MÁRAI SÁNDOR

Béke Ithakában
 ELŐÉNEK

Jobb karján a kötél meglazult. Nyújtózott. Az ének

Közelről zengett. Figyelt. Most megismerte:
Ők énekeltek, a szirének.
Rekedtes ének volt, kéjes, olajos. A társak aludtak.
Viasz tapadt fülükben. Álmodtak is. Arról, hogy
hazajutnak,
S majd bosszút áll az ifja, vagy a véne!

Felnyögött, tehetetlen. No, hol vagy most, Pallas

Athéné...?
A tutaj csattogva úszott, az ősz tenger feltárta rémes
torkát.
Az ének távolodott. Vijjogtak a vitorlák.
Egyszerre félni kezdett. Megroggyant keze lába —

Felnyögött. Félt, hogy hazakerül Ithakába.

Első ének
 PÉNELOPÉ

I.

BOLDOGULT FÉRJEM nyugtalan természetű ember volt.

Legszívesebben mindig utazott.
De amikor nem volt úton, amikor itt élt közöttünk,
Ithakában, amikor az ágyamban feküdt és a karjai kö-
zött tartott: mindig úgy éreztem, mintha egy hajón
vagy lassan mozgó tutaj fedélzetén tölteném az időt.
Ezt bajos magyarázni. Aki vele élt, mindig utazott is,
valamilyen lassú és következetes mozgással. Nehéz volt
közeledni hozzá, mert ő maga állandó távolodásban élt.
És a bőrének olyan szaga volt, mint a tengernek.
Viselt dolgainkról, családunk történetéről, sajnos
túl sok szó esett már a világban. Utolsó időben több-
ször felkértek, mondjam el az igazat és írjam meg em-
lékeim. Minden ilyen kérést elutasítottam. Nem csak
mert rangon alul valónak érzem az effajta tárulkozást.
Inkább azért utasítottam el a kíváncsiakat, mert a mi
időnkben — arra az időre gondolok, amikor férjem
társaságában éltem — az írás még rendkívül közönsé-
ges; alantas foglalkozás volt. Ebben az időben, amikor
férjem is, én is még emberek voltunk — a finomabb
emberek nem írtak. Ha valamilyen mondanivalójuk
volt a világ számára, lantot ragadtak és énekelni kez-
dettek. A költők és mindazok, akik tudtak fogalmaz-
ni, mélyen megvetették az írást, ezt a rabszolga-foglal-

9
kozást. A szélben jártak, lanttal kezükben, s így éne-
keltek. Férjem kedvelte az öthúros hangszert, s mindig
tartottunk házunkban egy embert, aki mértékes so-
rokban előadta az akhájok viselt dolgait. Ezt az embert
külön etették, és bort is vegyítettek neki ezüstserleg-
ben, hogy kedve legyen énekelni. Férjem pártolta az
irodalmat.
Emlékszem egyre, aki hosszabb időn át lézengett há-
zunkban, s aztán később, amikor minden olyan fájdal-
masan és izgalmasan megváltozott, útra kelt, hóna
alatt lantjával, s mindenfelé énekelt a szigeteken. Ez az
ember vak volt. Homályosan látom néha az arcát. So-
vány volt és öreg, s a vak szemével úgy tudott nézni,
mint aki lát valamit. Később sokat bosszankodtam mi-
atta. A történet, amit előadott, pontatlan volt. Össze-
vissza énekelt, ahogy az vak embertől telik, aki csak
gyanítja, de nem tudja az igazat. Az igazat csak én tu-
dom, aki férjem ágyában feküdtem, s aztán húsz évig
vártam rá. De az írást már nem akarom megtanulni.
Ehhez túl idős vagyok, ugyanakkor, amikor halhatat-
lan, tehát örökifjú vagyok. Inkább csak elmondom,
amit tudok. Lassan mondom el, ahogy ő beszélt néha,
amikor — télen — leült velünk a háromlábú parazsos
vaskosár mellé, és mesélt. Néha még hallom a hangját.
Olyan hangja volt, mint a tengernek.

II.

Nem is tudom, hol kezdjem. Most, mikor megrohan-

nak az emlékek, egyszerre szívdobogást érzek, mintha

10
mindaz, amit el kell mondanom, sok lenne, megfog-
hatatlan, mint a tenger. Mert mindig minden a tenger-
re emlékeztet, amikor boldogult férjemre gondolok.
A szárazföldön örökké csak vendég volt ő. De a tenge-
ren otthon volt, és ha tutajra szállt, fénylett a szeme.
Ithakában soha nem láttam olyan fénylő szeműnek,
mint a pillanatokban, amikor a tutaj széléről búcsút
intett nekünk, az otthon maradóknak.
Talán ezért is gyűlölte Poseidón. Féltékeny volt reá.
Erről senki nem tudja az igazat, csak én. Mindaz, amit
később fecsegtek, s amit a szószátyár Teiresias a Hádés
kapujában mesélget a vándoroknak: kitalálás és hazug-
ság. Poseidón nem azért gyűlölte férjem, mert megölte
nyomorék, félszemű fiát, a dadogó barmot, Polyphé-
most. A mi körünkben egy gyilkosság amúgy sem
nagy dolog. A mi világunkban az életet és a halált más-
képpen értékelték, mint az emberek világában: mi,
akik egyszerre voltunk emberek és istenek, tudjuk, hogy
a halál csak félreértés. Nem, Poseidón gyűlölte férjem,
mert féltékeny volt reá: mindketten istenek voltak, s
mielőtt a görögök, akiket nem szeretek, bevonultak
férjem ősi hazájába, Árkádiába és Boiotiába, volt egy
idő, amikor férjemet az árkádiai nép istenként tisztel-
te. A tenger istene volt ő, sokáig. Később ez a gyülevész
nép, a görögök, száműzték, a régi árkádiai istenekkel
együtt, leszállították rangját, és egyszerű héroszt csi-
náltak belőle. Héroszt, az én férjemből...! Nyugodtan
beszélhetek erről, mert magam is árkádiai és isteni ere-
detű vagyok. Atyám, Ikarios, Árkádiából vándorolt
Spártába. Bár ne tette volna soha...! De lehet, hogy ez
is hatalmas rokonaink, az istenek akarata szerint volt.

11
 Rendet kell tartanom. Amikor róla beszélek, min-
dig úgy érzem, mintha még földi nő lennék, a változás
korában, és néha vértódulás környékez. Minden cso-
dálatos volt körülötte — csodálatos és ugyanakkor gya-
nús. Igen, Árkádiában még isten volt, a tenger istene.
Az istenek között nagy a féltékenység, Pallas Athéné,
aki néha meglátogat itt Aiaia szigetén — házunk régi
barátnője ő, s egy kevés ambrózia és egy csésze nektár
mellett órákon át elbeszélgetünk az elmúlt időkről,
amikor volt még valóságos Olympus, fényes társadalmi
és udvari élet —, azt mondja, az istenek manapság már
nem is egymásra féltékenyek, mint inkább az emberek-
re. Az ember, így mondja bagolyszemű barátnőm, ma-
napság istenként viselkedik, s úgy jár hetvenkedve ég,
föld és víz között, mint hajdan a fellegtorlaszoló Zeus:
az ember azt hiszi, uralkodik az elemek és a világ felett...
Ez a hír elgondolkoztatott. Az emberek, pontosabban
a görögök, amikor száműzték a régi isteneket, így fér-
jemet is, egyszerű, de jó családból származó árkádiai
istenből görög hőst hamisítottak. Ez a rangvesztés ti-
tokban fájt neki. Nem is beszélt szívesen arról, hogy
valamikor isten volt. De Poseidónt, a címbitorlót min-
dig megvetette. Ez a szenny alak csak a görögök akara-
tából lett isten... Egy isten, akit az emberek alkottak!
Én emlékszem még arra az időre, amikor az istenek
alkották az embert. Lehet, hogy ez elhamarkodott cse-
lekedet volt.
Néha kárörömmel hallok arról, hogy a nevét sem
értik. A rabszolgák, akik ma a könyveket írják, vastag
kötetek lapjain évezredek óta vitatkoznak, mi is volt az
igazi neve, és mi lehetett nevének értelme. Iparkodtak

12
elhitetni, hogy férjem, amikor — kényszerűségből — fel-
vette a görög állampolgárságot, és letelepedett Ithaká-
ban, görögösítette a nevét... Ez hazugság. Élete végéig
Ulysses volt ő, a mi csodálatos és félelmetes urunk.
Az énekesek, a nézők és a látók ejtették később görö-
gül a nevét. A rabszolgák, akik már nem tudtak énekel-
ni, s ezért írni kezdettek, bizonygatták, hogy neve ezt
jelenti: „A Gyűlölő." Mások azt mondták: »Akit Sokan
Gyűlöltek." Ez igaz, mert sokan gyűlölték. A görögök,
ez a gyermekesen nagyzoló, kórosan hiú nép, akikben
túlbuzog a nemzeti öntudat, szerették volna elhitetni a
világgal, hogy férjem önként elhagyta régi nevét, mert
ezzel is bizonyítani akarta a hűséget választott hazája,
a görögök világa iránt. Várnom kell néhány eon idejéig,
amíg a teljes igazságot elmondhatom. Időm van, és az
igazság kiderül egy napon. Férjem emléke oly fényes,
hogy már a görögök vádaskodása sem árthat neki. Nem
tagadom, jó görög volt, hűséges polgára új hazájának.
De téved, aki azt hiszi, hogy olyan minden-áron-gö-
rög volt... Az ő hazája Ithaka volt, igen. De volt egy má-
sik hazája is: a Változás. Ott volt ő igazán állampolgár.
Az igazat akarom mondani. Ezzel talán megsértem
emlékét, mert ő nem sokat tartott az igazságról. Mes-
terien hazudott. Ez nem csoda, ha meggondoljuk, hogy
nagyapja Autolykos volt, az isteni állattolvaj, lókötő és
marhabélyeg-hamisító, aki még árkádiai Herméstől
tanult hazudni.
Ő nevezte el az unokáját Ulyssesnek. Ez a név, most
már elmondhatom, ennyit jelent: „A Fénythozó." Ki-
mondtam ezt, és megkönnyebbültem. Ideje, hogy vég-
re pontot tegyenek a rabszolgák között ebben a vitában.

13
A Fénythozó volt ő, az egyetlen. Az isteni tolvaj cso-
dálatos látomással álmodta meg unokája számára ezt a
nevet. Amikor anyósom, az együgyű Antikleia kirán-
dult a Neriton hegységbe és várandós volt: ez az ide-
ges és kapkodó teremtés nem sejthette, hogy ijedségé-
ben, amikor záporeső szakadt reá, megszül valakit, aki
isteni eredetű, és ezért embernek is több, mint egy
közönséges ember.
Nem akarok a családról sokat beszélni. Ő is különö-
sen tartózkodó ember volt a családdal szemben. Talán
nyugtalan természete okozta ezt, talán valami más is.
Mikor meghalt, eltűnődtünk, mit is véshetnénk a
márványkőre, melyet sírgödre fölé állítottunk. Végre
is, nem vésethettem fel a rabszolgákkal, hogy itt nyug-
szik a legjobb férj, atya, rokon és barát! Ez a fogalma-
zás nem felel meg a valóságnak. Ezért csak ezt vésettem
a sírkőre: Ulysses. Aki elolvassa, tudja, hogy itt nyugszik
a Fénythozó. De a családhoz — mint a nemzethez —
nem volt igazi köze. Valahogy nem fért meg a családban,
sem a nemzetben. Mindig ideges volt, amikor e szent sza-
vakat kimondták előtte.
Igen, haza akart térni Ithakába. Amikor úton volt,
azt mondotta, nem akar elébb meghalni, csak amikor
megint látta az otthon füstjét. És végül csakugyan ha-
zajött Ithakába, meghalni. Ezt így akarták az istenek.
A pillanatban, amikor szeretett mostani férjem, Télego-
nos kiontotta boldogult férjem vérét: csakugyan itt-
hon volt Ulysses Ithakában. A halál pillanatában, az
utolsó pillanatban a miénk volt, családjáé és az ithakai

14
népé. Ez volt az egyetlen pillanat, amikor föltétlenül
és minden következménnyel ithakai volt.
Máskülönben csak a mi urunk volt, akire örökké
vártunk.
A találgatás, hazajön-e, és mikor jön haza, a szige-
teken már afféle népszokássá változott, mint a vallásos
gyakorlatok. Még fülemben csengenek a kérdő, re-
ménykedő és aztán — ahogy múlt az idő — különösen
elváltozott, nem egészen őszinte hangon előadott ta-
lálgatások. Hű dajkánk, Eurykleia, az első tíz esztendő-
ben még csak keveset lopott, és minden reggel, amikor
a rózsásujjú hajnal ébresztésére bekopogott hozzám,
hogy megdögönyözzön, már hálótermem küszöbén
felsóhajtott:
— Még ebben az évben hazajön.
Ez úgy hangzott, mint a reggeli köszöntés. Később
már nem is feleltem. Eumaios, az öreg kondás — hal-
lom, a vak énekes később istennek nevezte, de ez illet-
len túlzás! — rögtön, az első évben lopni kezdett. Nem
hiszem, hogy ez a kondás isteni volt. Bizonyos, hogy
nagyon sokat lopott, ő is, mint a többi kondás, mint
a cselédek, a ringyó Melantho, aki éjszakánként össze-
feküdt kérőimmel, mint egész házam népe. Igazában
csak a kérők nem loptak. Mindent, amit megettek és
megittak, bőségesen megtérítettek, arany és ezüst aján-
dékokkal. Két másik kondásom, Melanthios és Philoi-
tios összeszámolták kérőimet. Azt mondották, az első
húsz esztendőben, amíg boldogult férjemre vártunk
Ithaka szigetén, összesen száztizennyolc kérő fordult
meg házunkban. Nem vagyok hiú — ezt Pallas Athéné
is elismeri, akitől a testápoláshoz és a szépészethez szük-

15
séges, bizalmas szereket kapom —, de nem tagadha-
tom, hogy ez a tekintélyes szám jólesett.
Mindaz, amit száztizennyolc kérőm húsz év alatt
megevett és megivott házunkban, nem került annyi-
ba, mint amit férjem távollétének idejében a házi nép
lopott. Ez természetes, mert emberi. Amikor a gazda
húsz éven át — aztán később még sok éven át — a ka-
land tutaján utazik, a gazdaságban szétesik minden,
mint a pelyva. Kérőim között volt egy — Amphinomos,
érett, kissé már testes ember, megfontolt és komoly
férfi —, aki értett a mezőgazdasághoz. Ez az ember lel-
kemre beszélt, hogy ne tűrjem a házi szarkák fosztoga-
tását. De egy magányos nő mindig tehetetlen. Fiam,
amikor férjem először útra kelt, még kicsi volt, s ké-
sőbb, amikor felcseperedett, sajátos házi körülménye-
ink s talán dicső apjától örökölt tulajdonságai nem
ösztökélték, hogy a gazdasággal törődjön. Ehhez férfi
kell. Nem száztizennyolc, csak egy. És az az egy örök-
ké úton volt.
Most, ha visszagondolok Ithakára, elnézőbben íté-
lem meg férjem magaviseletét. Igazában meglehetősen
szerény viszonyok között éltünk mi a szigeten. Az ioni
tenger, amely borszínű habjaival körülölelte szerény
királyságunkat, szeles. Eolos fürge kalózai, az északi és
déli sivatagi szelek, télen és nyáron nyögették szigetün-
kön az ösztövér olajfák lombjait, és tágas házunkban
mindig röpködtek az ajtók előtt a szőnyegek. Ithaka ki-
csi volt, sziklás. Mezőség, gabonaföld kevés akadt ott.
Mikor a lónevelő argosiak látogatóba érkeztek szige-
tünkre, elcsodálkoztak a szűkösségen, amelyben éltünk.
Mi csak kecskét neveltünk. Ezért is volt kénytelen fiam,

16
Télemakhos visszautasítani Menelaos ajándékát, a ne-
mes paripákat. Ithakában nem akadt széles, lófuttatásra
alkalmas pálya. Ezért fordult férjem, szívével és értel-
mével, a tenger felé. Úgy gondolta, a tengeren megta-
lálja azt a térséget, amit a szárazföld megtagadott tőle.
Kis nép ura volt ő, s mikor később bérbe vette Ithaka
mellé Zakynthost és Samost, csak gondjai szaporodtak,
nem a birtoka. Meg kell védenem emlékét.
Ezért építette házunkat az Aetos domb tetejére, sze-
rény birodalma szélére, közvetlenül a tenger partján.
A lónevelő vendégek hibáztatták ezt a helyválasztást.
Szárazföldi emberek voltak, és úgy vélekedtek, egy ki-
rály vagy bármely nagyúr biztonságosabban élhet, ha
rezidenciája számára központi fekvésű helyet választ.
Mikor ezt hallottam, megint egyszerre megértettem, mi-
lyen mély különbözőség választotta el férjemet, a ten-
ger emberét a szárazföldi emberektől. Ő más szemlé-
lettel nézte a világot. Nem biztonságot akart, hanem
szélzúgást, meglepetést. Ezért épült házunk dombte-
tőn, a tenger partján, nyílt ajtókkal és ablakokkal. Ő
mindig várta a világot. S egy napon, mikor úgy érezte,
a világ nem siet hozzá, elindult feléje... Később visz-
szajött még néha közénk, Ithakába; de már nem volt
többé tartós maradása. Megölt néhány embert, szám-
ba vette vagyonunkat, ágyamba feküdt és megölelt,
született még egy fiunk is, a nemes Ptolipathos..., de
mindezt már kissé szórakozottan és közömbösen cse-
lekedte. Mint aki oda sem figyel. Mint aki örökké más-
ra gondol. Később gyakran tűnődtem, helyes volt-e,
hogy nem tartottam vissza csellel és ármánnyal, szen-
vedéllyel és könyörgéssel — helyes volt-e, hogy elen-

17
gedtem Trójába? Ha egy férfi egyszer elhagyja az ott-
hont és minden következménnyel útra kel, később so-
ha nem tud teljesen hazatérni. Ezt megéltem. Az em-
ber lassan tanul.

IV.

De amíg nem hívták el, amíg a becstelen némber, aki-

nek nevét sem szeretem kiejteni, nem szökött meg
hígeszű férjétől — amit máskülönben nem csodálok,
mert hogyan is lehet szőke férfival élni? —, amíg ez a nő
nem kavarta fel benne az emlékeket: ő volt a mi urunk
Ithakában. Hűséges, gondos gazda és türelmes király
volt. Szegénységünkben is nagyvonalú. Mindig igazsá-
gos és szelíd. Mi, háza népe, szolgái, kondásai és pász-
torai soha nem hallottuk egyetlen hangos szavát, feddő
kifakadását. A kephallenosok népe felett oly szelíden
uralkodott, mint egy apa, aki nem akar mást, csak szol-
gálni és nevelni.
Milyen is volt...? Minden, ami később történt, elho-
mályosította a képet, amit őriztem róla. Mintha két
Ulyssest ismernék. Az egyik, aki velem élt Ithakában.
A másik, aki elment Trójába, és aztán később, éveken
és évtizedeken át, örökké úton volt. S ha néha beállí-
tott hozzánk, éppen csak megfürdött, és rögtön me-
gint útra kelt. Mindez a némber miatt volt, aki nem
hagyta nyugodni a vérét.
Ez a nő...! Hallom, még mindig szépíti és kelleti
magát. Úgy viselkedik, mint mi, a halhatatlanok: kallosz-
szal keni árnytestét, a bűvös pomádéval, amelytől a test

18
elefántcsontszínű lesz. Ezt használta Aphrodité is, ami-
kor táncolni ment... Ezzel a kenőccsel csinosította
Athéné — álmomban — testem és arcom, amikor haza-
térő férjem vártam. Mindent ellopott és elmajmolt
a némber, a kenőasszonyok és az istennők titkát is.
Ez a zörgő árny azt hiszi, még mindig hatni tud Hádés
honának tehetetlen és béna hímeire. Süldő lány korunk-
ban Spártában sokszor együtt fürödtünk. Tudom,
hogy pattanásos a háta, rossz az emésztése, dögletes a
szájszaga. Olyan hangja van, mint egy cselédnek. Min-
dig vihog, s ilyenkor idomtalan kezét szája elé tartja.
Azt hiszi, ez a mozdulat felette kecses...! Mindig buta
volt. Mindig alattomos volt. Mindig sikere volt a fér-
fiaknál.
Néha gondoltam arra is, talán mindannyian jól já-
runk, ha kapzsi apja, Tyndareos enged boldogult fér-
jem könyörgésének, és hozzáadja Helenát.
Tudom, ez az ötlet képtelen, illetlen. Az istenek ket-
tőnk sorsát egybekötözték. De soha nem értettem,
miért kötik a halhatatlan istenek egy nő sorsát egy fér-
fihoz, aki más nőt szeret. Elhagyja otthonát. Elmegy
harcolni egy erkölcstelen személyért, aki más férfi kar-
jai közt hentereg. Az istenek különösen hallgatnak.
Amikor ez a kérdés megkísért, nyugtalanság kerekedik
szívemben. Lehet, hogy az istenek szándéka nem min-
dig értelmes és következetes...? Néha csak döntenek
és cselekednek, ötletszerűen, éppen csak mert lehet...?
Nem merem hangosan kimondani ezt a kérdést.
Egyszer — kevés idővel hazatérése után és néhány
nappal elébb, hogy megint útra kelt és elhagyott — meg-
kérdeztem boldogult férjem:

19
 — Mit szerettél ezen az ostoba libán?
A kérdés, akármilyen együgyű volt, nem lepte meg.
Egyáltalán, soha semmi sem lepte meg az emberek kö-
zött... Szürkészöld szemével messzire nézett, hidegen
és nyugodtan, mint mindig, amikor az emberek kér-
désein gondolkozott.
— Nem vagy igazságos — mondta. — Volt valami ab-
ban a nőben.
Ebéd után voltunk, egyedül, Ithakában. A nagyte-
remben hevertünk, ahol — néhány hónap előtt — meg-
ölte kérőimet, s aztán kénnel kifüstölték a vérszagot.
A kén fanyar illata még a falakon tapadt, és néha tüsz-
szentésre ingerelt. A vaskosarakban tujafenyő gyantás
tobozainak és cipruságaknak parazsa füstölgött. Tél
vége volt, de a fény néha érckarmokkal mart az ar-
cunkba. Télemakhos vadászni ment, s napok óta ész-
leltem egy vonást férjem arcán, ami nem tetszett. Úgy
láttam, unatkozik. Félni kezdtem.
— De mi? — kérdeztem. Felültem a heverőn, és el-
igazítottam combomon köntösöm redőit. E hónapok-
ban különös gonddal öltözködtem, mert reményked-
tem még, hogy a hazatérőt otthon tudom tartani. — Mi
az a valami? — kérdeztem. — Okosabb? Paráznább? Ügye-
sebb? Trágárabb...?
— Jó fajta — mondotta kitérően. Nem nézett rám.
A serleg után nyúlt, bort vegyített.
Ez a válasz vérig sértett. Iparkodtam fegyelmezni
magam. Nem rikácsoltam, mert megtanultam, hogy
nehéz élethelyzetekben is emlékezzek részben isteni
eredetemre. De most éppen származásom sértette meg,
amikor unokahúgomat, a némbert, jó fajtából való-

20
 nak nevezte. Nővérem, Laodiké, féltestvérem, Ipthimé,
fivéreim, Polymelos és Samasykolo, nemes atyám, aki
régi spártai családból származott, a dicső Ikarios... csa-
ládtagjaim fel- és lemenő ágon mindig hallgattak ar-
ról, hogy atyám életének fényes pillanatai között volt
egy sötét is: a pillanat, amikor leereszkedett anyámhoz,
egy közönséges, még csak nem is vízi, hanem erdei nim-
fához, és engem nemzett. Tartozom férjem emlékének
az igazsággal, és megvallom, volt benne annyi gyöngéd-
ség és lovagiasság, hogy ő sem említette ezt a szégyent.
A világ előtt — s velem szemben is — vállalta anyósát,
szegény anyámat, Periboiát, a nimfát. De a gyalázat sö-
tét parazsa mindig égett a büszke család szívében.
Nem feleltem. Es ő nem nézett rám. Samosi bort ve-
gyített a savanykás hazai lőrével, amely kertünkben ter-
mett, az olajfák között, sásfonalra aggatott indákon.
Amikor magasba emelte a serleget, hogy az isteneknek
áldozzon, éreztem az indulat áradását szívemben. Fér-
jem gyakran tanította fiunkat, hogy nem szabad ócsárol-
ni az ellenséget. De nő vagyok, noha istennő is vagyok,
s az indulat erősebb a szívemben, mint az értelem. Néz-
tem férjem, és szívem zúgni kezdett, mint a tenger, mi-
kor hívja a fátylas hold. Felhajtotta a serleget, s a nehéz
ezüstkupát — egyik kérőm, a megfontolt Amphinomos
ajándékát — elégedetten nézte, mint általában minden
ezüst- és aranytárgyat, amit a kérők ajándékba hoztak.
A kupát lassú mozdulattal a kerek márványasztalra he-
lyezte. Felállt. A kegyetlenül erős tél végi fényben most
láttam arcának vonásait — másképp, mint valaha is az-
előtt az életben. Másképp, mint mikor útra kelt, hogy
kilenc éven át harcoljon Trója falai alatt, s aztán még

21
évtizeden át csavarogjon idegen barlangokban, gyanús
nők karjai között heverjen, pácolja inas testét az őszi
tenger keserű tajtékjában, amíg én a kérőkkel és tolvaj
kondásokkal, valamint dicső, de kissé hanyag termé-
szetű fiunk nevelésével bajlódom... másképp láttam,
mint bármikor azelőtt. A szél, a tenger, az idegen nők
csókjának váladéka, aztán a harc, az öldöklés szenvedé-
lye, a tűrés vésője idegenné mintázta ezt az arcot. Már
nem a férjem, hanem egy férfi arca volt. S e pillanatban
megértettem, hogy férjem, a Fénythozó nem csak a
betolakodott görögök dölyfe miatt szállott le az isteni
rangsorból az emberi világba. A kaland polipkarja rán-
totta le a mélybe, ahol az emberek élnek... az emberi
kaland, a kíváncsiság. A nagy istenek, az igaziak, ha-
ragosak és féltékenyek; de soha nem kíváncsiak. Úgy
látszik, az ember a kíváncsisággal kezdődik. Ő maga
önként szállott le az emberek közé, mert ivott a kíván-
csiság habos-szennyes italából, és ember akart lenni.
Egy ember ment az ajtó felé, aki húsz éven át harcolt
Trója falai alatt és a világban, mert nem akart felejteni
és kíváncsi volt... Arcom tüzelt. Szégyelltem magam,
helyette is. Ezért, mikor a küszöbre ért, reákiáltottam:
—Tudod, hogy pipogya barátod, Menelaos vissza-
vette házába Helenát...?
Megállt. Visszanézett, a vállán át. Így mondta, ko-
molyan:
—Tudom.
Vállat vont:
—Győztünk — mondta.
És mosolyogni kezdett. De oly hidegen, kegyetlen
és gonosz mosollyal, ahogy csak egy férfi tud moso-

22
lyogni. Aztán kiment a teremből. Sokáig ültem még
a heverőn. Arcom két kezembe rejtettem. Testem lúd-
bőrös volt, mert megborzadtam. E pillanatban megér-
tettem, hogy hiába volt a trójai háború, és én húsz
éven át hasztalan vártam reá. Megértettem, hogy min-
den reménytelen, mert a férjem öregszik: az emlékek
fontosabbak számára, mint a valóság. Igy kezdődött.

V.

A viszontlátás érzelmi vihara e pillanatban számomra

elmúlt. Figyelni kezdtem. A megfigyelés céljaira azo-
kat az órákat választottam, amikor férjem mellettem
feküdt, széles hálótermemben, a kecskebőrrel letakart
heverőn. Így sötétben jobban láttam őt.
A szaga ismerős volt. Csak talán még nyersebben és
fanyarabban áradt bőréből a tenger illata, mint azelőtt.
A tajték, a moszatok, a só, aztán a déli és északi szél
fűszerei s végül egy émelyítően édeskés szag, amilyent
csak idegen nő teste tud, maszatos tolakodással, hátra-
hagyni egy férfi bőrének likacsaiban: ezek az erős, el-
lenszenves, idegen szagok sem tudták meghamisítani
bőrének ismerős emlékét. A sötétben arcom vállára fek-
tettem, orrom és szájam itta testének szagát. Éreztem,
hogy hűvös a szájam, mert belülről égtem. Megértet-
tem, hogy valaminek vége: a várakozás, ez a különös
mítosz véget ért. Tudtam, hogy kezdődött a valóság.
A sötétben hallottam szíve dobogását. Erős csont-
jai, kemény mellkasa alatt úgy dobogott a szíve, mint
Héphaistos kalapácsa, amikor nekilátott, hogy üllőjén

23
keményre kalapálja a lándzsát, amellyel fia, dicső fér-
jem, Télegonos később megölte. Ez mind benne volt
e pillanatban. A részleteket nem tudhattam előre, mert
nem vagyok Sibylla. De az igazságot tudtam. Ezért
figyeltem, szomjas füllel ittam szíve dobogását. Követ-
kezetes és kemény ütések kongtak mellkasa barlangjá-
ban. Kiért és miért dobog ez a szív... — ezen tűnőd-
tem. Nem tudtam semmit.
Csak azt tudtam, hogy nem érettem dobog.
A húsz évben, amíg vártam reá, a híreket kosárral
hordották házamba a kérők, cselédeim, hírnökeim s egy
ember, akit e célra tartottam és fizettem; Medon, a
fürge. Szolgálóim és öreg dajkám, a fürge szavú, tolvaj,
kedves Eurykleia nem mulasztottak el egyetlen alkal-
mat sem, hogy vándoroktól, hajósoktól és lézengő,
kóbor istenektől hírt szerezzenek számomra. A hírek
között akadt sok füllentés, de végül a hazugság putto-
nyából kibuggyant az igazság kövér csöppje is. Tudtam
egy és mást Helenáról, hallottam fél füllel Nausikaáról,
az utálatos félszűzről és Kirkéről, kedves menyemről,
illetve anyósomról is... mindig megzavar, mikor meg
kell határoznom ez utóbbihoz való viszonyomat. Elé-
gedetten hallottam azt is, hogy a kalandok közepette
volt benne méltóság és tartózkodás: útközben nem
tért be a lányos házba, a szigeten, ahol az énekesnők
hívogatják az utazókat. Ez jólesett. Mindig örültem,
amikor azt hallottam, hogy vigyáz az egészségére.
Egy délután — távollétének tizenötödik évében le-
hetett ez — fürge léptekkel keresett fel kedves barát-
nőm, Pallas Athéné. Most már elmondhatom, hogy a
mi házunkban az istenek egymás kezébe adták a kilin-

24
cset. Környezetem és a cselédség olyannyira megszok-
ta ezt, hogy meg sem lepődtek, ha isten érkezett látoga-
tóba. Csak a kutyák ugatták meg vendégeinket, mert
az oktalan állat nem ismerte fel az emberi jelmez mö-
gött az istenit. Férjem vadászkutyája, a hű Argos most
is megcsaholta Athénét. Igazában boldog idő volt ez:
még nem vált egészen ketté az emberek és az istenek
világa.
Én magam, noha erdei nimfa leánya voltam, emlé-
keztem isteni eredetemre. S vendégeim között gyakran
akadtak álruhás istenek, akik tudtak fesztelenül, embe-
ri módon viselkedni. Házunk gyakori vendége volt
Hermés, férjem oldalági rokona, aki sokszor aludt is
nálunk. Szárnyas saruit Eurykleia ilyenkor különös
gonddal tisztogatta. És Pallas Athéné számára, aki nya-
lánk volt, mindig készen állott egy föníciai üvegtálon
édes füge és ámbrával illatosított ambrózia. Barátnőm
most jókedvűen és felhevülten érkezett:
—Hírem van róla...! — kiáltotta már a küszöbről, s fél
kézzel elkergette szoknyája mellől a csaholó Argost.
—Pihenj meg szerény házunkban, Zeus leánya!
— mondtam gépiesen és udvariasan. De nem volt idő
formaságokra. Mellém ült a heverőre — pihegett, mert
légi úton érkezett —, orrát, mely útközben kissé kifé-
nyesedett, gyorsan bekente kallosszal; s már mesélt is.
— Nagy dolgok történtek, Pénelopé. Az Olympuson
titkos ülés volt férjed ügyében. Poseidón, haragtartó
és féltékeny bátyám, orrot kapott felséges atyámtól,
Zeustól. Férjed még nem tér haza, de a mai naptól
már úgy gondolhatsz reá, mint aki útban van hazafelé.
De ez még semmi — mondta, és visszahelyezte a drága

25
kenőccsel teli tégelyt az alabástrom tokba, melyet
mindig derekán, övébe tűzve hordott.
— Semmi? — kérdeztem, és szívem torkomban do-
bogott. — Mi lehet még, ami fontosabb...?
Elfulladt hangon kérdeztem ezt. Később sokszor
gondoltam erre a pillanatra. A hír — másfél évtized
után az első hiteles hír arról, hogy hazajön — vad öröm-
mel s ugyanakkor félelemmel töltött el. S az emlékeze-
tes éjszakán, amikor megint férjem mellett feküdtem
az ágyban és szíve dobogását hallgattam, visszaemlékez-
tem erre a félelemre.
De óvatosan kérdezgettem, mert tudtam, hogy a hírt
hozó — isteni barátnőm — szerelmes férjembe. Ezen a
vonzalmon sokat tűnődtem. Nem tudom egész bizto-
san, volt-e viszonyuk. Az istennők számára nem köny-
nyű testi viszonyt kezdeni egy földi emberrel, még
akkor sem, ha ez az ember isteni eredetű. A nehézsé-
gek többfélék: vannak szertartásbeliek, s aztán akad-
nak másfélék, élettaniak is. De nő vagyok, és tudom,
hogy isteni barátnőnk gyöngéd gondoskodása, mellyel
otthon és idegenben övezte férjem, nem egészen ön-
zetlen. Nem voltam féltékeny — Athéné ebben az idő-
ben kissé már elhízott, mint családjában általánosan,
valamilyen alkati hajlam következtében a nők, mint
mostohaanyja, Héra és a többiek —, de figyeltem. Elő-
kelő rangja az égiek között, hivatásos szüzessége — (er-
ről sokat fecsegtek, s rangomon alul való, hogy mind-
azt továbbadjam, amit Athéné szüzességéről valaha is
hallottam) —, a szerep, amely kötelezte, hogy a hősök-
re, tudósokra és művészekre felügyeljen... mindez meg-
győzhetett volna férjem iránt tanúsított érdeklődése

26
önzetlenségéről. De ismertem férjem. És ismertem az
istennőket... Színlelt közönnyel, óvatosan figyeltem.
A nők hosszú füzértáncában egy istennővel több vagy
kevesebb — így gondoltam — már nem számít sokat.
— Megtudtuk, hol tartózkodik! — mondta szűz barát-
nőm. Bagolyszemével mélyen, kancsi pillantással né-
zett szemembe. Ilyenkor igazán egy kövér vénleányra
hasonlított. Könnyen sírt... Férjem, kissé hálátlanul
— ahogy általában beszélt a nőkről és az istennőkről —,
egyszer csírának nevezte, és azt mondotta, ennek az agg-
szűznek rossz a mirigyműködése.
Most elmondott mindent. Amit hallottam, felhábo-
rított. Meg kell vallanom, Kalypsóról nem volt hírem
eddig. Ez az elvetemedett öregasszony hét éven át jól
őrizte titkát és a férjem. Az, hogy a nimfák fiatal fiú-
kat rabolnak, s szerelmi célokra az erdőben, sziklás bar-
langok zugolyában tartják őket, nem volt számomra
újdonság. De nem értettem, hogyan ragadhatta el a fér-
jem, az erős és büszke férfit... Mikor Athéné az elbe-
szélésben oda jutott, hogy Hermés látta férjem, amint
egy sziklán ült és sírt bánatában, mert éjszakánként fér-
fierejével kellett szolgálni mesterséges csigákba rakott
hajú, vén háziasszonyának: elfacsarodott a szívem. Az
én férjem, Trója hőse, akit egy vénasszony tart ki, hét
éven át, ruház, etet és használ, mint egy kéjfiút...! Be-
lülről zokogtam. De iparkodtam nyugalmat színlelni.
Isteni barátnőm nem figyelt reám: lelkendezve, ideges
örömmel beszélt. Azon a hangon adott elő — káröröm-
mel, színlelt felháborodással —, ahogy a nők beszélnek,
mikor testi bizalmasságot tudnak meg egy férfiról,
akihez valamilyen érzelmi közük van.

27
 —Hét éve — mondotta különös elégedettséggel —,
hét éve használja az öreg nimfa férjed, Pénelopé. Her-
més azt mondja, már csont és bőr. Képzeld csak el...!
Természetesen mindent megtudtam erről az alantas
személyről. A vízinimfák családjából származik. Tud
szőni és fonni, mesterségszerűen, mint a nimfák és le-
származottjaik általában — mondotta gonosz oldalvá-
gással. Lesütöttem a szemem, elpirultam. — Bocsáss
meg! — mondta színlelt kedvességgel. — Rokonai a sza-
tírok és szilének, ez az erdei köznép. Cselédei és háza
népe rokonságából kerül ki, a najádok, dryádok és
oreádok gyülevész pereputtyából. Irtózatos! — mondta
gépiesen, és bagolyszemével laposan pislantott reám;
így leste a hatást.
—Bizonyos, hogy férjem e szipirtyó rabságában is
megőrzi rangját! — mondtam kitérően és méltósággal.
De a szívem vonaglott, mert fájt az istennő minden
szava.
—Széphajúnak nevezteti magát — csevegett tovább
Pallas Athéné, mintha nem is hallotta volna megjegy-
zésemet. — A valóságban vendéghajat visel, betéttel,
mert már majdnem teljesen kopasz.
Sok kellemetlent mondott még. A szókimondás,
amellyel az istenek és istennők oly nagyra vannak,
sokszor nem más, csak a tapintat hiánya. Szótlanul,
nagy önuralommal hallgattam.
Mikor elment, magam elé hívattam dicső fiam, Té-
lemakhost. A kérők közül jött; dobálós labdajátékot
játszottak egész délután. Ebben az időben, férjem tá-
vollétének tizenötödik évében — akármennyire fáj,
meg kell mondanom — fiam már meglehetősen jól érez-

28
te magát a kérők társaságában. Akadtak közöttük vele
egykorúak, akikkel megértette magát, s a fiatal akháj
nemzedék tolvajnyelvén tudtak otthoni és világi dol-
gokról eszmét cserélni. Az idősebbek között többen
akadtak, akik hasznos gyakorlati tanácsokkal látták el
a fiatal, tapasztalatlan gazdát. Mindez természetesen
következett a helyzetből, amelyet férjem tartós távol-
léte idézett fel. Télemakhos különös gyermek volt. In-
dulatos, kevéssé megfontolt... Dicső atyjának ravasz-
ságából semmit sem örökölt. De az élvezetekre ő is
hajlott, ha másképp is, mint megboldogult férjem, aki
az élvezetben nem a mámor partjait kereste — a feled-
kezés partját, ahol az értelem és az idegzet megpihen-
het —, hanem a végtelent, ahol az ember továbbjut
személyisége határainál. Ulysses a mámorban is a ten-
gerre hasonlított. Ahogy a tengernek nincs vége — csak
partjai vannak, ami nem ugyanaz —, úgy férjem sem
ért véget soha a mámor és az önfeledkezés iszapos part-
jain... Ezt most, amikor már nincs többé, jobban meg-
értem. Fiam, sajnos, nem a tengerben, hanem a pocso-
lyában hevert szívesen, mint Eumaios sertései. Néztem
és sóhajtottam.
Büszkén, de kissé kócosan állott előttem, mert lab-
dajáték közben felhevült. Hajzata homlokára hullott
és az arca kipirult, mert már kora délután borozni kez-
dett a fiatalabb kérőkkel.
— Atyád hazajön — mondtam szűkszavúan.
Ezt a modort Kassandrától, trójai nagynénémtől ta-
nultam, aki mindig ilyen fahangon jelentette be a vég-
zetet. Fiam iparkodott egyenesen állni; de láttam, hogy
a jó hírre kissé megtántorodik.

29
 —Nem igaz — mondta komoran és rekedten.
Farkasszemet néztünk. Felálltam.
—Honnan tudod, fényes anyám? — kérdezte aztán,
zavartan.
—Pallas Athéné hozta a hírt — feleltem ünnepélyesen.
— Eh — mondta rosszkedvűen, és fogát csikorgatta,
mint egy tetten ért kamasz. Arcán megrettenést és el-
lenkezést láttam. De mily különös volt, hogy az én
szívemben is — egészen belül, ahol csak a Sibyllák lát-
ják kavarogni az emberi indulatokat — hasonló érzések
háborogtak!
—Atyád hazajön — ismételtem szigorúan. — Értsd
meg, Télemakhos! Talán holnap, talán néhány eszten-
dő múltán... De egy napon hazatér. Ez most már bi-
zonyos. Az istenek döntöttek.
— Nagy baj — mondta lehajtott fővel, önkéntelenül.
Aztán, mentegetőző hangon, rekedten mondta:
—Úgy értem, mindig nagy baj, ha a hatalmas iste-
nek az emberek megkérdezése nélkül döntenek.
Nem feleltem. Sajnáltam a fiam. Magam is sajnál-
tam. Szerettem volna a férjem is sajnálni. De ehhez
most már nem volt erőm. Nem lehet büntetlenül vár-
ni húsz éven át egy férfit, aki elmegy a háborúba,
amelynek zászlója egy női alsószoknya, hőstetteket visz
végbe, melyeket sokan szörnytetteknek minősítenek, s
minduntalan az istenek akaratára hivatkozik, amikor
haza kell térnie. Társai közül mindazok, akikkel egy-
kor hadba szállott és nem pusztultak el a gyanús vállal-
kozásban, sorjában hazatértek. Ő még mindig késett.
S én ültem fiammal és a kérőkkel Ithakában, tehetet-
lenül néztem, amint gazda hiányában kipereg kezem-

30
ből az ősi vagyon, szőttem, noha az összes házimun-
kák közül ezt utálom leghevesebben. Anyám, a nimfa
hivatásszerűen foglalkozott házi szőttesek készítésével,
s már kisleány koromban megutáltatta velem ezt az
egyhangú foglalkozást. Szőttem — tréfás kifogásom
persze egyetlen kérő sem fogta fel komolyan —, s arra
gondoltam, hogy múlik az idő. Férjem ötvenegy éves
volt, amikor egy napon, alvó állapotban, a phaiákok tu-
taján végre hazatért szigetünkre. En negyvenkettő.

VI.

Ezért és másért is: nem tudtam igazán sajnálni. De nem

tudtam elfelejteni sem. Miért? Mert szerettem? Az em-
beri és isteni élet törvényei között megtanultam, hogy
nagy óvatossággal használjam ezt a szót. Az emberek
sebes szájjal, túl könnyen ejtik ki ezt az igét. És az iste-
nek bekenték a szeretet vágyképét fellengzős arany-
füsttel. Nem tudom, szerettem-e Ulyssest. Borzalmas
kimondani ezt, mert tudom, hogy véleményem és ér-
zésem nem magánügy többé; az énekesek, az idő, ez a
szószátyár hírverő, a múzsák legendát szőttek szemé-
lyemből és szerepemből. Én vagyok a hű hitves, aki
sző és eped, amíg férje a tengeren és szárazföldön har-
col... De ez nem igaz. A valóságban első pillanattól
harag volt szívemben iránta. Gyűlöltem, mert csak
kényszerűségből választott hitvesének, mert nem kap-
hatta meg Helenát. Úgy vitt el, Spártából Ithakába,
ahogyan egy versenyző, aki második lett a tornán, ha-
zaviszi a vigaszdíjat. Nem szerettem, mert csavaros

31
esze örökké máshol járt. Meg tudtam volna ölni, mert
mindig elment mellőlem és megcsalt... De mikor di-
cső uram, a nemes Télegonos végül csakugyan megölte
Ulyssest, a nagy megkönnyebbülés mellett, amit e pil-
lanatban éreztem, megtudtam azt is, hogy most már
az örökkévalóság idejére magányos maradtam. Nem
tudtam elfelejteni, mert ő volt a férjem. Én csak addig
éltem igazán, amíg ő is élt. Most már, hogy meghalt,
csak halhatatlan vagyok. Ez nem ugyanaz.
Az istenek különös teremtménye egy férj. Ulysses
soha nem viselt papucsot. Nem szeretett barkácsolni a
házban. Fia nevelésével keveset törődött. De a férjem
volt... az istenek akaratából vagy másképpen is, végze-
tesebben. Most már értem ezt.
Nincs okom hallgatni arról, hogy ismerem szép-
ségem erejét. Nő vagyok, és nincsenek pattanások a
hátamon, mint egyes világhírű csoroszlyáknak, akik
elbűvölték a tapasztalatlan és együgyű férfiakat. Tes-
tem arányos, idomaim teltek. Amikor férjem hazatért
— negyvenkét éves koromban —, még telt karokkal fo-
gadtam őt ágyamba, s oly könnyedén szültem meg
neki második fiunkat, a dicső, bár kissé ütődött Pto-
lipathost, mint az elsőt, húsz évvel elébb. Igaz, hogy ez
a második fiú kevésbé sikerült. De azt hiszem, erről
nem én tehetek. Talán mert a pillanatban, amikor új-
ra megismertem férjem testét és — húsz év után — vé-
rünk összevegyült, mindketten másra gondoltunk.
Én arra, hogy ő a férjem, s ez inkább balsors, mint
szerencse. Ő arra, hogy nemsokára megint elmegy
Ithakából. De sötét volt hálótermemben; s mindketten
hallgattunk.

32
 Most is hallgattunk, az éjszakán, amikor — húsz év
után először — kiejtettem Helena nevét. A vak énekes,
akit házunkban tartottunk egy időn át, fényes jelzők-
kel illette férjem is. A sötétben arra gondoltam, hogy
megint a „várdúló" mellett fekszem — keserűen elmo-
solyodtam. Tudom, nem vagyok igazságos. Ő, a „vár-
dúló", csakugyan az is volt, akinek a világ hiszi: a lele-
ményes, a nyughatatlan, a ravasz és bátor, a kutató és
agyafúrt, tehát mindenestül a várdúló... De én a fér-
jem szerettem volna magam mellett tudni. S ezen az éj-
szakán megértettem, hogy erre nincs remény.
Ahhoz, hogy megismerjem, nem volt szükséges lát-
ni a sebhelyet férjem térdén. A pillanattól, amikor a
szigetre ért, tudtam, hogy megint itt van, tapintható
közelben. Az agyammal talán nem tudtam... de a szí-
vemmel, a hasammal, a bőrömmel tudtam. Alakosko-
dása, álruhája egy pillanatra sem tévesztett meg. Nevet-
tem rajta, amikor nyöszörögve mímelte a szegény,
vándor koldust, s mesélte, hogy Krétából jön, ahol ő,
a vándor, megvendégelte Odysseust, aki éppen útban
van Trója felé... Milyen együgyű egy férfi, még a ra-
vasz és okos férfi is, amikor nőhöz beszél! Első pilla-
nattól, amikor a házba lépett, megtelt vele életünk.
Újholdkor érkezett haza. Eumaios nem hitte, hogy eb-
ben az évben hazaérhet, mert elmúlt az ősz, elkövetke-
zett a télforduló ideje, és a tenger már nem volt köny-
nyen hajózható. Eumaios már nem is mert férjem után
érdeklődni a vándoroknál, mióta megcsalta egy aeto-
liai... De én tudtam, az újholdas éjszakán, amikor ku-
tyáink megugatták, hogy megint itt van. Mindaz, amit
később énekeltek és meséltek, festett beszéd és kitalá-

33
lás. Nem siettem elébe, mert vártam és figyeltem, mi-
féle színházat játszik majd előttünk. Alázatosan, top-
rongyosan érkezett... Mókázott és színészkedett. Vár-
tam őt, és a szívem tele volt haraggal és félelemmel.
Mert senki nem kételkedett Ithakában, hogy a Fényt-
hozó gyilkolni fog, ha egyszer hazajön.
Theoklyménos, a látó, akit ez időben házamban tar-
tottam, hasztalan óvta kérőimet. Amikor Eurymakhos,
a szemtelen suhanc kicsúfolta a Fénythozót kopaszsá-
ga miatt, melyet — férjem később így mondta — Athéné
borított reá, tudtam, hogy a színház, melyet a Hazatérő
játszik majd előttünk, borzalmas lesz, mint a görögök
harsogó drámái. Soha nem bocsátotta meg, ha testi tu-
lajdonságait csúfolták. Nagyon hiú volt.
Kopaszon érkezett haza. Nem tudom, csakugyan
Athéné műve volt-e ez a kopaszság. A sötétben kinyúj-
tottam kezem, és a simogatás örve alatt megtapogat-
tam férjem testét. Mozdulatlanul, szótlanul tűrte. Mel-
lét simogattam, mely a tenger keserű tajtékjában ázott,
s aztán, merészen, kopasz fejét tapogattam végig... Fel-
ült a heverőn.
—Öregszem — mondta hidegen, és nem nézett reám.
—Dehogy, édesem — mondtam. — Csak hull a hajad.
Nem tudom, miféle gonosz daimon fészkelt a keb-
lemben, amikor ezt mondtam. Talán Hekaté vagy
Proserpina kutyafejű alvilági szörnyeinek egyike lap-
pangott ágyasházamban. Ulysses hazaérkezésének éj-
szakáján, holdtöltekor, elfelejtettem Hekaté részére
sajtos áldozati lepényt helyezni az útkeresztezés közép-
pontjába, s az elmúlt hónapokban nem áldoztam Pro-
serpinának egyetlen kutyát sem. Elbíztam magam. Vas-

34
tag, háziszőttes éjszakai köntösét vállára vetette és fel-
állott.
—Tudom — mondta. — Nem lehet büntetlenül na-
pokon és éjszakákon keresztül a tengerben heverni,
Pénelopé. A keserű víz árt a hajhagymáknak.
Az asztal felé indult, melyen a boroskancsó és a ve-
gyítő serleg állott. Mostanában sokkal többet ivott,
mint húsz év előtt, amikor útra kelt. Most már nem
tudtam hallgatni. A daimon ugatott szívemben. Kiha-
joltam ágyamból, így kiabáltam:
—Nem lehet büntetlenül kódorogni húsz éven át a vi-
lágban. Az is árt a hajhagymáknak.
Nyugodt mozdulattal vegyítette a bort. A holdfény
ezüstje terült el vállán, mint egy palást. A bor színét
vizsgálta a hideg fény oldatában. Igy mondta melléke-
sen:
—Harcoltam. A becsület hívott.
Tudtam, hogy megint hazudik. Az éjszaka árnyai
sivítottak hangomból:
—A Hattyú céda leánya hívott. Lehet, hogy nem is
Léda volt az anyja, hanem maga Nemesis. Jó fajta, azt
mondtad? Igen, alvilági, kitűnő fajta. Tudod, hogy vi-
szonya volt Akhilleusszal?
Nem mozdult. Lassú kortyokkal ivott.
—Beszélik — mondta komolyan. — Az emberek so-
kat fecsegnek.
A serleget a márványasztalra állította. Összefont kar-
ral állott a holdfényes ajtóban, kertünket nézte és az
éjszakát.
—Amikor meghalt Paris — lihegtem —, ez a némber ösz-
szefeküdt Ilionban Priamos fiával. Erről sem tudsz?...

35
 —Déiphobosszal? — kérdezte közömbös, emlékező
hangon. — Igen, hallottam. Csinos fiú volt. Menelaos
később agyonütötte. Fölösleges volt — s megint a kertet
és a holdfényt nézte. Halkan fütyörészett valamilyen
édeskés, idegen dallamot.
— Aphidrában is voltál? — kiáltottam. — Egy időben
sokat jártál Attikában. Nem voltál a vendégük?...
De nem fejezhettem be a gonosz kérdést. Felemelte ke-
zét, így adott jelt, hogy hallgassak. Nyugodtan mondta:
— Théseus meghívott. Nem mehettem, más dolgom
volt.
— És Korythos? — Nem bírtam hallgatni. Húsz éven
át sűrűsödtek össze torkomban ezek a szavak. — Emlék-
szel még?
—Az apjára is emlékszem, Alexandrosra. De félté-
keny apa volt. Meg is mondtam neki, hogy elhamar-
kodottan cselekedett, amikor agyonütötte fiát, a derék
Korythost.
Visszafeküdtem heverőm párnáira, tenyérrel elföd-
tem szemem. Így mondtam — hangom remegett — sut-
togva, mint aki az egész női és istennői nemzetség
nevében szégyenkezik:
—Korythos és Déiphobos. És Patroklos.
—És Hektór — mondta hidegen. Kopasz fővel bó-
lintott. — És mind a többiek. Akhilleus.
Iparkodott indulatmentes hangon, szárazon beszél-
ni. De megremegett, amikor kimondta Akhilleus nevét.
Tenyerem szememre szorítottam, de ujjaim hasadé-
kain át figyeltem.
—Paris ölte meg — mondtam ravaszul. Felcsattant
a hangja:

36
 —Vagy Apollón, Paris alakjában! — mondta idege-
sen. — Hagyjuk a dajkameséket, Pénelopé. A népnek
mese kell. A nőknek férfihús és család. A férfiaknak
bor és vér. Az isteneknek áldozat.
—És az ezrek, akiket elrothasztott Ilion falai előtt
a pestis. Miért haltak meg?
—És a kérőid, Pénelopé — mondta zengő hangon, las-
san és komolyan. Felém fordult. — Itt és itt ültek... —
és a holdfényes teremre mutatott, mely hálótermem
ablakából úgy tündöklött most az előház oszlopai kö-
zött, mintha a halottak kísérteties fénnyel kivilágítot-
ták volna. — Mind meghaltak. Még most sem vagy nyu-
godt...?
Udvariasan, türelmesen mondotta ezt, mint egy bó-
kot. Nem tudtam felelni. Lassan felém fordult. Éji kön-
töse lecsüggő lebenyét bal vállára vetette... Agyamhoz
lépett, kezét csitító mozdulattal forró homlokomra
helyezte. Testem ideges remegése rögtön megszűnt.
Különös erő volt keze érintésében. Visszafojtottam lé-
legzetem, mert éreztem, hogy ez az első és talán utolsó
pillanat, amikor férjem nekem, személyesen ad valamit.
A sötétből messziről hallottam a hangját:
— Nyugodj meg! — mondta. — És ne akard megérte-
ni, amit az istenek akarnak. És viseld el, amit én akarok.
Parancsolom.
—Milyen jogon...? — kérdeztem, mint aki fuldok-
lik.
—Én vagyok a férjed — mondta nyugodtan, mint
aki ítéletet hirdet.
Mindazok után, ami az elmúlt húsz évben közöt-
tünk és a világban történt, ez a válasz különösen hang-

37
zott. Mégis, e pillanatban csodálatosan megnyugod-
tam. Boldogan elmosolyodtam. Meg akartam csókol-
ni kezét; de már elvonta... Az ajtó felé ment. Megmar-
kolta a görbe botot, amely az ajtófélfának támasztva
várta, hogy elkísérje sétaútjain. Figyeltem, mire ké-
szül... Ezt a botot Eumaiostól kapta, az elveszett he-
lyett, amely Athéné ajándéka volt, s amelyet félelmé-
ben a csaholó kutyák elé dobott, amikor hazatért.
Férjem hős volt, de félt a kutyáktól. Most is füttyen-
tett, a szukát hívta, melyet Argos kimúlása után ház-
őrzőnek választott.
— Hová mégy? — kiáltottam utána.
— Hajnalodik — mondta az ajtóból. — Ideje a gazda-
ság után nézni.
Meglepett, hogy ilyen házias, és egyszerre törődni
kezd a gazdasággal. Felültem a heverőn, így néztem
utána. Boldogan és együgyűen mosolyogtam. Szégyell-
tem magam és reménykedtem.

VII.

Reménykedésem oktalan és hiú volt. Néhány napon

át úgy viselkedett, mint aki számba veszi a gazdaságot.
Elhívatta Eumaiost, és szórakozottan meghallgatta a
hű tolvaj számadását. Mindenki lábujjhegyen járt kö-
rülötte a házban: a cselédség, az öreg Mentór, akire
húsz év előtt rábízta a gazdaságot — Mentór e húsz év-
ben feltűnés nélkül, de jelentősen meggazdagodott —,
még dicső fiam, Télemakhos is. Mindenki sandított a
hazatért gazda felé, meglátja-e, mi történt idehaza tá-

38
volléte idejében... Bizonyosan tudtam, hogy mindent
észrevett. De csak legyintett, amikor Aumaios felso-
rolta a kérők által elfogyasztott sertések és kecskék
számadatait, s vállvonással hallgatta Mentórt, amikor
az öreg jószágigazgató és hű barát aszállyal, meddő
évekkel magyarázta, hogy a borostömlők összeszárad-
tak, és a csűrök üresek. Férjem a bolyongás idejében
megismerte az isteneket és az embereket.
Ebben az időben már csak az arany- és ezüsttárgyak
érdekelték. Ez új vonás volt férjem jellemében. Húsz
év előtt szenvedélyes gazdának ismertük. A mezőgaz-
daság minden csínját megtanulta. Arany- és ezüsttár-
gyakat csak a házi dísz és a tisztesség kedvéért tartot-
tunk otthonunkban. Most pillantása sem volt a vetés
számára — a tél már olvadozott, de hajnalban még dér
tapadt a mezőkön —, nem nézte meg a juhok nyírásá-
nak nagy ünnepét sem. Vadászni sem járt... De nap-
hosszat gondosan számolgatta, becsülgette az ajándé-
kokat, amelyeket meggyilkolt kérőim udvarias figye-
lemmel időnként házamba küldtek. Egy aranyserleg
— a hetyke, fiatal Ktésippos ajándéka, akinek kedves
szokása volt, hogy vacsora közben ökörcombot dobott
asztaltársai felé — különösen megnyerte tetszését. Ezt
a serleget megmérte, kedvtelve nézegette:
— Jó arany — mondta. — Kyrénéi.
Mindez új volt. Soha nem tudtam, hogy érdekli az
arany és ezüst. Úgy viselkedett, mint egy föníciai kal-
már. A világban megtanulta, hogy a tárgyaknak nem-
csak rendeltetésük, hanem áruk is van. Mi, Ithakában,
kissé még úgy éltünk, mint az idők elején: birkák, pász-
torok és istenek között. A föld, a tenger és a nap meg-

39
adta mindazt, amire szükségünk lehetett. Férjem külö-
nös ajándékot hozott a világból szigetünkre: az Igényt.
Megtanulta az óriások, a kyklopsok, a kereskedők és
a lónevelők között — tehát a világban —, hogy min-
dent, ami az emberhez tartozik, adni és venni is lehet.
A nyájas földesúr, a körültekintő ioni tengerész helyett
egy új ember tért haza: a kalmár. Ezt nem értettem
rögtön.
Mindenekelőtt elvégezte az áldozatokat, amelyek-
kel Teiresias megbízta. Aldozott a nimfáknak — ez ked-
ves és udvarias figyelem volt tőle —, aztán Athénének
és Hermésnek is. Az áldozatokat figyelmesen, a szoká-
soknak megfelelően, de meglehetősen takarékosan
mutatta be: Hermés részére sovány tulkot választott és
Athénének két olyan tulkot, melyek már napok óta
nem akartak rendesen enni. Tudtam, hogy az istenek
nem szeretik, ha megrövidülnek. Bizalmasan figyelmez-
tettem férjemet, hogy Athéné egészséges juhokat érde-
melne.
—Végül is hazavezérelt — mondottam.
—Igen — mondta közömbösen. — De magam is igye-
keztem.
Hangja érdes volt. Válasza megdöbbentett. Húsz év
előtt vallásos embernek ismertem. Nem szaladgált
minduntalan templomokba, de az ünnepeket megtar-
totta. Most úgy viselkedett, mint egy távoli családtag,
aki bolyongása során megtudott valamit előkelő roko-
nairól, az istenekről. Tartózkodóan nyilatkozott róluk.
Mintha már értené fortélyaikat... Mintha átlátta vol-
na az isteni szándékot. Aldozott nekik, de gépiesen és
szertartásosan, minden buzgalom nélkül. Mikor az ol-

40
táron ellobogott az Athéné tiszteletére áldozott sovány
juhok combjának füstje, hirtelen felkiáltott:
— Hozzátok a legkövérebb tulkot!
A gulyások ijedten szaladtak, hogy teljesítsék paran-
csát. A vastag, zsíros combot saját kezével dobta a ma-
gasra szított lángok közé.
—Zeusnak áldozol? — kérdeztem halkan.
—Nem — mondta komoran. — A halottaknak áldo-
zom.
És összefont karral nézte a csavargó, fekete füstosz-
lopot, amely egyenesen szállott a sötétkék ég felé. Ad-
dig soha nem beszélt arról, hogy csavargása közben a
halottakkal is találkozott. Teiresiasról is e napon hal-
lottam először. Szótlanul figyeltem az oltár előtt a már-
ványpadlózatot.
—Pénelopé — mondta hirtelen —, meghalni nem jó.
—Van halhatatlanság is, dicső uram — mondtam
ijedten.
— Van, de nem ér sokat — mondta megvető hangon.
— Tudd meg, csak az életnek van igazi értelme. A halál
unalmas. Akhilleustól tudom.
— Beszéltél vele? — kérdeztem megdöbbenve.
—Vele és anyámmal. És Agamemnónnal...! — Go-
noszul, hideg horkanással felnevetett. — Mind panasz-
kodtak — mondta kárörömmel. — Agamemnón azt
mondta...
Hirtelen elhallgatott, mintha nem akarna fölöslege-
sen árulkodni. Lélegzetem visszafojtottam. Mióta haza-
tért, még nem beszélt velünk, háza népével, úti kaland-
jairól. Igaz, az első hónapokban sok tennivalója akadt.
Az akhájok, meggyilkolt kérőim pereputtya, kártérítési

41
 perekkel fenyegetőzött. A várdúló éjszakára felrakatta
ithakai házunk kapujára a vaspántokat, és megparan-
csolta Eumaiosnak, hogy szerezzen mérges, házőrző ku-
tyákat. Ebben az időben inkább szórakozott volt, gya-
nakvó, mint aki nem találja helyét. Keresett valamit. Úgy
képzeltem, az otthont keresi. Bizonyos, hogy olyan ka-
landok után, amilyenekben része volt, nem könnyű
megtalálni az otthont. Fészkelődött, nézelődött... Ak-
kor még nem tudtam, hogy megint útra készül. Férjem
csodálatosan tudott elmenni hazulról. És mindig nagy-
szerűen tudott hazaérkezni. Csak egyet nem tudott: ma-
radni... Ehhez nem volt képessége.
Most azt képzeltem, a halottak emléke nyugtalanítja.
—Mit tehetünk? — kérdeztem aggályosan.
—Nem sokat — mondta. Összefont karral állott előt-
tem. Szemében az a sötét fény világolt, amit jól ismer-
tem; ilyen volt húsz év előtt is, mikor Palamédés előtt
komédiázott. — Élni kell, Pénelopé — mondta szomo-
rúan és ünnepélyesen. — Élni, minden idegünkkel, min-
den izomrostunkkal.
—De az istenek... — kiáltottam. Azt akartam mon-
dani, hogy az istenek többet követelnek, mint az élet.
Intett, hallgassak.
—Az istenek irigyek — mondta rekedten, bizalma-
san. — Ezt a kis halandóságot irigylik tőlünk, emberek-
től... A halandóságot, ami az élet. Ne beszélj erről sen-
kivel.
Az áldozatot lassú mozdulatokkal, körülményesen
végezte: árkot ásott körbe, tejet, mézet és bort öntött
az árokba, aztán fehér lisztet kért, és meghintette a ha-
lottak oltárhatalmát. Karba tett kézzel nézte művét.

42
 — Úgy — mondta megkönnyebbülten. — Most nyu-
godtak.
— Az akhájok árváinak — mondta még könnyedén —
hópénzt rendelek.
E pillanatban igazán királyi volt. De én a sok arany-
ra és ezüstre gondoltam, amit a hazatérő a meggyilkol-
taktól zsákmányolt. A hópénz, amit az árváknak ren-
delt, a zsákmány kis hányadát sem adta ki.
— Teiresiasnak éjfekete juhot ígértem — mondta vé-
gül. — Szólj a pásztoroknak, hogy kerítsenek egyet!
Kiegyenesedett és megkönnyebbülten indult a ház
felé. Olyan embernek látszott, aki megtette, amit az
istenek rendeltek, s amihez neki is kedve volt: minden-
kit megölt, útközben és itthon, aki útjába akadt és ked-
ve ellen való volt, s végül békét kötött a halottakkal.
De én tudtam, hogy szíve mélyén az emberek jobban
érdeklik, mint az istenek és a halottak.
— Teiresias azt mondotta, hogy a tengerről közelít
majd felém a halál. — Megállt házunk küszöbén, és így
beszélt. — Szelíd és békés öregségem lesz. A karjaid kö-
zött halok meg, Pénelopé — mondta jóságosan, nyájas
mosollyal.
Most, hogy ilyen nyájas volt, komolyan félni kezdtem.

VIII.

Ellágyult és nyájas magatartása valóban múló hangu-

latnak bizonyult. Mindjárt este — a napnak estéjén,
mikor békét kötött a halottakkal — kifogásolni kezdet-
te a vacsora minőségét. E hónapokban házam népe és

43
magam is mindent elkövettünk, hogy a hazatérőt válo-
gatott és ízes fogásokkal gyönyörködtessük. Eurykleia,
hajlott kora ellenére, naphosszat a konyhában állott,
és felügyelt samosi szakácsunkra és a konyhaleányokra.
Igaz, a konyhai személyzet létszáma ez időben már hiá-
nyos volt, mert férjem saját kezével ölt meg minden
nőszemélyt, akiről kitudódott, hogy cicázott és hált
kérőimmel. Ezt a tisztogatást módszeresen végezte,
harag és indulat nélkül, ahogy a jó kertész irtja tavasz-
szal a gyümölcsfák hernyóit.
Mikor a kétségtelenül erkölcstelen Melanthót, a cé-
da szobalány húgát, egy fiatal zakyrithosi leányt egy
délután agyonütötte — harag és szenvedély nélkül, csak
mert kitudódott, hogy ez a tetszetős, futrinka személy
is állapotos volt az utálatos Antinoostól —, iparkodtam
lelkére beszélni.
—Azt hiszem — mondottam barátságosan, de meg-
győző hangon —, ideje lenne felhagyni a bosszúállással.
Idegesen, sértődötten kiáltotta:
— Én nem bosszút akarok, hanem igazságot!
Oldalt hajtott fővel, gonosz pillantással nézett reám.
—Ha mindenkit megölsz — mondtam mesterkélt
nyugalommal —, mindenkit, aki húsz év alatt, amíg
távol voltál, e házban szóba állott kérőimmel... lassan
üres lesz ez a ház.
—Az igazság nem ismer alkut — mondta, és szeme
szikrázott a gyűlölettől. — Az árulásra nincs bocsánat.
Inkább legyen üres ez a ház...
Nem fejezte be a mondatot. Égő, gyűlölő pillantás-
sal nézett reám. Elsápadtam. Soha nem pillantott még
reám gyűlölettel.

44
 Útközben, húsz év alatt, az istenek és emberek kelep-
céi között, szíve megtelt engesztelhetetlen gyanakvással.
Senkiben nem bízott. Régebben, amikor közöttünk
élt, igazságos és békeszerető volt. Csavargásai közben sok,
meglepő új szokást tanult. Egyik ilyen új, rossz szokása
volt, hogy mindenkit megölt, kérdezés nélkül, akiben
nem bízott, és aki útjába került. Kétségtelen, hogy eh-
hez joga volt, mert ő volt a gazda és a király. De jogá-
val önkényesen élt. Nem akartam ingerelni, s ezért hall-
gattam arról, hogy szívem mélyén kérőim megöletését
is elhamarkodott, bár — az emberi és isteni törvények
szerint — jogos cselekedetnek láttam. Erről hallgatnom
kellett. De amikor láttam, hogy az ölés már kényszer-
cselekedetté változott nála, felemeltem hangom. Az,
hogy a céda szolgálókat lábuknál fogva akasztotta fel,
amint a madarász a foglyul esett fürjeket, végül is ter-
mészetes volt. De legjobb konyhaleányaim is agyon-
csapta, fél kézzel. Házamban nem szűnt a titkos, rej-
tett sírás-rívás. Lassan kezdettük megérteni, hogy nem
jó túlságos sokáig hazavárni azt, aki egyszer minden
következménnyel elment, mert amikor hazajön, min-
den következménnyel érkezik haza.
Sóhajtottam. A borvegyítő lépett a terembe, és jelen-
tette, hogy feltálalták a vacsorát.
Szótlanul mentünk át kénszagú ebédezőtermünkbe.
Mint mindig, most is két szolgálólány kísért, mert
ügyeltem arra, hogy megőrizzem rangom és a régi szo-
kásokat. Férjem balján heveredtem le. Kevesen feküd-
tünk az asztal mellett: eljött Mentór, Dolinos, néhány
régi ismerős... Gyanakvása és hazatérése óta sajátosan
megváltozott házi körülményeink okozták, hogy ez idő-

45
 ben máskor olyan vendégszerető házunk csak kevés
vendéget látott. Igazában mindenki félt tőle.
Olajbogyós kecskehúst szolgáltak fel, vadleves már-
tással. Ujjheggyel evett, fanyalogva nyúlkált a tálba.
A társalgás vontatottan indult. Mintha meggyilkolt
kérőim lelke imbolygott volna a fáklyáktól homályo-
san megvilágított, nagy teremben.
—Ez a kecske rágós — mondta rosszkedvűen, és in-
tett, hogy vigyék el a tálat előle. — Emlékszem, amikor
álruhában beosontam Trójába, Helena is kecskehússal
vendégelt. De az fiatal kecske volt, tejen hizlalt gödölye.
Megakadt torkomban a falat; csak üggyel-bajjal tud-
tam lenyelni.
—Van sertés is, ha jobb szereted, uram — feleltem
színlelt alázattal.
— Sertést látni sem bírok — mondta komoran. — Ha
sertést látok, mindig útitársaim jutnak eszembe. És
még néhány akháj, aki itthon maradt — mondta sö-
téten.
Az asztal körül heverők riadtan, szorongva hallgattak.
Csak a vén Dolinos foghíjas csámcsogása hallatszott.
A szolgák behozták ezüsttálon az utóételt: juhsajtot és
gyümölcsöt. A samosi szakács és kertészünk különös
gonddal válogatta össze minden este a nagy ezüsttálon
festőien elrendezett gyümölcsöket. Füge, gránátalma,
a szárítóban felaggatott, megtöppedt, édes szőlőfürtök, a
hosszúkás, kecskecsecsre emlékeztető zakynthosi cseme-
geszőlő fürtjei — melyet mindig kedvelt —, alma és dió
púposodott az ezüsttálon, melynek peremét remekbe
vésett szatírok élénkítették. Vidéken éltünk, de ügyel-
tem arra, hogy a fővárosi szokások, a nagyvilági, spár-

46
tai hagyományok ne vesszenek ki falusi otthonunkból.
Mint a szülői házban, Ithakában is vigyáztam arra, hogy
az étkezőasztal közepén márványvázában aszfodéloszok
illatozzanak... Spárta leánykoromban nem volt még
az a sivár és poros fészek, amilyenné később változott,
amikor nem az urak uralkodtak többé — mint amilyen
úr volt atyám, a nemes Ikarios —, hanem a megszállott,
komor szolganép.
Férjem hosszan nézegette a dús tálat. Egy fügét fel-
emelt, megízlelte a húsos, zöld héjú gyümölcsöt.
—Lótusz nincs...? — kérdezte fanyalgó hangon.
Az asztal körül mindenki lehajtotta fejét. Szolgáló-
leányaim, a tálakkal és korsókkal, megmerevedtek, mint
a kancsókra mázolt régi táncosnők alakcsoportozatai.
Iparkodtam megőrizni fölényem és méltóságom.
—Lótusz nincs a házunkban — mondtam hidegen.
—Látom — mondotta gúnyosan. — Kertészetünk kis-
sé elmaradt. Trójában volt lótusz is — mondta gőgösen,
és egy fürt szőlőt kezdett csipegetni.
—Spártában is volt lótusz — feleltem fölényesen. — A ve-
teményeskertben termelték. De csak a cselédek ették.
Úgy viselkedett, mint aki meg sem hallotta az ol-
dalvágást.
—A lótusz — mondta oktató hangon, a családfő
hangján, aki messze földről tért haza, és művelő szán-
dékú előadást tart a külföldön látottakról háznépé-
nek — különös étel. Az a lótusz, amit atyád veteményes-
kertjében termeltek, inkább tökféle volt, mint nemes
gyümölcs — mondta és felém fordult.
—Emlékezz csak, Pénelopé! Az igazi lótusz nem kö-
zönséges táplálék, noha nem is olyan nemes eledel,

47
 mint az istenek mézes tápszere, az ambrózia. Van ló-
tuszbor is — mondta fölényesen.
—Lótusz...! — kiáltotta az asztal végéről sipító han-
gon a süket, fogatlan Dolinos. — Emlékszem, hallot-
tam. Akik eszik, folyton alusznak.
A vénember csakugyan hallott valamit. Férjem bó-
lintott:
—Hat hónapon át alusznak, és álmuk mézízű — mond-
ta emlékező hangon. — Utamon elvetődtem közéjük.
A sok veszély közepette, amely övezett, nem ez volt a
legnagyobb. De nem volt a legkisebb sem! — és megint
villant a szeme, sötét tűzzel. Fojtott hangon, rekedten
mondta. — Tudnotok kell, a lótusz bűvös étel és ital.
Aki eszik belőle, elfelejti a hazát és az otthoniakat.
Felállt. Vendégei ijedten cihelődtek. Így mondta,
összefont karral, sziszegő hangon:
—De én nem ettem belőle. Mert nem akartam fe-
lejteni.
Szeme villámlott, mikor ezt mondotta. E pillanatban
az éjszaka kárpitját is meghasogatta egy villám — mint-
ha Zeus jelt adna, hogy a szörnyűséges, nehezen várt
éjjel ideje elkövetkezett. A tenger felől heves széláram-
lás rohama meg házunkat. A fáklyák kialudtak. Új vil-
lámcsapások világították meg félelmes, túlvilági fény-
nyel az éjszakát, az elsötétedett termet s bennünket, e
hirtelen kerekedett égzengésben és földrengésben moz-
dulatlanná merevedett, alvilágian sápadt alakokat.

48
 IX.

A vendégek, szótlanul és ijedten, elmentek. A háznép

szétrebbent, és halálos riadalomban pihenni tért. Egye-
dül maradtam Ulyssesszel. A pillanat, amit vártam, és
amitől féltem, elkövetkezett. Az éjszaka, amely életünk
értelme volt — amikor megtudtam, hogy az élet ezzel az
emberrel értelem nélkül való —, szorongó várakozás-
ból forró, félelmes valósággá változott. Ezen az éjsza-
kán megtanultam, hogy az emberek soha nem olyan
veszedelmesek, mint amikor bosszút állanak a bűnö-
kért, amelyeket ők maguk követtek el.
A délutánon, amely az éjszakát megelőzte, Aiolos
füstölgő hegyi lakása egyik barlangjából kószálni küld-
te Notost, a meleg szél gonosz fúriáját. De eső nem esett,
akárhogyan várta is a száraz, hasadozott föld, az embe-
rek és az állatok kipállott teste. Száraz vihar tombolt
Ithaka felett, sűrű villámcsapással. A forró szél porfel-
hőket kergetett a mezők és a tenger felett. Thrinikia szi-
getének fűszeres illata úszott a forró, fekete levegőben;
a terhes, ingerlő illatot messzire elhintette a déli szél.
Aznap este keveset ivott. Néha vegyített csak a serleg-
ben egy kevés bort, amelybe néhány csepp kykeont
loccsantott — néhány cseppet a borzalmas kábítószer-
ből, melyre Kirké háztartásában szokott reá, s amely-
től az ember olyan lesz, mint az isten és mint az állat.
Most, amikor visszagondolok erre az éjszakára, úgy
látom kettőnket, mintha a harpyák, a föld feletti és ten-
ger alatti szélviharok leányai költöztek volna lelkünk-
be. Minden megnyílt bennünk, mint a föld, mikor tü-
zet okádik, mert az alvilág szellemei rázzák bilincseiket.

