Matuz József

Az Oszmán Birodalom
története

Akadémiai Kiadó • Budapest 1990

MTAK
o 00003 01 538 ' 4
 507794
A mű eredeti címe

Josef Matuz, Das Osmanische Reich

Copyright © 1985 by Wissenschaftliche Buchgesellschaft,
Darmstadt

Fordította
Schweiger István

Megjelent a Kereskedelmi Bank Rt. támogatásával

MAOVAR

b
ÁNYOS AKADÉMIA
:onvvtA«a

ISBN 963 05 5387 2

Kiadja az Akadémiai Kiadó, Budapest

Első kiadás: 1990
Hungárián translation © Schweiger István, 1990
Akadémiai Kiadó, Budapest

Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítás, a nyilvános előadás, a rádió- és televízióadás,

valamint a fordítás jogát, az egyes fejezeteket illetően is.

Prímed in Hungary
T artalomj egy zék

7
I. Bevezetés ...................................................................................................................................................
I. Törökök, Törökország, Oszmán Birodalom ............................................................................. 7
2. Az iszlám .......................................................................................................................................... 8

II. A törökség kialakulása....................................................................................................................... 13

III. A szeldzsukok kora ........................................................................................................................... 16

1. Nagyszeldzsukok és anatóliai szeldzsukok ................................................................................ 16
2. A kisázsiai törpefejedelemségek..................................................................

IV. Az oszmán állam kialakulása és kezdeti korszaka ......................................................... 26

1. Az Oszmán-ház elődei ................................................................................................................. 26
2. Az emírségtől a szultánságig...................................................................................................... 28
3. Timur. Az oszmán állam átmeneti széthullása........................................................................ 39

V. Az oszmán nagyhatalom................................................................................................................ 43
1. Az oszmán állam konszolidációja.............................................................................................. 43
2. Lokális hatalomtól a nagyhatalomig ........................................................................................ 49
3. A szultánságtól a kalifátusig ...................................................................................................... 61

VI. Állam és társadalom az Oszmán Birodalom virágzásának idején............................ 70

1. Állam, szultán, központi igazgatás............................................................................................ 70
2. A területi közigazgatás................................................................................................................ 78
3. Az oszmán hadszervezet.............................................................................................................. 80
4. Gazdaság és társadalom.............................................................................................................. 85

VII. Az oszmán világhatalom ........................................................................................................... 93

1. Nagy Szulejmán kora.................................................................................................................. 93
2. A hanyatlás kezdete .................................................................................................................... 105
3. A válság kibontakozása a XVI. század végén ........................................................................ 109
4. A nagy dzseláli-felkelés................................................................................................................ 127

VIII. Az Oszmán Birodalom hanyatlása ...................................................................................... 132

1. A „nőuralom” kora...................................................................................................................... 132
2. A Köprili-ftle konszolidációs kísérlet ......................................................................................... 143
3. Az 1683. évi bécsi vereség és következményei.......................................................................... 147

5
 4. A „tulipán kor”............................................................................................................................ 153
5. A nagyhatalmi helyzet elvesztése .............................................................................................. 158

IX. Az oszmán reformkor .................................................................................................................. 167

1. A hadügyi reform, a feudális anarchia kiküszöbölése és a tímár-rendszer megszűnése . . 167
2. A nagy „újjászervezés” - a Tanzimát ...................................................................................... 179
3. Az 1876-os alkotmány ................................................................................................................ 185
4. A berlini kongresszus és Abdülhamid egyeduralkodása ........................................................ 189
5. Az államcsőd ................................................................................................................................ 195

198
X. Az ifjútörökök....................................................................................................................................
1. Az ifjú török-mozgalom kezdetei ................................................................................................ 198
2. Az ifjú törökök hatalomra jutása................................................................................................ 200
3. A tripoliszi háború és a Balkán-háborúk.................................................................................. 202

XI. Az Oszmán Birodalom bukása ................................................................................................. 208

1. Az Oszmán Birodalom és az első világháború ........................................................................ 208
2. Az oszmán szultánság vége - az új Törökország kezdete...................................................... 213

Válogatott irodalom .............................................................................................................................. 221

Időrendi táblázat ..................................................................................................................................... 224

A használt szakkifejezések jelentése.................................................................................................. 242

Személynévmutató ................................................................................................................................. 247

Helynévmutató ......................................................................................................................................... 251

Ábrák
Az Oszmán Birodalom központi szervei a XVI. században ................................... 72-73 között
Az Oszmán szárazföldi alakulatok szervezete a XVI. században ......................... 72-73 között
Az Oszmán Birodalom földbirtokviszonyai a XVI. században ............................. 80-81 között
Az oszmán feudalizmus egyes fázisainak áttekintése ................................................ 80-81 között

6
I. Bevezetés

1. Törökök, Törökország, Oszmán Birodalom

Napjainkban, ha a „török”1 szót halljuk, általában annak a mai Török Köztársa­

ságnak 40 milliónál is több lakosára gondolunk, mely Tráciát, azaz Délkelet-
Európa legszélső részét, ezenkívül Anatóliát (Kisázsiát) foglalja magában. Ez a
felfogás azonban nem tükrözi helyesen a tényleges etnikai viszonyokat. Földrajzi­
lag Törökországtól messze eső helyeken is élnek törökül beszélő népek. A legtöbb,
Törökország területén kívül élő török nép a Szovjetunióban él: számuk 20
milliónál is többre becsülhető. A Közép-Azsiában élő üzbégeknek, türkmének-
nek, kazahoknak és kirgizeknek, valamint a Kaukázuson túl élő észak-azerbaj­
dzsánoknak is saját szövetségi köztársaságuk van. A többi, Szovjetunióban élő
török nép2 számarányának megfelelően autonóm köztársaságot, autonóm terüle­
tet vagy nemzetiségi körzetet képez. Ezeken kívül sok török él Iránban, nagyobb
részük Dél-Azerbajdzsánban; de Dél-Perzsiában és az ország északkeleti részében
is találkozhatunk törökül beszélő népcsoportokkal. A Kínai Népköztársaságban
szintén jelentős a törökül beszélő népesség számaránya, mindenekelőtt Kelet-
Turkesztánban. De Lengyelországban, Romániában, Bulgáriában, Jugoszláviá­
ban, Görögországban, Cipruson, Szíriában, Irakban és Afganisztánban is él
kisebb vagy nagyobb jelentőségű török nemzetiség.
A Törökországon kívül élő törökök által beszélt nyelvek meglehetősen közel
állnak az úgynevezett törökországi törökhöz: a különbség alig nagyobb, mint az
egyes német vagy francia nyelvjárások között.3
A gyakran feltételezett rokonság e török nyelvek, valamint a mongol, illetőleg
mandzsu-tunguz nyelvek között (ezeket a nyelvcsoportokat együttesen altáji
nyelvcsaládnak szokás nevezni) nem bizonyítható. Az biztos, hogy az altájinak
nevezett nyelvek között bizonyos strukturális hasonlatosság áll fenn, mivel a

1 Az etimológia itt bizonytalan: a leginkább elterjedt változat egy eredeti „erős alapjclentést
tételez fel kiindulópontként.
2 Közöttük különböző népcsoportok, amelyeket - tekintettel a különös nyelvi rokonságra (mind­
annyian a török nyelvek ún. kipcsaki vagy másképpen északnyugati csoportjához tartoznak) - 'tatárok’
összefoglaló néven ismerünk; ide tartoznak többek között a kazanyi és a krími tatárok is.
3 Csak két nagyobb török népcsoport nyelve mutat jelentős eltérést a törökországi törökökéhez
képest: a jakutoké és a csuvasoké.

7
legfontosabb nyelvtani viszonylatokat egyaránt képzőkkel, illetve ragokkal fejezik
ki (ezt a jelenséget agglutinációnak szokás nevezni). Még bizonytalanabb az a
feltevés, hogy az altáji nyelvek a szintén agglutináló uráli nyelvekkel is rokonság­
ban állnának. Ezen uráli nyelvek legfontosabb ága, a finnugor nyelvcsalád
köztudomásúlag magában foglalja a finn és a magyar nyelvet.
/
*

Ebben a könyvben nem áll szándékunkban minden török nép múltját figyelem­
be venni. Szeretnénk csupán az Oszmán Birodalom történetére szorítkozni, amely
kétségkívül a legjelentősebb a török népek által a történelem folyamán létrehozott
államalakulatok közül. A Török Köztársaság, az Oszmán Birodalom utódállama
történetével külön kötetben szándékozunk foglalkozni.
A nemzeti alapon szervezett Török Köztársasággal ellentétben az Oszmán
Birodalom nem csak törökök által lakott területeket foglalt magában. Egész sor
más nép: arabok, balkáni szlávok, görögök, románok, magyarok, örmények éltek
hosszabb vagy rövidebb ideig oszmán uralom alatt. Magától értetődő, hogy
ezeket a népeket e kötet keretében csak az egész birodalom szempontjából jelentős
szerepük esetében tárgyaljuk. Az Európában korábban és ma is gyakran alkalma­
zott megjelölés: Törökország, az Oszmán Birodalom vonatkozásában nem kielégí­
tő, maguk az oszmánok sem nevezték országukat soha Törökországnak.

2. Az iszlám1

A török népek többsége - függetlenül attól, hogy Európában vagy Ázsiában

él-e - történelme során felvette a muszlim hitet.2 Ez a megállapítás az oszmán­
törökökre is vonatkozik. Történelmi fejlődésüket, államuk felépítését, társadalmi
szerkezetüket és kultúrájukat az iszlám határozta meg nagymértékben. Emiatt
kell foglalkoznunk itt az iszlámmal, természetesen csak azokat a kérdéseket
érintve, amelyek feltétlenül szükségesek az Oszmán Birodalom történetének meg­
értéséhez.
Az iszlám az Arab-félszigeten alakult ki az i. sz. VII. században. Mohamed,
egy gazdag mekkai kereskedőnő férje alapította,3 aki idővel az általa hirdetett
vallás prófétája lett. Az új vallás megalapítása nehézségekkel járt. A „pogány”

' E fejezet nyersfordítása megjelent a Világtörténet c. folyóirat 1983. évi 2. számában. E nyersfor­
dításba, melyet a szerző csupán annak kinyomtatása után látott, számos súlyos és értelemzavaró hiba
csúszott.
2 A jelentősebb török népcsoportok közül csak a jakutok és a csuvasok nem iszlamizálódtak.
3 Iszlám felfogás szerint ugyanis Mohamed nem új vallást alapított, hanem csupán a zsidók és
keresztények által meghamisított tanokat igazította helyre.

8
(jobban mondva politeista) mekkai polgárok ellenségesen viselkedtek Mohamed­
del szemben, aki ezért híveivel együtt Medinába menekült. Ezt a menekülést,
amely 622. július 15-én vagy 16-án történt, arabul hidzsrának nevezik, és az iszlám
időszámítás kezdetét jelzi. Mohamed Medinába menekülése következtében az új
vallás hívei kiváltak a régi törzsi keretekből, s ezeknek helyébe a hívők közössége
lépett. Éz azt eredményezte, hogy az iszlám ahelyett, hogy egyetlen kiválasztott
nép vallása lett volna, olyan egyetemes vallássá változott, amely Indiáig, Indoné­
ziáig, Kínáig és a Fülöp-szigetekig is elterjedt. De sok muszlim él Észak-Afrikában
és a Balkánon is. Az iszlám számos zsidó és keresztény vallási elemet olvasztott
magába, és ez nagyban hozzájárult terjedéséhez.
E szigorúan monoteista vallás [mely szerint csak az egyedüli örökkévaló, a
világot teremtő, mindentudó és mindenható Isten (Allah) létezik] a kereszténysé­
get nem tekinti teljesen monoteista vallásnak, a Szentháromság-hit és Jézus
istenítése miatt. Jézust azonban az iszlám is elismeri igen fontos prófétának, bár
jelentősége nem vetekedhet Mohamedével. Mohamed a kiválasztott próféta, a
próféták „pecsétje”, Allah utolsó és legnagyobb küldötte, de az iszlám ennek
ellenére nem ruházza fel Mohamedet isteni tulajdonságokkal.
Az iszlám világképe nagyrészt a zsidó és a keresztény vallásból alakult ki.
Legfontosabb elemei: az eleve elrendelés, a feltámadás, az utolsó ítélet, a paradi­
csom és a pokol. Léteznek benne angyalok és ördögök, mellettük jó és rossz
szellemek, az ún. dzsinnek is, akik tulajdonképpen az iszlám előtti arab vallásból
származnak.
Az iszlám szentírása a korán (arabul: olvasás, olvasmány, könyv), amely szárak­
ra, azaz fejezetekre oszlik. A korán olyan isteni kinyilatkoztatásokat tartalmaz,
amelyek tulajdonképpen jórészt Mohamed víziói. A koránban nemcsak transz­
cendentális dolgok találhatók. Ezen felül meghatározza az iszlám társadalmi
rendjét és a hívők kötelességeit is.
Mivel a korán a mindennapi élet minden részletét már csak terjedelmi okból
sem tudja szabályozni, ezért az iszlám Mohamed próféta egyéb megnyilatkozása­
it és tetteit is tekintetbe veszi (ezeket arabul ^unnának hívják). A próféta szunnáit
szavahihető személyek adták tovább és később ezeket a hagyományokat (arabul
hadísz) nagy gyűjteményes kötetekben foglalták össze; ezek, a koránnal együtt
alkotják az iszlám vallási törvények alapjait.
Az erős konzervativizmus, amely az iszlámon belül uralkodik, vezetett el a
laklíd (utánzás) elvéhez. Amíg az iszlám első két évszázadában a hittudósoknak
megvolt a lehetőségük, hogy a szunnát és a koránt saját belátásuk szerint értel­
mezzék és jó pár kérdésben a saját véleményüket fejtsék ki (ezt a sajátos véleményt
idzstihádnak nevezik), az i. sz. VIII. században az iszlám olyan ponthoz jutott el,
hogy a hittudósok túlnyomó részének felfogása szerint az önálló korán-interpretá­
ció ideje lejárt, és csak a korábbi hittudósok döntéseit szabad figyelembe venni.
Ha olyan új értelmezés született, amelyet nem lehetett a régivel egyeztetni, akkor

9
 felléptek ellene, izzanak nevezték, mint „újítást” denunciálták. Ez az eljárási
mód még ma is több muszlim országban létezik.
A vallási törvény elsősorban a hívők, azaz a muszlimok4 kötelességeit tartal­
mazza. közöttük az öt főkötelességet — „oszlopot” ezek teljesítése minden
muszlim részére kötelező. Közülük az első, a hitvallás a következőképpen hangzik:
„Vallom, hogy nincs más Isten az Istenen (Allah) kívül és vallom, hogy Moha­
med az Isten küldöttje”. Ezt követi a rituális ima, amelyet naponta ötször kell
megismételni, ez általában (de nem feltétlenül) a mecsetben zajlik le, a müezzin
minaretből elhangzó felhívására. Az alamizsnaadó, a ramadán (törökül ramazán)
havában tartandó böjt és a mekkai zarándoklat az iszlám további „oszlopai”.
A muszlimoknak életükben legalább egyszer el kell zarándokolniuk Mekkába, ha
anyagi viszonyaik ezt megengedik.
A muszlim vallás szerint kizárólag az iszlám hatalma a törvényes. A világ
nézetük szerint két részre oszlik: a már muszlim uralom alatt álló (arabul: dár
al-iszlám, törökül dárüliszlám, amely az „iszlám házát” jelenti) és a muszlimok által
még meg nem hódított területekre (arabul dár al-harb, törökül dárülharb, amely a
„háború házát” jelenti).
A muszlimok kötelesek kollektiven vallásukat fegyverrel is terjeszteni, hogy a
„háború házát” iszlám fennhatóság alá vonják. Ez a kötelesség, a vallásháború
(arabul dzsihád), az expanziók céljára rendkívül alkalmas ideológiát képvisel,
amelyeket az Qszmán Birodalom oly sikeresen hajtott végre. A vallási törvény
nem írja elő a nem muszlimok feltétlen áttérítését. Csupán a politeista vallások
követőit kötelező adott esetben fegyverrel is kényszeríteni az iszlám felvételére.
Valamilyen kinyilatkozással rendelkező monoteista vallás,5 mint pl. a zsidő vagy
a keresztény hit követői megtarthatják vallásukat, ha az iszlám uralmát alázato­
san elismerik és a rájuk kivetett fejadót megfizetik. Ha a muszlimok által birtokolt
terület nem muszlimok kezére kerül, akkor kötelesek a területet elhagyni.
Az iszlám felfogása szerint Isten előtt minden muszlim egyenlő. Nem létezik
olyan egyházi rend, amelynek tagjai közvetítő szerepet töltenének be Isten és a
hívők között. Az tmámok, az egyes közösségek vezetői nincsenek felszentelve, az
istentiszteleteken csak előimádkozók és prédikátorok. Mivel az iszlám korai idő­
szakában a vallási és a világi hatalom nem vált külön, nem jött létre olyan vallási
szervezet sem, amely a keresztény egyházhoz hasonlítana. így tehát muszlim
klérusról sem beszélhetünk, annak ellenére, hogy ezt a kifejezést Európában
gyakran alkalmazzák az iszlám hittudósok vonatkozásában. A teológusok (ulema)
- egyúttal jogtudósok is - vagy a teológiai főiskolák (medresze) tanárai, vagy mint

4 A mohamedánok megjelölést maguk a muszlimok elutasítják, minthogy ők Mohamedet nem

istenítik oly módon, mint a keresztények Jézus Krisztust.
5 Őket ’írástulajdonosok’-nak (ahl al-kitáb, törökül ehlülkitap) hívják, mert egy szentírás tulajdoná­
ban vannak, és ezzel legalábbis az isteni kinyilatkoztatás egyes elemei fölött rendelkeznek, mégha ezek
- iszlám felfogás szerint - meghamisítottak is.

10
muftik elvi döntéseket hoznak - a vallási törvény figyelembevételével - különösen
nehéz jogi esetek kapcsán, anélkül azonban, hogy bírói funkciót látnának el.
A világi bíráskodás az Oszmán Birodalomban a bírák (kádi) kezében volt.
A kádik is teológiai és jogi előképzettséggel rendelkeztek.
A muszlim társadalomban az élet minden területére kiterjednek a vallási
törvények. Az iszlám kifejezés „odaadást” jelent, ezalatt a hívők Istenhez való
korlátlan odaadását kell értenünk. A gazdasági életre vonatkozó rendelkezések
közül itt csupán az uzsora, míg a magánélet területéről a borivás és a disznóhús
evésének tilalmát említjük meg. Ezenkívül tiltott az élőlények ábrázolása is. Az
iszlám művészettörténetet tanulmányozva azonban megállapíthatjuk, hogy sok
művész - különösen a síita festők — nem tartották be e tilalmat.
A házasságkötésnek az iszlám keretében nincs szakrális jellege, csupán szerző­
dés szabályozza. Elvileg a szabad muszlimnak négy felesége lehet. A félj
- gazdasági helyzetétől függően - korlátlan számban tarthat még ágyas gyanánt
rabnőt is, bár ez igen ritka jelenség. A szegényebb muszlimok csak akkor vesznek
el még egy feleséget, ha az első házasságuk gyermektelen marad, mivel a muszli­
mok számára a gyermek Isten legnagyobb áldása. Nők egy időben csak egyet­
len férfival élhetnek házasságban. Férjüknek teljesen alá kell rendelniük magukat.
A válás joga is csupán a férjet illeti, mely esetben teljesen elegendő, ha a férj
egyszerűen kinyilvánítja válási szándékát. Válás esetén az ún. menyasszonypénzt,
amelynek kifizetésére a férj a házassági szerződésben kötelezte magát, az elbocsá­
tott asszony rendelkezésére kell bocsátani.
A skizma az iszlámot sem kímélte meg. Itt az ortodox szunniták mellett - akik
közé a törökök is tartoznak, a síiták a legfontosabbak. A szunnitákkal ellentétben,
akik azt tartják, hogy a muszlim közösség legkiválóbb tagja lehet Mohamed
utódja, azaz kalifa, a síiták kizárólag Alinak, Mohamed unokatestvérének és
vejének6 utódait ismerik el a próféta kizárólagosan jogosult utódai gyanánt.
A síita elnevezés, amely az arab sía „párt” szóból származik, erre a sajátos
felfogásra s az azzal kapcsolatos Ali melletti pártfoglalásra utal. A síiták számára
Ali volt az első kalifa és imám egy személyben, mivel a síiták az egész muszlim
közösség legfőbb vezetőjét zónámnak7 nevezik. Ali két fiát: Haszánt és Huszeint
második és harmadik imám gyanánt tisztelik. A sía egyes ágai abban térnek el
egymástól, hogy hány imámot ismernek el. A ^aitódknak® is nevezett ötös síiták
összesen öt imámot fogadnak el, míg a hetes síiták, kikhez az izmaeliták9 is
tartoznak, hét imámot tisztelnek. A tizenkettes síiták tanítása szerint tizenkét
imám létezett, egyébként ők alkotják a síiták többségét. A tizenkettes síiták vallása

6 Ali felesége, Faiima a próféta leánya volt.

’ A szó ebben a jelentésében nem összekeverendő az egyes iszlám közösségek vezetőivel, akiket
ugyancsak imámoknak hívnak.
“ így nevezik ősükről Zaid ibn Ali ibn al-Huszcin imám leszármazottait.
9 Ez az elnevezés a hetedik imámra, Iszmáilra, Dzsáfár asz-Szádik egyik fiára utal.

II
 a XVI. században államvallás lett Perzsiában, és ez Kelet-Anatóliában egyre
növekvő veszélyt jelentett az oszmán hatalom számára. A síita tanok szerint az
utolsó imámot nem tekintik halottnak, hanem „eltűntként” tartják számon. Az
idők végeztével Mahdi (Messiás) gyanánt majd ismét megjelenik. Az a nézet
terjedt el, hogy a síiták nem ismerik el a szunnát, csak a koránt, de ez nem
helytálló. Csak azokat a hagyományokat nem fogadják el autentikusnak, amelyek
tanításaikkal ellentétben állnak. A szunnának pusztán azon tanításait ismerik el,
amelyek Mohamed próféta valamely családtagjától erednek. A szunnitáknál négy
jogi iskola létezik. Ezek egyes jogi kérdésekben és rítusokban különböznek, de
ennek ellenére kölcsönösen elismerik egymást. A törökök általában a hanafita'0
iskolához tartoznak. A sáfiita iskolának Szíriában, Libanonban, Alsó-Egyiptom-
ban, Dél-Arábiában és Dél-Ázsiában, a malikitáknak Felső-Egyiptomban, vala­
mint Eszaknyugat-Afrikában van különösen nagy befolyása. A kicsi, de igen
szigorú hanbalita jogiskola Szíriában, Irakban és az Arab-félszigeten terjedt el.
E terület egyébként a hanbalita iskolából kialakult vahhabita mozgalomnak is
hazája.
A szunnita ortodoxia ésszerű, józan, a külsőségeket és a jogi szemléletet erősen
hangsúlyozó vallásosságot hozott létre az iszlámon belül. Ennek ellenére az iszlám
ezen ágában is megmutatkoznak heterodox tendenciák. Ide sorolható a szentek
tiszteletén és a népi vallásosság mágikus megjelenési formáin kívül a t/eroúrendek
hitvilága számára fontos muszlim misztika (taszavvuf) is. Ezt a sía különböző
irányzataival szoros kapcsolatban álló í^ú/iságot, mint a szunnitizmus egyik
alkotórészét, az ortodoxia is eltűri.
Az iszlámra vonatkozó további részleteket az oszmán történelem eseményei
kapcsán fogjuk tárgyalni.

10 így nevezik őket a 767-ben elhunyt Abu Hanífa jogtudós után, aki ezt a jogiskolát alapította.
A többi jogiskola szintén alapítója után - as-Sáfii, Málik ibn Anasz, illetve ibn Hanbal - kapta nevét.

12
II. A törökség kialakulása

A szó tágabb értelmében vett törökség történetét jelenleg időszámításunk

VI. századáig tudjuk visszavezetni. Az azt megelőző, írásos emlékeket nélkülöző
századok kapcsán csupán feltételezésekre hagyatkozhatunk. Ezek szerint a török
népek „őshazája” azon a közép-ázsiai vidéken terülhetett el, amelyet az Altáj és
a Száján hegység a szibériai-mongol határon, a Tiensan a szovjet és a kínai
Turkesztán határán, az Altin Tag Tibet északnyugati határán, valamint a Kingán
hegység Északkelet-Kínában vesz közre. Feltehetően ebből az őshazából vonultak
a különböző török népek későbbi hazájukba.
Az a feltételezés, hogy az európai, valamint az ázsiai hunok (az utóbbiakat a
kínai annalesekben a Hiung-nu néven említik) törökök lettek volna, forrásadatok
hiányában nem bizonyítható. Ugyanez érvényes a zsuan-zsuanokra, azaz az ázsiai
avarokra, valamint az európai avarokra is.
A törökök története a ránk maradt írásbeli források szerint i. sz. 552-ben
kezdődik, amikor az első, biztosan török államot megalapították. A vonatkozó
forrásokban, a kínai évkönyvekben a törököket t’u-küenek, azaz türknek nevezik.
Az első török „állam” valószínűleg csak nomád törzsek többé-kevésbé laza szövet­
ségéből állt. Ez az első államalakulat alapítása után hamarosan két részre sza­
kadt. A keleti rész a későbbi Mongólia területét foglalta magában, a nyugati
pedig az Oxusig, azaz a mai Amu-darjáig, sőt azon túl a Kaszpi-tengerig terjedt,
és Bizánccal nemcsak élénk selyemkereskedelmet, hanem diplomáciai kapcsolato­
kat is fenntartott. A VII. században a két türk állam kínai fennhatóság alá került.
A köktürköknek' nevezett keleti türkök 682-ben új birodalmat alapítottak, de a
kínai befolyást nem tudták teljes egészében lerázni. Az új állam központja a mai
Mongol Népköztársaság északi részén, az OrAonnál,2 a Szelenga egyik mellékfo­
lyójának partján terült el. Ezt a türk államot a VIII. század közepe táján
közép-ázsiai török népek megsemmisítették.

1 Magyarul ’kék’ vagy 'égi' törökök, ahol az 'égi* megjelölés kétségtelenül 'fenséges’, 'magasztos’
vagy 'mindenen felül álló’ jelentésű.
a Itt találták a különleges rúnaírással kőbe vésett ún. orhonifeliratokat, amelyeknek az orhon-törö-
kökről szerzett ismereteinket köszönhetjük.

13
 744-ben az ujgurok léptek a köktürkök helyébe. Ők kerültek elsőként kapcsolat­
ba magasabb rendű vallással, ugyanis 762-ben, ez az addig feltehetően jáznanhitű3
török nép felvette a manicheizmust.4 Az ujgur állam nem egészen egy évszázadig
állott fenn, 840-ben az ujgurokat a Jenyiszej felső folyásánál élő, szintén török
kirgizek kiűzték hazájukból. Az ujgurok 840 és 860 között a Tarim-medencében
és Kínában a Góbi sivatagon túl telepedtek le, egy-egy új államot alapítva. A két
állam közül a mai Kelet-Turkesztán területén levő volt a jelentősebb. Közép­
pontja Turfán5 volt egészen 1028-ig, amikor is egy tibeti nép, a tangutok megsem­
misítették. Az ujgurok másik államukat Eszak-Kínában kb. azon a területen
alapították meg, ahol a mai kínai Kancsou város fekszik. Kínában az ujgurok
felhagytak az addig folytatott nomád életmóddal' és letelepedtek. Összekevered ­
tek a helyi lakossággal és viszonylag jól fejlett mezőgazdasági kultúrát hoztak
létre. Szabadszelleműek és toleránsak voltak, így intenzív kapcsolatokat tartottak
fenn a többnyire buddhista kínaiakkal és más buddhista népekkel is. E kapcsola­
tok hatására az ujgurok túlnyomó része már a XI. század elejéig felvette a
buddhista hitet,6 bár fennmaradt a manicheizmus is. Kisebb részük a nesztoriánus1
kereszténységre tért át. A XIII. században az Eszak-Kínában élő ujgurokat a
mongolok8 hűbéri viszonyba kényszerítették. Az ujgurok állama egy évszázaddal
később apró fejedelemségekre hullott, ezek később eltűntek.

3 Tehát valamely természeti vallás híve, melyben a törzsi varázslók egy különleges fajtája, a
sámánok különféle praktikákkal - mint pl. eksztázis, szellemek megidézése - megpróbálják a létezés
szempontjából döntő eseményeket - mint pl. eső, háború, betegség, halál stb. - befolyásolni.
4 A perzsa Mani által az i. sz. III. században alapított, mára kihalt vallás, amely - szinkretiku-
san - buddhista, zsidó, keresztény és zarathustrai tanokat egyesített magában. E vallás - dualista
alapállásának megfelelően - két, az őskezdetkor létező, egymással szembenálló szubsztanciát feltéte­
lez: a Fényt ( = a Jót) és a Sötétséget ( = a Rosszat). Csak a megismerésnek van megváltó funkciója,
bár - e gnosztikus princípium ellenére —a manicheista hitelképzelésekben mitológiai elemek (istenek,
démonok) nagy számban szerepeltek. A halál utáni újjászületés szintén része volt ennek a hitvilágnak,
ahol a megváltást hozó cél: feljutni a Fény birodalmába. A hívők erősen hierarchikus formában
szerveződtek. A manicheista vallásban aszkézis, böjt és gyónás kiemelkedő szerepet játszottak.
5 Az itt talált török, kínai és iráni ún. Turfán-szövegek az ujgurok történelmének fontos forráscso­
portját képezik.
6 A leginkább Gautamának nevezett Sziddhárta indiai hercegre (i. e. 560 körül-i. e. 480 körül)
visszavezethető vallás, mely megjelölését a vallásalapítót tisztelő címről - Buddha = a Megvilágoso­
dott - nyerte. Ez a hitvilág tanaiban nem ismer örök, mindenható istent, ellenben számtalan múlandó
istenséget, melyek jelentőségét azonban nem szabad túlbecsülni. A buddhizmus fő tézise az ok-okozati
viszonosság elve, tehát a tettek (kárma) hatalma, mely az újjászületések láncolatát a halál után
fenntartja. A terhek alóli önfelszabadításnak kell az egyes embert mind nagyobb kiteljesedéshez
eljuttatnia, egészen a nirvánáig, ahol az eléri a személyes lét kialvását.
7 Nesztoriánosz bizánci pátriárka (megh. 450) hívei. Nesztoriánosz az isteni és emberi személy
(s nemcsak a természet) teljes szétválását Jézus Krisztusban hirdette.
• Ugyanarról a Dzsingisz kán (megh. 1227) által alapított mongol világbirodalomról van szó,
melynek csapatai 1241-ben Liegniznél és Muhinál a német-lengyel, illetve magyar ellenfelekre, majd
két évvel később az anatóliai szeldzsukokra megsemmisítő vereséget mért. Dzsingisz kán mongoljait
Európában gyakran tatároknak is nevezik, pedig utóbbiak a török népekhez tartoznak.

14
 A régmúlt török népekhez tartoznak a kazárok is. A VI. és XI. század között
jelentős birodalmat hoztak létre a mai Szovjetunió déli részén, és igen fontos
szerepet játszottak az észak és kelet közötti kereskedelem bonyolításában. A Ka­
zár Birodalomban a nyugati türk uralkodó réteg mellett a már korábban beván­
dorolt ogur népek is éltek. Ezek nyelve valószínűleg a török nyelveknek azon
csoportjához tartozott, amelyet a tudományos irodalomban manapság „bolgár­
török”, más felfogás szerint „kazár” néven emlegetnek. Vallási szempontból a
kazárok igen toleránsak voltak: egymás mellett megfért a zsidó, a keresztény és
az iszlám vallás.
Fontos történelmi szerepet játszottak azok a törökök, akik az arabok Transzoxá-
wába9 való előrenyomulása során fogságba estek, zsákmány vagy adó formájában
Bagdadba kerültek és ott az Abbászida kalifák rabszolgái lettek. E kitűnő harco­
soknak bizonyuló törökökből az Abbászida10-kalifák a IX. század kezdete óta
rabszolgacsapatokat képeztek, amelyek a római pretoriánusokhoz hasonlóan
egyre nagyobb hatalmat ragadtak magukhoz.
Az első török nép, amely teljes egészében áttért az iszlámra, az ún. karahánidák
voltak. E nép neve uralkodójuk egyik címéből származik, mégpedig a kara
bánból, amely „fekete kánt, fekete uralkodót” jelent. A karahánidák eredetileg
Belső-Ázsiában, a 1 alasz folyó mentén éltek. A X. század elején, miután az
iszlámot felvették, terjeszkedni kezdtek. 999-ben sikerült elfoglalniuk Buharát, a
magas kultúrával rendelkező iráni szamanidák fővárosát. Ennek ellenére sem
nevezhetjük a karahánidákat csupán a kultúra pusztítóinak, hiszen a törökség
nekik köszönheti - egyéb kulturális teljesítmények között - legrégibb muszlint
török nyelvemlékét, a Kutadgu Bilignek (Boldogító tudománynak) nevezett „Fejedel­
mek tükörét”. Itt kell még megemlítenünk a legrégebbi török filológus - a
karahánida Kasgári — nevét, aki a .D/ránnak" nevezett nagyszerű szótárt alkotta.
A karahánidák hamarosan összeütközésbe kerültek az eredetileg török gaznavi-
dákkai,'2 akik azonban később egyre inkább iranizálódtak. A legjelentősebb
gaznavida uralkodó, Mahmud szultán (998-1030), a perzsa irodalom jelentős
mecénása volt. A legnagyobb perzsa epikus, Firdauszi (1020 táján halt meg) is
bizonyos időt töltött el a szultán udvarában. Mivel Mahmud buzgó muszlim volt,
szent háborúi során Indiába is benyomult. Sikerült a karahánidákat is sakkban
tartania, mindaddig, míg azokat a nomád mongol karakitajok a XII. század első
felében le nem igázták.

9 Közép-ázsiai terület az antik Oxus (ma Amu-darja), illetve Jaxartes (ma Szir-darja) között.
10 Az. Abbászida-kalifadinasztia uralma 749-től 1258-ig tartott, ekkor foglalták el a mongolok
Bagdadot. Bár formálisan még 200 évig Abbászida-kalifák uralkodtak Egyiptomban, ők teljesen a
mamelukok irányítása alatt álltak. Az egyiptomi Abbászida bábkalifátusnak I. Szelim vetett 1517-
ben Egyiptom elfoglalásával véget.
" A dívAn terminusnak az iszlám világban két fő jelentése van: /. egy költő verseinek vagy egy
filológus írásainak gyűjteménye, 2. a legfelső irányító szerv, ez legtöbbször valamely államalakulat
vagy tartomány tanácsgyűlése.
12 így nevezik okét a főváros, Gazna után, amely Alganiszlánban, Kabultól délkeletre fekszik.

15
III. A szeldzsukok kora

1. Nagyszeldzsukok és anatóliai szeldzsukok

A mai Törökország területén élő törökök őseinek nem volt közvetlen kapcsolatuk
az előző fejezetben említett népekkel. Előbbiek az oguzoktól, egy nomád török
néptől származnak, akik még a X. században is főként a mai Kazah-sztyepp
területén (a Kaszpi-tengertől, az Arai-tótól és a Balhas-tótól északra) vándorol­
tak.
A Szir-darja alsó folyása mentén folytatott nomád életmódot a Áznának neve­
zett oguz törzsszövetség, amelynek élén Szeldzsuk nevezetű törzsfőnök állt. Ez a
Szeldzsuk 970 táján alattvalóival együtt felvette az iszlám hitet, s a buharai
szamanidák szolgálatába lépett, akiknek hatalma Kelet-Perzsiára is kiterjedt, és
népével együtt a főváros közelében telepedett le. Az oguz-kimkok iszlámhoz való
megtérése alapvető jelentőségű a későbbi oszmán állam kialakulása szempontjá­
ból.
Szeldzsuk utódai, a szeldzsukok számára akkor jött el az idő, amikor a karahá-
nidák 999-ben legyőzték a magas kultúrával rendelkező szamanidák uralmát.
Két testvér, Csagri Dávúd bég és Togrul Mohamed bég (kb. 1037-1063) nomád
csapataik élén villámgyorsan óriási területeket foglaltak el. Legelőször Horászán
vidékén, ezután Csagri fegyvereit a gaznavidák ellen fordította, akikre azután
1040-ben megsemmisítő vereséget mért.
Az Oszmán Birodalom szempontjából azonban Togrul hódításai sokkal fonto­
sabbak; hadjáratai ugyanis nyugat felé irányultak. Nisápúr, Horezm, Hamadán
és Iszfahán egymás után kerültek az általa vezetett nomádok kezére. Ezek a harci
sikerek nem kerülték el al-Káim Abbászida-kalifa figyelmét. Az Abbászidák
ugyanis már rég torkig voltak a síita Bujida-dinasztia több mint egy évszázad óta
tartó gyámságával, s ezért Togrul béget Bagdadba hívták. 1055-ben vonult be
Togrul a kalifátus fővárosába és hamarosan elnyerte a kalifától a szultán címet.
A nagyszeldzsukok jövendő birodalmának alapjait vetette meg ezzel.
A nagyszeldzsukok idejének történelmi eseményeire, gazdasági, kulturális éle-

' Ezt a megjelölést az egységes birodalom, illetve annak szultánjai számára tartjuk fenn, hogy a
későbbi birodalomrészek elnevezéseitől ezzel is megkülönböztessük.

16
téré és államigazgatására e helyütt nem térhetünk ki. Számunkra csupán az a
fontos, hogy hamarosan Bizánc is megérezte a szeldzsukok harci erejét.
Anatólia a török hódítás előtt jórészt a Keletrómai Birodalomhoz tartozott. Ez
természetesen nem jelentette azt, hogy Kisázsia — az Anatóliai-félsziget másik
szokásos elnevezése - teljes egészében fejlett társadalmi és gazdasági szinten állott
volna, nagymérvű lett volna a városiasodás, s teljesen elgörögösödött volna.
A földművelés éghajlati és geomorfológiai okokból nem mindenütt volt lehetséges.
A földművelésre alkalmas tájegységek népsűrűsége nagy volt, a parasztságot
főként görögök, örmények és bevándorolt szlávok alkották. A művelésre alkal­
matlan területeken kevesen éltek, és ezek között alig akadt görög nemzetiségű.
Ezeket a területeket kisszámú határőrség, az ún. akritajok védelmezték. Ezek a
főként örmény származású keresztény határőrök nemcsak a hit fanatikus harcosai
voltak, de nem vetették meg a zsákmányt és a hősi cselekedeteket sem. Örményor­
szágban - ennek ma csupán nyugati fele tartozik a Török Köztársasághoz -
abban az időben nem örmény származású lakosság nem létezett. E területen több
önálló, tisztán örmény királyság állott fenn, amelyeket röviddel azelőtt hódított
meg Bizánc. Szintén tisztán örmény településterület volt az ún. Kis-Örményor-
szág is Kilikiában, azaz a Földközi-tenger mellékén, Anatólia délkeleti részén.
Már a XI. század 20-as éveinek végén türkmén lovasok - muszlim forrásokban
az iszlám hitre tért oguzokat türkméneknek nevezik - törtek be az örmény—bizánci
határterületre, ezek a portyák a század 40-es éveitől kezdve egyre gyakoribbá
váltak, és végül Bizánc anatóliai uralmának végéhez vezettek. Alp Arszlán
(1063-1072), Togrul bég unokaöccse és egyben utódja 1071-ben olyan súlyos
vereséget mért a keletrómai haderőre Manzikertnél,2 hogy a türkméneknek
lehetőségük nyílt az azt követő években teljesen elárasztani Kisázsiát. Etnikai
szempontból lényegében a mai Törökország török lakosságának ezek a türkmé-
nek az ősei.
Az erős uralkodó személyére alapozott nagyszeldzsukok birodalma nem állt
fenn hosszú ideig. Ha nem akadt olyan szultán, aki ellentmondást nem tűrve
tudta a hatalmat gyakorolni, akkor felbomlási tendenciák jelentkeztek. Alig
hunyta le szemét Malik sah, Alp Arszlán fia s egyben követője, 1092-ben (csupán
néhány héttel élve túl vezérét, a nagy szervező és mecénás, Nizám al-Mulkot),
máris több trónkövetelő lépett fel, hogy a Szeldzsuk Birodalom valamelyik részét
magának biztosítsa. Malik sah fiának, a tetterős Mohamednek (1105-1118) még
sikerült a bomlási folyamatot - hacsak ideiglenesen is - megállítania, testvérének
és utódjának, Szandzsarnak (1118-1157) azonban már csak Horászánt sikerült
megtartania. Halála után hamarosan itt is mutatkoztak a bomlás jelei. A nagy­
szeldzsukok birodalma egymással szembenálló diadokh-fejedelemségekre esett
szét végérvényesen: a horászáni, kermáni, szíriai, iraki és anatóliai szeldzsukok

’ Törökül Malazgirt, a Van-tótól északnyugatra.

17
 államaira. Számunkra e helyütt az anatóliai szeldzsuk állam sorsa fontos különö­
sen.
Az Anatóliába beáramlott türkmének több kisebb emírséget hoztak létre a
manzikerti csata után: a dánismendidák Malatia környékén létesítettek államot,
a mengucsekidák az Eufrátesz felső folyásánál, a szallukidák Erzerum, a mai Erzu-
rum táján, s végül az ortokidák Mardin környékén.
Kisázsia jövője szempontjából azonban az egy szeldzsuk herceg, Szulejmán,
Alp Arszlán távoli rokona által alapított állam bírt különös jelentőséggel. Ez a
Szulejmán viszonylag alacsony pozícióból került az állam élére; kezdetben csak
a nagyszeldzsuk szultán nyugat-anatóliai parancsnoka volt. A XI. század 70-es
éveiben, miközben átmenetileg békés viszonyt létesített Bizánccal, sikerült az
általa uralt területet nagymértékben kiterjesztenie. Szulejmán birodalmából las­
sanként kifejlődött az anatóliai szeldzsukok szultánsága. Az új államnak mind Bi­
zánccal, mind a tőle keletre fekvő fent említett dánismendidák emírségével meg
kellett küzdenie. Először a bizánciakat verték meg 1176-ban Myriokephalonnál,3
majd két évvel később (1178) a dánismendida emírséget is megsemmisítették.
Amikor a kereszteslovagok a negyedik kereszteshadjárat keretében a velenceiek­
kel együtt 1204-ben elfoglalták Konstantinápolyi, végérvényesen megszűnt a
kisázsiai szeldzsukok bizánci fenyegetettsége. A rúmszeldzsukoknak* is nevezett
anatóliai szeldzsukok hatalma kétségkívül I. Aláeddin Kejkubád (1220-1237)
uralkodása idején teljesedett be. A birodalom, amelynek Konya volt a fővárosa,
ez időben érte el legnagyobb kiterjedését: Kelet-Anatóliától Kisázsia nyugati
részéig húzódott. A szeldzsukoktól csupán a Nyugat-Anatóliában fekvő bizánci
eredetű Nikaiai (Niceai) Császárság, a szintén bizánci Trapezunti Császárság a
Fekete-tenger partján, valamint Kis-örményország tudta függetlenségét meg­
őrizni. Az anatóliai szeldzsukok állama ez időben érte el gazdasági és kulturális
virágkorát is.
A gazdaság alapját a magas fejlettségi fokon lévő mezőgazdaság alkotta.
A leginkább görögökből, örményekből és szlávokból álló népesség - amint már
említettük - a szeldzsukok hódítása után nem hagyta el földjét, azt továbbra is
művelte. Igen elterjedt volt az öntözéses gazdálkodás, fejlett gyümölcskultúrával
rendelkeztek, gabonafajtákból pedig főként búzát és árpát termesztettek. A bi­
zánciak, a földek korábbi birtokosai elmenekültek, így azok új tulajdonosai a
szeldzsukok lettek. A parasztságnak nemigen lehetett ellenvetése a megváltozott
uralmi viszonyokkal szemben, hiszen az új uraknak nem kellett a vallási törvé­
nyekben előírt fejadónál többet beszolgáltatniuk, amely kevesebb volt a különféle
bizánci adóknál. A szeldzsukok uralkodó rétegének sem állt szándékában a
helyzeten változtatni, mert a paraszti munka által felvirágzó mezőgazdaság

’ Ma gárdák, Dcnizlitől északra.

4 A Rám megjelölés a középgörög/latin Römé/Roma szóra vezethető vissza; a terület korábban
Bizánc - vagyis (Kelet-)Róma birtokában volt.

18
 további léte biztosította számukra az állandó jellegű adóbehajtás lehetőségét.
A szeldzsukoknál a föld magántulajdona azonban ritka volt, a művelhető föld
legnagyobb része állami tulajdonba került, melyet azután javadalombirtokokra
(ikta5) osztottak fel, s zsold helyett katonai személyeknek, valamint állami tiszt­
ségviselőknek bocsátottak bármikor visszavonható haszonélvezet gyanánt rendel­
kezésre. Az ikták bírlalói6 parasztjaikkal szemben nem rendelkeztek uralmi jogok­
kal; a parasztság kötelezettségei pontosan körül voltak határolva az állam részé­
ről. Ez a rendszer nyújtott garanciát az államhatalomnak arra, hogy a javada­
lombirtokok haszonélvezői ne tehessenek túl nagy önállóságra szert.
A földművelés mellett egyre növekvő jelentőséggel bírt a türkmének nomád
állattenyésztése is. Mivel azokat a társadalmi változásokat, amelyek a jelentékeny
Anatólia nomád állattartás eredményeként létrejöttek, a következő fejezetben
fogjuk tárgyalni, itt csak annyit jegyzünk meg, hogy a hatalmas juh- és kecske­
nyájak nemcsak a népesség húsellátását, hanem gyapjút és kecskeszőrt, tehát
nyersanyagot biztosítottak a türkmén kézműipar, elsősorban a szőnyegkészítés
számára.
Ugyanakkor a városi kézműipar is jelentős szerepet játszott. A kereskedelem
nemcsak helyi szinten virágzott (itt különösen a városi piacok töltöttek be jelentős
szerepet), hanem kereskedelmi utak révén is, melyek nemcsak a szeldzsukok
országának különböző részeit kapcsolták össze egymással, hanem azt külorszá­
gokkal is. Az utak mentén jól felszerelt karavánszerájok álltak az utasok rendelke­
zésére, ahol módjukban állt magukat az időjárás viszontagságaitól megóvni,
étkezni és az éjszakát eltölteni.
Az anatóliai szeldzsukok kulturális teljesítményeire e helyütt nem térhetünk ki
részletesebben. Csupán annyit említsünk meg, hogy az építőművészet mellett,
amely több kiemelkedő jelentőségű, főleg kultikus célú épületet hozott létre, a
tudományos és irodalmi élet is virágzott, bár a török nyelv alárendelt szerepet
játszott. A kulturális életet meghatározó, erősen elvárosiasodott szeldzsuk uralko­
dóréteg ugyanis oly mértékben a perzsa kultúra hatása alatt állt, hogy saját török
kulturális örökségét megvetően barbárnak minősítette.7
E virágkor azonban nem tartott hosszú ideig. Alig hat esztendővel I. Kejkubád
halála után, 1243-ban a betörő mongolok Köszedágnál8 tönkreverték a szeldzsuk

’ Az ikta rendszere semmi hasonlóságot nem mutat a későbbi oszmán muíáZaarendszerreL A két
szó csupán etimológiailag rokon, ugyanabból a három gyökből (q, l, ain) származik. A szeldzsuk
látórendszer inkább az oszmán tímárral vethető össze.
* Ez az eléggé ritka jogtudományi kifejezés hívebben tükrözi vissza a tulajdonviszonyokat, mint
a tulajdonos vagy birtokos szó. Ez utóbbiak ti. arra utalnának, hogy viselőjük minden megszorítás
nélkül rendelkezhetett jószágával, ami azonban a javadalombirtok esetében nem helytálló.
’ A nagy költő, Mevlána Dzseláleddin Rumi (1207—1273) művészete bizonyos bepillantást enged
a szeldzsuk felső rétegek gondolkodásmódjába. Legfontosabb müveit perzsa nyelven írta, csak néhá­
nyat anyanyelvén, törökül vagy perzsa-török keveréknyelven.
" A szó jelentése 'kopasz hegy’; Szivasztól kb. 80 km távolságra északnyugati irányban.

19
seregeket. így számukra nem maradt más lehetőség, a hódítók hűbéreseivé lettek.
Az eddig háttérbe szorult széthúzási tendenciák, amelyek erős uralkodó személyi­
ségek kormányzása idején nem ütötték fel fejüket, most felerősödtek. Az anatóliai
szeldzsukok birodalma két részre szakadt: a Kizil Irmák folyó elválasztotta nyuga­
tira és keletire. A nyugati állam - márcsak földrajzi okokból is - a Nikaiai
Császársággal lépett szövetségre, míg a keleti államrész a mongol uralkodók
támogatását élvezte. Az egyik magas állami méltóságnak és egyben a mongolok
bizalmi emberének, Muinuddin Szulejmánnak sikerült ugyan az anatóliai szel­
dzsuk állam egységét helyreállítania, azonban Bajbarsz mameluk szultán Kis-
Ázsiába való betörése után Muinuddint, kit méltósága után általában Parváné-
nak9 neveznek, a mongolok árulással vádolták, és 1277-ben kivégezték. Ettől
kezdve a mongolok szigorúbb felügyeletet gyakoroltak, ezzel párhuzamosan a
szeldzsukok fokozott területveszteséget is szenvedtek. Kisázsia politikai színterét
egy évszázadig meghatározó apró, független hercegségek jöttek létre a határvidé­
ken. Az anatóliai szeldzsukok állama feltartóztathatatlanul közeledett megsem­
misüléséhez; a mongolok a XIV. század első évtizedében már nem töltötték be
a megüresedő szeldzsuk trónt, hanem az anatóliai szeldzsukok országának még
megmaradt területén maguk vették kézbe az államigazgatást.

2. A kisázsiai törpefejedelemségek

Az oszmán emirátus egyike volt azoknak a törpefejedelemségeknek, melyek a

Szeldzsuk Birodalom felbomlása során keletkeztek. Ahhoz, hogy jobban megért­
sük e fejedelemségek, különösen az oszmán emirátus keletkezési és fejlődési körül­
ményeit, célszerű még egy pillantást vetnünk azokra a türkmén törzsekre, melyek
a manzikerti csata (1071) után elözönlötték Anatóliát. Anatóliába való beáramlá­
suk következtében a félszigeten társadalmi és etnikai szempontból a nomádság-
nak és a letelepedett életmódnak sajátos egymásmellettisége jött létre. A sűrűbben
lakott területeken a föld továbbra is a letelepült, földművelést folytató népesség
kezén maradt. Ez volt a helyzet mindenekelőtt Konya környékén, amely, miután
a szultánok a XI. század végén székhelyükké tették, a rúmszeldzsuk állam
törzsterületévé fejlődött.
A nomád türkméneknek csupán kevésbé sűrűn lakott és egyúttal alig clgörögö-
södött területek álltak rendelkezésre, amelyeken a paraszti lakosság aránya cse­
kély és a mezőgazdaság fejlettségi szintje viszonylag alacsony volt. Ezek a terüle­
tek - elsősorban a dánismend fejedelemségben, Szivasz város környékén - különö­
sen alkalmasak voltak a türkmén pásztorok nomád életmódjára. Itt ugyanis a
rendelkezésükre álló elegendő legelőterületen extenzív állattartást folytathattak.
Hasonló volt a helyzet a nyugat-anatóliai határvidéken (ucs), melyet az anatóliai

9 Magas méltóság viselője, aki az államkincstár és a javadalombirtokok ügyeiben illetékes.

20
szeldzsuk szultánok bocsátottak a türkmének rendelkezésére. Itt, az ország he-
gyes-völgyes belsejében, egészen Dorylaionig (törökül Eskisehir) legeltették álla­
taikat, s egyúttal a szeldzsuk állam határait is őrizték. A másik oldalon, velük
szemben álltak az akritajok, a bizánci határőrök. A nomád türkmének száma -
24 törzsről tudunk - elég jelentékeny volt; a XII. században számuk fél- és
egymillió fő között mozoghatott, és a Közép-Azsiából történő folytonos beván­
dorlás miatt fokozatosan nőtt.
A szeldzsuk uralkodó osztály, mint már említettük, erősen érdekelve volt a_
paraszti földművelő munkában, a dánismendidákkal, valamint a határvidék
türkménjeivel ellentétben, akik erős ellenszenvvel viseltettek a letelepült életmó­
dot folytató lakossággal szemben. Az anatóliai türkmének, akik az iszlámot
csupán viszonylag rövid idővel azelőtt vették fel, prozelita létükre különösen
buzgó hitharcosok voltak. Ezeknek a nomád türkmén pásztoroknak egy része
idővel „hivatásos hitharcossá” (gázi) lett, akik a földtulajdonhoz és állandó
lakhelyhez való kötődés nélkül kis háborúkat vívtak; kalandozásokat és rabló­
hadjáratokat hajtottak végre, vagy zsoldosként álltak szolgálatba. így érthető,
hogy a szeldzsuk állam érdekei nem mindig voltak azonosak a türkménekével.
A türkmének egy másik csoportja a sűrű, állattenyésztésre alkalmatlan anatóliai
erdőkben favágó vagy szénégető gyanánt kereste meg kenyerét. A későbbi idők
során az utóbbi csoport tagjaiból rekrutálódtak a városi napszámosok.
Az előző fejezetben említett győzelem, amelyet az anatóliai szeldzsukok 1178-
ban arattak a dánismendidák felett, nemcsak a két állam között vívott háború
végét jelentette, hanem Anatólia társadalmi rendje szempontjából is nagy jelentő­
sége volt: a letelepült életmód és a földművelés is győzelmet aratott - legalábbis
átmenetileg - a nomád állattartás felett. A dánismendidák leverésével azonban
az anatóliai szeldzsukok számára a türkmén, azaz a nomád kérdés nem oldódott
meg. Nem egészen egy évtizeddel később, a XII. század 80-as évei közepén
ugyanis egy Rusztem nevű türkmén törzsfőnök nomádjai élén Kelet-Anatóliá-
ban, Kilikiában és Észak-Szíriában vallásra és nemzetiségi hovatartozásra való
tekintet nélkül mindenkit legyilkolt, aki letelepült életmódot folytatott, így mu­
zulmán kurdokat ugyanúgy, mint keresztény grúzokat.
A XIII. század 30-as éveinek elején az anatóliai nomád türkmének jelentősen
megerősödtek: a mongolok elől menekülve számos török jött egyedül, csoportosan
vagy törzsi egységben Kisázsiába. Köztük nemcsak oguzok voltak, hanem más
törzsekhez tartozók is, de ezek később beolvadtak az oguz-türkmének közé. Ez
az állandó jellegű török bevándorlás okozta, hogy Anatólia etnikai szempontból
egyre inkább megváltozott; már az oszmánok előtt feltehetően nagyobb volt a
török népesség aránya, mint a bizánciaké és az örményeké együttesen.
A nomádok javára történt számbeli eltolódás a letelepültekkel szemben súlyos
társadalmi problémákat vetett fel. A nagy létszámú nomádság - a XIII. század
közepére 70 000 sátrat becsülnek - számos haszonállata részére egyre több legelőt
igényelt, amely nem állt rendelkezésre. A szántóföldek legelővé való átváltoztatá­

21
 sáról természetesen szó sem lehetett, hiszen a szeidzsuk államhatalom érdekeltebb
volt a földművelés fenntartásában, mint a nomádok külterjes állattenyésztésének
kiterjesztésében. Ehhez még az is hozzájárult, hogy a türkmének kötelesek voltak
juhokat beszolgáltatni a szeidzsuk államnak, és ez a természetben való adózás
számukra nagy terhet jelentett, mivel gyakran létminimumukat is veszélyeztette.
A türkmén népesség elégedetlenségét a szúfista vallási tendenciák csak tovább
fokozták.
A szúfizmus az iszlám misztikus, aszketikus irányzata, gyakran többé-kevésbé
határozott síita vonásokkal. A szúfi, azaz „az aszkéta, aki durva darócot hord”,
arra törekszik, hogy már élete során teljesen és közvetlenül beleolvadjon Istenbe.
A tökéletesség legmagasabb fokát, vagyis az Istennel való egyesülést fokozatosan
igyekszik kontempláció és eksztázis révén elérni. Azokat, akik a szúfi életmódot
vállalják és az evilági javakról lemondanak, perzsául dervisnek, arabul Jakírnak
nevezik. Mindkét szó köznyelvi jelentése „szegény”. A dervisek dervisrendekbe
szerveződnek, amelyek a tökéletesség eléréséhez különféle vallási módszereket
alkalmaznak. Az egyes dervisrendeket e különböző módszerek miatt az arab
taríka szóval jelölik, amelynek jelentése: „út, módszer”. A szúfizmus általában a
világtól elvonult életmódot hirdetett, voltak azonban olyan irányzatai is, melyek
világmegváltó tanokat vallottak, így egyes rendek jelenvilági vonatkozásban
szociálforradalmi gondolatokat hirdettek.
A feszült politikai légkör miatt a nagymértékben elvárosiasodott és elperzsáso-
dott szeidzsuk államvezetőség ellen a türkmének között 1240-ben erősen vallási
színezetű felkelés robbant ki. Ezt a felkelést vezetőjéről, Baba Iszhákról babai
felkelésnek nevezik. A lázadást ugyan sikerült vérbe fojtani, a türkmén kérdés
azonban nem oldódott meg.
Az ilyen erőpróbák során a szeidzsuk uralkodó osztálynak csak addig sikerült
a nyugtalan türkméneket féken tartania, amíg az államhatalom érintetlen volt.
A mongoloktól 1243-ban elszenvedett vereség során azonban éppen ez a hatalom
gyengült meg. Egyre inkább kezdett fellazulni a javadalombirtokok (ikta) rend­
szere, amely eddig garantálta az állam egységét. A központi hatalom fokozatos
elgyengülése miatt számos iktát önkényesen magántulajdonná változtattak át
birlalóik; ezzel párhuzamosan az állam kincstári birtokokat is kezdett eladomá­
nyozni. A nagybirtokosoknak az államhatalom által már nem korlátozott uralma
kiváló táptalaja volt a többé-kevésbé önálló helyi államalakulatok létrejöttének.
A század 60-as éveinek elején, amikor az anatóliai szeldzsukok birodalma
időlegesen kettészakadt, kezdtek kialakulni (különösen a nyugati részeken) az első
türkmén emírségek. Ezt a fejlődést még az is erősítette, hogy a katonai vezető
réteg a kettéosztás során a mongolok által támogatott keleti országrészhez csatla­
kozott. így a nyugati részállam lényegében katonai vezetőerő nélkül maradt. Az
államhatalom kényszerhelyzetében ezért a türkmén törzsfőnököket vette igénybe,
akiket emíri funkcióba helyezett. Amikor az állami egységet az előző fejezetben
említett Parváne sikeres politikájának eredményeként sikerült helyreállítani, a

22
központi hatalom már nem tudta a nyugati határvidéket teljes egészében birtoká­
ba venni; így a türkmén törzsfők egyre inkább önállósulhattak. E folyamattal
szemben a főhatóságot képviselő mongolok meglehetősen tehetetlenek voltak,
mivel erejüket súlyos vereség gyengítette meg nagymértékben: 1260-ban a „Góli-
át-forrásnál”1 alulmaradtak a mamelukokkal szemben.
A türkmének önállósodási folyamatának élén a délnyugat-anatóliai karamá­
nok álltak. A karamáni emírség létrejöttének története egyúttal kitűnő bepillan­
tást nyújt a XIII. század második felének anatóliai viszonyaiba. A Karamán-
dinasztia, amely később az oszmánok veszélyes versenytársává vált, plebejus
eredetű volt. Megalapítója és névadója egy egyszerű türkmén szénégető volt, aki
később rablóvezérként tett szert hírnévre. A rátermett, harcedzett vitézt az
államhatalom a XIII. század 60-as éveinek elején emíri pozícióba helyezte.
Ennek a Karamán bégnek2 az unokája - nagyapja után Karamáni Mehmed
bégnek nevezték - vezette 1277-ben a mongolok ellen fellázadó türkmén csapato­
kat. A felkelők beállítottsága nem volt sem „nacionalista”, sem pedig kifejezetten
mongolellenes: pusztán azoktól a súlyos adóktól akartak megszabadulni, amelye­
ket az z/Aűnoknak - így nevezték a perzsiai mongol uralkodókat - és azok hűbére­
sének, a szeldzsuk szultánnak kellett fizetniük. Az adófizetési kötelezettség megta­
gadása nem maradt mongol válasz nélkül. A harci cselekmények során azonban
a türkmének az ilhánokat perzsa zsoldosaikkal együtt legyőzték. Karamáni Meh­
med bég nem akarta elfoglalni a szeldzsuk trónt. Szövetkezett egy trónkövetelő­
vel, egy állítólagos szeldzsuk herceggel, akinek Dzsimrí volt a neve, és bábszultán­
ként Gijászeddin Szijávus néven trónra ültette. Ő maga megelégedett a vezéri
méltósággal. Konyát, az anatóliai szeldzsukok eddigi fővárosát ennek következté­
ben elárasztották a „barbár” türkmének, Dzsimrí és a karamánok hívei. E hata­
lomátvétel után az addig hivatalos perzsa nyelvet a török váltotta fel - most már
a türkmének vezető szerepének megfelelően. E nyelvpolitikai döntés óta Törökor­
szágban a török vált hivatalos nyelvvé.
A mongolok természetesen nem nyugodtak bele, hogy Anatóliában kicsússzon
a hatalom a kezükből. Ezért minden erővel igyekeztek hűbéresük, a „törvényes”
rúmszeldzsuk uralkodóház hatalmát helyreállítani. Karamáni Mehmed bég a
hadműveletek során elesett; Dzsimrí még tartotta magát egy ideig a nyugati
határvidéken, amíg a mongol túlerő le nem győzte és ki nem végezte.
A karamánok azonban nem tűntek el véglegesen a vereség után. Az ilhánok
által jogaiba visszahelyezett szeldzsukok államvezetése olyan gyenge volt, hogy
Kajszeribe tette át székhelyét, mivel ez a város közelebb feküdt az ilhánok
birodalmához és ezért könnyebb volt megvédeni, mint az addigi fővárost, Ko­

1 Arabul Ain-Dzsálút, helység Palesztinában.

2 Az arab emír, illetve a török bég (a késő oszmán kor óta bej) címek jelentése egyaránt 'fejedelem/
herceg’.

23
 nyát. Az ilhánok, akiket a mamelukok által okozott vereség meggyengített,
örültek, hogy rúmszeldzsuk hűbéresüket még egyáltalán tartani tudják. A messze
távolban fekvő nyugat-anatóliai határvidék helyzete túlzottan nem érdekelte
őket, legalábbis addig nem, amíg nem viselkedett kifejezetten mongolellenesen.
Itt, a szeldzsuk állam északi, déli, mindenekelőtt azonban nyugati határvidé­
kén kialakult hatalompolitikai vákuumban jöttek létre az első, de facto független
türkmén fejedelemségek. A bizánci határon a gázi hagyományok ismét feleleve­
nedtek; a bégek törpefejedelemségeiknek nemcsak főnökei és katonai parancsno­
kai voltak, hanem egyúttal vallási vezetői is. A bizánciakkal folytatott állandó
határvillongások alkalmat nyújtottak számukra a zsákmányszerzésre, hatalmi
területük kiterjesztésére. A „gyaurokkal” folytatott harc egyúttal dzsihádnak,
„szent háborúnak” számított, így hitbuzgóságuknak is kifejezője volt. Vallásos
világnézetüknek katonai céljukkal való összekeveredésére jellemző, hogy a pasa3
címet — mellyel az oszmán történelem folyamán mint magas katonai ranggal
gyakran fogunk találkozni - ez időben vették át a militáns dervisektől: az uralko­
dó családok egyes tagjai szintén pasának kezdték magukat neveztetni.
A határvidéken uralkodó mindennapos zavargások eredményeként e törpefeje­
delemségek nem képeztek állandó politikai nagyságrendet: egyik-másik eltűnt,
másikak átalakultak és újak is jöttek létre. Téves lenne azonban feltételezni, hogy
az ország e zavaros időkben teljesen elvesztette volna kulturáltságát. A letelepült
lakosság kétségkívül sokat szenvedett az állandó zavargásoktól, sokan elpusztul­
tak a kis háborúk során. A mongolok is erősen kizsákmányolták a parasztságot
a magas adók révén, ennek tömeges elvándorlás lett a következménye. Ez ugyan
erősen érintette a földművelést, de nem olyan mértékben, hogy általános hanyat­
lásról lehetne beszélni. A városokban tovább folyt a megszokott élet, továbbra
is virágzott a kézműipar és kereskedelem. Egyre nőtt a muzulmán városi lakosok
száma. Az emírek, akik a melegebb hónapokat a városokon kívül, sátrakban
töltötték, a városokban téli szállásokat építtettek maguknak. Létrehoztak sok
mecsetet és medreszét is.
Különös jelentőségre tett szert a városokban a fiatal középosztálybeli férfiak
egy szervezete, melynek tagjait áAmak nevezték, s kik nemcsak vidám összejövete­
leket rendeztek, hanem jótékony cselekedetekben, mint például bajba jutott
utasok támogatásában keresték céljukat. Az áhik ideálja és szervezeti formája
hasonlít az ún. yütüra-mozgalomra, amely a IX. században Irakban és Horá-
szánban keletkezett, és a segítségre szorulókkal szembeni lovagias magatartásáról
vált ismertté. Ha az áhik nem is származtak egységes társadalmi környezetből,
mozgalmuk mégis kétségkívül a városi polgárság rendi szervezetének tekinthető.
Az áhi egyesületek általános köztiszteletnek örvendeztek, s ezért soraikba nem
vettek fel „alantas” hivatást űző személyeket. Tekintélyükre jellemző, hogy ren-

3 A perzsa padisah cim kiejtése csökevényesedett így el, jelentése eredetileg 'nagy uralkodó’ volt.

24
dóri és céhbeli funkciókat is elláttak (pl. iparfelügyeletet). Olyan városokban,
ahol nem volt uralkodó fejedelem, az áhik képezték a meghatározó politikai erőt.
A számos törpefejedelemség, amely a szeldzsuk állam felbomlása során jött
létre, nem szigetelődött el egymástól. Az egyes városokat és fejedelemségeket
továbbra is kereskedelmi útvonalak kapcsolták össze, melyek türkmén haramiák
rajtaütései ellenére többé-kevésbé biztos utat nyújtottak a karavánoknak.

25
IV. Az oszmán állam kialakulása
és kezdeti korszaka

1. Az Oszmán-ház elődei

Az anatóliai szeldzsukok birodalmának szétporlása során létrejött türkmén törpe­

fejedelemségek egyike volt az oszmán emírség. E kis fejedelemség múltjáról
alig-alig tudunk valamit. Az apró állam keletkezéséről, kezdeti korszakáról nem
készült egykorú beszámoló. A korabeli szemtanúk tanúvallomásainak hiánya
minden bizonnyal azzal magyarázható, hogy a legelső oszmánok hatalma és
tekintélye igen csekély volt, így nem volt érdemes szót pazarolni rá.
Később, amikor az Oszmán-ház már hatalommal rendelkezett, aulikus króni­
kások elkezdtek uraiknak és kenyéradóiknak múltjával foglalkozni, megpróbálták
az ősök eredetét feltárni. A különböző beszámolók azonban nem mindig fedik
egymást, gyakran ellentmondásosnak tűnnek.
A számos türkmén fejedelemség közül akkoriban akadt néhány, amely minden
vonatkozásban összemérhető az oszmánokkal, sőt adott esetben még jelentősebb
is. Gondoljunk csupán a Germiján, Hamíd, Szaruban, Ajdin, Mentese avagy az
Eretna fejedelemségekre. Behatóbban mégsem ezeknek az emirátusoknak a törté­
nelmével foglalkozunk, hanem az oszmánok őstörténetével, mivel az oszmánok
törpefejedelemsége volt a későbbi oszmán világhatalom csírája. Az oszmánok
kiemelkedő teljesítménye abban rejlik, hogy teljesen jelentéktelen kezdet után
olyan impériumot sikerült létrehozniuk, amely időlegesen a világ vezető hatalmai
közé tartozott. Az oszmánok eredete mondákkal van körülszőve, panegirikusan
ki van díszítve és különböző hagyományok szerint különféle módon hangzik.
Figyeljük meg az egyik többé-kevésbé hihetőnek tűnő mondát:
Fentiek szerint az oszmánok a haji nevezetű oguz törzshöz tartoztak. E törzs
egyik tagja, bizonyos Szulejmán sah lett légyen a padisah, azaz a „nagy király”,
Mahanban, amely Mérv1 közelében található. Feltételezhető azonban, hogy
ennek a Szulejmán sahnak egyszerű törzsfőnél nem volt nagyobb rangja. Amikor
Dzsingisz kán mongoljai 1221-ben e területet elpusztították, Szulejmán népével2

1 Ma Mari a Türkmén SZSZK-ban.

2 A korai oszmán krónikás, Ásikpasazádc adata, mely szerint számuk 50 000 (I) sátort is kitelt volna,
kétségtelenül túl magasra sikerült becslés. Hasonló számadatok a korai iszlám történetírásban inkább
költői, inkább csak a ’sok’ értelmében értékelendő forrásadatok.

26
állítólag nyugat felé húzódott és egészen Kelet-Anatóliáig jutott el. Itt, Erzin-
dzsán környékén népével nomád életmódot folytatott. Szulejmán türkménjeinek
települési területétől keletre időlegesen politikai vákuum keletkezett: Dzsingisz
kán halála (1227) ugyanis átmenetileg megakadályozta a mongolok délnyugati
irányba történő továbbterjeszkedését. Ugyanebben az időben az anatóliai szel-
dzsukok súlyos vereséget mértek a nagyhatalmú Hvárizm sahra,3 aki ez idő tájt
egész Nyugat-Perzsiát uralta. E két körülmény szerencsés összetalálkozása lehető­
vé tette Szulejmán számára, hogy türkménjeivel elhagyja a barátságtalan kelet­
anatóliai hegyvidéket és lehúzódjon kelet felé, a Tigris és az Eufrátesz által
határolt termékeny vidékre. Szulejmán 1231-ben, Aleppó közelében, az Eufrá-
teszben lelte halálát, amikor azon át akart kelni.4 Halála után törzsszövetsége
szétesett; egy része Szíriába vándorolt, a többiek pedig visszatértek Anatóliába.
Szulejmán négy fiának egyike, Ertogrul (fi 281?) egy kis csoporttal az Erze-
rumtól keletre fekvő területre húzódott, itt hosszabb ideig nomád állattenyésztés­
sel foglalkoztak. Állítólag I. Aláeddin Kejkubád rúmszeldzsuk szultán - a mon­
golok elleni harcban szerzett érdemek elismerése fejében - Ertogrul törzsfőnek új
legelőterületeket bocsátott rendelkezésére. A legelők Eskisehir közelében, Szögüt
környékén terültek el. A rúmszeldzsuk szultán eljárása feltehetően két célt szol­
gált: egyrészt a szeldzsuk állam meg akart szabadulni a hátában levő nyugtalan
türkmén törzstől, másrészt Ertogrul embereire várt az a feladat, hogy a Szeldzsuk
Birodalom és a Niakaiai Császárság „hitetleneit” elválasztó ütközőterületet bené­
pesítsék.
Ertogrulnak sohasem sikerült túllépnie saját, erősen korlátozott társadalmi
pozícióján, azon, hogy csupán egy kis társadalmi és népességi szempontból egysé­
ges pásztortörzs főnöke volt, s az is maradt. E pásztortörzsnek továbbra is kaji
maradt a neve. Úgy tűnik azonban, hogy a nomád lét az új területen véget ért,
hiszen itt az ún. transzhumángazdaság félreismerhetetlen jegyei megtalálhatók:
a törzs nyáron havasi legelőn (jajlak), télen pedig a lent fekvő téli legelőn (kislak)
legeltette állatait.
Ertogrul békeszerető törzsfőnök volt, mentes minden vallási fanatizmustól.
A szomszédos keresztényekkel szembeni toleranciája állítólag odáig terjedt, hogy
azokat még saját muzulmán hittestvéreivel, a germijáni türkménekkel, valamint
a tatárokkal szemben is megvédte.

' A horezm-sahok államszervezete a nagyszeldzsuk birodalom szétmorzsolódásakor jött létre.

A horezm-sah címet a hozzá tartozó birtokok magjáról, az Amu-darja alsó folyásának mindkét
partján elterülő Horezm vidékéről kapták.
1 Másik közlés szerint Szulejmán sah el sem jutott a visszavonulásig, és már korábban, az anatóliai
bevonulás alkalmával fulladt az Eufráteszbe.

27
2. Az emírségtől a szultánságig

Amíg az oszmán ősidőkre vonatkozó adatok nemcsak rendkívül hiányosak,

hanem ellentmondásosak is, Oszmán1 uralkodási idejéről (1281 ?—1326) már
sokkal tájékozottabbak vagyunk. Már elmúlt 30 éves, mikor atyja, Ertogrul
meghalt, így ő lett a törzs főnöke. Oszmán hatalma kezdetben alig volt nagyobb,
mint apjáé. Törzse annyira kis létszámú volt, hogy az összes nehezen szállítható
holmiját a szomszédos keresztény úrnál2 hagyhatta megőrzésre, mikor nyáron a
havasi legelőre vonult.
Oszmán, aki a gázi címet viselte - melyet annak idején csak olyan személy
viselhetett, aki az iszlám fegyveres terjesztését életcéljává tette - apjával ellentét­
ben aktív hitharcos volt. Oszmán hívő muzulmánságát bizonyítja az a tény is,
hogy Edebáli sejknek, egy dervisközösség elöljárójának lányát vette feleségül.
Alattvalói, sőt számosán a szomszédos területek török lakosságából ellentmondás
nélkül követték a különösen vitéz Oszmánt, hogy katonai sikereinek részesei
lehessenek. A nagyszámú harcos csatlakozása azonban új feladatok elé állította
Oszmánt: egy jelentéktelen pásztortörzs főnökéből zsoldosvezérré kellett válnia,
hogy zsákmányra éhes harcostársaival együtt megvívhassa az állandó kisháború-
kat. Ha Oszmán buzgó hitharcos volt is, ez nem jelenti azt, hogy a környékbeli
muszlint riválisaival nem került összeütközésbe. Adott esetben a szomszédos
keresztényekkel szemben is jóindulattal viseltetett, sőt némelyikükhöz való viszo­
nya kifejezetten szívélyes volt, mint például Biledzsik bizánci urához, vagy egy
másik várúrhoz, Kösze Mihál nevezetűhöz, az utóbbi később át is tért a muzul­
mán hitre. Az a tény, hogy egyre több harcos csatlakozott Oszmánhoz, nemcsak
az etnikai szempontból eddig egységes törzs kereteit bomlasztotta fel, de mélyre­
ható társadalmi változásokat is vont maga után. A törzs tagjai addig állattenyész­
tésből tartották fenn magukat, de most ez nem volt elegendő az újonnan érkezett
hivatásos harcosok eltartására. Utóbbiak egyszer és mindenkorra hátat fordítot­
tak a viszontagságos pásztoréletnek, így arra voltak utalva, hogy zsákmányra
tegyenek szert: a hadviselés vált állandó jövedelmi forrásukká. Az, hogy e harco­
kat egyidejűleg „szent háborúnak” nevezhették, az ügynek csak javára szolgált.
Ilyen háborúk során Oszmán a kezdetben igencsak szerény hatalmi területét
gyors ütemben ki tudta terjeszteni: Melangeia, a későbbi Karadzsahiszár (Eskise-
hirtől nyugatra), Inegöl, Biledzsik, Jenisehir gyors egymásutánban került a birto­
kába. Háborúikban az oszmánok a „felégetett föld” módszerét alkalmazták,
márcsak azért is, mivel ebben az időben még nem voltak ostromgépeik: az
ostromlott városok környékét egyszerűen felégették, kénytelenek voltak kapitulál­
ni. Oszmán már csaknem 60 éves volt, mikor 1317-ben átruházta hadai főpa­
rancsnokságát fiára, Orbánra. Oszmán még megélte, hogy csapatai Brussza

' Az ’ottomán’ mellékalak vagy egy olvasási hibára, vagy egy nyelvjárási alakra vezethető vissza.
2 Biledzsik uráról van szó. A város Brusszától 80 km-re keletre fekszik.

28
(törökül Bursza) környékét elfoglalják. Feltehetően röviddel e fontos, a Márvány­
tenger közelében fekvő bizánci város elfoglalása előtt, 1326-ban meghalt.
Nem lehet eléggé becsülni Oszmán személyének jelentőségét az oszmán törté­
nelem szempontjából. Ö volt az, aki az Ertogrultól örökölt törzset államszervezet­
té fejlesztette. Nem véletlen, hogy róla nevezték el az általa alkotott uralkodóhá­
zat, sőt az egész államot, a későbbi birodalmat. Oszmán már röviddel Karadzsa-
hiszár elfoglalása után elrendelte, hogy nevét vegyék be a péntek napi szószéki
imába (hutbe); ezzel szuverén uralkodóként való elismerésére támasztott igényt,
mivel éppen az uralkodó nevének imába való belefűzése az állami önállóság egyik
jelentős kifejezője az iszlám jog felfogása szerint — a másik, a pénzverési jog
mellett. Ennek ellenére bizonyos függőség állhatott még fenn az ilhánokkal
szemben, mert az oszmánok a XIV. század közepéig — éppúgy, mint a többi
anatóliai emírek — adót fizettek mongol hűbéruruknak. Viszont úgy látszik, hogy
Oszmán már teljesen megszabadult a rúmszeldzsuk báburalkodóktól való függő­
ségtől.
Oszmán uralkodása döntő jelentőségű az oszmán állam belső rendjének kiala­
kítása szempontjából is. A kitűnően átgondolt és szervezett oszmán feudális
társadalom gyökerei minden kétséget kizáróan Oszmán idejéig nyúlnak vissza.
Az Oszmán vezette harcosok akkori hódításai nemcsak bőséges zsákmányt, ha­
nem jelentős művelésre alkalmas földterületeket is biztosítottak. A hódítók, vala­
mennyien hivatásos harcosok, már nem voltak nomád pásztorok, akik a meghódí­
tott területeket külterjes állattenyésztésre használhatták volna, s így nem állt
érdekükben, hogy a földművelés a meghódított területeken megszűnjék. A takti­
kai okokból átmenetileg elpusztított területek hamarosan újranépesültek, amikor
híre terjed t, hogy Oszmán jó szemmel nézi a mezőgazdasági kultúrát és a földmű­
velő parasztokat. A meghódított területekből Oszmán nagy birtokokat hasított
ki rokonai, valamint a katonai vezetők részére; de érdemeiknek megfelelően gázik
is részesültek javadalombirtok-juttatásban. így a harcosok közül, akik eddig csak
a zsákmányból részesültek, most lassan kifejlődött egy feudális középréteg. A kis
pásztortörzs körülhatárolt államszervezetté való alakulása a hadviselésben is
jelentős változásokat vont maga után. Az eddigi kalandozások helyébe a terület­
védelem lépett, amely egy hierarchikusan rendezett, állandó hivatásos hadsereget
igényelt a korábbi törzsi katonai szervezettel szemben. Oszmán - aki most már
emírnek neveztette magát — e fejlődésnek megfelelően főparancsnokot, beglerbé-
get (beglerbegi) nevezett ki a hadsereg élére.
Oszmán alaposan megnövekedett államát már nem lehetett - mint eddig
történt és ahogyan a többi anatóliai törpefejedelemségeknél is szokásban volt -
pusztán a szokásjog alapján törzsi keretek között kormányozni. Feltétlenül szük­
ségessé vált valamilyen államigazgatás kiépítése. Természetesen nem lehet még
Oszmán uralkodása kapcsán valamilyen szilárd módon intézményesített állami
adminisztrációról beszélni, bár meghatározott elemek - úgyszólván előhírnökei
a hivatásos bürokráciának - már akkor kikristályosodtak. Az előbb említett

29
 beglerbég mellett Oszmán Biledzsik elfoglalása után egy kádit, valamint a begler-
bégnek alárendelt katonai vezetőt (szubasi) nevezett ki, aki békeidőkben katonai
feladatai mellett rendőri funkciót is ellátott.
Az államigazgatás keretében a döntéseket és utasításokat általában szóbelileg
hozták és adták tovább. A panaszosok igen gyakran személyesen a fejedelemhez
fordultak panaszaikkal, aki ezekben az ügyekben maga döntött, ezenkívül szemé­
lyesen foglalkozott emírségének minden kérdésével. Azon kevés ügy esetében,
amely az írásbeliséget3 igényelte, helyhez nem kötött, egyik helyről a másikra
utazó ulemák látták el alkalmilag a kancellári funkciót, különösen birtokadomá­
nyozási és alapítványi ügyek esetében, mivel azok jogi érvényességét az emír
halála utáni időkre is garantálni kellett. Orhán igen ügyesen az egyik bizánci
trónkövetelőt, Kantakuzenosz Jánost támogatta: 1346-ban szövetséget kötött
vele, még ugyanabban az évben elvette a lányát feleségül és biztosította apósának
a bizánci trónt. Kantakuzenosz nemcsak azért részesítette Orhánt - és nem pedig
az Egei-tenger partján fekvő valamelyik törpefejedelemséget, Szaruhánt vagy
Ajdint - előnyben, mert az oszmán fejedelemség volt közvetlen szomszédja,
hanem mert az üstökös sebességével feltörő oszmánoktól kétségkívül hatékonyabb
katonai segítséget várhatott, mint az egyéb türkmén törpefejedelemségektől.
Orhán rövid idővel apósa trónralépése után már egy kisebb csapatkontingens­
sel segítséget nyújtott neki a szerbek ellen. Amikor Dusán szerb fejedelem 1349-ben
Szalonikit megtámadta, Orhán a áű^z/ru^nak - ez volt a bizánci császárok címe -
20 ezer főnyi segélycsapatot bocsátott rendelkezésére, fia, a tehetséges Szulejmán
pasa parancsnoksága alatt. Ez a vállalkozás azért különösen jelentős, mert először
sikerült ekkor a törököknek nagyobb számban mélyen Európába behatolniuk. 4
Gallipoli (Gelibolu) környékének elpusztítása és az ostromlott Szaloniki felmenté­
se után az oszmán csapatok visszatértek ugyan Kisázsiába, de az oszmán államve­
zetés - minden bizonnyal éppen e katonai vállalkozás révén - felismerte, hogy
Délkelet-Európában is lehetségesnek bizonyulhat a terjeszkedés. Amikor Bizánc­
ban újfent trónvillongásokra került sor, az oszmánoknak nem esett nehezükre
Szulejmán pasa parancsnoksága alatt 1353-ban Európában, Cimpe (Csimenlik5)
városánál hídfőállást létesíteni.
A Szögüt környéki legelőterületek - amelyeket Ertogrul annak idején Oszmán­
ra hagyott - terjedelemben alig haladták meg az 1500 km2-t, tehát a Balaton
területének háromszorosát sem érték el. Az a fejedelemség, amelyet Oszmán fiára,
Orhánra (1326-1360) hagyott, 18 ezer km2-t tett ki, ez a terület csaknem fele
akkora, mint a Dunántúl.
A fiatal oszmán állam terjeszkedését Orhán ideje alatt is folytatta. Először a

5 Az iszlámmal együtt a törökök az arab írást is átvették.

* Már korábban voltak kisebb rablótámadások európai területen, mindenekelőtt Szaruhán és
Ajdin fejedelemségek részéről.
5 A Gallipoli félszigeten.

30
két fontos bizánci várost, Nikaiát (Iznik) 1331 tájékán, majd pedig Nikomédiát
(Izmit) foglalta el 1337-ben, mivel a Latin Császárság által okozott intermezzo
végetértével 1261-ben helyreállított Keletrómai Birodalom egyebek között az
államkincstár krónikus eladósodása folytán, képtelen volt az oszmánokkal szem­
ben hathatós katonai ellenállást tanúsítani. A bizánci területek ellen végrehajtott
katonai akciókkal egyidejűleg Orhán megkezdte a szomszédos anatóliai törpefeje­
delemségek saját államába való beolvasztását is. Az oszmán fejedelemségtől
nyugatra eső Kareszi volt az első áldozat. Mindenesetre egy teljes évtizedet vett
igénybe (1335-1345), amíg ez a belső zavarok által meggyengült emírség elfogla­
lása befejeződött. E fejedelemség bekebelezésével szabad út nyílt az Egei-tenger-
hez. Európától már csak a bizánci kézben lévő Dardanellák választották el őket.
A bizánci belviszályok lehetőséget nyújtottak Orbánnak a hatalmas szomszéd
bclügyeibe való beavatkozásra. Egy évvel később az oszmánok megszállták a
földrengés által elpusztított, így védtelen Gallipolit, valamint a Márvány-tenger
északi partvidékének nagy részét, Rodostóval (Tekirdag) egyetemben. Ezekre, a
természeti csapás által elnéptelenedett területekre egyre több török nyomult be,
de nemcsak az oszmán fejedelemségből, hanem más emírségekből, Ajdinból és
Szaruhánból is. E területeken több törpefejedelemség is létrejött-Jakup, Hadzsi
IIbeji, Bedreddin - éppen úgy, mint egy évszázaddal korábban Nyugat-Anatóliá-
ban. A különbség csupán az volt, hogy ezek az új emírségek kezdettől fogva
többé-kevésbé az oszmánoktól függtek. A gáziság ismét felvirágzott Ruméliában
- ahogy a törökök a Balkánt nevezték-, hasonló módon, mint korábban Kisázsiá-
ban. A dervisek újra nagy befolyásra tettek szert, annak ellenére, hogy az oszmán
központi kormányzat kádikat és szubasikat is nevezett ki arra a területre, saját
hatalmának elővédéi gyanánt.
Kisázsiában szintén sikerült jelentős sikert elérni: Szulejmán pasa csapatainak
sikerült 1354-ben elfoglalniuk Ankarát. A város ugyan névlegesen a közép-anató­
liai Eretna emírséghez6 tartozott, de ténylegesen az ottani áhí-közösség volt az
uralkodó. E ténynek a későbbiek során még külön jelentősége lesz.
Amikor Orhán 1360-ban elhunyt, országa már a legjelentősebb anatóliai
fejedelemségekhez tartozott. Területe 75 ezer km2 volt, több mint négyszer
akkora, mint trónralépésekor. Ebben az időben a fejedelemség területe csaknem
akkora volt, mint a mai Ausztria. Az államapparátus további kiépítése is jelentős.
A kutatók nincsenek egységes állásponton abban a kérdésben, hogy e téren a
szeldzsuk örökség vagy pedig Bizánc befolyása játszott-e a döntőbb szerepet. Az
mindenesetre tény, hogy Brusszában és az egyéb többé-kevésbé békésen meghódí­
tott bizánci városokban, mint pl. Nikomédia vagy Nikaia, az oszmánok sértetlen
igazgatási apparátust találtak. Azt sem szabad elfelejteni, hogy a bizánci császár­
nak, Orhán apósának udvartartása és államigazgatása mély benyomást gyakorol­
hatott az emírre és kíséretére.

" Ez az emirátus Közép-Anatólia nagy részét átfogta, és jelentős katonai erővel rendelkezett.

31
 Bárhogy is volt, Orhán a politikai hatalom önállósításában egy lépéssel tovább
ment, mint Oszmán. E kérdésben kezére játszott eddigi legfelsőbb uraik, az
ilhánok birodalmának fokozatos felbomlása. így már senki sem akadályozhatta
meg, hogy Brussza elfoglalása után saját nevére veressen pénzérméket. A pénteki
ima mellett így most már az iszlám másik hatalmi inszigniáját is igénybe vette.
Orhánnál találkozhatunk - az oszmánok esetében először - az önálló muszlim
uralkodó címével is: r^a/Zánnak7 neveztette magát. Igaz, a muszlim jogi felfogás
szerint többé-kevésbé önkényesen, ti. e címet nem a kalifától nyerte.
Az oszmán állam területi megnövekedése miatt az uralkodó már nem törődhe­
tett valamennyi állami üggyel személyesen. A hatalom bizonyos fokú delegálása
elkerülhetetlenné vált. Orhán ezért a teológus Aláeddin pasa8 személyében vezért
nevezett ki. Aláeddin pasa halála után (1333?) Orhán fia, a már említett Szulej­
mán pasa (1333?-! 357) vette át a vezérséget. A vezérnek kezdetben inkább
tanácsadói, mint végrehajtói szerepe volt; a katonai ügyekbe sem avatkozhatott
be. Ezek, valamint az államigazgatás legfőbb irányítása továbbra is a beglerbég
hatáskörébe tartozott. Az uralkodónak és vezérének tanácskozó szerv gyanánt a
díván (államtanács) állott rendelkezésére. A későbbi tartományi közigazgatás is
Orhán idején alakult ki. A meghódított városok élére a környező területekkel
egyetemben magas parancsnokokat, az ún. szandzsákbégeket9 nevezték ki, akik ily
módon katonai parancsnoki funkciójuk mellett újabb feladatot is kaptak: az
államfő utasításainak megfelelően - immár ^anrf^JÁ:nak nevezett - tartománya­
ikban polgári vonatkozásban is fenn kellett tartaniuk a rendet. A hadszervezetnek
a polgári közigazgatással való ilyen jellegű összeolvadása az oszmán államban
évszázadokon keresztül fennmaradt. A bíráskodás-ellátására a városokban kádi-
kat neveztek ki, akiket kizárólag a muzulmán ortodoxia képviselői közül válasz­
tottak ki. E józan, ésszerű vallásosság mellett a gáziknak szúfista színezetű hetero-
doxiája különösen Ruméliában bírt nagy jelentőséggel.
Orhán uralkodása idején tovább folytatódott a hadszervezet kiépítése is. Emlí­
tettük, hogy a törzsszervezet már Oszmán idején felbomlott, és a kipróbált
harcosoknak javadalombirtokokkal való ellátása egyre inkább napirendre került.
E gyakorlatot Orhán idejében is folytatták. Emellett zsoldos gyalogcsapatokat
(jaja vagy pijáde) és zsoldos lovasságot (müszellem'0) szerveztek a hadsereg ütőere­
jének növelése céljából. E gyalogos- és lovascsapatok tagjai csupán a hadjáratok
idején részesültek zsoldban. Békében a rendelkezésükre bocsátott paraszti telkeket
(csiftlik) művelték meg, anélkül, hogy az egyébként kötelező beszolgáltatási
terheket teljesíteniük kellett volna.

7 Cím, amelyet Gaznavi Mahmúd óta független iszlám uralkodók - rendszerint - a kalifától
nyertek el.
• Nem egyezik meg, mint azt korábban feltételezték, Aláeddin béggel, Orhán fivérével.
’ Szandzsák = 'zászló- volt eredetileg az oszmán sereg nagyobb katonai egységeinek megjelölése.
Iu A müszálem terminus arab eredetű, jelentése felszabadított, itt: adófizetés alól felmentett.

32
 Orhán halála után helyére fiatalabb fia, I. Murád (1360-1389) lépett, mivel
az idősebb, Szulejmán pasa már korábban meghalt. A kb. 35 éves Murádnak nem
volt könnyű dolga, amikor a trónra került. A trónváltozást ugyanis az áhí-közös-
ség arra használta ki Ankarában - amely csupán fél évtizeddel korábban került
oszmán kézre hogy a várost kivonja az oszmán uralom alól.11 Még nincs
teljesen tisztázva az a kérdés, hogy tulajdonképpen miért is került sor az áhíknak
erre a felkelésére; nem lehetetlen, hogy az oszmánok Ankarában, mint másutt is,
túl szigorú rendet tartottak, és így az áhík úgy érezhették, hogy ez kiváltságaikat
sérti. A karamánok támogatták az áhíkat a felkelés során, mert az oszmánok gyors
felemelkedése miatt fenyegetve érezték magukat. Murádnak azonban nem esett
nehezére megtörni az ankarai áhík ellenállását, és uralmát megszilárdítania a
városban. Miután a hátát így biztosította Anatóliában, folytatni tudta tráciai
terjeszkedését, a Balkán-félsziget, a Marica-folyó alsó szakasza és a Rodope-hegy-
ség közötti részén. Ezt elősegítette a Balkánon kialakult különösen kedvező
politikai helyzet: Bizánc legyengült a permanens polgárháború miatt. A becsvá­
gyó szerb király, Dusán István halálával (1355), aki a keletrómai trónra vágyott,
feudális anarchia tört ki a balkáni szlávok területén.
Ilyen körülmények között nem lehet csodálkozni, hogy Lala Sáhín beglerbég-
nek 1361 -ben sikerült elfoglalnia a második legfontosabb bizánci várost, Driná-
polyt (Edirne). Alig négy esztendővel később I. Murád ide helyezte át Brusszából
a szultáni székhelyet; ettől kezdve az oszmán államban az európai területek
nagyobb súlyra tettek szert, mint az ázsiaiak. Bizáncnak még sikerült függetlensé­
get megőriznie, a Boszporusz melletti nagyváros erődítményei egyelőre még túl
kemény diót jelentettek a fiatal oszmán haderők számára. így a két hatalom nem
tehetett egyebet, egyelőre belement egy békés koegzisztenciába: Bizánc adóra
kötelezte magát a szultánnal szemben, ennek fejében az oszmánok ellátták a
várost gabonával, mert az már csak kis hátországgal rendelkezett. Lala Sáhín
vezette be egyébként a rizstermelést az oszmán állam európai területein, kezdet­
ben azonban csak a muzulmán lakosságnak volt szabad termesztenie.
Az oszmánok terjeszkedésüket északi irányban folytathatták, mivel már ko­
moly akadály nem állt útjukban. 1363-ban Philippopolisz (Plovdiv) oszmán kézre
került. V. Orbán pápa ekkor kereszteshadjárat meghirdetésének gondolatával
játszott, tervét azonban a nyugat-európai hatalmak általános érdektelensége
miatt el kellett vetnie.12 Raguza (Dubrovnik) még sietett is az oszmánokkal
kereskedelmi szerződést kötni.
1371-ben a szerbekre sújtott le az oszmán hatalom, a szerb államocskák egye­
sült hadserege a Marica-folyónál súlyos vereséget szenvedett. E győzelem révén

" Azok a feltételezések, melyek szerint az dAi-mozgalom az oszmán állam megteremtésénél nagy
szerepet játszott, így nemigen állhatják meg a helyüket.
12 Gallipoli átmeneti meghódítása VI. (Savoyai) Amadé által csupán jelentéktelen epizódként
értékelhető.

33
 az oszmánok megszerezhették Macedóniát. A század 80-as éveiben bevették
Szalonikit és Szófiát is. Amíg I. Murád Anatóliában harcolt, a délszláv népek
(bolgárok, szerbek és bosnyákok) egyesült serege a Vardar-folyónál megsemmisí­
tett egy jelentékeny oszmán sereget.13 Az oszmán ellencsapás nem váratott sokáig
magára; így a bolgárok kénytelenek voltak alávetni magukat az oszmánoknak,
és elismerni azok fennhatóságát. Murád 1389-ben személyesen jelent meg Rigó­
mezőn (Koszovo Polje) és szembeszállt a szövetkezett szerb, bosnyák, bolgár és
albán haderővel. Ezúttal nemcsak az Európában állomásozó oszmán kontingen­
sek jelentek meg a csatatéren, a szultán anatóliai segélycsapatokat is hozott
magával. A keresztény koalíciós csapatok számszerű fölénye ellenére a kitűnően
szervezett oszmán hadsereg megverte a szervezetlenül összedobált ellenséges
egységeket. Szerbia sorsa ezzel megpecsételődött; az oszmánok hűbéres államává
süllyedt. Murád azonban már nem tudta élvezni győzelmének gyümölcsét, egy
szerb harcos még a csata során vagy röviddel azután leszúrta.
Murád uralkodása alatt az oszmán állam területét Kisázsiában is sikerült
jelentősen kibővíteni. A terjeszkedés eszközéül itt nemcsak a háborúskodás szol­
gált - békés úton is jelentős területeket lehetett bekebelezni. Kedvező kiinduló­
pontot nyújtott ehhez az oszmán állam hatalmának és területének növekedése
Európában, és az uralkodónak ezzel párhuzamos tekintélynövekedése. Murád
fia, Bajezid számára az egyik germináji hercegnőt szerezte meg feleségül, aminek
következtében ennek a fejedelemségnek jelentős része is az oszmánok birtokába
került (1381). Már hét évvel korábban sikerült az oszmán államvezetésnek egy
másik emírséget is megszereznie: a hamidi fejedelem annak idején ugyanis készsé­
gesnek mutatkozott — készpénzért, mégpedig 80 ezer aranyért — átadni az oszmá­
noknak államának azt a területét, amelyik korábban az EsreP4 fejedelemséghez
tartozott. Az oszmánok így a karamánok közvetlen szomszédjaivá váltak, akiknek
állama szintén üstökösszerű gyorsasággal fejlődött. Az a tény, hogy Murád fia,
Szavdzsi, Brussza szandzsákbégje 1385-ben fellázadt apja ellen, igencsak kapóra
jött a karamánoknak. Szavdzsi azonban a karamánok támogatása ellenére sem
tudta felvenni a versenyt édesapjával. Konyánál Murád megsemmisítő vereséget
mért lázadó fia csapataira.15 Az oszmán hadtörténet során Murád alkalmazott
e harcokban először ágyúkat.
Az oszmán fejedelemség I. Murád ideje alatt jelentős állammá fejlődött; a
szultán halálakor, 1389-ben kiterjedése már több mint 260 ezer kin2 volt - a
hűbéres országokat nem is számítva -, ez akkora terület, amely a mai Magyaror­
szágnak majdnem háromszorosát teszi ki. így nem csodálkozhatunk, ha az ural­

15 Nistől délre, Dél-Szerbiában; itt az első amselfeldi csatáról van szó, a második 1448-ban volt.
14 Esref emirátust az uralkodóház kihalása után a karamánok és a Hamíd fejedelemség között
osztották fel.
15 A rebellis herceget magát elfogták és később kivégezték.

34
kodó most már állandó jelleggel szultánnak tituláltatta magát vagy a perzsa
hudávendigár (uralkodó) címet használta.
A jelentős területi terjeszkedés az államgépezet további kiépítését tette szüksé­
gessé. Azt a tényt, hogy a legfőbb államhatalom egyértelműen a katonaság
kezében volt, az is alátámasztja, hogy a polgári jogszolgáltatás legfontosabb
hivatalát egybekapcsolták a megfelelő katonai pozícióval. A 60-as évek elején -
egyébként szeldzsuk példa nyomán - egy hadbírót (kádiaszker vagy kazaszker)
neveztek ki, aki egyúttal az oszmán állam legfelsőbb bírája volt. Csandarh Kara
Halil (Hajreddin) nyerte el elsőként az új állást. Addig a legfőbb bírói posztot a
brusszai kádi töltötte be. A bírói gyakorlatban eddig a vallási törvény, valamint
adott esetben a szokásjog (örf) volt érvényben. Mostantól kezdve - olyan jogese­
tek megoldására, melyek kapcsán a vallási törvénynek nem volt megfelelő direktí­
vája - „világi” törvényeket (kánun) is kezdett az uralkodó alkotni. Jelentős
változás állott be az államapparátusban is. Mint írtuk, a vezérnek ez ideig csupán
tanácsadó funkciója volt. Valamikor 1381 és 1387 között Murád újonnan kineve­
zett vezérére hárította a központi államigazgatás irányítását. Ez az új vezér
Csandarh Kara Halil lett, a korábbi hadbíró, aki vezéri funkcióba való kinevezé­
sekor a pasa címet is elnyerte. Ettől kezdve a XVL századig vezér és pasa
szinonim fogalmak maradtak. A legfelsőbb katonai vezetés továbbra is a begler-
bég kezében maradt. A növekvő feladatok ellátása érdekében Murád 1385-ben
az európai területekre vonatkozó hatáskörrel második beglerbéget16 nevezett ki,
az ún. „ruméliai beglerbéget”. A másik beglerbég hatásköre ettől kezdve csak
Anatóliára terjedt ki; így ez az „anatóliai beglerbég” címet viselte. Mivel a
birodalom európai felének nagyobb jelentősége volt mint az ázsiainak, a ruméliai
beglerbégé lett az egész oszmán hadsereg főparancsnoksága. Ezt az új, legmaga­
sabb katonai pozíciót ismét csak a kipróbált Csandarli Kara Halil, az eddigi vezér
kapta meg.
A tímár-rendszer is L Murád idején, 1368-ban nyerte el végleges formáját.
Törvényesítették, hogy attól kezdve minden kipróbált harcosnak jogcíme van egy
kisebbfajta javadalombirtokra, az ún. tímárra.1’’ Ennek fejében hűbéres lovaskato­
na, azaz szpáhi gyanánt kellett szolgálnia. Magasabb katonai rendfokozatok
számára Murád 1375-ben ziámet'8 néven nagyobbfajta javadalombirtokot veze­
tett be. E javadalombirtokok kezdetben kizárólag katonáknak jártak, polgári
tisztviselőknek csak később utaltak ki ilyeneket. A hadizsákmány vesztett jelentő­
ségéből a tímár-rendszer általános bevezetése után, azonban így is jelentékeny

16 A pasa cím először még nem járt ki ezeknek-a beglerbégeknek.

17 A tímár szó eredetileg annyit jelent, mint 'gondozás’, de 'ellátás’ speciális értelemben is használ­
ták. Ha az oszmán tímár-rendszer a szeldzsuk ítt/arendszerrel valamilyen hasonlóságot is mutat, az
eltérő eredet miatt az előbbit mégsem lehet minden további nélkül az utóbbiból leszármazott
intézménynek tekinti.
A szó eredeti jelentése 'uralom’, és csak tágabb értelemben ’javadalombirtok’.

35
 többletbevételt jelentett a javadalombirtokosok számára. Fentiek értelmében az
oszmán államban a feudalizmus sajátos formája jött létre, amely a megfelelő
szeldzsuk intézményhez hasonlóan jelentősen eltért az európai hűbérrendszertől.
Mivel az oszmán feudalizmusra még bővebben vissza fogunk térni, itt most csak
annyit jegyezzünk meg, hogy a kiutalt birtokok nem hűbért, hanem javadalmat
képeztek. Elvezőiknek parasztjaiktól csupán meghatározott járadékra volt igé­
nyük, azok személyével kapcsolatban nem volt hatalmi joguk. A javadalombirto­
kok továbbá nem voltak örökletesek, így - amellett, hogy bármikor vissza lehetett
azokat vonni - birlalóik halálával automatikusan visszaszálltak a pénzügyigazga­
tásra, mely azokat újra kiutalta. A tímár-rendszer mindenekelőtt az oszmán
állam európai területein került széles körben alkalmazásra, ahonnan a korábbi
keresztény földesurak - az oszmán foglalás alkalmával - elmenekültek. Az ázsiai
részeken, a beolvasztott korábbi törpefejedelemségek területén, a föld magántu­
lajdona (műik) maradt egyelőre uralkodó.
A már meglévő fegyvernemek, a szpáhik, müszellemék, jajáV. és akindzsiV - ez
utóbbiak zsoldban nem részesülő, félreguláris könnyűlovasságot képeztek, kik fő
feladata az ellenség nyugtalan!tása volt - mellett valószínűleg I. Murád idejére
tehető a később annyira rettegett janicsárig létrejötte.19 Ez a gyalogos csapat
bizonyos értelemben idegenlégió volt. A Fényes Porta20 kezdetben megtartotta
magának a fiatalkorú hadifoglyok egyötödét21 és ezeket anatóliai török paraszt­
családoknál neveltette át. A fiatal idegeneknek addig kellett a mezőgazdaságban
dolgozniuk, amíg a török nyelvet megfelelően el nem sajátították. Ezután katonai
szolgálatra vitték őket, először egy külön erre a célra alakított egységbe, az ún.
adzsemi odzságiba (újonccsapat), ahol kemény kiképzésben részesültek. A janicsá­
rok kiképzésük lezárta után is a laktanyákban maradtak és szigorú fegyelemnek
voltak alávetve. Tilos volt megházasodniuk, sőt a nemi élettől is el voltak tiltva.
A janicsárszállások a ^z^-gondolatnak valóságos melegágyai voltak, ez az ideoló­
gia szinte a megszállottságig, a halálmegvető vakmerőségig hajtotta őket. A jani­
csárok különös hódolattal viseltettek a szultán személye iránt. Az uralkodónak
minden lépését nyomon követték, és így eleinte valamiféle testőrséget alkottak.
Az ilyen szigorú fegyelemnek alávetett, laktanyában lakó és ezért állandóan,
minden időveszteség nélkül bevethető egység úttörő vívmány volt az oszmán
hadseregszervezésen belül, amelynek révén az oszmánok lényeges előnyre tettek
szert az európai hadszervezettel szemben.
Úgy tűnhetett, hogy az oszmán állam töretlen felemelkedésének az ezt követő
időben semmi sem állhatta útját. Az elmúlt kereken egy évszázad alatt olyan
jelentős hatalommá fejlődött, amelynek jelentősége messze a saját határain túl is

19 A török jeni cseri (ycni ^eri) = ’új csapat* kifejezésből.

20 így nevezik az oszmán állam csúcsszervét.
21 Törökül pendzsik, a perzsa pandzs-jak — ’ötöd’ szóból.

