megy és a küszöbről mondja:
— Hogy mehet vele az ember, ahová akar.

Autó hiányában kötött az útvonalam, ezért elutazom

a vasúttal St. Malóba. Nem tudom, merre fekszik, két-
szer át kell szállni. Poggyász nélkül utazom, egy kar-
tondobozban viszem a fogkefét, két inget, a sampont
és a kölnivizet, a dijoni mézeskalácsot s újságpapírban
egy nagy, eleven rákot, melyet Dieutegarde adott em-
lékül. Utazhatnék Brestbe is. Párizsba is utazhatnék,

367
a jegy ára hatvan frank. A cigarettadobozban, ahol a
pénzt tartottuk, megtaláltam a háromszáz frankot.
Már a vonatban ülök, mikor úgy veszem észre, semmi
értelme annak, hogy St. Malóba utazom. A táj meg-
aszalt, fonnyadt. A kertekben almát szüretelnek, olaj-
fákat látok, a folyók felett itt szomorúfüzek dőlnek el,
mint odahaza.
Hajnalban utazom el, Dieutegarde elkísér az állo-
másra, nem használ semmi tiltakozás, nem engedi el a
kíséretet, amit hálásan megköszönök és érdeme szerint
megbecsülök, mert tudom, hogy nem szívesen jár ide-
genben, s már a vasút látványa is kellemetlen neki. De
elkísér, a sziklák között megyünk, fenn a dombon ki-
fújjuk magunkat, mert Dieutegarde-nak terhére esik a
hegymászás. A mólót látom innen, a vörös lámpával,
az öblöt, Dieutegarde süppedt házát is látom és a rozs-
davörös sziklákat az öbölben. A szürke foltot bámu-
lom, mely az erdő helyén megmaradt. A domb tetején,
a megfigyelőállomás előtt, a pózna hegyében kókadtan
lóg a szélvitorla. Éjjel változott a hold, a nagy dagály
elvonult, a tenger most egyenletes hullámveréssel terül
el az öböl mögött, fürge fodrozással, megkönnyebbülten
hánykolódik, mint egy nyavalyatörős roham után.
Süt a nap. Dieutegarde bizalmatlan képpel bámulja
a mozdonyt, idegesen pislog, megvárja, míg beszállok,
aztán tarkójába húzza sapkáját s csámpás lépteivel elsiet.
Nem tudom elképzelni, mit gondol felőlem.
Lehet, hogy semmit.
Így utazom, a rákkal, mely a legnagyobb példányok
egyike, amilyet valaha is láttam a hizlalókban, s
kétségbeesetten csapdos a poggyásztartóban ollóival
maga

368
körül, s a samponnal és a kölnivízzel St. Malo felé. Éjjel
mélyen, nyugodtan aludtam, este végigmentem még
egyszer a parton, nevetségesnek találtam az egészet,
biztosan tudom, hogy félreértés az egész. Az is meg-
nyugtatott, hogy púderdobozát ottfelejtette, fürdő-
trikóját is, a szekrényben megtaláltam egy ruháját és
harisnyáit. Valószínűleg sürgősen el kellett mennie —
gondolom. Azért hagyhatott volna néhány sort. S mit
jelent az, hogy a dadogóval ment el, akinek vállaira
lóg a haja? Mindez nevetséges — s nyugodtan és kime-
rülten alszom éjszaka. Leginkább az nyugtat meg,
hogy a púderdobozt otthagyta.
Ez mind nagyon megnyugtató, de nem ok arra,
hogy ne utazzak St. Malóba. Dieutegarde sincs ellene
a tervnek. Ő ismer lenn a mólónál, ahonnan a motor-
csónakok indulnak Dinard felé, egy tengerészotthont,
ott jutányosan kapni szobákat. Szépen üdvözli a tulaj-
donost, ha még emlékszik reá, Dieutegarde, Primelből,
aki arra járt a mozgósítás napjaiban. Örülök a jó össze-
köttetésnek, az ember lassan kiismeri magát itt a par-
ton, ha ismerősei kézről kézre adják.
Dél felé át kell szállani a személyvonatra. Egy pálya-
udvaron állok, egyik kezemben az ideges rákkal, má-
sikban a barna kartondobozzal, mikor eszembe jut,
hogy nem tudom a nevét.
Első pillanatban nem hiszem el, úgy tűnik, mintha
csak elfeledtem volna. Ez már mégiscsak nevetséges,
gondolom, s utazom tovább a személyvonattal. Az em-
ber nem felejt el csak úgy minden további nélkül egy
nevet. Nem tudom, mennyire népes St. Malo, de fé-
lek, hogy egyszerű személyleírás alapján nehéz lesz

369
megtalálni. Nem mondhatom, hogy egy nőt keresek,
aki világosszőke és nagyok az orrlyukai. Több név jut
eszembe, egyik olyan jó, mint a másik, de most már
kezdem sejteni, hogy nem tudhatom, mert soha nem
is tudtam a nevét. Eva a neve, gondolom, az egy pate-
tikus név s kissé általános.
Mindenfélére gondolok, beszélgetések jutnak
eszembe, reménykedem, hogy talán egyszer, melléke-
sen elszólta magát, talán egy levélborítékon láttam a
nevét vagy egy koffer címkéjén. De nem kapott soha
levelet, s bőröndjein nem vettem észre címkét.
A város éles, csípős városszagát mélyen beszívom,
a szag ismerős, elkábít és jólesik. Egy hordár elvezet a
kikötőbe, a dokkokban vedlett, vörösre lekapart olda-
lú hajók lézengenek, angol és holland hajók, a motor-
csónak ideges robbanásokkal indul Dinard felé, a ten-
ger, melyet itt smaragdszínűnek neveznek, bűzhöd-
ten állong a duzzasztók keskeny betonpartjai között.
A motorcsónak állomáshelyével szemben megtalálom
a tengerészotthont, melyet Dieutegarde olyan mele-
gen ajánlott. A tengerészotthon tágas, de homályos
kocsmahelyiség, elektromos zongorával és bárral, s a
teremből csigalépcső vezet fel az emeletre, a vendég-
szobákhoz. Mindössze három ilyen szoba áll a vendé-
gek rendelkezésére, rövidebb időre is, mint megtudom
a tulajdonostól, aki Dieutegarde-ra csak homályosan
emlékezik. — Lakott itt mindenféle nép — mondja, és
feltárja a szoba ajtaját. Gyalulatlan deszkafal választja
el a fülkét a szomszéd szobától, úgy látszik, egy na-
gyobb szobát osztottak ilyen módon ketté, s a félho-

370
mályban egyelőre csak fülledt vazelin- és petróleum-
szagot vesznek tudomásul érzékeim.
Az ablak magas falú, vaksi udvarra nyílik, közvet-
len az ablak alatt nagy hordó áll, megtetézve szeméttel
és halfejekkel. Becsukom az ablakot és leülök az ágy-
ra. Rendszeresen kell dolgozni — gondolom. Holnap
estig meg kell tudni, a városban van-e. Ha nincs, még
mindig elutazhatom Brestbe. És Ventimigliába, gon-
dolom, oda miért nem utazom el? Végül oda is megy
vonat. St. Sebastianba is megy vonat, Lille-be is.
A rákot a lavórba helyezem, egy kancsó vizet öntök
rá. Lassan megnyugszik, ollóit összecsukja, megpihen.
A deszkafalat levelezőlapokkal ragasztották tele.
A levelezőlapok jeleneteket ábrázolnak a tengerészélet-
ből, találok közöttük Seemannsgrusst* Brémából és Un
vieux loup de mert** Bordeaux-ból. Felfedezek néhány
izgalmas nyomatot, fürdőző nőket és olyanokat, kik
éppen míderüket vetik le. Az ágy mellett egy kis aszta-
lon vazelinesdoboz fedelébe illesztett gyertyacsonk áll,
mellette cigarettahamu hever s egy kevéssel elébb kiol-
tott cigaretta. Felemelem a takarót, poloskák futnak
széjjel, az ágylepedő egy, esetleg több, régebben elkö-
vetett, valószínűleg felderítetlen kéjgyilkossági kísérlet
nyomait mutatja. Ruhában végigdűlök rajta. Az elekt-
romos zongora ébreszt fel. Meggyújtom a gyertyacson-
kot, körülnézek, hallgatom a dübörgő hangokat. A ze-
ne úgy hangzik fel ide, mintha vasbottal verné valaki

*Seemanngruss (ném) — tengerész üdvözlet

** Un vieux loup de mer (fr) — egy öreg tengeri farkas

371
odalenn a szoba padlóját. Valóságosan reng a szoba,
s a deszkafal mintha inogna. Egy csukló hang Alber-
tet szidja, aki csirkefogó. Aztán táncolnak.
Ez mégis különös, gondolom, s ujjheggyel lefricská-
zok csuklómról egy poloskát. Rendet kell teremteni.
Rend nélkül nem lehet élni. Ez egy jó hotel, Dieu-
tegarde jól emlékezett, ez az igazi tengerészotthon.
Rendet kell hozni az életbe. Ha az ember engedi, hogy
vonatok hozzák és vigyék mint egy csomagot, melyre
elfelejtettek címet ragasztani... Holnap estére meg
kell tudni, a városban van-e. Este megy egy vonat Pá-
rizsba. Mit csinálhat most apám? Biztosan tudom,
hogy él még. A különös az, hogy nem érzek semmi
fájdalmat. Vannak emberek, akik ilyenkor sírnak,
a fogukat csikorgatják vagy nevetséges ajánlatokkal
fordulnak másokhoz. Ez a régi iskola. Az új iskola ab-
ban különbözik... De nem tudom megmondani, mi-
ben különbözik az új iskola. Émelygek. A gyertyát,
ahogy szoktam, egy gyufaskatulya fedelével oltom el.
Az elektromos zongora jár még egy ideig. Részleteket
tudok meg arról, hogy Albert miért csirkefogó. A szom-
széd szobában többször nyílik az éj folyamán az ajtó.
Egy hang azt mondja: — Te vagy az én édes Lilim, te
vagy az én egyetlen aranymadaram, én most kebledre
fektetem a fejem, és a te szemedbe nézek. Szebb a te
szemed, mint a csillagok a Vörös-tenger felett. — Aztán
sokáig csend van. Később azt mondja egy hang: — Ad-
jál lenn az asszonynak is valamit.
Ez egy tengerész — gondolom. Látta a csillagokat a
Vörös-tenger felett. Ez egy tengerészotthon. Néha má-
szik valami arcomon, elsimítom, mozdulatlanul fek-

372
szem tovább. Mikor az erdő leégett, sírt, a gramofon
mellett ült és sírt a sziklák között. Igaz, miért nem vit-
te el a gramofont és a lemezeket?
Hajnalban csendesen lemegyek a csigalépcsőn. A rá-
kot hónom alatt viszem, s a tulajdonosnak csereüzletet
ajánlok fel, húsz cigarettáért és egy tál hagymalevesért
eladom neki az állatot. Az ablak mellett ülök, egy ha-
jóból, mely az éjjel érkezhetett, most szállnak le az uta-
sok, a hajó neve „Southampton", egy nő zöldkockás
útiköpenyben lassan jön le a hajólépcsőn, karján ide-
ges selyempincsivel, egy öregasszonyt tolószékben
emelnek le a lépcsőn, s a daru óvatosan földre helyez
egy nagy autót, melyet a selyempincsis nő s egy fehér
köpenyes sofőr rögtön elfoglalnak és odébbgurulnak
vele. Szemel az eső, de oly finoman, hogy az aszfaltot
csak párával vonja be, mint a köd.
Crédit Lyonnais, gondolom, mikor az első kanál
levest megmerítem.
Nézem a levest, fejem rázom. A két szó önmagától
merül fel, semmiféle képzettársítás nem kíséri, mint-
ha a szomszéd asztalnál hangosan kiejtette volna vala-
ki. Crédit Lyonnais. Lecsapom a kanalat és kisietek az
utcára. A járda síkos. Crédit Lyonnais. A hajó lámpá-
sai égnek, a lépcsőnél egy keménykalapos ember áll,
notesszel kezében, s jegyez valamit. Nem néz fel, mi-
kor hozzálépek.
— Crédit Lyonnais — mondom, s megemelem sapká-
mat.
— Pénzt akar váltani? Nálam is lehet — mondja foj-
tott hangon.
Aztán füle mellé dugja ceruzáját, végignéz:

373
 — Ah, betétei vannak? Vigyázzon a kamatra — mond-
ja valamilyen zsargonban. — Place Broussais. Első utca
balra.
A bankot még nem nyitották ki. Fél kilenc. A lehú-
zott vasredőnyök előtt járok fel és alá, elolvasom az
alaptőke és a tartalékok aranybetűs számjegyeit. Öt-
százmillió, gondolom, mennyi az? Éppen olyan felfog-
hatatlan, mintha azt mondanám: Japán. A gázlám-
pának dűlök, egy házmesterszerű ember többször ki-
bámul a kapun, odébbmegyek. Kilenc előtt néhány
perccel egymás után érkeznek emberek, kikről feltéte-
lezem, hogy hivatalnokok, s eltűnnek a kapu alatt. Há-
rom leány is bemegy a kapu alá, egyik sem jön vissza,
ezek itt dolgozhatnak a bankban. Kevéssel rá egy szol-
ga tűnik fel, sötétkék egyenruhában, a kabát kihajtó-
ján „C. L." monogrammal, s felhúzza a redőnyöket.
A kirakatot az üveg mögött vékony vasrács védi,
a hosszúkás helyiségben, amennyire az ablakon át lá-
tom, lámpák égnek. Az első kliens, aki az üvegajtón
belép, szakállas, kövér ember, aktatáskával hóna alatt.
Aztán egy bankszolga érkezik, egyenruhában és szal-
makalapban. Tíz percig nem jön senki, majd sűrűn
következnek bankszolgák, lánccal a nyakukban és tás-
kával oldalukon, egy levélhordó, közben felnyílik a
kirakat belső ablaka, s egy hivatalnok kiakasztja a ró-
zsaszín papírra litografált tőzsdekurzusokat. Ezt soká-
ig nézem, egy dél-amerikai olajpapír árfolyama tegnap
délután jelentékenyen emelkedett. Tökéletesen kö-
zömbös — gondolom. Még elolvasok egy figyelmezte-
tést, mely az orosz államkötvények tulajdonosait óvja
bizonyos szállongó hírekkel szemben, aztán összesze-

374
dem magam és belépek. A hosszú pult mögött a hi-
vatalnokok reggeli kézdörzsöléssel álldogálnak és fe-
csegnek. Egyelőre nem törődik velem senki. Az ajtó
mellett egy telegráfkészülék kopog, s lassan hengeredő
papírtekercsen tünteti fel a külföldi börzék eseményeit.
A hosszú terem végében egy rácsos ketrec a pénztár.
Száz frankot szeretnék felváltani apróra. A hivatal-
nok egy pillantással mér végig, s a pénztárhoz utasít.
A rácsos ketrecben alacsony ember áll, háttal felém,
nyitott ajtajú pénztárszekrény előtt, és papírkötegeket
helyez el egy páncélfiókban. Világoskék kabátot visel,
nadrágja hátul fényes, tükörszerű. Széles háta és fejfor-
mája nem ígérnek semmi jót. Nyakán, a füle mögött
tenyérnyi májfolt.
Aztán megfordul, végigmér, átveszi a bankjegyet s
szótlanul elém tesz kilenc darab tízes bankót.
— Aprót is akar? — kérdi.
Persze, szó sincs arról, hogy szőke lenne, s a szemei
sem világosszürkék, hanem savószínűek. Ez jut eszem-
be: „savószínűek", s rögtön arra kell gondolnom, hogy
még soha nem láttam savót. Haját oldalt választja,
s egy fürtöt elöl pomádéval hátrafésült és megragasz-
totta. A parádéskocsisok fésülködnek így, vasárnap.
Tömpe orra halványan piroslik és orrlyukai nagyok.
A száj és orr körül dereng valami ismerős vonás, torz
és groteszk idegenséggel, s nagy orrlyukain át asztmati-
kusan szippantja a levegőt. Mindenestől éppen úgy
lehetne Dieutegarde apja, mint a lányé. S mégis elté-
veszthetetlenül ő az, ez a kis, alkoholista paraszt savó-
színű szemeivel és a nagy orrlyukakkal, ő az apja a nő-
nek, aki miatt átmenetileg St. Malóban tartózkodom.

375
Mikor átléptem a francia határt, nem gondoltam,
hogy egyszer St. Malóban a Crédit Lyonnais pénztáro-
sának orrlyukait vizsgálom ilyen érdeklődéssel. Micso-
da összefüggések, gondolom és körülnézek. Tíz fran-
kot számol elém apróban, aztán leengedi a rácsot.
Kilenc óra múlt néhány perccel. Hivatalos órák ki-
lenctől kettőig. Öt óra időm van, fél kettőkor ideállok
majd a kapu elé, megvárom és észrevétlenül hazakísé-
rem. Ha címüket tudom, felizenhetek. Öt óra időm
van még, egy bástya mellett megyek el, gumikerekű
egyfogatúban öregúr kocsikázik a strandon szalmaka-
laposan, fehér kamásnis lábait keresztbe vetve ül a ko-
csiban, s a Manchester Guardiant olvassa. Végigmegyek
a strandon, az uszodát keresem, kezem és nyakam sajog
a poloskacsípésektől, egy drogériában szappant veszek
és kölnivizet, a plakátoszlopok előtt megállok és olva-
som a városi híreket. Nagy nyugalom fog el, most már
hamarosan rendbejön minden. A valóság megzavart,
de az arc emléke már több hasonlatosságot mutat a le-
ány arcával, keze, a fül formája s a mód, ahogy oldalt
hajtotta a fejét, mindez eltéveszthetetlenül brutális,
nyers rokonságra mutat. A kaszinó épülete előtt megyek
el, a kifeszített, vörös-fehér csíkos ponyva alatt reggeli-
ző fürdővendégek ülnek és zene szól. Mikor átmegyek
az úttesten s lekanyarodom a strand felé, az egyik pla-
kátoszlop mögül szembelép velem.
Megállunk, nincsen egyedül, egy fiatal lánnyal
összekarolva jön, valamelyik plakátot olvashatták, ne-
vetnek, a barátnő alacsonyabb nála valamivel, s mind
a ketten halványzöld selyem jambósapkát viselnek.
Megemelem sapkámat:

376
 — Jó napot — mondom.
— Jó napot — mondja s odébb megy.
De néhány lépést tesz csak, megáll, elbúcsúzik és visz-
szafordul.
— Te vagy az — mondja, mikor odaérek.
Egy ideig nézzük egymást, nagyon sápadt, s mint-
ha szeplői is kiütköztek volna az orra körül. Ez elége-
dettséggel tölt el.
— Tovább kell mennünk — mondja fojtott hangon. —
Nem állhatunk itt.
Visszamegyünk a sétányon, el a bástya mellett, szűk
utcán kanyarodunk be, megáll egy üzletkirakat előtt,
ahol játékszereket árulnak.
— Mikor jöttél? — kérdi.
— Tegnap este — mondom. — Láttam apádat. Útköz-
ben jutott eszembe, hogy a nevedet se tudom. Emile
mondta egyszer, hogy az apád pénztáros a Crédit
Lyonnais-nál. Az elébb ott voltam és láttam őt.
—Kit? — kérdi tágra nyitott szemekkel.
— Apádat — mondom zavartan.
Hosszan bámul reám, aztán tanácstalanul rázza a
fejét.
— Ki tudja, kit láttál? — mondja. — Apám már három
éve nyugalomban van.
Most rajtam a sor, hogy elveszítsem önbizalmam.
A zseniális következtetés, minden, amit a nagy orrlyu-
kakra és a savószínű szemekre s az ismerős vonásra a
száj és orr körül felépítettem, nem ér semmit.
— Látod — mondom —, hogy mégis találkoztam veled.
A kirakatot nézi, lehajtott fejjel:
— Igen — mondja csendesen.

377
 — A púderdobozt is ottfelejtetted. A gramofont is,
a lemezeket — mondom. — Egy ruhád maradt még a
szekrényben s a harisnyáid. A fürdőtrikód is ott ma-
radt.
— Majd írok — mondja. — Utánam küldik, ha meg-
kérem. Nem maradhatunk itt — mondja aztán. — En-
gem itt mindenki ismer...
— Én egy tengerészotthonban lakom — mondom. —
De nem szabad képzelned semmit, nem nagyon tiszta.
— Igen, a tengerészotthonok — feleli.
Megindulunk, s engedelmesen és szótlanul megy
mellettem, karjait lógatja járás közben, kamaszosan és
egykedvűen. Mikor a tengerészotthon bejáratához
érünk, körülnéz, s elsőnek ő lép be az ajtón. A kocs-
mahelyiség most üres.
— Jobb lesz — mondom és megérintem karját —, ha
nem jössz fel a szobába. Poloskák is vannak. Az ablak
egy udvarra nyílik, ahol halak rohadnak. Itt is leülhe-
tünk, a sarokban.
— De igen — feleli hangosan. — Fel akarok menni a
szobába.
S felmegyünk a csigalépcsőn. A szobát változatla-
nul abban az állapotban találom, ahogy néhány óra
előtt elhagytam. Nem merem az ablakot kinyitni.
Gyufát keresek s meggyújtom a gyertyacsonkot.
— Itt lakol — mondja szomorúan és körülnéz. Leül
az egyetlen rozzant lábú székre, ölében összeteszi ke-
zét s oldalt hajtott fejjel néz rám.
— Vedd le a sapkádat — mondom, és az ajtónak tá-
maszkodom. — Ezt nem ismertem, ezt a sapkát.

378
 — Ez egy ajándék — mondja, s leveszi a sapkát és az
asztalra dobja.
Minden mozdulata olyan új és ismerős. A ruhát
sem ismerem s a cipőjét sem, ezt a magas sarkú, fehér
szandált. A gyertya fényébe bámul, összehúzott sze-
mekkel, kissé rövidlátóan, s keresztbe veti lábait.
— Elhoztam a sampont és a kölnivizet — mondom.
— Oda fogom adni neked. A teniszütőt is elhoztam.
— Te nagyon jó vagy — mondja gépiesen.
— Egyáltalán nem vagyok jó — mondom, és zsebre
vágott kézzel állok, az ajtónak dűlve. A gyertya fényé-
ben mind a ketten sápadtak lehetünk. — Nem tudom,
mit akarsz mindig azzal, hogy én jó vagyok. Egy kutyá-
nak szokták azt mondani, hogy jó kutya. Azért, hogy
nem vertelek meg, mint egyesek, még nem vagyok jó.
— Ó, de igen, dehogynem — ismétli makacsul.
— Hát jó. Most pedig mondd el — mondom csende-
sebben.
— Nincs mit elmondani — feleli, és figyelmesen szem-
léli a gyertyacsonk lángját. — Nagy hiba, hogy idejöt-
tél. Én ezt olyan szépen képzeltem el. Azt hittem, hogy
megérted. Hazajössz Morlaix-ból és nem találsz ott-
hon. Ennyi elég.
— Ennyi elég — mondom. — Hát mit képzelsz te? Te
azt hiszed, ezt csak lehet? Ha két ember együtt él, ak-
kor egy napon be lehet ülni egy autóba s odébbmenni,
s nem hagyni ott mást, csak a púderdobozt és a gramo-
font és a lemezeket?
— Ó, ha ezért jöttél... — mondja szemrehányó han-
gon. És egyszerűen teszi hozzá: — Hogyne, ezt lehet.

379
 — Semmiért nem jöttem. — Csendesebben beszélek.
— Ez mind ostobaság. Hallgass ide. Este visszautazunk
Párizsba. Onnan hazamegyünk. Hozzám, haza,
Magyarországra. Nekem doktori diplomám van, a
tanári vizsgát leteszem egy fél év alatt. A követségen
esküszünk, együtt utazunk haza. Ez csak természetes.
Nekünk van házunk odahaza. Nagyon hamar megszokod
majd. Nekem is van apám meg öcsém. Szőlőnk is van, s a
házakban villanyosság és vízvezeték. Mindez nem fontos.
Ha akarod, elmegyek veled most haza, s megbeszélünk
a családoddal mindent, amit kell. Nekem van rendes,
otthoni nevem, nem vagyok én sem az utcáról.
— Nem ez az — mondja.
— De igen — mondom szigorúan. — Éjjel gondolkoztam,
ezt kell csinálni. Meglátod, nem is lesz rossz. Rájöttem,
hogy ezt kell csinálni. Dieutegarde valami együgyűséget
beszélt, hogy a dadogóval mentél el autón. Ez persze
ostobaság. Te megkérted őt, s elhozott ide autón. Ez
nagyon kedves tőle, meg fogom köszönni neki.
— Mi össze fogunk esküdni — mondja, és lesüti a
szemét.
— No látod — mondom megkönnyebbülten.
— Nem érted — folytatja és felpillant. — Mi össze
fogunk esküdni, Roger és én. Neki tisztességes
szándékai vannak. Már bemutattam otthon. Ő a
vőlegényem.
— Kicsoda? — kérdem hangtalanul.
— Roger — mondja makacson. — Ő művész. Az édesapja
borkereskedő Brestben. Nagyon tisztelt család a vidéken.