49
Irtózatos volt, s ugyanakkor egy pillanatig se múlt el az
érzés szívemben, hogy mióta ismerem Ulyssest, várok
erre az éjszakára. Minden, ami a messzi és a közeli
múltban történt, Helena emléke, aztán férjem útja, a
távollét, a hadakozás, a várakozás, a borzalmas hazaté-
rés, a pillanat, amikor Eurykleia azon a félelmes-nagy-
szerű reggelen jelentette, hogy uram hazaérkezett, és
megölte kérőim: minden félelmes emlék elhalványo-
dott e pillanat baljós fényességében. Eddig csak éltem
vele és vártam reá. Most — úgy hittem — megismertem.
Fel és alá járt, sebesen. Az ötvenéves férfi könnyen
mozgott, mint egy siheder. A szenvedések és a kalan-
dok nem nyúzták el a testét. Könnyű, mellékes mozdu-
lattal tudott ölni és ölelni. Most, mintha részeg lenne,
sebesen forgó nyelvvel beszélt. Úgy szólalt meg, mint
a Gorgo-fej. A vádbeszéd, amelyet elmondott, egy-
szerre szapult eleveneket és holtakat, embereket és is-
teneket. Néha hörgött, karjával hadonászott, mintha
egy láthatatlan gyülekezet, valamilyen égi bíróság előtt
szónokolna.
Mit is mondott?
Minden szava vád volt, vad áradás, ahogy a tenger
árad, mikor hívja a mély vizet, s a hold és hullámok el-
keseredett loccsanással vésik a part szikláit. Így marta,
döngette ő emlékeit.
— Nem akartam elmenni — kiáltotta —, emlékezz! Ami-
kor eljöttek és hívtak, itthon akartam maradni — kiál-
tott és öklét halántékához szorította.
Ez igaz volt. Régen, házaséletünk kezdetén, gyakran
mondotta, hogy az emberi és isteni élet alján, a rend
és a nyájas külszín mögött valamilyen félelmes és sötét

50
szándék lapul: az őrület. És az ember leghelyesebben
úgy védekezik, ha tébolyodottnak tetteti magát... Mi-
kor az őrült emberek elhívták hazulról, hogy harcol-
jon Trója falai alatt egy rögeszméért, kézzel és lábbal,
lóval és ökörrel védekezett.
—De a végén elmentél! — kiáltottam. Szavam úgy
hangzott, mint egy sikoltás. A villámcsapás, a menny-
dörgések, a tél végi holdtölte által felzavart tenger bő-
gése és férjem szavának nyugtalanító morajlása elfoj-
totta hangom. Úgy nézett reám, izzó szemmel, mint
aki csakugyan megőrült.
—Ostobák! — hörögte. — Értsétek meg, hogy a végén
el kell menni! Ez a törvény. Mentől értelmetlenebb, ba-
romibb egy háború, annál szigorúbb ez a törvény. Mit
gondolsz, volt valaha háború, amelynek értelme volt...?
Egy zászló vagy egy női alsószoknya... mindig akad
egy rongy és egy rögeszme, amelyre felesküdnek, s ame-
lyért végül meg kell halni.
Mintha hirtelen megnyugodott volna. Összefonta
karját. Az ajtófélfának dőlt, a vihart nézte. Alakja kü-
lönösen megnőtt a viharban és a holdfényben.
— Mindig az őrültet játszottam, Pénelopé — mondta
bizalmasan. — Nem lehet másképp, mert az istenekben
és az emberekben sok a téboly. Nem tudják pontosan,
mit akarnak... A cselekvést akarják, a változást — mond-
ta szomorúan.
— És most, fényes uram? — kérdeztem. — Most kit és
mit játszol?
Megfordult, lassan, mélyen zengő hangon mondotta:
—Most nem játszom — nyugodtan nézett reám. — Most
befejezek valamit.

51
 — Meg akarsz ölni? — kérdeztem, és hangomból re-
ménykedés csengett ki.
—Nem — mondta komolyan. — Most ítélek feletted.
—Mindenkit megöltél — mondtam keményebben,
de szívem esztelenül dobogott. — Hazajöttél. Minden
és mindenki a tiéd. Ítélj.
—Megcsaltál — mondta rekedten.
Erre nem számítottam. Ijedtemben elakadt a han-
gom. Sikoltani akartam, de a sikoly torkomba fulladt.
A lehetőség, hogy Ulysses féltékeny, meglepő volt. Első
pillanatban segítségért akartam kiáltani. Lehet — így
éreztem —, hogy csakugyan megőrült... E pillanatban,
álomszerűen, ahogy a haldoklók látják leperegni a tű-
nő élet múlt eseményeit, láttam férjem minden válto-
zatban. Láttam őt mint fiatalembert, aki tréfás fölény-
nyel versenyez Helenáért és érettem Spártában, s aztán
hazavezet engem, az elfogódott, büszke és szerelmes
asszonyt otthonába, a sziklás és kies Ithakába. Láttam
mint fiatal férjet és gazdát, aki elégedetten oktatja ka-
masz fiunkat, a kis Télemakhost... Láttam, amint ala-
koskodik Palamédés előtt, s talán már akkor — a pilla-
natban, amikor a tébolyodottat mímelte — elhatározta,
hogy elárulja, megcsalja és megöleti ezt a gyanús bará-
tot. Láttam őt, amint megfeszíti az íját, melyet Iphitos-
tól kapott, hogy átlője a nyilat a tizenkét fejsze foka
alatt, és aztán megölje kérőimet. Láttam őt álmomban
mint sasmadarat, amint a húsz liba fölött kering...
Láttam őt az idegen nők, Kalypso és Kirké, a selypegő
félszűz Nausikaa, a gyanúsan irgalmas Leukothea s
mindig, örökké, a szemérmetlen spártai cudar, Helena
karjai között... Láttam, amint Leukothea mentőövé-

52
vel hasa körül viaskodik Poseidón dühös hullámaival,
és küzd az életéért. Hallottam hangját, amint hazudik
és kérkedik, hogy a „legszebb nők ágyasa volt". Lát-
tam, amint kinyújtja a faló hasában kezét, hogy be-
fogja Menelaos és Antiklos száját, akik felelni akartak
Helenának, mert a némber jól utánozta az argosi hő-
sök távollevő asszonyainak hangját... s megremeg, ami-
kor Helena az én hangomat utánozza! Láttam őt mint
kupecet, aki vendéglátóitól és útitársaitól arany- és
ezüstajándékokat csal el, láttam mint hőst, aki félelem
nélkül kaszabol maga körül hosszú kardjával... mind-
ezt és még sokféle változatot láttam e pillanatban. Az
egész életet, a férjem láttam. És mintha köd borult vol-
na szememre. Megértettem, hogy ez az ember igazában
csak annyira érzékelhető, mint a változékony vízi szörny,
Próteus, aki felszáll néha Khalkidiké vizeiből, hogy örö-
kös változásaival megtévessze az embereket.
Most féltékeny volt. A férfi, akinek hűtlenségéről ak-
kor már minden népesebb szigeten hosszú versezeteket
énekeltek...! Férjem, aki kezdeti — alakoskodó — vonako-
dása után elment a háborúba, hogy visszahódítsa régi
szeretőjét...! Az ember, akinek pajzán kalandjairól és az
Olympusra kiáltó hazugságairól a nimfák barlangjaiban
pusmogó nevetéssel meséltek az erdei és vízilények...!
Ez az ember, a férjem, a várdúló és Fénythozó, húsz év
után előttem állott, féltékeny volt és hűtlenséggel vádolt.
— Nem hiszem, hogy őrült vagy — mondtam komo-
lyan, mikor magamhoz tértem, és a köd elszállott a sze-
memről. — Egyszerűen akarsz valamit.
— Megcsaltál és hűtlen vagy — mondta komolyan.
— El kell menned a házból.

53
 Hála nevelésemnek, nem kezdtem el sikoltozni. Kir-
ké, akivel beszélgettem erről a jelenetről, azt mondja,
a férfiak ötvenéves korukban hajlamosak néha ilyen ide-
ges féltékenységi rohamokra. Ilyenkor megrettennek
az öregségtől, s környezetüket — megunt szeretőiket, vé-
nülő feleségüket — hirtelen féltékenységgel kezdik kí-
nozni. Kirké okos istennő, sokat tanult barlangjában. De
azt hiszem, férjem őt is becsapta. Attól tartok, Ulysses eb-
ben az időben csak mímelte, hogy féltékeny. Bár ugyan...
A vér bizsergett bőröm alatt. Félelmet és kíváncsiságot
és kellemes izgalmat éreztem. A nevetséges és felhábo-
rító vád, melyet arcomba kiáltott — hűtlenséggel vádolt
engem, Pénelopét, akiről abban az időben már több
erényes, vidéki szigeten megmintázták a hűséges hitves
emlékművét, és nevem iskolákban is tanították, mér-
tékes versben! —, a vád, mellyel most, életünk egyik nap-
szállati pillanatában ellenem fordult, egyszerre felhá-
borított és jólesett.
— Egy nő nem élhet büntetlenül idegen férfiak társa-
ságában, éveken át — mondta komolyan. — Te szép vagy,
Pénelopé — mondta vészjósló hangon. — Amíg én a be-
csületért küzdöttem, te a szépséged ápoltad.
—Összetévesztesz valakivel — feleltem méltósággal,
és elpirultam. — Nem vagyok olyan vén, hogy szépészeti
szerekre lenne szükségem.
—Nem vagy vén, de nem vagy fiatal sem — mondta
felháborító tárgyilagossággal. — Ne hidd, hogy tudat-
lanságban éltem. Mindent tudok, ami a házban tör-
tént. Kacér voltál. Csinosítottad magad. A betolako-
dottakkal többször nyájasan beszéltél. Elfogadtad aján-
dékaikat! — kiáltotta.

54
 —Dicső uram — mondtam kétségbeesetten —, de hi-
szen te elégedetten nézegetted ezeket az ajándékokat.
—Minden elégtétel kevés — mondta hidegen. — Azt
hittétek, már nem jövök haza?
— Soha — kiáltottam —, soha egy pillanatra nem szűn-
tem meg hinni, hogy hazatérsz...!
—Miért nem szöktél meg? — kérdezte gyanakodva.
—Itthagyni mindent? A házat...? Télemakhost...?
Mit beszélsz? — feleltem lázasan.
— Itthagyni mindent, és megmenteni híredet. Nevünk
becsületét! — és megint forgott a szeme. — Ez volt a kö-
telességed. De te maradtál. Szemforgató módon meg-
játszottad a hűséges hitvest, s közben kented és fented,
illegetted magad. Egy nő, aki éveken és éveken át oda-
adja testét száztizenhét férfi aljas pillantásainak!
—Száztizennyolc — mondtam önkéntelenül.
Rögtön elpirultam, arcom vérbe borult... Örökké bá-
nom, hogy kimondtam ezt a szót. Az ember néha gon-
dolatlan. Megtántorodott.
—Száztizennyolc — mondta sápadtan. — Tehát igaz.
Lassan jött felém. Hátráltam, félni kezdtem.
— Akarod hallani a száztizennyolcadik nevét...?
Szívem vadul dobogott. Tudna valamit...? Lehet,
hogy álmomban beszéltem? Szűkülő félelemben, de
mindenre elszánt, nyugodt hangon mondtam:
—Úgy látszik, csakugyan őrült vagy. Mondd ki...!
—Eurymakhos! — kiáltotta.
Hangja, mint az éjjeli vészmadár kiáltása, visszhang-
zott a teremben. Tátott szájjal bámultam reá. De nem
tudtam nevetni.

55
 X.

Hajnal felé, mikor kissé magamhoz tértem, és ő is meg-

nyugodott valamennyire — nem kiáltozott, szakszerűen,
rendelkező hangon beszélt, megszabta távozásom
módját és feltételeit —, megigazítottam a hajam, s ipar-
kodtam a lelkére beszélni.
—Hallgass reám! — kérleltem. — Ha akarod, elme-
gyek. Becsületesebb lenne, ha egyszerűen megmonda-
nád, hogy meg akarsz szabadulni tőlem. De akkor mi-
ért jöttél haza?
—Mert így akarták az istenek — mondta összefont
karral, komoran. Kissé zihált. Ez az éjszaka — akkor is,
ha komédiázott, de akkor is, ha őszinte volt — kimerí-
tette. — Hazajöttem, hogy igazságot tegyek. Elhagyod
a házat, még ma, mielőtt Hélios kihajtja az égi mezőkre
barmait.
—Egyszóval még délelőtt — mondtam türelmetle-
nül. — Egyedül vagyunk, és nincs sok időm. Beszélhe-
tünk egyszerű szavakkal is. Komolyan hiszed, hogy meg-
csaltalak Eurymakhosszal? Vagy akárki mással...?
—Mindent tudok — ismételte komoran.
—Athéné fecsegett, igaz? — kérdeztem nyugtalanul.
— Ne hidd, férjem, hogy ez az istennő őszinte. Akar
tőled valamit. Tudom, hogy hazudik. Dicső fiunknak,
Télemakhosnak azt hazudta, hogy a kérők között Eury-
makhos az, aki a legszebb ajándékokat hozza. Riasz-
totta, hogy végül is hajlok szavára, elmegyek vele a ház-
ból, és elviszem az ajándékokat is.
Hallgatott. Sötét pillantással méregetett.
—Érd be azzal, hogy tudom titkodat — mondta végül.

56
 —Eurymakhos — mondtam és nevetni kezdtem. De
a hangom, most már tudom, nem volt őszinte. — Mi-
kor isteni barátnőd, Athéné a kopaszság jelmezét borí-
totta reád... Nem volt gyöngéd ötlet, most már meg-
mondhatom... Ez a hetyke alak gúnyolni kezdett. Ezért
gyűlölöd. De én kopaszon is megismertelek — mond-
tam könyörgő hangon.
—Kopaszság! — mondta sértődötten, és önkéntelen moz-
dulattal végigsimogatta fénylő, sima feje búbját. — A gya-
lázatnak sok arca van. Udvarlódnak — mondta kegyetle-
nül — ringyó cselédeddel is viszonya volt. Remélem, tudsz
erről... — kérdezte, és előrehajolt, így kémlelte arcom.
Lehajtottam fejem:
—Borzalmas ez — mondtam később, csendesen, mint-
ha egyedül beszélnék. — Nem hiszem, hogy egyezik az
isteni szándékkal, amit akarsz. Az istenek hazavezérel-
tek, Ulysses. Vártunk téged, mert te vagy a Fénythozó.
Bevallom, emberi módon vártunk. Én, az asszonyod,
fiad, akit támasz és tanács nélkül hagytál, szolgáid és
barátaid... mi csak emberek vagyunk. Néha talán már
fáradtan vártunk. A kísértés nagy volt.
—Bevallod? — kérdezte örömmel.
— Bevallom, hogy nő vagyok — feleltem. — A te asz-
szonyod — mondtam még gyorsan. — Fájt, hogy elhagy-
tál. A becsületben nem hiszek...
— Ez természetes — mondta nyugodtan és bólintott —,
mert nő vagy.
—Lehetséges — sóhajtottam. — De amikor hazatértél,
annyi kétség, csalódás és kísértés után... megdobogott
a szívem. Azt hittem, elölről kezdhetünk mindent, és
bölcsebb szívvel fejezhetjük be az életet. — A teremben

57
már világosodott. —Tudod, hogy gyerekem lesz...? — kér-
deztem, és a szemébe néztem.
Intett, fél kézzel.
—Tudom — mondta sötéten. — Eurymakhostól.
Már sírni sem tudtam. Fáradt voltam. Tehetetlen kéz-
mozdulattal mutattam, hogy nem tudok felelni őrült
vádjaira.
— Ha akarod — mondtam —, eltűnök, mint Pandra-
reso leányai, kiket elraboltak, és az erinnysek elé dob-
tak a harpyák.
—Nem — mondta, és görbén nézett reám. — Mantineá-
ba mégy, és ott várod be parancsairri!
—Te vagy a férjem és a király — mondtam színlelt
alázattal. — De miért Mantineába...? Ha el kell válnunk,
váljunk el örökre.
A vihar elvonult az éjszaka nyomában. Ajtónk előtt
már robbant a fény. A hajnali sugárzásban megint olyan-
nak láttam, mint régen, húsz év előtt, házaséletünk reg-
gelein. Széles vállal, egyenesen állott előttem. Kopasz
feje búbja ravasz, különös tükrözéssel fénylett. Szája
körül az a gúnyos, barátságos nevetés jelent meg, me-
lyet jól ismertem, és féltem is, szerettem is rajta: mindig
így somolygott, mikor sikerült becsapnia az embereket.
S mintha a vihar az ő lelkében is elvonult volna: most
megint indulat nélkül beszélt hozzám. Rendelkezett...
S én nem tudtam tiltakozni. Megint éreztem hatalmát.
Az erőt, amellyel végül mindig kényszerített, hogy en-
gedelmeskedjem ármányának és hazugságainak is. Az
erőt, amely belőle áradt, és számomra a sors volt.
—Mantineába mégy — ismételte röviden. — Két cse-
léded elkísér. Legjobb evezőseim visznek. Intézkedem,

58
hogy készítsék el számodra a sötétkék bárkát, és rakják
meg minden szükségessel.
S mintha ez lenne a legfontosabb:
— Parancsold meg, hogy csomagolják be a ruháidat.
Azt akarom, hogy a száműzetésben is rangodhoz és ne-
vedhez méltó körülmények között élj — mondta nagy-
lelkűen.
E pillanatban, amikor ilyen jóságos volt, meg tud-
tam volna ölni. Utolsó erőmmel zokogni kezdtem.
— A halál! — mondtam, és ujjaim közül peregtek ma-
radék könnyeim. — Az erinnysek...!
—Vigyél meleg alsóruhákat is, mert Mantineában
hűvösek az éjszakák — mondta barátságosan, a tapasz-
talt utazó hangján. — Vigyázz, hogy fel ne fázzál! Ellá-
tásodról gondoskodom — mondta királyian.
—Síromat ápoltasd... — kezdettem a búcsúszavakat.
De kinyújtotta karját. Mosolygott. Így mondta, felém
nyújtott, egyszerre parancsoló, áldó és elutasító kézzel,
különös, gúnyos és mégis komoly hangon:
— Te ápolod majd az én síromat, Pénelopé — mond-
ta barátságosan. — De addig még eltelik egy kis idő.
Megmondtam, hogy karjaid között akarok meghalni.
Ez volt az utolsó bók, melyet kaptam tőle. Szótlanul
elment. Nem is láttam később, csak a napon, amikor
hazajött, hogy meghaljon karjaim között. Még aznap
délben, mely tragikus beszélgetésünk éjszakáját kö-
vette, elhagytam királyi otthonom. Elutaztam Ithaká-
ból, és az ősz tengeren át elvittek a sötétkék bárkában
hajóslegényei Mantineába. A tenger nyugodt volt,
sütött a nap. A mélyzöld vízben delfinek kísérték ha-
jómat.

59
 XI.

A hajóhoz nem kísért ki. A közhangulat ebben az idő-

ben még izgatott volt Ithakában. Eupeithos, egy szájas,
de tekintélyes aggastyán — egyik megölt kérőm, Anti-
noos apja — titokban, de nyíltan is lázadásra ingerelte
az akhájokat. Férjem szükségesnek tartott újabb biz-
tonsági intézkedéseket. Úgy beszéltük meg, hogy a köz-
nép előtt megőrizzük száműzetésem titkát. Hivatalosan
utaztam, rangomhoz méltóan, teljes kísérettel. Kevesen
tudták, hogy kísérőszemélyzetem két tagja — Teoklymé-
nos, a látó és Philopatór, az orvos, aki Egyiptomban vé-
gezte tanulmányait, és férjem Agamemnón udvarából
csalta el hozzánk a szigetre — Ulysses akaratából kísér-
nek utamra. Ügyelniök kellett reám: a költő a lelkem-
re és az orvos a testemre. Férjem ebben az időben már
nem bízott senkiben. Leginkább még a költők szavára
adott, ha azok rendelkeztek a mantis, tehát az izgatott-
ság képességével, és értettek a madárjósláshoz is. A ka-
tonák és a politikusok gyanakvással töltötték el.
A világ úgy tudta, pihenni urasom néhány hétre Man-
tineába, mert gyógyulásra van szükségem. Mantinea
atyám birtoka volt, a fennsík keleti szélén, a magas Ar-
meniádés hegy lábánál, távol a várostól. A magaslaton
mezők is illatoztak, s ebben az időben csakugyan vágy-
tam hegyi és erdei levegőre... Gyermekkoromban né-
hány boldog nyarat töltöttem szerény árkádiai major-
ságaink, Kápsia és Simiádés lankáin. Falusias környezet
volt ez, kényelem és királyi rangosság nélkül. Atyám
Spártából, jószágigazgatója segítségével látta el a távo-
li, árkádiai birtokunk gondozását. Zuhanó hegyi folyó,

60
a Mainalón szelte át a birtokot; ez a kis folyó tavasszal
szétáradt a fennsík rétjein, és csillogott a hegyi napsütés-
ben. Most, márciusban, amikor megérkeztem Manti-
neába, gyermekkorom kedves emlékű nyaralóhelyére,
a patakok már tószerűen megduzzadtak a fennsíkon.
Ide száműzött férjem, a Fénythozó. Döntése nem
volt egészen kedvem ellen való. Tudtam — amit ő nem
tudott —, hogy Amphinomos sebesülése nem halálos;
sikerült átjutnia, álruhában a szigetről a szárazföldre, s
most Mantinea közelében várt hírt tőlem, Élisben. Re-
méltem, hogy a forrás, mely majorságunk közelében,
Simiádésben tör fel a földből, kénes, forró vizével, bó-
dító gőzével visszaadja sebesült barátom egészségét. Ez
a forrás már Khirón idejében az árkádiai gyógydaimo-
nok lakóhelyének hírében állott. A híres belgyógyász,
Asklépios, aki bájbaj ellen kezelte isteni dédapósom,
Arkeisiost, ide küldte tehetősebb betegeit. A fürdő kö-
zelében, a kanyargó Inakhos folyócska partján a bete-
gek hálából kegyhelyet építettek Dionysos és Aphrodi-
té tiszteletére. Reméltem, hogy szerencsétlen barátom
kiheveri itt az érettem kapott és elszenvedett sebeket,
s egyetlen szóval sem tiltakoztam, amikor dicső férjem
Mantineába száműzött, mert emberem — Medon, a für-
ge — ebben az időben sem volt tétlen, s idejében jelen-
tette, hogy Amphinomos megmenekült, és Elisben várt
hírt tőlem. Most tehát, férjem akaratából, személyesen
vihettem hírt neki. Ez — minden gondom és szomorú-
ságom közepette — keserű örömmel töltött el.
De máskülönben is szükségem volt gyógyulásra és pi-
henésre. Állapotom, aztán férjem nehezen várt s még-
is váratlan hazatérése, a félelmes események, melyek

61
megérkezését követték, a viszontlátás izgalmai, az ör-
vendetes, majd borzalmas következmények: kiváltottak
szervezetemben kisebb májrohamokat. Amikor elutaz-
tam, valóságosan olyan elefántcsontszínű volt testem,
karom, még a szemem fehérje is, mint a kallos, mely-
lyel Pallas Athéné kenegetett, hogy csinos legyek, ami-
kor férjem hazatér... Eurykleia a búcsú pillanatában
hevesen zokogott:
—Sárga vagy, úrnőm — szipogta. — Ez a máj. Ha tud-
tam volnal...
Az együgyű teremtés csaknem kimondta, amit — a bú-
csú pillanatában, de már elébb is, hetek óta — egész há-
zam népe gondolt, s magam is fontolgattam. Kimondot-
ta, hogy az emberi és isteni rendtartás szempontjából
üdvösebb lett volna, ha dicső férjem, Ulysses egyáltalán
nem tér haza. Gyors mozdulattal, tenyérrel befogtam
a száját.
—Hallgass! — suttogtam félsüket fülébe. — Várjál!
Nyár vége előtt visszaleszek.
—Mind ezt ígérik — zokogta —, akik elmennek eb-
ből a házból. De a végén minden gond az enyém.
Ez igaz volt. Most, mikor legjobb cselédlányainkat
megölette a Fénythozó, Eurykleia joggal tartott attól,
hogy a háztartás gondja reászakad. Ez a dajka fényes
apósom, Laertés cselédje volt, mielőtt házunkba került.
Ez rangot és szerepet adott Eurykleiának háznépem
között.
—Figyelj — súgtam —, és ha ágyasokat vesz, azonnal
üzend meg! Télemakhost kéretem, keressen fel, mi-
elébb. Adj álruhát neki!
— Tudom, tudom! — nyöszörögte.

62
 — Medon menjen azonnal Élisbe! — suttogtam. — Mond-
ja meg Amphinomosnak...
— Hallgass! — lehelte. — Mindent tudok. Menj béké-
vel, leányom!
Eurykleia csakugyan tudott mindent. Ismerte házunk
titkait és szokásait. Tudtam, hogy ő az egyetlen, akire
reábízhatom az Amphinomosnak küldött üzenetet.
Fiam, Télemakhos, dicső férjem hazaérkezte óta külö-
nösen kerülte az ősi lakot. Allandóan vadászaton járt,
mintha kerülné a találkozást dicső atyjával. Erre oka
volt, de ezt csak kevesen tudták. Ulysses, amikor ha-
zatért Delphiből — kevés idővel elébb, mintsem elment
az átkozott Trójába —, jóslatot hozott, mely megparan-
csolta, hogy óvakodjék törvényes és törvénytelen fiai-
tól, mert azok életére törnek. Ez a jóslat mindig fejébe
kergette a vért, mikor gyermekei valamelyikét viszont-
látta. De nem akarok elébe vágni az eseményeknek.
Orvosom és íróm társaságában utaztam, mint abban
az időben előkelőbb társadalmi állású hölgyek köré-
ben szokás volt. Orvosom kopasz, idősebb emberke
volt, aki nem bírta a tengeri utazást, és az átkelés alatt
mindegyre betegeskedett. En ápoltam. Két roham kö-
zött magához tért, s ilyenkor a mantineai borok iránt
érdeklődött. Tudni akarta — ellentétben az argosi borok-
kal —, csakugyan savanykásak-e az árkádiai borok, és
igaz-e, hogy Iulia Eudia szőlőültetvényt rendezett be
ott Asklépios papjai számára... Elszomorodva láttam,
hogy férjem egy iszákos orvosra bízta egészségem. Ez
most, mikor állapotom miatt különös gondozásra volt
szükségem, aggodalommal töltött el. A széles bárka
ponyvája alatt hevertem, rabszolgaleányaim vigyáztak,

63
hogy az égő nap ne perzselje le a tengeri utazás alatt
arcbőrömet, és hallgattam a hajósok evezőinek csatto-
gását. Egyik kezem a bárka oldalfalán túl leengedtem
a vízbe, és ernyedt ujjakkal simogattam az ősz tenger
hullámait. Fáradt voltam, és iparkodtam rendezni félel-
mes, szomorú emlékeim.
Az átkelés Ithakából Patrasba, a szigetről a száraz-
földre hajnaltól estig tartott. Amikor Philopatór nem
öklendezett túlságosan, mellém telepedett Theoklymé-
nos, a költő, és élettörténetével szórakoztatott. Elmon-
dotta, hogy apja Mantia volt, s tőle örökölte a hajlamot
az izgatott látásra és énekre. Elmesélte, hogy nagyapja,
Melampon, Pylosból menekült Neleus elől Argosba.
De ő, a gyermek, Pylosban maradt, s ott tanulta a ma-
dárjóslást. Fiam, Télemakhos, mikor apja nyomában
utazott, Pylosból hozta ezt a különös, panaszos hangú
embert Ithakába.
— Örülök — mondta, és szeme gyerekes örömmel
fénylett —, hogy Mantineába megyünk. E tartomány a
jósok hazája. Poseidón Hyppiosnak is van itt templo-
ma. Nem szeretem a szigeti életet — mondta bizalma-
san. — A szigeten rab vagyok, nem mehetek kedvem
szerint sehová. Úrnőm, hazamegyünk a hazádba.
Nem feleltem, mert tudtam, hogy Ulyssesnek is kém-
kedik. Gyanítottam, hogy ez a két ember, kiket férjem
őrizetemre rendelt, inkább terhemre lesz, mint segít-
ségemre. Akkor még nem tudtam, hogy ármánykodá-
sok is terhelik lelküket... Lehunytam szemem, és át-
adtam testem Poseidón hatalmas karja ringatásának.
Csodálatosképpen nem tudtam haragudni Ulyssesre.
Minden, amit a közelmúltban megéltem, a harag in-

64
 dulata helyett inkább a gyanakvás és a meghökkent
kíváncsiság képzetét keltette bennem. Minthogy álla-
potos is voltam — három hete tudtam csak erről bizo-
nyossággal —, a gyermek érdekében, akit szívem alatt
hordottam, iparkodtam fegyelmezett maradni. A fér-
fiak, akik mindegyre az emberiséggel, a nemzettel és
az istenekkel törődnek, soha nem értik meg, mennyi-
vel nehezebb és terhesebb feladat egy meg nem szüle-
tett vagy egy frissiben megszületett emberrel törődni.
Sóhajtottam, néha leperdült egy könnyem, és elve-
gyült ajkamon a tenger sós párájának nedvességével...
A könny és a tenger sós vize régi csókokra és zokogá-
sokra emlékeztetett. Mindabból, ami történt — most,
mikor a sebesen csattogó evezők minden ütéssel mé-
lyebb árkot ástak kettőnk közé —, annyit értettem csak,
hogy megint be akar csapni és tervel valamit. Ezért
nem haragudtam igazán reá... Inkább mély, csiklandó
kíváncsiságot éreztem.
Egy pillanatig sem hittem el, hogy őszintén féltékeny.
A képtelen vád, mellyel illetett, egyszerre hízelgett és
elképesztett. Érthetetlen, miért fordult gyanúja éppen
Eurymakhos ellen... Kérőim között ez az ember volt,
akit legkevésbé szívleltem. Nyegle és fölényes modora,
udvarlásának módja — inkább sértett, mint hízelgett.
Visszaemlékeztem a beszélgetésekre, melyek az évek
során elkerülhetetlenül szövődtek közöttünk. Sokbeszé-
dű férfi volt, tehát az a fajta, akit nem szeretek. Orr-
hangon szónokolt, és iparkodott meggyőzni, hogy
szívem mélyén már beletörődtem férjem vélt pusztu-
lásába, elhatároztam, hogy új férjet választok kérőim
közül, és csak azt sajnálom, hogy nem halmoznak el

65
még dúsabb ajándékokkal. Ez a szemtelen bizalmasság
felháborított. De máskülönben is gyűlöltem Eurymak-
host, mert a kérők közül ő volt az, aki az esztendők
múltával, kétszínű módon, beférkőzött fiam, Télema-
khos társaságába. Eltávozott férjem és az én fejem fölött
egyféle cinkosságot kötött fiammal, s a jó ég tudja, ti-
tokban milyen különös terveket szőttek... Gyanúm nem
volt oktalan. De erről is jobb volt hallgatni. Most, a csó-
nakban, az átkelés ringó-morajló térfogatában, amikor
eltávolodtam mindentől, ami eddigi életemhez tarto-
zott, mindenkit élesebben láttam, a fiamat is. S mint-
ha csak most értettem volna meg, milyen sötét titkok
tudnak gyökeret ereszteni egy emberi szívben, egy csa-
ládban! Megértettem, hogy Télemakhos mindig gyű-
lölte kóborló atyját — gyűlölte és félt tőle... Igaz, Ulysses
hazatért, és hősi, isteni lénye leigázta fiamat is, aki va-
kon, ijedten engedelmeskedett a hazatérőnek. Örültem,
hogy a hegyes dárdát nem férjem döfte Amphinomos
hátába, mert visszás és kínos érzés lett volna tudni,
hogy a két férfi, akihez szívemnek valami köze volt,
kárt tett egymásban... Örültem, hogy Ulysses megölte
a nyegle Eurymakhost. Sajnálkoztam, hogy Télema-
khos gyűlöli atyját, és szíve mélyén — tudatlanul — gono-
szat tervel ellene... Megdobogott szívem a gondolatra,
hogy Mantineába megyek, száműzetésbe, s minden
ilyen borzalmasan és különösen eltorzult az életemben.
De megdobogott szívem a lehetőségre, hogy viszont-
látom Amphinomost. És ugyanakkor elfacsarodott
szívem a várakozástól, haragtól és szomorúságtól, mert
megint távol voltam borzalmas, gonosz és nagyszerű
férjemtől, aki hazatért, karjaiba vett, s aztán valamilyen

66
irdatlan hazugsággal újra eltaszított maga mellől, hogy
egyedül járhasson új kalandok után. E sok visszás érzés-
től elcsordult a szívem. Alkonyodott, és Patras lámpá-
sai már fénylettek a parton. Mikor hajónk a kikötőbe
érkezett, úgy éreztem, nincs boldogtalanabb asszony a
szárazföldön és a szigeteken, mint én, Ithaka királynő-
je, Ulysses mindig újra megölelt és mindig újra elta-
szított asszonya, a hűség eleven szobra, a hálátlanság
mártírja — én, a szegény, szegény Pénelopé.
A partról, a homályból füstölgő hajólámpa lengett
felém és ismerős, mély hang kiáltotta nevem:
— Pénelopé...!

XII.

Felébredtem. Kíséretemmel partra szállottunk. Amphi-

nomos várt. Felkötött karral, botra görnyedten, haj-
nal óta állongott a parton, és leste érkezésünk. Medon
és Eurykleia pontosan és fürgén működött.
Rendelkezett, hogy kíséretem szállásolják el egy part
menti kolostorban, ahol Dulikhionból elszármazott
szerzetesek Dionysos védnöksége alatt afféle fogadót
rendeztek be a tenger felől érkező utasok számára. Ré-
szemre, két szolgálóleányom kíséretében lakosztályt nyit-
tatott Aphrodité papnőinek zárdájában.
— Ez a zárda jó hírű — mondta —, itt rangodnak és
hírednek megfelelő ellátásban lesz részed. Tisztálkodj
meg! Vacsora után várlak a zárda társalgójában.
Gyöngéd gondoskodása jólesett. Spártai nevelésem
és szemérmes alaptermészetem okozta, hogy mindig

67
kedveltem a zárdai környezetet. A jó házból szárma;
leányok Spártában ügyeltek arra, hogy templomokba-
és kolostorokban találkozzanak udvarlóikkal. Aphro-
dité papnői udvarias barátsággal fogadtak, és a szá-
momra kiválasztott lakosztályba vezettek. Hálótermem
ablaka itt is a tengerre nyílott. Az égbolt nyugati csil-
lagai világítottak az ablak felett. Amíg szolgálóleánya-
im sebtiben fürdőt készítettek, az ablakhoz álltam,
a csillagos égre néztem, és iparkodtam eltalálni, me-
lyik csillag világít Ithaka felett... Ulyssesre gondoltam
és sóhajtottam. Nehéz volt a szívem. Aztán sietve vet-
kőztem, fürödtem és átöltöztem, mert Amphinomos
várt.
A társalgóban várt, egy simára csiszolt márvány ka-
rosszékben, melyből érkeztemre beteges nehézkesség-
gel állott fel, hogy üdvözöljön. Aszfodéloszcsokrot
nyújtott át, és szomorkásan mosolygott. A testi és lel-
ki szenvedések következtében lefogyott. E változott
testi állapotában nem hatott előnytelenül. Átvettem
virágait, leültem szemközt vele, orromhoz emeltem a
csokrot, és belélegeztem a szomorú külsejű virág ne-
mes-fonnyadt illatát.
Amphinomos fáradt pillantással, komolyan nézett.
—Tudod — mondta rosszkedvűen —, hogy a mező,
ahol Minós a halottak felett ítélt, aszfodéloszokkal
volt tele...?
— Tudom — és bólintottam. — Ez a virág emlékeztet,
hogy mulandók vagyunk, és mulandó minden, ami
történik velünk. Ezért szeretem.
—Színe a Hádés halvány fényeire emlékeztet. Közel
voltam hozzá, hogy ott szedjek számodra virágot, Péne-

68
lopé — mondta halkan sebesült barátom. — Beszélj —
mondta aztán tompán. — Mi történt?
Mindent elmondtam. Nagy figyelemmel hallgatott.
Mikor az elbeszélés során Eurymakhos nevét említet-
tem, felhördült.
—Tehát igaz...!
—Nem igaz — kiáltottam izgatottan. — Tudom, ki
terjeszti ezt a rágalmat... Te is elhiszed?
Szívem csordultig volt csalódással és keserűséggel.
Itt ültem a száműzetésben, s az egyetlen férfi, akire jó
szemmel néztem, éppen úgy féltékenységgel kínozott,
mint férjem, aki ilyen áldatlan helyzetbe kényszerített.
Abban az időben könnyen sírtam.
— Sokan beszélték — suttogta komoran. — Nem hit-
tem el. Bíztam benned, Pénelopé — mondta keserűen
és nagylelkűen. — Minden pletykát elhallgattam elő-
led. A förtelmeseket is — mondta lehajtott fővel, és
saruja orrát nézte. — Az emberi képzelet szennyes. Her-
més többször aludt házadban... — és elharapta a szót.
Ez már sok volt. Arcom az aszfodéloszcsokorba te-
mettem, hogy ne lássa felháborodásom. Mikor megint
egymásra pillantottunk, ugyanazt az őrült csillámot
véltem látni szemében, mint amilyennel elmúlt éjsza-
ka Ulysses nézett reám.
—Te elhitted? — kérdeztem nyugodtan.
—Nem — mondta férfiasan. — De most már elmond-
hatom... Nem csak házadban beszélték a fecsegők és
szájasok. Dulikhionban is ezzel az aljas hírrel fogadtak.
A szárazföld és a szigetek tele vannak a gonosz plety-
kával. Azt mondják, férjed hazatért, és megtudta, hogy
Hermés többször aludt távolléte ideje alatt házatok-

69
 ban. Állítólag, titokban, egy fiút is szültél ennek a kó-
sza istennek, a tolvajok és politikusok pártfogójának
— mondta gyűlölködve. — Pán a neve. Erről sem hal-
lottál... ?
—Szegény barátom — mondtam. — Ilyesmivel kín-
zod magad? Nem elég a borzalmas helyzet, amelyben
mindannyian sínylődünk...? Beszéljünk másról. Gyó-
gyul a sebed...?
De nem akart másról beszélni.
—Esküdj meg — nyögte —, hogy nem volt viszonyod
Hermésszel, sem Eurymakhosszal...!
Arra gondoltam, hogy Ulyssesnek igaza van: min-
den emberben él egy őrült, aki néha felbukkan a tisztes,
köznapi jelmez mögül, mely az embereket általában
letakarja. Amphinomosra mindig úgy gondoltam
mint a józanság és megbízható, köznapi értelem meg-
testesítőjére. Mezőgazdasági szakértelme, szelíd és ba-
rátságos modora előnyösen különböztették meg kérő-
im legtöbbjétől. És ez a józan ember most éppen úgy
szenvedett a féltékenység fúriáinak kínzásától, mint
ahogy hasonló szenvedést mutatott Ulysses... De tud-
tam, hogy Amphinomos őszintén szenved. Tudtam azt
is, hogy Ulysses csak alakoskodott és mímelte a félté-
kenységet, mert — úgy reméltem, csak egy időre — sza-
badulni akart tőlem, hogy gyanús új vállalkozásai
egyikét végrehajtsa. Rögtön hazaérkezése után beszélt
arról, hogy Teiresias jóslata értelmében nemsokára
megint kénytelen lesz útra kelni, egy országba, ahol
nem ismerik a sót. Azt mondta, sót akar eladni Thesp-
rótiában... Már ez is gyanúval töltött el. Régebben
soha nem foglalkozott sókereskedéssel.

70
 Sajnáltam szerencsétlen, kínlódó barátom. Méltó-
sággal, meggyőződéssel mondtam:
—Méltatlan, amit kívánsz. De legyen meg az akara-
tod. Látom, szenvedsz.
— Szeretlek, Pénelopé — nyögte komoran. — Tudod
jól. Én vagyok az egyetlen ember, aki önzetlenül, igaz
szívvel szeretlek. Megesküszöl... ?
—Esküszöm, hogy megvetettem Eurymakhost — mond-
tam óvatosan. — S ami Hermést illeti, csak azt mondha-
tom, hogy többször aludt házunkban. Ez igaz.
Amphinomos e pillanatban szánalmas és nyugtala-
nító látvány volt. Két öklét homlokához szorította,
mintha szétpattanó koponyáját akarná abroncsokkal
összetartani.
— Tehát igaz...! — ordította. — Akhaia, Élis, Árkádia,
egész Spárta visszhangzik a hírtől. Azt mondják, kecs-
kebak alakjában közeledett hozzád, mikor fattyútokat,
Pánt nemzette!
— Amphinomos — mondtam szigorúan, és felálltam —,
elfelejted, hol vagy és kivel beszélsz!
—A nővel beszélek — mondta vadul —, akit férje, Ulys-
ses, hűtlenség miatt elkergetett házából.
—És én azt hittem — mondtam komolyan —, hogy a fér-
fival beszélek, aki tudja, ki vagyok...
—Bocsáss meg! — mondta megalázottan, és fogát csi-
korgatta. Őszinte felháborodásom hatott reá. Éreztem
hatalmam, és ez az érzés nem volt kellemetlen. De Her-
mésről nem akartam beszélni. Most, amikor már nincs
idő számomra — az idő emberi fogalom, mi, halhatat-
lanok csak vállvonogatva gondolunk erre a szánalmas
mankóra, mellyel a halandók nyomorék képzelete bo-

71
 torkál a végtelenben —, elmondhatom, hogy volt egy
pillanat életemben, amikor Hermés csakugyan megle-
pően és alattomosan viselkedett. Emlékszem, nyáréj-
szaka volt... Ithakában érett a füge, és édes, komoly illa-
ta betöltötte a kerteket. Aljas rágalom, hogy kecskebak
alakjában közeledett volna hozzám. Inkább nagyvilági
volt, a szónak földi és földöntúli értelmében. Sokat,
halkan és színesen beszélt... Este érkezett, és nem várta
meg a rózsásujjú hajnal virradását. Pirkadat előtt el-
hagyta házunkat. Aztán nem is jött többé Ithakába...
De erről igazán csak ketten tudtunk; ő, az isten és én,
a nő, aki egy éjszaka — most már nem tagadom — szí-
vesen hallgattam behízelgő, dallamos, hazug beszédét.
Fecsegő isten volt. Lehet, hogy máshol is fecsegett...?
Lesütöttem a szemem; sarum aranyozott, hegyes
orrát néztem. Amphinomos pillantása égett napbarní-
totta bőrömön.
—Ne bántsd a múltat! — kértem aztán izgatott bará-
tom. — Tele van félelmes árnyakkal.
— Megölt bajtársaim árnyaival, igen — mondta csüg-
gedten. — Igaz, hogy férjed vándorútja során járt a Há-
désben is?
—Már híre ment? — kérdeztem. — Járt a kimmerosiak
földjén. Beszélt anyjával, Agamemnónnal... Miért kér-
ded?
Amphinomos felállt. Görnyedten sziszegve, sebe-
sült karját és hátát görbe tartással vonszolva végigment
a társalgó márványpadlózatán.
—Pénelopé — mondta —, a halál, férjed akaratából,
közel járt hozzám. Fiad sebesített meg, s ez is milyen kü-
lönös! — mondta keserű mosollyal. — Elfogadni a halált

72
egy rokonszenves személy kezéből, s tudni, hogy a gyil-
kos kézben a te véred kering...! Mikor kivonszoltam
magam a hullák közül, és óvatlan pillanatban elmene-
kültem a teremből, ahol férjed vérgőzösen mészárolt
és kaszabolt, úgy éreztem, az istenek akarnak még va-
lamit velünk! — mondta és komolyan nézett szemem-
be. — Élisbe jöttem, sebeim kenegettem, vártam reád és
gondolkoztam. Azt hiszem, megértettem valamit.
—Megértetted, mit akarnak még veled és velem az
istenek? — kérdeztem fojtott hangon. Végre is, válófél-
ben voltam. Most, soványan és sebesülten, nem volt
ellenszenves látvány Amphinomos.
—Megértettem, hogy a végén mindig ölni kell —
mondta rekedten. — Férjed nem tehetett mást. Az iga-
zi történetek végén, a mondákban és az életben, ölni
kell, sokat és válogatás nélkül. Ez az emberi történetek
rendje. Azt mondtad, Agamemnón! — és felsóhajtott.
— Férjed találkozott vele a Hádésben, mielőtt útra kelt,
hogy hazajöjjön rendet tenni velünk, Ithakában. Kép-
zeld csak el, Pénelopé! Nyugodtabb idegzetű ember is
izgatott lesz, ha elképzeli ezt a sorsot! A mi időnk,
amelyben az istenek élni rendeltek, rendkívüli. Tele
van sorsokkal, amilyenről azelőtt soha nem hallott az
emberiség. Meg kell érteni Ulyssest, ha gyilkolni kezd,
mikor viszontlátja Menelaos bátyjának lelkét, meg-
hallja a borzalmas történet részleteit. Mykénai vagy
Ithaka... a helyszín közömbös. Végül is bajtársak vol-
tak, együtt harcoltak. Igaz, egyszer gyáva volt a csatá-
ban Agamemnón, menekülni akart! Diomédés csa-
logatására tért csak vissza a harcmezőre. Erről nem
beszélt a férjed? — kérdezte mellékesen, kárörömmel.

73
 — Mit nem mondasz! — kiáltottam. Bánatos, szoron-
gatott helyzetemben is szomjas érdeklődéssel hallgat-
tam az argosi pletykát. — Agamemnón gyáva volt...?
—A hősök emlékét tisztelni és ápolni kell — mon-
dotta komoly, kissé fontoskodó hangon Amphinomos.
Ünnepélyes, tanító hangon beszélt, melyet soha nem
hallottam szívesen a görögöktől. E nép minden fiának
hajlama volt bizalmas pillanatokban úgy szónokolni,
mintha a köztéren szólalna meg, közügyben. — A nép
erkölcsei lazulnak. Nem szabad megfosztani alkalmi
hőseinket a győzelmi babértól. A vallásos érzés is lan-
kadóban... Négyszemközt beszélünk. Igen, Agamem-
nón gyáva volt a csatában.
—Ez nagyon érdekes hír — mondtam lelkesen. — És
Ulysses...? — kérdeztem önkéntelenül, és ültömben elő-
rehajoltam. — Róla nem hallottál semmi újat...?
Amphinomos sziszegett, mintha testi fájdalom kí-
nozná. A valóságban mindig felnyögött, mikor kiejtet-
tem előtte dicső férjem nevét.
—Dicsfény van a feje körül — mondta gúnyosan.
Aztán komolyan folytatta. — Pénelopé, mi, a kortársak,
nem ítélhetjük meg tárgyilagosan egy nagy, nemzeti és
emberi vállalkozás minden tüneményét.
— Helenáról beszélsz...? — kérdeztem bosszúsan.
—A trójai háborúról beszélek — mondta komolyan.
— Egy nagy háborúnak néha jelentéktelen indítóoka
van. Es akik megvívják, nem mindig igazi hősök. De
mindaz, amit népünk legjobb fiai Ilion falai alatt mí-
meltek... — önszántukból vagy kényszerűen, gyáván vagy
hősiesen, az mindegy...! — alkalmas arra, hogy erősítse
fiainkban a férfierényt, és nem múló fénnyel aranyozza

74
be az utókor számára azok emlékét, akik e harcban
részt vettek.
Úgy beszélt, mint a kántorok az eleusisi dionysiák
játékai közben: éneklő, elnyújtott hangsúllyal. Ez a fel-
lengzős beszédmodor minden argosinak javíthatatlan
hibája volt.
—Ugy érted — kérdeztem idegesen —, hogy Helena
többször megcsalta Menelaost, s ez a tény alkalmas
erősíteni fiainkban a férfierényt, és csodálattal tölti el
az utókort...?
—Úgy értem — mondta makacson —, hogy mindaz,
ami Ilion ostromának idejében történt, részleteiben
lehet szánalmas, emberi gyöngeséggel telített. De a
tett hősies — mondta konokon, azzal a reménytelen
korlátoltsággal, ahogy férfiak ilyesmiről beszélnek.
—Lehet — mondtam engedékenyen, színlelt bele-
egyezéssel. — Nő vagyok, értelmem és képzeletem
csökkent értékű — folytattam alattomosan. — Minden-
esetre meglep, barátom, hogy éppen te dicséred Trója
hőseit. Te nem mentél el a háborúba — mondtam go-
noszul.
Megint sziszegett.
—Valakinek otthon is kell maradni — mondta izga-
tottan, és iparkodott fölényes maradni. — Dulikhionban
szükség volt reám.
—Ithakában is szívesen látott vendég voltál — mond-
tam gonosz udvariassággal. — Amíg Ulysses harcolt...
— Mi, kérőid, házában lebzseltünk és prédáltuk a va-
gyonát, igaz? — vágott szavamba. Örömmel hallottam
hangjából a sértődöttség kicsengését. — Tudod jól,
Pénelopé, hogy az igazság másként fest. Legalábbis én,

75
személy szerint, nem érzem, mintha valamivel is adó-
sa lennék Ulysses házának... — mondotta vérig sér-
tetten.
—Bocsáss meg! — kérleltem. — Te mondtad, hogy
akik Trójában harcoltak, hősök. Míg a többiek...
—A nagy emberi vállalkozásokból néha kicsinyes
következmények származnak — mondotta ünnepélye-
sen —, következmények, amelyeket a hősök sem tudnak
elkerülni. Lehet, hogy Ulysses csakugyan hős, ahogy a
hírverés tanítja. Lehet, hogy csak kalandor. És a töb-
biek, Agamemnón és társai, akik néha gyáván, néha
bátran verekedtek Trójában, most már csakugyan hő-
sök, ha igazában csak kalandvágy, kapzsiság vagy egysze-
rűen unalom kergette őket a harcmezőre. Sok ember
megy el önként a háborúba, mert unja a feleségét — mond-
ta egyszerűen.
Meghökkenten néztem reá. Soha nem hittem vol-
na, hogy ez a jámbor és szerény ember ilyen meglepő
igazságokat is tud.
— Azt hiszed, Agamemnón és Ulysses is unatkozott
odahaza? — kérdeztem felháborodottan.
Vállat vont:
—Nem tudom — mondta közömbösen. — Bizonyos,
hogy elmentek, noha erre nem volt különösebb okuk.
Es most hősök. És Agamemnónt megölték. És Ulysses,
amikor Agamemnónnal beszélt, megértette, hogy nem
elég hősnek lenni... Agyafúrtnak, előrelátónak és em-
berien kérlelhetetlennek kell lenni, ha az ember a vé-
gén igazán győzni akar. Mindenekfelett túl kell élni az
ellenfeleket, az idegenben és odahaza... Ez az egyet-
len, igazi győzelem. Tárgyilagos vagyok — mondotta

76
nyugodtan. — Megértem, hogy Ulysses végzett velünk,
akik otthon maradtunk...
—Te megmaradtál — mondtam óvatosan.
— Sereghajtónak, igen — és sóhajtott. — Hírmondónak
maradtam, halott társaim nyomában. Az istenek ért-
hetetlen akaratából állok előtted, Pénelopé, hogy iga-
zat szóljak. Megértem Ulyssest. Megértem, hogy nem
akart halott bajtársa, Agamemnón sorsára jutni, és ide-
jében megölte mind az Aigisthosokat, akik házában
tanyáztak, amíg az akhájok harcoltak. Nem akarta,
hogy hálóba csavarják, és úgy vágják le az ebédezőasz-
talnál, hazai földön, mint a disznót a böllérek... Megér-
tem, hogy nem volt kedve hét éven át a Hádésben
várni, amíg akad fiai között egy Orestés, aki megbosz-
szulja. Télemakhos nem Orestés... És Ulysses nem
bízik a fiaiban — mondta hirtelen.
—Nagylelkű és megértő vagy, barátom — mondtam
gyanakodva. — Talán arról is hallottál, hogy a hős Aga-
memnón, távolléte idejében nemcsak a harctéren erő-
sítette a férfierényt, hanem Kassandra ágyában is.
—Kassandra szűz volt... — mondta Amphinomos he-
vesen.
—És Látó és Halló — bólintottam. — Erről mi, a csa-
ládban tudtunk valamit. Amikor Helenosszal Apollón
templomában aludt, fülét nyalták, és akkor kezdett — bu-
ja izgalomban — égi üzeneteket hallani... Bocsáss meg,
ha kissé közönséges vagyok — és remegett a hangom.
— De ez az igazság. És ezt a buja félszüzet ajánlották fel
díszajándéknak Trója elfoglalása után a hős Agamem-
nón tábori ágya számára! Klytaimnéstra talán hallott
erről is — mondtam, és iparkodtam fölényes maradni.

77
 De Amphinomos, csökönyösen, a vállát vonogatta:
— Lehetséges — mondta. — De ez még nem ok arra,
hogy szeretőt vegyen, míg a férje harcol, s aztán meg-
ölesse a hazatérő hőst, mint egy barmot. Tudod, hogy
otthagyta férje holttestét, és még a szemét, száját sem
zárta le...?
—Ez nem volt gyöngéd cselekedet — mondtam. — Ha
az ember megöl vagy megölet valakit, illik lezárni szá-
ját és szemét. Mi, Ithakában, mindig ügyeltünk erre.
—Ti, Ithakában! — kiáltotta Amphinomos. — Te nem
tudod, Pénelópé, milyen gonosz a világ, és mire képe-
sek a nők és a férfiak. De Ulysses megismerte a világot.
És nem akart Agamemnón sorsára jutni...
—Azt hiszed? — kérdeztem halkan. — El tudod kép-
zelni, hogy félt hazajönni? Feltételezed, hogy nem akart
Agamemnón sorsára jutni...?
Halkan beszéltünk, összehajoltunk. Visszafojtottam
a lélegzetem. Mintha mindaz, ami életemben történt, e
pillanatban belezuhanna az igazság irtózatos, sötét sza-
kadékába.
—Azt hiszem — suttogta Amphinomos. — Félt haza-
jönni.
—Tőlem félt? — kérdeztem. Hangom halk volt, mint
egy lehelet. Amphinomos szúrós pillantással nézett a sze-
membe.
— Ha nem félt volna — suttogta —, soha nem megy
el mellőled.
— Azt hiszed — kérdeztem, és leheletünk meleg párá-
val vegyük össze —, még mindig fél...
—Tőled és a fiaitól, igen — suttogta komoran, gond-
terhesen. — Fél a családtól.

78
 —Értem — mondtam.
Kiegyenesedtem. E pillanatban — úgy hiszem — csak-
ugyan sárga és sápadt lehettem. Az aszfodéloszok leve
leivel játszottam.
— Es te, barátom — mondtam aztán és reánéztem —,
te nem félsz?
—A halálból jövök — mondta kitérő hangon, és nem
viszonozta pillantásom. — Kitől féljek? Tőled? Vagy
Tőle?... Én már a másik parton állottam, Pénelopé.
Csak a lelkiismerettől félek — mondta átmenet nélkül,
rekedten.
Nem tehettem mást, e válságos pillanatban is elmo-
solyodtam. Megtanultam, hogy amikor egy férfi egy nő
jelenlétében a lelkiismeretéről kezd beszélni, menekülé-
si terveken töri a fejét. Fázni kezdtem. Az éjszaka hűvös
volt. De másképpen is fáztam... Megértettem, hogy Am-
phinomos sebesülése mélyebb, mint képzeltem. Meg-
értettem, hogy nem számíthatok többé reá. Felálltam.
—Akkor ideje — mondtam csendesen —, hogy elvál-
junk, és te, barátom, nyugodtan beszélgethess a lelki-
ismereteddel.
Ő is felállott. Kezét tördelte. Hűséges, barna kutya-
szeme könnyektől volt fátyolos.
—Pénelopé — mondta —, kegyetlen vagy. Tudod,
hogy szeretlek.
—Egy férfi mondtam és meglepetéssel hallottam,
hogy hangom üvegesen cseng, mint mikor a papnők
énekelnek —, egy férfi, aki szívesebben hallgat a lelkiis-
meretére, mint a szerelmesére, lehet hős az emberek sze-
mében. De bizonyos, hogy nem azén emberem — mond-
tam nyugodtan.

79
 —Ne hidd, hogy gyáva vagyok — mondta és fogát
csikorgatta. — Jobb lett volna, ha együtt halok társaim-
mal. De eljöttem és megértettem, hogy csakugyan le-
győztek. Nem a suhanc győzött le, aki vállamba döfte
a dárdát... — És megvetően legyintett. — Ulysses győ-
zött le, mert...
—Mondd csak ki — biztattam. — Legyőzött, mert
visszajött értem.
—Nem — mondta komolyan és ünnepélyesen. A kis,
sebesült ember most kiegyenesedett, megnőtt. Így
mondta: — Legyőzött, mert visszajött, és aztán megint
eltaszított téged.
Ez fájt. Felsikoltottam:
—Nem igaz!...
Szomorúan nézett reám:
—Tudod, hogy igaz — mondta. — Mit kezdhetünk,
Pénelopé, te meg én, ebben a helyzetben, melyet ő
ajándékozott nekünk? Amíg odavolt, lehetett gyűlöl-
ni. Amikor hazajött, lehetett félni tőle és harcolni el-
lene. De most, hogy hazajött, győzött, és fél kézzel
eldobott téged, győzelmének díszét és értelmét... mit
kezdhetünk mi ketten, te meg én?...
Nem feleltem. Ez volt az a pillanat, amikor megértet-
tem, hogy az istenek egyedül hagyják sorsával az embert.
Megértettem, mit érezhettek e pillanatban Akhilleus,
Hektór és Patroklos... a pillanatban, amikor az ember
megtudja, hogy sorsa betelt, és az isteni szándék nem
igazítja többé lépteit. Megértettem, hogy egyedül kell
maradnom, mert férjem a sorsom, és ő — gonosz, nagy-
lelkű és közömbös mozdulattal — ezt parancsolta.
Intettem, hogy egyedül kívánok maradni.

80
 XIII.

Egyedül maradtam. Méhemben egy gyermek szíve do-

bogott, de ez a kedves hang, ez a gyöngéd dobogás
sem tudta feledtetni a várakozás és érlelés hónapjai
alatt, hogy sorsom, melyre férjem ítélt, a várakozás és
az egyedüllét marad, s ezt a sorsot nem tudja feloldani
szerető, gyermek, barát... Csak ő, akire hiába vártam.
Mantineában sivár hónapok következtek. Az orvos
sokat ivott, és a költő cselédlányaim zaklatta szerelmé-
vel és verseivel. Naphosszat magányosan tartózkod-
tam az atyai ház sivár termeiben. Kézimunkát, szövést
ebben az időben már látni sem bírtam. Vártam a gyer-
meket és emlékeztem.
Korán tavaszodott, a hegyi patakok megduzzadtak.
Az Inakhos forrása zubogó rohanással folyt nappal és
éjszaka ablakom előtt. A Mainalón folyó megáradt,
szennyes hullámai sziklákat görgettek, mintha kószáló
kyklopsok kalandoznának az egekbe nyúló Armeniádés
bércei között. Az éjszakák már rövidültek, hajnalban
langyos köd lebegett a rétek fölött. Magányomban ar-
cokat és jelenéseket láttam. Hallgattam a gyermek szí-
vét, amint versenyt dobogott az én szívemmel, s arra
gondoltam, Ulyssesnek nem volt szerencséje gyerme-
keivel. Talán ezért is akarta mindig megölni őket.
Úgy hittem, most már tisztábban látom férjem ar-
cát, és értek valamit a lényéből is. Bizonyos, hogy volt
a lényében valami isteni. Földi alakjában is... Megőriz-
te — mint egy átörökölt, különös képességet — isteni
eredetét. De bizonyos az is, hogy nem volt olyan dai-
montól megszállott jelenség, mint a költők, papok s mű-

81
vészek, akikben a nép földöntúlit szimatolt... Ulysses
megadta lényét a földnek. Már nem volt honvágya az
Olympus után. Egy barlangban, egy földi nő társasá-
gában is otthonosabban érezte magát. A földi zsák-
mány inkább nyugtalanította, mint a túlvilági örömök
kilátásai. Egy kupa samosi bort szívesebben szürcsölt,
mint valamikor a nektárt. Úgy látszik, embernek len-
ni rendkívül érdekes vállalkozás. Férjem választott...
Isteni eredetére emlékezett, de csak úgy, mint a szám-
űzött az otthonra, aki idegenben új hazát talált, ahol
mindenestől jól érzi magát.
Egészségi állapotom és kedélyem is megkövetelte,
hogy a hűvösebb órákban sétára induljak Kápsia és Si-
miádés kanyargós hegyi útjain. Legtöbbször a költő
kísért el sétáimra. Emlékeztem — még Ithakában hal-
lottam, fél füllel —, hogy Agamemnón annak idején
Klytaimnéstra őrizetére is egy költőt rendelt... A hely-
zetek és személyek hasonlósága elgondolkoztatott.
Arra kellett gondolnom, hogy Amphinomos igazat
beszélt: Ulysses valóban félt tőlem, a családtól, fiaitól,
mindenkitől, akiről úgy hitte, hogy egy érzés, egy in-
dulat vagy egy helyzet guzsalyába kötözheti őt. Ipar-
kodtam megérteni férjem, most, amikor okom volt
reá, hogy haragudjak. De nem tudtam igazán haragud-
ni reá, és ez nyugtalanított.
— Nem csoda — mondotta közömbösen a költő, aki-
nek hegyi sétáink egyikén kiöntöttem a szívem. — Nem
tudsz haragudni férjedre, mert már nem szereted.
Egykedvűen mondotta ezt, mint aki egy régi és köz-
ismert igazságot kiált világgá. Riadtan néztem rá. Le-
het, hogy a költők csakugyan tudnak titkokat...? Igen,

82
volt egy idő, amikor haragudtam Ulyssesre, mert még
szerettem. Most már csak vártam.
A gyermek hét hónapra született, ősz derekán. Kora-
szülött volt: napon szárított sáslevelekből fontunk szá-
mára kosarat, és így melengettük vézna kis testét. A ko-
sár fölé hajoltam, és hosszan elnézegettem a jövevény
arcát. Büszkeségem tiltotta, hogy az eseményről hírt
adjak férjemnek. Máskülönben sem tudtam, hol tar-
tózkodik... Ithakából e hónapokban csak ritkán kap-
tam híreket. Néha megjelent Eumaios, hajósokkal, s
hozott mindent, amire falusias környezetemben szük-
ségem lehetett. Tőle hallottam, hogy gazdaságunk
széthullik, mert férjem, röviddel kényszerű távozásom
után, elhagyta a szigetet. A gazdasággal megint Mentór
és az öreg Dolinos bíbelődtek. A két konok, vén tolvaj
kezén elúszott minden, mint a pelyva. Télemakhos ti-
tokzatosan rejtőzött ez időben. Apósom, a dicső Laer-
tés, kevéssel Ulysses hazatérte után agyvérzést kapott, és
tehetetlenül hevert elhagyott lakának rideg termeiben:
fiának hazatérte, az események és a körülmény, hogy
Ulysses érthetetlen módon megint elhagyta otthonát,
végzetesen felizgatták szegény öreget... Eumaiostól
tudtam, hogy apósom egyetlen szóval sem érdeklődött
irántam, s a hűdöttek dadogó beszédével átkozta néha
csavargó fiát. Ezek a háztartásbeli és családi hírek mé-
lyen elszomorítottak. Megértettem, hogy az istenek ke-
ze nehezedett Ithakára.
Eumaios elmondotta azt is, hogy a közhangulat meg-
nyugodott Argosban és a szigeteken. Kérőim vérszom-
jas rokonai Ulysses távozta után beérték alkalmi fosz-
togatásokkal s azzal, hogy rendszeresen visszalopták az

83
elhagyott házból az elhullottak ajándékait. E rossz hí-
rek összességének hatása alatt komolyan gondoltam
arra, hogy eltemetem emlékezetemben Ithakát, nem té-
rek vissza többé a szigetre, ahol családi és női boldogsá-
gom roncsai avasodtak, s úgy gondolok csak Ulyssesre,
az akhájokra és mindenre, aki és ami az én számomra
valaha Ithakát jelentette, mint a Hádés sápadt árnyaira,
a kedves halottakra. Minden érzésem és figyelmem az
újszülöttnek adtam. Eltűnődtem, vajon mit szólna
Ulysses viszontlátásunk ez elhirtelenedetten életre hí-
vott gyümölcséhez... Megölné ezt is, a delphi és do-
donai tanácsok szellemében, vagy megismerné a gyer-
mek koraöreg, meghatóan szomorkás arcában a mi
különös kapcsolatunk egyik kései, forró pillanatának
személyes emlékeit? A valóságban — álmatlan éjszaká-
kon át hosszan néztem az alvó gyermek arcát — Ptoli-
pathos nem hasonlított Ulyssesre. Igaz, kérőim egyi-
kére sem hasonlított. Hermés vörösszőke volt, s ez a
gyermek gesztenyebarna... Játszottam selymes fürtje- '
ivel, emlékeztem és találgattam, mit mondana Ulysses,
ha egyszer karjába adom a gyermeket...
Ilyen éjszakákon s a derengő órákban, amikor a ró-
zsásujjú hajnal beköszöntött sivár mantineai hálóter-
membe — ahol különös özvegységben éltem, mint Aph-
rodité papnői, akik ismerik a szerelem minden titkát,
és ugyanakkor szüzek is —, néha úgy éreztem, mintha
személyiségem elszakadna tőlem, testi lényemtől és
egyéniségemtől. Úgy éreztem, mintha a mindennapos
eseményeken túl is történne velem és a hozzátartozók-
kal valami... Különös férjem vagy talán az istenek aka-
ratából, én már nem is az a Pénelopé vagyok, aki Itha-

84
kában voltam, hanem egyféle fogalom. Úgy éreztem,
sorsom különvált tőlem, már nem egészen az enyém.
Egyik ilyen éjszakát követő aranyfényes reggelen meg-
kérdeztem Theoklyménost:
—Ti, akik a sorsokról énekeltek — kérleltem —, tud-
játok-e, hogyan lép egy ember a földi életből a mondák
világába...?
— Urnőm — mondta az énekes —, ez valóban titokza-
tos pillanat. Ahhoz, hogy egy ember túllépjen szemé-
lyes sorsa határán, és alak legyen egy mondában, ember-
fölötti segítség kell. Tehát egy költő akarata, vagy...
Elakadt a szava. Segítségére siettem:
—Az istenek szándéka...?
—Az istenek — mondta házi költőm, és pislogott — nem
szeretik, ha az emberek túlhaladnak a földi határokon,
és a mondák szárnyas állatainak szárnyán beköltöznek
egyféle örökkévalóságba. Féltékenységük, mellyel a köl-
tők munkáját figyelik, közismert. De vannak emberek,
akiknek különös képességük van arra, hogy versenyre
keljenek az istenekkel. Az ilyen emberek kényszeríteni
tudják embertársaikat, hogy ebben a félelmes vállalko-
zásban társuljanak velük.
—Ezek a művészek, a költők... — mondtam engedé-
kenyen.
—Nem — mondta idegesen, és megint pislogott. — Van-
nak emberek, akik lényük sajátos hatásával megszólal-
tatnak bennünket, művészeket és költőket. Felülemel-
kednek önmagukon, átlépnek a közönségesből a mon-
dába...
—Ezek a héroszok — mondtam. — Azt hiszed, Ulysses
is ilyen ember...

85
 — Dicső gazdánk — mondta a költő, és a földre né-
zett — határeset. Bizonyos, hogy él benne a héroszok
varázsos ereje. Amit megérint, fémjelzett lesz, s az em-
ber, akit szeret vagy gyűlöl, rögtön helyet kap egy cse-
lekményben, amely már nem köznapi cselekmény...
Az ilyen emberek sírjához később sokan zarándokol-
nak, mert úgy vélik, gyógyerő sugárzik a hantból, mely
tetemüket borítja.
S mint aki óvakodik egy avatatlan személynek mes-
terségbeli titkokat árulni el, zavartan mormogott még
néhány mondatot, és elkullogott. Hosszan néztem utá-
na. Magam is úgy hittem, hogy férjem a személyiségek
egyike, aki rendelkezik a már nem egészen emberi, még
nem egészen isteni erővel, és át tudja alakítani környe-
zetét a mondák alakjaivá. Ez a tudat bizonyos kellemes
felelőtlenséggel töltött el. Belenyugodtam, hogy a hát-
ralévő időben már nem én csinálom a sorsom, hanem
az istenek és az emberek között egy középlény: a Fényt-
hozó, a hérosz — az én érthetetlen és nagyszerű uram.
A gyermek a sűrű napfényen meghízott, és dundus,
húsos pocokká fejlődött. Kephallenosi tájszólással ga-
gyogta az első szavakat, és néha már felismerni véltem
arcában fényes férjem elmosódott vonásait. De csak
távolról hasonlított ez a fiú reá... Emlékeztem és néha
elpirultam. Eszembe jutott, hogy férjem nem figyelt
egész szívvel oda, amikor ezt a gyermeket nemzettük.
Abban az időben már örökké máson járt az esze — nem
úgy, mint házasságunk ifjú éveiben, mikor Télemakhos
született.
Két év telt el így. Mantinea lassan átváltozott szá-
momra egyféle rideg otthonná, amely nem pótolta

86
Ithakát, de a száműzetés légkörében végül is közöm-
bös volt, hol várok uramra. A száműzöttek közös, egy-
hangú élménye, hogy életük valósága nem a környe-
zet, hanem az emlékezés. Az állandósult várakozás
légkörében mind erősebben éreztem, hogy már nem is
én élek igazán, mint inkább a szerep, melyet férjem
kiosztott reám.
A második ősszel — Ptolipathos már futkározott —,
egy verőfényes szüreti reggelen megint beállított Man-
tineába Eumaios. Hónapok óta nem láttam. Most
üres kézzel és fontos hírrel érkezett.
—Úrnőm — mondta és leborult lábam elé —, üzent
a gazda.
A hír nem izgatott fel túlságosan. Behunytam sze-
mem és befelé figyeltem; eszméletem belső barlangjai
felé, ahol az emlékek árnyai élnek. A nagy törvény, a
változás, rajtam is betellett. Ez években és az elkövet-
kezőkben már nem úgy vártam a Fénythozót, mint
régen, amikor még egyféle káprázatban éltem, és elva-
kított személyiségének bűvös, villódzó fénye; ezekben
az években egy férfit vártam haza, aki majd rendet csi-
nál. Az ifjúság és az ábrándozás ideje volt ez. De most
már elhaladt szárnyaskerekű kocsiján felettem is az
idő, és megismertem a valóságot. Tudtam, hogy a fér-
fi, akire várok, nem rendet, hanem rendetlenséget csi-
nál. Ezért tárgyilagosan kérdeztem:
—Hol van most?
—Thesprótiában — kezdette az öreg, és nagyot lé-
legzett, mint aki hosszú, lelkendező előadásra készül.
Kézmozdulattal figyelmeztettem, hogy nem érdekel-
nek a részletek.

87
 — Tehát a szárazföldön — mondtam fölényesen, mint
aki ismeri a távollevő titkait. — Akar valamit...?
—Sót kért — mondta együgyűen az öreg. — Embere-
ket küldött, akik mély bárkával érkeztek és urunk pa-
rancsát hozták. Sót kért, több zsákkal.
Ez a hír meglepett. Nem hittem, hogy beváltja sza-
vát, és az idegenben jövedéki üzletekkel akar foglal-
kozni. Igaz, már hazatérte után is feltűnt, hogy a távol-
lét esztendőiben különösen elanyagiasodott.
—Hát adjatok neki raktárunkból sót — mondtam
nagylelkűen.
—Mást is üzent — mondta a kondás és sóhajtott. — Úr-
nőm, a te sorsod nehéz — és ravasz, alattomos pislogás-
sal, enyves szemmel alulról felfelé bámult reám.
—Szeretné — mondtam kárörömmel —, hogy rendet
csináljak, igaz?
—Szeretné...? — kérdezte együgyűen Eumaios. — Nem
tudom.
—Mit tudsz? — kérdeztem idegesen.
— Parancsolja, hogy azonnal térj haza — mondta sut-
togva, alázatosan.
Ez a cselédhang felháborított. De még sokkal inkább
meglepett az érzés, amely a parancs hallatára eláradt
zaklatott szívemből. A tiltakozás, a sértett büszkeség lá-
zadása helyett elégtételt és megkönnyebbülést éreztem.
—Értem — mondtam hidegen.
A kondás riadt, értetlen pislogással bámult reám. Ki-
egyenesedtem. Büszke voltam és megkönnyebbültem.
Hosszú idő után megint egyszer nőnek éreztem magam.

88
 XIV.

Ez volt az utolsó parancs, amit kaptam tőle. De nem lát-

tam elébb, csak a napon, amikor még egyszer hazatért,
hogy beváltsa utolsó, nekem adott ígéretét, és a karjaim
között haljon meg. Igazában ez volt az egyetlen ígéret,
amelyet beváltott.
Tudom, az elkövetkező évekről és második, utolsó ha-
zatéréséről kalandos és esztelen történetek keringenek
a világban. Ez nem is lehet másképp. Férjem egyénisé-
ge, a jóslatok, az emberi képzelgés szőtték a mondát, mely-
nek értelme végül mindig ugyanaz: a Fénythozó meg-
tartotta szavát, és hazajött meghalni Ithakába. Miért jött
haza és hogyan halt meg...? — ez a kérdés, amelyről, hal-
lom, az utolsó időben sokat vitatkoznak azok az újkori
rabszolgák, akik mostanában a történeteket írják. Me-
sélik, hogy Kyrénében egy alkalmi fércköltő mondát
foltozott össze a kósza hírekből. Azt mondják, ez a ver-
sezet silány, a versmérték, valamint a jelzők gazdagsága
és az előadás lendülete elmarad vak házi költőnk tar-
talmilag hiányos, de dallamosság szempontjából ki-
válóan zengzetes műve, igen, elmarad másodrendű házi
íróink, Phémios és Theoklyménos alkalmi költeményei
mögött is, melyek megörökítették házunk és családunk
egyes eseményeit. Mi Ithakában, férjem életében, min-
dig vigyáztunk arra, hogy a dalnok, akit házunkba fo-
gadunk és etetünk, a lehetőséghez képest eredeti hangon
és versmértékben énekeljen. Ez a kyrénéi, aki — kevés
idővel, néhány száz esztendővel később, tehát a való-
ságban pillanatok múltán, mikor még nem ülepedett
le a Fénythozó második hazatérésének és halálának

89
története —, úgy hallom, fércmunkát végzett. Nem lehe-
tetlen, hogy az elkövetkező időben — ami a valóságban
és számomra nincsen, de az emberek tehetetlenségük-
ben mindig számolnak vele mint egyféle szűkös térfo-
gattal — akadnak még rabszolgák, akik mértékes sorok-
ban vagy szabad előadásban visszafordulnak a Fényt-
hozó története felé, s a maguk esetlen és hebehurgya
módján újra és újra elmesélik azt... Az ilyen kísérle-
tekről már jó előre megmondhatom, hogy tökéletle-
nek lesznek. A rabszolgák, akik a Történeteket nem
élik, hanem csak írják, soha nem tudják az igazat. Csak
én tudom az igazat, aki éltem a Történetet — én és az
isteni Kirké, anyósom és menyem.
Úgy hiszem, helyesebb, ha az utolsó eseményekből
csak a legszükségesebbet mondom el. Családom és a
Fénythozó emléke kötelez erre. Igen, még egyszer ha-
zatért. Mit akart...? Télemakhos azt mondotta, megint
ölni jött. Mint az öregedő emberek általában, ő is ra-
gaszkodott ebben az időben a megrögzött szokásokhoz,
hagyományos fordulatokhoz... Bizonyos, hogy máso-
dik hazatérésének módja és körülményei támogatják
ezt a feltevést. Megint váratlanul érkezett, álruhában.
Megint az öreg koldus alakjában közeledett Ithaka
partjai felé... Öreg volt már, új ötletek nem kísértették
képzeletét, ismételte önmagát. Megint bosszút akart,
a bűnök, hibák és emberi gyöngeségek miatt, melye-
ket ő követett el, a távolban. Igen, lehet, hogy Télema-
khosnak van igaza: megint ölni akart.
De kérőt ez alkalommal már nem talált a szigeten.
Nem éppen mintha az idő kapzsi daimonja maradék-
talanul kifosztott volna szépségem kincseiből. A mi

90
fajtánk nem olyan... akármit mesélt is a Fénythozó
egyes spártai nőkről, kiknek anyja nem erdei nimfa
volt, hanem istennő! Alakom nem változott, szemem
fénylett e félözvegyi állapotban is. Kérőm akadt volna,
és hallottam, hogy Amphinomos, aki fájdalmas szám-
vetésünk után végül is megnősült, még mindig eped
utánam. Amphinomos...! Az istenek nem engedték,
hogy életem fonalát egy józan, becsületes földi ember-
hez kössem. Az én életem törvénye megparancsolta,
hogy már testi és földi életem során a monda térfogatá-
ban éljek. Ez kemény sors, de nem szabad panaszkod-
nom. Ha az istenek valakinek különleges sorsot adnak,
fizessen érte. Noblesse oblige.
Igen, hazajött, álruhában, hogy megölje fiait. Úgy lát-
szik, az utolsó években rögeszme volt ez számára. Ha-
zajött, hogy megölje Télemakhost, aki gyanította sor-
sát, és néhány éve mindegyre úton volt. Ígérgette, hogy
hírt hoz a távollevőről... Egy napon Euryalosszal tért
haza, a hebegővel, Euippe fiával, akit nem sokkal a
kérők megölése után szült ez az idegen nő a száraz-
földön bolyongó Fénythozónak... Erről a fiúról addig
nem is hallottam. Sápadt és nyugtalan fiatalember volt,
s mikor Télemakhos oldalán idesettenkedett Ithakába,
rejtőzőn, mogorván élt szigetünkön. Mint később hal-
lottam, Télemakhosszal titokban különös terveken
törték fejüket... E tervek változatai közepette a cél és
szándék mindig ugyanaz maradt: a fiúk iparkodtak
elképzelni valamilyen lehetőséget, hogy megszabadul-
janak a Fénythozótól, aki a távolból is fenyegető árnyé-
kokkal hajolt életük fölé. Sajnos, a legjobb családok-
ban is lappanganak ilyen titkok... Argosban sokszor

91
hallottam családi vérszövetségekről. Az emberek titok-
zatosak. Néha már örülök, hogy nem kell közöttük
élnem, és lényemmel, sorsommal átköltözhettem a hal-
hatatlanok térfogatába. Ez az emberfeletti élet kissé
unalmas és egyhangú, ez igaz. Embernek lenni mulat-
ságosabb és veszélyesebb, mint istennek lenni. De
nem akarok bölcselkedni.
A végét akarom elmondani. Röviden mondom el,
mert a vég meglepő volt, rövid, váratlan és iszonyú,
mint a viharok, melyek nyár derekán kerekednek né-
ha a borszínű ioni tengeren, mikor a sima, békésnek
látszó víztükörből hirtelen irtózatos víztölcsér tarajoso-
dik fel az égbe, s ez a száguldó, alakot öltött, égnek
meredő tengeri tünemény elsöpör mindent és minden-
kit, aki útjába kerül. Így bukkant fel ő is életünkben,
másodszor és utolszor.
A szigeten akkor már több fia élt. Télemakhos és Pto-
lipathos, tehát a törvényes leszármazottak mellett asz-
talunknál evett Euryalos, akiről már szólottam. Gyak-
ran volt vendégünk Téledapos, a kopasz, vendéghajas
nimfa, Kalypso fia. Azt állította, hogy ő is férjem gyer-
meke..., de bizonygatásait valamennyien gyanakvással
hallgattuk, mert férjem egyetlen arc- vagy jellemvoná-
sát sem bírtuk az ifjúban felfedezni. Ez nem is csoda,
ha meggondoljuk, hogy az élemedett nő olyan korban
szülte ezt a fiút, amikor már férjem kizsarolt kanereje
sem tudott tetszetősséget és elevenséget kölcsönözni
az újszülöttnek. Többször érkezett a szigetre látogató-
ba férjem egyik hebehurgyán életre hívott csemetéje,
Polypoités, a thesprótiai, aki kérkedett, hogy anyja ki-
rálynő valamilyen vidéki országban és Kallidiké a ne-

92
ve. De ezzel a fiúval senki nem törődött. Egy napon az
országból, ahol férjem sóüzletekkel foglalkozott, ösz-
tövér fiú érkezett szigetünkre. Doryklés néven mutat-
kozott be, és bizonygatta, hogy ő is a Fénythozó fia:
öccse Euryalosnak... Ezt a fiút — noha anyjától, Euip-
pétől ismertetőjelet is hozott — különösen nem szívlel-
hettem; el is határoztam, szólok a Fénythozónak, ha
egyszer hazajön, azonnal ölje meg ezt az őgyelgő, orr-
hangon selypítő, ellenszenves kamaszt. A fiú mesélte
azt is, hogy — biztos hallomása szerint — dicső férjem-
nek útközben viszonya volt Aiolos egyik leányával. De
később soha nem hallottam arról, mintha a szélisten-
nővel folytatott bolondozásból is fia született volna
férjemnek. Lehetséges, hogy a nagy zűrzavarban, amit
férjem időnként felbukkanó fiai okoztak házamban,
ez a fiú nem tűnt fel különösebben.
Férjem fiaihoz — a törvényesekhez éppen úgy, mint
az alkalmiakhoz — iparkodtam gyöngéd lenni. Végül is
apa nélkül nőttek fel. Mindegyik elhozott magával ha-
zulról valamit az indulatokból, melyek az otthon ma-
radt, csalfán elhagyott anya szívében viharzottak. A fiúk,
akik egyszerre voltak házamban vendégek és törzsökö-
sök, néha falkaszerűen jártak körülöttem. Ez a külö-
nös rajzás házunk légkörét megtöltötte a távollevő sze-
mélyiségének varázsával. Mind hozzá tartoztunk, így
vagy úgy, mind közösséget éreztünk az ő vérével, és
ugyanakkor, amikor — vágyakozással vagy félelemmel —
vártunk reá, tudtuk, hogy ez a várakozás tele van ve-
szedelmes indulatokkal és bűntudattal. Mit is várhat-
tunk a Fénythozótól, ha még egyszer hazatér...? Egy-
szer már megéltük váratlan hazatérése következményeit.

