HARSÁNYI ZSOLT

ÉS MÉGIS MOZOG A FÖLD

GALILEI ÉLETÉNEK REGÉNYE
ELSŐ KÖTET

BUDAPEST
SINGER ÉS WOLFNER IRODALMI INTÉZET R.-
T.
KIADÁSA
 I.

Az a fiatalember, aki a Ponté Vecchio tövénél

álldogálva szórakozottan tépegetett valami papirost és a
darabkákat céltalanul hullatta az Arno vizébe, meg akart
halni.
Már régóta foglalkozott azzal a gondolattal, hogy
megöli magát. Hónapok óta járt-kelt ezzel a tűnődéssel,
amely eleinte csak fáradt kedvetlenség gyanánt bukkant
fel benne, de lassanként mind felismerhetőbb formát
öltött. Most már elszánta magát: meghal. Úgy is
tekintette életét, mint amely huszonhárom éves korában
befejeződött. Mint halottról gondolkodott már
önmagáról s hogy mikor hurkolja nyakára a kötelet,
amelyet már előkészítve rejtegetett otthon, az
közömbösnek is tetszett előtte. Néhány nappal
hamarabb, vagy később, az már mindegy. Úgy érezte,
hogy már tegnap is, tegnapelőtt is csak lustaságból nem
végzett magával. Éppen az a tétlen és sivár renyheség
hosszabbítgatta életét, amely miatt nem akart tovább
élni. Már úgy megszokta a cselekvés hiányát, hogy szinte
kíváncsi volt rá: mikor mozdul meg akarata annyira,
hogy végrehajtsa a régen minden részletével kirajzolt
cselekedetet. De még ennek a kíváncsiságnak is alig volt
valamelyes ereje, még erre is vállat vont: mindegy.
Minden mindegy.
A folyó máskor oly szép zöldes vize, amelyet most
agyagos sárgára színeztek az esős őszi napok, a
végtelenség szívtelen közömbösségével ömlött lefelé és
vitte a csakhamar eltűnő papirdarabkákat. A víz
folyásáról eddigi életének múlása jutott eszébe. Ahogy a
sárga hullámok elvonultak tekintete előtt, úgy vonultatta
végig magában fiatal élete emlékeit is, egyes képeit annak
az összességnek, amelyet öngyilkossága meg fog
semmisíteni, esetleg holnapután, esetleg egy félóra
múlva. Mert nem tudhatta semmi elhatározásra nem
képes sajátmagáról, hogy a következő percben nem
indul-e el tettét végrehajtani, vagy itt ődöng még jó
darabig tétlenül, aztán később hazavetődik és
érzéketlenül, vállvonogatva el hagy még telni egy újabb
napot.
Első gyermekkori emlékei jutottak eszébe, a pisai
udvar, ahol a szomszéd gyerekekkel játszott a homokban
és olykor megcsodált egy-egy homokszemet, amely a
napsütéstől, ha bizonyos oldalról véletlenül rápillantott,
hirtelen valami nagy gyémánt fényességével tündöklött
fel. Ő akkor feszülten figyelte ezt a különös tüneményt,
nyakát óvatosan fordította tovább és nézte, mikor ragyog
fel megint a láthatatlan homokszem, s mikor vész el
tündöklése újra. A többiek csodálkoztak rajta, vagy
kinevették és meglökdösték.
Aztán apja rőfösüzletét látta maga előtt a végekbe
göngyölt posztók, selymek és brokátok különös, nehéz
szagával. A boltban nem járt vevő, az apa ott ült a
sarokban és valami régi dalt pengetett a lanton. Ő, kisfiú,
megállt az ajtóban és hallgatta a muzsikát, amely − nem
tudni, miért − szívét kimondhatatlanul fájdalmas
édességgel töltötte el. Ugyanekkor az udvar felől
felcsattant anyjának heves, szenvedélyes szóáradata.
Majd arra az időre gondolt, mikor Pisából ideköltöztek
Fiorenzába. A szülők végtelen és heves szócsatáira, néha
még éjszakákon át is. Ha ezeket a családi jeleneteket
idézte fel magában, még most is a hajdani kisgyermek
riadtságával bámult vissza, a múltba a két alakra:
anyjára, aki zilált hajjal, őrjöngve, eszeveszetten kiabál,
rikácsol, csapkod, tombol, s apjára, aki halálsápadtan áll
egy helyben, a tehetetlen haragtól nedves szemmel. A két
szülőnek ilyen képe egész ifjúságát végigkísérte, s nem
egy olyan botrányra emlékezett, mikor a felháborodott
szomszédok hatoltak be hozzájuk, hogy tiltakozzanak a
tűrhetetlen zenebona ellen, abból aztán olyan pokoli
zsivaj, ordítozás, taszigálás származott, hogy majd
összedőlt a ház és ő kisebb testvéreivel együtt ijedten
menekült valami sarokba, mintha attól féltek volna, hogy
valaki elgázolja őket.
Aztán Vallombrosa bukkant fel gondolataiban, a kies,
kedves falu, a kolostor kőkockái és fehérre meszelt falai,
az orgonaszó és tömjénfüst tündér! békevilága, a kövér és
mindig mosolygó Don Orazio Moiandi főapát, akinek ő
volt a kedvence. A tanulás izgalmas és boldog órái, a
számtani és mértani órák szívdobogtató érdekességei, a
görög aoristos és a latin „accusativus cum infinitivo“. Az
gyönyörű idő volt, amelynek csodálatos varázsa nem
térhet vissza most már soha. A tanulás kimondhatatlan
öröme elkeveredett a gyónás és az oltári szentség
misztikus révületével a gyermeki lélekben, elhatározta,
hogy szerzetessé lesz maga is, és már rá is adták a
novicius kámzsáját. Úgy hitte, hogy elevenen az
aranycsillagos kék egekbe ragadják az angyalok, akiknek
puha szárnycsapásait arcán vélte érezni. De akkor jött
apja, hazavitte Fiorenzába és kurtán, keményen
kimondta, hogy nem engedi papnak menni. Hosszú,
hosszú idők gyermeki bánata következett, honvágy az
imádott klastrom után, titkon átsírt órák az éjszaka
sötétjében, mialatt húgainak és öccsének egészséges
szuszogása ott hallatszott mellette.
Ismét Pisa bukkant fel aztán élete képeskönyvének egy
új lapján: az egyetem, ahova apja beíratta, hogy orvost
csináljon belőle. A nyomorúságos diákszállás hangos
tréfái, az egyetemi diáktóga büszkesége, az egyetem
nyüzsgő, oszlopos udvara, a nyitott folyosón, az aulák
számozott ajtai. A Galenus-őrák, amelyeket szívből únt, a
hullák, amelyeknek borzasztó szaga még álmában is
üldözte. És akkor egyszerre az a csodavilág, amelyet Ricci
Ostilio, a kis Medici-herceg nevelője, kinyitott előtte: az
algebra és geometria hallatlan világa. Még most is, ahogy
idegen ember gyanánt nézett most már befejezettnek vélt
élete képeire, úgy mosolyodott el nagyon halványan,
mint aki az ágy szélén ülve, révetegen gondol vissza arra,
hogy szépet álmodott.
Szép volt ez a korszak, mohó és örömében szertelen. A
hercegi nevelő, látva a rőfös fiának gyors eszét, külön
foglalkozni kezdett vele. Tanítania alig kellett:
megmutatott neki egyet-mást és odaadta neki kölcsön
Euklidész könyvét. Ő akkor a szó szoros értelmében
összeesett az öröm fáradtságától: egy vasárnap estétől
keddre virradó hajnalig nem tudta elszánni magát, hogy
lefeküdjék aludni. Olyan soha nem érzett élvezetet adott
neki a háromszögekkel, körökkel, érintőkkel, átlókkal
való játék, olyan sóváron alkudozott magával, hogy még
egy órát, aztán megint egy órát, aztán még csak egy
utolsót, aztán esküvel még egy legeslegutolsót, hogy
félájultan fordult le a székről és a mécsest is magával
rántotta, majd hogy fel nem gyújtotta a házat. Az a
gondolat, hogy ha adva van egy egyenes vonal és azon a
vonalon kívül adva van egy pont, akkor a ponton
keresztül az egyeneshez csak egyetlen párhuzamost lehet
húzni, mondhatatlanul gyönyörködtette. Megérezte és
látón látta benne egy világraszóló gondolatrendszer
gerincét. Mélységes áhitattal gondolt arra az emberre, aki
ilyet ki tud találni. Faggatott mindenkit, akitől bármilyen
felvilágosítást remélhetett: milyen ember volt ez a
bámulatos görög, ez az Euklidész, szakállas volt-e, öregen
halt-e meg, volt-e családja, hogyan élt, vidám volt-e,
mindent szeretett volna tudni róla, de alig tudott meg
valamit. Ricci Ostilio maga édeskeveset tudott az
Euklidész személyéről az egyetemen pedig nem igen volt
kihez fordulnia, mert az orvosi tudományban való
tanárai, akiknek óráit botrányosan elhanyagolta, rossz
szemmel néztek rá. Inkább bujkált szemük elől, semhogy
kérdezgetés végett felkereste volna őket. Járkált tehát
Pisa utcáin, mértani figurák tetszetős rajzát dolgozta ki
fejében, olykor leült a Lungarno mentén valami
szegletkőre és szórakozottan kaparta a fűzfavesszővel a
porba a pithagorászi tantételt a derékszögű
háromszögről, de mindezek közben folyton, folyton
Euklidész bujkált elméjében, álmainak ismeretlen arcú
hőse.
Majd az algebra izgalmas csodái dobogtatták meg a
lelkét. Mikor megtanulta, hogy a mennyiségek helyett
betűket lehet használni, ujjongott az emberi elme ilyen
sugárzóan okos kitalálása felett. A régiek azt mondták
még: „ha valamely mennyiséghez hozzáadunk valamely
mennyiséget, s az egészet megszorozzuk kettővel, akkor
eredményül ki fog jönni az első mennyiség kétszerese,
hozzáadva a második mennyiség kétszeresét”. Ez igaz.
Ha háromnak és ötnek összegét megszorozzuk kettővel,
ki fog jönni hatnak és tíznek az összege. Vagy ha négynek
és hatnak összegét megszorozzuk kettővel, az eredmény
nyolcnak és tizenkettőnek az összege. Millió és millió
ilyen példával lehet elmondani a dolgot, de az arabok
algebrája egyszerűen betűket ír, amelyek bármilyen
mennyiségre ráillenek, s amit oly sok szóbeszéddel kell
kifejezni, azt így írja le: 2(a+b) = 2a+2b. Ez hallatlanul
okos, gyakorlati és szellemes. És mennyire csak a
legkezdetlegesebb eleje ez az egésznek, milyen óriási,
buja őserdőbe vezet az algebrai betűk ösvénye, milyen
meglepő csodák tárulnak a papír fölé görnyedő ifjú
tekintete elé! Soha úgy commedia deli’ arte nem
érdekelte, soha Boccaccio legfordulatosabb történeteit
olyan mohó kíváncsisággal nem tudta falni, mint a
harmadfokú egyenlet megoldásának szívdobogtató
történetét. Mertime, a harmadfokú egyenletet sokáig
senki sem tudta megoldani. Pacioli Luca, a nagy tudós,
kijelentette, hogy az emberiség a harmadfokú egyenletet
nem is oldhatja meg soha. De Dal Ferro Scipione
megoldotta. Milyen kimondhatatlanul izgatott lehetett,
mikor ott volt előtte a papíron a megoldás algebrai
képlete, ő nézte, nézte és lelkendezve tudta, hogy ő ezt a
saját esze erejével teremtette. Titokban is tartotta a
megoldást, mint a nagy festők azt a receptet, amellyel
színeiket maguk keverték kőporokból, növényi porokból
és különféle olajokból. Dal Ferro sem akarta, hogy rajta
kívül más is megoldhasson a világon harmadfokú
egyenleteket. A nagy titkot csak kedvenc tanítványával
közölte, de esküt esketett vele, hogy nem mondja el
senkinek. Az meg is őrizte a titkot. A tudósok nagy serege
vesződött szerte az egész világon betűkkel, képletekkel,
bonyolult műveletekkel: vájjon hogy a manóban
csinálhatta az ördöngős Dal Ferro? És harminc év múlva
a dadogó Tartaglia Nicolo magától rájött: ő is kitalálta.
Fel tudta írni a megoldás képletét, a varázsformát, amely
minden elképzelhető harmadfokú egyenletet rejtelemből
gyerekjátékká változtatott. S ekkor, mint ahogy a rabló
ráugrik arra, aki gyémántot talált, Cardano, a kapzsi
tudós, ellopta a Tartaglia kincsét, elorozta tőle a
harmadfokú egyenlet megoldását. Az ő tanítványa,
Ferrari, már a negyedfokú egyenletet is meg tudta oldani.
Más diákok képzeletét a hajdani hősök csodatettei
tüzelték, Leonidászért rajongtak, meg Nagy Sándorért,
meg Cézárért. Az ő képzeletének ezek a tudósok lettek
izgalmas hősei, a matematikusok, akik tételek
rejtelmeivel hadakoztak, ismeretlen hatványok irdatlan
területein hatoltak előre győzedelmesen, s olykor
egymással folytattak kalandos, gyilkos harcokat egy-egy
új képlet aranygyapjáért. Hogy apja akarata szerint orvos
legyen, az ellen teste-lelke fellázadt. Utálta Galénuszt,
Hippokratószt és mind a többieket, az emberi test
nedveinek zagyva és homályos tudományát halálosan
unta. Ebben a tudományban minden bizonytalan volt és
ellentmondó, míg abban, amit szeretett, minden tiszta
volt, bizonyos, tündöklőén szabatos.
Ekkor következett életében az új eszmény: ekkor
kezdett rajongani Arisztotelész tudományáért. A nagy
görögöt az orvosi pálya jelöltjeinek is tanulniok kellett,
de mikor neki magyarázták, alig figyelt oda. Csak később,
a mértan és az algebra vérforraló csodái által kapott
kedvet a fizikához. Ekkor határozta el magát véglegesen,
hogy inkább meghal, de orvos nem lesz. Hogy az ember
nyíljék ki előtte, ahhoz nem érzett egy cseppnyi kedvet
sem. Azért sóvárgott, hogy minden egyéb kinyíljék előtte:
az egész mindenség. Mikor azt olvasta, hogy „a tér és az
idő vég nélkül osztható”, a gondolat magasságától
könnybe lábbadt a szeme. Királyoknál és pápáknál
nagyobbnak érezte azt, aki ilyet mondhat, aki a
világegyetem közepéről, a földről, esze erejével
felszökken az éter legkékebb kékjébe és oDnan hirdeti az
igazság mindent megoldó szavát múltnak, jelennek és
jövőnek. Az ilyen ember már-már Istenhez hasonló.
Különösen az arisztotelészi fizika nyolc könyvét bújta.
Mindenki azt hitte, hogy megháborodott elméjében. A
testekről, a mozgásról, a súlyról, a vízről, a hangról, a
melegről egy szere mindent akart tudni és a saját
szemével látni. Állt szobája közepén és ugyanazt a követ,
amelyet a Battistero tövében szedett fel és rakott a
zsebébe, százszor egymásután leejtette és felvette megint.
Kinyújtotta karját, a kő koppanva esett a földre. Ő
feszülten figyelte ezt, lehajolt a kőért és lehullatta. Szeme
csillogva tágra nyilt, mint annak, aki valamely
megnyilatkozásnak lett a tanúja. Ahol két edényt látott,
azokból rögtön vizet töltögetett egymásba,
mindenféleképpen; magasról és alacsonyabbról,
gyorsabban és lassabban. Madzagra széket kötött, lógatta
és lóbálni kezdte, ivókorsajába, miután színültig töltötte
és mosdótálba állította, köveket rakott. Nem tudott két
tárgyat látni anélkül, hogy egymáshoz ne ütötte volna
őket; nem tudott nyugvó dolgot látni, hogy meg ne lökte
és mozgó tárgyat látni, hogy meg ne állította volna.
Mindent meglökött, megkopogtatott, elejtett, megmért,
vízbe tett, elgurított, egymás tetejébe tett. Úgy
viselkedett, akárcsak a futóbolond. És közben a Megváltó
és az egyház szentjei után Arisztotelészhez is imádkozott,
ha ugyan, mint haszontalan fickónak, nagyritkán
imádságra fordult az esze. Áhítatosan meghajtotta ő is a
fejét a tudomány külön istene előtt. Arisztotelész volt az
ősigazság, az alfa és ómega, a megismerésnek vége és
kezdete. Ő volt maga a világmindenség és annak tudása.
Amit az emberi értelem felfoghat, az mind onnan
származik, az athéni Apolló-templom árnyékos
fasorából, ahol ő valaha tanítványaival sétálgatott. Azóta
is minden korszaknak minden embere csak az ő
tanítványa. Minden vita csak belőle indulhat ki és hozzá
térhet vissza. Az elemekről ő éppen úgy megalapozta az
emberiség tudását, mint a fű növéséről, a célszerű
államformáról éppen úgy, mint a csillagok mozgásáról.
Akinek születnie adatott, az hitével csak a
Szentháromság istensége és értelmével csak Arisztotelész
felé fordulhat. Akárhol, a világnak bármely pontján,
bármilyen nyelven vita folyik, elég belevetni a vitába a
peripatétikus lángelme százezer mondata közül
egyetlenegy odavonatkozót. „Autosz efa.“ Vagyis görögül:
„ő maga mondta.” Nem is kell megnevezni, hogy ki az az
ő, és vita nincs többé.
Addig csak azért tartotta Isten után következő
tekintélynek Arisztotelészt, mert tanítói kezdettől fogva
így oktatták, de pisai életének ebben a korszakában
tudatosan rádöbbent, mint hitére az apáca, akinek
cellájában megjelenik a Szűz. És ekkor fordult tekintete a
csillagok felé.
A pisai egyetemen kihirdették, hogy a pápa bullájának
parancsára rendezni kell a naptárt és ebből az 1582-es
esztendőből tíz napnak ki kell maradnia. Októbet
negyediké után, amely csütörtökre esett, péntek reggel
október tizenötödikét kellett írni. A tógás diákok sokat
tréfálkoztak ezen.
− Jaj de éhes vagyok, − mondta az egyik ebéd közben,
− tíz napja ebédeltem utoljára.
− Én meg álmos vagyok, − felelte a másik, aki éjszaka
dorbézolt a város végén, − tíz napja nem aludtam
semmit.
Ő nagyon szeretett jókedvű lenni, de most nem
tréfálkozott. Hetek óta bújta már Arisztotelészt és a
peripatétikus tudomány egyéb könyveit, hogy ezt az
egész naptár-dolgot tisztán megérthesse. Nem is volt ez
nehezen megérthető. A naptárt Cézár rendezte utoljára,
az ő uralkodása idején tisztázták, hogy az esztendő teljes
és pontos tartama háromszázhatvanöt nap és hat óra. Ez
hiba volt, mert ennél valamivel rövidebb idő alatt telik el
egy esztendő: a különbség több, mint tizenegy perc.
Papiroson egyszerű szorzással könnyű kiszámítani, hogy
ez a különbség százhuszonnyolc esztendő alatt már egy
egész napot tesz ki. Az egyháznak ez, az ünnepek
beosztása miatt is, sok kellemetlenséget okozott, pápák
és zsinatok újra és újra nekiláttak a kérdésnek, de nem
boldogultak vele. Legutóbb aztán a tridenti zsinat
Gergely pápára bízta a feladatot: valahogyan oldja meg.
Az ő tudósai végül rá is jöttek a megoldásra. Mivel a
tavaszi napéjegyenlőség március huszonegyediké helyett
ebben az esztendőben március tizenegyedikére esett,
nyilvánvalóan utól kellett érni Cézár naptárának ezt a
késését és tíz napot egyszerűen ki kellett törölni az
esztendőből. Így bizonyos lett, hogy a következő
esztendőben megint március huszonegyedikén lesz a
tavaszi napéjegyenlőség, ahogyan azt a nieaeai zsinat
annakidején megparancsolta. Mert a zsinat a tavasznak
és a napnak és az éjnek is parancsol. És hogy ezentúl
hasonló hiba ne keletkezhessél a pápa megparancsolta,
hogy ezentúl minden évszázad fordulójánál csak azok a
százas évek legyenek szökőévek, amelyek négyszázzal
oszthatók, vagyis példának okáért 1796 legyen szökőév,
1800 szintén, de már 1900 ne legyen szökőév. Így sem
pontos a dolog, mert úgy négyezer esztendő múlva
megint adódik egy napi különbség. De azt majd elintézi
tetszése szerint az akkori Szentatya.
Mikor a pisai diákok az októberi napokban ezt vitatták,
ő már régóta másutt tartott. Eljutott a csillagokhoz. A
Nap érdekelte, melynek tündöklő bolygója a bibliai
kezdet óta forog a föld körül. A Hold érdekelte, amely
fenn úszik a Mindenség boltján. A csillagzatok
érdekelték, a bolygók és az örök álló csillagok, s a
rejtelmes tejút. Megtanulta a zodiakusz jegyeit,
megismerkedett a Rák, a Bak, a Vízöntő és a többiek
csodálatos szférájával és értelmével. Nappal a könyveket
bújta, éjszaka fáradhatatlanul szemlélte a mennyboltot.
Ha ködösre fordult az idő, rosszkedvű lett és türelmetlen,
mert a borús ég csillagait nem nézhette. Ismét új és ismét
ezer csodával teljes világ bontakozott ki előtte, olyan
világ, amelynek pontos képét a mindenható Arisztotelész
írásba foglalta. Ő számba vette az ég csillagait és a világ
legnagyobb eszének tekintélyével megtiltotta, hogy bárki
másképpen lássa a csillagos eget: annyi csillag van ott,
ahányat és ahol ő mondott, nincs tovább. Galilei Galileo
szíve belesajdult ebbe: miért nem született ő kétezer
évvel korábban, akkor ő vehette volna számba először a
végleges csillag-térképet. Mód nélkül vágyott volna erre a
dicsőségre. Így csak a nagy tudós előtt alázatosan
leborulva veheti tudomásul, hogy a hatalmas munka már
elvégeztetett, s neki, kései, modern fiatal fiúnak nem
akadhat más dolga tudományszomjában, mint
megtanulni, amit más előírt számára.
Ekkor történt egyszerre két fordulat is vele, mind a
kettő elhatározó. Egyszerre támadt mély lelki szakadék
közte és apja között, valamint közte és Arisztotelész
között. Borzasztó volt mind a kettő.
Apja semmi áron nem akart belegyezni abba, hogy a
fiú otthagyja az orvosi pályát. Mikor eljött Pisába fiát
meglátogatni, a diák előállott és kibökte elhatározását. Az
apa először kinevette, aztán látván a fiú elhatározásának
erejét, meghökkent, a kemény apai parancs hangjához
folyamodott, s mikor ez sem használt, kérlelésre fogta a
dolgot. Kocsmában ültek együtt és ittak. Az apának a
chianti megoldotta a nyelvét.
− Nagy vagy már, beszélhetek veled ilyen dolgokról. De
nem … mégsem … amit mondtam volna …
− Csak mondja, kegyelmes uramatyám. Úgyis tudom,
hogy anyámról akar beszélni.
− Arról, − bólintott az apa kissé zavartan és pirulva, −
s bár nem illendő, talán mégis beszélek. Ő nagyon jó
asszony, de a természete borzasztó. Te talán nem tudod
…
− Hogyne tudnám. Mi gyerekek, míg otthon voltunk,
elegét beszéltünk erről titokban. A mi anyánk
őkegyelmessége, akitől soha nem fogom megvonni a
köteles tiszteletet, megmondom Őszintén: néha
elviselhetetlen. Mikor hazulról idekerültem Pisába,
valami elmondhatatlan örömet éreztem, hogy abból a
borzasztó otthonból elkerülhetek. Ne haragudjék
kegyelmed, de mi gyerekek magunk között ezt mindig
mondogattuk. Mikor Vallombrosába mentem, még
kicsinyek voltak, ilyesmiről még nem beszélgettünk. De
most már tárgyaltuk ezeket a dolgokat is. Szívből
irigyelték, hogy eljöhetek hazulról.
− Úgy. Szép dolog.
− Ne fájjon ez kegyelmednek. Kegyelmed áldott jó és
kedves ember, követnők a világ végére is. De ő …
Az apa, szegény gondokkal küzdő ember, firenzei
nemesek ivadéka, most nyomorgó rőfös, nagyot ivott és
bólogatott.
− Nem tehet róla szegény, hidd el. Mint aki szőke, az
sem tehet róla, hogy szőkének született. Neki a
Mindenható ilyen természetet adott. Bizonyára azért,
hogy minket béketűrésre és szelídségre vezessen, s így
könnyebbé tegye nekünk a lelki üdvösség elérését. De
néha túlsókat szenvedek. Miben leljem örömömet,
mondd meg nekem? A muzsikán kívül, mely nekem
szent, csakis gyermekeimben. Te vagy elsőszülöttem,
benned van legtöbb reményem. Húgaid férjhez mennek
és idegen családokban, idegen emberek feleségeivé
lesznek. De ti ketten, te és Michelagnolo öcséd, nevemet
folytatjátok, ezt a nemesi nevet, amely az én hibámon
kívül süllyedt a megalázó és aljas szegénységbe.
Michelagnolo gyenge eszű fiú, sohasem fog mást tudni,
mint zenélni …
− Nézze, talán ő …
 − Ne, ne is vágj közbe, ezt éppen olyan jól tudod, mint
én. Ő majd muzsikus lesz és örvendhet, ha megkeresi a
betevő falatját. De te más vagy. Mióta csak a betűre
fogtalak, minden oktatód azt mondja, hogy ilyen eszes
gyerek még nem volt a keze alatt. Miért nem használod
ezt úgy, hogy sokat szenvedett szegény apádnak támasza
is, büszkesége is, öröme is légy öregségére?
Az apa már jócskán ivott, nyelve is nehezebben
mondta a szapora toszkánai beszédet, mint különben, de
részeg nem volt még és látszott rajta,hogy őszintén
beszél, egész szívét kinyitja fia előtt. Életében most
először. Keze átnyúlt az asztalon és megfogta siheder fia
kezét. Az nem felelt egyelőre, mert három zsoldos lépett
be a kocsmába. Igen hangosan viselkedtek, rugdosták a
székeket és kardjuk markolatával kopogtatták az asztalt.
De a padrone gyorsan bort hozott és lecsendesítette őket.
A fiú zavartalanul folytathatta:
− Nézze, kegyelmes atyám, kérdek valamit. Miért vette
feleségül anyánkat?
− Mert belészerettem.
− Mást nem tudott elvenni?
− Nem, pedig kínáltak gazdagat. Nekem csak az
Ammannati-leány kellett. Úgy veszkődtem utána, mint
az alvajáró. Mert azt tudd meg, Galileo, hogy anyád
őkegyelmessége gyönyörű leány volt.
− Bizonyára az volt, hiszen ez most is meglátszik rajta.
Szóval kegyelmed nem vehetett el mást, mert szerelmes
volt belé. Lássa, ezért kérdeztem. Én sem mehetek más
pályára, mint a filozófiai pálya, mert ebbe szerelmes
vagyok. Hiába kínálnak nekem más pályát, gazdagat,
nekem csak ez kell. Ezt én úgy szeretem, mint egy nőt.
− Mint egy nőt? − nézett rá az apa kissé értetlenül.
− Úgy. Lássa, mert tizennyolc éves vagyok. Mások
ilyenkor, ha módjuk van hozzá, már kezdenek nősülésről
gondolkodni. De ha nincs módjuk hozzá, legalább
verdesik valakinek az ablaka alatt a lantot éjszaka.
Petrarca-verseket másolnak le virágos papirosra,
selyembe csavargatott hajfürtöt őriznek. Az én életemből
az ilyesmi kimaradt. Még nem voltam szerelmes nőbe és
nem is tudom elképzelni, hogy lehessek. Ilyennek
születtem, kegyelmes uram. Az eszemnek és a szívemnek
ilyen a berendezése, nem tehetek róla. Ami a
pajtásaimnak egy-egy Bianca, vagy Lucia, az nekem az én
tudományom. El tudok pirulni, ha szó van róla,
szívdobogást tudok kapni, ha arra gondolok, hogy
nemsokára leülhetek az asztalomhoz és parallaxisokat
rajzolhatok.
− Parallaxis? Mi az?
− Várjon csak, hogyan magyarázzam meg. Utazott már
gyorsan haladó kocsin, ugye?
− Persze, hogy utaztam.
− Nos. Ha gyorsan utazó kocsiból az ember oldalt néz,
úgy látja, hogy az országút mentén álló fák ellenkező
irányba szaladnak, ugye?
− Igen. És?
− De viszont megfigyelte-e, hogy a távoli hegyek,
messze a fákon túl, a láthatár szélén nem szaladnak
ellenkező irányba, sőt nem is állanak mozdulatlanul,
hanem olybá tűnnek …
− Igen, igen, − vágott közbe az apa, − olybá tűnnek,
mintha velünk egy irányban szaladnának előre. De
hiszen ez a tünemény természetes.
A fiú örvendetesen meglepett pilantást vetett az apjára.
Nem remélte, hogy ezt hallhassa apjától, a szelíd rőföstől,
aki tudományokról sohasem beszélt vele. Az apa pedig
bölcs és kicsit szomorú mosollyal vette tudomásul ezt a
meglepetést.
− Látom, csodálkozol rajtam. Pedig gondolkoznod
kellett volna rajta, hogy az eszedet kitől örökölted.
Anyádtól nyilván nem, ő nem okos, csak roppant erős és
heves, akárcsak földrengéskor maga a föld. Tőle szállott
beléd az a hév és az az erő, amely bennem soha nem volt
meg. De a tehetségedet tőlem kaptad, Galileo. Amit te
nem tudsz, de e világon néhányaivtudnak: én sokra
hivatott és szárny aszegett tehetség vagyok. Nekem igen
sokra kellett volna vinnem. Arcodon látom a kérdést,
hogy vájjon miben. Muzsikában.
Az apa elhallgatott, s a fiú nem mert ránézni. Mint aki
az erdőn nem mer megmoccanni, hogy el ne riassza az
ágra szállott ritka madarat. Érezte, hogy apja most lelkét
készül kiönteni, de érezte azt is, hogy a kíváncsiság
egyetlen szavától vagy mozdulatától azonal
megtorpanhat. Ezért hosszúszárú cseréppipáját vette elő
és nagy figyelemmel kezdte beletömködni a dohányt. És
várt. Az apa csakugyan folytatta.
− Én ritka nagy tehetség vagyok, fiam, ezt tudd meg
apádról. A muzsikát nem úgy tudom, mint akik
eleincognak egy-két tetszetős szerenádot hogy
kellemkedjenek a hölgyeknek. Hanem mint tudományt
tudom, mint rendszert, mint bonyolódott bölcsességet.
És tudd meg, hogy nagy művet írtam a muzsikáról,
merőben új gondolatokkal teli könyvet, amely Istennek
segítségével nyomtatásban is megjelenik. Nem beszélek
ezekről a nagy gondolataimról, mert az az érzésem, hogy
korai elmondással összezavarom őket. De mondok neked
egyebet. Figyeld meg, hogy a muzsika tudománya és a
matematika tudománya az emberi elmének ugyanegy
apjától sarjadnak. A matematika nekem is mindig erős
oldalam volt. Könnyű is megérezni ezt és természetesnek
találni: a zenében és a matematikában való tehetség
egyaránt az arányok, a szabályos közök, a harmonikusan
elosztott mennyiségek viszonyának tehetsége. Értesz
engem?
− Tökéletesen, − felete a fiú, aki már tüzet csiholt
közben pipájába és izgatottan fújta a füstöt.
− Látod. Tehát a te tehetséged én vagyok. Ha reád
nézek, a magam tehetségét látom benned. A magam
hajdani vágyát, hogy csak muzsikának és filozófiának
éljek, a szépnek és okosnak, ami gyönyörködtet. Nem
tettem, fiam. Odaállottam a boltba, hogy megkeressem
családom kenyerét és csak néha sóhajtsak vissza titokban
ábrándjaim után. Nem mondom, eleinte nagyon fájt. De
az ember szépen beletörődik mindenbe. Be is látom,
hogy nem lehetett volna: szelíd ember vagyok, nem elég
erős, fejemet könnyen lehajtó. De benned megvan az
anyád ereje. A szemeden látom, amely az övé, a kezeden,
ahogy ideteszed az asztalra a pohár mellé, a
halántékodon, az álladón. Te le tudod győzni magadat is,
ha akarod. Légy eszes, Galileo, légy sikeres és gazdag
ember. Aztán a munkád mellett csináld, amihez kedved
van, ahogy ime én is megírom könyvemet a muzsikáról.
A fiú fejét rázta:
− Nem lehetek orvos. Amit kegyelmed elmondott, az
mind sajátmaga ellen szól és mellettem. Hiszen
kegyelmednek, nemde, van tehetsége, de ereje nincs.
Nekem tehetségem is van és erőm is van. Miért ne vágjak
neki annak, amire vágyom? Tudós leszek, katedrát
kapok. Ebből meg lehet élni. És én jobban meg fogok élni
belőle, mint akárki. Mert én híresebb tudós leszek, mint
akárki. Nézze, itt van ez a dolog, amiről beszélni
kezdtünk, a parallaxis …
− Hagyd, fiam, már nem ott tartunk. Ne tudjam én
meg soha, mi az a parallaxis. Fontosabb az, ahova most
eljutottunk. Hogyan leszel híres tudóssá? Az soká tart és
sok pénzbe kerül. Szomorú, amit mondanom kell, a
legszomorúbb, amit apa mondhat a fiának: nekem ehez
nincs módom.
A fiú meghökkenve nézett fel. Valami olyan dolog
bukkant fel most életében, amire eddig sohasem gondolt.
− Nincs módja? − kérdezte, értelmetlenül ismételve a
szavakat.
− Nincs, fiam. Neked ez persze sohasem járta meg az
eszedet. Szüleid fizettek érted és veled nem beszéltek
róla. De most már beszélni kell róla. Nagyon szegények
vagyunk, fiam, egyre rosszabbul megy az üzlet és semmi
kilátás, hogy jobbra forduljon. A takácsok folyton
drágábbak, a vevők folyton pénztelenebbek. Mindent
olcsóbban kell eladnom, amit drágábban kell
megvennem. Amíg a doktorságot kitanulod, addig nagy
erőfeszítéssel talán még győzlek, de csak úgy, hogy ezt
testvéreiden takarítom meg. Hogyan várhassam ki, míg
híres tudós leszel matematikából és fizikából? Ez
lehetetlen.
Hosszú csend lett. Ittak. Jókora szünet múlva az apa
mégegyszer mondta, csendesebben, de mégis
szilárdabban:
− Ez lehetetlen.
És megint hallgattak jósokáig. Akkor a fiú megszólalt.
− Én inkább meghalok, semmint orvos legyek.
− Könnyű kimondani, hogy inkább meghalsz. Hogyan
akarod, hogy eltartsalak, ha lehetetlen?
− Nézze, itt sok ösztöndíjas diák tanul az egyetemen.
Mindegyiknek a fejedelmi ház ad ösztöndíjat. Ilyen
Medici-ösztöndíjat én miért ne kaphatnék?
Kegyelmednek sok ismerőse van Firenzében, mindenki
kedveli és pártolja. Hátha meg tudná ezt csinálni az
udvarnál? Nem kellene egyéb, mint ha megkérdeznék
Ostilio Riccit, a herceg nevelőjét, az tudja, hogy ki vagyok
és mi lehet belőlem. Há azt az ösztöndíjat
megkaphatnók, engem szárnyaimra bocsáthatna.
Könyörögve nézett apjára, akinek a bortól egyre
bizonytalanabb tekintete csillogni kezdett.
− Mondasz valamit. Ez nem is rossz gondolat.
A fiú hevesen megragadta apja kezét, még a széket is
közelebb tolta hozzá, hogy közelebbről unszolhassa.
− Kérem kegyelmedet, összetett kezekkel könyörgöm,
próbálja ezt meg, kövessen el mindent. Én a hálámat
csak egy módon tudom kimutatni: ígérem, hogy… hogy..,
világraszóló nagy tudós leszek.
− Milyen kedves fickó vagy te, − szólt az apa, bortól és
érzéstől meghatottan.
Ő szelesen és szenvedélyesen megölelte apját.
Összeölelkeztek és megcsókolták egymást. Valamelyikök
heves mozdulata feldöntötte az egyik boros kancsót.
Restelkedve kapkodtak utána, gondosan titkolva
vigyázatos testtartásukkal egymás és önmagok előtt,
hogy már nagyon mámorosak. De most már az eddiginél
is bővebben ittak, részegek módján egetverő imádatot
éreztek egymás iránt, egymás kezét simogatták.
Mindkettőből csak úgy ömlött a szó, forró bizakodás
öntötte el őket és csakhamar egyikök sem tudta már, mit
beszél. Jóformán azt sem tudták, hogyan és mikor
kerültek el a kocsmából.
Az apa másnap szófukar volt és szégyenkező. Nagyon
nehezen találták meg a beszédnek éjjel elhagyott fonalát,
mert egyik sem tudta, mi volt az utolsó józan pont, ahol
megállapodtak. Sok pénz is elment borra, az apának
kínos gondjai származtak. De valahogyan mégis fel
tudták eleveníteni az ösztöndíj éjszakai gondolatát, s az
apa úgy utazott el, hogy üa pályájának dolgát
hallgatólagosan függőben tartotta.
Ebbe az időbe esett bele, hogy egy Rossi nevű diák
jelent meg a pisai egyetemen. Páduából jött, ahol valami
szerelmi dologba keveredett és rettegett, hogy az
elcsábított leány fivére megöli. Orvosnak készült és a
matematikát ki nem állhatta, ő az egyetem folyosóján
ismerkedett össze vele. Beszélgetni kezdtek a páduai
dolgokról, s ez a Rossi nem győzött sopánkodni a
balsorsán, hogy onnan el kellett jönnie. Tele volt a Bo
magasztalásával.
− Mi az a Bo? − kérdezte ő csodálkozva.
− Így hívjuk az egyetemet. Tudniillik a hajdani időkben
valami kocsma állott az egyetem helyén, vagy az egyetem
közelében, már nem is tudom, amelynek az állott a
cégérén, hogy „A1 bove.“ Az ökörhöz. Ez a szó rajta
ragadt az egyetemen. Úgy hívják tanárok is, diákok is, de
a városi lakosság is, hogy Bo. Egyetemnek nem mondja
senki. Istenem, az a kedves Bo…
Majdnem könnybelábadt a szeme az új diáknak.
Mesélt a szokásokról, a jezsuita iskola diákjaival
folytatott remek verekedésekről, a közeli Velence
csodáiról. Hóna alól közben jegyzetek estek ki. S amint
únottan felszedegette őket, Galileo fizikai képleteket
pillantott meg a szertehullott oldalakon.
− Ez micsoda? − kérdezte mohón.
− Moletti előadásairól csináltam jegyzeteket. De már
nem is kellenek.
− Ki az a Moletti?
− Nem tudod? A páduai matematikus. Híres ember
pedig. De ón a matematikát nem állhatom, engem csak a
betegségek érdekelnek.
Galileo már olvasta a jegyzeteket. Csak pár mondatot
futott át, de ezek egyszeribe megkapták.
− Nem adhatnád kölcsön ezeket?
− Vidd, barátom és akár ne is add vissza őket.
Vitte és már hazamenet az úton olvasta. Moletti, a
páduai matematikus megdöbbentő dolgokat mondott
ezekben a jegyzetekben: támadta a szent Arisztotelészt.
Azt mondta, hogy Arisztotelész nagy tudós volt ugyan, de
amit állít, azt vaktában elfogadni nem szabad. Igen
sokszor nincs igaza. Mekanikai tételei például tele
vannak tévedésekkel.
Az utcán olvasó diáknak meg kellett állnia ámulatában
és megrendülésében. Mintha csak azt olvasta volna, hogy
nem Isten az Isten. Megállott egy sarkon és míg tartotta
maga elé az írott lapokat, nem azokba nézett, hanem a
lelke előtt támadt ürességbe. Ingatta a fejét. Tovább
olvasott. Lassan elindult. Otthon leült asztala mellé és
megint fejét csóválta. Forrongó haragot érzett magában,
hogy eszményét így gyalázza valaki. De olthatatlan
szomjúsággal olvasta tovább a jegyzetet. Mikor
végigolvasta, kiment járkálni az utcára. Nem is járkálni,
hanem futni. A belső zavar úgy kergette, mint valami
csapjatörött, zagyván berregő gépezet.
„Arisztotelész azt állítja, hogy a tárgyak esésének
gyorsasága súlyuk szerint változó, tehát az elejtett
ólomdarab gyorsabban hull alá, mint az elejtett fadarab.
Ez nem igaz. Az elejtett ólomdarab és az elejtett fadarab
esésének gyorsasága teljesen azonos.”
Ez a kis részlet fogta meg legjobban képzeletét.
Igyekezett erősen maga elé idézni a hulló ólom és a hulló
fadarab képét és ott, képzeletében, figyelte meg őket.
Élesen figyelte, vájjon melyik hull gyorsabban. De így
nem boldogult: a képzeletében alkotott jelenet rajza nem
volt elég szabatos. Próbálta úgy végiggondolni a
jelenetet, hogy az ólom gyorsabban esik, s próbálta úgy,
hogy egyforma gyorsan esnek. Nézegette, latolgatta, hogy
képzelőtehetségének, esze ítéletének melyik változat ízlik
jobban. Nem tudta eldönteni. Tízszer élűiről kezdte, nem
ment a dolog. Haragosan megrázta a fejét, mintha a nem
elég jól működő agyat akarta volna felrázni benne.
Mégegyszer végiggondolta. Melyik esik gyorsabban? Esze
nem tudott válaszolni. Önkéntelenül körülnézett ekkor és
zsebeit is megtapintotta. És hamar kihúzta szobája
kulcsát. Megállóit oktalan sietségében a Piazza dei
Cavalieri kellős közepén. Fogta a kulcsot és ostobán,
tanácstalanul nézte, majd körülpillantott, hogy nem
találna-e a földön egy pontosan ilyen kulcsalakú
fadarabot. Ezért az égbekiáltó oktalanságért mindjárt
dühösen meg is szidta magát, de aztán dacosan vállat
vont és szembeszállóit a világegyetemmel: igenis,
ilyenkor legyen kéznél bármilyen csoda következtében
egy kulcsalakú fadarab, mert neki az igazat okvetlenül és
most rögtön meg kell tudnia. És tehetetlenül elindult
megint, vergődő gondolataitól űzötten, sürgetve
önmagától két egyforma tárgyat: egyik ólom legyen,
másik fa. Az emberek furcsáivá nézték, a hórihorgas
fiatalember futóbolondnak látszott, ahogy céltalanul siet,
kulcsot tartva maga elé, dúlt arckifejezéssel.
Hazarohant. Volt otthan egy ládája mindenféle
kacattal teli. Akadt benne vaskarika, csavar, fagolyó,
reszelő, madzag, ismeretlen eredetű rézkúp, gyűszű,
üvegbura, szög, teméntelen apró holmi. Órák hosszat el
tudott ezekkel motoszkálni, kalapálva, reszelve, szerelve,
új gondolatű gépek piciny mintáját kísérelve vagy játékos
kedvében a „perpetuum mobile” gondolatával
tréfálkozva. Ebből a birodalomból kikeresett két
körülbelül egyforma nagyságú tárgyat, egyik vashenger
volt, másik fakocka. Foga között káromkodva szidta
magát, hogy mit ugrott fel és mit rohant ki az utcára,
rögtön itthon kezdhette volna. Aztán két kezébe fogta a
két tárgyat és maga ólé tartva egyszerre eresztette el.
Hogy a két tárgy egyszerre koppant-e a földön, nem tudta
megállapítani. Túl alacsonyról ejtette el őket. Akkor
széket tett az asztalhoz, felmászott rá és onnan ejtette le a
két darabot. Nem tudta az esési időt megfigyelni.
Leugrott, megkereste az elgurult holmit, megint
felmászott az asztalra, megint leejtette őket. Kezdetleges
és ellenőrizhetetlen kísérletnek bizonyult ez is. De azért
mégis megcsinálta ötször is, mászkált, hajlongott, jött-
ment, leugrott, felmászott és figyelte a koppanásokat.
Végül is leült az asztal mellé és dühösen könyökölt neki
gondolatainak.
Aznap éjjel alig aludt valamit. Másnap azzal töltötte a
délelőttöt, hogy a Bottini-ház tövében settenkedett,
mígnem annak kőkerítéséről le tudott lopni egy kőgolyót.
A kőgolyóval elment egy esztergályoshoz és pontosan
ugyanakkora fagolyót rendelt. Másnapra megvolt a
fagolyó. Akkor elment az egyetemre és az elsőemeleti
nyitott folyosóról leejtette a két golyót az udvar
kőkockáira. De a kísérlet nem meíit. Nem tudta eléggé
egyszerre leejteni a golyókat, s nem tudta megfigyelni,
hogy ha a két koppanás nem egyszerre hallatszik, melyik
hang melyik tárgytól származott. Különben is vigyorgó és
ingerkedő diáktársak gyűltek köréje, akiket meg szeretett
volna fojtani, végül pedig odajött a pedellus, aki éktelen
lármát csapott, hogy „Galilei tógátus összerepeszti az
udvar kövezetét.
De ő konokul kísérletezett tovább, mint akit a mellébe
bujt démon nem hágy nyugodni. Közben újjra és újra
elolvasta a Moletti-jegyzeteket. Gyötrődve tépelődött,
hangosan felnyögött olykor magányában.
Körömszakadtig igyekezett védelmezni Arisztotelészt a
kétségek ellen, de rémülten látta, hogy a kétségek,
akarata ellenére folyton szaporodnak és erősbödnek.
Akkor, gyerekes kísérleteivel nem boldogulván,
könyvekben igyekezett keresni eszménye védelmét
kétségei ellen. Cardanókoz, a matematikushoz, volt
legtöbb bizalma. Ezzel kezdte s ennek utalásaival ment át
más könyvekre. Míg társai vagy előadásokra jártak, vagy
vidám könnyelműségökben iskolakerüléssel töltötték az
időt és lányok után mászkáltak, ő folyton olvasott.
Cardano után Pietro Pomponazzihoz nyúlt. Nizzolio,
Patrizio és mások könyveihez, s mikor aztán Telesio
művéhez is eljutott, elhülve látta, hogy a nagy
Arisztotelészt tengernyi kérdés ostromolja és vonja
felelősségre a sorok között. Olyan volt a tudományoknak
ez a világa, mint valami királyi udvar, amelyben
mindenféle mendemondák lebegnek kimondatlanul a
fejedelem bűneiről, mindenki fél kimondani őket, de
mindenki célozgat rájok. Viszont a gyanakvó és célozgató
udvaroncokkal szemben ott állanak a csarnok konok
hívei, a peripatétikusok, akik a király minden betűjét
szentírásnak, s minden bátortalan kérdést már
felségsértésnek tekintenek. Mennél többet olvasott össze,
annál tisztábban látta.ezt a feszült ellentétet az
arisztotelészi tudás udvarában és érezte, hogy neki is
csatlakoznia kell valamelyik oldalhoz, vagy a vakon
hívőkhöz, vagy az alázatosan kételkedni merészlőkhöz.
Legtöbbet attól szenvedett, hogy nem volt, akihez
tanácsért, vagy vezetésért fordulhatott volna. Társai nem
szerették, mert nem tudott leszokni aról, hogy folyton
vitatkozzék, szenvedélyesen és erőszakosan vitatkozott,
türelmetlenül és indulatosan. Ő pedig nem szerette
társait, mert azok kinevették és egészen más dolgok iránt
érdeklődtek, mint ő. A tanárok között nem akadt, akihez
kedve szerint fordulhatott volna, mert a matematikának
vagy a fizikának nem volt tanszéke Pisában. Sokszor
gondolt sóhajtva Páduára, ahol az a bizonyos Moletti
számos kérdésére válaszolhatott volna, vagy legalább
Bolognára, ahol a nevezetes Cataldi tanította a
matematikát. Itt Pisában Cesalpino volt az ő közvetlen
tanára, az orvostudós. Az pedig őt nem szerette. Az
egyetemi tanár nem szokta szeretni az előadásokra nem
járó diákot, még kevésbbé az olyat, aki az előadott
tanulmány iránt nyíltan kimutatja ellenszenvét és még
ennél is kevésbbé olyat, aki, ha egy-egy órára elvetődik,
kényelmetlen kérdéseket lesz fel, a válasszal nem elégszik
meg és vakmerőén vitatkozni kezd. Még pedig
kellemetlen éleseszűen és sarokba szorítóan kezd
vitatkozni. A uagytekintélyű és méltóságos Cesalpino ki
nem állhatta Galilei orvostanhallgatót. A diák leszokott
arról, hogy a tanárához forduljon. Magára maradt így és
tanácstalanul hánykódott: higyjen-e Arisztotelészben a
peri-patétikusok vallásos erejű hitével vagy merjen
kételkedni benne, de ha kételkedik, akkor kinek higgyen
és hol keresse az igazságot?
Mikor legviharosabban háborgatták kétségei, akkor
jött el megint apja meglátogatni. Komor arccal érkezett
és rossz hírt hozott: a fejedelmi udvar elutasította az
ösztöndíj-kérést. A Medici-internátusban, ahol negyven
pisai diák tanult az udvar költségén, lett volna ugyan
hely, de a kérés mégis tagadó választ kapott, mert a
tanárok nem pártolták. Hiába járt közben maga Ricci
Ostilio, a hercegi nevelő, a szabályok ellen az udvari
iroda nem tehetett: a tanárok Galilei Galileót hanyag,
órakerülő, vitatkozó és feleselő természetű diáknak
minősítették és nem ajánlották ösztöndíjra. Voltak más
diákok, szorgalmasan órára járók, oktatóik véleményét
vakon követők. Azok kaptak ösztöndíjat, bentlakással,
teljes ellátással, tökéletes gondtalansággal. Ő nem.
Megint együtt ültek hát apa és fia. De nem a kocsma
éjszakai, szívetnyitó chianti-hangulatában, hanem esős
téli délelőttön, fázósan, komoran, kelletlenül.
− Nem teszek még csak szemrehányást sem, − mondta
az apa, igyekezve fia tekintetét kerülni, − hiába is tennék,
ez aligha javítana meg téged. Csak elmondtam a
valóságot. Nem vagy már taknyos gyerek, magad is
láthatod helyzetünket. Az üzlet egyre rosszabbul megy,
én a gondoktól majdnem összeroskadok. Ha arra
gondolok, hogy nővéreidet hogyan fogom férjhezadni,
megáll az eszem. S ha rád gondolok, elfacsarodik a
szívem a csalódástól. A te korodban én már kenyeret
kerestem, te pedig lopod a napot és eleszed a testvéreid
elől azt, ami van…
− Nem lopom a napot. Tanulok, gyötröm magam,
dolgozom, keresem az igazságot.
− Az nagyon szép. De ne a testvéreid rovására keresd
az igazságot, akiknek enni kell adnom. Most utoljára
kérlek, fogjál hozzá az orvosi pályához. Eddig
elvesztegetted az időt, de ha emberfeletti szorgalommal
dolgozol, még utolérheted a mulasztottakat, hiszen az
eszed megvolna hozzá, ha okosan használnád.
− Orvos legyek?
− Úgy van, légy orvos. Az az egyetlen pálya, ahol
gyorsan, fiatalon jó keresethez juthatsz. Te vagy
testvéreid között a legidősebb, én pedig betegeskedem.
Hogyan nézel majd a kötelességed szeme közé, ha én
elpatkolok és te leszel a családfő?
− Akkorra én már híres tudós leszek. És kegyelmed
halálára én különben sem akarok gondolni semmi áron.
 − Híres tudós leszel, − legyintett az apa, − erre már
nem is felelek. De kár ennyit vitatkozni. Megmondtam a
magamét, ez az utolsó szavam. Én most hazamegyek
Fiorenzába és téged itt hagylak. Vagy úgy jössz haza a
vakációra, hogy mindent pótoltál és hamarosan orvos
leszel, vagy otthon fogod mérni a posztót. Ha ezt sem
teszed, akkor leveszem rólad a kezemet. Állj be zsoldos
katonának, vagy menj el a velencei gályákra, az már a te
dolgod lesz, én többet nem törődöm veled.
Ő könyörgésre fogta a dolgot.
− Apám uram, gondoljon arra, hogy egyszer már
elfordította útjából az életemet, mikor nem engedett
papnak menni. Beletörődtem, pedig úgy éreztem, hogy
kegyelmed a boldogságomat veszi el tőlem. Most
másodszor akarja velem megtenni ugyanezt…
− Én nem értelek, − vágott közbe az apa türelmetlenül,
− hát mi akarsz te lenni? Mi az, hogy tudós? Ki fizeti azt,
miből él? Ilyen pályát én nem tudok. Mit akarsz ebédelni,
ha tudós leszel?
− Egyetemi tanár akarok lenni. Azzal nagyon kicsiny
fizetés jár, tudom. De én megelégszem vele. Mert
dicsőség és hír is jár hozzá. És én híres ember akarok
lenni. A családunkat akarom híressé tenni és a
kegyelmed nevét, amelyre olyan büszke vagyok. Miért
néz rám olyan különösen?
− Isten ne rójja fel vétkemül, − szólt az apa
keresztetvetve, − néha anyád olyan ijesztően szokott
rámpillantani, mintha eszelős lenne. És most ugyanezt
láttam a te szemedben is. Azt kell hinnem, hogy neked
nincs tökéletes eszed. Rajongó oktalanságokon jár a
fejed, mikor arról van szó, hogy honnan veszitek a betevő
falatot, ha én meghalok. Eh, mit vitatkozunk, ez a sok
beszéd teljesen hiábavaló, édes fiam. Én most
hazamegyek, ismétlem, Fiorenzába. Csináld, ahogy
akarod. Ha itt vége lesz a tanításnak, gyere haza. Majd
meglátom, milyen hírt hozol: orvos leszel-e, rőfös-e vagy
elszakadtál a családtól?
Ő megragadta apja kezét. Hosszú szeretetteljes
mondókába akart belekezdeni, hogy apja szívéhez
férkőzzék. A hajdani kisgyermek meleg, bizalmas arcával
fordult a komor, elgyötrött emberhez. De az nyersen
elvonta a kezét és elfordult.
− Nem kell érzelegni, − mondta idegenül és
ellenségesen, − annyi bánatot okozol nekem, hogy jobb,
ha nem tárgyalok veled annyit.
Így váltak el, mogorva hűvösséggel, mindkettőjük
visszafojtott dacával. Az apa elment, ő maradt. Ha apja
meleg megértéssel hagyta volna el, talán igyekezett
volna, bár egész bizonyosan hiába, lelkiismeretén
erőszakot tenni. Így meg sem próbálta. Cesalpini
egyetlen órájára sem ment el. Rábízta sorsát a vak
véletlenre. Lesz, ami lesz. Úgy érezte magát, mint akit
halálra ítéltek, de a kivégzés idejét nem közölték vele.
Máról-holnapra él az ilyen és igyekszik a végre nem
gondolni, de addig is annyi örömet élni, amennyit lehet.
A felelőtlenséget kereste, a semmi által nem zavart
szórakozást. Ezért erőnek erejével lerázta magáról az
Arisztotelész felől való tépelődéseket, hogy örömeiben
semmi ne akadályozza és átadta magát behúnyt szemmel
ezeknek az örömöknek: olvasott, kísérletezett, algebrai
képletekkel játszadozott. Különös mérlegek, gépek és
emelők szeszélyes rajzával szórakozott. Gyönyörűségesen
élte világát, s ha néha gondolataiba ötlött, hogy most
voltaképpen siralomházban él, hevesen eb hesegette
magától ezt a gondolatot.
Egyszer céltalan járkálásai közepette a Campo Santo
felé vetődött. Csak véletlenül pillantott a tér három
épületére, amelyeket annyira ismert, hogy behúnyott
szemmel le tudta volna rajzolni őket. Ott állt szélről a
Battistero, a köralakú építmény féloszlopainak fehér,
faragott köveivel s ezek fölött a kisebb oszlopok sorával;
ott állt középen a fehér márvány bazilika hatalmas
tömege árkádos galériáival; s ott állt a másik oldalon a
bámulatos ferde torony, fehér márványból faragottan ez
is, de vakmerőén, és esztelenül a maga cukortorta-szerű
szépségében, mintha álmodná valaki, hogy a torony
nádként hajlik a szélben. Az őgyelgő diák kedvet kapott
hozzá, hogy bemenjen a dómba. Pedig nem volt ott
semmi keresnivalója, mert ájtatoskodni nem igen
szokott, sohasem imádkozott szabályosan, csak akkor
fordult Istenhez, mikor valami különös öröm újjongása,
vagy valami különös panasza késztette erre. Most csak
éppen bement, minden ok nélkül.
Bent szólt az orgona, de számos munkás azért
zavartalanul dolgozott tovább. A főbejárat mellett
meszesdézsák, gerendák és létrák állottak: ott a
Rinuccini érsek emlékművét csinálták, aki tavaly halt
meg. A főhajóban pedig emberek álldogáltak, felfelé
fordított nyakkal: nézték a mennyezeten kapaszkodva
dolgozó szerelőket, akik éppen most fejezték be a lámpa
felfüggesztését. Vagy a zsinórját cserélték ki, vagy a
függesztő pontot erősítették meg odafent, ezt már nem
lehetett volna megmondani. A lámpa mindenesetre
javában ingott még, nyugodt, lassú félkört járván be a
levegőben, oda és vissza.
Ez figyelemre késztette a tétlenül nézegető diákot.
Nézte a lengő lámpát és agyában, amelyet hosszú évek
óta maga nevelt ilyen gyakorlatra, azonnal elindult a
lényegtisztázó és okság-kereső folyamat.
Miért ing ez a lámpa? Mert eredeti helyzetéből
kimozdították. Arisztotelész ezt már megmagyarázta, a
„De motu” című munka, a tudomány ótestamentumának
ez a könyve, eleget beszél a mozgásról. De mit lehetne
erről gondolni Arisztotelész nélkül? Tegyük fel, hogy
Arisztotelész nem volt a világon, itt áll azonban Galilei
Galileo pisai diák és nézi a lámpát: mit mondana ő maga
erről? A lámpa, ha mozdulatlan, akkor a hívő számára a
dóm áhítatos tárgyainak egyike, az ifjú tudós számára
fonálon függő súly. Ez a súly semmi mást nem szeretne,
mint lehullani. A leesés szüntelen és konok vágya ő,
amely egyetlen pillanatig el nem alszik, folyton-folyvást
húzza a fonalat és szívesen el is szakítaná, de ahhoz nem
elég erős. Ott lóg és birkózik a fonállal, éjjel-nappal
némán követelve, hogy engedjék leesni. Ez a konok
óhajtás már el is nyűtte az előbbi zsinórt, nyilván azért
cserélték ki, hogy a lámpa fenyegető kívánsága ne
sikerüljön.
Már most mi történik tovább? A munkások
megmozdították a lámpát. Kibillentették mozdulatlan
függőleges helyzetéből. De vágyát meg nem
változtathatták. A lámpa makacs módon akkor is leesni
kívánkozott. Csak mennél közelebb az imádott talajhoz,
csak mennél közelebb. A fonál viszont hasonló
makacssággal fenntartja a maga álláspontját: ő a lámpát
sohasem engedi távolabb a mennyezettől, mint
a.zsinórhosszúság. Két ilyen álláspont kél egymással
háborúra. Erejük is, konokságuk is egyforma. Melyik
győz? Egyik sem, kiegyeznek. A lámpa, amely
félrehúzottan magasabbra került a földtől, mindenáron
függőleges helyzetbe akar kerülni, mert úgy a földhöz,
ahová annyira vágyik, közelebb lehet. A fonál pedig
tiltakozik az ellen, hogy a lámpa mélyebbre hulljon, mint
amennyire ő engedi. Egyelőre hevesen vitatkoznak, a
kilendült lámpa a legmélyebb ponton túl ugyanakkorát
lendül a másik oldalra, s akkor újra kezdi törekvését a
föld felé. Az inga mindig kurtábbakat leng: a vitatkozó
felek kezdenek megalkudni. Végül megállapodnak olyan
pontossággal, amely csak a természetben található és
tökéletes: a lámpa is a lehető legközelebb kerül a földhöz
és folytatja súlyával a lefelé törekvés álláspontjának
fenntartását, és viszont a fonál is elérte, hogy saját
hosszánál nem engedi tovább a lámpát a föld felé. És
nem is fogja.
A bámészkodó fiatalember szivét egyszer csak valami
zsibbadó döbbenet kapta meg; az a különös felindulás,
amely a nagy gondolatok megszületését, az új igazságok
ihletét kíséri. Szeretett volna hangosan felordítani az
örömtől, Szerette volna ő is világgá kiáltani a heurékát.
És az iskolázott elme fegyelmével rögtön fogalmazni
igyekezett magában, amire rájött: „Az inga a szabad esés
és egy akadályozó erő viszonya. Ha az akadályozó erőt
elvenné belőle, vagyis elvágná a fonalat, csak a szabad
esés maradna, vagyis a lámpa csörömpölve lehullana a
földre. De ha ez így van, akkor azokat az igazságokat,
amelyeket a szabad esésnél kutat az ember, megkeresheti
az ingánál is, csak le kell belőlük számítani azt a bizonyos
akadályozó erőt. Ha tehát azt akarja tudni Galilei Galileo
iskolakerülő orvostanhallgató, hogy vájjon az ólom és a
fa azonos, vagy különböző idő alatt hullanak-e a földre,
akkor két egyforma hosszú ingát kell szerkesztenie,
egyiknek ólom lógjon a végén, másiknak fa, és meg kell
figyelnie, hogy egyszerre végzik-e lengéseiket, vagy
különböző gyorsasággal. Tehát Arisztotelésznek van-e
igaza, vagy Molettinek.
Hanyatthomlok sietett ki a templomból, a Rinuccini-
síremlék egy heverő kövén majdnem keresztülbotlott.
Valósággal futva ment haza szerszámaihoz. Kikereste a
kőgolyót, ólom helyett az is jó. És kikereste a fagolyót.
Megvolt még szerszámos ládájában mindakettő. De
valami fakeretre lett volna szüksége, jó magasra, és
azonkívül sok zsinórra, hogy a mennél hosszabb ingákat
megcsinálhassa. Legegyszerűbb lett volna boltba
szaladnia, hogy zsinórt, lécet, szeget, csavart vásároljon.
De nem volt pénze semmi a világon. Tehát nyakába
kellett vennie a várost, hogy vagy kölcsönt kunyoráljon
őssze, ahonnan tud, vagy összeszerezze a szükséges
holmit mindenáron. Még ha ölni kell is érte.
Másnap ott állott a két inga az udvaron. Az olajfa ágára
szegezte a vízszintes lécet, jó magasan, létráról. A lécre
felfüggesztette a két hosszú ingát, egyiken kőgolyó lógott,
másikon fagolyó. Közvetlenül egymás mellett. Akkor
aztán megállt és lélegzetet vett. És várt. Akárcsak a
féltékeny szerelmes, aki habozik az ajtó előtt, mert nem
tudja, hogy mit fog látni, mikor benyit. Aztán nekidurálta
magát. Két kezével megfogta a két majdnem földigérő
golyót és hátralépett, amíg csak a két zsinór engedte.
Akkor, óvatosan vigyázva, hogy ez tökéletesen egyszerre
történjék, elengedte a golyókat. Azok elindultak lendülő
útjukra, ő előrehajolva, villogó szemmel, feszülten
figyelte pályájukat. S a két golyó pontosan egyformán
érkezett a mélypontra, pontosan egyformán lendült át a
másik oldalra, a levegőnek pontosan egyformán
ugyanazon magasságában állapodott meg és mint két
ikertestvér, pontosan egyformán érkezett vissza hozzá. Jó
soká tartott, míg egyre rövidülő lengéseik végre teljesen
leállottak, s a két golyó ott lógott mozdulatlanul. De ez
már nem történt hajszálnyi módon egyszerre. Ő azonban
nem ijedt meg ezen. Heves vitázó mozdulatot csinált a
kezével: nyilván a felfüggesztésnél van valami különbség,
egyik zsinór erősebben dörzsölődik a léchez, mint a
másik, ez okozza a különbséget.
A konyhán a kancsal cselédleány tett-vett és énekelt.
Kívülről járókelők kopogása és távoli szekérzörgés
hallatszott. Az udvaron erősen sütött a tavaszi nap. A
fiatalember állott és nézte a két golyót, a meghatottságtól
majdnem nedves lett a szeme, ö most igazolta a Moletti
tételét és megcáfolta Arisztotelészét. A szíve vadul
kalapált, a két golyót szerette volna megcsókolni.
Megfogta őket megint és a kísérletet megismételte. Ez
még jobban sikerült, mint az első. A golyók majdnem
pontosan egyszerre állottak meg. Most látta, hogy meg
lehetne ezt a két ingát finomabban csinálni,
felfüggesztésökből kizárni a legpicinyebb különbségeket
is: akkor teljesen egyszerre lengenének. Akkor tehát
egyszersmind Molettinek is igaza van: a tárgyak
súlyosabb vagy könnyebb volta nem tesz különbséget
esésök gyorsaságában. Arisztotelész tévedett. A
tudomány bibliája tévedett. S ha egy ponton tévedett,
tévedhetett más pontokon is.
 Ettől kezdve hosszú ideig csak ingákkal foglalkozott.
Szeme hozzászokott, hogy tudományos ingát lásson
mindenben, ami függ és mozog. A bútor lelógó bojtja, a
templomba igyekvő szépasszony arany fülönfüggője, az
idegen udvaron játszó gyerek fáról lógó hintája
másoknak jelenthetett bojtot, ékszert és hintát, az ő
számára csak inga volt minden. Leikébe mély véséssel
volt bevésve az inga hullámos, oda-vissza mozgásának
vonala. És mikor egy könyvben metszetet látott, amely
akasztott embert ábrázolt, rögtön arra gondolt, hogy ez is
inga, fonálon lógó súly, ha a szél meglengeti a hullát. Más
borzadhat az akasztott embertől és keresztet vethet
magára, ő csak Arisztotelész cáfolatát látja benne.
A tanárok előtt hírhedtté vált az iskolakerülő, bogaras
fiatalember. Úgy néztek rá, ha az egyetem oszlopos
tornácán elhaladtak mellette, mint haszontalan és
istentelen rendbontóra. Mert órákra most már alig járt,
de az egyetemre el-elnézett vagy a tétlenség gépies
szokásából, vagy azért, hogy társaival vitatkozzék. Kivált
az egyházi rendhez tartozó diákok közt akadtak szívós
ellenfelei, tudós kispapok, akik éppen olyan
dogmatikusan hitték Arisztotelészt, mint az
egyházatyákat, úgyszólván az egyházatyák közé is
számították, Aquinói Tamásnak, Szent Ágostonnak és
Ambrusnak tették melléje, könyvtárat kitevő munkáiból
betű szerint idéztek hosszú tételeket, és mivel az
egyetemi oktatás egész rendszere a skolasztikus vitát
célozta, gyakorlott szillogizmusokkal bizonyítottak és
cáfoltaik akármit. Galilei, a hórihorgas fiorenzai fiú igen
alkalmas ellenfél volt vitázó gyakorlataik számára, mert
az esze úgy vágott, mint a borotva, viszont, amit állított,
az rendszerint tarthatatlan volt. Kétezer esztendő
tudományos műveltségének minden érvét fel lehetett
ellene vonultatni, ő pedig csak a sajátmaga kétségeit
tudta szembe szegezni ezekkel. Mégis vitatkozott
szívósan, hosszasan, szenvedélyesen. A természet a
kifejezés ritka könnyűségével ajándékozta meg,
vízözönként dőlt belőle a szó, ha elkezdte. És mindig
elkezdte, mihelyt elétalált valakit, nem egyszer egy-egy
tanárral is vitába keveredett a folyosón. Nagy csoport
alakult ilyenkor körülöttük. A tanár az adatok, idézetek,
tételek rengeteg fegyvertárával dolgozott, egy életen át
megszerzett tudás és olvasottság fölényével, s vele
szemközt állott a diák, akinek csak önálló esze volt,
tételes tudása még annál kevesebb. A vitákban a diák
nem győzhetett. De legyőzni sem lehetett, mert
megátalkodott konoksággal megmaradt vakmerő
állításánál: Arisztotelész téved egy ponton, s ha egy
ponton téved, más dolgokban sem lehet feltétlen
tekintély.
− Itt megy a lázadó, − mondták, ha elhaladt.
Valami elnéző derű, valami részvéttel elegyes mulatság
volt abban, ahogy szemlélték. Ez pedig még erősebbé
szította benne a lázadás ösztönét. Mióta az eszményébe,
Aristotelészbe vetett hit ősszeomlott benne, úgy érezte
magát, mint akinek inyilt tengeren kisiklik kezéből a
gerenda, s egyszerre csak úsznia kell, hogy a víz el ne
nyelje. Teljesen egyedül volt az ismeretlen ismeretek
véghetetlen óceánján; aki embert látott, azt mind
ellenfelének kellett tekintenie. Semmi másra nem
támaszkodhatott, mint saját eszére. De ebben hitt. Tudta
magáról, hogy rendkívül éles esze van. Ha bárkivel
összehasonlította magát, nyugodtan érezhette
felsőbbségét. És leszámolt már azzal, hogy
szembeszállván az egész világgal, más szövetségesre,
mint saját eszére, nem számíthat.
A jövő, melynek zavaró gondolatát igyekezett minden
felbukkanáskor elűzni magától, rohamosan kezdett
jelenné válni. Olvasmányai, vitái és kísérletei közben
végzetesen telt az idő és egyszer csak elérkezett az a nap,
mikor szembe kellett néznie a megmásíthatatlan
valósággal: nem maradhatott többé Pisában, apja nem
fizetett tovább. Egyetemi ideje letelt, még csak ürügye
sem akadt, hogy Pisában maradhasson. Az
orvostudományoknak már régóta hírét sem hallotta, a
filozófiában pedig semmi kézzelfogható eredményt nem
tudott felmutatni. Nem promoveálták, rangot nem
szerzett, a pisai évek költségeit családja joggal kidobott
pénznek nézhette. Ha apja felelősségre vonta volna, hogy
mit csinált ennyi pénzért ennyi ideig a pisai egyetemen, ő
csak azt válaszolhatta volna, hogy olvasott, vitatkozott és
kísérletezett.
De apja nem vonta felelősségre. Egy szót sem beszéltek
pályájáról, megbeszélés nélkül is természetes volt, hogy
az abbamaradt orvostanhallgató szégyenszemre beáll
apja üzletébe a rőf mellé. Hazajött, elhelyezkedett a
zsúfolt lakásban, örvendezett rég nem látott testvéreinek
és meghajtotta fejét a sors előtt. De ha nem mondta is
senkinek, magában annál hevesebben berzenkedett a
rőfös-mestersóg ellen. Azzal az elhatározással vágott neki
az új életnek, hogy derekasan és készségesen fogja
végezni munkáját, de közben tovább olvas, tanul és
kutat, s majd egyszer valahogyan úgy kiugrik a rőfös-
boltból, mint az ujjhegyek közül kipattanó
cseresznyemag.
Hazaérkezése után másnap már beállt a boltba. Apja
hosszasan megmagyarázta neki, mi hol áll, és minek mi
az ára. Eleinte még tetszett is neki a dolog.
Szórakoztatták a különféle szövetek, a brokátok mintáit
képeskönyv gyanánt nézegette, simogatta a bársonyt és a
selymet, ujjai közt tapogatta a kellemes tapintatú vastag
posztót. Sok mindenre kicsiny korából is
visszaemlékezett még, hamar belejött a mérleg
használatába, jókedvű volt és friss. Az első napokban
még szemmellátható hasznot is jelentett a boltban, mert
a környéken hamar híre futott, hogy a rőfös Vincenzo fia
hazajött a pisai egyetemről és sokan kíváncsiságból
bejöttek az üzletbe.
De már az első héten kitűnt, hogy ezt az életformát
nehéz lesz folytatnia. Mindenekelőtt maga a családi
otthon volt az, amelybe nehéz volt beleilleszkednie.
Ebben az otthonban reggeltől estig zengett a hangos
veszekedés. Anyja házsártosabb és szeszélyesebb volt,
mint valaha. Ebben a terebélyes, nehéz testű, nagy darab
asszonyban iszonyatos fúriák laktak. Rendes
körülmények között is folyton perelt, prézsmitált, hol ezt
a gyerekét piszkálta, hol amazt. Ha otthon már
kiveszekedte magát, elment szomszédolni és úgy tért
haza, hogy „jól megmondta” valakinek. De olykor rájött
valami bolondóra, akkor aztán nem lehetett egy fedél
alatt megmaradniok. A lég jelentéktelenebb apróságon
felbosszankodott, torkaszakadtából kiáltozni kezdett,
csapkodott, törtzúzott, eszeveszetten robogott fel s alá,
őszülő haja arcába csapzott, zavart szemében valami
megszállott tűz vésze lobbant fel, szája elfehéredett, és
családja tehetetlenül szemlélte az őrjöngőt. Aztán elmúlt
a vihar, a mama kitombolta magát és minden átmenet
nélkül jókedvűvé változott. Egyszerre szívből imádni
kezdte környezetét, fojtogató ölelésekkel rohanta meg azt
a lányát, akit az imént még konyhakéssel üldözött az
udvaron. A cselédet, kit az imént megpofozott, cirógatta,
megcsókolta, magasztalta és segített neki a vihar
folyamán összetört edények cserepeit összeseperni.
Akkor felkapott valami ruhadarabot, vagy velencei
poharat, vagy könyvet és átszaladt valamelyik
szomszédba, hogy megajándékozza azt a
szomszédasszonyt, akivel előző napon halálosan
összeveszett.
A Galileo hazaköltözése új anyagot adott kitől éseinek.
Az első két napon még túlzó majomszeretettel ünnepelte
a hazatért elsőszülöttet. Csókolgatta, melléje ülve kezel
simogatta, mindenkiről panaszkodott neki. De már a
harmadik napon rettenetesen összeveszett vele,
ingyenélő disznónak becsmérelte és a kapuba kiállva
ordítozott. Attól kezdve aztán Galileo lett a céltáblája.
Amint rájött a botrány vágya, bement a boltba és ott
égiháborút rendezett, a vevők előtt szenvedélyesen
piszkolva a haszontalan kenyérpusztítót, valamint a
pipogya apát, aki családjában nem tud rendet teremteni.
 Ez a légkör idegessé, türelmetlenné tette a család többi
tagjait is, mindenki készen volt itt arra, hogy bármelyik
pillanatban kitörjön és veszekedjék. Hamarosan sor
került arra is, hogy a hazatért fiú és apa között kitörjön a
jelenet. A fiú kitalálta, hogy este beveszi magát a bezárt
boltba és ott olvasgatja könyveit a mécsvilágnál, mert a
szűk lakásban mindenkit csak zavart és Őt is zavarták.
Ezen vesztek össze. Az apa egy este sokáig maradt házon
kívül, mert zenei barátai között töltötte az időt. Mikor
jóval éjfél után hazatért, világosságot látott kiszűrődni a
boltból. Tolvajt gyanítva ment be az üzletbe és fiát találta
ott, aki a pulton apró kerekekből és fadarabokból valami
vízemelő-gép mintáját szerkesztette. Ehhez egy nagyobb
edényben vizet is használt, a víz elcsordogált és
megnedvesített két vég posztót. Ezen tört ki az első vihar
apa és fiú között. S az elsőt követték a többiek. Mikor
otthoni tartózkodásának első hónapja letelt, apja
kitiltotta a boltból. Most már tétlenül lábatlankodott
otthon, étkezés közben keserűen nyelte le a falatot, mert
vagy jelentős némaság, vagy félreérthetetlen célzás
figyelmeztette, hogy csak naplopással szolgálja meg, amit
megeszik. A három lány ellene súgott össze, a kis
Michelagnolo pedig vigyorogva lapúlt az asztal végén és a
gyerekek kárörömével szemlélte megszégyenített bátyját.
Ő a szégyen, a házibotrányok, a társtalanság, a
szegénység fájdalmai elől tanulmányai közé menekült.
Felkereste Riccit, a hercegi nevelőt, és könyveket kért
tőle kölcsön. Ezzel is szégyen járt: anyja, ha valami olajos
edény alá tárgyat keresett, egyszerűen a könyvek közé
nyúlt. Neki pironkodva kellett visszavinnie a tönkre
maszatolt könyvet és békíteni a bosszankodó Riccit.
Aztán ezermesterkedő kísérleteivel szeretett volna
szórakozni, de ezekre nem volt helye. Holmiját nem
tudta elzárni, a csavarokat, kerekeket, dirib-darab
tárgyakat testvérei dézsmálták és rongálták. Ha
nyugodtan olvasni akart, el kellett mennie hazulról.
Örömmel is ment el, boldog volt, ha ezt a botrányos
ordítozással és nyomasztó szegénységgel telt poklot háta
mögött tudhatta. Már az uecán baktatva is olvasott,
olykor beleütközvén valami sietőbe, aki haragosan
utasította rendre. Aztán kiért a hercegi palotán túlra,
olvasva mendegélt a surranó gyíkokkal népes kőfalak
között Arcetri felé, végül leheveredett valahol a gyepre és
teljesen elmerült a könyv boldogságába.
Ez időben Arkhimédész foglalkoztatta legjobban. Már
maga az emberi alak is érdekelte. Maga elé képzelte és
színdarabként lejátszotta képzeletében az aranykorona
érdekes történetét. Elképzelte Hierón királyt, aki
magához hívatja tudós rokonát, Arkhimédészt, és kezébe
adja az arany koronát mondván: „Meg tudod-e mondani,
kevert-e a színaranyba más anyagot is a csalfa ötvös, de
úgy tudod-e megmondani, hogy a koronát nem sérted
meg egy fikarcnyira is. A tudós gondolkodási időt kér,
hazamegy. Tűnődik a feladaton éjjel-nappal. S mikor
egyszer fürdik, a kádba szállván hirtelen eszébe jut a
tétel: Minden vízbe mártott test annyival könnvebb lesz a
vízben, mint amennyi az általa kiszorított víz súlya. A
tudós őrjöng az örömtől, azon pucéron kirohan az uccára
és eszevesztetten kiabál a szirakuzai járókelőkre:
„Heuréka, heuréka!“ Vagyis: megtaláltam. Megtalálta,
hogyan lehet súlyszámítással, vízméréssel rájönni az
ötvözet titkára. Meg is oldotta a király kérdését. Aztán
feltalálta a hajócsavart. Aztán feltalálta az emeltyű
egyensúlyának feltételeit. Aztán kiszámította a kör
kerületét az átmérőből. Aztán hajítógépeket talált fel. S
mikor az ostrom alatt belépett hozzá kivont karddal a
római katona és rátaposott a homokba rajzolt, bonyolult
mértani körökre, a tudós rákiáltott: „Ne bántsd azokat a
köröket!” És karddal a mellében meghalt.
Ez a hős lelkesítette a fiatal olvasót. Forró
rokonszenvet érzett iránta, teljes leikéből megértette.
Sajátmagát is képesnek tartotta arra, hogy valami nagy
felfedezés tomboló örömében meztelenül rohanjon ki az
uecára, és arra is, hogy egy találmányának lerajzolt
képletét jobban féltse életénél. Ahogyan a kesergő hívő
fordulhat fájó szívével annak a kedvelt szentnek
vigasztalásához, akit kiválasztott magának, úgy fordult ő
a tűrhetetlen otthon, a gáncsoló szülők, az anyagi
tehetetlenség bánatában a klasszikus tudóshoz,
emberileg szerette, hozzátartozónak érezte magát és
pompás eszében és tarka találékonyságában igyekezett
vigasztalódni.
De nem győzte lelki erővel. Helyzete folyton
tűrhetetlenebbé változott. Úgy járt már haza, ahogyan a
kivert kutya lopózkodik be, hogy meg ne lássák. Az
étkezés a családi körben olyan kínos lett számára, hogy
inkább a dombok között csatangolva mulasztotta el az
ebédidőt, az éhséggel sem törődött, csak hogy ki ne
nézzék szájából a falatot. Anyja most már naponként
botrányt csinált, apja pedig egyszerűen nem beszélt vele.
A jövőbe vetett reményei is a semmibe foszladoztak.
Lassanként rákapott az italra is, mert ha szerét tehette és
lerészegedett, a mámor pillanatnyilag meggyógyította
keservesen sajgó öntudatát. De kocsmára nem volt
pénze, régi ismerősöktől kunyorált apró kölcsönöket,
hogy leihassa magát, vagy pedig vakmerőén meglopta a
rőfös-üzlet pénzes fiókját. Mikor mámoros volt, részeg
reményei egyszerre megint kivírultak, de másnap keserű
nyelvvel, száradt szájpadlással.
Zúgó fejjel még borzasztóbbnak talált mindent. Ahogy
lelkileg lekopott, ugyanúgy elvánnyadt testileg is. Szeme
beesett, arca bőre petyhüdt lett az ivástól. Ruhája, saruja
elkeshedt, újat a maga emberségéből nem tudott venni,
apjától kérni pedig restellt.
És odajutott végre, hogy meg fog halni. Állt a Ponté
Vecchio tövében és nézte a múló vizet. Ahogy szaladtak
lefelé a hullámok, mintegy búcsúzott tőlük, mintha
életétől venne búcsút.
− Kár értem, − mondta magában.
De aztán kajánul elmosolyodott és vállat vont, valami
nyomorúság-szülte kegyetlenséggel önmaga iránt. Volt
valami gáládul jóleső abban, ahogy önmagát a szögről
lógva, kinyúlt és elkékült nyelvvel elképzelte. Akkor már
jó lesz minden, vége lesz mindennek. És miért halogatni?
Az egésznek semmi értelme többé. Inkább ma, mint
holnap. Azonnal el is határozta, hogy még ma megteszi.
Hazamegy és megvárja, míg a ház elcsendesedik.
Nézte a vizet. Tulajdonképpen vízbe is ölhetné magát.
Ha beleugranék, mi lenne? Képzelete, amelyet a
halálküzdelem leírására akart szorítani, nem fogadott
szót neki, hanem azonnal a megszokott tudományos útra
kanyarodott: az villant fel előtte, hogy teste mennyivel
megkönnyebbednék a vízben: ugyanannyival lenne
könnyebb, mint egy embernagyságú víztömeg súlya. Az
ember alig sűrűbb, mint a víz, tehát a vízbe mártott
ember súlyából nagyon sokat kell kivonni, alig is marad
valami. Innen van, hogy ha valaki nagyon felfújja magát
levegővel, meg tud maradni a víz színén, mint a duda.
Arkhimédész még azt is meg tudta volna mérni, hogy az
ilyen úszó emberben mennyi a test és mennyi a levegő.
Csak kissé bonyolultan…
Ebben a pillanatban az öngyilkosjelölt izgatottan
megmozdult. Egyik lábáról átállott a másikra.
Valami szikra villant meg az eszében, de azonnal
tovább is illant. Ezt vissza kellett idéznie.
− Hogy is volt csak!
Hangosan mondta ezt maga elé, mint egy eszelős. És
igyekezett belekapcsolódni előbbi gondolat-fűzésének
egyszer már megtett útjába. Igen, megvan: az villant meg
eszében, hogy voltaképpen szerkeszteni lehetne olyan
mérleget, amely a két anyagból kevert ötvözetek
súlyarányát megméri anélkül, hogy kárt kellene tenni
bennök. Hogyan is van csak. Tegyük fel, hogy csinálunk
egy szabályos kockát aranyból és rézből. A súlyát meg
tudjuk mérni közönséges mérlegen, aztán meg tudjuk
mérni víz alatt is. Ha most veszünk egy pontosan
ugyanolyan kockát, de tiszta rézből készültet, azt is
megmérhetjük szárazon is, víz alatt is …
A következő pillanatban a fiatalember futva nekivágott
a hídnak. Aki szemközt jött az ékszerárusok során, azt
hihette róla, hogy tettenkapott tolvaj és menekül.
Végigszaladt a hídon, elfutott a Macchiavelli háza előtt és
felkanyarodott a Palazzo Pitti dombos bejárata elé. Ott
már elfogyott a lélegzete. Ziháló mellel, lihegve mondta a
kapuban a két őrtálló alabárdosnak, hogy életbevágó
kérdésben azonnal beszélnie kell Ostilio Ricei
Őkegyelmességével.
Szerencsével járt: a hercegi nevelő éppen ekkor jött a
Boboli-kertek felől egyedül, könyvvel a kezében.
− Mi újság, Galileo?
− Kegyelmes uram, feltaláltam egy … egy …
− Na? − fújja ki magát, fiam. Mit talált fel?
− Egy hidrostatikai mérleget. Meg tudom egyszerű
statikus úton mérni, hogy egy ötvözetben mi a két
alkotórész aránya.
Mielőtt Ricci felelhetett volna, megfogta a kezét és
hevesen szorongatta. Kitört belőle az izgalom sírása.
− Kegyelmes uram … én nem is tudom … Kegyelmes
uram …
Hebegett, sírt és sugárzó izgalommal csak nézett a
méltóságteljes, szakállas öregre. Az csillapí tóan a vállára
vert.
− Jó, jó, szedje össze magát. Jöjjön csak velem. Míg a
szobámba érünk, lecsillapodik.
Elindultak a lépcsőkön. Pár pillanat múlva már asztal
előtt ült Galilei Galileo és sebtiben, kusza vonalakkal
rajzolta a mérleget.
− Bocsánatot kérek, hogy rendetlen a rajz, de most
először rajzolom. Az imént eszeltem ki az egészet a
hídon.
Ricci nézte a rajzot és eltűnődött.
− Óriási. Maga óriási dolgot talált fel, fiam. Nem
csalódtam magában. Ennek a mérlegnek mindenekelőtt a
mintáját kell megcsinálni…
− De miből, uram, miből! Szegény ördög vagyok, a
sarum talpa lyukas.
− Itt pálam kap hozzá mindent. Majd hívatunk
arravaló mesterembert. Holnap ilyenkor jöjjön el
hozzám, de pontos, szabatos, csinos rajzzal…
− A papírom is elfogyott kegyelmes uram. És a körzőm
rossz. És nincs hol rajzolnom.
− Úgy. Hát majd rajzolja meg itt. De a maga dolga nem
is mehet így tovább. Majd beszélek az apjával. Most
menjen, mert dolgom van. A rajzot itthagyhatja!
− Hogyne, a fejemben van.
Szaladt haza. A kapuban kisöeese, Michelagnolo
labdázott.
−Honnan jössz, Galileo! −
− A halálból, − felelt ő nevetve és ment be a házba.
 II.

A facér fiatal tudós nem halt meg. A hidrostatikai

mérleg elkészült. Igen csinos, tetszetős szerszám lett
belőle, úgy működött, mint a parancsolat. Otthon
azonnal javult valamit a kenyérpusztító helyzete. Ricci
Ostilio beszélt a rőfössel és igen melegén biztatta, hogy
legyen egy kevés türelme a fiúval, az rendkívüli tehetség
és előbb-utóbb lesz belőle valami. Galilei Vincenzo
hümmögött és sopánkodott a nehéz megélhetési
viszonyokról, de aztán belement, hogy hát jól van, vár
még némi ideig, ahogy eddig is várt, a fiú csak dolgozzék
és olvasson, majd csak lesz valahogyan. És Galileo otthon
megszűnt mindenki lába alatt hányódó, lenézett
lebzselőnek lenni. Mindenféle ezermester-holmija, apró
tárgyai, amelyeket nem győzött eddig a legravaszabb
búvóhelyekre dugdosni, amelyeket anyja kivétel nélkül a
szemétre dobott, ha megtalálta őket, s amelyeket
testvérei tiszteletlenül piszkáltak és dobáltak, most némi
tiszteletre tettek szert. Külön szekrényt szorítottak neki a
boltban, ott tarthatta kacatjait. A fásfészerben
berendezhetett magának esztergapadot is, edények,
ráspolyok, csavarok, üvegek, zsinegek, drótok rengeteg
tömkelegé hányódott ottan, s ha bevette magát kísérletei
közé, anyja már nem kiáltozott gúnyos szidalmakat az
udvaron. A mérleg maga odakerült a boltba, mert a
környéken valahogyan híre szaladt, hogy a rőfös fia
valami furcsa masinát talált fel. A vevők mind látni
akarták és az apa nem minden kérkedés nélkül
mutogatta és magyarázta az érdeklődőknek. Piának
mindenesetre új köntöst szabatott, sőt megemberelte
magát: új sarut is vett neki.
De volt már másik példány is a mérlegből, Riccinéi, a
hercegi nevelőnél. Az is mutogatta, de ő már nem
közrendi polgároknak. Galileo járatos lett a Ritti-
palotában, az őrtálló alabárdosok már szó nélkül
beengedték. Tudta a járást Ricci szobájához, és mikor
boldog sietéssel igyekezett támogatójához, minduntalan
olyan nagyurak elől kitérve lapult a falnak, akiket addig
csak az utcán láthatott olykor, mint elérhetetlen és
majdnem más világból való csodákat. Magánál Riccinél
is gyakran talált udvari embereket, azok mind jóindulatú
pillantásokra és biztató megjegyzésekre méltatták.
Kegyesen meghallgatták a hidrostatikai mérleg
használatának magyarázatát és ha értették, ha nem,
bölcsen bólogatva ösztönözték a fiatalembert a tudomány
további szorgos művelésére.
Ricci nem győzte magyarázni fiatal védencének, hogy
ezek az ismerkedések milyen fontosak. Mindenkiről meg
tudta mondani, hogy hol van befolyása, kihez rendelkezik
összeköttetéssel. Egy napon aztán, látható izgalommal
így szólt:
− Most szedje össze magát, fiam. Tudja, ki jön ide
mindjárt? Cappello Vittorio.
Galileo azonnal elpirult az izgalomtól. Azonnal
tisztában volt, hogy milyen nagy dolgot jelent
megismerkedni Cappello Vittorióval, mert, mint
Fiorenzában mindenki, ő is pontosan tudta, ki ez a
kevély, csinos, pompázó ember.
Valaha Velencében éldegélt a Cappello-család, mint ezt
Fiorenzában mindenki elmondhatta, s mint ezt a Galilei-
háznál is számtalanszor hallották mesélgetni és
tárgyalgatni a nagyok beszédét figyelő gyerekek. Volt az
öreg Cappellonak egy híres szépségű leánya, Bianca,
olyan megejtő szépség, hogy Tizian, mikor meglátta,
azonnal mindenáron le akarta festeni. Ez a Cappello
Bianca még tizenhét esztendejét sem töltötte be, mikor
halálosan beleszeretett egy Buonaventura nevű
fiatalemberbe, elszegényedett fiorenzai nemes
legénykébe, aki mint gyenge fizetésű hivatalnok
dolgozott a velencei Salviati-bankban, éppen szemközt a
Cappello-palota ablakaival. Az öreg Cappello, mihelyt
észrevette, hogy lánya beleháborodott a lds
banktisztviselőbe, kijelentette, hogy inkább megöli,
semhogy hozzáadja. De a fiatalokkal nem lehetett bírni,
titokban eljegyezték egymást. S mivel szerelmük semmi
kilátásra nem számíthatott, egy szép napon megszöktek.
Fiorenzába jöttek, a fiú nagy szegénységben élő
szüleihez. Rémes botrány lett ebből, a velencei nemesség
vendettát esküdött és a Cappello-család kétezer arany
dukát vérdíjat tűzött ki annak, aki Buoinaventura Pierót
megöli. De csak nagybátyját tudták elcsípni, azt börtönbe
is csukták, az ólomfedelek alá. A fiatal szerelmespár
Fiorenzában elbújtan éldegélt, nagyon sanyarú
körülmények között. Az anyós betegen feküdt,
magatehetetlenül, cselédet sem tudtak tartani, a házi
munkát a szépséges Bianca végezte. Aztán elültek a
botrány hullámai, Velencében kezdték elfeledni a dolgot.
Eltelt három esztendő. Ekkor Francesco Medici herceg, a
fiorenzai fejedelem elsőszülött fia, huszonkét esztendős
fiatalember, átsétálván a fiorenzai San Marco-téren,
felpillantott egy ablakra. Biancát látta meg ott, és lába
gyökeret vert a nő meghökkentő szépségétől. Pár nap
múlva már kicsinálta, hogy találkozhassék Biancával.
Heves ostromot indított, de Bianca nem akart hallani a
fejedelmi udvarlóról, ő csak az ő Pieróját szerette.
Francesco herceg nem is boldogult volna, ha nem talált
volna igen hasznos segítőtársat magának a
fiatalembernek személyében. Pieró únta a szegénységet
és únta már kissé a tündérszép Biancát is. Ezért ő maga
kezdte rábeszélni kedvesét, hogy ne legyen túlságosan
szigorú a herceghez. Bianca megundorodott attól, akinek
fiatal életét feláldozta. A hercegnek nem volt nehéz most
már célt érni. Bianca a kedvese lett és az is maradt
mindvégig. A dinasztia érdekeiből ugyan meg kellett
házasodni a hercegnek, el is vette Ausztriai Johannát, de
Biancát szeretni egy percig sem szűnt meg. Az
elhanyagolt feleség nemsokára meghalt, és Francesco,
aki közben Fiorenza trónjára lépett, most már
jogosultnak érezte magát, hogy másodszor szíve szerint
házasodjék. Elvette Biaucát feleségül. A szöktetési
botrány megvetett hősnője trónra került, és Velence,
amely azelőtt nem győzte becsmérelni, most óriási
ünnepélyességgel és pompával sietett hódolatára. Bianca
testvérbátyja, Cappello Vittorio, odaköltözött a fiorenzai
udvarba és csakhamar az egész várossal meggyűlöltette
magát, mert elbizakodottan és dölyfősen sütkérezett
trónra került testvérhúga és hercegi sógora
verőfényében. De ha gyűlölték is, tartottak tőle, mert
bosszút tudott állani. ő számított a legbefolyásosabb
embernek az udvarnál.
− Jól vigyázzon, − mondta Ricci, − ha ennek a
hajlandóságát megszerzi, megalapította a pályáját.
Izgatottan vártak, és nemsokára fel is hangzottak a
közelgő kegyenc lépései. Cappello Vittorio benyitott a
Ricci szobájába. Ők mélyen meghajoltak mindketten, s
mikor felegyenesedtek, még nagyobb izgalommal látták,
hogy Vittorio nem egyedül jött: Bianca hercegasszony ott
állott mögötte.
− Üdvözlöm, Ricci, − szólt a hercegasszony, − hallom a
bátyám őke gyeimétől, hogy itt valami érdekeset lehet
látni.
− Igenis, legkegyelmesebb úrnőm, és véletlenül maga
az ifjú feltaláló is itt van, akit legyen szabad
bemutatnom: Galilei Galileo.
Az ifjú feltaláló elpirulva hebegett valamit, mélyen
bókolni igyekezett, de természetesen, levert ügyetlen
mozdulatával egy üvegtálat az asztalról. Képtelen zavar
vett erőt rajta, nem tudta, mi illik ilyenkor:
felegyenesedni és mereven várni az uralkodó hitvesének
parancsait, vagy gyorsan felszedni a cserepeket. Habozva
próbálta hol ezt, hol azt. Végül felszedte a cserepeket és
mikor pipacspirosan felegyenesedett, látta, hogy azok
hárman egyetértő mosollyal nevetnek rajta.
− Hát lássuk, − szólt unott gőggel Vittorio, − mi az a
találmány.
 − Majd a fiatalember elmagyarázza kegyes
engedelmökkel.
Így szólt Ricci és kézmozdulattal intett Galileonak. Ő
mély lélegzetet vett, egymásután hármat is, mert nehéz
és fojtogató szorongást érzett a rekeszizmában.
Megköszörülte a torkát és elkezdte:
− Hierón szírakuzai király és Arkhimédész
történeténél kell kezderfem …
Elmondta a történetet. Már az első szavak után eltűnt
a mellét szorongató elfogódottság. Az a tulajdonsága,
hogy igen egyszerűen, világosan és meggyőzően tudott
magyarázni, ősi tehetségként született már vele, és
mindig gyakorolta is, mert mindig mindenkinek mindent
megmagyarázott, ha szerét ejthette. Nyugodtan fordult
pillantásával hol a fejedelemnéhez, hol a kegyenchez. De
azt kellett tapasztalnia, hogy munkája csak Bianca
hercegasszonyt érdekli, Vittoriót nem. A kegyenc csak
szórakozottan bólintott a hozzá intézett szavakra, újjával
dobolt az asztalon, s arcán meglátszott, hogy már rég
elvesztette a fonalat. Annál jobban figyelt a
hercegasszony. És éppen ez zavarta meg az ifjú tudóst a
magyarázatban.
A hercegasszony negyvennégy éves volt ekkor, ő
huszonhárom. S a huszonhárom éves fiatal szempár
pillantására fiatal tűz felelt a negyvennégyéves
szemekből. Bianca szépsége nem volt mese. Sokan azt
mondták, hogy életében most a legszebb, mikor alig
észrevehetően hervadni kezd. Gyönyörű, fehér homloka
fölött a művészi viselet olyan hajat fodrozott, amely
gesztenyeszínnek és vörösnek látszott egyszerre, szeme
nagyon kék volt és kicsinyre rajzolt szája nagyon piros.
De hófehér bőre volt a legszebb rajta, az áttetsző,
lehelletes, finom bőr, amely megőrjíthette a nyakán lefelé
haladó, kebléig érő s azontúl képzeletbe fordult
tekintetet. Galileo élénken magyarázott az ámulatos szép
asszonynak, és egyszer csak azon vette magát észre, hogy
a mérleget mutogató keze reszket, az esze pedig
egyszerűen megáll, nem tudja, hogy egy másodperccel
előbb hol tartott és mit mondott. Csak meredt a szépség
koronás csodájára és hallgatott, mint a nyitott szemű
ájuló. Ricci azonban odafigyelt, látta a fiatalember
zavarát. Azonnal átvette a szót és a magyarázatot,
amelyből úgyis csak a végkövetkeztetés hiányzott,
befejezte.
− Nem értettem egészen, − szólt a hercegasszony
nevetve − de annyit látok, hogy a dolog nagyon érdekes.
Annál érdekesebb, mert…
Galileo nagyot nyelt száraz torkán és előrehajolva
szomjasan figyelte a következendő szavakat. De ekkor
Vittorio közbeszólt, megérintvén nővére gyöngydíszes
brokátruhájának vállát.
− Máris elkéstünk, Bianca.
− Igen, megyünk, − felelte a hercegasszony azonnal, −
köszönjük a kitűnő magyarázatot.
A nevelő és Galileo megint mélyen meghajoltak. Mire
felegyenesedtek, az égi látomás már eltűnt. Már kintről
hallatszottak léptei, vagy azokat is csak a képzelet
hallotta.
− Hát ez nem valami jól sikerült, − mondta Ricci, − de
talán több hasznát vesszük, mint reméltük. Mert a
hercegasszony még többet tehet, ha akar. Most üljünk le
és beszélgessünk kissé a kilátásokról.
Leültek, Galileo engedelmet kapott, hogy pipára
gyújthasson. Nagyokat pöfékelt az édes füstből, amely
ködös falként gomolyodott közéje és a nevelő közé. A
falontúlról távolinak tetsző beszéd érkezett hozzá. Ricci
számbavette az egyetemi katedra lehetőségeit. Három
város jöhetett számításba: Pisa, Pádua, Bologna. Pisa
semmi súlyt nem vetett a matematikai és fizikai
tudományokra, csak erős hercegi nyomással lehetett
esetleg remélni, hogy ott egy matematikai előadónak
külön tanszéket adnak. Páduábán az öreg Moletti
tanított, kiváló tudós és népszerű ember. Maradt tehát
Bologna, ahol régebben mindig tanítottak
természettudományokat, most azonban a tanszéket nem
töltötte be senki. Legesélyesebb volt tehát arra gondolni,
hogy bolognai öesszeköttetéseket keresnek. De jó
erőseket és számottevőeket, mert hogy egy
huszonhároméves fiatalember katedrát kapjon, az igen
jelentős nyomás nélkül nem megy. Mindezt már nem
egyszer végigbeszélték s ő igen élénken szokott
résztvenni a társalgásban. De most hallgatott. A füstfalon
túlról mint egy idegen világ híradásai érkeztek hozzá a
szavak, a füstfalon innen itt ült és élt ő valami érthetetlen
csapástól fejbeütötten, kábultan, fájdalmasan és
boldogan. Tessék-lássék, beleszólt egy-két szót a Bicci
fejtegetéseibe, de alig tudta, mit beszél. S mikor
elbúcsúztak, úgy ment el a palotából, hogy fejét mélyen
lehorgasztotta, de szemét tágranyitotta, mintha tekintete
a csodától így maradt volna.
Pár napig tartott, míg ez a zagyva kábulat
megülepedett benne. Akkor tisztába jött vele, hogy
beleszeretett a fiorenzai uralkodóherceg feleségébe,
Cappello Biancába, Életének első szerelme volt az; míg
más fiúk lányokkal vihogtak és bolondoztak, ő olvasott,
gépek szerelésén törte a fejét, vagy mértani rajzokkal
játszadozott. Most égetően hiányzott neki az a bizalmas
jóbarát, akinek csapkodó érzelmeit napról-napra
elmondhatta volna. De ilyen barátja nem volt, egész
gyerekkora társtalanul telt el és sihederkora is. A vele
egykorúaknái annyival eszesebb volt, hogy azoknak
korlátoltságát kényelmetlennek találta; csak hevesen
vitatkozni tudott velők, bizalmasan beszélgetni nem. A
jóval korosabbakat pedig rendszerint első fellépésével
elidegenítette magától, mert szemtelen fellépésűnek,
eszében elbizakodottnak és tiszteletlennek tartották. Még
ez a Bicci állott legközelebb hozzá, de ez udvari ember
volt, ez nevette volna ki nevetséges szerelmét a
leghangosabban. Hordta tehát magában az édesen
fájdalmas mérget. A külvilágot csak annyira részeltette
őrült és boldogságos titkában, hogy ahol módját ejthette,
Bianca hercegasszonyra terelte a szót. De azt is
abbahagyta hamarosan, mert többnyire mindenki
gyűlölte és becsmérelte a velencei asszonyt. Főként
Vittorio miatt szidták, akit beleszabadított a politikába,
aki most mindenbe belebeszél, oktalanságokba viszi bele
a vegyészeti kísérletein kívül semmi mással nem törődő
uralkodót, és valóságos átka Fiorenzának.
− De majd hazajön egyszer Fernando bíboros
Rómából, − mondta otthon vacsoránál az apa, − az majd
szétüt közöttük. Akkor majd szorul a boszorkány.
Ez a Fernando az uralkodóherceg testvéröccse volt,
aki, miután a trónra nem kerülhetett bátyja miatt, az
egyházi pályát választotta. Még lehetett belőle pápa, mint
a másik Mediciből, X. Leóból. A boszorkány pedig Bianca
volt, akiről széltében azt tartotta a fiorenzai lakosság,
hogy „jettatrice“, vajákos nő, titokzatos démoni fogások
tudója, egyszerűen meg kellene égetni ugyanott, a
Signoria előtt, ahol Savon arolát megégették.
Galileo nem szólt semmit. Félt, hogy elárulja magát, ha
eszményképét védelmezni kezdi. Lassanként arról is
leszokott, hogy beszéljen róla. Mélyen magába zárta a
valláshoz hasonló esztelen szerelmet, amelynek célja
nem is volt egyéb, mint a rajongás önmaga. De belül
annál hevesebben és teljesen adta magát a szerelemnek,
eldöntötte magában, hogy egész élete jövendő működését
a látomásnak dedikálja, hogy soha senki mást nem fog
szeretni, hogy soha nem házasodik. Ahogy a hetek
múltak, az idő kezdte megmutatni, hogy nem múló nyári
vihar volt az egész. A céltalan és értelmetlen rajongás
inkább erősödött és átszellemült benne. Bianca
gondolatával ébredt és este azzal hányta le a szemét.
Viszont valami fékezhetetlen düh kergette soha nem
tapasztalt erővel a könnyen megszerezhető, vagy éppen
megvásárolható szerelemhez. Cselédeket hajszolt az
alkonyat homályában, vagy kölcsönkért arannyal
rosszhírű kocsmába surrant. Vakmerőén, a szentségtörő
gondolattól szívdobogást kapva, Biancát képzelte karjai
közé. S mihelyt egyedül maradt, dúlt bűnbánattal
könyörgött bocsánatért a beszennyezett ideálhoz. S ez az
ideál egyre jobban és furcsábban eltávolodott a való
lénytől. Megtörtént, hogy az utcán látta elrobogni a
pompás udvari hintót a csótányos hófehér lovakkal, a
hintóbán maga Bianca ült a Francesco herceg oldalán. Ő
alig fordult utánuk. Inkább önmagába fordult, ott jobban
megláthatta.
Mindezek az álmodozások a munkában nem igen
zavarták. Üj területet talált kutatásai számára az
Arkhimédész területén. Már első olvasásnál nagyon
megtetszett neki Arkhimédész sírfelirata, amelyet a tudós
sajátmaga előre megfogalmazott. A sírkőre három
mértani testet kellett rajzolni, amelyeknek magassága
egyforma: egy kúpot, egy félgömböt és egy hengert, alája
pedig csak annyit, hogy 1:2:3. Ami azt jelentette, hogy
ennek a három testnek köbtartalma ilyen arányban
múlja felül egymást. Galileo már magát a felfedezést is
lángelméjűnek találta, attól meg éppenséggel el volt
ragadtatva, hogy tudósféle ember ilyen sírfeliratot
szerkesszen magának. Gyönyörködtette, hogy Ciceró a
régi romok között erről a feliratról ismerte meg a görög
tudás névtelen sírkövét és találta meg sírját.
Mindez megbarátkoztatta a mértani testekkel.
Arkhimédész egyéb részeinek olvasása pedig felkeltette
figyelmét a súlypont problémája iránt. A gömb
súlypontja legbelül van, mint gyümölcsben a mag, kellős
közepén, ez természetes. A kocka súlypontját is érthető
módon adják átlói: ahol a sarkokat keresztben összekötő
vonalak metszik egymást, ott a kocka súlypontja. A
hengeré is magától értetődően adódik. De hol van a
súlypontja a kúpnak, a félgömbnek, a piramisnak? A
feladatok valóságos meghódítandó országa nyílt meg
elette, a meghódítandó területen mindenféle mértani
testek állottak várak gyanánt, egyiket a másik után kellett
bevennie. Nagy mohósággal fogott neki, és ahogyan
előrehaladt, győzelmei éppen úgy lendítették még
előbbre, mint a sikeres hadvezért.
Amit kiszámított, arról hűségesen beszámolt Riccinek.
Az pedig egyre növekvő ámulattal szemlélte a fiatalember
beretvaéles eszét és találékony ságát. IJjra és újra
tanácskoztak a jövő eshetőségei ről, a fiatalember
pályájáról. És Ricci újra és újra beszélt az apával.
Magasztalta a fiatalembert és kétségtelen nagy jövőt
jósolt neki. Unszolta a rőföst, hogy akár a falatot is vonja
meg családjától, de ezt a fiút részeltesse mennél több
tanulási és kísérletezési alkalomban. Az apa hallgatta a
dicséretet és a szülők kevély szerencséjével mosolygott,
aztán hallgatta az újabb anyagi kívánalmakat és
elkomorodott.
− Lehetetlen, kegyelmes uram, lehetetlen.
− Teremtsen pénzt a föld alól is, Messer Vincenzo.
− Lehetetlen. És most még lehetetlenebb, mint eddig
volt. A legnagyobbik leányomnak kérője van. Amit
bárhonnan el tudok szakítani, az kell az Ő kiházasítására.
− Ne mondja, a leánya menyasszony? Galileo erről
nem szólt semmit.
A tudós ránézett védencére, az pedig ránézett az apára.
− Virginia menyasszony? Én ezt nem tudtam.
Kegyelmed erről nekem nem szólott.
− Nem szóltam, nem szóltam. Hát nincs neked
szemed? Nem látod folyton a ház körül őgyelegni a
Landucci-fiút?
− Benedettót? Hogyne láttam volna. De nem
gondoltam, hogy…
− Nem gondolsz te semmit. Nem figyelsz a család
dolgaira, testvéreiddel heteken át egy szót sem váltasz,
ebédnél beszélhetünk akármiről, te csak a
súlypontjaidról gondolkozol és kenyér helyett az
asztalkendőt veszed a szádba. De a kegyelmes urat
bizonyára nem érdeklik a mi családi dolgaink. Való az,
hogy Virginiát megkérte Landucci Benedetto, és ez a
házasság Isten kegyelméből sokat visszaad a családom
régi híréből és rangjából, amely elveszett, mert a kérő a
mi volt római követünknek a fia, igen előkelő
fiatalember. Vagyona ugyan nincs, de hozományról
nekünk kell gondoskodnunk, erre ő joggal számíthat.
Míg a hozomány együtt nincs, a fiatalok nem
esküdhetnek. Milyen apa volnék én, ha a leányom kárára
egy felnőtt fiúra adnám a pénzt, aki már embernyi
ember, de még egy sarura valót sem tud megkeresni.
Galileo elpirult szégyenében. Így volt, nem tagadhatta:
huszonhárom éves felnőtt férfi létére az apja nyakán élt
kísérleteivel, ábráival, apró találmányaival. Nem szólt
semmit. Az apa tovább folytatta:
− Nem is értem, mit tehetnék érte még? A házamnál él,
szállása és élelme megvan, szégyenszemre még
ruháznom is kell. A munkáját a boltban nem kívánom,
nem is igen tudnám hasznát venni. Olvashat, tanulhat,
böngészhet, amennyit kedve tartja. Mire kellene még
pénzt adnom?
Ricci Ostilio vállat vont.
− Természetesen nem szólhatok bele ilyen bizalmas
családi dolgokba. De azt meg kell mondanom, Messer
Vincenzo, hogy ennek a fiúnak mindenáron utazni
kellene.
.− Utazni? Hova? Minek?
− El kellene mennie Sienába. Ott nagy keletje van a
matematikának, még nagyobb, mint Páduában vagy
Bolognában. Tanulhatna, okulhatna, haladhatna,
figyelmet kelthetne. És el kellene Kómába mennie. Ezt,
ugye, nem is kell nagyon magyaráznom. Ajánlólevelekkel
ellátnám. Mit lehet tudni, valahol még ott is ragadhatna
valami kevés fizetéssel. S ha a lábát megvetette valahol, a
többi már könnyebben menne.
 A rőfös hallgatta gondterhelt arccal és csak ingatta a
fejét. A fiú kettőjükre bízta a beszélgetést, maga
félrevonult és firkálni kezdett. Mialatt Ricci nagy hévvel
és lendülettel tovább magyarázott, ő folytatta azt a
hosszú levezetést, amelyet otthon félbe kellett hagynia: a
piramis súlypontjáról volt szó. Számolás közben meg-
megállt, könyökére feltámasztott fejjel tűnődött, szeme
olykor villant egyet. Eleinte még odafigyelt egy-egy
mondatra, de aztán belemelegedett a maga dolgába és
teljesen elfelejtette őket, az időt, a helyet és az egész
külső világot. S mikor érezte, hogy valaki megérinti a
vállát, hangos boldogsággal kiáltott:
− Megvan!
− Mi van meg? − kérdezte Ricci, vállán keresztül a
teleirkált papírokra pillantva.
A csonka piramis súlypontja.
− Micsoda? Ne tréfáljon, fiacskám, azt eddig senkinek
sem sikerült kiszámítani.
− Már pedig én megtaláltam!
Ragyogó arccal ugrott apjához és szelesen megölelte.
− Apám, megtaláltam a csonka piramis súlypontját.
Ricci megfogta a karját és elhúzta.
− Most ne tomboljon, magyarázza el, amire rájött.
Ő szolgálatkészen fordult vissza a papírokhoz. Csak
néhány mondatot kellett mondania, Ricci azonnal értett
mindent.
− Az ördög bújjék magába, kedves fiam, ezt
boszorkányosan kitalálta. Olyan világos, mint a nap.
Messer Vincenzo, hallgasson ide. Mondok kegyelmednek
egy hasonlatot. Kegyelmed muzsikusember és egész
Fiorenza tudja, milyen remekül játszik a lanton. Hát
nézze: ez a fiú olyan lant, amilyen kevés akad az egész
világon, csak nincsen húr rajta. Húrozza fel. Hogy a húrt
honnan veszi, azt én nem tudhatom. De ha elő nem
keríti, vétkezik önmaga, fia, a családja és a tudomány
ellen.
Vincenzo Galilei nem sokat értett a csonka piramis
súlypontjának problémájához. De látnia kellett, hogy fia
ott a helyszínen, míg ő beszélgetett, valami nagyon nagy
dologra jött rá.
− Jól sarokba szorít engem az élet, kegyelmes uram, −
mondta kényszeredett fejosóválással, − hogyan áldozzak
fiamra is, lányomra is, mikor valójában egyikre sincs
módomI De hát Mózes a sziklából is tudott vizet
fakasztani. Most majd néhány éjszaka nem alszom. Azon
fogok töprengeni, hogy mit csinálhatok.
Mikor apa és fiú a Pitti-palotából hazamentek, az úton
nem beszéltek egy szót sem. Már egészen közel értek a
házhoz, akkor szólalt meg csak a fiú.
− Apám, én nekivágok az útnak.
− Hogyan vágsz neki?
− Gyalog. Pénz nélkül. Annyira bízom magamban,
hogy neki merek vágni.
− Úgy. És mit remélsz, hogyan térsz vissza?
− Éhesen és rongyosan bizonyára. De többet fogok
tudni.
Már a kapuban állottak. Bentről lant játék hallatszott
és rikácsoló ordítás. Egyikök szeme sem rebbent meg, jól
tudták, mi folyik a Galilei-otthonban: az anyára megint
rájött a bolondóra, a kis Michelagnqlo pedig, aki ezt már
rég megszokta, ügyet sem vetve a botrányra, végzi a
naponta rárótt zenei gyakorlatot.
− És mikor indulnál?
− Akár most rögtön, de éhes vagyok. Indulhatok
holnap reggel.
− Hát még ne indulj. Várj egy hétig.
 Galileo várt egy hétig. Azalatt szorgalmasan dolgozott
művén: írásba foglalta súlypont-számításait. „I baricentri
dei solidi” volt a címe annak a kéziratos paksamétának.
amely már szépen testesedett. S egy hét múlva apja
bizalmasan félrehívta. Erszényt nyomott a kezébe.
− Tíz arany van benne. Ne kérdezz semmit és ne áruld
el anyádnak. Indulhatsz, mikor akarsz.
Másnap délelőtt még elment Hiccihez. Hosszú időt
töltött nála. Aztán hazament, megebédelt, megcsinálta
batyuját, könnyedén elbúcsúzott mindenkitől, mintha a
szomszédba menne és nekivágott az útnak. Estére hajló
tavaszi idő volt és sár fogta a lépést. De a matematikus
vándorlegény nem gondolt a sárral. Szaporán lépkedett
előre. Bianca hercegasszony járt az eszében, örült, hogy
tűnődhetik róla, ilyen céltalanul, ilyen mesebeli módon.
És mikor elhagyta a város utolsó házait, nem nézett
vissza.
 III.

Tavasszal ment el és ősszel ugyanilyen esőre hajló

időben, ugyanazon az úton tért vissza. Pár hónap
emlékeit hozta magával, de azok hosszú esztendőket
megértek. Látta Sienát, hallgatta a Stúdió Senese
matematikai óráit, vitatkozott naphosszat,
megismerkedett a Piccolominiak ősi városának
tudósaival, megbotránkoztatta őket Arisztotelész ellen
felhozott vakmerő kétségeivel, megúnta az egészet,
szedte sátorfáját és rekkenő hőségben nekivágott a római
országúinak. Hómában a Collegio Romanot járta, Ricci
leveleivel különféle címeken jelentkezett, megint csak
unatkozott, megint tiszteletlen és szentségtörő fickó hírét
keltette, ott is megúnt mindent, megint csak felszedte a
sátorfát. Ha visszanézett vándorlegénysége hónapjaira az
Amo mellől, ahonnan elindult, tarka összevisszaságban
ötlöttek fel képzelete előtt a sienai városháza ablakai, San
Gimignano tornyai, a trasimeni tó csillogó tükre,
hegyfoki falvak ódon falai, a Péter-templom, de mind
csak egy összefolyó színházi este jelenetei gyanánt. Ami
lelke mélyéig vésődött s amit gyűjtött kincs gyanánt
hozott magával, az a jezsuita atya volt, Clavius.
Ha magába fordult tekintetével visszaidézte, alacsony,
tömzsi embert látott, akivel ott sétál a Pincio árnyékos
ösvényein. A tömzsi ember szerfelett pocakos, liheg a
fekete reverenda melegétől és nagy lapulevéllel legyezi
kopasz fejét. De lihegve is folyton magyaráz a messziről
jött fiatalembernek, vagy tört római nyelven, vagy
szokatlan kiejtésű latinnal. Mert német ember volt ez a
Clavius, valami Bamberg nevezetű városban látta meg a
napvilágot, elment jezsuitának és rendje portugál földre
küldötte tanulni, a coimbrai egyetemre, mert a
provinciális úgy vélte, hogy ritka matematikai ész
szunnyad a fiúban, s annak felébresztésére Coimbra a
legalkalmasabb. Mikor elvégezte az egyetemet, már
katedrát is kapott: a jezsuita-rend Rómába helyezte,
hogy ott a jezsuita-kollégium növendékeit oktassa
matematikára, de még inkább geometriára. A fiorenzai
fiatalemberrel, aki rendszerint megriasztotta makacs,
ellentmondó természetével és Arisztotelész elleni
tiszteletlenségével új ismerőseit, az első negyedórában
már meleg barátságot kötött. Meghívta óráira, olykor
beszélgetett és vitázott vele, a beszélgetések egyre
gyakoriabbak lettek, végül már elválhatatlanokká váltak
naponkénti sétáikon, mikor ezt a szerzetes napi
beosztása megengedte. Galileo felrajzolta neki a
hidrostatikai mérleget, elmagyarázta neki az ingaidőből
levont tételét a testek esésének idejére vonatkozólag és
kifejtette előtte a svilypont-kutatások általa feltalált
módszereit. Egy hét múltán már eltűnt az ötvenéves és a
huszonhároméves tudós között a korkülönbség, eltűnt a
bambergi és a fiorenzai között a fajta különbsége, eltűnt
a szigorú hitű pap és a templommal nem sokat törődő
siheder közűi az életfelfogás ellentéte: egyenrangú és
mélységesen együvé tartozó két koponyaként
tanácskoztak és vitatkoztak a minduntalan felmerülő
tételek százairól.
Abban a butyorban, amely a hazafelé baktató
vándorlegény hátát nyomta, volt egy könyv, Clavio
Cristoforo írta ezt a könyvet: Euklidész nagy művének
latin kiadása volt, görögül nem tudók vagy gyengén
tudók számára. A szerző megajándékozta a drága művel
az ifjú vándort. De megajándékozta tartalmával is,
nemcsak a példánnyal. Hosszú beszélgetéseik során alig
fordult elő olyan mértani részlet, amelyet Galileo már ne
ismert volna Euklidészből. de mikor mindezekről
elbeszélgettek, a részletek egyszerre sokkal világosabban
és rendszeresebben tömörültek szerves egészbe. Ez volt a
bámulatra méltó a német jezsuita eszében: a rendszer
kérlelhetetlen tisztasága és áttekinthetősége iránt való
érzék. Az ifjú agy, mikor elbúcsúztak egymástól, alig
tudott többet, mint azelőtt, de amit tudott, azt sokkal
jobban tudta.
Emberileg is nagyon megkedvelték egymást. Az
öregség felé haladó szerzetes, akinek nem volt családja,
megszerette a kölyökkutya-elevenségű, csinos, szálas,
fiatal fickót. Ő maga nyugodt volt, csendes és a világ
minden dolgaival bölcsen megbékélt: kedvét lelte a
heves, lázadozó, kézzel-lábbal vitatkozó, helyét nem
találó ifjúban. Ez viszont benső ragaszkodást érzett a
nyughatatlanságát oly jóságosán simogató érett
szilárdsághoz. És szerette az idős tudósban azt is, aki ő
vágyott lenni. Hallotta a fiatal jezsuiták közt, hogy a
tudományos irodalomban Clavius atyát már nem egyszer
„a XVI. század Euklidésze“ néven illették. És hallotta azt
is, hogy Gergely pápa Clavius atyával dolgoztatta ki a
naptárigazítás részleteit. Sétáikon olykor lopva
rápillantott a kis kopasz tudósra és lelkes tiszte eltel
gondolta el: ez az embtr határozta el, hogy az egész világ
számára 1582 október negyediké után azonnal október
tizenötödike fog következni.
Mellette maradt volna Rómában akármeddig, de
részint Riccitől kapott olyasféle hírt, hogy talán most
nem volna lehetetlen Bolognában tanszéket kapni, ha
nekifognának, részint pedig Clavius páter megbetegedett
és a Campagna kénes fürdőit kellett felkeresnie.
Elbúcsúztak, megölelték és megcsókolták egymást. A
szerzetes meg is áldotta fiatal tudóstársát. Ez pedig nem
látott most már a pápai városban semmit, ami
visszatartotta volna. Egy késő nyári reggelim elindult az
országúton hazafelé.
Most hazaérkezett. Családja langyos örömmel fogadta.
Ismét kenyérpusztító érkezett a házhoz, ahelyett, hogy
valami fényes állást kapott volna valahol és onnan
küldözné haza a pénzt Virginia hozományának
gyarapítására. Az apát csak az hangolta valamelyes
kedvező istenhozottra, hogy Ricci már neki is elmondta
volt a bolognai lehetőségeket. De már az első napon
félreült a hazatért fiúval és szóba hozta a Virginia dolgát:
a vőlegény a hozomány dolgában nehézségeket támaszt
és a25 apa jótállásán kívül az egyelőre állástalan, de
egyszer majd keresetképes fiú jótállását is kikötötte. Ő az
első szóra könnyedén odavetette, hogy szíves készséggel
jótáll akármilyen magas hozomány erejéig. Hiszen
kétségtelen, hogy rövidesen boldogul. Clavius is ezt
mondotta Rómában.
A Pitti-palotában nagy nyüzsgést tapasztalt, mikor
Riccit először meglátogatta. Nagy eset történt az
uralkodó családban: Fernando bíboros, a herceg öccse,
gondolt egyet és hazatért. Eddig igen rossz viszonyt
tartott fenn trónon ülő bátyjával, akinek kivált második
házasságát nem helyeselte, de Bianca hercegasszony
addig dolgozott férje és sógora kibékítésén, amíg
Fernando Medici elszánta magát, hogy hazalátogat
Fiorenzába. Meg is érkezett, bizonyára ama díszes
menetek egyikével, amelyeknek paripái büszkén hagyták
el az országúton kullogó vándorlegényt. Most itthon volt,
egyik ünnepség a másikat érte, az udvar pazar
vadászatokat rendezett.
− Csak várd meg a végét, − mondta otthon Vincenzo,
mikor fia a családi asztalnál elmondotta a palotában
hallottakat, − szót sem hiszek én ebből a nagy
békességből. Fernando azért jött haza, hogy rendet
csináljon.
− Hogyan csináljon rendet?
− Azt nem tudom. Valahogy kiadja az útját ennek a
ripők velenceinek, ennek a Vittorio Cappellónak, aki
idejött a mi adónkból megnyergelni bennünket. És annak
a boszorkánynak is jó lesz vigyáznia magára.
Galileo elnyomta a maga vértanú-mosolyát. Nem felelt
a megjegyzésre, amely titkon ápolt szent szerelmét
érintette. Mert ez a szerelem a távolban sem csökkent
semmit. Mint ahogyan az Üdvözlégy áhitatát sem
csökkenti a távolság.
 − Mondd csak, − folytatta az apa, − Rómában sok
mindent hallhattál. Fernando bíborosról nem meséltek
semmi érdekeset?
− Dehogy nem. Sőt nagyon érdekeset. Esetét Sisto
pápával és Farnese bíborossal.
− Hogy volt az?
− Az úgy volt, hogy a pápa valami okból rettenetesen
megharagudott Farnese bíborosra és halálra ítélte. Már
ki is tűzték a kivégzés óráját. De Farnese volt a Fernando
herceg legjobb barátja. Ennélfogva a herceg többször
megkörnyékezte a pápát, hogy adjon kegyelmet. A pápa
hallani sem akart kegyelemről. Még akkor sem, mikor
elkövetkezett a kivégzés előestéje. Ekkor Fernando
bíboros még egyszer kegyelemért rímánkodott, de a
Szentatya elutasította a kérést és nyugodtan lefeküdt
aludni, abban a tudatban, hogy parancsa teljesedik és
mire ő felébred az igazak álmából, Farnese bíborost már
kivégezték. Úgy szólt a pápai döntés, hogy az elítéltet
reggel ötkor fogják megölni. Mit csinált Fernando
herceg? Éjszaka a Vatikán valamennyi óráját, egy órával
előbbre igazította. És mikor az órák háromnegyed ötöt
mutattak, de valójában még csak háromnegyed négy volt,
saját felelősségére felköltette a pápát. Megint kegyelmet
kért, most már az utolsó pillanatban, utoljára. A pápa
belement a beszélgetésbe és szándékosan húzta,
halasztotta. Egészen addig, míg az órán, amelyet lopva
figyelt, a mutató túlhaladta az öt órát. Öt óra tíz perckor
végre kajánul megkegyelmezett. Még néhány sorral
írásban is adta és visszafeküdt. A mi Fernandónk pedig
rohant az írásbeli kegyelemmel a bakóhoz. Volt ideje
bőven, hiszen nem volt még csak fél öt, mire odaért.
Farnese bíborost nem végezték ki.
Vincenzo gyönyörködve hallgatta a történetet.
− Mondom én. Ez majd rendet csinál itthon. És még
miket hallottál róla?
− Nagyon dicsérték, mint műgyűjtőt.
 − A vérében van, hiszen Medici. Beszélj csak,
mondjad;
− Azt mesélték Rómában, kivált az a német tudós
Clavius, akit már többször említettem, hogy Medici
Fernando bíboros visszaszerezte a Vatikán már
tönkrement művészi tekintélyét. A hajdani pápák a világ
legelső műpártolóinak számítottak, de az utóbbiaknak
elment ettől a kedvük. Kivált V. Pius távolodott el szent
elődeitől, ő egyenesen únta a képet és a szobrot, a
Vatikán híres régi gyűjteményei lezüllöttek,
tönkrementek. Most a mi hercegünk visszaszerzi a
Vatikán régi hírét. Ahol valami régi szobrot, érmet,
gemmát, vagy egyebet ásnak ki, azt már egyenesen
őhozzá viszik. Mindent megvásárol, ami ér valamit.
− A pénze megvan hozzá.
− És érti is. Mesélik, hogy négy évvel ezelőtt a Porta
San Paolo mellett valami hatalmas márvány
szoborcsoportot találtak, amely Niobét és gyermekeit
ábrázolja. Szinte sértetlenül ásták ki valamennyit. Én
nem láttam a szobrokat, de Clavius látta és azt mondja,
hogy gyönyörűek.
Vincenzo bólintott és szokása szerint Dantéból idézett.
− „Niobe, fájdalmas nézésű látvány, − Ki megmeredsz
szörnyű tekinteteddel − Hét holt fiad s hét holt leányod
láttán.“ És még miket szerzett?
− Egy Vénuszt is, amelyet Medici Vénusznak neveztek
el róla. Ezt Tivoliban ásták ki valahol. Meg valami híres
Faun-szobrot is emlegettek, én már nem is tudom. De
hogy ő véglegesen hazatérjen Firenzébe, kedves atyám,
azt nem hiszem. Rómában százszor jobban érzi magát.
Erőteljesen részt is vesz az egyház ügyeiben. Sokat
emlegetik azt a propaganda-kollégiumot, amelyet ő
szervezett meg.
− Mit szervezett?
 − Igen serényen működik egy „Propaganda fidei“
nevezetű szervezet, amely hittérítőket képez, hogy az
egyedül üdvözítő hitet az egész világon elterjesszék. Ezzel
Fernando bíboros nagyon szeret foglalkozni. Miért
költözzék haza, mikor itt csak második szerepet
játszkatik az udvarnál? És miért bajlódnék
rendcsinálással itthon, mikor Rómában az egész
földkerekség rendjével foglalkozhatik?
− Már megint vitatkozol. Tudd meg, hogy akinek
Cosimo volt az apja, az a mi városunkkal él és hal, ha
hetvenszer bíbornok is. Mi öregek sokat megértünk itt az
Arno partján. Meg fogsz érni te is cgyct-mást. A
boszorkány hatalmának abban a pillanatban befellegzett
nálunk, mihelyt Fernando herceg hazajött.
Galileo hallgatott. Ha Biancát említették, még nehezen
legyőzhető vitázó kedvére is béklyót tudott vetni, mert
ösztönösen félt, hogy elánalja esztelen szerelmének
titkát. De magában annál többet tűnődött azon, amit
látott és hallott. Valami ideges és lázas izgalom fogta el a
várost. Mindenki mindennap azzal az érzéssel ébredt fel,
hogy ezen a napon valami rendkívüli dolog hírét fogja
hallani. A Palazzo Pitti környékén céltalan járókelők
lebzseltek, akik arra járkáltak minden ok nélkül, fel
bámultak a gőgös épület ablaksoraira és vártak, de
senkisem tudta, hogy mit várnak. És azokra az ablakokra
úgyis hiába néztek, azok mögött nem történhetett
semmi. Az udvar nem tartózkodott Fiorenzában.
Fernando herceg, a római vendég, kiutazott a Bianca
hercegasszony kedvelt nyaralójába, Poggio a Caiano
nevezetű kies kis faluba.
Ide utazott egy napon Ricci is, a facér ifjú tudós
pártfogója. De mielőtt a várost elhagyta és védencétől
elbúcsúzott volna, igen izgalmas híradással szolgált.
− Nagy dolog várakozik magára, fiam: sajátkezű
ajánlólevelet fog kapni Bianca hercegasszonytól Bologna
városához. És ha ez sikerül, akkor katedrája valószínűnek
tekinthető.
 Galileo elpirult és rögtön utána elsáppadt a boldog
izgalomtól.
− Biancától… ajánlólevél… tőle …
− Igen, barátom, tőle. Tegnap bent járt a palotában
kamarása, akinek különböző dolgokat kellett itt a nyaraló
uraságok számára elintéznie. Megkértem volt még
legutóbb, hogy ezt a levelet eszközölje kd. Megígérte és
félig már szavának is állott: megemlítette a
hercegasszonynak a dolgot. És képzelje, a hercegasszony
emlékezett magára.
Galileonak elszorult a torka. Szája kérdésre nyílott, de
megdöbbentő boldogságában nem tudott hangot adni.
− A beszélgetés azonban vadászat közben folyt Je. −
folytatta Ricci, − s a kamarás ott az erdőn nem kaphatta
meg a levelet. De most magam is odamegyek Poggio a
Caianóba, a többire gondom lesz, csak bízza rám.
Visszahozom azt az ajánló írást, s ha a kezünkben van,
személyesen kell mennie Bolognába. Addig csak
dolgozzék szorgalmasan és bízzék bennem.
A pártfogó elutazott, s a pártfogolt valóban
szorgalmasan dolgozott tovább. Írta a testek
súlypontjáról szóló tudományos értekezését hosszú
órákon át, apjával elég jól megvolt, ha pedig anyjára
megint rájöttek a botrányos ordítozás és csapkodás
szomszéd-összeszalasztó rohamai, ő gyorsan elmenekült
hazulról. Könyv mindig volt a zsebében. Vagy Dante vagy
Ariosto. Az Isteni komédiát most már vagy ötödször
olvasta végig és azzal mulatott, hogy tudományos játék
gyanánt kidolgozta magában a dantei paradicsom,
purgatórium és pokol valószínű mére teit. Ezekről
jegyzeteket is csinált, valóságos mérnöki tervrajzot vetett
papírra, feltehető ki terjedési adatokkal és űrtartalom
számításokkal. Ha ezt megelégelte, akkor az Orlando
Furiosót vette elő, kedves verseskönyvét, s annak patakzó
verseiben lelte kedvét. Ha biztosan tudta, hogy a Giullari
lankás útján senki sincs a közelben, hangosan olvasott fel
önmagának egy-egy különösen kedvelt szakaszt. S ha
aztán elhangzottak az édes rímek, amelyekben
gyermekesen gyönyörködött, behunyta a szemét: a
verssorok lejtésén hintázó képzelete mindig oda úszott a
sugárzó, szépséges eszményképhez, hogy rajongásával
körülvegye. Várta Riccit és várta a levelet. Azt a levelet,
amelyet a hercegasszony híres szépségű keze érintett, s
amelyet valóságos szentségtörés lesz idegenek
érintésének átadni. De ha majd átadta és a katedra
sikerül, akkor ő Bianca örök rabszolgája lesz
tudományában is: minden, amit felfedez, feltalál és
kidolgoz működése új helyén, a Bianca tulajdona és
dicsősége lesz, anélkül, hogy a szépséges titkot bárki is
sejthetné.
Októberre fordult már az idő, de uyárvéginek tetszett
még mindig, szívsimogató fény játszott az Arno
hullámain, a világ lágy volt, édes zenével teli. Egy ilyen
zsongó és andalító délutánba érkezett a megrendítő hír.
Galileo a Signoria-téren bandukolt éppen keresztül.
Egy bonyolult súlypont-problémán törte a fejét és
mélyen gondolkozva lépegetett előre. Arra riadt fel az
Uffizi sarkánál, hogy egy ember elrohant, kiáltott valamit
és a járókelők szaladni kezdtek utána.
− Mi volt ez? − kérdezett egy ott álldogáló
leánygyereket.
− Nem hallottam jól, uram, − felelte az, − de mintha
valami olyat mondott volna, hogy valaki meghalt.
Vállat vont és úgy tett, mintha nem törődnék vele.
Mégis a lelkében kalapáló különös érzés azt sejttette vele,
hogy van itt valami különös és riasztó, amivel törődnie
keli. Mendegélt tovább. Kiért az Arno-partra. Jó messze,
a Ponté Vecchio hídfejénél, csoportosulást látott.
Mindenfelől emberek szaladtak oda. ö is arrafelé
igyekezett. De még félúti g sem jutott, mikor a csoport
oszlani kezdett. Bizonytalanul látta, hogy a hídra rohan
valaki, aki kivált a tömegből, a többiek elszóródnak,
izgatott taglejtésekkel vitáznak, némelyek megállanak,
mások lélekszakadva szaladnak, mintegy hírt vinni
hozzátartozóiknak. Most már ő is szaporán szedte a
lábát. Ekkor ismerős jött szemközt sietve: Maccantiné, a
Cellini Benvenuto leánya.
− Mi történt, Maddalena asszonyom? − kiáltott rá.
− Nem hallottad még, uram? Francesco herceg és
felesége az éjjel meghaltak.
Ő megállt, mintha lába belenőtt volna a kőkockákba.
Szeretett volna többet kérdezni, de Maccantiné szinte
futva sietett már tova, fátyla úgy lengett utána, mint a
kémény szélcsapta füstje. Bianca meghalt? Képtelen és
hihetetlen dolog. Három hadonászó ember állt meg
mellette, ezeket is ismerte: a Bargello törvényszolgái
voltak. Nem tudta kérdezni őket, csak feléjük meredt
kérdő pillantásával.
− Gondolod, − mondta az egyik, − hogy Fernando
tette?
− Gondolom, − kiáltott a másik hevesen, − és jól tette.
Végre rend lesz nálunk.
− De mivel? Méreggel?
− Nem tudom. Siessünk a Bargellóba, talán ott már
több a hír.
A város egyszerre az eszeveszett futkosás és csődület
dantei színhelye lett. Emberek egymásba ütköztek és
faggatták egymást, de bizonytalan és homályos
mendemondákat tudtak csak válaszolni egymásnak.
Néhol akadt, aki többet vélt tudni másoknál és
fontoskodva kiabált, ezt körülállták az arra menők,
hallgatták és tanácstalanul néztek körül, vájjon ki
mondja meg: hinni kell-e, vagy kételkedni.
Ő elindult a megkezdett irányban a híd felé. Ott, az
ötvös-soron, már mozogni is alig lehetett a habozok
lökdösődésétől, mert voltak, akik a Signoria-terére
igyekeztek hírekért, mások éppen ellenkező irányba
tolakodtak, hogy a Pitti-palotánál talán megtudhatnak
valami biztosat. Galileo csak ment, amerre a lába vitte és
gondolatra képtelen halottnak érezte magát, átadta testét
a nyájösztönnek és engedte sodorni hol a jobbpart, hol a
balpart felé az eszeveszett lökdösődésben. Gyerekek,
akiket a nagyok izgalma megriasztott, sivalkodva sírtak.
Egy fiatalemberekből álló csoport a tüntetők rajongó
hevével katonadalt énekelt, amely a helyzetre
semmiképpen sem illett, akár igaz volt a hír, akár nem.
Egy fehérszakállas öreg lázasan kiáltozott:
− Keressétek Vittoriót! Meg kell ölni! Hol van Vittorio?
A csetlő-botló tolongás egyszer csak letette egy
saroknál, ahol nekidőlt a falnak. Most már megkondultak
a harangok. A Pitti felől hírhozók jöttek át, akik a nagy
eseményt megerősítették: Francesco herceg és Bianca
hercegasszony holtan fekszenek a fejedelmi nyaralóban,
a palota őrsége hivatalos hírt kapott. Egyszerre haltak
meg, sőt némelyek szerint ugyanabban a percben, de
hogy ki, vagy mi ölte meg őket, azt még mindig nem
lehetett tudni.
Galileo lassan ocsúdott fel kábúltságából. Ekkor jutott
eszébe, hogy hazamegy, talán az otthonvalók is tudnak
valami másfelől érkezett részletet. Lihegve érkezett haza,
miután többször megállították ismeretlen, vagy ismerős
érdeklődők. A boltot zárva találta. De a lakásban egész
csoport jóismerős ült már chianti mellett. A füstöt vágni
lehetett volna a szobában. Nagy hűhóval estek neki,
hozott-e új értesüléseket. De kitűnt, hogy ő sem tud
bizonyosabban és pontosabban semmit, mint azok és
azok sem többet, mint ő. Szomjasan hajtott fel
egymásután két korsó bort. Ez rögtön a fejébe szállt.
Mámorában még kiment az udvarra a pipafüstös,
izgatottan politizáló zsivajból és felnézett a csillagokra.
Szemét könny futotta el, torkát megmarkolta a zokogás.
Részegen és fájdalmasan hebegte:
− Bianca … Bianca …
 Hogy azután hogyan és mikor feküdt le, arra nem
emlékezett. Másnap későn ébredt fel és családjától
azonnal megtudta, hogy a hír igaz: az uralkodó hercegi
pár meghalt, a városban már kihirdették, hogy Fernando
bíboros, mint jogos örökös, átveszi az uralmat. Egyházi
rangjáról nyilván le fog mondani.
− De miben haltak meg? − kérdezte anyját.
− Sokfélét mesélnek. Biztosan Fernando tette el őket
láb alól. De ezt apád előtt ne mondd, mert nagyon
haragszik érte.
− Haragszik? Hiszen ő volt az, aki megjövendölte.
− Igen, de ezt mondani nem szabad. Aki ilyesmit
terjeszt, azt esetleg rajtacsípik és pörbe fogják.
− Apámuram hol van? Az üzletben?
− Nem, ki sem nyitotta az üzletet, kiment a Signoria
elé. Azt izeni, hogy a Palazzo Uguccioni előtt megtalálod.
De ő nem ment apját megkeresni. Riccivel szeretett
volna mindenáron beszélni. Átment a Ponté Vecchión,
azonban a hídon túl lándzsások állottak kordont. A
fejedelmi palotához nem engedtek senkit. Ott ólálkodott
délig, hátha valami udvari ismerőst meglát, akitől
megtudhat valamit, ha másról nem, legalább Bicéiről.
Délben csakugyan megcsípett egy ismerős alabárdost,
attól megtudta, hogy Ricci már hazaérkezett.
Mialatt a város megkergülve és a végső izgalomig
feszülve nyüzsgött, ő csak ődöngött tétlenül és céltalanul.
Későn délután véletlenül ütközött bele Riccibe, a Loggia
dei Lanzi előtt egymásba ütköztek.
− Az a levél örökre elveszett, − volt Ricci első mondata.
Semerre sem nézve, egymást kézenfogva siettek egy
közeli kocsmába. Itt védett sarokba ültek és suttogva
beszéltek, hogy még a kocsmáros se hallja őket, pedig az
felismervén az udvari embert, váltig hegyezte a fülét és
minduntalan asztaluk közelében talált motoszkálni valót.
 − Mi történt Poggióban? − kérdezte Galileo.
Ricci vállat vont. Elmondta részletesen a poggiói
napok történetét. Az udvar nagyon kedélyesen érezte
magát, Fernando biboros minden jel szerint teljes békét
kötött bátyjával és sógor asszonyával. Nyolcadikán
vadászatot rendeztek. Az uralkodó herceg vadászat
közben erősen kimelegedett és leült pihenni a park egy
tavacskája mellé. Itt nedves volt a föld és a herceg
nemsokára felállott a gyepről azzal, hogy borzong. Este
már erős láza volt. Bianca orvost akart hívni hozzá, de ő
ragaszkodott ahhoz, hogy saját orvosszereivel kúrálja
magát, amelyeket vegytani kísérletei közben már régóta
maga kotyvasztott. Vakon hitt egy bezzuar nevű szerben.
Ezt ő maga készítette rengeteg költséggel, mert a
bezzuart krokodilus-epéből, sündisznó-epéből, a perui
kecske epéjéből és indiai gazella-epéből kellett kevernie.
Szedte a bezzuart és orvost nem engedett magához.
Öccse és felesége állandóan ott ültek mellette. De négy
nap múlva Bianca is rosszúl lett, igen heves láz lepte meg
és annyira leverte a lábáról, hogy képtelen volt férjét
ápolni. A fejedelmi villáikét szomszédos szobájában
feküdt a két beteg. Óránként követeket küldtek
egymáshoz, aprólékosan kicserélve hogylétük részleteit.
Azonban ezek a követek mindakét oldalon hazudtak.
Mindegyik betegnek azt mondták, hogy a másik jobban
van. Holott rohamosan roszabbul lett mindakettő.
Francesco herceg valami ismeretlen görcsöt kapott,
amely rettenetes fájdalmakkal járt. Negyvennyolc óra
hoszat embertelenül kínlódott, akkor meghalt. Bianca
erről nem tudott semmit, neki azt jelentették, hogy férje
gyógyulóban van.
− A hatodik napon, − mondta Ricci suttogva, − ott
voltam én is a hercegasszony ágya mellett. Akkor már
tudta, hogy meg fog halni, így szólt hozzám: „Mondjátok
meg az én uramnak, Francesco dei Medici úrnak, hogy
búcsúzom tőle. Mondjátok meg neki, hogy sohasem
csaltam meg és utolsó pillanatomig szerelmes voltam
beléje. Ha valaha megbántottam, most bocsánatot kérek
tőle, mert meg fogok halni.” Megvallom, hogy ekkor sírni
kezdtem. A hercegasszony csak feküdt és hallgatódzott.
Mert elbolon-dítottuk ugyan, hogy a férje jobban van, de
gyanúját nem tudtuk teljesen elaltatni. A szomszéd
szobából pedig éppen ekkor vitték le a herceg holttestét,
de bármilyen óvatosan végezték is ezt, a jövést-menést
mégis csak meg lehetett hallani. Azonkívül Fernando
hercegünk, mihelyt bátyja meghalt, egy pillanatig sem
várt tovább, hanem befogatott és a fiorenzai érsekkel, aki
kint volt velünk, lóhalálába behajtatott a városba. Ez
éjszaka történt, itthon nem tudta senki. De Bianca
hercegasszony hallotta a hintó zaját, a lódobogást a
szokatlan órában. Láttam az arcán, hogy tudja az igazat.
Ekkor így szólt: „Úgy történik, ahogy mindig kívántam:
az én urammal egyszerre halok meg.“ És egyebet aztán
nem is mondott. Meghalt.
Galileo sokáig hallgatott. Majd rápillantott Riccire.
− Szép volt, mikor meghalt?
− Nagyon szép volt.
Ismét soká hallgattak. S amikor Galileo megint
kérdezni készült valamit, az öreg udvari ember
megelőzte.
− Hallottam azt a sok zagyvaságot, amit a városban
beszélnek. Már olyat is mondtak nekem, hogy Bianca
hercegasszony mérgezett tortát sütött Fernando bíboros
számára, de véletlenül Francesco evett belőle, s a
hercegasszony látván, hogy megölte férjét, maga is evett
a tortából, hogy vele haljon. Erre csak azt mondhatom,
hogy a mi kegyes új fejedelmünk, Fernando herceg,
mindjárt a kettős gyászeset után orvosokat küldött ki
Poggio a Caianóba, meghagyván nekik, hogy boncolják
fel a két holttestet és állapítsák meg, található-e bennök
bármilyen méreg bármilyen kis nyoma. A boncolás meg
is történt és az orvosok semmi méreg nyomára nem
bukkantak. Az udvar véleménye szerint szegény
Francesco herceget azok a szerek ölték meg, amelyeket
orvosi tudás nélkül ő maga pepecselt …
− De akkor ennek nyomát miért nem találták meg az
orvosok? − vetette közbe hevesen a fiatalember.
− Kedves fiam, magának nagyon rossz szokása a
mindenáron való vitatkozás. A hivatalos orvosi
véleménnyel ne vitatkozzék. S hogy Bianca
hercegasszony ugyanekkor halt meg, azt az udvari
hivatalos felfogással együtt tekintse merő véletlennek.
Ezt nyomatékosan tanácsolom magának.
Galileo hallgatott. Majd megkérdezte:
− Szép volt, mikor meghalt?
− Már mondtam, hogy nagyon szép volt. De erről most
már ne beszéljünk. Néhány napig az udvari változás
miatt sok dolgom lesz, azonban mihelyt ráérek, izenni
fogok magának. Akkor majd megbeszéljük, milyen
ajánlást tudnánk szerezni a hercegasszony levele helyett,
amelyet ő most már nem fog megírni többé. Most sietek.
Elváltak. Két hétig nem látták egymást. Galileo
visszavonultan dolgozott. A temetési ceremóniák nem
érdekelték. De a hercegasszony temetésén akkor seín
vehetett volna részt, ha akart volna. Az új fejedelem úgy
rendelkezett, hogy bátyját nagy ünnepélyességgel a San
Lorenzo-templomban kell örök nyugovóra helyezni,
feleségét azonban ki nem hirdetett időben temessék el
titokban tartott helyre. Galileo otthon ült és vagy
súlypont-számításaival foglalkozott, vagy pedig szerelmét
forgatta a fejében. Az első napok döbbeneté után rájött,
hogy szerelme nem változott semmit: most is éppen úgy
szerelmes Bianca hercegasszonyba, mint azelőtt. Hiszen
a halottat nem volt esztelenebb szeretnie, mint az élőt.
Két hét múlva Ricci hivatta. Elment a Pitti-palotába.
Itt csupa új arccal találkozott. Fernando uralkodó herceg
az egész udvartartást kicserélte. Abbioso, Dovara,
Serguidi és más udvari hatalmasságok, akik eddig a
Cappello-párt kegyeiben sütkérezve intézték az állam
ügyeit, nem voltak sehol.
Maga Vittorio, mint hírlett, még nővére betegsége alatt
megszökött. Üj emberek jelentek meg, akikről kiderült,
hogy régóta készültek hivatalukra.
− Én is nemsokára elmegyek, − mondta Ricci, − ez a
világ már nem az enyém. Megyek falura, csendbe,
nyugalomba. De addig szeretném még a maga szekerét jó
útra elindítani. Az új minisztert, Usimbardit, nem
ismerem annyira, hogy magát beajánlhatnám. De itt van
Vinta Belisario, azzal jóban vagyok s ő itt a jövő embere.
Holnap bemutatom neki. Ma nem lehet, nagyon sok a
dolga. De ezenfelül van még itt más is.
Ricci papírra jegyzett névsort vett elő. Befolyásos urak
nevei sorakoztak ezen, akiket a matematika, a fizika, a
geometria érdekelt. Valamennyi névről megmagyarázta,
hogyan hozzáférhető, hogyan segíthet. Galileo serényen
figyelt és jegyezgetett a nevek mellé. Ricasoli báró,
Vernio gróf, Alamanni Piero …
− Meglássa, menni fog ez, fiam, ha én már nem leszek
itt, akkor is.
− Kettőnek köszönném: a jó Istennek és
kegyelmednek.
− Ne köszönje, nem magának teszem, hanem a
tudománynak, amelyet mindenek felett szeretek. S a
tudománynak érdeke, hogy maga katedrát kapjon. Akkor
majd szép rendesen megházasodik és… tessék? Miért
ingatja a fejét?
− Én nem házasodom meg soha.
− Ne beszéljen zöldeket. Miért ne házasodnék? Az a
dolog rendje.
− Nem. Én mégsem házasodom.
− Miért?
 − Azért, − felelte habozva, − mert szerelmes vagyok, s
akit szeretek, azt… arra … nem gondolhatok …
− Nem veheti el? A másé talán?
− Dehogy másé. Most már csak az enyém! Csak az
enyém!
Az öreg Ricci csodálkozva nézett a fiatalemberre.
Annak diadalmas, sőt szinte kapzsinak mondható
boldogság ült az arcán. Az öreg ember megcsóválta a
fejét.
− Bolond maga egy kicsit, fiam, mindig mondtam. De
nem kérdezek többet, a titkaihoz nem akarok nyúlni.
 IV.

„Galilei Galileo, firenzei nemes, körülbelül huszonhat

éves ifjú, a matematika minden tudományában rendkívül
képzett, Ostilio Riccinek, a hírneves embernek, boldog
emlékezetű Francesco herceg alkalmazottjának
tanítványa, akinek ezt az ifjút illetően meleg ajánlásai
említhetők. A nyilvános előadást Sienában kezdte el,
magánúton elegendő gyakorlatot szerzett, számos előkelő
úrnak tartott előadást Firenzében is, Sienában is.
Rendkívüli tudósa a matematikának is, valamint más
tudományoknak is, amelyeket tanulmányozott, így a
humanizmusnak, a filozófiának, és más egyebeknek. Ez
idő szerint ebben a városban óhajt és vágyakozik
matematikai előadásokat tartani, kész megmérkőzni
ebben a szakmában bárki mással, és bármilyen módon.“
Ezt az ajánlólevelet pecsét alatt küldte a fiatal tudós
Bolognába, Dall’Armi úrhoz, bolognai szenátorhoz,
egyetemi ügyekben befolyásos előkelőséghez. Nem
kisebb ember írta a támogató sorokat, mint maga a tarsoi
érsek. Piccolomini Ascanio, akinek atyja Medici-udvari
ember volt. Mert a pártfogók és ismerősök száma napról-
napra gyarapodott. A fiatal matematikust ismerni
kezdték.
Eleinte a szomszédok ismerték csupán: a rőfös fia volt
ő, aki szégyenszemre, képesítés nélkül tért haza a pisai
egyetemről, apja nem tudott belőle orvost csinálni, a fiú
elhaszontalanodott az egyetemen. Aztán megismerkedett
apja egy-két barátjával; azok között olyan is akadt, aki a
tudományokhoz értett valamicskét. Ricci Ostilio, az
udvari emberek közül mutatta be hol ennek, hol annak.
Sokan ismerték hidrostatikai mérlegét, sokakkal vitázott
Arisztotelészről és a vitázókat meghökkentette azzal a
vakmerőséggel, hogy a tudomány görög félistenének
egyes állításait egyszerűen kétségbevonta. Valaki
megismerte a Dante-színhelyek kiterjedéséről írott kis
dolgozatát; elintézték, hogy azt nyilvánosan felolvassa.
Lassanként valami olyan nevezetesség származott ebből,
amely hírességből és hírhedtségből keveredett össze. A
türelmesebb emberek békésen és jóindulattal bólogattak
neki, a türelmetlenebbek, kivált a tekintélyes öregek, s
azok között is a nem szakmabeli félműveltek, eszes, de
szemtelen, tiszteletlen és elbizakodott fickónak tartották.
Aseaniö érsek a türelmesebbek közül való volt. Nagy
jóindulattal igyekezett segíteni a tüneményes eszű
fiatalembernek, aki felkeltette érdeklődését. Volt egy
furcsa megjegyzése ennek a fickónak, amely különösen
tetszett neki.
− Nagyon eszes fiú vagy, − mondta az érsek a rőföa
fiának szemtől-szembe.
− Igen, − felelt ez közömbösen, − nagyon eszesnek
születtem. Néha magam is bámulom az eszemet, hogy
milyen gyors és éles.
− És nem félsz, hogy kérkedőnek tartanak, ha így
beszélsz magadról?
− Félek? Dehogy félek. Ezt nem is mondom
mindenkinek, csak olyamíak, akiről tudom, hogy
megérti. A buta ember nem tudhatja, hogy én eszes
vagyok, mert nincs mértékegysége, amellyel
megmérhetné az eszemet. Akinek csak rőfje van, hogyan
mérjen vele öt pint bort? Ezért buta emberrel nem
szabad észről beszélni. Ha valakinek észről beszélek, akár
a magam eszéről, akár a máséról, az már annak a jele,
bogy az illetőt eszesnek tartom.
− Szóval nekem van mértékegységem? −
mosolygott az érsek.
− Van, van, − mosolygott a fiatalember is.
− Tetszel nekem, fiú. Hát ha annyi eszünk van
kettőnknek, üljünk neki annak az ajánlólevélnek és
fogalmazzuk meg együtt nagyon ügyesen.
 Vidáman fogalmazták meg az ajánló írást, ravaszul
figyelve különböző szempontokra. Beírták például, hogy
„körülbelül huszonhat” éves, holott még a huszonnégyet
se érte el, de a „körülbelül” felmentette az írást a rideg
pontosság kötelme alól. Ha beírják, hogy huszonhárom
éves a kérvényező, Bolognától alig várhatták volna, hogy
komolyan vegye az egyetemi tanárság pályázóját.
„Körülbelül huszonhat”, − ez már nem hangzott
képtelenségnek. Aztán némi kis szélhámosság
következett: úgy fogalmazták bele az írásba a néhai
Francesco herceget, mintha a meleg ajánlásokat rá
lehetne vonatkoztatni. A szöveget kétféleképpen
magyarázhatta, aki olvasta: Francesco herceg éppen úgy
lehetett az, mint Ostilio Rioci, „akinek ezt az ifjút illetőleg
meleg ajánlásai említhetők.” A támogató levél a pisai
egyetemi éveket nem említette. Hátha Bologna
városának eszébe jut a pisai egyetem tanári karánál
érdeklődni? Abból jó nem sülhet ki. De beleírták a
levélbe Sienát, a Piccolominiak ősi városát. Aki Sienához
fordul felvilágosításért, előbb-utóbb a Piccolominiakhoz
jut el, és Ascanio érsek majd gondoskodik az adandó
válaszról. „A nyilvános előadást Sienában kezdte el.” Ezt
is kétféleképpen lehet érteni. Ha valaki úgy érti, hogy a
folyamodó a nyilvános előadást a sienai egyetem egyik
katedráján kezdte el, az az ő dolga. Ha azonban bárki
piszkálni kezdi a mondatot, rögtön kétségtelenné válik,
hogy Galilei Galileo „a nyilvános előadást Sienában
kezdte el” − hallgatni. Pisában még medikus volt, erről
tehát nincs szó. És hogy „számos előkelő úrnak tartott
előadást Firenzében is, Sienában is,“ az
kétségbevonhatatlan. Éppen elég kiváló nriembernek
magyarázta el a hidrostatikai mérleget, vájjon mi ez, ha
nem előadás?
A levél elment Dall’Armi szenátorhoz Bolognába. S
nem ez volt az egyetlen levél, amely Galilei Galileo
érdekében Bolognát ostromolta. Nem az első, és nem az
utolsó. És az izgatott remények hevét vitte magával ez is.
Danti Egnazio, a bolognai matematikai professzor,
meghalt. Bolognának valóban szüksége volt
matematikusra, aki az úgynevezett „cattedra
pomeridiana“, a délutáni tanszék betöltője legyen. És
egyelőre nem hallatszott híre más jelöltnek, aki ezt a
katedrát el akarta volna foglalni. A Galilei-liáznál már
egyre vérmesebben beszéltek arról az időről, mikor a fiú
tanár lesz Bolognában, ö maga is, a család többi tagjai is,
úgy kezdték ugyan az erre vonatkozó mondatokat, hogy
„ha a jó Isten megsegít”, vagy „ha minden jól megy”, de
az ilyen bevezetéssel felmentvén magokat a remények
könnyelműségének vádja alól, mondataik további
folytatásában annál természetesebben és biztosabban
tervezgették a szép jövendőt.
A katedra jelöltje várt és dolgozgatott. Hogy eredeti és
jelentős, amit csinál, azt elég világosan látta. A csonka
kúp súlypontjáról szóló számításait hosszú levélben írta
meg Claviusnak és olyan választ kapott rá, amilyet egyik
jelentős tudós írhat a másik jelentős tudósnak. Ez a
válasz úgy felbátorította, hogy írt Molettinek is, annak a
remek elméjű páduai tanárnak, akinél először látta
nyomát az arisztotelészi tévedések ellen való bátor
lázadásnak. Moletti nyájasan és nagy elismeréssel
válaszolt. A válaszból állandó levelezés fejlődött, s ehhez
a levelezéshez csatlakozott egy másik páduai tanár is,
bizonyos Biccoboni nevezetű, aki a retorikát adta elő a
velencei köztársaság egyetemi városában. Egyik levélbeli
ismerős hozta a másikat. És egyszer csak a rőfös fia,
immár huszonnégy éves, szakállas férfi, azon vette magát
észre, hogy hivatalos tudósokkal és a tudományok
előkelő pártfogóival messze ágazó levelezést folytat. Egy
napon kapott levelet Coignet Michel abbétól
Antwerpenből, aki Albert herceg és ausztriai Izabella
udvari matematikusa volt, − és Marcantonio Bissaro
gróftól Vicenzából, aki nagy kedvét lelte a nevezetes
tudósokkal való levelezésben. Úgyszólván azt mondhatta
tehát, hogy a nemzetközi tudományos világban kezd
bizonyos neve lenni. De emellett szakállas ember létére
apja nyakán élt és a maga emberségéből egyetlen árva
aranyat sem tudott megkeresni. Az apai háznál nem
hajtott több hasznot, mint hogy ezermesteri ügyességgel
megjavította azt a mérleget, amely a súly szerint árult
posztóhoz kellett a boltban. De ezt bármilyen lakatos
éppen úgy elvégezte volna. Hosszú ideje tétlenkedett már
az apai háznál, ő is, családja is úgy érezte, hogy most már
aztán igazán történnie kell valaminek, mert a szégyen
mindenkire terhes és elviselhetetlen.
És a szép, vérmes remények éppen ekkor kapták az
első súlyos fejbeütést. Hír érkezett Bolognából, hogy az
üres katedra dolgában veszedelmes versenytárs bukkant
fel, bizonyos Magini Giovantonio. Ez Páduából
származott ugyan, de a bolognai egyetemet végezte,
szabályoson, szorgalmasan, jó tanuló módján
megszerezve a bakkalaureátust. Csillagászat volt az igazi
szakmája, írt már csillagászati műveket is, azok meg is
jelentek nyomtatásban; minden, amit hallani lehetett
róla, tisztes volt, megbízható és nyugalmas. Ez mindig
rendesen járt előadásra, buzgó tanulás után az előírt
időben lett doktor, sohasem tiszteletlenkedett a
tudomány elismert tekintélyei ellen, és gyerekember sem
volt már, mert harminckettő elmúlt. Ezzel kellett
megmérkőznie a diákságában hanyag, ugrándozó, izgága
rőfös-fiúnak, aki éppenhogy betöltötte a huszonnégyet,
doktorátust sohasem szerzett és nyomtatásban még
semmiféle tudományos munkásságot nem tudott
felmutatni.
A vetélytárs Ilire alaposan meghökkentette az ifjú
pályázót, ki már sokat ivott volt a medve bőrére. Most jól
esett volna megnyugtatásért a derék, öreg Riccihez
szaladnia. De Ricci már nem volt a Pitti-palotában
található. Elment falura, s onnan hamarosan halálhíre
érkezett. Vele is úgy végzett az elmúlás, mint öreg
nyugdíjasokkal gyakran tenni szokta: ha kicseppennek
évtizedeken át megszokott környezetökből és
munkarendjökből, belepusztulnak, mint a szárazra vetett
hal.
 Pedig nemcsak az ellenjelölt félelmes eshetőségeiről
beszélt volna Riccivel. Lett volna megtanácskozni való
egyéb is bőven. Moletti meghalt Páduában. Nagyon öreg
volt már, halálát nem lehetett váratlannak mondani. De
oly régóta volt már öreg, hogy ezzel az eshetőséggel nem
számolt senki: ismerősei megszokták azt is, hogy agg, azt
is, hogy él. Most eltávozott és a páduai matematikai
tanszéket üresen hagyta, s bár a páduai egyetem velencei
felügyelő hatósága kimondotta, hogy a nagy tudós
emléke iránt való tiszteletből és kegyeletből az üres
tanszéket egyelőre nem tölti be, ez a tanszék mégis mint
újabb lehetőség szerepelhetett a munkátlan fiatal
matematikus reményeiben. Azután: a trónon új ember
ült, a testvérbátyja különös halálával sorra került
Fernando, akinek esze ágában sem volt visszatérni a
hittérítők kiképzéséhez Rómába: máris lemondott a
bíbornoki méltóságról, pápai engedelemmel visszatért a
polgári sorba és az új fejedelmek nagytakarító
lendületével uralkodni és újítani kezdett. Az államgép
minden osztályában buzogtak és bugyborékoltak a
reformtervek, sokat foglalkoztak a Fiorenza tulajdonát
képező pisai egyetemmel is. Most már nem látszott
lehetetlennek, hogy Pisa meggondolja magát és
tanrendjét kiegészíti az eddig szégyenletesen hiányzó
matematikai tanszékkel. Végül pedig valaki felpiszkálta
azt a régi fiorenzai emléket, hogy valaha magában a
fővárosban, Fiorenzában, egyetemi keretek nélkül
fennállott egy matematikai tanszék, s ezt éppen Ricci
Ostilio, akkor még fiatal tudós és az udvar kegyelt
matematikusa, töltötte be. Miért ne lehetne az új
fejedelmet rávenni, hogy nagy újító buzgalmában ezt a
régi dolgot ismét rendszeresítse és a fiatalság
matematikai oktatását a nevezetes fiatal firenzeire bízza?
Hogy ez valaha így volt, azt egy fiorenzai főpap ásta ki
a múlt emlékei közül: Del Monté Francesco bíboros.
Illetve nem is ő, hanem testvérbátyja, Del Monté
Guidubaldo márki, a gazdag pesarói földbirtokos és
műkedvelő mérnök. Galileo az ismerősök folyton
terjeszkedő körében eljutott a bíboros barátságáig, aki
egy napon sürgősen üzent neki: azonnal keresse fel, a
márki Pesaróból megérkezett látogatóba s a fiatal tudóst
ismerni óhajtja.
Galileot henyélés közben találta az üzenet: az udvaron
heverészett az árnyékba tett pokrócon és félig Ariostót
olvasta, félig szundikált. De azonnal frissen ugrott talpra.
Sokat hallott már az érdekes márkiról, aki matematikai
és mértani tudásával hivatásos tudósokat is bámulatra
ragadott már.
Feltűnően kicsiny termetű aggastyánt talált a
bíborosnál. Valami mesebeli manónak nézett ki ez a
kicsiny öreg, hosszú és dús kecskeszakálla a melle
közepét verte, koponyáján tlikörszerűen csillant meg a
fény a kopaszságtól, ami pedig arcából a nagy szakáll és a
fénylő kobak golyója közt látható volt, azt ezer apró ránc
szelte keresztül-kasul. Ebből a valószínűtlenül ráncos
ábrázatból két meglepően fényes és fiatal szem tekintett
a világba. Az egész ember matuzsálemi benyomást tett,
szemét azonban egy húszéves ifjú is hordhatta volna.
Felötlően ragyogó nézését szelíd és bölcs mosoly
állandósága kísérte, amely mintha folyton megbocsátott
volna valamit: nem lehetett tudni, hogy kinek, és nem
lehetett tudni, hogy mit. A belépő fiatalembert felállással
és szertartásos bókkal üdvözölte, rendkívül udvarias volt
és ceremóniás. Mintha Fiorenza rég elmúlt és sokkal
dicsőbb korából tévedésként maradt volna itt, mintha
ábrája lett volna azoknak a történeteknek, amelyeket az
öregek a Lorenzo Magnifico csodálatos udvaráról
hagyományképpen meséltek.
− Már hallottam magáról, igen nagyszerű uram, −
mondta kissé modorosán, mintha verset mondott volna.
− Kitől, márki úr? − kérdezte Galileo csodálkozva.
− Részint jelenlévő testvéröcsém uramtól, majd részint
felejthetetlen kedves Moletti barátomtól, akit a halál
valamely tévedés közben előttem ragadott el.
 − Moletti beszélt rólam márki úrnak?
− Úgy van, és meg is mutatta igen nagyszerű uramnak
némely leveleit, amelyek engem a nagyrabecsülés és
csodálat érzéseivel töltöttek el. A súlypont-számítások
szellemessége és ötletessége ritkán érzett művészi
gyönyörűséggel ragadtatta el lelkemet.
Az aranyozott ruhájú lakáj, aki tett-vett közöttük,
velencei kristálypoharakba malváziai bort töltött. A
bíbornok megkínálta vendégeit. Úgy ittak, mintha valami
közjogi szertartást végeztek volna az udvarnál.
− De vájjon valóban téved-e Arisztotelészünk, a
peripatétikus lángelme, amikor azt állítja az esésről …
Galileo hevesen közbeszólt:
− Arisztotelész az esésről szemenszedett
szamárságokat állít. Ó bocsánat, elragadt a…
A böjcs kis ember mosolyában élénkebb lett a
megbocsátás.
− Nem tesz semmit, igen nagyszerű uram. A világ
rendjéhez tartozik, hogy az ifjúságnak heve legyen. Nem
szeretem a heves aggot, és nem szeretem a túlontúl
meggondolt ifjút. Vájjon részesülhetek-e abban a
szerencsében, hogy megismerjem azokat a bizonyos
ingakísérleteket, amelyek azt igazolják, hogy a testek
esésének ideje egyforma és nem függ a testek súlyától?
Galileo élénken megmozdult a széken. Aztán elkezdte
fejtegetni feltevését a tárgyról és Arisztotelész
tévedéséről. Az aggastyán udvariasan előre hajolva
hallgatta. Többször bólintott. Mikor Galileo befejezte a
hosszú előadást., engedőimet kért, hogy felötlő
ellenvetéseit elmondhassa. Ebből egyenlőtlen társalgás
keletkezett. Az öreg arisztokrata roppant illedelmes,
nyugodt és cirka imas körmondatokat mondott, a fiatal
tudós minduntalan illetlenül vágott közbe, hevesen
gesztikulált és sajátmagát lovalta bele a hévbe, úgy, hogy
végül Arisztotelész újabb említésekor hangos
szidalmakban tört ki. Del Monté márki bólintott és
mosolygott. A beszélgetést mindketten rendkívül
élvezték. Csakhamar más tárgyra tértek, a bíboros
házigazdától papírost és kalamust kértek, köröket
rajzoltak, egyenleteket írtak fel. A lakáj karos
gyertyatartót hozott és meggyujtotta, ők tovább
beszélgettek. Majd a bíboros felszólítására a szomszéd
terembe mentek át és hárman asztalhoz ültek. A
házigazda alig szólt egy szót is, ők megállás nélkül
tárgyalták tudományos bökkenőiket és a pompás ételekre
alig figyeltek. Étkezés után élénk eszmecserében mentek
vissza az írószerszámhoz és folytatták, ahol elhagyták.
Mikor végre elfogytak problémáik, arra ocsúdtak fel,
hogy az aranyozott piros gyertyák majdnem csonkig
égtek, s a bíboros nem volt sehol. A becsengetett lakáj
hódolva adott számot arról, hogy monsignoro nem
óhajtotta zavarni a magas vendégek eszmecseréjét és
visszavonult.
De ők még mindig nem váltak el. A márki a
fiatalember helyzete és jövője iránt érdeklődött. Galileo
pontosan elmondott magáról mindent. Kivált bolognai
reményeit fejtette ki, s azt a lehangoló veszedelmet,
amelyet a vetélytárs felbukkanása jelentett.
− Van szerencsém ismerhetni ezt a Maginit, − mondta
a márki, − és szívből sajnálom, hogy undok fickónak kell
őt neveznem. Nem éppen buta, de rosszabb ennél:
középszerű. Olyan szorgalommal rendelkezik,
amilyennel a teherhordó állatok világában szoktunk
találkozni. Ösztönszerűen irtózik attól, ami új.
ösztönszerűen ragaszkodik ahhoz, ami tekintély. Ha az
állást elnyeri, hasznos lesz az egyetemnek és káros lesz a
tudománynak, mert az ifjakat kitűnően megtanítja
mindenre, ami eddig megvan, de visszatartja mindentől,
ami eddig még nincs meg.
− Bocsánat, márki úr, − viszonozta Galileo, − csábítana
a retorikai trópus, hogy ezt megfordítsam magamra, de
azt kell mondanom, hogy én a tudománynak is hasznos
volnék, az egyetemnek is. Mert érzem, hogy teméntelen
új dolog telik még ki belőlem. És ha ez mind a bolognai
egyetem hírnevéhez fűződik majd a következő
évszázadokon keresztül, az Bolognára csak hasznos lehet.
A márki ülő helyzetében udvariasan és lassan
meghajolt.
− A válasz méltó a múlt klasszikusok ismerőjéhez és a
leendő ismeretek klasszikusához.
Galiei szeretett volna felugrani, hogy megrohanja a
finomkodó kis aggot, magához szorítsa és jobbról-balról
megcsókolja. Heves szeretetet érzett iránta. De az öreg
ember rendkívüli kedvességében volt valami nemcsak
vonzó, hanem taszító is. Elvénhedt gyermektermetét a
méltóság és előkelőség különös légköre vette körül. S
mikor végre, már éjszakai órán, elbúcsúztak, Del Monté
márki ismét szertartásosan játszotta el az udvari bókot,
mint egy nagyszabású ünnepség szereplője.
Másnap is hosszú órákat töltöttek együtt és
harmadnap is. Akkor az öreg márki azzal utazott el, hogy
mindenben megígérte tőle telhető legbuzgóbb
közbenjárását. Meghívta Galileót pesarói kastélyába és
állandó levelezésre szólította fel.
Pesaróba ugyan nem ment el a pénztelen fiatal tudós,
de írni annál gyakrabban írt. A márkihoz és Claviushoz
intézett levelekben találta meg vigasztalását, ha olykor a
szokottnál is nagyobb oka volt elkeseredni. Ilyen oka
pedig nem ritkán akadt. Bolognai reménységei egyre
fogyatkoztak. Ahogy a hónapok teltek, úgy csüggedtek
ezek a remények. És mire az augusztus elérkezett,
megjött vele a lesújtó hír is: a bolognai egyetem
matematikai tanszékét Magini Giovantonio kapta meg.
Nehéz hetek következtek: családjában megint kínzóvá
és majdnem elviselhetetlenné vált hétköznapi élete. Atyja
már nem szólt semmit. Különben sem sokat társalgott, az
üzleten túl megmaradó idejét zenetörténeti munkájának
és annak a baráti körnek szentelte, amely a család
számára homályos módon soha elő nem adott
színdarabok soha el nem játszott zenekíséretével
pepecselt. Különben szótlanul jött-ment
megemberesedett fia mellett és ha valamilyen mondat a
felnőtt fiú facérságára kínált célzást, komoran hallgatott.
Ez a hallgatás pedig gyilkosabb volt ezer
szemrehányásnál. A felszeperedő lányok vihogtak és
pajkos titkokat suttogva bújtak össze a sarokban,
Michelagnolo reggeltől-estig gyakorolt a lanton, az anya
pedig szüntelenül mászkált, dohogott, perelt. Galileóval
nem beszélt egyik sem, mellette, de tőle elhúzódva éltek,
mintha ragályos beteg lett volna. És minden héten
legalább egyszer kitört a házi botrány: az anya tombolt,
rikácsolt, tört-zúzott, ajtókat csapkodott, a szomszédok
összeszaladtak, a tizedik házig zengett az utca, a kapu
előtt vigyorgó gyerekek gyűltek össze, lesni a Galilei-ház
pokoli komédiáját.
A bolognai terv füstbe ment, maradt két lehetőség:
várni arra, talán évekig, míg Velence betölti az elhalt
Moletti helyét, s éppen a bakkalaureátusál sem
rendelkező fiatalembert rakja a hírneves nagy ember
helyére, vagy pedig várni arra, hogy a firenzei kormány
mégis csak rendszeresít egy matematikai tanszéket a
pisai egyetemen, s arra éppen azt a kellemetlen hírű volt
diákot hívja meg, aki ott kerülte az órákat, minden
tanárral összevitatkozott és képtelenségnek tetsző
dolgokat állított. Mindakét lehetőség elég vékony fonálon
függött le a jövő képéről. De ő azért kézzel-lábbal ment
utána mindakettőnek. Járta a támogatókat,
ajánlólevelekre várakozva üldögélt előszobákban,
levelezett, kilincselt, talpalt. Zsebében elrongyosodtak
okmányai, lelkében elrongyosodott az élet kedve. Megint
ott tartott már, hogy végezni szeretett volna magával.
Álmatlan éjszakáin százszor is végiggondolta: mi lesz
már, a jó Isten szerelmére, lehet-e még tovább is
folytatnia ezt a gyötrő küzdelmet, és nem volna-e
százszor jobb egyszerűen nem élni? De mikor már
összeomlani készült, mindig jött valami komolyan vehető
hivatalos bíztatás. Aztán meg sok mindent nehezen esett
volna itthagynia: Bianca testetlenné vált ábrándképét
lelke titkos oltárán, Clavius és a márki melegen érzett
barátságát, s azokat az izgalmas, tarka érdekességű
problémákat, amelyek játékosan tépelődő elméjében még
akkor is felvetőtök, ha kedvetlenül és únottan szemlélte
az életet.
Egy téli napon megint kitört az anyja házi botrányra
éhes természete. Ezúttal Galileo esett elsőnek
kezeügyébe, dühe vezuvi kitörésének teljességével
rávetette magát. Rettenetes szavakkal gyalázta és
becsmérelte a kenyérpusztítót. Galileo aznap idegesebb
volt, mint máskor. Visszafelelt. Ott álltak egymással
szemközt anya és fia, az anya mintegy eszelősen a düh
tomboló lázában, a fiú is beszámíthatatlanul a
tehetetlenség fájdalmában. Úgy ordítoztak, mint a vadak.
Az anya ekkor teljes erejéből arcul vágta fiát kétszer
egymásután. Éppen akkor, mikor az apa bejött az
üzletből, hogy a botrányt lecsendesítse. Az anya
zokogásban tört ki és minden átmenet nélkül ölelgetni,
becézni kezdte a fiút, akit az imént megütött. A többiek
karonfogták és elvezették. Most apa és fiú maradtak
szemközt egymással.
− Fiam, − mondta az apa csendesen, − ez így nem
megy tovább. Én megelégeltem.
− Belátom, − felelte Galileo lehajtott fővel, − szívből
sajnálom kegyelmedet. Én holnap elmegyek a háztól.
− Hova mégy?
− Megyek Pisába. Vagy állást kapok ott az egyetemen,
vagy …
Nem fejezte be, vállat vont. Ment összeszedegetni
holmiját. Aztán végigjárta pártfogóit, hosszasan időzve
különösen Vinta Belisario hivatalában, akire még a
boldogult Ricci hívta fel figyelmét. Vinta nagyon jónak
mutatkozott hozzá és már régóta ígérte, hogy magával
Fernando herceggel fogja elintézni az ügyet. Most megint
és nyomatékosan megígérte.
Másnap kora hajnalban felkelt. Mindenki aludt még, s
ő el akarta kerülni a búcsú terhes perceit. Pár sort
hagyott hátra családjának és kilépett a zimankós téli
hajnalba. Dideregve baktatott batyujával a hátán a város
végére ahhoz a kerékgyártóhoz, aki megígérte neki, hogy
barátságból elviszi szekéren Pisába.
A pisai rektor igen hűvösen és barátságtalanul fogadta.
− Igen, már több rendbeli levelet kaptam mindenféle
előkelő személyektől ebben az ügyben. De a tanári
kollégium az új tanszék felállítását nem tartja
időszerűnek. Jövő hétfőn tartjuk következő
tanácskozásunkat, akkor megint felvetem a kérdést. De
hogy nem sok reményt nyújthatok, azt már most
megmondom.
Csak hallgatta fáradtan és érzéktelenül. Tett még
néhány látogatást befolyásos pisai uraknál, mindenféle
ajánlóleveleket nyomott elébök és reménytelenül kérte
pártfogásukat, örült, mikor ezen a terhes kötelességen
túlesett. Aztán napokig nem csinált semmit. Szegény
vándoroknak való szennyes fogadóban vett szállást,
szűkös pénzéből már nem sokáig juthatott ennivalóra.
Bolyongott az utcákon, fázósan húzva össze keshedt
köpenyét, szeretett volna nem lenni.
Hétfőn délben elment az egyetemre. A tanári ülés még
tartott. Bement a portáshoz, melegedni egyrészt,
elkerülni másrészt az esetleges régi ismerősöket. A
portán örvendetes meglepetésére levél várta. A címzésen
azonnal megismerte a márki írását: „A1 Molto Magnifico
Signor honorando II Sig. Galileo Galilei, Pisa.“
Meggémberedett újjaival mohón törte fel a pecsétet.
Olvasta. Hátha valami bíztató lesz benne a páduai
tanszékről. Mert a pisai tanszék dolgában most már nem
mert remélni semmit.
 „Igen nagyszerű tisztelt uram! Uraságod egyetlen
alkalmat sem mulaszt el, hogy kitüntessen engem,
kifejezést adva az én Bíbornok öcsém uram
elragadtatása felett való meleg örömének. Ezt most
összevéve köszönöm és csókolom Uraságod kezeit.
Nagy gondban voltam, vájjon tetszenek-e
Uraságodnak a felvetett tudományos problémák és
levelére őszintén szólva azért nem válaszoltam,
mert tartottam tőle, hogy azokat rosszul értette. A
legnagyobb örömmel vettem tudomásul, hogy
Uraságod a súlypontra vonatkozó dolgait elküldi
külföldre, mert azok Uraságodnak nagy tisztességet
fognak szerezni. Nem leszek most már
hosszadalmas. Ha Uraságod jól ismer engem,
parancsolni fog velem, hogy szolgálatára lehessek.
És csókolom kezeit. Pesaro, 1588. december 30.
Uraságodnak úgyszólván testvére: Guidubaldo Del
Monté marchese.“

A melegedő, kopott fiatalember, akinek a márki

testvérként küldte az udvarias modor által megkívánt
levélbeli kézcsókot, nagyot sóhajtott. Semmi újság,
semmi remény. Ekkor benyitott egy tógás diák.
− Vége a tanári kollégiumnak, − mondta a portásnak,
− kérem a rektor úr holmiját.
Galileo felkelt és kiment. A lépcsőn akkor jött le
cobolygallóros fekete bundájában a rektor, ö köszöntötte
és várt.
− Elintéztük a dolgot, Messer Galileo, − mondta a
rektor hűvösen, − a tanszék meglesz. Most már csak a
nyár folyamán állíthatjuk be, de meglesz. Nem
titkolhatom el, hogy a mi felfogásunk nem változott meg.
Szerintünk a tanszék felesleges. De a kormány határozott
kívánságával nem óhajtottunk perbe szállni. A
részleteket valamelyik nap megbeszéljük, ha majd jobban
ráérek. Jó egészséget kívánok.
 Méltóságteljesen vonult odébb a rektor. És más
tanárok is jöttek már lefelé a lépcsőn, ö most nem
kívánta üdvözölni őket. Mind régi ellenségei voltak azok.
És most már új kollégái. Szaporán kisiettek az utcára.
− Egyetemi tanár vagyok, − mondta magában
csodálkozva.
Aztán arra gondolt, hogy hat hét múlva lesz huszonöt
éves. Aztán arra gondolt, hogy nagyon éhes, pénze pedig
fogytán. Aztán Bianca arcát idézte maga elé. És csak
ekkor ébredt a nagy öröm igazi tudatára. Megállott a
szemező esőben, körülnézett és hangosan, teli torokkal
felkacagott. Akik szemközt jöttek, csodálkozva nézték a
bolond fiatalembert.
 V.