36
érződött. I. Murád halálával I. Bajezid22 (1389-1402) személyében ismét olyan
uralkodó került a birodalom élére, aki semmiben sem maradt el elődei mögött.
Az új szultán már atyja uralkodása idején kiemelkedő katonai vezetőnek bizo­
nyult, s különösképpen gyors, váratlan hódító hadjáratai révén a Jildirim, azaz
„Villám” megtisztelő nevet nyerte el. A rigómezei csatában is meghatározó
szerepet töltött be a jobbszárny parancsnoki funkciójában.
I. Bajezid közvetlenül trónralépése után kivégeztette öccsét, Jakubot, hogy
uralkodásával kapcsolatban semmiféle kétely ne merülhessen fel. Ezzel olyan
gyakorlatot vezetett be, amely az Oszmán-dinasztia körében a XVII. századig
érvényben maradt.
Bajezid, a „Villám” őseinek hódító politikáját mindkét fronton: Európában és
Anatóliában tovább folytatta. Először azonban azt a felkelést kellett legyőznie,
amely Anatóliában tört ki Murád halálhírére. A karamánoknak ismét nagy
szerepük volt a lázadás kirobbantásában. Vállalkozásukat azonban most sem
kísérte siker: Bajezidnek ugyanis sikerült az 1391-1392-es években a leghatalma­
sabb nyugat-anatóliai emírséget, Ajdint, akárcsak a többi fejedelemséget ezen a
területen, Szaruhánt, Mentesét, Hamídot és Germijánt beolvasztania államába.
Ezt követően az említett oszmánellenes összeesküvés fő szervezője, a karamán
fejedelemség ellen indított büntetőhadjáratot. Konya, a karamánok fővárosa is
ostromzár alá került. A várost azonban nem sikerült bevenni a Ruméliában
bekövetkezett új politikai fejlemények miatt, amelyek szükségessé tették az osz­
mán csapatok oda történő átcsoportosítását. így Bajezid megelégedett azzal,
hogy a karamánok elismerték az oszmánok minden új hódítását Kisázsiában.
Akárcsak a szerbek, Bizánc is lesüllyedt az oszmán szultán csatlós államává.
II. (Paleologosz23) Mánuel (1391-1425) személyében azonban olyan császár
lépett a bizánci trónra, aki nem volt hajlandó tovább tűrni ezt a számára
tarthatatlan állapotot. II. Mánuel uralkodásának kezdetén ugyan még élvezte
Bajezid jóindulatát, de az előbb említett anatóliai hadjáratot arra használta fel,
hogy függetlenítse magát a szultántól. A császár először Szalonikit és Macedónia
egyes részeit foglalta vissza. Havasalföld és Bosznia, szövetkezve a jelentős katonai
erővel rendelkező magyar királlyal, teljes egészében ellenőrzése alá vonta a
Dunától délre fekvő területeket, Dobrudzsát is beleértve.
E fenyegető helyzet hírére I. Bajezid elhagyta Anatóliát, az európai frontra
sietett és - ragadványnevének megfelelően - a legrövidebb idő alatt visszafoglalta
azokat a területeket, amelyeket a Balkánon elvesztett. 1393-ban Bulgáriát is
beolvasztotta az oszmán államba. Havasalföldnek 1394-ben meg kellett elégednie
az oszmán csatlós szerepével. E sikerek után Bajezid tervbe vette Konstantinápoly
meghódítását. E célból 1395-ben a Boszporusz ázsiai partján jelentős erődítményt
építtetett Anadolu Hiszári (Anatóliai Erőd) néven. Ha Konstantinápoly ostromá­

22 A név kiejtése ma: Bejazit.

” így hívták az utolsó bizánci császárdinasztiát.

37
val nem is hagyott fel, de hevességét csökkentenie kellett, mivel az oszmán állam
északnyugati határain új veszély támadt a középkori magyar nagyhatalom részé­
ről. Zsigmond király, a későbbi német császár, 1396-ban kereszteshadjáratot
szervezett az oszmánok ellen. Az Európa minden részéről összegyűlt kereszteslo­
vagok vállalkozása azonban nem járt sikerrel: seregük 1396. szeptember végén
Nikápolynál, a Duna mentén szörnyű vereséget szenvedett. Oszmán portyázók-
nak pusztítva és gyújtogatva egész Görögországig és a Szerémségig sikerült
előnyomulniok. Bajezid e siker fejében az Abbászida bábkalifa részéről - a
Kairóban székelő II. al-Mutavakkiltól - immár hivatalosan is elnyerte a Római­
ak Földjének ( = Rúm) Szultánja címet.
Az, hogy az oszmánok hadereje az európai hadakozások következtében le volt
kötve, a karamánok részére ismét lehetőséget nyújtott, hogy vetélytársuktól
visszahódítsák Ankarát. Bajezid azonban nagy európai győzelme révén vissza­
nyerte annak lehetőségét, hogy hadaival ismét keleti ellenségei ellen forduljon.
A karamánok 1397-ben olyan katasztrofális vereséget szenvedtek, hogy államuk
darabjaira esett, s annak nagy részét az Oszmán Birodalom magába olvasztotta.
Ezt követően a korábbi Eretna emírség is az oszmánok kezére került. Bürhá-
neddin kádinak (1381-1398), a nagy műveltségű férfiúnak — aki íróként is hírnév­
re tett szert — sikerült eredeti kádi-funkcióját felcserélnie az eretnai fejedelemség­
gel, s azt követően az egyik legjelentősebb anatóliai fejedelemmé válnia. Bürhá-
neddin azonban életét vesztette annak a fegyveres összetűzésnek a során, amelyet
a szomszédos területeken nomád életmódot folytató „Fehér Kos” (Akkojunlu)
nevezetű türkmén törzsszövetséggel folytatott. Halála után alattvalói behódoltak
a hatalmas oszmánoknak.
Az eddigi eredmények alapján úgy tűnhetett, hogy az oszmán terjeszkedési
törekvéseknek immár semmi sem szabhat gátat. Sikerült ekkorra olyan területe­
ket is megszállniok - pl. Malatiát vagy Elbisztánt -, amelyek ez idáig az egyéb­
ként súlyos belső zavarokkal küzdő mameluk birodalomhoz tartoztak. 1400-ban
Bajezid további hadjáratai során Erzindzsánt is magához ragadta, így Timurral
került összeütközésbe, aki e területet a saját befolyási területének tekintette.
Az oszmán szultán kénytelen volt a hatalmas ellenféllel való várható összeütkö­
zésre előkészülni. így 1401-ben félbeszakította Konstantinápoly ostromát, mely
állítólag hat teljes évet vett igénybe, és II. Mánuel császárral békét kötött. Ez
újabb áldozatokat követelt az Aranyszarv mentén fekvő, súlyos megpróbáltatáso­
kon átesett várostól: Bizánc nem tehetett egyebet, mint hogy újabb területekről
mondott le, és kötelezte magát ismét az oszmán adófizetésre. A császári székváros
ezenkívül kénytelen volt eltűrni, hogy falain belül mecsetet építsenek a muzulmán
lakosok részére és hogy egy kádit is kinevezzenek. A kereskedelem felélénkítése
érdekében I. Bajezid szultán jelentős kereskedelmi privilégiumokkal látta el az
oszmán állam területére vonatkozóan a genovaiakat és a raguzaiakat.

38
3. Timur. Az oszmán állam átmeneti széthullása

I . Bajezid Timurral (fi 405) öntudatosan és magabiztosan szállt szembe, mivel

területei révén - az akkori viszonyoknak megfelelően - jelentős hatalommal
rendelkezett. Az oszmán állam nemcsak Anatóliát foglalta magába teljes egészé­
ben,1 hanem a Balkán jelentős részét is. Több mint 690 ezer km2 területtel
rendelkezett, ez jóval nagyobb, mint a mai Franciaország és a Benelux államok
együttes területe. Az oszmánok ezen túlmenően kielégítő gazdasági potenciállal
is rendelkeztek, valamint jól szervezett, harcban próbált hadsereggel, amely
minden vonatkozásban felvehette a versenyt a szomszéd államok haderejével.
Eleinte nem került sor nagyobb összeütközésre az oszmán szultán és Timur
között. Átmenetileg megelégedett Timur azzal, hogy 1400-ban Kelet-Anatóliá-
ban büntető hadjáratot indított Erzindzsán és Szivasz ellen, amely városok
Bürháneddin kádi fejedelemségének megszerzése után oszmán területté váltak.
Timur szokása szerint céltudatos terrort alkalmazott: azoknak a területeknek
lakosait, amelyek nem adták meg azonnal magukat, minden további nélkül
kegyetlenül legyilkoltatta. Ezután fegyvereit a mamelukok ellen fordította, ez azt
eredményezte, hogy az oszmánok rövid időre lélegzethez jutottak. Timur azon­
ban hamarosan felszólította az oszmán szultánt, hogy vesse alá magát neki, s adja
vissza a korábbi kisázsiai törpefejedelmeknek országaikat, amelyek annak idején
oszmán kézre kerültek. Több anatóliai emír országa elvesztése után ugyanis
Timurhoz menekült segítségért. E feltétel teljesítése - így hangzott Timur üzene­
te- az előfeltétele annak, hogy az oszmán szultán eredeti birtokait megtarthassa.
Timur kemény feltételeit természetesen nem fogadhatta el a hatalmas oszmán
szultán, így kitört a háború. I. Bajezid azonban teljesen tévesen ítélte meg az
erőviszonyokat. Bár az oszmán állam abban az időben jelentős és kitűnően
szervezett államalakulat volt, nagyságrendileg azonban csak helyi jellegű. Timur
birodalma ezzel ellentétben már ebben az időben világhatalom méreteit öltötte
magára. Timur ugyanis, aki eredetileg csak a jelentéktelen, bariasz nevezetű tatár
törzs főnökének volt a fia, hazáján, Transzoxánián kívül egymás után foglalta el
Kelet-Turkesztánt, Horezmet, egész Perzsiát, Grúziát, örményországot, Eszak-
Mezopotámiát, valamint Észak-Indiát. Hadipotenciálja többszörösét tette ki
Bajezidének, gazdasági ereje összehasonlíthatatlanul nagyobb volt, mint az osz­
mánoké.
Timur csapatai főként Turkesztánból származó törökökből álltak. Mongol
csapatok nemigen voltak jelen ;2 maga Timur sem volt mongol,3 etnikailag szintén
a törökökhöz tartozott. Neve is török eredetű, a középtörök t'émür szóból szárma­
zik, jelentése: „vas”. Mivel sánta volt, így a perzsa Leng, „sánta” gúnynevet

' Ez idő tájt csupán Kisázsia délkeleti partvidéke nem tartozott az oszmán államhoz.
2 A mongolok számuk szerint mindig gyenge népcsoportot alkottak.
’ Ö magát - jogtalanul - Dzsingisz kán leszármazottjának adta ki.

39
 kapta. Ebből a Timur Lengből keletkezett azután a nagy hódító európai neve:
Tamerlán. Timur fanatikus muzulmánként - szúfita elemek is felismerhetők nála -
az iszlámot a gyaurok között mindenáron terjeszteni akarta. Az oszmánokat
dekadenseknek tartotta, mivel ezek a „hitetlenekkel” időlegesen békés kapcsola­
tokat tartottak fenn. Timur közmondásossá vált rémtetteit mindenesetre nem
csupán ez a vallási fanatizmus magyarázza. Józanul mérlegelt megfélemlítési
eszköz volt, amely egyrészt a saját alattvalók feltétel nélküli engedelmességét volt
hivatva biztosítani, az ellenséges lakosságnál pedig páni félelmet keltett. Ezeket
a szörnytetteket a muzulmán ortodoxia, így az oszmán államvezetés is elutasította
valláserkölcsi megfontolások alapján, és ez fokozta az oszmánok Timurral szem­
beni ellenállását. A történelemírás Timurt mindmáig barbárnak és kultúrálatlan­
nak tekinti, ezt elsősorban az általa alkalmazott terrornak köszönheti. Ugyanak­
kor az is tény, hogy - jelentős kulturális tevékenységet tulajdoníthatunk neki -
Transzoxániában, szőkébb hazájában támogatta a tudományokat, a művészete­
ket és a kézműipart: egyebek közt számos művészt és kézművest telepített át az
elfoglalt országokból saját fővárosába, Szamarkandba. Az biztos, hogy Timur a
világtörténelem legzseniálisabb hadvezérei egyikének tekinthető.
Bajezid szultán szintén kitűnő hadvezér volt, olyan zseninek azonban, mint
Timur, közelébe se jöhetett. Ezen túlmenően Timur hadereje számszerűen messze
felülmúlta Bajezidét: az oszmán uralkodó körülbelül 70 ezer katonát tudott
felállítani Timur 160 ezer harcosával szemben. Az oszmán hadsereget ezenkívül
hatalmas vérveszteség érte, mert valamennyi, a korábban meghódított emirátu­
sokból származó katonája átállt az ellenfélhez. így nem csodálkozhatunk, ha az
oszmánok 1402. július végén az ankarai csatában megsemmisítő vereséget szen­
vedtek. Maga a szultán is hadifogságba esett. Timur ismét felajánlotta neki a
vazallusi szerződést, de Bajezid ismét elutasította. Ezek után Timur az ex-szultánt
továbbra is hadifogolyként kezelte, elővigyázatosságból magával hurcolta hadjá­
rataira; állítólag - megszégyenítésül - női hordszéken, míg a szultán végül is a
fogságban meg nem halt.
Az oszmán állam a szörnyű vereség után darabokra hullott. Timur visszaadta
az oszmánok által kisemmizett emíreknek országaikat. Bajezid fiai közül három­
nak adott egy-egy részt az atyai örökségből: Szulejmán herceg az európai terüle­
teket kapta meg, ísza az oszmán törzsterületet Bursza tájékán, Mehmed pedig
Közép-Anatóliát nyerte el Amaszia és Tokát városokkal. Miután Timur elhárí­
totta az erős és egységes oszmán állam részéről fenyegető veszélyt, szabadon
bocsátotta a hadifoglyokat - Bajezid kivételével -, és az Égei-tenger partján fekvő
Szmirna (Izmir) ellen fordította fegyvereit. A rodoszi johanniták kezén lévő város
elfoglalása után vérfürdőt rendezett: a lekaszabolt ellenség koponyáiból pedig
-egyik félelmetes szokásának megfelelően - piramist hordatott össze, hatalomvá­
gya szörnyű jeleként.
Timur 1403-ban kivonult Anatóliából, Ázsián keresztül keletre indult vérszom­
jas seregével, hogy Kínát is elfoglalja. Anatóliát sok sebből vérző, a portyázások

40
során elpusztított országként hagyta el, melyet ráadásul még a pestis is megtize­
delt. Európa azonban fellélegezhetett, mivel a veszély, amely eddig az oszmánok
részéről fenyegette - legalábbis egyelőre - elmúlt.
Alighogy Timur elhagyta Anatóliát, az újonnan kialakult, illetőleg újra létre­
jött törpefejedelemségek között összetűzések támadtak. Az oszmán hercegek is
belekeveredtek ezekbe a viszályokba. Mindenesetre nem kizárólag személyes
rivalizálás játszott ebben döntő szerepet. Szulejmán,4 Bajezid legidősebb fia, a
feudális államelveket úgy akarta megvalósítani, ahogy azok I. Murád és I. Baje­
zid idején kialakultak. Ez annyit jelent, hogy a timár-rendszer, valamint a
központosított állam fenntartása volt a fő törekvése, vallási tekintetben az iszlám
ortodoxia számolhatott szimpátiájával. Ezenfelül baráti kapcsolatokat tartott
fenn a keresztény balkáni államokkal. A többi testvérnek - Mehmedet kivéve, aki
úgy tűnik, hogy politikáját tekintve középutat követett - vezérelve a decentralizá­
ció volt, különösen a gázi hagyományok ápolása, a türkmén törzsek messzemenő
önállóságának eltűrése, ami a hatalom szétforgácsolódásához vezetett, vallási
tekintetben pedig a szúfi heterodoxiát támogatták. így a vezető szerepért folyta­
tott testvérharcban kellett eldőlnie, hogy melyik politikai irányzat válik majd
uralkodóvá egy újraegyesített Oszmán Birodalomban.
Külső hatalmak részéről nem fenyegetett már olyan erő, mely a hatalomért
folytatott harcot megakadályozhatta volna Anatóliában. Timur messze járt, már
csak Kína elfoglalása lebegett szeme előtt. S éppoly hirtelen el is tűnt, ahogy
annak idején színre lépett. Óriási birodalma 1405 elején bekövetkezett halála
után darabokra hullott. így Mehmed, a későbbi I. Mehmed szultán, akadály
nélkül beolvaszthatta országrészébe Szaruban, Mentese, Ajdin és Teke emirátu­
sokat csatlósokként. ísza, ki az oszmán törzsterületet nyerte el, nem tudott
Mehmeddel szembeszegülni, annak ellenére, hogy Szulejmán támogatta. Ismé­
telt vereségek után 1405-ben végérvényesen eltűnt a történelem színpadáról.
Kihasználva Mehmed és ísza ellenségeskedését, Szulejmán kibővítette az eddig
Ruméliára korlátozódott országrészét Nyugat- és Közép-Anatóliával: megkapa­
rintotta Burszát és Ankarát is. Ekkor hirtelen feltűnt Músza, egy testvérük, aki
kimaradt apjuk örökségéből. 5 1410-ben sikerült megvernie Szulejmánt, aki rövid
idővel ezután meghalt.
Ezek az események az európai oszmán részállamban a politikai-vallási viszo­
nyok terén is változásokat vontak maguk után. Músza ugyanis a szúfizmus

4 Miután Szulejmánt európai vazallusai szultánként ismerték cl, hosszú ideig I. Szulejmán szultán
néven tartották számon. A későbbi hivatalos birodalmi oszmán történetírás azonban őt mégsem
tekintette szultánnak. Éppen ezért manapság Nagy Szulejmánt (1520-1566) az I. Szulejmán megjelö­
lés illeti.
5 Músza apjával együtt került Timur fogságába. Timur halála után ő kiszabadult és visszatérhe­
tett Anatóliába.

41
extrém formájának buzgó követője volt és gázi-öntudata szinte a megszállottság­
ba űzte. Megszállottságában az európai birtokokat brutálisan elnyomta, ennek
eredményeképpen Szerbia szinte teljesen tönkrement. Bizánccal szemben is kemé­
nyebb irányvonalat képviselt; adóját tetemesen megnövelte. II. Mánuel császár
nem tehetett mást, mint hogy Mehmedhez fordult segítségért, aki örömmel
kapott a lehetőségen, hogy az oszmán államot saját uralma alatt újra egyesítse.
Ebben a célkitűzésében biztos lehetett a keletrómai császár és a szerbek támogatá­
sában. A két testvér összecsapására 1413-ban került sor,6 ez Músza totális veresé­
gével és halálával végződött. Músza halála nemcsak az interregnum végét jelen­
tette az oszmán állam számára, de a gáziság és a vallási heterodoxia is megszűnt
vezető ideológia lenni.

Szamokov közelében, Szófiától kb. 50 km-re délre.

42
V. Az oszmán nagyhatalom

1. Az oszmán állam konszolidációja

Az oszmán állam egységét Mehmednek Músza felett aratott győzelme során

sikerült ugyan helyreállítania, de az új szultán, akit a történelemírás I. Mehmed
(1413-1421) néven tart számon, közel sem rendelkezett olyan hatalommal, mint
I. Bajezid Timurral való összeütközése előtt.
Mehmed országa kereken 340 ezer km2-t tett ki, mely terület csak feleakkora
volt, mint az Oszmán Birodalom az ankarai tragédia előtt. Fél évszázadig is
eltartott, amíg az oszmán állam el tudta érni azt a területi nagyságot, amelyet
Timur inváziója előtt birtokolt.
Az oszmán állam újraegyesítésével az új szultán számára természetesen még
nem szűnt meg minden nehézség. Európában két nagyobb háborúra is sor került.
1416-ban az oszmánok Velencével kerültek szembe, amikor megkísérelték az
Egei-tenger szigeteit meghódítani, azonban az oszmán flotta ekkor még nem
tudta felvenni a versenyt a tengeri nagyhatalommal, amely így ellenfele hajóha­
dát felmorzsolta. A szultán tehát nem tehetett mást, mint békét kötött Velencével,
és ebben elismerte, hogy az oszmán hadiflotta nem hajózhat Tenedosz1 szigetétől
délre és nyugatra. Havasalfölddel szemben jobb eredményt értek el az oszmánok.
Ez az ország, amely I. Bajezid Timurtól elszenvedett vereségét 1402-ben arra
használta fel, hogy megszabaduljon oszmán hűbérurától, 1416-ban fegyveres erő
révén ismét arra kényszerült, hogy évszázadokon keresztül csatlós állam szerepét
töltse be.
Sokkal nehezebb volt a helyzet Anatóliában. Itt elsősorban nem azokra a
szeparatista tendenciákra kell gondolnunk, amelyek hátterében a szmirnai (izmi-
ri) emír, Dzsünejd állt. Az újra megerősödött oszmán állam részére nem jelentett
különösebb problémát Dzsünejdet megverni és Szmirnát a birodalomba közvetle­
nül beiktatni. Timur anatóliai hadjáratai során az újra feltörekvő karamánokkal
folytatott ellenségeskedés az oszmánok számára szintén csupán mellékes problé­
maként jelentkezett, a fejedelemséget hamarosan sikerült rákényszeríteni, hogy
az oszmán fennhatóságot ismét elismerje.
Lényegesen nagyobb veszély fenyegette az oszmán államot a nagyarányú

' Törökül Bozdzsaada (Bozcadaa), nem messze az antik Trójától.

43
vallási-társadalmi tömegmozgalmak részéről. A parasztság elnyomorodása -
amelyet Timur anatóliai hadjáratai, valamint az azt követő testvérháború idézett
elő - olyan széles körű elégedetlenséghez vezetett, hogy az végül is felkelésekben
robbant ki. E mozgalmak mindig vallási köntösben jelentkeztek, és - az államot
támogató szunnita ortodoxia ellenpólusaiként - heterodox szúfi-irányzatokat
képviseltek. Elsőként Bedreddin sejk lépett fel, aki szunnita teológus létére egyre
inkább eltávolodott az ortodox iszlám tanaitól és lassanként panteista misztikussá
fejlődött. Bedreddin elvetette a predesztináció2 ortodox tanát és az embert,
ellentétben az iszlám ortodoxiával, nem a sors kényének kiszolgáltatott tárgynak,
hanem korlátlanul szabad akarattal rendelkező lénynek tekintette. A sejk nem
csupán kontemplációra szorítkozott, hanem vándorprédikátorként forradalmi
tanait az interregnum idején széles körben terjesztette. Nagy népszerűségére való
tekintettel Músza saját országrészében hadbíróvá nevezte ki. Músza veresége
után azonban száműzetésbe kellett vonulnia.
Bedreddin sejk forradalmi gondolatait a musztafita militáns szekta váltotta
1420-ban valóra, mely nevét vezetőjéről, Bürklüdzse Musztafáról nyerte el. Bed­
reddin tanaihoz Bürklüdzse Musztafánál, aki annak idején Bedreddin tanítványa
volt, új elemek is járultak: Bürklüdzse Musztafa az önkéntes szegénységet, vala­
mint az általános köztulajdont hirdette. A musztafitáknál nagy szerepet játszott
a keresztényekkel való vallási ellentét megszüntetése. Érthető, hogy a kereszté­
nyek körében nagy szimpátiát keltett a mozgalom.
A musztafiták nem elégedtek meg azzal, hogy ideológiájukat csupán szóban
terjesszék, amint elég erősnek érezték magukat, azonnal fegyvert ragadtak. Több
ezer főnyi seregük egy toriak nevű türkmén szektától kapott segítséget. E szekta
vezetője, Toriak Kemál, az iszlámhoz konvertált zsidó volt. Célkitűzésük és
ideológiájuk közel állt a musztafitákéhoz. A musztafitákat ezen felül a korábbi
Ajdin fejedelemség parasztsága is támogatta, mivel gazdasági és jogi helyzetük
igen sanyarú volt. E fejedelemség földbirtokviszonyai nem változtak az oszmán
államba történő beolvasztásakor. A helyi birtokosok földjeiket továbbra is mint
szabad rendelkezésű tulajdont (műik) birtokolták. Parasztjaikat sokkal kemé­
nyebben zsákmányolták ki - törvényes szabályozás hiányában -, mint ahogy az
a pontos szabályoknak alávetett tímár-rendszer keretében egyáltalán lehetséges
lett volna.
A felkelők természetesen nem bizonyultak elég erősnek a szultán hadseregével
szemben, aki legyőzte és kegyetlenül legyilkoltatta őket. Az Ajdinban uralkodó
általános elégedetlenség megszüntetése és egyben az oszmán központi hatalom
megszilárdítása érdekében a földbirtokosoktól elkobozták birtokaikat. Ezeket
tímár gyanánt a szpáhiknak bocsátották rendelkezésére. Bedreddin, aki Ruméliá-

2 Az arab kada (törökül kaza vagy kiszmet) terminussal az iszlám teológiai szaknyelv az eleve
elrendelő isteni döntést jelöli.

44
 bán harcolt és Drinápoly elfoglalását tervezte, szintén vereséget szenvedett a
szultántól.
Az oszmán állam belső bomlási jelenségei ezzel azonban még nem értek véget.
Ugyanis megjelent a színen egy személyiség, aki magát Bajezid szultán ankarai
csatában eltűnt Musztafa nevű fiának adta ki és trónkövetelőként lépett fel. Hogy
uralkodói mivoltát erősítse, 1419-ben Drinápolyban még pénzt is veretett. A hi­
vatalos oszmán történetírásban ez a Musztafa általában a Düzme, azaz „Hamis”
gúnynéven szerepel, bár feltehetően tényleg Bajezid egyik fia volt.3 Minden
bizonnyal I. Mehmed azért diffamálta Musztafát és azért neveztette „hamisnak”,
hogy ily módon könnyebben elbánhasson vele. I. Mehmednek azonban már nem
volt ideje az új vetélytársat leküzdeni, mivel 1421-ben, legszebb férfikorában
meghalt.
Az új szultán, II. Murád (1421-1451) még csak 17 éves volt, amikor elhunyt
apja helyére az oszmán trónra lépett. Kerek három évtizedig tartó uralma alatt
H. Murád folytatta a korábbi oszmán uralkodókra is jellemző terjeszkedési
politikát. Trónralépésétől kezdve a fiatal szultánt a „Hamis” Musztafa ügye vette
nagymértékben igénybe, amit mint „hagyatékot” apjától vett át. Musztafa hatal­
mi igényé nemcsak az új szultán személye, hanem az oszmán állam integritása
szempontjából is veszedelmes volt. Musztafa ugyanis nem az egész birodalmat
akarta, minden bizonnyal megelégedett volna az ország nyugati felével. E tervét
számos párthíve támogatta, elsősorban az oszmán földön még meglévő nomád
es félnomád türkmén törzsek, amelyeknek kezdeti sikereit is köszönhette. Bizánc­
nak kapóra jött Musztafa fél országra terjedő igénye, mert ezáltal saját tehermen-
testtését remélte. Az államérdek szempontjából a fiatal Murád folytatta a helyes
politikát. A kettészakadás szükségszerűen az állam széthullásához vezetett volna,
s ez a külső hatalmakat minden bizonnyal provokálta volna, hogy ezeket a
darabocskákat hatalmuk alá vonják. A lakosság számára is jobb volt az erős
központi hatalom által biztosított nyugalom, mint az esetleges feudális anarchiá-
val járó állandó összetűzések.
Nem volt eleve világos, hogy melyik elv, a központosításé-e vagy pedig a
szétaprózódásé fog-e győzedelmeskedni, mivel az I. Mehmed által az Oszmán
birodalomba beolvasztott hűbéres államok, Ajdin és Tekke, továbbá Karamán,
Uzsandar, Mentese emirátusok és a Dzsünejd emir által ismét uralt Szmirna is
a „Hamis” Musztafához csatlakoztak. Musztafa heterogén hadserege, amely-ja
törzsi harcosoktól eltekintve - elsősorban az azoknak nevezett irreguláris gya-
iogságból tevődött össze, az oszmán központi hatalom reguláris haderejével nem
vehette fel a versenyt. Amikor Musztafa néhány sikeres vállalkozás után 1422-ben
Brussza ellen fordult, totális vereséget szenvedett; fogságba esett és Murád paran-

’ A nemrégen megtalált - egyébként autentikus - II. Murád kori évkönyvek szintén I. Bajezid
vér szerinti fiaként említik őt.

45
 csára felakasztották.4 Az oszmán államnak a rebellis fejedelemségek feletti fenn­
hatóságát visszaállították. Az azabokat beolvasztották az oszmán hadseregbe,
ettől kezdve zsoldban részesültek, és fontos fegyvernemmé fejlődtek. A XV.
századtól kezdve sokukat várkatonák gyanánt alkalmazták.
Bizánc, amely annak idején Düzme Musztafát támogatta és a zavaros időkben
Gallipolit is megszállta, szintén elnyerte „méltó” büntetését. Az oszmán haderő
Musztafa országfelosztási törekvéseinek meghiúsítása után Bizánc ellen fordult,
és nemcsak Gallipolit foglalta vissza, hanem magát a császárvárost is ostromolni
kezdte. Konstantinápoly elfoglalása most sem sikerült, mert a császár, hogy
lélegzethez jusson, új oszmán trónkövetelőt léptetett fel Murád ellen, ez alkalom­
mal a szultán testvérét, akit szintén Musztafának hívtak. A történetírás ezt a
trónkövetelőt „Kis” Musztafának nevezi, hogy így megkülönböztesse a „Hamis”
Musztafától. Ez a bizánci intrika sem tartott sokáig; a „Kis” Musztafának
sikerült ugyan Izniket elfoglalnia, végül azonban legyőzték és fogságba kerülése
után megfojtották. Bizánc és az oszmánok között létrejött katonai patt eredmé­
nyeként 1424-ben a két hatalom békét kötött, amelyben a császárváros saját
elszigeteltségére, valamint az oszmán gabonaellátástól való függőségére való
tekintettel újra adófizetésre kötelezte magát. Az oszmán állam számára egyéb­
ként is kedvezően alakult az európai helyzet. A leghatalmasabb északnyugati
ellenfélnek, Zsigmond német-római császárnak és egyben magyar királynak a
huszita5 háborúk miatt akkor érdeke volt fenntartani a békét az oszmánokkal.
A szerbek pedig egyedül nem kezdeményezhettek ellenséges lépéseket. Ennek
okaként a két hatalom 1424-ben elfogadta Murád fegyverszüneti ajánlatát.
Az oszmán államvezetés így ismét Anatóliára összpontosíthatta figyelmét.
Most azok a fejedelemségek kerültek sorra, amelyek annak idején a „Hamis”
Musztafa pártját fogták. Amíg a Karamán és a Dzsandar fejedelemségnek csak
adófizetésre kellett magát köteleznie, addig Mentese, Ajdin és Tekke emírségeket
beolvasztották az oszmán államba szandzsákokként. Hogy elejét vegyék az esetle­
ges újabb pártütéseknek, a fejedelmeket és családjaikat a birodalom más területei­
re száműzték, ahol azonban létfenntartásukhoz bőségesen elegendő földbirtokban
részesültek.
Az Oszmán Birodalom újbóli megerősödése nemcsak Bizáncban, hanem Ve­
lencében is rémületet keltett. Szent Márk városát eddig barátságos viszony fűzte
az oszmánokhoz, Velence keleti partnerével széles körű kereskedelmet folytatott.
Az oszmán terjeszkedésre való tekintettel azonban Velence 1427-ben Bizánctól
megvette Szalonikit, mely az oszmánok 1402-es ankarai veresége után ismét
bizánci kézre került. Velence ily módon hídfőállást épített ki az oszmánok ellen
Macedóniában, elképzelése azonban nem vált valóra. Az oszmánok ugyanis
hozzáláttak hadiflottájuk kiépítéséhez és az Égei-tengeren vívott néhány csata

4 Dzsünejd emírt csak négy évvel később fogták el és végezték ki.

’ Húsz János (1369-1415) cseh teológus nevével fémjelzett mozgalom.

46
után sikerrel zárult Szaloniki ostroma. A hódító hadjárat során az oszmánoknak
sikerült az epiruszi Janinát,6 valamint Albánia egy részét is meghódítani. Velence
1432-ben békekötésre kényszerült, így megnyílt az Adriához vezető út az oszmá­
nok előtt.
Az oszmán állam számára a velenceiekkel vívott háborúnál sokkal nagyobb
veszélyt jelentett a Magyarországgal való összetűzés, mert ez esetben „hasonsző­
rű” szárazföldi hatalommal került szembe. A fennálló fegyverszünet ellenére
válságos helyzet alakult ki, amikor Zsigmond császár s egyben magyar király
1426-27-ben Lazarevics István szerb fejedelemtől több várat átvett. A szerbek
ugyanis nem voltak képesek ezeket az oszmánokkal szemben megvédeni. A védel­
mi övezet legfontosabb tagja Nándorfehérvár, a mai Belgrád volt, ennek a
leiadata abban állott, hogy az oszmán terjeszkedést a Duna mentén észak felé,
Közép-Európa felé megakadályozza. A szerb varak magyar kézbe kerülését nem
nézhették tétlenül az oszmánok, így elfoglalták Szerbia nagy részét. Szerbia
akkori fővárosa, Szendrő (szerbül Smederevo) 1439-ben került oszmán kézre. Az
oszmán állam vezetése ez alkalommal is kisajátította a termőföldeket és azokon
a katonai tímár-rendszert vezette be, hogy ezáltal is elejét vegye a terület még
egyszeri elvesztésének.
Magyarországgal szemben eleinte nem nagyon jártak sikerrel az oszmán had­
műveletek: Nándorfehérvár 1440-es ostromát meg kellett szakítani — anélkül,
hogy különösebb eredményt elértek volna —, a magyaroknak sikerült visszaverni­
ük az Erdélybe való többszörös betörést is. Magyarország védelmében igen
jelentős szerepet játszott Hunyadi János, a kipróbált havasalföldi származású
hadvezér, aki Zsigmond halála (1437) után átvette a magyar hadak főparancs­
nokságát és azokat újjászervezte. Hunyadinak sikerült 1443-ban kereszteshadse­
reget felállítania, amely az ún. „téli hadjárat” során mélyen benyomult a Balkán-
ra és Nist, valamint Szófiát is megszállta.
Más frontokon is kedvezőtlenül alakult a helyzet az oszmánok számára. Az
albánok - akiknek csak nemrég foglalták el földjeiket - fellázadtak az oszmán
uralom ellen. Élükön Szkander bég, eredeti nevén Kasztrióta György herceg állt,
aki a szultáni udvarban nevelkedett fel. A karamánok az európai fronton kiala­
kult, az oszmánok szempontjából kedvezőtlen helyzetet arra használták fel, hogy
megszabaduljanak az oszmán hegemóniától Kisázsiában. Ez a vállalkozás ismét
csak vereséggel végződött a karamánok számára. A fennálló politikai es katonai
helyzetben a szultán nem tehetett mást, minthogy Magyarorszaggal - az Oszmán
Birodalomra nézve nem túl kedvezőtlen - békét kössön. Ez a békekötés 1444
júliusában történt Szegeden.7

• Törökül Janja, görögül Joannina; Epirusz vidéke maga a mai Görögország északnyugati részén,
az albán határnál fekszik.
A szegedi békekötést néhány történész egy ideje drinápolyi (edirnei) béke néven jelöli, mert a
SZuUán ott állíttatta ki a békekötés dokumentumait.

47
 Hogy a helyzet ilyen állása miatt mondott-e le Murád közvetlenül e békekötés
után a trónról 12 éves Mehmed fia javára — aki később „Hódító” néven vonult
be a történelembe nem lehet pontosan tudni. Amikor azonban a magyarok
(a pápa sugalmazására) megszegték az éppen megkötött békét, Murád ismét
visszavette a trónt. Magyar ellenfelét 1444-ben Várnánál súlyosan megverte.
E győzelem után újból átadta a trónt fiának. Egy janicsárlázadás - amelynek fő
oka az infláció volt, miáltal a janicsárok jövedelmi szintje csökkent - azonban oda
vezetett, hogy Murád 1445-ben ismét átvette az uralmat, és azt haláláig ki sem
adva kezéből, újfent mint szultán gondoskodott az Oszmán Birodalom rendjének
és nyugalmának helyreállításáról. Egy évvel később megverte Morea8 despotáját,
Kónsztantinosz Palailogoszt, aki néhány évvel később a szultán segítségével az
utolsó bizánci császár lett. 1448-ban Hunyadi János ismét megkísérelte, hogy
életcélját, az oszmánok Európából való kiszorítását megvalósítsa. Ez a kísérlet is
kudarcot vallott, Hunyadi serege ugyanis a Rigómezőn9 súlyos vereséget szenve­
dett. E győzelem révén évszázadokra megpecsételődött az oszmánok délkelet­
európai hegemóniája.
Amikor II. Murád 1451-ben váratlanul meghalt, ifjú fiának, II. Mehmednek
olyan államot hagyott hátra, amely Európa és Nyugat-Ázsia legjelentősebb
államai közé tartozott. Az Oszmán Birodalom több mint félmillió km2-t tett ki,
s így kb. akkora volt, mint a mai Franciaország. Az a területi veszteség, amelyet
Timur fellépése idézett elő, már majdnem kiegyenlítődött.
Azok a jelentős sikerek, amelyeket az oszmán haderők a csatatereken elértek,
nagymértékben a hadszervezet fejlesztésével álltak összefüggésben. Az azaboknak
az oszmán hadseregbe való bevonásáról, valamint a janicsár hadtest létrehozásá­
ról már beszéltünk. 1438-ban a janicsároknál - akik utánpótlása addig fiatalkorú
keresztény hadifoglyok révén történt — új kiegészítési rendszer került bevezetésre,
mert az addigi eljárás már nem biztosította a janicsárság fejlesztését. Az új
módszer az ún. „gyermekadó” (devsirme) volt,10 amelyre az európai történetírás
általában leplezetlen iszonyattal tekint. Ez nem is csoda, hiszen ennek az eljárás­
nak az volt a lényege, hogy a balkáni keresztény, leginkább paraszti alattvalók
gyermekei közül választottak ki testileg és szellemileg különösen jól fejlett kisfiú­
kat- és „adó” gyanánt elvették őket szüleiktől.11 Ez az eljárás kétségkívül kemény
csapást jelentett mind a gyermekek, mind a családok számára.12 Egyoldalú lenne

• A görög Peloponnészosz félsziget akkori neve Morea volt.

9 Itt a második amselfeldi csatáról van szó. Az első, mint már említettük, 1389-ben, I. Murád
uralkodása alatt zajlott le.
10 A gyermekválogatás szórványosan már korábban is gyakorlat volt. Éppen ez az oka az egymás­
nak ellentmondó felfogásoknak a történetírásban a kialakulás idejét illetően.
" Azok a fel tételezések, melyek szerint - a ^mrfíríArendszer mintájára - alkalmanként minden
ötödik fiút vitték volna magukkal, minden alapot nélkülöznek. A kiválasztást mennyiségileg sokkal
inkább a mindenkori szükséglet határozta meg.
12 Az iszlámhoz megtért bosnyákok ellenben ragaszkodtak ahhoz, hogy a devsirme náluk is
megtörténjék.

48
azonban a gyermekadót pusztán erről az oldalról nézni, annál is inkább, mert
ez adott esetben társadalmi felemelkedést jelenthetett a kisfiúk számára. Ez
nemcsak a szűkös viszonyok között élő családokra vonatkozott, mivel a legtehetsé­
gesebb keresztény kisfiúk számára adott volt a lehetőség, hogy a janicsárság
helyett a szeráj-iskolába kerüljenek, ahonnan nyitva volt az út számukra a
legeslegmagasabb állami funkciókba is.
A XV. század első felétől kezdve a janicsárok között a bektasi dervisek rendje
tett növekvő befolyásra szert. A bektasi dervisek befolyásának erősödése kétségkí­
vül összefüggésben állt a janicsároknak a szúfita ideológia iránti vonzalmával.
A bektasik befolyására jellemző az a tény is, hogy a janicsárok szervezeti formáju­
kat, egyenruhájukat és rendfokozati jelzéseiket is a bektasi dervisektől’3 vették át.
Az oszmán államvezetés jó szemmel nézte ezt a fejlődést, mert így az a veszély,
amely az államrendet a heterodox és ugyanakkor nyugtalan dervisek részéről
fenyegette, csökkent. A gátak közé szorított ideológiai energiájuk pedig a janicsá-
rok elit-öntudatát fokozta, és így végeredményben az állam érdekeit szolgálta.

2. Lokális hatalomtól a nagyhatalomig

II. Mehmed (1451-1481) személyében olyan szultán lépett az oszmán trónra,

akinek sikerült addig csupán helyi jelentőségű államát nagyhatalommá felfejlesz­
teni. 1451-ben, közvetlenül trónralépése után meggyilkoltatta még pólyás testvé­
rét, Ahmedet, hogy ezáltal a korlátlan hatalmat biztosítsa magának. A testvér­
gyilkosság, amely az oszmán dinasztiában már I. Bajezid óta „divatban volt,
H. Mehmed uralkodásának vége felé lépett törvényerőre. Mehmed híres törvény­
könyvében a következő passzus áll: „A világrend fenntartása érdekében célszerű,
ha utódaim közül az, aki elnyeri a szultánságot, megöleti fiútestvéreit”. Ez az
indoklás is azt mutatja, hogy e szörnyű módszer indítóoka egyedül és kizárólag
az államérdek volt - ellentétben egyes európai történészek állításával, akik az
oszmánok veleszületett barbárságára hivatkoznak. Ugyanis mindenáron biztosí­
tani kellett, hogy a trónváltás simán menjen végbe, és az állam egységét ne
veszélyeztesse testvérharc. .. ,
A karamánok ismét megkísérelték kihasználni az oszmán allam elen történt
változást, hogy megszabaduljanak riválisuk nyomasztó fölényétől. Az Oszmán
Birodalomba bevont korábbi emírségek, Ajdin, Germiján és Mentese is csatlakoz­
tak a karamánokhoz. Amikor azonban Mehmed nagy seregével megtámadta a
karamánokat nem maradt más választásuk, mint hogy visszavonuljanak a hatal­
mas erőfölény elől, és olyan békét kössenek, amely ismét területvesztesegekkel járt.

” így nevezik őket egy fölig legendás Hadzsi Bektas nevű misztikus után, aki feltehetően a XIV.
század második felében élhetett, és a már említett Baba Iszhak tanítványa lehetett. Az utána
elnevezett rendet minden valószínűség szerint ő maga alapította.

49
 A lázadó területek, Ajdin, Germiján és Mentese szandzsákokként ismét az osz­
mán állam tartományai lettek.
Most már semmi sem állt az ifjú szultán hőn áhított tervének, Konstantinápoly
elfoglalásának útjában. A szultán merész tettre vállalkozott, ez részint minden
bizonnyal az ifjonti hévvel és a serdülőkori bizonyítási vággyal magyarázható,
hiszen Mehmed annak idején, amikor atyja ráhárította a szultánság terheit,
kétszer is csődöt mondott. Most mindenáron meg akarta mutatni, hogy nem
tehetségtelenebb hadvezér, mint elődei. Azonban Konstantinápoly ostromát nem
vezethetjük vissza pusztán e szubjektív tényezőre, az ifjú uralkodó lelkiállapotára.
A politikai helyzet ugyanis minden vonatkozásban érett volt erre a vállalkozásra.
Mehmed trónrakerülésének idejére az oszmán hadsereg ugyanis rendkívül haté­
kony haderővé fejlődött, amelynek magvát a szigorúan fegyelmezett, reguláris
egységek — nevezetesen a szpáhik és janicsárok — képezték. Az egykori gázi-csapa-
tokra, amelyek kereken egy évszázaddal azelőtt végrehajtották az első hódításo­
kat, Mehmed hadereje már alig emlékeztetett. A császárváros elfoglalása minden
bizonnyal az oszmán közvélemény elvárása is volt. Egyrészt azért, mert Bizánc,
a korábban oly hatalmas császárság, törpeállammá zsugorodott össze, teljes
egészében oszmán területek vették körül, így az oszmánok számára olyan idegen­
testet képezett, amelynek eltávolítása időszerűvé vált. Másrészt Konstantinápoly,
a legendás „aranyalma” (kizil elma szó szerint: vörös alma), a kereszténység nagy,
gazdag városa, ott a közvetlen közelben az oszmán hadvezérek számára kecsegte­
tő cél volt.
Az oszmán államvezetés azonban nem volt egységes állásponton abban a
kérdésben, hogy eljött-e már az ideje az ilyen vállalkozásnak. Az oszmán nagybir­
tokosok, akiknek műik tulajdonuk volt, e kérdésben „galambok” gyanánt léptek
fel. A nagybirtokosok rétege ebben az időben a következő elemekből tevődött
össze: az Oszmán-ház tagjaiból, azok gyermekeivel és a hercegnők férjeivel
egyetemben, továbbá vezérekből, magas katonai parancsnokokból, az állami
bürokrácia vezetőiből, az első foglalások katonai vezetőinek utódaiból, az oszmán
kor előtti anatóliai török törzsi arisztokrácia maradványaiból, udvaroncokból,
sejkekből és dervisekből. E réteg hevesen ellenezte a Bizánc ellen irányuló döntő
katonai akciót, mert attól tartott, hogy Konstantinápoly esetleges elfoglalása
egész Európát az Oszmán Birodalom ellen mozgósíthatná és ez veszélyeztethetné
magántulajdonukat. Jelszavuk ezért a következő volt: „Megtartani és nem ter­
jeszkedni.”
Diametrálisan ellentétes felfogást képviseltek azok a méltóságok, akik a gyer­
mekadó keretében kerültek az Oszmán Birodalomba és onnan magas pozíciójuk­
ba. Ezek képezték ebben az időben az oszmán „sólymokat”. Nem volt földbirto­
kuk, amely tulajdonukat képezte volna. Pozíciójuknak megfelelően vagy nagyobb
javadalombirtokot (ziámel), vagy hász-birtokot kaptak. Ez azonban bármikor
visszavonható volt, ezért az új elit teljes mértékben ki volt szolgáltatva a szultán­
nak. E réteg tagjai roppant hatalmuk - hiszen alattvalóikkal élet-halál uraként

50
 rendelkeztek - és óriási méretű jövedelmük ellenére nem szabad személyek,
hanem katonai rabszolgák voltak. A feudális uralkodó osztály ezen újkeletű
rétegének tagjai ki voltak szakítva eredeti társadalmi kapcsolataikból, így nem
kötötte őket sem családi, sem törzsi hagyomány és érdek sem. Ez a magyarázata
annak, hogy a nagybirtokosoknál sokkal könnyebben vállalták a kockázatot.
A gyermekadóból származó funkcionáriusok ezen felül a további terjeszkedésben
látták - ha oly bizonytalan is - hatalmuk és jövedelmük növekedésének zálogát.
Harci kedvüket fokozta az a tény is, hogy a javadalombirtokaik alapjául szolgáló
termőföld összterülete saját utódaik részére ugyan elegendőnek bizonyult, de a
gyermekadóból származó későbbi generációk igényét semmiképpen sem elégít­
hette volna ki.
A szultán a „sólymok” álláspontjával értett egyet. Nemcsak azért, mert „ked­
venc” tervét támogatták, hanem azért is, mert személyes hatalma csak a földbir­
tokosok erejének csökkentésével nőhetett, hiszen így a magántulajdon helyett
egyre több termőföld kerülhetett bármikor visszavonható javadalombirtokok
formájában felosztásra.
Mehmed számára az ún. Orhán-ügy szolgált casus belli gyanánt. A keletrómai
császár, XII. Kónsztantinosz ugyanis buzgón folytatta a kipróbált bizánci túsz­
politikát: Mehmed uralkodása idején is fogva tartott egy Orhán nevű oszmán
herceget,1 hogy a szultánt adott esetben ezzel zsarolhassa. Hivatalosan a szultán
lartasdíjat fizetett a császárnak a herceg eltartási költségeinek a fejében. Ez a
v alóságban azt a célt szolgálta, hogy a herceg bizánci őrizetben maradjon, és így
ne tehesse kétségessé az uralkodónak a trónhoz fűződő jogát. Amikor Mehmed
a karamánok ellen hadba vonult, a keletrómai császár elérkezettnek látta az időt,
hogy a tartásdíjat nagymértékben megemelje. Ellenkező esetben Orhán trónkö­
vetelőként lépett volna fel. Mehmed azonban mégjól emlékezett a két „Musztafa-
ugy” hátrányos következményeire, így nem akarta vállalni az esetleges újabb
Polgárháború kockázatát. Ezért 1452-ben nem messze a császárvárostól — ezúttal
a Boszporusz európai partján - mindössze négy hónap leforgása alatt hatalmas
várat építtetett hídfőállásként. 2 Kónsztantinosz császár hiába keresett lázasan
szövetségeseket. A pápával ugyan vallásbékét kötött,3 de alig kapott támogatást
föle. így az Aranyszarv menti büszke császárváros nem tudott az oszmánok óriási
seregének ellenállni. 1453. május 29-én 54 napi ostrom után az „arany alma” az

1 Arról, hogy ez az Orhán kinek lehetett a fia, eltérnek a források adatai. Itt I. Bajezid egyik
unokájáról lehel szó: ő Konstantinápoly 1453-as bevételekor veszthette életét.
2 Rumeli Hiszári, az 1. Bajezid állal a kis-ázsiai oldalon felépíttetett Anadolu Hiszári erődítmé­
nyével szemben.
3 Tulajdonképpen már 1439-ben az ún. Firenzei Unióval, amely lényegében az ortodox hit
feladásával és a római katolikus hitre téréssel volt egyenlő, meg kellett volna szűnnie a keleti és nyugati
egyházak között 1054-ben keletkezett szakadásnak. Az Unió 1452-ben, Konstantinápolyban (Bizánc­
ban) lépett életbe.

51
 oszmánok birtokába került. Kónsztantinosz, az utolsó keletrómai császár is elesett
a harcok során.
Konstantinápoly lakossága az ostrom és a harcok következtében erősen megti­
zedelődött. A szultán a város újratelepítése során nemcsak a török népességre
támaszkodott. Sok balkáni szlávot, zsidót és görögöt, utóbbiak közül nemcsak
olyanokat, akik a fővárosból menekültek el, hanem más görög városok lakosságá­
ból is letelepített Konstantinápolyban. Ezek a görögök a Fener nevű városrészben
kaptak helyet, így azóta phanariótáknak nevezik őket. Később jelentős szerepre
tettek szert az Oszmán Birodalom politikai életében. A genovaiaknak a szultán
megengedte, hogy megtartsák az Aranyvszarvon túl - Galatában - lakhelyüket,
s a fejadó fejében jogot kaptak saját vallási bíráskodásukra és a szabad kereskedel­
mi tevékenységre is.
II. Mehmed szultán, aki a császárváros elfoglalása miatt a „Hódító” (Fatih)
megtisztelő jelzőt kapta, áthelyezte székhelyét Drinápolyból Konstantinápolyba,
amelyet később inkább Isztanbul néven neveztek.4 A belváros lakossága túlnyomó­
részt muszlim volt. A hatalmas Szófia-templomot Aja Szófija néven dzsámivá
változtatták át. A belvárosban ezenkívül keleti szokás szerint fedett bazárt (Ka-
pali Csarsi) építettek.
Konstantinápoly elfoglalása nem járt olyan következményekkel, amelyektől a
nagybirtokosok féltek. Éppen ellenkezőleg: Európán belül az oszmánok helyzete
megerősödött. Velence egy percig sem késlekedett, hogy az új európai nagyhata­
lommal szerződést kössön. Ez garantálta Szent Márk városa részére a szabad
kereskedelmet, valamint a vámmentes tranzitforgalmat. A szabad áruforgalomba
nem tartoztak bele az élelmiszerek, így a gabona sem. II. Mehmed szigorú
büntetés terhe mellett megtiltotta ezen áruk exportját, hogy ezáltal saját lakossá­
ga, mindenekelőtt a hadsereg ellátása biztosítva legyen és ugyanakkor a potenciá­
lis ellenség ellátását megnehezítse.5
A nagyszerű győzelmet, amelyet Konstantinápoly elfoglalása jelentett,
II. Mehmed felhasználta arra, hogy belpolitikai téren is változtatásokat eszközöl­
jön. Nagyvezírét, Csandarli Halilt (1438-1453), a nagybirtokos osztály vezér­
alakját leváltotta és kivégeztette. A szerencsétlen véget ért nagyvezír - aki már
II. Murád idején betöltötte ezt a funkciót - Konstantinápoly elfoglalása kérdésé­
ben a szultán fő ellenlábasaként lépett fel. A nagyvezír kivégzését ezenkívül egy
késői bosszú is motiválta; annak idején Csandarli Halil beszélte rá II. Murádot
a hatalom végleges visszavételére az ifjú II. Mehmed uralkodásra való éretlensé­

4 A görög ’isz lin pólin’ kifejezésből ered, amely szó szerint a 'városban’ értelmű, de a Konstantiná­
poly név Ko(n)stantinije formában egészen a szultánság fennállása végéig használatban volt.
5 A XVI-XVIII. században érvényes hadianyag-embargó, amely az élelmiszereken kívül idővel
fegyverekre, ólomra, puskaporra, lovakra és gyapotra is kiterjedt, II. Mehmed egy ilyen értelmű
rendelkezésére nyúlik vissza. Ehhez a kérdéshez vö. J. H. Mordtmann: Zwei osmanische PaBbriefe aus
dem XVI. Jahrhundert. In: Mitteilungen zűr osmanischen Geschichte, I (1921-1922), 177-201.

52
 gét hangoztatva. Csandarli Halil eltávolításával a nagybirtokos réteg visszavon­
hatatlanul elvesztette a politikai hatalmát az oszmán állam központi irányításá­
ban. Az újonnan kinevezett nagyvezír a gyermekadó révén került az oszmánok­
hoz. Ettől kezdve évszázadokon át ez volt az általános gyakorlat.6
Konstantinápoly elfoglalásával nagyszabású katonai akciók kezdődtek a Bal­
kánon, változó hadi szerencsével. E hadjárat csúcspontját képezte 1456-ban
Nándorfehérvár, Magyarország akkori balkáni katonai bázisának ostroma.
A hadművelet azonban nem járt sikerrel, mert a védők - a kipróbált magyar
hadvezér, Hunyadi János vezetésével - sikeresen visszaverték a nagyszámú osz­
mán sereg támadását.7 Az adóra kötelezett észak-szerbiai részfejedelemségnek
azonban nem sikerült hűbéres pozícióját fenntartania a Portával szemben. 1459-
ben beolvasztották az oszmán állam területébe, és az új territórium javarészt
tímárokként került felosztásra a szpáhik között. Egy esztendővel később ugyanez
a sors várt a moreai, azaz peloponnészoszi bizánci területre is. így a bizánci
európai területek utolsó maradványa is veszendőbe ment. A Keletrómai Biroda­
lomból Kisázsiában még megmaradt utolsó országrész, a Trapezunti Császárság
1461 -ben veszett el, nem sokkal a Fekete-tenger mentén fekvő genovai kereskedel­
mi település, Amasztrisz (Amaszra), valamint az Iszfendijár nevű türkmén emír­
ség - amint Dzsandart abban az időben nevezték - oszmán kézre való kerülése
után. így Anatólia teljes nyugati fele oszmán felségterületté vált. A Trapezunti
Császárság felszámolása mindenesetre új ellenséget szerzett a szultánnak, Uzun
Haszán személyében, aki az Oszmán Birodalomtól keletre elterülő „Fehér Kos’
nevű türkmén állam ura volt.
A kisázsiai hadműveleteket kis időre félbe kellett szakítani, mert Havasalföld
~ I- Mehmed uralkodási ideje óta az oszmán szultán vazallusa - új vajdája,8
IV. Vlad függetlenítette magát. E függetlenség azonban nem tartott sokáig, mert
a törökfaló Vladra, akit Drakula „Ördög”9 gúnynévvel illettek, Hódító Mehmed
oly súlyos vereséget mért, hogy annak Magyarországra kellett menekülnie. Utód­
ja önként elismerte az oszmán fennhatóságot.
Mehmed ezután a Balkánon folytatta terjeszkedési politikáját. 1463-ban elfog-

* Nagy ritkán született törököket is kineveztek nagyvezirnek, mint pl. Karamáni Mehmed pasát,
Hódító Mehmed utolsó nagyvezírjét. ..................
7 Szintén jelentős szerepet játszott a védelemben Kapisztrán János itahai ferences szerzetes a
védőket feltüzelő prédikációival. Ellenben a széles körben elterjedt feltevés, miszerint III. Kelemen
Pápa a déli harangszót a nándorfehérvári győzelem emlékére rendelte volna cl, nem állja meg a
helyét. A pápa ugyanis már három héttel korábban bevezette a délidő körüli harangozást, hogy a
hívőket az oszmánok ellen harcoló keresztesekért való imára buzdítsa. Ez a „törökharang később
>Msan összemosódott a déli angelusra hívó harangozással. E kérdés kapcsán 1. Szűcs Jenő: „Miért szól
óélben a harang?” História, 1981. 4. sz. 13. skk.
' Fejedelem, az uralkodó címe a keresztény vazallus fejedelemségekben. A cím szláv eredetű,
eredetileg annyit tett: 'hadvezér’.
’ Vladot rettenetes tettei miatt a 'karóba húzó’ (Wí) vagy 'ördög' (drakula) néven emlegették,
crre a ’vérszopó’ vajdára vezethető vissza a ponyvairodalom hírhedt vámpírfigurája, Drakula.

53
 lalta a Peloponnészosz északkeleti vidékén az eddig velencei kézen lévő Argosz
városát, a mai Naupliát (Navplion), és ezáltal összeütközésbe került az erős
tengeri hatalommal, amely szintén arra törekedett, hogy a Balkán-félszigetet
befolyása alá vonja. Most bekövetkezett az, amitől a nagybirtokos réteg képvise­
lői Konstantinápoly elfoglalása előtt féltek: Európa megkísérelt oszmánellenes
koalíciót létrehozni. E szövetségnek keresztény európai államokon kívül a „Fehér
Kos” nevű türkmén államot, a Karamán fejedelemséget, valamint a Krími
kánságot is magába kellett foglalnia, hogy így bekerítsék az Oszmán Birodal­
mat. A résztvevő országok azonban önző érdekeiket követve nem voltak egysége­
sek a hadműveletekben, így Velence messzemenően magára maradt az oszmá­
nokkal szemben. Csak a magyar király, Mátyás (1458-1490), Hunyadi János fia
tört be 1464-ben - egyébként eredménytelenül - Boszniába, hogy visszaszerezze
az oszmánoktól egy évvel azelőtt elvesztett hűbéres államát.
Bosznia lakosainak jelentős része az oszmán uralom alatt muszlim hitre tért át.
Ez a tény feltehetően a bosnyákok között igen elterjedt bogumil'0 vallásra vezethe­
tő vissza. E dualista vallás keresztény és manicheus hittételek keverékéből állott.
A legtöbb földbirtokos a katolikus egyház által üldözött bogumil színezetű „bos-
nyák egyház”-hoz tartozott az oszmán hódítás előtt. Miután a földbirtokosok
áttértek, követte őket számos más réteghez tartozó bosnyák is, köztük sokan a
szintén jórészt bogumil parasztok közül is. A bosnyák paraszt ugyanis kettős
elnyomás alatt állott: mint jobbágyot a földbirtokosa, mint bogumil vallását a
magyar katolikus állam nyomta el. A bogumilok számára az iszlám, mely lénye­
gesen toleránsabb volt, mint a középkori katolicizmus, valóságos felszabadulást
jelentett.11
Velence azon reménye, hogy az albán felkelés támogatásával lefékezheti az
oszmán terjeszkedés lendületét, szintén kudarcot vallott. Az oszmánoknak ugyan­
is nem jelentett nehézséget Szkander bég halála után (1468) az immár vezér
nélküli felkelőket leigáznia. Az albánok Európában másodikként vették fel az
iszlámot, hogy mentsék ami menthető; a bosnyákokkal együtt ők képviselték az
elkövetkezendő évszázadokban az iszlám elővédjét a Balkánon.
Két esztendővel később Velence, az oszmánellenes koalíció fő szervezője nyerte
el büntetését. Az oszmánok tengeri flottája Negroponte12 szigetének elfoglalásával
fontos támaszponttól fosztotta meg a városállamot.
Az oszmánok most kétfrontos háborúra kényszerültek. A tetterős karamán
emír, Ibráhim halálával a fejedelemségben trónvillongások kezdődtek. Ezt a

10 Arra a kérdésre, mennyiben jogos Bosznia esetében bogumilságról beszélni, itt nem térhetünk
ki. Ehhez a kérdéshez vő. Franjo Sanjek: Les ’chretiens bosniaques’ et le mouvement cathare au Moyen
Age. In: Reveu de l’histoire des religions. CLXXXII/1, Paris, 1972. 131-181.
11 Itt emlékeztetnünk kell arra, hogy a bosnyákok az iszlám felvétele után is ragaszkodtak a
devsirme boszniai végrehajtásához. Ez azzal lehetett összefüggésben, hogy a bosnyák hegyi lakosság
igen szegény volt.
12 Euboia (Evvia) szigete Athéntól keletre.

54
helyzetet használta ki II. Mehmed, hogy e vetélytársát 1466-ban eltávolítsa.
Ezúttal azonban már nem elégedett meg azzal, hogy Karamániát pusztán csatlós
álammá tegye; az országot rövid úton vilájetté, azaz főtartománnyá változtatta
át. Az egyik karamán hercegnek azonban sikerült Uzun Haszánhoz menekülnie
és tőle az oszmánok ellen segítséget kérni.

Az oszmán terjeszkedés színtere idáig elsősorban Délkelet-Európára és Nyugat-

Anatóliára korlátozódott. A konstantinápolyi államvezetésnek most azonban
Kelet-Anatóliára is figyelmet kellett fordítani, mert itt időközben az ún. „Fehér
Kos” (Akkojunlu)'3 nevű türkmén törzsszövetség államot alapított és részükről
potenciális veszély fenyegetett.
Azoknak a zavargásoknak a keretében jött létre ez az államalakulat, amelyek
a XIV. század 30-as éveiben az iráni mongol ilhán birodalom feloszlásához
vezettek.14 Nem sokkal később a volt ilhán terület nyugati részén még egy
türkmén törzsszövetség, a „Fekete Kos” (Karakojunlu) is hallatott magáról,
amelynek nomád törzsei állataikat a XIV. század 70-es éveiben az Észak-Irakban
fekvő Moszul és a kelet-anatóliai Van-tó között legeltették. A szunnita „Fehér
Kos” törzsek e területtől nyugatra folytattak nomád életmódot: államalakulatuk
központja Dijárbekir (a mai Dijarbakir) volt. Eleinte a síita „Fekete Kos”
törzsszövetség rendelkezett nagyobb politikai hatalommal. Ugyanis sikerült ne­
kik - a XV. század elején, Timur birodalmának felbomlása után - Azerbajdzsánt
annak fővárosával, Tebrizzel együtt megszállniuk.
Csak Uzun Haszán, azaz a „Hosszú” Haszán (1453—1478) uralkodása alatt
tudott a „Fehér Kos” törzsszövetség nagyobb jelentőségre szert tenni. 1467-ben
sikerült vetélytársukat annyira megverni,1' hogy a „Fekete Kos államalakulat
tökéletesen szétbomlott.16 Ennek következményeként azonban Uzun Haszán a
timuridákkal konfliktusba keveredett. Abu Szaid,17 aki 1 lanszoxánia, Horászán
kelet-perzsa tartomány és Afganisztán felett uralkodott, mint a „Fekete Kosok
hubérura 1468-ban hadjáratot indított Uzun Haszán ellen, azonban attól ve-
reséget szenvedett. Ekkor Uzun Haszán áttehette székhelyét Tebrizbe, az akkori
Perzsa fővárosba, és magát Irán uralkodójává kiálthatta ki. E tényen nem cso­
dálkozhatunk, hiszen Uzun Haszán birodalma — igaz, hogy laza államalaku-

” Itt vagy ótörök totemállatról, vagy juhfajtárói volt szó, amelyet ezek a türkmének tenyésztettek.
A szakirodalom ezt az államszervezetet 'Fehér Horda’ néven is említi.
14 Az utolsó ilkán uralkodó, Abu Szaid halálával, 1335-ben.
” Maga a tehetséges Karakojunlu uralkodó. Dzsihán sah is ott lelte halálát.
" A 'Fekete Kos’ uralkodóház egyik ága kalandos módon elszármazott Indiába, ahol aztán
G°lkondában (a Dckkán fennsíkon) megalapította a AáM-sahok dinasztiáját.
” Nem összecserélendő az éppen említett ugyanolyan nevű Ilkán uralkodóval. A kérdéses Abu
■Szaid Timur egyik dédunokája volt.

55
latként - nemcsak Kelet-Anatóliát és Szíriát foglalta magába, hanem Irán déli
és nyugati részét, továbbá a két18 Irakot, a fővárossal, Bagdaddal egyetemben.
„Hódító” Mehmed birodalmának keleti határán eme új nagyhatalomnak a
kialakulását természetesen gyanakodva nézte. A feszültséget még az is fokozta,
hogy a két állam közötti viszony a Trapezunti Császárság megsemmisítése óta
megromlott. Uzun Haszán felesége ugyanis trapezunti hercegnő volt. A fegyveres
összetűzésre való okot Uzun Haszán szolgáltatta, mivel a karamánok segítségére
sietett, amikor azok meg akartak szabadulni az oszmán igától.
A „Fehér Kos” türkmén nomádoknak laza szervezetű államalakulata volt,
gazdasági és szervezeti szempontból természetesen alacsonyabb fejlettségi fokon
állt, mint az oszmánoké. A túl gyors területi növekedés eredményeként belsőleg még
nem szilárdult meg, és hiányzott a szükséges centralizálás is. így érthető, hogy
1472-ben az oszmánoktól súlyos vereséget szenvedtek. Amikor alig fél évtizeddel
később (1478-ban) Uzun Haszán meghalt, birodalma darabokra szakadt, és az
utódállamokat a XVI. század első éveiben I. Iszmáil szafavida sah kebelezte be.
Magát Anatóliát - Kis-Örményországot is beleértve - most már csaknem teljes
egészében az oszmánok vették birtokukba, csupán a Zulkadr19 emírség tudta
magát átmenetileg kivonni az oszmán befolyás alól, mivel a mamelukok fennha­
tósága alatt állt.
A fent említett oszmánellenes szövetségből már csupán a Krími kánság maradt
meg, amely az „Aranyhorda” nevű mongol birodalom szétesése során jött létre.
Az Aranyhorda Dzsingisz kán halála után a mongol világbirodalom nyugati
részén alakult ki, és magába foglalta a mai Szovjetunió európai és délnyugat-
szibériai területeinek jó részét. Amikor az Aranyhorda a XV. század közepe táján
belső gyengesége folytán darabjaira hullott, több kánság alakult ki belőle, ezek
később az oszmán történelem szempontjából is szerepet játszottak. Az ún. „Nagy
Horda” kánságon kívül - ennek középpontja Szeráj városa volt a Volga alsó
szakaszán - még három további önálló kánság is kialakult: a krími, a kazáni és
az asztraháni. A krími kánság, mely nemcsak a Krím félszigetet foglalta magá­
ba, hanem a mai Ukrajna jelentős részét is, három évtizeddel 1441-ben történt
keletkezése után dinasztikus harcokba keveredett. Ezzel az oszmánoknak 1478-
ban alkalmat nyújtott arra, hogy Mengli Girej20 kánt csatlósukká tegyék. Ez a
hűbéri viszony három évszázadig, a XVIII. század második feléig állott fent.
A félsziget déli része, Kaffa (a mai Feodószia) tája, amely addig Genova kezében
volt, közvetlenül az Oszmán Birodalomba, annak szerves részeként került beol­
vasztásra. A Krím félszigetnek az oszmán hatalmi övezetbe történő bevonása

18 Az. ’arab’ Irak és a Zagrosz hegységtől keletre fekvő ún. 'perzsa’ Irak, Hamadán és Iszfahán
közelében.
19 Eredetileg Dulgadir, a délkelet-anatóliai Maras városa körül.
20 Girej volt a Krími kánságban uralkodó dinasztia neve, amelyet maguk a krími tatárok Gerej-nek
ejtettek.

56
- eltekintve a kelet-európai történelmi vonatkozásától - azért különösen jelentős,
mert a krími tatár lovasság - amely egész Európában félelmetes hírre tett szert
- a XVI. századtól kezdve az oszmán haderő keretében működött.
Velence teljesen magára maradt, ezért képtelen volt az oszmánokkal másfél
évtizede tartó háború folytatására. 1479-ben a Köztársaság kénytelen volt a
Portával békét kötni, ennek keretében le kellett mondania bizonyos területekről
Albániában, a Peloponnészoszon, ezen túlmenően hadisarcot fizetett, és rendsze­
res adózást kellett vállalnia. Ennek fejében azonban jogot nyert, hogy az Oszmán
Birodalom területén szabadon kereskedjék, éppúgy, mint ahogy vetélytársai,
Raguza (ma Dubrovnik) és Firenze. E két városállam az oszmánok Velence ellen
folytatott hosszú háborúja során szerezte meg privilégiumát.
II. Mehmed további katonai akciói nem jártak sikerrel. Rodosz szigete
- Délnyugat-Anatólia közvetlen közelében - a nagyhatalmú johannita lovag­
rend2' birtokában volt. Roppant erődítményeivel állandó veszélyt jelentett az
oszmán állam biztonsága szempontjából. Mehmed ezért 1480-ban megtámadta
a szigetet, de kudarcot vallott, mert a lovagok ellenállását nem sikerült megtörnie.
Magyarországgal szemben sem úgy alakultak a dolgok, ahogyan azt a szultán
szerette volna: Mátyás király félelmetes zsoldos hadseregének — amely a XV.
század utolsó évtizedétől kezdve a „fekete sereg nevet viselte — sikerült a
„törökverő” Kinizsi Pál vezetésével a kisebb oszmán betöréseket visszavernie. Az
1456-os nándorfehérvári vereség óta II. Mehmed nem próbálkozott döntő táma­
dással a magyar nagyhatalom ellen. Ezzel magyarázható, hogy Mátyás egyre
inkább be tudott avatkozni az európai politikába és egész Kelet-Közép-Európa
Béccsel együtt történő elfoglalása fontosabbá vált számát a, mint édesapjának,
Hunyadi Jánosnak álma: az oszmánok kiszorítása Európából.
Kezdetben úgy tűnt, hogy a Dél-Olaszország ellen indított háború több ered­
ménnyel kecsegtet az Oszmán Birodalom számára. Konstantinápoly elfoglalása
után ugyanis a szultán az „aranyalma” politikai metaforáját Rómára ültette át,
így arra készülődött, hogy a várost birtokába vegye. Az oszmánoknak rövidesen
sikerült is a dél-olaszországi Otranto városát hídfőállás gyanánt megszállniuk.
E kezdeti sikert azonban nem követték újabbak, mert Mehmed 1481-ben
viszonylag fiatalon —, 51 éves korában meghalt.
A „Hódító” személyével az oszmán történelem kétségkívül legjelentősebb sze­
mélyisége halt meg. Ezt az értékelést nem annyira hódításaival érdemli ki — habár
igaz, hogy az Oszmán Birodalom területe azoknak során 40 -kai megnőtt.
Halálakor a birodalom területe - a hűbéres államokat nem beleszámítva - 850
ezer km2-t tett ki, ez megfelel a mai Franciaország, NSZK és a Benelux államok
együttes területének. Azt a veszteséget, amelyet Timur betörése okozott, már

’• A XI században a Szentföldön alapított egyházi lovagrend, mely Rodosz szigetét 1310-től

1522-ig birtokolta. A sziget oszmán meghódítása után a johanniták Máltára tettek at székhelyüket.
Innen származik a rend későbbi, katolikus ágának megjelölése: mallai.

57
 nemcsak kiküszöbölték, hanem a fejlődésben jócskán túl is mentek,22 így az
Oszmán Birodalom - beleértve a csatlós államokat (különösképpen a szintén nagy
kiterjedésű Krími kánságot) - imponáló méreteket öltött.
II. Mehmed történelmi jelentősége azonban még sokkal inkább a birodalom
belső szerkezetének alapvető megváltoztatásában kerül kifejezésre. Már említet­
tük, hogy II. Mehmed a gyermekadó révén birodalmába kerülő, tőle teljes
függőségben lévő méltóságokat támogatta a szultáni hatalom megerősítése céljá­
ból. Létfenntartásuk biztosítása érdekében, de bármikor visszavonhatóan, java­
dalombirtokokat bocsátott rendelkezésükre. Mivel a rendelkezésre álló termőte­
rület korlátozott volt, a szultán szinte rákényszerült, hogy hódításokkal növelje
ezek nagyságát. Az államhatalom rendelkezésére álló földterület növelését célozta
II. Mehmed azzal a „földreformmal” is, melynek lényege, hogy a szultán elko­
bozta a birodalom összes termőterületét. A föld birtoklásában e reform előtt
három tulajdonjogi kategória volt érvényben: magántulajdon (műik), kegyes
alapítványok (vakf, többesszám evkáj) földtulajdona, valamint az állami tulajdon
(arz-i miri).
1. Magántulajdonban lévő föld esetében annak tulajdonosa korlátlanul rendel­
kezhetett felette. Elsősorban Anatóliában volt a föld jelentős része mülk-tulajdon.
2. Kiterjedt földterületek voltak vallási célzatú, ún. „kegyes” alapítványok
- öröklésjogi szempontból tehát a manus mortua - a „holt kéz” birtokában. Ezeket
nem lehetett sem elidegeníteni, sem pedig örökbe hagyni. A kegyes alapítványok
- az iszlám országaiban még ma is fennállnak - eredeti célja az volt, hogy a közjót
(vallási, szociális, kulturális célokat) szolgálják. Az alapító olyan meghatározott
- eddig magántulajdonban lévő (műik) - hasznot hajtó javak (tehát nem csupán
termőföld, hanem egyéb ingatlanok, mint pl. kutak, malmok, boltok stb.) rendel­
kezési jogáról mondott le a kegyes alapítványok javára. Ezek haszonélvezőjét az
alapítvány alapítója határozta meg. Mivel ezek az alapítványok mint vallásjogi-
lag meghatározott intézmények a magántulajdonnal szemben kevésbé voltak
kitéve a kisajátítás veszélyének - s ugyanakkor nemcsak hogy mentesek voltak a
beszolgáltatásoktól, hanem meghatározott adónemeket maguk hajthattak be -,
már elég korán kialakult az a szokás, hogy kegyes alapítványokat ne csak a fent
említett jótékony célokra, hanem a saját utódok anyagi ellátására is hozzanak
létre. Az alapítók ez utóbbiakat jelölték meg mint az alapítvány haszonélvezőit.
A vallásjogi öröklésjogot, amely az örökség felosztását írta elő, ily módon megke­
rülhették, és ezáltal lehetővé vált a földtulajdon elaprózódásának kikerülése.
3. Az állami tulajdonban lévő földek (arz-i miri) két válfajra oszlottak: a
kincstári birtokokra (hász-i hümájún), melyek a szultáni udvartartás ellátását,
valamint egyéb állami kiadások fedezetét biztosították, és a javadalmi területekre
(tímár23), amelyek javadalombirtokok formájában kerültek felosztásra. Ezt a

22 20%-kal nagyobb, mint az ankarai csata előtt volt.

25 A szó ebben az átfogó értelmében nem összetévesztendő a 'kis javadalom’-mal, amelyet szintén
'tímár* névvel jelöltek.

58
 tímárrendszert eleinte főként a Balkánon alkalmazták, ahol a keresztény földbir-
tokosok elmenekültek az oszmán hódítók elől,24 így földjük minden nehézség
nélkül javadalombirtokokká volt átváltoztatható.
Mehmed „földreformja” kapcsán úgy rendelkezett, hogy csak a belterjesen
művelt földterületek: szőlők, kertek, valamint lakóházak és kézműipar számára
használt épületek (mint pl. malmok, boltok, karavánszerájok) maradhattak ma­
gántulajdonban vagy pedig a kegyes alapítványok tulajdonában. A termőterüle­
tet - az Oszmán Birodalom agrártársadalmának fő termelőeszközét - államosítot­
ták. Ettől kezdve az államosított földterület java részét zsold helyett, mindenkor
visszavonható javadalombirtokokként bocsátották haszonélvezőik rendelkezésé­
re. A parasztság nem járt rosszul a tímár-rendszer általános bevezetésével, mert
kevésbé volt kiszolgáltatva a javadalombirtokosoknak, mint a földbirtokosoknak.
Beadási kötelezettségük is kisebb lett és mindenekelőtt pontosabban körül volt
határolva, mint korábban, a gyakran zsarnokoskodó földbirtokosok idején.
A „földreform” ötlete nem magától a szultántól származott. Mehmed utolsó
nagyvezíre, Karamáni Mehmed pasa - Konyából származó muszlim teológus25 -
tervelte ki. Mehmed szultán érdeme azonban ezáltal aligha csökken; hiszen
felismerte, hogy ez az intézkedés elősegítheti állama megszilárdulását, és ezért
tekintélye és hatalma révén következetesen végre is hajtatta azt.
A birtokviszonyok alapvető megváltozásával az oszmán feudalizmus első sza­
kasza is véget ért. A fejlődés eme szakaszát a föld magántulajdonának domináns
voltajellemezte, habár egyidejűleg szaporodtak ajavadalombirtokok is. Mehmed
reformja révén a „javadalomfeudalizmus” döntő túlsúlyra tett szert az oszmán
államban, és általánossá vált a tímár-rendszer, amely azután évszázadokon
keresztül meghatározta az Oszmán Birodalom társadalmi-gazdasági viszonyait.
Az új birtokviszonyok jelentős kihatással voltak a társadalmi és állami élet számos
területére is. Feltehetően a birtokviszonyok megváltozásával hozható összefüggés­
be, hogy a II. Murád idején még uralkodó nomád életmód26 háttérbe kezdett
szorulni.
II. Mehmed uralkodása alatt került bevezetésre az oszmán javadalomfeudaliz­
mus keretében a javadalombirtokok mellett az ún. adóbérlet (iltizám) intézménye
is. Ez az állami adóbevételek bérbeadását jelentette. Az adóbérlet azt a célt
szolgálta, hogy az államapparátus készpénzszükségletét, mindenekelőtt az állan­
dó hadsereg kiadásait, beleértve a zsoldfizetést is, fedezze.
II. Mehmed uralkodása igen jelentős az államigazgatás további kiépítése

u A XV. században léteztek még keresztény szpáhik is. Ezek azonban lassacskán áttértek az iszlám
bitre, mert az uralkodó vallás felvételével bekerültek a kiváltságos rétegbe, ami sok előnnyel (pl.
nagyobb javadalommal) járt.
15 Ö 1477-től 1481-ig volt nagyvezír, és azon kevesek közé tartozott, akik ebbe a tisztségbe nem
a drvsirmt révén kerültek be.
“ A nomádság és a félnomádság ma is fellelhető Anatólia nagy kiterjedésű hegyvidékein.

59
 szempontjából is. Különösen kiemelkedő itt a jogszolgáltatás. Mehmed központo­
sító törekvései keretében, amelyek a nagymértékben heterogén tartományok
egységesítését szolgálták, nemcsak az egész birodalomra vonatkozó világi törvé­
nyeket (kánun) hozott, hanem számos már meglévő törvényt is kodifikált. Ezáltal
ezek a központi és a helyi hatóságok számára hozzáférhetőkké és alkalmazhatók-
ká váltak. Mehmed idején több világi törvénykönyvet 27 (kánunnáme) állítottak
össze.
A tímár-rendszer általános bevezetése az oszmán államot közigazgatási szem­
pontból is rendkívül komoly feladat elé állította. Szükségessé vált megszervezni
a javadalombirtokosok és a javadalombirtokok hozamának pontos nyilvántartá­
sát. Továbbá szükségesnek mutatkozott a gazdaság, különösképpen a mezőgaz­
daság teljesítőképességét is számon tartani, hogy a javadalombirtokok kiutalásá­
nál ne legyenek zavarok. Ebben az időben kezdték meg az egyes szandzsákok
adóösszeírását és meghatározták falvanként a név szerint felsorolt parasztok
beszolgáltatási kötelezettségeit.
Az említett összeírások elkészítése és vezetése jól működő pénzügyigazgatást
követelt meg. Egyéb területeken is lépésről lépésre épült ki az adminisztráció,
mivel az írásbeliség a közigazgatás keretében egyre nagyobb szerepet kezdett
játszani. Az Oszmán Birodalom jelentős megnövekedése miatt már lehetetlen volt
a parancsokat, utasításokat, kinevezéseket, előléptetéseket stb. csak szóbeli formá­
ban hozni. A szükségessé vált írásbeli feladatok ellátására ezért működőképes
kancelláriát hoztak létre, melynek elöljáróját a „szultáni monogram államtitká­
ra” (nisándzsi) személyében nevezték ki.
A szultán hatalma és tekintélye növekedett a gazdasági élet és az államigazga­
tás területén, ennek következtében megváltozott a kormányzási stílus és a proto­
kolláris szokás. A régi gázi-hagyomány — e szerint bármely alattvaló szabadon
megjelenhetett az oszmán uralkodó előtt - érvényét vesztette. A szultán már nem
ítélkezett személyesen, ezt a feladatot a dívánon belüli elnökléssel egyetemben
nagyvezírére hárította át. Az államtanács üléseit azonban a szultán továbbra is
ellenőrizte, mégpedig oly módon, hogy rács vagy függöny mögül figyelte a
tanácskozást. A korábbi viszonylag egyszerű érintkezési formák átadták helyüket
a bizánci példaképnek megfelelő, kiagyalt udvari ceremóniának.
II. Mehmed szultán különben vallási politikájával teljes mértékben követte
elődei türelmes magatartását, ezt egyébként a vallási törvény is előírta. A keresz­
tények (mint például Konstantinápoly ortodox pátriárkája) és a zsidók vallási
elöljárói jelentős privilégiumokban részesültek. A nem muszlim vallási közössé­
geknek ezen túlmenően saját hittestvéreikkel szemben bíráskodási joguk is volt.
A nem muszlim alattvalók (zimmi) helyzete nem volt kedvezőtlenebb a keresz­
tény országok jobbágyaiénál, sőt talán még kedvezőbb is volt annál. Vallásukat

” Egyik a parasztsággal és annak kötelezettségeivel, egy másik az oszmán állam közigazgatási

rendszerének felépítésével, egy harmadik különböző gazdasági kérdésekkel foglalkozik.

60
 akadály nélkül gyakorolhatták, és nem kellett több kötelezettséget teljesíteniük,
mint Közép-Európa azonos társadalmi rétegeinek.
A II. Mehmed által bevezetett újítások nem minden területen funkcionáltak
zavartalanul. Rövid időn belül túl nagy átszervezést hajtottak végre, így termé­
szetes, hogy komplikációk is jelentkeztek. Különösen nehéz volt a reformok
számára a pénzt előteremteni. A pénzügyigazgatás ezért alacsonyabb értékű
pénzérméket kezdett veretni és kényszerítette a lakosságot, hogy az eddig érvé­
nyes nagyobb nemesfémtartalmú érméket az újakra váltsa be. A pénz értékének
csökkenése általános áremelkedésekhez vezetett, és ez sok oszmán alattvaló reáljö­
vedelmének csökkenését okozta. Elsősorban a készpénzfizetésben részesülők, vala­
mint a kereskedők, akik teljesítményeikért készpénzt kaptak, szenvedtek az inflá­
ció következtében. A timáriótákat és a parasztokat mindez kevésbé érintette, mert
a mezőgazdaságban egyelőre még a természetbeni járadék volt az uralkodó.
Mehmed néhány újítása, illetve azok következményei egyes társadalmi csopor­
toknál meglehetős elégedetlenséghez vezettek, így a volt földbirtokosoknál, akik
a földreform során elveszítették földjeiket. Sokan zúgolódtak a bürokratizmus
terjedése és a kormányzati stílus megmerevedése miatt is. A dervisrendek kifeje­
zett ellenszenvvel viseltettek az újítások iránt, annál is inkább, hiszen ők voltak
az eltűnőfélben lévő gázi-hagyományok őrzői. A dervisek elkedvetlenedéséhez az
is hozzájárult, hogy őket is érintette a föld konfiskálása: a birtokukban lévő kegyes
alapítványok közül sok áldozatul esett a földreformnak. II. Mehmedről az a hír
járta, hogy szabadgondolkodó.28 így annak a mendemondának is lehet alapja,
hogy a szultánt 1481-ben heterodox halveti dervisek megmérgezték. Nem zárha­
tó ki teljesen az a gyanú sem, hogy a szultán halálában idősebb fia, Bajezid
herceg, a későbbi II. Bajezid szultán is szerepet játszott. Köztudomású, hogy a
herceg kapcsolatban állt az előbb említett dervisrenddel. Bajezidnek lett volna
oka az apagyilkosságra, mert Mehmed fiatalabbik fia, Dzsem herceg - akit
nemcsak apjuk kedvelt jobban, hanem a befolyásos Karamáni Mehmed pasa, a
nagyvezír is favorizált - apjuk halála után nagyobb eséllyel indult volna harcba
a trónért, mint bátyja. A tehetséges Dzsem kétségkívül jobban illett volna az új
államvezetési koncepcióba, mint a bigott Bajezid.

3. A szultánságtól a kalifátusig

Dzsem herceg a trónutódlás érdekében megkapta a fontos karamániai helytar­

tóságot, melynek Konya volt a székhelye. Az idősebb Bajezidnek be kellett érnie
a Közép-Anatólia északi részén fekvő, jelentéktelenebb, a fővárostól távolabb eső

28 Az ulcmákon (muszlim törvénytudók) kívül gyakran társalgón görög és humanista tudósokkal

is. Az a körülmény, hogy freskókat, sőt egy portrét festetett saját magáról, szintén szálka volt a
túlbuzgóság híveinek szemében.

61
 amasziai helytartósággal. Dzsem a szultáni trón elfoglalása szempontjából sokkal
kedvezőbb helyzetbe került, hiszen adott esetben elsőként érhetett Isztambulba.
A szultán halálakor Karamáni Mehmed pasa nagyvezír a fővárosban ugyan
titokban tartotta a hírt, de a Bajezidnek szóló levéllel egy időben titkos futárt
küldött Dzsemhez. A titkos üzenetben felszólította Dzsem herceget, hogy sürgő­
sen induljon útnak Isztambulba. A Dzsemnek szóló levél azonban Bajezid párthí­
veinek a kezébe került. Amikor a janicsárok tudomást szereztek a nagyvezír
kétkulacsos politikájáról, fellázadtak, és meggyilkolták a magas méltóságot.
A mai napig nem eldöntött tény, hogy a janicsárok - akik akkor már államot
képeztek az államban - miért álltak Bajezid herceg mellé. Vajon azért, mert a
jog szerint — mint idősebbet - őt illette a trón, vagy azért, mert gyenge kezű
uralkodónak tartották. Bárhogy is gondolták, II. Bajezid (1481-1512) a janicsá­
rok segítségével lépett trónra.
Az új szultán első ténykedése az volt, hogy atyja földreformját részben hatályon
kívül helyezte: a dervisrendeknek visszaadta a tőlük elkobzott földet. Ez a tett
is utal az új szultán szoros kapcsolatára a dervisrendekkel, különösen a halveti
renddel.1 így érthető, hogy Bajezid elnyerte a Véli ragadványnevet, melynek
jelentése „szent életű”. Bajezidnek azonban nem sikerült Mehmed nagy reformját
tökéletesen megsemmisítenie. Ugyan az elkobzott mülk-fóld egy részét is visszaad­
ta korábbi tulajdonosainak, a legtöbb föld azonban mégis állami tulajdonban
maradt. Az Oszmán Birodalomban a föld magántulajdona a következő évszáza­
dokban általában jelentéktelen volt.
Az anatóliai nagybirtokosok, akik többet vártak, elpártoltak Bajezidtől és
Dzsemhez csatlakoztak. Dzsem nyilván ketté akarta osztani a birodalmat, amikor
1481 májusában Burszában trónra lépett. Az idősebb testvér ebbe természetesen
nem nyugodott bele, és janicsárjaival Dzsemre - aki irreguláris csapataival nem
tudott a szultán katonai erejével szemben hatékony ellenállást tanúsítani - súlyos
vereséget mért. Dzsem a mamelukokhoz menekült, kiknek támogatásával valami­
vel később, 1482-ben megkísérelte a visszatérést Anatóliába. Vállalkozása azon­
ban ez alkalommal sem sikerült, s így kénytelen volt az oszmán földet mindörökre
elhagyni.2
Bajezid több mint 30 esztendős uralkodása sem kül-, sem belpolitikai síkon nem
volt kiemelkedő. Az oszmán állam területének nagyütemű terjeszkedése, amely
az oszmán történelemre eddig jellemző volt, nem folytatódott tovább uralkodása

1 így nevezték a rend alapítója, Ornar Halvati után, aki Szafi sejk, a Szafavida rend megalapítója
legszűkebb környezetéhez tartozott.
2 Dzsem először Rodosz szigetére ment a johannitákhoz, majd Franciaországba és végül VII. Ince
pápához, aki a szökevényt hajlandó volt befogadni. Ennek oka nemcsak az volt, hogy II. Bajezid
testvéréért Rómában tartásdijat fizetett, hanem az is, hogy a szultánt esetleg zsarolhassa. Mikor VIII.
Károly francia király 1494-bcn betört Itáliába, Dzsem az ő hatalmába került. A hazatérés reménye
végleg elszállt, Dzsem 1495-ben Itáliában halt meg. A mendemondák szerint VI. (Borgia) Sándor
pápa II. Bajezid megbízásából megmérgeztette.

62
alatt. Csupán kisebb területeket sikerült meghódítania, Hercegovinát 1483-ban
és két fontos kikötőt - Kiliát és Akkermant 1484-ben a Fekete-tenger északnyuga­
ti partján. E két város meghódítása, egyébként krími tatár segítséggel, azért vált
szükségessé, nehogy Lengyelország foglalja el e területet. Az oszmánok még egy
alkalommal összemérték erejüket a lengyelekkel (1497-1499), amikor győzelmük­
kel megakadályozták Moldva meghódítását. A lengyelek álma Moldva feletti
uralmukról evvel egyelőre szertefoszlott.3
A Lengyelország ellen irányuló két hadjárat mellett az oszmánok hosszú ideig
hadiállapotban álltak a mameluk Egyiptommal (1485-1491). E háborúskodásra
az adott okot casus belli gyanánt, hogy a mamelukok a győztes II. Bajezid Dzsem
felett aratott első győzelme után 1481-ben menedéket nyújtottak a menekülő
hercegnek, sőt segítettek neki, hogy az Oszmán Birodalomba ismét betörjön.
Ténylegesen azonban a harc Kelet-Anatóliáért folyt. A mamelukok győztek:
nemcsak a Zulkadr fejedelemség feletti fennhatóságukat sikerült megtartaniuk,
hanem az oszmánoktól még kisebb területeket is elhódítottak.
Valamivel sikeresebb volt az oszmánok tengeri háborúja Velence ellen
(1499-1502), amely az oszmán hegemóniát a Morea-félszigetre (az antik Pelo-
ponnészoszra) akarta kiterjeszteni. Az oszmánok már jóval e háború kitörése előtt
ütőképes flottát hoztak létre, amelynek mindjárt a háború elején, 1499. augusztus
végén, sikerült elfoglalnia Velence támaszpontját, a korinthoszi öbölbeli Lepan-
tót.4 Az oszmánok azonban kénytelenek voltak megelégedni kisebb területi nyere­
séggel a Peloponnészoszon, mivel Magyarország a pápa nyomására 1501-ben
Velence oldalán belépett a háborúba, és így nem látszott célszerűnek a kétfrontos
háború.5
II. Bajezid uralkodása világosan megmutatja, milyen szerepet játszott a szultán
ebben az időben az oszmán államszerkezeten belül. A teljes államhatalom a
szultán személyében koncentrálódott: szava törvény volt, melynek az alattvalók
vakon engedelmeskedtek. Bár a szultán döntéseit mindig megtárgyalta tanács­
adóival, a politika irányvonalát végső soron mégis egyedül határozta meg. Baje­
zid személyi hatalma semmi esetre sem volt kisebb, mint apjáé, II. Mehmedé
vagy pedig fiáé és utódjáé, I. Szelimé. Ugyanaz az államapparátus állott neki is
rendelkezésére, ugyanazokkal az erőforrásokkal egyetemben, mint apjának, II.
Mehmednek. Bajezid ennek ellenére lényegében passzív külpolitikát folytatott.
A hódításokról messzemenően lemondott. Ennek oka nem külső körülményekben
keresendő, hanem kizárólag a szultán személyében. Békés alkatának inkább

3 Ez a háború összetűzésekhez vezetett a Krími kánság és a Nagy Horda között, mely utóbbi
Lengyelországgal volt szövetségben. E harcok folyamán tűnt el a Nagy Horda a történelem színpadá­
ról.
* Törökül Inebahti, ma görögül Navpaktosz. Itt zajlott le nem egészen egy évszázaddal később
a híres lepantói tengeri csata.
5 A békekötésre Velencével 1502. december 14-én, Magyarországgal 1503. február 22-én került
sor.

63
megfelelt a meglévőt megőrizni, mint azt hódításokkal kibővíteni. Esetleges
ellenséges támadások leküzdése érdekében a hadsereget mindenesetre ütőképes
állapotban tartotta, melyet uralkodása idején szereltek fel tűzfegyverekkel. Baje-
zid ezenkívül saját birodalmában, valamint külföldön is, különösen Európában,
kiterjedt kémhálózatot6 tartott fenn, de ez nem akadályozta meg abban, hogy
ezekkel az országokkal egyidejűleg diplomáciai kapcsolatokat is fenntartson.
A béke hosszú évei nagyszabású építkezést tettek lehetővé, mindenekelőtt a
három fővárosban, Isztambulban, Drinápolyban és Burszában.7 Egyidejűleg
nagy gondot fordítottak az úthálózat kiépítésére.8
Belpolitikai síkon II. Bajezid törekvése kezdetben arra irányult, hogy felszá­
molja a II. Mehmed uralkodásának vége felé kialakult elégedetlenséget. Ezért -
mint említettük - az állami tulajdonba vett földeket részint visszaadta volt
tualjdonosaiknak. Ezenkívül jobb minőségű pénzérméket hozott forgalomba és
ezáltal csökkentette az inflációt. Bár ez az utóbbi intézkedés a gazdasági életre
kedvező hatással volt, az államkincstárnak nem vált javára. így ugyanis rendkí­
vüli esetekre, például a háborúra, nem állt elég pénz rendelkezésre. Ezért 1501-
ben a szultáni díván határozata alapján rendkívüli adót (aváriz)9 vezettek be.
A szabályszerű, vallásjogilag meghatározott adónemekkel ellentétben ez nem
csupán a már eddig is adóköteles réteget érintette, hanem valamennyi alattvalóra
nézve kötelező volt.
A rendkívüli adóval kapcsolatos pénzügyi politika ismét csak elégedetlenséghez
vezetett, ez alkalommal Közép- és Kelet-Anatólia lakosságánál, amely elsősorban
türkmén nomád törzsekből állt. Ezek eddig ugyanis nem fizettek adót. E türkmén
törzsek viszonya az oszmán hatalomhoz amúgy is feszült volt, ugyanis nem az
államvallást, a szunnita ortodoxiát követték, hanem egy a tizenkettes-siához
tartozó militáns szélsőséges szektának voltak hívei. A vörös fejfedők miatt, ame­
lyet a szekta tagjai hordtak, ezeket általában „vörösfejű”-eknek (kizilbas) nevez­
ték. Ez a szekta az azerbajdzsáni10 szafavida dervisrendből fejlődött ki, amely
nevét alapítójáról, Szafi sejkről” kapta. A „Fehér Kos” államalakulatának ha­
nyatlása következtében a szafavida rend mestere, a fiatal Iszmáil, magához
ragadta a világi hatalmat is, és 1501-ben Irán sahjává proklamálta magát. Az

6 Ez a kémhálózat már II. Murád óta működött.

’ Bár a szultán fő rezidenciáját Konstantinápolyba tette át, Drinápoly és Brussza továbbra is az
Oszmán Birodalom fővárosainak számítottak.
8 Leonardo da Vinci elkészítette a szultán számára ezen felül egy, az Aranyszarv-öblön átívelő
híd tervét is.
9 Arabjövevényszó, melynek speciális szakmai jelentése: 'előre nem látott események’. Egy XVII.
századi oszmán szerző, a híres Hadzsi Kalfa adata szerint ezen új adóforma ötlete már Mehmcdnek,
a Velence elleni hóditó háború (1462) győztesének gyakorlatában is előfordult.
Szafi sejk, teljes nevén Szafiuddin Iszhák (1252-1334) még ortodox muszlim volt, tehát még nem
síita.
" A szafavidarend székhelye a Tebriztől keletre fekvő Ardabil volt.

64
 anatóliai kizilbasok, akik tulajdonképpen oszmán alattvalók voltak, üdvösségüket
most már ettől az új hatalomtól remélték. Mivel helyzetük a XVI. század első
évtizedében természeti csapások következtében különösen megromlott, remélték,
hogy a várva várt Mahdi (Messiás) személye Iszmáilban testesül meg, akit Istent
megillető tiszteletben részesítettek.
így az a különös helyzet alakult ki, hogy éppen az a Bajezid szultán, aki szoros
viszonyban volt a dervisrendekkel, különösen a halveti renddel, kénytelen volt
egy másik dervisrend követői ellen fellépni. A halveti rend ezen túlmenően szoros
kapcsolatban állt a szafavida renddel. Az államérdek azonban nagyobb szerepet
játszott, mint a vallási meggyőződés. Meg kellett akadályozni, hogy Közép- és
Kelet-Anatólia elszakadjon az oszmán államtól és az új perzsa sahhoz csatlakoz­
zék. Ezért röviddel Iszmáil hatalomra jutása után megindult a „vörösfejűek”
üldözése, amelynek során sokukat áttelepítették a Peloponnészoszra. A kizilba-
soknak egyidejűleg megtiltották, hogy Perzsiába meneküljenek át Iszmáilhoz.
A kizilbas-heterodoxia ellen vívott harcban megerősítették az ortodox iszlám
pozícióját: vallási és jogszolgáltatási állásokat ezután már csak szunnita teológu­
sokkal, azaz ulemákkal töltöttek be.
A súlyos represszáliák, valamint az újonnan bevezetett rendkívüli adók (avá-
riz) kíméletlen behajtása heves „vörösfejű”-lázadást váltott ki, az úgynevezett
SzzAÁruZz-felkelést 1511-ben Antalja környékén. E felkelés vezetőjéről, Sahkuli-ról
nyerte nevét, akinek neve tulajdonképpen a „sah szolgájá”-t (azaz Iszmáil párthí­
ve) jelentette. Az oszmán államapparátusnak nem volt könnyű a felkelést lever­
nie.
A betegeskedő, öreg II. Bajezid uralkodása utolsó éveiben visszavonult a
kormányzás feladatától, ennek következtében fiai, Ahmed, Korkud és Szelim
elkeseredett viszályba kerültek a trónutódlás kérdésében. Bajezidnek végül nem
maradt más választása, 1512-ben lemondott egyik fia, Szelim javára, akit különö­
sen a janicsárok kedveltek. Az új szultán a maga módján köszönte meg apjának
e tettét, ugyanis azt röviddel később feltehetően megmérgeztette.

I. Szelim személyében ismét olyan szultán lépett a trónra, aki folytatta atyái
terjeszkedési politikáját. Bár uralkodása csupán nyolc esztendeig (1512-1520)
tartott, rendkívül jelentős volt az oszmán világhatalom megalapozása szempont­
jából.
Szelim trónra lépésekor újból veszélybe került az Oszmán Birodalom egysége.
Mindkét testvére megkísérelte ugyanis, hogy magához ragadja a hatalmat. Egyi­
küknek, a nagy műveltségű és alapvetően békés hajlamú Ahmednek sikerült a
régi feudális türkmén arisztokrácia maradványainak segítségével Konyát elfoglal­
nia és ezáltal gyakorlatilag megszereznie a hatalmat Anatóliában. A kizilbas-
mozgalom részéről is veszély fenyegetett, mivel ezt a Sahkuli-felkelés leverése után

65
még nem sikerült teljesen szétzúzni. Különösen veszélyessé vált a helyzet, amikor
Murád herceg, a szultán egyik unokaöccse12 állt a kisázsiai „vörösfejűek” élére.
Ezek időközben ugyanis Kelet-Anatóliában olyan hatalomra tettek szert, hogy
központjukban, Amasziában még a kádinak is a szafavidarend vörös sipkáját
kellett hordania.
Az, hogy Szelimnek sikerült ezeket a veszedelmes bomlasztó tendenciákat
megfékeznie, nemcsak brutális katonatermészetének - innen származik a ragad­
ványneve „Rettenetes” (Javuz) -, hanem sokkal inkább szilárd, rendelkezésre
álló centralizált államapparátusnak volt köszönhető. A XVI. századbeli Oszmán
Birodalom és az eurázsiai lovasnomádok - mint a hunok, Dzsingisz kán, Timur,
valamint a „Fehér Kos” - birodalomalapításai közötti különbség éppen abban
állott, hogy utóbbiak főként egyetlen erős uralkodószemélyiségtől függtek, és nem
rendelkeztek szilárdan kiépített államapparátussal. Ezért estek szét a legrövidebb
időn belül a nomádok államai az erős uralkodószemélyiségek halála után. Ez
természetesen nem vonatkozott az Oszmán Birodalomra.
Szelimnek sikerült leküzdenie a különféle irányból fenyegető veszélyt. A felzen-
dült kizilbasok Iszmáil sah támogatása ellenére sem tudták magukat hosszú ideig
tartani. Murád hercegnek nem volt más választása, Iszmáilhoz kellett menekül­
nie. Szelim testvére, Ahmed is, aki mindig távol tartotta magát a szafavidáktól,
vereséget szenvedett és fogságba esett, ahol megfojtották. Ugyanez lett a sorsa
Korkudnak, az uralkodó másik testvérének is. Szelim ezen túlmenően valameny-
nyi elérhető unokaöccsét, sőt saját négy fiát is megölette. így biztosította a trónt
(Hódító Mehmed törvénykönyve értelmében) kedvenc fia, Szulejmán számára.
Szelim, alighogy biztosította hatalmát az egész birodalomban, máris megkezd­
te a leszámolást a „vörösfejűekkel”. Az mindenesetre bizonyos, hogy szó sem volt
valami általános síitaüldözésről. A kizilbasokat nem annyira eretnek vallási
felfogásuk miatt üldözték, hanem sokkal inkább azért, mert mint Iszmáil sah
elővédéi a birodalom határain belül állandó veszélyt jelentettek az oszmán hege­
mónia számára Anatóliában. Először arra kötelezték a „vörösfejűeket”, hogy
írassák össze magukat. Azután eretnekség miatt részint börtönbe vetették, részint
kivégezték őket. (Számuk állítólag 40 ezer volt.)13
Ez a nagyarányú kizilbas-üldözés, mely céljának megfelelően elérte, hogy az
oszmán hadseregnek nem kellett hátbatámadástól tartania, Szelim számára utat
nyitott a perzsa háború megkezdéséhez. A 140 ezer főt kitevő oszmán hadsereg
1514 tavaszán mélyen benyomult Kelet-Anatóliába anélkül, hogy ellenállásra
talált volna. Iszmáil sah, hogy kímélje haderejét, kitért a nyílt csata elől és a
„felégetett föld” stratégiáját alkalmazta. Iszmáil kényszerítve volt az ilyenfajta

12 Ahmed egyik fia, bár Ahmed maga kizitbas-eUenes volt.

13 A számadat ‘40 ezer’ most sem veendő pontosnak. Ez iszlám területen, mint már említettük,
annyit tesz csupán: ‘nagyon sok’.

66
hadvezetésre, mivel a szafavida14 állam kétfrontos háborúba bonyolódott. Az
oszmánok nyugat felől jövő támadása mellett a perzsák 1510 óta hadiállapotban
álltak országuk északkeleti határán az üzbégekkel15 is. Iszmáil stratégiájának
eredményeként bárhova is nyomult előre az oszmán hadsereg, nem talált sem
lakosokat, sem élelmiszert, csak földig lerombolt falvakat, feldúlt szántóföldeket.
A jelentős területi nyereségek - a szafavidák hatalma alá tartozó Erzindzsán és
Erzerum városainak bevétele - ellenére a hadjáratot kudarcba fulladás veszélye
fenyegette. A janicsárok is zúgolódtak, mivel komoly nehézségekbe ütközött az
ellátásuk, és zsákmányra sem tudtak szert tenni. Elégedetlenségük hamarosan
nyílt lázongásba csapott át. A tüzet a janicsároknál nagy becsben álló bektasi-
dervisek is szították, akiknek vallási nézetei részint megegyeztek a szafavida rend
felfogásával. Miután sikerült a nyugalmat a janicsároknál helyreállítani,16 a
szultán a szafavida hadsereget döntő csatára kényszerítette.
Hogy mennyire helyes volt Iszmáil eredeti stratégiája, a harc nélküli visszavo­
nulás, megmutatja az a nyílt csata, melyet a két hadsereg 1514 augusztusában
Csaldiránnál a Van-tótól északkeletre vívott meg. A szafavida csapatok fanatikus
bátorságuk ellenére sem voltak képesek felvenni a versenyt a kitűnően képzett s
a számviszonyokat és a műszaki szintet tekintve toronymagasan fölöttük álló
oszmán hadsereggel szemben. Egyedül annak köszönhető, hogy Iszmáil súlyos
veresége nem vezetett a szafavida állam felbomlásához, hogy az oszmán uralkodó
nem tudta teljes mértékben kiélvezni győzelmét. Ugyan Tebriz, a szafavida
főváros, átmenetileg oszmán kézre került, és a legkiválóbb kézműveseket a város­
ból Isztambulba telepítették át,17 de Örményország havasi éghajlatában, a már
erősen közelgő tél miatt a szultán nem gondolhatott a megvert ellenség üldözésé­
re. így nem maradt más választása, mint a visszavonulás. Annyit mindenesetre
sikerült elérnie, hogy Anatóliát hosszabb ideig nem veszélyeztette a szafavida
Perzsia. 1514-1516 között jelentős kurd területek, a Kelet-Anatóliai Dijárbekir,
Mardin és Bitlisz környéke és egy mameluk hűbéres állam, Zulkadr fejedelemség,
kerültek beolvasztásra az Oszmán Birodalomba.
A janicsárok, akik már kezdettől fogva erős ellenszenvvel viseltettek a végső
soron mégiscsak muzulmán szafavidákkal való háborúság ellen-, titokban azt
remélték, hogy a következő hadjárat Európa ellen fog irányulni, de keserűen
kellett csalódniok. Szelim a mameluk birodalmat akarta bekebelezni. A becsvá-

14 A tudományos irodalomban használatos szafavidák terminus a Szafi sejkig visszavezethető

dinasztiát, névrészként pedig az Iszmáil által alapított államot jelöli.
13 Az oszmán állam felső vezetése még az üzbégekkel is felvette a kapcsolatot, hogy a síita
ellenséggel szemben közösen léphessenek fel.
16 A korábbi szokással ellentétben a szultán ebből az alkalomból nevezett ki először egy olyan
parancsnokot (aga) a janicsárok élére, aki nem a csapatnál, hanem a szeráj-iskolában nevelődött.
Ennek a rendelkezésnek az volt az értelme, hogy a felsőbb állami hatalom korlátlan befolyását a
janicsárok felett biztosítsa.
17 Ök képezték a később oly híres isztambuli kézművesség alapját.