93
 Én vártam, hogy hazajöjjön, ahogy megígérte, meg-
halni karjaim között... Ez volt minden, amit még el-
várhattam volna tőle... A többiek várták, szorongva és
vicsorogva, hogy végre megszabaduljanak félelmes lé-
nye fenyegetésétől. Várták fiai, kódorgó és időnként fal-
kába összeröffent csemetéi... Várták, hogy megöljék.
De erről csak titokban beszéltek, gyáván, böffenő, foj-
tott indulattal, mint aki gonoszat álmodik és álmában
beszél. Bizonyos, hogy házunk ebben az időben — férjem
második hosszú távollétének idejében — megtelt a go-
nosz várakozás indulatos, lappangó szellemeivel.
Egy napon aztán hazajött. Ahogy ígérte. Ahogy Do-
dona és Delphi papnői megjósolták. Ahogy a cumaei,
az eritreai, a delphi és a lybiai sibyllák megmondották.
Ahogy — titokban, szívünk mélyén — mind reméltük.
És amint féltünk, hogy reményünk valóra válik.
Meggyilkolásának körülményeit nem akarom elis-
mételni. A rendőri adatok mellett, melyek közismer-
tek, személyes szempontok is akadályoznak abban,
hogy mindenről teljes nyíltsággal beszéljek. Gyilkosa
— szeretett mostani férjem, a dicső Télegonos — nem
szeret beszélni az emlékekről, s azt sem kedveli, ha fé-
nyes anyja, Kirké vagy én, hű felesége mesélgetünk
erről. Csak annyit mondhatok, hogy Télegonos nem
tudta, kit szúr le, mikor a Fénythozó mellébe döfte a
hegyes dárdát... Ez az igazság. Vakon cselekedett, ön-
védelemből ölt. Ezt az emberi és isteni igazságszolgál-
tatás is elismeri. Minden más szó erről fölösleges.
Amiről beszélnem kell még, amit el kell ismételnem:
az ő utolsó szavai. Mikor átöleltem, mikor vérző tes-
tét, csapzott fejét keblemhez szorítottam, mikor meg-

94
tört fényű szemébe pillantottam, hűlő, kékes ajakkal
néhány szót mondott. Először is — mint mindig, mi-
kor hazatért — rendelkezett. Gyilkosára, dicső férjemre,
Télegonosra mutatott és ezt mondta:
—Megismerem. Ez az én fiam.
A vér szivárgott szájából, és elvegyült lecsüggő baju-
sza, ősz szakálla fonataival. Így mondta, vérző szájjal:
— Most meghalok. Az áldozatokat végezzétek szabá-
lyosan és lelkiismeretesen. Aztán férjhez mégy — és
megint Télegonosra mutatott.
Mind sírtunk. De nem törődött velünk. Néhány szó-
val, melybe már hörgések vegyültek, megparancsolta
Télemakhosnak, vegye feleségül dicső menyem és anyó-
som, az isteni Kirkét — volt szeretőjét, gyilkosának,
Télegonosnak nemes anyját. Mikor a házi és családi
helyzetek elrendezésével végzett, hirtelen, nagy erőfeszí-
téssel felült. E pillanatban látnivalóan nem érdekelték
már az istenek, sem az emberek. Szeme fénye megtört.
Fél karja átölelte vállam, régről ismert, bizalmas s most
különösen tehetetlen mozdulattal. Homályos pillan-
tással nézett körül, mint aki szeretné megismerni Itha-
kát. De egyetlen személyen, egyetlen ismerős tájrész-
leten sem akadt meg közömbös pillantása. Így mondta,
hűlő ajakkal, dadogva:
—Haza...!
Fuldokoltam a zokogástól. Föléje hajoltam, köny-
nyeim viaszosan sárga arcára folytak.
—Hazajöttél, dicső uram! — suttogtam fülébe. De
intett, hogy nem így gondolta. Kezét erőtlen mozdu-
lattal kinyújtotta. Két ciprus között a borszínű tenger
öble látszott, ahol boldog években sokat fürödtünk,

95
ahol bárkái ringottak, ahonnan hosszú útjaira indult.
Az öböl felé mutatott, és megtört fényű szemében egy
pillanatra megint értelem csillámlott. Igy mondta, han-
gosan:
— A tenger...
Görögül mondta ezt a szót, tisztán, érthetően, ke-
phallenosi tájszólás nélkül. E pillanatban mind körü-
lötte tolongtunk: én, a felesége, törvényes és törvény-
telen fiai, háza népe, szolgái és tolvajai, ágyasai, akik
hittek benne, és akik elárulták. Dicső férjem, Télego-
nos, a gyilkosa is megrendülten hajolt a haldokló fölé.
Vártuk, mit mond még a tengerről.
A szó elzengett a mély csendben, mint a vízimadár
vijjogása. Thalatta — ezt mondta. És semmi mást. Feje
vállamra hullott. A nagy mesélő — éreztem —, az isteni
hazudozó, a csodálatos előadó örökre elhallgatott. Mi
is hallgattunk, sokáig.
Aztán bevittük tetemét a házba, fáklyákat gyújtot-
tunk, és elvégeztük az áldozatokat. Az öböl szélén te-
mettük el, két ciprus között, közel a tengerhez. Paran-
csait lelkiismeretesen teljesítettük. Feleségül mentem
fiához, Télegonoshoz, s Télemakhos nőül vette Kirkét.
Gazdaságosság okából mind a négyen összeköltöztünk
dicső menyem birtokán, Aiaia szigetén, ahol a Hajnalnak
tánctermei vannak. Itt élünk. Most mindent elmond-
tam boldogult férjemről. Vagy legalábbis mindent, amit
én tudok. Azt hiszem, ilyen volt vagy ilyesféle. De a
valóságban nem tudhatom, milyen volt — mert én csak
a felesége voltam.

96
Második ének
 TÉLEMAKHOS

I.

BOLDOGULT ATYÁM nem tisztelte a magántulajdont.

Ez természetes, mert király volt.
Amikor — atyám tartós távolléteinek idejében — né-
ha útra keltem, hogy viszontlássam a helyeket, ahol a
nagy Bolyongó hosszabb-rövidebb időn át tartózko-
dott: a kortársak és szemtanúk, akiknek alkalmuk volt
társaságában élni, a kezdeti udvariaskodások után egy-
hangú ismétléssel emlegették, hogy atyám különösen
fölényes és feledékeny tudott lenni, valahányszor el
kellett osztani a közös zsákmányt. Ezt a megállapítást
nemcsak a háborúból hazatért kevés számú küzdőtár-
sától hallottam, akik sopánkodással panaszolták, hogy
atyám megrövidítette őket, hanem vendéglátóitól, igen,
még egyes női személyektől is, akik máskülönben
szemforgató álszeméremmel, de a valóságban henceg-
ve emlékeztek meg arról, hogy atyám valamikor házuk
vendége volt.
Ezek az óvatos pusmogással előadott vádak sértet-
ték fiúi önérzetem. Elhatároztam, hogy a vádaskodás
végére járok. Ezért egy napon útra keltem. Beutaztam
a szigeteket és a szárazföldi helyeket, ahol atyám huza-
mosabb időn át tartózkodott. Beszéltem vendéglátó
házigazdáival, beszéltem mindazokkal, akik valamikor
harcostársai voltak és életben maradtak, beszéltem a vá-

99
daskodó akhájokkal, akik kicsinyes, vidékies életszem-
léletük szemszögéből soha nem értették meg atyám
jellemének és egyéniségének igazi nagyságát. Beszéltem
a nőkkel, akik azt hitték, ismerik atyámat, mert a nagy
Udvarló néhány éjszakán vagy néhány félórán át nyo-
szolyájukon hevert. Beszéltem fiaival, természetes és tör-
vénytelen féltestvéreimmel, kiknek legtöbbje nem ismer-
te személyesen a dicső Nemzőt, s a félelem, becsvágy
és kíváncsiság hangnemében adták elő lelkendezve
mindazt, amit atyámról fél füllel hallottak. Az a szo-
katlanul bő gyermekáldás, ami atyám utazásai során
bekövetkezett mindenfelé, ahol a fényes kóborló éjszaka
is tartózkodott, kényszerített, hogy óvatossággal hall-
gassam mindazok elbeszélését, akik morgó-vicsorgó
követelődzés hangján mint atyafiak és féltestvérek mu-
tatkoztak be... De utalásaim nem maradtak eredmény-
telenül. Nem merem azt mondani, hogy atyámnak a
magántulajdonnal kapcsolatos nézeteit és felfogását
illetően most már maradéktalanul tudom a föltétlen
igazságot. De a sok kérdezgetés és válasz, aztán a helyi
viszonyok megismerése, a legendás alakok személyes
előadása végül is megajándékozott egyféle ismerettel.
Az élet megtagadta tőlem, hogy hosszabb időt tölt-
sek dicső atyám társaságában. Már gyermekkoromban
elszakadtam tőle, s aztán csak kétszer találkoztam vele
személyesen: a pillanatban, amikor — húszévi távollét
után — hazatért Ithakába, hogy öljön s a másik pillanat-
ban, amikor — újabb húszesztendei bolyongás után —
hazatért Ithakába, hogy meghaljon.
Mindkét pillanat nagyszerű volt, méltó őhozzá, de
kevés ahhoz, hogy valóságosabb képet is alkothassak

100
 róla, mint amilyet a fiúi kegyelet parancsol. Most, ami-
kor a testi és családi emlékek már feloldódtak az idő ti-
tokzatos oldóvizében, itt az alkalom, hogy elmondjam
atyámról a teljes igazságot. Istenek, félistenek, férfiak
és nők beszéltek nekem róla... Hősök, kalandorok, le-
dér nők, szemérmes szüzek, csempészek, katonaszöke-
vények s aztán mások, akhájok és phaiákok, argosiak,
akik hivalkodtak, hogy hősök voltak valamikor. Éve-
ken és éveken át utaztam, mert nem volt tanácsos Itha-
kában maradnom: féltem, hogy atyám megint hazatér
és megöl. Félelmem nem volt alaptalan. Ezért iparkod-
tam megismerni ezt a félelmes és nagyszerű embert.
Nők suttogták fülembe titkaikat, férfiak vádaskodtak,
najádok, nimfák beszéltek róla. Később hallottam, hogy
egyénisége a költők képzeletét is foglalkoztatta. Bizo-
nyos, hogy ritkán élt férfi Argosban, aki olyan nyugta-
lanságot keltett volna a férfiak agyában és a nők ágyá-
ban, mint boldogult atyám. Sajnálatos, hogy meg akart
ölni. Bizonyos, hogy kevés hajlama volt a családi élethez.
A nők, akiket elhagyott, panaszolták, hogy hűtlen sze-
rető volt. A harcostársak, akiket becsapott vagy cserben-
hagyott, vádaskodtak, hogy hűtlen bajtárs volt. Fényes
anyám, Pénelopé, néha szótlanul, néha lázongva fogad-
ta a keserű sorsot, amit férje, a Várdúló reám mért. Es
én, a fia... mit is tudok én róla? Talán csak annyit, hogy
most, mikor már nincs többé és elérte a Végzet bosszú-
álló keze: a világ különösen üres számomra. A meg-
könnyebbülés, amit halálának híre kiváltott bennünk,
életükben fenyegetett hozzátartozóiban, átváltozott ke-
serű csalódássá. A világ különösen üres lesz, ha kipusz-
tul belőle az egyetlen ember, aki a Végzet és az istenek

101
akarata szerint valóságos, egyetlen ellenfelünk. Különös-
képpen üres lesz, ha ez az ember történetesen atyánk
volt. Ó tanított, hogy nem érdemes ellenfél nélkül élni.
Elmondom hát, amit a szigeteken hallottam.

II.

Lehetséges, hogy nem tisztelte a magántulajdont. Egy-

általán, kételkedem néha, tisztelt-e égen és földön vala-
mit? Küzdelmei az emberekkel és az istenekkel meg-
győzték arról, hogy az emberek és az istenek halandók.
Az a különös állapot, amit az istenek halhatatlanság-
nak neveznek, a valóságban éppen olyan illanó tüne-
mény, mint az emberek rövidre mért életideje. Atyám
tudta, hogy végül az istenek is meghalnak, mint az em-
berek. Szíve megtelt ezzel a keserű tudattal. Nagyon
nehéz tisztelni valakit, akiről biztosan tudjuk, hogy ha-
landó.
Elvenni — hírnevet, aranytárgyat, nőt, lovat, dárdát,
ökröt és juhot — könnyű kézzel tudott, nagyszabásúan
és mellékesen. Ez a mozdulata valóban királyi volt.
Talán még nagyatyjától örökölte ezt, a híres lókötőtől.
De éppen ilyen fölényesen tudott elhagyni mindent,
egyetlen kézhajítással. Igy hajította el magától a nők
szerelmét, a férfiak elismerését, a hiú becsvágyat, a zsák-
mányt, igen, egy napon még az istenek jóindulatát is.
Ez volt a királyi benne. Mindent, amit az élet ad, kér-
lelhetetlen fölénnyel vett el; de ugyanilyen királyi kö-
zönnyel tudott megválni mindentől. Ezt nem értették
sorstársai és kortársai, akik birtokolni és megtartani akar-

102
tak. Atyám szerette a zsákmányt és mulattatta a pazar-
lás. A birtoklás iránt nem volt érzéke.
Így dobta el egy napon Helenát, az egyetlen nőt, akit
talán csakugyan szeretett... Azt hiszem, erről tudok va-
lamit. Így dobta el anyámat, Ithakát, igen, engem is, tör-
vényesnek elismert fiát, trónjának örökösét. Igy dobta
el trónját is. S aztán mind a szerepeket és tisztségeket,
melyek az élet változatai közepette reátapadtak. Igy tu-
dott eldobni megrögzött életszokásokat. Csodálatos ké-
pessége volt ahhoz, hogy megújhodjék. Teste, melyet
harcok, a hadi élet törődései és fáradalmai, a nők szerel-
mi igényei, az uralkodás és a kóborlás sorscsapásai sem
tudtak elnyűni, rendkívüli belső erővel tudott leküzde-
ni betegséget, fáradtságot, aztán más, veszélyesebb nya-
valyákat: ennen hiúsága, szertelensége következmé-
nyeit. Az éjszakán, amely ithakai hazatértét követte,
Eumaios, a sertéspásztor kunyhójában néztem alvó atyá-
mat. Este még egy redves, ráncos, öreg koldus szólott
hozzám. Mélyen aludt, talán a kimerültségtől, talán mert
Alkinoos titokzatos bárkájának altató varázsa terjengett
még a hazatérő idegzetében... Elnéztem idegen és még-
is ismerős arcát. Öreg volt ez az arc, szarkalábas, meg-
viselt. Gyapjas szakállába ősz fonatok vegyültek. Sajnál-
tam és ugyanakkor féltem tőle. Arra gondoltam, hogy
betakarom egy vastag kecskeszőr takaróval, mert tél
vége felé jártunk, mikor Ithakában zúzmarásak az éjsza-
kák. Arra gondoltam, hogy megölöm, mert féltem tő-
le. Mintha az alvó megérezte volna gondolatom: hir-
telen felült a rozoga heverőn. Már hajnalodott. Atyám
nyújtózott, szemét dörzsölte... aztán könnyű mozdu-
lattal felállott. S mintha álmában ledobta volna magáról

103
az öregség, a koldusság, a törődöttség jelmezét: a haj-
nali fényben már nem a nyomorult, agg koldus állott
előttem, hanem a félelmes férfi, aki hazajött, hogy — ir-
tózatos módon — igazságot osszon és rendet teremtsen.
Csípőre tett kézzel, félig meztelenül állott előttem a haj-
nali fényben, óriásian. Egyszerre nem volt kora. Némán
nézett reám a magasból. Bizonyosan tudtam, hogy
mindent értett és érzett, amit e pillanatban gondoltam.
Nyugodtan mondta:
—Menj előre! Készülj és hallgass!
Ásított, nyújtózott. Mintha a világ legtermészetesebb
dolga lenne, ezt mondotta még:
—Végzünk velük.
Öltözni kezdett. Nem mondotta meg,velem mikor
végez... Sápadtan néztem készülődését. Uj, titokzatos,
mély ember érkezett Ithakába: ennyit értettem. Füty-
tyentett kutyáinak, melyek előző estén megugatták,
de most már szagolták benne a gazdát, és farkcsóválva,
alzatos vakkantással siettek udvarlására. Megértettem,
hogy atyámnak van egy titokzatos képessége — olyas-
féle, mint a művészek, a nagy Változatok alkotóinak
tehetsége —, tud megújhodni, testében és lelkében.
Ezért tudott könnyű szívvel elhagyni mindent, ami-
hez az emberek máskülönben eszelősen ragaszkodnak.
Később megértettem, hogy nemcsak földi javakat és
világi hiúságokat tudott elhajítani, fél kézzel, hanem
értett a nagy titokhoz, hogyan kell belső sértődöttség
nélkül elhagyni az ifjúságot is. E képességéért irigyel-
tem. Most, amikor az én hajam is szürkül, néha gon-
dolok arra, tanácsos lett volna boldogult apámtól idejé-
ben eltanulni ezt a műfogást. Sajnos elmulasztottam ezt.

104
Sértődötten öregszem. Bizonyos, hogy ezért ő — a Há-
désben, ahol most tanyázik — megvetéssel néz reám. Tu-
dott hűtlen lenni, tudott megújhodni. Tudott könyör-
telen lenni, önmagával szemben is. Tudott közönyös
lenni... s most, amikor az én életemben is felszállanak
a ködfelhők, néha azt hiszem, tisztábban látok az em-
berek ügyében, és értem atyámat: lehet, hogy a közöny
az emberek iránt a gyakorló irgalom egyetlen igazi vál-
tozata. Aki szeret, követel. Aki közönyös, elvisel. Atyám
elviselte a sorscsapásokat, ahogy elviselte a szerencse tré-
fáit is. Tudott öregedni. És nem mondta meg, nem is mu-
tatta, mit érez közben... Azt hiszem, ez az emberi titok.
De nem akarok bölcselkedni. Ehhez nem is értek, s az-
tán rangomon alul való is lenne, minthogy királyi vér-
ből származom. A bölcselkedés munka, s így az alantas
születésűek feladata. Atyám király volt, tehát soha nem
bölcselkedett. Néha mesélt, gyakran hazudott és min-
dig cselekedett... Ezért mindenütt, ahol megfordult,
élvezték társaságát, de ugyanakkor féltek is tőle, és nem
szerették igazán. A nők körülrajzották, meghallgatták
duruzsolásait, elfogadták öleléseit, megfürdették, meg-
etették, ágyába feküdtek... de szerették-e? Mikor ezt a
kételyt kimondom, a fiúi tisztelet arra késztet, hogy
hallgassak nagyszerű anyám, Pénelopé magatartásáról.
Csodálatos asszony ő, és az utókor méltán tiszteli benne
a hitvesi eszményt. De azt hiszem, atyámat ő sem szeret-
te. Igaz, kevés alkalma is volt, hogy úgy igazán, szívből
megszeresse. Igaz az is, hogy soha nem tudott teljesen
elszakadni tőle. A nők — szívükben ellentétes, néha vi-
harzó érzelmekkel — mindig emlékeztek fényes atyám-
ra. Különösen azok a nők, akik gyermeket szültek neki,

105
s akiket aztán rögtön elhagyott. Ilyen nő több élt Ar-
gosban.
Mégis tartozom az igazságnak a megállapítással, hogy
a sok nő között, akik atyám izmos és sokat tűrt karjai
között hosszabb-rövidebb időre elfeküdtek, akadt egy,
talán, aki szerette. Ez a nő már nem volt fiatal. Kalypso
volt a neve. Nimfa volt s magányosan élt egy szigeten.
Amikor atyám nyomában bolyongtam, felkerestem ezt
az idős hölgyet is. Tartózkodóan fogadott, de később fel-
melegedett, és sok érdekes részletet mondott el atyám
jelleméről. Ulysses rendkívüli képességei közé tarto-
zott, hogy könnyűszerrel tudott beférkőzni idős nők és
élemedett istennők kegyeibe... Úgy vélekedett, hogy
korosabb nők és tapasztalt istennők segítsége nélkül fér-
fiember nem tud előrejutni az életben, sem a halhatat-
lanságban. Ezt a tanítását megszívleltem... Csodálatos
nőm, Kirké már nem mai csirke. Néha beszélgetünk
atyámról nőmmel, holdtalan éjszakákon, Aiaia szige-
tén. Időbe telik, amíg egy fiú megérti atyját — ha olyan
atyja volt, mint Ulysses —, aztán a nőket, a férfiakat, az
istennőket, az isteneket. De — hála a morzsáknak, me-
lyeket bolyongásai során atyám elhullatott, s melyeket
aztán felszedegettem — úti tarisznyám a hátralevő időre
nem egészen üres.
Sok mindent nem tudtam a reggelen, amikor elindul-
tam koldusnak álcázott atyám oldalán, vissza Ithakába,
hogy megöljük a kérőket — sok mindent nem tudtam,
amit ma tudok. Hálátlan lennék emléke iránt, ha el-
hallgatnám tapasztalataim. Mi, királyi vérből származó
emberek — híven családunk és rangunk nemes hagyo-
mányaihoz — azzal töltöttük el életünket, hogy zsákmá-

106
nyoltunk és gyilkoltunk. De most, amikor öregszem,
néha gondolok arra, hogy az emberi tevékenységnek
vannak másféle változatai is. Lehet, hogy gondolkozni
éppen olyan izgalmas és kalandos vállalkozás, mint cse-
lekedni...? Lehet — kimondom ezt a kérdést, noha érzem,
hogy még a kérdés feltevése sem illik rangomhoz! —, le-
het, hogy a gondolkozás a cselekvés egy neme? A köl-
tők, akiket házunkban tartottunk, tudnak valamit er-
ről. Úgy látszik, a kalandnak sok alakja van, nem csak
az, amit mi, királyi emberek ismerünk.
Sűrű utazgatásaim egyikén, egy mustízű reggelen bár-
kám megint egyszer befutott Pylos kikötőjébe, ahol sok
év előtt — a nyugtalan időben, mikor atyám nyomát
kerestem a világban — Gerénia bajnoka, az öreg Nestór
vendégül látott és tanácsokkal ajándékozott meg. Az
öreg hős — a családban, Ilion falai alatt is inkább volt tu-
dós és tanácsadó, mint harcos — barátságosan fogadott.
Ebéd után palotájának árnyas erkélyén hevertünk, és
mesélnem kellett Ithakáról, a hazatért akhájok sorsá-
nak változásáról, atyám rejtélyes eltűnéseiről és anyám
új szalmaözvegységéről. Nestór az öregemberek közöm-
bös udvariasságával hallgatta híreimet. Enyves, pislogó
szemmel bámulta a pezsgő, őszi fényt. Borzas fejű pál-
mák inogtak a szélben, és aetóliai rabszolgák ezüst-
láncra bilincselt tigriseket és párducokat sétáltattak a
kert útjain. Ősz házigazdám váratlanul ezt mondotta:
— Fiam — és felemelte bütykös, köszvénytől göbös
kezét —, a kaland nagy titok. Amikor fiatal voltam, én
is úgy jártam zsákmány után a világban, mint ez a tig-
ris. — Kinyújtotta kezét, a vonagló testű fenevadra muta-
tott. — De most már vén vagyok, és tudom, hogy a pál-

107
ma is tud olyan kalandosan élni, mint a tigrisek és pár-
ducok.
Horgas mutatóujjával egy százéves datolyapálma inas-
rovátkás törzsére, vörös-sárga virágfürtökkel ékített,
mélyzöld ágakkal lombos fejére mutatott. Atyám bölcs
útitársának ez a kijelentése meglepett. De Nestór nem
figyelt reám.
—A nappal az esővel, a széllel viaskodik — mondta
dörmögő hangon, mintha egyedül beszélne. — Nem
mozdul. De nagy erővel él. Ezt nem tudtuk, amikor
fiatalok voltunk, atyád, én és a többiek — mondta kö-
zömbösen.
Később ezt mondta még:
—Ez az, amit ma sem tud nagyszerű atyád.
Intett, hogy hallgatni akar. Nem volt kedve többé
atyámról beszélni.

Hallgattam, megdöbbenten; aztán elbúcsúztam és út-

ra keltem. Tovább utaztam, a szigetek között, atyám tit-
kainak nyomában. Bizonyos, hogy a Fénythozónak nem
volt semmiféle képessége a bölcs kalandhoz, amelyet
Nestór egy pálma életéhez hasonlított. Inkább párduc
volt ő, párduc és tigris keveréke, szimatoló, vértől köny-
nyesen megrészegedő, zsákmány nyomában lopakodó
teremtménye Zeusnak... Így hittem. De később a nők,
akik valamikor karjai között feküdtek, azt vallották,
atyám igazában nem volt tigris, sem pálma. Ki volt?
Ember volt.

108
 Most már értem ezt. Atyám emléke lassan külön-
vált mindentől, amit életében művelt. Több volt ő, mint
az ármányok, cselek, gaztettek és hősködések, melyek-
kel az emberi képzelet az időben felcicomázta emlékét.
Beszélték, hogy atyám valamikor — az idő és az emlé-
kezés, tehát az emberi öntudat elején — isten volt. Me-
séltek arról is, hogy hérosz volt, afféle középlény ember
és isten között. Akadtak kételkedők, akik tagadták tes-
ti, személyi létezését, és bizonygatni merészelték, hogy
atyám testi valóságban nem is élt, mindössze árnyalak
ő, egy költő versezetének látomása. E nevetséges híresz-
teléseket cáfolni sem érdemes. De amiről nem beszél-
tek — talán, mert nem tudták, talán, mert nehéz ezt bi-
zonyítani —, hogy apám volt a mi világunkban az első
élőlény, akiben az isteni és emberi eredet kettévált. Előt-
te, a homályos és ködös térfogatban, amit időnek ne-
veznek, az istenek még kissé emberek is voltak, és az
emberekben volt valami isteni. Atyám volt az első te-
remtmény, aki itt, a középtenger nyugati peremén,
ahol az emberszabású emberek élnek — tehát nem a laist-
rygónok, félszeműek, halfarkúak és más torz nyomo-
rékok, akik Kelet felé benépesítik Poseidón birodalmá-
nak partjait —, feltétlenül és minden következménnyel
ember volt. Önző magatartása, mellyel a teremtmények
és az istenek felé fordult, félreérthetetlenül emberi ma-
gatartás volt. Fölléptének ideje előtt másféle volt a vi-
lág: állatibb is meg istenibb is...
De erről nehéz beszélni. Atyám emberi tulajdonsá-
gai között sok akad, mely kevéssé vonzó. Bizonyos, hogy
kíváncsi volt, aztán kapzsi, mohó, zsákmányra éhes...
Mint az emberek általában. Aztán hiú volt, buja, fel-

109
lengzős, alamuszi. Mint az istenek általában. De mind-
ezen túl volt benne egyféle alkati következetesség, min-
denre elszánt céltudatosság — tehát pontosan az a ké-
pesség, amelyre egyformán kevéssé hajlamosak tunya
állatok és szeszélyes istenek. Ő, aki mindenhez és min-
denkihez hűtlen volt, alakoskodásai és széltoló vállal-
kozásai közepette mindig hűséges maradt önmagához,
az emberhez. Keleten ezt nem értik. Úgy tapasztaltam,
ott vajákosak az emberek, s aztán szeretnek tömegben
élni, mint a hangyák és a termeszek. Atyám nyugati em-
ber volt, tehát szerette a magányt, amelynek legfelsőbb
megnyilatkozási alakja az egyéniség.
Azt hiszem, atyámmal kezdődik egy különös tüne-
mény: az emberszabású ember.
Amikor a kérőket megöltük, és atyám megint elhagy-
ta Ithakát, hogy — híven természetéhez — becsapjon a
szomszédos szigeteken néhány hiszékeny királynőt,
gyermekeket nemzzen, akikkel aztán állandóan hadi-
lábon állott, és elvegye a majomszerűen hiú férfiaktól
mindazt, amihez görcsösen ragaszkodtak: a hírnevet,
a társadalmi szerepet, a nemesfémből készült fegyvere-
ket és háztartási tárgyakat, a jövedelmező ipari és keres-
kedelmi lehetőségeket — magam is útra keltem. A ké-
rők megöléséről rossz emlékem maradt, egyféle csömör.
A helyváltozás szükségességét éreztem. Az isteni gyilkos
ebben a vállalkozásban is túlságosan emberi volt. A ké-
rők között — nincs értelme tagadni — több barátom akadt.
Néhány idősebb férfi a két hosszú évtizedben, mikor
atyám távol volt Ithakából és a nagyvilágban vitézkedett,
valósággal az atyát pótolta számomra. Ma is fájlalom,
hogy — atyám parancsára, s mert a bajvívás okozta hely-

110
 zet így parancsolta — dárdát kellett döfnöm Amphino-
mos bordái közé. Örömmel hallottam később, hogy
döfésem nem volt halálos, és ez a derék vidéki földbir-
tokos túlélte a halálos veszélyt, a nagy kalandot, amely is-
teni anyám bűvkörébe vonzotta. Sajnálom; hogy anyám
összes kérői között éppen ezt a becsületes, jámbor em-
bert szívelhette legkevésbé. Közeledését mindig tünte-
tő hidegséggel utasította el... Egy női szívet — akár anya-
szív, akár a kedves szíve — nehéz kiismerni. Félelmes és
nagyszerű nőm, Kirké lénye és irányomban tanúsított
magatartása is meggyőz erről. Noha e nagyszerű terem-
tés atyám érthetetlen és magasztos akaratából fekszik
karjaim között, mégis úgy érzem, az emberi és isteni
rendtartás értelmében talán helyesebb, ha atyám a nők
közül, akiknek szívét valamikor megdobogtatta, egy
másikat, egy földibbet és kevésbé isteni természetűt vá-
laszt számomra.
De a Fénythozó szándékait soha nem volt könnyű
megérteni. A kérőket megöltük, és atyám rövid, de nyug-
talan ithakai tartózkodás után megint útra kelt. Ebben
az időben már legszívesebben csak a szigeteken, így leg-
inkább Samosban, a pagonyokban éltem. A Fénytho-
zó hazatérte s aztán mindaz, ami történt, és amiben az
ő rettenetes akaratából részt kellett vennem, felzaklatta
eszméletem. Félni kezdtem. A félelem sunyi tanácsadó.
Atyám alakja már ebben az időben emberfelettivé
nőtt, beárnyalta a szigeteket. Amerre jártam, róla hal-
lottam. Gyűlölettel, irigységgel, félelemmel és vágyako-
zással beszéltek róla. Engem, a fiát, gyanakvással fo-
gadtak; sajnáltak is, de tartottak is tőlem. Helyzetem
a világban visszás volt. Végül is részt vettem egy tömeg-

111
gyilkosságban, melyet atyám igazságszolgáltatásnak
nevezett. De a világ nem ítélte meg ilyen elnézően ezt
a vállalkozást. És én, aki húsz éven át, kénytelen-kel-
letlen, hívatlan vendégeink asztaltársa és házigazdája
voltam, néha dadogva tudtam csak felelni a kínos kér-
désekre, melyeket a meggyilkoltak hátramaradottai itt
és ott hozzám intéztek...
Az akhájok rajtam keresték a zsákmányt, melyet atyám
a trójai háború során bajtársaival közösen harácsolt, s
aztán — így hangzott a vád — kapzsin elrejtett szigetünk
barlangjaiban. Ez a feltevés is rosszulesett. A zsákmány-
ról soha nem tudtam meg az igazat. Atyám csodálato-
san értett ahhoz, hogy eltitkolja a világ elől az anyagia-
kat. Az akhájok szemébe nevetett, mikor rajta keresték
Aiolos széllelbélelt ajándéktömlőinek tartalmát... S így
tűnt el kezén minden, amit Ilion falai alatt s aztán ván-
dorútján — melyet később egyesek közönséges portyá-
zó kalandozásnak is neveztek — itt-ott gyűjtögetett vagy
ajándékba kapott... Múlt az idő, sűrűsödtek a szisze-
gő vádaskodások, s mind nyugtalanabbul éreztem, hogy
a csodálatos férfi titokzatos lény marad számomra, tör-
vényes leszármazottja és trónjának örököse számára.
Elhatároztam, hogy a titok végére járok. Kisebb-
nagyobb környékbeli kirándulások után elszántam ma-
gam, és sorjában felkerestem a személyeket, akikről fel-
tehettem, hogy pletykán, irigység és indulat szülte
vádaskodáson túl is tudnak valami megbízhatót atyám-
ról. Elhatároztam, hogy felkeresem a phaiákok földjét,
az országot, ahol atyám tragikus hazatérte előtt utoljá-
ra tartózkodott és — így hallottam — bőbeszédűen adott
elő kalandjairól. Elszántam magam, hogy elmegyek Ogy-

112
gyába, és iparkodom megnyerni a titokzatos delnő, Ka-
lypso kegyét, aki hét éven át egyféle szerelmi szobafog-
ságban őrizte atyámat. Most már megmondhatom,
erre az útra dicső anyám is biztatott! Mint aki nem lel
nyugalmat és váltogatja a lakhelyeket, mint a lázbeteg
a vánkosokat, sokat bolyongtam emberek és istenek
között, mert parázslott szívemben a sötét tűz, atyám
lényének titka, melyet meg akartam fejteni. Sokan ha-
zudtak, mert gyűlölték. Mások azért hazudtak, mert sze-
rették. De mindaz, amit megtudtam, nem ért fel a sza-
vakkal, melyeket Kalypso ejtett felőle.
Azt hiszem, ez az istennő tudta atyámról az igazat.

IV.

Elsőbben Alkinoosékhoz utaztam. Ez a vállalkozás

ügyesbajosnak ígérkezett. Skéria szigetére mindig ne-
héz volt beutazási engedélyt kapni. A phaiákokról
mindenki tudta Argosban, hogy gyanakvással fogad-
ják az idegeneket, nem szívesen adnak hazátlan vándo-
roknak tartózkodási, letelepedési, lakhatási, sem mun-
kavállalási engedélyt.
Atyám látogatása a szigeten és a hazatértét követő,
a phaiák társadalom szempontjából nagy jelentőségű
és vészterhes események csak fokozták minden vándor-
emberrel szemben a bennszülöttek gyanakvását és ide-
genkedését.
Elhatároztam, hogy rangrejtve utazom. Úgy képzel-
tem, könnyebben férkőzhetem a helyi hatóságok és Al-
kinoosék bizalmába, ha nem vallom meg eredetem. Elő-

113
ző tájékozódó útjaim tapasztalatai meggyőztek arról,
hogy nem tanácsos felszólítás nélkül kérkedni szárma-
zásommal. Többször megesett, hogy bemutatkozás
után felhördülés, majd váratlan követelődzés hangján
fordultak felém alkalmi vendéglátóim; volt, aki bevál-
tatlan adóslevelet lobogtatott, mások érdeklődtek, hol
tartózkodik a Fénythozó, mert apasági keresetet akar-
tak kényszerúton kézbesíteni neki... Alruhát és álne-
vet választottam — krétai marhakereskedőnek öltöz-
tem, aki tenyészbikákat keres Minós csordái számára —,
s egy forró nyári délutánon, mikor Hélios fehér fény-
nyel égett az ioni tenger felett, bárkámmal kikötöttem
a parton, ahová — sok év előtt — atyám tizennyolc napos
sósvízi hányódás után, Leukothea mentőövével dere-
kán elvergődött, hogy Nausikaa hófehér leánykarjai-
nak útmutatása nyomán végre segítséget kapjon az em-
berektől, és megmeneküljön Poseidón bosszúja elől.
A vámhivatalban barátságtalan tisztviselők fogadtak,
és gyanakodva vizsgáltak. Követeltem, azonnal vezes-
senek Alkinoos elé.
A hivatal vezetője, egy gyapjas szakállú, idősebb
phaiák gorombán kiáltozni kezdett:
— Zárjátok ólba! — kiáltotta alkalmazottainak. — Mit
képzelsz, idegen...? Az ioni tenger megtelt gyanús ka-
landozók bárkáival, akik betegségeket és veszedelmes
eszméket hoznak szigetünkre. Menj Aiaia szigetére, te
bolhás keleti! — ordítozta felém fordulva, szemtelen
hanghordozással. — Ott ólban és vesztegzárban őrzik
az idegeneket, amíg valóságos lényük kiderül. Azt mon-
dod, birkát venni jöttél hozzánk... Lehet, hogy a való-
ságban sertés vagy, és a vészt hozod a szigetünkre.

114
 Így szitkozódott. Alkalmam volt személyesen is meg-
győződni róla, hogy a híresztelés nem túlzott: a phaiá-
kok valóban rossz modorú, kapzsi és önző nép, mely nem
kedveli az idegeneket. Akkor még nem tudtam, hogy
az előkelő és félelmes vándor, atyám egykori látogatá-
sa nyomában különösen megszigorították Skéria szige-
tén az idegenellenőrzést. Később meggyőződtem róla,
hogy erre volt okuk.
De fellépésem végül is meggyőzte a szigetlakókat,
hogy előkelő származású ember áll előttük. Két lán-
dzsás Alkinoos palotájába kísért.
A rövid úton, mely a kikötőből a belső városba s az-
tán a városkaputól egy délszaki növényekkel zsúfolt
közkerten át Alkinoos ércfallal övezett, magas tetejű
palotájához vezetett, elcsodálkoztam a színes pompán
és szemvakító gazdagságon, melyet mindenfelé láttam.
A phaiákok, e tengerjáró, gőgös és rideg nép fiai nem-
zetközi kereskedelmük jóvoltából a világi fényűzés min-
den kellékét összegyűjtötték otthonukban. Drepané
szigetéről, ahonnan elszármaztak, nem is hoztak mást,
mint alaptermészetüket: a gyanakvást és számítást. A bu-
ja és fojtogatóan illatos virágokkal teli kert útjai men-
tén szívdobogva ismertem meg az arany- és ezüstkutyá-
kat, melyekről már hallottam mesélni — s a műértésben
avatatlan is első pillantásra felismerhette az érckutyá-
kon Héphaistos mesteri keze nyomát. Visszaemlékez-
tem mindarra, amit a phaiákokról valaha is hallottam,
s megértettem, hogy ez a nép kedveli a nemesfémeket,
hiszen a kiherélt Urajos véréből származnak. De amint
közeledtem atyám egykori házigazdájának laka felé,
megértettem mást is. A lakóházak s végül a királyi pa-

115
lota méretei és külső pompája elkápráztattak. Minden
hivalkodva hirdette, hogy itt nem afféle vidéki kecske-
pásztor király élt, aki esténként lakóházának tornácán
ül törvényt és személyesen osztja, bottal és szóval, alatt-
valóinak az igazságot — mint amilyen sok akadt Argos-
ban —, hanem gazdag és hatalmas uralkodó, aki tizen-
két phaiák herceg tartományai fölött országol. Minden
más volt itt, mint mifelénk; csábítóbb, dúsabb, mint
a szegényes Ithakában. Alkinoos palotájának lapis lazu-
lis tetőzete, ezüstoszlopai és aranyajtói csillogtak, mint
a lázban égő nyári éj, mint a hold és a nap. Mi, mező-
gazdasághoz és állattenyésztéshez szokott ithakaiak,
nem is álmodtunk soha a pompáról, mely a hajózás és
kereskedelem gyakorlott fiai, a phaiákok otthonaiban
mindenfelé a vándor elé tárult. Amíg a lándzsások e
látványosságok közepette Alkinooshoz vezettek — he-
gyesen és begyesen, mint ahogy mindig is bántak az
idegenekkel —, arra kellett gondolnom, hogy atyám
szívében e sok ragyogás és fényűzés láttára bizonyosan
szánalom éledhetett a mi szegényes Ithakánk iránt.
De arra is gondoltam, hogy atyám mégsem maradt
itt e csábító pompa közepette — noha nem kételked-
tem, hogy megvesztegető egyénisége módot nyújtott
erre, és varázsló lénye leküzdötte a phaiákok bizalmat-
lanságát —, hanem hazatért. És aztán megint elment...
Amíg őreim között lépkedtem, nem tudtam elfojtani e
titokzatos következetlenségek miatt egy gondterhes
sóhajt. Talán — így reméltem — e gazdag szigeten meg-
tudok végre valami igazat atyám szándékairól. Végül is
ez volt a föld, ahol atyám utolszor pihent meg a nagyvi-
lágban, mielőtt hosszú bolyongásából hazatért. Hermés

116
és még egy isteni lény: Kadmos leánya, a tenger istennő-
je, a boiotiai Leukothea — együttesen jövendölték meg,
hogy itt ér véget a Fénythozó bolyongásának egyik
szakasza... Ezért, amikor Alkinoos elé kerültem, a be-
mutatkozás és udvarias általánosságok elmormogása
után kertelés nélkül kimondottam:
— Szent erejű hős, Alkinoos... Most már értem, hogy
mindaz, amit birodalmad és palotád fényéről vándor-
utamon mindenfelé, így legutóbb Ithaka szigetén is
hallottam, elhalványodik a valóság mellett.
Alkinoos kövérkés, középkorú ember volt. Olajleve-
lekből font koszorút viselt homloka körül. Arcbőre ola-
jos színnel fénylett, és fekete szemgolyója az értelem
sugarával világlott. Lényének és modorának nyájas és
természetes méltósága megejtően hatott és tiszteletre
késztetett. Látnivalóan olyan ember volt, aki magánéle-
tében és birodalmában is kedvelte a rendet és nyugal-
mat. De Ithaka említésére felugrott, karját izgatottan
emelte a magasba és lelkendezve kiáltotta:
— Te Ithakából jössz...?
— Útközben érintette hajóm ezt a kies és szerény szi-
getet is — feleltem óvatosan, mert láttam, hogy rend-
kívül felajzott.
A nagyteremben, melynek falait vastagon aranyoz-
ták, szavaim nyomán különös izgalom keletkezett. Al-
kinoos visszaesett karosszékébe és kétszer tapsolt. Kama-
rások futottak, pompás ajtószőnyegek rebbentek és
szolgák sorakoztak fel az oszlopok tövében, mintha Itha-
ka nevének említése veszélyt idézne fel e nagyúri és bé-
kés otthonban. Egy kamarás térdre esett Alkinoos előtt.
— Nőm és leányom...? — kérdezte házigazdám.

117
 — A hókarú Arété — felelte félig guggoló helyzetben
a kamarás — és a szűz hercegnő, Nausikaa a kertben
tartózkodnak, ahol a színes tollú madarak énekét hall-
gatják.
Alkinoos időközben kissé megnyugodott. A nagyvi-
lági ember önfegyelmező hangján, udvariasan mondta:
— Kéretem a hölgyeket! Várj! — mondta, mikor a ka-
marás távozni készült. — Hívd fiaim, Haliost, Laoda-
most és Klytoneast is!
Rendelkezéseit nyugtalanul hallgattam. Mikor a ka-
marás eltávozott, hogy teljesítse ura parancsait, és a te-
rembe csődítse a házi népet, Alkinoos megint felém
fordult:
— Látom, hogy művelt és világlátott ember vagy —
mondotta udvariasan —, noha marhakereskedéssel fog-
lalkozol. Várj a híradással, idegen, amíg a nőm és gyer-
mekeim, a hercegnő és a hercegek itt lesznek. Tudnod
kell, hogy te vagy az első ember, aki Ulysses távozása
óta hírt hoz nekünk, a kárvallott vendéglátóknak, Itha-
káról.
Komoran mondotta ezt. Mély csend árnyai terjeng-
tek a pompás teremben. Így vártunk, rövid, de szoron-
gással fülledt időn át, amíg a királyi család tagjai meg-
érkeztek. A három fiú már férfikorban volt; Halios
szakállt viselt. Arétét könnyű volt megismerni: az érett
szépség természetes fenségével lépdelt, és azonnal he-
lyet foglalt dicső férje oldalán, egy karszékben. Nausi-
kaa megállt a küszöbön, és hosszan nézett reám. Pillan-
tása fürkésző volt, különös. Zavart éreztem. A helyzet
máskülönben sem volt veszélytelen. Alkinoos beszélni
kezdett.

118
 V.

— Tudnod kell, idegen — mondotta méltóságteljes,

mély hangon, melyen fojtott izgalom remegése dobo-
gott át —, tudnod kell, hogy Ulysses ittjárta és távozá-
sa házam és népem életében nagy szerencsétlenségek
sorozatának kezdetét jelentette. Csodálatos hitvesem,
Arété — itt a királynőre pillantott, aki bűnbánóan le-
hajtotta fejét — azzal a jóindulattal, mely a nemes női
szíveket minden életkorban jellemzi, pártját fogta az
idegennek. Ugyanígy cselekedett leányom, Nausikaa
— most a hercegnőn volt a sor, hogy lehajtsa fejét —, s
általában a nők udvaromban. Mind könyörögtek,
hogy — tekintet nélkül országunk szigorú idegenellen-
őrzési szabályzataira — legyek irgalmas a vándor iránt.
Engedtem a nők könyörgésének — és sóhajtott. — Ulys-
ses fortélyosan értett hozzá, hogy megejtse a női szíve-
ket... Még az olyan tiszta és fennkölt szíveket is, mint
amilyen hókarú nőm és nemes elméjű leányom keblé-
ben dobog.
Akadozva, lassan beszélt; érezhetően felizgatta az
Ulyssesre való emlékezés. Időnként bal kezével szívét
tapogatta, majd intett, s egy szolga aranytálban lótusz-
magokat nyújtott felé; e csemegéből ujjheggyel vett
néhányat, s társalgásunk során ezt a csillapító mákonyt
szopogatta.
A szakállas herceg, Halios, most mogorván közbe-
szólt:
— A széltoló nem csak a női szíveket ejtette meg. Ér-
tett hozzá, hogy elkábítsa a férfiakat is.
Alkinoos csüggedten legyintett:

119
 — Való — mondta tompán. — Mindannyiunkat bűvö-
letbe ejtett. Meg kell mondanom, hogy csodálatosan
tudott szívünkre beszélni. Akármilyen súlyos árat fizet-
tünk is gyöngeségünkért, az este, amikor elmesélte út-
ját és kalandját, feledhetetlen marad számunkra.
— Énekeseink olcsóbban szórakoztatnak, dicső atyám
— mondotta foghegyről a zord Halios. — A betolako-
dott idegen végül fejünkre idézte az istenek bosszú-
ját. Nem is beszélek arról, hogy legjobb hajónk elpusz-
tult — és a szakállas, rosszindulatú fiatalember dühösen
aranyvérttel övezett mellére csapott.
Kíváncsian és szomjas füllel hallgattam őket. Min-
den új volt, amit hallottam. Atyám hazatérte után mellé-
kes szavakkal emlékezett csak meg a phaiákokról és
Skéria szigetén végrehajtott partraszállásáról. Most itt ál-
lottam, a teremben, ahol a Vándor mesélt valamikor...
S rögtön, nevének említésére, egy családi és nemzeti
vita parázs izgalmai forrósodtak. Laodamos, a szikár,
horgas orrú kamasz, kellemetlen orrhangon kiáltotta:
— Dicső atyám, ne felejtsd el, hogy te voltál az, aki fen-
séges húgunkat nőül ajánlottad a betolakodott, gyanús
idegennek!
A teremben tapintatos zúgást és morajlást lehetett hal-
lani. E megjegyzés mély hatással volt a jelenlevőkre. Nau-
sikaa sápadtan állott, és égő fekete szemét reám szegezte.
Alkinoos tenyérrel elfödte szemét. Aztán, kinyújtott
karral jelt adott, hogy hallgassanak el a zajongók. Igy
mondta, a sorscsapásoktól megviselt ember törődött
hangján:
— Most hallottad az igazat, idegen. Ez mind így tör-
tént. Néha úgy rémlik, mintha a rövid időben, melyet

120
Ulysses szigetünkön töltött, valamennyien, nők és fér-
fiak, vajákos igézet áldozataivá váltunk volna. Lehet,
hogy a céda nimfák barlangjaiban, ahol vándorútja so-
rán hosszabb időt töltött, varázslatot tanult. De mind-
erről a hölgyek jelenlétében nem illik beszélni — mond-
ta, és leányára nézett.
Nausikaa igézetben, merev pillantással bámult reám,
mintha nem is hallaná fényes apja tapintatos szavait.
— Ithakából jössz... — folytatta Alkinoos. — Beszélj
hát, idegen! Mi történt vendégünkkel hazatérte után,
és hogyan fogadták az ithakaiak a hazatérőt...?
Elmondtam mindazt, amit e pillanatban szükséges-
nek véltem elmondani. Mondanivalómat iparkodtam
rövidre fogni. Amíg beszéltem, a terem lassan megtelt
hallgatókkal. Idősebb férfiak érkeztek, előkelő, fehér
szakállas phaiákok, Alkinoos tartományi főnökei, akik
hosszú kardot lógattak combjuk mentén. A hír, hogy
külföldi érkezett a szigetre, aki látta Ithakát és tud Ulys-
sesről, felizgatta a phaiákok képzeletét. Mély csendes-
ségben hallgatták előadásom. Nem tagadom, a várako-
7.ás és az általános figyelem jólesett. Éreztem, hogy atyám
varázsos egyéniségének jóvoltából, én, a névtelen vidé-
ki királyfi, egyszerre nagyvilági emberek érdeklődésé-
nek középpontjába kerültem. Ugyanabban a teremben
beszéltem, ahol valamikor ő varázsolta el szavának zen-
gésével és történeteinek ízes-borsos zamatával a hival-
gó, gőgös phaiákokat. S mint egykor az ő szavára, úgy
figyeltek most reám is... Éreztem, hogy szerepem van
a világban, mert atyám így akarja — szerepem van akkor
is, ha álruhát viselek. Amíg beszéltem, úgy éreztem, mint-
ha Ulysses lelke szólana belőlem. Tompítottam előadá-

121
som hanglejtését, mert nem akartam, hogy hallgatóim
megtudják személyemről az igazat. De Nausikaa pil-
lantása kegyetlen ragyogás volt, mely vakította szemem.
Néha elfordultam, hogy ne lássam ezt a különösen kö-
vetelő, sugárzó szempárt.
Mikor végeztem a híradással, mely a kérők sorsáról
aztán atyám újabb váratlan útra keléséről és anyám vidé-
ki tartózkodásáról adott számot — szüleim kapcsolatai-
nak alakulásáról, fiúi tapintattal, csak a legszükségeseb-
bet mondottam —, egy öregember, bizonyos Ekhéneos,
akinek szavát a többiek tisztelettel hallgatták, felkiáltott:
— A vendég — rikácsolta lepedékes, rekedt, aggastyán
hangon — csak búcsúzva vallotta be, hogy nős!
Ez a közbeszólás vihart keltett. Többen suttogni
kezdettek, izgatottan. Alkinoos, aki eddig csak szótla-
nul és nagy figyelemmel hallgatott, fél kézzel nyuga-
lomra intette alattvalóit. Hátradőlt pompás karosszé-
kében és tűnődő hangon mondotta:
—Ekhéneos, igazat szóltál. Vendégünk az órákban,
melyeket házam fedele alatt töltött, csakugyan elfelej-
tette idejében megemlíteni, hogy nős. Máskülönben
nem is ajánlottam volna neki egyetlen leányom kezét.
Nausikaa fehér arca e szavak hallatára bíborszínre
hevült, mint a tavaszi virágbokor, amikor megérinti a
rózsásujjú hajnal. A nyugtalan zsongás nem szűnt meg
a teremben. Alkinoos, emelt hangon, szólani kezdett:
—Amit elmondtál — mondta udvariasan, de komo-
ran —, úgy hangzik, mint a valóság. Hazament, gyilkolt
s aztán megint útra kelt... Ezek a lehetőségek egyez-
nek lényének emlékével. De hol van az arany, és hol
van a só? — kérdezte emelt hangon.

122
 A zsongás, mely a teremben előadásom közben néha
erősödött, néha csöndesedett, e szavakra erőteljes kiál-
tozássá változott. Több phaiák kiabálni kezdett. A fé-
lelmes lármából kihallatszott Laodamos és az öreg
Ekhéneos hangja:
— Az arany és a só! — kiabálták. — Előleget vett arany-
ban és magával vitte. Szerződést kötöttünk, hogy sót
szállít határidőre. És most halljuk, hogy eltűnt Ithaká-
ból! Bottal üthetjük nyomát!
Így kiáltoztak. Alkinoos csendet parancsolt:
— A vándor nem érti szavatokat — mondotta méltó-
sággal. — Tudd meg az igazat, idegen. Itt mindenki Ulys-
ses áldozata. Nőm és leányom ítélőképességét elkábí-
totta szélhámos, megvesztegető viselkedése. De a színes
beszéd, a káprázatos előadásmód elvakította a kereske-
delemben jártas, tapasztalt phaiákokat is. Végül is nem
csoda, ha egy világlátott kalandor megtévesztő fellépé-
sével hatni tud olyan tiszta lelkű lényre, mint leányom,
aki az idegent palotámba vezette. Az sem érthetetlen,
hogy festett szavaival elbódította nőmet, aki könyörgött,
adjunk szállást a kóbor, ténfergő varázslónak, és szállít-
suk haza otthonába, ahogyan kérte... Ami csodálato-
sabb, hogy olyan tapasztalt kereskedők, mint akiket itt
látsz a teremben, szerződést kötöttek vele sószállításra,
és előleget fizettek a kezéhez... Most már megmondha-
tom, a nagy összegű arany és ezüst ércrudakat saját ke-
zűleg helyeztem biztos csomagolás alakjában a hajó rej-
tekébe, nehogy károsodás érje útközben az idegent...!
Alkinoos megint elfödte tenyerével arcát, mint aki
szégyenkezik és emlékezik. A teremben nem szűnt meg
az indulatos zsongás. Ekhéneos rikácsoló kérdéseire — za-

123
vartan és szégyenkezve — kénytelen voltam bevallani,
hogy nem hallottam Ithaka szigetén semmiféle ren-
delkezésről, amely nagyobb szabású sószállítást irány-
zott volna Skériába. Beszélni sem mertem arról, hogy
fényes atyám a sót, melyet egyszer már eladott a phaiá-
koknak, később másodszor is eladta és el is szállította
Thesprótiába... A phaiákok indulatos viselkedésének
láttán már-már megbántam, hogy a fiúi érdeklődés és
kegyelet Skéria szigetére vezérelt. Gyanítottam, hogy itt
nem tudok meg semmi jót atyámról.
Alkinoos kis idő után megint szólani kezdett:
— Férfiak vagyunk és kereskedők — mondta komoly
méltósággal. — Vigyázzunk, hogy az idegen, aki szige-
tünkre tévedt, ne vigye szánalmas hírünket a világba.
Marhát — mondta szigorúan, és most felém fordult —
ilyen tapasztalatok után csak készpénzért adunk idegen-
nek. Nem csodálkozhatsz ezen, vándor...! — mondta
emelt hangon.
Szavait több öreg phaiák marhatenyésztő zajosan he-
lyeselte. Zavartan mormogtam, hogy ismerem a kereske-
delmi élet törvényeit, és mindig eleget tettem fizetési
kötelezettségeimnek. A valóságban azon törtem fejem,
hogyan tűnhetnék el mentől hamarább a szigetről, ahol
atyám ilyen veszedelmes emléket hagyott. Mindaz,
amit tapasztaltam, óva intett, hogy felfedjem kilétem.
Halios, a kissé mulya pillantású, szakállas királyfi — el-
lenszenves szokása volt, hogy indulatában, önfeledten,
hüvelykujja körmét rágta — most kivette hüvelykjét fo-
gai közül és így kiabálta:
— Itt ült — és a terem közepére mutatott, ahol csiszolt
arany karosszék állott egy pompás perzsaszőnyegen — és

124
hencegett. Kapzsi is volt. Saját szememmel láttam, amint
a hajóban vastag kötéllel lekötözte, és aztán viaszpe-
cséttel lezárta a ládát, melyben az összehazudott és ki-
csalogatott nemesfémeket szállította. Gyűrűjével pe-
csételte le a viaszt. Valamilyen jel volt a gyűrűn...
—Delfin! — mondtam önkéntelenül.
— Igen, delfin! — ordította Halios. — Piha! — és kikö-
pött. — Honnan tudod...? — kérdezte aztán gyanakod-
va, morgó hangon.
Mindenki felém fordult, kérdő és gyanúsító pillan-
tással. Nausikaa szeme fényesre tágult. Ereztem, hogy
hibát csináltam. Ulysses gyűrűjén és pajzsán a delfin
címerjegyet viselte. Gyermekkoromban egyszer baleset
ért — az ithakai öbölben a tengerbe estem, még nem
tudtam úszni —, és a delfinek mentettek meg... Atyám
hálából a delfint választotta pajzsa és pecsétgyűrűje jel-
képéül... S most elszóltam magam.
—Ithakában hallottam — suttogtam.
Alkinoos szúrós pillantással vizsgált. Aztán, mint aki
ítéletet hirdet, felemelkedett trónszékéről. A teremben
mindenki felállott. A lárma és a zsivaj elcsitult. A nemes
férfi udvariasan, de szigorúan mondotta:
—Ithakából jössz, s mindazok után, amit hallottál,
meg kell értened, hogy szigetünkön senki nem kívá-
natos, aki ez áldatlan helyről érkezik. Nem firtatom,
ki vagy — mondta komoran —, és nem kérdem, a való-
ságban milyen célzat vezetett hozzánk.
A fejedelem szavait helyeslő morgás fogadta. Alki-
noos még ezt mondotta:
—Sajnálom, hogy a nemzetközi kereskedelem és az
idegenforgalom írott és íratlan törvényei értelmében

125
nem lehetsz hosszabb időn át szigetünk vendége. Várj!
— mondta, és mikor sértődötten megmozdultam, fel-
emelte kezét. — Még nem tudsz mindent. Dicső atyám,
Nausithoos óvott és intett, hogy befogadjunk egy ván-
dort, aki megvakította a földrázó Poseidón fiát, és ma-
gára haragította a vizek istenét. Nem fogadtam meg
tanácsát. Lágyszívűségem keservesen megbántam. Tu-
dod-e, hogy Poseidón bosszúja irtózatos volt? Tudják-e
odaát Ithakában, hogy legjobb hajóm elpusztult, kővé
változott, s most itt hever, kővé meredten, a kikötőben,
mint örök figyelmeztető...? Tudod-e, hogy a bosszú-
álló Poseidón, mikor phaiák hajósok, tilalma ellenére
hazajuttatták a veszedelmes vándort, csaknem elpusz-
tította ezt a várost...? Rengett a föld, hegy emelkedett
ki a tengerből és talán reázuhan városunkra, ha idejében
nem áldozok hekatombát a Földrázónak.
Zavartan mormogtam, hogy Ulysses hazatérésének e
sajnálatos utókövetkezményeiről mit sem tudok. Klyto-
neas, aki eddig hallgatott, most izgatottan ordította:
— Legjobb hajónk volt, amelyet Poseidón bosszúja
elpusztított az ithakai miatt...! Gyorsabban járt a ví-
zen, mint a gondolat! Nem volt szüksége kormányos-
ra! A ködben is tudott menni...! Magától tudta a ten-
geri utakat és a célt...!
Így vádaskodott. E kárvallott hetvenkedést a phaiá-
kok elismerő morgással kísérték. De fejbólogatásuk, ra-
vasz szemük pislogása, húsos orruk körül az a kalmár
vonás, amely kapzsiságról árulkodott, arra késztetett,
hogy panaszaikat óvatos kétellyel hallgassam. Valószí-
nű, csak fokozni akarták az Ithakából érkezett idegen
előtt az elveszett hajó értékét, mert későbbi kárpótlási

126
igényüket — melyet kevés idő múltán csakugyan benyúj-
tottak Ithaka szigetén jószágkormányzónknak, Mentór-
nak — e hazug túlzásokkal fűszerezték. A hajó, melyen
atyámat hazavitték a phaiákok, közönséges kétárbocos
vitorlás volt, amely később csakugyan elpusztult egy
hirtelen kerekedett nyári vihar örvényében. Ezért óva-
tosan csak annyit mondtam, hogy nem vagyok hivatott
az ithakaiak nevében ígéretet tenni, de nem kételkedem
az akhájok kártérítési készségében. Szavaim több öreg
phaiák gúnyos, felhorkanó, böffenésszerű nevetéssel kí-
sérte. Sajnálkozással láttam, hogy az akhájoknak — ta-
lán éppen a trójai háború alatt elkövetett harácsolásaik
következtében — nincs túlságos kereskedelmi hitelük a
világban. Ezért — s mert Alkinoos magatartása félreért-
hetetlenül mutatta, hogy kihallgatásom véget ért — mé-
lyen meghajoltam és engedélyt kértem a távozásra.
A búcsúra Alkinoos megenyhült... Fürkészően né-
zett reám: mintha megértett volna valamit... Fellépé-
sem nem volt egészen eredménytelen. Meghajlásom
főbólintással viszonozta, aztán intett egyik kamarásá-
nak, s amíg kíséretével a kijárat felé lépdelt, parancsot
adott, hogy távozás előtt vendégeljenek meg. A menet
elvonult, és a pompás teremben egyedül maradtam a
lándzsásokkal. Osszefont karral álltam, szemközt az
üres trónszékkel. Éreztem, hogy arcom vörösre hevül
a szégyentől. Hajam egyik fürtje verejtékes homlokom-
ra tapadt. Királyi vérem minden cseppje tiltakozott a
megaláztatás ellen, melyben éppen az imént részem
volt. Igaz, álruhában érkeztem, alakoskodtam, atyám
homályos útjának nyomában lopakodtam... Nem te-
hettem szemrehányást senkinek. Meg kellett értenem,

127
hogy mindaz, amit hallottam — atyám fellépése és ma-
gatartása Skéria szigetén, beváltatlan ígéretei, hencegé-
se, a sószállítás körül tanúsított gyanús viselkedése —,
jogosan keltette fel a phaiákok bizalmatlanságát min-
denkivel szemben, aki Ithakából érkezett. De a sértés
mégis fájt. A kamarás hozzám lépett, és értésemre ad-
ta, hogy Alkinoos nem szeretné, ha éhesen távoznék
szigetéről. Szolgálók érkeztek, kerek aranyasztalkát
hoztak, melyet házi szövésű bíborterítővel takartak le,
s ezüsttálakat, melyekben ízes ételek, válogatott fogá-
sok sorakoztak. Hidegen mondottam, hogy nem kívá-
nok élni a szíves meghívással, és intettem a lándzsá-
soknak, kísérjenek vissza hajómhoz.
A kamarás zavartan hajlongott és kérlelő szavakat
mormolt. Elégtétellel láttam, hogy viselkedésem nem
hatástalan: a barátságtalan és udvariatlan phaiák nép
megtanulhatta, hogy Ithakában is élnek igazi urak. A te-
rített asztalon érintetlenül maradtak az étkek. Indulni
kezdtem kíséretemmel, amikor a nagyterem egyik szí-
nes ajtószőnyege meglebbent. Fehéren és nyúlánkan,
oldalt hajtott fejjel, halványzöld selyemruhában — mely
kékes-ezüst csillámmal fénylett, mint a nereidák pikkely-
teste — Nausikaa állott az ajtóban.

VI.
— Egyél kenyerünkből, és igyál borunkból! — mondotta
halkan.
Hangja lágyan és dallamosan hangzott, mint a hét-
ágú síp. Nausikaában volt valamilyen nemes, fiús előke-
lőség, mint az erdei istennőkben. A jelenség elbűvölt.

128
 Különös pillanatok következtek. Az előzmények,
a durva beszéd, az izgalmas és gyanakvó vádaskodások
jelenete után bűvös fény és sejtelmes csend áradt el a
fényes teremben. Az ezüst peremű ablak párkányáról
fehér galamb szállott fel, és lassú szárnycsapással elre-
pült az öböl felé, ahol a letűnő nap aranyfüsttel övezte
a sziklát, melynek alakzata csakugyan egy sérült, zá-
tonyra roskadt hajó roncsának káprázatát keltette...
Mindketten — a szűzi, istennői jelenség és én, a vérig
sértett vándor — a szárnyaló galamb után néztünk, és
most már tudom, mindketten ugyanazt gondoltuk:
Pallas Athéné, házunk és atyám hű barátnője, csalá-
dunk magasztos Pártfogója repült át megint egyszer,
galamb alakjában, életünk tájai felett... A harag indu-
lata ellobbant szívemben. Nem maradt más helyében,
csak várakozás és elbűvölt csodálkozás.
Nausikaa keze úgy libbent, mint a galamb fehér szár-
nya. A hercegnő parancsára mindenki mélyen megha-
jolt, és hátrálva hagyta el a termet. A fiatal leány lebegő
léptekkel a dúsan terített asztalhoz sietett. Ezüstkan-
csóból bort töltött egy kehelybe, és meztelen tenyerén
füstölt lazaccal megrakott süteményt nyújtott felém.
Szeme tüze a szemem sütötte, mint mikor a déltenger
öble visszatükrözi hajnalban Hélios sugarait. Szolgáló
és mégis fenséges magatartással állott előttem. Szájá-
nak üde narancsillatát éreztem. Senki más eleven nem
hallotta suttogását. Így lehelte:
—Egyél és igyál!
Engedelmeskedtem. Mikor legyűrtem az utolsó fa-
latot, és felkortyoltam a tüzes italt, halkan folytatta:
—Ő téged megígért nekem.

129
 Első pillanatban azt hittem, megitatott valamivel s ré-
szeg vagyok. De Nausikaa forró suttogása nem szűnt.
Egészen közel állottunk egymáshoz. Szájának, hajának
illata a délnövények fűszeres balzsamával áramlott fe-
lém. Agyam elborult. E pillanatban nem láttam sem-
mi mást a világból, csak Nausikaa szemét, mely égett,
mint a papnők szeme, amikor Dionysos tiszteletére tán-
cot lejtenek, és elszédülnek a keringéstől, mert már kö-
zel van a beteljesülés pillanata. Sebes, sóhajtásszerű sza-
vait oly halkan ejtette, hogy senki sem hallhatta azokat,
csak az istenek meg én.
— Ő téged megígért nekem — ismételte. — Rögtön
megismertelek. A szemed és a füled... — felém nyúj-
totta kezét. —Így állott előttem, amikor kilépett a va-
donból. Testén tapadt a tajték és a lomb. De a szeme
égett, mint most a tied. Később azt mondta, nem ma-
radhat velem. Azt mondta, nem lehetek az övé, mert
az istenek mást rendeltek. Azt mondta, van egy fia, aki
hasonlít reá, akit egy napon elküld hozzám, aki vér az
ő véréből. Ő téged nekem adott. Önmaga helyett adott,
hogy beteljesítsd azt, amihez neki nem volt ideje. Most
itt vagy. Vártalak.
Teste remegett, hangja fátyolos volt. Ez a narancsil-
latú, elsuttogott vallomás elkábított. Úgy éreztem, em-
beri szándéknál hatalmasabb erők játszanak velem,
s mindketten — a tünde, lenge s mégis oly testi valóság-
gal, érzékletesen előttem álló fiatal nő s én magam —
nem vagyunk többé a magunk ura. Mintha folytatása
lennék atyámnak, valamilyen kegyetlen és kaján tör-
vény parancsa szerint, melyet a Fénythozó fogalmazott
meg... Mintha nem is ember és személyiség lennék,

130
hanem atyám testének egyik szerve, mely különvált
lényétől és most végrehajtja a világban a gazda akara-
tát. Először éreztem ezt, életemben először. Nem utol-
jára. Zavartan dadogtam:
—Mit parancsolsz, magasztos hölgy...?
Nausikaa tikkadt pillantással, kissé kancsin nézett
reám, mint aki közel van az ájuláshoz.
—Nem parancsolok — suttogta száraz, cserepes száj-
jal. — Engedelmeskedem.
Kezéből kiestek az ezüsttárgyak. Megingott, mint
aki elszédül. Két karral nyúltam utána, hogy felfogjam
elomló testét. Később sokszor gondolnom kellett e pil-
lanatra. Lehet, hogy atyám bolyongásai során megtanul-
ta a keleti vajákosok titkát, és értett hozzá, hogy aka-
ratát kihelyezze az időbe és térbe, túl személyiségén...?
Nem értek e gonosz varázslatokhoz. Dicső nőm, Kirké,
aki avatott papnője minden varázsolásnak, hümmög,
mikor e titokzatos tüneményre választ kérek tőle. Azt
mondotta, vannak varázsszavak, melyek igazi értelmét
csak a nők ismerik. Lehet, hogy e pillanatban, amikor
átfogtam az ájult hajadon rugalmas testét, Nausikaa
varázsszót suttogott? Kirké, mikor ezt kérdem tőle, kü-
lönösen mosolyog és nem felel. Ilyenkor félek kissé ma-
gasztos nőmtől. Nem is firtatom szívesen ezt a kérdést.
Bizonyos csak az, hogy amikor — óvó és ugyanakkor
ragadozó mozdulattal, mert már nem voltam eszméle-
tem ura — átöleltem Nausikaa fiúsan inas s mégis nőie-
sen rugalmas derekát: mindketten elvesztettük az öntu-
datunkat. A vér hatalmas erővel szólalt meg testemben,
mint egy üzenet. Atyám vére kiáltott tagjaimban. Most
már bizonyosan tudom, hogy e pillanatban Pallas Athé-

131
né varázsolt el körülöttünk mindent: a palotát, mely-
nek háza népe varázsütésre eltűnt közelünkből, és sen-
ki nem lépett a terembe, ahol a vándor idegen vett
ilyen különös búcsút a fenséges házikisasszonytól. A fia-
tal nőt, aki e pillanatban engem ölelt, de csukott sze-
me mögött atyám emléke forrósodott. S engem, a ván-
dort, akit az istenek kijelöltek arra, hogy a Fénythozó
nyomában utazzak, folytassam és befejezzem azt, amit
ő — itt és ott a világban — szórakozottan vagy hazugon
megkezdett és mellékesen félbehagyott, mint egy nagy
művész egy torz remekművet.
Ez volt a varázslat pillanata? Biztosan csak azt tudom,
hogy amikor magamhoz tértem, Nausikaa csukott szem-
mel, fehéren és rózsaszínűen hevert egy bíborszőttessel
leterített heverőn. Lába előtt ültem, a kerevet előtt, a
márványpadlózaton. Nem mozdultunk. Minden olyan
hirtelenül és váratlanul történt, ahogy emberek nem is
tudnak határozni, sem cselekedni: az istenek és a termé-
szet erői tudnak csak ilyen közvetlen paranccsal szóla-
ni az elevenekhez.
— Nausikaa — kezdtem megrendülten —, amit atyám
ígért...
Csukott szemmel intett, hogy hallgassak. Keze, ke-
reső mozdulattal, felém nyúlt, és így — vak ujjakkal ta-
pogatva arcom — lágy cirógatással búcsúzott tőlem. Ez
a mozdulat már egy asszony mozdulata volt. De a vér
az arcomba szökött, mert nem úgy simogatott, mint a
szerelmes nő a férfit, hanem mint a kielégült nő egy fá-
radt férfitagot.
Halkan mondta:
— Menj!