380
 Hangosan kezdek nevetni, meg kell támaszkodnom
az ajtónak.
— Mindebből egy szó sem igaz — mondom. — Roger?
Ki az? A dadogó? Akinek vállára hull a haja, mint a fi-
atal férfiaknak a reneszánsz képeken? Hiszen nem is
ismered.
Hallgat.
— Egyetlenegyszer beszéltél vele — mondom. — Azt
se tudhattad, kicsoda. Egyszer beszéltél vele, azon az
éjjel, mikor a máglyák égtek a tengerparton. S akkor
is te beszéltél, ő csak dadogott. Különben mindig
együtt voltunk, mindennap, minden éjjel. Alkalmad se
volt beszélni vele. Az ember nem jegyzi el magát valaki-
vel, akit nem ismer.
— Ó, te tévedsz — mondja szerényen. — Sokszor be-
széltem vele. Amikor csak lehetett. Ha te a faluba men-
tél, ő látott téged a hotel ablakából, s rögtön lejött
hozzám. Nem igaz, hogy dadog. Azt gyógyítani lehet.
Csak nehezen fejezi ki magát, mert művész. Külön-
ben sem előkelő vonás tőled, hogy kicsúfolsz egy testi
hibát.
— Nem — mondom és gondolkozom. — Igazad van,
ez nem előkelő tőlem. Ami a művészetet illeti, nem
lehet éppen jellemző vonásnak tartani, ha egy művész
nehezen fejezi ki magát... Éppen ez a dolga... De iga-
zad van, ez gyógyítható. Szóval beszéltél vele? Több-
ször is? Ha kitettem a lábam a telepről, meglesett és
szaladt hozzád? Megállj csak, ez gyönyörű... Valamit
mégsem értek... Gondolkoznom kell... Szóval köz-
ben hazudtál, mindennap... De hát akkor az egész...
Mire volt az egész?... Miért jöttem el veled Párizsból?

381
S Dieutegarde-ék, a szoba, a tenger, a hosszú napok,
ezek a hetek... s minden, amit beszéltünk, s amiről
nem beszéltünk... Nem értem.
Csakugyan nem értem. S hallom a hangomat, mint-
ha egy idegen beszélne. Oly finoman ül itt előttem, ud-
variasan, barátságosan. Olyan zavar fog el, mintha elő-
ször beszélnék vele életemben. Ebben a pillanatban idegen
és titokzatos.
— Én szeretem őt — mondja, s oldalt hajtja fejét,
mint aki mindenre válaszolt.
— Rendben van, szereted őt — mondom. — Lehet,
hogy neked van igazad, én nem értem a ti szavaitokat.
Nem tudom, mit értesz az alatt, hogy szeretsz valakit.
— A nyakán — mondja —, az ádámcsutkája oly isme-
rős volt, mikor beszélt. Először ez tűnt fel rajta.
Ezt inkább magának mondja, ábrándozva.
— Az ádámcsutkája? — kérdem.
— Igen — mondja szégyenkezve.
— Szóval az ádámcsutkája — folytatom, s bámulok
rá. — Ez egyre szebb lesz. A kezem ismerős volt, erre
eljöttél velem. Emile-nek ismerősek a fülei. Rogernak
az ádámcsutkája... Te fejlődsz, kicsikém. S ezt komo-
lyan mondod, éppen nekem?
— Ah, mit tudsz te — mondja most haragosan. — Nem
tudsz semmit. Egy nő nem talál meg egyszerre egy fér-
fit. Az egyiken ez ismerős, a másikon az.
Sírni kezd. Arcát kezeibe fekteti, és halkan, rekedten
sír. Nem mozdulok. Úgy érzem, mintha álmodnék,
nem kapok levegőt. Zsebkendőt keres elő, megtörli
arcát, és szakadozottan folytatja:

382
 — Miért jöttél utánam? Én a legjobbat akartam. Az
ember mindig a legjobbat akarja, s nem kap mást,
csak durvaságot és szemrehányásokat... Hogy miért
volt az egész? De hát honnan tudjam én? Ki vagyok
én, hogy mindent tudjak? Mikor megláttalak abban a
kávéházban, ismerős volt a kezed, s amellett olyan ide-
gen voltál, mintha most érkeztél volna, nagyon messzi-
ről, egyikéről a különös vidékeknek, amilyet a moziban
mutatnak, a vígjáték előtt... Tudod, a bennszülöttek
dolgoznak és csigát szednek... Aztán egy évig nem lát-
talak, de a különös az volt, hogy gondolnom kellett
rád... Én nem ismertem soha idegeneket. Egyszer is-
mertem egy izraelitát, és féltem tőle, de aztán megma-
gyarázták nekem, hogy az csak vallás, az más... Mon-
sieur Dreyfus is izraelita volt, de kiderült, hogy ártat-
lan... Hanem te, az más volt, egy idegen, egy igazi
idegen! Milyen lehet? — gondoltam. Mire gondol, mi-
kor egyedül van? Milyen ételt szeret? Mit szeret a sze-
relemben? Nem tudtam semmit, mert tapasztalatlan
voltam. Roger a harmadik.
— Hazudsz — mondom —, most is hazudsz. Roger a
negyedik. Hát az angol?
— Az angol — mondja könnyű, panaszos sóhajjal. —
Emile is mindig ezzel az angollal. De azokat ismertem,
az angolokat. Azok a fürdővendégek. Ide sokan jár-
nak, az nem számít úgy idegennek, mint te... Valami
különös volt körülötted. Én nem tudhatom, hogy mi-
lyen egy magyar. Van-e nálatok gramofon. Minden
érdekelt, ami körülötted volt. Nagyjából olyan voltál,
mint Emile, úgy öltözködtél, úgy beszéltél, ha hibák-

383
kal is... S mégis másfajta, egészen más voltál... Még
az is érdekelt, hogyan veszed kézbe a villát, az is,
ahogy mosakodni szoktál...
— Még mosakszom olyan jól, mint egy francia — mon-
dom kétségbeesve.
— Ó, hogyne — feleli udvariasan. — Ne érts félre. S te
azt kérded, miért volt az egész? De mikor minden ér-
dekelt rajtad. Azt is szerettem, hogy hallgattál. Nekem
sírnom kellett, mikor először egyedül maradtam ve-
led. Általában nem szoktam, ha egyedül maradok vala-
kivel... Te voltál a negyedik. Nem, Roger a negyedik.
Szegény idegen — gondoltam. Semmije nincs, tengere
se... De aztán közben megérkezett Roger az állvánnyal
s a festékesdobozzal a hóna alatt, s szerettem nézni,
ahogy kinyomja a tubusból az olajfestéket, s a terpen-
tin szagát is szerettem, amivel mosta az ecseteket s ezt
kérdezte: — Az úr egy idegen? — Én mindent meg-
mondtam neki. Ő nagyon művelt, mert igazi festő.
S azt is tudta, hogy nincs igazam, mikor sajnállak,
mert nálatok is van tenger, odahaza.
— Ugyan? — kérdem. — És melyik?
— A Fekete. Ő nagyon jó volt hozzám. Azt mond-
ta: — „Kisasszony, ön egy idegennel él. Nem tesz sem-
mit. Ön mély benyomást tett rám. Ha egyszer változ-
nak érzelmei, gondoljon rám. Szándékaim komolyak.
Mindketten bretonok vagyunk." — S egy napon változ-
tak érzelmeim. Autója is van. Csak egy kis Citroën,
de ha a szüret jó lesz, jövőre vásárolunk egy nagyob-
bat. Azzal fogunk utazni, mint a gazdag emberek.
Hozzálépek, két kézzel megfogom arcát, mely me-
leg és puha a sírástól, s a világosság felé fordítom.

384
 — Nézz csak ide — mondom.
Félénken néz fel, könnyekben úszó szemekkel, meg
vádoltan és panaszosan.
— Most mondd meg nekem — folytatom lassan —,
mi az, ami rajtam különös? Mi az, amiben egy franciától
különbözöm? Tudtommal nem vagyok sárga, se fekete,
éppen olyan fehér vagyok, mint te vagy a kitűnő Roger.
A kiejtésem hibás, rendben van... De különben?
— Ó — mondja ijedten. — Te nagyon jó vagy. Sokáig
nézzük egymást. Elvonja kezeim közül ar
cát, a padlóra bámul. Tehetetlenül elengedem, az
ágyhoz megyek, leülök, a gyertyalángot bámulom.
Egy hajósziréna bőg, talán a „Southampton" indul —
gondolom tájékozottan. Nagyon fáradt vagyok.
— Mi bajod? — kérdi bátortalanul és feláll.
Végigfekszem az ágyon. Szédülök, az a különös szé
dülés fog el, mintha utaznék. Mindjárt megérkezem
valahova, s ez a megérkezés olyan lesz, mint az
ébredés, elfelejtem, amit útközben láttam. Odaáll az
ágyhoz, tájékozatlanul kérdi:
— Haragszol?
— Dehogy — mondom, és csukott szemmel fekszem.
Most mindjárt felkelek, gondolom, készülni kell,
megérkeztem. Az utazás zűrzavarának vége, s ami
következik, az a megbízható, valóságos, otthoni. —
Miért haragudnék? Te nem tehetsz semmiről. Hogy' is
mondtad?... A bennszülöttek dolgoznak és csigát
szednek. Mondd csak, érdekes volt?
— Micsoda? — kérdi zavartan.

385
 — Úgy képzelem, hogy érdekes volt... Nem? Mint
egy panoptikumban. Ott a mosdón megtalálod a cso-
magot. Nem kell várnod... Én is elutazom innen.
— Hová? — kérdi.
— Haza.
—De előbb Párizsba?
— Előbb Párizsba.
— Hát, ha Párizsba mégy... — kezdi barátságosan —,
s látod Emile-t... úgy értem, véletlenül... Mondd meg
neki...
— Meg fogom mondani neki — mondom megnyug-
tatóan, s intek, hogy csak hallgasson. — Meg fogom
mondani, hogy férjhez mégy Rogerhez, akinek isme-
rős az ádámcsutkája, s a papájának borkereskedése
van Brestben. Általánosan tisztelt család. S idevaló a
vidékre.
— Ha gúnyolódsz... — mondja sértődötten.
A szédülés egyszerre enyhül, világosan látok, szinte
jókedvű leszek, felülök, erősen megszorítom a csukló-
ját:
— Hallgass csak ide — mondom. — Dehogy ,gúnyol-
lak. Te egy szép, fehér nő vagy, szó se róla. Én is kí-
váncsi voltam rád, hallod? Hogy ne menj el minden
információ nélkül, mondok neked valamit. Nekem is
egészen különös volt minden rajtad, talán én is azt
gondoltam: egy francia nő, egy igazi francia! Milyen
lehet?... Mire gondol, mikor egyedül van, hogyan ve-
szi kézbe a villát, s ahogy mosakodik. Érted? Itt él ez a
sok millió kis francia, gondoltam, már szépen kihever-
ték a világháborút is, alig érezni már rajtuk, csináltak
építészeti stílusokat, festettek képeket, írtak könyve-

386
ket — de milyen lehet egy francia élete belülről, ha
egyedül van? Milyen lehet egy ilyen kis, egészen kis
francia nő, egy a sok millió közül, aki nem tud a világ-
ról semmit, otthon papucsot húz, a gyógyszerészhez
megy, ha beteg, tüzes tűvel szurkáltatja magát, nem
tud helyesírást és földrajzot, a mozgóképgyárak külön
csinálnak neki még mindig érzelmes, folytatásos törté-
nelmi darabokat, minden sout a fogához ver, az ide-
genre úgy bámul, mint a majomra a vásáron, Goethé-
ről még nem hallott, nincs fürdőszoba a lakásában, és
sok salátát eszik, hogy sokáig éljen, s a rokonok is ma-
gázzák egymást. Milyen lehet, gondoltam. A Louvre
az à part,* tudod... Mert nálunk is vannak nők odaha-
za, s azok se guggolnak a fákon... Nagyon kíváncsi
voltam, s talán ezért jöttem el veled. Most már láttam
mindent, és hazamehetek.
Fölém hajol, tágra nyitott szemekkel, a zsebkendőt
fogai közé szorítja:
— Mit láttál te? — mondja rekedten. — Mit tudsz te
a franciákról? Mit tudhatsz te egy franciáról? Hát ha
olyan sokat tudsz, akkor tudd meg azt is, hogy azért
hagytalak ott, mert volt egy pillanat...
Kiegyenesedik. Felülről néz rám és hangosan mondja:
— Volt egy pillanat, amikor gyerekem lehetett volna
tőled. Abban a pillanatban olyan ijedtség fogott el,
azt hittem, meg kell halnom. Ah, ti, a ti piszkos vidé-
keiteken... Te eljöttél megnézni engem? Olyan undor
fogott el, tudd meg, olyan irtózat, csak a gondolatra
is, hogy gyerekem lehet nekem, nekem gyerekem egy

* à part (fr) — különleges

387
idegentől... Ezért hagytalak ott. Elképzeltem, hogy
egy idegentől lehetne a gyerek...
Az asztalhoz megy, felölti a halványzöld jambósap-
kát, remegő kezekkel, karja alá veszi a csomagot a pú-
derral, a samponnal és a teniszütővel, s az ajtó felé
megy.
Ott megáll, végignéz.
— Sale étranger*— mondja lassan, rekedten.
S gyorsan behúzza maga után az ajtót. Hallom lépé-
seit, amint tapogatózva lefelé igyekszik a csigalépcsőn.
A csukott ajtót bámulom, s csak percek múlva jut
eszembe, hogy a csomagban a samponnal együtt elvit-
te ingeimet is.