Az anyának éppen sárkánykedvű napja volt, mikor a

Pisából hazatérő fiú lelkendezve beszámolt tanárságának
híréről.
− Ez mind nagyon szép, − mondta ellenségesen, − de
mennyi a fizetésed?
− Hatvan arany, − felelte Galileo szerényen.
− Hatvan arany havonta? Azt nem hiszem. Aligha
mondasz igazat.
− Nem havonta. Egész esztendőre. Havonta öt aranyat
kapok.
− Öt aranyat? Szégyenletes. Minden kézműves, aki
havonta csak öt aranyat kap, elszégyelné magát. Hát ez
az a híres állás? Ezért ültél itthon annyi ideig, hogy ezt
kivárjad?
Az apa közbeszólt:
− Hagyd őt, Giulia, ne vedd el a kedvét.
− Csak te ne beszélj, te vagy az oka, hogy ide jutottunk
vele. Huszonötéves. Másnak ilyenkor már saját házatája
és családja van, már megél a maga emberségéből és segíti
hozzátartozóit. Mi lesz a gyerekekkel, ha mi behúnyjuk a
szemünket?
Galileiné sírva fakadt. Az együtt üldögélő család nem
szólt egy mukkot sem. Tudták jól, hogy minden
ellenvetés, sőt még a helyeslő megjegyzés is ilyenkor csak
fűti az anya kitörni készülő rohamát. Inkább igyekeztek
elsompolyogni közeléből. Galileo lopva intett apjának,
hogy menjenek veszélytelen helyre, ahol nyugodtan
társaloghatnak. Előbb egyik, aztán a másik osont ki a a
szipogó és egyre hangosabban dohogó anya mellől. Az
üzletet már bezárták: kimentek az utcára beszélgetni.
Gyakran megtörtént ez máskor is; ha békén akartak
szólani, el kellett menniük hazulról.
Kint járkáltak tehát a téli utcán, a kéken világító hó
hangulatában, a régi házak tövén, amelyeknek teteje
erősen előre szögeit, mintha ezek a házak mélyen
szemükbe húzták volna a kalapot.
− Nem akartam a mamát izgatni, − mondta Galileo, −
azért nem vitáztam vele. A dolog úgy au, hogy meg fogok
tudni élni. Más tanárok is megélne, nem halok éhen én
sem. Magánórákat fogok adni.
− Csakhogy nem csupán a te megélhetésedről van szó,
fiam. Meg kell mondanom neked valamit, amiről nem
beszéltünk eddig: én közeledni érzem halálomat.
A fiú közbe akart szólni, hogy gyengéden tiltakozzék.
− Nem, nem, − vágott elébe az apa, − ezt én tisztán
érzem. Hetven elmúltam. Ettől még élhetnék sokáig, de
nagyon beteg vagyok. Lehet, hogy még élek három évet,
lehet, hogy holnap meghalok. Mi lesz akkor a
kicsinyekkel? Miöhelagnolo most tizennégy esztendős, a
zenében kitűnően halad, de az még soká lesz, amíg
kenyeret tud keresni. Hogyan állasz helyt húgaidért, ha
én nem leszek? Virginia hozományában részt kell
venned, írást adtunk a Landucci-fiúnak. Aztán Anna és
Livia is felcseperednek, férjhez kell adni őket. Anyádat is
el kell tartani. Mondd meg nekem, hogyan csinálod ezt?
Havi öt aranyból?
− De mondom kegyelmednek, hogy magánórákat
fogok adni. És…
− És?
− És egész biztosan fel fogok találni egyetmást.
Találmányokkal sok pénzt lehet keresni.
Az apa nagyot sóhajtott.
− Csak ezt ne mondtad volna, fiam.
− Miért?
 − Mit gondolsz, milyen lesz nekem az a pillanatom,
mikor lehúnyom a szememet? Mire gondoljak majd,
mikor itt álltok az ágyam körül és végignézek rajtatok?
Hogy jó lesz minden, mert te feltalálsz valamit?
Fantazmagóriákra hagyjam itt az enyéimet? Menjek el
bizalommal, mert olyan vagy, mint azok a futóbolondok,
akik feltalálták a repülőgépet, vagy a perpetuum mobilét
és gazdag urak előszobáiban várakoznak?
− Bocsásson meg kegyelmed, de futóbolond talán
mégsem vagyok. Huszonötéves koromra egyetemi tanár
lettem Pisában. És az a hidrostatikai mérleg, amit
feltaláltam, az talán fantazmagória?
− Jól van, feltaláltad. Mennyit kerestél vele?
Galileo hallgatott.
− Látod. Majd feltalálsz egyebeket is és közben
testvéreiddel együtt nyomorogni fogtok.
− Dehogy fognak.
− „Dehogy fognak.” Miből fogod őket segíteni?
− Nézze, apám, mi nagyon sok dologban nem értjük
egymást. De egyet bizonyára tud rólam kegyelmed: azt,
hogy tisztességes ember vagyok. Remélem, ezt nem vonja
meg tőlem.
− Nem. Valóban igen erős benned a becsületérzés. És
nagyon jólelkűnek is ismerlek. Ez igaz.
− Lássa. Hát kegyelmed engem huszonöt évig tartott,
etetett és ruházott. Tekintse ezt úgy, hogy kölcsönadta
nekem. Majd mikor kell, többi gyermekének
visszafizetem a kölcsönt becsülettel. Hogy miből, az
mindegy. Azzal kegyelmed ne is törődjék. Leszúrok
valakit a város szélén és elveszem az erszényét. Ha
kegyelmedet elszólítja az Isten, a kicsiknek én leszek az
apjok. Ezt az ígéretet fogadja el tőlem megnyugtatásul. A
többin ne töprengjen.
 Az apa megállt. Megállt a fiú is. Szemközt fordultak
egymással.
− Galileo, hallgas ide. Te elmégy Pisába és nem lehet
tudni, mikor kerülsz vissza. Talán itthon sem leszel,
mikor engem elragad a halál. És az utolsó percben nem
beszélhetek veled. Teszel-e nekem szent esküt arra, amit
most mondtál? Mert ha megesküszöl, akkor megnyugvás
lesz halálom pillanatában erre gondolnom.
− Hogyne esküdném. Isten engem úgy segéljen, és a
Boldogságos Szűz, és Istennek minden szentjei.
− Köszönöm. Többet erről nem beszélünk soha. De
teszek még egy utolsó megjegyzést: ezt az esküt neked
nehezebb lesz megtartanod, mint más embernek. Mert
pénzkeresethez semmi érzéked nincs, s a pénzzel annyira
nem tudsz bánni, hogy ez hajmeresztő. Mondd, Galileo,
te nem szereted a pénzt?
Galileo vállat vont. Elindultak.
− Nem mondhatnám, hogy nem szeretem, hiszen ha
pénzem akad, örülök. De azt sem mondhatom, hogy
szeretem, mert hiszen ha szeretném, akkor vágynék rá.
De ez nekem sohasem jut eszembe.
− Akkor nem is lesz vagyonod soha. Tanuld meg, hogy
az életben minden odamegy, ahol szeretik. Nem
figyelted-e meg, hogy a kutya némelyik emberhez rögtön
farkcsóválással fut oda, a másikat pedig megmorogja?
Ugyanígy vannak vele a kisgyerekek is: rögtön megérzik,
hogy ki szereti őket, ahhoz vonzódnak, a másik ember
láttán sírnak. És a nők! Minden látható ok nélkül
kitüntetnek olyan férfiakat, akik nem csinosak, nem
okosak és nem is gazdagok. De minden gondolatuk a nő,
s a nő ezt megérzi. Így van a pénz is. A pénz odamegy,
ahol őt szeretik. Hozzád nem fog menni.
− Az nem, − szólt igen élénken a fiú, − lehet, hogy az
nem. De a tudás, az ismeret, a gondolat, az ömleni fog
hozzám világéletemben. Mert én csak azt szeretem.
Nőnél, gyereknél, pénznél ezerszer jobban. Talán önként
ítélem így magamat örökös szegénységre, de ez boldog
szegénység lesz, ha dolgozhatom.
− Mit értesz dolgozás alatt?
Galileo sokáig nem felelt. Élesen gondolkodott, ahogy
fázósan baktattak egymás mellett.
− Kettőt értek alatta, − válaszolt végül, − két
különböző dolgot, s nem tudom, melyik vonz jobban. Az
egyik az, hogy olyan kérdéseket, amelyek felmerülnek
bennem, megoldjak az eszemmel. Nekem
csillapíthatatlanul éhes eszem van, apám. Problémákat
eszik. Farkasétvággyal esik nekik, rágja, morzsolja, nyeli
őket. Látta kegyelmed, hogyan rágja a fogoly nyúl a
faketrecet, mert különben nem bírná el a foga
növekvését? Az én eszem is ilyen: mikor máson éppen
nem gondolkozom, akkor hatjegyű számokat szorzók,
mert az eszemmel rágni muszáj. Ez az egyik. A másik,
amit dolgozás alatt értek, a mások felvilágosítása. Valami
ösztön arra hajt, hogy mindenkit kioktassak arra, amire
magam rájöttem. Az emberek tudatlanságát még el
tudom viselni, de ha helytelenül tudnak valamit, attól
vadul megdühödök. Olykor úgy érzem, hogy ha az öreg
Arisztotelész ma élne és valahol szemközt kerülne velem,
mellen ragadnám és rázni kezdeném haragomban.
− Megint ez a vesszőparipa. Mit vétett neked
Arisztotelész?
− Mit vétett? Marhaságokat állított.
− Micsoda? Hogy beszélhetsz így ekkora lángelméről?
Miféle szavak ezek, hogy marhaság?
− De igen, de igen, de igen! Marhaságokat állított! Azt
mondta, hogy vaunak nehéz testek, amelyek mindenáron
sülyedni és könnyű testek, amelyek mindenáron
emelkedni akarnak! Szemenszedett hülyeség! Minden
testnek súlya van, mind esni akar, amíg valami fel nem
tartóztatja. Aztán azt mondta, hogy az eldobott testet a
megmozdított levegő viszi tovább! Butaság! Fogalma
sincs arról, hogy mi a mozgás lényege. Majd én ki fogom
dolgozni az egészet és ki fogom irtani ezt a sok
szamárságot!
− Miért kiabálsz ilyen hangosan az utcán?
− Bocsánat, elragadt a ló. Ha Arisztotelészről és a
peripatétikus iskoláról van szó, mindjárt nagyon hangos
leszek, nem tehetek róla.
− Szóval amit Arisztotelész helytelenül mondott, de
kétezer évig hitt az egész világ, azt te fogod helyesen
megmondani az egész világnak, mi?
− Igen, apám. Miért?
− Szóval a tudománynak ez a két oszlopa fog ott állani
az egész földkerekség előtt: Arisztotelész és egy Galilei
nevű ember Fiorenzából.
− Igen. Miért?
− Te nem csodálkozol ezen, mikor ezt elmondod
magadban?
− Nem. Inkább nagyon örülök neki. Én azon
csodálkozom, milyen okos vagyok. Még senkivel sem
találkoztam, akinek ilyen éles esze lett volna, mint
nekem.
Az apa megcsóválta a fejét.
− Olyan vagy, mint akit megszállott a szellem. Ha nem
vigyázol a nyelvedre, vagy futóbolondnak fognak tartani
az emberek, vagy elégetnek máglyán boszorkány
gyanánt. De hát mindegy. Megváltoztatni nem tudlak.
Legalább becsületes és jó ember vagy a bolondságod
mellett és ez is valami. Most már menjünk haza, mert
nagyon fázom. Anyád talán már kitombolta magát.
Megfordultak. Mentek egymás mellett, az apa
csendesen, szomorúan, mindenbe belenyugodva. A fiú
egy féllépéssel mindig előbb, frissen, mohón és villogó
szemmel.
 VI.

Mielőtt elment volna Pisába, hogy katedráját elfoglalja,

izgalmas kitüntetés érte: kihallgatáson jelenhetett meg az
uralkodónál. A kihallgatást Belisario Vinta csinálta ki
neki, a mindenható udvaronc, aki vidám jóindulattal
kezelte a fiatal matematikust, vállát veregette és
többnyire nevetett mindazon, amit ez mondott neki. Úgy
beszélt vele, ahogy a bogaras, de mulatságos különcökkel
szokás beszélni.
Firenze fejedelme a Pitti-palotában fogadta az ifjú
professzort. Ez hajlongva lépett be a terembe, mikor
sorra került, fél szegen vágta ki az udvari bókot, amelyre
előbb kioktatták, aztán megállt és szembe nézett
uralkodójával. Negyvenéves férfit látott maga előtt, nála
valamivel alacsonyabbat. Gyér szakálla mint valami
ritkás moha nőtte be állát, világoskék szeme körül
gyulladtaknak látszottak a szemhéjjak, a nyakát környező
keményített fehér csipkegalléron úgy hatott a fej, mintha
tortaként helyezték volna a cifra papiros állra. Különben
tetőtől-talpig fénytelen feketébe öltözött a nagyherceg,
nemrégen halt meg rokona, Medici Katalin, a francia
anyakirályné, aki a fiorenzai bankárdinasztiából eddig a
legtöbbre vitte: férje és három fia ült a francia királyi
trónon, menye skót királyné volt, veje spanyol király,
unokája pedig, lotharingiai Cristina, ennek a fiorenzai
fejedelemnek jegyese.
− Galilei Galileo − olvasta a nagyherceg hangosan az
előtte fekvő papírlapról, − matematikus, pisai tanár.
− Igenis, fenség, − felelte a pisai tanár.
− Úgy.
A nagyherceg az egyik lábáról a másikra állott.
Jóindulat nyilatkozott meg arcán, fáradtság és véghete
tlen unalom. Egyáltalában nem látszott meg rajta az
agyafúrt Farnese-szabadító.
− A matematika fontos tudomány, − mondotta, −
tőlünk telhetőleg elő is kivánjuk mozdítani. állam
érdekében. A matematika és a vele rokon tudományok
sokat használhatnak a hadászatnak. Foglalkozik maga
hadászattal?
− Eddig nem foglalkoztam, fenség.
− Óhajtandó volna, hogy foglalkozzék. Az ágyúk és
egyéb hadigépek tökéletesítése elsőrendű feladat. Az is
óhajtandó, hogy tudósaink belemerüljenek az
erődítéstanba, Szándékunk Livornót erős hadi kikötővé
fejleszteni, ehhez a tudomány segítése igen fontos.
− Igenis, fenség.
Itt megszűnt a beszélgetés. A nagyherceg mélán a
levegőbe bámult. Nyilván azon tűnődött, hogy inondjon-
e még valamit. De úgy döntött, hogy most már egyebet
nem mond. Ismét a tudósra szegezte pillantását, látható
unalommal szemlélte, aztán bólintott. Ez azt jelentette,
hogy a kihallgatásnak vége. tialileo engedelmeskedett,
kivágta mély meghajlással és egyik lába kaszáló
mozdulatával az udvari bókot. Ekkor a nagyherceg még
külön kitüntetésben is részesítette: csókra nyújtotta a
kezét. Galileo hódolattal kezet csókolt és hajlongva
eltávozott..
Kint azonban még leült Belisario Vintával beszélgetni.
− Kegyes volt a nagyherceg urunk?
− Igen, csókra nyújtotta a kezét.
− És miket mondott?
− Őszintén szólva nem nagyon figyeltem oda. Illetve
nem arra figyeltem egészen, amit mondott, hanem őrá
magára. Vizsgáltam, hogy milyen ember lehet.
Meglepetve éreztem, hogy szelidség és jóság árad belőle.
Lehetetlen, hogy …
 Itt hirtelen félbeszakította a meggondolatlanul
elkezdett mondatot és elpirult zavarában. Vinta
mosolygott.
− Lehetetlen, hogy megölte volna bátyját és
sógorasszonyát. Csak mondja ki bátran. Valóban
lehetetlen.
− De hát akkor…
− De hát akkor természetes halállal halt-e meg
Francesco és felesége? Nem tudom. Lehet, hogy nem.
Trónörökösöknek mindig akad olyan hívok, aki tudja,
hogy ha segít a sorsnak, nincs mitől tartania. De bármi
történt, az a nagyherceg előzetes tudta nélkül történt, ő
szolid, jó és bölcs ember, örvendhetünk, hogy ő került a
trónra. Kitűnő uralkodó. Most majd családot alapít és
nyugodtan, békésen fog kormányozni, adja Isten, hogy
mennél tovább. Tud-e csak egyetlen embert is, aki
Biancát visszakívánná?
Galileo hallgatott. Titka mélyen rejtezett benne, azt fel
nem fedte soha senki előtt.
− Mikor megy különben Pisába?
− Idestova már szedem össze cókmókomat. És még
egyszer eljövök kegyelmességed számtalan jótéteményét
megköszönni.
− Nem, caro mio, arra most már nem kerülhet sor.
Utazom. A nagyherceg úr hivatalos ügyben Rómába küld.
De különben se köszöngessen nekem semmit. Örömmel
teszem, amit tehetek. És a jövőben még inkább tehetek.
− Inkább?
− Inkább. De ez maradjon magunk között, ne említse
senkinek. Mindenesetre akármilyen ügye-baja felmerül
Pisában, azonnal írja meg nekem is, Del Monté márkinak
is. A nagyherceg jól ismeri a márkit és nagyon kedveli.
Most pedig jöjjön velem, még egy fontos pártfogót
akarok szerezni magának.
 Galileo csodálkozva követte az udvaroncot. Az nem is
ment messzire. Benyitott a hivatalos szobák egyikébe. Ott
egy úriember dolgozott, rengeteg könyvből készített
jegyzeteket. Galileo azonnal ráismert, Piorenzában
mindenki tudta, hogy ki ez: Medici Giovanni, a hajdan
uralkodó Cosimo herceg törvénytelen fia.
Vinta bemutatta Galileót Giovanni úrnak.
− Hallottam, − mondta ez élénken, − a hírét már
hallottam. Örvendek, hogy egy szakmában dolgozunk. Én
is szeretek a technikai tudományokkal foglalkozni. Mint
látja, most is dolgozom. Ezek erődítéstani munkák,
kompendiumot készítek belőlük.
Vinta egymásra hagyta őket, miután melegen
elbúcsúzott Galileótól. Az együtt maradtak tovább
beszélgettek. Medici Giovanni nem látszott valami
nagyon okos embernek, de annál műveltebbnek és
olvasottabbnak. Amivel most foglalkozott, ahhoz máris
rengeteget olvasott.
− Tudja-e, − mondta a vesszőparipájáról beszélő
ember mohóságával, − hogy ötszáznál több erődítési
rendszert ismer a hadtudomány?
− Igazán? − érdeklődött Galileo udvariasan.
− Ötszáznál többet, úgy van. Micsoda haladás a régi
görögök óta, akik azt tartották, hogy a legjobb erődítés a
„harcosok melle”. Bezzeg a rómaiak józanabbul fogták fel
a kérdést. Képzelje csak, azt olvasom régi művekben,
hogy a légiók még menet alatt is védőgátat ástak a tábor
körül, ha valahol lepihentek éjszakára.
− Érdekes, ezt nem tudtam.
Medici Giovanni hosszú előadást tartott Galileonak az
erődítés alapelveiről. Elmagyarázta, hogy milyen
lángelméjű ember volt az a Micheli, aki a század elején
Verona városának erődítéseit tervezte: a csekély felületű
bástyákat öblös behajlások útján hozta kapcsolatba az
úgynevezett kurtinával. Aztán elmagyarázta, hogy ezt a
bölcs alapelvet hogyan fejlesztette tovább Tartaglia, majd
hogyan vált szét a várépítés gyakorlata a spanyol
Oataneo és az olasz Marchi két különböző rendszerére.
Galileo nyájasan, figyelmesen hallgatta és mialatt a
lelkesen beszélő Medici-fattyú mondókájának lényegét
tudomásul vette, figyelme másik felével bírálatot
gyakorolt az előadó esze felett.
− Hiszékeny képzelet, − mondta magában, − nem a
lényeget látja, hanem a kuriózumot. Mellékes színekben
gyönyörködik, semminek teljes képét összerakni nem
tudja.
De azért bólogatott és igyekezett megnyerő lenni. És
közben valami villant is egyet az eszében. Mert Medici
Giovanni a patakzó és fűtött előadásban mellékesen
megjegyezte, hogy az olasz egyetemek általában nagy
mulasztást követnek el, mikor az erődítés tudományának
nem adnak külön tanszékét. Európa összes fejedelmi és
hadvezéri sarjai özönlenónek az ilyen előadások
meghallgatására, ha híre menne, hogy valahol ennek a
fontos tárgynak szaktudósát lehet találni. Galileo azonnal
közbevágott:
− Pisában ez meglesz.
− Hogyhogy, − kérdezte Giovanni úr, − ki fogja
előadni?
− Én.
− Kegyelmed? Hogyhogy? Hiszen nem foglalkozott
vele eddig.
− Az nem tesz semmit. Átnézem kissé a dolgokat és
mindjárt tudni fogom.
− Tudni fogja? Eléggé ahhoz, hogy tanítsa?
− Hogyne. Az ilyesmi nekem gyerekjáték.
Medici Giovanni furcsán tekintett a szakállas
fiatalemberre. A szakemberek önérzetes mosolya
játszadozott ajka körül, de hallható szöveget nem adott
ennek a mosolynak. Mégis meglátszott arca megbocsátó
kifejezésén, hogy meggondolatlan hivalkodónak és
könnyelmű hencegőnekstartja a fiatalembert, aki majd
rájön elhamarkodottságának súlyára. Mikor elbúcsúztak,
leereszkedő jóindulattal ütötte meg a vállát.
− Ha a nagyherceg úrnak szolgálni akar, bocsátkozzék
bele az erődítés tudományába. Különösen Livornóra
gondoljon. Az nekünk rendkívül fontos. Isten vezérelje.
Otthon Galileo mindent elmesélt apjának. Az öreg
Vineenzo roppant izgatott lett.
− Ez nagyszerű, − mondta felcsillanva, − mikor
kezded?
− Mit?
− Az erődítés tanulmányozását.
− Azt nem tudom. Előbb még sok dolgom vak A
súlypontokkal sem vagyok még kész teljesen. Aztán ki
kell dolgoznom a mozgás elméletét, hogy kimutassam,
milyen elképesztően hibás az Arisztotelész felfogása
ebben a tárgyban. Ugyancsak meg kell világítanom,
mennyire abszurdum Arisztotelésznek az az állítása,
hogy a nehezebb testek esése gyorsabb, a könnyebb
testek pedig lassabban esnek. Aztán…
Az apa közbevágott:
− Szóval mindenféle fantazmagória előbbvaló neked,
mint rászolgálni az uralkodó jóindulatára.
Galileo nagy lélekzetet vett. A százszoros válasz egész
özönét akarta apja elé kiönteni. De bele sem kezdett,
máris visszatorpant. A választ reménytelennek látta.
Ahogy rápillantott az öreg emberre, akinek kínzó gondok
ültek ráncos arcán, szeme alatt különös módon
elfeketedett a bőr és keze betegesen remegett, szívből
megsajnálta. Érezte, hogy ezt a fáradt, elgyötrött, sírja
felé közelgő embert megindító módon szereti.
 − Kegyelmed félreért, − javította ki önmagát, − én csak
azt mondtam, hogy figyelmemet más tudományos
problémákkal is meg kell osztanom. De természetes,
hogy az uralkodó pártfogását elsősorban igyekszem majd
kiérdemelni.
− Végre józan szót is hallok tőled, − felelte a beteges
öreg, kevés meggyőződéssel.
A dologról nem beszéltek többet. Általában
odajutottak, hogy amint a válás közeledett, egyre
gondosabban kerülték a vitatkozó összeütközés
lehetőségeit. Feltűnő igyekezettel siettek ráhagyni
egymásra mindent. A család hangulata külszín szerint
folyton javult, mind jókedvűek voltak az együtt töltött
esték alkalmával, tréfálkoztak és kedvelték egymást. De
az utolsó este egyetlen lökéssel felborította az eddig
közös igyekezettel felépített békességet.
Úgy volt, hogy Galileo másnap korán reggel indul
Pisába. Holmija becsomagolva készen állott, csak a
másnapi öltözködéshez szükséges holmija volt még
csomagolatlan. Nyomasztó júliusi hőségben ültek le
vacsorázni. Az anya tüntető meghatottsággal szipákolt,
ezúttal botrányos zenebona helyett a szeretet végletébe
csapott, minduntalan odalépett útra készülő fiához,
görcsös szeretettel megcsókolta, fejét simogatta,
ruhájáról nem létező pelyheket szedett le és
mindenképpen tüntetett anyai bánatával, mintha valami
színpadi szerepet kellett volna játszania. Már ez magában
véve idegessé tett mindenkit. Rokonok is voltak jelen: az
Ammannati-család tagjai, akik az anyával való
rokonságról máskülönben nem sokat emlékeztek meg, de
hogy most a Giulia fia Pisában ment tanárnak, azt
illendőnek vélték jelenlétökkel megünnepelni. Az egész
társaság kint evett az udvaron, gnocchi volt vacsorára és
ürücomb, melléje nagyokat ittak a kútba hűtött chianti
szalmafonatos palackjából.
− Olyan ez, − mondta Galileo a vacsoránál, − mintha
Isten ujja volna: éppen a mai napon kaptam a sorstól azt
a csodálatos ajándékot, hogy új görbét fedeztem fel.
Apja volt az egyetlen, akihez mint némileg megértőhöz
intézhette ezeket a szavakat. A többiek illemtudóan
hallgatták a nekik ismeretlen beszédet, de az apa
kíváncsian fordult fiához.
− Miféle görbét?
− A cikloidot. Így neveztem el: cikloid a neve. Hogyan
is magyarázzam meg? Ha felteszem, hogy egy kör egy
adott egyenesen gördül tova és ennek a körnek felületén
felveszek egy tetszés szerinti pontot, akkor ez a pont a
kör haladása folyamán bizonyos vonalat ír le. Ezt
nevezem cikloidnak. Euklidósz nem ismerte ezt a görbét.
Nem jutott eszébe. Nekem eszembe jutott. És tudja meg
kegyelmed, kedves apám, hogy száz meg száz év múlva
azt fogják mondani az emberek szerte a világon: a cikloid
először a fiorenzai posztókereskedő, Vincenzo Galilei
fiának jutott eszébe.
− Várjál csak, − mondta az apa, − nem egészen értem.
Mi van azzal a körrel és azzal a ponttal?
− Hogyan is magyarázzam meg. Gondoljon maga elé
kegyelmed egy kocsikereket. Jó erősen képzelje el.
Hányja be a szemét.
− Nos? − kérdezte az apa kissé türelmetlenül.
− Nos, gondolja maga elé ennek a keréknek a küllőit.
Képzelje el, hogy az egyik küllőre, mondjuk úgy a közepe
tájára, kissé közelebb a kerékagyhoz, ráfröccsent a sár.
Ott a küllőn egy pont maradt, ugye?
− Nos, nos?
− Eddig állott ez a kocsi. Most megindul. A kerék
forog. Képzelje el igen erősen, hogy milyen vonalat ír le
ez a pont. Lankás hullámvonalat. Pontosan fel lehet
rajzolni. Ez a cikloid. A Galileli-féle cikloid. Az én
cikloidom. El tudja képzelni?
Az apa a fejét rázta.
 − Nem látom tisztán.
− Michelagnolo, − szólt rá öccsére Galileo, − ugorj csak
és hozzál írószerszámot.
A fiú kedvetlenül kelt fel, mert ételét ott kellett
hagynia. De azért engedelmeskedett, mert ez az este a
bátyja búcsúestéje volt. Kisvártatva már hozta is az
írószerszámot, aztán sértődötten nekiesett az ételnek
megint. Galileo odatolta a papírost az üvegburába foglalt
fáklya világosságához és rajzolt. Gyors, gyakorlott
vonásokkal. Pompás volt a szemmértéke és ügyes a keze:
a felrajzolt körfázisokat mintha körző írta volna oda.
Sűrűn egymás mellé több kört rótt, s mindegyikben
megjelölte a felvett pont helyét. Az ábra gyorsan
kialakult: az összekötött pontok kiadták a hullámgörbét.
Az apa méltóságteljesen bólintott, mintegy kisajátítván a
találmányt, hiszen ezt a fia eszelte ki, akinek Ő adta az
életet. A többiek hallgattak és unatkoztak.
− De ez még nem minden, − magyarázott diadalmasan
Galileo, − mert ezt a pontot nem muszáj okvetlenül a
körön belül felvennem. Felvehetem a körön kívül, de
azzal a feltétellel, hogy a pont valahogyan hozzá van
erősítve a körhöz. Nézze meg kegyelmed, mi jön ki ebből:
ennek a cikloidnak már hurkai is vannak. Nem érdekes?
Még át sem tudom tekinteni az egészet, ennek az új
görbének mindenféle változata, természete, szokása,
tulajdonsága beláthatatlan. Hetekig, hónapokig fog
tartani, míg apróra kivizsgálom. Ahogy Pisába értem,
azonnal nekiülök. Semmi mással nem fogok foglalkozni,
csak ezzel.
− Hogyhogy semmi mással, − szólt erre az apa, −
miből fogsz élni, ha csak ezzel foglalkozol? Öt aranyból
havonta?
− De apám, gondolhatok én most egyébre? Értse meg:
új görbe! Tudja, mi ez? Az elipszisnek és a parabolának
testvére született! Vagy mondjuk: unokatestvére, mert ez
nem kúpszelet, mint azok. Ez van olyan világesemény,
mint hogy most egy esztendeje elveszett a spanyol
armada, vagy mint hogy két éve fejét vették Stuart
Máriának. Ha most minden munkámat örökre
abbahagynám, már örökre híres ember maradnék.
Erre már idegesen felfortyant az apa.
− Híres ember, híres ember. És ha a nagy híreddel
éhen veszel, mi haszna van ennek a görbédnek?
− Haszna? Apám, az Isten szerelmére, egy új görbe!
Nem érti, mi ez?
− Nem értem. Nem is akarom érteni. Én csak azt
értem, hogy ennyi nyomorúság és facérság után holnap
végre elfoglalod a kenyérkereső állásodat, de ahelyett,
hogy komoly emberként most már az előmeneteledre
gondolnál, most is csak játékon jár az eszed.
− Játékon? − szólt elhűlve a cikloid feltalálója.
− Igenis, játékon. Nem akartam volna erről beszélni,
de ha már ide jutottunk, ezt nem hallgathatom el. Neked
ezek a dolgok játékjaid, ahogy a taknyos gyerekek csigát
pörgetnek. Amivel az idődet töltöd, az semmit sem
különbözik a társasjátékokban feladott talányoktól.
Passziózol. Szórakozol. Rajzolgatsz, mint a firkáló
gyermek és ezt tudománynak nevezed. Könnyű így a
tudományt gyakorolni, mert közben apáddal eltartatod
magad.
Galileo nyelt egyet.
− Igaz, kegyelmed eltartott. Pedig már huszonöt éves
jól elmúltam és szakáll van az államon. De hogy ezt
megint az orrom alá dörzsölje, arra nem ez a pillanat
alkalmas, mikor utoljára eszem az asztalánál. És miért fáj
az kegyelmednek, ha a munkában mellékesen az
örömömet és a szórakozásomat is megtalálom? Sajnálja
tőlem ezt az örömet?
Ekkor az anya nagy robajjal felkelt a helyéről.
 − Nem engedem a fiamat bántani, Vincenzo, −
kiáltotta szélesen és színészkedve, − ne bántsd a mai
estén az én drága kincsemet!
Szelesen odalépett fiához, görcsösen magához ölelte és
mialatt hevesen megcsókolta, sírni kezdett. Mozdulatával
feldöntött egy poharat, Virginia és Anna sikoltva
húzódtak odébb és a ruhájokra ömlött bor miatt kiabálni
kezdtek.
− Jaj, anyám, hagyjon, − tört ki Galileo idegesen.
Ekkor az anya egy szempillantás alatt álláspontot
változtatott.
− Micsoda? Hagyjalak? Visszalöksz, mikor
megcsókollak és védelek ezen az utolsó estén? Hát volt
már ennél hálátlanabb, gyalázatosabb fiú a világon?
Most már dőlt belőle a szitok. Állt és kiabált. Csittítani
kezdték, az még nagyobb dühre ingerelte. Az apa
elvesztette türelmét és ő is fia ellen fordult. Hangosan
szidta, amiért anyját botrányra bőszítette. Apa és anya
egyszerre szitkozódtak. Az egyik Ammannati-
unokatestvér, békés pallér különben, odalépett közéjük
csittítani. Most már hárman beszéltek egyszerre. Az
eddig csendes estét ellepte az ordít ozás, a dühödt
zokogás, az asztal verés lármája. A szomszédból
haragosan kiabáltak át, a lányok élesen visszakiabáltak,
szörnyűséges skandalummá változott a távozó fiú családi
búcsú-vacsorája.
Galileo nem sokáig állta ezt a vad orkánt. Egyszer csak
felugrott és azonmód, ahogyan volt, ingujjban kilépett az
utcára, s ott megállás nélkül tovább sietett. Meg sem
állott az Arno-partig. De itt sem talált nyugtot, sűrű
közönség keresett ott enyhülést a nappal elszenvedett
hőségre az éjszaka hűvösében. Képtelen lett volna most
ismerősök megszólítására válaszolni. A házak mentén
sietett mennél tovább a csendesebb városvég felé. Jó
messzire haladt már, mikor néptelenné vált a sötét part,
csak messziről kopogtak valami magányos hazatérő
léptei.
Leült a folyóparton és átadta magát a csendnek.
Hosszú ideig tartott, míg felzaklatott idegei annyira
megnyugodtak, hogy gondolkozni tudott sorsán, jövőjén,
életén. Fájdalmasan döbbent szívébe az a megismerés,
hogy mennyire egyedül van, hogy mennyire nem tudja
magát megértetni senkivel. Családja nyakán élt eddig
felnőtt ember létére, ez igaz. De mit tudnak ők arról,
hogy neki mennyi és milyen fontos törődni valója volt
ennek a facérságnak tétlen ideje alatt? Mit tudnak ők
arról a csodálatos világról, amely benne lassanként
egészen új megismerésekből, minden eddigi világtól
merőben eltérően kialakul? Mialatt így érezte meg nem
értettségét és társtalan magára hagyatottságát, nem
tudott dacosan megállni s ezt az egyedüllétet a magányos
nagyok hősiességével a magáénak vallani. Hevesen
vágyakozott társak után, lelkében a család vágya
jajveszékelt. Szívből szerette apját, anyját és testvéreit, de
hiába nyújtotta kezét utánok, azok értetlenül és idegenül
siklottak semmivé sóvárgó ujjai között.
Így ült a sötét folyó partján éjfélig egyedül. Akkor
hazament. A kapu előtt sokáig hallgatódzott és
leskelődött. Nem hallatszott már semmi hang, nem
mutatkozott már semmi világosság. Óvatosan nyitott be
a kapun és sziszegve káromolta a sarokvas nyikorgását. A
holdas éjszaka fényében haladt át az udvaron,
megkereste és felöltötte zekéjét, bement az üzletbe, ahol
összecsomagolt holmiját elkészítették. Ezt felszedte,
vállára vette és kiment. A kapu megint megcsikordult.
Várt, hogy odabent megébred-e valaki? De nem moccant
semmi. Ekkor homlokát a kapura nyomta és sírásban
tört ki. Esetlen kisgyereknek érezte magát, akit kivertek a
szülői háztól. Gondolatban egyenkint megölelte szüleit és
testvéreit. De búcsúzni most már nem akart tőlük.
A sötét éjszakában elbaktatott a Dóm elé. Itt kellett
találkoznia hajnali négy órakor annak a cserepesnek
szekerével, aki a pisai vásárra indult. Leült a dóm
főkapuja előtt a Ghiberti-vasfigurák alá. Nem járt arra
egy lélek sem. Még könnyezett kissé, aztán szorongó
szíve megenyhült. A cikloidon kezdett gondolkozni, egyre
elevenebb érdeklődéssel rajzolván képzeletében a görbe
különböző eseteit. És csakhamar édes vigasztalás szállott
szívére.
Háromkor már virradt. Türelmetlenül, az
álmatlanságtól égő szemmel várta a szekeret. Az végre,
messziről jelentkezvén már zörgésével, megjött.
− Jó reggelt, −kiáltott a cserepesre.
− Jó reggelt, − válaszolt az frissen és hangosan.
Szavaik különös erőt kaptak a virradat akusztikájában.
Galileo felrakta podgyászát a szekérre és felült a
gyeplőtartó cserepes mellé. Indultak. Teljesen világos
volt már. A házak, amelyek ebben a világításban
meglepően élesen rajzoltaknak és szokatlanul élénk
színűeknek tűntek fel, egymásután maradoztak el a zörgő
szekér mentén. Mikor a város végéről még egyszer
visszanézett, Fiorenza színaranyból épített városnak
látszott a tündöklő ragyogásban.
 VII.

Galilei tanár úr a rektor előtt állott.

− Azért kérettem, − mondta a rektor komoran és
ünnepélyesen, − mert fegyelmi szabályzatunk
idevonatkozó pontja szerint elsőfokú dorgálásban kell
részesítenem. A dorgálásra …
− Jó, jó, − vágott közbe hevesen a fiatal tanár, − már
tudom kívülről. Arisztotelész. Csák tessék dorgálni.
− Kedvesem, ez a dorgálás nem formaság. A mi ősi
egyetemünk hagyományainak mélységes belső tartalma
van. S ha én dorgálok, akkor ez nem abból áll, hogy én
mondok egy mondatot, kegyelmed mond rá − még
mielőtt befejeztem volna egészen − egy másikat, s ezzel a
dolog el van intézve. Nekem hivatali állásomból folyó
kötelességem arra törekedni, hogy ennek a dorgálásnak
foganatja is legyen.
− És hogyan gondolja ezt a foganatot Magnificentiád?
− Csak egyféleképpen gondolhatom: kegyelmed
ezentúl mérsékelni fogja zabolátlan természetét és
igyekszik a tanuló ifjúságot, főként annak egyházi tagjait,
meg nem botránkoztatni Arisztotelész becsmérlésével. Az
ilyen beszédek merőben ellentmondanak a modern
pedagógia elveinek, mert kikezdik az ifjúságnak a nagy és
szent tekintélyekbe vetett hitét. Végzetes dolog egy fiatal
lélekben megrendíteni azt a világnézetet, amelyet kétezer
esztendő óta oly bölcs módon épített ki először a
klasszikus ókor, aztán oly isteni módon a keresztény
újkor. Ha egy ilyen fiatal lélekben ennek a világnézetnek
csak egyetlen pillére is megrendül, akkor már a többit
sem érzi biztosnak. Kétkedőket nevelünk így, akik sem az
államnak, sem az egyháznak nem lehetnek hasznos fiai
többé. Aki a szent tekintélyekbe vetett közhitet aláássa,
az vétkes az egyház és az állam ellen. Kegyelmed vétkes,
tehát ezennel igen komolyan megdorgálom. Kemélem,
hogy ezt lelkére is veszi és ezentúl államnak és
egyháznak, a nagyherceg őfenségének és a pápa
Őszentségének hűséges, megbízható pásztora lesz. Most
ebben a reményben eleresztem dolgára.
De a fiatal tanár nem ment. A rektor, aki már
felkészült a búcsúzó, kegyes fejbólintás mozdulatára,
bosszúsan és kelletlenül húzta össze szemöldökét.
− A dorgálást nem fogadhatom el, − mondta nyakasan
a fiatalember.
− Hogyhogy nem fogadhatja el? Ezt nem értem. Itt
nincs szó arról, hogy elfogadja-e, vagy sem. Ez jogi
tévedés. A dorgálás tényként megtörtént. Vitát efelől a
szabályzat nem ismer.
− Mert a szabályzat nem gondolt arra, hogy ez
igazságtalanul is bekövetkezhetik. Magnificentiád
olyasmiért dorgált meg, amit nem követtem el. Én
Arisztotelészt sohasem becsméreltem, hanem
becsméreltem a nagy tudós egyes tévedéseit. Az nagy
különbség.
− Nem látom ezt a különbséget. Már az magában véve
példa nélkül álló tiszteletlenség, ha egy fiatalember, aki
nemrégen még az iskolapadban ült, ekkora világraszóló,
örök lángelmének egyes állításait a kegyelmed
modorában teszi bírálat tárgyává, annál is inkább…
− Bocsánat, bocsánat, hát Lionardo da Vinci nem volt
senki? ö, mikor Lucretius műveivel foglalkozott,
világosan rájött, hogy Arisztotelész tanítása hol sántikál.
Szíveskedjék csak utána nézni, miket mond Lionardo da
Vinci a ferde síkon történő mozgásról és a szabad esésről.
És Benedetti Qiambattista, az kutya? Benedetti megrójja
Arisztotelészt, mert rengeteg jelenséget nem vett észre.
Tessék csak utánanézni, mit mond Benedetti a
centrifugális erőről és mit mond az asztalon
megpergetett aranypénzről, amely nem dől el, és mit
mond a különböző súlyú testek esési sebességéről
Arisztotelésszel szemben. És Tartaglia, az kutya? És
Michele Varrone? És a páduai Moletti, az én kegyes
emlékű pártfogóm? Mind egybehangzóan azt állították,
hogy Arisztotelész téved. Ugyanezt mondta Qiambattista
Bellaso is, aki, mint a minap nagy izgalmamra rájöttem,
ugyanazt tanítja az esés gyorsaságáról, amit én, pontosan
az ellenkezőjét annak, amit Arisztotelész tanít. Ezek
mind szamarak voltak, és mind államnak és egyháznak
ellenségei?
− Kegyelmed felsorol hat tudóst, akik valamit
kétségbevontak. Én felsorolhatok hatezret, akik ugyanezt
szentül hitték, írták és tanították.
− Az igazság nem attól függ, hogy hányán hiszik.
Vájjon hányán hitték keresztre feszítéskor, hogy Krisztus
valóban az Isten fia? Most mégis tudjuk, hogy az volt. A
szabad esés sebességét illetőleg az az igaz, amit én
mondok. Eljön az idő, mikor ezt az egész világ tudni
fogja.
− Kegyelmed, talán nem nagyon ízlésesen, az Isten
fiára hivatkozott példa gyanánt. Felhívom figyelmét arra,
hogy a kegyelmedhez hasonló tekintélyrombolók
fellépése következtében tört ki a protestantizmus, amely
az egyedül üdvözítő egyháznak mérhetetlen károkat
okozott. Közömbös nekem, ha kegyelmed megsértődik
attól, amit mondok: kegyelmed protestáns lelkületű
ember.
− Azt kikérem magamnak. Én vallásos hívő vagyok. Az
ilyen sértések ellen protestálok!
− Íme, ahelyett, hogy meghajtaná éretlen fejét az én
korom és hivatali tekintélyem előtt, kihívóan protestál.
Megismétlem, hogy kegyelmed igenis protestáns
lelkületű ember. És ha nem hagy magával józanul
beszélni, akkor tudok másképpen is. Kegyelmed
megbízatása ezen az egyetemen még két évig tart.
Bizonyára tisztában van azzal, hogy a pisai tanári kar
túlnyomó és heves ellenzésével szemben ezt a
megbízatást még az udvari pártfogás is aligha fogja
meghosszabbítani. Én mindenesetre ellene leszek.
− Majd mások mellette lesznek.
− Ugyan ki?
− Mazzoni Jacopo.
− Igen, ő talán mellette lesz. Mert ifjúkorában
személyes és bizalmas barátságot tartott fenn a
kegyelmed tiszteletreméltó atyjával, akit fia miatt szívből
sajnálok. De mondjon még egyet. Úgy-e most hallgat?
Kegyelmed ezen az egyetemen rendkívül népszerűtlen.
Az egész tanári kar egyöntetű véleménye szerint
mindenbe belekapaszkodó és hevesen vitatkozó modora
tűrhetetlen, s azt a tiszteletlen hangot, amellyel a
peripatétikus bölcsességről az emberi kultúra e nagy
kincséről beszél, nem lehet elviselni. Ezért, igenis,
szigorúan és ismételten megdorgálom. És viselkedését
még külön is hálátlanságnak bélyegzem a mi ősi
egyetemünk ellen, amely kenyeret ad kegyelmednek.
− Nekem? Kenyeret ad? Megette a fene azt a kenyeret.
Havi öt arany, csak nem kenyér az? És még ebből is
milyen kicsinyesen levonnak. Tehetek én arról, hogy
mikor tavaly hazamentem Fiorenzába beteg atyámat
meglátogatni, tíz napig nem lehetett átjönni az Arno
árvizén? November harmadikától november
tizennegyedikéig levonták a fizetésemet, holott nem én
voltam a hibás.
− Ha kegyelmed nem volna még ilyen zöld ember a
tudományok terén, tudhatná, hogy ez Itália minden
egyetemén így szokás. Bolognában is így van, Páduában
is. Tisztességes ember különben sem kér pénzt olyan
munkáért, amit nem teljesített. Csak ne fortyanjon fel,
nem vontam kétségbe a tisztességét. De most már az én
türelmem is elfogyott. Mit vitázok én itt kegyelmeddel?
Ha mint tanál nem hunyászkodik meg rektora előtt,
akkor most mint öreg ember azt mondom az éretlen
fiatalembernek, hogy elég volt, kutyateremtette,
végeztünk!
Galileo várt még kissé, aztán mégis meggondolta
magát. Biccentett a fejével és indult kifelé. De az ajtóban
megállott.
− Hallgasson ide Magnificentiád. Arisztotelész azt
állítja, hogy a nehezebb testek gyorsabban, a könnyebb
testek lassabban hullanak alá. Hát én éppen holnap
délután fogom bebizonyítani, hogy ez szemenszedett
marhaság. Magnificentiád is meghívót kap. A tanár urak
mind meghívót kapnak.
− Aligha fogok ráérni, − szólt a rektor.
De ezt már a mérges fiatal tanár nem hallotta. Úgy
bevágta az aula ajtaját, hogy csak úgy durrant. Ezt a név
el etlen séget rögtön meg is bánta. Habozott is, no
menjen-e vissza megmondani, hogy az ajtó véletlenül
csapódott be. De aztán vállat vont. Erős, fűtött lépésekkel
indult az árkádos, sárgára ineszelt emeleti folyosón a
lépcső felé. Szórványos diákok lézengtek a folyosón,
némelyik lekapta szegletes süvegét a fiatal tanár láttára,
de akadt olyan tógás is, aki meg sem billentette. Galilei
Galileo matematikai tanár nem örvendett valami nagy
tekintélynek a diákság körében. Az lett volna a csoda, ha
tisztelték volna, hiszen a diákok a többi tanártól csak
kicsinylő, lebecsülő megjegyzéseket hallottak róla.
Tanártársai mindjárt kezdetben tartózkodó hűvösséggel
fogadták, az öreg Mercuriali orvosprofesszor, aki még
haszontalan medikusnak ismerte, alig is akart szóba
állani vele. Ez a tartózkodás röviden nyilt hadüzenetté
változott, ügy bántak vele, mint akinek valami
kellemetlen bőrbaja van. A tanári üléseken senkisem
akart mellette ülni, ha megszólalt, legyintettek rá.
Hamarosan le is szokott arról, hogy a tanári ülésekre
menjen. És mivel a tanártársak nem rejtették véka alá
kicsinylésöket, ettől számos éretlen diák éppen úgy
vérszemet kapott, mint a szolgaszemélyzet. Az egyik
iskolaszolgának ugyan két hatalmas nyaklevest adott
egyszer a kapuban, s azóta a darabontok tartottak tőle
valamelyest. De a diákokat nem lehet pofozni. Azok
zabolátlanul szemtelenek voltak vele, agyafúrt tréfákat
eszeltek ki rovására, tógájára hátul gúnyos szövegű
cédulákat tűztek, süvegébe svábbogarakat rejtettek,
katedráján dióhéjat helyeztek a szék lába alá, az utcán
gúnyszavakat kiáltottak utána, s ha hátrafordult,
beugrottak a kapuk alá. Csak öt-hat olyan diákja akadt,
aki komolyan igyekezett tanulni tőle. Ezek szerették,
ragaszkodtak hozzá és mezei sétáin gyakran elkísérték.
Volt egy Luca Valerio nevezetű közöttük, ennek volt a
legélesebb esze. Csúnya gyerek volt ez, ferde vállú és
bagolyképű, de a felfogása úgy ette a matematikát, mint a
tűz. Ezt valóban Öröm volt oktatni. A többi közt alig
akadt figyelemreméltó tehetség.
S a tanárok közt is csak egyetlen ember volt, a filozófia
öreg professzora. Mazzoni Jacopo. Most is hozzája
igyekezett. Mert az öreg Mazzoni, aki szívesen emlékezett
vissza ifjúkori barátjára, a fiorenzai rőfösre, baráti
szívességből mindennap órát adott tanártársának.
Rengeteget tudott az öreg Mazzoni olyat, ami Galileo
eddig szerzett tudásából kimaradt. És a mindennapi
órából rendesen több óra lett mindennap. Galileo
otthonra talált a tanártárs otthonában. Á túlsó parton
lakott Mazzoni, az erődítés szomszédságában, csak a
hídon kellett átmenni hozzá. Oleánderes kis udvaron
varrogatott a fehérhajú, fekete főkötős anyóka,
Mazzoniné, mellette sütkéreztek, doromboltak,
mosakodtak kedvencei: egész rakás macska.
− Csókolom kegyes kezeit, asszonyom, −- köszöntött
be a fiatal tanár.
− Isten hozta, fiam. Menjen csak, Jacopo már várja.
Az öreg tudós mindig a meghűléstől félt és még a
kánikulában is házisapkát rakott tükörkopasz fejére,
hogy megvédje a léghúzat alattomos veszedelmeitől. Bent
ült könyvei, éggömbjei és térképei között, még az udvarra
is restéit kijönni.
 − Hogyan érzi magát kegyelmed?
− Nem tudom, bizonytalanúl. Nézd meg csak, tapintsd
a kezemet, nincs vájjon lázam?
− Nincs láza kegyelmednek, dehogy van. Orcája olyan
színt mutat, mint maga az élet.
− Gondolod? Hát ülj le. Már kikészítettem a
könyveket. Ma a bolygó-pályákat fogjuk folytatni. Sorold
fel csak nekem a hét bolygót. De mi ez, mintha valami
bajod volna.
Galileo elmondta, hogy dorgálást kapott a rektortól.
Mazzoni a fejét csóválta.
− Csak ne lennél olyan vad és heves, mikor vitatkozol.
És csak kifejezéseid enyhülnének kissé. Mindig
károrakodol és túlságosan zamatos szavakat használsz.
Szóval miben maradtatok végül?
− Azt mondta a rektor, hogy holnap nem fog eljönni a
kísérlethez.
− Ez rávall. Konok ember és korlátolt. Nem kíváncsi az
igazságra. És még mit mondott?
− Hogy ha megbizatásom lejár, a meghosszabbítást
meg fogja akadályozni.
− Ez elég baj. S te ezt ilyen egyszerűen mondod?
− Már régóta leszámoltam ezzel. Akkor sem maradnék
itt, ha lehetne. Belátom, hogy lehetetlen ember lettem
Pisában. Van még két évem, ezalatt majd Isten
segítségével szerét ejtem, hogy másutt kapjak valami
állást. Az álmom, amit hangosan alig merek mondani, a
Moletti katedrája Páduában. Még mindig nem töltötték
be és úgy tudom, Velence egyhamar nem is szándékozik
betölteni. Talán kiböjtölöm, hogy két évig várnak vele.
Akkorára csinál valamit Del Monté márki, akinek
Velencében és Páduában is nagy híre és befolyása van.
De én csak fecsegek, ahelyett, hogy tanulnék. Tehát mit is
parancsolt kegyelmed? Hogy soroljam fel a hét bolygót.
 Belemerültek a csillagászatba. Közöttük ott állt az
éggömböt ábrázoló talpas rézállvány, amelyre a készítő
rájegyezte a zodiákusz jegyeit, a tejútat, a csillagképeket.
Galileónak rendkívül tetszett ez a tudomány, boldog
lázzal rajzolgatta tanulás közben a Hold fázisait, a Nap
forgása által okozott napszakokat és évszakokat, az égi
találkozások által okozott különböző fogyatkozásokat.
Mestere el volt ragadtatva gyors haladásától. Csak az
nem tetszett neki, ha Galileo Arisztotelész tételeit
firtatta. Ott volt kezök ügyében a könyvek könyve, a
latinra fordított „De coelo”, a mennybolt csillagászati
bibliája.
− Várjunk csak egy pillanatra, − mondta olykor
Galileo, − csak átgondolom, hogy igaz lehet-e ez.
− Ugyan ne beszélj bolondságokat. Ezek alapvető
saroktételek. Ezeket szóról-szóra be kell magolni.
− Én mégis meggondolom. Ha a mekanikában számos
tévedésen kaptam rajta Arisztotelészt, itt is
rajtakaphatom. Ez a „primum mobile” például erőltetett
és zagyva dolog. Mi az, hogy a nap mozog, de mégsem
mozog. Ez nem lehet igaz!
Az öreg Mazzoni fejét csóválta és mosolygott.
Alapjában tetszett neki ez a nyughatatlan, fiatal elme,
amely mindent megvizsgált, mint a Borgiák vendége,
nehogy mérgezett falatot egyék. És amit elfogadott,
Arisztotelésztől, azt is fenntartással fogadta el.
− Bolond vagy te, fiam, − mondta Mazzoni, −
bizonyosan még éjszaka is Arisztotelésszel álmodol.
− Elfogadom, hogy bolond vagyok. Mert rájöttem
valamire.
− Mire jöttél rá?
− Hogy ki a bolond.
− Nos?
 − Mindenki okos a világon, aki a hallottakat
engedelmesen átveszi és elraktározza. Bolond pedig az,
aki a maga eszével gondolkodik. Millió és millió okos
van, élükön Arisztotelész. Bolondok csak nagyon kevesen
vagyunk: Lionardo da Vinci, Benedetti, Tartaglia,
Varrone, Moletti, satöbbi! És én, És kegyelmed is bolond,
mert mikor elmagyaráztam mozgáselméletemet, a saját
megértő eszének hitt, nem pedig a régi szabályoknak. De
holnaptól kezdve már több párthívem lesz. A kísérletek
mindenkit meg fognak győzni, aki oda figyel.
− Kiváncsi vagyok magam is. Az előkészületekkel
készen vagy?
− Körülbelül. Most megyek is, mert nagyon
előrehaladt az idő. Valerio Luca és még egy-két
tanítványom várnak a hídfőnél a holmival. Megyünk a
toronyba. Hálásan köszönöm a mai leckét is, kezeit
csókolom kegyelmednek.
Az udvaron elköszönt a fehérhajó anyókától, még a
macskáknak is üdvözletét intett. Aztán sietett a hídfőhöz.
Már messziről látta a várakozó csoportot. Ott ácsorogtak
a fiúk a hídfőnél, a két ládát letették a híd kőkorlátjára.
− Vigyázzunk, uraim, − mondta, mikor odaért, − bele
ne ejtsük a ládákat a vízbe, mert utanok ugróm.
Nevettek a fiúk és máris indultak át a hídon. Négyen
voltak: Luca, egy Casimiro nevű lengyel fiú, a pistoiai
Oarlo és a vallombrosai Giuseppe. Hónuk alatt vitték a
két ládát.
− Most tegyünk úgy, − mondta Galileo vígan, − mint a
peripatétikusok. Tudományukban ne utánozzuk őket,
csak ebben a szokásukban. Luca, felszólítom
kegyelmedet, magyarázza el, mintha a katedráról
beszélne, hogy mi a célja kísérletünknek. Mondja el
tehát, amit majd nekem kell elmondanom holnap az
egybegyűltek előtt. Ja igaz, Casimiro, a meghívókat mind
kihordta kegyelmed?
 − Valamennyit kézbesítettem, uram.
− Helyes. Nos, Luca, halljuk.
Luca Valerio, ahogy egy csoportban mendegéltek előre,
belekezdett az előadásba.
− Kísérletünk célja Arisztotelész egyik fontos tételét
nyilvánvalóan megcáfolni és kimutatni, hogy az egyenlő
magasságból leejtett testek, súlyukra való tekintet nélkül,
pontosan ugyanazon idő alatt érnek a földre, vagyis a
szabad esés sebessége minden testre nézve egyenlő. E
célból különböző súlyú, de azonos alakú testeket fogunk
leejteni a ferde torony egyes peremeiről és megvizsgáljuk
esésök idejét. Az idő mérését homokórákkal végezzük.
Mikor két-két tárgy lehullott, a beállított homokórákat,
amelyek csapra járnak, kinyitjuk, majd pedig, mikor a
tárgyak földet érnek, a homokórákat lezárjuk. E
kísérletek kettős célt szolgálnak. Az első cél: igazolni,
hogy a tárgyak egyszerre érnek földet. A másik cél, hogy
különböző magasságokból mennyi ideig tart a tárgyak
aláhullása. Kísérleteink igazolni fogják, hogy a hulló
tárgyak sebessége egyenletesen növekszik.
− Helyes, Milyen előzetes kísérletek szolgáltak ennek
az eredménynek kiszámításához?
− Hosszú deszkapályát készítettünk, amelynek lejtése
igen csekély, a pálya azonban végigért a kísérletekre
szolgáló udvar egész hosszán. A deszkapályán igen síma
vályút véstünk, aztán igen síma bronzgolyót szereztünk
be. A pálya elején a golyót eleresztettük, s a pálya mentén
ott állottunk egymástól pontos távolságban, kezünkben
homokórával. A golyó gurulásának idejét kiki pontosan
feljegyezte. És mivel onnan indultunk ki, hogy a lejtőn
haladó test mozgásának törvényei elvben azonosak a
szabadon hulló test mozgásának törvényeivel,
megállapítottuk, hogy a szabad esés egyenletesen
gyorsul.
− Sikerült-e a gyorsulást megmérnünk?
 − Sikerült. Tanárunk és mesterünk, a fiorenzai G-alilei
Galileo, e kísérletek alapján azt a törvényt állította fel,
hogy a megtett út az idő négyzetével arányos. Ha tehát a
guruló test a lejtőn egy másodperc alatt egy ölnyií halad,
akkor két másodperc alatt négy ölnyire ér, három
másodperc alatt kilenc ölnyire, négy másodperc alatt
tizenhat ölnyire, és így tovább. Ugyanez az arány áll a
szabad esésre is.
A fiatal tanár bólintott. Édes boldogságot érzett szíve
körül. Mikor diákja elmondotta az általa felfedezett
törvényt, olyan volt ez számára, mintha saját
életrajzának egy mondatát hallotta volna valakitől.
− Mit tudtak mindebből a világ összes peripatétikusai?
− Mindebből, − felelte diákos hangsúlyozással Valerio
Luca, − a világ összes peripatétikusai semmit sem tudtak.
Kiértek a házak között a szabad térre, ahol a három
épület állott egymás mellett, Galileo eszméletének legelső
emlékei. Háttér gyanánt ott állott a Campo Santo, belül
anyja családjának büszkeségével, az Ammannati-
kápolnával. S a háttér előtt sorban a Battistero, a Dóm és
a torony.
− Vájjon miért jut valakinek eszébe ilyen torz ötlet, −
kérdezte a lengyel fiú, − hogy ferde tornyot építsen?
− Isten tudja, − felelte Galileo, − gyermekkoromban
sokat hallottam erről. Hagyomány Pisában, hogy
Guiglelmo és Bonanno, akik négyszáz évvel ezelőtt
kezdték építeni, egész rendes, egyenes épületnek
tervezték, olyan campanilének, mint bármely másik.
Kétszáz évig készült, s akkor egyszerre csak elkezdett
dőlni. Pisa városa megrémült, és részint a roskadozó
talajt erősítette meg, részint az egyes emeleteken ügyes
műveletekkel odébb vitte a súlypontot. Most már nem
dől tovább. Luca, kegyelmed megy fel a tetőre, hárman
egy-egy más emeletre, én idelenn maradok. Nyissátok ki
a ládákat.
 Kinyitották a ládákat. Homokórák kerültek elő és
dobozok. A dobozok fafenekébe gödröt és vályút véstek
két golyó számára. Egyik gödörben fémgolyó volt,
másikban puhafából készült golyó. Mindegyik dobozt úgy
szerkesztették meg, hogy fenekét egyetlen ujjmozdulattal
lefelé lehetett billenteni, ekkor a két golyó pontosan
ugyanakkor indult el a vályún és pontosan ugyanakkor
kezdte meg hullását. Ennek az volt a célja, hogy senki ne
állíthassa: a két folyót nem egyszerre ejtették le.
A fiúk eltűntek a torony aljában. Pár perc múlva Carlo,
a pistoiai fiú, már kibukkant a második emelet fehér
oszlopai között és lehasalt. Ott volt nála néhány doboz.
Csak feje és ezek a dobozok látszottak a kőperem
mentén. Majd kisvártatva Giuseppe, a vallombrosai fiú,
bukkant ki a negyedik emeleten, ő is hasra feküdt
dobozaival. Nevetve lekiáltott:
− Casimiro és Luca már nagyon lihegnek.
− Jól van, − kiáltott fel Galileo, − csak vigyázzon
odafönn, előre ne csússzék.
Casimiro is felért nemsokára az ötödik emeletre, végül
a Luca feje is megjelent a hatodikon. Pontosan egymás
felett jelent meg a négy fiatal fej, mintha függőleges
vonal kötötte volna őket össze. Hogy honnan kell
ejteniök a golyókat, azt már az előző napok alatt
pontosan kimérték és megjelölték. Lent a torony tövében
is megvolt a pontos helye annak, hogy a golyók hova
fognak hullani: mindeu emeletről messzebbre. A hatodik
emeletről eső golyóknak tizennégy lábnyira kellett
esniökj a torony alapjától.
− Leheti − kiáltotta Carlo a másodikról.
Galileo kezébe vette a homokórát.
− Lehet! Vigyázzunk! Egy… kettő… három!
A következő pillanatban elhúzta a homokóra csapját, s
mikor mereven a földre szegezett tekintete
megpillantotta a két golyót, s füle meghallotta teljesen
egyszerre koppanó hangjukat, a homokórát megint
gyorsan elzárta. Majd másik homokórát vett elő és
felkiáltott:
− Még egyszer, Carlo uram! Lehet! Egy … kettő …
három!
Homokóra, hulló golyók csattanása, homokóra.
Rápillantott a lepergett homokra, bólintott, félretette. Üj
órát vett elő és felkiáltott a negyedikre. Vezényszóra
hullottak a golyók. Így ment ez végig, mígnem Luca is
leejtette a maga golyóbisát legfelülről. Akkorára már a
másik három fiú lejött. Segítettek homokórát beigazítani,
elgurult golyókat megkeresni. Aztán gondosan
megvizsgálták a homokórákat. Zsebükből számokkal
teleírt táblázatokat húztak elő. Minden remekül
összevágott. A szabad esés gyorsulásának Galilei-tételét a
homokórák hajszálnyira igazolták.
− Ha ez sem győzi meg őket, − mondta Galileo, −
akkor nem szabad velők tovább vitatkozni. Legalább
százszor leejtettük már ezeket a golyókat, legalább
százszor kiszámítottuk otthon a homokot. Menjünk,
tógátus uraim. Nekem órákat kell adnom otthon. És még
írni is akarok.
Hazamenet még benézett az egyetemre, nem csináltak-
e valami gonosz tréfát azzal a hirdetéssel, amelyet
délelőtt ő maga szúrt ki a fekete táblára. Nem, a
hirdetésnek nem történt semmi baja. A szöveg
felszólította az egyetem ifjúságát, hogy holnap déli
tizenkét órakor, amikor nincsenek előadások, minden
érdeklődő jelenjék meg a ferde toronynál, ahol is Galileo
Galilei tanár „ad oculos demonstrálja“ legújabban
felfedezett fizikai tételét.
Aznap éjjel édeskeveset aludt az izgalomtól, pedig
másnap korán kellett kelnie. Délelőtt két magánórát
kellett adnia, de ami különösen fontos volt: tizenegykor
meg kellett jelennie az udvarnál. Az udvar ugyanis ez idő
szerint Pisában nyaralt, s neki értesítést küldtek, hogy
bizonyos kérdésben szakvéleményére van szükség,
jelenjék meg pontban tizenegy órakor Belisario Vinta
hivatalában.
− Üdvözlöm, kedvesem, − szólt az udvaronc, mikor
bekopogtatott hozzá kopott ünneplőjében, − még nem is
láttam, mióta Pisában vagyunk. Jól van? Annak nagyon
örülök. Hát térjünk rögtön a dologra. Medici Giovanni úr
feltalált egy kotrógépet. Igen fontos nekünk, hogy
Livornónál a kikötő építése miatt megtisztítsuk a folyó
torkolatát az odahordott zátony-anyagtól. Giovanni úr
azt állítja, hogy erre az ő gépe kitűnő. Csinált is mintát a
gépről kicsiben és bemutatta a nagyhercegnek, de ilyen
pici játékszert nehéz megítélni. Viszont nagyban
megcsináltatni rengeteg pénzbe kerülne és nagyherceg
urunk kissé fázik a kiadástól. Ezért azt parancsolta, hogy
a gépmintát meg kell nézetni egyetemi szakértővel.
− Igen. Hol az a minta?
− Giovanni úrnál. Negyed tizenkettőkor várnak ott
bennünket. A nagyhercegné is ott lesz, be fogjuk mutatni
kegyelmedet. Aztán majd meg kell vizsgálni a gépet. Jól
vigyázzon, hogy mit mond róla.
− Miért vigyázzak? Az igazat fogom mondani.
Az udvaronc elmosolyodott.
− Az igazság csak módjával adagolva hasznos az udvari
életben, kedvesem. Mert ha a gép rossz, és én tartok
ettől, akkor a teljes igazsággal súlyos ellenségévé fogja
tenni Giovanni urat. Ha azonban jónak ítéli a gépet,
akkor a nagyherceg megcsináltatja drága pénzen, és nem
fog működni. Kit vonnak majd felelősségre? A szakértőt.
Galileo csettintett az ujjúval.
− Elég kellemetlen helyzet. Ezt a feladatot elengedtem
volna.
− Ja, kedvesem, az udvarnál nem egyszerű az élet.
Elmondjam magának, milyen megbízatást kellett már
teljesítenem hivatalos minőségemben? Még ráérünk, van
néhány percünk. Hét évvel ezelőtt, még az előző uralkodó
megbízásából én tárgyaltam le Medici Eleonóra és
Gonzaga Vincenzo házasságát. Ennek a Gonzagának már
volt azelőtt felesége, egy Farnese-leány, de mivel nem
született gyermekük, Gonzaga el tudta érni, hogy a
házasságot az asszony magtalansága címén a Szentszék
felbontsa. Csakhogy a Farnese-család ebbe nem
nyugodott bele. Váltig híresztelték, hogy nem az
asszonyban volt a hiba, hanem a férjben. Mikor híre
ment, hogy Eleonórát hozzá akarjuk adni Gonzagához, a
Farnesék elárasztottak bennünket üzenetekkel ós
levelekkel: ne tegyük Eleonórát boldogtalanná, nemcsak
hogy anya nem lesz belőle, de még asszony sem, Gonzaga
mellett egész életére leány marad. Nagy zavarban
voltunk, mert a házasság politikailag igen célszerűnek
látszott. Fontos volt kiépítenünk a családi összeköttetést
a mantuai uralkodóházzal. Mikor egy ízben jelentést
tettem az ügy állásáról a boldog emlékezetű
Francescónak, jelen volt Bianca hercegasszony is…
Tessék?
− Semmi, semmi, − felelte Galileo, palástolni
igyekezvén, hogy összerezzent.
− Egyszóval Bianca hercegasszony azt az ötletet vetette
fel, hogy követeljünk próbát Gonzagától. Keressünk
valami csinos, egészséges parasztleányt, aki férfit még
nem ismert és Gonzaga tanúk előtt bizonyítsa be, hogy
egy leányból őmellette igenis lehet asszony. Francesco
herceg kissé brutálisnak találta a dolgot, de amit Bianca
akart, azt a végén ő is mindig akarta. Közöltük a
vőlegénnyel a feltételt. Az először önérzetesen
visszautasította, hogy ő vizsgát tegyen, de mikor látta,
hogy a mi kancelláriánk a herceg parancsára ragaszkodik
a vizsgához, kénytelen volt belemenni. Gondoskodtak
egy alkalmas leányzóról és bizalmi férfinak közösen
meghívták Este herceget. A vizsga megtörtént Este
herceg jelenlétében és bukással végződött. A leány
megmaradt leánynak. De Gonzaga nem hagyta annyiban
a dolgot, különféle kifogásokat hozott fel és fogadkozott,
hogy ha megismétli a vizsgát, akkor majd megmutatja,
milyen legény. A mi uralkodónk megbeszélte a dolgot
Biancával és úgy döntöttek, hogy még egy alkalmat
adnak Gonzagának. És ezúttal engem neveztek ki
vizsgabiztosnak. Olyan dühös voltam, hogy ki sem tudom
mondani. Természettől fogva szemérmes ember vagyok,
nagy súlyt vetek családi életem tisztaságára, nem volt
Ínyemre egy ilyen szemérmetlen kiküldetésben
résztvenni. Meg aztán az ilyen szerepben van is valami
nevetséges. Próbáltam kibújni alóla, de Bianca
ragaszkodott hozzá. És végül is, mivel nem akartam
hivatali haladásomnak ártani az udvarnál, vállaltam a
dolgot. Színhelyül kitűztük Velencét. Megtörtént minden,
úgy, ahogy előre kikötöttük. Szemem láttára. Ezúttal
sikerült a próbatétel. Mindenről személyesen kellett
jelentést tennem Francescónak és Biancának, akik akkor
Serravezzóban nyaraltak. Hallotta volna ezt a jelentést.
Át akartam siklani rajta, egyszerűen számot adva arról,
hogy minden rendben van, de Bianca ezzel nem elégedett
meg. Egy álló félóráig faggatott a részletekről. Rettenetes
zavarban voltam, s ezen Francesco úgy nevetett, hogy
könnyes lett a szeme. Hát lássa, ilyen dolgok esnek meg
azzal, aki közel megy az udvarhoz. Most indulhatunk is.
Hát csak vigyázzon, mit fog mondani. Akar kérdezni
valamit?
− Igen, − szólt akadozva és zavartan Galileo, mikor
már haladtak kifelé, − mit gondol kegyelmes uram, ez a
Bianca megcsalta valaha a férjét?
− Soha. Nagy bestia volt és én nagyon nem szerettem,
de ezt az ellensége sem foghatja rá. Makulátlanul hű
asszony volt a boldogtalan.
Galileo kábultan ment az udvaronc oldalán. Az a
történet, amelyet hallott, felkavarta. Bianca, az
eszményivé vált álomkép, akit testetlennek és
földöntúlinak őrzött magában, most egyszerre eléje
lépett a múltból érzéki mosollyal, szemérmetlen
forrósággal, villogó szemmel, gerlebúgással.
De össze kellett szednie magát. Alabárdosok és
díszruhás lakájok között haladtak el, mígnem beértek a
fejedelmi lakosztály egy előszobájába. Ott azonnal
jelentette őket egy csipkegalléros, spádés tisztviselő.
Beléptek. Ott ültek a teremben Fernando nagyherceg,
fiatal felesége és Giovanni úr. Előttük az asztalon piciny
gyerekjátékszerű gép. Cristina, a nagyhercegnő, Medici
Katalin unokája, azzal hökkentette meg a tudóst, hogy
vörös haja volt, mint Biancának. De valami nagyon
szépnek nem lehetett nevezni. És öltözködésén
meglátszott, hogy nemsokára trónörökössel fogja
megajándékozni a toszkánai nagyhercegséget.
Giovanni úr nagy nyájassággal üdvözölte a tudóst.
Miután etikettszerűen engedelmet kért az uralkodótól,
hogy gépét elmagyarázhassa, neki is fogott ennek. Nagy
bőbeszédűséggel fejtegette találmányának alapelveit.
Bonyolult csigarendszert mutatott a találmány, számos
fogaskerék áttételével. A kis minta alá homokos ládát
helyezett a feltaláló. Forgatni kezdte a gépet, s annak
vödrei valóban merítettek a homokból, hogy a gép
tetejére érve, a másik oldalon leöntsék. Giovanni
befejezte a magyarázatot és diadalmasan nézett a
szakértőre, előre elkészítvén arcvonásait a magasztaló
szavakhoz. Azonban Galileo, miután figyelmesen nézte a
gép működését, fejét csóválta.
− Nos? − kérdezte a nagyherceg.
− Ez a gép hasznavehetetlen, − mondta Galileo.
− Hogyhogy hasznavehetetlen, − hördült fel Giovanni
úr elképpedve, − hiszen látja, hogyan hozza fel a
homokot.
− Igen, szárazon. De víz alatt nem fog menni. A merítő
vedrek helyzete víz alatt olyan, hogy a víz okvetlen
kimossa belőlük a homokot, mielőtt a felszínre
érkeznének. Ez a gép nem jó.
 A nagyherceg kajánul rámosolygott Giovanni úrra,
közben alattomban a feleségére is kacsintott egyet.
− Mit szólsz ehez, Giovanni?
− Csak azt mondhatom, − felelt Giovanni úr a dühtől
fuldokolva, − hogy ennek az embernek fogalma sincs a
teknikáról. Amit az előbb felhozott, az butaság. Ez a gép
remekül fog működni, akár az oltár előtt megesküszöm
erre.
Galilei? − fordult a nagyherceg a szakértőhöz.
− A gép rossz.
A nagyherceg bólintott. Intett Vintának. Az
megérintette a Galileo karját. Nagy hajbókolás közepette
elindultak. Giovanni úr, aki még maradt, kitörő
indulattal utánuk szólt:
−- Szamár.
Galileo visszafordult az ajtóból.
− A gép rossz, − ismételte hangosan.
Még mondott volna egyebet is, de Vinta erősen fogta a
karját és vitte kifelé. Az ajtó becsukódott mögöttük.
− Remélem, azzal tisztában van, − fordult hozzá Vinta,
− hogy súlyos ellenséget szerzett magának?
Galileo megállt. Arcán heves bosszúság jelent meg.
− Az ördög vigye el, erre nem gondoltam. Mikor a
gépet néztem, minden egyebet elfelejtettem.
Csak magára a gépre gondoltam és kimondtam az
igazat. Hiába, erről nem tehetek. Ha valami hibát veszek
észre tudományos dologban, azt nekem ki muszáj
mondanom.
− Csakugyan rossz az a gép?
− Teljesen hasznavehetetlen. Két marók homokot nem
tudnának vele kikotorni, ha megcsinálnák. Halálos kár
lenne a pénzért. Az Isten akárhova tette volna ezt a
Giovanni urat, miért nem talált fel jobbat. Milyen
szívesen magasztaltam volna. Most ez is ellenem fordul.
Mintha még nem volna elég ellenségem …
− Tudom, hogy az van elég. De azért barátja is akad.
Nézett rá oldalt mosolyogva és figyelmesen. És
egyszerre tegezve szólalt meg:
− Tetszel nekem, te fiú. Eddig is kedveltelek, de most
még jobban kedvellek. Ne essél kétségbe, rám mindig
számíthatsz. Giovanni úr eléggé bent van az udvarnál, de
valami befolyásom nekem is van. Sőt, mint már
említettem neked, még több lesz. Egy éven belül. Most
elengedlek utadra. Hova mégy?
− A ferde toronynál várnak tanítványaim és
tanártársaim, valami kísérletet kell bemutatnom. Ott is
nekem lesz igazam és ott is mindenki haragudni fog
ezért. Az ördög elátkozta az én életemet.
Elköszönt, mélyen szemébe húzta kalpagját és kiment
sötétkedvűen a palotából. De ahogy sietve igyekezett a
Dóm felé, bosszúsága hamarosan elpárolgott. Nagy
hadakozó kedvet érzett helyette, igaza szilárd tudatát és
valami konokságot, amely mindig ezt mondatta vele:
csak azért is.
Kevés híjjá volt már a tizenkettőnek, mikor odaért a
Dóm terére. Igen sok diák feketéllett a torony körül,
több, mint amennyire számított. És ott volt az öreg
Mazzoni, még a feleségét is elhozta. De a tanári karból
rajta kívül nem jött el senki.
Valerio Luca és a másik három fiú szolgálatkészen
siettek feléje. Elkészítettek mindent, golyós dobozok és
homokórák már várták a kísérletet.
− A többi kolléga nem jön? − kérdezte üdvözlés közben
Mazzonitól.
− Nem tudom. Ma még nem beszéltem senkivel.
 − Talán mégis megemberelik magokat. Még nincs
tizenkettő.
Álltak és vártak. Mikor a harangok megkondultak, a
fiúk megbeszélés szerint felmentek a toronyba. Kiki
elfoglalta odafenn állomáshelyét a kijelölt emeleten. A
diákság odacsődült a torony töve alá. Galilei
megmagyarázta nekik, hogy mekkora helyet hagyjanak
szabadon. De közben folyton a város felé tekintgetett.
Nem jött senki.
A déli harangszó rég elhangzott, negyed egy jóval
elmúlt. Az egyetem egyetlen tanára sem mutatkozott.
Galileo vállat vont.
− Hát akkor kezdjük.
A diákok tereferéje megszűnt a tapsszóra. Emelt
hangon elkezdte a mondókát, elmagyarázta a kísérlet
lényegét. Elmondta, milyen úton jutott ide, elmondta
első találkozását a gondolattal, odaát a székesegyház
lengő lámpájának láttára, elmondta az ingákkal folytatott
tanulmányait, a guruló bronzgolyó dolgát, Benedetti,
Tartaglia, Moletti és a többiek Arisztotelész-ellenes
állásfoglalásait. Végül az egészet összegezte néhány
mondatban. Aztán felkiáltott Carlónak.
− Vigyázat! Kezdjük!
Szoros kör alakult körülöttük, a diákok tolongva és
zsúfoltan várták, mi lesz. A golyók lehullottak, egyszerre
pattantak a kövön. Aztán jöttek a felsőbb emeletek
golyói. A kísérlet végig lefolyt. Teljességgel hatás nélkül.
A diákok bámészkodtak, lehulltak a golyók, Galileo
motoszkált a homokórával. A körülálló tógások némán
nézték mindezt. Külön-külön arcára volt írva
mindegyiknek, hogy alapjában véve fogalma sincs, miről
van szó. Mikor Luca az utolsó pár golyót is leejtette,
Galileo hangosan hirdetve így szólt:
− Quod erat demonstrandum.
 De a hatást már nem is várta. Egy diák csalódottan
felkiáltott:
− Mi ez? Már vége?
Ennek nem is felelt. A tógások megemelték kalapjukat,
mikor látták, hogy valami érdekes csodára hiába várnak.
Kezdtek oszladozni. Mazzoni azonban élénken veregette
a Galileo vállát.
− Nagyon derék dolog volt ez, fiam. Ez a sok kölyök
nem is sejti, hogy itt most mi történt. De én tudom és
értem. A tudományok történetében óriási fontosságú
félóra volt ez. A golyók belefúródtak a peripatétikus
iskola testébe. A peripatétikus iskola mától kezdve nem a
világ ura többé.
Galileo megköszönte az elismerést, de nem kívánt
tovább beszélgetni. Mazzoniékkal sem, négy kedvenc
tanítványával sem, akik már lejöttek a toronyból és
összeszedték a holmit. Luca lélekszakadva jelentette:
− Két homokórát elloptak!
Ő vállat vont. Erre fel lehetett készülve. Régi
hagyomány volt a pisai egyetemen, hogy a tanár holmiját
szabad volt ellopni, de másnap jelentkezni kellett vele,
hogy váltságdíjért visszavegye. Majd jelentkeznek ezek is.
Elbúcsúzott Mazzoniéktól, elküldte a diákokat, s maga
bement a Dómba, imádkozás örve alatt, valójában azért,
hogy egyedül maradjon. Ott gondolkozott vagy egy
negyedórát a tömjénillatú, hűvös homályban, aztán
kijött. A téren nem járt egy lélek sem.
Bement egy közeli kocsmába és ahelyett, hogy evett
volna, ivott. Mohón hajtotta magába a vörös bort, a
mámor gonosz és elszánt akaratával. Későn délután
eszébe jutott, hogy magánórái volnának. Könnyelműen
legyintett a gondolatra és botorkáló léptekkel elment egy
másik kocsmába. Itt tovább ivott. Most már kezdett
lerészegedni, öntudata homályosodott, s végül csak egy-
egy váratlan percre nyílott ki, hogy csodálkozzék
önmagán és helyzetén. Egy ilyen feleszmél és mámoros
tudatával azt látta egyszer, hogy harmadik kocsmában
van már, égnek a mécsek, s egy éneklő leány ül mellette.
Megragadta egyszerre a leány kezét és nehezen dadogó
nyelvvel így szólt hozzá:
− Becsaptál, Bianca. Tested is van…
A lány nevetett.
− Miért mondasz engem Biancának?
Ő magához rántotta a leányt és csodálkozva látta, hogy
szívesen engedelmeskedik. Megcsókolta a száján. És még
a csók alatt megint elöntötte agyát a részegség homálya.
Másnap nem tudott számot adni magának, hogyan került
haza.
 VIII.

Apja meghalt.
Levélben kapta a hírt, amely nem volt váratlan. Galilei
Vincenzo már régen mondogatta, hogy meg fog halni és
fiához írott leveleiben már régóta valami állandóan
elégikus, búcsúszerű hangot használt. De éppen mert
már oly régóta számolni kellett elmúlásával, a levelek
búcsúja elvesztette fenyegető voltát. S végül a nem
váratlan hír éppen olyan megdöbbentő lett, mintha
váratlanul jött volna.
Szabadságot kért és hazament a temetésre. Ott
ballagott a koporsó mellett anyjával és testvéreivel. Lívia,
a legkisebb, most múlt tizenhárom. Michelagnolo már
tizenhat éves volt, hórihorgas kamasszá serdült, már
ütközött a bajsza. Anna tizenhétéves volt és nem jöhetett
a temetésre, mert betegen feküdt a klastrombán. Virginia
pedig férjével együtt állt a sír mellett, nemrég ment
feleségül több évi jegyesség után régi udvarlójához, Di
Luca-Landucci Benedettóhoz. Ez a Benedetto sógor nem
volt valami érzékeny lelkű ember. Ahogy hazafelé
tartottak a temetésről, máris félrevonta Galileót, hogy az
időszerű anyagi kérdéseket megtárgyalják.
− Kérem a támogatásodat, Benedetto, − mondta
sógorának, mikor leültek otthon beszélgetni, − láthatod,
milyen állapotban maradt a család, én pedig magam is
súlyos gondokkal küzdők.
A sógor igen nagy jóindulattal bólintott.
− Látok mindent, − mondta emberségesen − és
szívesen támogatlak. Hogy a gyerekekkel és anyáddal
hogyan boldogulsz, abba nem akarok beleszólni, efelől
dönteni csak neked van jogod, s amihez nekem semmi
közöm, abba nem beszélek bele. De segítségedre sietek
méltányos belátással. Virginia hozományának csak egy
részét kaptam meg, pedig az új részletek már esedékesek
volnának. De én jó ember vagyok, apád betegsége alatt
nem akartam zavaróan fellépni. Most úgy látom, hogy ha
a hagyaték, főként a raktár jól pénzzé tehető, akkor
kitelik belőle az, amivel még apád tartozott nekem.
Amiért te jótállást vállaltál, arra készségesen várok még
néhány hónapig. Láthatod, hogy igyekszem mennél
kevesebb nehézséget okozni.
Galileo nyelt egyet.
− Köszönöm. Bár én azt képzeltem, hogy a
hagyatékhoz most nem fogsz nyúlni. Hiszen sok adósság
maradt és nagyon utána kell néznem, hogy anyám és a
gyerekek milyen helyzetben kezdik el az új életet.
− Magad mondod, hogy sok adósság maradt, a azokat
rendezni kell. Hitelező vagyok én is. De ismétlem, a
követelés tetemes részére haladékot adok. Ha minden
hiteleződ így viselkedik, mint én, nyert ügyed van. Az
áruraktárra már tudok is vevőt. A leltárt felvettük apád
halála után rögtön, itt van, átnézheted.
Tetemes paksamétát rakott ki. Ott volt a leltár, de ott
volt az adósságok jegyzéke is, amelyeket még a családfő
írt össze gondosan, betegsége utolsó napjaiban. Galileo
átfutotta a számoszlopokat és elszörnyedt. Ijesztő kép
tárult eléje. Fogalma sem volt, hogyan fog itt rendet
teremteni. Gyáván megpróbálta, hátha Benedetto
hajlandó még várni a hozomány apai részletével is, de
mierev ellentállásra talált. Próbált aztán szólni
Virginiának, hogy az talán engedékenységre tudja bírni
férjét, de a íiatalasszony hűvösen válaszolt:
− Engem annyira lesújtott szegény apánk halála, hogy
ilyen dolgokkal most nem tudok foglalkozni. De
különben is nekem minden anyagi dolgomat Benedetto
intézi, én nem is szólok bele. Talán próbálj vele beszélni.
Igen nehéz hét következett ezután. Galileo reggeltől
estig hitelezőkkel alkudozott. Zsebei tele voltak
lajstromokkal. Azokat már össze-vissza jegyezgette, hogy
hol mit lehetne lecsípni, vagy kinél sikerült máris valami
haladékot elérni, mennyit és meddig. Este holtfáradtan
esett az ágyba, hogy másnap reggel újra kezdje. És
naponta háromszor is beleütközött Landucci sógorba, aki
árgusi szemekkel vigyázott mindenre és minduntalan
számba vette a posztóvégeket a boltban, nem tünt-e el
valami. Hangoztatta, hogy minden gyanúsítás távol áll
tőle, ezt csak a rend kedvéért teszi. De persze alig múlt el
nap, hogy anyósával botrányosan össze ne zördült volna.
Vincenzo Galilei még ki sem hűlt jóformán haló
poraiban, otthagyott otthonában már viharosan zengtek
a botrányok.
Egy hét múlva Galileo ott tartott, hogy visszamehetett
Pisába. A boltra vevőt találtak, s elhatározták, hogy az
üzletet a család nem folytatja. Jócskán eladtak az
ingóságokból is. Landucci gondosan kikövetelte
mindenből a felesége örökrészét is, miután a hozomány
egy részletét már megkapta. De az egészből mégis kijött
az a helyzet, hogy az anyja ott maradhatott a három
gyerekkel a régi otthonban, csak egy szobát szakítottak el
az új üzlettulajdonos számára. A család jó időre, ha
szűkösen is, el volt látva. Még magának Galileónak is
jutott néhány arany. Ezt nem nélkülözhette, mert
kísérletei pénzbe kerültek, s őt is nyomasztó adósságok
kínozták Pisában. Hogy miből fogja azt a hozományrészt
kifizetni Landuccinak, amelyért jótállott, arra most nem
is gondolt. Majd lesz, ahogy lesz.
Mielőtt elutazott, még egyszer elment a templomba,
hogy letérdeljen apja friss sírkövére. Azon még
kopatlanok voltak a név vésett betűi és a címer ábrája, a
pajzsba állított négyfokú létra. Ez a létra volt a Galilei-
címer, mintha a rajta térdelve imádkozó sarj álmait
ábrázolta volna: csak feljebb a hír és a tudás fokain,
mindig csak feljebb.
Aztán visszautazott Pisába, a fitymáló diákok, az
ellenséges tanárok, a kenyérgondok, a haragos
peripatétikusok és Medici Giovanni aknamunkájának
nyomai közé. Mert Medici Giovanni nyíltan és
érezhetően áskálódott ellene. A kotrógépet mégiscsak ki
tudta erőszakolni a nagyhercegből, a fejedelem engedett
a könyörgésnek és kiutalta a masina megépítésére
szükséges pénzt. Meg is építették a gépet, el is vitték nagy
hűhóval Livornóba és ott üzembe állították. De pontosan
az történt, ami a szakértő megjövendölt: a vödrökből a
víz kimosta a homokat, mielőtt a felszínre értek volna.
Kettentően felkavarta a torkolat medrét, de nem hozott
fel belőle semmit. Kárba ment a gép. A nagyherceg
csúnyán leszidta Giovanni urat, ez pedig az emberi lélek
különös jogkeresésével még jobban megharagudott
Galilei Galileóra, mint azelőtt. Üton-útfélén szidta,
mendemondákat terjesztett ellene, még leveleket sem
restellt írni befolyásos pisai uraknak, akik benne ültek az
egyetem felügyelő-bizottságában és ha az ügyekkel nem
sokat törődtek is, de a fiatal tanár állása felől mégis
szavuk lehetett. Azonban az aknamunka nem annyira
Pisában, mint Fiorenzában érvényesült, a kormányzat
hivatalaiban. Vinta pedig, aki az ellenhatást kifejtette
volna, most sohasem volt otthon, hanem szinte
állandóan Rómában tartózkodott a pápaválasztások
miatt. A nagyherceg mindig őt küldte konklávé
alkalmával Rómába, mint ügyes diplomatát, hogy a
bíborosokkal társalgatván, óvja meg Toszkána
külpolitikai érdekeit: spanyol főpapot vagy spanyol-párti
főpapot ne engedjen a pápai trónra. Tavaly nyáron
meghalt Sixtus pápa, Vinta lement Rómába. Sikeresen
működött: Castagna bíborost választották pápának, aki
alig vette fel a VII. Orbán nevet, mindjárt meghalt. Jött
az új konklávé. Megint Vintának kellett dolgoznia a
spanyolok ellen. Megválasztották Sfondrato bíborost. Ez
is alig uralkodott valamit XIV. Gergely néven. Vinta
megint utazhatott konklávéra. És az új pápa is mindjárt
meghalt. Most is konklávé volt Rómában, Aldobrandini
bíborost küldték a trónra VIII. Kelemen néven. Vinta
erősen dolgozott a Vatikánban, Giovanni úr pedig ezalatt
hevesen áztatta a gyűlölt Galileit. Pedig ha valaha, most
segíthetett volna Vinta. Kitűnt, hogy mi volt az, amire
már régóta célozgatott: a nagyherceg Usimbardit, a pap-
miniszterelnököt felfelé buktatta, az arezzói püspöki
székbe és Vintát tette meg miniszterelnöknek.
De a fiatal professzor, ha gondolkodóba esett
jövendője felett, már nem is vágyott erre a segítségre.
Még akkor sem akaródzott volna Pisában maradnia, ha
tanári megbízatását miniszterelnöki nyomással mégis
sikerül meghosszabbítani. Mindenáron elvágyott az
ellenséges környezetből. Ha tudományos állításait
Arisztotelész ellen be tudta már bizonyítani, akkor ezzel
nem a maga pártjára hódította, hanem eszeveszett
haragra indította a peripatétikusokat. Legtöbb tanártársa
már nem köszönt neki. S mikor az új rektort
megválasztották Matteo de Alexa személyében, az
értésére adta, hogy a meghosszabbítás ellen minden tőle
telhetőt el fog követni.
Ezzel ő már nem törődött. Mindent feltett egyetlen
kockára. Vagy sikerül elérnie az álmok álmát, Moletti
még mindig üres tanszékét Velencében, vagy minden
elveszett. Hazamegy Fiorenzába géplakatosnak,
fegyverkovácsnak, akárminek. Ezt megírta az öreg Del
Monté márkinak, akivel most is nagy vígasztalás volt
leveleznie és tudományos eszméket kicserélnie. Közölte
vele, hogy szeretne szétnézni Velencében, de már ettől az
úttól sem remél semmit.

„Visszatetsző nekem látni, − válaszolta a márki, −

hogy Uraságoddal ott nem bánnak érdeme szerint,
de még visszatetszőbb, hogy Uraságod nem táplál
jó reménységeket. Ha ezen a nyáron Velencébe
akar menni, legyen szerencsém nálam, menjen
Pesarón keresztül. Nem fogom elmulasztani, hogy a
magam részéről mindenképpen szolgáljam és
segítsem Uraságodat, mert nem nézhetem, hogy
ilyen állapotban van. Erőim gyengék, de
akármilyenek, teljesen Uraságod szolgálatába
állítom őket.”
 Mazzoni is bíztatta: ajánlólevelet ad neki hajdani
páduai osztálytársához, gróf Querengo Antonio
főpaphoz, akinek komoly szava van a velencei
köztársaság területén. Neki magának is volt valamelyes
velencei összeköttetése, tudományos levelezésein
keresztül. Például levelezett a híres Bissaro gróffal, a
vicenzai előkelőséggel. És levelezett Riccobonival, aki
ugyancsak a retorika lektora volt a páduai egyetemen és
nem nagyon súlyos ember, de ha egyébbel nem,
információkkal bizonyára szolgálhatott.
Kérvényét, hogy állását meghosszabbítsák, a lejáratkor
be sem adta. Mikor a nyár elkövetkezett és a tanév véget
ért. Pisától nem is búcsúzott el. A diákokhoz ugyan
szándékozott egy utolsó, összefoglaló Arisztotelész-
ellenes intelmet intézni az ulolsó órán, de ezt az utolsó
órát nem tarthatta meg, mert aznap reggel kimarjult a
lába. Az ifjúság elszéledt anélkül, hogy elbúcsúztak volna.
Csak a négy hűséges tanítványtól válhatott meg
személyesen. Megölelte és megcsókolta őket. Azok
fogadkoztak, hogy szorgalmasan írnak majd leveleket.
Aztán meg Mazzoniéktól köszönt el. Sírva fakadtak ennél
az utolsó látogatásnál mind a hárman. S mikor becsukta
maga után a kaput, amely mögött macskák sütkéreztek
és nyújtóztak az oleánderfák alatt, a szeretet keserű
balzsama simogatta a torkát.
Otthon becsomagolta kevés ruháját, könyveit, a
kísérletekhez csináltatott mindenféle golyóit,
homokóráit, ingáit és szerszámait. Szállásadóját kifizette
és közölte vele, hogy holnapután indul útnak. De még
azon éjjel virradatkor felkelt, nem sokára megjött a
felfogadott poggyászvivő, csendesen kilopakodott vele a
házból, elbandukolt a hajnali csendben a signoria elé. Ott
várta a szekér.
Alig várta, hogy elinduljon. Mikor kiértek a város
szélén, Ariostóba temetkezett és nem nézett vissza
hároméves tanárkodásának és szenvedésének
színhelyére. Otthon Firenzében csak annyi időt töltött,
hogy számba vette a család anyagi helyzetét és
megdöbbenve látta, hogy anyja, mióta a családfő
meghalt, esztelen módon bánik a pénzzel. Giulia
asszonynak sejtelme sem volt beosztásról, összeültek
mindnyájan Landucci sógorral és tanácskozni kezdtek,
hogy a jövőben a bajoknak hogyan vegyék elejét.
Hatalmas viharok következtek, de sikerült megoldaniok a
dolgot. S hogy milyen gyorsan és szerencsésen, azon
önmagok csodálkoztak legjobban. Rábeszélték az anyát,
hogy ezentúl kímélje magát, ne dolgozzék, s adja át a
háztartás vezetését Annának, mert különben súlyosan
megbetegszik. Ez a Landucci ötlete volt és pompásan
bevált. Az anya rettegett minden betegségtől férje halála
óta és most különösen megijedt. A gondokat is szívesen
átadta felnőtt leányának. Csak zsebpénzt kötött ki
magának, s ebben hosszú alku után meg is állapodtak. A
sógor, aki félt attól, hogy az anya költekezése folytán a
gyerekek gondja egyszer csak rászakad, annyira
örvendett ennek az új rendnek, hogy aránylag könnyen
adott újabb halasztást a még hátralékos hozományra,
csak azt vetette feltételül, hogy a tartozásért pótlólag
Michelagnolo is jót álljon. Mindenki meg volt elégedve,
Galileo könnyű szívvel indult tovább.
Az érkezése előtti éjszakát Urbinóban töltötte. Másnap
korán reggel szekérre ült és délelőtt érkezett Pesaróba.
Nemrégen még a liguri tengert szemlélte, mikor
legutoljára fent járt a ferde toronyban, most az Adria
kékje tárult ki előtte. A Foglia hídjánál letette a vásáros
varga szekere, onnan gyalog kellett tovább mennie,
szerény cókmókját cipelve.
− Per favore, − szólította meg az első járókelőt, −
merre lakik Del Monté Guidubaldo márki úr?
− Én a kertésze vagyok, uram és éppen hazamegyek a
kastélyba. Vajjon uraságod nem ama bizonyos pisai
tudós?
− De az vagyok, nevem Galileo Galilei.
 A kertész mélyen meghajtotta magát.
− Isten hozta uraságodat. A mi márki urunk már
napokkal előbb meghagyta minden emberének, hogyha a
pisai tudós megérkezik Pesaróba, bármelyikünk
találkozik vele legelőször, részesítsük a legelőkelőbb
uraknak járó nagy tiszteletben. Méltóztassék követni
engem, legalázatosabb szolgáját.
− Öregem, − mondta Galileo, − tegye fel a kalapját,
mert erősen süt a nap.
− Bocsánatot kérek, de nem véthetek ilyen nagyot a
tisztelet ellen. Jaj volna nekem, ha a márki úr feltett
kalappal meglátna.
Így ballagtak tovább szaporán. Mikor elérkeztek a
kastélyhoz, a kertész szólt a kint őgyelgő inasnak. Egy
pillanat múlva hajlongó személyzet vette körül a kopott
és poros utast. És még a márványoszlopos folyosóig sem
ért, már jött vele szemben az öreg márki. Hajadonfőtt,
szertartásos léptekkel, korántsem a viszontlátás
örömével, hanem tekintete komolyságával jelezve az
alkalom ünnepélyességét. Közel érvén, mélyen
meghajtotta magát.
− Szerény házamban legyen üdvöz és tekintse ezt a
házat otthonának.
Azzal odaállt Galileo mellé, megfogta balkeze ujja-
végét, azt magasan tartva, mintha udvari bálon dámát
vezetett volna, kísérte a vendéget befelé. A folyosó
szobordíszítette, lépcsős feljárata mellett kétoldalt
címeres inasok állottak. Mikor ideérkeztek, a márki
megállott és szemközt fordult vendégével.
− Ennek a háznak ősi szokása, hogy aki vendég
gyanánt átlépi küszöbét, valami szerény ajándékban
részesül. Az én ajándékom nem aranyból és nem ezüstből
van, hanem ígéretből. Ígérem, hogy ha addig élek is, azt a
páduai tanszéket nagyszerű uramnak megszerezzük.
 Ismét meghajtotta magát, aztán kerek, lassú
mozdulattal mutatta a feljáratot. Galilei Galileo elindult
és roppantul szerette volna megölelve erősen magához
szorítani a kis aggot, de tartott tőle, hogy ez ellenkezik a
főúri házak előírt szabályaival. Ennélfogva csak úgy
szerette magában Guidubaldo márkit, ahogy lehetett,
kitörés nélkül.
− Remélem, a szerény szállás, melyet nyújthatok,
tetszésére fog szolgálni. Kedves rokonom, Giambattista
Del Monté márki, a velencei gyalogsági tábornok szokott
itt lakni, ha megörvendeztet látogatásával.
Gobeli nes folyosók fordulóin, ablakközökben álló
fehér szobrok mentén elhaladva értek a lakosztályhoz. Itt
a márki betessékelte vendégét, maga is belépett,
körülmutatott és megint meghajtotta magát.
− Déli harangszókor eszünk, addig uraságodat senki
sem fogja zavarni, hagy tetszése szerint kipihenhesse
fáradalmait. Ez a legény személyes szolgálatára áll. Neve
Ippolito. Viszontlátásra.
A ceremóniás, méltóságos öreg eltávozott.
− Szeretnék megmosdani, − szólt Galileo, az inasnak.
Az meghajtotta magát, mint itt mindenki, és vezette a
vendéget. Kitűnt, hogy lakosztálya három szobából áll,
hálóból, egy kisebb nappaliból és öltözködőbői. Ebben
már várt a székre állított hatalmas mosdótál, mellette két
óriás kancsóban meleg víz és hideg víz. Galileo kissé
zavarba jött, hogy mit csináljon az inassal, aki ott állt és
nem mozdult. Pedig foltozott és átizzadt fehérneműjét
restelte előtte. Tett-vett, nézegetett, hátha mégis csak
kimegy az inas. De az állt, mint a cövek. Végre is rászólt:
− Köszönöm, most nincs szükségem semmire.
Az inas megint meghajolt.
− Igenis, − mondta, − az öltözködéshez majd
kegyeskedjék csengetni.
 Elment. Galileo gyorsan dobálta le magáról a ruhát.
Egészen meztelenen állt neki a mosdásnak. Az illatos
szappan és az omlós, nagyszerű törülköző elragadta. Régi
almáriomra, velencei tükör mellé kirakva
kristályüvegekben egész sor olyan port és folyadékot
látott, amelyeknek rendeltetéséről fogalma sem volt.
Nyitogatta, szagolgatta, de használni nem merte. S amint
tovább nézegetett, meglepetve látta, hogy kikészített
fehérnemű és felsőruha várja. Azonkívül könnyű, nyári
szattyánsaru. Megdobbant a szíve. Vájjon lehetséges,
hogy ez neki szól? Vagy a mosdószobát valami más
vendég is használja? Tanakodott magában. Aztán az ajtó
mellett megrántotta a csengő piros bojtos zsinórját.
Lássuk, mi lesz.
Az inas bejött. Azonnal odalépett a kikészített
patyolatinghez és ráadta a vendégre. Aztán a többit.
Minden jól ment, a bőre mért ruhadarabok szabásával
sem volt baj. Mire felöltözött, elpirult az örömtől.
Felüdültnek, frissnek, gondtalannak és elegánsnak érezte
magát. A testéhez érő finom kelmék a fényűzés
kellemével simogatták, az inas kinyitotta az ajtót. Átment
a nappaliba. Itt egy-két könyve és egyéb aprósága már
rendberakva várta. Megnézte az órát: még tíz perc
hiányzott a tizenkettőhöz. Pipára akart gyújtani, de az
inas dohánytartót tolt eléje az övénél sokkal finomabb
dohánnyal. Ugyancsak gyümölcsöstál is került elébe,
továbbá ezüsttálcán karaffa sárga borral és pohárkával.
Az inas töltött és parancs nélkül kiment.
Galileo felállt. Nézte magát. Aztán kitekintett az
ablakon. Gazdag parkra látott, kőpadok és szobrok
fehérlettek a zöldben. Visszajött, beleharapott egy
almába. Aztán megindultan maga elé nézett.
− Apám, − gondolta magában, − te úgy haltál meg,
hogy ez sohasem jutott neked. Úgy érzem, mintha
bocsánatot kellene kérnem tőled. Mert te gyötörted
magad és dolgoztál. Én csak élvezek, ha a mesterségemet
folytatom. Az élet igazságtalan. Bocsáss meg.
 IX.

Egy hetet töltött Galileo a vendéglátó házban. Jutott

idő fürödni a tengerben, kocsizni a birtokon, nézegetni a
város nevezetességeit, de főként együtt üldögélni a
házigazdával. A márki teljesen egyedül lakott
ezidőszerint a házban. Felesége rég meghalt, felnőtt fiai
külföldön utazgattak. Ennélfogva házigazda és vendége,
ha a könyvtárszobában nekiültek beszélgetni, órákig
elvitázhattak tudományos problémáikról, vagy főzhették
a páduai tanszék elnyerésének haditervét, nem zavarta
őket senki.
A márki pontosan ismerte a páduai egyetem
szervezetét. Valaha maga is ott hallgatta az előadásokat,
hajdani fiatalkorában, és szerette bizonyos büszkeséggel
emlegetni, hogy a Bo volt diákjai közé tartozik.
Részletesen elmagyarázta, hogy ez nem olyan egyetem,
mint a többi. Stúdió lehet a világon sok, pisai stúdió,
bolognai stúdió, sienai stúdió, ahogy már az egyetemeket
nevezni szokás, de Bo csak egy van a világon, s ha tógátus
diák számára a legnagyobb dolog ott tanulni, akkor tudós
számára éppenséggel százszoros öröm ott tanítani.
− Azon kezdődik a dolog, − magyarázta a kis agg, −
hogy a Bo közel van a Serenissimához…
− Kihez?
− Nem kihez, hanem mihez. Mi errefelé Velencét
nevezzük Serenissimának, mert ősi, méltóságos rangja „a
főméltóságú köztársaság”, Respublica Serenissima.
Tehát: igen nagy dolog, hogy a Bo közel van a
Serenissimához. Páduába könnyebb könyvet hozatni,
mint más városba, mert Velence közlekedése a külső
világgal felülmúlhatatlan.
− Bocsánat, de Fiorenza is …
 − Nem szeretném toszkánai érzelmeit sérelemmel
iletni, nagyszerű uram, de ahhoz alig fér vita, hogy
Velence a rendelkezésére álló tengeri utakkal minden
más olasz város lehetőségeit felülmúlja. És magában
Velencében is nagyon fejlett a könyvnyomtatás, a
könyvek jók és olcsóbbak, mint másutt.
− Nálunk is Fiorenzában …
− Kétségtelen, kétségtelen. Jól tudom, hogy sokáig
Firenze, vagy ha úgy tetszik: Fiorenza volt a tudományok
igazi fővárosa. De ezt a rangját elvesztette. S ez főként a
könyvnyomtatáson múlott. Mert tudnivaló, hogy mikor a
könyvnyomtatást behozták német földről Itáliába, nem
Firenze volt az első város, amely könyveket nyomatott,
hanem a kis Subiaco. Itt telepedett le az a két mainzi
német, aki a nyomtatás tudományát elhozta hozzánk. De
csakhamar elcsalták őket Rómába, a nevezetes Massimi-
házba. A harmadik város, amely könyvet nyomatott, nem
Firenze volt, mint rangjához illett volna, hanem Velence.
Csak jóval később nyomatták ki Firenzében a vergiliuszi
Bukolikákhoz írott kommentárokat. Ez elég meglepő,
hiszen abban az időben Lorenzo Magnifico volt Firenze
ura, akinek érzékét az ilyesmi iránt nem lehet tagadni.
Ebben valahogyan mégis átengedte az elsőbbséget
Velencének.
Galileo hallgatott és elhatározta, hogy többé nem védi
hazáját, mert az öregúr kábító műveltségével úgysem
veheti fel a harcot. A márki pedig folytatta:
− Szóval a könyv kultúrája Velencében régibb, mint
másutt. Tanár és tanuló könnyebben juthat itt könyvhöz.
Aztán a Bo sokkal több alapítvánnyal dolgozik, mint
bármely más egyetem, a világi és egyházi diákok egész
tömege tanulhat itt ingyen. Az élet Páduában olcsóbb,
mint a többi olasz városokban. De mindezeken felül van
még valami, ami az igazi rangot adta a Bo számára: a
Serenissima szabadelvűsége. Sokféle vélemény eshetik a
politikáról, az államformák célszerűségéről sokat lehet
vitatkozni. Van, aki macchiavellista, van, aki esküszik a
köztársaságra. Én nem vagyok olyan bölcs, hogy állást
merhetnék foglalni; nem tudom, hogy az alkotmányos
köztársaság és a tehetséges zsarnok közül melyik jobb.
De egyet tudok. Már az én időmben is úgy volt, és azóta
is úgy van, hogy a Serenissima mindig meghagyta a Bo
diákjainak és tanárainak a teljes lelkiismereti
szabadságot. Mindenki azt adhat elő, amit akar,
mindenki azt tanulhat, amit akar. Ebből különös dolgok
jönnek ki. Velencében cenzúra van: a könyvkiadó csak
olyan könyvet nyomtathat ki, amelyet a Serenissima
előzetesen megenged. De Páduában kiki taníthat, amit
akar. Tehát az lehet, hogy a páduai professzor nem
nyomathatja ki Velencében a könyvét, de azért ugyanazt
az anyagot előadhatja éveken át ezer és ezer diáknak. A
tudomány szabadsága óriási dolog, olyan, mint a
napfény, amelyből megérlelődik a gyümölcs, míg
sötétben tönkremenne. Azt se feledjük el, hogy
Velencében az egyház befolyása kisebb, mint más
országokban. Már pedig rendesen az egyház az, amely,
bár tiszteletreméltó okokból, de megfekszi a maga
dogmatikus merevségével a tudományok egyes szakait…
− Istenem, − kiáltott fel a vendég, − menynyire így van
ez! Mennyit szenvedtem ettől Pisában! Mikor
Arisztotelész tarthatatlan tételeit cáfolni kezdtem és
hibáikat a napnál világosabban kimutattam, mindig az
egyháziak fordultak velem szembe a leghevesebben. És
hogy miért, azt ma sem tudom megérteni. Hiszen
Arisztotelész nem tartozott az egyházhoz. Mégis olyan
szikrázó düh vei védik, mintha az egyház kanonizálta
volna…
− Nem érti, nagyszerű uram? Majd kifejtem erről az én
felfogásomat. Előre bocsátom, hogy hívő, vallásos és jó
katolikus vagyok. Azonban az egyház, nem is egészen
alaptalanul, úgy érzi, hogy kötelessége a lelkek felett
uralkodni. Tehát résen kell állnia atekintetben, hogy a
tudomány milyen gondolatokat és eszméket plántál a
lelkekbe. A régi korban mások nem is ismerték a betűt,
csak a barátok. A papság foglalkozott nemcsak a
teológiával, hanem minden egyéb tudománnyal is. Az
egyházatyák, vallásunknak szentjei, nagy tudósok is
voltak, és az ókor tudományos anyagát is feldolgozták,
Euklidészt éppen úgy, mint Arisztotelészt. Ezáltal a
görögök tanai egyházi szentesítést nyertek. Arisztotelész
úgyszólván egyházatyai tekintéllyé változott. Aki tehát
Arisztotelészhez nyúl, annak a mozdulata könnyen az
egyház tekintélyébe ütközhetik. Mit gondol uraságod,
kellemes az a pápaságnak, ha kitűnik, hogy teljesen
hamis az a tétel, amelyet az egyház szent vallásatyái a
keresztény évszázadokon keresztül elfogadtak és
vallottak? Belemehet abba az egyház, hogy akit szentnek
tisztel, az tévedett?
− Ezt belátom, de valahol itt hiba van. Mert
kétségtelen, hogy a tudomány halad és fejlődik.
Eredményei olykor teljesen új, s az eddigiekkel merőben
ellenkező igazságokra tanítanak. Ezek az igazságok
annyira nyilvánvalónkká és meggyőzőkké lesznek, hogy
nem lehet kétkedni bennök. Miért kockáztat az egyház?
Miért nem siet ő maga hirdetni az új igazságokat, hogy
hívei annál szilárdabb hittel higyjenek benne, mint az
igazságok szent forrásában?
− Ezt nem tőlem kellene kérdeznie, hanem az
egyháztól. Itt van például a Brúnó Giordano esete.
Ismeri?
− Nem, nem hallottam róla.
− Ez a Brúnó Nolából való ember. Domonkos barátnak
ment, de olyan szertelenül viselkedett Nápolyban, hogy a
hatóságok szemet vetettek rá. A spanyol Nápolyból a
pápai Rómába menekült. De itt sem maradt meg, valami
nagy belső hév dúlt benne, az folytonos vitatkozásra és
bolyongásra unszolta. Bejárta az egész világot, Genfben
vitázott a kálvinistákkal, Londonban vitázott az
anglikánusokkal, itthon vitázott az egyházzal. Domonkos
létére. Két évvel ezelőtt Páduába került és tartott néhány
előadást. Én is ott jártam akkor, meghallgattam és
megismerkedtem vele. Különös, heves, szenvedélyes
szertelen ember, de amit beszél, annak magva van.
− És miket beszél?
− Szellemmé akarja tenni az egész világot. Az anyagra
haragszik. Nekem afélét magyarázott, hogy az egész
világot bizonyos egységnek kell felfogni, akárcsak az
emberi testet. Egyszóval ez a Brúnó Giordano
csillagászattal is foglalkozott. Hallott már nagyszerű
uram Kopernikuszról?
− Hallottam róla, de még nem olvastam.
− Nos, ő könyvet írt arról, hogy mit gondol ennek a
Kopernikusznak a tanításairól. És ebben azt mondta,
hogy az állócsillagok nemcsak aféle kis fénypontocskák,
hanem valamennyi egy-egy nap. Erre az egyház
letartóztatta.
− Ezért?
− Nem tudni bizonyosan, hogy ezért-e, de azt hallani,
hogy az egyház nem szereti, ha olyan sok napot tételez fel
egy tudós. A Szentírásban csak egy napról van szó. Arról,
amelyet Józsué kérésére Isten megállított. Most Brúnó
Giordano börtönben ül. Azt hallottam, hogy az inkvizíció
eljárást folytat ellene. A teológus szakértők most
bizonyosan azt latolgatják, hogy eretnekség-e több napot
tanítani, vagy nem eretnekség.
− Ez az, − szólt hevesen Gnlileo − ez az. Hát szabad az
egyháznak egy csillagászati kérdésbe beleszólni? Hátha
egy ilyen állítás egyszer igaznak bizonyul, miután néhány
Torquemada elátkozta s akkor az egyház szégyenben
marad?
A márki fejét rázta.
− Nem az egyház marad szégyenben, nagyszerű uram,
hanem néhány korlátolt pap. Nem az egyházzal van a baj,
hanem a teológusokkal, akik szakkérdésekbe akarnak
beleszólni. Ez a szép Páduában. Ott a szakember
nyugodtan beszélhet szakmájáról, a teológusok nem
ülnek a nyakára. Lássa, az a Torquemada, akit említett,
kizavarta Spanyolországból a zsidókat. A Serenissima,
éppen most száz éve, szabadelvűén befogadta a
menekvők tekintélyes részét és letelepítette őket azon a
fövénypadon, amelyet ma is Giudeccának hívunk. Ott
azóta is jól megvannak, kalmárkodnak, adót fizetnek,
gyarapítják a közt. A Serenissima békén hagyja őket. De
tekintsen Bolognára. Ott az idegen diákoknak megtiltják
nemzeti szokásaikat, erőszakosan italianizálják őket. És
hol van most tudományos rangban Bologna? örvendjen,
hogy nem sikerült odajutnia, nagyszerű uram. Páduában
szabadon beszélhet, és gazdag, jól felszerelt egyetemen.
Micsoda épület, micsoda intézetek! Hiába, ehhez a
Serenissima pénze kell. Nem szabad máshova
törekednie, csak Páduába. Micsoda remek tanrendi
beosztás van ott, minden tudósnak csak álma lehet.
− Milyen beosztás?
− Íme. Körülbelül kétszáz évvel ezelőtt már
kettéosztották a Bót két fakultásra. Egyik a Giurista-
fakultás, másik az Artista-fakultás. Az előbbi fakultáson
tanítják az összes jogtudományokat, az utóbbin tanulnak
a filozófusok, orvosok és teológusok. Mindakét
fakultásnak megvannak a maga külön törvényei. A
diákok mindakét karon nemzetiségök szerint alkotnak
csoportokat. Az én időmben a jogi karnak huszonhárom
csoportja volt: lengyelek, csehek, magyarok,
provanszálok, burgundiak, génuaiak, toszkánok,
friauliak, skótok, velenceiek, dalmaták, spanyolok és mit
tudom még mik: kiki milyen hazából származott. Ezek a
csoportok mind önkormányzattal rendelkeznek. A skótok
éppen úgy, mint a magyarok megválasztják a magok
kormányzótanácsát, ügyészét, könyvtárosát, satöbbi. A
tanári kar pedig mindakét karon megválasztja a rektort,
az úgynevezett karbölcseket, a tanácsosokat, a gazdasági
főnököt és a főpedellusokat. Az egyetemi méltóságok
állandóan érintkeznek az egyes nemzetek ifjúsági
vezetőivel. Mindenre törvény van, az egyetemi alkotmány
mindent szabályoz. Nincs is a világon sehol olyan
diákélet, mint Páduában. A San Biagio vidékén laknak
legsűrűbben a diákok, a magam idején én is ott laktam.
Istenem, micsoda élet volt az. Még ma is emlékszem,
milyen pompás verekedéseket rendeztünk a sbirrekkel…
− Kikkel, kegyelmes uram?
− A sbirrekkel. A Serenissima rendőrkémeivel. Akik
leskelődtek utánunk.
− Bocsánat, ezt nem értem. Miért leskelődtek a
sbirrek, ha akkora ott a politikai szabadság?
− Én politikai szabadságot nem mondtam. Én
tanszabadságot mondtam. Az más. Általában ez olyan
bonyolúlt kérdés Velencében és a köztársaság területén,
hogy csak az értheti, aki ott él. Velence köztársaság, de az
elképzelhető legzsarnokibb köztársaság. Az állam
alapelve, hogy mindent meg szabad tenni, ami a
köztársaságnak jó. Tehát az országra ártalmas embert
hátúiról bérgyilkossal leszúratni becsületes és üdvös
dolog. Hogy ki ártalmas a közre, azt a Tízek tanácsa dönti
el, a Tízeket pedig a népképviselet választja. Vagyis a nép
elteszi láb alól, aki neki árt. Nem volt még soha
Velencében, ugy-e?
− Nem voltam.
− Szívből irigylem azért a pillanatért, mikor a várost
először meglátja. És fiatal éveiért, amelyeket ott fog
tölteni. Mert aki Páduában lakik, az minduntalan
beszalad Velencébe. Folyton van miért; kivilágítás,
serenata, bucintoro, doge-választás, ilyen ünnep, olyan
ünnep… Gyönyörű lesz az élete, majd meglátja uraságod.
− Bocsánat, kegyelmes uram, de én nem is merek erre
számítani. Lehet valami reménységem?
− Ecco, − bólintott a márki, − a tárgynál vagyunk.
Tudnia kell, hogy a páduai egyetem a Serenissima
tulajdona. A köztársaság a maga felügyeletét három úr
útján gyakorolja az egyetem felett. Ezeket úgy nevezzük,
hogy a három riformatore. Évről-évre választják őket.. Ez
a három úr dönt a tanszékek betöltése felett. Mikor négy
évvel ezelőtt szegény Moletti barátom meghalt, az akkori
három riformatore határozta el, hogy a köztársaság
kegyelete jeléül a tanszéket további intézkedésig üresen
hagyják. Most az idei három riformatore fogja
elhatározni, hogy a kegyeletnek már elég tétetett, s a
tanszéket uraságoddal kell betölteni, nem pedig a másik
jelölttel.
Galileo meghökkenve kapta fel a fejét.
− Van másik jelölt is? Ki az?
− Hát nem tudja uraságod? Magini. Annak most járt le
a bolognai megbízatása és Páduába vágyik.
Galileo felugrott és elfelejtvén, hogy hol van, az
asztalra csapott. De mindjárt bocsánatot is kért érte.
− Ne tessék haragudni, de van mentségem erre a
felindulásra. Mikor a legsiralmasabb és
legszégyenletesebb helyzetben éltem apám nyakán, szép
reménységeim voltak, hogy tanszéket kapok Bolognában.
Akkor ez a Magini ugrott elém. Csak mert idősebb nálam.
Most megint kenyér nélkül állok a világban, de sokkal
nagyobb gondok nyomják a vállamat. Megint megcsillan
előttem a reménység és megint Magini az, aki elüt tőle.
Meg vagyok átkozva. Rossz csillag alatt születtem.
− Csak üljön le uraságod és nyugodjék meg. Magininek
semmi neve nincs. A baj nem olyan nagy. Elvégre
minden megtörténhetik, ha nem vigyázunk, de majd
vigyázunk. Térjünk tehát vissza a három riformatore
személyére. Jól ismerem mind a hármat. Az első Michiel
úr, gazdag, nemes, szereti a tudományokat, nagy
fegyvergyűjtő és régész, matematikához nem sokat ért,
de értelmes ember. Baja az, hogy gyomorbajos és ezért
kissé szeszélyes. Sok függ attól, milyen hangulatban
találjuk. A másik Zorzi Aloise kitűnő patrícius-családból
való, jókedvű, mulatós, szeretetreméltó ember és igen
okos. Jó matematikus. Idősebb ember már, akkora fia
van, mint uraságod. A harmadik Contarini Zaccario, a
nevezetes Contariniakból való. Ez, sajnos,
megbízhatatlan ember, tudálékos, hiú és nem egyenes.
Mindent meg fog ígérni, de számítani ígéreteire nem
lehet. Azonban egy módon megközlíthető. Van egy
rokona, Contarini Giaeomo, aki igen érdekes ember,
kiváló történettudós és politikus. Zaccario ennek a
rokonának nem tud megtagadni semmit, ehhez a
rokonhoz pedig megvan az utunk. Ezzel érkeztem el a
legfontosabb emberhez. Ez pedig nem más, mint Pinelli
Gianvincenzo. Nem haloltta még a nevét?
− Nem.
− Annál többet fogja hallani ezentúl, ö a
legtekintélyesebb ember Páduában, még pedig
műveltsége és tudományos érdeklődése folytán, ami egy
ilyen egyetemi városban nem csekélység. Nápolyból való.
Most közel jár már a hatvanhoz, de nem mondaná
többnek negyvenötnél. Gazdag fiúnak született és úgy
volt, hogy elvégzi a jogot és elmegy valami fényes
közhivatalba. Tizenöt éves korában elment Páduába
egyetemi hallgatónak s azóta nem mozdult el onnan.
Innen is láthatja, minő város ez a Pádua. Pinelli ott
éldegél, a vagyona megvan, az egész köztársaság
területén övé a legszebb könyvtár, nagy házat visz,
úgyszólván éjjel-nappal tele van tudósokkal és nincs
nagyobb öröme, mint tanult emberekkel társalogni.
Nekem igen jó barátom, az ajánlásom nála döntő. Már
pedig az sokat tesz, mert ha ez az ember a fejébe veszi,
hogy segít valakinek, akkor úgy ráfekszik a dologra, mint
a pióca. Jegyezze meg jól tehát, nagyszerű uram, hogy
Pinelli igen jóban van a Contarini riformatore
fentemlített fontos rokonával, továbbá benső barátságot
tart fenn Michiellel, a másik riformatoréval. De Zorzinak
éppen úgy ajánlhatja. Most már abban a szerencsés
helyzetben vagyok, hogy a múltkoriban néhány ritka régi
könyvhöz juttattam Pinelli barátomat s ő azt írta, hogy
kérhetek tőle, amit akarok. Én csak ezt kérem tőle: álljon
uraságod mellé olyan erővel és hévvel, mintha mellém
állana. Uraságod ne is menjen előbb Velencébe, hanem
csak Páduába Pinellihez az én levelemmel.
− Hálásan köszönöm.
− Nincs mit, uram. De még nem végeztünk. Rokonom,
a tábornok, benső embere magának a dogénak. ö
kérésemre ez ügyben a dogét fel fogja keresni. Azonkívül
felírtam összesen tizennyolc olyan embert, részint
főnemesi rokonaim, részint tudományok iránt érdeklődő
barátaim közül, akik a fent-említett riformatorék
egyikéhez-másikához eredményesen fordulhatnak.
Ezeket a leveleket mind megkapja uraságod, mikor
legfájdalmasabb sajnálatomra elhagyja szerény házamat.
Most pedig engedje meg, hogy szállására kísérjem.
Négyen kísérték a tanárt, elől egy inas karos
gyertyatartóval, mellette a töpörödött márki, mögöttük
két inas karos gyertyatartókkal. Az ajtónál szertartásos
búcsú következett, aztán Galileo visszavonult.
Szobájában édes bor, sütemény és gyümölcs várta.
Nyalakodott. mindegyikből, mint a gyerek. Nem
akaródzott lefeküdnie, pedig nagyon álmosnak érezte
magát, de olyan édes volt itt élni és élveznie mindent,
hogy sajnálta tudatát elveszíteni. Még sokáig hallgatta az
ablakon halkan beszűrődő tengermormolást, aztán végül
mégis csak lefeküdt. Andalódva adta át magát a pompás
ágy dédelgető puhaságának. Magini még eszébe jutott
egy pillanatra, de elhessegette magától a gondolatot és
tovább örült félálmában a pesarói kiskirályságnak.
Így ment ez mindennap. Ha nem a Bo
nagyszerűségeiről és a három riformatore megnyeréséről
beszélgettek, akkor a nagy rajzolóasztal mellett mértani
kérdésekkel foglalkoztak. A márki a sík-mértant szerette
legjobban. Meglepő leleményességet tanúsított
problémák felvetésében s azokat javarészt meg is oldotta,
mert falusi magányában hónapokig ie eltöprengett azon:
hogyan lehet szerkeszt tés útján egy kört hét egyenlő
részre osztani. Sok újat is mondhatott Galileónak, aki
mohón hallgatta, magasztalta a megoldásokat és a
hetedik mennyországban élt.
Csak a legutolsó napon történt némi kis baj. Ekkor új
vendég érkezett, egy nappal előbb, mintsem várta a ház.
Scipione Chiaromonte volt a neve, fiatal művelője volt a
matematikának, mint Galileo maga, sőt egy esztendővel
fiatalabb. Apjánál, az orvosnál éldegélt Cesenában, a
márkival levelezés útján került össze. Magas, nyurga,
ádámcsutkás, kenderszőke fiatalember volt,
tudományára igen büszke és kimért modorú. Hogy
kollégát talált a főúri háznál, az szemlátomást nem
tetszett neki. Nemcsak tudományos féltékenységből. De
minden megjegyzése, az inasokkal tanúsított hanyag
gőgje, más főúri ismerőseinek folytonos felsorolása
hangosan hirdette, hogy a rangimádás csúf betegségében
szenved. Ha egyedül van a pesarói kastélyban, akkor
erről így adhatott volna számot magának: „A márki és én,
mi ketten.“ De a másik polgári egyén jelenléte lerontotta
az ő arisztokrata-levegőben való megdicsőülését, hiszen
ami másnak is juthat, az már nem olyan értékes.
A két fiatalember az első perctől nem szívelhette
egymást. Egyelőre szurkáló megjegyzéseket váltottak, de
igyekeztek uralkodni magokon. Chiaromonte délután
érkezett, és estig valahogyan eltelt az idő. De a
vacsoránál eldördült a baj. A vacsora vége felé
Chiaromonte hanyagul odavetette, hogy érdekes művön
dolgozik: kommentárokat ír Arisztotelészhez. Galileo
szeme lángot kapott.
− A mozgásról szóló részhez is? − kérdezte.
− Hogyne. Bár ott még nem tartok.
− Hát csak vigyázzon, ha odaér, Messer Scipione, mert
az tele van a legsületlenebb badarságokkal.
A cesenai orvos fia letette az evőeszközt, úgy bámult
rá.
− Bocsánat, talán nem jól hallottam. Mivel van tele?
 − A legsületlenebb badarságokkal, uram. Ha így
hallotta, jól hallotta.
Chiaromonte megbotránkozva ingatta a fejét.
− Sok mindent elképzeltem volna, de hogy részint a
tudományoknak ebben a szent otthonában ilyen
szentségtörést, és ennél a főnemesi háznál ilyen
bárdolatlan nyilatkozatot halljak, arra nem voltam
elkészülve.
− Nézze, barátom, − szólt Galileo ingerülten, − maga
ne a bárdolatlanságomat bírálja, mert az az én dolgom,
hanem maradjon a dolog tudományos részénél. Ha
hajlandó vitatkozni velem, állok elébe. Figyelmeztetem
arra, amit a márki úr őkegyelmessége is jól tud, hogy
vannak Arisztotelésznek olyan mekanikai állításai,
amelyeket nekem sikerült kétségtelenül megcáfolni és
képtelenségeknek beigazolni.
Chiaromonti a házigazdához fordult, bizonyos
bizalmas hangon, amely kettőjüket egybekapcsolta a
pisai jövevény ellen.
− Nekem úgy tűnik fel, kegyelmes uram, hogy a remek
bor kissé fejébe szállt a mi egyébként erőteljes beszédű,
de rokonszenves vendégünknek. De majd kialussza
mámorát szegény.
Galileo felpattant, hátrarúgta a széket és egy
kristálypalack nyakát ragadta meg. De az egyik inas már
ott termett mellette és megfogta könyökét. Ő nagy
lélegzetet vett és így szólt:
− Engedelmet kérek, kegyelmes uram, hogy
visszavonulhassak, mert ha itt maradok, megfogom
ennek a taknyosnak a torkát.
Nem is várt választ, kirohant a kertbe. Ott ténfergett
fújtatva, bika-dühösen, míg csak fenn el nem hunytak a
világosságok. Akkor felment és hosszú bocsánatkérő
levelet írt a márkinak. Borzasztóan meg is bánta az
egészet, gyalázta és szidta magát, hogy indulatosságában
legnagyobb pártfogójának jóindulatát kockáztatja. De
mikor másnap reggel felöltözött, a márki változatlan
udvariassággal állított be hozzá.
− Megkaptam nagyszeríí uram levelét, s az egész
kérdést nem létezőnek tekintem. Többet kegyes
engedelmével erről nem beszélünk. Most búcsúzni
jöttem, kézcsókomat jelenteni és számba venni a
leveleket.
Nekiültek a sok-sok ajánlólevélnek, még egyszer
gondosan elismételve, kik és milyenek a címzettek. Aztán
Galileo a házigazda kíséretében, inassereggel a
nyomában, kivonult az épületből. Felszállt a várakozó
fogatra, amely őt a hídfőhöz volt szállítandó.
A hídfőnél véget ért a pesarói kiskirályság. Rozoga
szekérre szállt fel cókmőkjával, amely lelketrázó
zörgéssel indult vele a Serenissima bizonytalansága felé a
pokoli hőségben.
 X.

Ott ült Páduában a Pinelli könyvtárában. Nem is látott

még ekkora könyvtárat. Senki sem mondta volna, hogy
magánemberé, inkább közkönyvtárnak látszott. Magasan
sorakoztak egymás fölött a polcok, rajtuk glédában a
művek ezrei, még pedig kétféle rendszerben: a kézzel
írott könyvek, amelyek hátukon viselték a címlapot,
egymás tetején feküdtek és a polchoz láncocska fűzte
őket. A modern nyomtatott könyvek azonban nem
feküdtek, hanem állottak. Hátuk aranyozása valami mély
és gazdag ragyogássá folyt össze. Itt-ott a szoba tetejéig
érő létrák állottak, külön nagy asztalon várták a
lapozgatót a szótárak és naponta használatos
kézikönyvek, glóbusok és éggömbök lábatlankodtak a
székek közt vasállványokon. Galileo olyan izgalommal
bámulta ezt, mint ahogy a boldogult muzulmán nézhet
körül a hurik paradicsomában. Már túlestek az első
találkozáson, már részletesen megtárgyalták az állás
elnyerésének haditervét. Egyre jobban festettek a
kilátások. Az a Magini, aki annakidején valósággal
elsöpörte őt a bolognai tanszék dolgában, most már nem
mutakozott komoly ellenfélnek. Galileo boldog
izgalommal tapasztalta, hogy neki itt tudományos híre
van, és ha ügye sikerül, azt nevének is, nemcsak a
pártfogó levelek és látogatások szövevényének
köszönheti.
− Nem egészen úgy áll a dolog, − mondta Pinelli, −
ahogyan a mi kedves márkink mesélte uraságodnak. Az
egyház befolyása itt kisebb, mint más egyetemeken, ez
igaz. De Guidubaldo márki rég nem járt már errefelé, és
nem tudja, hogy a kérdés nem ilyen síma. Tudnia kell,
Messer Galileo, hogy mi itt izgalmas háborút folytattunk
a jezsuitákkal. Illik, hogy az előzményeket megismerje,
mert ha idekerül, amit most már valószínűnek látok,
bizonyos dolgok jelentőségével tisztában kell lennie, ha
megint kitör a baj. Tömje meg a pipáját, gyújtson rá és
helyezkedjék el kényelmesen, mert a történet nem kurta.
Pinelli elmondta a pádual jezsuita-háború eddigi
történetét. Az előzmények évtizedekre nyúltak vissza,
addig az időpontig, amikor a Bo külföldi diákjai között
egyszer csak protestánsok is kezdtek megjelenni. A Bo
ősi szabadelvűsége nem törődött vallásukkal, csak
tudományukkal. De Velencében mindig akadt egyházi
méltóság, aki szívósan piszkálta a Tízek tanácsát, hogy a
köztársaság miért engedi Páduában meggyökeresedni az
eretnekséget. Róma főpapjai szüntelen felszólaltak az
ellen, hogy a hugenotta francia diákok és a német
luteránusok minden büntetés nélkül gyakorolhatják
gyalázatos istentelenségeiket. A folytonos mozgalom el is
ért annyit, hogy a Tízek tanácsa szóvá tette a vallási
kérdést a Bo tanácsánál, de a tanári kar makacsul
megmaradt a lelkiismereti szabadság hagyományos
Bőéivé mellett. A vallási súrlódások kezdtek
elmérgesedni. Készint a papság lett türelmetlenebb,
részint a protestáns diákság kihívóbb. Megtörtént, hogy a
német diákok testületé feljelentést tett Velencében a
páduai püspök ellen, becsületsértés miatt, mert a püspök
a szószékről gorombán becsmérelte az eretnekeket. De az
egyetemi tanács szilárdan kitartott és nem volt hajlandó
a más vallásé diákok szokásaiba beleszólni. Erre az
egyház betelepítette Páduába a jezsuita-rendet. A
jezsuiták elhelyezkedtek, koldusszegényen kezdték, de
mindjárt iskolát alapítottak s azt évente rohamoson
fejlesztették. Pénzök egyszerre bőven volt, nem tudni,
honnan vették. Először csak grammatikára oktatták a
kicsiny gyermekeket, de csakhamar odajutottak, hogy
filozófiát, matematikát, metafizikát és teológiát is
tanítottak. A Bo azon vette magát észre, hogy saját
városában egy másik egyetem nőtt ki a földből. A szokott
helyeken, ahol eddig csak a Bo tanulmányi hirdetései
függöttek, egyszer csak megjelentek a Gymnasium
Patavinum Societatis Jesu ellenhirdetései, s egy szép
napon a jezsuita iskola harangot szereltetett fel. Az órák
kezdetét ők is harangszóval adták tud túl a városnak,
mint a Bo, amelynek ez sok száz éves hagyománya volt.
Ugyanekkor Európa minden részéből hírek jöttek
Páduába, hogy a Bo hírnevét sokféle mendemonda
tépázza. Hol Frankfurtban, hol Budán, hol
Amsterdamban terjesztette valaki, hogy a Bo teljesen
elzüllött, eretnekek fészke, garázda verekedések és
kicsapongások bűnös tanyája lett belőle. A jezsuita
egyetem hallgatói lassan, de észrevehetően szaporodtak,
a Bo hallgatói csökkentek.
Így tartott ez tavalyig. Akkor Alzano Pietro, a jogi
rektor, elhatározta, hogy csinál valamit. Nagy beszédet
tartott az egyetemi tanácsban és kifejtette, hogy a
jezsuiták súlyos károkat okoznak az emberi
közművelődés szellemének, mert végzetes rendszert
vezettek be: diktálnak. A tanárok nem előadnak, hanem
lediktálják a hallgatóknak a leckét, s azt másnapra szó
szerint meg kell tanulni. Már pedig a Bo évszázados
törvényei a diktálást szigorúan tiltották. Az egész
humanisztikus oktatási rendszer alap elve az volt, hogy a
hallgatók megfigyeljék az előadást, aztán saját szavaikkal
adván vissza, állandó vitákban gyakorolják kifejező
készségöket. A rektor felszólította a tanárokat is, az
ifjúságot is, hogy szegüljenek szembe a jezsuita
rendszerrel, amely a tudomány fejlődését végzetes
módon elrekesztheti. Ennek a fellépésnek mindjárt meg
is mutatkoztak következményei és pedig az ifjúságon. A
két egyetem tanulói két ellenséges táborrá váltak és
elkezdtek verekedni az utcán. A csoportok először csak
ököllel támadtak egymásra, de aztán fegyverkezni
kezdtek. Páduában valósággal kitört az egyetemi
polgárháború a kétféle diákság: a Gesuiták és Bovisták
között. Gyakran megtörtént, hogy egy-egy
felfegyverkezett Gesuita-fiúkból álló csoport betört a Bo
egyik tantermébe, amiből véres dulakodás és utcai harc
keletkezett, viszont a Bovista-fiúk sem voltak restek, ők is
behatoltak fegyveresen a jezsuitákhoz. A házak falain
gyalázkodó mondatok és gúnyos rajzok jelentek meg,
mindkét egyetem tanárai gyakran találtak zsebökbe, vagy
katedrájokra csempészett sértő iratokat. Végül a Bovisták
alaposabban szervezkedni kezdtek. A velencei csoport
vezette a mozgalmat. A legelőkelőbb velencei családok
sarjai voltak a főkolomposok: Quirini, Contarini,
Giustinian, Dolfin, Trevisan, Correr, Valier. Ezek a fiúk
furcsa dolgot eszeltek ki. Világos nappal végigvonultak
Pádua utcáin kísérteteknek öltözve, fehér lepedőben, a
kiváncsiak nagy tömegét vonva magok után. Néptömeggé
dagadt már a járó-kelők serege, amely hozzájuk ragadt,
mire a jezsuita egyetemhez értek. A fiúk itt behatoltak az
egyetemre, bementek az egyik tanár éppen folyó
előadására és ott ledobták magokról a lepedőt. Ekkor
tűnt ki, hogy a lepedő alatt valamennyien teljesen
pucérok voltak. A meztelen diákok az előadó jezsuita
tanárt becsmérlő szavakkal illették és tiszteletlenül
gúnyolták, majd pedig, miután leadták előre elkészített
mondókájukat, magokra kapták a lepedőket és
eltávoztak.
Erről az esetről azonnal feljelentés ment a Tízekhez.
Azok az ifjúsági vezéreket, noha többnyire a Tízek
családjaihoz tartoztak, szigorúan elítélték, remélvén,
hogy a büntetés szigora el fogja venni az ifjúság kedvét a
további tüntetésektől. De most már a tanárok is
felhördültek. Az Alzano jogi rektor által elindított
mozgalmat az artista-rektor, Da Fuligna, vette a kezébe
és fellármázta az egész egyetemet. A Bo úgy döntött, hogy
a velencei szenátus felvilágosítására kiküld egy
háromtagú bizottságot: tagjai Cremonini, az
európaszerte ismert filozófus, Sassonia, a világhírű
metafizikus és Piccolomini Francesco, nem éppen
ismeretlen túdós, de származásánál fogva is kiválóan
alkalmas a mozgalom támogatására. Még mielőtt ez a
bizottság elment volna Velencébe, a rektornál megjelent
a jezsuita egyetem matematikai professzora és
felmutatott egy pápai brevét, amelyet XII. Gergely írt alá,
s amely felhatalmazza a jezsuitákat, hogy Páduában
éppen úgy oktassanak és éppen olyan joggal adjanak
doktorátusokat, mint a Bo. A jezsuita tanár a breve
ismertetéséhez hozzátette, hogy amennyiben a Bo sokat
okoskodik, joga van a Bo egész tanári karát a pápa
nevében kiátkozni. Azzal diadalmasan eltávozott. A Bo
két rektora összeült és megállapodott abban, hogy
inkább vállalják az egyházi átkot, de nem engedik
elsikkasztani a tanszabadságot. Voltak egyházi tudósai a
Bónak is: Matteazzi és Descalzo a magánjogot tanították,
Montecchi az egyházjogot adta elő. Ezek testületileg
megjelentek a velencei kormánynál és kifejtvén a dolgok
állását, azt a kérést terjesztet elő, hogy a Bo előjogai
megóvassanak. A kérdés a szenátus elé került. Hosszú
vita után a szenátus azt a határozati javaslatot fogadta el,
hogy a jezsuiták ezentúl a Bo ősi előjogainak sérelme
nélkül taníthassanak a magok egyetemén. Vagyis a Bo
győzött. Ezzel vége is lett volna az egész háborúságnak,
de még történt valami: Alzano rektort a döntés
kimondása után ismeretlen és álarcos tettesek nyílt utcán
megtámadták. Kiabálni kezdtek vele, tőrt mártottak
beléje, s a rektor holtan ott maradt az utcán. A
gyilkosokat azóta sem lehetett kinyomozni. Elszaladtak.
− A jezsuiták ölték meg? − kérdezte Galileo.
− Senki erre nem felelhet − mondta a bölcs Pinelli, − a
nyomozás csődöt mondott.
− Most tehát mi a helyzet?
− Most az a helyzet, hogy Páduában két iskola van, a
Bo egyeteme és a jezsuiták alsóbbrangú iskolája. A Bo
taníthat mindent, amit háromszáz éve tanít, a
jezsuitáknak nem szabad mást tanítaniok, mint latin és
görög grammatikát. Ebbe látszólag bele is nyugodtak. De
uraságod nyilván tudja, hogy aki jezsuita, azt nem lehet a
többi rendes ember mértékével mérni. Miért csóválja a
fejét, Messer Galileo? Nem így van?
− Hogy így van-e, nem tudom. Egy kivételt
mindenesetre tudok.
 − Miféle kivételt?
− Jezsuitát. Német ember, Olaviusnak hívják, és a
Collegio tanára Rómában. Az van olyan tisztességes
ember, mint akárki, pedig jezsuita.
Pinelli magasra húzta szemöldökét és vállat vont.
− Clavius. Igen. Hallottam hírét, az itteniek is
emlegették. Állítólag nagyon érti a geometriát. De
valamit mondanék uraságodnak: mialatt tanszéke
érdekében eljár, ne mutasson túlnagy hajlandóságot
valaki iránt, aki a jezsuita rendhez tartozik. A három
riformatore nem híve a jezsuita-rendnek.
− Én sem vagyok híve a jezsuita-rendnek. Éppen úgy
ellensége sem vagyok.
− Ez rendben van. De mit fog szólni, ha a kérdés
felmerül és színt kell vallania!
− Nem értem tisztán a kérdést, uram. Ha a jezsuitákról
lesz szó, akkor az lesz a véleményem, hogy a Bo ellen
másik iskolát alapítani saját városában erőszakos és nem
tisztességes dolog. De ha arról lesz szó, hogy minden
jezsuita a priori gonosz ördög-e, vagy sem, kénytelen
leszek megemlíteni, hogy van egy német jezsuita
Rómában, aki derék és jó ember, és akitől mást, mint jót,
sohasem kaptam.
− De nem gondolja, hogy ez gyengíti a megtámadott
Bo álláspontját!
− Azt nem tudom. Egy vitában általában nem tudom,
hogy annak eredménye mire lesz jó és mire nem lesz
előnyös. Nem is gondolok vele. Én csak arra gondolok,
hogy a háromszög szögeinek összege száznyolcvan fok.
Sem nem száznyolcvanegy, sem nem százhetvenkilenc,
hanem pontosan száznyolcvan. Akadhat, aki azt mondja,
hogy százhetvenkilencet mondani igazán alig észrevehető
engedmény. Ennek az embernek igaza is van. De ez az
ember politikus és nem matematikus. Én
matematikusnak születtem, én sohasem leszek képes
száznyolcvan helyett százhetvenkilencet mondani, mert
akkor képtelen vagyok odaírni az egyenlőségjelet.
Pinelli ránézett ifjú vendégére. Gondolkozott. Aztán
azt kérdezte:
− Nézze csak, Messer Galileo. Ha páduai tanszékének
elnyerése attól függne, hogy száznyolcvan helyett
százhetvenkilencet mond, akkor mit csinálna!
− Akor kétségkívül száznyolcvanat mondanék,
kegyelmes uram. De nem ilyen egyszerűen. Először is
korholnám magamat, hogy mikor nincs
kenyérkeresetem, akkor kenyeremet feláldozom
nagyképű konokságomnak. Másodszor ostoba és makacs
szamárnak szidnám magamat, hogy támogatásomra
szorult testvéreim jövőjét megrontom egyetlen mondat
miatt, amelyet nyugodtan hazudhatnék, mialatt a
„reservatio mentális” segítségével úgyis azt gondolnám,
amit akarok. Hiúnak, kicsinyesnek és butának tűnnék fel
magam előtt bizonyára. De a hamis felelet mégsem jönne
ki a számon.
− Jelleme miatt?
− Nem jellemem, hanem eszem alkata miatt. A
természet úgy alkotta agyamat, hogy ne felejthesse el,
ami a tizedes pont után következik. Az én
gondolkodásom nem jellemes, hanem szabatos.
Rablógyilkosságra, ha testvéreim éheznének, talán képes
volnék, de hibásan négyzetgyököt vonni nem. Meg kell
mondanom, kegyelmes uram, hogy most is, ebben a
pillanatban is nagyon háborgat a lelkiismeret.
Kérvényező vagyok, másokra szorult szegény ördög.
Másod kedvét kellene keresnem. Meg is volna bennem a
retorikai képesség, hogy a Bo igazát a jezsuiták ellen
patakzó mondatokban helyeseljem. Ezt a Claviust, aki
jezsuita, de nagyszerű ember, igen egyszerű volna
elhallgatnom. De matematikus vagyok, kegyelmes uram.
A nem matematikus, ha megkérdik, hogy egyforma
dolog-e három tucat porszem és még egy porszem
harminchat porszemmel, nyugodtan és tisztességesen azt
felelheti, hogy egyforma. Én ezt nem felelhetem, mert az
elsőfokú egyenlet próbája nem jön ki. Nekem muszáj
hangosan kiabálni és az asztalt verni, hogy az egész világ
figyeljen ide, a népek hagyják abba munkájókat, a
szekerek és hajók álljanak meg, mert a dolog nincs
rendben: egy porszem fennmaradt.
Pinelli elkomolyodva gondolkozott. Aztán így szólt:
Nagy sajnálatomra nem tudok ellentmondani
uraságodnak. Most talán kászolódjunk fel és nézzük meg
az egyetemet.
Elmentek megnézni a Bo épületét. Galileo némi kis
lámpalázat érzett. Mint hű munkása mesterségének, ő is
elfogultnak tudta magát, ha a mesterség szerszámáról
volt szó. A szobrásznak megdobban a szíve, ha nagy
darab sziklát pillant meg, a költő izgalmat érez akár egy
kézhez illő lúdtoll, akár egy jól kötött könyvtábla láttán.
Ő egyetemi tudós volt, neki az egyetem épülete többet
jelentett, mint másnak: annyit, amennyit a szerzetesnek
jelent a klastrom. Míg oda nem értek, alig volt szeme
másra. Egy ízben megállóit, mikor kis hídon mentek
keresztül.
− Kedves ez a víz, ahogy elfolyik a házak alján, itt a
város kellő közepén. És különös. Hogy hívják?
− Ez a Bacchiglione, − felelte Pinelli, − keresztül-kasul
szeldeli a várost különböző ágaival. Mások lenézik és
Velence halvány kísérletének nevezik. Én nagyon
szeretem.
− Velence szebb?
− Velence hasonlíthatatlan. De én olyan vagyok, aki a
csodálatos kurtizánt megcsodálja ugyan, azonban
szeretni csak a feleségét szereti. Az én feleségem Pádua.
Most azt ajánlom, hogy tegyünk kerülőt és menjünk a
Santo felé.
 Érdekes utcákon haladtak át, néhol végesteien-végig
árkádok szegélyezték a két oldalt. Ezek az alacsony,
árnyékos porticók sajátos jelleget adtak a városnak, a
járókelők otthonosan jöttek-mentek az oszlopokkal
szegett kőtetők alatt, a kis boltok homályt kaptak ettől az
építkezéstől, csak az utca közepe égett a napfényben,
kétoldalt a gyalogjáró mintegy a házak belsejéhez
tartozott. Jókora séta után nyitott térre érkeztek. Itt
tolongtak a Szent Antal székesegyházának egymásba
torlódó kupolái.
− Milyen szobor ez? − kérdezte Galileo.
− Ez Erasmo da Narnit ábrázolja, Donatello munkája.
A nép csak Gattamelata néven emlegeti. Szép
lovasszobor, akit ábrázol, az a Serenissima hadseregének
fővezére volt a múlt században. De arra a házra
pillantson uraságod, arra a kétemeletesre, amely mellett
jobbról bemegy a kis utca. Látja a második emeleten azt
a kétablakos kis erkélyt? Ott lakott Donatello, mikor a
templomnak dolgozott. Nem szűkölködünk mi itt
nevezetességek nélkül. A Via San Francescón mindjárt
megmutatom azt a házat, ahol Dante lakott. És az újak
közül harminc évvel ezelőtt itt iskolázott Torquato Tasso.
Gyakran megfordult a házamnál, jól ismertem.
− Milyen ember?
− Akkor bizony nagyon félszeg, magas, sovány,
sötétszőke fiatalember volt, mindenki nevetett rajta,
mert esetlen mozdulatai voltak és igen erős bergamói
tájszólással beszélt s még ezenfelül dadogott is. Aki
beszélt vele, elfordult, hogy a szemébe ne nevessen. Rám
mindig valami elmebajos benyomást tett és nem
csodálkoznám, ha azt hallanám, hogy az utcán őrjöngeni
kezdett. Roppantul vágyakozott előkelő társaság után.
Azóta megkapta. Hallom, most Rómába ment, mert az
unokaöccséből bíborost akar csináltatni. De most ezt
figyelje uraságad, ezt a kedves, szép teret: ez a
gyümölcspiac. Az épület másik oldalán van a zöldségpiac.
Az épület maga a municipio palotája. A másik ott a
törvényház, ügye szép?
Galileo csak bólogatott.
− Messze van még a Bo?
− Most már csak néhány lépés.
Úgy mendegéltek tovább, hogy a vezető mindig
hátrább maradt egy lépéssel, mint a vezetett. Galileo
lenézte magát Páduát, amely őt, firenzeit, nem tudta
különösebb bámulatra ragadni, viszont a Bo gondolatától
eddig nem ismert izgalom rabja lett. Úgy ment Pinelli
mellett, mint az eszes kutyák mennek gazdáik mellett: a
sarkon, ahol az utat a vezető kénye dönti el, izgalmasan
leste, befordul-e a másik, vagy nem, s mikor az út irányát
a másik a következő háztömbig eldöntötte, lázasan
lépkedett előbbre. Így mindig ő volt előbb egy lépéssel,
holott kettőjük útját Pinelli vezette. S előbb volt akkor is,
mikor kiértek a szűk sikátor száján és Pinelli a
méltóságteljes épület homlokzatára intve így szólt:
− Ecco il Bo.
Az épület sárga volt és kétemeletes. Kapuja aránylag
kicsiny. A kapufőt állami relief fedezte: ott a falból a
Serenissima mesés állata vált ki, a Márk evangélista
jobbfelé fordult szárnyas oroszlánja, amely első
balmancsát a kinyitott biblián tartja. Ez a tömpeorrú
mesebeli állat jelezte, hogy a tudomány e palotájának a
velencei köztársaság az ura, az a Serenissima, amely léte
lényegében iparos és kereskedő, hadakozik a török
versenytárssal, de közben van pénze arra, hogy
műveltségét verekedés közben is épen tartsa.
− Ez nagy pillanat, − mondta Galileo.
− Mi a nagy pillanat? − kérdezte vezetője.
− Ez, mikor belépek. Mikor a bolthajtás alatt a fejem
belül kerül a falakon, és minden egyél) kívül marad.
 Pinelli jóindulattal ugyan, de némi csodálkozással
fordult utitársa, a fekete szakállú fiatalember felé.
− Uraságod szeret különös dolgokat mondani. Azt
például hogyan érti, amit most mondott?
Galileo nevetett és vállat vont. Abban, hogy nem
válaszolt, volt valami tiszteletlenség. Sőt oktalanság is,
hiszen minden módon udvarlására kellett volna lennie
annak az idős úrnak, akit a Bo egyik legbefolyásosabb
barátja gyanánt jelöltek volt meg előtte. Az élet és a
társadalom hétköznapi szabályai szerint neki úgy kellett
volna belépnie ezen a kapun, mint alázatos hajiongónak
az előkelő és gazdag úr balján, mégis valahogyan nem így
jöttek be, hanem úgy, ahogy trónkövetelők érkeznek a
fővárosba, oldalukon a jövőbe látó miniszterelnökkel.
− Ezek mik? − kérdezte Galileo, a boltozat teteje felé
tekintve.
− A jelentősebb hallgatók címerei. Szokás a Bo falai
között, hogy falba épített címerrel örökítik meg az
eltávozó nevezetesebb diák emlékét. Mint láthatja
uraságod, nemzetek szerint való különbségtétel itt nincs,
kinek-kinek ide helyezik címerét, a hazájára való tekintet
nélkül. A kitüntetett és megörökített hallgatók között
bőven akad itt protestáns is. A színek mindenesetre
szépek. A címerek tarka ábrái, piros-kék-zöld-sárga
pólyái jól festenek a fehér alapon … De bocsánat, itt
valami izgalom van. Nézze csak, a tanács jön le itt a
lépcsőn …
Jobboldalt az első emeletről levezető lépcsőn
méltóságteljes társaság jött lefelé. Bokáig érő fekete tógát
viseltek valamennyien, fejőkön pedig lapos tanári
föveget. Némák voltak, de izgatottak, mint azok szoktak
lenni, akik hosszú eszmecsere után most állapodtak meg
valami sorsdöntő lépésben, és elszántságukon
meglátható, hogy a megvitatott álláspontra már nincs
szavok vesztegetni való. Pinelli ellépett vendége mellől és
megszólította a középen lépkedő öreget:
 − Üdvözöllek, nagyszerű rektor. Van valami újság
talán? Határoztatok valamit? Nem is tudtam, hogy a két
kar közös tanácskozást tartott.
A fehérszakállú öreg feltűnő nyájassággal köszöntötte
Pinellit.
− Valóban közös tanácsot tartottunk, mindnyájunk
számára váratlanul. A jezsuiták miatt, örvendetes
egyhangú határozatot hoztunk: kiegészítjük magunkat
Pádua községtanácsának képviselőjével és együttesen
bemegyünk Velencébe a nagytanácshoz. A giuristákat én
vezetem, az artistákat Riccoboni.
Pinelli erre válaszolt valami élénken érdeklődő és
udvarias mondatot, de valakinek hangos kiáltása
udvariatlanul félbeszakította. S a közbekiáltó nem volt
más, mint az idegen pályázó, aki az ő oldalán lépett be a
Bo kapualjába.
− Riccoboni, − kiáltotta a fiatal tudós, − melyik az
uraságok közöl Riccoboni? Én Galilei vagyok!
A méltóságteljes urak már megállották a
lépcsőfokokon. Egy aszkétaképű, csenevész emberre
néztek mindannyian. Ez rögtön kitárta két karját.
− Te vagy az a pisai? − kiáltotta.
A következő percben Galilei és Riccoboni ölelő
karokkal szorongatták egymást De mind a kettő mindjárt
igyekezett szemébe nézni a másiknak. Ott állott az
egyetemi tanárok nemes gyülekezete, és szemök láttára
ott méregette egymást üdvözölt arcával a két fiatal tudós.
Pinelli bizonyos büszkeséggel tapintott rá vendége
vállára.
− Messer Galileo, ismerkedjék meg leendő
kartársaival. Bemutatom uraságodat Borlizza Niccolo
úrnak, a giuristák magnificus rektorának. Az artisták
képviselőjének, Riccoboni őkegyelmességének, úgy
látom, nem kell bemutatni.
 A lépcsőn álló csoportban mozgolódás támadt. A
méltóságos férfiak egymásra pillantottak és suttogó
megjegyzéseket váltottak, „ő az“, − lehetett érteni
mozdulataikból és ajkok mozgásából. Riccoboni, a
retorika fiatal páduai lektora, félkarral még ölelvén a
jövevényt, így szólt a többiekhez:
− Ez az a Galilei, akit annyiszor emlegettem nektek.
Közénk akar jönni, üdvözöljétek őt szeretettel.
Általános ismerkedés következett. Kiki bemutatkozott,
de Galileo alig tudott figyelni ennyi egyszerre elhangzó
névre. Mégis két név, két már eddig is sokszor hallott név
megfogta figyelmét. Egyik a Cortusio neve volt, a híres
botanikusé. Ezt mar Pisában váltig hallotta emlegetni.
Aki előtte állott, egészen más volt, mint amilyennek
képzelte volna. Alacsony öreget látott maga előtt, akinek
szakállát és bajszát már megütötte a dér, koponyája
pedig tündöklött teljes kopaszságával, mintha ez a
testrész soha hajat nem ismert volna. Egészben véve
előreugró álla és vékony szája türelmetlen, mérges kis
aggot mutatott, harcias készségűt és patvarkodót,
korántsem a békés füvész típusát. A másik még nagyobb
névnek volt viselője: Fabrizio, a világhírű orvostudós,
javakorbeli, vállas ember, akiből már első pillanatra
valami meglepő nyugalom és komoly jóság sugárzott.
Nem a nyakát környező nagy lánc tette tekintéllyé,
hanem egész testi habitusa. Homlokának hatalmas
boltozata alól ijesztően okos szempár tekintett az
ismerősre, akipek első gondolata ez volt: ha nem tudná,
hogy ez az a nagyhírű Fabrizio d’Aquapendente, akkor is
erezné, hogy ez az ember kivételes valaki.
Általános beszélgetés kezdődött. Előbb PineDi
kívánságát elégítették ki azzal az újsággal, hogy Pádua
községtanácsa az egyetemi karral egyetértőén a jezsuiták
ellen, a Bo ősi tekintélye érdekében óhajt fellépni a
velencei nagytanácsnál. De ezen hamar túlestek, és az
általános figyelem Galileo felé fordult. Minden szem őt
nézte, s egyszerre öten intéztek hozzá kérdéseket. Ott
állott ebben a dicsőséges kereszttűzben, egyik kezét
átengedve a lelkes Riccoboni kézszorításának, aki
mintegy tüntetve dédelgette az újonnan jöttét,
szemléltetően kimutatva, hogy ők, hacsak levélileg is,
már régi ismerősök.
− Bocsánatot kérek, − mondta a jövevény, elfogulatlan
kíváncsisággal tekintve végig a tudósok során, −
szeretném tudni, vájjon itt tisztelhetem-e Cremonini
urat?
Egy negyven éves-szer íi, középtermetű, szelíd ember
előbbre lépett a többiek közül.
− Én vagyok Cremonini. Az imént mondtam a
nevemet, de láttam, hogy figyelmedet elkerüli.
Benne volt hangsúlyában a hírnevére kényes tudósnak
sérelme, de egyszersmind a jóvátétel megállapítása is.
Galileo nyájas és ügyetlen örömmel tekintett rá, mint az
idegenek közé került vizsla. Cremonini folytatta, még
egyszer aláhúzva a baráti tegezést:
− Hallottam híredet és úgy gondolom, hogy az én
ellenségemnek jössz ide. Mert talán tudod, hogy az
egyetemi világban engem, tudományos eredményeimhez
képest túlságosan hízelgő módon, „Aristoteles
redivivus“-nak neveznek.
− Ennyire peripatétikus vagy, kegyelmes uram?
− Ennyire. Vagy hogy szabatosabban fejezzük ki:
ennyire meg tudom magyarázni Arisztotelészt a
neoplatónikus eszmék világításával és ennyire össze
tudom egyeztetni őt egyfelől Averroes új tudásával,
másfelől Alessandro d’Afrodisia lélektanával. Ha
mindezekben a dolgokban véleményed más, az nagyon
érdekel és türelemmel fogom meghallgatni.
Észre lehetett venni, hogy ia többiek egymásra néztek,
az olyan kollégák módján, akik a bőtudású, de bőbeszédű
társat már únni szokták kissé. Borlizza, a jogi rektor,
mindjárt bele is avatkozott a beszélgetésbe:
 − Mindnyájan sóvárgunk ezt meghallgatni, de nem a
Bo lépcsőjén. Mikor látunk téged újra, Messer Galileo?
A Galileo tanácstalanságába azonnal belevágott Pinelli.
− Talán alkalmas volna e célra az én szerény házain.
Szívesen látnám uraságtokat ebédre így, ahogy vagyunk.
Galilei barátunknak ez nagyon alkalmas volna leendő kar
társaival részletesebben megismerkedni.
Erre általános habozás és zűrzavar keletkezett.
Egyszerre öten is beszéltek. Egyiknek rögtön ebéd után
órája volt, a másik habozott, hogy át tudja-e tenni fontos
velencei útját holnapra, a harmadik, negyedik és ötödik
egyformán a feleségével hozakodott elé. De végül is
tisztázódott a helyzet: a társaság egy része kész volt
azonnal elmenni ebédelni a Pinelli-házhoz, más része
pedig megígérte, hogy mindjárt ebéd után oda fog
menni. Így két csoportra szakadtak. Galileo az egyik
csoporttól az ünnepelt érdekesség sugárzásával búcsúzott
el, a másik csoporttal pedig visszaindult a Pinelli lakása
felé. Ő volt az együtt mendegélő társaság magva, a
huszonnyolcéves fiatalember, polgári ruhájú utas, annyi
méltóságteljes egyetemi professzor tógája között.
Mindenki hozzászólt, mindenki vele foglalkozott, s ő
boldog csodálkozással látta, mialatt fejét kapkodva
felelgetett jobbra-balra, hogy hírneve sokkal nagyobb,
semmint maga is hinni merte volna.
A Pinelli-palotában a nagyszámú társaság érkezte
semmi gondot nem okozott. Galileo látta, hogy a ház
valóban állandó vendéglátó helye Pádua tudósainak,
ahogy Del Monté márki előre leírta neki. Az ebédlőben
hatalmas terített asztal várta őket s látszott, hogy a
személyzet már megszokta az utolsó pillanatban a
szükséghez képest felrakni és beosztani a terítékeket.
Már étkezés alatt is Arisztotelészről folyt a szó. Galileót
meglepte, hogy a beszélgetés mennyire különbözik
azoktól a tudományos társalgásoktól, amelyeknek akár
Fiorenzában, akár Pisában, akár rövid ideig Sienában
tanúja lehetett. Másutt a tudományos viták már a
harmadik mondatnál szenvedelmes veszekedésekké
változtak, szikrázó haraggal lépték át a retorika
tudományosan lefektetett vitatkozó szabályait és ha nem
ököllel is, de szavakkal, valóságos verekedésekké
fajultak. Ezek egészen másféle beszélgetést folytattak.
Nem vágtak egymás szavába, kiki türelmesen
végighallgatta a másik mondókáját. Gyakran
homlokegyenest ellenkező dolgokat állítottak ketten, de
ha ez kitűnt, azonnal udvariasabb lett mind a kettő,
azonnal magasztalta mind a kettő a másik tekintélyét és a
maga álláspontját mintegy bocsánatkérően tartotta fenn.
De fenntartotta. Neki a lelke repesett a boldogságtól,
mikor hol ide, hol oda hallgatva mindezt megfigyelte.
Csak most kezdett előtte igazi tartalmat kapni mindaz,
amit a márki a Bo életének gondolatszabadságáról
magyarázott neki.
Őt valamennyi között Cremonini érdekelte legjobban.
Ez az ő embere volt, természettudományi professzor s ha
nem különlegesen matematikus is, de mégis az ő
tudománykörének előadója. Cremonini nem jött az
ebédhez, mert családi étkezéséről nem akart lemondani.
De rögtön ebéd után megérkezett, a Pinelli-asztal
ételsora be sem végződött még jóformán. Mikor belépett,
köszöntötte a társaságot és ta?iáros félszegséggel leült,
egyszere elhallgatott az eddig szerteszét folyó általános
társalgás. Nyilván mindenki, ki nem mondottan, várta a
fiatal idegennek és a helyi tekintélynek érdekes párbaját.
Maga Galileo is erre készült fel. Mialatt udvariasan
válaszolt a hozzá intézett felületes kérdésekre, magában
már kipécézte Arisztotelész-ellenes vitájának tervrajzát.
Ahogy a szónoklatra készülő ember a torkát reszeli, úgy
köszörülte ő is Pisában már százszor kifejtett érveit.
Azonban nagy meglepetésére ezeknek nem tudta
hasznát venni. Cremonini leült, erősen rövidlátó
tekintettel megpiszkálta és elrendezte az asztalon keze
ügyébe eső tárgyakat, aztán megszólalt:
 − Itt mindenki arisztotelikus vitát vár kettőnktől,
Galileo. Én ettől nem is riadok vissza és mint a páduai
Lucullus asztal társához illik, örömest szórakoztatnám a
conviviumot kettőnk pengemérkőzésének tetszetős
szikráival, de íme, jobban szeretném szikra helyett,
amelynek nem mindig van tüze, a megértő szeretet
lángját választani.
Szünetet tartott, a gyakorlott előadó hatásos bevezetési
szünetét. A házigazda udvariasan feléje emelte
boroskancsóját:
− Bravó, Cremonini. Kitűnő.
Cremonini, most már belemelegedve, a szakember
formás gyakorlatával folytatta:
− Ha sikerül, ami valamennyiünknek szeretetteljes
óhajtása, hogy kenyéradó gazdánk, a Serenissima, téged,
a nem méltatlant, ültessen a felejthetetlen Moletti
helyére, akkor kettőnk tudományának rokoni voltánál
fogva igen fontos kérdéssé válik, hogy mi ketten
mennyiben értünk egyet világszemléletünk sarkalatos
tételeit illetőleg. Te, aki vonzó egyéniségeddel
mindnyájunk szívét rögtön megnyerted, úgy jöttél ide,
mint Sámson, aki bennünket, peripatétikus
filiszteusokat, az általad szamárnak vélt Arisztotelész
kitépett állkapcsával szándékozol szétverni.
A szónok ismét szünetet tartott és el is érte, amit akart:
a nevetés kellőképpen érvényesült évS többen tapsoltak.
Galileo fontossága tudatában izgett-mozgott, Cremonini
pedig folytatta:
Én azonban azt mondom neked, Sámson szándékával
közénk érkezett szeretetreméltó Benjámin, hogy tévedsz,
mert a Bo városát nem ismered. Bárhová mennél
Itáliába, felkészülésed fegyvereit nem hiába csiszoltad
volna. Itt azonban, az ősi Patavium számunkra oly szent
földjén, e fegyvereket vissza kell raknod helyökre. Mert
amit mi itt hiszünk és oktatunk, annak próbáját én, a
természettudományoknak bár méltatlan, de hivatalos
képviselője, nem az Arisztotelész tételeihez való
ragaszkodásban, vagy nem ragaszkodásban látom,
hanem egészen másban, ó Galilei. Egyetlen szóval meg
tudom neked mondani, hogy miben. A szabadságban.
Ismét hallgatott a szónok és gyakorlott szerénységgel
maga elé nézett az asztalra. Riadó taps dördült meg az
asztal körül.
− Kelj fel, Cesare, − kiáltott büszkén a házigazda.
Cremonini kész örömmel felállott, s mialatt ezt újabb
taps üdvözölte, ő gondolkozva futtatta körül jobbkeze
ujjait az előtte álló serleg szélén.
− Bizonyára értesültél azokról az áldatlan harcokról,
amelyeket a szabadság ősi városában az a kísérlet
okozott, hogy itt két dolog összekevertessék: a vallás és a
tudomány. Talán nem fog a szerénytelenség vádja érni,
ha utalok arra, hogy eddigi életem munkájának egy
főtörekvése volt: tisztázni és mindenekkel megértetni,
hogy vallásnak és tudománynak külön útjai vannak. A mi
szent vallásunk ellen vétene, aki a teológia magasztos
igazságaihoz a természettudományok próbájával akarna
nyúlni. Az ilyen kísérletet mi ítélnők el elsősorban, mert
a vallásos hitnek a tudáshoz semmi köze nincsen. De
ugyanígy az életünkkel is helyt állunk azért az elvért, − és
volt köztünk, aki életével is fizetett érte, − hogy a
természettudományokhoz viszont nem szabad a vallás
fegyvereivel nyúlni, mert a tudásnak a vallásos hithez
semmi köze nincsen. Hadd utalok csak röviden a nemrég
közöttünk időzött Brúnó Giordanóra, akit csillagászati
kérdésben a teológia von felelősségre, mialatt börtönben
tartja. Mi tiszteljük a teológiát, mint szent tudományt,
annak van képviselője közöttünk is. De hogy a teológia
beleavatkozzék a mi nyelvészeti, fizikai, történelmi,
orvosi, matematikai kérdéseinkbe, azt soha semmi
módon nem engedtük és nem is fogjuk engedni!
Nagy és hosszasan tartó taps következett. Cremonini
ezt végig várta, aztán megint Galileo felé fordult.
 − Ha tehát a jövendő beváltja azt a kedves
reményünket, hogy téged, ó tudós és kiváló férfiú,
kartárs gyanánt közöttünk fogunk üdvözölni,
működésednek igazi erejét ne abban keresd, hogy ezt,
vagy azt a bölcsészeti iskolát te egyes tételeiben meg
tudod dönteni, hanem abban, hogy itt működésedet nem
kivánatos befolyások sohasem fogják gátolni. Ha
valaminek igazságáról meggyőződtél, azt itt szabadon
hirdetheted. Megeshetik, hogy lesz, aki állításaiddal nem
fog egyetérteni. Akkor majd vitatkozni fogunk, de csak a
tudomány fegyvereivel. Mikor mindnyájunk nevében
szeretettel üdvözöllek a magasztos velencei köztársaság
szabad földjén, felkérlek, hogy vésd szívedbe a mi
jelmondatunkat, elvünket és meggyőződésünket: add
meg az államnak, ami az államé, add meg Istennek, ami
Istené és add meg a tudománynak, ami a tudományé!
Leült. A beszédet viharosan evvivázták. Cremonini
hajlongva köszönte meg az ünneplést, ülőhelyében
jobbra-balra bókolt a fejével. De ugyanakkor már többen
Galileit kiáltoztak. Választ követeltek tőle a szónoklatra.
Kis habozás után felállott. Hirtelen csend lett.
− Kegyelmes uraim, fényességes tudós urak, − kezdte,
− meg sem tudom mondani, milyen mélységesen
meghatottak a hozzám intézett kegyes szavak. Méltán
ezekre nem is felelhetek, hiszen érzem, hogy mennél
komolyabb dolgokat igyekeznék mondani, annál
nagyobb nevetésre ingerelné a társaságot az én vaskos
toszkán tájszólásom.
Nevettek, nyájasan integettek neki, biztatták.
− Nem is akarok a kedves vendéglátók türelmével
visszaélni. Csak annyit mondok, hogy teljes lelkemmel
értékelni tudom az elhangzott igék bölcsességét, s ez a
bölcsesség véghetetlen megnyugvással tölt el. Mindaz,
amit eddigi rövid pályámon tarthatatlannak és
cáfolandónak találtam, valóban az egyház köpönyege
mögé szeretett menekülni. Ott, a köpönyeg mögött sötét
van. Nincs nagyobb vágyam, mint segíteni azoknak, akik
ebbe a sötétségbe be akarnak világítani. De hogy
segíthessek, az nem rajtam fordul meg. Fényességes
urak, én szeretek egyenesen és cifrázatlanul beszélni.
Most is kimondom, ami a szívemen fekszik: rettentően
vágyakozom itt Páduában tanszéket kapni. Urak,
segítsetek idekerülnöm, szavamra mondom, hogy nem
fogjátok megbánni. Úgy-e segíttek?
Ahogy kunyoráló arckifejezéssel, mosolyogva
körülnézett, abban volt valami az enni kérő kisgyermek
bizakodásából. A résztvevők nevettek, éljeneztek,
felugráltak, köréje tolongtak, vállát veregették. Aztán kiki
a helyére ült és most már szónoklatok nélkül beszélgettek
tovább. Később Pinelli félrevonta.
− Körülbelül mindenkinek megkérdeztem a
véleményét, kedves barátom, − mondotta, − és
szerencsét kell kívánnom ahhoz, hogy itt már mindenkit
meghódított. Egyszerűen lelkesednek uraságodért. Az
egyetemi tanács pártfogása biztos. Most jön a másik fele
a dolognak, a velencei urak.
− Vájjon menni fog?
Pinelli mosolyogva bólintott.
− Most, hogy megismertem, merem mondani, hogy
menni fog. Uraságod nagyon idevaló ember. Miért
csodálkozik így?
− Mert engem Pisában mindenki lehetetlen,
tűrhetetlen, kellemetlen alaknak tartott. Hogy népszerű
vagyok valahol, az olyan szokatlan érzés számomra, hogy
zavarba hoz. Előbb meg kell szoknom.
− Helyes, − nevetett Pinelli, − üljön le, töltsön, igyék és
szokjék hozzá.
Az üresen maradt hely két szomszédja már éppen
kiáltozni kezdett:
− A házigazda lefoglalja a mi barátunkat! Ezt nem
engedjük!
 Galileo ragyogó arccal, boldogan sietett vissza a
helyére.
 XI.