67
VI. Állam és társadalom
az Oszmán Birodalom
virágzásának idején

1. Állam, szultán, központi igazgatás

Az az államalakulat, melyet I. Szelim hátrahagyott, a világ egyik legerősebb

hatalma volt. Örményországtól Nándorfehérvárig, az Ukrán sztyepptől (mely a
hűbéres Krími kánság hatalma alatt állt) a távoli Egyiptomig és az Arab-félszi­
getig terjedt e birodalom.
Az oszmán állam legfontosabb külpolitikai alapelve a terjeszkedés, belpolitikai
pedig a fennálló viszonyok fenntartása volt.
Az állandó területi terjeszkedés nagymértékben azzal a ténnyel függött össze,
hogy az Oszmán Birodalom mint muszlim államalakulat vallásjogilag is erre
volt kötelezve. Az iszlám jogi felfogása szerint jobb valamely monoteista „könyves
vallás” tagjait hódoltatni és oltalmat biztosítani számukra, mint fegyveres erővel
igázni le őket. A keresztény hűbéres államoknak a Porta részéről biztosított
létjogosultságát e nézőpontból kell szemlélni. E hűbéres államok, elismervén az
oszmán főhatóságot, a muzulmán jog szempontjából nem a „háború házának”,
hanem az iszlámhoz tartozó területnek számítottak.
Az oszmán államvezetés rugalmasan járt el, a „háború házának” az „iszlám
házává” való átalakítása kérdésében egyaránt figyelembe véve a belső és a
külpolitikai viszonyokat.
E politikának része volt az is, hogy a Porta - erejét szabadon tartandó más
frontokon történő hadműveletek részére - különböző európai országokkal, meg­
határozott időre szóló békeszerződéseket kötött. Ugyanakkor szilárd elhatározása
volt, hogy az illető megállapodást az első kedvező alkalommal megszegje. Ez az
ellenséggel szemben alkalmazott módszer, amely a „képmutatás” (müdárá)' elvén
alapult, a muszlim jog szempontjából erkölcsileg pozitív magatartásnak számí­
tott.
Ami az oszmán állam belső szerkezetét illeti, jól illik rá a tömegállam megjelölés;
nemcsak az Oszmán Birodalom rendkívül nagy földrajzi kiterjedése és lakosainak

1 Ehhez vő. Hans Joachim Kissling: Rcchtsproblematikcn in den christlich-muslimischen Beziehun-

gen, vorab im Zeitalter dér Türkenkriege. Graz, 1974. (Kleine Arbeilsreihe des Instituts tűr Europái-
sche und Vergleichende Rcchtsgeschichte an dér Rechts- und Staatswisscnschaftlichen Fakultat dér
Universitát Graz, H. 7.)

70
 nagy száma, hanem mindenekelőtt az erős központosítás miatt, mely óhatatlanul
bizonyos uniformizálódáshoz vezetett. Néhány csatlós állam kivételével a biroda­
lom legnagyobb részét egységes, autokratikusán szervezett sablon szerint igazgat­
ták.
Ami a belső rendet és a stabilitást illeti: az Oszmán Birodalom - az akkori
mérce szerint -jogállam volt. Szilárd törvényes rend uralkodott, amely mindenki­
re, még a szultánra is vonatkozott. Ennek a jogrendnek az alapját a vallási
törvény képezte. Olyan jogeseteket, amelyeket a vallási törvények nem szabályoz­
tak, mint már említettük, a szultán nevében kiadott „világi törvények” (kánun)
alapján oldottak meg. Ha ezek sem voltak kielégítőek, a helyi szokásjogot (örf)
vették igénybe. Kerülték az ad hoc döntéseket, jogrendjükben a precedens ko­
moly szerepet játszott.
Szintén a belső rend fenntartását szolgálták - mai kifejezéssel - ajóléti intézke­
dések. Azok az elfogult európai nézetek, melyek az oszmán államot csupán barbár
hordának tekintik, melyben az alattvalók jogfosztottan, az uralkodóréteg kénye-
kedvének kiszolgáltatva éltek, nem fedik a valóságot. Az államvezetés ugyanis
már csak saját érdekében is arra törekedett, hogy alattvalóinak, akik a termelő­
munkát végezték és végső fokon az oszmán állam hatalmának és virágzásának
fő forrását képezték, elviselhető élet- és munkafeltételeket biztosítson. Nemcsak
a beadási kötelezettségeket szabályozták kínos pontossággal, hanem maximálták
a legfőbb fogyasztási cikkek árait, és a nagyvárosok élelmiszerellátását állami
direktívák alapján szervezték meg. Az alattvalók esetleges gyötrése súlyos bünte­
tést vont maga után. Az alattvalók, a helyi hatalmasságok túlkapásainak meg­
akadályozása céljából korlátlan panasztételi lehetőséggel rendelkeztek. Minden
alattvaló, függetlenül attól, hogy muzulmán, keresztény vagy zsidó - ha jogaiban
sértve érezte magát - jogosult volt ügyében közvetlenül a birodalmi tanácshoz,
a szultáni dívánhoz fordulni. Ez az - egyébként gyakran igénybevett - panaszjog
további bizonyítéka az Oszmán Birodalom jogállamiságának.
Az állam élén a szultán állt, akit leggyakrabban padisahnak neveztek. A szultán
az államot ebben az időben nem csupán elvont értelemben testesítette meg, mint
később, amikor a hanyatlás már megkezdődött, és a tényleges hatalom különbö­
ző egymással vetélkedő politikusoknak vagy politikai csoportosulásoknak a kezé­
ben volt. A szultán nem primus inter pares, hanem korlátlan uralkodó, aki - a
jogrendnek megfelelően - élet és halál ura volt. Amióta a régi feudális arisztokrá­
ciát - a gyermekadóból származó személyek javára - visszaszorították, megszűn­
tek az olyan kiváltságos családok, amelyek, csupán saját érdekeiket szem előtt
tartva, a szultán részéről különös bánásmódot igényeltek s abban részesültek
volna. A szultán így az összes alapvető döntést, pl. a hadüzeneteket és a békeköté­
seket magának tarthatta fenn. A legfontosabb politikai tisztségeket is ő adomá­
nyozta, s bármikor vissza is vonhatta azokat saját belátása szerint. Mivel a szultán
a legmagasabb vezetői pozíciókat általában a gyökerüket vesztett, családi kapcso­
latokkal és földbirtokkal nem „terhelt”, különösen hű emberekre bízta - akik a

71
gyermekadó intézményéből származtak nem kellett egy esetleges arisztokrata
réteg ellenállásától tartania. Az a tény, hogy a szultán nem kényszerült valamely
családhoz való tartozást, nemességet vagy pedig vagyoni viszonyokat figyelembe
venni, lehetővé tette számára, hogy a különféle pozíciókat elsősorban a teljesítmé­
nyi elv szerint töltesse be. Ogier Ghiselin von Busbeck, aki hosszú éveken át volt
a Habsburgok követe a Portán a XVI. század 50-es éveiben, csodálkozva s
egyben találóan állapította meg: „A születés itt senkit sem különböztet meg a
másiktól. Mindenki olyan tiszteletben részesül, mint ami állásának és hivatalának
kijár. Nincs itt rangviszály; mindenkinek az az állás adja meg a rangját, amit
betölt. A pozíciókat és az állásokat azonban a szultán maga adományozza. S mit
sem törődik gazdagsággal avagy a ködös nemesi származással, tekintéllyel avagy
a tömeg ítéletével. Csakis az érdemeket, az erkölcsöt, a tehetséget és az alkalmas­
ságot veszi figyelembe. Mindenki az erényeinek megfelelően részesül kitüntetés­
ben.”2
A szultán nem volt alávetve valamely intézmény ellenőrzésének, azonban a
vallási törvény elveinek megfelelően kellett eljárnia. S mivel politikai hatalma
mellett ő rendelkezett a fő termelőeszközzel, a termőfölddel, hatalmát despotikus­
nak is nevezhetjük; hangsúlyozva, hogy nem lenne szerencsés e megjelölést
pejoratív értelemben alkalmazni. Az mindenesetre tény, hogy a szultán hatalmát
Európa abszolutikus uralkodóinál jóval korlátlanabbal gyakorolta.
Az oszmán hercegeket megfelelő módon felkészítették a szultánság nehéz fel­
adatára. Már zsenge gyermekkorukban megtanultak írni és olvasni, elsajátították
az iszlám alapelveit, és bevezetést nyertek a finom udvari műveltségbe. Később
— serdülő korukban — valamely szandzsák helytartói lettek, hogy ily módon, egy
a katonai és közgazdasági kérdésekben egyaránt járatos, tapasztalt „hercegneve­
lő” (lala) vezetése alatt elsajátítsák a kormányzás művészetét.
A központi államigazgatás a szultán háztartásától élesen elkülönült. A szultáni
háztartás patrimoniális tisztségviselői, tehát azok, akik a szeráj3 szolgálatában
álltak, három főcsoportba oszthatók: a „belső szolgálat”, a „külső szolgálat” és
a szultáni háremen belüli szolgálat. Az ún. „belső szolgálat” (enderún) személyze­
tének feladata lényegében a szultán kiszolgálásából állt. Ide tartoztak a „belső
kamara” (húsz oda) szolgálattevőin kívül: a szultáni fegyverhordozó (szilahdár),
a kengyeltartó (rikábdár), a szultán felső ruházatának gondozója (csuhadár), a
szultán fehérneműjét gondozó ifjonc (dülbend oglani), a szultán személyes kincstá­
rának (hazine), továbbá a szultáni konyha (kiler) és a szultán személyes hadjárati
szolgálatának (szeferli oda) beosztottjai. A „belső szolgálat” keretében bizonyos
számban fehér eunuchok (akaga) is ténykedtek, ők legfőképpen a szultáni szeráj
belső palotájának (a szultáni lakhelynek) kapuját őrizték.

2 0. G. von Busbeck: Vier Briefe aus dér Türkei. (Aus dem Lateinischen übers., eingel., und mit
Anm versehen von W. von Steinen.) Erlangen, 1926. 64.
’ Az isztambuli szultáni palota, a mai Topkapi szeráj értendő alatta.

72
 Az Oszmán Birodalom központi szervei1 a XVI. században
SZU I.TÁ N („nagyúr”)

szultáni háztartás központi államigazgatás

szultáni tanács (díván)

szultáni hárem belső szolgálat (enderűn) külső szolgálat (hírűn)-----
ván tagjai:
sejhül-
NAGYVEZÍR iszlám
belső tudósok3
legfőbb a szultán kamara
(hász oda) DEFTER­ KUPOLA­ HAD-
fekete édesanyja komisszárok' DÁROK VEZÉREK BÍRÁK
cunüch
(2-3) (2-3) /(2)
( dárüsszááde a szultán kengyel "-agák
agaszi) személyzete2 többek közölt:
a szultán janicsáraga — NISÁNDZSP TENGERNAGY / A RUMÉLIAI a sejhül-
feleségei
szultáni a Porta további (kapudán pasa) BEGLERBÉG iszlám
magánpénztár közvetlen hatósága
fekete “ egységeinek
eunuchok ( hazine-ji
ágyasok agái6
hássza )
ZTZ a csausok főnöke
az aj lónál lók__ d í v á n s/z o 1 g á k
hárem- szultáni
főnöke
hölgyek konyha
(kiler) a díván tit­
udvari hírnökök
károk főnöke kjanicsáraga
( müteferrikák)
háremi a szultán (reiszül-
tanuló- személyes kütláb ) * főkamarás
lányok hadjárati a la bárdosok ( kapudzsilar
szolgálata ( baltadzsik ) kedhüdászi)
(szeferli oda) a defterdárok a nisándzsi
munkás díván tit­ dívántit- szertartás-
rab nők kézművesek kárai kárai mester
fehér és szolgák
(leszifáksi>
eunuchok
* a csausok
csausok főnöke

az udvari
szeráj iskola aj lón ál lók hírnökök főnöke

központi pénz­ központi kataszteri

ügyigazgatás hivatal (defterháne )

1
a Porta továb­ területi területi helyi igazság­ helyi
janicsárok helyi pénz­
bi közvetlen haderők hadiflotta illetőségű
közigazgatás ügyigazgatás szolgáltatás
egységei (szpáhik stb.) muftik

1 E táblázatban csupán a leglényegesebb momentumokra lérünk ki. 6 Lásd Az oszmán szárazföldi alakulatok szervezete a XVI. században c. táblázatban
2 A szultán fegyverhordozója, kengyeltarlója, felsőruha- és alsóruha-öltöztctője. JELMAGYARÁZAT
’ A szultán W^vJja (hitoktatója), imdmja (előimádkozója), a főorvos, a fősebész, a főszemész és a NAGYBETŰK: az Oszmán Birodalom legfontosabb méltóságai
főcsillagjós. *: a fő feladat más területen van
4 A városkomisszár, a takarmány-, a konyha- és a pénzverdéi komisszár. -* alárendeltség
5 Azért nevezték így őket, mivel jogosultak voltak közvetlenül a szultán lova mellett haladni, amikor
az lovagolt. A fentebb pontosabban megnevezett méltóságokon kívül ide tartoztak a szultán zászlótar­ V egyéb kapcsolat
tója, a két lovászmcsler, valamint a különböző solymászok parancsnokai.
 Ugyancsak a „belső szolgálathoz” tartozott a már említett szeráj-iskola is,
amelyben II. Mehmed uralkodása óta az apródokat (icsoglán) nevelték. A gyer­
mekadórendszer keretében szüleiktől elvett kisfiúk közül ugyanis a szellemileg és
testileg különösen alkalmasakat ebbe a palotaiskolába osztották be. Itt szigorú
fegyelem mellett széles körű ismereteket kellett szerezniük az ún. „három nyelv­
ből” (oszmán-török, arab és perzsa), szépírásból, muzulmán hittanból és a hadtu­
dományokból, amelyekhez a fegyverismereten és a katonai elméleten kívül ke­
mény fizikai kiképzés is tartozott. Az apródok túlnyomó része a kiképzés befejezte
után a Fényes Porta lovasegységeihez került beosztásra. A legkitűnőbbek előtt
azonban megnyílt a felemelkedés útja: a legmagasabb állami tisztségeket tölthet-
ték be.
A „külső szolgálatot” (bírún) teljesítők a szeráj külső részében tevékenykedtek,
a következő beosztásokban: kapuőrök (kapudzsi), az istálló és konyha beosztott­
jai, valamint a szultáni testőrök (bosztandzsi) * akik egyéb más feladaton kívül a
szerájon belüli rendőri és karhatalmi funkciót látták el. A porta központi katonai
egységei (kapukulu) szintén a „külső szolgálathoz” tartoztak.
önálló intézményt képezett végül a szultáni hárem, amelyben a szultán felesé­
gei, valamint egyéb női hozzátartozói és a szolgálólányok éltek. Nagy Szulejmán
idejéig szokásban volt, hogy a szultánok idegen uralkodóházakból származó
hercegnőket vegyenek feleségül.5 Az, hogy a szultánok csupán ágyasokat tartsa­
nak, csak később jött „divatba”. A háremben csak teljesen megcsonkított fekete
eunuchok (hárem agaszri)6 teljesíthettek szolgálatot. A szultánon kívül férfinak
(még fehér eunuchnak sem) volt szabad a hárembe belépnie.
A szultáni háztartás személyzete kivétel nélkül rabszolgákból állt. Az eunu­
chok, a szolgálólányok mind a szultán tulajdonát képezték. Az egyéb szolgálatte­
vők úgynevezett katonai rabszolgák (kul) voltak.
A szultáni háztartástól a központi államigazgatás határozottan el volt különít­
ve. Mivel a szultán nagy kiterjedésű birodalmának már nem tudott minden
problémájával személyesen foglalkozni, mint az az oszmán állam kezdeti idején
még lehetséges volt, különféle ügyeket körülhatárolt kompetenciával átruházott
az arra illetékes személyekre. A gyakorlati politika irányítása a nagyvezír feladata
lett, aki ezt a szultán által meghatározott irányelvek szerint végezte. A nagyvezír
személyétől függött, hogy ennek keretében mekkora hatalomra tud szert tenni.
A birodalom pénzügyi politikája a fő defterdár hatáskörébe tartozott. Csupán az
Oszmán Birodalom első muftija, a sejhüliszlám rendelkezett - a szultánnal való
viszonyában - meghatározott önállósággal. A vallási, illetőleg jogi ügyekben
illetékes két „hadbíró” ezzel szemben a szultán két közvetlen beosztottja volt.

4 A bosztandzsi szó szerint 'kertész’jelentésű: e csapat tagjai eredetileg kerti szolgálatot láttak el.
5 Ezek között keresztény (bizánci) hercegnőket is.
“ Az eunuchok kasztrálással ncmzésképlclcnné lett Icrfiak voltak. A fekete eunuchoknál nemcsak
a heréket, hanem a péniszt is eltávolították.

73
 Az oszmán szárazföldi alakulatok szervezete a XVI. században'

JELMAGYARÁZAT
—» alárendeltség------ » egyéb kapcsolat
 A fontosabb politikai döntéseket az említett magas tisztségviselők azonban nem
egyénileg hozták. Orhán ideje óta (más muzulmán államokhoz hasonlóan) az
Oszmán Birodalomban is létezett birodalmi tanács, az ún. szultáni díván (díván-i
hümájún). Mint említettük, ez az intézmény nem hozott döntéseket, hanem
csupán tanácskozó szerv volt a fontosabb államügyek vonatkozásában. Ezen
kívül a legfelsőbb magánjogi bíróság funkcióját is ellátta. Mind muzulmán, mind
keresztény hatalmak követeit szintén a szultáni díván keretében fogadták. A dí­
ván a szeráj külső részében (bírún) tanácskozott, és Nagy Szulejmán szultán
trónra lépése idején (1520) a következő tagokból állt: a nagyvezírből, aki az
üléseket vezette, két-három kupolavezírből,7 akik ezt a nevet arról a kupoláról
kapták, amely a tanácstermet beborította, a két defterdárból, ti. a ruméliaiból és
az anatóliaiból, a két hadbíróból, valamint a nisándzsiból. A sejhüliszlám, a biroda­
lom legfelsőbb muftija - aki magasabb rangú volt a hadbíróknál, s gyakorlatilag
egy szinten volt a nagyvezírrel —, nem volt a díván tagja, mivel pusztán vallásjogi
problémákkal foglalkozott, míg a birodalmi tanács feladatai kizárólag politikai
jellegűek voltak. A ruméliai beglerbég, valamint a flotta főparancsnoka (kapudán
pasa) Nagy Szulejmán szultán idején lett a birodalmi tanács tagja. Más szolgálat­
tevők is jelen voltak a díván ülésein, végrehajtó szervként. Ezeknek azonban nem
volt joguk helyet foglalni és a tanácskozásokba bekapcsolódni. Közéjük tartozott
az udvari futárok (müteferrika), valamint a csausok főnöke, továbbá több kapus
és dívántitkár (kátib) — akiknek feladata az írásbeli munkák elvégzése volt —,
valamint a janicsárok agája8 is, aki a birodalmi tanács biztonságáról gondosko­
dott. Az udvarmester (tesrifátcsi) szintén jelen volt a díván ülésein, mivel a
protokolláris vonatkozások a szultáni udvarban, valamint az oszmán államigaz­
gatásban fontos szerepet játszottak.
A szultán a díván tanácskozásain - Hódító Mehmed ideje óta - csak ritkán vett
részt. Mint említettük, időnként azonban ellenőrzés céljából rács mögül hallgatta
a dívánteremben a tanácskozásokat. A haditáborban e célra függöny szolgált.
A legfontosabb dolgokról a nagyvezír mindenesetre ünnepélyes kihallgatás (arz)
során tájékoztatta a szultánt, hogy elnyerje annak beleegyezését és megkapja a
megfelelő okiratba foglalási utasítást.
A birodalom óriási kiterjedése, valamint az erős centralizálás eredményeként
Hódító Mehmed ideje óta meghatározott kompetenciákkal rendelkező bürokrati­
kus apparátus jött létre. Ez idő óta ugyanis egyre több adminisztratív ügyet
intéztek írásban. A sokrétű írásbeli feladatot, mint pl. a helyi hatóságoknak szóló

7 Nagy Szulejmán szultán idején csak a vezíreknek (nagyvezír és alvezírek) járt a pasa cím, ami
egy három lófarokkal (tug) díszített lobogóra jogosított. A nagyvezír - különleges rangját jobban
hangsúlyozandó - később négy vagy öt tugot is kapott. Az alvezírek között létezett egy hierarchia:
második, harmadik negyedik stb. vezír, ahol a második vezír a nagyvezír helyettese volt.
“ A janicsáraga csak később lett a díván teljes jogú tagja, amikor befolyása a szultáni hatalom
egyidejű gyengülésével szemben megnőtt.

74
 intézkedéseket, katonai, vallási és polgári (egyebek között pénzügyigazgatási)
tisztviselők kinevezését, a számos panaszlevéllel kapcsolatos állásfoglalásokat a
központi állami kancellária végezte. E szerv a szultáni dívánnak volt alárendelve.
A külföldi hatalmakkal való levelezés, amely Nagy Szulejmán idején erősen
kibővült, szintén az állami kancellária feladatkörébe tartozott. E hatóság min­
dent egybevéve évenként több mint 3 ezer iratot szerkesztett meg, ez olyan
nagyságrend, amelyet európai vonatkozásban csupán a pápai kancellária ért el.
Az oszmán állami kancellária élén a nagy tekintélyű „szultáni mongram államtit­
kára” (nisándzsi)9 állt, akinek feladata volt, hogy gondoskodjék a kiterjedt kancel­
láriai munkák zökkenőmentes lebonyolításáról, ellenőrizze a szultán nevében
kiadott iratokat, azok jogszerűségét, a szultáni mongram felrajzolásával hitelesít­
se azokat. A szultán maga nem írta alá az iratokat. A fent említett államtitkár
csak Nagy Szulejmán idején kapta meg pótlólagos feladatként, hogy kidolgozza
és kodifikálja a szükséges új világi törvényeket (kánun).
A két defterdárnak alárendelt pénzügyigazgatás10 a díván hatáskörén kívül
állt. A ruméliai az európai, az anatóliai az ázsiai területekkel foglalkozott.11
A ruméliai defterdár, akit fő defterdárnak (bas defterdár) is neveztek, egyúttal az
egész Oszmán Birodalom pénzügyeinek legfelsőbb felügyelője is volt. Nagy Szu­
lejmán szultán uralkodásának kezdetén a nemrégen megszerzett arab területek
• részére új defterdári állást is rendszeresítettek Aleppó székhellyel.
A defterdárok funkciója sokrétű volt. Ide tartozott az állami pénzügyek intézé­
se, beleértve az állami uradalmak (hász-i hümájún) pénzügyeit is, valamint a
készpénzbevételek elszámolása. Ez utóbbi a hűbéres államok adójaként (harádzs),
adó-, vám- és bérleti bevételként valamint az adóbérleti intézmény keretében
került az államkincstárba. A készpénzkiadások, azaz zsold-, valamint bérfizetés,
a szultáni szeráj fenntartására fordított költségek, az ajándékokra költött pénz,
az áru-, valamint anyagbeszerzés főleg katonai célokra fordítandó költségei stb.
is ide tartoztak. A földbirtoklás nyilvántartása szintén a pénzügyigazgatás hatás­
körébe tartozott. Nagy Szulejmán szultán uralkodása óta e célra külön defterdári
hivatalt létesítettek, a „javadalombirtokok nyilvántartásának defterdárja” (tímár
defterdári) megjelöléssel.
Annak érdekében, hogy a termőföld hozama a tímár-rendszer keretében hasz­
nosítható legyen, szükség volt a mezőgazdaságból származó jövedelmek pontos
nyilvántartására. Az ennek megfelelő összeírásokat, amelyek célja többé-kevésbé
azonos volt az európai feudalizmus urbáriumaiéval, az Oszmán Birodalom min­
den vilájetében, illetve szandzsákjában elkészítették. Az összeírások tartalmazták
a vonatkozó területi egység szolgáltatásaival kapcsolatos törvényes rendelkezése­
ket (kánunnáme). Nemcsak a legkisebb területi egységeket (náhije), hanem annak

9 A díváni titkárok fejének hivatalát (reiszülkiittáb ) a továbbra is meglevő nisándzsi hivatala mellett
csak Nagy Szulejmán szultán idején alakították ki.
10 Az államkincstártól világosan elkülönítették a szultáni magánvagyon!.

75
 összes helységét, azon belül az adóköteleseket név szerint, valamint a kivetett
adónemeket is felsorolták. Ezek mellett az ún. részletes összeírások (defter-i mufasz-
szal) mellett létezett másik fajta nyilvántartás is, amelynek célja a jövedelmek
elosztásának összefoglaló bemutatása volt. Ezek az ún. összefoglaló nyilvántartá­
sok voltak (defter-i idzsmál)."
Az oszmán államapparátus Nagy Szulejmán szultán uralkodása idején olyan
bonyolult volt, hogy az újonnan kinevezett nagyvezírek is csak nehezen tudtak
benne tájékozódni. Az államszervezetnek így szüksége volt nagy műveltségű
tisztviselőkre, kiknek képzettsége a tisztán szakmai jellegű ismereteken kívül a
muzulmán teológiára, az arab, illetőleg perzsa nyelvre és irodalomra, a történe­
lemre és a földrajzra is kiterjedt. A központi államigazgatás tisztviselői kivétel
nélkül a cselebi címet viselték, csak később nyerték el az efendi címet. Az efendi cím
eleinte csak a muszlim lelkészeknek járt.
A rendelkezéseket a helyi hatóságok részére az oszmán központi államigazgatás
jól képzett hivatalnokai továbbították. Ezeken a posztokon részint a magasabb
rangú udvari küldöttek (müteferrika), részint pedig az alacsonyabb rangú küldön­
cök, az ún. waujok álltak.
Mint már említettük, az Oszmán Birodalom mint muszlim államszervezet
teljes mértékben a vallási törvénynek volt alárendelve. így érthető, hogy a fent
említett központi államigazgatáson kívül kiterjedt vallási igazgatási apparátus is
létezett, amely teljesen az ortodox ulemák kezében volt. A teológiai-jogi
- muszlim szakkifejezéssel „tudományos” - pályán (ilmijje) tevékenykedő szemé­
lyeket főként három területen: a főiskolákon, a bíráskodásban, valamint a jogi
szakvéleményezésben alkalmazták, s minden további nélkül áthelyezhetők voltak
az egyik szakterületről a másikra.
A muszlim főiskolákon (medresze) nemcsak teológiai szaktudományokat - ko­
ránmagyarázatot, hagyománytant, muszlim jogot és liturgiát — oktattak a pro­
fesszorok (müderrisz), hanem etikát, államtudományt, természettudományokat,
matematikát, arab nyelvet és irodalmat, retorikát, stilisztikát, történelmet és
kalligráfiát is. E főiskolák tudományos szintjüket tekintve meglehetősen külön­
böztek egymástól. Csak azokat vették fel, akik az ún. korán-iskolákban (mekteb)
megtanultak írni, olvasni, és a koránt is bizonyos mértékben megismerték már.
Ezeknek az elemi iskoláknak — amelyek felett a helyi kádik gyakorolták a felügye­
letet - a nívója többnyire meglehetősen alacsony volt. Didaktikailag a „szóról
szóra tanulás” alapján álltak, s ezenkívül gyenge képzettségű, nem az ulemák
közé tartozó tanítók oktattak bennük. Habár a korániskolák minden városban
fellelhetők voltak, a lakosság túlnyomó része mégis írástudatlan maradt: az
alsóbb társadalmi rétegeknek hivatásuk gyakorlásához nem volt szükségük iskolai
végzettségre.
Az ulemák egy másik tevékenységi területe a bíráskodás volt. A AarftAnak

" Az eredetileg egyetlen defterdár hivatalt II. Bajezid idején osztották fel az említett két területre.

76
 nevezett bírák bírósági területeik (kaza) élén nemcsak a muzulmán vallási életet
irányították és a jogszolgáltatást látták el, hanem a helyi közigazgatás is a
hatáskörükhöz tartozott; ők látták el a közjegyzői és az anyakönyvvezetői felada­
tokat is. Ezenkívül, mint a központi kormányzat bizalmi emberei, tájékoztatták
a kormányzatot a magas, sőt legmagasabb méltóságok tevékenységéről, az esetle­
ges visszásságokról, valamint a lakosság hangulatáról is. Hatáskörükhöz tartozott
az állami közigazgatás felügyelete, a helyi pénzügyigazgatást is beleértve. A helyi
állami intézményeknek sokrétű feladatuk ellátásában szükség esetén a kádik
nyújtottak segítséget. A kádiknak tevékenységük során elvileg az Isten előtti
egyenlőség követelményét, valamint a törvény előtti egyenlőség elvét kellett volna
követniük, gyakorlatilag azonban a társadalmilag magasabb rangú az alacso­
nyabb rangúval, a muzulmán pedig a nem muszlimmal szemben élvezett előnyt.
A kádik egy-két évi szolgálat után - általában ugyanolyan hosszú időre — fizetés
nélküli „várakozási állományba” kerültek. így nem csodálkozhatunk azon, ha
aktív szolgálatuk idején arra törekedtek, hogy annyit keressenek, amiből a vára­
kozási idő alatt is meg tudnak élni. Bizalmi állásukat - bár szigorúan tilos volt
megvesztegetési pénzt (rüsvet) elfogadniuk - aprópénzre váltották.
A kádik - bírósági területük földrajzi helyzetének megfelelően - az illetékes
„hadbírónak” (kádiaszker, kazaszker) voltak alárendelve. A ruméliai hadbíró
hatásköre az európai, az anatóliaié pedig az ázsiai területekre terjedt ki. Bár a
„hadbíró” elnevezés azt a képzetet kelti, mintha tevékenységük pusztán a hadse­
regbeli bíráskodás legfőbb irányítására vonatkozott volna, ténylegesen az egész
polgári bíráskodás is az ő hatáskörükbe tartozott. A „hadbíró” megjelölés ebben
az időben már csak az óoszmán időből visszamaradt reliktum volt: I. Murád
uralkodása alatt neveztek ki külön bírót a hadseregbeli jogszolgáltatás ellátására.
Az Oszmán Birodalom gyors terjeszkedése következtében ezt az addig egységes
funkciót Hódító Mehmed uralkodásának vége felé kettéosztották. A két „hadbí­
ró” hatáskörébe tartozott a kádiknak és a medreszéknek a legfőbb felügyelete, a
kádiknak és a professzoroknak a kinevezése is.
A kádik tevékenységétől a muftik feladatköre teljesen elkülönült. Ez utóbbiak
nem avatkoztak bele a gyakorlati bíráskodásba, feladatuk sokkal inkább elméleti
jellegű volt: komplikált jogesetek kapcsán, mint már röviden említettük, a peres
felek kívánságára azok szociális állására való tekintet nélkül, a vallási törvény
követelményeit figyelembe véve jogi szakvéleményeket (fetva) készítettek. A fet-
vák a kádik részére az ítélet meghozatalánál kötelező erővel bírtak. Az oszmán
muftik - akik egyébként csak nagyobb városokban működtek - feltehetően hosszú
időn át függetlenek voltak és saját felelősségük alapján tevékenykedtek. Nagy
Szulejmán szultán uralkodása idején a konstantinápolyi muftit főmuftivá (sejhül-
iszlám) léptették elő. Attól kezdve ő nevezte ki nemcsak az összes muftit, hanem
az ún. mollákat,'2 azaz a magasabb rangú kádikat is.

12 Ez mindazonáltal csak az Oszmán Birodalomban előnyben részesített hanefita jogiskola területére

vonatkozik.

77
2. A területi közigazgatás

A területi közigazgatás teljesen megfelelt az oszmán állam központosított

szerkezetének. A néhány hűbéres állam kivételével a birodalmat egységes séma
szerint szervezték meg és az államhatalom a területi hatóságok vezetési stílusát
pontosan előírta. A két nagyobb területi egységet - az ún. vilájeteket és szandzsáko-
kat katonailag, a két kisebbet, a bírósági körleteket (kaza) és a körzeteket (náhi-
je) — joghatóságilag szervezték. A beglerbégek és a szandzsákbégek csaknem
kivétel nélkül1 a katonai pályáról (szejfijje) kerültek a tartományok élére, míg a
bírói körletek és a kerületek élén a teológiai-jogi pálya (ilmiüe) képviselői álltak.
Az Oszmán Birodalom legnagyobb területi egységei a beglerbégek (főkormány­
zók) által irányított vilájetek,2 az ún. főtartományok voltak. A beglerbégi méltó­
ságok rangját a két lófarkkal (tug) díszített zászló jelezte. A beglerbégek vilájetü-
kön belül külön szandzsákkal rendelkeztek, amelynek pasa-szandzsák volt a neve,
ezenkívül ellenőrizték vilájetjük szandzsákbégjeit, anélkül, hogy túlságosan be­
avatkoztak volna az egyes szandzsákbégek hatáskörébe. Nagy Szulejmán szultán
trónra lépésekor viszonylag kevés vilájet volt az Oszmán Birodalomban : Rumé-
lia, Anatólia, Karamánia, Rúm (ezt Szivasznak is nevezték), „Arábia” (ezalatt
Szíria értendő), valamint Dijárbekir.
A vilájetek több szandzsákból (8 és 34 között) tevődtek össze, ezeknek az élén
a szandzsákbégek álltak, rangjelzésük egy tug volt. A szandzsákbégek parancsol­
tak szandzsákok katonai alakulatainak, ezenkívül hatáskörükbe tartozott az
alájuk rendelt terület összes ügye. Néhány szandzsákot, mint például Amaszia,
Antalja, Kasztamonu, Konya, Kütahja, Manisza és Trapezunt, az oszmán herce­
gek részére tartottak fenn, hogy azok élén tanulják meg az uralkodás művészetét.
A beglerbégek és a szandzsákbégek - mint az igényes szultáni palotaiskolát
végzett személyek - általában megfelelő katonai előképzettséggel rendelkeztek.
Azonban kipróbált katonai vezetőszemélyek, valamint az Oszmán Birodalomba
beolvasztott óanatóliai emirátusok volt fejedelmei is kaphattak kormányzói posz­
tot. A területi közigazgatás egységes jellegét fokozta az a tény is, hogy a beglerbé­
gek és a szandzsákbégek nem voltak tulajdonhoz kötött íoldesurak, bármikor
elcsaphatták, illetve áthelyezhették őket. A rendszeres áthelyezési politikával arra
törekedett az oszmán államvezetés, hogy a főkormányzók ne építhessenek ki
szilárd kapcsolatot tartományukkal. így próbálták megelőzni a feudális szétapró­
zódást. A területi közigazgatás egyébként az isztambuli központi államigazgatás
lekicsinyített másolata volt, tartományi dívánnal és a központinak megfelelő

' Csak olykor-olykor vettek át valakit a pénzügyigazgatásból.

2 Gyakran vilájet helyett az éjálel megjelölést használják, pedig ez utóbbi terminus tulajdonképpen
nem magát a területi egységet, hanem a főkormányzó hivatalát és méltóságát jelölte. Ezt a kifejezést
csak a XVI. század vége felé kezdték területegységre is alkalmazni.

78
 tisztségviselőkkel egyetemben. A hivatali magatartás is minden részletében a
központi államigazgatás utánzata volt.
Egyiptom is vilájetet képezett, habár e tartományt nem vonták be az oszmán
tímár-rendszerbe. A mameluk emírek az oszmán megszállás után (1517) beletö­
rődtek az új hatalmi viszonyokba, ezért különleges helyzetüket, beleértve orszá­
guk hatalmi struktúráját és társadalmi rendjét is, az oszmán hódoltság ideje alatt
is megtarthatták. Ennek fejében a mamelukoknak az oszmán pénzügyigazgatás
részére jelentős évi adót (szálijáne) kellett fizetniük.3
Konstantinápolyt, a fővárost külön közigazgatási egységként közvetlenül a
Portának rendelték alá. Mivel a nagyvezír a hadjáratok vezetése miatt gyakran
távol volt, ilyenkor helytartójára (kajmakám) bízta a főváros közigazgatásának
felügyeletét. A kajmakámnak különféle tisztségviselők álltak rendelkezésére, akik­
nek feladata a főváros életképességének (építkezésügy, víz- és élelmiszerellátás,
köztisztaság) fenntartása volt. E tisztviselők közvetlenül a városi komisszárnak
(sehremini) voltak alárendelve. A főváros közrendjének biztosítása a janicsáraga
hatáskörébe tartozott.
Míg az oszmán tartományi közigazgatás magasabb szinten a hadszervezet
részét képezte, a kisebb közigazgatási egységek a bíráskodásban tevékenykedő
tisztviselők irányítása alá tartoztak: minden szandzsák, mint már említettük,
több bíráskodási körletből (kaza) tevődött össze, amelyek élén a kádik álltak.
A bírósági körletek körzetekre (náhije) oszlottak, ezeket az albírák (náib) igazgat­
ták. Ha nem maguk a kádik, akkor a jogi képzettséggel rendelkező albírók hozták
az első fokú ítéleteket; büntetéseket szabtak ki, leginkább botozást vagy pénzbün­
tetést (ez utóbbit maguk hajtották be). A falvakban e célból fegyveres kísérettel
jelentek meg, s gyakran hatáskörüket túllépve sanyargatták a lakosságot. így
érthető, hogy a nát'áok a lakosság körében közgyűlölet tárgyát képezték.
A közrend fenntartása a fővároson kívül az illetékes szandzsákbég hatáskörébe
tartozott. Ók ezt a feladatot a ^uóayznak nevezett katonatisztekre ruházták,
akikből minden bírósági körletben egy teljesített szolgálatot.
Mint már említettük, az Oszmán Birodalom hűbéres államai bizonyos mérték­
ben különleges helyzetet élveztek, hiszen nem tartoztak az oszmán területi köz­
igazgatás egységes sémájába. Az Oszmán Birodalom Nagy Szulejmán trónra
lépésekor még csak néhány hűbéres állammal rendelkezett. Első helyen a Krími
kánságot kell említenünk, amelynek felségterülete kiterjedt a félsziget túlnyomó
részére, továbbá a Fekete-tenger északi partvidékére, Moldvától kezdve egészen
a Kaukázusig. A Krím félsziget déli részét, elfoglalása után 1475-ben, az Oszmán
Birodalomba tartomány gyanánt olvasztották be. A Fényes Porta nevezte ki és
váltotta le a kánokat, azzal a megszorítással, hogy kán csak a Dzsingisz kántól

’ Ennek ellenére Egyiptom nem volt vazallusállam, mivel itt nem helyi dinasztia uralkodott,
hanem a váll, a Porta által kinevezett fokormányzó; az ország ennek következtében nem is rendelke­
zett autonómiával.

79
leszármazott Girej-áinasztia. tagja lehetett. Államjogi szempontból a krími kánok
szuverénnek számítottak, így egyebek között fenntarthattak más hatalmakkal
diplomáciai kapcsolatokat.
Kisázsiában ez idő tájt már csak két türkmén hűbéres fejedelemség létezett,
Ramazán, valamint Zulkadr. Az előbbi, amely Adana környékén terült el,
eredetileg mameluk protektorátus volt, és az oszmán-mameluk viszályok során
került oszmán kézre. Zulkadr Elbisztán és Maras táját foglalta magába. Ez a
két türkmén fejedelemség jóval kevesebb politikai önállósággal és reputációval
rendelkezett a Krími kánságnál.
Ugyanez érvényes az L Szelim uralkodása vége felé még egyetlen keresztény
hűbéres államra, Havasalföldre is, habár ez bizonyos bel- és külpolitikai autonó­
miával rendelkezett. A Moldvai Fejedelemség ugyan már a XV. század második
fele óta adót fizetett a Fényes Portának, szigorúan véve azonban csak 1538-ban
vált hűbéres állammá.
Ezenkívül voltak olyan területek az Oszmán Birodalomban, amelyek több­
kevesebb belpolitikai autonómiával rendelkeztek, mint pl. Kurdisztán, ahol a
helyi emírek örökletes területeiket (hükúmet) szandzsákbégi rangban kormányoz­
ták. A mekkai serif is különleges jogokkal rendelkezett. Birtokában volt az iszlám
legszentebb városán kívül az egész Hedzsász. Igaz, az oszmán befolyás is érvénye­
sült, a Porta Dzsidda székhellyel szandzsákbéget nevezett ki, oszmán helyőrséget
tartott fenn és oszmán kádikat nevezett ki.

3. Az oszmán hadszervezet

Az oszmán hadügy magas fejlettségi foka az állam fő célkitűzésével, az expanzió­

val állt összefüggésben. Az oszmán állam szempontjából a hadviselés elengedhe­
tetlen előfeltétel volt, nemcsak a vallásjogi indíttatás miatt, hanem mert úgy
tűnik, hogy a saját alattvalók által termelt javak nem voltak elegendők, hogy az
óriási sereget, valamint az állami és a vallási bürokrácia szükségleteit ki tudják
elégíteni. így a roppant birodalom rá volt szorulva az újonnan meghódított
területek lakosságának termelésére, valamint a hadizsákmányra (ez utóbbi
I. Murád uralkodása óta mindenesetre már csak alárendelt szerepet játszott).
A hadviselés ezen felül szociálpszichológiai okokból is szükséges volt: ha ugyanis
az alakulatokat nem foglalkoztatták kielégítő módon tanult mesterségükben, a
hadviselésben, akkor előbb-utóbb nyugtalankodni kezdtek. így valóságos circu-
lus vitiosus alakult ki: minél erősebb volt a haderő, annál több hódításra volt
szükség, a hódítások számának növelésével egyre erősebb haderőt kellett felfejlesz­
teni.
Nagy Szulejmán szultán uralkodásának kezdetére az oszmán hadsereg szerve­
zeti felépítése meglehetősen bonyolulttá vált. E helyütt csupán a fő jellemvonáso­
kat vázolhatjuk.

80
 Az oszmán feudalizmus egyes fázisainak áttekintése

Az egyes fázisok Földtulajdonviszonyok A föld megművelő!

/. fázis: a legrégibb kezde­

magántulajdon és tímárrend-
tektől a XV. század utolsó főként telkes gazdák
szer egymás mellett
negyedéig

2. fázis: a XV. század utolsó

negyedétől a XVI. század a tímárrendszer hegemóniája főként telkes gazdák
közepéig

3. fázis: a XVI. század köze­ a tímárok fokozatosan eltűnnek,

pétől a XIX. század húszas a magántulajdon és a korona­ főként részes bérlők
éveiig birtokok növekvő jelentősége

4. fázis: a XIX. század har­ a koronabirtokok döntő jelentő­

mincas éveitől az oszmán ál­ sége a magántulajdon kb. egy­ főként részes bérlők
lam fennállásának végéig harmados arányával szemben
Az Oszmán Birodalom íbldbirtokviszonyai a X V I. században

-Q o ।
E
E

£
E

E
x
E
e E
cn g ■
o E -
o So ■:
oS '!
E
E '2
11M

a
5
S
 A szárazföldi haderő két fő részből állt: a központi hatalom állandó hadseregé­
ből, azaz az ún. „portai rabszolgák” (kapukulu) egységeiből, valamint a tartomá­
nyi erőkből. Amíg a kitűnően képzett központi csapatok ütőképessége rendkívül
nagy volt, a tartományi csapatok mindenekelőtt a létszám szempontjából játszot­
tak döntő szerepet.
Figyelembe véve az akkori nemzetközi szintet, a „portai rabszolgák” serege
korának kétségkívül legkitűnőbbje volt. Tagjai rendszeres zsoldban részesültek,
ezért a harcosok kizárólag katonai kötelezettségeiknek szentelhették magukat.
Ezenfelül ezek az egységek bevetésre készen, teljes számban fegyverben álltak, a
laktanyában éltek, szemben az akkori európai zsoldos csapatokkal, melyeknél
békében csupán a keretek voltak fegyverben. Az oszmán „portai rabszolgák”
ezenkívül szorgosan voltak kiválogatva, részint a gyermekadó-intézmény kereté­
ben, részint a rátermett fiatalkorú hadifoglyok közül, s ami nem mondható el az
európai zsoldosokról: kitűnően képzettek és fegyelmezettek' voltak.
A központi csapatok magvát a janicsárok gyalogos hadtestje alkotta, amely a
csatában a sereg centrumát képezte és fontos szerepet játszott az arcvonal tartásá­
ban. Ennek az elit csapatnak az élén a janicsáraga állt, aki L Szelim uralkodása
óta a palotaiskola végzett növendéke volt. Abban az időben rangja egy szan­
dzsákbégével ért fel és megfelelt egy európai tábornokénak. A későbbiekben
tekintélye és befolyása még tovább növekedett. A janicsárhadtest (odzsak) a XVL
század első felében becslés szerint 20 ezer főből állt, s három hadosztályra tagoló­
dott. A legnagyobb hadosztály - a szűkebb értelemben vett janicsárok „csoport­
ja” (dzsemáat) - majdnem kétharmadát tette ki az egész janicsárhadtestnek. 60-70
főből álló századokra (orta) oszlott, melyek élén a csorbadzsvMk nevezett tisztek
álltak. E szó tulajdonképpeni jelentése: „levesmester”, ami onnan származott,
hogy eredeti feladatuk a janicsárok fő ételének, a levesnek kiosztásából állt. Az
ún. „ebőrök” (szekbán vagy szejmen) hadosztálya sokkal kisebb volt, az egész
janicsárságnak pusztán kb. egyötödét tette ki. Az „ebőrök” eredeti feladata a
szultáni vadászkutyák gondozása volt. Idővel alakulatuk a szultán testőrhadosz­
tályává fejlődött, amely a szultánt állandóan követte a vadászatokra és a hadjára­
tokra. A harmadik, az első hadosztálynál szintén jóval kisebb hadosztály neve „az
aga századai”2 volt, mivel ezek a janicsárok főparancsnokának, az agának közvet­
len rendelkezésére álltak. A janicsáralakulatok kiegészítésére a már említett
újonccsapat (adzsemi odzsagi) szolgált, amelyben a gyermekadóban beszedett
gyermekeket, valamint a hadifogságba került fiatal keresztényeket képezték ki.
A központi csapatok keretében a janicsárokon kívül voltak még fegyverková-

1 A néhány alkalommal bekövetkezett janicsárlázadásokból mégsem szabad azt a következtetést

levonni, hogy ezzel az egységgel általában fegyelmi gondok lettek volna.
2 Ezeknél az egységeknél az alegységek megjelölése bölük volt. Orta és bölük helyett az oda (ez utóbbi
annyit jelent, hogy 'szoba’) megjelölést is alkalmazták, mert a kaszárnyában minden alegységet külön
hálóteremben szállásoltak el.

81
 csők (dzsebedzsi), akiknek feladata a fegyverek készítése, tárolása és javítása volt,
továbbá tüzérek (topcsu) és állandó zsoldban részesülő lovasalakulatok3 is; ez
utóbbiak kb. 6 ezer főt tettek ki. A központi zsoldos csapatok állománya összesen
kb. 30 ezer főnyi volt. Nem az összes janicsár teljesített a fővárosban szolgálatot,
egy részük különféle városokban, illetve erődökben, elsősorban a határvidéken
állomásozott, részben az ellenséges betörések elhárítása céljából, részben pedig,
hogy esetleges zavargások esetén karhatalomként állhassanak rendelkezésre, és
így valamely helyi méltóság esetleges zendülését megelőzhessék.
A tartományi csapatok létszáma messze felülmúlta a központiakét. A XVI.
század első felében létszámuk kitehetett 200 ezer főt is, így tehát majdnem hétszer
annyian voltak, mint a központi zsoldos hadsereg együttesen. A tartományi
csapatokban a szpáhik, azaz a nehézlovasság játszotta a főszerepet. A szpáhik
elsősorban támadásra kiképzett hivatásos lovasok voltak és katonai szolgálatuk
fejében nem zsoldot kaptak, hanem javadalombirtokot (tímár). Kiképzésük igen
jónak mondható, habár a „porta rabszolgáiéval” nem vetekedhetett. A tartomá­
nyi erők mozgósítása nehézkesebb volt, mint a központi hadseregé, mivel a
szpáhiknak állandóan javadalombirtokuk közelében kellett tartózkodniuk, és így
mozgósításuk természetesen meglehetősen időrabló volt. A tímár-birtokosok bár­
mikor elveszthették javadalombirtokukat, ez nagymértékben hozzájárult ahhoz,
hogy a fegyelem lényegesen magasabb volt közöttük, mint az európai megfelelő­
jük, a hűbéres csapatok tagjai között. Mellesleg a fegyelem megszilárdításában
mind a központi csapatoknál, mind a tartományi erőknél nagy szerepet játszott
az iszlám hite. A muszlimoknak a „hitetlenek” ellen vívott harca nem csupán
vallásjogi kötelezettség volt; az iszlám szerint azok, akik életüket a hitetlenek ellen
vívott háborúban áldozzák fel, bizonyosan a paradicsomba jutnak.
A szpáhikat, akiknek összlétszáma a XVI. század első felében még nem érte
el a 30 ezret, nemcsak arra kötelezték, hogy személyesen teljesítsenek katonai
szolgálatot, hanem tímárjuk nagyságának megfelelően háromezer atomként
egy-egy fegyveres lovast (dzsebeli)* is kellett saját költségükre kiállítaniok, maxi­
málisan hetet, akik velük együtt vonultak a háborúba. A nagyobb javadalombir­
tokosoknak (zaím) minden négyezer akcse után és a főméltóságoknak szolgálati
birtokaikon (húsz) ötezer akcsénként kellett fegyverest felállítaniuk. A nehézlo­
vasság - szpáhik és dzsebelik együttesen - abban az időben kb. 80-90 ezer főt
tehettek ki. A szpáhicsapatok parancsnoka a szandzsákbég volt. Egy-egy szan­
dzsákon belül a szpáhik területileg szervezett egységekre, az ún. bölükökre5 oszlot­
tak, ezek élén a már említett szubasik álltak. 10 bölük fölött egy ezredes (alajbég
vagy míralaj) parancsnokolt, akinek közvetlen elöljárója a szandzsákbég volt.

3 Ezeket a lovas fegyvereseket is szpáhinak hívták, mégsem szabad őket a tartományi szpáhik
számszerűleg sokkal nagyobb táborával összetéveszteni.
4 Nem összetévesztendő a dzsebedzsi szóval, amelynek 'fegyverkovács’ a jelentése.
5 Nem azonos a szintén bölük névvel jelölt janicsáralegységekkel.

82
Hadiállapot esetén csupán a szpáhik 90%-át hívták be, a maradék 10% feladata
saját területük védelme volt. Ezeknek kellett gondoskodniuk hadba vonuló baj­
társaik tímárjairól is.
A tartományi csapatokban a nehézfegyverzetű szpáhik mellett, mint már
említettük, a könnyűlovasság is képviselve volt, amelyből a rohamosztagok, az
ún. akindzsik játszották a legnagyobb szerepet. Ezek feladata abból állt, hogy
nyugtalanítsák az ellenséget, útját elvágják, felderítést végezzenek és az ellenség
készleteit megsemmisítsék, illetve zsákmányul ejtsék. Az akindzsik sem zsoldot,
sem javadalombirtokot nem kaptak; létfenntartásukat kizárólag a zsákmányból
fedezték. A fegyelem nem volt erős oldaluk: ismételten előfordult, hogy oszmán
területen is károkat okoztak. A tartományi csapatok sorában képviselve voltak
könnyű lovasegységek is, mint az ún. a^aéok (ez szó szerint „nőtlen”-t jelent), akik
gyakran az erődítményekben is szolgálatot teljesítettek. Ezek rekrutálása már az
általános hadkötelezettség elemeit mutatta fel: Anatóliában 30-30 háztartás volt
kötelezve, hogy szükség esetén 1-1 főt állítson ki az ojaéok számára. A tartományi
csapatokhoz tartozott végül a gönüllü, a „lelkesek” zsoldos csapata is, amelyből
mind lovasság, mind gyalogság létezett.
Az oszmán hadsereg összlétszáma a XVL század első felében kb. 250 ezer főt
tett ki, így minden egyes európai állam hadseregének létszámát magasan felül­
múlta. A hadba vonuló sereg létszáma, mint I. Szelim csaldiráni hadjáratával
kapcsolatos leírásokból kitűnik, 140 ezer főt is elérhetett. A hűbéres Havasalföld
segélycsapatai (ezek az oszmán hadsereg európai operációinál voltak kötelesek
rendelkezésre állni), még nincsenek ehhez hozzászámítva. A Krími kánságból
Nagy Szulejmán szultán ideje előtt még nem vettek igénybe segélycsapatokat.
Az oszmán hadügy keretében különös súlyt helyeztek a hatalmas hadba vonult
sereg ellátására. Mivel az élelmiszertartalék, amelyet a szárazföldi úton felvonuló
hadsereg magával tudott vinni, nem volt elegendő, így élelmiszert részint a
helyszínen szereztek be, ezenfelül azonban tengeri vagy folyami úton is szállítot­
tak a csapatoknak. A hadseregellátás megszervezése korábbi magas pénzügyi
tisztviselők, defterdárok feladata volt. A szállítást speciális egységek látták el.
Ruméliában a jürükö\s (ez szó szerint „gyorsan menetelő”-t jelent), és a vojnukokf
Anatóliában pedig a müszellemef azaz az „(adótól) mentesek”, illetve a jaja- vagy
másként gyáregységek, melyek jelentése gyalogos. Mint már említettük, a müszel-
lemek éppen úgy, mint ajaják a korai oszmán időkben még harcoló egységeket
alkottak. A XVI. század első felére szerepük már csupán segédfeladatok ellátásá­
ra korlátozódott, amelyek az utaknak a háború idején való karbantartását is
magába foglalták. A stratégiai fontosságú birodalmi utak - akkori mércével
mérve - kitűnő állapotban voltak.
Az Oszmán Birodalom külpolitikai célkitűzése képezte az oszmán hadvezetés
stratégiájának alapelvét: hatalmi területét a lehetőséghez képest kiterjeszteni.

6 A bolgár vojnik = 'harcos’ szóból.

83
 Emellett azonban a védelmet sem hanyagolták el — megfelelő erődrendszer állt
rendelkezésükre. Valamennyi erődítmény állami birtokban volt — az oszmán
államban várak nem képezhettek magántulajdont.
Mint éppen említettük, a hadvezetés fő törekvése azonban a terjeszkedésben
állt. A hódító hadjáratok általában egyetlen nyári félévre korlátozódtak. Általá­
ban Drinápolyból indultak, ahol a szultán leggyakrabban telelt, és ahol idejének
jó részét vadászattal töltötte. Itt gyülekeztek össze tavasszal a Porta központi
egységei, a tartományi csapatok pedig a földrajzilag legkedvezőbb helyen csatla­
koztak a felvonuló hadsereghez. Az adott cél megvalósítására, pl. valamely fontos
erődítmény meghódítására vagy az ellenséges hadsereg megsemmisítésére nyílt
csatában a hatalmas hadsereg nehézkessége miatt nem maradt túl sok idő, annál
kevésbé, mivel a csapatoknak még a hideg idő beállta előtt idejében meg kellett
kezdeniük a visszavonulást. Az ellenséges területen való kitelelés részben időjárá­
si, részben ellátási okokból általában nem jöhetett számításba.7 így érthető, hogy
az oszmán hadsereg az eredeti célkitűzését, pl. egy vár ostromát vagy az ellenség
üldözését többször is eredmény nélkül szakította félbe. Ugyanezzel az elvvel
magyarázható az is, hogy még egy jelentős győzelem sem tudta arra ösztönözni
az oszmán hadvezetést, hogy az eredeti célkitűzésen túlmenő hódításokba bocsát­
kozzon.
Az oszmán hadsereg taktikájára e helyütt nem térhetünk ki. Csupán annyit
szeretnénk megemlíteni, hogy az oszmán sereg fegyverzete ez időben megfelelt az
európai és a közel-keleti ellenfelek technikai nívójának. Ez nem csak az erős
tüzérségre vonatkozik, kézi tűzfegyvereket is széles körben alkalmaztak. A haderő
elitje, a janicsárok, akik eredetileg íjjal voltak felszerelve, a XV. század végétől
kezdve már muskétákat kaptak. Átszerelésük a XVI. század elejére már befejező­
dött.
A hadsereg vezetése a XVI. század első felében még a szultán kezében volt,
aki az ehhez szükséges előképzettséget még trónra lépte előtt, szandzsákbégi
minőségében megszerezte. Döntéseit azonban nem egyedül hozta meg, hanem
mindenekelőtt a nagyvezír tanácsait hallgatta meg, ezenkívül a többi dívántagét
is, mivel a birodalmi tanács, a szultáni díván, állandó jelleggel volt jelen a
hadjáratokon és ott a vezérkar funkcióját töltötte be. A szultán személyesen is
részt vett a harcban, itt a janicsárok vették körül és védelmezték.
Az oszmán hadvezetés különös súlyt helyezett arra, hogy a tényleges és a
potenciális ellenségről információkat szerezzen. E célt szolgálta - a természetesen
csupán taktikai felderítő tevékenységet folytató akindzsik tevékenysége mellett —
a hadifoglyok kínzással egybekötött vallatása, valamint a kiterjedt kémszervezet,
amelynek ügynökei minden fontosabb európai államban jelen voltak.

7 I. Szelim áttelclése az 1516/17. évi hadjárat alkalmával Szíria és Egyiptom kedvező időjárási
viszonyaival függött össze.

84
 Nagy Szulejmán uralkodása előtt a szárazföldi hadsereg jelentősége sokkal
nagyobb volt a flottáénál, habár ez utóbbi már ekkor is sikeres katonai erő volt,
amint azt a negropontei (1470) és lepantói (1499) hadműveletek is bizonyítják.
Az oszmán haditengerészet nagymérvű kiépítése azonban csak Nagy Szulejmán
szultán uralkodása alatt valósult meg.

4. Gazdaság és társadalom

Az oszmán gazdasági élet alapját a mezőgazdaság képezte. A lakosság túlnyo­

mó része földműveléssel foglalkozott és az oszmán társadalmi össztermék jelentős
részét ezzel hozta létre.
A termőföld - a fő termelőeszköz - II. Mehmed uralkodása óta jórészt az állam
tulajdonában volt. A fóldmagántulajdon (műik) ettől kezdve már csak jelentékte­
len szerepet játszott: az örökölhető földbirtokok1 alig képezték az összes termőföld
5-10%-át. Valamivel nagyobb jelentősége volt a kegyes alapítványok (vakuf)
földtulajdonának.
Az állami földtulajdont (arz-i mírí) a pénzügyigazgatás kezelte, s jórészt kisebb
vagy nagyobb darabokban javadalombirtokok formájában főként katonáknak,
de a XVI. század kezdetétől polgári tisztségviselőknek is rendelkezésére bocsá­
totta.
Ennek az ún. h'mar-rendszernek a fő jellemvonása az volt, a javadalombirtokok
birlalói csupán birtokuk haszonélvezetével (taszarruf) rendelkeztek. Ez annyit
jelent, hogy csupán javadalombirtokuk hozama állt rendelkezésükre, a föld nem
volt tulajdonuk. A birlalónak nem volt joga javadalombirtokát eladni vagy
elajándékozni, amely - az európai hűbérbirtokokkal ellentétben - nem is volt
örökölhető. A birlaló halála esetén a javadalombirtokot - akár tímárról, akár
ziámetről volt szó - a pénzügyigazgatás nyomban visszavette. A javadalombirto­
kosok fiait azonban nem hagyta teljesen cserben az államhatalom, ezek ugyanis
jogosultak voltak megfelelő ellátásra, mégpedig apjuk javadalombirtokának
nagyságától függően vagy valamely többé-kevésbé jövedelmező állásra az állam­
igazgatásban, illetőleg a hadseregben, vagy maguk is javadalombirtok-váromá-
nyosokká lettek. Utóbbi esetben előfordulhatott, hogy az elhunyt egyik fiának az
apa javadalombirtokát utalták ki. Mivel azonban nem volt biztosított öröklődés,
így megállapíthatjuk, hogy az oszmán tímár-rendszer még messzemenően nyílt
társadalmat képviselt. Az európai hűbérbirtokosokkal szemben az oszmán java­
dalombirtokosok nem rendelkeztek jogi immunitással. Ezenkívül a parasztok
nem voltak jobbágyok, személyükben nem voltak a szpáhiknak alárendelve.

1 Földtulajdont csak kivételes esetekben, a szultán ajándékaként kaphatott valaki. Ezekben az

esetekben sem volt soha többről szó, mint néhány faluról és az azokat környező területekről.

85
 Ajavadalombirtokos így nem is bíráskodott a parasztok felett. Allódium,2 valamint
nemesi udvar az oszmán tímár-rendszerben ismeretlen jelenség volt. így nem
csodálkozhatunk azon, ha a javadalombirtokos egyáltalában nem törődött a
mezőgazdasággal; a parasztoknál csupán azért jelent időnként meg, hogy a
számára kiutalt földjáradékot, valamint az állami adókat begyűjtse; ez utóbbia­
kat a pénzügyigazgatásnak kellett beszolgáltatnia.
Nagyságrendet tekintve háromfajta javadalombirtok létezett. A kisjavadalom-
birtok, az ún. tímár, kezdetben a szpáhik ellátását szolgálta, idővel azonban velük
egyenrangú, alacsonyabb polgári tisztségviselőknek, mint pl. kancelláriai vagy
pénzügyigazgatási tisztviselőknek stb. is utaltak ki tímár-birtokokat. Egy-egy
tímár évi jövedelme maximálisan 19 999 akcsét tett ki. A legkisebb jövedelmű
tímár, a törzstímár (kilidzs, szó szerint „szablya”) volt, ez egyes területeken ezer,
legtöbbnyire azonban 3 ezer akcse 3 évi jövedelmet hozott gazdájának. A kilidzs
javadalmazottja - pontosabban a törzstímárral rendelkező lovas - egymaga volt
köteles szolgálni. A „szablya-tímárért ” javadalmazottjának még nem kellett
fegyveres csatlóst (dzsebeli) kiállítania. Ha a tímárióta bevált, jövedelmét pótlé­
kokkal (terakkí) növelték.
A nagyobbfajta javadalombirtokok (ziámet, avagy ziámet) elsősorban maga­
sabb rangú tisztek rendelkezésére álltak, mint pl. a szubasik vagy az alajbégek, de
magasabb polgári tisztségviselők is kaphattak ilyeneket. E ziámetek iavadalma-
zottjaiknak évi 20 000-99 999 akcse jövedelmet hajtottak.
Míg a tímárok és a ziámetek javadalmazottjai birtokukat személyes szolgálata­
ik fejében kapták, a Aárc-birtokok mindig valamilyen betöltött funkcióhoz voltak
kötve: vezéri, beglerbégi vagy szandzsákbégi pozícióhoz, vagy a központi állami­
gazgatás néhány igen magas állásához, mint például a hadbírókéhoz, a nisándzsi-
éhoz és a defterdárokéhoz. A hász-birtokok évi jövedelme legalább 100 ezer
akcsét tett ki. Nagy Szulejmán szultán uralkodása idején azonban a szandzsákbé­
gek általában 200 ezer-550 ezer, a beglerbégek 800 ezer-1 200 ezer, a kupola­
vezérek egymillió-200 ezer, a nagyvezír pedig kétmillió akcse évi jövedelmet
hajtó hász-birtokkal rendelkeztek.
A kisebb tímár-birtokok túlnyomó részét az illetékes beglerbég utalta ki. Ezzel
szemben a hász-, a ziámet-, valamint a nagyobb tímár-birtokok kiutalását a
központi pénzügyigazgatás magának tartotta fenn.
Az állam tulajdonában lévő termőföld nem jelentéktelen részét azonban a
pénzügyigazgatás nem utalta ki javadalombirtokok gyanánt, hanem koronabir­
tokok (hász-i hümájún) formájában az államkincstár készpénzbevételét biztosítot­
ták. Az államkincstár e koronabirtokokból származó bevételeit és egyéb bevételeit
is részint meghatalmazottak (emín) hajtották be. II. Mehmed uralkodása óta

2 Az allódium az európai hűbéri rendszerben a saját kezelésű birtok, a búbét kifejezés ellentéte.
3 Kis útmutatás az aszper (akcse) - az Oszmán Birodalomban érvényes pénzegység - vásárlóerejé­
ről: a XV. század végén 10 kg liszt ára valamivel kevesebb, mint 1 aszper, 1 juhé 30 aszper volt.

86
 ezen ügyleteket többnyire azonban az „adóbérlet” (iltizámf keretében bonyolí­
tották le. Az adóbérlet során az államkincstár meghatározott beadási egységen­
ként (mukátaa)5 egy-egy adóbérlőt (mültezim) bízott meg, ezek feladata az adók
és az egyéb jövedelmek, mint a vám, a középületek bérleti díja stb. behajtásában
állt. Az adóbérlő szolgálataiért fizetést kapott, ennek fejében a lehető legmaga­
sabb összeget kellett behajtania és a kincstárnak beszolgáltatnia. Az adóbérlő
elöljárója az egyes koronabirtokok jószágkormányzója, a vajda (vojvoda) volt, aki
az adóbérlők által teljesítendő befizetéseket az államkincstár részére bevételezte.
Mivel az adóbérlő általában — nem egészen törvényesen — többet hajtott be, mint
amennyit az államkincstárnak befizetett, így tevékenysége jövedelmező üzletnek
bizonyult. Vagyonos vállalkozók annyira érdekeltek voltak az adóbérletek elnye­
résében, hogy az államkincstár idővel azt az utat választotta, hogy az adóbérlői
funkciót nyilvános árverésen a legtöbbet ígérőnek utalta ki. Az adóbérlői tevé­
kenységet revizorok (müfettis) ellenőrizték azért, hogy az esetleges túl nagy
mértékű visszaéléseket megakadályozzák. Revizorként általában a szomszédos
bírósági körletek kádijait alkalmazták mellékállásban, hogy ezzel az ellenőri szerv
pártatlanságát biztosítsák. Az oszmán gazdasági életben fontos szerepet játszott
az adóbérlet intézménye, mivel a II. Mehmed uralkodása alatt államosított
mezőgazdaságilag hasznosítható föld adóbevételei nagymértékben megnöveked­
tek.
A XVI. századi Oszmán Birodalom parasztságának helyzete nem volt rosz-
szabb, mint az akkori európai parasztságé. A ráják6 a föld javadalmazottjaitól
(száhib-i arz) akkora telket (csiftlik) kaptak, amelyet egy pár ökörrel meg tudtak
művelni. A rendelkezésükre bocsátott telket ugyan nem hagyhatták el önkénye­
sen, gyakorlatilag tehát röghöz voltak kötve, viszont a föld javadalmazottja csak
abban az esetben vehette el a paraszttól a rendelkezésére bocsátott földet, hogyha
az azt nem művelte meg. Az Oszmán Birodalom rájá\ nem voltak jobbágyok,
mivel személyükben szabadok voltak és a birtokok javadalmazottjaitól nem
függtek, velük alá-, fölérendeltségi viszonyban nem álltak. így a földesúri bírásko­
dásnak sem voltak alávetve. Ezek az alapvető különbségek különböztették meg
a rájákat az európai jobbágyságtól.
Az Oszmán Birodalom rájái a föld használatáért a vallási jog által előírt
járulékkal tartoztak a föld javadalmazottjának és meghatározott adókkal a pénz­
ügyigazgatásnak. Ez alól csak a müszellem- ill. jty'a-katonák szabad telkei voltak
kivételek: telkeik nem voltak javadalombirtokok részei, ezért feudális beszolgálta­
tást sem kellett teljesíteniök.

* Mindazonáltal a kutatásban még nincs egység abban á kérdésben, hogy az intézmény ténylege­
sen a bérlet szóval jelölhető-e.
5 Az oszmán muAá/aarendszernek semmi köze nincsen a szeldzsuk ít/arendszerhez.
6 A rája terminus ténylegesen nemcsak a zselléreket, hanem valamennyi adókötelest is jelölte.

87
 A XVI. században a falusi természeti gazdálkodásnak megfelelően még a
természetbeni járadék volt megszokott az Oszmán Birodalomban, habár a század
első felétől kezdve a beadási kötelezettséget már készpénzben is megkívánhatták.
Ha a rája telket vállalt, akkor először is a föld javadalmazottjának egyszeri,
viszonylag magas „rendelkezésre bocsátási illetéket” (reszm-i tapu) kellett fizetnie.
A paraszt ezzel olyan fel nem mondható, de örökletes bérleti szerződést vállalt
magára, amely részességen alapult. Ezenkívül rendszeres járulékokat kellett fizet­
nie, elsősorban a telekjárulékot, amelynek muszlim ráják esetében reszm-i csift,
keresztényeknél pedig iszpendzse1 volt a neve. Utóbbiaknál ez valamivel maga­
sabb volt, mint a muszlim parasztok telekjáruléka. Ezenfelül a ráják a föld
birlalójának még tizedekkel és más járulékokkal is tartoztak, a termelt javaknak
megfelelően. Mint említettük, a javadalombirtokosok a XVI. század végéig nem
rendelkeztek olyan földdel, amelyen maguk gazdálkodtak volna. Mint szpáhik
vagy állami tisztségviselők nem tudtak és nem is akartak ekkor még a mezőgazda­
sággal törődni. Ez a ráják szempontjából azzal az előnnyel járt, hogy alig követel­
tek tőlük robotot: ez évenként pusztán hét napot tett ki, és abból állt, hogy a föld
javadalmazottjának házánál építési munkákat végeztek és a termést behordták
a magtárba. De ezt a robotot pénzzel is meg lehetett váltani. A termelés költségei
viszont teljes mértékben a parasztot terhelték, mivel a javadalombirtokosok nem
gondoltak arra, hogy invesztáljanak a mezőgazdaságba.
Az adókötelezettektől behajtott pénzbüntetések, valamint különféle illetékek,
mint pl. az örökösödési vagy a házassági adó, a pénzügyigazgatást illették. Az
államkincstár kapta továbbá az ún. fejadót (dzsizje) a nem muszlim alattvalóktól,
valamint a földhasználati illetéket a koronabirtokok parasztjaitól, mivel ebben
az esetben a kincstár számított a föld javadalmazottjának. Különleges adók
(aváriz), amelyeket kezdetben főleg robotmunkában avagy meghatározott áruk­
ban követeltek, a XVI. század kezdetén még csak rendkívüli esetekre korlátozód­
tak.
A mérsékelt és mindenekelőtt szigorúan szabályozott beadási kötelezettség
eredménye az volt, hogy a parasztot érdekeltté tették a részére átengedett telek
megművelésében. Joggal számíthatott ugyanis arra, hogy a beadási kötelezettsé­
gek teljesítése után munkája gyümölcsének egy része (Anatólia terméketlen vidé­
keitől eltekintve) megmarad számára. így nem csodálkozhatunk azon, hogy a
nem muszlim területek keresztény jobbágyai gyakran elmenekültek hűbéruraik
birtokairól, ahol különösen keményen zsákmányolták ki őket, és az oszmánoknál
kerestek menedéket és megélhetést a maguk számára.
Ezen pozitív jelenségek ellenére sem szabad azonban idealizálnunk az oszmán
falusi népesség helyzetét. Az Oszmán Birodalom európai részein a mezőgazdaság
technikai fejlettsége ugyan minden további nélkül kiállta az összehasonlítást más
európai államokkal, azonban Anatólia, különösen a félsziget belsejében fekvő

’ Az iszpendzse szó eredete még nincs feltárva.

88
 hegyvidék, sokkal elmaradottabb volt. A hagyományos váltógazdálkodás kereté­
ben a szántóföldet három részre osztották fel és a kimerült föld minőségétől
függően egy vagy két részt parlagon hagytak. A föld megművelésére primitív
faeke szolgált, borona gyanánt pedig valami súlyos fahenger. A létfenntartási
gazdálkodás keretein itt aligha lehetett túlmenni, mivel a termékek alig futották
arra, hogy a falusi lakosság szükségletét a beadási kötelezettségek teljesítése és a
vetőmag elraktározása után még csak szűkösen is fedezzék. Mivel tartalékokat
ilyen feltételek mellett nem lehetett képezni, a paraszti lakosság élelmezési helyze­
te rossz termés esetén nyomorúságos volt. Az egyes paraszti gazdaságok ezért
autokráciára kényszerültek, a mezőgazdasági árutermelés a fennálló körülmé­
nyek között Anatóliában nem tudott kifejlődni. A mezőgazdaság szintjének
megfelelően a lakosság élelmezési és lakáshelyzete is rendkívül elmaradott volt.
Az étkezés legtöbbnyire csak egy többé-kevésbé híg levesből állt; a paraszti
népesség szűkölködött fehérjében: hús általában csak kényszervágások esetén
került az asztalra. Lakásul többnyire földbe vájt kunyhók szolgáltak.
A zsellér (hennák) helyzete általában rosszabb volt, mint a telkes gazdáké,
mivel fél teleknél (csiftlik) is kevesebb állt rendelkezésére. Beszolgáltatás! kötele­
zettségei ugyan ennek megfelelően kisebbek voltak, de a termésből is kevesebb
maradt neki. A magánföldbirtokok, alapítványi birtokok és koronabirtokok pa­
rasztsága is rosszabb helyzetben volt, mivel — a javadalombirtokok parasztságával
ellentétben — törvény által nem szabályozott körülmények között éltek. Korona­
birtokokon még hadifogoly rabok is teljesítettek felesbérlői (ortakcsi kul) minőség­
ben munkát. A nomád állattenyésztés Hódító Mehmed uralkodása óta egyébként
átmenetileg háttérbe szorult.
Az Oszmán Birodalomban a rabszolgatartás - ugyanúgy, mint mindenhol az
iszlám uralma területén - elterjedt volt. Nemcsak a szultán, hanem az uralkodó
osztály tagjainak is voltak birtokukban rabszolgák, rabnők és eunuchok. A leg­
több rabszolgát házi szolgaként vagy hajókon evezősként dolgoztatták. Termelési
célra ritkán alkalmazták őket. Csak a mezőgazdaságban foglalkoztattak helyen­
ként rabszolgákat, részben igás állatok helyett eke húzására, részben pedig pász­
torokként. Az ún. „katonai rabszolgák” (kul) — akik közé a janicsárok is tartoz­
tak - szorosabb értelemben nem voltak rabszolgák, mivel urukhoz, a szultánhoz
való viszonyuk nem a tulajdonjogon, hanem a szolgálaton alapult. A közönséges
rabszolgák és a kulok közötti lényeges különbség éppen az volt, hogy utóbbiaknak
jogaik voltak: szállásra, ellátásra és zsoldra. Ezenfelül kötelezettségeiket és egyéb
jogaikat is törvény szabályozta.
A vidéki mezőgazdaság önellátó gazdaságához párosult a kereskedelem és a
kézműipar, ez utóbbiak lényegében a városokra korlátozódtak. Népgazdasági
jelentőségük a mezőgazdaságéhoz képest alárendelt volt. A kereskedelem és
kézműipar központját a városokban a bazár képezte, mely szigorú rendnek volt
alávetve. Mind a kereskedők, mind az iparosok céhekbe (esznáf) tömörültek,
amelyek feladata közé tartozott az áruk minőségének, árának, valamint a mérté­

89
 kék stb. ellenőrzése. A céhek hatósági felügyeletét a piaci felügyelő (muhteszib),
a helyileg illetékes kádi beosztottja látta el. Nagymértékben e minőségi ellenőrzés­
nek köszönhető, hogy az oszmán kézműipar bizonyos árui még az európai piacra
is eljutottak.
Lényegesen kisebb szerepet játszottak az állami manufaktúrák, amelyek a
hadsereget látták el a szükséges termékekkel. Ezek a kor egyetemes viszonyaihoz
képest megfelelő műszaki színvonallal rendelkező üzemek a bérmunka alapján
folytatták termelő tevékenységüket. A Balkánon működő kevés bányában mind
az állami monopólium, mind pedig magánvállalkozás képviselve volt. A bányá­
szok is bérmunkások voltak: vagy idő-, vagy teljesítménybérben részesültek.
A távolsági kereskedelmet részint karavánok bonyolították a jól kiépített straté­
giai birodalmi utakon, részint tengeri úton zajlott le. Mivel az oszmán állam,
illetőleg pénzügyigazgatás a kereskedelemben csupán paszív módon mint vám­
szedő volt érdekelve, a nemzetközi kereskedelmi hajózást teljes mértékben külföl­
di, nevezetesen olasz hajózási vállalatok tartották kézben.
Az oszmán társadalomban a XVI. század elején két fő réteg létezett. Az
uralkodó réteg - a szultánon kívül - az adómentes személyekből (berája) állt,
életfenntartásukat az adóköteles réteg tagjai látták el. Az adómentes réteghez
tartoztak az állami és vallási bürokrácia tagjai, a katonaság zsoldot élvező tagjai,
a kegyes alapítványok élvezői s mindenekelőtt a javadalombirtokosok.
A feudális Európa nemességéhez és arisztokráciájához hasonló réteg nem
létezett, miután Hódító Mehmed földreformja során nemcsak a magántulajdon­
ban lévő földbirtokokat (műik) számolta fel csaknem teljesen, hanem az óanató­
liai feudális arisztokráciát is (ez utóbbit teljes egészében eliminálta). Az oszmán
uralkodó osztály tagjai, mint említettük, az európai hűbérurakkal szemben nem­
csak nem rendelkeztek rendi privilégiumokkal, de nem is voltak a föld tulajdono­
sai, csak a hozam, és az is csak időlegesen állt a rendelkezésükre. Az a tény, hogy
az oszmán tímár-rendszer nem ismerte az automatikus örökletességet, nagy­
mértékben hozzájárult ahhoz, hogy nem tudott sem nemesség, sem pedig arisz­
tokrácia kialakulni. Az uralkodó és a kizsákmányolt réteg közötti átmenet lehető­
sége sokkal nagyobb volt, mint a feudális Európában. Az alsó rétegek tagjai az
Oszmán Birodalomban - különösen katonai vitézség esetén - bízhattak a társa­
dalmi ranglétrán történő felemelkedésükben; ugyanakkor megvolt annak is a
lehetősége, hogy az uralkodó osztály tagjait, ha nem váltak be, illetve visszaéltek
hatalmukkal, rájává fokozzák le. A nagy tekintéllyel rendelkező prófétautódok
csoportja (szejjid, ill. serif) alig hasonlítható össze az európai nemességgel (bár
egyesek ezt az összehasonlítást megteszik). A próféta utódai ugyanis nem minden
esetben tartoztak az uralkodó osztályhoz. Bármely társadalmi réteg tagjai lehet­
tek, és gyakran társadalmilag alacsonyrendű foglalkozást végeztek.
Az „alattvalók” rétege az uralkodó osztály hatalma alatt állt, s fő jellemzője
az adó, illetve beadási kötelezettség volt. Ezekhez a szigorúbb értelemben vett
„alattvalókhoz” (rája, szó szerint: nyáj) tartoztak a parasztok, továbbá az ugyan­

90
csak adóköteles kézművesek és kereskedők, függetlenül vallási hovatartozásuktól.
Az a szokás, hogy a Fényes Portának csupán nem muszlim alattvalóit nevezték
rá/űknak, a XVI. században még nem volt használatban; ez csak a késői oszmán
korban vált gyakorlattá.
Az Oszmán Birodalomban a lakosság mindennapi élete teljesen a vallási jog
normái szerint zajlott, szabályozva a magánéletet, beleértve a családi életet is.
A muszlim jog szerint a férfiak egyidejűleg legfeljebb négy feleséget tarthattak,
ez azonban viszonylag ritkán fordult elő. Többnyire csupán a felső rétegek tagjai
rendelkeztek több feleséggel és ezen túlmenően elvileg korlátlan számú ágyassal
is, akik rabnők voltak. Az alsóbb rétegek tagjainak általában csak akkor volt
egynél több feleségük, ha az első házasságból nem született gyermek. Az oszmán
társadalomban a nők ki voltak szolgáltatva a férfiaknak, férjüknek, apjuknak
vagy bátyjuknak, akik adott esetben testi fenyítésben is részesíthették őket. A nők
a férfiaktól elkülönült életet folytattak otthonukban. A közéletben és a gazdasági
életben nem vehettek részt. A szokásjognak megfelelően a nők nem mutatkozhat­
tak fátyol nélkül idegen férfiak előtt. A felső társadalmi rétegek asszonyainak
legfőbb szórakozása volt, hogy az utcákon folyó tarka életet ablakrács mögül
figyeljék - természetesen kívülről nem láthatták őket.
A nem muszlim lakosság viszonylag kedvező feltételek között élt. Ugyan a
muszlimokét meghaladó, de azért nem nyomasztó többletadókat kellett fizetnie.
A föld javadalmazottjának járó telekilleték is valamivel magasabb volt, mint a
muszlim parasztok esetében. A vallási jog értelmében a muszlim államnak a nem
muszlim alattvalóktól, az ún. „védenc”-ektől (zimmi) külön személyi adó (ha-
rádzs) járt, ezt azonban az Oszmán Birodalom, a munkaképes, nem muszlim
férfiak fejadója (dzsizje) kifizetésével leróttnak tekintette. Ezek a pótlólagos ter­
hek azonban nem tekinthetők a nem muszlim alattvalók diszkriminálásának, ha
azt az Oszmán Birodalom késői korszakában a nem muszlim alattvalók annak
tartották is. E külön terhek ugyanis a katonai szolgálattól való váltságdíjnak is
tekinthetők, mivel ez az iszlám országaiban csupán a muszlim férfiak számára
volt kötelező. Ezenfelül c külön adók fejében a nem muszlimok többé-kevésbé
zavartalanul folytathatták életüket, feltételezve természetesen, hogy életmódjuk
nem állt ellentétben az iszlám alapelveivel. A toleráns oszmán vallási politika
alapját nemcsak a muszlim vallásjog képezte. Az a tény is nagy szerepet játszott
benne, hogy az oszmán állam rá volt utalva a keresztény és zsidó alattvaló
termelésére és adójára. Ezenkívül az oszmán államvezetés arra is törekedett, hogy
ne nehezítse meg az újonnan meghódított területeknek - különösen a keresztény
lakossággal rendelkezőknek - az integrálódását vallási türelmetlenségével.
Bár gyakorlati okok vezérelték az oszmán államot e kérdésben, ennek ellenére
figyelemre méltó, hogy az oszmán állam abban az időben gyakorolt vallási
toleranciát, amikor a keresztény Európában a más vallásúak a legkeményebb
üldöztetéseknek voltak kitéve. A különféle keresztény és zsidó vallási közösségek
(millet) nemcsak hitbeli és rituális kérdésekben rendelkeztek autonómiával, ha­

91
nem saját híveik felett elnyerték a bíráskodás jogát is, ha a peres ügyben muszli-
mok vagy más millet tagjai nem voltak belekeverve.
Az Oszmán Birodalom a XVI. század elején kétségkívül a világ egyik legjob­
ban, ha nem a legjobban szervezett állama volt. Az egész népesség, az uralkodó
réteg és a ráják egyaránt, a közigazgatás, a katonai szervezet, a céhek, illetve a
nem muszlim vallási közösségek révén az államhatalom ellenőrzése alatt állt. Az
Oszmán Birodalom szigorú fegyelem alatt álló államot képezett, ahol kívülállók
részére nem volt hely.

A fenti tények alapján e könyv szerzőjének az a véleménye, hogy az oszmán

társadalmi rend alapját afeudalizmus képezte. Mindenesetre nem szabad a feuda­
lizmus fogalmát a feudális anarchiára korlátozni, hiszen ez csak egy variánsa a
feudalizmusnak. A magas szintű központosítás és a feudalizmus nem zárják ki
egymást. A feudalizmus európai és oszmán válfaja között az a közös vonás, hogy
a feudális uraknak mindkét esetben járt a föld hozamának egy része. A föld
megművelőinek egy-egy darab földet bocsátottak rendelkezésre, ennek fejében a
termés egy részét, az ún. feudális földjáradékor igényelték. Annak a kérdésnek a
megválaszolásában, hogy valamely társadalomban a feudalizmus uralkodik-e
vagy sem, éppen e feudális földjáradék a döntő kritérium.
A fő oszmán termelési ágazatban, a mezőgazdaságban sem a rabszolga-, sem
pedig a bérmunkának nem volt jelentősége. A társadalmi rend működésében a
feudális földjáradék játszotta a döntő szerepet.
Természetesen jelentős különbség van a feudalizmus európai és oszmán válto­
zata között. Ezek a különbségek azonban nem a feudalizmus lényegét érintik,
hanem csupán pótlólagos mellékszerepre korlátozódnak. Az európai hűbérurak-
kal szemben az oszmán feudálisok nem rendelkeztek rendi privilégiumokkal. Az
oszmán feudalizmusban a parasztok nem voltak a feudálisok jobbágyai, nem is
függtek tőlük személyükben. Az oszmán feudálisoknak bíráskodási joguk sem
volt, mivel ez kizárólag a kádik hatáskörébe tartozott. A leglényegesebb és
viszonylag legfontosabb különbség az európai feudalizmussal szemben az volt,
hogy az oszmán feudálisok földjeiket nem örökletes hűbérbirtokám, hanem azt
bármikor visszavonható javadalombirtokok formájában birtokolták. így célszerű az
oszmán feudalizmus második szakaszát az európai hűbéri rendszerrel ellentétben
javadalom-feudalizmusVónt említeni.

92
VII. Az oszmán világhatalom

1. Nagy Szulejmán kora1

Nagy Szulejmán szultán (1520—1566) személyében 1520. szeptember végén olyan

uralkodó lépett a trónra, akit általában - kétségkívül nem egészen helytállóan —
a legjelentősebb oszmán uralkodónak tartottak és tartanak. Ezért célszerűnek
tűnik, hogy uralkodásának általános tárgyalása mellett valamivel részletesebben
kitérjünk személyére is.
I. Szulejmán, ahogy a modern történetírás általában e szultánt nevezi,2 trónra
lépése idején 26 esztendős volt. Már herceg korában alaposan felkészítették a
szultánság nehéz feladatára. A korábbi oszmán hercegekhez hasonlóan, fiatal
korában szandzsákkormányzóságot kapott: még nagyapjának, II. Bajezidnek az
uralkodása alatt elnyerte a kaffai szandzsákot.3 Amikor Szelim, Szulejmán apja,
megszerezte a trónt magának, Szulejmánnak a magnéziai (maniszai) kormányzó­
ságjutott, amelyet apja haláláig megtartott. Hirtelen haragú és brutális apjával
ellentétben nagyvonalú, nagylelkű, megfontolt és általában igazságos volt. Ez
azonban nem akadályozta meg abban, hogy azokat az államérdekeket, melyeket
szultáni és kalifái minőségében, azaz a szunnita muszlimok vallásközösségének
vezetőjeként fontosnak, illetve szükségesnek tartott, kíméletlen erőszakkal végre
ne hajtsa.
A fiatal Szulejmán sokkal könnyebben szerezte meg a hatalmat elődeinél,
hiszen már nem volt testvére, aki vetélytársa lehetett volna. Ennek ellenére sem
volt könnyű helyzetben trónra lépésekor. Ugyanis az a veszély fenyegetett, hogy
Szíria, amelyet csak röviddel azelőtt csatoltak az Oszmán Birodalomhoz, és
amely még nem olvadt be teljesen, ismét kiválhat az oszmán állam kereteiből.

1 Az itt következő fejtegetések részben a szerzőnek „Süleyman dér Práchtige (Soliman)” címen,
a „Die GroBcn dér Weltgeschichte” Enciklopédia (Zürich, 1973) IV. kötetében (961-977.) megjelent
szócikkéből került át. Ott még számos utalás található a Szulejmán személyiségét és történelmi
szerepét tárgyaló irodalomra.
2 A modern történetírás őt mint e néven elsőt jelöli. Korábban szokás volt róla mint II. Szulejmán-
ról beszélni, mivel egy I. Bajezid egyik fiát, Szulejmán herceget is az oszmán szultánokhoz sorolták.
Ez a Szulejmán herceg az I. Bajezid halála utáni 10 éves interregnum idején a trónkövetelők egyike
volt.
9 A Krím félsziget déli partján.

93
 Ennek a vilajetnek a beglerbégje, Dzsánberdi Gazáli, eredetileg befolyásos mame-
luk emír, aki annak idején időben behódolt I. Szelimnek, és ezért elnyerte a vilajet
kormányzóságát, Szelim halálának hírére szuverén uralkodóvá nyilvánította
magát és arra törekedett, hogy a korábbi mameluk államot saját uralma alatt
visszaállítsa. Az oszmán csapatok azonban helyreállították a birodalom hegemó­
niáját Szíriában; Dzsánberdi Gazáli engedetlenségéért életével fizetett. Szulej­
mán szultán nem vett részt személyesen a szíriai operációban, mert minden
erejével az Európa ellen irányuló hadjáratok előkészítésén fáradozott.
Szulejmán uralkodása alatt a terjeszkedés fő iránya ismét a hitetlen „gyaurok”
ellen fordult. Az oszmán vállalkozásnak kedvezett az európai helyzet: a vezető
európai államok, az újonnan létrejött Habsburg világhatalom, valamint Francia­
ország között viszály állott fenn, és így nem tudtak egységes frontot képezni az
oszmán hódítással szemben. Az európai reformáció az oszmán terjeszkedésben
annyiban játszott szerepet, hogy olyan csapategységeket, amelyeket a Habsbur­
gok az oszmánok ellen vethettek volna be, a protestánsok ellen kellett fordítani.
Azt azonban meg kell állapítanunk, hogy a protestánsok nem szövetkeztek az
oszmánokkal. Voltak ugyan olyan nézetek is, amelyek az oszmán hódítást a
protestantizmus kiterjedésében Isten különös kegyelmének tekintették. A német
protestánsok azonban - felekezeti ellentéteik ellenére - a Habsburgokat támogat­
ták az oszmán támadások elhárításában, annak ellenére, hogy a szultán felszólí­
totta őket e katolikus hatalom elleni közös harcra. Az oszmánok esetében e
kérdésben nemcsak hatalompolitikai tényező, hanem a vallási okok is fontos
szerepet játszottak. Az iszlám nézőpontjából a katolikusok a szentek iránti külön­
leges tiszteletük miatt — a protestantizmussal ellentétben — bálványimádóknak
bizonyultak. A reformáció terjeszkedését közvetett úton mindenesetre nagy mér­
tékben az oszmánoknak köszönheti, akik a Habsburgok védekező erejét lekötöt­
ték s Kelet-Közép-Európától távol tartották.
A másik tényező, amely az oszmán támadást Európa szíve felé lehetővé tette,
az volt, hogy I. Szelim aiytak idején Ázsia ellen irányuló terjeszkedési politikája
immár sikeresnek bizonyult. Az újonnan beolvasztott Szíria és Egyiptom gazda­
sági ereje újabb oszmán hadjáratokat tett lehetővé Dél-Kelet-Európa irányába.
A korabeli oszmán terjeszkedési törekvések három fő fronton bonyolódtak:
1. Az Oszmán Birodalomtól északnyugatra, először Magyarország, majd az
ausztriai Habsburgok ellen; 2. A Földközi-tenger vidékén, először Rodosz szigete,
majd pedig Velence ellen; 3. Üjfent a szafavidák ellen Perzsiában. Az oszmán
államvezetés természetesen igyekezett elkerülni, hogy többfrontos háborúba ke­
veredjen, ezért haderejének szükséges ütőkészségét mindig csupán egy hadszíntér­
re korlátozta. Olyan háborús vállalkozásokat, amelyek több éven át minden
látható eredmény nélkül elhúzódtak, békekötés révén befejezett, ezáltal az erők­
nek egy más fronton való koncentrálódását lehetővé tette.

94
 Nagy Szulejmán első hadi vállalkozása az északnyugati fronton 1521-ben
Nándorfehérvár ellen irányult, amely a Magyarországra való betörés és Bécs ellen
irányuló vállalkozások lehetőségét egyelőre elzárta. Ami Szulejmán nagyatyjá­
nak, Konstantinápoly meghódítójának, II. Mehmednek nem sikerült, az sikerült
a fiatal Szulejmánnak, tudniillik hogy bevegye az ismételten megostromolt jelen­
tős erődítményt. Nem szabad azonban megfeledkeznünk arról, hogy a XV.
században a viszonyok mások voltak, mint Nagy Szulejmán korában. Hódító
Mehmed országa, bár már jelentős helyi hatalom volt, még nem rendelkezett
azzal a potenciállal, amellyel az oszmán világhatalom Szulejmán idején. A másik
oldalon sem állt már az oszmánokkal a középkori magyar nagyhatalom szemben.
Magyarország erős központi hatalma, amelyet Mátyás király hozott létre, annak
halála (1490) után néhány éven belül átadta helyét a feudális anarchiának.
Ehhez még hozzájárult, hogy a magyar parasztok 1514-ben a kisnemes Dózsa
György vezetése alatt fellázadtak a súlyos elnyomás ellen. A felkelés leverése után
a parasztokat lefegyverezték, röghöz kötötték, teljes függőségbe kerültek hűbér-
uraikkal szemben. így érthető, ha a jogfosztottá és koldussá tett magyar parasztok
nem védelmezték elnyomóik földjét. Hogy Nándorfehérvár elfoglalása után az
oszmán csapatok nem nyomultak be Magyarországra és nem foglalták el, kétség­
kívül az oszmán hadvezetés már említett alapelveivel függ össze.
A következő évben (1522) Rodosz került sorra. A szigetet már I. Szelim el
akarta foglalni, ő azonban a hadműveletek előkészítése közben meghalt. Az
oszmánok szemében szálka volt Rodosz szigete, melyet urai, a johannita lovagok
a keresztény Európa előretolt bástyájává építettek ki; ezen felül akadályozni
tudta a tengeri összeköttetést Konstantinápoly és az újonnan beolvasztott Egyip­
tom között. A sziget súlyos ostroma után a johannitáknak nem maradt más
választásuk, mint azt átengedni az oszmánoknak, akik biztosították a lovagok
szabad elvonulását Máltára. Az oszmán hegemónia így most már kiterjedt a
Földközi-tenger keleti medencéjére.
Ezután a siker után a fegyverek - legalábbis külső ellenséggel szemben — négy
teljes esztendeig nyugodtak, mivel ez alatt az oszmán állam védelmi erejét belső
bomlási jelenségek kötötték le. Ebben az időben, 1524-ben, Egyiptom harcolt
függetlenségéért. Szíriához hasonlóan Egyiptom sem volt még teljesen beolvaszt­
va a birodalomba. E függetlenségi harc kirobbanásában nem annyira a mamelu-
kok voltak a főszereplők, mint a szultán korábbi második vezére, Ahmed pasa.
Szulejmán ugyanis két évvel trónra kerülése után a még atyjától örökölt nagyve-
zírt, Piri Mehmed pasát nyugdíjba küldte és helyére saját ifjúkori barátját,
Ibráhimot (1523-1536) tette. Ahmed pasát, aki szintén számított a nagyvezírség-
re, Egyiptomba helyezte át beglerbégnek. Alig foglalta el posztját a vérig sértett
Ahmed pasa, Kairóban összeszűrte a levet több mamelukkal, és segítségükkel
kikiáltotta magát Egyiptom szuverén szultánjává. Az oszmán hadseregnek az új
nagyvezír, Ibrahim vezetésével azonban sikerült az oszmán hatalmat Egyiptom­
ban helyreállítania.

95
 Csak miután az arab vidéken helyreállt a rend, gondolhatott az oszmán
államvezetés ismét arra, hogy a birodalom északnyugati részén fekvő ellenség
ellen új támadást indítson. Magyarország 1526. augusztus 29-e, a mohácsi csata
után évszázadokra eltűnt a világpolitika színteréről. Az ország belső problémáin
kívül az elavult magyar hadszervezet is nagymértékben oka volt a katasztrófának,
elsősorban azonban az, hogy II. Lajos királynak nem sikerült külső segítséget
igénybe vennie. Sógorának, V. Károly német-római császárnak ellentéte támadt
ugyanis egy Habsburg-ellenes koalícióval, a cognaci ligává.}.4 A mohácsi csata után
Magyarország két részre szakadt. Nyugati részén Habsburg Ferdinánd, V. Ká­
roly császár öccse lett a király, a keletin pedig egy ugyancsak királlyá választott
magyar főúr, Szapolyai János, aki elismerte az oszmán fennhatóságot. Ezzel
biztosította az oszmán államvezetés számára, hogy a jövőben a Nagyalföldet a
Habsburgok elleni felvonulási területként használhassák. A Porta így megtehette,
hogy Magyarországot ebben az időben még ne olvassza be tartományként az
Oszmán Birodalomba.5
Csak három év múlva, 1529-ben érezték az oszmánok elég erősnek magukat
arra, hogy támadást intézzenek Bécs ellen. Nagy Szulejmánnak e város elfoglalá­
sa volt egyik legfőbb vágya, ugyanis most már Bécs jelentette számára az „arany­
almát”. A vállalkozást ezen túlmenően szinte kiprovokálta az is, hogy V. Károly
immár évek óta hadiállapotban állt Franciaországgal, és így nem tudott öccsének,
Ferdinándnak segítségére sietni. A hadjárat során Szulejmán bevette Magyaror­
szág fővárosát, Budát, amely addig Habsburg Ferdinánd uralma alatt állott, és
azt a hűbéres Szapolyai János rendelkezésére bocsátotta, aki ott trónra is lépett.
Bécs ostromát azonban a Habsburgok hatékony ellenállása miatt nem kísérte
siker, ami kétségkívül világtörténelmi jelentőségű.
Az erők egyensúlya következtében - a Habsburgok sem voltak elég erősek
ahhoz, hogy egész Magyarországot megszállják - csak diplomáciai megoldás
jöhetett számításba. A Habsburgok és a Fényes Porta közötti tárgyalások ugyan
nem vezettek eredményre, de az európai hatalmaknak az oszmán állammal
kapcsolatos jövőbeli magatartása szempontjából meghatározó szerepet játszot­
tak. Az oszmán részről Ibráhim nagyvezír vezette tárgyalások során a Habsbur­
goknak ugyanis el kellett ismerniük, hogy nem valami barbár hordával, hanem
egyenrangú nagyhatalommal állnak szemben.
A görög származású Ibráhim a gyermekadórendszer keretében került az osz­
mán udvarba. Szulejmán szultán főkamarásaként (hász oda basi) hamarosan
elnyerte a szultán bizalmát. Ebből a nem túl magas udvaronci állásból sikerült
felküzdenie magát a szultán után következő legmagasabb méltóságig. Kezdetben

4 Egy, a pápa, Franciaország, Velence, Firenze és Milánó között 1526. május 22-én kötött
szövetség.
5 Ehhez 1. J. Matuz: Dér Verzicht Sülcymans des Práchtigen auf die Annexion Ungarns. In:
Ungarnjahrbuch 6 (1974/75), 38-47.

96
a nagyvezíri pozíció ellátásához ugyan nem volt megfelelő tapasztalata, kiemelke­
dő képességei azonban segítettek neki, hogy ezt a hiányosságot hamarosan áthi­
dalja. Leginkább a becsvágy, az intelligencia és a sokoldalú képzettség jellemezte,
több nyelven beszélt folyékonyan, és a zenében is járatos volt. Ragyogó tehetsége
volt a diplomáciához. Az európai államok közötti politikai viszonyokat a legki­
sebb részletekig pontosan ismerte. Elegáns és hatékony módon sikerült az oszmán
nagyhatalom gyakorlati politikájának irányítását teljes egészében kezébe vennie.
Az oszmán hatalom külső reprezentálásának megszervezésére ugyancsak ebben
az időben került sor: a külföldi diplomatákat - nemcsak az osztrákokat - a szultán
olyan pompával fogadta, hogy ennek hamar híre ment, és legendák keringtek
róla. A reprezentálásra természetesen nem a szultán személyes becsvágya miatt,
hanem saját és állama hatalmának a külvilág felé történő demonstrálása érdeké­
ben volt szükség. A fényes udvartartásnak, valamint a szultán és udvaroncai
pompázatos öltözetének köszönhető, hogy a szultánt az európai történetírásban
többnyire a „Pompás” jelzővel illetik.
A Bécs és Konstantinápoly között 1529 végén megkezdett tárgyalások meghiú­
sulásával 1532-ben ismét fellángoltak a harcok, ezek azonban az oszmánok
számára csak kevés sikert hoztak. Csupán a nyugat-magyarországi Kőszeg vára
kényszerült kapitulációra. Nem sokkal később fegyverszünetet kötöttek Béccsel,
amelynek keretében a Habsburgok évi adóra kötelezték magukat, annak fejében,
hogy a következő éveket békében tölthessék el.
Az Oszmán Birodalomnak nagy szüksége volt a fegyverszünetre, mert más
frontokon veszélyessé vált a helyzet. V. Károlyt nyugtalanította, hogy a johanni-
tákat kiűzték az oszmánok Rodosz szigetéről. Ezért zsoldjába fogadta Andrea
Doriát - az ismert tengeri hőst -, hogy flottájával őrködjön a Földközi-tenger
térségében. Doriának 1532-ben sikerült is a Peloponnészoszon eredményeket
elérnie. Ennek kiegyensúlyozására a Fényes Porta Barbarossa Hajreddint, az
algériai kalózvezért fogadta fel. így lett egy kalózból, aki az európaiak számára
bizonytalanná tette a Földközi-tenger nyugati medencéjét, Algéria beglerbégje
és egyidejűleg az oszmán flotta admirálisa (kapudán pasa), aki még a szultáni
dívánban is helyet kapott. A Porta katonai és anyagi támogatása és nem utolsó
sorban erkölcsi védelme lehetővé tette az újonnan kinevezett admirális számára,
hogy eddig csupán kis kalózhajókból álló flottáját ütőképes haditengerészetté
fejlessze, ahol természetesen nagyobb hajók is helyet kaptak. Barbarossza Hajred-
din flottája nemcsak az olasz partvidéket dúlta fel, hanem Tuniszt is bevette,
miáltal a Földközi-tenger nyugati medencéje is oszmán ellenőrzés alá került.
Tuniszt azonban nem sikerült sokáig tartani, mert V. Károly, akit most már az
a veszély fenyegetett" hogy teljesen visszaszorul a Földközi-tenger vidékéről, a
várost 1535-ben vissza foglalta.
Időközben az Oszmán Birodalom keleti határain is fenyegetővé vált a helyzet.
1526 óta, a mohácsi csata éve óta Anatóliában a síita „eretnekek” ismételten
felkeléseket hajtottak végre. A síiták hcterodox nézetei még ortodox teológusokat

97
is megfertőztek, és eljutottak a fővárosig, Konstantinápolyig. Kabiz Móllá, erede­
tileg szunnita hittudós, 1527-ben a fővárosban Mohamed helyett Jézust nyilat­
koztatta ki vezető prófétának. Fejtegetései hatására a lakosság körében feszültté
vált a hangulat, lázongások törtek ki és a főváros általános politikai nyugtalanság
színhelyévé vált. Kabiz nézetei az oszmán államvezetésre nézve igen nagy gondot
jelentettek, mert e lázongások egy időben jelentkeztek az anatóliai, veszélyes
nézeteket öltő síita mozgolódással. A szultáni díván ezért halálra ítélte s ki is
végeztette a teológust. A kisázsiai síita mozgolódást ez azonban nem fékezte meg.
1532-ben a bitliszi tartománynak (a Van-tótól nyugatra) a perzsa szafavidákhoz
történő csatlakozásával veszélybe került a kelet-anatóliai oszmán hegemónia.
A kialakult helyzet tette indokolttá, hogy 1534-ben az oszmánok hadjáratot
indítsanak a szafavidák ellen, Ibráhim pasa nagyvezír parancsnoksága alatt.
Ibráhimnak, aki főparancsnoki (szeraszker) funkciójában rendkívüli meghatal­
mazást nyert, sikerült Tebrizt, a szafavidák fővárosát megszállnia. De I. Tah-
maszp perzsa sah, aki atyja, I. Iszmáil halála óta uralkodott, bölcs stratégiával
nem bocsátkozott a fölényes erővel rendelkező ellenséggel nyílt csatába. Az
oszmán haderő másik része, amelyet a szultán személyesen vezetett, elfoglalta
Irákot Bagdaddal együtt.
Ez idő tájt került sor az oszmánok és a francia király közötti első szerződés
megkötésére. Franciaországot e lépésre az Európában kialakult politikai helyzet
ösztönözte. Franciaország a világhatalommá terebélyesedett Habsburgokkal való
ellentétei során 1525-ben nemcsak olaszországi birtokait vesztette el, hanem két
tűz közé szorult a nyugati és a keleti Habsburg-tartományok között.
Az 1535-ben megkötött francia-oszmán szerződés az európai történelmi iroda­
lomban az akkori szakkifejezésnek megfelelően ma is a „kapituláció”6 (ahdnáme)
nevet viseli. Ennek révén került baráti kapcsolatba a Habsburgoknak e két
annyira különböző ellensége, évszázadokon keresztül meghatározóan kihatott
kapcsolataikra. A Franciaországgal kötött kapituláció eredménye volt az Oszmán
Birodalom európai hatalomként történő végérvényes elismerése.
A Franciaországgal kötött kapitulációnak azonban az oszmán történelem
szempontjából más jelentősége is volt. Ez a kapituláció - bár egyes állítások
szerint a szultán sosem ratifikálta, csak a nagyvezír kötötte meg - nemcsak
politikai szempontból bírt jelentőséggel, hanem mintaként szolgált a későbbi, más
európai országokkal kötött kapitulációk során is.
Az oszmán szultánok, mint említettük, már eddig is adományoztak az oszmán
államban élő külföldiek egyes csoportjainak privilégiumokat (mint pl. I. Bajezid,
vagy II. Mehmed). Ezek, az oszmán részről az olasz kereskedőköztársaságok
polgárainak adományozott privilégiumok azonban nem képeztek olyan átfogó

6 A kapituláció fogalma ilyen értelemben szótörténetileg annyiban függ össze az átadás, fegyverle­
tétel értelmű homonimával, amennyiben mindkét esetben fejezetszerűen megfogalmazott szerződé­
sekről van szó.