Megvárta, míg a tinta megszárad az oldalon, elol-

vasta az utolsó sorokat, behajtotta a füzetet, nézte a
parókakészítőt az átellenes ablakban, sodort egy ciga-
rettát, rágyújtott. Kopogtak. Az ajtó energikusan nyílt,
a szobrász lépett be a szobába s sértődötten mondta:
— A négertől kell meghallanom, hogy ön megjött
Párizsba. Szép dolgokat csinál, mondhatom. Ön kis-
polgár, menthetetlenül kispolgár. De most vegye a ka-
lapját, és siessünk, mert Vaszilieff úr meg fog halni.
— Mi baja Vaszilieff úrnak? — kérdezte és a mosdó-
hoz ment, megmosta kezét.
A szobrász az asztalon babrált, megtalálta a dohányt,
egy cigarettát sodort, s közben találomra és melléke-
sen felnyitotta a heverő füzetet:

* Sale étranger (fr) — aljas, piszkos idegen

388
 — Ah, irodalom — mondta udvariasan, temperált
megvetéssel. Aztán az ajtó felé ment és tuszkolta kife-
lé. — Hogy mi baja Vaszilieff úrnak? A hivatalos jelen-
tés szerint alája feküdt egy autóbusznak. De lehet az
is, hogy ezt csak az autóbusz-társaság állítja így, mert
nem akarnak neki kártérítést fizetni. A valóság az,
hogy haldoklik, valószínűleg, mert nem adhat elő Ka-
zánban a görög nyelvről és a szépművészetekről. Hal-
doklik, s ebben igaza van, ha meggondoljuk: mert mi-
nek éljen?
 2.

FELKAPASZKODTAK EGY AUTÓBUSZRA, és elmentek

Vaszilieff úrhoz. A kocsi peronján álltak és cigarettáz-
tak. A rue St. Honorén hajtottak keresztül, a kocsi
tele volt az ebéd utáni órában franciákkal, kik az üzlet-
be s a hivatalba igyekeztek, s erős fokhagymaszagot le-
heltek maguk elé. Az Elysée-palota előtt fegyverben
állt az őr, a vastag függönyökkel borított ablakok mö-
gött ebéd utáni álmát aludta a mosolygós, kövérkés
úr, akit a Republika, melynek intézményeiről s szabad-
ságjogairól az orosz olyan rossz véleményt táplált, tar-
tott magának, hogy időről időre levett cilinderrel kö-
szönjön, vagy feltett cilinderrel meghallgasson egy
beszédet.
Áthajolt a robogó kocsi korlátján, és megnézte még
egyszer az Elysée-t. Minden úgy tűnt fel, mintha most
látná először, s egy kissé úgy, mintha most látná utoljára.
A Marigny-színház mögött, a sárga fák alatt izgatott bé-
lyegkereskedők álltak és spekuláltak. A St. Philippe du
Roule-nál leszálltak, megvárták, míg elhalad egy teme-
tési menet, s az ezüstbotos svájci a templomlépcső aljá-
ban útnak ereszti az utolsó kocsit is a gyászolókkal.
Még sok idejük volt, mert a kórházban csak két órától
engedték a betegekhez a látogatókat.
Az orosz a Hopital Beaujon-ban feküdt, az utcai
balesetek közös termében, mint a kapu alatt egy kar-
bolszagú szobában megtudták. Leültek a kórház udva-

391
rán egy padra, és vártak. A szennyes falú, nagy, szürke
épület ablakaiban pólyás fejű betegek könyököltek, és
sóváran csorgatták szájukba a gyér, őszi napfényt. Kar-
bol- és jodoformszag lengett mindenfelé. Néha kon-
dult egyet fejük felett az óra, mint egy lélekharang.
Máskülönben csend volt. Elnyújtotta lábait és hátra-
dűlt a padon, egy kissé betegnek érezte magát s egy
kissé lábadozónak, egy hete csak éjfél felé hagyta el a
szobát, lement a Pigalle-ra, ahol találkozott a négerrel,
és evett valamit. Különben otthon ült s felírta, ami eszé-
be jutott, mert azt hitte, hogy így könnyebben találja
meg a hibát. „Valahol hibát csináltam" — gondolta most
is, és egy bepólyált fejű nőt nézett, aki kacér mosollyal
bámult le reájuk az ablakrácson át. De nem jutott eszé-
be, hogy hol és mikor követte el a hibát, s fáradtan
fordult a szobrász felé:
— Mi újság a Dôme-ban? — kérdezte.
— Egy és más újság mindig akadt a Dôme-ban — fe-
lelte szinte tiszteletteljes hangon a szobrász. — Kolum-
busz Kristófnak például meghalt az ura. Most lefo-
gyott, kevesebbet iszik, világos színű és fiatalos szabású
ruhákban járkál, egy fiatal, süketnéma argentínaival,
aki imádja, s akit ő etet és itat. Ilyen az élet. Tzara írt
egy verset, mely nyomtatásban is megjelent, s többek
között arról van szó benne, hogy a hó alulról felfelé
esik, a földről az égre és nem megfordítva, ami nagyon
poétikus gondolat. Ilyen az irodalom. Kiki, miután ti-
zenöt évig állt modellt különböző nemzetiségű festők-
nek, kijelentette, hogy festeni ő is tud, s a lengyel idea-
lista üzlethelyiségében kiállította gyűjteményes műveit,
több tucat rajzot és festményt, melyek közül különö-

392
sen egy, A mennyei és a földi szerelem című, osztatlan
sikert aratott. Ilyen a művészet. Vaszilieffet már régeb-
ben elhagyta a zöld turbános nő, aki most egy japán-
nal él, s a japán éjjelenként hajánál fogva hurcolja a
nőt a Montparnasse csendesebb mellékutcáiban, s tű-
ket is szúr belé. Ilyenek a nők. De Vaszilieff balesetével
nem szabad ezt a hűtlenséget összefüggésbe hozni, mert
az orosz már régebben feladta a fekete nőt, s utolsó
időben előadásokat tartott arról, hogy a sárga race vált-
ja majd meg az emberiséget. Ha él még, talán meghall-
ja maga is tőle, mert szívesen beszél róla és sokat. De a
legnagyobb karriert mégis a cacaouette-es ember csinálta,
aki most már nem egyedül kiabálja, hogy cacaouette,
hanem albérlőket és segédeket tart, kik kiabálnak he-
lyette, s ő maga kibérelte a Dôme alsó helyiségeit, a
ruhatárat és az árnyékszéket is, néha ötszáz frankot is
megkeres naponta, s az összes magyarok lejárnak hozzá
és támogatják.
— És ön? — kérdezte, mikor a szobrász elhallgatott.
— Én — mondta az izgatott kis ember, nyugtalan sze-
meivel idegesen nézett körül, és alsó ajkát rágta. De
nem bírta sokáig a hallgatást, és csendesen tette hoz-
zá: — Nem szabad gondolni se arra, mi lesz velem. Ha
erős ember lennék, felülnék a vonatra, és elmennék
Oroszországba. De nem vagyok erős ember, s örülök,
ha annyira össze tudom szedni magam, hogy kitalá-
lom a másnapra való húsz frankot. Egyre nehezebb.
Az ördög tudja, hogy megy ez. Kár beszélni rólam.
Ezt olyan komolyan mondta, szinte tragikusan, hogy
megijedt, s oldalról óvatos pillantással megbámulta a
szobrászt, aki még sohasem hallott ilyen komor hango-

393
kat. Eszébe jutott a bár a Bastille mögött, a néger,
a szobrász különös modora, s ő is elkomolyodott és
lehajtotta fejét. Ki mer ítélni, gondolta, ebben a zűrza-
varban? S tájékozatlanul nézett maga elé.
— És ön? — kérdezte most a szobrász, óvatosan.
— Én egy nagy hibát csináltam — mondta nehezen
és megakadt.
— Azt elhiszem, hogy hibát csinált — felelte élénken
és izgatott szemrehányással a szobrász. — Ilyet még nem
is hallottam. Tudja, hogy még most is Leroynál ülhet-
ne? Egy ember, akinek állása volt, egy idegen, aki pénzt
tudott keresni munka nélkül egy franciától! Tudja, mi-
lyen óriási dolog ez?... Hallgasson csak, Vaszilieff el-
mondott mindent. S találkoztam azzal a kolbásznevű-
vel is, akinek fogalma sincsen a művészetről... Mi is a
neve?...
— Boudin — mondta találomra. — Mi van vele?
— Igen, Boudin. Mi lenne vele? Éppen anyaszült mez-
telen volt, mikor találkoztunk, különben én is mezte-
len voltam. Rézbőrűre pingálva, hajában tollakkal ug-
rált háromezer más anyaszült meztelen között, a Bal
de Quatzart-on, a Wagram nagytermében, ahol a boksz-
meccseket és a Club de Faubourg üléseit is tartják...
Kissé tántorgott, de különben megnyugtató benyo-
mást keltett. Egy óriás nővel volt, két fejjel magasabb,
százkilós nővel, aki cérnahangon visongott. Szomorú
eltévelyedés. Csak a kétségbeeséssel menthető, mert a
fájdalom nem tudja, mit cselekszik.
— Biztos veri — mondta.
A szobrász ránézett:

394
 — Gondolja? Ami a méreteket illeti, nem valószí-
nű... Mikor meglátott, abbahagyta a táncot, letörölte
az ágyékkendővel arcáról az izzadságot, mert valami
ágyékkendőt viselt azért, amilyen szemérmes egy ilyen
kis francia, s azt mondta: „Ha látja a barátját, mondja
meg neki, hogy nem lesz boldog!" Aztán odébbug-
rált.
— Ezt mondta? — kérdezte elbámulva.
— Ezt. Most látom önt, hát megmondtam.
— Köszönöm — felelte udvariasan.
Mentőautó gurult be az udvarra, s hordágyon emel-
tek ki belőle egy idősebb, sárga hajú nőt, világoskék
kombinéban, meztelen lábain lila selyempapucsok-
kal. Homlokából szivárgott a vér. Két óra elmúlt, las-
san mentek a hordágy után. A teremben, ahová be-
engedték őket, ötven ágy szorongott a falak mellett,
s a magas, nyitott ablakok vasrácson szűrték be az őszi
levegőt. Genny- és orvosságszag, oly sűrű, hogy öklen-
dezésre ingerelt, fogadta őket. A haldoklók spanyolfal
mögött feküdtek, férfiak és nők vegyesen hevertek egy-
más mellett az ágyakon, üveges szemekkel, maguk elé
bámulva, mintha valami felfoghatatlan probléma meg-
oldásán törnék fejüket, valószínűleg azon, hogy miért
kerültek ide, s mi értelme van annak, hogy élnek.
Megálltak az ajtó mellett, és kalapjukat kezükben for-
gatva, azzal az elfogódott illemtudással néztek maguk
elé, ahogy az egészséges ember áll haldoklók előtt, el-
nézést kérően és elismeréssel a haldoklók kiválósága
iránt. A teremben különös volt a csend, mintha az ápo-
lónők, kik az ágyak között jártak, tartanák féken a be-
tegeket, szempillantással fegyelmezve a haldoklókat,