Szállása Velencében nyomorúságos volt, de fekvőhely

akadt benne. S minden reggel, mikor kinyitotta a szemét,
öntudata első megmozdulásával elmosolyodott. Fiatal
volt, erős és egészséges, tehetségesnek érezte magát,
dolgai jól mentek s a tündéri város teljességgel
megbabonázta.
− A marangona, − mondta boldogan, mialatt
mosakodott.
Már tudta, hogy Velencében így hívják azt a reggeli
harangszót, amely rezegve szállt ide hozzá a csatornán
keresztül. S közben behallatszott Velence csendje: az
örökös vízcsobogás is. Ez a folytonos, éjszaka sem szűnő
különös nesz a végtelenség hangulatával festi alá az élet
minden percét. Olykor behallatszik a nyitott ablakon a
gondolás dallamos, elnyújtott kiáltása.
− A-oel!
Ez azt jelenti a szűk csatornából kifordulás előtt, hogy:
vigyázz, jövök!
− Sia stali!
Ez azt jelenti, hogy: jobbra tarts!
− Sia premi!
Ez annyit jelent, hogy: balra tarts!
− Sia di lungo!
Csak egyenesen előre! Más város fia ezt először nem
érti, külön meg kell ezt tanulni. Mint ahogy általában a
velencei nyelvet egészében véve külön meg kell tanulni.
Lágy kiejtését, a szavak végéről lehulladozó
magánhangzókat, a másutt nem ismeretes színes,
zamatos szavakat.
 Öltözködés közben keze megállott és szeme
lecsukódott. Kis szünetet vett magának, hogy maga elé
képzelhesse a Canale képét, mert már nem tudta kivárni,
hogy gyorsan felöltözködjék és saját szemével meglássa.
Kirajzolta képzeletében a fehér, rózsaszínű és aranyos
palotákkal szegélyezett zöld vizet s azon a lassan sikló
fekete gondolát. Hátul ott áll a gondoliere, bojtos piros
sapka a fején, nekitámaszkodik a hosszú lapát nyelének
és rövid lökésekkel mozgatja, szinte érteni sem lehet,
hogyan lendítheti ilyen könnyed munkával ilyen gyorsan
a fekete fahattyút, amelynek nyakából azok a különös
fokok állanak ki. Loccsan a lapát, a gondola lendül.
− A-oel!
Ez hallatszott kintről, mintha csak az álmodott
gondolás szólalt volna meg. Galileo folytatta a szerény
öltözködést. Csak úgy mellékesen hörpintette fel azt a
narancslevet, amelyet még este készített volt oda
reggelinek, hogy ne kelljen éhgyomorra pipáznia. Aztán
máris sietett le a keskeny falépcsőn, kilépett a calle
egyetlen emberszélességű sikátorába, szaporán lépkedett
a minduntalan éles szögben elforduló falak mentén, a
szemközti ablakok közé függesztett száradó fehérneműk
alatt. S végül kiért a vízhez. Itt megállt és nézelődött
kissé. Soha ezt nem tudta megúnni. Velencét még mindig
valószínűtlennek találta. Olyan városnak, amelyet nem
lehet elhinni.
Némi ácsorgás után nekivágott gyalog a jól ismert
útnak. Akinek Velencében nincs pénze gondolára, az
gyalog is elboldogulhat, ha ismeri a járást és nem restelli
a fáradságot. Ő is megtanulta már, hogyan lehet gyalog
eljutni a Rialtóhoz, a város legújabb csodájához, amely
még nem is volt egészen készen, de a forgalomnak már
megnyitották. Ezt is jó darabig ácsorogva nézegette.
Márvány testén éppen úgy boltok sorakoztak, mint
odahaza a Ponté Vecchión. A hidfőnél nagy csoport
ember álldogált, vitatkoztak szélsebes kerepeléssel,
üzleteket meséltek, bíráltak, vagy éppen kötöttek.
 Innen már nem volt nehéz eljutni a Merceriára s ott a
zsúfolt boltok tömkelegé között lökdösődve, folytonosan
kitéregetve elbotorkálni a Procuraziák sarkáig. Ott aztán
kitárult a csodák hihetetlen csodája, a Piazza di San
Marco. Balra a bizánci pompájú székesegyház, szemközt
a magasba szökkenő, fehértestű, rózsaszínnel rovátkolt
Campanile, s a márványpadozatú tér két oldalán a két
lezáró palota, egyforma árkádjainak sorozatával. Csak a
harmadik oldalon volt nyitva a tér, ott meglátszottak az
apróbb házak szabálytalan tömegei. De ha ismét balra
fordult a temérdek galambtól repeső tekintet, akkor
meglátta a Doge-palota elbűvölő képét, fehér-rózsaszín
kőjátékával, tetőormának csipkézett díszével. Amott, a
tenger felé, állott a két oszlop, egyiken a köztársaság
régebbi, s azóta hűtlenül elhagyott védőszentje, Teodoro,
a maga krokodilusával, a másikon az új védőszentet
jelképező márkusi szárnyas oroszlán. Közöttük látszik a
tenger, amely a maga felséges szeszélyében itt tündöklő
kéket mutat vakító aranyfoltokkal, pedig az imént a
Rialtónál még puha és meleg zöldet mutatott.
Ez volt Galileo számára a nap rendes kezdete. Idejött
minden reggel, innen kezdte meg a támogatáskereső
járkálásokat. Már tudott beszélni mind a három
riformatoréval. S csakugyan olyannak találta mind a
hármat, ahogyan Del Monté márki leírta őket. Michielt
savanyúkedvű, gyomorbajos, ideges embernek, Zorzit
kedélyesen harsogónak, derekasnak, jókedvűnek, és
Contarinit tudálékosnak, hiúnak, nehézkesnek. Első
bemutatkozó látogatása után még több ízben jelentkezett
mindegyiknél. Csodálkozva látta, mennyire másként
megy itt a dolog, mint Pisában. Ott is voltak hatósági
urak, akiknek tisztjük az egyetem dolgaival való törődést
írta elő, de azok csak formaságnak és dísznek tekintették
állásukat, s laikus létökre nem óhajtottak tudományos
dolgokban döntést követelni magoknak. Ezek a velencei
patríciusok azonban igen komolyan vették a Bo dolgát.
Először is azt kezdte mérlegelni mind a három, hogy a
Moletti tanszékét ne hagyják-e még mindig üresen. De ők
magok is úgy vélték, hogy most már elég volt a kegyelet
tüntetéséből, matematika nélkül a Bo oktatása nem
teljes. Most azonban a sokkal nagyobb kérdés
mérlegelésére került a sor: méltó-e a fiatal jelentkező,
hogy a nagy tudós üres helyére üljön? Mind a három
informátoré részletesen ismerni óhajtotta a jelentkezőt.
Aprólékosan kikérdezték eddigi működéséről, családi
viszonyairól, származásáról. Társalgást kezdtek vele
mindenféle távoleső beszédtárgyakról és közben
észrevétlenül, vagy legalább is nem megvallottam
vizsgálgatták egyéb tudományszakokból is, megtudandók
általános műveltségét. Meghívták ebédre és figyelték,
hogyan bánik az evőeszközzel, szemügyre vették
modorát, mozdulatait, úriháznál tanúsított viselkedését.
Közben Galileónak sok más látogatást is kellett tennie
a márki, Pinelli és mások leveleivel, még pedig
olyanoknál, akik a három informátoré valamelyikénél
még külön is szólhattak. Egész sor befolyásos
előkelőséggel megismerkedett, végül már nem tudta
számon tartani őket és jegyeznie kellett, hogy kivel
miben állapodott meg.
Mindezek a beszélgetések igen jól sikerültek. Csak
Contarini, a harmadik riformatore, mutatott valami
idegenkedést és felhozta, − de csak ő, különben senki
más, − hogy a kitűnő bolognai Magini is szeretné
elnyerni a tanszéket. De a márki bölcs tanácsa segített.
Galileo felkereste az idegenkedő riformatore rokonát,
Contarini Giacomót, aki feltűnő rokonszenvet mutatott,
mindent megígért éis Contarini Zaccariát csakugyan le is
szerelte.
S a kérvényező nemcsak az állásra vonatkozó
ígéreteket kapott. Michiel, a gyomorbajos, akitől
legkevésbbé merte volna remélni, addig faggatta anyagi
helyzetéről, míg Galileo kibökte, hogy helyzete a
legsötétebb nyomorral egyenlő és igen közel van a fizikai
éhezéshez. Erre a savanyú és ideges Michiel valami olyat
mondott, hogy itt csinálni kell valamit és majd
érintkezésbe lép Pinellivel, mert úgyis át kell mennie egy
napon Páduába. Harmadnap már híre jött Pinellitől,
hogy Michiel pénzkölcsönt fog kínálni a nyomorgó
jelöltnek. S rögtön utána megint jött levél Pinellitől:

„Ma reggel beszéltem Michiel riformatore úrral,

aki közölte velem, hogy minden további nélkül
kölcsön fog adni uraságodnak kétszáz arany
forintot.”

Így is történt. Michiel, a rosszkedvű, bakafántoskodó,

szeszélyes úr leolvasott az asztalra kétszáz aranyat. Annyi
pénzt, amennyi egyszerre sohasem volt még Galileo
kezében. A legjobbkor kapta, nyomasztó adósságokat
kellett ebből fizetnie, még pisai eredetű igen kínos és
kellemetlen tartozásokat, haza is számtalan helyre kellett
pénzt küldenie és alapos summát kellett törlesztenie
Landucci sógornál, aki egyre türelmetlenebbül követelte
a hozomány hátralévő részét. És magamagának is
lecsípett belőle valamit, hadd legyen abban a ritka
élvezetben része, hogy némi pénzecskét érez a zsebében.
Mulatni is akart egyet, még pedig egy újonnan szerzett
jóbarát segítségével. Ez nem volt más, mint az egyik
riformatore fia, Zorzi Benedetto, roppant jókedvű,
életvágyó, mulatságos fiatalember, eszes, humoros és
könnyelmű. A riformatore asztalánál barátkoztak össze, s
a barátságot tovább folytatták. Mindennap találkoztak,
elmentek együtt gondolázni, Benedetto mutogatta és
magyarázta neki a várost, a Canale Grandén végig
valamennyi palotáról elmondta, hogy melyik családé, hol
ki lakik, melyik palotából kinek a szeretője szokott
beosonni hova, milyen botrány hol történt legutóbb,
melyik kis calle fordulójánál kit szúrtak le és miért. Egy-
egy bottegába is leülteik borozni. Benedetto fizetett, mint
a köles. Most tehát ezeket a mulatságokat viszonozni
akarta. Mulattak is jócskán, hajnali pirkadatkor becsípve
járkáltak a Márk-tér néptelen árkádjai alatt és Istenről
vitatkoztak. Galileo istenhívő volt és áhitatos lélek,
mihelyt vallási dolgokról volt szó, Zorzi Benedetto
azonban azt tartotta, hogy semmit sem léhe.t bizonyosan
tudni, tehát Isten létét sem, már pedig bizonytalanra
gyónni, imádkozni és böjtölni oktalan dolog. Ezen
hangosan össze is zördültek, a sötét oszlopok közül két
sbirr került elő és faggatni kezdte őket, de mikor kitűnt,
hogy az egyik kiáltozó fiatalembernek az apja szenátor, a
sbirrek rövidesen odébbállottak. Másnap, józanon,
megint folytatták a kellemes és állandóan melegedő
barátságot.
Így telt el két hét a szép velencei szeptemberből. S
elérkezett a nap, mikor a három riformatore ülést tartott
a Bo mindenféle ügyei, s többek között a matematikai
tanszék betöltése dolgában. Galileónak megmondták,
hogy az ülés reggel nyolckor kezdődik a Doge-palotában.
Hogy mikor végződik, azt előre nem lehet tudni. De ha
mennél hamarább meg akarja tudni a döntést,
várakozzék a Scala dei Giganti nevezetű lépcsőnél, ott
fognak lejönni.
Ő tehát itt ácsorgott a Doge-palota körül, pedig még
nem volt nyolc óra, az ülést még el sem kezdhették.
Kiment a mólóra, bámészkodott. Nézegette a vízen
horgonyzó, vagy jövő-menő mindenféle hajókat. Voltak
ott kis mestierettók és bragozzók, Ohioggia felől erre
futott kis halászbárkák. Voltak coliák, nagy kereskedelmi
hajók. Voltak caracca-vitorlások, fusták és egészen nagy
gályák, amelyeket ő nem is igen tudott
megkülönböztetni, pedig Zorzi Benedetto egy ízben egész
délután magyarázta neki, milyen különböző dolog a
galera, a galeazza és a galeone, noha gálya mind a három.
Csak ődöngött itt a kőparton és nézte a tenger zsúfolt
nyüzsgését, elragadtatva a színektől, a vitorlák pirosától
és barnájától, a gályák testének gazdag aranyozásától, a
víz leírhatatlanul tündöklő kékjétől. A nap már izzott,
szinte érezni lehetett a hőség villanó szikráit a remegő
légben.
 Aztán mikor ezt elúnta, a sokaságot kezdte nézegetni.
Ügyes-bajos polgárok jöttek a Dogé-palota felé,
verejtékezve az illendő gúnya terhe alatt, saru jók sarka
keményen kopogott a kövezeten. Félmeztelen gyerekek
kis fekete kutyával hancúroztak. Hat ember roppant
vesződséggel emelt ki valami ládát egy gondolából, azt
lehetett sejteni feltűnő súlyából, hogy fém, vagy
márvány, ami benne van. övig ruhátlan gályaevezősök
szálltak partra, vászonbugyogóikon kátránypecsétesen,
mellök és hatok szerecsenbarna lett már a nap erejétől.
Törvényszolgák írásokkal jöttek-mentek. Címeres ruhájú
gondolások ácsorogtak, várván hivatalos ügyekben járó
uraikat. A Merceria felől egy szakasz gyalogos katona jött
peckesen, a sarkon elfordultak a B-iva dei Schiavoni felé,
nyilván a kaszárnyába igyekeztek. Jó melegök lehetett
sisakjuk és puskájok terhe alatt. Nő alig akadt a sok
járókelő között. A feleségek otthon ültek ilyenkor, a
cselédféle pedig nem ezen a vidéken járkált, ahol nem
volt piac.
Velence volt ez, szeptemberi hétköznap délelőtti
hőségében. Itt ácsorgott és várakozott a fiorenzai
fiatalember, vájjon a Serenissima igénybe fogja-e venni
az ő eszét és tudományát, hogy megélhetést adjon érte, s
ami még ennél is több: a munka, a kutatás, a kísérletezés
alkalmát. Ha igen, kezdődik az élet. Ha nem, akkor
Galilei Galileo egész életét elvitte az ördög.
Volt már tizenegy óra, mikor egyszerre megpillantotta
a három alakot. Jöttek ki a palotából, s ő nem állt ott
őrhelyén a gigász-lépcsőnél. Futva sietett oda és lihegve
köszöntötte őket. Zorzi volt az első, aki közölte vele a
hírt:„
− Rendben van a dolga, kedvesem. Ethatároztuk, hogy
a tanszéket most már betöltjük, továbbá elhatároztuk,
hogy magát fogjuk alkalmazni. Erről még hivatalos
értesítést is kap, de máris a Bo tanárának tekintheti
magát. Megbízatása nem a szokásos rövid időre szól a
későbbi meghosszabbítás lehetőségével, hanem mindjárt
négy esztendőre, két évi hosszabbítással. Azért
határoztunk így, hogy a bizonytalanság meg ne akassza
tudományos munkálkodását.
Csak állt a fiatal tanár és zavartan vigyorgott, boldog
zavarában még a köszönet szavait is elfelejtette.
− Nem is kérdi, mennyi a fizetései − szólt Michiel.
− De igen … kegyelmes uram … szeretném tudni…
− Úgy döntöttünk, hogy egyelőre pisai javadalmazását
megtoldjuk a felével. Tehát évi száznyolcvan
aranyforintot kap.
− Száznyolcvanatt De Pisában nekem csak hatvanat
fizettek. Ez háromszor annyi.
− Téved, mio caro. Az aranyforint öt velencei lírát ér
nálunk, tehát két és fél olasz lírát. Ha kiszámítja a
valutakülönbséget, akkor I isábait háromszáz lira volt az
évi fizetése, itt négyszázötven. Érti?
G-alileo Galilei habozott és csak nézett a három
patríciusra értelmetlenül. Zorzi hangosan elnevette
magát.
− Szépen kezdi nálunk matematikai pályafutását,
mondhatom. Ezt az egyszerű szorzási műveletet nem
tudja fejből elvégezni? Nagy szégyen, tudós uram. Az az
Arisztotelész már megértette volna az egészet. Otthon
majd számítsa ki, most pedig nyugodjék bele, ha mi
mondjuk, hogy havi fizetése harminchét és fél lira.
Pisában csak huszonötöt kapott.
Contarini még hozzáfűzte ehhez, majdnem észrevehető
kárörömmel:
− A fizetését azonban nem fogja mind kézhez kapni,
mert a Bo törvényei szerint két és fél százalékot
levonunk. Az huszonöt velencei lira és tizenkét soldo.
Azonfelül a kinevezési okmány kiállításáért is fizet három
lira ötvenet.
− Igenis, − mondta Galileo engedelmesen.
 Még álltak négyen szótlanul a rekkenő napon. Akkor
aztán Zorzi ráveregetett a vállára.
− Na jól van, fiatalember, a katedrán majd vigyázzon
és gyorsabban szorozzon. Mindenesetre szeretettel
üdvözlöm a Serenissima nevében a Bo tudósai között. A
tanév Lukács napján kezdődik, vagyis október
tizennyolcadikán. Addig mik a tervei?
− Azt gondolom, kegyelmes uraim, hogy most rögtön
megyek Páduába, lakást keresek, bemutatkozom
azoknak, akiket még nem ismerek, aztán megyek haza,
Fiorenzába, hogy családi ügyeimet rendbe hozzam.
Igyekeznem is kell, mert ma már szeptember húszadika
van. Alig van egy hónapom arra, hogy minden dolgomat
elintézzem és költözködjem is.
− És még ide is vissza kell jönnie közben.
− Ide?
− Természetesen. Át kell vennie okmányát, (ÍZ
személyesen kötelező. Aztán egyéb formaságoknak is
eleget kell tennie. Okmányai három-négy nap alatt kész
lesznek. Most csak menjen el nyugodtan Páduába és
mához egy hétre jöjjön vissza. Innen aztán mehet
Firenzébe. Tehát mához egy hétre, érti? Mennyi húsz,
meg hét, tanár úr?
Húsz meg hét, − felelt boldogan ragyogva Arisztotelész
ellenfele, − az huszonhat. Mert én akkor már itt leszek.
Az urak bólintottak, aztán méltóságteljesen elindultak
a Piazzetta irányában. Ott a címeres gondolások
szaporán ugrottak lefelé a várakozó gondolákba. Galileo
még várakozott kissé egyhelyben, aztán hirtelen
megfordult ő is és elindult ellenkező irányban. Besietett a
székesegyházba, elhaladt a Zuccato-mozaik alatt és
megállt. Nem keresett sem oltárt, sem szentet, csak
megállt a középen. Imádkozott. Repeső lélekkel,
lelkendező boldogsággal. De imájának nem volt szövege,
még gondolataiban is dadogott az örömtől, csak az Isten
és a mélységes hála fogalmát érezte. Így állt ott, még
kezét sem kulcsolva össze, de olyan túlcsorduló áhitattal,
hogy a hálától nedves lett a szeme.
Ez a pár perc felüdítette, mint fáradtat a fürdő. Akkor
kijött a templomból és elindult Zorzi Benedettót
felkeresni. Tudta, hogy hol kell keresnie: az ifjú barát
ebben az időben az Orologio túlsó oldalán egy kis
csapszékben szokott üldögélni. Ott találkoztak minden
nap ebéd előtt. Felpillantott az Orologio kék-arany
óralapjára, de kérdő pillantására maga a két kalapácsos
szerecsen válaszolt odafenn az Orologio tetején: lassan
kezdték ütni a harangot szerkezetök parancsa szerint.
Benedetto valóban ott ült a csapszék hűvösében.
− Nem ülhetek le, − mondta Galileo, − sietnem kell a
szállásomra. Páduába kell mennem. Megvan a
kinevezésem.
− Tudom, − mondta Benedetto, − már reggel
hallottam apámtól, hogy akármit csinál Contarini, ő meg
Michiel már elhatározták a dolgot. Most tehát mit
csinálunk? Tudja mit, hazakísérem és az úton
beszélgetünk.
Az ifjú szenátorfi fizetett. Elindultak a Mercerián
gyalogszerrel. A levegő erős halszagot árasztott.
Az ájító hőség alig engedett embert az utcára, gyér volt
a nép még a holtok során is. Galileo megszólalt:
− Valamit már rég akarok kérdezni, mint fiorenzai. A
mi előző uralkodónk felesége velencei leány volt…
− Bianca Cappello, tudom. Nos?
− Érdekelne engem, hogy hol lakott. Nem tudja
véletlenül?
− Hogyne tudnám. A Cappello-palota most is megvan,
szemközt a Salviati-bankházzal. Ott dolgozott az a Piero
Bonaventura, aki megszöktette. Akarja, hogy arrafelé
kerüljünk?
 − Most nem. Majd mához egy hétre, mikor
visszajöttem.
Szállásán összekapkodta a holmiját, aztán gondolát
hozatott és elvitette magát a sajka-állomásra. Itt
búcsúzott el Benedettótól, aki ment haza ebédezni.
Beszállt a társascsónakba, nemsokára elérte a
szárazföldet, és örvendve állapította meg, hogy a
postakocsi még ott várakozik. Sőt már utasok is ültek
benne, várván az indulást Pádua felé. Galileo megváltotta
a helyét és beült. Az az utas, aki mellé került, nézegetni
kezdte s végül is megszólította:
− Bocsánat, nem Galileo úrhoz, a matematikushoz van
szerencsém?
− De én vagyok. Nini, hiszen uraságod Uguccioni úr, a
mi velencei követünk. Bocsánat, hogy nem ismertem
meg.
Nagy-nyájasan elkezdtek beszélgetni. Galileo elmondta
a követnek, hogy éppen ezen a napon milyen nagy dolog
történt vele. A követ udvariasan gratulált, aztán ezt
mondta:
− Most tehát kérni fogja elbocsáttatását a toszkánai
állami kötelékből.
− Mit fogok kérni? Ezt nem értem.
− Erre nem gondolt? Mint toszkán állampolgár nem
vállalhat állást egy idegen köztársaságban. Előbb kérnie
kell Femando őfenségétől hivatalos elbocsáttatását. Ez
persze csak formaság, és kétségkívül meg fogja kapni.
Galileo meghökkent.
− Meg kell szűnnöm firenzeinek lenni?
− Úgy van. Ha Velence területén állami állásban kell
megtelepednie, ez természetes is.
− Persze, ezt belátom, − mondta ő csendesen és
elgondolkozva.
 Egyszerre valami keserű ízt érzett a szájában. Lobogó
nagy öröme egyszerre alábbszállott. Tűnődve nézett
maga elé és az úton alig beszélt valamit.
 XII.

A tanév ugyan megkezdődött a szokásos városi

ünnepségekkel Lukács-napon, de az új tanár számára
még soká nem érkezett el az első előadás ideje. Először is
a tanrend összeállításakor kitűnt, hogy csillagászatot és
mértant kell előadnia, ennek anyagát pedig alaposabban
elő kellett készítenie. Aztán sehogysem tudták óráit
beilleszteni a többiek közé. Mindegyik tanárnak megvolt
a maga évek óta megszokott ideje, ezt egyik sem engedte
felborítani, ő maga is vonakodott olyan órát elfogadni,
amikor valamelyik tekintélyes tudóstársa már előad,
mert részint nem tartotta illendőnek mások
népszerűségével már megérkeztekor versenyre kelni,
részint pedig nem szerette volna kitenni magát annak,
hogy más népszerű órák miatt az ő óráin üres legyen a
terem. Hosszas húzavona kerekedett ebből, amit nem is
nagyon bánt, mert amíg beköltözhetett a lakására, addig
szívesen látott vendége volt a Pinelli-háznak. Ott bevette
magát a könyvtárba és szorgalmasan dolgozott.
Két hónap is beletelt, míg végre az új tanár
megjelenhetett a hallgatók előtt. A Bo ősi hagyománya
szerint az első órán nem előadást, hanem nagy beszédet
kellett tartania, vázolván tudománya fontosságát,
munkálkodásának irányelveit, világszemléletének
pilléreit.
A terem, amelyet Messer Antonio Rosato, az artista-
fakultás főpedellusa, jelölt ki órái számára, az utolsó
helyig megtelt, de ezt nem lehetett nagy dicsőségnek
számítani, mert ez volt az egész egyetemen a legkisebb
termek egyike. A megszokott szertartás szerint az új
tanárt a rektor vezette be a terembe, mögöttük jött a kar
egész tanári testületé. Galileo kíváncsian tekintett végig
hallgatóin, a fiúk közül nem egynek már ismerte az arcát
az utcáról, vagy az egyetem épületéből. Egy pillanat alatt
valami szenvedélyes öröm ömlött lelkén végig. Olyat
érzett, mint a szerelmes, aki esküvő után egyedül marad
választottjával. Kapzsi szeretettel magához szerette volna
ölelni ezeket a fiatal lelkeket a padsorokban, mondván:
az enyémek vagytok, megkaptalak benneteket, hogy
tanítsalak.
De egyelőre nem tanítania kellett, hanem szónokolnia.
Hosszú orációja, ékes latinsággal, már napokkal előbb
elkészült, gondosan olvasgatta, jól felkészült belőle. S
mikor a rektor rövid bemutató mondókáját befejezte, ő
belekezdett a beszédbe. Méltóságosan, ünnepélyesen, a
komoly alkalomhoz illő hangsúlyozással lejtvén az
aprólékosan kovácsolt mondatokat. Lámpaláza nem volt
egy pillanatig sem, efélét máskor sem érzett, mert
meggyőződésének heve elégette a közéje s hallgatói közé
toluló akadályokat. Az első mondatokat tehát szépen,
színésziesen hozta, de ahogy egy-egy arcra pillantva,
közvetlenül ahhoz intézte a szavait, az ünnepélyesség
kezdett lefoszlani róla. Kettesben asztal mellett üldögélve
restelte volna a cicerói pátoszt, s ez az alkalom sem volt
számára különböző, mihelyt a diákarc, amelyhez beszélt,
érdeklődő emberi figyelemmel fordult feléje. Néhány
percig még győzte a beszéd szövegéhez való
ragaszkodást, de aztán elúnta ezt és elkalandozott.
Valami jóízű mellékes megjegyzést szúrt bele a szövegbe
azzal, hogy majd visszatér az eredetihez, de gondolatai
olyan gyorsan kapcsolódtak egymásba, hogy nem győzte
mondani őket. Csakhamar azon vette magát észre, hogy
már régóta nem szónokol, hanem beszélget. Mintha
valamely magánház asztalánál, érdeklődő társaság
körében vinné a szót. Jókedvű lett, mulatságos, színes:
ha tréfa ötlött gondolatai közé, azt nem hagyta ki, sőt
nemsokára merészen belevágott egy firenzei adomába.
Ennek csattanója zajos derültséget keltett. A többi aztán
ment magától. A kész beszédet teljesen abbahagyta,
csevegett pillanatnyi jókedve szerint.
 A tudás öröméről beszélt általában, a szellemi munka
gyönyörűségéről, aztán részletesebben azt fejtegette,
hogy milyen szép és vonzói tudomány a geometria.
− Csak gondoljátok meg: geometria nélkül éppen úgy
nincs építészet, mint gyáripar. Igaz, némely szörnyű
épület, vagy buta alakú pohár láttára azt mondjátok,
hogy bár ne is lenne. De gondoljatok a doge-palotára és
gondoljatok egy muránói üvegrózsás virágvázára.
Geometria nélkül a világ e szépségéi hiányoznának az
emberi életből. Tudjátok meg, hogy az a palatábla,
amelyre első geometriai ábráinkat firkáltátok, nem más,
mint a bölcsek kövfl maga. A geometria bűvös szárnyakat
ad nektek, amelyekkel felröppenhettek a végtelen
mennyországba, hogy gyönyörködve körülpillantsatok a
bolygók és állócsillagok tündöklő sokasága között, mint
magok az angyalok. Aki érti a geometriát, az mindent
megérthet a világon; aki ezt az egy tudományt nem érti,
csukja be a könyveket, mert egyetlen más tudományhoz
sem érthet. A geometria tanít meg benneteket igazán
tudni, mert ez az a tudomány, amely önmagától
értetődik. Aki a geometriának ellentmond, az a
nyilvánvaló igazságnak mond ellent… És aztán
hallgassatok ide, titkot mondok el nektek.
Az eddigi lelkesen közvetlen hangból átment a
pletykázók tréfásan halk hangjába, még a félszemét is
bizalmas kacsintással behunyta hozzá.
− A titok az, hogy a geometriával biztosan meg
tudjátok állapítani, ki a szamár és ki nem. Más
tudományokban bárki állíthat vakmerőén mindenféle
butaságot, legfeljebb vitázni lehet vele. De itt nincs vita,
itt csak egyfélét lehet mondani. Aki nem ezt az egyfélét
mondja, az szamár. Tiszteljétek a geometriát, ezt az éber
ebet, amely az okosság házát őrzi. A geometria a
szamarak egyetlen biztos próbája.
Így folytatta tovább is, rendszertelenül csapongva
kénye-kedve szerint a rengeteg mondanivaló között.
Hallatlanul kellemesnek érezte ezt az órát, mert a terem
levegőjében volt valami, ami elárulta neki, hogy
mindenki kivétel nélkül feszülten figyeli minden szavát.
Sajnálkozva vette azon észre magát, hogy a rektor
alattomban integet neki: a beszédre szánt óra rég letelt.
Ekkor ravaszul úgy forgatta a beszédet, hogy
visszakanyarodott az előre megcsinált szónoklat utolsó
kikezdéséhez. Zökkenő nélkül ment rá annak útjára,
meglassította tempóját, hangját ünnepélyesre emelte
ismét, arcára komoly méltóságot öltött. És klasszikusan
szerkesztett, díszes, magasztos latin mondattal fejezte be
azt, ami öt perccel azelőtt még tréfás csevegés volt.
A diákok fergeteges tapsban törtek ki. Pillantásukból,
amerre csak nézett, ragyogott az érdeklődés és a szeretet.
Mintha minden arc ezt mondta volna: ez a mi emberünk.
S ő egy pillanatra, homályosan visszagondolt pisai
előadásaira, amelyek kedvetlen hangulatban cammogtak
az óra vége felé. Hogyan lehet ez? Mi más itt, mint ott
volt? Hangos ünneplés közepette vonult ki a teremből,
tanártársai áradozva gratuláltak neki, némelyik nem is
tudva egészen leplezni a sajgó irigységet. S a folyosón a
főpedellus lépett hozzá, Messer Rosato.
− Kegyelmes uram, a termet megváltoztatjuk.
− Hogyhogy?
− Régi róka vagyok én a Bo falai között. Ha ennél a
teremnél maradunk, botrány lesz a tolongok közt a
következő órán, sőt verekedés. A következő órát tehát
kegyeskedjék az artista-nagyteremben megtartani, az a
fakultás legnagyobb terme.
Tudta, hogy ennél nagyobb bókot nem kaphat a
bevezető szónoklat után. De a nagy siker egyéb jelei is
jelentkeztek. Még aznap az emberek egész sora
kopogtatott be a Pinelli-házba, számos városi nagyság és
előkelőség, köztük Querengo gróf, a prépost is, akihez
beajánlották, de jöttek olyanok is, akiket sohasem látott.
Aztán pár nap múlva már levelek is érkeztek. A nagy
siker híre érthetetlen gyorsasággal oljutott Vicenzába,
ahonnan Bissaro írt neki. Velencéből Contarini Giacomo
küldött meleg és lelkes levelet.
Az egyetem kifüggesztett tanrendjén végre megjelent
az ő neve is, mint a többi tanároké. „Galileo Galilei: Sfera
e Euclide“. Ez azt jelentette, hogy az új tanár két
tudományt ad elő. És pedig a szférák csillagászatát és
Eukleidész geometriáját.
Már kemény tél volt ekkor, hatodnapra a bevezető
szónoklat után: december tizenharmadika. Ez a nap
külön is tetszett neki, mert szerette a tizenhármas
számot. Hideg, vigasztalan esőben sietett a Bóra. Előtte,
mellette diákok sereglettek ugyanabba az irányba,
serényen szedték lábukat és fázó kezükbe fújtak. Mikor
belépett a szárnyas oroszlán alatt a kapun, ott várta a
főpedellus.
− Mit mondtam, kegyelmes uram? Az aula tele van.
Sokan még állnak is.
Vidáman igyekezett felfelé az első emeletre. A terem
bejárata előtt sűrű tömeg állott diákokból. Lökdösődtek
és latinul veszekedtek. Alig tudott útat vágni magának a
fiúk között. Bent a teremben is tolakodnia kellett, hogy a
katedrához jusson. A főpedellus, aki vele jött, segített
neki. Már fent ült a katedrán, de még mindig nem
lehetett megkezdeni a magyarázatot, mert az ajtót a
közelben állók nem tudták becsukni. A folyosón állók
ugyanis nem nyugodtak bele, hogy kint rekedtek, és
követelték, hogy az ajtó nyitva maradjon. Rosato
kénytelen volt ököllel és könyökkel az ajtóig törni magát
és ott rendet csinálni. Végre nagynehezen becsukódott az
ajtó.
− Az Atya, Fiú és Szentlélek nevében, ámen! − kezdte
hangosan az új tanár.
Aztán szünetet tartott. Mosolygott.
− Fiaim, idehallgassatok. Amit tőlem hallgatni fogtok,
abból senki ne jegyezzen itt semmit. Kiki otthon jegyezze
fel azt, amire visszaemlékszik, s ha kétségei vannak,
kérdezze meg valamelyik társát. Riktálás itt nem lesz. Aki
diktálás után akar magolni, az menjen a jezsuita
iskolába, legalább kevesebben leszünk. Nos? Nem megy
senki? Csak válaszoljatok bátran, én is halljalak
benneteket, ne csak ti engem. Nos?
− Maradunk! − rikkantotta az első bátor hang.
Nevetett. A többi is rákezdte. Nagy és vidám kiáltozás
volt. És váratlan taps. A diákság megtapsolta a saját
jókedvét. Galileo bólintott.
− Helyes. Hát akkor jól figyeljetek ide. Mindenekelőtt
egy rendkívüli butaságra foglak benneteket megtanítani.
Ez egyetlen szóból áll és így hangzik: Almageszt.
Megtanítalak rá benneteket, de mindjárt megmondom,
hogy ennek a világon semmi értelme sincs. Viszont
minden ered valahonnan, még az értelmetlenség is. Ez
például onnan ered, hogy másfél évezereddel ezelőtt élt
Egyiptomban egy Ptolemaiosz nevezetű csillagász, aki
könyvet írt ezen a címen: „Megalé szüntaxisz tész
asztronomiász“. Ki tud görögül? Fordítsátok ezt le
nekem. Egyszerre csak egy beszéljen, különben úgy járok
veletek, mint néhány éve Pisában egy tanártársam. A
neve nem fontos. Ezt a tanárt folyton zavarták a
hallgatói, különösen az egyik diák, aki előadás alatt
állandóan suttogott a szomszédjának. A tanár végül is
ideges lett és kitört. „Ez mégis csak tűrhetetlen, az én
előadásom összesen annyi, hogy egy ökör itt folyton
beszél.”
Viharos derültség. A diákok elragadtatva néztek össze.
Ez már igen.
− Tehát egyszerre egy beszéljen. Te vöröshajú, te felelj
nekem, olyan jó értelmes képed van. Nos!
− „A csillagászat nagy egybefoglalása”.
− Úgy van. Mi a neved?
− Gellio Jasceride, szolgálatára.
 − Kitűnő. Egyszóval ezt a művet, amelyet az egyiptomi
Ptolemaiosz írt, egy bagdadi kalifa lefordíttatta arab
nyelvre. Azt tudjátok, hogy az arabok névelője „al“. Ha
máshonnan nem, olyan spanyol-arab szavakból
tudhatjátok, mint Alcazár és Alhambra és algebra. Az
arabok tehát ezt a művet, amely náluk nagyon híres lett,
így nevezték: „al megalé”. A nagy. Vagy így: „al megiszté”.
A legnagyobb. Ez az utóbbi spanyol-görög keverék
eltorzult a kopásban és lett belőle Almageszt. Ismétlem,
ennek alig van így értelme, de a műveltséghez
hozzátartozik. Általában sok értelmetlenségre fognak
még benneteket megtanítani, míg műveltek lesztek.
Nevettek, gyönyörködtek benne, figyelték.
− De most értelmes dolgok következnek. Ennek az
Almagesztnek sokáig csak arab fordítását ismerte a
tudomány, de a múlt században, amikor Itáliában a
humanizmus olyan divatossá tette az ókori kéziratokkal
való foglalkozást, valahogyan elékerült az eredeti görög
szöveg és egy Giorgio di Trebisondo nevű humanista
lefordította latinra. A könyv Velencében jelent meg. Ezt a
könyvet fogom nektek elmagyarázni. E célból elmondom,
hogy mi az az epiciklusok elmélete. Jól figyeltek?
− Figyelünk! − kiáltották viharosan.
− De mielőtt ezt elmagyaráznám, tudnotok kell a
Ptolemaiosz előtti úgynevezett excentrikus köröket. De
ezt sem érhetitek, ha nem tudjátok, hogy egy korábbi
tudós, Hipparkhosz, a planéták mozgásának
egyenlőtlenségét magyarázta ezekkel az excentrikus
körökkel. De mik azok a planéták? Na, itt tartunk. Tehát
mindenki jól nyissa ki a fülét: a világegyetem
középpontja, mint tudjátok, a Föld …
Magyarázott tovább. Olykor megállt egy-egy tréfát
elmondani, a hallgatók egyikét-másikát megszólítani,
belevonni és mindjárt nevét is megkérdezni. Kíváncsi
élvezettel hallgatták. Mikor vége lett az órának, szinte
hallani lehetett a sajnálkozást, hogy befejeződött. A
főpedellus óra után megint megfogta.
− Nem tudom, kegyelmes uram, − mondta nevetve, −
hova fog ez fejlődni. Még ennél is nagyobb terem kell. El
fogom kérni a giurista-fakultástól az ő nagytermöket. A
jogi aula még ennél is nagyobb. De már a San Antonio-
templomba bajosan mehetünk.
A következő előadást csakugyan a jogi kar aulájában
tartották meg. Az új tanár sikese az egeket verte.
Ismeretségét kereste mindenki, idegenektől kapott
leveleket. Messzi földről jelentkeztek a siker jelei. Az
örvendezők között a két legelső gyanánt természetesen
Del Monté márki jelentkezett Pesaróból és Mazzoni
Pisából. És a Mazzoni levele igen érdekes dolgokat
tartalmazott: beszámolt róla, hogy Pisában milyen
izgalmat keltett a tanárok között az onnan kiutált tanár
bámulatos sikere. Némelyek hevesen kétségbevonták ezt
a sikert, mások megvetően vállat vontak és a Bo
színvonalát próbálták tépázni, de akadtak, akik Galileo
pártjára állottak. Ilyen volt az öreg orvostudós,
Mercuriali, aki azt hangoztatta, hogy ő ezt a fiatal tudóst
mindig nagyon tehetséges embernek tartotta. Mazzoni
leveléből olyasfélét lehetett kiolvasni, mintha az öreg
Mercuriali, aki valaha szintén a Bo tanára volt, igen
boldog lenne, ha egy-két sor baráti megemlékezést kapna
tanártársától.
Galileo csodálkozott és mosolygott. Valóban Mercuríali
bánt vele a legkevésbbé rosszul. Távol maradt ugyan tőle,
mint a többi, de nem üldözte, és tehetségéről csakugyan
tett volt egy-két vállveregető megjegyzést. Ő tehát most a
boldog ember nagylelkűségével, aki az egész világnak
jóval akar fizetni, írt egy-két udvarias sort Mercurialinak
Pisába, megemlítvén, hogy Páduában most is sokat
emlegetik. Illendően „palotagróf“ úrnak címezte, mert a
híres orvostudós, mikor egyszer Miksa császárt kúrálta,
ezt a címet kapta tőle. S ime, milyen válasz jött a levélre:
 „Legkegyelmesebb Uram, − eddig nem hittem,
hogy a matematikusok, akik csak a rideg
bizonyosságot kedvelik, kedvüket lelhetik abban,
hogy túltesznek az ékesszólás tudósain. De levele,
amelyet tegnapelőtt vettem kézhez, megváltoztatta
ezt a hitemet, s úgy látom, hogy a szeretetet a
matematikusok is kedveskedéssel igyekeznek
megszerezni. Túlságosan hájjal kenegetett engem,
mint mondani szokás, de ezt talán abban a
hiszemben tette, hogy félfüllel hallottam valami
pletykát, s ezért meg akart vigasztalni. Legyen így,
ha így gondolja. Én mindenesetre biztos vagyok
abban, hogy bírom oly nagyra becsült és gyenge
szavammal annyira magasztalt személyének
szeretetét. Kegyelmességed igen jól emlékezhetik
arra, mikor kijelentettem, hogy tehetségének a
páduai egyetem volna méltó otthona …”

Galileo mosolyogva megcsóválta a fejét. Arra gondolt,

hogy milyen haszontalan és szemtelen fickónak tartotta
őt az egész pisai tanári kar.

… Hogy Páduában még emlékeznek rám, azt el

tudom hinni, hiszen tizennyolc évig voltam ott
tisztelője számos tehetségnek és előadó tudósnak,
akiknek adja át kézcsókomat összesen és
egyenként, s egyben maradok összes
gyermekeimmel együtt igen lekötelezett és igen
ragaszkodó szolgája, Hieronimo Mercuriali“.

A levelet maga elé ejtette Galileo és gondolko zott. Ő

néhány nap múlva huszonkilenc éves, Mercuriali most
úgy hatvankettő. Neki huszonhét és fél lírája van
havonta, Mercurialinak az összes itáliai egyetemi tanárok
közt a legtöbb, hatszáztíz.
De aztán vállat vont. Most sem cserélne tudományt és
fizetést az öreggel. A levelet odaadta a belépő Pinellinek,
aztán visszatért tanulmányaihoz. Buzgón foglalkozott
erődítéstani kérdésekkel, mert utána akart látni, hogy
mennél több jól fizető magántanítványt kaphasson. Már
pedig azok a fejedelmi és arisztokrata fiatalemberek, akik
az igazi jól fizetők és Páduába jönnek tanulni,
valamennyien elsősorban erődítéstani leckéket kívánnak,
mert ez váraik és vagyonuk fenntartásához szükséges.
Majd jönnek azok a tanítványok szép lassan, minden jól
alakul, Pádua kedves város, és ha az ember huszonkilenc
éves és egészséges, akkor az élet nagyon kellemes tud
lenni.
 XIII.

Szép tavaszi idő járta és a déli napsütés idején már kint

lehetett ülni a levegőn. Galileo asztalt cipelt ki a kerti
verandára és ott levelet írt. Gondosan írta, két okból is.
Tudományos kérdésről szólt a levél, olyanról, amely
érdekelte. Aztán meg Contarini Giacomo volt a címzett,
ugyanaz, aki segített neki a riformatore Contarinit
leszerelni.

„Legfényesebb Uram! Értésemre jutott Pinelli

Gianvincenzo úr révén Legfényesebb Uram feltett
kérdése. Erre azt fogom válaszolni, amit igaznak
gondolok. A kérdés ez: hogyan lehet a gályát a vizen
nagyobb, vagy kisebb erővel előrehajtani, akkor-e,
ha az evezősöket a hajó belsejében, vagy akkor, ha a
fedélzeten helyezzük el. Véleményem az, hogy
mindegy, mert a fizikai erőfeltételek mindkét
esetben teljesen egyformák. Az evezőt mintegy
fizikai értelemben vett emelőnek kell tekinteni. Ha
az erő, a fenntartás és az ellenállás aránya ugyanaz,
az emelő hatóeredménye is ugyanaz marad. Ez a
tétel általános érvényű és változhatatlan.”

Bentről lantpengetés hangzott fel, az evezési

problémából felrezzent a tudós. Még nem szokta meg
eléggé ezt a zajt. Öccse, Michelagnolo, egy idő óta nála
lakott Páduában. Odahaza folyton rosszabbodott a
helyzet, a családtagok állandó háborúságban éltek, a vo
nem bírta ki a házsártos anyóssal, de nem bírták ki az
otthon maradt gyermekek sem. Időközben férjhez ment a
második leány is, Anna, akit családi körben Lénának
becéztek, a harmadik leány, Livia, pedig bennlakónak a
San Giuliano-zárdába költözött, hogy békességgel
tanulhasson. Így Michelagnolo kettesben maradt az
anyával, de nem bírták egymást. Galileo nem tudott más
megoldást: magához vette a fiút, a mamával bajlódjék
otthon a két nő, veszekedjenek, hogy kihez költözzék és
kihez ne költözzék.
Michelagnolo már tizennyolcéves fiatalemberré
cseperedett. Ütközött már bajsza-szakálla. Galileo hosszú
évek óta elég ritkán látta már, ez a fiú úgyszólván idegen
volt számára. Kíváncsian vizsgálta most benne a családi
vonásokat, a két szülő vonásait kereste a fiú külsejében
és belsejében. De a gyerek különösképpen elütött
mindakét szülőtől. Egyetlen Galilei-vonás volt benne
felismerhető, az apa erős zenei hivatottsága. De különben
külsejében is, jellemvonásaiban is más családból valónak
tetszett. Jóval alacsonyabb volt bátyjánál és világosabb
hajú, testalkata véznább és törékenyebb. Természete
inkább tartózkodó volt, semmint közlékeny. A szeretet
megnyilvánulásait sem adni, sem kapni nem óhajtotta
különösebben. Voltaképpen nem lehetett tudni, mi lakik
benne. Annyi bizonyos, hogy munkára nem volt
teremtve. Mikor bátyja elmagyarázta neki, hogy a
Páduába érkező rengeteg idegen között olyanokat is lehet
remélni, akik zeneleckéket vesznek, s így a fiú
hozzájárulhat bátyja háztartásához, ezt ímmel-ámmal
vette tudomásul. Galileo csakugyan hamarosan szerzett
neki egy-két tanítványt és Michelagnolo rendesen adta is
az órákat, de maga egyetlen lépést nem tett, hogy újabb
tanítványokat verbuváljon. Mikor pedig az első
leckepénzeket megkapta, azokból többet csípett le
magának, mint amennyiről számot adott. Megcsalta
bátyját. Ez rögtön rájött a turpisságra. De nem tette
szóvá. Roppant szeretett ugyan vitatkozni és a vitában
győzni, de most a szóváltás győzelme nem csábította.
Volt lelkének egy gyermekesen érzékeny része, ahol a
családjához való ragaszkodást őrizte, mint azok a férfiak,
akik a nagy szerelmi regények lángolásait nem ismerik, s
melegségért való vágyóknak csak a családi bensőségben
keresnek kielégülést. Szemet húnyt és gondosan kerülte a
kérdést, amely kötelességévé tette volna, ha napfényre
kerül, hogy a fiút megszidja és felelősségre vonja.
 A gyerek kitűnően muzsikált. Mindegy volt neki,
milyen hangszert adnak a kezébe, egyforma ügyességgel
kezelte a lantot, a hegedűt, a flótát, a gambát,
akármelyiket. Most, hogy így összekerültek, Galileónak
kedve tellett az együttes muzsikálásban. Ha belefáradt
tanulmányaiba, az egyetemi előadások előkészítésébe, a
magánórákba, a teméntelen és csillapíthatatlan
olvasásba, akkor összeült Michelagnoloval, hogy
zenéljenek kissé. A gyerek nem nagyon örült ennek, jobb
szerette a várost járni és lányokat kísérgetni, ha szabad
ideje maradt, de kenyéradó bátyja kérését nem
tagadhatta meg. Elővette hegedűjét, álla alá fogta és
szórakozott pengetéssel hangolni kezdte, gyakorlott
ügyességgel használván azt a kezét is, amelyben már a
vonót tartotta. És bátyjára sem nézve, közömbösen
kérdezte:
− Mit játsszunk?
Galileo a régi dalokat szerette, ifjúkora emlékeit,
főként a vidám, falusi rigmusokat, amelyeknek
szövegében talpraesett és nevettető fordulatok akadtak.
Pengette a lantot öccse hegedűjátékához és jókedvűen
dúdolta a szavakat. Igen jól játszott maga is, és ahol a
magasabb gyakorlatot nélkülöző ujjai nem boldogultak,
ott a veleszületett zenei érzék és tökéletes hallás segítette.
Mikor így ketten muzsikálgattak, nem egyszer megesett,
hogy az utcai járókelők csoportba verődve állottak meg
odakint és élvezték a hangversenyt.
De néha szóltak öccse hangszerei akkor is, mikor neki
komoly dolgokban főtt a feje. A rendes játék ilyenkor
nem zavarta volna, de a zeneoktatással járó kezdetleges,
cammogó, mindent únos-úntalan ismétlő cincogás
rendkívül zavarta. Szólni nem szólhatott, mert
Michelagnolo boldogan felhasználta volna az alkalmat,
hogy a terhes oktatást akár egy óradíj feláldozásával is
abbanhagyja. Ilyenkor tehát abbahagyta, amit dolgozott
és olyan tennivalót keresett magának, amelyben nem volt
szükséges elmélyednie. Most is, mialatt a Contarini
Giacomóhoz szóló levelet írta, hiába igyekezett oda nem
figyelni a cincogásra. Sóhajtott, felkelt, helyét nem
találva topogott ide-oda, aztán fogta a kalapját és kiszólt
a cselédnek, hogy egy órára elmegy sétálni.
Nem kellett messzire mennie, mert pár lépéssel
elérkezett a füvészkertbe. Ez a Cortnsio kolléga
birodalma volt, a botanikusé. A Serenissima
bőkezűségéből mintegy ötven éve alapították a
növénytan egyetemi búvárai számára, s azóta már
lombos, öreg fákká serdültek a hajdani csemeték.
Kellemes, kavicsos sétautak szelték keresztül-kasul a
kertet, s ilyenkor tavasszal kedves dolog volt mendegélni
a nyíló virágbokrok között, tűnődés közben egy-egy
tétlen percet szánni valami keletről hozott egzotikus
ritkaság furcsa szirmainak és húsos, tövises leveleinek. A
füvészkert miatt költözött ilyen messzire az egyetemtől, a
város másik végére. Nem is igen zavarta itt senki a
sétálót, a nép nem járt ide, a játszadozó gyerekeket a
szomszédba vitték, a Della Valié nevezetű rétre, az
egyetemi ifjúság pedig előadásokat hallgatott ilyenkor.
Osak a kikelet izgalmát hancúrozva éneklő madarak
csipogtak a friss lombú ágakon, s olykor egy-egy korai
gyíkocska siklott tova villámgyors zöld testével a
kavicsok közt, hogy a cserjék közé illanva azoknak
zöldjében vesszen el.
Volt egy lócája a füvészkertnek, az ódon várfal egyik
kiugró bástyafokának tövében. Ezt a lócát szerette
Galileo legjobban. Ha megúnta a járkálást, ide telepedett,
szétterpesztett lábbal hanyattdőlt és szemét behúnyva,
arcát síi ttette a nappal. Közben gondolkozott. S
tulajdonképpen dolgozott: új mekanikát akart írni.
Kisebbszerűt, nem nagyon terjedelmeset, de a maga szája
íze szerint valót. Úgy gondolta, hogy ha ebben az
esztendőben befejezi a Szférák és az eukleidészi elemi
geometria előadását, jövőre mekanikát fog előadni
tanítványainak. De az már nem Ptolemaiosz és
Eukleidész szolgai kommentálása lesz, hanem saját,
eredeti, önálló Galilei-féle mekanika.
A bevezetéssel már régen elkészült. Most itt a lócán
végiggondolta. „Mielőtt a mekanikai szerszámok
taglalásába bocsátkozunk, rendkívül figyelemreméltónak
találom szemünk elé állítani, hogy milyen előnyöket
nyújthatnak ezek a szerszámok, s ezt annál érdemesebb
megvizsgálni, mert a mekanikusok egész világát csalódni
láttam, mikor önmagukban képtelen feladatok
elvégzésére gépeket akartak használni és csalódtak és
most is folyton csalódnak, azt képzelvén, hogy kicsiny
erővel a légóriásibb súlyokat fel tudják emelni. A
természetet akarják így voltaképpen becsapni, amelynek
jellege és szilárd rendszere az, hogy semmiféle ellenállást
nem lehet az ellenállásnál kisebb erővel legyőzni.
Remélem, teljes nyilvánvalósággal ki tudom majd
mutatni a további fejtegetésekben, hogy ez a képzelgés
mennyire hamis“.
Mert nemcsak Arisztotelész tévedett, hanem
Arkhimédész nemkülönben. Arkhimédész találta fel a
csigasort. Mi az a csigasor? Az ember képzelete előtt
megjelenik a pallér, amint az épülő ház állványáról
kiabál. Nagy márvány tömböt kell felvonni az emeletre.
Az állványon ott a csiga vályús kereke, amelybe kötél
illeszkedik. A kötél egyik végén lóg a márványtömb,
másik végébe munkások kapaszkodnak. Húzzák a kötelet
lefelé, a másik oldalon a márványtömb emelkedik felfelé.
Már most Arkhimédész azt találta ki, hogy az ő
csigájának a lelógó kötélvégén még nem a márványtömb
függ. A kötél másik végét odaerősítette az állványhoz és
abba új csigát illesztett, és így tovább, olyan
csigarendszert szerkesztvén, amelynek hálózatában a
csigák egymást emelik, s legvégül emelik a kősziklát.
Plutarkhosz írja, hogy mikor ezt feltalálta, mámoros
büszkeségében így kiáltott fel:
− Dosz moi, pu sztó, kai tán gán kinászó!
 Ami görögül azt jelenti, hogy: „Adjatok egy pontot,
ahol megállják, és megmozdítom a földet“.
Úgy képzelte ugyanis, hogy ha valahol a földön kívül
fel tudná függeszteni a maga csigasorát s a csigasorra
ráakaszthatná a földet, akkor ezer meg ezer csiga
folytonos áttétele útján a kisujja egy mozdulatával ezt a
súlyt fel tudná emelni. Mindeddig mindenki szentül
hitte, hogy ez így is van. Arkhimédész mondta, tehát így
van, lehetetlenség kétségbevonni. De egyszer csak
gondolkodni kezd Páduában egy vakmerő fiatalember és
mondja, hogy ez lehetetlen. Felemelni annyit tesz, mint
valami súly ellenállását legyőzni. A súly bizonyos erőt
jelent. A józan ész azt diktálja, hogy ennek az erőnek
legyőzéséhez legalább ugyanakkora erő kell. Elvégre
nyolcból nyolcat kell kivonni, hogy nulla maradjon és
semmiféle mesterkedéssel azt nem lehet elérni, hogy
csak egyet vonjak ki a nyolcból és nulla maradjon mégis.
A baj az, hogy a fogalmak tisztázatlanok. A tudomány
azt mondja: „súly”, azt mondja: „erő”, azt mondja:
„mozgás”. De szabatosan egyik szóról sem határozza
meg, hogy mit jelent. Csupa félreértés, csupa homály,
csupa kétértelműség. Itt valamit csinálni kell. El kell
dobni az egész eddigi mekanika rendszerét, és új alapon
újat építeni a helyébe, amely világos, pontos és
félreérthetetlen, ő rengeteget törte a fejét ezeken a
szavakon, hogy újat találjon, nem közöttük, hanem
valahol fölöttük, vagy mögöttük, ahol ez az új valami
egyelőre megnevezetleníil lebeg. S míg magában
töprengve latolgatta azt a titokzatos vágyat, amely a
testeket mindenáron a föld felé hullani készti,
megszerkesztette magában ezt az új fogalmat: a
„momentum”.
Mi az a momentum? „Momentumnak nevezem, −
mondja a Galilei-féle kézirat már kész második fejezete,
− azt a hajlandóságot, amellyel minden test lefelé
igyekszik”. Hogyhogy, mondhatná valaki, hát ezt a
hajlandóságot nem sokkal egyszerűbb a test súlyának,
nehézségének nevezni? Nem, mondjaerre az új mekanika
kieszelő je, mert mi történik, mikor a kisgyerek hintát
játszik a hatalmas, kövér dadával? A hinta egyik oldala
sokkal hosszabb, mint a másik. Kurta végén a dada ül,
hosszú végén a kisgyerek. S a dada fent van a levegőben,
a kisgyerek meg lefelé billen. A dada súlya sokkal
nagyobb, mint a gyereké. De momentuma kisebb.
Aztán majd ha a momentumot bővebben kifejtette és
alkalmazta, következik a súlypont kérdése, amelyet
hosszú évek óta forgat már a fejében, sőt úgy kidolgozott,
hogy eddig senki jobban. Milyen szép mondat:
„Különböző testek súlypontjainak különböző távolságban
való felfüggesztése fordított arányban áll és egyenlő
momentumot okozhat”. Roppant világos, okos, ügyes kis
könyv lesz, vékonyka az egész, de megcáfolja
Arkhimédészt és ellentmond a világ összes
mekanikusainak. Kimozdítja helyéből a tudomány egész
világát, Arkhimédésszel és a peripatétikusok iskolájával
együtt. Te nem tudod ezt megcsinálni, Arkhimédész,
hiába fogadkoztál, de ime, Galilei Galileo meg tudja
csinálni, még pont sem kell neki, ahol megvesse a lábát.
Még ez a lóca sem kell neki, amelyen ülve most
gondolkozik, mert ha elveszik tőle, felkel, továbbmegy és
tovább gondolkozik. Csak eszére van szüksége, semmi
egyébre, eszére, amely gondolatokat hoz a világra, s az
ész hiába fog egyszer marék porrá szétomlani, a
gondolatok tovább dolgoznak, mint annak az észnek
halhatatlanná lett részecskéi, amely örökkön örökké
tovább mozog, ha meghalt is.
Felocsúdott, nagyot nyújtózott és felkelt. A messzi
földről ideplántált különös pálmák mentén indult
hazafelé. Derűs volt és elégedett. A kapuban Oortusióval
találkozott, a botanika tanárával.
− Mi újság, kedves barátom? Sétálgatunk, sétálgatunk?
− Igen, kicsit eltűnődtem itt a kertben. Fs elég sokat
végeztem.
 − És pedig?
− Először kivetettem sarkaiból a világot, aztán
feltaláltam a perpetuum mobilét.
Cortusio megbocsátóan mosolygott. Ez a fiatal kolléga
mindig így figurázik. Örökké jó kedve van, örökké
bohóságon jár az esze. Nagyobb diákjaitól alig
különbözik. Azért is szeretik annyira. Bólogatott Cortusio
mester és ment tovább virágszirmainak izgalmai közé.
Otthon már megszűnt a cincogás, a tanítvány elment.
A terített asztal várta a két fivért.
− Van valami újság? − kérdezte Galileo, merítvén
magának a gőzölgő zöldséglevesből.
− Van, − mondta Michelagnolo, − még pedig nagy. Az
a kerékgyártó járt itt, aki a szomszédunkban lakik
Firenzében.
− Ejnye, mért nem szalasztottál értem a füvész-kertbe?
Mit mondott?
− Virginia nővérünknek meglett a gyereke.
− Ne beszélj. Fiú, vagy lány?
− Fiú. Vincenzónak keresztelték.
− Szegény apánk után. Nem érte meg az első unokát.
De nem küldtek a kerékgyártóval levelet?
− Nem. De küldtek másik izenetet is. Léna más
állapotban van, a férje valami üzleti ügyben messzi útra
indult Spanyolországba, és ő egyedül maradt anyánkkal.
Nem bírja vele. A sok családi jelenet megárthat az
állapotának. Virginiáékhoz nem mehet, ott most
csecsemő van, láb alatt volna. Meg aztán tudod, hogy
Benedetto sógor még a falatot is kinézi mindnyájunknak
a szájából. Egyszóval Léna ide szeretne jönni, mert téged
is látni szeretne, aztán meg itt ki is pihenhetné a sok
családi veszekedés izgalmait.
− Úgy. Örülök neki, ha jön, de hogyan fogunk elférni?
 − Ezzel nem lesz baj, mert még más újság is van.
− Nos? Beszélj, beszélj.
− Kérlek, én megint hosszasan beszélgettem ezzel a
lengyellel, akinek most órát adtam. Már a minap
említettem neked, hogy miket beszél ez a lengyelországi
zenei életről. Most aztán még részletesebben
kikérdeztem. Nagyszerű életök van ott a zenészeknek.
Igen sok a herceg és gróf és eféle nagyúr. Ezek hihetetlen
nagy birtokokon laknak, némelyik birtok akkora, mint
egy-egy itáliai országocska. Irdatlan nagy őserdők
közepén hatalmas és pompás kastélyaik vannak,
mindennap dínomdánom, saját zenekarral persze és víg
élet. De Krakkóban, vagy más nagyvárosban is tartanak
palotát, hogy városi életet is élhessenek. Ott is folytonos
mulatság van, színjátékok, parádék és álarcos estélyek. A
zenét nagyon szeretik és ha részegek, akkor csak úgy
dobálják a teli erszényeket a zenészeknek …
Michelagnolo még a fejét is ingatta izgatott
képzeletének színes elragadtatásában.
− Gondolod talán, − kérdezte habozva Galileo, −
hogy…
− Én azt gondolom, − szólt a fiú, szintén habozva kissé,
− hogy néhány ajánlólevelet össze lehetne szedni itt a
lengyelektől, a Bón vannak elegen, és csupa előkelő
fiatalember. Én elmennék Lengyelországba szerencsét
próbálni. Csak az kellene, hogy … ha valami
útiköltséget… ha talán te…
− Persze, persze, − sóhajtott Galileo, − egy soldó nélkül
nem vághatsz neki az útnak… Majd töröm a fejemet.
Most egyelőre írni fogok Lénának, hogy te el akarsz
menni, és ha sikerül, akkor ő ellakhatik a te helyeden.
− Nagyszerű volna. És tudod, azt is meséli ez a lengyel,
hogy az ő királyuk Zsigmond, aki imádja a zenét, és ha
egy kis szerencsém van, a királyi zenekarba is
bekerülhetek. Képzeld, céklalevest esznek mindennap, és
roppant erős pálinkákat isznak…
Még mesélt sokat Michelagnolo a lengyel föld mesebeli
csodáiról, de Galileo félbeszakította.
− Nem említettem eddig, kedves öcsém, de ha magától
felhozódott, helyes lesz beszélnünk róla. Valóban fontos
volna, hogy jól elhelyezkedjél és kenyeret keress. A Léna
házasságával nincs bajunk, de a Virginiáéval annál több.
A Landucci-féle kötelezvényt a Virginia hátralékos
hozományáról te is aláírtad. Én magam most már nem
győzöm a terheket, a saját szemeddel láthatod, micsoda
nyomorúságban élek. Ezért a föld alól is elő fogom
teremteni azt az útiköltséget. Eredj Lengyelországba.
Segítsen meg a jó Isten és küldjél pénzt mennél
hamarabb és mennél többet. Mert gondold meg, hogy
Livia is elmúlt tizenöt éves, idestova őt is férjhez kell
adnunk. És anyánk is minduntalan pénzért nyaggat. Ha
valami jó állást kapnál, az nagy istenáldást jelentene
mindnyájunkra.
− Bizony jó volna. Nagy hidegek vannak ott, az urak
szánon járnak, képzeld, a lovakra csengőt tesznek…
− Igen, igen. Hát majd utána nézünk a pénznek.
Utána is nézett, de eredménytelenül. A lengyel diákok
szíves örömest adták az ajánlóleveleket tucatjával. De
pénzt nem volt kitől kérni. Akitől kérhetett volna, annak
már tartozott. Michielnek még alig fizetett vissza valamit
a kétszáz aranyból. Pinellitől már három ízben kért és
kapott, s már a tartozásért nagyon restelkedett, nemhogy
negyedszer is, és kiadósabb összeget kérhetett volna. De
a kölcsönt mindenáron meg akarta szerezni. Gondokkal
terhelten járkált naphosszat. Del Monté márki százszor is
eszébe jutott, de ezt a gondolatot mindig elutasította
magától. Mindenkitől, de a márkitól nem! Az őt mindig
annyira megtisztelte, annyira úrnak kezelte, hogy lesülne
arcáról a bőr, ha hozzá kellene fordulnia.
 Cremonini hozta meg a megoldást, a filozófia derék
tanára, és megátalkodott peripatétikus, de derék ember
és jó kartárs. Az összerakott évek alatt valami pénzecskét,
hogy szőlőskertet vásároljon. Most meg is vette, de a
vételárat nem kellett teljes egészében kifizetnie, egy
részlet csak augusztusban volt esedékes. Cremonini
tehát, miután kifaggatta a matematikus kollégából, hogy
mi baja, felajánlott neki ötven scudo kölcsönt. Galileo
meghatott örömmel elfogadta. Michelagnolo lázasan
felkészült és még másnap útra kelt. Elég felületesen
búcsúzott bátyjától, az esze már ott járt a mesebeli
országban, ahol részeg hercegek vagyonokat hajigáinak a
zenészeknek.
S ugyanekkor megjött Léna, a középső nővér.
Posztókereskedő volt ennek a férje, mint a boldogult
VÜncenzo Galilei. Messzi külföldi útra ment. Sovány,
tönkrement, egész viruló fiatalságának formájából kikelt
asszony gyanánt hagyta itthon a feleségét. Galileo
túláradó szeretettel üdvözölte. Első este a vacsoránál
kezét veregetve kérdezte tőle:
− Boldog vagy az uraddal, Lenuccia?
− Hogyne, nagyon boldog.
De ezt olyan tartózkodó hűvösséggel és bizonyos
riadtsággal felelte, hogy Galileo megszeppenve vonta
vissza érdeklődését, mint szarvacskáit a csiga..
Megpróbált más alapon közeljutni a rég nem látott
nővérhez. Megmagyarázta neki tanszékét, a Bo
szervezetét, a jezsuitákkal lefolyt harcot és di csekedve
mutatta meg kinevezési okmányát, amelyben kétséget
nem törően benne állott, hogy a nagy Moletti négy évig
üresen állott tanszékére a velencei Signoria „Galilei
Galileo urat, mint e szakmában a legkiválóbbat”
alkalmazza. Léna udvariasan végighallgatott mindent, de
rá volt írva az arcára, hogy az esze másutt jár. Hideg
maradt és megközelíthetetlen. Galileo még cgy-két
bátortalan próba után lemondott kísérleteiről. A
testvérek idegenek maradtak. Léna még a háztartásba
sem szólt bele, mert állapotára való tekintettel kímélte
magát, járt-kelt, mint idegen vendég és nem egyszer
szobájába kérette az ételt arra való hivatkozással, hogy
rosszul van.
Így érkezett el a tanév utolja. Galileo látni kívánkozott
anyját. Mert hiába szenvedett annyit az anyja borzasztó
természetétől, gyengédségét ezek az emlékek nem
ronthatták meg. A sok hercehurcát elfelejtette, csak
hajdani kisfiúi vonzódása és ragaszkodása tűnt elő a
lefoszlott emlékek alól. Irt haza, hogy szabadságát
Fiorenzában szeretné tölteni, hogyan oszthatnák be a
szállás dolgát.
Giulia asszony hosszú késéssel válaszolt: „Lénának
mondja meg, hogy hízzék, de azért magzatát ki ne
pukkassza”. Aztán Michelagnoloról is beszélt: „Hogy
Uraságod elküldte Lengyelországba, az nekem nagyon
nem volt ínyemre, − írta a fiúról, aki a háztól miatta
ment el, − de aztán belenyugodtam, mert azt gondoltam
magamban, hogyha ez veszedelmes volna, Uraságod nem
küldte volna oda, hiszen tudom, hogy szereti”. Végül
rátért a Galileo hazajövetelének kérdésére is, a maga nem
egészen világos és szeszélyes levélíró stílusában. „Nem
hallgathatom el, hogyan mennek itt a dolgok nap-nap
után, mert ha ahhoz akar jönni, akire gondolok, annak
nagyon örülök, de jöjjön felkészülve, mert mint látom,
Benedetto követeli a magáét, amit Uraságod ígért neki és
erősen fenyegetőzik, hogy amint Uraságod ide beteszi a
lábát, azonnal elfogatja, mint adóst és ezt, úgy tudom, a
kötelezvény szerint meg is teheti és ő olyan ember, hogy
meg is teszi, ezt azért mondom, hogy ne történjék
olyasmi, ami aztán rosszul esnék nekem”.
Galileo nyelt egyet. Landucci sógor tehát a törvény
kezére akarja őt adni. A velencei köztársaság területére
persze nem ér el a keze, de otthon Fiorenzában azonnal
törvényszolgát hívhat.
− Pukkadjon meg, kapzsi dög − kiáltozta Lénának, −
legfeljebb nem megyek haza.
 De hazament. Anyját akarta látni. Az utolsó
pillanatban felvett hétszáz scudi uzsorakölcsönt a Corsi-
fivérektől, megadta a Cremonini pénzét és magának csak
szűkös aprópénzt tartva meg, a többit odaadta a
sógornak. Az egész ügyet mindjárt el is felejtette és
boldogan lélegzett fel, hogy most jó darabig nem kell
gondolnia ezzel a nyomasztó kérdéssel. Boldog volt és
jókedvű. Első tanéve remekül sikerült Páduában és a
mekanikai könyvet befejezte. Elolvasta elejétől végig és el
volt tőle ragadtatva. A végén így kiáltott fel:
− Ilyen okos dolgot még nem is olvastam!
 XIV.

A viszontlátás meleg volt, hangos és túláradó. Az anya

szertelen természete a szeretet megnyilvánulásaiban sem
ismert határt. Külön gyönyörűség volt játszogatni a kis
unokaöccsel, a család legifjabb rügyével, aki a Vincenzo
Landucci nevet viselte. Roppant mulatságos csecsemő
volt ez; azon az egyszerű tényen, hogy nagybátyjának
hüvelykujja mozogni tud, akkorákat kacagott, hogy szinte
görcsöt kapott belé. De az újság öröme gyorsan elszállott,
szóváltások következtek, majd pedig a megszokott
családi botrányok. Galileo csendes megadással tűrte a
skandalumokat, s ha látta, hogy vihar van kitörőben,
vette a kalapját és elszökött hazulról. Utolsó nap még
elviharzott fölötte egy anyai égiháború, Giulia asszony
úgy tombolt és tajtékzott, hogy a falakat kellett félteni
tőle. Valami cselédpletyka történt a Landucci-háznál,
ami nem volt ritka esemény, mert az anyát nem lehetett
arról leszoktatni, hogy sarokba bújjék a cselédekkel,
faggassa őket és megtárgyalja velük a legbizalmasabb
családi dolgokat. Landucci rajtakapta és felelősségre
vonta. Ebből származott a baj. Galileonak még akkor is
fülébe csengettek a romboló szitkok és átkozod ások,
mikor már újra ott volt a páduai otthonában a Santa
Giustina-templom mellett. “Üldögélt, a rekkenő
szeptemberi nap elől a veranda árnyékába húzódva és
azon tűnődött, hogy mi az a sajgó seb, amelyet
visszahozott magával Fiorenzából. Nem a családi
botrányok, dehogy, azokat már megszokta, a családi élet
természetes tartozékainak tekintette és beletörődött,
hogy ez sohasem lesz másként. Valami más birizgálta a
lelkét, de hirtelenében nem tudta, micsoda. Meg kellett a
vakáció emlékei között keresnie. És végül meg is találta:
egy megjegyzés ejtett sebet rajta. Egy ízben elment a
Pitti-palotába, hogy hátha Vinta miniszterelnököt
megtalálja. De nem találta, a miniszterelnök éppen úgy,
mint az egész udvar, nyaralt valahol. Az a fiatal
tisztviselő, akitől ezt megtudta, így szólt hozzá:
− Hogy él Páduában, Messer Galileo? Milyen érzés
köztársasági polgárnak lenni?
Kitérően felelt erre valamit, de a megjegyzés tövise
benne maradt. Most jött rá, hogy erős és érzékeny
toszkánai hazafiságot őriz magában. Az a feltevés, hogy ő
nem tartozik többé Firenzéhez, mód nélkül sértette.
Lelke mélyén igen büszke volt származására és mások
előtt ugyan nem, de önmaga előtt szívesen kérkedett
azzal, hogy ősei már majdnem háromszáz esztendővel
azelőtt viselték a gonfaloniere-méltóságot és ott ültek az
„eccelso signore prioré” rangjával a Maria Maggiore-
egyház világi tanácsában. Előkelő nemesek voltak,
gazdag posztókereskedők és csak a későbbi századokban
szegényedtek le a rőfösségig, de a családi címeren, a
sárga mezőbe rajzolt háromfokos vörös létrán, nem esett
szégyen. A késő utód, teljes nevén Galileo Galilei-
Buonaiuti, az egész családfa ősiségét vérében érezte a
szépséges Fiorenza, a pompában ás vérben felnevekedett
Medici-város, törzsökös hagyományaival együtt. Hogyan
nevezheti őt bárki is velenceinek? Hogy a kenyérkérdés
éppen Páduába sodorta, merő véletlen. A tudománynak
is lehetnek idegen lobogó alatt baktató zsoldos katonái,
de a lobogónak legfeljebb életüket adhatják oda,
származásukat nem. Persze, az volna szép, ha otthon
élhetne és otthon foglalkozhatna tudományával, valami
olyan díszes állásban, mint annakidején Ostilio Ricci, a
Mediciek udvari matematikusa. De ez csak álom. A
valóságban boldognak kell lennie és hálát kell adnia
Istennek, hogy ilyen fiatalon a világ egyik leghíresebb és
legtekintélyesebb egyetemének tanára lehet.
És boldog is volt és hálát is adott. Mikor az első órán
bevonult a jogi kar idén is kölcsönkért aulájába és
végigtekintett a zsúfoltan szorongó diáktömegen, a lelke
repesett az örömtől. Elkezdte a mekanikai előadásokat,
amelyeket annyi gonddal és munkával és szünétien
töprengéssel hónapokon át készített elő. A diákok
áhítattal lesték minden szavát. S neki a szíve dobogott
arra a gondolatra, hogy most egy merőben új
tudományos szemlélet gondolatait ülteti bele száz és száz
fogékony, fiatal agyba. Ezek az agyak az ő rendszere
szerint fognak gondolkozni, eszméikre nem fog
ránehezedni a két évezredes arisztotelészi zsarnokság,
elszóródnak majd Európaszerte, mindmegannyi
olimpiászi fáklyásként hordva széjjel a gondolat
felszabadulásának fényét.
A mekanikai előadások egyik hallgatóját is aligha
érdekelték úgy, mint őt magát. Egyik órán, anélkül, hogy
ezt előkészítette volna, Tar tagi iáról beszélt a diákoknak,
mert szokása szerint elkalandozott beszédközben. A
hallgatóknak, de sajátmagának is nagy
gyönyörködtetésére elmondta Tartagliáról, hogy annak
milyen elmés találmányok jutottak eszébe. Panaszkodtak
neki például a velenceiek, hogy a Malamoecón gyakoriak
a hajósbalesetek, számos gálya elsüllyedt már ott, s a
roncsok, amelyek különben is értékeket tartalmaznak,
akadályozzák a forgalmat. Sok tudós szakember
foglalkozott már a roncsok kiemelésének problémájával,
de egyik sem tudott zöldágra vergődni. Erre Tar taglia a
következőket csinálta. Vett két gályát, s azoknak belsejét
teljesen kiürítette. A két hajó odaadott a fenéken heverő
roncstól jobbra és balra. Búvárok lementek erős
kötelekkel a víz alá és a roncsot feszesen odakötözték
kétoldalt a két hajóhoz. Most azt a két hajót
teleszivattyúztatta tengervíz.- zel, mindaddig, míg olyan
mélyen le nem süllyedtek, hogy peremükből már alig
látszott egy ölnyi. Most megint víz alá szállottak a
búvárok és a köteleket még szorosabbra vonták. Akkor
aztán Tartaglia mindakét hajóból kezdte kiszivattyúzni a
vizet. Ahogy a hajók vízterhöktől könny ebbedtek,
azonmód kezdtek lassan felfelé emelkedni, de egyúttal
emelték a roncsot is. Mire a két hajóból minden vizet
kiszivattyúztak, a roncs megjelent a víz felszínén. El
lehetett vontatni, rakományából a meg nem romlottat
meg lehetett menteni. De nemcsak ezt találta ki
Tartaglia. Kitalálta például, hogy a búvárok hogyan
szállhatnak le a tengerfenéken heverő roncsra hosszabb
időre, akár egy órára is. Óriási harangot építtetett vasból.
Ezt a harangot egy gálya kinyúló vaskarjairól csigán
kezdték leereszteni. Azon a helyen, ahol leereszkedett
búvárok vártak úszkálva a víz színén, félkezokben égő
fáklyát tartottak a víz fölé. A harang rájok ereszkedett és
süllyedt tovább. Lesüllyedt egészen, rá a roncsra.
Belsejében, az odaszorult levegőben, kitűnően megvoltak
a fáklyás búvárok. Lábok talajt ért a roncson. A
fáklyavilágnál kedvökre dolgozhattak, míg a levegő
tartott.
Tovább kalandozva a „víz” és a „találmány” szavainak
kapcsán, az előadó a hidraulikus gépekről kezdett
csevegni. Elmondta tanítványainak a nevezetes Giuseppe
Ceredit, aki három vízemelő gépezetet is feltalált.
Mindezeket el is magyarázta egy érdekes könyvecskében,
amely „Tre discorsi sopra il modo d’alzar acque da’luoghi
bassi“ címmel valami huszonöt esztendővel ezelőtt
Parmában jelent meg.
− Ennek a Ceredinek jegyezzétek meg a nevét, −
mondta az előadó tanár, − mert ritka értelmes ember
volt. Én a könyvét elég régen olvastam, még pisai diák
koromban kaptam kölcsön a Mediciek udvari
matematikusától, de még most is emlékszem egy okos
mondatára. Ceredi ugyanis a saját találmányai kapcsán
még sok más olyan gépezetet is leír, amelyet Itáliában és
német földön vízemelésre haisználnak és figyelmezteti az
olvasót arra, hogy ezekben milyen sok az indokolatlan
bonyolúltság és műkedvelőkhöz méltó ügyetlenség. „A
tudományosan nem képzett feltalálók, − ezt mondja a mi
Ceredink, − csak véletlenül jönnek rá a hasznos dolgokra,
de a tudósok az általános elvekből tudatosan vonják le a
találmány okat“. Ezt ne feledjétek el soha, fiaim.
Jegyezzétek meg magatoknak, hogy a tudomány legjava
nem könyvekből és nem tanároktól tanulható meg. A
legnagyobb tudós nem Arisztotelész, hanem a természet.
Igen, a természet a legnagyobb matematikus és a
legnagyobb fizikus. Ne tőlem tanuljatok, hanem a
természettől. Én csak segítek nektek: kinyitom a
szemeteket, hogy jobban lássátok a természet törvényeit.
De térjünk vissza a tárgyhoz. Ceredi bárom vízemelő
gépét akarom elmondani nektek. Figyeljetek ide.
Elmondott a hallgatóknak kettőt. Nekifogott a
harmadiknak is. De egyszerre megakadt.
− Ezt teljesen elfelejtettem. Nem baj, nem fontos. Elég
ez a kettő. Most Vitruviusról akarok beszélni nektek, aki
a római tudományban legtöbbet foglalkozott ezzel a
kérdéssel, de igen nagyokat tévedett…
Folytatta tovább az előadást, de bosszantotta, hogy a
harmadik Ceredi-gép gondolata nem jut eszébe. Mikor
óra után hazament, első dolga volt jegyzetei között ennek
utána nézni. Rengeteg kéziratos jegyzete volt, mert a
kölcsönkapott könyvek lényegét visszaadás előtt mindig
feljegyezte. Nem találta. Nekiült gondolkozni. Rajzolt,
töprengett, számolgatott. Rájött valami ötletre és órákig
ott felejtkezett asztalánál. Amit kisütött, abból
nyilvánvalóan kitűnő vízemelőgépezet jött ki, de nem
volt benne biztos, Fogy jól emlékszik-e a Ceredi-
találmányra. Megint nekiesett jegyzeteinek, de a Ceredi-
feljegyzéseket nem találta. Most már bosszúsan és
izgatottan elrohant hazulról, egyenesen Pinellihez. Azt
nem találta otthon, de könyvei otthon voltak. Kikereste a
Ceredi-művet, fellapozta és mohón olvasni kezdte. És
egyszer csak ujjongva verni kezdte az asztalt. Ekkor jött
haza Pinelli.
− Minek örül olyan nagyon? − kérdezte, mikor
belépvén, meglátta a könyvtárban a magányosan izguló
Galileit.
− Bámulatos eset történt velem, kegyelmes uram.
Valaki másnak a találmányára akartam rájönni és
közben, anélkül, hogy észrevettem volna, magam
találtam fel egy vízemelő gépezetet, amely földek
öntözésére kiválóan használható. És teljesen eredeti.
− Nem értem az egészet. Mire akart rájönni és mit
talált fel?
Galileo elmondta, ami történt. Írószerszámot kért és
felvázolta nagyjában a gépet, amely még alapelvben is
egyszerűbb és érdekesebb volt, mint a Ceredi harmadik
találmánya. Annyira egyszerű volt, hogy Pinelli
izgatottan kiáltott rá:
− Azonnal menjen haza, rajzolja meg és kérjen rá
szabadalmat.
− Én is ezt gondoltam. Megyek is.
Szelesen elszaladt, alig köszönt. Otthon nekiült és
elkezdte rajzolni a gép tervét. Azt gondolta, hogy pár óra
alatt elkészül vele, s a kísérő levelet pár sorban megírván
a dogéhoz, már készen is lesz mindennel és várhatja a
fejleményeket. De nem így történt. Mert rajzolás közben
a gép maga-magától fejlődött és érdekesedett a keze
alatt. Kitűnt, hogy ezt egyszerűen lerajzolni nem lehet.
Ehhez olyan műszaki rajztudás kellett volna, amelynek ő
nem volt birtokában. Vagy keres tehát olyan műszaki
rajzolót, aki utasításai alapján szakszerűen elkészíti a
gépészmérnöki terveket, vagy keres olyan mesterembert,
akivel a gép mintáját meg tudja csináltatni.
Az utóbbit választotta. Hat hétig tartott, míg elkészült
a kis játékmasina. Igen tetszetős jószág lett belőle. Ha
asztalra tette és vízzel telt edényt mellékelt hozzá, a kis
gép úgy szívta a vizet és úgy öntözte az egész asztal lapját,
mint a parancsolat, az egész szoba lucskos lett tőle.
Ahogy hazakapta, azonnal megírta a szabadalmi
kérvényt. Magához Cicognához, a köztársaság dogéjához.

„Főméltóságú fejedelem, legfényesebb Uram! Én,

Galilei Galileo, vízemelő és öntöző gépezetet
találtam fel. Igen könnyű megvalósítani, kevésbe
kerül, nagyon praktikus. Egyetlen ló mozgása elég
 ahhoz, hogy ez a gép folytonosan ontsa magától a
felszívott vizet, húsz akós mennyiségben.
Szükségesnek vélem, hogy ez a találmány, amelyet
nagy fáradsággal és sok költséggel valósítottam
meg, közkinccsé váljék. Alázatosan könyörgöm
tehát Főméltóságodhoz, hogy én is megkaphassam,
amit Főméltóságod kegyessége folytán hasonló
esetekben minden más feltaláló megkap: csak
nekem, vagy örököseimnek, vagy általam
jogosítottaknak legyen szabad ezt az én új gépemet
gyártani, gyártatni és értékesíteni, az ötletet
módosítva más vízi vagy egyéb célokra felhasználni.
Kérem ezt negyven évre, vagy Po méltóságodnak
tetsző más időtartamra, kérem Főméltóságodat,
hogy a szabadalom megsértésére pénzbírságot
vessen ki s e pénzbírságban engem is részeltessen.
Ígérem, hogy a köz áldásos érdekét újabb
találmányokkal is igyekszem szolgálni és alázatosan
ajánlom magamat Főméltóságod kegyeibe.”

A kis géppel és a kérvénnyel már másnap bement

Velencébe. Régi barátját, Zorzi Benedettót kereste fel,
hogy tanácsot kérjen tőle: kihez kell mennie, hogyan kell
elindítania a szabadalmi kérvény hivatalos útját. Az
kitörő örömmel fogadta a rég nem látott pajtást. Azonnal
elment vele a Signoriára. A Doge-palota termeinek
útvesztőjében a szenátor fia gyorsan boldogult, rövidesen
megállapították, hol kell beadni a kérvényt. Ott a
hivatalnok mindjárt megmagyarázta, hogy a szabadalmi
kérvényt ellenjegyzi hat provvediore és felterjeszti a
dogéhoz. A dogé a kérvényt elküldi a jogügyi
véleményadó bizottsághoz, azok szakvéleményt
fogalmaznak és javaslatot tesznek. Az akta visszakerül a
dogéhoz, aki azt a Pregadi nevű tanácsülés elé terjeszti.
Ott megvitatják és szavaznak felette, akkor aztán a
döntést kikézbesítik a folyamodónak.
− Körülbelül meddig tart ez? − kérdezte Galileo
ijedten.
 − Ha rosszul megy, két esztendeig. Ha azonban
befolyásos emberek kihajszolják a dolgot, félesztendő
alatt is meg lehet csinálni.
Galileo visszahőkölt, mintha fejbeütötték volna.
December eleje volt ekkor, s ő vérmes álmaiban már
olyanokat gondolt, hogy karácsonyra dőlni fog hozzá a
pénz. mert a Serenissima. seregestül fogja rendelni a
gépeket, s ő bizonyosan talál valami tőkést, aki a búsás
haszonért egyesül vele az állami rendelés kiaknázására.
− Ezt a kis masinát talán ne is hagyja itt, − mondta
Zorzi, − mit hányódjék itt hónapokig.
− Mit csináljak vele?
− Adja ide nekem. Megmutatjuk atyámnak, legalább
nyomhatja a dolgot, ha a találmány megtetszik neki.
Ő bólintott. Zorzi magához vette a gépet. Lesújtva jött
le a lépcsőn.
− Ne lógassa az orrát, öregem. A hivatalos ügyet
elintéztük, most egy kicsit jól érezzük magunkat.
Emlékszik arra a két fiúra, Magagnanira és Boccalinira,
akikkel egyszer a Tre Rose-fogadóban mulattunk?
− Homályosan.
− Hát nekem azokkal van találkám. Megkeressük őket,
aztán megnézzük, hol lehetne valami jó bort kapni.
Egy óra múlva már kocsmában ültek négyen. Az a
másik két fiatalember csakugyan régi ismerőse volt. Most
már jól emlékezett rá, hogy együtt mulattak egyszer az
ősszel, mikor bent járt Velencében, hogy bemutatkozzék
Barbaro és Grimani kegyelmes uraknak, az újonnan
választott riformatoréknak. A fiatalemberek meg
éppenséggel jól emlékeztek a nevezetes páduai
matematikusra. Jó kedvük volt. hitelük korlátlan,
életkoruk huszonötün alul, Galileo a maga közelgő
harminc évével koros és tekintélyes embernek számított
köztük.
 Késő délután már egészen fürge nyelvvel és kissé
szédülve felkelt, hogy hazamenjen Páduába. A három fiú
viharosan tiltakozott.
− Van holnap előadása?
− Az éppen nincs.
− Hát akkor miért nem marad, mikor ilyen remekül
érezzük magunkat? Akármelyikünknél elhálhat.
− Nem is azért… de megmondom őszintén: nincs
pénzem.
Kacagni kezdtek mindahárman.
− Nekünk talán van? Viszont hitelt kapunk Velencében
akárhol.
− De nem… én nem fogadhatom el…
− Ugyan, micsoda beszéd ez, − kiáltott Zorzi, − itt van
a masina, ez kincset ér! Majd abból a vagyonból, amit ez
hoz, viszonozni fogja nekünk a mai mulatságot. Lássuk,
tud-e ez a gép borhoz is, nemcsak vízhez!
Nagy nevetés közben az asztalra rakták a kis gépet,
lapos tányérba állították és bort öntöttek alája. A Galileo
mutatóujja képviselte a lovat. Ujja mozdulatával hajtotta
a játékot, s az prüszkölve, szorgalmasan, bőven öntözte
borral az asztalt. Nagyokat kacagtak rajta, aztán elúnták,
a gépecskét félretették és politizálni kezdtek. A három fiú
éktelenül szidta a jezsuitákat, Galileo pedig hosszasan, a
bortól bőbeszédűen magyarázta, hogy általánosítani nem
szabad, s neki van Rómában egy német jezsuita páter
barátja, aki egyszerűen színaranyból való. Ezen
összevesztek, rögtön ölelkezve és csókolódzva ki is
békültek, aztán Boccalini Traiano indítványára átmentek
gondolával a Giudeccára, ahol egy zsidó vendéglőben
remek ciprusit lehetett kapni. Innen Magagnati Girolamo
indítványára a Riva dei Schiavoni mögött megkeresték
azt a kocsmát, amelynek félszemű görög tulajdonosa
mindig tudott mulatása a hajlamos szép leányokról
gondoskodni. Egyre nehezebben forgott a nyelvök és
egyre vadabb dolgokat beszélgettek, mígnem féktelenül
részeg dáridónak vetették oda magokat. Galileo csak
másnap délután indult haza Páduába. A postakocsin
elaludt. Egyszerre egy kérdésre riadt fel, amely belőle
magából, fejfájós szundikálásából ugrott ki, hogy
fejbeüsse:
− Hol a gép?
Felegyenesedett és helyrerázta magát ültében. A
szesztől tompult érzékű homlokbőrét dörzsölte.
Igyekezett a gép útját követni, ameddig tudta. Az első
kocsmában még megvolt, ott bort szívatott vele. De
vájjon megvolt-e még a Giudecca zsidó vendéglőjében is?
Mint a sötétbe néző ember a szemét mereszti, úgy
meresztette ő az eszét. De mindhiába. Az este és éjszaka
emlékei a mámor homályába vesztek. Csak egy pillanatra
emlékezett élénkebben: arra a nagyon piros ajkú,
feketehajú, hangos kacagású leányfa, aki a hajába nyúlt
öt ujjúval és mélyen a szemébe nézett, ő pedig a leány
derekához nyúlt. De a gép nem volt sehol.
Amint hazaért, azonnal írt Zorzinak. Utolsó reménye
az volt, hogy Zorzi vagy hazavitte, vagy ha nem vitte
haza, akkor végigjárja a kocsmákat és megtalálja. Három
nap múlva megjött a lesújtó válasz: a gép nincs. Egyik
kocsma sem akar róla tudni, Magagnati és Bocoalini
pedig nem emlékeznek semmire. Ebbe bele kellett
nyugodni: gép nincs és most már aligha is lesz, mert
eladósodott helyzetében új költséget még egy mintára
előteremteni nem tud.
Elmúlt néhány hét és februárban értesítést kapott,
hogy jelenjék meg sürgősen Malipiero Hieronimo
provveditornál Velencében, a vízemelőgép ügyében.
Azonnal beutazott Velencébe, vacogó hidegben, zuhogó
esőben,. Malipiero előszobájában másfélórát várakozott,
végre beengedték. Hajlott hátú, őszes, nagyot halló
patrícius fogadta.
− Itt van előttem folyamodása, Messer Galilei.
 − Igenis.
− Tessék? beszéljen hangosabban, mert nem jól hallok.
− Csak azt mondtam, kegyelmes uram, hogy igenis.
− Úgy. Hát a gép dolgában a főméltóságú dogé úgy
rendelkezett, hogy én, Correr provveditore és Soranzo
provveditore, mint háromtagú bizottság, adjunk
szakvéleményt, nem ütközik-e a két szabadalom
valamely korábbi találmány szerzett jogaiba. FeJ tudja
mutatni a gépet?
− Sajnos, nem tudom, kegyelmes uram. Volt egy
kisebbített mintám, de az elkallódott. Csinálhatok újat,
ha kell.
− Úgy. De nem tudná élőszóval megmagyarázni
legalább?
Galileo azonnal nekifogott a magyarázatnak.
Hangosan kiabálva fejtegette a találmány alapelvét. De
még a feléig sem jutott, Malipiero, aki láthatólag egy
kukkot sem értett az egészből, félbeszakította:
− Elég, már tisztán látom az egészet. Üj ötlet, régiekbe
nem ütközik. Köszönöm, kedvesem, elmehet.
Ez február elején történt. Zorzi, akit megkért, hogy
kísérje figyelemmel az ügyet, február végén értesítette,
hogy a szakbizottság jelentése átment a dogéhoz. A
három szakértő megjegyezte, hogy mintát ugyan nem
láttak, de az ötlet csakugyan új lévén, húsz esztendei
szabadalmat javasolnak. Az akta most a Pregadi elé fog
kerülni.
Aztán jött a tavasz és a találmány dolgában nem
történt semmi. Aztán jött a nyár, a velencei tanácsurak
nem ültek össze, mert nyaraltak. Végre szeptemberben
tárgyalás alá került a kérvény. Galileo a következő
hivatalos értesítést kapta:

„A jelen tanács hatalmánál fogva megadatik

Galilei Galileónak, hogy a következő húsz éven
 belül más, mint ő, vagy jogosítottja ebben a
városban, vagy országunk területén az általa
feltalált vízemelő gépet nem gyárthatja. A tilalom
áthágója elveszíti az általa gyártott gépeket és 300
dukát bírságot fizet, melynek harmadrésze a
feljelentőt, harmadrésze a visszaélést megállapító
hatóságot, harmadrésze pedig a velencei arzenál
pénztárát illeti. A kérvényező azonban köteles egy
évi határidőn belül a gép általa említett új mintáját
bemutatni, s ha mások az ötletet nem követelik
maguknak, senki ilyen szabadalomban nem
részesülhet, ellenkező esetben azonban a
szabadalom érvénytelen.”

Galileo aznap este Pinelli házánál vacsorázott. Igen

sokan voltak még vendégek, a legelőkelőbb köztük
Morosini Tommaso, a páduai polgármester. Vacsora
után a matematika tanára elévette az írást és megmutatta
a társaságnak.
− Persze azonnal megcsináltatja a mintát! − szólt a
polgármester.
Galileo vállat vont.
− Nem tudom. Ha őszinte akarok lenni,
tulajdonképpen únom már. Az ilyesmi csak addig
érdekel, amíg csinálom. Ha a gép, amelyet földek
öntözésére lehet használni, jó, akkor majd a köztársaság
megcsináltatja. A rajzok ott vannak.
− De ember, ebben pénz van! Erre érdemes volna
ráfeküdni.
− Igen, az igaz. Hát majd megcsináltatom a mintát.
Másról kezdett beszélni, mert a kérdést únta. A
vacsora jóval éjfél után kezdődött. Mikor hazament,
világosságot látott szobájában… Először azt hitte, tolvaj
jár nála. Verekedésre készen nyitott be az ajtón. Az asztal
mellett ott ült Michelagnolo. Siralmas állapotban.
Ruhája, mint a koldusoké, arca ösztövér, szeme beesett
és lázas.
− Mi történt veled!
− Nem bírtam tovább, Galileo. Nyomorogtam,
éheztem, fáztam. Most megyek haza.
− Hogyhogy haza! Miért nem maradsz itt! Szerzek
megint leckeórákat.
− De én nem akarok órákat adni. Fáradt vagyok,
pihenni akarok.
− És a Landucci sógor pénzével mi lesz! Az teljesen
rám szakad! Úgy kínoz, hogy az borzasztó.
Michelagnolo dacosan vállat vont és nem felelt. Galileo
megsajnálta.
− No ne búsulj. Ne törődj semmivel, lesz, ahogy lesz.
Most meséld el, milyen az a Lengyelország.
Bort hozott és poharakat, leült öccse mellé és
szeretettel átkarolta vállát. Az felélénkült és nagy
lendülettel mesélni kezdte élményeit.
 XV.

A jóbarátok kirándultak négyesben: Zorzi, Boccalini,

Magagnati velencei úrfiak és pajtásuk, a páduai
matematikus. Forró nyári idő volt, igazi páduai kánikula.
A Bo már bezárt, de Galileo ott maradt Páduában, mert
Landucci sógor miatt félt hazamenni Firenzébe. Még
mindig sokkal tartozott neki és biztosra vehette, hogy
mihelyt beteszi a lábát hazai területre, Landucci nem
sokat okoskodik, hanem azonnal törvényre adja. Ezért
úgy döntött, hogy nem megy haza. Kissé száműzöttnek
érezte magát és veleszületett erős szabadságvágya
haragosan tiltakozott az ilyen megkötöttség ellen, de
kénytelen volt beletörődni, hogy most hosszú ideig nem
üldögélhet családja körében és nem járhatja az imádott
Fiorenza utcáit.
A három velencei úrfi furcsa tréfának fogta fel a
gyalogos kirándulást, előkelő gazdagok módján, akik
túltelt élvezeteik közepette az élményeknek ezt a fajtáját
is megkóstolják kíváncsiságból. A matematikai tanárnak
meg ez volt a természetes: gyalogolt ő már máskor, is és
nagy mulatsága tellett a vándorlegénységben. Nekivágtak
tehát az országút már kora reggel is izzó porának, kis
bátyút cipelt mindegyik váltó-fehérneművel, oldalukon
tőr, különben nem terhelte őket semmi és leikök is
ugyanolyan tehetetlenül ficánkolt bennük, mint amilyen
könnyed frisseséggel szaporázták lépteiket a porban.
Ahol megkívánták a pihenést, ott letelepedtek vagy
valami lítszéli kocsmában, vagy valami lombos, gyepes
helyen, mindenen kacagtak, jókedvűét voltak, fiatalok
voltak, éltek.
− Én azt hiszem − mondta Benedetto, − hogy mind a
négyünk között Messer Galileo tud legjobban örülni az
életnek.
 - Erről meg vagyok győződve − sietett ő maga
helyeselni, − én gyakran boldog tudok lenni. Vannak
pillanataim, mikor tökéletesen boldog vagyok. És nem is
ritkán. A boldogsághoz külön tehetség kell, akárcsak a
zenéhez, vagy a matematikához. És bennem ebből a
tehetségből ritka nagy adag lakozik. Néha minden
különösebb ok nélkül táncolni, tapsolni és hangosan
ujjongani szeretnék, csak azért, mert élek. Lenni: ez
valami olyan hihetetlen öröm nekem, hogy néha félek:
nem bírom el.
− Ezt irigylem − mondta Magagnati, − az én lelkem
nem ilyen összetételű. Még nem volt úgynevezett boldog
pillanatom életemben, pedig gazdag vagyok és előkelő.
− Én is úgy vagyok vele, − szólt Boccalini, s tűnődve
rágta a szájába vett fűszálat.
− Én is − mondta Zorzi, − bizony én is. Pedig mindent
megkaptam az élettől. De mikor nagy örömök értek és
mindenben jól ment a dolgom, hiába próbáltam
boldognak tudni magamat. Valami, ha apróság is, mindig
akadt, ami megfeküdte a lelkemet. Ha egyéb nem, valami
kicsiny sérelem, amit még nem bosszultam meg. Irigylem
a Messer Galileo természetét. Vájjon mi a titka az ilyen
összeállítású léleknek?
GaliJeo vidáman felelt:
− A könnyelműség.
S mikor a három fiatalember kérdően nézett rá, ő
derűs kedvvel kezdte magyarázni:
− A legnagyobb ajándék, amit Istentől kaptam, a
könnyelműség. Ez alatt azt a tulajdonságot értem, hogy a
lelkem képtelen figyelni a gondokra. Természetesen
engem is roppant bánt, ha például anyagi
kellemetlenségeim Tannak. Gyötrődöm ilyenkor,
kínlódna töröm a fejemet, komor vagyok. De egy óra
múlva az egészet elfelejtem. Egyszerűen kidobom
magamból. Ezt úgy kell képzelni, mintha az élet tengervíz
lenne, az én életem pedig olyan sajka rajta, amelynek
fajsúlya csak egy jottával több, mint a tengervízé. Most
jön a gonosz sors, megrakja a sajkát a gondok súlyos
rakományával és elrepül. Engem ott hagy röhögve,
kajánul. A sajkám fajsúlya hirtelen nagyobb lett, mint a
tengervízé, minek következtében elkezdett süllyedni.
Ekkor fogom a kellemetlen rakományt és lesöpröm a
vízbe. A fajsúly visszacsökken, a sajka magasabbra
billen.. Vidáman úszom tovább. Élek. Élni a legnagyobb
öröm. Semmi sem ér fel ezzel az örömmel. Értem a
madarat, amely életének puszta örömétől csicsereg a
gallyak között. Ugyanúgy csicsergek én is. Olykor
szeretnék vadidegen embereket megállítani az utcán,
megfogni zekéjük gombját és ujjongva tudtukra adni,
hogy hihetetlen öröm ért: élek, élek, élek!
Magagnati, a legkomolyabb köztük, megcsóválta a
fejét.
− Sértés ne essék szavammal, de Messer Galileo,
akármilyen hírneves tudós és bölcs, olykor gyermek
benyomását gyakorolja rám.
−- Igen helyesen, − vágott rá élénken Galileo, − s ez
szerintem nem sértés, hanem bók. Meggyőződésem
szerint senki nem lehet tehetséges ember, akiben az ős
gyermekből nincs valami. Ami tehetséges bennünk, tehát
isteni, az nem lehet másnemű, mint Isten angyalai. Már
pedig az angyalok gyermekek. Pontosan tudom
magamról, hogy bennem, rendes emberségem mellett,
elbújva egy tízéves gyermek is lakik. Ezért fogok én
örökké fiatal maradni, akármilyen öreg leszek. Ez
könnyen kiszámítható, mert a bennem lakó tízéves
gyermek és külső életkorom mindig olyan matematikai
középarányost fognak adni, amely jóval kisebb lesz a
velem egykorúaknái. Például milyen idős leszek
hatvanéves koromban? Hatvan meg tíz, az hetven: osztva
kettővel: harmincöt. Mások hatvanéves korukban
hatvanévesek. Én harmincöt leszek. Gondtalan, jókedvű
és könnyelmű akkor is. Mindig boldog leszek. Isten
engem azért teremtett, hogy okos legyek és boldog. Most
is milyen szép kék az ég, milyen érdekes a világ, és
milyen nagy öröm lenni ezen a világon!
Olyan kéjeset sóhajtott, hogy azok hangosan nevettek
rajta. Magagnati mindjárt kiszámította, hogy barátjuk a
maga számítása szerint most húsz éves, tehát nem a
legidősebb, hanem a legfiatalabb köztük. De vájjon a
leggyengébb is? Harsogó örömmel tarokra keltek a
gyepen. Galileo játszva gyűrte le valamennyit. Szálas
termetében medveerő lakott, akármelyiket pajtásai közül
úgy emelte a levegőbe, mint a labdát, és nem is lihegett
utána. Kacagott, ragyogó arccal, és a kirándulást, a
társaságot, az eget, a világot, a mindenséget
kimondhatatlanul élvezte.
Éjszakára fogadókban húzták meg magokat,
szándékosan kiválasztva a legkezdetlegesebbet. Aludtak
szabad ég alatt is. Terv nélkül járkáltak faluról-falura, s
ha városhoz értek, kíváncsian néztek meg minden
nevezetességet. Jártak Veronában, megnézték az új
Capitello négyoszlopos, furcsa építményét, amelyet a
veronaiak a városatyák választási helyéül emeltek, a
főtéren megbámulták a Scaligerek emlékeit, a
templomokat, a földrengés-rombolta klasszikus
amfiteátrumot, beszélgettek Catullusnak és Daniénak az
épületek közt kísértő szelleméről. Itt Galileo vitte a szót.
Ha Dantéra került a sor, ő beszélt, s a többiek hallgattak.
Mint firenzei, a nagy komédia aprólékos ismeretében
nőtt fel; bárhol elkezdte a terzinákat, percekig tudta
folytatni anélkül, hogy megakadt volna. A barátok
ámultak rajta.
− Tőlem nem érdem, − mondta Galileo, − egyrészt
firenzei vagyok, másrészt hosszabb előadást írtam
egyszer a Pokol topográfiájáról.
− Mi volt az, hogy volt? − hegyezte fülét a három
fiatalember.
 − Régi feladat ez, a tudomány már száz éve foglalkozik
vele. Manetti volt az első, de sokban tévedett. Mások is
hozzá fogtak azóta. Én is. Legjobban eddig nekem
sikerült. Végigmentem az összes terzinákon és ahol
bármilyen kis utalást kaptam a pokol egyes részeinek
kiterjedésére, azt gondosan feljegyeztem. Akkor aztán
igen hosszú és bonyolult számításokkal, a kúpszeletek
tanának alkalmazásával, az egyes körök kiszámításánál, a
pallérok gyakorlati statikai tapasztalatainak
felhasználásával és Dürer figyelembevételével az egész
poklot valószerű geometriai rendszerbe foglaltam össze.
− Dürer? Ki az a Dürer?
− Ezt velenceieknek illenék tudni, mert évekig élt
Velencében. Híres német festő és tudós volt ő,
Magyarországról származott német földre.
Norimbergában volt otthon. Azon kevesek közé tartozik,
akiket hajlandó vagyok okos embereknek elismerni.
− Hát ezek a németek is tudnak valamit? − kérdezte
Zorzi.
− Persze, hogy tudnak. A könyvnyomtatást nem ők
találták ki? Barátaim, hozzá kell szokni a gondolathoz,
hogy az emberek a hegyeken túl is gondolkoznak.
Mindenütt akad buta tömeg és gondolkozó kivétel.
− Ki van nekik nagy matematikusuk?
− Ismerek egy német jezsuita atyát Rómában, Clavius
nevűt, az kitűnő. És hallottam emlegetni egy régebbi
német csillagászt, valami Kopernikuszt, de annak műveit
még nem olvastam. Azonban okvetlen elolvasom, mert
szamár emberek hevesen szidalmazták előttem, tehát
bizonyos, hogy amit mond, az legalább is érdekes.
Legutóbb egy német hallgatóm jött hozzám azzal, hogy
elolvasta kuriózum-képpen, ele nem érti, magyaráznám
meg neki. Most már csakugyan el kell olvasnom. Folyton
elmarad. Annyi minden olvasnivalója van az embernek …
 Aztán jártak Vicenzában. Ott mindenekelőtt Bissarót, a
Galileo levélbeli barátját keresték fel, de nem találták a
városban. Járkáltak tehát, mint gondtalan városnézők, és
kivált a Palladio-palotákban gyönyörködtek. Zorzi
élénken magyarázta:
− Ó, én jól ismertem még az öreget. Gyakran járt
nálunk, apámat kedvelte. Hatéves gyerek lehettem akkor,
és nagyon haragudtam rá, mert a térdére ültetett és
barackot nyomott a fejemre. Ezért, mikor jött hozzánk,
elbújtam. Apám szidott is, és váltig magyarázta, hogy ez
nagy művész és tisztelnem kell őt.
− A Redentore nagyon szép templom, − mondta
Magagnati.
− És a San Giorgio Maggiore is, − fűzte hozzá
Boccalini.
− Általában, − kiáltott lelkesen Zorzi, − nincs szebb
város a mi Velencénknél a világon.
− Nono, − szólt rögtön Galileo − azért Firenze is
valami.
Ebből vidám vita kerekedett, mert amazok hárman
összekacsintottak. Ismerték barátjuk gyengéjét és
gyakran ugratták, lekicsinyelvén Firenzét. Most is sokáig
tusakodtak ott, Vicenzában, a Palladio-féle Teatro
Olimpico tövében, hogy Velence szebb-e, vagy Firenze.
De nem tudtak győzni, még hárman sem egy ellen.
Galileót, ha elkezdett vitatkozni, éppen úgy nem
állíthatta meg senki, mint a gátjatörött áradatot.
Hatalmas folyammal dőlt belőle a szó,
megszámlálhatatlan érvet tudott felhozni igaza mellett, a
lehető ellenvetéseket is ő maga hozta fel az ellenfél
helyett és azonnal felelt rá jók. És megállíthatatlan
szóözönének volt valami érdekes varázsa: zamatos és
gazdag nyelve. Természetesen sok szó állott
rendelkezésére, lépten-nyomon használt ritkán hallott,
különös ízű szavakat, rendesen csak parasztoktól
hallható színes és mulatságos szóképeket, fordulatokat.
Ez a kábító szóbőség és a kifejezésmód fűszeres
gazdagsága, ha egyszer nekilendült, még azt is érdeklődő
figyelemre ragadta, aki vitázó félként szemben állott vele.
És láthatóan szeretett is vitatkozni, mint ahogy mindenki
szereti azt csinálni, amit nagyon tud. Ha ellentmondtak
neki, egyszerre boldogan felcsillant és mintegy felgyűrte
kabátujját, hogy istenigazában nekifogjon. Érvekkel
kezdte és mindjárt átcsapott az ellenfél álláspontjának
kicsúfolásába. Ilyenkor volt legmulatságosabb. Ezek a
fiúk gyakran már csak azért mondtak neki ellent, minden
meggyőződés nélkül, egészen közömbös
beszédtárgyaknál, hogy vitára csiklandozzák, s aztán
élvezzék a tarka, mulattató, fordulatos szóáradatot.
Vioenzából tovább igyekezve az országúton, a négy
vidám legény elérkezett abba a Costozza nevű kis faluba,
ahol Trento grófot akarták meglátogatni. Ez a Trento
Camillo ismert arisztokrata volt, a velencei társadalmi
események fényes résztvevője, messze földön ismert
jogász és nagy irodalomkedvelő. Mindahárom gazdag
úrfi jól ismerte és most örvendezett, hogy híres tudós
barátjukkal eldicsekedhetnek a gróf előtt. De azt szintén
nem találták otthon. Családjával együtt a Garda-tóhoz
rándult ki. Azonban a maggiordomo, ismervén az előkelő
velencei neveket, tudta, hogy ura távollétében a
látogatóknak mivel tartozik. Pompás ebédet főzetett
nekik. Kivételesen meleg nap volt éppen, s ők, miután
hatalmasan belaktak, jócskán ittak is közben, lihegve és
ájuldozva vágyakoztak valami kis hűvösség után. A
maggiordomo büszkén mutatott a palota földszinti
jobbszárnya felé.
− Egész Itáliában senkisem szolgálhat vendégeinek
kellemesebb hűvösséggel, mint az én gróf uram.
Méltóztassék utánam fáradni.
A második szobában váratlanul érezhető hideg csapta
meg arcukat. Csodálkoztak. A maggiordomo egy esőre
mutatott, amelynek nyílása ott feketéllett a szoba
falában.
 − Nem messze a palotától − magyarázta a
maggiordomo, − feküsznek a nevezetes costozzai
sziklabarlangok. Ezekben jéghideg forrás ered. A cső
átvezet a falain és a föld alatt egészen a barlangig. Onnan
jön ez a jeges levegő.
− Isteni ez a hűvösség, − mondta Zorzi, − mi volna, ha
itt szunyókálnánk egyet?
− Kellemes fekvőhelyeket csinálhatok, kegyelmes
uraim, − mondta a maggiordomo, − van itt párna elég.
De a csövet szíveskedjék elzárni. Alvó emberre ez a hideg
veszedelmes. Már nem egy vendégünk csúnyán
megfázott.
− Ne féltsen minket, öregem, hozza azokat a párnákat.
Percek múlva már kéjesen elnyúltak a párnákon, még
neki is vetkőztek. A beözönlő hideg levegő kéjes
borzongással simogatta verejtékes testöket. Galileo még
ingét is lehúzta, övig meztelenül vackolt magának
kellemes fekvést. A maggiordomo még egyszer szólt a
csőről, de vidáman kikergették. A leeresztett zsaluk
sötétjében csakhamar mélyen aludtak mind a négyen.
Galileo arra ébredt fel, hogy erősen fázik. Dörzsölni
kezdte libabőrös mellét és vállát, magára öltötte levetett
ruháit, felköltötte a többieket is. Azok is fáztak. Siettek ki
a melegre. Rövidesen el is búcsúztak a maggiordomótól
és pár soros nyájas levelet hagytak hátra a házigazdának.
És nekivágtak az útnak. Este már a harmadik faluban,
útszéli fogadóban tértek nyugovóra. És Galileo másnap
reggel erős náthával ébredt. Kellemetlen nyomást érzett
halántékain és köhögött. De azért tovább indult a
többiekkel. Estére már kiverte a láz. Harmadnap már
olyan rosszul lett, hogy szekeret kellett fogadni.
Forróságtól vacogva kínlódott, míg haza nem értek
Páduába. Itt mindjárt ágyba feküdt. Rögtön elhivatták
hozzá az orvosprofesszort, az megállapította, hogy
gennyes mandulagyulladása van és nem szabad felkelnie.
A három velencei fiatalember nagy sajnálkozva búcsúzott
el tőle. Udvariasan fájlalták, hogy ilyen kellemetlen vége
lett a pompás és kedves kirándulásnak.
Galileo nagyon cudarul érezte magát. Bedagadt
torkának olyan rosszul esett a szó, hogy számos
látogatójával még beszélgetni sem volt kedve. Fabrizio
professzor valami teafőzetet rendelt neki, hogy azzal
gargalizáljon, azonkívül torkát kívülről marhaepés
faggyúval kellett kenni. Magas láz gyötörte, sőt egy-két
estén a láz olyan magasra ugrott, hogy már kellemes,
zsibbadt fél-öntudatlanság lett belőle. Negyednapra
valamivel könnyebben lett és olvasni kívánt. Pinelli
elhozott neki néhány kiválasztott könyvet. És azonkívül
újságot is hozott.
− Képzelje, − mondotta, − tegnap valami német tudós
tartott előadást Velencében. Háromszor is
elismételtettem a nevét, míg megtanultam: Wursteisen
Cristiano. Csillagászatról beszélt. Állítólag bámulatos
badarságokat mondott, egy Kopernikusz nevezetű német
honfitársának a rendszerét ismertette. Sokan már a
közepén bosszankodva elmentek, olyan képtelenség volt
az egész, mások végig ott maradtak, hogy nevessenek.
A beteg gondolkozott.
− Megvan kegyelmes uramnak az a könyv, amit ez a
bizonyos Kopernikusz írt?
− Nem tudom, utána kell néznem a katalógusban.
− Megkérhetném, hogy amennyiben megvan, küldje el
nekem?
− Nagyon szívesen, de miért tölti ilyen
haszontalanságokkal az idejét, mikor komoly dolgokat
olvashat? Olyan ritkán éri az a szerencse az embert, hogy
ágynak esik. Én a hátralékokat ilyenkor szoktam pótolni.
− Mégis… ha megvan, kérem alázatosan, küldje át a
könyvet.
Pinelli megígérte. S egy óra sem telt bele, ott volt a
beteg kezében a könyv. Címe: „De revolutionibus orbium
coelesticorum.“ Irta Kopernikusz, de nem ő adta ki,
hanem valami Osiander. Előbb átlapozta, itt-ott
elolvasott néhány sort, aztán tovább forgatott. Már
ezekből a sorokból látta, hogy a szerző okosan és jól író
tudós és ha butaságokat állít, azt nyilván összefüggően és
értelmesen állítja.
Hát lássuk. Elkezdte olvasni. A bevezetésben ez az
Osiander, a tudós tanítványa, gyanús tojástáncot járt a
mű méltatása körül. Mintegy játékos ábrándnak és egy
furcsa feltevés kuriózumának kívánta beállítani mindazt,
ami következik. Ez az olvasó figyelmét azonnal
felkeltette. Mi ez, mi van itt? Milyen szerepet játszik itt ez
a hajánál fogva előrángatott bevezetés, amelynek
alázatosan hajlongó és bocsánatkérő értelme ez: „Ne
tessék komolyan venni“? Joga volt ehez a sajtó alá
rendezőnek és a szerző tudtával történt ez? Élénk
érdeklődéssel tért rá a műre, látni óhajtván azt is, hogy
mit állít ez a különös szerző és milyen komolyan állítja
mondókáját. Felkönyökölt az ágyban, közelebb húzta az
imént meggyujtott mécsest az ágy mellett álló asztalkán a
narancslé, a gyógytea, a toronyba rakott könyvek, a pipa
és egyéb holmi között. És elkezdte olvasni Kopernikuszt.
Elkezdte olvasni este nyolc órakor és reggel fél ötkor
még olvasta. Az éj folyamán sokszor megállt olvasás
közben és a takaróra ejtvén a könyvet, mélyen
gondolkozva nézett a szemközti fal sötétjére. Homlokát
ráncolva húzta össze szemét, mint aki mindenáron
élesebben igyekszik látni. Aztán ismét felvette a könyvet.
Alig tudta rohanó kíváncsiságát visszatartani, mert
száguldani szeretett volna végig a sorokon, viszont
kénytelen volt lassan és gondosan olvasni minden sort,
hogy a fonalat el ne veszítse. Reggel fél ötkor becsukta a
könyvet. De gyorsan felvette megint és még egyszer
megnézte az előszót. Haragra gerjedt, szerette volna
kitépni a könyvből, ha annyira nem tisztelt volna
mindent, amit nyomtattak és bekötöttek. Most már ott
állt előtte óvatos pipogyaságában levetkeztetve ez az
Osiander, vagy kicsoda. A szerző vakmerő volt, sőt
hősies, a bevezető gyáva volt és kétszínű. Most már
végleg letette a könyvet. Kintről már fényesen sütött be a
nap.
A nap. A Nap.
Eloltotta a mécsest. Kintről kukorékolás hallatszott be
és a kert madarainak boldog, szószátyár csicsergése. De
ezenfelül mély csend a hajnalban. A világ most ébred. A
földgömb és a nap most fordultak úgy egymás felé, hogy
a nap a földnek Ázsián túl következő tájait világítja meg,
hogy majd este az Atlanti Óceán felett tündököljön és
éjszaka majd Amerika felett. De melyik és hogyan
mozgott a kettő közüli Mert ez a megdöbbentő német, ez
a Kopernikusz, nyugodtan, természetesen és
határozottan azt állítja, hogy a világegyetem közepe nem
a föld, hanem a nap. A föld éppen olyan bolygója a
napnak, mint a Merkúr, a Vénusz, a Mars, a Jupiter és a
Szaturnusz. S ahogy elmondja, az csillagé szatilag
meghökkentően meggyőző.
Szó sincs róla, mondtak ilyesfélét a régiek is. Ha nem
éppen így, de már Pithagorászék és Arisz tarkhosz is azt
merészelték állítani, hogy a Föld nem áll egy helyben,
hanem mozog. De ez elfelej tődött. Ezerháromszáz éve áll
a ptolemaioszi építmény, amelyet Galilei Galileo is
szorgalmasan magyaráz hallgatóinak az Almageszt-órán.
Most jön ea a német és visszatér az abbahagyott
állításhoz Igenis, a föld mozog. A nap áll s a föld mozog a
többi bolygókkal együtt. Köralakú pályán keringenek
mind a ragyogó mag körül, egyik rövidebb, másik
hosszabb sugarú körben, egyik ilyen ferdén, másik
amolyan ferdén. Pályáik útja, ha megrajzoljuk őket
képzeletünkben, ezüstabroncsokat mutat egymáson
belül, s valamennyi abroncs közös középpontjában ott áll
az aranysárga tűzből való, szörnyű nagyságú gömb, a kék
mindenség közepeként.
A beteg holtrafáradtan feküdt az ágyban, de álom nem
jött a szemére. Gondolatainak kerekei zakatoltak,
dolgoztak, zúgtak, mint valami rendkívül bonyolult
malomban. Homloka sajgott, mélyen ülő szeme égett.
Agya most fáradtságában is élesebben működött, mint
máskor; a kimerültségnek van valami beteges ösztönző
ereje az agyra. Próbált oldalt fordulni és behúnyott
szemmel átadni magát az álomnak, de a következő
pillanatban izgatottan riadt fel újra kezdődő
szunnyadásából. Ami most az eszét járta és
szenvedélyesen dolgoztatta, az szörnyűségesen nagy
dolog. De el kell-e vetni azért, mert évezredek óta a
legvakmerőbbet mondja? Kinek tanításába ütközik?
Mindenekelőtt a Ptőlemaioszéba, de végső eredményben
a végső tekintély tanításába, az Arisztotelészébe.
Egyszerre izgatottan, táguló orrlyukakkal meredt maga
elé a beteg és egész teste dobásával felült az ágyban.
Tehát megint Arisztotelész. Az ősi zsarnok, az új
gondolatnak két ezredév óta elviselhetetlen elnyomója.
Abból a könyvből, amelyet elolvasott, kitűnt, hogy a
német szerző egyházi ember volt, kanonok valahol, még
csak protestáns sem lehetett, hiszen akkor nem lehetett
volna kanonok. Tehát papi ember szállott szembe a
peripatetikusokkal. Bravó, bravissimo! Hirtelen forró
bajtársi érzés öntötte el. És egyszerre sokkal erősebben
hajlott a hajdani kanonokhoz, aki nem törődött azzal,
hogy a pápaság valamennyi egyházatyái, ha
világszemléletre került a sor, arisztotelészi alapon
állottak.
Megint aludni próbált, megint nem tudott. Már
harangoztak a Santa Giustina tornyában. Kint ébredt az
élet. Szórványos léptek kopogtak el a kövön. Friss, derűs
szavak hangzottak el a hajnal szűzi akusztikájában, a
nappali hangoknál tisztábban és csengőbben. És a nap
már tündöklő erővel sütött. Az a nap, amelynek ő most
nem a fénye miatt nem tudott elaludni. Egyszerre úgy
érezte, hogy okvetlen látnia kell a napot, meg kell néznie,
hogy mi az igazság körülötte. Kiugrott az ágyból, még
csak papucsot sem keresett, kifutott az udvarra. Egészen
a ház árnyékának vonalán túl, ahonnan feltekinthetett a
napra. Onnan felnézett rá izgatott kíváncsisággal. Hogy a
szemével mi lesz, azzal nem törődött. Ha megvakul is,
meg kell néznie: az mozog-e, vagy a föld. De szemét
rögtön be kellett húnynia. Ott állt hálóruhában, mezítláb
az udvaron a beteg.
Ekkor valaki benyitott a kapun, amelyet a gondatlan
gazda hanyag házinépe nem csukott be éjszakára.
Fabrizio orvosprofesszor nyitott be. Majd hogy
sóbálvánnyá nem vált, mikor a lázas beteget egy ingben,
mezítláb az udvaron megpillantotta.
− Megbolondult maga, mio caro? Mit csinál itt?
− Semmit, − hebegett ő bűnbánóan és esztelenségére
ébredve, − csak néznem kellett valamit. Már megyek is
vissza.
Futott be, mint a tettenkapott tízéves gyermek,
egyenesen az ágyba.
− Hogy aludt, haszontalan ember?
− Köszönöm … mit hazudjam, megmondom az igazat.
Egész éjjel olvastam.
És mutatta a könyvet.
− Ja? Ezt? Olvastam. Szemenszedett butaság. Én nem
vagyok szakember, de annyit mégis tudok, hogy a nap
forog a föld körül. Reggel feljön, este lemegy. Nem értem,
hogy épelméjű ember hogyan vitatkozhatik azzal, amit
lát. Jellemző, hogy az ilyen hóbortosnak az olvasója is
bolond, aki mindenáron tüdőgyulladást akar kapni.
Vegye tudomásul, hogy ha még egyszer mezítláb és
ruhátlanul kiszáll az ágyból, én ide nem jövök többet.
Történetesen a szőlőmbe megyek ma egész napra, azért
jöttem ilyen korán. Mondja, Galilei, csakugyan elment az
esze magának? Mit hisz maga?
A betegnek másutt járt az esze. Elmosolyodott.
− Hiszen ha én azt tudnám, hogy mit higyjek.
 Az orvostanár elment, s ő ott maradt gondolataival.
Csak délelőtt tizenegy felé aludt el, halálos kimerültén.
Este ébredt arra, hogy rázza a hidegláz. De kóválygó
gondolataival is azonnal Kopernikusz felé fordult. És
elővette a könyvet megint. Lá zas szeme előtt táncoltak a
betűk.
A betegség a következő napokban ízületeire húzódott.
Embertelen fájdalom kínozta egyik térdét és egyik
csuklóját. De ő akkor már döntött magában.
Kopernikusznak van igaza. Kétségtelenül és bizonyosan
így van, bár bizonyítani nem tudná. Már pedig tudós
soha ne állítson olyat, amit szemmelláthatóan,
kézzelfoghatóan, kísérletileg bizonyítani nem tud. Ezt
hogyan bizonyítsa be? Papíron Kopernikusz eléggé
meggyőző. Egyenletei, csillagászati képletei, levezetései
helyt állanak és szilárd, egységes egészet alkotnak. De ez
nem bizonyítók mindenki számára. Míg bizonyságot nem
tud adni, addig az Almagesztet kell tanítania, noha most
már tudja, hogy az hamis és olyan világegyetem nincs. De
közben minden erejével és tehetségével bizonyságot fog
keresni Kopernikusz mellett, s meg is fogja találni, ha
törik, ha szakad.
Zorzi eljött Velencéből meglátogatni. Kutyául szenvedő
embert talált, aki ordított, ha féllábát meg kellett
mozdítania és félkeze csuklóját ijesztő dagad tan tartotta
a takaró felett. Úgy szenvedett, hogy a verejték gyöngyei
kiültek halántékára és harapó fogai felsebezték a száját.
− Ugye, − mondta Zorzi részvéttel simogatva az ép
kezet, − nem mindig boldog az ember?
A beteg nyögött és kínlódott, de nagy feladatára
gondolva elmosolyodott és így szólt:
− Az élet gyönyörű!
 XVI.

Mikor hosszú betegsége után először lépett ki a házból,

úgy érezte, hogy az egész világ megváltozott. Az egész
világ is és ő maga is, aki az egész világ felépített és
okszerű képét mindig gondolataiban hordozza. Ha az
égre tekintett, a felhők mögé búvó napot kereste és
igyekezett képzeletét úgy beállítani, hogy a napot érezze
mozdulatlannak s a földet mozgónak. Ez nem is volt
olyan nehéz. A képzeletnek ezt a viszonylagos játékát
számtalan szór eljátszotta valaha pisai diákságának
tétlenül koncsorgó óráiban, mikor megállt a hídon és
nézte az Arno vizét. Mindig az az érzése támadt, hogy a
víz áll és a híd egyenletes mozgással halad felfelé az ár
ellen, vele mozog még a két part is, a két parttal az egész
város, Pisa városával egész Toszkána, az egész
földkerekség: mindez halad előre, csak az Arno hullámos
vize áll mozdulatlanul egy helyben. Ugyanezt játszotta
most a nappal, illetve megállapította, hogy éppen ez a
nem játékos igazság, amire így rákényszeríti képzeletét és
az volt a játékos csalódás, amit eddig képzelt, s amit
eddig évezredek óta az emberek milliói és milliói
képzeltek. Ha lehorgasztott fejjel tűnődve mendegélt az
uccár arra eszmélt, hogy a talaj, amelyen lábait rakja
előre, egy óriási gömbnek a felülete, amely vele és sok
millió más emberrel, országokkal, tengerekkel,
hegyláncokkal együtt száguldva rohan az űrben, mialatt
itt a páduai utca mozdulatlan hőségében még a szellő
sem rezdül.
Elképzelhető ez? Miért nem foszlik le erről a gömbről,
rohanása lendületében, minden tárgy, minden ember?
Miért nem hullanak le róla a rohanását követő
légörvényben házak, víztömegek, járókelők?
Elmosolyodott: olyan kérdések ezek, amilyeneket a
papok intézhettek volna Brúnó Giordanához.
Természetes: az emberi képzelet arra igazodott be, hogy
ha például papírost tennék a száguldó paripa hátára, azt
onnan levinné a szél. A szél, vagyis a levegőnek, mint
közegnek, ütköző ereje. De ha légüres térben
száguldhatna a paripa, a papírosdarab kétségtelenül a
hátán maradna. Ennélfogva, ha a földgömb légüres
térben mozog, nem hull le róla semmi. Még levegőrétege
sem foszlik le róla, amely héjj gyanánt veszi körül, mert
vájjon mi sodorná le? A semmi nem tudja róla lesodorni.
Amit Kopernikusz állít, az a képzelet számára teljesen
meggyőző. Csak egyelőre bizonyítani nem lehet. Hinni
lehet csupán, ellentmondásokkal szemben bizonyítékkal
igazolni nem. Arisztotelész számbavette a csillagos eget,
felsorolta a csillagokat, s a peripatétikus tudomány azt
tartja, hogy ez a számbavétel egyszersmindenkorra le van
zárva, szent és sérthetetlen. Aki felnéz az égre, akár
éjszaka, akár nappal, valóban úgy lát ott mindent, ahogy
Arisztotelész felsorolja. Nincs pont, ahol sebezni lehetne.
Ha csak egyetlen csillagot rosszul jegyzett volna fel, ha
csak egyetlen kis tévedésen rajta lehetne kapni, mint
ahogy a mekanikában száz nagyot is tévedett, akkor
összeomlana az egész. De így nem tehet egyebet a páduai
tanár, minthogy Kopernikuszt higyjen, s katedrán
Almagesztet adjon elő.
Azt is adta elő. Hit és kedv nélkül. Mialatt
magyarázott, folyton réseket és hibákat keresett saját
előadásában: hol sántikál, hol lehetne belekapasakodni?
De a rést, a hibát nem találta. Megkönnyebbülve lélegzett
fel, mikor az Almageszt-óra befejeződött. Sietett haza
Kopernikuszhoz és saját számitásaihoz, amelyekkel a
német tudós levezetéseinek utánaszámolt.
Egy napon Pisából könyvajándék érkezett házához.
Mazzoni, a Pisában hagyott kedves öreg, könyvet írt és
azt megkülde neki. „Arisztotelész és Plátó
összehasonlítása”, ez volt a címe. Tiszta, világos,
szorgalmas művecskének találta, mikor elolvasta. De a
könyv egy részleténél felkapta a fejét. Mazzoni szóvá tette
Pithagorászt és Kopernikuszt és keményen elítélte őket.
Többek között olyan érvet hozott fel ellenök, amely a
tudományos irodalomban eddig nem ötlött fel. Ezt az
érvet Mazzoni maga eszelte ki.
Gondolatmenete ugyanis így hangzott a könyv e
részében: Tegyük fel, hogy a föld nem valami sík terület,
hanem csakugyan gömbalakú. Jól van, ezt egyelőre
fogadjuk el. Most gondoljunk arra, hogy naplementekor
a hegycsúcs még világos, mikor a völgyben még sötét
van. Aki ebben a pillanatban a hegycsúcson tartózkodik,
az a napot a normális látóhatár alatt látja. Ebből az
következik, hogy egy ezerszer magasabb hegycsúcsról
még lejjebb lehetne látni a megszokott látóhatár alá és
kétségkívül új csillagokat is. Ha pedig a föld gömbalakú,
akkor az, aki a mi félgömbünk tetején áll, voltaképpen
egy irtózatosan magas csúcsról néz le és az ilyen szemlélő
előtt az égbolt igen nagy darabja is láthatóvá válnék. Így
volna, ha a föld csakugyan gömbalakú volna. De nem így
van, mert akármerre jár-kél az emeriség, az égboltnak
mindig csak ugyanazt a térképét látja. Tehát a
kiindulópont nem helyes, a föld nem lehet gömbalakú.
Az olvasót, a Kopernikusz által már meggyőzött tanárt,
ez az érv meghökkentette. Az okoskodás egyszerű és
világos, majdnem gyermekien nyilvánvaló. Majd, hogy
meg nem rendült. De túlságosan összenőtt már a lázadó
tannal, az Arisztotelész-ellenes elképzeléssel. Ha
tűnődött, inkább az új tan mellett igyekezett dolgoztatni
termékeny képzeletét, semmint ellene. Letette a Mazzoni
könyvét és gondolkozott. Egyelőre hiába. De miután
három napig próbálgatta eszét hol ide, hol oda
illesztgetni, ; Pinelli-háztól egy holdas éjszaka
hazamenvén, megállt a Santa Giustina előtt és felbámult
a kék-ezüst égre. Erősen maga elé képzelte az egész
kopernikuszi világrendet. Határtalan teret képzelt maga
elé, amelybe elhelyezte a sugárzó magot és köréje iktatta
a bolygókat. Szinte ujjaival rakosgatta őket, második
jóisten gyanánt, ezt közelebb, azt messzebb, hadd
induljanak kerge futásukra a mag körül. És hirtelen
ráeszmélt a távolsági arányokra. Milyen messze lehet a
naptól a föld és ugyanekkor mekkorák ők ketten? Tegyük
fel, hogy Firenze helyén ragyogó és hatalmas gyémántkő
áll, a világ legnagyobb brilliánsa. Körülötte kering Pádua
távolságában valami olyan kis csillogó szemcse, amilyen
Amsterdamban lehull a gyémántköszörűs asztaláról. A
föld ez a szemcse, piciny és gömbalakú. Vájjon tesz az
valami külömbséget perspektívában, hogy a kedves jó
Mazzoni ennek a szemcsének milyen pontjáról akar a
láthatár titkai közé kukkantani? Nem tesz semmi
különbséget. Ilyen kis nézőtérről ilyen irtózatos
távolságra minden különbség elvész.
Ez megnyugtatta. Leült levelet írni Mazzoninak. Igen
melegen megdicsérte a könyvet, de rátért új hitére:

„Azonban őszintén szólva: amennyire a mű

minden egyébb végkövetkeztetésénél büszke
voltam, ugyanolyan zavart és félénk lettem akkor,
amikor láttam, hogy kegyelmes Uram oly
határozottan és nyilvánvalóan támadja a föld
mozgása és helyzete tekintetében Pithago rasz
követőit és Kopernikuszt. Én ezt a felfo gást sokkal
valószínűbbnek tartom, mint Arisz totelész és
Ptolemaiosz felfogását.”

A pisai tanítvány, aki valaha, még nem is olyan régen,

Mazzonitól tanulta a világűr titkait, elvált oktatójától és
elindult egészen más irányban. Mazzonit eddig szerette
és tisztelte. Szerette most is, de tudományára már nem
adott semmit. Mit adott volna Mazzonira, ha magát
Arisztotelészt és magát Ptolemaioszt vakmerőén
megtagadta! Minden érdeklődésének tárgya Kopernikusz
lett. Végigbújta Pinelli egész könyvtárát, hogy erről a
németről mennél többet megtudjon. Bement Velencébe
és ott tűvé tett minden könyvtárat, hogy Kopernikusz
után kutasson. Maga köré gyűjtötte a Bo diákjainak
német nemzetiségű csoportját és megkérte őket: kiki
írjon haza és sürgősen szerezzen személyes adatokat
bizonyos Kopernikusz nevezetű kanonokról, valamint
arról, hogy furcsa tanait német földön hogyan ítélik meg
a mai tudósok.
Néhány hét alatt bőséges anyagot kapott. Megtudta,
hogy Kopernikusz, pontos német nevén Niklas
Koppernick, szegény rézműves fia volt és több mint száz
évvel ezelőtt Thorn nevű német városban született.
Püspök nagybátyja neveltette, az irányította az egyházi
pályára is, az Íratta be a krakói lengyel egyetemre, ahol
akkor Orudzewski, a nevezetes matematikus működött.
A fiatal teológus ettől kapott kedvet a matematikához, s
miután Krakóban megtanulta az ott megtanulhatót, eljött
teológusnak Bolognába. Itt Novara tanított még akkor, a
nagyeszű olasz. Ettől szerezte csillagászati tudását.
Doktorátusával hazament németföldre, kanonoki állást
szerzett, de csak azért, hogy anyagilag szabadabban
térhessen vissza Itáliába, még mindig tovább tanulni.
Hova jött, melyik egyetem diákja lett? Itt tanult a Bo
termeiben Páduában.
Galileo roppant izgatott lett ettől a felfedezéstől. A Bo
régi írásai között kezdett kutatni és meg is találta a
Kopernikusz nevét az orvostanhallgatók között. Itt egy
kicsit elrestelte magát a serény és lelkes kutató.
Kopernikusz, a csillagász nem restéit medikát tanulni,
hogy látóköre még szélesebb és még szabadabb legyen, ő
pedig, aki hivatalosan medikusnak indult, ezt a
tudományt elszánt lenézéssel a sarokba vágta. A
nagyszerű német most már az eddiginél is jobban izgatta.
Kitűnt, hogy Kopernikusz Páduából elment Rómába és
ott matematikai tanszéket kapott az egyetemen.
Többesztendei oktatás után visszatért hazájába és ott
szorgosan ellátta a rábízott káptalan ügyeit, de közben
szüntelenül csillagászati gondolataival foglalkozott.
Tudta, hogy ami eszében megfogamzott, az merőben új
és kidolgozatlan. Hiába szólította fel a lateráni zsinat,
hogy jöjjön és adja elő csillagászati felfogását s sürgető
naptárreformmal kapcsolatban, ő nem fogadta el a
meghívást. Amit kieszelt, azt nem találta még késznek és
közölhetőnek. Csak a hozzá közelálló tudós barátoknak
mondta el, amire rájött: nem a nap forog a föld körül,
hanem a föld forog a nap körül. De azoknak is
könyörgött, hogy ne hozzák nyilvánosságra ezt a
vakmerőséget, míg ő a rendszert teljesen ki nem
dolgozta. Azok vártak is sokáig, de Kopernikusz túlságos
lassan dolgozott. Már negyven esztendeje jegyezgette,
Írogatta, számolgatta a maga őrültségnek tetsző
elképzelését. Végre a tanítványok elvesztették
türelmüket. Kettő is kiadta, amU Kopernikusztól tanult.
Az egyik Rheticus nevű, levélalakban, jelentéktelenül, a
saját nevében A másik, Osiander már nem
jelentéktelenül, hanem részletesen és terjedelmesen, de
úgy megijedt a közlés hihetetlen vakmerőségétől, hogy
előszót írt a műhöz, amelyben az egészet csak afféle
játékos hipotézisnek minősítette, nehogy az egyház
valami bajt csináljon. Kopernikusz már nem tiltakozott
az előszó ellen: halálos ágyán kapta a nyomdából kikerült
első példányt, pontosan ötvennégy esztendővel ezelőtt.
Mint hetvenéves, töpörödött öreg halt meg, és hogy
eszméjével mi történik, azt nem tudta meg soha; kitalálta
a világegyetem legnagyobb gondolatát, de csak
bűesúizenet gyanánt hagyta hátra a világegyetemnek és a
választ meg sem várva eltávozott örökre.
Ezeket tudta meg Kopernikuszról. De a kopernikuszi
tannal kapcsolatban érdekes tudósról adtak hírt neki a
német diákok. Ennek nevét futólag és felületesen már
eddig is hallotta, mint száz más külföldi kollégáét, de
nem sok ügyet vetett rá. Most megtudta, hogy ez a
bizonyos Keppler, mert ez volt a neve, konok különcnek,
sőt majdnem futóbolondnak számít a német tudományos
világban, mert makacsul ragaszkodik a kopernikuszi
világfelfogáshoz. Galileót nagyon izgatta ez a Keppler.
Német diákjaival valóságos nyomozást indíttatott
minden adat után, ami erre az ismeretlen kollégára
vonatkozhatott. Meg is tudott néhány vékony adatot, de
az igazi és kiadós felvilágosítást véletlenül egy morva
diáktól kapta.
Ez a morva tógátus nemcsak hogy sokat tudott
Kepplerről, de személyesen ismerte is. Vézna külsejű,
törékeny, huszonhat éves fiatalembernek írta le, aki
állítólag egy földhözragadt német kocsmáros fia volt és
miután nagy nélkülözések közepette elvégezte iskoláit,
meghívást kapott a gráci egyetem matematikai
tanszékére. Nem könnyen, mert protestáns hitet vall.
− Én azért mentem Grácba, kegyelmes uram, −
mesélte a morva, − mert nagyon rábeszéltek, hogy az ő
előadásait hallgassam. Be is iratkoztam a keze alá. de
nem tanulhattam tőle semmit, mert hosszú ideig nem
tartott előadást. Kgyanis megismerkedett egy fiatal
özveggyel, bizonyos Lorenznéval, aki nem több
huszonkét esztendősnél, de már két férjet temetett el.
Roppant csinos, azt meg kell adni. És nagyon fenn hordja
az orrát, mert elég előkelő rokonsága van. Keppler
halálosan beleszeretett és megkérte a kezét. Borbála
azonban, mert így hívják az asszonyt, visszautasította
azzal, hogy ő csak előkelő származású emberhez megy
feleségül. Erre Keppler azt felelte, hogy az ő családja
elszegényedett ugyan, de eredetileg előkelő lovagi család.
Borbála ezt nem hitte és bizonyítékokat követelt.
Kepplernek tehát a legfontosabb tanítási időben el kellett
utaznia valahová a szülőföldjére, hogy összeszedje a
családi papirokat. Mi hallgatók sokáig vártuk és tétlenül
lebzseltünk. Én végre is eluntam a várakozást. Annyit
beszéltek a városban erről a szerelmi dologról, hogy azt
hittem, igaz a mende monda: Keppler képtelen igazolni,
amit mondott és szégyenében sohasem fog visszatérni.
Ezért elhatároztam, hogy idejövök a Bóra és
kegyelmességedet fogom hallgatni. Mikor az utazásra
már mindent előkészítettem, mégis megjött Keppler.
Nyilván sikerült a családi írásokat összeszednie, mert
Borbála hozzáment. Éppen akkor volt az esküvő, mikor
én eljöttem onnan, mert akkor már elszántam magamat,
hogy mégis idejövök.
− Milyen tanár mégis? Hogyan ad elő?
− Roppant szelíd és komoly. Halkan beszél, ideges,
minden zajra összerezzen.
− És mit mondott, mit magyarázott?
− Én csak egy-két óráját hallgattam, kegyelmes uram,
egyelőre általánosságokról volt szó, és őszintén
megvallva azokat sem értettem teljesen. Kegyelmességed
sokkal érthetőbben magyaráz. Nagyon örvendek, hogy
idejöttem. Már csak azért is, mert azóta megtudtam,
hogy amit Keppler uram tanít, az homlokegyenest
ellenkezik a klasszikusokkal és kegyelmességed
tanításával.
Galileo különsen mosolygott és bólintott.
− Valóban homlokegyenest ellenkezik. De nem fog
mindig ellenkezni. Köszönöm a felvilágosításokat,
kedvesem.
Az elmondottak után igyekezett maga elé képzelni a
németet. Kicsit sajgott neki, hogy az olyan sokkal
fiatalabb nála. Keppler huszonhat éves, ő már
harminchárom. S ime Keppler hamarabb állást foglalt a
világrengető forradalmi tan dolgában. Elveszi az ő
dicsőségét. De vájjon elveszi-e csakugyan! Az igazi
dicsőség azé lesz, aki Kopernikuszt nemcsak hinni,
hanem bizonyítani is tudja. Keppler aligha tudja
bizonyítani, mert ha tudná, már kilépett volna a
tudományos nyilvánosság elé. Ámbár … talán talál
valami módot, csak még vár vele. Lehet, hogy már a
kezében van a megoldás, csak még nincs egészen kész,
még simítgat rajta. Hiszen Kopernikusz maga negyven
esztendeig foltozgatta, csinosította, tatarozta a maga
világrendszerét, és végül is hívei hozták nyilvánosságra,
majdnem erőszakkal. És amíg Galilei Galileo itt töpreng
Páduában, hogy milyen ponton tudná felfordítani az
arisztotelészi égboltot, a jóval fiatalabb német esetleg
kilép egy szép napon valami megdöbbentő művel, Galilei
Galilio pedig majd beállhat a tapsolok seregébe
névtelennek. Ha erre gondolt, ideges lett a Keppler
ismeretlen személyétől. De kénytelen volt azt érezni,
hogy közben erősen vonzódik az ismeretlenhez és szereti.
Lelki társnak érezte, magához hasonló félelemtelen és
tiszta észnek, tekintélyektől meg nem vesztegethető
gondolkozónak. S hogy Keppler csak huszonhat éves, az
családi gyengédségre mindig hajlamos lelkét
meghatottsággal töltötte el. Voltak pillanatok, mikor
nagyon haragudott arra a gondolatra, hogy Keppler van a
vijágon, és voltak pillanatok, mikor szerette volna heves
rokonszenvvel magához ölelni. Vagy legalább írni neki,
közölni vele, hogy ne csüggedjen és higyjen, mert van
még valaki a föld egy másik pontján, neki testvére,
akinek lelkében ugyanaz a szikra világít a merevek és
tudatlanok sötét milliói között.
De ezzel az írással Keppler megelőzte őt. Egy napon
Grácból könyvküldeményt kapott: Keppler elküldte neki
új művét. Az ellentétes érzések egész viharával vette
kezébe a könyvet. Mindenekelőtt a féltékenység
érzésével, mert ahogy kezében lapozgatta, és úgyszólván
nem merte kinyitni, attól tartott, hogy Keppler megelőzte
őt és megtalálta a módját, hogyan lehet Kopernikuszt
kétségtelen bizonyítékokkal a tudomány trónjára ültetni.
Másrészt büszke volt rá, hogy a Grácban tanító Keppler
tud róla, hírét hallotta és fontosnak tartja könyvét
elküldeni neki. Ettől a meleg barátság és hála hullámai
öntötték el szívét.
A könyvnek „Prodromus dissertationum
cosmographicarum” volt a címe, vagyis „Világleíró
értekezések előfutára”. Ez már megnyugtatta. Ha csak
előfutár, akkor az értekezések majd csak ezután jönnek. S
mikor az előszót elolvasta, rögtön tisztában volt az egész
művel: Keppler csak hiszi Kopernikuszt, de bizonyítani
nem tudja. Később közzéteendő tanulmányainak előfut
árjául írta ezt a könyvet, amely nem egyéb, mint
vallomástétel Kopernikusz mellett és Kopernikusz
rendszerének ismertetése. De már az előszó annyira
tetszett neki, annyira szája íze szerint beszélt, annyira
világos volt, egyszerű és okos, hogy kénytelen volt
azonnal leülni és tollat fogni. Levelet írt Kepplernek. Igen
melegen megköszönte a könyvet és rendkívüli örömét
fejezte ki afelett, hogy „az igazság keresésében ilyen nagy
társat talált és még hozzá ennyire barátját ennek az
igazságnak”. Megírta, hogy a könyvet még el sem olvasta,
csak a bevezetést, de máris ír Kepplernek. A könyvet
természetesen el fogja olvasni.

„Ezt annál inkább meg fogom tenni, mert

Kopernikusz állításához már régen elérkeztem
magam is, és ez álláspontomnál fogva sok olyan
természeti tünemény magyarázatát megtaláltam,
amelyeket a közhasználati világszemlélettel
megmagyarázni nem lehet. Sok érvet összeírtam,
sok ellenérv cáfolatát feljegyeztem, de ezeket
mindeddig nyilvánosságra hozni nem mertem,
mert megfélemlített éppen Kopernikusz
mesterünknek sorsa, aki némelyeknél ugyan
halhatatlan hírnevet szerzett magának, de a
végtelen számúaknái (mert ennyien vannak az
ostobák) csak nevetségesnek és elvetendőnek
számított. Ha sokan volnának a Hozzád hasonlók,
gondolataimat nyilvánosságra merném hozni, de
mivel nincsenek sokan, elállók az ilyen
vesződségtől.”

Jó hosszúra nyúlt a levél, amelyet nem ismeretlen írt

az ismeretlennek, hanem hajtárs a bajtársnak. A levél
elment, s Galileo, mihelyt egyetemi előadásaitól és
magánleckéitől hozzájutott, a könyvet is elolvasta. Az
volt, aminek képzelte: Kopernikusz rendszerének okos és
világos felállítása, néhány új, nem is érdektelen
szemponttal bővítve. Olyan egyszerű volt, olyan tiszta,
olyan meggyőző, hogy Galileo a könyv szerzőjét hevesen
megszerette. Úgy érezte, hogy nincs egyedül
tudományában sem, hogy messze, idegen országokon túl
van valaki, aki az éjjeli világítás fényénél éppen így hajlik
könyvek és számítások fölé, mint ő, aki lelki testvére, s
akivel szemben elenyészik a tudósi féltékenység.
Ugyanúgy érzett a sohasem látott fiatal gráci iránt, ahogy
családját szerette, s ebben az érzésben a testvérit
Kopernikusz szelleme, mint valami atyai principium
fogta össze.
A Bo ezalatt megint nyüzsgött, mint a felabajgatott
méhkas. A tanárok nem mentek el nyári szabadságukra a
jezsuiták miatt. A jezsuita iskolával ugyanis még mindig
nem volt rend. A páterek minduntalan áthágták az eddigi
megállapodásokat, az oktatás minden talpalatnyi
helyéért valóságos közelharcot kellett velők folytatni.
Legutóbb azt találták ki, hogy nyári időben fordulnak
valami folyamodvánnyal a kormányhoz, mikor a Bo
tanárai nincsenek Páduában, a községtanácsnál gyorsan
és ügyesen keresztülhajtják a felterjesztést és lóhalálában
a velencei nagytanács elé adják ügyöket, mielőtt még a
Bo tanári kara összeülhetne. De a Bo ezt a titokban
készülődő mozgalmat valahogyan megneszelte. Mind
Páduában maradtak, s a községtanács elé került
folyamodvány, amely a jezsuita iskola tanrendjét
jelentékenyen ki kívánta terjesztetni, népes és viharos
tanácskozásokra adott alkalmat. Az egész város megint
két pártra szakadt. A Bo-pártnak Cremonini és Riccoboni
voltak a vezérei, a jezsuitáknak pedig nem kisebb
emberek segítettek, mint Cornado, a páduai püspök,
Gualdo püspöki vikárius, és maga a podeszta.
Egyik ülés a másikat érte. A hangulat tüzesedni
kezdett, egyesek féltek, hogy megint verekedésre kerül a
sor, vagy éppen olyan titokzatos tőrdöfésre, amilyen pár
éve a rektor életét kioltotta a sötét utcán. De szerencsére
a diákok nem tartózkodtak a városban. Az volt a
józanabbak főigyekezete, hogy valami határozatot
hozassanak, még mielőtt a vakációzó diákok visszatérnek
és egyetemi zavargásokra kerülhet a sor.
Galileo hanyagul járt lel a tanári ülésekre. Olykor el
sem ment, ha pedig elment, csak ült a többiek között,
nem szólt bele semmibe és csillagászati egyenleteket
firkált az előtte heverő papirosra. Cremonini ki is fakadt
egyszer ellene.
− Én nem értelek téged, Galilei, hát téged a Bo sorsa
nem érdekel?
− Dehogy nem érdekel, miért?
− Csak ülsz itt, egy szót sem szólsz, mintha idegen
volnál, akit a mi harcunk hidegen hagy?
− Miféle harc?
− A Bo szabadságának harca. Az erőteljes védekezés a
szívós külső támadás ellen. Értsd meg, hogy a jezsuiták le
akarják gyűrni a Bót. Ezt nem hagyhatjuk. Te hagyod?
Míg mi tanácskozunk, te firkálsz?
− Igen. Egyenleteket firkálok. És lehet, hogy valaha egy
ilyen egyenlet többet fog használni a Bo tekintélyének,
mint ha ti két hétig éjjel-nappal tanácskoztok.
Cremonini sértődötten legyintett és Riccobonira
pillantott. Az is sértődötten legyintett. „A firenzei”, −
gondolták magukban mind a ketten. Fuzsitus bolondnak
is tartották, aki a tudományát ugyan kitűnően érti, de az
előadó-terem falain kívül nem lehet komolyan venni.
Tovább tanácskoztak, Galileo tovább firkálta egyenleteit.
Mikor pedig szétoszlottak, fogalma sem volt, hogy miféle
egyhangú szavazásban, felállva a többiekkel együtt,
miféle határozatot fogadott el.
Mikor hazafelé ballagott, különválva a többiek hevesen
vitatkozó s az utcán még sokáig együtt maradó
csoportjától, papi emberbe ütközött. Bocsánatot kérve
nézett fel és meglepetve ismerte meg Girolamo Barisont,
a jezsuita iskola rektorát. A két ember egymásra
pillantott. A jezsuita arcában volt valami ijesztően erős,
eszes és elszánt. Galileo még sokáig hordta magában ezt
a pillantást, mialatt tovább haladt. Lelkiismerete egy
percre megrezzent. Megérezte azt a félelmes hódítási erőt
és szándékot, amely ellen a Bo védekezik. Neki is ott
kellene ülnie a többiek között, haditerveket
megtárgyalni, vikáriust kapacitálni, Velencébe ifutkosni,
beadványokat szövegezni. Így illenék, hiszen az „alma
mater” tekintélye forog kockán, amely neki kenyeret ad,
amely élete oly válságos idején szeretettel felfogadta és
megmentette. De mikor hazaért, a Keppler könyvét látta
az asztalon. Gyorsan fellapozta azt az oldalt, amelyről a
tanári ülésen gondolkozott, s az egész jezsuita-ügyet
azonnal elfelejtette.
Most már teljes lényét a Kopernikusz világa szívta
magába. Míg az emberek a földön éltek, az ókori lapos
földön, a kék bura csillagokkal, nappal és holddal kivert
félgömbje alatt, ő más világban élt: kicsiny golyó
felületén, amellyel együtt forgott és mozgott az ősi mag
körül. Már nemcsak hitte az új tant, már tudta, hogy így
van. Szüntelenül ez járt a fejében, de ugyanekkor ügyes
gyakorlatra tett szert abban, hogy mást tudjon és az
egyetemen mást tanítson. Ez kissé megalázta őt önmaga
előtt, kiábrándulttá és csendesebbé tette. Olykor
megakadt a katedrán és megborzadt attól a meggyőző
folyamatosságtól és ékesszólástól, amellyel Ptolemaiosz
körbenforgó napját magyarázta a hallgatóknak.
Tudományos tisztessége egy pillanatig arcába kergette a
vért. De aztán összeszedte magát, és mint egy
népbolondító bálványimádás hamis papja tovább
magyarázta, amiben megakadt. Gyakran tépelődött
fűvészkerti sétáin, vagy lefekvés után sötét szobában, ha
a kelleténél többet pipázott, több kávét ivott és nehezen
aludt el. Ilyenkor úgy felizgatta magát néha, hogy
valósággal megdühödött saját gyávasága felett. Gyalázta
és piszkolta önmagát, mint a szűzi igazság elárulóját és
bemocskolóját. Visszagondolt pisai éveire, mikor bátran
szembeszállott az egész világgal és kitárt mellel vallotta
azt, amit egyedül igaznak ismert meg. Bezzeg most száz
és száz fiatal lelket oktat a hamis tanra. Nagy
erőfeszítéssel lendületet vett ilyenkor, hogy hősies
elhatározásra legyen képes: holnap majd bemegy az
egyetemre, és vallomástételt tesz a hallgatók előtt,
alázatosan meg fogja vallani, hogy mindeddig hazudott,
de ezentúl az igazat fogja mondani, és dőljön össze a
világ. Ezzel a megnyugtató és boldogító hősiességgel is
aludt el. De másnap, józan napfényre kelvén, mindazt
gyermekesnek és fantasztikusnak látta, ami az éjjel
színes ábrándjaiban oly egyszerűnek, nemesnek és
hősinek tűnt fel előtte. Mit fog mondani, ha híre megy,
hogy ezt az őrületet tanítja? Mivel fogja az ellenzők előtt
a Kopernikusz és a maga igazát bizonyítani? Pisában más
volt a helyzet, ott bizonyítani tudta, hogy Arisztotelész a
szabad esés törvényeiben téved. De most csak azt
felelhetné: meg vagyok győződve, hogy így van. Ez pedig
nem bizonyíték.
Beletörődött kétlaki tudományosságába és tovább
tanította az egyetemen az Almagesztet. Közben
szorgalmasan kiépítette magánóráit. Jól belejött az
erődítéstanba s ezzel számos előkelő fiatalembert
szerzett tanítványul. Akik rendszeresen jártak hozzá,
hogy megtanulják a sáncépítést, az aknákat, a Dürer-féle
ötszögű rendszert, a bástyák beosztását, hogy ezt a sok
agyafúrt hadi dolgot saját váraik védelmében, vagy
mások várainak ostromán értékesítsék, azok között volt
egy Este herceg, és egy Gusztáv nevű svéd herceg is.
Pompás, büszke fiatalemberek voltak ezek, családjuk
fejedelmi gőgjével léptek be a szerény tanári lakásba, a
kapu előtt méltó kíséret várta őket, h,ogy a leckeóra után
lóra kapjanak és elcsörtessenek.
Erődítéstani oktatás közben Galileo új mérőszerszámot
eszelt ki. Két haránt rézléniából állott ez mozgatható
kereszt-körívvel, lapjain sugárrendszerek mindenféle
lépték leolvasható számait mutatták. Alapjában
nyilvánvaló és egyszerű gondolat volt ez a találmány, de
elvét és használatát megmagyarázni csak annál
bonyolultabban lehetett. Különösen, mert rengeteg
dolgot meg lehetett vele oldani, kvadránsnak éppen úgy
használható volt, mint szorzógépnek, amelyről a
végösszeget a réz-alkatrészek ide-odatologatásával
egyszerűen le lehetett olvasni. Előbb kemény papírból
csinálta meg, s a svéd herceg, aki igen értelmes
fiatalember volt, rögtön külön pénzt kínált érte. Erre Este
herceg is akart egyet. Be a papír gyorsan szakadozott,
Galileo tehát műasztalost hivatott, pontosan lerajzolta
neki a „mértani és katonai kompasz“ ábráját, ahogy
nevezte, s megcsináltatta vele. Végül odajutott, hogy
rézből csináltatta. Ahányat csináltatott, annyit mindig el
is tudott adni. Jól jövedelmezett a találmány, az olyan úri
tanítvány, akinek még nem volt, már csak előkelőségből
is sürgette, hogy ő is kapjon egyet, ötven lírát is meg
tudott kapni egy kompaszért, míg ő a szerelőnek csak
tizenötöt fizetett érte.
A rendelések nem szűntek meg, sőt folyton
gyarapodtak. Nem múlt el most már két hét, hogy egyet
el ne adott volna. Elhatározta, hogy díszesebbre
csináltatja, szép vésett ékítménnyel, hogy az előkelő
vevők kedvüket leljék benne. A kis páduai szerelőt fel is
cseréli valami nevezetes velencei iparossal.
Éppen Velencébe készült, mikor egy késő őszi napon
megkapta Keppler válaszát a levélre. Izgatottan bontotta
fel és mohón futtatta szemét a sorokon. Meleg, bizalmas,
baráti levél volt ez, valóban testvérinek mondható. Az lij
barát feltűnően nyájas üdvözléssel kezdte, majd kifejezte
azt a reményét, hogy Galileo azóta már bizonyára az
egész könyvet elolvasta, írja meg tehát őszinte
véleményét.
„Hidd el nekem, hogy egyetlen megértő embernek még
gáncsoló hozzászólásait is jobban szeretem, mint az egész
tömegnek meg nem értő tapsait”.
Aztán buzdította hogy a kopernikuszi tanok
igazságának felismerésével lépjen ki eddigi
tartózkodásából, ha ez a tartózkodás jogosult volt is.
Hallgatással a mesternek, Kopernikusznak, keveset lehet
használni; a nagy tömegeket úgysem az érvek nyerik meg
ilyenkor, hanem ismert tudósok tekintélyes szavai. És ha
magok a tudósok lenyelik ezeket a szavakat, az szinte az
árulással egyértelmű. A tudatlanok és félműveltek nagy
tömegeivel hamar lehet boldogulni, hiszen ezek a
matematikai problémákat nem értik, ennélfogva inkább
elfogadják. Fontosak a matematikailag képzett tudósok,
akik persze minden új állítás igazolására pontos
bizonyítást fognak követelni.

„Bízzál, Galilei, és állj ki! Ha jól becsülöm,

Európa híres matematikusai közül alig néhány fog
velünk szembehelyezkedni akkora az igazság ereje.
Ha a nyilvános vallomástételre Itália neked
kevésbbé alkalmas, és ha valami akadályoktól kell
tartanod, Németország talán nyújtani fogja nekünk
a szükséges szabadságot. De mindenesetre legalább
bizalmasan közöld velem, ha már nyilvánosságra
hozni nem akarod, amire Kopernikusz
igazolásaként rájöttél… Élj boldogul és jutalmazd
levelemet lehetőleg részletes felelettel.”

Galileo soká és leverten gondolkozott a levél után.

Valóban árulónak érezte magát. De tehetetlen árulónak.
Keppler maga írja, hogy mindent, amit állítanak,
bizonyítaniok kell. Hogyan bizonyítsanak? Bárki
felmutathat az égboltra és tanúnak hívhatja az egész
emberiséget, hogy a föld áll, a nap pedig reggel feljön,
átsétál az égen és este lenyugszik. Hogyan tudják ezt
megcáfolni? Sehogy. Aki pedig ligy akar állítani
esztelenséget, hogy bizonyítani sem tudja, az inkább árt
az ügynek, semmint használ, mert hanghoz juttatja az
ellenérveket és a maga sarokba szorított hallgatásával
csak erősíti őket. Komoran tette el a levelet és indult
Velencébe.
 XVII.