98
 szerződéseket, mint az 1536-os Franciaországgal kötött kapituláció. Nem is ren­
delkeztek akkora horderővel, hiszen nem államközi megállapodások voltak, pusz­
tán az oszmán állam belügyét képezték.
A Franciaországgal kötött kapitulációnak rendkívüli jelentősége volt az Osz­
mán Birodalomnak az európai hatalmakhoz való későbbi viszonyára, ezért e
kapituláció főbb pontjait e helyütt röviden ismertetjük:
Az Oszmán Birodalom és Franciaország között szabad hajózási és szabad
kereskedelmi megállapodás jött létre, ami azt jelenti, hogy mindkét ország alatt­
valóinak a másik országban csupán annyi illetéket kellett fizetniük, mint a saját
polgároknak. A francia konzulok korlátlanul bíráskodhattak az oszmán földön
élő francia alattvalók fölött magánjogi, különösképpen kereskedelmi jogi és bün­
tetőjogi kérdésekben egyaránt, ha az eljárásban csak franciák voltak részesek.
Oszmán alattvalók ellen irányuló francia magánjogi ügyek ugyan az illetékes
kádi elé kerültek, de francia tolmácsnak is jelen kellett lennie. Olyan bűnügyek,
amelyekben franciák és oszmán alattvalók egyaránt részesek voltak, közvetlenül
a Fényes Porta hatáskörébe tartoztak. A szerződő felek abban is megállapodtak,
hogy az Oszmán Birodalomból elmenekült bármely francia adósságaiért a többi
francia és a francia konzul nem tehető felelőssé. Minden francia elnyerte a jogot,
hogy örökségéről végrendeletet készítsen és azt a francia konzulra bízza. A szerző­
dő felek kötelezték magukat, hogy a másik fél országából származó hadifoglyokat
szabadon engedik és a későbbiekben nem ejtik fogságba egymás alattvalóit.
Az 1536-os kapituláció tehát mind Franciaország, mind pedig az Oszmán
Birodalom részére kézzelfogható előnyöket hozott. Franciaország évszázadakon
át tartó vezető szerepre tett szert a levantai kereskedelemben, a Porta pedig a
francia kereskedőknek az Oszmán Birodalom területén való tevékenységétől
külkereskedelmének élénkítését és különösképpen az abból származó vámbevéte­
lek növekedését remélte, hiszen saját alattvalói alig folytattak kereskedelmet nem
muszlim országokban. Emiatt a konzuli bíráskodásra vonatkozó rendelkezések
egyértelműen Franciaország részére kedveztek, hiszen a Fényes Porta világhatal­
mi mivoltából származó közönyével akkor még nem tartotta szükségesnek, hogy
más országoknál állandó jelleggel diplomatákat akkreditáljon. A francia konzuli
bíráskodás ebben az időben nem csorbította az oszmán állam szuverenitását,
mert ez esetben az oszmán fél önkéntes lépéséről, ha úgy tetszik, egy világhatalom
kegynyilvánításáról volt szó. A francia konzuli bíráskodás ezenkívül teljes mérték­
ben megfelelt a millet-rendszer rendelkezésének, amely szerint az Oszmán Biroda­
lomban élő nem muszlim lakosoknak jogukban állt, hogy belügyeiket maguk
szabályozzák. Azt, hogy a konzuli bíráskodás és a kapitulációk évszázadokkal
később, amikor az Oszmán Birodalom az európai hatalmak játékszere lett,
csorbítani fogják az ország szuverenitását és legelemibb gazdasági érdekeit, olyan
fejlemények következménye volt, melyeket a XVI. században még nem lehetett
előre látni.
A Franciaországgal kötött szerződés volt a csúcspontja Ibráhim nagyvezír

99
diplomáciai ténykedésének. A szultán azonban időközben teljesen új felesége -
egy korábbi rabnő - Hurrem szultána befolyása alá került, akit a vallási jognak
megfelelően vett feleségül. Hurrem szultánának, akit Európában feltehetően
keleti-szláv származása miatt általában Rokszeláne névvel illettek, ellene volt a
szultán és Ibráhim barátságának, mert nem volt ínyére, hogy a nagyvezír befo­
lyást gyakorol a szultánra és így egyre nagyobb hatalommal rendelkezik. Rokszelá-
nénak sikerült elérnie, hogy Ibráhimot, a kitűnő képességű politikust és diploma­
tát, a szultán kebelbarátját 1536 márciusában váratlanul kivégezzék. Kétségkívül
Rokszeláne gondoskodott arról is, hogy a későbbiekben Szulejmán egyetlen nagy-
vezíre sem tudott annyi hatalomra szert tenni, mint Ibráhim. A Hurrem és
Ibráhim közötti konfliktussal vette kezdetét egyébként az oszmán udvarban a
háremen belüli intrika, amely később, a dekadencia korában jelentős mértékben
hozzájárult az oszmán központi hatalom hanyatlásához.
Az oszmán külpolitika meghatározója továbbra is a terjeszkedés maradt. 1537-
ben egy Dél-Itália ellen irányuló akció ugyan nem hozta meg a kívánt eredményt,
de a következő évben, 1538-ban a velencei flottára Prevezánál döntő vereséget
sikerült mérni. E háborúra azért került sor, mert a városállam nem tudott
belenyugodni, hogy a levantei kereskedelemben a franciák túlszárnyalják. Az
1540-es békekötés során Velence elvesztette ugyan dalmáciai, peloponnészoszi és
égéi birtokait, ennek fejében azonban olyan kereskedelmi privilégiumok birtoká­
ba jutott, amelyek lényegében azonos mértékűek voltak a Franciaországgal kötött
kapitulációban meghatározottakkal.
Ugyancsak 1538-ban hadjárattal kényszerítette a Porta az addig még messze­
menően független moldvai fejedelemséget, hogy ismerje el az oszmán fennhatósá­
got. Ugyanabban az évben sikerült az oszmán flottának Adent is bevennie.
1547-ben Jemen jelentős részét - Szanaát, a fővárost is beleértve - elfoglalta az
oszmán szárazföldi hadsereg. Ezt követően az oszmánok a szemben fekvő afrikai
parton is megvetették a lábukat. A dél-arábiai területek elfoglalásával csaknem
teljesen befejeződött az arab világnak az Oszmán Birodalomba való bevonása.
Az az indiai vállalkozás, amely Portugáliának a szubkontinensre történő behato­
lását akarta megakadályozni, nem járt eredménnyel.
Szapolyai Jánosnak, aki, mint említettük, elismerte az oszmán fennhatóságot,
a halála után Habsburg Ferdinánd egész Magyarországot birtokába akarta
venni. Az oszmán csapatok így harcba szálltak a Habsburgokkal, amelynek során
1541-ben annektálták Magyarország középső részét a fővárossal, Budával egye­
temben.7 Az ország nyugati része a Habsburgok kezén maradt, és ezt követően
a Királyi Magyarország nevet nyerte el. Az ország keleti részét Szulejmán szultán
Szapolyai János fiának, János Zsigmondnak adományozta. Ebből a keleti Ma­
gyar Királyságból alakult ki a későbbiek során az oszmánok hűbéres államát

7 A török kori Ofen (Buda) történetéhez 1. L. Fekete: Buda and Pest under Turkish Rule. Budapest,
1976. (Studia Turco-Hungarica, III.)

100

MAGYAR
tummAnyos AKADÉMIA
KÖNYVTÁRA
képező Erdély. A Habsburgok ellen folytatott harcok 1547-ig tartottak. Ekkor
azonban átmenetileg megszakadtak, mert további sikerre nem lehetett számítani.
Ezért az oszmán államvezetés 1548-ban megint Perzsia ellen fordult. A szafavi-
dák, akiket országuk keleti határán ugyanabban az időben az üzbégek, egy
szunnita török nép, fenyegettek, már tanultak az 1514-es csaldiráni katasztrófá­
ból, ezért igyekeztek elkerülni a minden kétséget kizáróan toronymagasan felet­
tük álló ellenséggel való nyílt csatát. Végül ez a hadjárat is eredmény nélkül
zárult. 1551-ben ismét fellángoltak a harcok Ausztria ellen, mert a Habsburgok
elfoglalták az oszmán fennhatóság alatt álló Magyar Királyságot. A háború az
oszmánok részére azonban pusztán csekély területi nyereséget eredményezett.8
Ezért a Porta 1553-ban ismételten a szafavidák ellen fordult. Ez a vállalkozás sem
hozta meg a kívánt sikert; így került 1555-ben Amasziában békekötésre sor.
Ennek során Örményországot végérvényesen kettéosztották, Azerbajdzsán
visszakerült a szafavidák birtokába, míg Irak oszmán kézben maradt. E békekö­
tésnek azért van különösen nagy történelmi jelentősége, mert a két ország között
a határokat olyan módon szabta meg, ahogy lényegében még ma is fennállnak.
Az amásziai béke kihatással volt az európai helyzetre is, mert Erdély, amelynek
újabb oszmán hadjáratra kellett számítania, szakított a Habsburgokkal, és 1556-
ban önkéntesen elismerte ismét az oszmán fennhatóságot.
Ez idő tájt sikerült az oszmán flottának Afrika északnyugati partvidékét meg­
hódítania. Az Oszmán Birodalom területe ezzel nagyjából elérte azt a nagyságot,
amelyet a XVII. század végéig megtartott. Málta, a johanniták új tartózkodási
helye ellen irányuló ostrom 1565-ben nem járt sikerrel.
Szulejmán utolsó hadjárata az új Habsburg uralkodó, Miksa császár ellen
irányult, aki nem tudott belenyugodni Erdély elvesztésébe, ráadásul megtagadta
az adófizetést a Porta részére. A hadjárat azonban csak a délnyugat-magyaror­
szági Szigetvár elfoglalását eredményezte 1566-ban, mely eddig erődrendszer
keretében zárta el a Bécs felé vezető utat. Szulejmán már nem érhette meg a
diadalt, mert három nappal a vár eleste előtt elhunyt. A több mint hetveneszten-
dős szultán halálát nagyvezíre, Szokolli Mehmed eltitkolta, hogy az ostromló
csapatok, melyek az immár fel évszázada uralkodó szultánt szinte istenítették, idő
előtt abba ne hagyják az ostromot.

Nagy Szulejmán szultán 46 esztendeig tartó uralkodása nemcsak az állam

területének nagyarányú kibővítése, hanem a belpolitikai innovációk miatt is
jelentősnek nevezhető. E téren kétségkívül a legfontosabb az a nagymérvű tör­
vényhozási tevékenység volt, melynek következtében Szulejmán a török történetí­

8 Név szerint Temesvár és Szolnok 1552-ben jutottak oszmán uralom alá, míg Eger visszaverte
a támadást.

101
 rásban a Kánuni, „Törvényhozó” melléknevet kapta. Az a nagy törvénykönyv,
amelyet róla neveztek el, a földbirtokjoggal a pénzügyi és a kincstári joggal
foglalkozik. (A központi államigazgatás szervezetére vonatkozó kérdéseket, vala­
mint a büntetőjogot már II. Mehmed törvénykönyvei szabályozták.) De talán
még fontosabb, hogy Nagy Szulejmán uralkodása alatt kodifikálták a helyi
szokásjogot is, mely az adóösszeírások keretében a beadási kötelezettségeket
szabályozta. Ilyesféle adóösszeírásokat sporádikusan ugyan már Nagy Szulejmán
előtt is készítettek, de az Oszmán Birodalom átfogó adózási feltérképezését,
beleértve az újonnan meghódított területeket is, csak a „Törvényhozó” uralkodá­
sa alatt végezték el. A különleges státusú Egyiptom részére külön törvény könyvet
állítottak össze. A birodalom területi terjeszkedésének megfelelően több új viláje-
tet hoztak létre, mint Buda és Temesvár a történelmi Magyarországon, Szivasz,
Erzurum és Ván Kelet-Anatóliában és Bagdad Irakban. Algéria, Tripolitánia,
Jemen és „Abesszínia” (ezalatt azonban Szudán partraeső vidékét, valamint
Eritreát kell érteni), adóköteles (szálijáne) vilájet gyanánt került nyilvántartásba.
A Kaszpí-tenger déli partvidékén, Gilánban lévő fejedelemségek, a kaukázusi
Szirván, valamint Baszra a Perzsa-öbölnél, elismerték az oszmán főhatóságot. Az
eddig hűbéresi státussal rendelkező Zulkadr9 fejedelemséget már Szulejmán
uralkodásának első éveiben szabályos, tehát nem autonóm vilajetté változtatták
át.
Az adóösszeírások, a törvényhozás és nem utolsósorban a növekvő diplomáciai
levelezés, amelyet az Oszmán Birodalom külső hatalmakkal folytatott, nagymér­
tékben felduzzasztották az adminisztrációs feladatokat. Ez a bürokrácia további
kiépítését vonta maga után. Különösen a nisándzsi tevékenységi körében lehetett
változást észlelni. E méltóságnak volt a feladata Nagy Szulejmán előtt az állami
kancellária vezetése, valamint a szultán nevében kiadott rendelkezések felülvizs­
gálata és hitelesítése. Ezekhez a feladatokhoz Szulejmán uralkodása idején a
világi jog (kánun) nagymérvű kodifikációs tevékenysége járult. A nisándzsinak a
kodifikációs munkája következtében alig maradt ideje a szultáni rendelkezésekkel
való foglalkozásra. Ezért, hogy a kancellária munkája ne szenvedjen hiányt,
létrehozták a kancelláriai titkárok főnökének (reiszülküttáb) funkcióját, aki a
jövőben - természetesen a nisándzsi felügyelete alatt - a szultáni kancelláriát volt
hivatva vezetni. Más feladata a reiszülküttábnak nem is volt, így abban az időben
még nem tartozott a birodalom legmagasabb méltóságaihoz. Az, hogy a külügyi
feladatok a kancelláriai titkárok főnökének a kezében összpontosultak, s így
Európában a külügyminiszterekkel tekintették egyenrangúnak, Nagy Szulejmán
idején még nem vette kezdetét. E korban a külügyeket még a nagyvezír intézte
személyesen. A külső hatalmakkal való kapcsolattartás céljából a Fényes Portá­
nak olyan munkatársakra volt szüksége, akik jól beszélték az európai nyelveket,

9 A másik anatóliai vazallus fejedelemség, Ramazán egészen a XVII. század kezdetéig tartotta
magát.

102
és emellett természetesen hűségesen szolgálták az oszmán állam érdekeit is. Ezért
Nagy Szulejmán idején a II. Bajezid uralkodása óta fennálló portai tolmácsok
intézményét erőteljesen kibővítették.
Nagy Szulejmán uralkodása alatt nagyméretű csatornaépítés is kezdetét vette,
így biztosították a főváros vízellátását. Számos vallási célzatú épület - ezek között
a pompás Szulejmánije-mecset Isztambulban - ugyancsak említésre méltó.
Ibráhim nagyvezír tragikus sorsáról már beszéltünk. Egy másik nagyvezír,
Kara Ahmed kivégzése 1555-ben szintén Rokszeláne sugalmazására történt.
A szultán kegyencnője a birodalom legmagasabb hivatalát veje, Rusztem számá­
ra akarta megszerezni. Többé-kevésbé Rokszeláne okolható Musztafa hercegnek
1553-ban történt kivégzéséért is. Musztafa herceg Szulejmán első feleségétől,
Gülbahártól született. Rokszeláne ezzel szemben a trónt egyik saját fia számára
akarta biztosítani. Feltehetően azonban tényleg veszély fenyegette a szultánt,
hogy népszerű és különösen a janicsárok által nagyra becsült fia, Musztafa,
ugyanúgy jár el majd vele, mint egykor Szulejmán atyja, I. Szelim végzett II.
BajeziddeL Nagy Szulejmán másik fiának, Bajezid hercegnek a kivégzése szinte
elkerülhetetlen volt az államérdek szempontjából. Ez az ugyancsak rendkívül
népszerű ifjú herceg — Rokszeláne egyik fia - ugyanis a trónöröklés kérdését még
atyja életében testvérével, aki Szulejmán halála után 1566-ban II. Szelim néven
foglalta el a trónt, szemben a maga számára akarta biztosítani. Miután Bajezid
herceg vereséget szenvedett, a szafavidákhoz menekült. A sah azonban kiszolgál­
tatta őt az oszmánoknak, valószínűleg azért, hogy a nagy oszmán szomszéddal
nemrégen megkötött békét (1555) ne veszélyeztesse. Bajezid gyermekeivel együtt
a hóhér selyemzsinórjának esett áldozatul (1562).

Összefoglalóan megállapíthatjuk, hogy az oszmán állam teljesítményei Nagy

Szulejmán uralkodása alatt igen jelentősek voltak. Az oszmán állam határait
nagymértékben kiterjesztették a Kárpát-medence jó részének, Iraknak, Dél-
Arábiának és csaknem egész Eszak-Afrikának az elfoglalásával. Ez idő alatt az
addigi terület nagyságának kb. felét kitevő területeket olvasztottak be, miáltal a
birodalom területe 2% millió km2-re nőtt. Ez olyan nagyságrend, amely a mai
Magyarország területének kb. huszonötszörösét teszi ki. S e területbe a hűbéres
államok, a Krími kánság, Erdély, Havasalföld és Moldva még nincsenek beleszá­
mítva.
Az Oszmán Birodalom, amelyre addig Európában mint valami barbár idegen
testre tekintettek, most már az európai államok politikájának részesévé vált.
Hallgatólagosan elismerték európai hatalom gyanánt, amellyel szerződéseket
lehetett kötni, s amellyel a más európai ellenfelekkel szembeni viszályok során
számolni kellett.
A belső uralmi viszonyok fenntartása és megszilárdítása érdekében új törvény­

103
 tárt hoztak létre, és megkezdték az ország katasztrális felmérését is. A építészet,
a művészet és az irodalmi élet virágzott.
Ennek ellenére tévedés lenne az oszmán állam teljesítményeit Nagy Szulejmán
korában magasabbra értékelni, mint az azt megelőző korszakokét. Hasonló
nagyságrendű hódításokat korábban is végrehajtottak, hogy csak Hódító Meh-
medet vagy I. Szelimet említsük. Az Oszmán Birodalomnak az európai politikába
történő bevonása azonban csakugyan Nagy Szulejmán idejében jött létre. Ez
azonban elsősorban nem az oszmán diplomácia ügyességével magyarázható,
hanem sokkal inkább az akkori európai államok államközi viszonyainak a kon­
stellációjával. Az oszmán törvényhozás részére Hódító Mehmed törvénykönyvei
legalább annyira jelentősek voltak, mint Nagy Szulejmán törvénykönyve.
A nagystílű építkezés tekintetében más korszakok is állják a versenyt a szulejmáni
érával: az oszmán építőművészet legszebb műveiből jó párat jelentéktelen uralko­
dók idején alkottak.10 így mindenesetre helyesen járunk el, ha eltekintünk Szulej­
mán korának túlbecsülésétől. Ugyanez érvényes a szultán személyére is, mivel
azok a sikerek, amelyekről uralkodásának objektív szemlélete mellett is beszél­
nünk kell, nemcsak az ő, azaz egyetlen személy javára írhatók, ha figyelembe is
vesszük szinte korlátlan hatalmát. Nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy
Szulejmán a birodalmat, amelynek élén 46 éven keresztül állt, nem a semmiből
teremtette meg. Az ő esetében egészen más a helyzet, mint pl. Nagy Sándor,
Dzsingisz kán vagy Timur esetében. Szulejmánnak kezdettől fogvájói megszerve­
zett állam állt rendelkezésére, amelynek gazdasági, állami, társadalmi és vallási
viszonyait, elődeikhez hasonlóan, fenn kellett tartania s határait ki kellett terjesz­
tenie.
A hadjáratokon - ezeket általában a mindenkori nagyvezír, és nem a szultán
kezdeményezte - Szulejmán általában részt vett. A katonai vezetést azonban
átengedte hadvezéreinek. Ugyanolyan kevéssé vett részt a szultán az államközi
viszonyok ápolásában; ez a nagyvezír hatáskörébe tartozott. A legjelentősebb
külpolitikai siker: az Oszmán Birodalom általános elismertetése „európai” hata­
lomként, elsősorban a diplomáciai síkon rendkívüli képességekkel rendelkező
Ibráhim nagyvezír érdeme volt. Szulejmán személyes részvételét a törvényhozás­
ban ugyancsak nem kell túlbecsülnünk: hiszen kitűnő specialisták álltak mind a
vallási, mind a világi jog vonatkozásában rendelkezésére.
Szulejmán kétségkívül erősen érdeklődött a művészetek iránt. Korának pom­
pás építészeti remekei az ő kívánságára jöttek létre. Ne felejtsük azonban el, hogy
kitűnő építőmesterek álltak rendelkezésére, itt kell megemlítenünk a híres Szinán
Mimárt („építész”). Szulejmán elődeihez hasonlóan szívesen írt költeményeket,
sokkal fontosabb azonban mecénási funkciója a művészetek és a tudományok
vonatkozásában, de ez szintén a muszlim uralkodók hagyományának tekinthető.
10 így pl. a hatalmas edimei Szelimije mecset, Mímár Szinán építőmester alkotása az iszákos
II. Szelim alatt, míg a ragyogó 'Kék Mecset’, törökül Szultán Ahmed Dzsámit egy olyan jelentéktelen
szultán, mint I. Ahmed alatt épült.

104
 Szulejmán nem nevezhető zseniálisnak, s uralkodói funkcióját illetően sem volt
túl önálló. Jó közepes szintet képviselt, azonban volt érzéke a hatalom gyakorlásá­
hoz. Ezzel magyarázható, hogy szisztematikusan mindent és minden személyt
eliminált, aki neki személyesen vagy az oszmán államnak árthatott volna. Ebben
az összefüggésben téves lenne a modern humanitárius magatartás mércéjével
mérni. Kétségtelenül Szulejmán hatalmi érzékének köszönhető, hogy - elődeihez
hasonlóan - értett ahhoz, hogy a fontos pozíciókat az államvezetésben jó képessé­
gű személyekkel töltse be, és ezeket ellenőrzése alatt önállóan engedje tevékeny­
kedni.
Hogy Szulejmánt általában a legnagyobb oszmán uralkodónak tekintik, azzal
a kétségkívül külsőleges ténnyel függ össze, hogy hosszú ideig élt és uralkodott,
ráadásul olyan időben, amikor az Oszmán Birodalom hatalmának zenitjén állt.
Sok történész az Oszmán Birodalom hanyatlásának kezdetét Szulejmán szul­
tán halálától kezdve számítja, mert, mint gyakran halljuk, a jó képességű oszmán
szultánok sora vele ért véget; utána már csak gyenge és ostoba személyiségek
kerültek az oszmán trónra. Felületesen tekintve úgy tűnik, hogy van ebben a
nézetben valami igazság. Nevezzük meg Szulejmán közvetlen udódait: fia, II.
Szelim iszákos volt, unokája, III. Murád pedig olyan gyenge személyiség, akit
csupán háremének örömei érdekeltek.
Ennek ellenére téves volna az oszmán állam hanyatlását csak az Oszmán-rfízzá^-
tia dekadenciájával összefüggésbe hozni. Ha ugyanis az uralom struktúrája az
államon belül intakt maradt volna, akkor az Oszmán Birodalom egy-két gyenge
szultán-személyiséget le tudott volna nyelni. Ezt támasztja alá II. Bajezid esete
is, akiről a legjobb akarattal sem állíthatjuk, hogy kiemelkedő uralkodói személyi­
ség lett volna. Ilyen feltételek mellett az is kérdéses, hogy Szulejmán vajon
ugyanilyen nagy uralkodó személyiséggé válhatott volna, ha egy vagy két évszá­
zaddal később születik.

2. A hanyatlás kezdete

Az Oszmán Birodalom hanyatlása kétségkívül nem a szultánok tehetetlenségé­

nek vagy az uralkodóház elfajulásának következménye volt. Ennél mélyebb
összefüggéseket kell keresnünk, bár jelen pillanatig ezeket az okokat még nem
sikerült teljes egészében feltárni. Azt azonban nem szabad figyelmen kívül hagy­
nunk, hogy bizonyos bomlási jelenségek éppen Nagy Szulejmán uralkodásának
vége felé kerültek felszínre. Ezek később az államhatalom integritását nagymér­
tékben veszélyeztették, és így több, szintén jelentős okkal együtt általános hanyat­
lást idéztek elő. Az mindenesetre bizonyos, hogy a dekadenciának bizonyos
szimptómái a hódítások megszűnésével egyidejűleg kezdődtek. Magyarország
középső részének a XVI. század 40-es éveinek elején történő behódoltatásával az
Oszmán Birodalom számára véget értek a nagy hódítások. Ez nemcsak azt jelenti,

105
 hogy befejeződött a közgazdaságilag nem lebecsülhető zsákmányszerzés korsza­
ka, hanem azt is, hogy a Fényes Portának a jövőben alig állt már olyan új föld
rendelkezésére, amelyből az állandóan növekvő szpáhihadseregnek megfelelő
mennyiségű javadalombirtokot utalhatott volna ki. A pénzügyigazgatás ezért
elkezdte a tímárok területét csökkenteni, emiatt persze romlott a tímár-birtokosok
gazdasági helyzete.
A tímár-birtokosok helyzetének romlásához hozzájárult az a növekvő infláció,1
amely a XVI. század 40-es éveiben vette kezdetét. Mivel ennek az inflációnak
igen súlyos következményei voltak az Oszmán Birodalom gazdasági életében,
ezért okaira részletesebben kitérünk. Már az oszmán—francia kapituláció (1536)
kapcsán említettük, hogy a távolsági kereskedelem élénkítése az oszmán pénzügy­
igazgatás számára fontos kérdés volt. Ez összefüggésben áll azzal a jelenséggel,
hogy időközben a fő kereskedelmi útvonalak a Földközi-tenger vidékéről az
Atlanti-óceán térségébe helyeződtek át. A világkereskedelem súlypontjának áthe­
lyeződését több tényező is befolyásolta.
Az Újvilág növekvő gazdasági vonzereje egyre erősebben hatott Nyugat-Euró-
pára annál is inkább, mivel az európaiak ázsiai kereskedelmét a Földközi-tenger­
től keletre a XV. század óta a Timur-féle harcok, az oszmán hódítások és nem
utolsósorban a Földközi-tengeren uralkodó kalózkodás nagymértékben veszélyez­
tették. Ehhez még hozzájárultak a mamelukok által alkalmazott korlátozások,
nevezetesen a vámok és az adók felemelése, valamint az európai kereskedők
számára rendkívüli jelentőséggel bíró indiai fűszerkereskedelemnek mameluk
állami monopóliummá való nyilvánítása. A keleti kereskedelem, az indiai fűszer-
és a perzsa selyemkereskedelem ugyan nem szűnt meg teljesen, a világkereskede­
lemnek az említett áthelyeződése az Atlanti-óceán vidékére az oszmán állam­
kincstár számára azonban nagyon hátrányos volt, mert a vámbevételeket nagy­
mértékben csökkentette. E vámbevételek fokozódó elapadása is hozzájárult ah­
hoz, hogy az Oszmán Birodalomban a XV. század óta észlelhető készpénzhiány
egyre fokozódott. A készpénzvolumen csökkentése eredetileg arra vezethető visz-
sza, hogy egyes keleti országokban, amelyekkel az Oszmán Birodalom kereskedel­
mi kapcsolatban állt, különösen Perzsiában és Indiában, még hevenyebb pénzhi­
ány uralkodott, mint az Oszmán Birodalomban. Ezért a nemesfémárak Indiában
és Perzsiában erősen megemelkedtek, s ez az oszmán pénzérmék elvándorlását s
az oszmán pénzügyigazgatás krónikusan negatív fizetési mérlegét eredményezte.2
Az amerikai nemesfém ugyan kb. 1550 óta sporadikusan elérte az Oszmán
Birodalmat, az oszmán közgazdaságra azonban akkor még nem volt érezhető
kihatással.
Az Oszmán Birodalomban uralkodó inflációnak másik oka az volt, hogy egyes,

1 Ehhez vö. Őmer Lufit Bárkán: The Price Revolution of the Sixteenth Century: A Turning Point
in the Economic History of the Near East. Int. Journ. Middle East Studies 6 (1975), 3-28.
2 Mindenekelőtt az Oszmán Birodalomból hazatért perzsa kereskedők kezén.

106
 a belső szükséglet kielégítéséhez szükséges árukat, pl. búzát, gyapjút avagy rezet
európai kereskedők a fennálló tilalom ellenére óriási mennyiségben csempésztek
ki az európai országokba. A csempészés azért hozott magas profitot, mert Euró­
pában a kézműipari termelésnek a késő középkor óta tartó fellendülése miatt -
különösen a gyarmati rendszernek a XVI. században történt létrehozása óta -
a nyersanyagszükséglet erősen megnőtt. E csempészet tehát az oszmán piacon
lévő árukat jelentős mértékben csökkentette, ez viszont az áraknak az emelkedését
vonta maga után.
Az infláció, különösen a nemesfémérmék hiánya az oszmán pénzügyigazgatást
szinte megoldhatatlannak látszó feladat elé állította. Az oszmán állam éppen
akkor szenvedett nagy pénzhiányban, amikor a növekvő közkiadások finanszíro­
zásához, mint az erősen megnövekedett központi elitcsapatok és a felduzzadt
bürokratikus apparátus számára történő zsoldfizetéshez - több pénzre lett volna
szükség.
A pénzhiánnyal való megbirkózás érdekében a pénzügyigazgatás javadalom­
birtokokat kezdett kiutalni olyan szolgálattevőknek, akik eddig készpénzzsoldot
kaptak. Nemcsak a központi államigazgatás magasabb és alacsonyabb tisztviselő­
it „ültették” a XVI. század közepétől kezdve javadalombirtokra, hanem a köz­
ponti lovasegységek katonáit, sőt a vezérek szolgálattevőit is. Ez az eljárás szintén
hozzájárult ahhoz, hogy a szpáhik számára kiutalható javadalombirtokok száma
tovább csökkent.
Az inflációból származó jövedelemcsökkenés maga után vonta, hogy a szpáhik
egyes esetekben már nem érték be a természetbeni adóval, hanem kb. a XVI.
század közepétől kezdve a tized készpénzben való lerovását3 követelték, bár ez
kezdetben csupán elszórtan fordult elő és a természeti gazdálkodás egyelőre még
uralkodó maradt. Hogy a pénz elértéktelenedéséből fakadó veszteségüket pótol­
ják, a tímár-birtokosok ezenfelül most már nem elégedtek meg a termés tizedré-
szével, hanem 20-30 %-ot is megköveteltek.
Megnövekedtek és egyre nyomasztóbbá váltak a parasztságra kirótt adóterhek
is. Mivel a hadjáratok 1541 után az oszmán állam részére már csak kevés hasznot
hoztak, ezért azokat a terheket, melyeket e háborúk idéztek elő, egyszerűen a
parasztságra hárították.
A korábban csupán kivételesen kirótt rendkívüli adókat (aváriz-i díványé) a
Porta egyre gyakrabban vetette ki, annál is inkább, mivel a vallásjogilag megha­
tározott adók felemelésére nem volt jogalapja. A fejlődésben lévő pénzgazdálko­
dás következményeként az eddig munkában vagy természetben teljesített rendkí­
vüli adókat egyre gyakrabban készpénz formájában követelték meg. A szüntelen
háborúskodáshoz szükséges állami élelmiszer-beszerzés a hivatalos beadási áron
történt, mely lényegesen alacsonyabb volt a piaci árnál. A helyzet az amúgy is
fennálló élelmiszerhiány következtében így csak még nyomasztóbbá vált.

3 A készpénzben fizetendő tized a keszim megjelölést kapta, a szónak 'átalány’ értelmében.

107
 Számos paraszt számára ilyen körülmények között nem maradt más választás,
mint hogy a súlyos terhek elől bujdosásba meneküljenek, otthagyva telküket és
házukat. A szpáhik viszont saját jövedelemcsökkenésük kiegyenlítésére a terheket
a megmaradt parasztokra hárították, így ezek számára sem maradt más út az
egyre elviselhetetlenebbé váló terhek elől, mint az elbujdosás. A házukat és
vagyonkájukat vesztett parasztok további sorsa nem volt rózsás. Közülük azok,
akiknek sikerült felesbérlőként (ortakcsi) a koronabirtokokon (hász-i hümájún),
magas méltóságok javadalombirtokain (hász), magántulajdonban lévő földbirto­
kokon (műik) vagy a kegyes alapítványok birtokain munkát találniok, még
meglehetősen jól jártak, habár társadalmi helyzetük jelentős megromlása árán is:
a föld javadalmazottjai (száhib-i arz) által számukra megművelésre átengedett
föld fejében ugyanis legalább a hozam felét kellett leadniok. A telkes parasztság­
gal ellentétben nem voltak törvényesen szabályozott jogaik, és így teljes mérték­
ben ki voltak szolgáltatva munkaadóik önkényének. Igásállatok hiányában gyak­
ran maguk kényszerültek az ekét húzni. Számos menekült paraszt, akinek még
az sem sikerült, hogy felesbérlőként találjon munkát, az országban szerteszét
csavargó zsiványokhoz (levend) csatlakozott, akik életüket háborúkban fosztoga­
tással, békében pedig útonállással tartották fenn. Megint mások a nagyobb
városokba özönlöttek, s a város szélén nyomortanyákon megtelepedve kíséreltek
meg munkát találni. Mivel alig volt kilátásuk arra, hogy a céhekbe bejussanak,
arra kényszerültek, hogy létfenntartásukat napszámosként vegetálva biztosítsák.
Akinek pedig még ez sem jutott osztályrészül, az az állam jóléti intézkedéseire,
a közületi élelmiszer-ellátásra volt utalva, hogy valahogy elvegetálhasson.
Az elégedetlenek táborát még tovább növelte a sok medreszenövendék (szófia
avagy szuhta), akiknek nem sikerült a túlságosan telített magasabb vallási főisko­
lákra bejutniok, és előképzettségüknek megfelelő pozíciót sem tudtak maguknak
kielégítő mennyiségű állás hiányában szerezni. E növendékek túlnyomó része
paraszti származású volt, a medreszéktől várták társadalmi felemelkedésüket,
mert ez volt számukra az egyetlen kiút a nyomasztó paraszti létből. Mivel nem
kerülhettek feljebb, a középfokú tanintézetekben rekedtek meg, ahol a kegyes
alapítványok gondoskodtak létfenntartásukról. Nem csodálkozhatunk tehát
azon, ha ezek a növendékek is elégedetlenségüknek zavargásokban adtak kifeje­
zést. Közülük is sokan fegyveres bandákba verődtek, ide-oda kóboroltak az
országban, s a parasztságot kényszerítették arra, hogy élelmiszerrel és pénzzel
lássa el őket, így létük a közrend számára egyre nagyobb veszélyt jelentett.
. Ezek a társadalmi állapotok képezik a Szulejmán uralkodásának utolsó szaka­
szában lezajlott nagy felkelések hátterét. Számos /ewnrf-bandita, sok szofta-növen-
dék, valamint egy sereg, a helyzete megromlásával elégedetlen szpáhi vett részt
példának okáért az 1555-ös felkelésben, amikor is egy közelebbről nem ismert
egyén a közvetlenül azelőtt kivégzett Musztafa hercegnek adta ki magát, és
állítólag 40 ezer felkelővel kóborolt Ruméliában. Bajezid herceg közép-anatóliai
felkeléséhez ugyancsak tízezrek csatlakoztak. Ha a felkelőknek hosszabb távon

108
nem is volt kilátásuk arra, hogy ellenálljanak az oszmán államhatalomnak, e
felkelések és zavargások jól jelzik a széles néprétegek életfeltételei megromlásának
méreteit és az ezzel kapcsolatos elégedetlenséget. Amíg az alsóbb néprétegek
életfeltételei így egyre sanyarúbbá váltak, addig az állam legmagasabb méltósá­
gai mesébe illő kincseket halmoztak fel. Vagyonukat mindenekelőtt a kinevezések
során tanúsított megvesztegethetőségükkel gyarapították, ez az eljárás később
szabályszerű álláskereskedelemhez4 vezetett, és az Oszmán Birodalom számára
gazdasági és társadalmi tekintetben egyaránt súlyos következményekkel járt.
A megvesztegethetőség elharapózása éppen Szulejmán egyik nagyvezére, egyben
veje, Rusztem pasa idején vette kezdetét.
Ha ezenkívül tekintetbe vesszük, hogy nemcsak Rusztem példája talált köve­
tésre, hanem Rokszelánéé is, tudniillik hogy a szultánt befolyásolja, és hogy hárem­
intrikák révén a hatalmat magának és valamelyik fiának biztosítsa - ez az eljárás
később nagymértékben hozzájárult az államhatalmon belüli diszkontinuitáshoz,
valamint a közigazgatásban lévő káoszhoz -, úgy nyilvánvalóvá válik, hogy a
későbbi hanyatlás első jelei ténylegesen már az Oszmán Birodalom zenitjének
idején felléptek, bár ezek Szulejmán korában még nem váltak nyilvánvalóvá.
Éppen ez az a tény, amely Nagy Szulejmán korának és mindenekelőtt személyé­
nek a történelemírásban való megítélésében mérvadónak tűnik. Az oszmán állam
mind kül-, mind pedig belpolitikai téren hatalmának csúcspontján állt. A XVI.
században világviszonylatban kétségkívül ez képezte a legerősebb katonai és
politikai hatalmat. Az oszmán állam kifelé verhetetlennek, belsőleg pedig intakt­
nak tűnt. így nem csodálkozhatunk azon, ha ennek az államalakulatnak a
hatalmát és erejét gyakran egyetlen személynek tulajdonították és tulajdonítják,
annak, aki az élén állt, a szultánnak, Nagy Szulejmánnak.

3. A válság kibontakozása a XVI. század végén

Az oszmán történelem következő periódusa, amely kb. a XVII. század első

évtizedéig tartott, inkább bel-, mint külpolitikai téren volt jelentős. A szulejmáni
kor utolsó évtizedére jellemző ellentmondás, amely a világhatalmi jelleg és a
belpolitikai válságjelenségek között mutatkozott, a Szulejmán halálát közvetlenül
követő időben is fennállt: az Oszmán Birodalom kifelé egyelőre továbbra is
verhetetlen világhatalomnak tűnt. Mindenesetre az a jelentős fordulat állt már
be, hogy az Oszmán Birodalom számára éppen ebben az időben ért véget a
terjeszkedés szakasza. A birodalom belsejében a lappangó válság idővel annyira

4 Egy újszerű, de nem igazán helytálló nézetet vall Klaus Röhrborn: Untersuchungen zűr osmanis-
chen Verwaltungsgeschichte. Berlin-New York, 1973 (elsősorban: 114 skk.), aki ebben nem lát
többet, mint díj ellenében történő kinevezést.

109
 kiélesedett, hogy a széles körű elégedetlenség 1600 körül heves megmozdulások­
ban robbant ki.
A világpolitikai konstellációval volt összefüggésben az, hogy az Oszmán Biro­
dalom nagyhatalmi állását ennek ellenére átmenetileg meg tudta még tartani. Az
északnyugati határoknál egyre inkább olyan helyzet alakult ki, amelyre az erők
egyensúlya volt jellemző. A Habsburg világhatalom, amely 1556-ban két részre,
a spanyol, illetve osztrák államra szakadt, az oszmánok részére már nem jelentett
olyan veszélyt, mint az összes Habsburg-országot magába foglaló birodalom
V. Károly idejében. A katolikus Habsburgok erejét ezenkívül továbbra is lekötöt­
ték a reformációs küzdelmek és a XVII. század kezdete óta a magyarok növekvő
elégedetlensége is. E tényezők az oszmánok elleni erőkoncentrációt már eleve
megkérdőjelezték.
Az oszmán állam keleti határain kezdetben gyenge ellenféllel állt szemben, a
szafavida Perzsiával, mely azonban a XVI. század végére annyira megerősödött,
hogy a röviddel azelőtt elért oszmán területi nyereség ismét elveszett. Az oszmá­
nok számára Perzsia ennek ellenére sem jelentett komoly veszedelmet, mivel
csupán helyi sikerekre futotta erejéből: az Oszmán Birodalomhoz mérve területi­
leg, katonai és gazdasági téren is csupán közepes nagyságrendű erőnek számított.
Az a veszély, amely egy oszmánellenes koalíció részéről időlegesen fenyegetett
a Földközi-tenger térségéből, és amelynek csúcspontját az oszmán flotta Lepantó-
nál 1571-ben bekövetkezett súlyos veresége jelentette, az oszmánok szerencséjére
nem volt tartós. A fő ellenfelek egyike, Velence hamarosan békét kötött, és a
háborúskodással szemben előtérbe helyezte a lukratív békés kereskedelmet. Egy
másik ellenfél, Spanyolország elvesztette tengeri fölényét, amikor a legendás
spanyol armadát 1588-ban a feltörekvő angol tengeri hatalom megsemmisítette,
így ezután az oszmánok részére már nem jelentett veszélyt. Az az oszmán törek­
vés, amely a Földközi-tenger térségére vonatkozó tengeri hegemóniát célozta, a
lepantói vereség miatt mindenesetre kudarcba fulladt.
Az Oszmán Birodalom külpolitikájában új elemként jelentkezett az ellentét
Oroszországgal, amely azonban egyelőre csupán átmeneti jellegű volt, és nem
vont maga után tartós következményeket. E két ország között tartós rossz viszony
csak egy évszázaddal később következett be.

Nagy Szulejmán szultán utóda II. Szelim (1566-1574) volt, aki hírhedt volt
iszákosságáról. Hogy éppen ő került a trónra, azzal függ össze, hogy Szulejmán
két másik, lényegesebben tehetségesebb fiát, Musztafát és Bajezidet, akik ugyan­
csak a szultáni trón várományosai voltak, már Szulejmán korában likvidálták.
Az, hogy II. Szelim lépett a trónra, mégsem volt nagyon hátrányos az oszmán
állam szempontjából, mivel a tényleges hatalmat továbbra is Szokolli Mehmed
pasa, a legjobb képességű nagyvezírek egyike gyakorolta.

110
 Szulejmán halálhírére a látens széthúzó tendenciák - amint ez trónváltozások
esetében az Oszmán Birodalom eddigi történelmére mindig jellemző volt - ismét
felütötték fejüket. Ez alkalommal, 1567-ben a jemeni Zaidita-dinasztia kísérelte
meg, hogy a még nem túl hosszú idő óta tartó oszmán uralmat lerázza magáról.
Ebben nem annyira a vallási ellentét játszotta a főszerepet - a Zaiditák ugyanis
a mérsékelt síitákhoz tartoztak —, hanem inkább az, hogy a jemeniek az oszmán
uralmat mint idegen uralmat egyszerűen elutasították. A jemeni felkelés leverése
után az országot 1570-ben kettéosztották, az oszmánok által megszállt terület ezt
követően kb. 60 éven keresztül oszmán szálijáne-vilajet maradt, míg a többi
terület a Zaidita imám uralma alatt a Porta hűbéres államává lett.
Ugyanebben az időben Szokolli Mehmed pasa nagyvezír béketárgyalásokat
folytatott Ausztriával, mivel a két hatalom az 1566-os szigetvári hadjáratot
követően még hadiállapotban állt egymással. Az 1568 februárjában Drinápoly-
ban kötött béke a területi status quót tartotta fenn. Az 1570-ben kötött speyeri
egyezmény keretében pedig II. Miksa császár feladta Magyarország keleti részére
vonatkozó területi igényeit, ennek fejében az ottani király, János Zsigmond
lemondott királyi rangjáról és megelégedett az erdélyi fejedelem címével és
funkciójával. Erdély ezek után kereken egy évszázadig a Porta hűbéres állama
maradt.
1569-ben a Fényes Porta megkísérelte, hogy az oroszoktól visszaszerezze az
1552-1554-ben meghódított Kazáni és Asztraháni bánságokat. A Kaukázuson
túli vidékre, valamint a Kaszpi-tengertől északra fekvő területekre történt osz­
mán betörés egyidejűleg a szafavidák ellen is irányult. E katonai akció során
Asztrahán és Kazán azonban végérvényesen elveszett a muzulmán világ számá­
ra. Egy Volga-Don csatorna létrehozására irányuló oszmán terv, amelynek azon
a stratégiai célkitűzésen kívül, hogy az oszmán fekete-tengeri flottát a Kaszpi-
tengerre helyezhessék át, kereskedelmi útvonalként is kellett volna szolgálnia,
szintén meghiúsult. Az oszmánok és az oroszok közötti ellenségeskedés, mint
említettük, egyelőre csupán epizód maradt, annál is inkább, mivel a krími
tatárok, akik a Porta vazallusai voltak, 1571-ben betörtek Oroszországba és
felégették a fővárost, Moszkvát. Arról viszont, hogy a dnyeperi kozákok ismétel­
ten betörtek oszmán területre, miközben időnként sikerült egészen Isztambulig
előrenyomulniok, nem Oroszország tehetett, mivel ezek a kozákok abban az
időben nem az oroszokkal álltak szövetségben, hanem az Ukrajnában lévő „sza­
bad földön”, a lengyel korona névleges fennhatósága alatt, politikailag csaknem
teljesen független félnomád életet éltek.1
1570-ben sikerrel fejeződött be egy oszmán hadjárat a Velence birtokában lévő
Ciprus ellen, amely az időközben oszmán „beltengerré” vált Földközi-tenger
keleti medencéjében az európaiak előretolt bástyáját képezte. A sziget meghódí­
tására válaszul V. Pius pápa ösztönzésére az Egyházi Államból, Velencéből és

1 Vö. Günther Stökl: Dic Entstehung des Kosakentums. München, 1953.

111
 Spanyolországból álló oszmánellenes liga alakult. A Don Juan d’Austria vezette
erős flottának 1571-ben Lepantónál sikerült megsemmisítenie az Adriai-tengerre
behatolt oszmán flottát. A liga azonban felbomlott a győzelem után, így az
oszmánok megtarthatták hódított területeiket Ciprussal együtt.
Szokolli Mehmed pasa nagyvezír buzgó tevékenysége következtében sikerült
egyetlen év alatt új oszmán flottát felállítani. Velence hamarosan belenyugodott
a kialakult helyzetbe, és 1573-ban békét kötött a Portával. Az újonnan garantált
privilégiumok birtokában hét évtizeden keresztül békés kereskedelmet folytatott
az Oszmán Birodalommal. Az oszmánok által 1570-ben elfoglalt Tunisz2 vissza­
foglalását Spanyolország 1574-ben hiába kísérelte meg. A kudarc következtében
végérvényesen felhagyott a Földközi-tenger térségére vonatkozó törekvéseivel és
Portugáliával, illetve Angliával kapcsolatos politikájának szentelte magát.
II. Szelim 1574-ben bekövetkezett halála után annak legidősebb fia, III. Mu­
rád (1574—1595) lépett a trónra; öt öccsét az Oszmán-dinasztia trónöröklési
rendjének értelmében kivégeztette. Az új szultán uralkodása alatt is Szokolli
Mehmed pasa maradt a nagyvezír, aki a kormányzást gyakorlatilag egyedül
végezte. III. Murád uralkodásának kezdetén kegyencnője, a velencei születésű
Száfije szultána befolyása alá került. A későbbiekben pedig a hárem örömei
kötötték le teljes mértékben. Ezzel olyan precedenst teremtett, amelyet a későbbi
szultánok követtek, a hárem aranyketrecében élték le szibarita életüket, alig
törődve az államügyekkel. III. Murád már nem is kötött a vallásjog normáinak
megfelelő házasságot. A hagyományoktól való ezen eltérésben is követték utódai,
akik azután rendszerint kedvenc ágyasaikat nevezték ki kegyencnőjükké (hásze-
ki).3
Szokolli Mehmed pasa nagyvezírnek továbbra is sikerült diplomáciai eredmé­
nyeket elérnie: 1577-ben nyolc évre meghosszabbította az Ausztriával fennálló
békeszerződést, s Lengyelországgal is sikerült szerződést kötnie. A lengyel király
akkor Báthory István, perszonálunióban erdélyi fejedelem, s ez utóbbi funkciójá­
ban a Porta hűbérese volt.4 1580-ban kötötték meg az oszmánok Angliával az első
kapitulációt.
III. Murád általános politikai érdektelensége ellenére is, Szokolli Mehmed
pasa aggályai dacára úgy döntött, hogy hadat indít Perzsia ellen (1578-1590),
amely Tahmaszp sah halála óta (1576) súlyos válságban szenvedett. A szultán
döntésében szerepet játszott az a tényező is, hogy a pápai kúria a XVI. század
70-es éveinek eleje óta újabb oszmánellenes ligát tervezett, amelybe Perzsiát és
Oroszországot is be akarta vonni. Ebben az 1578-1590 között tartó háborúban
sikerült a Portának teljesen megszüntetnie a K.aukázus-vidék perzsa befolyását,

a Ahol is azt megelőzően a Hafszida helyi berberdinasztia uralkodott.

3 Ez az eljárási mód 1687-ig maradt érvényben.
4 Mint köztudomású, Báthory István 1571-ben lett erdélyi fejedelem, a lengyel koronát pedig
1576-ban nyerte el.

112
és hogy egy lehetséges orosz invázióval szembenézzen, 1577-ben Grúziát is osz­
mán „védelem” alá helyezte. Az oszmánok 1585-ben elfoglalták Azerbajdzsánt a
szafavidáktól, akiket egyidejűleg keleti határvidékükön megtámadtak az üzbégek
is, kiknek kánja, II. Abdullah szövetségre lépett a Portával, hogy az oszmánok
így ellenállhassanak a Kúria kerítési politikájának. Az 1590-ben Isztambulban
a Fényes Porta és Perzsia között kötött szerződés szankcionálta ezeket a hódításo­
kat, ezenkívül a síita perzsáknak megtiltották, hogy a szunna elvei ellen uszítsa­
nak. Szokolli Mehmed pasa nagyvezír már nem élte meg a háború végét: 1579
októberében egy elbocsátott bosnyák tímár-birtokos leszúrta.
A háremben élő és attól mindjobban függő szultán új nagyvezírjeivel szemben
egyre gyanakvóbbá vált. Uralma idején a nagyvezíri hivatal tízszer cserélt gaz­
dát. A nagyvezír átlagos kormányzati ideje 1579-től kezdve még másfél esztendőt
sem tett ki. III. Murád most már csupán írásban érintkezett nagyvezírjeivel:
rövidre szabott előterjesztések (telhisz) segítségével tájékoztatta magát a főbb
várható intézkedésekről. A legfontosabb államügyeket általában a háremben
döntötték el, eleinte a kegyencnők, később a szultán édesanyja, valamint a néger
főeunuch, valamint más udvaroncok bevonásával. A történetírásban nem véletle­
nül emlegetik gyakran éppen a III. Muráddal kezdődő időszakot a nőuralom
kezdeteként. A hárem uralmából fakadó, az alapvető politikai döntésekben
megmutatkozó diszkontinuitás elmélyítette az egész államalakulaton belül ural­
kodó válságot. Ennek ellenére is tévedés lenne az Oszmán Birodalom hanyatlását
a tulajdonképpeni strukturális problémák helyett kizárólag vagy legalábbis döntő
mértékben III. Murád és utódai gyengeségének tulajdonítani.
Ausztriával 1593-ban határvillongások miatt ismét kitört a háború, bár a
fegyverek az 1575-ben, illetve 1584-ben meghosszabbított békeszerződés ellenére
sem hallgattak el soha teljesen. Időközben Ausztria és az Oszmán Birodalom
között egyfajta katonai határsáv alakult ki,5 amely mentén permanens kishábo-
rúk voltak.
Az oszmán seregnek 1594-ben sikerült Győr várát elfoglalnia. A város, amely
hamarosan új vilajet székhelyévé vált, azonban 1598-ban ismét a Habsburgok
kezére került. A dunai fejedelemségek, Erdély, Moldva és Havasalföld 1594-ben
kivonták magukat a Porta fennhatósága alól. Az erre kitört tizenöt éves háború
végét, illetve az azt jelentő 1606-os békét III. Murád már nem érte meg.
III. Murád fia, III. Mehmed (1595-1603) volt az utolsó oszmán uralkodó, akit
még megfelelő módon készítettek elő az uralkodásra: 16-ik életévétől kezdve
trónra léptéig Maniszában, Nyugat-Anatóliában volt szandzsákbég. Az utána
következő szultánok már mind a szultáni szerájban, Isztambulban nevelkedtek.
Az új szultán, miután a törvény által előírt testvérgyilkosságot végrehajtotta,
csupán 8 évig tartó uralkodása alatt, atyjához hasonlóan, alig törődött a kor­
mányügyekkel. A tulajdonképpeni hatalmat a szultán édesanyja (válide) gyako-

’ Ehhez vö. Jacob Amstadt: Die k. k. Militargrenzc 1522-1881. 2 köt. Würzburg, 1969.

113
rolta. A nagyvezírek még gyorsabban váltották egymást, mint III. Murád idejé­
ben.
Döntő szerepet játszott III. Mehmed idején az Ausztriával folytatott tizenöt
éves háború. A Porta számára különösen veszélyessé vált a helyzet, amikor a
dunai fejedelemségek egyesült hadserege 1595. október végén a havasalföldi
Gyurgyevónál (Giurgiu) legyőzte az oszmán csapatokat. A csata során a havasal­
földi vajda, Vitéz Mihály kiemelkedő szerepet játszott. Erdély új fejedelme,
Báthory Zsigmond a Habsburgok fennhatóságát már az év januárjában elismer­
te, így a Portának nem volt más választása: érdekeit háborúval kellett megvéde­
nie. Az oszmán csapatoknak nemcsak - az 1552-ben még ellenálló — Eger várát
sikerült 1596-ban bevenniük, hanem döntő győzelmet arattak Mezőkeresztesnél
is. Ez volt egyébiránt az utolsó oszmán győzelem nyílt csatában. Vitéz Mihály
1601-ben bekövetkezett halála után Moldva és Havasalföld rákényszerültek,
hogy az oszmán fennhatóságot újra elismerjék. Az osztrákokkal folytatott háború
azonban még 1606-ig tartott.

A társadalmi-gazdasági feltételek romlásának köszönhetően az Oszmán Biro­

dalom válsága tovább mélyült. Az államkincstár egyre növekvő kiadásait már
csak úgy tudta fedezni, hogy 1578 táján az ezüst akcsénak - az Oszmán Biroda­
lom fő fizetési eszközének - a nemesfémtartalmát csökkentette, ezt azonban
anélkül tette, hogy az aranyhoz való átváltási árfolyamot megváltoztatta volna.
E pénzrontásnak a következménye az infláció megerősödése lett. Egy évtizedre
rá felemelték a fejadót (dzsipje) is. Az 1576 óta tartó, a szafavidák ellen viselt
háború is olyan sok pénzt emésztett fel, hogy az állami bevételek a kiadásoknak
már csak kétharmadát tudták fedezni. A Fényes Porta, hogy legalább legsürgő­
sebb fizetési kötelezettségeit, különösen a janicsárok zsoldját fedezni tudja, 1584-
ben kb. 50%-kai leértékelte a pénzt. Az eddigi lassú infláció (a pénz elértéktelene­
désének mértéke 1480-1490 és 1580-1590 között összesen 80%-ot tett ki) gyors
mérvű pénzelértéktelenedésbe csapott át: az 1584-es devalváció után az árak nem
egész két évtizeden belül, a XVII. század elejéig a leértékelés idején lévő árszínvo­
nal 2,5-szeresére növekedtek. A helyzet megromlásában az is közrejátszott, hogy
a dél-amerikai ezüst, amelyet a spanyolok óriási tömegben hoztak Európába,
időközben az Oszmán Birodalmat is nagyobb mennyiségben elérte, így hozzájá­
rult az oszmán ezüstérmék elértéktelenedéséhez. Az áremelkedés és következmé­
nye, a készpénzhiány nemcsak a XVI. század közepe óta tartó válságot fokozták,
hanem immár a gazdasági és társadalmi viszonyokat egészében megingatták.
A legsúlyosabb következmény, s egyúttal a gazdasági élet további negatív fejlődé­
sének okozója azonban a bevált tímár-rendszer fokozódó felbomlásában keresen­
dő.
Azt a már Nagy Szulejmán szultán idején sporadikusan alkalmazott gyakorla­

114
 tót, hogy a központi igazgatás tisztségviselőinek készpénz hiányában javadalom­
birtokot utaljanak ki, most már nagymértékben alkalmazták. Mivel azonban
1541 óta gyakorlatilag alig került hódításokra sor, a fold területe, amely javada­
lombirtokok formájában kiutalható volt — nem változott. S ha most mégis egyre
több személynek kellett javadalombirtokot kiutalni, úgy ez csak a már fennálló
javadalombirtokok nagyságának csökkentésével volt elérhető. A beglerbégek,
akiknek jogukban állt kisebb tímárokat kiutalni, bizony le-lefaragták az eredeti
javadalombirtokok hozamának egy-egy részét vagy kettéosztották a tímárokat,
és apró javadalombirtokocskákat utaltak ki. Már II. Szelim (1566-1574) idején
alig volt állítólag eredeti nagyságrendű tímár.
A beglerbégek - a tímár-rendszer eredeti célkitűzésével alapvető ellentétben -
arra használták fel hatáskörüket, hogy most már kisebb tímárokat saját szolgálat­
tevőiknek is kiutaljanak. Ezenkívül illetékességi hatáskörüket alaposan túllépve
olyan nagyobb tímárokat is kiutaltak, amelyeknek adományozását a Porta tulaj­
donképpen magának tartotta fenn. A beglerbégek és a szandzsákbégek szolgálat­
tevői egyébként gyakran „strómanok” gyanánt szolgáltak: „tímárjuk” hozamát
a parasztoktól elöljárójuk részére hajtották be, aki ezért őket egy annál természe­
tesen csekélyebb zsolddal jutalmazta és a különbözetet saját maga számára
tartotta fenn.6
Az egyszerű szpáhinak, aki csupán csekély hozamú kisebb tímárral rendelke­
zett, már eddig sem volt könnyű, hogy felszerelését és a hadjáratokon való
részvételét javadalombirtokának hozamából fedezze. A leredukált javadalombir­
tokok s az infláció révén ez most szinte lehetetlenné vált. A szpáhik nem jelenték­
telen része javadalombirtokát ezért már nemcsak járadékként kezelte, hanem
egyre inkább érdeklődni kezdett a mezőgazdaság iránt is, hogy csökkenő jövedel­
mét megpróbálja annak révén is megemelni. Ez viszont azt vonta maga után,
hogy a szpáhik egyre gyakrabban megtagadták a hadjáratokon való részvételt,
annál is inkább, mivel a győztes hadjáratok elmaradásával egyre kevesebb kilátás
volt a zsákmányra is. Sokszor előfordult, hogy a szpáhik magukat váltságpénz
(bedel) fizetése révén a katonai szolgálat alól felmenttették, sőt olyanok is akad­
tak, akik egyszerűen minden jogalap nélkül távolmaradtak a hadjáratokból. Ezt
természetesen a szpáhi elcsapásával és a javadalombirtokának elvonásával bün­
tették, feltéve, ha ezt nem sikerült vesztegetéssel elkerülni. Számos szpáhi, aki nem
tudott apró javadalombirtokának csekély jövedelméből már megélni, megkísérel­
te, hogy átkerüljön a rendszeres zsoldot élvező központi csapatokhoz (kapukulu),
amelyeket addig a gyermekadó keretében szedett ifjak részére tartottak fenn.
Fenyegető méreteket öltött azoknak a szpáhiknak a száma, akiknek nem volt más
kilátásuk, mint javadalombirtokuk és minden ingóságuk elhagyása, és a fosztoga­
tó levendbanditákhoz való csatlakozás. Az állandó háborúskodásba nemcsak a

8 A javadalombirtokok e fajtájának szépéi límári volt a neve, mely magyarul „kosár javadalombir­
tokot” jelent.

1 15
 szpáhik fáradtak bele egyre inkább, hanem a segélycsapatok (jaja, müszellem) is,
akik szolgálatuk fejében adómentes telekben részesültek. A Porta mindenesetre
nem vonta be e segélycsapatok olyan tagjainak adómentes telkét, akik felszólítás
ellenére sem jelentek meg a hadjáratokon, hanem egyszerűen adóköteles rájává
degradálta őket.
A ráják helyzete még elviselhetetlenebbé vált. Nagy Szulejmán idején a tímár­
birtokosok a feudális földjáradékot ugyanis nagyrészt még természetben kapták.
Az őt követő időkben a természetbeni beadás helyett a parasztoktól egyre gyak­
rabban követeltek készpénzt. Napirendre került a beadási kötelezettség önkényes
megemelése is. Az addig csak kivételt képező robot szintén egyre nagyobb szere­
pet kezdett játszani: sok tímár-birtokos nem elégedett meg a ráják beadási
kötelezettségével, hanem egyre inkább saját felügyelete alatt végzendő robot­
munkát követelt tőlük.
Az oszmán pénzügyigazgatás a XVI. század utolsó negyedében a már Nagy
Szulejmán korában ismételten megkövetelt rendkívüli adókat (aváriz-i divánije)
még gyakrabban vetette ki. Az állandó háborúskodás miatt - amit a Habsburgok,
illetve a szafavidák ellen folytattak - a rendkívüli adókat évenként, sőt néha
évenként többször is természetben, de gyakran már készpénzben is behajtották.
A falu lakóinak ki kellett fizetni elmenekült sorstársaik adókötelezettségét is.
Mindent egybevetve a paraszti terhek 1580 és kb. 1600 között mintegy a hatszo­
rosukra növekedtek.
Az elviselhetetlen helyzet a rájákat az uzsorásokhoz (ribáhur) hajtotta, akik a
vallásjogilag megtűrt7 10-15%-os kamatláb helyett nem kevesebb mint 25%-ot,
gyakran azonban 60 % -ot, sőt kivételesen még magasabb (300 % -on felül is), tehát
tisztességtelen uzsorakamatokat követeltek, természetesen a kölcsönt felvevők
vagyonkájának elzálogosítása fejében. A parasztokat arra is rákényszerítették,
hogy az esedékes kamatokat az uzsorásoknál ledolgozzák, ez szintén akadályozta
őket a saját telkük megművelésében.
A teljes eladósodás előli egyetlen mentség az elmenekülés volt sok rája számára.
A szerencsétlen menekülők még boldogok lehettek, ha visszahagyott motyójukért
valami kis gabonát szerezhettek. A menekültek száma ekkor már sokkal maga­
sabb volt, mint Szulejmán uralkodásának utolsó évtizedeiben.
A parasztság nagymértékű elmenekülése természetesen hátrányosan érintette
a tímár-birtokosokat is, hiszen a beadási kötelezettség elmaradásával ők is érzé­
keny jövedelemcsökkenést szenvedtek el. Mivel az említett okokból egyre keve­
sebb szpáhi volt hajlandó tímárt vállalni, más körökben egyre jobban nőtt az
érdeklődés a javadalombirtokok iránt. Esetenként - már kb. 1550 óta - előfor­
dult, hogy nem szpáhik is részesültek tímárban. Azonban a kisebbfajta javada­
lombirtokok túlnyomó része akkoriban még a tartományi lovasság létfenntartását
célozta. Ezt az elvet az 1571-es perzsa háború során rúgták teljesen fel. Akkor

’ Vö. M. Rodinson: Islam et capitalisme. Párizs, 1966.

116
 ugyanis javadalombirtokokat nem jogosult polgári egyedeknek (edzsnebi) is kiu­
taltak különféle szolgálatok elismerése gyanánt. A tímár tekintélye egyre inkább
csökkent: a pénzügyigazgatás örülhetett, ha — még a legcsekélyebb szolgáltatások
fejében is - valaki egyáltalában hajlandó volt javadalombirtokot vállalni. Az
edzsnebik között cigányok, csavargók és útonállók is voltak. Az új javadalombir­
tokosok szeme előtt egyetlen cél lebegett - lehetőleg az államnak történő ellenszol­
gáltatás nélkül —, javadalombirtokaikból olyan sokat, amennyit csak lehetséges,
ki akartak hozni.
E gazdasági és társadalmi változások során a föld ára állandóan növekedett.
A föld felvásárlása kitűnő bevételt ígért, nemcsak az általános infláció következté­
ben, amely az elértéktelenedő készpénznek a felhalmozását amúgy is teljesen
értelmetlenné tette, hanem az élelmiszerpiacon emelkedő árak miatt is.
A föld felvásárlása különféle módokon történhetett. Vagyonos személyiségek
- közöttük számos gazdagabb javadalombirtokos, adóbérlők, zsidók, jómódú
állami tisztségviselők, janicsárok és bírák - módot találtak arra, hogy a törvényes
intézkedések ellenére, amelyek a föld birtoklásának módját szabályozták, eladó­
sodott és elmenekült ráják telkeit felvásárolják. Ugyanakkor sikerült nekik ürese­
désben lévő tímárok javadalombirtokát is megszerezni. Közülük sokan hamis
neveken így 20-30 javadalombirtokot is összevásároltak, természetesen a kiutaló
intézmények megfelelő megvesztegetésével.
A helyzet ilyen alakulása nagy szerepet játszott a Hódító Mehmed ideje óta
fennálló oszmán birtokviszonyok átalakulásában. Lassanként ugyanis bizonyos
fajta magánnagybirtok jött létre, a csiftlik (ez nem azonos a kis paraszti telekkel,
melynek neve ugyancsak csiftlik volt). A birtokviszonyok átalakulásával kezdő­
dött az átmenet az oszmán feudalizmus harmadik fázisába. Az újonnan kialakult
földbirtokféleség képezte többé-kevésbé a modern török földbirtokrendszer csírá­
ját is; évszázadokon át ez határozta meg az Oszmán Birodalom mezőgazdasági
struktúráját, kihatva egészen napjainkig. A legmagasabb oszmán méltóságok, a
hász-birtokok javadalmazottjai illegálisan megnövesztették birtokaikat és egyre
inkább tulajdonosok gyanánt kezdtek viselkedni. Rövid idő alatt a paraszti telkek
és a tímárok jelentős részét a nagybirtokok - részint a csiftlikek, részint pedig a
hászok - már fel is szippantották.
A nagy földbirtokok létrejötte a föld árát tovább emelte, mert a felvásárolható
föld egyre kevesebb lett. A parasztság helyzete is döntő módon megváltozott.
Azok is, akik kitartottak telkükön, elvesztették eddigi jogaikat a birtokosokkal
szemben, akiknek - most már egyszerű bérlői minőségükben - kényére-kedvére
ki voltak szolgáltatva. A parasztoknak nemcsak az uraik által immár önkényesen
megszabott beadást kellett teljesíteniük, hanem - mint említettük - most már
szabályszerű robotmunkával is tartoztak nekik.
A birodalomban mindenütt visszaszorult a gabona termelése, a lényegesen
kevesebb munkaerőt igénylő külterjes állattartás javára - ezt egyébként szüksé­
gessé tette az Oszmán Birodalomban már-már krónikussá váló húshiány is.

117
 A gabonatermelés visszaszorulásának az oka, hogy a telkes gazdák vagy elhagy­
ták telkeiket, vagy nem tudták megművelni a robotmunka, illetve az uzsorások
részére végzett munkateljesítmény miatt. Kisázsiában, a Római Birodalom egy­
kori „magtárában” a juhtartás vált uralkodóvá, a magyarországi oszmán terüle­
teken pedig az extenzív marhatartás váltotta föl az addig virágzó földművelést.
Az oszmán mezőgazdaság így egyoldalúvá vált, és ennek következtében struktu­
rális romlás következett be, amely a mai napig meghatározója a török gazdasági
életnek.
A hagyományos tímár-rendszer fokozódó felbomlásával párhuzamosan roha­
mosan fejlődött az adóbérlet intézménye. Az állam igen nagy készpénzszükséglete
- amely már az előző évtizedekben észlelhető volt - állandóan növekedett.
A tímár-rendszer felbomlásával a Portának meg kellett emelnie a zsoldos csapa­
tok számát, hogy ezáltal a szpáhik csökkenő létszáma ellenére a hadsereg ütőere­
jét fenntarthassa. így nem csodálkozhatunk azon, hogy az oszmán pénzügyigaz­
gatás mindenáron készpénzhez akart jutni. Az adóbérletnek addig lényegében
nem volt más funkciója, mint a koronauradalmak (hász-i hümájún) hozamának,
valamint a vámoknak és bérleti díjaknak a behajtása. Ettől kezdve adóbérletbe
adtak mindent, amit csak el lehet képzelni.
Néhány jellemző példa: adóbérletbe adták pl. azokat a jövedelmeket, melyeket
az immár adókötelessé vált, korábban adómentes segédcsapatok (jaja, müszellem)
volt tagjaitól kellett behajtani. A tartományok új összeírása esetén minden eszköz­
zel arra törekedtek, hogy új adóforrásokat fedezzenek fel. A javadalombirtokosok
jövedelmének - akár kisebb tímár-birtokkal rendelkeztek, akár nagyobb zaímok
birtokában voltak - egy részét egyszerűen elvonták. Az ilyen módon leválasztott
részeket (ifráz) ugyancsak adóbérletbe adták ki. Hasonlóan jártak el sikkasztások
esetén is. Ezeknek a felderítését és behajtását szintén adóbérletbe adták, ami a
korrupció mértékére is jellemző. Még olyan földeket, melyek még nem is voltak
oszmán kézen8 - a bérleti díj előzetes befizetése fejében - kiadtak adóbérletbe. így
nem csodálkozhatunk azon, ha a pénzügyigazgatás arra törekedett, hogy egész
javadalombirtokokat bevonjon és ezeket adóbérletté változtassa át.
Mint már említettük, az adóbérletet általában a legtöbbet kínálók kapták meg,
a bérleti díj előzetes befizetése fejében. így természetesen adóbérlők csak jómódú
egyének lehettek, pl. a központi államigazgatás jól fizetett tisztségviselői, a köz­
ponti lovascsapatok tagjai, csausok (portai küldöncök), a viszonylag csekély
számú magánföldbirtokok tulajdonosai, valamint néhány vagyonos idegen, külö­
nösen zsidók, akik a katolikus Spanyolországból elűzve az Oszmán Birodalomban
találtak menedéket és itt más kereskedelmi tevékenység mellett az adóbérlettel
foglalkoztak jelentős mértékben. Az egyik zsidónak, Jószéf Nászinak sikerült
II. Szelim bizalmába férkőznie. Nemcsak a Naxosz hercege fényes címet sikerült

8 így pl. egy olyan területet is, mely annak idején, pontosabban 1589-ben Raguza (Dubrovnik)
fennhatósága alatt állt; vö. Röhrborn: Untersuchungen zűr osmanischen Versaltungsgeschichte. 136
skk.

118
megszereznie ezzel, hanem az Égei-szigetek bortizedének igen jövedelmező bérle­
tét is. Nászi az udvari pénzügyeket bizonyos mértékig ellenőrzése alá vonta és a
politikai döntések esetén is bizonyos befolyással rendelkezett.9 Egy gazdag görög,
Mihálisz Kantakuzenosz saját állítása szerint a bizánci császári család leszárma­
zottja, szintén alaposan kivette részét az adóbérleti üzletből. Összehordott vagyo­
na Isztambulban közmondásszerűvé vált.
Az adóbérlet természetesen nem járt egészen kockázat nélkül. Nemcsak azért,
mert nem lehetett előre tudni, hogy az az összeg, melyet a pénzügyigazgatásnak
a bérleményért előre be kellett fizetni, megtérül-e, hanem azért is, mert nem volt
biztosítva, hogy a vállalkozó adóbérleményét a szerződés teljes ideje folyamán
- általában egy évig, vagy alkalmanként csupán egy fél évig - megtarthatja-e.
A bérleti szerződést a pénzügyigazgatás ugyanis azonnal hatályon kívül helyez­
hette, ha talált olyan vagyonosabb személyt, aki kész volt magasabb bérleti díjat
fizetni.
Ezek a jelentős rizikótételek, valamint a pénzügyigazgatás anyagi nehézségei­
ből származó nyomás arra ösztönözték az adóbérlőket, hogy bérleményükből a
lehetséges legnagyobb hasznot húzzák. A korábbi önálló kisebb adóbérleti egysé­
geket (mukátaa) nagyvállalatokba foglalták egybe. Ezek minden hatósági ellenőr­
zés nélkül, korlátlanul és kíméletlenül csupán saját érdekeiket nézték. A revizoro­
kat (müfettis), akik az adóbérletben ténykedő vállalkozókat korábban keményen
ellenőrizték, most már groteszk módon az adóbérlők maguk választották ki. Nem
létezett olyan hatóság, amely az adóbérleti nagyvállalkozás ellen, visszaélés esetén
fel mert volna lépni. Már csak azért sem, mert az adóbérlők és a revizorok állami
tisztviselői kinevezést kaptak, általában csausi rangot, és természetesen megfelelő
hivatali hatalommal rendelkeztek.
A hász-birtokokat, amelyek. felett addig a beglerbégek és szandzsákbégek
gyakoroltak hatalmat katonai szolgálatuk fejében, egyre gyakrabban bevonták
az adóbérleti rendszerbe. Azokban az esetekben, amikor adóbérlőt neveztek ki
tartományi kormányzónak, már nem a katonai képzettséget és az érdemeket
tartották szem előtt. A kormányzó katonai parancsnoki minőségének már nem
tulajdonítottak nagy jelentőséget: gyakran még a hadjáratokon való addig köte­
lező részvétel alól is felmentették őket. Ez is bizonyíték arra, hogy tevékenységük
kizárólag a kincstári birtokok bérlői gyanánt volt jelentős. Az adóbérlő-kormány­
zók is kötelesek voltak a pénzügyigazgatásnak előleget adni a kincstári birtokok­
ból várható jövedelmekre. Ennek fejében nyerték el tartományi kormányzói
pozíciójukat - szinte azt is mondhatnánk, hogy - az adóbérlet elvállalásával járó
magas kockázat zálogaként. Az adóbérlő-kormányzóknak minden megszorítás

9 Az 1570-cs ciprusi hadjáratot példának okáért Nászi hatására, Szokolli Mehmed pasa nagyvezír
véleménye ellenére indította meg a szultán. Már korábban, még Nagy Szulejmán uralkodásának vége
felé sikerült Nászinak a szultánnál elérnie, hogy az engedélyezze Galileában, Tibériás székhellyel egy
félig-meddig autonóm zsidó közösség létrehozását, mely mindenesetre csupán rövid ideig állt fenn.

1 19
 nélkül rendelkezésükre állt tartományuknak az összes állami erőszakszerve,
amely fő célkitűzésük megvalósításában, az adó behajtásában teljes mértékben
ki is szolgálta őket.
Ha valamilyen oknál fogva nem lehetett a potenciális adóbérlőt tartományi
kormányzóvá kinevezni - esetleg mert zsidó volt, vagy pedig mert a társadalmi
hierarchia alacsonyabb fokán állt -, akkor az adóbérlő alkalmas „strómant”
neveztetett ki tartományi kormányzóként, aki a hász-birtokból származó jövedel­
meket fizetés fejében az adóbérlő részére behajtotta.
A pénzügyigazgatás számos területének az adóbérleti rendszerbe való bevoná­
sa maga után vonta az oszmán pénzügyigazgatás hivatali feladatainak nagymér­
tékben történő megnövekedését. A növekvő feladatok ellátása érdekében az
eddigi három defterdári-pozíció mellett minden egyes vilájet részére külön defter­
dárt neveztek ki. A pénzügyigazgatás ezenkívül minden szandzsákba pénzügyi
felügyelőt nevezett ki, aki de facto a fő adóbérlő funkcióját látta el, hiszen az ő
feladata volt, hogy — ugyancsak adóbérleti alapon - a tartomány egyes adóbérlői­
nek a bérleti díját behajtsa és azt a pénzügyigazgatásnak befizesse.
A korábbiakban már szó esett a megvesztegethetőségről, amely kezdetben
ugyan csak elszórtan jelentkezett, de a XVI. század utolsó negyedében a köz-,
valamint a magánélet minden területén burjánzani kezdett. Ennek oka egyes
állításokkal ellentétben nem valamiféle absztrakt „erkölcsi züllésben” keresendő,
hanem sokkal inkább a gazdasági válságjelenségekkel, azaz infláció okozta jöve­
delemcsökkenéssel magyarázható. Különösen míg egy beglerbégnek az évi jöve­
delme egy évszázaddal korábban, Hódító Mehmed korában még 25 ezer arany-
dukátot tett ki, úgy a XVI. század utolsó negyedében már aligha volt több 8 ezer
aranynál. A korrupció elterjedésében egyebek között az a tény is szerepet játszott,
hogy „ajándékok” elfogadása - mint az ügyet eufemisztikusan rendszerint nevez­
ték - a vallási törvény értelmében nem volt egyértelműen tilos.
Ha pl. egy bírósági eljárás során valamelyik fél azt akarta, hogy az ítéletet az
ő érdekeinek megfelelően hozzák meg, akkor azért fizetnie kellett a kádinak.
Megfelelő összeg fejében még nagy horderejű bűntény esetén is ki lehetett kerülni
a törvény szigorát. Gyakran előfordult az is, hogy illő „ajándékok” esetében a
bíró mindkét fél számára kedvező ítéletet hozott. A pénzbüntetések behajtása
során a kádik, valamint az albírák (náib) arra kényszerítették a delikvenseket,
hogy azok a pénzbüntetéseken túlmenő magasabb összeget fizessenek nekik.
A parasztnak, ha az adóbehajtásnál vagy a kötelező gabonabeszolgáltatás során
viszonylag kedvező eredményt akart elérni, nem maradt más választása, mint a
megvesztegetés. A kancelláriai tisztviselők csak megvesztegetés ellenében voltak
hajlandók a kinevezési okmányokat kiszolgáltatni. Még a birodalom legmaga­
sabb méltóságainál is széles körben elterjedt a megvesztegethetőség. Szokolli
Mehmed pasáról tudjuk, hogy olyan egyedeket, akik megfelelő nagyságú „aján­
dék” nélkül jelentkeztek nála kihallgatásra, egyáltalán nem is fogadott. A meg­
vesztegethetőség mértékére jellemző, hogy a kortársak csodálattal adóztak az

120
 olyan személynek, aki megvesztegethetetlen és korrekt volt. III. Murád uralkodá­
sa óta még a szultánnak is fel lehetett ajánlani vesztegetési pénzt, az esetleges
szultáni kegy elnyerése érdekében. A birodalom legmagasabb tisztségviselőinek
is kénytelenek voltak az udvaroncok egyikét vagy másikát havonként megajándé­
kozni, hogy annak jóakaratát és befolyását a maguk részére biztosíthassák.
A megvesztegethetőséggel párhuzamosan szabályszerű állásvásár is kifejlődött.
Mint már említettük, Nagy Szulejmán egyik nagyvezíre, Rusztem pasa vezette
be azt a gyakorlatot, hogy egy-egy vilájet vagy szandzsák odautalásánál kinevezé­
si illeték formájában egyszeri, ha nem is túl magas összeget10 követelt a kinevezet­
től. Ez az eljárás azonban csak a XVI. század utolsó évtizedeiben vált intézmé­
nyessé. Addigra már kereken tízszeresére emelkedett az eredeti kinevezési illeték
összege, és a szóban forgó állást ugyanakkor az kapta meg, aki a legtöbbet kínálta
érte. A nagyvezírek, akik ezeket az illetékeket megtartották maguknak, hamaro­
san rátértek arra, hogy a kinevezési illetékeket — nem úgy, mint kezdetben -
csupán egyszer kívánják meg. Egyre gyakrabban követeltek pénzt, egyszerűen
azért, hogy a fizetésre kötelezett tisztségviselők megtarthassák állásukat. Az
eredeti kinevezési illeték így idővel valóságos jövedelmi adóvá változott: a begler-
bégeknek most már félévenként kellett előre meghatározott összeget a nagyvezír­
nek átnyújtaniuk, hogy állásukban maradhassanak. Amíg a kinevezési illeték
kezdetben bizonyos garanciát jelentett a tisztségviselőnek arra, hogy állását
hosszabb ideig megtarthassa, az új, meghatározott időszakonkénti fizetési kötele­
zettség már semmiféle biztosítékot sem nyújtott az elbocsátás ellen. Ha valamely
beglerbég vagy szandzsákbég kevesebbet mert fizetni, mint amennyit a nagyvezír
elvárt, számolhatott az azonnali elcsapással. Mivel a beglerbégek az álláskereske­
delem miatt gyakran állás nélkül maradtak, és mivel jövedelmük most már
csupán egy töredékét képezte a korábbinak, jövedelmük csökkenését törvénytelen
eszközökkel pótolták. Ezzel párhuzamosan pazarló luxusban éltek, és törvényes
jövedelmük csökkenésének mintegy orvoslásaként kb. 1550 óta megkapták a pasa
címet, amely korábban csak a vezéreknek járt.
Az állásvásár nem csupán az állam legmagasabb pozícióira terjedt ki, hanem
természetszerűleg az alacsonyabb közhivatalokra is. 1600 táján a kádi-, sőt a
muftiállások betöltésénél a képzettség már nem játszott szerepet; még félművelt
vagy jogi képzettséggel egyáltalán nem rendelkező személyek is elnyerhettek
megfelelő pozíciókat a jogügy területén, természetesen megvesztegetés fejében.
A hadseregben is egyre inkább terjedt a pozíciók megvásárolhatósága. Arra, hogy
hogyan lehetett jogtalanul tímárokhoz, azaz katonai javadalombirtokokhoz jut­
ni, már fentebb kitértünk. Kiegészítésül jegyezzük még itt meg, hogy a beglerbé­
gek gyakran ugyanazt a javadalombirtokot két igénylőnek is eladták. A szpáhi,
hogy ne bocsássák el, kénytelen volt a beglerbég számára ismételten fizetni. Új
szultán trónra lépése alkalmával a szpáhi ugyancsak köteles volt jelentős megújí­

10 ötezer aranyat a gazdagabb beglerbégektől.

121
 tási illetéket leróni.11 A tímár-birtokos számára így nem maradt más hátra,
minthogy a nyakába zúduló terheket parasztjaira hárítsa. Ezeknek, ha földjüket
békében akarták megművelni, akkor rendszeresen meg kellett vesztegetniök a
javadalombirtokosokat.
A központi zsoldoshadseregben is rendszeressé vált az állásvásárlás. Az 1579-es
perzsa hadjárat során pl. az alacsonyabb parancsnoki pozíciókat elárverezték.
A janicsárok közé is - ahova addig csupán a gyermekadó keretében összegyűjtött
gyermekek kerülhettek be - most már felvettek kívülállókat is megfelelő díj
ellenében. Ez az eljárás természetesen hamarosan kihatott a janicsárság ütőerejé­
re.
Fentieket összegezve megállapíthatjuk, hogy az állásvásárlás az oszmán állam
szempontjából igen kedvezőtlen következményekkel járt. A kinevezéseknél most
már nem a teljesítmény és a képesség játszott szerepet, hanem csupán annak az
összegnek a nagysága, amely a kinevezésre kerülő személytől várható volt. A kü­
lönféle állások megvásárlói gyakran kölcsönök felvételére kényszerültek, ennek
következtében eladósodtak, és így óhatatlanul arra kényszerültek, hogy a kineve­
zési illetékek által okozott terheket saját alantasaikra hárítsák.
Mindez együttesen, az eddig bevált tímár-rendszer fokozatos felbomlása, an­
nak lehetősége, hogy vesztegetés ellenében bejuthasson valaki az elitcsapatokba,
valamint az alacsonyabb és a magasabb parancsnoki állások megvásárolhatósága
erősen lecsökkentette a hadsereg ütőerejét. A javadalombirtokkal rendelkező
szpáhik serege, az oszmán haderők eddigi fő ereje tökéletesen szétzilálódott.
A tímárok száma ugyan jelentősen megnőtt, ez azonban csupán a felaprózás
eredménye volt. A szpáhik tényleges száma ezzel szemben - elcsapás következté­
ben, a levendbanditákhoz való csatlakozás miatt, valamint a katonai javadalom­
birtokok nem eredeti célkitűzéseknek megfelelő felhasználása, azaz nem szpáhik
részére való kiutalása miatt - éppen ebben az időben nagymértékben lecsökkent:
a XVII. század elején a szpáhik, valamint az általuk felszerelt lovasok (dzsebeli)
összlétszáma már csupán 30 ezer főt tett ki, azaz kb. egyharmadát az eredeti
állománynak. A szpáhik harcértéke szintén jelentősen leromlott, mivel sokan
közülük pénzért vették meg a javadalombirtokukat, és így nem rendelkeztek már
a szükséges katonai képzettséggel és tapasztalattal. A hadjáratok alkalmával
egyre kevésbé lehetett számolni velük, sokan közülük egyszerűen nem vettek
tudomást a behívó parancsról. Az 1605-1606-os magyarországi hadjárat során
példának okáért a szpáhik kereken negyed része nem jelent meg.
Ha az oszmán államvezetés a hadsereg ütőerejét legalább részben fenn akarta
tartani, és a tartományi csapatok hadipotenciáljában felmerülő hiányosságokat
pótolni akarta, úgy kénytelen volt a zsoldos csapatok létszámát növelni. A zsoldos
portai alakulatok (kapukulu) összlétszáma a XVI. század 60-as éveiben még
kereken 40 ezer főt tett ki, számuk az 1620-as évekre 150%-kai, kereken 100

11 III. Murád trónra léptekor, 1574-ben.

122
 ezerre növekedett. Ennek következtében természetesen megfelelő módon megnö­
vekedett a zsoldfizetéshez szükséges készpénz mennyisége is, mégpedig ugyanaz
alatt az idő alatt kb. 230%-kai. így az eredeti szándék, tudniillik hogy az eddig
zsoldban részesülő katonai és polgári tisztségviselők számára javadalombirtokot
utalnak ki, ezáltal a zsoldfizetésre szolgáló készpénzt megtakarítsák, visszafelé sült
el. A pénzügyigazgatás szorongatott helyzetében, hogy zsoldfizetési kötelezettsé­
gének valamilyen módon eleget tudjon tenni, csupán a pénzrontáshoz folyamod­
hatott, ami viszont végső soron nemcsak az általános gazdasági romlást fokozta,
hanem a zsoldos központi csapatok erkölcsi szintjére is katasztrofális hatással volt.
Az elégedetlenség egyre növekedett, különösen a legnagyobb egység, a janicsárok
körében, akik elégedetlenségüket 1589-ben lázadásban juttatták kifejezésre: az
ún. beglerbég-ügyben, amely a ruméliai beglerbégről, Mehmed pasáról kapta a
nevét, aki a pénzrontásban jelentős szerepet játszott, és akit a szultán a csapatok
lecsillapítása érdekében fel kellett hogy áldozzon.
A vázolt feltételek természetesen nem maradtak a csapatok minőségére kihatás
nélkül. A hagyományos gyermekadó és az azt követő kiképzés már nem tudott
elegendő regrutát biztosítani, hogy a növekvő szükségletet, különösen a janicsár­
hadtestét fedezni tudja. III. Murád szultán ezért a besorozás új módszereit
engedélyezte. Jelentkezőkben nem volt hiány, mivel a janicsárok jövedelme sokak
részére még mindig elég nagynak tűnt: még érdemes volt ebbe az „ellátási
intézménybe” jelentős díj fejében bekerülni. A janicsárokhoz ezrével kerültek be
teljesen kétes eredetű újoncok, közöttük - ugyanúgy, mint a szpáhiknál — talál­
kozni lehetett telküket vesztett anatóliai falusiakkal, továbbá teve- és öszvérhaj­
csárokkal, teherhordókkal, sok idegennel, közöttük perzsákkal, cigányokkal, kur-
dokkal, tatárokkal, az iszlámra tért zsidókkal, sőt útonállókkal és zsebtolvajokkal
is. Ugyanakkor a gyermekadó rendszerét már nem hajtották végre a korábban
szokásos gondossággal; a toborzók megvesztegetési pénzek fejében nagyvonalúan
ahhoz is hozzájárultak, hogy a kiválasztott gyermekeket otthagyják szüleiknél.
Az „új típusú” janicsárok már nem kapták meg a korábban szokásos kemény
kiképzést, és már nem motiválták őket ugyanazok a célok, mint az eredeti
janicsárságot; vallási fanatizmus a csatatéren s különös odaadás a szultán szemé­
lye iránt. Mivel ezek az új típusú janicsárok sokkal fogékonyabbak voltak az
anyagi előnyök iránt, mint elődeik, az eddigi szigorú életformájukon ugyancsak
változtatni kellett. Cölibátusi kötelezettségüket egyre gyakrabban nem tartották
be, a családdal rendelkező janicsároknak pedig megengedték, hogy ne a laktanyá­
ban éljenek, ennek következtében egységüknek természetesen már csak feltétele­
sen állottak rendelkezésére. Családjuk eltartása érdekében a kézműiparban vagy
kereskedelemben kerestek megélhetést. Mivel a céhek szigorú előírásainak nem
voltak alávetve, ezek számára tisztességtelen versenyük révén jelentős veszélyt
jelentettek. Számos céhbeli kézműves, hogy megszabaduljon a terhes céhrendtől
és egyben a janicsárok privilégiumai birtokába jusson, megfelelő díj ellenében
regisztráltatta magát a janicsárhadtestnél, annak azonban hamarosan hátat

123
 fordított és ismét eredeti foglalkozását űzte. így mint katona egyáltalában nem
állt rendelkezésére janicsárhadtestének.
Az Oszmán Birodalomban uralkodó általános bomlási folyamat következtében
a janicsárhadtest, a tárgyalt fegyelmezetlenségek elterjedése ellenére, egyre több
hatalmat tudott kezébe kaparintani és végső soron önálló hatalmi tényezővé
fejlődött. A janicsárok önkényével szemben a fővárosban már nem volt kielégítő
ellensúly. A szultán, akit korábban ajanicsárság istenített, teljesen visszahúzódott
a hárembe, a nagyvezírek egyre inkább elvesztették hatalmukat, így a janicsár­
agának sikerült befolyását jelentősen megerősítenie és pozícióját a birodalom
egyik legfontosabbjává fejlesztenie. A janicsárok ugyan ismételten lázongtak az
infláció következtében elértéktelenedő zsold miatt, azonban privilégiumaik kö­
vetkeztében végső soron még mindig haszonélvezői voltak a birodalomban végbe­
menő új gazdasági-társadalmi fejlődésnek. Érthető, hogy miután soraikból külö­
nösen sok adóbérlő, uzsorás és nagybirtokos került ki — így egyre nagyobb
mértékben hozzájárultak a falusi lakosság elszegényedéséhez vagy mint tisztesség­
telen konkurensek a céhbeli kézművesség helyzetét rontották - a lakosság egyre
inkább meggyűlölte őket, ezért gyakran voltak kitéve rajtaütéseknek.
A központi elit-lovasság eddigi magas kiképzési nívója is csökkenő tendenciát
mutatott. Mivel a tartományi csapatoknál szolgálatot teljesítő javadalombirtokos
szpáhik száma és harcértéke is csökkent, III. Murád uralkodása alatt szükségessé
vált, hogy a központi zsoldos lovasság létszámát az eredeti 7 ezerről 20 ezerre
emeljék fel. E felduzzasztás természetesen szintén a minőség rovására ment. Eddig
e csapatba a gyermekadó keretében odakerült fiatal katonákon kívül csak az igen
magas méltóságok fiai és kegyencei kerültek beosztásra, most megvesztegetés
fejében már számos kiképzetlen vagy alkalmatlan személy is bekerülhetett, még
paraszti sorból kikerülő egyedek is. A janicsárok növekvő befolyása egyébként
negatív módon érintette a számszerűen amúgy is kisebb méretű központi lovas­
csapatokat, és ez végül is összetűzésekhez vezetett a két fegyvernem között.
A janicsárok, valamint a központi zsoldos lovasság létszámának jelentős meg­
emelése sem mennyiségben, sem minőségben nem tudta pótolni a tartományi
szpáhi egységek fokozatos hanyatlását. A vilájeteknek, ill. a szandzsákoknak a
védelme - különösen Anatóliában - ezért már nem volt biztosított. A begler- és
szandzsákbégeknek így nem maradt más választásuk, mint saját költségükön
történő magáncsapatok felállítása. E magáncsapatokat részint szekbánnak (vagy
pedig szejmen, azaz „ebőr”) nevezték a szultáni szeráj szóhasználatának megfelelő­
en: a szultán testőrhadosztályának ugyancsak ez utóbbi volt a neve, részint pedig
r^an'^ja-egységnek hívták, a XV. század egyik felkelőfőnökének, Szaridzsa pasá­
nak a neve után. Ahhoz, hogy e katonaságot fenn tudják tartani, a beglerbégek
jogot kaptak arra, hogy az addig a központi pénzügyigazgatás által beszedett
adókat maguk hajtsák be. Ez természetesen a már említett visszaélések számára
még nagyobb lehetőséget nyújtott. A kormányzók e magáncsapatai rendkívül
vegyes összetételűek voltak, gyakran egész levendbandákat vettek szekbán-, ill.

124
szaridzsa-csapatonként szolgálatba; kiképzési és felszerelési szintjüket — a fegye­
lemről nem is beszélve — természetesen mindennek lehetett nevezni, csak megfele­
lőnek nem. Ha kenyéradó uruk meghalt, vagy netalán áthelyezték, új gazda után
kellett nézniök vagy ismét a levendbandákhoz kellett csatlakozniuk.
Az Ausztria ellen vívott tizenöt éves háború során eltűntek az akindzsik is
- akik addig az ellenség földjén a zavaró és háborgató funkciót töltötték be—, mert
feladatuknak fegyelmezetlenségük következtében egyre kevésbé tudtak eleget
tenni. Az akindzsik pótlására a Porta az - erre a célra kitűnően alkalmas, de eddig
pusztán egyes esetekben bevetett - krími tatár lovasságot12 kezdte igénybe venni,
akik ettől az időtől kezdve tízezrével jelentek meg a csatatereken és egész Európá­
ban félelmet és rémületet keltettek.
Azonban ez az új segélycsapat sem képezett valami csodaszert. A hagyományos
tímár-rendszer felbomlása magával hozta az oszmán állam hadipotenciálja ha­
nyatlásának kezdetét. A tartományi szpáhik eddig hatalmas serege egyre inkább
elvesztette jelentőségét, anélkül hogy megfelelő pótlást tudtak volna találni.
A modern hadtörténetírás a zsoldos haderőket általában magasabb értékűnek
tekinti a feudális csapatoknál. Ez a megállapítás azonban nem alkalmazható a
XVL század végi oszmán fejlődésre. Az állandó hadsereg egységei ebben az
időben, akár a központi lovasságot tekintjük, akár a janicsárokat, akár az „ebőr”-
egységeket, már nem érték el a korábbi szpáhihadsereg szintjét. S mert gyakran
katonailag nem képzett személyek, hanem adóbérlők, akiknek fogalmuk sem volt
a katonai vezetésről, töltötték be a beglerbégek, illetve a szandzsákbégek funkció­
ját, ezért ennek előbb vagy utóbb hadvezetési válsághoz kellett vezetnie. Az eddig
oly hatalmas oszmán hadipotenciál eltűnésével a birodalom egyre inkább agyag­
lábú óriássá változott, amelynek hadserege egyre gyakrabban maradt alul a
csatatéren.
*

A belső válságjelenségeitől szenvedő Oszmán Birodalom nem tudott lépést

tartani a világgazdaság fokozatosan kialakuló új szerkezetével sem. A fő kereske­
delmi útvonalaknak a levanteiről az Afrika körüli tengeri út irányába történő
már említett eltolódása ebben az időben még nem jelentkezett olyan erősen.
Ebből a szempontból az oszmán állami intézmények számára a XVL század vége
felé még úgy tűnhetett, hogy minden a legnagyobb rendben van. A kereskedelmi
kapcsolatok a fűszer és selyem vonatkozásában még viszonylag jól működtek: a
80-as években az Indiával folytatott kereskedelem az oszmán pénzügyigazgatás­
nak még évi félmillió aranyat hozott a vámok révén, így még nem lehetett
felismerni, hogy a Földközi-tengeren át vezető kereskedelmi útvonalak a XVI.
század utolsó évtizedeiben jelentőségüket lassacskán elvesztik, és hogy az Indiai-

12 Krími tatár segédcsapatokat először Nagy Szulejmán vett az 1521-es nándorfehérvári hadjárata
során igénybe.

125
 óceánon folytatott fűszerkereskedelem vezető szerepe a portugálok kezéből az
angolok, ill. hollandok kezébe csúszik át, akik áruikat nagy óceánjáró teherhajó-
ikkal a Jóreménység-fokát megkerülve szállították Európába. Egyáltalán nem
bizonyos, hogy a Levantén át folyó kereskedelem volumene csökkent volna
emiatt. Az azonban biztos, hogy amíg a nemzetközi kereskedelem szédítő fejlődé­
sen ment keresztül, addig az Oszmán Birodalomban stagnálás, és ezáltal viszony­
lagos elmaradás következett be. Ezt a tendenciát a kapitulációk, amelyeket az
időszak vezető kereskedelmi hatalmaival kötöttek (Angliával 1580-ban, Hollan­
diával pedig 1623-ban) csak még megerősítették. Azok a kereskedelmi privilégiu­
mok ugyanis, amelyeket most már Franciaországon kívül egész sor európai állam
élvezett, lehetővé tette az olcsó európai áruknak az Oszmán Birodalomba történő
beáramlását. Az atlanti-óceáni kereskedelemben részt vevő európai államoknak
sikerült virágzó üzleteikkel olyan jelentős tőkét felhalmozniok, amelynek révén
rátérhettek a rendkívül jövedelmező manufaktúrás termelésre, különösen a fém-,
ill. textilárukat illetően. Ezzel a korai tőkés árudömpinggel szemben az oszmán
kézműipar egyre inkább elvesztette versenyképességét, nem is beszélve az oszmán
céhrendszer merevségéről, alkalmazkodásra való képtelenségéről. A szigorú céh­
rend megakadályozta a tömegtermelésre való áttérést, mert nem tette lehetővé
a tőkének a kézműipari termelésbe való bevonását, és így annak kiterjesztését.
A jelentős vagyonok13 tulajdonosai ugyanakkor nem is mutattak hajlandóságot
arra, hogy a termelésbe tőkét fektessenek be. A birodalom legmagasabb méltósá­
gai vagyonukat - a messzemenő vagyoni bizonytalanság következtében - vagy
kegyes alapítványokká alakították át, vagy ékkövekből és nemesfémből álló kincs
gyanánt halmozták fel. A kereskedelem, illetve uzsoratőkék tulajdonosai vagy
arra törekedtek, hogy földbirtokot (csiftlik) szerezzenek, vagy arra, hogy az
államigazgatásban jövedelmező funkciókat vegyenek maguknak. Megint mások
hagyományosan az uzsoraüzletbe, ill. a külkereskedelembe invesztáltak, annál is
inkább, mivel sokan közülük nem muzulmán törökök, hanem zsidók vagy keresz­
tény görögök voltak.
A helyzet ilyen alakulása, amely csupán a XVIII. században mutatkozott meg
teljes horderejében, egyre inkább odavezetett, hogy az Oszmán Birodalom az
európai gazdasággal szemben már nemhogy versenyképes nem volt, hanem
passzív módon a felvevőpiac, illetve a nyersanyagforrás szerepébe szorult. Külö­
nösen jelentős volt ez utóbbi téren a gabonaexport. A legszigorúbb tilalom és a
legszigorúbb büntetés kilátásba helyezése ellenére óriási mennyiségű gabonát
csempésztek nyugat-európai országokba - annak ellenére, hogy az Oszmán
Birodalom számára is életfontosságú lett volna —, mivel a' gabonacsempészés
igazán kitűnő üzletnek bizonyult. Az Oszmán Birodalom magyarországi tarto­

13 Vő. H. Inalcik.: Capital Formation in the Ottoman Empire. The Journal of Economic History,
29 (1969), 97-140.

126
mányaiból történő marhaexport is növekvő szerepet játszott, az európai piacok­
nak, különösen a német piacnak az ellátásában.
A gabonakivitel, hatalmas gabonatermő területeknek parlagon való hagyása,
illetve legelővé való átváltoztatása, valamint a XVI. század közepe óta az egész
Földközi-tenger térségében észlelhető erőteljes népességszaporulat14 az oszmán
területeken akut élelmiszerhiányhoz vezetett. Nemcsak a hadsereg és a nagyváro­
sok élelmiszer-ellátása vált egyre nehezebbé, a falusi lakosság is egyre gyakrabban
szenvedett az éhínségtől.

4. A nagy dzseláli-felkelés

A széles néprétegek helyzetének megromlása, mind falun, mind a városokban

nem kímélve még a kisebb tímár-birtokosokat sem, nagymértékben hozzájárult
ahhoz, hogy a birodalomban egyre jobban elterjedt a banditizmus, különösen
Anatóliában, amely 1575 óta gyakorlatilag állandó zavargások színterévé vált.
A szofta-diákok zavargásai az idők folyamán olyan méreteket öltöttek, hogy az
államhatalom sem erőszak alkalmazásával, sem katonaság bevetésével vagy de­
portálással, sem pedig széles körű amnesztia meghirdetésével sem tudott felettük
úrrá lenni.
Anatóliában a vidéki lakosság vállaira nehezedő terhek az állandó zavargások
és harccselekmények miatt még csak növekedtek. így nem csodálkozhatunk azon,
ha egyre nagyobb számban csatlakoztak a levendbanditákhoz. Nemcsak parasz­
tok, hanem elcsapott tímár-birtokosok - ez utóbbiak gyakran átvették a bandave-
zéri szerepet - és most már egész elbocsátott szekbáncsapatok is voltak a csatlako­
zók között. így ördögi kör alakult ki: minél több levendbandita fosztogatta az
országot, annál súlyosabbá vált a lakosság helyzete, annál gyakrabban kénysze­
rültek eddigi életmódjukat feladni, s maguk is beállni banditának.
Az egyes bandák a század utolsó évtizedéig egymástól függetlenül fosztogattak.
Az igazi felkelés akkor tört ki, amikor a kormányzat, hogy példát statuáljon, és
súlyosan sérült tekintélyét ismét helyreállítsa, kereken 30 ezer, az 1596-os ma­
gyarországi hadjáraton meg nem jelent vagy dezertált szpáhit nemcsak elcsapott,
hanem minden tulajdonukat elkobozta. Mivel a szökevényekre ezen felül súlyos
büntetés is várt, elhatározták, hogy elmenekülnek a központi hatalomtól olyan
messzire, amennyire csak lehetséges: Anatóliában a levendbandák élére állva
fellázadtak az állami vezetés ellen, ily módon bosszulva meg elszenvedett kárukat.
A bandák vezetését hamarosan magasabb rangú egyének vették át: elcsapott
nagyobb javadalombirtokok javadalmazottjai (zaím), a központi lovasság kato­
nái, elcsapott ezredesek (alajbeji), sőt elbocsátott szandzsákbégek is.

14 Vö. M. A. Cook: Population Pressure in Rural Anatolia 1450-1600, London-New York-Toron-

to, 1972.

127
 Az Anatólia-szerte fosztogatva vándorló szabadcsapatokat 1598-ban Délkelet-
Anatóliában egy jó képességű főnök fogta össze: Kara Jazidzsi, a „Fekete írnok”,
aki elcsapott szandzsákbéghelyettes volt. Ragadványneve arra utal, hogy koráb­
ban egy szekbánegységnél töltött be írnoki funkciót. A felkelés kedvező körülmé­
nyek között kezdődött. Mivel a Habsburgokkal folytatott háború miatt a legtöbb
anatóliai beglerbég és szandzsákbég Magyarországon tartózkodott, a felkelők
nem találkoztak komoly ellenállással, így a felkelés az addigi oszmán történelem­
ben példátlan méreteket ölthetett. A Kara Jazidzsi által vezetett 20 ezer főnyi
csapathoz csatlakoztak a délkelet-anatóliai türkmén törzsek is, amelyek a XVI.
század első két évtizedében folytatott lázadásuk leverte után is tovább küzdöttek
az oszmán központi hatalom ellen. Mivel ezeknél a türkméneknél, mint ahogy
számos levendnél is határozott kizilbastendenciák mutatkoztak, az oszmán kor­
mánykörök az 1519—1520-as években lezajlott eretnek-szociálforradalmár moz­
galomra való emlékezetül egyszerűen dzselálinak nevezték a felkelőket, habár az
1600 körüli felkelést nem kizárólagosan síita-szociálforradalmár eszmék vezérel­
ték. Sőt a legtöbb résztvevő - minden ideológiai háttér nélkül - egyszerűen
elégedetlen volt gyalázatos személyi körülményével. A dzseláli-felkelés nem is
tekinthető olyan parasztháborúnak, mint amilyenek az európai parasztháborúk
voltak a XVI. században. A dzseláli-felkelők között ugyanis nem voltak telkes
parasztok, hanem csak olyanok, akik már telkükkel együtt minden ingóságukat
is elvesztették. Céhbeli mesteremberek sem vettek részt a felkelésben, hanem
annál több kisvárosi munkanélküli, valamint elbocsátott vagy dezertált katona.
Fennállt az a veszély, hogy az oszmán Porta elveszti azt a területet, melyen a
felkelők gyakorlatilag önálló hatalmat gyakoroltak, bár Kara Jazidzsi feltehetően
nem törekedett állami önállóságra. Mivel a felkelők ereje egyelőre nem tette
lehetővé, hogy a felkelést katonasággal leverjék, az oszmán kormányzat nem
tehetett mást, mint hogy Kara Jazidzsit amnesztiában részesítse, sőt szandzsák­
béggé nevezze ki. A felkelőket csak akkor sikerült legyőzni, amikor a lakosság az
erőszakos rekvirálások miatt megszüntette a dzseláli-csapatok támogatását. 1601
augusztusában, a vereség után meghalt Kara Jazidzsi, azonban Anatóliában a
felkelés vezetőjének halálával sem konszolidálódott a helyzet. A szétvert felkelő
csoportok különböző helyeken újra összeverődtek és az oszmán államtól gyakorla­
tilag Független uralmi területeket hoztak létre. A korábban Kara Jazidzsi birtoká­
ban lévő területeken kívül létező más levendcsapatok is tovább tevékenykedtek.
A helyzet tökéletesen zavaros volt, az egyes lázongó csoportok annyira heterogé­
nek voltak, hogy nemcsak az államhatalommal fordultak szembe, hanem gyak­
ran egymással is. Mindehhez járult még 1603-ban a központi zsoldos lovascsapa­
tok zendülése Isztambulban, amelyet azonban a velük rivalizáló janicsárok
levertek. A vereséget túlélt négyezer lovas Anatóliába menekült, ahol szintén a
banditákhoz csatlakozott. Az az újabb hadjárat, amelyet az oszmán kormányzat
1603 tavaszán indított, még csak elmérgesítette a helyzetet. A kormánycsapatok,
amerre csak jártak, éppen úgy fosztogattak, mint a felkelők.