395
hogy ne feledkezzenek meg a társas együttélés szabá-
lyairól. Az erős jódszag orrát facsarta, félt, hogy tüsszen-
tenie kell, amit különösen illetlennek tartott volna itt,
a haldoklók között.
— Ez a napi hírek terme — súgta szája elé tartott ke-
ze mögül a szobrász.
Most hozták be hordágyon a sárga hajú nőt, világos-
kék kombinéban és lila selyempapucsokban, s egy or-
vos és két ápolónő lassan kísérték a termeken keresz-
tül egy üres ágy felé. Úgy tetszett, hogy eddig iktatták
a sárga hajú nőt valahol, mint egy aktát egy hivatal-
ban, s most végre helyére teszik az irattárban. Csak
kevesen pillantottak fel a betegek közül, legtöbbje egy-
kedvűen bámult maga elé, tökéletes közömbösséggel
az iránt, hogy betegeket visznek és hoznak hordágyon
az ágyak között. A napi hírek terme, gondolta, amíg a
sárga hajú nő után nézett, s a Faits divers*-rovat fejlé-
ce jutott eszébe a Figaróból, élesen látta a betűk formá-
ját, s aztán végignézett az ágyakon. Amit Párizs napköz-
ben és éjszaka elgázolt, agyonütött, mellbe szúrt, hasba
lőtt, az feküdt itt, üveges szemekkel, valamilyen kíno-
san figyelő, várakozó tekintettel a viaszos arcokban — az,
ami a lapokban két sor, a név és a kor s ami történt ve-
le. Áhítatosan hallgattak. A napi hírek is hallgattak,
csak a spanyolfalak mögül szivárgott halk, dünnyögő
nyögés.
Vaszilieff úr az egyik nyitott ablak alatt feküdt, he-
lyesebben ült inkább, egy különös deszkaszerkezet
segítségével, mely felpolcolta szürke párnákkal aláágya-

* Faits divers (fr) — Napihírek

396
zott felsőtestét. Feje és karjai pólyában pihentek, s eb-
ben az egyenruhában, mely általános volt itt a terem-
ben, csak nehezen ismerték meg. A kötés legényesen
félrecsúszott fején, szinte kackiásan, mint mikor vala-
ki jókedvében fél szemre húzza kalapját. Megálltak az
ágy előtt és vártak. Ebben a sarkában a teremnek meg-
lehetős élénkség uralkodott, ha a haldoklást élénkség-
nek lehet nevezni, ápolók járkáltak az ágyak között,
spanyolfalakat húztak, és a kámfor élénkítő, ingerlő
szaga kóválygott mindenfelé, ismerősen, mintha egy
télire elraktározott ruhaneműkkel megrakott szekrény
ajtaját nyitották volna fel a közelben. Az orosz szakál-
la megnőtt, s haja a kötés alól vállaira omlott; úgy ült
itt, mellein összekötözött kezekkel, mint egy pátriár-
ka. A bajusz tatár módra lógott le két szája szélén, s
szájából fekete csíkban szivárgott a vér. Az ágy mellett
egy széken tálka hevert, tele véres köpedékkel.
Vaszilieff is mereven nézett maga elé, olyan embe-
rek nézésével, akik nem tudják forgatni fejüket, s le-
mondtak arról, hogy feleslegesen pazarolják pillantása-
ikat. Feje felett palatábla lógott, s iskolás írással, krétá-
val írta fel valaki a táblára az orosz adatait: Alexej
Vaszilieff, dr. phil. Russe. Age 58. Passeport Nansen No.
157.348/1925. Accident de la rue.* Aztán medicinális
tolvajnyelven néhány rövidítés, vonatkozással a beteg
állapotára. Mindez úgy lógott Vaszilieff felett, mint a
felírás egy sírkövön.
Szemközt álltak meg vele, az ágy lábánál, hogy sze-
mébe tekinthessenek. Az orosz megismerte őket, arca,

* Accident de la rue (fr) — utcai baleset

397
már amennyi kilátszott a kötésből, mozdulatlan ma-
radt, de a fej nehézkesen biccentett, valamilyen gyá-
moltalan, társadalmi erőlködéssel hajtotta kissé előre
fejét, s üdvözölte vendégeit, utolsó reflexmozdulatával
a civilizációnak, a nevelésnek, a jó modornak. Ez a
biccentés olyan különösen érintette mindkettőjüket,
hogy ijedtükben mélyen meghajoltak. Az orosz szeme
zavaros fénnyel pihent rajtuk, lázasan, értelmesen és
idegenül. Ahogy itt látta feküdni Vaszilieff urat, feje
felett a palatáblával, egyszerre megértette, amit a szob-
rász az elébb odavetett, s amit kevéssel előbb még cini-
kusnak tartott: hogy Vaszilieff úr haldoklik, mert minek
éljen. Soha nem érezte még ennyire orosznak Vaszilief-
fet, mint ebben a pillanatban, a párizsi Hopital Beau-
jonban, a napihírek termében, amint elterült itt pátri-
árka-szakállával, mozdulatlanul, mint egy sebesült
hős, aki vesztett csata után türelmesen várja a halált.
Valószínűnek tetszett, hogy Vaszilieff úr sietett eléje az
autóbusznak. Oly távol feküdt itt mindentől, látható-
an távol mindentől, amit szeretett, amiben hitt, Kazán-
tól, ahol reggel egész hasábfákat raknak a tűzre, a görög
nyelvtől és a szépművészetektől, oly ijesztően távol,
hogy összeszorult a torka, amint nézte.
— Az istenért, mit csinált, Vaszilieff? — mondta két-
ségbeesetten a szobrász.
Az orosz nem felelt, és behunyta szemét. Aztán,
mintha csukott szemekkel összeszedte volna gondola-
tait, egy tekintettel maga mellé intette őket. Odaállt
az ágy széléhez, és udvariasan előrehajolt. Vaszilieff
megmozgatta száját, a vékony vérsugár szivárogni kez-
dett, de erre nem ügyelt.

398
 — Rue Daru — mondta halkan.
— Az orosz templom, a rue Darun — sietett megérte-
ni a szobrász. — Mit akar az orosz templomtól, Vaszi-
lieff?
Az orosz révedezett. Fényes szemekkel, különös, szé-
gyenkező mosollyal, alig érthetően mondta:
— A pópa ismer. Ő is kazáni.
Hallgattak. A szobrász sírós hangon, könyörögve fe-
lelte:
— Micsoda szamárság, Vaszilieff. Fog maga még fia-
tal szerecsenlányokkal a Jurában utazni. De ha ez meg-
nyugtatja, ígérem, hogy beszélek a pópával.
— Köszönöm, uram — mondta udvariasan az orosz.
Megint lehunyta szemét, és sokáig hallgatott. Egy
ápoló ment el az ágy mellett, mellékes mozdulattal le-
törölte az orosz szája szélén a vért, pillantást vetett a
palatáblára az ágy felett, s szótlanul ténfergett tovább.
Mint minden olyan helyen, ahol nagyon komolyan
veszik azt, ami éppen történik, itt is az a gépies gyen-
gédtelenség és szakszerűség uralkodott, mely haldok-
lókkal szemben az élők egyetlen természetes udvarias-
sága. Nézte az orosz széles csontú, barátságos arcát,
megborzongott és elvonta tekintetét. A szomszéd ágy-
ban egy kínai feküdt és halkan sírt. Ez meglepte, mert
általában csak vigyorgó kínaiakat látott eddig, amint
zsírkőszobrocskákat és papírlegyezőket kínálnak el-
adásra a kávéházakban, s vigyorogva és eredmény nél-
kül járnak asztaltól asztalhoz, míg a pincér ki nem
dobja őket. De síró kínait még nem látott. Ez itten
sírt, és keveset törődött vele, hogy nézik; de halkan sírt,
mint aki fél, hogy meghallják sírását és megbüntetik.

399
Olvasmányok jutottak eszébe, irodalom arról, hogy a
kínaiak idegenben egyrészt kártyáznak, másrészt min-
den fillért összegyűjtenek, hogy poraikat a honfitársak
hazaszállítsák kínai földbe. Ez is van, kínai föld... —
gondolta elcsodálkozva. S egy lengyel asszonyt látott,
kinek hiányzott egyik karja, s szederjes szájjal, lázban
hadart, hangosan és sebesen pörölve valakivel. Min-
denféle fajtájú ember feküdt itt, egy kerek fejű, szőke
német szigorú arckifejezéssel ült ágyában, s az ágytaka-
rón egy könyv hevert. Elolvasta a címet: Pyrotechnik
volt a könyv címe, s aztán még valami, apró betűkkel.
Ez a terem nemcsak a napi hírek, hanem az idegenek
terme is — gondolta. A franciákat máshová fektetik.
S vállat vont.
Még egyszer megbámulta az oroszt, a síró kínait,
a veszekedő lengyel asszonyt, s egyszerre ez jutott eszé-
be: egy napon én is itt fogok feküdni. Fejem felett egy
tábla lóg. Másként nem is lehet. Az ember vogelfrei, *
gondolta, s elcsodálkozott, miért jut most eszébe ez a
német kifejezés? A szobrász tekintetét kereste, de a
szobrász lehajtott fejjel állt az ágy mellett, megtörten,
mintha mélyen elgondolkozna valamin. Érezte, hogy
a szobrász is hasonlóra gondol ebben a pillanatban, ez
a nyugtalan kis ember, aki kúpokat és gömböket akart
felállítani Budapest utcáin, de Moszkvába nem megy,
mert ott nem tisztelik az igazi művészetet, s különben
is világpolgár, és néha a Bastille mögé jár, a dancingok
egyikébe, ahol öreg munkások tangóznak egymással.
A szobrász lehajtotta fejét, s a világ minden kincséért

* voge f ei (ném) - földönfutó

400
nem nézett volna fel most, mereven bámult a véres
köpettel teli tálkába, kínos érdeklődéssel.
Aztán váratlanul megszólalt az orosz:
— A csokrot — mondta nehezen, merev tekintettel.
— Megtalálta?
Nem értette rögtön, gondolkozott, csak nehezen ju-
tott eszébe a Matinbe göngyölt csokor, melyet az orosz
az elutazás pillanatában behajított a vagon ablakán.
Gyorsan intett, hogy igen. Az orosz komoly pillantás-
sal nyugtázta a választ, és fénylő szemekkel mondta:
— Ha valaki elutazott... Ez régebben így volt szokás
Oroszországban...
— Itt is szokás — mondta vigasztalóan.
De az orosz nem felelt többé. Egy ideig álltak még
az ágy mellett, s az utolsó szó maradt meg fülében:
„Oroszországban...", s várta a folytatást, mert úgy érez-
te, mintha a fogalomhoz még részletes kiegészítő meg-
jegyzéseket óhajtana fűzni Vaszilieff. De nem mondott
többé semmit. Csukott szemekkel feküdt, szájából szi-
várgott a vér, s nedvesre itatta pátriárka szakállát. Mint
ember a zene taktusát, mely makacson megül a fül-
ben, úgy hallotta ezt az egy szót: „Oroszországban" — s
zavartan kereste hozzá az összefüggéseket, melyeket
Vaszilieff már fáradt vagy képtelen volt elmondani:
Tolsztoj, breszt-litovszki béke, százhatvanmillió ember,
Lenin, kollektivizmus... Fejét rázta. Hosszan nézte Va-
szilieffet, ebben a pillanatban minden idegében külö-
nös rokonságot érzett vele, s ezt gondolta: Vaszilieff úr
nem fehér ember... A gondolat lehetetlen volt, de
nem tudta elhessegetni, kérdően bámult Vaszilieffre,
mintha megerősítését várná e képtelen feltevésnek, ki-

401
nyilatkoztatást, melyben az orosz kijelenti, hogy nem
tartja fehér embernek magát, semmi esetre sem abban
az értelemben, ahogy ez itt a városban szokás... Vár-
tak még egy kis ideig, de az orosz mozdulatlanul fe-
küdt, szótlanul. Még egyszer meghajoltak az ágy irá-
nyában, s lábujjhegyen végigmentek a termen. Mikor
az ajtóhoz értek, egy pillantással látták még, amint az
ápoló szakszerű udvariassággal spanyolfalat tol az orosz
ágya elé.
A szobrász a kapu előtt sietett rágyújtani.
— Ennek vége, a batuskának — mondta, és pislogott.
— Ezek az ellenforradalmárok! Nem lenne most jobb
neki Kazánban? Akárhogy is van — fejezte be, s kezet
nyújtott —, elmegyek a rue Daruba. Életében nem ad-
tak neki sokat, de temetni ezek is szépen tudnak, az
oroszok.
Álltak a sarkon:
— Bejön este a Dôme-ba?...
— A Dôme-ba? — mondta kedvetlenül. — Mit csinál-
jak ott?
— Ezt nem értem — mondta megdöbbenve a szob-
rász. — Hát hová akar menni? Maga milyen különös
ember. Hová lehet még menni?
Fejét csóválta, lassan ment odébb, vállát vonogatta.