132
 Hangja meleg volt, de fölényes. Engedelmeskednem
kellett. A varázslat, amely távollevő atyám személyisé-
géből áradt, betelt fölöttünk. E pillanatban gyanítot-
tam, hogy Ulysses a kalandot a létezés legfőbb értel-
mének és tartalmának hitte, s e vállalkozáshoz, mely
állandóan túlhaladta személyisége határait, engem, vé-
rének sarjadékát s talán még más származékait is segí-
tőtársul alkalmazta. Testem lúdbőrzött. Dideregtem
és forróság bujkált bőröm alatt. Felállottam.
—Mondd meg neki — folytatta szelíden, csukott szem-
mel és halvány mosollyal Nausikaa —, köszönöm, hogy
megtartotta szavát.
Ez volt az első és utolsó alkalom életemben, amikor
azt hallottam, hogy fényes atyám megtartotta szavát.
Azt hittem, gúnyolódik az isteni nő. Hátráltam.
—A sóra gondolsz? — kérdeztem suttogva, megdöb-
benten.
Felnyitotta szemét. Mélyzöld és tiszta volt, mint haj-
nalban Skéria öbleinek vize.
—Nem — mondta nyugodtan és felült. Ruháját lesi-
mította. Fölséges volt, sérthetetlen, királyi. Hálásan és
fölényesen mondotta.
—Reád gondoltam.
Úgy nézett reám, mint egy tetszetős tárgyra, melyet
a távoli kedves ajándékba küldött. Nagyvilági volt és
távoli. Forgott körülöttem a világ. Meghajoltam. Nau-
sikaa puha tenyérrel tapsolt. Két szolga lépett be. Né-
mán vezettek a kijárat felé. Az ajtóból még visszanéz-
tem. Egy szót vártam, búcsúra, egy kézintést reméltem,
valamilyen magyarázatot. De a csodálatos teremtés, aki
néhány pillanattal elébb karjaim között hevert, nem né-

133
zett reám. A megdöbbenésen túl mély zavart éreztem.
Most először tapasztaltam, hogy a nagyvilágban csak-
ugyan van valami nagyvilági, túl az emberi megegye-
zéseken, s ezt a másféle erkölcsöt és szemléletet mi,
szegény, vidéki, állattenyésztő szigetlakók nem ismer-
jük... Nausikaa ezüsttükröt emelt a magasba és haját
igazította, közömbösen, ahogy királynők fürdenek szol-
gáik előtt. Úgy tetszett, nincs többé dolgom phaiák föl-
dön: atyám adósságának egy részét letörlesztettem, és
elbocsátottak. Amíg a lépcsőkön lefelé mentem — s az-
tán, a pompás kerten át a kikötő felé haladtam —, hideg
közöny áradt felém. Forró napszállat volt és mégis dide-
regtem. Hajómba szálltam és parancsot adtam hajósa-
imnak, vonják fel a vitorlákat és irányítsák a jármű kor-
mányát Ogygya szigete irányába. Az emberektől már
nem várhattam semmi jót. Elhatároztam, hogy egy is-
tennő segítségét kérem, mert csak így tudhatom meg az
igazat atyámról. De amikor a hajó, könnyű suhanással,
elindult a vízi úton, mely nyomában vezetett, gyanítot-
tam, hogy ez az út következményekkel terhes is lehet.
Ezért elhatároztam, nem alakoskodom többé. Út-
közben kikötöttem néhány napra Thrinikia szigetén, s
innen előreküldött hajósokkal értesítettem Kalypsót
jövetelemről. Az istennőket — még akkor is, ha nem
egészen előkelő istennők, nincs joguk feljárni az Olym-
pusra, mert az emberek közt élnek a földön, mint Ka-
lypso, s általában a nimfák és rokonaik — amúgy sem
lehet becsapni. Az isteni nő válasza forduló hajóval ér-
kezett. Azt üzente, vár.
Útközben elfogódottságot éreztem. A nimfákról ott-
hon s általában az akhájok világában, tiszteletteljes fé-

134
lelemmel emlékeztek. Tudtam, hogy barlangokban lak-
nak, bővizű szigeteken. Hallottam, hogy források köze-
lében, erdők mélyén tanyáznak, nagyon szépek s mind-
egyre szerelemre vegyülnek el kóbor istenekkel, a szabad
természet isteneivel, így elsőrendűen Apollónnal, Dio-
nysosszal, Hermésszel és Pánnal. A nimfák szabados
életmódja közismert volt. De anyám, a bölcs Pénelopé
— anyám valamilyen különös, csak asszonyi ésszel fel-
mérhető okból boldogult atyám összes barátnői közül
különösen ezt az öreg nimfát gyűlölte! — egyébre is ki-
oktatott. Tőle tudtam, hogy a nimfák mohó szerelmi éhsé-
gükben néha földi emberekre is reávetik magukat, s nem-
csak szép, fiatal fiúkat rabolnak, hanem általában férfi-
akat, korra és társadalmi helyzetre való tekintet nélkül.
A hosszú tengeri úton, mely Thrinikia szigetéről nyu-
gati irányban az istennő lakhelyére, az édesvízi források-
ban gazdag Ogygya szigetére vezetett, Poseidón kegyes
volt hozzánk, és Aiolos sem nyitotta fel széllelbélelt
bugyrait. Pontosan tizennyolc napos utazás után érkez-
tem a Tenger Köldökének, a híres és félelmetes Halál-
szigetnek közelébe. Mikor a cédrusokkal és ciprusokkal
szegélyezett partot megpillantottuk, hajósaim félelmük-
ben a fedélzet deszkázatára borultak, és így hason fek-
ve könyörögtek kegyelemért a fellegtorlaszoló Zeushoz.
E pillanatban magam is szorongást éreztem. Atyám
hét éven át raboskodott a szigeten, melynek sötét kör-
vonalai a mélykék vízből most komoran, váltak elő.
Mindenfelé erdőket láttam; a sűrű erdőség közepén
vastag füstgomoly szállott az égbe. Minden valószínű-
ség szerint a sziget úrnőjének, a félelmes istennő laká-
nak tűzhelyéből szállott fel ez a füstfelleg. Akháj hajó-

135
saim babonás iszonyattal rebegték, hogy a nimfa em-
beri csontokkal tüzel, és vonakodtak elhagyni a bárkát.
Megállapodtunk, hogy kísérőim a hajón maradnak, és
egyedül szállottam partra. Már vártak. Kissé mord meg-
jelenésű, szakállas, de csinos, háziszőttes ruhába öltö-
zött lakájok fogadtak — egyszerű szatírok, mint később
megtudtam, akik házimunkákat végeztek az istennő ház-
tartásában. Ezek a torzonborz külsejű, de a valóságban
inkább gyermekes lények — a szatírok és a szilének — s
alacsonyabb származású női rokonaik, az oreádok és
najádok szolgasorban, de afféle atyafisági minőségben
éltek Kalypso szigetén: mint a szegényebb rokonok,
akik szolgálatokkal fizetnek eltartásukért. Anyám figyel-
meztetett, hogy nem lehetek eléggé óvatos nimfák és
alcsaládi pereputtyuk között: tőle tudtam, hogy a nim-
fák szerelme végzetes tud lenni földi halandók számá-
ra, mert a hűtlent elpusztítják, mint Daphnist, s azt,
aki elutasítja szerelmüket, könyörtelenül elteszik láb
alól, mint például a szemérmes tökfilkót, Philoktétést.
Most, amikor dicső atyám lába nyomában haladtam a
félelmes istennő lakhelye felé, eszembe jutott minden
intő és óvó szó és tanács, melyet a nimfákkal kapcso-
latban valaha is hallottam. Elhatároztam, nem leszek
alábbvaló atyámnál, s nem hagyom az emberevő öreg-
asszony barlangjában a fogam.
De megint egyszer meg kellett tanulnom, hogy a va-
lóság más, mint az elképzelés. Úgy látszik, ez a tanul-
ság, melynek birtokában a gyermek egy napon ember
lesz — a gyermek ember éppen úgy, mint a gyermek
emberiség. Az úton, mely Kalypso lakhelyéhez vezetett,
szorongatott lelkiállapotomban is észlelnem kellett,

136
hogy a félelmes Halálsziget, a Tenger Köldökének ne-
vezett, zord hírű sziget a valóságban édenkerti település.
Az égerfák, a ciprusok és a tölgyek között — az utóbbi-
akat tisztelettel néztem, mert Ithaka szigetén nem élt
meg a tölgy, s Mentórtól tudtam, hogy az emberi fajzat
e hatalmas, terebélyes faóriástól származtatja eredetét!
— dús lombozat árnyalta be a szagos fűvel, mélyzöld
pázsittal borított utat, mely a nimfa barlangjába tor-
kollott. Páfrányok, óriás liánok, tekergő, fonódó, kígyó-
zó loncok és repkények vegyültek mindenfelé a sötét,
nedves árnyakat vető ősfák lombozatával. És minden
oldalról víz csörgése hallatszott — édes víz, üde forrás
csergedezése, mely a vízszegény Ithaka tikkadt, esőleső
némaságához szokott fülemnek olyan volt, mintha az
erdőben kristályhangszerrel zenélnének a najádok. A bő-
ség, a porhanyós talaj, az édesvíz által megitatott termé-
keny föld bujasága áradt a szigeten mindenfelé — ez a
növényi és vízipompa persze másféle volt, mint a mes-
terséges gazdagság, mely Skéria szigetén fogadta az em-
bert. A lombok között néha elsuhanó, se árny, se test
alakokat láttam tovaszökellni, s tiszteletteljesen megbor-
zadtam, mert nem volt alaptalan a feltevés, hogy az
emberiség szellemősei, a hamadryádok, a falelkek su-
hannak az erdő árnyas lugasai között... Skériában a
pompa az ember kezének, cselszövő és kapzsi akaratá-
nak műve volt. Itt, úgy tetszett, e másféle, magasztos és
illatos, növényből, árnyból, fényből, forráscsobogás-
ból szőtt pompát nem emberi, hanem isteni és féliste-
ni kezek alkották. A földi vándor csak elfogódott és
megtűrt jövevénynek érezhette magát ez emberi aka-
rat által nem szelídített szigeten, ahol a föld még nem

137
szolgált a halandóknak. Az erdők, vizek, fák és mada-
rak itt még azt a másféle, romlatlan életet élték, amely
az ember megjelenése előtt volt a Föld elemeinek termé-
szetes létfeltétele...
Isteni pompa volt ez, emberi cikornya nélkül. Meg-
értettem, hogy a nimfákat szövő-fonó művésznőknek
nevezik, mert kezük nyoma érzett a liánok és páfrányok
mesteri rajzban fonódó alakzatain. Barlangok mellett
haladtunk el, s szófukar, de jámbor kísérőim között
lépdelve volt időm bepillantani a déli fénytől tüzesen
átvilágított sziklaodúk mélységeibe: szikrázó kövek-
ből, cseppenként lecsorgó, de a valóságban megmere-
vedett kőfonalakból szövött, csodálatos alkotásokat lát-
tam itt.
A nimfák növényekből, de kövekből is szőttek és fon-
tak különös, játékos alkotásokat, titokzatos szőnyege-
ket... S ez a nagy pompa mind egyetlen, isteni eredetű
élőlény, a híres és félelmes Kalypso kényelmét és jólé-
tét szolgálta. Amint közeledtem az istennő laka felé,
megilletődött tisztelettel gondoltam arra, hogy először
leszek isteni lény szállóvendége, s ezt a különös kegyet
is atyámnak köszönhetem.
A négy forrást, mely Kalypso barlangja előtt a dús pá-
zsittal borított, mély tüzű, színes virágokkal megtűz-
delt kertet öntözte, már messziről elárulta kristálycsen-
gésű csobogásuk. Óvatosan lépdeltem, mert fényes
atyám — s aztán egyesek a kérők közül, akik kérkedtek,
hogy vándorútjaikon hosszabb-rövidebb időre nimfák
szerelmi rabságába estek — figyelmeztettek a veszélyekre,
melyek a források környékén ólálkodnak a nimfák kör-
nyezetébe tévedt gyanútlan földi vándorra. Lesütött szem-

138
mel lépkedtem, mert tudtam, hogy nem szabad a for-
rások körül fürdőző árnyakat meglepni: megharapják
és a veszettség mérgével oltják be azt, aki önfeledt lustál-
kodásukat meglesi. Nem akartam megveszni Kalypso
szigetén, s vigyáztam arra is, hogy óvatosan lépdeljek át
a keskeny patakokon, lábam ne szennyezze be a tiszta
forrásvizet, hiszen közismert, hogy nemcsak Okeános,
a sós víz istenének leányai bőszülnek föl mindenkire,
aki oktalanul háborgatja a borszínű tenger mélységeit,
hanem Akheloos, az édesvízi források urának leányági
leszármazottai sem tűrik, ha valaki felzavarja a forrás-
vizeket... Lesütött szemmel, óvatos léptekkel haladtam
az isteni nő barlangja felé. Már közel jártunk a lakhely-
hez, melynek tetőnyílásából a baljós, félelmes füstfel-
leg tekergett a mélykék ég felé, mikor nyílvessző sivított
el fülem mellett. Riadtan torpantam meg, de bozontos
szőrzetű, szófukar, ám alapjában jámbor és jóindulatú
kísérőim dörmögő nevetéssel biztattak, hogy ne féljek:
a nyilat nem nekem szánták... S csakugyan futó, inkább
lebegő léptekkel, fehér leplekben, íjjal kezükben, oreá-
dok csapata csörtetett el mellettünk, csaholó vadászku-
tyák kíséretében. A bájos vadásznők, Artemis kísérőnői,
pillantásra sem méltattak bennünket, fiatal szarvasünő
nyomában futottak, és üde nevetésük elvegyült a pata-
kok csörgésének üveghangjával.
Mikor e bűvös lények csapata eltűnt az erdő sűrűjé-
ben, magamhoz tértem és körülnéztem. Komor, fekete
sziklákból rakták a kaput, mely Kalypso barlangjának
előteréhez vezetett. A barlang nyílásában magas terme-
tű, méltóságteljes női alak állott; uszályos ruhájának
lepleibe tízéves, sötét fürtű, kissé mulya pillantású fi-

139
úcska kapaszkodott. Szívem lüktetett, szárazakat nyel-
tem. Megismertem Kalypsót.

VII.

Az isteni nő néhány pillanatig szótlanul nézett. Pillan-

tása komoly volt, szigorú.
— Te vagy az — mondta fagyosan. — Lépj közelébb!
— mondta aztán nyájasabban. — Téledapos, üdvözöld a
bácsit! — mondta a fiúcskának, aki a biztatásra vadóc
mozdulattal elrejtőzött dicső anyja szoknyájának lep-
lei közé, és onnan öltögette nyelvét reám.
A háziasszony oldalán beléptem a barlangba, mely
hét éven át atyám börtöne volt. Amikor átléptem a kü-
szöbön, meglepetésemben a falnak dőltem. A látvány,
Kalypso otthonának belső kiképzése, a buja pompa,
mely a híres nimfa lakának társalgójában fogadott, egy-
szerre megváltoztatta Kalypsóról s általában a nimfák-
ról alkotott elképzeléseimet. Olympusi fényűzést láttam
mindenfelé, s ugyanakkor választékos, túlfinomodott föl-
di kényelmet. A lakhely, melyet kívülről barlangnak ál-
cáztak, a belső termekben átváltozott egy égi és földi igé-
nyektől elfinomodott nő kéjlakszerű otthonává. Nyers
terméskövekből művészien összerótt kandallóban sötét-
vörös tűz lobogott; nyilvánvalóan ez volt a tűzhely, mely-
nek komor füstfellegét hajósaim babonás irtózattal bá-
multák. Tujafenyők gyantás, illatos hasábjai ropogva
lángoltak a nemes öntésű bronz tűzkutyák között. Mes-
terien megmunkált állatbőrökkel leterített heverők, fö-
níciai üvegből öntött alacsony asztal, halványkék és hal-

140
ványzöld, pikkelyes és hártyaszerű huzattal borított ka-
rosszékek állottak a kandalló előtt. A tűz vörhenyes,
sejtelmes fénye elvegyült valamilyen különös, láthatat-
lan világítótest aranykék derengésével, mely betöltötte
az egész helyiséget. Mozdulatlanul állottunk. Kalypso
engem figyelt: zavartan másfelé néztem, mert éreztem,
hogy atyám hasonlóságának nyomát keresi rajtam für-
késző tekintete. Nézelődtem, mintha az elrejtett fény-
forrást keresném a szobában, mely villódzó kék és arany-
szemcsékkel látszott megtölteni a szoba levegőjét...
Kalypso szigorú arckifejezése megenyhült. Téledapos is
megszűnt nyelvét öltögetni.
— A fényt csodálod — mondotta mély, kissé férfias, de
nem kellemetlen zengésű hangján az isteni nő. — Min-
den látogatónk meglepi ez a világítás — és elégedetten né-
zett körül. — Atyám, Atlas küldi háztartásunk számára
ezt a világító anyagot, melyet a vadkecskék szigetén, egy
sós vízzel és aranykék fénnyel telített barlangban tölte-
nek tartályokba szolgálóim. Hasznos és kellemes vilá-
gítás — mondta mellékesen, a jó háziasszony gyakorla-
ti hangján. — Pihenj meg, Télemakhos! — mondta, és
a halványzöld hártyával bevont karosszékek egyikére
mutatott.
Ő maga a kerevetre ült, szemközt a tűzzel.
Zavaromban nem mertem szemem az istennőre vet-
ni. Úgy viselkedtem, mintha a dús terem berendezése
érdekelne, és körülnéztem a szobában. Amíg nézelőd-
tem, magamon éreztem a háziasszony figyelő, szigorú-
an érdeklődő, de most már érezhetően nem ellenséges
pillantását. A helyzet különös volt. Téledapos létezésé-
ről már fényes anyámtól hallottam. Mint mindent és

141
mindenkit, ami és aki Kalypsóhoz tartozott, anyám
ezt a gyermeket is ócsárolta, mulyának nevezte. Feltű-
nés nélkül, de kíváncsian vizsgáltam a fiúcska arcát,
felfedezek-e a gyermeken valamilyen családi hasonló-
ságot. Fülcimpája hosszúkás volt, mint atyámé, mint
az enyém. De húsos szája, horgas orra s különösen ösz-
szenőtt szemöldje isteni anyjának öröksége volt.
Az első együttlét feszültsége nehezen oldódott fel. Ka-
lypso hallgatott, mintha emlékek háborgatnák, és nem
találja meg rögtön a helyes hangot, melyet megüthet.
Vendége voltam... de nem voltam-e több és más is,
mint egy vendég? Végül is, rokon érkezett személyem-
ben a házba. Igaz, balkezi rokon... de a vér, amely ere-
imben csergedezett, hét év szerelmes éjszakái alatt átjár-
ta a nimfa testét, s e következetes szerelmi eszmecsere
bizonysága, hús-vér valóságban, itt állott előttem; Téle-
dapos, a féltestvér, a rokon! Amíg hallgattunk, iparkod-
tam kitalálni Kalypso érzéseit és gondolatait. Minden,
amit tudtam felőle — aztán kettőjük, atyám és a nimfa
kapcsolatáról —, gyanítani engedte, hogy háziasszonyom
szívében most, amikor Pénelopé és a Fénythozó fia ke-
rült szeme elé, ellentétes, viharos érzések háborognak.
Iparkodtam szerényen, a helyzetnek megfelelően, ter-
mészetes udvariassággal viselkedni. Egyetlen szóval
sem említettem idejövetelem célját. Feltételeztem, hogy
az isteni nimfa általában ismeri az emberi szívek titkát
és a rejtett gondolatokat. Valószínű volt, hogy félroko-
ni szívem és agyam szándékait még sokkal közvetle-
nebbül ismeri... Ez a magatartás nem volt helytelen.
A nimfa — habkarjával zöld selyemuszállyal borított tér-
dére könyökölt s így vizsgált, sötétvörös körmökkel ékes

142
kezének tenyerében nyugtatva ápolt, okos arcát — hosz-
szabb szemlélődés és megfigyelés után megenyhült.
Sóhajtott és mosolygott. A rövid időben, mely megér-
kezésem és e pillanat között eltelt, háziasszonyom lát-
hatóan békét kötött velem.
— Bizonyosan éhes vagy — mondotta udvariasan, anyás-
kodó hangon, amelyből őszinte jóindulat csengett ki.
— Éhes és törődött. Az út, mely felséges atyám, a nagy-
szerű Atlas birodalmába vezet, földi halandók számára
fárasztó. Atyádtól tudom — mondotta kissé kacéran és
pislogott. — Mindenekelőtt üdülj fel, fiam!
Finomművű aranycsengőt rázott meg, mely keze
ügyében állott az üvegasztalon. Nereidák léptek be,
olyan testmozgással, mely inkább halak és uszonnyal
libbenő vízilények, mint emberek mozdulataira emlé-
keztetett. Először láttam közelről e titokzatos vízilénye-
ket, és dobogó szívvel figyeltem. Kékeszöld hajuk volt...
Idegenek voltak, s mégis vágyakat tudtak kelteni, mint
a földi nők. Egy fiatal nereida haja hosszú, lágy, kék és
zöld hullámokat vetett, mint a tenger, mikor a hajnali
szél borzolja. Kalypso észrevette kutató pillantásom, és
mosolygott.
— Galateia — mondta a széphajúnak —, a vendég a ha-
jad csodálja. Glyké és Doso — mondta aztán két másik
nereidának —, gondoskodjatok róla, hogy szerény há-
zunkban a Fénythozó fiának más érzékszervei se ma-
radjanak éhesen.
Szavait a nereidák nevetéssel fogadták; de ez a neve-
tés inkább egy üvegfuvola trilláira, mintsem földi nők
kacajára emlékeztetett. Galateia titokzatosan pillan-
tott reám. Lábam elé üvegzsámolyt helyezett, amíg Gly-

143
ké és Doso felszolgálóasztalkát, tálakat és korsókat hoz-
tak. Meglepetéssel láttam, hogy Kalypsónak külön asz-
talkán terítenek, s amíg előttem mindenféle ízes falat-
tal megrakott tálak púposodtak, isteni háziasszonyom-
nak ezüsttálkán néhány kanál ambróziát tálaltak fel.
— Egyél, Télemakhos — mondta az istennő —, érezd
magad itthon a házban, ahol atyád sem szenvedett szük-
séget. — Sóhajtott, dús keble megremegett. — Bocsáss
meg, hogy nem tartok veled, de a földi eledelek fogyasz-
tását tiltja istennői rangom. Ezenfelül tiltja orvosom is,
aki szigorúan vigyáz étrendemre. Nem akarok fogyni
— mondta és finom ujjaival néhány szem ambróziát
emelt bíbor ajka felé —, de nem árt vigyázni a testsúlyom-
ra. Atyád is mindig külön étkezett — mondta, és megint
sóhajtott.
A nereidák némán szolgáltak fel. Éhes voltam és szót-
lanul enni kezdtem. A konyha minősége meglepett.
A fiatal tök, melyet a tejesbárány húsa mellé felszol-
gáltak, nemes és foszlós ízű volt, mint a legfinomabb
gyümölcs. Emlékeztem, hogy atyám hazatérte után kor-
holta otthoni konyhánk minőségét, s ezek a megjegy-
zései mélyen sértették dicső anyám háziasszonyi önér-
zetét. De most, amikor Kalypso konyhájának ízesebb
fogásait rágcsáltam — olajbogyóval és tojásos mártással
fűszerezett cápauszonyt, majorannás pacsirtát, melyet
vékony olajágon, füzérbe sütve nyújtott felém ezüsttá-
lon a szépfürtű Galateia, keleti fűszerszámmal, ánizs-
zsal és borssal meghintett bivalysajtot, mézzel, dióval,
édes tejjel és aszalt gyümölccsel egybegyúrt porhanyós
tésztát —, el kellett ismernem, hogy Kalypso konyhája
választékosabb, nemesebb, mint volt a hazai. Atyám lát-

144
nivalóan nem senyvedett a rabságban. Különösen a nők
rabságában értett hozzá, hogy semmiféle értelemben
ne maradjon éhes. Mikor a szépkezű Glyké — keze in-
kább egy elfinomodott uszonyra, mintsem női végtagra
emlékeztetett — elém helyezte a bikaáldozatkor oltárra
csorgó, fekete vérhez hasonló borral teli aranykancsót,
Téledapos, aki eddig Kalypso közelében álldogált, és né-
ha pákosztos mozdulattal egy-egy szem ambróziát csent
felséges anyja eledeléből, mohón nyúlt a nemes ital után.
Kalypso a gyermek kezére ütött.
— Takarodj lefeküdni! — kiáltotta szigorúan. — Mit
gondoljon viselkedésed láttán a nemes vendég és dicső
rokon...?
A kölyök vonítani kezdett. Két idősebb nereida lé-
pett be, és kivonszolták az utálatos süvölvényt a szobá-
ból. Kalypso még utánuk szólt:
— Plótó, vigyázz! — s az egyik nereida most úrnője
felé fordult. — Ügyelj, hogy a fiú rendesen vacsorázzék.
Nézz utána, hogy olyan arányban egyen isteni és em-
beri táplálékot, amint az természetéhez és rangjához
illik. És te, Kalyka — most egy másik, idősebb nereida,
akinek arcbőre már kissé pikkelyes volt, fordult vissza
a küszöbről —, fürdesd meg lefekvés előtt! Ügyeljetek,
hogy a tengervizet langyosra melegítsék, mert fényes
fiam emberi anyaga hamar meghűl. Öntsetek az ezüst-
oldatból is a vízbe, melyet Kos szigetéről, Asklépios
gyógyszertárából küldöttek a minap: ez az oldat állító-
lag erősíti a gyermek idegeit. Fülét és körmeit tiszto-
gassátok gondosan! Ha elaludt, majd megnézem — mon-
dotta enyhébb hanglejtéssel, és bánatos anyai mosolyt
küldött a kamasz felé.

145
 Mikor az ellenkező és rúgkapáló nebulót elcipelték
az öreg vízilények, Kalypso bocsánatkérő mosollyal for-
dult felém:
— Bocsáss meg — mondotta kedvesen —, hogy ilyen
családi bizalmassággal fogadtalak. De azt akartam, hogy
már érkezésed pillanatában megismerjed féltestvéred.
Hát ilyen — mondotta és kezét kissé ernyedt mozdulat-
tal a távozó irányába emelte... — A gyermek ideges,
ami nem csoda, ha meggondoljuk, hogy alig ismerte
atyját, és magányosan, fiúpajtások nélkül, nők környe-
zetében kénytelen élni. Jobban nyugtalanít — folytatta
gondterhes hangon —, hogy látnivalóan hajlama van
borok és kábítószerek élvezete iránt. Ez atyai örökség
nála — mondta szigorúan. — Tudnod kell, fiam, mikor
atyád házunkba került, sok gondot okozott szívemnek
az a leküzdhetetlen hajlam, melyet a pincémben találha-
tó déli borok iránt mutatott. Iparkodtam reászoktatni
az isteni nedűre, a piros nektárra, amely ugyancsak
kábít, de nem árt a májnak... — mondta és sóhajtott.
— De minden hiába volt. Ulysses ragaszkodott a földi
nedűkhöz. Ezt a hajlamát fia is örökölte. — Fényes sze-
me az emlékek hatására mintha elhomályosodott volna.
— Most is iszik atyád? — kérdezte aztán halkan, bizal-
masan és előrehajolt.
Az igazságnak megfelelően azt feleltem, hogy atyám
kétségtelenül most is kedveli a tüzes borokat, de azo-
kat mértékkel fogyasztja, és férfitermészetének megfe-
lelő adagokban hörpintgeti. Kalypso aggályosan figyelt
minden szavamra.
— A mérték... — mondta bánatos mosollyal. — Atyád
társaságában nehéz mértéket tartani. Az örömben, mint

146
a szomorúságban, a józan szemfülességben, mint a kábu-
latban... mindenben van körülötte valami határtalan.
Hangja szenvedélyesen, szomorúan zengett. Ujjhegy-
gyel válogattam a ropogósra sült pacsirták között, és
nem néztem Kalypsóra, mert féltem, hogy kérdő pillan-
tásommal megzavarom az emlékezés révületében.
— Atyám, a felséges Atlas — folytatta Kalypso —, ha
éppen nem tartja vállain a mennyboltot, és hétvégi
időtöltés céljából eljön néha ide pihenni hozzám, azt
mondja, Ulysses balsorsának egyik oka, hogy nem tud-
ja leküzdeni az indulatokat és a kíváncsiságot, melyek
menthetetlenül a földhöz kötözik. Nagyanyám, a fényes
Klyméne, magas őrhelyéről is érdeklődött kapcsolata-
ink iránt. És nagybátyám, Prométheus...
—Hogyan! — kiáltottam izgatottan, kezemben egy zsír-
tól csöpögő, kövér pacsirtával. — Az isteni májbajos roko-
nod?
—Fiam — mondotta elnézően Kalypso —, látom, nem
sokat hallottál atyádtól az időről, melyet házamban töl-
tött. Ha érdemesítette volna családtagjait és barátait Itha-
kában arra, hogy hírt adjon mindarról, amit házamban
tanult, te is pontosabban ismernéd családom történetét.
A nimfa igazat szólt. Atyám különösen hallgatott az
évekről, melyeket Kalypso házában töltött. Ő, a nagy
mesélő és szárnyasszavú hazudozó, mindig szófukaron
őrizte a Tenger Köldökének szigetén gyűjtött emlékeit
és tapasztalatait. A kyklopsokról meg Kirkéről is szíve-
sen beszélt... De Kalypsóról hallgatott.
— A valóságban minden másképp van, mint az em-
berek hiszik — mondta fölényesen a nimfa. — Az istenek
rokonságát és kapcsolatait az emberek tévesen ítélik meg,

147
és szívesen összetévesztik az emberi együttélés alakzataival.
Igaz, sok a hasonlóság a két életforma között... — mond-
ta tűnődő hangon. — Mi, istennők, élhetünk emberi mód-
ra, ha éppen akarunk. De a tapasztalat azt tanítja, hogy
jobb megőrizni ember és isten között a társadalmi kü-
lönbözőséget — mondta szigorúan Kalypso.
Hallgattunk. Szótlanul fogyasztottam el az ánizsos bi-
valysajtot, majd egy gránátalmát kezdettem szeletelni,
melyet Galateia sokatmondó, sejtelmes mosollyal nyúj-
tott felém. Kalypso figyelmesen nézte, amint a sokmag-
vú gyümölccsel bajlódom, s aztán tréfásan, fenyegető ujj-
mozdulattal intett:
— Vigyázz...! — mondta és a nereidák, akik éppen a te-
remben tartózkodtak, hárfahangon kezdettek nevetni.
— Galateia nagy selyma, és feltételezi, hogy nem isme-
red a pomagránát bujaságra, aphrodiziakus indulatok-
ra ingerlő erejét! Adjatok neki a közönséges almákból,
melyeket a Hesperidák kertjéből küldött minap aján-
dékba a gáláns Hermés, aki éppen arra járt!
Zavartan dobtam el a gránátalmát, s egy ezüstkosár-
ból, melyet Glyké helyezett elém, aranyszínű, húsos al-
mát vettem ki. Nem akartam, hogy vendéglátó háziasz-
szonyom műveletlennek higgyen, s ezért, kezemben
a zamatos almával, társalgó hangon jegyeztem meg:
—Vidékről jövök, és elnézően kell megítélned hiá-
nyos műveltségem — mondtam szerényen és ravaszon.
— Nem tudtam, hogy a Hesperidák kertjében Heraklés
garázdálkodása után is maradt még gyümölcs...
—Hallgass! — mondta bizalmasan és körülnézett. — Ne
káromold Heraklést! — suttogta és gyönyörű ujját bizal-
mas, tiltó mozdulattal szívalakra festett, húsos szája elé

148
helyezte. — Utolsó reményünk ő — és aggályosan nézett
körül, nem hallgatja-e szavait valaki —, utolsó bizalmunk,
hogy fényes nagybátyámat, Prométheust végül megsza-
badítják az irtózatos fogságból, amellyel a lázadó titánt
Zeus sújtotta...
Mint aki megbánta szavait, társadalmi hangon, fölé-
nyesen folytatta:
— Heraklés csak az aranyalmákat vitte el — mondta
mellékesen —, a Hesperidák és a derék sárkány, Ladon
továbbra is foglalkoznak közönséges almák termelésé-
vel. Ez a minőség, úgy látom, tűrhető — mondta kissé
begyesen. — Fogyaszd egészséggel! A gránátalma gerje-
désre készteti a vért, ezért nem hiányozhat soha a fiatal
házasok asztaláról. De végül is te nem háztűznézőbe
jöttél hozzánk — mondta kissé rekedten, alattomosan —,
hiszen nem is találsz földi élet céljaira alkalmas női sze-
mélyt szolgálóim között... Egyél tehát minél több kö-
zönséges almát, mert ez a gyümölcs szent, és titkos ha-
tása, hogy megvált a Hádésből.
Nagyokat haraptam a szent gyümölcsből. Kalypso jó-
indulattal nézett:
— Nyeldeklés közben ádámcsutkád éppen úgy ugrál
— mondta barátságosan —, mint atyádé. Sajnos almát
sem ehetek, mert gyomorsavam van. Táplálkozásom,
amint látod, egyhangú. Be kell érnem ambróziával, me-
lyet a felséges Zeus olympusi háztartása számára a galam-
bok gyűjtenek. Mi, istennők, ebből az égi készletből
kapunk házi fogyasztás céljaira minden holdváltozás-
kor egy-egy friss adagot.
Megint csöngetett. Gyors falással lenyeltem az illa-
tos alma maradékát, és fürge szemmel, éles füllel figyel-

149
tem, mert érdekelt minden, amit láttam, és a nimfa
egyetlen szavát sem akartam elmulasztani.
— Iris és Altis — mondotta Kalypso a két nereidának,
akik a csengő hívó szavára az illatos és félhomályos
terembe léptek —, szedjetek le! Helyezzétek a bort és a
vegyítővödröt a kedves vendég keze ügyébe. Dobjatok
néhány cipruságat a tűzre! — mondta gondoskodó han-
gon. — Aztán ügyeljetek, hogy senki ne zavarjon, mert
beszédem van a vendéggel.
A titokzatos szolgálólények nesztelenül teljesítették
úrnőjük parancsait. Végeztem az étkezéssel és vártam,
amíg a nereidák elhordják a tálakat és tányérokat. Mi-
kor egyedül maradtunk, Kalypso, aki most némán ült
— inkább hevert, kissé hátradőlt testtel, a pompás he-
verőn —, különös, rejtélyes mosollyal nézett reám. Meg-
várta, amíg a pikkelytestű lények elhagyják a szobát.
Kellemesen meleg volt. Az aranykék félhomályban, az
illatos tűz sugárzásában, s talán az elfogyasztott nemes
ételek és italok hatása miatt is, egész testem bizsergő
forróság járta át. Éreztem, hogy arcom tüzel, s noha ke-
veset ittam, kissé mámorosnak éreztem magam. Kalyp-
so meleg, elnéző pillantással vizsgált és mosolygott.

VIII.

— Látom — mondta mély hangján, mely húrszerűen

csengett, kissé férfiasan, aminthogy az egész jelenség-
ben volt valamilyen anyásan dús és ugyanakkor apásan
fölényes...! —, látom, zavarban vagy. Ez nem csoda, s
csak azt bizonyítja, hogy fiatal vagy még, és szíved fo-

150
gékony... tud meghőkölni az új benyomások láttán.
Atyád, a hős és férfi, első pillanattól, amikor házamba
lépett, elfogulatlan volt és kérlelhetetlen. Mind féltünk
tőle, s ugyanakkor csodáltuk. De a nereidák természe-
tét sokáig ő sem értette.
- Senki nem értheti e különös lényeket — feleltem ud-
variasan. — Senki, aki először látja őket.
—A Fénythozó nem az én házamban látott először
nereidát — mondta tanító hangon a nimfa. — Mikor Ak-
hilleus meghalt, Ulysses ott forgolódott a közelében, és
látta Thetist, a gyászoló anyát, aki maga is nereida volt,
és szolgálói, a nereidák kíséretében jelent meg Trója fa-
lai előtt. A gyászolók kardalt énekeltek...
—Erről hallottam...! — kiáltottam önkéntelenül, élén-
ken. — Nestór mesélte, hogy az akhájok, mikor meg-
pillantották a gyászoló Thetist és a nereidákat, félel-
mükben vonítani kezdtek. Ő nyugtatta meg a remegő
görögöket...
— Ismered a vén iszákost...? — kérdezte félvállról Ka-
lypso. — Atyádnak nincs nagy véleménye róla. Mikor
Tenedost elfoglalta Akhilleus, Nestór is ajándékot ka-
pott: egy Hekadémé nevű nőt. Dicsekedett, hogy tud
még élni férfierejével, noha elmúlt kilencvenéves...
—A hadjáratban kilencven hajót vezetett... — vetet-
tem közbe békítő hangon, mert fájt, hogy öreg bará-
tomról ilyen hangon beszélnek.
—De Ilion előtt nem harcolt, csak tanácsokat adott
—mondta lenéző hangon a nimfa. — A hadisátorban
körülrakatta ágyát fegyverekkel, így akarta a hős benyo-
mását kelteni rabnői előtt... Mindezt atyádtól tudom
—mondta röviden. — De hagyjuk Nestórt. A nereidákról

151
 beszéltünk. Azt akarom, érezd itthon magad házamban,
és amennyire földi halandó alkalmas erre, megértsd a
sok különösséget, amely itt múlhatatlanul körülvesz.
Tulajdonképpen vártalak... — mondta és szép szeme vil-
lant egyet. Kissé görbén nézett reám. — Atyád...
— Megígért neked...? — kiáltottam ijedten.
Hátam lúdbőrzött. A tapasztalatok után, melyeket
Skéria szigetén a gyönyörű Nausikaa társaságában sze-
reztem, fölrémlett a félelmes lehetőség, hogy atyám tá-
vozása pillanatában mindenfelé a világban, ahol meg-
fordult és nők társaságában időzött, nagylelkű módon
elajándékozta fiai férfierejét... Nem éreztem magam gyön-
gének, sem pipogyának. De ez a lehetőség elrémített.
— Nem ígért semmit — mondta nagylelkűen Kalyp-
so, de szeméből még mindig felém tükröződött ravasz,
görbe pillantása... — Atyád ígéreteit, mi, istennők, más-
különben sem értékeltük szó szerint. Az ő nagy lelke és
páratlan természete nem tud elhamarkodott ígéretek gu-
zsalyában vergődni. Atyád mindössze arról beszélt, hogy
van egy fia, aki hasonlít reá. Nem tagadom — mondta
halkabban —, sokat gondolok atyádra. Az idő, amely szá-
munkra nincs, egy érzés számára valahogy mégis térfo-
gat. Ha egy istennő egy embert szeret, akarva-akaratlan
kénytelen az emberi mértékkel és térfogattal is számol-
ni... Igy ismertem meg az időt, ezt a ti borzalmas, szá-
nalmas porkolábtokat. Tőle tanultam, hogy várni annyi,
mint alakot adni egy vágynak. Visszavárni — mondta
halkan és nyugtalanul —, még ennél is veszélyesebb.
Hangja, mikor e szót kimondta, átforrósodott. Vár-
tam, amíg leküzdi hirtelen felindultságát. Tiszteltem
elérzékenyülését, s csak akkor szólottam hozzá, amikor

152
láttam, hogy fehér tengerhabra emlékeztető, puha és len-
ge gyolcskendője csücskével óvatosan egy könnycsep-
pet töröl el szeme alján, nagyon gondosan, hogy a finom
festéket, amely szemhéjait borította, ne kenje el.
— Sajnálom — mondtam tapintatosan —, hogy jelen-
létem emléket idéz fel, amely elszomorít.
— Ne sajnáld! — mondta élénkebben. — Ismétlem, vár-
talak. Hasonlítasz atyádra, s ez a hasonlóság még ma is
egyféle ajánlólevél ebben a házban. Tudom, mi vezérelt
hozzám: félsz atyádtól és ugyanakkor vágyol arra, hogy
megtudd a félelmes lényről az igazat. Így van? — kérdez-
te szigorúan.
— Isteni nő — feleltem —, látom, tudsz az emberszívek-
ben olvasni...
— Ez a hivatásunk — mondta fölényesen, foghegyről
Kalypso.
— Nem tagadom — és mélyen sóhajtottam —, félek
atyámtól. Szeretném ismerni igazi szándékait. Úrnőm
— és nekifohászkodtam, tágra nyitott szemmel háziasz-
szonyom szemébe néztem —, ítélj meg elnézéssel. Végül
is az ő fia vagyok. Igaz, sorsomban nincsen semmi rend-
kívüli. Ha csak az nem, hogy Rendkívüli Ember fia va-
gyok. Ez nem könnyű sors.
— Nem — mondta figyelmesen, engeszteltebb hangon
a nimfa. — Beszélj!
— Első emlékem róla — folytattam halkan, bizalma-
san —, hogy meg akart ölni. Ekével akart átszántani gyer-
mektestemen, ekével, mely elé lovat és ökröt fogott...
Egy idegen ember, két erős karjával, erőszakkal odahe-
lyez a ló, az ökör és az eke elé, s ebben a félelmes hely-
zetben látom atyámat, amint őrült módjára forgatja sze-

153
mét, és közbül az eke szarvát, az igásállatok kantárját
markolja... És én, a földön vergődő poronty, várom,
hogy a félelmes lény elindítsa kis testem fölött a vég-
zetes fogatot. Várom, hogy megöljön. Ez első emlékem
atyámról — mondottam halkan.
— De aztán nem ölt meg — mondta Kalypso.
— Nem — folytattam. — De eltűnt az életemből. S ugyan-
akkor mindig különösen jelen volt. Képzelj el, isteni asz-
szony, egy ifjúságot, melyet szüntelenül beárnyékol a
Távollevő félelmes emléke. Tudtam, hogy Delphiben,
ahol a kénes gőzök párolognak a földből, s ideges pap-
nők e gázok hatása alatt javadalmazás ellenében jóslás-
sal foglalkoznak, elhitették vele, hogy fiai ölik meg egy
napon... Anyám és dajkám serdülőkoromban ilyen me-
sékkel szórakoztatott. Mit tanácsolsz, istennő...? Végül
is hét éven át itt élt veled. Ki ismeri, ha te nem...? Itt
és itt...! — Izgalmamban felálltam és hadonásztam, két
karral a pompás terem berendezési tárgyaira mutattam.
— E termekben tanyázott, amíg vártuk! Amíg dicső
anyám és én magam a préda kérők társaságában loptuk
az időt, és mentettük, amit a dőzsöléstől menteni lehe-
tett! — Iparkodtam fegyelmezetten beszélni, de éreztem,
hogy az indulat átfűti hangom. — Nem sietett haza, ezt
valószínűleg te is elismered...
Kalypso elégedetten, rejtelmes, félig összehúzott pil-
lák alól sugárzó pillantással nézett reám.
— Itt ült velem, amíg ti vártátok — mondta csendesen,
gőgösen.
— Igaz — mondtam alázatosan, fogcsikorgatva. — Múl-
tak_az évek. Alakja gomolygott eszméletünkben, mint
a titánok árnyéka az égbolton. Szerettük és reszkettünk

154
a gondolattol, hogy hazajön. És egy napon hazajött.
A többit tudod.
— És te még mindig félsz tőle — mondta egyetértő,
bizalmas suttogással a nimfa.
—Csodálod-e...? — kérdeztem. — Egy atyát vártam
vissza. És a vérbíró érkezett. Áldást vártam, de szemé-
ben gyanakvás lángolt. Gyilkolt és aztán eltűnt. Szegény
anyám, a fölséges Pénelopé, megint egyféle mesterkélt
özvegységben él...
— Mint minden nő, sőt istennő, akit Ulysses valaha
karjai közé zárt — mondta hidegen Kalypso.
Hangja szigorú volt, különösen érett és szomorú. Ez
a hang kényszerített, hogy elhallgassak. Értésemre adta,
hogy egy bánattal állok szemközt, amelyet nem lehet
szavakkal engesztelni. Mintha félelmes atyám árnyéka
állott volna közénk a félhomályos, illatos áramlásokkal
és fényekkel teli teremben.
—Mondd ki — mondta aztán röviden Kalypso —, félsz,
hogy megöl.
Felvetettem fejem:
- Te ismered őt — mondtam vadul. — Téged is kar-
jaiba zárt Ulysses. Gyermeket szültél neki. Mered-e
mondani, hogy biztos Téledapos élete?
Fehér kezét felemelte. Úgy riadt ez a kézmozdulat,
mint egy hirtelen feltörő sikoltás.
—Mered-e mondani, hogy biztos Téledapos élete?
—Hallgass! — parancsolta.
Dús keble zihált. Kezét szívére szorította. Szavam lát-
nivalóan megsebezte. Hosszú ideig nem jutott szóhoz.
E pillanatokban — érkezésem óta először — alaposan meg-
néztem.

155
 Amíg néztem, eszembe jutottak a szavak, melyekkel
anyám, a dicső Pénelopé, atyám távollétének idején,
majd később is megemlékezett néha erről a nimfáról.
Ezek a szavak nem voltak hízelgők. Noha fényes anyám
kénytelen-kelletlen beletörődött a gondolatba, hogy
nagyszerű férje mindenütt a világban megcsalja, ahol
csak megfordul — erről velünk, családtagjaival, ritkán
beszélt, de antul többet beszéltek a tények, amelyek
sarjadó zabigyermekek alakjában időnként bemutat-
koztak Ithakában! —, ezt az isteni személyt, Kalypsót,
soha nem tudta nyugodt szívvel elviselni. Szeme szik-
rát vetett, valahányszor kiejtette a nimfa nevét. Kopasz-
nak nevezte, ráncos bőrűnek. Azt mondotta, táskák van-
nak a szeme alatt, hasizmai hurkaszerűen ráncosak,
vendéghajat visel, és keblét időnként sebészi beavatko-
zással varratja feljebb, hogy feszesebb legyen. E becsmér-
léseket és indulatkitöréseket — egy nemes, sebzett női
szív természetes megnyilvánulásait — fiúi tisztelettel, de
gyanakodva hallgattam. Az évek során, melyeket atya
nélkül, magányosan töltöttem sértődött anyám oldalán,
megtanultam, hogy a nők és istennők egymásról való
vélekedését fenntartással kell hallgatni. Most minden-
esetre nekibátorodtam, és alaposan megnéztem a nőt,
aki atyámat hét éven át ágyába fogadta, s akinek testi
mibenlétéről anyám gyakran, de mindig becsmérlő sza-
vakkal nyilatkozott.
Kalypso megérezte, hogy nézem. Kiegyenesedett, mél-
tóságteljes mozdulattal dőlt hátra a trónszékszerű, kes-
keny heverőn. Két kézzel híres, szép haja csigákba rakott
fürtjeit igazította. Így ült, s várta, hogy vizsga pillantá-
som beteljen szépségével. E pillanatokban igazán olyan

156
 volt, mint a híre: királyi és titokzatos. Végül is, Atlas leá-
nyával ültem szemközt... A pletyka, amely szerint az
Égbolthordozónak viszonya lenne ezzel a leányával, nem
volt bizonyítható... De most, amikor szemtől szemben
láttam, és alaposan megnézhettem Kalypsót, ez a lehető-
ség sem rémlett egészen valószínűtlennek. A titánok,
valamint a felsőbbrendű isteni lények családjában a vér-
fertőzés máskülönben is mindennapos tünemény volt;
erről mi, földi halandók is tudtunk valamit... Be kellett
vallanom, hogy a jelenség valóban istennői, sőt mi több,
női varázzsal teljes — akármit mesélt is vendéghajról s a
fölvarrott keblekről fényes anyám. Kalypso életkorát tel-
jességgel lehetetlen volt megállapítani, megkérdezni sem
volt érdemes, mert hiszen néhány csillagévet biztosan
letagadott. Magas volt, fenséges termetű, s a gyógytáplá-
lék, melyhez szigorúan hozzáigazította napi életrendjét,
valamint a szabad szemmel látható, elsőrendű kozme-
tikai szerek hozzásegítették, hogy ellenőrizhetetlen élet-
korában is teljesen női hatással legyen a férfiakra. Nem
látszott egészen lehetetlennek, hogy atyámat a nimfa tár-
saságában nem kellett hét éven át kötéllel visszatartani.
Egyenesen ült trónszékén, mint Istár, az Elrejtő, aki-
hez a fáma hasonlította. Haja vöröses volt, kissé bronz-
fényű. Valószínűleg festette, de oly tökéletesen, mint
ahogy eddig még sohasem láttam... Nevének értelme,
mely mondaszerű változatokban keringett az emberi
világban — anyám satrafának, lotyónak nevezte, de má-
sok, tárgyilagosabbak, Elfátyolozottnak nevezték, és
még sok más címmel ékesítette háziasszonyom szemé-
lyét az emberi képzelet! —, most, amikor zöld-szürke fény-
nyel csillámló szemét bámultam, nem tetszett egészen ér-

157
telmetlennek. Volt valami izgalmas és vonzó ebben a nim-
fában, atyám öreg szeretőjében... A férfi, aki társaságá-
ban időzött, különösképpen rejtettnek, megóvottnak
érezte magát. Egy pillanatig sem gyanakodtam, mint-
ha cselszövő nővel lennék szemközt. Anyás volt, de úgy,
mint az idők elején a nők, mikor még nem egy gyerme-
ket, hanem az emberiséget dajkálták. Felséges volt, mint
az istennők, akik tudják, hogy az istenek, titánok és gi-
gászok, valamint az emberek vad indulatait csak Erós
tudja megengesztelni... Nő volt, aki most megelégelte
vizsga pillantásom, s egyféle belső zavarral melyet fö-
lényes mozdulatokkal leplezett — kinyitotta gyöngyök-
kel hímzett szatyorját, szépészeti kellékeit kereste elő,
és fesztelen, nagyvilági mozdulattal nekilátott megiga-
zítani szemöldjét és a homlokát árnyaló, vörös-bronz-
szín frufrukat.
Nem tagadom, ebben az időben és életkorban már én
sem voltam teljesen járatlan a női szépség mesterség-
beli talányai között. Elmúlt az idő, amikor ithakai ki-
rályságunk laza erkölcsű szolgálóinak kegyével, olajbo-
gyószagú csókjaival is beértem. Atyám emléke int, hogy
hetvenkedve beszéljek a nőkről, akik valaha karjaim kö-
zött feküdtek. Csak azok nevét említem, akikről a tör-
ténelmi hűség miatt nem hallgathatok.
Nausikaa, Kalypso, aztán dicső nőm, Kirké, majd ké-
sőbb mások, akiket utamon alkalmam volt megismerni,
a thesprótiai nő, Kallidiké, aztán Euippe, akinek fiát, a
nemes Euryalost, egyik féltestvéremet, dicső anyám, Pé-
nelopé biztatására atyám útközben megölte (homályo-
san emlékszem csak erre a fiúra, mert ez a közjáték is
egyik következménye volt szüleim élemedett korban je-

158
lentkező idegességeinek, és igazat szólva, senki nem tö-
rődött vele) — mindezek a nők, akik atyám jóvoltából
később az én életem láthatárán is megelevenedtek, elő-
kelő, a szépség és testápolás titkaiba beavatott lények vol-
tak. Amikor először jártam Helena néninél Spártában,
feltűnt nekem, hogy ez a híres szépség zöld és fekete
festékkel mázolja arcát és szemalját... Most, mikor Ka-
lypso szatyorjából előkereste a négyrekeszes festékdo-
bozt, hogy egy finom nyúllábbal megigazítsa szemöldje
vonalait — fél kézzel sólyom alakú réztükröt tartott arca
elé —, nem állhattam meg, hogy önkéntelenül ne nyúljak
a művészi kivitelű dobozka után.
Kalypso ellenkezés nélkül tűrte, amint a festékesdo-
bozt kivettem kezéből és megvizsgáltam.
— Gyönyörű — mondtam —, Spártában láttam ilyet
először — mondtam még, mert nem állhattam meg, hogy
előkelő ismerősömmel hencegjek.
A nimfa most vörös rudacskával gyönyörű ajkának
ívét, mely Akhilleus íjára hasonlított, igazította... Fesz-
telenül kente-fente magát, mint aki megszokta, hogy
istennői rangja emberek társaságában felmenti minden-
fajta alakoskodás és szemérmesség kényszere alól.
— Tudom — mondta mellékesen és magasba emelte
a réztükröt. Oldalt hajtott fejjel bámulta tulajdon szép-
ségét. — Helena nénéd ugyanattól az egyiptomi pipere-
árustól hozatja szereit, mint én. Atyád ajándéka— mond-
ta és a dobozra mutatott, melyet a kezemben tartottam.
— Múlt ősszel küldette nekem egy thesprótiai küldönc-
cel — mondta gőgösen.
Nem feleltem, mert nemes anyámra gondoltam, aki
ebben az időben Mantinea szigetén senyvedt, és sem-

159
miféle hírt, ajándékot sem kapott Ulyssestől. Fájt hal-
lanom, hogy atyám régi szeretőit ajándékokkal halmoz-
za el, amíg törvényes hitvese magányosan és szerényen él.
Nem tudtam elfojtani egy megjegyzést:
—Anyám, a dicső Pénelopé, soha nem hozatott Egyip-
tomból arcfestéket. Nem tűrt testén mázat, sem olajat,
mely olyan országból származik, ahol az isteneknek ál-
latfejük van. Barátnője, Pallas Athéné szerzett számára
isteni szereket, melyek megőrizték szépségét — mond-
tam rosszkedvűen. De Kalypso, kezében a tükörrel és a
nyúllábbal, nem nézett reám. Fél kézzel intett, hogy hall-
gassak.
—Az egyiptomi szereket nem pótolja semmi. Ti ott,
Ithakában, elmaradtatok, és dicső anyád lehet kitűnő
háziasszony, de nem ért a szépségápoláshoz. Amint lá-
tod, a dobozban négy rekesz van: három festék, a három
napfényes évszak, s a negyedik a tél és a ködös napok
használatára... Lehet, hogy Egyiptomban az isteneknek
állatfejük van, de bizonyos, hogy sehol sem tudnak a
porrá őrölt malachitból olyan tökéletes zöld és antimon-
ból olyan fölséges fekete festéket keverni, mint ahogy
a Nílus-parti pipereárusok teszik. A tömjénolajról nem
is beszélek— mondta s szatyrából apró, kék üvegcsét vett ki,
melyből néhány cseppet orrlyukaiba öntött. Nagy orrlyu-
kai voltak, melyek néha szenvedélyesen kitágultak.
—Tömjén...? — kérdeztem önkéntelenül. Nem tud-
tam rejteni tájékozatlan kíváncsiságom. Kalypso, miköz-
ben orrába tömjént csepegtetett, fölényesen mosolygott.
—Nem ismeritek Ithakában? — kérdezte gőgösen.
— Illanó szer, mely megkönnyíti a légzést és kellemes
illattal keni be a belső légjáratokat. Szomáliból kapom

160
— mondotta mellékesen s visszahelyezte szatyrába a kék
máriaüvegcsét. 011ót, körömápolásra való apró, elefánt-
csont nyelű keféket, melyek zsiráf, róka és strucc alak-
zatúak voltak s más ilyen szépészeti szerszámokat és
kellékeket láttam még tolvaj pillantással szatyrában.
— De a tömjénolaj sem ér fel az egyiptomiak Kyphi-pár-
latával, amely tizenhat részből áll, és összetételét csak
az ottani papok ismerik... A ruhákat illatosítják ezzel
nereidáim. De szájvizünkbe is keverünk belőle, hogy
a száj lehelete is kellemes legyen.
Fél kézzel összekattantotta a szatyor smaragdzárját.
Most, amikor végzett a piperével, magabiztosan és elé-
gedetten nézett reám. Vidékinek, esetlennek éreztem
magam. Egyedül voltunk. Kissé felém hajolt, halkan
beszélt.

IX.

— Igyál — mondta mély hangján, okosan —, érezd ma-

gad jól, fiam! Tudom, mi dúl a szívedben, és ameny-
nyire lehet, el akarom oszlatni kételyeid. Szeretném,
ha a jövőben nem kínozna a félelem — mondta komo-
lyan.
— Beszélt atyám arról, hogy meg akart ölni? — kér-
deztem. Hangosan szóltam, térdemre könyököltem és
titokzatos háziasszonyom tengerzöld szemébe néztem.
— Szavakkal — mondta óvatosan Kalypso — soha nem
beszélt erről. Atyád nagyszerűen tud hazudni, de pom-
pásan tud hallgatni is. Bizonyos, hogy a sokat tűrt fér-
fi szívében különös indulatok kavarognak. A jóslatról,

161
melyet a kótyagos hírmondók Delphiben a fülébe sut-
togtak, mégis tudok... Igen, ez a jóslat foglalkoztatja.
De nem hiszem, hogy életedre tör. Mindig törvényes
fiának ismert el... Te vagy trónjának örököse — mondta
gúnyosan és szép vonalú száját kissé fitymálóan görbí-
tette. — Te és dicső anyád, az erényes Pénelopé, a nagy
Vándor szívében ünnepélyes helyet foglaltok el. Ha
valakit meg akar ölni fiai közül, bizonyosan nem te le-
szel az.
Hallottam hangján, hogy őszintén beszél. Megint szú-
rós pillantással nézett reám.
— Olvasol szívemben — kezdettem zavartan.
— Olvasok szívedben, ami nem túlságosan nehéz, mert
ember vagy — mondta mély hangon, rekedten és kissé
idegesen. — Ember vagy, tehát félsz attól, hogy megöl-
nek. Aztán attól is félsz, hogy te ölöd meg őt. Igaz? — kér-
dezte keményen, szigorúan.
Ültömben kiegyenesedtem. A nimfa szava szíven
talált.
— Megölni? Őt...? — dadogtam. — Megölni a Fényt-
hozót...? — suttogtam. — Mit beszélsz, isteni nő?
— Ne kertelj! — mondta hidegen. — Ti, emberek, úgy
tetszik, felnőtt állapotban is olyanok maradtok, mint
a pákosztos gyerek, aki nem tudja leplezni vágyát. Ti ott,
a kies Ithakában, nagyra vagytok az erénnyel. Tudom,
dicső anyád, aki hivatalból erényes, rossznyelvűen be-
szél rólunk, nimfákról és ócsárolja hírünket — mondta
élesen. — Nem akarom bántani fiúi érzéseid, s ezért hall-
gatok arról, amit anyádról és híres erényességéről szi-
geti magányomban itt és ott megtudtam... — mondta
csípősen, pergő nyelvvel. De amikor látta sötét pillan-

162
tárom, gyorsan másról beszélt. — Eljöttél, mert az igazat
akarod tudni..., akkor el is kell viselned azt. Mered-e
tagadni, hogy az érzés és indulat, amellyel atyád irányá-
ban vagy, teljesen bűntelen...? Nem mondom, hogy
nincsen okotok panaszra, odahaza, Ithakában — mond-
ta nagylelkűen. — Emberi, de talán isteni szempontból
is sok kivetnivaló akad a Fénythozó életmódjában. De
amikor te vagy anyád ítélni készültök fölötte, valljátok
be, hogy gonosz gondolatok háborgatnak! Így van? — kér-
dezte szigorúan.
Lehajtottam fejem.
—Irtózatos, amit beszélsz — mondtam rekedten, meg-
rendülten. — Azzal vádolsz, hogy titokban, szívem mé-
lyén atyám életére török, mint ahogy a gonosz jóslat elő-
írta...! Nem igaz! — kiáltottam izgatottan. — Félek tőle,
néha csaknem gyűlölöm. De soha nem mernék kezet
emelni rá.
Kalypso figyelmesen hallgatott és szánakozóan mo-
solygott.
—Mert félsz — és elbiggyesztette száját. — Félsz, tehát
erényes vagy. Ó, emberek...! — mondta gőgösen s fehér
kendőjével legyezte magát, mint aki kellemetlen emlé-
keket hesseget el.
—Úgy látszik, igaz — mondta rövid hallgatás után —,
hogy az emberek között, a szülők és a gyermekek viszo-
nyában ritka a tökéletes visszhang. Indulat, féltékenység,
aztán különös, rejtélyes érzések kavarognak a földiek
szívében. Igaz lenne, hogy fiúk az atyák ellen törnek, meg
akarják ölni azokat, mert szeretnék elfoglalni az atya
helyét az anya ágyában? Nemrégen hallottam ilyen tra-
gikus pletykáról — mondta kíváncsian, és felém hajolt.

163
— Egy ember, bizonyos Oidipus nevű, az átkozott és no-
tórius hírterjesztők tanyáján, Delphiben hallotta, hogy
megöli atyját és feleségül veszi anyját, egy Iokasté nevű
nőt. A részleteket nem ismerem... — Annyit tudok csak,
hogy az apát, aki sánta volt, csakugyan megölte, mi-
után a fiú hált az anyjával. A történet illetlen, de min-
dennapos. Oidipus később bánatában megvakította ma-
gát. Hallottál erről...?
Megvallottam, hogy erről az argosi pletykáról most
hallok először. Kalypso fölényesen intett.
—Nos, ez az Oidipus ideges ember volt — mondta
mellékesen. — De máskülönben is híre járt, hogy a ha-
landók között az atyák és fiúk viszonyában szerepet
játszik a féltékenység, mellyel az anyát és hitvest övezik.
Remélem, nálatok Ithakában ez is másképp van — mond-
ta gonoszul. — Dicső anyád, az erényes és fényes Péne-
lopé és közötted meghitt a viszony.
Sima hanglejtéssel beszélt, de szavából sivított a foj-
tott gyanúsítás. Iparkodtam meggyőzően felelni. Szemé-
be néztem és hangosan mondtam:
—Fényes anyám szalmaözvegységének hosszú ideje
alatt a hitvesi és anyai erény magasztos példaképe volt.
—Igen — mondta derülten Kalypso. — Ezt Hermés
is említette, mikor itt járt a minap. Nem akarok vitá-
ba szállani egy távollevő személlyel. Különösen, ha ez
a személy Ulysses asszonya. Csak annyit mondok, hogy
anyád, az erény magasztos példaképe, túlságosan szi-
gorúan ítél más teremtmények fölött, akik talán nem
olyan hivatalosan erényesek, mint ő, de a maguk mód-
ján hűségesek, és igaz szívvel voltak Ulysses iránt.
Kalypso most komolyan beszélt.

164
 —Isteni nő — mondtam megenyhülten —, nem hi-
szem, hogy anyám kételkednék az érzelmek őszintesé-
gében, melyekkel atyám irányában viseltettél. Végül
is, hét éven át szállást adtál neki...
—Megosztottam vele, ami szegénységemtől tellett
— mondta gőgösen a nimfa. — Anyád rosszat beszél ró-
lam. T áss tisztán, fiú! Mi, nimfák, nem vagyunk az embe-
ri fajzat ellenségei. Tudom, száll a pletyka, hogy szaba-
dosan élünk... De ez csak emberi rágalom. A valóságban
nagyszívűek vagyunk. Becsvágyunk az adakozás, a bő-
ség, a termékenység... Társaságunkban gyakran látha-
tók az istenek, különösen Hermés és az árkádiai Pán...
De alantas gyanúsítás minden, amit az emberek isteni
férfirokonaink látogatásaihoz fűznek. Dionysos is sok-
szor megfordult nálam, mert kedvelte a zenét. Közis-
mert, hogy a nimfák és nereidák legszívesebben karban
táncolnak és énekelnek, s ez a szenvedélyük oly fékte-
len, hogy néha Dionysos követése közben elragadja őket
a szent hevület, és izgatott, szabados taglejtéssel táncol-
nak... De ember nem értheti soha e kapcsolatok igazi
tartalmát — mondta komolyan és sejtelmesen. — Végül
is Hermés, Pán, még Dionysos is alacsony rangúak az
Olympuson. Magasabb rangja van Apollónnak, aki há-
zam gyakori vendége — mondta büszkén. Feltűnt, mi-
lyen ünnepélyesen ejtette ki Apollón nevét! — Tőle ta-
nuljuk mi, nimfák, az orvoslás titkait. Atyád, mikor
hozzám került, sokat szenvedett emésztési bántalmak-
tól, mert a hadiélet törődései, a siralmas táplálék Trója
alatt, a járványok s aztán a mértéktelen borivás meg-
ártott isteni bendőjének. Én gyógyítottam ki, hála Apol
lónnak — mondta elérzékenyülten Kalypso. — Beönté-

165
seket kapott, s hígított bürökfüves főzetet itattam vele
éhomra, három hónapon át... egy főzetet, melyet Ga-
lateia különös ügyességgel készít. Makkegészséges volt,
amikor hazaküldtem Ithakába — mondta gőgösen.
—Igaz — feleltem színlelt hálával. — Atyám pompás
testi állapotban érkezett haza.
—Mert okos volt — mondta halkabban a nimfa.
— Nemcsak leleményes eszével, hanem testével is okos
volt — mondta elérzékenyülten. — Ez ritka képesség az
emberi nemzetség életében. Tudta, hogy az ember nem-
csak értelmével, hanem gyomrával és más szerveivel is
ember. Tudott szertelenkedni, de ugyanakkor tudott
uralkodni teste fölött — mondta csaknem áhítatosan.
Hirtelen, átmenet nélkül, tompán mondta:
—Tudott és mert ember lenni. Ugy látszik, ez nagyon
nehéz.
A félig elhamvadt ciprusok parazsa úgy fénylett a kan-
dallóban, mint az öntött bronz. A nimfa szavain gondol-
koztam, és ezt a különös fényt néztem. Arra gondoltam,
hogy e varázsos környezetben a szavaknak és tünemé-
nyeknek különös, elsőrendű értelmük van. Nemrégen
fedezte fel az ember, hogy a Kypros szigetén bányászott
fém, a réz, hatalmas fegyver lehet kezében, ha ebből a
fémből kilenc részt elvegyít az olvasztókemencében
egy rész cinkkel... s evvel a fegyverrel bátran indulhat-
tak Argos hősei a világ elfoglalására. A vegyítés arányát
még Héphaistos sem ismerte; ez is, mint sok minden,
az ember titka volt. S most, amikor az elhamvadt ciprus-
ágak bronzszínű parazsa Kyprosra, a rézre és az emberi
fortélyra emlékeztetett — egy fortélyra, mely nemcsak
a hadászat feltételeit változtatta meg nagyszerű korunk-

166
ban, hanem az emberi együttműködés megegyezéseit
is —, Kalypso társaságában ezek az egyszerű tünemények
és tények új értelemmel fénylettek számomra. Megér-
tettem, hogy a pillanat óta, amikor háziasszonyom lá-
zadó nagybátyja, a vad titán ellopta az ember számára
a tüzet az égből, mi, emberek, különös utat jártunk meg,
és az istenek jogosan szemlélik gyanakvással a leleményes
földi halandók útjait... Atyám tudott és mert ember len-
ni, mondotta Kalypso. A nagy csendben a szavak soká-
ig visszhangzottak szívemben.

X.

A nimfa fölállt. Szívélyes és előkelő mozdulattal bort vegyí-

tett számomra, és nagylelkűen felém nyújtotta a kelyhet:
— Ne félj! — biztatott. — Házamban nem vegyítik az
italt titkos mákonnyal, mint a szomszédos szigetek ud-
varházainak némelyikében, például isteni rokonom, a
dicső Kirké szigetén. — S elbiggyesztette száját; vissza-
ült a heverőre, oldalt hajtott fejjel nézte, amint kihör-
pölöm a nemes nedűt a kehelyből. — Figyelj jól! Innen
visszamégy a világba, anyád szoknyája mellé — mond-
ta gőgösen. — És más, földi nők karjai közé — mondta
még, nagyon felülről, látnivalóan valamilyen sértődött
emlékezés ösztönzésére. — Mind így cselekedtek a végén,
emberek. Kíváncsiak vagytok, elvegyültök az isteni élet
titokzatos elemében, de aztán visszakívánkoztok a föld-
re. — Nem mertem ellent mondani. — Azt akarom, tud-
jad az igazat, ha visszamégy az emberek közé. Nemcsak
atyádról, hanem általában az istenekről és az emberek-

167
 ről. Ulysses fia vagy. Ő eltűnt az életemből... Tudom,
hogy nem látom többé. Elnyelte a föld, s ez a térfogat
az ember számára mélyebb és reménytelenebb, mint
a Hádés. Mert a Hádésből még visszatérhet az ember
a földre. De a földről nehéz visszajutni az Olympusra.
Ezért figyelj jól!
Erőt vett magán. Lassan, megfontoltan beszélt. A nagy
csendben és a félhomályban szavai úgy zengettek, mint
mikor az orákulum pincéjében, Cumaeban, szólani kezd
az öreg Sibylla.
— Elsőbben tudd meg az igazat rólunk, nimfákról —
mondta ünnepélyesen. — Ulysses alamuszian élt közöt-
tünk, istenek és istenféle lények között. Képzeletét, für-
ge, soha nem nyugvó leleményes értelmét izgatta az
emberi világ és az isteni is. Mintha keresett volna vala-
mit az Olympus al- és félvilágában... egy titkot, valami-
nek a magyarázatát. Éles agyával hamarosan megértet-
te, hogy az embert, noha isteni eredetű, mély szellemi
és alkati szakadék választja el az olympusi lényektől.
Villogó szemének éles sugara úgy kutatott bennünket,
mint Asklépios kése, mikor felbontja a hús szövetét, és
az élet titkainak tüneményét keresi... Atyád sokat ta-
nult közöttünk — mondta elégedetten. — Sokat tanult
a hosszú téli esetéken, amikor Aiolos jeges szélcsapások-
kal ostorozta a Tenger Köldökének szigetét. A sötét fák
hajladoztak, a tengeri madarak versenyt vijjogtak a szél-
lel, s megvallom, ilyen éjszakákon néha didergek és
megértem, hogy szigetünket az emberek Halálsziget-
nek nevezik. Itt alszik Kronos... Az éjszakákon, mikor
az állandósult nyugati szél átjárja Ogygya erdeit, és fel-
borzolja a négy forrás áradását, Ulysses itt ült, velem

168
szemközt, és figyelt. Hét éven át — mondta lágyan és elé-
gedetten — mesélnem kellett neki. Természetesen nem
meséltem mindig. Megesett, hogy más egyébről is szó
esett kettőnk között — mondta öreges kacérsággal, és
keszkenőjét pajkos mozdulattal szája elé emelte, mint-
ha negédes mosolyt vagy egy régi csók nyomát törölné
le ajkáról. — De mindent tudni akart, minden titkot, ami
az istenek és az emberek eredetére vonatkozik. Atyád
nem érte be a pletykákkal, melyeket az akhájok közön-
séges szóval mítosznak neveznek. Tudni akarta az iga-
zat — mondta ünnepélyesen.
—Istennő — mondtam rekedten —, minden szavad
nagy ajándék. Ha úgy véled, hogy én, a Fénythozó korcs
fia is méltó vagyok megtudni az istenekről és az embe-
rekről az igazat...
—Eljöttél — mondta nagylelkűen Kalypso —, és mert
az ő fia vagy, megérdemled, hogy beavassalak az alap-
vető ismeretekbe. Azt akarom, emlékezz vissza az em-
beri világban erre az órára, mint ahogy atyád is örökké
emlékezni fog mindarra, amit házamban, asztalomnál
és ágyamban tanult — mondta fenségesen. Most igazán
királynői volt; sudáran ült a kereveten; mintha való-
ban a Tenger Trónusán ülne. — Ti, akhájok, zavaros kép-
zetekkel gondoltok reánk, nimfákra — mondta nehez-
telő hangon. — Csak az ioniak tisztelnek bennünket.
Ők tudják, hogy nem csak halhatatlanok vagyunk...
mindannyian, tehát nemcsak mi, a forrásnimfák, hanem
unokanővéreim, a hegyi nimfák is, akik dédnagybá-
tyám öt leányától származnak... Mindannyiunk joga
a halandóknak halhatatlanságot adni — mondta nagy-
lelkűen. — Természetesen a mi halhatatlanságunknak

169
is van határa — mondta titokzatosan. — Ha a nimfák szí-
vét szenvedély sebzi meg, maguk is belesorvadhatnak,
mint ez unokahúgommal, az isteni Nymphaiával tör-
tént, aki elsőrendű, művészi tehetségű szövőnő volt,
de a nagy Heraklés iránt érzett esztelen szenvedélyébe
belepusztult. Ez mély titok, ne beszélj erről sehol senki-
nek — mondta mély hangon, szigorúan.
Megígértem, hogy hallgatni fogok. Kalypso sóhaj-
tott és halkabban folytatta:
— De Nymphaia hegyi lény volt, rokona a szatírok-
nak, tehát féktelen, kissé elvadult teremtés — mondta
bizalmasan. — Mi, a folyók, mocsarak és tavak nimfái
tudunk vigyázni arra, hogy a nagy szenvedélyek ne
borítsák fel halhatatlan életünk egyensúlyát. A szabad
természet istennői vagyunk, az életet hozzuk a föld-
re... Ezért vagyunk ott minden lakodalmon. Ezért
keressük mindenfelé a víz közelségét. A víz, a puhaság,
a nedvesség az élet — mondta komolyan. — Régen,
amikor a görögök még nem siketültek meg teljesen
a szabad természet tüneményei iránt, s fecsegő szóno-
kaik nem biztatták őket, hogy hamis és mesterséges
elméletek csalóka kristályüvegén át lássák a Föld és
az Ég valóságát, az emberek természetes vonzódással
közeledtek felénk, a nimfák felé. Tudták, ahol mi va-
gyunk, ott közel van az élet... A mi nevünkkel illették
a menyasszonyt, de az ős szellemeket is. Szigeteinken
bőségesen buggyant a víz... nemcsak itt, amint erről
meggyőződhettél, hanem szomszédnőm, az isteni
Kirké szigetén is, ahol atyád csak rövid ideig, mind-
össze egy esztendeig időzött... Ne menj arra — mond-
ta halkan, kérlelő hangon Kalypso —, kerüld el Kirké szi-

170
getét...! Hallod, Fiú...? Igaz, ott van Eos háza és kóru-
sa, s onnan indul napi útjára Hélios... de te, gyermek,
ne siess Kirké közelébe! Ne hidd, hogy a féltékenység
beszél belőlem! Atyád, amikor karjaim közé fogadtam,
már nem is emlékezett isteni szomszédnőmre...
Később megtudtam, hogy Kalypso e pillanatban
nem mondott igazat. Különösen felhevültnek látszott.
Tartózkodóan annyit feleltem csak, hogy nem szándé-
kozom Aiaia szigete felé irányítani bárkámat. Akkor még
nem tudhattam, hogy az isteni, bár élemedett nimfa e
pillanatban látnoki erővel beszélt!
— Felkeresheted Okeános szigetét — mondta gyana-
kodva, szemmel látható izgalomban Kalypso. — Ott a
felhők a nimfákkal füzérben táncolnak. Majd adok
ajánlást... Vigyáznod kell, mert Okeános szigetén van
az alvilág lejárata! Galateia pontos térképet és útmuta-
tást ad veled. Ott laknak az Álmok, az Alvás, aztán
ikertestvérei, a Halál és az Éjszaka. Ott tanyáznak a
Gorgonok is... Mégis, Okeános szigetén mindenestől
kevesebb veszély ólálkodik reád, mint Kirké társaságá-
ban — mondta komoran.
Iparkodtam erről a nimfáról elterelni figyelmét, mert
láttam, hogy már Kirké nevének említése is felizgatja
háziasszonyom.
— Skéria szigetéről jövök... — mondottam csevegő
hangon. De Kalypso leintett:
— Tudom — mondta fölényesen. — Most így nevezik
ezt a szigetet, holott a valóságban Korfu a neve. A phaiá-
kok mindent, amihez hozzájutnak, nagyzolóan eltorzí-
tanak, így a sziget nevét is, melyet megszállottak. Azt
hiszik, mert ők is, mint a gigászok, a kiherélt Uranos

171
lemetszett férfitagjának földre hullott vércsöppjeiből
származnak, már jogosultak hetvenkedve új nevet adni
a világnak... Ne dicsekedj azzal, hogy jártál a phaiákok
szigetén — mondta anyai szigorral.
Megígértem, hogy hallgatni fogok. Szavaim nem nyug-
tatták meg. Halkan, bizalmasan, de szenvedélyesen be-
szélt. Hallani lehetett, hogy régi emlékek nyugtalanítják.
— A gigászok és a phaiákok... — mormogta maga
elé. Aztán felvillanó, sötét tüzű pillantással nézett re-
ám. — Sok titok van itt, fiú, amit meg kell tanulnod,
ha méltó akarsz lenni atyád nevére — mondta szigorú-
an. — Ő könnyen és gyorsan tanult... Igaz, aztán ép-
pen olyan könnyen és gyorsan felejtett — és a nimfa
hangja keserűen csengett. — Ti, emberek, akik már
csak homályosan emlékeztek isteni eredetekre, köny-
nyű szóval, nagyzoló és felületes általánosítással be-
széltek az istenekről. Atyádban éppen azt szerettem,
hogy ember létére emlékezett isteni eredetére, s ami-
kor tanítgattam egyre és másra, figyelt és nem általá-
nosított idő előtt. Az istenek, mondjátok...! Tudod-e,
gyermek, hányféle árnyalat, válfaj, különbözőség, szár-
mazási és rangbeli ellentét választja el az isteni lénye-
ket is? Mintha nem származnának valamennyien, iste-
nek és emberek, tehát minden lény, akinek lelke van,
Gaia és Uranos öleléséből...!
— Istennő — mondtam és visszafojtottam lélegze-
tem, mert éreztem, hogy titkokat tudok meg, ami-
lyent halandó addig ritkán hallott isteni lénytől —, mi
a lélek...?
Kalypso hátrahajtott fővel ült, félig összehunyt pillák
alól, gőgösen nézett reám. Elmosolyodott:

172
 —A lélek — mondta fölényesen — vér és lélegzet ke-
veréke. Ezt sem tanítják felétek, a sziklás Ithakában?
—Úgy tanultuk — mondtam engedelmesen —, hogy
az ember kövekből származik.
—Lárifári — mondta idegesen Kalypso —, ezek a ke-
leti babonák. Hihető-e, hogy az emberek, ezek a kí-
váncsi és tehetséges lények, saját eredetüket és sorsu-
kat illetően még ma is tévedésben élnek...? Látom,
dicső anyád elhanyagolta nevelésed. Ezek a babonák
— mintha az emberiség a kövekből származnék, melye-
ket a gigászok dobáltak el Phrygia határán, az Agdos
hegység lejtőin — szégyenletesek, mint az a másik szó-
beszéd, amely suttogva terjeszti a szigeteken, hogy Zeus
hangyákból csinálta az emberi lényeket, s ezeket aiaki-
dáknak nevezi! Vagy a pletyka, amely tudni véli, hogy
Prométheus, a Tűzhozó, agyagból alkotta az embert...
Ez mind csak keleti szócséplés, vajákosok és tudatlanok
fecsegése. Az igazság sokkal egyszerűbb. Igaz, hogy is-
teni nagybátyám, Prométheus nemezte dicső nejével,
a hókeblű Pandórával az első embert, az egyszerű ér-
telmű, de jó szándékú Deukaliónt. Remélem, ezt a ne-
vet hallottad... — kérdezte szigorúan.
Zavartan mormogtam, hogy Deukalión híre eljutott
Ithaka szigetére is. A valóságban keveset tudtam erről
az ősről... Kalypso vizsga szemét nem kerülte el zava-
rom. Fejét csóválta, rosszallóan mosolygott, és oktató,
baráti hangon folytatta:
—Atyád útitársai, a görög hercegek és nemesek, te-
lefecsegték Argost zavaros mesékkel, mert szerették vol-
na, ha kivételes rangjukat és társadalmi helyzetüket már
eredetük legendája is támogatja — mondta szigorúan.

173
— Ezért terjesztették a dajkamesét, mintha a köznép,
tehát az emberiség, a kövekből származnék, melyekkel
a gigászok gurigáztak, míg ők, a nemesek és főrangúak,
közvetlenül Zeus leszármazottai. Mindez persze gágo-
gás és osztálygőg — mondta megvetően. — Az emberek
egyformán emberek, akár rabszolgának, akár fejedelem-
nek születtek. Lelkük van, amely vér és lélegzet keveré-
ke, semmi más. Sorsuk van, amely beleárad a halálba —
mondta csendesen. — Érdekes fajzat — mondta halkan,
inkább maga elé.
Néhány pillanatig áhítatosan hallgattam. Mikor me-
gint magamhoz tértem, és magamon éreztem a nimfa
kutató pillantását, bátortalanul kérdeztem:
— De van bennük isteni is... Te mondtad, hogy Pro-
métheus és Pandóra ősszüleink. Ha ez igaz...
Nem engedett szóhoz jutni:
—Igaz — mondta hevesen —, de az ember helytelenül
cselekszik, ha túlzott következtetéseket von le isteni
eredetéből. Valahol eljátszotta az ember azt, ami való-
ságosan isteni volt benne. Ne ábrándozz, fiú! — mond-
ta haragosan. — Az ember már csak ember, semmi más.
Szerényen feleltem, hogy megelégszem ezzel a rang-
gal a lelkes lények világában. Kalypso vállat vont.
—Úgysem tehetsz mást. Atyád, az éles szemű és nyug-
talan agyú, körülnézett a világban, és idejében levonta
a múlhatatlan következtetéseket. Fölajánlottam neki a
halhatatlanságot — mondta szenvedélyesen, repedt, kis-
sé lepedékes hangon Kalypso. — Azt akartam, hogy az
ember, aki ágyamban feküdt, aki hét éven át megosztot-
ta éjszakáim, kilépjen az emberi nem sorompói mögül.
Ehhez jogom van — mondta nagyszerűen. — Mi, nimfák

174
nem járhatunk fel az Olympusra, de a halhatatlanság
nagy rangját, amely isteni lényünk egyik előjoga, a fel-
sőbb hatalmak hozzájárulásával átruházhatjuk halan-
dókra is. Azt akartam, hogy a földi ember, aki isteni
térfogatba tévedt, s akinek véréből félistent és félem-
bert szültem... Hiszen láttad az imént Téledapost...
Keszkenőjét megint szeméhez emelte. Az emlékek
nagy erővel rohanták meg. De hamar magához tért:
—Azt akartam, hogy a férfi, akinek kedvese voltam,
magasabb rangot kapjon. Tudod, mit felelt...?
Nem várta meg válaszom. Szenvedélyesen folytatta:
—Ajánlatom elutasította. Itt ült, ahol te most... A tü-
zet nézte és szűkszavúan felelt. Azt mondotta, döntött
és választott: ember akar maradni!
Kalypso szúrós pillantással nézett reám:
— Beszélt erről, amikor hazament Ithakába...?
— Atyám — feleltem megrendülten — soha nem emlé-
kezett meg az időről, melyet házadban töltött.
—Mert félt anyádtól — mondta izgatottan a nimfa.
— Érdekes, hogy a legbátrabb férfi is fél a feleségétől. Pa-
pucshős volt, ugyanakkor, amikor Trója hőse is volt...
— mondta megvetéssel. — Mindenestől egy ember volt.
Megvallom, válaszát kezdetben nem értettem. Azt hit-
tem, Kirké vagy valamelyik útitársa útközben megétet-
te és kissé meghőbörödött... Szerelmi kapcsolataink
emlékéül a legtöbbet kínáltam neki, amit halandó az is-
tenektől kaphat: a halhatatlanságot... Több ez, mint-
ha az emberi világban valakit hercegi rangra emelnek.
S nem azt a holdkóros halhatatlanságot kínáltam ne-
ki, amely a költők zengzetes szavának, a művészek pu-
haujjú kezének jóvoltából része egyes halandóknak...