128
 A szafavida Perzsia számára eljött az idő, hogy élén most már erős uralkodóval
- I. Abbász személyében — visszanyerje az Azerbajdzsánban és a Kaukázus
területén elvesztett tartományokat a meggyengült nyugati szomszédtól. A sah
1603 nyarán indította meg a háborút az oszmánok ellen, és egyik vereség után
a másikat mérte rájuk. A perzsák számára a dzseláli-banditák - mindegy, hogy
kizilbas-hívek voltak-e, és így a szafavidákhoz húztak vagy tőlük függetlenül saját
szakállukra dolgoztak - mindenképpen jelentős támogatást jelentettek, mivel
lekötötték azokat az oszmán kormánycsapatokat, amelyekre a szafavidák elleni
harcban lett volna szükség és ezen felül az oszmán utánpótlást is akadályozták.
A kétfrontos, mind nyugaton, mind keleten folytatott háború következménye­
ként Kisázsia lecsillapítása lehetetlenné vált. Anatólia olyan iszonyatos helyzetbe
került, melyre a halál, az éhínség és a fosztogató bandáktól való állandó rettegés
volt a jellemző. A lakosság számottevő része elmenekült: amíg a jobb módúaknak
sikerült Ruméliába, a Krími kánságba, az arab területekre vagy akár Perzsiába
is elmenekülniük, addig a szegény falusi lakosság számára nem maradt más hátra,
mint hogy Anatólia megerősített városaiban vagy a megközelíthetetlen hegyvidé­
keken keressen magának menedéket. A dzseláli-felkeléseknek ez a második szaka­
sza az 1603-1610-ben lezajlott az ún. „Nagy Menekülés” (Büjük Firárí vagy
másként Büjük Kacsgunluk) még hozzájárult Anatólia elnéptelenedésének folya­
matához, amely elkezdődött már a XVI. század második felében. Az elnéptelene­
dés következménye katasztrofális volt: a mezőgazdaság egyre jobban hanyatlott,
számos apró, a világ végén fekvő hegyi falucska jött létre, amelyekben az új
lakosok a zord időjárás és a terméketlen talaj következtében sanyarú életet éltek.
Olyan örökség ez, amely a mai napig rányomja bélyegét az anatóliai mezőgazda­
ság struktúrájára. A zűrzavaros körülmények természetesen hatottak a belkeres­
kedelemre is: az ez ideig sokat használt karavánútvonalakat a bizonytalanság
következtében egyre kevésbé vették igénybe, az elhagyott karavánszerájok pedig
romba dőltek.
A hanyatlást hosszabb távon még egy erősebb uralkodó személyiség sem tudta
volna elodázni, nemhogy az új szultán, a feltehetően csupán 13 éves I. Ahmed
(1603-1617). Apjával és nagyapjával, III. Mehmeddel, illetve III. Muráddal
ellentétben, akik a politikai vezetés művészetét még mint tartományi kormányzók
sajátították el, Ahmedet már csak a szerájban nevelték, s méghozzá olyan idő­
pontban, amikor a birodalomnak nagy szüksége lett volna jó képességű politikai
vezetőre. I. Ahmed és utódai idején, akik most már csupán kirakatbábuk voltak,
már nem tudott az Oszmán Birodalmon belül szilárd vezetés kialakulni. A nagy-
vezíreket, akik sem békében, sem háborúban nem rendelkeztek már igazi hata­
lommal, továbbra is gyors ütemben váltogatták. A szultánok édesanyái és kegy­
női, akik nagy befolyásra tettek szert, a háremben folytatott visszavonult élet­
módjuk következtében nem rendelkeztek politikai tapasztalattal. Ajanicsáragák-
nak, akik az államvezetésben jelentős szerephez jutottak, szintén nem sikerült a
hatalmat teljes egészében kisajátítaniuk, mivel ehhez túl erős volt a hárem
befolyása.
129
 Az egyetlen döntés, amelyet I. Ahmed többé-kevésbé személyesen hozott, a
trónra lépés során végrehajtott addig kötelező testvérgyilkosság megszüntetése
volt. Ez, az eddigi gyakorlattól való eltérés minden bizonnyal nem függ össze
azzal, hogy az új szultán „vérszomjas” elődeivel ellentétben különösebben „em­
berséges” uralkodó lett volna. Sokkal inkább azt vették figyelembe, hogy az új
szultán fiatal kora következtében még gyermektelen volt, és esetleges korai halála
esetén nem lett volna utódja. így célszerűnek látszott, hogy a trónralépés idején
még csak kétéves öccsét, Musztafát trónörökösi minőségben életben hagyják. Az
oszmán hercegek újfajta neveltetésével is összefügg, hogy ez az eljárás azután
általánossá vált és hogy a testvérgyilkosság törvényét a későbbiekben már csak
kivételesen alkalmazták. A hercegeket most már nem a tartományokban nevel­
ték, így most már nem voltak rákényszerülve a trón érdekében - egy-egy szultán
halála után — életre-halálra menő versenyfutásra. A szerájban, a „hercegkalitká­
ban” nőttek fel, a jövendő szultán kijelölése is itt történt. Mivel az új szultán
trónra lépése után a többi herceg továbbra is őrizetben maradt, így nem állt már
fenn a trónkövetelés veszélyének lehetősége, így a birodalom felosztásáé sem, s
ezáltal megszűnt a testvérgyilkosság szükségessége is.

*
Az Oszmán Birodalomnak - hallatlan erőfeszítése ellenére is - csupán kis
jelentőségű eredményeket sikerült elérnie az európai fronton: csupán Eger várá­
nak 1596-ban, valamint Kanizsának, a mai Nagykanizsának 1600-ban történt
elfoglalása mutatkozott tartósnak. A Konstantinápoly és Bécs között fennálló
katonai pattot még egy Habsburg-ellenes felkelés sem tette kérdésessé. A Királyi
Magyarországon Bocskai István vezetésével felkelés tört ki. Bocskainak sikerült
Erdélyt, az osztrákokhoz csatlakozott eddigi oszmán hűbéres államot magához
ragadnia és erdélyi fejedelemmé kiáltatta ki magát. Az erők egyensúlya következ­
tében 1606-ban Zsitvatoroknál1 az oszmánok és a Habsburgok olyan békét
kötöttek, amely fenntartotta a területi státus quót. A Habsburg adókötelezettsé ­
get az Oszmán Birodalom irányában megszüntették és a Német-Római Császár­
ság Habsburg császárát, akit az oszmánok addig megvetően „Bécs királya” (Bécs
krali) címen emlegettek, a szultánnal egyenjogú uralkodónak ismerték el, amit
az oszmán szultánok addig egyetlen idegen uralkodóval szemben sem alkalmaz­
tak. Az Erdélyi Fejedelemség gyakorlatilag önállóvá vált: a Portához fűződő
hűbéresi viszony kérdését szándékosan nyitva hagyták.
Ilyen áron sikerült az oszmán államvezetésnek Nyugaton a hátát szabadon
tartania, így a keleti fronton összpontosíthatta erőit. Ez annál fontosabb volt,
mivel Anatólia, a szafavidáktól elszenvedett vereségek után, újabb lázongások
színtere lett. Különösen veszélyes volt az a dzseláli-csoport, amelynek élén Kalen-

' Azaz a Nyitrába ömlő Zsitva (szlovákul Ritává) folyócska torkolatánál, Komáromtól északra.

130
deroglu Mehmed, Kara Jazidzsi korábbi alvezére állt. Szíriában is forrongásokra
került sor, az aleppói beglerbég, a kurd és egyben drúz származású Dzsánbulád
Ali, arra használta ki a birodalom zilált helyzetét, hogy magát függetlenítse.
Szövetkezett a libanoni drúz2 emírrel, Fahraddinnal, kikiáltotta függetlenségét
és még a toscanai nagyherceggel is diplomáciai kapcsolatokat vett fel. Az oszmán
államhatalom 1608-1609-ben mind Dzsánbulád zendülését, mind a dzseláli-
lázongásokat sikeresen leverte, Fahraddin visszahúzódott a libanoni hegyekbe,
ahol az oszmánok számára 30 esztendőn keresztül elérhetetlen maradt. Az osz­
mán csapatokat ilyen feltételek mellett most már teljes mértékben be lehetett
vetni Perzsia ellen, és így hamarosan sikerült a szafavidák előnyomulását megállí­
tani. Az 1612-ben megkötött béke alapját lényegében az amáziai békeszerződés
feltételei alkották.
Az Oszmán Birodalomnak így sikerült többé-kevésbé épen megúsznia az ügyet.
Világhatalmi helyzetét még alig fenyegette veszély, mivel katonai erejének foko­
zódó hanyatlása egyelőre nem vált még nyilvánvalóvá külső megfigyelők számá­
ra. Még maradt ereje terjeszkedésre is, úgyhogy az egyidejű területveszteségeket
ily módon sikerült kiegyenlítenie. A szükséges elővigyázatosságot alkalmazva
álljon most itt egy összefoglaló számszerű egybevetés: 1600 táján az Oszmán
Birodalom lakosainak összlétszáma 30-35 millió főt3 tett ki, majdnem ugyanany-
nyit, mint abban az időben legnépesebb európai államok, Franciaország, Olasz­
ország és Spanyolország egybevéve (35-37 millió). Az Oszmán Birodalom legna­
gyobb kiterjedését a XVI. században érte el: a közvetlen birodalmi terület ebben
az időben több mint 2/z millió km2 volt, ami Európa összterületének kereken
negyedét teszi ki. A hűbéres államokkal együtt a birodalom ebben az időben
csaknem 3!4 millió km2-t is kitehetett. 1606-ban az Azerbajdzsánban, a Kauká­
zusban és Magyarországon elszenvedett területi veszteség után a birodalom
közvetlen területe még mindig 2,2 millió km2 volt; ez kb. éppen annak a nagyság­
nak felel meg, mint Nagy Szulejmán idején.

2 A drúzok a síának egyik, már nem feltétlenül az iszlámhoz tartozó ágát képezik, mely a Fátimida
dinasztiához tartozó al-Hákim kalifától (996-1021) származik.
3 Vö. őmer Lutfi Bárkán: Essai sur les données statistiques des registres de recensement dans
l’Empire Ottoman aux XVr et XVT siécles. Journal ofthe Economic and Social History of the Orient,
I (1957), 9-36, különösképpen 24. 1.

131
VIII. Az Oszmán Birodalom
hanyatlása

1. A „nőuralom” kora

Az Oszmán Birodalom helyzete a XVII. század első évtizedének vége felé csupán
látszólag konszolidálódott, mert hamarosan ismét külső veszély fenyegette. A bel­
ső strukturális gyengeség és a legmagasabb szinten végbemenő uralmi válság is
fennmarad. Akut és ugyanakkor állandó jellegű pénzügyi nehézségek akadályoz­
ták a közfeladatok, különösen a hadügy megfelelő ellátását. Korrupció és nepotiz­
mus minden szinten napirenden volt. A falusi lakosság elnyomorodása tovább
folytatódott. Az Anatóliában széles körben elterjedt elégedetlenséget ugyan a
dzseláli-felkelések leverésével sikerült visszaszorítani,1 megszüntetni azonban
nem. A paraszti lakosságnak lakhelyéről való elmenekülése a „nagy menekülés”
után is tovább tartott.
Az oszmán hadsereg krémjét képező alakulatok, a javadalombirtokokkal ren­
delkező szpáhik ugyan még fennálltak, de sokat veszítettek harci értékükből.
A dzseláli-felkelések idején sok szpáhiból levend bandavezér lett, s a felkelés
leverése során sokan közülük életüket vesztették. Az új tartományi csapatok, a
szekbánok és a szaridzsák, amelyeket már nem a központi hatalom, hanem helyi
hatalmasságok láttak el zsolddal, fegyelmezetlenek, rosszul képzettek és gyengén
felszereltek voltak, így nem képeztek a megtizedelt szpáhisereg helyett megfelelő
pótlást.
Az oszmán államhatalom tekintélye is egyre jobban csökkent. Az észak-afrikai
területek már csak névlegesen álltak a Fényes Porta fennhatósága alatt. A nyug­
talan, távoli, kelet-anatóliai tartományokban, valamint az arab területeken az
államközpont direktíváit már csupán vonakodva hajtották végre.
Külpolitikai síkon időlegesen valamivel kedvezőbben alakult a helyzet. Az
1606-ban Zsitvatoroknál kötött békeszerződés eredményeként az Oszmán Biro­
dalom már nem kényszerült többfrontos háború viselésére. A Habsburgokkal
való béke 1663-ig tartott; ezalatt az idő alatt mindkét fél őszintén törekedett

' Még a XVIII. században is voltak dzseláli-felkelések, bár már közel sem olyan méretűek, mint
a XVI. és a XVII. század fordulóján.

132
viszonylag jó kapcsolat kialakítására, természetesen azért, hogy erejét más irányú
akciók részére szabadon tarthassa. A béke igen jól jött a Habsburgoknak, hiszen
a reformáció leküzdésére irányították figyelmüket, sőt 1618-tól kezdve belebo­
nyolódtak a harmincéves háborúba. Az oszmánoknak Perzsiával való ellenséges­
kedései 1639-ben egy évszázadra véget értek, viszont 1645-ben ismét fellángoltak
a harcok Velencével.
Az Oszmán Birodalom Franciaországhoz való viszonya jó volt. Bár a Porta
átmenetileg békés viszonyban állt Béccsel, az a rivalitás, amely Franciaország és
a Habsburgok között fennállt, igen előnyös volt számára. Franciaország a Portá­
val fennálló szövetségét akarta felhasználni arra, hogy kivédje a Habsburgok
bekerítési kísérletét. Ugyanakkor intenzíven folytatta a kereskedelmet az Oszmán
Birodalommal. A Portának Angliához és Németalföldhöz való viszonyát is a
békés kereskedelmi kapcsolatok jellemezték.

*
Az oszmán történelem a XVII. század első felében nem tudott jelentős szultán­
személyiséget felmutatni.
I. Ahmed után 1617. november havának végén öccse, I. Musztafa következett,
akit azonban már negyedév elmúltával le kellett váltani gyengeelméjűsége követ­
keztében. Bár rövid ideig tartott a szellemileg fogyatékos Musztafa szultánsága,
de már önmagában az, hogy egyáltalán trónra kerülhetett, a szultánság intézmé­
nyének egyre mélyebbre való süllyedését bizonyította. A következő szultán II.
Oszmán (1618-1622), I. Ahmed fia, fiatal kora ellenére nem volt tehetségtelen
uralkodó. Az a kísérlete azonban, hogy a janicsárhadtestet, amely a trón támoga­
tása helyett inkább az állam felett próbált zsarnokoskodni, újjászervezze, kudarc­
ba fulladt. Ehhez járult még 1621-ben a Lengyelország ellen folytatott háború
kedvezőtlen kimenetele, és ez odavezetett, hogy a szultánt megfosztották trónjá­
tól, és a janicsárok meggyilkolták. 1622-ben ismét a gyengeelméjű Musztafa
került kirakatbábuként a trónra. Hamarosan azonban ismét leváltották. A követ­
kező szultán, a - „vérszomjas” IV. Murád (1623-1640), I. Ahmed fia lett, akit
egyesek - kétségkívül nem helytállóan - az oszmán történelem utolsó jelentős
szultánszemélyiségének tartanak. Uralkodása kezdetén még édesanyja, Köszem
(Máhpejker) szultána, az oszmán történelem minden kétséget kizáróan legbefo­
lyásosabb nőalakja tartotta a kormányzat gyeplőit a kezében. A belső helyzet
kétségbeejtő alakulása következtében azonban IV. Murád 1632-ben átvette sze­
mélyesen a hatalmat. Megkísérelte, hogy az oszmán hadügy, valamint pénzügy
területén rendet teremtsen, és ebben az addigi oszmán történelem során ismeret­
len kegyetlenséget tanúsított. A birodalom strukturális gyengesége következtében
ezt hagyományos úton nem lehetett gyógyítani, természetesen az ő kísérlete is
kudarcba fulladt.
IV. Murád halála után öccse, a pszichopata Ibráhim (1640-1648) lépett a

133
trónra. Kezdetben ismét Köszem szultána, aki Ibráhimnak is az édesanyja volt,
gyakorolta a hatalmat. Ibrahim azonban egyre inkább Dzsindzsi hodzsa, egy
sarlatán befolyása alá került, akinek intrikáival sikerült azt is elérnie, hogy a
szultán édesanyját száműzetésbe küldje. Miután a szultán palotaforradalom
áldozata lett, akkor csupán hétesztendős fia, IV. Mehmed2 (1648-1687) lépett az
oszmán trónra, akinek az uralkodása alatt végre egy erős nagyvezír-személyiség,
Köprüli Mehmed pasa megpróbálkozott az Oszmán Birodalom hanyatlásának
megállításával.
*

Az Oszmán Birodalom részére az Ausztriával (1606), valamint a szafavida

Perzsiával (1612) kötött békeszerződés nem hozta meg a külpolitikai nyugalom
állapotát. A lengyel királyság ugyanis arra törekedett, hogy hatalmába kerítse az
oszmán fennhatóság alatt álló moldvai fejedelemséget: így háborúra került a sor
1620 és 1621 között, amely azután a status quo alapján rendeződött: Moldva
oszmán fennhatóság alatt maradt.
1623-ban ismét háborúba keveredtek az oszmánok a szafavida Perzsiával,
amely kisebb-nagyobb szünetekkel két és fél évtizedig tartott. A háború elején a
perzsáknak sikerült Bagdadot és Mosszult birtokukba venniük. A hadiszerencse
azonban az azt követő években váltakozó volt. Végül az oszmánoknak sikerült
1629-ben Moszult, 1638-ban Bagdadot visszafoglalni. A kialakult erőegyensúly
következtében a háborús felek felismerték, hogy egyiküknek sincs reménye a
végső győzelemre. így 1639-ben Kaszr-i Sírínnél3 békét kötöttek. Ennek alapján
az akkori határok érvényben maradtak. Nagyjából ezek a határok megfelelnek
a mai határvonalnak. A keleti szomszéddal kötött béke közel egy évszázadig
tartott, és nemcsak az oszmán állam területi integritásának a helyreállítását tette
lehetővé, hanem elősegítette a Fényes Porta európai politikai színtér felé fordulá­
sát is.
Belpolitikai síkon sem volt nagyobb nyugalomban része az Oszmán Birodalom­
nak. A janicsárok számos privilégiuma odavezetett, hogy tagjaik iránt egyre több
ellenszenvvel viseltettek. Különösen a sokkal kedvezőtlenebb helyzetben lévő sza-
ridzsa-, illetve szekbán-csapatok gyűlölték az elitcsapatot. Ez annyira elfajult, hogy
a XVII. század 20-as éveiben Anatóliában valóságos zendülés tört ki. II. Oszmán
meggyilkolásának a hírére 1623-ban Abaza4 Mehmed pasa, az erzerumi beg-
lerbég szekbán-csapatai élén felkerekedett, hogy a fővárosban s a vidéken is
jelentkező janicsár-visszaéléseknek véget vessen. Mivel Abaza Mehmednek sike­

2 Az oszmán történetírásban Avdzsi, a „Vadász” névvel jelölik meg, mivel kedvenc időtöltése a
vadászat volt..
3 Kermánsáhtól nyugatra, a mai iraki-iráni határnál.
4 Azaz abház. E kaukázusi nép ma a Fekete-tenger partján elterülő Abház ASZSZK-ban él,
melynek fővárosa Szuhumi.

134
rült Kelet-Anatóliát hatalmába kerítenie, gyakorlatilag ellenállás nélkül nyomul­
hatott előre Isztambulig, és nagymértékben hozzájárult a gyengeelméjű Muszta­
fa trónfosztásához. Csak 1628-ban sikerült a kormánycsapatoknak Abaza Meh-
med zendülését leverni.
III. Mehmed Giráj kán 1624-ben megkísérelte, hogy a Krími kánság Portától
való függőségét meglazítsa. Ezt a függetlenségi mozgalmat csak jelentős erőfeszí­
tés árán, ti. új kán, Dzsanbek Girej trónra ültetésével sikerült 1628-ban leverni.
Ugyanabban az évben veszendőbe ment a csaknem egy évszázaddal korábban
meghódított Jemen. 1633-ban a szíriai és libanoni drúzok ismét lázadást szítottak
Fahraddin emír vezetésével; ez alkalommal azonban döntő vereséget szenvedtek,
Fahraddin maga hadifogságba esett és 1635-ben kivégezték.
1645-ben hosszan tartó háborúra került sor Velencével. A háború Kréta,
pontosabban Kandia (a mai Iraklion) birtoklásáért folyt. A sziget a kereskedő­
köztársaság előretolt bástyájaként veszélyeztette az oszmán hegemóniát a Föld­
közi-tenger keleti medencéjében. A háborút ez alkalommal is, mint az igen
gyakran megesik, jelentéktelen ürügy robbantotta ki: máltai kalózok oszmán
zarándokokat támadtak meg, s ezt követően a kalózok Krétán kerestek menedé­
ket.
*
Amíg a XVII. század első felében az Oszmán Birodalomnak nagyhatalmi
állását kifelé még ideiglenesen sikerült fenntartania, belső válsága egyre inkább
elmélyült. A szultánság intézménye egyre inkább fontosságát vesztette. Jellemző,
hogy éretlen gyermekek (IV. Mehmed), pszichopaták (Ibráhim), sőt méggyenge-
elméjűek is (I. Musztafa) az egykor oly hatalmas oszmán szultánok trónjára
léphettek. A gyenge képességű kirakati bábukat azután szükség szerint el lehetett
csapni, fogságba lehetett vetni vagy ki is lehetett végezni. A törvény által előírt
testvérgyilkosságot I. Ahmed ideje óta már csak kivételesen hajtották végre, így
pl. II. Oszmán, valamint IV. Murád részéről. Ez utóbbi, amikor reformkísérlete
csődöt mondott, még halálos ágyáról ki akarta végeztetni egyetlen életben ma­
radt testvérét, Ibráhimot. Mivel IV. Murádnak nem volt fia, ez egyet jelentett
volna az oszmán dinasztia kihalásával. Az eddig kötelező gyermekgyilkossági
törvény feladása egyúttal magával hozta az eddig gyakorolt lineáris öröklődés
végét, vagyis hogy a szultáni hatalom mindig az elhunyt szultán egyik fiára
öröklődjön át. I. Musztafa 1617-ben történt trónra lépése egyet jelentett a szenio-
rátus elvére való áttéréssel, miszerint a mindenkori legidősebb oszmán herceg
nyerte el a trónt. Ez az elv aztán az Oszmán Birodalom bukásáig érvényben
maradt.
A hárem, amelynek befolyása III. Murád ideje óta állandóan növekedett, a
XVII. század első felében érte el hatalmának csúcspontját. A háremhölgyek,
valamennyien rabnők, etnikai és vallási szempontból rendkívül megosztottak
voltak. Amíg korábban sok európai nő került be a szultáni hárembe, később a

135
 kaukázusiak arányszáma nőtt meg, ami azután kihatott a birodalom személyzeti
politikájára is.
A hárem felépítése szigorúan hierarchikus volt. Elén a mindenkori szultán
édesanyja (válide) állt, akit a rangsorban a szultán legfeljebb négy felesége (kadin)
követett. 1574-től kezdve a szultánok már nem házasodtak meg a vallási törvény
normáinak megfelelően, hanem feleségeiket előléptetés révén határozták meg.
Kegyencnővé (hászekí szultán) azok a szultánfeleségek léptek elő, akik uruknak
fiúgyermeket ajándékoztak. Egyik-másik szultánnak ezenkívül tucatjával volt
ágyasa, akik szintén a háremhez tartoztak. A háremben ezenfelül egy sor nő
teljesített szolgálatot. Az ő feladatuk a szultán édesanyja, feleségei és gyermekei
gondozásából állt. Ezek után a még viszonylag magas állású háremhölgyek után
következtek a hárem iskolásleányai, akik írni, olvasni, valamint zenélni tanultak
és a háremhölgyek kiszolgálását is gyakorolták. A közönséges munkát munkás-
rabnők látták el. A XVII. század második feléig a szultáni háremben élő nők
összlétszáma felemelkedett több mint kétezerre.
Nemcsak a szultán, de a magas és legmagasabb méltóságok is jelentős mérték­
ben függtek a magas állású szultáni háremhölgyektől. Fontos politikai állások
betöltése többnyire ez utóbbiak kényétől függött. Politikai döntések esetében is
jelentős volt a szavuk, bár e vonatkozásban egyáltalán nem rendelkeztek kvalifi­
kációval. Kiképzésük ugyanis teljes mértékben hárembeli feladataikra korlátozó­
dott. Ezenkívül mint idegen országokból származó rabnők az oszmán viszonyokat
csak rendkívül felületesen ismerték. Mivel ennek ellenére nagy befolyásuk volt az
államügyekre, az oszmán történelemnek az akkori korszaka a történelemírásban
a „nőuralom” (kadinlar szaltanati) néven szerepel.
A szultánok édesanyja! és feleségei rendszerint nem álltak jó viszonyban egy­
mással. Számukra minden eszköz jó volt a hatalom elnyerésére. Különösen az
oszmán hercegek édesanyjai folytattak elkeseredett küzdelmet egymás ellen,
azért, hogy a trónt egyik fiuk részére és ennek következtében a hatalmat maguk
számára biztosítsák. A háremhölgyek mesébe illő arany- és ékkőkincseket hal­
moztak fel. A hárem életére a luxus és a tékozlás volt a jellemző, ugyanakkor az
államkincstár egyre jobban kiürült. Természetesen növekedett a fekete eunuchok
befolyása is, mivel ők voltak a háremhölgyek bizalmi emberei. Ezek a „fekete
agák”, ez volt a címük, ugyancsak arra törekedtek, hogy hatalmukat minél
jobban megerősítsék és hogy hatalmas vagyonra tegyenek szert.
A hárem befolyásának növekedésével egyenes arányban vesztette el a nagyve-
zíri funkció jelentőségét a politikai döntésekben. 1604 és 1656 között 44 (!)
alkalommal változott e magas méltóság viselőjének személye. A nagyvezír átlagos
hivatali ideje tehát alig több mint egy esztendőt tett ki. Ennek köszönhető, hogy
a nagyvezírek érdeklődésének középpontjába is a vagyongyűjtés került, miközben
természetesen állandóan az a veszély fenyegette őket, hogy vagyonukat, sőt
életüket is elveszthetik.
A nagyvezírek hatalmának csökkenése a janicsárok hatalomnövekedését vonta

136
 maga után. A XVII. század első évtizedeiben különösen a Porta által kinevezett
janicsáragáknak sikerült jelentős mértékben megerősíteniük hatalmukat. 1645-től
vezéri rangot nyertek, s egyúttal a szultáni díván tagjaivá is váltak. A nagyvezírek
helyett nemcsak katonai ügyekben, hanem a birodalmi politika vonatkozásában
is döntő befolyásra tettek szert, ha ugyan ezt nem a háremen belülről intézték.
Az apródok5 és a központi lovasság 1648-as felkelésének leverése után a janicsá­
roknak sikerült három évre a hatalmat magukhoz ragadniok. A minden fegyel­
mét elvesztett janicsárseregben zsarnokoskodó fenegyerekek, az ún. zorbák lettek
a hangadók. Ezek egyikét, Kara Murádot még janicsáragává is kinevezték,
eklatáns ellentétben azzal a szokással, hogy eddig kizárólag a szeráj-iskolát
végzett művelt, megbízható és körültekintő egyéniségek nyerhették el ezt a
pozíciót. Kara Murádnak végül még a nagyvezíri posztot is sikerült elnyernie.
A háremnek csak 1651-ben sikerült győzedelmeskednie a janicsár-zorbák hatal­
ma felett.
Az ulemák körében konzervatív elemek, az ún. kádizádelik.6 tettek különös
befolyásra szert, mindent elutasítva, ami nem illett bele bigottságtól csöpögő
koncepciójukba, azt „újítás”-ként (bid’at) diffamálva, és minden tudományos
tevékenységet elutasítottak, amely szerintük nem állt szoros kapcsolatban a teoló­
giával. Miután sikerült valamennyi fontosabb vallási hivatalt kezükbe kaparinta­
niuk, a birodalom egész területén, elsősorban azonban a fővárosban, Konstanti­
nápolyban megteremtették a bigott kegyesség atmoszféráját.
Az állások pénzért történő vásárolhatósága, valamint a hárem államügyekbe
való szakszerűtlen beavatkozása immár teljesen megszüntette a korábban jól
bevált teljesítményelv alkalmazását. Katonai előképzettségű egyének a pénzügy­
igazgatásban vagy a kancelláriában foglaltak el pozíciókat és megfordítva, még
a legmagasabb szinteken is. Az újonnan kinevezett méltóságok mindenesetre
általában már nem rendelkeztek új munkaterületekkel kapcsolatos előképzettség­
gel. Gyakran kineveztek korábbi defterdárokat vezérekké vagy volt janicsáragák­
ból csináltak pénzügyigazgatási vezetőket. Az államigazgatás korábban zavarta­
lanul működő gépezete így egyre inkább kezdett akadozva járni, és csökkenő
hatékonyságával egyre súlyosabban nehezedett az amúgy is pénzszűkétől szenve­
dő pénzügyigazgatás vállaira. 1654-ben, a nagyvezír személyi kancelláriájának
megalakulása után az Oszmán Birodalom eddigi legmagasabb vezető szerve, a
szultáni díván is elvesztette jelentőségét.’
5 Törökül ics oglan. E felkelés azért tört ki, mert IV. Mehmed trónra lépte alkalmával a szokástól
eltérően nem léptettek elő egy apródot sem portai lovassá.
6 E konzervatív kör vezetőjéről, Kádizáde Mehmed efendiről (1582-1635) nyerte el nevét, aki az
Ajaszófiai (Ayasofya) mecsetben volt prédikátor (váiz).
1 A Magas Porta (Báb-i Ali) kifejezést, mely eredetileg a szultáni palota neve volt, ettől kezdve
a nagyvezír személyi kancelláriájára vitték át. E kancelláriát a Pasa Szcrája (Pa^a szaráji), a Nagyve­
zír Portája (Szadrazam kapiszi), a Vezír Portája (Vezir kapiszi), Állami Szeráj (MM szaráj), a Pasa
Portája ( Pa^akapiszi), ill. Ászafi Porta (Báb-i ászafí) névvel is illették. Az Ászaf tiszteleti címet az
Oszmán Birodalom nagyvezírjei Salamon bibliai király bölcs vezérének nevéből vették át.

137
 A bomlási jelenségek nemcsak a központi államvezetést érintették, hanem
tartományi szinten is mutatkoztak. A központi hatalom fokozódó gyengülése itt
is siettette a bomlási folyamatokat. Mint említettük, az északnyugat-afrikai terü­
letek már csupán névlegesen tartoztak az Oszmán Birodalomhoz, flottáik a
Földközi-tenger nyugati medencéjében már teljesen saját szakállukra tevékeny­
kedtek. A krími kánok is lazítani akartak a Porta szorításán. A Balkánon is fokozó­
dott a nyugtalanság. Albánia lakosságának katolikus része például Velencéhez
fordult segítségért, de reményében csalódnia kellett, mert a várt támogatás
elmaradt. Más tartományokban is, különösen a határvidékeken sok zavargás
volt. Anatóliában mindenütt újabb dzseláli-felkelések törtek ki, ezek élén most
már esetenként magasabb méltóságok, még pasák is álltak.
Hogy a lázadások közül csak néhányat soroljunk fel: a már említett hírhedt
dzseláli főnök, Abaza Mehmed pasa 1623-as felkelése után egy esztendővel
Bagdadban egy becsvágyó tiszt, Bekir emír lázadt fel, ami jelentős mértékben
hozzájárult ahhoz, hogy a város a perzsák kezére került. 1624-ben Északnyugat-
Anatóliában, Balikeszir környékén dzseláli-felkelők lázadtak fel, vezetőjük egy
Dzsennetoglunak nevezett szpáhi tiszt volt. Nyolc évvel később, 1632-ben ugyan­
azon a vidéken egy karrierista pasa, Iljász lázadt fel. 1650 tájékán egy egész sor
dzseláli-felkelésre került sor Közép- és Kelet-Anatóliában: 1647-ben Varvar Ali
pasa, a szivaszi beglerbég szekbáncsapatai élén fellázadt a központi hatalom
önkényuralma ellen. Két esztendővel később Közép-Anatóliában egy másik
dzseláli vezér, Kara Hajdaroglu lázadt fel. Leverője, Abaza Haszán, az anatóliai
türkmének bégje néhány esztendővel később, amikor leváltották pozíciójából,
maga is felkelővé vált. Ipsir Dzseláli pasának, a szivaszi beglerbégnek rövid időre
még az is sikerült, hogy 1654-ben magához kaparintsa a nagyvezírséget. Dicsősé­
ge nem tartott azonban hosszú ideig, mert a becsvágyó pasát a janicsárok
hamarosan eliminálták.
Ezt a tartományi szinten végbemenő súlyos bomlási folyamatot az is fokozta,
hogy a nagyvezírek a tartományi kormányzókat gyakran leváltották, hogy az
állások újra történő betöltése során egyre magasabb kinevezési díjakat szedhesse­
nek be. A megüresedett tartományi kormányzói pozíciókat most már általában
a legtöbbet ígérőnek ítélték oda. Az új kormányzók természetesen nem tehettek
mást, mint hogy a hatalmas kinevezési díjak miatt rájuk hárult költséget áthárít­
sák az alantasaikra. A beglerbégek gyakori leváltása azt eredményezte, hogy
számos pasa már nem kapott rangjának megfelelő pozíciót: vilájet-kormányzóság
helyett gyakran csupán szandzsákkal is meg kellett már elégedniük. A vezérek
között is hasonló hígulási folyamat indult el: számukat nemcsak a sok elcsapott
nagyvezír, hanem a számos szintén elcsapott kupolavezér is duzzasztotta. Az
üresedésben lévő vilájeteket a Porta ezért egyre gyakrabban a vezéreknek utalta
ki. A különösen fontos vilájeteket, mint pl. a budai, bagdadi, damaszkuszi vagy
egyiptomi, a XVII. század első felétől kezdve már csak vezéri rangú beglerbégek-
nek adományozták. A beglerbégek a gyakran csak rövid ideig tartó hivatali

138
idejük alatt még inkább kiskirályokként viselkedtek: zsarnokoskodtak és tékozló
pompával vették körül magukat.
Az állások betöltésénél a megvesztegetésen, valamint a kinevezési illetéken
kívül a nepotizmus is fontos szerepet játszott. A szultáni hárem kegyencei igen
kedvező helyzetben voltak a legmagasabb funkciók megszerzését illetően. Mivel
a háremben, mint már említettük, a kaukázusi származású hölgyek kezdték a
főszerepet játszani, a méltóságok között is aránytalanul megnőtt a Kaukázus
vidékéről valók száma. Nem sok kívülállónak sikerült bejutnia a méltóságok zárt
társaságába. Ha ez egyiknek-másiknak mégis sikerült, az ilyenfajta felemelkedést
a szultán vagy más magasállású személyiség valamely női rokonával történő
házassággal szankcionálták. Különösen a nagyvezírek között voltak egyre gyak­
rabban találhatók szultáni vejek (dámád).
Az államhatalom általános züllésével párhuzamosan növekedett a politikai
terror. Az oszmán történelem korábbi időszakára jellemző körültekintés és igazsá­
gosság helyébe az önkény lépett. Még a legcsekélyebb kihágásokat is halállal
büntették anélkül, hogy bírósági eljárást indítottak volna. A kegyetlenségéről
ismert IV. Murád szultán 1632 és 1637 között állítólag 25 ezer személyt végezte­
tett ki, közöttük sokat a vallási törvény alkoholfogyasztási, illetve dohányzási
tilalmának megszegése miatt.
A helyzet egyre romlott a gazdaság és a pénzügy területén is. A központi
államigazgatás, hogy fizetési kötelezettségeinek eleget tudjon tenni, gyakran
fordult a pénzrontás eszközéhez. A pénz leértékelésének (1619 és 1624) következ­
ménye újabb inflációs hullámokban mutatkozott meg. A pénzügyigazgatás azt
is megkísérelte, hogy az esedékes fizetési kötelezettségeket elodázza, ennek viszont
hatalmas eladósodás lett a következménye. Végül az a kísérlet, hogy a zsoldban,
illetve fizetésben részesülőknek kevesebb zsoldot, ill. fizetést adjanak mint eddig,
az illetőket kénytelen-kelletlen a korrupció útjára vezette.
Az oszmán államvezetés, annak érdekében, hogy valamilyen módon kikászá­
lódjon pénzügyi nehézségeiből, megkísérelte, hogy mindenáron készpénzhez jus­
son: fontos szerepet játszott itt a kivégzett magas méltóságok vagyonának elkob­
zása, továbbá a megvesztegetés, a kinevezési illetékek, leginkább azonban az
ultima ratio, az adóemelés. A pénzügyigazgatás egyre több „különleges” adót
(aváriz-i dívánije) vezetett be. A már meglévő különleges adókat drasztikusan
felemelték és egyre gyakrabban hajtották be. Az oszmán államigazgatás ezenfelül
a különleges adókat már pénzben követelte, azok eredeti módja, a munkában
való teljesítés vagy a természetben való beszolgáltatás helyett. A „különleges”
adók kivételes jellege ezáltal teljesen megszűnt, úgyhogy az eredeti szakkifejezés
helyett most már újat alkalmaztak, amennyiben azokat „szokásjogi adókra”
(tekálif-i örfije) keresztelték át."

8 „Díváni adóknak” (tekálif-i dívánije) is nevezték ezeket az adókat, mivel azokat elvileg mindig
a szultáni diván rendelte el.

139
 Az Oszmán Birodalom gazdasági helyzetére hátrányos hatással volt a levantei
kereskedelemben már a XVI. század második felétől érezhető csökkenés is. Az
angolok és a hollandok most már teljesen uralmuk alá vonták az Indiai-óceánt
és ezzel együtt a dél-ázsiai fűszerkereskedelmet. A nagy értékű keleti árukat,
pontosabban a fűszereket most már nem a Levantén átvezető úton juttatták
Európába, hanem a Jóreménység-fokát megkerülve. Az Oszmán Birodalom fű­
szerszükségletét is egyre inkább az angol kereskedelem látta el. Az oszmán
kereskedők az európai konkurenciával nem tudtak lépést tartani: hajóik ugyanis
nyomába sem jöhettek az európai kereskedelmi flottáknak. Az oszmán kereskede­
lem kénytelen volt a sokkal lassabb és ugyanakkor fáradságosabb szárazföldi utat
igénybe venni, amely ezenkívül különösen kockázatos és drágább is volt, elsősor­
ban a szafavida Perzsiával történt hosszadalmas háborúskodások és a dzseláli-
felkelések miatt. Már csak a selyemút volt úgy-ahogy járható.
Egy másik ok is - amely ugyancsak a XVI. század második felében vette
kezdetét - mostanra éreztette hatását különösen kedvezőtlenül. Azok miatt a
kereskedelmi kedvezmények miatt, amelyeket a kapitulációk eredményeként az
Oszmán Birodalomban tőkeerős európai kereskedők élveztek, az európai álla­
mokból importált, manufaktúrák által gyártott olcsó áruk - mint említettük -
egyre nagyobb mértékben hódították meg az oszmán piacot. így váltak a kapitu­
lációk, amelyek az oszmán pénzügy számára a növekvő vámbevételek miatt
eredetileg kedvező hatással voltak, most az oszmán gazdasági fejlődés gátjaivá.
Ez oda vezetett, hogy az Oszmán Birodalomban alig néhány esettől eltekintve9
- versenyképesség hiányában - nem hoztak létre új manufaktúrákat. Azokat az
állami manufaktúrákat, amelyek egy évszázaddal korábban még teljes mértékben
megfeleltek saját koruk műszaki fejlettségi szintjének, nem fejlesztették tovább,
mégpedig feltehetően azért, mert elsősorban nem a profitszerzést célozták. Az
Európában lezajló műszaki fejlődés az oszmán gazdaságot behozhatatlan hát­
rányba hozta. A korábban Ruméliában, Anatóliában és az arab területeken
virágzó oszmán kézműipar már csak a növekvő nyersanyagárak következében
sem bírta hosszabb távon tartani a versenyt az európai konkurenciával. Csak az
iparművészet, melynek termékeit nem veszélyeztették az európai tömegáruk,
nem vesztett jelentőségéből. Az olcsó európai tömegáruk importja teljes egészé­
ben az európai kereskedők kezében volt, így a kézműipar mellett az oszmán
kereskedelem is egyre jobban sorvadt. Ehhez még az is hozzájárult, hogy az
európai államokkal folytatott oszmán kereskedelmet nem muzulmánok, hanem
keresztények, pontosabban örmények, görögök, valamint zsidók tartották kéz­
ben, bár a XVI. század második felének nagy kereskedőfejedelmei, mint pl. Jószéf
Nászi vagy Mihálisz Kantakuzenosz nyomába sem léphettek.
Az oszmán államvezetés nem sokat törődött a gazdaság fejlődésével, csak az
érdekelte, hogy az adókat és a vámokat behajtsa. Olyan állami gazdaságfejlesztési

9 Mégpedig selyemszövödéket főként Brusszában (Bursza).

140
 politika koncepciója, mint pl. a protekcionista védvám a saját kereskedelem és
ipar érdekében, amint az a vezető európai államokban abban az időben szokás­
ban volt, fel sem merült.
Egyre nagyobb méreteket öltött a hagyományos tímár-rendszer felbomlása.
Amíg a XVII. század első évtizedében a tímárok és a ziámetek száma együttesen
még kb. 45 ezret tett ki, számuk a század 30-as éveinek végéig kb. 7-8 ezerre
csökkent. Különösen jellemző volt erre a korra a kisebb javadalombirtokok
visszavonása; ezeket azután vagy a kincstári birtokokhoz (hász-i hümájún) csatol­
ták vagy nagyméltóságok javadalombirtokai gyanánt (hász) kerültek felhaszná­
lásra, mivel az egyre nagyobb számú vezér, valamint a szultáni hárem tagjainak
és kegyenceinek eltartása hatalmas összeget vett igénybe. A már a XVI. század
vége óta alkalmazott eljárás, miszerint a tartományi kormányzók a tímárokat pro
forma saját szolgálattevőiknek vagy fiktív személyek nevére utalták ki, azok
jövedelmét pedig maguk vágták zsebre, egyre nagyobb méreteket öltött. A java­
dalombirtokok központi nyilvántartó hivatala az így megnövekedett feladatokat
nem tudta ellátni, annál kevésbé, mivel az ott dolgozó tisztségviselők száma
ugyan megnövekedett, de ezek már nem rendelkeztek megfelelő előképzettséggel
a pénzügyigazgatás terén. A nyilvántartás egyszerűen képtelen volt megállapíta­
ni, hogy kinek utalták ki valójában az egyes javadalombirtokokat. Végeredmény­
ben az egész helyzet káoszba fulladt. Ez a tény kedvezett a földek nagybirtokosok
kezében való koncentrálódására. Az ily módon fokozatosan kialakult nagybirto­
kok kezdetben még nem képeztek szerves gazdasági egységeket. Tulajdonosaik
csupán arra törekedtek, hogy birtokaikból lehetőleg csekély befektetés mellett a
maximális nyereséget vonják ki. A profit maximalizálását még avval is akarták
fokozni, hogy a természetbeni beadást most már teljesen megszüntették, és a
javadalombirtokok bírlalói e helyett pénzbeni szolgáltatásokat, és egyre gyakrab­
ban robotmunkát is követeltek. így érthető, hogy a falusi lakosság városba való
áramlása, vagy megközelíthetetlen hegyvidékekre való visszahúzódása mind
Anatóliában, mind pedig a Balkánon tovább tartott.
Az, hogy számos javadalombirtokot kincstári birtokká minősítettek át, elősegí­
tette az adóbérlő-rendszer (iltizám) fejlődését. Különösképpen az a tendencia
erősödött meg, hogy korábban különálló kisebb adóbérleti egységeket egybevon­
janak és úgy adjanak ki. Ez odáig fajult, hogy most már hatalmas koronabirtoko­
kat is egy darabban adtak ki adóbérletbe, néha magának a vajdának (vojvoda),
aki a szóban forgó koronabirtok jószágkormányzója és egyben állami tisztviselő
is volt. Ez az eljárás a jószágkormányzók részére természetesen jelentős hatalom­
koncentrációt is jelentett. Más esetekben az adóbérlőt saját revizorává (müfettis)
nevezték ki, így a hatalommal való visszaélés lehetősége még csak fokozódott. Az
is gyakran előfordult, hogy a tímárokat ahelyett, hogy javadalombirtokosoknak
utalták volna ki, rövid lejáratú adóbérlet formájában értékesítette a pénzügyigaz­
gatás, természetesen a bérleti díj előzetes befizetése ellenében. A bérleti idő
rövidségére való tekintettel az adóbérlő viszont arra törekedett, hogy földjéből

141
 a maximális nyereséget vegye be, és így az adóköteles parasztokat szinte kisajtol­
ta. Hasonló volt a helyzet akkor is, ha vagyonos adóbérlők nagy bérleményeik
egy-egy részét rövid lejáratra kisbérlőknek bocsátották rendelkezésére. Nagy
javadalombirtokok bírlalói is egyre gyakrabban adták bérbe várható jövedelmü­
ket a bérleti díj előre való kifizetése fejében. így nem csodálkozhatunk azon, ha
az illetékes szervek - éppen úgy, mint a javadalombirtokok esetében - teljesen
elvesztették áttekintésüket az adóbérlemények tekintetében is. A mezőgazdaság­
ba nem invesztáltak és strukturális javításokat sem hajtottak végre. Mindez
nagymértékben hozzájárult a török mezőgazdaság mai napig érezhető alacsony
fejlettségi szintjéhez.
A tímárok számának csökkenésével csökkent a szpáhik létszáma is. Amíg a
XVII. század első évtizedében még csaknem 45 ezer tímár volt — ezek még több
mint 100 ezer szpáhit és fegyverest (dzsebeli) tudtak kiállítani -, 20 esztendővel
később már csak 7-8 ezer tímár és ziámet létezett, és ezek közül is alig-alig volt
már szpáhik kezén néhány. A megmaradt, katonailag alig valamit érő szpáhik
közül a XVII. század első felének hadjáratai során már csak néhány ezret lehetett
felhasználni, és ezek is igen gyakran már csak segédszolgálatokra voltak alkalma­
sak. Mivel az eredeti segédcsapatokat (jaja, illetve müszellem) adóköteles parasz­
tokká degradálták, így már nem álltak eredeti funkciójukban a hadvezetés ren­
delkezésére. Ezek helyét vették át most a fegyveres szolgálatra már alkalmatlanná
vált szpáhik. A XVII. század 30-as évei vonatkozásában így már nemigen
beszélhetünk szpáhihadseregről. A 20-as évek eleje óta egyre inkább az irreguláris
szekbán-, illetve j^an^íű-csapatok vették át a szpáhik helyét, azonban az ő
harcértékük sem volt különösebben magas.
A janicsárhadtestnél, valamint a központi lovasságnál is jelentős minőségrom­
lás következett be, annak ellenére, hogy a két fegyveres testület létszáma jelentő­
sen felduzzadt. Amíg a janicsárok létszáma a XVI. század 60-as éveiben még csak
20 ezer főt tett ki, a XVII. század elejére számuk már 70 ezer főt is elért, ez négy­
ötszörös létszámnövekedésnek felel meg.10 A csatatéren azonban nem sok hasznu­
kat lehetett venni. Fegyelmezetlenek, állandóan elégedetlenek, zsarnokoskodók
voltak, s így valóságos csapást jelentettek mind a főváros, mind pedig az egyéb
helyőrséggel rendelkező városok számára. Vagyonos janicsárok, példának okáért
olyanok, akik birtokkal vagy jövedelmező adóbérlettel rendelkeztek, fizetett
pótszolgálatosokkal (jamak)" helyettesíttették magukat. Olyan esetekről is tu­
dunk, hogy a janicsárok elhallgatták bajtársaik halálát, hogy ezáltal zsoldjukat
csalárd módon megkaparinthassák. Az a IV. Murád uralkodási ideje alatt végre­
hajtott kísérlet, hogy a teljesen fegyelmezetlenné vált janicsárok létszámát a

10 Hasonló volt a helyzet a központi lovasság esetében is, melynek állománya 1566-ban 6 ezer főt,
1600 után pedig már 50 ezer főt is kitett.
11 E jamakok nem tévesztendők össze a müszellem- és a pijáde-alakulatok jamaikjaival, kik ott
segédszolgálatot láttak el.

142
gyermekadórendszer 12 esztendőre szóló felfüggesztésével csökkentsék, csak átme­
neti eredményt hozott. A janicsárhadtest ugyanis az elkövetkező időkben a
janicsárok fiaival egészítette ki magát. 1650 táján ezért teljesen meg is szüntették
a gyermekadó intézményét.
A gyermekadó intézményének a megszüntetésével a szeráj-iskolát is feloszlat­
ták, ami ugyancsak káros kihatással volt a legfelsőbb katonai vezetés minőségére.
A XVII. század közepétől kezdve egyre nyilvánvalóbbá vált az oszmán hadsereg
növekvő technikai és taktikai elmaradottsága az európai hadseregekkel szemben.
Ez a visszafejlődés vezetett azután az oszmán hadsereg századvégi katasztrófájá­
hoz.
A janicsárhadtest lezüllését ellensúlyozandó az ún. „kertőrök” ( bosztándzsi)
egységét harcoló elitcsapattá alakították át, ennek létszáma a hozzácsatolt más
elitegységekkel együtt hamarosan 25 ezer főre növekedett. Azonban még ilyen
módon sem sikerült elérni az oszmán hadsereg harcértékének jelentős javulását.
A központi államigazgatás többször is megkísérelte, hogy reformokkal vessen
véget a bomlási jelenségeknek. Már 1600 tájékán jelentkezett egy korábbi pénz­
ügyi tisztviselő, Musztafa Ali, aki a híressé vált „fejedelmek tükörében” az egész
pénzügy, illetve közigazgatás újjászervezését javasolta, mégpedig az általa termé­
szetesen erősen idealizált Nagy Szulejmán korabeli állapotokhoz való visszatérés
alapján. A XVII. század emlékiratai is a „régi jó időkhöz” való visszatérést
javasolták, például Ajni Ali 1610, Aziz efendi 1630, Kocsi bég 1640 és Kátib
Cselebi12 1650 táján. Ezek a kísérletek azonban éppen úgy eredménytelenek
maradtak, mint IV. Murád kísérlete, hogy a pénz minőségét a szultáni kincstár
jó részének feláldozása révén megjavítsa.

2. A Köprili-féle konszolidációs kísérlet

Az az általános technikai elmaradottság, amely mind a gazdasági életre, mind

pedig a hadügyre jellemző volt, az oszmán hadiflottán is érződött. Bár a Lepantó-
nál 1571-ben elszenvedett súlyos vereség után hamarosan helyreállították az
oszmán flottát, az európai haditengerészet fejlődésével mégsem tudtak lépést
tartani. Velence, amellyel a Porta már több mint egy évtizede hadiállapotban
állt, 1656-ban jelentős tengeri győzelmet aratott a Dardanelláknál, az oszmán
főváros ennek következtében már egyáltalán nem érezhette magát biztonságban
a velencei flottával szemben.
Az oszmán államvezetésnek végül is be kellett látnia, hogy a birodalom meg­
mentéséhez sürgősen jó képességű és tetterős nagyvezírre van szüksége. A válasz­
tás 1656-ban Köprili Mehmed pasára (1656-1661), a korábbi tripoliszi begler-

12 Másik neve Hadzsi Kalfa (Kalifa) volt - az európai arabisták inkább e néven tartják számon.

143
 bégre, egy kb. 80 éves albán származású aggastyánra esett, aki a gyermekadó
keretében került a szeráj-iskolába.
Köprili Mehmed csak azzal a feltétellel volt hajlandó elvállalni a hálátlan
feladatot, ha a legmesszebbmenő teljhatalmat biztosítják számára. Miután ezt
megkapta, minden energiájával munkához látott. Először is megszüntette a
janicsárok uralkodó helyzetét, valamint a hárem politikai befolyását. Az összes
méltóságot, aki nem követte legszigorúbban utasításait, valamint azokat is, akik
korruptak voltak, elcsapta; elrettentő példaként ezreket1 ki is végeztetett közülük.
A birodalom véderejének megjavítása érdekében - sok évtized óta először - ismét
rendszeresen fizetett zsoldot, mégpedig jó értékű pénzben. Az ezüstpénz nemes­
fémtartalmának kívánt szintre való emelése érdekében kikölcsönözte a szultán
magánvagyonát. Köprili Mehmed szigorú takarékossági rendszabályokat veze­
tett be, amelyek egyebek között a fényűző udvartartást, különösen pedig a hárem
pazarló életmódját érintették súlyosan. Attól sem riadt vissza, hogy az állam
kiadásainak fedezésére igénybe vegye a kegyes alapítványok bevételét. Az ulemák
jövedelmét megnyirbálta, és növekvő befolyásukat visszaszorította. A tartományi
katonai erők ütőerejének helyreállítása érdekében Köprili elrendelte a teljesen
zűrzavarossá vált javadalombirtok-rendszer felülvizsgálatát. A tartományok
- amelyekben 1600 óta gyakorlatilag állandó zavargások voltak - pacifikálását
is megkezdte. 1658-59-ben egész Anatóliában nagy dzseláli-felkelés tört ki, amely
elsősorban az új nagyvezír szigorú rendszabályainak következménye volt. A fel­
kelés vezetője Abaza2 Kara Haszán pasa volt, aki személyében sértve érezte
magát, mivel magas rangja ellenére csupán szandzsák-kormányzóságot láthatott
el. Köprili Mehmednek sikerült ezt az utolsó nagy dzseláli-felkelést viszonylag
rövid idő alatt levernie.
Az agg nagyvezírnek sikerült kemény politikai vonalvezetése következtében
külpolitikai sikereket is elérnie: még arra is futotta, hogy a birodalom területét
kiterjessze, bár ez csak a Porta hűbéres fejedelemségét, Erdélyt érintette. Ez az
ország, amelynek külpolitikai viszonyait a zsitvatoroki békeszerződés 1606-ban
szándékosan nyitva hagyta, Bethlen Gábor fejedelem idején (1613-1629) a Habs­
burgok újabb fenyegetése következtében ismét a Porta védelme alá helyezte
magát. A becsvágyó fiatal II. Rákóczi György erdélyi fejedelem (1648-1660)
azonban megkísérelte, hogy kihasználva az oszmán állam gyengeségét, megsze­
rezze a lengyel koronát is,3 és országait egyesítve Kelet-Közép-Európa egyik
vezető hatalmává tegye. Miután Havasalföld és Moldva elismerték Rákóczi
Györgyöt védnöküknek, a Porta kifejezett ellenzése dacára 1657-ben rátámadt
Lengyelországra. Ebben a vállalkozásában segítségére volt X. Károly Gusztáv

' Állítólag kereken 36 ezer személyt.

2 Mint neve mutatja, ő is abház volt.
3 Rákóczi György szeme előtt nagy elődje, Báthory István példája lebegett, akinek ténylegesen
sikerült mindkét ország uralkodói funkcióját megszereznie.

144
 svéd király (1654-1660), aki a Baltikumban akart terjeszkedni, és így érdekellen­
téte támadt Lengyelországgal. A svéd-erdélyi szövetséghez a kozákok hetmana,4
Bohdan Hmelnyickij is csatlakozott, aki előbb a Portával, később pedig Moszkvá­
val lépett szövetségre, hogy a terhessé vált lengyel fennhatóságot megszüntesse,
és a lengyel uralom alatt álló nyugat-ukrán területeket magához tudja ragadni.
Rákóczi György lépése azonban meggondolatlan volt, a fejedelem külpolitikai
informáltsága nem volt kielégítő, és a helyzetet, valamint saját lehetőségeit telje­
sen tévesen ítélte meg. Figyelmen kívül hagyta, hogy Köprili Mehmed nagyvezír-
ségével az Oszmán Birodalom belpolitikai helyzete alapvetően megváltozott.
Ehhez járult még, hogy sem Svédországgal, sem a kozákokkal való szövetsége
nem bizonyult tartósnak: X. Károly hamarosan elhagyta csapataival a lengyel
frontot, hogy Dánia ellen forduljon. A kozákok erre szintén otthagyták a csatate­
ret. Rákóczi György egyedül maradt kimerült és éhségtől szenvedő seregével,
melyet azután a Lengyelországgal szövetségben álló krími tatárok felmorzsoltak.
Köprili 1658-ban személyesen jelent meg engedetlenné vált hűbérese megbünte­
tésére. Serege élén, krími tatár segédcsapatok támogatásával feldúlta Erdélyt.
A fejedelemség ugyan megtartotta státusát mint hűbéres állam, azonban elvesz­
tette az addig fennállt viszonylag nagy politikai függetlenségét. Az elkövetkező
időkben a Porta az erdélyi fejedelmeket kénye-kedve szerint csapta el vagy
nevezett ki újakat, miáltal Erdély politikai szinten a két másik dunai fejedelem­
ség, Havasalföld és Moldva nívójára süllyedt le. Erdély ezenfelül elvesztette
Nagyvárad városát, amely 1660-tól kezdve új vilájet székhelye lett.
Köprili Mehmed, a céljai érdekében semmitől vissza nem rettenő aggastyán
1661-ben bekövetkezett halála után fia, Köprili Fázil Ahmed (1661-1676) vette
át a nagyvezírséget, s egyáltalán nem bizonyult kevésbé tehetségesnek, mint
atyja. Apja kemény politikájának eredményeként azonban most már nem volt
szükség arra, hogy a birodalmat hasonló szigorral kormányozza. Fázil Ahmed
másfél évtizedes nagyvezírsége idején a birodalom belsejére meglehetősen stabil
viszonyok voltak jellemzők. Az új nagyvezír, aki magas műveltséggel, alapos
teológiai-jogi képzettséggel rendelkezett, energikusan vette kezébe az oszmán
szellemi élet fejlesztését. Az általa támogatott literátusok közé tartozott a sokolda­
lúan tehetséges Hezárfenn Hüszein, aki - a kitűnő oszmán tudós. Kátib Cselebi
nyomdokait követve - különösen országa geográfiai-kulturális horizontjának
kiterjesztésében szerzett jelentős érdemeket. A konzervatív ulemákkal ellentét­
ben, akiknek a befolyását továbbra is visszaszorították, Fázil Ahmed és hívei
érdeklődéssel fordultak az európai kultúra irányába. Rendszeres kapcsolatot
tartottak fenn a Boszporusznál állomásozó európai diplomáciai missziók, tagjai­
val.
Bár Fázil Ahmed nagyvezírségének idejére a birodalom belső helyzetének

4 A hetman kifejezés, mely a német Hauptmann származéka, több kelet-európai ország legmagasabb
katonai rangja volt, s egyúttal a kozákok választott főparancsnokának címe is.

145
 konszolidációja volt jellemző, ez azonban nem párosult külső békével. 1663-ban
ismét fellángoltak a harcok a Habsburg Birodalom ellen, ugyanis Bécs beleavat­
kozott az előbb említett erdélyi ügybe. Habsburg oldalon kiemelkedő szerepet
játszott a magyar-horvát hadvezér és költő Zrínyi Miklós,5 aki Délnyugat-
Magyarországon harcolt. A Habsburgoknak ennek ellenére sem sikerült megaka­
dályozniuk, hogy Újvár (Érsekújvár), a Királyi Magyarország északi részén fekvő
erődítmény oszmán kézre kerüljön. Viszont eredménytelenül fejeződött be az a
nagyméretű oszmán hadjárat, mely ismét Bécs ellen irányult. Montecuccoli
osztrák tábornagy és katonai teoretikus zseniális taktikája következtében az
oszmán haderők Szentgotthárdnál súlyos vereséget szenvedtek. A vereség ellenére
az oszmán diplomáciának mégis sikerült az 1664-ben megkötött vasvári béke
keretében a röviddel azelőtt elfoglalt területeket megtartani Nagyváraddal és
Újvárral együtt. Az osztrákok engedékenységének nem csupán az volt az oka,
hogy Bécs tartott XIV. Lajos Franciaországának és becsvágyó miniszterelnöké­
nek, Mazarin bíborosnak terjeszkedési törekvéseitől, hanem az is, hogy Bécs
kénytelen volt a Királyi Magyarországon a Habsburgok centralista uralkodási
törekvésével szembeni, növekvőben lévő ellenállást figyelembe venni, és ez végül
ahhoz vezetett, hogy Bécs kénytelen volt a Portával együttműködni, hogy a
magyarokat sakkban tarthassa.
A Velencével folytatott tartós háborút sikerült Kandia 1669-ben történt elfog­
lalását követő évben befejezni: Kréta most már csaknem teljesen oszmán uralom
alatt állt.
1672-ben kitört a háború az Oszmán Birodalom és Lengyelország között. Az
ukrán dnyeperi kozákoknak ugyanis fel kellett ismerniök, hogy társadalmi és
politikai státusuk fenntartását célzó törekvésüket az új védnök, Moszkva sem
támogatja. Ezért megkísérelték, hogy rendbe hozzák viszonyukat Lengyelország­
gal, ami azonban már nem járt sikerrel. A kozákoknak a két nagyhatalom közé
beékelődött ún. „szabad földje” lassanként két befolyási területre szakadt: a
Dnyepertől keletre Moszkva, míg attól nyugatra Lengyelország befolyása vált
meghatározó erővé. Mindkét „védnök” arra törekedett, hogy saját befolyási
területét a saját képére, a saját uralmi viszonyainak megfelelően alakítsa át. Ezzel
azonban nem értettek egyet a kozákok. Ukrajna nyugati felének hetmanja,
Dorosenko 1666-ban szakított a lengyelekkel, és területét az Oszmán Porta
főhatósága alá helyezte, mely őt ennek fejében szandzsákbégi rangra emelte.
A lengyelek erre fel hadat üzentek, vereségük azonban arra kényszerítette őket,
hogy Ukrajna nyugati felét Podóliával6 egyetemben átengedjék az Oszmán
Birodalomnak, amely ezáltal Oroszországgal került közvetlen szomszédságba. Ez
később még súlyos ellentétekre vezetett.

5 Köztudomásúan a dédunokája Szigetvár hasonnevű hősének, aki 1566-ban, a Nagy Szulejmán

elleni védelmi harcok során esett el.
6 Nyugat-ukrajnai vidék.

146
 Amikor Fázil Ahmed 1676-ban meghalt, úgy látszott, hogy az Oszmán Biroda­
lomnak sikerült a kátyúból kikeverednie. A konszolidálódás azonban nem volt
átfogó és eléggé mélyreható, azonkívül túlságosan függött olyan kiemelkedő
személyiségektől, mint Köprili Mehmed és fia, Fázil Ahmed. A birodalom politi­
kai-társadalmi struktúrája azonban lényegében változatlan maradt, minden
eresztékében recsegett és ropogott. Önmagukat túlélt viszonyaival még a Köprilik
ideje alatt sem sikerült az Európában időközben végbement gazdasági és társa­
dalmi fejlődéshez felzárkóznia.

3. Az 1683. évi bécsi vereség és következményei

Köprili Fázil Ahmed 1676-ban bekövetkezett halála után nem testvére - mint
az várható volt -, a politikai síkon ugyancsak tehetséges Köprili Fázil Musztafa
került a helyére, hanem Kara Musztafa pasa (1676-1683),' aki fiatal korában IV.
Mehmed szultán közvetlen beosztottja és bizalmasa volt. A Köprilik érájával
ellentétben az új nagyvezír hivatali ideje alatt az Oszmán Birodalom helyzete
ismét súlyosan megrendült. A belső gyengeségek ismét napfényre kerültek, és a
pénzéhes, zsarnoki Kara Musztafa nem volt képes velük szembeszegülni. Külpoli­
tikája is elhibázott volt, és az Oszmán Birodalom számára végzetes eredmények­
kel járt.
A feltörekvő és nagymértékben terjeszkedő Oroszország nem elégedett meg
Kelet-Ukrajna beolvasztásával: Moszkva most már arra törekedett, hogy a
Dnyepertől nyugatra eső ukrán területeket is megszerezze. Ukrajna e részének
hetmanja, Dorosenko, aki végül az oszmán fennhatósággal is torkig volt, 1676-
ban lemondott pozíciójáról Szamojlovics, az orosz fennhatóság alatt álló Kelet-
Ukrajna hetmanja javára. Ez a lépés az oszmán államvezetésben visszatetszést
szült, nem utolsósorban a muzulmán államjog idevonatkozó előírásai miatt,
amelyek nem engedték meg, hogy egy, az iszlám főhatóság alatt álló területet
(dárüliszlám) önkéntesen átengedjenek a gyauroknak. A Dorosenkóval kötött
hűbéri szerződés óta a kozák föld nyugati részét a vallási törvény értelmében az
„iszlám házához” tartozónak tekintették. A válság végül is az oszmánok és
Moszkva között háborúhoz vezetett, mely 1678-1681-ig tartott, és a bagcseszerá-
ji2 békével ért véget. Ebben olyan kompromisszumot kötöttek a szerződő felek,
amely szerint a harci cselekmények során elnéptelenedett Kijev környéki terület
középső és déli részét nem telepítik be.
Sokkal súlyosabb következményekkel járt az a háború, amelyet a Porta 1683-

' Nem tévesztendő össze Kemánkes („íjász”) Kara Musztafa pasával, Ibrahim jó képességű
nagyvezírjévcl, akit a szultán Dzsindzsi hodzsa intrikáinak hatására kivégeztetett.
2 A Krími kánság akkori fővárosa, ma oroszul Bahcsiszaraj.

147
 bán Ausztria, a vele egyenrangú hatalom ellen indított. Amit Kara Musztafa
tervezett, vagyis hogy Bécset elfoglalja, az oszmánoknak még Nagy Szulejmán
ideje alatt sem sikerült, amikor pedig a birodalom hatalmának csúcspontján állt.
Kara Musztafa, akiről a mendemonda azt tartja, hogy Bécsben külön szultánsá-
got akart a maga számára létrehozni, azonban nem vette figyelembe azt a
társadalmi és gazdasági változást, amely a Habsburgok államában, valamint
egyáltalán a Német Birodalomban végbement. Lebecsültejelentősen megnöveke­
dett gazdasági potenciáljukat, és nem számolt a Habsburg haderő haditechnikai
és taktikai fölényével.
Az államérdek szempontjából a nagyvezírnek mindenesetre jó oka volt a
Habsburgokkal háborúba lépni. A Királyi Magyarországon 1678-ban a hosszabb
ideje tartó általános elégedetlenség, különösen az elnyomott protestánsoké, oda
vezetett, hogy az ország északi része, a Felvidék szakított Béccsel, és Thököly Imre
kuruc vezér vezetése alatt külön fejedelemséggé alakult. Hogy a Habsburgoknak
ellen tudjon állni, Thököly a Portához fordult segítségért: elismerte az oszmán
főhatóságot, amely őt 1682-ben magyar királyként elismerte.3 XIV. Lajos terjesz­
kedési politikája miatt, aki nem sokkal korábban Elzászban és Lotharingiában
foglalt el területeket, a bécsi udvar azonban késznek bizonyult a Királyi Magya­
rországgal szemben bizonyos engedményekre, ennek következtében a Felvidék
lakossága jórészt szakított ThökölyveL Mivel ez a Porta számára az új hűbéres
állam elvesztésével volt egyenlő, Kara Musztafa háborút indított Ausztria ellen.
Az oszmán hadügyben mutatkozó bomlási folyamatok ellenére a birodalom
még - legalábbis számszerűen - jelentős hadsereggel rendelkezett, mely kereken
250 ezer főt számlált, ebből 200 ezer került bevetésre. Időlegesen úgy látszott,
hogy Kara Musztafa számítása beválik: 1683 augusztusában Bécset körülzárták,
és az oszmán táborban már azzal számoltak, hogy a császárvárost hamarosan
elfoglalják. A Habsburgok Lengyelországgal nem sokkal azelőtt kötött szövetsége
azonban jó befektetésnek bizonyult: Sobieski János lengyel király, valamint
Lotharingiai Károly, a császári csapatok parancsnoka erőiket egyesítve koncent­
rált támadással sikeresen felmentették a császárvárost. 1683. szeptember 12-én az
oszmán hadsereg döntő vereséget szenvedett a Bécs melletti Kahlenbergnél.
Ez a vereség nemcsak Kara Musztafa pasa számára volt végzetes, aki kudarcá­
ért életével fizetett, hanem az Oszmán Birodalom jövője szempontjából is: az
oszmán terjeszkedés ugyanis itt, Bécsnél ért visszavonhatatlanul véget. Ettől
kezdve az Oszmán Birodalom végérvényesen defenzívába szorult. De Európa
számára is világtörténelmi jelentőségű volt az utolsó nagy oszmán támadás
elhárítása. Európa-szerte felismerték ugyanis, hogy a rettegett „törökök” már
nem képviselnek verhetetlen hatalmat, vagyis hogy az oszmánok Európa jelentős
területeiről való visszaszorítása az európai államok erejének koncentrációja ese­
tén nem lehetetlen.

3 Thököly királyságát a török az Orta Madzsar, azaz „Közép-Magyarország” névvel illette.

148
 Erre a célra XI. Ince pápa kezdeményezésére 1684. tavaszán létrejött az ún.
„Szent Liga”, amelyhez a Habsburgok, Lengyelország és Velence tartozott.
A szerződő felek megegyeztek, hogy egyidejűleg támadást indítanak az Oszmán
Birodalom ellen, mégpedig Lengyelország Podóliába és Moldvába tör be, a
Habsburgok Magyarországon indítanak támadást, Velence pedig a Balkánra tör
be. Míg Sobieski János lengyel királynak nem sikerült Podóliát és Moldvát
elfoglalnia az oszmánoktól, addig Velencének sikerült flottájával sokat ígérő
általános támadást indítania a Peloponnészosz ellen. A háromfrontos háború
következményeként a Porta képtelen volt Magyarországon hatékony ellenállást
kifejteni, annál is inkább, mivel itt a Német Birodalom legkülönbözőbb részeiből,
valamint egyéb európai államokból érkező segélycsapatok is bevetésre kerültek.
Még Franciaország is, a Fényes Porta régi szövetségese, erkölcsileg kötelezve
érezte magát, hogy a Habsburgoknak segélycsapatokkal álljon rendelkezésére.
A magyarok is láthatóan elfelejtették a Habsburgoktól elszenvedett sérelmeiket:
Thököly számos korábbi harcostársa vett részt az oszmánellenes felszabadító
háborúban. 1686-ban sikerült az egyesült európai erőknek Budát, a magyar
fővárost csaknem másfél évszázados oszmán uralom után bevennie; az utolsó
budai beglerbég, az agg Abdurrahmán (Abdi) pasa is elesett az ostrom során.
1687-ben a demoralizált oszmán hadsereg ismét súlyos vereséget szenvedett el
Harsánynál, a mohácsi csatatér közelében, ennek eredményeként az oszmánok
magyarországi birtokai, valamint a hűbéres Erdélyi Fejedelemség a Habsburgok
uralma alá kerültek.
Az oszmán csapatokkal együtt elhagyták Magyarországot a muszlimok, azaz
a törökök, valamint a hódoltság idején ott megtelepedett számos muszlim hitre
tért balkáni szláv. Nemcsak a keresztény „felszabadítók” kegyetlenségei miatt,
hanem a muszlim vallási jog azon rendelkezése következtében is, amely szerint
a muszlimok kötelesek elhagyni minden olyan területet, amely a „gyaurok”
kezére kerül.
A Bécsnél és a második mohácsi csata során elszenvedett katasztrofális veresé­
gekért személyesen IV. Mehmedet tették felelőssé, leváltották a szultáni trónról
és helyére a teljesen jelentéktelen II. Szulejmánt4 (1687-1691) ültették. Oroszor­
szág, amely már 1686-ban csatlakozott a Szent Ligához, 1687-ben támadást
indított a Krími kánság ellen. így az oszmán katonai vezetés a hűbéres állam
védelmében most az északi fronton kényszerült csapatait koncentrálni. Ennek
következtében a Habsburg-hadseregnek sikerült Szerbiát teljesen elfoglalnia és
egészen Vidinig előnyomulnia.
Hogy az Oszmán Birodalmat megmentse egy teljes összeomlástól, a szultáni
díván arra törekedett, hogy egy különösen jó képességű nagyvezír kinevezésével
úrrá legyen a helyzet felett. 1689-ben a 13 évvel korábban mellőzött Köprili Fázil

* Neve csak annyiban érdemel említést, hogy ő volt több mint egy század óta az első szultán, aki
ismét a vallási törvény normáinak megfelelően kötött házasságot.

149
 Musztafa (1689-1691) teljes teljhatalom biztosítása mellett elnyerte a nagyvezíri
pozíciót. Az új nagyvezír megkísérelte, hogy a katonai vereségeket atyja és bátyja
bevált módszere szerint belső konszolidációval küszöbölje ki. Köprili Fázil Musz­
tafa először is az újból erősen áttekinthetetlenné vált adóügyeket reformálta meg,
hogy ezáltal megengesztelje a falusi lakosságot, mindenekelőtt a balkáni kereszté­
nyeket, akik végső soron a Habsburgok ellen viselt háború fő terheit viselték. Ez
annál is inkább sürgető volt, mivel a balkáni keresztények elégedetlensége a
XVII. század második felében nemcsak felkelésekhez és lázongásokhoz vezetett,
Albániában, Szerbiában, valamint a Peloponnészoszon, még mielőtt azt a velen­
ceiek elfoglalták volna, hanem mivel a balkáni ortodox-keresztény lakosság5
ismételten az orosz cárhoz fordult segítségért és ezáltal hosszabb távon veszedel­
mes, legalábbis ideológiai frigy létrejötte is fenyegetett. Előbbiekre való tekintettel
az új nagyvezír számos különadót megszüntetett. Hogy az így bekövetkezett
állami bevételcsökkenést legalábbis részben kiegyenlítse, s egyben bizonyos adó­
ügyi igazságosság érdekében újonnan szabályozza a nem muszlimok fejadójának
(dzsizje) behajtási módját: a jövőben a fejadót a vallási jog értelmében az adózók
jövedelmének arányában kellett fizetniük. Ettől kezdve azonban a fejadót már
nemcsak a háztartások (háne) családfőitől hajtották be, hanem minden munkaké­
pes felnőtt férfi családtagtól is. Köprili Fázil Musztafa nagyvezír ismét jó pénzt
hozott forgalomba; ennek érdekében, valamint a „Szent Liga” elleni védelmi
háború költségeinek fedezése céljából sikerült a nagyvezírnek a szultánt rábeszél­
nie, hogy a szeráj nemesfémkészletének egy részét rendelkezésre bocsássa. Hason­
ló módon járt el a nagyvezír saját vagyonával és illetményeivel is.
Fázil Musztafa igyekezett a janicsároknál a fegyelmet kemény kézzel helyreállí­
tani. Az olyan nem katonai személyektől pedig, akik jogellenesen kerültek egy-
egy tímár birtokába, megvonta a földjüket, hogy a megüresedett javadalombirto­
kokat ismét szpáhiknak utalhassa ki. Hogy az ellenség katonai fölényét kiegyenlít­
se, a reguláris hadsereg mellé még önkénteseket is toborzott.
Az, hogy a nagyvezírnek sikerült a Habsburgoktól elszenvedett vereségek
sorozatát megszakítani, nem csupán hadvezetési és szervezési képességének volt
köszönhető. XIV. Lajos francia király gyanakodva figyelte a vetélytárs Habsbur­
gok katonai sikereit. Arra használta fel az osztrákok oszmánok elleni háborúsko­
dását, hogy 1688-ban támadást intézzen Pfalz tartomány ellen. Ez nem csupán
a francia terjeszkedési politikának felelt meg, hanem egyidejűleg a régi szövetsé­
gest, a szorongatott Portát is lélegzethez juttatta ezáltal. A Habsburgok így
kénytelenek voltak az oszmánok ellen bevetett csapatok egy részét áthelyezni a
nyugati hadszíntérre. Ennek következtében Fázil Musztafának 1690-ben sikerült
Szerbiát, valamint Erdélyt visszafoglalnia, ez utóbbit Thökölynek adományozta
hűbéres fejedelemség gyanánt. A Habsburg-hadsereggel együtt 200 ezer ortodox
szerb hagyta el akkor északi irányba hazáját, köztük +0 ezer hadviselésre alkal-

5 A rácok, amint a szerbeket korábban népiesen hívták.

150
 más férfi. A kitűnő képességű és eredményes nagyvezír azonban országa szeren­
csétlenségére nem egészen kétesztendei hivatalviselés után, a népszerű „Türken-
louis” néven közismertté vált Bádeni Lajos, a Habsburg-csapatok új főparancsno­
ka ellen vívott csatában elesett.6 Fázil Musztafa halálával az Oszmán Birodalom­
ban a korábbi válságjelenségek a legrövidebb idő alatt ismét felszínre kerültek.
A legutóbb említett csata előtt nem sokkal II. Ahmed (1691-1695), II. Szulej-
mán öccse lépett az oszmán trónra, aki ugyanolyan jelentéktelen volt, mint
bátyja. Öt II. Musztafa (1695-1703), IV. Mehmed fia követte a szultáni trónon.
Az új szultán tetterővel és intelligenciával törekedett a birodalom megmentésére.
Kihasználta a Habsburg-haderők nehéz helyzetét, amelyet egyrészt Ausztriának
kétfrontos háborúja eredményezett. Ehhez járult az osztrák katonai vezetésben
megmutatkozó válság is, amit a jó képességű Bádeni Lajos főparancsnok áthelye­
zése idézett elő. így az oszmánoknak sikerült bizonyos kezdeti sikereket elérni.
II. Musztafa már arról ábrándozott, hogy a Magyarországon veszendőbe ment
területeket visszahódítsa. A szultánnak nem sikerült terveit valóra váltania. Ez
nem annyira Nagy Péternek, az oroszok ifjú cárjának (1682-1725) — 1696-os
azovi hadi sikerével függött össze, bár a fontos erődítmény és kereskedőváros
elfoglalása jelentős siker volt. Sokkal inkább Savoyai Jenő hercegnek, az új
császári főparancsnoknak - a világtörténelem egyik legjelentősebb katonai zseni­
jének - köszönhette a szultán, hogy nem sikerült az előnyomulást tovább folytat­
ni. Savoyai 1697-ben az oszmán hadseregre Zentánál olyan súlyos vereséget mért,
hogy a Portának vissza kellett vonnia csapatait. Ráadásul a birodalomban min­
denütt újabb nyugtalanságok ütötték fel a fejüket. A Balkánon az egyre elégedet­
lenebb keresztények lázadtak fel az oszmán uralom ellen, Dél-Irakban pedig a
Banu al-Muntafik arab törzsei kísérelték meg, hogy függetlenítsék magukat.
Anglia és Németalföld közvetítésével, amelyek féltették közel-keleti gazdasági
érdekeiket további oszmán balsikerek esetében, 1699-ben Karlócában megkötöt­
ték a békét. Az Oszmán Birodalom Temesvár környékének kivételével elvesztette
a történelmi Magyarországon lévő összes birtokát. Velencének sikerült - immár
a Peloponnészosz és Dalmácia jelentős részeinek birtokában — adriai uralmát
megszilárdítania. Lengyelország Podóliát és Ukrajna nyugati részét szerezte meg.
A béketárgyalásokat oszmán részről a kitűnő diplomata, Rámi Mehmed efendi
vezette, aki abban az időben a dívántitkárok elöljárójának (reiszülküttáb) funkció­
ját töltötte be, később pedig a nagyvezíri tisztet látta el. Az ő személyében a
dívántitkárok elöljárói olyan kiemelkedő befolyásra tettek szert az oszmán külpo­
litika irányításában, hogy e tisztségviselőket ettől kezdve Európában az európai
külügyminiszterekkel tekintették egyenrangúnak.’
Az 1683-as bécsi katasztrófa után a karlócai békeszerződés újabb fontos állo­
mást jelentett az oszmán hatalom hanyatlásában. A birodalom egyre inkább

“ Mégpedig a Duna menti Szalánkeménnél, kb. negyven km-re Belgrádtól északnyugatra.

’ A reiszülküttáb hatóságát 1836-ban tényleg külügyminisztériummá változtatták át.

151
passzív szerepre kényszerült: gazdaságilag viszonylag fejlett nyugati birtokairól
a viszonylag elmaradott délkelet-európai területekre szorult vissza. A gazdasági­
lag jelentős, termékeny magyarországi területek elvesztése súlyos következmé­
nyekkel járt az oszmán államkincstár számára is.
A Porta Moszkvával is kedvezőtlen béke megkötésére kényszerült: 1700 júliu­
sában át kellett engednie Azovot az oroszoknak. Az oroszok azt a jogot is
elnyerték, hogy minden korlátozás nélkül hajózhatnak a Fekete-tengeren, sőt a
Boszporuszon és a Dardanellákon keresztül kereskedelmi hajókat küldhet.tek a
Földközi-tengerre is.
*
Míg az Oszmán Birodalom élethalálharcot vívott a „Szent Liga” ellen, a
birodalom belsejében a gazdasági és társadalmi bomlás, amelyet csak Köprili
Fázil Musztafa pasa rövid ideig tartó nagyvezírsége tudott időlegesen feltartóz­
tatni, tovább folyt. A katonai tímár-rendszer bomlása feltartózhatatlan volt,
hiszen a XVII. század 80-as éveiben az összes javadalombirtoknak talán egyhar-
mada volt a szpáhik tulajdonában. A pénzügyigazgatás továbbra is alkalmazta
a katonai javadalombirtokok visszavonását, és a nagybirtokosok tovább folytat­
ták azok felvásárlását. Egyes nagybirtokosok a központi hatalom gyengeségét
kihasználva, erőszakkal szereztek meg tímárokat. Arra törekedtek, hogy földbir­
tokukat az állami szervek ellenőrzésétől lehetőleg függetlenül kezeljék. Anatóliá-
ban megjelentek az első „völgyfejedelmek” (derebeji), akiknek sikerült birtokai­
kon minden külső befolyástól függetlenül - a központi bürokrácia részéről ellen­
őrizhetetlen módon — gazdálkodniuk.
Hasonló fejlődés következett be az adóbérlet területén is. Az eddigi eljárás,
hogy az adójövedelmeket csupán rövid időre, egyre magasabb illetékek fejében
adják bérbe, végeredményben a mezőgazdaság csődjéhez vezetett. Az adóbérlők
az államkincstárral szemben fennálló nyomasztó fizetési kötelezettségeiket a pa­
rasztokra hárították. Más adóbérlők, akik nem tudtak eleget tenni fizetési kötele­
zettségeiknek, kénytelenek voltak tevékenységüket feladni, s ily módon az állam­
kincstár számára nem képeztek többé bevételi forrást. A kedvezőtlen helyzetnek
véget kellett vetni, ezért a XVII. század utolsó évtizedétől kezdve új rendszert
vezettek be a különösen érintett keleti területeken: nagyobb összeg előre történő
befizetése, valamint meghatározott bérleti összeg évenkénti fizetése fejében az
adóbérletet átengedték a bérlő élettartamára. E - nem eladható és nem örökölhe­
tő - „tulajdonbérlet” (mukátaa bér vedzsh-i málikáne) célja az volt, hogy - az
államháztartás érdekében - fokozza az adóbérlők gazdasági teljesítőképességét és
elősegítse a falusi lakossággal való kíméletesebb bánásmódot. A tulajdonos-bérlők
az új intézkedés eredményeként tevékenységüket a korábbinál még jobban ki
tudták vonni az állam felügyelete alól, és adóbérletük számára egyre nagyobb
gazdasági autonómiát biztosítottak.

152
4. A „tulipán kor”

Bár az Oszmán Birodalmat a karlócai békeszerződés (1699) visszaszorította a

Balkánra és - Moldva, Havasalföld és Krím hűbéres államoktól eltekintve — a
Fekete-tenger északnyugati partvidékére, ennek ellenére még mindig tekintélyes
nagyhatalom maradt, hiszen Elő-Azsia és Észak-Afrika jelentős területeinek bir­
tokában maradt. A birodalom belsejében a kereken másfél évszázad óta tartó
virulens bomlási jelenségek minden területen, a közéletben, a gazdasági életben,
valamint a hadügyben egyre fokozódtak. A jelentős területi veszteségek és az
azzal kapcsolatos, a birodalomra zúduló presztízsveszteségek kihatottak a muzul­
mán lakosság erkölcsi arculatára is. Az új főmuftinak (sejhüliszlám), Fejzullah
efendinek (1695-1703) II. Musztafa szultán hallgatólagos egyetértésével annyira
sikerült kiépítenie a hatalmát, hogy minden fontos pozíciót saját rokonaival és
hozzá közel álló személyekkel tölthetett be. Nepotizmusa miatt közgyűlölet tár­
gya lett. Még az általa kineveztetett nagyvezír, Rámi Mehmed pasa (1703.
január-augusztus), aki, mint említettük, annak idején a díván titkárok elöljárója­
ként (reiszülküttáb) oszmán részről Karlócánál a béketárgyalásokat vezette, is
ellene volt, mert teljesen ki volt szolgáltatva Fejzullah önkényének, ezért titokban
a főmufti bukását készítette elő.
A fővárosban már évek óta olyan feszült volt a légkör, hogy a legkisebb szikra
is felkelést robbanthatott ki. A kipattanó szikra 200 katonai fegyverkovács
(dzsebedzsi) hosszabb ideje elmaradó zsoldja volt. 1703 júliusában ezért fellázad­
tak, és ez hamarosan az egész dzsebedzsicsapatra, valamint a janicsárokra is
átterjedt. E fegyveres testületekhez hamarosan csatlakozott a „csőcselék” is,
ahogy az Oszmán Birodalomban is a magasabb társadalmi állású személyek az
ínségben szenvedőket megvetően nevezték. A fővárosban a „csőcselék” száma —
a földönfutóvá vált parasztság beáradása révén - olyan nagy mértékben megnö­
vekedett, hogy a kevés munkaalkalom a közjóléti intézmények ellenére sokuk
számára a létminimumot is alig biztosította. Hamarosan csatlakozott a felkelés­
hez a szoftadiákok csoportja, számos ulema, valamint az „ebőrök” (szekbán)'
elitalakulata is. A felkelők általános népgyűlést, „népdívánt” tartottak, ahol
megtárgyalták a további teendőket. Az államvezetés legfontosabb funkcióit új
személyekkel töltötték be. Nagyvezírként az idős, már nyugalomba vonult Kava-
nosz Ahmed pasa (1703. augusztus-november) került kinevezésre. A pasa a
magas funkciót csak habozva vállalta el, mert egyáltalán nem szimpatizált a
felkelőkkel. A felkelők 70 ezer fős sereggel rendelkeztek, mert az ázsiai területekről
nézeteikkel szimpatizáló fegyveresek érkeztek. Az új rezsimet a gondos fegyelem,
kemény kézzel vezetett rendőrség és szigorú jogszolgáltatás jellemezte. A felkelő
sereg ellátását a mecsetek vagyonából, valamint jómódú egyedek „önkéntes”
hozzájárulásából fedezték. A felkelést erős vallási tendencia s olyan puritán

' A gárdaalakulat, nem pedig a hasonnevű fegyelmezetlen tartományi csapatok valamelyike.

153
 magatartás jellemezte, mely emlékeztet a XVI. század, illetve XVII. század
holland, illetve angol forradalmára. A felkelők egyebek között bezárták a főváros
összes kocsmáját és kávéházát.
A felkelés ideje alatt Musztafa szultán Drinápolyban tartózkodott. Ezért került
be a felkelés a történetírásba a „drinápolyi esemény” (Edirne vakaszi) néven.
A felkelők küldöttséget küldtek a szultánhoz, hogy haladéktalanul térjen vissza
Konstantinápolyba, klikkjével együtt menessze és szolgáltassa ki a gyűlölt sejhülisz-
lámot, Fejzullah efendit. A felkelők küldöttségét azonban Drinápoly előtt letar­
tóztatták. Elsősorban ruméliai szpáhikból, valamint albánokból álló kormányhű
egységeket mozgósítottak a felkelők ellen. A Drinápolyban tartózkodó kormány
megkísérelte, hogy a főváros janicsárságának kegyét pénzzel, valamint amnesztia
hirdetésével szerezze vissza. Válaszul Isztambulban a felkelők trónfosztottnak
nyilvánították a szultánt, és III. Ahmedet (1703-1730), II. Musztafa öccsét
választották új uralkodóvá. Az időközben 80 ezer főre duzzadt felkelő sereg
számos szimpatizáns által követve útnak indult Drinápoly felé. Később a szultán­
hű csapatok is a felkelőkhöz csatlakoztak, így II. Musztafa kénytelen volt öccse
javára lemondani a trónról.
Az új szultán kezdetben látszólag egyetértett a felkelők határozataival, hiszen
az általuk kinevezett vezető személyeket hivatalaikban megerősítette. Később
azonban, amikor már biztosan ült a trónon, leszámolt az őt trónra segítő lázadók­
kal. Likvidáltatta a felkelés vezetőit, és Kavanosz Ahmed pasa nagyvezírt három
hónapi kormányzati idő után megfosztotta hatalmától. 1703 novemberében a
„régi rendszer” a négy hónapig tartó forrongó események után visszaállt. A felke­
lők uralma, amelyet fegyelmezettsége, kitűnő szervezettsége, valamint a közrend
hatékony biztosítása miatt egyes történészek2 az oszmán történelem leghatéko­
nyabb és ezért a legveszélyesebb felkelésének tartanak, úgy bukott meg, hogy
semmi kihatása nem volt az Oszmán Birodalom további sorsára. A „drinápolyi
esemény” természetesen nem volt forradalom, mely képes lett volna a fennálló
feudális viszonyok mélyreható megváltoztatására, így nem állt módjában a pol­
gárság uralmát, és egy haladó ipari társadalom kialakulását lehetővé tenni. Az
Oszmán Birodalomban amúgy sem létezett olyan számszerűleg és gazdaságilag
jelentős polgárság, amely e feladatot magára vállalhatta volna.
A „drinápolyi esemény” következtében a Porta a Magyarországon végbement
Rákóczi-szabadságharcot (1703-171 1) sem tudta saját javára kihasználni. A sza­
badságharc, mint közismert, azért tört ki, mert a bécsi udvar annak idején nem
adta vissza az 1686 és 1699 között felszabadított országnak az oszmán hódoltság
előtt fennálló függetlenségét. Ehelyett központosító, abszolutisztikus, elnémetesí-
tő és protestánsellenes politikát folytatott. A felszabadító háború terheit ezenfelül
a nyomor szélén álló falusi lakosságra hárították át. A Porta azonban meg sem

2 E nézetet képviseli pl. Zinkeisen a Geschichte des Osmanischen Reiches c. munkájának ötödik
kötetében, a 251. lapon.

154
kísérelte, hogy a felkelők vezérét, II. Rákóczi Ferencet védnöksége alá vegye
- hiszen ezzel veszélyez tette volna a Habsburgokkal súlyos áron megkötött bé­
két -, pusztán arra szorítkozott, hogy a felkelés leverése után Rákóczinak és
követőinek menedéket biztosított oszmán területen.
Az Oszmán Birodalom Oroszországhoz fűződő viszonya - amely Nagy Péter
uralma alatt a feudális anarchiától szétszaggatott országból centralista nagyhata­
lommá fejlődött - az 1700-as békekötés után is feszült maradt, a továbbra is
terjeszkedésre irányuló cári külpolitika miatt. Az összetűzést az ún. „nagy északi
háború”3 robbantotta ki, amelyet a fiatal svéd király, XII. Károly (1697-1718)
indított meg - nagyhatalmi célkitűzéseinek megfelelően - egyidejűleg Dánia,
Szászország, Lengyelország,4 valamint Oroszország ellen. 1709-ben Poltavánál5
XII. Károly azonban a kezdeti sikerek után olyan súlyos vereséget szenvedett,
hogy az egész svéd hadsereg fogságba került, és a király csak nagy nehezen tudott
oszmán területre6 menekülni. XII. Károly itt mindent megkísérelt, hogy a Portát
Oroszország ellen bosszúhadjáratra ösztönözze. Az oszmán államvezetés erre
csak 1711-ben mutatkozott hajlandónak, minden bizonnyal elsősorban azért,
mert a moldvai fejedelem, Dimitrie Cantemir7 hangsúlyozottan Moszkva-barát
politikát folytatott. A Porta ugyanakkor abban is reménykedett, hogy az 1696-
ban elvesztett Azovot is visszaszerezheti. Hogy az oszmán hadvezetésnek nehézsé­
geket okozzon, a cár felszólította a balkáni szlávokat: lázadjanak fel az oszmán
uralom ellen. Ezzel vette kezdetét Oroszországnak később még oly gyakran
alkalmazott politikai stratégiája: az ortodox keresztények fellázítása az Oszmán
Birodalom ellen. A cár felszólításának azonban csak a montenegróiak8 tettek
eleget. Ezért az oszmán haderőnek a háború során nemcsak Azovot sikerült
visszaszereznie, hanem Baltadzsi Mehmed pasa nagyvezír (1704—1706, ill.
1710-1711) vezetése alatt az orosz hadseregre 1711 -ben a Prutnál döntő vereséget
mért. Az oszmánok ezt a győzelmet nem használták eléggé ki, ami a későbbiek
során sok találgatásra9 adott okot. Feltehetőleg a Porta attól tartott, hogy a
további előnyomulás révén az európai hatalmi egyensúly túlságosan megbomla­
na és ez nehézségeket okozhat.
A nagy győzelemtől felbuzdulva a becsvágyó új nagyvezír, Dámád Ali pasa

3 E háborút az ún. „első északi háborúval” szemben jelölik így meg; ez utóbbi 1655 és 1661 között
dúlt Svédország, Dánia, Lengyelország, Oroszország, valamint a Krími Kánság között.
4 A két ország Erős Ágost idején állt 1697-1733 között perszonálunióban egymással; Ágost
egyidejűleg volt lengyel király és szász választófejedelem.
5 Harkovtól 120 km-re délnyugatra.
6 Pontosabban Besszarábiába.
’ 1710-11; a pruti vereség után Dimitrie Cantemir kénytelen volt Oroszországba menekülni, ahol
a cár belső tanácsadója lett.
" Az ország neve szerbül Crna Gora, s ma szövetségi köztársaság Jugoszlávián belül.
’ Baltadzsi Mehmed pasát megvesztegették volna a cárnő ékszerével, ki állítólag a nagyvezír
szeretője is lett.

155
(1713-1716) már arról ábrándozott, hogy a karlócai béke során elvesztett terüle­
teket visszaszerzi. Az oszmán haderőnek sikerült Velencétől — a „Szent Liga”
leggyengébb tagjától - a Peloponnészoszt visszanyernie és egyúttal Krétát teljes
mértékben hatalma alá vonnia. Ausztriát azonban igen nyugtalanította ez a
helyzet, ezért késznek bizonyult Velence kérésére 1716-ban beavatkozni a hábo­
rúba. Savoyai Jenő herceg Péterváradnál legyőzte az oszmán hadsereget, itt
vesztette életét a nagyvezír is. A Habsburg hadvezér elfoglalta Temesvár területét
és egy évvel később Belgrádot is. A pozsareváci béke10 (1718), amely ismét angol
és holland közvetítéssel jött létre, a katonai helyzetnek teljes mértékben megfelelt:
a Porta kénytelen volt feladni Temesvár vidékét (attól kezdve Bánátnak nevezték,
s mindenekelőtt németekkel telepítették be), valamint a Havasalföld, Bosznia és
közvetlenül Nis előteréig Szerbia egyes részeit. A Peloponnészosz azonban osz­
mán kézen maradt. Velence pedig végleg elvesztette hatalmi pozícióját.
A Porta ezek után ismét keleti irányba „kacsingatott”: a Perzsiában bekövetke­
zett hatalmi változásokat akarta kihasználni. Perzsiában a szunnita Afgán­
dinasztia11 került hatalomra, miután sikerült a síita szafavidákat megsemmisítő
módon megvernie. Az áttekinthetetlen, labilis helyzet következtében és a sirváni
lezg kán12 segélykérésére az oszmánok területi követelésekkel léptek fel. Nagy
Péter is beavatkozott, s a két inváziós hatalom 1724-ben szerződésre lépett.
A megállapodás szerint az oroszok Dagesztánt Derbenttel együtt és Szirván keleti
részét Bakuval egyetemben kapnák meg, míg az oszmánoké Szirván nyugati része,
valamint Tebriz és Hamadán lenne. Az oszmán csapatok 1726-ban ugyan az
afgán Asraf sahtól13 vereséget szenvedtek, ennek ellenére azonban sikerült területi
nyereségüket megtartaniuk.14 A helyzet alapvetően csak négy év múlva változott
meg, amikor a még meglévő szafavida részállam fiatal afsár15 hadvezére, Nádir,
aki később elfoglalta a perzsa trónt, kiűzte először Horászánból, később pedig
a közép- és nyugat-perzsa vidékekről egészen Tebrizig az oszmánokat.
E veszteségek hatására Konstantinápolyban ismét forradalom tört ki, amely­
nek során III. Ahmed elvesztette a trónját. E szultán bukásával véget ért az
oszmán történelemnek az a szakasza, amelyet a történelemírásban általában a
„tulipán kornak” (lále devri) neveznek. A súlyos külpolitikai helyzet, valamint az
általános gazdasági és társadalmi bomlás kellős közepén a szultán és udvartartása
elsősorban arra fordított gondot, hogy pazarlóan kultivált életmódot folytasson.
Idejük nagy részét sakkal és kagylójátékkal töltötték, a költészetben és a zenében
gyönyörködtek, valamint pompás ünnepségeket rendeztek. Különösen a kertmű-

10 E békét a helység szerb nevéről nevezik pozsareváci békének.

" Azért nevezik így, mivel a mai Afganisztán déli vidékéről származott.
12 Dáúd kán. A lezgek egyébként kaukázusi nép, mely a hegység keleti részén él.
13 1725-29; jó képességű hadvezér volt.
14 Kazvin fővárossal, a Kaszpi-tengertől délre.
15 Afsár a neve az egyik kizilbas törzsnek, melynek törzsterülete Azerbajdzsánban fekszik.

156
' vészét virágzott: színpompás tulipánok újabb és újabb fajtáit tenyésztették ki.
Mint a korabeli Európában, az Oszmán Birodalomban is egy-egy tulipánhagy ­
máért olykor még kisebb vagyonokat is fizettek. Ennek a divatnak, amely lassan
már mániává vált, köszönhető, hogy III. Ahmed uralkodási és a rendkívül hosszú
ideig nagyvezíri funkciót betöltő Nevsehirli Dámád Ibráhim pasa (1718-1730)
kormányzati idejét a történeti irodalomban általában a „tulipán” kornak neve­
zik.16 Igazságtalan dolog lenne a „tulipán” kort egyértelműen dekadensnek
tekinteni, hiszen a kulturális élet terén jelentős teljesítményeket mutatott fel.
Teljes egészében akkor bontakozott ki az Európa felé történő kulturális nyitás,
amelynek kezdete a XVII. század közepére tehető. Egyesek a birodalom meg­
mentését a Nagy Szulejmán idején uralkodó zenit ideáljaihoz való visszatérésben
látták,17 az oszmán társadalom felső rétegében azonban egyre nagyobb mérték­
ben jelentkezett az európai életforma átvétele iránti igény. Versailles mintájára
mesébe illő palotákat és kerteket létesítettek. Párnák és díványok helyett egyre
inkább székeket és foteleket kezdtek használni ülőalkalmatosságként. 1727-ben
Müteferrika Ibráhim, a magyar származású renegát Nevsehirli Dámád Ibráhim
pasa buzdítására és a szultán hivatalos megbízása alapján bevezette az Oszmán
Birodalomban a könyvnyomtatást.18 A későbbiekben számos könyvet nyomtattak
ki, ez nagymértékben hozzájárult az oszmán kulturális élet virágzásához.
Megkísérelték azt is, hogy európai mintájú katonai reformot hajtsanak végre:
ennek megfelelően Nevsehirli Dámád Ibráhim pasa új reguláris hadsereget, az
ún. Aszákir-i Nizámijje-t állíttatott fel. E célra a nagyvezír francia katonai tanácsa­
dókat vett szolgálatába. Ez a reformterv azonban nem volt több futó epizódnál.
Körülbelül ez idő tájban ért véget a nagyvezíreknek a gyermekadó-intézmény
keretében az oszmán udvarba került személyek sorából történő kiválasztása.
Egyre gyakrabban kapták meg született törökök a nagyvezíri pozíciót. Ez arra
vezethető vissza, hogy a gyermekadót egyre ritkábban hajtották be. Ennek
következtében a szerájiskolája is, amely addig a legmagasabb méltóságokat
képezte ki, a XVII. század végén befejezte működését. A gyermekadó intézmé­
nyének megszűnése egyéb kihatással is volt a legmagasabb szintű oszmán káder­
politikára. Szükségszerűen egyre gyakrabban neveztek ki már nem szeráj- iskolát
végzett beglerbégeket és szandzsákbégeket, így ezek nem tartoztak a tulajdonkép­
peni katonai pályához.19 Ez természetesen az oszmán államigazgatás fokozódó
demilitarizálásához vezetett. Rámi Mehmed pasa, a kitűnő közigazgatási sza­
kember nagyvezíri kinevezésével 1703-ban újabb lépés történt ebben az irány­
ban.

16 Nedím, a kor legjelentősebb költője bemutatja verseiben a kor kifinomult életmódját.

” így Szári Mehmed pasa defterdár, az utolsó jelentős hagyományos emlékirat szerzője is.
” Tétova lépéseket e téren tettek - különösebb eredmények nélkül - már előbb is.
19 A tartományok katonai igazgatásának elvét tulajdonképpen már korábban, adóbérlő-helytartók
kinevezésével megcsorbították.

157
 Mint említettük, 1730-ban felkelés vetett véget III. Ahmed majdnem három
évtizedig tartó uralkodásának. Azt is említettük, hogy az oszmán csapatok per­
zsáktól elszenvedett súlyos veresége robbantotta ki a felkelést. Az oszmán főváros­
ban a légkör már ezt megelőzően is rendkívül feszült volt: az alsóbb néprétegek
elégedetlenségét különböző okok is táplálták, pl. az állandó infláció, a kézműipar
1720 óta tartó különösen magas megadóztatása. A felemelt adókkal azokat a
károkat akarták helyrehozni, amelyek a fővárosban az 1718-19-es években pusz­
tító tűzvész, valamint egy súlyos földrengés révén keletkeztek. Ehhez még az is
hozzájárult, hogy a janicsárok Nevsehirli Dámád Ibráhim pasa katonai reformja
miatt mellőzöttnek érezték magukat.
A „csőcselék” 1730. szeptember végén kitört felkelése hamarosan olyan mérete­
ket öltött, hogy a Porta kénytelen volt kísérletet tenni a felkelők békés módon
történő lecsillapítására. A felkelőkkel sikerült megegyezni, azonban az volt a
követelésük, hogy azokat, akiket felelősnek tartottak a Perzsiával folytatott hábo­
rú elvesztésében, különösen a nagyvezírt, Nevsehirli Ibráhim pasát, kiszolgáltas­
sák nekik. III. Ahmed azonban még a jobb sorsra érdemes nagyvezír kiszolgálta­
tásával sem tudta megmenteni trónját. Hamarosan kényszerítették, hogy egyik
unokaöccse, I. Mahmúd20 (1730-1754) javára lemondjon. Ekkor már a hatalmat
a felkelés vezéregyénisége, Patrona Halil birtokolta. Olyan zsarnoki és korrupt
rendszert folytatott, hogy lassan még saját hívei is elfordultak tőle. Ilyen körülmé­
nyek között sikerült I. Mahmúd szultánnak a legfelsőbb fekete eunuch, az okos
és céltudatos Besir aga közreműködésével Patrona21 Haliinak és társainak az
uralmát megdönteni és a régi rendszert visszaállítani. Az 1730. évi felkelés, akár
a „drinápolyi esemény”, egyáltalán nem volt kihatással az oszmán történelem
további menetére.