Ott most két olyan új ismerőse volt, aki különösképpen

érdekelte. Gazdag és előkelő fiatalember az egyik,
Sagredo Gianfrancesco. A másik pedig szerzetes: Fra
Sarpi Paolo.
Fra Paolo a servita-rendhez tartozott. Innen volt még
az ötvenen, de rendjében már a provinciális rangig vitte
és ha Rómában servita-ügyekről tárgyaltak, ő mint
prokurátor sohasem hiányzott onnan. Egész Itáliában
nagy híre volt teológiai tudományának, a Serenissima
hivatalosan is állami egyházjogásznak használta.
Ismerték egész Velencében: gyakran lehetett látni a
Piazzán, vagy a Merceria szűk kis közeiben vékony,
törékeny, finoman alkotott alakját, amely a barna
kámzsában szinte elveszett. A nép a „szép pap”
elnevezéssel is illette, mert kecskeszakállas, feltűnően
szép Krisztus-fejének mindenki utána fordult.
Rendszerint nem egyedül ment az utcán, mindig
kísértette magát. Ezt azért gondolta bátorságosabbnak,
mert nagyon rossz viszonyt tartott fenn a Velencében
székelő pápai nunciussal és nem volt éppen képtelenség
feltenni, hogy valamelyik utcaszeglet mögül olyan
támadás éri, amelynek aztán nem akad gazdája. A
nunciusnak volt is oka neheztelni Fra Paolóra, mert a
barát minden olyan ügyben, amely a Serenissima és az
egyház viszonyának kapcsán felmerült, egyházjogászi
minőségében fanatikus velencei hazafinak mutatta
magát. Olykor a velencei Macchiavellinek is nevezték s a
nuncius-párti papok azt mondták róla, hogy szívesebben
térdel le a dogéi aranykoronás sapka, mint az Üdvözítő
töviskoronája előtt.
Szeretett tudósokkal barátkozni. A páduai
professzorok közül Fabriziót, az öreg orvosprofesszort,
választotta ki kebelbarátjául. Mikor Fabrizio kijárta a
riformatore-testületnél, hogy bonctani termet építsenek
neki, a terveket Fra Paolo rajzolta. Igen érdekes lett ez a
terem, mikor megépítették. Középen csak annyi hely volt,
ahol a boncolóasztal elfért. Az alagsoron tolták rá erre az
asztalra a hullát, ott állt mellette a tudós Fabrizio
d’Acquapendente élesre fent késeivel, köröskörül pedig
amfiteátrum-szerűen emelkedtek a hallgatók
állóhelyeinek szűk gyűrűi. Olyan szűkek voltak ezek a
gyűrűk, hogy holmi nagyhasú fiatalember csak nehezen
tudta belepréselni magát, de viszont az ügyes terv olyan
gazdaságosan bánt a hellyel, hogy a legmagasabb, tehát
legmesszibb gyűrű te még elég közel esett a
boncolóasztalhoz s az egymás mögött álló gyűrűk közt
akkora volt a szintkülönbség, hogy minden diák
kényelmesen láthatott az előtte állónak feje felett,
senkinek sem kellett ágaskodnia. Galileo már akkor
megismerkedett Fra Paolóval, mikor ezt az új bonctermet
nagy ünnepélyességgel átadták a nyilvánosságnak, de
ismeretségük jó darabig felületes maradt. Csak
mostanában kezdtek jobban összemelegedni, mikor
Sarpi hírét vette a kompassznak és megüzente, hogy
tudományos érdeklődésből szeretné használatát
megtanulni. Galileo sietett udvariasan eleget tenni a
híres pap kérésének. Bement Velencébe, felkereste és
igyekezett neki a szerszám bonyolult használatát
megmagyarázni. Ez ugyan kevéssé sikerült, mert Fra
Paolo esze jogi ész volt, humanista szerkezetű és a
matematika iránt kevés érzéket mutatott, de arra jó volt,
hogy közel kerüljenek egymáshoz. Volt valami vakmerő
és lázadó vonás ebben a papban, ami Galileót különösen
vonzotta. Mint a tudomány egyelőre tehetetlen
szabadsághőse, megérezte a társat Fra Paolóban, aki
ugyanilyen tehetetlen szabadsághőse volt a teológiának,
mert minden jogi tudását arra használta fel, hogy a pápai
hatalom határait a Serenissima világi ügyeiben mennél
pontosabban kijelölhesse. Az egyiknek, akárhová nyúlt,
Arisztotelész zsarnoki hatalmába akadt a keze, a másik
ugyanígy volt a pápai hatalommal.
 Érdekelték egymást, megkedvelték egymást. Volt az
Orologio tövében egy könyvkereskedés; divat volt ide a
déli órákban benézni. A bekukkantók olykor könyvet is
vásároltak, de sokkal többet beszélgettek. Kiki itt mondta
el, ami érdekes hírt megtudott, Itália minden tájáról
összefutottak ide az értesülések és pedig nemcsak a
tudományos világot érdeklők, hanem politikaiak is. Itt
mesélték el, hogy IV. Henrik, a hugenotta francia király,
visszatért az egyház kebelébe a francia trónért és mikor a
pápa követelésére meghallgatta a tüntető misét, így szólt:
„Egy misét igazán megér Páris“. Itt mondták el, hogy
Orlando Lasso meghalt Münchenben, hogy a spanyolok
új szigetekre tették rá a kezüket és azokat Fülöpről
Filippini-szigeteknek nevezték el, hogy Japánban heves
nemzeti felbuzdulás tört ki a keresztény hittérítés ellen és
a japániak mind leöldösték azokat a papokat, akiket még
Fernando firenzei nagyherceg képzett ki római biboros
korában. Tudósok, papok, könyvkedvelő patríciusok,
ritkasággyüjtők jártak ide ebéd előtt, vagy éppenséggel
olyanok, akik valami újat akartak hallani. Innen aztán
elmentek a Mercerián át a Kiáltó tövébe, mert ott az
árkádok alatt óriás táblán mindennap kifüggesztették a
velencei hajók járását-kelését a világtengereken.
Galíleót is mindig ebbe a könyvkereskedésbe vezette
útja, mikor benézett Velencébe. És itt ismerkedett meg
másik új barátjával, a fiatal Sagredóval is.
Sagredo még alig volt túl a húsz esztendőn, de olyan
kesernyés bölcsességgel nézte a világ dolgait, mintha
háromannyi is elmúlt volna. Igaz, hogy igen korán kezdte
az életet, gazdag atyja már, mint serdülő fiút szabadon
hagyta dáridózni, jhadd forrja ki magát. A fiú éveken át
esztelenül szórta a pénzt, díszes szolgahad kísérte
minden lépését, a legszebb kurtizánoknál saját poharat
és saját evőeszközt tartott, vadul játszott a
kártyabarlangokban, egyik párbaját a másik után vívta és
ellenfelei közül leszúrt nem is egyet, de mivel a
használatos kézikönyvekben lefektetett lovagiassági
szabályokat pontosan megtartotta, sohasem esett semmi
bántódása. Most, húszon túl, már nem érdekelte
fényűzés, kártya és ital. Az örömök csömörétől a
tudományokhoz fordult, de ezekben is csak a
kuriózumok érdekelték. Pedig feltűnően éles esze
megérte volna, hogy rendszeresen képezze. Galileo már
az első beszélgetés alkalmával meglepetten nézett rá:
hivatásos matematikus sem mutathatott volna több
érzéket a felvetett szakkérdések iránt.
− Nem kellene kegyelmednek életcéljává tűznie a
matematikát!
Sagredo vállat vont.
− Minek! Éppen így a jogot, vagy a görög nyelvet, vagy
a történelmet is kitűzhetném életcélomnak. De nincs
szükségem egyikre sem, csak amíg szórakoztat.
− Valami életcél mégis csak kell minden embernek,
nem!
− Hogyne. Az én életcélom az, hogy ebben a világban,
amelyet rendkívül unalmasnak találok, mennél
kellemesebben érezzem magam, vagy pontosabban
szólva: mennél kevésbbé unalmasan. Néha sikerül. Most
például nagy hálára kötelezett kegyelmes uram, mert ez a
beszélgetés nagyon szórakoztatott. Látom sajnálattal,
hogy menni készül. Hova tart! A gondolám ott vár a
Piazzetta alatt, talán elvihetném valahová.
− Nagyon meg fogom köszönni, az Arzenálba megyek,
mert rézművest kell keresnem.
− Kitűnő. Nekem semmi dolgom nincs, menjünk
együtt.
Átvágtak a doge-palota előtt és beszálltak a díszes
gondolába, melynek evezősei a Sagredo-család címerét
viselték mellükön. S mialatt a kék-sárga evezők serényen
taszították előre a csónakot a Biva dei Sehiavoni mentén,
ők beszélgettek. Galileo elmondta, hogy azt a kompasszt,
amelyet feltalált, rendszeresen akarja gyártatni.
 − Bámulatos a kegyelmed lelkessége, − mondta
öregesen, mosolyogva Sagredo, − szép nézni, mikor
valaki ekkora lelkesedésre képes.
− Kegyelmedtől ez nem telik!
− Nem. Az én családom nyilván már kilelkesedte a
magáét. Van a famíliánkban egy hagyomány, amely
szerint a Sagredo név nem más, mint a San Gherardo név
eltorzulása. Ugyanis egyik felmenő ősöm fivére volt az a
Szent Gellért, aki elment térítőnek a pogány magyarok
közé, nagy lelkesedésében. Azok el is látták a baját, még
pedig elég eredeti módon, ugyanis szögekkel átvert
hordóba helyezték és egy magas hegyről legurították a
Dunába. A hegyet, mint hallom, azóta is az ő nevével
nevezik. Igazság szerint Monté Sagredónak kellene
nevezni, elvégre a nevünk most így hangzik. Egyszóval
mi már eleget lelkesedtünk. De ime, itt is vagyunk.
A gondola már befordult a mellékcsatornába. Ott
álltak az Arzenál bejáratánál. Igazolásra nem volt
szükség. Galileót jól ismerték itten és Sagredónak is elég
volt megneveznie magát. A hatalmas telepen Galileo
otthonosan sietett előre a temérdek gerendarakás,
gyalúforgács és ócskavas szuroktól és csertől nehéz szagú
tömkelegében. Az útvesztő egy fordulójánál a kovácsok
és rézművesek műhelyeihez értek. S Galileo csakhamar
megtalálta, akit keresett: azt a Mazzoleni nevű szerelőt,
akit több oldalról mint igen ügyes embert ajánlottak
neki. Ott helyben mindjárt meg is tárgyalták a dolgot.
Galileo megmutatta a kompassz magával hozott
mintáját. A rézművesnek tetszett a dolog. Rendes
munkája mellett jó mellékkeresetet látott benne. Pénz
dolgában is egy-kettőre megegyeztek.
Mikor ismét beszálltak a gondolába, Sagredo
megkérdezte, mi ez a kompassz. Galileo elővette zsebéből
a rajzokat, amelyeket fölösleges volt a rézművesnek ott
hagyni. Azonnal magyarázni kezdte. Világosan és
egyszerűen magyarázott, volt már ebben az oktatásban
bőséges gyakorlata. De ritkán tapasztalta, hogy valaki
ilyen villámgyorsan felfogja a szerszám értelmét. Annyira
belemelegedett a beszélgetésbe, hogy mire felocsúdott, a
gondola ott állott a Sagredo-palota előtt.
− Nem volna kedve velem ebédelni, kegyelmes uram?
Csak ketten leszünk, nincs itthon senki, egész fesztelenül
elbeszélgethetünk.
− Köszönöm, nagy örömmel.
Galileo körülpillantott, mielőtt kiszálltak a gondolából.
Azonnal tájékozódott: a Sagredo-palota ott állt a tündéri
Ca’Doro és a Santi Apostoli-parókia között, szemközt a
halaspiaccal. Sokszor elevezett már erre, de sohasem
gondolta, hogy valaha vendégként fog itt kikötni.
Nem a csatorna felőli főkapun mentek be, hanem a
Ca’Doro mellett léptek ki a partra és beléptek a szűk kis
közbe, ahol a Ca’Doro leleplezte magát: a csatorna felől
márvány volt és arany, itt oldalt vorhenyes tégla.
Végigléptek az emberszélességű kis közön és
megkerülték az egész Sagredo-palotát. A parókia felőli
oldalon már várakoztak a hajlongó lakájok. Pazar
lépcsőház kellemes hűvösébe léptek. A folyosókon
neszfogó, vastag szőnyegek, mindenütt márványszobor
és kép. Állványokon hatalmas ezüsttálak és kupák.
Hatalmas márványkandalló aranydísszel. A szobák
sarkaiban, ahol elhaladtak, óriási csokrok friss virágból
és szagos füvekből. Az ablakokon festett üveg, amennyire
a kitárt ablakszárnyakról látni lehetett, a nap ellen
aranybarna vitorlavászonból való függönyök védték a
szobákat, a szellő lármásan lobogtatta őket, mintha
vitorlának nézné. A padlózat keleti márványból s az a
része, amit a gazdag szőnyegek látni engedtek, olyan
fényes volt, mint a tükör.
− Ezt a padlót tükörnek is lehetne használni, − mondta
Galileo.
− Ó, a Priuli-palotában meg is csinálták. Egyik
nagytermök padlója egyetlen nagydarab kristálytükörből
van. Éhez csinálták a mennyezetet arany-díszes fehér
márványkazettákkal és Tizián-freskókkal. A vendégeknek
nemezcipőket ad a házigazda, mikor ezt a termet
mutogatja. Egészen mulatságos lépkedni azon a tükrön.
Különösen hölgyekkel, mert azok sikoltozva kapkodják a
szoknyájokat. Erre méltóztassék, itt most már
modernebb világban vagyunk, itt az én lakosztályom
kezdődik…
Galileo bámészkodva lépkedett előre.
− Nini, Luca Della Robbia.
− Igen, Firenzéből hozattam drága pénzen. Apám
nagyon mérges érte. Általában nem szereti a modern
dolgokat. Neki Giotto a festője; ha az újakat emlegetik
neki, dühbe jön. Della Robbiára különösen haragszik,
mert azt tartja, hogy valaki vagy fazekas, vagy szobrász, a
kettőt összekeverni művészietlen dolog. Lehet, hogy
igaza van, de én ezt a nagy lombos és citromos dolgot
roppant szeretem. Tessék, itt vagyunk.
Öt lépésenként néma szolga hajbókolt előttük
mindenütt. Háború esetén egész kis Sagredo-sereg tellett
volna ki a palotából. Mielőtt leültek ebédelni, még pipára
gyújtottak, olyan világossárga és hajszálra vágott
dohányból, amilyet Galileo még sohasem látott.
Törökországból hozatom, − mondta Sagredo, − ezt a
fajtát szeretem legjobban.
Étvágygerjesztőnek spanyol bort ittak, amely olajszerű
volt és egészen fekete. Akkor illatos kézmosóba
mártották ujjaikat és ebédhez ültek. Az ételsor
minestrone nevű zöldséglevessel kezdődött, majd olajos
sgombro képviselte a halat, aztán egész fácán került az
asztalra, sült húsára a szakács visszaillesztette a
tollazatot, a madár orrát és karmait dúsan megaranyozta.
Végül égetett cukorból és mandulából készült tortát
adtak fel, amely kalitkát ábrázolt. Sagredo feltörte a
torta-kalitkát: három kanári repült ki belőle.
 − Barbaro, a szakácsom, − mondta unottan Sagredo, −
sohasem engedi el az ilyen tréfákat. Inkább a saját
mulatságára pasvsziózik így, mint az enyémre. Ma reggel
is megparancsoltam neki, hogy igen egyszerű ebéd
legyen, mert nem tudtam, hogy ilyen kedves vendégem
lesz. Min tűnődik, kegyelmes uram?
− Megmondhatom őszintén?
− Sőt kérem.
− A fényűzésen gondolkoztam. A gazdagságon. A
pénzen.
− Joggal jutott eszébe, − bólintott Sagredo, − amit mi
Velencében művelünk, az határos az észtelenséggel. A
szenátus minduntalan törvényeket hoz, de hiába. Éppen
a minap szedtük össze atyámmal az iratok rendezése
közben ezeket a rendeleteket. Egy csomóba szoktuk rakni
őket. Tudja kegyelmed, hogy mi minden tilos a gazdag
embernek Velencében? Ajtókopogtatót tilos színaranyból
csináltatni. Tilos színezüstből, vagy színaranyból készült
tőrt, vagy kardot hordani. A lószerszámra tilos a
köztársaság egész területén drágakövet tenni.
Halálesetben tilos az egész palotát fekete bársonnyal
bevonni. Satöbbi, satöbbi. Az embernek megesik a szíve a
szegény dúsgazdagokon, hogy már minden tilos nekik…
Miért néz rám így kegyelmed? Hogy gúnyolom a
gazdagokat? Hogyne. Lenézem őket. Magamat is
lenézem. Persze nem adom oda a vagyonomat a
szegényeknek, mert így kényelmesebb. De alapjában véve
gyűlölöm a pénzt. A pénz már igen nagy fájdalmat
okozott nekem.
− Hogyan?
Sagredo kissé habozott. De aztán mégis elszánta
magát.
− Tizenhat éves voltam és szerelmes. Fiatal özvegy volt
az illető, el akartam venni feleségül. Istennőnek
tartottam, szentségtörő módon imádkoztam hozzá.
Minden éjjel elvi tettem magamat a palotájához, a
gondolámat odafordíttattam a legalsó lépcsőfokhoz és
megcsókoltam a márványt, mert ő rálépett. Aztán
hazaeveztem. De a valóságban inég a kezét sem
foghattam meg soha. Majd a lakodalom után, −- mondta
ő mindig. Én pedig úgy vágytam rá, mint az őrült. Egy
éjjel elmentem egyik kártyabarlangba. Nagy
meglepetésemre őt is ott találtam. Estélyről jött oda
nagyobb társasággal. Elkezdett játszani. Vesztett.
Leszedte ékszereit, azokat is elvesztette. Akkor hozzám
fordult, hogy adjak neki kölcsön. Azt feleltem, hogy adok,
de csak egy feltétel alatt: ha azonnal az enyém lesz. Az a
kártyabarlang, az Eliseo, talán hallott is róla? Nem?
Szóval az Eliseo be van rendezve az ilyesmire. Hiszen
Velencében vagyunk. És az asszony habozás nélkül
teljesítette a feltételemet. Nemsokára már megint
játszott. Akkor már nyert. De azóta nem beszélek vele. És
nem fogok megházasodni soha. Ma már másképpen
nézem a dolgot, jól tudom, hogy abban a
kártyabarlangban ez mindennapos eset. Hiszen
ismétlem: Velencében vagyunk. De akkor, fiatal fejjel,
még nagyon a szívemre vettem. Az utána következő
héten három embert öltem meg párbajban.
− Hármat? Hányat ölt meg életében?
− Összesen? Várjunk csak … nyolcat.
Galileo visszahökkent. Furcsán pillantott erre a finom,
szőke, ápolt, igen kedves fiatalemberre.
− Nyolc ember életét vette el?
− Igen. Sokallja? Hát persze, firenzei. Ott a párbaj
sokkal ritkább. Itt nálunk nyolc, az alig valami. Tudja,
hány emberhalál alól oldotta fel a pápa Piccolomini
Alfonsót? A jó Alfonso huszonöt éves koráig
háromszázhetven emberölést vallott meg. De azért a
mennyországba fog kerülni, mert megkapta az
abszoluciót külön pápai breve alakjában. Most is van
három ilyen fickó Velencében, vigyázzon, ha találkozik
velők. Az egyiknek Pisaro Leonardo a neve, ez
mindenkibe beleköt. „Mit nézel?“ − kérdezi a szemközt
jövőtől. Összevesznek, kihívja, leszúrja. Büntetés nincs,
mert a Longiano-féle párbajszabályokat mindig
megtartja. A másik neki jóbarátja, Morosini Gábrielé. Ez
is mindenkibe beleköt és leszúrja. A harmadik egy
lombard marchese, Perrone Annibalé. Ezeket kerülje,
mint a mérges kígyót. Hogyan áll a vívással kegyelmed?
− Nagy szégyen, de nem nagyon értek hozzá.
− Hát ha gyakran be akar jönni Velencébe, már pedig
ezt nagyon remélem, azonnal tanuljon meg vívni.
Galileo nevetett.
− Nem igen futja az időmből. És Velencébe, sajnos,
elég ritkán is járok. Miért is járnék?
− Azt sohasem lehet tudni. Megtetszik valami szép
leány.
− Az mindenütt akad, − mondta a tudós vidáman, − és
én nem vagyok válogatós.
− Csakhogy a velencei, az más. A mi asszonyaink
minden, más nőtől a világon különböznek. Akik sok
világot bejártak, mind mondják, hogy a velencei nőnél
észbontóbb nincsen. Tudja, kegyelmes uram, én már
eléggé kiábrándultam az életből, de néha egy-egy
estélyen megmozdul a véremben valami, csettintek az
ujjammal és azt mondom: ejha. Kivált mióta a nagy
estélyi ruháknál ez az új divat van az egész mély
kivágással, amely az egész keblet látni engedi. És milyen
kiszámított aljassággal festik! Az egészet hófehérre, a
csúcsát biborpirosra! Az embernek össze kell szednie
magát, hogy el ne szédüljön. Mondhatom, gyűlölöm őket.
Menjen egyszer végig korai délelőtt itt a hátsó utcán, ahol
a Canal Grande palotáinak a hátsó erkélyei sorakoznak.
Láthatja ott sorban az asszonyokat…
− Láttam, − vágott közbe Galileo élénken, − de miféle
álarcot hordanak?
 − Megmagyarázom. Hogy Tizian óta vörös haj a divat,
azt tudja. Ez a festő az egész köztársaságot
megbolondította. Minden nő vörösre festi a haját. A haj
festőszerről tudni kell, hogy az csak napsütésben hatásos.
Ők tehát kiülnek a napra és kendőzik a hajókat. De
viszont orcájok bőrére vigyázni kell. Azt tehát bekötözik
egy-egy szelet nyers borjúhússal.
Ha ilyen nőt látok, szeretnék odarohanni és
megfojtani. Mert tudom, hogy rendes, tisztességes
férfiakat készül kínozni és szenvedtetni ezzel. De aztán
vállat vonok. Ilyen az élet, én nem fogom megváltoztatni.
Galileo csak félvállról vette ezt a beszédet. Ő, ha
visszanézett élete harmincnégy évére, nő miatt nem sok
szenvedést látott emlékei között. Ami lelkében igazi
szerelemre képes volt, azt korán lefoglalta és még most is
lefoglalva tartotta egy fantom: a Bianca Cappello
varázslatos emléke. Emiatt nem tudott nőknek adni a
leikéből semmit. Szerelmi élete nem különbözött az éhes
ember evésétől, jóllakásától és újra éhezésétől. A nőt,
mint olyat, nem engedte be gondolatai közé. Azok neki
sokkal komolyabb dolgokra kellettek.
− Kár is volna őket komolyan venni, − folytatta
Sagredo, mintha vendége gondolataira felelne, −
általában a világon nem kell komolyan venni semmit. Az
igazi tudomány: nevetni tudni.
Nekem hálaistennek megvan ez a tudományom. A
tréfa mulattat. Ha ez nem volna, alighanem megöltem
volna már magamat kiábrándultságomban. De így mégis
megvagyok valahogy. A könyvekben mindig akad valami,
ami érdekel. És olykor egy-egy ugratásom kiválóan
sikerül.
− Ugratás? Miféle ugratás?
− Mondjak példát? Mondok. Láttam én itt egy papot,
akinek úgy forog a feje az asszonyok után, hogy
valósággal kacagtató. Csúf, pohos, kopasz ember az
istenadta, de úgy nézi a nőket, mintha mindet a szemével
akarná felfalni. Itt gyóntat a palotánk háta mögött a San
Felice templomban. Nos, én ennek egyszer levelet írtam.
Hosszasan elmondtam, hogy férjes asszony vagyok,
bűnös vágyaim vannak és őt néztem ki tanácsadómnak,
de előkelő rangom miatt kénytelen vagyok nevemet
elhall-, gatni. A választ csúsztassa be ennek és ennek a
háznak a falába, egy bizonyos repedésbe. Válaszolt,
képzelje. Kenetteljes tanácsokat adott, de erősen
faggatott, hogy kire vonatkoznak a bűnös vágyak, írtam
neki és homályosan célozgattam rá, hogy róla van szó.
Megint válaszolt. Most is levelezésben vagyunk, és
örjöngő szerelmi vallomásokat írunk egymáshoz. Ha
találkozunk az utcán és elhalad mellettem ájtatos
gőgjével, remekül mulatok rajta.
− Nagyon jó.
− Lássa. De akármikor találok valamit, amivel
élszórakozom. Jöjjön az ablakhoz.
Odamentem az ablakhoz, amely a palota hátamögötti
utcára nyílott. Gyér járókelők léptei kopogtak odalent.
Sagredo aprópénzt vett elő, megvárta, míg egy mérges
nézésű anyóka elhalad az ablak alatt, aztán közvetlenül
mögötte leejtette a soldót. Az anyóka azonnal megállt.
Zsebeit kezdte tapogatni. Körülnézett. Fejét csóválta.
Alsó szoknyája zsebéből eléhalászta kötött
pamuterszényét, gondosan megolvasta benne a pénzt,
megint fejét csóválta. Visszatette az erszényt, elindult.
Ebben a pillanatban Sagredo megint leejtett egy soldót.
Az anyóka riadtan megállt. Megfordult. De ugyanekkor
megállt egy iparosféle ember is.
− Én ejtettem el, − mondta a férfi.
− Ne hazudjék, − szólt haragosan az anyóka, − már a
másodikat hullajtom. Nehogy felvegye, ha megtalálja,
mert az enyém.
− Csak beszéljen, − szólt a férfi buzgón keresgélve.
 Az öregasszony felemelte a hangját. Pár perc alatt
olyan kiáltozást műveltek, hogy összeszaladt az utca.
Csak úgy zengett odalent a botrány.
− Mit szól ehhez, − nevetett Sagredo, − hát nem
gyönyörű ez? Néha erszényt eresztek le cérnaszálon, s
mikor valaki lehajlik érte, hirtelen felrántom, mint a
horgász.
Galileo valami olyast akart mondani, hogy ez
kétségkívül nagyon mulatságos, de akinek ilyen éles esze
van és ilyen képességei, az más mulatságot is találhatna
magának. Ezt akarta mondani, de szóra nyitott szája
némán nyitva maradt. És szíve dobogása elállott egy
pillanatra. Most a szemközti ház kapuján az utcai
botrány lármájára kilépett valaki. És pedig maga
Cappello Bianca.
− Mi lelte? − kérdezte Sagredo meglepetten.
− Az… az a nő… − hebegte Galileo, − az kicsoda …
hihetetlen…
− Az a csinos, vöröshajú leány? Gamba Marina a neve.
Miért?
− Hihetetlen ez, az embernek megáll az esze. Mintha ő
kelt volna ki az ismeretlen sírból… Cappello Bianca…
− Gondolja, hogy hasonlít? Emlékszem a híres Bianca
egy arcmására. Igen … valami távoli hasonlatosságot
talán fel lehet fedezni, nem mondom, ha erőszakolja az
ember. De miért izgatja ez így kegyelmedet?
− Nekem azt a leányt okvetlen és azonnal meg kell
ismernem. Jaj, most bement, eltűnt! Ki ez? Az Isten
szerelmére, ki ez?
− Abban a házban egy Gamba nevezetű elszegényedett
nemesember lakik, ez az egyetlen leánya. Elég csinos.
− Elég csinos? Maga a bűvölet.
− Itt van ni, a velencei no! Megmondtam, ugye?
Igazam van talán?
 − Nem tudom, de ezt a leányt mindenesetre ismernem
kell. Kegyelmed nem segíthet nekem? Egy életre hálaadó
rabszolgájává tesz, ha ebben megsegít…
− Ugyan, ugyan, Velencében nem olyan nagy dolog egy
leányt megismerni. De ha nincs gyakorlata az ilyesmiben,
örömest segítek. Tudniillik ismerem Gambát. Bogaras,
furcsa ember, csak a régi Velence történetét bújja. Hopp,
hiszen ez könnyen fog menni. Írok neki, hogy van egy
kiváló tudós ismerősöm, akinek bizonyos régi velencei
adatokra volna szüksége, szeretném bemutatni. Az öreg
odalesz a megtiszteltetéstől. Még ma írok neki.
− Nem lehetne … átizenni… esetleg most rögtön?
Sagredo nagyot nevetett és vállat vont. Odament a
csengőszalaghoz és meghúzta. Azonnal ott termett az
inas.
− Petruccio, átmégy Messer Gambához és
megkérdezed: fogadna-e engem és Galilei páduai tudós
úr őkegyeimét tudományos ügyben. Ugorj.
Az ablakból lesték az inast, ahogy az belépett a
szemközti kapun és kisvártatva visszajött. Galileo nem
győzte türelemmel, az inas elé szaladt a lépcsőházba.
− Messer Gamba nagy tisztességnek tekinti a
látogatást.
− Hát akkor menjünk, − szólt Sagredo, aki időközben
szintén odaérkezett.
Mikor leértek az utcára, egy peckes katonatiszt
csörtetett el közelökben. Sagredo rászólt:
− Nézze, uram …
De villámgyorsan Galileóhoz fordult és neki folytatta a
megkezdett mondatot:
− … azt mondom én kegyelmednek, hogy nekem lesz
igazam abban, amit a velencei nőről mondottam,
tanuljon meg jól vívni mennél hamarabb, mert sokat fog
bejárni Velencébe.
 A katonatiszt megállt és bambán nézett rájok. Félszeg
helyzetében sehogysem tudta méltóságát megőrizni, csak
topogott egy helyben, önmagára dühösen. Strucctollas
kalpagja félrebillent a fején. Sagredo csak a kapun túl
eresztette szabadjára kacagását. De Galileo most nem
kacagott vele. Mintegy mentegetődzve szólt, ahogy a
lépcsőn haladtak felfelé:
−- Nem tuclia kegyelmed, hogy ez a leány mit, jelent
nekem. Hosszií ügy ez, nem tudom megmagyarázni. Itt
csoda történt. Mint a Szentírásban: „Et verbum caro
faotum est.“ És az ige testté Ion. Ne ítéljen el kegyelmed,
nem vétkezem a Szentírás ellen. Ez, ami most történik
velem, nekem szent.
Sagredo furcsáivá pillantott rá és megbocsátóan
elmosolyodott. Kisvártatva bent voltak a lakásban.
Sántikáló öregember sietett feléjök. A bemutatások
illendő szertartással lefolytak. A leány nem volt sehol.
− A mi nagy és kiváló tudósunk, − hazudta könnyedén
Sagredo, − azzal a kéréssel fordult hozzám, hogy hozzam
össze valakivel, aki a régi Velence történetét ismeri, mert
ő meg akarja írni a matematikai tudományok történetét
Velencében, s ehhez számos régi adatra van szüksége.
Azt hiszem, fényesebb tudású és csiszoltabb emberhez
nem hozhattam volna, mint kegyelmed, Messer Gamba.
Az öregember élénken és a megtiszteltetéstől boldogan
bólogatott.
− Lesz. Adataim között ilyen is lesz. Rengeteg adatom
van. Többezer feljegyzés. Senkinek nincs ennyi. Éppen
most jegyeztem fel azt a szót, hogy „liago.” Kegyelmes
uraim bizonyára nem tudják, mi az a „Hago”? A régi
velencei házakon ez bizonyos erkély szerű alakulat volt,
rendszerint a ház déli oldalán. Ezer ilyesmit tudok, majd
kikeresek a jegyzetek közül mindent, ami matematikára
vonatkozik. Ilyen kevés lesz, de azért bizonyára akad.
Arra például emlékszem, hogy egész Itáliában a
Serenissima taníttatta legelőször nyilvánosan az algebrát.
A múlt században már volt matematikai tanszékünk.
Mindenről lesz pontos adat.
Galielo zavartan ült a széken és ok nélkül torkát
köszörülte. Szeretett volna oldalt nézni, nincs-o a leány a
másik szobában, de félt, hogy ez feltűnő lesz. A társalgást
Sagredo tartotta fenn a nagyvilági fiatalemberek síma
biztonságával. És ő volt az, aki a világ legtermészetesebb
hangján engeddmet kért, hogy egy pohár vizet hozhasson
magának, mert nagyon szomjas.
− A világért sem engedem, hogy feláll jón, − szólt
Gamba, és nagyot kiáltott: − Marina! Vendég van! Hozz
egy pohár vizet is mindjárt!
− Rögtön készen leszek! − kiáltott vissza valahonnan a
lakás mélyéről egy tündéri hajig.
Tehát készülődik. Férfi-vendégek jöttek, illő módon
akar megjelenni. Galileo szíve zaklatottan, lármásan
dobogott. Torkát minduntalan az elfogódottság
fojtogatta. Ezek beszélgettek, ő abból egy szót sem
hallott. Végül könnyed léptek közeledtek. Felállott. És
szembe nézett a csodával. A leány mélyen bókolt, s
meghajtotta magát ő is. Sagredo folyton és gyakorlottan
beszélt. Ők egymás szemébe tekintettek. Marina szeme
kék tenger volt, ugyanaz, mint hajdan Cappello Bianeáé.
A két alak, a hajdani fantom, és a valóságosan élő, előtte
álló fiatal leány, azonnal egymásba olvadt és eggyé lett.
− Rögtön hozok vizet, − rebegte Marina.
Kilebbent, majd visszajött. Galileo sóvár szemmel
kísérte minden mozdulatát. És mindaz a sok vágy,
amelyet eddig Bianca ábrándjával szemben elnyomott,
egyszerre gátat robbantva tört fel benne. Úgy érezte,
hogy ennek a leánynak bírásáért embert tudna ölni. Akár
nyolcat, mint Sagredo. Akár háromszázhetvenet, mint
Piccolomini Alfonso.
Sagredo úgy intézte, hogy a látogatás rövid legyen.
Megállapodtak abban, hogy Galilei néhány nap múlva
újra tiszteletét teszi. Akkorra Gamba már elékeresi
birtokában lévő matematikai adatokat. Ezzel búcsúztak
is.
− Bocsánat, hogy bicegek, − mondta a házigazda
kikísérés közben, − de annakidején golyót kaptam
Lepantónál.
Galileo nem figyelt oda; csak mikor Sagredo
észrevétlen meglökte, akkor eszmélt rá, hogy ezen a nagy
dicsőségen álmélkodni illik. Ő a leányt nézte. Még akkor
is azt nézte behúnyott szemmel, mikor a lépcsőn
botorkáltak lefelé, meg is botlott, éppen hogy el nem
esett.
Az utcán megállt, mint a holdkóros.
− Most mi lesz? − mondta maga elé.
− Mi lenne, − szólt Sagredo, − az öreg Gamba délelőtt
a levéltárakat járja. Lesse ki, hogy a leány otthon legyen
és kopogtasson be délelőtt. Akár holnap. Aztán vigye el a
Lidóra sétálni, vigye el este a serenatához a San Giorgio
alá, mit magyarázzak annyit. A fő, hogy rögtön tegezze.
Azt a leányok szeretik.
− Tegezni, − ismételte Galileo ijedten, − ezek olyan
nehéz izék. Fiatal úrileánnyal még sohasem volt dolgom.
A legjobb volna, ha még ma este feleségül vehetném.
Ezt csak úgy dünnyögte magának és mindjárt
legyintett is. A sógort még nem fizette ki, öccsének
folyton pénzt kell küldöznie és Livia az idén, vagy jövőre
férjhez megy. Még jó, ha a kompasszokból futja, hogy
Velencébe gyakran bejöhessen ezentúl. Sagredo pedig
most szólított meg egy gyereket:
− Te fiú, itt egy soldo, kiálts rá erre az úrra, hogy
menjünk már. De a fülébe ordíts, és nagyon nagyot, mert
ez az úr teljesen süket.
Galileo majd elájult, mikor a gyerek odasettenkedett
hozzá és torkaszakadtából a fülébe ordított. Minden
idege belefájdult. Udvariasan bár, de korholni készült
barátját a rossz tréfáért. De Sagredo felmutatott az
ablakra. Galileo odapillantott. Egy villanásnyira még
látta a vörös hajat. De a leselkedő leány, mikor látta,
hogy figyelik, el is tűnt, mint ébredéskor az álom.
 XVIII.

− Képzelje el Velencét, tudós uram, − mesélte Gamba,

− mikor utcái még kövezetlenek voltak. A házak közét
mindenütt felverte a gyep. A márvány-templomok körül
a káptalan állatai legeltek …
Még beszélt volna órák hosszat, de Galileo már állott.
Régen elbúcsúzott már, csak a búvárkodásait
szenvedélyesen mesélő ember újabb és újabb mondókái
tartották vissza. Most azonban határozott mozdulattal
elindult. Távozóban még egyetértő pillantást váltott
Marinával. Titkos megbeszélésök úgy szólott, hogy jó
negyedóra múlva a Rialtónál találkoznak.
Esteledett már; a város népe, amely napközben a
lefüggönyözött szobák sötétjébe menekült a hőség elől,
kezdett előbújni. A partokon zajongó, lökdösődő sokaság
sétált, a trattoriák elé kirakott asztaloknál ingujjas férfiak
ültek asszonyaikkal, s a szülők ruhájába pendelyes
gyerekek kapaszkodtak. Galileo is leült egy ilyen
asztalhoz és várakozott. És mialatt a leányról
gondolkozott, a boldog izgalom mély, szakadozott
sóhajtása hagyta el mellét.
Két hete tartott már ismeretsége Marinával. Ezalatt a
két hét alatt négyszer jött be Páduából Velencébe.
Minden alkalommal kiment az Arzenálba Mazzolenihez,
megnézte, hogyan halad a munka, kutyafuttában
felkereste Sarpit a könyvkereskedésben, bekukkantott
Sagredóhoz, megnézte régi pajtásait, Zorzit, Magagnatit
és Boccalinit is, de mindenkivel percek alatt végzett,
mindenütt tűkön ült. Szaladt a leányhoz, hogy elmondja
neki azt a tengersok dolgot, ami lelkében felgyülemlett.
Mikor aztán együtt ültek, zavart némaság vett erőt rajta,
a tengersok mondanivaló beléjerekedt. Inkább a leány
csacsogott ilyenkor, ő pedig hallgatta is, nem is. A leány
hangjának üde zenéjében gyönyörködött és lopva
termetének bőszítően kívánatos vonalait szemlélte.
Marina huszonegy éves volt, de ha ketten együtt ültek,
mintha szerepet cseréltek volna: Marina volt a biztos
viselkedésű és irányító fél, s Galileo volt a szende,
szemérmesen piruló, minduntalan megzavarodó. A
tegezést is Marina kezdte, nem ő. Ő nem merte, hiába
fogadta fel magában nagy vakmerőén, hogy hallgat a
Sagredo tanácsára. Mikor nyelve hegyén lebegett a
tegező szó, visszatorpant attól, ami valami hallatlan
merészségnek, valami élet-halálra szóló kockázatnak
tetszett előtte. De Marina egyszer, talán véletlenül, talán
készakarva, elszólta magát:
− Mondd … ó ezer bocsánat, uram, ne haragudjék a
nyelvbotlásért…
Ekkor történt, hogy összeszedte minden bátorságát.
− De igen, de igen, maradjunk ennél. Mondd nekem
azt, hogy „mondd”…
És még arra is telt a bátorságból, hogy megfogja a
leány kezét, felkészülve a tiltakozó mozdulatra. De
Marina ott hagyta a kezét, mint aki ezt a világ
legtermészetesebb dolgának tekinti. Azóta, mihelyt
kettesben voltak, rögtön a leány keze után nyúlt. De ez is
volt eddig a legtöbb, amit elért. Egyébként udvarlása
forró pillantásokban, sóhajokban, kényszeredetten
dadogó szerelmi vallomásokban merült ki.
− Rántsa magához, − mondta Sagredo, − és jó erősen
csókolja meg a száját.
− Igen, de hogyan …
− Hogyan? Nem tudja kegyelmed, hogyan kell
csókolódzni? Azt úgy kell, hogy az ember az ajkait
ráhelyezi az illető másik egyén ajkaira és…
− Ne gúnyoljon kegyelmed. Mi lesz, ha megharagszik?
− Akkor további csókokkal kibékíti. De ne féljen, nem
fog megharagudni.
 Galileo nem szólt. Ez a hang sértette. Azt szerétté
volna, ha Marináról, mint elérhetetlen csodáról, mint az
érintetlenség lehelletszerü tüneményéről beszélnek
előtte. Ő ilyennek is imádta magában. Ajkait,
egészségesen buggyanó piros cseresznyeajkait úgy
szemlélte, mint szent területet, amelyet idegen ajak még
nem érintett, s amelyet majd, egy eget-földet megrázó
boldogságú pillanatban, az ő ajka érint először. S ha
vágyakozása további gondolatokra sarkalta, sóvár
ábrándjai elől visszahőkölt. Hogyan házasodjék ebben az
anyagi helyzetben”? S ha nem tudja a leányt elvenni, mi
lesz? Hevesen megrázta ilyenkor vállát, hogy mintegy
lerázza magáról a lehetetlen vágy gyötrelmeit. De most
már hősiesen feltette magában, hogy megcsókolja a
leányt. Ma lesz az a nap. Kirajzolta magának előre a
jelenetet. Elképzelte, mikor magához kapja a vöröshajú
fejet, mikor rászorítja a száját a gyönyörű szájra. Akkor
majd dulakodás következik, de ő erős lesz és erőszakos.
Vaskarokkal fogja a leányt leigázni, dühösen szorítja és
tovább csókolja. Ezektől a gondolatoktól olyan izgatott
lett, hogy végig kellett simítania arcát.
A leány nemsokára megjött. Már messziről meg
lehetett ismerni szálas alakját a fehér fátylas, világoskék
ruhában, a gondola ingására emlékeztető himbáló
járását, s mikor közelebb ért, a lépésektől láthatóan
rengő kebleit. „Meg fogom csókolni, − ismételgette
magában majdnem eszelősen, − meg fogom csókolni, és
valami ravasz mozdulattal, véletlenül hozzáérek a
kebléhez, utána rögtön elrántom a kezemet, hogy meg ne
sértődjék, de azt a helyet a kezemen, amely hozzáért,
otthon sokáig fogom simogatni.” A leány ott állott előtte
mosolyogva.
− Késtem? Nem találtam a keszkenőmet. De most már
itt vagyok. Hova megyünk?
− Ahova akarod. Mit mondtál otthon? Meddig érsz rá?
− Azt mondtam, hogy Criuiékhez megyek. Azok
rokonaink. De atyám uram nem is nagyon figyelt oda.
Maradhatok akármeddig, a cselédet már ki tanítottam.
− Helyes. Talán menjünk át a Giudeccára, ha van
kedved. Ott valami jó kis kerti kocsmában
megvacsorázhatunk és beszélgethetünk.
Nekivágtak a Merceriának. Most már akkora volt a
szűk közökben a sokaság, hogy csak üggyel-bajjal
juthattak előre, egymás kezét fogva, olykor elszakadva, s
megint összekerülve a tömegben. A fáklyák lobogó
lánggal világították a boltokat, az utcák valami
kivilágított ünnepség zsivajló képét adták, de a fáklyák
fölött a házak első emeletének magasságában már vastag
volt a sötétség, ők csak igyekeztek szaporán előre,
beszélgetniük a lármában és tolongásban nem lehetett.
Mikor kiértek az Orologio íve alatt, mindketten
szabadabban lélegzettek fel és lassítottak. A Piazzán
nézegetnivaló tarka tömeg hullámzott. Itt mindig
érdemes volt elbámészkodni, a világ minden sarkából
származó idegenek vegyültek el a sokaságban, furcsa
ruháikkal vonva magokra a közeli pillantásokat. Voltak
itt rojtos-sapkájú, szattyánpapucsos krétaiak, voltak
hórihorgas szőke németek hasítottujjú bársonyzekében,
voltak hófehér burnuszba burkolt arabok, akik tülökben
aranykarikát hordtak, voltak albán nők, nyakukban
aranyérmekből fűzött lánccal, voltak piros, vagy zöld fezt
hordó négerek, Afrikának ki tudja mely partjáról. De
csak kósza színfoltok gyanánt ötlöttek fel a bennszülöttek
túlnyomó sokadalmában. Olykor fehérfátylas leányalak
libbent el mellettük, kihívóan pillantott Galileora, de
meglátván mellette a leányt, ajkbiggyesztve fordult
tovább.
− A sbirr megfogja, ha nem vigyáz, mondta Marina
nevetve.
− Tessék? − csodálkozott Galileo.
− A rossz leányoknak tilos fehér fátylat hordani.
Törvény van róla. Mégis mind fehér fátylat vesznek.
 − Én nem nézem őket soha, − hazudta Galileo azzal a
képmutatással, amelyet szerelme előtt minden férfi el
szokott követni.
− Rengetegen vannak, − folytatta Marina, − a minap
mesélte valaki, hogy a szenátus megszámláltatta őket.
Tudod, mennyi van Velencében? Tizenegyezer. Persze, az
idegenek miatt.
Galileo ámúlva nézte a leány tiszta arcát. Szinte
meghatónak találta, hogy egy ilyen fiatal teremtés,
akinek a szerelem mibenlétéről fogalma sem lehet,
szajkamódra ismétli, amit vigyázatlanul elejtettek előtte.
Közben kiértek a Piazzetta partjára. A két oszlop közt
elhaladván Marina így szólt:
− Itt egyszer kiskoromban láttam akasztást.
− Igazán? Nem gyereknek való látvány.
− Csakugyan nem. Még most is borzadok, ha
rágondolok. Két férfit akasztottak fel, mert sodorniták
voltak.
− Mik voltak?
− Sodomiták, mondom.
− Tudod te, mi az a sodomita?
Marina felkacagott.
− Fogalmam sincs. Csak azt tudom, hogy valami
csúnya bűn és halálbüntetés jár érte.
Galileo hálásan szorította meg a leány kezét, amelyet
most is újjaival dédelgetve tartott. Tiszta angyalt érzett
maga mellett, akinek a maga hófehér tudatlanságában
elbűvölően nincs fogalma arról, hogy mit beszél. Éppen
inteni akart egy gondolásnak, mikor valaki hátulról a
vállára ütött. Megfordult és Sagredót pillantotta meg.
− Ne vegyenek gondolát, itt az enyém. Tartsanak
velem. Én ugyanis unatkoztam és elhatároztam, hogy
kimegyek a kertembe Muranóba egy kis friss levegőt
szívni.
− Menjünk, menjünk, − ujjongott Marina.
Galileo kedvetlenül habozott. Az édesnek ígérkező
kettes vacsorát, a meghitten akadozó beszélgetést
sajnálta és főként szívébe nyilallott, hogyha hármasban
lesznek, nem csókolhatja meg a leányt. De ekkor érezte,
hogy Sagredo titokban megszorítja a könyökét. Bizalmas
jel volt ez, nem lehetett félreérteni. Talán a jóbarátnak
már van valami gondolata, hogy segítségére legyen.
A loccsanó evezőcsapások már vitték is őket a vizen.
Mindenütt lámpák imbolyogtak a láthatatlan
gondolákon, mintha Kopernikusz csillagai leszálltak
volna úszkálni és lebegni a csatornára. A serenata
kivilágított sajkája ott úszott a Salute irányában, édes
szerelmi dalt énekeltek a távoli hangok, a kíséret pengő
zenéjét hol gyengítette, hol erősítette a lusta fuvalom.
− Ma délután Veronese egy rokonával beszélgettem, −
mondta Sagredo, − és mulatságos dolgokat hallottam
tőle. Elmondta például, hogy egyszer Veronesét az
inkvizíció elé idézték. Ugyanis a Giovanni e Paolo-
templom számára oltárképet rendeltek nála, és meg is
állapodtak abban, hogy a képnek az Utolsó vacsora lesz a
tárgya. Veronese meg is festette a képet. Átvették,
kifizették. De néhány pap a festmény láttán elkezdett
berzenkedni. Az ünnepi asztalnál ugyanis bohóc is
látható, aki papagállyal játszadozik. És van apostol a
képen, aki jóllakván, villával piszkálja a fogát. Ez a
szigorú egyházi személyeket felháborította.
Feljelentették. Megindult az eljárás. Az inkvizíció
kihallgatta Paolo mestert. Tudja, mit felelt az öreg? Hogy
a festőnek ugyanannyi szabadság jár, mint a bolondnak.
A művészre nem érvényesek a normális emberekre
vonatkozó törvények. Ez nekem roppant tetszik.
− És mi lett a vége? − kérdezte Galileo, szorosan fogva
a leány kezét.
 − Az inkvizíció kötelezte Veronesét, hogy a képetjavítsa
ki. Ő azt felelte, hgy jól van, majd kijavítja. És soha nem
is nézett feléje a képnek.
− Kitűnő, − mondta Galileo − és én ki is tudnám
egészíteni. Nemcsak a művészt kell egy kalap alá fogni a
bolonddal, hanem a tudóst is. Én magam is bolondnak
számítok. Páduai tanártársaim többnyire annak is
tartanak. Ez természetes is: a magam eszével
gondolkozom és olyanokat állítok, amiket ők nem
értenek.
− Például mit? − kíváncsiskodott Marina.
− Például azt állítom, hogy nem a nap forog a föld
körül.
Marina édesdeden felkacagott.
− Ó de bolond ez a Galileo!
Kacagott jóízűen tovább is és kedvtelten megsímogatta
félkezével a tudós arcát. Galileot az érintéstől boldog
forróság futotta végig. Csatlakozott a leány kacagásához.
TJgy tett, mintha tréfált volna. Halványan fölmerült
benne Kopernikusz és Keppler szemrehányó gondolata,
de most nem törődött velők. A leány kezének cirógatása
megérte az egész világ-egyetemet.
Jó hosszú volt az út Murano szigetéig, de végül
megérkeztek. A gondola bevitte őket a Fondamenta dei
Vetrai mentén a sziget belsejébe. A hídnál szálltak ki, a
címeres evezősök fáklyával világítottak a sötétben, egyik
pedig előrefutott, hogy a villa népét értesítse a gazda
érkezéséről. Mire ők odaértek, már fáklyafény várta őket.
Ennek világánál nem lehetett kivenni a park képét, de
homályosan azért megmutatkoztak a szabályosan nyesett
élősövény köreiben a márványszobrok s a levegő olajosán
terhes volt a virágok fűszeres illatától, A villa beillett
palotácskának is. Személyzet futkosott rendet csinálni,
világot szolgálni.
A házigazda nyitott terraszra vezette őket.
 − Foglaljanak itt helyet kissé. Én bocsánatot kérek, de
utána kell néznem a rögtönzött vacsorának.
Restellem, hogy egyedül hagyom vendégeimet, de
beletelik egy jó negyedóra, míg intézkedem.
Galileo baráti lelkét forró hála töltötte meg. Sagredo
elment. A terrasz egyik sarkában kis olajmécses világított
csupán, különben vaksötétség vette körül őket. Fából
való kereveten ültek egymás mellett, amelyen puha
párnákat lehetett érezni. A kezek csakhamar megtalálták
egymást. Hallgattak. A nádasból a békák egyhangú,
végtelenségre emlékeztető kardala hallatszott. S a nehéz
virágillat úgy részegítette a fejet, akár a bor. Galileo
roppant óvatosan igyekezett közelebb fészkelni magát,
vigyázva arra, nehogy közeledési szándékát akár a
kerevet reccsenésével, vagy akár a mozdulat neszével is
elárulja. Érezte, hogy most kellene megcsókolni a leányt,
ha bátorsága volna hozzá. Remegett és habozott.
Elhatározta, hogy még néhány másodperc haladékot ad
magának. Lassan olvas tízig s akkor, lesz ami lesz,
nekivág. Elkezdett lassan, csaló lassúsággal számlálni. S
mikor nyolchoz ért, egyszerre valami csiklandozót érzett
a fülén, orrát a Marina illatszere ütötte meg, s vállán
egyszerre csak ott nyugodott a fej. Boldog
megdöbbenésében alig tudta elhinni, hogy igaz, amit
érzékeivel érez. Gyáván kezdte fejét fordítani. S mikor
szája megérintette a szájat, érezte, hogy az felkészülve,
vágyódva várta a csókot. Vad nyögés tört ki belőle,
gorombán átkapta a leány vállát és úgy szorította
magához.
− Nem tudsz csókolni, −- súgta elfojtott, érzéki
kacagással a leány.
Most már ő fogta át a férfi fejét. Egyik kezével a
szakállas állat ragadta meg, másikkal a dúshajú tarkót.
Úgy tartotta két tenyerében a férfi fejét, mint valami
gyümölcsöt, amelyből enni készül. Lassan tette rá száját
a férfiszájra, Belefurakodott, feje mozgásával tette a
csókot még teljesebbé. De Galileo restelte ezt a szerepet.
Túl akart tenni a leányon, hogy mamlasznak ne lássék.
Lerázta magáról a leány ölelését és ő kezdte újra, nagy
igyekezettel, mint valami versenyző. S mialatt vére
lángra gyúlt a démoni boldogságtól, agya valamely
eldugott rekeszében félig öntudatlanul bukkant fel a
rémület: honnan tud így csókolódzni ez a leány! Hát
lehetséges az a borzalom, az a kárhozat, hogy száját már
megjárta más férfi szája? Így csókolództak dühödten és
kéjelegve, mintha nem boldogítani, hanem vívódó piócák
gyanánt kínozni akarták volna egymást. S csak akkor
rebbentek széjjel, mikor Sagredo közeledő lépései
hallatszottak.
− Igazítsd meg a hajadat, − súgta gyorsan a leány.
Galileo önkéntelenül a fejéhez kapott és öt ujjával
gyorsan átboronálta a haját. De egyszersmind
meglepődött. Teljesen sötét volt a sarok, ahol ültek, a
leány nem láthatta, hogy kócos. Hogy ilyen gyakorlata
legyen, az egy ilyen fiatal teremtésnél lehetetlen. Ilyen
gyorsan vált tehát az esze? De ha ilyesmire tud gondolni
ilyen csókolódzás után, akkor hogy tudhatott ennyire
józan maradni? Mindezi csak homályosan surrant át
Galileo gondolatain, a kérdéseket ilyen kifejezetten még
gondolatban sem fogalmazta meg. Csak ment bódultán
és kurta lélegzettel Sagredo után. Az kicsiny szobába
vezette őket, amely nyilván nem ebédlő céljaira szolgált
máskor. Inkább olyannak tetszett, amelyet délután
besötétítenek, hogy a gazda kényelmesen sziesztázzon a
széles pamlagon.
− Itt téríttettem, − mondta Sagredo könnyedén, −
mert a többi szoba nincs egészen rendben, a terraszon
pedig, sajnos, nem lehet enni, mert a világosságra ezrével
jönnek az éjjeli bogarak. És a közeli nádas miatt rengeteg
a moszkitó.
Bár rögtönzött volt a vacsora, halban, gyümölcsben és
főleg nehéz borokban nem volt hiány. Szorgalmasan
ettek-ittak, a beszélgetés annál akadozóbban folyt.
Sagredo visszatért ahhoz a tárgyhoz, amely ma éppen
foglalkoztatta: a festőkhöz. Veronesét emlegette, majd
Tintorettót, aki az Utolsó vacsorát szintén nem egyszer
megfestette.
Őt is az inkvizíció elé lehetett volna idézni. Kedvenc
gondolata volt János apostolt úgy festeni, hogy míg a
többiek beszélgetnek, ő karjára ejtette a fejét és elaludt.
Csodálnám, ha monsignore Offredi, a pápai nuncius, fel
nem háborodnék ezen. János evangélista, Krisztus
kedvence, elalszik a legutolsó estén, amelyet együtt
töltenek? Nekem azonban ez rendkívül tetszik. János
még gyerek volt a többiekhez képest, a vacsora soká
húzódott, a fiút elnyomta az álom. Ennek költészete van,
amely elragadó.
− Lám, − szólt Galileo szórakozottan, az asztal alatt
óvatosan keresve a leány lábát − kegyelmed mégis csak
lelkesedik.
− Hogyne, a magam módján. Mert azért arra
gondolok, hogy milyen mulatságos volna János háta
mögött egy óriási miszálé-könyvet lapjával a földhöz
vágni. Milyen riadtan ugrana fel szegény a durranástól …
Marina hangosan nevetett és viszonozta a lábjátékot.
De Galileo a fejét csóválta.
− Ne költse fel az alvót, kegyelmes uram. És gondoljon
arra, hogy milyen vacsora volt az. A világ fennállása óta a
legnagyobb és legtragikusabb. A mi vallásunk annál az
asztalnál lett teljes.
− Ilyen jó katolikus kegyelmed? − kérdezte Sagredo
kíváncsian.
− Igen, ezt nem tagadhatom. Elég pogány életet élek,
de a hitem tiszta. Kegyelmed nem hívő?
− Nem tudom. Nem vagyok olyan okos, hogy vallási
dolgokban véleményt alkothattam volna eddig. Talán
majd öreg koromra leszek olyan okos.
− Az ember nem az eszével hisz, − mondta Galileo, −
hanem a szívével. Az eszünkkel csak tudnunk lehet. A
szívünkkel csak hinnünk. Istenben is. Emberben is, akit
szeretünk.
Erre Sagredo nem felelt. Galileo pedig merészen
erősítette lába nyomását a leány lábán, hogy szerelmesen
jelezze: most őrá célzott. A vacsora folyt tovább
csendesen. Sagredo sűrűn töltögette a bort. Aztán pipára
gyújtottak. Az asztalt kivitte két inas és ők a házigazda
indítványára mindahárman végigdőltek a pamlagon.
Megint csak egyetlen kis mécses maradt a szobában. A
pamlag mellett kis asztalon állott a bor. De most már
nem igen ittak. Galileo azonnal megfogta a leány kezét. S
az a szorításokat szívesen viszonozta.
Beszélgettek. Akadozva, szórakozottan. Galileónak
nem azon járt az esze, amit hallott, vagy mondott, hanem
azon, hogy hogyan lehetne megkérni Sagredot: megint
hagyja őket egyedül egy kicsit. És íme, nem is kellett
kérni. Mikor éppen Galileo és Marina váltottak néhány
mondatot, ő lopva eltűnt. Szinte észre sem vették.
Egyszer csak arra eszméltek, hogy kettesben vannak.
Galileo azonnal átkarolta a leányt és belekezdett a
csókolódzásba. Folytatták szomjasan, önmagok
élvezetében gyönyörködve, néha abbahagyták, hogy mély
lélegzetekkel kifújják magokat, aztán újra kezdték. Talán
öt perc telt így el, talán félóra. Ekkor Marina megszólalt:
− Hol marad ez a Sagredo? Talán jó volna, ha kinéznél,
hogy mi van vele. tgy nagyon feltűnő a dolog.
Galileo engedelmeskedett. A szomszéd sötét szobában
nem volt senki. Azon túl volt a terrasz. Ott egyik inas ült
a lépcsőn. A vendég közeledtére felpattant.
− Hol van urad?
− Az én uram azt üzenteti, hogy nem akarta zavarni
kegyelmes uram beszélgetését és bement Velencébe.
− Hova ment?
− Bement Velencébe. De a gondolát vissza fogja
küldeni.
 Ekkorára már Marina is ott állt a küszöbön.
Megszólalt.
− Jelentkezni fog a gondola, ha visszaérkezik?
− Igen, ez az én uram parancsa.
− Jól van. Ha itt a gondola, jelentsd nekünk.
Visszamentek. Elfoglalták helyöket a pamlagon.
Csókolództak. Hosszasan, csillapíthatatlanul. És
Galileo most először, megkérdezte:
− Szeretsz?
− Szeretlek, − felelte Marina derűsen és a Galileo haját
simogatta.
− Miért szeretsz? Mit szeretsz rajtam?
− Nem tudom. Nagyon kedves vagy és olyan bolondos.
És gyerekes. Olyan nekem, mintha a fiam volnál.
− Mikor vetted észre, hogy szeretsz?
− Mindjárt az elején. Mert láttam, hogy te milyen
bolondul szerelmes vagy belém. Az nagyon hat a nőkre.
Ismét csókolództak. S aztán megint jött a kérdés és
felelet:
− Szeretsz?
− Szeretlek.
Az idő megszűnt, ők belehullottak csókjaikkal az
örökkévalóságba. Ebből az inas kopogtatása rezzentette
fel őket. Gyorsan szétrebbentek, egymástól gyanúsan
messzire.
− Jelentem, kegyelmes uram, hogy itt a gondola.
− Jól van, − felelte Galileo gyorsan és kissé rekedten, −
menj te is és ülj be, mindjárt jövünk.
Az inas elment. Galileo még öt percnyi csókolódzást
ravaszkodott ki ettől az éjszakától. Most már viharosan
ölelte magához a leányt, tetőtől-talpig egész testök
érintkezett és ölelkezett. A férfinek úgy dobogott a szíve,
hogy azt hitte, megfullad. Fejét elfutotta a vér és vakmerő
mozdulatot engedett meg magának. A boldogság és
megdöbbenés kettős érzésével vette tudomásul, hogy
nem talál ellenállásra. És a boldogság kábító delíriummá,
a megdöbbenés a borzasztó csalódás fájdalmává
változott, mialatt összetartozásuk beteljesedett.
Azán ott ült Galileo a pamlag szélén. A leány még
pihegve feküdt. Ő a szavakat kereste: hogyan mondja
meg ennek a nőnek, milyen iszonyú összeomlás volt ez
lelke, hite, szerelme számára. És hogy soha többé nem
fogják látni egymást. Már szóra is nyitotta volna ajkát,
halkan és komoran, de ekkor a leány szólalt meg,
miközben kezéért nyúlt.
− Kimondhatatlan hálás vagyok neked, − mondta
melegen − nem tudod, hogy milyen jót teszel velem, ha
szeretsz.
Galileo meglepetten fordult feléje.
− Igen, − folytatta a leány a derengő homályban −
képzelem, hogy nem tartottál ártatlannak. De sokkal
borzasztóbb, amihez már közel állottam. Tudod, akit
szerettem, az kénytelen volt gazdagon megházasodni.
Atyám szegény, én pedig társaságba járok. Ruha kell,
cipellő, fodrász, minden. Ha szerettem volna valakit,
szívesen tűrtem volna a gondokat és az adósságok kínjait.
De nem volt senkim. És akkor megkörnyékezett egy
asszony, bizonyos Manottiné…
− Manottiné, − hördült fel Galileo − hiszen az
hivatásos alkalomszerző!
− Igen, az. Megkörnyékezett. Telebeszélte a fejemet.
Kezdtem szédülni, de nem vitt rá a lélek. Szörnyű dolog
az, szerelem nélkül megölelni valakit, ti férfiak azt el sem
tudjátok képzelni. De már haboztam. Már nem sok
hiányzott hozzá. És akkor jöttél te. Lásd, megmentettél.
Belédszerettem, most ez erőt ad. Tudom, hogy te szegény
vagy, de az nem baj. Majd elkínlódom valahogy. Csak
szeress. Űgy-e szeretni fogsz?
Galileo csak némán bólintott.
− Csókolj meg, −. szólt a leány.
De ő nem csókolta meg.
− Ki volt az, aki elhagyott és megházasodott? Mondd
el, mindent tudni akarok.
A leány szelíden vonakodott, de ő nyersen, követelőén
faggatta. És megtudott mindent. Marina tizennyolcéves
korában kezdte az első viszonyt egyik unokafivérével
szerelem nélkül, játékból, kíváncsiságból, s mert
leánybarátnői mind ezt csinálták. Ez egy évig tartott.
Akkor jött a másik Tessuti Benedetto nevű fiatalember.
Abba beleszeretett. Az unokafivér közben vízbe fúlt.
Ennyi volt az egész.
− Pénzt kaptál tőlük? Felelj! Az igazat akarom tudni!
− De szívem, hiszen ez a Tessuti olyan szegény ördög
volt, mint te. Kinek nézel te engem? Ilyenekkel traktálsz?
Éppen ezen az éjszakán? Most fájdalmat okoztál nekem,
mikor én csak jó és kedves vagyok hozzád. Haragszom.
Elfordult. Galileo nézte a homályban gyönyörű alakja
körvonalait. Mit tudja ez a lány, hogy őbenne mi történt?
Szegény nem is tehet semmiről. Nem jobb, nem
rosszabb, mint a többi fiatal lány Velencében. Annak
nem oka, hogy jött egy ilyen hóbortos matematikus, aki a
szentet trónjára akarta emelni, hogy térdreborultan
imádkozhassék vele. Galileo felsóhajtott. Élete első, nagy
szerelmét vélte megtalálni és viszonyt talált helyette. Más
férfi a mennyezetig ugrálna az örömtől, hogy ilyen
feltűnő szép leányt sikerült meghódítania, ő pedig
fájdalmasan szívenütve ül és sóhajtozik. És még hozzá,
mialatt gyönyörű ábrándjainak vesztét fájlalja, ezt a
leányt is sajnálnia kell. Milyen megható a maga naív
hálájával, hogy szerethet valakit.
Gyengéden megérintette a leány kezét.
 − Marina, ne haragudj.
− Nem haragszom, − szólt a lány azonnal készségesen
és kedvesen, − de ígérd meg, hogy nem bántasz többet.
− Megígérem. Nem bántalak. Nem is érdemied meg.
Jó vagy és édes.
− Csókolj meg.
Összeborultak megint, most már úgy, mintha évek óta
egymáshoz tartoztak volna.
Kint már világosodott. Mikor végre keresztülmentek a
kerten, gyönyörködve tekintettek körül. A gazdagság és
szépség pompázott körülöttük. Ápolt utak, művésziesen
rajzolt virágágyak, lombos fák a hajnal harmatos,
csicsergő frisseségében. A híres muranói kertek adták
nászuk első virradatát. Hangos madárének kísérte őket a
hídig. Ott megtalálták a várakozó gondolát.
Bal kézi felől kelt a nap. Mikor elhagyták a temetőt,
kitárult előttük a napkelte fényében fürdetett Velence
csodája. A rőttel kevert arany megfestette a doge-palota
oldalsó falát, megcsillantotta a Campanile tetejét, az
Orologio aranydíszeit és megtündököltette a Márkus-
templom zöld félgömbjeit. Mintha a mese ragyogó
aranyvá.rosába jöttek volna a szerelem titkos és fülledt
illatú sötétjéből, amely évek távlatában maradt a hátuk
mögött. Aztán befordulván a Canal Grandcba, szembe
kerültek a reggel káprázatos fényözönével. Színaranyból
voltak mind a kettőn, két szegény ördög a dúsgazdag
gondolában.
A Ca’Doro sarkán szállottak ki. Galileo minden pénzét
elővette és hanyagul odaadta az evezősöknek. Azok
álmosan kapkodták sapkáikat és alázatosan elhajlongtak.
− Te most maradj itt, − mondta Marina − egyedül
megyek a kapuig. Aki esetleg kinéz, ne lásson veled. Bent
maradsz még ma Velencében?
− Ma nem lehet. Órám van. De estére vissza tudok
jönni. Kilenckor várhatlak a Rialtónál.
 − Ott leszek. Ne csókolj meg, világos van.
A lány sudár, ringó alakja besietett a szűk közön.
Galileo boldog ledérséggel figyelte és karjai közé képzelte
a szép távozót. Aztán ő maga is megindult lassú
léptekkel, amelyek különös hangon kopogtak a hajnal
akusztikájában. Zsebébe nyúlt.
− Nem maradt semmim, − gondolta magában, − csak
Kopernikusz.
 XIX.

Kepplerrel a levelezés nem maradt abba. Meleg, baráti

hangon írtak egymásnak, de leveleikben részleteket is
érintvén kitűnt, hogy nem mindenben értenek egyet. A
Kopernikusz-tant általánosságban teljes meggyőződéssel
hitték mindaketten, de a nagy alapelvből elindulva
külön-külön spekuláltak, vizsgálódtak, töprengtek
mindaketten, egyik Páduában, másik Grácban. És
eredményeik nem egészen fedték egymást. Ez
barátságukon nem változtatott, de valamit mégis
elszakított köztük: az egymás mellett, közvetlen és
egyformán harcoló sorkatonák közös lélegzetvételét.
Ugyanazért a célért harcolt mind a kettő, de már kiki a
maga külön posztján. Illetve most éppen nem harcolt
egyik sem. Galileo csak otthon számolgatott és
jegyezgetett, a nyilvánosság elé való kilépésre
egyáltalában nem is gondolt. Kepplerrel pedig, leveleinek
tanúsága szerint, az történt, hogy elvesztette állását.
Ugyanis Stájerország kormányzását átvette a harciasán
katolikus Ferdinánd főherceg, miután, zarándokúton
Loretóban járt és ott Stíriát eljegyezte a Szűznek.
Hazaérkezvén Grácba első dolga volt elrendelni, hogy
minden protestánsnak távoznia kell a közhivatalokból. A
közhangulat annyira kiélesedett, hogy Keppler már az
életét féltette. otthagyta katedráját és Magyarországra
menekült.
Kopernikusz tana most már azt a kevés gráci
nyilvánosságot is elvesztette, amelyben eddig Keppler
jóvoltából része volt. Az egész világon mindenütt az
Almagcsztet tanították most már. Arisztotelész és
Ptolemaiosz csillagászati uralma, amelyet egy protestáns
német hevesen támadott Gráeban és egy katolikus olasz
nem mert még megtámadni Páduában, nem is hederítve
az ilyen apró incidensekre tovább ült a lelkeken, mint
ahogy ült már mozdulatlanul kétezer esztendő óta.
A páduai tanárnak más gondjai is voltak. Velencei
szerelme nagyon sok pénzbe került. Amint szabad ideje
akadt, akár egy félnap is, sietett be a lagúnákra. Ennek
nem egy magánóra vallotta kárát, ami elmaradt
aranyakat jelentett. De lelkiismeretét ilyenkor azzal
hallgattatta el, hogy a kompasszok miatt úgyis fontos
dolog benéznie Mazzolenihez az Arzenálba. S ha már
Velencében volt, el járkált vacsorázni, gondolázni
Marinával, minduntalan felmerült valami szalagnak,
szövetnek, cipellőnek, fátyolnak szüksége, s ő mint
szerelmes udvarló ki akart tenni magáért. Azonfelül még
az is nehezítette gondjait, hogy az öreg Gamba elég
súlyosnak látszó betegséggel ágynak esett. Orvosokat
kellett járatni hozzá és patikára költeni. Amellett folyton
hazudozni kellett az öregnek, hogy az idegen
pénzforrásra rá ne jöjjön.
Máskor ennyi gond alatt a nyomorúságos fizetésű
tanár összeroskadt volna. De Isten úgy szokta rendelni,
hogy mindig van valahogy és úgy még sohasem volt, hogy
valahogy ne lett volna. A kompassz igen kapós
portékának bizonyult. Mazzoleni nem ok nélkül állott
olyan ügyes rézműves hírében, a keze alól kikerült
kompasszok pompásan sikerültek. Galileo a legelsőt
Sagredónak ajándékozta, a másikat egy Badouére nevű
francia hallgatójának, aki feltűnt a diákok közt éles
eszével és eredeti gondolkodásával. A többi kompassznak
már jóelőre akadt bőven fizető gazdája. Mazzoleni nem
győzte gyártani, hosszú lista sorolta fel a türelmetlenül
várakozó rendelőket. A rézműves most már jobban
keresett ezzel a mellékes munkájával, mint amennyi
fizetést az Arzenálban kapott.
De ha a kompassz csinosan eresztette is a pénzecskét,
még több kellett. A Landucci-féle adósság állandó
lidércnyomásként ülte meg Galileo gondolatait.
Michelagnolo otthon ült Firenzében, nem dolgozott
semmit és ölhetett kézzel várta a sült galambot, mint
valaha bátyja. Az anyát is kellett támogatni. Galileo tehát
egy napon beállított Velencébe a két riformatoréhoz.
Elmondta, hogy az ő tanárságának előre kitűzött hat
esztendeje lejár, ennélfogva fel kell tennie a kérdést, hogy
fogják-e tovább is alkalmazni, s ami még fontosabb:
milyen fizetéssel.
Zane szenátor a két riformatore nevében rögtön
kijelentette, hogy a Serenissima okvetlenül igényt tart
Galilei Galileo további működésére.
− Kegyelmed a legnépszerűbb tanár a Bo fiatalabb
tudósai közt, ezt nem akarjuk eltagadni. Előadásai most
is a legzsúfoltabbak, a diákság tüntetőén szereti, ez mind
igaz. Az is nagyon kedvünkre való, hogy kegyelmed nem
igen vesz tevékeny részt a jezsuita iskolával folytatott
állandó torzsalkodásban, amely nekünk itt annyi
kellemetlenséget okoz. Egyszóval kegyelmedet
mindenképpen meg akarjuk tartani. Nem mondom,
hatévi szolgálata után némi fizetésjavítás is
méltányosnak látszik. De a rendelkezésre álló alap
nagyon csekély. Nagyobb arányú emelésről aligha
beszélhetünk. Tudja mit: ennek a kérdésnek legfelsőbb
hatósága a szenátus. Mi javaslunk, a szenátus dönt.
Kegyelmednek sok előkelő ismerőse van, igyekezzék
ügyének mennél több szenátort megnyerni. Mi, két
riformatore, nem leszünk ellene.
Galileo megköszönte a tanácsot és azonnal nyakába
vette a várost. Mindenekelőtt barátait mozgósította:
Sagredót, Magagnatit, Zorzit, Boccalinit. Aztán felkereste
Fra Paolo Sarpit, hogy az beszéljen annyi szenátorral,
ahánnyal csak tud. Irt aztán Delmonte márkinak és
meglátogatta a márki rokonát, a gyalogsági tábornokot.
Rövidesen messze terjedő protekciós hálózatot épített ki.
Lihegett, futkosott, számos kompassz árát elgondolázta,
de a dolog szépen alakult. Keményei voltak, hogy
mostani száznyolcvan arany fizetését ha nem kétszerezik
is meg, de jelentékenyen többet fog kapni. Ez
természetesen a javaslattól függött. A javaslatot pedig a
riformatorék fogalmazták. Ezért Galileo Zane ellen
fordította a Zanétól kapott tanácsot: nem múlt el nap,
hogy valami szenátor, főpap vagy tábornok valamelyik
riformatore előtt meg ne pendítette volna a Galilei-ügyet.
A sok íutkosás közt Marina szerelme alig jelentett
üdülést. A leány nehezen mozdult lassan halódó apja
betegágya mellől, s ha mégis sikerült elvinni valami kis
kocsmába vacsorázni és beszélgetni, folyton siránkozott
és sietett vissza a beteghez. S ha az apai ház egyik
szobájában elbújtak csókolódzni és ölelkezni, a leány
félfüllel a legforróbb mámorban is arra figyelt, nem
szólítja-e a beteg. Az ilyen felületes pásztorórákat még az
is zavarta, hogy Galileónak folyton sietnie kellett. Az új
szerződése miatti futkosások is sok idejét elvették,
azonfelül magánórái is Örvendetesen szaporodtak. Hírét
most már öt esztendő tanítványai hordozták szerte
Európában, s ha valami előkelő fiatalember, például
Fülöp, az ifjú hesseni őrgróf, megérkezett Páduába,
annak első dolga volt a nevezetes Galileit felkeresni,
erődítéstani leckékre felkérni és a kompasszal
megismerkedni.
− Nem az igazi ez, kegyelmes uram − mondta egyik
diákja, egy lengyel gróf − úgy kellene tenni
kegyelmednek is, mint más tanárok teszik: házába venni
a diákokat és teljes ellátásukról gondoskodni.
− Ebben a szűk kis házban lehetetlen. Magam Js alig
férek.
Ezzel a beszélgetés abban is maradt, de Galileónak
bogarat tett a fülébe. Mert ha ez a ház kicsi, akkor lehet
bérelni sokkal nagyobbat, s ott majd lesz hely kosztos
diákoknak is. Csak az a kérdés, hogy nem túlmerész
dolog-e belevágni egy jóval nagyobb bérletbe, s aztán
fizetni a méregdrága házbért, míg a diákszobák üresen
állnak. Elkezdett tehát hallgatói között tapogatódzni:
vájjon akadnának-e elegen. Az eredmény még őt magát is
meglepte. Bátran bérelhetett volna akár kaszárnyát is. És
mintha mindent a sors maga rendelt volna így:
ugyanekkor egyik szemfüles diákja hírt hozott arról, hogy
a nagytemplomhoz közel, páduai nyelven szólva „al
Santo“, bérbeadó az a nagy kétemeletes ház, amelynek
kertje is van. Galileo azonnal lecsapott könyvet, körzőt,
mindent és szaladt a házat megnézni.
Valóban ez volt a legszebb ház ott, a Borgo de’Vignali
nevű városrészben. De maga a környék is vonzhatta. Üde
szőlőskertek sorakoztak itt egymás mellé, csak
szórványosan emelkedtek a házak, sok volt az üres telek,
amelyet gazdája meghagyott veteményes kertnek, vagy
legelőnek. S a szóbanforgó házhoz is kert tartozott,
amitől Galileónak megdobbant a szíve, mert mindig az
volt a titkos vágya, hogy kertes házban lakjék. Maga a ház
túlzás nélkül viselhette a palota címet. Két emeletén
rengeteg szobát tartalmazott. Az udvaron még kétoldalt
szárnyak is csatlakoztak a főépülethez. A földszinti
balszárnyon volt egy lakosztály, amelyet mintha
egyenesen neki építettek volna. A mutatós, elegáns
kapualjból előszobába nyitott az ember, onnan pedig
tágas, világos dolgozószobába. Elfért ebben könyvtár,
kísérleti holmi, nagy asztal, minden. Két széles ablaka a
kertre nézett, kedves zöldet adva a szemnek, s a
lombokon túl Szent Antal kupolái magaslottak. Ebből a
nagy szobából nyílott elfüggönyözhetően a kényelmes
hálófülke.
Egy percet sem késett, azonnal megkezdte a tárgyalást.
A tulajdonos akkorra összeget kért, hogy ő először
beleszédült. De aztán számvetést csinált és kiókumlálta,
hogy ha a szobáknak csak felét is értékesíteni tudja,
akkor győzni fogja a bért. S miután üzleti dolgokhoz
egész életében vajmi keveset értett, most is túlságosan
elárulta lelkendező vágyát, a tulajdonos ennélfogva
keményen tartotta az árat, ő pedig nem tudott alkudni.
Meg is ijedt egy másik, állítólagos érdeklődőtől és hamar,
sebbel-lobbal megkötötte a szerződést. Mikor aláírta,
már tisztában volt vele, hogy jóval olcsóbban is
megkaphatta volna. De nem törődött vele. Mégegyszer
kifutott a kertbe, hogy gyönyörködjék a fákban, a
kanyargó venyigéjű szőlőtőkékben, sőt a gyep minden
fűszálát külön szerette volna megsímogatni, ha lehetett
volna. Aztán sietett le Velencébe. Még pedig először nem
Marinához, hanem egyenesen Mazzolenihez az
Arzenálba.
− Ide hallgasson, Messer Mazzoleni, hagyja itt az
Arzenált és költözzék hozzám Páduába. Nagy házat
béreltem, adok szállást. Reggeltől-estig csak kompasszt
fog csinálni. Annyit kereshet, hogy még félre is tehet öreg
napjaira.
− De nekem nagy családom van, kegyelmes uram,
azokkal mit csinálok 1
− Mondom, hogy kap szállást. Rendes családi lakást
fog kapni, műhelyet is berendezhet. A ház igen nagy.
Nos? Van kedve?
− Igen nagy kedvem van, kegyelmes uram. De ha meg
tetszik engedni, még megbeszélem a feleségemmel.
− Helyes. De meg ma döntsön. Írja meg a döntést
levélben. Aszerint kell beosztanom a helyiségeket.
Azzal szaladt Marinához, hogy annak is elmondja a
nagy újságot. Szeles sietségében már be is nyitott a
kapun, mikor valami megkapta ezen a kapun a figyelmét.
Hátralépett. A kaput fekete zászló fedte. Ijedten szaladt
fel a lépcsőn, s a Gamba-lakásban ott találta a házbeli
összes lakókat. A betegszobában idegen emberek
rendezkedtek, most ravatalozták fel az öreg Gambát.
Marina száraz szemmel jött-ment, a gyászoló házbelieket
kínálgatta, az idegenekkel tanácskozott. Nem sírt, de
ijesztő dolog volt ránézni. Halálsápadt árnyék gyanánt
jött-ment, mintha ő is meghalt volna, de világos nappal
itt kísértene a lakásban. És mintha valami különös titkot
őrzött volna magában.
 Galileo kézenfogta és kivitte a konyhába. Csak ott
tudtak háborítatlanul beszélni.
− Mikor halt meg?
− Tegnap alkonyatkor. Borzasztóan szenvedett. Téged
már nem tudtalak értesíteni. De gondoltam, hogy ma
bejössz.
− És kik ezek az idegenek?
− A Calza emberei. Ezek csinálják a temetést. Még
tegnap este izentem nekik. Beszéltem egy másik
vállalattal is, de ez olcsóbb.
− Szegény leány, alig állsz a lábadon. Szívből sajnállak.
Magához ölelte, ezúttal nem érzékien. Mindjárt el is
engedte. De két keze végét azért megfogta.
− A jövő miatt ne aggódj, én melletted maradok.
− Tudom, drágám, hiszen te olyan jó vagy. És erről is
kell valamit mondanom.
− Miről?
− A jövőnkről.
− Hagyd most, szívem, majd ráérünk. Előbb essél túl a
temetésen, nyugodjál meg, aztán majd szépen
megbeszélünk mindent…
− De ezt már most meg akarom mondani. Isten jót tett
apámmal, hogy elvette. Nem kellett megérnie a szégyent.
− Milyen szégyent?
− Más állapotban vagyok, Galileo.
A férfi ámulva ismételte a szavakat. Soha nem gondolt
arra, hogy ez bekövetkezhetik. Ami szerelmükre
tartozott, annak minden felelősségét a leányra szokta
bízni már régóta. Most, hogy a nagy hírt meghallotta,
gondolatai megálltak. Nem tudta Önmagáról, hogy örül-
e, vagy meg van döbbenve.
 − Félsz, − kérdezte tapogatódzva, − hogy most a világ a
szájára vesz?
− Bánom is én a világot, − mondta Marina vállat
vonva, − nincsen nekem senkim. Rokonaim elhaltak,
társasági köröm közömbös. Akár ma se lássam azokat,
akikhez jártam. Nem félek semmitől. Inkább nagyon
boldog vagyok. Isten adta ezt, hogy a nagy fájdalmat
kibírjam. És te nem örülsz? Azt hittem, te is boldog
leszel.
− Hogyne örülnék, ha te nem törődöl a világgal. És
mikor lehetséges lesz, majd úgyis összeházasodunk.
− Persze. De nekem nem sürgős. Most gyerünk vissza.
Jó volna, ha beszélnél ezekkel a temetkezésiekkel, férfira
mégis jobban hallgatnak.
És ment előre. Már fekete ruhát hordott. Remek
termetén még nem látszott a boldogság titka, az új élet,
amely akkor fogant, mikor kialvóban volt a másik, akinek
fejéhez most állították odabent a gyertyákat. Galileo
félrevont egy Calza-embert és számonvette tőle a temetés
részleteit és költségeit. Kitűnt, hogy Marina mindent
százszor jobban megbeszélt már, mint ahogy ő elintézte
volna. Aztán odament a halotthoz. Az öreg Lepanto-viselt
nemes eltorzult arccal ment a másvilágra, utolsó
pillanatig vad fájdalmak kínozták. Kecskeszakállas állát
fekete keszkenővel kötötték fel, hogy álla le ne húlljon,
két szemére egy-egy darab rézpénzt tettek, mert
szemhéjjal nem akartak lehunyódni, mintha még halála
után is mindenáron megkísértené ébren maradni. Galileo
úgy érezte, hogy ettől a halottól bocsánatot kell kérnie.
Megfogta a viaszsárga, fonnyadt kezet és megcsókolta. S
magában megígérte a halottnak, hogy a leányról mindig
gondoskodni fog. De közben megütődve pillantott rá a
halott kézre. Meglepte, hogy Marina kezeformája
menynyire hasonló ehez a kézhez. Vájjon a születendő
kisgyermek keze is ilyen lesz-e?
 A házbérlet nagy eseményéről nem is szólt Marinának,
csak mikor már a temetés után elcsendese dett a
halálesettel járó sok zavaró és fájdalmas mozgalom.
Akkor számba vették a hagyatékot is. Kitűnt, hogy két
szoba szerény berendezését is alig lehet megmenteni, a
többit megeszik az apa hátrahagyott adóságai. Galileo
felvetette azt a gondolatot, hogy Marina költözzék a két
szoba bútorral Páduába. Majd keresnek valami alkalmas
lakást az új ház közelében; együtt természetesen nem
lehet lakni, a Bo tanári kara és a felsőbb hatóságok nem
tűrhetnek vadházasságot s a jezsuiták is alaposan
kihasználnák ezt a támadási alkalmat.
Minden símán ment. A lakást könnyű volt megtalálni,
alig két sarokkal tovább az új háztól bérelt két szoba-
konyhás kis otthont Marinának. A bútort ideszálították
Velencéből, néhány nap alatt kész volt a rendezkedés.
Marina elhozta régi cselédjét, hamarosan megtanulta,
hogy hol a zöldségpiac és melyik mészárosnál lehet
olcsóbb hrist kapni. Űj élete megindult. Galileo egész nap
nem mutatkozott, mert az ő átköltözése százennyi gondot
jelentett, előadásokat is tartott, magánóráit is végezte és
még Velencébe is be kellett járnia, hogy új szerződését
tető alá hozza. Csak vacsora után ment át minden este.
Ketten voltak, zavartalanok voltak, nem kellett találkákat
megbeszélniük, az ajtón óvatosan kihallgatózniok,
lépcsőn lopózkodniok. Izgalom nélkül való nyugalmas
órák lettek a vacsora utáni órák, alig különbözvén fiatal
házasok csendes életétől. Fel is bukkant Galileo fejében a
gondolat: voltaképpen miért nem veszi Marinát
feleségül? Anyagilag valamivel még könnyebb is lenne, a
Marina szempontjából pedig a ferde helyzet egyszeriben
tisztázódnék. De mihelyt ez á kérdés eszébe jutott,
idegesen elhalasztotta, hogy gondolkodjék felőle.
Egy októbervégi napon végre megkapta új szerződését.
A Serenissima újabb hat évre lekötötte a Bo matematikai
tanszékére, fizetvén neki az eddigi száznyolcvan arany
helyett évi liáromszázhuszat. Ez az ugrás sokat jelentett
volna az évi számvetésben, ha ki nem bérelte volna a
nagy házat. De annak bérét egy összegben kellett fizetni
és nem lehetett megvárni, mig a diákok − ki rendesen, ki
rendetlenül − összeadogatják. A szobák mind megteltek
mindenféle nemzetiségű diákokkal, Mazzoleni felesége,
aki a nagy ház gazdasszonya lett, egyszerre negyven
embernek is főzött s a hozzávalót készpénzért kellett
vásárolni. Viszont a kompasszok jól fogytak, Viszont két
új háziszolgát kellett fogadni a rengeteg szobához. A vége
az lett, hogy Galileónak az egész vonalon kitűnően ment
a sora, de azért anyagi gondja semmivel sem volt
kevesebb, mint azelőtt. Számadásokat nem vezetett,
adósságait csak emlékezetében jegyezte fel. S a
bevételeket sem jegyezte. Elzárható szekrényében volt
egy kis vasládája, abban tartotta a pénzt. Mikor
valamelyik diák fizetett, betette a pénzt a vasládába.
Mikor Mazzoleniné pénzt kért, benyúlt a vasládába.
Hogy melyik diák hány héttel maradt hátralékban, azt is
emlékezetére bízta, de ennek az emlékezetnek egyéb
elraktározni valói is voltak s így megesett, hogy ő
csodálkozott legjobban, mikor valamelyik diák nagy
bocsánatkérések közepette hosszú hátralékot egyenlített
ki. Közben goromba levelek jöttek, mint rendesen,
Landucci sógortól, aki szívósan követelte a pénzét.
Galileo az ilyen levél vételekor azonnal elévette a
vasládát, de abban sohasem volt annyi, hogy a sógornak
jelentős törlesztést küldhetett volna.
Ezek az anyagi természetű gondok csak pillanatokig
nyomták. Egyet fordult és azonnal elfelejtette
valamennyit. Viszont öröme annál több akadt, amelyek
közé a gondok elől rejtőzhetett. Ilyen öröm volt, hogy
minden délben együtt étkezhetett a fiúkkal. Az inas
felment a második emeletre, megkongatta a rézserpenyőt
a folyosón, aztán megkongatta az első emeleten is, a
földszinten is. De mire ő a földszinten kongatott, az éhes
fiatal sereg már rég ott taszigálta egymást a nagy
asztalnál, szörnyű lármát csapva a székek tologatásával.
 − Bon giorno, Eccellenza! − kiáltották vigan, mikor ő is
megjelent az asztalfőn.
Csörögtek a tányérok, a nagy asztalon végig glédában
állottak a chianti-kőkorsók. Pár percig nem lehetett szót
hallani, míg a fiatal gyomrok az éhség legelején erőt nem
vettek. Akkor aztán megindult a víg terefere. A házigazda
jobbján a fiatal Noailles gróf ült, francia szülők gazdag
gyermeke, balján Schweinitz gróf, aki német földről jött a
Bo híres városába tanulmányért. Aztán sorban Lehrbaeh
német, Stanislas lengyel, Beatavilla toszkán, le egész az
asztalvég legfiatalabb gyermekéig, aki csak a minap jött
és neve sem igen tudódott még. Latinul folyt a társalgás,
mert németek, lengyelek, olaszok, franciák nem beszélték
egymás nyelvét, ezt pedig mindegyik beszélte.
Kifogyhatatlan érdekességű volt mindegyik étkezés;
annyiféléi jöttek ezek a fiúk, annyi soha nem hallott
dolgot tudtak mesélni hazájuk bámulatos történeteiről és
különös szokásairól. Vagy egyetemi élményeiket
mesélték, verekedéseiket a jezsuita iskola diákjaival,
pajkos kalandjaikat az éjszakában sbirrek ugratását,
ablakok alatti szerenádokat. Galileo, ahogy leült az
asztalhoz, azonnal hozzájuk fiatalodott. Nagyokat
kacagott velük, adomáikra adomával felelt, kurizálási
ügyekben tanácsokat adott.
Mikor a kedélyes ebédnek vége volt, következtek a
magánórák. A fiúk apró csoportokra oszlottak aszerint,
hogy mikor kezdtek egy-egy kurzust és mivel
foglalkoztak. Egyik csoport erődítéstani leckéket kapott,
a másik ismételte az egyetemi előadások eukleidészi
anyagát, a harmadik a kompasszt tanulta. Galileónak a
sajátmaga számára alig maradt egy vagy másfél órája
vacsora előtt. Ilyenkor dolgozott valamit, vagy átszaladt
beszélgetni Pinellihez. Hétkor megint megkondult a
rézserpenyő, a fiúk megint özönlöttek az asztalhoz.
Megint jött a tréfák, a hazai adomák, a mulatságos
csínyek kedélyes társalgása. Bor bőven volt az asztalon, a
gazda rendelkezése úgy szólt, hogy kilenc óráig annyi
chiantit kell felhordani, amennyi éppen elfogy. Mert az
ételsor után még együtt ültek kilencig, hangszerek
kerültek elő, vidám nótózás rengette a falakat. Kilenckor
a gazda felkelt és átment Marinához. De csak elvben
kilenckor, a gyakorlatban majdnem mindig késett. Egyre
többet. Lasanként már arra is volt eset, hogy nem is ment
át. Odaüzent, hogy fontos dolga van. Fontos dolga pedig
abból állott, hogy belejött a fiúkkal a poharazásba. Ő
maga is odahozatta lantját és firenzei nótákat énekelt,
még pedig a diákok rendkívüli mulatságára a
borsosabbjából. Remek jókedve kerekedett, teli
poharanként döntötte magába a bort, végül alaposan
becsípve borult a Noailles gróf vállára és szent esküt
esküdött, hogy Fiorenza a világ első városa. Másnap nem
emlékezett, hogy kik és hogyan tették ágyba. Haragosan
korholta önmagát, hogy megint engedett az italnak és
megint kockáztatta tanári tekintélyét. De estére rendesen
megnyugodott, mert a fiúk nem mutattak semmi elfajzott
pajtáskodást. Ugyanúgy megtisztelték, mint azelőtt. Mert
eszétől el voltak bűvölve és tanítását úgy lesték, mint az
orákulumot. Csak Mazzoleniné morgott, hogy megint
mennyi bor fogyott ok nélkül s hogy a kegyelmes tudós
iír hasonlatos a bolond kocsmároshoz, aki maga fizeti a
betévedő korhelyek italát.
Marina sohasem tett szemrehányást, haaGalileo esti
látogatása elmaradt. Ugyanolyan nyájas csókkal
üdvözölte másnap, mint akármikor. Most már kezdett
elnehezedni és utolérték az állapotával járó
kellemetlenségek. De nem panaszkodott soha. Nem volt
soha valami különös kérése, nem izgatták a környezet s a
város apró eseményei. Mikor Galileo ott volt nála,
bevette magát kényelmes karoszékébe, folytatta soha
véget nem érő takaró-hímzését és udvariasan hallgatta,
arait Galileo mesélt neki. Ha pedig Galileo nem mesélt
semmit, üldögélt tovább szép csendesen, dúdolgatva,
mint a doromboló macska. S ha Galileo odalépett hozzá,
derekához nyúlt és felállította, hogy kényelmesebben
csókolódzzanak, szívesen és engedelmesen simult hozzá,
mint ahogy a jó tanuló tüntet készségével az iskolában.
− Az az újság, − mondta egy este Galileo, − hogy
akadémiai tag leszek.
− Igazán? Érdekes.
Ez udvariasan hangzott, de a nyájas hang mögött
valami közömbösség bujkált, ami Galileót ingerelte.
− Nem is kérdezed, hogy milyen akadémiáról van szó?
− Dehogy nem. Nagyon is várom, hogy folytasd, amit
elkezdtél.
− Említettem én már neked azt a Cornaro-fiút, aki
papnak készül és itt tanul.
− Ismerem is. Találkoztam vele Velencében,
társaságban.
− Nos, annak van itt az a gyönyörű kis palotája a Ponté
di Santa Sofía tövében. A fiatalember addig futkosott
körüskörül, míg összetoborzott egy tudósokból álló
társaságot, hogy akadémiát alapítsunk Páduában. Csak
azért, hogy ő is tag legyen és hogy az ő palotájában
legyenek a rendszeres találkozások. Ma megalapítottuk
az akadémiát. Úgy hívják, hogy „I Ricovrati“.
− Miért hívják így?
− Mert Cornaro ezt eszelte ki. Nagyon nehéz már új
címet találni egy akadémiának. Éppen a mai
összejövetelen tartott előadást Cremonini arról, hogy
hány akadémiai volt már Páduában. Számtalan. Mindig
akad valami buzgó ember, aki akadémiát szervez. Míg ő
ébren tartja, addig van is. Aztán elalszik. Páduában már
működtek a Lángolók, az Állandók, a Lelkesek, az
üjjászületők, a Hatalmasok, az Éteriek, meg mit tudom
én mik. Ilyen neveket szokás adni a tudós társaságoknak.
Hát ezt az újat úgy hívják, hogy a Befogadottak. Vagy ha
úgy tetszik: a Hajlékot kapottak. Az egész arra megy,
hogy a Cornaro-palota legyen a tudományok hajléka. Én
is tag vagyok. Az elnök Querengo.
− Ez nagyon szép.
Kis szünet következett. Galileo figyelmesen nézte a
leányt. Aztán, új hangon, megszólalt:
− Marina, figyelj ide. Kérdezni akarok tőled valamit.
Amit én most neked elmondtam, arra te udvariasan és
figyelmesen feleltél s az egészet kedvesén
végighallgattad. De meg merek esküdni, hogy úgy nem
érdekelt az egész, mint ahogyan engem nem érdekel,
mibe kerül a borjúhús. Te nagyon furcsa nő vagy.
Nemcsak ez nem érdekel; máskor is észrevettem, hogy
csak udvariasságból figyelsz. Felelj nekem egészen
őszintén: mi érdekel téged?
Marina sokáig hallgatott. Aztán felnézett szép kék
szemével és így szólt:
− Semmi.
− Semmi sem érdekel?
− Semmi.
− Akkor miért élsz?
− Mert megszülettem. De ha meghalnék, nem nagyon
bánnám. Viszont nem vágyom meghalni sem.
− Te magad sem érdekled önmagadat?
− Nem.
− Még az a magzat sem érdekel, akit a világra fogsz
hozni?
Marina vállat vont.
− Kíváncsi vagyok rá. Bizonyosan nagyon helyes lesz és
mulatságos.
Galileo izgatott lett. Előre hajolt, ligy faggatta, tovább a
leányt.
 − Nézd, most benne vagyunk az őszinteségben.
Szeretsz te engem. Marina?
− Hogyne szeretnélek. Jó vagy hozzám.
− Nem, nem, ne erről beszélj. Szerelmes vagy-e belém,
arra felelj. Nos?
− Nem vagyok szerelmes. Volt idő, mikor azt hittem.
De azóta már rájöttem, hogy nem. Én nem tudok
szerelmes lenni.
− Marina, ez rettenetes. Hiszen mi nem szeretjük
egymást. Én is rájöttem, hogy csak képzeltem magamat
szerelmesnek.
− Tudom, − bólintott a leány, − de miért rettenetes ez?
Nagyon jól megvagyunk.
Galileo dermedten nézte kedvesét. Elszömyedt, mintha
koporsóba nézett volna.
− Érthetetlen vagy és ijesztő. Mi vagy te, mondd? Mi
van a te lelkedben?
− Az én lelkemben, − felelt a lány nyugodtan, − nincs
semmi. Az én lelkem teljesen üres.
− De hiszen csókolsz, az Isten szerelmére! Visszaadod
a csókomat! Úgy megölelsz, mikor az enyém vagy, hogy
majd megfojtasz!
− Hogyne. Hiszen csókolódzni jó. És te nagyon
kívánatos, délceg férfi is vagy. És az enyém vagy.
Galileo hallgatott. És hallgatott a lány is. Csak hosszú
szünet után szólalt meg a férfi:
− Tudod mit: erről soha többet ne beszéljünk.
− Jobb is, − bólintott Marina komolyan és nyugodtan.
Nem is beszéltek többet róla. Ugyanolyan nyájas
udvariassággal és az elfakult házasságok közönyével
beszélgették át közös óráikat, mint azelőtt. És csókjaik
érzéki forrósága nem nélkülözte a gyönyörűséget. De
Galileo, ha gondolataival magára maradt, érezte, hogy
teljesen egyedül van a világon. Valaha még próbálgatta,
hogy Marinában érdeklődést keltsen világdöntő lelki
forrongásai iránt. Beszélt neki Kepplerről,
Kopernikuszról, egyelőre csak személyes érdekességeket
és leste a hatást. De csak tökéletes közömbösséget kapott
az udvarias szavak mögött. Abbahagyta. Marinából
semmi, de semmi más nem maradt, mint egy nagyon
szép leánnyal való viszonya, akit el kell tartani.
Nagy gondolatait tehát, amelyekhez olyan boldogság
lett volna élettársban találni meg a társat, visszavonta
önmagába, mint óvatosan tapogató szarvaita csiga.
Olykor levelet váltott Kepplerrel. Annak sorsában
fordulat következett be. Az osztrák császár udvari
csillagásza, aki ura mellett Prágában dolgozott, fiatal
segéderőt keresett maga mellé. Ezt a csillagászt úgy
hívták, hogy Tycho de Brahe. Hír szerint ez is hajlott a
Kopernikusz vakmerő felfogásához és akadt közvetítő,
aki Kepplert szerezte be melléje segéderőnek. Keppler
már Grácba is visszamehetett volna, mert a jezsuiták,
akik Férdinánd főherceg alatt ott urak lettek, őt
protestáns létére is nagyon kedvelték, hívták vissza az
egyetemre és teljes vallásszabadságot Ígértek neki. De ő
túlságosan protestáns volt ahoz, hogy a Ferdinánd-
uralom alatt szolgáljon. Inkább elfogadta a prágai állást.
És írt Galileónak, hogy keresse fel soraival Tycho de
Brahét, azt nagyon érdekelnék a páduai tudós sorai.
Galileóban ipeglobbant a firenzei kakasönérzet és azt
válaszolta, hogy ő nem kezd levelezést, csak saját
jószántából. Rendelésre nem teszi. Ekkor Pinelli kapott
levelet Prágából: Tycho de Brahe, akivel levelezett, neki
is kifejezte azt az óhajtását, hogy Galilei, a páduai tudós
írjon neki.
− Csak azért sem írok, − makacskodott Galileo, −
magamtól boldogan írtam volna, de így nem. Ha
levelezni akar, kezdje ő. A tudományban nem ismerek
nagyobb urat magamnál. Kisebbnek sem tartom őt, de
nagyobbnak sem.
Pinelli mosolygott és nem vitatkozott. Már csak azért
sem, mert tudta, hogy aki Galileoval személyes szóbeli
vitát kezd, az el van veszve. Senki nem bírja az érveknek
azt az óceáni áradását szuszszal, amire Galileo képes.
Abban maradtak tehát, hogy Galilei nem ír, Írjon ő.
És Galileo győzött. Levelet kapott Tycho de Brahétól,
Prága városából. Udvarias, nagyon elismerő, bár kissé
felsőséges levelet. De mindenesetre kopernikuszi
meggyőződésűt. Galileo nagyon megörült neki.
Számolgatta, hogy már hárman vannak Kojíernikusz-
hívők. Lassan, de valahogy mégis csak előre fog menni a
dolog. Azonnal válaszolt, tüntetőén nyájas és részletes
levélben. De erre már nem kaphatott választ. Keppler
következő leveléből tudta meg, hogy Tycho de Brahe
meghalt. A Kopernikusz-hívők megint csak ketten
maradtak. De akinek katedrája volt, az bizonyságok
híjján nem lépett ki új hitével. Aki pedig bizonyságok
nélkül is bátran ki mert lépni eddig, annak most már
nem volt katedrája.
Marina megszülte gyermekét. Leányka lett.
Virginiának keresztelték. Viola Giovanni atya, a
keresztelő pap, az atya nevét nem jegyezte be az
anyakönyvbe, az anyát is csak így nevezte: „a velencei
Marina”. A fiatal apa maga is elcsodálkozott, hogy a
kicsiny csecsemő mekkora boldogságra tudta ragadni.
Tudta, hogy örülni fog, de azt nem tudta, hogy ennyire.
Naponta hatszor is átszaladt megnézni s a vörös, kúpfejű,
ráncosarcú, tejszagú, sivalkodó kis porontyot elbűvölően
édesnek találta. Vérmesen színezte ki magában a
gyermek jövőjét: nagy vagyont szerez és valami
nagyszerű, előkelő emberhez fogja feleségül adni, hogy
majdan mint hírneves agg tudós, unokákat lovagoltasson
a térdén.
A gyermek születése új lökést adott becsvágyának.
Napokon át hömpölygette, kavargatta magában
kopernikuszi alapú de lassanként már saját
világrendszerét és latolgatta a gondolatot: kilépjen-e vele
a nagyvilág elé. Hosszú vívódás után úgy érezte, hogy ki
kell lépnie. Férfiatlannak és gyávának érezte a további
hallgatást. Csak még Fra Sarpival akart beszélni. Az
egyházi ember, servita provinciális. Tőle megkérdi, hogy
vájjon az egyház színe előtt milyen következményei
lehetnek annak, ha ő az új tannal kilép.
Bement Velencébe. A könyvkereskedésben megvárta
Fra Paolót, aztán megkérte, hogy menjenek együtt
sétálni. Elmentek a Riva dei Schiavonira. Galileo
elmondta szándékát. Részletesen kifejtette, hogy hogyan
akarja csinálni: előadásokat fog tartani az új tanévben
Kopernikuszról s az előadások anyagát kiadja könyvben.
Ez a könyv fel fogja robbantani az egész eddigi
tudományt.
Sarpi némán hallgatta végig és nem szólt egy szót sem.
Csak mikor Galileo befejezte, akkor megállt a riván.
− Mondja, kedves fiam, emlékszik arra a Brúnó
Giordano nevű tudósra, akit a Mocenigo feljelentésére
néhány év előtt letartóztattak itt Velencében?
− Hogyne emlékezném. Közvetlen azelőtt tartott
Páduában is néhány előadást, hogy én odakerültem.
Dominikánus volt eredetileg, de összetűzött a
rendfőnökkel. Del Monté márki mesélt róla.
− Úgy van. Azt tanította, hogy Isten a világegyetem
egyetlen lelke és mi, mint lelkek, Istennek részei
vagyunk.
− Tudom, tudom. S azt is tanította, hogy az állócsillag
mind egy-egy külön nap. Nos?
− Nos, ezt a Brúnó Giordanót innen a római
Angyalvárba szállíttatta az inkvizíció. Hét éve ott
tartották rabságban. Ma reggel kaptam a hírt, hogy hét
évi vizsgálat után máglyahalálra ítélték. Most égették
meg nagy tömeg előtt a Campo dei Fiorin. Aki nekem a
hírt hozta, ott volt. Azt mondja, hogy a boldogtalan
ember irtózatosan ordított, mialatt égett, A lángoló
emberhús szagától többen elájultak.
A válaszom arra, amit kérdezett, ez: válasszon saját
maga. Vagy menjen a máglyára a tudomány
vértanújának, vagy fogja be a száját és menjen haza a
kislányához.
Galileo soká nem felelt. A földet nézte. Aztán fogát
csikorgatva, dühösen felkiáltott:
− Hát én nem bánom, égessenek meg! Én csak azért is
kiállók!
− Nem, kedves fiam, nem fog kiállni. Én kegyelmedet
jobban ismerem, mint saját maga. Kegyelmed imádja ezt
a szép életet. Kegyelmed az élet jóízét mindennél jobban
szereti. Kegyelmed sohasem fog máglyán meghalni. És
igaza van, mert élni édes és szép. Menjen csak haza a
kislányához.
Galileo konokul lesütötte tekintetét. Restellte volna, ha
a pap meglátja, hogy az elkeseredéstől könnyes a szeme.
És már tudta, hogy megint hallgatni fog.

(Vége az első kötetnek.)

 HARSÁNYI ZSOLT
ÉS MÉGIS MOZOG A FÖLD
GALILEI ÉLETÉNEK REGÉNYE
MÁSODIK KÖTET

BUDAPEST
SINGER ÉS WOLFNER IRODALMI INTÉZET R.-
T.
KIADÁSA
 I.

„Én, Galilei Galileo, úgy a magam, mint

testvéröcséin, Galilei Michelagnolo nevében
kötelezem magam, hogy a nagyszerű Galletti
Taddeo úrnak ezernyolcszáz dukátot fizetek, egy
dukátra hat líra négy soldót számítva és pedig a
következőképpen: készpénzben kifizetek Livia
testvérhúgomnak hatszáz dukátot és ugyancsak az
ő használatára adok kétszáz dukát értékű
ruhaneműt, a hátralévő ezer dukátot öt év alatt
kétszáz dukátos részletekben tartozom kifizetni
úgy, hogy egy részlet elmulasztása esetén az egész
tartozás esedékessé válik. Úgy én, mint
fentnevezett öcsém örököseink és utódaink
nevében is felelősek vagyunk ezért a hozományért
minden mostani és leendő, bárhol feltalálható ingó
és ingatlan vagyonúnkkal, s ha egyikünk a fizetés
bármely részletét elmulasztja, az egész tartozásért
másikunk egyetemlegesen felelősségre vonható.
Külön megállapodások, vagy a jelen szerződéssel
ellenkező bírói ítéletek a szerződő felekre nézve
már eleve érvénytelenek.”

Férjhez adta Líviát is. A leány eredetileg egy Baldi nevű

fiatalemberhez szeretett volna feleségül menni, de arról
annyi rossz dolgot lehetett hallani, hogy Galileo nem
egyezett bele a házasságba. Livia hamar beletörődött a
dologba és megelégedett második számú udvarlójával,
Galletti nevű fiatal firenzei nemessel, akinek egyelőre
nem volt ugyan biztos állása, de jó összeköttetései voltak
Velencében, ott szándékozott megtelepedni és nagyon
fogadkozott, hogy óriási üzleti terveket fog
megvalósítani, ha a hozományra biztosan számíthat. A
házassági szerződést már velencei közjegyzőnél csinálták.
A jegyespár odautazott, mert Galileo nem akart
Firenzébe menni. Tartott tőle, hogy Landucci sógor
azonnal a törvény kezére adja. Mikor ugyanis a Lívia
tetemes hozományáért kezességet vállalt, a Virginia
hozományának jórészével még mindig tartozott. Hogy
ezeket a pénzeket honnan fogja előteremteni, arról
fogalma sem volt. Majd lesz valahogyan, − csitította
gondjait. S ha olyasforma aggodalmai támadtak, hogy
testvéri szeretetből és családfői kötelességérzetből
teljesíthetetlen kötelezettségeket vállalt, az öccsétől
várható segítséggel igyekezett magát megnyugtatni.
Michelagnolo ugyanis állást kapott. Lengyelországban
szerzett Összeköttetéseit buzgó levelezéssel ápolta s egy
szép napon bejelentette, hogy be tud jutni egyik
leggazdagabb lengyel főúr, a Litvániában lakó Radziwill
herceg házi zenekarába. Összeszedte holmiját és
nekivágott ismét a nagy útnak. Krakkóból még írt a
családnak néhány felületes sort, de több hírt nem adott
magáról. Később hallotta a család harmadkézből, hogy
írt egy Segni nevű barátjának Lublinból, értesítvén, hogy
onnan Vilnába utazik. Azóta több hírt nem adott
magáról. De mivel személyesen sem jött vissza, ebből azt
lehetett következtetni, hogy az állást valóban elfoglalta. A
fivérek közt az volt a megállapodás, hogy Michelagnolo,
ahogy Litvániába érkezik, azonnal tetemes előleget vesz
fel és azt elküldi Galileonak. De ez a pénz nem érkezett
meg. Galileo csak várt, várt, a határidő kezdett a körmére
égni, kénytelen volt uzsorásokhoz fordulni és magas
kamatú kölcsönre váltót adni, még pedig nagyon rövid
lejárattal, A litván pénz még mindig nem jött. Ekkor
szorultságában előkelő barátaihoz fordult. Sagredo és a
doge-családból származó Venier kifizették a váltót. Most
már ezeknek tartozott. De ez kínosabb volt, mint az
uzsora-adósság. Most már legalább azt szerette volna
elérni, hogy Michelagnolo írást küldjön és elismerje,
mint szerződő fél, a hozomány levelet. Ezért hosszabb-
rövidebb időközökben négyszer írt Litvániába, de
Michelagnolo mind a négy levelet válasz nélkül hagyta.
 Nem volt mit csinálni: le kellett számolnia azzal, hogy
ezt a terhet is egészen maga fogja viselni. Egyszerű
vállrándítással vette ezt tudomásul. Amit egyszer apjának
megfogadott, hogy testvéreiről hűségesen fog
gondoskodni, azt a kegyelet mélyen a szívébe véste. De
ugyanígy tett volna fogadalom nélkül is. Olyan görcsös
ragaszkodással szerette családját, akárcsak a családi
érzésükről híres giudeccai pénzváltó zsidók. Hiúságosan
büszke öröme is telt abban, hogy az egész família mindig
csak őrá néz, a tudósra és híresre és tőle várja a
megváltást. Akármit kértek tőle, első szóra vállalt
mindent. Akkor aztán a közeledő lejáratok előtt főtt a
feje. De valahogyan mindig kimászott a csávából és
látván, hogy igazi nagy baj soha semmiből sem
származik, a következő alkalommal vígan vállalt még
többet. Pénz ehhez nem kellett, csak a nevét kellett
odaírnia valahová. Lívia elragadtatott hálával ugrott a
nyakába s ő békével mehetett vissza tudományos
írásaihoz.
De ha most, tanulmányai közben utána kellett
valaminek lapoznia a régi tudományos irodalomban, már
nem mehetett a derék, öreg Pinelli házába, hogy kedve
szerint dúskáljon a könyvtárban. Pinelli meghalt, a házat
nápolyi rokonsága örökölte, a hagyatéki végrehajtó lezárt
mindent. Pádua és a Bo öreg rajongóját eltemették a
Santo-templomban. A Bo tanárai, akik annyi éven át
ültek és vitatkoztak vendégszerető házánál és használták
könyveit, azonnal arra gondollak, hogy méltó márvány-
emlékműre pénzt adnak össze. De a temetésen résztvevő
egyik Pinelli-rokon, Accerenza herceg, − elhárította ezt a
baráti kegyeletet. Kijelentette, hogy az emlékművet majd
ő maga állíttatja fel. Galileo és Sarpi, akik az emlékmű
gondolatát felvetették, szerényen visszavonultak. És
Galileo tovább várta tudományos töprengései közben a
csodát. Úgy érezte: Krisztusnak magának kellene
közbelépnie, hogy csoda történjék, valami olyaiv csoda,
amely megvilágosítaná elméjét és szikrát lobbantana
benne: hogyan lehet Kopernikuszt bebizonyítani. Mert
ha a bizonyítás kétségtelen módját megtalálná, akkor az
egyház roppant hatalma sem tarthatná vissza a nyilvános
kiállástól. Az egyháznak is vannak tudósai, mint Clavius s
a nyilvánvaló bizonyíték azokat is meggyőzheti. De ez a
nyilvánvaló bizonyítók hiányzik. Talán mindig hiányozni
is fog. És Galilei Galileo úgy fog meghalni, hogy egész
életében olyat tanított a katedráról, amit hamisnak
tartott. Ez mélyen leverő tudat, valósággal
elviselhetetlen. A hétköznapi élet apró örömei közé kell
menekülni előle.
A nagy háznak szőleje is volt a kertben. Galileo teljes
passzióval a kertészkedésre adta magát. Hozzászokott,
hogy jóval korábban keljen, mint azelőtt. Ahogy kiugrott
az ágyból, gyorsan megmosakodott és magára kapott
valamit, hogy kisiethessen a kertbe. Minden nap valami
érdekes és izgalmas újságot tudott adni a kis szőlőben.
Fején szalmakalap, oldalán kertészkosár szerszámokkal
és háncsfonállal: így járult egyenként minden tőkéhez.
Ezek személyes ismerősei lettek és emberi
tulajdonságokat vettek fel. Akadt közöttük a jó szóra
hajló, készséges és engedelmes. Akadt köztük konok és
ellenséges, amelyet hiába kötözött óvatos gonddal: az
gonosz csökönyösséggel követte a saját szeszélyét és
minden rendreutasításnak kihívóan elleneszegült. Aztán
volt kicsattanó egészséges, pajkos, rendetlenkedő hajtás;
ez úgy növekedett a nap erejétől, hogy Őröm volt nézni.
Viszont akadt csenevész, betegeskedő; ezt gyengéden
ápolni kellett és naponta figyelmesen megnézni
hogylétét. Naponként így váltogatták egymást az apró
újságok, hetenként és havonta a még nagyobbak.
Csodálatos szórakozás volt megfigyelni a fürt kezdődő,
zöldecske szándékát, azt a kocsányi, amelyen nevelni
való zöld serét keletkezett. Aztán a serét piciny golyói
dagadoztak. Eljött az idő, mikor már valóságos szőlőfürt
lett a serétcsomóból, de még fanyar és esetlen, mint a
gyermekleány. Aztán színesedtek a duzzadó, mézes
gömbök. Már kóstolgatni lehetett a szemeket. Már
becsülgetni lehetett, hogy hány akót ad az egész kert. Egy
napon megjelentek az asztalon az esztendő első fürtjei.
Aztán jöttek a szüretelés izgalmai, a kádak, a musttal
való bajlódás, a seprő kesernyés őszi illata. Majd rőtlila
színpompába borultak a megkoppasztott tőkék,
mélabúsan hullatták leveleiket s végül nyirkos, fekete
testükkel mentek neki dideregni a télnek. Hogy aztán
eljöjjön a nap, mikor megjelenik rajtok az első, alig
látható zöld pörsenés. És megint ott járkált a harmatos
reggelben a szalmakalapos matematikus a tőkék között,
hogy matatva, piszkálva, lépegetve fizikai problémákon
játszassa képzeletét.
Ugyanakkor pengő, reszelő, csattogó zajjal megindult a
munka az udvar túlsó végén, Mazzoleni műhelyében. Ezt
Galileo, ha akarta volna, saját gyárának is nevezhette
volna. Mert az volt, magánvállalkozású gyáracska.
Szorgosan gyártotta a kompasszokat, amelyek kelendően
viselkedtek. Amennyi elkészült, annyit mindig el lehetett
adni. De már nemcsak kompasszokat készített a műhely.
Mazzoleni mester két segéddel dolgozott.
Szeksztánsokat, kvadránsokat csináltak, fizikai gépek
részeit, kísérleti szerszámok állványait. Tudományokkal
foglalkozó gazdag műkedvelők, katonatisztek, földesurak
vagyonkezelői, idegen földről jött jómódú diákok voltak
vevői a gyárnak.
S valamivel később belépett a ház kapuján Messer
Silvestro, a ház szerződtetett íródeákja. A gyáracska úgy
árulta a kompasszt, hogy használati utasítást is adott
hozzá. De nem nyomtatottat, mert az a magánórákat
rontotta volna, csak kéziratosat. Messer Silvestro
nekifogott reggel, bemártotta a lúdtollat a kalamárisba és
másolta a használati utasítást délig, ebédután megint
hozzáült és másolta alkonyatig. Néha idegesen kikiáltott
az ablakon és csendet követelt, mert szórakozottságában
beleírta a szövegbe a hancurozó diákok behallatszó
szavait.
A diákok jöttek-mentek. Üresen álló diákszoba alig
akadt a két emeleten. Egyikben skót fiú lakott, a
másikban lengyel, a harmadikban német. Volt, aki csak
két napra jött erődítéstani leckékért, volt aki már ott ült
harmadik esztendeje és serényen dolgozott a Bo
bakkalaureátusáért. Ebédnél, vacsoránál zsivajlott a nagy
asztal a társalgástól, Galileo ott ült az asztalfőn és
nagyokat nevetett a fiúkkal együtt. Diákcsiny ékről, a
különböző országokból idezarándokolt fiúkról, szerelmi
szerenádokról, vagy a jezsuita-iskolásokkal folytatott
verekedésekről beszélgettek. Azokban most főleg két
magyar vett részt, akiknek a nevét külön meg kellett
tanulni, olyan furcsa volt és nehéz. Egyik így írta a nevét:
Samarjai Giovanni. De így kellett kiejteni: Sciamariai. A
másik még furcsább volt: Göcsi Paolo. Ennek nevét úgy,
ahogy ő mondta magát, csak németek és franciák tudták
kiejteni, olyan olasz azonban nem volt, aki a „Gocci” szót
kiejtvén az o betűre a két pontot kiejtésben felrakhatta
volna.
Ha a magánórák időt adtak, Galileo elment a Cornaro-
palotába. Mióta Pinelli meghalt, ez a ház lett a tudós
világ vendéglátó otthona. A Ricovrati-akadémia
rendszeres üléseket tartott, amelyek szerfelett unalmasak
voltak, de az akadémia élt, s akik em voltak benne, nagy
dolgot csináltak abból, hogy bekerüljenek.
És vacsora után Marina következett, a gyereksírástól
hangos családi környezetben. Pontosan egy évvel a kis
Virginia születése után megjött a másik leányka. Ennek
Lívia lett a neve. A két gyereket úgy hívták, mint Galiteo
két nővérét. A másodiknál Galileo felkínálta ugyan
Marinának, hogy adjon keresztnevet a saját családjából,
de Marina vállat vont és nem élt az ajánlattal. Senkije
sem volt, aki után gyereket nevezhetett volna. Anyját alig
ismerte, csak egész homályosan emlékezett rá. Nőrokona
nem volt. Így hát Galileo örömmel kapott az alkalmon,
hogy a második gyereket Líviának keresztelje.
Ha megjelent a kis lakásban, rendszerint megkérdezte,
hogy vannak a gyerekek és van-e valami újság. Mindig
ugyanazokkal a szavakkal. És Marina is ugyanazokkal a
szavakkal felelte, hogy a gyerekek jól vannak, újság nincs.
Akkor az apa ölbe vette a nagyobbik gyereket és játszott
vele. Csiklandozta, beszélni tanította, fejecskéjét
simogatta. Mikor ebből elég volt, akkor letette a gyereket,
pipára gyújtott és könyvet húzott elő zsebéből. Marina
járt-kelt, lefektette a kicsinyeket, aztán leült, a másik
karosszékbe és kézimunkázott. Nem szóltak egymáshoz
óraszámra egy árva szót sem.
Így múltak a napok után a hónapok, a hónapok után az
évek. Kopernikusz műve olyan mélyen feküdt az azóta
érkezett sok könyv alatt a rendetlen halmazban, hogy jó
időbe tellett volna előkeresni. De nem is jutott eszébe,
hogy előkeresse. Élete csendes polgári kerékvágást
kapott. Tanár volt Páduában, tanította Eukleidészt és az
Almagesztet, régi lazadozásából csak az maradt, hogy a
mekanikai kérdések magyarázatánál élénken cáfolta
Arisztotelészt és fejtegette saját eredményeit a szabad
esés gyorsulásáról. Nyugalmas életében az képviselt
nagyobb eseményt, hogy fizetési előleget kért a Bótól és
többször be fellett mennie Velencébe, hogy a két
riformatore hajlandóságát megnyerje. Vagy kirándulást
tett régi pajtásainál, Zorzival, Magagnatival, Boccalinivel
valahova a környékre. Vagy átjött Velencéből Sagredo,
más alkalommal Fra Paolo Sarpi. Nagyot beszélgettek, s
azzal az élet megint belesüppedt a régi keréknyomba.
Valami kis frissülést az hozott a tespedtségbe, hogy a
városba két idegen érkezett. Capra nevű vivómester és a
fia. Gyorsan hírük terjedt a városban, hamarosan sok
tanítványra tettek szert. Galileo is felkereste őket, mert a
testgyakorlat hiányát is érezte, aztán meg valami ösztön
dolgozott benne, hogy jól kiverekedje magát, ha csak
ilyen ártatlanul is. Már az első leckénél megkedvelte ezt a
mulatságot és egyre nagyobb kedvvel járt az órákra.
Alaposan kifárasztotta magát, a féltermet
keresztüldobbantotta egy-egy raddoppióval, s ha Capra
mestert meg tudta döfni, diadalmasat ordított sikerében.
Utána olyan étvággyal evett, mint a farkas, nagyot ivott
rá és úgy találta, hogy az étel, az ital és Marina szépsége
igen kellemetessé tudják tenni az életet.
Így érkezett el negyvenedik évéhez. De ezt a
születésnapot nem lábon töltötte. Még januárban ágynak
esett. Azelőtt is érezte olykor, főként időváltozásnál, hogy
Ízületeiben sajog valami, de nem sok ügyet vetett rá.
Most ugyanezek a fájdalmak jelentkeztek balcsuklójában
és mindkét térdizületében, de százszoros erővel. Ezeken
a helyeken megdagadt a hajlás és a legkisebb mozdulat is
olyan fájdalmat okozott neki, hogy felüvöltött kínjában.
Eleinte azt gondolta, hogy egy-kettőre kiheveri, de a baj
rosszabbodott ahelyett, hogy javult volna. Végre elszánta
magát és orvost hivatott. Sőt magát az egyetemi
orvosprofesszort, az öreg Fabriziót. Az megvizsgálta, fejét
csóválta és így szólt:
− Nem volt kegyelmednek valaha torokgyulladása?
Persze, hogy volt, emlékszem is rá.
− Nos? Mi köze a torkomnak a térdemhez?
− Nagyon sok. A tudomány már régen tudja, hogy a
torokgyulladás olyan betegség, amely sokszor csak
színleg szűnik meg, valójában a torokból eltávozik és az
Ízületekben rejtőzik el, hogy évek múltán ott újra
jelentkezzék. Bármilyen furcsának hangzik tehát, higyje
el kegyelmed a tudománynak, hogy a térdeiben és a
csuklójában torokgyulladása van.
− Én elhiszem, ha kegyelmed elhiszi nekem, hogy a
föld forog a nap körül.
Az öreg professzor nevetett.
− Még akkor is ilyen figurás ember, mikor kínlódik. Ez
bizony igen fájdalmas betegség.
− És meddig tart?
− Mit hazudjam kegyelmednek: élethossziglan. Pár hét
alatt, esetleg pár nap alatt elmúlik, aztán jövőre megint
kiújulhat. Olykor sok év szünetet is tart s megint élőiről
kezdi. De az ember el élhet vele száz évig is.
 − No, ez csinos prognózis. És hogy kezeljük?
− Forró korpába kötjük, az jót tesz neki. Majd
elküldöm a városi orvost, azt a Grossót, hogy naponta
nézze meg a kötést. Ez micsoda könyv, amit olvas?
− Ez? Kedvenc költőm.
− Ja úgy, Ariosto.
− Nem, Ariosto már a második helyre szorult. Ezt az én
költőmet úgy hívják, hogy Berni.
− Berni, hogyne. A nevét hallottam. De sohasem
olvastam tőle semmit.
− Akkor ezt hallgassa meg, kegyelmes uram. Címe:
„Szonett asszonyomhoz.” Szép, fenkölt vers, ilyen
koturnus-szavalással kell előadni, ahogy én most szavalni
fogom. Tehát:

Hajad borzas, szétkócolt színezüstje

Rendetlenül köríti aranyorcád,
S vagy Ámor, vagy Mars isten nyílazott rád
Szép homlokodra számos árkot ütve.

Szemed két törtfényű gyöngyöcske tükre,

Hogy apró mindkettő, úgy illik hozzád!
Annál nagyobb hatalmas két mancsocskád,
Szép ujjad vastag, s gömbölyű a bütyke.

Ónajkad, hópillád, öklömnyi szájad

Ébenfogadnak ritka szép sorával, −
Mindez csodás egységgel ihlet engem.

Tartásod gőgös, egyben rossz a májad …

 Mily jól esik lantom zengő szavával
Szépségedet így őszintén elzengnem!

− Mit szól ehhez, kegyelmes uram, − tette a dekl a

maciéhoz természetes hangon − hát nem aranyos? Ez az
ember abban a Firenzében élt, amely a páthosz és pompa
magaslatán tündökölt. És ilyen hangú szonettet
merészelt írni! Milyen modern, mintha ma verselne, nem
igaz? Gyorsan elmondok még egyet, mielőtt Marina jön,
mert őt várom. Tessék, már meg is találtam. „Szonett a
házasság ellen”

Rossz rákot és sovány madárkasültet

És sós húst kapni úgy, hogy nincs sör rája.
Rossz elfáradni, szék nélkül, csak állva,
S hideg bor nélkül lenni felhevültnek.

Rossz drágán venni és olcsón eladni.

Rossz pénzt kapni és rögtön elfizetni.
Rossz hóban fázni és hőben lihegai.
Rossz ünnepélyen hely nélkül maradni.

Kavics cipődben szintén rossz, az biztos.

Rossz, hogyha bolhát érzel társaságban,
Mely víg stafétaként szökell gatyádban.
Rossz észrevenned, hogy a körmöd piszkos, −

S hogy két különböző harisnyát vettél.

Rossz, ha váratnak, bár nagyon sietnél,
S mondhat ki-ki több rosszat mindezeknél:
De bú, baj, szégyen, kín és gond, az semmi.
 A legrosszabb mégis: házasnak lenni.

− Csakugyan nagyon mulatságos, − nevetett az öreg

professzor, − ezt szeretném felolvasni a feleségemnek.
Nem adná kölcsön kegyelmed a kötetet?
− Isten őrizz, magam is úgy loptam. Szegény boldogult
Pinellitől hoztam el és az örökösöknek sem adtam vissza.
Nem is adom. A fájdalmakat már nem is tudnám
elviselni Berni nélkül. Nem csodálom, hogy
Michelangelónak is ez volt a kedvenc könyve.
− Valóban?
− Úgy bizony. Fel van jegyezve, hogy Michelangelo
egyszerűen isteninek nevezte Bernit. Hanem ezt a
házasságról szóló szonettet lediktálom Messer
Silvestrónak és elküldöm kegyelmednek orvosi
honorárium fejében.
− Nagyon jó lesz. Hát csak fel a fejjel, beteg úr, az a
meleg korpa majd segít. Holnapra Grosso itt lesz és
elkezdi a kúrát.
Mialatt a professzor búcsúzott, kopogtattak. De nem
Marina jött, hanem a beteg nagy meglepetésére a
vívómester és a fia, Capra Aurelio és Capra Baldassare.
Sohasem jártak még nála, nem voltak látogatási
viszonyban. Az öreg Capra roppant résztvevőnek
mutatkozott, aprólékosan kérdezősködött a betegség
tüneteiről, aztán kibökte a nagy dolgot:
− Azért jöttem, kegyelmes uram, hogy necsak mint
vívót, hanem mint beteget is megnyerjem magamnak.
Ugyanis az orvosi pályára lépek. Már több leckét vettem
Grosso őkegyelmességétől, aki rendkívüli önzetlenséggel
oktat és azt állítja, hogy bámulatos érzékem van az orvosi
mesterség iránt.
− Ne mondja, Messer Capra, ez érdekes. Ha már
kitanulta a medikát, nagyon jó lesz, ha meggyógyít, mert
embertelen fájdalmaim vannak.
 − Mindent el fogok követni. Azonfelül még egy másik
dologban jöttem. Jelenlevő fiamat szeretném kegyeibe
ajánlani, ü ugyanis most pótolja műveltségét, mert
Milanóban, ahol eddig laktunk, nem igen volt kitől
tanulni. Arra gondoltunk tehat, hogy az én Baldassare
fiam a vívóleckék fejében eljönne egy-két matematikai
leckét venni. Különösen érdekelné az a híres-nevezetes
kompassz. Azt hallottuk, hogy azt kegyelmed itt gyártja a
házban.
− Úgy van.
− Nem lehetne a gyártást megtekinteni, csak úgy
kíváncsiságból ?
− Sajnálom, Messer Capra, de rosszkor jöttek.
Kompassz most éppen nincs munkában. De ha
felépültem, szívesen megmagyarázom a használatát,
akárcsak másnak. A leckék ára ne okozzon gondot, nem
fogunk összeveszni.
Ekkor lépett be Marina. Capráék udvariasan
üdvözölték, még váltottak egy-két mondatot, aztán
hajlongva eltávoztak. Marina forró korpát hozott
mosdótálban és gyolcskendőket. Jövet találkozott
Fabrizióval és miután kikérdezte, nem sokat
teketóriázott.
− Tartsd a térdedet, − mondta − be fogom kötni. Ne
félj, vigyázok, hogy ne fájjon. De mondd csak, mit
keresett itt ez a két haszontalan!
− Nem tudom. Én is csodálkoztam, hogy beállítottak.
Bolond ez mindakettő. Az apa orvos akar lenni, a fiú
csillagász. Ha nem fájna úgy a lábam, most jóízűen
nevetnék rajtok.
− Csak ne nevess. Ezek kémek.
− Kémek! Már te is bolond vagy, nemcsak ők! Ugyan
mit kémlelnének? Jaj de jól esik ez a forró…
− Majd megmondom. Ki az a Mayr Simoné?
 − Simoné Mayr de Guntzenhausen, az szegény,
nyomorult matematikus. Itt végzett Páduában még az én
időm előtt, Molettit hallgatta. Aztán német létére sem
ment vissza a hazájába, hanem itt maradt a városban.
Elemi iskolás gyerekeknek ad számtanórákat. Nem sok
vizet zavar.
− De igen, zavar. Tudod te, hogy ez a Mayr Simoné
úton-útfélen szid téged?
− Hallottam valamit, de mindjárt el is felejtettem.
Hogyne szidna szegény féreg. Soldókért is nehezen kap
magánórát, az én házam pedig tele van jól fizető, gazdag
diákokkal. Még csak ne is szidjon?
− És azt tndod, ki a legjobb barátja? Ez a fiatal Capra.
Sülve-főve együtt vannak. Te Galileo, ezek akarnak
valamit.
− Ugyan mit akarhatnának, a fiú a kompasszra
kíváncsi. Hát majd megtanítom, ha felkelek. Hogy
vannak a gyerekek?
− Jól vannak. Holnap elhozom őket a születésnapodra
köszönteni. Már nagyon izgatottak.
− Nincs semmi újság?
− De igen. Egy volt cselédem keresett fel, az beszélte,
hogy milyen botrány történt Velencében. Emlékszel arra
a Pesaro Lionardóra?
− Arra a párbajhimpellérre? Hogyne. Sagredo sokat
mesélt róla. Mi van vele?
− Most rajtavesztett. A Minotto di Barba-családnál
nagy esküvőt rendeztek álarcosbállal. Ő is ott volt. A
bálon találkozott Lion Paolóval, akire már rég fente a
fogát. Belekötött a bálon. De Lion Paolo a
menyasszonyával beszélgetett, Baglioni Lucreziával, el
akarta kerülni a botrányt és rendreutasította Pesarót.
Erre Pesaró elment a bálból és felverte egykét hírhedt
barátját, többek közt azt a Trevisan Camillót…
 − Igen, igen, Sagredo ezt is említette.
− Szóval Összeszedett néhány embert és ezekkel
visszament a bálba. Egyenesen nekiment LionPaolónak
és a bál kellős közepén kardot rántott rá. Lucrezia
sikoltozva közbeugrott. Pesaro Lucreziát leütötte, aztán
vívni kezdett Lionnal és leszúrta. A vendégek
jajveszékeltek és menekülni akartak, a háziak pedig
orvosért akartak küldeni, hátha a keresztüldöfött Liont
megmenthetik. De a palotából senki sem tudott kimenni,
mert Pesaro társai elállták a kapukat. Lion elvérzett.
Pesaro meztelen karddal rohant fel és alá, végig a
termeken. Társai szintén. liettenetes verekedés
keletkezett, a bálozóknál persze nem volt fegyver,
székeket kaptak fel. Végül valahogyan valakinek sikerült
kiosonni a házból és segítséget hívni. Pesarót székekkel
leütötték, aztán megkötözték. Minotto di Barba felverte a
Tizek Tanácsának egy tagját, mert Pesarót, akinek
előkelő rokonsága van, nem merték letartóztatni. A
tanácsos megparancsolta, hogy őrizzék megkötözve
reggelig. Reggel magának a dogénak jelentették az
egészet, hogy döntsön. A dogé azt mondta, hogy
Pesaróból elég volt, vigyék az ólomkamrákba. El is vitték.
Most ki fogják végezni. Te találkoztál vele valaha?
- Hála Istennek, soha.
− Én elég jól ismertem. Egy bálon udvarolt is nekem,
és azt hittem, hogy végem is van, de közben annyira
lerészegedett, hogy elaludt és elvitték. Jó a kötés rajtad?
Megvan mindened? Akarod, hogy itt maradjak?
− Nem, köszönöm. Ha nem veszed rossz néven, jobban
szeretnék egyedül lenni.
− Dehogy veszem rossz néven. Késő este még átnézek
új kötést tenni. De ezekre a Capráékra vigyázz.
- Jó, jó, − mondta idegesen, − majd vigyázok, eredj
már.
 Marina könnyedén homlokon csókolta a beteget, aztán
elment. A beteg pedig mohón kapott ügyetlen félkezével
a könyv után. Belemerült ismét, lapozgatott benne.
Tudata felével megadóan tűrte a kemény fájdalmat,
másik felével angyali módon élvezett. „Szonett a firenzei
érsekről.” Mialatt olvasta, részint fogát csikorgatta a testi
szenvedéstől, részint mosolygott a lelki gyönyörűségtől.
Tovább lapozott. Prózai művecskére bukkant: „Párbeszéd
a költők ellen.”
Most már fájdalmát is elfelejtette.
− Ah, Messer Marche, − mondta a dialógus Giovanni
nevű bohókás szereplője, − e’ve voie ben; ino sappiá che
sti poiete són mala zente!
Ettől összefutott a gyönyörűség a szájában, mintha
valami isteni falatot ízlelt volna. Egyszerre rájött, hogy
mit élvez annyira ebben a régi költőben. Azt, hogy
annyira firenzei. Ez az édes, zamatos tájszólás leglelkéig
hatott és gyerekkora legbensőbb emlékeinek húrját
rezgette meg, olyan csodálatosan, mint amilyen
meglepően és váratlanul megszólal az ablaküveg a
szobában zengő hangszer egy bizonyos hangjára.
Leejtette a könyvet a takaróra, imádott városára, a szép
Fiorenzára gondolt, és szívét elöntötte a meghatottság
áradata. Az Arno-part ötlött fel előtte, a Ponté Vecchio
ékszerész-sora, a templomok testének vízszintes fehér-
fekete csíkozottsága, az otthoni békés, nyugalmas élet
íze.
− Hazaköltözni, hazaköltözni, − sóhajtotta magában a
honvágy kimondhatatlanul édes fájdalmával.
 II.

II. Vincenzio, a Gonzaga-herceg, Mantua híres

pompakedvelő uralkodója, a Corte Reale falai között
fogadta a matematikust, akit tárgyalás végett meghívott
magához Páduából. Galileo eljött fejedelmi hívásra, de
tudta, hogy céltalanul jön el. Hogy a mantuai
uralkodóházhoz szerződjék udvari matematikusnak,
ahhoz nem volt nagy kedve. A Bo tanszékét legfeljebb
Firenze kedvéért adta volna fel.
Az uralkodó herceget már személyesen ismerte. Az járt
egyszer Páduában, s akkor a matematikust egy ünnepi
lakomán bemutatták neki. Beszélgettek is vagy egy
negyedórát, s ez a negyedóra elég volt ahhoz, hogy
Galileo a herceget nem ostoba, de különös módon
csapongó, szeszélyes, hóbortos embernek ismerje meg.
Ilyen természetű emberrel a tárgyalás nem Ígérkezett
könnyűnek.
A pompa és az udvari ceremónia itt nagyobb volt, mint
Firenzében. Vincenzio herceg egész Itáliában nevezetes
volt arról, hogy nemcsak legnagyobb kedvelője minden
színháznak és látványosságnak, de saját magánéletét is
színházzá rendezi. Hétköznapjai is reggeltől estig tartó
színielőadásoknak hatottak; ha a palota falai között az
Appartamento Dúcaiéból átment az Appartamento degli
Arazziba, abból már részletesen kidolgozott felvonulást
rendezett. Galileot is így fogadta: a tudóst hajbókoló,
vagy feszesen lépkedő udvaroncok kísérték, adták kézről-
kézre, mintha csak a színpadon mozogtak volna, mígnem
a vendég az esztelenül pazar pompa látványai közepette
az uralkodó színe előtt nem állott.
− Engedje meg főméltóságú fenséged, − mondta
Galileo mélyen meghajolva, − hogy tudományom egy
szerény találmányával mutassam be hódolatomat.
 És átadott Mantua hercegének egy remekbe készült
kompasszt, amelyet Mazzoleni különös gonddal állított
ki.
− Mi ez? − kérdezte a fejedelem.
− Én proporcionális körzőnek neveztem el.
Mindentudó jószág. Főméltóságú fenséged parancsára
szívesen elmagyarázom, hogy főként katonai
szempontból milyen becses hasznát lehet venni.
− Katonai szempontból, − szólt a fejedelem
szórakozottan, − igen, hogyne. Mondja csak, kegyelmes
uram, tudna-e színpadon olyan várat építeni, amely a
kellő pillanatban összeomlik és lángot vet?
− Miért ne, ez nem olyan boszorkányság.
A fejedelem élénk lett és izgatott.
− Igazán? Tudna? És nézze csak, angyaloknak kellene
átrepülni a színen, hogy egy mártírra virágot dobjanak.
De a szárnyuk mozogjon. Ezt meg lehet oldani?
− Nagyon könnyen. Az angyalokat láthatatlan
huzalokon keresztül kell vontatni, a szárnyakat ők magok
egyszerű zsinórszerkezettel könnyen mozgathatják.
− Végre, végre! Kegyelmed az én emberem. Ilyen tudós
kell nekem. Most tehát felteszem a kérdést, amelyet levél
útján már pedzettem is: lenne kedve udvarom
szolgálatába állani?
− Anyagi kérdés, fenség. Aztán elfoglaltság kérdése.
Tudnom kelleme, mennyi időm marad saját tudományos
munkám számára. Nagy családom is van, amelyet
eltartani, vagy támogatni kell.
− Igen. És mondja csak, földrengést tudna színpadon
ábrázolni, de vízzel és hullámokkal?
− Az sem nehéz. Minden teknikai dolognak van valami
ügyes megoldása.
 − Nagyszerű. De a hullámoknak tornyosulni kell. Az is
menne? Óriási! Szóval volna kedve Mantuába jönni?
− Ismétlem, fenség, ez elfoglaltság és fizetség kérdése.
− Persze, persze. De tudna-e például itt a tavon
tengericsatát rendezni görögtűzzel?
Így folyt ez jó óra hosszat. A fejedelem egyetlen percig
sem tartotta meg a beszélgetés fonalát, egyik tárgyról a
másikra ugrott. Amit az egészből ki lehetett hüvelyezni,
az abból állott, hogy az udvarnak a színielőadások,
parádék, kerti ünnepélyek ós felvonulások teknikai
vezetésére tudós ember kellene, a fizetés nagyságáról
azonban még tanácskozni kell a gazdasági emberekkel. A
kihallgatás azzal ért véget, hogy Galileo sebtiben
tervrajzokat fog felvázolni az említett mutatványos
problémákról.
Kapott csinos lakosztályt, benne írószerszámot és
minden szükségeset. Két napig füt/örészve és könnyedén
rajzolgatott, majd az udvari színházi emberek kettejével
megjelent a fejedelem előtt. Vincenzio el volt ragadtatva
a tervektől. De komoly tárgyalásra most sem lehetett
rábírni. Csapongott, lelkesedett, magyarázott. Galileo
tízszer is elkezdte magyarázni a maga dolgát, a fejedelem
már a második szónál mindig közbevágott. Galileo
később udvari hivatalnokokkal igyekezett zöld ágra
vergődni, s azoktól végre meghallotta, hogy javadalmazás
dolgában évi háromszáz aranyra számíthat, valamint
maga és szolgája teljes ellátására. Ezzel utazott el
Mantuából, miután megígérte, hogy otthon majd
gondolkozik és még egyszer eljön.
Otthon, Páduában, nem sokat gondolkozott a dologról.
Abbahagyta volna az egészet, de mikor egy ízben bement
Velencébe, hogy a lejárathoz közelgő szerződésről szót
ejtsen a két riformatore előtt, elmondta a mantuai
ajánlatot Fra Sarpinak.
− Ne hagyja abba a világért sem, fiam. Megmondom,
miért: új szerződését nagyon nehéz lesz letárgyalnia,
mert az összes hivatalos uraknak most másban fő a fejők.
Igen hasznos lesz megijeszteni őket ezzel a mantuai
ajánlattal. Így még valami emelést is kicsikarhat.
− Nem értem. Miben fő a fejők a hivatalos uraknak?
− Ennyire nem tud semmit? Óriási az izgalom.
Harcban állunk a pápával.
− A pápával? Miféle harcban?
− Hol él, kedves fiam? Jól figyeljen, elmondom az
egészet, hogy tudja magát mihez tartani. De többet nem
mondom el.
Galileo megígérte, hogy figyelni fog. És Fra Paolo
elmondta a háborúság eddigi izgalmas történetét. A
Serenissima tavaly törvényt hozott, hogy tekintettel a
templomok túlszaporodott, rengeteg számára, ezentúl
csak kormányengedelemmel szabad bárminő ájtatossági
helyet építeni. Ezért már nagyon haragudott a pápa.
Növelte haragját, ami Sarraceno vicenzai kanonokkal
történt. Ez a Sarraceno szóváltásba keveredett egy
előkelő velencei patricius feleségével és botrányosan
megsértette. Ezért letartóztatták. A pápa nagy haragra
gerjedt és Rómában maga elé citálva a velencei követet,
tombolva tiltakozott az ellen, hogy főpapot világi bíróság
elé állítsanak. Kijelentette, hogy akár élete árán is
megvédelmezi a papságnak azokat a jogait, amelyek
Szent Péter kulcsaival szállottak rá. Most tehát áll a harc.
A pápa ragaszkodik ahhoz, hogy egyházi személy felett
csak ő ítélkezhessék és senki más. Viszont a Serenissima,
Fra Sarpi egyházjogi szakvéleményére támaszkodva, azt
bizonygatja, hogy ha papok világi bűnöket követnek el,
világi eljárás elé tartoznak, s ha a pápa egy lopáson
kapott papot el akar vonni a velencei bíróság elől,
nyilvánvalóan a Serenissima felségjogaiba avatkozik.
− Most tehát mi van? − kérdezte Galileo.
− Most az van, hogy két párt harcol Velencében. Az
egyiket Offredo vezeti, a nuncius, a másikat én. De
nemcsak mi magunk verekszünk hanem az egész
államgépezet úgy nyüzsög, mint a hangyaboly, amelybe
beleléptek. A szenátorok napokon át nem alszanak.
Húszféle bizottság ülésezik naponta, a futárok Velence és
Róma között óránként érkeznek jegyzékekkel, ellen
jegyzékekkel, jogi szőrszál-hasogatások árkusaival. De a
java még most jön. Először is a szenátus már régebben
javaslatot készített elő, mely szerint templomok és
szerzetek számára ajándékozni és hagyakozni nem lehet,
mert így az állam rengeteg adótól esik el. A nuncius jól
tudja, hogy ez a javaslat tárgyalás alá fog kerülni és tüzet
okádik. Aztán meg nagy baj lesz a narvesei apáttal. Ez
közönséges gonosztevő. Beteges hajlamai vannak, e akire
kedveltjei közül ráún, azt bérgyilkosokkal megöleti. A
Tizek Tanácsa nem akarja elhamarkodni a dolgot,
csínyján gyűjti az adatokat. Mikor a cáfolhatatlan
bizonyítékok együtt lesznek, az apátot bizony lefogatjuk.
− Nem fél, Fra Paolo?
− De félek. Szeretnék páncélinget viselni, azonban ez
lehetetlen. A nuncius figyeltet. A múltkor feljelentést
küldött ellenem Rómába, hogy nem sarut hordok otthon,
hanem papucsot, már pedig szerzetem szabályzata a
sarut írja elő. Ez igaz. Mivel fájós a lábam, otthon
papucsot húzok munkaközben. Nyilván közvetlen
környezetemben a nuncius fizet valakit. Most le kell
mondanom a papucsról. De páncélinget sem húzhatok. A
servita-rend szabályzatában nincs páncéling. Így hát
vigyázok magamra, ahogy tudok, nappal nem járok
egyedül, szűk utcákba nem megyek, este nem járok ki. De
figyelmeztetem kegyelmedet, fiam, hogy velem most már
veszedelmes barátkoznia.
− Lehet, − mondta hűséges pillantással Galileo, − de
erről a barátságról nem tudok lemondani.
A hivatalos urakkal csakugyan nem lehetett tárgyalni.
Mindig mindenki ülésen volt, vagy ülésre sietett. Már
pedig Galileónak fontos volt jövőjét tisztázni. Második
szerződése még egy esztendeig tartott, de ő már most
tudni akarta, mi lesz vele. Vagyis főként a fizetésével.
Megfogadta tehát Fra Paolo tanácsát és, mivel
személyesen nem tudott elébök jutni, levélben juttatta a
két riformatore tudomására, hogy tárgyal a mantuai
udvarral. Hogy ez ne lássék hiábavaló beszédnek,
fenntartotta a levelezést Vincenzio herceggel, sőt végül
még egyszer elutazott Mantuába. A herceg rögtön
fogadta és áradozva dicsérte a színpadi terveket, amelyek
tökéletesen beváltak. Üj problémákkal lépett elő:
tűzhányót óhajtott építtetni egy ünnepélyre, kitöréssel,
lávával és hamuesővel, de a láva borból legyen, s a
hamueső cukorkából. Galileo viszont folyton arról
beszélt, hogy ha évi ötszáz aranyat kap és három
személyre teljes ellátást, akkor hajlandó tovább tárgyalni.
Nem tudtak dűlőre vergődni, mert Galileo folyton az
ötszáz aranyról beszélt, a fejedelem pedig folyton a
vulkánról.
A vége az lett, hogy a tudós hazautazott Páduába.
Levélben tisztázták, hogy a tárgyalások eredménytelenül
végződtek. A mantuai fejedelem, ha józanul tárgyalni
nehéz volt is vele, gavallérnak bizonyult. Ajándékul arany
nyakláncot küldött, s egy akkora arany emlékérmet, mint
egy tányér, azonfelül két ezüst csészealjat. A tanártársak
s a diákok csodájára jártak a fejedelmi ajándéknak.
Mazzoleni mester mindjárt meg is becsülte az egészet és
kijelentette, hogy ötvösi forgalomban önnek a holminak
kétezerháromszáznegyven líra az értéke.
Ugyanekkor Velencében is megmutatkozott a mantuai
ajánlat hatása: a két riformatore végre megígérte, hogy új
szerződésekor jelentős emelést fog kapni, még pedig úgy,
hogy az emelés mostantól számítódik, tehát majd
megcsinálják az új megállapodást visszaható érvénnyel.
Általában minden dolgában meg kellett volna
mutatkoznia annak, hogy anyagi helyzete állandóan
javul. A kompassz-üzlet kitünően ment, nagy háza tele
volt jól fizető diákokkal. És most már, miután Marina
évekig piszkálta ezért, egy idő óta rászánta magát, hogy
minden kiadást és bevételt feljegyezzen. Mégis folyton
tele volt anyagi bajokkal. A Landucci-adósság alig
fogyott, és az újabb sógorral, Gallettivel is folytonos bajai
voltak a határidők elmulasztása miatt.
− Lopnak téged jobbról-balról, − mondta Marina, −
csak nem veszed észre.
− Lopnak? − kérdezte ő csodálkozva.
− Persze. Mit gondoltál? Szégyenkezni fognak?
− De hogyan lophatnának, mikor a vasládát mindig
zárva tartom?
− Ó, te égi ártatlanság. A házvezetőnőd annyit lop
elszámoláskor, amennyit akar. Az inasok annyi borral
számolnak el, amennyivel akarnak. Mazzoleni úgy csap
be, ahogy akar. A szemedet kilopják. Nekem elvégre
semmi közöm hozzá, de mégis szólok, mert
végeredményben a gyerekeidtől lopják el.
− A gyerekeknek mindig meglesz, ami kell nekik. Te és
a két gyerek, ti vagytok az elsők. A többivel nem is
nagyon törődöm.
Marina nem vitatkozott. Nem is volt nagyon vitatkozós
természet, rendesen mindegy volt neki is minden, aztán
még régen belenyugodott abba, hogy ennek a
csillagásznak a természetét sohasem fogja megváltoztatni
senki: ez mindig a mennyboltra fog bámészkodni s
közben minden apró kavicsban megbotlik.
Nemcsak Marina gondolkozott így róla. Mar
tanártársai is legyintettek, ha Galileo szóba került.
Tizenkét esztendeje volt már tanára a Bónak, jöttek nála
újabbak is, például elhalt az öreg botanikus, és annak
tanszékét egy Alpino nevű új tanárral töltötték be. Ő már
a törzsökös Bo-professzorok közé tartozott, bogarait
elkönyvelték, az egész városban ismeretes vadházasságát
megszokták, a közügyek iránt tanúsított érzéketlenségét
már nem is hányták szemére. Pedig most éppen időszerű
is lett ez a kérdés, mert a Velence és a Vatikán közötti
feszültség ideges hullámai a Bóra is eljutottak. A Bónak
teológus tudósai is voltak, a tanári testületben
egyháztörténész, egyházjogász is akadt, és a szenátus
már kezdte egyes jogi részletkérdésekről a tanári kar
szakvéleményét kérni. Sarpi gyakran jött Páduába, mert
a tanárok mind az ő Serenissima-párti hívei voltak, és az
izgalom egyre érezhetőbbé változott. Mindenki
vitatkozott, mindenki politizált, csak Galileo nem. Ült a
maga diákjai között, és legfeljebb azt tekintette nagy
eseménynek, ha Michel agnolótól, vagy Kepplertől levelet
kapott. Mert az öccs megszólalt Lengyelországból.
Panaszkodott ugyan anyagi helyzete felől, nyilván, hogy a
hozományhátralékok dolgában rá ne számítsanak, de
különben leveleinek derűs hangja és minden részlete arra
vallott, hogy odakint a jól elhelyezkedett zenekari
muzsikus nyugalmas életét éli. Keppler viszont annál
több bajról tanúskodó leveleket írt. Ő örökölte az elholt
Tycho de B ralié állását, ő lett a prágai udvari
matematikus. De Tycho de Brahe után maradt egy vő is,
Tengnagel nevezetű, aki az udvari csillagászat műszereit
és kéziratait magánhagyatéknak nyilvánította és nem
adta ki az utódnak. Keppler kétségbe volt esve. Műszerek
nélkül nem tudta dolgát ellátni, kéziratok nélkül nem
tudta a feljegyzéseket szervesen folytatni. Két évi harcba
került, míg Tengnagelt felsőbb nyomással kényszeríteni
tudták a holmi kiadására, de az udvar cserében
megígértette Kepplerrel, hogy hálából valami szép
tudományos művet fog írni Rudolf császár nagyobb
dicsőségére. Ezt meg is írta, de nem Kopernikuszról,
hanem optikai kérdésekről. Kopernikusz ügye szép
csendesen kezdett elaludni. Már maga Galileo is kezdett
lemondani róla, hogy meggyőződésével valaha is a világ
elé léphet. Lemondó beletörődésében annyira ment,
hogy még azzal íz Arisztotelész-ellenes dologgal sem
lépett ki, amelyet nyilvánvalóan bizonyítani tudott. Mert
az egyetemen ugyan Arisztotelész-ellenesen adta elő a
diákoknak a szabad esés által felfedezett törvényeit, és
ezeket az előadásokat gondosan kidolgozott
könyvalakban is összefoglalta. „Ferde síkok az cső testek
törvényeinek bebizonyítására. Ebben a napnál
világosabban bebizonyította, hogy a peripatétikus
felfogás a súlyok esése dolgában merőben helytelen. De a
kész könyvet vonakodott nyomdába adni. A hajdani
verekedő kedv fanyar érdektelenséggé kezdett változni
benne, a hajdani vakmerő lázadó nyugalmas, szőlejében
motoszkáló páduai nyárspolgárrá kezdett ülepedni.
És még az jelentett számára eseményt, hogy anyja
meglátogatta. Landucci miatt restellt Firenzébe menni,
viszont az öregasszonyt nagyon vágyott látni már. Giulia
asszony meg is érkezett egy forró nyári napon, rengeteg
kosárban és összevarrt lepedőben hozván magával
vénasszonyos retyemutyáját, még kedvenc cinegéit is
elhozta kalitkában. A nagy házban kapott szállást.
Hatvanhat esztendős volt már, haja teljesen
megfehéredett, háta meggörbült, járása elnehezedett.
Galileo meghatottan ölelgette és cirógatta, minden
módon igyekezett gyengédnek mutatkozni szegény
anyóka iránt, aki a hajdan dúló-fúló hárpiából ilyen
fonnyadt, segélytelen öreggé változott Giulia asszony
ámnlva szemlélte fia palotának is beillő lakását, áhítattal
nézegette a jövő-menő német, francia és lengyel grófi
diákokat, a Mazzoleni-műhely láttára szemét törölgette,
hogy a rossz fiú ilyen sokra vitte, aztán elment
megismerkedni Marinával és a két kicsivel. Marinába
túláradó módon azonnal beleszeretett, folyton ölelgette,
csókolgatta, magasztalta, rajongott érte. Úszott a család a
meghitt és benső családi boldogságban öt napig. A
hatodik napon valami gyermek-egészségügyi kérdésen
összeveszett Marinával. Dúltan jött haza tőle, porolt,
csapkodott, mindent kifogásolt, mígnem sikerült fiával is
hatalmas botrányt csapnia. De ez már nem olyan otthoni
botrány volt, amelyre a kis utca szomszédai szaladtak
össze. Itt a diákok mind odagyűltek az ablakokba, a
Mazzoleni-műhely legényei abbahagyták a munkát, a
tágas udvaron pedig ott állt Giulia asszony, a
botránycsapás kéjében egyszerre kiegyenesedve és
visszafiatalodva, ősz haja lengett a felindulástól, harsogó
szitkozód ása elemi erővel öntötte el az egész környéket.
Este dacosan nem jött a vacsorához és újabb botrányt
csapott, azt állítván, hogy nem is hívták vacsorázni. De
másnap már békésen ébredt és olyan derűsen ebédelt a
nagy asztalnál, mintha mi sem történt volna. Ettől
kezdve harmadnaponként szabadjára eresztette perlő
szenvedélyét, s végül torkaszakadtából kiáltozván, hogy
egy percig sem marad többé ebben a házban, gyorsan
összeszedte a holmiját és cflyan órában ment el, mikor
fia az egyetemen tanított. Csak távozása után tűnt ki,
hogy úgy Mazzolenitől, mint Messer Silvestrótól elég
tetemes összegeket kért kölcsön. Galileo visszafizette a
pénzt és egy álló hétig a ház minden lakójának azt
magyarázta, hogy anyja szerencsétlen természete fölött
szemet kell húnyni, ő alapjában a legjobb asszony a
világon.
Ezek a polgári életbe tespedt tanárember egyforma
életének polgári eseményei voltak. De ekkor jött valami,
ami a régi Galilcót rázta fel: az áj csillag.
Egy októberi napon nem lévén egyetemi előadása,
jegyzeteit rendezgette otthon, mikor hanyatt-homlok
berontott hozzá egyik legkedvesebb tanítványa, a kispap
Castelli gróf. Tizenhétéves fiú volt ez, családja mint
kisebbik gyereket papi pályára adta, belépett a bencések
közé és a teológia mellett főként matematikával
foglalkozott. Galileo nagyon kedvelte nemcsak gyors
felfogású, nyilt eszéért, hanem mert gavalléros lelkű,
előkelő, kitűnő jellemű fiúnak ismerte meg. A bencés ifjú
betorpant az ajtón, csak állt, a lihegéstől nem tudott
szólni, de arcára igen nagy felindulás volt ráírva.
− Mi az, mi az, fújja ki magát kegyelmed és beszéljen.
Ég a ház?
− Kegyelmes uram … kegyelmes uram … új csillag…
− Micsoda? Üljön le, fiam, vegyen hosszú és mély
lélegzeteket. Így. Most beszéljen. Mi az az új csillag?
 − A fiatal Capra és az a Mayr von Guntzenhausen új
csillagot fedeztek fel.
Galileo jóízűen elnevette magát.
− Üj csillagot? Talán itt a világ vége.
Xe tessék nevetni, kegyelmes uram. Cornaro Giacorpo
Alvise őkegyelmessége azt üzeni, hogy azonnal tessék
átfáradni hozzá, úgyis mint a Ricovrati-akadémia
főembere, úgyis mint csillagász Mert monsignore
Cornaro maga is látta a csillagot.
Szó nélkül vette a kalapját Galileo és indult. Magában
némi kis kárörömet érzett. Capra és Mayr, akik őt szidják
a háta mögött, nyilván valami bakot lőttek és ki fogják
nevettetni magokat Oornaróval együtt, aki ezt szintén
megérdemli, mert kissé nagyképűen tudományoskodik
és közművelődési vezérnek játssza ki magát.
− Jöjjön, jöjjön, carissimo, − szólt Oornaro, aki
láthatólag izgatottan várta, − itt valami hihetetlen dolog
történt. Üj csillag van az égen. Ma éjjel a saját
szememmel láttam. Már elnökünknek, Querengo gróf
úrnak, is jelentettem.
Erre már felfigyelt Galileo. A hangban volt valami,
amire figyelnie kellett.
− Foglaljon helyet, − folytatta Cornaro, − elmondom
pontosan az egészet időrendben, belevéve már azt is,
amit Capráék nekem elmondtak. Tehát. Hat nappal
ezelőtt, vagyis ezerhatszáznégy október tizedikén a fiatal
Capra Baldassare, mint minden este szokta, a Mayr
Simoné társaságában végignézte az álló csillagokat. Mint
tudja, Capra csillagászati tanulmányokat folytat és Mayrt
választotta mesterének.
− Ami azt illeti, engem is választott. Mayrról nem szólt
semmit, de viszont apjával együtt járt nálam és …
− Bocsánat, ez más kérdés. Egyszóval ők minden este
asztronómiai lecke gyanánt meg szokták nézi az álló
csillagokat. A jelzett napon társaságukban tartózkodott
egy calabriai barátjuk is, bizonyos Sasso Camillo. Capra,
ahogy ezt Mayrtól tanulta, beállította a kvadránst Pádua
csillagászati magasságába. Egymásután belenéztek a
kvadráns nyílásába és csillagászati alaptételekről
beszélgettek. Egyszer csak Mayr felkiáltott. A naennybolt
egy eddig üres helyén csillagot látott. És pedig meg is
mondom, milyen helyen: a Marsot a Juppiterrel
összekötő vonal meghosszabbításában. Sasso a kiáltásra
kíváncsi lett és ő is odanézett. De mivel a csillagászatban
nem képzett ember, közömbösen kérdezte: „Hát ezt a
csillagot, amelyet nem ismerek, hogy hívják?” Mayr nem
felelt, hanem odahúzta a készülékhez Caprát. Csak mikor
az is odanézett, akkor mondta: „Üj csillag van az égen.“
Saját vallomása szerint vigyorogva mondta ezt, annyira
meg volt zavarodva. Capra is elámult, mert nyolc napja
minden áldott este megnézte azt a helyet és azelőtt ott
nem volt csillag. Mindjárt megmérték, hogy az új csillag
negyvenkilenc percnyi távolságban van a Marstól.
Tanácstalanul dörzsölték szemöket és tízszer is, hússzor
is újra megnézték a csillagot. Hosszú habozás után abban
állapodtak meg, hogy a felfedezést egyelőre titokban
tartják, mert féltek, hogy nevetségessé teszik magokat.
Másnap végigböngészték az egész szakirodalmat, de a
jelzett helyen az irodalom nem ismert csillagot.
Izgatottan vártak estig, azonban az idő borúsre fordult és
nem láthattak semmit. A borús idő négy napig tartott.
Végre tegnap kiderült az ég. Ahogy a csillagok feltűntek,
ők azonnal az újat keresték. Meg is találták ugyanazon a
helyen. Többé nem volt kétség. Este tízkor embert
küldtek hozzám, hogy menjek oda. Odamentem és a saját
szememmel láttam. Negyedik nagyságú csillag, pirosas
fénye van. Éjfél után egy óráig néztem elképpedve.
Hazajövet be akartam szólni kegyelmedhez, de a házában
már nem láttam világot.
− Nem is voltam otthon, − mondta Galileo, arra
gondolva, hogy éppen akkor bontakozott ki Marina karjai
közül.
 − Most első dolgom volt értesíteni kegyelmedet. És
kérdem, mit szól ehhez a csodához?
− Kétlem.
− De ismétlem, hogy a saját szememmel láttam.
− Az ember érzékszervei megbízhatatlanok. Este majd
magam is odanézek. Míg magam nem láttam, nem
szólhatok semmit. De kétlem.
Ezen még eldisputáltak egy darabig, mert a
türelmetlen Cornaro mindenáron már így látatlanban
akarta hallani a Bo hivatalos csillagászának
szakvéleményét. Aztán még a Ricovrati folyó ügyeiről
ejtettek szót. És ezúttal sem mulasztotta el Cornaro egy
mellékes megjegyzéssel, mint mindig szokta, arra a
családi büszkeségre utalni, hogy annakidején Bona
lengyel királyasszony ebben a szobában lakott, mint a
Cornaro-nemzetség vendége.
De Galileo nem figyelt a lengyel királyasszonyra. Mély
gondolatokba merülve ment haza. Útközben felnézett a
felhőtelen égre és szemmértékkel kikereste azt a
bizonyos helyet: negyvenkilenc percnyire a Marstól, a
Mars-Juppiter-tengely vonalában. Ott most, napvilágnál,
nem látszott semmi. Csak a Galileo mélyen töprengd esze
fúrt láthatatlan lyukat a titokzatos kék kárpitnak arra a
pontjára. Azonban mint a szemével, úgy az eszével sem
tudott semmitsem látni ottan.
Bevette magát könyvei közé. Keresett, olvasott,
pontosan számbavett mindent: azon a helyen nem
lőhetett csillag. Délfelé már izgatottan szaladt hozzá
Cromonini, hogy véleményét kérdezze. Cornaro ré;én
már elterjedt a nagy hír a Bo falai közt is. Ebédnél a
Bóról hazajött diákok mind az új csillagról beszéltek.
Ebédután beállított az öreg Fabrizio, s ugyanakkor
Alpino is, az új botanikus. Izgatottan jöttek, hogy a
szaktanártól halljanak valamit. Végül kénytelen volt
bezárkózni, mert egvre-másra jöttek az emberek. Várta
az estét és folyton-folyvást tűnődött.
 Mikor alkonyodni kezdett, kiment a szőlőbe és kivitte a
kvadránst, mert dolgozószobájában nem talált alkalmas
ablakot a fák miatt. Kivitte magával Castellit is. Az égen
alig kivehetően már kezdtek kiütközni a hunyorgó
fénypontok. Castelli toporzékolt az izgalomtól. De Galileo
leintette.
− Megvárjuk, míg tisztán kivehetők lesznek. Csak
akkor. Addig türelem. Addig nem szabad odanézni.
Sajátmagát is vissza kellett tartania. Heves izgalom
lüktetett benne. Mert töprengései között rájött egy
gondolatra, amelyen nagyon sok fordult meg. A csillagok
gyémántfénye erősödött. Az ifjú beúcés reszketett a
türelmetlenségtől. Végre Galileo nagy lélegzetet vett.
− Most.
Odanézett a kellő pontra. Eddig is odanézhetett volna,
és már eddig is megláthatta volna kvadráns nélkül, amit
keresett. Hiszen pontosan tudta már, hova kell néznie.
Az új csillag valóban ott volt. Ott fényeskedett a
csodálatos jövevény, a titok és rejtelem maga. Galileo
nagyot sikoltott, földhöz vágta a kalapját, nekiesett
Castellinek és viharosan megeső kolta.
. − Győztem, − kiáltotta, − győztem! Nézzen oda
kegyelmed is! Ott van! Ott van! líj csillag!
A fiú odanézett.
− Látom. De miben győzött kegyelmed?
− Hát nem érti? Hát nem emlékszik, hogy
Arisztotelésznek mi a legelső és alapvető csillagászati
tétele? „A csillagos mennybolt örökérvényű, végleges,
keletkezhetetlen és megváltozhatatlan.” Tessék! Nem
igaz! Rajtakaptam! Rajtakaptam! Most már minden
másképpen lesz, fiú! Jaj de kimondhatatlan boldog
vagyok!
És még egyszer megölelte és megcsókolta a reverendás
kis grófot. Aki a palota valamelyik ablakából nézte a
szőlős kertben a kvadráns körül újjongó és csókolódzó
tanárt; azt hihette, hogy megtébolyodott.
 III.

Éppen november következett, az új kollégium

megkezdésének ideje. Mikor a főpedellus megkérdezte,
hogy mit írjon be a tanrendbe, Eukleidészt-o. vagy pedig
az Almagesztet, Galilei ezt válaszolta:
− Egyiket sem. Új kollégiumot hirdetek az idén. Írja be
kegyelmed, hogy előadásaim címe: „A bolygók.”
− Hogyan?
− Érthetően mondtam. „A bolygók.” Lehet azt is
hirdetni a diákság között, hogy miután egy-két órán az
alapelemeket a kezdők kedvéért elmagyaráztam, külön
három előadást tartok az új csillagról.
A főpedellus megcsóválta tisztes és méltóságteljes
fejét.
− Most már nem tudom, mit csináljak. A jogikar aulája
is kevés lesz. Végül már ott tartunk, hogy kegyelmed csak
a szabad ég alatt tarthat előadást. Ide ezren és ezren
fognak eljönni, az ajtókat egészen biztosan eltörik
nekem.
Csakugyan, mikor híre ment, hogy Galilei professzor
az új csillagról fog beszélni, vad izgalom kerekedett.
Reggeltől estig nem hagyták nyugodni. Tanártársai
részint kiváncsiságból kopogtattak be hozzá
minduntalan, részint ismerni akarták elvi álláspontját.
Már eddig is tudták róla azt a hóbortját, hogy hajlik a
Kopernikusz-íéle őrültséghez, de mivel meggyőződtek
róla, hogy az Ahnagesztet az Arisztotelész és Ptolemaiosz
szellemében adja elő a diákoknak, ártalmatlan
bolondságnak tekintették bogarát. Cremonini, a fő-
pcripatétikus, akivel személy szerint igen nyájas
barátságot tartott fenn, aki anyagilag is jót állt érte egy
ízben, aki minden jel szerint igen szerette, olykor tett
egy-egy csípős megjegyzést a matematikus kerge
rögeszméjéről, de ez nem vitára való felhívás volt, nem is
veszekedő szándék, csak amolyan dévaj ingerkedés,
amilyen jóbarátok között inkább a barátság, semmint az
ellentét jele. Mást, azonban az új csillag megjelenése
megriasztotta a tanártársakat. Galilei a csodálatos és
megmagyarázhatatlan tüneményt még képes lesz
valahogyan Kopernikusz javára magyarázni, és abból
szörnyű tudományos botrány keletkezhetik, amelynek az
egész világ előtt a páduai Bo lesz a középpontja.
Hasonlóképpen izgult a fiatal Cornaro, aki becsvágyában
mindent dédelgetett alapítására, a Ricovrati-akadémiára
vonatkoztatott. Szerette volna az izgalmas kérdést
odaterelni a Cornaro-palotába, hogy ott vitaestélyeken
megbeszéljék az égi csoda mibenlétét. Más tanárok
egyszerűen látni akarták a csillagot, de nem lévén
ismerősök a mennyboltok térképével, a szakember
kollégával akarták magoknak megrnu tattat ni és
elmagyaráztatni. De nemcsak tanárok kopogtattak sűrűn
a Galilei-portán, hanem mindenféle páduai urak is.
Mindezt természetesnek kellett tartani, hiszen ha Tádua
egén rejtelmes módon új csillag jelent meg, mindenkinek
első gondolata volt a hivatalos páduai csillagászhoz
fordulni felvilágosításért.
Az első napokban különösen izgalmas volt a dolog. A
város képe is megváltozott: a nép nem feküdt le, hanem
az emberek csoportokba verődtek az utcán és az eget
nézték. Elterjedt, hogy közeledik a világ vége, mások
viszont biztosra vették, hogy háború lesz. Az a mészáros,
aki nem messze lakott Galileo házától és eddig
fukarságáról volt nevezetes, most teljesen kikelt magából
és minden este hatalmas dáridókat rendezett a közeli
kocsmákban, két kézzel szórva a pénzt, hogy gyorsan
élvezhessen valamit az életből, amíg a világnak vége nem
lesz. A templomok gyóntatószékei előtt zsúfolt sorban
várakoztak az ijedtek, hogy hamar, az utolsó pillanatban
biztosítsák lelkök üdvösségét. Több pap tüzes
prédikációban magyarázta az új csillagot égi jelnek,
amely Velencét figyelmezteti, hogy ne húzzon újjat Isten
egyedül való anyaszentegyházával.
A világnak nem lett vége, a nép megszokta az új
csillagot, az élet visszatért rendes medrébe. De a tanárok
izgalma nem csökkent. Galileo kénytelen volt naphosszat
bezárkózni. Az új csillag igen sok dolgot adott neki.
Levelezése háromszorosra szökkent, mert más
egyetemek csillagászaival, akiket személyesen vagy
hírből ismert, ki kellett cserélni megfigyeléseit, fontos
volt tudnia, hogy más földrajzi szélesség és hosszúság
alatti városok nem látják-e másképpen a csillagot. Aztán
egyetemi előadásainak új anyagát is elő kellett készítenie,
kivált pedig azt a három előadást, amelyet az új csillagra
szánt. S mihelyt este felcsillantak az égitestek, magával
az új csodával kellett foglalkoznia, odaállni, vagy odaülni
a kvadránshoz, és nézni, nézni szabad szemmel a fényes
pontot, míg csak a szabad szem könnybe nem lábbad az
erőlködéstől.
Otthon folyton zavarták, meg kellett szöknie. A nap és
az este legnagyobb részét a Santa Giustinánál töltötte, a
bencés zárdában. Volt itt egy bencés pap, Spinelli
Girolamo nevű, nem éppen képzett csillagász, hanem
egészséges, paraszti eszű, józan ember. Ezzel és a kis
Cástellivel töltötte óráit, oktatva őket az égi tudomány
sarkalatos tételeire és velők együtt szemlélve tiszta
estéken a rejtelmes fénypontot. Más városokból kapott
levelei és sajat megfigyelései is azt tanúsították, hogy az
új csillag alig észrevehetően veszít fényéből és mintha
kisebbednek, helyét azonban változatlanul megtartja.
Mielőtt az első egyetemi előadást megtartotta volna az
új csillagról, előző napon Cremonini izent neki, hogy
komoly és részletes beszélnivalója volna vele. Bár a sok
dologtól azt sem tudta, hol a feje, a barát és kolléga
kérését nem tagadhatta meg. Kijelölte az órát, Cremonini
eljött. Gondterhes, komoly arccal érkezett, letette
holmiját és azonnal a tárgyra tért.
 − Azért jöttem, Galileo, hogy megtudakoljam
felfogásodat, mert féltelek téged is, féltem a Bót is, féltem
a tudomány nekem szent hírét is. Te hajlamos vagy a
fantasztikumra, képes vagy elvetni a sulykot. Még hozzá
tudom, hogy megmagyarázhatatlan bizalmatlansággal
viseltetel a tudomány legősibb alaptételei iránt.
− Ez nem így van. Bizalmatlansággal viseltetem
Arisztotelész iránt. De viszont bizalommal viseltetem
Plátó és Pithagorász iránt.
− Ezek törpék a gigász mellett. Arisztotelész a
tudomány alfája és ómegája. Mondd meg nekem, mit
akarsz végső következtetés gyanánt levonni az állítólagos
új csillagból.
− Miért nevezed állítólagosnak?
− Mert szerintem nem csillag. A föld felszínéről
elszabadult vilió gáztömeg, amely az úgynevezett
elementáris szférába került. Olyan, mint a mocsári lidérc,
amelyet tűznek néz a gyermek. Arisztotelész ismerte az
ilyen tüneményeket, idézhetem a…
− Ne idézd, tudom kivülről. Hát ez nem lidérc, öregem,
ez csillag.
− Ne mondd, hogy csillag, mikor nem lehet csillag.
− Dehogy nem lehet, miért ne lehetne?
− Ezt te kérdezed, a professzor? Mert a mennybolt
„tökéletes, keletkezhetetlen és változhatatlan.”
− Mondja a te Arisztotelészed. De ő téved. Már
többször tévedésen kaptam. Most megint. A mennybolt
változható. Éppen ezt akarom az egyetemen kifejteni:
Arisztotelész mekanikájáról már bebizonyítottam, hogy
hamis. Most világrendszerérői mutatom ki az új
csillaggal, hogy megbízhatatlan.
− Komolyan meg akarod tagadni Arisztotelészt, te a
tudós?
− Meg ám, alaposan.
 − De hát nem érzed, milyen szörnyű dolog ez? Mintha
egy pap megtagadná a bibliát.
Galileo hevesen közbevágott.
− Nem igaz, nem igaz! A biblia hit dolga, ez pedig
tudás dolga. Egész életed abban telt el, hogy a
teológusokat visszaszorítottad a reális tudományoktól,
mert önmagad ellen beszélsz, Cremonini? A hitnek és
tudásnak szigorú határai vannak, a saját tételedet
olvasom a fejedre! Amíg én tudom, hogy az a valami nem
lidércfény, hanem csillag, addig ne beszélj bibliáról.
− Jól van. Tehát megtagadod Arisztotelészt, a kútfőt,
az örök forrást, a legnagyobbat. Nagy híred van és
tekintélyed. Sokakban összerombolod a tudás alapját.
Felrobbantasz egy tudási rendszert. És teszel helyébe
valamit? Mit adsz a gondolkodó embereknek kárpótlásul
azért, amit elveszel tőlök? Kopernikuszt nem, mert
hiszen többször mondtad, hogy azzal nem lépsz ki, míg
bizonyítani nem tudod. Szóval rombolsz, de az építéssel
adós maradsz? És nézd, a világ minden tudósai, mi
peripatétikus alapon tanítunk. Százan és ezren hirdetjük
a tudás igéjét százezreknek és millióknak. Amit mondunk
tanítványainknak, azt ők engedelmesen és vakon
elfogadják, mert Arisztotelész mondta. A művelt világ
tudományos oktatásának van egy megbecsülhetetlen
fundamentuma, amely a tudásnak rendet és fegyelmet
ad. Ezt a levegőbe akarod röpíteni?
− Igen, ezt akarom. Mert ez a fundamentum a világ
átka. Ettől nem lehet előremenni. Ettől gondolkozik
mindenki az Arisztotelész fejével, ahelyett, hogy a maga
fejével gondolkodnék. A világ megy tovább, de a világ
tudása marad egy helyben. Megolvashatod az ujjaidon,
hogy kétezer esztendeje kik merészelték a saját
agyvelejüket gondolkodásra használni. De ha valaki
merte, abból azonnal született valamiv Kopernikusz
merte: megszületett az új világrendszer. Brúnó Giordano
merte: megszületett az új metafizika. Én mertem:
megszülettek a szabad esés törvényei. És mennél
erősebben taszítom trónjáról Arisztotelészt, a ti hamis
bálványotokat, annál többen kapnak majd bátorságra,
hogy gondolkozzanak.
− Annál többen, igen. Annál nagyobb káosz lép a
mostani szép és bölcs rend helyébe. Ahány ember lesz,
annyifélét fog beszélni, és nem lesz tekintély, aki a
rettenetes zűrzavarban rendet teremtsen. Galileo kérve
kérlek, szállj magadba. Mert még nem késő, gondold
meg. Hirdesd a hallgatóknak, amit akarsz, de ne állítsd,
hogy ez az új jelenség felborítja mindazt, amiről eddig
meg voltunk győződve. Tégy le lázadó hevedről, légy
fegyelmezett és hű. Tekintsd az emberi lélek mai világát,
milyen boldogító a megállapodottság és szilárdság tudata
ebben az egymást kiegészítő kettősségben: a hit az
anyaszentegyház hite és feje a pápa, a tudás a
peripatétikum tudása és feje Arisztotelész. Ez örök és
békés állapot, miért dolgozol ellene?
Galileo tanártársára pillantott és megcsóválta a fejét.
− Nem Sarpi mellett szavaztál a legutóbbi szakértő-
ülésen? Tehát a pápa ellen? Ez az örök és békés állapot?
Nem vagy-e kénytelen belátni, hogy a szabad esés
dolgában irgalmatlanul megcáfoltam Arisztotelészt? Ez
az örök és békés állapot? Bámulatos, hogy mennyire tele
vagytok ellentmondással, ti peripatétikusok, és
behúnyjátok a szemeteket és befogjátok a fületeket! Tudd
meg, hogy az emberi észnek elég volt kétezer évi
rabszolgaság. Az emberi ész most fellázad. Már voltak a
lázadásnak titkos izgatói is, hangos vértanúi is. Voltak
Tartagliák, Liftnardók, Molettik és voltak Brúnók. Most
itt vagyok én és itt van Keppler. Mi nem nyugszunk, amíg
a tudományok fel nem szabadulnak, hogy
haladhassanak. Tudom, hogy nem könnyű az egész világ
ellen harcolni. Nem is remélem, hogy most felfogom
dönteni az egész peripatétikus épületet. Csak egy
oszlopát lököm ki. A mennybolt nem változhatatlan. Ezt
tudván tudom és hirdetni fogom. Ki tilthatja ezt meg
nekem? Emlékezzél vissza arra a vacsorára, mikor
Pinellinél, mint idegent köszöntöttél engem. Akkor a Bo
gondolatszabadságát magasztaltad. Miért tagadnád meg
most tőlem ezt a gondolatszabadságot?
− Én nem tilalommal jöttem hozzád, Galileo, hanem
kéréssel. Arra kérlek, hogy ne bántsd az emberiség
tudományos eszményeit. Ne válaszd ketté a Bo tudósait.
Hogyan lehet az, hogy kétfélét tanítsunk?
− Nem is kell kétfélét tanítani. Tanítsd azt, amit én.
− Megtagadjam Arisztotelészt? Inkább meghalok.
− Én pedig ragaszkodom hozzá, hogy a mennybolt
nem változhatatlan.
Cremonini felállt. Megrendültén várt maga elé nézve,
keze remegett. Aztán vállat vont.
− Akkor útaink elváltak. Szívből sajnálom.
Elfordult éá lassan kiment. Galileo még akkor is nézett
utána, mikor az ajtó már becsukódott mögötte. ő is
szívből sajnálta, hogy ennek a derék és jó embernek
szemmellátható fájdalmat okozott. De aztán eszébe
jutott, hogy nem ér rá tűnődgetni, mert nagyon sok a
dolga. Beletemetkezett ismét munkájába.
Másnap csakugyan életveszélyes volt a tolongás az
előadóteremben. A kint rekedtek a folyosón is sűrű
tömeget alkottak. Maga a tanár is csak úgy tudott
bejutni, hogy egyetemi szolgák csináltak neki helyet.
Nagynehezen vergődött fel a jobbsarokban álló,
gyalulatlan deszkából összerótt ormótlan katedrára,
amelyet tizenhárom éve sebtiben ácsoltak neki, s azóta
sem cseréltek ki újjal. A préselten szorongó hallgatóság
között legelői megpillantotta Caprát, aki öntudatos
büszkeséget hordott ábrázatán. Az emlékezetes októberi
nap óta úgy járkált Páduában az a fiatalember, mint egy
új Kolombus, hiszen az új csillagot ő fedezte fel,
úgyszólván magántulajdonának tekintette, és most is úgy
jött el az előadásra, mint ahogy a büszkeségben úszó apa
jelenik meg fia doktorrá avatásán: a hírneves Galilei az ó
csillagjáról fog előadni a világ egyik leghíresebb egyetemi
tanszékéről. Egy-két érdeklődő tanártárs is helyet
szorított magának a zsúfoltságban, de a kikiáltottál!
peripatétikusok hiányoztak. Cremonini aznap tüntetőén
bement Velencébe.
Galileo ezúttal stílus dolgában is ki akart tenni
magáért. Úgy határozta, hogy ünnepélyes szónoklatot
tart, nem a maga szokott közvetlen, jóízű, mókás
hangján, hanem emelkedett latinsággal, orátori módra,
hogy az előadást aztán nyomtatni is lehessen, „Testes vos
estis, numerosa juventus, qui huc convolastis”.
− Ti vagytok fültanuim, nagyszám!! ifjúság, kik ide
sereglettetek, hogy halljatok engem értekezni ama
csodálatos jelenségről, egyesek megrendülve és hiú
babonától áthatva, hogy megtudják, vájjon micsoda
gonosz óment jelent a hihetetlen csoda, mások
kíváncsian, vájjon igazi csillag-e az az égen, és kérdezvén,
nem lángoló kigőzölgés-e csupán a föld közelében,− de
valamennyien egyaránt buzgón és izgatottan vitatkozva a
jelenség anyagáról, mozgásáról, helyéről és értelméről.
Istenemre mondom, nagyszerű érdeklődés ez, és
tehetségetekhez méltó…
Így óhajtotta tovább is folytatni, de nemsokára érezte a
született előadók kitűnő hatodik érzékével, hogy amit
mond, az általános csalódást kelt. Sok volt a mozgolódás,
köhögés, feszengés. Mindjárt csavart egyet a hangon és
közvetlenebb lett. A köhögés azonnal megszűnt.
Abbahagyta a koturnust, folytatta a megszokott vidám,
csevegő nyelven. Mindenekelőtt megmagyarázta a
hallgatóknak, hogy a csoda nem olyan nagy csoda.
Részletesen elmesélte azokat a feljegyzéseket, amelyek
szerint ezelőtt harminckét esztendővel, tehát 1572-ben,
ugyanígy, mint most, új csillag jelent meg az égen, jó
darabig ott tartózkodott, aztán eltűnt. Azóta a
csillagászat nem szeret róla beszélni, mert a téma
kényelmetlen. Arisztotelész kimondotta, hogy a
mennybolt térképe egyszer s mindenkorra örökös
érvényű és változhatatlan. Mit tehetnek Arisztotelész
követői egy ilyen új csillaggal, amely alaptételükbe
ütközik? Nem tehetnek egyebet, mint gyorsan eltagadják,
cáfolják ottlétét, s ha már eltűnt, igyekeznek mennél
hamarább elfelejteni és elfelejtetni. Mert vannak
tudósok, akiknek nem keli a szemmellátható valóság, ha
felállított tételeikkel ellenkezik. Nem tudásukat
alkalmazzák a kézzelfogható valósághoz, amely szinte
szemüket szúrja, hanem a valóságot bírálják tételeik
szerint, s ha az nem alkalmas nekik, egyszerűen
kijelentik, hogy a hold nem lehet az égen. Hiába
rimánkodik nekik a tanulatlan ember, hogy pillantsanak
az égre, megláthatják, hogy ott a hold. Ők mereven hátat
fordítanak az égnek és kijelentik, hogy a hold a fennálló
tételek szerint nem lehet ott, tehát nincs ott és punktum.
Itt szólalt meg az első taps. Galileo élénkültem
nekilendülve folytattta. Elmondta a csillag eddigi
viselkedésére vonatkozó megfigyeléseket, és felolvasta
azokat a leveleket, amelyeket idegen városok
csillagászaitól kapott. Mindenütt, idegenben is,
egyformán látták a csillagot, a mennyboltnak ugyanazon
a helyén, percnyi pontossággal, s egyformán jelentik
most is mindenünnen, hogy a csillag alig észrevehetően
halványodik és kisebbedik, de helyét nem változtatja. Ott
van abban az egyenes vonalban, amely a Korona-
csillagképet a Hattyú farkával Összeköti. Az eddigi
eredmények Összegezésével fejezte be az első előadást, és
bejelentette, hogy a következő órán fel fogja sorolni az
eddig tudomására jutott magyarázatokat, egyszersmind
valamennyit bírálni fogja.
S ha az első órán zsúfolásig telt meg a terem, a
másodikon még nagyobb volt a szorongás. Érdekes új
ember is került a terembe. Volt Galileónak egy Collalto
nevű kosztos diákja, Montepulcianóból való dúsgazdag
fiú. Ez engedelmet kért, hogy egy földije, Lorenzini,
tudós magánzó és műkedvelő csillagász, meghallgathassa
az előadást. Megint ott volt Capra is és Mayr Simoné is, a
két büszke felfedező.
Galileo felvetette a kérdést: csillag-e a csillag? Vannak,
akik égő földpárának hiszik. Hosszasan fejtegette, hogy
nem lehet az. Elmondta ennek az égő földpára-
feltevésnek az ókortól kezdődő történetét és élesen
támadta. Nyilván minden évszázadban ugyanígy
megtörtént, hogy új csillag bukkant fel az égen, majd
eltűnt. Nincs ok feltenni, hogy ilyen esemény kétezer
esztendőn belül csak kétszer fordult volna elő, és pedig a
legutóbbi harminchét éven belül. A megmerevedett
peripatétikus tudomány nyilván az ilyen csillagokra
eszelte ki az egész teóriát, csak hogy a mennybolt
változhatatlanságáról szóló szent alaptörvényt ne kelljen
feladni. Aztán kitért arra a feltevésre, hogy ez a csillag
mindig ott volt a helyén, de csak most vették észre, tehát
a mennybolt nem változott, csak az emberi megfigyelés
lett teljesebb. Ezt a magyarázatot vígan gúnyolta.
Lehetséges, hogy kétezer éve millió és millió megfigyelő
éber szemét ez az egy gonosz csillag következetesen
kikerülte volna? Még több ilyen kósza feltevést sorolt fel,
megcáfolta valamennyit, és legutoljára hangot adott
annak a magyarázatnak is, amely jezsuita forrásból
származott: Isten azon a helyen éppen most új csillagot
teremtett, mert Arisztotelész helyes tétele szerint az
égbolt természeti törvényei nem változhatnak ugyan, de
Isten mindenható. Itt Galileo lelkesen magasztalni
kezdte tanártársa, Cremonini, a nagy peripatétikus bölcs
álláspontját, mely szerint Istent imádni kell és nem
szabad belekeverni sem a nyelvészetbe, sem a
geometriába, sem a csillagászatba. A teológusok, ha az
égre néznek, a csillagokon túl keressék Istent, a
csillagoknak útközben hagyjanak békét.
− Következő, harmadik előadásomban el fogom
mondani, hogy mit tartok én magam erről a csillagról és
milyen következtetéseket vonok le belőle.
 A bejelentést nagy taps fogadta. S a harmadik
előadásra eljött a podeszta is, több velencei személyiség,
a két rektor. Feszült izgalom várta a magyarázatot. De
míg az első két előadást a kevésbbé avatottak is
megérthették, ebben a harmadikban a laikusoknak nem
sok örömük tellett. Galileo szigorúan tudományos
fejtegetésekbe bocsátkozott. A táblát telerajzolta
koncentrikus körökkel, azokat mindenféle érthetetlen
átlókkal húzkodta keresztül, a bolygókat csillagászati
jegyeikkel jegyezte, tehát nem azt írta oda, hogy Vénusz,
hanem kis kört rajzolt s alája keresztecskét. A Marsot
másik köröcskével jelezte, melyből jobbra felfelé nyíl
ágazik ki. A Juppiter olyan volt, mint az arab négyes
szám, a Szaturnusz mint egy há betű, felül áthúzva.
Röpködtek a műszavak, az eklipszisek, a parallakszisok,
az apogeák. A hallgatók sem mind értették ezt a
tudományos beszédet. Csak a végső összefoglalást
értették: az új csillag igenis csillag, ott van az égen, még
pedig az emberi értelem számára elképzelhetetlen
távolságban, mert mint az előbbi tudományos érvek
igazolják, helye túl van a bolygók birodalmán is, a
legkülső szférában. Ez a rettenetesen távoli csillag csak
látszólag áll egy helyben, a valóságban mozog, még pedig
tőlünk távozó irányban. Amilyen titokzatosan jött,
ugyanolyan titokzatosan el is fog tűnni. De távozásának
iránya azonos a föld tengelyével. Azért véljük, hogy egy
helyben áll, viszont azért látjuk, hogy nagysága és fénye
csökken. Egyszer majd egészen láthatatlanná válik, de itt
marad az a világmozdító tanulság, amelyet az
emberiségre hagy.
− Jól halljátok meg, amit most messzire kiáltó szóval
mondok: tagadom, amit Arisztotelész állít, hogy a
mennybolt változhatatlan. A mennyboltnak vannak
állandó és szilárd jelenségei, de vannak változók is. A nap
nyilván soha nem fog eltűnni felölünk, de a mostanihoz
hasonlatos meglepő égi csodák mindig voltak és mindig
lesznek. Arisztotelész felállította a maga világrendszerét s
ennek ptolemaioszi kidolgozására én is oktatlak
benneteket. Vegyétek tudomásul, hogy ez az oktatás
feltételes. Nem bizonyos, jól figyeljetek ide, nem
bizonyos, hogy ez a világrendszer helyes. Sohase
felejtsétek el, ha ezentúl csillagászatról beszélek nektek,
hogy minden, amit mondok, csak feltevés. És egyszer
majd jön egy új elképzelés, amely ennél igazabb,
természetesebb, beláthatóbb és helyesebb lesz, amelynek
majd nem kell attól reszketnie, hogy az égen váratlanul
megjelenő egyetlen fénypontocska felborítja egész
épületét. Mikor Eukleidészt adok elő nektek, ne
gondolkozzatok, hanem lássátok be: a háromszög
szögeinek összege száznyolcvan fok. Ez nem feltevés, ezt
minden gyermek kirakhatja magának papírdarabkákból.
De mikor Almagesztet adok elő, minden egyes
mondatom elé gondolatban tegyétek oda: „amennyiben
és amíg az Arisztotelész világrendszerénél jobb nincs.”
Isten veletek.
 IV.