175
Nem, a valóságos, hitelesített, olympusilag jóváhagyott
halhatatlansági örökbefogadást ajánlottam neki. A mó-
dot, hogy kilépjen a gyötrődő, Hádésre ítélt, reményte-
len emberi fajzat rendjéből. Alkalmat, hogy elhagyja az
emberi világot, ahol oly sokan bántották, megalázták
és sértegették. A lehetőséget, hogy megszakítson min-
den kapcsolatot Protogeneiának, a halál törvénye alá ve-
tett emberiség ősanyjának leszármazottjaival... Azt akar-
tam, hogy a világalkotó Erós erejéből kiragadjak egy
embert a Halál alvilágából, és átmentsem a fájdalmat-
lan öröklét magasztos mezőségeire — mondta Kalypso
tompán, komoran.
Megkockáztattam egy kételkedő szót:
—Talán félt atyám, hogy hontalan lesz az ég és föld
közötti világban, ha elhagyja a földi partokat...?
Kalypso oldalt hajtott fejjel, gyanakodva nézett reám:
—Talán — mondta röviden. Aztán, bánatosan, mosoly-
gott: — Látom, az ő fia vagy... Nem tudom, igazában
miért utasította vissza nagylelkű és rendkívüli aján-
latom. Atyád ravasz volt, s az istenek világában is meg-
állta volna helyét. De talán inkább attól félt, hogy unat-
kozni fog az istenek között — mondotta tompán.
— Lehetetlen! — kiáltottam felháborodott tiltakozás-
sal. — Unatkozni az Olympuson!
— Gyermek — mondta szomorúan Kalypso. — Hall-
gass...! Van itt valami, amiről nem szabad beszélni.
Felém hajolt, kezét szája elé illesztette. Így súgta,
mintha attól félne, hogy halk szavait meghallják az
Olympuson:
—Az isteni lét unalmas. A halhatatlanság egyhangú
és fárasztó. Kissé borzalmas is. Az Olympus, akármilyen

176
magasztos tartózkodási hely, tele van unatkozó istenek-
kel és istennőkkel, akik féltékenyen és irigyen szemlé-
lik az emberek sorsát. A halál, mellyel az istenek meg-
áldották és megverték az embereket, nagy ajándék is:
feszültséget ad az életnek... — Felemelte kezét, szigorú-
an mondta: — Atyád tudta ezt. De te, fiú, soha, álmod-
ban se beszélj erről a titokról senkinek!
Szeme zöld fénnyel szikrázott. E pillanatban isteni
háziasszonyom igazán félelmes volt. Némán bámul-
tam. Úgy éreztem magam, mint akit megfenyegettek.
De úgy is, mint aki különös rangot kapott. Először éle-
temben éreztem, hogy embernek lenni egyféle rang is.

XI.

— Atyád tudta ezt — ismételte Kalypso. Most gyorsan,

szaggatottan beszélt. — Mindenre figyelt, hét éven át.
Ahogy elébb is figyelt az emberek és az istenek között.
Itt ült, a szoknyám mellett, és nem sietett el mellőlem.
Nem ragadom, uralkodott szívem fölött... Lassan min-
dent odaadtam neki: érzelmeim, isteni és női lényem,
aztán emlékeim. De minden kevés volt... Unszoló kér-
déseire nem tudtam tagadással felelni. Viszonyunk las-
san túlnőtt az emberi kapcsolatok határain. Mikor kar-
jaim között feküdt, néha olyan volt, mint egy gyermek,
aki az idő és a világ bölcsőjében pihen, minden dolgok
elején. Tudnod kell — mondta bizalmasan —, hogy ez a
bátor és leleményes férfi a valóságban olyan volt, mint
egy anyás gyermek. Szerette, ha kényeztették..., sze-
rette, ha kedvesei félnek tőle és csodálják, de ugyanakkor

177
szívesen látta, ha babusgatják és ajándékokkal ked-
veskednek neki. Mindenféle ajándékot szeretett kapni
— mondta Kalypso és sóhajtott. Mesélnem kellett
neki az isteni család titkairól, a világ teremtéséről, az is-
tenek és az emberek eredetéről. Amíg meséltem, ő bort
ivott és csillogó szemmel figyelt. De azt is szerette, ha
szolgálóim fürdetik, olajjal kenik sokat tűrt testét, és dö-
gönyözik. Végül mindent elvett tőlem — mondta hirte-
len, tompán Kalypso. — Nekiadtam az isteni és földi
titkokat. Nekiadtam szerelmem. Mikor útra kelt, meg-
tömtem tutaján az iszákot kövér hússal és a tömlőket
édes borral. Tudtam, hogy a világban, ahová visszatér,
szüksége van csillogó limlomra, ezért egy pillanatig sem
tétováztam, mikor szórakozottan és mellékesen megem-
lítette, hogy fillér nélkül tér haza... Nekiadtam éksze-
reim. Mikor tutaja a borszínű tenger hullámain tova-
siklott, fátyolos szemmel néztem utána. Egész testem
viszketett, mert valamilyen bőrbetegséget is kaptam
atyádtól — mondta bizalmasan. — De ennek nincs jelen-
tősége. Később, hála a Hermupoának, az orvosló Her-
més egyik kenőcsének, ez a múló baj, melyet emlékbe
hagyott, elmúlt — mondta fölényesen. — Mindent neki-
adtam, ez az igazság — mondta és keservesen sóhajtott.
Most ellágyult. A keszkenőt szája, szeme elé emelte.
Így mondta, ziháló, mély hangon:
— Hét éven át élt itt velem. Elvitte ékszereim. Rossz
hírbe hozott a földön és az Olympuson. Betegséget is
kaptam tőle. Ez mind igaz.
Lesütöttem szemem, a márványpadlót néztem. Ka-
lypso kebléből sóhaj fakadt. Szemérmesen mondta és
könnyein át mosolygott:

178
 — De azért mindenestől nagyszerű volt!
Az öreg nimfa e pillanatban igazán meghatóan női-
es volt. Vörös körmű kezével nagyszerű csigákba rakott
hajzatát igazította, mert az emlékezés hevületében nyug-
talan ujjakkal kissé elborzolta fürtjeit. Lopva figyeltem
mozdulatait, mert szerettem volna hírt vinni Ithakába,
igaz-e, hogy atyám kedvese vendéghajat visel, amint ezt
fényes anyám mesélte...? De a remek, tűzszínű hajzat
nem árulta el titkát. Kalypso közlékenyebb volt; most,
mikor a nehezét már kimondta, megkönnyebbülten öm-
lött belőle a szó.
— Nagyszerű volt! — kiáltotta lelkesen. — A legked-
vesebb, legmulatságosabb szerető. Férfi és gyermek
egyszerre. Kóbor kamasz és ugyanakkor bölcs, mint a
rabszolgák, akik a görög piacokon életről és halálról
tanítanak. Aludt vagy ébren volt... de hét éven át min-
dig tele volt vele a ház. A pillanattól, hogy szigetemre
lépett, soha nem éreztem magam egyedül. A nereidák
— noha Lesbos szigetén különös játékokat tanultak, és
legszívesebben egymással szórakoznak — hangosan és
boldogan énekeltek munka közben, mintha a ház va-
lamilyen rejtett örömmel telt volna el. Nimfáim és
szatírjaim fürgén, jókedvűen siettek szolgálatára. Talán
nem egészen illendő, fiam, hogy ilyen nyíltan beszélek
veled mindarról, ami atyád és közöttem megesett...
De ember vagy, férfi vagy, az ő fia vagy... kivel beszél-
jek, ha nem veled? Isteni látogatóim, Hermés, Pán és
a többiek azt hiszik, tudják az igazat..., de én hallga-
tok előttük, mert nem akarom felkelteni irigységüket.
Fiam — mondta halkabban és megremegett a hangja —,
hajolj közelebb! Nem akarom, hogy az irigy istenek

179
meghallják, amit most mondok. Én hét éven át bol-
dog voltam — mondta sejtelmesen. — Természetesen
nem úgy voltam boldog, mint a földi nők, akik a bol-
dogságot összetévesztik valamilyen szobakonyhás, ér-
zelgős társasjátékkal, s érzéseiket szeretnék végtelenül
biztonságban tudni. Ulysses oldalán álmodni sem lehe-
tett állandóságról, sem biztonságról... Mint a tenger,
ahonnan egy napon érkezett, olyan volt ő is: szeszélyes,
mindig megújhodó, változó és állandó. Nagyszerűen
mesélt, ez igaz. De milyen mesterien tudott hallgat-
ni...! Talán soha nem szerettem olyan bensőségesen,
olyan anyás s ugyanakkor heves, női érzésekkel, mint
a hosszú éjszakákon, mikor nem ágyamban feküdt, ha-
nem itt ült velem, és kérlek, meséljek neki a világ, az
istenek és az emberek eredetéről. Fényes anyád min-
den nagyszerű erényességével nem tudta apádnak azt
nyújtani, amit én — mondta szenvedélyesen, féltéke-
nyen. — Ez természetes, mert szüleid, noha isteni erede-
tűek..., mint általában a régi időkben az emberek...,
már elfeledték a földi létezés vakoskodásában a fényes,
idők elejéről való emlékeket. Dicső szomszédnőm,
Kirké, maga is nimfa. De nem tanította atyádat soha
a titkos tudnivalókra... ha ugyan a mérgek, főzetek és
varázsitalok kotyvasztását, amihez ért, titkos tudo-
mánynak lehet nevezni! — suttogta gyűlölettel. — Nem,
a nagy titkok ismeretét én adtam neki. Nem adott ne-
ked és anyádnak semmit e titkokból? — kérdezte gya-
nakodva.
— Atyám hazatérte után szűkszavú volt — feleltem bá-
tortalanul. — Beérte azzal, hogy cselekedett. A szavakkal
óvatosan bánt...

180
 — Mert tudott valamit — mondta sebesen, elégedetten
Kalypso. — Hallgatott, nem avatott be titeket, kecske-
és lónevelő akhájokat, a végső titkokba, melyeket tőlem
tanult. Megeskettem, hogy hallgatni fog — mondta ko-
moran, büszkén —, és örömmel hallom, hogy megtar-
totta esküjét. Ő a kevés emberek egyike, aki tudja, hogy
az eskü cselekedet is, igen, az eskü tett...! Ti, ott, a föl-
dön, manapság már csak esküdtök, többé-kevésbé jóhi-
szeműen... de volt az idő elején egyféle eskü, ami több,
mint ígéret. Volt egy pillanat a végtelen időben, ami-
kor az eskü cselekedet volt. Tudsz hallgatni? — kérdezte
hirtelen, támadó hangon.
— Istennő — mondtam, és amennyire tudtam, ültöm-
ben kiegyenesedtem —, én csak a földi szavakkal tudok
esküdni. Ha beéred ezzel...
— Beérem — mondta ünnepélyesen —, mert az ő fia
vagy. Mindent nem mondhatok el neked — mondta
óvatosabban, megfontoltan. — De nem akarhatom, hogy
örökké a homályban és tudatlanságban élj, amelyre
ithakai nevelésed ítélt. Rokonok vagyunk, akarva-aka-
ratlan, s ez a rokonság kötelez — mondta nagylelkűen.
— Az emberek eredetéről most már tudsz mindent. Az
istenek eredete, aztán az összefüggések, a családi és vér-
ségi kapcsolatok, mindez titkosabb tudomány. A rész-
leteket még az alacsonyabb rangú istenek sem isme-
rik... Minden, amit elmondhatok, a világ eredetére
vonatkozó, egyszerű valóság. Ez a legkevesebb, amit
tudnod kell, mielőtt visszamégy az emberek közé, és
elindulsz a földi pályán atyád nyomdokában.
Hálásan pislogtam, és halkan feleltem, hogy áhítat-
tal várom tanítását.

181
 — Nincs mit tanítani — mondotta barátságosan a nim-
fa. — A világ eredete igazán egyszerű történet. Egy gyer-
mek is megérti. Kezdetben volt a feketeszárnyú Ej, te-
hát Khaos, Erebos és Tartaros alkotása — csevegte. — Az
Éj egy tojást szült, amelyből az aranyszárnyú Erós szü-
letett. Ezt, remélem, tudod? — kérdezte mellékesen.
— Mesterem, Mentór — hebegtem zavartan —, atyám
távollétének idejében elfelejtett erről mesélni.
— Mesélni...! — kiáltotta felháborodottan Kalypso.
— Nem mese ez, gyermek! Az ember, mióta ilyen szer-
telenül kíváncsi és hetet-havat összelocsog, hajlandó
az isteni valóságot mondának látni! De amit ti Mondá-
nak neveztek, az egyszer valóság volt, s amit manapság,
a szuszogó rabszolgák betűvető híradásai nyomán ti Tör-
ténelemnek véltek, az istenek szemében nem más,
mint egy másodrendű vidéki monda földi, emberi vál-
tozata. Atyád ezt is tudta. Ő volt az első ember, aki min-
den következménnyel az emberek világa felé fordult,
mert tudta, hogy az embernek van egy hatalmas fegy-
vere, amellyel a fellegtorlaszoló Zeus cselekedeteivel is
szembe tud fordulni: az Értelem... Az istenek Hatal-
masok — mondta suttogva —, de az ember Értelmes.
Már amelyik — mondta elgondolkozva, és idegesen szép
hüvelykje piros körmét rágta.
Aztán, mint aki rajtakapja magát egy önfeledt, nem
finom mozdulaton, elrántotta szája elől kezét és bosz-
szúsan beszélt:
— Mese! — kiáltotta. — Így mondjátok! Kedves szava-
tok ez, mikor olyasmiről beszéltek, amit nem ismertek
igazán. Mítosz, ez a nagy játékszer, amellyel szívesen
játszogatnak az argosiak és az akhájok... Atyád soha

182
nem ejtette ki ezt a szót. Az ő kedves szava Logos volt
— az értelem, amely átvilágítja a mondát. Ezért volt em-
ber — mondta tiszteletteljesen, ünnepélyesen. — Ő tud-
ta, hogy van egy határ, ahol a mesés, az isteni, tehát a
monda valósággá változik és történelem lesz. De tudta
azt is, hogy az idő varázsos elemében az emberi történet
lassan foszlani kezd, nemesedik és foszladozik, s egy
napon a valóság átalakul mondává. Mindaz, ami Trója
alatt történt, a pestis, a harcok, az árulás: földi valóság
volt... De atyád tudta, hogy a sok részlet az emberi érte-
lemben összesűrűsödik, és nem lehetetlen, hogy az em-
beri vállalkozásból egy napon monda lesz. Ő, aki min-
den következménnyel ember volt, aggályosan figyelt az
istenek és az emberek titkaira, mintha remélné, hogy a
világot alkotó két nagy szellem, a Mítosz és a Logos ere-
je egy napon vegyülni tudnak, és valami szerencséset al-
kotnak. Ezért nem hitte soha, hogy mese, amit a világ
eredetéről, az istenek és emberek származásáról elmon-
dottam neki. Tudta, hogy mindez valóság. Igen, az Éj egy
tojást szült, amelyből kikelt az aranyszárnyú Erós. A ketté-
tört tojás héjai alkotják az Eget és a Földet. Az Ég és a
Föld nemzették Okeánost és Thetist... de erről igazán
röstellek már beszélni, hiszen ezt még a szilének is tudják.
—Hogyne — feleltem gyorsan és zavartan. — Csak a rész-
letek homályosak — mondtam alattomosan, mert nem
tudtam semmit. — Az istenek születése tehát ekkor tör-
tént...
—Később — mondta fölényesen Kalypso —, sokkal
később születtek az istenek. Kezdetben nem volt más,
csak Erós. És a végén — mondta halkan —, ha mind
meghaltunk, a halandó emberek és a halhatatlan iste-

183
nek is, megint nem lesz más, csak Erós... Mert a hal-
hatatlanságnak is van egyféle vége. Erről is jobb hall-
gatni! — mondotta kissé zavartan. — Elég annyit tudnod,
hogy a végén nem lesz más, mint Erós. Ami közbül
volt, nem történt teljesen következetesen. Hermés, aki
nagyszerű csevegő, néha meglátogat, és azt mondja,
sok isten él, aki maga sem tudja pontosan eredetének
történetét. Ezek csak istenek, emlékezet nélkül... nagy-
szerűek, de kissé hibbantak, és beérik az együgyű embe-
rek áhítatával. Régebben másfélék voltak az istenek is!
Micsoda harcok dúltak közöttük! Az idő elején, ami-
kor még nem volt idő...! — kiáltotta felhevülten a nim-
fa. — Orökkévalóság, mondják fecsegő bölcseitek és
szakállas papjaitok Ithakában és a szigeteken! — mondta
keserűen. — Nem gondoltok arra, hogy valami, amit egy
fogalom keretei közé lehetett zárni, már nem örök, hi-
szen határai vannak...! Atyáddal nagyszerűen lehetett
beszélni minderről. Itt ült, szemközt velem, mint te most,
időnként isteni szájához emelte a kelyhet, mint te az
elébb, s mosolyogva, görbe pillantással, de csillogó szem-
mel nézett reám, mikor az istenek harcairól beszél-
tem... igen, mint te most! A világ nem született rózsa-
vízben, fiam... sem az emberi, sem az isteni világ nem
született rózsavízben. Mindig volt vér és mag és küzde-
lem... Erós nem adja vér nélkül az életet. Az emberi-
ség ősnemzői, dicső atyám ott a Kaukázusban, ahol a
magasztos, bár kissé unalmas égi teherhordással foglal-
kozik, aztán Prométheus és Menotios, akit „a sors vár",
mint ezt már neve is elárulja: mind vérrel fizettek az
élet titkáért...! Micsoda harcok voltak itt, az elején!
— mondta rekedten és szenvedélyesen. — Most nem is

184
beszélek a múló lázadásokról, mikor Typhaón, a tűz-
hányók és Polybótés, a földrengés démonja föllázadtak
az égiek ellen...! Ez múló közjáték volt, melyet a dicső
Zeus rendészeti eszközökkel is elintézett. De az elején,
amikor minden forrongott és kavargott, mikor min-
denki szerepet és rangot akart, amikor a három mozgó
elem, a Víz, a Tűz és a Levegő még nem vegyült egyen-
súlyban... micsoda égzengéssel született a világ! Emlé-
kezem a forradalmakra — mondta sejtelmesen —, mikor
rövid időre úgy tetszett, Khaos birodalma lesz a világ-
űr...! Amikor a titánok, ezek a dühös előistenek s aztán
a gigászok, ezek a vad előemberek összefogtak, hogy
birtokukba kaparintsák a világot...! Mindaz, ami Trója
falai alatt történt, eltörpül a hét titán lázadása mellett!
Vad népek voltak ezek! A Föld szélén laktak, és nem
volt feljárásuk az Olympusra. Azt hitték, mert a phaiá-
kok szigetén kiherélt Uranos véréből származnak, már
joguk van a világuralomra! Ettek Dionysos testéből...
irtózatos volt...! — mondotta a nimfa, és fél tenyérrel
eltakarta szemét.
—De a felséges Zeus mindig vigyázott — mondtam
tapintatosan. Szerettem volna, ha megnyugszik, mert
láttam, hogy az emlékek túlságosan felizgatták.
A nimfa elvonta szeme elől kezét:
—Ötödik nemzedék — mondta kissé megvetően és
legyintett. Nyugodtabban folytatta: — Zeus és Héra
már csak ötödik nemzedék. Igaz, az ő házasságukkal,
melynek tiszteletére Gaia megalapította az Okeánosban
a Hesperidák kertjét, ahonnan az almákat kapjuk...
az ő házasságukkal kezdődött a világsors...! A sorrend
titkosabb. Mikor a tojás kettétört, gyors egymásután-

185
ban követték az Ég és Föld nászából származó nemze-
dékek egymást. Okeános és Thetis, a Tápláló, elég jó
frigyben éltek, és Thetis sorra szülte dicső ősömnek a
fiúkat, Phorkyst, Kronost, Reiát és a többi titánt. Kár,
hogy Kronos később felfalta gyermekeit... ez a falánk-
ság általánosan rossz szokás volt a régi családokban. De
a világszerepet csak később osztotta ki Erós a teremtmé-
nyek között. Az első nemzedéket — Uranos és Gaia
családját — gyorsan követték a többiek, s mikor Zeus
nőül vette nővérét, és elkezdődhetett végre a világsors,
Zeus a Tűz, Héra a Levegő, Nestis a Víz és Aidoneus
a Föld védnökségét vállalták el. Egy ideig békésen meg-
fértek egymással a világelemek... — mondta ellágyul-
tan, emlékező hangon. — Sajnos aztán közbeszólt Nei
kés...
—Neikés is elem volt...? — kérdeztem önkéntelenül,
kíváncsian.
Kalypso szánakozóan pillantott reám:
—Sokat kell még tanulnod, fiam — mondta kissé el-
lágyult hangon. — Ha visszamégy Ithakába, kérd meg
atyádat, tanítson ki az égi és földi titkok alapvető isme-
reteire. Ő, hála nekem, meglehetősen beavatott — mond-
ta gőgösen a nimfa. — Neikés nem volt elem — mondta
aztán foghegyről. — Ő volt az indulat, ő volt a Viszály...
egy napon közbeszólt a Viszály, és szétválasztotta a bé-
kés elemeket. A harc azóta nem akar szűnni. Tűz tör a
Víz ellen, Levegő tör a Tűz ellen, és Hermés a minap
gondterhesen mondta, hogy a dicső Olympus legfel-
sőbb köreiben, ahol a világsorssal törődnek, aggályo-
san figyelik a legközönségesebb elemnek, a Földnek és
termékének, az Embernek lázadását. De Zeus nem tűr

186
lázadást! — mondta felemelt hangon és mutatóujjal,
komoran. Szép, okos szeme sötét tűzzel villogott most
reám.
Hátam lúdbőrzött. Szavából fenyegetést hallottam
ki. Saját magam és az egész emberi fajzat nevében vél-
tem beszélni, amikor félénken közbevetettem:
— Ha a felséges Zeus vigyáz és nem tűr lázadást... ta-
lán a nyomorult emberi fajzat is idejében megjuhászo-
dik, mint a lázadó titánok...
— A titánokkal könnyen bánt el a Felséges úr — mond-
ta Kalypso, és vállat vont. — Mikor megtudta Hekatétől
a lázadás hírét, egyszerűen levillámozta őket. Legtöbbje
elégett, s ezeknek hamujából kapott az ember teste szá-
mára anyagot. Ez a titánhamu, amely minden emberi
húsnak szerves tartozéka — mondta nyájas mosollyal és
kinyújtotta kezét, hogy megsimogassa arcom —, izgató
anyag az ember szervezetében. Isteni eredetére emlé-
kezteti az emberi testet — és megint mosolygott, buján
és kacéran. A hideg szaladgált hátamon. — De nem pusz-
tult el minden titán. Zeus legtöbbjét a Tartarosba zár-
ta — mondta közömbösen —, a börtönbe, mely a Föld
mélyén van. Ez a dutyi, ahová az engedetlen isteneket
is becsukják, hosszabb-rövidebb időre, ha rakoncátla-
nok, és az Olympuson az egyszerű háziőrizet már nem
elég megfegyelmezésükhöz... De az emberrel nehezebb
elbánni — mondta gondterhesen.
— Mit mondasz, dicső nő? — kérdeztem megdöbben-
ten. — Az istenek nem bírnak az emberekkel...?
- Az ember — mondta aggályosan Kalypso — nem
volt veszélyes az istenek számára, amíg hitt a Mítoszban
és beérte a világmese mákonyos bűvöletével. De most,

187
mikor olyasféle emberek, mint atyád is, a Logos lám-
pásával járnak a világban...
Görbe pillantással, gyanakodva nézett reám. Kíván-
csian várta válaszom. Szívem dobogott a nagy megtisz-
teltetéstől. Amit hallottam, félelmetes volt. De ugyan-
akkor izgalmasan lelkesítő is... Atyám lénye, szerepe,
nyugtalan útjainak, kereső és kutató kalandjainak iga-
zi értelme új világításban derengett számomra. Most
hallottam először, egy isteni lény szájából, hogy Ulys-
ses nemcsak a nőket, az akhájokat és a phaiákokat tud-
ta becsapni, hanem az isteneket is.
— Túlbecsülöd szerény képességeinket, istennő — fe-
leltem hamis szerénységgel. — Mi, nyomorult emberek
soha nem lehetünk a fényes istenek versenytársai. Hi-
hető-e, hogy atyám, nagyszerű ravaszságai és agyafúrt
értelme birtokában, valaha is ellenszegülne az istenek
akaratának? Atyám szeret kalandozni, de máskülönben
mélyen vallásos ember...
— Kronos, az istenfi is vallásos volt — felelte hevesen
Kalypso —, mégis fellázadt és felfalta gyermekeit. Fa-
lánk volt, de vallásos — mondta elnézőbben. — Nem,
fiam, az istenek gyanúja és aggodalma, mellyel általá-
ban az emberek s azon belül a kémkedő pillantással ka-
landozó, nagyszerű Ulysses vállalkozásait figyelik, nem
egészen alaptalan... Az ember már nem az az ártatlan
lény, aki az idő elején volt. Mert az emberek kezdetben
jók és nemesek voltak — mondta halkan. — De aztán,
meglehetős gyors egymásutánban, négy nemzedék kö-
vetkezett: az Arany, az Ezüst, az Érc és a Vas nemzedéke,
s az ember természete és alaptermészete megváltozott.
Utóbbi a legveszedelmesebb — mondotta gondterhesen

188
a nimfa. — Atyád és harcostársai már a Vas jegyében szü-
lettek. Hermés nem csak az elvirult istennő, a bagoly-
szemű, pletykás és féltékeny Pallas Athéné árulkodása
miatt jelent meg itt egy napon, hogy atyád után néz-
zen... — mondotta titokzatosan Kalypso. — Az istenek
aggódtak, hogy Ulysses varázsos és ugyanakkor férfias
lénye megejti szívem, egy isteni, de magányos lény szívét,
s talán kicsal belőlem titkokat, melyek veszedelmesek
lehetnek egy halandó birtokában. De nem mondtam
neki többet, mint amihez jogom volt — mondta tompán,
bizonytalan hangon.
Hosszan hallgattunk. Mindketten a vörhenyes tüzet
néztük. Kalypso térdére könyökölt, s így bámult, kissé
kancsi, hunyorító, a messzeségbe kémlelő pillantással
maga elé.
— Most mindent tudsz, fiú — mondta aztán röviden,
csaknem nyersen. — Ha visszamégy a földre, anyád szok-
nyája mellé vagy a földi nők karjai közé, s elkezded az
életet férfi módra... emlékezz vissza mindarra, amit
tanultál. Ezzel még tartoztam atyádnak — mondta kese-
rűen —, s tartoztam a nimfák nemzetségének is...
Mondd meg anyádnak, hogy soha nem tartottam visz-
sza erőszakkal atyádat! Ezt csak Pallas Athéné hazudta,
mert az istenek gyűlölik és féltékenyen lesik azokat az
istennőket, akik emberrel vegyülnek el szerelemben.
Atyád önként jött hozzám, borzalmas és nevetséges ka-
landjai után, amikor már megismerte az emberek csa-
lárdságát és az istenek állhatatlanságát... Nem sietett
el innen — mondta büszkén —, holott nem kötöttem
cérnával nyoszolyámhoz, és hajszálat sem kevertem az
ételébe. Önként maradt velem, kipihente a hadiélet és

189
a vad kalandok törődéseit, meggyógyult gyomorbajá-
ból, élt, tanult és szeretett... és hazudik Hermés, ami-
kor azt meséli, hogy atyádat sírdogálva találta, mert
unta már szerelmem. Nézz reám, kölyök! — mondta
fenségesen. — Nem vagyok olyan híres, mint egyes céda,
történelmi nevű asszonyok Spártában, akikért a földi
férfiak agybajos harcra kelnek. Isteni rangomban egye-
dül élek. Igaz, van egy gyöngém: találkoztam atyáddal,
s az ő hatása alatt megismertem és megkedveltem az
embereket — mondta halkan, bizonytalanul. — De mit
gondolsz, olyan nő vagyok, akit meg lehet unni hét év
alatt...?
—Fényes nő — mondtam meghatottan —, látom, a va-
lóság megint más, mint a híresztelés. Ha tehetek vala-
mit a világban, a nimfák és a Te jóhíred érdekében...
—Elmondhatod, amit hallottál, láttál, tapasztaltál —
mondta büszkén Kalypso. — Mondd el az embereknek,
hogy találkoztál egy nimfával, aki embert szeretett, és
egy emberi lény kedvéért lemondott az istenek barát-
ságáról. — Kalypso most komolyan és méltóságteljesen
beszélt. — De az én szerelmem sem volt elég erős ahhoz,
hogy ezt az embert elcsábítsa a halandók világából a
halhatatlanságba. Tudom, ő is szeretett — mondta sze-
mérmesen. — Mégis elment tőlem, mert a föld hívta. El-
ment a kalandba, melynek végső alakja a halál — mond-
ta csendesen. — Ezért volt ember.
Szerényen mormogtam, hogy atyám bizonyosan
megőrizte szívében isteni barátnője iránt a hála érzése-
it. De Kalypso, fehér keszkenőjével, legyintett:
—Nem tudja, mi a hála — mondta természetesen —,
mert ember. Mindenesetre elmondhatod a földi nőknek

190
és férfiaknak, hogy nimfa szállóvendége voltál, mint
atyád. Elmondhatod, hogy mi, nimfák, nem eszünk
embereket... Ez is az emberek előjoga, mint egy ideje
minden szörnyűség! — mondta halkan, felháborodot-
tan. — Mi, nimfák az emberiség jótevői szerettünk vol-
na lenni. Mi érleljük a gyümölcsöket, s mikor megta-
nítottuk az embert, hogy gyümölcsöt is lehet enni, fel-
szabadítottuk a kannibalizmus utálatos törvénye alól,
amelyet egyes mohó étvágyú istenfiaktól majmolt el...
Mi szőttünk és fontunk először a világban. Feltaláltuk
a ruházatot, felébresztettük a szemérmet. Ez talán hiba
volt — mondta tűnődve. — Ruhátlanul, úgy tetszik, nem
volt olyan kíváncsi a szemérem titkaira az ember, mint
manapság, amikor lepel fedi a különneműek testét.
De sok jót hoztunk még a hálátlan világnak. Szerettük
volna, ha az emberiség, mint az aranykorban, megint
fáradozás nélkül élvezheti a földi termékeket, s ezért az
őrlőmalmok rabszolganőitől nimfáim elvették a mun-
kát... Megtanítottuk az embert mirhát rágni és arra is,
hogy nefront használjon a tisztálkodáshoz. Méheket
tenyésztettünk, hogy valami édessége is legyen az élet-
nek, s hirdettük a vizek, patakok, források és folyók
közelségének nagy előnyeit. Tanítottuk az embert, hogy
minden, ami eleven, a nedvességből származik. De az em-
ber nem tanul — mondta sötéten a nimfa. — Kell neki a
munka, kell a szemérem. Kell neki az, hogy felfalja
embertársait. És kell neki a halál — mondta szigorúan.
Különös csend volt a szobában. Az idő törvénye mint-
ha megszűnt volna uralkodni. Nem tudtam, éjjel van-e
még, vagy már pirkad? Kalypso, mint aki mindent el-
mondott, most hirtelen felállott.

191
 —Fáradt lehetsz — mondotta és sejtelmesen mosoly-
gott. — Eleget beszéltünk. A sorsok titkát nem lenne
szabad elárulnom... csak annyit mondhatok, ne félj
atyádtól. Ő nem öl meg téged — és a nimfa megint
mosolygott, különösen, titokzatosan. — A ti sorsotokat
már szövik a párkák. Mindenesetre okosan cselekszel,
ha a magad útját járod, és kerülöd a Fénythozó társa-
ságát. Most jer velem!
Gyors léptekkel előrement. Nyugtalanul követtem.
A barlang pompás hátterében függöny takarta el a be-
járatot, mely egy fülkébe vezetett. Medvebőrrel leta-
kart, széles heverő foglalta el a benyíló teljességét.
—Itt lakott atyád — mondta ünnepélyesen a nimfa.
—Nagyszerű teste itt pihent hét éven át — mondta hal-
kan, gonoszul. — Pihenj le, fiú!
Beléptem a fülkébe és mozdulatlanul, nagy zavarban
állottam a heverő előtt. A szoba egyszerű volt. Az elkép-
zelés, hogy atyám és a nimfa hét éven át ezen a heverőn
ismerték meg egymás isteni és emberi lényének titka-
it, feszélyezően hatott reám. Kalypso mozdulatlanul,
összefont karral állott az ajtóban, és sötét mosollyal
figyelte zavarom.
—Istennő — mondtam —, hajnalban utazom. Köszö-
nök mindent. Úgy érzem, nem jártam itt hiába. Mind-
az, amire tanítottál, eleven marad szívemben. De a
félelem, melyet a Fénythozó hazatérte lobbantott fel,
sötét parázzsal füstöl Ithakában. Álmunk nyugtalan.
Én magam gyakran álmodom kutyával és kígyóval...
—Mert akháj vagy — mondta komolyan Kalypso.
—Minden nép más jelképpel álmodik. Atyád mondotta
ebben a szobában, nyugtalan éjszakái után, amikor az

192
otthonról álmodott, hogy az akháj álmokban a kutya
és a kígyó jelenti a halottakat.
—Sok halott emléke kísért atyám visszatérte után
Ithakában — mondtam. — Álmaim nyugtalanok. Szeret-
nék engesztelten gondolni reá... de a tudat, hogy van
valahol, tervel és készít valamit, nemcsak az isteneket
nyugtalanítja, hanem bennünket, akhájokat is, család-
tagjait is. Félelemmel vártuk, és most, mikor hazajött,
borzalmasan igazságot tett és megint elhagyott, sokan
haraggal gondolnak reá. Ulysses nem hozott békét
— mondtam megtörten. — A haragot hozta Ithakába.
A haragot, mely eltölti az emberi fajzatot, Ithakában
és máshol is, senki nem tudja megengesztelni...
—Csak Erós! — mondta erős hangon, fenségesen
Kalypso.
Szava különösen zengett. Telt volt ez a hang, nőies
és rekedt. Meglepetésemben leültem a heverőre. Kalyp-
so, hirtelen és fiatalos mozdulattal, mellém telepe-
dett. Tengerszínű szeme opálos fényességgel örvény-
lett. A tiszteletreméltó nimfa most olyan volt, mintha
nem is lenne kora. Mélyen szemembe nézett és így
mondta, rekedten:
—Csak Erós, gyermek! Nincs más béke, égen és föl-
dön, csak az, amit Erós ad. Atyád már tudja ezt!
Szép, okos kezét kinyújtotta és megsimogatta fürtje-
im. Félni kezdtem. Tenyere homlokom érintette. Aztán
fülcimpáimon siklottak végig ujjai. Félig összehunyt
szempillák alól, rövidlátóan nézett reám és halkan mor-
mogta:
—Milyen ismerős a szemed és a füled...!

193
 XII.

Korán hajnalban utaztam el. Kalypso kísért otthona ka-

pujáig búcsúra. Zöld leplekben, éretten és dúsan állott
a hajnali fényben. Átléptem a forráson, mely a kerti ka-
pu előtt csobogott, s mielőtt eltűntem volna az erdő sű-
rűjében, visszaszóltam a különös éjszaka háziasszonyá-
nak:
— Békét az isteneknek...!
Kalypso kinyújtotta fehér karját. Így küldte utánam
— áldó és megbocsátó mozdulattal - a búcsúszót:
— Béke Ithakának...!
Gyors léptekkel siettem az erdő sűrűjén át a kikötő
felé. Ogygya madarai énekeltek és a rózsásujjú Hajnal
elhintette fényeit a dús tisztásokon. Kissé fáradt voltam.
De ugyanakkor kellemesen felüdült is voltam. Úgy érez-
tem magam, mint akit kiraboltak. De úgy is, mint akit
dúsan megajándékoztak. Az éjszakáról — mindarról,
amit hallottam s aztán mindarról, ami később, szavak
nélkül következett — nem maradt kellemetlen emlékem.
Elhatároztam, hogy titoktartó, de nagyszívű leszek, s
ahol hamis vádat hallok, szót emelek a nimfák védel-
mére az emberi világban.
Hajósaim rivalgó lelkesedéssel fogadtak. Az egysze-
rű embereket néhány szigorú szóval nyugalomra intet-
tem, és megparancsoltam, húzzák fel a vitorlákat és
irányítsák hajóm orrát északkeleti irányba, Ithaka ki-
kötője felé. A hajnali órákban nereidák és szilének — is-
teni háziasszonyom nagylelkű, de gondos parancsára
— megtöltötték hajóm mélyét válogatott enni- s inni-
valók dús készletével. Egy nemesített kecskebőrből ké-

194
szített iszák és egy tömlő — Kalypso ajándéka — külön
várt reám. Tömlőmben az édes bor, mely nektárra em-
lékeztetett, felidézte az éjszaka emlékeit, melyet a nemes
adományozó házában eltöltöttem: tüzes volt s ugyan-
akkor különösen, bölcsen fanyar, mint az istennő csók-
ja... De Kalypso tudta, hogy az ember nem csak igével
él, s ezért az iszákban válogatott finom falatok gondo-
san szőlőlevelekbe csomagolt ízes gyűjteményét találtam:
préselt fügét, szárított szőlőszemet, kövön sült, mézzel
édesített süteményt, füstölt halat, majorannás ürücom-
bot, hideg, olajos tojásmártással leöntött őzhúst, ánizsos
bivalysajtot... Gondosan átvizsgáltam az iszákot, és meg-
hatottan ismertem fel a nemes étkek halmazában isteni
háziasszonyom ízlésének és gondoskodásának szelle-
mét. Kutató kezem mélyen vájkált az iszák oldalában,
mert nem volt egészen lehetetlen, hogy Kalypso, híven
háza hagyományaihoz, távozó földi vendége számára
nemcsak enni- és innivalót ad útravalóul, hanem elrej-
tett a batyuban néhány ékszert, csillogó és értékes em-
léktárgyat, ahogy ez általában szokás volt a szigeteken,
ha vendégül láttak valakit... De nem találtam ékszert,
sem más hasonló, csillogó limlomot. Kutató kezem ki-
vontam az iszákból, és kissé elkedvetlenedtem. De aztán
eszembe jutott, hogy atyám már idejében elvitt a sziget-
ről mindent, ami értékes volt, s így Kalypso, minden jó-
szándéka mellett, a nagy Távozó fia számára sem tudott
mást adni emlékbe, mint érett csókjainak emlékét.
Ez az emlék nem volt kellemetlen. A hosszú tenge-
ri úton, amely Ithakába visszavezette bárkám, időm és
alkalmam volt elgondolkozni mindenen, amit atyám út-
jainak és kalandjainak nyomában tapasztaltam. Tűnő-

195
déseim eredménye az elhatározás volt, hogy felhagyok
a kutatással, mert atyám rejtélyes lényét most már eléggé
ismerni véltem. Atyám volt, ember volt, dicső anyám,
Pénelopé férje volt, Nausikaa, Kalypso, Kirké és még
néhány szigeti hölgy barátja volt, Trója hőse volt... de
ugyanakkor más is volt. Kevesebb, mint egy isten. S talán
valamivel több, mint egy ember... Ennyit értettem. Bizo-
nyos, hogy az ilyen Teremtés veszélyes, és az istenek nem
ok nélkül aggódtak fényes atyám földi szereplése mi-
att. Bizonyosnak tűnt az is, hogy mi, családtagjai, ked-
vesei, harcos kísérői, ivókumpánjai, kalandor útitársai,
megajándékozottjai és becsapottjai csak óvatossággal ke-
reshetik e rendkívüli lény társaságát. Utam tapasztala-
tainak hatása alatt elhatároztam azt is, a jövőben kerül-
ni fogom a hölgyek közelségét, akik dicső atyám sokat
tűrt, de izmos karjai között valahol a Peloponnésos part-
vidékén hosszabb-rövidebb időre elfeküdtek. Az éjsza-
ka tapasztalatainak hatása alatt feladtam a tervet, hogy
Helena nénit Spártában még egyszer meglátogassam.
Igaz, ez a rokon hölgy ebben az időben már nagyon
öreg volt... de Kalypso magatartása bizalmatlanságra
nevelt atyám hölgyismerőseinek életkorával s az abból
józan ésszel levonható következményekkel szemben. El-
határoztam, hogy férfierőmet a jövőben csak egyszerű,
földi nőkre pazarolom, akik nem tartanak rokonságot
az istenekkel, s beérik köznapi személyem varázsával,
anélkül hogy atyám szemére és fülére emlékezzenek.
Ez az elhatározás együgyű volt. Nem tudtam még,
hogy atyám és az istenek akarata ellen nem tehetek sem-
mit. Nem tudhattam, hogy atyám más sorsot szánt ne-
kem... Pontosan azt, ami ellen önérzetem berzenkedett:

196
a feladatot, hogy istennő karjai között folytassam élete-
met, időtlenül, s ez a nő ne legyen más, mint Kirké, akit
atyám, mint annyi más istennőt, férfierejével nagysze-
rűen megajándékozott és aztán galádul elhagyott...!
A fátyol, melyet az istenek a tévelygő halandók szeme
elé vonnak, s melyet mi, emberek sorsnak nevezünk, ak-
kor még nem lebbent fel számomra...! Atyám élt, és én
elhatároztam, hogy a jövőben fiúi tisztelettel gondolok
reá — de elkerülöm a találkozást vele s mindazokkal,
akikhez valaha kalandos életpályája során köze volt.
Nyugtalan voltam. Hajóm orra is nyugtalan himbálás-
sal túrta a borszínű tenger tajtékos örvényeit. Az ifjú-
kor elmúlt, így éreztem. A magam útját kell járnom a
jövőben. Az ifjúkor a várakozás volt, tehát a Mítosz...
Most következik az értelem és a tapasztalás útja, tehát
a Logos ideje, a férfikor. Emlékezem, mikor erre gon-
doltam, hajóm felhős és ködös tengerszakaszon haladt
át, s a ködben mintha gúnyos, rekedt nevetést hallot-
tam volna. Babonás hajósaim bizonygatták, Aiolos ne-
veti ki utunkat... De most már tudom, atyám szelleme
röhögött a nedves sötétben.
Hazatértem Ithakába és élni kezdettem az ősi rögön,
ahogy tudtam. Egy napon hazatért nagyszerű anyám
is... De ez már egy másik történet. S aztán, minden kér-
lelhetetlenül úgy történt, mint az istenek akarták, s
ahogy atyám, halála pillanatában, megparancsolta. Fe-
leségül vettem a nőt, akit ő eltaszított, s a bosszú és ra-
jongás különös emlékei viharzanak szívünkben, mikor,
a házasélet törvényei szerint, időnként egymás karjaiba
borulunk, mi ketten, az isteni Kirké, atyám szeretője és
én, atyám halhatatlanságra ítélt fia... Aiaia szigetén élek

197
és dicső anyám, nemes féltestvérem, a gyilkos Télego-
nos és neje is itt él velünk. Iparkodunk békében élni,
és ápoljuk a férfi emlékét, akihez így vagy úgy, de a vé-
rünk szerint valami közünk van. Ez a feladat nem köny-
nyű. Csaknem emberfölötti. De a Fénythozó kedvelte
az emberfölötti helyzeteket. Mindenestől, azt hiszem,
sikerült megismernem atyámat. Kalypso megmondta
a titkot: Ulysses ember volt... Most mindent elmond-
tam róla. Vagy legalábbis mindent, amit én tudok. Azt
hiszem, ilyen volt vagy ilyesféle. De a valóságban nem
tudhatom, milyen volt — mert én csak a fia voltam.
Harmadik ének
 TÉLEGONOS

SZÉPHAJÚ ANYÁM, a fényes halálistennő, Kirké már zsen-

ge koromban arra nevelt, hogy a sertéseket őrizzem bir-
tokunkon.
Ez a foglalkozás nem volt gyermeki hajlamaim ellen
való. A sertések társaságában telt el gyermekkorom, és
sok kedves emléket őrzök az időről, amikor ifjúságom
e röfögő társainak környezetében barangoltam réten és
mezőn. Később tudtam csak meg, hogy a sertések, kik-
nek őrizetét anyám a fiatal kondásra bízta, a valóságban
elvarázsolt emberek voltak. A pillanat, amikor anyám
felvilágosította értelmem, és megértettem, hogy az
ember, ez a különös lény, egyszerre állati és isteni lehe-
tőségekkel teljes, emlékezetes marad számomra. Mint
később, a másik pillanat, amikor elhagytam Aiaia szi-
getét, anyámat, szolgálóit és a sertéseket, hogy ember-
szabású emberek között éljek. Ez a pillanat is félelmes
volt. Megtudtam, hogy atyám ember volt, tehát én, rész-
ben, isteni eredetem dacára, magam is állati és isteni,
egyszóval emberi vagyok. Ez a tudat nagy megrázkód-
tatást okozott fiatal lelkemben. Féltem az emberektől.
Féltem attól, ami állati bennük. S most, amikor már
többet tudok erről a különös fajzatról, leginkább attól
félek, ami emberi bennük.

201
 A sertésekkel könnyen boldogultam. Anyám birtoka,
Aiaia keleti sziget volt, tehát vízdús, erős páralecsapódá-
sokkal megáldott termőföld, ahol az árnyas erdők bősé-
gesen hullatták a somot és a makkot. Gyermekkorom,
hála anyai nagyatyám, a fényes Hélios kegyének, csak-
ugyan napsugaras emlékű. Nagyanyám, Perse és anyai
dédapám, a vízkedvelő Okeános elhalmoztak vízijáté-
kokkal: szigetünk öbleiben soha nem fogytak el a gyor-
san szökellő, kövér delfinek, a repülőhalak, melyek ned-
ves szárnya úgy csillogott Hélios fényének ragyogásában,
mint a szitakötő repülőhártyái, sem a vastagollós rákok,
melyeket szigonnyal halásztam. A kis kondás ráért a nap-
tól pörkölt part menti homokban a tenger csodáival ját-
szani, amíg a gondjaira bízott sertések békésen makkol-
tak az árnyas erdők szélén. Voltak kedvenceim közöttük:
így emlékezem egy göndör, fekete szőrű, kilencéves kan-
ra, amely furulyám hívó szavára röfögve szaladt hozzám,
és tenyeremből ette a makkot. Később megtudtam, hogy
ez a sertés régebben herceg volt Thesprótiában, és ka-
landor vére hozta anyám közelébe.
Visszagondolok gyermekkoromra, és varázsos képek
elevenednek meg. Anyám, mint később megértettem,
nevelési célzattal küldött a sertések közé. Azt akarta,
hogy idejében és valóságosan megismerjem az embe-
rek állati természetét — az emberekét, akikkel későbbi
életemben annyi bajom támadt. Aiaia szigetére ritkán
lépett ember: a Halálszigetnek, amely mindössze egy-
napi járásra feküdt a Halálvilágtól, félelmes híre volt az
emberi partokon. Halandók, akik szigetünkre téved-
tek, kevés kivétellel mind megjárták: az ólba kerültek,
vagy a közeli Hádésban folytatták árnyéletüket. Atyám

202
és társai voltak a nagy kivétel. Minderről gyermekko-
romban nem tudtam semmit. Élveztem az életet, a sza-
badságot, a játékot, a sertések társaságát. Később, amikor
már csak emberi alakban ismertem meg az embereket,
soha nem tudtam társaságukban maradéktalanul jól
érezni magam. Az ember, mihelyst két lábra áll, fennhé-
jázó lesz.
De négy lábon, göndör, zsíros szőreikkel, kunkorodó
farkukkal, izmos agyaraikkal, melyek között olyan íze-
sen ropogott a som és a makk, apró szemükkel, lengő
hájhasukkal: milyen barátságosak voltak ezek az elvará-
zsolt emberek, gyermekkorom játszópajtásai...! Soha
nem tapasztaltam közöttük becsvágyat, sem egyenetlen-
séget. Nem is tudom, csakugyan kínozta-e őket a honvágy
a kétlábú életforma után. Oly természetes készséggel,
fürgén szaladtak négy lábon, mint a kisgyermekek, akik
csak vonakodva, nagy testi és lelki ellenállások leküzdése
árán döntik el, hogy a négylábú mozgási lehetőséget fel-
adják, és véglegesen két talpukra álljanak! Nem emlék-
szem bánatos sertésre. Szerelmi életük éppen olyan bo-
nyodalommentes volt, mint társas életük. Nem viseltek
háborúkat, mint azelőtt, mikor a kétlábú élet veszélyes
és fájdalmas kalandokba sodorta őket. Mindenestől,
nem tapasztaltam mást környezetükben, mint röfögő
elégedettséget.
Anyám néha, sugaras nyári délutánon, kijött hozzánk
a forráshoz, ahol kondám közepette, a patak partján,
egy árnyas bükk alatt heverésztem. Helyet foglalt köze-
lünkben, és megparancsolta, hogy vegyem elő fuvolá-
mat. A Halálsziget bánatos népzenéjének egyes szívhez
szóló dallamait kellett fuvoláznom, melyeket anyám

203
dalos kedvű szolgálóitól már pöttömnyi koromban el-
tanultam. Anyám kézimunkázott — mint a legtöbb elő-
kelő hölgy —, s amíg fuvoláztam, a sertések körénk gyűl-
tek. Anyám gyönyörű haját aranyszínre festette a sötét
bükklombozat résein áthulló délutáni fény; oldalt haj-
tott fővel, merengve ült, és amíg keze fürgén forgatta a
kötőtűt, fuvolám kísérő szavára halkan énekelt. A ser-
tések ilyenkor felhagytak a röfögéssel. Állatot, istent és
embert varázsos áhítat töltött el. Később Pán rekedt fütty-
szavát hallottuk; valahol az erdőben kóborolt, és így
felelt anyám bűvöletes énekére... A sertések mozdu-
latlanul, gyapjas hátukat összedörzsölve, meghatottan
állottak körülöttünk, s mikor végeztem a fuvolaszóval,
anyám ölébe ejtette kézimunkáját, és oldalt hajtott fej-
jel, figyelmesen nézett a jámbor ártányok hunyorgó, ap-
ró szemébe.
E pillanatokra elevenen emlékszem. Volt valamilyen
titokzatos feszültség anyám és a sertések együttlétének
pillanatában. E nyugtalanság okát akkori értelmem-
mel még nem tudtam, de megéreztem, hogy nagyszerű
pillanatok ezek! Anyám ilyenkor emlékezett... Nem tu-
dom, a sertések is emlékeztek-e, és ha igen, mire?

II.

De nem csak sertéseket tartottunk a szigeten. Amint

felcseperedtem, lassan megértettem félelmes és nagy-
szerű anyám titokzatos állatkertjének mélyebb valósá-
gát. Aiaia mezőin jámbor oroszlánok és réti farkasok
is kóboroltak. Ezek a fenevadak tenyérből ettek, anyám

204
hívó szavára farkcsóválva rohantak házunk elé. A serté-
sek és a vadállatok közösen csavarogtak szigetünk vi-
rányain, árkádiai egyetértésben. Félelemmentes élet volt
ez... Gyermekkoromban soha nem tudtam, hogy ele-
ventől is lehet félni. Később tudtam meg, mi a félelem — ké-
sőbb, amikor megismertem önmagamban is az embe-
rit. Soha nem féltem attól, hogy megölnek, vagy bánt
valaki... De egy napon félni kezdtem, hogy megölök
valakit. És félelmem irtózattá fokozódott, amikor meg-
értettem, hogy vér szerinti atyám az, akit meg kell ölnöm.
Széphajú anyám, nemes szívének gyöngéd sugallatá-
ra, sokáig titkolta előttem származásom titkát. Szolgálói
— négy halhatatlan, de házimunkában jól képzett, alan-
tasabb származású nimfa, akik a dajka és pesztonka sze-
repkörét látták el körülöttem gyermekkoromban — va-
kon engedelmeskedtek isteni úrnőjük parancsainak, és
elhallgatták előlem a pletykákat, melyek eredetemről
keringtek. Női lények társaságában, sertések, oroszlánok
és réti farkasok között telt el gyermekkorom. Anyám
tudta, hogy ez a nevelésmód kihatással lehet műveltsé-
gemre, s ezért, férfi nevelő hiányában, ő maga oktatott
a földi és mennyei világ alapvető ismereteire. Könyv és
hasonló alantas vacak persze nem akadt Aiaia szigetén,
de erre nem is volt szükség. Anyám dalokkal oktatott,
melyekből mindent megtanultam, amit egy istennő fiá-
nak földről és égről tudni illett. Különösen a történelem-
órákat szerettem. Anyám szívesen tanított földrajzra
is, tőle hallottam először a trójai háborúról. Ezek a da-
los énekórák — a bükkös erdő tisztásain, mert anyám híve
volt a szabadoktatásnak vagy télen a háromlábú para7sos
vaskosár közelében — hasznosnak bizonyultak. Zsenge

205
értelmem megtelt a dalokban gazdagon táruló ismere-
tekkel. Megtudtam, hogyan kell füvekből gyógyszert és
mérget főzni, hogyan kell állatot szelídíteni, embert el-
varázsolni, nőket idomítani, hogyan kell ölni, és hogyan
kell visszahívni a Hádésből azt, akit egyszer odaküld-
tek az istenek... Anyám bölcs asszony és kitűnő nevelő
volt. Készségesen, gyorsan tanultam. Tankölteményei-
nek dallama néha tanulságosabb volt, mint a dallamot
kísérő szöveg. Mikor ifjúvá serdültem, nagyjából min-
dent tudtam, amit egy istennő fiának Aiaia szigetén —
közel isteni rokonainkhoz, Hélios nagyapához és Okeá-
nos dédatyámhoz — tudni kellett.
De anyám elhallgatta előlem, hogy nemcsak istenfi,
hanem emberi származék is vagyok. S amikor megtud-
tam, mi az, amire az embernek szüksége van a világban,
hogy megállja a helyét, a tanult ismeretek elégtelennek
bizonyultak. Az emberi lény, nyomorúságában, sokat
kénytelen tanulni, ha el akar igazodni a világban, ame-
lyet az agyafúrt istenek készítettek számára. Már sarjadt
államon a legénytoll, amikor megtudtam, hogy a neve-
lés, melyet anyámtól és dajkáimtól kaptam, hiányos.
A gyermekkor ideje, játék, sertésőrizet és tanulás köz-
ben, mégis álomszerűen és boldogan telt el. Aiaia halál-
sziget volt..., de egy pillanatig sem éreztem nyomasz-
tónak a hely hangulatát. Később, amikor az emberek
iszonyodó-kíváncsi kérdéseire kellett felelnem, csodál-
kozással tapasztaltam, milyen helytelen nézetek és téves
elméletek nyugtalanítják e tökéletlen lényeket a Halál-
lal és Birodalmával, a Hádésszel kapcsolatban! A Halálvi-
lág lényegét illetően azt hitték, hogy mély sötétség ural-
kodik ott, és nem is hallatszik más, mint fogak csikorga-

206
tása. Nevetnem kellett, amikor e jámbor képzelgések-
ről hallottam. A Halálvilág csak világmessze van — ez a
hely nagy előnye is! —, és egyáltalán nem sötét! Gyer-
mekkorom a Halál szigetén csaknem állandó, villódzó,
édes és érett fényben telt el! Milyen öröm volt nyári
reggeleken kilopakodnom az istállóba — fényes anyám
és szolgálói még aludtak! —, és ott lenni, amikor ragyogó
nagyapám, Hélios kocsijába befogják a tüzes paripákat!
A lovak barátságosan nyerítettek felém, az aranykocsit
minden reggel szikrázó tisztára mosták nagyatyám fürge
lovászai, és az öregúr, Világszerepéhez híven, kötelesség-
tudó pontossággal jelent meg minden hajnalban, hogy
elfoglalja helyét a könnyű kocsi bakján, és hivatalába,
a Világűrbe hajtson. A lovak patája nyomán szikrázott az
aranypor, melyet a görögök atomnak neveztek... A ko-
csi zengő kerekekkel száguldott fel az égi országúton, és
a világ megtelt diadalmas fénnyel. Dicső nagyatyám ne-
vetve intett felém a bakról, s esténként, mikor nyugodni
tért, gyakran hozott csillagport vagy különös, felhőből
gyúrt játékszereket, melyek víziállatokra emlékeztettek,
s melyeken aztán elhevertem másnap, amikor az öböl-
ben fürdöttem... Néha megengedte, hogy elkísérjem haj-
nali útjain a világűrbe. Gyermekkorom felejthetetlen
pillanatai, melyeket nagyatyám mellett, a mesés kocsi bak-
ján, a szikrázó égi utakon töltöttem. A föld messze volt,
parányi és szánalmas játéklabdának látszott. A csilla-
gok keringtek körülöttünk, s én apró parittyámmal me-
teorokat lőttem a föld irányába. Így játszottam. De néha
fényes anyám is útra kelt nagyatyám kocsiján; elhagy-
ta a Halálszigetet és nyugatra ment. Azt hittem, a háztar-
tás gondjait akarja ilyenkor elfelejteni. Később megtud-

207
tam, hogy kirándulásainak rejtett célzata is volt: atyám
nyomát keresni nyugaton.
Gyermekkoromban soha, senki nem ejtette ki előt-
tem atyám nevét.

Ezért, akármilyen varázsos és gondtalan környezetben

nevelkedtem is, sertések, nimfák, oroszlánok, féliste-
nek és emberek között: gyermeki ösztönöm figyel-
meztetett, hogy titok van körülöttem. Atyám neve, szár-
mazása volt ez a titok. Azzal az öntudatlan s mégis
kaján-kíváncsi ravaszsággal, ahogy csak gyermekek
tudnak a felnőttek titkai között kutatni, szimatolva és
hallgatózva éltem dicső anyám szoknyája mellett, és
iparkodtam kitalálni, miért vagyunk egyedül. Miért
nincs férfi a háznál? Miért hallgat anyám eredetemről?
Néhány bátortalan és kíváncsi kérdésemet, melylyel ma-
gányunk titkát firtattam, ingerülten utasította el. Elha-
tároztam, hogy résen leszek.
Feszültséggel telt el gyermekkorom. A napfényes,
varázsos Halálsziget, tulajdonjogilag anyám öccsének,
fényes nagybátyámnak, Aietésnek volt birtoka. Nagy-
szerű nagyanyám, Perse akarata volt, hogy bonyolult
családjogi osztozkodás során ez a félelmes hírű sziget
anyám birtokába menjen át: nagyanyám úgy vélte, is-
tenien sötét anyám különös képességei jobban érvénye-
sülnek a Halál birodalmában. Bizonyos, hogy a Szépha-
jú otthonosan rendezkedett be a Halálszigeten. A nagy
fény, amelyben éltünk, az égi pompa és ragyogás, mely

208
Hélios nagyapó bőkezű gondoskodása révén bearanyoz-
ta életünket, aztán a különös csend és érettség, ame-
lyet az árnyak sejtelmes, nyugtalan világában, a földön
soha, de a Fényben mindig megtalál a lélek: Aiaia szige-
tét vonzóan magasztos s ugyanakkor félelmesen titok-
zatos tartózkodási hellyé avatta. Később megtudtam,
hogy atyám csak egy évig bírta ki itt, szülőföldemen,
dicső anyám birtokán Ulysses elvállalta a halált mint
emberi következményt, de nem vágyott reá és nem sze-
rette. A Halálhoz való vonatkozása túlságosan emberi
maradt. Úgy látszik, nem szeretett meghalni, legalább-
is nem idő előtt. Igaz, mint később hallottam, a halha-
tatlanságtól is félt, mert egyhangúnak vélte. Atyám tele
volt emberi előítéletekkel.
A fürkésző nyugtalanság, amely gyermekkorom su-
garas, színes korszakának mélyén lappangott, tudatosabb
izgalommal jelentkezett, mikor értelmem nyiladozni
kezdett. A gyermekség különös játékai elvesztették szá-
momra varázsukat. A Halálsziget hasztalan volt az a de-
rűs hely, mint amilyennek megismertem. Anyám, a leg-
jobb anya és gondos nevelő hiába oktatott tanulságos
és nemes ismeretekre. Amint felcseperedtem, úgy érez-
tem, titkok vesznek körül, melyekre környezetem nem
tud vagy nem akar felelni. Anyám gondosan vigyázott,
hogy senki idegen ne felelhessen kíváncsi kérdéseimre.
Nem emlékszem reá, hogy a szigeten közönséges ha-
landó valaha is elkerülte volna a sorsot, melyet fényes
anyám a hozzánk tévedt, kevés számú földi látogató
részére készített. A titkos konyhában, ahol szépészeti
szereit és a varázsoláshoz szükséges főzeteket kotyvasz-
totta, a faparázs fölött egy rézüstben állandóan szor-

209
tyogott a frissen főzött mályvából, latakiából, ámbrá-
ból és egy még titkosabb fűből erjesztett méreg, me-
lyet anyám szigetünk híres mámorító italába, a kykeon-
ba kevert, s melynek hatásától a vándor azonnal négy
lábra ereszkedett és röfögni kezdett.
De nem csak disznóvá változtatta át anyám vendé-
geit. És nem csak a férfi látogatókat gyűlölte.
Most, mikor elszántam magam, hogy elmondom a tör-
téntekkel kapcsolatban emlékeim, meghőkölök. El-
mondhatok-e mindent nagyszerű anyámról? A világ any-
nyit tud csak felőle, hogy híres Halálistennő volt. De a
valóságban titokzatosabbak, sötétebbek is voltak anyám
kapcsolatai az alvilággal és a félvilággal. Nagy hatalmát,
melyet az istenektől kapott, korlátlanul, női szeszéllyel
gyakorolta. Nem hallgathatok, az igazat kell monda-
nom. Glaukosról kell beszélnem.
Tudom, sok a pletyka és a habzó szájú szóbeszéd,
amely e név hallatára Argos és a szigetek lakóinak lel-
kében megelevenedik. Az igazság egyszerűbb is, de ti-
tokzatosabb is, mint a fecsegő akhájok és phaiákok
tudni vélik. Én magam még kamasz kölyök voltam,
amikor a titokzatos közjáték történt. De nem sok idő
múltán, mikor már legénysorba léptem, egy rendkívü-
li véletlen megadta a magyarázatot mindenre. Glaukos
felől akartam kilesni anyám titkát... s a véletlen egy
mélyebb, súlyosabb titok birtokába juttatott. Megtud-
tam az igazat anyámról. És megtudtam az igazat szárma-
zásomról.
Hadd mondjam el sorjában! Tizenhét éves voltam.
Vad kölyök lehettem ebben az időben, elvadult, sza-
bados játékokhoz szokott kamasz. Az évek múlásával

210
anyám magaviselete, irányomban tanúsított magatar-
tása is különösen megváltozott. Anyám ezekben az évek-
ben a szenvedélyes, hirtelen indulatkitörések áldozata
volt. A magányt kereste is, de ugyanakkor gyűlölte.
Néha kikocsizott a világűrbe, túl a Hádés partjain, s
mikor visszatért, napokig csüggedt volt, szobájába zár-
kózott, komornáit kínozta, és hozzám, imádott egyszü-
löttéhez szava sem volt. Ilyenkor csaknem gyűlölettel
nézett reám. Heteken át titkos vegykonyhájában állon-
gott, bódító főzetek gonosz-illatos füstfelhője közepet-
te, vagy kijött hozzám és sertéseimhez az erdő szélére,
villogó pillantással vizsgálta a békésen makkot ropog-
tató kondát, s hirtelen — mintha Zeus tudná, miféle
emlék kínozná! — felemelte kígyóbőrből font ostorát,
és ütlegelni kezdte a szerencsétlen állatokat. Ilyenkor
elmenekültem közeléből.
A reggelre, amikor Glaukos és kísérői megint egy-
szer szigetünkre érkeztek, jól emlékszem. Idegen ritkán
kötött ki öbleinkben. De Anthedon királya nem volt
váratlan jövevény. Többször járt nálunk, mert nagy-
atyám, a fényes Hélios, ettől a boiotiai kupeckirálytól
vásárolta a csodabükkönyt, amellyel lovait abrakoltatta.
Az isteni bükkönykereskedő középkorú, deli termetű,
méltóságteljes férfiú volt. Feltűnően öltözködött — szí-
nes, vonalas mintákkal ékített bíborlebernyeget és arany-
veretes sarut viselt —, illatos olajjal kente testét és haját,
s mikor ez a szállóvendég elhagyta házunk, napokig
érezni lehetett még hálótermében, de ebédlőnkben is
hajolajának édeskés, cimetes illatát. Göndör, puha, fe-
kete szakállából duzzadt ajkai érzéki verességgel bugy-
gyantak elő. Mindenestől keleti jelenség volt, szakálla

211
dacára, vagy éppen azért; inkább nőies, mint férfias...
Bizonyos, hogy kitűnő üzleteket kötött nagyatyámmal
— az abrakszállítás, a világűrt beszáguldó ménes számára
eladott takarmány dús hasznot tömött a fürge agyú, pu-
ha testű, előkelően érzéki keleti kereskedő zsebébe —,
s ezért mindig szép kísérettel, sötétkékre festett, ezüst-
árbocos gályán jelent meg, és dús ajándékokat hozott
fényes anyám, a szigeti komornák számára, valamint
nekem is, a ház vadóc kedvencének. Nem szerettem ezt
az embert, de belenyugodtam, hogy minden évben fel-
tűnik az ezüstárboc Aiaia borszínű, taréjos hullámok-
kal nyugtalan öblében, és hajósa ajándékokat hoz.
Akkor még nem tudtam, hogy nagyszerű anyám eb-
ben a keleti látogatóban nem csak takarmánykereske-
dőt lát. Anyám csodálatosan őrizte titkait. Az őszi reg-
gelen, amikor Glaukos megint beállított hozzánk, na-
gyobb kísérettel és számos ajándékkal érkezett. Anyám
már napokkal elébb tisztába rakatta a vendégszobákat,
és ünnepélyesen, a vendéglátás minden kényelmével fo-
gadta a jövevényeket. Glaukos kezet csókolt anyámnak
és sötéten mosolygott. Anyám e reggelen kipirult, mél-
tóságteljes és izgatott volt. Az üdvözlő szavak után An-
thedon kalmárszellemű királya bemutatta kíséretét.
Néhány titkár, lakáj és egy fiatal nő társaságában
köszöntött be. A nő szép volt. Érzékeim akkor már
éledeztek, s ezért a terem sarkából, ahonnan villogó
szemmel figyeltem a jelenetet, éhes pillantással mére-
gettem a nyúlánk, szemérmes leányka kellemesen
domborodó idomait. Anyám szúrós szemmel vizsgálta
a női vendéget.
— Ez kicsoda? — kérdezte hegyesen, hátravetett fővel.

212
 —Skylla — mondta lepedékes, érzéki hangon a sima
szavú, mosolygó Glaukos. — Távoli rokonom. Elhoz-
tam, hogy világot lásson és környezetedben, isteni nő,
nagyvilági modort és előkelő életformákat tanuljon.
Ha te is így akarod — mondta színlelt alázatossággal, és
udvariasan meghajolt.
A hírt dobogó szívvel hallgattam. A lehetőség, hogy
a nyúlánk szűz ittmarad a Halálszigeten, kellemes szó-
rakozások káprázatával hitegetett. Ebben az időben már
kiléptem a gyermekkorból, untam a sertések és szelí-
dített oroszlánok társaságát. Női környezetre vágytam...
Anyám színlelt kedvességgel mondta:
—Bájos gyermek. Bizonyosan fáradt az úttól. — Tap-
solt és a belépő alnimfáknak vállán át vetette oda a sza-
vakat: — Vezessétek a kedves leánykát szobájába! Gon-
doskodjatok, hogy mindene meglegyen, amire szüksége
lehet!
A tüzes pillantású, jó modorú, de láthatóan makran-
cos, durcás indulatoktól nyugtalanított fiatal nő engedel-
meskedett az isteni háziasszony parancsának. Vonako-
dás nélkül hagyta el a termet; elébb mély, betanult térd-
hajtással búcsúzott tőlünk, és szótlanul követte a ven-
dégszobába a szolgálatára kirendelt alnimfát. Vágyódó
pillantással, tanácstalanul néztem utána. Anyám ész-
revette mohó pillantásom, és szigorú arca megenyhült.
Gúnyosan mosolygott és a vendég után küldött.
—Nézz utána — mondta —, hogy a szép kisasszony
semmiben ne lásson szükséget! Remélem — mondta rej-
télyesen, és Glaukos felé fordult —, nincs kifogásod el-
lene, ha serdülő fiam szórakoztatja ezt a bájos vendég-
lányt?

213
 Glaukos foga sövényén érthetetlen szó röppent át.
Anyám ezt a röffenésszerű választ beleegyezésnek te-
kintette, és kézmozdulattal jelt adott, siessek a szép ven-
dég után.
...Nem tudom, mi történt anyám és Glaukos között
ezen az éjszakán. Az ebédezőterembe, ahol az isteni ta-
karmánykereskedő és anyám számára terítettek, nem
tértem vissza, és a háziasszony éjszakára egyedül maradt
vendégével! Skylla után siettem, akit házunk egyik dí-
szes vendégszobájában egyedül találtam. Az ablaknál
állt és sötét fényű, nyugtalan pillantással bámult ki a
kertbe, a Halálsziget ciprusai között fénylő öböl felé,
ahol Anthedon királyának bárkái ringottak. A nimfák
a szomszédos hálófülkében a szép vendég poggyászát
csomagolták ki. Megálltam a küszöbön, és zavartan néz-
tem a bájos, de egyáltalán nem nyájas teremtést.
— Bocsáss meg...! — mondottam bátortalanul.
Skylla egy vadmacska dühével fordult felém:
— Nem bocsátok meg! — sziszegte. — El akarok men-
ni innen...! — suttogta szenvedélyesen.
— Elmenni, nemes szűz...? — dadogtam zavartan. Ipar-
kodtam udvarias szavakkal beszélni, ahogyan anyám
tanított, mert először állottam nagyvilági, földi nővel
szemközt. De férfivágyam nem tudtam leplezni. Szá-
jam cserepes volt a belső tűztől, és hajam csapzottan ló-
gott homlokomra. Skylla, noha indulatos lelkiállapot-
ban leledzett, nem pillantott ellenszenvvel reám. Ezt
megéreztem... — Dicső nagybátyád engedélye nélkül el
akarod hagyni házunkat...?
— Nem vagyok szűz — mondta mérgesen. — És nem
a nagybátyám. Tudd meg, kamasz, előkelő származású

214
vagyok, és ez a hájas zabkereskedő aranyért vett kapzsi
rokonaimtól Mykénaiban. Erőszakkal a magáévá tett...
— Hogyan csinálta? — kérdeztem önkéntelenül, kí-
váncsian.
Skylla megvetően nézett reám. De ugyanakkor barát-
sággal elmosolyodott, és indulatosan megrázta fürtös
fejecskéjét. Aztán toporzékolni kezdett:
— Ha már utánam siettél, legalább segíts! Ez az em-
ber, aki piszkos takarmányüzleteket köt anyáddal és
nagyatyáddal, királynak nevezteti ki magát, holott An-
thedon nem más, csak egy bolhás part menti város Boio-
tiában. Ott királykodik... Sok pénze van, ez igaz! —
mondta suttogva, bizalmasan. — A takarmányt, amely-
nek olyan nagy a híre, hogy az égiek is vásárolják tüzes
lovaik számára, titkos szerrel pácolják, s a lovak, me-
lyeket így abrakoltatnak, részegek és tüzesek lesznek.
A varázsos bükkönymagot Kronostól veszi titokban ez
a komisz kalmár...! — suttogta szenvedélyesen Skylla.
— Az ég és föld tele van ilyen gyanús szállítási üzletek-
kel...! — mondta a leányka és szomorúan sóhajtott. Fi-
nom, gyermekes és mégis izmos kezét szívére szorítot-
ta. — Jer ide...! — mondta bájosan és komolyan. — Ülj
mellém. Ki vagy...?
Bemutatkoztam. Skylla egyetértően nézett reám. Mi-
kor leültem melléje a kanapéra, megfogta kezem. Hűs
ujjai szenvedélyesen szorították érdes kamasztenyerem,
amely megizzadt e zavart keltő helyzetben.
— Még gyermek vagy — mondta elnézően —, de már
nem sokáig. — Gyermekszeme egy asszony okosságával
fénylett. Nyíltan nézett reám. — Hallgass ide! — suttog-
ta. — Minden ármány, készpénz és varázslat keveréke

215
a földön és az égen! Kitűnően neveltek. Tudnod kell,
Glaukos szegről-végről rokonom. Ha oldalágon is, de
magam is félig-meddig isteni származású vagyok...
Nagynéném isteni lény és gazdag asszony. Révész Thri-
nikia szigetének egyik öblében, és arról híres, hogy ke-
gyetlenül megvámolja az öböl átjáróján haladó hajó-
sokat... Az ő nevét viselem én is — mondta ünnepélye-
sen.
—Skylla! — kiáltottam, mert csak most értettem meg
az összefüggést. Csodálattal és megdöbbenten néztem
a szép vendégre. Anyám s egy öreg nimfa beszélt a hí-
res Skylláról, akinek kapzsiságát és mohóságát rettegve
emlegették az ioni tenger hajósai.
—Nagynéném! — bólintott komolyan a kis Skylla.
— Nevelésemről is ő gondoskodott, mert jómódú asz-
szony... Az ő tiszteletére viselem ezt a nevet. De lehet,
hogy más okból is — mondta suttogó hangon és finom
ujját eperajka elé helyezte. — Glaukos rendkívül buja
ember. Kapzsi és buja, mint mind a keletiek. Ismeri nagy-
nénémet, s nem lehetetlen, hogy fiatalkorukban közük
volt egymáshoz. Te még nem érted mindezt...! — mond-
ta és gőgösen felvetette fejecskéjét. Nevetnem kellett.
Skylla gyanakodva pillantott rám. — Kinevetsz?
—Skylla — mondtam —, miért gúnyolsz? Azt mond-
tad, nem vagy szűz...
—Te még az vagy? — kérdezte gyanakodva a szép te-
remtés.
Elpirultam. Zavartan bevallottam, hogy még nem
volt dolgom nővel, de álmaim nyugtalanok, s a szabad
természetben nevelkedtem, így ismerem az elevenek sze-
relmi titkait. Csakugyan a falun nőtt gyermek elfogulat-

216
lanságával tudtam a testi szerelemről beszélni. Skylla ko-
moly, fényes szemmel, bizalommal hallgatott.
—Ha szűz vagy — mondta és felsóhajtott —, talán tudsz
nekem segíteni. Mi is a neved...?
Elgondolkozott nevem értelmén.
—Különös — mondta vontatottan. — Te értesz az
akhájok nyelvén...?
Megvallottam, hogy csak a Halálsziget lakosainak táj-
szólásán nevelkedtem.
—Akkor nem ismered neved értelmét sem — mondta
begyesen Skylla. Aztán, mint aki megszánt, megragad-
ta kezem, közel húzódott hozzám és suttogva beszélt:
—Vigyázz, fiú! Az akhájok tájszólásában a te neved
azt jelenti: Aki a Távolban született... Különös név! —
mondta tűnődve. — Bizonyosan van rejtett értelme is.
Ki az apád? — kérdezte nyersen.
Arcom vérbe borult:
—Nincs apám — mondtam fogcsikorgatva. — De az
isteni Hélios a nagyatyám...
Skylla félbeszakított:
—Nincs atyád — mondta szenvedélyesen —, de van
anyád, akinek híre félelmetes. Télegonos, az istenek
nem ok nélkül vezettek közelembe. Körülötted is titok
van. Glaukos erőszakkal hozott ide, mert megejtett. Ké-
sőbb, mikor magamhoz tértem, megutáltam ezt a buja
takarmányszállítót, és azóta foggal, körömmel, ahogyan
tudom, de mindig elutasítom közeledését. Tudod-e,
hogy a varázsos bükköny, amellyel nagyatyád lovait min-
den hajnalban megétetik, csak a csődöröket készteti
gyors ügetésre? A kancák bódultak lesznek ettől a takar-
mánytól és elfáradnak a futásban. Ez történt Aphrodité

217
híres kancáival is, melyeket Glaukos megitatott, és az-
tán lemaradtak az isteni lófuttatás versenyében. Erről
nem tud anyád...?
Hebegtem valamit, de Skylla indulatosan legyintett:
—Látom, nem tudtok Glaukosról semmit — mondta
mérgesen. — A legnagyobb csaló ő, s fényes nagyatyád, de
talán még anyád is e mézes-mázos szavú, királynak álcá-
zott, zsizsikes zabbal és pácolt bükkönnyel házaló kalan-
dor áldozata.
—Ne féltsd anyámat! — mondtam büszkén. — Nincs
atyám, az igaz, s azt mondod, valamilyen idegen nyelven
a nevem értelme annyi, hogy a távolban születtem..., de
anyám itt van és mindenkinél hatalmasabb! — mond-
tam és dacosan felvetettem fejem. — Elbánik Glaukosz-
szal is...
—Ó, te kis butus...! — sóhajtott, könnyekkel szemé-
ben, Skylla. Egészen közel húzódott hozzám. Forró leány-
keze erősen szorította csontos, érdes kamaszkezem. Sze-
membe nézett. Szájának meleg, fűszeres lehelete arcom
égette. Így beszélt:
—Meg akarja törni engedetlenségem, és titkos üzle-
tet akar kötni anyáddal, hogy szerelemre gerjesszen! —
suttogta titokzatosan. — Télegonos, segíts! Ha már nem
tudsz kiszabadítani rabtartó gazdám karmai közül,
maradj a közelemben, s adjál jelt, ha úgy látod, fényes
és félelmes anyád meg akar étetni titkos füveivel. Meg-
ígéred?
A gyönyörű nő könnyei mélyen meghatottak.
—Rémeket látsz, Skylla! — mondtam megindultan.
— Házunkban egyszerű, de egészséges ételeket főznek.
Ha akarod, minden falatot előtted ízlelek meg...