Elmehetett volna a Dôme-ba. Ott elülhet estig, aztán

hazamehet. Elmehetett volna a Boulevard St. Ger-
mainre, benézhetett volna a rue Bonapartén Leroy

402
üzletébe, megtudhatta volna, ki ül a helyén, s tétova
reménysugár csillant fel, hogy Leroy nem töltötte be
helyét, talán vár reá, végre is eladót, aki olyan meggyő-
ződéssel tudja lebeszélni a vevőket, csak keveset talál-
hat, mint ő volt. A kulcsokat, az üzlet kulcsait itt őriz-
te még zsebében. Lehet, hogy Leroy közben már új
lakatot csináltatott — gondolta szórakozottan. A szob-
rász igazat szólt, máshová nem is lehetett most menni,
mint a Dôme-ba. Ott leül, rendel egy exportot, a
cacaouette-es ember odajön, s előad egyről és másról.
Ismerősök érkeznek, azt mondják: „Helló!" és „Gitn
Tog" — leülnek egy percre az asztalhoz, érdeklődnek,
hogy hol járt és mit csinált, de a választ már nem vár-
ják be, szemük fürgén jár az asztalok között, s odébb-
mennek. Elmehetett volna a nagy boulevard-ra, ahol
ebben az órában megtalálhatja Szalámyt, a Café Mad-
rid teraszán, amint idegeneket kémlel, kik után fej-
pénzt kap a klubokban, ha be nem csapják. Lassan
őgyelgett lefelé a rue St. Honorén, elment az Elysée-
palota előtt, benézett az udvarra, nagy autó állott az
üvegajtó előtt, az elnök kocsija a trikolór kokárdával s
egy rendőr, akit most váltottak fel, cigarettázva lépett
ki a kapun, s odaszólt az őrnek: — „Vizitbe megy a
spanyolokhoz... "
Odébbment, gondolkozott, hogy ő kihez mehetne
vizitbe, de nem jutott eszébe senki. Annak se volt cél-
ja, hogy a Dôme-ba menjen. Célja nem volt itt sem-
minek. A Dôme-ban sem történhet semmi, s kissé
csodálkozott, hogy az a nagy vágyakozás, mely néhány
nap előtt elfogta a Hotel Limbourg verandáján, vágya-

403
kozás a város után, a Dôme után, lárma, lámpák s
olyan társalgás után, mely nem csak tőmondatokban
zajlik le, milyen unalommá és közönnyé fakult benne.
Megállt a rue Castiglioni sarkán, az árkádok alatt, egy
könyvkereskedés előtt bámészkodott, kezébe vett
a polcokra szabadon kifektetett könyvek közül egyet,
és lapozott benne. A könyvet Professor C. Leonard
Woolley írta a káldeusi ásatásokról, a sumeri törzsek
életéről, egy Ur nevű városról, mely 5000 év előtt vi-
rult valahol Perzsia és Mezopotámia között... Tétován
lapozta s betűzgette a könyvet, meg kellene tanulni
angolul, gondolta, Schub-Ad királyné fejdíszét nézte,
melyet a philadelphiai University Múzeumban őriz-
nek, s Woolley professzor színes nyomatban közölte a
királynő arcképét. Szép, nyers szája volt a káldeusok
királynőjének és nagy orrlyukai. Bólogatva bámulta,
aztán visszatette a könyvet az útleírások és párizsi ké-
peslapok közé, s lement a Madeleine-hoz.
Itt leült egy padra, és gondolkozott, hogy hová me-
hetne. Haza is mehetett volna a hotelba, de a füzetet
már teleírta, s nem jutott eszébe semmi olyan újabb
részlet, mely érdemes lenne még a feljegyzésre. Talán
később egyszer megtalálom a hibát — gondolta. Ahhoz
sem érzett különösebb kedvet, hogy a homályos szobá-
ban üljön és bámulja a szemközti ablakban a paróka-
készítőt s szagolja a vaj- és sajtüzlet áporodott szagfel-
hőit. A parasztasszonynak, aki feltalálta a camembert,
szobrot állítottak szülőfalujában — gondolta most szó-
rakozottan. Ezt tegnap olvasta a Matinben. A szobát
naponta kellett fizetni, pénze is fogytán volt, néhány

404
nap múlva megint pénz után kell néznie. Közönnyel
mérlegelte ezt, inkább unatkozva, s egy kis megvetés-
sel gondolt csak erre, mint valami mindennapos, meg-
szokott balesetre, melyet nem lehet elkerülni: két vagy
három nap múlva itt áll majd Párizsban pénz nélkül,
s akkor kezdi elölről, lejárja a jól ismert címeket, a
Dôme-ot, a Duvalt, a gyárakat Billancourt-ban, a kocs-
mákat a Hotel de Ville mögött, ácsorog a P. O. P. hir-
detései előtt... Mindezt ismerte, nem félt tőle, inkább
csak unta már előre. Most két hónapig eltart még az
ősz, aztán lakást kell keresni, egy szobát központi fű-
téssel vagy egy ágyrészt. Ásított, fáradtan megdörzsöl-
te a szemét.
A levegő párás volt a benzintől, a boulevard des La-
pucines sarkán ült, szemben a templommal és egy nagy
mozi villanyplakátjával, mely Buster Keaton mókáit
ígérte. Buster Keatonra gondolt és ásított. A Made-
leine-t nézte, ókori méretű oszlopsorait, arra gondolt,
hogy egyszer illene megnézni a templomot nyáron is
— mert télen járt ugyan néhányszor a templom belsejé-
ben, de mindig csak melegedni ment oda, átfagyott és
gémberedett tagokkal. A Madeleine a ritka templo-
mok egyike volt Párizsban, melyet gőzzel fűtöttek,
s abban a különös Baedekerben, melyet Szalámy szer-
kesztett, az átutazó idegeneknek télidőben csillagos
megjegyzés ajánlotta a Madeleine-t mint olyan helyet,
ahol feltűnés nélkül és hosszú ideig lehet melegedni.
Ez volt itt Párizs körülötte, ez volt megint Párizs.
Dieutegarde most oldja el a bárkát, és megy a hizlalók
felé — gondolta. Nem hallotta a lármát, nem látta a

405
vörös és zöld lámpákat, melyek az autókat irányítot-
ták, nem hallotta a csengetést, az autók fulladt nyö-
szörgését, mindebből nem látott és nem hallott már
semmit. Ez volt itt Párizs, s holnap majd megint neki-
vág, utazik a metrókkal, mélyen a föld alatt, állást ke-
res, bemutatkozik, vár, ez volt itt Párizs, ahol ismerni
kellett a járást. Kiismerte magát. Mint aki álmosság
ellen küzd, erőlködve felállott, lement a boulevard-on
az operáig, nézte a mocskos házakat, a luxustárgyak-
kal megrakott kirakatokat, iparkodott egy percre úgy
látni Párizst, mintha látná csakugyan. Forgatta fejét,
de nem látott semmit. Házakat látott, autókat, fény-
transzparenseket.
Tűnődött, hogy van-e egy tere a városnak, egy folt-
ja, amit szeret, ami számára Párizst jelenti. Nem jutott
eszébe semmi. Ezek a terek és utcák, a rendőrökkel és
gyalogjárókkal és az autók tízezreivel, ez a fáradalmas
átkelés az utca egyik oldaláról a másikra, ezek a köz-
épületek és kirakatok, melyekben ékszerek ragyogtak,
ezek a nemes prémek, autók, ötezer frankos női ru-
hák, hamisított régi képek, kubista bútorok, mindez
nem jelentett számára semmit. Az utcák egymásba fo-
nódtak, keskenyebben és homályosabban kavarodtak
össze, az ember ment, amíg hazaért vagy a munkahely-
re, vagy egy bár elé, ahol ötven centimes-ért kapott
egy pohár exportot vagy néhány frankért egy tál ételt,
elolvasta az Excelsiort, rágyújtott, lassan odébbment.
Semmi nem érdekelte itt. Egyszerre eszébe jutottak
a háztetők — a magas kémények és a hegyes háztetők a
macskákkal, a Hotel Molière ablaka, a keskeny erkély.

406
A háztetők — gondolta. Felült egy autóbuszra, átment
egy hídon s elhatározta, hogy meglátogatja a négert a
Hotel Molière-ben.
A hotelt újonnan meszelték, s a táblát, mely az
Electricitét hirdette, kicserélték egy újabbal, mely feke-
te alapon aranybetűkkel nemcsak electricitét ígért, ha-
nem minden kényelmet, folyó hideg és meleg vizet s
fürdőszobát. Elismerően bólogatott, állt a ház előtt,
csavarta a nyakát, bámészkodott. Aztán felment az
ötödik emeletre, a csukott szobaajtók előtt a padlón
tálcák hevertek üres csokoládésibrikekkel, kettétört kif-
likkel és avasodó vajmaradékkal. A tulajdonos az első
emeleten állt, seprővel és szemétlapáttal kezében,
s egykedvűen nézett utána. Szimatolta azt az ismerős,
különös szagot, mely a hotel folyosóin terjengett, s egy
másodrangú gőzfürdőre emlékeztetett. A néger ajtaja
előtt kifújta magát, hallgatózott, hogy nem hall-e garga-
lizáló hangokat vagy másfélét, gyanúsabbat, nincs-e
látogatója a négernek, Monsieur Marin vagy valaki más.
De nem hallott semmit. Ezért kopogott és belépett a szo-
bába.
A néger a nyitott erkélyajtóban ült, lábait felrakta
az erkély vasrácsára, ingujjban volt, nyaka köré csavart
törülközőkkel, szájában cigaretta füstölgött, és egy vas-
tag könyvet olvasott. Nagyon udvariasan fogadta, szé-
ket húzott számára az erkélyajtóba, ő is rágyújtott,
ő is felrakta lábait az erkély vasrácsára, és megnézte a
háztetőket. A Luxembourg-kert egy rozsdaszínű folt-
ját látta, s egyenként megnézte az ismerős kéménye-
ket. A macskák vadásztak ebben az órában valahol.

407
A néger félrerakta a vastag könyvet, Robinson Crusoe-
nak egy népies kiadását 1870-ből, képekkel, a köny-
vet néhány napja vásárolta a Quai Voltaire-n, el volt
ragadtatva az olvasmánytól, és meleg szavakkal ajánlot-
ta. Azt felelte, hogy .már olvasta, de szívesen elolvassa
még egyszer. Durand úr körmeit kezdte ráspolyozni,
s láthatóan meglepődött és elkedvetlenedett afölött,
hogy más is ismeri a könyvet.
Cilindere az ágyon hevert, frakkja, escarpinje* s egy
fehér ing odakészítve, kínos gondossággal, mert bálba
készült, egy újonnan megnyílt néger tánchelyiségbe a
rue Blomet-n.
— Most ki lakik a szomszédban? — kérdezte a négert.
— Sajnos, egy házaspár — felelte panaszosan, és abba-
hagyta a ráspolyozást. — Szegény férfi, mit szenved a
nőtől, fogalma sincs, uram! Ugy kell neki, miért kezd
nőkkel!
Ezt a finnyás kérdést nem akarta firtatni, s ezért
diszkréten hallgattak. Itt jól érezte magát, ezen az erké-
lyen a néger egy műötvös elmerülő gondosságával csi-
szolta körmeit, szemben a Hotel Malesherbe kémé-
nyei füstölögtek, egyik világos ablakban nő állott
kombinéban és haját sütötte. Később belépett a szobá-
ba egy férfi, felcsavarta a villanyt, eltolta a nőt az ab-
laktól, s összehúzta az ablak függönyeit. Órák, hetek
jutottak eszébe, ezen az erkélyen, jobbra és balra a régi
Párizs háztetői között, s elégedetten bámult maga elé.
A néger nem zavarta.