Az a montepulcianói műkedvelő csillagász, Messer

Lorenzini Antonio, aki bebocsáttatást kért az
előadásokra, ott maradt Páduában. Hírlett, hogy a
Galilei-előadásokról kicsinylően nyilatkozott és
kijelentette, hogy majd ő megmagyarázza az egészet,
jobban, mint az a hivatalos tudós, akivel a Bón olyan
nagyra vannak. Nyilván már előbb is dolgozott ezen a
könyvön, mert egy-két hét alig telt belé, a könyv
megjelent Páduában. Ilyen rövid idő alatt aligha írhatta
meg.
Galileo azonnal megszerezte és azonnal elolvasta.
„Montepulcianói Lorenzini Antonio kegyelmes úr
értekezése az új csillag dolgában.” Ezt a címet viselte a
könyv. Már első oldalain látható volt, hogy a
peripatétikusok fenkölt, pomádés, klasszicizáló nyelvén
íródott. A bevezető sorok után hevesen megtámadta
azokat, akik azt merik állítani, hogy az új csillag az
úgynevezett elementáni szférán túl tartózkodik. Ez
lehetetlen, mert akkor a földből nem vehette eredetét,
hanem keletkezett. Már pedig Arisztotelész kimondta,
hogy a mennybolt keletkezhetetlen. Azok is súlyosan
tévednek, akik azt állítják, hogy a csillag távozóban van,
hiszen Arisztotelész kimondotta, hogy amennyiben új
csillag jelenhetnék meg az égbolton, ami ki van zárva, azt
a világrend egy helyre mozdulatlanná szegezné s maga a
mennybolt is megmeredne.
Irón volt a kezében, míg olvasta. Úgy szeretett olvasni,
hogy aláhúzgált és széljegyzeteket firkált a könyvbe. Ebbe
bőven Írogatott. Ilyen tudományos szörnyszülött munka
régen volt a kezében. Elrettentő példának lehetett
használni, hogy a merev peripatétikus irány
légmentesein elzárt skolasztikus gondolkodásmódja hova
vezet.
 „Ha valaki azt állítja, hogy a mennybolt nem
keletkezhetetlen, akkor kétségbevonja annak
tökéletességét is, vagyis tökéletlennek állítja, vagyis
elrontottnak. Az elrontáshoz azonban földi
feltételek kellenek. Viszont a mennybolt, amely
sem víz, sem talaj, sem levegő, sem tűz, tehát a
négy elem közül egyik sem, nyilvánvalóan csak
ötödik elemnek nevezhető. De ebben az ötödik
elemben nincsenek meg a földi elemek,
következésképpen nincsenek meg a romlás
feltételei sem. Kérdem tehát a matematikusokat, és
válaszoljanak, ha tudnak: hogy rontotta meg a
mennybolt a mennyboltot annyira, hogy
keletkezhetővé tette?”

Galileo édesded mosollyal fejét csóválta és odaírta a

margóra: „Ó én marhám, te!“ Aztán derülten tovább
olvasott. Lorenzini meg is mondta, hogy mi ez az új
csillag. Nem csillag az, hanem meteor, és körülbelül
olyan messze van a földtől, mint a hold. Hogy mitől
fényes, azt olyan bonyolult módon magyarázta a szerző,
hogy az olvasó nem igen tudta követni. De nem is akarta
követni. Még futólag végig lapozta és ámultán csóválta a
fejét.
Másnap elvitte a könyvet a bencés klastromba
Spinellinek és Castellinek.
− Idehallgassanak. Az emberi butaságnak ilyen
gyönyörű ékszerével még nem találkoztak. Aláhúztam
egy-két kikezdést, azt felolvasom. A nevem nem fordul
elő benne, de látszik, hogy ellenem íródott az egész.
Úgy olvasta fel a csodabogarakat, mint aki valami igen
finom ételt ízlel. Azok ujjongtak a gyönyörűségtől. Volt
rész, amivel nem tudtak betelni és háromszor is.
elolvastatták.
− Hej, de nagy gyönyörűség lenne ene felelni, −
mondta Galileo − jó zamatosán, mulatságosan. Hiszen
ennek minden mondata valóságos kincsesbánya.
Csókolni való marhaság, a jó Isten áldja meg ezt a
Lorenzinit mindakét kezével.
− Miért nem felel, kegyelmed? − kérdezte Spinelli.
− Nem szabad a nevemet erre pocsékolni. Még nem
jelent meg könyvem, a kézirataim kiadatlanul hevernek a
fiókomban. Nem kezdhetem azzal, hogy kigúnyolok egy
ilyen gyerekséget. Pedig remek gondolatom volna hozzá.
Józan eszű páduai parasztokat kellene szerepeltetni, akik
valahogyan elolvasták ezt a könyvet és a maguk tiszta,
emberi értelmével beszélgetnek róla. Persze paraszti
nyelven, abban a zamatos „pavano“ tájszólásban, amelyet
firenzei létemre úgy beszélek, mintha itt születtem volna.
Néha Sagredo barátommal tréfából ezen a nyelven
levelezünk. Úgy élvezem ezt írni, hogy csuda.
Castelli izgatottan szólt bele:
− Írja meg, kegyelmes uram, írja meg!
− Vétek volna meg nem írni, − tódította Spinelli páter
is, − igazán vétek volna.
− De mondom, hogy ha a szívem meghasad is, a
nevemmel ezt nem tehetem.
− Azon nem múlik, − mondta a bencés páter −
odaadom én az én nevemet. Még segítek is egykét
paraszti kifejezéssel, mint idevalósi, legalább nem lesz
hazugság a nevem a könyvön.
− Erről lehetne beszélni. Csináljuk meg?
− Csináljuk meg, csináljuk meg! − újjongott az ifjú
Castelli.
− Hát nem bánom, − nevetett Galileo − csináljuk meg.
Holnap kezdjük. Fölséges mulatság lesz.
Megállapodtak a munkaidő beosztásában.
Elhatározták, hogy itt fognak dolgozni a Santa Giustina-
klastromban, itt nem zavarja őket senki. Búcsúzás előtt
Spinelli kikeresett a klastrom könyvei közül egyet. Régi
munka volt ez, idestova száz esztendős, egy Angelo
Beolco nevű hajdani páduai írta. Aféle népies adoma
gyűjtemény volt, de ami most az ő szempontjából
különösen érdekessé tette: a néhai szerző az egész művet
azon a „lingua pavana“ nyelven írta, amelyet ők a tréfás
csillagászati műben használni készültek. Otthon késő
éjszakáig ezt olvasta. Számos szót és kifejezést aláhúzott
benne. Ezeket még most sem értette, pedig tizenhárom
éve élt már Páduában.
Másnap nekiültek a munkának halogatás nélkül.
Mindenekelőtt megbeszélték a címet. Borocska és vidám
terefere közben az az ötletük támadt, hogy még szerzőt is
kitalálnak a műnek, hadd törje majd a fejét az olvasó, ki
ez az eddig ismeretlen, paraszti nyelven író csillagászati
szakember. Gyönyörű nevet eszeltek ki: Görcs Ferinek
keresztelték a népi írót, hazájául Bruzene falut jelölték ki,
mert odavaló volt a Ricovrati elnöke, Querengo, akinek a
könyvet ajánlani szándékoztak. Cecco dei Ronchitti da
Bruzene, − ez lett a szerző teljes neve. Ennek a nevében
szedték ízekre a Lorenzini méltóságteljes ostobaságait.
Párbeszédes formát használtak. Két derék falusi embert
szólaltattak meg, Matteót és Natalét. Ezek mezei munka
közben az idei nagy szárazság miatt sopánkodtak. Natale
elmondta, hogy hallott egy nemrég megjelent könyvről,
amelyben valami tudós páduai doktor az új csillagot
okolja a szárazságért. Erre elkezdtek beszélgetni a tudós
könyvéről. Natale sorra elmondta a tudós doktor egyes
érveit, Matteo pedig válaszolt az érvekre, ahogy
bármilyen okoskodásra egy eszes olasz paraszt
elmondhatta a maga világos, egyszerű és emberi
megjegyzéseit, a maga ízes, falusi nyelvén.
A könyvet hárman írták, Galileo és a két bencés. A
tudományos érveket, a józan ész szabad és skolasztikus
zsarnokságtól ment adatait Galilei adta, a páter és a
kispap a paraszti humor fordulatait, a falu figurás
cikornyáit adták a fogalmazáshoz. És mialatt munka
közben jóízűen nevetgéltek, Galilei vakmerőén kilépett
érveivel az Almageszt keretei közül. Matteót, az egyszerű
és józaneszű bruzenei parasztot választotta ki arra, hogy
az olasz nyelven legelőször színt valljon Kopernikusz
mellett.
− Valami Arisztotelészre, vagy kire hivatkozik a tudós
úr, − mondta Natale − aki afélét tanít, hogy ha új csillag
jönne az égboltra, az egész azonnal megállana és
megmeredne.
− Nem volna az olyan nagybaj, − felelt Matteo
egykedvűen − most is úgy lehet: a nap áll és a föld forog,
csak mi látjuk fordítva.
Itt csillag alatt Kopernikusz neve került a margóra. A
továbbiak folyamán is nem egy ízben.
− Nem lesz ebből baj! − kérdezte a kis Castelli.
− Csak legyen, − nevetett Galileo, − legfeljebb Cecco
dei Renchittit nagyon meg fogják támadni a
peripatétikusok. Még talán fel is akasztatják, ha
megtalálják. De ha megtalálják is, Cecco azt fogja
mondani, hogy ő nem tehet arról, amit két ilyen csacsi
paraszt összefecseg a mezőn.
A kurta munkát hamar befejezték. Már dolgozott a
nyomda, mikor Páduában váratlanul új könyv jelent meg
a csillagról. Galileo is megkapta. Meglepetve látta a
szerző nevét: Capra Baldassare. A vívómesterből lett
orvos vivómesterből csillagásszá lett fia írta. A könyv ezt
a hangzatos címet viselte: „Csillagászati elmélkedés az új
és csodálatos csillagról, amely 1604 október 10-én tűnt
fel, a jelentőségéről szóló rövid vélemény függelékével.”
Galileo azonnal abbahagyta a Cecco korrektúráját és
olvasni kezdte Capra könyvecskéjét. Rövidesen
találkozott benne a saját nevével. A hang ellen nem
lehetett kifogás, Capra őt „a kiváló Galilei” néven
emlegette. Felfogása is egyszerű, bár nem mindig
értelmes ismétlése volt az ő három egyetemi
előadásának, amelyet Capra és Mayr végighallgattak. De
aztán a szerző rátért ezeknek az előadásoknak bírálatára.
Miután jelentősen hangsúlyozta, hogy ő, Mayr és Sasso
látták meg először a csillagot, három súlyos
szemrehányást küldött Galileo címére. Először: miért
nem mondta meg pontosan az egyetemen, hogy a csillag
október tizedikén este tűnt fel! Másodszor: mivel nem
saját maga fedezte fel a csillagot, hanem Cornarótól tudta
meg annak létezését, miért hallgatta el egyetemi
előadásaiban a Cornaro nevét! Harmadszor: miért adott
olyan hozzávetőleges felvilágosítást a csillag helyéről
hallgatóinak, miért nem számította ki nyilvánosan annak
szabatos tudományos helyét!
Galileo bosszankodva félredobta a könyvet. Annak
sorai közül a Mayr tehetetlen kenyérirígysége kiabált, és
tiszteletteljes hangja mögött ott ólálkodott a fullánkos
rosszhiszeműség. Azt nem akarták egyenesen a szemére
hányni, hogy az egyetemen nem ünnepelte az ő felfedező
dicsőségöket, de igyekeztek a Cornaro könnyen
piszkálható hiúságát ellene lázítani. Ami pedig a csillag
helyét illeti, a könyv megjegyzése határos volt a
szemtelenséggel. Mayr és Capra magok képtelenek voltak
az új csillag helyét tudományosan kiszámítani, közvetítő
útján szakértőhöz fordultak és a tudományos számítást
annak eredményével együtt meg is kapták. A közvetítő
Cornaro volt, a szakértő pedig ő maga, Galileo Galilei.
De csak rövid ideig bosszankodott, az egész Capra-
művet alapjában semmibe se vette. A Cecco-könyv annál
jobban érdekelte. Azt néhány nap múlva, még a
nyomdafestéktől frissen, szétküldözték, de névtelenül. És
pompás élvezetök telt abban, hogy nemsokára az egész
város kérdezgette egymást: ki a manó lehet az az
ismeretlen Cecco dei Ronchitti da Bruzene, aki ezt a
könyvet írta. „Pavana“ nyelve remek, érvei feltűnően
eszesek, viszont az érvekből kitetszően híve annak a
hóbortnak, hogy a nap áll és a föld forog. De ők hárman
szigorú titoktartást fogadtak. Még Querengónak sem
szóltak, akinek a könyvet dedikálták. Csupa mulatság
volt az egész eset. Galileo majdnem harsogó kacagásban
robbant ki, mikor Cornaro a Ricovrati legközelebbi
tanácskozásán titokzatos célzásokat tett arra, hogy ő tud
egyetmást erről a rejtélyes Ceccóról, de nem szólhat.
Lorenzini pedig nem mehetett végig úgy az utcán, hogy
vígan meg ne mosolyogták volna. Tréfás kedvű emberek
nem is beszéltek vele másként, csak paraszti
nyelvjárással.
De a nagy vidámságot, amelyben a Cecco-kömyv jóízű
csínyjével része volt, hamarosan kellemetlenségek
rontották meg. Először is izületi baja megint leverte a
lábáról. A baj most még sokkal fájdalmasabban
jelentkezett, mint a múlt Ízben. Két térde úgy
megdagadt, hogy ijesztő volt ránézni. Minden legkisebb
mozdulata az ágyban pokoli kínokat okozott. Amellett
igen sok pénzébe is került a betegség. Március volt, a Bo
tanítási idejének legélénkebb szaka s az egyetemi
szabályok értelmében minden elmulasztott előadásért
levonták az arányos összeget. Magas láza miatt az ágyból
sem tudott magánórákat adni, azok a pénzek is elvesztek.
Pedig most ugyancsak kellett volna a pénz. Galletti
sógornak elfogyott a türelme és perelt. Ezt valahogyan
megtudta Firenzében Landucci sógor, és hogy
valahogyan a rövidebbet ne húzza, gyorsan ő is perelt.
Ebben a helyzetben kapta azt a nagy újságot, hogy a
firenzei udvar fel akarja kérni az ifjú trónörökös
matematikai nevelésére. Cosimo herceg, az uralkodó
elsőszülöttje, már tizenötödik évében járts egyébként
gondosan nevelték, matematikát is tanult, de szülei
szükségesnek látták, hogy a leghíresebb itáliai tudóstól is
vegyen leckéket, aki éppen firenzei származás. Az udvar
tehát felszólította a Bo tudósát, hogy szabadon maradó
nyári hónapjai alatt foglalkozzék a herceg oktatásával.
Ez a nagy kitüntetés Galileót, aki lelke titkos
honvágyával mindig Fiorenzára gondolt, mélységesen
meghatotta, de egyszersmind el is keserítette. Soha ez a
szép meghívás rosszabbkor nem jöhetett volna. Ha most
hazamegy, még el sem érkezik a Pitti-palotába, a
poroszlók már nyakoncsípik, mint csökönyös adóst, és
viszik a Bargellóba. Fizetni pedig még kevésbé tudott,
mint máskor. A Mazzoleni-műhely jövedelmei lassan
csappanni kezdtek, most már mindenkinek volt
kompassza, csak az új diákok közt akadt szórványos
vevő. A nagy ház kosztos-számvetése, amelyben képtelen
volt üzleti rendet tartani, mindössze azzal az előnnyel
járt, hogy a maga szállása és élelmezése megvolt, de
külömben az igen nagy üzem éppen hogy fenntartotta
magát. Egyetemi fizetése volt a legkisebb tétel s ebből
Marina és a két gyerek háztartását is fedezni kellett.
Ráadásul nyakán volt a két per. Fontos lett volna a
bíróság előtt védekeznie, jogi fintákkal halasztásokat
szereznie, esetleg egyezkedést kezdenie s azt lehetőség
szerint húznia. Szorgalmaznia kellett volna Velencében
új szerződését is, hátha a kötelezően megígért
fizetésemelésre valami előleget kaphat. De lázas és
fájdalmas betegsége az ágyhoz szegezte, moccanni sem
tudott. Csak töprenghetett a sors gonosz szeszélyén,
amely olyankor ejti ölébe a néhai Ricci Ostilio állását,
mikor azt anyagi bajai miatt szégyenszemre nem fogja
tudni elfoglalni.
Mint mindig, ha nagy bajok hullámai csaptak össze
körülötte, most is Sagredóhoz fordult. S az mint mindig,
most is készséges barátnak bizonyult. Odautazott hozzá
Páduába és egy egész napot töltött nála, pedig éppen
most ő is szűkében volt az időnek, mert atyját a
Serenissima kinevezte Candia provveditorává s ezzel a
Sagrcdo-palotában rengeteg családi elintézni való
támadt. Amellett éppen most halt meg Kelemen pápa és
Velencében minden épkézláb ember azon izgult, hogy mi
lesz a Serenissima és a Szentszék háborúságának új
állomása. Sagredo mégis otthon hagyott csapot-papot és
beteg barátjához sietett. A legsürgősebb szükségre
mindjárt pénzt adott kölcsön, régi tartozásokról egyetlen
szót sem említve. Meghatalmazást Íratott alá a beteggel,
hogy velencei perében képviselhesse. Vállalta, hogy
arravaló ügyvédről is gondoskodik, azonkívül majd
beszél jogászokkal, hogy a firenzei perben mit lehet
csinálni. Végül szól Fra Sarpinak, hogy a beteget az is
látogassa meg.
Eljött Sarpi is, nem kisebb áldozatkészségről tévén
tanúságot ő sem. Mint állami egyházjogásznak sohasem
volt annyi dolga, mint most. A pápaság és Velence
viszálya egyre súlyosbodott.. A narvesei apát ellen
összegyűltek a kétségtelen bizonyítékok, igazolni lehetett,
hogy apátságának egyik szerzetesét és több szolgáját
eltette láb alól, sőt legutóbb saját édesapját is
megmérgezte. A szenátus, miután Sarpival hosszasan
tárgyaltak, elrendelte az apát letartóztatását. Most már
csak az volt a kérdés, hogy ki lesz a pápa. Kelemen után a
konklávé gyorsan megválasztotta ugyan XI. Leót, de az
mindjárt nagybeteg lett és Rómából az a hír jött, hogy
halálán van. A doge-palotában külön hivatali szobát
rendeztek be, rekeszekbe rakott aktacsomókkal:
mindegyik rekesz egy-egy tiaraképes bíbornokot
jelentett. Éjjel-nappal tanácskoztak a szenátorok, a
futárok és kémek egész seregét küldték naponta Rómába
és várták naponta Rómából. Mindebben Sarpira fontos
szükség volt. Mégis átsietett Páduába a beteghez, mert
fontos híreket hozott: Sagredo már talált ügyvédet,
azonkívül beszélt olyan jogásszal, aki jól ismerte a
nemzetközi bíráskodás kibúvóit. Galileo velencei állami
állást töltött be, tehát jogot formálhatott hozzá, hogy
Firenzében ne a rendes bíróság, hanem a külföldiek
bírósága ítélkezzék felette, ugyancsak a Galletti-perben
óvást emelhet a velencei bíróság illetékessége ellen.
Mire hosszú hetek lázas kínlódása után felkelt a beteg,
már megvolt az új pápa. Az öreg XI. Leó összesen
huszonhat napig uralkodott s ezalatt sem sok ügyet
vethetett haldoklásában Velencére. Utána Borghese
Camillo következett, Velence római követének minden
aknamunkája ellenére. V. Pál néven ült a trónra és
azonnal fenyegető hangon fordult Velence ellen. Ez
Galileo szempontjából annyit jelentett, hogy képtelen
volt fizetési előleget szerezni, mert képtelen volt
hivatalos személyek elé kerülni. Senkisem ért rá,
mindenki a pápai viszály dolgában tanácskozott. Pereit
ugyan sikerült húzni-halasztani, de ez csak ideiglenesen
volt jó valamire. ElŐbb-utóbb juttatni kellett valamit a
két sógornak, akik két oldalról szorították. Nem volt más
módja, mint uzsorásokhoz fordulni és váltókon
nyargalni.
Nyakig eladósodott, de a két sógort ideiglenes
türelemre bírta. És nem volt most már rettegni valója
attól, hogy hazamenjen Firenzébe. A Cosimo herceg
oktatására vonatkozó udvari felhívás, amely előbb csak
kérdés formájában érkezett hozzá, most már hivatalos
formában is megjött. Giugni Vinenzio udvari
főruhatárnok díszes levélben közölte Cristina
nagyhercegasszony abbeli kívánságát, hogy Gosimo
herceg a nevezetes kompassz használatát magától a
feltalálótól tanulja meg. Galileo a boldogító levéllel
bement Velencébe és felkereste a toszkánai
nagyhercegség követét, Montauto uramat. Jelentkezésül
beküldte a levelet, mire a diplomata azonnal fogadta.
− Tudok a dologról, − mondotta igen nyájasan, − az
udvar szerfelett örvend azon, hogy ilyen híresség, mint
kegyelmed, éppen toszkánai származású.
− Azon magam is örvendek, − felelte Galileo, − olyan
jól esik egy kis hazai hangot hallani.
− Hallhat most bőven, ha hazamegy. Gratulálok a
gyönyörű kitüntetéshez. Hanem … szeretnék valamit
szóvátenni. Az udvarnál értesülésem szerint csodálkozást
keltett, hogy kegyelmed nem akadémikus.
− Én? Dehogy nem. A Ricovrati egyik vezető tagja
vagyok Páduában.
− Na igen, de nem firenzei akadémikus. Az pedig,
ugyebár, illendő lenne, hogy a trónörököst akadémikus
oktassa. Az udvarnak az az óhajtása, hogy kegyelmed a
Crusca tagja legyen.
 − Bocsánat, ez nem rajtam múlik…
− Tudom, tudom, hiszen ez nem olyan bonyolult
dolog. Tűd-e valami befolyásos embert otthon,
Firenzében, aki a Crusca vezetőségénél szót ejthetne
erről? Mert magúnak az udvarnak kissé kényes lenne …
− Hogyne tudnék, legkegyelmesebb uram. Régi
jóakaróm Vinta, a miniszterelnök.
− Igazán? Annak pedig egy szavába kerül. Majd én írok
neki, kegyelmed ezt nehezebben teheti szóvá. Tudja, a
Crusca tagjának lenni, az mégis csak más. Ezek az itteni
akadémiácskák…
Itt a követ megállt és a nyitott ablakhoz lépett.
Kinézett, hogy kint nem áll-e valaki az ablak alatt. Galileo
lopva elmosolyodott, de a követ rajtakapta ezen a
mosolyon.
− Kegyelmed most engem nagyképűnek néz, vagy
legalább is csodálkozik. Rosszul teszi. Fogalma sincs,
mennyire kell itt nekem vigyáznom. Már megtörtént,
hogy firenzei vendégen? volt, négyszemközt tárgyaltam
vele bizalmas dolgokat és nem sok idő múlva mindketten
elámultunk, mert a Tizek Tanácsa szóról-szóra ismerte a
beszélgetés részleteit. Nem ismeri kegyelmed a velencei
törvényt az idegen követek lakásáról? Nem is nyilvános
törvény ez, hanem a Tizek Tanácsának végrehajtási
utasítása. Ha Velencében egy idegen állam követe házat
akar bérelni, a háztulajdonos köteles ezt jelenteni a
hatóságnak, amely a házat előbb megvizsgálja csak akkor
ad engedelmet. Ha a ház két oldalán nem
háztulajdonosok, hanem bérlők laknak, azok kötelesek
azonnal kiköltözni, s mindkét házba a Tanács
megbízottai költöznek. Hogy miért, azt kegyelmed
könnyen kitalálhatja. Nagyon furcsa állam ám ez a
Velence. Hasonlít az olyan kereskedőhöz, aki kétféle
könyvet vezet: egyet a mások, s egy igazit a maga
számára. Ne gondolja, hogy Velencét a nyilvános
törvények szerint kormányozzák. Azt csak a nép hiszi.
Hanem a mindenható és titkos Végrehajtási Utasítás
szerint. Nekem megvan a szövege. Mondjak belőle
szemelvényeket? „Ha velencei polgár kérvénnyel fordul a
kormányhoz, mindenekelőtt meg kell nézni, nem
szerepel-e a neve a politikailag gyanúsak listáján,
amelyet a Tanács ügynökei vezetnek. Ha szerepel, a
kérvényt azonnal el kell utasítani.“ Akar még szebbet?
„Ha nemes ember és plebejus pereskedik, a per tárgyára
való tekintet nélkül mindig a nemes embernek kell igazat
adni.“ Vagy: „Ha nemes fiatalember plebejus leányt akar
feleségül venni, ez csak akkor engedhető meg, ha a leány
gazdag, de akkor elő is kell segíteni, hadd kerüljön a
vagyon nemesi kézre.“ Mondja, Mosser Galileo, miért
szolgál kegyelmed ilyen országot?
− Nincs nagyobb vágyam, mint hazamenni. De az
igazságnak tartozom azzal, hogy velem itt mindig igen
lekötelezőén és jóságosán bántak. Én, legkegyelmesebb
uram, politikával sohasem foglalkoztam, amellett pedig
igyekeztem hasznossá tenni magamat azok számára,
akiktől a fizetésemet kapom:
− Ez helyes. De nem gondolja, hogy amennyiben nagy
hírnévre tett szert, azzal hazájának tartozik?
− Követ uram, ne forgassa a kést a szívemben. Hiszen
kimondhatatlanul vágyom haza. De mit csináljak?
Ennem kell és másokat is kell etetnem. Szegény ember
vagyok. Mikor Toszkánát próbáltam szolgálni a pisai
egyetemen, az egész Stúdió összeröffent, hogy
kimarjanak onnan. El is jöttem. A Bo szeretettel fogadott
és rígy bánik velem, mint édes gyermekével. Mantuába
nagyobb fizetéssel hívott a fejedelem, de nem mentem.
Ha a Bot elhagyom, akkor már csak hazamegyek. De
hogyan menjek? Firenze nekem nem ad ennem.
− Hát persze, állás, az nem megy olyan könnyen, −
szólt a követ, megint kitekintve az ablakon, − de ezt a
fonalat nem fogjuk elejteni. Mindenekelőtt közölje
velem, hogy mikor állhat a trónörökös rendelkezésére?
 − Ha a tanévet befejeztem. Augusztus közepén.
− Helyes. Tehát mit is kell feljegyeznem … Crusca …
augusztus közepe … állandó állás … helyes.
A követ az íróasztalhoz jött az ablaktól és jegyezgetett.
Még váltott látogatójával egy-két udvarias mondatot,
aztán elengedte. Galileo az utcán a politikáról tűnődött.
És azokról a hihetetlen dolgokról, amiket Montauto
mondott neki Velence titkos kormányzásáról. Ez nem
ment a fejébe. Olyan érzése volt, mint annak, aki csúnya
dolgokat tud meg szíve hölgyének múltjáról. A követtől a
Sagredo-palotába ment és ott − okosan elhallgatván,
hogy honnan jön, − megpiszkálta a kérdést.
− Mondja, Messer Gianfrancesco, igaz az, hogy a
Serenissimát valami Végrehajtási Utasítások alapján
kormányozzák?
− Persze, hogy igaz, hiszen ezt mindenki tudja. Miért
kérdi?
− Mert mindenki magasztalja a köztársasági
államformát és ámulva látom, hogy mi minden fér el a
köztársaság cégére mögött.
− Csak ne bántsa azt a cégért kegyelmed. Nagyon jó az.
Végeredményben független állam vagyunk. Mondjon
még egy államot Itáliában, amely így szembe mer szállani
a Szentszékkel.
− Nem az érdekel engem. A papokkal nekem nincs
semmi bajom.
− Hát kivel van baja?
Galileo nem tudott felelni. Csak valami visszásat érzett.
Másról kezdett beszélni. Ott maradt Sagredónál ebédre,
aztán felkereste Sarpit. Nála is felhozta azt, ami az
oldalát furdalta.
− Fra Paolo, mondja meg nekem, történnek-e
igazságtalanságok egy köztársaságban is.
 − Az a kérdés, kedves fiam, mit ért igazságtalanság
alatt.
− Ha például nemes embernek plebejussal pöre van,
de nincs igaza, azért lehet, hogy megnyeri a pört?
− Hogyne lehetne, sőt valószínűleg megnyeri. De ez az
állam magas szempontjából nem igazságtalanság. Az
állam érdeke az, hogy nemesi kasztja erős és hatalmas
legyen és a buta tömegen uralkodni tudjon. Én például
mindig ellene voltam, hogy nemes embert halálra
ítéljenek és nyilvánosan kivégezzenek. Ez ellenkezik az
uralkodó osztály tekintélyével, rontja annak erejét, tehát
ellenkezik a haza érdekeivel. A nemes embert, ha
rászolgált, szépen suttyomban meg kell mérgezni. Az
osztály uralkodjék tovább a haza javára. S ami a hazáért
történik, az mindig igazságos.
− Szóval a népnek nem szabad, hogy igaza legyen?
− Nem. A nép olyan, mint az állat. Tudatlan,
műveletlen és baromi ösztönei vezetik. Mivé lenne az
olyan konda, amelyben a disznók parancsolnak a
kondásnak? A népet a földre kell szorítani, amíg lehet.
− De nem lehetne tudatlanságából kiemelni?
− Minek? Azt hiszi, hogy attól boldogabb lenne? így
sokkal jobban megvan. Nem hiszi ezt?
− Nem. Az én számomra a legborzasztóbb gondolat
tudatlannak lenni. S a legnagyobb öröm tudni. 11a rajtam
állana, minden parasztot megfognék az országúton és
megtanítanám írni-olvasni és megmagyaráznám neki
Eukleidész elemeit.
Sarpi nevetett.
− Kegyelmed bolond ember, azt én rég tudom.
Beszéljünk másról. Hallom, megy Firenzébe. Azt
tanácslom, hogy ott sokat gyónjon és járjon misére, mert
mire visszajön, itt esetleg már nem lesz módjában. Pál
pápával nagyon elmérgesedtek a tárgyalások. Nem
lehetetlen, hogy ki fog átkozni bennünket. Akkor itt tilos
lesz a szentségeket kiszolgáltatni. De én már
leszámoltam ezzel is. Velence szabad és független ország
és az is marad. Ha azt hallja, hogy engem közben
leszúrtak, ne csodálkozzék.
Galileo ámult mindezen a beszéden. Azt hitte, hogy
ismeri Velencét és most lassanként kezdett rájönni, hogy
fogalma sincsen erről a titokzatos városról, amelyben a
legaljasabb erkölcstelenség kézenfogva jár a
legfenköltebb művészettel s a leglelkesebb
szabadságérzet a legvérengzőbb zsarnoksággal. Néhány
év óta egyre erősebben jelentkező honvágyát most még
egy új érzés is táplálta, hasonlatos a félelmes vadonba
tévedt kisgyermek riadalmával, aki a békés és jól ismert
otthon felé igyekszik menekülni.
Augusztus közepén csakugyan összecsomagolt, búcsút
vett Marinától és gyermekeitől és hazautazott Firenzébe.
Mikor legelőször meglátta az ismerős alakú régi
tornyokat, tízéves fiúnak érezte magát s a viszontlátás
úgy marokra szorította a szivét, hogy annak forrósága a
szeme nedvességén buggyant ki. Jobbról-balról új
házakat látott, ahogy beljebb haladt szekere. Ha egy-egy
régi ismerős arcot látott a járókelők között, a lelke táncolt
örvendetes izgalmában. A nagy ház egyik szolgája,
GonelJi Simoné, firenzei fiú volt, az is vele jött. Fel-
felkiáltva figyelmeztették egymást régi épületekre, régi
emberekre.
S otthon, a család körében, ahol Landucci sógor olyan
áradozó szeretettel fogadta, mintha mi sem történt volna,
hajnalig nem hagyott senkit lefeküdni. Folyton talált még
új kérdezni valót valakiről, vagy valamiről. Részletesen
elmondták neki, ami anyja páduai látogatása óta történt:
ki halt meg, ki kit vett el, kinek a háza égett le, hol
született gyerek. Másnap pedig nyakába vette a várost.
Olyan mosoly lyal lépett ki a kapun, mint a kedvesét
viszontlátó szerelmes. Ment legelőször is a Dómhoz,
amelynek kupolagömbjét leverte volt a vihar, a
Verroctíhio-tervezte kereszttel együtt. Azóta új kupola és
azon sokkal nagyobb, vadonatúj kereszt díszlett a Dóm
tetején. Aztán elment megnézni a San Lorenzo melletti
nevezetes ríj építkezést. Fernando fejedelem itt mesés
pompájú Medici-mauzoleumot kezdett építtetni. Tavaly
kezdték, még nem sok látszott belőle, félfalait még
állványok takarták. De a pallér, akit Galileo megszólított,
elmondta, hogy milyen hihetetlen pompával fogják
megcsinálni az épületet. Hatalmas falait nemes kövekkel
rakják ki lij intarziás eljárás szerint, amelyre nemrég
jöttek rá a nagyherceg művészei s ő nem egy kőasztalt,
hanem mindjárt egy egész hatalmas épületet rendelt az
új iparművészet dicséretére. Lapislazuli, gyöngyház, agát,
kalcedon és egyéb anyag remekbe készült figurái fogják
fedni a falakat. Aztán megnézte aj San Giorgio-erődöt,
amelynek nemcsak külseje, hanem neve is más lett: most
már Bel vederének hívták. Buontalenti építette át, az a
különös élettörténetíí építész: mikor egyszer régen az
Arnoparton a földrengés összerontott egy templomot, a
törmelékből elevenen szedtek ki egy kisgyereket. Az
udvar megtudta ezt, a gyereket gondjaiba vette és
kineveltette. Ebből lett a híres építész és rajzoló, aki
egész életét a Medicieknek szentelte. Mint Galileónak a
család mesélte, olyan földalatti folyosót épített a
Belvedere falai közt, hogy annak titkos bejáratát és
bonyolult zárját az egész országban csak ő ismerte, meg a
fejedelem. Ott őrzik a Medici-kincseket, ötmillió darab
aranyat, hétezer spanyol pénzt és annyi ékkövet, hogy
azok félember magasságú halmot tesznek ki.
Ami új volt, is megnézte, de zarándokként járta végig
azt is, ami régi volt. Megtapogatta ujjaival a Dóm és a
Baptistero kapuinak csodálatos, kovácsoltvas figuráit,
legeltette tekintetét a Campanile csodálatos gyengéden
színezett tornyán, sokáig szemlélte az Arno fölé
függeszkedő parti paloták hihetetlen képét, végigsétált a
Ponté Vecchión, megállt azon a helyen, ahol egyszer
öngyilkosságról gondolkozott, aztán elsétált a part
mentén tovább s visszaemlékezett arra a pontra, ahol a
Benvenuto Cellini leányával találkozott, mikor megjött a
városba Francisco nagyherceg és Cappello Bianca
halálának híre. Befordult a Signoriára s ott boldogan
behúnyta a szemét, hogy behúnyott szemmel felsorolja
magának: ott a Loggia dei Lanzi balkéz felől, jobbról a
Palazzo Vecchio, azontúl a Nettuno-kút, amelynek
építésére még gyerekkorából emlékezett, kivált, mert a
családban nagy büszkeségnek tartották, hogy a kút
főszobrát anyja rokona, Ammannati Bartolom eo
tervezte. És még azontúl I. Cosimo lovasszobra, amelyet
már csak egyik nyári szabadsága alatt látott, azontúl a
Mereanzia, kapuja előtt a zsoldfizetésre várakozó
katonák s azon túl a Palazzo Uguccioni… csak ki kell
nyitnia a szemét s minden egyszerre rég ismert, otthonos
valóság gyanánt tárul eléje, mintha az egész az ő
magántulajdona volna.
Az egész első napot eljárkálta így, mintegy ajándékul
adta magának, kárpótló jutalomként a sok esztendei
honvágy sajgásáért. És csak másnap látott dolgai után.
Legelső útja Vintához vezetett. De azi nem találta
Firenzében. A fiatal miniszterelnöki titkár, aki gazdája
üres hivatalát őrizte, elég kurtán-furcsán felelgetett a
kérdezősködőnek, de mikor az megnevezte magát,
egyszerre szerfölött szolgálatkész és udvarias lett s átadta
a miniszterelnök hátrahagyott üzenetét: Galilei
őkegyelme keresse fel Del Maestro Giovanni
udvarmestert, attól mindent meg fog tudni. A
fiatalember maga kalauzolta a tudóst a Palazzo Pitti rég
nem látott folyosóin, ahol valaha Cappello Bianca
vöröshajú szép fejének képe egy életre szívébe vésődött.
Mi lett ebből a képből? Marina rég mogúnt szerelme
lefoszlott róla, s ott volt a kép megint lelke mélyén, mint
elérhetetlenül botor, örök ábránd.
Az udvarmester székkel és kegyetlenül erős, de finom
spanyol pipadohánnyal kínálta a látogatót. A mondatok
egész soraival készítette elő, hogy milyen
megtiszteltetésben lesz része, aztán kibökte végül, hogy a
nagyhercegnő ezennel meghívja a tudós professzort
Pratolinóba, ahol ezidő szerint az udvar a nyári üdülést
élvezi. Azonban ne induljon azonnal, hanem két napig
még várjon Firenzében, mert a Crusca-akadémia
holnaputánra, augusztus tizenhetedikére tűzte ki
tagválasztó ülését, s a tudós professzort, miután az
alapszabályok által előírt háromszoros ajánlás már
megtörtént, kétségkívül egyhangúlag taggá fogják
választani. Ne is menjen oda, a miniszterelnök úr
mindent elintézett, a tagsági okmányt kikézbesítik a
lakásra. Akkor mindjárt induljon útnak és Pratolinóban
jelentkezzék Piccolomini őkegyelmességénél, aki a
trónörökös tanulmányainak általános vezetője.
A Crusca okmányát csakugyan megkapta, de nem
indult rögtön. Előbb még felkereste igen kedves régi
ismerősét, Bárdi di Vernio grófot, akivel még a régi
időkben Bicéi Ostilio barátkoztatta össze. Az öreg gróf
főembere volt a Cruscának, Galileo kétszeres okból is
felkereste, egyrészt feliíjítani régi emlékeiket, másrészt
megköszönni tagságát. Messze a városon kívül lakott az
öreg, Fiesole felé, virággal futtatott nyaralóban.
− Be megnőtt, kegyelmes öcsém, mióta írásban
igazoltam, hogy feltalálta a hidrostatikai mérleget,
emlékszik?
− Hogyne emlékezném, és mindig hálás is leszek érte.
Most Crusca-tagságomért külön is hálás vagyok.
− Ne nekünk legyen hálás, saját tudományának. Már
rég meg kellett volna választanunk. A miniszterelnök úr
igazán lekötelezett bennünket, hogy figyelmeztetett erre
a mulasztásra. De aztán dolgoznia is kell valamit a
Cruscának, ezt a dicsőséget nem adjuk ingyen.
− Bocsánat, kegyelmes uram, de miért Crusca?
Miért hívnak úgy egy akadémiát, hogy korpa? Mit
jelent ez a korpa?
− Ez a kérdés sokszor felmerült már. Nem tudjuk
pontosan. Mint a tagsági okmányon láthatta, címerünk
egy szita. Az alapítók ezelőtt ötven évvel talán úgy
gondolták, hogy a korpát megszitálják és az élet
mindennapi korpájából kiszedik a tudomány és művészet
lisztjét. Hát csak szitáljon kegyelmed is szorgalmasan.
Hiszen inkább mihozzánk tartozik, mint a
rabszolgakereskedőkhöz.
− Kikhez?
− A velenceiekhez. Ott még mindig van rabszolgavásár.
Igaz, vagy nem igaz?
− Nem lehet tagadni. A Piazettán néha még látni,
ahogy messziről jött hajósok eladnak egy-egy szerecsent.
− Lássa. Micsoda ország az? Miért nem jön haza
Toszkánába? Itthon a kegyelmed helye.
− A helyem igen. De miből éljek?
− Persze, persze. De nézzen utána, majd csak adódik
valami. Eám most éppen úgy számíthat, mint húsz
esztendeje. Már csak azért is, mert atyját, aki igen finom
muzsikus volt, jól ismertem és nagyrabecsültem. Ha
aztán sikerül egyszer hazajönnie, kegyelmedet is
befogjuk a mi nagy munkánkba. Nem hallott róla? A
Crusca ki fogja adni az olasz nyelv egyetemes nagy
szótárát. Itália sok országból áll, de a nyelvünk közös. Ez
mindnyájunkat, olaszokat, egybefűz. És a Crusca ezt a
nagy emberi közösséget szolgálja azzal, hogy közös
nyelvét ápolja. Gyönyörű, hatalmas enciklopédia lesz ez,
tisztázza a szavak helyes értelmét és pontos alakjukat
egységesen meghatározza. Óriási munka, még óvek
beletelnek, míg nyomdába adhatjuk. Lássa, már csak
azért is érdemes volna hazajönnie, hogy ebben részt
vehessen. Majd én is beszélek Vintával, hátha
kieszelhetünk valamit. Siet már? A fiam sajnálni fogja,
hogy nem találkoztak. Most már ő is tagja a Cruscának.
Bizony az idő eljár …
Mindenki hívta haza. Ez örömet is okozott neki, meg
bosszantotta is. Mert könnyű azt mondani, hogy jöjjön
haza, hagyja ott az egyetemi fizetést, a magánórákat, a
műhelyt, mindent.. És mit csináljon Marinával? Ott
Páduában már megszokták ezt a vadházasságot, a pap-
ismerősök sem törődnek vele. De ha valamilyen állásba
hazajöhetne, nem kezdhetné ezzel a botránnyal.
Feleségül kellene vennie. Annak pedig puszta
gondolatától is riadozott. Szép álom volna hazajönni, de
nem lehet. Talán az élet különös forgandósága egyszer
olyan, most még el sem képzelhető helyzetet ad, hogy
öreg korára majd hazajöhet. Addig húzni kell a nem is
olyan kellemetlen igát Páduában.
Pratolinóban még nem járt soha. Kis erdei falucskába
érkezett s mielőtt még a kis parasztházak közé befordult
volna, jobbkéz felől kitárult szekere előtt a fejedelmi
nyaraló fasoros bejárata. A fasoron át pompásan ápolt,
óriás parkba jutott, amely maga is beillett erdőnek. De
ebben az erdőben körzővel rajzolt csalitok zöld eltek a
lénia-egyencsségű kavicsos utak között, tágas
gyepszőnyegek közepén. Márványlócák követték
egymást, majd szökőkutak egész sora a dús virágágyak
illatos tengerében. Valami óriás szobor érthetetlen
körvonalai látszottak a messzi park fakoronái fölött.
Tudta, hogy mi ez; hallott már róla. Az udvar Bologna
Giovannival megcsináltatta az Appeninusz szobrát. Soká
tartott a kocsizás, míg közel ért hozzá. Ott aztán
megállíttatta a kocsit. Ciklopszi alkotás volt ez valóban:
az óriás alakot guggoló helyzetben ábrázolta a művész, és
Galileo, akinek kitűnő és gyakorlott szemmértéke volt,
még így is hatvan lábnál magasabbnak becsülte. Jó soká
elbámészkodott rajta, aztán megint elindíttatta a kocsit.
A fejedelmi villát nem kevésbé impozánsnak találta.
Dobogó szívvel nézett szét, lát-e valakit az
uralkodócsaládból. De csak udvari lakájokat látott, akik
útbaigazították, átadták egy tisztviselőnek, az pedig
szállására vezette.
Azonnal üzenetet kapott, hogy a miniszterelnök várja.
Vinta Belisario, akit évek óta nem látott, keblére ölelte és
megcsókolta. Aztán részletes tanácsokkal látta el, hogyan
viselkedjék, kinek járjon a kedvében.
− Kedveltesd meg magad az udvarral, fiam, mert
elárulhatom azt a tervemet, hogy haza akarlak hozni.
− Boldogan jönnék is, ha lehetne.
− Hát csak bizd rám. Egy a kikötésem: nélkülem ne
csinálj semmit. Az ilyesminek egy kézben kell lenni. Ha
sokan babrálnak rajta, elforgácsolódik.
− Kegyelmed nélkül egyetlen lépést sem teszek.
− Rendben van, bízzál bennem. Délután adod az első
órát a trónörökösnek. Aztán ügyes légy és a
nagyhercegnővel ne sokat vitatkozzál, mert ő szereti, ha
igaza van.
Délután elérkezett a nagy pillanat: Galileót maga a
miniszterelnök vezette abba az árnyas terembe, ahol
hárman tartózkodtak: Cristina nagyhercegné, Cosimo
trónörökös és a nevelő, Piccolomini Silvio, Sticciano ura
és Amalfi hercege. A nagyhercegné terebélyes,
méltóságos családanya lett a régi pisai találkozás óta,
nemrégiben szülte nyolcadik gyermekét. Piccolomini
herceg pattogó beszédű, éles szemű, eszes arcú ember
volt, lerítt róla a hivatásos katona. A trónörökös pedig, a
tizenötéves Cosimo, hórihorgas kamasz volt, leghevesebb
hizelgői sem foghatták volna rá, hogy szép gyerek.
Feltűnően hosszúkás feje olyan benyomást tett, mintha
valami torzítótükör mutatta volna ilyennek. Ebből a
hosszú arcból hatalmas, tört-nyergű, uborkaalakú orr
meredt elé, az orr alatt széles és vastag száj duzzadt ajkai
látszottak. Csupa kéz és csupa láb volt a trónörökös, s
mikor megszólalt, hangja minduntalan mutált a
gyermeki fisztula és a felnőtt bariton között. Mikor
Galileo előírás szerint kezet csókolt neki, igen esetlenül
nyújtotta a kezét.
De kedves volt, első pillanatra rokonszenves. Nyájasan
fogadta a tudós hajbókolását. Galileo pár mondatos kis
beszédet intézett hozzá illendőség szerint és átadta
ajándékát, a díszes cifrákkal kivert kompasszt. Ezzel
aztán mindjárt megindult a tudományos társalgás.
Galileo − egyelőre nagy általánosságban − magyarázni
kezdte találmányát a trónörökösnek, aki engedelmesen
és jó tanuló módjára ügyelt, de úgy járt, mint a kisgyerek
játékvásárláskor, akit a boltban a felnőttek nem hagynak
játszani. Piccolomini herceg élénken érdeklődött a
kompassz iránt, elárasztotta kérdésekkel a tudóst és
csakhamar nagy eszmecsere fejlődött a kompassz katonai
használhatóságáról. Piccolomini erősen magasztalta a
szerszámot.
− Nagy baj, − mondta aztán, − hogy a tudomány
mindenféle elvont bolondságokkal foglalkozik, ahelyett,
hogy az ország érdekeit nézné. Megbocsát kegyelmed,
hogy ilyen nyersen beszélek, de katonaember vagyok.
Erre az új csillagra mennyi beszédet pazarolnak, viszont
parlagon hevernek a legfontosabb megoldatlan kérdések.
− Talán volna szíves hercegséged egy ilyen kérdést
mondani.
− Mondok én, barátom, akár tizet is. Hát például.
együk az én ágyúimat. A golyót nemde a puskapor
robbantó ereje löki el a csőből. A golyó elrepül és
bizonyos idő múltán lehűli a földre, mert a súlya lehúzza.
Tehát a golyó ívszerű vonalat ír le a levegőben. Ismeretes
a puskapor ereje, mert az adagolható. Ismeretes az
ágyúgolyó súlya. Ismeretes az a szög, amelyet az ágyúcső
a talaj vízszintjéhez képest alkot. Miért nem tudja nekem
a tudomány kiszámítani, hogy hol esik le a golyó?
Ágyúval célozni csak találomra lehet. Legjobb
pattantyúsaim is csak ösztönükkel céloznak. Hol van itt a
tudomány, uram? Mirevaló a tudomány, ha nem erre?
A herceg tűzbe jött. Galileo meglepett pillantást vetett
rá: ez eszes ember. Meghajtotta magát.
− Köszönöm a feladatot, gondolkozni fogok rajta.
De ekkor a nagyhercegné is megszólalt.
 − Milyen ívről beszélnek? Hiszen a golyó, ha kilövik,
nyílegyenesen megy, ez természetes.
Galileo, aki rendkívül türelmetlen volt az
értelmetlenség iránt, hevesen szólni akart. De a
miniszterelnök idejekorán megrántotta a zekéjét.
Helyette a trónörökös szólalt meg.
− Nem, fenséges anyám, az ágyúval nem úgy céloznak.
A cső nem a célpontra néz. Sokkal feljebb. A golyó felfelé
repül, aztán fogy az ereje és kezd lefelé esni. Ha jó volt a
lövés, ráesik a célra.
− De ez helytelen, − vélte a fenséges anya, − egyenesen
rá kell célozni a célra és a csőbe több puskaport
beletenni, hogy elég ereje legyen.
− Akkor szétrobban az ágyú, fenség, − szólt
Piccolomini.
− De csináljanak erősebb ágyúcsöveket, ez nagyon
egyszerű.
Az urak lopva egymásra pillantottak. Galileo figyelte
őket. Vinta rögtön felelt:
− Íme, még egy feladat tudósaink számára És annál
szebb feladat, mert maga a fejedelem hitvese vetette fel.
Nem kétlem, hogy ez Galilei barátunkat is lelkesíteni
fogja. Azonban valamit nem értettem. Hogy kell erről a
szerszámról nyilt mezőn a léptéket leolvasni?
Galileo megértőén bólintott. Kezdte érteni az udvari
társalgás mesterségét. Tovább magyarázott és pedig
szándékosan nagyon szakszerűen, hogy a nagyhercegné
ne érthesse és ne szólhasson bele. Nem is szólt bele, csak
olykor kegyesen bólintott megelégedése jeléül. A
részletes magyarázatot a következő órára halasztották.
Megbeszélték az órarendet, Galileo minden nap két órán
át volt hivatva kompasszt, haladó geometriát és
csillagászatot magyarázni a trónörökösnek. A kurzus
időtartamát hat hétben szabták meg. Ez azt jelentette,
hogy a Bo tanára hat hétig a toszkánai udvar vendége lesz
Pratolinóban.
Az élet igen kellemesen alakult. Galileo az alsóbbrangú
udvari tisztviselőkkel étkezett együtt. Volt még egy
magasabbrangú asztal, oda ő már nem jutott. S a
fejedelmi család asztalát nem is látta. Csak olykor
pillantotta meg egyik-másik fejedelmi gyermeket
nevelőnők és szolgahad társaságában. Az uralkodót is
csak egy-két alkalommal látta meg, amint lóháton
vadászni indult, vagy feleségével sétakocsizásról érkezett
haza. Hátaslovat Galileo is kapott, amikor akart.
Horgászni és fürödni is lehetett, nagyokat sétálni a
gyönyörű parkban, vagy néma délutánokon, mikor az
egész palota elcsendesedett, csinos komornákat elcsípni
és azokkal suttogva évődni a néptelen folyosón. Mert a
szerelmi hűséget már régóta elfelejtette. Marinát nyakra-
főre megcsalta és mióta rájött, hogy Marinát ez a kérdés
elég közömbösen hagyja, nem is csinált nagy titkot
belőle.
A két órát nem egyfolytában tartották, hanem
kettéosztva: délelőtt geometriával és matematikával
foglalkoztak, este pedig csillagászattal. Piccolomini
herceg a délelőtti órán rendesen részt vett, mert a
stúdium őt magát is érdekelte, sőt odahozta Ottavio nevű
hatéves fiát is, aki a kisebb hercegek játszótársa volt és
figyelemreméltó elméjű gyermek. Az esti órára azonban a
herceg nem igen jött el. Retten maradtak rendesen: a
trónörökös és a tudós. A csillagképek magyarázata
közben hamar összemelegedtek; Cosimo herceg jóságos,
tisztalelkű, ábrándos és ragaszkodó természet volt.
Szerette kezét tanára vállára nyugtatni, ha a kvadránshoz
hajoltak, szerette idegen városokról és szokásokról
faggatni, szerette álmait elmondani. És meghitt
beszélgetéseik alatt alig volt köztük korbeli különbség.
Mintha két kamasz beszélgetett volna a csillagok alatt.
− Látja, fenség, ez ott az a bizonyos hirhedt új csillag.
Ki tudja venni, úgy-e?
 − Egészen pici, de látom.
− Eleinte fényes volt és sokkal nagyobb. Most már alig
látható. Jövőre már el is fog tűnni. De nekem itt marad a
kezemben, amíg lélegzeni tudok. Érvnek. Hiszen csak
módom legyen dolgozni. Sajnos, sok a gondom otthon.
− Ne féljen, Messer Galileo, ami tőlem telik,
megcsinálom. Mondja meg, mit tehetek.
− Merhetem, fenség? Mert nagyon nagy dolgot tehetne
értem.
− Hogyne, csak mondja. Hiszen jóbarátok vagyunk,
nem?
− Fenséged mélyen meghat. A Bónak mostani
riformatoréi…
Itt megakadt. Az egyik riformatore Cappello volt, a
Bianca rokona. És az udvarnál a Bianca nevét még most
is tilos volt kimondani. Ő tehát kikerülte a Cappello
nevet és csavart a mondaton:
−… közül Donato Lionardo szenátor a fontos. Igen
előkelő, dúsgazdag úr, állandó doge-jelölt. Ha fenséged
írna neki az érdekemben, az nagyon sokat tenne.
Tudniillik fizetésemelést Ígértek és sehogysem tudom
mozgatni a dolgot.
− Ennyi az egész? Nagyon szívesen. Természetesen
engedelmet kell kérnem atyám őfenségétől, de
kétségtelen, hogy ő megengedi. Tudja mit: írja meg a
levelet és én majd aláírom. Mondja, hogyan választják a
dogét? Olyan furcsa dolog elképzelni, hogy valakit
választani kell. És azt hallottam Piccolomini hercegtől,
hogy a doge-választás a világ legbonyolultabb választása.
Maga tudja, hogy megy az!
− Tudom, fenség, el is mondhatom, összeül a
nagytanács, az úgynevezett Maggiore Consiglio. Nagyon
szépek és színesek együtt, díszes piros palástot hordanak,
a palást ujja felül a kézfejig ér, de alul a földig. Ezek a
piros palástos urak kisorsolnak harminc szenátort. A
sorsolás golyóval megy. Láttam ilyen golyót, Fra Sarpi
mutatta. Piros golyó, két arany öv van rajta keresztben.
Szóval golyóznak harminc embert. Ezek összeülnek és
magok közül golyóznak kilencet.
− A kilenc közül egyik lesz a dogé.
− Ó dehogy, hol vagyunk még attól. Ez a kilenc ember
összeül és nem golyóz, hanem szavazattal választ egy
negyven tagú tanácsot. Jól figyeljen, fenség, én
megtanultam kivüiről, mert mulattatott, hogy
matematikai számításokkal ellenőrizzem a rendszert. Ott
tartunk, hogy van egy negyventagú tanács. Ezek
golyóznak tizenkettőt. Ezek választanak huszonötöt. Ezek
golyóznak kilencet. Ezek választanak negyvenötöt. Ezek
golyóznak tizenegyet. Ezek újabb negyvenegyet. Itt
vagyunk a végén. Ez a negyvenegy az utolsó. Ezek közül
választják maguk közül a dogét, de legalább huszonöt
szavazatának kell lenni. Ha csak huszonnégyet kap,
élűiről kezdődik az egész. A sok huzavona arra való, hogy
kizárják a visszaéléseket. Holnap délelőtt majd
megmutatom papíron az egészet.
− És mondja, Messer Galileo, a dogé fiából mi lesz!
− Semmi, fenség.
Cosimo herceg megcsóválta a fejét.
− Furcsa ország. De most már menjünk aludni.
A levél elment Donato Lionardóhoz. Sőt a trónörökös
sajátkezű levelet írt Montauto velencei követnek, hogy
Donato szenátornál szorgalmazza az ügyet. Galileo
hálából rögtön játékos kis találmánnyal kedveskedett a
trónörökösnek. Ez a találmány üvegfalú medence volt,
kimustrált akvárium, benne pirosra festett fagömb. A
fagömböt Galileo belül kivájta, tett belé valamit, aztán a
lyukat viasszal leragasztotta. Az volt benne a mulatságos,
hogy ha az ember lenyúlt a vízbe és lejjebb nyomta a
piros gömböt, az engedelmesen azon a helyen lebegett
tovább mozdulatlanul, ahová nyomták. Ha a víz színére
tették, ott maradt. Ha a medence fenekére tették, ott
maradt.
− Jaj de furcsa, − örvendezett a trónörökös, −
magyarázza ezt meg, Messer Galileo, mi ez?
− Ez Arisztotelész egyik cáfolata.
− Hogy-hogy?
− Arisztotelész azt állítja, hogy a testek vagy úsznak a
víz színén, vagy elmerülnek benne. Harmadik eset nincs.
Én itt kimutatom, hogy az öreg ebben is téved, mint száz
más dologban. Mert hogy mi a fajsúly, arról fogalma
sincs neki. Én ebbe a piros golyóba, amely fából lévén,
úsznék a víz színén, vasport szórtam. Pontosan annyit,
hogy a golyó fajsúlya egyenlő legyen a víz fajsúlyával.
Nincs ennél egyszerűbb dolog a világon. De mit gondol,
fenség, mi lesz, ha a medencét alulról melegíteni
kezdjük?
Cosimo erősen gondolkodott. Aztán mohó örömmel
vágta ki a választ:
− A golyó süllyedni fog.
− Bravó, kitűnő. A meleg víz ritkább, tehát fajsúlya
kisebb. A golyó később melegszik át, tehát egyelőre
süllyedni fog. Lássa, fenség, nem töltöttük hiába az időt,
úgy-e, milyen öröm logikusan gondolkozni …
A piros golyós medence eljutott az uralkodóig. Az
egész udvar eljátszogatott vele. A tudósnak nagy volt a
népszerűsége. Mikor a hat hét letelt, úgy búcsúzott el a
trónörököstől, mint bizalmas jóbarát. Erősen
fogadkoztak, hogy írni fognak egymásnak.
A nagyhercegné is különös jóindulattal nyújtotta
csókra a kezét. Vinta megölelte és a hátát veregette.
Piccolomini herceg felajánlotta segítségét és támogatását
bárhol és bármiben. Már mindent becsomagolt, már várt
a befogott kocsi. De az oktatás honoráriumát semmiféle
udvari tisztviselő nem jött átadni neki. Még tett-vett,
hátha most jön az udvaronc a teli erszénnyel. De nem jött
senki. Felszállt a kocsiba és a kocsisra nézett, talán annál
van az a pár ezer arany? De az sem szólt semmit. A kocsi
elindult.
A dinasztia nem fizetett semmit a Bo tanárának.
Galileo tanár úr ingyen oktatta a trónörököst. Igaz, hogy
ezzel a hat héttel fel nem becsülhető összeköttetést
szerzett az udvarnál. Üzletileg nem járt éppen rosszul. A
kitüntetés maga tekintélyben igen sokat jelentett. Szóval
végeredményben, ha pénzt nem is, de sok pénzt érőt
kapott. Könnyű az igen nagy uraknak. Úgy tudnak
fizetni, hogy nekik semmibe sem kerül. Galileo vidám
könnyelműséggel napirendre tért a füstbe ment aranyak
felett.
− Én vagyok az oka, − mondta magában derűsen,
robogva a park fái között, − miért születtem Galileinek,
miért nem születtem Medicinek.
Aztán pipára gyújtott. De fütyörészni is szeretett volna.
Megállapította magában, hogy az élet élvezete nem elég
fejlett, mert vannak örömök, amelyek kizárják egymást.
Pedig mennél többet kellene egyszerre élvezni, mert az
idő rövid és élni nagyon jó.
 V.

A Bo tanárának fizetésemelési ügyét maga a toszkánai

trónörökös pártfogolta a riformatoréknál, sőt Toszkána
velencei követe személyesen érdeklődött őfensége
levelének sorsa iránt. Donato Lionardp magához kérette
a tudóst és feltűnő előzékenységgel értesítette, hogy
intézkedett az akta elkészítésére, bár a riformatore tisztét
már letette. De utódával megbeszélte az ügyet. Rövidesen
minden rendben lesz.
− Ha az ügy húzódik, csak jöjjön hozzám. És ha ír
őfenségének, jelentse kézcsókomat.
Az ügy húzódott, mert a Szentszékkel való viszály most
már elérte tetőpontját. S ugyanekkor Grimani dogé
meghalt. Nevetséges lett volna még csak kisérletet is
tenni, hogy most egy szenátort nyaggasson. De
elhatározta, hogy a doge-választás után azonnal felkeresi
Donatót. Egy reggel meg is jött a hír Páduába, hogy
megvan az új dogé.
− Kitűnő, − mondta Galileo, − holnap megyek
Donatóhoz. Ki lett a dogé?
− Donato. Ahhoz most aligha fogsz bejutni.
Akivel ezt a beszélgetést folytatta, nem volt más, mint
Cremonini, a tanártárs, a törzsökös peripatétikus. Mikor
az új csillag kérdésében Galileo nyiltan állást foglalt
Arisztotelész csillagászata ellen, a jó Cremonini azzal
ment el egyszer tőle, hogy utaik szétváltak. De ennek a
szétválásnak gyakorlati nyomait legfeljebb abban lehetett
látni, hogy Cremonini, valahányszor találkoztak, a
cserbenhagyott szerelmes fájó őzpillantását vetette rá és
tüntetőén került minden tudományos beszélgetést. Úgy
jött-ment Galileo körül, mint a duzzogó, mélyen sértett
menyasszony. Különös két tanár voltak ők az egyetemen:
tudományosan esküdt és engesztelhetetlen ellenségek,
emberileg azonban képtelenek voltak egymást nem
szeretni. Mások előtt mindegyik bizonyos sóhajtozó
részvéttel beszélt a másikról.
− Cremoninit nem engedem bántani, − mondta
Galileo, − olyan ő, mint a hámba fogott paripa. Remekül
nyargalna a tudomány mezején keresztül-kasul, de a két
szemén ott van a peripatétikus ellenző. Nem lát egyebet,
csak azt a szűk, kitaposott útat maga előtt. Viszont
aranyszívű, tisztességes, jó ember. Nagy kár érte.
− Kár ezért a Galileiért, − mondta viszont Cremonini,
− nagyszerű dolgokra lenne képes, ha nem volna annyira
zabolátlan. De nem tehet róla, ilyen a természete. Ég és
föld választ el bennünket egymástól, ég és föld a szó
szoros értelmében, de mégis úgy szeretem, mint a
tulajdon testvéremet. Annál jobban fáj előre látnom,
hogy egyszer még nagyon megjárja.
Most úgy esett, hogy négyszemközt voltak a folyosón
annál a magaslábú vasserpenyőnél, amely eredetileg
rektorválasztáskor cédulagyűjtő urnául szolgált, de
ilyenkor, téli időn, izzó parazsat raktak bele a szolgák,
hogy a hidegben érkező tanárok és tógátusok melegítsék
fölötte gémberedett kezeiket. A tantermeket nem
fűtötték, azokba a hajdani építő nem tervezett kandallót,
ők tehát ott álltak a serpenyőnél és föléje tartották
tenyeröket. Véletlenül sem közel, sem távol senki.
Cremonini némi habozás után megszólalt.
− Te Galileo, olvastam azt a Cecco-könyvet. Most már
nyilt titok, hogy azt te írtad.
− Nos?
− Baráti kötelességem, hogy figyelmeztesselek
valamire. És pedig a Piccinardi esetére, amelynek most
vettem a hírét.
− Mi az a Piccinardi-eset?
− Piccinardi valami szegény ördög volt Rómában, aki
saját mulatságára, még csak nem is nyomtatási céllal,
megírta VIII. Kelemen pápa élettörténetét. Olyasmit
talált benne írni, hogy Kelemen pápa egyénisége
hasonlatos volt a Tibériusz császáréhoz. A kézirat
valahogyan a Vatikánba került és az új pápa elolvasta.
Mit gondolsz, mi történt Piccinardival?
− Kellemetlensége lett?
− Lehet mondani. Pál pápa elrendelte, hogy a pápai
tekintély meggyalázása miatt az Angyalvár hídján fejét
vegyék. Le is nyaka zták a boldogtalant. Óva intelek,
Galileo. Én már csak eléggé meggondolt ember vagyok és
mert azt hirdettem, hogy matematikai kérdések nem
tartoznak a teológiára, a velencei főinkvizitor feljelentett
Rómában. Mondhatom, sok kellemetlenségem volt.
− Nagyon kedves vagy, hogy féltesz. De
figyelmeztetlek, hogy Kopernikusz a maga könyvét az
akkori pápának ajánlotta. A pápa az ajánlást elfogadta. A
könyv tehát úgyszólván pápailag szentesített könyv. És
éppen most aggódol értem? A Serenissima egyszerűen
fütyül a pápára. Ha csakugyan Donato lett a dogé, mint
mondod, akkor a szakítás kétségtelen. Donatóról magad
is tudod, hogy minden este ott ült a Morosini Prancesco
házánál, ahol a Sarpi-párt a megbeszéléseit szokta
tartani. Itt az inkviziciónak befellegzett, barátom.
Nagyon kedves, hogy féltettél, de nyugodj meg, nem
lehet nekem semmi bajom. Az én nyakamat nem fogják
elvágni azért, mert egy pápának dedikált könyv tanait
követem.
− Kérlek, − szólt hűvösen Cremonini, − az lehet, hogy
a német katolikus Kopernikusz pápának dedikálta a
könyvét, de te most a német protestáns Kepplerrel evezel
egy vízen.
− Cesare, − kiáltott Galileo, − te mondod ezt? Te, aki a
vallást és a tudományt szigorúan különválasztod? Hát
attól függ a tudományos igazság, hogy milyen vallású, aki
mondja? Tudnod kell először is, hogy Luther maga csak
úgy beszélt Kopernikuszról: az a bolond. Tudnod kell,
hogy a protestáns Keppler egész életét a katolikus
Kopernikusz igazolásának szenteli. És végül tudnod kell,
hogy én, a Kopernikánus, már régen merőben eltérek a
Keppler tanításától.
− Eltérsz? − bámult Cremonini, − miben térsz el?
− Száz részletben. Keppler azt állítja, hogy a bolygók
elliptikus pályán forognak, amelynek egyik fókusza a
Nap. Én azt állítom, hogy a bolygók koncentrikus
körpályákon forognak, amelyeknek középpontja a Nap.
Még mondhatnék ilyen különbségeket egy félóráig.
Különben is tökéletesen különbözünk egymástól az
eszünk fajtájában. Én olasz vagyok, ő német. Én
szenvedélyes vagyok, ő ábrándos. Én szeretem a pompás,
hatásos, csattanóval végződő bizonyításokat, ami nekem
olyan, mint dicső győzelem a lovagi torna tömege előtt, ö
a hatás érzéke nélkül, alaktalan őszinteséggel ontja
magából, amire az intuíciója rásejtett, de amit
bizonyítani nem tud. Az én eszem cikázik, tündöklik és
lecsap, mint a villám. Az ő esze lassan és erősen őröl,
mint a malom, csak úgy dől utána a korpa, amit aztán
évekig elszitálgat. Tudod mit ír az új könyve
előszavában? Hogy mikor művét a befejezés után_
elolvasta, roppant észbeli megfeszítésébe kerüli az ábrák
és a szöveg között az összefüggést megérteni, pedig
mikor a művet írta, az ábrákat maga szerkesztette a
szöveghez. Mi úgy különbözünk egymástól, mint a tűz,
meg a víz. ö elsőrangú és finom gondolkodó. Mikor első
művét elolvastam, úgy felizgatott, mint még soha senki.
De azóta mindketten rájöttünk, hogy száz eset közül csak
egyszer gondoljuk ugyanazt. Most véletlenül éppen
találkoztunk. Akarod hallani, miket mond Lorenziniről?
Mert ő is könyvet írt az új csillagról, most olvasom, itt
van a zsebemben …
Már cibálta is elé szűk zsebéből a könyvet, de
Cremonini felemelte a kezét.
− Nekem ne olvasd. Nem is akarlak hallani benneteket.
Már mondtam, hogy utaink elváltak. A mennybolt
keletkezhetetlen és változhatatlan, erre akár az oltár előtt
megesküszöm. Isten veled.
És elsietett peripatétikus méltóságában. Galileo
megcsóválta a fejét. Ha már benne volt, mégis csak
odalapozott a Keppler könyvének illető helyére. S ahogy
ott, a Bo árkádos folyosóján állva tekintetét végigfuttatta
a sorokon, hirtelen megint fájdalmas bosszúság fogta el,
ugyanaz, amely előző nap ennek a helynek olvastán
elfogta. És most már örvendett, hogy Oremonini
elszaladt a felolvasás elől.

„Ha a jó ember, Lorenzini, a parallaxis

kiszámítását nehéznek mondta volna (figyeljétek
meg, nyelvészek, hogy a kiváló ember parallapszist
ír, ha azt állította volna, hogy a csillagászok
képtelenek egy parallaxist percnyi pontossággal
kiszámítani, még magam is igazat adtam volna
neki. De mit fecseg ez a szószátyár emberi Talán
nem is azzal törődöm, amit fecseg, hanem hogy kik
ellen fecseg: kétségbevonja a csillagászoknak azt a
képességét, hogy megmondják, vájjon egy égitest a
holdpályán innen van-e, vagy túl. Tehát
kétségbevonja, hogy a csillagászok meg tudnak
mérni egy ötvenkét és fél fokos szöget. Mit szóltok
ehhez, olasz csillagászok: Clavius, Ubaldi, Magini,
Galilei, Ghetaldi, Rubens és többiek! Mit szóltok
hozzá, ti franciák, akiknek földjén ilyen könyv latin
fordításban megjelenhetett?…“

Galileo nézte a szöveget és sajgó csalódást érzett. Hát

így értékeli őt Keppler? Ez a Keppler osztályozó
sorrendje? Clavius, Ubaldi, Magini és csak aztán Galilei?
Hogy Claviust, aki német, legelőre teszi, az még érthető.
Hogy az öreg Ubaldit is előbbre teszi, hagyján. De ez a
tehetségtelen csúszómászó, ez a soha semmit fel nem
mutató varangy, ez a Magini előbbre való neki? A
Keppler könyvét a tudósok mind olvasni fogják. És mind
ott fogják őt látni a negyedik helyen, őt, a Bo tanárát,
Arisztotelész megeáfolóját, míg a harmadik helyen a
bolognai Magini díszeleg. Ez égetően bántotta és Keppler
ellen sértődött haragot keltett szívében. Eleinte tagadta
ezt a haragot maga is, de aztán nem bírta tagadni. „Hát
igen, − mondta magában, − becsvágyó vagyok. Hát igen,
rosszul esik, ha megaláznak s ha éppen ilyen fontos
ember szégyenít meg annyi senki előtt.” Eleinte még
gondolkozott azon, hogy eleget tesz Keppler
aposztrofálásának és ír neki, − már nagyon régen nem
váltottak levelet, − hogy a Cecco-könyvben ő már kiadta
Lorénzininek a csillagászok fenyítékét. De Keppler az
olaszul, pláne pavana-nyelven írt Cecco-könyvet úgy sem
értette volna. És sértett dacból most nem is akart
Kepplerrel új levelezésbe bocsátkozni.
A seb máskor még soká sajgott volna, de most olyan
viharos idők járták, hogy ezeknek izgalmai kinek-kinek
elterelték figyelmét magánbajairól. Az új dogé, aki
nemcsak elvi, hanem személyes ellensége is volt az új
pápának, keményen a sarkára állott. És egy tavaszi
napon küldöncök rohantak a Serenissima összes városai
felé, hírül adni, hogy Pál pápa a velencei köztársaságot
egyetemlegesen egyházi átok alá vetette, de az állam ezt
az átkot törvénytelennek tekinti és megparancsolja a
köztársaság területén élő összes papoknak, hogy tovább
misézzenek s a szentségeket tovább is szolgáltassák ki. A
Bo falai között hihetetlen izgalmat vert fel a hír, a tanári
kar paptagjait hadonászó és faggató csoportok vették
körül.
− Téged ez nem érdekel? − szólt rá Cremonini
Galileóra, aki közömbösen sietett el egy tógás csoport
mellett.
− Most nagy újsággal vagyok elfoglalva, − szólt ő
vissza, − öcsém megjött Lengyelországból.
Valóban, Michelagnolo minden előzetes híradás nélkül
betoppant Páduába. Jó színben volt, jó ruhát hordott,
megemberesedett, most esett túl harmincadik
esztendején. Galilco mód nélkül megörvendett neki, nem
tudta hova tenni örömében, ötpercenként neki esett,
hogy megölelje, megmutogatta neki a házat, a
kompasszgyártóműhelyt, átvitte Marinához, ölébe adta a
kislányokat és megsúgta neki, hogy nemsokára itt a
harmadik gyerek, Marina már a negyedik hónapban van.
Michelagnolo nagy elismeréssel bólogatott mindenre és
minden mondatában boldogságát fejezte ki afelett, hogy
bátyja ilyen pazar, nagy módban éldegél. S ahelyett, hogy
lengyel élményeit mesélgette volna, hamarosan
összekapcsolta bátyja jómódját jövetele céljával. Pénzért
jött. Lengyelországban nem boldogult többé, viszont
nagyszerű összeköttetéseket szerzett a bajor királyi
udvarhoz. Ha volna annyi útiköltsége, hogy eljusson
Münchenbe, ott be tudna jutni az udvari zenekarhoz,
meg is házasodhatnék, aminek már itt az ideje és végre
valami kis pénzt is küldhetné haza. Galileót annyira
elragadta a viszontlátás öröme és a családi érzés, hogy
mindjárt kijelentette, meg sem gondolva semmit: majd
meglátjuk, mit lehet csinálni. Ezt Michelagnolo azonnal
készpénzigéretnek értelmezte, igen szépen megköszönte
bátyja jóságát és az egész ügyet elintézettnek tekintette. S
Galileo, mikor lefekvéskor eloltotta a világot,
elszörnyedve ébredt annak tudatára, hogy nyomasztó
váltóadósságai közepette megint újabb terhet vállalt.
Éppen most, mikor a régóta húzódó előleg dolgát
nehezebb volt mozgatni, mint valaha. Töprengésében
ellenállásba lovagolta bele magát. Elhatározta, hogy
másnap reggel komolyan beszél öccsével, szemére fogja
hányni felelőtlenségét, a nővérek hozományügye iránti
önző közömbösségét s elébe tárja a maga bajos helyzetét.
Ékesszólóan ki is színezte azokat a mondatokat,
amelyeket öccséhez fog intézni s úgy aludt el, hogy
Michelagnolóhoz, a jóságos, de szilárd apa intelmeit
intézte. De másnapra kelve, öccse olyan gyermeki
biztonsággal, az erősebb iránt való akkora természetes
hittel tekintett rá, hogy az elkészített dikció helyett atyai
jósággal megnyugtatta Michclagnolót: rendben lesz
minden. Az pedig még ott jött-ment egy darabig
Páduában, felkereste régi ismerőseit, éjszaka későn járt
haza s egy szép napon összecsomagolt, hogy hazautazzék
Firenzébe. Mikor Galileo szinte restelkedve közölte vele,
hogy pillanatnyilag nincs módjában az útiköltséget
előteremteni, könnyedén legyintett:
− Az ráér. Adj valami pénzt, hogy Firenzében ne legyek
egy soldo nélkül.
Galileo adott neki valami pénzt, Miehelagnolo
elutazott. Ő pedig sietett Velencébe, mert a hullámok
kezdtek összecsapni fölötte. Azt várta, hogy ajtónállókkal
kell birkóznia, szenátorokat lakásuk ajtajánál kell
meglesnie, de szorongatott helyzetében most már el volt
szánva mindenre. Nagy meglepetésére Velencében
diadalmi hangulatot és megcsillapodott nyugalmat talált.
− Hol a szűz? − kérdezte a könyvkereskedésben.
Mert Fra Sarpit mindenki így nevezte a háta mögött.
Szeplőtelenül élt a híres pap és jelenlétében senki sem
mert mocskos szavakat használni. Húst soha életében
nem evett és a bort harminc éves korában kóstolta meg
először.
− A szűz mindjárt itt lesz, − mondták, − most már
megint rendesen bejár.
Addig is, míg jött, elmesélték neki az újságokat. A
pápai átok feloldotta a feszültséget és a Serenissima
teljes sikerével járt, mert a papság az államnak
engedelmeskedett. A szerzetek perjelei egymásnak adták
a kilincset a doge-palotában, egymásután jöttek hűségi
fogadalmat tenni. Sok klastrom pénzt ajánlott fel, mert
hírlett, hogy háború lesz a dologból : a pápai állam a
spanyol szövetséggel megtámadja Velencét. A
bernardinusok rendje százötvenezer aranyról adott
utalványt a dogénak. Csak a jezsuitákkal volt baj, mert
azok többnyire idegen nemzetiségűek lévén, nem éreztek
együtt a velencei üggyel és vonakodtak misézni. A Tizek
Tanácsa ultimátumot küldött nekik. Különben rendesen
folyt tovább minden, a templomokban szólt az orgona, a
Campanile harangjai úgy zúgtak a lagúnák felett, mint
máskor, sőt a gyóntatószékeknél a tóduló nép alig kapott
helyet, mert egyszerre mindenki kíváncsi lett, hogy
gyónni és áldozni csakugyan lehet-e. Velence győzött.
Külföldről persze különböző bonyodalmakat jelentettek a
Serenissima követei. Krakkóban például két fiatalembert,
akik a velencei követ kíséretéhez tartoztak, kiutasítottak
a miséről. A lengyel király maga írt magyarázkodó levelet
a dogénak. Bécsben pedig egy ünnepi misén a nuncius
nem jelenhetett meg, nehogy a jelenlevő velencei követtel
együtt hallgasson misét. De hiába volt minden: Velence
lett a győztes;
Sarpi két idegennel érkezett a könyvkereskedéshez s
csak az ajtóban búcsúzott el tőlük. Titkára volt még vele.
Micanzio nevű fiatal szervita, az is elment.
− Kik voltak ezek, Fra Paolo?
− Ez két jóbarátom: Wotton angol követ és Bedell nevű
anglikán káplánja. Protestánsok, de igen derék és
értelmes emberek. Hát magával mi van, kedves fiam?
− Pénzt hajszolnék, de tartok tőle, hogy még mindig
rosszkor.
− Szó sincs róla. Jöjjön velem, megkeressük
valamelyik riformatorét. Addig beszélgetünk. Tegnap
megint delejjel kisérleteztem, sok apró megfigyelést
tettem, ezzel a kérdéssel foglalkoznia kell, kedves fiam.
Fel is jegyeztem észrevételeimet. Sagredóval kell majd
beszélni, ő valahol akkora mágnest szerzett, mint a
fejem…
− Köszönöm a feljegyzéseket, de inkább a
tisztelendőséged sorsa érdekel, Fra Paolo. Hogy van?
− Tapintsa meg a kámzsámat.
Galileo megtapintotta. A csuha alatt sodronyinget
érzett.
− Bizony, kedves fiam, most már feljelenthet, aki akar,
hogy nem a szerzeti előírás szerint öltözködöm. De
vigyáznom kell. A halál ugyan közömbös számomra, de
az országnak szüksége van rám. Sajnos, a pápának kitűnő
emberei vannak s azokkal szakdolgokban nem mindenki
tud megmérkőzni. Figyelmeztetem Bellarmin biborosra,
az pompás politikus és veszedelmes eszű ember. Ha
valaha az életben összekerül vele, vigyázzon. Ő a pápa
mellett ugyanolyan egyházjogi szakértő, mint én a dogé
mellett. Voltaképpen mi ketten mérkőzünk. És nem
könnyű elbánni vele. Jó iskolában tanult: magoknál, a
Bón. Egyike a legtehetségesebb jezsuitáknak. Louvainben
tanított teológiát. Már onnan is látszik, milyen okos
ember, hogy egyik művét indexre tették, pedig vehemens
pápa-párti. A biblia mai hivatalos szövegét is ő állapította
meg, ő vezette a Vulgata-bizottságot. A Brúnó Giordano
inegégetósében is részt vett, mint inkvizitor. Az előbbi
papák inkább féltek tőle, do nem nagyon piszkálhatták,
mert jó családból való: az anyja II. Marcello pápa nővére
volt. De a mostani pápa nagyon szereti. Most velem
veszekszik. És meg kell adni, kitünően.
− Mivel érvel?
− Aquinói Szent Tamást vagdossa a fejemhez.
„Potestas socularis subditur spirituali, sicut corpus
animae.“ Valamint az egész test felett a léleknek kell
uralkodnia, nyilvánvaló, hogy ugyanúgy az összes világi
hatalmak fölött az egyháznak kell úrnak lennie. Ez
nagyon megvesztegető hasonlat. Na de hát én sem estem
a fejem lágyára. Most várjon itt, én majd benézek.
Már a doge-palota hivatalaiban jártak. Galileo leült és
türelmesen várakozott, mig Fra Sarpi eltűnt egy ajtó
mögött. Negyedórába sem tellett, már jött vissza.
− Gyorsabban ment, mintsem gondoltam. Qnirini
most nem fogadhatja, de velem azonnal elintézte a
dolgot. Évi kétszáz arany emelést kap, még pedig egy
évre visszamenő hatállyal. Az aktát sürgős jelzéssel még
ma útra teszik. Számításom szerint három-négy hét
múlva felvehet kétszáz aranyat. Most tehát évi ötszázhúsz
arany fizetése lesz. Quirini meg is jegyezte, hogy
Molettinek sohasem volt több fizetése háromszáznál.
Elég hamar megcsináltam?
Galileo a nagy hálától megnémult. Boldogan ment ki a
Piazzára a páncélinges szervitával. És ahogy elvált tőle,
azonnal sietett haza Páduába. Otthon pedig nem is haza
ment először, hanem egyenesen Marinelli nyomdászhoz,
aki a Bo közelében lakott. Régóta főzött már egy tervet
magában, nem mondta senkinek. Értésére adták ugyanis
a toszkán követségről, hogy nyáron készüljön fel: Cosimo
trónörökös úgy megkedvelte a tavalyi leckéket, hogy az
udvar az idén is meg fogja hívni nyaralni Pratolinóba.
Soká gondolkozott, hogy mit vigyen ajándékul, ahogy
illik, de nem tudott semmit kieszelni. Volt ugyan játékos
és mulatságos találmánya elég, de azt méltatlannak vélte
és keveselte. Végre a homlokára ütött: kinyomatja
kéziratos művei valamelyikét és a trónörökösnek ajánlja.
Volt egészen kész kézirata bőven, de mikor szemlét
tartott fölöttük, úgy találta, hogy mind túlhaladja a
trónörökös készültségét, már pedig kellemetlen nyárnak
Ígérkezett volna nehéz antiperipatétikus elméleti
tételeket magyaráznia a hercegnek, aki a neki ajánlott
könyvet nyilván meg is kívánja majd ismerni. Ekkor arra
a gondolatra jött, hogy a kompassz magyarázatát és
használati utasítását fogja kinyomatni, kissé kibővítve a
Messer Silvestro annyit másolt anyagát és ábrákkal is
gazdagítva. Ezért kereste most fel a nyomdászt. Az
árában hamar megalkudtak: hatvan példány körülbelül
nyolcvan velencei líra. De Galileonak volt egy különös
kikötése.
− Át kell szállítania a sajtóját az én házamba, Messer
Marinelli, ott fogja szedni és nyomni a művet.
− Nagy huzavona az, kegyelmes uram és különben is
mi értelme?
− Azt bízza rám. Az én házamból nem lophatják el az
íveket, innen igen. Már pedig ezt az én üzletemet sokan
irigy szemmel nézik. Mindenki szeretne kompasszt
csinálni és utasítást adni hozzá.
 Jó darabig huzakodtak, végül a nyomdász belement. A
szedőszekrényt és a sajtót, valamint a szükséges
szerszámokat, festékdézsától kezdve a papírsimító
csontig átszállították a nagyházba. Most már rézöntő-
műhely, nyomda, magánlakás és diákfogadó volt a
házban. A kompassz-mű szorgalmasan készült.
Mindennap megnézte a szedést, szeme alatt nőtt a
munka, gondosan vigyázott a korrektúrára. És mikor
végre az első kész példányt a kezébe vette, olyan
gyengéden simogatta meg, mint az újszülött csecsemő
pólyáját szokás.
Jött a csecsemő is, bár kissé késve. Marina rosszul
számította ki az idejét. Galileonak már Pratolinóban
kellett volna lennie, de a gyerek még mindig nem jött a
világra. Egyik bocsánatkérő levelet a másik után írta
Vintának. Végre egy augusztusi hajnalban felverték, hogy
siessen át Marinához. Csak úgy sebtiben kapott magára
valamit, noha kint zuhogott az eső. Marina fiúgyermeket
szült. A két nagyapa keresztneve után Vincenzo
Andreának keresztelték a gyereket s ahogy a keresztelő
lezajlott, Galileo lóhalálában sietett Firenzébe.
Már az úton érezte, hogy mikor a zuhogó esőben
átment Marinához, csúnyán meghűlt és Ízületei megint
okoskodni kezdenek. De remélte, hogy a fájdalmak a
forró kánikulában gyorsan elillannak. Firenzében csak
éppen meghált és máris indult tovább. Pratolinóban első
nap még ment valahogy a dolog. Átadta a trónörökösnek
a neki ajánlott könyvet és boldog volt Cpsimo herceg
őszinte öröme láttán. Aztán azt a mulatságos, játékos
dolgot is átadta még, amit ráadásul hozott.
− Feltaláltam főméltóságú fenséged számára a
perpetuum mobilét is.
− Igazán! Azt hiszem, csak tréfál.
A bemutatónál jelen volt Cristina nagyhercegné és
Piccolomini herceg is. Galileo előszedte a készüléket. Ez
két darabból állott: fapályából és a pályára teendő kettős
kúpból. A fapálya két fasín volt egyszerűen, amelyek
egymás tőszomszédságából indultak el és mialatt lefelé
lejtettek, egyszersmind távolodtak egymástól. A kettős
kúp két rézből való cukorsüveghez volt hasonló, amelyek
talpukon egymáshoz forrtak. Galileo odaillesztette a
kettős kúpot a sínek keskenyközű tetejére. A kettős kúp
legurult a sínpáron, mígnem a készüléket záró fafalba
ütközött. Ott azonban furcsa dolog történt. Mivel a sínek,
ha felfelé is, de egymásfelé tartottak az ellenkező
irányban, a kettős kúp súlypontja a sínek szűkülési
irányában kezdett haladni. És csodálatos módon felfelé
gurult. Mikor pedig felérkezett, természetesen elindult
visszafelé, mert a sínek lefelé lejtettek. Cosimo
elragadtatva tapsolt, Piccolomini herceg elkomolyodva
kereste a kitűnő ötletben a hadi használhatóságot, a
nagyhercegné pedig bölcsen és megértőén bólintott. Csak
Galileo vágott eltorzult arcot.
− Mi baja, Messer Galileo! − kérdezte a trónörökös, aki
ezt észrevette.
− Bocsánatot kérek, de embertelen fájdalmaim
vannak. Kínoznak az ízületeim. Szeretnék alázatosan
engedelmet kérni hogy lepihenhessek.
Cristina nagyhercegné felvonta szemöldökeit. A kérés
ellenkezett az udvari előírással. De a trónörökös már
kisérte is kifelé karonfogva a nyögve sántikáló beteget.
Galileo mindjárt lefeküdt. Baja teljes erővel tört ki rajta.
Másnap már olyan fájdalmai voltak, hogy restellvén
ordítani, véresre harapta a száját. Láza olyan magasra
szökött hogy holdkóros féltudatban sínylődött és
értelmetlenül motyogott, mint a részeg. Így senyvedt a
nagyhercegi villa egyik szobájában tíz napig, naponta öt
percig örvendvén a benéző trónörökösnek. De
beszélgetni nem tudott vele. Tíz nap múlva Yinta úgy
intézkedett, hogy vigyék be a beteget Firenzébe. Ott egy
hétig feküdt, de anyja zsörtölődő lármáját, aki folyton
Michelagnolót becsmérelte, nem bírta ki. Kocsira rakatta
magát és a rázós úton gyakran felüvöltve a kegyetlen
kínoktól, hazavitette magát Páduába. Ott érte utói a
dinasztia ajándéka. A Pitti-palota gazdasági hivatala
Cristina nagyhercegné intézkedésére egy télikabátot
küldött a betegnek, mint a trónörökösnek ajánlott mű
fejedelmi viszonzását.
Páduai betegágyához két orvos járt: Fabrizio egyetemi
tanár és Medanio Tommaso fiatal páduai doktor. Ezek
nagynehezen meggyógyították. Mikor botra
támaszkodva, késő novemberben végre fel tudott kelni és
vánszorogva jött-ment szobájában, Firenzéből azt a hírt
kapta, hogy hajdani pisai tanártársa, az agg Mercuriali,
meghalt. Azonnal írt a nagyhercegnének és Fabriziót
ajánlotta helyére, Itália legjobban fizetett tanszékére.
Karácsonykor már együtt mehetett templomba
tanártársaival. Estéit Marinánál töltötte és elmulatott
rajta, hogy a két kislány milyen komolykodó anyasággal
becézi, hurcolja a féléves Vicenzót. Aztán elmúltak az
ünnepek, ő egészen lábrakapott s megkezdte hosszan
elmulasztott előadásait. Egy este kiváncsiságból felnézett
az égre, hogy azt a bizonyos csillagot megkeresse. De az
már rég eltűnt. Nem volt sehol. Soká eltűnődött ezen
hazamenet, a csillagról, a Cesso-könyv mulatságáról.
Mayr Simonéról, a két Capráról rég nem hallott semmit.
De hallott másnap. Mikor bement a Bóra, a főpedellus
szó nélkül egy könyvet nyomott a kezébe. Megnézte a
címét: „Usus et fabrica circini cuiusdam proportionis”.
Minden arányra érvényes körző használata és gyártása.
Mi ez! Meghökkenve nézte a szerzőt: Capra Baldassare.
Olvasni kezdte. Az ő műve volt gondolatról gondolatra,
az ő találmánya, annak pontos leírása, az ő használati
utasításának szolgai ismétlése. És egy kikezdésnél a vér
meghűlt ereiben. Capra, a szerző, átlátszó célzásokkal
elmondta, hogy van Páduában egy nagy hírnévnek
örvendő tudós, aki nem átallotta az ő találmányát, a
Capráét, ellopni, sajátjának feltüntetni és értékesíteni.
Mint plagizátor.
 − Az Istenért, kegyelmes uram… − lépett hozzá a
főpedellus.
− Semmi, semmi, csak elszédültem. A vér a fejembe
ment. Nálam hagyhatja ezt a könyvet!
− Ameddig tetszik.
− Köszönöm. De most vigyázzon rám, amíg lehűlök,
mert képes vagyok embert ölni.
 VI.

Pesaróból szomorú hírt hozott a levél, amelyet kétszer

is elolvasott, mert nem tudta elhinni: Del Monté márki
egyik fia, Alessandro, értesítette, hogy az öregúr
csendesen megboldogult.

„Isten akaratán meg kell nyugodnunk:

elvesztettük őt, aki kegyelmességedet annyira
szerette. Vegyen részt kegyelmességed
fájdalmunkban és az elhunyt helyett fogadjon el
szerető híveinek engem és testvéreimet, akik nem
méltók ugyan kegyelmességed érdemeihez, de
ugyanúgy szeretik, mint szerette, aki most már
odafent van Istennél. Ezzel a szeretettel ajánlom
magamat jóindulatába és kezeit csókolom.”

Galileo mélyen meggyászolta az eltávozott aggot.

Senkit így életében nem szeretett. S talán senki őt így
nem szerette. Az ilyen tiszta, nagy lelkek elmennek a
földről, s az olyan hitvány alakok, mint Capra, vígan élik
tovább földi világukat.
Éppen húsvéti vakáció következett. Elhatározta, hogy
végére jár a dolognak törvényes úton. A tudományos
könyvek ügyei felett a Bo főhatósága döntött, ezért a
riformatorékhez kellett perével fordulnia. Bement tehát
Velencébe azzal, hogy míg elégtételt nem szerez
magának, addig nem nyugszik.
Fra Paolo volt az első, akit felkeresett. Nagyszerű
kedélyhangulatban találta. A fiatal titkár, Micanzio is
ragyogott az örömtől.
− Mit szól hozzá, hogy győztem, − szólt a servita
ragyogva, − hiába irkáit és értekezett Bellarmin, amit
akart, hiába dolgoztak itt a föld alatt a nnncius hívei,
győztem. A pápa meghátrált. De hiszen bizonyára
hallotta Páduában.
− Igen, hallottam félfüllel, hogy készül a békesség.
− Már meg is van. A Serenissima csak azért is maga
ítél a bűnös papok felett világi ügyekben és csak azért
sem vonta vissza azt a törvényt, hogy egyházi célokra
senki sem adhatja a vagyonát. Minden úgy marad, mint
azelőtt. Egy álló esztendeig tartott, de Pál Őszentsége
most beadta a derekát.
− Szóval, az egész háborúságnak vége. Most
kipihenheti magát, atyám.
− Szó sincs róla. Óriási munkába fogtam, megírom a
tridenti zsinat történetét. Abból majd sok minden
kiderül. De számomra különben nincs vége a harcnak.
Róma soha nem fogja megbocsátani nekem ezt a
győzelmet. Pál pápa, hallom, kijelentette: ,.Ez a Sarpi
rosszabb a kálvinistáknál.” És már kaptam is névtelen
levelet, hogy jól vigyázzak magamra, ezt nem viszem el
szárazon. De magának valami nagy izgalma van, csak
most látom. Mi lelte?
Galileo szó nélkül elévette a Capra-könyvet és
fellapozta azt a részt, amely őt plagizaíornak nevezte. Fra
Paolo elámult.
− Ilyet még nem hallottam. Ez igazán egetverő
szemtelenség. Hogyan történt ez?
− Most, hogy visszagondolok, számos apróság világos
lesz előttem. Ezek a Capráék, akik összeszűrik a levet
azzal a Mayrral, megirigyelték az én kis üzletemet. Már
régóta szimatolnak a házam körül, kémlelik a rézöntő-
műhelyt s mint hallom, soká futkostak kompassz után,
hogy lemásolhassák. Annyi pénzök nem volt a
nyavalyásoknak, hogy valami megbízott útján orvul
vásároltassanak egyet. Most aztán kitűnt, hogy
Cornarótól kaptak egyet kölcsön. Ezt maga Cornaro
mondta nekem, mert Capra volt olyan hihetetlen
vakmerő, hogy neki is küldött a könyvből. Cornaro
elolvasta, a fejéhez kapott és azonnal jött hozzám.
Nagyon kérte a bocsánatot, hogy Caprának a kompasszt
kölcsönadta s így közvetve segítője lett ennek a
gyalázatos botránynak.
− Hajlandó ezt Cornaro tanúsítani?
− Hogyne. Mindenre hajlandó. Szívesen bejön
Velencébe, hogy kihallgassák.
− Akkor rendben van. Caprát kétségkívül el fogják
ítélni. A beadványt majd megcsináljuk együtt. Ma már
nem érek rá, de a holnapi napot rászánom. Holnapután a
beadvánnyal felkeresi a riformatorékat.
Megbeszélték a másnapi találkozót. Galileo otthon
gondosan felszerelte magát mindennel: elhozta a Capra
könyvét, amelyet március hetedikén nyomtak, elhozta a
Cosimo hercegnek ajánlott saját könyvét, amely tavaly
június tizedikén jelent meg, hozott hosszú évekkel ezelőtt
kelt leveleket, amelyekben mindenféle kitűnőségek
megköszönik neki a kompasszt, elhozta Messer Silvestro
nyugtáit, amelyek feltüntették, hogy Galileo a kompassz
használati utasításának másolásáért fizetett neki már
évekkel ezelőtt. A beadványt nem volt nehéz
megszerkeszteni, de Fra Paolo jobban értette az ilyen
hivatalos dolgok formaságait.
A következő napon a riformatorék éppen ülést
tartottak. Hárman voltak az idén: Da Molin Francesco,
Quirini Antonio és Capello Girolamo. Quirini nem jött el,
mert már régóta betegeskedett. Galileo, aki ülés előtt
bejutott hozzájok, főként Cappelóhoz intézte szavait. Ez
nagy, mélák szőke ember volt, fehérbőrű és hízásra
hajlamos. Néhai szép rokonára, aki Firenze trónjára
készült, nem hasonlított semmit.
− A helyzet elég tiszta, − vágott közbe a magyarázat
közepén, − ezen az ülésen mindjárt határozatot is fogunk
hozni. Ha van ráérő ideje, odakint megvárhatja.
 Galileónak volt ráérő ideje. Haragja még most is erős
hullámokat hányt. Hol lecsillapodott kissé, hol szeretett
volna felháborodásának hirtelen fellobbanásában torkon
ragadni valakit. Jó két órát ült az előszobában, míg a két
úr tanácskozása véget ért. Azok távozóban megálltak
vele.
− Levelet diktáltunk az esetről a Bo mindkét
rektorának, Zae Ermolao páduai podesztának és
Malipiero Giovanni páduai rendőrkapitánynak, hogy a
Capra-könyv eladását azonnal függesszék fel. A zárlat
további intézkedésig fenntartandó. Azonkívül Capra
Baldassarét mához tíz napra magunk elé idéztük. Azért
tűztünk ki ilyen rövid határidőt, mert kötelességünk
őrködni azon, hogy a Bo egy tanára mennél hamarább
tisztázhassa magát a plágium vádja alól. Reméljük,
kegyelmed meg van elégedve. Ne féljen, megkapja a
maga elégtételét.
Galileo meghajtotta magát és az eddigieket
megköszönte. Még tanácskozott Sarpival a további
teendőkről, aztán hazament Páduába. A húsvéti szünet
alatt nem járt az egyetemre, de mivel akadt itt-ott
tennivalója a városban, olykor el kellett mennie Tozzi
Pietro Paolo, a könyvkereskedő boltja előtt. Máskor
mindig benézett ide egy-két szóra. Most a haragtól
elvörösödve ment tovább. A boltból Capra és Mayr
hangját hallotta ki. Azok nagy vidáman tereferéltek a
könyvkereskedővel. Még nem tudták, hogy Capra idézést
fog kapni Velencéből. Galileo megkettőzte lépéseit. Olyan
dühös volt, hogy a torka is elszorult belé és halántékán az
erek megvastagodtak. Minden ismerősnek kémlelte az
arcát, vájjon olvasta-e a Capra könyvét. Ha tógás diákkal
találkozott s az köszöntötte, elpirult. Hátha ez a fiú a háta
mögött kárörömmel kiröhögi a rajtakapott plagizátort.
Szerette volna előre tolni a napokat, hogy mennél
hamarább szemközt állhasson vakmerő rágalmazójával.
Nem is bírta Páduában, ment vissza Velencébe, hogy ott
várja meg a tárgyalást.
 Az két napot késett, mert a riformatorék ülésének
akkora volt a tárgysora, hogy a Capra-ügyre nem
kerülhetett a sor. Ott ültek egy teremben: egyik oldalon
Galileo a dühtől reszketve, a másik oldalon a fiatal Capra
és vele tanácsadója és rossz szelleme, Mayr Simoné, aki
minden kétségen kívül értelmi szerzője volt az egész
dolognak. A peres felek nem köszöntötték egymást.
Galileo odaállt az ablakhoz és kinézett a vízre, azok
ketten pedig serényen suttogtak egymással mindvégig.
Végre értesítették őket, hogy ügyök csak másnap kerül
tárgyalásra, reggel kilenckor legyenek itt. Galileo
bólintott, sarkon fordult és elment. Lent az utcán látta,
hogy Capra és Mayr élénk taglejtésekkel tanácskozva
távoznak a másik irányba.
Másnap azonban rögtön ők kerültek sorra. Malin és
Cappello ott ültek a posztóval leterített asztalnál. Előttük
a per anyaga: a két könyv és mindenféle írások. Mayr
kint maradt az előszobában, csak a két peres felet
engedték be.
− Felszólítjuk kegyelmedet, − mondta Malin, − adja
elő panaszát.
Galileo elkezdte nyugodtan és száraz tárgyilagossággal
darálni a történetet. De ahogy előrehaladt
mondókájábán, izgatott lett, saját magát tüzelte, s végül
úgy kiabált, mint az oroszlán.
− Felháborodva tiltakozom az ellen, hogy én a
találmányomat vagy annak csak valamely jelentéktelen
részletét is mástól loptam volna, akár ettől a
fiatalembertől, akár a világ bármely élő lényétől. És ha ez
a csirkefogó nem ad nekem kellő elégtételt, megfojtom a
puszta kezemmel.
− Csendesen, − szólt Malin, − csendesen, őrizzük meg
a tárgyalás higgadtságát. Messer Capra, mi a kegyelmed
válasza erre?
A fiatal Capra igyekezett ártatlan arcot vágni.
 − Nem értem, − mondotta nagy szemeket meresztve, −
hogy miért állok itt szemben Galilei őkegyelmével.
Nekem vele semmi ügyem nincs. Feltaláltam egy
szerszámot s erről könyvet írtam. Nem értem, hogy jön
bele ebbe az ügybe a panaszos őkegyelmessége…
Malin haragosan közbeszólt:
− Nézze fiatalember, itt nem érünk rá sokat okoskodni.
A kegyelmed könyve a név megjelölése nélkül beszél egy
tudósról, aki ugyanezt a találmányt nem átallotta a
sajátjának vallani.
− Nem Galilei őkegyeimére céloztam. Miért veszi
magára?
A riformatore most már az asztalra csapott.
− Olyan tudós, aki eféle kompasszt a magáénak vallott,
eladott és magyarázott, csak egy van. Így nem lehet
kibújni a felelősség alól, fiatalember. Kegyelmed azt
állítja könyvében, hogy találmányát Galilei őkegyelme
ellopta. Ezt itt most legyen szíves igazolni.
− Nem éppen az én találmányom. Illetve az enyém, de
az alapötletet mástól vettem. Ugyanattól vette Galilei
őkegyelme is.
− Ez már másképpen hangzik. Kitől vették tehát az
ötletet?
− Izétől…
− Nos? Izé, az nem név. Kitől?
− Tyeho de Brahetól, − izzadt Capra, − attól vette.
Egész Pádua széltében beszélte, hogy Galilei őkegyelme a
kompasszt egy idegen könyv alapján csinálta, amely
Németországban jelent meg. Ez a könyv most nincs
birtokomban, de kötelezem magam, hogy meghozatom
és bemutatom.
− Hohó, − kiáltott Galileo, − abba nem megyek bele.
Várni hónapokig, míg az az állítólagos könyv megjön
Németországból és addig itt álljak, mint plagizátor? Azt
már nem. Kegyelmes uraim, ez a fickó csak húzni,
halasztani akarja az eljárást, de ha én nekimegyek és
megfogom a torkát…
− Csendesen, csendesen, Messer Galileo. Az igazságát
megkapja, csak ne tüzeljen.
Galileo végighúzta kezét az arcán és erőt vett
felindulásán. Capra megint megszólalt.
− Általában óvást jelentek be ennek a tanácsnak
illetékessége ellen. A szóbanforgó kérdés irodalmi
kérdés. Galilei őkegyeimének az én könyvemre módjában
van ellenkönyvvel felelni. Ha pedig becsületében érzi
sértve magát, kardunkat is összemérhetjük, ahogy
úriemberekhez illik.
Ez már sok volt Galileónak. Nekiugrott a
fiatalembernek, a teremszolga az utolsó pillanatban fogta
le és cibálta vissza. De elhallgattatni nem tudta.
− Párbajozni szeretnél, te piszok? Most vívómester
vagy? Ellopod a könyvemet és még le is akarsz szúrni,
mint úriember? Te disznó, te gyalázatos, te!
És ömlött belőle a szó, semmivel sem másként, mint
anyjából, Giulia asszonyból, ha földühödött. A két
riforinatore alig tudott csendet teremteni. Végre
elhallgatott Galileo, melle hevesen zihált, szeme
gyűlöletes villámokat szórt az ellenfélre.
− Idehallgassanak a felek, − szólt Malin, − tartsunk
rendet. A kérdés egyáltalában nem irodalmi kérdés.
Hogy valaki plagizált, tehát lop, azt itt előttünk
bizonyítani kell. Capra uram, mint látjuk, képtelen
bizonyítani. Valami német műre hivatkozik, de ezzel mi
nem óhajtunk foglalkozni. Könyvében nem volt szó
Tycho de Braheról sem, német könyvekről sem. Ezzel
szemben Galilei őkegyelme viszonvádja azt állítja, hogy a
Capra-könyv az övének szolgai latin fordítása.
− Ezt tagadom! − szólt Capra.
 − Akkor szakértőt fogurk kirendelni. És pedig
kirendeljük Fra Sarpit. Ő hivatalból véleményt fog adni
arra nézve, vájjon a latin nyelven írott Capra-féle mű az
olasz nyelven írott Galilei-műnek szolgai fordításául vagy
kivonatául fogható-e fel. A könyveket azonnal
elrendeljük Fra Paolóhoz küldeni. A szakvélemény
elkészítésére öt napot adunk. Ma van tizenkilenc. A
főtárgyalást kitűzzük huszonnegyedikére, a Negyvenes
Bűnügyi Tanács tárgyalótermébe. A főtárgyalás
nyilvános. Elmehetnek.
Galileo rohant Fra Sarpihoz. Az nevetett.
− Hamarabb tudtam, fiam, mint maga. Tegnap Malin
megkérdezett engem, hajlandó vagyok-e szakvéleményt
adni. Mondtam, hogy örömmel. Még ma átböngészem a
két könyvet és a jelentést holnap megírom.
− És mi lesz a jelentésben?
− A pontos igazságot fogom írni, kedves fiam, még
akkor is, ha maga ellen szól.
A főtárgyalásnak hamar híre ment Velencében. A
Negyvenes Tanácsteremben reggel kilenckor már
megteltek a hallgatóság padjai. Még szenátorok is jöttek,
akiket a botránypör érdekelt. Venier Sebastiano, a doge-
család dúsgazdag patríciusa, az első sorban kapott helyet,
mellette Fra Paolo tilt és egy San tini nevű luccai
földesúr. Sarpi mögött testőre, Micanzio, a fiatal servita.
Ott szorongott egyik pádban Mayr Simoné is. Arcára volt
írva, hogy ez az ő pőre, nem is a Capráé. A bírák előtt
feszület állott égő gyertyák között. Hárman voltak, mert
Quirini is felkelt a betegségből, hogy eljöjjön bíráskodni.
A tanácskozás azzal kezdődött, hogy Cappello
felolvasta a Fra Paolo szakértő véleményét. A
padsorokban a szakvélemény izgatott mozgást keltett.
− „Megállapítható, − olvasta Cappello, − hogy a Capra
később megjelent könyvében a Galilei korábban
megjelent toszkán nyelvű könyvének minden fejezete
feltalálható latin fordításban, kivéve a harmincegyediket,
amely a kör kvadratnrájával foglalkozik, a kvadráns két
vonalára vonatkozó műveletet, továbbá a szemmérték
alkalmazására vonatkozó rövid kikezdéseket. Találtam a
Capra könyvében saját kigondolásának látszó részletet is,
összesen hármat, de figyelmes vizsgálat után kitűnik,
hogy ezek a gondolotak Galilei könyvében is
megtalálhatók.” A szakvélemény tehát kétségtelenül
megvilágítja, hogy a Capra-könyv plágium. Felhívom
Capra őkegyeimét, nyilatkozzék.
Capra felállott. Mayr súgni igyekezett neki valamit, de
hiába.
− Én nem plagizáltam, − mondta akadozó hangon
Capra, − amit írtam, azt magam eszeltem ki.
Galilei felpattant.
− Kegyelmes uraim, hadd intézzél én ehhez az
emberhez egy-két kérdést saját könyve tartalmáról.
Malin, Cappello és Quirini összehajoltak. Pár szót
váltottak. Bólintottak.
− Lehet, − mondta Malin.
− Mondja meg nekem az úr − fordult Galileo Capra
felé, − hogy ezen a kompasszon a kilencven fokra
beosztott félkör segítségével hogyan lehet két síkon belül
megmérni a kétélű élszöget.
− A kétélű élszöget úgy lehet… tudniillik … − dadogta
Capra, − azt.
Megakadt. Mayr kétségbeesetten integetett és súgni
akart. De Cappello észrevette.
− Mi az ott? Ki fogom utasítani, ha zavarja a
tárgyalást!
Capra megadta magát.
− Ez most nem jut eszembe. És izgatott is vagyok. De a
könyvemben megvan.
 − Ahá, − kiáltott Galileo, − hát akkor mirevalók a
félkörrel szemben a ferde inklinációk, mikor a támfal
hajlását kiszámítom?
Capra mélyen hallgatott. Az egész terem Őt nézte.
− Fogalma sincs az egészről, − mondta Galilei, −
tökfilkó ez, nem egyéb.
És leült. Capra most egyet rázott magán. Vállat vont.
− Kérem, én hajlandó vagyok Galilei őkegyelmét
nyilvánosan megkövetni. Ki is nyomatom, ha kívánja, ezt
az ünnepélyes bocsánatkérést.
A három riformatore kérdően nézett Galileóra. ö pedig
gyanakodva nézett Caprára.
− Várjunk csak, − mondta, mert a fiatalember
alázatoskodó készségében észrevett valami alattomosat,
valami nem őszintét, − várjunk csak. Mi lesz a Capra
őkegyelme könyvével?
− Ha nyomtatásban elégtételt adok, − felelte Capra, −
az a könyvem élét eléggé elveszi. Több tanujelét
készségemnek és jóindulatomnak már nem adhatom.
Mindenkit, aki itt jelen van, felhívok tanúnak, hogy
felajánlottam a legteljesebb elégtételt. Ha Galilei
Őkegyelme ezt sem fogadja el, nem tudom, mit
kínálhatok még neki.
A három riformatore most már határozottan Capra
felé hajlott. A hallgatóság hangulata nemkülönben. De
Galileo érezte, hogy itt valami valahogyan nincs rendben.
Mialatt mindenki látható türelmetlenséggel várt, ő a
fiatalember arcát vizsgálta. Az pedig érezvén az
engedékenysége felé fordult hangulatot, szinte kevélyen
nézett vissza.
− Szeretnék valamit Capra őkegyeimétől kérdezni. Ezt
a könyvet, amelyet a szakértő véleménye szerint tőlem
plagizált, s amelyben mégis engem nevez plagizátornak,
tovább akarja árusítani?
 − Bocsánat, − felelte Capra, − én nem ismertem el
soha, hogy plagizáltam a könyvet. Ez az én szellemi
termékem, ezt állítom és fenntartom, még akkor is, ha
valaki véletlen egyezéseket fedez fel. Ennélfogva
árusítani is kívánom. Vagyoni romlásomat Galilei
őkegyelme sem kívánhatja. S ha az ünnepélyes
megkövetést nyomtatásban kiadom, véleményem szerint
minden tőlem telhető elégtételt megadtam.
Mindenkinek, aki a könyvet megveszi, mellékelni fogom
ezt a nyomtatott helyreigazítást is.
− És mi lesz azokkal, akik már eddig megvették?
Általában hány példány készült a könyvből? Ne is
feleljen, majd felelek én. A hatóság megállapította
Páduában, hogy a rendelőlevél négyszáznyolcvanhárom
példányról szólott. Kérdezem tehát, hány példány van
még?
Capra vállat vont.
− Hogy hányat vettek meg és hányat ajándékoztam
ismerőseimnek, azt kívülről nem tudom. A többi
megvan.
Galileo hangja egyszerre erős lett és izgatott.
− Hogyan? Ismerőseinek többet ajándékozott? Kinek?
Közeli jóbarátoknak, vagy esetleg talán külföldieknek is?
Capra kitérő választ adott. Nem akart színt vallani. De
egyre jobban belebonyolódott a kérdésekbe, amelyeket
most már a riformatorék is intéztek hozzá. Lassanként
nyilvánvaló lett, amire Galileo rátapintott és amit
kipiszkált belőle: Capra Európa híres matematikusainak,
akiket persze hírbői is alig ismert, legfeljebb Mayr
bemondásából, sorra elküldte könyvét. Azóta
Louvainban úgy mint Prágában, Rómában, úgy mint
Göttingában olvassa a tudományos világ, hogy Galilei
találmányt lopott.
− Hajlandó-e a nyomtatott bocsánatkérést azoknak is
pótlólag elküldeni, − kérdezte most már Malin, −
akiknek könyvét is megküldötte?
− Sajnálom, de nem emlékszem már, kiknek küldtem
könyvet. Ha volt erről névsorom, az elkallódott.
Malin riformatore most már tisztán látott.
− Elég. A vitát lezárjuk. Capra őkegyelme ünnepélyes
bocsánatkérő készsége nem jóhiszemű, ezt megállapítjuk
és Galilei őkegyeimét nem is beszéljük rá, hogy elfogadja.
Most majd belátásunk és lelkiismeretünk szerint fogunk
ítéletet hozni. A főtárgyalást berekesztjük.
A három riformatore felállt a feszületes asztalnál és
elhagyta a termet. Galileot megint elfutotta a vak düh.
Fújt, mint a haragos bika, leszegett fejjel nézte Caprát,
mintha fel akarná öklelni. És Fra Sarpi éppen abban a
pillanatban kapta el a karját, amint összeszorított foga
közül dühös nyögést hallatva neki akart rohanni
ellenfelének.
− Hagyjanak, − kiáltotta Galileo dulakodva, − véresre
akarom öklözni ezt a pimaszt! Egész Európa tudománya
előtt belegázol a tisztességembe és kisiklik a felelősség
alól! Na de megállj, hitvány csirkefogó, majd
megtáncoltatlak én téged!
Capra sápadtan hallgatta, hunyorgott és nem felelt.
Galileo lihegett felindulásában, mint a kovács fuj tatója.
Négyen is fogták két oldalról bikaerős karjait, úgy
vezették kifelé.
Az ítéletet már Páduában kézbesítették neki is, a
hatóságoknak is, a könyvkereskedőnek is és nyilván
ellenfelének is. Ez így szólott:

„1607 május 4. A páduai egyetem alulírott

legkegyelmesebb riformatore urai megértvén dr.
Galilei Galileo ottani tanár ama panaszát, hogy
több évvel ezelőtt „A mértani és katonai kompassz
használata” cimmel megírt és kinyomatott egy
könyvet, s ezt Capra Baldassare ellopta tőle úgy,
hogy „A mértani körző használata és gyártása”
 címmel a fentemlített Páduábán szintén
kinyomatott egy könyvet, a szöveget vulgáris
nyelvről latinra fordítván. A legkegyelmesebb urak
megértvén továbbá a mindkét könyvről elhangzott
véleményeket, kérdéseket és feleleteket a
fentemlített Galilei és Capra között a Szóbanforgó
tudomány jeles szakértőinek jelenlétében, és úgy
találván, hogy Capra nem tudott a könyvébe
írottakra nézve kielégítően megfelelni, az említett
legkegyelmesebb urak kétségtelennek jelentik ki,
hogy. az említett Capra nagyrészben átvette a
fentemlített Galilei könyvét, minélfogva ilyetén
eljárásával nem kis botrányt okozott és
becsületében támadta meg ugyanezen Galileit, a
szóbanforgó tudomány művelőjét és egyetemi
tanárát, ezért a fentemlített legkegyelmesebb urak
egyhangúlag úgy határoztak, hogy az illető könyv
akár Capránál, akár Tozzi könyvkereskedőnél lévő
példányait nem szabad sem eladni, sem pedig
másképpen forgalomba hozni, hanem azonnal
Velencébe kell szállítani és a legkegyelmesebb
uraknak kell átadni, hogy ők a könyveket nekik
tetsző módon megsemmisítsék, fenntartván
maguknak a jogot, hogy a sajtótörvény esetleges
áthágásáért még a nyomdász és a könyvkereskedő
ellen is eljárjanak. Malin Francesco, CappeJlo
Hieronimo, Quirini Antonio, a páduai egyetem
riformatoréi.”

Az ítéletet a sajtótörvény rendelkezései szerint az

egyetemen is kihirdették, még pedig hagyomanyos
fonnák között. Egy iskolaszolga felment az első emelet
folyosójára, és pedig a nap leglátogatottabb órájában.
Kürtöt vett elő és háromszor harsányan belefújt. Az
udvar és a három folyosó tömve volt a húsvéti szünet
után újra összegyűlt diákokkal. Akkor a főpedellus
elővette az Ítéletet és hangosan felolvasta. Galileo nagy
tapsot és éljenzést kapott a diákságtól. Egy fiatalember
elrikkantotta magát:
− Keressük meg Caprát és verjük meg!
De a főpedellus azonnal megfogta és lebeszélte őt is,
már-már hajlandó társait is. Közben a rendőrkapitány
maga ment el a Tozzi-könyvkereskedésbe, hatósági
taligát is hozván magával. Két rendőr adogatta és
számlálta a köteteket. Négyszáznegyvenet találtak, azt
felrakták a taligára és leborították vitorlavászonnal,
nehogy az összecsődültek lopjanak belőle. Onnan
elmentek a Capra lakására és házkutatást tartottak.
Találtak összesen tizenhárom példányt. Harminc tehát
hiányzott. Egy-kettő kétségkívül Páduában hányódott:
volt a főpedellusnak is egy, Cornarónak is egy. A többit
Capra és Mayr már szétküldözték Európa nevezetes
tudósainak.
Galileo még mindig kétségbeesve fogta a fejét. Keppler,
Clavius és mások jártak az eszében, akiknek Capra és
Mayr kétségkívül küldtek a botránykönyvből.
− Mit csináljak, − dühöngött Fra Paolónál és
Sagredónál, − nem írhatok külön levelet találomra
minden európai matematikusnak, hogy nem igaz, nem
plagizáltam.
− Dehogy nem, − felelte erre Sagredo, − írhat választ a
könyvre, kinyomathatja és szétküldheti. Pénzkérdés
csupán.
− Az ám, − kapott a szón Galileo, − erre nem is
gondoltam, ez kitűnő megoldás. A pénzt előkaparom a
föld alól is, ha erre kell. Arról van szó, hogy az egész
európai tudományos világ tolvajnak tart-e, vagy sem.
Lesz pénz, ha ölnöm kell is érte.
Ezt igen szilárdan jelentette ki, de meggondolatlanul.
Mert mikor otthon aztán számot vetett, elszörnyedt attól,
ami a papírról eléje tárult. Fülig úszott az adósságban.
Marinát most már három gyerekkel kellett eltartania,
anyjának rendszeres segítséget küldött, és sógorai
állandóan kínozták most is, mert amit hébe-hóba küldeni
tudott nekik, azt megette a tartozások folyton szaporodó
kamata. A főbajt pedig Michelagnolo okozta, akinek
odaadta az útiköltséget, de az nem utazott el, folyton
halogatta az indulást és végül egy levélben kibökte, hogy
beleszeretett egy leányba, azt előbb elveszi feleségül, csak
úgy megy el Bajorországba. De a leány, Bandinelli
Annachiara, vagyontalan, tehát az esküvőre is kell valami
költség, azonkívül most már az útiköltséget is két
személyre kell számítani. Galileo tehát összesen három
útiköltséget izzadott ki és még a lakodalmi kiadások egy
részét is. Minduntalan váltói jártak le, fűhöz-fához
futkosott pénzért, egyik lyukat a másikkal tömte be. De a
Capra-ellenes irat kinyomatására mégis megszerezte a
pénzt. Úgy érezte, hogy felrobban, ha ennek a hitvány
fickónak oda nem mondja a magáét.
Dühös élvezettel írta a védekező iratot, Csak úgy
száguldott lúdtolla a papíron, csak úgy ömlött belőle a
haragos szidalmak áradata.

„Nehéz megmondanom, hogy Caprának ennél a

szemérmetlen vállalkozásánál mi játszott nagyobb
szerepet: az elvetemültség, a tudatlanság, vagy az
eszeveszettség. Piszkos ügyeiben cinkosa, nekem
irigy ellenségem, ez alkalommal kimutatta a foga
fehérét, megmutatkozott valódi kilétében: mindig
gonosz és ördögi sugalmazásokkal foglalkozik,
ellensége az egész emberi nemnek, mindenfelé
sziszegve öltögeti maró és hazug nyelvét, sóváran
igyekezve megrontani a mások becsületét. Capra
gyűlölete, amely már az új csillag feltűnése
alkalmából megfogant benne én ellenem, ezen a
bűzös trágyadombon kövéren kitenyésztődött.
Elkezdte már akkor neveletlen, parasztos
ripőkségeit. Az én művem még meg sem jelent,
ezek az éhes keselyűk vad csőrükkel és éles
karmaikkal már rácsaptak vérszomjas mohóságuk
 még nem is kész áldozatára. Micsoda hallatlan
elvetemültség, micsoda csökönyös tudatlanság! A
zabolátlan toll hazugságot és rágalmat hordott
össze, hogy hamis és szemtelen módon olyasmit
adjon a számba, amit sohasem mondottam, de még
csak nem is álmodtam. Mennyi aljas rágalom,
mennyi titkos cselszövény hitványságait eszelték ki
ós okádták világgá vagy nyiltan, vagy sötétben
bujkálva, míg ilyen vérévé vált gyűlölettel, ilyen vad
dühvei lépett fel ellenem az a Capra, akit én
sohasem bántottam. Elviselhetetlen és példátlan
vakmerőséggel az én kétévi, minden sértést lenyelő
béketűrésem után elvakultságában oda jutott, hogy
elkeseredett és megmérgezett természete elvette az
eszét, és erre az undok, közönséges, hitvány
aljasságra indította.”

Valósággal tombolt a papíron. És közben maga is

észrevette, hogy ez anyai örökség benne. Tulajdonképpen
a szavak között nem kellett volna közöket hagynia, a
mondatok közé nem kellett volna írásjeleket tennie, ha a
tollára toluló szidalmakat híven akarta volna leírni, úgy
ömlöttek azok a toliból egyetlen áradatban, mint a gát
jatörő duzzasztás. De érezte, hogy muszáj. Érezte, hogy
addig egyetlen nyugodt pillanata nem lesz, míg a
felháborodás felgyülemlett dühét teljesen ki nem írja
magából.
Kiírta, kinyomatta, megjelentette. Augusztusra
kikerült a nyomdából a „Difesa“, a Védekezés, ahogy
elnevezte. Mikor nyomtatásban elolvasta, maga is
erősnek találta. De most már nem akart és nem is tudott
volna változtatni rajta, összeírta mindazokat az európai
tudósokat, akiknek Capra és Mayr a magok könyvét
elküldhették. Sőt összeírt ötvenet, kétszerannyit, mint
ők. És szétküldözte a tomboló haragú művet egész
Európába.
Ekkor végre megnyugodott. Teljesen átadta magát új
érdeklődésének. A mágnes tulajdonságait vizsgálta. Nem
is egyedül, hanem Fra Paolo és Sagredo társaságában.
Azok is mindaketten a mágnesre vetették magukat. Félig
játékból és csak félig tudományos érdeklődésből, össze
szoktak jönni, kísérleteket szoktak végezni. Sagredo
drága pénzen beszerzett volt egy hatalmas, öt font súlyú,
alaktalan mágnesdarabot. Ennek tulajdonságait
vizsgálták, hol vízbe tették, hol megtüzesítették, hol
lehűtötték, hol elszigetelő anyagokba takarták. Azok
kelten szórakoztak, Galileo egyelőre csak töprengett. őt
legjobban az izgatta, hogy a mágnestű egyik vége mindig
északnak fordúl, másik vége mindig délnek. A földgolyó
tengelyének piciny tükre ez, gondolta magában. Hosszas
és szívós tűnődésével igyekezett ezt a tüneményt
valahogyan beleilleszteni a Kopernikusz-féle
világképzetbe és folyton gyötörte agyát, hogyan
kovácsoljon ebből a különös anyagból nem furcsa
játékot, hanem érvet. Galilei-érvet a kopernikuszi
képzelethez. Az új csillag óta, amelynek megjelenésekor a
legnagyobb arisztotelészi alapelveket megdöntve látta,
már felébredt benne a reménység, hogy egyszer még a
világ elé léphet és bizonyíthat.
Egy októberi napon megérkezett Velencébe. Egyenesen
a Fra Paolo lakására sietett. Micanzio kisírt szemmel jött
eléje és csendre intette.
− Mi történt? − suttogta Galilei ijedten.
− Fra Paolót leszúrták az este.
− Meghalt? − kérdezte Galileo riadtan.
− Nem, de halálán van. Csak isteni csoda mentheti
meg.
− De mi történt és hogyan történt az Isten szerelmére?
− A dogénál voltunk, Fra Paolo tárgyalt jogi
kérdésekről. Én egy másik szobában várakoztam. Tíz
órakor Fra Paolo kiszólt és megparancsolta, hogy
menjek, mert volt itthon valami sürgős másolni való. És
haboztam, mert nem találtam bátorságosnak, hogy késő
este egyedül járkáljon az utcán. Kérleltem, hogy
megvárhassam, de ő megismételte a parancsot.
Hazajöttem. Tizenegykor a Merceria egy szűk közének
sarkánál két álarcos ember ugrott elő. Úgy látszik,
tudták, hogy páncélinget hord, mert egyenesen a
nyakához döftek. Huszonhárom döfést kapott. Az egyik
döfés elvágta a fő-ütőeret. Az álarcosok elfutottak, ő ott
maradt vérében. Pár perc múlva már jött arra valaki és
belebotlott, át is esett rajta. Ez lármát csapott.
Hazahozták. Már eszméletlen volt. Orvost hirtelenében
nem tudtunk keríteni. Borbélyt hozattunk, az összevarrta
az eret. Mozdulatlan volt egész éjjel. Izentünk a dogénak,
az is itt járt. Ma reggel kissé magához tért és elmondta,
amit most elmondtam. Orvos is jött. Azt mondja, hogy
Fra Paolo aligha marad életben. Ne vegye rossz néven
kegyelmed, de nem szabad beengednem senkit.
Így szólt a fiatal servita és mindjárt sírva fakadt.
Nekidőlt a falnak és törölgette szemeit. Galileo némán
sarkon fordult és elsietett a Rialto felé. Sagredót akarta
felkeresni. De az utcán találkozott vele.
− Hallotta kegyelmed? − kérdezte Sagredo.
− Hallottam. Rettenetes. És a gazemberek
elmenekültek.
− Erről már egyebet is hallottam. A dogé még az éjjel
elszélesztette a legügyesebb sbirreket. Azok ma délelőttre
már érdekes hírt hoztak. Több ember két álarcost látott
felmenni arra a hajóra, amely éjfélkor szedte fel
horgonyát a Malamoccón. Tudja, ki bérelte ezt a hajót? A
nuncius.
 VII.

Az isteni csoda bekövetkezett, Fra Paolo nem halt meg.

Soká nyomta az ágyat, de meggyógyult. Hogy kik
támadták meg, azt sohasem sikerült kinyomozni. Ő maga
nem is nagyon szorgalmazta a nyomozást.
− Kegyelmed a tanúm, kedves fiam, − mondta
Galileónak, − hogy felkészültem erre. Háborút viseltem,
éppen olyat, mint aki elmegy a csatába. A csatában pedig
meg lehet sebesülni. Mivel pedig a csatát folytatom,
valószínű, hogy még többször megsebesülök.
− Hogyhogy folytatja a csatát? Hiszen a Szentszék és a
Serenissima teljes békét kötöttek.
− Ők igen, de a pápa énvelem nem. A pápa bennem
látja, a szerzetesben, a velencei hazafiság élő
lelkiismeretét. Neki nem kellemes gondolat engem a
világon tudnia.
− De legalább ezentúl jobban vigyázzon, atyám.
Fra Paolo mosolygott.
− Ezt már mondta a dogé is, de nem ilyen szelíden.
Úgy összeszidott, hogy csak úgy lapítottam itt a
betegágyban. A szenátus elrendelte, hogy ez a derék Fra
Micanzio ezentúl egy lépést sem távozhatik mellőlem.
Most már hiába is küldeném valahova, a
kormányrendeletre hivatkozik. Ha pedig egy velencei
kormányrendeletet valakinek tisztelnie kell, én vagyok
az. De beszéljünk kegyelmedről. Mint van és hogyan
mennek dolgai?
Galileo eléhúzott egy levelet. Münchenből kapta
Michelagnolótól. Fra Sarpi érdeklődve olvasta.

„Megkaptam szíves leveledet és bár mindaz, amit

írsz, nagyon sajnálatos, mégis örömmel láttam,
hogy nem vetsz meg annyira, mint képzeltem. Ami
sógoraink dolgát illeti, azt írod. hogy jóakarattal
segítségedre lehetek. Drága bátyám, ha egyszer
nem volt módomban megtenni, amit szerettem
volna, igazán nem ócsárolhatsz. Azt írod, hogy
rengeteg pénzt költöttem lakomára. Ezt nem is
tagadom, de ne felejtsd, hogy ez nászlakomám volt,
nyolcvan vendéget hívtam, köztük igen fontos
embereket, például négy külföldi követet. Mivel
pedig Bajorországba akartam jönni és nem akartam
szégyenben maradni, kénytelen voltam a pénzt erre
felhasználni. Azt nem mondhatod, hogy
kedvtelésemre dobtam ki ennyi pénzt, sőt soha
fölöslegesen nem költekeztem, inkább lemondtam
vágyaimról, hogy takarékoskodjam. Azt is írod,
hogy az keveset segít rajtad, ha azt írom, hogy Isten
majd kárpótol a miattam elszenvedett
bosszúságokért. Tudom, hogy ez nem segít rajtad,
de ezt nem is azért írtam, hogy ezzel az én
reménységemmel fizesd ki a sógorokat. Ami ezt a
kérdést illeti, megint kijelentem, hogy minden
tőlem telhetőt megteszek és minden nélkülözést
elszenvedek, hogy legalább részben kielégítselek,
de hogy ezernégyszáz aranyat össze tudjak szedni,
az − már eleve kijelentem − lehetetlen. Ennyi pénzt
soha nem is lehet kifizetni, hiszen még a kamatok
törlesztése is elég gondot ad. A nővéreinknek
nemcsak a te jóindulatod, hanem az én zsebem
szerint is kellett volna mérni a hozományt. Isten
látja a lelkemet, sohasem volt módomban, hogy
fizethessek. Mikor ötven aranyat küldtem neked,
harmincat kölcsönkértem s még most is tartozom
vele, pedig hamarosan ki kell fizetnem, különben
egyik lantomat lefoglalják. Most megint
kölcsönkérek s ezt megadom, mást nem tehetek.
Ezekben az első hónapokban éppen elég kiadásom
volt a ház körül. Erre persze azt mondod, hogy a
nővérekre kellett volna gondolnom ós nem kellett
 volna megházasodnom. Én édes Istenem, hát azzal
töltsem el az életemet, hogy négy soldót kérjek
kölcsön és azt a nővéreimnek küldj em! Keserves,
súlyos teher és iga ez és tisztán látom, hogy
harminc év alatt sem kereshetek annyit,
amennyivel csak a kamatokat törleszthetem. Isten
segítségével még a lehetőnél is többet fogok
elkövetni, de légy irántam egy kis belátással és
gondold meg, hogy sohasem költekeztem a magam
mulatságára, nem gondolva másokkal. Erre azt
mondhatod, hogy éppen eléggé önző dolog volt
megházasodnom s ez eléggé mutatja, hogy
kötelezettségeimnek nem igyekszem eleget tenni.
Erre nem felelek. Csak Isten a tudója, hogy ezt
miért tettem, hálásan köszönöm Istennek, hogy ezt
megérnem engedte és kérem őt, adjon módot, hogy
úgy tehessek eleget kötelezettségeimnek, ahogyan
szeretném. Nem is terhellek tovább. Arra kérlek,
hogy tarts jó testvérnek ós légy meggyőződve, hogy
minden igyekezetemmel próbálok könnyíteni
terheiden, mert azt írod, hogy az én hibámból vagy
ilyen szorult helyzetben. Bocsáss meg érte, de
lehetetlen volt fizetnem.”

Fra Paolo letette a levelet.

− Szóval pénz kellene.
− Úgy van. Restellem, hogy megint kéréssel zaklatom,
atyám, de jó volna, ha beszélne a riformaterékkal, hogy
egy évi fizetésemet adják ki előlegül.
− Beszélhetek, de előre megmondom, hogy ez
szabályellenes. A Bo csak akkor ad előleget, ha egy tanár
a leányát férjhezadja.
− Tudom, atyám. Mikor a nővéremet férjhezadtam,
akkor is kaptam előleget, de az aktába a nővérem helyett
a leányomat hamisítottuk bele. Talán most is lehet ilyen
módot találni.
 A servita megigérte, hogy eljár az ügyben. El is járt és
rövidesen értesítette Galileót, hogy egy évi fizetését
felveheti, de jótállót kell hoznia tanártársai közül. Ez
megint újabb gondot jelentett. Otthon, Páduában,
Cornarónak panaszolta el, hogy valamelyik tanártársát
kell terhelnie. Ez kényes feladat. Mind családos emberek,
kispénzűek, ötszáz aranyért jótállani egyiknek sem olyan
kis dolog. Végigvették az egész tanári kart, de senki
alkalmast nem találtak.
Másnap Cremonini fogta meg Galileót az egyetemen.
− Azt hallottam, hogy bajban vagy. Oornaro mondta.
− Igen, − felelte Galileo csodálkozva, − elég
kellemetlen helyzetben vagyok.
− Csak azért mondom, − folytatta Cremonini zavartan
és elpirosodva, − mert bár köztünk tudományos
ellentétek vannak, ha gondolod, hogy segítségedre
lehetek… én a magam részéről szívesen…
Dadogott és rendkívül zavartan állott ottan. Rövidlátó
pillantásával kerülte a.Galileóét.
− Te Cesare, − mondta Galileo meghatottan s
tanártársa vállára tette a kezét, − nálad derekabb embert
keveset ismerek.
− Csak ne dicsérj, − szólt az nyersen, − ilyen esztelen
embertől nem kell a dicséret. Jelentsd be, hogy jótállók
érted, de azt vedd tudomásul, hogy elveimet fenntartom
és téged a te Kopernikuszoddal és Kepplereddel együtt
bolondok házába való kártékony hóbortosnak tartalak.
Na hát.
Azzal haragosan tovább állott. Galileo pedig mosolygó
szeretettel nézett utána. Mindjárt bekopogtatott a
rektorátusra, hogy megírja folyamodványát. Napokon
belül megkapta a pénzt s ahogy kapta, megfelezte a két
sógor között. Csak egész keveset csípett le magának, hogy
ruháit kissé rendbehozassa, mert ezen a nyáron megint
meghívták az udvarhoz. Ezúttal Artiminóba, a Villa
Ferdinandába. Csak akkor tudta meg, mikor már
odaérkezett, hogy az idén miért nem Pratolinóban nyaral
az udvar. Nagy oka volt ennek: Pratolinót átalakították a
leendő trónörökösné számára. Mert Cosimo herceg
házasodott. Elérkezett tizenkilencedik esztendejéhez s az
a szövevényes és bonyolult diplomáciai munka, amelyet
Fernando nagyherceg és Vinta miniszterelnök a
legnagyobb titokban már két éve folytattak, most sikerrel
végződött. Cosimo trónörökös eljegyezte Mária
Magdolna osztrák főhercegnőt, Károly főherceg leányát.
Óriási diplomáciai siker volt ez, Cosimo herceg
körülbelül Európa legelőkelőbb leányát kapta feleségül.
A menyasszony nővére, Margit főhercegnő, már mint III.
Fülöp felesége ült a spanyol trónon s a menyasszony
fivére, Ferdinánd főherceg maga volt az osztrák
trónörökös.
Cosimóból ezúttal kevés jutott a vendég tudósnak. A
trónörökös reggeltől estig szövetmintákat válogatott,
építészeti terveket nézegetett, osztrák küldöttekkel
tárgyalt, esküvői ünnepségekről tanácskozott. Maga a
nagyherceg úgy kívánta, hogy a lakodalmat világra szóló
pompával tartsák meg. Elrendelte, hogy Firenze falainak
egy részét bontsák le és új díszkaput építsenek, hogy a
fenséges ara azon át lépjen be a Medici-főváros
területére. Az egész udvar boldog lázban izgult, Galileóra
ezúttal keveset figyeltek az udvari hatalmasságok. De
azért egyszer-kétszor akadt alkalma, hogy a
miniszterelnökkel beszélgessen.
− Van még kedved hazajönni? − kérdezte Vinta
Belisario egy ilyen alkalommal.
− Nincs nagyobb vágyam.
− Hát akkor csak tartsd meg magadnak a trónörökös
jóindulatát, aki nagyon szeret. A mi dicsőségesen
uralkodó nagyhercegünk igen elbetegesedett. Emberi
számitás szerint Cosimo herceg közeli időn belül trónra
kerül. Akkor nem lesz nehéz valami módot kieszelnünk.
 − Nagyon hálás vagyok a reményért is. De miért nem
lehet most? Fernando őfensége haragszik rám?
− Dehogy haragszik, fiam, meg sem fordulsz a fejében.
De egyszer felvetettem neki, hogy udvari matematikus
kellene Firenzébe. Ő erre csak azt mondta: „Minek az?“
Ezzel a dolog el volt intézve. Makacs ember, az ilyesmit
nem lehet nála erőltetni. Várd meg Cosimót.
A trónörökössel is beszélt egyszer-kétszer. S Cosimo
magától rátért a levegőben lebegő tárgyra:
− Sokat fogunk mi még érdekes tudományos
kérdésekről beszélgetni, Messer Galileo. Ha majd egyszer
átveszem az udvart, mely időt a jó Isten szeretett atyám
érdekében mennél messzebbre távoztassa, számítok rá,
hogy kegyelmed is az udvarhoz fog tartozni.
− Kimondhatatlanul boldog volnék, főméltóságú
fenség.
− Szóval számíthatok kegyelmedre?
− Firenzéé vagyok testestül-lelkestül.
Ezt a beszélgetést nem folytathatták tovább, mert
győzelmi hírt hoztak: az uralkodó sürgősen kérette a
trónörököst. Mindjárt elterjedt az egész nyaralóban,
hogy az a livornói hajóhad, amelyet a nagyherceg a török
tengeri kalózok megfékezésére küldött, teljes diadalt
aratott. A csatában résztvett Piccolomini herceg, a
trónörökös nevelője is, aki a Barberiába befészkelődött
kalózok külön szakértőjévé képezte ki magát és mint
most a példa mutatta, nem hiába.
A fejedelmi esküvő Firenzében zajlott le. Ott Galileo
már nem volt udvari vendég. Csak a többi tolongó között
szemlélhette a káprázatos felvonulást, a menyasszonnyal
érkező osztrák, magyar, cseh, német urak mesébe illő
menetét, a tündöklő esküvőt a San Lorenzóban. Egyik
ünnepség a másikat érte heteken át, mulatott boldog-
boldogtalan. Aztán véget ért a vakáció, Galileo sóhajtva
szedelőzködött fel, hogy visszamenjen Páduába. Ott
sokkal kevesebb dolog vonzotta már, mint aminek
gondolata kedvetlenné tette.
Marinával, mióta a kisfiú megszületett, szerelmi
kapcsolata egészen megszűnt. Csak a gyerekeket
látogatta meg, Marinával úgy beszélt, mint régi
ismerőssel, akivel semmi különösebb közlendője nincs.
Ha nem beszéltek a három gyerekről, nem volt mit
beszélniök. A hajdani szerelemnek még unott és
közömbös nyoma sem volt köztük, az teljesen megszűnt.
Galileónak apró és felületes viszonyai voltak, hol egy
csinos elárusítólánnyal, hol egy közelben lakó szemrevaló
özveggyel. Marina mind tudta, de szóra sem méltatta.
Hónapok elmúltak már anélkül, hogy bizalmas szót
váltottak volna egymással. Ez a hallgatagság
elmerevedett köztük, egyik sem igyekezett segíteni rajta,
Marina tökéletes közönyből, Galileo valami félszeg
álszeméremből. És most már, ha akarták volna, sem
találhatták volna meg az utat visszafelé.
De mikor most Galileo az otthon töltött nyár után
hazaérkezett Páduába, nagy meglepetésére Marina azzal
fogadta, hogy beszélni akar vele. Kiültek az udvarra, hogy
a gyerekek ne zavarják őket.
− Azt akarom közölni veled, − mondta Marina, − hogy
van egy kérőm.
− Micsoda!
− Egy ember megkérte a kezemet. Nem nagyon
udvarias dolog, hogy ennyire csodálkozol.
− Kicsoda az illető?
− Nem ismered. Bartoluzzi Giovanni a neve. A velencei
Dolfin-család kereskedelmi vállalatánál alkalmazott. Én
még Velencéből ismerem, fiatal leánykoromból. Itt
Páduában véletlenül összetalálkoztunk …
− Mialatt én Firenzében voltam?
− Ó, dehogy. Már egy éve. Azóta mindig beszélek vele,
valahányszor Páduába jön.
 − Tudtom nélkül?
Marina megbocsátóan elmosolyodott.
− Ne igyekezzél haragudni, mikor nem haragszol.
Neked ez tökéletesen mindegy. Igaz?
Galileo kis szünet után válaszolt. De akkor őszintén.
− Igaz.
− Nos, ezekből a beszélgetésekből az sült ki, hogy
Bartoluzzi szeretne feleségül venni engem. Azt feleltem
neki, hogy előbb veled kell beszélnem, mert te tartasz el
és nem tartanám tisztességes dolognak a te
hozzájárulásod nélkül egyedül dönteni ilyen fontos
kérdésben. Már csak a gyerekek miatt se. Tudniillik
Bartoluzzi kissé fázik attól, hogy a gyerekekkel együtt
vegyen el.
− És te? Benned mi van? Szereted ezt az embert?
− Ahogy én tudok szeretni. Nem halnék meg érte. De
rendes, jó ember, nyugalmasan megvolnék mellette.
− S a gyerekeket tudnád nélkülözni?
− Tudnám, − felelte Marina nyugodtan, − de egyelőre
Vincenzót nehéz volna másra bízni. Még igen kicsiny. Jó
ideig még mellettem kellene maradnia, amig
felcseperedik. A lányok már most is meglennének
nélkülem, hiszen idestova úgyis zárdába kerülnek.
Galileo ámulva nézett hajdani szerelmére, akit annál
rejtelmesebb lénynek látott, mennél tovább élt mellette.
Kitűnő és gondos anyának kellett mondani, napja
minden óráját a gyerekeknek szentelte. Mikor
Virginiának veszedelmes bélhurutja volt, négy napig nem
vetkőzött le, úgy virrasztott mellette. Mindahárom kicsi
mindig olyan volt, mint a játéküzletből frissen kikerült
bábu. És ez az anya a felindulás legkisebb jele nélkül oda
tudja adni három gyerekét, hogy hozzá menjen valakihez,
akibe még csak nem is szerelmes. De Galileo
belenyugodott, hogy ezt a lelket sohasem fogja
megfejteni. A tárgynál maradt.
− Amit mondasz, az annál fontosabb, mert igen
szerencsésen oldja meg azt a helyzetet, amely belátható
időn belül alighanem bekövetkezik: én haza akarok
költözni Fiorenzába. Ez egyelőre titok, é3 számítok rá,
hogy nem árulod el senkinek.
− Számíthatsz rá, ismersz.
− Ha pedig hazaköltözöm, valószínűleg udvari állásba,
nagyon nehéz elképzelni, hogy te is odaköltözöl. Viszont
hogy én Fiorenzában lakjam és te Páduában maradj a
gyerekekkel, annak semmi értelme.
− Úgy van.
− Tehát ez a házasság mindent kitünően megoldana.
− Igen, ez nagyon jó lenne. De egyelőre kivihetetlennek
látszik. Én csak azért mondom el neked, mert az ilyet
természetesen közölnöm kell. Csakhogy a kérdésnek
anyagi része is van és én ismerem a te anyagi
helyzetedet…
− Hogyhogy anyagi része?
− Bartoluzzi vagyontalan ember és a Dolfin-háztól nem
kap annyi fizetést, hogy engem kényelmesen eltartson.
Ennélfogva szeretné úgy csinálni, hogy az állását
megtartsa, de amellett valami kis önálló vállalkozásba is
kezdjen. Ehhez pedig forgótőke kellene. Nem sok, de
kellene. Min mosolyogsz olyan furcsán?
− Számolgatom magamban, hogy hányán esznek
abból, amit én keresek. Landucciók négy gyerekkel és
cseléddel, az hét. Gallettiék két gyerekkel és cseléddel, az
öt. Az én gyerekeim és te, az négy Tartom Mazzoleniékat,
az öt. Négy cselédem van. Tartom az anyámat. Az
összesen huszonkettő. Ha még ezt a Bartoluzzit is
hozzáveszem, az huszonhárom. Nem panaszképpen
mondom, inkább hízeleg a hiúságomnak. Ja igaz, anyám
cselédje és a te cseléded. És végül én magam. Huszonhat.
Egész csinos. És mennyi kellene ennek a Bartoluzzinak!
− Összeget nem mondott. Én az ilyesmiben nem is
szeretek részt venni. Jöjjetek össze és beszéljétek meg.
Akarod!
− Hogyne, nagyon is akarom. Valahogyan talán meg
tudunk állapodni. A két kislányt akkor hazaviszem és
zárdába adom, Vincenzo pedig egyelőre nálad marad;
hogy meddig, azt majd szépen megtárgyaljuk. Hiszen
veled olyan simán és kitünően lehet dolgokat
megbeszélni. Bár mindenki ilyen volna, akivel dolgom
van. De te tudod, hogy mennyi a bajom. Na, hagyjuk.
− Eleget sajnállak. Régóta látom is, hogy elvágyói
innen. És hogyan állnak kilátásaid a hazatéréssel!
− Nem tudom. Lehet, hogy holnap. Lehet, hogy hosszú
évek múlva. A jó Istennek és a szenteknek kellene lenézni
az égből.
Marina hallgatott egy darabig. Aztán megszólalt.
− Miért nem mégy el a Szenthez!
− Hogyhogy a Szenthez!
− Messze földről zarándokolnak ide az emberek, hogy
fnegérinthessék Páduában a Szent sírját és kérjenek
valamit tőle. Én mindig hozzá fordulok. Mikor
Virginiának tüdőgyulladása volt, Ígértem neki egy
aranyat és Virginia meggyógyult. Mikor a gyöngy
függőmet elvesztettem, akkor is ígértem. Alig jöttem haza
a templomból, már megtaláltam a függőt.
− Ugyan eredj, csak nem fogom a Bón kinevettetni
magam.
− Ahogy gondolod, én csak mondom. Ígérhetsz neki
valamit és megadod a Szent szegényeinek, ha méltó
elhelyezkedésben hazakerülsz Firenzébe. Nincs abban
semmi. Mindenki hozzá fordul.
− Ugyan menj. Ezek csak olyan beszédek.
 Ezzel a beszélgetés abba is maradt. Galileo azonban
nem felejtette el napokig. Több ízben habozott már, hogy
átmegy Szent Antal templomába. De hiúságát nem tudta
legyőzni. Sajátmaga előtt restelte, hogy búcsújáró
vénasszonyokhoz hasonlítson ő, Európa egyik legélesebb
elméje. Másrészt mindig hívő ember volt és a szenteket
szerette. Hol félretette ezt az önmagával való furcsa
viaskodást, hol megint elővette. Végül megint csak Fra
Paolóhoz fordult. Egy őszi napon bement hozzá
Velencébe. És olyan izgalmasan érdekes dolgokat hallott
tőle, hogy a maga dolgával elő sem hozakodott jó sokáig.
Fra Paolo nem törődött vele, hogy a nuncius mit
jelentget róla Rómába a pápának. Szeretett eszes
emberekkel beszélgetni, akármilyen felekezethez
tartoztak. Jó barátságot tartott fenn az angol követtel s
annak anglikán káplánjával. Levelezett Du Plessis
Morneyval, az úgynevezett hugenotta pápával. Diodati, a
biblia kálvinista fordítója, külön az ő meglátogatására
utazott Velencébe. S éppen most még mindezeknél is
érdekesebb valaki jött hozzá messze földről: Keresztély
anhalti fejedelem, a protestantizmus egyházi feje,
elküldte hozzá Dolina Kristóf nevű előkelő emberét, hogy
tárgyaljon vele: nem lehetne-e Velencének végleg
leszámolnia a pápával és a Serenissima területén
bevezetni a reformációt. Dohna úgyszólván biztosra jött.
Fra Paolo vallási dolgokban mindenható szellemi
vezetője volt a velencei kormánynak, világhírű ellensége
a pápaság világi hatalmának és borzasztó sebhelyeket
hordott a nyakán, amelyeket, bár nem bizonyíthatóan, a
nunciuspárt bérencei hagytak testén emlékül. Majdnem
bizonyosnak látszott, hogy Velence teret ad a kálvinista
propagandának.
− És mit felelt, atyám? − kérdezte Galileo izgatottan.
− Amit egy hű katolikus felelhet. Megüzentem az
anhalti fejedelemnek, hogy meggyőződését tisztelem és
őt magát nagyrabecsülöm, de a magam egyháza ellen
egyetlen lépést sem engedek tenni. Nem a pápa miatt,
hanem az egyház miatt. De minden ilyen lépés céltalan is
lenne. Nekünk olaszoknak nem való a protestantizmus.
Mi nem tudjuk nélkülözni a vallásunkban a művészi
gazdagságot, az ornátust, a körmeneteket, az ereklyéket,
a csodáK emlékeit. Dohna uramtól szives barátságban
váltunk el, de belátta, amit mondtam neki és
dolgavégezetlen távozott.
Ekkor végre Galileo, kissé szégyenkezve, rátért a maga
kis ügyére.
− Atyám, hisz a csodákban!
− Ha a bibliát hiszem, akkor a csodákat is hiszem. Az
orvosok szerint az is csoda, hogy élek. Miért kérdi?
− Mert valaki azt tanácsolta, hogy forduljak valami
kérésemmel Szent Antalhoz. Mit tart erről?
− Igen egyszerűen válaszolhatok, kedves fiam. Ha hisz
abban, hogy a Szent támogathatja a maga kérését
Istennél, akkor menjen és kérje. De ha nem hisz benne,
akkor csak úgy menne oda, mint a szatócsüzletbe,
vásárolni valamit. Az a keresztény emberhez nem méltó.
Nézze, fiam, mondok valamit egész életére. Tudási
dolgokban legyen becsvágyó, érezze magát többnek, mint
Arisztotelész és igyekezzék őt büszkén és hivalkodóan a
földre teperni, mert olyan éles esze van. A hit dolgában
pedig legyen a szerények szerénye és semmit se
különbözzék a búcsújáró vénasszonytól. Akkor lesz
kedves Isten előtt.
− Bocsánat, atyám: a pápa világi hatalmának
túltengéséről sem szabad gondolkodnom? Mert az a
vénasszony sem gondolkodik róla.
− Ez már tudomány. Teológia, egyházjog. Nem erről
beszélek. Magával Istennel és az ő szentjeivel legyen
mindeneknél alázatosabb. Ez a pápára nem tartozik.
− Fra Paolo, nekem van egy különös gyanúm:
kegyelmed lelkében protestáns.
Fra Paolo bosszúsan, de derűsen vágott vissza.
 − Nekem pedig az a gyanúm, hogy kegyelmed lelkében
bolond. Éppen most mondja ezt, mikor Velence és az
olasz föld felől eltávoztattam a reformációt. De Szent
Antalra visszatérve adok egy tanácsot. Kérdje meg
valamelyik szolgáját, hogy az hogyan fordul Szent
Antalhoz. És csinálja ugyanazt.
− Értem. Mondja, atyám, milyen szent volt ez az
Antal?
− Mulatságos ember maga, tizenhat éve lakik
Páduában s engem kérdez Antalról, a velenceit. De ezt
azért megértem. Olyan külföldit, aki Velencében járt és
fel ne mászott volna a Campanile garár dicsain, nem
ismerek. Viszont alig van velencei bennszülött, aki
felment volna. Mit akar hát tudni a szentről? Portugál
ember volt, Lisszabonban született. A családja, úgy
rémlik nekem, azokkal a Bouillonokkal volt rokonságban,
akik közül a keresztes vezér is kikerült. Antalnak
katonatiszt volt az apja. Ő előbb augusztinusnak kezdte,
de egyszer jelen volt, mikor öt hittéritő mártir csontjait
szállították haza Marokkóból. Ezen úgy fellelkesedett,
hogy átlépett a franciskánus rendbe. Azt éppen
akkoriban alapította az Assisi. Ők egy időben éltek.
Lement hittérítőnek Afrikába, de úgy megbetegedett,
hogy vissza kellett jönnie. A visszatérő hajót Szicíliáig
verte a vihar. Így került Itáliába. Ha már itt volt,
elzarándokolt Ferenchez Assisiba. összebarátkoztak.
Ferenc felszentelte püspökké és elküldte, hogy teológiát
tanítson és prédikáljon. Járta a városokat és prédikált. Az
akkori pápa, IX. Gergely is hallotta prédikálni és
elnevezte a „Szentírás bárkájának”. Meg ezt mondta róla:
„Antal a kereszténység új világossága.” Ott halt meg az
Arcella-Konventben Pádua mellett harminchat éves
korában. Olvastam egy régi leírásban, hogy rendtársai
közül sokan nem szerették, olyan szigorú
önmegtartóztatásra és önsanyargatásra adott példát. A
nép annál jobban szerette. Mikor meghalt, az emberek
zokogva szólították meg egymást az utcán: meghalt a
szent! Halála után egy évvel már kanonizálták.
− Portugál volt? Különös. Ezt nem tudtam. És milyen
csodákat tett?
− Nagyon szépeket. Nekem az tetszik legjobban, hogy
egy anyát valami bűntettel vádoltak s a mentő szót csak
kisfia mondhatta volna meg, de az néma volt. Antal
rátette a kezét a gyermek fejére s az megszólalt. Az anya
megmenekült a halálbüntetéstől, mely méltatlanul érte
volna. De még számtalan csodát tett. Fel van jegyezve,
hogy egyszer a halaknak prédikált, mint Ferenc a
madaraknak. Ajánlom, hogy vegye meg imádságos
könyvét. Itt nyomtatták ki Velencében, a legutóbbi
kiadás harminc éves. Az imák igazán nagyon szépek.
Galileo lusta volt keresni az imakönyvet. De mikor
hazament Páduába, beszólította egyik szolgáját, az öreg,
göthös Alessandrót.
− Mondd csak, szoktál te kérni valamit a szenttől?
− Hogyne, uram. Mindig segít rajtam.
− És hogyan csinálod ezt?
− Tudni kell a varázsigét, uram.
− Miféle varázsigét?
− Az Antal-imát. Oda kell menni az ő templomába
ahhoz az oltárhoz, ahol hamvai nyugszanak. Meg kell
kerülni az oltárt és a kősír hátsó lapjára rá kell tenni
egyik kezünket. S akkor a varázsigét el kell mondani
tizenháromszor. Legalább is így mondja a nép mifelénk
az Abruzzókban. Mert a szentnek tizenhárom a száma.
Úgy tartjuk, hogy minden embernek tizenhárom kérését
teljesítheti. De egyszerre csak egyet szabad kérni. Nálunk
újkenyérkor az első magból tizenhárom kenyeret sütnek
a Szent szegényeinek.
− Jó, jó, de mi az a varázsige?
− Verses imádság, uram.
 − Le tudod írni nekem? Itt van papíros, erre rögtön írd
le.
Alessandro Piersanto leírta a maga otromba, falusi
betűivel a szent verset. A maga saját vidékének
nyelvjárásában.

Sand Andonie de Paduve

Che dde Paduve aweniste
Tridece erazij a Ddi cerchiste
Tutt a tridece laviste
Facete na grazij a mme
Pe le cinghe piaghe de Ggesu Cristo.

Galileo elolvasta. Fejét rázta.

− Ez így nem jó. Hiszen ezt olyan helyen kell
elmondani, ahol ő nincs. „Aki Páduából jöttél ide.”
− De ez jó, uram, − erősködött Alessandro, − ezt így
kell mondani. Nekem is így segített.
− Jól van, elmehetsz. Várj csak. A pénzt mikor kell
odaadni?
− Azt csak akkor, ha teljesült a kívánság, uram.
Vigyázni kell a pénzre, uram, nem olyan világot élünk.
Mert teszem azt, az ember valami hibát csinál a
varázsigében. Rosszul számlálja, mondjuk és
tizennégyszer mondja el tizenhárom helyett. Már
elromlott az egész és oda a pénz.
− Köszönöm, elmehetsz.
Galileo nézte a cédulát. Az egyszerű kis imát, amelyet
inasa varázsigének nevezett, mindjárt megkedvelte. Népi
zamatát vonzónak találta. Elolvasta kétszer-háromszor.
Majd tízszer. Végül azon kapta magát rajta, hogy
megtanulta a versikét kivülről. Akkor fogta téli kabátját
és a zimankós időben átment a közeibe a Santo
templomába. Még mindig habozva, valamilyen szégyellős
vonakodással ballagott a homályban az oltár felé. A
templomban alig volt valaki, aki ott volt is, csak neszével
árulta el magát a sötétben.
Egy ideig szemlélte a szent síremlékét élűiről; mint
annyiszor, most is elgyönyörködött a két remek
gyertyatartóban. Aztán eszébe jutott, hogy kérését meg is
kellene pontosan fogalmazni. Mit is kér ő voltaképpen?
Haza kellene kerülni Firenzébe. Aztán jól esnék egy kis
anyagi megkönnyebbülés is. Aztán gyerekeinek
egészséget kellene kérni. Anyjának is mennél hosszabb
öregséget. Egyszerre zavarba jött, mint a mesebeli
szegényember a tündér előtt: mit kérjen most
voltaképpen? Majd a kőkoporsóra esett tekintete. Abban
fekszik a szent. Milyen külsejű ember volt vájjon? Belseje
kétségtelenül kiülhetett az arcán. Valami titokzatos fény
loboghatott a nézésében, amitől megremeghettek az
emberek. Milyen nagy dolog is szentnek lenni, hihetetlen
erővel lemondani az élet édességeiről, nem ismerni a bor
és a nő mámorát, tündökölni messze magasan a
hétköznapi bűnök felett. Aki most ott áll előtte tétova
habozással, annak élete csupa gyengeség, csupa apró bűn
reggeltől estig, csupa készség engedni a kísértésnek.
Galileo lehajtotta a fejét.
− Honvágyat érzek a tisztaság iránt, − mondta
magában tűnődve, − ebből az következik, hogy igazi
hazám a tisztaság. Érzem, hogy a jóra születtem. Fra
Paolo bölcs ember. Már csak azért is érdemes volt
idejönnöm.
De még mindig nem ment az oltár mögé. Még
halogatta. Az oltár építési szerkezetét figyelte, a
márványszerkezet mérnöki elvét, a súlypontok elosztását.
Végül mégis elindult. Elhatározta, hogy elmondja a
tizenhárom imát, s majd akkor megmondja a szentnek,
hogy mi a kérése. Odament a kősír hátához, majdnem
vaksötétben. Jobbkeze tenyerét rátette a hideg kőlapra és
kezdte mondani gyermeki engedelmességgel, abruzzói
tájszólásban: „Sand Andonie de Paduve…“ Elmondta
pontosan tizenháromszor. Eszében Firenze cikázott,
anyja, gyerekei, gondjai. S ekkor így suttogott:
− Azt kérem tőled, Szent Antal, szólj értem a
Krisztusnak, hogy világosítsa meg eszemet és adja, hogy
kieszeljek valami nagyon, nagyon nagyot, ami az
emberek tudását előre vigye.
Elvette tenyerét a kőlaptól és meglepetve nézett a
homályba. Miféle vágy tört ki itt belőle lelke
legbelsejéből, legyőzve mind a többit? Úgy jött el az oltár
mögül, hogy értelmetlenül bámult sajátmagán. Miféle
rejtelmes szerzet az ember, hogy sajátmagáról sem tudja,
mi lakik benne? „Guóthi szeauton.“ Ismert meg
tenmagadat. Lehet ennél nehezebb valami? Még talán
magát a világegyetemet is könnyebb megismernünk,
mint önmagunkat.
− Öt arany, − mondta hirtelen magában.
Mert eszébe jutott, hogy a fogadalmi összeget még nem
tisztázta. S az ember gyönge és könnyelmű. Ha
megkapja, amit kért, szívesen megfeledkezik arról,
milyen alázatos volt a kérés alkalmával. Jobb, ha előre
elítéli sajátmagát az összegre. Még egyszer ismételte,
hogy öt arany, aztán elfordult az Erasmo da Nami
lovasszobra mellett, amelyet tigrismacskának,
Gattamelatának nevezett a nép.
Otthon külföldi levelek várták. Elhelyezkedett a
kandalló melletti karosszékbe, hogy pipaszó mellett
kellemesen elolvassa. Megismerte volt tanítványa, a
francia Badouére, írását. Az olykor fel szokta őt keresni
levelével, felvetvén valami új tudómányos kérdést,
értesítvén a szakma külföldi újdonságairól,
kérdezősködvén a régi ismerősökről. Most többek közt
azt írta, hogy francia földön elterjedt hírek szerint egy
németalföldi ember furcsa optikai dologra jött rá:
lencséket kombinálva olyan készüléket szerkesztett,
amelyek mindent többszörösen nagyítva mutatnak.
Galileo elmosolyodott a naiv szóbeszéden.
 Aztán felbontotta a másik levelet. Egyszerre izgatott
lett és haragudott magára, hogy nem nézte meg
figyelmesebben a leveleket, hiszen ez a firenzei udvartól
jön. Gyorsan feltépte. Cristina nagyhercegné kamarása
írt: a fejedelem rosszúl van, hitvese nagyon aggódik és
arra kéreti a tudóst, hogy sürgősen számítsa ki az
uralkodó horoszkópját.
Aznap már nem ért rá. Másnap hozzáfogott, de
megzavarták. Húzta-halogatta a munkát, ezt a
foglalkozást soha nem szerette és sok pénzt hagyott
megkeresetlenül azzal, hogy a horoszkóp-rendelések elől
kitért. Tudniillik nem hitt a horoszkópokban, mert nem
hitt Ptolemaioszban. Úgy vélte, hogy mivel egész
biztosan Kopernikusznak van igaza, a csillagok hatását az
emberi sorsra kopernikuszi alapon kellene megfigyelni,
ha ez az alap már tisztázott volna. Így halogatta a
horoszkópot egyik napról a másikra. S egyszer megjött a
hír Firenzéből: a fejedelem meghalt. A trónon a
tizenkilenc éves trónörökös, II. Cosimo, követi.
Rögtön meleg, hódoló levelet írt az új uralkodónak,
volt tanítványának. Aztán átsietett Marinához. Közölte
vele a nagy újságot és megmagyarázta neki, hogy
átköltözése Firenzébe kezd időszerű lenni. Most, a
trónfoglalás és koronázás első izgalmas idején
természetesen még nem mozgathatja a dolgot sem a
fejedelemnél, sem a miniszterelnöknél, de belátható időn
belül firenzei udvari alkalmazása alighanem megvalósul.
− A szent, akihez tanácsodra fordultam, furcsán
hallgatott meg. Egészen mást kértem tőle, de ő, úgy
látszik, mégis ezt teljesíti. Így is jó. Egyszóval ideje lenne
összejönnöm azzal a Bartoluzzival, hogy tisztázzuk a
dolgokat.
− Kár, hogy nem mondtad tegnap, itt volt Páduában.
De még ma írok neki.
Egy hét múlva a Galileo földszinti dolgozószobájába
bekopogtatott egy zömök, kicsattanó egészségű,
párnáskezű, fényes bőrű fiatalember. Bemutatkozott. Ez
volt Bartoluzzi. Első pillantásra meg lehetett állapítani,
hogy Marinánál jóval fiatalabb.
A tanácskozás könnyen indult, Bartoluzzi semmi
feszességet nem mutatott. Röviden összegezte a Galileo
által már ismert tényállást. Szeretné feleségül venni
Marinát, de ez valamelyes hozomány nélkül lehetetlen.
Az összeget azonnal megjelölte: három ezer aranyra
volna szüksége, azonkívül még valami ideiglenes havi
pótlékra mindaddig, míg Marina a kisfiút magánál tartja,
mert annak ellátása pénzbe kerül. Galileo próbált
alkudozni, de részint ő maga nagyon rossz alkuvó fél volt,
részint Bartoluzzi szilárdul állta a maga álláspontját.
Soká tanakodtak, végül abban állapodtak meg, hogy
Marina kétezernégyszáz aranyat kap kiházasításra és
pedig ezret egy összegben, aztán ezernégyszázat további
három évre beosztva.
− Most már csak az van hátra, hogy szerencsét
kívánjak, − mondta Galileo, − mikor óhajtanak esküdni?
− Két héttel azután, − felelte Bartoluzzi, − hogy az ezer
aranyat megkaptam.
− Helyes, − bólintott Galileo, − remélem, nem lesz
túlságosan hosszú jegyesség.
Bartoluzzi elment, hogy Marinával közölje az
eredményt, Galileo pedig bosszúsan eset tintett az
ujjúval. Miért nem olyasvalamit kért Szent Antaltól, hogy
Marinát símán férjhezadhassa? A sógoroknak még
majdnem háromezer arannyal tartozik, Michelagnolo
segítségére nem lehet számítani. Most megint
kétezernégyszáz. Ez egyenlő az őrülettel. Ha egész Itália
azonnal Páduába tódulna magánórákat venni és
kompasszt vásárolni, ötezernégyszáz dukátot akkor sem
tudna összekaparni, hozzávéve a folytonos
váltólejáratokat, a súlyos levonásokkal megterhelt tanári
fizetést, mindent. De megint csak ligy tett, mint a
legnagyobb gondokban máskor is szokta, vállat vont:
valahogy majd csak lesz.
Volt más, ami jobban foglalkoztatta. Annak a
Badouérenek a levele, amelyet először megmosolygott,
szöget ütött a fejébe. Elkezdett tűnődni a lencsék
kombinálásának dolgán. Nekiült és elolvasta, amit a
tudomány eddig összeírt a sugártörésről. Bement
Velencébe és megkérte Sagrcdót, menjenek ki együtt
Muranóba, az üveggyárba, mert ott Sagredo, mint
muranói birtokos, hasznosan támogathatta. Leült a
munkavezetővel és megmagyarázta, hogy milyen
lencséket öntsenek neki: a konveksz és konkáv
lencseforma minden lehető kombinációját, többféle
nagyságban. Listára jegyezte fel, amit rendelt, volt az
harminc darab is. Otthon elővette régi nyomdászát és
megmagyarázta neki, mit kíván: vastag papírból kemény
csöveket. Olyat, ami végig egyforma vastag, aztán olyat,
amely szűkül.
Türelmetlenül várta, hogy a rendelt holmi elkészüljön.
Addig nem volt türelme semmivel sem foglalkozni. De
nem is maradt volna ideje. Ahogy óráitól szabadulhatott,
azonnal sietett Velencébe, hogy Sagredóval, amennyit
még lehet, együtt tölthessen. Mert Sagredo megúnván a
tétlen életet, elhatározta, hogy megpróbálja: milyen az,
mikor valaki dolgozik. Apja kitörő örömmel fogadta a
fiúnak ezt a szeszélyét. Mint Candia sziget
kormányzójának és különben is törzsökös, gazdag
patriciusnak, könnyen ment a fiút elhelyezni.
Gianfrancescónak a diploméciához volt kedve, részint
mert ezt a mesterséget mulatságosnak remélte, részint
mert világot akart látni. Mindjárt kinevezték a
Serenissima konzulának Aleppóba. Most tehát
készülődött az útra és búcsúzott barátaitól. Még egy
utolsó tréfát megengedett magának Galileóval. Indulása
idejét nem közölte, hanem egy napon elment vele
gondolázni és beszélgetni. A gondola kiment a
Malamoccóra. Ott Sagredo még befejezett egy mondatot,
aztán könnyedén elbúcsúzott:
− Isten adjon minden jót kegyelmednek, a gondola
visszaviszi. Én megyek Ázsiába. Ha nem látnok többé
egymást, gondoljon rám szeretettel.
És választ sem várva elsietett. Galileo meglátta
távolabb várakozni az apát, nagyobb társaságban. Azok
az induló fiatalember búcsúztatására jöttek ki. A vizen ott
állott a nagy gálya, az apróbb vitorlák barna és vörös
vászonérdejében. Mindjárt megértett mindent: Sagredo
nem szerette az érzelmességet. A túlérzelmes búcsú
szavait, tekinteteit és kényelmetlen áradozását akarta
elkerülni. Szót fogadott, a visszafelé induló gondoláról
nem nézett vissza. De úgy érezte, mintha egy testrészével
volna kevesebb.
Otthon még nagyobb hévvel vetette bele magát a
lencsékkel való babrálgatásba. Egész nap azokkal
motoszkált, asztalán halomszámra hányódtak a
papirosok, amelyeket számításokkal és sugártörési
ábrákkal firkált tele. Egyik csövet a másik után rontotta
el, már jókora summát elfizetgetett újabb lencsékre és
újabb papírcsövekre. Csinált szűkülő csövet, csinált
tágulót, csinált szabályos hengeralakút. Próbált kurtát,
próbált hosszabbat. A lencséket váltogatta és hol a cső
két végébe rakta bele, hol egymás mellé szorosan a cső
közepére, hol együtt a cső végébe és így tovább. Ezerféle
változatot végig próbált, de akármelyikbe belenézett, a
környezet szivárványosan homályos bizonytalanságát
tudta csak felfedezni.
Egy júliusi napon történt, hogy megint elkészült egy
ilyen csövei. Ez egyenes vastagságú volt, s egyik végébe
plankonveksz, másik végébe plankonkáv lencsét
illesztett. Felkelt a székről, hogy csak futólag belenézzen,
s mivel megint csak szivárványra homályt lát, elmenjen
hazulról valami dolgára. Úgy gondolta, hogy mára
befejezte. Ablaka nyitva volt, a kertből behallatszott a
lombok közt tanyázó madarak csicsergése. A fák
koronája fölött a Szent Antal-templom egyik kupolája
látszott. Arrafelé irányította a csövet és belenézett. Már
benne volt a kezében a mozdulat, hogy a csövet aztán
leteszi. De rögtön megint a szeméhez kapta. Erősen
nézte, hogy mi az a nagy domborúság, amit lát.
És ekkor meghűlt benne a vér. Lehetséges ezf A
kupolarészt látta, de sokkalta nagyobbnak. Elvette a
csövet szemétől, megnézte a kupolát szabad szemmel.
Aztán megnézte a csővel: legalább ötször akkorának
látta. A bádogfedés rovátkáit tisztán ki tudta venni, pedig
azok szabad szemmel nem voltak láthatók. Szíve vadul
dobogott. De még mindig nem akart hinni sem a csőnek,
sem saját szemének. A csövet a lomb egy részére
irányította. Azt is sokkal nagyobbnak látta, akár meg is
olvashatta őket, pedig szabad szemmel nagy, zöld
tömeggé folytak össze. Olyan izgalom vett rajta erőt,
hogy le kellett tennie a csövet és megpihenni. Kezét
mellére szorította, mintha attól félne, hogy az izgalom
szétveti.
Aztán megint újra kezdte. Az ablakhoz ment most már
és az udvar egyes tárgyait külön megnézte a csővel. A
tárgyak, mintha valami démoni csoda mozgatta volna
őket, azonnal közvetlen közelébe lendültek, mihelyt a
csővel nézte meg őket. A talajon megkülömböztetett
egyes szalmaszálakat. A kertajtó zárján tisztán látta a
rozsdásodó szegfejeket. S mialatt mindezt nézte, torkán
ujjongó, alaktalan nyögés tört elő. És egyszer csak
ordítani kezdett:
− Ki van itthon? Schulz gróf! Salviati! Montalbano
gróf! Ki van itthon? Azonnal ide mindenki!
Alessandro, a szolga, futott legelőbb oda ura
kiabálására.
− Látod azt a galambot a szomszéd háztetőn?
− Látom, uram.
 − Most vedd a kezedbe óvatosan ezt a csövet és nézd
meg ezen keresztül. De ha a csövet elejted, megöllek.
A szolga engedelmeskedett. Nézett a csőbe és hirtelen
rémülten felordított, a csövet visszanyomva ura kezébe.
− Mi ez, uram? Ez az ördög csöve!
Keresztet vetett és reszketve nézte az elvarázsolt
szerszámot. Közben jöttek már a diákok is. Galileo
kiabált, mint az eszeveszett.
− Megvan! Megvan! Mindenki jöjjön ide! Az egész
világ azonnal jöjjön ide!
 VIII.