5. A nagyhatalmi helyzet elvesztése

Nádir kán, a későbbi iráni sah (1736-1747) rövid megszakítás után újra
háborút kezdeményezett az oszmánok ellen. 1737-ben olyan békeszerződést kény-
szeri tett rájuk, amelynek révén az 1724-ben az oszmánok által elfoglalt területek,
Azerbajdzsán, Grúzia, valamint Örményország keleti része ismét perzsa kézre
kerültek. Oroszország, Nagy Péter 1725 elején bekövetkezett halála után belsőleg
meggyengült, ennek ellenére kihasználta a helyzetet arra, hogy az Oszmán
Birodalom ellen támadást indítson. Az oroszok Ausztriával szövetkezve bizonyos
sikereket is elértek. Azov súlyos ostrom után 1736-ban ismét orosz kézre került.
Az orosz csapatok ezenkívül megszállták Krímet, és a kánságot fővárosával

20 I. Mahmúd II. Musztafának volt a fia.

21 E név ellenére, mely tulajdonképpen „al tengernagyot” jelent, nem volt magas rangú tengerész­
liszt. Ragadványneve csupán arra utal, hogy Halil ún. patrónahajón teljesített korábban szolgálatot.

158
Bahcsiszarájjal egyetemben feldúlták. 1737-ben az osztrák csapatok behatoltak
Moldvába és a Havasalföldre. Az oszmánoknak a veszély továbbterjedését Ah­
med pasának,1 az iszlám hitére tért gróf Bonneval volt francia tábornoknak a
közreműködésével sikerült megakadályozniuk, aki modern, jól felszerelt és kikép­
zett tüzérséget hozott létre. Az oszmán sikerekben az is közrejátszott, hogy az
1736-ban elhunyt Savoyai Jenő herceg helyét gyenge képességű katonai vezetők
vették át. 1739-ben francia közvetítéssel kötöttek békét Belgrádban. Bécs kényte­
len-kelletlen lemondott az 1718-as területi nyereségeknek egy részéről; így Eszak-
Szerbiáról Belgráddal együtt, valamint Havasalföld nyugati részéről is.2 Az
oszmán hadsereg a krími tatárokkal együtt az oroszok ellen is sikereket ért el.
Nemcsak a Krími kánságból űzték el őket, hanem az oroszokkal leromboltatták
Azov várát és az észak-kaukázusi területeket semlegesnek nyilvánították.3 Az
oroszoknak a belgrádi békeszerződés ezenkívül megtiltotta, hogy az Azovi- és a
Fekete-tengeren flottát tartsanak fenn.
1743-ban Nádir sah, aki el akarta foglalni Bagdadot és Kelet-Anatóliát, újabb
támadást indított az Oszmán Birodalom ellen. Egyidejűleg Nádir sah meg akarta
szüntetni az iszlámon belül uralkodó szakadást is: a tizenkettes síát ki akarta
békíteni a szunnával, és a Dzsafarijja'' név alatt mint ötödik jogi iskolát el akarta
ismertetni a szunnitákkal. A bigott oszmán ortodoxia azonban elutasította ezt az
elképzelést. Az iszlám két legfontosabb ágának, a szunnának és a síának a
megbékélésére így csak a XX. században került sor.5 Nádir sahnak, az újabb
perzsa történelem legjelentősebb uralkodójának 1747-ben bekövetkezett haláláig
csak politikai célkitűzéseit sikerült elérnie, a területi problémák viszonylag kedve­
ző megoldásával: az 1746-os béke során az 1639-es határokat állították ismét
helyre.
I. Mahmúd halála után öccse, HL Oszmán (1754—1757) lépett a trónra, aki
főként puritán konzervativizmusával tűnt ki. Bár az új szultán minden idejét a
háremben töltötte, néha a legkisebb szakértelem nélkül mégis beavatkozott a
politikába. A béke éveit így nem is használták fel mélyrehatóbb belső konszolidá­
cióra. A szultán túlbuzgó kegyessége révén nemcsak a kocsmákat záratta be,
hanem szigorú ruházati rendszabályokat is életbe léptetett, amelyek a kereszté­
nyeknek, zsidóknak, a bazárok muzulmán kézműiparosainak és kereskedőinek
egyaránt súlyos diszkriminációt jelentettek. Nők a nyilvánosság előtt csak teljesen
beburkolva és minden ékesség nélkül jelenhettek meg.
III. Oszmánt a trónon unokaöccse, III. Musztafa (1757-1774) követte, aki

1 Bonnevah általában Humbaradzsi Basi ( = gránátosparancsnok) Ahmed pasának nevezték.

2 A Bánát, régebbi nevén Temesi bánság, továbbra is osztrák kézen maradt.
’ Pontosabban a két Kabardföldet, a „Nagy”- és a „K.is”-Kabardfoldet semlegesítették. Előbbi
a Terektől nyugatra, utóbbi pedig e folyótól keletre terül cl.
4 E megjelölés Dzsáfar asz-Szádikra (700-765), a tizenkettes sía hatodik imámjára utal.
5 Pontosabban 1937-ben, az ún. szaadábádi egyezmény keretében.

159
 elődjével ellentétben kitűnő képességekkel, alapos képzettséggel és a világ dolgai
irányában bizonyos nyíltsággal rendelkezett. Legjelentősebb döntése kétségkívül
az volt, hogy a nem sokkal azelőtt kinevezett, rendkívül tehetséges Rágib pasát
(1757-1763) megerősítette nagyvezíri tisztében. Valószínűleg e tettét az indokol­
ta, hogy mindketten bizonyos lelki rokonsággal rendelkeztek. Rágib, aki éppen
úgy született török volt, mint a legtöbb nagyvezír a XVIII. század eleje óta,
végigjárta a hivatalnoki ranglétrát, s ennek keretében nagyra értékelt íróvá,
bölcselkedő költővé és megfontolt politikussá nőtte ki magát. Nagyvezíri minősé­
gében óvatosan kezdett hozzá a pénzügyek és a hadügy újjászervezéséhez. E terü­
leteken el is ért bizonyos eredményeket, ezek azonban csak időlegesnek tekinthe­
tők. Rágib pasa arra törekedett, hogy a belgrádi béke (1739) kedvező feltételeit
ne veszélyeztesse. így konzekvensen megtagadta, hogy Poroszország oldalán
beavatkozzék a Habsburgok ellen vezetett hétéves háborúba (1756-1763).
Kétségkívül a tehetséges nagyvezír korai halála vezetett ahhoz, hogy a Porta
1768-ban mégis a súlyos kihatású háborúba keveredett Oroszországgal. Mivel e
háború rendkívüli következményekkel járt, célszerűnek tűnik előzményeiről rövi­
den beszámolni. A feltörekvő nagyhatalmak, Nagy Katalin cárnő Oroszországa
és Nagy Frigyes Poroszországa 1764-ben Ausztria és Lengyelország ellen irányuló
szövetséget kötött. Poroszországnak és Oroszországnak ugyanis nem tetszett,
hogy Lengyelországban Ausztria-barát király uralkodik. A szövetségeseknek
1763-ban, a trón megüresedése alkalmával sikerült az orosz párt jelöltjét6 a
lengyel trónra ültetni, így ennek következtében az orosz befolyás Lengyelország­
ban megnövekedett. Az Oszmán Birodalom részére ez a helyzet rendkívül hátrá­
nyos volt, mert ezáltal a birodalmat északról határoló összes terület gyakorlatilag
orosz felügyelet alá került. Egy csoport lengyel ellenálló, akik nem törődtek bele,
hogy országuk orosz befolyás alatt álljon, Moldvába menekült. Határvillongások ­
ra került sor. Ennek keretében lengyel egységek egyebek között a krími tatár
határvárost, Baltát is megtámadták, ahol lengyel menekültek is tartózkodtak.
E tény szolgált az oszmán államvezetés számára ürügyként ahhoz, hogy hadat
üzenjenek Oroszországnak.
Hamarosan sikerült az oroszoknak a Kaukázus vidékén fölénybe kerülniük,
valamint Kotin városát Észak-Besszarábiában elfoglalniok. Moldva és Havasal­
föld is szakított a Portával, és magukat orosz fennhatóság alá helyezték. E sikere­
ken felbuzdulva az orosz hadvezetés kalandos vállalkozásba fogott: 1770-ben a
Finn-öbölben állomásozó flotta a Gibraltári szoroson át a Földközi-tenger keleti
medencéig hatolt előre, ily módon akarta kétfrontos háborúra kényszeríteni a
Portát, hiszen Konstantinápolyi közvetlenül fenyegette és a peleponnészoszi
görögöket felkelésre késztette. Az összetűzés során sikerült az orosz tengerészeknek
az oszmán földközi-tengeri flottát megsemmisítenie. Az oroszok azonban nem
tudtak további eredményeket elérni, mert a Dardanelláknál lévő erős oszmán

6 A cárnő egyik korábbi szeretőjéről, Stanislaw Poniatowskiról van szó.

160
tüzérség megakadályozta az orosz hajók Isztambulig történő előnyomulását.
Északnyugat-afrikai7 flottaegységek végül visszavonulásra késztették az oroszo­
kat. Bár az oroszok e tengeri vállalkozással nem tudták az Oszmán Birodalom
egész európai részét elfoglalni, de ez a kaland nagymértékben hozzájárult az
északi fronton elért sikerekhez. 1771-ben az oroszok újra megszállták a Krími
kánságot. Mindkét fél lassan belefáradt a háborúba. Ehhez hozzájárult, hogy az
Oszmán Birodalnjon belül különböző helyeken szeparatista mozgalmak ütötték
fel a fejüket. így Egyiptomban Dzsin Ali bej8 mameluk emir kezdett 1768-ban
elszakadási politikát folytatni, ennek keretében sikerült a maga számára Nagy
Katalin cárnő támogatását is biztosítania. 1769-ben Omar Táhir galileai sejk9
kiáltotta ki Eszak-Palesztinában és Libanonban függetlenségét.
Oroszország helyzete sem volt problémáktól mentes, mert Pororszország és a
cári birodalom által kötött szerződés révén ollóba fogott Ausztria 1771-ben
összeszövetkezett az „ősi ellenséggel”, a Portával. így nem maradt más választása
a hadviselő feleknek, mint véget vetni a hadiállapotnak. A béke 1774. július 21-én
Kücsük Kajnardzsában 10 jött létre, már az új szultán, I. Abdülhamid11
(1774—1789) idején. A Porta ennek keretében kénytelen volt a Krími Kánság
„függetlenségét” elismerni. A kánság ettől kezdve már csak az iszlám vallási
vezetőjének tekintette az oszmán szultánt. A szultán ugyanis csak most emlékezett
vissza arra, hogy elődje, I. Szelim valaha a kalifái méltóság örökébe jutott.
1783-ban az oroszok azonban Krímet szabályszerű orosz tartománnyá változtat­
ták át.12 A békeszerződés határozatainak megfelelően a Búg és a Dnyeper közötti
terület, továbbá több erődítmény, közöttük Azov, valamint egy jelentős észak­
kaukázusi terület, a Kabardföld Oroszország birtokába jutott. Ennek fejében az
oroszok lemondtak a béketárgyalások során hangoztatott követelésükről, Mold­
vának és Havasalföldnek függetlenné válásáról. E két dunai fejedelemség, vala­
mint Grúzia, Besszarábia és az égei-tengeri szigetek is visszatértek az oszmán
állam kereteibe, mindenesetre jelentős privilégiumok birtokában. Ezenkívül a
konstantinápolyi orosz követ hozzájutott ahhoz a joghoz, hogy a Portánál a dunai
fejedelemségek ügyét képviselje. Az oszmán államvezetésnek bele kellett törődnie
abba is, hogy Oroszország védnöki jogot kapjon az Oszmán Birodalom területén

’ Az észak-afrikai ún. Barbareszka-országok időközben már csak névleg álltak a Porta fennhatósá­
ga alatt, gyakorlatilag csaknem teljesen függetlenek voltak. Most már a helyi janicsárság, különöskép­
pen pedig annak a főnöke, a dej a hatalma alatt álltak. A dej megjelölés a török daji kifacsart formája,
melynek jelentése „anyai nagybácsi”.
8 A török történetírásban Bulutkapan, azaz „Fellcgfogó” néven is szerepel; 1773-ban fogságba
esett, s nem sokkal később meg is halt.
’ Az oszmán források Záhir el-ömernek nevezik; a Fényes Portával való hadakozásai során érte
el végét.
10 A mai Bulgária északkeleti részén.
" Az elhunyt III. Musztafa öccse volt.
12 Vö. Alán W. Fisher: The Russian Annexation of the Crimea 1772-1783, Cambridge, 1970.

161
 élő ortodox keresztények felett, ugyanúgy, ahogy Franciaországnak a védnöksé­
gét az Oszmán Birodalom katolikus alattvalói vonatkozásában már az 1740-es
kapituláció elismerte. Oroszország, hogy e védnöki funkciót el tudja látni, biroda-
lomszerte konzulátusokat állíthatott fel. Oroszországnak ezen túlmenően meg­
adatott a jog, hogy a Fekete-tengeren kereskedelmi flottát tartson fenn, amely a
Boszporuszon és Dardanellákon szabadon átvonulhatott. Az oroszok továbbá
ugyanolyan kedvező kereskedelempolitikai elbánásban részesültek, mint amelye­
ket Franciaország és Anglia már elnyertek kapitulációjukban.
A Kücsük Kajnardzsában kötött szerződés révén, amelynek alapján egyébként
Bukovina Ausztria birtokába került, az Oszmán Birodalom nagyhatalmi helyze­
tét végérvényesen elvesztette. Hogy a birodalom nem hullott darabjaira szét,
csupán annak köszönhető, hogy a rivális európai nagyhatalmak nem tudtak
felosztását illetően megegyezni. A nagyhatalmak érdekellentéte az Oszmán Biro­
dalom jövőjét illetően meghatározó volt. Ez az ún. „keleti kérdés” csaknem másfél
évszázadon át magára vonta az európai hatalmak figyelmét, időnként a legna­
gyobb mértékben igénybe vette,13 sőt még az Oszmán Birodalomnak 1917-ben
történt bukása után sem szűnt meg létezni, kihat egészen a jelenkorig.

Az Oszmán Birodalom nemcsak külsőleg gyengült meg igen jelentős mérték­

ben, hanem belsejében is egyre rosszabbá vált a helyzet. A kitűnő Rágib pasa
nagyvezírségétől eltekintve, a hárem kedvezőtlen befolyása uralkodott a politikai
életen. A legfőbb fekete eunuch (dárüsszeade agaszi) lett a birodalom legjelentő­
sebb politikai egyénisége. A kupolavezérek hivatala - akik korábban a nagyvezír
fontos tanácsadóiként működtek - már a XVIII. század elején megszűnt. Ahe­
lyett, hogy a területi veszteséggel párhuzamosan leépítették volna a bürokratikus
apparátust, az egyre jobban növekedett és vízfejként súlyos terhet rótt az állam­
kincstárra.
A központi hatalom gyengesége lehetővé tette a helyi hatalmasságok számára,
hogy csaknem korlátlan uralmat építsenek ki a maguk részére. Mint már említet­
tük, az első ún. „völgyfejedelmek” (derebeji) már a XVII. század vége felé
megjelentek. Számuk a XVIII. század közepéig oly mértékben gyarapodott,
hogy a szántóföldnek jelentős része most már ennek az új feudális rétegnek a
kezébe került. Az új földbirtokosok hatalmukat a nagy és gyakorlatilag most már
örökölhető birtokok - gyakran törvénytelen eszközökkel történt - megszerzése
révén építették ki. Pozíciójukat még az élettartamra szóló adóbérlet megszerzésé­
vel is erősíthették. Ugyanebből a célból a befolyásosabbak a gyenge központi

13 Vö. Klaus-Detlev Grothusen: Die ’Orientalische Frage’ als Problem dér europáischen Geschichte,
Südosteuropa-Mittcilungen, 18/4 (1978), 3-14.

162
kormányzat által magasabb hivatalokat adományoztattak maguknak, pl. szan-
dzsákbégséget vagy váliságot, ahogy újabban a beglerbégeket nevezték.
A XVIII. század első felében a nagyméltóságok hagyományos áthelyezési
politikája végérvényesen megszűnt, a hatalom teljesen a helyi potentátok, a
„völgyfejedelmek” vagy a helyi notabilitások (áján) kezébe került. Egyes esetek­
ben hatalmuk odáig terjedt, hogy a központi hatalom nem volt képes megakadá­
lyozni őket abban, hogy magáncsapatokat állítsanak fel. A notabilitásokat idővel
hivatalosan is megerősítették hatalmi pozíciójukban: sok „völgyfejedelemnek”
sikerült az ájánok közé bekerülnie.
Ennek az új, a derebejikből és az ájánokból álló feudális rétegnek a kialakulásá­
val kezdetét vette az oszmán feudalizmus harmadik szakasza, amely felváltotta
a Hódító Mehmed kora óta fennálló javadalombirtok-feudalizmust. A hagyomá­
nyos javadalombirtok-feudalizmusban erős központi hatalom, céltudatos áthe­
lyezési politika és a teljesítményi elv volt hivatott a szétforgácsolódási tendenciá­
kat kiküszöbölni. Az új szakasz inkább az európai középkor feudalizmusához
hasonlít: a feudális uraságok messzemenően önállósították magukat a központi
hatalommal szemben, kialakultak a kiterjedt, örökölhető nagybirtokok, amelyek
egyre inkább szerves majorságokká fejlődtek. A parasztság függősége tovább
növekedett. Feltétel nélkül röghöz voltak kötve, robotmunkát kellett teljesíteniük,
súlyos adóteher alatt sínylődtek és sokan közülük telkes gazdából egyszerű részes­
bérlővé süllyedtek le.
*

Míg az Oszmán Birodalomban még a feudalizmus volt az uralkodó társadalmi

rend, addig Európában már a későbbi polgári ipari társadalom volt kialakuló­
ban.14 Azok az előfeltételek, amelyek Európában végső soron az iparosításhoz
vezettek, az Oszmán Birodalomban csaknem teljesen hiányoztak.
Amíg Európában a késői középkor óta növekvő igény mutatkozott a kézműipar
termékeivel szemben s ennek eredményeként a termelés megnövekedett, addig az
Oszmán Birodalomban megelégedtek - mint ez a hagyományos társadalmi for­
mációkban szokásos — azzal, hogy a fennálló termelés mértékét fenntartsák. így
Európától eltérően nem növekedett a nyersanyagok iránti szükséglet, az oszmán
államban ezért nem is tártak fel új nyersanyagforrásokat. Nem indítottak a
tengerentúlra vezető felfedező utazásokat sem. Az Oszmán Birodalom nem is
szerzett gyarmatokat, amelyeknek kíméletlen kizsákmányolása lehetővé tette
volna nagymértékű tőkék képződését. Éppen ellenkezőleg, a hagyományos ter­

14 Az itt következő fejtegetések a szerző egy kisebb közleményén alapszanak, mely Warum es in
dér ottomanischen Türkei keine Industrieentwicklung gab címen a Südosteuropa-Mitteilungen 25/3
(1985) számának 43-46. lapjain látott napvilágot. E közlemény nem egyéb, mint egy feldolgozás alatt
álló nagyobb tanulmány rövid összefoglalása, mely utóbbi az Oszmán Birodalomban az eredeti
felhalmozás elmaradásának problémáját tartozik taglalni.

163
jeszkedés során megszerzett új területeket a fennálló tartományokkal egyenrangú
módon olvasztották be a birodalomba. Az új tartományok alattvalóival való
bánásmód semmivel sem volt kedvezőtlenebb a régi birodalmi területek lakossá­
gáénál. A tengeri kereskedelem - kivéve a kis hajókkal űzött hajózást a Fekete­
tengeren, valamint a Földközi-tenger keleti medencéjében - teljes mértékben
európai kezekben volt.
Néhány kivételtől eltekintve manufaktúrák sem jöttek létre, ezért nem jelentke­
zett növekvő szükséglet a munkaerőpiac területén. A nagyobb oszmán városok­
ban ugyan rendelkezésre állt volna jelentős munkanélküli tartalékhadsereg,
amely az elnyomorodott, mindenét elvesztett parasztságnak a városba való áram­
lása során jött létre. Arról, hogy mégsem kerültek be a termelő munkába, a
hagyományos társadalmi struktúrán kívül a muzulmán vallási jog is tehetett,
hiszen ennek értelmében alamizsnával15 és közjóléti intézkedésekkel gondoskod­
tak arról, hogy a szűkölködők elvegetálhassanak. A szinte változatlan termelé­
kenység, az olcsó munkaerő, a hagyományos termelőmód nem is tette szükségessé
műszaki innovációk bevezetését. A természettudományok - azok felhasználásáról
nem is beszélve -, a technológia, a termelékenység növelésének el nem hanyagol­
ható előfeltételei, nemcsak hogy támogatást nem élveztek, hanem ki sem bonta­
kozhattak. így találmányokra sem került sor, a kutatási érdeklődés a szellemtudá-
nyokra korlátozódott. Általában megállapíthatjuk, hogy az oszmán társadalom­
ban hiányzott az európaival összehasonlítható, a radikális racionalizmus alapján
álló tudományos gondolkodási mód, illetve - ezzel összefüggésben - a messze előre
tervező tőkés gazdasági mentalitás.
Az Oszmán Birodalomban ezenkívül hiányoztak a kiterjedt likvid pénzvagyo-
nok, a tőkeképzéshez szükséges lehetőségek, amelyek a költséges műszaki fejlesz­
tést, valamint a rendszeres bérfizetést a manufaktúra munkásainak lehetővé
tették volna. Ennek oka részint a XVI. század második fele óta az államhatalmi
szervek egyre terjedő önkényeskedésében keresendő. Nem lehetett tőkét felhal­
mozni, mert napirenden volt a vagyonok elkobzása. A megtermelt áruk kényszer­
áron történő beadási kötelezettsége mellett, természetesen nem érvényesülhetett
semmilyen piaci mechanizmus sem, hiszen a piaci árakat nem a kereslet és kínálat
viszonya határozta meg. Ilyen körülmények között nem volt lehetséges tőkét
felhalmozni.
A magas jövedelemmel rendelkezők közül egyesek társadalmi helyzetüknek
megfelelően parazita módon mindent feléltek vagy legjobb esetben a termelésben
részt nem vevő nemesfémből és drágakövekből álló kincseket halmoztak fel.
A kegyes alapítványokká átváltoztatott vagyonokat sem lehetett gazdasági befek­
tetések céljára felhasználni. Ráadásul a tőkeképződés kialakulását a hagyomá­
nyos iszlámnak a pénzügyietekkel szemben fennálló általános ellenszenve is gátol­
ta: nemcsak az uzsoraügyleteket tiltotta, hanem rossz szemmel nézte a kamatügy-

” Sőt, az ún. alamizsnaadó (zakit) az iszlám vallási jogában előírt öt „oszlop” egyike.

164
 leteket is. Bár ezzel a mentalitással nem lehetett teljesen kiküszöbölni az uzsorát,
mégis nagymértékben hozzájárult ahhoz, hogy az Oszmán Birodalomban a XIX.
századig nem jöttek létre pénzintézetek. Az uzsora-, illetve kereskedelmi tőke túl
csekélynek bizonyult ilyen jellegű fejlődéshez. A tőkével rendelkező személyek
ahelyett, hogy pénzüket az ipari termelésbe fektették volna be16 - mint említet­
tük -, sokkal inkább arra törekedtek, hogy értéktárgyakat halmozzanak fel,
földbirtokot vásároljanak, illetve vagyonukat valamely jövedelmező állás megvé­
telére költsék. Az oszmán termékeknek az infláció következtében állandóan
emelkedett az áruk. Ez kedvezőtlenül hatott az oszmán kézműipar és kereskede­
lem versenyképességére is. Nem bírták a versenyt az európai olcsó áruk ellen,
amelyek elárasztották az oszmán piacot. Ilyen feltételek mellett nem is csodálkoz­
hatunk azon, hogy az Oszmán Birodalomban nem tudott olyan korai kapitalista
polgárság kialakulni, amely az újkori Európát jellemezte. A tőke, a külkereskede­
lem és a pénzügyietek egyre nagyobb mértékben a nem muszlim népesség kezé­
ben összpontosultak. A görög és örmény keresztények, valamint a zsidók - akik
pozitívan viszonyultak a pénzügyietekhez —, az állami szervek korlátozásainak is
kevésbé voltak kitéve.
Feltehetően a fenti okok következményeként nem találta meg az iparosításhoz,
illetőleg annak előfokaihoz vezető utat végső soron az Oszmán Birodalom. A kor­
mányzat - mint említettük - nem rendelkezett semmilyen gazdaságelméleti,
kereskedelempolitikai vagy innovációs koncepcióval, gondolunk itt az európai
abszolutizmus korában jellemző merkantilizmusra. Az oszmán állam csak a
bevételi pénzügyi politikát ismerte, ezért hanyagolta el a kereskedelem és a
kézműipar fejlesztését. Nem helyezett hatályba védővámokat és importkorláto­
zást a saját termelés védelmében, nem is beszélve olyan fontos gazdaságpolitikai
intézkedésekről, mint a befektetés ösztönzése vagy az exportprémiumok. Éppen
ellenkezőleg, a kapitulációk eredményeként, amelyek az idők során elvesztették
eredeti funkciójukat, a külkereskedelem élénkítését, és ezért az oszmán gazdaság
részére súlyos teherré változtak, az európai kereskedők az oszmán területeken
messzemenő privilégiumokat élveztek. így határozott fölénybe kerültek oszmán
versenytársaikkal szemben, akiket nemcsak a szigorú céhbeli rendelkezések gátol­
tak, hanem vagyonukat — az európaiakéval ellentétben - az államhatalom bármi­
kor el is kobozhatta. Az Oszmán Birodalom egyre inkább az európai termékek
felvevőpiacává, valamint a fejlett európai országok nyersanyagforrásává vált. Az
oszmán termelőerők stagnálása, de még a modern török gazdaság permanens
elmaradottsága is elsődlegesen az említett belső okokra vezethető vissza. Az
európaiak gazdasági behatolása csak másodlagos oknak tekinthető. Ez nem azt
jelenti, hogy az európai kereskedelemnek az oszmán területen való kedvező

16 A fentebb tárgyalt jelenséget a nyugati földrajzi irodalomban újabban „járadékkapitalizmus­

nak” nevezik. Sem e fogalomra nem térhetünk ki ezen a helyen, sem pedig arra, hogy mennyiben
jogosult „ázsiai termclőmódról” beszélni, mint azt egyes marxista kutatók teszik.

165
helyzete, különösen az európai manufaktúrák, később pedig az európai ipar olcsó
árui nem hatottak volna kedvezőtlenül az oszmán gazdasági fejlődésre. Ennek
ellenére azonban megállapíthatjuk, hogy a fent jelzett fejlődés az Oszmán Biroda­
lomban csupán az oszmán gazdasági élet hagyományos struktúrájának, valamint
hiányzó versenyképességének alapján jöhetett létre. Az oszmán termelőerők stag­
nálása, sőt visszafejlődése eredményezte azt, hogy az oszmán gazdasági fejlődés
az európaival szemben egyre inkább visszamaradt; a következmények még máig
is érezhetők. Arról azonban nem szabad elfeledkeznünk, hogy a török gazdasági
és társadalmi struktúrák regenerációjához és modernizálásához az esélyek olyan
mértékben csökkentek, ahogy Európa gazdasági ereje megnövekedett.

166
IX. Az oszmán reformkor

1. A hadügyi reform, a feudális anarchia kiküszöbölése

és a tímár-rendszer megszűnése

Az 1774-es Kücsük Kajnardzsában kötött béke a Porta véleménye szerint nem

szolgálhatta azt a célt, hogy a status quót állandósítsa. Az oszmán államvezetés
abban reménykedett, hogy sikerül még visszanyernie a hatalmas elvesztett terüle­
teket. Ez az elképzelés nem volt teljesen alaptalan, hiszen annak idején a belgrádi
békeszerződés során 1739-ben sikerült a karlócai (1699), illetve pozsareváci
(1718) békeszerződésekben szankcionált területi veszteségeket, amelyek a súlyos
vereségek eredményei voltak, legalábbis részben kiegyenlíteni. Az Oszmán Biro­
dalom vezetői csak alkalomra vártak, hogy revánsháborút indíthassanak Orosz­
ország ellen. Erre az alkalmat a Krími kánságának az Orosz Birodalomba történt
beolvasztása nyújtotta 1783-ban, de közrejátszottak azok a tervek is, amelyeket
II. Katalin szőtt az Oszmán Birodalom ellen.
A cárnő hírhedt „görög tervének” egyebek között az volt a célja, hogy a Bizánci
Birodalmat a cári Oroszország hűbéres államaként visszaállítsa. E Bizánci Biro­
dalomnak, amely az európai oszmán területeket Konstantinápoly fővárossal
együtt foglalta volna magába, a cárnő unokája, Konsztantyin herceg lett volna
a császára. Ausztria, amely 1772-ben Lengyelország első felosztása1 alkalmával
összeszövetkezett a cári birodalommal, e terv értelmében Szerbiát, Boszniát,
Hercegovinát és Dalmáciát nyerte volna el. Velence számára a Peloponnészosz,
Ciprus és Kréta jutott volna. Még Franciaország, a Porta régi szövetségese is
kapott volna egy részt (Egyiptomot és Szíriát) az oszmán államból, hogy ne
zavarja az Oszmán Birodalom felosztására irányuló törekvéseket. Kisázsia és a
Közép-Kelet egészen Indiáig (!) Oroszország birtokába került volna.
Ez az orosz terv, amely az Oszmán Birodalom végét jelentette volna, komoly
fenyegetést akkor kezdett jelenteni, amikor az oroszok hozzáláttak a fekete-tenge­
ri hadiflottájuk kiépítéséhez. így érthető, hogy a Porta megelőző intézkedésként
1787-ben megindította a háborút Oroszország ellen, persze a Krímet is szerette
volna visszanyerni. Még ugyanabban az évben Ausztria orosz szövetségese segít­
ségére sietett. Azonban a Habsburgok az utolsó „török háborújukban” nem sok

1 Ez alkalommal Lengyelország kereken egyharmadát osztotta fel egymás között Ausztria, Poro­
szország és az Orosz Birodalom.

167
 eredményt értek el. Az osztrák lakosság növekvő elégedetlensége - amelyet a
francia forradalom híre még csak szított - a bécsi kormányzatot arra kényszerítet­
te, hogy 1791-ben véget vessen a háborúnak. Az Oroszország és az Oszmán
Birodalom között folyó háború a következő évben, 1792-ben a jászvásári2 béké­
vel, a Porta újabb területi veszteségével ért véget. A cári birodalommal az új
határt most már a Dnyeszter folyó képezte.
Az oszmán hadsereg évtizedek óta elszenvedett állandó vereségei arra ösztö­
nözték III. Szelimet (1789-1807), hogy az oszmán hadügyet gyökeresen újjászer­
vezze. A fiatal szultán, aki éppen olyan haladó és liberális volt, mint édesapja,
III. Musztafa, felismerte ugyanis, hogy a műszakilag, valamint taktikailag fö­
lényben lévő európai hadseregek támadásaival szemben az oszmán állam nem
képes a hagyományos katonai eszközökkel szembeszállni. III. Szelim szeme előtt
egy európai mintára, európai hadszervezeti elvek szerinti, európai módon felsze­
relt, kiképzett, fegyelmezett és európai egyenruhával ellátott haderő felállítása
lebegett. Elképzeléseit 1793-ban szultáni határozattal, a Nizám-i Dzsedídáe\ („Új­
jászervezés”) léptette életbe. Elképzelése megvalósítása érdekében számos francia
katonai tanácsadót hívott a birodalomba, s hamarosan fel is állították az első új
módon szervezett alakulatokat.
Bár e hadügyi reform nem jelentette a gazdasági-társadalmi viszonyok alapve­
tő reformját, mégis masszív ellenállásba ütközött. A janicsárokon kívül, akik
privilégiumaikat féltették, ez alkalommal a nagyon konzervatív „völgyfej ed el­
mek” (derebeji) álltak a viszonylag félénk reformok útjába. A számos helyi zsarnok
közül, akik Ruméliában és Anatóliában egyaránt felkeltek a központi hatalom
ellen, Pazvandoglu Oszmán aga zendülése jelentett különös veszélyt. A moderni­
záló tevékenységgel élesen szembenálló Pazvandoglu Oszmán valaha határjani­
csár volt Vidinben, ahol jelentős befolyásra tett szert, 1797-ig sikerült befolyását
a Belgrádtól Ruszcsukig3 terjedő jelentős területre kiterjesztenie. A Porta a kiala­
kult súlyos külpolitikai helyzet miatt nem tehetett mást, mint hogy a zendülő
Pazvandoglu Oszmán agának l*799-ben vezéri rangot adott, hogy ezáltal meg­
nyerje Pazvandoglut és a belpolitikai helyzetet így megszilárdítsa. Ezzel azonban
csak látszólag sikerült megoldani a problémát, Pazvandoglu ugyanis később még
egyszer a reform törekvések egyik fő ellenlábasaként lépett fel.
Az oszmán államvezetés teljes erejét a súlyos belső nehézségek megoldására,
valamint a hagyományos ellenségek, Ausztria és Oroszország elleni védelemre
koncentrálta. Ezért a következő támadás „derült égből villámcsapásként” érte az
Oszmán Birodalmat olyan irányból, melyre semmiképpen sem számított. 1798-
ban ugyanis Bonaparte Napóleon katonai vállalkozást hajtott végre Egyiptom
ellen. Ez a vállalkozás Bonaparte elképzelése szerint nem az Oszmán Birodalom
- amelyhez a Nílus menti ország tartozott - ellen irányult, hiszen a fiatal Francia

2 Románul Ia$i (Moldva).

3 Mai nevén Rusze; e bolgár város a Duna mentén fekszik.

168
 Köztársaság nem akart a kereken két és fél évszázada a Porta és a Francia
Királyság között fennálló barátságnak véget vetni. A csapásnak sokkal inkább
Angliát kellett volna érnie, mert elsődleges célja a britek Indiába vezető útjának
elvágása volt. Az expedíciónak egyben a brit földközi-tengeri flottát kellett volna
tevékenységében akadályoznia. Az Oszmán Birodalmat ugyanis e lépéssel akar­
ták az Anglia elleni szövetségre ösztönözni. Már három héttel az egyiptomi
partraszállás után, 1798. július 21-én sikerült az erős fölényben lévő francia
seregnek a mamelukok hadára a piramisoknál vereséget mérni, mire a mameluk
emírek hatalma összeomlott. Bonaparte kalandját azonban a Porta a franciák
számításával szemben súlyos agressziónak tekintette, annak ellenére, hogy az
egyiptomi oszmán fennhatóság időközben névlegessé vált, és a tényleges hatalom
a mameluk emírek kezében volt. így érthető, hogy a Porta a francia vállalkozásra
hadüzenettel válaszolt. Az egyiptomi lakosság is - amelynek támogatására Bona­
parte számított — az európai betolakodók ellen fordult. Bonaparte helyzetét
tovább rontotta, hogy az angolok röviddel azelőtt Abukirnál legyőzték a francia
flottát, s így a francia expedíciós hadsereg utánpótlás nélkül maradt. A Szíria felé
történő francia előnyomulás sem járt sok eredménnyel.
A francia vállalkozás hatására az oszmán államvezetés 1799 elején Nagy-
Britanniával kötött véd- és dacszövetséget. Ennek alapján Egyiptomba helyeztek
át egy oszmán csapatkontingenst, valamint angol egységeket. Bonaparte vállalko­
zása kudarcba fulladt. A Francia Köztársaság nehéz helyzetbe került, mert az
európai hatalmak koalíciójának támadása fenyegette. Bonaparte 1799 nyarán
ezért visszatért Franciaországba. Seregét Egyiptomban hagyta, katonái még
kitartottak, de két évvel később meg kellett adniuk magukat. 1803-ban az angol
egységek elhagyták Egyiptomot az Anglia és Franciaország által kötött szerződés4
alapján.
A Porta így Egyiptomban megszabadult az európai behatolóktól. Ezt az
alkalmat arra akarta felhasználni, hogy a Nílus menti államot a francia invázió
előtti helyzetnél szorosabban kösse magához. A mameluk emírek viszont arra
törekedtek, hogy visszaállítsák korábbi hatalmi helyzetüket, így ellentétbe kerül­
tek az Egyiptomban állomásozó oszmán csapatokkal, s ez a mamelukok újabb
vereségével végződött. Egy széles körű népmegmozdulás során 1804—1805-ben,
amely Egyiptom oszmán részről történő megadóztatása miatt tört ki, a Porta által
kinevezett válit menesztették,5 s helyébe Mehmed Alit, egy albán egység mérték­
tartó parancsnokát tették. E tiszt, akit Egyiptomban Muhammed Alinak nevez­
tek, határozottan fellépett az adóterhek megkönnyítése érdekében. A Porta, hogy
a nyugalmat helyreállítsa, habozva, de mégis jóváhagyta ezt a kívánságot.
Egyidejűleg, az Oszmán Birodalom más részein ismét az állam integritását
veszélyeztető mozgolódások is felütötték a fejüket. Az Arab-félsziget belsejében

4 E szerződést Amiens-ban kötötték.

’ Hursid Ahmed pasát, ki később, 1812-15, már a nagyvezíri funkciót is betöltötte.

.169
fellázadtak a vahhábiták,6 az iszlám hanbalita jogi iskolájának különösen szigorú
és puritán követői. Mozgalmuk gyökeresen elutasította az élvezeti cikkeket —
dohány és kávé - és mindenfajta luxust. Ezek az elvek szinte tökéletesen megfelel­
tek a beduinok életmódjának. A szaúdi emírek, akik a Ríjad közelében fekvő
Darija nevezetű beduin országocskának, egynek a számos hasonló emírség közül
voltak a fejedelmei, már korábban csatlakoztak a vahhábitákhoz és uralmukat
a vahhábita tanokkal egyetemben 1796-ig az egész Nedzsdre, azaz az Arab-félszi­
get belsejére kiterjesztették. 1804-ben Medinát és 1806-ban Mekkát sikerült
elfoglalniok az oszmánoktól, és az oszmán fennhatóságot a szent városok felett
semmissé nyilvánítaniok. Az Arab-félsziget jó része ezáltal az ő kezükbe került.7
A Balkán-félszigeten először a szerbek kezdtek elégedetlenkedni, nemcsak
nacionalizmusuk miatt, amely időközben általános európai jelenséggé vált, és
reájuk is kiterjedt. A janicsárok önkényuralma - amelyet a Vidin városbeli
hatalom birtokosa, Pazvandoglu Oszmán aga is támogatott a keményen
kizsákmányolt és elnyomott szerbeket végül is 1804-ben olyan méretű felkelésre
késztette, amelyre addig még nem volt példa. A felkelés élén a szegényparaszti
származású Karadjordje (azaz „Fekete György”), igazi nevén Djordje Petrovic
állt, aki a későbbiek során a Karadjordjevic fejedelmi, illetve királyi dinasztia
alapítója lett. Rövid időn belül sikerült Szerbia nagy részét ellenőrzése alá vonnia
és azt 1813-ig tartani is.
Már a szerb felkelés kezdetén, 1806-ban az Oszmán Birodalom újfent összetű­
zésbe került Oroszországgal. E háború indító oka az volt, hogy a Porta elűzte
Havasalföld és Moldva oroszbarát fejedelmeit.8 Erre Oroszország megszállta a
két dunai fejedelemséget azzal a megindoklással, hogy az oszmánok nem tartották
magukat a kücsük kajnardzsai béke feltételeihez. A Porta abban reménykedett,
hogy Napóleon segítségével, akivel a kudarcot vallott egyiptomi kaland után
ismét szövetséget kötött, vissza tudja szerezni az Oroszország által elfoglalt terület
egy részét.
Azt, hogy az oszmán államvezetés erejét a szerb felkelés, illetve az Oroszország­
gal folytatott háború lekötötte, 1807-ben Nagy-Britannia Egyiptom ellen irá­
nyuló invázió végrehajtására használta fel. A gyarmatpolitikai indíttatáson kívül
a britek bosszút akartak állni a a Portán Franciaországgal kötött szövetsége
miatt. A brit katonai vezetés azonban nem számolt az egyiptomi csapatok -
Muhammed Ali szervezőképességének köszönhető - megnövekedett ütőerejével.

6 E megnevezés az alapító, Muhammed ibn Abd al-Vahháb (1703-92) nevéből származik.

7 A janicsároknak ezt az önkényuralmát a Balkánnal foglalkozó történészek gyakran </aAi-uralom
gyanánt jelölik meg. A dahi szó, akárcsak a dej kifejezés, a török daji szó kicsavarása, mely, mint már
említettük, „anyai nagybácsit” jelent. Szerbiában, akárcsak Eszak-Afrikában, ez volt a helyi janicsár-
főnökök címe.
8 Havasalföldé Constantin Ipsilanti, Moldváé pedig Alexander Moruzi volt; mindketten phana-
rióták voltak.

170
 A brit betolakodók ismételten súlyos vereséget szenvedtek, és még abban az évben
el kellett hagyniuk az országot. így a britek egyiptomi expedíciója pusztán epizód
maradt.
Amikor a reformbarát III. Szelim ismét elhatározta, hogy valamennyi csapatát
a Nizám-i Dzsedíd alapelveinek megfelelően újjászervezi, 1807 májusában ismét
janicsárfelkelésre került sor és a haladó szultánt lemondásra kényszerítették, sőt
nem sokkal később meg is ölték. A janicsárok most már gondoskodtak arról, hogy
IV. Musztafa (1807-1808) személyében olyan gyenge uralkodó kerüljön a trónra,
aki érdekeiket nem veszélyezteti.9 A janicsárok elképzelései azonban nem váltak
valóra, mert III. Szelim egyik híve, Bajraktár10 Musztafa - a kevés számú
reformpárti ruméliai ájánok egyike - csapatai élén bevette a fővárost és IV.
Musztafát alig egyéves uralkodás után trónfosztottnak nyilvánította. Utódjaként
II. Mahmúdot (1808-1839), a megbuktatott IV. Musztafa öccsét ültették az
oszmán trónra. Egy reformbarát szultán trónra lépte annyiban játszott bizonyos
szerepet, hogy az abszolút módon kormányzott Oszmán Birodalom — a szultáni
hatalomnak immár több mint két évszázada tartó hanyatlása ellenére - legalább­
is elvileg még mindig a szultán személyétől függött. Az olyan felvilágosult szultán,
mint II. Mahmúd volt, korlátozott lehetőségei ellenére is végrehajthatott refor­
mokat.
Az új szultán első lépése Bajraktár Musztafának nagyvezírré történt kinevezése
volt. A politikai feladatok középpontjában kétségkívül továbbra is a hadügy
modernizálása állt, hogy az európai hatalmak támadásának ellent tudjanak állni.
A Nizám-í Dzsedíd elvei alapján történő újjászervezést nem lehetett tovább
folytatni különböző okokból. Az új egységeket már IV. Musztafa uralkodása
idején feloszlatták. Ráadásul ezek az új csapatok a befolyásos társadalmi rétegek­
nél elutasításra találtak. A szultán és nagyvezíre ezért a hadügy újjászervezését
csak kerülő úton tudták folytatni. 1808-ban új janicsár-egységet állítottak fel,
szekbán-i dzsedíd („új ebőrök”) néven, ez az államvezetés elképzelése szerint semmi
esetre sem lett volna hátrányos a hagyományos janicsáregységek számára. Külö­
nösen figyeltek arra, hogy az új alakulatra fordított költségeket ne a janicsárság
hátrányára, hanem külön e célra rendelkezésre bocsátott alapból fedezzék.
A Portának ezenkívül fel kellett ismernie, hogy a birodalom kormányzása az
ájánok hatékony közreműködése nélkül, akik időközben a hatalmat birodalom-
szerte magukhoz ragadták, az adott körülmények között nem lehetséges. A XIX.
század elején alig volt már a Porta révén kinevezett kormányzó által igazgatott
vilájet. Bajraktár Musztafa pasa, az új nagyvezír ezért kinevezése után hamaro­
san összehívta a ruméliai és az anatóliai ájánokat birodalmi gyűlésre. A cél
valamilyen modus vivendi kidolgozása és a tervezett reformok megtárgyalása

9 IV. Musztafa III. Szelim unokatestvére és I. Abdülhamíd fia volt.

10 Alemdárnak is nevezték, mely név, akárcsak Bajraktár, „zászlótartót” jelent. Fiatal korában
ugyanis ez volt a pozíciója a janicsárságnál.

171
volt. A gyűlésen sikerült olyan kompromisszumot kötni, amely a helyi hatalmas­
ságok és a Porta érdekeinek egyaránt megfelelt. Az ájánok annak fejében, hogy
jogaikat méltóságuk örökölhetőségével egyetemben elismerik, nemcsak elfogad­
ták a tervezett reformokat, közöttük a janicsárság újjászervezését, hanem abba
is beleegyeztek, hogy az adóbehajtással kapcsolatos hatáskörüket szabályozzák
és magánhadseregeiket a központi hatalom főhatósága alá helyezzék. Ez az
egyezmény kétségkívül az ájánok eddig korlátlan hatalmának korlátozását jelen­
tette. Ezzel az oszmán feudalizmus elérte harmadik fázisának csúcspontját. A he­
lyi notabilitások most már hivatalosan a Porta félautonóm hűbéreseivé váltak.
A megegyezéseket 1808 októberében egy „egyetértési okmány”-ban (szened-i
ittifák) vetették papírra. Ezt a központi hatalom képviselőin, a szultánon, a
nagyvezíren és a legfőbb muftin ( sejhüliszlám ) kívül minden jelenlevő notabilitás
egyenrangú partner gyanánt aláírta.
Ez a megegyezés azonban mégsem funkcionált hatékonyan, ennek okai ismét
a janicsárok voltak, akiknek a szemében még ezek az óvatos reformok is soknak
tűntek. Fellázadtak és a haladó nagyvezírt megölték. II. Mahmúd válaszul
megölette őrizetben lévő elődjét, IV. Musztafát, hogy ne lehessen ismét a szultáni
trónra ültetni. IV. Musztafa megöletése képezte egyébként az oszmán történelem
utolsó testvérgyilkosságát. így Mahmúdnak sikerült az oszmán trónon maradnia,
de a janicsárok fölénye következtében kénytelen volt reformkísérleteit későbbi
időre, 1826-ig eltolni.
Csak 1812-ben sikerült az oszmán államvezetésnek az Oroszországgal folyó
háborút túl nagy veszteség nélkül befejeznie. A cári udvar addigra már feltehető­
en számolt azzal, hogy az 1807 óta szövetségben álló Franciaországgal meg
fognak szakadni kapcsolatai." Az Oszmán Birodalommal kötött bukaresti béké­
ben ezért megelégedett Besszarábia bekebelezésével. Az oroszok az Oszmán
Birodalomban élő ortodox keresztények védnöki minőségében bizonyos garanciát
eszközöltek ki; így Szerbia korlátozott autonómiában részesült, ez lényegében
csak önálló bíráskodást jelentett. A szerbek azonban ezzel nem elégedtek meg,
ismét fellázadtak, ezért az oszmán katonai vezetés 1813-ban a felkelők ellen
csapatokat vont össze. Karadjordje, a szerbek vezére osztrák területen keresett
menedéket. Hívei a felkelés új vezetőjéhez, Obrenovic Miloshoz, a gazdag keres­
kedőhöz és kompromisszumokra hajlamos politikushoz csatlakoztak. Obrenovic-
nak, akit 1815-ben legfelső kenézzé, azaz régenssé választottak a szerbek, sikerült
a Porta elismerését és támogatását elnyernie. A szerbek így valóban egy korláto­
zott autonómia birtokába jutottak. Az újonnan felállított szerb polgári hivatalok
mellett azonban az oszmán katonai szervezet továbbra is fennállt szerb területen.
II. Mahmúd szultán időközben, hogy a hosszú idő óta tervezett katonai
reformját végrehajthassa, arra törekedett, hogy a vele szembenálló erőket sziszte-

11 Napóleon tényleg rátámadott a cári birodalomra alig néhány hét elteltével, 1812. június 24-én.
Oroszországnak teljes véderejére szüksége volt e „honvédő háború” megvívásához.

172
matikusan eltávolítsa. Először a hatalmas ájánok kerültek sorra, akik az „egyetér­
tési okmány” ellenére sem akarták kiskirályságaikat az oszmán összállam érdekei­
nek alávetni. A szultánnak végül sikerült a „völgyfejedelmeket” (derebeji) biroda-
lomszerte egyenként — ha kellett, kemény erőszakkal — legyőznie; ebben sokat
segítettek a szekbán-i dzsedid-csapatok. A tartományok élére ismét a Porta által
kinevezett kormányzókat ültették, és ezáltal a feudális anarchiát12 sikerült majd­
nem egészen kiküszöbölni a XIX. század 20-as éveinek végéig. így a birodalom
átmenetileg ismét visszanyerte korábbi központosított jellegét. Az Oszmán Biro­
dalom problémái ezzel természetesen csak kismértékben oldódtak meg.
Csak a kor leghatalmasabb ájánjainak egyike, Tepedeleni (másként Tepede-
lenli) Ali pasa tett kísérletet arra, hogy birtokát az Oszmán Birodalomtól elszakít­
sa. 1788-óta volt a janinai szandzsák kormányzója. Kinevezésétől kezdve sziszte­
matikusan törekedett arra, hogy magának félautonóm uralmat biztosítson. 1811-
ig Dél-Albániában, valamint a szomszédos görög részeken hatalmas területeket
vett birtokba. Magánhadseregén kívül saját flottát is fenntartott, sőt diplomáciai
kapcsolatokat is létesített európai hatalmakkal. Amikor a szultán 1820-ban fel­
mentette állása alól, Tepedeleni Ali pasa ezt egyszerűen nem vette tudomásul.
S amikor a Porta katonai rendszabályokhoz folyamodott ellene, akkor - 1821
februárjától kezdve - átállt a görög szabadságharcosokhoz.
A nacionalizmus ugyanis időközben az Oszmán Birodalom görög lakosságát
is elérte. A függetlenségi harc élén az 1814-ben Odesszában alakított titkos
szövetség, a hetairia tón philikon magyarul a „barátok szövetsége” - állt. Tagjai
főként görög intellektuelek voltak. Oroszország is képviseltette magát főkonzulá­
tussal a Kikládokon, pontosabban Mikonosz szigetén. Ilyen körülmények között
szintén megkísérelte, hogy a görög lakosság sorában befolyásra tegyen szert.
E célból Szentpétervárott még görög katonaiskolát is létesített. A nacionalizmus
nemcsak a mai Görögország területén élő lakosság sorai között terjedt el. Az
isztambuli phanarióták is, akik a XVII. század közepe óta egyre növekvő befo­
lyásra tettek szert az Oszmán Birodalom külpolitikája terén, amennyiben a portai
tolmácsok fontos pozícióját ők töltötték be, szintén szimpatizáltak a hellén sza­
badságmozgalommal.13 Később a nacionalizmus a román dunai fejedelemségekre
is átterjedt, ahol 1711 óta ugyancsak görög phanarióták töltötték be a fejedelmi
tisztet. Mindehhez e fejedelemségekben a jobbágyi sorban élő parasztság fokozó­
dó kizsákmányolása járult. Az elégedetlenség 1821-ben fegyveres felkelésben
robbant ki, ez azonban hamarosan összeomlott, mert annak vezetői, a görög
Alexander Ypsilanti,14 aki szabadságharcosai élén Oroszországból nyomult be

18 De nem magát a feudalizmust.

13 Az utolsó phanarióta portai tolmácsot, Sztavraki Arisztarhit kivégezték ez alkalommal. Utána
már kizárólag született törökök töltötték be ezt a fontos pozíciót, melyhez azonban főleg nyelvi
okokból gyakran nem rendelkeztek megfelelő előképzettséggel.
14 Fentebb, a 170. lapon említett fejedelem fia.

173
 Moldvába, valamint az odavalósi Tudor Vladimirescu, aki a felkelő parasztság
élén állt, nem tudtak egymással megegyezni.
A görögországi felkelők ezzel szemben 1821 végéig az egész Peloponnészoszt
elfoglalták. A sikerhez az is nagyban hozzájárult, hogy az oszmán hadsereg
jelentős részét a birodalom keleti felén kellett bevetni, mert Perzsia,15 kihasználva
nyugati vetélytársa belső nehézségeit, 1821 novemberében támadást indított. Az
Oszmán Birodalomnak csak azért nem származott e háborúból komoly hátránya,
mert a támadó perzsa hadsereget kolera tizedelte meg, és így visszavonulásra
kényszerült.
Bár az oszmán csapatoknak sikerült Tepedeleni Ali pasa uralmának 1822
januárjában, csupán néhány héttel a görög függetlenség kikiáltása után, véget
vetni, a görög felszabadító mozgalom mégsem maradt magára. Európában
ugyanis időközben fiihellén mozgalom alakult, amely a görög szabadságharc
támogatása céljából önkénteseket toborzott; közéjük tartozott a neves angol
költő, Lord Byron is.
A görög felkelés elhúzódott, a Porta nem tudta saját erejéből megoldani a
helyzetet. így kénytelen volt Muhammed Alitól, akinek sikerült időközben
Egyiptomban erős hatalmi pozíciót kiépítenie, segítséget kérni. A Muhammed
Ali fiának, Ibráhim pasának16 parancsnoksága alatt álló egyiptomi hadsereg
súlyos veszteséget okozott a felkelőknek.
Az Oszmán Birodalom központi csapatainak a görög felkelőkkel szembeni
sikertelensége is mutatja, mennyire szükség lett volna korszerű hadszervezetre.
A korábban modern módon szervezett csapatok - mint a nizám-i dzsedíd, illetve
a szekbán-i dzsedid-csapatok - felállítása lényegében a janicsárság kizárásával
ment végbe (a szekbán-i dzsedid-egységek csupán formálisan képezték a janicsár­
hadtest részét), s emiatt a fennálló hatalmi viszonyok közepette eleve bukásra volt
ítélve. Az új egységet, amelyet most eskindzsi, azaz „harcos” néven állítottak fel,
s a janicsárok soraiból válogatták. Minden janicsárzászlóalj17 köteles volt 150 főt
átengedni e fegyelmezett, korszerűen felszerelt és kiképzett egység részére. Az
eddigi kísérletekkel ellentétben az új szervezet kizárólag muzulmán alapelveken
állt, és európai kiképzők bevonása nélkül18 került felállításra. Az eskindzsi-alaku-
lat létrejöttével a janicsárok teljesen elvesztették volna kivételezett helyzetüket.
Sőt a megmaradt janicsárságot az elbocsátás veszélye fenyegette volna, ha nem
lépnek be az új alakulatba. Ezért általános janicsárzendülés tört ki. A Porta csak

15 Ahol már 1796 óta a Kadzsar-dinasztia volt uralmon.

16 Azok a feltételezések, miszerint Ibráhim pasa csupán Muhammed Ali mostohafia lett volna, nem
felelnek meg a tényeknek.
17 Az orta nevű egységekről van szó, melyek a janicsárság összlétszámának megnövekedésével
párhuzamosan az eredeti század nagyságrendből zászlóaljjá fejlődtek.
18 Csak a XIX. század 30-as éveinek vége felé hívtak meg újra európai katonai tanácsadókat az
Oszmán Birodalomba; ez alkalommal porosz tisztek egy csoportját Helmuth von Moltke, a későbbi
porosz vezértábornagy és vezérkari főnök vezetése alatt.

174
 erre várt: kormányhű csapatok 1826 júniusában e felkelést arra használta fel,
hogy a főváros valamennyi janicsárját lemészárolják. Ez az eset az „üdvös ese­
mény” (vaka-i hajrije) néven került be a történetírásba. A janicsárok likvidálásá­
val a reform ellenségeinek táborából a legerősebb elem eltűnt. A szultán a
sejhüliszlám, Kádizáde Mehmed Táhir efendi fetvája alapján végérvényesen
feloszlatta a janicsárságot. A reformokat élesen ellenző bektasirendet is megszün­
tették. Mint emlékszünk rá, a bektasidervisekjelentős befolyással voltak a janicsá­
rokra és gyakran zendülésre is buzdították őket.
Bár komoly belpolitikai teher volt, a janicsárhadtest megszűnte nagy érvágást
jelentett az Oszmán Birodalom védőképességét illetően. A hiányt még egy új
csapattest, az ún. „győzedelmes mohammedi hadsereg” (aszákir-i manszúre-ji
mohammedije) sem tudja teljes egészében pótolni, annál is inkább, mivel a birodal­
mat ismét veszély fenyegette kívülről. A Napóleon bukása után létrejött új
európai szövetségi rendszerek, az Anglia, Franciaország és Oroszország által
alkotott „Szent Szövetségnek” ugyanis nem sikerült a szövetség határozatainak
megfelelő nyugalmat és rendet megteremtenie Európában, s mivel a görög sza­
badságharc sem volt képes egyedül megvalósítani törekvéseit, ennek megmentésé­
re közös flottával megtámadta az oszmánokat és 1827-ben megsemmisítette az
oszmán-egyiptomi flottát.19
1828 tavaszán az orosz csapatok valamennyi fronton olyan sikeresek voltak,
hogy még Drinápolyt is elfoglalták. A „szent háború” oszmán részről történő
kikiáltása sem segített. Most mutatkozott meg igazából, mit is jelentett a biroda­
lom katonai potenciálja szempontjából a janicsárság megsemmisítése. Időközben
az egyiptomi csapatok a baráti Anglia ösztönzésére elhagyták Görögországot, és
helyettük francia csapatok léptek partra a felkelők támogatására.
1829 szeptemberében a cári udvar az oszmán ellenfél szinte reménytelen
helyzete ellenére is a drinápolyi béke megkötésénél viszonylag szerény követelé­
sekkel lépett fel. Ezt valószínűleg a szövetségeseivel való várható bonyodalmak
megelőzése érdekében tette. Az orosz csapatok most ugyanis minden nehézség
nélkül el tudták volna foglalni Konstantinápolyi. A cár ezzel szemben megelége­
dett viszonylag csekély területi nyereséggel a Kaukázus vidékén, valamint a
Duna-deltában. Ahhoz azonban ragaszkodott, hogy Moldva és Havasalföld a
jövőben ugyan oszmán fennhatóság, de egyidejűleg orosz protektorátus alatt
álljon.
Az európai hatalmak 1829 márciusában Londonban egyezményt kötöttek a
görög függetlenségről. Egy évvel később a Porta is kénytelen volt ebbe beleegyez­
ni. Görögország, mely eleinte a görög lakosságú területeknek csak a déli részét,
Peloponnészoszt, Attikát és Boeciát - foglalta magában, csaknem négy évszáza­
dos függőség után végérvényesen kivált az oszmán állam kereteiből. Az Oszmán

19 Éspedig Navarinónál, a Peloponnészosz délnyugati partjánál.

175
 Birodalom gyengeségét kihasználta Franciaország is, gyarmatbirodalmát a volt
szövetséges számlájára terjesztette ki: 1830 nyarán a hosszú ideje már csak
névlegesen az Oszmán Birodalomhoz tartozó Algériát ragadta magához. A Porta
kénytelen volt a szerb autonómiát is kiterjeszteni: 1830 augusztusában ünnepé­
lyesen fejedelmet iktattak be.20 Az oszmán fennhatóság ettől kezdve már pusztán
Szerbiának a Portával szembeni adókötelezettségéből, valamint néhány határ­
erődítmény átengedéséből állt.
Muhammed Ali is elérkezettnek látta az időt, hogy a Görögországban nyújtott
segítségéért benyújtsa a számlát. Gyakorlatilag már amúgy sem volt függő hely­
zetben lévő kormányzó, hiszen az 1805-ben történt kinevezése óta politikai
hatalmát nagymértékben sikerült kiépítenie. A mamelukokat, akiknek kezében
volt a föld a magas adóbevételekkel együtt, megfosztotta a gazdasági hatalmuk­
tól. 1808 és 1810 között földjeiket - ezek egyébként névlegesen a szultán tulajdo­
nát képezték — szisztematikusan kisajátította. Politikája növekvő ellenállásba
ütközött. Ezért 1811-ben a vezető mameluk emírek közül háromszázat azzal az
ürüggyel, hogy megtanácskozza velük a vahhábiták elleni szükséges lépéseket, a
kairói citadellába hívott meg lakomára, ahol kíméletlenül lekaszaboltatta őket.
Ezt követte az egész mameluk réteg szisztematikus likvidálása. Ezáltal Muham­
med Ali Egyiptomban nemcsak a politikai hatalmat, hanem - most már a teljes
egyiptomi termőföld birtokában - a gazdasági hatalmat is megszerezte. így vált
lehetővé számára, hogy új gazdasági-társadalmi berendezkedést hozzon létre. Az
Oszmán Portától eltérően fokozatosan közigazgatási reformokat hajtott végre,
ezenkívül támogatta az iparfejlesztést és gyapotültetvényeket is létesített. Erős
hadsereget, valamint ütőképes hadiflottát állított fel.
Muhammed Ali első külpolitikai ténykedése a vahhábiták ellen irányult. Gyors
egymásutánban sikerült Medinát (1812 decemberében) és Mekkát (1813 január­
jában) visszafoglalnia. Nem sokkal később elfoglalta a szaúdi fővárost, Dariját is
(1818). A szaúdiak első államalakítási kísérlete így egyelőre kudarcba fulladt.
A vahhábita mozgalom is kereken egy évszázadra teljes jelentéktelenségre ítélte­
tett. Az Arab-félszigeten végrehajtott hadműveletekkel párhuzamosan Muham­
med Alinak sikerült Núbiát, valamint Szudán északi részét is megszállnia.
E sikerek következtében a kitűnő hadvezér és államférfi most már azt követelte
a Portától, hogy Szíriát is engedje át neki. A Porta azonban ezt a követelést nem
teljesítette, így Muhammed Ali fiának, Ibráhim pasának vezetése alatt 1832-
ben támadást indított a szultán ellen. Az egyiptomi hadsereg hamarosan el­
foglalta Konyát, és immár az oszmán fővárost fenyegette. Mivel Franciaország­
nak érdeke volt a szíriai gazdasági behatolás jóindulattal viseltetett Muhammed
Alival szemben, Anglia pedig meg akarta várni a dolgok kialakulását, így csak
Oroszország maradt, melytől a Porta segítséget kérhetett. A cári udvarnak,
természetesen saját érdekei szempontjából, ez kapóra jött. 1833 elején egy orosz

20 A már említett MiloS Obrenovic személyében.

176
 flotta, valamint szárazföldi csapatok jelentek meg a Boszporusznál, de összeütkö­
zésre nem került sor az orosz és az egyiptomi csapatok között. Angliának és
Franciaországnak azonban nem tetszett az orosz katonaság jelenléte Konstanti­
nápolyban és annak környékén, így rákényszerítették Muhammed Alit csapatai­
nak Anatóliából történő kivonására. Az 1833-ban Kütahjában kötött békében a
Portának bele kellett abba egyeznie, hogy engedetlenné vált alattvalójának
átengedje Szíriát és Kilikiát - azaz az Adana környékén lévő ún. kisörmény
területet. Muhammed Alinak ennek fejében továbbra is el kellett ismernie az
Oszmán Birodalom formális fennhatóságát. Ezzel egyidejűleg a Porta Oroszor­
szággal is egyezményt kötött Hünkár Iszkelesziben,21 amelyben a cári birodalmat
mint az oszmán állam egyetlen védnökét, amely szükség esetén fegyveres segítsé­
get is nyújt, ismerte el. Ennek fejében a Porta az orosz biztonságigénynek megfele­
lően elzárta a tengerszorosait a többi ország hadihajói elől. Ez a ténykedés
egyértelműen Franciaország és Nagy-Britannia érdekei ellen irányult s ezért
kiindulópontját képezte a jövendőbeli alapvető orosz-brit ellentétnek.
Muhammed Ali viszonylag rövid idő alatt elért egyiptomi sikerei ismét intő
például szolgáltak az oszmán államvezetés számára. Az Oszmán Birodalomnak,
hogy egyáltalán fennmaradhasson, feltétlenül végre kellett hajtania a közigazga­
tási rendszer és a hadügy átszervezését. Mielőtt azonban a nagy „újjárendezés”
(tanzimát) kezdetét vehette volna, a hadügy említett átalakításán kívül számos
más reformra is sor került. Ezek közül kétségkívül legfontosabb volt a tímár-rend­
szer megszüntetése, amit természetesen elsősorban katonai szükségszerűség indo­
kolt. A szpáhihadsereg, amelynek ellátását elsősorban a javadalombirtok-rend-
szer szolgálta, a XVI. század végétől kezdve - mint említettük - egyre inkább
jelentőségét vesztette a központi, valamint a helyi eszközökből fentartott zsoldos
csapatokkal szemben. Ettől kezdve egyre több tímárt vont vissza a pénzügy­
igazgatás, és azokat az adóbérleti intézmény keretében hasznosította. Ennek
ellenére a XIX. század kezdetén különösen Anatóliában még számos javadalom­
birtok létezett. E javadalombirtokok közül jó néhányat már III. Szelim
(1789-1807) korában kisajátítottak, hogy a belőlük származó jövedelmet a ni-
zám-i dzsedid csapatok fenntartására fordíthassák. A tímárnak mint intézmény­
nek hivatalos megszüntetésére azonban csak 1831-ben került sor,22 ez alkalommal
is katonai reformok pénzügyi megalapozása érdekében.
A tímár-rendszer megszüntetése nagy jelentőséggel bírt az egész oszmán gazda­
sági fejlődés szempontjából is. A föld túlnyomó részét ugyanis most kincstári
birtokokként (hász-i hümájún) koncentrálták. E lépés természetesen nem jelentette
a feudális termelési mód megszűntét, hiszen az oszmán feudalizmus negyedik

21 A Boszporusz ázsiai partján fekvő helységet az európai történelmi irodalom rendszerint Unkiar
Szkeleszi vagy ehhez hasonló elferdített néven tartja számon.
22 Muhammed Alinak két évtizeddel korábban a földtulajdon elkobzása révén elért sikere kétségkí­
vül szerepet játszott az oszmán államvezetés e lépésében.

177
 szakaszában ugyanúgy függőségben lévő parasztok, illetve bérlők végezték a
mezőgazdasági termelő munkát, mint az oszmán feudalizmus korábbi szakaszai­
ban. A feudalizmus egyik velejáróját, a robotmunkát azonban már 1818-ban
megszüntették. A tímár-rendszer megszüntetésével az addig csupán megtűrt
földbirtokok (csiftlik) hivatalosan is birtokosaiknak, az agáknak - így nevezték
a földbirtokosokat a késői oszmán korban - tulajdonába mentek át. E magánföld­
birtokok az Oszmán Birodalom teljes termőterületének kereken egyharmadát
tették ki.
A „kegyes alapítványok” már régen annyira elburjánoztak, hogy a jótékony
célok helyett már csak a vagyonelkobzás kikerülését és a kedvezményezettek
jövedelmi forrását szolgálták. A szultán véget akart vetni ennek az állapotnak,
ezért megtiltotta, hogy a pénzügyigazgatás az örökségekre rátegye a kezét. Ezál­
tal akarta a magántulajdon sérthetetlenségét biztosítani és véget vetni az alapít­
ványokkal történő visszaélésnek. Ezenbelül olyan központi pénztárt létesítettek,
ahova be kellett fizetni a fennálló alapítványok hozamát s ahonnan a vallási
feladatok ellátásának költségein kívül az alapítványok szolgálattevőinek ellátmá­
nyát is fedezték.
A hadügy és a polgári közigazgatás hatékonyságának biztosítása céljából
szükségessé vált a szakértelemmel bíró munkatársak kiképzése is. Már a XVIII.
század végén tengerészeti, valamint hadmérnöki iskolát hoztak létre. 1827-ben
a Porta katonaorvosi iskolát s 1834-ben hadiakadémiát (mekteb-i ulúm-i harbije)
alapított. Mivel e tanintézetek diákjai nem rendelkeztek megfelelő előképzettség­
gel, a tudásukban meglévő hiányosságokat előkészítő tanfolyamokon pótolhat­
ták. A polgári közigazgatás céljaira két középiskolát létesítettek. Muhammed Ali
egyiptomi példáját követve 1827-től kezdve ösztöndíjas diákokat küldtek európai
államokba, elsősorban katonai, illetve tengerészkadetteket. E lépések eredménye
nem mutatkozott rögtön meg. A modern módon kiképzett szakemberek száma
igen kevés volt. A képzett oszmánok túlnyomó része továbbra is a hagyományos
korán-iskolákban (mekteb), illetve a medreszékben szerezte meg műveltségét.
Ebben a korban, melyre az európai minta szerinti kulturális átalakulás volt
jellemző, jelent meg 1831-ben az első török újság a Takvím-i Vekáji („Az esemé­
nyek kalendáriuma”) is. Az újság hivatalos kormánylap volt, széles körű informá­
ciót azonban nem nyújtott.
További feltűnő, de felszínes európaizálódási jelenség a legfelsőbb hatóságok
„minisztériumokká” történő átkeresztelése. A dívántitkárok főnökének (reiszül-
kütláb) hivatala így 1836-tól kezdve a „külügyminisztérium” nevet viselte. Ez az
átkeresztelés, minden belső átszervezés nélkül, a régi személyzettel és a hagyomá­
nyos munkamódszerekkel, természetesen csak külsőséget jelentett, távol állt a
valóságos reformtól. Ugyanez érvényes az öltözködési reformra is: a városokban
európai ruházatot vezettek be, a turbán viselését megtiltották, helyére az Eszak-
Afrikából származó fez lépett.

178
2. A nagy „újjászervezés” - a Tanzimát

A közélet európai minta szerinti teljes átszervezése volt a következő feladat,

amelyet II. Mahmúd szultán végre akart hajtani. Környezetében azonban alig
akadt valaki, aki a reformok szükségességét felismerte volna. Különösen fontos
szerepet játszott e kevesek között Musztafa Resíd pasa, aki később kiérdemelte
a „Tanzimát atyja” nevet. Musztafa Resíd egyszerű konstantinápolyi alapítványi
tisztviselő fiaként született és csupán mérsékelt képzettséggel rendelkezett: korán­
iskolába, majd medreszébe járt, utóbbit azonban be sem fejezte, hanem közigaz­
gatási pályára lépett. Ennek keretében végül a központi kancellária osztályveze­
tői tisztségéig vitte. Hogy műveltségének hiányosságait kiküszöbölje, állandóan
tudásszintjének növelésére törekedett. Egy idő múlva külügyi szolgálatba került,
eleinte követségi munkatársi, később pedig nagyköveti minőségben több évet
Párizsban, illetve Londonban töltött, ahol nemcsak a szükséges nyelvismereteket
szerezte meg, hanem betekintést nyert a modern európai államok közéletébe,
gazdasági és társadalmi viszonyaiba. Tevékenysége elismeréseként külügyminisz­
terré1 nevezték ki, visszatért az oszmán fővárosba, ahol 1838-ban megbízást
kapott, hogy a külön e cél érdekében szervezett grémium élén kidolgozza a
reformterveket.
II. Mahmúd már nem érte meg a munkálatok befejezését: 1839. július elsején
elhunyt. így életműve befejezése most már 16 éves fiának, I. Abdülmedzsidnek
(1839-1861), aki őt a trónon követte, vált a feladatává.
A reformok összességét, amely a Tanzimát-i Hajrije („üdvös újjárendezés”)
nevét kapta, több szakaszban hajtották végre. Az első intézkedés 1839. november
3-án egy „fennkölt szultáni kézirat”, az ún. gülhánei Hatt-i Serif kihirdetése volt,
amely a következő elveket nyilvánította ki: az élet, a becsület és a magántulajdon
biztonsága, igazságos és nyilvános jogszolgáltatás bevezetése, minden valláskö­
zösség követőinek egyenlősége (ennek megfelelően az addig politikailag „diszkri­
minált” nem muzulmánok a jövőben elvileg minden megszorítás nélkül megkap­
hatták az oszmán állampolgárságot), igazságos adórendszer bevezetése, amely­
nek keretében nemcsak az elburjánzó különleges adóknak (tekálif) kellett meg­
szűnniük, hanem az adóbérleti rendszernek (iltizám) is, amely egyre nagyobb
mértékben akadályozta a gazdasági élet kibontakozását. Az adóbérleti rendszer
tényleges eltűnése azonban még hosszabb időt vett igénybe. A Hatt-i Serif
ezenkívül 1843-ban megvalósult igazságos sorozási rendszert vezetett be a hadse­
reg részére. Az eddigi, teljesen önkényes hadkiegészítési rendszer az egész élettar­
tamra szóló katonai szolgálattal együtt át kellett adja helyét az általános, de
időleges szolgálati kötelezettségnek, öt év aktív szolgálat után a hadkötelesek

1 A reiszülküttáb hatóságát, mint említettük, 1836-ban külügyminisztériummá alakították ál.

A haladó szellemű Musztafa Resíd kinevezéséig azonban ultrakonzervatív tisztviselők vezetése alatt
állt. Musztafa Resíd maga 1846 és 1858 között hat alkalommal volt nagyvezír.

179
 tartalék (redíf) állományba kerültek. Ez az úttörő jelentőségű hadkiegészítési
módszer fontos európai elemet vezetett be az oszmán hadszervezetbe is.
A Hatt-i Serif által kinyilvánított elvek lényegében az európai polgári-liberális
társadalmi rend jegyeit viselik magukon, egyidejűleg világosan elutasították az
ortodox-iszlám tradicionalizmusát is. Hogy a konzervatív vallási erőket mégse
ijesszék el, s egyidejűleg a reformokat elfogadhatóvá tegyék számukra, a Hatt-i
Serif keretében a vallás jelentőségét különösen kiemelték, ami szerint a vallás fő
feladata az ország és a nép új erkölcsi erőkkel való ellátása. Hogy most már a
keresztények is és a zsidók is elvileg egyenrangú oszmán állampolgárokká váltak,
egyben azt a célt is szolgálta, hogy az európai hatalmaktól elvegyék a lehetőséget,
hogy keresztény hitsorsosaik megvédése ürügyén beavatkozzanak az Oszmán
Birodalom belügyeibe.
Hamarosan újabb reformokra is sor került: az igazságügyet európai minta
alapján újjászervezték és erősen centralizált tartományi közigazgatást vezettek be
francia mintára. A gazdaság fellendítése érdekében, különösen az uzsora meg­
szüntetése céljából, 1840-ben létrejött a birodalom első pénzintézete, a magán­
kezdeményezésen alapuló Banque de Constantinople, amely azonban már 1854-
ben csődbe ment. Két évvel később helyébe az Oszmanli Bankaszi („Oszmán
Bank”) lépett, mégpedig a francia finánctőke alapításával. Ennek az volt a
feladata, hogy külföldi kölcsönöket hajtson fel.
A nagy reformmű gyengéje az volt, hogy a szultán egyoldalúan oktrojálta rá
államára, és így kizárólag az ő akaratától függően, bármikor visszavonható volt.
Az európai „népszuverenitás” elvével nem kapcsolódott össze, és nem is volt olyan
intézmény, példának okáért parlament, mely ellenőrzést gyakorolhatott volna
felette. E hiányosság ellenére az újjárendezés alapvető jelentőségű volt, mert utat
nyitott az önmagukat túlélt gazdasági és társadalmi-kulturális struktúrák eltávo­
lításához.
Míg a súlyos nehézségekkel küzdő Oszmán Birodalom reformokkal kísérlete­
zett annak érdekében, hogy elkerülje bukását, ismét majdnem végzetes konflik­
tusba keveredett. Muhammed Ali, akinek sikerei hatalomvágyát csak fokozták,
uralmát ki akarta teijeszteni egészen Irakig. II. Mahmúd elhatározta, hogy
Muhammed Ali szíriai befolyását2 megszünteti és a tartományt ismét közvetlen
oszmán igazgatás alá helyezi. Amikor ezért fegyveres összetűzésre került sor, az
egyiptomiak fölénye világosan megmutatkozott, és sikerült oszmán ellenfe­
lükre 1839 júniusában Nizipnél3 súlyos csapást mérniök. Röviddel a vereség után
következő trónváltozást az oszmán flotta arra használta fel, hogy Muhammed
Alihoz álljon át.
A Portának renitens vazallusa ellen folytatott szerencsétlen kimenetelű háború­
ja közvetve jelentős feszültségekhez vezetett az európai hatalmak egymás közti

2 Ahol is Muhammed Ali fia, Ibrahim pasa volt a főkormányzó.

3 Ajintábtól, a mai Gazianteptől 50 km-re keletre.

180
viszonyában, ezt a történelemírás „keleti válság” néven tartja nyilván. Amíg
Franciaország fenntartás nélkül Muhammed Ali pártjára állt, Nagy-Britannia,
Ausztria, Poroszország és Oroszország 1840-ben az ún. „londoni egyezményben”
elhatározták, hogy az Oszmán Birodalmat, különös tekintettel az időközben
proklamált tanzimátreformokra, a végső bukástól megmentik. A négyes szövetség
tagjait az egyezmény aláírásában rendkívül különböző motívumok vezérelték:
Oroszország meg akarta őrizni az 1833-ban Hünkár Iszkelesziben kötött szerző­
désben szerzett kiváltságait, Anglia francia riválisának túlzott megerősödésétől
tartott és egyidejűleg biztosítani akarta összeköttetési útvonalát indiai gyarmatbi­
rodalmához. Ausztria azért vett részt a szövetségben, hogy egyrészt a többi
hatalmakkal szemben saját érdekeit és igényeit védje, másrészt azonban a legiti­
mizmus okán: a Habsburg császár meg akarta akadályozni, hogy az ősi oszmán­
dinasztia Anglia, Franciaország és Oroszország nagyhatalmi érdekeinek áldoza­
tul essék.
A négyes szövetség ultimátumot intézett Muhammed Alihoz, hogy Észak-
Szíriát, a szent városokat, Mekkát és Medinát, valamint Krétát4 engedje át a
Portának, a hozzá átállt flottaegységeket pedig adja vissza az Oszmán Birodalom­
nak, és ismerje el az oszmán szultán fennhatóságát. Ennek fejében biztosították
számára, hogy Egyiptomot korlátlan autonómiával örökletesen, Palesztinát pe­
dig haláláig megtarthatja.
Muhammed Ali az ultimátumot csak akkor fogadta el, amikor angol csapatok
szálltak partra Szíriában. Amikor azután francia követelésre az angol csapatokat
hamarosan kivonták onnan, a négy hatalom által kikényszerített megegyezés
hatályba lépett, és a Porta ezáltal elvesztette Egyiptomot mint közvetlen tarto­
mányt. A Nílus menti ország a jövőben már csak hűbéres állam volt, amelynek
szuverenitását csupán a szultán részére fizetett évi adó, az oszmán törvényhozás
formális érvényessége, valamint az egyiptomi hadsereg 18 ezer főben való maxi­
málása korlátozta. Az egyiptomi csapatoknak ilyen nagy arányú korlátozása, az
eredeti létszám alig több mint egytizedére, azt biztosította, hogy Muhammed Ali
a jövőben ne tudjon terjeszkedési politikát folytatni sem a Porta, sem pedig az
európai nagyhatalmak rovására.
A négyes szövetség ezen kívül a tengerszorosok problémáját is újonnan akarta
szabályozni; ehhez a megegyezéshez ötödik partnerként Franciaország is csatla­
kozott. A Hünkár Iszkelesziben kötött egyezmény határozatait 1841 júliusában
hatályon kívül helyezték; Oroszország így kénytelen volt az Oszmán Birodalom
feletti protektor szerepéről lemondani. A tengerszorosok az egyezmény alapján
állandó jelleggel zárva maradtak hadihajók számára, addig, ameddig az Oszmán
Birodalom nem került hadiállapotba.
A Porta nem vehetett részt sem a londoni egyezmény, sem a tengerszoros-szer­

4 A szigetnek a görög felkelés ellen nyújtott egyiptomi segítség fejében Ibráhim pasa 1825-ben
jutott birtokába.

181
ződés kidolgozásában. Ez is világosan mutatja, hogy milyen mértékben vált már
az Oszmán Birodalom a nagyhatalmak játékszerévé.
A külpolitikai téren uralkodó nyugalom az oszmán államhatalom számára
lehetővé tette, hogy a következő években új reformokat hajtson végre, ez alkalom­
mal kulturális területen: miután már 1840-ben megkezdték egy félhivatalos
újság, a Dzseride-ji Havádisz („Hírújság”) szerkesztését, a fővárosban 1841-ben
algimnáziumot (rüsdije), 1845-ben az egyetemet (dárülfünún) és 1849-ben gimná­
ziumot (dárülmaarif) hoztak létre. 1850-ben az oszmán kultúra, különösen a török
nyelv ápolása céljából megalakították az Oszmán Tudományos Akadémiát (En-
dzsümen-i Dánis). Ezek az újonnan alapított intézmények is világosan mutatják,
hogy milyen nagymértékű volt ebben az időben az oszmán államvezetés európai-
zálódásra irányuló törekvése.
Az európai államok hatalmi rendszere azonban hamarosan újabb háborúba
rántotta be az Oszmán Birodalmat. Franciaország, annak érdekében, hogy befo­
lyását a szír térségben kiterjessze, az Oszmán Birodalomban élő katolikusok
védnökeként kedvezőbb helyzetet követelt a Palesztina szent helyein élő hitsorso-
sai számára. A cári udvar, amely nem tudta elfelejteni, hogy a tengerszoros-szer­
ződésben nemcsak az Oszmán Birodalom feletti hegemóniáját vesztette el, hanem
azt a lehetőséget is, hogy fekete-tengeri flottája a Boszporuszon és a Dardanellá­
kon átvonulhasson, ezt az alkalmat arra használta fel, hogy saját ortodox véden­
cei érdekében fellépjen, és így saját pozícióját ismét megszilárdítsa az Oszmán
Birodalmon belül. Hogy az előbbiek miatt a cári udvar és a Porta között fennálló
feszültséget csökkentsék, a két hatalom megegyezett5 az 1848-as európai forradal­
mi hullám által érintett dunai fejedelemségek együttes pacifikálásában.6 Az
egyetértés azonban nem tartott sokáig. Az orosz terjeszkedési törekvésekkel
mindenekelőtt az angoloknak és a franciáknak az Oszmán Birodalomra gyakorolt
növekvő befolyása állt szemben, annál is inkább, miután a cári udvar helyzete
a Hünkár Iszkelesziben kötött megállapodás annulálásával amúgy is meggyen­
gült. Az oroszok, miután a cári udvar radikális javaslatát, hogy a nyugati
hatalmakkal egyetemben osszák fel az Oszmán Birodalmat, sem az angolok, sem
a franciák nem fogadták el, 1853 júliusában megszállták Moldvát és Havasalföl­
det. A nyugat-európai hatalmak jogosan tartottak a cári birodalom hatalmának
megerősödésétől, annál is inkább, mivel „Európa csendőre”, ahogy Oroszorszá­
got abban az időben gúnyosan nevezték, ultrareakciós tartása miatt mind az
angol, mind pedig a francia közvéleményben közutálatnak örvendett. A Porta
az orosz lépésre 1853 októberében hadüzenettel válaszolt, azonban hamarosan
súlyos vereséget szenvedett,7 különösen nagy veszteséget jelentett a Szinopnál

5 Egy Balta Limáni nevezetű, a Boszporusz európai partján fekvő falucskában 1849. május l-jén
kötött egyezmény keretében.
6 Mint közismert, a Porta ennek ellenére menedékjogot biztosított az 1848-49-es szabadságharc
leverése után több magyar személyiségnek.
7 A legsúlyosabb a Szevasztopoltól északra, az Alma-folyócskánál elszenvedett vereség volt.

182
 horgonyzó oszmán flotta megsemmisülése. A cári udvar nem számolt azonban
azzal, hogy Anglia és Franciaország a szorult helyzetbe került Porta segítségére
sietnek, amíg Oroszország minden oldalról egyedül maradt. Az orosz hadsereg
nem tudott ellenállni az angol-francia túlerőnek, s egyik vereséget a másik után
szenvedte el. A háború több fronton is folyt, a Kaukázus vidékén, a Keleti-tenge­
ren és a Távol-Keleten is. A főhadszíntér azonban a Krím félsziget volt, ahol a
szövetséges inváziós haderők 1854 szeptemberében partra szálltak és Szevasztopol
elfoglalásával a háború kimenetele is eldőlt. Ezért viseli ez a háború a „krími
háború” nevet.8
Bár a vereség következtében Oroszország politikai helyzete Európában nagyon
meggyengült, Franciaország és Nagy-Britannia érdekellentétei következtében
mégis sikerült területét csaknem sértetlenül megtartania.9 A Párizsban 1856
tavaszán kötött békeszerződés garantálta az immár hivatalosan is európai állam­
nak nyilvánított Oszmán Birodalom integritását, amelyet egyidejűleg befogadtak
az európai államok rendszerébe. A tengerszorosok továbbra is zárva maradtak
a nem oszmán hadihajók részére. A Fekete-tengert „semlegesítették”: mind az
oroszok, mind az oszmánok korlátozott számú hadihajót állomásoztathattak csak
rajta. A dunai fejedelemségek a Porta főhatósága alatt maradtak, az eddigi orosz
protektorátust azonban az európai hatalmak általános garanciája váltotta fel. Az
európai államok védelmét Szerbiára is kiterjesztették.
Ez az Oszmán Birodalom számára rendkívül előnyös és nagyvonalú békeszer­
ződés nem utolsósorban annak a következménye volt, hogy a szultán - azért, hogy
a megállapodás számára kedvező előfeltételeket teremtsen - röviddel azelőtt,
1856 februárjában újabb „szultáni kéziratot” (hatt-i hümájún) tett közzé, melyben
az 1839-es Hatt-i Serif reformjait megerősítette. A birodalom területén élő keresz­
tény lakosság jogait különösen kihangsúlyozták: most már nem csupán a korlát­
lan vallási szabadságot biztosították számukra, hanem a jövőben betölthettek
bármely polgári hivatalt is. Az eddig csupán muzulmánok részére fenntartott
katonai szolgálatot kiterjesztették a keresztényekre is. Ugyanakkor azonban azt
a jogot is elnyerték, hogy a szolgálat alól megválthassák magukat. Az adóbérlet­
nek a gülhánei Hatt-i Serifben előirányzott megszüntetése most már nagyrészt
tényleg megvalósult: már csupán a tized beszedésénél alkalmazták. A külföldiek
jogot kaptak arra, hogy az oszmán állam területén tulajdonuk legyen; a tenger­
szorosokat megnyitották a szabad kereskedelem számára, és a gazdasági élet
fellendítése céljából kiterjedt útépítési tevékenységet irányoztak elő. A hagyomá­
nyosjogszolgáltatás területén a kínvallatás jövőbeni szigorú tilalma tekinthető a
legszimptomatikusabb újításnak. A Hatt-i Hümájún általánosságban kinyilvánítot­
ta az európai civilizáció iránti széles körű nyitást.

B Annak ellenére, hogy a háború nem a Krím birtokáért folyt, még csak a Porta részéről sem, mely
időközben kénytelen-kelletlen beletörődött a kánság elvesztésébe.
’ Besszarábia egy részén kívül a Duna torkolatvidékét vesztette el, az utóbbit Moldva javára.

183
 Az Oszmán Birodalom kiszolgáltatottsága, az európai hatalmaktól való politi­
kai függőségével párhuzamosan, gazdasági területen is fokozódott. A gazdasági­
lag fejlettebb országok számára a kapitulációk már hosszabb idő óta lehetővé
tették, hogy olcsó manufaktúra-áruikat akadály nélkül dobják piacra az Oszmán
Birodalomban. A krími háború után pedig az oszmán piacot az európai tömeg­
áruk szinte elárasztották. E kereskedelmi offenzíva élén Anglia állt, amelynek
termelése az ipari forradalom következtében a XVIII. század második fele óta
olyan mértékben kibővült, hogy kénytelen volt újabb és újabb felvevőpiacokat
szerezni. E célra az Oszmán Birodalom különösen alkalmasnak bizonyult. Hiány­
zó belső stabilitása, katonai gyengesége s nem utolsósorban külpolitikai függősége
következtében nem volt abban a helyzetben, hogy ellenálljon az angolok részéről
követelt kereskedelmi liberalizmusnak. Az 1838-ban Anglia és a Porta között
megkötött kapituláció az Oszmán Birodalmat teljesen kiszolgáltatta a brit ex­
portkereskedelem fölényének.
E szerződés legfontosabb pontjai előírták a brit kereskedelemnek az egész
oszmán állam területére vonatkozó akadálytalan tevékenységét, függetlenül az
áru fajtájától, és attól, hogy vételről, eladásról vagy szállításról van-e szó. Az
eddig alkalmazott oszmán belkereskedelmi monopóliumot, valamint az oszmán
helyi hatóságok részéről fennálló eddigi kötelező engedélyeztetést hatályon kívül
helyezték. Az Oszmán Birodalom által importált árukra csupán rendkívül ala­
csony vámot, illetve az áru értékének maximum 5%-os adóját vethették ki, amely
természetesen rendkívül csábítóan hatott az Oszmán Birodalomba irányuló ex­
portügyletekre. Mindez ugyanabban az időben történt, amikor valamennyi euró­
pai állam iparát és kézműiparát magas védővámokkal igyekezett megvédeni a
brit áruk tömegétől.
Az oszmán külkereskedelem területén még az áruk értékének 12%-os kiviteli
vámja sem tudta a fontos nyersanyagok, fő élelmezési cikkek, sőt stratégiai
fontosságú áruk oszmán területről való kiáramlását megakadályozni. Ez különö­
sen vonatkozott a nagy keresletnek örvendő gabonára, annál is inkább, mivel a
brit beviteli vámokat ezen árukra a 40-es években lényegesen leszállították.
Az 1838-as kapituláció intézkedéseinek érvényességét hamarosan más orszá­
gokra is kiterjesztették;10 így az oszmán gazdaság számára különösen kétes hatá­
suk volt. Az Oszmán Birodalom végérvényesen az ipari államok felvevőpiacává
s egyúttal nyersanyagforrásává degradálódott s félgyarmati helyzete ezáltal teljes
mértékben megpecsételődött.
Az Oszmán Birodalomba irányuló brit export két évtizeden belül, a XIX.
század 40-es éveinek végéig csaknem ötszörösére növekedett. Már a krími háború
előtt nagyobb volt az angol export volumene, mint Ausztriáé és Oroszországé
együttesen. Az oszmán piac olcsó brit árukkal történt elárasztása súlyos következ­

10 A következő években a szerződés érvényét csaknem valamennyi fontosabb európai államra

kiterjesztették.

184
ményekkel járt a saját termelésre. Az oszmán kézműipar áruinak jobb minősége
ellenére sem volt már versenyképes. Ennek következménye a kézműipari termelés
gyors hanyatlása volt. Ez különösen az egyébként is kisszámú manufaktúrákat
érintette, melyek szintén termelőtevékenységük megszüntetésére kényszerültek.
A jelentős anatóliai selyemárutermelés például, amely termékeinek nem jelenték­
telen részét Európába szállította, egy évszázadon belül eredeti volumenének egy
tizedére csökkent.
A valaha jelentős kereskedelmi vagyonok is elapadtak. A tőke megkezdte a
külföldre való kiáramlást. A zsidó és görög nagykereskedők már csupán a komp­
rádorok11 szerepére korlátozódtak, azaz az oszmán belső piac, valamint a külföldi
tőke közötti közvetítésre.

3. 1876-os alkotmány

A birodalomszerte jelentkező nyugtalanságok, különösen a keresztény népek

szeparatista törekvései egyre jobban veszélyeztették az Oszmán Birodalom integ­
ritását. Boszniában és Hercegovinában 1857-ben a muszlim agák (azaz földbirto­
kosok), akik birtokaikat általában illegálisan, a paraszti telkek rovására rabolták
össze - növekvő elnyomása ellen irányuló felkeléseket robbantottak ki a ráják,1
azaz a keresztény parasztok. Az ortodox egyházi fejedelmek kormányozta Monte­
negró, amelynek a Portától való függősége már csak földrajzi okokból is eleve
formális jellegű volt, az 50-es években sikeres felkelést hajtott végre, és területét
az oszmán hűbérúr rovására jelentősen kiterjesztette. Moldva és Havasalföld
rendjei 1859-ben közös fejedelmet választottak,2 és egyáltalán nem tartották
szükségesnek, hogy a Porta előzetes engedélyét kikérjék; e közös fejedelemválasz-
tás ténye gyakorlatilag egyenértékű volt a két román fejedelemség egyesülésével.
Abdülaziz, az új szultán (1861—1876) — Abdülmedzsid már 1861-ben meghalt -
számára nem maradt más választás, mint hogy 1864-ben ezt a fait accomplit
utólagosan jóváhagyja.
Libanonban, ahol sikerült a Portának uralmát az 1841-es egyiptomi intermez-

" A komprádor avagy komprádorburzsoázia kifejezést a gazdaság és társadalomtudomány a kínai

császársággal kapcsolatos kutatásból átvéve más nem európai kultúrtörök vonatkozásában is alkal­
mazzák. E kifejezések alatt a bennszülött burzsoáziának azon része értendő, mely minden kapcsolatát
feladta a belföldi termeléssel. A komprádorok pusztán arra korlátozódnak, hogy közvetítő szerepet
játsszanak a külföldi ipari és finánctőke, valamint a nyugati ipari hatalmaktól függő országok
felvevőpiaca között. A komprádorokat gyakran vádolják az idegen hatalmakkal való lepaktálással,
nemcsak gazdasági, hanem politikai vonatkozásban is.
1 Ebben az időben már csak a Porta nem muzulmán alattvalóit nevezték rdjdtnak, ellentétben
a korábbi időkkel, amikor valamennyi adóköteles a rája, a nem muzulmánok pedig a zimmí (védenc)
megjelölést viselték.
1 Alexander Cuza (1859-66) személyében.

185
zo után helyreállítania, a már hosszabb idő óta fennálló társadalmi és vallási
ellentétek 1858-1860-ban súlyos polgárháborúhoz vezettek a drúzok és a maroni­
ták3 között, ennek során a maroniták közül számosán életüket vesztették. Fran­
ciaország, mint a katolikusok védhatalma, csapatokat vetett be, de Anglia kíván­
ságára hamarosan vissza kellett vonnia azokat, mivel a britek - a franciákkal
keleten fennálló érdekellentétük alapján - a drúzok pártját fogták. Az európai
hatalmak kívánságára azután 1861-ben a libanoni problémát úgy oldották meg,
hogy a jórészt keresztények által lakott Libanon-hegységnek az autonóm szan­
dzsák státusát adták, ahová a Porta csupán keresztény kormányzót nevezhetett
ki.
1866-ban Kréta szigetén tört ki a felkelés, mert lakosságának görög része arra
törekedett, hogy egyesüljenek a már függetlenné vált Görögországgal. Az oszmá­
noknak csak 1869 elején sikerült a nagyhatalmak segítségével véget vetni a
felkelésnek. A sziget ugyan oszmán terület maradt, de különleges helyzetű vilájet
formájában, amelynek saját alkotmánya és legfőbb igazgatási szervként válasz­
tott főtanácsa volt.
A Balkánon sem szűnt meg a forrongás. A szerbek megnyugtatása céljából, akik
az oszmán garnizonokkal, az oszmán katonai és a szerb polgári közigazgatás
egyidejű fennállásával, a török és egyáltalán a muszlim lakosok országukban
való jelenlétével nem értettek egyet - a Porta 1867-ben valamennyi egységét
visszavonta. A muszlim lakosság elhagyta az országot és főként Boszniában
telepedett le. Ezzel egyidejűleg az akkor már önálló vagy autonóm balkáni
országok közös programban állapodtak meg, hogy érdekeiket ne csupán a Portá­
val, hanem az európai nagyhatalmakkal szemben is hatékonyan képviselhessék.
Ehhez az érdekközösséghez tartozott Görögország, Szerbia, Románia, Monte­
negró, valamint már egy bolgár forradalmi tanács is.
A nacionalizmustól fűtött bolgárok, akik a többi balkáni nép sikeres független­
ségi kísérleteit figyelemmel kísérték, most már nem elégedtek meg azzal, hogy fő
települési területüket 1864-ben sajátos tartománnyá, az ún. Dunai vilájetté szer­
vezték át. A Porta elképzelései szerint ennek az új közigazgatási egységnek minta­
tartományként kellett az általános tartományi közizgazgatási újjárendezés során
szerepelnie. A tervbe vett új tartományi szervezet a közigazgatás erősebb centrali­
zálását célozta, a francia tartományi rendszert követve. Ennek értelmében az
egyes vilájetek a jövőben - egy-egy francia département közigazgatási funkciójának
megfelelően - több szandzsákra oszlanak, amelyek a francia arrondissement-ok
funkcióját látják el. Az egyes vilájetek élére a válik kerültek a korábbi beglerbégek
helyett. A kisebb közigazgatási egységek, a szandzsákok élére az eddigi szandzsák­
bégek helyett m«ta^am/okat, azaz „önálló igazgatókat” neveztek ki. A korábbi
tanácskozó díván helyére mind vilájeti, mind szandzsák szinten a közigazgatási
tanácsok léptek, amelyekben muszlim méltóságokon kívül a nem muszlim vallás­

3 A maroniták sajátos rítussal bíró, Rómával egyesült keresztény felekezet.

186
 közösségek képviselői is helyet kaptak: a Dunai vilájet esetében konkrétan az
örmények, a görögkeletiek, valamint a zsidók. Ennek az volt a célja, hogy a nem
muszlimok, akik addig nem játszottak szerepet az oszmán közéletben, bizonyos
mértékben közreműködjenek. A központi hatalom elképzelései szerint saját, a
jövőben nyomtatott formában publikálandó direktíváit hatékonyabban hajtják
majd végre a közigazgatási reform révén. Az ily módon jobban működő közigaz­
gatási gépezet az adók könnyebb behajtásához is hozzájárul.
A Dunai vilájet megszervezése, mint említettük, nem tudta a többségében
bolgár nemzetiségű lakosságot lecsillapítani és az 1870-ben alapított külön bulgár
ortodox exarchátus sem, bár ez a konstantinápolyi pátriárkától gyakorlatilag
független volt. Miután Hercegovinában 1875-ben az adó kíméletlen felemelése
következtében a keresztény parasztok, akiket Montenegró buzgón támogatott,
fellázadtak, 1876 tavaszán Bulgáriában is kitört a felkelés.
Amikor azután még ugyanabban az évben Szerbia is hadat üzent az oszmánok­
nak, a konfliktus általános „balkáni válsággá”4 alakult. Bár a szerb csapatok az
oszmán haderőtől komoly vereséget szenvedtek, fennállt annak a veszélye, hogy
az európai hatalmak keresztény hitsorsosaik érdekében be fognak avatkozni.
Ezért a Porta 1876 végén preventív módon Konstantinápolyban összehívta a
legfontosabb európai hatalmak követeit, hogy megtanácskozzák a balkáni hely­
zetet.
Hogy a konferencia résztvevőinek jóindulatát biztosítsa, az új szultán,5 II.
Abdülhamid (1876-1909), akit később „véreskezű szultánnak” neveztek el és
gyakran (nem egészen helytállóan) bősz zsarnoknak tekintettek, röviddel a ta­
nácskozás kezdete előtt bejelentette a szultáni abszolutizmus megszüntetését és
a parlamentarizmus bevezetését. Ez alkalommal sem elsődlegesen belpolitikai
szükségszerűségből fakadt a reform, hanem a nemzetközi politikai konstelláció­
ból, ugyanúgy, mint annak idején, 1839-ben a Hatt-i Serifet az Egyiptommal
szemben elszenvedett vereség után, az 1856-os Hatt-i Hümájúnt pedig a krími
háború következményeként proklamálták.
Az új kormányzati rendszer alapjául szolgáló alkotmány (mesrútijet) kidolgozá­
sában Midhat pasa nagyvezír játszotta a főszerepet. Midhat, aki egy kádi fia volt,
tanulmányait medreszében végezte, ez után az oszmán központi államigazgatás­
ban dolgozott. Tevékenysége során beutazta Európát és jó francia nyelvtudásra
tett szert. Miután tartományi kormányzói tisztet töltött be, Abdülaziz szultán
idején rövid ideig betöltötte a nagyvezíri tisztet, s mint a reformokat pozitívan

4 Alkalmilag ezt a válságot is „keleti válságnak” nevezik, meglehetősen félrevezetőén, mivel a

történettudományban az utóbbi megjelölés annak a nemzetközi feszültségnek a megjelölésére szolgál,
melyet az európai nagyhatalmak között az egyiptomi Muhammed Alinak az Oszmán Birodalommal
való összetűzése váltott ki.
’ Miután Abdülazizt pazarlási mániája miatt 1876 májusában megfosztották a tróntól, arra
unokaöccsét, V. Murádot ültették. Az új szultán sem maradt azonban sokáig, mivel három hónap
múlva elmebetegsége miatt azt is lemondatták.

187
 támogató államférfi a tanzimátreformok végrehajtásában tűnt ki. Miután a
balkáni válság következtében 1876 májusában az isztambuli szofta-diákok Euró-
pa-ellenes zendülése a kormány bukásához vezetett, Midhat az új kormányban
tárcanélküli miniszteri rangot kapott. Ebben a minőségében fő feladata az alkot­
mány előmunkálatainak befejezése volt.
Az új alkotmánytörvény (kánún-u eszászí), amelyet Midhat pasa második
nagyvezírségének idején, 1876. december 23-án léptettek életbe, megismételte a
tanzimát által proklamált alapelveket. Ezen felül hangsúlyozta az Oszmán Biro­
dalom oszthatatlanságának elvét és államvallásként az iszlámot dekralálta.
Ugyanakkor azonban garantálta a nem muszlimok vallásszabadságát, akiket most
már politikailag egyenrangúnak tekintettek a muszlim lakossággal. A hivatalos
nyelv a jövőben is az oszmán-török maradt, a közhivatalokba azonban kereszté­
nyek és zsidók is bekerülhettek, ha jól ismerték a török nyelvet. Az 1876-os
alkotmánytörvény értelmében ezenkívül olyan törvényhozó szerv létrehozását
tervezték, amely lényegében a belga parlamenti rendszeren alapult. Két ház
felállítását tervezték: szenátust és képviselőházat. A szenátus tagjait a szultán
nevezte ki, a képviselőket választani kellett. Közvetlen választást azonban csak
a nagyvárosokban szándékoztak tartani; a birodalom egyéb területén a választó­
jogosultak helyi tanácsokat, ezek túlnyomórészt tisztviselőkből álltak, kellett
választani, és ezek a tanácsok jelölik ki a képviselőket. Valamennyi vallási közös­
ség képviselte volna magát a parlamentben. E tervezett parlamentáris rendszer
nem volt kiegyensúlyozott, mert a balkáni tartományok különösen erős képvise­
lettel rendelkeztek volna. A törvényhozást úgy szabályozták, hogy egyedül a
szultánnak van joga törvényjavaslatokat beterjeszteni: a képviselők csupán azzal
a joggal rendelkeztek, hogy szavazzanak a beterjesztésről. Ezenkívül a szultánnak
jogában állt a parlamentet bármikor feloszlatnia.
Az alkotmányt azonban az Oszmán Birodalmon belül nem fogadták egyetér­
téssel. Az elutasítók közé tartoztak az európaizáló reformok konzervatív ellenfelei,
akik a társadalom minden rétegében jelen voltak, elsősorban azonban az ulemák
körében, a polgári közigazgatásban, valamint a hadseregben. 1859-ben szélsősé­
ges konzervatív körök a hadseregen belül összeesküvést szőttek, amelyet azonban
hamar felfedeztek. A főkolomposokat a Boszporusz partján lévő Kuleli-laktanyá-
ban ítélték el, ezért az eseményt „a kuleli esemény” (Kuleli vakaszi) néven tartják
számon.
A fennálló rendszer haladó ellenzéke kisebb létszámú volt, mint a reform
konzervatív ellenfeleié. Hamarosan azonban olyan jelentőségre tett szert, amely
messze felülmúlta hívei számát. Első szervezetük az ún. „ifjúoszmánok” hala­
dó csoportja volt, amelyet - csupán hatfőnyi tagsággal - 1865-ben mint titkos
szervezetet hoztak létre. Az alapító tagok közé tartozott Námik Kemál, korának
kétségkívül legjelentősebb költője. Az „ifjúoszmánok” nézete szerint a tanzimát­
reformok nem céloztak alapvető strukturális változásokat, nem az oszmán társa­
dalom demokratizálódására törekedtek, hanem sokkal inkább a fennálló uralmi

188
viszonyok, különösen az abszolút szultáni hatalom biztosítására. A csoport föld­
alatti mozgalom formájában hamarosan kb. 250 főre nőtt, amikor 1867-ben
felfedezték. A vezető személyiségek - közöttük Námik Kemál - kénytelenek
voltak Párizsba emigrálni. A csoport itt különféle folyóiratokat adott ki forradal­
mi tartalommal, többek között az 1868 óta híressé vált Hürrijet nevű újságot. Az
otthonától távol, emigrációban élő ellenzék jelentősége természetesen korlátozott
volt. A belpolitikai helyzet bizonyos fokú enyhülése keretében az emigránsok
1870-ben visszatérhettek Konstantinápolyba, ahol közírói tevékenységükkel —
immár hónukban - további reformokra törekedtek. Az „ifjúoszmánok” törekvései
ennek ellenére sem értek el széles körű hatást, mivel társadalmi alapjuk ehhez
hiányzott. Az okos taktikát folytató II. Abdülhamid szultán, aki kezdettől az
abszolút uralomhoz való visszatérést tervezte, arra használta fel Midhat pasa
tűnőben lévő népszerűségét, hogy a nagyvezírt a parlament megalapítása után
hamarosan leváltsa.