*escarpin (fr) — lakkcipő

408
 — Ön hová való, Durand úr? — kérdezte aztán, el-
gondolkozva.
— Én? — kérdezte és felnézett. — A papám pincér volt
Dakarban. Ez egy város a tengerparton, Szenegál vidék.
De én már Marseille-ben születtem, ott jártam iskolá-
ba is. A papa nacionalizáltatta magát. Ó vette fel a Du-
rand nevet. Kitűnő pincér volt, sajnos, leszúrták.
— Hol? Szenegálban? — kérdezte érdeklődve.
— Nem. A rue Lepicen, Párizsban.
S nyugodtan manikűrözött tovább. Szenvtelen han-
gon, inkább csak udvariasságból kérdezte aztán:
— És ön, uram, ön hová való?
Megmondta, hogy magyar. A néger elismerően bó-
lintott, érdeklődött, hogy merre van az, és milyen a vi-
lág arra.
— Nagy pusztaságok vannak odahaza — mondta a né-
gernek. — Néhol egy tanya, egy város. Általában kevés
a fa.
— Mint nálunk otthon — mondta Durand barátsá-
gosan.
— Igen — mondta, és nyelt egyet. — Nálunk nagy kul-
túra van. A nép szegény, de nagyon szép népművésze-
tünk van. Tálak, faragások.
— Nekünk is — mondta élénken Durand. — Nem
látta Monsieur Guilleaume kirakatában a szenegáli
szobrokat? Nézze meg egyszer.
— Hogyne, ez biztosan nagyon érdekes — felelte csi-
títóan, és elgondolkozott. — Mondja csak, Durand úr,
szeretnék kérdezni öntől valamit. A kérdés egészen
lehetetlen. Ön itt él Párizsban és persze francia, de
amellett egy kissé, hogy is mondjam, fekete. Arra gon-

409
doltam, hogy megkérdezem önt... de nem, a kérdés ne-
vetséges. Egyszóval, arra gondoltam, hogy véleményt
kérek öntől... utóbbi időben mintha kételyeim támad-
tak volna...
Lélegzetet vett, és gyorsan mondta:
— Mondja csak: fehér embernek tart ön engem?
A néger felnézett, szeme fehérjét forgatta és végig-
mérte. Izgatottan tette hozzá:
— Úgy értem, igazi fehér embernek, százpercentes-
nek? Én tudom, hogy nem vagyok fekete, se barna, se
sárga. De utóbbi időben kételyeim támadtak... Azt
hiszem, ön szakember.
S zavartan nézett körül. A néger félretette a ráspolyt,
felállt, gondosan leverte nadrágjáról azt a körömfűrész-
port, melyet a ráspollyal reszelt, s egy orvos hangján,
aki vizsgálatra hívja a beteget, tárgyilagosan és készsé-
gesen mondta:
— Szabad?...
Felállt, s a néger körüljárta. Meggyújtotta a vil-
lanyt, megnézte közelről s egy lépés távolságból, meg-
tapogatta fejformáját, két ujjal lehúzta alsó ajkát a pá-
ciensnek és megbámulta a fogakat. Hosszan vizsgálta,
közben köszörülte torkát, és néhányszor krákogott.
A villanykörte alatt állott vele, megnézte tenyerét, s kü-
lönös gonddal, hosszan és sokáig vizsgálta a körmö-
ket. Aztán rágyújtott, és kézmozdulattal jelezte, hogy
vége a vizsgálatnak.
— Nos? — kérdezte, és zavartan mosolygott.
A néger az asztalnak dűlt, összefonta karjait, cigaret-
tázott. Orrán át bocsátotta ki a füstöt, félig összehú-

410
zott szemhéjai mögött ragyogott a szeme, okosan és
tűnődve nézett reá, s lassan bólintott:
— Elég fehér — mondta határozottan.
S halkan fütyülni kezdett, leült az ágy szélére, és
nekilátott egy szarvasbőr ronggyal az escarpinek fénye-
sítésének. Egy ideig zavart mosollyal állt még a szoba
közepén, a néger ragyogó körmeit bámulta, gyors és
buzgó kézmozdulatait. Megvakarta fejét. De a négert
teljesen elfoglalta az öltözködés, s így ő sem érdeklő-
dött tovább, vette a kalapját és csendesen elköszönt.
 3.

HAZAMENT A HOTELBA, levetkőzött, lemosakodott,

megbámulta magát, amint meztelen testtel állt a lavór
előtt, karjait és mellét nézte, vállat vont és ezt gondol-
ta: elég fehér. Aztán befeküdt a gőzfürdőszagú ágyba
és riadozva, idegesen aludt reggelig. Mikor hajnalban
felkelt, megállt a szoba közepén, majd sietni kezdett
az öltözködéssel, mintha félne, hogy lekésik egy sürgős
dologról. Átgondolta, mi a tennivaló, ma pénz után is
kellett néznie már. Magához vette iratait, azt a néhány
igazolványt, mely még a berlini időből megmaradt,
zsebre vágta a füzetet is, lement a hotel irodájába, s meg-
mondta a madame-nak, hogy másnap este elutazik,
kiadhatják a szobát.
Elégedetten sietett az utcákon, szeptember végi, hű-
vös és világos nap volt ez, s minden oly magától értető-
dőnek tűnt, nem is lehetett tétovázni. Ma kedd van,
számította, pénteken délben Pesten leszek. Egy barát-
ja jutott eszébe, ki Budán lakott, a Krisztinavárosban,
háromszobás legénylakásban, egyelőre hozzá akart
szállni, néhány napra, míg tisztába jön az otthoni hely-
zettel, s rendbe hozza magát. Homályosan gondolta
csak el ezt, a barátot, a Krisztinavárost, a három szo-
bát, nem látta egészen élesen, hogy mi az, mikor az
ember „rendbe hozza magát" — valószínűleg ruhát kell
csináltatnia, fehérneműt vásárolni, állást szerezni, aztán
majd haza is mehet, az apához és öccséhez, biztosan

413
tudta, hogy élnek még mind a ketten, s az apa közben
jelentősen haladt már az erdélyi hitszónoklás történe-
téről írott munkájában. De előbb rendbe kellett hozni
magát, talán hosszan, hosszan kell ülnie odahaza egy
fürdőkádban, vagy az isten tudja, mit kellene csinálni,
hogy ne érezzék rajta ezt a két esztendőt, mert nem
akarta az elveszett fiút játszani, neki ne vágjanak le
bornyúkat, majd ő odahaza is gondoskodik magáról,
köszöni szépen.
S ment, és a metrón ült és utazott, s közben egyre
élesebben látta a budai utcákat, a Vérmezőt és az Attila
utcán a házat, ahol diákéveiben lakott, a petróleumsza-
gú lépcsőházzal, a kis üzletekkel, a piszkos, roskatag
budai kávéházat, ahol a pincér eldugta néha számára a
Figarót, ahol ősszel és télen hosszú délutánokon ült az
ablakban és bámulta a csapzott Horvát-kertet, a kis
kocsmákat, ahol mustot mértek mostanában, a kenyér
íze jutott eszébe s nepomuki Szt. János szobra a Szent
János téren. Kezdte élesen látni az otthoni utcákat,
otthoni emberek hangját hallotta, eszébe jutott bicikli-
je és a teljes Ibsen.
Lehet, gondolta, s kiszállott a „George V." megálló-
nál s végigment a Champs-Elysées-n, nagyon is való-
színű, hogy nem Pesten kapok majd állást, hanem
Gyarmaton. A kisváros piacterét látta, a református
templomot, elképzelte, amint megy a keskeny gyarma-
ti járdán, és nagyokat köszön előre az alispánnak és a
polgármesternek és a főigazgatónak. Sűrűsödtek az ar-
cok és a hangok emlékei, lassította lépteit, nagyon kell
majd vigyáznom odahaza, gondolta, hogy észre ne ve-
gyenek rajtam semmit. Apjára gondolt, rokonokra,

414
újabb és újabb nevek jutottak eszébe, ismerősök légió-
ja, mind sógor, koma, atyafi. Meghökkent, megállt a
rue de Berry sarkán.
Párizs szelíden világított a szép, napfényes délelőt-
tön, ökörnyál úszott a Champs-Elysées-n a levegőben,
finom, hosszú autók hangtalanul mentek el mellette,
a Bois felé, az a különös, fátyolos világítás derengett
mindenfelé, párás és gyöngyszínű, az illatos köd, mely
csak az egészen nagyvárosok felett ül meg.
Nem, gondolta, itt nem szabad tétovázni. Én nem
vagyok se fekete, se sárga vagy barna, én éppen elég
fehér vagyok ahhoz, hogy odahaza éljek, ahol legalább
tisztességesen hal meg az ember, egyedül egy szobá-
ban, s nem lesz napi hír belőle. Benyitott a követség
kapuján, egy sofőr autót mosott az udvaron, az udvar
végében, egy fészerre emlékeztető épületben, megtalál-
ta a konzulátus helyiségeit, egy bagószagú teremben
sokan ültek már a padokon. Leült az egyik sarokba, és
elkezdett hazafelé utazni. Ez már egy kissé Magyaror-
szág volt, ez a szoba, a falon plakát lógott, a magyar
államvasutak menetrendje, egy gőzhajózási társaság
színes plakátja, fehér hajó úszott a Dunán, fátyolos
hölgy állott a fedélzet korlátjának dőlve, s az erdős par-
tokat nézte, a várromot. Elhatározta, hogy mihelyst
hazaér, kiutazik egy hajóval Visegrádra, és megnézi az
erdőket és a várromot.
A szobában munkások vártak türelmesen, a jegy
áráról beszéltek, a carte d'identitéről, a munkaenge-
délyről, a puteaux-i lakásviszonyokról és önkéntele-
nül súgva és halkabban, hogy mi van odahaza, van-e
munka, milyen a soruk az embereknek. Csendesen

415
ült köztük, várta, míg sorra kerül, kettesével engedték
be őket a másik szobába, s nagyon soká tartott, míg
egy új pár előléphetett, mert időközben urak érkez-
tek, kik magyarul beszéltek, s egy konzulátusi tisztvise-
lő soron kívül kísérte be őket, egy hotelszolga jött útle-
velekkel, ezt is előreengedték, egy Cook-ember jött
egyenruhában, ez is eléjük került. Türelmesen vártak,
szó nélkül, az egyik ajtó felnyílt, s alacsony, kopasz
embert látott, aki írógépbe diktált egy kisasszonynak,
s ezt a mondatot hallotta: ,,...és a forgópont megerő-
sítendő...", aztán becsapták az ajtót. Ezen hosszan el-
tűnődött, ráért, végképpen nem értette, mi lehet az a
forgópont, melyet meg kell erősíteni. Vártak, ahogy
ezt mindig is csinálták, mindannyian, akik itt ültek, ő
is, hivatalokban, munkaközvetítőnél, a kapu előtt és a
pénztár előtt, mindig és mindenütt, s e pillanatban
úgy tűnt fel neki, mintha egyebet se csinált volna Pá-
rizsban, csak várt állandóan valamire.
Ez már Magyarország volt, csendes emberekkel, kik
türelmesen várakoztak, katonás hangú hivatalnokok-
kal, még a hivatalnoknők is katonásan beszéltek, ke-
ményen és határozottan. Dél felé sorra került, a zsúfolt
irodában egy Jókai-regényhősre emlékeztető ember
ült az asztal mögött, idősebb, dohányszagú úr, aki va-
lahogyan Ankerschmidt lovagra emlékeztette, s nagy
borostyánszipkából szivarozott. A falon a magyar cí-
mer lógott, dús aranyozással, de porosan. Itt is várnia
kellett egy ideig, ez már a fegyelem volt, az otthoni kar-
toték, egyszerre megint neve volt, kora, adatai, ez már
nem a felelőtlen lézengés állapota volt többé, hanem
biztos talaj, sok kötelességgel, kevés joggal, az Állam.