218
 — Nem bánom — mondta aggályosan Skylla és hálá-
san nézett reám. — Tetszel nekem. Gyermek vagy, de van
benned valami férfiasság. Talán ismeretlen atyádra ha-
sonlítasz — mondta és keservesen sóhajtott —, nem pedig
méregkeverő, dicső anyádra!
—Ne bántsd anyám hírét... — mondtam bizonytala-
nul.
— Azt mondják — suttogta forró szájjal Skylla, és köz-
ben ijedten nézett körül, mintha tartana tőle, hogy a
szomszéd szobában foglalatoskodó nimfák meghall-
hatják súgó szavát —, mindenkit elvarázsol. Az embe-
rek, akik közelébe tévednek, állati alakzatúvá válnak,
négylábúak, halak és madarak lesznek, és anyád kegyet-
lenül uralkodik fölöttük. Igaz ez, fiú? — kérdezte és égő
szemmel nézett reám.
Tátott szájjal hallgattam. Mindjaz, amit hallottam, új
volt, félelmetes..., de nem tagadhattam, hogy a nyug-
talan, szép vendég szavai különös ismerősséggel vissz-
hangoztak kamaszöntudatomban. Az igazságot nem
tudtam, de most, mikor a vendég kimondta a vádat,
úgy éreztem, a feltevés, mely anyámat varázserők bir-
tokában tudta, nem egészen alaptalan.
—Túlzás... — mormogtam. Skylla sóhajtott:
—Megértem, hogy hallgatnod kell — suttogta szo-
morúan. — A fia vagy, vigyáznod kell félelmes anyád jó-
hírére. De Mykénaiban mindent tudnak. Igen, anyád
ismeri a varázslat titkait. Glaukos nem ok nélkül ho-
zott magával. Arannyal, hízelgéssel, talán másféle ked-
veskedéssel is reá akarja venni anyádat, hogy itasson
meg a titkos főzettel, s aztán engedelmes szerelmi bábu
leszek a buja kalmár kezében. Ezért vagyok itt! — mond-

219
ta felháborodottan. — Nem mondom — folytatta aztán
halkabban és lapos pillantással, csaknem szűzi, de ugyan-
akkor sejtelmes oldalnézéssel pislogott reám —, nem
vagyok feltétlenül a testi szerelem ellensége. — Lesütötte
szemét, de láttam, hogy dús szempillái alól lopva kém-
leli szavai hatását. — Egy kedves pajtás, akiben őszinte
vonzalom lobban fel irányomban, nem lenne kedvem
ellen való — selypegte. — De elvarázsolni nem engedem
magam! — sikoltotta. Látnivalóan ez volt a rögeszméje.
Szánalommal s ugyanakkor szenvedélyes, leplezet-
len pillantással és éhséggel néztem reá. Megértette pil-
lantásom és segélyt kérő, esdő hangon beszélt:
— Télegonos, ígérd meg, hogy egy pillanatra sem moz-
dulsz el mellőlem! Velem eszel, megkóstolsz mindent,
amit anyád konyhájából feltálalnak számomra. Nem
akarok ártány, sem madár lenni! — suttogta könyörög-
ve. — Azt sem akarom, hogy a titkos méreggel testemben
térjek vissza Anthedonba, ahol Glaukos aztán ellenál-
lás nélkül kénye-kedve szerint használhat! Ó, kis bará-
tom, micsoda veszélyek! Csakugyan nem ismered anyád
praktikáit és főzeteit? — kérdezte gyanakodva.
Felháborodva megismételtem — noha kissé bizony-
talan hangon —, hogy nem tudok semmiféle titkos fő-
zetről: házunkban jóízű és egészséges ételeket tálalnak
fel, a vendégeknek éppen úgy, mint a háziaknak. Meg-
ígértem, hogy lelki nyugalma érdekében minden falatot,
amit házunkban fogyasztani fog, megosztok vele... De
Skylla bizalmatlan volt. Szenvedélyesen suttogta:
— Majdnem lehetetlen vigyázni. Lehet, hogy most,
amikor egyedül vannak, fényes anyád hajat, körmöt,
esetleg lábkörmöt vesz a gonosz Glaukostól, és azt ke-

220
verik majd ételembe. A démon, akit anyád barbár igék-
kel tud idézni, s aki aztán végrehajtja titkos parancsait,
engedelmeskedik annak, aki ismeri a démonok nyelvét
és a varázsszavakat. A lábnyomban, ruhában is megta-
pad az ilyen démon... Csak te segíthetsz...! — mondta
könyörgő hangon.
—Hogyan, édes Skylla? — kérdeztem megindultan.
Mindkettőnk szemében könnyek fénylettek. Olyanok
lehettünk e pillanatban, mint két ijedt gyermek, akik
a létezés sötétjében megrettennek az éjszaka és az alvi-
lág árnyainak szárnysuhogására. — Mindent megteszek,
amit kívánsz.
—Ne mozdulj el mellőlem! — suttogta és nemes húsú
teste reszketett, mintha a hideg rázná. — Egy pillanatig
se hagyj el, amíg a szigeten időzünk! Éjjel és nappal ma-
radj velem...
Heves főhajtással biztattam, hogy számíthat reám.
A lehetőségben, hogy az éjszakát Skyllával kell töltenem,
kellemes izgalom árama lappangott. De mielőtt szavak-
kal is felelhettem volna, nimfák léptek be; karjukon
alabástromtálcát, ízes étkekkel megrakott aranytálakat
és ezüst boroskancsókat hoztak. A félisteni szolgálók a
kerevetet, amelyen vendégemmel ültem, alacsony asz-
talkákkal némán körülrakták, elrendezték az étkeket
és italokat, és szótlanul várták a vendég parancsait. Skyl-
la elbűvölő, nagyvilági mozdulattal és szavakkal értesí-
tette a szolgálókat, hogy nincs szüksége kiszolgálásra és
társaságomban kívánja elfogyasztani a vacsorát. A nim-
fák ütemes léptekkel és libasorban, ahogy anyám ne-
velte őket, elvonultak Skylla mosolygott, és gyöngéd kéz-
szorítással maga mellé kényszerített.

221
 — Félek — mondta, de könnyei felszikkadtak moso-
lyának melegétől. — Félek, de éhes vagyok. Télegonos,
emlékezz ígéretedre! Vendégelj meg...!
Az étkezés, amelynek nekiláttunk, életem egyik szép
és tanulságos emléke marad. Skylla finom ujjai hegyé-
vel emelte ki az ízes falatokat a tálból, és egyenként nyújtot-
ta felém a kenyér, a hús, a hal, az édes tészta darabjait.
Leharaptam mindennek a felét, s a megmaradt falatkát
aztán a bűbájos vendég nyelte le. Ez az étkezési mód
nemcsak ínyünket izgatta fel, hanem más érzékszerve-
inket is. A közös rágásban és harapdálásban nyálunk
összevegyült. Skylla hófehér fogacskái, melyek gyöngy-
nél fényesebbek voltak, s egyik ritka szép süldőkocám
krétafehér agyaraira emlékeztettek, vidáman ropogtatták
a nemes táplálékot. Nevettünk, a pomagránát gerezdje-
it dugdostuk egymás szájába, bort ittunk és elkerülhetet-
len volt, hogy játszani kezdjünk: szájüregem teleszíttam
a nemes, sötétbarna borral, mely a közeli Halálsziget le-
járatát övező dombokon, az Averna tó környékén, Há-
dés kapujában termett, s melyet tömlőkben küldött
minden szüretkor ajándékba anyám öreg barátnője, a ku-
mai Sybilla, aki vénségére szőlőtermeléssel, jóslásokkal
és vidékies varázslásokkal foglalkozott... Skylla fölém
hajolt és szájamból szívta a tüzes bort. Ajkaink összeta-
padtak, s megrendülten tapasztaltam, hogy az emberi
ajak más egyébre is használható, mint beszédre és evésre.
— Ez mi volt? — kérdeztem és nagyot lélegeztem, mi-
kor Skylla szomjas ajka végre elvált szájamtól és szóhoz
jutottam.
Skylla nevetett. Két kézzel haját igazította, mely az
étkezés és azzal egybekötött másfajta mozdulatok köz-

222
ben kissé ziláltan elborzolódott. Arca tüzelt és piros volt,
mint a hold a nyári éjszaka bárányfelhői mögött.
— Ez a csók— mondta puha szájjal.
Szavát nem értettem pontosan, de mégis úgy érez-
tem, e pillanatokban jelentőségteljes ismeret birtoká-
ba jutottam. Szájam ismét borral szívtam tele, lelkiis-
meretesen, ahogy megígértem Skyllának... A vendég
szomjas volt, és nem vonakodott szomját forró ajka-
mon oltani. Ittunk és csókolóztunk.
Az éjszaka, a különös helyzet, a félelem, az elővigyá-
zatossági rendszabályok, melyeket étkezés közben betar-
tottunk — mindez nemcsak engem, hanem szépséges
vendégem is rendkívüli testi és lelki állapotba varázsol-
ta. De ezt a varázslatot — testünk, ínyünk, ajkaink és ide-
geink forró önkívületét — egyikünk sem érezte gonosz-
nak, sem veszélyesnek. A csók, amely Skylla tanítása
szerint az emberek közötti érintkezés egyik módszere,
új és ugyanakkor messziről ismerős élménynek rémlett.
A Halálszigeten, az isteni és állati lények világában,
amelyek között nevelkedtem, nem találkoztam soha a
csók élményével. De most megismertem ezt a különös,
emberi szájmozdulatot, amely olyan volt, mint a simo-
gatás és a harapás egyszerre.
— Ezt találták fel az emberek? — kérdeztem, kissé
együgyűen és lihegve, két csók között Skyllától.
Vendégem szép, okos szája, a csókok és a bor nedves-
ségétől párásan csillogott. Ez a száj most elvált szomjas
és kutató ajkamtól. Zilált fürtökkel koszorúzott, kipi-
rult fejét hátravetette, s szemében bódult csillám égett.
Így mondta kissé kábultan, felhevülten, mint a gyermek,
aki egy titkos játékban különös izgalmat tapasztalt:

223
 — Ezt és még néhány hasonló lehetőséget. — Röviden,
kéjesen nevetett, mintha csiklandoznák. Aztán elbo-
rult szép szeme és csaknem áhítatosan mondta: — Téle-
gonos, az apád ember volt. Ezt biztosan érzem.
—A csókjaimból tudod? — kérdeztem izgatottan.
Skylla ünnepélyesen bólintott:
—Igen — mondta komolyan. — Csak ember tud iga-
zán, minden következménnyel csókolni.
A komoly hírt izgalommal hallottam. Skylla izmos
és mégis illatosan puha leánykarjával erősen átölelte
nyakam. Ölembe ült és testünk különösen összefonó-
dott. Csukott szemmel, az ölelés és a csókok bódulatá-
ban, forró szájjal suttogta:
—Igen, ember vagy — és halkan sikoltott. — Érzem.
S mintha ez lenne az átváltozások éjszakája: magam
is úgy éreztem, ezen az éjszakán varázslat történik ve-
lem. Nem lehettem állat, sem disznó, sem oroszlán. De
gyermekből férfi lettem.

IV.

Sikoltásra ébredtem. Mély, fülledt és boldog álomból

hívott vissza a félelmes világba Skylla sikoltása. Felül-
tem a heverőn, ahol az éjszakát félálomban, nagyszerű
ittasságban töltöttük, s ahol hajnal felé mindketten el-
szunnyadtunk. Elsőbben félelmes, isteni anyámat pil-
lantottam meg. A kerevet előtt állt, csípőre tett kézzel.
Egyik kezében kígyóbőrből font korbácsát tartotta.
Felénk hajolt és szeme zavaros indulattal parázslott,
mint a Medusa szeme.

224
 — Látom — mondta sziszegő hangon —, engedelmes
fiú vagy. Gondoskodtál róla, hogy a szép kisasszony sem-
miben se lásson szükséget.
Skylla mellettem ült a kerevet feldúlt párnái között,
és szemérmes zavarában tenyérrel elfödte szemét. Anyám
a kígyóbőr korbáccsal felém suhintott.
—Ez a kötelesség, kölyök...? — sziszegte. — Nagyatyád
már messze jár az égi utakon, és a világ tele van fény-
nyel. A konda, melyet gondjaidra bíztam, türelmetle-
nül röfög az ólban, és az új ártányok, amelyeket tegnap
vásároltam, hogy felfrissítsük tenyészetünket, hajnal óta
várják a moslékot...
Az álom elröppent szememből. Tegnap még nem hal-
lottam semmit arról, hogy anyám sertéstenyészetünk
számára új ártányokat vásárolt... Riadtan cihelődtem.
Skylla tágra nyitott, iszonyodó szemmel bámult reám:
—Télegonos — sikoltotta és felém nyújtotta meleg
karját. — Megígérted, hogy nem maradok egyedül...
— Ne félj, gyermekem! — mondta jéghideg udvarias-
sággal anyám. — Tapasztalhattad, hogy házamban jól
bánnak a vendéggel, és minden óhaját teljesítik a háziak
— mondta gonosz szemvillanással. Aztán megint felém
fordult és megsuhintotta korbácsát. — Nem értesz a jó
szóból, Télegonos? Várnak a sertések! Takarodj...!
Tehetetlenül, megalázottan kotródtam a szobából,
ahol az elmúlt éjszaka eddigi életem első, valóban em-
beri tapasztalatait szereztem. A küszöbről hallottam
még, amint anyám a zokogó Skyllát vigasztaló szavak-
kal fölkelésre nógatja:
—Örülök, hogy fiam társaságában gyorsan múlt el az
éjszaka, és házamban kellemesen töltötted az időt. Nagy-

225
bátyád és kísérete már elutazott — mondotta anyám
különös, félelmes hangon... — Hajnalban mentek el,
és nem akartak felkelteni. — Skylla újból felsikoltott és
heves, görcsös zokogás rázta laza leplekbe öltözött,
szép, fiatal testét. — Ne bömbölj, leányom! — mondotta
kemény szóval fényes anyám. — Talán azt kívántad vol-
na, hogy nagylelkű jótevőd, a fényes Glaukos belépjen
szobádba, amikor a rózsásujjú Hajnal feltárja itt az éjsza-
ka titkait...?
Skylla zokogott és teste heves vonaglása mutatta csak,
hogy ez a lehetőség iszonyattal tölti el. Anyám, hangjá-
ban különös, gonosz elégedettséggel, folytatta a hajnali
párbeszédet:
— No látod! — mondta fölényesen és gúnyosan. — Glau-
kos gondjaimra bízott. Tavasszal visszatér, és megkért,
télen törődjek veled, és tanítsalak egyre-másra, ami
egy előkelő hölgy neveléséhez szükséges. Kelj fel, leá-
nyom! — mondta nagylelkűen. — Az utazás és az elmúlt
éjszaka után bizonyosan jólesik majd tagjaidnak a forró
fürdő — mondta titokzatos hangon. — Fürdővized ma-
gam készítettem el...
Hirtelen megfordult, mert megérezte, hogy még min-
dig a küszöbön állok, és szívemben szorongó aggoda-
lommal hallgatom különös csengésű, színlelten barát-
ságos s valahogy mégis vészjósló szavait.
— Még itt vagy...!? — kiáltotta, és szeme zöldes fény-
nyel lövellt. Ijedten inaltam el, az ólak irányában. Hal-
lottam még, amint a benyílóban, az alabástromkádban
a nimfák a fürdővizet csobogtatják Skylla számára.
Elhatároztam, hogy résen leszek, és mindenkivel — dicső,
de félelmes anyámmal szemben is — megvédem barát-

226
nőmet, a bájos Skyllát. Akkor még nem ismertem
anyám hatalmának baljós jelentőségét. Az ólakhoz siet-
tem, mint minden reggel. A gond, melyet Skylla miatt
éreztem, elfojtotta anyám különös szavainak emlékét,
melyekkel az imént sertésállományunk váratlan, mi-
napi szaporulatáról emlékezett meg. Nagyatyám tüzes
szekere már magasan járt az égen, és a konda türelmet-
len röfögéssel fogadta érkezésem. Félretoltam a hizlalda
palánkajtajának reteszét, és a disznók egymást legázolva
csörtettek az ólakból a hűs erdőszél, a makkoltató és
az itató felé. Utánuk néztem és e pillanatban kaptam
csak észbe. Fiatal szívem a riadalom hatása alatt mintha
egy pillanatra megszűnt volna dobogni.
A konda nyomában hat kisebbfajta, középsúlyú, fe-
kete szőrű sertés loholt, gyámoltalan döcögéssel. És mint-
ha ez állati lények részére még szokatlan lenne a négy-
lábon járás, dülöngélve, esetlenül követték az éhes és
szomjas, törcsölős kondát. A jövevények látnivalóan
nem vegyültek még el bizalmas közösségben társaikkal,
anyám tenyészetének régi, hízott sertéseivel; a falka ma-
ga mögött hagyta a gyámoltalan lényeket.
Kezemben a kondásbottal, mellyel az állatokat terel-
ni szoktam, a hizlalda palánkjának dőltem. Szívem vadul
dobogott, mint Hephaistos kalapácsa. Nem volt bizo-
nyítékom..., de egy sejtelmem, amely mindennél erő-
sebb volt, azt súgta, a jövevény ártányok nem lehetnek
mások, mint Glaukos és társai.
Iszonyat, félelem és tehetetlen harag érzései hullá-
moztak szívemben és eszméletemben. Nem értettem,
mi történt, és az öböl felé rohantam. Az ezüstárbocos
bárka már eltűnt Aiaia sötét vizű, tarajos öbléből. A hat

227
sertés nyomomban tolongott, és panaszos, szívfájdító rö-
fögéssel, agyaras orrukkal lábszáraim toszogatva, ipar-
kodtak értésemre adni valamit, amit másképpen már
képtelenek voltak elmondani. Az öböl partján álltam,
a vinnyogó sertések közepette. Hajam ideges ujjakkal
tépdeste és sodorta a hajnali szél. A messzeségbe kém-
leltem; aztán a sertéseket vizsgáltam. Különös reggel
volt ez. Már nem voltam asszony... s már nem voltam
többé anyám, a nimfa tudatlan, engedelmes gyermeke.
Új sorsot kaptam ezen a reggelen, egy sorsot, amely a
csordulásig tele volt sötét, sűrű titkokkal. Egy közepe-
sen kövér sertés, melynek gyapjas, fényes, göndör szőr-
zete valahogy ismerősnek rémlett, két hátsó lábára állt,
mint a kutya, mikor gazdájának örvendezik; mellső
csülkeit térdemnek vetette, és fényes, apró, fekete szeme
hunyorogva, könyörgő pillantással bámult reám. Mint
a villámcsapás fénye, úgy hasított eszméletembe ez a már-
már állati, de ugyanakkor még emberi pillantás.
— Glaukos...! — kiáltottam iszonyodva.
A sertés felröfögött és fénylő, pislogó, apró szeme meg-
telt különös párával és nedvességgel. Nem akartam
hinni ámuló szememnek. Közel hajoltam, fél kézzel az
állat kemény tokasörtéjét markoltam, s így bámultam,
közvetlen közelből, a vinnyogó, törleszkedő ártány sze-
mébe. A hideg viszolygott hátamon, mert amit láttam,
valóban félelmes volt. A sertés sírt.
Tehetetlenül sírt, a változás gonosz és alvilági törvé-
nye alá került élőlények szomorú vinnyogásával, mely
alig hasonlított röfögésre. Társai, a süldő hízók, félka-
réjban állottak köröttünk, s mintha valamilyen torz, al-
világi, gyászos kardal előadásába kezdettek volna bele,

228
panaszos röfögésük, ütemes és siralmas visításuk kísér-
teties hangokkal töltötte be az öböl és part menti tisz-
tás csendjét. Riadtan, dobogó szívvel hallgattam ezt a
félelmes, állati és ugyanakkor vészesen ismerős hang-
zású hangzavart. Ezek a sertések még emlékeztek vala-
mire, és segélykérő röffenésekkel nyivákolták most vi-
lággá ijedelmüket. Tehetetlenül állottam körükben.
Szívemben félelem és ádáz keserűség indulatai hábo-
rogtak. S e pillanatban megint ostor csattanását hallot-
tam. A konda ijedten szétszaladt. Megfordultam és az
öböl egyik szikláján fényes anyámat pillantottam meg,
amint korbácsát csattogtatja... A tenger visszaverte a
napsugarakat, és anyám haja zöld fénnyel lobogott...
Szeme szikrázott, mint Hélios nagyapó táltosainak pa-
tája, mikor az égi utasok meteorkőbe botlanak. Egyik
karján faháncsból font, üres kosár lógott, amilyenbe a
halászok fektetik, csalánbélés között, a frissen fogott
halakat. Soha nem láttam még ilyen ijesztőnek, ilyen
nagyszerűnek, ilyen keserűen és szilajon fenségesnek
anyámat. Mintha az ősnők egyike kelt volna életre,
akik a titánokat szülték.
Telten, hatalmasan és sudáran állott a hajnali szélben,
a szikrázó fényben. Fehér keze az ostort emelte, és a kon-
da nyomában sündörgő süldő jövevények nyomába mu-
tatott.
—Ügyelj — kiáltotta és parancsát lobogtatta az öböl
felett a fanyar-csípős, sós ízű keleti szél —, hogy szapo-
rán egyenek és összeszokjanak társaikkal!
Tenyerem szájam mellé illesztettem, mert a repdeső
szél elkapdosta szavam, és keserű izgalommal kiáltottam:
—Hol van Skylla...?

229
 Anyám a szikla magasáról diadalmasan nézett reám:
— Fürdik — mondta és hangja úgy sziszegett, mint a kí-
gyó hangja, mikor a bozótban embert lát.
Osszefont karral állott és az öbölben hullámzó ten-
gervizet nézte, mintha az átlátszó, halványzöld víztükör
mélyében keresne valamit. Aztán szép vállát rántotta,
és az üres halászkosarat a vízbe dobta. Nem nézett re-
ám és ostorát suhogtatva visszaindult a házba. Megret-
tenve bámultam utána. Nem mertem kérdéssel zavarni.
Iszonyodva éreztem, hogy a földi és égi titkok gyújtó-
pontjába kerültem ezen a titokzatos, baljósan varázsos
reggelen. Anyám eltűnt a liánok lecsüggő lombjai kö-
zött. A nap forrón égett Aiaia öble felett. Arcom tüzelt,
agyam forró volt, mintha őrült és megfejthetetlen kér-
dések parazsától gyúlt volna lángra. Ledobtam ruhám,
és a borszínű hullámok közé vetettem magam, hogy
lehűtsem testem és agyam forróságát. De néhány úszó
mozdulat után iszonyodva kapaszkodtam meg egy
part menti szikla mohás sáslevelében. Segítségért akar-
tam kiáltani, de nem szökkent át hang fogaim sövényén.
Amit láttam, több volt, mint félelmes.
Egyik sziklán, közel a víztükörhöz, tengeri szörny
hevert. Soha nem láttam még Aiaia öblében ilyen ször-
nyeteget. Teste nem volt nagyobb, mint egy gyermek
vagy egy fiatal leány teste. Halfarka volt, mint a tenge-
ri csikóknak, melyeken a nereidák lovagolnak, és pók
teste, több tucat csáppal és ollóval. Apró rákszemei hu-
nyorogtak, és csápjait ideges mozdulatokkal nyújtogat-
ta a sziklán megtapadt kagylók és csigák felé. A szörny
félelmes volt, és ugyanakkor megdöbbentően gyámol-
talan és tehetetlen. A rákszemek ragyogtak a fényben,

230
mint a smaragdok, és az idomtalan vízilény pillantásá-
ban, mellyel reám meredt, volt valami segélyt kérő, mint
elébb az ártányok nézésében... A borzalmas sejtelem,
amely e pillanatban áthasította szívem, késztetett, hogy
leküzdjem félelmem és iszonyatom, s néhány merész
úszómozdulattal a szikla felé közeledjek. A szörny he-
ves farkcsapással mozdult. A vízbe ugrott, s mielőtt még
közelébe érhettem volna, eltűnt az öböl mély áramú
hullámai között.
Partra másztam, és úgy, ahogy voltam — pőrén és csu-
romvizesen — házunk felé siettem. Különös látvány
lehettem így. Meztelenül, tengervíztől csillogó testtel,
csapzott hajzattal, önkívületben futottam a forró homo-
kon, a féltés és a vágy ostorától űzötten: szerelmesen fél-
tettem és kerestem... Skylla szobája üres volt. Kedve-
sem nevét kiáltoztam, fájdalomtól és kínzó sejtelemtől
félig esztelenül bolyongtam a szobában, ahol a vetetlen
ágy még életem első szerelmes éjszakájának rendetlen-
bolyhos párnák redőibe rögzített nyomát mutatta... Egy
kis fejpárnán felismerni véltem Skylla nemes, fürtös fe-
jecskéjének lenyomatát... Leborultam a heverő elé, köny-
nyes arcom a fejpárnába fektettem. A finom vásznon
megéreztem Skylla hajának illatát, és heves zokogással,
addig soha nem érzett kétségbeeséssel sirattam kedve-
sem. Sokáig jajongtam így. Mikor felnéztem, könnye-
imen át homályosan láttam dicső anyám félelmes alak-
ját. Az ajtó küszöbén állt, összefont karral, mozdulat-
lanul. Sírástól forró, elcsukló hangon kérdeztem:
— Hol van...?
Anyám komoran nézett. Dús szemöldjét összevonta.
Isteni fejét hátravetette. A gőg, a keserű és szomorú

231
bosszú indulatának kinyomata látszott szép, szigorú
arcán. Kérdésemre nem felelt. Hallgatásából megértet-
tem, hogy borzalmas gyanúm jogosult, és a szörny, me-
lyet elébb a tengervízben láttam eltűnni — menekült,
mintha rejteni akarná előttem gyalázatát —, Skylla volt.
Megborzongtam.
Anyám ezt mondta:
— Ne sírj!
Szava sziszegett, mint a tavaszi szél.
— Tanuld meg — mondta lassan, tagoltan —, hogy
ember miatt nem érdemes sírni.
Felálltam. Meztelenül, zavartan állottam anyám előtt.
Megértettem, hogy most már csakugyan vége van a
gyermekkornak, és felnőttem. De volt valami anyám
hangjában, ami a félelmes pillanatban is elgondolkoz-
tatott. Megértettem, hogy anyám tudja, milyen fájdal-
mas egy ember miatt sírni. E pillanatban megértettem
valamit anyám lényének titkából, származásom és ere-
detem misztériumából. Nem mertem szólani. A mesék
idejének vége volt. Meztelen voltam és férfi. E reggelen
számomra is elkezdődött az élet.

V.

Elhatároztam, hogy ravasz leszek, mint a kígyók Aiaia

öblének sziklái között, éles szemű, mint a sasok, melyek
szikláink felett keringtek és fürge, mint a kék testű ha-
lak szigetünk öbleinek ezüstszín vizében. Elhatároztam,
hogy résen leszek, és megtudom az igazat anyámról,
Skylláról, Glaukosról, a sertésekről, származásomról

232
és a világtitkokról. Skylla azt mondotta, ember vagyok.
Még nem tudtam, rangemelés ez az elevenek világában
vagy egyféle rangvesztés. De mindenesetre elhatároz-
tam, hogy emberhez méltóan akarok viselkedni, tehát
kíváncsi leszek.
Egy szerencsés véletlen hamarosan megdöbbentő és
vészesen komoly titkok birtokába juttatott. Néhány nap-
pal Skylla és Glaukos izgalmas, baljós érkezése, majd
félelmesen titokzatos eltűnése után anyám új vendég
érkezésének hírét közölte háznépével. A hír, hogy Her-
més, a fürgeléptű isten érkezik látogatóba, nem volt
túlságosan meglepő, mert gyermekkoromban többször
láttam házunkban ezt a simaszavú, nagyvilágian kelle-
mes modorú, kitűnő fellépésű istent, aki anyám bará-
ti köréhez tartozott, és mindig különös ajándékokkal
jelent meg a Halálszigeten. Mégis, Hermés érkezése ez
alkalommal különösen felizgatta anyám. Hálótermé-
ben voltam és dacos komorsággal hallgattam — mint
abban az időben mindig, mert Skylla elvesztése miatt
állandó búskomorságban éltem —, amint anyám a ven-
dég fogadására vonatkozóan kiadta háznépének pa-
rancsait.
— A fenséges úr — mondta a nimfáknak dicső, de e na-
pon rendkívül nyugtalan anyám — holnap érkezik, és
csak egy éjszakán át marad. Ügyeljetek, hogy a magas
rangú vendég minden kényelmet megtaláljon fedelem
alatt... Ilythia — mondta a legidősebb nimfának, aki a
konyhára ügyelt fel —, tudod, Hermés nagy ínyenc. Mit
akarsz felszolgálni vacsorára?
Ilythia, a kövér és jámboran szuszogó isteni szakács-
né boldog mosollyal mondta:

233
 —A szilének kövér vaddisznót ígértek ma estére. Ha
lesz időm bepácolni...
—Hermés torkig van mindenféle hússal, így a vad-
disznók húsával is — mondta türelmetlenül anyám.
— Tudhatnád, hogy egy isten, akinek állandóan em-
bert, vaddisznót s kecskét áldoznak, végül is belakik
ezzel a csemegével. De ha tudnál szerezni holnapra egy
vastag, jófajta marhanyelvet...
—Semmi sem könnyebb...! — kiáltotta Ilythia. —A sza-
tírok éppen vágásra készülnek. Thrinikia szigetéről, ahol
isteni atyád, Hélios barmai legelnek, a minap érkezett
egy szállítmány vágómarha. De nem gondolod, úrnőm,
hogy ez a közönséges eledel a vendég rangján alul való,
és nem illik ilyen fényes ünnepség alkalmával aszta-
lodra? Marhanyelv egy istennek?
Anyám idegesen legyintett:
—Hallgass! — mondta indulatosan. — Hélios barmai
Thrinikia szigetén még senkinek nem hoztak szeren-
csét... — mormogta különös, emlékező hangon. Mind
hallgattunk, tátott szájjal. Nem tudhattuk, mire emlé-
kezik anyám... Aztán, mintha elhessegetné a kínos em-
lékeket, megint felénk fordult:
—Hermés isten — mondta türelmesebben — tehát,
nyugodtan ehet fenséges atyám csordájának húsából.
Nem árt meg neki, mint más földi vándoroknak... —
Elharapta a szót. — Tudnod kell, Ilythia, a fényes Her-
més nagyszámú és sokféle isteni tevékenységei és fel-
adatai között nem utolsó az a szerep, melyet a felséges
Zeustól kapott, mikor reábízták, hogy ott álljon a vajú-
dó asszonyok ágya mellett, és ő adja az újszülötteknek
a nyelvet. O tanítja hazudni a csecsemőket és a politi-

234
kusokat: s ezért tisztelik az emberek, és a véres és vér-
telen áldozatok között állatok nyelvét is áldozzák neki.
Udvarias és kedves figyelem lenne, ha előételnek egy
vastag, olajbogyóval és fiatal hagymával készített mar-
hanyelvet szolgálnál fel. Annál is inkább, mert szüle-
tésnapja előestéjét tölti nálunk — mondta anyám és sö-
téten mosolygott.
—Születésnap! — kiáltotta lelkesen az isteni, de kissé
együgyű Ilythia. — Ez nagy tisztesség házunkra. Úrnőm,
mi lenne, ha a marhanyelvet később tálalnánk, és előétel-
nek valamilyen ízes és ritka tengeri rákot adnánk a ven-
dégnek? Rákot, majonézzel...! Halászaink azt mond-
ják, az ívás ideje elkövetkezett, és a part mentén hízott,
különös tengeri rákfélét láttak...
—Kitűnő ötlet...! — mondta anyám és a szeme villo-
gott. Térdem remegni kezdett, gonosz sejtelmek kínoz-
tak. — Szóljál halászaimnak, merítsék ma éjjel gondosan
a hálót. Ha nagybátyám, az aranyszigonyú Poseidón
partjaink közelébe küldene valamilyen ritka tengeri ál-
latot, süsd azt ki friss olajban! De vigyázz, mert Hermés
isteni szakács is... Az Olympuson ő a bortöltögető po-
hárnok, de az isteni konyhán ő a főszakácsmester is.
Apollos Magistosszal is versenyez a konyhaművészet tit-
kainak ismeretében.
— Tudom — mondta mulyán és áhítatosan Ilythia.
— Ulysses is tőle tanult kuktáskodni...
Először hallottam ezt a nevet. Noha minden figyel-
mem anyám sötét terveire irányítottam — mert tartot-
tam tőle, hogy halászaival hálóba ejti, és aztán Hermés
asztalára olajban kisütteti boldogtalan emlékű szerel-
mesem, a gyönyörű Skyllát —, a név, melyet a kövér al-

235
nimfa hebehurgya szájjal kiejtett, elmondhatatlan ha-
tással volt a jelenlevőkre. „Ulysses!" — mondta az isteni
szakácsnő, és anyám hangja felcsattant, mint az ostor
a kezében. A nimfák felsikoltottak e név hallatára, és
Ilythia, mint aki észbe kap, tömzsi kezét ijedt mozdu-
lattal szája elé emelte. Mindenki reám nézett.
— Hallgass, ostoba! — sziszegte anyám. Ő is engem fi-
gyelt. — Osszevissza fecsegsz...! — S mikor látta, hogy
nem kíváncsiskodom — alattomosan úgy viselkedtem,
mintha nem tűnt volna fel a megdöbbenés, melyet az
idegen név a jelenlevőkből kiváltott! —, sebes szóval
folytatta.
— Teljesítsd parancsaim. A bort és a vizet egyforma
mértékben vegyítsétek, mert ez így szokás az Olympu-
son — mondta egy másik nimfának. — S ha tudtok ízes
tengeri állatot keríteni, megengedem, hogy az legyen
az előétel. Vaddisznót nem eszik Hermés — mondta kis-
sé megenyhülten, a jó háziasszony aggódó hangján —,
mert az áldozatoktól, melyeket újhold napján reggel és
este hoznak neki a hálás emberek, már elvásott az ínye...
De egy közönséges, frissen sült sertéskaraj salátával — ter-
mészetesen szelíd disznó fiatal húsából — talán nem is
lenne a legrosszabb harmadik fogás... Mit gondolsz,
Télegonos? — kérdezte hátborzongató nyájassággal fé-
nyes anyám, és felém fordult. — Melyik süldőt szúrjuk
le holnap a fényes vendég tiszteletére...? Talán egyet az
újonnan beállított hízók közül — mondta, és alsó ajká-
ba harapott. Félig összehunyt szemmel, szempillái alól
kémlelte szavai hatását. — Az a sötét szőrű fiatal kan,
melyet nemrég láttam a kondában röfögni, megfelelő
lenne: nem kövér, de nem is sovány...

236
 A nimfák feszült figyelemmel hallgattak. Elborzad-
tam. Nyilvánvaló volt, hogy anyám Skylla és Glaukos
elvarázsolt testének anyagából akart vacsorát készíteni az
isteni vendég számára. Vigyáztam, hogy elrejtsem meg-
indulásom, de ajkam vonaglott, és tudtam, hogy e gya-
lázatos eledelekből egy falat sem megy le a torkomon.
Anyám, mint aki végezni akar a háziasszonyi teendők-
kel, megint a nimfák felé fordult. Szigorúan és oktató
hangon beszélt:
— A dicső Hermés házunk barátja — mondta fölénye-
sen, de hangja remegett és titkos bizonytalanságot érez-
tem beszédében —, és megint egyszer a felséges Zeus
megbízásából érkezik szigetünkre. Hivatalos minőség-
ben is érkezik — mondta idegesen. — Kétszeresen ügyelje-
tek hát, hogy a magas vendég kedvét eltaláljuk! Hermés
édesszájú, szereti a süteményeket. Az emberek édesség-
gel töltött tésztát is sütnek tiszteletére, melynek olyan
alakja van, mint a hírnökpálcának, amilyennel a szárnyas
küldönc mindig útra kel... Ilythia, szóljál cukrászunk-
nak, süssön ki forró kövön néhány ilyen jelképes, pálca
alakú tésztát! Ezenfelül szedjétek ki a fazékból cukor-
ba eltett legszebb gyümölcseinket, és tálaljátok az édes
növényeket ezüsttálcán. Akarom, hogy minden olyan le-
gyen, mint a régi időkben, mikor itt járt néha— mond-
ta anyám, és sóhajtott.
A nimfák alázatos suttogással és suhogással siettek
teljesíteni parancsait. Házunkat rövidesen seprők serce-
gései, mozsártörés, az olajos tepsik rotyogásának hang-
ja töltötte be. Anyám még lelkemre beszélt:
— Télegonos — mondta —, figyelj, dicső fiam! Már nem
vagy gyermek — mondta szigorúan, és elpirultam, mert

237
eszembe jutott a pillanat, amikor boldogtalan szerelme-
semmel az ágyban talált. — De még nem vagy felnőtt,
a szónak sem isteni, sem emberi értelmében. Minden-
esetre elkövetkezett a pillanat, amikor komolyan foglal-
koznunk kell jövőddel. Amit eddig tanultál, szép és okos
lecke volt, de nem elég. Közel a pillanat, amikor meg
kell válnom tőled. A világba mégy, hogy megtöltsd esz-
méleted új ismeretekkel — mondta komolyan.
— Mondd meg az igazat! — kérleltem. — Mi a világ?
Ki vagyok...? Mit akarsz tőlem...?
Anyám hallgatott és szúrós pillantással vizsgált.
Toporzékolni kezdtem:
—Ki volt Ulysses...? — kiáltottam.
A szó elhangzott. Nem tudom, milyen démon kény-
szerített, hogy kimondjam...? Anyám mereven ült és
égő szemmel nézett. Hókeble ringott, mint a havas te-
tejű hegy a közeli Thrinikia szigetén, ahol Typhaios moz-
gatja a tüzes dombokat.
—Eljön az idő — mondta szigorúan —, amikor megtu-
dod, ki volt Ulysses! Fiú, ne kívánd siettetni ezt a pilla-
natot...!
Hangjából fenyegetés, de ugyanakkor mélységes szo-
morúság is csengett. Megrendülten hallgattam. E pilla-
natban nem mertem másféle kérdésekkel zaklatni. De
éreztem, hogy közel van az idő, amikor gyermekkorom
nagy titkának fátyla fellebben, és a világkép megválto-
zik számomra. Egy idegen név — mely mégis különös,
félelmes vonzással és ismerősséggel zengett! — elhang-
zott, és a megrendülés, amely e név hallatára eltöltötte
lényem, figyelmeztetett, hogy a titok nyomában járok.
Egyelőre nem tudtam semmi bizonyosat, csak azt érez-

238
tem, a név elhangzása óta én is személyiség vagyok. A sej-
tés felizgatott. Gyanítottam, hogy személyiségnek lenni
a legtöbb, amire ember képes.

VI.

Hermést délutánra vártuk. A hó negyedik napját írtuk,

tehát — mint fényes anyámtól és a beavatott nimfáktól
tudtam — azt a napot, amely a kósza isten születésének
emlékét idézi, s amelyet az emberek mindig áldoza-
tokkal tiszteltek meg. Már elborult az ég, lila és sötétkék
fátylakkal, amikor a kertajtó felől meghallottuk az is-
teni vendég aranysarkantyúinak pengését.
A nyári este fülledt volt és levegőtlen. Anyám az osz-
lopos előcsarnokban teríttetett... Egy bronz szökőkút,
amely halat fogó fiút ábrázolt — Glaukos ajándéka, me-
lyet néhány év előtt küldött ajándékba anyámnak —,
ezüstfodrú vizet csobogtatott a ciprusokkal és márvány-
kerítéssel övezett, balzsamos illatú virágokkal beültetett
pázsitos térség közepén. Az alacsony márványasztalt és
a bíborpárnákkal meghintett heverőket két magas cip-
rus között állították fel, kilátással az ezüstfényű öbölre.
E ciprusoknak — nagyatyám, a fényes Hélios ültetése vol-
tak — hírük szállongott a szigeteken: mesélték, hogy az
egyik ciprus hím és a másik nőstény. A nimfák tudni
vélték, hogy amíg a férfi és nő ciprusok sudár törzse me-
reven és mozdulatlanul szökell a magasba, vonagló gyö-
kereik szenvedélyesen fonódnak össze a mélyben, a pu-
ha föld rejtekében, egyféle láthatatlan s mégis mélyen
anyagias, porhanyós földalatti nászban... Anyám, titok-

239
zatos mosollyal, hallgatott, amikor a nimfák vagy ker-
tészkedő szilének a kétnemű cipruspár szerelmi életéről
példálózgattak, és nem tagadta a különös viszony lehető-
ségét.
—Majd megtudjátok az igazat — mondta kérdése-
inkre komolyan és sejtelmesen —, amikor halálos beteg-
ség éri az egyiket: villámcsapás, földrengés vagy derék-
törő szélvihar...
—Mi lesz akkor? — kérdezte tátott szájjal az istenien
mulya Ilythia.
—Ha a másik utánahal — mondta röviden, keserűen
anyám —, csakugyan szerelmesek voltak.
— Úrnőm — kérdezte remegő szájjal az együgyű, de
jószívű és tenyeres-talpasan érzéki Ilythia, a konyha-
nimfa —, a szerelemnek nincs más bizonyítéka...?
—Csak a halál — mondotta keményen anyám, és ke-
serűen elvonta szép száját. — Minden más csak kéjelgés
vagy játék. A szerelem, ha igazi, mindig halálos... Ta-
nuld meg, te liba! — mondta megvető hangon.
Lehetetlen volt nem gondolnom e szavakra, amikor
az estén anyám közelébe settenkedtem, és figyeltem,
amint a varázsos hírű cipruspár között felállított aszta-
lon ellenőrzi a terítés és tálalás előkészületeit. Derekán
kígyóbőrből font korbács függött, melyet varázspálca
helyett használt... Anyám pompás, pikkelyes halbőrből
varrott, hártyaszerű ruhát öltött fel az estére, s köntöse
a holdfényben telt, de kellemes idomú alakján úgy csil-
logott, mint a mélyvízi halak foszforos teste. Híres, szép
haját e délután különös gonddal rakta fürtökbe és csigák-
ba egyik ügyes komornája, a tömzsi Doro. Egy aranyrá-
csokból font madárkalitkát, melyben egy harkályt őrzött,

240
kihozatott hálóterméből és az asztalra állította. Anyám
látnivalóan elfogódott és várakozó volt. Szárazakat nyel-
dekeltem, így bámultam félelmes és varázsos lényét; meg-
értettem, hogy anyám nemcsak varázsló istennő, hanem
nő is... Amikor az egyik oszlop tövében megpillantott,
izgatottan kiáltott reám:
— Takarodj termeidbe, isteni kölyök! — és hangja fe-
nyegetően csengett. — Egyedül akarom eltölteni az estét
a fenséges vendéggel.
Színlelt engedelmességgel búcsúztam. Anyám már
nem figyelt reám, mert a kerti út kavicsai halkan csiko-
rogtak a közeledő vendég szárnyas saruinak taposására.
Úgy tettem, mintha a lakóház felé indulnék, de alig for-
dított anyám hátat, elrejtőztem az oszlopos előteret öve-
ző, kisebbfajta szénakazal nagyságú, gömbölyűre nyesett
örökzöld bokrok egyikében, ahonnan a nyáreste csöndjé-
ben minden szót, amelyet anyám és a vendég az asztal
mellett ejtett, kitűnően hallottam, és óvatos kémleléssel
módom volt látni a beszélgetőket is. Ezt a helyet már
napközben kifürkésztem, mert keményen elhatároztam,
hogy ez egyszer ellenszegülök anyám parancsainak, s az
ég és a föld időszerű titkaiból nem hagyom kisemmizni
magam.
Hermés, hírnöki pálcájával kezében, lassan lépdelt fel
a kerti úton. Magas volt, kissé már őszült. Előkelő meg-
jelenésű isten volt. Rövid kabátkát viselt, afféle széllelbé-
lelt, aranysujtásos lebernyeget, s piros mintákkal átszőtt
hófehér posztószoknyát, amely térden felül fedte csak
el izmos lábszárait. A két apró aranyszárnnyal ékesített
föveget, amely isteni rangját és minőségét jelképezte,
levette fejéről és kezében hozta, mert az este párás volt,

241
és az isten járás közben megizzadt. Anyám egy oszlop
mellett várta, kitárt karral.
—Drága barátnőm...! — mondta az isten nyájas mo-
sollyal, nagyvilágian. Ő is kitárta karját.
—Isteni tolvaj...! — kiáltotta érzéki, örvendező han-
gon anyám.
Megölelték egymást, ahogy ez régi barátokhoz illik.
Aztán Hermés udvariasan kezet csókolt. A pompás,
szíjas övből, melyet derekán viselt — igazibban pocak-
ján, mert rejtekhelyemről is észrevettem, hogy a fényes
vendég, aki utoljára esztendők előtt járt nálunk, idő-
közben meglehetősen elhízott - egy ritka szép, piros szir-
mú virágot húzott elő és anyámnak nyújtotta:
—Fogadd, isteni nő — mondotta Argos megölője tré-
fás hódolattal —, az Olympus kertjének egyik legszebb
virágát! Neked téptem ma reggel, amikor a rózsásujjú
Hajnal aranyba borította Héra kertjeit...
Anyám átvette, megszagolta és gyanakodva szemlélte
a virágot:
—A gyökere fekete — mondta mosolyogva, de gyanak-
vó hangon —, mint a molyvirág gyökere, amelynek erejé-
vel már egyszer belekontárkodtál az életembe.
—Megbántad...? — kérdezte oldalt hajtott fővel, kíván-
csian Hermés.
Anyám sóhajtott és megszagolta a virágot:
—Nem bántam meg, de emlékszem — mondta és a pi-
ros szirmokat keblére szorította. Így sóhajtotta, sejtelmes,
emlékező hangon. — Egyszer vándor tévedt szigetemre...
Mint oly sok előtte és utána, ő is megérdemelte, hogy
emberi jelmeze mögül varázserőmmel kiűzzem belőle
lénye valóságát, és disznó legyen... De te, isteni bará-

242
tom, közbeszóltál. Molyt adtál neki, s a bűvös növény,
melynek gyökere fekete, de virágja fehér, megóvta attól,
hogy társai sorsára jusson...
Hermés mosolygott és bólintott:
—Ember maradt és karjaid közé fogadtad. Megbán-
tad? — kérdezte még egyszer, különös, öreguras, sokat
tudó mosollyal.
—Nem bántam meg — ismételte röviden, haragosan
anyám. — De nem szeretem, ha beleavatkozunk egymás
ügyeibe. Én sem kérdem tőled, miért keversz titokban
hermesiast a szerelmesek italába...
Hermés nevetett. Fél karral átölelte anyám fenséges
derekát, s hírnöki pálcáját lassú koppantással a földre
helyezte. Így mondta — és anyám szemébe kacsintott —
gúnyos, barátságosan cinkos baráti hanglejtéssel:
—Mézből és tejből keverem, s aztán az ernyős fenyő
magvának olajából adok a szerhez — mondta derűsen —,
hogy ittasak legyenek és szép gyermekeket szüljenek...
A világ kezd megtelni gyanúsan egyforma és rút élőlé-
nyekkel. Az embereket reá kell szoktatni, hogy szerel-
mük erejével valami szépet alkossanak... ha másképp
nem megy, mesterséges szerekkel ösztönzöm a szép-
ségre őket, máskülönben hamarosan rabszolgákkal te-
lik meg a világ. — Kart karba öltve az asztalhoz értek
és megálltak. A moly, édesem, egyszerre tud ártani és
gyógyítani. Vendéged megóvta a változás varázsától.
De mindketten kortyoltatok egy veszedelmesebb má-
konyból...
—Hallgass! — mondta csendesen, csukott szemmel
anyám. — Sok mindent kaptam tőle: emlékeket és egy
gyermeket...

243
 —Tudom — mondta barátságosan Hermés, és a kar-
jai között hátradőlt testtel pihenő isteni anyám csukott
szemű, fájdalmas, komoly vonással beszédes arcát néz-
te. — Mindig ezt adják az emberek.
Az ezüst hold megjelent a lila égen, és a tárgyak, az
oszlopok, a fák s ők ketten, anyám és vendége, a hideg
fény igézetében különösen elváltoztak. Lélegzetem is
visszafojtottam a bokorban. Éreztem, közel a pillanat,
amikor megtudom az igazat. Anyám különösen fel-
dúltnak látszott. Most kibontakoztak egymás karjából
és leültek. Anyám elrendezte hártyaruhája lepleit, kissé
zavartan — mint aki egyszerre mosolyog és könnyezik —
nektárt töltött egy kehelybe, és a vendégnek nyújtotta.
Hermés bólintott:
—Helyezd vizes edénybe — a piros színű virágra mu-
tatott, melyet anyám időközben keblére tűzött — és fi-
gyeld változásait! Nem közönséges virág ez sem. A nép
kutyagyökérnek nevezi, és azt hiszik, sárgaságot hoz
arra, aki megissza kifőzött levét. A valóságban az álmot
hozza. Elárulom neked, hogy néha, amikor dolgom van
Hádés birodalmában, a leszállás előtt ennek a virágnak
főzetével átitatott pogácsákat vetek oda az alvilág ku-
tyájának, a mérges házőrző Kerberosnak. A pokoli dög
felfalja a pogácsát és elálmosodik... Ha egyszer az álom
ajándékát akarod adni valakinek, főzd ki a kutyagyö-
keret...
—Öreg vajákos — mondta barátságosan anyám.
— Nemhiába vagy az alvás és az álmok istene is...
— Mint te, drága barátnőm, istennője vagy az álom
idősebb nővérének, a Halálnak — mondta célzatosan
Hermés és körülnézett.

244
 Így udvariaskodtak. De a vendég pillantása meg-
akadt az aranykalitkán és a rab madáron. A harkály he-
ves kopácsolással iparkodott magára vonni Hermés fi-
gyelmét. Hosszú csőrével az aranyrácsot harapdálta.
Az isten vállán át, hunyorgó pillantással nézte a nyug-
talan madarat, és természetes hangon, mint aki régi is-
merőst üdvözöl, felkiáltott:
— Picus...!
— Megismered...? — kérdezte fojtott hangon, kissé
riadtan anyám, és aggódó mozdulattal szívéhez szorí-
totta a varázsvirágot.
— Picust...? Hogyne ismerném meg! — mondta ter-
mészetes méltósággal az isten. — Nem vagyok vaksággal
megvert ember, akit az alkati jelmez megtéveszthet. Mi,
elsőrendű istenek, mindenütt felismerjük az embert,
akármilyen álruhában jelentkezik. Itt vagy hát, öreg bo-
lond...? — mondta komolyan, gúnyosan és feddő han-
gon a harkálynak, amely riadt madárszemekkel pislog-
va bámult az isteni vendégre, és megrettent igézetében
megfeledkezett a szárnycsattogtatásról és hosszú csőré-
nek ideges tátogásáról is. — Kellett ez neked?... Kellett
a kaland, ez az emberi rögeszme? Mintha a változás és a
változtatás nem lenne éppen olyan egyhangú, mint az
állandóság! — mondta komolyan.
— A változás gonosz szükség az emberek számára
— mondta zavart hangon anyám. De Hermés szavába
vágott. A madárhoz beszélt, de minden szavát anyám-
hoz intézte:
— Anankhé...! — és vállat vont. — Szükségesség! Mi-
kor tanuljátok meg, hogy az örök idő és a változatlan
sors egy és ugyanaz...? — A harkály kétségbeesetten ko-

245
páccolt. — Most jajongsz, öreg kéjenc? — kérdezte ko-
molyan, de nem minden részvét nélkül. — Mint oly sok
elődöd, a kalandot kerested te is, Itália királya, derék
Pomona férje, aki élő özvegy távollétedben, és haszta-
lan fohászkodik visszatértedért az.istenekhez...! Megis-
merlek és látom eltorzult madárszívedben az emberi
maradékot: a gyáva bűnbánatot és a hiú reményt!
Elfordult a madártól. Isteni szemének fénye hevesen
fenyegető sugárral világított anyámra.
—Tálaltatok...! — mondta nyugtalanul anyám, és ke-
ze menekülő mozdulattal a csengő után nyúlt. De Her-
més hirtelen mozdulattal lefogta a szép menekülő kezét.
—Várj még! — mondta komolyan. — Beszédem van
veled.
Szava fenségesen csengett. A madár az aranykalitká-
ban, anyám tündéri öltözetében s én magam a bokorban,
tátott szájjal és megrettent szívvel figyeltünk a vendég
szavára. Az alkonyatban árnyék lebbenését véltem látni:
mintha a Daimon, a Személyes Sors közeledett volna
lappangó léptekkel a kert mélyéből felénk, amikor az is-
ten most komolyan szólani kezdett.

VII.

— Kedves barátném — mondta Hermés és szava rekedten

zengett —, egy és más nem megy így tovább. Hírnök
vagyok, és megbízatásom nem mindig kellemes, külö-
nösen, amikor szigorú felsőbb parancsot kell tudtul ad-
nom. Meg kell mondjam neked, hogy sötét praktikái-
dat megelégelték az Olympuson. Nem tűrhetjük, hogy

246
lépten-nyomon beleavatkozzál a világrendbe, megvál-
toztassad az Entelecheia szent törvénye szerint alkotott
lényeket. Elég volt abból, hogy szeretőidet sertéssé,
udvarlóidat réti farkassá és bömbölő oroszlánná, hűtlen
kedveseidet madárrá és tengeri szörnyetegekké varázsol-
jad. Elég volt! — mondta Hermés szigorúan.
Anyám méltóságteljesen, mereven ült; de láttam, hogy
elsápadt.
—A varázslat rangom előjoga... — kezdett szólani. Her-
més udvarias szigorral elkapta szép szájából a szárnyas
szavakat:
—Van egy határ — mondta emelt hangon. — Amíg
játszottál, s egy tehetséges istennő alkotó képzeletének
szeszélye szerint változtattál az elevenek megjelenési
alakzatán, felsőbb helyen eltűrték ezt a kedvtelést. De
figyeltünk. A beérkezett jelentések már nemcsak elked-
vetlenítőek, hanem nyugtalanítóak is. Nem szóltunk,
amíg istennői és női indulataid ösztönzésére, vegykony-
hád titkainak segítségével, mintegy kísérletképpen vál-
toztattál át néhány embert disznóvá. A világ még nem
befejezett tünemény... az emberi világ éppoly kevéssé
az, mint az állati vagy növényi. Igen, elárulom a titkot,
hogy még az isteni világ sem teljesen befejezett. A Te-
remtés nagy kísérlete tovább tart. Zeus, felséges gyap-
jas szemöldjének egy-egy rándításával igazít néha egyet
az elevenek külalakján. Eltűrtük játékaidat, mert remél-
tük, hogy fényes kebledben valamilyen bájos és szeren-
csés ötlet támad és tökéletesíted a részleteket. De eddig
nem találtál fel semmi újat — mondta feddő hangon és
előrehajolt, kezében a nektáros kehellyel. — Mi, akik fe-
lelősek vagyunk a Fejlődésért, a felelőtlen és nem egé-

247
szen ártatlan játékot, amit a halandókkal művelsz, nem
tűrhetjük. A fejlődés célja végül is nem az, hogy a kétlá-
búak négylábon járjanak, és az ember röfögni kezdjen,
ahelyett hogy bölcsen beszélne.
— Hol és mikor — kérdezte kipirultan anyám — talál-
koztál már emberrel, aki bölcsen beszélt?... Akárho-
gyan felbokrétázzák is cifra szavakkal vágyaikat, végül
mind ugyanazt akarják!... Titkos vágyuk teljesül, ami-
kor röfögni kezdenek...
— Kedvesem — mondta gyorsan Argos megölője, a Hír-
nök négyszemközt megvallhatjuk: az ember az iste-
nek alkotása, és röfögve is csak azt tudja mondani, amit
az istenektől tanult. A világ nagy jelmezbál, s mikor
Zeus álarcot ragaszt az elevenek arcára, vigyáznunk kell,
hogy az álarc jellege megfeleljen a belső tartalomnak.
A sertés az elevenek világában szerencsés ötlet, de nem
az egyetlen lehetőség, amire az átváltozás nagy körtán-
cában az élőlény képes — mondta udvariasan és szigo-
rúan. — De nem erről van szó. Paranccsal érkeztem.
Eddig elővigyázatos mozdulattal néha enyhítettük is-
teni rangod félelmes előjogának, a varázslatnak káros
hatásait. Beletörődtünk, hogy kísérletképpen zavarta-
lanul játszadozol az embertenyészet és állattenyészet
lehetőségeivel. Nem zavartunk, amikor Picusból, aki
végre is király volt, harkályt varázsoltál, s a boldogtalan,
rab madarat, amint látom, aranyketrecben őrizted...
E szavak hatására a madár rekedten, fájdalmasan ká-
rogni kezdett, és hosszú csőre kétségbeesetten kopogott
az aranyrácson.
— Ne károgj, bolond! — mondta vállán át, fölényesen
az isten. A harkály ijedten elhallgatott. — Bizonyos, hogy

248
az embert, aki a kaland bódulatában a változás végze-
tét keresi, mi, istenek sem tudjuk megóvni daimonjai-
tál. De áldozataid sorában akadnak ártatlanok is. Ha
nem sietek annak idején Ulysses segítségére, ő is, társai is
itt röfögnek ólaidban.
— Mered mondani — kérdezte remegő hangon anyám —,
hogy az emberi és isteni világ számára különös szeren-
csétlenség lenne, ha Ulysses és társai nem térnek vissza
szigetemről az elevenek világába...?
Hermés bozontos, őszes-vörös szemöldje alól szúrós
pillantással, kémlelő tekintettel nézett izgatott anyámra.
— Különös kérdés — mondta halkan. — Az Olympu-
son is elhangzott, a titkos tanácsban... — mormogta fél-
hangon, mintha maga elé beszélne. — Az a fajta ember,
mint Ulysses, csakugyan veszedelmes vándor a földön.
Mint Prométheus, a lázadó titán, Ulysses is az isteni ti-
tok után kutat — mondotta komolyan. — Tudnod kell
— és előrehajolt, sejtelmesen beszélt —, az ember bizo-
nyos értelemben önállósította magát a földön. Le kell
számolnunk a tényekkel. Drága barátném — mondta
csendesen és sóhajtott —, mi, istenek már nem uralko-
dunk föltétlenül a világban. Az ember...
— Ez a félig állat... — mondta konokan, gyűlölettel
anyám.
— És félig isten — mondta gúnyosan Hermés. Aztán
vállat vont és intő mozdulattal felemelte kezét. — Ked-
vesem, ez a közhely, melyet az istenek és istennők önma-
guk vigasztalására szájalnak, a pillanattól kezdve, amikor
könnyelmű módon megteremtették az embert... Nem
állat, nem isten. Ember, és részt kér a világ feletti uralom-
ból. Ulysses csak egy az alattomos trónkövetelők között.

249
Sorsa van, amely betelik felette. De amíg él, van ereje
túllépni személyisége határain. Nincs módunk többé
játszani az emberrel — mondta komolyan az isten.
Bealkonyodott. Nehéz, lila fátylakkal hullott alá az
este, és Aiaia felett az égbolt arany csillagok szikrázásá-
tól fényesedett meg. Mintha a párzó, szerelmes cipru-
sok kilégzésének fülledt illata töltötte volna be az éji le-
vegőt. A bokorban izzadtam és nehezen lélegeztem, mert
guggoló helyzetemben nyikkanni sem mertem.
Anyám összefont karral, magasztosan ült. Szép, ápolt
arcán a gond és tűnődés bárányfelhői bolyongtak.
—Megtiltod, hogy alakítsam és változtassam őket
— mondta keserűen, panaszosan. — Elfelejted, hogy az
emberek azok, akik elővigyázatosságra kényszerítenek.
Volt egy idő, amikor vegykonyhámban boldogan pan-
csoltam, mert úgy éreztem, hozzáadok valamit a Te-
remtés végtelen változatainak nagy művéhez... A hím
istenek csak nemzeni tudtak. A kihordás és a nevelés
hálátlan feladata mindig a miénk volt, nőnemű isteni lé-
nyeké. Mi vagyunk az anyák — mondta lágyan s mégis
haragosan. — De egy napon megjelent szigetemen az em-
ber, és megismertem a csalódást.
Hangja most szilajon zengett az estében. Hermés fi-
gyelmesen, előregörnyedt felsőtesttel hallgatta anyámat.
—Tudom — mondta halkan, részvéttel. — Ulysses meg-
csalt. De ez még nem ok arra, hogy sertésólba kívánjad
zárni az egész emberi fajzatot.
—Hála neked és a féltékeny, öreg Pallas Athénének
— kiáltotta szenvedélyesen anyám —, ez az ember meg-
menekült a varázslattól. O volt az, aki engem elkábított.
Hazugságaival, lényével, testével és lelkével varázsolt el.

250
Lényét úgy lélegeztem be, mint Delphiben a papnők
a földből feltörő bűvös gőzöket... Igen, elkábultam. Erős
szívem meglágyult. Karjaimba fogadtam a csavargó em-
bert. Majd később ölembe fogadtam. Hallgattam mesé-
it, és azt hittem, néha már ismerem. Harcokról mesélt,
férfiakról mesélt, férfiakról, akik egyszerre voltak tolva-
jok és királyok, áldozati barmok és hősök... Nőkről
beszélt, akik nem bírnak a vérükkel, és birtoklásukért a
férfiak esztelen harcot kezdenek. Ithakáról beszélt, ahol
hitves és gyermek várja, az otthoni tűzhely füstjéről
mesélt, amelyet még egyszer látni szeretne. Múltak az
éjek és az évszakok. A vendég megejtette szívem. Meg-
kegyelmeztem társainak, visszaadtam e nyavalyások
emberi alakzatát, és tűrtem, hogy esztendő hosszat za-
báljanak és vedeljenek szigetemen... Mondhatom, két
lábon sem viselkedtek túlságosan emberi módra. Az
italra úgy vetették magukat, mint a konda a makkos-
vályúra, s amikor az egyik, egy Elpenor nevű kamasz,
részegen leesett a háztetőről és szörnyethalt, úgy érez-
tem, az isteni igazságszolgáltatás néha enyhébb, mint
a sors, amit az emberek készítenek önmaguknak. Ott
temettük el — mondta anyám mellékesen, és gyönyörű
karját emelve a ciprusok mögött, a part mentén emelke-
dő dombra mutatott, melynek hegyében egy rozsdás lán-
dzsa jelezte, hogy emberi hamvak porlanak a rögök alatt.
— Emberek voltak — mondta Hermés, és vállat vont —,
tehát ittak, mert nem bírták a létezés öntudatát. Mákony-
ra volt szükségük, hogy megszabaduljanak a személyi-
ség kínzó felelősségétől...
— Italra, kéj re és mákonyra volt szükségük — mond-
ta dacosan anyám —, hogy elkábítsák magukban az iste-

251
ni öntudatot, és megleljék lelkükben az állatot. Mégis,
megkedveltem ezt az embert — mondta kissé lihegve,
halkan anyám, és Hermés felé hajolt. Nyakam csavar-
tam, és ágaskodtam, mert egyetlen szavát sem akartam
elveszíteni. — Esztelen szövetségről ábrándoztam: iste-
ni és emberi szövetségről... Természetesen megígérte,
hogy velem marad. Azt mondotta, csak átlátogat a Há-
désbe; beszél a halottakkal, hazatér Ithakába, rendbe
teszi a gazdaságot, viszontlátja feleségét és fiát, aki idő-
közben már felcseperedett, és aztán hazatér hozzám,
ide, Aiaia szigetére. Megvallottam neki, gyermeket vá-
rok. Hosszú lándzsáját, melyet Héphaistos kovácsolt,
itt hagyta zálogba — s a lándzsára mutatott, amely a sír-
hantból ágaskodott fel. — Felöltöztettem őt és haszon-
talan társait vastag gyapjúruhákba, adtam nekik ételt,
italt az útra. Megtanítottam, hogyan viselkedjék a Há-
dés kapujában, ahonnan még nem tért vissza halandó,
s mit feleljen az árnyaknak, mikor számon kérik rajta
az elevenek felelősségét... Kitanítottam a veszélyekre,
amelyek útközben ólálkodnak majd reá és társaira,
hogy ép bőrrel térjenek haza, és aztán, ha felszántotta
a halai rögöt, térjen vissza hozzám, ahogy megígérte, és
ölelje karjaiba a gyermeket, akinek szíve már szívem
alatt dobogott... Ellágyultam — mondta komolyan,
haragosan anyám. — Én, a Halálistennő, hűtlen lettem
egy ember miatt hivatásomhoz, és kitanítottam egy
földi származékot, hogyan odázhatja el a Sorsot... És mi
volt a hála?
Anyám hangja most felcsattant az éjszakában, mint
a tenger, amikor a fellegtorlaszoló Zeus villáma hasít
belé.

252
 —Hazament Ithakába — mondta kissé zavartan Her-
més.
—És soha többé nem hallottam felőle — kiáltotta
szilajon anyám. — De még ez nem minden...! Mert ha
csak hazamegy, és elfelejt idős felesége karjai között,
már ez is árulás! Ne szólj közbe, isteni tolvaj...! Vádol-
ni jöttél, de a védekezőnek is van néhány szava...! A tá-
jékozatlanok gügyögik a szigeteken, a fonókban, a ku-
tak mellett, hogy Pénelopé, a hűséges hitves, az erény
mintaképe. De egy és mást én is tudok erről a jámbor,
vidéki háziasszonyról... Tudom, hogy volt egy idő,
amikor Ulysses távollétében kószáló istenek aludtak az
erényes szalmaözvegy házában. Emlékszel? — kérdezte
keserűen.
Hermés elmosolyodott. Öt ujját szeméhez emelte és
rövidlátóan körmét vizsgálta. Így mondta titokzatos,
titoktartó hangon, melyen átderengett az isteni öngúny
és az emberi természet ismeretének mosolya:
—Sokfelé járok — és lábát elvetette. Kissé öntelten,
kényelmesen elterült a karosszékben. — Lehet, hogy az
elmúlt évek során volt egy éjszaka, amikor aludtam
Ithakában is.
—Lehet...! — kiáltotta gúnyosan és keserűen anyám.
—Lám, a testet öltött falusi és pórias Házierény is szíve-
sen ölti fel a nyári éjszakákon a könnyű lebernyeget, ame-
lyen áttetszik a forró hús idoma. Isteni tolvaj...! — mond-
ta anyám, és egy pillanatra tenyerével eltakarta szemét,
mint akit megrohannak az emlékek és a messzibe néz.
—Volt egy idő, amikor ebben a házban is aludtál... — sut-
togta halkan. Most nem néztek egymásra. Anyám lesü-
tötte szemét.

253
 Hermés előrehajolt.
—Drága barátnőm — mondta halkan, de zengő, mély
hangon —, soha nem felejtettem el az éjszakát, amikor
vendéged lehettem. Az istenek szíve...
—Feledékeny, mint az embereké — mondta szigorúan
anyám. —Vádolni jöttél. Azt hiszed, nem tudom, neked,
éppen neked milyen kevés jogod van számon kérni raj-
tam valamit. Ismerlek, barátom — mondta anyám szo-
morúan, méltósággal. Most ültében hirtelen kiegye-
nesedett. — Különös, hogy a felséges Zeus éppen téged
küld hozzám hírnöknek, bírónak és vádlónak! Miért
is...? Milyen jogon vádolsz te, éppen te engem...? Iste-
nek vagyunk és négyszemközt vagyunk. Szabadon beszél-
hetünk, és nem kell lakatot tenni a szájunkra...
— Édes szívem, vigyázz! — mondta aggályosan Her-
més. Előrehajolt, fél kézzel anyám isteni térdét érintette,
és gondterhesen nézett körül a homályban. — Egyedül
vagyunk, de az isten sem tudja manapság, nem hallga-
tódzik-e a közelben egy kíváncsi ember...
—Eh, az emberek — mondta megvetően fényes anyám,
és legyintett. — Nem félek tőlük, és nem sajnálom őket
— mondta, de hangja csengésén éreztem, hogy nem őszin-
te. — Most hozzád szólok, az istenhez, a Hírnökhöz, Ar-
gos megölőjéhez. Vádolsz, hogy Halálistennő vagyok,
és szememre hányod, mert érdeme szerint bánok el a
Teremtés hűtlen remekével, az emberrel! Mintha nem
lennél magad is az alvilág küldönce, dicső Hermés...!
Mindenki tudja, hogy viszonyod volt Persephonéval.
Nem titok, hogy Eleusisban feleségül vetted Daeirát,
aki hatalmas, infernális istennő volt... A sötét varázslat-
ban Hermés Katoxos a neved... miért nézel ilyen komo-

254
ran? Igen, te vagy az, Aki a Lelket Leigázza... Te mersz
szememre vetni varázslatot és bűbájt, mikor mester vagy
abban, hogyan kell megkötni varázzsal az emberi nyelvet,
kezet és lábat... Minden szatírkölyök tudja, hogy Thes-
saliában miért neveztek Hermaiosnak egy hónapot...?
A te neved, a Halálisten nevének tiszteletére...
Hermés zavartan köhögött, és ápolt, fehér, vöröses
szőrzettel benőtt kezét szája elé emelte:
—Kirké — mondta —, elragad az indulat. Megértelek,
hogy Ulysses nevének említése felkavarj a nemes keb-
ledben a haragos érzéseket. De a parancs, amellyel hoz-
zád jöttem, szigorú. Hagyj fel a varázslattal! Meg kell
védenünk az embert, ezt a különös lényt, mert a hatal-
mi helyzet megváltozott a világban... Nem vetem sze-
medre, hogy szeretőket tartottál — mondta fojtott, go-
nosz suttogással, és kissé előrehajolt.
Dicső anyám vadul, gúnyosan felnevetett:
—Csodálatos is lenne — mondta ingerülten és hang-
jában egy megsértett nő szenvedélye csengett —, ha Te
mernél cédasággal vádolni engem... Te, aki nemcsak hír-
nök vagy, hanem hivatásos Kerítő!
Hermés krákogott és sértődötten kiegyenesedett:
—Már bocsáss meg... — mondta mély hangon. De
anyám hangja csattogott, mint a viharos éj kiáltása:
—Mered tagadni, hogy te hoztad össze Aphroditét
Ankhisesszel...?
—Kérlek — mondta idegesen, de nagyvilágian Her-
més —, hagyjuk Aphroditét!
—Megértem, hogy kínos emlékezned reá — mondta
diadalmasan anyám. — De az igazság az, hogy te irigyel-
ted meg Héphaistostól az isteni Aphrodité szerelmét.

255
 Mikor a sas ledobta az istennő szandálját, megbolon-
dultál és eszeveszetten koslattál a szandál tulajdonosá-
nak nyomában. A világűr ismeri titkotok, és nem vélet-
len, hogy a fennkölt Aphrodité és a nagy Kerítő, Hermés
jelképe ma is a buja bakkecske, mindenfelé a szigete-
ken... Nem valami előkelő jelkép, megmondhatom
— mondta anyám haragosan. — Te emelsz vádat ellenem,
aki összeboronáltad Eurydikét a kóbor zenésszel, valami
Orpheusszal?... Nem te hoztad össze Alkménét Rhada-
manthysszal?... Nézz a szemembe, te buja, öreg tolvaj!
Emlékezz szerelmünkre, amely múló volt, mint az éjsza-
ka..., de mégis kötés van közöttünk, mert fiatalok vol-
tunk és egyszer karjaid között feküdtem. Mered-e ta-
gadni, hogy te adtad el... igen, ne rángatózz, valld be,
te adtad el Heraklést Omphalénak...?
E szavakra Hermés különösen megrázkódott. A bo-
korban, ahol kuporogtam, nem értettem pontosan a sza-
vak értelmét, az elhangzott vádak és nevek jelentőségét,
csak azt láttam, hogy az isteni vendég ijedten körülnéz,
és aggályosan, majdnem suttogó hangon mondja:
—Drága barátnőm, nem vagy eszednél...! Sok min-
den van a földön és az égen, amiről okosabb hallgat-
ni.
—Hát akkor hallgass! — mondta felülről, gépiesen,
nagyszerű gőggel anyám. — Hallgass és ne vádolj! Buja-
sággal, varázslattal vádolsz engem, te, aki talán maga sem
tudja szeretői számát...! Eljött a pillanat..., valld meg,
nem én idéztem fel..., amikor teljes nyíltsággal kell be-
szélni. Nagyszerűen érkeztél, isteni tolvaj, mint Hírnök
és Vádló, hozzám, a magányos istennőhöz, akit kegyet-
len és buja játékokkal vádolsz! Vajon mit szólnak ehhez

256
a vádhoz elhagyott szeretőid? Artemis...? Vagy a thessa-
liai Brimo? Akakális és Daphnis, akinek szigetet ígér-
tél...? Emlékezel még nagyszerű kedvesedre, Uraniára,
aki a fattyú isteneket, Pánt és Priapost szülte neked...?
Mindenki tudja, hogy állandóan viszonyod van a nim-
fákkal...
—Ezek férfidolgok — mondta komolyan Hermés. Za-
vartan pislogott, de hangján éreztem, hogy szerelmei-
nek emlegetése hízeleg is önérzetének. — Ne feledd el,
édesem, hogy többszörösen elvált és özvegy isten va-
gyok! Egy isten végre is nincs fából. Senki nem lesz fia-
talabb, de még nem vagyok vén sem...
—Elhíztál — mondta röviden, csattanó hangon anyám —,
pocakod van. Talán ezért vállalkozol most az erénycsősz
szerepére. Nem, Hermés, mi ketten nem tudjuk becsap-
ni egymást. Ha van valaki, aki jól ismer téged, földön és
égen, akkor én vagyok az. Ha van valaki, akinek nincs
joga bujaság címén isteni vagy emberi lény ellen vádat
emelni, akkor te vagy az. Hallgass! — sziszegte anyám,
amikor Hermés tiltakozott. — Közismert, hogy szeretsz
paráználkodni a tehenekkel, és barátodtól, a hasonló-
an aljas és beteg hajlamú Apollón Noniostól ötven te-
henet loptál erre a célra...! Pfuj! — kiáltotta anyám. — Bu-
ja vagy és tolvaj...
—No, már megbocsáss...! — mondotta sértődötten
Hermés, és úgy mozdult, mint aki fel akar állni karos-
székéből.
—Maradj! — rikkantotta anyám. Most igazán olyan
volt, mint egy fúria. — Idejöttél, hát viseld el az igazsá-
got! Igen, tolvaj vagy. Először Héra keblén loptad el a te-
jet. Már elfeledted...? Te, a fürgelábú, aki szárnyakat

257
viselsz szandálodon és a fövegeden, a valóságban a tol-
vajok vezetője vagy! Elloptad Io tehenét, Héphaistos ha-
rapófogóját, elloptad a halott Hektort! Nagybátyámtól,
Poseidóntól elloptad a háromágú szigonyt! Fürdőző
anyádtól és nagynénjeidtől a ruhákat... És végül te lop-
tad át Helenát Egyiptomba.
—Ez nem igaz — mondta sötéten, de bizonytalan han-
gon Hermés. Hangja kissé zihált.
— Minden szó igaz! — mondta diadalmasan anyám.
— Éppen úgy igaz, mint az, hogy elloptad Zeus arany-
kaszáját, melyet Démétértől kapott ajándékba.
—Háború volt — mondta szárazon Hermés és izga-
tottan nyeldekelt. — Sőt, polgárháború volt! ütközetben
voltunk. Szó szerint világ-polgárháború volt, minden
következménnyel az volt, amelyben a többi istennel
együtt vásárra vittem bőrömet. A világsorsról volt szó,
amikor hadba szállottam a lázadó paraszt titánok el-
len... Kapával és kaszával is harcoltunk. Válságos hadi-
helyzetben voltunk, és ilyenkor a katona ott veszi fegy-
verét, ahol találja...
—A vezérkarban ültél, ködfelhő takart! Mestersé-
gesen fejlesztett ködpára takart téged és a többi gyáva
istent... — mondta gúnyosan anyám. — Apollón beérte
azzal, hogy a világ-polgárháború közben öthúros lant-
ján harci dalokat pengetett a küzdők biztatására...!
— A lantveréshez én is értettem — mondta féltéke-
nyen Hermés —, hiszen én találtam fel a teknőcpáncél-
ból készült lantot...
De anyám szavaiba vágott:
—A lantveréshez értettél. De az ellenség verését más-
ra bíztad.

258
 —Kirké — mondta Hermés és fejét csóválta —, látom,
reménytelenül nő vagy. Indulatok vezérlik értelmed.
A stratégia nagy tudomány. Engedj egy szót — mondot-
ta komolyan. S mikor anyám mélyen lélegzett, mint aki
pergő szavú válaszra készül, szigorúan és kongó hangon
kiáltotta: — A felséges Zeus nevében parancsolom, hall-
gass meg...!

VIII.