4. A berlini kongresszus és Abdülhamid egyeduralkodása

Az alkotmány beiktatásakor, mint már említettük, a balkáni tartományokban

igen súlyos zavargások voltak. Ilyen körülmények között ismét az európai hatal­
mak ragadták magukhoz a kezdeményezést, és 1877 tavaszán - az ún. „londoni
jegyzőkönyvben” - megfogalmazták a konstantinápolyi követi konferencia során
kidolgozott alapelveket a balkáni válság megoldására. Orosz nyomásra, a Szerbi­
ával vívott háború már az előző évben véget ért; a londoni jegyzőkönyvet aláíró
hatalmak most már felszólították a Portát, hogy Montenegróval is kössön békét.
A bolgárok települési területén két autonóm vilájetet kellett létrehozni Szófia,
illetve Tarnovo székhellyel, és mind a kettőben egy-egy szabadon választott
tartományi gyűlést kellett létesíteni. Kormányzóik csak olyan keresztények lehet­
tek, akik kinevezésével, illetve leváltásukkal az európai nagyhatalmak egyet­
értettek. A vezető közigazgatási tisztviselőknek a helyileg legnagyobb létszámú
vallásközösség tagjai közül kellett kikerülniük. A csendőrség és a milícia összetéte­
lét is a felekezeti képviseleti aránynak kellett meghatároznia. A nagyhatalmak
fenntartották maguknak a bulgáriai reformok végrehajtásának felügyeletét. Az
Oszmán Birodalmon belül autonóm tartományi szintre kellett emelni Boszniát
és Hercegovinát is.
Ilyen nyílt beavatkozási kísérletek következményeként a Porta megtagadta a
jegyzőkönyv elfogadását. Ezért 1877 áprilisában Oroszország hadat üzent az
Oszmán Birodalomnak. A cári udvart nemcsak a pánszlávizmus akkor megerősö­
dött ideológiája vezérelte, Szentpétervár döntésében nagy szerepet játszott az a
régi törekvés is, hogy a balkáni államokban a lehetőséghez képest minél nagyobb
befolyásra tegyen szert. Az oszmán hadsereg nem tudott ellenállni az oroszoknak:

189
 1877 júniusában súlyos vereséget szenvedett a Sipka-szorosnál.1 Egy félévvel
később Drinápoly is az ellenség kezére került, amelynek időközben egészen San
Stefanóig2 sikerült előnyomulniuk. Az oszmán államvezetés kényszerhelyzetbe
került, és hogy mentse a fővárost, 1878 márciusában San Stefanóban olyan ka­
tasztrofális békeszerződés megkötésére kényszerült, amelynek révén csaknem
összes európai birtokát elvesztette volna.
A cári udvar azonban nem számolt a többi európai nagyhatalom ellenállásá­
val. Anglia gazdasági érdekeit féltette és egyben tartott az oroszok közel-keleti
befolyásának túlzott megerősödésétől. Nagy-Britannia mellett az Osztrák-Ma­
gyar Monarchia volt Szentpétervár fő ellenlábasa. Bécs meg akarta akadályozni,
hogy Oroszország megnövekedett balkáni befolyása veszélyeztesse az érdekeit és
azt, hogy a balkánszlávok közös államot hozhassanak létre. A konfliktus annyira
kiéleződött, hogy háborúval fenyegetett. A bonyolult helyzet megoldásához jelen­
tős mértékben hozzájárult Bismarck német birodalmi kancellár. A megoldástól
a „becsületes alkusz”, amint Bismarck tekintettel közvetítő szerepére saját magát
nevezte, a fenyegető nagy európai háború elhárítását remélte, amely a Német
Birodalom számára kiszámíthatatlan következményekkel járhatott volna. A kan­
cellár azonban gondolt arra, hogy ne küszöbölje ki a nagyhatalmak közötti
valamennyi ellentétet, nehogy azzal vádolhassák majd, hogy németellenes össze­
esküvést inspirált. Az újonnan alapított Német Birodalom szempontjából nem a
terjeszkedést tartotta abban az időben a helyes útnak, hanem a birodalom akkori
területének megőrzését. Bismarck ösztönzésére a konfliktusban résztvevő hatal­
mak részére kongresszust hívtak össze Berlinben. Ennek keretében sikerült olyan
kompromisszumot kidolgozniuk, amely helyreállította az európai egyensúlyt. Az
1878. július 13-án kötött berlini béke értelmében Románia, Szerbia és Monteneg­
ró kivált az oszmán állam keretéből; a bolgár fejedelemséggé átváltoztatott
Dunai vilájet - uralkodója I. Ferdinánd fejedelem, a szász-coburgi dinasztia tagja
- a Portával szemben adóköteles maradt. A bolgárok délkeleti települési területe
Kelet-Rumélia néven külön statútummal ellátott vilajetté vált, itt a váli (kor­
mányzó) tisztségét csak keresztény tölthette be. Azt is előírták, hogy a Kelet-
Anatóliában élő örmények autonómiát kapjanak. Mivel azonban a számba
jöhető keleti tartományok az európai hatalmak ellenőrzésétől távol estek, ezt az
autonómiát sohasem valósították meg. Batum, Karsz és Ardahán Oroszország
birtokába került, Thesszália és Epirusz déli részének egyes területeit a már
független görög királysághoz csatolták. Boszniát és Hercegovinát a Novipazári
szandzsákkal3 együtt az Osztrák-Magyar Monarchia okkupálta, habár azok
formálisan az Oszmán Birodalom alkotórészei maradtak. A Ciprus feletti uralmat
a Porta — az egyébként mértéktartó angol kongresszusi politika viszonzásaként —,

' A Balkán-hegységben, Tarnovótól délnyugatra.

2 A mai Yejilköy, mely mellett egyébként az isztambuli légikikötő fekszik.
3 Szerbia déli részén.

190
már egy hónappal korábban átengedte Nagy-Britanniának, amely a szigetre az
Indiába vezető tengeri út biztosítására szolgáló támaszpont gyanánt támasztott
igényt. A berlini kongresszus a karlócai és a kücsük kainardzsai béke után, a
harmadik nagy lépést jelentette az Oszmán Birodalom hatalmának teljes elveszté­
séhez vezető hosszú úton: Európában a valaha oly hatalmas birodalmat most már
megvetően csupán „a boszporuszi beteg ember” néven emlegették.
II. Abdülhamid arra használta fel a balkáni válságot és az azzal kapcsolatos
zűrzavarokat, hogy az abszolút szultáni hatalmat ismét visszaállítsa: 1878 febru­
árjában, Drinápoly orosz kézre kerülése után, rövid úton bizonytalan időre
feloszlatta a parlamentet. De hogy ne provokálja túlságosan a nyugat-európai
hatalmakat, papíron meghagyta a birodalom alkotmányos monarchia státusát,
gyakorlatilag azonban három évtizeden keresztül egyeduralkodóként határozta
meg a politikát, mégpedig kemény terror alkalmazásával. Ezt a kort a török
történetírás röviden zulum, azaz zsarnokság néven jelöli. A szultán, gyanakodó
természetének megfelelően, minden politikailag gyanúsnak tűnő személyt megfi­
gyeltetett. Minden nyomdaterméket szigorú cenzúrának vetettek alá. Mindez
azonban nem okozott jelentős ellenállást: ebben az időben az Oszmán Biroda­
lomban tevékenykedő haladó politikusok száma igen csekély volt. így nem megle­
pő, hogy az „ifjúoszmánok” mozgalma is ekkor ért véget: számos követőjét, vagy
börtönbe vetették, vagy száműzték,4 mások pedig megalkudtak az új helyzettel
és különféle pozíciókat vállaltak a közéletben.
Ennek ellenére sem beszélhetünk Abdülhamid egyeduralmáról úgy, mint fékte­
len zsarnokságról. A szultán ugyanis gondoskodott róla, hogy mindazok a refor­
mok, amelyek az állam általa tekintett érdekeinek megfeleltek, hatékonyan meg­
valósuljanak. Az 1876-os alkotmány határozatai is érvényben maradtak, minde­
nesetre a parlamentáris kormányzati forma kivételével. A közművelődés területén
sok reformot hajtottak végre, európai mintára fő- és szakiskolákat létesítettek,
mellettük azonban a medreszéket is meghagyta aszultán. Nemcsak azért, mert
a modern oktatási intézmények kapacitása még nem volt elegendő, hanem világ­
nézeti okokból is: Abdülhamid, aki al-Afgáni (1839-1897), kora nagy muszlim
reformátorának hatása alatt állt, pániszlám célokat követett. Ezek a célok röviden
a következők voltak: az iszlám racionalista alapelvei kerüljenek előtérbe, a vallást
a modern természettudomány nézeteivel hozzák összhangba, hogy ezáltal az
európai országokkal szemben fennálló gazdasági és társadalmi elmaradottság
megszűnjön, és így a magas fejlettségű keresztény európai államokkal szemben
megfelelő módon léphessenek fel. A szultán egyidejűleg az „oszmanizmus” ideoló­
giáját is propagálta, ennek az volt a célja, hogy a birodalom egyes népeinek
nacionalizmusával szemben minden oszmán állampolgár egybetartozási érzését
növelje.
A végrehajtó hatalomtól eddig túlságosan függő igazságügy önállóságot ka­

4 Námik Kcmált is ez a sors érte.

191
 pott: a magánjogi ügyeket kivonták a vallási jogszolgáltatás hatásköréből, a világi
törvényszékek hatáskörébe utalták, és az igazságügyi minisztériumnak rendelték
alá. Jogi normaként a Medzselle,5 a hanafitajogi iskola szövegeiből összeállított
polgári törvénykönyv szolgált.
A gyakorlatilag csaknem teljesen függetlenül kormányzott Egyiptom, amely­
nek kormányzója Iszmáil, az 1849-ben elhunyt Muhammed Ali unokája6 -
1867-ben a kedive (alkirály) címet is megkapta, egyidejűleg jogot nyert arra, hogy
más államokkal szerződéseket kössön. 1873 óta az alkirálynak még arra is volt
felhatalmazása, hogy külföldi kölcsönöket vehessen fel. Az európai tőke így
megkezdhette a Nílus menti országba való behatolást, nem utolsósorban az
ország jelentős gyapottermelése miatt, amely nemcsak a nyersanyagexport szem­
pontjából volt jelentős, hanem fontos kiindulási bázist biztosított Egyiptom to­
vábbi gazdasági fejlődéséhez és felvevőképes belső piac kialakulásához is.
E fejlődéssel párhuzamosan azonban bekövetkezett az egyiptomi állam nagy
mértékű eladósodása, amelyhez hozzájárult a kedivék hallatlan pazarlása is, akik
- a gazdasági-társadalmi modernizálás ellenére - valóságos régi vágású keleti
kényurakként viselkedtek. A drága reformok - főként a közoktatás, a közlekedés,
ezenbelül különösen a hajózás — is sok pénzt nyeltek el. Az államkincstárban
jelentkező hiányt a kedive nem tudta pótolni, pedig 1875-ben, a birtokában lévő
Szuezi-csatorna Társaság részvényeit - a csatornát 1869-ben tízesztendős építési
idő után adták át rendeltetésének - áron alul eladta Angliának. Ez a tranzakció
biztosította a britek számára az indiai gyarmatbirodalom felé vezető fontos vízi
út feletti gazdasági uralmat. A francia finánctőke ugyan több részvény birtoká­
ban volt, mint Anglia, ezek azonban elszórtan, magánkézben voltak.
A részvények eladása és az adók megemelése ellenére az egyiptomi állam
kénytelen volt a fizetésképtelenséget bejelenteni. Az európai hitelezők érdekeik
védelme céljából 1876-ban nemzetközi adósságigazgatási intézményt hoztak lét­
re, a Caisse de la dette publique-et, amely átvette az ellenőrzést az egyiptomi
pénzügyek felett. 1878-ban a nagyhatalmak kívánságának megfelelően olyan
kormány került kinevezésre, amelyben a gazdaságpolitikailag jelentős tárcákat
külföldiek látták el: pénzügyminiszter az angol Wilson lett, míg a közmunkák
minisztere a francia de Bligniére. Nem sokkal később a pazarló alkirály, Iszmáil
sorsa is megpecsételődött: pénzügyi és gazdaságpolitikai tehetetlensége miatt az
oszmán szultán az európai hatalmak kérésének eleget téve leváltotta.
A francia és a brit imperializmusnak világszerte folyó gyarmatosítási versenye
során Franciaország 1881-ben megszállta az addig oszmán hűbéruralom alatt
álló Tunéziát, azzal az ürüggyel, hogy egy nomád beduin törzs az algériai

5 Teljes címén Medzselle-ji ahkám-i adlíje; 1869 és 1876 között állították össze.
6 Kinek utódja I. Abbász (1849-54) volt; ezt Muhammed Száid (1854—63), ezt pedig Iszmáil
követte, akit Abdülhamid szultán 1879-ben menesztett.

192
 határokat megsértette. A franciák ugyan a bejt7 névleges uralkodóként meghagy­
ták tisztében, az ország közigazgatását azonban saját kezükbe vették.
Anglia arra használta ki Franciaország e cselekedetét és az Egyiptomban az
európai pénzügyi ellenőrzés ellen irányuló nacionalista tevékenységet (ez 1881-
ben Ahmed Urábi ezredes vezetése alatt felkelésben robbant ki), hogy az egyipto­
mi nemzeti mozgalmat fegyveres erővel verje le és az országot 1882-ben megszáll­
ja. A britek az indirect rule-nak, a közvetett kormányzás elveinek megfelelően
meghagyták a kedivének8 a trónját. Az I. világháború kitöréséig az Oszmán
Porta főhatóságát sem szüntették meg formailag. Gyakorlatilag azonban a tényle­
ges hatalom Egyiptomban ettől kezdve két évtizeden át Nagy-Britannia kezében
volt.
A berlini kongresszus sem hozott nyugalmat a Balkánnak. A bonyolult helyzet
és a sovinizmussá fajuló nacionalizmus következtében különféle keresztény népek
kerültek itt konfliktusba egymással. Kelet-Rumélia autonóm tartomány többsé­
gében bolgár lakossága a bolgár fejedelemséggel való egyesülésről ábrándozott.
A fejedelemség formálisan a Porta hűbérese, gyakorlatilag azonban Oroszország
csatlósa volt. Mivel Kelet-Ruméliában politikai zavargásokra került sor, 1885-
ben bolgár csapatok megszállták. Ez az okkupáció azonban éles ellentétben állt
a berlini kongresszus határozataival. Oroszország válaszként visszarendelte tiszt­
jeit, akik a bolgár haderő kiépítésében döntő szerepet játszottak. Az orosz cári
udvar egyébként is elégedetlen volt a fejedelemség politikai vonalvezetésével:
Bulgária ugyanis bizonyos idő óta élénk gazdasági kapcsolatokat tartott fenn az
Osztrák-Magyar Monarchiával; ráadásul a Bécsből Konstantinápolyba vezető
vasútvonal építése során sem az oroszokkal működtek együtt, hanem 1883-ban
az osztrák-magyar versenytárs ajánlatát fogadták el. A bolgár-orosz nézeteltérés
kedvezett Szerbiának, így 1885-ben megtámadta Bulgáriát, hogy Vidint meghó­
dítsa. A szerb csapatok azonban súlyos vereséget szenvedtek. A Porta, látva
Bulgária megerősödését, átértékelte a helyzetet, és a bolgár hűbéres fejedelemmel,
Battenberg Sándorral megállapodott, hogy fejedelmi pozíciója mellett perszonál-
unióban átveszi a kelet-ruméliai váli hivatalát is. így sikerült két legyet ütni egy
csapásra, a bolgárok de facto elnyerték az áhított egyesülést, anélkül azonban,
hogy a Berlini Kongresszus határozatait de jure megsértették volna.
Kréta görög lakossága úgy érezte, hogy a Berlini Kongresszus határozataival
kijátszották őket. Ezért most már nem elégedtek meg a tartományi alkotmánnyal,
a keresztény többség előnyben részesítésével, valamint a keresztény váli kinevezé­
sének ígéretével. Következetesen törekedtek a görög királysággal való egyesülés­
re. 1888-ban Krétán a görög lakosság körében általános felkelés tört ki, és ez
hamarosan polgárháborúvá fajult a Krétán élő görögök és törökök között. A Por­
ta megkísérelt taktikázni, keresztény, majd muszlim kormányzót nevezett ki, de

’ A dejek helyére Tuniszban ugyanis 1640-ben a bejek léptek.

8 Taufik pasa (1879-92), Iszmáil fia és utódja.

193
 ez csak tovább szította az elégedetlenséget mindkét oldalon. A muszlimok 1897-
ben számos keresztényt lemészároltak. Ekkor avatkozott be Görögország is, de
csapatai súlyos vereséget szenvedtek. Az oszmánok e győzelmüket nagymérték­
ben német katonai tanácsadójuknak, Goltz pasának köszönhetik. A Porta azon­
ban győzelmét nem tudta kihasználni, az európai hatalmak miatt, amelyeknek
akkor már teljes mértékben ki volt szolgáltatva. A Görögországgal fennálló
határokat alig változtatták meg. Kréta ugyan formailag továbbra is az Oszmán
Birodalom autonómiával rendelkező vilájetje maradt, de a Portát ennek ellenére
újabb csalódás érte: a nagyhatalmak görög királyi házból származó herceget
neveztek ki főbiztosi minőségben a szultán által kinevezendő helytartó helyett.9
Ráadásul az oszmán csapatokat is vissza kellett a szigetről vonnia, így Kréta
hatalompolitikai szempontból gyakorlatilag egyesült Görögországgal, s ezáltal az
Oszmán Birodalom számára elveszett. A birodalom ez időbeli gyengeségére
jellemző, hogy még egy győztes háború sem tudta megakadályozni hatalmának
és területének csökkenését.
További forrongó gócot képezett a Balkánon Macedónia. Ez a különféle
nemzetiségek által lakott terület, amelynek termőföldje többnyire török nagybir­
tokosok kezén volt, lett okozója a Szerbia, Bulgária és Görögország közötti
viszálynak. Sovinizmus, valamint politikai és gazdasági érdekek keveredtek eb­
ben a viszályban. A belpolitikailag ingatag Macedóniában fegyveres bandák
alakultak, és ezek a lakosság élete és tulajdona szempontjából nagy veszélyt
jelentettek. A Porta kemény kézzel próbált úrrá lenni a helyzeten. Főként az
albánokból álló csendőrségre támaszkodva igyekezett rendet teremteni, nem sok
sikerrel. Az Osztrák-Magyar Monarchia és Oroszország is megkísérelte 1903-ban
a mürzstegi10 „punktáció” keretében megoldani a problémát, de tekintettel a
bonyolult helyzetre, nem értek el eredményt.
A XIX. század utolsó évtizedében az örményeket, akik korábban egyetértés­
ben éltek a muszlim lakossággal, szintén magával ragadta a nacionalizmus. Az
örmények azért háborogtak, mert a berlini döntés szerint a Portának kötelessége
lett volna különleges státusukat elismerni, de ezt nem tette meg. Az Oszmán
Birodalomban élő örmények követeléseit, nemzeti mozgalmukat egyébként egy
forradalmi bizottság vezette, s azok a honfitársaik is támogatták keletről, akiknek
a területe már korábban Oroszország birtokába jutott.11 A cári birodalom öröm­
mel üdvözölte a helyzet ilyen alakulását, mert ezáltal saját befolyásának kiterjesz­
tésével számolhatott. A szultán - az európai hatalmak tudta nélkül - súlyos
megtorlással válaszolt az örmények mozgolódására; különösen a felzaklatott és

9 György herceget, György görög király másodszülött fiát.

10 Mürzsteg osztrák kastély Graztól északra. Az ügy fontosságára való tekintettel I. Ferenc József
és II. Miklós cár személyesen vettek részt a tanácskozásokon.
" Kelet-Örmény ország jó része az 1826-28-as orosz-perzsa háború eredményeként került Orosz­
ország birtokába.

194
fokozódóan keresztényellenes kurdok önkényének számos örmény esett áldozatul.
1895-ben az örményeknek Konstantinápolyban végrehajtott tüntetése során ösz-
szeütközésre került sor a rendőrséggel, a rendőrök habozás nélkül tüzet nyitottak
a tüntetőkre, a felajzott török ellentüntetők pedig számos örményt lemészároltak.
A szultán, hogy a fejlemények miatt nyugtalankodó nyugat-európai hatalmakat
megnyugtassa, kísérletet tett az örmény területen közigazgatási reformok végre­
hajtására. Mivel az örmények zavargásai ennek ellenére sem szűntek meg, a Porta
a helyzetet gyorsan kihasználta arra, hogy az amúgy is kényszerből hozott
reformtervet elvesse, örmény terroristák 1896-ban rajtaütöttek az isztambuli
Oszmán Bankon, 1905-ben pedig eredménytelen merényletet kíséreltek meg a
szultán ellen. Ezek az események vezettek Abdülhamid szörnyű reakciójához.
Még súlyosabban esik a latba, hogy az örmény terrorizmus az örmények és a
muszlim lakosság közötti szakadékot (elsősorban a kurdok részéről) még jobban
elmélyítette és a birodalomban élő muszlimoknál heves örményellenes érzéseket
ébresztett. Az örmény terroristák tevékenysége kétségkívül nagymértékben hoz­
zájárult az örmények sorsának későbbi végzetes alakulásához.

5. Az államcsőd

Egyeduralkodásának kezdetén II. Abdülhamid megkísérelte szanálni a már

hosszú ideje fennálló pénzügyi válságot. E válság, amely a XVI. század második
felében vette kezdetét, a XIX. század 70-es éveire teljesen elmélyült. Az állandó
pénzhiány hagyományos okai tovább hatottak, és a helyzet egyre súlyosabbá vált,
különösen a hatalom birtokosainak a rájuk bízott pénzzel történő pazarló bánás­
módja miatt. Abdülaziz szultán például elődjéhez, Abdülmedzsidhez hasonlóan,
olyan mértékben pazarolta az állam pénzét, hogy ezért 1876-ban államcsíny
áldozata lett. A pazarláson kívül a hadseregben végrehajtott modernizálási kísér­
letek, és a különféle, szinte állandó jellegű háborúskodások is súlyosan érintették
az oszmán államkincstárt. A pénzügyi nehézségeket fedezetlen kötelezvényekkel
(káime) történő manipuláció segítségével próbálták megoldani, amelyen 1839 óta
a fővárosban papírpénzként vettek részt a pénzforgalomban. Ez a pénzügyi
megoldás szintén hozzájárult az állami pénzügyek romlásához. A Porta által
felvett külföldi kölcsönöket - melyeket Angliától, illetve Franciaországtól 1854
óta kapott - nem a pénzügyek szanálására fordították, hanem értelmetlenül
elpazarolták. E kölcsönök nemcsak fokozták az oszmánoknak az ipari hatalmak­
tól való függését, hanem tovább mélyítették a pénzügyi nehézségeket. A XIX.
század 70-es éveinek első felében az oszmán pénzügyigazgatás az állam összbevé­
telének kereken 80%-át fordította a külföldi kölcsönök törlesztésére és kamataik
fizetésére. Ráadásul az oszmán állam nem rendelkezett költségvetéssel, amelynek
segítségével bevételeit és kiadásait egyensúlyba hozhatta volna.
Ilyen feltételek között az oszmán Porta számára nem maradt más választás:

195
 1875 októberében be kellett jelentenie az állam fizetőképtelenségét.1 A pénzügyi
válság megoldására azonban csak 1881-ben sikerült kielégítő eljárást találni az
egyiptomi államadósságok szabályozásának mintájára. Angol-francia pénzügyi
körök vezetésével nemzetközi oszmán államadósság-igazgatást hoztak létre,
„Dette Publique Ottomane” néven (Düjún-u Umúmíje). Ennek javára a Porta,
tartozásainak konvertálása fejében, lemondott a legfontosabb bevételi forrásairól
(okirati illetékek, az alkoholra, valamint a selyemre kivetett adó, a halászati adó,
a só- és a dohánymonopólium jövedelme). Ezt a tényt az 1881. december 20-án
hozott ún. muharrem-dekrétumban rögzítették. Bár ezzel inég nem sikerült
letörleszteni az adósságokat, de lehetőség nyílt az oszmán pénzügy messzemenő
szanálására. Ezért nagy árat kellett fizetnie. A muharrem-dekrétummal csak
fokozódott az európai tőkének az Oszmán Birodalomba való behatolása. További
külföldi kölcsönök és adókedvezmények révén az egész gazdasági élet területén
a birodalomnak az európai finánctőkétől való függősége gyakorlatilag korlátlan­
ná vált.2 Ezt a kérdést azonban nem lehet egyértelműen negatívan megítélni és
értékelni. Az európai tőkének ugyanis az oszmán gazdasági élet modernizálásá­
ban igen nagy szerepe volt. Segítségével kezdődhetett meg a természeti kincsek
kiaknázása is. A mezőgazdaság fejlesztése érdekében is lépéseket tettek; e célból
1888-ban agrárbankot (Zítmí Bankaszi) alapítottak. Az infrastruktúra megjaví­
tása érdekében a már folyamatban lévő útépítés és villamosítás mellett jelentős
mértékben fellendítették a vasútépítést is.
A szultán, aki személy szerint is szimpatizált a Német Birodalommal, koncesszi­
ót biztosított a Deutsche Bank részére a bagdadi vasút egyes szakaszainak meg­
építésére; az utolsó szakaszt azonban csak 1940-ben sikerült befejezni. A németek
számára nemcsak a vasútépítés mutatkozott jövedelmező üzletnek. Elképzelésük
szerint a bagdadi vasútnak hozzá kellett járulnia az Oszmán Birodalom anatóliai
és arab területeinek további gazdasági feltárásához, ezáltal egyben a német
tőkekivitel meggyorsításához is. A Német Birodalom az iraki olajért való verseny­
futásban kedvező kiinduló pontot akart szerezni magának. A gazdasági behatolás
politikája a Német Birodalom és az antant között fennálló fokozódó ellentétek
miatt ezenkívül stratégiai célokat is magában rejtett.
Az Oszmán Birodalomnak az Oroszországgal szemben 1877-1878-ban elszen­
vedett veresége az esseni Krupp-cégnek lehetőséget nyújtott arra, hogy kezébe
vegye az oszmán hadsereg újonnan történő felszerelését. Ez idő tájt sikerült az
oszmán fegyverkezési piacot német katonai tanácsadók, közöttük a porosz Goltz
pasa, közreműködésével, a német iparnak meghódítania. Az oszmán hadseregnek

1 Vö. Johann Manzenreiter: Dér Staatsbankrott des Osmanischen Reiches (1875/76), Materialia
Turcica, 1 (1975), 90-104.
2 Vö. Alexander Schölch: Wirtschaftliche Durchdringung und politische Kontrolié durch die euro-
páischen Machte im Osmanischen Reich (Konstantinopel, Kairó, Tunis), Geschichte und Gesell-
schaft. Zeitschrif't fúr Historische Sozialwissenschaft, 1 (1975), 404—446.

196
 a német nehézipar érdekének megfelelő erőltetett felszerelése, továbbá a tenger­
szorosok megerősítése, amely elsősorban Oroszország és Nagy-Britannia katonai
és gazdasági érdekeivel állt szemben, s végezetül az oszmán haditengerészet
modernizálása nagymértékben hozzájárult a nagyhatalmak és a kisebb balkáni
országok erőltetett fegyverkezéséhez, ami pedig fontos szerepet játszott a balkáni
háborúk, a veszélyes Liman-válság és nem utolsósorban az első világháború
kirobbanása szempontjából.
A gazdasági behatolás természetesen főként az európai hatalmak érdekeit
szolgálta, és nem vette figyelembe az Oszmán Birodalom belső szükségleteit.
Ennek következménye lett az oszmán gazdaság egyenlőtlen fejlődése. Ettől füg­
getlenül nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy e gazdasági behatolás hozzájá­
rult ahhoz, hogy az Oszmán Birodalomban megkezdődhetett a tőkés termelési
viszonyok kialakulása és a fokozatos — bár még a mai napig sem lezárt — átmenet
a feudális rendből a modern ipari társadalomba.
Az angol és a francia tőke terjeszkedése az oszmán államcsőd óta különösen az
arab területeket érintette. Ezeket azonban nem lehetett az Oszmán Birodalomtól
elvenni és gyarmatok avagy félgyarmatok formájában a saját birodalomhoz
csatolni; ebben a konkuráló nagyhatalmak, Nagy-Britannia és Franciaország
érdekei is akadályozták egymást. A brit és francia imperializmus ezért a pénétra-
tion pacifique, a békés behatolás eszközéhez nyúlt. így míg a brit érdekeltség
főként Irakra, valamint a Perzsa-öböl térségére koncentrálódott, addig Francia­
ország a szíriai-libanoni térség iránt érdeklődött. Amellett azonban, hogy a
gyarmatosító nagyhatalmak újabb nyersanyagforrásokat kerestek és elárasztották
a piacokat az európai tömegipar olcsó áruival, nagy súlyt helyeztek saját kultúrá­
juk terjesztésére. Számos angol, valamint francia iskolát létesítettek a Közel-Kele­
ten. így nem csodálkozhatunk, ha az ottani felsőbb rétegek kulturális vonatkozás­
ban egyre inkább a befolyást gyakorló nagyhatalom felé orientálódtak, és a
sajátos arab öntudat csak tétovázva alakult ki.

197
X. Az ifjútörökök

1. Az iQútörök-mozgalom kezdetei

Az „ifjúoszmánok” csoportjának a XIX. század 70-es éveiben történt szétzúzá­

sa után csaknem kél évtizednek kellett eltelnie, amíg az ellenzék újjászerveződhe­
tett II. Abdülhamid szultán önkényuralma ellen. Egymástól függetlenül, de
nagyjából ugyanabban az időben, amikor a liberális emigránsok Párizsban La
Jeune Turquie („Az ifjú Törökország”) néven francia nyelvű újságot alapítottak
- nevét később az Oszmán Birodalomban lévő egész megújulási mozgalom
átvette a honi ellenzék is újabb akciókba kezdett. Az üldöztetés és a szigorú
ítéletek - számos kivégzés, valamint internálás - 1897 júniusában már nem sok
hatást értek el. A terrorintézkedések amúgy sem érintették az európai orientáció­
jú haladó írók azon csoportját, amely az 1891-ben alapított Szervet-i Fünún („A
tudományok tára”), felvilágosító irodalmi folyóirat köré csoportosultak. E folyói­
rat igen nagy befolyással volt az oszmán szellemi életre.
1889-ben a katonaorvosi akadémia hallgatói „Egység és Haladás” (Itihád ve
Terakki) néven - később jelentős befolyásra szert tevő - titkos szervezetet hoztak
létre. Hamarosan csatlakoztak hozzájuk az európai jellegű főiskolák hallgatói,
katonatisztek, tisztviselők és értelmiségiek is. E konspiráló csoport további fejlődé­
se azonban 1895-ben átmenetileg megszakadt az örmény tüntetők és a rendőrség
közötti már említett véres összetűzés következményeként: Abdülhamid ugyanis
megragadta az alkalmat, hogy a haladó török ellenzékre is csapást mérjen. Az
összeesküvés vezetői és tagjai közül sokan ezért kénytelenek voltak a szultán
ügynökeinek üldözése elől ismét külföldre menekülni, ez alkalommal Párizson
kívül Genfbe és Londonba is. Itt az emigrációban a különféle csoportok elsősor­
ban publicisztikai tevékenységet folytattak. írásaik esetenként illegálisan bekerül­
tek az Oszmán Birodalomba. A különböző csoportok célkitűzéseiket és politikai
módszereiket tekintve nem voltak egységesek; közös alapot számukra csak az
jelentett, hogy mindannyian az 1876-os alkotmány hatályba helyezésére töreked­
tek.
A különféle emigrációs csoportok 1902-ben Párizsban kongresszust tartottak.
Ennek célja valamennyi ellenzéki erő tartós együttműködésének elősegítése lett
volna, éppen ezért kudarcra volt ítélve. Két frakció alakult ki: a „nacionalistáké”

198
 és a „liberálisoké”. Utóbbiak Szabáheddín' herceg vezetése alatt az alkotmányos
monarchiát akarták visszaállítani, törekedtek a nemzeti kisebbségekkel való
együttműködésre, az oszmán állam decentralizálására és föderálizálására, és
készek voltak e cél érdekében külföldi segítséget is igénybe venni. A nacionalisták
vezetője Ahmed Riza2 volt. Ők Szabáheddín herceg liberális föderalista oszmaniz-
musával a török nacionalizmust helyezték szembe, és a külföld minden beavatko­
zását elutasították. Ahmed Riza lángoló nacionalizmusa a honi fiatal török
értelmiség körében sokkal nagyobb visszhangra talált, mint Szabáheddín hívei­
nek toleráns liberalizmusa. A nacionalista gondolatok terjesztésében Ahmed Riza
újságja, a Mesveret („Tanácskozás”) játszott különösen jelentős szerepet. A lapot
az európai diplomáciai képviseletek postaszolgálata révén csempészték be az
Oszmán Birodalomba. A követségek és a konzulátusok ugyanis a XVIII. század
kapitulációinak keretében fokozatosan elnyerték azt a jogot, hogy oszmán állam­
területen saját postahivatalokat tartsanak fenn.
Az Oszmán Birodalom fontosabb városaiban is létrejöttek ellenzéki csoportok,
amelyekben elsősorban fiatalabb tisztek és értelmiségiek tevékenykedtek. Az
ellenzéki mozgalom Oroszország Japántól elszenvedett 1905-ös veresége után
lendült fel, hiszen akkor nem pusztán a cári birodalom helyzete rendült meg
jelentős mértékben a Balkánon, hanem egyidejűleg az európai hatalmak verhetet-
lenségének mítosza is megszűnt létezni. Az 1905-ös oroszországi forradalom, az
azt követő alkotmány bevezetése a cári birodalomban és egy évvel később Perzsi­
ában, az ellenzéket megerősítette harcában II. Abdülhamid autokráciájával
szemben.
Az ifjútörök-mozgalom főként a Balkánra koncentrálódott, központja Szaloni-
ki volt. Az ott állomásozó török tisztek főként a macedónkérdés megoldása
kapcsán kritizálták az oszmán kormányzat tehetetlenségét. 1906 óta már itt is
működött az „Egység és Haladás” bizottsága, természetesen még mindig illegáli­
san. Az ifjútörök-mozgalom különféle irányzatai, politikai hatékonyságuk meg­
erősítése céljából, 1907-ben Párizsban minimális akcióprogramban egyeztek
meg: harc az alkotmányos monarchiáért. Mivel az ideológiai különbségeket nem
sikerült kiküszöbölni, ezért azokat egyszerűen figyelmen kívül hagyták. Abdülha­
mid zsarnoki egyeduralmát most már komoly veszély fenyegette, annál is inkább,
mivel a honi ifjútörökök időközben felvették a kapcsolatot a párizsi emigránsok­
kal, és 1908-ban megkezdték politikai programjukat nyíltan propagálni. A szul­
tán nem maradt adósuk: kivégzésekkel és elbocsátásokkal felelt.

' Szabáheddín herceg Abdülmcdzsid szultán lányának, Szeniha szultánnak volt a fia.
‘ Ahmed Riza, brusszai tanügyi igazgató az 1889-es párizsi világkiállítás meglátogatása után nem
tért vissza hazájába.

199
2. Az ifjútörökök hatalomra jutása

Angliát és Oroszországot nyugtalanította a szultánra gyakorolt növekvő német

befolyás, ezért a Macedóniában uralkodó állandó nyugtalanságot arra használ­
ták fel, hogy ismételten beavatkozzanak az ottani helyzetbe. A Macedóniával
kapcsolatos angol-orosz ellenőrzés megállapodásának a hírére kitört az ott állo­
másozó török csapatok között a zendülés, és ez hamarosan a drinápolyi helyőrség­
re is átterjedt. Közben az ifjútörök-bizottság Szalonikiben a főváros ellen irányuló
támadással fenyegetett. Abdülhamid kénytelen volt engedni: 1908. július 23-án
az 1876-os alkotmányt ismét hatályba helyezte.
Az 1908-as évnek ezek a belpolitikai megrázkódtatásai lehetőséget adtak az
Oszmán Birodalom különböző ellenfeleinek arra, hogy saját érdekeiket helyezzék
előtérbe. Kréta önhatalmúlag kinyilvánította Görögországhoz történő csatlako­
zását. Bulgária — az 1878-as berlini kongresszus óta autonóm fejedelemség —
Oroszországnak, valamint az Osztrák-Magyar Monarchiának a támogatásával
önálló királysággá nyilvánította magát I. Ferdinándnak, az eddigi fejedelemnek
az uralkodásával, aki most már a cári címet vette fel. Az új államalakulatba
Kelet-Ruméliát is beolvasztották.1
A bolgár függetlenség kikiáltásával egyidejűleg az Osztrák-Magyar Monar­
chia a Német Birodalom egyetértésével annektálta Boszniát és Hercegovinát,
amelyek a Berlini Kongresszus óta ugyan megszállás alatt álltak, de jure azonban
az Oszmán Birodalomhoz tartoztak. A Monarchia e lépése egyrészt az oszmán
állam ellen irányult: Bécs ugyanis féltette balkáni érdekeltségeit, amelyeket az
ifjútörökök tevékenysége által ismét megerősödő Oszmán Birodalom fenyegethe­
tett. Az annektálás másrészt Szerbia elleni lépés is volt, nemcsak azért, mert az
Osztrák-Magyar Monarchia számára veszélyes balkáni szláv egyesülési törekvé­
sek vezető ereje volt, hanem vámpolitikai ellentétek2 is fennálltak a két ország
között.
Az Oszmán Birodalom közvéleménye hatalmas felháborodással reagált Bosz­
nia és Hercegovina annektálására. Bojkottálni kezdték a Monarchiából származó
importot, olyan eredményesen, hogy Bécs kénytelen volt elismerni, túlságosan
elvetette a sulykot. Az oszmán közvélemény megnyugtatása céljából az Osztrák-
Magyar Monarchia készségesnek mutatkozott, hogy lépéseket tesz a kapituláci­
óknak a megszüntetésére, amelyek érvénytelenítése érdekében a Porta a XIX.
század 60-as éveinek végétől kezdve már félénk kísérleteket tett. Bécs ezenkívül

' Az ügy fontosságára való tekintettel VII. Edward király és II. Miklós cár személyesen találkoz­
tak a reváli (ma Tallinn) „entrevue” keretében, 1908. június 9-10-én.
2 Mindenekelőtt az Osztrák-Magyar Monarchia által 1906-ban életbe léptetett embargó játszott
különös szerepet, mely a szerb sertésexportot érintette. E gazdaságpolitikai ellentétek ezért a „sertés­
háború” néven kerültek bele a történetírásba.

200
visszaadta az Oszmán Birodalomnak Novipazár szandzsákját, Bosznia és Herce­
govina elvesztéséért pedig több mint 50 millió koronát fizetett „vételár” gyanánt.
Az oszmán közvélemény ekkor azzal kezdte vádolni az ifjútörököket, hogy a
hatalomra jutásuk óta eltelt néhány hónap alatt a birodalom több területi
veszteséget szenvedett el, mint 1908 nyaráig Abdülhamíd egész uralkodása alatt.
A szultánnak így lehetősége nyílt arra, hogy az őt támogató konzervatív körök
és lojális csapatok segítségével 1909 márciusában a hatalmat ismét magához
ragadja. Macedóniából az „Egység és Haladás” bizottságát továbbra is támogató
csapatok Mahmúd Sevket pasa parancsnoksága alatt válaszként Konstantiná-
polyba vonultak, őrizetbe vették Abdülhamidot, és öccsét, Resádot ültették V.
Mehmed (1909-1918) néven a trónra.
Az alkotmányt formailag ismét hatályba helyezték, a tényleges hatalom azon­
ban az ifjútörökök, pontosabban a nacionalistáknak számító „Egység és Haladás”
bizottságának kezében volt. Az ifjú török-mozgalom liberális szárnyának ettől
kezdve nem sok szava volt. Az „Egység és Haladás” bizottságának tagjai nem
vállaltak tisztségeket a kormányban, a hadseregre gyakorolt befolyásuk révén
azonban biztosították maguknak a kormány3 abszolút hűségét. A szultán hatás­
körét olyan mértékben szűkítették le, hogy szinte csak a reprezentálás maradt
meg feladatának. A nagyvezír kinevezése elvileg - természetesen az ifjútörökök
elképzeléseit figyelembe véve - még a hatáskörébe tartozott, a szakminiszterek
kinevezése azonban egyedül a nagyvezírtől függött.
Az 1909 tavaszán végrehajtott puccs nemcsak a szultáni önkény megszünteté­
sére irányult. A többségükben németbarát ifjútörök hatalmasságok arra is töre­
kedtek - természetesen hiába —, hogy az oszmán gazdasági életet a külföldi tőke
nyomásától megszabadítsák és az elviselhetetlenné vált kapitulációkat megszün­
tessék.
Mélyreható reformokat azonban nem tudtak végrehajtani; ebben a nehéz
külpolitikai helyzet is akadályozta őket. A gazdasági-társadalmi viszonyokat
alig-alig sikerült megváltoztatni; az államszervezetet nem tudták újjászervezni:
a birodalmat továbbra is a ton^zmáZtörvények, valamint az alkotmány alapján
kormányozták.
Abdülhamíd pániszlám elképzeléseivel szemben az ifjútörökök kifejezetten
laicista magatartást tanúsítottak, azonban e téren sem sikerült tartós eredménye­
ket elérniük. Csupán a kemalista érának sikerült a későbbi Törökországot világi
állammá változtatnia. Az oszmán állam jövője szempontjából végzetes volt, hogy
az ifjútörökök nacionalista ideológiájuknak megfelelően arra törekedtek, hogy
Szabáheddin herceg liberális oszmanizmusát és föderalizmusát saját, a soviniz­
musba torkoló nacionalizmusukkal helyettesítsék be, és hogy a birodalmat eről­
tetve és erőszakkal eltörökösítsék. Az ifjútörökök nacionalizmusa nem tűrt az

3 A kormányt egyébként az oszmán „ancien régime” egyik személyisége, Hilmí Húszéin pasa
alakította meg.

201
Oszmán Birodalmon belül nem török nemzetiséget. A nem törököket másodren­
dű állampolgárok gyanánt kezelték, s mivel az oszmán állam centralisztikus
kormányzását tűzték ki célul, eleve nem biztosítottak jogot a nem török nemzeti­
ségek részére a politikai szervezkedéshez. Az olyan sok népből álló állam számára,
mint az Oszmán Birodalom, természetesen végzetes következményekkel járt ez
a merev törökösítési politika. Az ifjútörökök így nemcsak a keresztényeket, hanem
a nem török muszlimokat is ellenségükké tették, különösen az arab lakosságot.
Az arabok ugyan Abdülhamid bukását eleinte örömmel fogadták, de a militáns
eltörökösödési politika eredményeként hamarosan hátat fordítottak az ifjútörö­
köknek. Felháborodásukat az is növelte, hogy az arab tisztviselőket eltávolították
az állami szolgálatból, és arabul nem tudó törököket tettek helyükre. Az ifjútörö­
kök az arab nyelv ellen irányuló nyelvpolitikájukkal, amely az arab tartomá­
nyokban is előírta a töröknek mint hivatalos nyelvnek a bevezetését, rendkívül
sok ellenséget szereztek, hiszen sok arab számára ezáltal lehetetlenné vált a
hatóságokkal való érintkezés.
1910—1911-ben fellázadtak az albánok. Keresztények és muszlimok együttesen
vettek részt a felkelésben nemzeti követeléseik teljesítését remélve. Itt jegyzendő
meg, hogy már az 1878-as berlini kongresszus után létrejött az albánok jogait
védő liga, amely a nagy albán lakosságú északi területeknek Montenegróhoz
történő csatolását akarta ismét revideálni. Az ifjútörökök csak nagy nehézségek
árán tudták a felkelést leküzdeni.

3. A tripoliszi háború és a Balkán-háborúk

Az Oszmán Birodalmat továbbra is szorongatták a nagyhatalmak imperialista

politikájukkal. Olaszország a gyarmati terjeszkedés során semmit sem tudott
szerezni magának, ezért Tripolisznak,az észak-afrikai oszmán tartománynak
megszervezésével akart helyzetén javítani. Az olasz kormány számára kedvező
időpontban, 191 1-ben tört ki az ún. második1 marokkói válság. Ennek révén
Franciaország, Nagy-Britannia és a Német Birodalom figyelme elterelődött az
Oszmán Birodalomról. Tripolisz 1911-ben történt megszállására az ifjútörökök
ugyan hadüzenettel válaszoltak, az oszmán hadsereg azonban az olaszokkal
szemben - az oszmán törzsterülettől levő nagy távolság és a számszerűleg cseké­
lyebb észak-afrikai oszmán helyőrségek révén - egyszerűen nem tudta felvenni
a versenyt. A Dardanellák és a szír partok előtt oldalbiztosításként végrehajtott
olasz tengeri hadművelet és az Anatólia délnyugati partja előtt fekvő Dodekané-
szosz szigetcsoport megszállása megszakította az oszmán utánpótlást. Már 1911
novemberében deklarálta Olaszország Tripolitániának és Kirenaikának az elfog-

' Mindkét marokkói válság a Franciaország és a Német Birodalom közötti, az észak-afrikai ország
birtokáért folytatott ellentétek során ütötte fél a fejét. Az első marokkói válság 1905-ben zajlott le.

202
 lalását. A Porta kénytelen volt e területi veszteséget a Lausanne melletti Ouchy-
ban, 1912 októberében kötött békeszerződésben elismerni, a két tartomány Olasz­
ország számára történő átengedését azonban elpalástolták, ezt az autonómia
biztosításaként deklarálták. Ezzel a 400 esztendős oszmán uralom Észak-Afriká-
ban gyakorlatilag véget ért, hiszen Egyiptom is csak formálisan volt már része
az Oszmán Birodalomnak. Az ouchyi békeszerződésben a Dodekanészosz vissza­
adását garantálták, de sohasem hajtották végre.
Az 1911 novemberében elszenvedett területi veszteségek az oszmán közvéle­
ményből heves ellenérzéseket váltottak ki az ifjútörökökkel szemben, ez egyben
a nacionalisták túlságosan is rövidlátó eltörökösítő politikájának elutasításában
is tükröződött. Mellesleg itt kell megjegyeznünk, hogy bizonyos idő óta az ifjútö­
rök nevet csak a megújulási mozgalom radikálisan nacionalista szárnya viselte.
Röviddel az Észak-Afrikában elszenvedett kudarc után liberális párt alakult,
a „Szabadság és Egységpárt” (Hürrijet ve Itiláf Firkaszi) néven, mintegy az
„Egység és Haladás” bizottságának ellenpólusaként. Az új párt a parlamenti
választások során jelentős győzelmet aratott, és katonai körök is támogatták. 1912
tavaszán liberális nézetű tisztek megalakították az ún. „felszabadító tisztek”
(halászkár zábitán) csoportját, s az ifjútörökök kormányát 1912 júliusában lemon­
dásra kényszerítették. Ekkor a liberálisok alakítottak kormányt, akikre parlamen­
táris-demokratikus elképzeléseik és angol—francia orientációjuk miatt e hatalmak
jó szemmel néztek. A török liberális demokraták decentralizáló elképzelései
különösen kedvezőnek tűntek nekik, mert a Földközi-tenger keleti térségében
elfoglalt pozíciójuk megerősödését remélték.
Ami a balkáni államokat illeti, ezek eddig élénk ellentétben álltak egymással,
ennek ellenére 1912 szeptemberében elhatározták, hogy az Oszmán Birodalom­
mal szemben közösen fogják érdekeiket érvényre juttatni. így Szerbia, Bulgária,
Görögország és Montenegró megalakította az ún. Balkán-szövetséget, az orosz
diplomácia erőteljes támogatásával. Az oroszok e szervezettől a Balkánon előretö­
rő német és osztrák-magyar befolyás visszaszorítását remélték. A balkáni államok
azonban hamarosan szakítottak az orosz elképzelésekkel, és 1912 októberében
megtámadták a tripoliszi háborúban meggyengült Oszmán Birodalmat. Ezen
első Balkán-háború során az oszmán hadsereg egyik vereségét a másik után
szenvedte el.
A kritikus helyzetet az antidemokratikus nézeteket valló ifjútörökök - közöttük
számos Németországban kiképzett katonatiszt - 1913 januárjában kihasználták,
hogy államcsínyt hajthassanak végre. A vezető szerepet egy vezérkari tiszt, Enver
bej és egy távírász-tisztviselő, Tálát bej játszotta. Mindkettőjüknek tekintélyi
elven alapuló vezetési elképzeléseik voltak és rendkívüli módon szimpatizáltak
Németországgal. Különösen az ott uralkodó tekintélyuralmi, antidemokratikus
politikai rendszertől, valamint a német hadügytől voltak elragadtatva. A Német
Birodalom az ifjútörökökkel nyíltan szinpatizált, hiszen keleti politikája szem­
pontjából az oszmán állam ismételt megerősödése elengedhetetlennek bizonyult.

203
 Az antanthatalmak közel-keleti ambícióival szemben ugyanis csak erős, területi­
leg intakt Oszmán Birodalom vehette fel a versenyt, és csak így biztosíthatta a
németek számára a nyersanyagforrásokhoz történő hozzájutást, elsősorban az
arab térségben.
Az ifjútörök vezetők, Enver és Tálát nem léptek be a kormányba, amelyet a
kipróbált ifjútörök tábornok, Mahmúd Sevket pasa alakított meg. A hatalom új
birtokosai ismét hatályon kívül helyezték az alkotmányt és kísérletet tettek arra,
hogy az oszmán állam véderejét a Balkán-szövetség ellen mozgósítsák, ami azon­
ban nem járt sikerrel. A Londonban 1913 májusa végén kötött békeszerződés az
Oszmán Birodalom csaknem valamennyi európai területét a győztes Balkán-szö­
vetség államainak ítélte oda. A Porta csak Konstantinápoly, valamint a tenger­
szorosok közvetlen nyugati hátországát, az Enosz—Midia2 vonalig tarthatta meg.
Kréta most már hivatalosan és végérvényesen Görögország részévé vált. ,
Mahmúd Sevket pasa 1913 júniusában történt meggyilkolását (ezt feltehetően
a megbukott liberális ellenzék szervezte meg) az ifjútörökök arra használták fel,
hogy diktatúrájukat még jobban elmélyítsék. A hatalmat egy triumvirátus vette
át. A németbarát Enver és Tálát mellé még egy vezérkari tiszt, Dzsemál bej
csatlakozott; aki azonban inkább az antanthatalmakhoz húzott. A triumvirátus
diktatúrája nem tűrt ellenzéket: ennek tagjait vagy elűzték az országból, vagy
elnyomták.
A triumvirátus kiterjedt európai jellegű reformok végrehajtását határozta el,
de a hamarosan kitörő első világháború következtében már nem tudták végrehaj­
tani. Elsősorban a pénzügyeket szándékoztak újjászervezni, ezen belül az adóbér­
leti intézmény utolsó maradványait, melyek lehetetlenné tettek minden korszerű
költségvetési politikát, megszüntetni. A vámügyeket francia és brit tanácsadók
közreműködésével szintén újjászervezték. A medreszéket becsukták, helyettük
számos európai jellegű iskolát alapítottak, különösen sok népiskolát. Az isztambu­
li egyetemet is újjászervezték. A családi és polgári ügyekben illetékes vallásjogi
törvényszékeknek az igazságügyi minisztérium hatáskörébe történő áthelyezésére
már csak az első világháború során, 1917-ben került sor. Egyidejűleg lépéseket
tettek a családjogi ügyekben eddig alkalmazott vallási jog helyett a polgári
magánjog bevezetésére. Tervbe vették a korszerű municipális és tartományi
közigazgatás létrehozását is, ez azonban csak később, a köztársaság idején való­
sulhatott meg.
Az ifjútörökök a nők helyzetének javítása érdekében első lépésként megszüntet­
ték a többnejűséget. Nyilvános leányiskolákat nyitottak; eddig a lányok csak
magánoktatásban részesülhettek otthonukban. Lassacskán, bár eleinte csupán
kismértékben, kialakult a női munkavállalás is: a tipikus női hivatások, mint

2 Törökül Enez, ill. Midjc (Midye); előbbi az Égéi-, utóbbi pedig a Fekete-tenger partján fekszik.
A Boszporuszból e vonalig terjedő terület kb. csak a felét tette ki annak, mellyel a Török Köztársaság
ma Európában rendelkezik.

204
ápolónő, tanítónő mellett egyre több nő dolgozott orvosnőként, illetve irodai
alkalmazottként.
Az ifjútörököket reformjaikban lényegében csak a fiatalabb tisztek és értelmisé­
giek támogatták. Mivel a társadalom túlnyomó része a reformok ellen volt, ezért
kénytelenek voltak már a terrorba torkoló diktatúrát alkalmazni. Semmilyen
kritikát nem tűrtek az „Egység és Haladás” bizottságát, a politikai vezetést,
valamint a triumvirátus által alkalmazott egyes intézkedéseket illetően. Ennek
ellenére egyoldalú ideológiai ellenőrzés nem állt fenn. Általános társadalmi prob­
lémák vonatkozásában lehetséges volt a vita, kivételt képezett a most már nyíltan
soviniszta, elsősorban Zija Gökalp által koncipiált pántörök ideológia, amely
valamennyi nemzetiség eltörökítését tűzte ki céljául. E nacionalista ideológia
elterjesztésére 1912-ben szervezetet hoztak létre Türk Odzsagi („Török Tűzhely”)
néven. Ennek célja a szervezet megfogalmazásában: a „nemzeti nevelés” támoga­
tása, a törökség — amely az iszlám népei közül a legelőkelőbb — tudományos,
társadalmi és gazdasági színvonalának emelése, és a török faj és nyelv megjavítá­
sáért vívott harc volt. A bizottság feladta az oszmanizmusnak az állam életét
addig alátámasztó ideológiáját, ez lélektanilag érthető, mert az ifjútörökök a
nemzetiségek elszakadási törekvéseiért elsősorban az oszmanizmus elvét tették
felelőssé, s ezért helyettesítették be saját kérlelhetetlen és radikális nacionalizmu­
sukkal. Ilyen módon azonban természetesen továbbra sem sikerült a nem török
nemzetiségeket megnyerni, illetve azokat integrálni. A pántörök ideológiának
további célja valamennyi török nép egyesítése3 lett volna. Ez a törekvés tekintettel
az Orosz Birodalomban élő törökökre, a cári és az Oszmán Birodalom közötti
viszonyt csak még jobban elmérgesítette.
Az ifjútörökök centralista és nemzetiségellenes magatartása ellenére az arabok
kezdetben nem folytattak szeparatista politikát. Nemzeti érdekeiket regionális
szinten szándékoztak érvényre juttatni: elképzeléseik szerint az egyes vilájetek
vezetésében és igazgatásában a nemzetiségi viszonyoknak erősebben kellett volna
érvényre jutniuk. Ezeknek az elképzeléseknek a megvalósítására 1913-ban Kairó­
ban arab decentralista pártot alapítottak al-Lámarkazíja néven, és „összarab
kongresszust” is hívtak össze Párizsban.
Az Arab-félszigeten az oszmánok kezében ez időre már csak a Hedzsász ma­
radt; a félsziget belsejét már nem tudták hatékonyan ellenőrizni, mert a szaúdi
emírek, akiket korábban, 1818-ban Ibráhim pasa visszaszorított, 1902-ben vissza­
tértek Rijádba és a törökökkel szimpatizáló sammar4 törzsszövetséget elűzték.
A vahhábita államnak ismételt megalakításával itt is megszűnt az oszmán befo­
lyás. 1904 és 1911 között Jemen is - amelyet 1869-ben Hedzsászban állomásozó

’ A pántörök ideológia továbbfejlesztése volt az akkori Magyarországon is szerepet játszó turaniz-

mus, mely valamennyi „ázsiai” népnek, beleértve a magyarokat és a japánokat is, egyesítésére
törekedett.
4 A sammarok a várost 1884-ben foglalták el.

205
 oszmán csapatok elfoglaltak5-, elszakadt az oszmánoktól. Nagy-Britannia Jemen
déli részét, Adennel egyetemben már 1839-ben megszállta. Kuvait 1901-ben
szintén brit ellenőrzés alá került, így arab területekből már csak Irak, Nagyszíria
(azaz Szíria, Libanon és Palesztina) és az előbb már említett Hedzsász maradt
oszmán kézen.
A balkáni népek között uralkodó ellentéteket az Oszmán Birodalom ellen
vívott első Balkán-háború csak átmenetileg csendesítette le. Rövid ideig tartó
egyetértésük Macedónia továbbra is megoldatlan problémáján hamarosan szét-
bomlott. A bolgár politikai vezetés nagybolgár birodalom létrehozásáról álmodo­
zott, ennek természetesen Macedónia is szerves részét képezte volna. A bolgárok
számolhattak az Osztrák-Magyar Monarchia támogatásával, amely mint emlí­
tettük, szerbellenes politikát folytatott, mert féltette a Balkánon megszerzett
befolyását, különösen Bosznia és Hercegovina státusát illetően. A Monarchia
egyidejűleg törekedett a Balkán-szövetség feloszlatására is, amelynek vezető ereje
Szerbia volt. Elképzeléseik szerint ezáltal a brit-francia entente cordiale is, amely
a Balkán-szövetséget saját előretolt bástyájának tekintette, meggyengült volna.
Szerbia és Görögország, amelyek szintén maguknak igényelték Macedóniát,
kategorikusan elutasították a bolgár elképzeléseket. Románia csatlakozott a két
államhoz, mert meg akarta szerezni Dobrudzsa déli részét, amely az 1878-as
berlini béke értelmében bolgár kézre került. A bolgárellenes koalícióba belépett
végül az Oszmán Birodalom is, mert az ifjútörök hatalmasságok a londoni béke
katasztrofális feltételeinek felülvizsgálatát remélték. Bulgáriát ily módon teljesen
izolálták, már az Osztrák-Magyar Monarchiára sem számíthatott, mert az
megelégedett a Balkán-szövetség széthullásával. A magára maradt Bulgária a
második Balkán-háborúban, amely 1913. június végétől július végéig tartott, az
ellenfelek fölényének nem tudott ellenállni. Az oszmán csapatok Enver parancs­
noksága alatt Drinápolyt is visszafoglalták. A bolgár nagyhatalmi elképzelések
egyszer s mindenkorra kudarcot vallottak. A békeszerződésben az ifjútörököknek
sikerült az Oszmán Birodalom európai határait nyugat felé a Marica-vonalig
kiterjeszteniük, ez a mai napig a Török Köztársaság nyugati határát képezi.
Macedónia Szalonikivel - a török megújulási mozgalom kiindulópontjával -
együtt, azonkívül Novipazár szandzsákja, Albánia és az Egei-szigetek örökre
elvesztek az Oszmán Birodalom számára.
A három év során gyors egymásutánban folytatott háborúk: a tripoliszi hábo­
rú, valamint az első és második Balkán-háború az oszmán államkincstárra olyan
súlyos terhet zúdítottak, hogy az kénytelen volt újabb külföldi kölcsönöket felven­
ni. Azért, hogy a francia tőkétől való függőségen valamit lazítson, a triumvirátus
két németbarát tagja, Enver és Tálát Berlintől kért segítséget. A segítségre igen
nagy szükség volt, mert a balkáni államok és az antant a Balkán-háborúk után
további oszmán területek birtokbavételére törekedtek. A Német Birodalom 1913-

5 A Jemen feletti első oszmán uralom már 1630-ban véget ért.

206
bán katonai missziót küldött az oszmán fővárosba Ottó Limán von Sanders
altábornagy vezetése alatt. A jó képességű porosz tábornok hamarosan a kons­
tantinápolyi 1. hadtest parancsnoka lett. Ellenőrzése alatt álltak a tengerszorosok
is, ami erős orosz rosszallást váltott ki, mert a cári udvar attól tartott, hogy az
általa orosz befolyási területnek tekintett tengerszorosok német kézre kerülhet­
nek. A két antanthatalom is ellenséges cselekedetnek tekintette Limán misszióját:
Franciaország gazdasági, politikai és kulturális befolyását féltette a szíriai-libano-
ni térségben, míg a britek a Szuezi-csatornánál kiépített pozíciójukat és Egyip­
tomra gyakorolt befolyásukat féltették.
Ehhez még hozzájárult a francia és a német hadiipar versenye az oszmán
felvevő piacért, elsősorban a Boszporusz megerősítését illetően. így érthető, hogy
az antanthatalmak ellenállása Limán tevékenységével kapcsolatosan szabálysze­
rű konfliktussá, az ún. Liman-válsággá fejlődött. Az antanthatalmak tiltakozásá­
ra Konstantinápoly kénytelen volt engedni. S mivel a triumvirátus francia gazda­
sági segélyt nyert el, ezért úgy döntött, hogy Franciaországtól rendelnek hadi­
anyagot és az oszmán flottát brit segítséggel szerveztetik újjá, nem utolsósorban
a brit hadi tengerészet hírnevére való tekintettel.
A heveny háborús veszély következtében a Német Birodalomnak is engednie
kellett, s a válság elhárítása érdekében kompromisszumot kötött. Ennek értelmé­
ben Limán von Sanderset oszmán tábornaggyá léptették elő s az oszmán hadsereg
főfelügyelőjévé nevezték ki, de ugyanakkor a tengerszorosok feletti parancsnoksá­
got elvesztette. A Dardanellák megerősítése helyett a bolgár határon lévő erőd­
rendszer kiépítése került előtérbe, habár parti tarackokat az esseni Krupp-cégnél
rendeltek. A bagdadi vasút építésével kapcsolatban 1914 februárjában, röviddel
az első világháború kitörése előtt, még megállapodás jött létre a Német Birodalom
és Nagy-Britannia között.

207
XI. Az Oszmán Birodalom bukása

1. Az Oszmán Birodalom az első világháborúban

Az első világháború kitörése 1 után a németeknek már nem kellett tekintettel

lenniük Oroszország közel-keleti biztonságigényére. így a Német Birodalom
1914. augusztus 2-án az Oszmán Birodalommal titkos szövetséget köthetett. Az
ifjútörök vezetők régóta vágytak erre, mert szükségét érezték annak, hogy egy
nagyhatalomra támaszkodhassanak, hiszen így bármely irányból fenyegető eset­
leges katonai támadás veszélye esetén országuk nem állt egyedül. A triumvirátus
harmadik tagja, Dzsemál, a reformokat támogató pénzügyminiszterrel, Dzsávid
bejjel együtt az antanttal való szövetségre lépést javasolta, mert meg voltak
győződve annak fölényéről. A vezető ifjútörökök többsége - mind a triumvirátu­
son belül, mind pedig azon kívül - különösen az 1914januárjában hadügyminisz­
terré előléptetett Enver, aki akkor már a pasa címet is elnyerte, a Német Biroda­
lommal akart együttműködni. Ennek oka nemcsak a Németországgal szemben
fennálló hagyományos szimpátiájuk volt, hanem úgy vélték, hogy az Oszmán
Birodalmat a nyomasztó brit és francia gazdasági hegemóniától így lehet megsza­
badítani. Az előbb említett 1914. augusztus 2-i titkos megállapodásban Németor­
szág az Oszmán Birodalom részére katonai védelmet ígért arra az esetre, ha
támadás érné. Ennek fejében a német katonai misszió döntő befolyásra tett szert
az oszmán hadsereg vezetésében. A fennálló „fegyveres semlegesség”-nek az
ifjútörök vezetés elképzelése szerint pusztán addig kellett volna kitartania, amíg
véget nem ér a hadügy újjászervezése. Egy esetleges későbbi időpontban kitörő
háborúnak azonban nem voltak elvileg ellenére, tekintettel az oszmán közvéle­
ményben egyre növekvő irredenta hangulatra. Most már nemcsak arra töreked­
tek, hogy az első Balkán-háborúban elvesztett területeket visszanyerjék, hanem
a tengerszorosokat fenyegető orosz veszélyt is egyszer s mindenkorra meg akarták
szüntetni és természetesen meg akarták szerezni a Kaukázusnak, Krímnek, vala­
mint Turkesztánnak többségében török népek által lakott területeit. Enver még
azzal a tökéletesen irreális gondolattal is játszott, hogy az Oszmán Birodalom
határait - Iránon keresztül - egészen Indiáig kiterjessze. Az ifjútörökök agresszív

1 Az Osztrák-Magyar Monarchia 1914. július 28-án üzent hadat Szerbiának, melyet a Német
Birodalom Oroszországnak szóló hadüzenete követett 1914. július 31-én.

208
 turanista elképzelései természetesen szemben álltak mind az orosz, mind a brit
érdekekkel.
Az Oszmán Birodalom „fegyveres semlegessége” azonban hamarabb véget ért,
mint ahogy azt az ifjútörökök tervezték. Németország 1914. augusztus elején
háborúba keveredett Franciaországgal és Nagy-Britanniával, így megkísérelte,
hogy újabb szövetségesekre tegyen szert. A német kormány ezért a háborúba való
belépésre ösztönözte az ifjútörököket. Az ösztönző erő az volt, hogy a Német
Birodalom megígérte az oszmánok számára már régóta hátrányos kapitulációk
megszüntetését, az Égei-szigeteknek az Oszmán Birodalom keretébe történő
visszatérését, keleten Oroszország rovására történő határmódosításokat, valamint
a Bulgáriával és a Romániával fennálló határok felülvizsgálatát is.
Az ifjútörökök tudatában voltak annak, hogy a háborúba való belépés ez
időben, amikor a saját haderő kiépítése még csak kezdeti állapotban van, aligha
hozhat az Oszmán Birodalom számára előnyöket; az antant győzelme esetén
fennáll annak a veszélye is, hogy felosztják az Oszmán Birodalmat, a központi
hatalmak2 győzelme esetén viszont erősen fenyegetett a Német Birodalomtól való
politikai és gazdasági függőség veszélye. Ezért érthető, hogy a kialakult helyzet­
ben az ifjútörök vezetők kétségbeesett kísérletet tettek arra, hogy a németekkel
való tárgyalásokkal egy időben a cári birodalommal is kapcsolatokat teremtse­
nek. Abban bíztak, hogy manipulációjuk révén az Oszmán Birodalmat átmeneti­
leg visszatarthatják a háborúba történő belépéstől.
Az ifjútörök vezetők taktikázásának két német hadihajó - a Goeben és a
Breslau - megjelenése vetett véget. A hadihajókat egy francia-brit flottaegység
üldözte, és ezért augusztus 10-én oszmán vizeken kértek és kaptak menedéket.
E lépéssel az ifjútörökök megsértették a semlegesség kritériumát, ráadásul a
német hadihajók védelembe vételével együtt járt a tengerszorosoknak az antant-
hatalmak elől történő elzárása is. Ez azt jelentette egyben, hogy Oroszországot
elvágták szövetségeseitől és ezáltal megszakadt az orosz haderő utánpótlása.
A német hadihajók megjelenése a Dardanellákban megváltoztatta az erőviszo­
nyokat a Fekete-tenger térségében. A kialakult helyzeten nem változtatott az
sem, hogy az oszmán kormány névlegesen megvásárolta és átváltoztatta a hajók
nevét.3 Az Oszmán Birodalom ugyanis eddig nem rendelkezett modern hadiha­
jókkal, ezért az orosz flotta az ideig nagy fölényben volt. A Goeben és a Breslau
révén a Fekete-tengeren az erőviszonyok kiegyenlítődtek.

2 A „központi hatalmak” a vezető szerepet játszó Német Birodalmon kívül az Osztrák-Magyar

Monarchiából, valamint később Bulgáriából és az Oszmán Birodalomból tevődtek össze. Ezen
államok magukat nevezték el „központi hatalmaknak”, ezzel utalva az antant „bekerítési politikájá­
ra”.
5 A jövőben Szultán Szelím Javuz („Szigorú” Szelim szultán), ill. Midilli (Mitilíni) volt a nevük;
ez utóbbi elnevezés, az 1913-ban Görögország birtokába jutott égéi sziget neve, híven tükrözi az
iljútörök irredentizmust.

209
 Az antant mindenesetre megkísérelte visszatéríteni az ifjútörököket a semleges­
séghez, de ennek fejében nem ígért sem kielégítő területi engedményeket, sem
pedig a kapitulációk hatálytalanítását. Ezért az antanthatalmak halogató takti­
kájára válaszolva az oszmán kormány 1914. szeptember 7-én bejelentette a
kapitulációk egyoldalú megszüntetését, és az angol tengerészeti misszió tevékeny­
ségének a felfüggesztését, az oszmán flottát pedig a német Souchon tengernagy
parancsnoksága alá helyezte. Az oszmán „fegyveres semlegesség” ezzel végérvé­
nyesen megszűnt. A német—oszmán flotta, a német hadvezetés érdekeinek megfe­
lelően, hamarosan hozzákezdett különböző orosz fekete-tengeri kikötők elleni
támadások végrehajtásához. így lépett be az Oszmán Birodalom az első világhá­
borúba: mert a nyugati hatalmak egy percet sem késlekedtek, azonnal hadat
üzentek. Nagy-Britannia kihasználta a hadiállapotot, hogy a már brit megszállás
és igazgatás alatt álló Ciprust annektálja, Egyiptom ezzel egyidejűleg kivált az
oszmán állam kereteiből és brit protektorátus alá került.
A hadicselekmények részletes taglalására e könyvben nem térhetünk ki. Annyit
azonban szeretnénk megjegyezni, hogy az oszmán haderő helyzete stratégiai
szempontból rendkívül kedvezőtlen volt, mert többfrontos háború folytatására
kényszerült: a Kaukázus vidékén Oroszország ellen küzdött, Irakban és a Szuezi-
csatornánál Nagy-Britanniával vívott harcot, a Dardanelláknál a brit-francia
flotta támadta, és brit expedíciós csapatok fenyegették Gallipolli félszigetén.
Oszmán egységek harcoltak ezen túlmenően Galíciában, Macedóniában és Ro­
mániában is.
Az Oszmán Birodalom számára a legnagyobb fontossággal a kaukázusi és a
Dardanelláknál lévő front bírt, erről az oldalról fenyegette a birodalom törzsterü­
letét a legnagyobb veszély. A keleti fronton kezdetben nagyméretű és állandó
veszteséget szenvedett el az oszmán hadsereg. Az oroszok már 1915-ben jelentős
sikereket értek el a Kaukázus vidékén, 1916-ban pedig egészen Trapezuntig
előnyomultak. Nyugat-Örményország, azaz az Oszmán Birodalomhoz tartozó
Kelet-Anatólia örmény lakossága nemcsak hogy szimpátiával fogadta orosz hit­
társait, hanem közvetlenül támogatta is őket. E tényt az ifjútörökö, az örmény­
kérdés végleges „megoldására” használták fel. Azokat az örményeket, akik az
1915-ös szörnyű mészárlásokat túlélték, de nem sikerült orosz Kelet-Örmény-
országba menekülniük, azzal az első pillantásra plauzibilisnek tűnő ürüggyel,
hogy az Oszmán Birodalommal szemben ellenséges érzülettel viseltető örménye­
ket el kell távolítani a veszélyeztetett keleti front közeléből, a szíriai, illetve az
iraki sivatagba hajtották. A legtöbbre közülük itt nyomorúságos pusztulás várt.
E népirtás4 révén az Oszmán Birodalomban a görögök utáni legnagyobb keresz­
tény kisebbséget szinte teljesen megsemmisítették. A másik fő fronton, a Darda-
z
4 Hogy az áldozatul esett örmények száma féltől több mint egymillióra tehető, mint Európában
általában vélik, hogy „csupán” két-háromszázezer, mint azt a törökbarátok állítják, vagy pedig
kétmillió is, mint azt az örménybarátok mondják, a genocídium tényén nem sokat változtat.

210
 nelláknál, az oszmán hadseregnek sikerült a védelemben eredményeket elérnie.
Bár a britek 1915-ben Gallipollinál időlegesen hídfőállást létesítettek, még ugya­
nannak az évnek a telén ismét ki kellett üríteniük a félszigetet. Az oszmán
hadsereg e részleges győzelme, amelyben Limán von Sandersnek jelentős része
volt,5 Oroszország szempontjából katasztrofális következményekkel járt, mert a
tengerszorosok felőli utánpótlási útvonal tartósan megszakadt.
Az oszmán hadsereg harci cselekményei - később a Kaukázusban elért átmene­
ti sikerektől eltekintve -, minden fronton kudarcba fulladtak: az oszmán előretö­
rés mind Irakban, mind pedig a Sínai-sivatagon át Egyiptom irányába sikertelen­
nek bizonyult. Fokozatosan, az összes nem törökök által lakott terület (kivéve a
többségében kurdok által lakott Kelet-Anatóliát) a britek kezébe került. Ebben
nemcsak az ellenség katonai fölénye játszott fontos szerepet, hanem az is, hogy
a nem török alattvalók - elsősorban az arabok — az ifjútörök vezetés nemzetiségel­
lenes magatartása következtében az Oszmán Birodalmat nem támogatták. Még
a dzsihádnak, a „szent háborúnak” 1914 novemberében történt deklarálása sem
volt rájuk hatással. Az arabok vonakodtak, nem segítették az oszmán állam
élethalálharcát, erre az ifjútörökök brutális elnyomással válaszoltak. Az időköz­
ben pasává előléptetett Dzsemálnak, Szíria, Palesztina, Észak-Irak és a Hedzsász
új katonai kormányzójának terrorcselekményei ugyan megfélemlítették az arabo­
kat, de egyben fokozták is ellenállásukat. A török katonák brutális eljárása, erről
leginkább az élelmiszer-rekvirálás terén tettek tanúságot, az arab polgári lakosság
körében éhínséghez vezetett, és ugyanakkor mélységes gyűlöletet is váltott ki a
törökökkel szemben.
A törökök eljárására válaszul a mekkai serif, Húszain6 - aki a háború kezdetén
még megelégedett volna a politikai, valamint kulturális autonómiával - 1916
júniusában az angolok támogatásával fellázadt az oszmán fennhatóság ellen, s
még ugyanannak az évnek októberében „Arábia királyává” kiáltotta ki magát.
A britek biztosították, hogy birodalma a 37. szélességi foktól délre az összes arab
területet magába foglalja, majd; azaz az Aintáb (a mai Gaziantepj-Biredzsik-
Urfa-Mardin vonaltól - ezeket a városokat is beleértve - délre egészen a perzsa
határig, beleértve Irakot és Szíriát is, ez utóbbiak természetesen angol, illetve
francia befolyási területet képeztek volna. Ekkor indult meg a Lawrence angol
ezredes és titkosszolgálati ügynök által irányított „sivatag felkelése”, mely az
oszmán uralmat az arab területeken egyre jobban aláásta.
A brit-francia imperializmusnak azonban csak addig volt szüksége az arabok­
ra, amíg politikai célkitűzéseik meg nem valósultak. London és Párizs egy pillana­
tig sem gondolt komolyan arra, hogy az arab birodalmat, az arabok álmát
megvalósítsák. Az arabok így lényegében csak uraikat változtatták meg. Huszaint
csupán mint Hedzsász királyát ismerték el. Elképzeléseiknek megfelelően az

5 A speciálisan a Dardanellák védelme céljából felállított 5. oszmán hadsereg főparancsnoka volt.

• Serif Húszain egyébként Haszánnak, a próféta egyik unokájának a leszármazottja volt.

211
Oszmán Birodalom többi arab területét a Sykes-Picot titkos megállapodás értel­
mében - amelyet 1916 májusában kötöttek - az antanthatalmak között osztották
volna fel. Mezopotámiát, így nevezték Irakot annak idején Európában, továbbá
Transzjordánia és Palesztina északi részét brit befolyási területnek szánták, míg
Szíriát, Libanont, Kurdisztán egy részét Moszullal egyetemben, valamint Kis-
Örményországot francia érdekterületté nyilvánították. Terveik szerint e területe­
ken Húszain királynak még csak szava sem lehetett. Palesztina délnyugati részét
a Balfour-nyilatkozat7 értelmében semlegesíteni akarták, hogy a zsidó bevándor­
lók számára szolgáljon hazaként. Mivel Olaszország Dél-, illetve Délnyugat-
Anatóliát, Oroszország pedig Kelet-Anatóliát Erzerummal, Vánnal, Bitlisszel és
Trapezunttal együtt kapta volna meg, az Oszmán Birodalom - amely korábban
három kontinensen terült el - lényegében csak Közép-Anatóliára korlátozódott
volna.
Az Oszmán Birodalom számára így „mentőöv” volt az 1917-es oroszországi
októberi forradalom és ezt követően a fiatal szovjet állam kiválása az ellenséges
táborból, mert így az anatóliai területek nem kerültek orosz befolyás alá. A béke­
szerződés - amelyet Szovjet-Oroszország és a központi hatalmak 1918. március
3-án Breszt-Litovszkban8 írtak alá - azt is tartalmazza, hogy a háború kezdetekor
Oroszországhoz tartozó területek (Batum, Karsz és Ardahán) hovatartozását
népszavazással fogják eldönteni. Az új helyzetet az oszmán hadvezetés arra
használta fel, hogy ezeket a területeket megszállja, és 1918 szeptemberében a
Kaszpi-tenger partján fekvő Bakuig előrenyomuljon. E város azonban csak rövid
ideig maradt oszmán kézen.
A török közvélemény az első világháborúban elszenvedett vereségért az ifjútö­
rök triumvirátust tette felelőssé, ezért 1918 októberében leváltották őket; Enver,9
aki időközben algeneralisszimusszá, valamint szultáni vejjé (dámád) lépett elő és
a hadvezetést gyakorlatilag kezében tartotta,10 az időközben pasává és 1917
februárjában nagyvezírré kinevezett Tálát, valamint az arabok réme, Dzsemál
külföldre szöktek.11 Később 1919 júliusában Isztambulban több vezető ifjú török­
kel együtt távollétükben halálra ítélték őket. Az ifjútörök pártot feloszlatták; a
későbbi jelentéktelennek nevezhető újjáalapítási kísérletek kudarcot vallottak.

’ E nyilatkozatot a brit kormány 1917. november 2-án adta le Balfour külügyminiszter révén.
“ Ma Breszt, fehéroroszországi város, a lengyel-szovjet határon. Abban az időben a német keleti
front főhadiszállását képezte.
9 Enver 1914 óta Emíne Nadzsije szultánának, I. Abdülmedzsid unokájának volt a férje.
10 Enver hivatalosan a helyettes főparancsnok szerepét játszotta, mivel a szultán volt névlegesen
a főparancsnok.
" Enver Berlinbe menekült először, onnan pedig Szovjet-Oroszországba. 1921-ben Buharába
ment, szembefordult a szovjcthatalommal, s a Vörös Hadsereg elleni harcban esett el. Tálát ugyan­
csak Berlinbe került, ahol is 1921-ben az 1915—16-os örményirtás bosszúja gyanánt egy örmény
megölte. Ugyanaz a sors érte el a következő évben Dzsemált is, ki a berlini számkivetésből először
Svájcba, majd onnan Afganisztánba ment, hogy az ottani hadsereget újjászervezze.

212
 Az ifjútörök-mozgalom dicstelen távozása a politikai színtérről megfelel fele­
más politikai szerepének. Ök sodorták az Oszmán Birodalmat háborúba és
ezáltal, valamint soviniszta nemzetiségi politikájukkal előidézték a birodalom
felbomlását. Ugyanakkor azonban arról sem szabad elfeledkeznünk, hogy az
ifjútörökök komolyan törekedtek az ország modernizálására. Ezek a reformok
ugyan nem voltak eléggé mélyrehatóak, nem idéztek elő komolyabb társadalmi
és gazdasági változásokat, és jórészük nem került végrehajtásra. A széles népréte­
gek sanyarú helyzete sem változott jelentősen, sőt erre még csak kísérletet sem
tettek. Ez azonban nemcsak az iíjútörökök politikai vonalvezetésétől, hanem az
Oszmán Birodalom számára rendkívül kedvezőtlen világpolitikai feltételektől is
függött.
Az ifjútörökök bukásával a liberálisok kerültek kormányra. Hálátlan feladat
várt rájuk. A súlyos katonai kudarc következtében a kormánynak nem volt más
választása, a győztes hatalmakkal kötött mudroszi12 fegyverszünet keretében
1918. október 30-án feltétel nélkül meg kellett adniuk magukat. Ennek értelmé­
ben az oszmán hadsereget le kellett szerelni, s valamennyi, a birodalom szem­
pontjából stratégiailag fontos pontot a Sykes—Picot-megállapodás értelmében a
győztesek szálltak meg. A győztes hatalmak diadalát a szövetségesek „nagy
flottájának” a Boszporuszon át történő bevonulása koronázta meg.

2. Az oszmán szultánság vége - az új Törökország

kezdete1

Az utolsó szultán, VL Mehmed Vahideddin (1918-1922) bátyja halála után,

1918 júliusában lépett a trónra. Mint találóan megjegyezték - teljesen „elvatiká-
nizálódott”: hatalma alig terjedt Isztambulon túlra. Az új szultán nem csinált
egyebet, mint a győztes hatalmak utasításait továbbította. Ez azonban nem
akadályozta meg abban, hogy a parlamentet feloszlassa és kirakatbábu szerepét
abdülhamídi stílusú diktatórikus eszközökkel palástolja.
Az oszmán központi hatalom eltűnte után a vákuum Anatólia-szerte észlelhe-
tővé vált. A többségükben görögök által lakott Szmirnát (törökül: Izmir) 1919
májusában az antanthatalmakkal egyetértésben görög csapatok szállták meg, ez
tulajdonképpen ellentétben volt a Sykes-Picot-megállapodással, mert ennek ér­
telmében Kisázsia e része felett Olaszországnak kellett volna befolyási övezetként
rendelkeznie. Görögország arra is törekedett, hogy az anyaországgal szemben
fekvő kis-ázsiai partvidéket szigetvilágával együtt bekebelezze.
12 A mudroszi fegyverszünetet az egyik brit hadihajón írták alá Lemnosz szigete Mudrosz nevű
öblében.
' Ebben az utolsó fejezetben a kemalista Törökország kialakulásának csupán rövid áttekintését
nyújtjuk. Az ezzel kapcsolatos kérdéseket a szerzőnek a Török Köztársaság történelmével foglalkozó,
munkában lévő műve fogja részletesebben taglalni.

213
 Ezzel egy időben az 1917-1918-ban angol ösztönzésre önállóvá vált örmény­
ország deklarálta a keleti vilájetek annektálását, bár abban az időben az 1915-ös
örményirtás következtében e területeken már alig élt örmény. Eszak-Anatóliában
a görög „Pontuszi Köztársaság” alapítását tervezték, Trapezunt lett volna a
fővárosa. A tervek szerint az új államalakulat magába foglalta volna az egész
fekete-tengeri partvidéket. Egy kurd liga Kurdisztán néven autonóm nemzeti
állam létrehozását tervezte Dijárbekir-Bitlisz térségében. Konyában egy titkos
szövetség az Oszmán Birodalom helyreállítását propagálta, ahol ismét a konzer­
vatív iszlám ideológia lett volna mérvadó. Isztambulban az angolbarátok szerve­
zetet alkottak, s arra törekedtek, hogy a maradék oszmán államot brit protektorá­
tus alá helyezzék, s végül az ún. Wilson-liga amerikai támogatás megszerzésére
törekedett. Evvel kapcsolatban az Egyesült Államok elnökére hivatkoztak, aki 14
pontjában2 garantálta a török nemzeti területek integritását.
E politikai bomlás láttán túlzás nélkül állíthatjuk, hogy az Oszmán Birodalom
Timur óta először, ez alkalommal azonban még sokkal mélyrehatóbban, hatal­
mának mélypontjához ért el. Regenerálódásra már képtelen volt, csak sorvado-
zott. A török nemzetnek egészen más alapokon kellett állami létét újrakezdenie
ahhoz, hogy az eseményeket egyáltalán átvészelhesse. Az új politika alapját
azonban nem az elavult szultáni hatalom, hanem a nemzeti felszabadító mozga­
lom képezte; ezért a „régi” oszmán állam agóniáját már csak összefoglalva
tekintjük át.
A tökéletes katonai vereség, s a központi hatalom ezzel együtt járó teljes
elgyengülése következtében felbomlott az oszmán hadsereg is. A dezertőrök
bandákba verődtek s fokozatosan frontot képeztek az oszmán államhatalom
általános kiárusítása, valamint a nemzetiségek elszakadási törekvései ellen. Szá­
mos fegyveres szabadcsapat jött létre, elsősorban Anatóliában, ahol a lakosság a
harcok következtében különösen sokat szenvedett. A katonaszökevényekhez igen
sok paraszt is csatlakozott, így annyira megerősödtek, hogy a Nyugat-Anatóliát
megszálló görög erőknek komoly veszélyt jelentettek. Az anatóliai városokban a
polgári körökben „a nemzeti jogok védelme” céljából helyi szinten egyesületek
jöttek létre, amelyek ugyancsak a megszállás megszüntetését tűzték zászlajukra
jelszóként.
A bandák felszámolása, a rend és nyugalom helyreállítása és a hadseregnek a
fegyverszünet értelmében történő demobilizálása érdekében a szultán egyik be­
vált tábornokát, Musztafa Kemál pasát (1881-1938) nevezte ki hadfelügyelővé.
A magas rangú tiszt azonban katonai és polgári síkon egyaránt meglévő teljhatal­
mát nem az utasítások értelmében használta. Nemhogy visszaszorította volna a
kialakulóban lévő nemzeti ellenállást, ellenkezőleg, annak élére állt, és így az új
Törökország létrehozásában vezető szerepet játszott.

2 Az amerikai elnök ezeket 1918. január 8-án tartott, az igazságos békerendezéssel és különöskép­
pen a népek önrendelkezési jogával kapcsolatos beszédében nyilatkoztatta ki.

214
 Amikor a görögök, mint már említettük, megszállták Izmirt, Musztafa Kemál
tüntetésre szólította fel a török lakosságot és ezáltal sikerült új érzelmi tartaléko­
kat mozgósítania a nemzeti ellenállás részére. Tevékenysége a győztes hatalmak
érdekeivel szöges ellentétben állt, ezért ezek mindent elkövettek, hogy a pasát
visszarendeljék Isztambulba. A tábornok azonban a parancsot nem teljesítette,
önhatalmúlag kilépett a szultáni hadseregből, és szervező tevékenységét hivatalos
megbízás nélkül folytatta.
A szultán válaszul Musztafa Kemált lázadónak minősítette, de sok sikert nem
ért el vele, mert a tábornok ezzel nem sokat törődött, tekintettel a számára szinte
optimális politikai konstellációra. A győztes hatalmaknak alárendelt isztambuli
szultáni bábkormánytól, amely gyakorlatilag semmi hatalommal1 nem rendelke­
zett, nem kellett tartania. Egyébként sem létezett olyan erő, amely a nacionalista
szervezési és agitációs tevékenységet mélyen Anatólia szívében megakadályozhat­
ta volna. A nacionalisták így 1919. szeptember elején Szivaszban akadálytalanul
összehívhatták kongresszusukat, a tanácskozás során a Musztafa Kemál elnöklete
alatt álló ún. „képviselőbizottság” kormányzati kompetenciákat nyert el, s ezáltal
gyakorlatilag ellenkormányt képezett az Isztambulban székelő, minden hatalmat
nélkülöző szultáni kormányzattal szemben. Hamarosan sikerült valamennyi, az
antanthatalmak által meg nem szállt területet a nacionalisták képviselőbizottsá­
gának a hatalmába kerítenie.
Az ily módon teljesen izolált szultáni kormány 1919. október elején lemondott.
Az ideiglenesen hivatalban lévő isztambuli kormány kompromisszumra kénysze­
rült, ezért beleegyezett abba, hogy a képviselőbizottsággal török nemzeti alapon
együttműködjék, ennek fejében ez utóbbi lemondott a kormányzati funkciókról.
A lakosság hangulatára jellemző volt, hogy az 1919. december elején közösen
tartott választásokon a nemzeti felszabadítási mozgalomnak kétharmados többsé­
get sikerült megszereznie. E győzelemre való tekintettel a képviselőbizottság
székhelyét Ankarába helyezte át. A város e célra különösen alkalmasnak bizo­
nyult, mert Anatóliának s egyben a meg nem szállt „szabad földnek” is a közép­
pontjában feküdt és kitűnő közlekedési összeköttetésekkel rendelkezett.
A képviselőbizottság most olyan minimális program kidolgozásához kezdett
hozzá, amely mindenki számára, politikai és világnézeti ellentéteik ellenére elfo­
gadható. Ebben az ún. „nemzeti egyezményben” (Miszák-i Milli) különösen a
függetlenségre való törekvést, valamint a mudroszi fegyverszürtet idején az antant
által még meg nem szállt terület függetlenségét hangoztatták. A „nemzeti egyez­
mény” ezenkívül elutasított az idegen államok részéről Törökország belügyeibe
történő minden beavatkozási kísérletet.
A győztes hatalmaknál mindez élénk nyugtalanságot keltett. Ezt tovább fokoz­
ta, hogy a „nemzeti egyezményt” 1920. január közepén egy „nagy nemzetgyűlés”
is elfogadta. Az antant gyarmati érdekei veszélybe kerültek. Míg a Porta tovább­
ra is minden erővel arra törekedett, hogy feloszlassa a szabadcsapatokat, s így

215
 elkerülje a súrlódásokat a győztes hatalmakkal, a képviselőbizottság leplezetlenül
támogatta az ellenállási harcot.
Válaszul a britek 1920 márciusában megerősítették Isztambulban az addig
inkább csak szimbolikus megszállásukat. A parlamentet feloszlatták, és a vezető
nacionalistákat, amennyiben nem sikerült időben elmenekülniük, letartóztatták.
Az Ankarában székelő képviselőbizottság ezért ismét ideiglenes nemzeti kor­
mánynak proklamálta magát, és minden kapcsolatot megszakított a Portával.
Számos befolyásos személyiség települt át ekkor az oszmán fővárosból Ankarába.
Április végén itt hívták össze az ún. „nagy török nemzetgyűlést”. Musztafa
Kemál volt eg^ személyben a nagy nemzetgyűlés, valamint a nemzeti kormány
elnöke. Ezzel a Konstantinápollyal való szakítás véglegessé vált, a szultánt vég­
képp megfosztották hatalmától, és Törökország gyakorlatilag köztársaság lett.
A nemzeti erők hatalmának növekedése ugyan veszélyeztette Nagy-Britannia
szupremáciáját a Földközi-tenger keleti térségében, mégsem akarta saját csapata­
it bevetni. Egyrészt nem bízott saját, a háborúba belefáradt lakosságának a
támogatásában, másrészt kétségei voltak a sok millió indiai muszlim reakció­
ját illetően, hogyan is reagálnának egy ugyancsak muszlim állam ellen vívott
harcra. Anglia ezért a Portát kényszerítette politikai eszközökkel arra, hogy a
nemzeti erőkkel szemben eljárjon. Először a „Mohammedije” nevű alakulatot
állították fel, majd az ún. „kalifátusi” hadsereg következett. Ebből is látszik, hogy
a szultán különös figyelmet fordított arra, hogy mint kalifa, azaz mint fő vallási
vezető lépjen fel a nacionalistákkal szemben, hogy így azok mélyen vallásos
anatóliai követőit magához édesgesse. Amikor a sejhüliszlám3 fetva révén kinyi­
latkoztatta a „szent háborút” a „lázadók” ellen, Anatóliában mindenfelé szultán­
hű zavargások támadtak. Ezeket a nacionalisták szabadcsapatai azonban hama­
rosan leverték; a nemzeti kormány ügyes taktikával az ankarai mufti révén
ellen-fetvát állíttatott ki, s ezt számos vallási és világi méltóság aláírta. így sikerült
a Porta vitorlájából kifogni a szelet. A kalifátusi hadsereg hamarosan széthullott,
ezért a nemzeti haderő egészen a Boszporuszig előrenyomulhatott.
A kemalisták sikerei két egymással ellentétes hatást váltottak ki. Franciaország,
amelynek megszállási övezetében, Délkelet-Anatóliában a nacionalisták sok ne­
hézséget okoztak, a kemalista kormányzattal fegyverszünetet kötött. Ez a fegyver­
szüneti egyezmény a nacionalisták számára egyet jelentett a de facto nemzetközi
jogi elismeréssel. A görögök azonban másképp reagáltak: az antant egyetértésével
„a rendnek Anatóliában való helyreállítása érdekében” megszállták a stratégiai­
lag fontos Drinápoly és Bursza városokat.
A Porta végül 1920 augusztusában aláírta a sévres-i4 kényszerbéke rendkívül
súlyos feltételeit. A békeszerződés feltételei értelmében a valaha oly hatalmas

3 Dürrízáde Abdullah bejefendi.

4 Az ún. Párizs környéki békék közül, melyek az első világháborút hivatalosan lezárták, ez volt
az ötötik.

216
Oszmán Birodalom viszonylag kis területre zsugorodott össze. Európában csak
Konstantinápoly közvetlen környéke felett rendelkezhettek, míg Trácia és az
Égei-szigetvilág Görögország birtokába került, Dodekanészosz kivételével, mely
Olaszország birtokában maradt. Szmirna vidékét görögök igazgatják mindaddig,
amíg a békeszerződés előirányzatának megfelelően öt esztendő elteltével a terület
lakosai népszavazással meg nem határozzák hovatartozásukat. Örményország
önállóságát is elismerték, és magába olvaszthatta a keleti oszmán tartományokat.
Kilikia francia igazgatás alá került, míg Kurdisztánt autonómmá nyilvánították,
s kilátásba helyezték későbbi függetlenségét. A Sykes-Picot-egyezmény értelmé­
ben valamennyi arab terület elveszett: „Mezopotámiában” és Palesztinában brit,
Szíriában és Libanonban pedig francia mandátumot létesítettek. A tengerszoro­
sokat megnyitották és egyben nemzetközi ellenőrzés és igazgatás alá kerültek. Az
ifjútörök kormány által egyoldalúan érvénytelenné nyilvánított kapitulációkat a
külföldiek „jogbiztonsága” érdekében ismét hatályba helyezték. A győztes hatal­
mak általános pénzügyi ellenőrzést vezettek be, sőt a győzteseknek még jóváté­
telt is kellett török részről fizetni. A győztes hatalmak átvették a közlekedésügy
teljes felügyeletét is. A fegyveres erők létszámát 50 ezer főre korlátozták, beleértve
a 35 ezer főt kitevő csendőrséget. A flottát néhány hajóra csökkentették.
E békét, amely a törököknek csak e csonka országot hagyta volna meg tulaj­
donképpeni szuverenitás nélkül, Ankara nem ismerte el, ezért annak egyes hatá­
rozatait nem is lehetett végrehajtani. A kemalisták, akik hátukat időközben a
szovjetekkel kötött szerződéssel szabaddá tették, folytatták a felszabadító harcot.
Az első csapás Örményország ellen irányult, mely a sévres-i békeszerződés értel­
mében hozzákezdett a keleti vilájetek fegyveres erővel történő birtokbavételéhez.
Az 1920. szeptember végétől november elejéig tartó háborúban az örményeknek
senki sem sietett segítségére, így a török nemzeti haderőtől olyan súlyos vereséget
szenvedtek, hogy a Gümrüben5 1920. december 3-án kötött békében kénytelenek
voltak a sévres-i béke örményországot illető feltételeiről lemondani. Az 1878-ban
Oroszország birtokába jutott területeknek egy részét, pontosabban Karsz és
Ardahán környékét, a törökök visszakapták.
A Porta azt, hogy a kemalisták az örmények ellen háborúztak és csapataik
jelentős részét keletre irányították, 1920. október elején arra használta fel, hogy
Konyában felkelést szítson. A nemzeti erőknek azonban ezt is sikerült hamarosan
leverniük. A görög megszálló csapatokkal szemben is eredményeket értek el: a
nacionalisták vezérkari főnöke, Ismét pasa, a későbbi Ismét Inönü a görögökre
Inönü nyugat-anatóliai helység közelében 1921 januárjában súlyos vereséget
mért.
A kemalisták mind külpolitikai síkon, mind pedig a belső helyzet megszilárdí­
tása terén elért jelentős sikere arra ösztönözte a konstantinápolyi szultáni kor­
mányt, hogy az addigi elutasító magatartást Ankarával szemben bizonyos mérté­

5 Ma Leninakan az örmény SZSZK-ban, korábban oroszul Alckszandropolnak hívták.

217
 kig felülvizsgálja. Az utolsó nagyvezír, Ahmed Tevfik pasa beleegyezett abba,
hogy az új helyzetnek megfelelően Ankarával egyetértésben lépéseket tegyen a
sévres-i békefeltételek revíziója érdekében. Az 1921 február-márciusában rende­
zett londoni békekonferencián ugyan két török delegáció jelent meg, az isztambu­
li azonban rövidesen átengedte a tárgyalások folytatását az ankarai küldöttség­
nek. Bár e tárgyalások elsősorban Görögország hajthatatlansága következtében
nem vezettek eredményre, Ankara számára a londoni konferencián való részvétel
mégis jelentős volt, mert ez már multilaterális síkon való de facto elismerést
jelentett.
A londoni békekonferencia kudarca arra késztette a kemalistákat, hogy globális
megoldás helyett bilaterális egyezményeket kössenek. Még 1921 márciusában
Szovjet-Oroszországgal barátsági és testvériségi szerződést sikerült kötniük. Ha­
marosan sikerült megállapodni Olaszországgal, mely 1921 júniusában Adalját,
a mai Antalját átadta a törököknek. Franciaország ugyanannak az évnek októbe­
rében Kilikiát, valamint az Ajintáb-Biredzsik-Urfa-Mardin-sávot ürítette ki a
kemalisták javára.
Musztafa Kemálék tovább folytatták a görögök ellen a fegyveres ellenállási
harcot. Ismét pasának sikerült 1921. március végén Inönünél újabb súlyos veresé­
get mérni a görögökre, akik erre válaszként ugyanannak az évnek nyárutóján
általános támadásba lendültek a kemalisták ellen, azzal a céllal, hogy a naciona­
listák fővárosát, Ankarát bevegyék. A görög támadást sikerült a Szakaria folyó-
nál, Eskisehirtől északra, az 1921 augusztus-szeptemberében vívott nagy csatá­
ban visszaverni. A görög hadvezetés közvetlen célkitűzése, Ankara megszállása
így végérvényesen kudarcot vallott. A görögök úgy érezték, hogy minden oldalról
magukra hagyták őket, ezért 1922. július végén kétségbeesett lépésre szánták el
magukat; kinyilvánították, hogy megszállják Konstantinápolyt, és kikiáltották
„lónia” azaz Szmirna (Izmir) környékének függetlenségét. Az oszmán főváros
görög megszállása azonban nem felelt meg az antanthatalmak érdekeinek. Külö­
nösen Franciaország féltette a tengerszorosokkal kapcsolatos érdekeit. így Anka­
ra augusztus végén megkockáztathatta, hogy általános támadást hajtson végre
a görögök ellen, akik néhány nappal később döntő vereséget szenvedtek. Szep­
tember közepén az utolsó görög egységek is elhagyták Szmirnát, követve gyakor­
latilag az egész görög polgári lakosság által, amely évszázadok óta a nyugat­
anatóliai törökök között élt kisebbség gyanánt.
Musztafa Kemalék jelentős sikere azonban újabb háború veszélyével fenyege­
tett. Nagy-Britannia nemcsak a görögök érdekében lépett fel, hanem a saját,
Isztambulra és a tengerszorosokra irányuló hatalmi pozíciói miatt is. A brit
miniszterelnök, Lloyd George valóságos háborús uszításba fogott a kemalisták
ellen, de támogatást sehol nem talált. Franciaország tüntetőleg kiürítette a
Dardanellák ázsiai partját. Olaszország, amely csapatait már áprilisban kivonta
a Meander-völgyből, és akárcsak Jugoszlávia és Románia, elutasított minden
katonai akciót. A brit domíniumok sem hajlottak újabb háborúra; a brit gyarma­

218
ti hatalomnak ezenkívül tekintettel kellett lennie az indiai muzulmánokra is.
A briteknek a kemalisták ellen irányuló esetleges fegyveres akciója ugyanakkor
azzal a veszéllyel is fenyegetett, hogy ezek az eddiginél is jobban a szovjetekre
fognak támaszkodni. Ezért nem maradt Nagy-Britannia számára más választás,
fegyverszünetet kellett kötni: 1922. október 11-én az antanthatalmak és a kema­
listák Mudanyában, a Márvány-tenger partján, Burszától északnyugatra komp­
romisszumos megoldást találtak: nemcsak új békefeltételek kidolgozásában álla­
podtak meg, hanem abban is, hogy a görögök kiürítik a törökök javára Kelet-
Tráciát és a tengerszorosok időlegesen semlegesek maradnak.
1922. október 19-én a nemzeti felszabadító hadsereg első egységei ünnepélye­
sen bevonultak Isztambulba. A már semmilyen befolyással nem rendelkező Fé­
nyes Portával nem került sor kibékülésre. A kemalisták november 1 -jén kinyilvá­
nították a szultánság megszüntetését. Az utolsó szultáni kormány lemondott,
VI. Mehmed brit hadihajón örökre elhagyta Törökországot. Ugyanakkor vesz­
tette el a kalifái méltóságot is, bár ezt az intézményt átmenetileg még megtartot­
ták: az új kalifa, II. Abdülmedzsid6 (1922-1924) azonban már nem rendelkezett
világi hatalommal.7 Belpolitikailag a kalifátus látszólagos fenntartása a kemalis­
ták számára egyelőre célszerűnek látszott a széles néptömegek mély vallásossága
miatt, külpolitikai síkon pedig az tette indokolttá, hogy tudatában voltak annak,
hogy a brit világbirodalom számos muzulmánja, különösen az indiai muszlimok,
milyen támogató erőt jelenthetnek, ha a brit imperializmus mégis lépéseket tenne
az új Törökország ellen.
A sévres-i béke feltételeinek revíziója során a kemalisták egész más hatalmi
pozícióból tárgyalhattak, mint annak idején az antant katonai igazgatásának
alávetett Fényes Porta. Az új Törökország már nem minősült vesztesnek, és
időközben a győztesek valaha egységes frontja is felbomlott. így az 1923. július
24-én Lausanne-ban aláírt békeszerződés már nem kényszerbéke volt, ha­
nem sokkal inkább kompromisszum, amelyben elismerték egész Anatólia
— Örményország és Kurdisztán török részét is beleértve - Törökországhoz való
tartozását, a török szuverenitás minden csorbítása nélkül. Kelet-Trácia Driná-
pollyal együtt visszakerült Törökországhoz, amíg ez lemondott az arab területek­
re irányuló minden igényről. A tengerszorosok vidékét demilitarizálták és egyút­
tal török szuverenitás alá helyezték. A Kisázsia partjai előtt fekvő szigetvilág
-demilitarizálva-végérvényesen Görögország birtokába került, a Dodekanészo-
szi-szigetek azonban egyelőre olasz kézen maradtak. Imroz (Imbrosz) és Bozdzsa-
ada (Tenedosz) szigetei, amelyek a Dardanellák bejáratát őrzik, katonai okokból
Törökországhoz kerültek. A nemzetiségi probléma is a török nacionalisták elkép­
zeléseinek megfelelően oldódott meg. A két nagy keresztény kisebbség - az
örmények 1916-ban és a görögök mostanában történt - eliminálásával a nemzeti­

6 Abdülaziz szultán fia volt, s így a száműzött utolsó szultán unokaöccse.

’ Helyzete a középkori kairói Abbaszida bábkalifákéhoz volt hasonló.

219
 ségi kérdés török szempontból jórészt nem létezett. Azért, hogy megszabadulja­
nak a szétszórtan itt-ott megmaradt görögöktől is, Görögországgal népességcseré­
ben állapodtak meg. A kurdok saját hazát illető reménye nem vált valóra, mert
a konferencia nem ismerte el őket nemzetiségnek. Az európai hatalmak nemcsak
jóvátételi követeléseikről mondtak le, hanem arra is kényszerültek, hogy a kapitu­
lációk, amelyek eddig bíráskodási és gazdasági különleges jogokat biztosítottak
számukra, megszüntetésébe beleegyezzenek.
A lausanne-i megegyezések értelmében a megszálló csapatok október elején
elhagyták Isztambult, a várost teljes mértékben átvették a nemzeti felszabadító
hadsereg egységei. Isztambul azonban nem maradt főváros, ezt a funkciót 1923.
október 13-án Ankarára, a nemzeti kormány addigi székhelyére ruházták át.
A lausanne-i szerződés révén az új Törökország a nemzetközi de jure elismerésen
kívül elnyerte mind politikai, mind pedig gazdasági szuverenitását, bár ezért
nagy árat kellett fizetnie: bele kellett egyeznie csaknem valamennyi, az első
világháború kitörésekor még az oszmán állam jelentős részét képező nem török
területének elvesztésébe.
A nemzetközi síkon történt konszolidáció lehetővé tette a kemalista államveze­
tés számára, hogy pozícióit belpolitikai síkon is megszilárdítsa. Mindennemű
ellenzéket betiltottak, az 1923-ban alakított Néppárt8 - amelynek elnöke Muszta­
fa Kemál lett - korlátlanul gyakorolta a hatalmat. A gyakorlatilag 1919 óta,
illetőleg a szultánság 1922 novemberében történt megszüntetése óta fennálló
viszonyokat 1923. október 29-én a köztársaság kikiáltásával államjogilag is szank­
cionálták. A kemalisták - akiknek most már sem bel-, sem külpolitikai síkon nem
kellett másra, csak saját érdekeikre tekintettel lenniük - hamarosan végrehajtot­
ták államalakulatuk utolsó oszmán maradványainak felszámolását: becsukták a
vallási bíróságokat és a medreszéket, s megszüntették a sejhüliszlám, a legfőbb
mufti intézményét is. 1924 márciusában utolsó lépésként megszüntették a legma­
gasabb vallási méltóságot, a kalifátust is. II. Abdülmedzsid kalifát az oszmán
dinasztia összes hozzátartozójával együtt kiutasították Törökországból.
A Musztafa Kemál, akit később Atatürknek neveztek, és hívei által megalko­
tott Török Köztársaságnak elképzelésük szerint olyan, minden vonatkozásban
modernizált és európai jellegű laicista állammá kellett alakulnia, amelynek előd­
jéhez, az Oszmán Birodalomhoz már semmi köze nem volt.

8 A Néppárt neve Halk Firkaszi, majd Dzsumhurijet Halk Firkaszi, s végül Dzsumhurijet Halk
Partiszi (mai török írásmóddal Cumhuriyet Halk Partisi) volt.