Napszállatig már valóságos csődület szállta meg a

házat, a szomszédok mind odatódultak, még olyanok is
jöttek, akik soha eddig a tudóssal nem beszéltek és most
mondták meg nevöket. Csak akkor oszlottak el, mikor
már besötétedett. Galileo még soká nézte a csővel a
gyertyát. Kiment az udvarra, onnan benézett az ablakon
át az égő világra. Nem tudott betelni a csodával, amelyet
felfedezett. Még az ágyba is szerette volna magával vinni
a csövet, mint a gyermek az újonnan kapott játékot.
Másnap az egyetemre ment vele. Az első diáknak,
akivel találkozott, a kezébe nyomta. Marzi-medici nevű
firenzei fiú volt ez, előkelő származású papnövendék,
vakbuzgó és korlátolt. Belenézett a csőbe és leesett az
álla. Úgy bámult Galileóra, mintha magát az eleven
ördögöt szemlélte volna. Aztán másik diák jött. Aztán
már csődület volt az udvaron. Tanárok is jöttek. Az öreg
Fabrizio véletlenül nézett be, éppen az idén vonult
nyugalomba, miután a firenzei udvarhoz magas kora
miatt nem sikerült beajánlani. De ezen a napon bejött,
hogy valami ügyes-bajos dologban a főpedellussal
beszéljen. Ő is belenézett a csőbe. Elszörnyedt a csodától
és a fejét csóválta.
− Hogy ezt is megértem, − motyogta megrendülve. −
hogy még ezt is megérhettem.
Aztán jött Cremonini.
− Cesare, gyere gyorsan, nézd, milyen csodát találtam
fel. Ilyet a te Arisztotelészed nem tudott!
Cremonini belenézett a csőbe. Megdöbbent. Soká
vizsgálódott vele. Fejét csóválta.
− Hihetetlen. De Arisztotelészt ne bántsd. Az ő
könyveiben ez is biztosan megvan. Megvan ott minden.
 − Azt igazán szeretném látni, − szólt Galileo
sértődötten, − kapsz egy soldót, ha kimutatod, hogy ez
megvan Arisztotelészben.
Más tanárok is jöttek, az órákat nem igen lehetett
megtartani. Galileót sűrű embergyűrű fogta körül, a
távolabb állók tolakodtak és lökdösődtek. Most már a
városból is jöttek ismerősök, mert a csoda híre azonnal
szétszaladt. Semmi másról nem volt szó, mint a
csodálatos csőről. Délben Galileót tömeg kisérte haza.
Otthon be kellett zárni a kaput, mert még az ebédlőbe is
bekopogtattak étkezés alatt a mohó kíváncsiak, akik „bele
akartak nézni a csőbe“. Mindjárt ebéd után jött Cornaro,
aki a Ricovrati-akadémia nevében megnézte a találmányt
és azonnal felkérte Galileót, hogy az akadémia számára
rendezzen külön bemutatót a Gomaro-palotában
meghívott vendégekkel. És jött izgatottan Cremonini is.
− Benne van. Mondottam neked, hogy benne van.
Arisztotelész két kötetét hozta magával. Fellapozta
egyikben a címoldalt: „De generatione animalium” Aztán
fellapozta a szöveg egy helyét.
− Tessék. Szóról-szóra itt van: aki csőbe néz, messzebb
láthat. Mondtam, hogy benne van. De itt a másik. Nézd
meg a saját szemeddel: „Egy igen mély kút fenekéről
tehát feltehetőleg nappal is meglátni a csillagokat”. Mi
egyéb az ilyen mély kút, mint egy cső? A te találmányod
remek, én örvendek neki legjobban. De lásd be, hogy
Arisztotelészben minden benne van.
− Te Cesare, − felelt Galileo, − konokságodban
oktalanságokat beszélsz. Olyan ez, mintha Carrarában
odavinnél a hegyoldalhoz és azt mondanád: az összes
leendő és volt szobrászok nem jelentenek semmit, mert
ebben a hegyben minden szobor benne van. Vedd
tudomásul, hogy az én találmányomról Arisztotelésznek
még csak sejtelme sem volt. Éppen ez a nagy dolog ebben
a csőben, hogy nektek, peripatétikusoknak, teljesen új
dolgot ad az orrotok elé. Századszor mondom neked:
Arisztotelész áll egy helyben, a világ pedig igenis tovább
fog menni. Ez a cső is egy lépés, amelyet az emberiség a
jövendő felé tett. Addig nem halok meg, amíg teljesen le
nem győztelek benneteket és a bilincseiteket teljesen szét
nem törtem. Te csak gondolkozzál az Arisztotelész fejével
tovább, én majd az enyémmel gondolkozom.
Oremonini szomorúan megrázta a fejét.
− Teljes szívemből sajnállak, mert szeretlek és látom,
hogy tévelyegsz.
Azzal elment, komoran, még a kapu alatt is fejét
csóválva. De ha ő elment, tízen jöttek helyette.
Ismerősök, kíváncsi aszonyok, papok, környékbeli
iparosok, mindenféle rendű és rangú ember. Az inasok
nem győzték magyarázni a kapun kopogtatóknak, hogy a
kegyelmes úr nem ér rá.
Voltak erőszakosak, akik betolultak a kapurésen. A ház
ostromlott várhoz hasonlított.
Galileo még három csövet tudott csinálni azokból a
lencsékből, amelyek kísérleteire megvoltak.
Kimondhatatlan izgalommal nézett bele a másodikba,
mert attól félt, hogy a találmánynak, illetve a találmány
első példányának van valami véletlen, általa nem ismert
eleme, amelyet a másodikba nem tud belehozni. De
diadalmasan ujjongott fel: a második csőbe is egy
plankonveksz és egy plankonkáv lencsét helyezett el s a
cső éppen úgy közel hozta a tárgyakat, mint az első. A
találmány biztos voltát most már nem lehetett
kétségbevonni.
Az első napok izgalmas ostromállapota elült. Akkor
elhatározta, hogy illő formában bemutatja a találmányt
az államfőnek. Szép és gondos levelet fogalmazott
Donato dogé címére.

Főméltóságú Fejedelem, Főméltóságod

legalázatosabb szolgája, Galilei Galileo, serényen és
minden igyekezetével iparkodván nemcsak annak a
kötelezettségnek eleget tenni, amelyet a páduai
egyetem matematikai tanszéke ró rá, hanem valami
hasznos és jeles találmánnyal Főméltóságodnak
rendkívüli szolgálatára is óhajtván lenni,
Főméltóságod színe előtt ezennel egy látócső új
alkotásával jelentkezik, amely a fénytan legmélyebb
tanulmányozásából származott s amely a látható
tárgyakat a szemhez olyan közel hozza s tisztán
láthatóan annyira felnagyítja, hogy ami például
kilenc mérföldnyi távolban van, azt úgy mutatja,
mintha csak egy mérföldnyire lenne, amely tény
minden tengeri és szárazföldi teljesítményben és
vállalkozásban felbecsülhetetlen segítséget jelent,
mert a tengeren az eddiginél jóval nagyobb
távolságban már fel lehet fedezni az ellenség hajóit
s mi két órával előbb, vagy még hamarább fel
tudjuk fedezni őt, mint ő minket s meg tudjuk
állapítani hajóinak számát és minőségét, fel tudjuk
becsülni erejét, elkészülhetünk az üldözésre, az
ütközetre, vagy a menekülésre. Ugyanígy
szárazföldön is már sokkal nagyobb távolságból
megláthatjuk az ellenséges hadsereg táborát és
védőműveit, nyilt csatában rendkívüli előnyünkre
szemmel tudjuk kísérni mozdulatait és
készülődéseit. De ezenfelül is a találmány a
hozzáértő kezében még sok egyéb haszonnal is jár.
Ennélfogva méltónak gondolván arra, hogy
Főméltóságod elfogadja és igen hasznosnak ítélje,
elhatároztam, hogy bemutatom Főméltóságodnak
és megítélésére bízom, vájjon ez a találmány
gyártassék, vagy ne gyártassék, Főméltóságod
parancsa szerint. A találmányt alulírott Galilei a
legnagyobb szeretettel, mint ama tudomány
gyümölcsét ajánlom fel, amelyet immár tizenhét
éve szolgálok a páduai egyetemen, abban a
reményben, hogy még nagyobbakat is
felajánlhatok, ha vágyam szerint életem hátralevő
részét is Főméltóságod szolgálatában tölthetem el,
 aki előtt alázatosan hódolva kérem Isten ő Szent
Felségét, hogy halmozza el legfőbb áldásaival.

A levelet Marina is elolvasta. Csodálkozva nézett fel a

végén:
− Te életed fogytáig Velencét akarod szolgálni? Hát
nem mégy vissza a hazádba?
Galileo zavart mosollyal vállat vont.
− Én itt egy kis zavart csináltam. Tudniillik a te
tanácsodra elmentem Szent Antalhoz, hogy megkérjem:
mennél hamarabb juthassak haza életem hátralevő
részére. De az utolsó pillanatban egyebet kértem. Hogy a
tudományomban valami nagyot alkossak. Íme, a Szent
teljesítette kérésemet. Most már babonás lettem: a másik
vágyam nem fog teljesülni. De ez ne nyugtalanítson, te
azért szépen hozzá fogsz menni Bartoluzzihoz.
A levelet maga vitte Velencébe, hogy benyújtsa a dogé
titkárságánál. De az egyik csövet is magával vitte.
Megmutatta bárkinek, boldog-boldogtalannak.
Velencében is elterjedt a híre. Mindenekelőtt barátainak
mutatta meg: Sarpinak, Magagnatinak, Zorzinak, meg a
többieknek. De ez elég is volt. Az a kis fogadó, amelyben
a Santa Lucia mellett meg szokott szállani,
búcsújáróliellyé változott. Tele volt az egész város a csoda
hírével. Magasrangú katonák és tengerészek keresték fel,
olyanok, akiket nem is ismert. Szenátorok írtak neki és
házakhoz hívták a hihetetlen szerszámmal. A dogéhoz
akkor is eljutott volna a találmány híre s a dogé akkor is
kíváncsi lett volna a varázslatos csőre, ha nem írt volna
neki.
Nemsokára már értesítést kapott, hogy ekkor és ekkor
jelenjék meg a dogé titkárságánál, megbeszélni a
találmány bemutatásának legalkalmasabb körülményeit.
Galileo azt javasolta, hogy menjenek valami mennél
magasabb helyre, hogy onnan a csővel egészen messzi
tájakat is szemügyre vehessenek. Hosszú tanácskozás
után abban maradtak, hogy legjobb volna felmenni a
Campanile tetejére, de előbb meg kell kérdezni azokat a
többnyire koros szenátorokat, akiket a dogé ez
alkalommal meg szándékozik hívni, hogy hajlam dók-e
öreg lábokkai felmászni a toronyba. A csodának már
akkora volt a híre, hogy a legöregebb szenátor is
hajlandónak nyilatkozott a lépcső járásra, így aztán
kitűzték augusztus huszonegyedikének reggeli nyolc
órájára a bemutatást.
A társaság a Campanile tövében találkozott. Csupa
válogatott előkelőség jött el, a szenátus legfontosabb
emberei, akiket a dogé nyájasságból akart részeltetni az
érdekes és ritka tapasztalatban. Legelőször Priuli
Girolamo jött, a prokurátor, egyszersmind ebben a
tanévben riformatore. Aztán sorban érkeztek Contarini, a
két Venier, Falier, az öreg Sagredo, Soranzo, Cavalli,
Csoportban álltak és már lent a torony tövében odavoltak
a találmánytól. Egymás kezéből kapkodták, nézték a
doge-palota falának mintáját, a San Marco-székesegyház
számtalan figuráján üldögélő galambokat, a prokuráciák
épületének cirádáit, a székesegyház bejárata felett
díszelgő érclovakat.Valamennyien ámultak a csodától és
veregették Galileo vállát. Negyed kilenckor lejött
lakásáról a dogé. A patrícius-társaság azonnal
tiszteletteljes tartást öltött. A fejedelem méltóságosan
lépkedett oda hozzájok s fogadta a hajadonfőtt állók
üdvözlését.
− Hát lássuk azt a csodát, Messer Galileo, − mondta
nyájas leereszkedéssel a tudósnak.
De Priuli úgy vélte, hogy nagyobb meglepetést szerez
magának a fejedelem, ha vár, amíg felérnek a torony
erkélyére. Onnan fentről bizonyára még meglepőbb a
dolog. A dogé mosolygott és beleegyezett. Beléptek a
Campanile aljába és indultak a garádicson felfelé, szép és
megfontolt lassúsággal, aJiogy idősebb urakhoz illik.
Útközben többször megálltak szuszogni és homlokukat
törölgetni. És egyre sűrűbben álltak meg. De végül
kiértek a világosra. Fulladozó mellel támaszkodtak a
közelről oly hatalmas harangok poros állványához.
Galileo, mint sereghajtó, legutoljára érkezett fel. A
tapasztalat az ő számára is teljesen újnak Ígérkezett.
Vakítóan tiszta napsütés kedvezett a próbának, a fémes-
kék égboltozaton egyetlen bárányfelhő nem volt látható
Ő odalépett a könyöklőhöz és a csövön át Murano felé
nézett. Kiáltania kellett a gyönyörűségtől. A cső éppen a
San Giacomo-templomra irányult és tisztán lehetett
látni, hogy a templomba emberek mennek. Picit odébb
mozdította a csövet és megpillantotta a llio de’ Vetrieri,
az üvegfújó-sor elején álló oszlopot, amelynek tövében a
gondolák szoktak kikötni. Emberek szálltak ki, más
gondolákba emberek szálltak be …
− Hé, tudós uram, − kopogtatták meg a vállát, − a
főméltóságú fejedelem várakozik a csőre.
Ijedten ocsúdott fel gyönyörűségéből és meghajolva
adta át a csövet a dogénak. Az belenézett és megigézve
kiáltott fel. Szintén Muranót nézte.
− Hihetetlen! A traghettót tisztán látni! Mintha itt
volna a közelben! Coutarini, Contarini! Látom a
kegyelmed parkjában a kutyát, nézzen bele! Ez határos az
őrülettel! Kis fekete pontnak látszik a kutya!
Contarini izgatottan átvette a csövet és megnézte a
kutyáját. Aztán mások kapkodtak a cső után, de
csakhamar megint a dogé nézett bele. Egyik álmélkodó
kiáltás a másik után hallatszott. Lent kitárult előttök a
lagúnák tündéri városa, a Canal Grande csillogó-zölden
vált ki a vörös cseréptetők és a sárga-szürke házfalak
tömegéből, a maga ángolna-vonalával. Kiki a maga házát
kereste. Soranzo haragosan kiáltott fel:
− Még egyszer kiejtik azt a kölyköt az ablakon, mindig
mondom!
Ezen mind nevettek. Aztán kezdtek messzebbre nézni.
Tisztán látták Chioggiát, Trevisót, a Lidót, a Conegliano-
kikötőt. Sőt valósággal hüledezve ismertek rá arrafelé,
amerre már a kontinens, a „terra ferma“ következett,
Pádua épületcsoportjában a Santa Giustina
homlokzatára és harangtornyára. Majd a nyílt tengerre
tekintettek s ahol a szabad szem legfeljebb valami pöttyöt
is alig sejthetett, ott a cső tisztán megmutatta a
halászbárka testét és aranybarna vitorláját.
− Hányszoros nagyítás ez? − kérdezte a dogé, hogy
tudományos legyen.
− Kilencszeres, főméltóságú uram.
− És hogy a manóban tud az eszével ilyet kitalálni,
maga ördöngős ember?
− Hír érkezett hozzám, főméltóságú uram, hogy egy
hollandi kitalálta a nagyító csövet. Nassaui Móric
hercegnek kedveskedett vele. Gondoltam: amit ők
tudnak, azt én is tudom. Addig törtem a fejemet, míg
kitaláltam. És boldog vagyok, ha a Serenissima
elismerését megnyertem vele.
A dogé a tudós vállára tette kezét. Mondani kezdett
valamit, de azonnal abba kellett hagynia, mert közvetlen
közelükben megzendültek a harangok. Hihetetlen erővel
zengett az érc, s ők mind befogták fülüket. De még így is
egész testüket megrengette a hatalmas kongás. Végre
csend lett.
− Nyugodt lehet kegyelmed, a Serenissima tudni fogja,
hogyan jutalmazza ezt a lángelméjű dolgot. Mert
másnak, mint lángelméjűnek nem nevezhetem. Mennyi a
fizetése kegyelmednek?
− Ötszázhúsz arany évente, főméltóságú uram.
Szerződésem még egy évig tart.
A dogé Priulira pillantott.
− Mikor lesz Pregadi-ülés, riformatore uram?
− Huszonötödikén.
− Vagyis már negyednapra. Nagyon helyes. Galilei
őkegyeimét idézzük meg az ülés színe elé. Ott majd
közöljük vele, hogy további dolgát hogyan gondoljuk. De
hadd nézzek bele még egyszer aibba a csőbe. Alig tudok
megválni tőle.
Valamennyien alig tudtak megválni tőle. De végre
mégis le kellett menni a toronyból. Galileo a Campanile
aljában sorra fogadta a nagyurak Szerencsek! vánatait és
abban a ritka kitüntetésben részesült, hogy a dogé
barátilag megveregette a hátát. Mikor elváltak, egyetlen
pillanatot sem várt, azonnal indult haza Páduába. S haza
érkezvén sem ment lakására, hanem egyik iparosát
kereste fel.
− Új cső kell nekem, − mondotta, − pontosan akkora,
mint ez, de lóhalálában. Díszes legyen, valami szép,
színes borítással, dús aranyozással. Mikorra tudja
megcsinálni?
− Mikorra kell, uram?
− Ha most megvolna, már késő volna.
Értem. Holnaputánra meglesz.
A Pregadi-ülésre már új, díszes, aranyozott csővel
jelent meg Galileo. Maga a dogé elnökölt. Mikor a Galileo
ügyére került a sor, s őt beszólították, engedelmet kért,
hogy szólhasson. A dogé intett neki.
− Nagy boldogságomra szolgálna, ha főméltóságod ezt
a látócsövet, mint alázatos és szerény ajándékomat,
kegyeskednék elfogadni.
A dogé elpirult az örömtől.
− Hogy-hogy? Ezt nekem ajándékozza?
− Nagy megtiszteltetés az én számomra.
− Köszönöm, − szólt mohón a dogé, − igazán
köszönöm. A csalódom odalesz tőle. Egyébként úgy
találtuk, hogy az állam ennek a találmánynak nagy
hasznát fogja venni, sőt a találmány fontossága
mindnyájunk szerint beláthatatlan. Ezért kegyelmednél
mindjárt tizenkét darab ilyen hogyliívjákot rendelünk …
adott már nevet neki?
− Úgy gondoltam, hogy „esőszemüveg“ lesz a neve.
Cannocchiale.
− Helyes. Ezennel rendelünk tizenkét csőszemüveget.
Ami pedig az egyetemen való további alkalmaztatását
illeti, arra vonatkozó határozatunkat írásban fogja
megkapni. Isten áldását kérjük kegyelmedre.
Galileo szépen meghajtotta magát és indult kifelé. De
odakint várakozott, mert Priuli, a riformatore, intett
neki, hogy beszélni akar vele. Csakugyan nem telt bele öt
perc, Priuli kilépett az ajtón, nekiment és magához ölelte.
− Messer Galileo, nagy hírt kap tőlem. A dogét úgy
meghatotta az ajándék, hogy maga diktálta a kegyelmed
új szerződési feltételeit. Találja ki, mennyit kap évente?
Ezer aranyat. Ez a Bo történetében hallatlan fizetés. És
találja ki, hány esztendőre? Élethossziglan. Remélem,
meg van elégedve?
− Amit a fejedelem mond, az nekem parancs.
− Reméljük, hogy a szenátusnak is az. Amit mondtam
ugyanis, az csak a dogé javaslata, efölött az alkotmány
értelmében a szenátus még szavazni fog. De legyen
nyugodt, ez csak formaság. Szívemből gratulálok, Messer
Galileo.
Még egyszer megölelte és visszasietett az ülésterembe.
Galileo pedig mélyen eltűnődve ballagott le a lépcsőn.
Voltaképpen óriási szerencse érte, fizetését
megkétszerezték, állása életfogytig biztos lett s azonkivül
kétségtelennek tudhatta, hogy találmányának igen nagy
hatása lesz egész Európa tudományos világában.
Nyugodtan ülhet otthon, művelheti kis szőlőskertjét,
lassacskán most már kifizetheti a sógorokat,
férjhezadhatja Marinát, egyéb adósságait is
letörlesztheti, dolgozhatik nyugodalmasan: nekifekhetik
a régóta elhanyagolt Kopernikusznak. Előb-utóbb
megtalálja a módját, hogy a kopernikuszi tannal kivesse
sarkaiból a ptolemaioszi világot. Szóval reménységes,
diadalmas és boldogító volt minden s ő mégis
szomorúságot érzett. Ezt a szomorúságot az „élethosszig”
szó keltette benne. Úgy szakadt fel megint benne a
honvágy, mint a sebből ömlő vér. Fiorenza, Fiorenza! De
pártfogói már régóta hallgattak, a miniszterelnök nem
mozgott, az új fejedelem, volt tanítványa, mintha teljesen
elfelejtette volna. Pedig valaha milyen vérmesen várta:
hej, csak Cosimo trónra kerüljön, rögtön rendben lesz
minden. Most már, ime, féléve trónon ül s nem történik
semmi. Őt pedig életfogytig lekötötte a velencei
köztársaság.
A nyári vakációra hazament Firenzébe, de az udvarnál
senkit sem találhatott. Az udvar elment nyaralni, s őt
nem hívták meg. A város új pezsgésnek indult az új
uralkodó alatt. II. Cosimo azzal kezdte, hogy bezárta a
Medici-bankot. Azt az ősi bankházat, amelyből a család
nagysága felvirágzott, amelyből a dinasztia született,
amelynek erejével Medici-vér került a francia királyokba
s amely a legutolsó időkig rendesen működött, számolta
a kamatlábat, váltóüzleteket bonyolított, idegen valuták
árfolyamát naponta jegyezte. De az osztrák főhercegnő
nyilván nem akart bankámé lenni. A bankház becsukott.
S a Palazzo Pitti belső élete is megváltozott. Cosimo
elhatározta, hogy nem fog bent lakni a városban. A Pittit
nagyok hittatja ugyan, hogy Európa legpazarabb
fejedelmi palotája váljék belőle, de a feleségének új
palotát építtet, távol a várostól, Arcetri irányában, a
dombok oldalán s ahhoz pompás kocsiútat ciprusok
kettős fasorával. Az új palota neve: Poggio Imperiale.
Galileo elsétált megnézni, mi történt a Pittivel. fis
szeme szája elállóit a tervek nagyszerűségétől. A palota
homlokzata eddig hét ablak szélességű volt, most
kiépítették tizenháromra. Két nagy szárnyat is építettek
hozzá, hatalmas udvarral, s a belső oldalon nagy terraszt
az első emeletre. Galileo járkált a meszes dézsák és
deszkaállványok között és mélabúsan nézegetett a régi
ablakokra. Most már kitagadott gyereknek érezte magát.
S keserű tréfával szólt önmagához: „Elég volt, eredj már
ebédelni, te velencei.”
Egy csőszemüveget Firenzébe is magával vitt. Nagy
csodát keltett a szerszám itt is, az első napokban szinte
ostrom alatt állott a Landucci sógor háza. Landucci maga
nem tudott eleget szórakozni vele. Tett is távoli
célzásokat, hogy nagy öröm volna ilyesmi a gyerekeknek,
b.a állandóan a háznál lehetne. De Galileo nem akarta a
célzásokat elérteni. A vége az lett, hogy a
csőszemüvegből, éppen Galileo visszaindulásakor, pokoli
családi háborúság származott: Landucciné
összekülönbözött rajta az anyjával, Giulia asszony
hatalmas botrányt csapott, kiment a kapu elé és ott
hangosan esküdözött, hogy ő Virginiát nem ismeri többé
leányának, nem is akarja látni ez életben, van még neki
más gyereke is, ő ezentúl Líviánál fog élni s míg ott
Gallettiéknál a szállását előkészítik, addig is Galileónál
tölt egy-két hetet. Mindjárt össze is csomagolt és fiával
együtt indult Páduába. Landucci sógor az utolsó
pillanatig kérlelte, de az öregasszony hajthatatlan
maradt.
− Borzasztó, − mondta még a kocsin is, − mennyire
elfajzott tőlünk ez a Virginia. Látni sem tudom. Csak
Benedettóért fáj a szívem. Istenáldotta, derék, jó ember.
Vő még így nem bánt az anyósával, őt igazán sajnálom.
Ezt a csövet neki is adhattad volna, mi az neked, egy
ilyen cső…
Galileo nem felelt. Ő tudta, hogy Landucci miért olyan
szeretetteljes az anyósához és miért igyekezett
mindenáron visszatartani: ő kapta kézhez azt a pénzt,
amit Galileo az anya eltartására küldött havonta és erre
az üzletre nem fizetett rá.
Páduában néhány nyugodt nap után hangulatot
változtatott az öregasszony. Miután elmondták neki,
hogy Marina férjhez fog menni, reggeltől estig Marinát
piszkálta. A három gyerek nevelése, étrendje,
öltözködése ellen ezer kifogása volt, fiát minduntalan
kínozta végnélküli gyerekszoba-történetekkel és
unszolta, hogy a gyerekeket most már egy percig se
hagyja Marinánál. Ha már a kis Vincenzónak korán van
anyjától megválni, akkor legalább a két kislányt el kell
venni tőle, vagy legalább az egyiket. A kicsinyeket is
uszította alattomban anyjok ellen. S mivel Marina
mindezt véghetetlen közömbösséggel tűrte, Giulia
asszony ettől a nyugalomtól még jobban felbőszült. A
Santo-templom környékének most már megszokott
alakjává lett a firenzei öregasszony, aki vagy unokáihoz
menet tajtékozva szidta az utcán mamlasz és férfiatlan
fiát, vagy unokáitól jövet becsmérelte minden járó-
kelőnek „a velencei rongyot”. Közben a cselédek közt is
pletykát csinált, mindet összeveszítette egymással, végül
Galileo és Marina titokban a fűvész-kertben jöttek össze,
hogy zavartalanul megbeszélhessék, mit lehetne csinálni.
Galileo félénken felvetette, hogy nem lehetne-e az egyik
kislányt odaadni neki, hátha akkor megbékél.
− Csak vigye, − felelt Marina vállat vonva, − amelyiket
akarja.
Galileo csodálkozott. Anya ez, aki ilyen könnyű szerrel
hagyja elszedni gyerekeit? De nem tett megjegyzést.
örült, hogy valahogyan nyugalmat tud teremteni. Úgy
határozott, hogy Virginia menjen a nagyanyjával. Az
most múlt kilenc éves. Nem volt szép gyermek, sem
csinos apjához, sem nagyon szép anyjához nem
hasonlított. De viszont elbűvölő kisgyermek volt, szelid,
csendes, készséges, jóakaratú. Apja nem egyszer mondta,
hogy ilyeneknek képzeli az angyalokat. Volt ennek a
kilencéves kislánynak a tekintetében valami
átszellemültség, valami áttetsző, éteri rajongás, amely
minden más gyermektől különbözővé tette. Anyjához
kedves volt és szófogadó, de apját úgy imádta, hogy
mikor felnézett rá szótlanul, azonnal könnybe lábbadt a
szeme. Mikor közölték vele, hogy elmegy nagyanyjával
Firenzébe, engedelmesen igent felelt, de rögtön azt
kérdezte, hogy apja Páduában marad e?
− Itt maradok egyelőre, angyalkám, de sűrűn meg
foglak látogatni és mindig írok.
− Igen, − felelte erre is a leányka, de elsápadt és a
hangja remegett.
Giulia asszony utoljára még egy hatalmas botrányt
csapott: összeveszett a másik lányával, Gallettinével, aki
érte jött Páduába. Most már erről a lányáról nem akart
tudni s vissza akart menni a másikhoz. Le s fel járt az
udvaron és tombolva kiabált. Mellette kézenfogva
csendesen ment a kis Virginia, amerre rángatta.
− Nézze, anyámasszony, − tört ki végre Galileo is, −
nekem mindegy, hogy melyik lányához megy, csak már
menjen, mert így nem tudok dolgozni és feje tetejére áll
az egész házam.
Erre az öregasszony minden dühe megint a fiára
ömlött ki. Mindenki fellélegzett, mikor végre kocsiba ült
és végérvényesen elhatározta, hogy visszamegy
Landucciékhoz. A kis Virginiát úgy vitte magával, mint a
martalékot. A gyerek sápadt fájdalommal nézett vissza
imádott apjára, de összeszorította a fogát. Elmentek.
Galileo nekifogott dolgozni. Mindenféle tennivalója
maradt a városban, már beesteledett, mire hazakerült. S
a csőszemüveggel, amelyet tovább tanulmányozni akart,
világosság hijján most már nem tudott dolgozni. Csak
úgy kíváncsiságból felnézett vele a csillagos égre. Most
először. Eddig ez nem jutott eszébe.
Rendkívül meglepte, amit látott. A cső a csillagokat
kisebbítette, ahelyett, hogy nagyobbította volna őket. De
viszont, ahol a szabad szem csillogó, sziporkázó,
határozatlan alakú fényforrást látott, ott a csövön
keresztül szabatosan, pontosan megrajzolt kört lehetett
látni. Galileo sorba vette a mennybolton régi ismerőseit.
Megnézte a Sziriuszt, a Göncöl valanienyi csillagát
sorban, a Fiastyúk csoport ját egyenként. Az „új csillag”
helyére is odairányította a csövet, azonban ott most már
a csővel sem látott semmit. De a felhők mögül ekkor bújt
ki a hold. Lázas izgalommal látta, hogy a cső segítségével
annak egész különös rajzát lehet kivenni. Szabályos
gömbnek látszott és felszínén rendkívül erős árnyékot
vető hegyláncok tűntek fel óriás kráterekkel. Galileo
előre hajlott izgalmában, olyan feszülten vizsgálta. És
mintha valami nagy boldogság brutálisan mellbe vágta
volna, úgy fogamzott meg benne hirtelen a felismerés,
hogy végre, végre, végre rálépett az Ütra. Ez a szerszám
vezette oda. Ezzel a szerszámmal élesen láthat olyan
dolgokat, amelyeket Arisztotelész sohasem láthatott.
Arisztotelészé a régi mennybolt volt csupán; előtte,
Galilei Galileo előtt kitárult ezen az őszi estén, az
ezerhatszázkilencedik esztendőben egy olyan mennybolt,
amelyet addig soha nem látott senki. Aznap éjjel
fennmaradt szürkületig, míg csak egyetlen fény pont
ócskát megláthatott az égen. De mikor végre már nem
láthatott semmit és a didergős pirkadatban lefeküdt, még
mindig soká nem aludt el. Azon a csodálatos dolgon
gondolkozott, hogy miért mutatja a cső a holdat jóval
nagyobbnak s ugyanakkor valamennyi csillagot jóval
kisebbnek. Ezt nem tudta megoldani. De azért az új föld
partjára lépett Kolumbus boldogságát érezte, mikor nagy
nehezeu szemére szállott az álom.
Másnap délelőtt dolga volt, csak délután alhatoti
valamit, azt is magánóráktól fejfájósan megszaggatva. De
mikor kezdtek kipontozódni a csillagok, már odaült
ablakába a csővel és folytatta a múlt éjszakai vizsgálatot.
Legelőször a holdat nézte, amelyről ő maga is azt
tanította az egyetemen kétezer év tudósai nyomán, hogy
az tükörsima felületű. S most viszontlátta az előző éjjel
látott hatalmas tölcséreket, a kísértetiesen erős árnyékot
vető hegyláncokat. Majd a tejútra fordult figyelme,
amelyet az Almageszt nyomán ködfátyolnak, titokzatos
anyag légies fellegének tanított. Most tisztán látta, hogy
az nem egynemű köd, hanem ezer és ezer, sőt százezer
apró csillag sűrű tömege. Már így, második vizsgálatra,
minden másképpen volt, mint ahogy a régiek mondták s
ő tanította. Megint hajnalig vizsgálódott, megint
világosodott már, mire elalhatott.
Közben előadásai is megkezdődtek az egyetemen,
magánórái is erősen szaporodtak az érkező diákokkal. A
munka körül rendet kellett teremtenie. Minden
társadalmi érintkezést feladott. Cornaro apáttal közölte,
hogy igen fontos kísérleteket folytat, a Ricovrati
akadémia ügyeivel nem foglalkozhatik és a Cornaro-
palota beszélgető összejövetelein, nem vehet részt.
Marinához nem járt, az itthon maradt két gyereket
hetenként kétszer ebédidőben átküldette magához.
Órarendjét gondos tervszerűséggel állította össze és
mikor egy Bimbiolo nevű fiatal tanár, jövevény a Bo
tanári karában, nem akart a maga óráival az ő
tanrendjéhez simulni, nem sokat teketóriázott,
feljelentette Velencében. Keményen megesküdött
magában, hogy a borral ezentúl csínyjáu bánik
vacsoránál; eddig ugyanis úgy élvezte a hosszú asztal
diáktársaságát és poharazását, hogy minden áldott este,
ha nem részegen is, de szédelgő fejjel ment aludni.
Voltak a városban megkezdett udvarlásai, azokat
félbehagyta. És elindult a bámulatos új ország
felfedezésére, teljes testtel, teljes lélekkel. Csak az elején
zavarta meg még valami családi kellemetlenség: hírt
kapott Firenzéből, hogy a kislány nem jó helyen van a
nagyanyjánál: az indulatos öregasszony hol
majomszeretettel becézi agyon, hol veszekedő dühét tölti
ki rajta. Azonnal intézkedett, hogy a kislány haladék
nélkül a Nunziatina-klastromba kerüljön. Türelmetlenül
és nyersen írt haza, mintegy parancsot küldött. A
parancsot teljesítették, mert féltek, hogy a haragos apa
megszünteti a pénzküldeményeket.
Most aztán neki feküdt. Még csövet is újat csináltatott,
sokkal nagyobb lencsékkel. Eddig kilencszeres nagyítást
tudott elérni, most már hússzorosát. A földszinti
szobájából a látást zavarták a lombok s az épületek, az
udvaron pedig már a hidegtől nem lehetett tartózkodni.
A padláson valóságos kis csillagvizsgáló szobát rendezett
be magának, volt itt asztala írószerszámmal,
kézikönyvekkel, mécsessel. Ha tiszta volt az idő,
vacsoráját is idehozatta és percek alatt bekapta. A közös
vacsoránál csak akkor vett részt, ha a ború miatt nem
láthatott csillagot. Ott ült minden áldott éjjel virradatig
és jegyezte megfigyeléseit. Igazi élete ez lett, ezeknek az
éjszakai óráknak kozmikus magánya. Nappal szórakozott
volt és szótlan, csodálatos megfigyeléseiről senkivel nem
közölt semmit. Jegyzetei rohamosan szaporodtak. Már
tudta, hogy Arisztotelész változhatatlan menny bolt ja,
amelyen ezerhuszonkét csillag van, nevetséges
gyermekség: ő maga meg tudott olvasni a tejúton kívül
akár kétszer annyit. Már lerajzolta a hold térképét,
rejtelmes gödreivel, bérceivel és árnyékos katlanaival.
Már rájött, hogy miért mutatja a cső kisebbnek a
csillagot: mert a lencsék szigorú tárgyilagossága lehántja
róluk azt a tetszőleges villogást, amelyet a szabad szem
lát oda köréjük, rájött tehát, hogy a csillag igazi magva,
valódi alakja sokkalta picinyebb a szabad szemmel
látottnál, s az ő csőszemüvege ezt a piciny magot
hússzorosra nagyítva mutatja neki.
Sok jegyzete volt már, s érezte, hogy a jegyzetekből
valami egységes fog kisülni, valami rendszeres, amit a
kopernikuszi tanok egyszer majd eljövendő nyílt
vallomása alá tehet fundamentumnak. Mert amire
legjobban vágyott: bizonyítékokat kapott. Hogy a hold
nem tükörsima, azt most már kétségtelenül bizonyítani
tudta. Nem a felületén látható ábrákkal, mert azokra a
peripatétikus konokság még kitalálhatott valami
magyarázatot. De mikor újhold idején megnézte azt a
sarlóalakú vonalat, amely a hold fényes részét a sötéttől
elhatárolta, világosan látta, hogy ez a vonal nem
szabályosan húzott ovális, hanem szakadozott, girbe-
görbe és göröngyös. Ilyen árnyékvonal teljesen síma
gömbön lehetetlen. Viszont az ilyen tisztán és logikusan
megmagyarázott tüneteken kívül rengeteg olyan
feljegyzése volt, amelyet még nem tudott
megmagyarázni. Ébrenlétének minden percét ezekkel
töltötte gondolatban, valóban holdkóros lett a hold
csodáinak vizsgálatától; ha szóltak hozzá, nem felelt,
leveleit alig bontotta fel. Nem élt ebben a világban.
Olykor felujjongott, mint az eszelős és szaladt
jegyzeteihez. Vagy erre, vagy arra jött rá. Belemerült a
papírokba és mindjárt ott is feledkezett.
Január hetedikére virradó éjjel egy órakor a Juppitert
nézte a csövön. És az éjszaka fagyos magányában, mialatt
nemezcsizmába bujtatott lábaival fázósan topogott
ültében, egyszerre hangosan felkiáltott. Három igen
kicsi, de élesen fénylő csillagot pillantott meg a bolygó
közelében. Ezekről a csillagokról soha eddig nem tudott
senki. A peripatétikusok szerint nem is létezhettek.
Már pedig léteztek. Ott fénylettek tűhegynyi
gyémántpontok gyanánt, az ekliptikával párhuzamos
egyenes vonalban. Galileonak a kiáltás után tátva maradt
a szája, mintha kísértetet pillantott volna meg. Eljött a
csőtől, a sötétbe meredt ámulva. Lehet ez? Visszanézett.
A három gyémántpontot megint ott látta. Nem, ez mégis
lehetetlen. Bizonyosan a lencsében van valami gyártási
hiba. Álló másfél óráig meresztgette a szemét. Hol hitte,
hogy azok csillagok, hol nem hitte. Feljegyezte pontos
hely őket. Jókor, mert éppen elködösödött a mennybolt.
Másnap alig várta az estét. Odairányozta a csövet.
Megint meglátta a három gyémántpontot, de mikor
tegnapi rajzát elévette, a pontok helye nem egyezett.
Egyik most idébb volt, a másik odébb. Vagy maga a
Juppiter mozdult el. Homlokát dörzsölte. Töprengett.
Úgy meresztette eszét, akárcsak a merően néző ember a
szemét, de nem tudott a látottak zavarából kiokosodni.
Még mindig lehetett a lencsében is a hiba. Gondolkozott
és jegyzett és kínlódott reggelig, de nem tudott tisztán
látni, sem a mennybolton, sem a papíron. Kilencedikére
virradó éjjel vastag köd ereszkedett Páduára, munkája
megállott. Tizedikére virradó éjjel odanézett és az
asztalra csapott. Mi ez, valami démon ördögi tréfát űz
vele? A három csillag helyett most tisztán és kivehetően
kettőt látott, de ezeket megint más helyeken. De azt most
már meg tudta állapítani, hogy a rajzban történt
változást nem a bolygó okozta, hanem körülötte a pici
csillagok változtatták helyöket. Tizenegyedikére virradó
éjjel megint kettő volt a csillag, de igen figyelemreméltó
dolog történt: előző éjjel teljesen egyformáknak
látszottak s most pedig az egyik jóval nagyobb volt a
másiknál.
Felugrott és homlokára csapott. Megvan a megoldás.
Itt három csillag van s ezek a Juppiter körűi keringenek.
Akárcsak a Vénusz és a Merkúr a Nap körül. A három
közül egy most a Juppiter háta mögé került, azért nem
látszik. A kettő közül pedig az egyik erősen előrejött
keringő pályáján, azért látszik nagyobbnak. A
Juppiternek tehát holdjai vannak, nem is egy. A Juppiter
tehát olyan rangú világ, mint a földgömb. Ha tehát a
Juppiter bolygó lehet, a föld is lehet az. A föld nem a
világrendszer közepe. Kopernikusznak igaza van.
Most azt várta, hogy a harmadik csillag megint
előbujjék. Ez még a következő éjjel meg is történt.
Eleinte csak két csillag látszott, de hajnali három órakor
feltűnt a harmadik. És január tizennegyedikére virradó
éjjel újabb meglepetés történt: fel bukkant egy eddig
láthatatlanul maradt negyedik. Három csillagot tisztán
lehetett látni a Juppitertől nyugatra s egyet keletre.
Másnap éjjel mind a négy a Juppiter nyugati oldalán
volt. Most már nem lehetett semmi kétség: a Juppiternek
négy holdja van, négy olyan csillag, amelyről eddig a
csillagászat nem tudott. A peripatétikusok lélekharangja
megszólalt. Változhatatlan egökön Galilei Galileo négy új
csillagot fedezett fel.
De ekkor már javában dolgozott. Jegyzeteit dolgozta
fel, hogy mielőtt bárki rájöhetne a Juppiter holdjaira, ő
már kinyomassa a világraszóló felfedezést. Most már
keveset nézte az eget. Éjszaka írt s munka közben néha
egy pillanatra megnézte a maga négy csillagját, aztán
letette a csőszemüveget és tovább dolgozott. Tolla
nyílsebeseu szántotta a papirost, rohanvást akart
elkészülni. A munka elején elmondta az új szerszám
feltalálását, aztán rendbe szedve, beszámolt egyes
megfigyeléseiről. A Juppiter holdjait a legvégére hagyta,
hogy mire ezekről határozottat mondhat, a művet velők
le is zárhassa. Naponta alig aludt három-négy órát.
Kábultan, szédelegve járt-kelt, mint az őszvégi légy, de
mikor leült a tiszta papír elé, az első két-három keserves
mondat után hirtelen lázas élénkség gyulladt agyában.
Irt, mint a jósda kéngőzétől ihletett pythia, írt órákon
keresztül s aztán mikor muszáj volt abbahagynia, alig
tudott felkelni a székről, mert derekát elviselhetetlen
merevítő fájdalom fogta el. Aztán kitette lefekvés előtt a
kéziratot a szokott helyre. Míg ő aludt, azt három
példányban másolták.
Január huszonkilencedikén készen volt a mű.
Címlapját eldobta, mert az eredeti cím nem tetszett neki.
Jobbat talált helyette. Ez állott a kézirat első oldalán:
„Csillaghirnök, anKly nagy és igen csodálatos látványokat
tesz közzé, olyanokat, amelyeket mindenkinek át kell
gondolnia, de kivált a bölcsészeknek és csillagászoknak s
amelyeket Galilei Galileo firenzei nemes, a páduai
nyilvános egyetem matematikusa az általa nemrégen
feltalált látócső segítségével figyelt meg a Hold arculatán,
számtalan állócsillagon, a tejúton, a ködképeken, de
különösen négy olyan bolygón, amelyek a Juppiter-
csillagot különböző időközökben és csodálatos
gyorsasággal repülték körül.”
Harmincadikán bemeut Velencébe, a Baglioni
nyomdába és megrendelte a könyvet. Kikötötte, hogy
éjjel-nappal szedjenek, mert a levonatot még a
riformatoróknak is be kell mutatni a sajtó-engedelem
kérvénye mellé. Aztán még ott a nyomdában leült levelet
írni Vinta Belisariónak, a firenzei miniszterelnöknek.
 „E pillanatban Velencében tartózkodom, hogy
kinyomassam néhány megfigyelésemet, amelyeket
találmányom segítségével az égitesteken végeztem.
Még most sem ocsúdtam fel végtelen
megdöbbenésemből, de máris ugyanilyen
végtelenül köszönöm Istennek, hogy engem tett
ilyen csodálatraméltó és az eddigi évszázadok előtt
rejtve maradt dolgok első megfigyelőjévé.”

Aztán megkérte a miniszterelnököt, hogy a mű

mellékelt kéziratát adja át Cosimo nagyhercegnek, hadd
kísérje őfensége figyelemmel az égbolton mindazt, amit a
mű leír. Ha kell, küld egy igen jó csőszemüveget is. A
levéllel s a kézirattal elment a toszkánai követségre és
sürgős futárral elküldette az egészet Firenzébe.
Futárfordultával megjött a válasz.

„Azt a megbízást, amelyet új és meghökkentő

megfigyeléseddel kapcsolatban adtál nekem,
annyira méltónak találtam őfensége figyelmére,
hogy leveledet azonnal felolvastam neki. őfenségét
teljességgel megdöbbentette a te úgyszólván
emberfeletti tehetséged ez új bizonysága és nagyon
vágyódik arra, hogy az említett csőszemüveggel
kisérhesse megfigyeléseidet”.

Elment a találmány Firenzébe. Az egyetemi hatóság a

kézirat kinyomatását azonnal engedélyezte. A velencei
urak a kéziratból is, az első levonatból is siettek az égre
tekinteni, cső volt már Velencében, amellyel a Juppiter
holdjait megkereshették. A szedési munka serényen folyt
a Baglioni-nyomdában. Galileo naponta többször is
benézett, hogy korrigáljon, közben aludt egy órát, két
órát, ahogy éppen tudott. Mert mialatt művét szedték,
még mindig leste a Juppi ter-holdakat, hogy az utolsó
oldalakhoz még hozzáírja, ha valami fontosat észlel.
Közben Páduába szaladt előadást tartani, majd
visszarohant a nyomdai munkához. És megint levelet írt
Vintának:
 „Megfigyeléseimet megszívlelésül a
bölcsészeknek és matematikusoknak szánom, de a
mi főméltóságú Urunk auspiciumával. Mert ha már
Isten megadta nekem, hogy az uralkodónak ilyen
rendkívüli módon tudom megmutatni
hódolatomat, az a vágyam, hogy dicsőséges neve a
csillagokhoz hasonlóan fennmaradjon. És mivel
mint felfedezőt illet a jog, hogy ezeknek a
csillagoknak nevet adjak, az ókori tudósok
példájára, akik a csillagoknak a korukbeli
legnagyobb neveket adták, én ezeknek a
Főméltóságú Ür novét akarom adni. Csak azt nem
tudom, hogy mind a négyet csak a Nagyhercegnek
adjam, elnevezvén a négy csillagot Cosmicus
bolygóknak, vagy mivel éppen négy a csillag is, a
nagyhercegi testvérekre gondolva, Medici-
csillagoknak nevezzem-e őket. Számos okból nem
tudok és nem akarok ebben mástól tanácsot kérni:
Kegyelmes Uramat kérem meg, közölje velem
véleményét és adjon tanácsot, mert Kegyelmes
Uram, mint az udvari élet legbölcsebb és
legokosabb ismerője, bizonyosan a legillendőbbet
tudja nekem ajánlani. Két kérésem van erre nézve:
egyik a titoktartás, amelyet Kegyelmes Uram úgyis
követni szokott komoly ügyeiben, másik a sürgős
válasz, mert a nyomdát csak ez tartja már fel,
ugyanis döntenem kell a címlap és az ajánlás
dolgában”.

Vinta azonnal válaszolt. A Cosmicus nevet nem találta

jónak, mert úgy gondolta, hogy azt mindenki a görög
„kozmikus” szónak fogja nézni és senki nem tudja majd,
hogy ez a csillagnév tulajdonképpen a Medici-ház és
Firenze dicsőségének szól. Mikor a válasz jptt, már
nyomták a könyvet. A gépet rögtön megállították, a kész
példányokban a „Cosmicus” szót átragasztották s a
címlapot újra nyomták egészen. A szerző a hosszú címhez
még hozzáírta: „s amely csillagokat, miután azokat eddig
soha senki nem ismerte, a szerző először állapít meg s
úgy határoz, hogy azokat Medici-csillagoknak kell
nevezni. Velencében, Tommaso Baglioni betűivel,
MDCX. A felsőbb hatóság engedelmével és
kedvezéséből.”
Mikor az első kész példányt, még nedvesen, kezébe
vette, arra gondolt, hogy ha most nem kerül haza,
Firenzébe, akkor soha. Meg is érdemelné, mert amit más
csak képletesen ígér lelkesedésében, azt ő valóban
megtette II. Cosimónak: lehozta neki a csillagokat az
égről.
 IX.

Volt Páduában a Ricovratin kívül még egy akadémia,

amelynek Galileo nem volt tagja. Ezt Duodo alapította, az
előkelő velencei, akit a Serenissima Páduába tett
rendőrkapitánynak, még pedig csakis fiatal arisztokraták
számára. Ennek az akadémiának Delia volt a neve,
Apolló szigetéről nevezték el és az előkelő ifjúságot a
haditudományokban szándékoztak vele művelni. Duodo
maga dolgozta ki a Delia szervezetét, volt benne vívás,
lövészet, lovaglás, erődítéstan, hadtörténelem és
mindenféle egyéb, ami a fiatal lovagoknak hasznos
lehetett. A Deliát előkelő összeköttetéseinél fogva bőven
ellátták államsegéllyel, mindenféle alapjai voltak,
amelyekből a tagok számára tartott előadásokat
fizethette. Hogy matematikai előadásokat is tartsanak
itten, az Duodónak kezdettől fogva szándéka volt, de ez
valahogyan mindig elmaradt. Most aztán híre járt a
városban, hogy a Delia matematikai előadásokat is fog
rendszeresíteni. Galileo ügyet sem vetett erre, minden
gondolata két tárgy között oszlott meg: a csillagos eget
szemlélte folyton most is, azonkívül Firenzébe vágyott.
Egy este sietős léptekkel baktatott hazafelé
csőszemüvegéhez, mikor Cremoninibe botlott bele. Az
most még hevesebb ellensége volt elvileg, mint azelőtt,
de változatlanul hű barátja. Izgatottan állította meg
Galileót.
− Hallottad, hogy milyen szemtelenséget csináltak
veled a Deliában? Leszavaztak. Fel vagyok háborodva.
− Engem? − álmélkodott Galileo − hiszen soha közel
sem mentem a Deliához? Nem értem.
Cremonini elmondta. Úgy történt a dolog, hogy a
Delia-akadémia elhatározta a matematikai előadások
bevezetését. Az előkelő társasághoz méltóan ezeket az
előadásokat is arisztokratával óhajtották tartatni. Úgy
volt, hogy a fiatal Zabarella grófot hívják meg e célból. De
ekkortájban telepedett le a városban a milánói In golf o
gróf, aki jó matematikus volt, még itt a Bőn hallgatta
valaha Móléttit, kitűnő összeköttetései voltak az
arisztokráciában, másrészt szüksége volt arra az évi
százötven aranyra, amit a Delia a matematikai
előadásokra szánt. Zabarella gróf biztosnak tudta a
dolgát és nem mozgott. Ingolfo gróf azonban hetekig
Velencében tartózkodott és gyűjtötte az ajánlóleveleket.
A Delia kebelében polgárháború tört ki. Ingolfo
túlnyomó többségre tett szert a tagok között, viszont
Zabarellát éppen a jelölő bizottság tagjai akarták
mindenáron. Nagy izgalmak közepette tartották meg a
választó közgyűlést. Vihar volt és ordítozás. A
zabarellisták látták, hogy Ingolfo pártja
megdönthetetlen. Ekkor az egyik jelölő bizottsági tag
felállott és a saját szakállára Galilei Galileót is ajánlotta,
gondolván, hogy ha már Zabarellát nem hozhatja be,
legalább a gyűlölt Ingolfót megbuktatja. Folytonos
viharban tartották meg a szavazást. Ingolfo huszonnyolc
voksot kapott, Zabarella tizenhetet, Galilei tizenötöt.
− Példátlan, − dühöngött Galileo, − most az egész
város azt fogja mondani, hogy pályáztam és megbuktam.
Velencében is azt fogja hinni mindenki. És otthon,
Firenzében is. Most mit csináljak? Micsoda disznóság ez,
hogy mikor a grófok veszekesznek, felkapják a nevemet,
hogy egymás fejéhez vágják és megszégyenítsenek?
Igazán torkig vagyok már ezzel a várossal…
Cremonini elámult.
− Torkig vagy? Ahol így megbecsülnek? A te
előadásodon van a legtöbb diák, neked van a legtöbb
magánórád, a fizetésedet megduplázták, egyik sikered a
másikat éri. Nem értelek. Mit akarsz még?
Galileo lenyelte, amit mondani akart. Firenzei
szándékait mindenki előtt a legnagyobb titokban
tartotta. Eddig csak Marina tudott a dologról, annak
hallgatagságára pedig mérget lehetett venni. Galileo
másra fordította a beszédet.
− Olvastad a könyvemet, Cesare?
− Olvastam.
− És nincs rá megjegyzésed?
− Jobb, ha ezen nem vitatkozunk, úgysem érthetjük
meg egymást. Nekem a tudományban Arisztotelész az
istenem, ettől engem nem fogsz eltántorítani. Ebben
nőttem fel, ebben öregedtem meg, ezt kívánom hinni
halálomig.
− Szóval hiszel az ezerhuszonkét csillagban. Hiszel az
égbolt változha tatlanságában. Hiszel abban, hogy az égi
testek tökéletesek és a hold például tökéletes gömb.
− Igen, ezt mind hiszem. Így mondta ő maga. Autosz
efa.
Hát nézd, gyere most velem. Hazamegyek. Nézz bele az
én találmányomba. Látni fogod, hogy a Juppiternek négy
holdja van, amiről a peripatótika nem tud semmit. Az
ezerhuszonkét csillagon kívül megszámlálhatsz még
ezret, ha nem unod. És megnézheted a hold felületét,
hogy tele van ripacsokkal. Na, gyere.
Cremonini gondolkozott, aztán megrázta a fejét.
− Nem megyek. Nincs értelme. Mindez nem lehet így.
Arisztotelész nem így mondja. A Juppiter körül nem
lehetnek csillagok. Nem megyek.
− De Cesare, a jó Isten áldjon meg, hát én hülye
vagyok, mondd?
− Nem vagy hülye, Galileo. Tévedsz. Azok a csillagok
nem lehetnek ott.
− Nézd, én erőszakkal odaviszlek és erőszakkal a
szemedhez tartom azt a csövet. Magad fogod látni. Gyere.
− Nem. Eressz. Nem megyek. Az nem lehet úgy, ahogy
te mondod. Jó éjszakát.
 Elhúzta karját a Galileo szorításából és elsietett. Mint
aki elhagyott utcában az útonállótól menekül. Galileo
pedig elindult a másik irányban. Nem nyugodott bele a
Cremonini vonakodásába. Elhatározta, hogy előbb-utóbb
megmutatja neki a szemmel látható igazságot. Mint
másoknak már megmutatta, kevésbbé makacsoknak. A
könyvet szétküldte Európa minden nevezetes
matematikusának. Most várta a válaszokat.
De a válaszok még nem jöhettek, azok az európai
városok nagyon messze voltak. Egyelőre más levél jött,
szívet örvendeztető. Cosimo nagyherceg meghívta a
húsvéti vakációra Pisába. Sőt olyan előzékeny volt, hogy
egészen Bolognáig udvari gyaloghintót küldött elébe.
Galileo izgatottan csomagolt össze. Tudta, hogy ez a
meghívás döntő jelentőségű.
Csak délután utazott. Mindennap estig. Este, akárhol
állt meg, elkezdte vizsgálni a csillagokat, jegyezgetett
hajnalig, aztán délig aludt. Bolognában felkereste
Maginit. Nem is akart vele haragot tartani, meg aztán
nagyon fúrta az oldalát, hogy Magini hogyan vélekedik a
látócsőről, meg a Sidereus Nuncius csodáiról.
Bolognában lakott egy volt tanítványa, Rofíeni nevű
ügyes és tehetséges matematikus, azt kereste fel s azzal
ment el a Magini házához.
A régi ellenfél, aki a bolognai tanszék dolgában
legyőzte, de a páduai tanszék dolgában alul mara-dt,
feltűnő nyájassággal fogadta, sőt mézes-mázas
udvariassággal, amely mögé irigységét alig tudta
elrejteni. Kijelentette, hogy semmi körülmények között
nem engedi Galileót másutt éjszakázni, mint a saját
házánál. Mindjárt be is mutatott neki egy villogószemű,
aszkéta-arcú, ellenséges tartású fiatalembert, aki
különös, szlávos kiejtéssel beszélte a latin nyelvet.
− Ez Messer Horky, cseh matematikus, tanítványom.
Keppler küldte hozzám.
 − Ó, Keppler, − kiáltott fel Galileo, − az én
fegyvertársam és levelező barátom! Valóban ő küldte ide
kegyelmedet?
− Ő, − felelte a cseh fiatalember, − mert úgy gondolta,
hogy Magini mesteremnél okulhatok legtöbbet.
Galileo megütődött, de aztán elhatározta, hogy a
kicsiny lő célzást nem veszi észre. Keppler felől
érdeklődött. Horky, aki Prágából jött, nemrégen látta és
sokat tudott róla mondani. Három gyermeke van már,
nevelt leányát férjhez adta: egy Ehm nevű bajor orvos
vette el. Általában nem jól érzi magát. Sok a politikai
zavar Prágában, Rudolf császár ellen erős párt dolgozik a
Mátyás főherceg érdekében, sok az utcai verekedés,
Keppler nem tud elég nyugodtan dolgozni. Felkereste
ugyan Stuttgartban János Frigyes herceget, hogy talán
annak az udvaránál elhelyezkedhetik, de ez nem sikerült.
Most megint ott van Prágában. Sokat kínlódik, a felesége
nagyon cifrálkodó és költekező, s ő kénytelen
horoszkópokat csinálni az udvari gavalléroknak.
− De áldott jó ember, − mondta a cseh, − nekem is ő
szerzett ösztöndíjat, hogy Bolognába jöhessek.
− Nálunk a Bón is vannak csehek, − mondta Galileo
udvariasan, − és nekem hű hallgatóim. Úgy lesik a
találmányommal a mennyboltot, ha hozzájutnak, hogy
öröm nézni. Erről jut eszembe: engedelmet is akarok
kérni a kedves házigazdától, hogy nekiülhessek
megfigyeléseimnek, amelyeket egy este sem mulasztok
el, mert kezdenek feljönni a csillagok. Ha érdekli
kegyelmedet, Magini uram, szívesen megmutogatok
egyetmást.
− Roppant kedves, igazán, − felelt Magini mézédesen,
− de nekem is megvan a magam dolga: Itália részletes
térképén dolgozom.
− Talán Horky uram, ha érdekli…
− Köszönöm, − szólt hűvösen a cseh, − én sem érek rá.
 − De én, én, − kiáltott lelkesen Roffeni, a volt
tanítvány, − ha nekem szabad lenne itt maradnom és
részt vennem …
Galileo szobát kapott, ahonnan kényelmesen
kiláthatott a mennyboltra. Nekiült jegyzeteinek és
közben élénken magyarázta Roffeninek a Sidereus
Nuncius részleteit.
− Vigyázzon ezekre, − szólt egyszer váratlanul közbe
Roffeni, − kegyelmes uram. Ezek úton-útfélen szidják és
becsmérlik. Igazán utálatos, hogy most szemtől-szemben
milyen képmutatóan kedvesek …
− A cseh nem is kedves, − mondta könnyedén Galileo,
− az nem csinál titkot abból, hogy ellenség. Pedig
csodálom, hiszen Kepplertől jön. Az nekem jó emberem.
No de mindegy. Folytassuk.
Hajnalig dolgoztak, Galileo későn kelt fel.
Magini roppant udvarias nyájaskodások között
eresztette el. Horky nem volt sehol. Galileo büszkén
beleült az udvari gyaloghintóba, onnan integetett búcsút
a kollégának. Hasonló büszkeséggel állt meg Firenzében
a Landucci-ház előtt, hadd lássák a családban, mennyire
vitte Galileo. A zárdába is elvitette magát, ahol a kis
Virginiát elhelyeztette. A gyerek reszketett az örömtől,
mikor apját megláthatta.
− Nem is emlékszünk, − mondták súgva az apácák, −
mikor volt ilyen édes, jó gyerek a kezünk alatt. Olyan,
mint a földre szállott angyal.
− De azt észrevették-e, kedves nővér, hogy milyen
matematikus?
− Azt nem. Mi azzal nem foglalkozunk.
− Hát nézzenek ide. Virginia, gyere csak. Meg akarom
mutatni a kedves nővéreknek, hogyan tudsz számolni. De
nehogy aztán szégyenben hagyj. Figyelj ide. A Bo
udvarán, ahol én tanítok, mind a négy oldalon nyolc-
nyolc oszlop van, beszámítva a sarokoszlopokat is. Hány
oszlop van összesen?
A kislány erősen gondolkozott. Aztán kivágta:
− Huszonnyolc. Mert a négy sarokoszlopot nem
számíthatjuk kétszer.
Az apa magához ragadta a gyereket és összevissza
csókolta. És büszkén nézett az apácákra.
− A canocchiale, amit feltaláltam, nagy dolog. De ez a
gyerek még nagyobb dolog. Kár, hogy nem futnak
született, mert ő lenne az utódom.
− Apácának kell adni, kegyelmes uram, − szólt a
főnöknő, − okvetlen apácának kell adni.
S a kislány átölelte apja nyakát. Ő is megszólalt:
− Apa, én úgy szeretnék apáca lenni …
− Jól van, drágám, az leszel. Amit csak kívánsz,
mindent megteszek neked. Most megyek Pisába a
fejedelemhez, megmodom neki, hogy te csókolod a
kezeit, aztán visszajövet, megint benézek hozzád.
Másnap már Firenzuolában nézte a csillagokat,
harmadnap San Románéban. És negyednap ott állott a
pisai palotában az uralkodó előtt, ugyanabban a tér eben,
ahol valaha, nagyon régen, a Medici Giovanni
vízkotrógépét olyan végzetesen megbírálta. A fejedelem
sugárzó arccal fogadta. Csupa ragyogó öröm volt tetőtől-
talpig, mint fiatal apa: a nagyhercegnő ikreket szült neki.
Ehhez Galileo illendően gratulált. Aztán a könyvről
beszéltek, a csodálatos csőről és a négy csillag
elnevezéséről. A fejedelem igen melegen köszöngette a
figyelmet, kétszer is visszatért rá.
− Különben mi újság arrafelé! Hogyan áll a
Serenissima a pápasággal!
− Erről keveset tudok, főméltóságú fenség, legfeljebb
annyit, hogy Fra Sarpi Paolót megint megtámadták toros
emberek és meg akarták ölni. De ezúttal megmenekedett.
Lármát ütött, a támadók elszaladtak. Ő aztán elkezdett
nyomozni és a velencei büntető törvényszéken
gyilkosságra való felbujtás címén feljelentést tett a
velencei nuncius, Borgliese biboros és a pápa ellen.
Nagyon cifra bűnpör, a törvényszék nem tudja, mit
csináljon.
− Ó milyen zavaros, véres ország … Mennyivel
kedvesebb a mi hazánkban élni!
− Hiszen ha lehetne hazajönnöm! − kiáltott fel Galileo
olyan hévvel és olyan hangosan, hogy mindjárt
megszeppenve húzta magát össze.
− Haza fog jönni, − bólintott Cosimo, − ez régi
óhajtásunk. Most végre valóra is fogjuk váltani.
Kegyelmedet ezennel meghívjuk, hogy jöjjön haza, nagy
szeretettel fogjuk állandóan környezetünkben látni. A
többit beszélje meg kegyelmed Vinta Belisarióval. Most
elengedjük kegyelmedet, de délután hosszasabban
társalogni óhajtunk kegyelmeddel.
Galileo úgy jött ki az uralkodótól, hogy ujjongásában
kiáltani szeretett volna. De mérsékelnie kellett
boldogságát, merev alabárdosok állottak a gobelines
folyosón. Vintát szerette volna rögtön megkeresni, de
nem találta. Elment tehát sétálni a városba. Felkereste
volt tanítványát, a kedves Castellit. Minden városban
talált már volt tanítványt, huszonhárom esztendő alatt
rengeteg fiatalember került ki a keze alól. Castellivel a
viszontlátás első öröme után elment járkálni. Bement a
dómba, ahol a lámpa ingása a szabad esés törvényeiről
gondolkoztatta. Felnézett a ferde toronyra, ahol
kisérleteit mutatta be a lehulló, különböző súlyú
tárgyakkal. Megkereste azt a házat, ahol tanár korában
lakott, majd a régi diákszállást nézegette.
− Az egyetemre nem megyünk? − kérdezte Castelli.
− Nem, nem akarom látni.
 A húsvéti vakáció kellemesen telt el. Sokat érintkezett
a fejedelmi párral, az anyahercegnővel, az uralkodó
testvéreivel. Csak Vintához nem jutott hozzá. Pedig
mindenáron tárgyalni szeretett volna vele. De Vinta volt
az egyetlen az egész palotában, aki dolgozott, legfeljebb
még titkára, Giugni. Reggeltől estig főbenjáró dolgai
akadtak, főpapok és külföldi követek jöttek hozzá
tárgyalni, a Galileo számára nem maradt annyi ideje,
hogy megállapodhattak volna. Mindössze azt tisztázták,
hogy a Galileo számára valamilyen költségvetési tételben
meg kell találni a javadalmazás alapját, továbbá, hogy
milyen címmel és milyen ranggal fog az udvarhoz
tartozni. Mindezt az utolsó napig sem tudták tisztázni.
Abban maradtak, hogy majd levélben intézik el a
részleteket. A fejedelem tüntető nyájassággal búcsúzott el
tőle és hangsúlyozottan a végleges viszontlátásra
köszönt. De Galileo még mindig nem bízott a
jószerencsében. Valami közbejöhet s az egész ábránd
összeomlik.
Otthon Páduában már levelek várták. A Kepplerére
volt a legkiváncsibb, azt bontotta fel legelőször. A német
tudós új művét, az Astronomia Novát, mellékelte a
levélhez. A levél egyszerűen azt közölte, hogy Keppler a
Sidereus Nuncius csodáit az első betűtől az utolsóig
igazaknak tartja, a bámulatos művet terjeszteni fogja,
Prágában új lenyomatot készíttet róla és maga ír hozzá
előszót. De más levelek is jöttek. Az aneonai Altobelli ezt
irta: „Kegyelmességed Sidereus Nunciusa úgy
megdöbbentett, hogy egyszerre fel rázott immár öt éve
tartó tudományos letargiámból… Hipparkhosz,
Ptolemaiosz, Tycho, Kopernikusz, az egyiptomiak, a
káldeusok most megőrülnének, ha élnének, hogy a felét
sem látták annak, amit látni hittek és kegyelmességed
dicsősége minden fáradság nélkül elhomályosítja
valamennyit”. Luca Valerio ezt írta Rómából: „Ez a könyv
végre igazolta mindazt, amit az itteni tudományos
körökben kegyelmességed védelmére mindeddig
elmondtam”. Manso, a nápolyi tudós, így írt: „Ahogy
Plátó hálát adott az isteneknek, hogy a Szókratész
korában születhetett, én kétszeresen annyira köszönöm
Istennek, hogy ma élhetek”. Egymásután jöttek az
elragadtatott gratulációk, a volt tanítványok boldog
megemlékezései. Még Münchenből is jött érdeklődés:
Miksa bajor fejedelem udvari orvosa, Mermann,
hivatkozva az udvari zenekarban működő jóbarátjára,
Michelagnolóra, a fejedelem nevében érdeklődött, nem
kaphatna-c afféle csövet, hogy ezeket a bámulatos
dolgokat maga is megnézhesse. A velencei francia
követség pedig a francia királyi udvarnak azt a kérését
tolmácsolta, hogy amennyiben a nagyszerű tudós megint
felfedez valami csillagot, azt szíveskedjék IV. Henrik
őfelsége, Európa politikájának csillaga után Henrik-
csillagnak, vagy legalább is Bourbon-csillagnak
elkeresztelni. Mire Galileo azonnal udvariasan válaszolt,
hogy erre sajnálatosan alig van kilátás, mert ő a
mennyboltot már alaposan átböngészte és új csillagot
most már aligha fog találni.
Ezek a levelek lobogó örömmel töltötték el. Eddig is
híres embernek tarthatta magát, de most már kétségkívül
világhirűnek. Ha jött az este, mindig megdobbant a szíve
arra a meg nem únható gyönyörű gondolatra, hogy most
fel fog nézni látócsövével a mennyboltra és megint
szemlélni fog olyan csillagokat, amelyeket, mióta
emberiség él a földön, a megszámlálhatatlan milliók
között ő látott leges-legelőször. Gyakran körültekintett
otthonában, hogy megnézze: innen származik az a
hallatlan felfedezés, amelyet az emberiség kapott. Sőt a
tükörbe nézett, ha egyedül volt, hogy megnézze magát,
mintha idegent nézne: ez az a bámulatos ember, aki
először látta a csodákat.
De a sok magasztaló levél között ott voltak a Vinta
rendszeres levelei is. A firenzei állami alkalmaztatás ügye
a maga rendes hivatalos medrében haladt előre.
Tisztázták az anyagi feltételeket is, a címet is. Az alapot a
pisai egyetem költségvetésében találták meg. GaJileo
pisai egyetemi matematikai tanár lesz, de tanszék nélkül,
udvari beosztással és az egyetem terhére évi ezer firenzei
aranyat kap, ami jóval több, mint a velencei ezer,
azonkívül hivatalosan ki fogják nevezni a toszkánai
fejedelem udvari matematikusának. Vinta közölte vele,
hogy a kinevezési okmányt napokon belül megkapja.
Galileo azonnal Marinához ment a levéllel. Szó nélkül
odaadta neki. Marina nyugodtan olvasta végig.
− Mikor mégy? − kérdezte.
− Ahogy lehet. Pár hét kell hozzá, míg a dolgaimat
feladom. Rengeteg tennivaló jár ezzel. Velencében meg
kell csinálnom a visszahonosítási engedelmet, a házzal
rendet kell csinálnom, az idei szőlőtermés felől kell
rendelkeznem, fölösleges bútorokat kell eladnom, azt
sem tudom, hol a fejem. Úgy számítom, hogy augusztus
végén költözöm.
Helyes. Kívánom, hogy jól érezd magad.
− Köszönöm. Líviát, ahogy megbeszéltük, viszem
magammal, a fiú még egy darabig nálad marad.
− Úgy van.
− És ami Bartoluzzit illeti, igyekezni fogok azt a pénzt
mennél hamarább előteremteni. Nagyon jó benyomást
tett rám az az ember. Majdnem azt kell mondanom, hogy
megszerettem.
− Igen, − mondta Marina, ásítást fojtva el, − nagyon
rendes ember.
Aztán szünet következett. Galileo úgy érezte, hogy
valamit kell mondania.
− Szóval szétmegyünk, Marina.
− Még ne búcsúzz, − szólt Marina szórakozottan, − hol
van még augusztus vége. Űgy-e, nem haragszol, ha most
elküldelek, de fürdőt csináltam magamnak.
 Galileo szépen elsomfordált. Nem ilyennek képzelte ezt
a beszélgetést. Valami kis sértődést is érzett hiúságán,
hogy Marina, aki három gyermeket szült neki, ilyen
közömbösen fogadja a teljes elszakadás hírét. Halványan
még a vágy is felcsillant benne, hogy még egyszer,
utoljára, a magáénak mondhassa ezt a szép asszonyt,
akinek még mindig utána fordultak az utcán. De aztán
elrestellte a gondolatot, lelkében elbúcsúzott a már úgyis
halott szerelemtől örökre és ment dolgai után.
Mikor Velencében bejelentette Contarini
riformatorénak, hogy el óhajtja hagyni élethossziglani
állását és Firenzébe megy nagyobb fizetéssel udvari
matematikusnak, Contarini jó darabig nem szólt, csak
meglepetve bámulta. Majd igen udvariasan így felelt:
− A Serenissima senkit sem óhajt visszatartani.
Kegyelmed dolgát a legnagyobb előzékenységgel intézzük
el és szerencsét kívánunk új állásához. Egyszersmind
végtelenül sajnáljuk, hogy nem tudtunk kegyelmednek
annyi megbecsülést nyújtani, amennyi itt tarthatta volna,
de megnyugtat bennünket, hogy minden tőlünk telhetőt
elkövettünk. Isten áldja meg.
Galileo még szólni akart. Sok szép, formás és meleg
mondatot készített elő. De ezek mind benne rekedtek.
Qontarini felállott az íróasztalnál. Galileo meghajtotta
magát és kiment. Ezzel megvált a Bótól, amelynek
tizennyolc esztendeig volt legnépszerűbb professzora.
Mikor hazament Páduába, már csak egyszer ment be az
egyetemre, hogy ottani holmiját összeszedje. Nem szólt
senkinek, hiszen még hosszú hetei voltak hátra. De mikor
kilépett a kapun és visszapillantott a szárnyas oroszlánra,
összeszorult a szíve.
Ettől fogva nappal a dolgok felszámolásával és
postájával, éjjel a mennybolt állandó kutatásával
foglalkozott. A nappali munka nem sok örömet hozott. A
dicsőség első levelei után következtek a kéz alatt kapott
hírek olyanokról, akik nem írtak, mert nem értettek egyet
a Sidereus Nunciusszal. Egymásután jött értesítés innen
is, onnan is, hogy a peripatétikus iskola törzsökös
tudósai mereven elutasítják a művet. A szelídebbek
ábrándos tévedésnek tartják. Maga Clavius is ezek közé
tartozott: nyilatkozott Rómában, hogy amit Galilei
állítólag látott, azt ő nem hiszi. De a hevesebbek és
mérgesebbek esztelen locsogásnak bélyegezték az
állítólagos égi csodákat, sőt voltak, akik azt terjesztették,
hogy Galilei ravaszul olyan lencsét szerkesztett,
amelynek üveganyagában fénypontok vannak, s így
lehetséges, hogy a cső nem létező csillagokat mutat. És a
mindenünnen érkező szóbeszéd tetejébe végül
megérkezett egy nyomtatott mű.
Horky írta, a cseh, Magini jobbkeze. Kurta kis
nyomtatvány volt, inkább röpíratszerű. „Séta a
csillaghirnök ellen” volt a címe. Szitkozódás volt, mérges
és lármás szennyirat. A Csillaghirnök valamennyi
csodáját egyszerűen szélhámosságnak és hazugságnak
mondta. Tudományosan nem cáfolt semmit,
fejtegetésekbe nem is bocsátkozott, csak elmondta, hogy
ő, Horky, maga is odanézett azzal a csővel a mennybolt
szóbanforgó pontjaira, de amit Galilei ott állítólag látott,
azt ő seholsem látta. Galilei csak maszlagot ad be a
népnek, mint aféle vásári naptárcsináló. Az egész pamflet
sorai közül kijátszott a képmutató Magini irányítása.
Ezen Galileo nem is nagyon csodálkozott. Inkább az
gondolkoztatta meg, hogy mindezt éppen a Keppler
pártfogolt ösztöndíjasa írja. Viszont Keppler tisztessége
és jóhiszeműsége kétségen felül állott. Irt tehát
Kepplernek és felhívta figyelmét arra, hogy védence elég
különösen viselkedik.
És mialatt ilyesmin bosszankodott, bútorvevőkkel
alkudozott, még a legnagyobb zűrzavar idején beteget
kellett ápolnia. Alessandro, a göthös inas, halálán volt.
Nagyon szerette ezt a régi, hű szolgát, mindennap
többször benézett hozzá, s ha éppen tehette,
hosszasabban is ott maradt ágya mellett. Nem lehetett
tudni, mi baja. Az orvos azt mondta, hogy a betegsége:
öregség. Lassan halódott az öreg szolga, folyton
nyögdécselt és sírt az ágyban, hogy szeretne még élni és
minduntalan a Szent Antal abruzzói imádságát motyogta.
De a szent most nem segített rajta. Egy alkonyaikor az
öreg Alessandro, miután már egy napja eszméletlenül
feküdt, meghalt. Galileo felravataloztatta és illendő
temetést rendelt neki. Az inas szegényes holmiját maga
vette számba, hogy elküldje a falusi családnak.
S amint a halott inas ládájának tartalmát rakosgatta,
meglepetve ismerte fel a rongyos ingek alól előbukkanó
leveleken anyja írását. Ámulva olvasta a leveleket:

„Főként ne felejtsd el részletesen megírni azokat

az örömöket, amelyeket elutazásom okozott a
háznál, mert tudom, hogy nem győzöl eleget
mondani erről. Írhatsz nyugodtan, mert a levelek
biztosan eljutnak hozzám. Csak arra vigyázz, hogy
az én leveleim ne jussanak Marina asszony kezébe.
A legkisebb részletekig akarom tudni, hogy miket
beszélnek rólam a házban. Tudom, hogy te egyedül
bánkódol azon, amin a többiek mind annyira
örvendenek… És kérlek, drága Alessandro, szerezz
nekem titokban a gazdádtól két-három olyan
csőszemüvegbe való lencsét Landucci vöm
számára, azokból, amelyekkel a dolgokat
megnagyobbítva lehet látni. Galileónak van elég,
nem lesz nehéz kettőt-hármat elvenned. Tedd őket
egy skatulya fenekére és a skatulyákat töltsd meg a
Fabrizio tanár úr féle aloé-pirulákkal, erre nagyon
szépen megkérlek, mert Galileo nagyon hálátlan a
sógorával, aki folyton csak kedvességet tanúsít
iránta.”

Volt több levél is, mind ilyesmi: cselédpletyka és

lencselopás. Galileo elszörnyedve olvasta az anyai kéz
írását. Mindeddig anyja minden botrányára volt
mentsége, mert szerencsétlen, indulatos természetével
védelmezte. Ha a düh elfutotta a fejét, ordított, tört-
zúzott, csapkodott: ilyenkor részvétre méltó betegnek
kellett nézni. De ezek a levelek nem illettek bele ebbe a
fiúi védelembe. Hosszas levelezés folyt itt, anyja az
inassal trafikált nyugodt és józan állapotban, lopásra
tanította őt és saját szolgája előtt a sógor iránti
hálátlansággal vádolta. Az egész ügy olyan fájdalmasan
közönséges volt, olyan kiábrándítóan komisz, hogy
Galileónak könny tolult a szemébe a keserűségtől. Ritka
emberben élt olyan erős családi érzés, mint benne s most
még ő is úgy érezte, hogy elvesztette anyját. Nem tudott
rá a régi megbocsátó gyengédséggel gondolni többé. És
hirtelen visszahőkölt attól a gondolattól, hogy ehhez az
anyához életfogytig hazaköltözzék.
A leveleket gondosan eltette és nem szólt róluk
senkinek. Az inast eltemették. Ő pedig olyan sebbel
járkált, amelynél fájdalmasabbat alig kapott életében.
Szülein, testvérein, önmagán, gyerekein töprengett. És
kínos megdöbbenéssel eszmélt rá, hogy második leánya,
Lívia, pontosan olyan, mint a nagyanyja. Érezte ezt már
régóta, mióta a gyerek kezdett felcseperedni, de még
maga előtt sem mondta ki soha. Most ez a levólügy
nyersen megéreztette vele az igazat. Amilyen bűbájos,
földre szállott angyal volt Virginia, olyan indulatos, önző,
kapzsi és durva vonásokat mutatott Lívia már most,
kilencéves korában. Galileo tett-vett a házban, szaladgált
ezer dolga után, de szívében hordta a kést. Rájött, hogy
mekkora két fájdalom a fiú kiábrándulása és az apa
kiábrándulása.
De mikor leszálltak a csillagok, vigasztalást kapott
mindenre, kis bosszúságra is, nagy fájdalomra is.
Magányában felnézett az égre s abban a mélységes
sötétkék körben, amelyet a cső nyílása határolt, ott látta
titokzatos ismerőseit, akik csalódás helyett a megismerés
csodáját hozták neki.
Július huszonötödikén éjjel már abba akarta hagyni a
munkát, mikor figyelmes lett arra, hogy a Szaturnusz
alakja valami különöset mutat. Ráirányította a csövet
még egyszer, kényelmesen elhelyezkedett és merően
nézni kezdte. Mennél tovább nézte, annál jobban
meggyőződött róla, hogy helyesen lát: a Szaturnusz nem
szabályos gömbalak. Olyan, mintha vastag gyűrűt
húznának egy gömbre s az a gyűrű kétoldalt erősen
kipúposodnék. De mivel azt a mosolyogni való
képtelenséget, hogy a Teremtő gyűrűt húzott volna egy
égitestre, esze rögtön visszautasította, szemét erősen
meresztgetve próbálta még jobban látni a tüneményt. És
végül is úgy látta, hogy oldalt az a két kipúposodás két
külön csillag, amely egybeforrott a középső
anyacsillaggal. A Szaturnusz tehát hármas ikercsillag.
Egyedül volt az éjszakában az újabb csoda titkával.
Üjra és újra odanézett a csövön át, aztán odakönyökölt az
asztalra, Regiomantanus tabelláit félretaszítva, szakállas
arcát két tenyerébe temette és töprengett. Megint valami,
amit az emberiség története óta ő látott meg először. És
milyen torz, különös csoda, hogy egy planéta hármas iker
legyen! Vájjon hogyan vannak ezek összeforrva,
pályájokon hogyan mozognak, miféle három gráciái ők a
rejtelmes kék kupolának?
Nem mondta senkinek másnap, hogy mit észlelt. Most
már nem is igen érintkezett Páduában senkivel, lélekben
már Firenze lakosa volt. Még öt napig ügyelte a
Szaturnuszt minden éjjel, aztán követve lelkének azt az
indulatát, hogy ő már most testtel-lélekkel a Medicieké,
levelet írt Vintának.

„Megint egy roppant különös csudát fedeztem fel

s azt akarom, hogy erről Őfenségéik és
kegyelmességed tudomással bírjanak, azonban
szigorúan titokban tartsák, amíg művem új
kiadását ki nem nyomattam. De őfenségéiknek be
akartam számolni vele; ha valaki más is meglátná,
már én akkor figyelmeztettem légyen őket. Arról
van szó, hogy a Szaturnusz nem magányos csillag,
hanem háromból összerakott csoport. Ezek
mintegy érintkeznek, helyöket semmit nem
 változtatják, hanem a zodiákus hosszúságának
irányában azonos tengelyen helyezkednek el. A
középső csillag mintegy háromakkora, mint a két
szélső, ahogyan ezt majd az ősszel be is mutatom
őfenségéiknek, mikor majd kitűnően
megfigyelhetjük a látóhatár felett álló bolygók
minden égi dolgait.”

Az a gondolat azonban, hogy a Szaturnusz eddig senki

által nem ismert sajátságát más is megláthatja, szöget
ütött a fejébe. Találmánya most már szélt ében kezdett
terjedni. Bárki csinálhatott is ilyen csövet, aki rájött az
övének nyitjára. Itt is, ott is, szerte Európában
szórványos csövek szegeződtek már a mennyboltra. Az a
veszedelem, hogy valaki egyszer csak előáll a
Szaturnuszról szóló szenzációs könyvvel, valóban
fennállott. Hogyan biztosítsa magának a kétségtelen
elsőség rangját, anélkül, hogy a nyilvánosságra hozatalt
hebehurgyán el ne kelljen sietnie? Addig törte a fejét,
míg a módját kieszelte. A felfedezés tényét tömören
megfogalmazta latinul, aztán a négy latin szó betűit
össze-visszakeverte. Ez a zagyvalék jött ki belőle:
Smaismrmilmepoetalevmibunenugtlaviras
Ezt azonnal elküldte mindazoknak, akiket tanuknak
szemelt ki az esetleges szükség alkalmára. Castellinek,
Cigoli nevű festőművész jóbarátjának, Claviusnak, egy
Griemberger nevű római német papnak, akivel több
csillagászati levelet váltott és még másoknak, de főként
Prágába Giuliano de’Medicinek, aki hivatalos
minőségben tartózkodván az udvarnál és a rejtvényt
mindjárt átadhatta Kepplernek.
Nagy mulatság volt ez: a címzettek valamennyien meg
akarták fejteni a furcsa betűhalmazt, amelyről Galileo
közölte velők, hogy azok űj felfedezésének titkát
tartalmazzák. De nem tudta senki megfejteni. Az
egyetlen Kepplernek sikerült többé-kevésbbé ép
mondatot összerakni a betűkből. Azt hitte, hogy Galileo a
Marsra vonatkozólag talált valamit; ebből indult el. És
ezt sütötte ki, bár egy betűt nem tudott hova tenni:
Salve umbistineum geminatum Martia proles
De ennek is kevés volt az értelme. Keppler sem fejtette
meg a betűrejtvényt. Maga is tudta, hogy a megfejtés
értelmetlen, és írt Galileónak. hogy közölje a megfejtést,
mert nagyon izgatja őket. „Csillapítsd vágyunkat, hogy új
felfedezésedet megismerjük, hiszen senki sincs, akitől
mint versenytárstól félned kellene.
Most már Keppler is látta különben a Juppiter
holdjait. Eddig csak elhitte a Sidereus Nunciusnak, de
fogyatékos csöve lévén, nem tudta megnézni őket. Végre
jobb csőhöz jutott, s ezen valóban meglátta őket. Galileót
tudósították, hogy mikor a négy Medici-csillagot
megpillantotta, ugyanazt mondta elmés szójátékkal, amit
Hitehagyott Julián kiáltott a keresztények elleni
csatavesztéskor: „Vicisti, Galileae!“ Győztél, Galilei!
De a győztes nem közölte vele az új titkot. Még várt. A
titok az övé volt s most már akárki odanézhetett a
Szaturnuszra, elsőbbségét könnyen bebizonyíthatta, ha a
szakembereknél letétbe helyezett harminchét betű helyes
összerakását nyilvánosságra hozta. Dolgozott tovább,
folytatta a páduai felszámolás munkáját, éjszakánként
szorgalmasan jegyezte megfigyeléseit. Augusztus
folyamán bement Velencébe és végiglátogatta régi
barátait, hogy elbúcsúzzék tőlük: Fra Paolót, Magagnatit,
Zorzit, Boecalinit. Aztán visszatért Páduába. Itt is
végigjárta a terhes udvariassági búcsúlátogatásokat,
szerencsére sokan nem voltak már a városban, mert
elutaztak vakációra. De Cremoninit megtalálta.
− Sok szerencsét kívánok neked, Galileo. Tudod, hogy
mindig szerettelek.
− Tudom, Cesare. Én is téged. És most utoljára arra
kérlek, hagyd magad meggyőzni. Gyere el hozzám,
megmutatok neked mindent. Rá fogsz jönni, hogy eddig
tóvelyegtél s az emberiség előtt égy új csillagászat kapuja
tárult ki. Tehetséges ember vagy és sokat tudsz. Te is
beléphetnél ezen a kapun és sokat használhatnál.
− Nem, nem megyek. Csak megzavarsz. Éppen könyvet
akarok írni ellened, Ne félj, nem személyed ellen, hanem
az ellen, amit hirdetsz. A holdról akarok írni és
megvédelmezni a klasszikus, egyetlen helyes
arisztotelészi felfogást.
− Írj, amit akarsz. De gyere el hozzám és győ zodj meg
a saját szemeddel.
− Nem, én abba a csőbe nem nézek bele. Amit te
hirdetsz, az nem lehet úgy.
Soká alkudozott ezen. Cremonini egyre izgatottabb
lett. Végre kitört.
− Nézd, Galileo. A világ tudománya Arisztotelész
pillérein épült fel. Az emberiség kétezer éve abban a
tudatban él és hal meg, hogy a föld a világegyetem
közepe, a föld ura pedig az ember. Tehát Isten után mi
következünk, az ő képére formált teremtmények.
Arisztotelész után eljött a földre Krisztus Urunk és
megváltott benünket, ideadván csodálatos ajándékul a
kereszténységet. Ez a kereszténység kiegészítette
Arisztotelészt, átszellemítette, keresztény tudássá tette.
Amit ma tudunk logikától orvostudományig,
növénytantól csillagászatig, az mind arisztotelészi és
keresztény. Gyönyörű épülete az emberi elmének,
minden téglája pontosan illik a szomszéd téglához, két
évezred legnagyobb szellemei dolgoztak rajta, míg ilyen
lángelméjűen rendszeressé és dicsővé tették. Az én
életem ennek a szent épületnek csodálatában és
szolgálatában telt el. A tanulás és tanítás nekem egyaránt
nyugodalmas és boldogító békét okozott. Most már öreg
ember vagyok, az életemből nem sok van hátra. Mondd,
miért vagy olyan kegyetlen, hogy fel akarod dönteni
bennem azt, amit hiszek és szeretek, és hátralévő éveimet
kétséggel és vívódással akarod elkeseríteni? Hagyd meg
lelkem békességét és ne bánts engem. Én abba a csőbe
nem nézek bele.
− De az igazság, te ember, az igazság! Hát nem akarod
tudni az igazat?
Gremonini összetörtén, aggodalmasan, védekezve
válaszolt:
− Nem! Én boldog és nyugodt akarok lenni!
− Úgy, értem. Csodálatos. Én pedig mindenáron
odavetem a nyugalmamat és a boldogságomat, csakhogy
az igazat megtudjam és vallhassam. Tulajdonképpen az
egész világ kettőnkből áll, Cesare. Csupa Cremoniniból és
csupa Galileiből. Ti fenntartjátok a világot, mi előre
visszük. Értelek. Félsz odanézni a mennyboltra, mert
hátha olyat látsz ott, ami egész életed munkáját felrúgja.
Sajnos, rettenetes sokan vagytok, mi pedig nagyon
kevesen. A dolgunk nagyon nehéz. De csak mi
győzhetünk.
− S ha győzöl? Ha bebizonyítod, hogy a föld csak olyan
vacak kis csillag, mint ezer más? Hogy az emberiség csak
véletlen ázalagok serege az ezer golyó közül egyiken? Ezt
akarod? Ide akarod süllyeszteni Isten kedvencét, az
embert? Diadalmas világuralmi büszkeségéből
ezredrangú kukaccá nyomorítod? Ezt akarjátok,
Kopernikusz, Keppler és te? Ez a csillagászat célja?
Galilei nem felelt jó ideig.
− Erre sohasem gondoltam. Én csak az igazságot
kerestem, mert matematikus vagyok. És azt hiszem, hogy
aki az igazságot megismeri, az közelebb áll Istenhez,
mint aki a maga emberi méltóságát oktalan tévedésekre
alapítja. De most megyek is. Még pedig az eddigi úton,
tovább, előre. Isten veled, Cesare.
− Isten veled. Én maradok, ahol eddig voltam.
Nézte egymást a két világnézet, habozva és
megindultan álltak ott, aztán ugyanabban a pillanatban
kitárult karjuk és szeretettel megölelték egymást.
 Másnap Galileo elutazott. Utána társzekér vitte
holmiját s a kis Líviáét is. Mikor a kislányt a Marina
segítségével beemelte magához a kocsiba, torkát a
meghatottság fojtogatta. Úgy helyezkedett el, hogy még
sokáig visszanézhessen és láthassa még utoljára Marinát,
aki a kisfiút kézenfogva áll a kapuban és megindul tan
integet utánok. De nem így lett: még el sem indult a
kocsi, Marina utolsó istenhozzádot mondott és Vincenzot
kézenfogva, bement a kapun. Vissza se nézett. Pedig
tudhatta, hogy a kis Líviát aligha látja többet az életben.
 X.

Livia Landucciékhoz került, az ő maga lakása pedig

nem okozott gondot: volt tanítványa, Salviati Filippo,
ragaszkodott hozzá, hogy nála lakjék. Szép, gazdag,
kertes villában lakott Salviati a Monté Oliveto oldalában,
a túlsó parton. Villa déllé Selve volt a ház neve, s a
szeptemberi hajnalokon, mikor az éjszaka élő csillagász
ingujjra vetkezve rótta jegyzeteit a Szaturnuszról és a
holdvilágról, a kertben éppen úgy csipogni kezdtek az
ébredő madarak, mint ahogy a páduai nagy ház fái között
csipogtak. De itt még a madárszó is másképpen hangzott.
Az udvari csillagásznak egyelőre kevés dolga akadt az
udvarnál. XJj állásában megtette a bemutatkozó
kihallgatások formaságait, de sokat ezeken a
kihallgatásokon nem társalkodóit. TJj mondanivalója
nem volt neki sem, a fejedelmi családnak sem. Cosimo
nyájasan közölte is vele, hogy mig a letelepedés első
viszontagságain túl nincsen, addig udvari kötelességei
nem lesznek. Általában sem lesz valami szigorúan
körülírott munkaköre, horoszkópokat nem kell csinálnia,
van arra külön mesterember, a pisai egyetemmel,
melynek névleges tanára, ne törődjék semmit.
Kötelessége az lesz, hogy alkalomadtán mulattassa az
udvart tudományos fejtegetéseivel és társalgásával,
olykor majd szakvéleményt kell adnia, ha valami
tudományos probléma kerül az államgépezet elé, de fő
dolga az, hogy munkálkodjék serényen saját
hajlandósága és érdeklődése szerint és alkosson
világraszóló dolgokat, méltókat Firenze és a Mediciek
hagyományaihoz.
Erre nem is kellett biztatni, minden vágyával ezt
akarta. S most napról-napra meglepődött, hogy mennyi
az ideje. Nem kellett előadásokat tartania, nem kellett
messze földről jött előkelő fiatalembereket erődítéstanra
és kompasszra oktatnia. Ideje mind az övé volt. Alhatott
az éjszakai munka után, ameddig akart, semmilyen óra
nem kötötte. Salviati, mint tökéletes házigazda, sohasem
időzött nála, csak benézett hozzá, hogy nincs-e valamire
szüksége, s csak külön felszólításra maradt ott
beszélgetni. Az étkezést is kedve szerint intézhette, neki
saját szobáiban külön terítettek, és ha Salviatival óhajtott
enni, azt mindig külön megüzente. Szabadon járt-kelt,
sokat sétált, főként a dombokon szeretett sétálni, hogy
onnan lenézhessen az Arno völgyére és szemlélhesse a
várost. Ez most csillapíthatlan örömmel töltötte el,
mintha a várossal mézesheteit élte volna. Azonfelül, hogy
nagyon toszkánnak tudta magát, még külön erős firenzei
hazafiságot érzett magában, mint Fra Paolo velenceit. S
gyöngédsége, mellyel az Arno-parti várost szemlélte a
domboldalról, csak az elragadtatott férfinak nő iránt
érzett gyöngédségéhez volt hasonlítható.
A kupolák és fatetők tengerében úgy nézegette a nagy
századok hagyományait, mint aki saját vagyonát veszi
számba. A tornyok, mint a lándzsák hegyei, s az
orsóalakú ciprusok akkor is leikébe voltak írva, ha
behúnyta a szemét. Az ibolyaárnyalatú mennybolt, a
sötétzöld dombok, messzi a fehérlő hegycsúcsok fénye, s
lent a világosbarna, vörös és sárga színek között a folyó
tejes zöldje olyan színek csodálatos összességét tárták
eléje, amely megdobogtatta szívét. Ha találomra
kikeresett egy pontot ebből a tömkelegből, arról hosszú
időre visszafelé mindent tudott. A Strozzi-palotát látta a
túlsó parton. Igen, ott szolgált a nagy Strozzi-vállalatná!
Michelangelo egyik fivére. Volt neki három is, mindet
ö tartotta. Ott, azokon a köveken járt a nagy ember,
fejében a Piéta gondolatával, szívében a szép Cavalieri
Tommaso iránt való átkozott szerelmével. Arrafelé ment
haza a szűk utcákon, mikor hazaért munkához fogott, s
ha leszállt a sötétség, a fejére rakott papírsüvegbe
gyertyát erősített, hogy tovább dolgozhassék… A
csillagász bámész tekintete a Signoriára tévedt Azt a
gyönyörű épületet már látta Dante, ott mehetett
keresztül őszi délutánokon beszélgetve Beatricével, a
büszke Portinari leányával. Lábok azokat a kőkockákat
érinthette, ahol sokkal később Savonarolát, a
vulkánszavú barátot megégették két társával. Ha a téren
túlnézett a tekintet, megláthatta azt a klastromot,
ahonnan Savonarolát fogságba hurcolták, a San Marco-
konventet, amelyben a cellák falait a lebegő lelkű Fra
Angelico festményei díszítik. Amott a Santa Maria Meda-
kórház, azt a Beatrice apja építtette. Majd a dómra téved
a tekintet, a sötétkék, vörös és fehér csíkok kőbe öntött
álmára, amely Brunelleschit hirdeti, a testvérként
mellette áló campanile Giottót, a baptistero kapuinak
csodálatos vasfigurái pedig Ghibertit. Amott a San
Lorenzo, amelyben az akkori Cosimo Donatellót
dolgoztatta, a mindig hanyagot és mindig rendetlent, a
nagy Donatellót, akit a herceg folyton pazar új
köntösökkel ajándékozott meg, de ő mégis úgy járt-kelt
mindig, mint az ágrólszakadt. Arra járt hazafelé a
karmelita rendházba Fra Lippi Filippo, a mulatós és
duhaj pap, aki szégyene volt szerzetének, de mint festő,
szemefénye Firenzének. A tekintet megint visszaugrott a
Strozzi-palotára. Azt Da Maiano Benedetto építette,
pedig nem építész volt az udvarnál, hanem fafaragó. És
Botticelli, a lélekbe muzsikáló táncos tavasz piktora, és
Lionardo da Vinci, a zordon óriás, és Orcagna, és mind a
többiek, akik a világnak ezt a remek ékszerét, Firenzét,
festették, faragták, építették, álmodták, énekelték azon az
irdatlan sok aranyon, ami a gyapjúért és selyemért
ömlött ide Konstantinápolyból és Gallipoliból és Rodosz
szigetéről, s amit a Mediciek hatalmas bankja forgatott.
Arany és lángelme házasodtak össze, hogy ezt a Firenzét
szüljék, s a házasfeleket a Medici-család adta össze.
Aki firenzei, gondolta a domboldalon álmodozó
csillagász, annak a Medici-rajongás valósággal második
vallása. Kiirthatatlanul megvan ez benne is, pedig
természeténél fogva szabadságot vágyó lélek.
Velencében, a szabad köztársaságban, mégis idegenül
érezte magát, itt, az udvari fény előtt leomló országban
mégis itthon van. Hogyan van ezf Nem lehet rá felelni, a
vér évszázados hagyománya. Neki is, ha Cosimóra, a
húszéves uralkodóra gondol, meghatódó meleg hullám
önti el a lelkét. Szívből szereti és boldog, hogy
szolgálhatja, hogy hírével hírét növelheti.
Ez a hír valóban szélesedő hullám gyanánt terjedt a
világon. Rudolf császár keservesen panaszkodott, hogy
nem nézhet eleget a Galilei-féle csőszemüvegbe, mert
Borghese bibornok folyton elveszi tőle. Az özvegy francia
királyné, a Medici-házból való Mária, akinek férjét a
tavasszal meggyilkolták, gyászruhájában hanyattfeküdt a
földre, hogy a Galilei-féle csövön jobban láthassa a
holdat. Egész Európából jöttek a hírek Firenzébe, hogy a
Galilei találmánya milyen hírt vert fel s hogy a tudós
világban milyen nyüzsgés támadt a Sidereus Nuncius
hihetetlen csodáira. A távolban is, a közelben is. A
közelben itt volt a Horky szennyirata. Erre Galileo
méltatlannak tartotta válaszolni, de részletes levelezés
útján tisztázta, hogy a csehet Magini bujtotta fel a
támadás megírására. Maga Keppler is elítélte annak a
famulusnak gyalázkodó hangját, akit ő küldött
Bolognába. Maginit azonban nem lehetett megtámadni,
ártatlan arccal a háttérben maradt. Így csak Horkynak
esett neki két Galilei-tanítvány. Egyik Roffeni, a
bolognai, másik a skót Wodderborn, akik nekiestek és
ellátták a baját. A vszegény cseh hazaszaladt
Csehországba. Onnan írta Kcppler segédje, az ugyancsak
skót Hasdale Firenzébe: „Ugyanaz a Martin Horky, aki
Olaszországban azt a disznóságot nyomatta ki,
ideérkezett és beszélt Keppler ők egy elmével. Teljesen
meg van zavarodva, mert Keppler őkegyelme kimutatta
neki súlyos tévedéseit. Azt mondja most, hogy odaadna
két fontot a véréből, ha nem írta volna azt a könyvet
kegyelmed ellen.”
De akadt a közelben más is, akit nem lehetett ilyen
könnyen elintézni. Volt Firenzében egy Sizzi Francesco
nevű nemes. Ez könyvet írt a Sidereus Nuncius ellen.
Hogy miért írta, azt sejteni lehetett a könyv ajánlásából:
a szerző a művet Medici Giovannb nak dedikálta.
Ugyanannak, aki valaha régen felsült a livornói
kotrógéppel. Az udvarnál nem igen fordult meg,
Galileóval azóta nem találkozott. Most ime régi
gyűlolségével felbukkant a múltból és ezt a Hizzit, aki
egyáltalában nem volt csillagász, inkább politikai
kalandor, felhasználta ádáz bosszújának valamelyes
kitöltésére. És nem csinálta ügyetlenül, mert bár
támadásának érvei gyerekesen kezdődtek, végül annál
kellemetlenebből csattantak.
A könyv hét okot hozott fel arra, hogy a Juppiter négy
csillagja nem létezhetik. Először: a világ minden
csillagásza mindig azt tartotta, hogy hét bolygó van és
nem több. Másodszor: a hét tökéletes szám, hiszen az
Isten által rendelt hétnek is hét napja van. Harmadszor:
a testeknek négy fizikai tulajdonságuk van, a hideg a
Szaturnusztól származik, a szárazság a Marstól, a meleg a
Juppitcrtől, a nedvesség a Vénusztól, a hátralévő három
bolygó ezeket a tulajdonságokat a horoszkópok szerint
szabályozza, amiből nyilvánvaló, hogy hét bolygó
fölösleges. Negyedszer: új bolygók lehetősége ellenkezik
a bolygók házainak asztrológiai tanával. Ötödször: hét
fém van, ennek megfelel a hét bolygó, több nem lehet.
Hatodszor: az ótestamentum írástudói hét bolygót
tudtak, ennek jele a zsidó gyertyatartó hét ága is. És
hetedszer: Giovanni Pico della Mirandola kimutatta
Heptaplo nevű művében, hogy a Szentírás hét bolygót
ismer, tehát Galileinek az az állítása, hogy négy új
bolygót talált, a Szentírással ellenkezik.
Ennek a „Dianoia” című könyvnek Galileo semmi
fontosságot nem tulajdonított, mikor elolvasta.
Legfeljebb annyit, hogy Medici Giovannira vigyáznia kell,
mert annak gyűlölete még mindig éber és elvégre mégis
csak rokona az uralkodónak. De éppen ekkor más
foglalta el a figyelmét. Keppler kinyomatta új könyvében
az ő megfejthetetlen betűrejtvényét. Erre most már úgy
határozott, hogy közölni fogja a megfejtést. Megírta tehát
mindazoknak, akiknek a rejtvényt annakidején elküldte
volt. hogy a megfejtés ez:
Altissimum planétám tergominum observavi.
Vagyis: „Megfigyeltem, hogy a legmagasabban fekvő
bolygó hármas iker.” Erre azonnal válasz jött Kepplertől,
aki megkapván a megfejtést, maga is megvizsgálta a
Szaturnuszt és szintén látta, hogy a Szaturnuszból oldalt
két dudor áll ki, amelyeket egyelőre nem lehet
megmagyarázni. Mindenben igazat adott Galileónak,
legfeljebb abban nem, hogy a „hármas ikrek” tengelye az
ő látása szerint nem a zodiákus hosszúságával, hanem a
napéjegyenlőség tengellyel párhuzamos. A többiek is
feleltek, valamennyien izgatottan ünnepelvén az új
csodát. Clavius páter maga is igazolta a látottakat.
Galileo boldog volt és büszke,. Tovább dolgozott
látócsövével és megint új csodára bukkant, de ezúttal
olyanra, amely hosszú évek óta szomjazott vágyát
elégítette ki: bizonyítékot talált.
Ezt a bizonyítékot Vénusz adta neki, a szép esthajnali
csillag. Egy éjjel észrevette, hogy a Vénusz köralakú
ábrájának a széle elsötétedétt. Másnap ez a sötétség
valamivel nőtt. Pár nap alatt pedig akkora lett, hogy a
Vénnsz pontosan azt a sarlóalakot öltötte fel, amelyet a
holdvilágon szabad szemmel is láthat az egész világ.
Galileo jegyezte megfigyeléseit és izgatottan töprengett. S
egy éjjel nagyot csapván maga elé boldogságában, úgy
ugrott fel, hogy hangos robajjal felborította a széket. De
ezzel nem törődött. Világot vett a kezébe és felköltötte a
mélyen alvó Salviatit.
− Tolvajok? − kérdezte az, ijedten dörzsöve álmos
szemét.
− Nem tolvajok, Filippo, nagy öröm. Óriási dologra
jöttem rá. De előbb ébredjen fel egészen.
 Decemberre járt már az idő, didergés volt az éjszaka,
Salviati hamarosan éber lett a hidegtől. Felült az ágyban.
Galileo pedig odatelepedett az ágy szélére és csillagászati
előadást tartott. Ha egy gömbön sarlóalakú árnyékot
látok, milyen test vetheti azt oda? Csak gömb. Salviati
ágya mellett alma állott faenzai tányéron, finom téli
alma. Galileo felragadott kettőt és a paplanon mutogatta,
hogyan veti egyik gömb a másikra az árnyékát, ha az
egyik mozog. Aztán hosszasan elmagyarázta az égi testek
saját fényét és a naptól kapott fényét, a Vénusz a
megfigyelések szerint a naptól kapja a fényét, míg az
állócsillagoknak saját fényük van. Nyilvánvaló, hogy a
Vénusz nem a föld körül, hanem a nap körül forog. A
Vénusz a nap egyik holdja. De ugyanúgy a föld is a nap
egyik holdja. Aki ezt be nem látja, az vagy buta, vagy nem
akar belátni semmit. Kopernikusz hipotézise ezennel
valósággá vált, mert bizonyítani lehet. Az új
világrendszer megszületett Firenzében, a Villa déllé Selve
egyik szobájában, csípős decemberi hajnalon.
− Igen, − felelte félig eszméletlenül Salviati, akit
közben megint elnyomott az álom.
Galileo nem törődött vele. Ott hagyta és ment vissza a
Vénuszhoz. Másnap terjedelmes levelet írt a római
jezsuita rendházba Claviusnak. Azonkívül elhatározta,
hogy mivel meghívták udvari ebédre, ott is el fogja
mondani az egész Vénusz-dolgot.
Az udvari ebéd igen kellemesen folyt le. Csak Vinta
volt még ott a dinasztia tagjain kívül. Galileo eléadta
bámulatos megfigyeléseit a Vénusszal.
− Kegyelmed úgy utazgat a mennyből tón, − mondta
Cristina anyahercegnő − mint egy új Kolumbus.
− Ugyanannyi bajom is van, fenség, a hitetlenekkel,
mint neki volt. Kevés olyan érdekes történet van, mint a
Kolumbus története, ő elhatározta, hogy a fold
gömbalakú lévén, amit akkor még nem hitt senki, nem
keletnek, hanem nyugatnak fog elindulni Indiába. Talált
is fenkölt pártfogót erre a tervre Izabella spanyol királyné
személyében …
Itt az uralkodó közbevágott vidáman:
− Vigyázzon, Messer Galileo, rosszat ne mondjon a
királyasszonyról, mert egy leszármazottja ül az asztalnál.
Ne vágjon ilyen csodálkozó arcot. A feleségem apja
Károly főherceg. Annak az apja volt I. Ferdinánd császár.
Annak az anyja volt Szép Fülöp felesége, Johanna
spanyol hercegnő. Annak a szülei voltak Katolikus
Ferdinánd és Izabella. Vagyis Kolumbust a feleségem
nagyapjának a nagyapja küldte a tengeri útra.
− Engem is egy nagy uralkodó enged a holdba és a
Szaturnuszra utaznom, fenség. Tehát, ha szabad
folytatnom, a spanyol király őfelsége a királyné őfelsége
unszolására úgy határozott, hogy Kolumbus tervét
szakemberek vizsgálják meg. Szakértőkül kijelölte a
salamancai egyetem tanári karát, Kolumbus odaállott
eléjük. Egytől-egyig egyházi személyek voltak a tanárok.
Az egyik azt kérdezte Kolumbus tói, hogy ha a föld
gömbölyű, akkor a Salamancával ellentétes ponton
vájjon felfelé esik az eső? A másik azt kérdezte tőle,
hogyha a gömb oldalán vitorlással is tud is hajózni, de
micsoda szél kell ahhoz, amely majd a gömb aljáról
visszafújja a gömb tetejére. A harmadik azt kérdezte tőle,
hogy ahova jutni remél, járt-e ott már ember? Kolumbus
azt mondta: nem. Fog-e ott embereket találni, kérdezte
tovább a pap. Kolumbus azt mondta: igen. Erre a tanár
felállt és merniydörögve eretnekséggel vádolta
Kolumbust, mert a Szentírás szerint az emberiség
Ádámtól és Évától származik, Kolumbus pedig a
felfedezendő területen olyan embereket tételez fel, akik
nem az első emberpártól származnak. Végre a
salamaneai kollégium úgy döntött, hogy Kolumbust
megfenyegették az inkvizícióval; ha átkos tanairól le nem
mond. Később a király mégis elküldte. Egyszóval én is így
vagyok valahogy. Felfedeztem a Medici csillagokat és
erre ez a Sizzi azzal vádol, hogy ellenkezem a
Szentírással.
− Felel Sizzinek kegyelmed? − kérdezte a
nagyhereegné.
− Már feleltem, fenség. Mikor elolvastam, odaírtam a
könyv első oldalára egyik kedvenc költőm, Ariosto, négy
sorát:

S a herceg szólt: „Nem Tolna tisztességes,

Hogy arról kezdjek most vitázva harcot.
Mit tényvaló gyanánt, akárhogy bégess.
Akármikor az orrod elé tartok.

Az idézetnek nagy sikere volt, mindnyájan nevettek.

De aztán az öreg Vinta így szólt:
− Hiszen jó, jó, ez a könyv nevetséges. De a Szentírásra
való hivatkozásnak mindig van hatása. Hallom, amit nem
árt tudnod, hogy Marcimedici, az érsek, űton-útfélen szid
téged.
Galileo tűzbejött. Az érseket ismerte és ki nem állhatta.
Valaha tanítványa volt Páduában. Ostoba és nagyképű
ember, ez volt a véleménye róla. Odafordult az
uralkodóhoz:
− Fenség, előbbi idézetem megnyerte a fenkölt
társaság tetszését. Magunk között vagyunk: el szabad-e
mondanom másik kedvenc költőmnek, Berninek, a
firenzei érsekről szóló költeményét?
− Hogyne, hogyne, − bólintott vidáman az uralkodó,
jót hörpintve az ebéd végét jelentő fűszeres, cukrozott
borból, − az biztosan nagyon mulatságos.
Galileo megköszörülte a torkát. Rengeteg verset tudott
kívülről és roppant szerette őket előadni.

„Vájjon tud-e, hallott-e róla bárki,

 Hol van a fenkölt érsek úr bakancsa?
Hogy megfoltoazák, úgy hangzott parancsa.
Mert elszakadt. S nem tudnak rátalálni.
Parádékon megszokta ebben járni.
Pisában vette egykor kéz alatt. S ha Bárki
meglelné, illendőnek tartsa A sekrestyés kezébe
deponálni.
Nem bánja meg, hisz főpapunk szent voltál,
S hibák bocsánatára szüntelen kész
Galamblelkét mutatja minden tette”
Így prédikált a szószékről a lelkész,
S közben börtönben kínozták a szolgát.
Ki érsekünk gatyáját elvesztette.

Ezen a szonetten még jobban nevettek. Vidám

hangulatban ért véget az ebéd. De ekkor az uralkodó
intett Galileónak és félreült vele.
− Nézze, Messer Galileo, − mondta komolyan,− én
ezeken a verseken igen jól mulattam, de a papokkal nem
jó tréfálni, kegyelmed most hivatalosan udvari
matematikus. Amit műveiben állít, azért félig-meddig az
udvar felel. S ha elkezdik piszkálni, hogy ellenkezik a
Szentírással, az az udvarnak nem kellemes. Én azt
ajánlom, csináljon valamit a papokkal. Az érsek
csakugyan ellensége kegyelmednek.
− Fenség, az érsek mindenkinek ellensége. Utálatos
ember.
− Ki nem állhatom én sem. De érsek. Én a papsággal
nem okoskodom, én nem játszom Velencét, én a
Szentszékkel száz okból kitűnő diplomáciai viszonyt
tartok fenn.
− Parancsoljon velem, fenség, − szólt Galileo elhülve, −
mit csináljak?
 − Vannak egyházi összeköttetései Rómában?
− Hogyne, fenség. Delmonte bíboros bármit megtesz
értem, már csak a boldogult márki emléke miatt is. De
van ott egy kiváló jezsuita barátom, a híres Clavius.
− Kitűnő. Én azt ajánlom, menjen el Rómába és ott
tisztázza ezt a dolgot. Vannak ott okos emberek is. Ha a
Vatikánban meg tudja magyarázni a Sidereus Nunciust,
akkor itthon a papok beszélhetnek, amit akarnak. Ha
pedig a Vatikánnak nem tetszik, akkor jobb abbahagyni,
mielőtt még az inkvizíció kellemetlenségeket csinál.
Menjen le szépen Rómába. Adok gyaloghintót és szolgát,
Rómában lakhatik a követségen. Pénzt is adok. De ezt a
dolgot nekem hozza rendbe. Tudja, azok a csillagok
Medici-csillagok. Nekem személyesen volna
kényelmetlen, ha az egyház ezeket a csillagokat indexre
tenné, vagy mit tudom én, mit csinálna.
− Fenséged olyan bölcs, hogy meghajtom a fejemet.
Tökéletesen igaza van. Mikor menjek?
− Nem sürgős. Húsvétkor az udvar úgyis Pisába megy,
menjen akkor. És csinálja úgy, hogy nekem nagy sikerrel
jöjjön vissza.
Galileo egyszerre ugyanolyan boldog lett, ahogy egy
perce még elképpedt. Azt gondolta magában, hogy ennek
a nagyorrú, csúnya, rendkívül kedves fiatalembernek
kitűnő esze van. Firenzében azt szokták mondani, hogy
minden Medici rövidlátó, köszvényes és eszes.
Folytatta munkáját és lassan készülődni kezdett az
útra. Ajánlóleveleket szerzett be, többek közt Buonarotti
Michelangelótól, a nagy ember azonos nevű
unokaöccsétől, akit gyerekkora óta ismert, s akinek
fontos barátai voltak Rómában. Azonkívül előre
bejelentette érkezését Claviusnak, külön megemlítve az
újonnan nagy hírre kapott német papot, Griembergert,
aki mint Clavius-tanítvány élt Kómában.
 Készülődései közben kapta meg Sagredo levelét. Az
visszatért Velencébe Ázsiából és ott tudta meg, hogy
Galileo végleg ott hagyta Páduát. Hosszú és komoly
levelet írt erről. Miután arról a szomorúságról beszélt,
amely ilyen jóbarát távozásával érte, így folytatta:

„Ami viszont kegyelmed érdekeit illeti, döntsön

inkább a kegyelmed megítélése, mint az én
érzésem. De itt fizetése és egyéb jövedelmei
éppenséggel nem voltak megvetendők, különben is
az anyagiak kérdése nem lehetett olyan fontos és
kegyelmedet nem nyomhatta annyira, hogy ezért
kellett volna bizonytalan kalandokba bocsátkoznia.
Hol találhatja meg azt a szabadságot és azt a
személyes függetlenséget, amit Velencében? Itt
olyan támaszai voltak, amelyek minden nap együtt
növekedtek jóbarátainak korával és tekintélyével.
Kegyelmed most hazajutott szép hazájába, de
viszont elment onnan, ahol jól ment dolga.
Egyelőre azt szolgálja, aki természetes ura,
nagyszabású, erényekkel gazdag és rendkívüli
fiatalember, itt azonban kegyelmed tudott
rendelkezni azokkal, akik a többieknek
parancsolnak és csak sajátmagát kellett szolgálnia,
mint a legnagyobb urat a világon. A fejedelem
kiválósága és nagylelkűsége remélni engedi, hogy
kegyelmed hódolata és érdeme megbecsülésben fog
részesülni, de ki veheti biztosra az udvari élet
viharos tengerén, hogy a vetélkedés dühös szelei
nem fogják-e − nem mondom, hogy elsüllyeszteni,
de gyötörni és nyugtalanítani? A fejedelem koráról
nem beszélek, de bizonyos, hogy az évek
természetszerűleg meg fogják változtatni
vérmérsékletét, hajlamait és egyéb tulajdonságait.
Hallom, hogy jellemének jó alapjai vannak s egyre
szebb és jobb dolgokat lehet várni tőle, de ki
mondhatj-a meg, mire képesek a világ
kiszámíthatatlan és érthetetlen fordulatai, a gonosz
 és irigykedő emberek mesterkedései, akik a
fejedelem lelkében valami hazug és rágalmazó
gondolatot elhintve, lehetnek olyan erősek, mint az
ő igazságossága, hogy tönkretegyenek egy embert?
A fejedelmek mindenre kiváncsiak kissé, de ha
nagyobb dolgok érdekei szólítják őket, másfelé
fordulnak. A nagyherceg bizonyára gyönyörködve
tszemléli kegyelmed találmányával Firenzét s a
környék helyeit, de ha szükséges lesz látnia, hogy
mi történik egész Itáliában, Franciaországban,
Spanyolországban, Németországban és a Keleten,
azonnal félre fogja tenni azt a csövet. Kegyelmed
bizonyára tud még feltalálni mást is, de ki tudná
feltalálni azt a csövet, amely megkülönböztesse az
ostobát az okostól, a jó tanácsot a rossztól, a
tehetséges építőművészt a konok és tudatlan
pallértól? Mindezt olyan milliók döntik el, akiknek
szavazatában a szám és nem a súly számít. De nem
akarok tovább terjengem Kegyelmed érdekei fölött,
hiszen eleve elhatároztam, hogy belenyugszom
elhatározásába. Kegyelmed egyéb barátai
másképpen beszélnek. Van egy, aki igen jó barátja
volt, s most kijelentette, hogy lemond
barátságomról, ha ragaszkodom a Kegyelmedéhez.
Én szívből sajnálom, amit Kegyelmed elvesztett, de
azt mondogatom magamnak, hogy amit kapott
helyette, azt meg tudja tartani. Azonban, hogy
olyan helyen él, ahol a jezsuiták az urak, az nagyon,
nagyon nagy gondot okoz nekem.”

Galileo a régi barát iránti szeretettel olvasta, de végül

haragosan dobta el a levelet.
− Tudom, hogy nagyon szeret engem, − mondta
magában, − de miért rontja az örömömet, ha már úgyis
itt vagyok?
És aznap egész nap nagyon rossz kedve volt.
 XI.

Mehetett volna már januárban, mert az udvar a tél

második felét Pisában óhajtotta tölteni. De régi betegsége
elővette, izületi fájdalmaival ágynak esett megint. Az
ágyat ablakhoz tétette, az ágy mellé asztalt rakatott, és a
kínzó fájdalmak miatt úgyis álmatlan óráit azzal töltötte,
hogy egészséges félkezével kínlódva fogta a csövet és,
vizsgálta az eget. Az ónkarikás ablakon keresztül nem
nézhetett, ki kellett nyitnia az ablakot. De a hideget nem
sokáig bírta, akkor az ablakot megint becsukta. Az
asztalhoz nyúlt félkézzel és mialatt felnyögött minden
mozdulat kínjaitól, folytatta mindennapos jegyzeteit. S
ha megint jói megmelegedett, megint kinyitotta az
ablakot.
Nappal a napot próbálta nézni. Rég feltűnt már neki,
még Páduában, hogy a nap maga sem felel meg a
peripatétikus tan tökéletes makulátlanságának. Ha kissé
fátyolos volt az idő úgy, hogy néhány másodpercig szeme
kibírta a napba nézést, úgy látta, hogy a tündöklő égitest
felületén foltok vannak. Máskor is próbált odanézni, és
megfigyeléseiből az derült ki, hogy ezek a homályos,
szabálytalan alakú foltok lassan oldalt húzódnak, tehát
vagy azt kellett feltennie, hogy valami érthetetlen dolgok
úsznak a nap felületén, vagy azt, hogy ezek a foltok egy
helyben állanak, de a nap saját tengelye körül forog, mint
a megpörgetett csiga.
Több, mint két hónapig feküdt így kínlódva,
jegyezgetve, levelekre még félkézzel is válaszolva, de
főként gondolkozva, A kék mindenséget látta maga előtt
folyton, középpontjában a nappal, s a körülötte száguldó
golyókat látta, amint sűrítve lendülnek előre a teremtés
óta előírt körpályáikon, némelyik körül saját fiókái
röpdösnek, az egyes pályák síkjai ferde szögekben
metszik egymást, hol ez vet elhaladó árnyékot amarra,
hol amaz erre, s ehhez a darázsraj-keringéshez, melynek
végső értelme érthetetlen, színházi nézők gyanánt
pillantanak oda az állócsillagok, közben a tejút
csillagjainak milliói fehér fátyolfolyamban ömlenek végig
a képen. Nincs fent és nincs lent ebben a világban, nincs
nappal és nincs éjszaka, hiszen a nap folyton tündöklik,
az egészet semmi sem tartja semmiben. Micsoda mindezf
És mi van a legmesszebb látható csillagon túl, ahol a
peripatétikusok iskolás rövidlátása egyszersmindenkorra
le akarja zárni a határokat 1
− Mennyi dolgom van, mennyi dolgom van! −
sóhajtotta ilyenkor és szerette elképzelni magát a
világmindenségben, a Kopernikusz-féle naprendszer
egyik csillagán, annak egyik szárazföldjén, egy bizonyos
város bizonyos villájának bizonyos szobájában, amint az
egész kopernikuszi mindenség mintegy kicsi ábrában
ismételve ott röpköd, kering és zúg a fejében.
Márciusra nagynehezen annyira jobban lett, hogy
készülődhetett az útra. Komoly fegyverzetet vitt magával:
látócsövei közül a legjobbakat s az égitestekről
szorgalmasan vezetett naplóját. Az úton is folytatta
megfigyeléseit, a jegyzetek között egyetlen nap sem
maradt kitöltetlen: a Juppiter-bolygók pontos helyét
minden áldott éjjel feljegyezte, csak olykor kellett
megfigyelés helyett felírnia, hogy túlnagy a felhőzet.
Nappal pedig ifjúkori vándorújának emlékeit idézte
vissza, amikor gyalog baktatott ugyanezen az országúton,
olykor szíves szekerekre felkérezkedve. Most udvari
gyaloghintó szállította Rómába.
Szép tavaszi napon érkezett meg s egyenesen a
követségre vitette magát. Niccolini, Toszkána szentszéki
követe már tudott érkezéséről, átvette a nagyherceg
sajátkezű levelét és hűvösen bár, de rendkívüli
udvariassággal kijelölte lakását a palotában. A követ bent
lakott a városban, hogy közel legyen a pápai
rezidenciához, pedig a Pinción ott pompázott a remek
Medici-villa, amelyet a dinasztia néhány év előtt vásárolt
meg. Galileonak az volt a titkos reménye, hogy ott
lakhatik. De a követ udvariassága olyan merev volt, hogy
nem mert neki szólni.
Sebtiben csomagolt ki. magához vett egy látócsövet és
azonnal Claviust kereste. Elment a jezsuita kollégiumba.
Huszonöt éve járt itt utoljára, nagyon nehezen találta
meg az utat, a város képe erősen meg is változott azóta.
De végre mégis odajutott. A hajdani erőteljes, tömzsi
páter helyett roggyant hátú, fogatlan, hajlott öreget látott
viszont, alig ismerte meg. Eszébe sem jutott eddig, hogy
Clavius atyának túl kell már lennie a hetvenen. Melegen
megölelték egymást, aztán Clavius atya mindjárt
bemutatta azt a fiatal jezsuitát, aki szobájában
tartózkodott.
− Ez Griemberger páter, akivel levél útján már
megismerkedtek. Szeressék egymást.
Latinul folyt a beszéd, mert Clavius atya már jól tudott
ugyan olaszul, de Griemberger nem. Vöröshajú, nyurga
jezsuita volt ez, tiroli származású német, arcán kedélyes
jóindulattal és derűs okossággal. Galileo azonnal nagyon
kedvesnek találta. És pár perc múlva már benne voltak a
csillagvizsgálásban. A jezsuita kollégiumnak jól felszerelt
helyisége volt erre, kitünően elhelyezett ablakokkal,
égöv-állványokkal, segédkönyvekkel, de az igazi
hozzávalót, a nagyon jó látócsövet, azt Galileo hozta
magával. Hosszú órákig nézték az égen mindazt, amit
Galileo a Sidereus Nunciusban tudtul adott a világnak,
most véget nem érő részletekkel egészítette ki, amit ott
írt.
− Most mondja meg, kedves fiam, hogy mi az igazi
célja ezzel a római úttal.
− Megmondom, atyám. Két célom van: egy közelebbi
és egy távolabbi. A közelebbi az, hogy valami olyan
egyházi fórumot sikerüljön keresnem, amely hajlandó a
Sidereus Nunciust ellenőrizni, állításait megvizsgálja s
ezzel engem igazol, továbbá igazolja az általam elnevezett
Medici-csillagokat is. De van egy távolabbi célom is.
Ehhez előbb még el kell mondanom, hogy egyik kitűnő
tanítványom, Castelli, most kapta meg a pisai egyetemen
a csillagászati tanszéket. Castelli természetesen
kopernikánus, hiszen az én tanítványom. Már most: a
pisai egyetem szervezete az, hogy ott mindent a
főgondnok dönt el, bizonyos d’Elzi gróf. Ez megrögzött
peripatétikus. Mielőtt Qastellit alkalmazták, meg kellett
fogadnia, hogy a csillagászatot nem Kopernikusz, hanem
az Almageszt szerint kell előadnia. Szegény fiú, mit
tehetett mást: elfogadta a feltételt. Hiszen én is így
tettem: Páduában mindvégig az Almagesztet tanítottam
legjobb meggyőződésem ellenére. Már most: én
szeretnék a kopernikuszi tannal kilépni. Vallomást tenni
mellette. Most már merem, mert érveim vannak. De ez
olyan óriási lépés, hogy nagyon kell vigyáznom. Meg kell
előbb támasztanom a hátamat valamely egyházi
fórumhoz. Bizonyos Sizzi már azzal vádol, hogy
ellenkezem a Szentírással.
Clavius bólongatott. Aztán így szólt:
− A terv jó és bölcs. Sizzi nagy szamár, olvastuk és
akkorákat nevettünk rajta, hogy a hasunkat fogtuk. De én
nem hiszek a maga Kopernikuszának, fiam.
− Vitatkozni lehet, atyám, − szólt mosolyogva Galileo,
− de majd ha kiálltam, Egyelőre maradjunk a Sidereus
Nunciusnál. Kivihetőnek tartja egy ilyen egyházi
bizottság összeállítását?
− Hogyne. Ha van protekciója. Jó támogatással
mindent kivihetőnek tartok. Van protekciója?
− Bőven. Akár a pápáig is.
− Az már beszéd, − mondta az öreg jezsuita
felemelkedve, − a pápa mindenható, még a tudományban
is.
S mialatt a vendéget kikisérte Griembergerrel, inég
hozzátette:
 − De Őszentségénél ne hivatkozzék Fra Sarpi Paolóra,
azt tanácsolom. Hallom, igen vastag barátságban voltak
Velencében. És családi életéről se igen tegyen említést
Őszentségének …
A kapunál voltak.
− Holnap délelőtt jöjjön el, megismertetem rendünk
több matematikusával. Jó éjszakát.
Az öreg Clavius elsavanyodott, − volt a Galileo első
gondolata. De aztán, hazafelé keresgélvén az utat az
éjszakában, belátta, hogy csípős megjegyzéseit meg kell
érteni. Clavitfs szereti a rendjét, ahogy a jezsuiták
általában testtel-lélekkel jezsuiták. És Fra Sarpi Paolo
miatt a Serenissima még ma sem engedi be a kiűzött
jezsuitákat, pedig már rég kibékült a Szentszékkel.
Másnap elkezdte szervező munkáját. Legelőször Del
Monté bíborost kereste fel, aki most Kómában lakott. A
törékeny aggastyán, aki most meglepően hasonlított a
felejthetetlen Guidubaldo márkihoz, azt sem tudta, hogy
hova tegye a vendéget örömében. Mikor Galileo
elmondta neki, hogy mit szeretne, a bíboros azonnal ezt
mondta:
− Bellarmin. Ha valaki ezt össze tudja hozni, az ő.
Jezsuita is még hozzá.
Aztán elmosolyodott és hozzátette:
− Nem hozott neki ajánlólevelet Fra Sarpi Paolótól?
Nono, csak tréfálok. Reméljük, hogy Bellarmin nem fogja
az igazság serpenyőjébe vetni ezt a barátságot.
− Bocsánatot kérek, − szólt Galileo élénken − hát
nekem itt Kómában olyan egyházellenes hírem van?
− Hát bizony a Sarpi barátsága itt nem nagy
ajánlólevél. És Rómában mindenki mindenről nagyon jól
van értesülve.
− De rólam? Kóma? Hát olyan fontos ember vagyok
én?
 − Természetesen. Kegyelmed talán inincs tisztában
vele, hogy milyen híres ember. Napok óta nem hallok
egyebet, mint hogy Galilei jön. Már vagy tizen mondták.
Nem győztem mesélni Kegyelmedről, mikor kitűnt, hogy
régi barátok vagyunk. Tudja mit, magam fogom elvinni
Bellarminhoz. Holnap megbeszélem vele az időpontot.
Ebben megállapodtak. Galileo tovább hordoztatta
magát a gyaloghintóval. Más papokhoz is volt
ajánlólevele, a jezsuitákat is fel kellett megint keresnie.
És ettől kezdve naphosszat csak papokkal érintkezett.
Egyik ismerős hozta a másikat. Mindenütt meglepődött,
hogy hírneve milyen erős. Volt, aki lelkes örömmel
fogadta, volt, aki leplezetlen ellenséges érzülettel, de
közönnyel senki. A jezsuitákhoz úgyszólván mindennap
elment, megismerkedett az egész kollégiummal, órákat
töltött körükben kerti sétákkal, magyarázva és
vitatkozva. És eljött a nap, mikor bejutott Bellarmm
bíboroshoz, ahhoz, akit Sarpi igen komolyan veendő
koponya és súlyos ellenfél gyanánt írt le neki. El volt rá
készülve, hogy a híres bíboros rögtön Fra Paolóra fog
célzást tenni. Erre már kész mondókája volt:
mindenkinek elmondta, hogy Fra Paolo milyent szent
ember egyfelől, milyen megveszekedetten lelkes velencei
hazafi másfelől, tetteit eszerint kell megítélni.
De Bellarmin bíboros egy szó említést sem tett
Sarpiról. Méltóságteljes, hetven esztendős ember volt a
híres főpap. Energikus orra alatt szakállába olvadó,
hosszú bajúszt hordott s az volt arcában a furcsa, hogy
szemöldökei az orra tövétől kezdve ferdén lefelé
haladtak. Kegyesen nyújtotta csókra kezét, helyet
mutatott és azonnal a tárgyra tért. Galileo előadta
kérését: bizottságot szeretne, amely a Sidereus Nuncius
állításait megvizsgálja és az volna legnagyobb
boldogsága, ha ennek a bizottságnak a bíboros vállalná
az elnökségét.
− Ilyen formában ezt nem vállalom, − felelte a bíboros
azonnal, átható, erős hangon, − de a formát majd
megtalálom. A müvet olvastam, s az nagy mértékben
megdöbbentett. Kívánatos volna, ha saját szememmel
láthatnám, amit a mű állít.
Galileo azonnal felajánlotta, hogy valamelyik
meghatározandó este elhozza találmányát és mindjárt
magyarázatokkal is szolgál. De a bíboros ezt sem
helyeselte: ő egyedül akar szétnézni a mennyin)! tón.
Majd ő tudja, hogy mit gondoljon. Legcélszerűbb lesz, ha
a jezsuita Kollégiumban kapja meg a látócsövet. A
továbbiakról majd híradással szolgál.
− Egyik cannocchiale, monsignore, állandóan ott van a
jezsuitáknál, mert többet is hoztam magammal.
Kegyeskedjék bármikor használni.
− Helyes. Biztosítom kegyelmedet őszinte
jóindulatomról.
És Galileo ismét megcsókolta azt a kezet, amelyről
könnyen fel lehetett tenni, hogy pénzt olvasott le titkos
megbízásban dolgozó velencei bérgyilkosoknak. Aztán az
utcán várakozó gyaloghintóval más nagyúrhoz vitette
magát, Cesi herceghez. Ez a Cesi herceg gazdag fiatal
arisztokrata volt, aki lelkesen érdeklődött tudomány és
költészet iránt. Néhány év előtt ő szervezte meg Róma
akadémiáját, amely a „Lincei“ nevet viselte. A „Hiúzok“
nevét arra alapította, hogy az akadémia tagjai hiúz-
szemmel lássák meg az új igazságokat és küzdjenek a
tudományok skolasztikus elmerevedése ellen. Vagyis a
Lincei-akadémiának volt egy kevés peripatétikus-ellenes
íze. Cesi herceg maga is izent Galileonak, hogy fel akarja
keresni, ő azonban udvariasságból megelőzte a herceg
látogatását és tisztelgett nála. Finom, elegáns, kitűnő
modorú gavallérnak ismerte meg a fiatal herceget, aki
már az első köszöntés után rögtön meghívta az akadémia
tagjául. Galileo alig hitt a fülének.
− Úgy látom, − szólt a herceg − hogy kegyelmed
csodálkozik. És csodálom, hogy csodálkozik. Hiszen
tudnia kell magáról, hogy a neve a világ bármely
akadémiájának csak díszéül szolgálhat.
− Véghetetlenül megtisztel, főméltóságú uram. Szabad
megkérdeznem, hogy olvasta-e könyvemet?
− A Sidereus Nuneiust? Azt meghiszem, hogy
olvastam. És mennyit hadakoztam érte! Bámulatos, hogy
az emberek nem hajlandók elhinni az igazat. Inkább a
Tégit hiszik, az kényelmesebb. De azért vagyunk mi itt,
Hiúzok! Szóval hajlandó tagságával megtisztelni
bennünket? Igen? Hálásan köszönöm. De most
szeretném körülvezetni szerény házamban, van néhány
jó képem, szobrom és könyvem. És a feleségem is
örvendeni fog, ha megismerheti. Enn parancsoljon.
Galileonak már zúgott a feje a képektől, szobroktól és
könyvektől. Bíborosok, főpapok és más előkelőségek
rendszerint megmutogatták neki műkincseiket. S ő
örömmel is nézett meg mindent, de a benyomások
akkora tömege zúdult rá rövid idő alatt, hogy már nem
igen győzte figyelemmel. Rengeteg dolga is volt, kézről-
kézre adták. Akikkel megismerkedett, meghívták
beszélgetni máskor is. Cesi herceg ünnepi vacsorát
rendezett tiszteletére, ahol egész sereg új emberrel jött
össze, most már senkinek sem tudta a nevét és kezdte az
embereket összetéveszteni.
Úgy-e szépen haladt előre. A jezsuiták értesítették,
hogy Bellarmin bíboros nálok járt, másfél óra hosszat
nézelődött a csövön és a látottak felett megelégedését
fejezte ki. A Galileo kérésének teljesítésére azt a formát
választotta, hogy levelet intézett a jezsuita kollégiumhoz
és szakvéleményt kért a Sidereus Nuncius öt rendbeli
állításáról. A válasz megfogalmazására négyes
bizottságot kért fel és pedig a jezsuita kollégium páterei
közül a német Claviust, a német Griembergert, a belga
Maelcotét és az olasz Lembót. Az atyák ki is tűzték a
bizottsági ülést április huszonnegyedikére. Galileo
elhatározta, hogy addig pihenni fog és élvezi a Pinciót.
ügyanis a követnek el kellett utaznia, s ő ezt a kis
változást rögtön arra használta fel, hogy átvigye holmiját
a Trinitá mellé, a gyönyörű Medici-villába. De nem
pihenhetett, mert ugyanekkor megkapta az értesítést,
hogy a pápa Őszentsége fogadja.
Erről már rég le is mondott. Niccolini követ mindjárt
az első napokban bejelentette Galileo Galilei firenzei
udvari matematikus hódoló szándékát, de a Vatikánból
semmi hír nem érkezett. Ő már elaludtunk tekintette a
dolgot. S most egyszerre egy reggel svájci gárdista jelent
meg nála pecsétes írással, amely a kihallgatás óráját
tartalmazta: még aznap délelőtt. Igen gondosan
öltözködött, felöltötte fekete bársony ujjasát, amelyből
hófehér gyolcsgallér világított, tollas kalpagot is vett
hozzá és még a gyaloghintóbán is porolgatta, tisztogatta
magát. A kitűzött idő előtt félórával már ott volt. Fiatal
papi kamarás tett-vett az előszobában, annak átadta
meghívóját. A kamarás mindenekelőtt megtanította,
hogyan kell viselkedni a világ első uralkodója előtt: le kell
térdelni előtte, szent papucsát csókkal illetni, aztán
felegyenesedni és térden állva várni Őszentsége kérdéseit
mindaddig, míg a látogatót ő maga fel nem állítja. Galileo
mindezt engedelmesen megjegyezte és vart.
− Ki van bent Őszentségénél? − kérdezte.
− Unokaöccse, az államtitkár, Caffarelli Scipione.
Közben egy pelyhedző legényke lépett be igen díszes
katonai ruhában. Az ékszerek csak úgy csillogtak rajta.
Otthonosan sietett át a szobán, alig intett a kamarásnak
és besietett a pápához.
− Ki ez?
− Borghese őkegyelmessége, a pápai hadsereg
tábornoka. Szintén unokaöccse Őszentségének.
− Úgy. És hány éves a tábornok úr?
− Tizenkilenc.
Galileo jobbnak látta nem megjegyzést tenni. Sőt
szerette volna visszaszívni magát a kérdést is. Hosszas
várakozás után, mikor a számára kitűzött idő már rég
letelt, végre kijött a két unokaöccs, s ő bemehetett.
Előírás szerint odasietett a terem közepén álló alakhoz,
letérdelt közvetlenül előtte s egyik fehér papucsát, mely
ékkövekkel volt kirakva, ajakával érintette. Aztán
felegyenesedett, hogy úgy maradjon ott végig, a térdén.
De a pápa azonnal felállította.
− Örvendek, hogy a nevezetes tudóst színem előtt
üdvözölhetem.
Galileo szemtől-szemben állott Krisztus helytartójával.
A földkerekség lelki ura hatalmas, s nagytestű ember
volt, hatvan éves körüli, de jó tartású és erőteljes. Széles,
kerek arcán nyírott kecskeszakállat hordott és gyér
bajuszt. Igen egyenes orra volt, édeskés, majdnem
hízelgő mosolya. Legfeltűnőbbnek erősen piros, vastag
ajkait lehetett találni, ezeket beszéd közben mindig
nyaldosta, mint a jó falatra gondoló tigris. Ez volt az az
ember, aki a jámbor műkedvelő írót egy kézirat tartalma
miatt lenyakaztatta.
− Hálásan köszönöm Szentségednek azt a nagy kegyet,
hogy itt megjelenhettem.
− És hogy halad római utazásod célja? Bellarmin
bíboros elmondta nekem, miről van szó.
− Holnapután ül össze a bizottság. Szentséges Atyám.
Szívemből remélem, hogy az atyák igazat adnak nekem.
− Bellarmin azt mondja, hogy amit írtál, igaznak
látszik. Mindenesetre dicséretes a buzgóságod, hogy az
egyház ösvényén igyekszel járni. Ezt megdicsérem
benned. Ezentúl is minden erődből igyekezzél az
egyháznak hűséges fia lenni, akkor tudományos
munkásságodban számíthatsz az én személyes
támogatásomra is.
Galileo csak hajlongott hálásan. A piros száját
nyaldosó ember evő igen nyájas volt hozzá. Az a mondat,
amit most mondott, egész Európa tudományára döntő
fontosságúnak látszott.
− Van valami kérdésed hozzám, Galilei?
− Szeretném az én uramnak és fejedelmemnek, II.
Cosimónak, elvinni Szentséged áldását.
− Szívesen megáldom őt, különösen kedvelt fiamat,
mondd meg neki. És megáldalak téged is.
Galileo sebtiben térdre ereszkedett. Pál pápa megadta
a kereszt jelét a térdelő feje fölött, aki letenyerelt a földre
s a papucsot megint megcsókolta. Ezzel vége volt a
kihallgatásnak. Ha Galileónak azt mondták volna, mikor
kiment az épületből, hogy gyorsan fogjon egy madarat a
vatikáni kertekben, ujjongva megfogta volna a madarat.
Most már az egész világ akármit mondhatott a Sidereus
Nunciusról és a Medici-csillagokról. Csak az kellett még,
hogy az egyházi szakértői vélemény is jól üssön ki.
És jól ütött ki az is, egyetlen kicsiny szépséghibával.
Galileo másolatot kapott a Bellarmin bíboroshoz címzett
okmányról, amelynek az volt a szövegében, hogy igenis, a
bizottság mindent úgy talált a mennybolton a Rák
ködfoltjai, a tejút, a Szaturnusz, a Vénusz s a Juppiter
holdjai dolgában, ahogy a firenzei tudós állítja. Csak a
holdra vonatkozólag mondták ki ezt: „Nem tagadható a
hold felületének nagy egyenetlensége, de Clavius atya
úgy véli, hogy nem a felület egyenetlen, hanem a hold
teste nem mindenütt egyenletesen sűrű, innen
származnak a látás természetes csalódásai, az illető
foltok. Mások valóban a felületet tartják egyenetlennek,
de ebben a kérdésben még nincs akkora bizonyosságunk,
hogy kétségtelenül állíthatnék.”
Tehát Clavius atya még mindig ragaszkodott ahhoz az
arisztotelészi alapgondolathoz, hogy a csillagok
tökéletesek, és alakjuk a legtökéletesebb idom, a gömb.
Galileo, mikor megköszönte az egyébként kedvező
szakvéleményt, ráterelte a beszélgetést erre a kérdésre.
 − Atyám, − mondta neki, − a matematikushoz szólok.
Miért kever metafizikát a matematikába?
− Hogyhogy, ezt nem értem.
− Nincs „tökéletes” és „tökéletlen” idom. Az
idomoknak nincs rangjuk. A matematikus tudomásul
veszi őket olyanoknak, amilyenek. Deszkából
fűrészelhetek magamnak tökéletes körlapot és mindjárt
el is dobhatom, mert szemét csupán, viszont az áldozat
ostyája lehet szabálytalan és töredezett, mégis szent. Ha
tudományosan akarok szemlélni valamit, előbb le kell
bántanom róla, amit hagyomány, hibás feltevés és az
embercélú elképzelés rakott rá. A legszabálytalanabb
szikladarab is mértani test, a gömb is az. Mindakettőt
egységes szabályok szerint kell vizsgálnunk, nem pedig
az egyiket tárgyilagosan, a másikat misztikusan. A
peripatétíkusok, ha szabályos gömböt látnak, azonnal
rejtelmet képzelnek beléje. Én a világon mindent
rejtelmesnek és hihetetlenül érdekesnek látok, de
egyformán annak.
− Jól van, mit akar ebből kihozni?
− Ezt: a teremtés titkát és szépségét nem abban kell
keresni, hogy mi gömb és mi nem az. Attól, hogy a hold
felülete érdes, Isten csodálatos világa nem lesz kevésbé
csodálatos. Sőt.
− Miért „sőt“?
− Mert ha ez a misztikus és horoszkópos gömbösködés
megbukik, akkor szebb rendszert tudok helyébe tenni.
Isten világa úgy, ahogy Kopernikusz képzeli, sokkal
egységesebb, világosabb, szebb, mint ahogy Arisztotelész
elképzeli. Annak a görögnek a világa nekem kezdetleges,
botorkálóan következetlen és gyerekes. Csúnya. Ennek a
németnek a világa nekem gyönyörű. Tehát igaz. Csak az
lehet igaz, ami szép. Nézze, atyám, az elindulásban van a
hiba. Aki maga elé tesz az asztalra egy tüneményt és azt
meg akarja magyarázni, ezt kétféleképpen teheti. Vagy
kiindul az arisztotelészi, eddig felhalmozott anyagból, és
addig csűri-csavarja a jelenségek összefüggését, amíg
bele tudja valahogyan gyűrni valamelyik prokrusztészi
fiókba, akkor aztán megelégedetten befejezettnek
nyílvánítja a dolgot. Érdesnek látom a holdat? Nem lehet
az, Arisztotelész tükörsima gömbnek mondja. Lássuk
tehát, mit lehetne kitalálni, hogy Arisztotelésznek is igaza
legyen, meg ne is kelljen letagadnom, amit a saját
szememmel látok. Mondjuk: a tükörsima gömb nem
egyforma sűrű mindenütt. Lehet így is. De van a
tünemények magyarázatának egy másik módja is:
mindent elfelejtek, amit eddig mondtak és tanítottak, és
elfogadván igaznak, amit a saját szememmel látok,
igyekszem megmagyarázni. Ha a józan és természetes
magyarázat beleütközik Arisztotelészbe, az az ő baja.
Az öreg jezsuita figyelmesen hallgatta mindezt. Soká
nem válaszolt. Aztán fejét rázta és mondani akart
valamit, de meggondolta. Végül így szólt:
− Jól van, majd ezeken gondolkozom.
− Gondolkozzék, atyám, − szólt Galileo, barátságosan
rátévén kezét a pap kezére, − és valamit ne felejtsen el. A
gömbalak minden anyag természetes törekvése. Ez
természetes, mert minden közösség ugyanazon
középpont körül óhajt csoportosulni. Ez az életben is így
van, a természetben is. Semmi mágia ebben nincs. Az
esőcsepp gömbalakot ölt. A gölöncsér anyaga is. A
társadalom is. De tökéletes gömb nincs, mert a tökéletes
elhelyezkedést ezer komponens gátolja. Tökéletes gömb
csak a papíron van, ha lerajzolom. Arisztotelész
kozmikus szférája papírvilág. Az a világ, amit én fogok
hirdetni, az élet és a valóság maga.
Clavius elkomorodott. Most már annyit sem felelt,
hogy majd gondolkozik. De látszott rajta, hogy amit
hallott, nem szívesen hallotta.
Galileo olyan arccal jelentkezett Firenzében a
nagyherceg előtt, mint a diadalmas hadjáratról visszatérő
hadvezér. Átadta a pápa áldó üzenetét és megmutatta a
bizottsági okmányt, amelyben az egyház tudományos
tekintélyei igazolják a Medici-csillagokat és egyéb
felfedezésit. Azonkívül Delmonte bíboros egy levelét is
átadta, amelyet a főpap rábízott. Cosimo feltörte a
pecsétet, átfutotta a levelet, aztán mosolyogva átadta
Galileónak. A levélben a kedves kardinális valósággal
áradozott az udvari csillagász római sikereiről. „Ha a régi
Rómában élnénk, − írta például az öreg, − Galileónak
kétségtelenül szobrot állítottak volna a Kapitóliumon,
hogy értékét megtiszteljék”. Ő a boldogságtól elpirulva
adta vissza a levelet.
− Ezt szépen meg fogom köszönni, − mondotta, − a
lányaim dolgában úgyis írnom kell a bíborosnak.
− Köszönje is meg, hadd örüljön. És tudományos
tervei most mik?
− Szépen, óvatosan, lassan kijövök a nyilvánosság elé
az új tannal. Ez volt az első lépés, ez már sikerült.
− Nagyon helyes, csak az egyházra mindig vigyázzon.
De mi van a lányaival?
− Sok a baj, fenség. A nagyobbik zárdában tanul. A
kisebbik a sógoromnál van, de el kell onnan hoznom,
mert anyám nagyon nehéz természetű asszony és a
kisgyerekkel nem tud kijönni. Be akartam adni a zárdába
azt is, de a főnöknő azt mondta, hogy XI. Leó pápa egy
rendelete óta nővéreket nem szabad ugyanabba a
zárdába adni. Talán, ha a bíboros megkéri a pápát, hogy
tegyen kivételt… Mindenütt sok a baj, fenség.
− Igen, gyerekekkel ez már így van. Giovanni
hercegnek, újszülött fiamnak nem tudjuk a bélhurutját
meggyógyítani. És még nem is mondtam kegyelmednek,
milyen szomorú hírt kaptam Giuliano rokonomtól
Prágából: a Keppler-család himlőbe esett, az asszony és a
fiú meghalt. Most szegény Keppler itt áll két neveletlen
leánygyermekkel és tele van adóssággal, Rudolf császár
már hosszú ideje nem tud neki fizetni. Hajjaj, jót ritkán
hall az ember. Annál nagyobb öröm, hogy a kegyelmed
római útja így sikerült. Majd ha időm lesz rá, elmondja
nekem részletesen az egészet. Most sok a dolgom.
Galileo ment leányait meglátogatni. Még jó távolságra
volt a Landucci-háztól, már hallotta a gyerekkora óta jól
ismert kiáltozást. Anyjára megint rájött a bolondóra.
Üvöltés, sikítás, ajtódurranás hallatszott a házból. A
szomszédok kigyűltek a kapukba komédiát hallani.
Galileo megállt, aztán gondolt egyet és visszafordult.
Ment a zárdába. Ott egészen más hangok ütötték meg a
fülét. A nyitott ablakon gitárszó hallatszott ki. A
Monteverdi új színdarabjának, az Ariannának, egy dalát
játszotta az, aki játszott, még pedig pompásan. Galileo itt
is megállt, de nem azért, hogy visszaforduljon, hanem
hogy a kitűnő játékban gyönyörködjék. Ki lehet az, aki
ilyen szépen játszik? Nem is tudta, hogy a klastrom
valamelyik apácája ilyen elsőrangú gitár játékos.
Mikor a játékos elhallgatott, besietett a klastromba. A
kulcsár-apácát mindjárt megkérdezte:
− Melyik nővér játszik ilyen kitűnően gitárt a házban?
− Nem nővér, banem a kegyelmed leánya, Virginia.
Annyi örömünk van abban a kislányban, hogy el sem
tudom mondani, ö oktatja a többit is zenére.
Galileo sietett a lépcsőn a fogadószobába, hogy leányát
a klauzurából odaküldjék. Egymás nyakába repültek.
− Mióta tudsz te ilyen jól gitározni?
− Sokat gyakoroltam, míg kegyelmed Rómában volt.
− De ennek a fele sem tréfa, hiszen te nagy tehetség
vagy!
Maga felé fordította a gyerek édes, csúnya kis fejét. A
szemébe nézett. Angyalt látott benne.
− Tudsz valamit anyádról?
− Nem tudok semmit, kegyelmes uram. Nem ír soha.
 XII.

Szeptemberben érdekes vendégei voltak a

fejedelemnek: két bíboros utazott át Firenzén és
huzamosabb ideig nála maradtak, mint a hegyoldalba
épült új Imperiale-palota lakói. Az egyik Gonzaga bíboros
volt, a lombard fejedelmi házból való vér, a másik
firenzei és nem fejedelmi származás: Barberini Maffeo, a
dúsgazdag firenzei nagykereskedő fia. A fejedelem
mulattatásukra meghívta Galileót, akinek külön
megüzente, hogy igen érdekes fejtegetésekre készüljön
fel, mert Gonzaga bíboros nagy kedvelője a
tudományoknak, Barberini bíbornok pedig irodalommal
foglalkozik, igen nevezetes, klasszikus csinosságú
költeményeket ír. Galileo egy darabig törte a fejét, hogy
mivel legyen majd az urak mulattatására, de aztán
belélegyintett a levegőbe: majd adódik az a társalgással,
hogy miről kell beszélni.
Mikor felbaktatott ünneplő ruhájában a hegyre,
befordult az alabárdosok között a tágas előudvarba,
aztán a jól ismert úton bejutott a társasághoz, már ott
találta a két főpapi vendéget. Gonzaga bíboros
jelentéktelen embernek tűnt fel előtte és nem tett rá
nagyobb benyomást, mint az a tengersok előkelő pap,
akivel Rómában megismerkedett. Annál
figyelemreméltóbbnak találta a másikat. Rendkívül
magas férfi volt ez, szélesvállú és hatalmas mellkasú és
meglepően vékony hangon beszélt. Azzal kezdte, hogy ők
már ismerik egymást.
− Honnan? − kérdezte Galileo meglepetve.
− Innen, Firenzéből. Kegyelmed a rőfös Galilei fia, aki
muzsikával is foglalkozik, ugye?
− Csak foglalkozott, monsignore, mert már rég
meghalt. Az ő fia vagyok.
 − Mondom. Száz más közül is megismertem volna.
Mint kisfiú ismertem kegyelmedet. Akkor jött haza
Vallombrosából. Én két évvel fiatalabb voltam és
roppantul irigyeltem, mert a többi fiú azt mesélte, hogy
kegyelmed a legerősebb gyerek a játszópajtások között.
Carlo fivéremet egyszer csúnyán meg is verte.
− Kezdek homályosan emlékezni. Nem a Santa Croce-
piacon laktak monsignore szülei? Édesanyja Barbadori-
leány volt. Hogyne, emlékszem. És még egy fivére volt
monsignorénak, nem?
− Hogyne, Antonio. Az kapucinus barát lett. Carlo
pedig megházasodott, Magalotti-leányt vett el. Istenem,
hogy eljár az idő. Lássa, kegyelmes uram, mégsem
kerültük el, hogy megismerkedjünk. De most már nem
fosunk összeverekedni. Legfeljebb szellemi fegyverekkel.
Gonzaga is beleszólt a társalgásba:
− Hallom, Rómában járt kegyelmed és nagyon
ünnepelték.
− Ó Istenem, monsignore, az ünneplés múlandó dolog.
Az én kedves költőm, Berni, azt mondja…
Barberini bíboros élénken közbevágott:
− Szereti Bernit? És ismeri is? Ennek örülök. Roppant
mulatságos költő. És vakmerő.
Itt csínytevő mosollyal körülnézet a bíboros. Az
uralkodó Vintával csevegett, felesége az
anyahercegnővel.
− Meg ne hallja őfensége, emlékszik arra a versre
kegyelmed, amit Kelemen pápa ellen írt?
− Hogyne, kívülről tudom:

Mit tett Isten, Kelemen, mivé lettél?

Te balkezes, tökfilkó, mamlasz pápa!
Megvakultál, süket lettél és kába?
 És minden józan érzést elvesztettél?

− Ezt kissé erősnek találom, − mondta Gonzaga

rendreutasító hangon.
− Bocsánatért esedezem, monsignore, − szólt rögtön
Galileo − már vissza is vontam az idézetet.
De Barberini tovább nevetett. A lakájok kitárták az
ajtókat, a hopmester étkezéshez vezette a társaságot. Alig
helyezkedett el és alig kezdett enni, az uralkodó már
rászólt az udvari matematikusra.
− Hát halljuk, halljuk. Meséljen valamit Rómáról.
Galileo bólintott. Már megszokta, hogy udvari étkezés
alkalmával mindig éhes marad, mert mindig beszélnie
kell. Hiszen azért hivatalos, hogy az urakat mulattassa, és
a fizetést is azért kapja. Elkezdett Rómáról beszélni:
folyékonyan, mulatságosan, igen ügyelve az egyházi
jelenlevőkre.
− Mondja csak, − vágott bele Barberini egy mondata
közepében, − szeretném hallani a véleményét: milyennek
találta a papság értelmi színvonalát Rómában?
− Igen magasrendűnek, monsignore. Az én
szakmámnak ott kitűnő koponyái vannak.
− De csak nem azt akarja mondani, hogy a papok mind
lángelmék Rómában?
− Nem, hanem az átlag nagyon jó. Ostoba pappal alig
is találkoztam. Csak egy eset volt, mikor a jezsuita
kollégium kertjében egy hollandi jezsuitával a jégről
beszélgettünk. Hát az bizony kissé kihozott a sodromból.
Ami peripatétikus konokság van, azt ez a hollandi mind
ellenem szegezte.
− Ez érdekel, − szólt Gonzaga, − mert én is
meggyőződéses peripatétikus vagyok. Mit beszéltek a
jégről?
 − Arról volt szó, monsignore, hogy a hideg összehúzza
a testeket, s a meleg kiterjeszti. Erre azt feleltem, hogy a
víz kivétel, mert ha a víz annyira hideggé válik, hogy
megfagy, akkor kiterjed. Ezért úszik a víz színén. Innen
van, hogy a folyók nem a medrök fenekén, hanem
felszínükön kezdenek befagyni …
− Bocsánat, − szólt Gonzaga, − a jég nem azért úszik a
vizen, mintha könnyebb volna, hanem mert széles.
Arisztotelész kifejtette, hogy a vízben úszó tárgyak nem
súlyuk, hanem kiterjedésük szerint maradnak a víz
felszínén. A széles vasfazék például nem merül el, pedig
nehezebb, mint a víz.
− Nem is a súly szerint merülnek el, monsignore,
hanem a fajsúly szerint.
− Fajsúly? Minden fajú tárgynak súlya van. A nagy
tárgynak nagyobb, a kis tárgynak kisebb.
− Nem azt nevezem fajsúlynak, monsignore. Hanem
azt, hogy abból a tárgyból mennyit nyom egy
köbhüvelyknyi.
− Na és a vasfazékból egy köbhüvelyknyi talán
kevesebbet nyom?
− Ha a vízen úszik, akkor igen. Mindjárt
megmagyarázom, hogyan. Ha a vasfazékhoz
hozzáveszem még azt a semmit is, ami benne van, akkor
− nem ugyan a vasanyagnak, hanem a fazéknak −
fajsúlya kisebb a víznél. Ezért marad a víz színén, ezért
nem merül el.
− Hiszen ezt mondom, − szólt Gonzaga bíboros
okossága tudatában, − amit kegyelmed a fajsúlyról, vagy
miről, magyaráz, az a vasfazék alakjából következik.
Tehát Arisztotelésznek igaza van.
− De nincs igaza, monsignore, mert ha vízzel
teletöltöm a vasfazekat, el fog sülyedni. Holott az alakja
ugyanaz maradt, tehát a peripatétikus fizika szerint
úsznia kellene. Az én fizikám szerint azonban a tárgy
fajsúlya megváltozott: több lett, mint a víz fajsúlya, tehát
a fazéknak el kell sülyednie.
Ebből hosszas vita fejlődött. Gonzaga nem hagyta
magát és körömszakadtáig védelmezte Arisztotelész
fizikáját. Viszont Galileo sem hagyta magát. A vitába az
uralkodó is beleszólt, aki mint Galilei-tanítvány, jól
ismerte a fajsúly fogalmát, sőt olyan fizikai fogalmakat is
belevetett a vitába, mint „momentum”, amelyet oktatója
talált ki. Elmondta azt a játékos találmányt amely szerint
egy tárgy súlya úgy szabályozható, hogy teljesen egyenlő
fajsúlyú lesz a vízzel, s így a vízben ott marad, ahova
sülyesztik, vagy emelik, Barberini bíboros szintén részt
vett az eszmecserében és bár természettudományi
műveltsége nem állt erős lábon, viszont természetes esze
volt bőven, s találó közbeszólásokkal állott a Galileo
pártjára. Vita közben Galileo valami olyat mondott, hogy
az üres vasfazék fajsúlyának kiszámításánál a levegőt is
tekintetbe kell venni, ami benne van.
− Hogyhogy, − szólt Gonzaga bíboros elámulva, − hát
a levegőnek súlya van? Ezt soha sehol még nem
olvastam.
− Én sem olvastam, monsignore, de az eszemmel
rájöttem és állítom. A levegőnek súlya van. Annyira
kevés, hogy nincs módunkban megmérni, de van. Miért
megy felfelé a füst a levegőben? Nyilván ugyanazért,
amiért a levegőbuborék a vízben.
Könnyebb nála. A levegő fajsúlya kisebb, mint a vízé,
de a füst fajsúlya kisebb, mint a levegőé. Igen,
monsignore, a levegőnek súlya van.
Gonzaga bíboros finoman elmosolyodott.
− Azt hiszem, most már lezárhatjuk ezt a rendkívül
tanulságos és élvezetes eszmecserét, mert kezdünk
átlépni a fantazmagóriák birodalmába. Hogy a
levegőnek, vagyis a semminek, súlya volna, az talán
mégis sok egy kicsit. Mindenesetre nagy hálával
tartozunk a fenséges vendéglátónak, hogy ilyen
mulatságos estében részeltetett bennünket.
− Az öröm az enyém, − felelte a nagyherceg, − ha
vendégeim jól érezték magokat. De azért is, mert amit
Galileo őkegyelme a jég fajsúlyúról kifejtett, azt egészen
újnak és megkapónak találom. Meghagyjuk
kegyelmednek, Messer Galileo, hogy amit erről itt
elmagyarázott, azt könyvben írja meg. Erre vonatkozó
jelentését majd elvárjuk és gondolatai felett máris
legnagyobb megelégedésünket fejezzük ki.
Az étkezés véget ért. Másik terembe vonultak át. Itt
Barberini bíboros azonnal Galileo mellé telepedett.
Minden módon kimutatta, hogy az udvari tudóst igen
kedvére való embernek találja. Kérdezgette egyéb
munkálatairól. Erre rögtön előkerült a látócső. Kimentek
a meleg szeptemberi estén az erkélyre és a csövön át
nézték a csillagokat. Mindenek előtt természetesen a
Medici-csillagokat. Az uralkodó büszkélkedve mondta el,
hógy külön tudományos egyházi bizottság foglalkozott a
csillagokkal, mert Messer Galilei, aki bámulatos új
dolgokkal készül kilépni, maga mögött akarja tudni az
egyház helyeslését. Erre Barberini bíboros megveregette
a Galileo vállát.
− Macte, puer, mint latinul mondják. Csak előre. Az én
igen nyomatékos segítségemről mindig meg lehet
győződve.
Még egyszer megismételte erős hajlandóságát
búcsúzáskor is. Galileo azzal ment haza, hogy ebben a
bíborosban, megbecsülhetetlen pártfogót nyert.
Elhatározta, hogy még felkeresi és elbeszélget vele. De
ebből nem lett semmi. Ágynak esett. Megint kezdődtek
izületi kínszenvedései, megint jöttek a félkézzel, ágyból
végigkínlódott megfigyelések és feljegyzések. Az orvos
jött és ment, a fájdalmakat nem tudta enyhíteni. S a
beteg haragos lenézéssel tekintett utána. Az az ősi
ellenszenv, amelyet még pisai iskolakerülő medikus
korában szedett magába az orvostudomány ellen, most is
élénken élt benne. Lenézte az orvosokat, akik semmivel
sem tudnak többet, mint akármelyik javasasszony,
legfeljebb a kezük ügyesebb, ha eret kell vágni. Apjára
gondolt ilyenkor, a rég boldogultra és szerette volna
feltámasztani, hogy elébe tárja: íme, nem az apának volt
igaza, mert osztozhatik fia dicsőségében és világhírében.
Ekkor, a betegágyban kezdte észrevenni, hogy ez a
dicsőség és világhír nem fenékig tejfel. Ha azt hitte, hogy
római űtjával megnyervén az egyház szentesítését, most
már minden támadásnak útját vágta, most azt kellett
látnia, hogy a dicsőséges nyugalom a Sizzi-támadás után
csak szélcsendet jelentett. Egymásután jöttek az új
támadások, nem is egy, hanem a támadások egész
sorozata.
Az első intő jelet Rómában élő barátjától, Cigolitól
kapta. S bármilyen meglepő volt, Cigoli olyan dolgokat
írt meg neki Rómából, amelyek itt játszódtak le
Firenzében, tőle néhány lépésnyire, Marzi-medici érsek
palotájában. Az érsek nyilván még a Bóról heves
ellenszenvet hozott magával Galileo ellen és most erősen
dolgozott ellene. Felkapta azt a kellemetlen mondatot a
Sizzi egyébként hamar feledésbe ment könyvéből, hogy
Galileo tanításai ellenkeznek a Szentírással, minduntalan
szóba hozta papjai között, hogy jó lenne, ha valaki a
szószékről foglalkoznék a kérdéssel, sőt − mint Cigoli
Rómában kétségtelen forrásból megtudta − egyik papját
nyíltan felszólította erre. Az azonban kitért a feladat elől.
De fel lehetett tenni, hogy ami késik, az nem múlik.
Aztán jöttek újabb bajok. Mikor végre lábra tudott
állani, sietett megírni az uralkodó által óhajtott könyvet.
Hamarosan elkészült vele, azonnal nyomdába adta és
nagy örömmel vitte a nagyhercegnek az első példányt. De
nem jutott be hozzá: most meg a nagyherceg lett beteg.
És betegsége nem is volt könnyű természetű, az orvosok
nem tudtak kiigazodni belőle. Súlyos lázak emésztették,
elviselhetetlen rosszullétről és fejfájásról panaszkodott,
de a körülötte sopánkodó doktorok akármit csináltat,
semmi szervi bajt nem tudtak találni. Tüdeje, szíve,
veséje, mája, epéje, mindene rendben volt, ő azonban
csak nyögött, kínlódott és hol jobban lett, hol megint
még súlyosajbb rosszulléttel feküdt vissza az ágyba.
Galileo ettől a betegségtől nagyon elkomorodott. Személy
szerint is aggódott a fiatal uralkodóért, akit nagyon
szeretett, de azonkívül egyszerre bénának érezte magát.
Az okos Sagredo jutott eszébe, s mindaz, amit Sagredo az
emlékezetes levélben az udvari életről mondott, tme, egy
betegség, és ő egyszerre nem érzi azt a tökéletesen
páncélozott biztonságot, amellyel jelentkezett nála, hogy
megkapja műve elismerését. Mondhatatlanul szerette, ha
magasztalták, amit írt. Maga előtt is tagadta vagy restelte
ezt, magányos gondolatai alatt méltatlan hiúságnak
ócsárolta önmagának ezt a tulajdonságát, de
megváltoztatni nem tudta.
Pedig most igen elragadtatott bókokat várt volna a
nagyhercegtől, ha az egyáltalán tudott volna tudományos
könyveket olvasni. Ezzel a művecskével nagyon meg volt
elégedve. Tudta, hogy merőben új és úttörő. Olyan
szemléletet állított fel a kérdésről, amely szerencsésen
vitte erre a térre is régen alkotott saját fizikai műszavát, a
momentumot. Amit írt, az világos volt, egyszerű és
meggyőző: a vízbe mártott test problémáját
leegyszerűsítette és azonosította a meleg problémájával.
Megfogalmazta az egyensúly kérdését és megmagyarázta,
hogy a vízbe mártott test és a kiszorított víz ugyanolyan
viszonyban vannak egymással, mint a mérleg két
serpenyője. Előre boldogította, mennyire fog ez a
nagyhercegnek tetszeni, kivált, ha jól meg is magyarázza
neki és kifejti előtte, mennyire új ez, mennyire bátor és
milyen fontos lépés a mekanikában előre. De ez az öröm
elmaradt. Helyette alig jelent meg a könyv, goromba
támadás érkezett rá. A szerző nem nevezte meg magát.
„Egy ismeretlen akadémikus nézetei”, ezt a címet viselte
a támadás, amelyet névtelen írója Mária Magdolna
nagyhercegnének ajánlott.
 Már másnap tudta, hogy ki írta a támadást. D’Elzi gróf,
a pisai egyetem kormányzója, megrögzött peripatétikus.
De azonkívül személyes ellenség is. Nem tudta
megbocsátani, hogy felülről hoztak Toszkána
tudományos világába az ő nyakára egy olyan tudóst,
akinek kiválasztásába nem szólt bele. Galileo elolvasta a
művet. Silány dolog volt, homályos, ravasz, ellentmondó.
Mint vitairat nem érdemelt semmi figyelmet.
Elhatározta, hogy nem fog rá felelni, de kihallgatást kért
a nagyhercegnétől. Erre jó sokáig várakoznia kellett, amit
nem vehetett rossz néven, hiszen a hitves a nagyherceg
betegágya mellett töltötte napjait. Végre a fenséges
feleség színe elé került és azonnal magyarázni kezdte,
mennyire nincs igaza a névtelen támadónak. De még
feléig sem érkezett fejtegetésének, mikor á nagyhercegné
félbeszakította, tett egy-két megjegyzést, amelyekből
kitűnt, hogy egyetlen szót sem értett sem a Galileo
művéből, sem a neki dedikált támadásból, sem most
annak cáfolatából, aztán sajnálkozását fejezvén ki az idő
rövidsége miatt, Galileót szerfelett nyájasan biztosította
meleg hajlandóságáról.
Nem volt mit tenni, ezt le kellett nyelni. De mindjárt
jött a másik ellenkönyv. Ezt Corresio írta, a pisai egyetem
görög tanára, szintén peripatétikus. Ez már odaírta a
nevét a könyvre, amelyet Francesco hercegnek, az
uralkodó öccsének ajánlott. Tudatlan és gyarló volt ez a
támadás is. De viszont erősen személyeskedő. Galileo ezt
már nem akarta szó nélkül hagyni. Levélben megbeszélte
tanítványával, a most már Pisában tanárkodó Castellivel,
hogy majd az adja meg a méltó választ. De ugyanekkor a
boldogtalan támadó nagy bajba keveredett. Valahogyan
kisült róla, hogy görög keleti vallású, jóllehet állását mint
katolikus foglalta el. Azonnal elcsapták szegény fejét.
Galileo és öastelli a választ a fiókban hagyták.
Akkor egy Nozzolini nevű támadó következett, aki nem
könyvet írt, hanem emlékiratot intézett az érsekhez és
abban kifejtette Galilei Galileo udvari matematikus
számtalan tévedését, amelyek az isteni és halhatatlan
Arisztotelészt támadják. Majd Déllé Colombe Lodovico
és Di Grazia Vincenzo nevezetű tudósok következtek,
akik a vízben úszó testekről írott könyvet támadták meg.
Most már csak úgy röpködtek a támadások. Galileo
elvesztette türelmét. Nekiült és válaszolt az egész támadó
seregnek. Nem a maga, hanem a Castelli neve alatt, így
sokkal kényelmesebb is volt és méltóságához is illőbbnek
tartotta.
Hosszú hetekig dolgozott rajta, mert először rövid
vitairatnak tervezte, de belemelegedett és egyre szélesebb
lendülettel magyarázta a maga igazát. Castelli nála
töltötte vakációja jó részét, a könyvet együtt írták, hol
egyik, hol másik, ahogy éppen adódott. A tollat
mindenesetre ő vezette, s ha néhol megtetszett neki a
cáfolat feladata, ahol jó gúnyosan és patakzóan lehetett a
tudatlanokra az érvek tengerét ontani, ott csak úgy
száguldott tolla a papiroson.

„Itt signor Colombo az értelmetlenség óceánjába

téved bele, mert nem értett meg egy egyszerű,
signor Galilei által a legvilágosabban
megmagyarázott és műveiben ezerszer használt
kifejezést, a species-súlyt vagyis fajsúlyt. Signor
Colombo zavara azért van, mert nem tudja, hogy a
nyelvekben ezer és ezer olyan szó akad, amelyeket
tetszés szerint ragasztott hozzá a dolgokhoz a
közhasználat. Így signor Galileinek is joga volt egy
szót kiválasztani a maga használatára, miután a
megjelölendő fogalmat szabatosan megmagyarázta.
Ha signor Colombo megengedi a logika tudósainak,
hogy a „species” szóval valami olyan általánosat
értsenek, ami sok egyest foglal magában; ha tudja,
hogy latinul a „species” szó általában ábrázatot,
arculatot tesz; ha el tudja viselni, hogy a
gyógyszerészek egy különböző gyökerekből
készített port „speciesének neveznek; s ha nincs
kifogása az ellen, hogy akadt nép, amely Speziának
 nevezett el egy tengerparti várost, akkor miért
haragszik annyira, ha signor Galilei ugyanezt a szót
választotta ki, mikor a testek speciális, vagyis
viszonylagos súlyát akarta elnevezni? Signor
Colombo vagy nem gondolta meg, hogy a „fortezza”
szó például egy bizonyos erényt, erődítést és az ecet
bizonyos tulajdoságát jelentheti egyszerre, vagy
nem tudta felfogni azt az értelmet, amelyet signor
Galilei ennek a szónak adni óhajtott.”

Így ment ez tíz, húsz, száz, kétszáz oldalon keresztül. S

ha egy fejezettel elkészült, nagy kéjjel olvasta fel
Castellinek. Lassanként nem vitázó cáfolattá, hanem
elmélyedő munkává vált, amit írt. Élettapasztalatait
szórta bele, a világ dolgairól való nézeteit, ahogyan
tollára jött.

„Jó, ha a fejedelmeknek különböző véleményű és

irányú tudósaik vannak, mert így az igazságot
könnyebb megtalálni. Éppen mint ha minisztereik
nem értenek egyet, s alattvalóikat pártok és
viszályok bontják széjjel: ez biztosítja vagyonukat,
életüket és az államot.”
„Légy hálás annak, aki megszabadít tévedéseidtől
és ne haragudj, mint akit kellemes álomból
ébresztettek fel.”
„A tudatlan ember megcáfolására kár az időt
pazarolni, mert összes ostobaságainak
kimutatására (és amit írt, abban több az ostobaság,
mint a nyomtatott sor) vastag kötetek kellenének,
amelyek haszontalanok a tudós és előnytelenek a
tömeg előtt.”
„Ellenfeleim szívesebben ragaszkodnak ősidők
tanaihoz, mert azt hiszik, hogy így tudatlanságukat
általános fogyatkozásnak foghatják fel, éppen úgy,
mint ahogy általános járvány idején a haláleset
 nem olyan keserves, mint mikor a halál csak téged
ragad el, s a többit sértetlenül hagyja.”
„A viták csak akkor hasznosak, ha kétséges
dolgokat érintenek és olyan érvekkel dolgoznak,
amelyek magokból a dolgokból vétetnek, nem
pedig szövegek egybevetéséből és
szómagyarázatokból.”
„A hallgatás vagy a kétségbeesésé, vagy a
meggyőződésé.”
„Többre becsülöm, ha egy egyszerű igazságot
megtalálok, mintha a legfenköltebb kérdésekről
hosszasan elmélkedem anélkül, hogy bármilyen
eredményre jutnék.”