Zeus nevének említésére anyám elsápadt. Isteni ajka meg-

vonaglott. Nagy indulatok dúltak hullámzó keblében.
Mégis, a világ nagy urának neve kemény parancs volt.
—Erős hangod van — suttogta megszégyenülten és le-
hajtotta széphajú fejét. — Hangod legyőzte Stentórt is...
Beszélj hát!
—Mindaz, amit elmondtál — mondta komolyan, mél-
tóságteljesen, de ugyanakkor engedékeny és megbocsá-
tó hangon Hermés —, egy sebzett istennői szív indulat-
kitörése volt csak. Barátod voltam és akarok maradni
— mondta előkelően, és szőrös kezét engesztelő mozdu-
lattal egy pillanatig anyám térdére helyezte. — Nem ve-
szem zokon szavaid, mert méltóságomon és rangomon
alul való, hogy egy szép nő féltékeny és izgatott vádjait
megcáfoljam. Ez a cáfolat nem esne nehezemre — mon-
dotta oldalt hajtott fejjel, megsértett, de merengő han-
gon. — A vádak, melyeket arcomba sisteregtél, általáno-
sak. Mi, istenek, tele vagyunk gyarló, közönséges isteni
hibákkal. Buják vagyunk, kapzsiak és hiúk... de lehe-
tünk-e mások? A nagy szerep, amely kötelez, a féltékeny-

259
ség, amellyel szerepünket mérik a világban, mindez meg-
rontotta az istenek jellemét. Fényben, pompában, az
áldozati oltár illatos füstjének kábulatában éltünk...
csoda-e, ha az istenek egykori, tiszta és zord erkölcse is
megromlott? Drágám — mondta halkan —, valamikor
minden másképpen volt. Az isteni élet zordabb, díszte-
lenebb, de tisztább volt, mint manapság. Sok minden
történt a múltban, amire már nem emlékeznek a há-
látlan istenfiak — és közelebb hajolt, dörmögő hangját
csendesebbre fogta. — Ki emlékszik, hogy volt egy pilla-
nat, amikor az Istennek nem volt neve, sem arca? A füs-
tölgő hegyek felett élt, magányosan lehetett csak hozzá
közeledni. S aztán az Isten nevetett...
— Nevetett? — kérdezte elfogódottan anyám.
— Ötször nevetett! — mondta Hermés áhítatosan. — És
utána szomorú lett... Ez a pillanat félelmes volt. Nincs
nyugtalanítóbb pillanat a világsorsban, mint mikor az
Isten nevetni kezd. És aztán szomorú lesz... Nincs bor-
zalmasabb! — kiáltotta a Hírnök és aggályos lendülettel
felemelte kezét. — Mikor harmadszor nevetett, már ott
voltam én. És aztán közbeszólt a Moira! Kérdezd csak
meg a Moirákat!... Itt laknak közeledben, fényes atyád,
Hélios istállóinak szomszédjában. Bizonyosan ismered
őket, hiszen innen, a szomszédos barlangból repülnek
ki időnként a fekete éj kedves leányai, hogy a Sors kese-
rű, fekete magvait elszórják az emberek és istenek él-
tébe... Akkor a legidősebb Moira jött felém. Mérleget
tartott a kezében és vitát kezdett velem, az igazságszol-
gáltatásról... És te, aki olyan sokat tudsz, nem hallottál
erről? Azzal vádolsz, hogy elloptam Héra kebléből a
tejet, azt a savanyú világanyatejet! — az isten most elfin-

260
torította orrát. — Vádolsz, hogy elloptam Héphaistos rozs-
dás harapófogóját! Bujasággal vádolsz, mintha a tehenek
nemi rangja a világsorban alatta való lenne más nőnemű-
ek rangjánál... Te, aki ilyen kotnyelesen beavatott vagy,
nem tudod, hogy volt egy pillanat, mikor vita volt, talán
az egyetlen igazi, végzetes vita a világon, s én nem búj-
tam el semmiféle ködfelhő mögé, hanem ott voltam a
veszélyes pillanatban...? Igen... — kiáltotta Hermés és
szava visszhangzott az éjszakában —, ott voltam, amikor
az Isten nevetett, mert megjelent a Moira és mérleget
tartott kezében és vitát kezdett velem az Igazságról...
—Mit beszélsz, barátom — mormogta zavartan anyám —,
az isten, akinek nem volt arca, tőled akarta tudni az igaz-
ságot...?
—Ez a valóság — mondta röviden Hermés. — Vádolni
jöttem és megcáfoltál. Most felelek. Gyávasággal, ala-
csony, isteni bűnökkel és hibákkal vádoltál... De nem
tartozom a kérkedők közé. Most is csak azért beszélek
erről, mert kényszerítesz. Mikor Moira megjelent, kezé-
ben a mérleggel, és beleszólt a világsorsba, amely eldön-
tötte az Ember, az Isten és az Igazság viszonyát... én,
a gyáva, a hazugnak, kerítőnek, bujának és tolvajnak hí-
resztelt Hermés, egyetlen az alacsonyabb névvel jelölt
istenek közül, ott voltam a félelmes pillanatban és köz-
beszóltam. Ez történt, amikor az isten harmadszor ne-
vetett — és e pillanatban Hermés kiegyenesedett. Maga-
san hátrahajtott testtel, méltóságteljesen ült, mintha
valószínűtlenül megnőtt volna. Bámultam és hallgat-
tam; mukkanni sem mertem a bokorban.
—Bocsáss meg! — mormogta anyám. — Soha nem hal-
lottam...

261
 — Ez a világtitkok egyike — mondta zordan, megvető
hangon Hermés —, a névtelen Isten aztán még kétszer
nevetett, és végül elismerte mindkettőnk igazát. Moira
megkapta a világjogart... s talán ezért nincs többé igaz-
ság a világban. Nagy híve vagyok a női nemnek — s Her-
més ültében udvariasan és gúnyosan meghajolt —, de
ha én vagyok a névtelen Isten, nem bízom az Igazság jo-
garát női kézre. Én, a gyorsléptű, csak a hírnöki pálcát
kaptam... Varázslattal vádolsz — mondta csendesen és
fejét csóválta. — Nem tagadom, a hírnöki pálca érintésé-
vel varázslatot tudok felidézni az elevenek világában...
Mint te a korbáccsal, mely ott lóg most is oldaladon!
— Hermés most óvatos mozdulattal anyám telt és kihívó
dereka felé mutatott. Isteni anyám féltékenyen meg-
markolta a kígyóbőrből font, félelmes korbács nyelét.
— De amíg te varázsolsz, mert féltékeny szíved gyűlöli
az embereket, én iparkodom a varázslat segítségével ál-
mot, békét és szerencsét lopni életükbe. Én az emberek
barátja vagyok — mondta az idős isten halkan, ünnepé-
lyesen.
Anyám lesütötte szemét. Nagyszerű keble zihált. Fé-
lig lehunyt pillák alól, görbén nézett magas vendégére
és fojtott hangon mondta:
— El akarod venni tőlem a varázslat jogát...?
Hermés megragadta és megszorította anyám szép,
veszélyes kezét:
— Isteni boszorka — mondta udvariasan, lelkesen —,
hidd el, most is a barát szól hozzád! Talán kellemetlen,
amit mondok, de meglátod, végül hálás leszel az istenek
döntése miatt! Meghallgattam vádjaidat. Megbocsá-
tom gyanakvásod... Gyűlölsz, mert azt hiszed, felsőbb

262
helyen ok nélkül szólunk haragos praktikáidba. Kirké,
meg kell békülnöd az emberekkel! Rajtad sértés esett.
Szíved nem bír megnyugodni... De az emberek nem
olyan reménytelenek, mint ezt egy sértett istennői szív
hiszi. S talán én sem vagyok csak az utolsó tolvaj, a si-
ma szavú, hazug és parázna kerítő, amilyennek elmond-
tál... Mindez elkerülhetetlenül vagyok, mert emberek
és istenek között élek... mi mást tanulhatok...? De más
is vagyok... Kérkedjek? Mentségemre beszéljek arról,
hogy minden erőmmel a polgárosulás és a nemzetközi
forgalom ügyét szolgálom a világban? Ezért vigyázok
az útépítésre s általában a közlekedésre, és elhessegetem
a kísérteteket, akik aljas kijárók és politikusok alakjában
settenkednek a nagy útépítési vállalkozások irodáiban...
A néphit azt tartja, hogy én, az utak istene, a kulcslyukon
is át tudok menni. Látom, mosolyogsz haragos köny-
nyeiden át...
Anyám, engesztelten, csakugyan mosolygott.
— Fecsegő vagy — mondotta szelídebben —, hízelgő és
hazug! A sötét bőrűek, az arabok, akiktől a fűszert ve-
szem háztartásom számára, talán azért olyan hazugok,
mert te vagy az ősapjuk...
— Talán — mondta jókedvűen Hermés és felnevetett.
Megpaskolta, aztán megcsókolta anyám kezét, s elége-
detten hátradőlt a karosszékben. Megkönnyebbülten
beszélt tovább: — Barátném, a világ fejlődik. A nagy já-
ték, a kezdetleges varázslat idejének vége. Nem tagadom,
lelkes híve vagyok — a földön éppen úgy, mint az Olym-
puson — a társadalmi fejlődés, a tudományos tapaszta-
lás és a gazdasági kiegyenlítés eszméinek. Ezért vállal-
tam el, más, bokros elfoglaltságaim közben, a szerepet,

263
hogy az útépítés és a nemzetközi forgalom felügyelete
mellett a piacokra is ügyeljek. Nem kérkedek, de öröm-
mel említem, hogy sikerült feltalálnom és az emberek-
kel elfogadtatnom a piaci értékmérés legfontosabb
kellékeit, tehát a mérleget, a mértékeket, a hasznot és
a csalást... Pontosabban — mondta nagylelkűen, mint
aki megbánta a dicsekvést — a haszonhoz és csaláshoz
már régebben is értettek, amikor még nem volt mérték,
sem mérleg... Ulysses, mérleg nélkül, kitűnő üzleteket
kötött a világban. Becsapta a phaiákokat, és értett ahhoz
is, hogy idősebb istennők értéktárgyait elvigye emlék-
be érzelmes kirándulásai után. De Ulysses még a kaland-
ban él. Az emberiség belakott a kalanddal: most színte-
lenebb, de hasznosabb időszak következik. Talán a vas
ideje... — Hermés elgondolkozott. — Tőled nem vitt el
semmit...? — kérdezte hirtelen, hegyes pillantással.
—Szívem vitte el — mondta kissé fellengzősen fényes
anyám, és sóhajtott.
—Olcsón szabadultál — mondta cinikusan Hermés.
S mikor anyám, fátyolos szemmel, szemrehányóan nézett
reá: — Édes gyermekem, a világ elképesztően anyagias
lett. Kérdezd csak meg sorstársnődet, Kalypsót és még
néhány hölgyet a szomszédos szigeteken, beérte-e a kó-
bor Ulysses azzal, hogy szívüket derékszíjára fűzte...
—Kalypso? — kiáltotta indulatosan anyám. — Oly
öreg, mint az országút...! Még ő mer panaszkodni?
—Tudom, van közöttetek néhány eon korkülönbség
— mondta csitító hangsúllyal Hermés. — Mégis hét éven
át tartotta szerelmi rabságban a férfit, aki alig egy eszten-
dő után továbbállt karjaid közül. Természetesen az öreg
hölgy is megfizetett kapzsiságáért...

264
 Ez több volt, mint amit anyám elbírt. Hermés szavai
szíven találták. Nemes kenőcsökkel ápolt, fényes arcát
szépkörmű kezébe temette, és hang nélkül sírni kez-
dett. Csak isteni válla hullámzásán látszott, hogy a gú-
nyos, hideg isten gonosz szavai legszentebb érzéseit és
hiúságát egyszerre sebezték meg. Hermés hátrahajtott
fővel, kényelmesen elterpeszkedett a karosszékben. Lát-
szott rajta, hogy élvezi szavainak hatását, és most már
biztos dolgában. Hűvösen, társalgó hangon beszélt to-
vább, és ügyet sem vetett megalázott anyám szemérmes
zokogására:
— Ne sírj! — mondta foghegyről. —Tanulj alkotásaink-
tól, a görögöktől! Nyugtalan szellemű nép, de vannak
költőik és hőseik. Jobb szellemeik, például egy Theseus
nevű, akivel néha elbeszélgetek, úgy vélekednek, sirat-
ni kár azt, ami végzet...
Az isten elhallgatott. Anyám némán sírt. Aiaia felett
kárörvendő, fényes halálarcával megjelent a hold. Egy
ideig szótlanul ültek a holdfényben. Csak a konyha és
a tálalótermek felől lobbantak a kuktáskodó nimfák
fáklyáinak türelmetlen, rőt fényei. A homályban, nagy-
apó istállóinak szomszédjából, könnyű lépteket és szárny-
suhogást hallottam. A Moirák indultak éjszakai útjukra.
Melegem volt a bokorban és ugyanakkor dideregtem.
Először láttam veszekedő isteneket. Szívem megtelt
kétellyel és félelemmel. A világsorsot mint az emberi
sorsot illetően kételkedni kezdtem. De nem mertem
mozdulni. Kis idő múltán anyám megnyugodott: sze-
mét törölte, orrát fújta. Akkor Hermés, határozott, mé-
lyen zengő, érett és kissé öreges hangon, beszélni kezdett.

265
 IX.
—Sajnálom — mondta komolyan —, hogy fájdalmat
okoztam. Vess magadra! Most nem beszélek a nevetsé-
ges és gyermekes vádakról, melyekkel első haragodban
engem illettél. Már el is feledtem azokat. Sok min-
dent tanultam a világ teremtése óta... Orvos is vagyok,
s azt hiszem, értek az emberi természethez...
—Athénével együtt megtisztítottad Danaos leányait
—mondta alázatosan, sóhajtásszerűen anyám. — Tanag-
ra népét megszabadítottad a pestistől. Talán az én beteg
szívemre is tudsz írt...
Így szipogott. Soha nem láttam még szigorú anyá-
mat ilyen alázatosnak és elesettnek. Hermés ajka körül
szánakozó és gúnyos mosoly játszott.
— A pestissel könnyen végeztem — mondta fölénye-
sen —, elég volt egy szentelt kost körülhordoztatnom
a fertőzött városban. Veled nehezebb a dolgom, mert
a te fertőzésed nem emberi eredetű, hanem isteni kö-
vetkezményekkel terhes. Nyilvánvaló, hogy beteg vagy
—mondta most szigorúan. Anyám dús, nemes teste
megremegett. — Rögeszméd, hogy elvarázsold az embe-
reket, mert bosszút akarsz állani hűtlen szeretőid miatt!
Kirké — mondta a fényes isten, és szava komoran kon-
gott —, mit tettél Glaukosszal? Hol a kis Skylla...?
— Azt kapták, amit megérdemeltek — mondta hide-
gen anyám.
—Parancsom van — mondta szárazon az isten —,
hogy kiderítsem titokzatos eltűnésük ügyét. Glaukos
végre is király volt. Ugyanakkor zabkereskedő és le-
ánykereskedő is volt — mondta elnézően —, de akármi-

266
lyen szánalmas csaló, isteni pártfogás alatt állott. Fe-
lelj...!
—Betelt a sorsuk. Nevüket nem akarom többé hal-
lani. Ne firtasd a buja kalmár és céda nőrokonának sor-
sát, isteni Hírnök...! Volt egy idő — mondta kemény
szóval anyám —, amikor ez az ember is azt hazudta,
hogy nem tud nélkülem élni. Mint Ulysses... Mint
mások, istenek és emberek. — Anyám szava most csat-
togott és szeme fénylett. — Nagy, de hiszékeny szívem
ő is megsebezte...
—Már megbocsáss — mondta idegesen Hermés —, min-
den tiszteletem a te nagy szíved iránt! De ha te min-
den elsuttogott vallomást házassági ígéretnek véltél...
—Magányos maradtam — mondta dacosan anyám.
— Egyszer még Glaukosnak is megbocsátottam. Ipar-
kodtam megérteni, hogy nincs, nem is lehet hűség a szí-
vében, mert ember. De nem volt szükségem arra, hogy
özvegyi állapotban tengessem a végtelen időt... Kérő-
im között akadtak előkelő emberek. Nem afféle férges,
part menti városok kalmár királyai, mint Glaukos és
Picus, hanem komoly hercegek. Te, aki halk léptekkel
sokfelé jársz a világban... azt mondják, nem ok nélkül
találtad fel a sarut, mellyel nesztelenül lehet járni, hiszen
így lopakodtál be az én hűtlen Ulyssesem anyai nagy-
apjának, a ló- és tehéntolvaj Autolykosnak társaságában
a csordák és ménesek közelébe, hogy kielégítsd isteni
és aljas hajlamaidat... te nem hallottál soha arról, hogy
messze földön, az északi Apuliában, a Garganos hegy tö-
vében van egy ország, melyet Dauniának neveznek...?
—Nem értelek— mondta meglepetten Hermés. — Dau-
nia... ? Természetesen jártam arra is. Bátor, harcos és val-

267
lásos nép lakja. Engem is tisztelnek, s nem fecsegnek
semmit nesztelen sarukról és tehéntolvajlásról, amikor
áhítatosan nevem emlegetik! Királyuk egy jellemes,
tevékeny férfi, akinek neve most nem jut eszembe...
—Nem jut eszedbe Kalhoz neve? — kérdezte felhá-
borodottan anyám.
— Kalhoz...! — Hermés öreges feledékenységgel most
észbe kapott, és fél kézzel homlokára csapott. — Emlé-
kezem! Ismered...?
—Megkérte a kezem — mondta méltósággal anyám.
—Házasságot ígért ő is, mint ez a Glaukos. Mint Ulys-
ses. Mint te, valamikor... — sziszegte dicső anyám. Her-
més feje mellére kókadt. Rejtekhelyemről elégedett
megdöbbenéssel hallottam, hogy az istenek is elröstel-
lik magukat, ha könnyelmű ígéreteikre emlékeztetik
őket. — Megkérte a kezem..., de én éppen akkor, köny-
nyelmű szívvel azt hittem, jegyben járok Ulyssesszel.
Nemes kérőmet elutasítottam... Mikor tolakodott és
erősködött, elvarázsoltam. Mi mást tehettem volna?
—kérdezte megvetően. — Mindig ez a legegyszerűbb és
leghelyesebb mód, ha meg akarunk szabadulni egy to-
lakodó udvarlótól... Igen, Ulysses kedvéért eltaszítot-
tam a férfias és rajongó Kalhozt, Daunia királyát. Szí-
vem elvakult, nem láttam tisztán. Csak azért mondom,
hogy ne higgyed, mintha az emberek között nem akadt
volna kérőm, aki hűséggel volt irántam. Nem kellene
magányosan élnem... Később a dauniai nép hadihajók-
kal jött szerencsétlen, szerelmes királyukért. Szigetemen
kétéltű partraszállást hajtottak végre. Szilénjeim és sza-
tírjaim derekasan harcoltak, de a dauniaiak harcedzett,
verekedős nép... Végül lábat vetettek öblünk szikláin.

268
Megtudtam, hogy ez a nép rajong királyáért, a dicső Kal-
hozért... Hosszas alkudozások után kiengedtem kérő-
met az ólból, ahol bánatos szívvel, de még mindig sze-
mélyemért epedve ropogtatta a makkot. Visszaadtam
emberi alakját. A dauniaiak elvonultak királyukkal,
elutasított kérőmmel! Kívánságomra előbb megeskü-
dött, hogy békém lesz tőle a jövőben. Férfi volt, esküjét
megtartotta — mondta csalódottan fényes anyám és
elvonta száját. — Én itt maradtam, kérő nélkül. Es Ulys-
ses egy napon elment! Most mindent tudsz...
Anyám összefont karral elhallgatott.
Hermés légszomjasan horkantott, mint általában az
élvsóvár, elhízott idősebb istenek. Anyámat figyelte és
ravaszul pislogott.
— Elment — mondta óvatosan —, mert az otthon hív-
ta. Hazament Ithakába. Meg kell értened, hogy az em-
beri fajzat számára az otthon erősebb kötés, mint a ka-
land igézete...
—Ne papolj! — mondta idegesen anyám. — Hazament,
kaszabolt s hősködött, mintha Zeus tudja, miféle joga
lenne ehhez...! De csak nem hiszed komolyan, hogy
ottmaradt öreg felesége szoknyája mellett?
—Utolsó időben — mondta kitérően Hermés —, nem
hallottam híreket barátunkról...
—Én antul többet! — kiáltotta haragosan, szenvedé-
lyesen anyám. — Hazament Ithakába, mondod...! Úgy
hangzik ez, mint egy közönséges emberi történet jám-
bor befejezése. A hős megtér a hű hitves karjai közé, és
az otthon kanyargó füstjét bámulják, amíg elkövetke-
zik számukra a Hádésbe való megtérés órája...? Ezt aka-
rod mondani...? Nevetséges vagy, isteni tolvaj! Csak-

269
ugyan elhittétek, te és öreg rokonod, a felséges, de ve-
szedelmesen rövidlátó Pallas Athéné, hogy minden
időkre tisztába raktátok Ulyssest, amikor a phaiákok
bárkáján, rablott kincseivel, hazugságaival, gyanús ka-
landjai emlékével hazatért Ithakába...? Meg kell véde-
nem a hűtlen szeretőt! Úgy védem meg, hogy új vádak-
kal tetézem emlékét. De ezek a vádak jobban illenek
lényéhez, mint a kegyes és szelíd vég, amit az istenek ter-
veztek számára. Másféle fajzat ő...! — mondta anyám
szomorú, dühös rajongással. — Nem húz papucsot, nem
tud otthon maradni...
— Hol van most? — kérdezte kíváncsian Hermés.
— E pillanatban? — Anyám fejét rázta. — Soha nem le-
het tudni, hol tartózkodik. Most, amikor öregszik, a ván-
dorlás hajlama beteges kényszerrel tört ki rajta. Nem
voltam rest — mondta anyám és előrehajolt, suttogva
beszélt —, időnként útra keltem és jártam a nyomában.
Ide-oda bolyong a szigeteken és a szárazföldön. Nehéz
nyomára akadni. Homályos üzletekkel is foglalkozik,
mert az öregedés gondjával reászakadt a megélhetés
gondja is. Király volt és hős... De most úgy viselkedik,
mint egy félvér kalmár és vénülő kalandor. Mikor ha-
zatért — anyám sóhajtott —, első időben úgy rémlett,
mintha megbecsülné magát. Áldozott a nimfáknak, s
ez valamennyiünknek jólesett. Teiresias tanácsai sze-
rint, ahogy tanítottam, áldozott a halottaknak is. Az-
tán átment Elisbe, becsapta Polyxenost... Otthon azt
hazudta, barmai után néz. De a valóságban már törte
agyafúrt fejét, hogyan kelhetne megint valamilyen gör-
be útra. Nejét, akit a jámbor és tájékozatlan köznép saj-
nálkozóan tisztelt, nyakatekert ürüggyel külországba

270
küldte. Ő maga Thesprótiába ment. Ismered Kallidi-
két...? Nem sok jót hallottam róla. Vidékies királynő,
már nem is fiatal, kevéssé ápolt, de gazdag. Utolsó idő-
ben Ulysses mindig inkább az idős nők kegyét kere-
si... — mondta begyesen anyám.
— Nem tudom — mondta célzatosan Hermés —, mire
célzol, amikor utolsó időről beszélsz?... Ulysses min-
den időben kedvelte az érett szépségeket...
Anyám haragosan legyintett.
—Helenára gondolsz — mondta mérgesen —, és akkor
talán igazad van!... Máskülönben sületlen célzás, amit
mondasz! Igazad van akkor, ha Kallidikéről vagy Péne-
lopéról beszélsz... Igazán nem tudom, mit talált eze-
ken az érett falusi szépségeken! Talán csak azt, hogy
nem kellett előttük hősködnie... Igaz, Thesprótiában
vitézkedett még egyszer, persze csak óvatosan. Vendég-
hazája nevében háborút viselt a brygiaiak ellen...
—Csetepaté volt — mondta Hermés és vállat vont.
—A brygiaiak gyülevész nép, a phrygiaiak távoli unoka-
öccsei... Thrák istenük van, a silány Arés! Ezzel min-
dent megmondottam — és alsó ajkát harapdálta, meg-
vetően fintorgott.
—Nem ismerik a sót — mondta komolyan anyám —,
nem ismerik a tengert. Szárazföldi nép...
—Érthetetlen — mondta komoran Argos megölője.
—Ő, aki mindig a tenger közelségét kereste...
—Öregszik — mondta röviden anyám. — Teiresias ta-
nácsa szerint vándorol, a vénülő emberek makacs rög-
eszméjével szívében. Keresi a hazát, ahol hite és a jósla-
tok szerint megmenekülhet az erőszakos végzettől, és
megtérhet a szelíd halál karjai közé. Teiresias meg-

271
mondotta neki, hogy a tenger felől közeledik majd fe-
léje a halál — mondta anyám szigorúan, de ugyanakkor
különös megindultsággal hangjában. — Evezővel vállán
vándorol, szakálla őszül, tájakon halad át, ahol az em-
berek nem ismerik az evezőt...
—Öreges tünetek — mondta egyetértően Hermés.
— Azt mondod, később Thesprótiából is odébbállt?
— Úgy hallom — mondta megvető hangon, idegesen
anyám. — Megvárta, amíg a faggyúszappan szagú Kalli-
diké egy korcs fiút szül neki, mint mind a szárazföldi
nők, valamilyen Polypoités nevű fattyút. Ennek adta át
alkalmi zabikirályságát. És aztán elment Épeirosba...
—Ez már valóban sok — mondta rosszallóan az isten
és fejét csóválta. — A sziklás Épeiros királynője kedves,
régi barátnőm. Csak nem esett ő is a Fénythozó rabsá-
gába... ?
—Megérdemelte sorsát — mondta vészjósló elégedett-
séggel nagyszerű anyám. — Mindössze egy fiút szült
Ulyssesnek, egy Euryalos nevű tökfilkót. Úgy hallom,
ez a fiú kóbor atyja összes rossz tulajdonságait örököl-
te. Iszik, indulatos és erőszakos, hazudós, ténfereg a
szigeti királyságok palotái körül, és származására hivat-
kozva elvárja, hogy a nők, akik atyját valamikor ismer-
ték, eltartsák. A család szégyene ez a kölyök. Úgy kell
Euippének...! — mondta emelt hangon anyám.
Hermés bólogatott:
—Szegény — mondta udvariasan és közömbösen.
— Nem volt szerencséje. Alapjában nem rossz nő, de
hiszékeny, és emberismerete csődöt mondott, amikor
a Vándorlóval találkozott. Nem volt olyan szerencsés és
előrelátó, mint te, nagyszerű barátném, aki végül is egy

272
pompás, sikerült csemetét kaptál a hűtlen lovagtól aján-
dékba...
Anyám most vércsehangon rikoltott:
— Kérlek, vigyázz, mit beszélsz! Télegonos ma sem tud-
ja, kinek a fia...!
—Lehetséges? — kérdezte elnyújtott hangon, megját-
szott csodálkozással Hermés.
Anyám feldúltan zihált és némán intett, hogy ez az
igazság. A bokorban minden csepp vérem mintha agyam-
ba tódult volna. Ordítani akartam, törni és zúzni. De fé-
keztem magam. Végre megtudtam az igazat.
Hermés elgondolkozott.
—Kirké — mondta aztán józanon, okosan —, azt hi-
szem, most már tisztán látok. A jelentésben, amit fel-
sőbb helyen előterjesztek, elmondom mindazt, amit ma
este hallottam. Természetesen nem hallgatom el az eny-
hítő körülményeket sem. Bizonyos, hogy az isteni köz-
rend, valamint az emberiség fejlődése szempontjából
nem megnyugtató magaviseletednek oka van, amelyet
méltányolni kell. Senki nem tagadhatja, hogy Ulysses
téged is rútul becsapott... Az isteni igazságosság kény-
telen elismerni elégtételhez való jogodat. Ez az érzelmes
sérelem persze nem lehet ürügy arra, hogy istennői és
női indulataiddal, valamint titkos tudásod erejével be-
leavatkozz a társadalmi fejlődés rendjébe. Az idők vál-
toznak. Új szerződés készül az ember és az istenek kö-
zött. E szerződés szellemében az istenek a születés és a
halál törvényei felett továbbra is uralkodnak fölséges
akaratukkal. De a születés és a halál két sarkcsillaga
között az ember, ez a fellázadt teremtmény, a jövőben
szabadon rendelkezik sorsával. Démonja elkíséri..., de

273
az ő gondja, hogyan boldogul a Sorssal. Pallas Athéné
vagy akár jómagam éppen olyan kevéssé jogosultak a
jövőben segíteni neki, mint ahogy te, isteni Kirké, nem
vagy jogosult ártani! Azt hiszem — mondta emelt han-
gon, udvariasan, de erélyesen —, érthetően beszélek.
Anyám lesütött szemmel ült. Kígyóbőr korbácsa bojt-
jaival játszott.
Görbén nézett vendégére és fojtott hangon kérdezte:
—És a bosszú joga...?
—Nincs bosszú — mondta élénk hangon Hermés -,
csak igazság van. Az indulatok által felkavart világrend
végül is anarchiába fulladna, ha a bosszú jogát beiktat-
juk az isteni és emberi törvénykönyvbe. Ahogy elbán-
tunk a titánokkal annak idején, úgy kell most elbánnunk
a nagy Kavargás idejéből ittmaradt indulatokkal. Sivár
és unalmas idő következik: a Törvény ideje. Mindenre
törvény lesz: társadalmi és természeti törvény... A nagy
kaland, a világ teremtésének kalandja véget ért. Emlékez-
zél csak, milyen nagy játék volt! Vadul, gyönyörűen és fé-
lelmesen játszottunk, istenek és emberek... Sajnos, most
következik a Rend.
—Borzasztó — mondta megrendülten anyám.
Hermés szelíden, de eltökélten kinyújtotta kezét, és
elvette anyám kezéből a varázskorbácsot.
—Parancsom van — mondta halkan, komolyan —, hogy
veszedelmes mesterséged jelképét és szerszámát elkoboz-
zam tőled. Ezt most megteszem. — A korbácsot övébe
tűzte. Anyám tágra nyitott szemmel, tehetetlenül tűrte a
rangfosztást. — A mai naptól — mondta ünnepélyesen
Hermés — nincs jogod többé kártékony játékaid űzni.
Az ember önmaga akaratából lesz a jövőben sertés, vagy

274
marad kétlábú lény... a mértékben, ahogy értelme egyez-
séget köt ösztöneivel.
—És mit kapok cserébe? — kérdezte elhaló hangon
anyám.
—Igazságot és elégtételt — mondta komolyan Her-
més. — Az ember sorsát, aki agyafúrtan és csalárdan
megbántotta szívedet, szép kezedbe adják az istenek.
—Ulysses sorsát? — sikoltott fel anyám.
— Igen — mondta az isten és felállt. Anyám is felug-
rott a fekhelyről. Most farkasszemet néztek. — Jogod van
még ítélni egyetlen ember felett. Ez az ember Ulysses.
A halált, amelyet neki szánsz, el kell fogadnia. Pallas
Athéné nem védheti meg. És nincs jogom lefogni ke-
zed, amikor nyilat röpítesz szíve felé...
Anyám szeme sötét tűzzel világolt:
—Értem — mondta sziszegve. — Hangja olyan volt, mint
a kígyókorbács szisszenése, amikor varázslatra készült.
— Vigyázz! — mondta ünnepélyesen Hermés.
—Mire vigyázzak? — kérdezte lepedékes, forró han-
gon anyám. - Ha kezemben van a sorsa...
Hermés mosolygott. Fél kézzel hírnöki pálcájára
támaszkodott. Másik kezével könnyedén átölelte anyá-
mat. Így átölelve és támogatva egymást, indultak a terí-
tett asztal felé. Jeladásra a nimfák magasra emelt tálak-
kal indultak felszolgálni az étkeket. De mielőtt még
a háziasszony és vendége helyet foglaltak volna, Her-
més megállott a kerti úton. A holdfény ezüstmázzal
vonta be alakjukat. Az öbölben szél kelt, és a két cip-
rus szenvedélyesen ingadozott Aiolos leheletének érin-
tésére. Az isten közel hajolt anyám füléhez és halkan
mondta:

275
 —Jogod van a halált adni a Fénythozónak — és üve-
ges szemmel mosolygott. — De a pillanatban, amikor
Ulysses meghal, joga van ítélni azok felett, akik szeret-
ték, elárulták, megcsókolták és megölték. Így határoz-
tak az istenek.
Fülemben zúgott a vér, olyannyira erőlködtem,
hogy az isten halkan kiejtett szavainak egyetlen betű-
jét se értsem félre. Anyám dicső szemöldjeit gondter-
hesen összevonta. Így mondta, tűnődő, kétellyel teli
hangon, mintha a végtelen időbe beszélne:
— Ki tudhatja, mit akar az utolsó pillanatban
Ulysses...?
Mozdulatlanul álltak. Kíváncsian és gondterhesen
néztek egymás szemébe. S mert a felszolgáló nimfák
már közeledtek, Hermés gyors suttogással még ezt
kérdezte:
—Glaukos és a kis Skylla... természetesen vissza-
kapják emberi alakjukat.
Anyám kibontakozott az isten öleléséből. Házi-
asszonyi és istennői méltósággal, kérlelhetetlenül
mondta:
—Lehetetlent kérsz. Glaukos szemérmetlen, ripők
kívánsága az volt, hogy én, a kedvese, akit elhagyott,
legyek kerítő és hódítsam meg számára a kis céda szí-
vét. Szemtelenebbül még nem szólt hozzám férfi...
Természetes, hogy mikor kissé mélyen nézett a bűvös
itallal telt kehely fenekére, elérte végzete.
—De a kis Skylla — mondta Hermés és fejét csóvál-
ta. — Ez a gyermek ártatlan. Őt is megitattad...? — kér-
dezte halk, cinkosi suttogással.
— Nem volt ártatlan — mondta jéghidegen anyám.

276
— Nem itattam meg. Az éjszakát Ulysses fiával, dicső
csemetémmel töltötte, akit beavatott a szerelem isme-
reteibe. Hajnalban leptem meg őket, az ágyban...
Hermés elégedetten, dörmögve nevetett:
—Pompás kölyök...! Remélem, nem rontottad el éb-
redésüket...?
—Az éjszaka után — mondta komolyan, sejtelmesen
anyám — a vendégnek, aki ilyen önkényesen értelmezte
a vendégjogot, fürdőre volt szüksége. Fürdővizét ma-
gam készítettem el — mondta, és hangjában alattomos,
szenvedélyes gyűlölet emléke lobbant fel. — A varázsos
sók, melyekkel a fürdővizet illatosítottam, különös ha-
tással voltak e parázna parasztlányt bőrére... Képzeld
csak el, isteni tolvaj: alig merült el a fürdőkádban, test-
bőre pikkelyes lett, mint a tengeri lények teste...
—Ertem — mondta komolyan Hermés. — Sokat tudsz,
Kirké! — mondta fejcsóválva, és sóhajtott. — Ideje, hogy
az isteni szándék lefogja szép, de veszedelmes kezed...
Anyám kegyetlenül mosolygott.
—Utoljára történt...! — mondta Hermés komolyan,
intő hangon. Aztán vállat vont és megsuhogtatta a kor-
bácsot, melyet kevéssel elébb anyám derekáról kobo-
zott el. — A két áldozatnak tehát visszaadod emberi alak-
jukat...
—Késő...! — mondta diadalmasan anyám.
Ilythia és az isteni konyhaleányok, kezükben magas-
ra emelt, hatalmas, kerek ezüsttálakkal a vacsorázóasz-
tal közelébe értek. Anyám és Hermés szótlanul helyet
foglaltak. Hermés — amíg Doro mosdóvizet öntött ke-
zére — tűnődőnek látszott. Anyám a jó háziasszony für-
késző pillantásával a tálak tartalmát figyelte. Óvatosan

277
kidugtam fejem az örökzöld évelő bokor lombjai közül,
és megpillantottam, amitől fiatal szívem rettegett: egy
malomkerék nagyságú, kerek tálon, majonézes körítés-
sel övezett, petrezselyem és zöld csalánlevelek között,
rákvörösre sülten ott hevert Skylla üde, felejthetetlen
teteme. A másik tálon megismertem Glaukos ropogós,
sötétbarnára sütött disznófejét. Agyarai között citro-
mot szorongatott... Hermés, a sokat tapasztalt, sokfe-
lé megfordult, földi és égi titkok ismeretével gazdagon
megajándékozott isten pillantásával gyanakodva nézte
az étkeket, anyámat... Halkan, hogy a felszolgáló al-
nimfák ne hallják, suttogó szóval kérdezte és áthajolt
a márványasztalon:
— Elkéstem a paranccsal...?
Látnivalóan felfogta és megértette a helyzetet. Anyám
kegyetlen elégedettséggel mosolygott... Hermést iste-
ni értelme és agyafúrt tapasztalata figyelmeztették,
hogy Glaukos és társai és Skylla sorsa betelt. Akármi-
lyen borzalmas volt ez a pillanat: a hideglelős izgalom-
ban, mely rejtekhelyemen egész testem görcsös rángá-
sokra késztette, elképedve láttam, hogy az isten inkább
kíváncsian és sóváran, mintsem irtózattal hajol a bor-
zalmas étkekkel csábítóan megrakott, ízes tálak fölé.
Mint aki belenyugszik a változtathatatlanba, vállat
vont, két kézzel letörte az egyik piros rákollót, amely
— fájdalmamban bömbölni szerettem volna! — nemré-
gen még illatos leánykezek alakjában nyakam ölelte
át, s egy aranykanállal bőségesen vett hozzá a majonéz-
bő1. Rosszallóan rázta fejét, de elmosolyodott:
— Kirké, Kirké...! — mondta öreges korholással, cin-
kosi és élveteg szájbiggyesztéssel. — Javíthatatlan vagy,

278
dicső barátnőm! Lesz irigység és felhördülés, ha ezt
holnap elmondom az Olympuson...
És beleharapott a rákollóba, amelyből kibuggyant
Skylla puhára főtt, fehér és foszlós húsa. Anyám Glaukos
tokájából vágott le egy sovány darabkát. Mindketten
mosolyogtak és élvetegen kimutatták foguk fehérjét...
A fáklyák lobogtak az illatos szélben. Csámcsogva, dia-
dalmasan és gonoszul ettek. Mindez több volt, mint
amit fiatal szívem elbírt. Lázasan, minden tagomban
remegve kimásztam a bokorból. Hason csúszva a kö-
zeli lugas felé lopakodtam, s csak amikor már elrejtőz-
tem az éjszaka és az égerfák homályában, vetettem a
földre magam. Tíz körmöm az éjszaka páráitól porha-
nyós, nedves földet kaparta, és egy sáros rögöt dugtam
szájamba, hogy elfojtsam az irtózatos félelem és meg-
rendülés zokogását.

X.

Az elkövetkező két napon át nem láttam anyámat. Bel-

ső szobáiban tartózkodott. Ilythiával üzente csak, hogy
fáj a feje, és nem kíván fogadni. Én sem kerestem.
Hermés már hajnalban odébbállt. Számba vettem a
kondát — csodálkozva szemléltem az egykedvűséget,
amellyel a szerencsétlen Glaukos elvarázsolt társai
uruk és királyuk távollétét elviselték! —, s naphosszat
a makkos erdő szélén heverésztem. Iparkodtam meg-
nyugodni, rendet teremteni denevérek módjára kerin-
gő, zavaros gondolataim, felzaklatott képzeletem rém-
képei között. E napokban nem nyúltam fuvolámhoz.

279
Mindaz, amit hallottam és megéltem, túlságosan félel-
mes volt, semhogy tapasztalatlan, ifjúi lelkem belenyu-
godhatott volna. Megdöbbentett a kegyetlen közöny,
amellyel — most láttam — isteni rokonaim az emberek
sorsát intézik. Ugyanakkor megértettem Hermés sza-
vaiból, hogy nemcsak anyám gonosz játékai érnek vé-
get a világban, hanem megváltozott a hatalmi helyzet
az istenek és az emberek viszonyában is. Megtudtam,
hogy Ulysses fia vagyok. Megtudtam, hogy Ulyssesnek
végzete van, amelyet isteni anyám kezébe helyeztek — de
ugyanakkor hatalma is van, amely másféle, de nem alább-
való az istenek hatalmánál. Megborzadtam a tudattól,
hogy anyám fia vagyok. Szívem dobogott a tudatra, hogy
Ulysses fia is vagyok. Elszörnyedtem, mert szemtanúja
voltam, hogy az istenek felfalják áldozataikat, alkotásai-
kat: az embereket. Nem tudtam még, hogy végül az
emberek is felfalják az isteneket... idővel megemésztik
őket az öntudat és a feledés csatornáiban. Mindenestől
most már másképpen éreztem embernek és férfinak ma-
gam, mint a reggelen, amikor Skylla karjai közül ker-
getett ki a világba anyám. Azon a bűvös éjszakán meg-
tudtam, hogyan csinálnak az emberek Erós akaratából
gyermekeket... E másik, félelmesebb éjszakán megtud-
tam, hogyan csináltak engem, egy istennő és egy ember
szeszélyének akaratából. Fejem zúgott. E nagy titok bir-
tokában különösen árvának éreztem magam.
Harmadnap hajnalban isteni anyám hívatott. A köz-
beeső időt látnivalóan ő is elmélkedéssel, vívódó nyug-
talanság lelkiállapotában töltötte. Fényes tüzű szeme
alatt mély, sötét karikák mutatták, hogy fontolgatásai
megviselték testét és lelkét. Öltözőjében fogadott, dús

280
heverőjén, vastag felhővattával tömött párnái között.
Szenvedő pillantással nézett reám. Szép haja rendetlen
csigákban omlott érett, tajtékszín vállára.
—Ülj le! — mondta, és helyet mutatott heverője
mellett.
Fél kézzel erősen megszorította kezem, és kényszerí-
tett, üljek közel az ágyhoz. Lehunyta isteni halálcsillag
szemét, és sokáig hallgatott. Aztán csendesen és fegyelme-
zetten — mint aki a végső dolgokról beszél — elmondott
mindent. Beszélt a pillanatról, amikor megjelent szi-
getünkön egy férfi, csaknem meztelenül, rongyokban,
a tenger habjától és tajtékjától moszatos testtel, torzon-
borz, lecsüggő bajusszal és szakállal. Minden fegyvere
egy hosszú kard volt, mely combja mellett függött...
A jövevény ezzel a karddal hadonászott.
—De nem a kardjával hódított meg — mondta hal-
kan anyám. — A sok nyomorult ember után, akik sertés
hangon röfögtek kéjért, végre egy férfi állott előttem.
Ez ritka tünemény, gyermekem. Megéreztem rajta, hogy
a kéjt nem kapni, hanem adni akarja. Megkegyelmez-
tem neki. Pontosabban — mondta elérzékenyülten — meg-
kegyelmeztünk egymásnak.
Felült, szabad fél kezével párnát gyűrt mennyei dere-
ka alá. Haragosan, szigorúan folytatta:
—Visszaélt a kegyelemmel. Egy napon eltűnt karjaim
közül, és emlékbe itt hagyott téged.
Égő szemmel néztünk egymásra. Anyám megszorí-
totta, aztán elengedte kezem. Elmondott mindent, amit
atyám származásáról, vállalkozásairól tudnom kellett.
Végül felkelt a heverőről.
— Jer velem! — mondta röviden.

281
 Megrendülten követtem. Az isteni nő szapora, kopo-
gós léptekkel ment előttem, az öböl irányába. Elpenor
sírhantja előtt megállott. A rozsdás lándzsát kirántotta
a hantok közül, két kezébe fogta, kissé rövidlátó pillan-
tással vizsgálta. A lándzsa alsó része acélból, felső hegye
aranyból készült, és egy fűrészhal száraz, rovátkás csont-
dárdája állott ki belőle.
—Ezt hagyta itt atyád — mondta különös hangon
anyám, és magasba emelte a lándzsát, melynek aranyhe-
gye megvillant a fényben. — Ez az örökséged.
Néztük a hegyes tárgyat, de nem éreztem különösebb
megrendülést. Végül is egy rozsdás lándzsa volt minden,
amit — most láttam — titokzatos atyámtól örököltem.
Anyám rejtélyesen mosolygott:
—Héphaistos kovácsolta — mondta anyám. — Ezzel
a lándzsával harcolt atyád Ilion falai alatt. Soha nem
adta ki kezéből. Mikor elhagyott, reám bízta fegyverét.
Azt mondotta, ha fia születik, adjam neki... Erről a lán-
dzsáról megismeri majd, hogy vér szerinti fia az, aki hoz-
zá közeledik. Itt a lándzsa, Télegonos — mondta komo-
lyan anyám, és kezembe nyomta a rozsdás fegyvert. — Ezt
a fegyvert soha ne add senkinek! Mindig kezed ügyé-
ben legyen, és ha alszol, fektesd ágyadba mint egy fé-
nyes szeretőt. Amíg atyád fegyverével jársz az emberek
világában, nem eshet semmi bajod. Mert azt akarom,
hogy most a világba menj! — mondta emelt hangon, fé-
lelmesen. — Nem ülhetsz tovább a honi kuckóban. Meg
kell ismerned a másik hazát, az emberek világát. Fölös-
leges, hogy továbbra is őrizd a sertéseket... — anyám
hangja kissé elcsuklott. Leküzdötte megindultságát és
szigorúan folytatta: — Az isteni világot elhagyod. A jö-

282
vőben emberek között élsz. Fegyverre lesz szükséged.
Figyelj jól! — mondta ünnepélyesen, és magasba emelte
a hegyes halcsonttal élesített lándzsát. — Ezt a hegyes
csontot, amely élesebb, mint a kyrénéi kések, az istenek
akaratából egy kócsag hullatta egyszer az égből atyád
kezébe. Mint mindennek, ami Zeus égi birodalmából
a földre érkezik, ennek is titkos értelme volt. Igazi fegy-
vert kaptál az útra — mondta komolyan. — Menj a világ-
ba, fiú! Keresd meg az apádat!
A nagy fényben némán néztük egymást. Két kézzel
markoltam a lándzsát.
— Mit mondjak neki, ha megtalálom? — kérdeztem,
és hangomban félelem és indulat lüktetett.
— Nem kell szólnod — és anyám keserűen nevetett.
— Tartsd feléje a lándzsát. Rögtön megismer... De vi-
gyázz, hogy a kezed ne remegjen!
Anyám tengerzöld szemébe néztem. Szeme színe za-
varos volt, mint az örvénylő vízitajték Aiaia öbleiben.
E pillanatban mégis remegett a kezem...
Az atyai örökség, a halálos döfésre kovácsolt lándzsa,
a titokzatos halcsont, melyet az égi ma. ár juttatott atyám
kezébe... s a megbízás, hogy ezzel a felszereléssel in-
duljak el atyámat keresni az emberi világban... mind-
ez félelmesen és izgalmasan új volt. Anyám pillantása
úgy fúródott szemgolyómba, ahogy a varázslók néznek
áldozatukra, amikor delejes álomban parancsot oszta-
nak. Forgott velem a világ. Két kézzel markoltam a lán-
dzsát, mintegy megfogóztam benne, mintha ez lenne
az egyetlen tárgy a világban, amelyhez végzetesen kö-
zöm van. Csaknem félálomban hallottam anyám meg-
ismételt parancsát, suttogó és szigorú szavát:

283
 — Esküdj — sziszegte —, hogy nem reszket a kezed, ami-
kor atyáddal találkozol...!
Megesküdtem. Rövid idő múltán, kezemben a lán-
dzsával elindultam a világba, hogy megismerjem az em-
bereket, és megkeressem atyámat.

XI.

Úgy beszéltük meg, elsőbben Spártába megyek, ahol

Hermés már bejelentette érkezésemet. Anyám ragaszko-
dott hozzá, hogy — mielőtt útnak eredek — Menelaos ta-
nácsait kérjem, véleményét meghallgassam. Azt mon-
dotta, ez a híres férfiú egyetlen a kortársak között, aki
alapos és megfontolt választ tud adni atyám személyi-
ségével és viselt dolgaival kapcsolatos kérdéseimre.
— Szükséges — mondotta anyám búcsúra —, hogy em-
beri lénytől tudjál meg mindent, amit atyádról tudnod
kell. Most, amikor leszállsz az emberek világába, lé-
nyed titkosabb és silányabb felét — azt, ami ember ben-
ned — meg kell edzened, ahogy a tornász edzi testét,
mielőtt viadalba indul. Menelaos öreg már és fecsegő
— mondta anyám elégedetten. — De ha van valaki, ak-
kor ő az, aki közelről látta és jól ismeri atyádat. Figyelj
minden szavára!
Érzelgősség nélkül búcsúztunk. Anyám pompás ha-
jót szereltetett fel számomra, hogy rangomhoz méltóan
vonuljak ki a világba. Néhány szilén, akik értettek a ha-
józás mesterségéhez, az átelleni partokhoz kísért. A szá-
razföldön aztán egyedül maradtam. A lándzsát, apai
örökségem vállamra vetettem, és elindultam Spárta felé.

284
 Az emberi világ, amelyet útközben megismertem,
első pillantásra nem sokat különbözött az istenitől, ame-
lyet elhagytam, ahol különös és titokzatos gyermekko-
rom töltöttem. Az emberek, akik utamba akadtak, ha-
sonlatosak voltak az istenekre. Szállásaik, településeik
sok mindenben felül is múlták az istenek lakhelyeinek
berendezését. Használati tárgyaik néha egyszerűbbek,
de gyakran céltudatosabbak és kézhez állóbbak voltak,
mint az istenek szerszámai. Amint lépteim befelé vezet-
tek a szárazföldön, eszembe jutottak Hermés szavai,
amelyeket az emlékezetes éjszakán a bokorban leskelőd-
ve hallottam: az ember — minden, amit útközben láttam,
bizonyította ezt — függetlenítette magát az istenektől.
Látnivalóan sok mindent megtanult tőlük, amire szük-
sége lehetett. De látszott az is, hogy tökéletesítette az
avult, fenséges, de mindenestől korszerűtlen és divatja-
múlt isteni szerszámokat, kellékeket és divatcikkeket.
Megdöbbenéssel és szorongó szívvel láttam, hogy az
istenek és félistenek — odaát, a Halálszigeten s a Felső
Világban — meglehetősen elmaradott, kezdetleges élet-
feltételek között élnek. Disznókat láttam az emberek
óljaiban, kétszáz kilós ártányokat, melyek hájaiktól sú-
lyosan hevertek tiszta, egészséges ólakban, és röstelkedve
gondoltam anyám sertéstenyészetének árkádiaian ko-
szos, elhanyagolt berendezésére. Mészhegységeken ha-
ladtam át és láttam, hogy az ember találékony kézzel
feltárja Héphaistos titkos raktárait, a kopár hegyeket, és
napvilágra hozza becses tartalmukat, a vasat, a rezet.
Magas, sziklás hegységre másztam fel, amely Lakónia
és Messénia tartományait választotta ketté, s megdöb-
benve észleltem, hogy a szikláról szürke egyenruhába

285
öltözött államhivatalnokok sivítozó csecsemőket do-
bálnak a mélybe. Lándzsámra támaszkodva bámultam
a félelmes jelenetet. Egyenruhás ember közeledett hoz-
zám, és bizalmatlanul kérdezte, miféle szerzet vagyok,
mi járatban kerültem erre a vidékre, és mit akarok itt.
Mikor megmondottam, hogy Spárta hercege, a csatanye-
rő tábornok, Menelaos látogatására érkeztem, az idegen
megenyhült:
— Spárta félnapi járás ide — magyarázta. — Mi Mene-
laos alkalmazottai vagyunk. Velünk tarthatsz, ha végez-
tünk a munkánkkal.
Lándzsámat szorongattam és elfogódottan érdeklőd-
tem, mi az értelme a borzalmas foglalkozásnak, ame-
lyet — közömbös szóval — munkának nevezett. Az em-
ber foghegyről elmagyarázta, hogy a hegység, amelynek
bércén állunk, a Taygetos nevet viseli, s ők, a hivatal-
nokok — helóták, Spárta állampolgárai — minden hónap
első napján erről a szikláról dobálják a mélybe a csecse-
mőket, akik valamilyen testi fogyatkozással születnek.
Isteni kegyetlenségek titkától edzett szívem megbor-
zadt, amikor ezt a gépies tárgyilagossággal végrehajtott,
hivatalos gyermekmészárlást szemléltem, amelynek cél-
ja és értelme egyetlen lehetett csak általánosítani és szab-
ványosítani az emberanyag átlagminőségét. Gyanítani
kezdettem, hogy Spártában új világot ismerek meg — az
emberek világát —, amely közömbös kegyetlenségben
nem marad az istenek világrendje mögött.
Mikor a helóták végeztek hivatalos munkájukkal,
csatlakoztam hozzájuk, és Spártába indultam a csapat-
tal. Vezetőjük, egy fiatal hadnagy, útközben szűksza-
vúan válaszolgatott óvatos kérdéseimre. Megtudtam,

286
hogy kísérőim helóták, ezek az állami szolgák, s egy
titokzatos testület, az ephorat megbízásából vigyáznak
az ifjúságra, az állampolgárok erkölcseire, az ünnepek-
re, és feladataik közé tartozik az idegen-ellenőrzés is.
Átkeltünk az Eurótas folyón, és meglepetéssel láttam,
hogy a lakedaimoniaiak hazájában most, október vége
felé is aratnak.
— Kétszer aratunk — mondta büszkén helóta veze-
tőm —, májusban és októberben. Öntözési és csatorna-
rendszerünk tökéletes, és így pótoljuk nedvességben
azt, amit az istenek megtagadnak tőlünk. Sehol a vilá-
gon nincs olyan tökéletes mezőgazdaság, mint nálunk
— mondta betanult hivalkodással.
Minthogy ez nem hangzott teljesen meggyőzően,
megkérdeztem, hol tanulták a spártaiak a gazdálkodás
tudományát. A fiatal helóta gőgösen nézett reám:
— Látszik, hogy barbár vagy — mondta szigorúan —,
és nem ismered államunk berendezését. Tudd meg,
hogy a spártaiak soha nem dolgoznak. Nagyszerűek ők
és méltóságukon alul való, hogy mást is fogjanak kezük-
be, mint fegyvert. A kapát és kaszát mi, helóták forgat-
juk. Mi vagyunk az államrendőrség szakszerűen kép-
zett alkalmazottai is. De fegyvert csak született spártai
viselhet... — mondta ünnepélyesen. Hangjából titkos
irigység csendült ki. — Van még egy társadalmi osztály,
a perioiak. Szabadok ugyan, de feladatuk a társadalom-
ban mindössze az alantas cserebere, a kereskedés. Ak-
kor már inkább vagyok helóta — mondotta gőgösen.
Szava nem hangzott biztatóan. Már első benyomá-
saim az emberek világában figyelmeztettek, hogy a társa-
dalmi különbségek itt is jelentősek, és az emberek szívét

287
az osztálygőg és az irigység veszedelmesen megfertőzte.
Hermés ellesett szavai kóvályogtak eszméletemben, és
gyanítani kezdettem, hogy az aranykor ideje elmúlt,
és a polgárosulás folyamata inkább vészterhes vállalko-
zás az emberek világában. Időközben elhaladtunk Ana-
lipsis temploma mellett, és Spárta városának határában
kísérőim átadtak a határrendőrség és a vámőrség hiva-
talnokainak. Meglepett a különös rendtartás, amellyel
fogadtak. Érkezésem nem érte váratlanul e fegyelme-
zett kopókat. Tudtak személyemről, és gépies szűksza-
vúsággal tudtomra adták, hogy a palotában várnak.
Már itt, a város határában tapasztalnom kellett, hogy
a külvilággal szemben Spárta tökéletesen lezárta hatá-
rait. Átléptem a keskeny kapun, mely a kőfallal elkerí-
tett város belsejébe vezetett, s minden lépéssel, amely
a mintaállam belsejébe vezetett, kényelmetlenebbül érez-
tem magam... Mintha a nyomok csak befelé vezettek
volna... Szűk utcákon haladtunk át, nyomasztóan egy-
forma, szürke terméskövekből épített lakóházak között.
A külvárosok sivár képe után antul meglepőbb kép fo-
gadott Spárta főterén. Paloták sorakoztak itt, előkertek-
kel — az állam kivételezettjeinek és a győztes táborno-
koknak lakóhelyei, s e díszes lakhelyek között is kivált
egy arany tetőzetű, kastélyszerű épület, melynek ezüst-
kerítéses bejáratát állig felfegyverzett helóták őrizték.
Faltörő kosok, hatalmas, kődobáló parittyagépek s más
harci trófeák övezték a palotához vezető utat. A titkos-
rendőr átadott a palotaőrség vezetőjének. Minden zsi-
nórra járt itt. A Rend — a félelmes emberi találmány,
amelyről Hermés beszélt, s aminek híre széphajú anyám
szívét babonás aggodalommal töltötte el — Spárta intéz-

288
ményeiben már első látásra aggályos tökéllyel nyilatko-
zott meg. Kezdeti tapasztalataim után honvággyal gon-
dóltam a borzalmas, de gyönyörű rendetlenségre, melyet
az istenek világában szoktam meg.
A palota egyik elkülönített szárnyába vezettek. A lak-
osztály elfinomult berendezése elképesztett. Semmi nem
emlékeztetett itt a spártaiak híresen zord, önnevelő élet-
módjának sivárságára. Bútorzat, használati eszközök,
aztán dísztárgyak válogatottan finnyás minősége, min-
den inkább elkényeztetett, túlfinomult emberek ízlését
hirdette. Ezenfelül látnivalóan feldíszítette Menelaos
palotáját a trójai zsákmány is, valamint az emléktárgyak,
melyeket a háborút követő esztendőkben, külföldi ba-
rangolásai, egyiptomi tartózkodása idejében szerzett ösz-
sze... Egy ünnepélyes fellépésű, színes háziszőttesbe öl-
tözött komornyik sietett szolgálatomra. Fürdőt készített
az ezüst fürdőkádba, és hétrét görnyedten várta paran-
csaim:
— Vezess a ház urához, a dicső Menelaoshoz! — mond-
tam, amikor kiléptem a fürdőből. A gyakorlott szolga
végzett tagjaim dörzsölésével, és rnegkente hajam illatos
olajjal.
Megtudtam, hogy nincs módom azonnal Menelaos
színe elé kerülni. A palotában zajtalan, hangfogós, de
szigorú házirend uralkodott.
— Spárta hőse — mondta halkan a szolgálatomra ki-
rendelt komornyik —, Ilion legyőzője, a verhetetlen Me-
nelaos azt üzeni, várj türelemmel. E pillanatban nem
fogadhat, mert emlékiratait mondja tollba.
— Mi az? — kérdeztem bosszúsan, és önkéntelen moz-
dulattal atyai örökségem, a lándzsa után nyúltam.

289
 A spártai szolga vállát vonogatta:
— Új szokás, a divat egy neme — mondta. — Legtöbb
tábornokunk, aki részt vett a trójai háborúban, emlék-
iratait írja most. A dicső Menelaos természetesen a törté-
nelem számára ír. Mások inkább csak önigazolás céljából
írnak — utólag, tollal és tintával, be akarják bizonyítani,
miért vesztettek el valahol egy csatát, melyet karddal
és vérrel nem tudtak megnyerni. Dicsőséges urunk, Me-
nelaos már csak babért akart az utókortól. Ehhez mód-
ja van, mert a trójai zsákmány jelentős hányada az ő
birtokában maradt. De a többi tábornok, aki nem zsák-
mányolt eleget, írói tiszteletdíj fejében, néhány talen-
tumot is akar. Különösen most, amikor a pénzhígítás
időszakát éljük Spártában, és az ezüstpénz helyett ta-
licskával kénytelenek a vaspénzt a piacra tolni, hogy a
kapzsi parasztoktól élelmet kapjanak... Újabban, mi-
óta nem kapni a pénzért hasznos árut, jól fogynak a csa-
tavesztes, valamint csatanyertes tábornokok emlékira-
tai... Divat...! — mondta fitymáló hangon a szolga, és
megint vállát vonta. — Mióta a görögök élnek és har-
colnak, minden nagy háború után így van ez...
Meglepett ez alantas foglalkozású, de választékos
modorú ember műveltsége. Olyasmiről beszélt, amire
anyám soha nem tanított, amiről a Halálszigeten nem
is hallottam. Emlékirat, toll-tinta, pénzhígítás, tiszte-
letdíj... mindezek a fogalmak félelmesen hatottak if-
júi eszméletemre. Gyanítottam, hogy megint a halan-
dók titkainak egyikével állok szemközt... Zavaromban
úgy képzeltem, az írás is egyike az emberi találmá-
nyoknak — mint a csók, amelyre a gyönyörű Skylla ta-
nított.

290
 —Mi az írás? — kérdeztem.
—A rögeszmék egyike — felelte a jólképzett helóta —,
melyekkel tanult rabszolgák újabban uraikat szórakoz-
tatják. A játéknak nagy sikere van... Föníciából hozták
az írásszabályokat és a jeleket utazó énekesek. Mi, házi
és állami szolgálatra felavatott helóták, már gyermek-
korunkban kötelesek vagyunk írást tanulni — és tehetet-
lenül sóhajtott. Tágra nyílt szemmel, részvéttel néztem.
— Igaz, mi is Spártában csak nagybetűkkel írunk... De
ez így is elég nehéz szolgálat...! — és lemondóan legyin-
tett. — Havonta néhány kiló értéktelen vaspénz a fize-
tésünk... És úgy dolgozunk, mint a hangyák...!
Nem tudtam megnyugodni. Titkot szimatoltam.
—Mi célja az írásnak...? — kérdeztem tájékozatla-
nul. — Az ember tud hangokkal beszélni. Mi szüksége
van írott jelekre...?
—A hatalmasok és gazdagok— mondta a helóta — egy-
féle örökkévalóságot remélnek az írástól. Azt hiszik,
személyiségük és cselekedeteik emléke tovább él, ha más-
salhangzókban és magánhangzókban rögzítik. Ezen-
felül írott jelekkel könnyebb kivetni az adót. Ez min-
den — mondta és kitárta karját, gúnyosan fintorgott.
Elkomorodtam. Lándzsám szorongattam, és elhatá-
roztam, hogy bátran szembeszállok az emberi világ fé-
lelmes tüneményeivel, így az írással is. De nem volt
időm a merengésre. Az ajtófüggöny lebbent, és egy li-
hegő titkár hebegő sietséggel szólított:
— Menelaos, a Dicsőséges vár...!
De amikor látta, hogy lándzsámmal kezemben ké-
szülök indulni, idegesen megragadta és kicsavarta ke-
zemből a fegyvert. Tiltakozásom jelére ordítani kezdett:

291
 — Spártában — kiáltotta lihegve — senki nem léphet
fegyverrel kezében az államfő szobájába. Még az kelle-
ne...!
Mindenfelől a gyanú, az ellenőrzés, a jéghideg sza-
bályzat légköre vett körül. A titkár és a helóta szolga
végül is erősebbek voltak. Felháborodottan, de fegy-
vertelenül indultam Menelaos látogatására. Termeken
haladtunk át, ahol lágy, keleti, csaknem nőies pompa
jeleit láttam. Semmi nem emlékeztetett arra, hogy a
század egyik legnagyobb, zord és kegyetlen katonai láng-
elméjének otthonában vagyok. Egy színes keleti sző-
nyeggel eltakart ajtó előtt a titkár áhítattal megállott
és hallgatózott. Aztán fél kézzel elvonta a függönyt, és
intett, hogy kövessem. Elfogódottan léptem át a küszö-
bön. Azt hittem, egy szobába lépek... De néhány pilla-
nat múltán megértettem, hogy az emberi világ egyik
legveszélyesebb térfogatába érkeztem meg. A történe-
lembe léptem.

A nagy termet, ahova beléptünk, bíbor lángokkal fes-

tette vérszínűre a dór oszlopokkal szegélyezett ablak
résein át betóduló alkonyati fény. Ez a világítás félelme-
sen illett a nagy hadvezér otthonához. Állatbőrökkel le-
takart, széles kerevetet láttam. A heverőn, háttal az ajtó-
nak, kövér, alacsony ember pamlagolt, és orrhangon,
vállán át mondotta tollba a trójai háború történetét
négy szolgának, akik keleties módon, térdük alá húzott
lábbal ültek a fal mellett, és hegyes szerszámokkal fürge

292
 jeleket írtak a viasztáblákra. A titkár intett, hogy ne za-
varjuk a dicsőséges emlékezőt, amíg ő maga engedélyt
nem ad erre.
Első zavaromban nem értettem pontosan Menelaos
szavait. Amíg a rabszolgák áhítatosan körmöltek, volt
időm körbenézni a nagy hadvezér otthonában. Minden-
felé győzelmi jelvényeket és különös emléktárgyakat
láttam. Lófarkok, kürtök, pajzsok és fegyverek ékesked-
tek a falakon. Egy alacsony, hosszú asztalon gyermek-
játékszerre emlékeztető, fából és égetett sárból épített
játékváros Trója kicsinyített mását mutatta. Szemközt
a nagy háború e vásári emlékjelével, kecses dór talap-
zaton, fehér márványból faragott női mellszobrot pil-
lantottam meg. A lenyugvó nap vörös és arany fényei
lángnyelvekkel nyaldosták a szépfejű nő meztelen már-
ványkeblét. Megrökönyödött tisztelettel bámultam a
szobrot, mert hiányos történelmi tudásom dacára is
gyanítottam, hogy a Szent Háború Nagyasszonyának,
az isteni Helenának képmását látom... A tudat, hogy
mindehhez atyámnak is köze volt, felforralta vérem. S e
pillanatban megértettem az orrhangon előadó Mene-
laos néhány szavát. Atyám nevét hallottam és felfigyel-
tem. Nem nézett hátra és ezt mondta:
—Az utókor számára nem kétséges, hogy Palamédés
megöletése a jogi gyilkosság egyik iskolapéldája volt.
Hűtlen tábornokom, Ulysses, ezzel az alávaló gaztettel
betetézte ármányait.
Elégedetten mondta ezt, majd mekegő hangon fel-
nevetett. Egy ideig nézte a lehunyó napot. Aztán — még
mindig a vállán át — röviden odaszólt az írószolgáknak:
—Mára elég. Írjátok tisztába.

293
 Lassan felállt és megfordult. Csak most láttam, mi-
lyen kövér. Duzzadt arcában, szeme alatt táskák lógtak.
Orra hegyes volt és vörös. Hosszú, fehérszőke haja fo-
natos fürtökben lógott vállára. Színes selyemkaftánt
viselt, mint a keleti kereskedők, akik néha fűszert és
titkos főzeteket hoztak fényes anyámnak Aiaia szigeté-
re. Megrökönyödésemben eltátottam szájam: a jelenség,
ez a puha hústorony, inkább elhízott öregasszonyra,
mint tábornokra emlékeztetett.
A nagy hadvezér gyantás-enyves szemmel, öregesen
és csipásan pislogott. Két ujját elhúzta orra alatt, és női-
es, éneklő hangon kérdezte:
—Ez kicsoda?
Ujjheggyel felém bökött. A titkár hozzásietett, és alá-
zatosan fülébe súgott valamit.
—Hangosabban! — recsegte Menelaos.
Megdöbbenéssel láttam, hogy a híres tábornok nem-
csak rövidlátó, hanem süket is. Gyanítottam, hogy hal-
lási képessége a harci zajban, Ilion falai alatt gyöngült
meg. Ezért szótlanul és tisztelettel néztem reá. Vissza-
emlékeztem mindarra, amit a verses és dallamos okta-
tási órákon anyám mesélt a Szent Háborúról: hogyan
mennydörgött Zeus a döntő ütközet pillanatában, mint
döngette Poseidón a tengert és a hegyeket, amikor a tró-
jaiak felgyújtották a hajókat és a végső küzdelem órája
elérkezett. Feltételeztem, hogy a híres, agg harcos halló-
szerve akkor sérült meg... De Menelaos most megér-
tette nevem és krákogni kezdett:
— Eh...! — mondta. — Ő az?
Elefántcsont nyelű ébenfa botra támaszkodva indult
felém. A puha, nagy test meglottyadt előttem, az eny-

294
ves szemek hunyorogtak, közelről bámulták arcom. Úgy
vizsgált, mint egy rövidlátó marhakereskedő az áldoza-
ti barmot: figyelmesen, de személyes érdeklődés nélkül.
Fogatlan szájának lehelete közelről fújtatott reám. Ez
a száj, már most, a délutáni órában, pállott szaggal, bor-
tól bűzlött. Megdöbbenve láttam, hogy Menelaos kissé
tántorogva jár. Egy szolga, ezüstkancsóval és aranyke-
hellyel, állandóan nyomában lépdelt. A hadvezér időn-
ként kinyújtotta májfoltos kezét, és átvette a színültig
telt kelyhet, melyből szomjasan kortyolt.
— Sajnálom — mondta aztán torokhangon, gőgösen.
— Sajnálom, fiú, hogy az első szó, amit házamban hallot-
tál, atyád ítélete volt. Most már megtörtént.
Reszkető kézzel legyintett. A bortöltő fiú azonnal
feléje nyújtotta a kelyhet. Menelaos elfordult tőlem, és
botjára támaszkodva, roskadozó léptekkel tipegett
vissza a heverő felé. Lezöttyent a párnák közé, és intett,
hogy jöjjek közelebb. A rabszolgák, kezükben a viasz-
táblákkal, melyek a történelmet és atyám ítéletét tartal-
mazták, elkotródtak a teremből. Csak a titkár és a boros-
fiú maradtak Spárta hercegének közelében. Zavartan
a heverő elé léptem, meghajoltam, és néhány illedelmes
szóval üdvözölni akartam házigazdáimat, ahogyan anyám
tanított. De Menelaos nem engedett szóhoz jutni. Az
öreg, szószátyár és italos emberek makacsságával beszélt.
Nem várt választ, és fecsegése, torokhangú és selypítő
előadása csak pillanatokra szűnt, amikor kelyhéből ivott.
— Sajnálom — ismételte. — Te vagy Ulysses fia? Eh,
eh...! — mondta, mintha mekegve nevetne... — Nem te
vagy az első. Jártak már itt fiatalemberek, akik ezen a né-
ven mutatkoztak be. Mind apádat keresték. Egyre em-

295
lékszem. Mindenáron haza akarta csalni apádat... Mi
is volt a neve...? Téle... Téle...
Borosan dadogott. A titkár, hebehurgyán és tájéko
zatlanul, ura segítségére sietett.
—Télegonos! — mondta. Kihúztam magam.
—Én vagyok Télegonos — mondtam annyi önérzettel,
amennyi személyemből e pillanatban kitellett. — Nem
tudom, kiről beszélsz... — fordultam a titkárhoz. De Me-
nelaos leintette a vitát:
— Télemakhos...! — és emlékezően pislogott. — Egy
másik fiú volt. Hasonlított reád... — mondta és rövid-
látóan nézett —, de mégis más volt! Ulysses nevezte el
Télemakhosnak. Később hencegett, mint mindig és
mindenben, hogy már akkor előre látta a hosszú hábo-
rút, és ezért nevezte el újszülöttjét Télemakhosnak...
Ez a fiú volt az, aki a Messzeségben harcol. És te vagy az,
aki a Távolban született... — Oklét szája elé emelte, kö-
hintett és nevetett. — Értem. Anyád a dicső Kirké. Igen,
hírt kaptunk, hogy Spártába jössz, mert tanulmány-
úton vagy. Zeus nevében üdvözöllek hát, fiam! — Intett,
hogy üljek le. A szolga gyorsan alacsony ülőkét húzott
elő, és illedelmesen helyet foglaltam, háttal a napszálla-
ti fénynek, szemközt nagyszerű vendéglátómnak.
Menelaos pislogva bámult, aztán keze fejével nyála-
dzó ajkát törölte. Bólogatott. Gyorsan beszélt:
—Néha feltűnnek itt atyád kósza fiai. De Ulysses már
évtizedek óta nem járt erre... Mondd meg dicső anyád-
nak, hogy volt bajtársam gondosan kerüli Spártát és
házam táját. Erre oka van. Hallottad az elébb, hogy
szigorúan emlékeztem meg dicső atyádról. Nem te-
hettem mást. Az utókornak írok — mondta gőgösen.
— Minden szavam gondosan mérlegre kell vetnem. Saj-
nálom, ha az igazság hallatára lázadozni kezd fiatal
kebledben a fiúi kegyelet. De valószínűleg nem azért
küldött hozzám anyád, hogy szép meséket halljál kó-
bor atyádról. Mit csinál a dicső Kirké? — kérdezte vigyo-
rogva, és ráncos ajka nyílásán át sóváran kidugta nyelve
hegyét. — Még mindig olyan szép haja van...? — kérdez-
te és csettintett.
Néhány szóval tájékoztattam a hadvezért otthoni vi-
szonyunkról, anyám testi állapotáról és utam céljáról.
Enyves szeme a vén emberek üveges piílantásával figyelt.
Néha italosan mormogott. Időnként, hátra sem pillant-
va, kinyújtotta kezét a boroskehely után, melyet a szol-
gáló fürgén nyújtott feléje. Mikor végeztem, Menelaos
meglepően elkomolyodott. A szolga felé dobta az üres
kelyheket, kézfejjel megtörölte száját, hátradőlt a kere-
veten, és mekegő hangon, de ünnepélyesen mondta:
— Sorsod nem mindennapi, noha nem is olyan rend-
kívüli, mint kellemes és félelmes anyád hiszi, és mint
te magad is gondolod. Mégis igaza van anyádnak, ami-
kor elküldött hozzám, hogy fényes, de rávaló atyádról
megtudd az igazat. Bizonyos, hogy ez az igazság fájdal-
mas. Minthogy nem ismered atyádat, könnyebb lesz
elviselned a fájdalmat. Mert az igazság úgy hangzik,
hogy én vagyok az egyetlen ember a kortársak között,
aki ismeri Ulyssest — mondta ünnepélyesen.
Tátott szájjal, figyelmesen hallgattam.
— És talán még az öreg Nestór — mondta merengve
a hadvezér. — Ez az öreg hős is kétségtelenül sokat tud.
Sajnos notórius iszákos, és azért nem lehet minden sza-
vát készpénznek fogadni. Mikor engem az a sajnálatos

297
családi szerencsétlenség ért, amely... eh... egyszóval
kirobbantotta a trójai háborút... Nestór bor mellett
vigasztalgatott, és pityókás fejjel mesélt ókori hősök ha-
sonló sorsáról... — motyogta Menelaos kissé zavartan.
— Nem tagadom, vigasztalása akkor jólesett. Családom-
ban, a dicső Pelopidenok családjában már elébb is sok
szerencsétlenség történt. Nagy ősöm, Tantalos, kínos
véget ért. Emléke szomorú példa volt leszármazottjai
számára, hogy ápoljuk a családi békességet, fékezzük
szertelen indulatainkat és iparkodjunk békességben
élni az istenekkel és az emberekkel. Ezért mindig gyön-
géd érzésekkel viseltettem nemes emlékű öcsém, Aga-
memnón iránt, és tiszteltem nőmet, az isteni és fényes
Helenát. Szeretem a családi életet — mondta Menelaos
ellágyultan, és pislogott. — Mikor Thyestés erőszakkal
elfoglalta Mykénaiban a családi trónt, és vad atyámfia,
Atreus elől öcsémmel Spártába menekültünk, élt szí-
vemben az elhatározás, hogy nem foglalkozom többé
közügyekkel, családot alapítok, és a munkás magánem-
ber szerényen boldog életét élem. Boldogult apósom,
Tyndareos elfelejtett felvilágosítani leányainak alapter-
mészete felől. Igy aztán elnyertem nagyszerű nőm,
Helena kezét, és öcsém, Agamemnón, heves, de nem
reménytelen szerelemre gyulladt sógornőm, Klytaim-
néstra iránt... A többit már tudod, fiú! — és sóhajtott.
Megdöbbenve láttam, hogy a hadvezér szemében könny-
csepp csillog. — Öcsémet legyilkoltatta sógornőm. Le-
szúrták, mint egy barmot. Es én magam kénytelen vol-
tam férfikorom legjobb évtizedeit a harcmezőn tölteni,
hogy nagyszerű nőm megsértett becsületét megbosz-
szuljam...! Nagyon nehéz családi boldogságot alapítani,

298
ha az ember nem kér helyesen az istenektől! — mondta
és csuklott.
A nagy férfiú közlékenysége felbátorított. Előreha-
joltam az ülőkén, és tiszteletteljes kíváncsisággal kér-
deztem:
—Bocsásd meg tudatlanságom! — mondtam csende-
sen. — Falusi fiú vagyok. Hogyan kell helyesen kérni az
istenektől...?
Menelaos csüggedten intett:
—Ez a nagy titkok egyike — és szipogott. — Mi, embe-
rek, nem tanuljuk meg idejében az istenekkel való érint-
kezés módját és titkait. Kívánságainkkal zaklatjuk őket,
de nincs tapasztalatunk vágyainkat helyesen megfogal-
mazni. A fogalmazás minden! — mondta nagy mozdu-
lattal és kitárta karját. — Láttad, gyerek, milyen óvatosan
és megfontoltan mondom tollba emlékirataim... Az
emberek helytelenül, hebehurgyán kívánnak, és aztán
csodálkoznak, amikor az istenek teljesítik elhamarko-
dott vágyaikat! Figyelj ide, fiam! — mondta bizalmasan
a herceg és előrehajolt. Halkan beszélt, hogy a szolgák ne
értsék. — Elmondhatod anyádnak, hogy családi boldog-
ságom már nőm elrablása előtt sem volt tökéletes. Nagy-
szerű nőm, Helena, pompás teremtés. Ezt a hiú, szép
kölyköt, Parist, akit később kénytelen voltam megnyúz-
ni és feldarabolni, már régebben ismertem... úgy értem,
mielőtt még okot adott volna a szent háború megindí-
tására. Mondd meg nagyszerű anyádnak, hogy tele van
szívem önváddal, mert nem ismertem fel idejében az
istenek akaratát. Egyszer a pestis elől Delphibe zarándo-
koltam ennek a kölyöknek a társaságában... a nevét sem
szeretem kiejteni! — Finoman, de meglepően sercentett

299
 egyet, megvetéssel a szőnyegre köpött. — Igen, elmen-
tem Parisszal Delphibe, a jósdába, ahol mindketten ál-
doztunk, és aztán kívánságainkkal zaklattuk az isteneket.
Én fiú utódot kívántam, Paris egy nőt... Aphrodité
teljesítette óhajaink. De utólag megtudtuk, hogy mind-
ketten helytelenül fogalmaztuk meg kéréseinket. Oko-
sabb lett volna, ha Paris kér egy fiú utódot és én egy
másik nőt... Így aztán minden végzetesen bekövetke-
zett, mert az istenek teljesítik a helytelen kívánságokat
is. — Nyögött. — Ígérd meg, hogy mindezt elmondod
széphajú anyádnak!
Illedelmes, szapora fejbólogatással biztosítottam,
hogy minden szavát megőrizem eszméletemben és hű-
ségesen továbbmesélem. A világhírű öreg hős látniva-
lóan magányos, elhagyatott ember volt, és örült, hogy
szólhat valakihez. Nem kellett biztatni. Két kortyintás
között megbicsakló nyelvvel, de szaporán beszélt:
— De te atyádról akarsz hallani — és felsóhajtott. — Ez
természetes, noha a tapasztalás, a népnevelés és állam-
vezetés titkainak ismerete arra tanít, hogy vannak köz-
szereplő egyéniségek, akiknek viselt dolgairól a nép ér-
dekében okosabb hallgatni. Atyád— mondta Menelaos,
és nehezen lélegzett — rendkívül hiú ember. Fájlalom,
de meg kell mondanom az igazat. Nem bírta a vetély-
társakat... sem az ágyban, sem az asztalnál, sem a harc-
mezőn nem bírta el a vetélytársakat. Hiúsága kergette
el hazulról, féktelen becsvágya hajtotta a harcmezőre,
ahol megint csak hiúsága hajszolta esztelen és dicstelen
kalandokba. Most megmondtam — mondta komolyan
és ivott. — Mikor öcsémmel, Agamemnónnal és a ki-
váló Palamédésszel felkerestük atyádat Ithakában, hogy

300
szövetségre hívjuk, Ulysses mintha gyanította volna
sorsát... Mit akarsz?
Emelt hangon, hogy a süket öregúr megértse szava-
im, kíváncsian kérdeztem:
—Nemes és jólábvértes Menelaos! Már az elébb, ami-
kor ebbe a szobába léptem, hallottam ezt a nevet. Ki volt
Palamédés...?
A hadvezér szőrös kezével ernyőt csinált füle mellé,
így erőlködött. Aztán felhördült:
—Lehetséges...? Most, húsz évvel Ilion bukása után
élnek fiatalemberek a világban, akik nem ismerik Pala-
médés nevét...?
Lehorgasztott fővel, -de üvöltözve mentegetőztem,
hogy történelmi ismereteim hiányosak, és nem tudom,
ki volt az az ember, akinek emlékével kapcsolatban Me
nelaos atyámat jogi gyilkossággal vádolja.
— Fiú — mondta Menelaos és bozontos, őszes-szőke
szemöldjét gyanakvóan összevonta —, elszomorít, amit
hallok. Most látom, hogy munkámmal sietnem kell, és
ideje megírni a trójai háború hiteles történetét. Nagy
a tudatlanság a világban, és sok a félreértés. Tudod te egy-
általán — kérdezte gyanakodva —, hogy mi volt a trójai há-
ború célja...?
Elvörösödtem. Hallottam valamit, de nem tudtam,
illendő-e kósza tudomásomm al éppen e vendéglátó ház-
ban előhozakodni.
—Magántanuló voltam — dadogtam zavartan. — Anyám
oktatott. Úgy tanultam, dicső nőd, a fényes Helena...
Menelaos feltápászkodott. Intett, hogy hallgassak.
A kövér, tohonya öregember most meglepően méltóság-
teljes volt. Szolgái segítségére siettek, de kézintéssel adott

301
jelt, hogy egyedül is meg tud állni a lábán. A hústorony,
botjára támaszkodva kétszer lassan végigment a szo-
bán. A márványszobor előtt megtorpant, és figyelmesen,
előrehajoltan nézte egy ideig hitvese márványba fagyott,
nemes vonásait. Aztán felemelte botját, és intett, jöjjek
közelebb. Két ujjal meghúzta fülem, és így kényszerí-
tett, hajoljak előre, s vele együtt, közvetlen közelből szem-
léljem a félelmesen, élvetegen szép, buja női arcot.
— Ilyen volt — mondta komoran —, amikor a spártai
pestis elől Trójába küldtem. A pestis elkerülte ott, de
megismerte ezt a buja süvölvényt... Nézd meg jól, gyer-
mek. Ez az arc már a történelemé.
Megrendülten láttam, hogy híres házigazdám köny-
nyezik. Az ismeretlen görög művész keze a márvány-
ból egy szép, húsos, gödröcskés női arcot vésett ki és
telt kebleket... Menelaos emlékező hangon, sóhajtva
mondta:
— Ebben az időben még nem festette magát. A spár-
tai amazonok nemesen egyszerű háziszereivel élt. De
Trójában már szívesen használt titkos, keleti szépítő-
szereket. Nem szívesen mondom ki ezt, de végül ez is
a történelemhez tartozik... Igen, ilyen volt ő.
Kezét magasra emelte és ünnepélyesen mondta:
— De nem ő volt a trójai háború oka.
Meglepetésemben mukkanni sem mertem. Mindaz,
amit e pillanatban s már előbb is, az emberek világában
tapasztaltam, rejtélyesebbnek rémlett, mint az isteni
világ titkai. A lehetőség, hogy én, Ulysses balkezi fia,
a hiányos nevelésű vidéki herceg az egyetlen illetékes kor-
társtól megtudom a trójai háború igazi okát, torkomra
forrasztotta a szót. Menelaos visszatotyogott a kerevet-

302
hez, és lezuhant a puha párnák közé. Mohón ivott, mint
aki emlékei ellen védekezik és erősíti magát. Szennyes,
zsíros, őszes-szőke hajának fonatai kócosan omlottak vál-
lára. Nesztelenül mentem nyomában, és visszaültem,
szemközt a pamlaggal és a hadvezérrel, az alacsony ülő-
kére. Aggályosan figyeltem; ajkamba haraptam, mert bel-
ső izgalom hevített.