220
Válogatott irodalom

Az Oszmán Birodalomról általában

Alderson, A. D.: The Structure of the Ottoman Dynasty. Oxford, 1956.
Babinger, Franz: Mehmed dér Eroberer und seine Zeit. Weltenstürmer einer Zeitenwende. München,
1953; Dic Geschichteschreiber dér Osmanen und ihre Werke, Leipzig, 1927.
Barker, Thomas Mach: Double Eagle and Crescent. Vienna’s second Turkish siege and its historical
setting. New York, 1967.
Beldicenau, Nicoara: Le timar dans l’état ottomon (début XIV' début XVI' siécle), Wiesbaden, 1980.
Biographisches Lexikon zűr Geschichte Südosteuropas, I-IV. München, 1974-1981.
Birken, Andreas: Dic Provinzen des Osmanischen Rcichcs, Wiesbaden, 1976 (Bcihefte zum Tübinger
Atlas des Vorderen Orients, Reihe B [Geisteswissenschaften, 13]).
Braudel, Femand: La Méditerranée et le monde méditerranéen á l’époque de Philippe II. I-II, Paris,
1979.
Brice, William C.: An Historical Atlas of Islam. Leiden, 1981.
The Cambridge History of Islam. IA-IB (0. M. HoltA. K. S. Lambton-Bemard Leivis). Cambridge
etc. 1970.
Cvetkova, B. A.: Les institutions ottomanes en Europe. Wiesbaden, 1978.
Dilger, Konrad: Untersuchungen zűr Geschichte des osmanischen Hofzeremoniells im 15. und 16.
Jahrhundert (Beitráge zűr Kenntnis Südosteuropas u. des Nahen Orients, 4). München, 1967.
D’Ohsson, Mouradgea: Tablcau général de l’Empire ottoman. I—VII. Paris, 1787-1824.
The Encyclopaedia of Islam-Encyclopédie de l’Islam, New Edition-Nouvelle Édition I. seh Leiden—
Paris, 1960.
Enzyklopádic des Islam. I-IV. und Ergánzungsband. Leiden-Leipzig, 1913-1938.
Fischer Wcltgeschichte, Bd 15:Der Islam II,hrsg. von G. E. von Grunebaum, Frankfurt am Main, 1971.
S. 24—159: Das Osmanische Reich und dic moderné Türkei (Stanford J. Shaw).
Gibb, H. A. B. Bowen, Harold: Islamic Society and the West. I. Islamic Society in the 18th Century,
I-II, London, 1950-1957.
Goldziher Ignác: Az iszlám. Bp., 1980.
Hahn, Walter: „Die Verpjegung Konstantinopels durch staatliche Zwangswirtschaft. Nach türkischen
Urkunden aus dcm 16. Jahrhundert”. Bcihefte zűr Vicrtcljahrcsschrift fúr Sozial- und Wirtschaft-
gcschichtc. Stuttgart, 1926.
Hammer-Purgstall, Joseph von: Des osmanischen Reiches Staatsverfassung und Staatsvcrwaltung, dar-
gestellt aus den Quellén seiner Grundgesctze, I-II. Hildesheim, 2-1964.; Geschichte des osmani­
schen Reiches, I-X. Pest, 1827-1835.
Handbuch dér Oricntalistik, 1-5. Altaistik, erster Abschnitt: Turkologic. Leidcn-Köln, 1963.
Handbuch dér Orientalistik, 1-6. Geschichte der islamischen Lánder, dritter Abschnitt. Ncuzeit.
Leiden-Köln 1959. 3-97 (H. J. Kissling, H. Scheel, G. Jdschke).
Harlmann Richard: Dic Rcligion des Islam. Eine Einlührung. Berlin, 1944.

221
Hazai György: Kurze Einführung in das Stúdium dér türkischen Sprache, Bp., 1978.
Inalcik, Hald: The Ottoman Empire. The Classical Age 1300-1600. London, 1973.
lorga, Nicolas: Geschichte des Osmanischen Reiches, I-V. Gotha, 1908-13.
Káldy-Nagy Gyula: Nagy Szulejmán és az Oszmán Birodalom kifejlődése. A „tudományok doktora”
fokozat elnyerése céljából készült gépírásos értekezés. Bp., 1980.
Khadduri, M.: War and Peace in the Law of Islam. Baltimore, 1955.
Khoury, Adel-Th.: Einführung in die Grundlagen des Islams (Islam und Westliche, Bd. 3.), 2. Aufl.,
Graz, 1981.
Komrumpf, Hans Jürgen: Osmanische Bibliographie mit besonderer Berücksichtigung dér Türkei in
Európa (Handbuch dér Orientalistik, I. Abt., Ergánzungsband VIII), Leiden-Köln, 1973.
t.ybyer, Albert Howe: The Government of the Ottoman Empire in the Time of Suleiman the Magni-
ficent. Cambridge, 1913.
Mantran, Róbert: Istanbul dans la seconde moitié du XVIIe siécle. Essai d’historie institutionelle,
économique et sociale (Bibliothéque Historique de Institut Frangais d’Archéologie d’Istanbul, 12).
Paris, 1962. La Vie quotidienne á Constantinople au temps de Soliman le Magnifique et de ses
successeurs (XVI' et XVII' siécles). [Paris], 1965.
Maluz Josef: Das Kanzleiwesen Suhan Süleymans des Práchtigen. (Freiburger Islamstudien, Bánd
V.) Wiesbaden, 1974.
Miller, Barnette: Bcyond the Sublim Porté. The Grand Scraglio ofStambul, New Haven, 1931.; The
Palace School the Conqueror. (Harvard hist, monographs, no 17.) Cambridge, 1941.
Voradounghian, Gábriel E/fendi: Recuell d’actes internationaux de l’Empire Ottoman 1300-1904.1-IV.,
Paris, 1897-1904.
Papouila, Basilike D.: Ursprung und Wesen dér „Knabenlese” im Osmanischen Reich. (Südosteuro-
páische Arbeiten, 59). München, 1963.
Pitcher, D. E.: An historical geography of the Ottoman Empire, írom earlist time to the end of the
16th century. Leiden, 1972.
Röhrbom, Klaus: Untersuchungen zűr osmanischen Verwaltungsgeschichte. Berlin-New York, 1973.
Jean Sauvaget’s Introduction to the History of the Muslim East. A Bibliographical Gulde. Based on
the Second Edition as Recast by Claude Cahen. Berkeley-Los Angeles 1965. 191-215.
Schachl, Joseph: An Introduction to Islamic Law. Oxford, 1964.
Shaw, Stanford Jqy-Ezel Kúrál Shaw: History of the Ottoman Empire and Modern Turkey. I—II.,
Cambridge 1977-1978.
Slavrianos, L. S.: The Balkans since 1153. New York, [1965]
Turkologischer Anzeiger, Nr. 1-: Wiener Zeitschrift für die Kunde des Morgenlandes. Wien, 67
(1975)—. A 4. sz.-tól kezdve önálló kötet gyanánt is megjelenik.
Tübingcr Atlas des Vorderen Orients (TAVO), A I 2: Türkei, Relief und Gewásser; B VII 9: Die
Grosseldschuken bis zum Tode Sangars (bis 1157); B VII 11: Kleinasien im 14. Jh.; B IX: Die
osmanische Zeit bis 1918. Tübingen 1975.

A magyarországi török hódoltságról

Amtsadt, Jacob: Die k. k. Militárgrenze 1522-1881. I—II., Würzburg, 1969.
Budapest története a későbbi középkorban és a török hódoltság idején (Budapest története II.) Bp.,
1973
Eekele Lajos: Budapest a törökkorban (Budapest története III.) Bp., 1944.; Buda und Pest under
Turkish Rulc (Studia Torco-Hungarica, Tomus III.) Bp., 1976
Gévay A.: Urkunden und Actenstücke zűr Geschichte dér Verháltnisse zwischen österrcich, Ungcrn
und dér Pforte im XVI. und XVII. Jahrhunderte. I—III., Pest 1868-1872; hozzá külön füzetben
index, Bp., 1874.
Hegyi Klára: Egy világbirodalom végvidékén, Bp., 1976.; Török berendezkedés Magyarországon.
Gépírásos kandidátusi értekezés, [Bp.], 1982.

222
Káldy Nagy Gyula: Harács-szedők és ráják. Török világ a XVI. századi Magyarországon. Bp., 1970.
Karácson Imre: Török-magyar oklevéltár. 1539-1789. Bp., 1914.
Kimondhatatlan nyomorúság. Két emlékirat a 15—16. századi oszmán fogságról. Fordította, az
utószót és a jegyzeteket írta: Fügedi Erik. Bp., 1976.
Magyarország története 1526-1686, I-II. Főszerkesztő: Pach ^sigmond Pál. Bp. 1985.
Maluz József: A magyarországi török hódoltság főbb sajátosságáról. In: Gesta Hungarorum II.
(Svájci Magyar Irodalmi és Képzőművészeti Kör) Zürich, 1985. 23-56
Salamon Ferenc: Magyarország a török hódítás korában. Bp., 1864., 1885.
Szakály Ferenc: Magyar adóztatás a török hódoltságban. Bp., 1981.
Takáls Sándor: Rajzok a török világból, I—III., Bp., 1915-1917.; A török hódoltság korából. I-II. Bp.,
1927-30.
Török-magyarkori Történelmi Emlékek, I. osztály: Okmánytár, I-IX., Pest, 1863-1872; II. osztály:
Török történetirók -V, Bp., 1893-1916.

223
Időrendi táblázat

Valamennyi hidzsra-dátumot időszámításunknak megfelelően átszámítottuk, általában a Wüsten-

fcld-Mahler-fele átszámítási táblázat1 alapján. Az alábbi, a hidzsra-évek nagyjábóli átszámítására
szolgáló képletet is e nevezett műből (11. 1.) vettük át:
3h
h----- +622 = i. sz.
100
(h = hidzsra-év; i. sz. = időszámításunk szerinti év).
Átszámítási példa: h = 1097
3-1097
1097--------- +622 = i. sz.
100
3291
1097------- +622 = i. sz.
100
1097-32,91 +622 = i. sz.
1097-33 + 622 = i. sz.
1064 + 622 = 1686 (i. sz.)

VI. század
552 A jelenleg ismert legrégebbi török államalakulat a türk birodalom meg­
alakulása

VII. század
VII. század A türk birodalom két részre, keletire és nyugatira szakad
VI-XI. század A kazár birodalom fennállása
VII. század A nyugati és a keleti türk állam kínai fennhatóság alá kerül
682 A keleti türkök (köktürkök) újabb államalakítása

VIII. század
744 A köktürk állam bukása
744 Az ujgurok színre lépte
762 Az ujgurok felveszik a manicheus vallást

' ‘Wüstenfeld-Mahler’sche Vergleichungs-Tabellen zűr muslimischen und iranischen Zeitrech-

nung mit Tafeln zűr Umrechnung orient-christlicher Árén’ (3., verb. und erw. Aufi. dér ‘Verglei­
chungs-Tabellen dér mohammedanischen und christlichen Zeitrechnung'. Unter Mitarb. von Joachim
Mayr neu bearb. von Bertáid Spuler. Wiesbaden 1961.

224
 IX.század
A század Az Abbászida-kalifátusban transzoxániai törökökből rabszolgacsapato­
kezdete óta kat szerveznek
840 A kirgizek elűzik az ujgurokat
840-860 Az ujgurok két államot alapítanak: a Tarim-medencében és Észak-
Kinában
840-1212 A Karahánida-dinasztia uralma
962-1190 A Gaznavida-dinasztia uralma
874-999 A Szamanida-dinasztia uralma
997-1030 A gaznavida Mahmúd uralkodása

X.század
A század folyamán A belső-ázsiai karahánidák az iszlám hitére térnek
970 A szeldzsukok felveszik az iszlám hitét
999 A karahánidák elfoglalják Buharát

XI. század
A század folyamán Az ujgurok többsége felveszi a buddhista hitet
1028 A tangutok szétverik a Tarim-medencei ujgur államot
A század húszas éveinek
végétől kezdve Türkmén becsapások Kisázsiába
Kb. 1037-1063 Mohammed Togrul bég vezetése alatt a szeldzsukok hódító hadjáratai
1040 A gaznavidák vereséget szenvednek a szeldzsukoktói
1055 A Bagdadban székelő Abbászida-kalifák a szeidzsuk Togrul bég gyámsá­
ga alá kerülnek
1071. VIII. 26. A szeidzsuk Alp Arszlán (1063-1072) súlyos vereséget mér a bizánciakra
Manzikertnél
1072-1092 A szeidzsuk Malik sah uralkodása
1072-1107 Szulejmán megalakítja az anatóliai szeldzsukok államát
1092 Nizám al-Mulk és Malik sah halála
A század vége Konya az anatóliai szeldzsukok fővárosa

XII. század
1105-1118 Mohammed szeidzsuk szultán uralkodása
1118-1157 Szandzsar szeidzsuk szultán uralkodása
A század első felében A mongol karakitajok leigázzák a karahánidákat
1176. IX. 17. Az anatóliai szeldzsukok győzelmet aratnak Myriokephalonnál
1178 A szeldzsukok szétverik a Dánismend fejedelemséget
1185 tája Rüsztem türkmén törzsfönök kalandozásai Kelet-Anatóliában és Észak-
Szíriában

Xin.század
1204. IV. 13. Velence meghódítja Konstantinápolyi
1206-1227 Dzsingisz mongol nagykán uralkodása
1209 Az Észak-Kínában élő ujgurok elismerik a mongol fennhatóságot
1220-1237 I. Aláeddin Kejkubád anatóliai szeidzsuk szultán uralkodása
1221 után A kaji navü türkmén törzs főnöke, Szulejmán sah a mongolok elől Mérv
környékéről nyugat felé menekül
1224-1502 Az Aranyhorda fennállása
Kb. 1230 óta Számos, a mongolok által elűzött török letelepülése Anatóliában

225
1231 táján Szulejmán sah belefullad az Eufráteszbe
Kb. 1231-1281 Ertogrul törzsfonökségének ideje
1240-1242 (?) A áaiáf-felkelés
1243. VI. 26 (?) Az anatóliai szeldzsukok vereséget szenvednek a mongoloktól; a mongol
fennhatóság kezdete Anatóliában
1250 Az ajjúbida állam bukása, a mamelukok államalkotása
1252-1334 Szafi sejk, a szafavida rend megalapítója
1256-1335 Az Ilkán-dinasztia uralma Iránban
1256-1265 Hülegü ilkán uralkodása
1258. II. 10. A mongolok elfoglalják Bagdadot
1260. IX. 3. A mamelukok megverik a mongolokat a Góliát-forrásnál
1260 táján Karamán bég színre lépése
1260 után Az anatóliai szeldzsuk birodalom átmenetileg két részre szakad
1261. VII. 25. A Bizánci (Keletrómai) Birodalom helyreállítása
1277 Mongolellenes türkmén felkelés
1277. VIII. elején Muinuddin Parváne szeldzsuk államférfi kivégzése
1281(?) Ertogrulnak, az Oszmán-dinasztia ősének halála
1281(?)-I326 I. Oszmán uralkodása
A tímár- és a Várbirtokok valamint a beglerbigség létrehozása

XIV.század
A század folyamán Az észak-kínai ujgur állam széthullása
A század elején Az anatóliai szeldzsuk birodalom eltűnte
1316-1335 Abu Szaíd ilkán uralma
1317 Orhán átveszi az oszmán haderő főparancsnokságát
1326 Az oszmánok meghódítják Brusszát

1326-1360 Orhán uralkodása

1331-1355 Dusán István szerb fejedelem uralkodása

1331 táján Nikaia (Iznik) elfoglalása
1333 táján Az első oszmán vezír, a teológus Aláeddin pasa halála
1333(?)-1357 Orhán fiának, Szulejmán pasának a vezírsége
1335 ‘ Az ilkán birodalom felbomlása
1335-1545 A Kareszi emírség meghódítása
1337 Nikomédia (Izmit) bevétele
1346 Orhán szövetségre lép Kantakuzénosz Jánossal és annak leányát felesé­
gül veszi
1349 Orhán a szerbek ellen Bizánc segítségére siet
A század közepén Az ilkánokkal szembeni oszmán adókötelezettség véget ér
1353 Az oszmánok Csimenliknél európai hídfőállást hoznak létre
1354 Gallipoli-íelszigete valamint Rodostó oszmán kézre kerül
1354 Ankara meghódítása
1360-1389 I. Murád uralkodása.
A janicsárság felállítása
1361 Drinápoly (Edirne) elfoglalása
1363 Philippopolisz (Plovdiv) bevétele
1363 táján A hadbíró (kádiaszker) intézményének létrehozása
1365 Drinápoly az új oszmán főváros
1365 Raguza (Dubrovnik) kereskedelmi szerződést köt az oszmánokkal

226
1368-1387 Az első oszmán nagyvezír, Csandarli Kara Halil működése
1370-1501 A Timurida-dinasztia
1370-1405 Timur uralkodási ideje
1370 után Az Akkojunlu (Fehér Kos) türkmén törzsszövetség államalapítása Dijár-
bekir környékén, valamint a „Fekete Kos” törzsszövetségé a Van-tó és
Mosszul között
1371 Az oszmánok megverik a szerbeket a Marica-folyónál
1375 Az oszmánok elfoglalják Nist
1375 A ítdmeZ-javadalombirtokok létrehozása
1381 A Germiján fejedelemség jórészt oszmán kézre kerül
1381-1398 Bürhaneddin kádi uralkodása
1382 Az oszmánok elfoglalják Szalonikit
1385 Az eddigi egy beglerbég helyett kettőt neveznek ki, egyet ruméliai egyet
pedig anatóliai hatáskörrel
1385(?) Szavdzsi herceg zendülése
1386 Szófia elfoglalása
1389 Az első rigómezei csata
1389-1402 I. Bajezid uralkodása. Legkésőbb ebben az időben kerül az első defterdár
a pénzügyek vezetésére, kinevezésre
1389 Az oszmán történelem első „testvérgyilkossága”
1391-1392 A nyugat-anatóliai emirátusok bekebelezése
1391-1425 I. Mánuel bizánci császár uralkodása
1393 Bulgária bekebelezése
1394 A Havasalföld hűbéres állammá válik
1395 Az Anadolu Hiszári nevű erőd felépítése
1395-1401 Konstantinápoly ostroma
1396 A keresztes hadak vereséget szenvednek Nikápolynál
1396. IX. 25. (28.?) Az oszmán uralkodó elnyeri a Kairóban székelő kalifától a „római föld
szultánja” címet
1397 A karamániai fejedelemség bukása és bekebelezése
1400 Erzindzsán elfoglalása

XV. század
A század első felében A bektasi dervisek jelentős befolyásra tesznek szert a janicsárságnál
1402. VII. 27. Timur döntő módon megveri az oszmánokat Ankaránál. Az oszmán
állam darabokra szakad
1403 márciusában Timur elhagyja Anatóliát
1405. I. 19. Timur halála
1405 Isza vereséget szenved I. Mehmedtől
1406 Azerbajdzsán a Karakojunlu (Fekete Kos) kezére kerül
1410 Músza legyőzi Szulejmánt
1411-1437 Zsigmond császársága
1413. VII. 5. Músza vereséget szenved I. Mehmedtől. Az interregnum véget ér az
oszmán államban
1413-1421 I. Mehmed egyeduralkodása
1414 Dzsünejd, a szmirnai emír elszakadási kísérlete

1416. V. 29. Az oszmán flotta vereséget szenved Velencétől

1416 Az 1402 óta független Havasalföld ismét oszmán hűbéres állammá válik
1416-1420 Szociálforradalmi felkelések (Bedreddin, Bürklüdzsc Musztafa, Toriak
Kemál)

227
1419-1422 Düzme (Hamis) Musztafa trónkövetelőként lép fel
1421-1451 II. Murád uralkodása
1422 Konstantinápoly ostroma
1422 A „Kis” Musztafa lép fel trónkövetelő gyanánt
1424. II. 22. Bizánc adófizetési kötelezettségre kényszerül az oszmán szultánnal szem­
ben
1424 Fegyferszünet Zsigmond császárral
1426-1427 Zsigmond császár kezébe veszi a szerb várakat
1430-1432 Háború Velencével
1433 Albánia jórészt oszmán kézre kerül
1435-1444 Háborúk Magyarországgal
1437. XII. 9. Zsigmond halála, Hunyadi János veszi kezébe Magyarország védelmét
1438 A gyermekadó intézményének (devsirme) bevezetése
1439. VIII. 18. Szendrő vára megadja magát
1438-1453 Csandarli Hali] nagyvezírsége
1440 Nádorfehérvár sikertelen ostroma
1441 Az Aranyhorda felbomlásával létrejön a Krími kánság
1443 októberétől 1444ja­
nuárjáig Hunyadi János téli hadjárata a Balkánon
1443-1467 Az albán Kasztrióta György (Szkander bég) harcai az oszmánok ellen
1444. VIII. 1. táján Békekötés Magyarországgal Szegeden. Szendrőt és más várakat átadják
Szerbiának
1444. XI. 10. A magyarok vereséget szenvednek Várnánál
1448. X. 16-18. A második rigómezei csata, Hunyadi János veresége
1451-1481 II. (Hódító) Mehmed uralkodása
1451-1469 A timurida Abu Szaid uralkodási ideje
1452 A keleti és a nyugati kereszténység között kötött „firenzei unió” deklará­
lása
1453. V. 29. Konstantinápoly bevétele
1453-tól a XVII. század
elejéig A gyermekadó intézményéből származó nagyvezírek ideje
1453-1478 Uzun Haszán, Akkojunlu (Fehér Kos) uralkodója
1456. VII. 4-22. Nándorfehérvár sikertelen ostroma
1456. VIII. 11. Hunyadi János halálának napja
1456-1462 IV. Vlad Tepes (vagy Drakul), Havasalföld vajdája
1458-1490 Hunyadi Mátyás uralkodása Magyarországon
1459. VII. 29. Szendrő újra oszmán kézre kerül. Szerbiát beolvasztják az Oszmán
Birodalomba
1460 A Peloponnészosz (Morea) oszmán kézre kerül
1461 Amasztriszt, Iszfendijárt és a Trapezunti Császárságot beolvasztják az
Oszmán Birodalomba
1461-1462 IV. Vlad megkísérli függetleníteni magát az oszmánoktól
1462-1475 Radu havasalföldi vajda uralkodása
1463 Bosznia oszmán kézre kerül
1463-1479 Hosszantartó háború Velencével
1466 A karamániai fejedelemséget oszmán vilájetté változtatják át.
1467. XI. 11. Uzun Haszán megveri a Fekete Kos (Karakojunlu) törzsszövetséget,
mely darabjaira szakad
1468. I. 17. Szkander bég halálának napja
1468-1469 Uzun Haszán összeütközése a timurida Abu Szaíddal

228
1469. I. 28. Abu Szaíd veresége
1469. Uzun Haszán Tebrizben Irán uralkodójává kiáltja ki magát
1470. VII. 12. Negroponte elfoglalása Velencétől
1473. VIII. 11. (12?) Hódító Mehmed szétzúzza Uzun Haszán hadait Otluk Belinél (Ter-
dzsán)
1477-1481 Karamáni Mehmed pasa nagyvezirsége. A tímár-rendszer általános be­
vezetésre kerül az Oszmán Birodalomban
1478 A Krími kánság oszmán fennhatóság alá kerül
1478. I. 5-6. Uzun Haszán halála; az Akkojunlu (Fehér Kos) birodalma darabjaira
szakad
1479. VI. 25. Békekötés Velencével
1480 Az oszmánok átmenetileg megszállják a dél-olaszországi Otrantot
1480 Rodosz sikertelen ostroma
1481. V. 3. Hódító Mehmed halála
1481-1512 II. Bajezid uralkodása. A hadsereget tűzfegyverekkel szerelik fel. A def­
terdár (a pénzügy igazgatás vezetője) tisztségét két részre osztják: azaz
ruméliaira és anatóliaira
1481. V. 28. Dzsem herceg Brusszában ellenszultán gyanánt trónra lép
1481 A hadbírói (kádiaszker) funkciót két részre osztják: ruméliaira és anató­
liaira
1482. VII. 17. Dzsem veresége és Európába való menekülése
1483 Hercegovinát beolvasztják az Oszmán Birodalomba
1484 Kilia és Akkerman Fekete-tengeri kikötők elfoglalása
1485-1491 Összeütközések a mamelukokkal
1490. IV. 6. Mátyás király halála
1492 Amerika felfedezése
1497-1499 Lengyelország sikertelen kísérletet tesz Moldva elfoglalására
1499-1502 Tengeri háború Velencével
1499. augusztus végén Lepantó elfoglalása

XVI. század
1500 után A janicsárság általános felszerelése muskétákkal
1501 Az aváriz nevű különleges adó bevezetése
1501-1503 Háború Magyarországgal
1501-1524 I. Iszmáil szafavida sah uralma Perzsiában
1502 Az Aranyhora felbomlása
1502. XII. 14. Békekötés Velencével
1503. II. 22. Békekötés Magyarországgal
1511 Sahkuli-felkelés Antalja környékén
1512-1520 I. Szelim uralkodási ideje
1514 A Dózsa-íele parasztháború Magyarországon
1514. VIII. 23. A szafavidák vereséget szenvednek Csaldiránnál
1514-1516 Kurdisztán jelentős részét beolvasztják az Oszmán Birodalomba
1515-1547 I. Ferenc francia király uralkodása
1516-1526 II. Lajos magyar király uralkodása
1516. VIII. 24. A mamclukok vereséget szenvednek az észak-szíriai Mardzs Dádiknál;
Szíria oszmán kézre kerül
1517. I. 23. A mamelukok döntő vereséget szenvednek a Kairó melletti Raidanijá-
nál. Egyiptom oszmán uralom alá kerül
1518 után A kalifa méltóságát állítólag I. Szelímre ruházzák át

229
1519-1556 V. Károly császársága
1519. V. 15. Hajreddin Barbarossza algériai kalózvezér oszmán szolgálatba lép
1519-1520 Az első dzseláli-felkelés
1520-1566 I. (Nagy) Szulejmán szultán uralkodása
1520 után Létrehozzák a kancelláriai titkárok főnökének (reiszülküttáb)hivatalát,
kinek feladata a „szultáni monogramm államtitkára” (nisándzsi) támo­
gatásából áll
1521. február Dzsánberdi Gazáli felkelését leverik Szíriában
1521. VIII. 29. Nándorfehérvár meghóditása
1522 A Zulkadr fejedelemséget beolvasztják az Oszmán Birodalomba
1522. XII. 20. Rodoszt elfoglalják a johannitáktól
1523-1536 Ibráhim pasa nagyvezírsége
1524-1525 Egyiptom pacifikálása
1524-1576 I. Tahmaszp perzsa sah uralkodása
1526 A cognaci liga megalakítása
1526. VIII. 29. A magyar haderő döntő vereséget szenved Mohácsnál
1526-1564 I. (Habsburg) Ferdinánd Nyugat-Magyarország királya
1526-1540 Szapolyai János Kelet-Magyarország királya
1526 óta Síita mozgolódások Anatóliában
1527-1540 Rare§Péter moldvai vajda uralkodása
1529. IX-X. Bécs sikertelen ostroma
1530 körül Hurrem szultána (Rokszeláné), Nagy Szulejmán kegyencnője és a későb­
bi II. Szelím édesanyja növekvő befolyásra tesz szert az oszmán politiká­
ban
1532. VIII. 28-30. Kőszeg kapitulál
1532 szeptemberében Andrea Doria hadjárata a Peloponnészoszon
1533-1584 IV. (Rettegett) Iván orosz cár uralkodása
1534-1535 Háború a szafavidák ellen
1534-1546 Barbarossza Hajreddin, az oszmán flotta tengernagya
1536. II. 18. Az első „kapituláció”, azaz kereskedelmi és konzuli szerződés megkötése
Franciaországgal
1536. III. 14-15 Ibráhim pasa nagyvezír kivégzése
1537 Oszmán betörés Dél-Olaszországba
1538 szeptemberében A moldvai fejedelemség oszmán fennhatóság alá kerül
1538 Dél-Arábia meghóditása
1538. IX. 28. A velencei flotta Prevezánál döntő vereséget szenved
1540. X. 20. Békekötés Velencével
1540-1570 János Zsigmond Kelet-Magyarország királya
1540 után Abesszínia oszmán kézre kerül
1541. VIII. 29. Buda elfoglalása
1541-1543 Magyarország középső részét beolvasztják az Oszmán Birodalomba
1541-1546 Petru Rare§ újfent moldvai vajda
Kb. 1544 óta Rusztem pasa nagyvezírségének ideje óta gyorsan terjedő korrupció
1545 után Állandóan növekvő infláció
1547. VI. 19. Békekötés a Habsburgokkal Drinápolyban
1547 Jemen jórészt oszmán kézre kerül
1548-1550 Háború a Szafavidákkal
Kb. 1550 óta A pénzgazdálkodás fokozatosan felváltja a természeti gazdálkodást a
mezőgazdaság területén
1550 után A pasa címet, melyet ez ideig csupán a vezírek viseltek, az összes begler-
bég megkapja

230
1551-1553 Háború a Habsburgokkal Magyarországon
1552 Az oroszok elfoglalják a Kazáni kánságot
1552. VII. 27. Temesvár kapitulál
1552. IX-X. Eger eredménytelen ostroma
1553-1555 Háború a Szafavidákkal
1554 Az oroszok elfoglalják az Asztraháni kánságot
1555 Hamis (Düzme) Musztafa felkelése Ruméliában
1555. V. 29. Békekötés a Szafavidákkal Amaziában
1555-1574 Eszaknyugat-Afrika jórészt oszmán kézre kerül
1556. I. 16. Az eddig egységes Habsburg-birodalom kétfelé, Spanyolországra és
Ausztriára oszlik
1556 Tripolitánia (Libia) oszmán tartomány lesz
1556-1564 I. Ferdinánd császár
A XVI. század 60-as
éveitől a XVII. század
elejéig A janicsárok létszáma az eredeti állomány 4—5-szörösére növekszik
1564-1576 II. Miksa császár
1565-1579 Szokolli Mehmed pasa nagyvezírsége
1565 Málta eredménytelen ostroma
1566 Magyarországi hadjárat, Szigetvár elfoglalása
1566. IX. 7. Nagy Szulejmán szultán halála
1566-1574 II. Szelím uralkodása
1567-1570 Zaidita felkelés Jemenben
1568. II. 17. Békekötés a Habsburgokkal Drinápolyban
1569 Hadjárat az oroszok ellen az 1554-ben elvesztett Asztraháni kánság
visszafoglalása céljából
1570-től kezdve Az ezüst akcse nemesfémtartalma jelentősen csökken. Az infláció felgyor­
sulása
1570. VIII. 16. A speieri egyezmény keretében János Zsigmond lemond a magyar királyi
címről a Habsburgok javára és felveszi az erdélyi fejedelem címet
1570 Tunisz elfoglalása
1570-1571 Ciprus meghódítása
1571 Krími tatár betörés Oroszországba, Moszkva felégetése
1571. X. 7. Don Juan d’Austria megsemmisíti az oszmán flottát Lepantónál
1571 óta Tímár-birtokok rendszeres kiutalása „nem jogosultak” (tdzsnebí) részére
1571-1586 Báthory István erdélyi fejedelem
1573. III. 7. Békekötés Velencével
1574-1595 III. Murád uralkodása. — A szultán visszavonul a hárembe, az ún.
„nőuralom” kezdete
Kb. 1575 óta Az at/árú-különadók évenkénti behajtása.
A megvesztegethetőség (rüsvet) elterjedése.
Az állás, hivatal megvásárlása általánossá válik.
Változások a janicsárság kiegészítési módjában: a felnőtt, foglalkozással
bíró muszlimok is felvételt nyerhetnek. Állandó jellegű nyugtalanságok
Anatóliában
1577. I. 1. Az Ausztriával fennálló békeszerződés meghosszabbítása
1577. VII. 30. Szerződéskötés Lengyelországgal
1577 Grúzia oszmán „védelem” alá kerül
1578 körül Nagyobb mérvű pénzromlás kezdete
1578-1590 Háború a szafavida Perzsia ellen

231
1579. X. 12. Szokolli Mehmed pasa meggyilkolása, a nagyvezírek gyakori leváltása
kezdetét veszi
1580. V. 3. Az első kapituláció (államszerződés) megkötése Angliával
1580-1600 tájáig Az oszmán parasztság terhei az eredeti szint hatszorosára növekednek;
eladósodás és a lakóhely elhagyása is egyre nagyobb méreteket ölt.
A Földközi-tengeren át vezető kereskedelmi útvonalak egyre jobban
elvesztik jelentőségüket
1583-1635 Fahraddin drúz emír felkelései
1583-1598 II. Abdullah üzbég kán szövetséget köt az oszmánokkal a Szafavidákkal
szemben
1584 Az akcse devalvációja
1585 őszén Az oszmánok elfoglalják a Szafavidáktól Azerbajdzsánt
1588 A spanyol flotta, az Armada vereséget szenved az angoloktól
1588-1629 I. (Nagy) Abbász perzsa sah uralkodása
1589. IV. 2. Az ún. „beglerbég-ügy”, nagy janicsárzendülés Konstantinápolyban
1590. III. 21. Békekötés Konstantinápolyban a Szafavidákkal
1593-1606 A tizenöt éves háború Ausztriával
Az akindzsi egységek eltűnnek, helyükre a krími tatárok lépnek
1593-1601 Vitéz Mihály Havasalföld vajdája
1594 Erdély, Moldva és a Havasalföld lerázzák magukról az oszmán fennha­
tóságot
1595-1603 III. Mehmed szultán
1595. X. 29. Az erdélyi és a havasalföldi csapatok Gyurgyevónál megverik az oszmán
hadakat
1596. X. 13. Eger oszmán kézre kerül
1596. X. 26-28. A mezőkeresztesi csata, az utolsó oszmán győzelem nyílt csatában
1596 A nagy dzseláli-felkelés kezdete Anatóliában
1598 Kara Jazidzsi parancsnoksága alá vonja az eddig önállóan tevékenykedő
űfcre/d/i-felkelőket
XVI. század végétől A kádi- és a mu/h'-állások eladhatóvá válnak
XVII. század elejéig A tartományi r-^M/it-hadsereg eredeti állományának egyharmadára esik
vissza

XVII. század
A század elején Az eddig hűbéres Ramazán fejedelemséget vilájetté szervezik át
A század elejétől kezdve A janicsárság létszámának nagyfokú megnövekedése
A janicsáraga hatalmának megnövekedése
A század első felében Az ún. „nőuralom” teljes kifejlődése
A század első felétől A budai, bagdadi, damaszkuszi és egyiptomi vilájet élére vezíri rangú
kezdve beglerbégeket neveznek ki
1600 Kanizsa meghódítása
1601 A dzseláli-felkelők súlyos veresége, Kara Jazidzsi felkelő vezér halála
1601 A dunai fejedelemségek újból elismerik az oszmán főhatóságot
1603 tavaszán Hadjárat a dzseláli-felkelők ellen Anatóliában
1603-1612 Háború a Szafavidák ellen
1603-1610 A dzseláli-felkelés második szakasza, az ún. „nagy menekülés” Anatóliá­
ban
1603-1617 I. Ahmed uralkodása - az eddig kötelező „testvérgyilkosság” véget ér
1604-1606 Bocskai István észak-magyarországi felkelése a Habsburgok ellen
1606. II. 9. A Habsburgok békét kötnek Bécsbcn Bocskaiékkal

232
1606. XI. 11. Oszmán-Habsburg békekötés Zsitvatoroknál; a Habsburg uralkodót az
oszmán fél elismeri a szultánnal egyenrangú császárnak
1606 Azerbajdzsán a Szafavidák kezére kerül
1606-1607 Dzsánbulád Ali aleppói beglerbég felkelése
1607-1609 Kalenderoglu Mehmed dzseláli-vezír felkelése Anatóliában
A század első három évti­
zedében A /únár-birtokok száma az eredeti mennyiség hatodára csökken
1612. XI. 20. Békekötés a Szafavidákkal
1612 Az első kapituláció (államszerződés) Németalfölddel
1613-1629 Bethlen Gábor erdélyi fejedelem
1617-1618 I. Musztafa első szultánsága
Az eddig szokásos lineáris trónöröklést a szeniorátus elve váltja fel
1618-1622 II. Oszmán uralkodása
1619 Újabb devalváció
A XVII. sz. 20-as évei­ Szaridzsa- és szekbán-felkelés Anatóliában
ben
1620-1621 Háború Lengyelországgal
1622-1623 I. Musztafa második szultánsága
1623-1640 IV. Murád uralkodása
1623-1632 Köszem (Máhpejker) anyaszultánnő erős befolyása az államügyekbe
1623-1628 Abaza Mehmed pasa felkelése
1623-1639 Háború Perzsia ellen
1623 Bekir emir felkelése Bagdadban, mely ennek eredményeként Mosszullal
egyetemben a Szafavidák kezére kerül
1624 Dzsennetoglu vezetésével dzselálilázongások Eszaknyugat-Anatóliában
1624 Újabb devalváció
1624-1628 III. Mehmed Girej krími kán lázadása
1629 Mosszul visszahódítása
1630 Az oszmán uralom Jemenben véget ér
A XVII. század A tartományi szpáhi-hadsereget fokozatosan az irreguláris szekbán- és
30-as éveiben szaridzsa-egységek váltják fel
1632 Iljász pasa felkelése Északnyugat-Anatóliában
1632-1637 Növekvő terror: IV. Murád szultán 25 ezer személyt kivégeztet
1633-1635 Fahraddin drúz emir újabb felkelése
1638 Bagdad visszafoglalása
1639. V. 17. Békekötés Kaszr-i Sírínnél a Szafavidákkal
1640-1648 Ibráhim uralkodása
1643-1715 XIV. Lajos francia király uralkodása
1645-1670 Háború Velencével
1645 óta A janicsáraga vezíri rangot nyer
1647-1655 Dzseláli-felkelések Anatóliában
1648-1651 A janicsárok átmenetileg kezükbe ragadják a hatalmat
1648-1687 IV. Mehmed uralkodása
1648-1660 II. Rákóczi György erdélyi fejedelem
A század közepén A gyermekadó megszüntetése
A század második felé­ Keresztény felkelések a Balkánon
ben
1654 A nagyvezir személyes kancelláriájának létrehozása; a szultáni díván
elveszti jelentőségét
1654-1660 X. Károly Gusztáv svéd király uralkodása

233
1656. VI. 26. Velence tengeri győzelme a Dardanelláknál
1656-1661 Köprili Mehmed pasa nagyvezírsége
1657 II. Rákóczi György erdélyi fejedelem megtámadja Lengyelországot, de
seregét a krími tatárok megsemmisítik
1658 Köprili Mehmed pasa feldúlja Erdélyt
1658-1659 Az utolsó nagy dzselálifelkelés Anatóliában Abaza Kara Haszán pasa
vezetésével
1660 A nagyváradi vilájet megszervezése
1661-1676 Köprili Fázil Ahmed pasa nagyvezirsége
1663-1664 Hadjárat a Habsburgok ellen
1664. VIII. 10. A vasvári béke megkötése a Habsburgokkal
1666 Dorosenko, Ukrajna nyugati felének a hetmanja elismeri az oszmán
fennhatóságot
1669. IX. 5. A krétai Kandia elfoglalása, békekötés Velencével
1672 Háború Lengyelország ellen; Nyugat-Ukrajna Podóliával egyetemben
oszmán kézre kerül
1676-1683 Kara Musztafa pasa nagyvezírsége
1676 Dorosenko, Nyugat-Ukrajna hetmanja felmondja az oszmán fennható­
ságot és területét átengedi Szamojlovicsnak, Kelet-Ukrajna hetmanjá-
nak
1678-1681 Háború Moszkva ellen
1678-1686 Thököly Imre kuruc felkelése Feiső-Magyarországon
1682-1725 Nagy Péter orosz cár uralkodása
1682-1685 Thököly Imre Felső-Magyarország fejedelme
1683 Oszmán hadjárat Bécs ellen
1683. IX. 12. Az oszmán sereg megsemmisítő vereséget szenved Kahlenberg környé­
kén
1684 Oszmánellenes „szent ligába” tömörül a pápa, a Habsburg Birodalom,
Lengyelország és Velence
1686. IX. 2. Budát elfoglalják a Habsburgok
1687-1691 II. Szulejmán szultán uralkodása
1687. VIII. 12. Az ún. második mohácsi csata Harsánynál
1687 Orosz támadás a Krími kánság ellen
Habsburg előrenyomulás Szerbiában
1689-1691 Köprili Fázil Musztafa pasa nagyvezírsége
1690 Az oszmánok visszafoglalják Szerbiát és Erdélyt
1690 Thököly Imre Erdély fejedelme
1690 óta A tulajdonbérlet intézményének létrejötte
1691-1695 II. Ahmed uralkodása
1691. VIII. 19. Fázil Musztafa elesik Szalánkeménnél a Bádeni Lajos őrgróf, az ún.
„Türkenlouis” ellen viselt csatában
1695-1703 II. Musztafa uralkodása
1696. VII. 18. Nagy Péter cár elfoglalja Azovot
1697. IX. 11. Savoyai Jenő herceg legyőzi az oszmán hadsereget Zentánál
1697-1718 XII. Károly Gusztáv Svédország királya
1697-1733 Erős Ágost választófejedelem Lengyelország királya
1699. I. 26. A karlócai béke
1699 óta Az Oszmán Birodalom külpolitikájának irányítását a divántitkárok fő­
nökei (reiszülkütláb)veszik át
A század végén Megjelennek az első „völgyfcjedelmek”

234
 XVin. század
A század elején A gyermekadó intézményéből származó nagyvezírek kormányzata véget
ér
1700. VII. 14. A porta átengedi Azovot Oroszországnak; Oroszország korlátlan jogot
nyer a Fekete-tengeren és a tengerszorosokon át való hajózásra
1703. VII-VIII. Az ún. „edirnei esemény”
1703-1730 III. Ahmed uralkodása
1703-1711 A Rákóczi-fölkelés
1710. VIII. 18-XI. 20. Baltadzsi Mehmed pasa második nagyvezírsége
1711. VII. Az oszmánok legyőzik az orosz sereget a Prutnál. Azov ismét oszmán
kézre kerül
1711 óta Phanarióta görögök kerülnek a dunai fejedelemségekben vajdák gyanánt
kinevezésre
1713-1716 Dámád Ali pasa nagyvezírsége
1715. VIII-IX. A Peloponnészosz visszahódítása, a krétai uralom megszilárdítása
1716. VIII. 5. Savoyai Jenő herceg megveri az oszmán hadat Péterváradnál
1718. VII. 21. A karlócai béke
1718-1730 A „tulipán kor”; Nevsehirli Dámád Ibráhim pasa nagyvezírsége
1720 óta Az isztambuli kézművesek súlyosbodó megadóztatása
1722-1729 A Szafavidák bukása után kezdetét veszi Afgán-dinasztia uralma Perzsi­
ában
1724. VI. 24. Oszmán-orosz szerződés Perzsiára vonatkozóan
1724-1736 Ismételt hadakozások Perzsiával
1725-1729 Asraf perzsa sah uralkodása
1727 Ibráhim Müteferrika bevezeti a könyvnyomtatást az Oszmán Biroda­
lomban
1730. IX. Felkelés Konstantinápolyban Patrona Halil vezetése alatt
1730-1754 I. Mahmúd szultán uralkodása
1736-1739 Háború Oroszországgal
1736 Az oroszok újra elfoglalják Azovot
1736-1749 Az afsárida dinasztia Perzsiában
1736-1747 Nádir perzsa sah
1737. IX. 22. Békekötés Nádir sahhal
1737-1739 Háború Ausztriával
1739. IX. 18. Békekötés Belgrádban Ausztriával és Oroszországgal
1740 Az új kapitulációban Franciaország veszi át az Oszmán Birodalomban
élő katolikusok feletti védnökséget
1740-1780 Mária Terézia uralkodása
1740-1786 II. (Nagy) Frigyes porosz király uralkodása
1741 A vahhábita tanok kinyilvánítása
1743-1746 Háború a perzsa Nádir sahhal
1744-1765 Muhammed ibn Száid Darija emírje
1746. IX. 4. Békekötés Nádir sahhal
1747. VI. 19. Nádir sah halála
A század második felé­
ben Az ipari forradalom kezdete Európában
1750-1789 A Zand-dinasztia Perzsiában
Kb. 1750 óta A „völgyfejedelmek”, valamint a helyi előkelőségek döntő befolyásra
tesznek szert az Oszmán Birodalomban
1754-1757 Hl. Oszmán uralkodása

235
1756-1763 A hétéves háború a Habsburgok és Poroszország között
1757-1763 Rágib pasa nagyvezírsége
1757-1774 III. Musztafa uralkodása
1762-1796 II. (Nagy) Katalin cárnő Oroszországban
1765-1803 Abdülaziz ibn Muhammad ibn Száud; a szaúdi dinasztia első államala­
pítása
1768-1774 Oszmán-orosz háború
1768-1773 Dzsin (Bulutkapan) Ali bej mameluk emir felkelése
1769-1775 Omar Táhir galileai sejk felkelése
1771 Szövetség Ausztriával
1772 Lengyelország első felosztása
1774-1789 I. Abdülhamid szultán uralkodása
1774. VII. 21. A kücsük kajnardzsai béke; a Krími kánság „függetlenné” válik
1775-1779 Hadiállapot Perzsiával
1783 A Krím orosz tartomány lesz
1787-1792 Háború Oroszország és Ausztria ellen
1788-1822 Tepedeleni Ali pasa felautonóm államot alapit Janinában
1789-1807 III. Szelím uralkodása
1789. VII. 14. A Bastille ostroma Párizsban
1792. I. 9. A jászvásári békeszerződés
1792. IX. 21. Franciaországban kikiáltják a köztársaságot
1793. II. 24. A nizám-i dzsedid bevezetése
1794-1925 A Kadzsar-dinasztia Perzsiában
1796-ig A szaúdi emírek Nedzsdet birtokukba veszik
1797-1799 Pazvandoglu Oszmán felkelése
1798-1799 Napóleon egyiptomi hadjárata
1798. VII. 21. A franciák megverik a mamelukokat a piramisok alatt
1799 elején A Porta véd- és dacszövetséget köt Angliával

XIX.század
1801. VI. 27. A francia csapatok elhagyják Egyiptomot
1802. III. 27. Franciaország és Anglia békét kötnek Amiens-ben
1802. VI. 25. A Porta békét köt Franciaországgal
1803 Az angol csapatok elhagyják Egyiptomot
1804 A vahhábiták elfoglalják Medinát
1804-1805 Forrongások Egyiptomban
1804-1806 Az első szerb felkelés
1804-1814 I. Napóleon (Bonaparte) francia császár
1805 Muhammed Ali kezébe veszi Egyiptomban a hatalmat
1806 A vahhábiták elfoglalják Mekkát
1806-1812 Oszmán-orosz háború
1807 Az angolok egyiptomi hadjárata csődöt mond;
III. Szelím janicsárzendülés áldozatává válik
1807-1808 IV. Musztafa uralkodása
1808. VII. 28. Bajraktár Musztafa pasa beveszi Isztambult
1808-1839 II. Mahmúd
1808. X. 14. A szekbán-i <ZjWtó-csapatok felállítása
1808. X. 7. Az „egyetértés okmányának” kiállítása
1808-1817 Karadjordje szerb fejedelem
1811. III. 1. Muhammed Ali megöleti a vezető mamelukokat

236
1812. V. 28. Az oszmán-orosz háború vége
1812 óta A „völgyfejedelmek” és a helyi előkelőségek eliminálása
1814 A görög „Barátok Szövetségének” megalakítása
1815-1817 Második szerb felkelés
1815-1839 Obrenovic Milos, a szerb fejedelem
1818 A robotmunkát megszüntetik az Oszmán Birodalomban
1821-1830 Görög felkelés
1825-1855 I. Miklós orosz cár
1826. VI. 15. II. Mahmúd likvidáltatja a janicsárokat
A bektasi rend betiltása
1826-1828 Orosz-perzsa háború. Kelet-Örményország orosz kézre kerül
1827. VII. 6. Londoni szerződés a görög autonómiával kapcsolatban
1827. X. 20. A „hármas szövetség” megsemmisíti az oszmán-egyiptomi flottát
1829. III. Londoni egyezmény Görögország függetlensége kapcsán
1829. VIII. 15 A görög függetlenségi nyilatkozat
1829. IX. 14. Drinápolyi béke
1830. II. 3. A londoni jegyzőkönyv: Görögország függetlenségének elismerése
1830. IV. 24. A Porta kinyilvánítja egyetértését a görög függetlenséggel
1830. VII. 5. Franciaország meghódítja Algériát
1831 A tímár-rendszer megszüntetése; a földbirtokok a birlalóik tulajdonába
mennek át
1831. XI. 1. Az első oszmán újság megjelenése
1832-1833 Muhammed Ali betör Anatóliába és fenyegeti Konstantinápolyi
1833. IV. 8. A kütahjai béke
1833. VII. 8. Szerződés Hünkár Iszkelesziben
1834 Az oszmán hadiakadémia megalapítása
1836 Az oszmán külügyminisztérium megalakítása
1838 A miniszterelnökség megalakítása
1838 Oszmán kapituláció Nagy-Britanniával szemben. Az oszmán piacot
elárasztják a brit áruk
1839. I. 19. Nagy-Britannia okkupálja Adent
1839. VI. 24. Az egyiptomi csapatok megverik az oszmánokat Nizipnél; „keleti vál­
ság”
1839-1861 I. Abdülmedzsid szultán uralkodása
1839-1876 A tanzimál-refbrmok kora
1839. XI. 3. A gülhánei Hatl-i Serif
1839 óta Fedezetlen kötelezvények (káime) papírpénz gyanánti forgalma az osz­
mán fővárosban
1840. VII. 15. A londoni egyezmény
1840 Az első felhivatalos oszmán újság megjelenése
1840-1854 Az első oszmán pénzintézet, a „Banque de Constantinople” fennállása
1841. VII. 13. A Hünkár Iszkelesziben kötött szerződést hatályon kívül helyezik
1843. IX. 6. Új katonai kiegészítési rendszer kerül bevezetésre
1846 Megalapítják az első oszmán egyetemet
1848-1849 Forradalmi hullám Európában
1848-1916 I. Ferenc József császár uralkodása
1849. V. I. Egyezményt kötnek Balta Limámban
1853-1856 A krími háború
1854 Az Oszmán Birodalom államkölcsönöket vesz fel Angliától és Franciaor­
szágtól

237
1856 Az Oszmán Bank (Oszmánli Bankaszi) megalapítása
1856. II. 18. Hatt-i Hümájún
1856. III. 30. A párizsi békeszerződés megkötése
1857 A keresztény parasztság felkelése Boszniában és Hercegovinában
1858-1860 Polgárháború a drúzok és a maroniták között Libanonban
1859. IX. 14. A „kuleli esemény”
1859. IX. 25. A moldvai és a havasalföldi rendek közös fejedelmet választanak: a két
dunai fejedelemség gyakorlatilag egyesül
1859-1866 Sándor (Alexandru Cuza) perszonálunióban Moldva és Havasalföld
fejedelme
1860-1861 Francia csapatok beavatkoznak Libanonban
1861-1876 I. Abdülaziz szultán uralkodása
1861. VI. 9. A Libanon-hegység autonóm szandzsákká alakul
1864. VI. 28. A Porta jóváhagyja Moldva és Havasalföld perszonálunióját
1864. XI. 7. A Dunai vilájet létrehozása
1865 Megalakul az „ifjúoszmánok” titkos szervezete
1866. VI. 2. Egyiptom válija elnyeri a kedive címet
1866-1869 Krétai felkelés
1867. IV. 10. Kivonják az oszmán csapatokat Szerbiából
1867. VII. 25. A tartományi közigazgatás újjászervezése
1867 Vezető ifjúoszmánok Párizsba emigrálnak
1868. IV. 1. Államtanács alakítása
1868-1870 Megjelenik a Hürrijjet c. újság
1869-1876 Polgári törvénykönyv (a Medzselle) kidolgozása
1869. II. 18. A párizsi konferencia határozatai Krétával kapcsolatban
1869. VII. 27. Az oszmánok ismét kezükbe kerítik Jement
1869. XI. 19. A Szuezi-csatorna megnyitása
1870 Az ifjúoszmán emigránsok hazatérnek
1871. III. 13. Londoni konferencia: a Fekete-tenger semlegesítésének megszüntetése
1871-1890 Bismarck német birodalmi kancellár
1872. VII. 31.-X. 19. Midhat pasa első nagyvezírsége
1873. IX. 28. Egyiptom jogot nyer külföldi hitelek felvételére
1875. IV. 13. A keresztény parasztság felkelése Hercegovinában
1875. X. 6. Oszmán államcsőd
1876 Caisse de la dette Publique Egyiptomban
1876. V. 2. Bulgár felkelés
1876. V. 8. A szofta-diákok felkelése Isztambulban
1876. V. 30. V. Murád trónralépte
1876. VII. 2. Szerbia megtámadja az oszmánokat: a „balkáni válság”
1876. VIII. 31. II. Abdülhamid trónralépte
1876. XII. 19.-1877. II. 5. Midhat pasa második nagyvezírsége
1876. XII. 23. Konferencia az európai nagykövetekkel az arzenálban (terszáne)
1876. XII. 23. Abdülhamid proklamálja az új oszmán alkotmányt
1877 A La Jeune Turquie c. újság megalapítása
1877. III. 31. A londoni jegyzőkönyv
1877-1878 Oszmán háború Oroszország ellen
1878. II. 13. Abdülhamid feloszlatja a parlamentet
1878. III. 3. Béke San Stefanóban
1878. VI. I5.-VII. 17. A berlini kongresszus
1878. VII. 13. A berlini béke: Románia, Szerbia és Montenegró kiválnak az oszmán
állam kötelékéből

238
1881. I.—1882. IX. Urábi Ahmed vezetése alatt felkelés Egyiptomban
1881. V. 12. Franciaország megszállja Tuniszt
1881. XII. 20. A Dette Publique Ottomane létrehozása
1882. IX. 14. Nagy-Britannia megszállja Egyiptomot
1883 Az Osztrák-Magyar Monarchia vasutat épít a Balkánon
1884 Az oszmánhű Sammar nevű arab törzs beveszi Rijadot
1885. IX. 18. Kelet-Rumélia egyesülése Bulgáriával
1885. XI. Szerbia eredménytelenül megtámadja Bulgáriát
1888 Általános felkelés Krétán
1888 Mezőgazdasági bank létesül
1888-1940 A Deutsche Bank megépíti a bagdadi vasutat
1889 Ittihád ve Terakki néven politikai titkos bizottság létesül Isztambulban
1891 A Szervet-i Fünún c. folyóirat megalapítása
1894-1917 II. Miklós orosz cár
1895 A Mesveret c. újság megalapítása
1895 Véres örmény tüntetés Isztambulban
1896. VIII. 26. örmény terroristák megtámadják az Oszmán Bankot Isztambulban
1896-1908 Az ifjútörök mozgalom kifejlődése
1897. IV. 18.—XII. 4. Görög-oszmán háború; Kréta gyakorlatilag csatlakozik Görögország­
hoz

XX. század
1901 Kuvait brit ellenőrzés alá kerül
1902. I. 15. Ibn Szaúd elfoglalja Rijadot a sammaroktól
1902. II. 4-9. Török emigráns csoportosulások kongresszusa Párizsban
1903. X. 2. A mürzstegi titkos egyezmény
1904. IV. 8. Létrejön az Entente cordiale Franciaország és Nagy-Britannia között
1904-1911 Jemen végérvényesen elveszik az Oszmán Birodalom számára
1905 Orosz vereség Japánnal szemben
1905. VII. 21. örmény merényletkísérlet a szultán ellen
1905-1906 Az első marokkói válság
1906. VII. 7. óta „Sertésháború” az Osztrák—Magyar Monarchia és Szerbia között
1907 Az ifjútörökök akcióprogramot dolgoznak ki
1908. VII. 23. Az oszmán alkotmányt ismét hatályba helyezik
1908. X. 5. A független bolgár királyság kikiáltása
1908. X. 6. Az Osztrák-Magyar Monarchia annektálja Boszniát és Hercegovinát
1908. X. 6. Kréta kinyilatkoztatja Görögországhoz való csatlakozását
1908. VI. 9-10. VII. Edward és II. Miklós revali találkozója
1909. II. 6. Az Osztrák-Magyar Monarchia és a Porta szerződést köt Bosznia, Her­
cegovina valamint Novipazár kapcsán
1909. IV. Az ifjútörök forradalom
1909. IV. 27. Abdülhamid trónfosztása
1909-1918 V. Mehmed szultán
1910-1911 Albán felkelés
1900. VII. l.-XI. 4. A második marokkói válság
1911. IX.-1912. X. A tripoloszi háború
1912. III. 25. A Türk Odzsagi megalakítása
1912 tavaszán A haliszkár zábitán mozgalom
1912. VII. 16. Az ifjútörök kormány visszalép
1912. IX. 30. A Balkán-szövetség megalakítása

239
1912. X. 8.-1913. V. 30. Az első Balkán-háború
1912. X. 15. Az ouchyi béke
1913. I. 23. Az ifjútörökök államcsínyt hajtanak végre s triumvirátust képeznek
Tálát bej, Enver bej és Dzsemál bej részvételével
1913. I. 23.-VI. 11. Mahmúd Sevket pasa nagyvezírsége
1913. V. 30. A londoni békeszerződés. Kréta hivatalosan és végérvényesen Görög­
országhoz csatlakozik
1913. VI. 18-23. Össz-Arab kongresszus Párizsban
1913. VII. 3.-VIII. 10. A második Balkán-háború
1913. XII. 14. Német katonai misszió Limán von Sanders vezetésével
1914. II. 15. Német-brit megállapodás a bagdadi vasút kapcsán
1914. VII. 28. Az Osztrák-Magyar Monarchia hadat üzen Szerbiának
1914. VII. 31. Német hadüzenet Oroszországnak
1914. VIII. 2. Az Oszmán és a Német Birodalom titkos szövetséget köt
1914. VIII. 11. A Goeben és a Breslau nevű német hadihajók oszmán vizeken keresnek
menedéket
1914. IX. 7. A Porta önhatalmúlag megszünteti a kapitulációkat
1914. X. 21. Enver pasa hadügyminiszteri kinevezése
1914. X. 29. Németország bevonja az Oszmán Birodalmat az első világháborúba
1914. XI. 13. Dzsemál pasa kinevezése Szíria, Palesztina és Hedzsász katonai kor­
mányzójává
1914. XI. 14. A „szent háború” kikiáltása
1914. XII. 18. Nagy-Britannia annektálja Ciprust
1915. III. 25. A vallásjogi törvényszékeket az igazságügyminisztérium alá rendelik
1915. IV. 25. Angol partraszállás Gallipoli félszigetén
1915. május közepe óta Az örményeket evakuálják Kelet-Anatóliából
1915. XII. 19-20 óta Az angolokat visszaszorítják Gallipoli félszigetéről
1916. IV. 18. Az oroszok elfoglalják Trapezuntot
1916. V. 16. Sykes-Picot-egyezmény
1916. VI. 27. Az arab felkelés kinyilvánítása
1916. X. 2. Húszéin serif Arábia királyává nyilvánítja magát
1916 Az örmények megsemmisítése a szíriai-iraki sivatagban
1917. II. 2. Tálát pasa nagyvezíri kinevezése
1917. III. 11. A britek elfoglalják Bagdadot
1917. XI. 2. Balfour-féle deklaráció
1917. XI. 7. Az októberi forradalom Oroszországban
1917. XI. 7. Az Oszmán Birodalomban új család törvényt vezetnek be
1917 novemberében Az örmény köztársaság megalakítása
1917. XII. 9. Az angolok benyomulnak Jeruzsálembe
1918. I. 8. Wilson beszéde: a tizennégy pont meghirdetése
1918. III. 3. A breszt-litovszki béke
1918. VII. 3. VI. Mehmed Vahideddin trónralépte
1918. IX. 15. Az oszmánok előnyomulnak Bakuba
1918. X. 8. Az ifjútörök triumvirátus elcsapása
1918. X. 30. A mudroszi fegyverszünet
1918. XI. 13. A szövetségesek „nagy flottája” bevonul a Boszporuszba
1918. XI. 17. Az angolok megszállják Bakut
1919 áprilisában örményország annektálja a keleti vilájeteket
1919. V. 5. Musztafa Kemál pasa kinevezése anatóliai hadseregfelügyelővé
1919. V. 15. A görög csapatok megszállják Szmimát

240
1919. VII. 5. Envert és más iíjútörököket távollétükben halálra ítélik
1919. IX. 4-11. A szivaszi kongresszus: Musztafa Kemál elnökletével képviselőtestületet
alakítanak
1919. X. 2. A szultáni kormány lemond
1919. december elején A Porta és a kemalisták közös választásokat szerveznek
1920. I. 28. A nemzeti egyezményt az isztambuli parlament elfogadja
1920. II. 11-től kezdve Visszavonják a francia csapatokat
1920. III. 16. Megerősítik a brit megszállást Isztambulban
1920. IV. 23. A „nagy nemzetgyűlés” megnyitása Ankarában
1920. VII. 8. A görögök megszállják Brusszát
1920. VII. 25. A görögök megszállják Drinápolyt
1920. VIII. 10. A sévres-i béke
1920. IX. 28.-XII. 2. Háború Örményország ellen
1920. október elején Szultánpárti felkelés Konyában
1920.X.21.-1922.XII.4. Ahmed Tevfik pasa, az utolsó oszmán nagyvezír kormányzata
1920. XII. 3. A gümrüi béke
1921. I. 10. Az első győzelem a görögök felett Inönünél
1921. II. 21.-III. 12. A londoni békekonferencia
1921. III. 16. Barátsági szerződés Szovjet-Oroszországgal
1921. III. 27.-IV. 1. A második inönüi csata
1921 júniusában Az olaszok kiürítik Adalját
1921. VIII. 21.-IX. 2. A törökök a Szakaria menti csatával megállítják a görög inváziót
1922 áprilisában Az olaszok kiürítik a Meander-völgyet
1922. IX. 9. A kemalisták beveszik Szmirnát
1922. IX. 10. A kemalisták beveszik Brusszát
1922. IX. 19. A franciák kiürítik a Dardanellák ázsiai partját
1922. 10. 11. A mudanjai fegyverszünet
1922. X. 19. A „felszabadító hadsereg” bevonul Isztambulba
1922. XI. 1. A szultánság megszüntetése
1922-1924 II. Abdülmedzsid kalifa
1923. VII. 24. A lausanne-i békeszerződés
1923. X. 13. Ankarát teszik meg Törökország fővárosává
1923. X. 29. A Török Köztársaság (Türkijje Dzsumhúrijjeti) kikiáltása
1924. III. 3. A kalifátus megszüntetése

241
A használt szakkifejezések
jelentése

adzsemi odzsagi: újoncalakulat.

aga: a nem jogi-teológiai tisztségviselők címe, melyet például tiszt, vagy a szeráj eunuchja stb.
viselhetett
áhi: fiatal, a középosztályhoz tartozó muszlim férfiak jóléti intézménye a középkori Anatóliában
akaga: fehér eunuch
akcse: kis ezüstérme, mely az oszmán pénzegység volt
akindzsi: „rohamosztagos”, egy nem reguláris könnyűlovas alakulat tagja
alajbég vagy miralaj: szpáhi ezredes a tartományi alakulatoknál
Allah: Isten arab megjelölése, szó szerint: AZ ISTEN
arz: ünnepélyes kihallgatás a szultánnál
arz-i mírí: államtulajdonban lévő föld
aváriz: bizonyos fajta különleges (rendkívüli) adó
azab: „nőtlen”, bizonyos fajta lovas- és gyalogosegység

bedet: a katonai szolgálat pénzbeli megváltása

árg.- ugyanazt jelenti, mint az emir, azaz: fejedelem (vö.: szandzsákbég)
beglerbég: fökormányzó, valamely vilájet, azaz fötartomány elöljárója
bektasi: az egyik dervisrená neve
hennák: zsellér
berája: az adómentes egyedek megjelölése
bid’a: „újítás”, vallásjogilag nem legitimált újítás vagy reform
bírún: a szeráj „külső” szolgálata
bosztandzsi: „kertész”, a szultán testőrségének a neve
bölük: 1. janicsárszázad, 2. szpáhiegység a tartományi csapatoknál

csaus (hibásan: csausz): a müteferrikáná} alacsonyabb rangú udvari küldönc

cselebi: az államapparátusban tevékenykedő tisztviselők címe
csifllik: I.: paraszttelek, 2.: a késői korban földbirtok
csorbadzsi: „levesmester”, janicsárszázados, egy század (orla) parancsnoka

dámád: szultáni vej

defter: jegyzék
defterdár: a pénzügyigazgatás vezetője
dervis: valamely muszlim rend tagja
devsirme: gyermekadó
díván: államtanács a muszlim államalakulatokban
drágák: a hetes síából kifejlődött szinkretista vallásközösség (I. még: iszmealilák)

242
dzsebedzsi: fegyverkovács
dzsebeli: fegyveres lovas a tartományi csapatoknál
dzseláli: az anatóliai felkelők megjelölése a XVII. század végén
dzsemáat: a janicsárhadtest legnagyobb létszámú hadosztálya
dszihád: az iszlám „szent háborúja”
dzsizje: a nem muszlim alattvalók fejadója

edzsnebi: nem jogosult (szó szerint: „idegen”), nem szpáhi tímár-birtokos

efendi: eredetileg a muszlim lelkészek címe, később a kancelláriai tisztségviselőké is
emín: meghatalmazott az államigazgatás keretében
emír: fejedelem - egyet jelentett a bég címmel
enderún: a szeráj „belső” szolgálata
eskindzsi: „harcos”, a müszellem-, ill. jöya-csapatoknál a hadjáratokon részt vevő katonák megjelölése
esznáf ( szinif szó többese): céh

fakir: 1. dervis
[etva: mufti által kiállított vallásjogi szakvélemény

gázi: hitharcos
gönüllü: „lelkes”, a tartományi csapatok egy bizonyos fajta lovasainak és gyalogosainak a megjelölése

hadisz: Mohamed társainak a szunnával kapcsolatos tudósítása

halveti: az egyik rferwrrend neve
hanafiták: az egyik muszlim ortodox jogi iskola képviselői
hanbaliták: az egyik muszlim ortodox jogi iskola képviselői
harádzs: I.: a nem muszlim alattvalók személyes adója, 2.: sarc
hárem agaszi: a szultáni palotában szolgálatot teljesítő fekete eunuchok megjelölése
hász: a legnagyobb(fajta) javadalombirtok-típus megjelölése, mely az oszmán nagyméltóságok ellátá­
sát célozta a szandzsákbégcVtcá felfelé, legalább 100 ezer akcse évi jövedelemmel
hászeki: kegyencnő, azaz a szultán kedvenc ágyasa
hász-i hümájún: koronabirtok
hutbe: a pénteki ünnepnapi nagy ima
hükúmel: az emírek hatalmi körzete Kurdisztánban

icsoglán: apród
ifráz: valamely túl nagynak vélt javadalombirtok leválasztandó része
ikla: a javadalombirtok megjelölése a szeldzsukoknál
ilmijje: tudományos, azaz teológiai-jogi pálya
illizám: adóbérlet
imám: 1.: valamely muszlim hitközség vezetője, 2.: a síiták így nevezik az egész muzulmánság legfőbb
vezetőjét
izmaeliták: a hetes sía egyik ága, akik hét imámot fogadnak el (1. még zaiditák)
iszpendzse: kapuadó, melyet a keresztény parasztok teljesítettek a föld birlalója (száhib arz) számára

jaja vagy pijáde: gyalogos, később a málhacsapatnál

jajlak: nyári legelő
jamak: „segítő” a müszellem- és jaja-egységeknél, akinek a vállára hárult az eskindzsi ellátása
janicsár: a portai közvetlen gyalogság tagjai
janicsáraga (jenicseri agaszi): a janicsárság főparancsnoka
jürük: „gyorsan menetelő”, a málhacsapatnál szolgálatot teljesítő katona

243
kádi: muszlim bíró, egy kaza (bíráskodási körzet) elöljárója
kádiaszker vagy kazaszker: hadbíró
kadin: 1. általában „asszony”, 2. speciálisan: a szultán neje
kadinlar szaltanati: nőuralom, az oszmán történelemnek az a szakasza, melyben a szultáni hárem döntő
befolyással rendelkezett a politikai élet irányításában
kádizádeli: mélyen konzervatív ulemák a XVII. század első felében
kajmakám: a nagyvezír helyettese hadjáratok idején
kalemijje: a kancelláriai tisztviselők pályafutása
kalifa: a szunnita muszlimok feje
kánun: oszmán „világi” törvény
kánunnáme: „világi” törvénykönyv
kapituláció: európai hatalmakkal kötött kereskedelmi és konzuli problémákkal kapcsolatos államszer­
ződés
kapudán pasa: a flotta főparancsnoka
kapudzsi: ajtónálló a szeráj külső részében
kapukulu: katonai rabszolga, a Porta közvetlen katonai alakulatainak tagja
kátib: szó szerint: „írnok”, dívántitkár
kaza: bíráskodási terület (körzet)
kilidzs: „szablya”, a törzsjavadalombirtok megjelölése egy tímáron belül
kislak: téli legelő
kizilbas: „vörösfejű”, a Szafavidák oszmán elnevezése
korán: az iszlám szentírása
kul: katonai rabszolga

lala: hercegnevelő
levend: fosztogató, fegyveres bandita

Mahdi: muszlim „Messiás”

malikiták: az egyik muszlim ortodox jogi iskola képviselői
mamelukok: szó szerint: „tulajdonban lévőek”, az egyiptomi katonai felső réteg neve
medresze: muszlim főiskola
mekteb: korán-iskola
millet: a nem muszlim vallásközösségek elnevezése
míralaj: 1. alajbég
móllá: magasabb rangú kádi
mufti (müftü): jogi szakvéleményeket (Jetva) kiállító jogtudós
muhteszib: piacfelügyelő
mukálaa: adóbérleti egység
müderrisz: medresze-professzor
müezzin: muszlim vallási tisztségviselő, aki a minaret erkélyéről imára hívja a muszlimokat
müfettis: ellenőr az adóbérlet keretében
műik: a föld magántulajdona
mültezim: adóbérlő
müszellem: lovas, később a málhacsapatban
müteferrika: különleges megbízatású palotatiszt

nagyvezír: az államapparátus legfelsőbb irányítója a muszlim államokban

náhije: az Oszmán Birodalom legkisebb területi egysége (tkp.: járás)
náib: albíró, járási (náhije) elöljáró
nisándzsi: a szultáni monogram államtitkára

244
odzsak: a janicsárhadtest elnevezése
orta: janicsárszázad
ortakcsi: részes bérlő
ortakcsi kul: rabszolgasorban lévő felesbérlő

Srf: szokásjog

pasa: a legmagasabb oszmán méltóságok címe, a késői oszmán korban: tábornok

phanarióták: az isztambuli görögök, e név a lakhelyüket képező Fener városnegyedtől származik
pijáde: \.jaja

rája: az adóköteles alattvalók megjelölése, kezdetben tekintet nélkül vallási hovatartozásukra, a késői
oszmán korban már csak a keresztény alattvalók vonatkozásában használták (vö. zimmi)
ramadán, ramazán: a muszlim böjti hónap
reiszülküttáb: a </ÍMntitkárok főnöke
reszm-i csift: a muszlim parasztok telekadója a föld birlalója (száhib-i arz) részére
reszm-i lapu: átengedési illeték, melyet a parasztok (rája) a föld birlalója részére fizettek
ribáhur: uzsorás
rüsvet: megvesztegetési pénz

sáfiiták: muszlim ortodox jogiskola képviselői

senremini: a konstantinápolyi városi parancsnok
sejhüliszlám: az Oszmán Birodalom legfőbb muftija
serif: Haszánnak, a próféta unokájának utódai
sía:Ali „pártja”
síiták: azoknak a muszlimoknak a megjelölése, akik Alit ismerik el Mohamed elsőjogszerű utódjának

szafavidák: dervisrend, dinasztia és államalakulat Perzsiában

száhib-i arz: a föld birlalója (nem feltétlenül tulajdonosa)
szálijáne: éves adó
szálijáne vilájet: olyan főtartomány, mely megtartva az oszmán hódítás előtti gazdasági-társadalmi
viszonyait és közigazgatását az oszmán pénzügyigazgatás számára évi adót fizetett
szandzsák: tartomány, valamely vilájet része
szandzsákbég: tartományi kormányzó, egy szandzsák elöljárója
szaridzsa: a tartományi kormányzók magáncsapatainak elnevezése
szejfijje: a katonai pályafutás megjelölése
szejjid: Huszainnak, a próféta unokájának utódai
szekbán vagy szejmen: tkp.: ebőr: 1.: a második janicsárhadosztály elnevezése. 2.: a tartományi
kormányzók magáncsapatai
szeráj: a szultáni palota
szinif (többes szám: esznáj): céh
szofta (szuhta): medresze-növmábY.
szpáhi: javadalombirtokkal rendelkező lovas a tartományi csapatoknál
szubasi: katonatiszt rendőri funkciókkal
szúfi: muszlim misztikus
szultán: muszlim szuverén uralkodó
szúrna: Mohamed próféta megnyilvánulásainak és tetteinek gyűjtő megnevezése
szunniták: az iszlám ortodoxia tagjai

245
taklíd:„utánzás”, a korai iszlám koránexegézisének szigorú követése
larika: muszlint vallási rend
laszarruf: haszonélvezet
laszavvuf: iszlám misztika
tekálif-i dínánijje: „dívánadó”
lelhísz: a nagyvezír beadványa a szultán részére
terakkí: pótlék a javadalombirtok-rendszer keretében
tímár: kis javadalombirtok, maximálisan 19 999 akcse évi jövedelemmel, különösképpen a szpáhik
ellátását célozta
tímár-rendszer: az oszmán javadalombirtok-feudalizmus megjelölése
topcsu: tüzér

ulema: muszlim teológus

vahhabilák: a hanbalita jogi iskolából kifejlődött különösen szigorú muszlim irányzat képviselői
vakj: kegyes alapítvány
váli: fökormányzó, valamely vilájet elöljárója többnyire vezíri rangban (vö.: beglerbég)
válide: a szultán édesanyja
vezir: a muszlim államok államigazgatásának legmagasabb méltóságai
vilájet: több szandzsákból álló fotartomány, egy beglerbégnek alárendelve
vojnuk: katona a málhacsapatban
vojvoda (vajda): 1. a kersztény hűbéres államok uralkodóinak a megjelölése, 2. valamely koronabirtok
(hász-i hümájún) jószágkormányzója

zaiditák: ötös síiták, akik öt imámat fogadnak el (1. még: izmaeliták)

zaim: nagyobb javadalombirtok (ziámet) birlalója
ziámet, zedmet: nagyobb javadalombirtok 20 000-99 999 akcse évi jövedelemmel, elsősorban a közép­
szintű katonai vezetők ellátására
zimmi: a nem muszlim alattvalók megjelölése
zorba: zsarnokoskodó fenegyerek a janicsárságnál

246
 Személynévmutató

Abaza Haszán 138 Baba Iszhák 22, 49

Abaza Kara Haszán pasa 144 Bádeni Lajos -> Ludwig Wilhelm von Baden
Abaza Mehmed pasa 134, 135, 138 Bajbarsz, mameluk szultán 20
Abbász, I., egyiptomi uralkodó 192 Bajezid, I., szultán 34, 37, 49, 51, 93, 98
Abbász, II., perzsa sah 129 Bajezid, II., szultán 61-65, 76, 93, 103, 105
Abbászida-dinasztia 15, 16, 38, 68, 219 Bajezid (herceg) 103, 108, 110
Abdullah, II., üzbég kán 113 Bapaktár Musztafa pasa (Álemdár) 171
Abdurrahtnán (Abdi) 149 Baltadzsi Mehmed pasa 155
Abdülaziz, szultán 185, 187, 195, 219 Báthory István, erdélyi fejedelem, lengyel ki­
Abdülhamid, I., szultán 161, 171 rály 112, 144
Abdülhamid, II., szultán 187, 189, 191, 192, Báthory Zsigmond 114
195 Battcnbcrg Sándor, bolgár fejedelem 193
Abdülmedzsid, I., szultán 179, 185, 198 Bedreddin sejk 44
Abdülmedzsid, II., kalifa 219, 220 Bckir emir 138
Abu Hanifa 12 Bektas Hadzsi 49
Abu Szaid, timurida uralkodó 55 Besir aga 158
Abu Szaid, ilkán uralkodó 55 Bethlen Gábor 144
Afgán-dinasztia 156 Bismarc, Ottó von 190
Afgáni, al- 191 Blignére, de (francia miniszter) 192
Ágost, II., (Erős), lengyel király 155 Bocskai István 130
Ahmed, I., szultán 104, 129, 130, 133, 135 Bonaparte, Napóleon 168-170, 172, 175
Ahmed, II., szultán 151 Bonneval gróf 159
Ahmed (II. Bajezid fia) 65, 66 Bujida-dinasztia 16
Ahmed (II. Mehmed öccse) 48 Busbeck, Ogier Ghiselin von 72
Ahmed pasa, beglerbég 95 Bürhaneddin kádi 38, 39
Ahmed Riza 199 Biirklüdzse Musztafa 44
Ahmed Tevfik pasa 218 Byron, George, Gordon Lord 174
Ajni Ali 143
Alácddin bég (I. Oszmán fia) 32 ■ Cantemir, Dimitrie 155
Aláeddin Kejkubád, I. 18, 19, 27 Cuza, Alexander 135
Aláeddin pasa 32
Ali (Mohamed próféta unokatestvére) 11 Csandarli Halil 52, 53
Ali pasa (Dámád) 155 Csandarli Kara Halil (Hajreddin) 35
Alp Arszlán 17, 18
Arisztarhi Sz.tavraki 173 Dáúd, lezg kán 156
Asraf sah 156 Doria, Andrea 97
Ásikapasazádé 26 Dorosenko, ukrán hetman 146, 147
Aziz efendi 143 Dózsa György 95

247
Dusán István, szerb fejedelem 30, 33 Hilmí Húszéin pasa 201
Dürizzáde Abdullah bejefendi 216 Hmelnyickij, Bohdan 145
Düzme Musztafa -* Musztafa, „Hamis” Hunyadi János 47, 48, 53, 54, 57
Dzsáfar asz-Szádik 11, 159 Hurrem szultána (Rokszeláné) 100, 103, 109
Dzsánberdi Gazáli 94 Hursíd Ahmed pasa 169
Dzsánbulád Ali 131 Húsz János 46
Dzsávid bej 208 Húszéin imám 11, 211
Dzselál sejk 69 Húszain serif 211, 212
Dzsem herceg 61-63 Hvárizm sah 27
Dzsemál bej 204, 208, 211, 212
Dzsennetoglu, szpáhi tiszt 138 Ibráhim, egyiptomi pasa 174, 176, 180, 181,
Dzsihán sah 55 192
Dzsin Ali bej 161 Ibráhim emir 54
Dzsindzsi hodzsa 134, 147 Ibráhim Mütteferika 157
Dzsingisz kán 14, 26, 27, 39, 56, 66, 79, 103 Ibráhim, nagyvezír 95-100, 103, 104
Dzsimri -» Gijászeddin Szijávusz Ibráhim, szultán 133-135, 147
Dzsünejd emír 43, 45, 46 Iljász pasa 138
Ince, VII., pápa 62
Edward, VII. angol király 200 Ince, XI., pápa 149
Emine Nadzsije szultána 212 Inönü Ismét -» Ismét pasa
Enver bej, pasa 203, 204, 206, 208, 212 Isza (I. Bajezid fia) 41
Ertogrul 27-30 Iszmáil (egyiptomi kormányzó) 192
Iszmáil imám 11
Fahraddin, drúz emir 131 Iszmáil, I., szafavida sah 56, 64-67, 69
Fatima (Mohamed próféta leánya) 11, Ismét pasa (Inönü) 217, 218
Fátimida-dinasztia 131
Fejzullah efendi 153, 154 Jakub (I. Bajezid öccse) 37
Ferdinánd, I., bolgár cár 190, 200 Jézus Krisztus 9-11, 14, 98
Ferdinánd, I., német-római császár, magyar és János Zsigmond - Szapolyai János Zsigmond
cseh király (Habsburg) 96, 100
Ferenc József, I. osztrák császár, magyar és Kabiz Móllá 98
cseh király 194 Kábizáde Mehmed efendi 137
Firdauszi 15 Kábizáde Mehmed Táhir efendi 175
Frigyes, II. (Nagy), porosz király 160 Kadzsar-dinasztia 174
Kaim, al-, kalifa 16
Gijászeddin Szijávusz (Dzsimri) 23 Kalenderoglu Mehmed 130
Girej-dinasztia 80 Kantakuzenosz Johannesz 30
Goltz pasa 194, 196 Kantakuzenosz Mihálisz 119, 140
Gülbahár (I. Szulejmán felesége) 103 Kapisztrán János 53
Kara Ahmed 103
Habsburg Ferdinánd -» Ferdinánd, I., német­ Kara Hajdroglu 138
római császár Karajazidzsi 128, 131
Habsburg-dinasztia 72 Kara Murád 137
Hadzsi Kalfa 64 Kara Musztafa pasa 147, 148
Hafszida-dinasztia 112 Kara Musztafa pasa, (Kemánkes) 147
Hajrcddin, Barbarossza 69, 97 Karadjordje (Djordje Petrovié) 170, 172
Hakim, al-, kalifa 131 Karadjordjevic-dinasztia 170
Hanbal, ibn 12 Karamán bég 23
Hasszán imám 11, 211 Karamán-dinasztia 23
Hezárfenn, Húszéin 145 Karamáni Mehmed bég 23

248
Karamáni Mehmed pasa 53, 59, 61, 62
Károly, V. német-római császár 96, 97, 110
Károly VIII., francia király 144, 145
Károly X., Gusztáv, svéd király 155
Károly, XII., svéd király 155
Kasgári 15
Kasztrióta György (Szkander bég) 47, 54
Katalin, II. (Nagy), orosz cárnő 160, 161, 167
Katib Cselebi 143, 145
Kavanosz Ahmed pasa 153, 154
Kelemen, III., pápa 53
Kemál Musztafa (Atatürk) 214-216, 218, 220
Kinizsi Pál 57
Kocsi bég 143
Kónsztantinosz, XII. (Palailogosz), bizánci
császár 48, 51, 52
Konsztantyin, orosz herceg 167
Korkud (II. Bajezid fia) 65, 66
Köprili Fázil Ahmed 145, 147
Köprili Fázil Musztafa 147, 150-152
Köprili Mehmed 134, 143-145, 147
Kösze Mihál 28
Köszem szultána (Máhpejker) 133, 134
Lajos, II., magyar és cseh király 96
Lajos, XIV., francia király 146, 148, 150
Lala Sáhín 33
Lawrence ezredes 211
Lazarevics István, szerb fejedelem 47
Limán von Sanders, Ottó 207, 211
Lloyd George, Dávid 213
Lotharingiai Károly herceg 148
Ludwig Wilhelm von Baden (Bádeni Lajos,
őrgróf) 151
Mahmúd, gaznavida uralkodó 15, 32
Mahmúd, L, szultán 158, 159
Mahmúd, II., szultán 171, 172, 179, 180
Mahmúd Sevket pasa 201, 204
Malik sah 17
Málik ibn Anasz 12
Mani, perzsa vallásalapító 14
Mánuel, II., Paleologosz, bizánci császár 37,
38, 42
Mátyás, I. (Hunyadi), magyar király 54, 57,95
Mazarin, Juies bíboros 146
Mehmcd, L, szultán 41-53
Mehmed, II., „Hódító” (Fatih) 48, 53, 55-61,
63, 64, 66, 73, 74, 77, 85, 87, 89, 90, 95, 98,
102, 104, 117, 120, 163
Mehmed, III., szultán 113, 114, 122-124, 192
Mehmed, IV., szultán 134, 135, 137, 147, 149
Mehmed V., szultán 201
Mehmed, VI., Vahideddin, szultán 213, 219
Mehmed Girej, HL, kán 135
Mengli Girej 56
Mevlána Dzseláleddin Rumi 19
Midhat pasa 187-189
Miklós, IL, orosz cár 194, 200
Miksa, II., német-római császár (I.) magyar és
cseh király 101, 111
Mimár Szinán 104
Mohamed próféta 8-12, 98
Mohamed, szeldzsuk sah 17
Moltke, Helmut von 175
Montecuccoli tábornagy 146
Moruzi, Alexander 170
Muhammed Ali, egyiptomi kormányzó 170,
174,176-178,180,181,187, 192
Muhammed ibn Abd al-Vahháb 170
Muhammed Száid 192
Muinuddin Szulejmán (Parváne) 20, 22
Murád, L, szultán 35-41, 48, 77, 80
Murád, IL, szultán 45, 46, 49, 52, 59, 64
Murád, HL, szultán 105, 112-114, 121, 129,
135
Murád, IV., szultán 133, 135, 139, 142, 143
Murád, V., szultán 187
Murád herceg 66
Músza (I. Bajezid fia) 41-44
Musztafa, L, szultán 130, 133-135
Musztafa, IL, szultán 151-154, 158
Musztafa, HL, szultán 159, 161, 168
Musztafa, IV., szultán 171, 172
Musztafa (I. Szulejmán fia) 103, 108, 110
Musztafa, „Hamis” (Düzme) 45, 46
Musztafa, „Kis” 46
Musztafa Ali 143
Musztafa Resid pasa 179
Mutavakkil, al-, II. 38
Nádir Kán, iráni sah 156, 158, 159
Námik Kemál 188, 189, 191
Napóleon Bonaparte -» Bonaparte, Napóleon
Nászi Jószéf 118, 119, 140
Nedím 157
Nesztoriánosz 14
Nevsehiri Dámád Ibráhim pasa 157, 158
Nizám al-MuIk 17
249
Obrenovic, Milos 172, 176 Szelim, I., „Rettenetes” (Javuz), szultán 15,
Omar Halvati 62 63,65,67-70, 80,81,83,84,93,94, 103, 104,
Omar Táhir 161 161
Orbán, V., pápa Szelim, II., szultán 103-105, 110, 112, 115, 118
Orhán, szultán 28-33, 74 Szelim, III., szultán 168, 171, 177
Orhán herceg 51 Szeniha szultána 198
Oszmán, I., 28, 30-32 Szidhárta, indiai herceg 14
Oszmán, II., szultán 133-135 Szkander bég -» Kasztrióta György
Oszmán, III., szultán 159 Szokolli Mehmed pasa 101, 110-113, 120
Oszmán-dinasztia 26, 37, 50, 105, 112 Szulejmán, I. „Nagy” (Kanuni), szultán 41,
66, 73-80, 83, 85, 86, 93-96, 100-105,
Palailogosz, Kónsztantinosz -» Kónsztanti- 108-111, 114, 116, 121, 125, 131, 143, 146,
nosz, XII. 148, 157
Patrona Hali! 158 Szulejmán, II., szultán 149, 151
Pazvandoglu Oszmán aga 168, 170 Szulejmán (I. Bajezid fia) 40, 41, 93
Péter, I. (Nagy), orosz cár 151, 155, 156, 158 Szulejmán pasa 30-33
Petrovic, Djordje -» Karadjordje Szulejmán sah 26, 27
Picot 217 Szulejmán, szeidzsuk herceg 18
Piri Mehmed pasa 95
Pius, V., pápa 111 Tahmaszp, I., perzsa sah 98, 112
Poniatowski, Stanislaw (II. Szaniszló, lengyel Tálát bej 203, 204, 206
király) 160 Tepedeleni Ali pasa 173, 174
Thököly Imre 148-150
Rágib pasa 160, 162 Timur 38-43, 48, 55, 57, 66, 104, 106, 216
Rákóczi Ferenc, II. 155 Togrul Mohammed bég 16, 17
Rákóczi György, II. 144, 145 Toriak Kemál 44
Rámi Mehmed 151, 153, 157 Tuman bej 68
Rokszeláné -» Hurrem szultána
Rusztem pasa 103, 109, 121 Urábi Ahmed 193
Rusztem, türkmén törzsfőnök 21 Uzun Haszán 53-56

Sahkuli 65 Varvar Ali pasa 138

Sándor, (Nagy) 104 Vinci, Leonardo da 64
Savoyaijenő 155 Vitéz Mihály 114
Sobieski János (III. János, lengyel király) 142, Vlad, IV., "Pepes 53
149 Vladimirescu, Tudor 174
Souchon tengernagy 210
Sykes 217 Wilson, Woodrow 192

Szabáheddin herceg 199 Ypsilanty, Alexander 173

Szafi sejk 62, 64, 67 Ypsilanti, Constantin 170
Száfije szultána 112
Szamojlovics, ukrán hetman 147 Zaid ibn Ali ibn al-Huszein imám 11
Szandzsar sah 17 Zaidita-dinasztia 111
Szapolyai János 96, 100 Zija Gökalp 205
Szapolyai János Zsigmond 100, 111 Zrínyi Miklós, a szigetvári hős 146
Szári Mehmed pasa 157 Zrínyi Miklós, költő és hadvezér 146
Szaridzsa pasa 124
Szavdzsi (í. Murád fia) 34 Zsigmond, német-római császár, magyar király
Szeidzsuk, törzsfőnök 16 38, 46, 47

250
Helynévmutató

Abházia 134 193 1. még: Osztrák-Magyar Monarchia és

Abesszínia 102 Habsburg Birodalom
Abukir 169 Azerbajdzsán 7, 55, 101, 113, 129, 131, 156,
Adalja (Antalja) 65, 78, 218 158
Adana 80, 177 Azov 155, 158, 159, 161
Adrii 100, 206 Azovi-tenger 159
Adriai-tenger 47
Afganisztán 7, 15, 55, 156, 212 Bagcseszeráj (Bahcsiszaraj) 147, 159
Afsár 196 Bagdad 15, 16, 56, 68, 98, 102, 134, 138, 159
Ajdin 26, 30, 31, 37, 41, 44-46, 49, 50 Baku 156, 212
Ajintáb (Gaziantep) 180, 218 Balhasz-tó 16
Akkerman 63 Balikeszir 138
Akkojunlu (Fehér Kos) 38, 54—56, 64, 66 Balkán 9, 31, 33, 37, 39, 47, 53, 54, 59, 138,
Albánia 47, 57, 138, 150, 173, 206 141, 149, 151, 153, 170, 186, 190, 193, 194,
Aleppo 27 199, 203, 206
Algéria 97, 102, 176 Balta 160
Alma 182 Balta Limáni 182
Amasztrisz, Amaszra 53 Baltikum 145
Amazia 40, 66, 78, 101 Bánát (Temesi bánság) 156, 159
Amerikai Egyesült Államok 214 Baszra 102
Amiens 169 Batum 190, 212
Amu-darja (Oxus) 13, 15, 27 Bécs57,95,96,97, 101, 133, 146, 148, 151, 158,
Anadolu Hiszári 37, 51 190, 200
Anglia -» Nagy-Britannia Bedreddin 31
Ankara 31, 33, 38, 41, 215-218, 220 Belgrád (Nándorfehérvár) 47, 53, 70, 95, 151,
Antalja -» Adalja 156, 159, 168
Arab-félsziget 8, 12 Berlin 190, 206, 212
Aral-tó 16 Besszarábia 155, 160, 161, 172, 183
Aranyhorda 56 Biledzsik 28, 30
Ardabil 64 Biredzsik 218
Ardahán 190, 212, 217 Bitlisz 67, 212, 214
Asztrahán 56, 111 Bizánc 17, 18, 30, 31,33, 37, 38, 42, 46, 50, 51,
Athén 54 53, 1. még: Konstantinápoly
Atlanti-óceán 106, 126 Boécia 175
Attika 175 Bosznia 37, 54, 156, 167, 185, 186, 189, 190,
Ausztria 31, 111-114, 125, 130, 134, 148, 151, 200, 201, 206
156, 158, 160-162, 167, 168, 181, 184, 185,

251
Boszporusz 33, 37, 51, 145, 152, 162, 177, 182, Epirusz 47, 190
188, 204, 213, 216 Erdély 47, 101, 103, 111, 113, 114, 144, 145,
Bozdzsaada -» Tenedosz 149, 150
Breszt-Litovszk 212 Eritrea 102
Brussza -» Bursza Eretna 26, 31, 38
Buhara 212 Erzindzsán 27, 38, 39, 67
Buda (Ofen) 96, 100, 102, 149 Erzurum (Erzerum) 18, 67, 102, 212
Búg 161 Eskisehir (Doiylaion) 21, 27, 28, 218
Bukovina 162 Esref 34
Bulgária 7, 37, 187, 193, 194, 200, 203, 206, Eufrátesz 18, 27
209
Bursza (Brussza) 28, 31-34, 40, 41, 45, 62, 64, Fehér Kos -► Akkojunlu
140, 216, 219 Fekete Kos -» Karakojunlu
Fekete-tenger 18,53,63, 79, 134, 152, 159, 162,
Ciprus 7, 111, 112, 167, 190, 210 164, 183, 204
Crna Gora -» Montenegró Firenze 57, 96
Csaldirán 67 Földközi-tenger 17,97, 106, 110-112, 125, 126,
Csimenlik, Csimpe 30 135, 137, 152, 160, 164, 203, 216
Franciaország 39, 48, 57, 94, 96-100, 126, 130,
Dagesztán 156 133, 146, 149, 162, 167, 168-170, 172,
Dalmácia 151, 167 175-177, 181-183, 186, 192, 193
Dardanellák 31, 143, 152, 160, 162, 182, 202,
209-211, 218, 219 Galata 52
Darija 170, 176 Galícia 210
Dánia 145, 155 Galilea 119
Dekkán-fennsik 55 Gallipoli (Gelibolu) 30, 31, 33, 46, 210, 211
Denizli 18 Gazna 15
Derbent 156 Genf198
Dijárbekir (Dijárbakir) 55, 67, 78, 214 Genova 53, 56
Dnyeper 146, 147, 161 Germiján 26, 37, 49, 50
Dnyeszter 168 Gibraltár 160
Dodekanészosz 202 Gilán 102
Dorylaion -» Eskisehir Golkonda 55
Duna 38, 47, 175, 183 Görögország 7, 38, 47, 173, 175, 176, 186, 194,
Dunai vilájet 187, 190 200, 204, 206, 209, 213, 218-220
Drinápoly -+ Edirne Grúzia 39, 113, 161
Dubrovnik -♦ Raguza Gümrü (Alekszandropol, Leninakan) 217
Dunántúl 30
Dzsandar 45, 46 Győr 113
Dzsidda 80 Gyurgyevó (Giurgiu) 114

Edirne (Adrianopel, Drinápoly) 33, 45, 52, 64, Habsburg Birodalom 146 1. még Ausztria és
84, 111, 154, 175, 190, 191, 206, 216, 219 Osztrák Magyar Monarchia
Eger 101, 114 Hadzsi Ibeji 31
Égei-szigetek 43, 119, 206, 209 Hamadán 16, 56, 156
Égei-tenger 30, 31, 40, 46, 204 Hamid 26, 34, 37
Egyiptom 15, 63, 68, 70, 79, 84, 95, 102, 161, Harkov 155
167-170, 181, 193, 203, 207, 210, 211 Harsány 149
Enosz, Enez 204 Havasalföld 37, 43, 80, 83, 103, 113, 114, 144,
145, 153, 156, 159, 161, 170, 175, 182, 185

252
Hedzsász 80, 205, 206, 210, 211 Karsz 190, 217
Hercegovina 63, 167, 185, 187, 190, 200, 201, Kaszpi-tenger 13, 16, 102, 156, 212
206 Kaszr-i Sirin 134
Hollandia (Németalföld) 126, 133, 151 Kasztamonu 78
Horászán 16, 17, 24, 55, 156 Kajszeri 23
Horezm 16, 27, 39 Kaukázus 7, 79, 102, 111, 112, 129, 131, 139,
Hiinkár Iszkeleszi 177, 181, 182 160, 175, 183, 208, 210, 211
Kazán 56, 111
laji -»Jászvásár Kazár Birodalom 15
Imroz (Imbrosz) 219 Kazvin 156
India 9, 15, 39, 106, 125, 167, 169, 208 Kermánsáh 134
Indiai-óceán 126, 140 Kiev 147
Indonézia 9 Kilia 63
Inegöl 28 Kilikia 17, 21, 177, 217, 218
Inönü 217, 218 Kína 7, 9, 13, 14, 40, 41
Irak (Mezopotámia) 7, 12, 24, 39,55,56,68,98, Kirenaika 202
101-103, 134, 151, 180, 197, 206, 210, 212, Kis-Örményország -+ Örményország
217 Kizil Irmák 20
Irán -» Perzsia Konstantinápoly (Isztanbul, Isztambul) 18, 37,
Isza 40 38, 46, 50, 51-54, 57, 59, 60, 62, 64, 65, 68,
Iszfahán 16, 56 79, 95, 97, 98, 103, 111, 113, 119, 128, 130,
Iszfendijár 53 135, 137, 154, 156, 160, 161, 175, 177, 187,
Istanbul, Isztambul -» Konstantinápoly 193, 194, 201, 204, 207, 214-220 1. még Bi­
Itália -» Olaszország zánc
Izmir (Szmima) 40, 43, 45, 213, 217, 218 Konya 20, 23, 34, 37, 61, 78, 176, 214, 217
Izmit -+ Nikomédia Kotin 160
Iznik -» Nikaia Köszedág 19
Kőszeg 97
Jakup 31 Kréta 135, 146, 156, 167, 181, 186, 193, 194,
Janina (Janja, Joannina) 47 200, 204
Japán 199 Krím (Krími kánság is) 54, 56, 58, 63, 79, 80,
Jászvásár (Ia$i) 168 83,93, 103, 129, 135, 147, 149, 153, 155, 158,
Jaxartesz -+ Szir-darja 159, 161, 167, 183, 208
Jemen 100, 102, 135, 205, 206 Kurdisztán 80, 212, 214, 217, 219
Jenisehir 28 Kuvait 206
Jordánia 212 Kücsük Kajnardzsa 161, 162, 167
Jugoszlávia 7, 155, 218
Lausanne 203, 219
Kabarföld 159, 161 Lemnosz 213
Kabul 15 Lengyelország 7, 63, 112, 133, 144—146, 151,
Kafla (Feodószia) 56 155, 160, 167
Kahlenberg 148 Lepantó (Inebahti, Navpaktosz) 63, 110, 112,
Kairó 38, 68, 95, 205 143, 148, 149
Kancsou 14 Libanon 12, 68, 161, 185, 212, 217
Kandia 135, 146 Leignitz 14
Kanizsa (Nagykanizsa) 130 London 175, 179, 198, 204, 211
Karadzsahiszár (Mclangeia) 28, 29
Karakojuniu (Fekete Kos) 55 Macedónia 34, 37, 194, 200, 206, 210
Karamán 45, 46, 54, 55, 78 Magyarország 47, 53, 57, 63, 94—96, 100-103,
Karlóca 151, 153, 190, 217 105, 111, 130, 131, 146, 148, 149, 151, 154,
205

253
Mahan 26 Nikaia (Ignik, Nicea) 18, 20, 27, 31, 46
Malatia 18, 38 Nikápoly 38
Málta 57, 95, 101 Nikomédia (Izmit) 31
Manisza (Magnézia) 78, 93, 113 Nílus-völgy 68
Manzikert (Malazgirt) 17 Nis 34, 47, 156
Maras 56, 80 Nisápur 16
Mardin 18, 67, 218 Nizik 180
Mardzs Dábik 68 Novipazár 190, 201, 206
Marica 33, 206 Núbia 176
Márvány-tenger 29, 31, 219
Meander-völgy 218 Odessza 173
Medina 68, 170, 176, 181 Olaszország (Itália) 57, 62, 100, 130, 202, 203,
Mekka 10, 68, 170, 176, 181 212, 213, 217, 218
Melangeia -* Karadzsahiszár Orhon 13
Mentese 26, 37, 41, 45, 46, 49, 50 Oroszország 110-112, 146, 147, 155, 158,
Mérv (Mari) 26 160-162, 167, 168, 170-173, 175, 176, 181,
Mezopotámia -» Irak 183-185, 189, 190, 193, 194, 196, 197, 199,
Mezőkeresztes (Hacova) 114 200, 208-212, 2171. még: Szovjet-Oroszország
Midje (Midia) 204 Osztrák-Magyar Monarchia 190, 193, 194,
Milánó 96 200, 206, 208, 209 1. még: Ausztria és Habs­
Moldva 63, 79, 80, 103, 113, 114, 134, 144, burg Birodalom
145, 149, 153, 160, 161, 170, 174, 175, Otranto 57
182-185 Ouchy 203
Mongólia 13 Oxus -» Amu-darja
Montenegró (Crna Gora) 155, 185-187, 189,
190, 202, 203 Örményország (Kis-Örményország is) 17, 18,
Morea -» Peloponnészosz 39, 56, 67, 70, 101, 158, 210, 212, 214, 217,
Moszkva 111, 145-147, 152 219
Mosszul 55, 134, 212
Mudania 219 Palesztina 68, 181, 182, 206, 211, 212, 217
Mudrosz 213 Párizs 179, 183, 189, 198, 199, 205, 211, 212
Muhi 14 Peloponnészosz (Morea) 48, 53, 54, 57, 63, 65,
Muntafik, Banu al- 151 97, 149-151, 156, 167, 174, 175
Mikonosz 173 Perzsia (Irán) 7, 9, 12, 16, 27, 39, 56, 64, 65,
Myriokephalon (Qardak) 18 94, 101, 106, 107, 130, 133, 134, 140, 156,
158, 174
Nagy-Britannia (Anglia) 112, 126, 131, 151, Pétervárad 156
162, 169, 170, 175-177, 181, 183-185, Pfalz 150
190-193, 195, 197, 200, 202, 206, 207, 209, Philippopolisz (Plovdiv) 33
210, 216, 218, 219 Podólia 146, 147, 151
Nagy Horda 56, 63 Poltava 155
Nagyvárad (Várad) 145, 146 Poroszország 161
Nándorfehérvár -* Belgrád Portugália 100, 112
Nauplia, Navpilon 54 Preveza 100
Navarino 175
Ncdzs 170 Raguza (Dubrovnik) 33, 57
Ncgroponte (Eubia, Evvia) 54 Raidanija 68
Németalföld - Hollandia Rodope-hegység 33
Németország (Német Birodalom) 148, 149, Rodostó (Tekirdag) 31
190, 196, 200, 202, 203, 206-209 Rodosz 57, 62, 69, 94, 95, 97

254
Ramazán 80, 102 Szögüt 27, 30
Révai, Tallin 200 Szuhumi 134
Rigómező (Koszovo Polje) 34, 48 Szudán 102, 176
Ríjad 170, 205
Róma 57, 62, 186 Talasz 15
Románia I, 186, 190, 206, 209, 210, 218 Tarnovo 189
Rumeli Hiszári 51 Tebriz 55, 64, 67, 98, 156
Rusztcsuk, Rusze 168 Tekke 41, 45, 46
Temesvár 101, 102, 151, 156
Sajhun -» Szir-darja Tcnedosz ( Bozdzsaada) 43, 219
San Stefano (Yesilköy) 190 Terek 159
Sínai-sivatag 211 Thesszália 190
Sipka-szoros 190 Tibériás 119
Spanyolország 110, 112, 118, 131 Tibct 13
Svájc 212 Tokát 40, 68
Svédország 145, 155 Trácia 217, 219
Transzoxszánia 15, 39, 40, 55
Szakaria 218 Trapezunt (Trabzon) 18, 53, 56, 78, 210, 212
Szalánkemén 151 Tripolisz 202
Szaloniki 30, 34, 37, 46, 47, 199, 200 Tripolitánia (Líbia) 102, 202
Szamarkand 40 Trója 43
Szamokov 42 Tunisz 97, 112, 192, 193
Szana 100 Turfán 14
Szaruhán 26, 30, 31, 37, 41 Turkesztán 7, 13, 14, 39
Szászország 155
Szeged 47 Ukrajna 56, 70, 111, 146, 147, 151
Szeldzsuk Birodalom 17, 20, 27 Urfa 218
Szendrő (Smedcrevo) 101, 146 Újvár (Érsekújvár) 146
Szentgotthárd 146
Szentpétervár 173, 189, 190 Ván 102, 212
Szerbia 34,42,47, 149, 150, 156, 159, 170, 172, Van-tó 17, 55, 67, 98
176, 183, 186, 187, 189, 190, 193, 194, 200, Várna 48
203, 206, 208 Velence 43, 46, 47, 52, 54, 57, 63, 64, 94, 96,
Szeráj 56 100, 110-112, 133, 135, 138, 146, 149, 151.
Szevasztopol 182, 183 156, 167
Szigetvár 101, 146 Versailles 157
Szíria 7, 12, 21, 27, 56, 68, 78, 84, 93-95, 131, Vidin 149, 168, 170, 193
167, 176, 177, 181, 206, 211, 212, 217 Vatikán (Egyházi Állam) 111
Szir-darja (Jaxartesz, Sajhun) 15, 16
Szirván 102, 156 Zagrosz-hegység 56
Szivasz 19, 20, 39, 102, 215 Zenta 151
Szmirna -» Izmir Zulkadr (Dulgadir) 56, 63, 67, 68, 80, 102
Szófia 34, 42, 47, 189
Szolnok 101 Zsitvatorok 130, 132
Szovjet-Oroszország, Szovjetunió 7, 15, 56,
212, 218, 1. még Oroszország

255
A kiadásért felelős az Akadémiai Kiadó és Nyomda Vállalat főigazgatója
Szedés: Fényszedő Központ Kft. (897335/10)
Nyomás és kötés: Akadémiai Kiadó és Nyomda Vállalat
Felelős vezető: Hazai György
Budapest, 1990
Nyomdai táskaszám: 18330
Kiadványszám: 2707
Megjelent: 22,8 (A/5) ív terjedelemben
Felelős szerkesztő: Keleti Éva
Műszaki szerkesztő: Kerek Imréné
A burkoló- és kötésterv Gerhes Gábor munkája
Ára: 185,- Ft