Minderre vigasztalásul is szüksége volt. Okvetlen ki

kellett írnia magából háborgó érzéseit, mert
kellemetlenségei egyre növekedtek. Az eddigi
támadásokra ráadásul jött a legkellemetlenebb. Volt azok
között, akikkel messze idegenben levelezett, egy igen
szíves és nyájas híve, az augsburgi polgármester. Ennek
Welser Márkus volt a neve, leveleinek tanúsága szerint
ritka műveltséget és a gondolkozás önállóságában ritka
bátorságot mondhatott a magáénak. Régóta leveleztek
már és Welser lelkesen odaszegődött tudományos nézetei
mellé. Most Welser arról értesítette, hogy valaki a napon
foltokat fedezett fel. Az augsburgi polgármester Galilei
nézetét akarta tudni ezekről a foltokról.
Galilei úgy ugrott fel a székről, mikor ezt a levelet
olvasta, mintha a kígyó csípte volna meg. És csettintett az
ujjúval, mint aki nagyon bosszankodik, hogy valamit
elfelejtett. Mert csakugyan elfelejtett valami nagyon
fontosat: le kellett volna idejekorán szegeznie, hogy a
napfoltokat felfedezte, sőt többször meg is figyelte őket.
Nem kellett volna a felfedezést hebehurgyán és elsietve
nyilvánosságra hoznia, elég lett volna ebben az esetben is
afféle betűjátékhoz fordulnia, mint a Szaturnusz ügyében
tette. Most jön ez a valaki és learatja előle a felfedezés
dicsőségét.
Ez a bosszúság vérig lázi tóttá. Welser mellékelte
annak a valakinek három hozzá intézett levelét. Az illető
valamilyen okból nem akarta magát megnevezni, leveleit
Apelles álnévvel írta alá. A levelek csakugyan pontosan
beszámoltak a napfoltok felfedezéséről. Látszott rajtok,
hogy gyakorlott szakember, sőt kitűnő csillagász írta
őket, noha peripatétikus és a tüneménynek arisztotelikus
magyarázatát adja. Elmondta összes rendbeli
megfigyeléseit, de semmi olyat nem árult el, amiből
személyére vagy lakóhelyére következtetni lehetett volna.
Ez még tetézte Galileo izgalmát, mert olyan ellenféllel
akadt dolga, aki vaksötétségben tartózkodott.
Soká nem válaszolt az augsburgi polgármesternek.
Nem tudta, mitévő legyen. Elegendő megfigyelése ahhoz,
hogy gyorsan egy művel lépjen a nyilvánosság elé, nem
volt. A Colombóékat cáfoló könyv túlságosan el is
foglalta. Nemhogy könyvet írni, de új megfigyeléseket
rendszeresíteni sem ért rá, a Juppiter bolygóival és a
holddal és a Szaturnusszal és a Vénusszal éppen elég
tennivalója akadt az éjszakai órákban. Szétküldeni
megint egy betűhalmazt és később nyilvánosan
megoldani? Lehetetlen. Welser és az ismeretlen Apelles
joggal mondhatnák, hogy így könnyű: kapni egy levelet
Augsburgból, rögtön a napra nézni, meggyőződni a
megfigyelés igazságáról, aztán eléállani az elsőségért
ilyes rejtvényekkel.
Végre időt szakított, hogy meggondolja a választ és
válaszoljon. Hosszú és részletes levelet írt Welsemek,
közölvén pontosan, hogy ő másfél évvel ezelőtt már látta
a napfoltokat, sőt azokat tavaly nyáron Rómában több
egyházi és világi méltóságnak meg is mutatta. Aztán
bőségesen foglalkozott a kérdés tudományos részével.
Kifejtette, hogy Apellesnek, aki a foltokat a nap előtt
elvonuló bolygóktól származtatja, nem lehet igaza.
Apelles úgy jár el, mint a peripatétikusok általában: a
világon minden lehetőt és lehetetlent kieszel, csakhogy a
mennybolt változhatatlanságáról és az égitestek
tökéletességéről szóló tannak igaza legyen. Nem, a nap
sem tökéletes A foltok rajta vannak magán a napon,
akárcsak azok a hegyláncok a holdon. És a foltok
mozgásának megfigyelése azt a csodálatos dolgot
mutatja, hogy a nap saját tengelye körül forog. A tengely
függőlegesen mered az ekliptika síkjaira és a
világmindenségnek mindig ugyanazon pontja felé néz. E
tengely, tehát önmaga körül a nap mintegy hónapnyi idő
alatt fordul meg. Vagyis a napon egy nap: egy hónapig
tart.
Galileo elkészült rá, hogy Welser ezt a hosszú levelet,
amely csillagászati tanulmánynak is beillett, nem rejti
véka alá. Már pedig ez nyílt színvallás volt Kopernikusz
mellett. Meggondolta, leírta, elküldte. A kockát elvetette.
Jóval hamarabb, mint szándéka volt, de megtörtént.
Mindezalatt itthon ellenségei nőttön-nőttek, a létök
alapjában megtámadott Arisztotelész-hívők egyik
támadást a másik után bocsátották ki, a nagyherceg
beteg volt, az érsek palotájában valóságos kamarilla
alakult, amely nap-nap után az ő dolgát tárgyalta. Nem
volt más hátra, mint gyorsan ismét biztosítani az egyház
már előzetes helyeslését vagy legalábbis olyan fontos
egyházi férfit találni, akire majd baj esetén kellő súly
gyanánt lehet hivatkozni. Részletesen megtudakolta, ki
számít Rómában a fő-bibliaszakértőnek a prelátusok
közt. A legtöbben azt mondták neki, hogy Conti bíboros.
Ennek megörült, Conti bíborossal többször összejött és
hosszasan beszélgetett Kómában. Leült tehát és megkérte
levélben: adjon szakvéleményt, vájjon a kopernikuszi
tanítás ellenkezik-e a Szentírással.
A válasz gyorsan megjött, szinte túlgyorsan ahoz, hogy
alapos és kimerítő lehessen. A bíboros igen nyájasan, de
igen Kúrián felelt. Kifejtette, hogy a Szentírás a menny
bolt változhatatlanságáról szóló tannak nem kedvez, sőt
inkább ellene van, tehát a Szentírás e tekintetben nem
peripatétikus. Sőt kimutatható, hogy az egyházatyák a
mennyboltot mindig inkább változhatónak tekintették,
másszóval mindig lehetségesnek tartották, hogy a
tudomány új dolgokat találhat az égen. E tekintetben
tehát Kopernikusz kiindulása nem ütközik elvi egyházi
akadályokba. Ami a föld mozgását illeti, kétféle
mozgásról kell beszélni: Kopernikusz szerint a föld
először is saját tengelye körül forog. Ez nem ellenkezik a
bibliával. Az a tanítás azonban már kevésbé egyezik vele,
hogy a föld a nap körül bizonyos pályát járna be. Elvégre
lehet úgy felfogni a dolgot, hogy a bibliát Isten a tömeg
használatára sugallta, tehát a tömeg nyelvén beszélt és
egyes helyeket így is kell értelmezni. De ez olyan érv,
amely veszedelmes és amelyhez csak végső szükség
esetén szabad nyúlni. Viszont kétségtelen, hogy már
voltak, egyházi írók, akik Pitagorásszal tartottak, nem
Arisztotelésszel és úgy hitték, hogy nem a nap forog a
föld körül, hanem a föld a nap körül. Ilyen volt Zuniga
Diego, a spanyol pap, aki tanulmányt írt a Jób könyvének
arról a részéről, ahol Jozsué „megállította a napot.“ Ezt
Zuniga olyan értelemben tudta kimagyarázni, amely
Kopernikusznak kedvez.
Ebből a teológiai felvilágosításból nehéz volt
kiokosodni. Az óvatos bíboros a leglényegesebb kérdésre
nem mondott sem igent, sem nemet. „Kevésbé egyezik”,
− írta. „Viszont kétségtelen”, − írta. Galileo ott állott,
ahol a Conti-levél előtt. És az ügyek tovább viharzottak
körülötte. Egyik támadója kiszimatolta, hogy Bellarmin
bíborost lenne célirányos Galilei iránti jóindulatában
megingatni. Eljuttatták hozzá a Galilei-cáfoló érveket.
Bellarmin bíboros Íratott a titkárával, Gallanzonival
Firenzébe, hogy mit szól Galileo ezekhez az érvekhez, ő
válaszolt. Most már türelmét teljesen elvesztve.
Colombót, a főérvelőt, egyszerűen hatókörnek nevezte.
Úgy érezte magát, mint a vadkan, amelyet mindenfelől
acsarkodó ebek vesznek körül. Amerre fordult, támadást
látott. Bőszen csapkodott erre is, arra is, de az ebek
sokan voltak, ő pedig egyedül. A nagyherceg többet volt
beteg, mint egészséges, alig tudott vele beszélni. Vinta, fő
pártfogója, szintén elbetegesedett és aggságában a sír felé
közeledvén, már minden baj és vesződség idegessé tette,
ahoz is alig fordulhatott bajaival. Virginiát, akinek
angyali édessége egyszerre minden gondját elfel ej ttette
vele, a zárda szigorú szabályai szerint csak hellyel-közzel
és rövid időre láthatta. Landucciékhoz nem szeretett
menni, mert ott valóságos poklát találta a folytonos
családi veszekedésnek. Közben megkapta Rómából a
hírét annak, hogy Clavius, a kedves agg, a német jezsuita,
aki hozzá mindig annyi jóságot mutatott, csendesen
elszenderedett az Orbán.
A magára maradottság idegesítette, dacossá tette és
elvette eddigi megfontoltságát. Elhatározta, hogy akármi
lesz is a következménye, kilép Kopemikusz-hitével a
nyilvánosság elé. Úgyis tisztázni akarta, hogy a napfoltok
felfedezésének elsősége az övé. Nekiült tehát és megírta
mindazt, amit a napfoltokról mondhatott. Miután Cesi
herceggel tisztázta, hogy műve Rómában jelenik meg, a
Lincei-akadémia kiadásában, összeszedte az augsburgi
polgármesterhez intézett leveleit, amelyekről otthon
másolatot tartott, hozzácsapta a még mindig titokzatos
Apelles leveleit is, valamint tanukra hivatkozva
hangsúlyozta, hogy ő a napfoltokról már jóval előbb
beszélt Rómában, semhogy Welsertől az Apelles-féle
megfigyeléseket megtudta volna. Így olyan kötetet állított
össze, amelyből világosan kitűnt az ismeretlen Apelles
peripatétikus felfogása a napfoltokról, de világosan
kitűnt az is, hogy ő a kérdést Kopernikusz felfogása
szerint magyarázza. A könyvet a Lincei-akadémia nagyon
szépen állította ki, címlapja elé az ő arcképét köttették.
A könyvet megkapta Rómából és nem győzött
gyönyörködni benne. Minduntalan kinyitotta,
lapozgatott benne, átfutotta századszor is a már szóról-
szóra tudott sorokat és végül mindig odafordított
arcképéhez. Gyermekes szeretettel és örömmel szemlélte,
eltűnődött azon, hogy kora haladtával is még mennyit
megőrzött gyermeki lényéből, aztán megint visszatért a
szövegre. Nagyon meg volt vele elégedve. Nyoma sem
volt ebben annak a hangnak, amelyet a Colombo-féle
támadókkal használt. Azokat türelmetlenségében
egyszerűen leszamarazta. De ez az ismeretlen Apelles
erős ész és képzett csillagászati elme volt, ennek más
hang dukált. Mindvégig tisztelettel is kezelte az
ismeretlent, még bocsánatot is kért tőle, hogy véleménye
eltér amazétól. De a kopernikuszi tant szilárdan
fenntartotta. Igen, a nap önmaga körül pörögve a
középpontban áll foltozott, tündöklő testével, s a bolygók
a kis földdel együtt, mint udvaroncai, keringenek
körülötte.
Nagy és jótékony megkönnyebbülést érzett. Kimondta
végre. Jó húsz esztendeje latolgatta, méregette magában
a kérdést, s mialatt Keppler egymásután bocsátotta közre
kopernikuszi írásait, ő várta és leste a bizonyítékokat,
úgy figyelvén saját eszét, mint méhész a kaptárt, mikor
lesz már méz benne. Most már volt. A látócsővel szerzett
óriási fontosságú tapasztalatai ítélete szerint elegendő
bizonyságot szolgáltattak; a Juppi tér, a hold, a Vénusz, a
Szaturnusz, a tejút, a nap újonnan felfedezett csodái
olyan pompásan illettek bele az új elképzelésű
világrendszerbe, mint titkos zárba az egyetlen kulcs. Az
volt most már hátra, hogy mit fog szólni ehhez az
állásfoglaláshoz a hivatalos egyház. Ezért gondos névsort
állított össze, hogy kiknek küldi el. A fontos egyházi
személyiségek közül, akik annakidején Rómában
jóindulatot tanúsítottak iránta, senkit sem hagyott ki. És
megküldte a művet Barberini bíborosnak is.
Egy példányt mindig magánál tartott. Ha ismerőssel
találkozott, elővette, kezébe adta, és gyermekes örömmel
nézte, hogyan forgat oda az illető az arcképhez. S volt
valaki, aki előtt kiváltképpen büszkélkedett ezzel a
könyvvel, aki pedig egy szót sem érthetett belőle. S ez
nem volt más, mint a fia. Vincenzo most töltötte be
hatodik évét, nem volt többé okvetlen szükséges, hogy
anyjánál maradjon. A kisfiút egy jóismerős elhozta
Páduából Firenzébe. Marina semmi nehézséget nem
okozott a gyerek körül. Vele küldte minden holmiját, s
ebből meg lehetett állapítani, hogy anyai gondosságát
semmi kifogás nem érhette. Levelet azonban nem küldött
a gyerekkel. Még csak üdvözletét sem. Ez Galileót
bántotta kissé, jól esett volna valami nyájas baráti szót
kapnia, mikor az utolsó fonál elszakadt köztük. De az
egészet hamar elfelejtette. A fiú elhelyezkedett
Landucciéknál, s a nagyanya azonnal ráugrott, mint
szeszélyes imádatának új zsákmányára. Egy hét múlva
már úgy gyalázta valami haszontalanság miatt, hogy a
szomszédok megint összeszaladtak.
Az apa, ha ráért, elment a gyerekért és elvitte sétálni.
Kézenfogva mendegéltek az Arno-parton és beszélgettek.
Vincenzo megszámlálhatatlan kérdéssel tudta apját
ostromolni, a mohó kíváncsiság olyan erejével, hogy az
egyik kérdésre meg sem várta a választ, már feltette a
másikat. Galileo boldogan felelgetett neki. önmagát látta
a gyerekben, az önmaga hatéves korát kutatta benne.
Próbálta, hajdani emlékei között kutatva,
összehasonlítani a maga hatéveskori értelmét a
gyermekével, vájjon lesz-e az olyan tehetséges, mint az
apja. Igyekezett kitudni érdeklődéseit, hajlamait, esze
külön színe? zetét. De nem tudott kitudni a kis
koponyából semmi különöset: Vincenzo olyan volt, mint.
más értelmes hatéves gyerek.
Olykor sajnálta, hogy a fiú nem jóval nagyobb:
érthetné apja diadalait. Mert lett volna mit mesélnie. A
napfoltokról szóló könyvnek remek visszhangja támadt.
Agucchia, a pápa környezetének egyik fontos tagja,
elragadtatott levélben ünnepelte a művet, amelyet Cesi
herceg juttatott el hozzá. Azt írta, hogy meggyőződése
szerint ezek a tanok, bár részint meglepő voltuk, részint a
szerző irigyelt személye miatt sok ellenségök lesz, előbb-
utóbb meg fogják kapni az egész világ helyeslését és
elismerését. De még szebb levélben jelentkezett
Barberini Maffeo bíboros. Egyenesen ódát írt a nagy
tudós tiszteletére elragadtatásában.

Mi kívül tündöklik, belül az bizony

Nem mindig fényes: vannak a napnak is
Hibái, melyeket te látsz meg,
Ó Galilei, művészeteddel!

Az udvari tudós azonnal a nagyhercegi palotába sietett.

Sürgős kihallgatást akart kérni, hogy kiöntse az uralkodó
lábához boldogságát, amely mindenáron ki akart
robbanni belőle. De nem juthatott Cosimo elé. A kamarás
ezt válaszolta:
− Őfenségét nagyon lesújtotta a szomorú hír, nem
kíván semmivel foglalkozni és bezárkózott. Most
látogatta meg a beteget.
− Miféle beteget?
− Hát kegyelmed nem tudja? Vinta miniszterelnök
haldoklik.
Galileo lélekszakadva rohant a Vinta-palotába. Ott
lábujjhegyen járt mindenki. Senkit nem engedtek a kapu
aljánál beljebb. Valaki, akit a lépcsőház alján meg tudott
fogni, azt mondta, hogy a beteg állapota változatlanul
válságos. é − Mit mondanak az orvosok, mi baja?
− Csak annyit tudnak mondani, hogy belső betegsége
van.
Az öreg miniszterelnök soká vivődött a halállal.
Betegágyában utolsó pillanatig, még haldokolva is
dolgozott, meghallgatta titkárainak jelentését, lediktálta
a fontos leveleket és olykor izent az uralkodónak, hogy
beszélnie szükséges vele. Galileo nem látta többé. Egy
őszi reggelen, mikor felkelt, az a hír fogadta, hogy Vinta
az éjjel meghalt.
 Az uralkodó úgy rendelkezett, hogy a temetésen
Toszkána fejtse ki a legnagyobb fiainak járó pompát. A
Santa Croce-templomban helyezték örök nyugovóra a
holttestet. Két hét múlva ugyanott ünnepélyes
gyászmísét mondtak lelki üdvéért, a misét Marzimedici
érsek celebrálta. Galileo is ott volt a tömegben, az udvari
méltóságok utolsó sorában kapott helyet. Onnan nézte az
uralkodót, aki árnyéka volt önmagának, a folytonos láz
feltűnően elsorvasztotta, szeme alatt vastag karikák
ültek, nagy orra még jobban kiugrott a sovány arcból.
Emberileg számolni lehetett azzal, hogy fiatalon itt
hagyja ősei trónját. S akkor mi lesz az udvari
matematikussal? A trónörökös, a kis Fernando herceg,
most volt három éves.
A celebráló érsek a mise végén megáldotta az
uralkodót. És ekkor pillantása találkozott a Galileo
pillantásával. Sötét és konok gyűlölet volt az, amely az
érsek szeméből a tudós felé nyilallott. Olyan gyűlölet,
amely egy pillanatig sem tud tétlen maradni.
 XIII.

Hogy ki a titokzatos Apelles, nem maradhatott

mindvégig titokban. Welser ugyan nem árulta el, de
kerülő úton eljutott Galileóhoz, hogy a napfoltok
megfigyelője nem más, mint a német Scheiner atya, az
ingolstadti jezsuita egyetem csillagászati tanára. Ez igen
érdemes tudósnak számított, s így érthetővé is lett az a
szakértelem, amellyel, bár peripatétikus alapon, a vitás
kérdést kezelte. Azt is meg lehetett érteni, hogy miért írt
álnév alatt. Rendjének szigorú szabályzata miatt. Jezsuita
nem léphetett a nyilvánosság elé saját nevével, csak ha
erre felsőbbségétől engedelmet kapott. Azt pedig olyan
gyorsan nyilván nem kaphatta meg, hogy Welsernek nyilt
sisakkal, vagy inkább nyilt csuklyával írhatott volna.
Arról is kapott hírt Galilei, hogy Scheiner atya
egyáltalában nem vette rossz néven a Rómában
megjelent elleniratot. Jobbfajta ember volt és komoly
tudós, komoly tudományos vitának tekintette az egészet,
amelyben az ellenfelek nagyrabecsülhetik egymást.
De ezt csak ők tudták, a vitatkozó felek. A firenzei
papság körében a szerzetek nemzetközi érintkezésének
hajszálcsövein át szintén elterjedt, hogy a napfoltos
Apelles nem más, mint az ingolstadti jezsuita. Az udvari
matematikus tehát, akit már Sizzi megvádolt Szentírás-
ellenességgel, egy jezsuitát támadott meg. Galileo érezte,
hogy az érsek környezetéből hogyan szivárog széjjel a
méreg az alsó papság körében is. Firenzei papok, akikkel
régebben jóismerős viszonyt tartott fenn, most
észrevehetően elhidegedtek tőle. Ez roppantul
feszélyezte. Mindig éhes volt arra, hogy szeressék. De
nem mehetett oda az utcán minden paphoz, hogy
megmagyarázza neki: közte és az ingolstadti jezsuita
között semmi személyes harc nem dúl, sőt roppant
udvariasan és barátságosan szoktak üzengetni
egymásnak az augsburgi polgármesteren keresztül. Azzal
vigasztalta magát, hogy elvégre az egyháznak is megvan a
maga alsó tömege, amelyre éppen úgy nem adhat, mint a
világi tömegre. Egy Lorini nevű pap kiprédikálta az új
tanokat, amelyeket a csillagászat terjeszt, és szigorúan
figyelmeztette híveit, hogy óvakodjanak annak a
bizonyos Ipernikusz nevű németnek a tanításától. Így
mondta: Ipernikusz, még a nevét sem tudta. Ilyen
papokkal tudományos kérdésekben úgysem harcolhat. A
fontos az, hogy az egyház nagyjaival rendben van.
Barberini biboros ódát írt hozzá, Bellarmin biboros írást
állíttatott ki neki felfedezéseinek helyességéről, a pápai
titkár lelkesen csatlakozott tanaihoz, sőt maga Pál pápa
biztosította támogatásáról. Most tehát úgy gondolta,
hogy miután a napfolt-ügyben írott művel sikeresen hitet
tett Kopernikusz mellett, tovább fogja gyűjteni
megfigyeléseit, tovább fog újabb és teljesebb érveken
gondolkozni, s ha majd az anyagot érettnek látja,
részletes, nagy és életreszóló műben fogja kifejteni
világszemléletét, már nem is a Kopernikuszét, vagy
éppen a Kepplerét, hanem a sajátmagáét, a Galilei-
világrendszert, a firenzei új Almagesztet, amely azokétől
lényeges részletekben különbözik. Lehet, hogy erre két óv
múlva kerül sor, lehet, hogy tizenkét év múlva. Elvégre a
gondolkozás munkájában is van valami a
szerencsejátékból. Az ötlet, s gyakran a döntő és
korszakalkotó ötlet, véletlen dolga és nem függ a
gondolkozótól. Amíg tehát a nagy-nagy mű anyaga
összegyűl, addig végzi egyéb dolgát. Íróasztalának
különböző fiókjaiban számos tudományos elgondolás
vázlata, vagy éppen félig már ki is dolgozott kézirata
állott, a hő megméréséről, a mozgásról, a
mágnesességről, a levegő súlyáról, a fényről, sok
mindenféléről. Csak győzze őket elészedni.
De egyiket sem szedte elé, hanem új dologhoz fogott,
amire Sagredóval most is sűrűn folytatott levelezése
vezette. Sagredo, akinek éles és bizalmatlan esze olyan
volt, mint a sav, a horoszkópok divatjának kapcsán
mulatságos kérdést vetett fel. Aleppóban egy
horoszkópokból élő éhenkórász csillagásznál valami
keleti méltóság megrendelte Akabár nagymogul
horoszkópját és megadta a nagymogul születési adatait,
de hiányosan. Csak az időt tudta biztosan: 1551 július 13,
este negyed hét. De a hely felől bizonytalan volt: a
nagymogul vagy Malakkában, vagy Borneo-szigetén
született. Már most Sagredónak, nem lévén okosabb
dolga, mióta aleppói állását feladta, az fúrta az oldalát,
hogy mikor Malakkában este negyed hét az óra, akkor
Borneo szigetén negyed nyolc. Ebből bonyolult délköri
problémákat vetett fel, amelyek lehettek egy tétlen ember
játékos tűnődései, de megfejtésükhöz mégis tudományos
készültségre volt szükség.
Galileo szívesen eljátszogatott a Sagredo kérdéseivel és
egymásután irta neki a délköri kérdésekre vonatkozó
leveleket. De ezzel figyelme a földgömb hosszúsági és
szélességi köreire terelődött. Ekkor villant meg hirtelen
az az ötlet a fejében, amely sajátmagát is
megdöbbentette. Olyan izgatott lett a papiros előtt,
amelyre firkálgatott, hogy sajátmagát kellett
csendesítenie.
− Azt az országot teszem a világ urává, − mondta
remegve a gondolat roppant horderejétől − amelyiket
éppen akarom.
Az jutott ugyanis eszébe, hogy a tengereken úszkáló
hajók legnagyobb gondja, mióta csak tengerészet volt a
világon, mindig a tájékozódásban állott. A nyilt tengeren
lebegő vitorlásnak, amely köröskörül csak vizet láthatott
és maga felett csak a csillagos eget, élete függött attól,
hogy meg tudja mondani: a földgömbnek pontosan
melyik pontján tartózkodik az adott pillanatban. A
szélességi kör meghatározása már a régieknél sem
okozott sok nehézséget. Annál többet a hosszúsági kör.
Legfeljebb a hold-eklipszisekből lehetett valami
hozzávetőleges számítást csinálni, de erre sem volt
mindig alkalom. Galileónak az jutott eszébe, hogy a
Juppiter bolygói erre alkalmasok lehetnének. Azonnal
nekiült és számításokat csinált. S úgy látta, hogy
számításai helyesek. Akkor pedig ezzel a találmánnyal
hallatlan erőt tudott adni bármely tengerészország
kezébe. A haditengerészetben ez az erő egyszerűen
legyőzhetetlen előnyt jelent a kereskedelmi
tengerészetben felbecsülhetetlen gazdagságot.
Nézte számításait és az a gondolat lobbant át a fején:
mi lenne most, ha nem jött volna el a Bo tanszékéről?
Már holnap bemenne Velencébe, azonnal kihallgatást
kapna az új dogétól, Memmo Antoniótól és akkora
vagyont szabna találmánya vételárául, amilyet akarna.
Nincs kétség, hogy a Serenissima kapva-kapna a
lehetőségen. De megrázta fejét. Hazájára gondolt és
szívét melegség öntötte el. A pénz iránt sohasem volt
különösebb érzéke, vagyonra nem vágyott. Sógorait most
már kifizette, Bartoluzzinak is elküldte a pénzt. Marina
bizonyára férjhez is ment azóta, gyermekeit és anyját el
tudta tartani, neki magának mindene megvolt, ami
igénytelenségében kellett, minek a vagyon? Legfeljebb,
hogy fiára hagyja s leányait kiházasítsa, ha nem lesz
egyik sem apáca.
Másnap jelentette az udvarnál, hogy főbenjáró
jelentenivalója van az uralkodónak. Cosimo tudta, hogy
ha csillagásza ennyire fontosnak tartja a kihallgatást,
akkor az csakugyan fontos. Még aznap fogadta.
− Sajnos, ritkán láthatom kegyelmedet, Messer
Galileo, de azt tudnia kell, hogy nem kevésbé kedvelem.
− Ez a gondolat ad erőt a munkámhoz, fenség.
− Dolgozzék is szorgalmasan. A pisaiak közül senki a
derekáig sem ér fel kegyelmednek. Ismerem és unom
őket. Ez a Boscagli atya, a fizika tanára, D’Elzi gróf
kedvence, a múlt héten járt nálam és rendkívül untatott.
Ha az ország tudományos színvonalára gondolok,
kegyelmed az én mértékem.
 Galileo hálásan és az udvar előírása ellenére
megragadta a fiatal uralkodó kezét, hogy megcsókolja.
− Hát halljuk, mi érdekeset hozott.
Ő elmondta találmányát, a nagyherceg figyelmesen
hallgatta. Bólongatott hozzá. Látszott rajta, hogy azonnal
felfogja a kérdés világraszóló fontosságát. Galileo
befejezte dióhéjba fogott előadását, aztán ezt tette hozzá:
− Természetes, hogy ezt a nagy dolgot mindenekelőtt
hazámnak ajánlom fel.
− Ezen, − szólt élénken a nagyherceg − mindaketten
keresni fogunk, Messer Galileo. Kegyelmed is, én is.
Toszkánának nincs olyan tengerészete, hogy ezt a
találmányt érdeke volna csak magának megtartani. Az
egy Livornóért nem érdemes. Hanem azonfelül, hogy a
mi hajóink használni fogják természetesen, eladjuk egy
idegen államnak. Itt keresek én. Mert külpolitikámban
nem közömbős, hogy melyik országnak ajánlom fel.
Amelyiknek felajánlom, azt igen lekötelezem.
− Velencének, − szólt rögtön Galileo.
− Éppen annak legkevésbé, kedvesem. A Serenissima
hajóit nem érdekem fejleszteni. Sőt. Hanem majd
felajánljuk Spanyolországnak.
Galileo elámult. Francesco nagyherceg és Bianca
halála óta Vinta biztos kézzel vitte át Firenzét a spanyol
érdekkörből a francia érdekkörbe. Ezt még az is jól tudta,
aki nem értett politikához, mint ő sem. Most, hogy Vinta
meghalt, megint fordul egyet a dolog? Talán a nagy
hercegné spanyolkedvelő Habsburg-hatása ezt Nem mert
megjegyzést tenni, csak várt.
− Bízza rám az egészet, − szólt a nagyherceg − írja le a
dolgot és adja ide. Az egészet diplomáciai úton fogom
intézni. Alkudni is én fogok, mert kegyelmed ahhoz nem
ért. Az én családom ezt jobban tudja. A pénzt
kegyelmednek adom, az ügy politikai része az enyém. Az
egészet ezennel lefoglalom az állam számára. Senkinek
egyetlen árva szót nem szabad erről elárulnia. Különben
remélem, jól megy dolga.
− Nem panaszkodhatom, fenség.
− Nyilván. Ezt onnan is látom, hogy nyakra-főre
kapom kegyelmed ellen a panaszokat. Már unom is
kegyelmednek megmutatni. Anyám őfensége is kap
ilyesmit bőven. Szépen elrakjuk az irattárba, már nem is
igen olvassuk. Mind egyforma: becsmérlik kegyelmedet,
mint a tudomány és az egyház ellenségét. Úgy látom,
hogy hálistennek sok az irigye. Ne törődjék vele. Most
kegyelemben elbocsátom.
Galileo hazament és rögtön papírra tette elképzelését,
hogyan állapíthatja meg a Juppiter bolygóiból nyílt
tengeren bármely hajó, hogy hol van. A rövid emlékiratot
zárt borítékban átadta a nagyherceg belső irodájának.
Aztán jó darabig semmi hírt nem hallott. Hetek múlva
beszélt megint a nagyherceggel, aki arról értesítette, hogy
érdekes véletlen folytán a spanyol kormánynak éppen
most egy másik tudós, valami francia, szintén felajánlott
egy tájékozódási módszert. A spanyol kormánynak most
szakértőkkel kell tanácskoznia.
Aztán megint sokáig nem hallott új hírt. És nem is
hallhatott, mert az udvar átköltözött néhány heti
tartózkodásra Pisába, ő nem kapott külön meghívást, de
különben is betegeskedett megint. Azonkívül most
nagyon elfoglalta leányainak dolga. Miután Delmonte
bíboros révén nem tudta kivinni, hogy Liviát is abba a
zárdába adhassa, Bandini bíboroshoz fordult, akit
szintén jól ismert. Ez vagy nagyobb befolyással
rendelkezett a pápai udvarnál, vagy jobban utána nézett
a dolognak, elég az hozzá, hogy az engedelem megjött
Rómából: a két kislány együtt nevelkedhetik. Ez nagy
örömére szolgált, mert Liviával már nem lehetett bírni.
Ha Virginia nem lett volna zárdában, bizonyosan ő sem
vágyott volna oda olyan nagyon, de kisgyerekek módján
mindenáron ő is akart abból, arai testvérnénjének jutott.
Sőt, mivel Virginia elhatározása egyre szilárdabb volt,
hogy apáca lesz, ő is mindenáron apácának akart menni.
Reggeltől estig ezzel nyaggatott mindenkit, pedig
egyébként magában morfondírozó, félrevonuló,
bizalmatlan, rosszkedvű kisgyerek volt. De ha Virginiáról
egyetlen szó is esett, azonnal előállott és erőszakosan
faggatott mindenkit, mi fog vele történni, mert otthon
nem marad meg, inkább világgá megy.
Most tehát mehetett ő is zárdába. Bandini még a
klastromot is kijárta, ahová együtt bevonulhatott a két
gyermek, már mint apácajelölt. Ez a klarisszák klastroma
volt, az úgynevezett San Matteo-zárda, amelynek
történetesen éppen a boldogult Vinta nővére volt a
fejedelemasszonya. Messze kint fehérlett a zárda a déli
dombok lejtőin, azon a lankán, amely a San Miniato-
domb és az új pompájával büszkélkedő Poggio Imperiale
között simult bele a szépséges tájba. Jó soká tartott az út
oda a Giullari nevű dűlőn, amely omladozó kertfalak,
lekoppasztott szőlőültetvények között kanyargott felfelé.
A taliga, amely az apát, a két kislányát és nagy batyukba
kötött holmijukat szállította, csak nagy üggyel bajjal
boldogult az októbervégi sárban.
− Hol van hát az az Arcétri-kolostor? − kérdezte
Galileo a kocsistól, a zárda közkeletű nevét.
Az nem szóval felelt, hanem ostorával odamutatott
jobbfelé a magányosan álló nagy fehér épületre, amelyet
eddig a forduló miatt nem láttak. A leánykák boldog
izgalommal fészkelődve nyújtogatták nyakukat, hogy
jobban lássák a házat, amely most már otthonuk lesz
mindhalálig.
− Mikor kapunk apáca ruhát? − kérdezte Livia.
− Nem tudom, gyermekem. Azt majd megmondja a
főnöknő, Suor Vinta Lodovica.
− De ha Virginia kap, én is kapok?
− Azt sem tudom, íiam. Virginia tizenhárom éves, te
csak tizenkettő vagy. De majd megkérem a főnöknőt,
hogy egyszerre kapjátok.
Aztán odaértek az épülethez, amelynek kertjéből
vastag szőlőtőke nyúlt ki az útra. A tőkét nem kötötték a
klarisszák szabályai, odanőtt, ahova akart. Meghúzták a
csengőt, egy suor kinyitotta a kis kaput és beengedte
őket, de nem tovább egy boltíves ajtónál, amely a
„Clausura“ felírást viselte. Ezen belül az apa nem
mehetett. Kisvártatva jött a fejedelemasszony, a gyerekek
holmiját számbavették, megbeszélték, hogy a
beöltöztetéshez még mindenféle fizetnivaló szükséges és
még külön engedetni, aztán mindegyiket felszentelik
majd, ha tizenhatodik évét betöltötte. Ettől Livia azonnal
sírni kezdett, mert ez azt jelentette, hogy lesz egy hosszú
esztendő, mikor Virginia már felszentelt apáca lesz, és ő
még nem.
− Az irigység nem a Jézus menyasszonyához való,
kislányom − intette az apja.
− Csak hagyja kegyelmed, − szólt Suor Lodovica, −
majd itt magába fog szállani. Most búcsúzzatok el
apátoktól, gyermekeim.
Livia hamar kész lett a búcsúval, kezet csókolt, bókolt
egyet guggoló térddel, aztán tovább bámészkodott. I)e
Virginia úgy kapaszkodott apja nyakába, mint a
folyondár. Arcát odaszorította apja arcához, ölelése
görcsös szorítássá erősödött. Nem sírt hangosan, de
szeméből ömlöttek a könnyek apja szakállába. És Galileo
azon vette észre magát, hogy az ő szeme is nedves. Mikor
a gyerekek eltűntek a clausura ajtaja mögött,
megkérdezte, merre van a járás a templomba.
Elbúcsúzván a badessától, odament és imádkozott. Nem
valami szép, megformált szöveget küldött Istenhez, csak
hozzáemelte és felajánlotta neki könnyektől nedves
lelkét.
− Istenem, − gondolta magában zavarosan és
kicsorduló szívvel − én bűnös vagyok, gyenge és
haszontalan fickó, jól tudom, hiú vagyok, dicsőségvágyó,
elbizakodott; élvezetvágyó természetemen nem tudok
uralkodni, gyakran többet iszom a kelleténél és méltatlan
cselédkalandok után sem átallok futkosni. De te tudod,
hogy nem vagyok rossz a lelkemben. Gyermek vagyok a
lelkem tisztán maradt felével, mint azok, akiket most
neked adtam. Kérlek, tedd, hogy nálad a békességet
megtalálják és engem hagyjál tovább ilyen
haszontalannak lenni, mert minden hibámon túl
alázatosan hiszem létedet, azon a csodálatos világon át
hiszlek, amelyet te vizsgálnom és tanulnom küldöttéi ide.
Te a telkembe látsz, Istenem és tudod, milyen híven és
melegen szeretlek.
Aztán még nézelődött a meghatóan kicsiny
templomban, míg apai felindulásának szipogása
megszűnt. Megtörölgette két szemét és kiment a
várakozó taligához. A Giullari lejtőjéről hosszan
visszanézett a magányos épületre és elképzelte a két
gyereket, ahogy most holmijokat rakosgatják a a közös
cella szekrényeibe.
Lent a városban tovább folytatta dolgos életét,
rengeteg levelezést kellett elintéznie naponta és a
mennybolt vizsgálatát egy este sem engedte el magának.
Ügyes-bajos dolgai is akadtak, költöznie kellett, mert
Salviati kivándorolt Spanyolországba. A nagyherceg
adott neki ideiglenes lakást azoknak a Medici-villáknak
egyikében, amelyekkel tele volt a város balpartja. Maga
az uralkodó Pisában tartóz kodott az udvarral együtt.
Onnan kapott Galileo egy decemberi napon olyan
érdekes levelet Oastellitől, amely mély gondolkozásra
indította és régóta érlelődő állásfoglalást váltott ki belőle.
Az történt Pisában, hogy az udvar az egyetem egy-két
tudósát meghívta vacsorára, többek között Castellit, a
csillagász papot, azonkívül Boscagliát, a fizikus papot.
Jelen volt az uralkodó pár is. A beszélgetés a Medici-
csillagokra terelődött. Cristina anyahercegnő
Boscagliához fordult és megkérdezte tőle, mint
tősgyökeres peripatétikustól, hogy Arisztotelész hívei
elismerik-e már az új csillagok létezését. Boscaglio
kénytelen-kelletlen azt felelte, hogy a Medici-csillagok
valóban ott vannak a Juppiter körül. Erre Castelli
felhasználta az alkalmat, hogy lelkesen megmagyarázza
mestere felfedezésének hallatlan fontosságát. Beszéde
közben észrevette, hogy Boscaglia súg valamit a mellette
ülő anyahercegnőnek. De a vacsora éppen véget ért és
Castelli elbúcsúzván, hazafelé indult. Alig ment el
azonban a palotából pár lépésnyire, lakáj futott utána és
visszahívta. Az anyahercegnő lakosztályába vezették, s
ott csodálkozva látta, hogy mindenki együtt van még,
csak ő egyedül ment el. Most derült ki, hogy Boscaglia a
vacsora alatt mit súgott Cristina nagy hercegnének: azt,
hogy Galilei kopernikuszi elvei ellenkeznek a bibliával.
Az anyahercegnő felszólította Oastellit, hogy mint
Galilei-tanítvány, nyilatkozzék erről.
− Bocsánatot kérek, fenség, − szólt Castelli − én pap
vagyok és a Szentírást semmiféle vitába nem szeretném
belevonni.
Boscaglia is pap, − mondta Cristina − nem tesz az
semmit. Akarom az érveket hallani. Annyit piszkálják ezt
a kérdést, hogy végre szeretnék tisztán látni, a biblia
ellen dolgozik-e a mi udvari tudósunk, vagy nem.
Castelli erre engedelmeskedett és áttért a. dolog
teológiai megvilágítására. Felsorolta a biblia összes
számbajöhető helyeit és igyekezett kimutatni, hogy a
kopernikuszi tanításokkal nem ellenkezik. Cristina egyik
ellenérvét a másik után hozta fel, csupa olyat, amit
magától aligha talált ki. Szemmellátható volt a törekvése,
hogy mindezeket Boscaglia előtt tisztázza. Boscaglia
maga az egész vita alatt meg sem mukkant és szemmel
láthatólag nem jól érezte magát, kivált mikor az uralkodó
is, felesége is tüntetőén Castellinek és rajta keresztül
mesterének adtak igazat.
Mindezt Castelli azonnal és részletesen megírta
Galileónak. ő sokáig gondolkozott a dolgon. Feladata
voltaképpen nem volt semmi, az elintéznivalót elintézte
Castelli. S a dinasztia tagjai melléje állottak. Az egész
történetet egyszerűen tudomásul vehette volna. De ez a
levél kellett csak hozzá, hogy végre hangot adjon
valaminek, amit egész kora lég égetőbb és tisztázatlan
kérdésének tartott: a hit és tudás viszonyát akarta végre
megvilágítani, ha már megtette az első lépést, meg kellett
tennie a másodikat is. Napokig gondolkozott, hogy
milyen formát válasszon, végül úgy határozott, hogy
fejtegetéseit Castellihez intézett levél alakjában fogja
megírni. Majd Castelli elolvastatja mindazokkal, akiknek
el kell olvasniok. Úgy ült neki ennek a munkának, hogy
most tollái nem ereszti szabadjára, hanem minden
mondatot háromszor megrág, rövid lesz és tömör. Rövid
bevezetés után írta a következőket:

„Azok a részletek, amelyeket főtisztelendőséged

kifejtett, alkalmat adtak nekem, hogy
elgondolkozzam a kérdésről: lehet-e a Szentírást
természettudományi vitákba belevonni, továbbá,
hogy elgondolkozzam a Szentírás Józsué-
részletéről, amelyet a föld forgásának és a nap
mozdulatlanságának ellenérveként Őfenségéik
felhoztak.
Ami az anyahereegnŐ őfenségének megjegyzését
illeti, ezt igen bölcsnek találom. Főtisztelendőséged
is helyesen válaszolta erre, hogy a Szentírás nem
hazudhatik és nem tévedhet, és mondatai tökéletes
és sérthetetlen igazságok. De én még hozzátettem
volna, hogy ha a Szentírás nem tévedhet is. annál
inkább tévedhetnek magyarázói a legkülönbözőbb
módokon, s e módok közt a legsúlyosabb és
leggyakoribb az, mikor a Szentírás egyes szavainak
betűszerinti értelménél megállanak. Ebből
származhatnak aztán nemcsak mindenféle
ellentmondások, hanem eretnekségek és
istenkáromlások is. Hiszen a szavakhoz való
ragaszkodás esetén Istent kézzel, lábbal, füllel
kellene felruháznunk, nemkülömben testi, emberi
öszötönökkel is, miut a harag, a bosszúállás, a
gyűlölet, a feledékenység az elmúlt dolgokban és
tudatlanság az eljövendőkben. A Szentírásban sok
olyan mondatot találni, amely szó szerinti
értelmezésében eltér az igazságtól, de azért öltötte
ilyen szavak ruháját, hogy a tömeg értelméhez
alkalmazkodjék. Szükséges ennélfogva, hogy a
bölcsek ama kevesek előtt, akiknek joguk van nem
a tömeghez számítani magokat, az ilyen mondatok
valódi, benső értelmét fejtsék ki. Mivel pedig a
Szentírás számos helyét nemcsak lehet, hanem
szükséges is a szavak látszólagos értelmétől
eltérően magyarázni, azt hiszem, hogy
természettudományi vitákban a Szentírást csak
végső esetben kell igénybe venni. A Szentírás is, a
természet is, az isteni igéből származik, a Szentírás,
mint a Szentlélek sugallata, a természet pedig, mint
Isten törvényeinek végrehajtója. A Szentirásnál a
világegyetem értelmét keresve inkább szoktuk a
mondatokat gondolataink szerint értelmezni, de a
természet kérlelhetetlen és szilárd, és mit sem
törődik azzal, hogy rejtett összefüggéseit és
működéseit felfogható vá teszi-e az emberi értelem
számára, vagy sem, mert a rája kiszabott törvények
határait sohasem lépi át. Ebből az következik, hogy
a természeti jelenségeket, akár, ha saját
szemünkkel érzékeltük, akár, ha a szükséges
bizonyításokkal vezettük le őket, oktalan dolog a
Szent írás egyes helyeivel kétségbe vonnunk, hiszen
a Szentírásban ezrével találhatjuk a csűrésre-
csavarásra alkalmas szavakat és nem minden áll
olyan szigorít törvények kötelessége alatt, amit a
Szentírás mond, mint a természet minden
jelensége. A Szentírás, ha alkalmazkodik a nyers és
tanulatlan emberek felfogó képességéhez, nem
mentes attól, hogy legalapvetőbb dogmáit
elhomályosítsa, mert a szavak betűszerinti
értelmében Istennek a lényegétől teljesen távol eső
és vele ellenkező dolgokat tulajdonít. Ki állíthatja,
hogy ilyen érthetőségi célok súlya alatt a Szentírás,
ha történetesen a földről, a napról, vagy más
teremtményről beszél, okvetlen ragaszkodni akar
minden szavának merev értelméhez, tételeket
jelentvén ki a tőle annyira távoleső
teremtményekről, többek között olyanokat is,
amelyek meztelen szavakkal és nyíltan elmondva
ellenkeztek volna a Szentírás eredeti céljával, mert
elriasztották volna a tömeget az üdvösségre
vonatkozó tételek elfogadásától? Ha ez így van és
ha kétségtelen, hogy két igazság nem ellenkezhetik
egymással, a bölcs magyarázóknak éppen az a
kötelességük, hogy fáradozzanak és találják meg az
olyan tudományos eredményeknek megfelelő
helyeket, amelyek szemmel láthatóak, vagy
meggyőzben bizonyíthatnak. A Szentírás, a már
említett okok folytán sok helyen, noha a Szentlélek
diktálta, a betű szerint való hangzásától igen távol
álló fejtegetéseket is megenged, s mivel nem
állíthatjuk teljes bizonyossággal, hogy minden
magyarázója is isteni ihletben beszél, azt
gondolom, bölcs dolog volna nem megengedni
akárkinek, hogy az írást magyarázza és hogy az írás
egyes helyeibe bizonyos módon olyan
természettudományi tételeket magyarázzon bele,
amelyeknek a józanész és a tudományos bizonyítás
egyaránt ellentmond. Ki merné azt állítani, hogy
mindent tud, ami a világon tudható? Jó volna
ennélfogva, hogyha a magyarázó a Szentírást csak
ott alkalmazná, ahol az üdvösség tételeiről és hit
megszilárdításáról van szó, amelyek ellen úgysem
fenyegethet semmiféle eredményes és hathatós
tanítás, más dolgokban nem. Hát még olyan
magyarázó, aki Istentől megihlettetvén,
lángelméjűen beszélhet ugyan, de azt tisztán látjuk
róla, hogy teljesen híjával van annak a
képességnek, amely a legnehezebb ós
legbonyolultabb tudományos tételeknek még csak
nem is levezetéséhez, hanem egyszerűen
megértéséhez szükséges lenne.
A Szentírásnak felfogásom szerint az volt a célja,
hogy az embereket meggyőzze mindazon tételekről
és ágazatokról, amelyek az üdvösséghez
szükségesek, s ezekben sem más tudományok, sem
egyéb módok útján nem tekeite magát hihetővé,
csak a Szentlélek ajka útján. De viszont, hogy olyan
dolgokat, amelyek értelem és fejtegetés útján is
felfoghatók, éppen a Szentlélek Isten akart volna
nem az értelem és nem a fejtegetés útján, hanem a
Szentírás útján tudtunkra bocsátani, azt nem
hiszem. Legkevésbé hiszem ezit olyan
tudományokra vonatkozólag, amelyeknek
elenyésző része olvasható csak a Szentírásban,
amilyen például a csillagászat. A Szentírás nem
olvasta meg a csillagokat. Már pedig, ha az
evangélisták arra gondoltak volna, hogy a népet
megtanítsák az égitestek mozgási törvényeire,
aligha írtak volna a csillagokról olyan keveset, ami
úgyszólván semmi a csillagászat legfenségesebb és
legcsodálatosabb tételeinek végtelen lehetőségéhez
képest.
Láthatja tehát főtisztelendőséged, hogy ha én
nem tévedek, milyen helytelenül járnak el azok,
akik természettudományi és nein a vallásra tartozó
vitákban mindenekelőtt a Szentírás helyeit
alkalmazzák, és pedig igen gyakran rosszul. Ha az
ilyenek csakugyan meg vannak győződve, hogy a
Szentírás illető helyének igaz értelmezését tudják,
tehát a vitatott kérdés feltétlen igazságát tudják a
markukban, mondják meg nekem őszintén, mit
gondolnak: nagy előnye van-e egy
természettudományi vitában az igazság
hirdetőjének a hamis álláspont hirdetője fölött?
Nyilván azt felelik, hogy igen, s aki az igazság
oldalán áll, ezer tapasztalatot és ezer következtetést
tud felhozni a maga álláspontja mellett, a másik
pedig csak szofizmákat, hibás következtetéseket és
valótlanságokat. Ha tehát ők annyira felsőbbségben
tudják magukat az ellenfél fölött, miért nem
elégszenek meg a természettudományi
fegyverekkel? Miért jönnek úgy a mérkőzésre, hogy
e fegyverek helyett egyszerre azt a félelmes kardot
ragadják meg, amelynek már puszta látása is
megfélemlítse az ügyesebb és gyakorlottabb
harcost? Megmondom, miért: mert már eleve
legyőzötteknek érzik magukat és mivel nem
éreznek elég erőt ahhoz, hogy állják az ellenfél
rohamait, módot keresnek, hogy ez ne közelíthesse
meg őket. Csakhogy aki az igazság oldalán áll, az
nagy, igen nagy előny részese, és mivel két igazság
nem mondhat ellen egymásnak, nekünk nem kell
félnünk bárhonnan jött támadásoktól, csak legyen
alkalmunk beszélni és megértő emberek
hallgassanak meg bennünket, ne pedig olyanok,
akiket hatalmaskodó szenvedélyek és érdekek
szertelenül eltöltenek.
Mindezek megerősítésére most lássuk azt a
bizonyos Józsué-helyet, amelyről Főtisztei
endőséged három magyarázatot is terjesztett
Őfenségéik elé, a harmadikat az enyém gyanánt,
mint ahogy az is. De most olyan gondolatokat fűzök
hozzá, amelyeket úgy gondolom, eddi gélé még
nem említettem.
Az ellenfél tehát, nemde, azt állítja, hogy a
Szentírás szavait betű szerint kell venni, vagyis
Isten a Józsué könyörgésére megállította a na pót
és kitolta az alkony a tót, s ebből következett a
győzelem. Fenntartván még mindig azt az
álláspontomat, hogy az ellenfelet nem kötöm, s
őneki mindig joga lesz a szöveg szavait az értelem
szerint magyarázni, kijelentem, hogy a
Szentirásnak ez a helye Arisztotelész és
Ptoleinaiosz világrendszerének helytelenségét
mutatja és viszont kitűnően illik a kopernikuszi
világrendszerhez.
1. Kérdem az ellenfelet, hogy hányféle mozgása
van a napnak az ő tudása szerint. Ő azt fogja felelni,
hogy kétféle. Ívenként mozog nyugatról keletnek,
és naponta mozog keletről nyugatnak.
2. Ezek után kérdem, hogy ez a két különböző és
egymásnak ellentmondó mozgás magáé a napé? ő
azt fogja felelni Ptolemaiosz szerint hogy nem, csak
az évenkénti mozgás igazi, saját és részletes, a
másik azonban, a huszonnégy óráig tartó,
úgynevezett „primum mobile”, mintegy ellentétes
azoknak a bolygóknak mozgásával, amelyeket a nap
magával hurcol.
3. Kérdem végül, hogy melyik mozgás okozza a
nappalt és éjszakát? Ő azt fogja felelni, hogy a
primum mobile. A nap saját mozgása okozza az
évszakokat.
De ha Ptolemaiosz szerint a nappalt és éjjelt nem
a nap okozza, hanem a primum mobile, ki nem
látja be, hogy a nappal meghosszabbítása végett
nem a napot, hanem a primum mobilét kell
megállítani? És ki nem látja be, ha a csillagászat
alapelemeit megtanulta, hogy Isten, ha a napot
megállította, ezzel nem meghosszabbította, hanem
éppen csökkentette a nappalt? Hiszen a nap saját
mozgása és a primum mobile ellenkező irányúak,
tehát mennél jobban elmozdult volna a nap kelet
felé, annyival inkább elkésett volna saját mozgása
nyugat felé, tehát annyival korábban érkezett volna
el − Ptolemaiosz szerint − a napnyugtához. Ez a
tünemény valóban meg is figyelhető a holdnál,
amely naponkénti mozgását annyival későbben
végzi a napnál, amennyivel saját mozgása
gyorsabb, mint a napé. Arisztotelész és Ptolemaiosz
elvei szerint tehát teljesen lehetetlen megállítani a
napot és meghosszabbítani a nappalt. Már pedig a
Szentírás szerint ez történt. Nyilvánvaló, hogy vagy
Ptolemaiosz világ rendszere helytelen, vagy el kell
térni a Szentírás szavainak betű szerinti
értelmezésétől és azt kell mondani, hogy Isten nem
a napot, hanem a primum mobilét állította meg, de
a Szentírás azoknak a képességeihez
alkalmazkodott, akiknek fáradságos lenne a
napkeltét és napnyugtát tudományosan megérteni,
tehát éppen ellenkezőjét használta azoknak a
szavaknak, amelyeket a müveit réteghez szólván,
használt volna.
Hozzá kell még tenni ehhez valamit: nem hihető,
hogy Isten csak a napot állította meg s a többi
égitesteket szabadon hagyta mozogni, mert ezzel ok
nélkül összezavarta volna a mindenség rendjét, a
csillagoknak a naphoz való állását és viszonyát, s
teljesen felforgatta volna a természet egész folyását.
Hihető azonban, hogy az egész mennybolt
rendszerét megállította, amely a szünet elteltével
aztán újra kezdte egész dolgát minden zavar és
változás nélkül.
És mivel abban maradtunk, hogy a Szöveg
szavait nem értelmezhetjük az értelem szerint, új
világrendszer felállítása válik szükségessé, amely
pontosan alkalmazkodik a szavak betű szerinti
értelméhez. Ez meg is történt. Felfedeztem és
kétségtelenül ki is mutattam, hogy a nap gömbje
önmaga körül forog, ezt a körforgást körülbelül egy
hónap alatt végezvén el, olyan módon, ahogy azt a
többi égitest is végzi. Sokkal valószínűbb lévén a
napot, a természetnek ezt a legóriásibb
alkotmányát, tartani a mindenség szívének, fel kell
tenni azt is, hogy mint a fényt, úgy a mozgási okot
is ő adja a körülötte bolygó csillagoknak. És ha
Kopernikusz szerint feltételezzük, hogy a
 huszonnégy órás mozgást a föld végzi, mindenki
beláthatja, hogy a nappal meghosszabbításához
elég a napot megállítani, s ezzel megállítani az
egész naprendszert. Így mondja a Szentírás is.
Íme, így lehet a mindenség megzavarása és a
Szentírás szavainak megváltoztatása nélkül
kimutatni, hogy a nap megállítása
meghosszabbíthatja a nappalt.

Késő este volt, mikor ezt a levélalakú dolgozatot

befejezte. Elolvasta még egyszer és meg volt vele
elégedve. Még feljegyezte az égitestek fázisait
csillagászati naplójába, aztán lefeküdt. Másnap arra
ébredt, hogy az éjjel Cremoninivel álmodott. Eltűnődött
rajta, miért látogatta meg vájjon ez az álom. S akkor
eszébe jutott, hogy Cremonini a legmegrögzöttebb
peripatétikus, következetesen megtartotta egész pályáján
át azt a szigorú elvet, hogy a természettudományokat
gondosan el kell választani a teológiától. Ő ezért a
bölcsességért mindig nagyrabecsülte az egyébként élesen
ellenlábas Cremoninií. És most? Ő maga megy bele levele
második felében abba, amit az elsőben kárhoztat.
Teologizál, szöveget magyaráz. Elhagyja saját területét és
átlép az ellenséges területre. Helyes ez? Jó lesz ez?
Sokáig habozott, mély gondolatokba merülve,
homlokát gondoktól terhes redőkbe vonva. Aztán vállat
vont. Érezte az erőt, hogy vitára bárkivel ki merészel
állani. Bízik, mint a magyar a vállában, tartja a régi olasz
közmondás. Ő az eszében bízott. Élesebb és gyorsabb
eszűnek senkit sem tartott önmagánál. Amellett még
igazáról is sziklaszilárdan meg volt győződve. Ha
mindenáron oda vonszolták a teológia porondjára, hát
legyen, ő ott is szembenéz akárkivel. A Szentírás csak
neki adhat igazat, s az egyház legbölesebb nagyjait erről
majd meggyőzi, ha kell.
És elküldte Castellinek a levelet. És mindjárt vissza is
feküdt az ágyba. Ízületei kínzóan fájtak megint.
 XIV.

Hónapokig nyomta az ágyat embertelen kínok között.

A párnák között nyögve és kínlódva érte meg ötvenedik
születése napját. Mostanság gyakran gondolt a halálra.
Nem jószántából, mert gyűlölte ezt a gondolatot. De
annak elképzelése, hogy el fog múlni, ördögien kegyetlen
lidércnyomás gyanánt üldözte. Olykor éjszaka, mikor
képzelete lázasabban és féktelenebből dolgozott, mint
valami elvarázsolt malom, felordított sötét magányában:
nem, nem! Mindenáron élni akart. Még soká. Ha.
képtelenség is: örökké. Az élet csodálatosan ízes és jó.
Még a gyötrelmeivel nyögő beteg számára is, mert az
ételt mondhatatlanul tudja élvezni, az ital íze elragadó
gyönyörűséggel tölti el, az ablakon édes öröm kinézni az
imádott Firenze tornyaira. Nem egyszer eszébe jutott Fra
Paolo mondása: aki ennyire szeret élni, az nem született
vértanúnak.
− Nem is akarok az lenni, − kiáltott benne a heves
belső szó, − élni akarok a munkámért, győzni akarok a
nagy gondolattal és ezt a győzelmet hallatlan örömmel
élvezni akarom!
Mialatt így vívódott pámás börtönében, igazi börtönből
fordult hozzá egy bámulatos ember: Campanella. Ez a
hihetetlen életű domonkos pap, miután nyugtalan és
lázadozó szelleme miatt négy egyházi pörön esett
keresztül, Brúnó Giordanóval együtt ült a pápa
börtönében és a máglyát mindig csak hajszálnyira kerülte
el, nem tudott veszteg maradni és kalábriai
szülőfalujában, a kis Stilóban, új államot akart alapítani,
összeesküvést szervezett, de elárulták. Párthíveit
lefejezték, ő pedig megint megúszta a kivégzést azzal,
hogy őrültnek tette magát. A nápolyi spanyol kormány
nem tudott vele mit kezdeni, életfogytig tartó börtönbe
zárta. A börtönben az állítólagos őrült egymásután írta
metafizikai és ptdiükai könyveit, elárasztotta a pápát s a
fejedelmeket világjavító tervekkel. Még most is meg
akarta alapítani a Nap Országát, azt a különös
kommunista, de antidemokratikus államot, amely a
magasrendű szellemek önzetlen vezetése alatt all.
Áradatként omló könyveiben egy hóbortos, elvetélt
lángelme bámulatos szikrái csillogtak. Sok, szerenesésen
megformált filozófiai mondata keringett a tudományos
vitákban. Ilyeneket mondott: „Tudni annyi, mint lenni.”
Valamint: „Három dolog bizonyos a világon: önmagunk
léte, önmagunk tudata és önmagunk akarata.”
Most, mintha látnoki özemmel idelátott volna a
nápolyi börtönből a fantasztikus fogoly pap, azt közölte
Galileóval, hogy hatalmas munkán dolgozik: ki akarja
mutatni, hogy az Ószövetség és Újszövetség egyaránt
Kopernikusz mellett szól, vagyis inkább Novara
Domenico Maria, a hajdani bolognai csillagász mellett,
aki Kopernikusz tanára volt. Mert azt nem lehet engedni,
írta Campanella, hogy az új világrendet német ember
eszelte ki és nem olasz. Kopernikusz biztosan Novarától
vette gondolatait. „A világ tudósai most Uraságod tollától
várják az új törvényeket. Bebizonyított, elfogadott
világrend nélkül, nem. lehet tudományosan dolgozni.
Amit eddig tudtunk, az mind kétséges lett és inog. Az
Istenre kérem, hagyja abba minden egyéb munkáját és
csak az új világrend kidolgozásával foglalkozzék, mert
nem tudhatja: hátha holnap meghal.”
− Az ördög vigyen el, − dohogta Galileo, − dehogy
halok meg holnap.
Mérges volt erre a különös dominikánusra, aki
gondtalanul, viruló egészséggel éldegél börtönében már
tizenhat éve, ott igen jól érzi magát és őt halálának
gondolatával traktálja. De viszont hízelgett neki a
hódolat: a világ tudósai tőle várják a törvényeket. Ezért a
mondatért szerette volna Campanellát igen komolyan
veendőnek tartani. Viszont meg kellett mosolyognia azt a
hazafias hevet, amely a német Kopernikuszt szerette
volna lesöpörni az itáliai tudomány gazdag asztaláról.
És megszólalt váratlanul Mayr is, Simoné Mayr von
Guntzenhausen, a már-már elfelejtett, hogy a
betegágyban sínylődő tudóst visszaemlékeztesse a
Juppiter-bolygók felfedezésére. A Capra-botrány után Ő
is, Capra is, nyomtalanul eltűntek Páduából. Később
valaki említette, hogy Capra visszaköltözött Milánóba.
Most Mayr is felbukkant, mint a brandenburg-ansbachi
őrgróf udvari csillagásza és „Mundus Joviális” címmel
könyvet írt arról, hogy hogyan fedezte fel a Juppiter
bolygóit. Galileo nem hitt a szemének, mikor a könyvet
elolvasta. Valósággal imponált már neki a Mayr
mérhetetlen szemtelensége. Ahogy annakidején Oaprával
ellopták a kompasszt és még őt vádolták plágiummal,
Mayr most elplagizálja tőle a Medici-csillagokat és ha ő
megszólal, kétségkívül megint plágiummal fogja vádolni.
A könyv pontos dátumokkal kérkedett és igyekezett
izgalmasan elmondani az új csillagok felfedezésének
történetét. Galileo nem tudott mást tenni, mint hogy
álmélkodva csóválta a fejét. Fáradt volt és beteg.
Félredobta a könyvet és csak csodálkozott tovább. Úgy
szemlélte a vakmerőségnek és szemtelenségnek ezt a
hihetetlen esetét, mint valami soha nem látott természeti
tüneményt, amely személy szerint nem is érinti s amelyet
magától soha nem tudott volna elképzelni. Hogy feleljen
rá, vagy foglalkozzék vele, azt elhalasztotta egészsége
bizonytalan idejére.
A kínzó betegség soha ilyen makacsul elő nem vette,
mint most. Az Arcetri-zárdában már elérkezett az előirt
idő, hogy a kislányok felöltsék az apácaruhát, az ilyenkor
szokásos házi ünnepség keretei között. Galileo ezen
mindenáron jelen akart lenni. Sok gondja is volt a
leányok miatt, Virginia sokat betegeskedett. Kivált a
fogaival. Alig múlt el egyik fogdaganata, már jött a másik.
Hónapokon át dagadt arccal járt, fején kötéssel. A
kisebbikkel is mindig akadt baj. Galileo a saját orvosát
járatta ki a zárdába is, ez a doktor egyszersmind
üzeneteket is hordozott a beteg gyerekektől a beteg
apához, valamint Suor Lodovica türelmetlenségének is
elhozta híreit, hogy a leányok beöltöztetését most már
nem lehet halogatni. És végül is a két leány felvette az
apácaruhát anélkül, hogy az apa ott lett volna az
ünnepségen. Sőt a családból senki sem volt ott. A
nagyanya előtt eltitkolták a dolgot, mert féltek, hogy még
valami botrányt csap a kolostorban. Inkább Landucciék
sem mentek ki.
Csak késő nyáron tudott tapra állani a beteg. Előbb
járni kellett tanulnia, három lépést az asztalig és vissza az
ágyhoz. Aztán fia, akit rendszeresen küldtek hozzá
látogatóba, letámogatta a kertbe. Mire leért, már nem
tudott tovább menni. Nagynehezen jött el az az idő,
mikor végre kimehetett az utcáiba. Akik találkoztak vele,
alig ismertek rá a nagy és állandó lázaktól felényire
emésztett, sápadt, vánszorgó emberre. Az Arcetri-
zárdába nem is tudott gyalog elmenni. Az udvartól kapott
gyaloghintót, hogy leányait meglátogathassa. Elvitte
hozzájuk Vineenzót is. A főnöknő külön engedelmével az
egész délutánt együtt töltötték. Vincenzo hajszolta a
klastrom csirkéit, bevert egy ablakot, letörte egy fiatal
gyümölcsfa legszebb ágát, de noha mindezekért egy-egy
nyaklevest kapott apjától, ötpercnyi bőgés után mindig
megvígasztalódott, haszontalankodott és nagyon
boldognak érezte magát. Livia szótlan volt és mogorva,
csak ült testvérei és apja mellett, ruhájának redőit
igazgatta és a világért el nem mosolyodott. − „Mindig
ilyen”, − mondták a klarisszák. De Virginia, most is lenni
agkötéssel fájós fogán, eleven volt, lebilincselő és kedves.
Csak úgy ontotta a zárda apró történeteit, mindennek
jóízű humora volt, amit mesélt, s az egész gyermekből
csak úgy sugárzott a földöntúli jóság.
− Ne is tudom elképzelni a zárdát Virginia nélkül, −
mondta a fejedelemasszony, − bénának erezném magam,
ha itt nem volna.
 − Édes gyermek, − örvendett büszkén Galileo.
− Több annál. Kis szent. Mintha nem is földi szülőktől
született volna. Valami olyan, mély vallásosság van
benne, hogy annak a felnőtt nővérek közt sem láttam
párját. Nem is tudom, honnan vette… Ó, bocsánat, nem
akartam kegyelmedet megsérteni …
− Nem sértett meg, Suor Lodovica, de miért nem tart
engem vallásos embernek?
− Ne haragudjék, de annyi mindent beszélnek …
Persze én azt nem hiszem. Hogy tagadja a Szentírást.
Meg még olyan szamárságot is hallottam, hogy a jó Istent
sem olyannak hiszi, amilyennek kell. Bocsánatot kérek,
tudom, hogy ezek olyan vad mendemondák, de csak
éppeu említem, ha már szó van róla…
Galileo nevetett és biztosította a fejedelemasszonyt,
hogy ugyanazt az Istent hiszi, mint ő. De mikor fiával a
kirándulásról hazatért, a gyaloghintó mélyén
elkomolyodva gondolkozott. Mit kellene csinálni, hogy
ezek a kellemetlen mendemondák megszűnjenek? Ha
lehetséges volna, szívesen kiállna a Piazza dél Duomóra
és beszélne erről a népnek. Valami hínárt érzett a lába
köré keveredni, láthatatlan, mocskos szálakból s mennél
jobban rugdalta őket, annál szorosabbra csomósodtak.
Ha papot látott az utcán, már kellemetlen érzése támadt:
ez bizonyosan gyűlöli őt. Meg kellene szólítani és
megmagyarázni neki emberi nyelven, hogy téved. De
nem ment oda egyikhez sem. Azok pedig elhidegedett
arccal fordították el a fejőket, mikor elmentek mellette.
Egyik ádventi vasárnap délelőtt sógora, Landucci,
toppant be hozzá. Ritka vendég volt nála a sógor, ő is
ritka a Landucci-házban. Valami nagy oka kellett lennie
annak, hogy idejött. És felindult, húsos arcán látszott is
az izgalom.
− Galileo, igen kellemetlen dolog történt. Az egész
város rólad beszél. És nekünk, a családnak, ez igen kínos,
nem tagadhatom. Az én apám római követ volt, az ő
emlékének tartozom azzal, hogy vigyázzak a nevünkre. Jó
volna, ha csinálnál valamit. A feleségem sír a szégyentől,
nem is akart idejönni.
− Miért? Mi történt?
− Kiprédikáltak, barátom. Most jövök a Santa Maria
Novellából, vasárnaponként odajárunk misére. Caccini
prédikált, az a dominikánus. Minket nézett az egész
templom. Majd kiégett a szemem.
− Mit mondott? A nevemet is mondta?
− Mondta hát. Nem tagadhatom, nagyon ügyesen
beszélt, két textust választott: egyiket Józsué könyvéből,
másikat az Apostolok Cselekedeteiből. Ezt: „Mit álltok itt,
galileai férfiak, nézvén az égre?“
− Egészen szellemes ötlet. Éppen az égre. És a nevem.
Nagyon ügyes. Mit mondott aztán?
− Téged szidott. Jó félóráig. Hogy a nap meg a föld
mozgását éppen megfordítva tanítod, mint ahogy a
Bibliában van. Amit tanítasz, az ellenkezik a Szentírással.
Hinted Firenzében az istentelen mételyt és nem vagy
nagyon messze az eretnekségtől. A templom tele volt és a
uép halálos csendben hallgatta. Lármázott Caccini és
verte a szószék karfáját, hogy senkinek sem szabad a
Bibliát másképpen magyarázni, mint ahogy az
egyházatyák magyarázták. A végén rettentően kikelt a
matematikusok ellen. Azt mondta, hogy a matematikát
az ördög találta ki és hogy minden országból ki kellene a
matematikusokat seprűzni, mert ők az okai minden
eretnekségnek. Hát kérlek, sógor, ennek fele sem tréfa.
Én nem szóltam bele a dolgaidba soha, de most már a mi
jóhírünk is…
Galileo felemelte a kezét. Benedetto sógor elhallgatott
és kérdően nézett rá. Ő pedig nagy lélegzetet vett, hogy a
sógornak alaposan megmondja a magáét. De erre nem
került sor. Mert udvari lakáj lépett be az ajtón. Galileo
azonnal felugrott.
 − Az anyahercegné főméltóságú fensége azt üzeni
kegyelmednek, hogy szíveskedjék azonnal felkeresni.
Galileo nem is köszönt a sógornak, kapta fekete
bársonyfövegét és lóhalálában sietett a Poggio Imperiale
felé, a lakájjal együtt. Nehezen szedte a lélegzetet a
hosszú meredektől, mire odaért. Ítögtön bejelentették.
Cristina anyahercegné azt sem várta meg, hogy az udvari
tudós köszönjön.
− Messer Galilei, − mondta hűvösen és határozottan, −
bizonyára hallott a ma délelőtti szent beszédről. Igen.
Hát csak ez hiányzott nekünk, hogy az udvari
matematikusunkat eretnekség miatt kiprédikálják a
templomban. A fiam őfenségével, aki gyengélkedik, még
nem beszéltem erről, de a dolog kétségkívül őt is nagyon
bántani fogja. Én kegyelmedet nem vádolom, nem is
teszek szemrehányást, de jó volna, ha csinálna valamit.
− Fenség, − hebegte a tudós megsemmisültem − én
nem csinálhatok mást, mint hogy hívő katolikus vagyok,
tisztelem a Szentírást és végzem tudományos munkámat.
Kegyeskedjék rendelkezni, hogy mit csináljak még,
hódolattal fogadom fenségtek parancsát.
− Éppen ez az, mit tudom én, hogy mit csináljon. Én
csak azt tudom, hogy ez a sok Józsué, meg biblia-dolog,
meg a sok feljelentés, meg minden, engem már kezd
idegessé tenni és ugyanígy a nagyherceg őfenségét is. Ne
vágjon ilyen kétségbeesett arcot, mi nem haragszunk
kegyelmedre. De most már jó lenne, ha rend lenne ebben
a dologban. Csak ennyit akartam mondani.
Hajlandósága jeléül, csókra nyújtotta kezét az
anyahercegnő. Galileo botorkálva kihátrált és egyenesen
Picchenához sietett, aki mint Vinta utóda, vezette most a
kormányügyeket. Az is rögtön fogadta, a vasárnapi
pihenő ellenére is. Mert a prédikációról már Ő is hallott.
− Mit csináljak, − kérdezte remegő hangon Galileo, −
tépjem szét ezt a papot? Azt sem tudom, ki fia-borja.
 − Én már tudom. Nemrég helyezték ide Bolognából,
mert ott is valami botrányt csapott a szószékről. Utóbb
bocsánatot is kellett kérnie. És idehelyezték a San Marco-
kolostorba.
− A San Marcóba, − csikorgatta Galileo a fogát, − a Fra
Angelico angyali képei közé. Hogyan szabad azokra a
folyosókra egy ilyen görényt odaereszteni? Mit csináljak
vele? Hogyan szerezzek tőle elégtételt? Most már a
bőrömre megy a dolog. Az anyahercegné már magához
citált. Egy szép napon a nagyherceg is megúnja a sok
hercehurcát, akkor aztán mehetek idegen városba
kilincselni.
− Attól ne féljen. A nagyherceg annyira szereti
kegyelmedet, hogy sohasem fogja elhagyni. Nem egyszer
beszéltünk erről. Itt nincs baj. De az egyházzal baj van.
Arra sohasem gondolt kegyelmed, hogy feljelenthetik az
inkviziciónál?
Galileo elképpedve hőkölt hátra.
− Engem?
− Természetesen. Csodálom, hogy eddig meg nem
történt. Tanácsom az, hogy ne nagyon piszkálja ezt a
dolgot, maradjon veszteg és jó darabig hagyja a napot,
meg a földet. Foglalkozzék mással. Ha majd a dolgok
elcsendesedtek, újra kezdheti. De a papokra vigyázzon.
Fogalma sincs róla, hogy az a Szent Hivatal milyen
rettenetes hatalom. Énrám mindig számíthat, azt
felesleges mondanom.
Zúgó fejjel ment el a miniszterelnöktől. Hazament,
bezárkózott és nyugodtan gondolkozni próbált. Hagyja
abba? Az lehetetlen. Ha az ellenség észreveszi, hogy
hátrál, még nagyobb dühvei fognak nekiesni, mint a
vicsorgó fogú szelindekek. De meg önmaga előtt is
elvesztené minden becsületét, ha a kopernikuszi elvet
most adná el, mikor sikerült elindítania. Járt-kelt
szobáiban, erősen pipázott és erős bort hozatott. S
izgalmában addig ivott míg mámorosán, ruhástul az
ágyra nem vetette magát.
Mire valahogyan megnyugodott, úgy határozta, hogy
részletes emlékiratot fog intézni az anyahercegnőhöz. Az
emlékirat arra való lesz, hogy mások is olvashassák,
szakértők. Sokkal terjedelmesebben ki fogja fejteni, hogy
éppen ő az, aki a Szentírashoz hű, és éppen ellenfelei
jutottak ellenkezésbe a Szentírással. Aztán ír római
jóakaróinak, hogy az egyházi nagyok pártfogó
hajlandóságát ébren tartsa. Aztán ír valamelyik előkelő
dominikánusnak, hogy Caccinit hallgattassák el,
lehetőleg gorombán.
Mindennek azonnal neki is fogott. Elkezdte az
emlékiratot és írta napestig a leveleket. Már néhány nap
múlva választ kapott Rómából Maraffi atyától, a
domonkosrend egyik legtekintélyesebb nagyságától,
akiről tudta, hogy kopemikánus. „A botrányos eset
végtelenül felbosszantott, − írta Maraffi atya, − annál
inkább, mert okozója rendtársam. Kénytelen-kelletlen
viselnem kell az ódiumát azoknak a butaságoknak,
amelyeket harminc-negyvenezer dominikánus
elkövethet, vagy éppen el is követ.” Szidta Caccinit
csúnyán, de semmiféle elégtételt, vagy közbelépést nem
tudott ígérni. Más levelek is jöttek, nyájasak, pártfogó
hangúak. Firenzében is megszólalt a közhangulat,
ismerősök keresték fel, mások levelet írtak, vigasztalták,
ünnepelték, biztatták.
De ez a kedvező hullámverés csak rövid ideig tartott.
Hogy valami a dolgok legtitkosabb háta mögött nincsen
rendben, arra maga a nagyherceg figyelmeztette.
Magához rendelte és olyan halkan beszélt vele, hogy még
az ajtónálló se hallhasson semmit.
− Valami bizalmasat akarok közölni kegyelmeddel. Egy
egyházi személy, akinek a neve mellékes, megkérdezte
anyám gyóntatóját, hogy kegyelmed nem küldötte-e el
anyámnak is azt a bizonyos levelet, amelyet Castellinek
küldött.
 − Nem küldtem el, csak Castellinek.
− Tudom. Én csak arra a gyanúmra akarom
figyelmeztetni, hogy a levél körül készül valami. Hol az
eredeti?
− CastellinéL
− Kérje vissza. Akármilyen ürügy alatt. Erről a
beszélgetésről nem szabad említést tennie. És tanulja
meg kegyelmed tőlem, aki sokkal fiatalabb vagyok, de
Medici vagyok, hogy másolatban az ilyeu levelek
szabadjára szaladgálhatnak a világban, mert másolat
nem perdöntő. De az eredeti, amely alá van írva, az
legyen otthon biztos fiókban. Most csókoljon kezet és
menjen.
Galileo nem értette az egészet. Mit akarhatnak azzal a
levéllel? Hiszen az nem szól ellene. Sőt amit abban állít,
azt a pápa előtt is állíthatja. De megmagyarázhatatlan
ösztönnel ő is valami különös készülődést érzett, nem
tudta, mire, nem tudta ki részéről, csak az a homályos
benyomás nyugtalanította, hogy valakik akarnak valamit.
A levelet mindenesetre, fel nem tűnő ürüggyel,
visszakérte. Castelli azonnal elküldte Pisából a levelet. És
már pár nap múlva igen érdekes történettel szolgált.
Megírta, hogy Bonciani, a pisai érsek, magához
kérette. Mindenekelőtt szemrehányást tett neki, hogy
kopernikánus nézeteket vall. Nyomatékosan tanácsolta,
hogy, ha mint papi ember, be akarja futni azt a szép
pályát, amely, mint grófi család sarja előtt, nyitva áll
előtte, hagyja abba ezt a tarthatatlan képzelgést, amely
ellenkezik a Szentírással. Castelli szerényen, de
csökönyösen kitartott amellett, hogy Kopernikusz nem
ellenkezik a Szentírás sál. Erre az érsek Galileire terelte a
szót és kifejtette, hogy az is jobban tenné, ha ezt a
képtelen tant abbahagyná. Ő, az érsek, meg is tudná
győzni Galileit, ha érveit hallhatná.
− Irt ő valami levelet neked, − mondta az érsek, −
amelyikben az érveket felsorolta.
 − Úgy van. Másolatom is van, azt megmutathatom.
− Nem, a másolatok rendszerint hibásak. Az eredetit
akarom látni. Ha látom, pontról-pontra be fogom
bizonyítani Galileinek, hogy nincs igaza.
Ezzel váltak el. Castelli azonnal leült, közölte ezt a
történetet és kérte mesterétől az eredeti levelet. Galileo
sápadtan olvasta tanítványa közlését. Castelli kitűnő
matematikus volt, de embernek fölötte naív és
jóhiszemű. Nagyon átlátszó volt, ahogy a pisai érsek nem
akart − tudományos vita ürügye alatt − megelégedni a
másolattal, hanem az eredetit kérte. A nagyherceg
figyelmeztetése tehát pontos értesülésen nyugodott:
valakik valami okból meg akarják szerezni az eredeti
levelet.
Mindenekelőtt hallgatott a válasszal. Váratta Castellit.
Aztán jó idő múlva küldött neki egy sajátkezű másolatot
a levélről, de a nevét nem írta alá. Közben szorgalmasan
dolgozott az emlékiraton, amelyet névleg az
anyahercegnének, de valójában az egész tudományos
világnak s főként az egyház szakembereinek szánt.
Egyszersmind zápor módjára írta a leveleket Rómába,
mert ha már az egész kopernikuszi kérdés áttevődött
teológiai lérre, most már Rómában akarta magát
teológiai téren fedni.
Onnan azonban nem jó híreket kapott. Cesi herceg
közölte vele, hogy Bellarmin bíboros, aki olyan
készségesen segített hitelesíteni a Sidereus Nuncius
megfigyeléseit, érthetetlen módon egyszerre nagyon
rideg lett és kijelentette, hogy az ő felfogása szerint ez a
Józsué-kérdés nagyon kényes, és ő Kopernikuszt a
bibliával feltétlenül ellentétben állónak tartja. Azt is
megírta a herceg, hogy benyomása szerint Galileo
Bellarminra most már nemigen számíthat. Voltak előkelő
főpapok, akik annakidején elragadó kedvesek voltak
Galileóhoz, nagy tudós gyanánt ünnepelték és ebédekre
hívták. Most egyszerre tartózkodók és hűvösek lettek.
Olyan is volt, aki nem felelt a levélre.
 Történt, hogy ugyanekkor egy Fosc-arini nevű pap, aki
Galileo tanításának feltétlen hívei közé tartozott,
Kómában könyvet adott ki a kopernikuszi világszemlélet
mellett. Ez még izgalmasabbá tette az egész teológiai
kérdést. Hírek jöttek arról, hogy Foscarininek
kellemetlenségei lesznek. Sót végül az a hír jött Kómából,
hogy ismeretlen kezdeményezésre az inkvizíció
alighanem vizsgálat alá veszi Kopernikusz művét és nagy
a valószínűség, hogy indekszre teszi.
Kik dolgoznak itt a föld alatt és mit akarnak? Galileo
úgy járkált Firenzében, mint aki fényes délben
kísértetektől retten meg. Most már nemcsak ösztöne
súgta, hanem kézzelfogható jelek mutatták, hogy
Firenzében és Rómában egymással kapcsolatos
szervezett munka folyik. Fontos emberek váratlanul
hidegek lettek hozzá, minden átmenet nélkül, mintha
nyájasságukat késsel vágták volna el. Levelének eredeti
példányát vadászták, noha a másolatok száz-számra
forogtak közkézen. Ezek a tünetek mint a koncentrikus
körök helyezkedtek el egymáson belül, de az volt a
félelmes, hogy közös középpontjukat nem lehetett
megtalálni. Galileo úgy tapogatódzott az érthetetlen
jelenségek között, mint aki idegen helyen vaksötétben
maga előtt mozgatja a kezét, hogy merhet-e egyet előre
lépni. A tapogatódzó kéz érezte, hogy abban a sötétben
valami ijesztő és veszedelmes dolog siklik tova előtte, de
ha érte nyúlt, a semmit fogta meg.
Egyre idegesebb lett, egyre ingerültebb. Rosszul aludt,
gyakorta felébredt álmából. Agyon is dolgozta magát az
emlékirattal, amely végre elkészült: ugyanazt mondta,
amit a Castellihez írott levél, de vastag kötetnyi
terjedelemben, nagy teológiai szélességgel, Szent
Ágostonból vett idézetekkel. S mikor elkészült vele,
értelmetlenül bámult a kész kötetre.
Mit akar ezzel? Annak a titokzatos mozgalomnak,
amely a talaj alatt dübörgött ellene, úgysem adhatja oda
olvasni. S általában milyen oktalan és képtelen dolgokat
termel ez az idegesítő helyzet: hét lakat alatt őriz egy
levelet otthon, de ugyanannak anyagából egész könyvet
ír, s ugyanakkor ugyanazt a levelet másolatban elküldi
Rómába Griembergérnék és másoknak: ítéljék meg,
mennyire igaza van, s milyen felháborító, hogy
kiprédikálják.
Most már teljesen megzavarodott. Kapkodott, mint a
társasjátékban az, akinek bekötik a szemét. Minden
pillanatban idegesen várta, hogy ütést kap a fejére, de
nem tudta, honnan. Kezdte a vak harcot nem győzni
idegekkel. S ekkor, egy napon késő este, beállított hozzá
egy Attavante nevű fiatal nemes, akit az udvartól
felületesen ismert. Értelmes és kellemes fiatal gavallér
volt ez, egyszer-kétszer beszélgetett is vele. Ez a
fiatalember úgy osont be hozzá, mintha lopni akarna,
szokatlan órában, idegesen körültekintgetve.
− Nincs itt senki, nyugodtan beszélhet.
− Kegyelmes uram, engem kegyelmed miatt
kihallgattak. Sokáig tusakodtam, hogy eljőjjek-e, de úgy
döntöttem, hogy eljövök.
− Beszéljen kegyelmed, hallgatom.
− Elmondom időbeli sorrendben, úgy jobban érthető.
Még a tavasszal történt, hogy Ximenes atyával, a
dominikánussal, sétálgattam a Santa Maria Novella
kertjében. Talán tetszik ismerni Ximenes atyát. Az a
spanyol.
− Nem ismerem.
− Hiszen mindegy. Beszélgettünk teológiai
kérdésekről, főként Isten létéről. Én több olyan érvet
vetettem fel, amelyet az ateisták szoktak használni, hogy
Ximenes atyától megtanuljam az ellenérveket.
Beszélgetés után, mikor búcsúztam tőle, arra lettem
figyelmes, hogy mögöttem zörög valami.
Hátrapillantottam: Caccini atyát láttam elsurranni.
Ugyanazt, aki kegyelmedet kiprédikálta. Rögtön
észrevettem, hogy ő az egész beszélgetést kihallgatta.
Akkor ennek semmi fontosságot nem tulajdonítottam, el
is felejtettem. Most aztán, tegnap előtt idézést kaptam,
hogy egy bizonyos helyen jelenjek meg.
− Hol?
− Kegyelmes uram, ezt ne kérdezze tőlem. Mindent,
csak ezt ne. Megesküdtem a Szentírásra, hogy ezt nem
mondom el senkinek. Félig már így is esküszegő vagyok.
Nagyon kérem, ezt ne firtassa.
− Jól van, nem firtatom. Folytassa.
− Az idézésre megjelentem és kihallgattak.
Legnagyobb meglepetésemre arról faggattak, hogy
Ximenes atyával való beszélgetésemkor mondtam-e
olyan Isten-ellenes dolgokat, amelyeket kegyelmedtől
hallottam.
− Tőlem?
− Igen, én is csodálkoztam. Megmagyaráztam, hogy én
kegyelmeddel Isten kérdéséről sohasem beszéltem,
általában nagy sajnálatomra, csak egy-két alkalommal
lehetett kegyelmed társalgását élveznem. Ximenes
atyával kegyelmedet nem említettük. Többet nem tudtam
vallani. Ez volt az egész. Ennyit elmondhatok. Higyje el
kegyelmed, nagy megkönnyebbülést érzek, mert úgy
érzem, hogy kegyelmed ellen készül valami. És most
megyek is. De előbb esküdjék meg kegyelmed, hogy nem
árul el engem senkinek.
Galileo gondolkozott.
− A nagyhercegnek szeretném ezt elmondani a
kegyelmed neve nélkül. És a Ximenes neve nélkül. Ebbe
beleegyezik?
− Ha muszáj.
− Muszáj. Az én kedvemért. Többet soha senki másnak
nem mondok. És hálásan köszönöm, hogy eljött.
 Attavante kisurrant az éjszakába. A falhoz lapulva
sietett tovább. Galileo pedig alig aludt valamit. Amilyen
korán lehetett, sietett az uralkodóhoz. Elmondta neki a
titokzatos látogatást minden részletével együtt, csak a
neveket nem közölte. Cosimo nagy figyelemmel hallgatta
végig a történetet. A végén bólintott.
− A megoldás nagyon egyszerű. Kegyelmedet valaki
feljelentette az inkvizíciónál. A tanúkihallgatások
megkezdődtek. Azt a fiatalembert, aki kegyelmednél járt,
valamelyik inkvizitorhoz idézték. Persze, megeskették,
hogy hallgatni fog. De eskü nélkül is hallgat ilyenkor,
akinek józan esze van.
− De miért jelentettek fel, fenség? Mit csináltam?
− Bizonyára a régi nóta: ellenkezik a Szentírással, amit
tanít. Remekül meg vannak szervezve. Ahogyan hallgatni
és elhallgattatni tudnak, attól az ember hátán végigfut a
hideg. S az egész világot így beszervezték. Rettenetes
hatalom. Vigyázzon.
− Mit csináljak, fenség?
− Azonnal menjen Rómába, egy napot se vesztegessen.
Ott könnyebben boldogul, többet megtud és szükség
esetén a pápa elé járulhat. Most Guicciardini ott a
követem, annak elég befolyása van a szentszéknél.
Leveleket, pénzt, gyaloghintót, szolgát kap tőlem. A
részleteket beszélje meg Picchenával. Csak menjen
mennél hamarább. Ne féljen, nem eshetik baja. Ha kell,
magam írok a pápának, de kegyelmedet nem hagyom.
− Rögtön nem mehetek, fenség. Roppant fontos
gondolatom támadt nemrégiben, s azt ki kell dolgoznom.
Megint érvet találtam Kopernikusz mellett: van egy új
elméletem a dagály és apály okáról.
− Ez érdekes. El tudja röviden mondani?
− Hogyne, fenség, egy mondattal. Képzelje el fenséged,
hogy egy vízzel telt edényt gyorsan ellökök bizonyos
irányba. Mi fog történni az edényben a víz felszínével?
íme: bizonyíték, hogy a föld forog. Ezt már kidolgozva
akarom Rómába vinni, ha megyek.
− Elég meggyőzően hangzik. Értem. Hát csak siessen
vele. Megjegyzem, nem lehetetlen, hogy Rómában
találkozni fog öcsémmel, Carlo herceggel, aki a minap
kapta meg a bíbort, ősi szokás szerint el kell mennie
Rómába és díszmenetben bevonulni a Vatikánba, hogy a
bíbort megköszönje. Talán ő is segítségére lehet
valamiben. Hát csak igyekezzék gyorsan, gyorsan.
Galileo sebtiben kidolgozta dagály-elméletét. Zsebében
a kész művel egy novemberi napon, szakadó esőben
elindult Rómába.
 XV.

Az új toszkánai követ, Guicciardini, a Medici-villában

székelt, a Trinitá-templom fölött. Ott nyitottak lakást
Galileonak is. Már a követen is meglátszott, hogy az
egész ügytől idegenkedik. Mikor Galileo elmondta neki,
hogy elejét akarja venni egy állítólagos inkvizíciós
eljárásnak, a követ felszisszent, mintha leprás embert
fogadott volna házába. De asztalán ott volt a nagyherceg
sajátkezű levele, amelyben lakást, szolgát és külön
Írnokot rendel a tudósnak. Felvonta szemöldökét és
vállát rándította. Ha az uralkodónak jó így, akkor neki is
jó. De ahogy Galileo kicsomagolt, már átjött hozzá, hogy,
mint mondta, kissé a „modus procedendi“-ről
beszélgessenek.
− Kapott kegyelmed bármilyen intést vagy idézést a
Santo Ufficiótól?
− Semmit. Az egyházzal való legutolsó hivatalos
érintkezésem az volt, hogy Bellarmin bíboros rendeletére
egy négytagú egyházi bizottság megvizsgálta csillagászati
megfigyeléseimet és azokat igazolta.
− Akkor kegyelmednek az inkvizícióról nem szabad
tudnia semmit. Nem szabad sehol említenie, nem szabad
sehol kérdezősködnie róla. De ezt a tanácsomat jól vésse
elméjébe és nagyon szívlelje meg.
− Tehát mit csináljak?
− Érintkezzék.
− Hogyhogy érintkezzem?
− Legyen jóviszonyban. Mindenkivel. Vágjon ártatlan
arcot, tegyen látogatásokat, csevegjen, szerezzen mennél
több összeköttetést. És közben ügyesen vigye bele a
társalgásba az inkriminált dolgokat. Hangoztassa, hogy
mennyire jó katolikus, mennyire tiszteli a dogmákat és
hogy az egyház ellenségeivel soha még csak szóba sem
állt.
− Hát ezt nehezen mondhatom, mert Fra Sarpi Paolo
jóbarátom, azonkívül az augsburgi polgármesterrel és
Keppler csillagásszal baráti levelezést tartok fenn, akik
protestánsok.
− Jó, jó, − szólt idegesen a követ, − de muszáj ezt
dobszóval hirdetni? Ne beszéljen rólok. És főként soha
semmiféle teológiai disputába ne menjen bele.
− Bocsánat, hiszen azért jöttem ide, hogy
bebizonyítsam: tanaim nem ellenkeznek a Szentírás
szövegével.
− De most ne beszéljen tanairól. Hagyja a manóba
azokat a tanokat. Csak jó katolikusnak, az egyház hű
fiának mutatkozzék. Mikor aztán netalán az inkvizíció
nyiltan felszólítja, hogy tegyen vallomást, tanukul
hívhatja az összes bíborosokat, akikkel addig beszélt. Ezt
így kell csinálni. Majd aztán jöhetnek a tanok. Ámbár
nem látom be, hogy kegyelmed mit piszkál olyan
kérdéseket, amelyekből baj lehet. Tervezzen hadigépeket,
eszeljen ki újfajta térképezést, mit tudom én, van a
kegyelmed tudományának éppen elegendő területe.
− Micsoda, − kiáltott fel Galileo − hagyjam abba a
világrendemet? Amit én magam építek az emberiségnek?
Azt hagyjam abba?
A követ vállat vont és kesernyésen válaszolt, miközben
felkelt az asztaltól:
− Én azt hiszem, hogy a csillagok ugyanúgy fel fognak
jönni este, ha kegyelmed egy ideig nem építi őket.
Tanácsaimat megadtam és még egyszer nyomatékosan
figyelmébe ajánlom őket. Mi baja a kegyelmed
balkezének?
− Izületi gyulladásom van. Minduntalan visszatér. de
most könnyebb lefolyású.
 − És ezzel novemberben Rómába jön? Tudja, hogy
egész Itáliában ez a legegészségtelenebb levegő? Majd
nézze meg a kezét egy hét múlva. Általában az a
benyomásom, hogy ez a római út most… de hagyjuk,
semmi közöm hozzá. Bármire szüksége van
kegyelmednek, csak hívassa a maggiordomót.
Viszontlátásra.
Galileo haragosan nézett a házigazda után. Mit képzel
egy ilyen diplomata egy új világszemléletről? Mit
mondott volna Eukleidész, ha azt tanácsolták volna neki,
hogy ne írja meg geometriáját! Vagy mit szólt volna
Livius, a páduai, ha azt mondták volna neki történelme
közepén, hogy most már elég, hagyja abba? Csak
laikusokat be ne engednének soha szaktudományba. Erre
a gondolatra rögtön eszébe jutott, hogy hiszen ő maga is
berontott a teológia határai közé, holott ő a teológiában
kétségkívül laikus. Ettől még jobban megharagudott. A
keze is fájt, az egész dolog kedvetlenül indult.
Káromkodott magában, mint a záporeső, a szobában
csetlő-botló szolgát, amiért leejtett valamit,
pofoncserdítette, aztán rögtön egy aranyat adott neki.
Első útja Cesi herceghez vezette. Mély gyászban találta
a fiatal herceget; felesége, Colonna Artemisia, fiatalon
meghalt. De a gyászt csak kívül viselte a herceg, a
részvótnyilatkozatra közölte, hogy nemsokára
megházasodik. Aztán mindjárt rátért a tárgyra.
− Arra kérem kegyelmedet, s ebben az akadémián
mind egyetértenek velem a Hiúzok, akikkel beszéltem,
hogy senkivel, de senkivel teológiai disputákba ne
menjen bele. Ennél nincs veszedelmesebb. És az
akadémiára is vigyáznunk kell. Kissé anti-peripatétikus a
hírünk, nem is alaptalanul, az egyház pedig túlnyomóan
peripatétikus. Ilyen teológiai vitákkal egyházellenes hírbe
keveredhetünk. Ez nem kívánatos. Azonkívül az a
homályos benyomásom van, de esetleg csak képzelődés,
hogy kegyelmed ellen … hogy kegyelmedet… szóval hogy
jó lenne kissé vigyáznia az inkvizícióra.
 − Ez a benyomásom nekem is megvan. A főméltóságú
herceg mire alapítja a magáét!
− Arra, hogy ahol kegyelmedről szó van, ott hirtelen
begombolkoznak a prelátusok. Semmi másra. De ez nem
jót jelent. Biztosat nem lehet tudni, hiszen a Santo
Ufficiónak éppen az a szörnyű ereje, hogy akik
odatartoznak, úgy hallgatnak, mint a sír.
− Tehát mit csináljak!
− Ápolja összeköttetéseit és tüntessen hívő katolikus
voltával…
És így tovább. Cesi herceg pontosan azt tanácsolta,
amit Guicciardini követ. Még szavaik is majdnem
azonosak voltak. Főként abban egyezett a herceg tanácsa
is a követével, hogy az inkvizíció testületét, a Santo
Ufficiót, sehol senkinek nem szabad említeni.
− De azt csak lehet tudni, hogy kik az inkvizíció vezető
személyei! Azokat felkeresném anélkül, hogy az
inkvizícióról beszélnék.
− Nem tudom pontosan, hogy kik azok. Nem is
ismerem a Santo Ufficio szervezetét. Azt tudom, hogy az
indeksz-bizottság elnöke Saint-Cécil francia kardinális.
Onnan tudom, mert a Hiúzok könyvkiadásai kapcsán
beszélgettem vele. Tudom, hogy Bellarmin bíboros is
benne van. Tudom, hogy vannak kvalifikátorok, akik
nem ítéletet mondanak, csak teológiai szakvéleményt
adnak. Ilyen például Gaetani bíboros. Nem, ne kérdezzen
kegyelmed, kérve-kérem, hogy ezt a pontot hagyja békén.
Innen elment Griembergerhez a jezsuita kollégiumba.
Ahol valaha a derék és kedves Clavius atyával olyan jól és
bizalmasan meg tudták érteni egymást, noha tanaik
végül eltértek egymástól. Most már nem élt az öreg,
helyét Griemberger vette át, a folyton mosolygós, vörös
tiroli német. Szót fogadván tanácsadóinak, nem beszélt
vele sem az inkvizícióról, sem Józsué napjáról, hanem
elébe tárta a dagály-elméletet, mint a föld forgásának
bizonyítékát. Griembergernek számos ellenvetés jutott
eszébe. Jó sokáig vitatkoztak. Aztán beszéltek Scheiner
jezsuitáról és a napfoltokról. Galileo szóvátette, hogy őt a
jezsuiták ellenségének tartják, holott ilyesmi esze ágában
sincs. Kitűnő barátságban váltak el. Galileo megállt a
nyilt utcán ideges türelmetlenségében. Hova menjen,
mihez fogjon, hol kezdje? Mintha komor, erős épület
tövében állott volna, amelynek égig nyúló falain sem
ablak, sem kapu sehol, már pedig neki oda okvetlen be
kell jutnia.
Otthon cédulát csinált magának, hogy kiket fog
felkeresni. Tarsolya csak úgy duzzadt a nagyherceg
ajánlóleveleitől. Nyakába vette a várost, bár még nem
tudta, hogy kivel mit fog beszélni. Hosszú sorban
sorakoztak egymás alá a nevek a Páduából jól ismert
Querengo gróftól kezdve Deímonte bíborosig és Maraffi
dominikánustól kezdve Orsini bíborosig. Kezdte a
látogatásokat, élesen figyelt minden szóra, a fogadtatás
minden áruló árnyalatára, esze erősen dolgozott. Nem
beszélhetett inkvizícióról és nem beszélhetett a
Szentírásról. Arról beszélt tehát mindenütt, hogy
tudományos álláspontja miatt ellenségei a
legképtelenebb vádakat terjesztik róla, s ő eljött a
pápaság örök városába, hogy részint itt tegyen hitet
buzgó katolikus voltáról, részint igyekezzék
megmagyarázni, − szakembereknek tudományosan,
laikusoknak a hétköznapi józanész népszerű nyelvén,
hogy amit hirdet, az világos, belátható és egyedül helyes.
Ez ment az elején valahogy. Voltak, akik bólogattak rá
és nem értettek a beszédéből semmit. Voltak, akiknek
tetszett a kopernikuszi dolog furcsasága és érdekessége.
Viszont voltak, akik hevesen ellentmondtak neki. De
mindez Kopernikuszra vonatkozott, nem pedig az ő
személyére, ö pedig éppen erre akart világot deríteni: mi
van körülötte láthatatlanul, kik és mit akarnak tőle.
Folyton töprengett és figyelt. Mint ahogy a féltékeny
szerelmes a legapróbb jelekből épít fel toronymagas és
bonyolult elképzeléseket, úgy igyekezett ő is,
számbavehető bizonyság nélkül, felépíteni a lehetőségek
rémregényét. Néha meggyőzte sajátmagát, hogy
képzelődés az egész. Tudományos vita középpontjában
áll, s ellenfelei dühösek, ez minden. A hivatalos
egyháznak ővele semmi baja nincs. A pisai érsek és a
Castelli-féle levél nem jelent semmit. Lehet, hogy az
érsek csakugyan azért kívánta az eredeti szöveget látni,
hogy hiteles állásponttal vitatkozzék, aztán nem tudott az
érvekkel megbirkózni és abbahagyta az egészet.
Attavante regényes megjelenése sem bizonyít semmit.
Lehet, hogy Marzi-medici érsekhez jutott el valami
pletyka, a fiatalembert elhivatták az érseki palotába,
kifaggatták, s mikor látták, hogy nem mondhat semmi
érdekeset, megeskették, hogy az ügyről hallgatni fog. A
fiatal nemes színezte ki aztán heves képzeletével az
egésszé t ilyen velencei ízű sbirr-üggyé. Vaklárma az
egész, talán nem is kellett volna Rómába jönnie. De ha
már itt van, kissé nézdegél a városban, aztán megnézi
Nápolyt, amelyet már régen vágyott látni.
És útba ejti Loretót, a híres zarándoklóhelyet, amire
Virginia leánya kérte meg.
De mikor így megnyugtatta magát, elkezdett tovább
gondolkozni. Hogyan lenne, ha az inkvizíció titokban
mégis valami eljárást folytatna ellene? Akkor ugyanaz
történnék, amit eddig észlelt. A pisai érsek parancsot
kaphatott, hogy szerezze meg az eredeti kézírású levelet,
hogy kétségbevonhatatlan bizonyíték legyen az
inkvizítorok kezében. Tanukat hallgattak ki, talán tízet is,
húszat is, de ő csak egyről szerzett tudomást. Az eljárás
folyik, adatokat gyűjtenek ellene. Akik erről tudomással
bírnak, nem szólnak, de óvatosan elzárkóznak tőle, mint
a ragályos betegtől. S mialatt ő itt gondolkozik,
valamelyik palota, vagy klastrom egy titokzatos termében
róla beszélnek s talán éppen e pillanatban határozzák el:
itt a pillanat, megérett a dolog, Galilei Galileót el kell
vinni az Angyalvárba.
 Ilyen kétségek közt hánykolódva, idegesen folytatta
látogatásait, különös helyzetben: űzött vadként, amely
maga is egy láthatatlan fantomot űz. És ismét úgy, mint a
féltékeny szerelmes, aki nem bírván a feszültséget,
inkább azt vágyik tudni, hogy csakugyan megcsalták, ő is
arra vágyott, bárcsak kitűnnék, hogy csakugyan folyik
ellene valami, mert még a rossz bizonyosság is
megnyugtatná.
Valami ilyen bizonyosságfélét végre sikerült kapnia
magától Bellarmin bíborostól. Az két ízben nem fogadta.
Harmadszor végre a hatalmas bíboros elé került. Az
rögtön Kopernikuszra terelte a beszélgetést.
− Tegyen le erről kegyelmed, − mondta hűvösen − ez a
tan ellenkezik az egyházzal.
− Monsignore, én erről a tanról meg vagyok győződve,
valamint arról is, hogy az egyház szellemének sokkal
inkább megfelel, mint Arisztotelész. Sajnos,
megfogadtam, hogy teológiai disputákba nem megyek
bele és így nem fejthetem ki, hogy Kopernikusz és a
Szentirás egyfélét mondanak.
− Kár is volna teológizálnia kegyelmednek. Ezt bízza a
teológusokra, akik ezzel a kérdéssel úgyis foglalkozni
fognak, két eset kapcsán. Egyik a Foscarini könyve,
helyesebben nyilt levele. Másik a Firenzéből érkezett
panasz.
− Firenzéből, monsignore? Milyen panasz érkezett
Firenzéből?
− Olyanok, akik a szent hit érdekeit leikökön viselik,
panaszt tettek a kegyelmed követői ellen. Hogy
romlására vannak az egyháznak. Ezt a kérdést tehát meg
kell vizsgálni.
− Bocsánatot kérek, szabad kérdéseket tennem?
− Attól függ, milyen kérdéseket.
− Az én személyem ellen jött panasz? És egyáltalában
az a panasz milyen hatósághoz jött?
 A bíboros a második kérdést nem vette tudomásul.
Csak az elsőre felelt.
Ismétlem, hogy a panasz a kegyelmed követői, vagy ha
úgy tetszik, Kopernikusz követői ellen szólott, a
kegyelmed személyéről nincs szó. Saját személye felől
teljesen nyugodt lehet. De ezt a tant, mondom, ejtse el.
Ez az én jóindulatú tanácsom, kegyelmed dolga, hogy
mihez tartja magát. Most nem tartóztatom tovább, mert
a Mi Urunkhoz kell mennem.
Ez a pápát jelentette, ez a Mi Urunk. Rómában a
főpapok ezt a kifejezést szokták használni, ha Pál pápáról
beszéltek. Galileo nagy hódolattal köszönt és távozott.
Most már többet tudott a semminél. Firenzéből valaki
panaszt tett az ő követői ellen valahol, nyilván olyan
helyen, ahonnan a panasz Bellarmin tudomására
juthatott. Tehát talán mégis az inkvizíciónál.
Aztán a domonkos atyánál, Maraffinál, megint
megtudott valamit. Hogy Caccini, aki őt kiprédikálta, itt
van Rómában. Rendtársai csak annyit tudnak, hogy
magasabb helyről kapott parancs rendelte ide. Ez megint
tégla volt, amelyből feltevéseket építhetett. De egész
várat kellett építenie és négy-öt téglája volt hozzá csupán.
Majd még egy tégla jött: Lorini atya, a firenzei pap, aki
szintén prédikált az új tanok ellen és Kopernikuszt
Ipemikusznak nevezte, felbukkant Kómában. Mit csinál
ez itt? így kezdtek nagyon lassan, egyelőre nagyon
homályosan körvonalat kapni ügyének egyes részletei.
Egyszersmind boldogan tapasztalta, hogy nagyon
hasznos volt lejönnie. Számos főpap, aki csak nagy
huzavona és harmadik személyek közbenjárására volt
hajlandó fogadni, merev és ellenséges hangon kezdte a
beszélgetést, de mikor Galileo azonnal rátért a maga
buzgó katolicizmusára és apáca-leányait sem mulasztotta
el megemlíteni, a merevség fagya rohamosan olvadt.
Nem egynél kétségtelenül megfigyelte azt az
arckifejezést, amely szavak nélkül, de annál árulóbban
mondotta: hiszen te egészen más vagy, mint amilyennek
rágalmaznak téged.
Ettől bátorságot kapott. Újra végigjárta a fontosakat és
nem beszélvén most már tudományos kérdésekről,
mindenütt a rágalmakról panaszkodott, amelyek őt el
akarják veszejteni. S ezen a második körúton boldogan
látta az első propaganda-kőrút hatását. Egészen másként
fogadták, vigasztalták, megnyugtatták. Egymásután öt
bíborostól hallotta ugyanegy napon, hogy nincs mitől
tartania, az egyház nagyjai már tisztában vannak, hogy az
istentelenségére vonatkozó mendemondák csakugyan
nem egyebek olyan rosszhiszemű kitalálásoknál,
amilyenek a nagyon elkeseredett tudományos vitákat
nem ritkán kísérni szokták. Amit most hallott, az úgy
hangzott, mintha a tudta nélkül titokban lefolytatott
eljárás őt, mint katolikust, igazolta volna. Lassanként
kezdett fellélegzeni és ott tartott, hogy ami titkos ajtók
mögött történt, azt sohasem fogja ugyan megtudni, de
úgy látszik, most már személy szerint és egyházi
becsülete szerint biztonságban érezheti magát.
Ezzel a megnyugvással vitázó és érvelő heve is nőttön-
nőtt. Folyton szaporodó ismerősei már úgy kezdték
vacsorákra hívogatni, mint mikor olyan diadalmasan járt
itt Rómában. S ő az összejöveteleken szándékosan és
azonnal Kopernikuszt kezdte magyarázni. Mindig akadt
egy-két ember, aki melléje állott és tíz, aki mereven
ellentmondott. Végre elemébe került. Vitatkozhatott.
Semmit olyan jól nem tudott, mint vitatkozni. A vezetést
mindjárt magához ragadta és szokásos harcmodora
szerint maga sorolta fel azokat az érveket, amelyeket
ellene felhozhattak. Látszólag helyeselte az ilyen érveket,
tovább indult bclőlök, gondolatot vont gondolatból, az
ellenérvre épített következtetés egyre képtelenebb lett, ő
a hangba ügyes adagolással egyre több gúnyt és
mulatságot kevert, végre mindenki jóízűen és hangosan
kikacagta azt az érvet, amelyet ő maga vetett fel, hogy
mások fel ne vethessék. Pompás beszédkészsége és
zamatos derűje mindig teljes győzelemmel végződtek
ilyenkor. Üszott a sikerben. De újra és újra meg kellett
tanulnia, amihez harminc esztendő tudományos vitái
még mindig nem szoktatták hozzá: hogy rendkívül ritka
az olyan ellenfél, aki ha összeomlik a kétségtelen érvek
súlya alatt, ezektől meg is győzeti magát. Akit egyszer
tökéletes hallgatásra kényszer!tett cáfolataival, az meg
sem mukkant aznap többé. De három nap múlva, ha
megint találkoztak valami más vendéglátó háznál,
ugyanaz az ellenfél konokul újra kezdte az egyszer már
tökéletesen megölt érveket. De ő nem fáradt bele.
Akármibe belefáradhatott, az asztal feletti vitába nem.
Úgy érezte magát vita közben, mint a hal a hullámok
közt, mint a sirály a levegőben. Csillogtatta éles esze
villanásait, szabadjára eresztette gúnyos jókedvét és azzal
a ritka képességével, amely agyában villámgyorsan tudta
kialakítani a legbonyolultabb mondatok legszabatosabb
formáját, az élő beszéd ellenállhatatlan és elemi
áradatával öntött el mindent. A vitákat tízen kezdték, de
végül mindig csak ő egymaga beszélt. Remek
előadásában, kifejező mozdulataiban, hanglejtése
számtalan színében volt valami a született színészből. És
igen gyakran a vacsoraasztal mellett úgy tapsolták meg,
mint a színészeket szokás.
Mialatt egyéni hírének teljes helyreállítása után így
dolgozott szívós és lelkes ügynökként tudományos
álláspontjának érdekében is, személyes ügye megkapta a
végső és biztos elégtételt: Caccini felkereste a Medici-
villában. Galileónak nyitva maradt a szája, mikor az inas
egy délben két órakor, közvetlen ebéd után, ezt a nevet
bejelentette.
Síma mozgású, kezét dörzsölgető szerzetes lépett be
hozzá. Ekkor jött rá. hogy ezt a papot nem egyszer látta
Firenzében, de nem tudta, hogy ez az a Caccini. Már úgy
látásból is igen rossz jelenségnek ítélte. S most közvetlen
közelből, mikor a pap folytonosan hajlongó
mozdulatokkal ott bókolt előtte, két kezét folyton gyúrva
egymással, és soha az előtte állónak szemébe nem nézve:
heves ellenszenvet érzett iránta. Azok az áldott és jó
papok jutottak eszébe hirtelen, akiket élete folyamán
melegen szeretett, gondolatban azokkal vetette össze ezt
az alamuszi, hüllőszerű, álnok embert és szerette volna
azonnal mellen ragadni. De türtőztette magát. Ha valaha,
akkor mostani helyzetében nem volt tanácsos pappal
gorombáskodnia.
− Azért jöttem kegyelmedhez, − mondta kenetes
hangon a barát, pillantását mindig Galileo mellé fordítva,
hol egyik, hol másik oldalon, − hogy ünnepélyesen
megkövessem.
− Köszönöm. A bocsánat kész.
− Ugyanis emlékezetes szentbeszédem óta, amelyre
hitem lángoló szeretető ragadott, arról győződtem meg,
hogy kegyelmes uram buzgó és hű fia az egyháznak. Ezt
egyházunk több főpapja itt Rómában egyaránt
hangsúlyozta előttem. Én tehát eljöttem megmondani,
hogy bármilyen elégtételre hajlandó vagyok.
Galileo figyelmesen nézte a dominikánust. Még
megalázkodásában is volt valami utálatos, édeskés
hiúság. Színész volt ez is, mint ő és mint jó értelemben
minden olasz. De ez rossz színész volt. dánossá-járása
mögül kilátszott a meggyőződés hiánya. De vájjon miért
jött ide?
− Köszönöm, én a tudomány terén
főtiszteiéndőségedtől nem kaphatok elégtételt. Egyházi
téren pedig a szénám már rendben van.
− Tudományos térre nem is gondoltam, kegyelmes
uram. E tekintetben monsignore Bellarmin nézetét
követem, aki ezeket a tanokat helyteleneknek tartja. Én
emberi elégtételre gondoltam. Ezennel bocsánatot kérek.
De higyje el, kegyelmes uram, méltatlan dolog, ha csak
engem sújt haragjával. Vannak esetek, mikor az. aki a
felelősséget mások helyett viseli, nem beszélhet.
 − Kire céloz, padre Caccini? Beszéljen rendesen, vagy
ne célozzon senkire.
− Teljesen igaza van kegyelmednek. A célzást vissza is
vonom. Maradjon ez eltemetve örökre. De a hibám
kisebb, mint például Lorini rendtársamé. Én közös
városunkban csak a nyájat óvtam a rossz tanoktól. De ő
Rómába fordult a tanok ellen a főpásztorokhoz, s a tanok
ellen fordulván kegyelmednek is csak ártalmára lehetett.
Galileo felugrott.
− Lorini jelentett fel! Főtisztelendőséged kiprédikált, s
ő ugyanakkor feljelentett? Szépen kitervezték. De hát
miért, miért? Bántottam én egyiköket is valaha?
− A hitért. Erre esküdtünk, kegyelmes uram.
− Jó, jó, a hitért. Rendben van. Hol jelentett fel Lorini?
Az inkvizíciónál? Feleljen erre, nagyon kérem. Nem felel.
Tehát ott. Jó lett volna, ha megégetnek, mi?
− Bocsánatot, azt nem mondtam, hogy ott tette a
panaszt.
Galileo csak nézte és mélyen szedte a lélegzetet. Most
már eléggé kitisztult mindaz, aminek nyomasztó
homálya annyi idő óta kínozta. Ezeket a firenzei érsek, a
volt tanítvány, felbujtotta. Caccini prédikált ellene,
Lorini pedig, az Ipernikusz-Lorini, feljelentette,
kétségkívül az inkvizíciónál, hogy istentagadó és eretnek.
A Szent Hivatal megindította az eljárást. Adatokat
rendelt. A pisai érsek igyekezett megszerezni az eredeti
levelet. Tanukat hallgattak ki. Ximenest, ennek
rendtársát és Attavantét, akiket ez kihallgatott és
bizonyára rosszul értett. Talán Galileáról beszéltek s Ő
Galileinek értette. Az eljárás semmi eredményt nem
tudott mutatni, közben ő eljött Rómába és itt kitűnő
személyes hatást keltett. Az ügy be van fejezve. S most itt
ül előtte azoknak egyike, akik így megkínozták.
− Jól van, nem faggatom, padre Caccini. De most
mondja meg őszintén és négyszemközt, mi baja van
velem?
A beszélgetést félbeszakították. Cesi herceg jött két
Hiúzzal. Galilei leültette őket, bemutatta Caccinit, bort
hozatott. S mintha tovább folytatná az elvágott
beszélgetést, azonnal rákezd te állandó tárgyát, a föld
kétféle forgását. Azonnal élénk eszmecsere fejlődött,
amelyből, Galileo csodálkozására, Caccini vette ki a
részét legjobban. Élesen elítélve Kopernikuszt. A
peripatétikus fegyvertárból való régi érveket használt,
annyira, hogy ezeket Cesi herceg is könnyűszerrel
megcáfolhatta. Ő azalatt figyelte a papot. Nézte konok
alkotású koponyáját, nőies és hazugság benyomását keltő
kezeit. És figyelte beszédét. Korlátolt ember volt ez és
rosszindulatú. Kicsiny és rossz lélek. Az ilyen esetleg
világhírű tudósok vesztét okozhatja, akiknek tanításáról
fogalma sincs. És miért? Hogy hatásos sikere legyen a
templomban és felvigye perjelségig. Borzasztó.
Mikor Oesiék elmentek, Caccini még mindig maradt.
Éneklő, cukrozott hangon kezdte rá:
− Most, hogy nincs többé köztünk neheztelés, engedje
meg, hogy mint lelki atyja, hogy mint hitének papja
forduljak kegyelmedhez. Tegyen le erről az új
világrendről.
− Hogy az ördögbe ne, − nevetett Galileo bosszúsan, −
hát még mit nem?
− Nézze, kegyelmes uram, az egyháznak ez a tan nem
tetszik. És végül kegyelmednek százezer tudományos
állításnál fontosabb a lelki üdvössége, amelyet csak az
egyházon keresztül kaphat meg. Gondolkozzék erről, a
Jézus hét sebére kérem.
− Köszönöm a tanácsot, már több mint huszonöt éve
gondolkozom rajta. Amit az egész világgal el akarok
fogadtatni, azt az egyház dicsőségére szánom.
− Ezt? Ezt a protestáns találmányt?
 − Hogyhogy protestáns? Pithagorász tudtommal nem
volt protestáns. Kopernikusz pedig thorni kanonok volt
és művét III. Pál pápának ajánlotta. Hagyjuk ezt,
főtisztelendő úr. Könnyebben rá tudna venni, hogy álljak
be a sixtusi kápolna heréit énekesei közé.
De Caccini nem hagyta. Ott ült szívósan, mint a
hittérítő a vadak közt. Mikor végre mégis elment, Galileo
rögtön átsietett a villa nagy kerti udvarán és felkereste
Guicciardinit a városra néző oldalon. Elmondta neki,
hogy személyes ügye most már teljesen rendben van.
Még azt a nem várt elégtételt is megkapta, hogy Caccini
bocsánatot kért tőle.
− Kettőkor jött és hatkor ment el, a jó Isten áldja meg.
De most már túl vagyok rajta. Lássa, kegyelmes követ
uram, nem volt igaza. Mégis helyes volt nekem Rómába
jönnöm. A kezem sem fáj sokkal jobban, a lábamra alig
sántítok és rágalmazóimat kitűnően elintéztem. Látta
már kegyelmed, mikor a romok közt egy nagy követ
elhengerítenek helyéről? Nyüzsögve menekülnek a
sápadt férgek és kukacok, amelyek remekül éltek a kő
védelme alatt, de a napvilágot nem bírják. Hát ez történt.
− Ennek nagyon örülök, − szólt Guicciardini − mikor
utazik kegyelmed?
− Én? Dehogy utazom. Most kell csak igazán itt
maradnom. A magam bőrénél is fontosabb ügy
következik: a Kopernikusz ügye. Tudnia kell
kegyelmednek, hogy az a Lorini nevű sötét alak roppant
ügyesen nem engem magamat jelentett fel az
inkvizíciónál, hanem „a galileistákat”. Követőimet. Célja
az, hogy az egyház a tant ítélje el. Akkor alólam is
kirántotta a pokrócot s velem már könnyű lesz elbánni.
Csakhogy ilyen könnyen nem fog menni a dolog. Holnap
megint elkezdem a látogatásokat. De most már
Kopernikusz miatt.
Guicciardini arcán látszott, hogy nehezen türtőzteti
ideges türelmetlenségét.
 − Nem könnyű ember kegyelmed. Kár ilyen hevesnek
és erőszakosnak lennie. De hát én nem szólhatok bele.
Hogy kegyelmedet ez a ház, amely nem az én házam,
meddig látja vendégül, afelett az uralkodó dönt.
− Kegyelmed nem lát szívesen engem?
− Társaságának kiválóan örvendek. De idegessé tesz
néznem, hogy nem fér a bőrébe. Mit okoskodik ezzel a
világrenddel? Mi az a világrend? Minek az? Most
szabadult ki a csávából és most egy kiméra miatt újra
kezdi. Csináljon, amit akar, én több tanácsot nem adok.
A követ visszafordult írásaihoz, jelezvén, hogy a
beszélgetést befejezte. Galileo pedig vállat vonva ment
vissza, hogy írnokának leveleket diktáljon. Másnap
valóban elkezdte az új körutakat. Mindenekelőtt
felkereste Gaetani bíborost, akiről tudta, hogy a Santo
Ufíicio egyik kvaliíikátora. Az eddig kiílom böző
kifogásokkal elbújt előle. Most fogadta.
Galileo most járt először az inkvizíció hivatalában. A
Szent Hivatal a domonkosok rendházában székelt, amely
a Santa Maria Sopra Minerva-templomot környezte, tűi a
Via Lata színes, sétáló tömeg gél telt vidékén. Hatalmas
sziget volt az a rendház a környező kicsiny épületek
között, csak a Panteon közelben felívelő kupolája
vetélkedett vele. Szabálytalanul épült, többfelé ágazó
kőkolosszus, minha nagyságával a rend világraszóló
befolyását jelképezné. Mintha a világ domonkosai külön
fővárost építettek volna a kereszténység fővárosának
kellős közepén. De csak tiszteletet gerjesztett ez a nagy
epülethalmaz, borzadályt korántsem. Szép temploma
áhítatos kedvességű volt és melegítette a néző lelkét, egy
fülkeszerű kis mellékcellában ott feküdt maga Sienai
Szent Katalin, üvegfalú koporsóban, felöltöztetett szent
tetemének titokzatosságával még halkabbá intve a
betévedt hívek suttogását. Csoszogó léptekkel járkált a
kőkockákon a sekrestyés, az oltár gyertyái körül
motoszkálva hosszúnyelű, kupakos koppantójával,
egymásután ötször is térdet hajtva és keresztet vetve,
valahányszor elhaladt az oltári szentség tabernákuluma
előtt. Idilli ájtatosság lakott az inkvizició templomában,
nem félelmesség. És amott, az épület túlsó szárnyának
emeletein, ahol a Santo Ufíicio hivatalos szobái
sorakoztak, nyájasan mosolygott be a folyosók tágas
ablakain a kora tavaszi napsugár, laikus fráterek jötíek-
mentek aktákkal, kandallóba való tűzifával, inkább
valami érseki hivatalnak, vagy más előkelő egyházi
intézménynek tetszett az egész, semmint a máglyán
ordító áldozatok borzasztó bíróságának.
Gaetani bíboros igen szívesen fogadta a látogatót.
Gratulált neki ahhoz, hogy közhallomás szerint milyen
fényesen sikerült magát tisztáznia a mérgezett élű
mendemondák vádjai alól. Aztán igen nyájasan
megkérdezte, mivel lehetne a híresneves tudós
szolgálatára.
− Egy rég elhalt német kanonok érdekében jöttem,
monsignore. Érdeklődöm, vájjon ez a magas hivatal
foglalkozik-e Kopernikusz és követőinek tanaival.
− Hogy a Santo Ufficio mivel foglalkozik, arról nincs
módomban felvilágosítást adni. De Kopernikusz kérdése
érdekel. Ami e tárgyban elolvasható, azt elolvastam.
Egyelőre nem látok tisztán, de inkább a régi, bevált tanok
felé hajlom. Ha már itt van kegyelmed, nevezzen meg
nekem egy pártatlan és tekintélyes szakértőt.
− Campanella, − mondta Galileo habozás nélkül.
− Hm, Campanella. A nápolyi börtönben.
Tulajdonképpen nem is rossz, ha magánúton kérdezem
meg. Köszönöm. Különben hogyan szolgál kegyelmed
egészsége? Nem akar pipára gyújtani?
Hosszabb és szíves társalgás következett, de teljesen
felületes dolgokról. Galileo többször rátért
Kopernikuszra és felemlítette Foscarini ügyét, de a
bíboros símán kitért minden érdemleges kérdés elől és a
firenzei borok iránt érdeklődött. Galileo még azt sem
tudta kivenni belőle, hogy mikor és kiknek részvételével
ül össze, akármilyen testület, amely az elvi kérdéssel
foglalkozni fog. Innen tehát elment Orsini bíboroshoz,
akit fő-ütőkártyájának hagyott utoljára. Orsini
lekötelezettje volt a firenzei udvarnak, másrészt Pál pápa
különös szeretetének örvendett. Cosimo igen
meleghangú ajánlólevele a bíboroshoz ott volt a Galileo
zsebében.
− Monsignore, − mondta a mozgékony, derűs, élet
bölcs kis aggnak, − támogatását jöttem kérni. És nem is
kis dologban.
− Halljuk, kedvesem, halljuk.
− Az előzmények hosszú történetét nem mondom el, a
lényeg az, hogy egy csillagászati elvi kérdés az egyház elé
került. Csak azt nem tudom, hogy az egyháznak milyen
hatásága elé. De akárhová került, a döntő szót
Őszentsége mondja ki…
− Várjunk csak, kedvesem, mi az a csillagászati kérdés
pontosan?
− Hogy a nap forog-e a föld körül, vagy a föld forog-e a
nap körül.
Orsini bíboros nevetett.
− Hát nem mindegy az? Nézzen ki az utcára, milyen
szép a tavasz. Ó, Istenem, milyen hiábavalóságokon
rágódnak az emberek ahelyett, hogy hálásan
megköszönnék Istennek ezt a gyönyörű világot. Nos?
− Én azt állítom, hogy a föld forog a nap körül.
Őszentségének valóban mindegy lehet, hogy melyik
hogyan forog. Az én kérésem tehát az lenne:
kegyeskedjék Őszentségével beszélni, hogy ne
ellenfeleimnek, hanem nekem adjon igazat. Engedje
bármilyen egyházi hatóságnak azt kimondani, hogy a
fold forog a nap körül.
− Ennyi az egész? Nagyon szívesen. Holnap éppen
konzisztórium lesz, mindjárt szólni is fogok a Mi
Urunknak. Délután jöjjön el, majd beszámolok, hogy mit
beszéltem.
És még búcsú közben is megbocsátó mosollyal ingatta
a fejét a kis bölcs öreg: milyen csacsi a világ, hogy felnőtt
emberek ilyen gyerekségekből problémákat csinálnak.
Guicciardini, mikor meghallotta, hogy Galileo Orsi nit
mozgatta meg a pápa befolyásolására, már nem leplezte
bosszúságát. Az asztalra csapott.
− Messer Galilei, kegyelmed a legnagyobb
oktalanságokat csinálja. Már az a rögeszme, hogy a
papok konokságát egymaga legyőzheti ebben a városban,
olyan, hegy az embernek ettől égnek áll a haja. Mit
piszkálja ezt a dolgot? Miért nem megy az irhájával
szépen haza Firenzébe és miért nem várja meg otthon,
mit mond az egyház? Hátha elaltatják az egész kérdést és
az egyház nem mond semmit? Nyugodtan folytathatja
tudományos vitáit tovább. De nem, nem hallgat az okos
szóra. Most megint égbekiáltó hibát követett el.
− Mi itt a hiba?
Ha engem előbb megkérdez kegyelmed,
megmondhattam volna, hogy Pál pápa teljességgel
járatlan a természettudományokban, minden ilyesféle
kérdés idegessé teszi és bosszantja. A pápai udvarnál
divat, hogy a főpapok a pápa előtt kérkedjenek a
természettudományokban való tudatlanságukkal, mert
ezt a pápa nagy örömmel hallja. Most ráküldi az öreg
Orsinit egy tudományos kérdéssel? Az embernek megáll
az esze. Mondja, miért hívja ki maga ellen mindenáron a
végzetet?
− Végzetről itt nincs szó. Nem lehet nekem semmi
bajom. De harcolok, mert győzni akarok.
− Egyedül akar győzni egész Róma ellen?
− Nem vagyok egyedül. Velem van az igazság. Az
igazság erősebb, mint Róma.
Guicciardini megrázta az ég felé két kezét.
 − Isten, hallod ezt? És nem dől össze a Villa Medici,
hogy ezt felnőtt ember eresztette ki a száján? Én nem is
értem, miért kezdek mindig tusakodni kegyelmeddel,
Messer Galilei. A vége mindig az, hogy felbosszankodom
és azt mondom, hogy csináljon, amit akar. Most is azt
mondom. Részemről befejeztem. De valamit nem
hallgathatok el. A maggiordomo jelentette, hogy
kegyelmed ma késő éjjel nem egészen józan állapotban
jött haza Írnoka, Messer Annibale, és két túlságosan
jókedvű nő társaságában.
Galileo nem felelt. Lehorgaszt ott a a fejét, mint a
gyümölcslopáson kapott gyermek.
− Mivel a ház jó híréért őfenségének én vagyok felelős,
nagyon kérem, hogy engem ne hozzon ilyen kínos
helyzetekbe. Hogy a napi számlája, amelyet az én irodám
fizet ki naponta, mekkora kocsmaösszegeket mutat, arról
nem is beszélek. Ez őfensége dolga, és az ő pénze. De az
ilyen éjszakai jelenetekbe már beleszólhatok. Hát vegye
tudomásul kegyelmed, hogy haragban vagyunk.
− Ne haragudjék, követ uram, ezentúl jobban vigyázok.
− Mire? A házra, vagy saját dolgaira? De ne kezdjük
élűiről. És éppen Orsinit választani erre, aki azt sem
tudja, hogy hol lakik a jó Isten. Majd holnap meglátja,
hogy igazam lesz. Most menjen, és ne igyék sokat este.
Orsini bíboros másnap csakugyan beszélt a pápával.
Megkérte, hogy abban a csillagászati kérdésben, amelyről
most szó van, adjon Galileinek igazat. A pápa erre
elkomorodott és azt felelte, hogy Orsini nagyon okosan
tenné, ha Galileit erről a hóbortról lebeszélné. Orsini
erősködni kezdett, hogy végre is nem fontos, melyik
csillag forog és melyik nem, erre a pápa a mondat
közepén félbeszakította, hogy ezzel a kérdéssel már az
inkvizíció foglalkozik.
− Ezt nem is lett volna szabad elmondanom,
kedvesem, most jut eszembe. De most már elszóltam
magam, örvendek, hogy ezt a jó újságot hozhattam
kegyelmednek.
− Jót?
− Hogyne. Hiszen a saját személyének dolgában olyan
fényesen tiszta maradt a Santo Ufíicio előtt, hogy most is
így lesz biztosan. Ott magát minden jel szerint nagyon
szeretik, kedvesem. Még azt is elmondhatom, hogy a Mi
Urunk azonnal visszavonult erről a kérdésről tárgyalni
Bellarmin bíborossal. Ez is jó hír.
− Nem jó hír, monsignore. Bellarmin nem szereti ezt a
tant.
− Nem szereti? Ejnye, ejnye. Hát nem mindegy neki?
Jaj de sok bajuk van az embereknek…
Galileo sietett Bellarmin bíboroshoz. Úgy indult a
beszélgetés, hogy két percig fog tartani. Bellarmin
megtagadott minden felvilágosítást, és megdobbenését
fejezte ki, hogy az öreg Orsini bíboros fecsegett a Santo
Ufíicio ügyeiről, holott ez igen szigorú büntetéssel jár, ha
kitudódik. És csókra nyújtotta kezét. De az utolsó
pillanatban meggondolta magát.
− Nézze csak, üljön le kegyelmed. Néhány emberi szót
akarok váltani kegyelmeddel. Ide hallgasson. A Santo
Ufíicio semmiesetre sem állhat a kegyelmed tanítása
mellé.
− Miért, monsignore?
− Megmagyarázom. De előre megmondom, hogy amit
most beszélek, azt a becsületes embernek beszélem, aki
ebből senkinek nem fog elkottyantani semmit. De ha
elkottyant is, letagadom. S kettőnk közül aligha
kegyelmednek fognak hinni. Tehát. Gondolkozott-e már
azon, hogy az egyház milyen lángelméjű szervezet?
Milyen hallatlan tehetséggel állította szolgálatába
mindazt, ami az emberi lelket rabul ejtheti? Gondoljon
templomainkra s azok pompájára, amelyek az egyszerű,
szegény embernek azt a vigasztalást adják, hogy más
nem jutott neki, de a miseruhák aranyos csillogása, a
körmenetek dísze, az az övé. Gondoljon azokra a
műremekekre, amelyeket évszázadok legnagyobb
tehetségei mind az egyház számára alkottak képben és
szoborban. Gondoljon az orgona ellenállhatatlan szavára,
a karénekek elringató harmóniáira. A tömjénfüstre, hogy
a hívőt még érzékein keresztül is a valláshoz bilincseljük.
Gondoljon a szentségekre, amelyek az emberi lényt
világrajöttétől szerelméig, aztán haláláig az egyházhoz
kötik. Gondoljon a gyónásra, erre a csodálatosan bölcs
intézményre, mely millió és millió ember lelki
nyugalmát, életkedvét, jó álmát adja vissza. Nincs az
emberi léleknek semmiféle alkalma, megnyilatkozása,
ügye, ahol az egyház őrt nem állana mellette, nehogy
egyetlen pillanatra is lesikoljék a vallás útjáról. Ez a
csodálatos szervezet, amelynek bölcs voltát nem lehet
eléggé magasztalni, első részletétől az utolsóig a
Szentírásból eredt, amelyben minden egyházi ténynek,
minden legkisebb miserészletnek ott van az eredete. Az
egyház mai szervezete tehát úgy, ahogy van, minden
részletével isteni eredetű. Vagyis sok szerzetesrendje,
kormányzata, az egész világra szóló közigazgatása mind
isteni. Aki ezt kétségbevonja, eretnek.
− Dehogy vonom, monsignore, Isten őrizz.
− Lássa. Nekünk, főpapoknak, akik Isten kegyelméből
és parancsából vezetőhelyen ülünk, szent kötelességünk
ezt a gyönyörű szervezetet ápolni, fejleszteni,
kormányzatát bölcs előrelátással az adott kérdésekhez
alkalmazni. Arisztotelész és nyomában Ptolemaiosz még
a kereszténység előtt felállították a világmindenség
képét. A kereszténység ezt magáévá tette, mert szent
céljainak megfelelt, Isten megteremtette Ádámot és Évát,
általuk az emberiséget, aztán egyszülött fiával
megváltotta. Minden a Kozmoszban ehhez az
emberiséghez, mint a megváltás tárgyához viszonylik.
Semmisem lehet fontosabb, mint a tömegből kiragadott,
akármilyen földhözragadt ember üdvössége. A nap sem
lehet fontosabb. Nap, hold, csillagok, mind csak
tartozékai egy földi világnak, ahol a megváltás
áldozatának hallatlan misztériuma lezajlik. Az a szegény
ember, akit én a tömegből kiragadtam, s akinek a lelke
nekem a világ minden tudományánál többet ér, úgy élt és
az egyház kezében úgy nevelkedett fel, hogy semmi sem
fontos, csak egy: az ő viszonya a földre szállott és
keresztrefeszített Isten áldozatához. Most
megengedhetem én azt a gondolatot elharapódzni, hogy
a föld csak aféle csatlós csillagocska s a mindenség
közepe a nap? Megengedhetem az embereknek azt a
tűnődést, hogy az egész megváltás a földkerekséggel és az
emberiséggel együtt nem a világ közepe?
Megengedhetem megfoganni szívükben a kételyt? Ez
nagyobb csapás volna, mint a reformáció és minden más
eretnekség. Ez a pápaság világi hatalmát áshatná alá,
tehát az egyház gyönyörű és bölcs szervezetét. Az első
kételyt követné száz más. A szervezet felborulhatna, az
uralmat átvenné a hit helyett az okoskodás, az emberek
boldogtalanok lennének. Nem, Galilei Galileo, én ezt
nem fogom megengedni, míg a helyemen ülök.
− Bocsánat, momsignore, szabad egy kérdést
feltennem?
− Tessék.
− Elképzelhetetlen, hogy amit tanítok, az igaz?
− Nem tudom. Én az eszem belátó képességével
idegenkedem tőle, de attól még lehet igaz. Azonban
engem nem érdekel, hogy igaz-e. Engem az érdekel, hogy
mit engedjek hinni az embereknek az egyház és az ő
üdvösségük érdekében. Hát fontos az, hogy mi igaz? A
tudósnak fontos lehet, hogy vitatkozhassék. Nekem
millió és millió kis emberke hite a fontos. De tovább
megyek. Ha kegyelmed tanítása helyesnek bizonyulna,
azt az én hitem kibírná. Az én hitem van olyan erős. Én a
megváltás szent rejtelmét egy olyan földön is el tudom
képzelni, amely a nap körül forog. De a millió kicsiny,
gyarló lelket nem mérhetem az én hitem mértékével.
 − Ide akartam érkezni, monsignore. Én is így vagyok
vele. Hiszem a magam csillagászati világrendjét és hívő
tudok maradni. És a tömegből kiemelt embertől én nem
is kívánom, hogy elhigyje az ellenkezőjét annak, amit lát:
elhigyje nekem, hogy a nap reggel nem kel fel, hanem
mozdulatlan. Én ezt a tudósoktól kívánom, akiknek
vallási hite ezt elbírja. Az emberiség lassacskán tanul,
halad és fejlődik. A Szentírás parancsa szerint: „Legyetek
tökéletesek, mint a ti Mennyei Atyátok tökéletes.” Majd
egyszer jön idő, mikor a százezrek hite is elbírja a
kopernikuszi gondolatot, és még később a millióké is.
Miért ne taníthatnám tehát a tudósoknak, a szigorúan
szakembereknek, máris?
− Azért, mert a tudósok közt sok a pap. A pap pedig ne
gondolkozzék a maga fejével, hanem a pápáéval. Mert ha
nem hiszi, amit prédikál, akkor annak a prédikációnak
nem lehet ereje.
− És mi van a világi tudósokkal?
− Azokat nem lehet különválasztani. Nem
csináltathatok kétféle indekszet az inkvizicióval.
Nyugodjék bele, hogy ezt a tant, mint valóságot, tanítani
nem engedhetem. Nézze, mi itt nagyon szeretjük
kegyelmedet, megmondom a szemébe. Tudományos
munkáját nagyrabecsüljük. A Mi Urunk pedig, aki
tudományokkal nem ér rá foglalkozni, igen megbecsüli
kegyelmedben annak a fejedelemnek udvari emberét, aki
neki az egyház külpolitikájában nagyon fontos. Mi
kegyelmeddel úgy bánunk, mint a hímes tojással. A
napfoltokról szóló könyvéről például egy szót sem
szóltunk eddig, pedig az koperniltánus munka, de
felfogásom az, hogy az új tan alig tűnik ki belőle,
másrészt nem ellenzem, ha a napról kiderül, hogy nem
tökéletes, mert a nap nekem egyházpolitikai ellenségem.
Egyszóval mi kegyelmedet egészen másképpen kezeljük,
mint például Foscarinit. Ha ezt a tanát mint különös és
furcsa hipo tézist kezeli, anélkül, hogy bele akarná vinni
a gyakorlati életbe, még szemet is tudok húnyni. De
viszont hirdetni, védelmezni nem engedem, mert jó pap
vagyok, jó katolikus, és az egyház minden fiát boldognak
szeretném látni. Hogy kegyelmed mit csinál, azt
katolikus lelkiismeretére bízom. Hogy én mit csinálok,
azt már eldöntöttem. És közölhetem, hogy a kérdést a Mi
Urunk is eldöntötte, mert az ő atyai szíve ugyanazt érzi,
amit az enyém. Amit majd meg kell tudnia, azt közölni
fogom kegyelmeddel.
Galilei rövidesen értesítést kapott, hogy a Santo Uffició
kvalifikátorai a pápa dekrétuma következtében
összeültek, hogy szakértő véleményt adjanak két
teológiai kérdésben. Először: igaz-e az a tanitás, hogy a
nap a világegyetem közepe, és mozgása az égbolton csak
látszólagos? Másodszor, igaz-e, hogy a föld nem
középpontja a mindenségnek, hanem bolygó, azonkívül
naponként saját tengelye körül is megfordul? A
kvalifikátorok február huszonharmadikán összeültek a
Sopra Minerva-palotában és kimondották, hogy az első
tanítás botor, a filozófiával ellenkező és kimondottan
eretnek tan, amennyiben nyilvánvalóan ellentmond a
biblia sok helyének úgy a betű szerinti értelemben, mint
az egyházatyák és tudós teológusok értelmezése szerint
is. A második tant ugyanilyen gáncsok érhetik, s a
teológiai igazság dolgában legalább is téves. Így
döntöttek, noha Campanella hosszú dolgozatban
magyarázta a nápolyi börtönből, hogy Galileinek igaza
van. De a kérdést nem Campanella szakvéleménye
döntötte el.
Galileót üzenet kereste a Medici-villában, hogy
Bellarmin bíborost azonnal keresse fel a lakásán. Sietett
a felhívásnak eleget tenni. A bíborosnál néhány
domonkos tartózkodott éppen, akiket Galileo nem
ismert. Azok vissza akartak vonulni, de Bellarmin intett
nekik, hogy csak maradjanak.
− A kérdés eldőlt, kegyelmes uram. A nap forog a föld
körül.
 Már hallottam, monsignore. De bocsánatot kérek, nem
ez dőlt el. Hanem az, hogy mi az inkvizíció felfogása.
Attól a föld még foroghat a nap körül.
− Hogyne. De ahhoz, amit most közölni akarok, még
egyszer emlékeztetnem kell egy beszélgetésünkre. Nem
az a fontos, hogy ebben a kérdésben mi igaz. Hanem,
hogy mi felel meg a katolikus emberiség érdekeinek.
Kopernikusz tanaiba szerintem belebukhatik a pápaság
világi hatalma. Ezek után közlöm, hogy a Santo Uffició
indeksz-bizottsága ezen az alapon fog állást foglalni. Én
most azért kérettem, hogy a Mi Urunk nevében
figyelmeztessem: hagyja abba ezeket a társaságbeli
vitákat és előadásokat, mert az egyház most már állást
foglalt.
− Értem, mónsignore. Engedelmeskedem. De meg kell
mondanom, hogy én most is szilárdan meg vagyok
győződve az igazságáról annak, amit tanítok.
− Ezt felteszem. Nem is képzeltem, hogy ogy
kvalifikátori állásfoglalás azonnal meg fogja győzni. De
közölni akarom most már nyomatékosan, amit egyszer
már mondtam: ezt a kopernikuszi tant másképpen, mint
hipotézist, nem szabad kezelnie. Kopernikusz is annak
kezelte, ezért az ő könyvét nem is tesszük indekszre,
hanem kimondjuk rá a „donec corrigeretur“-t.
Galileo tudta, hogy ez az inkviziciós műszó mit jelent.
A „donec corrigeretur“-könyvet kiadják valamelyik
egyházi szakembernek. Míg az egy-két szó-t, mondatot,
vagy éppen kikezdést az inkvizíció szándéka szerint ki
nem igazított, addig a könyvet „felfüggesztik.” Ha a
javítások megtörténtek, a könyv tovább foroghat
közkézen. Szíve nagyot dobbant.
− És milyen változások lesznek a
Kopernikusszövegben, ha szabad megkérdeznem?
− Hogyne, ezt fontos is tudnia. Ki fogjuk húzni a III.
Pál pápához intézett ajánlásból azokat a sorokat,
amelyekben Kopernikusz azt mondja, hogy hipotézise
nem ellenkezik a Szentírással. Külömben csak egy-két
helyen fogjuk kiirtani a „csillag” szót, mikor a földet
annak nevezi. Egyébként az egész Kopernikusz marad.
De nem győzöm hangoztatni: csak azért, mert hipotézis
gyanánt mond mindent! Barátságomat akartam
kimutatni azzal, hogy erre nyomatékosan
figyelmeztessem. Nézze majd meg a kijavított
Kopernikusz-könyvet és ahhoz tartsa magát.
Galileo nézte a főpapot, aztán lelkesen így szólt:
− Az ilyen megkötöttségek roppant nehézzé teszik a
munkámat. De meg kell mondanom, hogy monsignore
hitének ereje és bölcsessége előtt le kell vennem a
kalapot.
− Ilyen tudós részéről a bókot tudom értékelni. S
mindjárt jó hirrel tudom viszonozni: a Mi Urunk fogadni
fogja kegyelmedet, hogy amennyiben tudományos
helyzetét nagyon nehéznek találná, néhány vigasztaló
szót kapjon tőle.
A látogatás Galileo hálálkodásával és kitörő örömével
ért véget. Mikor hazament és összegezte, ami történt,
nem is látta sötétnek a helyzetet. Tör ténhetett volna sok
minden rosszabb is. Hiszen, mikor ebbe a városba jött,
nem nagyon csodálkozott volna, ha mindjárt börtönbe
vetik. Most pedig csak előzékenységet tapasztal mindenki
részéről. Az, hogy Kopernikusz álláspontját az egyház
indekszre tette, kétségkívül igen kellemetlen. De viszont
ha mint hipotézist megengedi, ez csak formai
kényelmetlenséget jelent. Szóval félbukás és félgyőzelem:
az utálatos Oaccini győzött, mert az egyház kimondta,
hogy az új tan ellenkezik a Szentírással. Viszont ő is
győzött, mert kissé bonyolultabb formában, a fogalmazás
nyelvén béklyókkal, de mégis módjában van tovább
dolgozni élete nagy müvén.
Március ötödikén a Szentszék nyilvánosságra hozta a
Kongregáció dekrétumát:
 „Mivel tudomására jutott a kongregáció nak,
hogy az a hamis, a Szentírással merőben ellenkező
pithagorászi tan a föld mozgásáról és a nap
mozdulatlanságáról, amelyet Kopernikusz az
égitestek mozgásáról írott könyvében, Diego
Zuniga pedig Jób könyvéhez írott magyarázataiban
tanít, már kezd elterjedni, sokaknál hitelre talál,
mint ez Foscarini karmelita atya művéből is
látható, melyben nevezett atya igyekszik kimutatni,
hogy a nap középponti voltáról szóló tétel igaz és
nem mond ellene a Szentírásnak: ennélfogva,
nehogy efféle vélemény a katolikus hit kárára
tovább is elharapódzzék, úgy gondolja a
kongregáció, hogy Kopernikusz és Zuniga műveit
mindaddig fel kell függesztenie, míg ki nem
javíttatnak, Foscarini karmelita atya könyvét
azonban teljességgel megtiltja és elátkozza, és
minden ugyanilyen tanítású könyvet megtilt,
elátkoz és felfüggeszt.”

A pápai fogadást március tizenegyedikére tűzték ki. V.

Pál pápa igen kegyesen, sőt tüntető jóindulattal fogadta a
tudóst, a lábcsók után megint nem engedte térdelni,
felállította és valósággal vigasztalni kezdte:
− Sajnáljuk, kedves fiam, hogy a tudományodban
nehézségeid lesznek. De jó katolikus vagy és Bellarmin
bíboros, úgy tudjuk, megmagyarázta neked szent
szempontjainkat.
− Igen, Szentatyám.
− Hát majd valahogy elboldogulsz. Nem féltünk, eszes
ember vagy. Erről elég is ennyi. Mi újság nálatok
Firenzében?
Erre háromnegyedórás beszélgetés következett.
Kopernikuszról, csillagászatról, nap és föld forgásáról
egy szó sem, annál inkább a Medici-családról, az ifjú
Carlo bíboros-herceg közeli látogatásáról, toszkánai
népszokásokról, firenzei életről. De a végén Galileo mégis
csak akart saját ügyéről is szólam valamit.
− Szép volna az élet, Szentatyám, csak ne volna annyi
ellenségem és gálád rágalmazóm. El sem mondhatom itt
Szentséged lábai előtt, mennyi izgalmon és gyötrelmen
mentem keresztül. Még egyszer ezt nem tudnám
végigcsinálni.
− Ettől nem kell félned. A Santo Uffício előtt
ártatlanságod, jó katolikus voltod és tisztességes
gondolkodásod a napnál fényesebben kiderült. Az egész
inkvizíció derék, kitűnő embernek ismer, annak
ismerünk mi is. Aki az életben hírnévre viszi, annak
mindig lesznek rágalmazói. De mig mi élünk, semmitől
sem kell tartanod. Akármiben szükséged lesz atyai
hatalmunkra, jóindulatunkra, amíg az egyház hű fia
maradsz, sohasem fogsz hiába hozzánk fordulni.
Galileo még egyszer megcsókolta a pápa papucsát,
aztán büszkén hazament. Nem sok emberrel történhetett
meg, hogy V. Pál pápa egy intézkedésért sajnálkozását
fejezte ki előtte. Sietett ezt részletesen és büszkélkedve
elmondani a követnek. Az unottan bólogatott rá, aztán
így szólt:
− Igazán örülök, hogy már vége van ennek az ügynek.
Amíg kegyelmed Rómában van, addig rettegni fogok,
hogy valami páratlan baklövést csinál az úgynevezett
„igazság” miatt.
− Pedig még maradok, kegyelmes uram. Picchena
miniszterelnök úrral úgy beszéltem meg levélben, hogy
megvárom Carlo bíboros-hercegünk bevonulását.
Guicciardini nagyot nézett. Aztán némán felsóhajtott.
Négy hónapja ült már itt ez a garázda, folyton vitatkozó,
nagyokat ivó, heves és rendkívül kényelmetlen ember.
Most azt remélte, hogy végre megszabadul tőle. De hiába
remélte. Galileo most már felszabadult a terhes
látogatások munkájától, kissé jól is akarta magát érezni.
Úgyis ritkán történt, hogy teljesen egészségesnek érezte
magát. Az ifjú Medici-bíboros bevonulása alapjában véve
nem érdekelte túlságosan, de a Hiúzok közt annyi volt az
eszes és mulatságos ember, a Trastevere kocsmáiban
olyan jó borokat mértek, a legénykedő Cesi herceg,
akinek gyásza letelt, annyi csinos és nem túlságosan
erényes fiatal leányt ismert, hogy most igazán lehetett
örülni az életnek.
De hamarosan újabb oka is akadt, hogy még maradjon.
A pápa jóslása, hogy mindig lesznek rágalmazói, váratlan
hamarsággal valóra vált. Az a mende-monda jutott a
füléhez, hogy nagy botránya volt az inkvizícióval és
kényszerítették rá, hogy Bellarmin bíboros előtt esküvel
tagadja meg minden eddigi tanítását. A lótás-futás újra
kezdődött. Mindenáron meg akarta keresni a pletyka
kútforrását. Valóságos rendőri nyomozást végzett, hogy
kihez kitől jutott a mende-monda. De mint ilyenkor
történni szokott, a híresztelésnek nem akadt gazdája.
Akiket faggatott, hogy honnan vették, azoknak köre a
nyomozásnál önmagába tért vissza. „Mindenki mondja”,
− kellett végül hallania.
Nem tehetett mást, elment megint Bellarmin- hoz.
Elpanaszolta neki, hogy megint milyen újabb baja van. A
bíboros a türelmetlenség minden jele nélkül hallgatta
végig.
− Én is hallottam ezt a híresztelést. Valóban elég
gonosz dolog. Nem is gyanakszik senkire?
−Százra, monsignore, és egyre sem. Tehetetlen vagyok.
− De talán én nem. Mondja meg, mit csinálhatok.
− Ha merhetném megkérni, azt kérném, hogy
kegyeskedjék írásbeli igazolást adni.
− Szívesen. Ami igaz, az igaz.
És azonnal kiállította a következő okmányt:

„Mivel mi, Bellarmin Roberto bíboros, arról

vettünk tudomást, hogy Galilei Galileo urat olyan
 rágalmakkal illetik, mintha előttünk esküvel
tagadta volna meg tanait és vezeklésre is kapott
volna parancsot, kérésére és az igazság érdekében,
ezennel kinyilatkoztatjuk, hogy nevezett Galileinek
sem előttünk, sem mások előtt, sem Rómában, sem
tudomásunk szerint máshol nem kellett tanait
esküvel megtagadnia, vezek lésre sem kapott
parancsot. Mindössze az történt, hogy közlést
kapott a kopernikuszi tan pápai s az indeksz-
kongregáció által nyilvánosságra hozott írási
tilalmáról, amely szerint azt, hogy a nap a
világegyetem közepe, s a föld körülötte forog, sem
védelmezni, sem fenntartani nem szabad. Ennek
igazolására a jelen bizonyítványt a mai napon
sajátkezüleg kiállítottuk. 1616 május 26. Roberto
Card. Bellarmin.”

Ez valamennyire megnyugtatta. Még megvárta a Carlo

herceg bíborosi bevonulását, amely az egész római nép
összecsodülésével, nagy lovas pompával, pazar menetben
folyt le, káprázatos tanúságot téve a legendás Medici-
gazdagságról. A Medici-villában találkozott is az
uralkodó öccsével, aki nagy örömmel üdvözölte és
kegyesen engedte megcsókolni ruhája szegélyét, mely
tiszteletadás csak a dinasztia tagjainak járt. Aztán utolsó
nap még elment a Sopra Minerva-templomba, az
inkvizíció székházaba.
− Élek, − mondta boldog hálával és imádságképpen az
oltár előtt, − nem égettek meg…
Majd kijött a templomból és megállván a kis téren,
visszanézett a nagy épülettömbre. Felnézett balfelé
azokra az ablakokra, ahol az inkvizíció teológusai
tanácskoztak valahol. Ahol kimondották ítéletüket. A
sugaras égen ragyogott a nap. Az óriás golyó, amely körül
e pillanatban is, mint mindig az idők örökében, rohant
pályáján egy kis nedves kőgolyó, a föld. Annak egyik
száraz részén, egy szabad szemmel nem látható helyen,
összeült néhány ember, porszemek milliomodrészei, s
mialatt a kis kőgolyó rohant velők a mindenségben, ők
kimondották, hogy a golyó nem rohanhat. A föld nem
mozog.
Galileo felszólt az ablakoknak vidáman, nyelvöltögető
hangon, mint valami vásott gyerek:
− És mégis mozog.
 XVI.

A betegeskedő nagyherceg, akinek állandó lázain

semmi orvos nem tudott segíteni, nem is vette át udvari
matematikusa személyes beszámolóját. Galileo
Picchenának, a miniszterelnöknek tett jelentést. Neki
adta át a fejedelem számára hozott pápai áldást és
valamennyi egyéb üzenetet. Beszélt például a spanyol
követtel, aki említést tett a hajózási találmány négy éve
húzódó dolgáról és megígérte, hogy mivel úgyis
hazautazik Spanyolországba, megbizgatja a hivatalos
útvesztőben kallódó aktát. Aztán átadta Gesi herceg
bizalmas kérését: a fiatal herceg kinézett magának egy
szép és gazdag Salviati grófnőt, aki szegről-végről
rokonságban állott a Mediciekkel, és Cosimo támogatását
kérte a esa. Iádnál.
− És az új világrenddel mi lesz? − kérdezte végül
Picchena.
− Azzal most kénytelen-kelletlen hallgatok egy
darabig. Pedig nem esik könnyen. Éppen most intézett
hozzám nyilt levelet egy igen értelmes ravennai ember,
Ingoli nevezetű, amelyben felsorolja ellenvetéseit a
kopernikuszi világnézet dolgában. Roppant viszket, hogy
feleljek neki, de az idő nem arravaló. Nápolyban, mikor
eljöttem, letartóztatták azt a könyvkiadót, aki jFosearini
kopernikánus művét kinyomatta. Maga Foscarini
belehalt a sok izgalomba. Most majd csak magamnak
dolgozgatok otthon, aztán majd egy szép napon megint
kiállók. Valami művel, amit tolvajnyelven fogok megírni.
Az egészet hipotézis gyanánt kezelve. Ahogy Kopernikusz
csinálta. Egyelőre költözködöm.
− Hol talált lakást?
− Ahogy délnek jövünk a Monté Oliveto útján, ott a
Bellosguardo.
 − Hogyne, ismerem. Csak nem a Segni-villát vette ki?
Mert akkor szomszédok leszünk.
− De bizony azt. Nem tudok hova lenni az örömtől.
Végre kényem-kedvem szerint elhelyezkedhetem. Nagy
kert van, a kilátás gyönyörű. Jó szoba van a
csillagvizsgálás céljaira. Nagyszerűen fogok ott dolgozni.
Lesz majd, amibe az ellenségeim belekapaszkodhatnak.
− Na nézze csak, nem is mondom az érdekes hírt.
Emlékszik Sizzire?
− Hogyne emlékezném. Hiszen ő indította el a Medici
Giovanni úr bujtogatására azt a lavinát, hogy amit
hirdetek, az ellenkezik a Szentírással.
− Úgy van, Medici Giovanni úrtól sem kell tartania,
velencei szolgálatba állott. Mi itthon már kissé terhesnek
találtuk. Hanem Sizziről beszélek. Az kiment Párisba és
ott belekeveredett a francia politikába. A minap kaptuk a
jelentést, hogy kerékbe törték. Csúnyán végezte.
− Úgy kellett neki, − csattan fel Galileo, de aztán
rögtön enyhébbre fordult − ámbár kissé szigorúan lakolt.
Rettenetes kínszenvedés lehet az a kerékbetörés. Elég lett
volna neki, ha jól megpofozzák. Szerencsétlen. Most már
kezdem sajnálni… őfensége nincs jobban?
− Hol jobban, hol rosszabbul. Árnyéka önmagának.
Imádkozzék érte, Messer Galileo. A kegyelmed imája
hatályosabb, most kapott áldást á pápától.
A Bellesguardo-villa csakugyan egészen más volt, mint
minden eddigi firenzei lakása. Valóságos nagyúri szállás
volt ez, már a bejárata is azt mutatta, hogy az ilyen kapu
mögött csak előkelő uraságok lakhatnak. A kapun túl
még nem is maga a villa következett a dús lombok között,
hanem a kertészlakás. Maga a villa messzebb bújt meg a
parkban, mintha csak erdő közepén építették volna.
Galileo körülnézett, hogy alkalmas gazdasszonyt
keressen a házvezetésre. Szólt a rokonságnak és
ismerőseinek, hogy ajánljanak valami derék személyt.
Jöttek is jelentkezni a jelöltek egymásután. Galileo
kiválasztotta azt, aki legtöbbet kért, de legcsinosabb volt.
És alku közben olyan tüzesen nézett rá, hogy a jóképű
özvegy mindjárt megértő szeméremmel sütötte földre a
pillantását.
Az élet szépen belezökkent rendes kerékvágásába. Az
udvari matematikus végezte megfigyeléseit minden nap,
vagy inkább minden éjjel, megcsinálta jegyzeteit és
másnap jó későn kelt fel. Akkor elnézett az udvarhoz,
beszélgetett azzal, akit éppen előtalált, néha magával
Picchenával is, nagyritkán az uralkodó házaspár, vagy az
anyahercegnő színe elé is jutott. Aztán hazament és
végezte postáját. Európa minden tájáról érkeztek
tudományos levelei híres emberektől és ismeretlenektől
egyformán, valamint a regi ismerősökkel is fenntartotta a
levélbeli érintkezést. Sarpiról, Sagredóról, Cesiről mindig
volt híre és állandóan levelet váltott Bartoluzzival is, aki,
mint Páduát járt hírhozók mondták, igen boldog
házasságban élt Marinával. Kepplerről is tudta, hogy
merre jár, mit csinál. Az most Linzben élt és hogy
neveletlen gyerekeinek anyát adjon, másodszor is
megházasodott. A nagyralátó Barbara előkelősége után
nyilván csendes és egyszerű házi nyugalomra vágyott,
mert egy Stahremberg báróné komornáját vette
feleségül. Már ez is két gyermeket szült neki, amellett egy
haszontalan bátyjának a gyermekei is az ő nyakán éltek.
Aztán más ismerősökről is hozott hírt a posta. Az öreg
Fabriziót, a páduai orvosprofesszort, elvitte a szeles
tavaszi időjárás. Bolognában váratlanul meghalt Magini,
a harminc éve áskálódó ellentudós, nem tudván befejezni
a Medici-csillagok pályájának pontos adatairól szóló
művét, amellyel a felfedező dicsőségét szerette volna
megtépázni. De ismeretlenekről is hozott hírt a
Portugáliába, Angliába, Lengyelországba hazaszéledt régi
tanítványok tenger postája. Egy angol például éppen
most írta, hogy az Avon folyó melletti Stratfordban
meghalt hazájának egyik hiressége, nevezetes színész, aki
színdarabokat is írt. De Galileo ennek a halottnak nevét,
amelyet sohasem hallott, nem tudta a levélből kibetűzni.
Ebéd után mindennap a fia jött hozzá. Ő maga oktatta
Vincénzót az elemi ismeretekre. Nem volt éppen ostoba a
gyermek, de most, tízéves korára, már látszott, hogy
lángelme aligha lesz belőle. A tanuláshoz nem is nagyon
fogott az esze, szívből únta a leckét, egy tantárgy sem
akadt, amely érdekelte volna. Jellemvonások dolgában
pedig apja meg lepve állapította meg, hogy a fiú
szakasztott mása a másokra támaszkodó, csak saját
előnyét kereső és igényes Michelagnolónak, aki különben
ritkán adott hírt magáról, Münchenből. Két gyereke volt
már annak is.
Ha a gyerek elment, ő is fogta kalapját és elnézett a
városba. Jó messzi séta esett innen a Bellosguardóból a
másik partra, de természete megkívánta a sétát is, az
embereket is. Ha nem akadt, akit éppen meg akart
látogatni, elment a Piazza dél Duomo sarkán a Grazzini-
patikába, a tekintélyes firenzeiek ez ő-si találkozóhelyére,
ahol hajdani időkben még Macchiavelli vitatkozott
ismerőseivel az orvosságos tégelyek polcai alatt. Vagy
elment a Crusca-akadémia minduntalan előforduló
valamely össze jövetelére. Ott mindig érdekes dolgokat
lehetett hallani. Az olasz nyelv nagy szótárának kiadását
már nyélbeütötték s akkora volt vele a Crusca sikere,
hogy a példán más nációk is fellelkesedtek. Most jött a
hír, hogy Weimarban a németek „Fruchtbringende
Gesellschaft“ címmel ugyanilyen hazafias
szótárkiadótársaságot alakítottak.
Az igazi nap azonban a vasárnap volt, a
kolostorlátogatás ideje. Ilyenkor Vincenzo szabadnapot
kapott, az apa pedig rögtön ebéd után nekivágott a
hosszú útnak. Lejött a partra, hogy aztán beforduljon a
Poggio Imperiale szép fasorába s a palotától aztán a
gyalogösvényekre térjen, míg Arcetribe ér, de ha szép idő
járta, keskeny hegyi ösvényeken is eligazodott a város
háta mögött. Leányai már ott várták a megszokott
helyen, a klastrom-udvar egy üres fél szerében üldögélve.
Ebben a pajtaféle alkotmányban gyökereztek azok a vén
szőlőtőkék, amelyek kiváncsian kibújtak ágaikkal az
utcára. A tőkék tövében várta Galileót a lóca s a lócán két
apáca-lánya. Már nem úgy hívták őket, mint azelőtt.
Betöltvén tizenhatodik évöket, ünnepélyesen felavatták
mind a kettőt, a két leány letette monsignore Fandolftni
érsekhelyettes, kolostori kormányzó kezébe a
fogadalmat, hogy az engedelmességet, szegénységet és
szüzességet egész életükre megtartják. S a
fogadalomtételkor eddigi világi nevök helyett, hogy
újjászületésüket ez is kifejezze, új nevet kaptak. Virginia
lett: Suor Maria Celeste. Égi Mária nővér. És Livia lett:
Suor Arcangela. Arkangyal nővér. De a két név hamar
megtalálta a maga családi hangzását, a nagyobbik Celeste
lett az apja számára, a kisebbik Angéla.
A két apáca, mint felnőtt leány, egyaránt megtartotta
gyermekkori tulajdonságait, sőt a két különböző
egyéniség felnőtté érvén, még külön bözőbb lett: Celeste
légies, átszellemült, mennyeien derűs, mintha Fra
Angelico cellafalairól lépett volna le a való életbe, Angéla
bizalmatlan lett, indulatos, szótalan és haragtartó. Az égi
élet maga volt az egyik, a földi élet maga volt a másik.
Apjok min dent elkövetett, hogy a két leány iránt egyenlő
szeretetet mutasson, pedig belül Celestét sokkal jobban
szerette és teljesen közel érezte magához, Angéla
hangjából és kifejezéséből jeges idegenség irányult feléje.
Celeste imádta őt, Angéla nem szerette. Angéla nem
szeretett senkit, csak sajátmagát. És ha szeszélyes
indulatossága váratlanul ideges veszekedésben tört ki,
Galileo olykor el hűlve hallotta meg a hangban anyja
hangját. Igyekezett ezt a gondolatot rögtön eltávolítani
magától, gyermekkorából még most is erősen megvolt
benne a nagyon belénevelt tiszteletérzés és nem szívesen
gondolt az öregasszony hibáira, aki most, késő vénségére,
éppen olyan botrányokat csinált, mint azelőtt. De fia
ezektől most már nem szenvedett, mert alig ment
Landucciékhoz, csak néha az illendőség kedvéért. A
halott inas leveleit sohasem hozta elő, csak éppen őrizte
otthon a fiókban. De ha anyja szerencsétlen
természetének leányában való kiütközése fájdalmasan
szíven ütötte, bőséges vigasztalást kapott a másik
leányban. Celeste kedves volt, türelmes, mindent belátó,
mindent megbocsátó, végtelen melegségű és jó. Galileo
teljesen átengedte magát neki, boldog volt, ha Celeste
megrótta ruhája rendetlenségéért és türelmesen szedte
be a Celeste által rádiktált mindenféle házi orvosságokat.
De ezek az orvosságok nem használtak. Az izületi
gyulladás újra kitört rajta és sokkal nagyobb erővel, mint
eddig bármikor. Ehhez embertelenül kínzó
vesefájdalmak járultak. Az orvos bólongatott. Azt
mondta, hogy csoda volna, ha ennyi bor után ezek a
vesefájdalmak nem jöttek volna. De csak magyarázni
tudta a fájdalmakat, csillapítani nem. A beteg nem
törődött azzal sem, ha a háznép összeszalad, hangosan
üvöltött kínjában. Nem tudott olvasni, nem tudott béna
kézzel a látócsőhöz nyúlni, nem tudott még gondolkozni
sem. A nagyhercegné fivére, Lipót osztrák főiherceg, aki
húgát látogatni Firenzébe jött, részvétből is,
kíváncsiságból is meglátogatta a világhírű embert.
Galileo minden erejét összeszedte, hogy a főherceg
jelenlétében ne ordítson, szörnyű erőfeszítéssel
kényszerítette magát hódolatteljes társalgásra, még arra
is erőt szedett össze, hogy az apályról szóló dolgozat
dedikálását felajánlja a fenséges vendégnek, de mikor az
elment, a beteg alsó ajkából három helyen folyt a vér, úgy
beleharapott kínjában a szájába és egészséges kezének
körmei is véres nyomot hagytak a tenyerében.
Hosszú hónapokig nyomta az ágyat. Vigasztalása nem
volt más borzasztó kínlódásában, mint olvasni Celeste
leveleit. A leány sűrűn írt beteg apjának, vigasztalta, a
kolostor apró történeteivel szórakoztatta és minden
sorba beleírta odaadó rajongását. Több levélben
könyörögve kérte apját: tegyen fogadalmat, hogy
Loretóba fog zarándokolni a Szent Szűzhöz, akkor
biztosan meggyógyul. Hogy Celestének kedvében járjon,
megtette a fogadalmat. De ez a kegyes Ígéret is csak
nagyon lassan győzte le a betegséget. Több, mint
félesztendei kínlódás után érkezett csak oda, hogy
felkelhetett. S hogy lánya előtt szégyenben ne maradjon,
mihelyt jártányi ereje volt, valóban elment Loretóba.
Gyaloghintót kapott az anyahercegnőtől, aki
máskülönben nem volt olyan gavalléros természetű, mint
a fia, de sokkal katolikusabb volt, és hogy a veszedelmes
tanokkal babráló matematikus Loretóba zarándokol, az
élénken megragadta figyelmét. Június volt, kábító hőség.
A lábbadozó beteg fájó fejje verejtékezve pihegett az
imbolygó alkotmány mélyén. Messzi volt az út, az
anconai tengerpartig kellett menni. De végül oda
érkezett. A gyönyörű kis zarándokhely elragadta és szívét
hálával töltötte, el Celeste iránt. Hosszú betegsége alatt
leromlott idegei minden benyomásra fogékonyabbak
voltak, s most attól, amit látott, minduntalan sírva
fakadt. Szolgái felvitték a kies dombra, ahol a csoda
állott. Rengeteg zarándok közepette ő is hallgatta a
papok magyarázó előadását, amely szerint azt a názáreti
házat, amelyben Gábriel arkangyal elmondta a Szűznek
az üdvözlégyet, az 1291. esztendő májusának 9.-éről lO.-
óre virradó éjjelén az angyalok Názáretben felemelték,
átsuhantak vele az égen és letették Tersatto mellett, ott
hagyták negyed.fól évig, 1294 december 10. napján
megint felemelték és letették Recanati mellett, majd
néhány hónap múlva harmadszor is felragadták és itt
helyezték el a loretói dombon. Most már székesegyház
vette körül a kis Santa Casát. Galileo is ott térdelt az oltár
két lépcsőfoka előtt a világ minden tájáról összesereglett
többi zarándokkal. Aztán nagy kínnal felmászott a
Campanile kilátásához, mert Oeleste ezt is meghagyta
neki. Délre a Sibillini-hócsúcsok fehérlettek, a
hegyormok óriás, hullámzó vonalában, északra a Conero
meredt fel mintegy váratlan kiáltásként a tengerből és
keletnek az Adria tündöklő kéksége folyt bele az égbolt
szelidebb kékjébe. Itt is elsírta magát, hogy milyen szép a
világ.
De mikor aztán kipihente magát és ezzel-azzal szóba
ereszkedett, mindenki a háborúról beszélt. Nagy háború
tört ki vallási kérdések miatt az ultramontán
országokban, vagyis a nagy hegyeken túl, és a nép
mindenféle babonás jeleket újságolt egymásnak. Volt, aki
látta, hogy a Santa Casa oltárán a Szűznek nedves volt a
szeme. Mások azt újságolták, hogy valahol eső helyett vér
hullott az égből. Számos vidéken csodaszörnyeket
ellettek a tehenek. Most már csak az égi jel hiányzik.
Mire Galileo halálrafáradtan visszaérkezett a
zarándokútról Firenzébe és első útja a kolostorhoz vitte,
ugyanakkor megérkezett az égi jel is, a nagy háború
kitörésének évében, 1618-ban, augusztusi napon. Az
eddigi babonás jelek nem érdekelték a zarándokot, s a
háborúval nem törődött. De az új jelek kimondhatatlanúl
felizgatták: az égen három üstökös jelent meg. Kettő
kisebb volt és nem nagyon feltűnő, de a harmadik, amely
a Skorpió csillagképének kellős közepén tűnt fel, erős és
félelmes fénnyel tündöklött. Firenze oda volt az
izgalomtól. Napokon át nem mentek aludni az emberek,
hanem az utcán sereglettek össze, s az összeverődött
csoportok a félelmes mennyei izenetet szemlélték. Rossz
jel, − mondta remegve és ijedten mindenki.
Akinek legjobban kellett volna néznie ezeket a
csillagokat, annak számára valóban rosszat jelentettek. A
zarándoklat nem hasznára vált, hanem ártalmára. Amint
hazaérkezett, ágynak esett megint. Fájdalmai nem voltak
olyan szörnyűek, mint az év első felében, de mégis
ágyhoz szegezték és megfosztották munkaképességétől.
Nem tudta figyelni az üstökösöket. Testi erővel sem
győzte, idegekkel sem. Volt egy kedves embere,
tanítványból lett jóbarátja, Guiducci Mario. Az jött el
hozzá minden nap és elmondta, hogy az elmúlt éjjel mit
észlelt a Crusca egyéb tudósaival együtt. De a beteg csak
érzéketlenül hallgatta és nem igen válaszolt semmit.
Megint hónapokig feküdt. És mire tengersok gyötrelem,
idegpróbáló egyformaság, folytonos fájdalmak után végre
megint felkelt, az üstökösök megelégelték helyűket az
égen. Kezdtek halványodni. Januárra már egészen el is
tűntek. A felmérhetetlen fontosságú csillagászati
eseményt a világhírű csillagász nem tudta megfigyelni, s
mikor most már dolgozhatott volna, a csillagok nem
voltak sehol.
S velők együtt elment még valaki: Páduából levél
érkezett. Bartoluzzi közölte kétségbeesett levélben, hogy
Marina váratlanul, rövid betegség után valami belső
bajban meghalt. Az orvosok nem tudják, hogy mi baja
volt.
Galileo először fiával közölte a hírt. Az illedelmesen
sírni kezdett, de mikor gondolta, hogy ennek a
kötelességnek eléggé megfelelt, pénzt kért apjától, hogy
muránói üveggolyót vehessen játszani. Galileo odaadta a
pénzt és Muranóra gondolt, a Sagredo részeg illatú
kertjére s a hídnál várakozó gondolára.
Aztán felment a kolostorba és ott elmondta a gyászhírt
két apácának. Angéla vállat vont:
− Én alig ismertem. Sohasem törődött velem. Majd
fogok a lelki üdvéért imádkozni, de csak holnap, mert ma
már nagyon sok imám van Celeste pedig soká nem szólt
és tűnődve nézett maga elé.
− Kimondhatatlanul sajnálom szegényt, mert
borzasztó csapással jött a világra. Nem tudott szeretni.
Ennél borzasztóbb csapás nem érhet senkit. Annyi,
mintha nem élt volna. De mivel jó volt, most már a
menyországban van, az angyalok között. Most már
egyszerre tele lett szeretettel. Látja, apámuram, milyen jó
tud lenni Isten.
Galileo szó nélkül simogatta leánya kezét. Aztán
elbúcsúzott mind a kettőtől, mert még fontos dolgot
akart elintézni. Hazament a Bellosguardóra és átnézett a
szomszédba Picchena miniszterelnökhöz.
 − Kegyelmes uram szót küldött, hogy jöjjek át, mert
beszélni óhajt velem.
− Úgy van. Restellem, hogy fárasztottam, de
gondoltam, a lakásomra könnyebben átnézhet, mint a
hivatalba. Meg akarom kérni valamire. Caterina. a
leányom beteg. Ez már így is elég gond nekem, eféle
dologban teljesen tehetetlen özvegyembernek. De még
hozzá el kell mennem az udvarral Pisába, hosszabb
tartózkodásra. Nem tenné meg nekem, hogy naponta
átnéz a leányomhoz, míg én oda leszek?
− Nagy megtiszteltetésnek tartom, ha átjöhetek. Majd
úgy csináljuk, hogy arra az időre hozzám költözik
Landucciné nővérem, aki áldott jó asszony. Ő akár egész
nap itt ülhet a beteg mellett.
− Tudtam, hogy csak kegyelmedhez kell fordulnom.
Vájjon hogyan viszonozhatom majd ezt a nagy-nagy
kedvességet?
− Mindjárt szaván fogom, kegyelmes uram. Nekem
három törvénytelen gyermekem van. A két leány apáca,
azoknál ez a kérdés nem számít. De a fiamnak fontos.
Már rég szerettem volna törvényesíttetni, de nem
lehetett, mert az anyja másnak lett a felesége, mire ez
eszembe jutott. Most azonban meghalt. Arra kérném
kegyelmedet, szóljon az uralkodónak, hogy adja ki a
törvényesítési rendeletét. Egyetlen tollvonás az egész.
− Ne is szóljon róla többet. Meglesz.
Galileo felkelt, hogy búcsúzzék. De figyelmét hirtelen
olajfestmények ragadták meg, amelyek ott állottak a
szobában a falnak támasztva.
− Milyen képek ezek, kegyelmes uram?
− Ezek még a Francesco nagyherceg idejéből való
udvari képek. De Fcmando száműzte őket. Most
lehozattam mindet a padlásról, elég idő elmúlt már,
visszakerülhetnek az udvarhoz. Az a legszélső Cappello
Biancát ábrázolja.
 Ő már nem hallgatott oda, rég a hajdani eszmény
arcmását nézte. Fiatalkori szerelme mintha egy
titokzatos madár szárnycsapásaként lebbent volna meg
benne. Nézte az egykor olyan földöntúli rajongással
imádott arcot és megdöbbenve látta, hogy Marina ehhez
az archoz semmit, de semmit nem hasonlít. Pedig
Marinába annakidején csak ezért a hasonlóságért
szeretett bele. Nem is Marinát szerette, hanem Biancát
Marinában. De miérti Honnan vette akkor régen, hogy
Marina a megszólalásig hasonlít az eszményhez 1
Ámúlva nézte a képet, amely a Marináétól merőben
különböző arcot mutatott. Ráismert, emlékeiből most
frissen, érintetlenül bukkant elé ugyanez a szépséges,
vöröshajú asszony. Hogyan lehetett ekkorát tévednie? És
arra gondolt, hogy saját lelkének titkai még
bonyolultabbak és csodálatosabbak, mint a csillagokéi.
 XVII.