XIII.

— A trójai háborúnak — mondta a borissza emberek re-

szelős, mély hangján Menelaos — gazdasági okai voltak.
Ha végeztem emlékirataimmal, megtudja a világ a tö-
kéletes igazságot. Tagadhatatlan és történelmi tény, hogy
mint minden Szent Háborúban, úgy a trójai háború-
ban is nagyon sokat loptak. Úgy tudom, Nestór is dalol
valamiről — mondta idegesen — és még néhány tábor-
nokom. Nem tudod, fiú, Ulysses dolgozik-e emlék-
iratain...?
Ez a lehetőség látnivalóan nyugtalanította. Előreha-
jolt, így leste szavam. Megfontoltan feleltem, hogy soha
nem hallottam ilyesmiről. Anyám, de Hermés sem em-
lítette, hogy fényes atyám emlékeit mondaná valahol
tollba... Szavaim valamennyire megnyugtatták a félté-
keny hadvezért. Szuszogott és rekedten, lepedékes han-
gon folytatta:
— Ulysses tud színesen fogalmazni, és van bizonyos
előadói képessége — mondta gőgös orrhangon. — De a
történelemíráshoz nem ért. A népnek természetesen
szüksége van legendákra. Így hivatalosan meg kell cáfol-

303
ni az elterjedt tévhitet, amely tudni véli, hogy a trójai há-
ború célja a megsértett vendégjog bosszúja volt... a ven-
dégjogé, amely népünk közéleti erkölcsének egyik pil-
lére, s amelyet az undok kölyök valóban gyalázatosan
megsértett, amikor éppen távol voltam Spártától, és
Krétában öreg barátom, Idomeneus, a szárnyasszavú
király vendégbarátságát élveztem. Nőm híre természe-
tesen feddhetetlen! — mondta hangosan és ünnepélye-
sen. — Nem él Argosban, sem a Közel-Keleten olyan
elvetemedett, szószátyár rágalmazó, aki Tyndareos idő-
sebb leányának jó hírét a trójai háborúval kapcsolatban
piszkos szájjal be merné mocskolni. Nőm mindabban,
ami történt, tökéletesen ártatlan volt, és gondoskodtam
róla, hogy ezt a történelmi tényt Spártában is tanítsák.
— Megint torkát reszelte. — De a vendégjogot az erősza-
kos rabló kétségtelenül megsértette. Mégis, hihető-e,
hogy a görög hercegek, nemes öcsém, Agarnemnón,
aztán Nestór, aki már akkor is öreg volt, majd Akhil-
leus, az óvatos, aki szeretett leányruhában járkálni, s vé-
gül én magam, tehát á görögség színe-java harcba száll-
junk, és száznál több hajóval elvonuljunk Ilion falai
alá, csak azért, hogy megbosszuljunk egy társadalmi
illetlenséget? A világtörténelem egyik legnagyobb ka-
tonai vállalkozását, a hadiipar, a korszerű hadieszkö-
zök bevetését lehet-e józan ésszel magánemberi indu-
latok következményének tekinteni...? Elképzelhető-e,
hogy olyan hivatásos katonák, mint Diomédés és a két
Aias, szerepet vállaljanak egy katonai szervezkedésben,
amelynek nincs komoly történelmi alapja...? Nevetsé-
ges! — kiáltotta Menelaos, és megint kiköpött. — Felüle-
tes, napi zsoldon tengődő dalnokok terjeszthetnek csak

304
a nép körében ilyen híreket; Parisszal megverekedtem
volna egyedül is. Noha korom és rangom nem kötele-
zett erre, felajánlottam, hogy párviadalban szerzek elég-
tételt nőm becsületéért és a megsértett vendégjog mi-
att... Sajnos, az események túlnőttek az egyéni sérelem
mértékén... Népünk szegény. A szigeteken is nagy a tár-
sadalmi elégedetlenség, mert kevés a takarmány. Időn-
ként — mondta komoran — nincs mód reá másképpen
vezetni le egy gazdasági válság belső és külső következ-
ményeit, mint háborúval. De erről nem akarok emlékira-
taimban beszélni — mondta komoran és elharapta a szót.
Tiszteletteljesen hallgattunk és áhítattal lestük a had-
vezér borgőzös szuszogását. Néhány percig csukott szem-
mel, mozdulatlanul feküdt a selyempárnákon, mintha
a szapora beszéd és az emlékek elfárasztották volna.
— Palamédés! — mondta hirtelen, és felült. Enyves sze-
mét reám szegezte. — Azt kérded, ki volt, miért irigyelte,
gyűlölte és végül miért ölte meg ezt a nemes lángelmét
atyád, a hiú és fürgeagyú Ulysses...? Súlyos kérdés, fiú.
Palamédésről átkozottul nehéz a teljes, hiteles valóság
szavaival beszélni. Argosi volt, mint jómagam is. Az ar-
gosiak nyelvén több értelme van nevének. O volt Az-aki-
kitalálja-a-Sorsot, de ő volt az is, Aki-kezével-ügyes...
A valóságban nem csak a kezével volt ügyes. Szelleme,
agyának ereje túlszárnyalta kortársait. A történelmi
igazság úgy hangzik, hogy Nauplios fia volt összes tá-
bornokaim között a legtehetségesebb, s a trójai hábo-
rú idejében ő mentette meg találmányai segítségével a
görög hadsereget...! Figyelsz, gyerek? Mit kérdezel...?
Hangosabban! Hogy mifélék voltak Palamédés talál-
mányai...? Bajos lenne egy szuszra elmondani. Mint

305
Daidalos és Prométheus, ő is az emberiség nagy meg-
ajándékozója volt. Nem találta fel a repülést, sem a tü-
zet, de feltalálta a betűt... most bámulsz! Igen, feltalál-
ta a betűírást, ezt az ördögi és titokzatos mesterséget,
melynek segítségével hadseregünkben eredményesen
lehetett megszervezni az élelmiszerelosztást, amikor ki-
tört az éhség...! Később fecsegték, hogy a betűírás tit-
kát Föníciából lopta... De ez csak gyerekes találgatás.
A valóságban éles szemével a darvak repülését figyelte,
különösen kora őszi alkonyatokon, amikor az égen szür-
ke felhők lógnak, s olyan a mennybolt, mint a nőstény
szamár vemhes hasa... Palamédés figyelte a darvak vo-
nulását az őszi égen, és ezek a madáralakzatok adtak
neki ösztönzést, hogy feltalálja az első betűket. Eltátod
szájad, látom... Feltalálta a hatoldalas játékkockát, s az
éhség idejében ez a játékos találmány is kitűnő eszköz-
nek bizonyult arra, hogy elterelje az akhájok és argo-
niak figyelmét korgó hasukról. Feltalálta a számokat s
azt, hogy számtábla nélkül, ujjainkon is lehet bonyo-
lult szorzási és osztási műveleteket végezni. Katonai
szervezőtehetsége valósággal forradalmasította a görög
hadviselést. Megint csak a darvak repülése tanította ar-
ra, hogy roham idején a csapatokat a legkisebb ellenál-
lás irányában állítsa sorba. Barbár keleti hadvezérektől
elleste a titkot, mint kell újhold idején másféle égtájak
irányába állítani fel a fehér és fekete lovakon rohamra
induló harcosokat... A hold vonzása és az égtájak irá-
nya a különféle színű lovaknak más és más lendületet
adott roham közben! Lángész volt ő! — mondta lelkesen
Menelaos, és lihegett. — Add csak ide a kockát! — mond-
ta a szolgának, aki ijedt és gyors mozdulattal egy bőr-

306
kelyhet és két hatlapos, különféle fekete pontokkal
megjelölt elefántcsont kockát nyújtott urának.
Menelaos a bőrkehelyben megpörgette, s aztán ma-
ga elé peckelte a játékkockákat. Lassan, üggyel-bajjal,
gyakorlatlanul és aggályosan számolt.
— Hét — mondta és fejét csóválta. — Szent szám. Pala-
médés erről is tudott. A számoknak titkos értelmük van.
Megint hátradőlt, és csukott szemmel merengett.
— Palamédés, mondod! — folytatta aztán, és csende-
sebben, szomorúan beszélt. — Értett a föld dolgaihoz, de
ismerte a csillagos éj titkait is. A csillagok változásaiból,
az égi térkép összefüggéseiből következtette a napsza-
kok beosztását, és ebből a tapasztalatból állította össze
az őrt állók váltásának rendjét. Sajnos, a hadseregszál-
lítás zsíros koncai őt is elcsábították, mint atyádat...
— Hogyan? — kérdeztem önkéntelen felháborodás-
sal. — Atyám a trójai háborúban hadseregszállítással
foglalkozott...?
Menelaos felnyitotta gyantás szemét, és csodálkozva
bámult reám:
— Hogy foglalkozott-e? Elsőrendűen csak ezzel foglal-
kozott. Sajnos, túlságosan kapzsi volt és sok ellenséget
szerzett. A féltékeny párharc, mely atyád és Palamédés
között a Szent Háború első pillanatától lappangva
dúlt, nem csak hiúsági kérdés volt. A hadseregszállítás-
hoz minden görög ért, így tábornokaim is... ebben
nincsen semmi különös. De Palamédés ehhez is jobban
értett. A harag, melyet Ulysses sokáig leplezett, a nehez-
telés, mert Palamédésnek sikerült leleplezni őt, amikor
őrültséget színlelt, hogy ne kelljen háborúba mennie,
az idők múltával elférgesedett atyád szívében. Végül is

307
nem ő volt az egyetlen görög tábornok, aki a veszély
órájában elbújt, hogyne kelljen harctérre mennie. Akhil-
leusról is mesélhetnék egy és mást emlékirataimban...,
de ne bántsuk a halott hősök emlékét. Ám Ulysses él...
Igen, zabot és élelmet akart szállítani hadamnak, de Pa-
lamédés ügyesebb volt, és kicsavarta kezéből ezt a zsí-
ros lehetőséget. Ezt és még sok más egyéb élelmessé-
gét, mint például azt, hogy felfedezte a görög seregben
a karythosi Trakhión férfiruhába öltözött leányát... a
leányt később megköveztük... mindezt nem tudta
atyád Palamédésnek megbocsátani. A történelmi való-
ság az, hogy a hosszú háború során Palamédés népszerű-
sége egyre nőtt. Atyád csillaga meg hanyatlott... Ezért
egy napon, becstelen ürüggyel, megölte. Hellas legjobb
fia hanyatlott a sírba, amikor a nagy Palamédés tetemét
az eoliai parton, szemközt Lesbos szigetével, eltemet-
tük! — mondta meghatottan Menelaos.
Mindez merőben új volt számomra. A lehetőség,
hogy az iszákosan bőbeszédű agg hadvezér nyálat fröcs-
kölő, fecsegő szájából titkokat tudok meg atyámról és
a trójai háború igaz történetéről, hallgatag figyelemre
késztetett. Elharaptam kérdéseim, és sóváran lestem,
mi következik még. Menelaost nem kellett biztatni.
Palamédés és minden, ami a trójai háborúval össze-
függött, látnivalóan rögeszmeszerűen fontos volt szá-
mára. Emlékező hangon beszélt:
— Halálát valamennyire megbosszulta nemes atyja,
Nauplios, amikor tűzjelekkel Euboia szirtjei közé csal-
ta a hazafelé kószáló görögöket... De Ulysses elkerülte
a bosszút és a veszélyt. Máskülönben a tűzjeladás is
Palamédés találmánya volt... ő, Aki-a-Kezével-Volt-

308
Ügyes, tudta, hogy az emberi kéznek a Teremtésen be-
lül fontos szerepe van. Értett a gyógyulás és gyógyítás
titkaihoz is. Emlékezem, egy napon kóbor farkasok fe-
nyegették a táborozó görög sereget... Atyád vadászni
akart a farkasokra. De Palamédés bölcsebb volt, a farka-
sok közeledtében járvány jeleit látta, és fürdést, tornát,
gyógytáplálékot rendelt a hadsereg számára. Akkor el is
kerülte seregem a járványt, és Ulysses féltékenysége nem
ismert határt. A mód, ahogyan atyád ellenfelét, a lángel-
mét megölte, megint csak méltatlan volt. Egy napon meg-
tudja majd a világ, hogy egy phrygiai fogollyal íratták
Priamos állítólagos levelét, s ez a rabszolga volt az, aki
hamis kézzel elásta Palamédés sátrában az aranyat, az áru-
lás aljasan koholt vádjának bizonyítékát... Sajnos, ne-
mes emlékű öcsém, Agamemnón is féltékeny volt Pala-
médésre! — mondta Menelaos komoran.
Szomjasan, nagy kortyokkal ivott, mint aki nem is
szedhet elég mákonyt keserű emlékei ellen.
— A történelmi tény — mondta ünnepélyesen és ko-
moran —, melyet nem hallgathatok el az utókor előtt
emlékirataimban, úgy hangzik, hogy Palamédés az idők
során, Akhilleus társaságában... — aki később mégis
legyőzte alkati gyávaságát és harcba szállt... — huszon-
három kis-ázsiai várost foglalt el. Gondold meg, fiú!
Amíg a lángész és társa, a leányarcú hős a távolban har-
coltak, atyádnak sikerült felkelteni nemes öcsém had-
vezéri féltékenységét. Cinkosok lettek, és Agamemnón
is részt vett e merényletben, melynek legjobb küzdő-
társam áldozatul esett... Elítélték és megkövezték a
nagy feltalálót és a sikeres hadvezért...! Hamis vádakkal
törtek élete ellen. Ez atyád bűne, fiú! — mondta Mene

309
laos, és vádló mozdulattal felém mutatott. Elsápadtam,
de iparkodtam fegyelmezett és mozdulatlan maradni.
— Megölték a hőst, huszonhárom város meghódítóját!
A bölcset, aki tudta, hogy a pestis ellen leghelyeseb-
ben úgy védekezünk, ha rendszeres időben étkezünk!
A nagyszerű hadseregszállítót, aki gabonát tudott kipo-
fozni a kapzsi parasztok vermeiből is! A mértékletes em-
bert, aki feltalálta, hogy a bort és a vizet leghelyesebb
kettő az öthöz arányban vegyíteni... Talán ez volt egyet-
len találmánya, mellyel nem értettem egyet! — mondta
tűnődve, kissé bosszúsan Menelaos. És a tiszta borral
színültig töltött kehely után nyúlt reszkető kézzel.
— Fiam — mondta aztán —, az igazat akartad hallani.
Most hallottad... Palamédés halála mégsem volt haszon-
talan. Intés ez a demokráciának, hogy a jogtalanság visz-
szahull a társadalomra, amely eltűri azt! Atyád nem ok
nélkül kerüli Spárta földjét. A nép emlékezik és ítél...
Sok borzalmat megéltem dicső, félelmes életemben
— mondta ünnepélyesen. — Láttam Akhilleust, amikor
megsebesült a térdén, és láttam Hektórt, amint egyedül
állt Trója falai előtt, és várta a sorsot... megéltem a pil-
lanatot, amikor Zeus a két hős sorsát mérlegre tette, és
láttam, hogy Hektór mérlege süllyedni kezd... Ott vol-
tam, amikor Aias megőrült és eldobta életét, mert atyád
fürge aggyal és mohó kézzel elorrontotta Akhilleus fegy-
vereit. Bent guggoltam a faló hasában, és tűrtem, hogy
atyád érdes kezével befogja szájam, amikor dicső nőm,
akinek női erénye és jó híre változatlanul sértetlen volt,
egy újabb buja kölyök, a szemtelen Déiphobos társasá-
gában körüljárta a lovat, és turbékoló hangon hívoga-
tott... Mindent megéltem, amit ember a történelem

310
borzalmas viharai között megélhet. Én pácoltam amb-
róziával Patroklos hulláját, mert már az égig bűzlött, és
láttam, amint Akhilleus tizenkét trójai fiút nyúzott meg
barátja ravatala mellett! Láttam a borzalmas jelenetet,
amikor Akhilleus a halott Patroklosnak ajándékozta le
nyírott haját, mert tudta, hogy az istenek akarata sze-
rint nincs szükség többé eleven hajra, hiszen soha nem
fog hazatérni... Láttam, mint gyalázta Akhilleus a nemes
Hektór hulláját. Láttam a pestist, amint ezrével döglesz-
tette hőseim. Láttam atyádat, amint az ütközet pillana-
tában félt a feldühödött tömegtől...
—Félt? — kérdeztem rosszkedvűen. Magam sem tu-
dom, miért, de ez a vád ellenérzéssel töltött el.
—Én mentettem meg az életét — mondta a hadvezér,
és vállat vont. Most sűrűn hajtogatta a kelyhet; szavába
néha már boros csuklások vegyültek. — Kivonszoltam a
tömegből. Azt hiszed, hálás volt? Legjobb orvosommal,
Makhaónnal, aki az én sebem is kezelte, frissítő gyógy-
italt adattam neki, hogy a halálos ijedelemből magá-
hoz térjen. De már akkor is a zsákmányon, Akhilleus
fegyverén és Palamédés végzetén járt gonoszan csavaros
esze! Mindent láttam és megéltem, fiú, amit ember lát-
hat és megélhet! — mondta és felcsuklott. Hetvenkedve
beszélt, de szavai mind gyakrabban elakadtak.
—Láttam az ideges Akhilleust, amint megölte jámbor
szolgáját, Mnemónt, akit még apja adott melléje, hogy
figyelmeztesse kötelességére...! Milyen nyomorult az
ember, akkor is, ha hős...! — kiáltotta az emlékező had-
vezér, és felemelte, majd szemére tapasztotta kezét. — Lát-
tam Iphigeneiát... Elég! — mondta, mintha hörögne.
Megrendülten hallgattunk.

311
 — Természetesen voltak sajnálatos félreértések a hosz-
szú háború közben — mondta váratlanul, tárgyilagos
és józan hangon Menelaos. Az érzelmek vihara mint-
ha kialudt volna keblében. Szakszerűen beszélt, s noha
közben mindegyre kortyolgatott — ami a kora esti órák-
ban, estebéd előtt, még az edzett harcos számára is
veszélyes kedvtelés lehetett! —, nem látszott részegebb-
nek, mind amikor beléptem a szobájába. — A nagy
felvonulás közben seregem Theutrania városát össze-
tévesztette Trójával, és elpusztítottuk ezt az ártatlan
várost — mondta és vállat vont. — Sajnos, a haditérké-
pészet még nem egészen tökéletes, és Palamédés elfelej-
tett ezzel a tudománnyal behatóan foglalkozni... Ilyen
félreértés megesik néha egy nagy háborúban — mond-
ta nagylelkűen. — Mindenkit megöltünk Theutraniá-
ban, a véneket, a csecsszopókat is... Később, amikor a
tévedés kiderült, áldozatot rendeltem a halottak lelké-
ért, és így aztán minden rendbe jött — mondta elége-
detten. — Sok furcsaságot is láttam — mondta orrhan-
gon, és elmosolyodott. — Még tűnődöm, vajon helyet
adjak-e emlékiratomban mindennek, amit hős társa-
im jellemében tapasztaltam? Beszéljek-e arról, hogy
Akhilleus, aki szeretett leányruhában járni, talán csak
azért ölette meg Priamos fiát, a nemes Troilost, mert
nem egészen természetes, gyöngéd és férfiatlan... vagy
talán túlságosan férfias, ki tudja...? Egyszóval, külö-
nös érzésekkel viseltetett a bájos külsejű ellenség iránt?
Hm...! — mormogta és szakállát vakarta. — Majd meg-
látom... — és kajánul mosolygott. Aztán megint elko-
molyodott. — De mindez, fiú, semmiség Palamédés
sorsához képest! — kiáltotta, s megint elfödte tenyérrel

312
szemét. Öregesen, kissé vénasszonyos hangon zokogni
kezdett.
A szolgák nyugodtan álltak és vártak, amíg uruk ér-
zelmes megrendülése véget ér. Látnivalóan megszokták
már Menelaos kora délutáni borozásait és a velejáró in-
dulati és testi következményeket.
— Lyrnéssos ostromának idejében... — mondta aztán
szipogó hangon Menelaos, és szemét törölte és orrát
fújta — atyád rábeszélte öcsémet, Agamemnónt, hogy
hívassa vissza és ölesse meg Palamédést. Elhitette vele,
hogy Palamédés elárulta a görög sereget Trójának, és
szövetkezett Akhilleusszal a főparancsnokság elnyeré-
sére. Öcsém bátor, de hirtelen természetű ember volt.
Ezenfelül nem volt különösebb emberismerő. Senki-
ben nem bízott, csak nejében, Klytaimnéstrában — mond-
ta Menelaos keserűen és elégedetten —, ezért vágták is
le aztán, mint a barmot. De Palamédésen ez már nem se-
gített.
Bólogatott. Fonatos fürtökkel ékes feje mellére esett.
Mintha elálmosodott volna, összefüggéstelenül mo-
tyogta:
— Ez atyád bűne volt. Soha nem bocsátom meg ne-
ki. Szerettem Palamédést. Több volt, mint hős...
Felnyitotta szemét, és boros agyának utolsó értelmé-
vel mondta:
— Bölcs volt. Előre látta a pillanatot, amikor a hősök
elgyávulnak. És a másik pillanatot, amikor a gyávák hő-
sök lesznek.
Osszeszedte magát. Még egyszer kinyújtotta kezét.
De már nem volt ereje, hogy ajkához emelje az italt. Resz-
kető kezében felbillent a kehely, és a tüzes nedű végig-

313
ömlött a hadvezér színes kaftánján. Mint aki elfelej-
tette a legfontosabbat megmondani, reszkető, felemelt
mutatóujjal, elcsukló hangon, rekedten kiáltotta:
— A trójai háború mégsem volt egészen hiábavaló —
rikácsolta. — Nőm erénye ma is fényes. És a diadalmas
békekötés óta mintha ki lenne cserélve...! — mondta
ellágyultan.
Elterült a díványon. A titkár és a szolgák segítségére
siettek. Különösebb izgalom nélkül tettek és vettek
körülötte, mint akik már megszokták az efféle jelene-
teket. A párnák közül, hörgésszerűen érkezett még az
álomba kótyagosodott Menelaos szava. Ulyssesről mon-
dott valamit, ami úgy hangzott, mint kérés és átok.
De csak elharapott szavakat értettem. Ezt mondotta:
— Atyád legnagyobb bűne volt...
Nem tudott a mondat végére érni. Mámorában el-
aludt. Hortyogásába mély, rekedt női hang vegyült.
Az ajtó felől érkezett a hang, amely befejezte Menelaos
félbehagyott ítéletét:
— Hogy harcba szállott érettem...!

XIV.

Riadtan fordultam meg. Ezüstnyelű ébenfa botra tá-

maszkodva tiszteletre méltó öreg hölgy állott az ajtóban.
A lenyugvó nap aranyporos fénye élesen megvilágítot-
ta a különös jelenséget. Az öregasszony rizsporos és
festékes arcának ezer ránca az árulkodó, kegyetlen
fényben kevéssé illett a rőtszín vendéghajhoz és a rikító
leplekhez, melyeket viselt. Hervatag nyakán hármas

314
sorban ékkövekkel megtűzdelt, vastag aranyláncok lóg-
tak. Száját és kézkörmeit, de még a szandálból előkandi-
káló lábkörmeit is vörösre festette. Lassan indult felénk.
Látnivalóan a köszvény kínozta, és még így, sétabotra
támaszkodva is nehezére esett a járás.
Megállott a heverő előtt, ahol Spárta hőse hortyogott,
és fejcsóválva nézegette az elkókadt hadvezért. Tiszte-
lettel félrehúzódtam, és láttam, hogy a szolga és a titkár
alázatosan lesik a felcicomázott, előkelő vénasszony
parancsait. Nem képzelhettem mást, mint hogy a ház
nagyasszonya, Pleisthenés özvegye, a dicső Menelaos
édesanyja áll előttem. Kezet akartam csókolni, de za-
varomban nem jutottam a hódolat kifejezéséhez. Nem
értettem, miért rikoltotta ez a fenséges, de már kissé
kiszáradt öreg hölgy, hogy atyám hadba szállott miat-
ta... Nem volt időm végiggondolni kételyeim.
— Vigyétek termeibe! — mondta az öregasszony a
szolgának, és sétabotja ébenhegyével a hortyogó hősre
mutatott. — Makhaón, az orvos, nézzen utána. Jelentsé-
tek, ha kialudta magát!
A titkár és szolga, gyakorlott mozdulattal, vállon és
derékon ragadták az öntudatlan, elázott Menelaost, és
egy mellékajtón át fürgén eltávoztak hortyogó terhük-
kel. Mikor eltűntek, az öregasszony szúrós pillantással
fordult felém. Nehézkesen, lihegve leült — láttam, hogy
erősen befűzték, de máskülönben is egyfajta kereszt-
csontfájás kínozhatta megviselt tagjait, mert nemcsak
a járás esett nehezére, hanem minden mozdulat! — bot-
jával intett, hogy lépjek közelebb, s mély, férfiasan re-
kedt hangon mondta:
— Most láttad...!

315
 Fejbiccentéssel a heverő felé bökött, ahonnan az
elébb elhurcolták az ittas hadvezért. Zavaromban egyik
lábamról a másikra álltam. A helyzet felette kínos volt.
Iparkodtam jólnevelten felelni:
—Dicső matróna — mondtam —, végtelenül sajná-
lom, hogy önkéntelenül szemtanúja voltam nagyszerű
fiad, a verhetetlen és jólábvértes Menelaos testi gyön-
geségének...
A befűzött öreg hölgy, aggkori testi fájdalma ellené-
re kiegyenesedett ültében. Sziszegett, mintha kígyó csíp-
te volna meg. Szemében olyan haragos sugár villant,
amely egy pillanatra megcáfolta magas korát:
—Mit beszélsz, faragatlan és esztelen kölyök? Komo-
lyan hiszed, hogy ez az italos öregember az én fiam...?
A felháborodott kérdés hallatára elsápadtam. Meg-
sejtettem, hogy vidékies tapasztalatlanságom megbosz-
szulta magát, és jóvátehetetlen társasági hibát követ-
tem el. Szidást és büntetést vártam. Megdöbbenésem
fokozódott, amikor láttam, hogy a tisztes agg nő tenyér-
rel elfedi kifestett szemét, és könnyek csorognak alá
ráncos, festékes és rizsporos arcán.
—Mindenek után — zokogta — ezt is meg kellett él-
nem! Ulysses fia nem ismer meg engem...!
A legnagyobb felindulásban és zavarban pislogtam
a zokogó nyanyára. Fájdalma őszinte lehetett, mert
nem törődött azzal, hogy könnyei szétmaszatolják a
festéket tisztesen ráncos arcán. Néztem a mázolt, lár-
vaszerű arcot, aztán pillantásom megakadt a márvány-
szobor élveteg, szép és buja arcvonásain. A kínos sejtés
e pillanatban már valósággá változott eszméletem-
ben..., de mégis hihetetlen volt, amit láttam.

316
 Helena sírt előttem. Nem kételkedtem tovább... A nő,
akinek viselt dolgairól Spárta iskoláin túl is dalnokok
és regösök meséltek! A nagyhírű, akit annyiszor rabol-
tak el, s aztán mindig visszaadtak vagy visszaraboltak...
A hókeblű, akiért a férfiak véres viadalra keltek, egymást
megnyúzták és feldarabolták! A Szent Háború Nagyasz-
szonya zokogott előttem... ez a felismerhetetlenül el-
torzult Eszmény, akiről férje — igaz, hogy erősen italos
állapotban — az imént mondta, hogy a trójai háború nem
volt hiábavaló, mert Helena most olyan, mintha kicse-
rélték volna! Óvatos pillantással kerestem a hasonlatos-
ság vonásait a márványszobor, az ingerlően kacér, fiatal
női arc és a könnyektől és festéktől, élményektől és szen-
vedélyektől felismerhetetlenné pácolt öregasszonyarc
között... Megborzadtam, mert először értettem meg,
hogy minden veszély között, ami a földi létezés során
az emberi lényre várakozik, legközömbösebb ez a látha-
tatlan és alattomos, kivédhetetlen ellenfél, az idő...!
Helena nemesen, de öregesen sírt. Válla lepittyedt,
alsó ajka remegett és kimutatta hiányos fogazatát. Mi-
kor az érzelmes gyöngeség rohama elmúlt, rizsporral
kente be orrát. Egy csipkés keszkenővel óvatosan meg-
törölte könnyektől párás, festékes szemét, és bágyadt
kézlegyintéssel maga mellé intett. Hozzásiettem és le-
térdeltem előtte. Így bámultam — kissé iszonyodva, de
megrendülten és bűnbánattal — a híres, isteni nőstény
varázsos szemébe. Mert ez a női szempár még most is,
amikor az aggság roskatag börtönéből tekintett a világ-
ba, tele volt okos fénnyel. Szomorúan elmosolyodott.
Megérezte őszinte kétségbeesésem, és illatos fonnyadt
kezével megsimogatta arcom:

317
 —Bocsáss meg! — dadogtam.
—Nincs mit megbocsátani — mondta egykedvűen és
szomorúan. — Fiatal vagy és kimondtad az igazat. Állj
fel! — rendelkezett. — Ülj le! — Visszaültem az ülőkére,
amelyen kuporogva az elébb Menelaos önvallomásait
hallgattam. — Mutasd magad! — mondta komolyan, és
két ujjal megfogta állam, a letűnő fény világossága felé
fordította fiatal arcom. Így vizsgált. Aztán elbocsátott.
Mélyen sóhajtott.
—Az idő — mondta nemesen, s a pomádés, festékes
öregasszony csaknem megszépült, amikor e szavakat
kimondta — nem kegyelmez az eleveneknek. De nem
kegyelmez a legendáknak sem. Mi, akik isteni akarat-
ból rendkívüli sorsot kaptunk ajándékba, el kell viseljük
a nagy büntetést: a feledékenységet, amellyel a hűtlen
világ elfordul emlékünktől.
Most nem szipogott. Nagy múltja, különös rangja
mintha egy pillanatra visszavarázsolta volna személyisé-
ge igazi tartalmát. Lábát keresztbe vetette, és alsó comb-
ja kivillant a redők közül. Fél szemmel láttam, hogy ez
a híres láb még mindig arányos, s noha visszerek éktele-
nítik, fehér volt, mint az alabástrom.
— Hol van most atyád...? — kérdezte bizalmasan, és
hunyorított.
—Nem tudom — feleltem ugyanolyan cinkosan,
csendesen. — Utam célja, hogy megkeressem. Ezért kül-
dött anyám a világba. Ha tudsz valamit, isteni Hele-
na.
Láttam, hogy ez a megszólítás jólesik a nemes cso-
roszlyának. Enyhültebben pislogott reám. Sóhajtott és
panaszosan mondta:

318
 —Nem láttam őt — mondta —, évek és évtizedek óta
nem láttam... Időnként eljut ebbe a sivár spártai por-
fészekbe is a híre. De biztosat nem tud senki... Még
mindig úton van? Már ő sem lehet fiatal — mondta
különös, kaján elégtétellel. Fogatlan szájjal, halkan szá-
molt. — Borzalmas az idő! — mondta aztán, és megráz-
kódott, mint aki libabőrös irtózatban didereg. — Néma
és könyörtelen, és nincs fegyver ellene... Atyád, az agya-
fúrt, éppen úgy áldozata lesz, mint fegyvertársa, akit
az elébb láttál boros hortyogásban darvadozni... igen,
mint felülmúlhatatlan férjem, Menelaos.
—Mikor láttad utoljára? — kérdeztem mohón.
—Atyádat...? — Helena összevonta vörösre festett
szemöldjét. — A pillanatban, amikor véget ért a háború,
és nemes férjem meg akart kövezni.
—Mit mondasz, Hókeblű...? — kérdeztem iszonyod-
va. Minden hajam szála égnek állt. — Férjed, aki hadba
szállt, hogy megvédje híred, végül meg akart kövezni?
A nagy férfiú, aki az elébb is oly tisztelettel és rajongás-
sal beszélt erényedről, életed ellen tört...? Bocsáss meg,
nagyon fiatal vagyok még — mondtam megtörten. — Szok-
nom kell a világtörténelemhez.
Helena elnézően bólintott:
—Hajamnál fogva vonszolt — mondta egyszerűen, ter-
mészetes hangon. Két kézzel megigazította vendégha-
ját, mintha az emlékezés felborzolta volna a mestersé-
ges hajcsigákat. — A földön feküdtem, és nemes férjem
így hurcolt, hajamnál fogva, amikor kiszabadított Tró-
ja falai közül. Azt ígérte, hogy megöl, ha egyszer hazaté-
rünk ebbe az erényes és förtelmes porfészekbe, Spártába.
Dicső anyád utálatos és féltékeny nagynénje, az alvilá-

319
gi Hekaté is biztatta erre... De nem kellett reábeszél-
ni. Férjem és még néhány durva, goromba görög kövek-
kel támadt reám. Elpusztulok, ha szépségem nem óv
meg, és atyád nem siet segítségemre...
— Atyám megmentett? — kérdeztem fiúi örömmel.
Szívem megdobbant, mert végre valami jót is hallottam
titokzatos atyámról.
— Igen — mondta ünnepélyesen Helena. — Abban a pil-
lanatban kiállt mellettem, és szárnyas szavakkal, nagy-
szerű fellépésével, leleményes agyának csavaros ötletei-
vel elhárította fejem felől a pillanatnyi veszélyt... Saj-
nos, aztán ő is eltűnt az életemből. Hívta a világ. Ezt
megbocsátottam. Szeretem, ha a férfiak, akikhez közöm
volt vagy van, tapasztalatokat szereznek. Amit nem bo-
csátottam meg neki, hogy az otthon is hívta... A vilá-
gon s a kalandon át indult haza feleségéhez. Nem szere-
tem ezt a nőt — mondta bizalmasan, inkább magának.
— Pénelopé távoli rokonom, idevaló, és leánykorunk-
ban sokat voltunk együtt. Az Eurótasban fürödtünk, és
tudom, hogy termete nem tökéletes, háta szeplős, fo-
gazata sárgás. Szeret fennkölten pislogni, de a valóság-
ban szemtelen, szellemtelen és vidékies a modora.
Általában nem szerettem, ha a hősök, akikkel az istenek
akarata a földi pályán összehozott, megnősültek — és
sóhajtott. — Atyád mégis hazament ehhez a nőhöz. Ké-
sőbb bizonyos elégtétellel hallottam, hogy nem ma-
radt meg a falusias háziasszony karjai között... De ez
már nem változtatott a valóságon, hogy eltűnt az éle-
temből az egyetlen férfi, akivel valamilyen cinkosi és
jókedvű bizalmasságban tudtam együtt lenni. Egyedül
maradtam nagyszerű és félelmes férjemmel, akit láttál

320
és hallottál az imént — mondta fölényesen. — Mi, kivéte-
les emberek, akik a történelemben élünk, nem ítélhet-
jük meg eléggé elnézően magánéletünk apró gyönge-
ségeit. A szerep, amelyet viselnünk kell, emberfeletti.
Mindenesetre feleségül mentem egy emberhez, aki öre-
gebb volt, mint én. Aztán elrabolt egy ember, aki fia-
talabb volt, mint én. Az öregember és a kamasz között
emlékeim láthatárán elevenen áll atyád: a hozzám illő,
koromhoz simuló férfi. De ő mindig úton volt — mond-
ta Helena, és vállat vont. — Mit tehettem...?
—Az utókor — mondtam udvariasan, és iparkodtam
koromhoz és nevelésemhez illően, tiszteletteljesen beszél-
ni — bizonyosan elismeri magaviseleted jogosságát...
—Azt hiszed? — kérdezte gyanakodva Helena. — Nem
tudom. Atyád férfi volt és helyesen látott engem. Egy
nőt látott bennem... Ezért hálás vagyok— mondta hal-
kan, meleg hangon, és a szeme villant egyet. — Most is
látom, amint az ostrom idejében átszökött hozzám,
Trójába. Álruhában volt, szakállt viselt, de rögtön meg-
ismertem. Mint ahogy a villámcsapást csukott szem-
pillákon át is megérzi az álmodó, úgy láttam én is a
jelmezen át, hogy atyád áll előttem. Koldusnak álcázta
magát, kémkedni jött, vállalta a halálos veszélyt, hogy
még egyszer lásson. Nagyszerű agyával idejében megér-
tette, hogy a nagy földindulás, a háború, a hetvenkedő
és kegyetlen férfiak, a hősök és a sarcolók, a csalók és
a böllérkedvűek vállalkozásának igazi értelmét micso-
da... Nem mondta ki, meghagyta társait, a nagyhan-
gú hadfiakat és nemes, de nem túlságosan éles elméjű,
öreg férjem a tévhitekben, melyek harcba szólították a
görögöket... De atyád tudta az igazat. Nem írt emlék-

321
iratokat, mint a sok hiú, szomorú öregember, aki sza-
vakkal akarja bizonyítani azt, amihez tettekkel nem
volt ereje — mondta megvetéssel, hidegen. — Eljött ha-
lálos veszélyek között, hogy velem töltsön egy éjszakát
az ostromlott várban. Ez az ő nagy bűne. Ez az, amit jó-
lábvértes, borkedvelő férjem nem tud neki megbocsá-
tani. Nem egy rögeszméért harcolt Ulysses, hanem éret-
tem. Mert aztán visszament a harcosok közé..., de ő,
egyedül ő tudta, mit gondoljon a trójai háborúról...
Tudta, van egy másik történelem is... az ő élete, az
én életem. Férfi volt, igen... Férfi volt, tehát hűtlen volt
— mondta természetes hangon Helena, és vállat vont.
— Mit üzensz neki? — kérdeztem áhítatosan. — Mit
mondjak atyámnak, ha egyszer találkozom vele...?
Helena fátyolos szemmel nézett reám.
— Mondd meg neki — suttogva beszélt, ültében bot-
jára támaszkodott és közel hajolt az arcomhoz —, mit lát-
tál Spártában! Mondd el, hogy láttál egy öregembert,
aki hősnek hiszi magát, de a valóságban fecsegő hival-
kodással, borgőzösen, kábulatban tölti élete utolsó ide-
jét! És ez az ember a férjem. A világ úgy tudja, hős és fen-
séges! De atyád tudta, hogy a fenséges, amelyet nem leng
át az öngúny mosolya, mindig esetlen... Mondd meg
neki, hogy ez az ember elcipelt Egyiptomba, ahol egy-
féle házastársi fogságban tartott, mint egy rabnőt! Bosz-
szút akart! Azt hitte, erőszakos rabtartással meghódít-
hatja elhidegült szívem, amelyben ma is veszedelmes
emlékek égnek... emlékek, melyektől felforr a vér! — He
lena most hangosabban beszélt. Rekedtes hangját külö-
nös szenvedély élénkítette. — Mondj el mindent atyád-
nak, mindent, amit Spártában láttál és tapasztaltál! Mondd

322
el neki, hogy az a Spárta, amelyet ő ismert, amikor fia-
tal udvarló volt dicső atyám, Tyndareos jókedvű és fé-
nyes házában, nincs többé! Zsarnokok és rabszolgák
sivár világa ez. Ő is, én is emlékezünk egy világra, amely-
ben a férfiak uralkodtak... az igazi férfiak, Spártában és
Trójában! Amilyen atyád is volt. Férfi, aki nem tud szol-
ga és nem akar zsarnok lenni... Milyen ritka ez! Ide, az
agyonfélemlített rabszolgák, a vágóhídra gyakorolt ka-
tonák, a lélektelenül szöszmötölő államhivatalnokok, a
parancsszóra író és daloló írástudók hazájába cipelt visz-
sza férjem, a győztes hadvezér! Ó, hányszor kértem az
isteneket, hagyjanak elpusztulni Trójában...! — kiál-
totta Helena, és keszkenőjét könnyű mozdulattal me-
gint szeméhez emelte. — Meghalni Ulysses karjai között
vagy akár Déiphobos oldalán!... Minden jobb lett volna,
mint ez a szánalmas, ünnepélyes és hivatalos rabság. Fér-
jem hiúsága — mondta suttogó hangon Helena — em-
berfeletti. El akarja hitetni a világgal, hogy szerettem.
Ezért parancsolta meg, hogy iskolákban és köztereken
hirdessék ártatlanságom... mintha egy nő, aki az én faj-
támból való, arra született volna, hogy az Erény szobrát
mintázzák róla egy szolgatársadalom számára! Én és
atyád még tudtuk, hogy van egy felsőbb Erény, amely-
nek törvénye feltétlen, és nem fér el a spártai törvények
könyvében. Igen, nézd csak ezt a képmást...! — mondta,
és botjával a márványszoborra mutatott. — Ez voltam én,
amikor a világ hadba szállt miattam. Csontok törtek és
ömlött a vér... Bámulj, Ulysses fia!
Elhallgatott. Köhintett. Szava elakadt, és megrendül-
ten láttam, hogy megint sírni készül. De leküzdötte öre-
ges megindultságát.

323
 —Mondd el neki, hogy láttál engem — mondta szé-
gyenlősen és különös hangon. — Láttál, csak ennyit mond-
jál...
Felemelte kezét, tiltó mozdulattal:
—Egy szóval se többet!
Es lesütötte szemét. Nyugtalanul hallgattam. De az-
tán úgy éreztem, bókkal kell engesztelnem bánatát. Bi-
zonytalanul mondtam:
—Látlak és csodállak, isteni nő. Lényed varázsa...
Többre nem futotta. De Helenának ez is jólesett. El-
mosolyodott — volt valami hátborzongató ebben a hiá-
nyos fogsorú, kacér mosolyban —, fejét oldalt hajtotta, és
szempillája sebesen pislogott. Hangja is megváltozott:
a bók hallatára gyorsan, pergő nyelvvel, jókedvűen be-
szélt. Ez a csicsergés nem illett a koros jelenséghez. Ma-
gam sem értettem, miért, de e pillanattól különös aggo-
dalom kezdett kínozni.
—Úgy találod...? — kérdezte mosolyogva a nagyhírű
hölgy, és festett ajkai között egy pillanatra megvillant
kinyújtott nyelve hegye. Vihogva nevetett, és kezét bá-
jos mozdulattal szája elé tartotta.
—Ülj közelebb! — mondta barátságosan. Vonakodva
engedelmeskedtem. — Nem te vagy az első Ulysses iva-
dékai közül, aki spártai magányomban felkeres. Itt járt
Pénelopé fia, egy nyurga kamasz, akinek elfelejtettem
a nevét. Aztán mások, pazarló atyád kallódó csemetéi.
Mindegyikhez kedves voltam — mondta sejtelmesen.
— Téged is szívellek. Nem tudom, mit fecsegett neked
hanyatló, szegény férjem... A valóság, hogy egyetlen fér-
fi volt az életemben, akire barátsággal gondolok: atyád.
És valóság még az is, hogy nemcsak férjem, hanem atyád

324
sem tudta megbocsátani soha a sorsot és szerepet, melyet
az istenek reám mértek... Az én szerepem az volt a vi-
lágban, hogy nagy vállalkozásokra ösztönözzem a férfia-
kat. Hivatásom betöltöttem — mondta ünnepélyesen.
— Mondd meg atyádnak, hogy őrzöm emlékét...
Megfogta kezem. Csontos ujjának érintése hideg volt.
Dideregtem és felálltam. Helena mosolygott és hunyo-
rított.
— Férjem mélyen alszik — mondta bizalmasan. — Az
estebédet utolsó időben csak éjfél felé fogyasztja, ami-
kor már kialudta mámorát. Menj szobádba, Ulysses fia,
és várjál bizalommal! Bizonyosan éhes vagy. Intézkedem,
hogy lakosztályodban tálaljanak. S ha végeztél az étke-
zéssel, várj meg. Elalvás előtt...
Szélesre vonta fogatlan, vörösfestékes száját. Így mo-
solygott, sejtelmesen és félelmesen. Hátam lúdbőrzött.
Lassú, hátráló léptekkel az ajtó felé húzódtam. Helena
szava kéjes, rekedt lomhasággal szállott utánam:
— Benézek még hozzád. Ki tudja, nincs-e szükséged
valamire...?
Egy ugrással kívül kerültem az ajtón. Nevetése mint
a bagoly sivítása visszhangzott még fülemben. Folyosó-
kon és lépcsőkön rohantam át. Szobámba érve megra-
gadtam a lándzsát, és az ablakon át leugrottam a kertbe.
Már beköszöntött az éjszaka; lepleinek óvó árnyékában
észrevétlenül jutottam a rosszul világított, szűk spártai
utcákon át a szabadba. Mikor az Eurótas folyón átgá-
zoltam, valamennyire biztonságban éreztem magam.
Egy szikla tövében leültem, lándzsám két kézzel markol-
tam, és így hallgatóztam a nesztelen, csillagos ég alatt.
Szívem háborgott. Láttam a két embert, akik atyámat

325
férfiereje és tehetsége teljében ismerték: a férfit, aki fél-
tékeny volt atyámra és a nőt, akire atyám volt féltékeny.
Úgy éreztem, nagy veszélytől szabadultam meg, ami-
kor nem vártam be atyám híres kedvesének éjjeli láto-
gatását. Ezt a veszélyt csak éreztem. Igazi értelmét nem
tudtam szavakkal meghatározni. De biztosan tudtam,
hogy ez is az emberi titkok egyike.
Ehes voltam, fáradt és szomorú. Láttam a történel-
met, és megismertem az embereket, akik között most
már élnem kellett. Az istenek mintha elhagytak volna
e pillanatban. És az emberek még nem fogadtak be.
Az éjszaka hideg volt. Féltem és fáztam.

XV.

Hajnalban útnak eredtem. Elmentem az emberek kö-

zé, megkeresni atyámat. Vad és félelmes utazás volt ez.
Most, amikor visszagondolok a bolyongás, a keresés és
a szenvedélyes vándorévek idejére, úgy érzem, csakugyan
az istenek keze vezetett. Minden léptemmel szörnyű-
ségek és szakadékok felett haladtam. A Halálszigeten
nem is álmodtam, hogy ilyen veszedelmes a világ... Em-
berek között éltem és emberi módra éltem, tehát sorsom
volt. Ez a legnagyobb veszély.
Nem szándékom hivalkodni. Nem is hencegek,
mintha a magam akaratából és értelmével sikerült vol-
na megállnom helyem a világban... Nagyszerű, csak né-
ha nehezen érthető nőm, Pénelopé azt mondja, atyám
természete eleven bennem, és az ő szelleme vezérelt a
veszélyek között. Minthogy atyámat nem ismertem,

326
iparkodom megismerni önmagamat, hogy megtudjak
valamit az ősről, aki bennem él. De az írástudó görög
rabszolgák azt mondják, semmi nem nehezebb, mint
megismerni önmagunkat.
A vándorlás első éveiben nem is volt alkalmam arra,
hogy tűnődéssel, önmagam megfigyelésével törődjek.
A pillanattól, amikor átléptem az Eurótas folyót, és el-
hagytam Spárta zordon határköveit, különösen ma-
gamra maradtam. A feladatok, amelyekkel meg kellett
birkóznom, merőben újak voltak. Meg kellett tanul-
nom, mi a barátság, és mi az ellenség... Ezt a kettőt sok-
szor összetévesztettem. Ma már, deresedő fejjel, gyaní-
tom, hogy a kettő egy és ugyanaz, mindaddig, amíg ki
nem derül, hol az érdekek határa, ahol a barátból ellen-
ség lesz, vagy az ellenség kénytelen barátságot színlel-
ni... De e tapasztalatért drága árat fizettem. Altalában
az emberek világában mindenért örökké fizetni kellett.
Ezt is meg kellett szoknom. Megtanultam, hogy a föl-
dön nemcsak élni kell, hanem megélni is. Megtanul-
tam, hogy a szavaknak többféle értelmük van: az is,
amit jelentenek s aztán az is, amiről hallgatnak. Megta-
nultam, mi a pénz és azt is, hogy földi javaknak nem-
csak rendeltetésük van, hanem áruk is. Argosban a kal-
márok sokszor becsaptak. Istenfi voltam, nehezen
szoktam a pénzhez. Idővel megtanultam — és talán ez
volt a legnehezebb —, hogy az emberi szájjal nemcsak
enni, beszélni és csókolni lehet, hanem hallgatni is. Ez
nagy tudomány. Keserves leckepénzt fizettem érte. De
hála a vándorévek tapasztalatainak, Argosban, ahol
sokat és szívesen beszélnek az emberek, elsajátítottam
a titkot, hogyan lehet sokat és színesen hallgatni vala-

327
miről. E titok birtokában eredményesebben folytattam
utam a földi pályán.
Mert éveken át szüntelen úton voltam. Spárta, szánal-
mas és félelmes emlékeivel, elmaradt mögöttem. Meg-
tudtam azt, hogy a spártaiak nem is élnek túlságosan
spártaian, és az emberiség nagy hőseit és eszményeit
nem tanácsos közelről nézni. Az első csalódást, amely
az emberi világban ért, nehezen hevertem ki. De aztán,
a múló idővel, tapasztalataim birtokában elnézőbben
ítéltem meg az emberi gyöngéket. Menelaos szánal-
mas, borissza és fecsegő öregember volt... mégis, most,
amikor velem is hömpölyög a végtelen idő, gyanítom
már, hogy sem az embereket, sem az isteneket nem
lehet hibáikon mérni. Nagylelkűnek kell lenni ahhoz,
hogy az emberben nagyságot lássunk, és még sokkal
nagylelkűbbnek, hogy az istenekben hinni tudjunk.
Ugy látszik, az ember valóban titokzatos lény. Nem
gyöngéi határozzák meg igazi lényét, hanem az a kevés,
ami más és több, mint gyöngéi. Az istenek csak töké-
letesek. Ez nem nagyon nehéz. Az ember tökéletlen,
de túl tud lépni önmagán. Jó iskolám volt. Görögök kö-
zött éltem. Fecsegő nép, de tudnak ölni és tudnak meg-
halni. Ezenfelül van egy sajátos képességük és tudo-
mányuk, amivel az istenek világában nem találkoztam:
van arányérzékük. Tudják, mi a sok, mi a kevés, és mi
a közép. Ezt csak ember tudja. Az istenek — úgy vágyaik-
ban, mint szándékaikban — aránytalanok.
Minthogy semmiféle tanult mesterségem nem volt,
s az emberek világában legtöbb helyen gyanakodva fo-
gadtak, és nem adtak letelepülési, sem munkavállalási
engedélyt, kénytelen voltam az ősmesterségekre szánni

328
el magam, hogy életem tengessem. Halásztam és va-
dásztam, majd raboltam és öltem. Meglepetéssel fe-
deztem fel magamban rejtett képességeket, melyeket va-
lószínűleg tehetséges atyámtól örököltem. Hamarosan
megértettem, hogy az emberekkel nem érdemes vitat-
kozni: az élet nagy viadalaiban legokosabb hallgatni
vagy szúrni. A halcsonttal hegyesített lándzsa — apai
örökségem, melyet anyám az útra adott — elsőrendű
fegyvernek bizonyult. A fűrészszerű halcsont villámse-
besen hatolt az ellenfél testébe, és mindig halálos sebet
ütött. Hamar észrevettem, hogy anyám méreggel pácol-
ta ezt a csontot, s ez a halálos méreg különös fájdalmat
okozott áldozataimnak. Megtanultam, hogy vadkant
leghelyesebb az alsó hasi részen, őzet a szügyén és em-
bert melle bal oldalán, a felső harmadik és negyedik
borda között megszúrni. Idővel félelmes hírem kere-
kedett a szárazföldön és a szigeteken. Az emberek fe-
csegték, hogy vad legény garázdálkodik falvaik körül,
az erdőkben és lugasokban, rabol nőt, disznót és boros-
tömlőt, s a garázda vándor, Ulysses fia... Amint erő-
södtem tapasztalatban, kalandozásban és az években,
bizonyos komor tisztelet övezte személyem.
Az élet kicserzette testem és lelkem, mint a vihar a gö-
rög erdők vadjait. Emlékezetemben lassan elmerült is-
teni anyám, származásom, a Halálsziget emléke. Elkö-
vetkezett egy nap, amikor már minden következmény-
nyel az emberek között éltem. Néha eljutottak hozzám
homályos hírek a polgárosult világból, amelyről Her-
més egy emlékezetes éjszakán olyan elégültséggel be-
szélt. Kevés hajlamot éreztem arra, hogy részt vegyek
a polgárosulás nagy emberi vállalkozásában. Atyám vére

329
 buzogott ereimben, s a Rend félelmes kalandja helyett
inkább a Rendetlenség térfogatába menekültem. Itt
meglehetősen otthonosnak éreztem magam... Hallot-
tam néha vad barangolásaim közben híreket a hősök vi-
lágából. Hallottam, hogy Menelaos meghalt, és özvegyét,
az öreg Helenát a spártai hadvezér ágyasoktól született
fiai, bizonyos Milostratos és Megaponthos nevű kaján
suhancok elkergették Spártából. A hírhozók mesélték,
hogy a szegény öregasszony Rhodosba menekült, ahol
kegydíj nélkül, varrogatásból tengette még néhány
éven át életét a száműzetésben, amíg aztán különös
körülmények között meghalt... Ez a hír felháborított.
A hálátlanságnak ez az ocsmány példája fokozott óva-
tosságra intett az emberi világgal szemben. Helena hasz-
talan ösztönözte nagy cselekedetekre kortársait... Okom
volt eltűnődni, milyen sors jut hát nagy kedvesének, ti-
tokzatos és félelmes atyámnak...
Mert néha eljutott hozzám Ulysses híre. Az emberek
itt és ott emlegették még. Hallottam szenvedélyes váda-
kat; de néha eljutott fülemhez a gúnyos közömbösség
pletykája is. Mesélték, hogy még mindig hősködik.
De mesélték azt is, hogy már öreg, kevesebbet gyilkol,
keze reszket, amikor szúrni kell, tele van rigolyákkal és
a köszvény kínozza. Hallottam, hogy időnként talál még
a szigeteken egy-egy hiszékeny királynőt, aki egy időre
befogadja, meghallgatja csalóka meséit, szállást és élel-
met ad neki... De mindezek a híradások azt bizonyí-
tották, hogy fényes atyám csillaga hanyatlóban van.
Néha találkoztam sötét pillantású férfiakkal, akik hi-
valkodtak, hogy Ulysses fiai. Testi külzetükben csak-
ugyan felismerni véltem családi hasonlóságokat. De

330
eredetük kétes volta arra késztetett, hogy ne fitogtas-
sam könnyelműen rokoni érzelmeim. Megtanultam,
hogy bizonytalan dicsőség az emberi világban Ulysses
fiának lenni... Magányosan éltem.
Mégis, mintha a delej húzott volna a tájak felé, ahol
— kósza hírek szerint — ő élt, megaludt, leült az embe-
rek asztalához, és befeküdt a nők ágyaiba. Minduntalan
találkoztam Argosban nőkkel, akik az együttlét bizal-
mas pillanataiban különös, emlékező és révedező hangon
bizonygatták, hogy csókom ismerős, bőröm szaga és
szájam íze Ulyssesre emlékezteti őket... Így nőről nőre,
nyomról nyomra haladva — egyszerre elkerülve őt és még-
is örökké keresve — vándoroltam atyám nyomában. Fél-
tem a találkozástól, s ugyanakkor sötét indulat áradt vé-
remben — kíváncsiság, harag, ellenkezés, de mindenestől
indulat —, ami húzott feléje. Anyámról, a félisteni világ-
ról, amelyet elhagytam, hogy a földön járjak atyám után,
már nem is hallottam. A férfikor küszöbén, vándorlása-
im tizedik évében, szakállas, torzonborz külsejű, de erős
és önálló rablóvá fejlődtem. Tevékenységem híre a szi-
geteken messzire terjedt. Atyám szelleme vezérelt.
Az éjszakára, amikor Ithaka földjére léptem, örökké
emlékezni fogok. Viharos éj volt. Az ioni tenger tajté-
kos hullámai dobálták bárkám, amikor partot értem
Ithaka öblében. Magányosan, ahogyan megszoktam,
lándzsámmal kezemben indultam földerítő és portyá-
zó utamra. Ebben az időben már nagy harci gyakorla-
tom volt abban, hogyan kell éjszaka megrohanni a ki-
sebb szigetek udvarházait, élelmet és italt, ruhaneműt
és asszonyt rabolni, s aztán, a rózsásujjú Hajnal érinté-
sére, az első fénnyel és a hajnali széllel útra kelni, meg-

331
tömve bárkám a zsákmány iszákjával. Szerettem ezeket
a veszélyes éjszakai partraszállásokat. És szerettem a haj-
nalokat, amikor a vérízű, sós szél repítette diadalmas,
zsákmánnyal terhelt bárkám a háborgó tengeren. A fény,
a szél, a zúgó tenger, a szikrázó partok, az éjszaka vad és
sikoltó emlékei, erős mellkasomban dobogó szívem ki-
áltozásai, az esélyek és a veszélyek kábító szirénhang-
jai... ez mind egyet jelentett. Ez volt az emberi élet.
Ezt a mámort éreztem a pillanatban is, amikor Itha-
ka földjére értem. Nem tudtam, hol járok... bárkám
orrát, mint oly sokszor azelőtt, egy jelentéktelen, szik-
lás sziget öble felé irányítottam... az éjszaka holdas és
felhőktől fátylas volt; de Kelet felé már derengett iste-
ni nagyapám arany szekérküllőinek csillogása... Kém-
lelő, szimatoló, nesztelen módon haladtam előre a cip-
rusok, az olajfák és szőlőtőkék között. Az udvarházat,
melynek lépcsős előtere a tengerre nyílott, messziről
megláttam. Két oszlop között egy fáklya rőtes lángja
lobogott. Különös elfogódottságot éreztem. Embert
nem láttam sehol, és az istenek nem adtak jelt, hogy
atyám közelében járok. Mégis, e hajnali pillanatokban,
Ithaka földjén, vonakodva haladtam előre. Mintha meg-
éreztem volna, hogy életem nagy vándorútjának egyik
veszélyes kanyarodójához értem.
A lándzsát két marokra fogtam, és így indultam az
istállók irányába, mert elsőbben egy kövér tehenet akar-
tam szerezni. De kutyafalka rohant felém, veszett csa-
holással. Kettőt ledöftem, vonítva múltak ki a porban.
A harmadik, egy tajtékos szuka vállamba mart. Felhör-
dültem. Hangomra egy férfi lépett elő a ház oszlopai kö-
zül. Egyik kezében fáklyát tartott, másikban hosszú kar-

332
dot. Ősz volt, de hatalmas vállú, félelmes ember. Bozon-
tos, gyapjas szemöldje, buja szakálla és bajusza, ez a hó-
fehér szőrzet baljósan lobogott a hajnali fényben. Szemé-
ben fiatalos, gonosz fény égett. Felém indult, és kardját
— szótlanul, hatalmas suhintással — reám emelte. A hara-
pó szukával vállamban, biztos és gyakorlott lépéssel ug-
rottam feléje, és mellébe döftem a lándzsa mérges csont-
hegyét. Jól szúrtam, a felső harmadik és negyedik borda
közé, ahogyan szoktam. Az öreg eldőlt és a földre zuhant,
melléből patakzott a vér. Fél karral elkaptam az inas, ha-
talmas aggastyán testét, és támogattam: másik kezem
kirántotta a sebből a lándzsa hegyét. Vére kezemre öm-
lött. E pillanatban, amikor atyám vére kezemre csor-
rant, a meghittség új érzése áradt el testemben. Először
életemben éreztem egyféle családias melegséget.

XVI.

Nagyszerű nőm, Pénelopé bizonygatja, hogy atyám rög-

tön megismert. Szerény vagyok és kételkedem. Azt hi-
szem, elsőbben a lándzsát ismerte meg, mert megtört fé-
nyű szeme iszonyattal és ismerős lobbanással vizsgálta
az emlékjelet. Mindenesetre elismert fiának. Ez jólesett.
Hűlő ajakkal ejtett néhány szót arról is, hogy szíveseb-
ben hal meg az én kezemtől, mint törvényes fia, Télema-
khos kezétől. Ez a megjegyzése fájt. De a félelmes pillana-
tokban nem volt módom reá magyarázatot követelni.
Mikor a házból Pénelopé és a háznép elősietett, a hal-
dokló erős szavakkal, nyugodtan rendelkezett. Úgy be-
szélt, mint aki tudatában van az isteni rendelésnek, de

333
ismeri személyes erejét is. Úgy szólt, mint aki tudja,
hogy szavának életen túli ereje van. És így hallgattuk,
fogadtuk meg s teljesítettük parancsait.
Ezek a parancsok nehezen érthetők. Mit akart atyám,
amikor — az emberi illemmel és szokással ellenkezően —
egymás karjaiba fektetett bennünket, fiait és asszonya-
it...? Ősi otthonomban, Aiaia szigetén, ahol most
megint élek, dicső, bár kissé már koros nőmmel és só-
gorommal, Télemakhosszal, aztán anyámmal, sokszor vi-
tatkozunk parancsainak igazi értelme felett. Én a halált
adtam neki, ahogy anyám megparancsolta. De miért ad-
ta ő nekünk ezt az életet...? Egymás karjaiba fektetett,
keresztül és kasul: fia anyámat öleli, én özvegyét zárom
karomba. Mit akart Ulysses? Anyám úgy véli, a halál
megszentelő erejével hitelesített parancsai nem akartak
mást, mint a vér kötésében éltetni tovább azokat, akik-
hez vére szerint — így vagy úgy — köze volt atyámnak.
Ulysses, így mondja anyám, semmiben nem hitt, csak
az emberi szellemben és az emberi vérben. Pénelopé azt
mondja, a Fénythozót soha nem lehetett megérteni, sem
kiismerni. Talán nem is akart mást, mint bosszút...
Való, hogy szándékát bajos átlátni. És az istenek hall-
gatnak, Hermés nem néz felénk, és mióta Ulysses meg-
halt, Pallas Athéné is elkerüli régi barátnőjét, nemes
nőmet, a Várdúló özvegyét. Hallgatnak és kerülnek,
mintha Ulysses lett volna az utolsó ember, akinek tár-
saságában az istenek még közvetlenül avatkozhattak az
élőlények sorsába.
Bizonyos csak az, hogy mindnégyen az ő parancsa
szerint, az ő vére szellemében élünk tovább. Félelmes és
nagyszerű anyám dicső nőmet, Pénelopét s férjét, a jóhírű

334
Télemakhost a halhatatlanok rangjára emelte: kivételes
összeköttetéseivel sikerült még ezt a rangemelést jóvá-
hagyatni az Olympuson. Úgy hallottam, az volt az utol-
só esetek egyike, amikor Felsőbb Helyen jóváhagyták egy
halandó ilyesfajta rangemelését. Az Új Szerződés értel-
mében az ember ura sorsának, de csak a halandóság tér-
fogatán belül. Mi azonban — Ulysses asszonyai és fiai —
örök életűek vagyunk. Ennek az állapotnak vannak
előnyei, de vannak hátrányai is. Nem tartozunk már tö-
kéletesen az emberi világhoz, de nem vagyunk az isteni
világ teljes jogú befogadottjai sem. Ég és föld között le-
begünk, tengetjük napjainkat. Lehet, hogy ez Ulysses
bosszújának igazi értelme...?
Minthogy a polgárosulás ügye nagy lendülettel fej-
lődik a világban: a hőskori, szabad és kötetlen rablás és
emberölés ideje is elmúlt számunkra. Atyám még úgy
ölt, ahogy kellett: szabadon, örömmel és felelőtlenül.
Ezt az ősmesterséget — úgy hallom — az emberi világban
most már bizonyos feltételekhez és engedélyekhez kö-
tik. Ez a szemforgató őszintétlenség elvette kedvem
attól, hogy ifjúkorom kedvelt életmódját folytassam.
Aiaia szigetén élünk mindnégyen, ápoljuk atyám em-
lékét, iparkodunk megfejteni rejtélyes rendelésének
értelmét, s állattenyésztéssel és földműveléssel foglalko-
zunk. Nagyszerű nőm háziszőtteseket készít, mert ehhez
ért valamennyire. Anyám felhagyott a varázslattal, és
vegykonyháján szépészeti szereket kotyvaszt, melyeket
aztán házaló szilének adnak el a szigeteken. Télemakhosz-
szal iparkodom békében élni. Ez nem könnyű, mert ter-
mészete nyomott, alattomos, tele van a sértett hiúság ber-
zenkedő hajlamaival. Úgy viselkedik, mintha sérelem,

335
rangfosztás érte volna őt, Ulysses hivatalos és törvényes
fiát: nem királyfi többé, de nem is király... Bizonyos,
hogy a sors, melybe haldokló atyánk fellebbezhetetlen
akarata négyünket összezárt, egyféle előkelő rabság is.
Az ő nyugtalan vérének rabságában élünk. Az ő vére
árad nőm, anyám, testvérem testében, s az ő vérét hall-
gatom nyugtalan szívemben bugyogni én is... a vért,
melyet kiontottam. Így aztán minden és mindenki a he-
lyén van: atyám él a vérünkben. És mi élünk az ő ravasz
és szenvedélyes vére akaratából.
Téli estéken vagy ősszel, szüret után összeülünk az osz-
lopos tornácon, és egy serleg bor mellett elbeszélgetünk
emlékeinkről. Ilyenkor mindig új részleteket tudok
meg ismeretlen és mégis olyan vonzóan, nyugtalanítóan
ismerős, veszélyes atyámról. Pénelopé néha könnyezik,
és mikor elrejti keblemen fejét, tudom, Ulysses szagát
szimatolja bőrömön. Tapintatból és udvariasságból szót-
lanul tűröm ezt. Anyám szívesen mesél az időről, melyet
atyám házunkban és karjai között töltött. Télemakhos
beszél vándorlásairól, kissé hivalkodva ad elő utazásai-
ról Skéria szigetén, aztán dicső rokonunk, Kalypso és
más nimfák házában szerzett emlékeiről. De akármi-
ről kezdünk is beszélni: a szavakon át mindig felbuk-
kan atyám emléke. Mert most már örökké itthon van
ő — itthon, bennünk, a vérsejtjeinkben. Ő, a nagy hazát-
lan, így talált örökös hazát. Sajnálom, hogy nem ismer-
tem. Mindenesetre megöltem. Emlékét kegyelettel
őrzöm. Most mindent elmondtam boldogult atyám-
ról... Vagy legalábbis mindent, amit én tudok. Azt hi-
szem, ilyen volt vagy ilyesféle. De a valóságban nem tud-
hatom, milyen volt. — Mert én csak a gyilkosa voltam.

336
Utóének
AZ EMBERISÉG ÖNTUDATA soha nem fogadta el az
Odysseia idillikus befejezését. A XXIV. ének, a béke-
kötés nagy himnusza nem fejezhette be ezt a szenve-
délyes mesét. Az olvasó — minden korban — érezte, hogy
Ulysses nem találhatott végleges otthont a hazatérés idill-
jében. A Költő — vagy a költők — szándéka érzékelhető:
Ulyssesnek még új utakat jósol az eposz.
Ez utak híre, emléke minden időben izgatta az em-
berek képzeletét. De a valóságban csak egyszer kapott
epikus alakzatot ez a „folytatás". Ulysses, mikor újra
elhagyja Ithakát, a ködbe lép. De néha még felbukkan
alakja az irodalom térfogatában. Drámaírók, költők,
bölcselkedők kérik a nagy Csalafinta emlékét segítsé-
gül, hogy megoldjanak egy csavaros emberi helyzetet.
Mindenestől azonban ő maga mint mondaalak eltűnt
epikus sorsának zavaros fergetegében. Az Odysseia ré-
tegei a közömbös időben tektonikusan megülepedtek:
a Télemakheia, a Nekya, aztán a szigorúan megvonala-
zott ulyssesi élménykör Homéros és munkatársai aka-
ratából örök időkre egységes alapot kaptak az emberi
szellem talán legtökéletesebben lezárt és befejezett alko-
tásában. Mégis, a beláthatatlan méretű ulyssesi, filoló-
giai vitairodalom időnként megpendítette a hős további
sorsának esélyeit.
Ez a „folytatás" — a „Télegoneia" — már nem afféle
íráspróbával és ujjlenyomattal bizonyítható eposz. Bi-

339
 zonyos csak az, hogy volt ilyen kísérlet, s bizonyos az
is, hogy elveszett. A kyrénéi költő, Eugammón, az öt-
venharmadik Olympias idejében (568/4 Kr. e.) írta
ilyen című, kétkönyves művét. Az eposz, melyet Prok-
los kivonatok, semmilyen vonatkozásban nem léphetett
nagy Elődje nyomába. Kései ítészek úgy vélik, Eugam-
món fércköltő volt, aki két hevenyészett énekben, gú-
nyos-szórakoztató előadásmódban adott hírt a homé-
rosi eposz fejleményeiről: Ulysses élisi, thesprótai, épei-
rosi vándorlásairól, aztán Kirké és Ulysses fiának, Téle-
gonosnak útrakeléséről s végül a borzalmas és varázsos,
de minden népek mondakörében egyhangúan ismét-
lődő végről: az orákulum jóslata beteljesedik, és az atya
elhull a fiú kezétől. Ha a kyrénéi költő műve nem is
volt irodalmilag jelentős írásmű — Aristobulos még az-
zal is megvádolta Eugammónt, hogy a Télegoneiának
a thesprótiai kalandozásokra vonatkozó szakaszát Mu-
saiostól lopta! —, nagy érdeme, hogy ösztönzést adott az
emberek képzeletének, és a homérosi mítosz továbbfej-
lődött az időben. Mindenfelé felbukkant a továbbszőtt
monda az ókori irodalomban, természetesen próteusi
elváltozásokkal. Legjelentősebb e vállalkozások között
Sophoklés drámája, amely a kyrénéi költő által előadott
változatot dolgozta fel. Apollodóros is részletesen me-
séli el a post-ulyssesi Télegoneia kivonatát. Kirké és
Ulysses viszonyáról már többet lehet megtudni: Parthe-
nios nemcsak a Nagy Csavargó és a Nagy Varázslónő
kapcsolatairól adott hírt, hanem Kalhoz szerelméről
is; még azt is tudni vélte, hogy az elvarázsolt Kalhoz
megőrült az ételektől, melyekkel Kirké megétette. Aris-
tophanés is parodizálta Kirké varázslatait; mint Ephip-

340
pos és Anaxilas, akik komédiáikban kigúnyolták a Ha-
lálistennő praktikáit. De kicseng a Télegoneia meséje
még az időben távoli Cicero feljegyzéseiben is: a halá-
losan sebesült Ulyssest — így meséli Cicero — behozták az
ithakai lakóházba, ahol jajongott a méreg miatt, melyet
fia testébe döfött, de végül „bátran halt meg". Mindez
sok is, kevés is. Bizonyos, hogy a Télegoneia soha nem
volt olyan tapintható mitológiai anyag, mint a mese,
amelyből az Odysseia bűvös palástját szőtték.
De bizonyos az is, hogy az emberi képzelet minden
időben megkövetelte a Nagy Mese folytatását. A mito-
lógiában nincs idő. Mint az asztronómus vagy a bioló-
gus, úgy a mitológus is kénytelen fényévekkel dolgozni,
amikor a tünemények eredetét és méreteit vizsgálja: az
eukleidési geometria térfogatának számjegyei nem ér-
vényesek a mítoszban. Ulysses történelmi alak — akkor
is az, ha nem élt —, a trójai háború és e vállalkozással ösz-
szefüggő emberek sorsa történelmi sors. Az elképesztő-
en rövid időtáv, melyet mai ismereteinkkel történelmi
időnek nevezünk — mintegy 7000 év —, magába zárja
a homérosi eposz hőseinek életidejét is. De a történel-
mi idő előtt is volt idő és volt ember, volt isten és volt
egyféle történelem; s a homérosi mítosz hősei egyik ke-
zükkel ebbe a másik történelembe kapaszkodnak. A mi-
tológia a prehisztorikus ember történelme.
Bizonyos, hogy van egyféle tiszteletlenség a vállalko-
zásban, amikor a kései időben — itt és ott — valaki „foly-
tatni" meri az ulyssesi történetet. De ő maga, a Hős nem
sokat tartott tisztességről és tiszteletlenségről; s ezért ta-
lán megbocsátja a kései kontárok ügyefogyott kísérle-
teit is. Például ezt a könyvet. Szokás, hogy a szerző ilyen-

341
kor köszönetet mond mindazoknak, akik tudásukkal és
munkájukkal laikus vállalkozásában támogatták. Hosz-
szú és fölösleges fontoskodó kísérlet lenne felsorolni
mindazok nevét, akiktől adatokat kaptam, lényegeset és
részleteset tanultam. Minden könyvnek mérhetetlen
sok őse van. Azt hiszem, leghelyesebb, ha a költők Ősé-
nek köszönöm meg, amit e helyen köszönni kell. Homé-
rosnak mondok köszönetet.

M. S.
TARTALOM

ELŐÉNEK ■ 5

ELSŐ ÉNEK: Pénelopé ■ 9

MÁSODIK ÉNEK: Télemakhos ■ 99

HARMADIK ÉNEK: Télegonos ■ 201

UTÓÉNEK ■ 339
A nagy utazó, Odysseus történetének
Homérosz-féle befejezése, a hazatérés öreguras
megbékélése valamiképpen mindig is a történet
továbbszövésére sarkallta az embereket.
Talán ezért is van, hogy alakja számtalan
művészeti ág számtalan alkotásában él tovább,
és hogy tengernyi olyan mű született,
amely az eredeti befejezést átírva-elhagyva
tovább folytatja a Nagy Csavargó kalandos életét.
Ezek közé tartozik a 20. századi hontalan,
Márai Sándor regénye is, amely a címben jelzett
otthoni békét egészen más színben láttatja.