416
Elküldték, hogy jöjjön vissza másnap, olyan gyorsan
nem megy az ilyesmi.
S másnap újra eljött, ült a bagószagú teremben,
ahol ismerős arcok várakoztak, suttogva és riadtan. Az-
tán kapott egy „ideiglenes" útlevelet, künn állott az
utcán, mélyen lélegzett, most már remegett az utazás
izgalmától. A követség épületével szemközt a nagy ho-
tel forgóajtajából fiatal nő lépett ki, mozdulatain, ru-
háján a távolság érzett, a nagy hotelban az éjszaka,
a fürdő, jókedvűen nézett körül, a jó időnek örült a
nő, Párizsnak, a gazdagságnak és annak, hogy fiatal és
Párizsban van. Utánanézett a nőnek, halántékát dör-
zsölte, beszívta ezt a jó szagát a távoli életnek, melyet
a nő elpermetezett az utcán, elment a jegyirodába.
Előző este szerzett pénzt is. Sokkal könnyebben,
mint hitte, hazautazásra egyszerűen és nehézség nél-
kül lehetett pénzt szerezni, a hazautazók hálás és jó
kuncsaftok s a cacaouette-es ember adott a költségekre
ötszáz frankot, igaz, hogy előre levonta a kamatokat.
Írást kellett adnia a pénzről, felírta apja nevét, címét,
s megígérte, hogy azonnal átutalja, mihelyst hazaér. —
Halandók vagyunk — mondta a cacaouette-es, és eltet-
te az írást. Hát a doktor úr is kiszolgált Párizsban?...
Vigyorgott, ő biztos kezekkel dolgozott, csinos kis üz-
leteket csinált mellékesen a magyarokkal, ismerte az
embereit. Cacaouette! — rikkantotta búcsúzóra vígan,
inkább csak kedveskedésből, s kezet szorítottak.
Elment a jegyirodába, szemközt a Madeleine-nel, s
vásárolt egy harmadosztályú jegyet Budapestig. Amíg
a hivatalnok összeállította a jegyfüzetet, a pultra dőlt,
s babrált a prospektusok között, melyek szerte hever-

417
tek az üveglapon, havasi tájak és tengeri hangulatok,
helységnevek mint Bombay, London, Firenze, Jeruzsá-
lem kallódtak körülötte. Turkált a világ nagy címei
között, s egy propagandafüzet akadt kezébe a Bretagne-
ról, zöldnyomásos felvételek St. Malóról, a Mont St.
Michelről, a Finistère egyes pontjairól, a villákról és a
tengerről. Ennek nagyon megörült, és gondosan eltet-
te a füzetet az útlevél mellé, majd otthon megmutatja,
gondolta.
Egy angol tanítónő hajolt mellette a pultra, tanító-
nő vagy nevelőnő, abból a száraz, sovány fajtából, rág-
csálóarcában szúrós, hideg szemekkel, csontkeretes
pápaszemmel, idegesen kocogott gyűrűs kezével az
üveglapon, és angolul kérdezte, kellemetlen, rikácsoló
és hideg hangon:
— Itt adják a jegyeket Kölnbe is?
Felnézett a sovány vércsearcba, összeszedte angol-
tudását és megnyugtatta, hogy itt adják a jegyeket
Kölnbe is. A nő azzal a tolakodó közönnyel kérdezte
tovább, ahogy csak angol nők tudnak külföldön min-
denkit a szolgálatukba állítani.
— Ön ismerős Kölnben? Tud ajánlani egy hotelt? —
S rögtön meg is szabta feltételeit: — Ne legyen drága,
s lehetőleg angolok járjanak oda.
Megbámulta a nőt, és fejét rázta. Aztán eszébe ju-
tott valami, és barátságosan mondta, franciául:
— On mange assez bien, à Cologne.
Egymásra bámultak, de egyebet már nem tudott
Kölnről. A nő ijedten és ellenségesen nézett farkassze-
met vele, megrántotta hegyes vállát és hátat fordított.

418
Csodálkozva nézett utána, zsebre tette a jegyfüzetet és
kisietett az utcára. A kijárat üvegajtajával szemközt fel-
tűnően öltözött gavallér állott, sötétzöld ruhában,
keménykalappal, fehér kamásnisan, s bambuszbotra
támaszkodva figyelt és mustrált maga körül. Mikor
megpillantották egymást, könnyedén megemelte a ke-
ménykalapot, nagyvilági udvariassággal. Megállt az
ajtóban, és jól elcsodálkozott.
— Nézd csak, Szalámy — mondta.
De egy fiatal és üde Szalámy, tette rögtön hozzá.
A guide csakugyan megfiatalodott, gesztenyeszín paró-
kát viselt és halványzöld nyakkendőt. Komolyan ál-
lott előtte, ünnepélyesen, fehér kesztyűs kezével állát
vakarta, szótlanul megfordult sarka körül, kinyújtott
karokkal és libegve, teljes pompáját mutatta, mint egy
manöken. Láthatóan nagy és szerencsés változások tör-
téntek a tarhacímtár szerkesztőjének életében.
— Te utazol? — kérdezte. S mikor meghallotta a vá-
laszt: — Hazamégy, egészen?...
Fejcsóválva nézte végig, s csendesen fütyörészni kez-
dett.
— Hol jártál? — kérdezte aztán. — A Bretagne-ban?
Címeket tudsz?
Elővette noteszét, megnyálazta a ceruza hegyét, s
várakozó pillantással állott előtte mint egy inverjúvuló
riporter.
— Címeket? — mondta és elgondolkozott, megcsó-
válta fejét. — Egy-két címet talán... De nem hiszem,
hogy sokra mégy velük.

419
 Flangáló lépésekkel, ide-oda pislogva, ahogy szok-
ták, elindultak a napsütésben az opera felé.
— Szóval hazamégy — mondta Szalámy. — Én is uta-
zom, de Amszterdamba. Bélyegüzlet, nagyban. Ma es-
te utazom Amszterdamba, hálókocsiban, egy ritka
gyűjteményt kell megvásárolnom, megbízásom van
reá. Van itt egy kanadaim, aki vörös szász háromgara-
sosokat gyűjt, semmi más nem érdekli a világon. To-
rontóban lakik, elhozta a Rollsát is. Ide nézz!
Hirtelen előkapta pénztárcáját, felnyitotta, s hen-
cegve mutatta az ezerfrankosok csücskeit.
— Holnap este Amszterdamban — mondta, és szájá-
ból csepegett a gőz. — A szezon nem indul rosszul —
folytatta aztán. — A frank esik. Te, ne menj haza. Mit
csinálsz otthon?
Megállt, szembefordult vele, okos, öreg, ráncos pil-
lájú szemeivel hunyorogva bámult reá, megérintette a
vállát:
— Mit csinálsz otthon? — mondta. — Megélsz. Hát
aztán? Barátom, ki kell tartani. Te intelligens ember
vagy, az intelligenciának nagy jövője van Párizsban.
Gyere velem Amszterdamba. Visszaadjuk a jegyedet,
tíz százalék levonással visszaváltják. Bízd rám. Ez a bé-
lyegüzlet komoly dolog. Intelligencia kell hozzá. Te
doktor vagy, igazi doktor? Annál jobb, szeretik a brancs-
ban, ha valaki doktor. Most mégy el, mikor kezdődik
a szezon? A város tele van idegenekkel. Két hét múlva
érkeznek az amerikai legionáriusok. Öt hajó. Minden-
féle történhet most. Elviszlek Amszterdamba, bevesz-
lek ebbe a bélyegdologba. Honvágyad van? Megvertek
valahol?

420
 Karon fogta, s őgyelegve elindultak a boulevard-on.
Botjával hadonászott és monoton hangon magyarázta:
— A bélyeg a legkomolyabb dolog. Lehet utazni ve-
le. Csak akkor üzlet, ha az ember sokat utazik. Most
menni kell, szezon elején! Átcseréljük a jegyedet. Van
egy tisztességesebb ruhád? Indulás előtt bemutatlak a
kanadainak. A Meurice-ban lakik, három szobát vett
ki. Te leszel a szakértő.
S így őgyelegtek vissza a Madeleine felé, nem en-
gedte el karját, vontatott lépésben ténferegtek, azzal
a kósza csavargójárással, ide-oda imbolyogva, ahogy
megszokták. Elmosódottan hallotta a monoton han-
got, fél füllel figyelt csak oda, másra gondolt. Csak-
ugyan, most indult a szezon. A város érezhetően meg-
telt idegenekkel, itt a boulevard-on hömpölyögtek a
napsütésben, idegen szavak úsztak el füle mellett, erős
parfümök csaptak el mellette, a rikkancsok kitör-
tek valahonnan, és végzetesen hörögték... „rimidi".
Mindez ismerősnek tűnt, megszokottnak. Hallgatta a
guide-ot, jólesett még utoljára őgyelegni a boulevard-
on, ezzel a csavargójárással, céltalanul, ahogy megszok-
ta ő is, bámészkodva, semmit nem várva, mindenre
felkészülve. S különös és meglepő izgalom fogta el,
mintha az, hogy elutazik, végzetes elhatározás lenne, s
mintha az, ami felé megy, az otthon, a rév, különös,
idegen és izgalmas meglepetésekkel várná, mintha az
lenne csak az igazán kalandos élet, ami otthon vár reá
— s ami itt árad körülötte, ez a tömeg, mellyel lassan
hömpölygött előre és hátra, ahol az élete legfeljebb
egy kétsoros napi hírt ér, ez lenne az ismerős, a nyugal-
mas, meghitt. Kinyújtotta kezét, és sűrűséget érzett,

421
mintha anyagot tapintana, mintha meleg áramlásban
úszna lassan, a város ősidőktől és örökkön hömpöly-
gő, titokzatos áramlásában, mely kegyetlenül és közö-
nyösen úsztat millió sorsot, senki nem számít, de ha
elveti magát benne az ember, mégis a világ nagy sodrá-
ban úszik, s közel van valamihez, aminek nem tudta a
nevét, ami nem volt se kellemes, se érdekes, se unalmas
— közelebb van az élethez, gondolta most. Aztán Gyar-
matra gondolt, a kopasz emberre a követség irodájá-
ban, aki ezt diktálta: ,,...forgópont megerősítendő",
Ankerschmidt lovagra, a kartotékára, hová beiktatták
nevét és címét, s arra a számtalan helyre, fiókra, em-
berre, szálra, összetartozásra, ahová le van horgonyozva,
odahaza, ő, valaki, egy ember, aki egy* esztendő előtt
elutazott Párizsba, s elejtette itt magát, ahogy az em-
ber eldob egy villamosjegyet. Megállt egy hirdetőosz-
lopnál, a nap melegen sütötte arcát, a tenger jutott
eszébe, a lány hangja, aki a sötétben ezt mondja: „Sze-
gény, még tengere sincs..." — s aztán az ajtóban áll és
feléje köpi: Sale étranger. S fájdalmat érzett és zavart.
Este hazautazom, gondolta.
Megállt és körülnézett, a guide elengedte karját. Cso-
dálkozva bámult maga körül, a csavargó koravén, ba-
rátságos arcába bámult, s átmenet nélkül ez jutott eszé-
be: este elutazom, nem láttam még Napóleon sírját, a
Cluny-múzeumot, nem voltam színházban, nem men-
tem fel az Eiffel-torony tetejére, nem néztem meg a

* korábban két évet írt Márai

422
Louvre japán osztályát. Nem láttam semmit — állapí-
totta meg csodálkozva. Versailles-ban sem voltam.
S izgatottan nézett maga elé, mert úgy érezte, hogy
talán még többet is mulaszt, ha elmegy innen, mint
Napóleon sírját és Versailles-t, többet, egyszerit, be-
hozhatatlant. Izgatottan nézett körül, nem múlt el az
a különös izgalom, mely meglepte az elébb, a tenger
két óra ide, gondolta, most kezdődik a szezon, holnap
este Amszterdamban lehetnék... Mindenféle látniva-
ló akadhat még Európában — gondolta.
S egyszerre fájdalmas honvágyat érzett valamilyen
haza után, melyet nem tudott geográfiailag meghatá-
rozni, s melyben benne volt a Vérmező, a budai utcák,
a Louvre japán osztálya, Rainer Maria Rilke, a gyárak
Billancourtban, az Engelbertus-kápolna — honvágyat
s rokonságot emberekkel, kik csendesen ülnek a követ-
ségek előszobáiban, várnak reggel hatkor a kapuk
előtt, vagy egyedül állnak egy szobában és képet feste-
nek, lézengenek az országutakon és a múzeumokban,
s eláradnak ezen a boulevard-on is, ilyen kényes és cél-
talan sétálással töltve az időt, vagy egy közös teremben
feküsznek ötvenen, és üveges szemekkel, kíváncsian
néznek maguk elé. Oly fájdalmasnak tűnt ez a hon-
vágy, reménytelennek, el nem múlónak, hogy mélyen
sebzettnek érezte magát, s valószínűnek tartotta, hogy
bármit csinál is és akárhová megy a jövőben, ezt a hon-
vágyat érzi majd mindig s ezt a rokonságérzést, Gyar-
maton éppen úgy, mint Puteaux-ban. Sápadtan vette
le kalapját, és segítségkérően nézett körül. Tovább kel-
lett menniök, az utcasarkon kigyulladt a zöld lámpa,

423
és a rendőr terelő kézmozdulattal hajtotta őket át egy
mellékutca keresztezésén. A jegyiroda előtt a guide
megállott, s monotonul, oktató hangján folytatta:
— Nagyon kell vigyázni arra, hogy a csipkézet ne sé-
rüljön meg. De a vörös szász háromgarasosnál felesle-
ges ez az elővigyázat. Abban az időben még nem csip-
kézték a bélyegeket.

(Vége a regénynek)