Bartoluzzi a Marina halála után is fenntartotta a

jóismerősi viszonyt. Mintegy a Galileóval való
barátságban élte tovább Marina iránt való elmúlhatatlan
szerelmét. És most a nagy szakembernél érdeklődött az
üstökösök titka felől, amely még mindig izgatta az egész
világot. Nem ő volt az egyetlen érdeklődő. Százával jöttek
a kérdések messzi mindenünnen már betegsége alatt is.
Kitől kérdezték volna, ha nem tőle? ő azonban nem
válaszolt. Még pedig azért nem, mert jóhiszemmel nem
válaszolhatott: nem tudta, hogy ez a feltűnt három csillag
micsoda. Sokat beszélt róluk Guiduccival, de mást, mint
halavány feltevéseket, nem tudott felállítani. S ezeket
maga is bizonytalanoknak tekintette. Az általános
ostromra tehát adós maradt a felelettel.
De két olyan helyről is érkezett végül kérdés hozzá,
hogy itt már a választ nem lehetett elkerülnie.
Az egyik kérdést az udvar tette fel. Galileót egy napon
hivatta az anyahercegnő. A nagyhercegné társaságában
fogadta. Együtt ült a két fenséges asszony, anyós és
menye, fenségöknek nagyobb tudatában, mint valaha,
mert nemrégen meghalt Mátyás császár, a trónra
unokaöccse került, az eddigi Ferdinánd trónörökös, a
nagyhercegné egyik testvérbátyja. A toszkánai uralkodó
hitvesének testvére a roppant német-római birodalom
császára lett, németek csehek, horvátok, morvák,
magyarok beláthatatlan területeinek ura. S az a Lipót
főherceg, aki a beteg Galileót a Segni-villában
meglátogatta volt, ennek a trónnak lett várományosa. Az
udvarnál egyszerre csak folyton a császárról volt szó. A
nagyhercegné minduntalan talált valami okot, hogy a
beszélgetésbe beleszőjje: „bátyám őfelsége, a császár.”
Gyerekei minduntalan mondogatták Ferdinando bácsit,
az imperátort. S még Cosimo nagyherceg is szívesen
ejtett megjegyzést „felséges sógorunk, a császár** felől.
A felséges császárnak egyelőre nehezen indultak
dolgai. A csehek nem akarták elismerni királyuknak és
megválasztották helyette V. Frigyest, a pfalzi választót, a
protestáns hatalmak Uniójának fejét. És egy másik
protestáns fejedelem, az erdélyi Bethlen Gábor, sereggel
támadt ellene, és már Becs várát szorongatta. Mindez
nem kis gondot és izgalmat keltett a firenzei udvarnál.
Ezért hivatták az udvari matematikust.
− Mondja meg nekünk, Messer Galilei, de egészen
őszintén, mit jelent az a három üstökös. A császár
őfelségének szent küzdelme, amelyet az eretnekség
kipusztítására indított, a lelkünk mélyéig aggódó
együttérzéssel tölt el bennünket. És olyan sokat hallani
ezeknek a csillagoknak titkos égi jelentéséről, hogy erről
beszélnie kell nekünk.
− Fenség, − felelte Galileo − a kérdés matefizikai
kérdés. Én, sajnos, nem foglalkozom a csillagok titkos
jelentésével. Ez az asztrológusok és teológusok szakmája.
− Azt tudom, − szólt hűvösen Ferdinánd császár
nővére, − hogy kegyelmed sohasem csinál
horoszkópokat, de gondoltuk, hogy mikor felséges
bátyámról és magáról a hitről van szó, talán mégis
beszédesebb lesz. Hát semmit sem tud ezekről a
csillagokról mondani?
− Biztosat ezen a földön senki nem mondhat, fenség.
Hogy az úgynevezett üstökös lényegében micsoda, azt a
tudomány mindeddig nem oldotta meg. Ezek a fénylő
tünemények szabálytalan időközökben jelennek meg és
tűnnek el, rendszert bennök lehetetlen feltalálni.
− Dehogy lehetetlen, − szólt a nagyhercegrié − az
üstökösök mindig háború idején jelennek meg, ezt a
gyerek is tudja.
 − Természetes, fenséges asszonyom, mert soha még
olyan pillanat nem akadt, mikor valahol a földön háború
ne lett volna. Akármikor tűnik fel az üstökös, háború
idején tűnik fel. Nekem van egy feltevésem, amelyet már
elmondtam Lipót őfenségének is, de nem állok jót érte.
Lehet, hogy ezek az üstökösök nem csillagok, hanem a
föld légköréből elszabadult égő gázcsomók, amelyek
rendkívüli távolságokra jutnak el, annyira például, mint
ide a hold. Fénycsóvájokat optikai törvényekkel, látásunk
tökéletességével lehet, úgy, ahogy, megmagyarázni.
Aztán a gázcsomó ellobog, az üstökös eltűnik. Valaha
ennek pontosan az ellenkezőjét tani tottam. De most már
ez a véleményem. Szóval azt hiszem, hogy az üstökös
nem csillag, hanem gáz.
− Igen, de mit jelent? − türelmetlenkedett az
anyahercegné.
Galileónak mentő ötlete támadt.
− Fenséges asszonyom, nekem a pápa Őszentsége
személyesen megtiltotta, hogy teológiai kérdésekkel
foglalkozzam. Ha azonban fenséged a Szentszékhez
fordulna, hogy ez a rendelkezés…
− Nem, nem, − vágott közbe ijedten az anyahercegnő,
− ha Őszentsége ezt parancsolta, akkor hagyjuk. Mást
nem is akartunk kérdezni.
Az ilyen kihallgatások után Galileo mindig elment
Picchenához, hogy minden mondatról beszámoljon és
tisztázza helyzetét a dinasztia jóindulatában, esetleg
tanácsot kérjen. Most is elment. Picchena gondokkal
terhelten hallgatott. Majd így szólt:
− Ismeri kegyelmed Cioli lovagot?
− Felületesen. Az az érzésem, hogy nem nagyon
vonzódunk egymás iránt.
− Hát én azt a tanácsot adom kegyelmednek, hogy
igyekezzék mennél hamarább jóbarátságot kötni vele.
Okom van azt hinni, hogy itt nehéz világ következik.
Kegyelmed nem foglalkozik politikával, de néhány szóból
könnyen meg fogja érteni, mi történik most a világon.
Elérkezett a nagy leszámolás ideje. A pápaság leszámol a
protestantizmussal. Európa leghatalmasabb uralkodója,
a csá szár őfelsége, erős és ellentmondást nem tűrő
katolikus. Az eretnekeket el akarja söpörni a föld
színéről. Éri énnek csak örvendhetek, hiszen jó katolikus
vagyok magam is. De a papok világi hajlamát nem
szeretem. Ez a harc pedig a jezsuiták hatalomra jutását
jelenti az egész világon. Tudnia kell, hogy az egész
ellenreformációt, ennek a most megindult hatalmas
küzdelemnek minden előzményét és mostani lendületét a
jezsuiták indították és szervezték meg. Perdinánd császár
is a jezsuiták neveltje. A mi nagyhercegnénk is. Az
anyahercegnő is. De Cosimo őfensége nem, és én sem. Az
uralkodóval én kitűnően tudok dolgozni. Amíg él, addig
mindig jóban leszünk a Szentszékkel, de a magunk urai
maradunk. Amíg él. Sajnos, kimondhatatlan
fájdalmamra számolni kell azzal, hogy őt élete virágjában
el fogjuk veszíteni. Akkor itt énrám nagyon rossz világ
következik, Messer Galileo. Úgy fogok repülni ebből az
állásból, hogy a lábam sem éri a földet. Mert a jezsuiták
ezt így fogják diktálni. A hatalom két asszony kezébe
kerül, akik már kinézték az utódomat. Ez Oioli lovag, a
jezsuiták kedvence, Kóma alázatos rabszolgája.
Firenzében a jezsuiták fognak uralkodni. Messer Galileo,
fogadja meg tanácsomat, amelyet a szeretet mondat
velem: keresse a Cioli kedvét és ha jezsuita akad az
útjába, azzal nagyon csinyján bánjék.
− Semmi bajom sincs a jezsuitákkal, − mondta Galileo,
− sőt igen kedves embereim vannak köztük. Páduában a
Bo jezsuita-ellenes mozgalmaiban sohasem vettem részt.
Clavius atya, a boldogult jezsuita, atyai jóbarátom volt.
Griemberger atyával kölcsönös nagyrabecsülés fűz össze
bennünket. Bellarmin bíboros, a legnagyobb jezsuita,
tüntet irántam való jóindulatával. Még Scheiner atyával
is, az ingolstadti jezsuita csillagásszal, aki tudományos
ellenfelem, igen szíves és udvarképes hangot használunk
vita közben.
− Ezek egyesek. De nem hiszem, hogy a jezsuita
világszervezet jó szemmel nézné a kegyelmed
kopernikánus személyét. Hallgasson rám: vigyázzon a
jezsuitákra.
Galileo megfogadta, hogy elméjébe vési a jótanácsot.
És ekkor szegeződött mellének az üstökösök dolgában a
másik olyan kérdés, amelyre nehéz volt hallgatni. Grassi
jezsuita atya a római kollégiumban előadást tartott az
üstökösökről és hosszasan bizonyította, hogy azok nem
gáz jelenségek, hanem igazi csillagok. Az előadás
részletesen kitért a csillagászat újabbkori fejlődésére, de
nyilvánvaló éllel teljesen elhagyta Galilei megemlítését.
Mintha a távollátó cső találmányának forradalma nem is
létezett volna, mintha a Juppiter holdjai nem léteznének,
mintha a Vénusz és a Szaturnusz bámulatos tüneteiről
senkisem tudna.
Ez az előadás sok kéziratos példányban forgott
közkézen, Firenzébe is került belőle. Guiducci
felháborodva hozta el mesterének.
− Messer Galileo, erre válaszolni kell!
− Nem, nem, − tiltakozott ő élénken, − jezsuitával nem
kezdek.
− Hát jól van, akkor majd válaszolok én.
Rövid idő alatt el is készült a válaszirattal. Elhozta
mesterének megmutatni. Az még mindig habozott;
valami homályos ösztön azt súgta neki, hogy az egészet
elejtse, és Guiduccit hallgatásra bírja. De mikor olvasni
kezdte a dolgozatot, felébredt benne a szakember.
Belejavított a szövegbe. Megváltoztatott egy-egy
szórendet, amitől az egész gondolatmenet új és
következetes értelmet kapott. És élvezte is a maga
álláspontját leszögezve látni. Végül nem beszélte le
Guiduccit. Az úgyis a maga ura, viseli a felelősséget
maga. És hagyta, hogy a dolgozat megjelenjék. A firenzei
akadémia adta ki.
Alig telt bele néhány hét, a Guiducci válaszára
ellenválasz érkezett. „Csillagászati és bölcsészeti mérleg,
amelyben Sarsi Sigensano Lotario megméri Galilei
Galileónak a firenzei akadémián Guiducci Mario által
kifejtett és nemrég megjelent nézeteit.”
Sarsi Sigensano Lotario álnév volt csupán, az
ellenválaszt maga Grassi atya írta.
Ez már nem tudományos vita volt Guiduccival, hanem
nyílt, szenvedélyes, heves személyes támadás Galileo
ellen. Az üstökösök kérdését éppen csak a forma
kedvéért, mellékesen említette. Az egész irat a Galileo
személyével foglalkozott. Azzal kezdte, hogy tudós
voltában kicsinyítette. Kétségbevonta, hogy Galilei
Galileo bármit is feltalált vagy felfedezett valaha. Amit
saját sikerének szokott állítani, azt mind más találta fel,
vagy találta ki előtte. A látócsövet nem ő találta fel. A
kompasszt Capra eszelte ki. A Juppiter holdjait Mayr
találta meg. A napfoltokat Seheiner fedezte fel. Galilei
szószátyár plagizátor. A sértések után aztán jött a
körmönfont ügyességgel felvetett kérdés: mi van hát a
kopernikuszi világszemlélettel, amelyre Guiducci nem
hivatkozik, de amelynek Galilei megátalkodott híve?
Fenntartja még, vagy nem tartja fenn ezt az átkozott tant,
amely „éppen úgy sérti az igazságot, mint a hívők jámbor
fülét, amelyet minden istenfélő embernek utálnia kell”?
Ettől a vadul támadó írástól Galileo napokig nem
tudott aludni. Fogalma sem volt, hogy most mitévő
legyen. Ha válaszol a feltett kérdésre, akkor vagy meg
kell tagadnia egész élete főgondolatát, vagy fenntartja, de
akkor már mehet is az inkvizíció elébe. Ha pedig hallgat,
akkor szégyenletesen magán hagyja száradni a vádakat
és becsületbe vágó sértéseket. És akármit csinál, a
Picchena jóslata máris bekövetkezett: harcban áll egy
jezsuitával, aki mögött a rend félelmes szervezettsége
folytán ott áll az egész jezsuita világhatalom.
 És nem tudott kinek a tanácsára hallgatni. Ahány
emberrel tanácskozott, mind annyiféleképpen beszélt.
Egyik rémülten óvta attól, hogy egy árva szót is
válaszoljon. A másik hevesen rábeszélte, hogy jó
gorombán koppintson rá a szerző orrára, de az egész
jezsuita rendet dicsérje meg, Kopernikuszról pedig
egyszerűen hallgasson. A harmadik azt a szokásos formát
ajánlotta neki, hogy valamelyik barátjához intézett
levélben feleljen. A negyedik azt javasolta, hogy
Kopernikuszt, mint álláspontot, tagadja meg, de mint
hipotézist tartsa fenn. A sok tanács megkeverte a fejét.
Idegességében minduntalan az asztalt verte és hangosan
kiáltozott. Érezte sajátmagáról, hogy nincs birtokában
józan ítélőképességének. S mikor már azt hitte, hogy
idegeinek ez a kínos feszültsége több megpróbáltatást
már nem bírhat el, egy napon fuldokló zokogással állított
be hozzá nővére, Landucciné. Annyira sírt az asszony,
hogy jó ideig szóhoz sem juthatott.
− Ne bőgj már, az Isten szerelmére, hogyan segítsek
rajtad, ha nem mondod el, mi bajod 1
− Benedetto… az a gazember… harminc évi házasság
után…
− Nos? Mi van vele? Bántott?
− Elszökött Elment a szeretőjével. Itthagyott engem és
itt hagyta a nyakamon a négy gyereket és Vincenzót, és a
mamát egy soldo nélkül.
− Micsoda? Mikor ment el? Hogyan? Ez
megfoghatatlan.
Virginia végre magához tért és elmondta az egészet.
Benedettónak már hónapok óta viszonya van, valami
külvárosi család leányát szedte fel. Otthon már
tűrhetetlenül viselkedett az utóbbi időben. Gyakran nem
is jött haza aludni. Férj és feleség már nem beszéltek
egymással, csak cédulákat irdogáltak. Most aztán
Benedetto összecsomagolta minden felsőruháját és
fehérneműjét, kocsit hozatott és elment. Még
gyermekeitől sem búcsúzott. Cédulát hagyott az asztalon,
hogy nem bírja ezt az életet és elköltözik Firenzéből.
Mindezt végig mondta Virginia és megint fuldokló
zokogásban tört ki. Galileo megrendülve nézte, ahogy ott
vonaglott előtte. Negyvenhétéves volt már Virginia,
korán őszült, eltestesedett, ráncos asszony. Landucci, a
minta polgár, a hozományért pereskedő, az önérzetes itt
hagyta öregségére. Galileo nagyot sóhajtott.
− Ne sírj. Azonnal költözzél ide a mamával és a
gyerekekkel együtt. Amíg én élek, nem kell aggódnod.
Virginia sírva borult bátyja nyakába. Hálálkodott és
férjét átkozta zokogva összezagyvált mondatokban. A
család még aznap elindította a költözködést. Egyik
családi jelenet a másikat érte. Mikor az anya megjött
Vincenzóval, összeszaladt az egész Bellosguardo. Megállt
a kocsin, amelyről leszállni készült, s ott megállván, mint
egy emelvényen, hangosan kiáltozni és gyalázni kezdte a
hitvány gazembert, akit ő soha ki nem állhatott.
Lassanként hallgatóság gyűlt köréje. Mire Galileo kijött a
kapu elé, már csődület hallgatta a kocsiról átkozódó
öregasszonyt. Nagynehezen bevitték. Akkor jött a négy
Landucci-gyerek külön holmi-rakománnyal, a legidősebb
már házasulandó fiatalember. Virginia a kapuban várta
őket és sírva borult külön mindegyiknek a nyakába.
A tágas villában volt hely elég, de a beköltözőt tek
sokan voltak. Az első napokban a bútorok beosztása és
tologatása okozott tűrhetetlen lármát, majd araikor
nagysokára elrendeződtek, az anya összeveszett Galileo
gazdaasszonyával. Kiállt a pariba és úgy kiabált, hogy
zengett a környék.
Egy hónapig bírta Gelileo ezt az állapotot, tovább nem.
Mikor egy reggel arra ébredt, hogy az ismert fájdalmak
megint jelentkeznek csúnyán megdagadt Ízületeiben,
nem szólt senkinek, bevánszorgott a városba és addig
járkált, amíg kis lakást talált magának. Az Amo-parthoz
közel volt ez, a Costa San Giorgio meredek lejtőjén,
amely a Belvedere felé kapaszkodott a hegyoldalban.
Csinos házacskára lelt itt, egyemeletes, négy ablak
szélességű épületre, amelynek kertecskéje is akadt,
sarkában barátságosan zöldellő naspolyafával. Üresen
állott, azonnal kapható volt. Nem sokat alkudozott,
kivette. Másnap ideköltözött gazdaasszonyával. Hogy
betegségében valamelyest nyugta legyen. Itt kínlódta
megint az annyiszor végigcsinált, gyötrő fájdalmakat,
hörögve és nyögve a csillapíthatatlan szenvedéstől. Ha
fájdalmai néha szünetet adtak, végre egyedül és
nyugodtan gondolkozhatott arról, hogy mit csináljon a
jezsuitával. Még nem tudott dönteni magában, de hajlott
affolé, hogy válaszol. A Kopernikusz-kérdés
megkerülésének ügyes módját majd megtalálja valahogy.
És végeredményben, akármi történik, itt van két
nagyhatalom, mindakettő azt mondta, hogy amíg ő él,
Galilei Galileót nem érheti baj: egyik V. Pál pápa, másik
II. Oosimo nagyherceg.
Egy februári éjjel váratlanul megkondultak a város
összes harangjai. Galileo addig rázta a csengőzsinórt és
addig kiabált, amíg felverte a gazdasszónyt. Meghagyta
neki, nézzen ki az utcára, hátha akad valami éjszakai
járókelő, aki meg tudja mondani, miért ez a nagy
harangozás. A gazdasszony mérgesen, félig alva
teljesítette a parancsot. Csakugyan futkosó lépéseket
lehetett hallani kint a szokatlan órában. S mindjárt jött is
vissza az asszony, egyszerre ébren a megdöbbenéstől:
− A nagyherceg meghalt.
A beteg bólintott és aludni küldte a gazdasszonyL
Egyedül akart maradni gondolataival. A világot is
eloltotta, a sötétben csendesen könnyezni kezdett. Maga.
elé idézte a hajdani kis trónörököst, aki kedves, csúnya,
nagyorrú, kamaszos arcával olyan odaadóan figyelte a
kompassz-magyarázatot és szemében az értelem öröme
csillogott. Majd a fejedelmi nyaraló esti parkjára gondolt
vissza, ahol a titokzatos csillagokat mutogatta neki, s a
fiú meghatottan elámult a végtelenség lehelletétöl. Majd
végigkísérte egész rövid életén, felújította magában
beszélgetéseiket, és minden emlékéből csak az sajgott
feléje a sötétben, hogy meghalt egy derék, jó ember, aki
őt melegen szerette, s akit ő az ősi fiorenzai ember
Medici-bálványozásával szeretett.
A harmincéves nagyherceget már a remekbe készült
Medici-mauzóleumban helyezték örök nyugovóra, a
drága berakású, pazar komorságú falak óriási
ékszerdobozába. De hű tudósa nem mehetett el a
temetésre. Testi kínjainak kohójában fetrengve hallotta a
külső világ egymás után érkező híreit. A tízéves
trónörökös II. Fernando néven elfoglalta a nagyhercegi
trónt. Atyja részletesen rendelkezett a végrendeletben
arról, hogy a gyermekuralkodó mellett anyja és
nagyanyja töltsék be a régens-hatáskört, de őket is négy
tagból álló kormánytanács gyámolítsa. És Picchena nem
sokáig volt tagja ennek a kormány tanácsnak. Úgy
történt, ahogy mondotta: nyugdíjba került, és helyét Cioli
lovag foglalta el. A jezsuiták átvették Toszkána
kormányzását.
A beteg sokat gondolt Sagredóra, és arra a levélre,
amelyet Páduából való elköltözésekor kapott tőle. Annak
a levélnek minden sora kezdett most beteljesedni, azt is
az iránta való meleg szeretet diktálta. Vígasztalódásul
maga elé idézte az elegáns velencei gavallér hegyes kis
bajszát, drága bársonyzekéjét, csattos saruját és mindig
gúnyos, mindig kételkedő, mindig ugratásra kész
mosolyát. Erős vágy fogta el, hogy hosszút beszélgessen
vele. Sagredo mindig hívogatta vendégül különböző
birtokaira és ő soha nem ment el. Most elhatározta, hogy
mihelyt felgyógyul, elmegy hozzá. Ez az elhatározás
egészen vidámmá tette és egy napra még szenvedéseit is
elviselhetőkké tette. Másnap hírt kapott Velencéből, hogy
Sagredo Gianfrancesco meghalt.
Elékerestette régi leveleit a hű barátnak, azokat
olvasgatta, mintegy a halott üzeneteit a messzi
csillagokon túlról. S a másik halottól is kapott üzenetet.
Egy délelőtt azt hallotta, hogy hintó áll meg a ház előtt.
Kisvártatva a gazdasszony lélekszakadva rohant be, hogy
a nagyherceg van itt. S már be is lépett az egyik
Piccoloinini herceg és egy jezsuita nevelő társaságában a
tízéves uralkodó. Fekete díszruhát hordott a gyermek,
fehér fodros gallérral, oldalán ékköves aranytőrt.
Odalépett a betegágyhoz és csókra nyújtotta kezét. A
beteg nagy üggyel-bajjal tudott csak az udvari kézcsók
kitüntetésével élni.
− Boldogult atyánk őfensége, − mondta a gyermek-
uralkodó, ahogy betanították, − még betegágyán
szeretetünkbe ajánlotta kegyelmedet. Az ő parancsát, de
saját érzéseinket is követve megjelentünk itt, hogy
kegyelmednek gyógyulást kívánjunk és jóindulatunkról
biztosítsuk.
− Hálásan köszönöm, fenség.
Ezzel a társalgás megakadt, de Piccolomini Enea
herceg mindjárt szót kezdett. Elhozta fivérének, az
elhúnyt nagyherceg nevelőjének igen meleg érdeklődését
és jókívánságait.
− Emlékszik még kegyelmed a kis Ottavióra?
Pöttömnyi kölök volt még, mikor szabad volt hallgatnia
kegyelmed magyarázatait Artiminóban. Most már
katona. Húsz éves. Elment azzal a sereggel, amelyet
Toszkána küldött Ferdinánd őfelsége megsegítésére a
csehek ellen.
A jezsuita, aki szót sem szólt mindvégig, intett. A
nagyherceg ismét csókra nyújtotta kezét a világhírű
embernek, akit apjától örökölt. Aztán elvonultak.
− Márvány tábla lesz a házon, Porzia, mondta a beteg a
még mindig álmélkodó gazdasszonynak.
Aztán visszaesett komor gondolatai közé. Folyton a
halál járt eszében, amelynek még gondolatát is gyűlölte, s
amely most mindig körülötte settenkedett. Lidérces
álmai voltak, az elmúlástól való rettegés megrázta és
megrendítette. Este azzal készült neki az éjszakának,
hogy vájjon milyen hírrel fog beköszöntem a holnapi
reggel.
Nem soká kellett várnia. Egy reggel Virginia rohant
hozzá sikítva, vele jött a közömbösen, illendőségből
sírdogáló Nencio, ahogy Vincenzot családi körben
nevezték.
− Galileo, − zokogta Virginia, − a mama meghalt.
Ez már csontja velejéig megborzasztotta. Kínzó
fájdalmat érzett hasogatni a szívében. Az a sok szégyen,
baj és botrány, amit az öregasszony miatt el kellett
viselnie, egyszerre nem volt sehol. Idegen lepelként
hullott le minden mezítelen fiú leikéről, amelyben ősi
módon vonaglott a szülőhöz való ragaszkodás. Bömbölt
és rázkódott fájdalmában, mintha nem ötvenhét éves lett
volna, hanem hét. Panaszosan jajgatott, a mama szót
kiabálta, mint az eltévedt kisfiú és görcsösen fogta ép
kezével a Virginia kezét. Csak jóval később tudta
végighallgatni, hogy az öregasszony már hetek óta
nagyon rosszul volt, de neki nem merték megmondani,
hogy ne izgassák. Az utolsó napokat teljesen
eszméletlenül töltötte, s végül úgy halt meg, hogy észre
sem vették. Nyolcvanhárom esztendőt élt. Temetése
nagyon szomorú volt. Liviáék nem tudtak idejében
eljönni Velencéből, Lenáék egy Isten háta megetti
faluban laktak a hegyek közt, Michelagnolo Münchenben
volt, a két apáca-unokának nem volt szabad kijönni a
klastromból. Illetve most már háromnak, mert az egyik
Landucci-leány is odament apácának unokanővéreihez,
mint Suor Chiara.
Galileo pedig betegen feküdt. Csak Virginia volt ott
négy gyerekkel, mikor az öregasszonyt elhantolták.
Kije marad még? Kire számíthat? Ki lesz embere, ha
felgyógyul és elkezd megint dolgozni? Most már
homályosan kezdett kialakulni benne, hogy mit kellene
felelni annak a jezsuitának. Nem viszonválasz-
veszekedést. Nem hevesen cáfolgató nyílt levelet. Hanem
szép, nagy művet, amely egész tudományának, a
peripatétikusokkal ellenkező, felszabadult és modern
gondolkodása egész irányának éietreszóló vallomása
legyen. Ha valamit jól fog megírni, ennek alaposan
nekifekszik. Szépet és nagyot is. Személyesen adja át Pál
pápának és Bellarmin bíborosnak, és élőszóval is
megmagyarázza nekik, hogy miről van szó. Olyan nagy
dologról, hogy abban a kopernikuszi kérdés is
részletkérdés.
Lassan elkezdett dolgozni, olykor sziszegve még
mindig sajgó Ízületei miatt, ha vigyázatlanul mozdult.
Látogatói mindennap elhozták a külső világ izgalmas
háborús hireit. Egy novemberi napon nagy győzelem
hirót hozták: a katolikus seregek egy Weissberg nevű
hegynél leverték a protestánsokat. Az ifjú Piccolomini is
részt vett a csatában, mint egy lovasosztály parancsnoka
és kitünően verekedett. Az udvar úszik a boldogságban ós
nagy öröm híre érkezik Rómából is. Nemsokára aztán azt
újságolták, hogy Pál pápa díszes hálaadó körmenetet
rendelt a győzelem örömére, a körmenet zavarában és
izgalmában szélhüdést kapott. Meghalt.
Galileón babonás rettegés vett erőt. Akire
ragaszkodással, barátsággal gondolt, azt mintha
gondolatai a távolból megmérgezték volna: meghalt.
Babonás lett, gazdasszonyától tanult falusi varázslóigéket
mormolt. De ezek sem nyugtatták meg a haláltól való
borzasztó irtózását. Az utóbbi hónapok alatt tíz évet
öregedett. Mikor ott ült asztala mellett és írt, arcára a
rémület állandó kifejezése ült rá.
Üj pápává egy beteg és törékeny aggot választottak a
bíborosok, Lodovisi Alessandrót, aki a tiarát XV. Gergely
néven tette a fejére. Kormányozni nem igen
kormányzott, helyette rokona, Lodovisi Lodovico
gyakorolta a hatalmat, ügyesen minden befolyást a maga
kezébe kaparítva. Csak egy pár tekintélyes, régi
bíborosnak maradt meg valamelyes szava, mint például
Bellarminnak.
 Galileo lelki állapota romlott, de testi állapota javult.
Egyre jobban győzte a munkát. Különös örömet okozott
neki, hogy nagyon tetszetős címet talált a könyvnek.
Grassi „Csillagászati és bölcsészeti mérlegének
keresztelte el a maga támadását. Az ő könyvén ez fog
állani: Saggiatom Arany mérleg. Finom ötvösszerszám,
amely csalhatatlanul ki fogja mutatni, mi az arany és mi
a hivalkodva fénylő hitvány kavics.
A munka jól ment. A nyári idő is beköszöntött,
veséjével már nem volt semmi baja, Ízületei majdnem
teljesen meggyógyultak. A könyv kitünően haladt. Jó
egynéhány fejezet elkészült már belőle. Ekkor egy
délután Guiducci lépett be hozzá:
− Mester, most kaptam Kómából postát. Bellarmin
bíboros meghalt.
Galileo előtt elsötétült a világ, a tárgyak elvesztették
perspektívájokat. Eldőlt a székkel és lehanyatlott a
földre. Az írótollat ájul tan is jobbmarkában szorongatta.
 XVIII.

Már két és fél esztendő telt el a Grassi nyers

támadásának megjelenése óta és a válasz még mindig
hiányzott rá. Grassi félig-meddig már elérte célját: az
ellenfél hallgatása szégyenletes megadásnak tetszett.
Rómában a peripatétikusok diadalünnepet ültek. Cesi
herceg türelmetlenül sürgette már az Aranymérleg
kéziratát. Sőt sürgette egy pap is, aki valaha Páduában
tanítványa volt s most hirtelen igen befolyásos helyre
emelkedett. Monsignore Ciampoli volt ez, a Vatikán
számtalan papjainak egyike. Most az új pápa, XV.
Gergely, ezt a Ciampolit vette maga mellé breve-
titkárnak. Hogy tehát most már a pápa titkára
türelmetlenkedett a jezsuitának adandó válasz miatt, az
még külön is fűtötte a Galileo munkavágyát.
De teljesen most sem szentelhette magát a munkának.
Lányai folyton betegeskedtek a klastrombán, hol egyikkel
volt baj, hol a másikkal. Aztán bele kellett avatkoznia a
legnagyobbik Landucci-fiú dolgába. Az a fejetetejéig
beleszeretett egy feltűnő szépségű leányba, bizonyos
Diociainti Annába. Ezt a szerelmet már apja is szigorúan
ellenezte s mióta az világgá ment, az ellenzést az anya
vette át, aki a jómódú leányok egész sorát tartogatta
számon, hogy íia azok közül házasodjék. Landucci
Vincenzo azonban kitartott szerelme mellett.
Megérezvén nagybátyjában az egyetlen pártfogót, elhozta
hozzá a leányt bemutatni. Az csakugyan tündöklőén szép
kislány volt s még hozzá szintén filleg szerelmes a
Landucci-íiúba. Galileo a fiatalok mellé állott. Azok nap-
nap után eljöttek hozzá, hogy mindenféle terveik
kivitelébe beavassák és segítségét kérjék. Főleg pénzen
múlott az egész. A Landucci-fmnak nem volt semmije, a
lánynak hasonlóképpen. S még a Diociainti-család
ellenzését is le kellett győzni, mert a gyönyörű lánykát
gazdag gavallérok is szívesen elvették volna. A döntő
fordulatot az adta az egész szerelmi regénynek, hogy
Landucci Benedetto, a megszökött apa, ismeretlen
helyről levelet írt a fiának és tiltakozását fenntartotta.
Ezen Galileo annyira felháborodott, hogy első haragjában
kijelentette: ő fog a leánynak hozományt adni és a
lakodalom költségeit is viselni fogja. Erre Virginia, az
eddig folyton tiltakozó anya is elnémult. Nem szólhatott
semmit, az egész családot Galileo tartotta, el kellett
ismerni azt a jogát, hogy belebeszél a gyerekek dolgába.
Ebből azonban bámulatos mendemondák származtak. A
szép leányt gyakran látták bemenni a Costa San Giorgio-
beli házba és látták onnan kijönni. Megindult a
rebesgetés, hogy az öreg kujon, ime, nem elégszik rneg
elóg gyakran változó gazdasszonyaival, hanem most már
fiatal barátnőt cserkészett magának és mivel arra is
ráúnt, ügyesen unokaöccse nyakába varrja. Az esküvőig
mindenesetre zárdában helyezte el. A hozományról
kötelezvényt adott unokaöccsének.
Volt még egy kisebbik Landucci-fiú, ezt bencés papnak
adták. Egyik leány már apáca volt ugyanabban a
klastrombán, ahol Celeste és Angéla. Hátra volt még egy
leány, annak is kedve volt a fátyolhoz, elhelyezték a San
Giorgio-zárdában. Virginiának egy gyermeke sem maradt
otthon a négy közül.
Csak Nencio volt meg nála, a Galileo fia. Ez pedig már
elérte tizenhatodik esztendejét. Egyetemre kellett adni.
Különös hajlandóságot semmiféle pályára nem mutatott
a gyerek, különös tehetséget sem. Megszokta, hogy
mindig mindene megvan. Ficsurosan kezdett öltözködni,
zsebpénzéhez minduntalan pótlékokat kunyóráit s ha
apja a pályaválasztásra terelte a szót, olyan arcot vágott,
mintha a fogát húznák. Egyszerűen nem akart pályát
választani, mert fázott a tanulástól. Mivel az volt a
legtermészetesebb dolog a világon, hogy apja eltartja,
igyekezett mennél tovább eltávoztatni magától azt a
gondolatot, hogy egyszer majd a saját lábára kell állania.
 − Nem értelek én téged, − fakadt ki az apa − hát
semmi becsvágy nem szorult beléd? Nem ösztökél
semmi, hogy majd vidd valamire az életben és
megmutasd, hogy ki vagy?
A fiú csak vállat vont dacosan és nem felelt.
− Legalább nézz magadba és ha már lelki kényszert
nem találsz, vágyat keress. Hogyan szeretnéd elképzelni
felnőtt életedet? Minek szeretnéd magadat látni, ha a
jövőbe nézel?
− Diplomatának, − felelte habozva a fiú, − vagy más
ilyen udvari embernek.
− Na. Ez legalább valami. Én nem szólok bele
hajlamaidba. Tőlem csinálhatsz, amit akarsz, csak azt
szeretném, hogy kedvvel csináld. Jól van, végezd el a
jogot.
Megfordult a fejében, hogy Bóra küldi a fiút. De ezt
meg kellett gondolnia. Mint mindig, most is erejét
meghaladó anyagi kötelezettségeket vállalt másokért.
Páduában tartani a fiút, az apa udvari tudósi rangjához
mérten, sok pénzbe került volna, viszont Pisában nem
mutatkozott nehéznek udvari ösztöndíjat elérnie. S
mindezeken túl valami homályos lelkiismereti furdalás is
szerepet játszott gondolataiban. Kestellte kitenni magát
annak az akár ki sem mondott megjegyzésnek, hogy a
hálátlan apa mégis csak a Bóra fanyalodik, mikor fiáról
van szó. Végül pedig, ha mint elvben a pisai egyetem
tudósa, Páduába küldte volna fiát, ezzel Toszkána
egyetemét kicsinyelte volna le. A fiút tehát egy szép
napon útnak indította a pisai egyetemre. Hosszasan a
lelkére beszélt búcsúzáskor, ellátta apai intelmekkel, de a
fiú arcán látszott, hogy csak köteles tiszteletből hallgatja
a számára roppant unalmas mondókát és alig várja, hogy
már vége legyen.
A Bellesguardón a Villa Segni megint egészen
megüresedett. Nem maradt ott más, mint Virginia.
Galileo visszaköltözött a park miatt, de a Costa San
Giorgio-lakást sem adta fel. Tartogatta, mint bármikor
rendelkezésre álló menedékhelyet, ha a népes családban
megint történik valami.
Sok ilyen családi viszontagság és vesződség közben
folytatta az Aranymérleg munkáját. Ez nőttön-nőtt a keze
alatt. Máris kétakkora lett, amilyennek tervezte, s még
messze volt a végtől. De temérdek mondanivalója volt.
Ahogy egy gondolatot leírt, abból tíz másik tolakodott a
tollára. Közben a türelmetlen római barátok nem győztek
várni és ideiglenesen a nyilvánosság elé vetettek egy
művet, hogy a peripatétikusok győzelmi harsonáit addig
is elhallgattassák, amíg az Aranymérleg napvilágot
láthat. Ezt a művet a Hiúz-akadémia egyik tagja, Stelluti
írta. A Guiducci védelmében válaszolt Grassi atyának.
Csak Guiduccií védte, Galileót teljesen kihagyta a
játékból, nehogy az Aranymérfeg nagyszabású
érveléseinek elébe vágjon. A könyv megjelent, el is
küldték Firenzébe, de az Aranymérleget nem győzték
sürgetni.
Az végre elkészült. Éppen három évvel a jezsuita
támadás után. Mikor pontot tett a végére, elejétől végig
elolvasta az egészet. S mintha nem is ő írta volna, az
idegen olvasó izgalmával gyönyörködött benne. Úgy
sikerült, ahogy tervezte. Az lett, aminek szánta.
Számadás a maga tudományáról és eddigi
eredményeiről, során annak a cáfolatnak, amelyben
Grassi vádjait rendre veszi.

Soha nem tudtam megérteni, − így kezdődött a

könyv − honnan eredt, hogy akármit
nyilvánosságra hoztam eddig tanulmányaimból a
mások kedvére és szolgálatára, sokakban bizonyos
indulatot keltett, hogy széttépjék, letagadják és
becsméreljék azt a kis érdemet, amelyet, ha a
munkával nem, de igyekezetemmel megszolgáltam.
Alig hagyta el a sajtót Csillaghírnököm, amelyben a
mennybolt annyi új és csodálatos felfedezése tárul
ki, s amely az igazi tudomány barátai előtt éppen
ezért csak kedves lehetett, máris e felfedezések
dicséretének egyszerre ezer szálú cselszövő
ellenségei támadtak, sőt akadtak olyanok is, akik
csak az ellentmondás kedvéért kétségbevonták,
amit saját szemökkel láthattak. Az én dicső emlékű
uram, II. Cosimo nagyherceg őfensége megbízott,
hogy írjam meg nézetemet a vízben úszó testek
fenn lebegésének vagy lemerülésének feltételeiről.
Ennek a parancsnak eleget téve, kiteregettem
mindazt, ami Arkhimédész tételén túl e tárgyról
eszembe jutott, s ami helyeset erről éppen mondani
lehetett: íme, egyszerre minden nyomtatvány az én
tanulmányom ellen intézett támadásoktól
hemzsegett, s ezek nem gondolván meg, hogy
minden állításomat mértani levezetésekkel
igazoltam, csak azért is ellentmondtak (ilyen ereje
tud lenni a szenvedélynek), pedig a mértant
tagadni annyi, mint az igazságot tagadni. Hányán
és hányszor ütotték-verték a napfoltokról szóló
írásaimat? Ezt a tárgyat, amely oly bámulatos
következtetésekre kellene hogy ragadja az elméket,
sokan nem értették, sokan nem értékelték,
valamennyien lekicsinyelték és kinevették.
Egyesek, csakhogy nekem ne kelljen igazat adniok,
képtelen és mulatságos feltevéseket állítottak fel,
mások aztán, mikor már érveim végleg sarokba
szorították őket, meg akartak fosztani a csak nekem
járó dicsőségtől és letagadván, hogy
eredményeimről tudtak, e meghökkentő csodák
felfedezőinek sajátmagokat akarták feltüntetni.
Hallgatok magántársaságban előadott
levezetéseimről, bizonyításaimról és tételeimről,
amelyek közül igen sokat nem hoztam
nyilvánosságra, s amelyeket mégis gonoszul
támadtak és lenéztek, mások viszont ügyesen rájok
ugrottak és saját bölcsességük gyümölcsei gyanánt
hirdetvén őket, az én gondolataimmal díszelegtek.
Nem egy ilyen bitorlót tudnék nevén nevezni, de
 inkább elhallgatom őket, jóllehet, a közmondás azt
tartja, hogy az első lopást enyhébben szokás
büntetni, mint a következőket. Egy visszaeső
bűnöst azonban nem akarok említés nélkül hagyni,
azt, aki egyszer régen akkora vakmerőséggel már
lopott tőlem, magának tulajdonítván a korapassz
szerzőségét, noha én azt előbb már számos úrnak
megmutattára, megmagyaráztam, s végül
használatát is nyilvánosságra hoztam. Bocsánatot
kérek, ha természetem, szokásom és feltett
szándékom ellen ezúttal a kelleténél nyersebben
kelek ki hangos szóval az ellen, amiről annyi
esztendeig hallgattam. Mayr Guntzenhausen
Simonéról beszélek. Ő fordította latinra Páduában,
ahol akkor működtem, a kompasszom
használatáról szóló utasítást, mint saját
találmányát nyomatta ki egy tanítványának neve
alatt, aztán a bünetés elől hirtelen hazájába szökött,
tanítványát benne hagyva a csávában. Ugyanennek
az embernek a Csillaghirnök megjelenése után négy
évvel volt bőr az arcán azt állítani, hogy ő fedezett
fel olyan dolgokat, amelyek ebben a könyvben
benne foglaltatnak. Mundus Joviális címmel művet
adott ki, amelyben vakmerőén azt állítja, hogy
előttem fedezte fel a Medici-csillagokat, amelyek a
Juppiter körül forognak. De mivel az igazságot
ritkán nyomhatja el az álnokság, ugyanez az ember
ugyanebben a műben figyelmetlenségből és
fogyatékos műveltsége folytán olyan helyeket ad a
kezembe, amelyekből kétségtelenül kimutathatom
rosszhiszeműségét és bebizonyíthatom, hogy
nemcsak engem nem előzött meg e csillagok
felfedezésével, hanem később sem látta őket
tisztán. Többet mondok: igen valószínű, hogy
sohasem látta őket.

Itt aztán fülönfogta Mayr egy tévedését és műve

tudatlanságát mutatta ki, majd ami az időbeli
elsőbbséget illeti, figyelmeztette az olvasót az Európában
dívó kétféle naptár különbözőségére. A protestánsok
ugyanis nem fogadták el a Gergely-naptár újítását, s még
mindig makacsul a régi dátumot írták. Mayr azt állította,
hogy ő már 1609-ben látta a Juppiter-bolygókat, Galilei
csak 1610-ben. Már ez maga sem igaz, de a protestáns
Mayr szerint való 1609 december 28. későbbi dátum,
mint a katolikusok szerint való 1610 január 5. Miután
Mavrt így, hosszú esztendők néma haragjának adva végre
utat, elintézte, visszatért eredeti kiindulásához. Azt
fejtegette, hogy ezek az állandó és rendszeres támadások
elvették kedvét az írástól. Elhatározta, hogy semmiféle
tudományos eredménnyel nem lép többé nyomtatásban
a közönség elé, s így nem bosszantatja magát
támadásokkal. De ime, ez sem segített, ő néma maradt,
mégis tovább marták és piszkálták. Most hát kénytelen
feladni némaságát és kénytelen válaszolni úgy, hogy
elvegye a kedvét azoknak, akik a közmondás szerint az
alvó szelindeket rugdossák. Válaszolni fog, és nem követi
Sarsi példáját, aki a Guiducci művében mindenáron őt
akarta felfedezni. Ő nem nyúl hozzá a Sarsi név
álarcához, nem törődik vele, ki bújik meg mögötte.

Azt gondoltam ugyanis magamban, hogy akik

álarcban járkálnak, vagy hitvány senkik, akik az
álarc segítségével igyekszenek úriembereknek
látszani, vagy úriemberek, akik mikor felteszik az
álarcot, ugyanakkor leteszik a rangjukkal járó
modort és kötelező szabályokat, hogy, mint egyes
olasz városokban szokás, kiki fesztelenül
beszélhessen velők. Sarsi, azt hiszem, az utóbbiak
közül való, és így nem veheti rossz néven, ha
válaszomban azt a szabad hangot fogom használni,
amelyet álarca természetessé tesz.

És most ízenként szétszedte a Sarsi könyvét. Több,

mint kétszáz oldalon keresztül. Lenyomtatta Sarsi egy-
egv latin tételét, aztán azzal eljátszogatott olaszul. Nem
latinul. Ezt a nyelvi kérdést nagyon meggondolta. Pályája
kezdetétől az volt a felfogása, hogy a tudomány világi
kérdés, a latin nyelv pedig az egyház nyelve. Ő nem a
jezsuitával akart vitatkozni, akinek egyházi voltát
különben tudomásul venni sem óhajtotta, hanem egy
római tudóssal volt baja. Ha pedig egy római, meg egy
fiorenzai ember huzakodnak valamin, azt végezzék el az
olasz országok közös nyelvén.
Már a Sarsi könyveiménél megállt és mindjárt
megadta egész válasza alapgondolatát. Sarsi a maga
goromba támadását Mérlegnek nevezte, elmésnek
találván azt az ötletet, hogy a címben bizonyos hasonlat
is legyen, de meg célozzon a csillagképre is, amelyben a
vitás üstökös megjelent. Tessék: Sarsi egész tudományos
gondolkodási módjának pontos képe kicsinyben. Az
üstökös nem a Mérlegben jelent meg, hanem a
Skorpióban. De az Sarsinak mindegy. Akadt egy kedvenc
gondolata, azt szilárd cölöp gyanánt a földbe üti s a
valóságot mindenáron ehez a cölöphöz igyekszik kötni,
akár megy, akár nem. Csakhogy könyvének Mérleg
lehessen a címe, egyszerűen odahelyezi az üstököst. Ez a
Sarsi hibája, de nemcsak az övé, hanem az egész
peripatétikus iskoláé, az egész korabeli tudományé,
amely merev, vak és szolgai. Előbb állítja fel a tételt, s
ahoz csűri, csavarja, gyötri, alkalmazza a való
jelenségeket. Holott az új, haladásra hivatott tudomány
gondolkodási módja csak az lehet, hogy pontosan
megfordított logikai sorrendet alkalmaz: előbb állítja fel
a való jelenségeket, aztán a tételt ezekből vonja le, akár
beleütköznek vaskalapos hagyományokba, akár nem. Az
igazi tudós vakmerőén szabad és független, ha
tekintélyekről van szó, de ha matematikai okszerűséggel
kerül szembe, akkor alázatos lesz és meghajtván fejét,
engedelmeskedik. A pállott és poshadt vermében
megrekedt peripatétika fordítva csinálja: térden áll
alázatosságában a tekintély előtt, de ha a matematikai
nyilvánvaló igazsággal kerül szembe, akkor vakmerőén
fellázad.
 Ahogy aztán sorba vette Sarsi cáfoló érveit és sorba
cáfolta a cáfolatokat, alkalma nyílt arra, hogy leszegezzen
soha még másutt le nem szegezett tudományos
gondolatokat. Védekezvén a vád ellen, hogy a látócsövet
jogtalanul hirdeti saját találmányának, részletesen
kifejtette, hogy annakidején Páduában milyen optikai
meggondolások vezették a cső megszerkesztésére. Más
fejezetben kifejtette nézeteit az égitestek fénytüneteiről.
Elmagyarázta felfogását az égitestek és a levegőburok
összefüggéséről. Aztán hosszasan elmondta, amit eddig
nem írt meg sehol: hogyan gondolkozik a hőről és pedig
Arisztotelésszel teljesen ellenkező módon. Arisztotelész
csak annyit tud a hőről mondani, hogy az a mozgás
lényegével azonos, valami külön és önálló, a matematika
területére tartozó. Galileo sok más egyebet is lerángatott
a metafizika ködös bizonytalanságából a józan
hétköznapi szemlélet kezeügyébe így tett most a hővel is.
Kifejtette, hogy a hő nem önálló valami, és nem a
metafizika országának lakója, hanem egyszerűen a
mekanikáé. Megmagyarázta, hogy a hő igenis előállhat
mozgás nélkül, de anyira az anyag létéhez és erejéhez
hozzátartozó valami, hogy sohasem állhat elő munka és
anyagfogyasztás nélkül. Azt is megmagyarázta, hogy
mint a testek fajsúlya különböző, éppen úgy különböző
anyagjuk folytán a hővel szemben is különbözően
viselkednek. A fa egészen másként melegszik, mint a vas,
sőt a vas és ólom is más-más viszonyban állnak a hővel.
Mindezek merőben új dolgok voltak, a régi iskolával
vakmerőén ellenkezők, és a tudományok történetében
most várták először a nyomdafestéket.
Mindezt a régóta eltűnt üstökösök kérdésében mondta
el. És amilyen kevélyen biztos volt Sarsi a maga üstökös-
magyarázatával, olyan óvatos volt ő ezen a ponton. A
hőről szilárd hangon beszélt, amely nem tűrte a vitát. De
az üstökösök dolgában egy helyen ezt írta: „Ezt nem
tudom. S aki a kezében tartott tücsökről nem tudja
megfejteni, hogyan énekel, az szégyen nélkül
megvallhatja, hogy nem tudja megmagyarázni, ami
mérföldek milliónyi messzeségében történik tőle.”
És szembenézett a körmönfont módon eléje tett
színvalló kérdéssel is. Nyilatkoznia kellett
Kopernikuszról. Vagy megtagadni, vagy beleszaladni az
inkvizició nyitott késébe. Sarsi egyik kaján mondata a
következőképpen hangzott: „Miért bűn az, hogy Tycho de
Brahe nézetét követtem? Kit kellett volna követnem?
Ptolemaioszt? Vagy talán Kopernikuszt?” Galileo ezt a
mondatot választotta ki arra, hogy erre felelvén, a kényes
kérdésről nyilatkozzék.

„Mindenekelőtt kijelentem: valótlanság, hogy én

őt Tycho követésével vádoltam, bár ezt joggal
tehettem volna. Mikor Sarsi erről beszél, messze
eltér a tárgytól. De még messzebb esnek a tárgytól
Tycho és Kopernikusz, akik az üstökösök
távolságáról, nagyságáról és mozgásairól soha egy
szót sem írtak, csakis a nappal foglalkoztak. Sarsi
ugyanezzel az erővel Szofoklészt, vagy Liviuszt is
belekeverhette volna a dologba. Ő azt hiszi, hogy a
tudományos gondolkodásban okvetlenül szükséges
véleményünket valamely híres gondolkozóéhoz
kapcsolni, és elménk, ha másnak fejtegetéseivel
nem párosodik, magtalan marad. Olyasfélét képzel
ez a Sarsi, hogy a tudomány valami könyv, amit írt
valaki, mint az Iliász, vagy az őrjöngő Lóránt,
amelyeknél egyáltalában nem fontos, hogy igaz-e,
ami írva áll bennük. Sarsi úr, a dolog nem így van.
A tudomány abban a legnagyobb könyvben van
megírva, amely folyton kitárul mindenki szeme
előtt: a mindenségijén. De csak az értheti, aki előbb
megtanulta nyelvét, sőt még előbb megtanulta a
betűket, amelyekkel írva vagyon. Nyelve a
matematika, betűi körök, háromszögek és más
mértani alakok, amelyek nélkül egy szót sem érteni
belőle, csak sötét útvesztőben botorkálhat az
ember. De tegyük fel, hogy értelmünk köteles
 alárendelni magát egy más ember értelmének, mint
ahogy ő hiszi. S ha az égitestek mozgása dolgában
választania kell ilyen pártfogó értelmet, igazán nem
látom be, miért helyezi Tychót Ptolemaiosz és
Kopernikusz elé. Ezek ketten teljes
világrendszereket eszeltek ki és végig ki is
dolgozták. Tychóról ezt nem mondhatom el. Bár
Sarsi talán megelégszik azzal, hogy Tycho
hamisnak nyilvánította a másik kettő rendszerét,
harmadikat Ígért helyette, de azzal adós maradt…
Ami a kopernikuszi világrendszert illeti: a mi
katolicizmusunk legmagasabb hatalmi tudása
kihúzhatott bennünket tévelygéseinkből és
megvilágíthatta vakságunkat, de erre az áldásos
feladatra a Tycho érvelése aligha lett volna képes.
És ha eszerint mindakét világrend téves, Sarsi nem
veheti rossz néven tőlem, ha mint Seneca, én is
szeretném megszerkeszteni az igazit. Ez nagy
feladat s én nagyon vágyódom megoldani, de
mégsem panaszolom fel könnyek között, mint Sarsi
állítja, a rám mért nagy csapást, valamint a
Guiducci művében sem lehet ilyen panasznak
nyomát találni. Az igazság az ebben a Tychóra való
hivatkozásban, hogy Sarsi egy bizonyos szándékot,
egy bizonyos hozzám intézett mondanivalót
ügyesen bele akart csomagolni valamibe, s ezért
olyan támadást eszelt ki, amelyet sohasem intéztem
ellene.”

Ezt gondosan elolvasta háromszor is. Benne volt

minden. Benne volt, hogy egyáltalában nem szokott
panaszkodni az egyház ellen a rámért csapásért, a
kopernikuszi alapelv egyházi elvetéséért.
Benne volt, hogy az új világrendszer teljes
kidolgozásáról nem mondott le. Benne volt minden
értelmes ember számára, hogy gúnyos megalázkodása az
inkvizíció hatalmi csillagászata előtt mit jelent, de maga
az inkvizíció ebbe a mondatba nem kapaszkodhatott
bele. És végül nyiltan benne volt a Sarsi számára az a
megjegyzés, hogy kilátszik a lóláb.
A kéziratot elküldte a Hiúzok akadémiájának Rómába.
Azok kitörő örömmel nyugtázták a küldeményt. A
legnagyobb titokban nyújtották be a pápai cenzúrához.
Maga monsignore Cesarini, tehát papi ember, írta
Galileónak, hogy a jezsuiták valahogy neszét vették az
Aranymérleg elkészültének és rémregénybe illő módokat
kísérelnek meg, hogy a kéziratot egy kis bepillantásra
megkaparintsák. De a kézirat biztonságban van: ott
fekszik a domonkosrendi examinátor, Monsignore
Riccardi Íróasztalán, aki javában olvassa. Most minden
azon fordul meg, hogy a jezsuita ellen intézett könyv
kinyomtatására engedelmet ad-e az egyház, vagy sem.
Arra várni kell. S hogy meddig, azt nem mondhatja meg
senki. Riccardit mindenesetre sürgetni fogják.
Galileo tehát várt. És várakozási idejét csupa gond és
szomorúság töltötte el. Fra Sarpi Paolo meghalt
Velencében. A halálesetek hosszú sorában, amely
sehogysem akart megállani, ez megint megrázta,
komorrá tette és éjszakáit álmatlan vergődéssé
változtatta. Vincenzo nagyon haszontalanul viselkedett
Pisában, a hűséges Castelli, aki igyekezett törődni
mestere fiával, kénytelen volt őszintén megírni, hogy a
fiú botrányosan viselkedik, verekszik, iszik, nagyzol,
összeférhetetlen. Ha így folytatja, kétségtelenül elveszti
az ösztöndíjat. A kolostorban is folyton baj akadt. Celeste
állandóan szenvedett soha nem szűnő fogfájásaival,
huszonhárom éves létére már alig egy-két odvas gyökér
lógott a szájában, de viselte a kínokat angyali
türelemmel. Annái kevésbé mutatkozott türelmesnek
Angéla, aki valami kifürkészhetetlen belső bajjal ágynak
esett és senki nem tudott fájdalmain segíteni. Hogy
beteljék a pohár, Virginia is súlyosan megbetegedett.
A cenzor döntése négy hónapig váratott magára, de
megérte a várakozást. Magát a szakértői véleményt a
domonkos atya magánizenete előzte meg: igen vágyik
személyesen megismerni azt, aki az Aranymérleget írta.
Cesi herceg boldog levélben sürgette Galileót, hogy jöjjön
Rómába. Egyszersmind mellékelte az examinátor
döntésének hivatalos szövegét:

„A főtisztelendő pápai palotamester atya

parancsára elolvastam az Aranymérleg című
művet, és azonfelül, hogy a jóerkölcsökkel
ellenkező dolgot semmit nem találtam benne, sem
olyasmit, ami ellenkeznék földöntúli vallásunk
igazságával, a természettudományokra vonatkozó
olyan szép fejtegetéseket találtam benne, hogy azt
hiszem: évszázadunk nemcsak az elmúlt tudósok
kutatásainak egy örökösével fog dicsekedni, hanem
a természet sok titkának feltalálójával is, amelyeket
azok nem tudtak meglátni, a szerző finom és
beható gondolkodása azonban meglátta. Boldognak
tartom magam, hogy az Ő korszakában születtem,
amikor az igazság aranyát nemcsak nagyjából,
hanem a legérzékenyebb mérlegen egész pontosan
meg lehet találni. Fra Niccolo Riccardi.”

A könyvet most már aligha gáncsolhatta el a jezsuita

hatalom. A Hiúzok nyomdába adták. De most már
mindenki az Aranymérlegről beszélt, mielőtt szövege
még ismeretes lett volna. Vad mende-mondák kaptak
szárnyra: hogy a jezsuiták ellopták a kéziratot. Meg hogy
a Hiúzokat megfélemlítették, s azok nem merik a művet
kiadni. Galilei felváltva beteg nővére és beteg leányai
mellett ült, most nem mehetett Rómába. Ijedten írta a
kérdező levelet: mi igaz a híresztelésekből? Cesi herceg
válaszul két kiszedett ív nyomdai korrektúráját küldte el
neki, ennyi már el is készült.
Ezt az örvendetes hírt homályosította el fájdalmával az
új haláleset, a borzasztó sorozatban a legutolsó. Virginia
meghalt. Sokat szenvedett nagyon, alighanem rákja volt,
de ezt nem lehetett megállapítani. Férje elhagyta,
gyermekei elszéledtek. Csak bátyja maradt mellette,
folyton betegesen, idegesen, összetörtén az is. Mikor a
boldogtalan asszony utolsót sóhajtott, Galileo lefogta két
fonnyadt szemhéjját, térdre esett imádkozni és
gyerekeire gondolva könnyek között, rémülten motyogta
a halott mellől az ég felé:
− Könyörgöm, Uram, tovább ne…
A halottat eltemették. Galileo maga lakott a Segni-
villában és a Costa San Giorgio-házban. Válla meghajlott,
térdei megroggyantak, szemében megtört a hajdani fény.
Közel volt a hatvanadik esztendejéhez. Csak gyerekei
voltak már; akik kedvesek voltak neki életében, sorra
mind elmentek. Hiába igyekezett az árnyakra nem
gondolni. Mihelyt eljött a magányos éjszaka sötétje,
előléptek nesztelenül hosszú sorban: anyja, nővére,
Marina, Fra Paolo, Sagredo, Cosimo nagyherceg, Pál
pápa, Bellarmin, az öreg Fabrizio, Clavius atya, mind-
mind rettenetes, hívogató nézéssel, mereven tekintve rá
kísérteties arcuk áttetsző rajzával. Ilyenkor
elviselhetetlen halálfélelem vett erőt rajta. Hangosan
felkiáltott a sötétben, hogy a maga hangját hallja, mint
elveszett gyerek a rengetegben. Világot gyújtott és
remegő rémülettel virrasztva bámult a lángba, öreg volt,
fáradt és tetőtől-talpig beteg. De mindenárán élni akart,
csak élni. Megérni az Aranymérleget nyomtatásban,
forgatni, örülni neki, lemenni Rómába, ott is örülni a
sikernek, aztán hazajönni, tovább élni, soha, de soha meg
nem halni. Ha magányosan is, ha régi szeretteitől
kifosztva is, akárhogyan, csak nem elmúlni.
Bús, haláltól rettegő, folyton tépelődő és már a
tudománynak is szép nagy örömeiről lemondó idején
egyszer aztán olyan hírt hallott, amely az égig csapkodó
ujjongással töltötte el egyszerre. Az udvarnál hallotta a
hírt azon frissiben, ahogy lovas futár hozta Rómából.
Azonnal kocsit kerített és felsietett Arcetribe, a
kolostorba. Angéla feküdt, de Celeste azonnal előkerült.
− Csak nincs valami baj, apámuram?
 − Dehogy, dehogy. Nagy hirt hoztam. A kolostornak is
fontosat. A szegény öreg Gergely Őszentsége helyett
megvan az új pápa. És tudod-e ki az?
− Kicsoda?
− Barberini Maffeo. Aki engem annyira szeret. Aki
verset írt hozzám. Most már minden másképpen lesz.
Majd kérdezd meg a fejedelemasszonyt, nincs-e valami
fontos kérnivalója. Elintézem. Mindent elintézek.
Mihelyt annyira erős leszek, Eogv utazhatom, megyek
Rómába. Egyenesen Őszentségéhez. Meg fog ölelni.
Tréfálni fogunk együtt és a régi időkről beszélgetni. A
könyvemről társalgunk. A jezsuiták kénytelenek lesznek
csinyján bánni velem. Minden egészen más lesz. Annyi
fájdalom és baj után most végre a jó Isten megfordított
mindent…
Oeleste boldogan simogatta apja kezét. Vékony arcán
úgy ragyogott apja boldogsága, mint a holdon a nap
fénye. Galileo tündökölve nézett maga elé és vakmerőén
felkiáltott:
− És csak azért is előveszem Kopernikuszt! Most már
minden másképpen lesz!
Felkelt és kinyujtózkodott. Egyszerre úgy érezte, hogy
már sokkal egészségesebb.

(Vége a második kötetnek.)

 HARSÁNYI ZSOLT
ÉS MÉGIS MOZOG A FÖLD
GALILEI ÉLETÉNEK REGÉNYE
HARMADIK KÖTET

BUDAPEST
SINGER ÉS WOLFNER IRODALMI INTÉZET R.-
T.
KIADÁSA
 I.

Minden levelet félre szokott tenni, ha még oly

jelentéktelennek látszott is. Szerette rakosgatni a régi
leveleket, böngészni közöttük, aztán visszarakni őket a
rendben tartott kartotékába. Most előszedte azokat a
leveleket, amelyeket a trónra lépett pápa, VIII. Orbán,
még Barberini bíboros korában intézett hozzá. Tele
voltak azok a legmelegebb magasztalás kifejezéseivel. S
ott volt közöttük az is, amellyel a rólaszóló dicsőítő
költeményt küldte volt neki a bíboros.

„A mellékelt költemény abból a

nagyrabecsülésből ered, amelyet Uraságod
személye s a személyében találkozó erények iránt
mindig éreztem. A költemény nem méltó Uraságod
műveihez, de legalább szolgáljon ragaszkodásom
jeléül, mikor költészetemet Uraságod híres nevével
akarom fényessé tenni. Nem is térek ki tehát
hosszabb mentegetőzésre, úgyis remélem elnyerni
Uraságod elnézését, és kérem, fogadja el nagy
rokonszenvemnek ezt a csekély jelét. Szívből
üdvözölve, kérem Uraságodra Isten minden
áldását.“

Még most is elpirult az örömtől, mikor ezeket a

sorokat olvasta. Van-e még tudós a világon, akihez a világ
első uralkodója ilyen levelet intézett? És nemcsak ő maga
tudta a hozzá intézett költeményt és leveleket, tudott
azokról Firenzében mindenki.
Tekintélye egyszerre tízszeresére emelkedett.
Ismeretlen emberek mélyen hajbókolva köszöntötték a
pápa barátját, olyan papi személyek, akik eddig merev
arccal mentek el mellette, most megálltak és nyájasan
érdeklődtek hogyléte iránt. És az udvarnál hirtelen
megint nagy becsben kezdték tartani. Mióta Cioli lett a
vezető államférfi, elég keveset törődtek vele. De most
megint olyan szívesen látott személy lett, mint boldogult
Cosimo nagyherceg korában. A két országló
nagyhercegné több ízben meghívta, és gyakran volt
alkalma II. Ferdinánddal, a gyermek-uralkodóval is
beszélni. Társalgás közben mindig a pápát hozták szóba
előtte, és ő bizonyos hanyag büszkeséggel mondta
ilyenkor:
− Igen, számomra végtelen öröm, hogy éppen egy
jóbarátom emelkedett Szent Péter trónjára. Alig várom,
hogy meglátogassam Rómában és elbeszélgessünk.
− A követség rendelkezésére áll kegyelmednek, −
mondta az anyahercegnő, − most a fiatal marcliese,
Niccolini Francesco a követünk Rómában, aki rendkívül
kedves ember.
− Hát még a felesége, − tette hozzá Cioli.
− Mikor indulna kegyelmed? − kérdezte a
nagyhercegné.
− Mennék én rögtön, fenség, de egészségi állapotom
nem alkalmas ekkora útra. Míg egészen jól nem vagyok,
félek nekivágni. Aztán az út sem biztonságos, azt hallom,
mindenfelé sok az árvíz.
− Hát csak szedje össze magát mennél hamarabb.
Mielőtt elmegy, adunk támogató leveleket, akihez csak
akar.
Ő várta is türelmesen, hogy neki merhessen vágni az
útnak. De csak betegeskedett folyton, hol lefeküdt, hol
megint felkelt. S egy napon még külön szerencsétlenség
is érte. A parkban kertészkedett, s egy jókora
szikladarabot, amelyet valaha dísznek raktak a gyepágy
közepére, maga akart tovább hengeríteni. Nekifogott,
nagyot erőlködött, hirtelen szédülő vértolulás lepte el a
fejét, végighanyatlott a szikla mellett. Nemsokára
magához tért a félájulatból, de mikor nekifogott, hogy
feltápászkodjék, égető, csípős fájdalmat érzett hasa egy
pontján. Ösztönszerűen odakapott, s valami különös
tapasztalattól borzadt meg: tenyere sokkal hamarább
találta meg a testet, mint várta. Hasából nagy dudorodás
állott ki a ruha alatt. Elhűlve, fektében tapogatta magát.
Kigombolkozott, úgy vizsgálódott. Megállapította, hogy
hasfala az erőlködéstől egy helyen megrepedt. Sérvet
kapott.
Óvatosan, kísérletező mozdulatokkal próbált felkelni,
tenyerét folyton arra a helyre szorítva, ahol zsigerei
ijesztően kidudorodtak. Előbb féltérdro emelkedett,
majd remegő óvatossággal felkelt. Félkézzel a sziklához
támaszkodott, amelytől megszakadt. Aztán botorkálva,
nagyon lassan ment befelé. Hangosat kiáltani nem mert
a gazdasszonynak; félt, hogy attól is tovább reped a sérv.
Bent a villában aztán halálsápadtan suttogta az
asszonynak, hogy azonnal rohanjon orvosért. Míg az
orvos jött, a rémülettől hebegve imádkozott. Nem tudta a
veszedelmet felbecsülni, fogalma sem volt arról, hogy
most orvosilag mi történik belsejében. Irtózva gondolt rá,
hogy talán most meg fog halni. Ettől a gondolattól
kétségbeesetten könnyezni kezdett és hangosan sírva
kérte Istent, hogy még engedje élni.
Az orvos megjött, megvizsgálta és közönséges sérvet
állapított meg. Jó darabig feküdni kell vele,
mindenesetre szorosan le kell kötni. S ezentúl szoros
lekötés nélkül, sohasem szabad járnia. Kellemetlen és
kényelmetlen dolog, amit meggyógyítani nem lehet, de
különösebben nem veszedelmes, el lehet vele élni akár
száz esztendeig is.
Most tehát a régieken kívül, ráadásul még új baj is
szegezte az ágyhoz. He mihelyt meghallotta, hogy életét
nem fenyegeti veszedelem, sokkal könnyebben tűrte a
betegállapotot, mint azelőtt. Celeste szívhez szóló, meleg
levelekkel vigasztalta. De ezeket megkapta máskor is.
Most a pápa gondolata adott neki erőt, reménységet, az
élethez való bizalmat.
 Soká gondolkozott azon, hogy ne írjon-e
szerencsekívánó levelet az egyház fejedelmének
trónralépése alkalmából. De jól meggondolván, úgy
döntött, hogy ez szerénytelenségnek tűnhetnék fel. Isten
közvetlen helytartója sokkal magasabban áll, semhogy
csak egyszerűen levelezni lehetne vele. Azt a látszatot
sem akarta kelteni, hogy siet visszaélni a régi barátság
hangoztatásával és siet a Szentatyát jóviszonyukra
figyelmeztetni. Megelégedett tehát azzal, hogy írt a pápa
környezetének. Erre azonnal választ is kapott.
Monsignore Ciampoli, a breve-titkár, akivel szoros
jóbarátságot tartott fenn, nyomatékosan felszólította,
hogy jöjjön mennél hamarább Rómába, Őszentségénél a
lehető legmelegebb fogadtatást remélheti. Cesi herceg
nagy örömmel jelentgette, hogy egyre több és több ívet
szedtek ki az Aranymérlegből, jó volna, ha a könyv
várható sikerét személyes jelenlétével emelné. Aztán jött
a hír, hogy megjelent a könyv. És megjött a példány
maga, amelyet úgyszólván szerelmes gyengédségű
ujjakkal lapozgatott a beteg; hol itt, hol ott ütötte fel, de
akárhol olvasta, mindenütt roppantul tetszett neki..
Aztán monsignore Cesarini írt örvendező levelet: „A mű
máris akkora megbecsültetésre tett szert, hogy a Mi
Urunk étkezés alatt ezt olvastatja fel.” Galileo mélyen
meghatódott. Ez már igen, ez már igazi pápa. Még
étkezés alatt is a tudományokkal törődik. Milyen
nagyszerű dolog elképzelni, ahogy ott étkezik a Vatikán
valamelyik pazar termében udvarával, s mindenki azt
hallgatja, hogyan roskad össze a jezsuita Grassi a firenzei
tudós érveinek ellenálhatatlan pörölycsapásai alatt.
Magáról Grassiról is jött hír. Egyik Hiúz, Stelluti
Francesco, ezt írta néhány nap múlva;

„Itt küldök a könyvből Uraságodnak hatvan

példányt. Meg kell mondanom, hogy a könyvnek a
nyilvánosság előtt nagy keletje van. Egy példány a
vatikáni palotamesteré volt, aki odaadta a Sole-
könyvkereskedésnek. Már futott is oda Grassi és
 kérte a példányt. Azonnal olvasni kezdte a boltban,
és arca színe elváltozott. Azt a megjegyzést tette,
hogy Uraságod három évig húzta-halasztotta ezt a
választ, de lehet, hogy így is elhamarkodottnak fog
látszani olvasás közben. Azzal hóna alá csapta a
könyvet és elment. Mást nem is hallottam, csak
még a jezsuita kollégium egyik papjával beszéltem,
aki már az egészet elolvasta, kijelentette, hogy a
könyv kitűnő, és hogy Grassinak lesz dolga, ha
válaszolni akar. Egyébként a jezsuita atyák úgy
vélik, hogy a mű hangja nagyon tisztes, és hogy
Uraságod igen rendesen beszél a jezsuita rendről.”

De csak lelkét gyógyította az öröm, testét nem.

Sínylődött most már megint hónapok óta, gondolni sem
lehetett arra, hogy útra kelhessen. Aztán meg írták
Rómából, hogy az utak járhatatlanok, a Tiberis megint
kiöntött, s az Orsó nevű városrész, amely mindig
legelőször szenved az áradattól, megint víz alatt áll.
Egy álló félesztendeig tartott, amíg lábra állhatott.
Gyengén, megtörtén, szédelegve, de nekivágott az útnak.
Egyhuzamban nem is bírta volna el, ennélfogva úgy
osztotta he, hogy útba ejtette Acqua-spartát, a Cesi
herceg birtokát. A herceg, akinek sikerült közben a
Salviati-grófkisasszonyt elvennie, fiatal boldogságával
földbirtokára vonult vissza és nem sokat tartózkodott
Rómában, levelek útján intézte a Hiúz-akadémia dolgait.
Galileo megállapodott nála a húsvéti ünnepekre és ott
maradt két hétig, hogy kipihenje magát és erőt gyűjtsön a
további útra.
A kastély idilli nyugalma, a hercegi pár elragadó
kedvessége, a lelkendezően szép tavasz úgy simogatták,
mint a balzsam. Két álló hétig nem is beszéltek másról,
mint a Hiűzok előtt hirtelen kitárult nagyszerű
látóhatárról. Hogy a pápa állandóan olvastatta magának
az Aranymérleget, az óriási fontosságú tünetnek
számíthatott. Grassi támadása annakidején azt jelentette,
hogy az egyház új urai, akik megindították Loyolai Ignác
szentté avatásának ügyét, hirtelen lendülettel az egész
európai egyházpolitika élére kerültek, ezer más
eretnekség közepette a kopernikánus Galileivel is
leszámolnak, összetörik, lehetetlenné teszik. És íme,
most akit így elítéltek, az a pápa asztalának rendes napi
olvasmánya lett. A két fegyvertárs, az öreg tudós és a
fiatal herceg, már nem is tudott hol megállani a hosszú
beszédek alatt szabadjára eresztett képzelettel: már
látták a Hiúz-akadémiát, mint Európa szellemi életének
döntő és vezető hatalmasságát, már látták, hogy
Kopernikusz megint terítékre kerül, s a mindenható pápa
nyomása alatt az inkvizíció egész más húrokat fog
pengetni. Hajnalodik, − mondták egymásnak boldogan.
Még útra sem kelt Acquaspartából az örök város felé,
már zsebében volt az értesítés arról, hogy a pápa igen
örvend jövetelének és azonnal fogadni fogja. A vatikáni
izenet így szólt: „Esküszöm, hogy semminek sem láttam
még úgy örülni a Mi Urunkat, mint mikor Uraságod
nevét említettem. Miután jóidéig beszéltem Uraságodról,
közöltem azt a hő óhaját, hogy szeretne a Mi Urunk
lábához csókra járulni, mire ő azt felelte, hogy ennek ő
nagyon örül, de nehogy Uraságod nagyon törje és
fárassza magát s az utazás meg ne ártson egészségének,
mert az olyan nagy embereknek, mint Uraságod,
kötelességek kímélniök magokat, hogy olyan sokáig
élhessenek, ameddig csak lehet“. Ezt az a pápa mondta,
aki az Aranymérleget már végig megismerte. Tehát VIII.
Orbán nagy embernek nevezte azt, aki Grassi jezsuitát
izekre szedte a könyvben. Mi tehát a teendő! Ütni a
vasat, amíg meleg: Orbán pápával vissza kell vonatni azt
a bizonyos inkvizíciós dekrétumot, amely kimondja, hogy
a nap forog a föld körül, s ennek ellenkezőjét tanítani
tilos.
Két heti pihenés után úgy indult el Rómába, hogy ez
kétségtelenül sikerülni fog neki. A gyaloghintó baktatva
rázta az úton, de lelkét repülni érezte.
 Viszontlátta megint a Pincio oldalában a szépséges
Medici-villát. De mintha csoda történt volna vele, mintha
valami varázslat kicserél te volna. Legutóbb komor,
előkelő, hivatalos palota volt, ahol még Cosimo
nagyherceg kegyence is önkéntelenül visszafojtotta a
hangot, s csak saját szobáinak négy fala közt merte
lélegzetét kedvére kiereszteni. Most azonban nem a
magasra húzott szemöldökű Guicciardini adta meg a ház
lelkét, hanem az a Niccolini-házaspár, akikről már eddig
is sokat hallott, de személy szerinti ismeretségük még
ennél a soknál is többet és szebbet hozott.
Galileo már az első napon megállapította, hogy ilyen
kedves emberpárral még soha életében nem találkozott.
A legelső pillanattól kezdve meghitt barátok gyanánt
beszélgettek vele, tekintetükből szeretet sugárzott,
figyelmes gondjaikban kifogyhatatlanok voltak. Most
egészen más lakosztályt kapott: előkelőségeknek járót, a
homlokzati oldalon, a városra nézőt. Szobáiban, mikor
elhelyezkedett, virágdísz fogadta. Ágya mellett a
szekrényen egy kötet Ariosto és egy kötet Berni. A nagy
asztalon nagy, fonatos palackban kedvenc grignanói
bora. Mennyi fáradságot kellett rászánniok ezeknek a
felülmúlhatatlan vendéglátóknak, amíg így kitudták apró
szokásait, hajlamait. Az első vacsoránál, amelyet a
házaspár asztalánál költött el, kedvenc firenzei ételeit
kapta. A követné külön kiöltözött az ő tiszteletére, s olyan
szép volt a gyertyák fényében, mint az álom. És fiatalok,
tréfára hajlamosak, jókedvűek voltak mindaketten. Egyik
móka a másikat érte, a vacsorát véges végig nevették.
Mint olyan ismerősök keltek fel az asztaltól, akik hosszú
éveket töltöttek együtt bizalmas barátságban.
− Most megnézzük a várost, − mondta Caterina
asszony, − én ezt egyetlen este sem mulasztom el:
kimegyünk az erkélyre. Nyugodtan merem állítani, hogy
ez a villa adja Rómára a legszebb kilátást.
Galileo fejében hirtelen megfordult a gondolat, hogy a
tavaszi estén tanácsos lesz-e kimennie a nyitott erkélyre,
felsőruha nélkül, bortól kissé felhevülten. S mint a
mesében a terüljasztalkám, már ott állt mellette vastag
köpenyeget kínálva, a Medici-címeres lakáj. A háziak
még a gondolatát is megelőzték.
Kimentek az erkélyre a holdvilágos estén. A csoda
megismétlődött: ő soha ilyen hallatlan szépnek nem látta
a várost, mint ennek a házaspárnak társaságában. Ott
lent terült el lábok alatt a világ ősi középpontja, az örök
kőrengeteg, Romulus Rómája és Numa Pompiliusé,
Ciceróé, Horatiusé, Néróé, Péter apostolé, az első
keresztényeké, az oroszlánok elé dobott vértanuké, aztán
a Bizánccal kevert rejtelmes koré, majd a pápáké, a
Borgiáké, és most a VIII. Orbáné. Kétezer esztendő
történelme pihent abban a panorámában, amelyet a
holdfényes éjszaka kék, ezüst és fekete színei
meghökkentő szépségben állítottak szemök elé. A
különösen erős holdvilág biztos és tiszta körvonalakat
rajzolt. A Szent Péter-templom kupolájának óriás
félköre, az Angyalvár nagy tömegének ormán az
ércangyal, itt-ott piniák fekete sűrűje, s belőle a vilió,
sejtelmes ezüsttel ékeskedő tornyok feltörő ábrái, egész
hátul a Monté Mario élén a ciprusok ezüstszélű fogazata.
Galileo mély lélegzetet vett. Régi ismerősöket keresett a
mértani vonalak ezüstrajzában. Meglátta a Panteon
kupoláját s mellette a Sopra Minerva körvonalait kutatta,
az inkvizíció székházát.
− Talán a pápa is így néz most le a városra, − mondta
elgondolkozva.
− Azt alig hiszem, − szólt Niccolini − nevezetes arról,
hogy koránfekvő ember. Kell is aludnia, mert akkor kél,
mikor a nap. Ahogy virrad, ő már kezdi a napot, megy
minden reggeli sétalovaglására. Szeret lovagolni, és
nagyon jó lovas is.
− Szép lehet az, hajnalban lovagolni, a harmatos
frisseségben, a csicsergő madarak között…
 − Ez sem így folyik le, − viszonozta mosolyogva
Niccolini. − az ő kertjeiben nincs madár. Zavarták
Őszentsége álmát, erre elrendelte, hogy a madarakat
mind ki kell irtani a kertekből. Ezerszámra irtották őket,
most már legfeljebb idegenből téved be oda vesztére
valami kóbor cinege. Vesztére, mert mihelyt egyetlen
pittyentést hall a palota népe, egész sereg rohan üldözni
a madarat.
− Ó istenem, pedig itt a Pinción milyen édesek, − szólt
a követné, − minden reggel madárdalra ébredek. Oda
nem adnám őket a világ minden kincséért sem.
− Ez az asszony, − mondta a követ, − tudja meg
kegyelmed: nem eszik éneklőmadarat. A mi konyhánkon
az nincs. Ha jó rigót akarok enni, kocsmába kell
mennem.
Nevettek. De GaliJeo csak felületesen nevetett velők. A
madárpusztító pápa furcsa érzést keltett benne. Különös,
hogy kiirtassa valaki a madárdalt, aki költő és verseket ír.
Azonban mindjárt védte is magában a pápát. Az álmára
szüksége van, az egész világ kereszténységének gondja az
ő vállán nyugszik, az egész világért tartozik Istennek
számadással, kötelessége reggel tiszta fejjel ébredni.
Még élvezték a mesebeli városnak tetsző ezüst-Róma
látványát egy darabig, de aztán a hűvösség
megborzongatta őket. Itt az éjszakák nagyon el tudnak
kidegedni. Bezzeg Firenzében: az ember éjfél után két
órakor vágyat érez, hogy elszaladjon hazulról és
megmártsa magát az Arnóban. Elbúcsúztak aztán,
Niccolini még személyesen nézett utána, hogy a
vendégnek mindene megvan-e éjszakára. A vendég soká
nem aludt el, a madarakat hallgatta és a pápára gondolt.
Reggel madárcsicsergésre ébredt, és megint a pápa jutott
eszébe.
Első útja Medici Carlo bíboroshoz vitte, akinek pazar
bevonulását annakidején végignézte az inkvizíciós
zűrzavarok idején. Átadta a bíborosnak Cristina
nagyhercegnő sajátkezű anyai levelét, átadott egy
Aranymérleget, hódolattal felelgetett az otthoni világot
érintő kérdésekre, aztán megcsókolván az ifjú főpap
ruhájának szegélyét, elment bemutatkozni Hohenzollern
bíborosnak, akihez szintén hozott ajánlólevelet.
− Hírből jól ismerem, − mondta a német bíboros, −
hosszú évek óta hallom a nevét, de ha eddig nem
hallottam volna, a Mi Urunk révén most úgyis ismerném.
A Szentatya igen melegen szokta kegyelmedet emlegetni.
− Régi hajlandóság ez nagyon, − felelte ő boldogan, −
Őszentsége annakidején költeményt írt rólam.
− Hogyne, ezt is elégszer hallom itt emlegetni. A végén
még megérjük, hogy kegyelmed itt ragad bíborosnak.
− Attól már elkéstem. Pedig gyerekkoromban nem volt
nagyobb vágyam, mint papnak menni. Most már nem
kezdhetem el, pedig most a haladásom elég biztos volna.
− Dehogy nem kezdheti. Álljon be jezsuitának. Most
azoké a világ. Ja persze, most jut eszembe: kegyelmed
nincs valami nyájas viszonyban a jezsuitákkal. Miért
haragszanak annyira egy-másra?
− Én a világért sem haragszom, Van köztük, akit
nagyrabecsülök és szeretek, ők haragszanak énrám.
Megtisztelik szerény személyemet azzal, hogy én vagyok
az Antikrisztus, aki veszélyeztetem az egyház uralmát a
földön.
− Mivel veszélyezteti?
− Monsignore egy honfitársának, Kopernikusznak a
tanításával, amelyet saját eszem szerint átformáltam.
− Persze, persze. Végre hiteles helyről hallhatom ezt a
dolgot annyi badarság után, amit itt Rómában
összbeszélnek. Fejtse csak ki kegyelmed néhány szóval,
hogy miről van szó.
Galileo boldog lélegzetvétellel fogott neki, mint az
utcai árus, aki vevőt talált. Magyarázta az új világrend
alapelemeit. Hohenzollern bíboros figyelmesen hallgatta.
Aztán két-három kérdést intézett hozzá, amelyekből
kitűnt, hogy gyors felfogású és nagyon értelmes ember.
Úgy belemelegedtek, hogy jó másfélóráig tartott a lecke.
A bíboros mindig mélyen gondolkozva így szólt:
− Megmondom őszintén: ez nagyon meggyőző. Még
majd gondolkozom rajta és ha kegyelmed ad nekem
drága idejéből, még lesz is bizonyára nem egy kérdésem.
− Igen szívesen. De figyelmeztetem, monsignore, hogy
mi most az egyház átkának árnyékában járunk. Pál pápa
dekrétumban mondotta ki, hogy ezt a tant, mivel
ellenkezik a bibliával, hirdetni és tanítani nem szabad.
Én is csak feltevésként mondtam el az egészet. Egyelőre.
Mert nagyon nagy tervem van: Őszentségével vissza
akarom vonatni ezt a dekrétumot. Segít ebben
monsignore, ha megkérem?
− Előbb jobban meg kell engem győznie. De nagyon
hajlok feléje, azt máris mondhatom. Ha még kissé
rágódom rajta, többet is mondhatok.
Hohenzollern bíborostól, miután Aranymérleget ennek
is adott, úgy jött el Galileo, mint a sikeres hittérítő. Ezt a
nagy örömet rögtön ment is hirdetni, miután a két
díszlátogatást elvégezte, a Hiúzokhoz. A párhivekhez.
Azok már várták a Stelluti lakásán összegyülekezve.
Valóságos diadalünnepléssel fogadták az akadémia
világhírű díszét, aki vissza tudta verni a jezsuiták
támadását. A Hiúz-akadémia a nagy harcban habozás
nélkül azonosította magát Galileóval, az Aranymérleg
kinyomatására Cesi herceg hozta össze a pénzt, a
nyomdai teendőket, a korrektúrát, a címoldal rajzát, a
szétküldést, mind a Hiúzok vállalták magokra. Túlnyomó
többségük kopernikánus volt, sőt most már helyesebben
szólva galileánus, mert az új világrend hívői, mint vallás
alapítások után szokott történni, két felekezetre osz~
lottak. A másik felekezet a Keppleré volt. Ő és Keppler
egyre jobban eltávolodtak egymástól, a nap körül keringő
bolygók pályája dolgában egészen ellentétes nézeteket
vallottak. De aki nem tudta még elhinni az új tanítást, az
is haladópárti volt minden egyéb tudományban,
ellensége a merev skolasztikának, tagadója a
peripatétikus ágazatok fellebbezhetetlenségének.
Valamennyien saját személyes győzelmöknek tekintették
az Aranymérleget, s aki ezt a győzelmes rohamot vezette,
azt most lelkes újjongással állották körül.
− Képzelje kegyelmed, − mondta az egyik, −
harmadkézből az a hír jutott hozzám, és talán nem is hír,
hanem üzenet: hogy Grassi atya már elolvasta a könyvet
és nyilatkozott róla.
− Nos?
− Azt mondotta, hogy veszedelmesen jó és eszes
munka. De még mondta azt is, hogy az egész könyv
tartózkodó hangja nagyon meglepte. Felkészült a
legválogatottabb szidalmakra és gorombaságokra, ahogy
már tudományos vitákban szokás. Ehelyett elég
tárgyilagos érvelést talált. Ez annyira hatott rá, hogy
szeretne kegyelmeddel személyesen megbarátkozni. Ezt
én hasznosnak is találnám. Barátságos alapon talán
többre tudunk menni a jezsuitákkal.
− Semmi barátság, − kiáltott hevesen egy másik Hiúz,
− ez csak csalétek, én ismerem őket. Becsalnak a
barátkozásba, aztán ölelkezés közben hátulról ledöfnek.
Csak harcoljunk tovább. Eddig nincs okunk panaszkodni.
A harmadik úgy vélte, hogy valami közvetítő ismerős
útján ki kellene tudni a páter barátkozó szándékának
őszinteségét. A negyedik sürgősen írni akart Cesi
hercegnek. Zűrzavarosán vitatkoztak össze-vissza,
Galileo csak hallgatta és közben gondolkozott. Egy
pillanatra felmerült benne az érdekes lehetőség:
összeülni a jezsuitákkal, meggyőzni őket a régi
világrendszer tarthatatlanságáról és szövetséget kötni
velők. Ha egy világszervezet segít azt a bizonyos
dekrétumot visszavonatni, bizonyára könnyebben
sikerül. De aztán az jutott eszébe, hogy minek neki
hasztalan és meddő meggyőzési kísérletekkel tölteni az
időt, mikor az egész ügyet dűlőre tudja juttatni ő maga.
− Az urak olyasmin vitatkoznak, − szólalt meg végül, −
ami voltaképpen az én személyes ügyem. És álláspontom
kész. Ha Grassi atya barátkozni akar. állok elébe. Rajta a
sor, keressen fel. De egyelőre nem érkezett olyan izenet
vagy kérdés hozzám, amelyre választ adhatnék. Ha
Grassi atyának valóban olyan erős a békülési szándéka,
módját fogja találni, hogy erről hivatalosan tudomást
szerezzek. Én mindenesetre megyek az elkezdett úton.
Beszélni fogok Őszentségével.
Erre a beszélgetés egészen más fordulatot vett.
Izgatottan kezdték tárgyalni a pápai kihallgatás
eshetőségeit. Galileo mosolyogva vont vállat.
− Engem nem nagyon izgat az egész, Őszentsége a
személyes jóindulatnak, sőt merem mondani: barát
ságnak annyi hízelgő tanú jelét adja, hogy amit nála
emberileg el lehet érni, azt én kétségkívül hamarabb
elérem, mint bárki más. Még ma elmegyek monsignore
Ciampolihoz, a breve-titkárhoz, aki lelkes jóbarátom.
Jelentkezni fogok kihallgatásra. Felkeresem Riccardit is,
aki a cenzura-engedelmet megadta. S aki rokona a
toszkán követnek, mert a követné Riccardi-leány.
összeköttetésekért nem kell a szomszédba mennünk. Mit
tudnak az urak, hogyan állanak most Ciampoli és
Riccardi a tiara kegyeiben? Általában kik fontosak a
pápai udvarnál?
Megindult az információk özöne. Pár perc alatt annyi
név merült fel, hogy azokat már jegyezni sem lett volna
érdemes. Voltait, akik azt mondták, hogy a Savoja-házból
való Maurizio bíboros a legjobb út a pápához, mert az a
francia politikai irány kimondott képviselője. Barberini
bíboros a francia udvar nyomására lett bíboros, párisi
nunciaturája alkalmával szegődött erősebben a francia
politika mellé a spanyollal szemben. Mások azt mondták,
hogy soha úgy nem ragaszkodott senkihez, mint
Aldobrandini bíboroshoz. Viszont volt, aki úgy vélte,
hogy a pápa szívéhez a művészeten keresztül vezet az út.
Itt van most ez a fiatal nápolyi szobrász, Bernini
nevezetű, akit Borghese bíboros fedezett fel, azt
roppantul szereti. Azt mondta neki: „Nagy szerencséje
kegyelmednek, Bernini lovag, hogy Barberini Maffeo lett
a pápa, de nem kevésbé boldog vagyok én, hogy akkor
lehetek pápa, mikor egy Bernini dolgozik nekem“.
− Azt mondta? − szólt megütődve Galileo.
Egyszerre olyan féltékenységet érzett, amelyet eddig
nem is ismert magában. Hosszú hónapokon át abban a
mézédes elképzelésben ringatta magát, hogy ő a pápa
kedvence, ő az a világraszóló tudÓ3, akihez költeményt
írt a pápa. Bíborosok és más főpapok között lehetnek
jóbarátai, de ha tudományról és művészetről van szó,
akkor a keresztény világ urának ő a gyengéje. És most
kiderül, hogy ő is csak egy a sorban. „Boldog vagyok,
hogy akkor lehetek pápa, mikor egy Bernini dolgozik
nekem”. Még szép, hogy verset nem írt ehhez is.
− Nem, − mondta a Hiúzoknak, − egyelőre nem
fordulok senkihez. Megpróbálkozom a magam erejéből,
aztán majd meglátjuk. Most megyek a Vatitánba.
Monsignore Ciampoli, a fiatal breve-titkár, a volt
páduai tanítvány, kitörő örömmel fogadta mesterét.
− Mennyire fog örülni a Mi Urunk! − ez volt első szava.
Aztán mint firenzei fi, a toszkánai udvar belső dolgai
iránt érdeklődött. Egymás szájából kapkodták a szavakat
a tengernyi mondanivaló özönében. De aztán rátértek a
lényegre.
− Hogyan állanak a jezsuiták Őszentsége kegyeiben? −
kérdezte Galileo.
− Közömbös kérdés, − felelt Ciampoli vállat vonva, −
itt nincs más akarat, mint a Mi Urunk akarata.
Befolyásolhatatlan, bizalmatlan és rettenetes erős
akaratú. Olykor félelmes nézni, milyen elemi erővel akar
valamit. Közel jutni hozzá lélekben, ha csak nem ő a
kezdeményező, teljességgel lehetetlen. A minap például a
következőket csinálta Lodovisi bíborossal. Kihallgatáson
fogadta és véleményét kérdezte valami
egyházkormányzati ügyben. Lodovisi azonban félt, hogy
valami olyat fog mondani, ami nem tetszik a Mi
Urunknak. Hogy tehát felfogását kitudja, így felelt: „Nem
ismerem az ügyet, elkerülte figyelmemet, kérem
Szentségedet, mondja el röviden a tényállást”. De a Mi
Urunk esze olyan, mint az éles kés. Becsengetett engem
és velem mondatta el a tényállást, ő maga nem szólt
semmit. Mikor befejeztem, akkor odafordult
Lodovisihoz: „Tessék, most már nyilatkozatot kérek”. És
Lodovisi szegény, aki megszokta, hogy nagybátyja,
Gergely pápa alatt ő legyen a mindenható, most
bátortalanul, dadogva kezdte elmondani felfogását,
minden szónál a fejedelem arcvonásait lesve.
− De főtisztelendőséged nagy kegynek örvend, úgy-e?
− Hál istennek, nem panaszkodhatom. Aki verseket ír,
mint jómagam, annak már külön helye van az udvarnál.
A Mi Urunk mindennap sétakocsizást tesz és arra
felváltva viszi el az udvartartás költészettel foglalkozó
tagjait. Többnyire engem, vagy Cesarinit…
Emlegették a farkast, s az a kert alatt járt. Éppen most
lépett be Cesarini. Fáradt volt és fejfájásról
panaszkodott, mint mindig, de azért mélabájától
telhetőén ő is örvendezett a nagy tudósnak. Törékeny
termetű, halk beszédű pap volt ez, Cesarini Giulio herceg
harmadszülött fia, akit papnak adtak s aki magában
hordta a túltenyésztett arisztokrata-fajta minden átkát.
Többet volt beteg, mint egészséges, verseiben annyira az
Ovidius világfájdalmának hangján beszélt, hogy
költészeti mintaképétől már meg sem lehetett
különböztetni. Sok testi szenvedése külön hozzá
melegítette a hasonló sorsú tudóshoz. És talán nem
annyira tudományos belátásból, mint érzelmi
ragaszkodásból lett szilárd kopernikánus.
 Most már hárman tárgyalták Galileo nagy tervének
eshetőségeit. S mindakét pap úgy vélte, hogy
amennyiben Orbán pápa az új tanról meggyőzhető,
minden rendben van, mert akkor mondhat akármit az
egész kardinális-kollégium, az egész jezsuita-
világszervezet, s a földkerekség minden peripatétikus
tudósa, ő egyszerűen ráparancsol az inkvizícióra, hogy
ezentúl a földet tekintsék forgó és mozgó égitestnek, ne
pedig a napot. Viszont ha az új tant nem látja be, akkor
nincs az a földi erő, amely meg tudná mozdítani.
− Hát majd meglátjuk, − szólt Galileo bizakodóan, −
mikorra remélhetem a kihallgatást?
− Egész biztosan holnapra. Legyen készen kegyelmed.
A Mi Urunk inkább mást fog töröltetni a megállapított
órarendről, csak hogy kegyelmedet fogadhassa. Én
azonnal jelentést teszek neki, mihelyt visszaérkezik. A
Santa Maria della Valle-templomba ment, ott van a
Barberiniak családi kápolnája. Szent Sebestyén hamvai
nyugszanak ott, a Mi Urunk oda szeret menni imádkozni.
Lehet, hogy még ma este hírt küldök kegyelmednek.
Valóban, a híradás még aznap este megérkezett a
Medici-villába: Őszentsége különös örömmel várja a
nagy tudós látogatását. A Niccolini-házaspárral egész
este a pápáról beszéltek.
− Kegyelmességed milyen embernek tartja a pápát? −
kérdezte Galileo.
− Született uralkodónak tartom, rendkívüli politikai
tehetségnek és kérlelhetetlen zsarnoknak. Példája annak,
hogy egy államférfi hogyan nevelheti magát.
Természettől fogva ugyanis lobbanékony természetű, a
vér hamar elfutja a fejét, de ugyanolyan hamar meg is
békéi. És hozzászokott, hogy mikor felindul, ne
határozzon el semmit. Amilyen gyorsan változnak
kedélyhangulatai, ugyanolyan lassan határoz, senkire a
világon nem hallgat.
− Jó ember?
 − Ezt nem lehet megmondani. Akik kihívják haragját,
azok ellen engesztelhetetlen és vad kegyetlenséggel tud
eljárni. Az embernek néha végigfut hátán a hideg, hogy
milyen irgalmatlan. Viszont kell benne jóságnak is
lenni…
− Persze, hiszen költő, − mondta közbeszólva Caterina
asszony.
− Abból nem sok következik, angyalom. Néró is költő
volt. Aki verset ír, az belekölti hajlamait a versbe, ez igaz.
De viszont más hajlamokat nem költ bele. Én onnan
tudom, hogy jóság is lakik benne, mert közvetlen
alkalmazottai imádják és rajonganak áldott szívéért.
Ezért is mondom, hogy született uralkodó. Amíg valaki
nem hódol meg neki, addig rettenetes tud lenni. De akik
elismerik uralmát, azokkal jó.
Most Caterina asszony vette át a szót.
− Én kábító műveltségét bámulom. Sokszor
beszélgettem vele hivatalos logadásokon és
magántársaságban is. Mindaíinyiszor elképpedtem, hogy
menynyire ismeri a klasszikus irodalmat. Virgiliust,
Ovidiust, Horatiust akárhol el lehet kezdeni, ő azonnal
folytatja, és folytatni tudja vég nélkül. De sokkal
kisebbeket is.
− Van még egy tulajdonsága, − tette hozzá Niccolini, −
a gyanakvás. Possevino kollégám, a mantuai követ, azt
mondja, hogy nincs az az élőlény, akinek belső
tulajdonságaival Orbán pápa az első találkozás után ne
lenne tisztában. Én nem is vonom kétségbe, hogy jó
emberismerő. De nem tárgyilagos emberismerő. Annyira
féltékeny hatalmára és tekintélyére, hogy mindenkiben
rejtett tiszteletlenséget kutat. Ezért roppant nehéz vele
érintkezni, mert feltétlen hódolatot követel, de akit
hizelgőnek gondol, azt megveti és rögtön üldözni kezdi,
aki pedig gerincesen áll meg előtte, abban rögtön a pápai
tekintély ellen feltámadt tiszteletlen lázadót keres.
Egyszóval azt merném mondani röviden, hogy
Őszentsége nagyon nehéz ember. De hiszen mit
magyarázunk itt kegyelmednek, aki neki egyik legrégibb
ismerőse és kedvence …
Galileo valóban rég ismerte a pápát és joggal
mondhatta magát a pápa egyik kedvencének. De most,
hogy felkészült a nagy találkozóra, amelytől a
csillagászati tudomány egész új korszaka függött, látnia
kellett önmagának azt a fogyatkozását, hogy ő
egyáltalában nem emberismerő. Emberi belsejükkel csak
vérrokonai, főleg gyermekei érdekeltek, az emberiség
többi tagját egyszerűen tudomásul vette és aszerint
osztályozta, hogy kedvesek-e számára, vagy nem. A tejút
egyetlen piciny csillaga jobban érdekelte, mint
embertársainak milliói összevéve. Ha valakinek
tulajdonságait, ösztöneit, képességeit odaadó
figyelemmel kutatta, az csak ő maga volt. S ezen a téren
megvolt a kellő bátorsága és őszintesége is. Nem félt soha
magába nézni, mert sohasem félt attól, hogy amit
megpillant, az nem lesz kellemes. Ha ilyen vagyok, hát
ilyen vagyok, − szokta magának mondani titokban. A
mások hibáit lusta volt kutatni, saját hibáit azonban jól
ismerte. Tudta, hogy túlságosan szomjas a dicsőségre.
Tudta, hogy élvezetvágyánák, az élet örömeit kereső
szomjúságának képtelen parancsolni. És tudta, hogy igen
különösen megszerkesztett agyában két elég ellentétes
tulajdonság fér meg együtt: a legnagyobb magasságokig
szárnyalni tudó kivételesen nagy elme, és az emberi
naivság. Ugyanakkor, mikor tisztán és világosan át tudta
látni az emberiség kétezer eve fejlődő gondolkozás!
rendszerének tévedéseit, hétköznapi dolgokban olyan
hiszékeny volt, hogy mint egy gyermeket csaphatta be
akárki. Most is csak felsőbbségesen bólongatott a követ
megjegyzésére, de magában tudta, hogy annak az
embernek mibenlétéről, akihez olyan főbenjáró dologban
készül, eddig fogalma sem volt.
S a nagy perc elérkezett, a szárnyas ajtó Kitárult előtte,
a dolgozószoba közepén ott állott szálas atléta-
termetével, négyszögűre nyírt fekete szakállával,
világoskék szemének éber okossága tekintetével VIII.
Orbán, Krisztus helytartója. Odalépkedett, leborult előtte
és megcsókolta a fehér papucsot. Aztán érezte, ahogy a
pápa karja alányul és felemeli. Éppen mint Pál pápa. A
mosolygó pápai arcon fenntartás nélkül való barátság és
személyes öröm sugárzott.
− Őszinte örömmel vártuk kegyelmedet.
Tehát felséges többest használt. És nem tegezte.
− Reméljük, hogy a fáradságos utat jól bírta.
− Bírtam, Szentséges Atyám, mert az öröm tartotta
bennem a lelket, hogy a világ urának mint régi ismerős
borulhatok lába elé.
− Bizony nagy örömünkre régóta ismerjük egymást.
Még most is világosan emlékszünk arra az estére szegény
Cosimo őfensége asztalánál, mikor a vízben úszó
tárgyakról az a nagy vita kerekedett. A jó Gonzaga
bíborost semmiképpen sem lehetett meggyőzni,
emlékszik kegyelmed? De ne álljunk itt, üljünk neki,
beszélgessünk kényelmesen. Kegyelmednek annyira
örvendünk, hogy most egyhamar nem engedjük el
színünk elől…
Leültek. A pápa hangja nyájas volt, kedélyes, a
szeretetteljes ismeretség bizalmával szólott. Galileo
igyekezett rögtön úgy csatlakozni ehhez a hanghoz, hogy
azért tiszteletteljes maradjon. Ültében meghajolva
mondta:
− Szentséged boldoggá tesz, hogy emlékszik erre az
estére. Bizony, monsignore Gonzaga kevesebb megértést
mutatott, mint Szentséged.
A pápa hangosan nevetett.
− Milyen mérges volt, amiért a jég könnyebb, mint víz,
emlékszik rá?
 − De mennyire, − csatlakozott Galileo a nevetéshez is,
− és emlékszik Szentséged, mikor a Berni versét nem
mertük előtte hangosan mondani?
Egy szempillantás alatt más lett a pápa. Arca egyszerre
rideg színt öltött, tekintetében kemény harag villant meg.
− Kérem, azt a Bernit nekem ne emlegesse.
Tiszteletlen, szemtelen fickó. Hogyan beszélhet valaki a
pápáról olyan hangon, mint Ő merészelte? Mamlasznak
nevezni Kelemen pápát? Ha most élne, úgy az inkvizició
elé állítanám, mint a pinty!
Galileo dermedten hallgatott, a pápa különben is igen
magas hangja fisztulákba fulladt a haragtól. Az asztalra
csapott.
− Az ilyen tekintélyromboló disznók még a
protestánsoknál is rosszabbak. Csak azért nem égettetem
el a könyvét, mert nem akarom felhívni rá a
közfigyelmet. Gyalázatos fráter.
Mély csönd támadt. Galileo azt hitte, hogy székestül
menten a föld alá süllyed. Úgy látta, hogy rettenetes
hibát csinált. A pápa melle úgy fújt, mint a kovács
fújtatója És még valami szidalmat is elmorzsolt
záradékul a foga között, öklébe valami papír került, azt
úgy összemorzsolta, mintha a pápai tekintély valamely
ellensége akadt volna a kezébe. De az egész haragos
kitörés mindjárt elmúlt. A pápa megvetően eldobta az
összegyűrt papirost és már mosolygott is.
− De ne beszéljünk olyasmiről, ami bosszant
bennünket. Inkább örvendjünk kegyelmed igen kedves
jelenlétének. Mindenekelőtt mondja el nekem., hogyan
szolgál a tudomány számára oly drága egészsége.
Megint nyájas volt és szeretetteljes. Galileo alig tért
még magához az előbbi megdöbbenésből, akadozva
kezdte siralmas egészségi állapotát magyarázni.
Elpanaszolta ízületi fájdalmait, vesebaját, sérvét, hosszú
hónapokon át szenvedett kínlódásait. A pápa tekintetéből
gyöngéd és őszinte részvét sugárzott feléje.
− Hát ezt nem halljuk örömmel. Hány éves
kegyelmed?
− Most töltöttem be a hatvanat.
− Az nem kor. Bizonyára egészségtelenül él, nem
mozog eleget és nem elég mértékletes. Nézzen meg
bennünket kegyelmed. Korunk ötvenhat esztendő,
egészségünk akár a makk. A Mindenhatónak nem
győzünk méltó hálát adni érte, de magunk is
hozzájárulunk. Tud kegyelmed franciául? Nem? Mi
megtanultunk franciául párisi nuncius korunkban. Van
nekik egy közmondásuk: „Segíts magadon, az Isten is
megsegít.” Igen bölcs mondás. Nem szabad tétlenül
várnunk minden kegyelmet a Gondviseléstől. Serényen
ki kell érdemelnünk. Mi mindenesetre imádkozni fogunk
a kegyelmed egészségéért a jó Istenhez. S a jó Isten az ő
szolgáját, Orbán pápát, bizonyára meg fogja hallgatni. De
beszéljünk csak arról az Aranymérlegről. Felolvastattuk
magunknak. Derék munka, méltó kegyelmedhez. Miből
származott ez az egész hercehurca, mit akar
kegyelmedtől ez a Grassi?
Galileo szíve megdobbant. Most rátérhet a dologra.
− Ez a peripatétikus dühe. Szentatyám. Kora
ifjúságomtól kezdve azért harcolok, hogy a tudományt
kiszabadítsam abból a börtönből, amelybe Arisztotelész
csukta. Velem természetesen nem tartanak, csak a bátrak
és saját eszökkel gondolkozók. Ilyenek kevesen vannak. A
többiek mind rémülten őrzik eddigi biztonságos
kényelmüket a tudományok megszokott jászolánál. Én
vagyok az, aki egész világjukat felkavartam. Gyűlölnek és
el akarnak hallgattatni. De nem hallgatok.
− Kitűnő. Nagyon helyes. Ne is hagyja magát.
− Ha világ urát tudom oltalmazómnak, még nagyobb
lelkesedéssel fogok tovább küzdeni. Arisztotelész nagy
elme volt, de amiben tévedett, azt ki kell javítani.
− Mikben tévedett például?
Galileo ujjongott magában az örömtől. Ez úgy megy,
mint a parancsolat. Elkezdte magyarázni mindazokat a
tévedéseket, amelyeken Arisztotelészt rajtakapta.
Elmondta, hogyan jött rá a szabad esés törvényeire.
Elmondta a mozgás elvéről való merőben új felfogását.
Elmondta a hő mibenlétéről megfogalmazott teljesen új
tételeit. Elmondta az egész új természettudományi
szemléletet, amely szabadabb, világosabb, mélyebb, mint
a peripatétikusoké. Elmagyarázta, hogy a tudományos
kutatás eddigi egész rendszerét el kell vetni, mert rossz,
és helyére kell tenni az övét, mert bámulatosan új
dolgokat hoz napvilágra, míg a peripatétikusok kétezer
éve csak egy helyben topognak. De mindezt nem
folyamatos előadásképpen mondta el, hanem a pápa
számtalan kérdésétől félbeszakítottam Vigyázott rá, hogy
túltudományos ne legyen, hogy a pápa ne veszítse el a
fonalat. Az időre nem figyelt. És éppen a dagály-
elméletre akart rátérni, hogy miután azt elmagyarázta,
végre ügyesen sorát ejtse a mennybolt csodáinak. Akkor
aztán elérkezett a nagy téma, Kopernikusz. De ekkor a
pápa hirtelen felemelkedett.
− Szívünk vérzik, − mondotta, − hogy válni kell. Ezt a
hihetetlenül érdekes eszmecserét napestig tudnók
folytatni. Most kegyelmedet el kell bocsátanunk, de rövid
napokon belül okvetlenül kéretni fogjuk. Niccolini
kedves hívünknek üdvözletünket küldjük.
Átkarolta a Galileo vállát bizalmas mozdulattal, úgy
kísérte az ajtóig. Ciampoli odakint összecsapta a kezét.
− Egy és háromnegyedóra! Ezért uralkodók is
megirigyelnék kegyelmedet. Nos, mondja el gyorsan, mit
végzett.
− Semmit, − felelte ő, − még csak bele sem kezdtem.
De ami késik, nem múlik. Őszentsége kimondhatatlanul
kegyes irányomban. Táncolni szeretnék az örömtől, ha a
térdem bírná.
Még megbeszélte Ciampolival, hogy a követségen
mindig meg fogja hagyni, hol tartózkodik, mert a pápa
minden pillanatban hívathatja. Tisztelgett Ginettinéi, a
pápai maggiordomónál, akivel szintén megtárgyalta,
hogy hogyan kapjon majd értesítést, ha Őszentsége ismét
látni akarja. Aztán sietett a Hiúzokhoz. Ott diadalmas
arccal, részletesen mondta el, ami eddig történt. Aztán
hazament s a követéknek is elmondta. Másnap elment
bemutatkozni Barberini bíboroshoz. Mert ha az ő
Barberini bíborosát pápává emelték, volt most már egy
másik: a pápa kinevezte bíborossá unokaöccsét, a
huszonhatéves Barberini Francescót. Ezzel jóban kellett
lenni. Viszont nyilván az ifjú bíboros is úgy gondolkozott,
hogy nem árt igen nyájasnak lenni nagybátyja ennyire
kedvelt emberével. Galileo ennek is elmondta az egész
kihallgatást. Aztán Hohenzollern bíborosnak is
elmondta, akit még tovább is térített az új világrend
mellé.
És várta, hogy a pápa megint hívja. Egy hét múlva
izentek érte. Izgatottan szaladt a Vatikánba. De a
kihallgatás ezúttal csak pár percig tartott. Mialatt Galileo
a Vatikánba érkezett, a pápát sürgős és fontos teendőről
értesítették. El kellett mennie. De azért kissé
elbeszélgetett vele, kérdezte, hogyan telnek napjai és
nincs-e valamire szüksége. Majd nyájasan megveregetve
a tudós vállát, kijelentette, hogy a következő alkalommal
bezárkóznak és nem hagyják magokat zavartatni senkitől
a világon.
Galileo tehát várt megint. Idejét látogatásokkal
töltötte, tanácskozott a Hiúzokkal és vitatkozott
Hohenzollern bíborossal. Illetve már nem is vitatkozott:
a bíboros meggyőzöttnek jelentette ki magát. Megígérte,
hogyha sor kerül rá, szívesen helyt áll Kopernikusz
mellett a pápánál is.
 − Monsignore nagyon kedves hozzám. És főként bátor,
hogy ki merészel állni az igazság mellett.
− Azt hiszem, van más híve rajtam kívül is bőven,
nem?
− Vannak, nem mondom. A Hiúzok többsége. Cesarini.
Ciampoli. Tanítványom, Guiducci, aki utánam utazott
Firenzéből. Buonarroti Michelangelo, a nagy ember
unokaöccse, aki jóbarátom s aki éppen Kómában
tartózkodik. Castelli, tanítványom, aki Pisában tanár.
Nem mondom, vannak. De mégis, akik hajlandók is
hozzám, jobb szeretnek gyávaságból hangosak maradni.
Itt van ez a kedves Riccardi, ismeri, monsignore?
− A Szörnyeteg atyát? Hogyne ismerném. Mindenki
ismeri Rómában.
− De miért szörnyeteg atya?
− Mikor Madridban járt, a spanyol király nevezte így el
hihetetlen kövérsége miatt. Vagy látott már kegyelmed
kövérebb embert?
− Az igaz, nem láttam. Nos tehát Szörnyeteg atya volt
az a jólélek, aki Aranymérleg című könyvemnek a pápai
cenzúra engedelmét megadta. Olyan jelentést írt, hogy
Arisztotelészről sem beszélhetett volna lelkesebben. Meg
voltam győződve, hogy szívvel-lélekkel az új
világrendszer mellé áll és szükség esetén segít nekem a
pápánál. Tegnap meglátogattam. Mit gondol,
monsignore, mit mondott a világrendszerekről? Hogy ő
nem híve egyiknek sem. Szerinte az összes csillagokat
Isten parancsára egy-egy angyal mozgatja. Más tanítson,
amit akar, ő csak ezt hiszi, s ebből nem lehet baj soha.
Hálás vagyok, hogy monsignore nem ilyen kényelmes
megoldást választott. Ha megint jártam Őszentségénél,
azonnal beszámolok róla.
Erre tíz nap múlva került a sor. Galileo izgatottan
jelent meg a hívásra. A pápa szavának állt: kiadta
előszobájában a rendeletet, hogy akárki akármit szeretne
jelenteni, várjon. Kényelmesen elhelyezkedtek, s Galileo
szervesen folytatni akarta ott, ahol a múltkor
abbahagyta. De ebből nem lett semmi. A pápa olyan
kifejezéssel, amellyel a kivételes, nagy ajándékokat
szokta kísérni az ajándékozó, kéziratokat vett elő. Azok
saját költeményei voltak. Elkezdte olvasni egyiket a
másik után. Tagadhatatlanul formás versek voltak,
klasszikus mértékük kifogástalanul lejtett, nyelvük
dúskált a horatiusi kifejezésmód előkelő
hagyományaiban. Minden költeményt külön
megvitattak, olyikat a pápa még egyszer felolvasta. Ez jó
másfél óra hosszat tartott. Akkor az egyház fejedelme a
tudóst kegyelemben elbocsátotta és közölte vele, hogy
napokon belül ismét látni akarja.
Aztán két hétig nem üzent. Galileo várt és a nagy
tervére vonatkozó feszültség izgalmait leszámítva úgy élt,
mint a hal a vízben. Gyakran hívták előkelő házakhoz,
gyakran népesebb vacsorát adott a híres vendég
tiszteletére a követ, s ő élvezte hírnevét, jókedvűen
firenzei történeteket adott elő vagy kedvére vitatkozott
nagy-élvezetesen, ha arra alkalmas társ akadt. De azokat
az estéket szerette legjobban, mikor hármasban maradt
otthon a Niccolini-házaspárral. Caterina asszony nagyon
szépen hárfázott. Az ő poggyászából pedig sohasem
hiányzott a lant. Ritkán játszott az utóbbi évek alatt, mert
balkezét alig használhatta. De most nem voltak
fájdalmai, s elég jól ment a dolog. A palota nyitott
erkélyén át behallgatódzott az örök város csendje, s ők
abban lelték kedvöket, hogy sorra vették a népszerű
fiorenzai nótákat. „0, Rosa, mia gentile”, − volt a követ
kedvenc dala. A követné azt szerette, hogy: „Leggiadra
damigella.“ Szólt a hárfa és a lant, s mellé édeshalkan,
majdnem csak dúdolva, megszólalt Caterina asszony
hangja is. Galileo nézte, nézte a lant mellől és hallgatta.
Soha még asszony ilyen kedves nem volt neki.
− Ez olyan szép volt, asszonyom, hogy hálából én is
elénekelek valamit.
 És belekapván a lant húrjaiba, jókedvűen rákezdte a
maga síma baritonján:

Vicin, vicin, vicin,

Chi vuol spazzar camin …

A házaspár mindjárt csatlakozott hozzá. Nevetve

énekeltek együtt, mint három jókedvű gyerek a
kiránduláson. Aztán még lenéztek az erkélyről a nyugvó
Rómára és Galileo úgy ment lefeküdni, hogy a szíve tele
volt Caterina asszony kedvességével.
Két hét múlva bekövetkezett az új kihallgatás, immár a
negyedik. Galileo azonnal engedelmet kért, hogy
folytathassa azt a gondolatmenetet, amelyet az első
kihallgatás alkalmával nem fejezhetett be.
− Rendkívül érdekel bennünket. Már előre nagyon
élvezzük.
Ő tehát rátért arra, hogy amit eddig Arisztotelészben
hibásnak mutatott ki, mind eltörpül a peripatétikus
csillagászat alapvető tévedései mellett. Mihelyt ő a maga
látócsövével a mennyboltra nézett s a világ teremtése óta
első emberként láthatott meg Isten kegyelméből olyan
dolgokat, amelyeket addig senkisem látott, azonnal
kitűnt, hogy Arisztotelészék legfőbb tanítása hamis: a
mennybolt nem változhatatlan. Sőt folyton változik.
Aztán tévednek az eddigiek, mikor a holdat tökéletes,
kivájt gömbnek hiszik. Tévednek, ha a napot foltatlan
tökéletlenségnek hiszik. Általában az Arisztotelészre
épült ptolemaioszi világnézet tarthatatlan.
Itt a pápa azonnal közbevágott:
− Csak azt a Kopernikuszt ne magyarázza nekünk
kegyelmed, mert abba nem tudunk belemenni.
− Pedig éppen arra akartam rátérni, Szentatyám.
− Nézze, hét évvel ezelőtt szívesen segítettünk
kegyelmednek kimászni a csávából. Szegény boldogult
Bellarmin barátunkkal sokat beszéltünk akkor erről. Ő
nem foglalt el határozott álláspontot. Azt mondta, hogy
neki mindegy, mi forog és mi nem forog, őt csak az
egyház s a hit szent épületének… hogy is mondta? Igen:
integritása érdekli. De nekünk volt álláspontunk. Mi a
kopernikuszi gondolatot képtelenségnek tartjuk.
Kegyelmednek igyekeztünk segíteni Pál elődünknél,
amennyire lehetett, de csak kegyelmed személyének,
amely kedves nekünk. És amit az a német állít, azt
képtelenségnek tartjuk most is.
− Bocsánatot kérek, szabad kéréssel terhelnem
Szentségedet?
− Szívesen, hogyne, bármit kérhet kegyelmed.
− Csak türelmet kérek és meghallgatást. Én be tudom
bizonyítani, hogy nem a nap forog a föld körül, hanem a
föld forog a nap körül. A piciny gömb az óriás gömb
körül, mint ahogy természetes is.
− Gömb? Hogyhogy gömb? Egyáltalában nem biztos,
hogy a föld gömbalakú.
− De Szentatyám, Kolumbus …
− A kegyelmed Kolumbusa elindult nyugatnak, hogy
keletre érkezzék, tudom. Nyugat felé akarta Indiát elérni.
Elérte? Nem. Amit elért, az új földrész és nem India. Mit
tudjuk, mi van azon túl? És mit tudjuk, hogy a másik
oldalon mi van Japánon túl? Beszéltem hittérítőkkel,
akik onnan jöttek. Nem tudják. Biztosat nem tud senki.
− Én, Szenatyán, én. Biztosan tudom, hogy a föld
gömbölyű. Hadd mondjam el, miért.
A pápa bólintott. Galileo pedig rendes leckeórát
tartott. Elmagyarázta a legősibb tüneteket, a tengeren
közeledő hajó árbocát és a többi iskolai érveket. Egészen
addig, hogy elmagyarázta azokat a fogyatkozásokat,
amelyeket a földnek egy másik égi testre vetett árnyéka
okoz. Ez mindig köralakú. Már pedig olyan test,
amelynek árnyéka mindig köralakú, csak egy van: a
gömb. A pápa mindezt nagy érdeklődéssel és feszült
figyelemmel hallgatta. Látszott rajta, hogy esze erősen
dolgozik.
− Óriási, − mondta végül, − kegyelmed csoda-ember.
Nem hiába tartottuk mindig olyan nagyra. Ezek az érvek
remek érvek. Nem tudunk ellenvetést tenni. De mégis.
Miért nem megy a vér a fejünkbe, mikor lefelé vagyunk?
Üjabb magyarázat következett. A világegyetemben
nincs „fent“ és nincsen „lent“. Ezek a szavak viszonylagos
szavak. Az ember soha sincsen „lefelé“. Teste mindig
azonos irányban áll a földgömb sugarával és mint
minden más test, súlyánál fogva mindig a talaj felé
törekszik. De a vérnek is van súlya. Az sem törekedhetik
az ember lábából a fejébe, hacsak az érlökés nem hajtja
oda, hanem csakis a talaj felé.
− Bravó, − mondta a pápa, okos szemében élénk
csillogással, − kegyelmed mindig új világokat nyit meg
előttünk, valahányszor beszélgetünk. Folytassa,
élvezettel hallgatjuk.
Most Galileo bizonyos kis lámpalázzal kezdett beszélni.
Életében először volt lámpaláza. Tudta, hogy ezen, amit
most mond, a tudomány sorsa múlik, talán húsz évre,
talán százra. Óvatosan, igen világosan elkezdte
magyarázni a kopernikuszi gondolatot. A pápa egy ideig
hallgatta, aztán hirtelen megrázta a fejét.
− Nem, nem, ez lehetetlen. Eddig tudtuk követni
kegyelmedet, de tovább nem mehetünk. Ez képtelenség.
Hiszen fel kell néznünk az égre. Saját szemünkkel látjuk,
hogy ott mi történik.
− De nézett-e már Szentséged hídról folyóvízbe?
− Hogyne. Gyermekkorunkban a Ponté Vecchióról az
Arnóba. Elégszer.
− És nem látta-e, hogy a híd rohan a folyó ellenében, a
víz pedig áll?
 − De láttuk. Az azonban csalódás volt. Ha a partra
pillantottunk, a látomás azonnal elmúlt.
− És vájjon nem múlna-e el az égen is, ha a
mennyboltnak partja volna?
A pápa tűnődött. Kóstolgatta az ötletet. De esze végül
is elutasította.
− Nem, − kiáltott fel, hevesen ingatva fejét, − ez
lehetetlen. És ellenkezik is józan eszemmel, hogy a
nyilvánvaló és egyszerű helyére, amit látván látok, valami
bonyolúltabbat tegyek, amit nem látok.
− Tehát vegyük készpénznek a fata morganát, mert
optikai magyarázata bonyolúltabb?
− Az ördög bújjék kegyelmedbe, − nevetett a pápa, −
mindenre vau válasza. Kutya jó ésszel áldotta meg az
Isten. De velünk azért nem fog egykönnyen boldogulni.
Halljuk csak további érveit.
Galileo folytatta. Most már vitatkozó tűzbe jött. Felállt,
az íróasztalhoz lépett, a kalamárist kinevezte napnak, a
pecsétnyomót kinevezte földnek.
És így magyarázta szemléltetően a föld kétféle
mozgását. De akárhogyan érvelt, mutogatott,
magyarázott, Orbán pápának mindig akadt ellenvetése.
Galileónak el kellett ismernie magában, hogy ebben a
koponyában nem közönséges ész lakik. Elvégre
csillagászatilag teljesen műveletlen ember volt a pápa,
mégis minduntalan annyi ellenérve akadt, hogy ez a
tanult peripatétikusnak is becsületére vált volna.
− Nem, nem, most már látjuk, hogy kegyelmed erről
sohasem fog meggyőzni bennünket. És jobb lenne, ha
eszét és idejét méltóbb feladatnak szentelné, mint ennek
a képzelgésnek.
− Szentatyám, én ezzel a képzelgéssel élek és halok. Ha
nem tudtam meggyőzni Szentségedet, azt nagyon
fájlalom. De arra kérem, hogy legalább nekem hagyja
meg a meggyőződésemet.
 Orbán pápa mosolyogva vállat vont.
− Senkinek a hitébe nem szólhatunk bele. Ha hinni
akarja ezt, higyje. De figyelmeztetjük kegyelmedet, hogy
hét évvel ezelőtt erre a kérdésre már megkapta az egyház
válaszát. Az egyház ezt a tant nem átkozta el és mi, nem
látván valami különösebb eretnekséget benne, nem is
fogjuk elátkozni. De jól emlékezünk, hogy annakidején a
bíborosi kollégiumban vakmerőnek bélyegeztük.
Galileo szíve megdobbant: a pápa nem emlékszik a
dekrétumra. Azaz hogy emlékszik, de rosszul. Az
inkvizició kifejezéseinek hivatalos szótárában a
„temerarius” vakmerőség nem jelent teljesen súlyos
dolgot.
− Szóval, − kérdezte feszült figyelemmel, − tartanom
kell magamat ahhoz, hogy ez a tan, noha nem
eretnekség, de vakmerő?
− Úgy van. Ehhez tartsa magát kegyelmed. És majd
bizonyára rájön, hogy tévelyeg, ha szorgalmasan nézi a
mennyboltot azzal a boszorkányos csővel … Nini, mi jut
eszembe! Roppant érdekes dolog. Várjon csak kegyelmed
…
Csengetett és hivatta a maggiordomót. Ginetti azonnal
ott termett.
− Figyelj csak ide, Ginetti. Két évvel ezelőtt járt itt egy
német, Kölnből való, a nevére már nem emlékszem. Az
valami különös szerkezetű nagyító szerszámot akart
Gergely pápának bemutatni, de a kihallgatás folyton
húzódott-halasztódott és a kölni ember itt Kómában
meghalt, mielőtt a pápa elé járulhatott volna.
− Emlékszem, Szentatyám.
− A szerszámot azonban itt hagyta. De senkisem tudta
összerakni. Jöttek ide tudós atyák a jezsuita
kollégiumból, azok is bajlódtak vele, de összeilleszteni
nem tudták. Azonnal kerítsétek elő nekünk azt az aktát
és a hozzá mellékelt szerszámokat. Ha van a világon
valaki, aki azt az érthetetlen szerszámot megfejti, Galilei
őkegyelme az.
Ginetti mélyen bókolt és kiment, ők megint
visszatértek Kopernikuszra. Galileo szívósan újra kezdte
az érvelést. Amit eddig nem mondott, rátért apály-
elméletére. Kifejtette, hogy a pörgő gömb felszínén úszó
víztömeg, a tenger, a forgás lendületétől elrántódik. Ez
világos és belátható. De a pápa nem látta be. Ezen megint
jósokáig elvitatkoztak. Végül az egyházfő türelmetlenül
elvágta az érvelést:
− És nem történhetett úgy, hogy Isten a teremtéskor
apályt és dagályt is teremtett? Ezt kétségbevonni annyit
tesz, mint kétségbevonni Isten mindenhatóságát.
Galileo elképpedt. Okos embertől nem várt ilyen
együgyű érvet. De Orbán pápa nemcsak okos volt, hanem
erőszakos is. Most is megmutatta, hogy neki igazának
kell lenni s a fegyverekben nem válogat. Erre valóban
csak hallgatni lehetett. Szünet következett. Aztán a pápa
kitekintvén az ablakon, felsóhajtott.
− Hajjaj, nagyon sajnáljuk, hogy ezt a tanulságos
beszélgetést megint abba kell hagynunk. De nagyon sok a
tennivalónk. A háború igen sok dolgot ad nekünk. Igaz,
hogy érdemes fáradozni.
− Jó hírei vannak szentségednek?
− Kitűnőek. Tizennyolc óta folyik a háború, tehát hat
éve. És máris igen nagy területeket csatoltunk vissza az
eretnekektől az igaz hit világbirodalmához. A Pfalz
megint a katolicizmusé. A katonák nyomán mindenütt
rögtön bevonulnak az igazi harcosok, a jezsuiták.
Mindent visszaveszünk, Galilei, mindent! Ha Isten erőt
ad és egészséget, akkor beláthatatlan földekre elvitetjük
azt a zászlót, amelyen Isten báránya látható. S az egyházi
hatalom után toljuk a világit.
− Szentséged a pápaság világi hatalmának
terjeszkedésére gondol?
 − Mi másra? Nem az a kötelességem? Nem megjelölte
Krisztus Urunk a végcélt abban a kifejezésben, hogy „egy
akol, egy pásztor?” Mi alázatosan engedelmeskedünk
ennek a parancsnak. Ágyúkat öntetünk, kedvesem, ha
másból nem lehet, műemlékek rézanyagából. Az
Angyalvárat szépen kiépítjük. Hadseregünket szorgosan
szervezzük. A pápa ágya sincsen puhán vetve, meghiheti
kegyelmed. Sok a gond és kevés a segítség. Majd otthon
megemlítheti kegyelmed az udvarnál, hogy a Medici-
család is olykor bánatot okoz apai szívünknek. Éppen
tegnap mondtam Medici Carlo bíborosnak…
− Az Istenért, Szentatyám, mi a baj a Mediciekkel?
− XIII. Lajos király Medici-ivadék. És attól a
Kichelieutől, akit kegyelmed talán hírből sem ismer, de
én annál jobban ismerek, igen rossz tanácsokat fogad el.
Most hirtelen dühbe jött a pápa. Ismert
haraghullámainak egyike fogta el. Az asztalt ütötte
öklével és kiáltott:
− De én megmutatom nekik! A Valtellinát elveszem
tőlük! Haszontalan hugenotta-népség! És ha még soká
ingerelnek, még cifrábbat is fognak látni! Nekem ágyúim
vannak!!
Lélegzete elfáradt a haragtól. Kifújta magát és
elcsendesedett. És Ginettit, aki most lépett be, már
elismerő mosollyal fogadta.
− Jól van. Ginét ti, látom, hogy rendet tudtok tartani.
Mindenkit dicsérj meg, akinek köze volt ehhez a
holmihoz. Hát lássuk, mi van itt. Nézze csak, Galilei
uram, kegyelmed ideállhat mellém és olvashatja ezt az
aktát.
Ginetti eltávozott, miután írásokat és jókora csomagot
hagyott az asztalon. Az írásokból mindjárt kiderült, hogy
a csomagot egy Kuppler Jakab nevű kölni német hagyta
hátra, miután Rómában meghalt anélkül, hogy a
pápának bemutathatta volna, amit hozott: rokonának, a
hollandus Drebbelnek, találmányát, bizonyos
nagyítókészüléket. Egy okmány azt jelentette, hogy a
találmány szétszedett részeit a pápa által felszólított
szakértők semmi fáradság árán nem tudták
összeilleszteni.
Kibontották a csomagot. Egész halom rézalkatrész
borult ki abból, meg vastag üveglencsék. Galilei mohón
kapott utánok. Sorban a kezébe vette a darabokat,
feltaláló-esze máris dolgozott. De még nem látott
semmit.
− Mutassa meg kegyelmed, mit tud és ezt rakja össze.
A következő kihallgatás alkalmával hozza el készen. Nem
is kételkedünk, hogy megbirkózik a feladattal. Most Isten
áldását kérjük kegyelmedre.
Galileo három fontos látogatást szándékozott tenni
ezen a napon, de egy pillanat alatt elhatározta, hogy
mindahármat el fogja mulasztani. Sietett haza a
követségre, még a követhez sem ment be, mint szokta,
elmondani kihallgatása lefolyását, hanem bevette magát
szobáiba és nekiült a találmánynak, hogy összerakja. Rég
volt a kezében ennél kedvére valóbb feladat. Tudomány
is volt, játék is volt. Mintha rejtvényt adtak volna eléje
megfejteni.
Már pedig élete hatvan éve alatt soha senkivel sem
találkozott, aki jobban tudott volna rejtvényt fejteni nála.
Eszét úgy alkotta a természet, hogy egyszerre több
kombináció minden oldalát át tudta tekinteni. Holmi
könnyű rejtvényekre, amelyekkel néha az udvarnál
szórakozott a társaság, csak rápillantott és leolvasta.
Ez azonban nem volt olyan könnyű rejtvény. Jóformán
azt sem tudta, hogy mivé kell ezeket az igen finom
munkájú rézdarabokat és lencséket összerakni. Csak azt
tudta, hogy ez a dolog nagyításra való. De hogy cső lesz-e
belőle, mint az övé, vagy valami kis szekrény, hogy felfelé
kell-e majd tartani, vagy mit kell vele csinálni, azt
egyelőre nem is sejtette. Mindenesetre kétféle alapon
indult el egyszerre: elméleti és gyakorlati alapon. Az
elméleti alap abból állott, hogy a szerszám optikai elvét
kereste. A gyakorlati alap abból, hogy egyenkint
összepróbálta az egyes darabokat: melyik illik melyikhez.
Lassankint kis csoportokat rakott már össze. A munka
szépen haladt. És még aznap este készen lett vele.
összerakta a találmányt. Csinos formájú kis masina sült
ki belőle, asztalra kellett tenni, a lencse alá kellett tenni a
tárgyat és felülről belenézni. De mesterséges világításnál
egyelőre alig használhatta. Kis papírfoszlányt tett a
lencse alá, homályosan valami nagy ripacsos és rostos
fehérségnek látta azt, de a kép szerfölött elmosódott.
Vacsorára Santa Susanna bíboroshoz volt hivatalos.
Ott nagy társaságot talált. Nem esett könnyen, de a
találmányt nem említette. Részint meg akart győződni a
szerszám használhatóságáról napvilágnál, részint pedig
arra gondolt, hogy ildomtalanság volna a hihetetlenül
érdekes dolognak hírét szalasztani a városban, mielőtt
maga a pápa látta, volna.
Másnap reggel sokkal korábban ébredt a szokottnál.
Kiváncsi izgalma nem aludt el vele, s az felköltötte. Úgy,
ahogy volt, hálóingben, futott a szerszámot megvizsgálni.
Ablakhoz tolta az asztalt és kenyérmorzsát tolt a lencse
alá. Belepillantott és felkiáltott, noha egyedül volt a
szobában. Jókora sziklát látott morzsa helyett,
barlangszerű üregekkel. Igaz, hogy homályosan, de mégis
látta. Százszorosra becsülte a nagyítást. És elismerő
irigység fogta el a lelkét, hogy ezt az a Drebbel találta fel,
nem pedig ő. Éppen úgy ő is feltalálhatta volna. A dolog
alapelve nem külömbözik az ő távollátó csövétől.
Alig várta, hogy a követék felkeljenek. Átizent, hogy
szeretne reggelijüknél tisztelegni, igen érdekes dolgot
mutat. S vitte nekik a találmányt. Odaállította az
ablakpárkányra. Piciny fűmagot piszkált késheggyel a
lencse alá, aztán belenéztek egymásután mindahárman.
Hatalmas babszemet mutatott a nagyítás. Caterina
asszony ujjongva tapsolt, a követ pedig a fejét csóválta.
 − Aki kegyelmeddel barátkozik, − mondta tisztelettel,
− csupa csodát ér meg.
Jó órahosszat mulattak azzal, hogy minden
elképzelhető kicsiny tárgyat megnéztek. Aztán Galileo
leült levelet írni Ginettinek: jelentse Őszentsége színe
előtt, hogy a gépet sikerült összerakni és rendkívül
érdekes. Majd pedig, titoktartást kérvén a követéktől,
visszavonult szobájába és most már kezdett
részletesebben ismerkedni a találmánnyal. Mint ahogy az
ember tapogatódzó társalgást kezd azzal, akinek
bemutatták.
A gép nem volt tökéletes. Száihos hibát lehetett
megállapítani rajta. A kép, amelyet mutatott, elég
homályos volt Nem is lehetett másként: minden ember
szeme más törésű lencsét kíván. Ezt a találmányt is külön
kellene gyártani mindenki egyéni használatára, ahogy
különböző pápaszemeket is gyártanak. Aztán nagyon
zavarta a látást, hogy a lencse alá tett tárgy körvonalai
ködös szivárványszínben vesztek el. Kényelmetlen is volt
a nagyításra szánt tárgyat a lencse alatt tologatni, mert
arra nem maradt elég hely.
− Lesz dolgom hetekig, − gondolta magában vígan, −
míg ezt rendbehozom.
Szétszedte, még egyszer összerakta. Kuppler, a kölni
ember, úgy látszik, több példányt is hozott magával, mert
fölösleges alkatrészek is maradtak, valamint olyanok is,
amelyek szemmelláthatóan nagyobb méretű darabhoz
készültek. Most már papíron dolgozott, lencséket rajzolt
fel, sugárkévéket, fénytörési ábrákat. Mélyen elmerülve
számolgatott. Ez volt a találmány igazi összerakása:
lényegét írta le a papírra a tudomány szabatos és
utolérhetetlen uyelvén.
A pápa két nap múlva hívatta. Megjelent a
találmánnyal. Az egyházfő kíváncsian nézett bele. Galileo
magával hozott közönséges mákszemet tett a lencse alá.
− Mit lát Szentséged?
 − Szivárványos szélű nagy fekete golyót látok. Mi ez?
− Mákszem, Szentatyám. A szivárványt le kell belőle
vonni, azt a gép adja hozzá, amely még tökéletlen. De én
rendbe fogom hozni. Vállalom, hogy ez heteken belül
élesen fog mutatni és szivárvány nélkül.
− Ördöge van kegyelmednek. Még mit lehetne alá
tenni?
− Akármit. Például ennek a cérnaszálnak a végét,
amely kiáll a köntösömből.
Letépte, alácsúsztatta. Szabálytalanul sodrott, durva
kötelet láttak a lencse alatt. A pápa felkiáltott:
− És ma éppen szombat van!
− Mit jelent az, Szentséges Uram, hogy szombat van?
− Minden szombaton gyónni megyek a Santa Maria
Maggiore-templomba és utána végighallgatom a
vecsernyét. Ezzel a bámulatos találmánnyal tehát csak
holnap foglalkozhatom kedvemre. De kegyelmed most
kérjen valamit tőlem, mert amit ezzel a masinával
csinált, attól el vagyok ragadtatva. A legkiválóbb jezsuita
tudósok nem bírták eddig összerakni.
− Szentséges Atyám, nekem volna is kérésem.
Szentségednek egyetlen tollvonás, nekem az életem
koronája.
− Nos? Ki vele. Csak kérjen, amit akar. Úgy tudom,
diákfia van. Akar annak ösztöndíjat?
− Azt is mély hálával fogadom, Szentatyám. De más az,
ami az én szívemen fekszik. Engedje meg Szentséged,
hogy a föld forogjon a nap körül.
− Nem, − válaszolt a pápa pillanatnyi habozás nélkül,
keményen és azonnal, − azt nem engedem, Már
mondtam, hogy az egyház szerint ez a tan temerárius. Ez
ki van mondva, nincs tovább. Kérjen egyebet.
 − De Szentatyám, hadd legyen temerárius. Csak én
írhassak róla. Csak en bizonyíthassam és hirdethessem.
− Várjon csak. Miben maradtak annakidején
Bellarminnal?
− Abban maradtunk, hogy ezt a tant kétségtelen
igazság gyanánt fenntartanom nem szabad, de hipotézis
gyanánt szabad ismertetni.
− Nem füllent kegyelmed? Bellarmin csakugyan ezt
mondta?
− Akármire megesküszöm, hogy ezt mondta.
− Hát akkor mit akar? Kezelje hipotézisnek. Amit a
bíboros kollégium akkor kimondott, azt én is
kimondtam. S amit én egyszer kimondtam, annak úgy
kell lenni.
− Szentséges atyám, ez rettenetes teher a tudományra.
Kimondhatatlanul nehéz így akármit írni. Órákig kell
gondolkoznom egy mondaton, hogy baj ne legyen belőle.
Mikor az Aranymérlegben szóvá kellett tennem
Kopernikuszt, azt az egy fejezetet annyi idő alatt írtam,
mint tíz másikat.
− Szóvátette az Aranymérlegben is? Ez elkerülte
figyelmünket. De kár minden szóért, a vitának vége.
Quod dixi, dixi. Tartsa magát kegyelmed ahhoz, amit az
egyház megparancsolt.
Galileo érezte, hogy roppant kényes területen jár. A
pápa nem emlékezett a nyolc év előtti dekrétumra. Nem
emlékezett rá, hogy az új tant az inkvizíció a Szentírással
ellenkezőnek bélyegezte. S ő mindezt most nem fedte fel
a rosszul emlékező pápa előtt. Nem volna jobb
belenyugodni a vereségbe és nem piszkálni azt a
dekrétumot? Ha az egyházfőnek véletlenül eszébe jut
kikerestetni a döntés szövegét, rögtön kiderül, hogy a tan
nem „temerárius“, hanem szigorúan tilos, ami nagy
különbség. S akkor rögtön kiderül az ő
rosszhiszeműsége: elhallgatta a döntés lényegét a pápa
előtt. De azonnal megtalálta a fegyvert is erre az
aggodalomra: majd ártatlan arcot vág és úgy fog tenni,
mintha ő is rosszul emlékezett volna. Mégis csak jó volna
tovább folytatni a harcot, hátha sikerül. Mert így,
állandóan a hipotézis-kötelezettség tojástáncát járva
folytatni az új világrend kidolgozását, szinte
megvalósíthatatlan stílusbeli nehézségekbe ütközik.
Mindez egy pillanat alatt megjárta eszét.
− Szentséges Uram, − folytatta szívósan, − én
engedelmeskedem. Ennél semmi sem természetesebb.
De ha már Szentséged Bellarmint említette, legyen
szabad még valamit elmondanom. A boldog emlékű
bíboros aláírásával írás van birtokomban, amelyben ő
igazolja, hogy engem az új tan megtagadására soha
semmiféle egyházi hatóság nem kényszerített.
Itt megint megdobbant kissé a makacs tudós szíve. A
pápa esetleg látni óhajtja azt az írást. Hogy nem kellett
tanait megtagadnia, az csakugyan benne van. De
Bellarmin beleírta azt is, hogy a tanokat fenntartani,
hirdetni nem szabad. Hipotézisről az okmányban nincs
szó. Azt Bellarmin csak élőszóval mondta. S azóta
meghalt, nem tanuskodhatik. A pápa azonban nem
érdeklődött az írás iránt. Hirtelen más keréknyomra tért.
− Mondja kegyelmed: nem átallja ugyanazt a
tudományos álláspontot vallani, mint az eretnekek! Ott
van ez a Keppler, akivel kegyelmed egy követ fúj. Hiszen
az protestáns! És hallom, a protestáns földön sokan
mennek Keppler után. Olyan jól esik kegyelmednek ez a
társaság! Miféle alak ez a Keppler!
− Ne bántsa Szentséged, százszoros gonddal és bajjal
megfizet azért a bűnért, hogy protestáns. Legutóbb az
történt vele, hogy öreg édesanyját feljelentették
boszorkányságért. Szerencsére idejében megtudta. Ha az
utolsó pillanatban lóhalálában oda nem utazik, az
öregasszonyt megégették volna máglyán.
 − Úgy. És mi volt az öregasszony állítólagos
boszorkánysága!
− Semmi, Szentséges Atyám. Meg akarták zsarolni.
− Persze, persze. Ezt a receptet ismerjük. Ha az áldozat
fizet, visszavonják a feljelentést. Sok ilyen panaszt
hallottunk őszinte fájdalmunkra. A Santo Ufficio valóban
Szent Hivatal, nagy és fenköít pillére az egyháznak. De az
emberek rosszak és még az olyan szent dolgot is rosszra
tudják használni, mint az inkvizició. De kegyelmed nem
felelt a kérdésünkre. Nem érzi kényelmetlennek, hogy
egy követ fúj protestánsokkal!
− Erre el kell mondanom valamit, Szentatyám. Páduai
tanár koromban volt egy kollégám, Cremonini Cesare,
áldott jó ember, de megrögzött peripatétikus. Az úgy
megharagudott rám Arisztotelész miatt, hogy mint utóbb
megtudtam, egyik hallgatóját kémnek beültette az
előadásaimra és következő óráján bosszúból csak azért is
mindannak, amit én mondtam, az ellenkezőjét tanította.
Én nem szeretnék ebbe a hibába esni. Ha egy eretnek az
igazat hirdeti, nem szeretném a hazugságot hirdetni csak
azért, mert ő eretnek.
Kegyelmednek mindenre van felelete, − szólt nevetve a
pápa −, de nekünk is van ám. A nap forog a föld körül és
punktum. Hogy aztán kegyelmed hogyan fog
eljátszogatni egyéb hipotézisekkel, az a kegyelmed dolga.
Most pedig szépen hazamegy és kitalálja, hogy mit kérjen
tőlünk azért a masináért.
Közben nyájasan átfogta a vállát és vitte az ajtó felé.
Ott nem maradt más hátra, mint térdre borulni és
elbúcsúzni. A hajthatatlan pápa szeretettel veregette meg
a térdelő tudós vállát. Aztán az ajtó becsukódott. Kint
Ciampoli várt kíváncsian. Fejével intette a kérdést. És
Galileo csak feje lassú és lemondó ingatásával felelt.
Még egyszer összegyűjtötte a Hiúzokat. Pontosan
elmondta nekik a pápával folytatott eddigi társalgásainak
összefoglalását. Ez természetesen nem keltett nagy
lelkesedést. De levertséget sem. Hosszasan megvitatták a
helyzetet és azt kielégítőnek találták. Az a lehetőség, hogy
Galileo hipotézisbe csomagolva tovább is előállhasson a
nagy gondolattal, még mindig fennáll. Igen jót jelent,
hogy a pápa nem emlékszik az olyannyira döntő
dekrétum szövegére. Innen látszik, hogy az egész kérdés
az ő számára másodrendű. S mivel senkire sem hallgat,
esetleges jezsuita kísérletek is aligha fogják a kérdést
elsőrendűvé tenni előtte. És legvégül megbecsülhetetlen
kincs a haladó tudomány számára, hogy a pápa Galileót
annyira szereti. Ennek most nagyon is híre ment
Rómában, s a legszenvedélyesebben peripatétikus
jezsuiták is meg fogják gondolni, hogy nekimenjenek a
pápa kedvencének.
− Ehhez tudok mondani valamit, − szólt Guiducci, −
Grassitól üzenetet kaptam, hogy szeretne velem
megismerkedni és megbarátkozni.
− Akkor ez nekem szól, − nevetett Galileo, − nem is
vagyok ellene, állok elébe. Kegyelmed csak barátkozzék
össze vele, aztán majd jövök én. Még megérjük, hogy
kopernikánust csinálunk belőle.
− Így is illik, − folytatta Guiducci, − ahogy előbb én
marakodtam össze Grassival, hogy aztán kegyelmed
megírja az Aranymérleget, ugyanúgy most a békét is én
fogom kezdeni. Én azt hiszem, hogy ezek a jezsuiták
egyáltalában nem olyan sötét fenevadak, mint hirdetni
szokás.
− Egész biztosan nem, − mondta Galileo, − és kezdem
nem hinni, hogy a Grassi támadása a rend szervezett
támadása lett volna. Egyéni csata volt, a jezsuiták nem
Kopernikusszal törődnek most, hanem a nagy háborúval.
Így végezték a tanácskozást igen bizakodó hangulatban
erről a tárgyról. Aztán Galileo bejelentette, hogy óriási
fontosságit találmányról akar hírt adni. Mindenki
elhallgatott. S ő elmondta a nagyító történetét. Magát a
szerszámot, sajnos, nem mutathatta be, mert az ott
maradt a pápánál. De kéri a Ilinz-akadémia tagjait, hogy
sürgősen hozzák össze olyan rézművessel és olyan
optikussal, aki jól, olcsón és villámsebesen dolgozik.
Azonkívül ügyes műszaki rajzolóra is szüksége volna. A
bejelentés igen nagy izgalmat keltett. Száz kérdéssel
ostromolták egyszerre. ö válaszolt, rajzolt és
magyarázott. Azonnal akadt Hiúz akár öt is, aki iparosok
dolgában a kezére járhatott.
Valóban, másnap már volt rajzolója, rézművese és
optikusa is. És most már reggeltől estig csak a
találmánnyal foglalkozott. Legfeljebb még utolsó
kísérletképpen, hogy szemrehányást ne tegyen magának,
felkereste Hohenzollern bíborost és megkérte, hogy
próbálja megpuhítani a pápát. A bíboros készséggel
fogadkozott, hogy amit a pápánál egyáltalában el lehet
érni, azt ő eléri. Csak ki kell várni a kellő
kedélyhangulatú alkalmat. Ezt a bíborosra bízta Galileo
és folyton csak nagyítót tervezett. Három nap alatt már
rájött a találmány egy döntő íoutosságú póttalálmányára:
kitalálta, hogy a nagyítót mindenki egyéni látása számára
használhatóvá lehet tenni, ha a két lencse távolságát
csavarkészülékkel nagyobbítja, vagy csökkenti. A próbák
a nyers modellekkel fényesen sikerültek. Csakhamar
megtalálta a saját szeme számára legkedvezőbb
beigazítást, és maga is elámult a kép pompás élességétől,
mikor dohányszálacskát helyezeti a lencse alá. Ezt is
kijavította: a nagyobbítandó tárgy számára külön kis
polcot szerkesztett a lencse aló. Aztán az optikussal
hosszú napok hosszú óráin át ianáeskozott, míg el tudták
érni, hogy a tárgyak körvonalainak szivárványa eltűnt.
Mikor az első kész nagyító, a Drebbel-nagyító, a Galilei-
féle átdolgozásban, a Hiúz-akadémia tagjai elé került,
azok már nem találtak magasztaló szavakat. Pénzre nem
kellett gondolni, azt összeadta az akadémia, ózonnal
rendeltek több példányt a csoda-szerszámból.
− Most persze éveket fog szentelni ennek kegyelmed, −
mondta Stelluti.
 − Eszem ágában sincs. Majd mindent megnézegetek
vele otthon Firenzében, aztán ha megúntam, félreteszem.
Van nekem más dolgom, fontosabb ennél.
− Micsoda?
− Meg kell írnom a magam világrendszerét. Nem lesz
könnyű irodalmi feladat, mert úgy kell írnom, mintha
nem hinném, de ki kell jönni belőle, hogy hiszem.
− Ha írásról van szó, nem féltem kegyelmedet.
− Igazán? Tetszett az Aranymérleg? Jól volt megírva?
Erről már tízszer beszéltek. De ő akár százszor is
visszatért volna rá. Ha azt hallgathatta, hogy munkája
mennyire tetszik valakinek, mondhatatlan és telhetetlen
örömet érzett. És kevéssel utóbb még jobban
gyönyörködhetett ugyanebben, mert mikor a
rézművestől hazament a követségre és bement köszönni
Caterina asszonynak, az véletlenül ugyanerre fordította a
beszédet.
− Elrontottam a szám ízét, − mondta a szép követné, −
rossz könyvet olvastam. Most elé fogom venni az
Aranymérleget.
− Igazán? Annyira tetszik? Jól van megírva?
− Ezt komolyan kérdi kegyelmed, vagy csak gúnyol
engem?
− Én? Gúnyolom? Hogyan ereszthet ki ilyet a száján,
kegyelmes asszonyom? Komolyan kérdem, hogy a könyv
nyelvét milyennek találta.
− Halhatatlannak, más szót nem tudok használni.
Kegyelmedet száz és száz év múlva is az olasz nyelv egyik
legnagyobb stilisztájának fogják tartani. Ennél olaszabb
már nem is lehet valami. Olyan íze van, mint a legjobb
tagliatellónak, tudja, jól meghintve sajttal. A jó Isten
áldja meg, amiért nem latinul írta.
− Kegyelmedet pedig a jó Isten áldja meg, amiért ezzel
az útravalóval ereszt el engem.
 − Micsoda? Ne mondjon ilyet. Csak nem akar
elmenni?
− Bizony, mennem kell, a dolgomat úgy-ahogy,
elvégeztem, most már nagyon vágyom a lányaim után. A
kezem is kezd fájni, inkább otthon esem ágyba, ha kell…
Mi ez, kegyelmed sír?
− Csacsi vagyok, − mosolygott szégyenkezve az
asszony, − de nem tagadhatom, kegyelmedet szívből
megszerettük. Már úgy beleéltük magunkat, hogy mindig
itt marad. Meg kell vallanom, hogy úgy érzek kegyelmed
iránt, mintha… mintha …
Galileóban meghűlt a vér és torka elszorult. Valami
dörömbölni kezdett a mellében, amit eddig saját maga
előtt sem mert napvilágra ereszteni. Csak nézite a szép,
kedves asszonyt és lélekzetíojtva várta a mondat
befejezését.
− Mintha… a tulajdon édesapám volna.
Bólintott az öreg tudós. Szája kissé megvonaglott.
Aztán gyengéden és hódolattal kezet csókolt a
követnének.
− Engedje meg, hogy mint harmadik leányomtól
búcsúzzam el. Mert bizony mennem kell. Megvárom
még, hogy Őszentségétől elbúcsúzhassam, aztán megyek
haza dolgozni.
A követ maga hozta a pápa tudomására, hogy a tudós
utazni készül. És VIII. Orbán azonnal időt szakított
magának a búcsúra. Ciampoli csodálkozva szólott:
− Tudja kegyelmed, hogy ez még semmiféle koronás
főnek sem jutott? Hat ilyen hosszú kihallgatás egymás
után! Egész Róma tele lesz vele. Mindjárt intézkedem,
hogy bejelentsék.
A pápa le sem engedte térdelni a tudóst. Kitárt két
karjával megfogta a vállát.
 − Hát elmegy. Itthagy bennünket. Nem is tudja,
milyen üdüléstől foszt meg. De ha muszáj elmennie.
Önzésből nem szabad tartóztatnunk. Hálából az eltöltött
felejthetetlenül érdekes órákért ezt a képet szántuk
kegyelmednek. A Szent Családot ábrázolja, Cigoli
festette. Azért választottuk ezt, mert úgy halljuk, hogy
ehhez a korán elköltözött festőhöz, aki nekünk is kedves
volt, kegyelmedet jóbarátság fűzte. De várjon csak. Van
itt két emlékérem, amelyeket kegyelmednek vésettünk
útja emlékére. Egyik arany, másik ezüst. Azonkívül itt
van egy csomag szentkép, valamennyi Isten bárányát
ábrázolja és mi valamennyit bensőségesen megáldottuk.
Adjon belőle gyermekeinek és akinek akar. Aztán fiának
ösztöndíjat óhajtunk juttatni, figyelmeztesse Ciampolit,
hogy emlékeztessen, ha elfelejtenők. Vegye át ezt a
levelünket, melyet uralkodójához intéztünk s amelyben
kegyelmedet magasztaljuk. De legfőképpen adjuk
kegyelmednek apostoli áldásunkat és őszinte, szívből
jövő szeretetünket.
Galileo letérdelt, hogy átvegye az áldást. Mikor felkelt,
illendően megköszönte az ajándékokat. Aztán habozva
hozzátette:
− Arról a bizonyos kérésemről semmiképpen nem
lehet szó?
− Nem, semmiképpen. Hohenzollern is
megkörnyékezett tegnap, neki is megmondtuk, hogy ez a
tan temerárius. Nincs tovább. Jó utat kívánunk
kegyelmednek és lelkére kötjük, hogy vigyázzon
mindnyájunknak oly drága egészségére.
Galileo megint letérdelt lábat csókolni. Mikor
felemelkedett, a pápa megölelte és szeretettel
megveregette a vállát. Matematikus így aligha távozott
még a pápai udvarból. S még hozzá Keppler és Fra Paolo
barátja.
Az utolsó estét a követékkel töltötte a búcsú meghatott
hangulatában. Még egyszer kimentek az erkélybe és
lenéztek a város tündérszép látványára. Az ég
hatalmasan sziporkázott fölöttük a júniusi éjszakában.
Caterina asszony karonfogta Galileót, ahogy mellette állt.
S egyszerre megszólalt:
− Francesco.
− Tessék, kedvesem.
− Megengedi kegyelmes uram, hogy Galilei őkegyeimét
megcsókoljam?
− Nagyon is megengedem, sőt én is meg fogom
csókolni.
És megölelték, megcsókolták mindaketten. A követet
melegen visszaölelte, a követnének csak az arcát tartotta
oda. És gondosan vigyázott arra, hogy földi gondolatot
keltő mozdulattal hozzá ne érjen.
Másnap reggel elindult Rómából. A fogadott kocsiban
ketten voltak útitársai: egy püspök és Bounarroti
Michelangelo. Mikor a Piazza di Spagnán hajtottak
keresztül, Galileo meglepetve kiáltott fel, mert a téren
meglátott valakit.
− Ki az? − kérdezték útitársai.
− Egy ember, akit fiatalkorom óta nem láttam. A neve
Chiaromonti Scipione. Tudós. Ha ugyan egy szamárra
szabad ezt a szót alkalmazni. Ngy peripatétikus,
nemrégiben erősen megtámadta Kepplert. Egyszer
nagyon régen a Del Monté márki házánál úgy
összevesztem vele Arisztotelész felett, hogy a
vacsoraasztalnál majdnem összeverekedtünk. Érdekes,
hogy azóta semmit nem változott és azonnal
megismertem… Hány éve is annak? Bizony már
huszonhat.
Eltűnődött a zörgő kocsiban és maga elé nézett.
− Mekkora távolságok kitelnek már az életemből. Aki
akkor született, ma már családapa, öreg vagyok, öreg és
beteges …
 Nézett tovább maga elé, kezét önkéntelen mozdulattal
sérve fölött tartva, és sokáig nem szólt semmit. Az
útitársak is hallgattak, mialatt Róma házai elmaradtak
mellet tök.
 II.

II. Ferdinánd, a tizennégy éves uralkodó, csókra

nyújtotta kezét a hatvanegy éves udvari tudósnak, aztán
átvette tőle a pápa sajátkezű levelét. A pecsétet maga
törte fel, mert ez a jog őt illette. Aztán átadta a levelet a
jezsuita nevelőnek, hogy az hangosan olvassa fel. Anyja
és nagyanyja, a két hercegné, tisztelettel keresztet
vetettek. A jezsuita hangosan olvasta a cicerós ízű, latin
szövegű levelet.

„Szeretett fiúnk, nemes férfiú, üdvözletünket és

apostoli áldásunkat! Egész Itália félelmes
hatalomnak tartja a toszkánai nagyhercegséget
gazdag adói és seregeinek ereje folytán, de még
legtávolabbi nemzetek is boldognak nevezik
Nemességedet alattvalóinak dicsősége és a
firenzeiek nagy tehetségei miatt. Mert azok új
világokat ölelvén át leikökkel és még az óceánok
titkait is felfedvén, most már a mindenség negyedik
elemét is Nemességed nevének emlékévé tudták
tenni. Szeretett fiúnk, Galilei, bejárván az éteri
ösvényeket, ismeretlen csillagokat világított meg és
behatolt a bolygók rejtekhelyeire. Míg csak az
áldásos Juppiter csillag fény leni fog az égen,
Galilei dicsőségét fogja örök útitársként magával
hordani. Mi ezt a nagy embert, akinek hírneve ott
ragyog az égen, és az egész földet bejárja, már
régen atyai szeretetünkkel vesszük körül. Mert
megismertük benne nemcsak a diadalmas tudóst,
hanem a buzgó hívőt is, megismertük sok olyan
tulajdonságát, amelyek a pápai jóindulatra bőven
rászolgálnak. Mikor most szerencse-kívánatai
idehozták főpapi székvárosunkba, nagy szeretettel
öleltük meg őt, és örömmel hallgattuk, mikor tudós
társalgásokkal öregbítette a firenzei ékesszólás
 hírnevét. Nem engedhetjük, hogy a főpapi szeretet
jelei nélkül induljon most vissza hazájába, ahová
Nemességed bőkezűsége szólítja őt vissza. Tudjuk,
hogy nagy uralkodói milyen jutalmakkal ismerték
el annak a lángelmének csodálatraméltó
eredményeit, amely a Medici-név dicsőségét a
csillagok közé szegezte. Sőt sokan mondogatják,
hogy egyáltalában nem csodálkoznak, ha a nagy
teljesítmények annyira bővek egy olyan államban,
ahol ezeket az uralkodók nagylelkűsége olyan
bőséges jutalmakkal táplálja. És hogy lássad,
milyen kedves ez az ember a mi főpapi lelkűnknek
is, tehetségének és vallásos jámborságának ezt a
megtisztelő tanúságtételét tetszett kiadni nekünk. S
hozzátesszük, hogy nagy tetszésünkre fognak
szolgálni mindazok a jótétemények, amelyekkel
Nemességed őt kitüntetve a mi atyai
hajlandóságunkat nemcsak utánozni, hanem
felülmúlni is fogja. Kelt Rómában a halászgyűrű
alatt, 1624 június 8., főpapságunk első évében.”

A jezsuita megcsókolta a levelet, visszaadta a gyermek-

uralkodónak és keresztet vetett. II. Ferdinánd kérdően
pillantott anyjára és nagyanyjára. Cristina anyahercegnő
szólalt meg helyette:
− A nagyherceg őfenségének szívét a Szentséges Atya
üzenete fiúi Őrömmel töltötte el.
Aztán a két nagyhercegnő összenézett. Kissé zavartan.
S megint az anyahercegnő szólott:
Őszentsége bizonyos jótéteményekről ír, amelyeket
őfenségétől vár kegyelmed számára. Talán van
kegyelmednek valami anyagi kérése? Mert azt jobb lenne
Cioli urunk színe elé terjeszteni…
− Köszönöm, fenség, de most éppen nem akarok
alkalmatlankodni kéréssel. Ellenben hoztam valamit
őfenségének hódolatom jeléül, Őfensége majd fogja
tudni, hogyan jutalmazza hódolatomat.
 Intett annak a lakájnak, akinek belépéskor kezébe adta
a nagyítót. Átvette tőle és mindjárt magyarázni kezdte a
fenséges családnak. Azok kíváncsian ültek neki a
látnivalónak, asztalokat tologattak, rendezkedtek, az
ablakhoz csoportosultak. Galileo előszedte keszkenőjét,
amelynek sarkába bogozva a vizsgálatra alkalmas kis
tárgyakat hozott magával: légyszárnyat, fűszálat,
lencseszemet, piciny kristálydarabkát. Nagyanya, anya és
unokája izgatottan álmélkodtak az érdekes játék felett. A
kis nagyherceg saját fenséges fejéről is letépett egy
hajszálat, hogy azt nagyító alatt megnézhesse.
− Ezt nekünk adja, kegyelmed? − kérdezte aggódva.
− Hogyne, fenség, azért hoztam. Magamnak már
csinálok másikat. Holnapra már meg is lesz.
Nagyanya és anya megint összenéztek. Most az anya
szólott:
− Legmelegebb elismerésünket fejezzük ki
kegyelmednek. Az illő köszönetről őfensége gondoskodni
fog.
Galileo hajlongva távozott, miután a jezsuitától is
melegen elbúcsúzott. Régóta ismerte ezt a papot és igen
barátságos viszonyt tartott fenn vele. A pap kezdte, nem
ő: mikor Orbán lett a pápa, a nevelő egyszerre nagyon
nyájas lett hozzá.
Nagyon szépen folyt le a kihallgatás, de ő mégis nagyot
sóhajtott, mikor kilépett a palotából. Az a szép, régi idő
jutott eszébe, mikor Cosimo kezdett uralkodni és Vinía
volt a miniszterelnök. Akkor legfontosabb ügyeit volt
kivel megbeszélnie az udvarnál. Most társtalanul
hányódott a pazar termekben, ha odament. A két
nagyhercegnőnek csak az udvari pompán járt az esze.
Versenyt öltözködtek és olyan fényűzést fejtettek ki, hogy
még az udvaroncok közt is megcsóválta fejét a
józianabbja. És az egyháznak éltek. Csupa egyházi ember
járt-kelt a folyosókon, minden napra akadt valami
kolostorszentelés, avatás, emlékmise, vagy egyéb, a
gyermeknagyherceget a reverendás emberek egész serege
vette körül és akármilyen kérdés felmerült, szalajtottak a
mindenható Cioliért, aki azonnal összeült a
prelátusokkal: mit fog szólni a dologhoz a pápa. A büszke
nagyhercegi palota, ahol Cosimo valaha olyan biztató
erővel és okossággal kezdett uralkodni, míg meg nem
betegedett, valami pompás kolostorrá változott,
amelyben a hajlongó ájtatosság, a tömjénes kenetesség
ráült a mellekre: éppen ellentéte volt az Arcetri-
kolostornak, ahol földhözragadt szegény apácák
tengették szelid életüket, de Isten igazi közelsége szabad
derűt és égszinkék enyhületet adott a látogató lelkének.
Galileo úgy tett a nagyítóval, ahogy előre megmondta.
Elég sokáig foglalkozott vele, még mindig furt-faragott
rajta, javította, kezelhetőbbé tette, szerkezete számára
sok apró fogást talált ki. Közben megnézett a
mikroszkóppal minden lehető és lehetetlen tárgyat,
levágott körme darabkájától kezdve az ablakról leszedett
esőcseppig. Mint gyermek a vásáron, úgy bámészkodott,
úgy szemlélte álmélkodva a természet csodáit, amelyek a
végtelen kicsinyben éppen olyan ámulatos
érdekességeket mutattak, mint a végtelen nagyban.
Matematikai elméje most még jobban eltávolodott az
emberközponti világszemlélettől. Ha darazsat nézett a
mikroszkóp alatt és szemlélte potrohún a csilló
szőröcskéket, eltűnt előle a nagy és kicsiny közötti
különbség: a darázs külön bonyolult lénnyé lett előtte,
külön világgá, amelynek éppen úgy megvolt a maga helye
a kozmoszban, mint a Mars bolygónak. Az ember maga
elenyésző porszemnek tűnt fel előtte a természet millió
egyéb csodája között, de ugyanakkor Istenhez
hasonlónak, mert értelemmel rendelkezett, amelynek
szárnyain el tud lebbenni a milliókkal való szorzás
félelmes nagyságától a miliókkal való osztás éppen olyan
félelmes kicsinységéig.
Aztán mindent megnézett már, ami kezeügyébe esett.
Kiélvezte látványos érdekességét annak, hogy milyen
ijesztő szörnyeteg a lencse alatt a bolha, milyen undorító
és ocsmány sokszegletű szemével a légy, viszont milyen
kecsesen és mértanilag milyen finoman rajzolt építmény
a szúnyog és milyen meglepően szép állat a moly. Végül
megúnta. Az élőlények soha különösebben nem
vonzottált. Az életet önmagáért és csak önmagában
szerette és gyakran eltűnődött azon, hogy talán rendkívül
erősen fejlett életösztöne nem engedte az élet
tanulmányozásához fordulni, mert az minduntalan az
elmúlást, a halált is eléje idézte volna s ennek
gondolatától mindig irtózott. Talán ezért is idegenkedett
annyira az orvosi pályától. Viszont minden, ami
élettelen, annál jobban érdekelte, fordulata minden
vonatkozásában, mozgásában, súlyában, hőjében a nap
csodálatos lánggömbjétől kezdve a meredek úton guruló
kőig. Ezt a világot akarta megfejteni, amit az ember köré
adott a természet, ezt akarta egyenletbe foglalni, mint
valami algebrai feladványt, ennek a nagy-nagy
rejtvénynek mind jobban kitáruló megfejtésén
gondolkozott még akkor is, ha felületesen és látszólag
máson járt az esze.
Mióta Rómából hazatért, nagy vizsgálatot tartott
lelkében. Hogy a pápa annyira vallásosnak és jó hivőnek
tartotta őt, az mélyen megindította. Orbán dicsérő szavai
a hála forrását fakasztották fel benne s ennek a forrásnak
érzelmi áradata felhozta emlékeiből Bellarmin intelmeit.
Mostanában sokat vitatkozott Bellarmin hajdani
fejtegetéseivel. Vájjon csakugyan az egyház ártalmára
szolgál, ha az emberiséget a tudomány megtanítja
gondolkozni? Vájjon csakugyan annak a szép és fenkölt
szervezetnek pilléreit rázza-e az új dolgok tudása,
amelyet Bellarmin az emberi boldogság egyetlen
otthonának tartott? És ime, a múltból felbukkant
lelkében Fra Paolo Sarpi képe is, aki azt hirdette, hogy az
egyház csak a valláson uralkodjék, a világi hatalom a
világé maradjon. Rég porladt már mind a két halott, de
most feltámadtak és tovább vívták hajdani nagy harcukat
az öreg tudós lelkiismeretében. S a hosszú töprengést
döntés követte: a gondolkodó még jobban megerősödött
eddigi hitében. A hit a szív dolga, a. tudás az értelemé.
Mind a kettő Istené, következésképpen soha nem
ellenkezhetnek egymással. Az az új világszemlélet, amely
kiépült benne, annyival szebb, következetesebb,
harmonikusabb, logikusabb volt a réginél, hogy ebben a
nagy Eszmének, Istennek, csodálatos voltát ezerszerte
jobban meglátta, mint az Almageszt sántikáló
tökéletlenségében. Tételt talált a maga számára: mennél
többet tud valaki, annál csodálatosabbnak látja a világot,
annál nagyobbnak Istont. A vallásnak sem lehet tisztább
és nagyobb célja. Ha a legrosszabb bekövetkezik, amit
Bellarmin tartott, akkor az új világszemlélet megrongálja
az egyház ezerhatszázéves szervezetét. Ez lehet, de a
felvilágosultabb emberek hívőbbek lesznek s a
megrongált szervezet helyére kétségkívül jobb és
szilárdabb kerül. Ad maiorem Dei glóriám. Tisztába jött
magával, tisztán látta kötelességét: a világot meg kell
tanítania arra, amire rájött.
Esténként nézte látócsüvével a csillagokat, de aztán
letette a csövet és csak úgy, szabad szemmel bámulván az
égre, számba vette a mindenséget. Úgy ismerte már a
mennyboltot, mint földrajztudós a földi országok
térképét. Gyakorlott szemmel pillantott a. Göncöl
szekerének, az Ursa Maiornak, hét csillaga felé. A
kocsirúd elgörbült végét meghosszabbította és ott látta a
ragyogó Arcturust. Aztán lassan fordítva fejét jobb felé,
megnevezte magában a Kígyót, a Herculest, a Vegát, a
Hattyút, hogy nyakát egész meredekre emelvén
megnézze a kis Göncölt. az Ursa Minort és a mennybolt
kellős közepén a Stella Polárist. Majd jobbra nézett
megint, valamivel alacsonyabban, hogy végig jártássá
tekintetét a Hattyún, a Pegazuson s jóval feljebb az
Andromedán. Akkor megfordult álltó helyében és
pillantása a látóhatár felett az Orion ragyogását fogta el.
Aztán az állócsillagok között a bolygókat kereste,
amelyekről mindig tudta, merre járnak, mint a családfő
az elszármazott gyermekekről. Valamennyi élete egy-egy
szakaszát jelentette. A Juppiter a Medici-csillagok
megtalálásának izgalmait juttatta eszébe, a Szaturnusz a
Kepplernek elküldött betűrejtvényt, a Vénusz azt a nagy
érzést, mikor meglátta sarlóalakját. S a temérdek
sziporkázó gyémántpont között, amelyeket omló
ezüstfátyolként szegett keresztül a tejút, ott látta a
holdat, a méla égi vándort, a föld kerengő, örök
függvényét, amely lakatlan vidékeinek éles árnyékú
krátereivel végzi pályáját az örökkévalóság óta, hogy
végezze ezentúl is mindörökké. Akkor aztán behúnyta
szemét és képzeletben megkereste a napot, amelytől a
földgömbnek firenzei oldala a sötétbe fordult. Maga elé
tette ezt a tűz-középpontot, mintha ő döfné most a
centrumot a világegyetembe és elkezdte körülötte
forgatni a bolygókat. Ott keringtek mind a fény gömb
körül különböző távolságban, különböző ferdeségű
síkokban, különböző gyorsasággal, némelyik önmaga
körül is pörögve és némelyik egy vagy több csatlóst
pörgetve ugyanakkor maga körül. Ez a cikázó, száguldó,
bonyolult keringés az üres végtelenségben a maga
fenséges és titokzatos hangtalanságával, a fény csillogó,
tündöklő játékával lelkendező ujjongásra ragadta.
Imádat támadt benne tudománya iránt, amelyet az
egyetlen tökéletes tudománynak ismert, mivel a
rettenetes sokaságú égitestek miriádszor miriád tonna
súlyának szétosztottságában és kiegyensúlyozottságában
egyetlen szemernyi súlyú pontatlanságot sem
tételezhetett fel s a távolságok elképzelhetetlen milliónyi
mérföldjeiben egyetlen ujjnyi hanyagságot sem. Lelke a
sarkcsillagon túl emelkedett ilyenkor, és özönlő érzései
homályos, boldog köszönetté olvadtak össze. Soha
ennyire nem érezte fiatalkorában, hogy mennyire
hirdetnie kell ezt az emberiségnek.
A nagyító arra volt jó, hogy míg eljátszogatott vele,
kipihente a római utat. Most aztán nekifogott a
munkának. Osak azt nem tudta még, hol kezdje.
 De mialatt régi írásait rendezgette, ezt a
kiindulópontot is megtalálta. Kezébe akadt annak az
Ingoli nevű ravennai ügyvédnek a támadása, aki nyolc
évvel ezelőtt, az inkvizíciós eljárás idejen cáfolta Őt és
Kopernikuszt. Akkor nem felelt rá. örült, hogy nem lett
nagyobb baja. Elhatározta, hogy most felelni fog rá.
Megpróbálja, hogyan lehet boldogulni azokkal a bizonyos
Bellarmin-féle megkötöttségekkel. Leült, hogy
válaszoljon Ingolinak. De esze ágában sem volt a
címzettnek ezt a választ elküldeni. Másoknak akarta ő ezt
eljuttatni: a Hiúzoknak Rómába, hogy ítéljék meg, vájjon
bátorságos dolog-e kinyomatni, sikerült-e úgy
megvédenie a kopernikuszi gondolatot, hogy azért az
inkvizíció ne köthessen beléje.
Nekiült és megírta. Hetek gyorsan teltek és teljesen
elmerült munkájával. Levél volt a neve, de könyv lett a
terjedelme a mondvacsinált levélnek. Az Ingoli támadó
művecskéje, amely alig néhány oldalt tett ki, igen
kezdetleges volt és tudatlan. A legelhasználtabb elveket
tudta csak felsorolni, tudákos műkedvelő módján:
ügyvéd, aki belebeszél a csillagászatba. Komoly tudós
ezekre a gyermeteg érvekre csak legyinthetett. De ő nem
is Ingolit akarta megcáfolni, vagy meggyőzni. Munkája
elmés kísérlet volt: megdönteni az Ingoli érveit, de nem
vonni le a végső következtetést. Vagyis, könyvet írt,
amely világosan és meggyőzően megcáfolta az
ellenérveket, azt azonban, hogy Kopernikusz rendszere a
helyes rendszer, nem állította.
A megírásban nagy kedve tellett. Egészen új hangot
találhatott ehhez a műhöz: a jóságos tanár hangját, aki az
elemi iskolás gyermek kezdetleges tévedéseit
megvilágítja és helyreigazítja, a harag és a vitatkozó hév
nyoma nélkül, kedélyesen, jóindulattal, majd hogy nem
szeretetteljesen. Szépen kioktatta az ellenfelet, hogy mi
az a parallaxis és mi az a zenit. Megtanította, hogy a
csillagász hogyan különbözteti meg a bolygókat az
állócsillagoktól. Figyelmeztette, hogy a csillagászat
megismerései fellebbezhetetlen törvényekkel
kapcsolatosak és jogi ügyességű vitákkal nem intézhetők
el. Sorra vette az Ingoli érveit, amelyeket az Kopernikusz
ellen felhozott és részletes magyarázattal mutatta miért
nincs Ingolinak igaza, sőt miért nincs Tvchonak, majd
Ptolemaiosznak és végeredményben Arisztotelésznek
igaza. Könnyedén írta az egészet, mindenki által érthető
nyelven, úgyszólván felületes társalgásként, de ebbe a
felületes társalgásba beleszőtte a vakmerő új tételeket.
Végeredményben akkorára nőtt a levélnek nevezett
tanulmány, hogy nyomtatásban jó száz oldalnak lehetett
becsülni a kéziratot.
Á kéziratot elküldte a Hiúz-akadémiának Rómába és
várta, hogy azok mit szólnak hozzá. Lassan olvasták, soká
válaszoltak. S a válasz habozó volt és óvatos. Guiducci azt
közölte vele, hogy kéz alatt érdekes dologról értesült:
valaki, nem tudni, hogy kicsoda, feljelentette az
inkviziciónál az Aranymérleget. A feljelentő
figyelmeztette a Santo Ufficiót, hogy ez a mű állást foglal
Kopernikusz mellett. A feljelentés már régebben
megtörtént, de mivel az inkvizíció teljes titoktartással
kezeli minden ügyét, a Hiúzok csak most értesültek róla.
De most már az eredménnyel együtt. Az inkvizíció kiadta
a könyvet vizsgálat céljából Guevara minorita atyának,
aki ellene fordult jelentésében a vádolónak, az
Aranymérlegben nem talált Kopernikusz melletti
állásfoglalást, viszont tudományos részét nagyon
megdicsérte. Ez az ügy tehát jól végződött, de arra
figyelmeztet, hogy nagyon óvatosnak kell lenni. Az
Ingoli-féle választ. Írta Guiducci, nemcsak hogy semmi
esetre nem szabad egyelőre kinyomatni, de még
Ingolinak magának sem szabad megmutatni, mert
mindjárt szalad vele a jezsuitákhoz, vagy az
inkvizícióhoz. Már pedig a Hiúzoknak egybehangzóan az
a véleményök, hogy hiába minden csűrés-csavarás: ez a
könyv félreérthetetlenül és kiáltóan vallomástétel
Kopernikusz tana mellett.
 Galileo elkomorodva olvasta a választ Firenzében.
Szóval feljelentették az inkviziciónál. Ki lehetett az és mit
akar tőle? A kínálkozó gondolat az volt. hogy a jezsuiták
jelentették fel. De ezt a gondolatot vonakodott elhinni. A
firenzei jezsuitákkal nem volt semmi baja, többekkel
közülök igen barátságos viszonyt tartott fenn. Általában
mióta híre ment nagyszerű római fogadtatásának és
Orbán pápa Firenzébe írott levelének, a papok itthon
egész más szemmel nézték, az érsek meg sem mukkant.
Grassi aligha jelentette fel. Arról is írt Guiducci. A
jezsuita páter, aki az Aranymérleg-vitában annyira
kikapott, most már egészen más húrokat pengetett. Ha
már Galileóval nem ismerkedhetett meg Rómában,
Guiduccit szemelte ki. Az a közeledés és izengetés, amely
még Galileo római tartózkodása alatt elkezdődött, folyt
tovább. Guiducci, aki eleinte kedvet mutatott a
megismerkedéshez, később mégis meggondolta magát és
úgy vélte, hogy aki egyszer jezsuita, ahhoz nem jó közel
menni. Azonban megbetegedett és ágynak esett. Grassi
atya ezt megszimatolta és meglátogatta a beteget.
Galileóról igen hízelgőén nyilatkozott, sőt mikor elvi
kérdésekről kezdett beszélni, a kopernikuszi gondolatot
már nem is utasította el egészen. Hajlandóságot mutatott
arra, hogy meggyőzeti magát. Még egyszer felkereste
Guiduccit, akkor még inkább hajlott az új tan felé és
kijelentette, hogy amennyiben egészen meggyőznék,
akkor a Szentírást is tudná Kopernikuszra kedvezően
magyarázni.
Ki volt hát akkor a titkos feljelentő és miért jelentette
fel? Azt mégsem képzelte lehetőnek, hogy a jezsuitarend,
miután Grassi a vitában kudarcot vallott, elvette tőle a
szerepet és másnak adta: Grassi most már beszéljen,
amit akar, sőt szinleges nyájassággal kábítsa gyanútlanná
az ellenfelet. Ez feltevés volt, de olyan ponyvaízű és
ördögi, annyira hasonlított a jezsuita-ellenes, gazdátlan
röpíratok felgyújtott képzeletéhez, hogy Galileo
elutasította magától. De megint idegesíteni kezdte az a
nyolc év előtti érzés, hogy a sötétből láthatatlan ellenség
leselkedik rá. Még most is, mikor Orbán pápa ország-
világ előtt megdicsérte jó katolikus voltát.
A Hiúzok tanácsára hallgatott, a mű kinyomatását nem
sürgette. De sürgette, hogy egy-egy megbízható emberrel
olvastassák el. Hátha az idő is megcsendesedik, és hátha
az a mű mégsem kapható olyan világosan rajta, hogy
nemcsak hipotézisként hirdeti Kopernikuszt. A Hiúzok
oda is adták egykét embernek. Ingolinak magának még
mindig nem. Az Ravennából Rómába költözvén, ott ült a
Hiúzok tőszomszédságában és fogalma sem volt róla,
hogy azoknál a világhírű tudós egy válasza forog az ő
nyolc év előtti támadására, amelyet talán már el is
felejtett.
Galileo tehát tovább várakozott és mindig az furdalta
az oldalát, hogy ki jelentette őt fel. Erre semmiféle
kérdezősködés nem tudott rájönni. Az inkvizíció aktáit
hétpecsétes lakat őrizte. Azjaz hogy nem is volt pecsét
azon a lakaton, mert elég gyakran nyitogatták. Éppen
most folyt le az inkvizíció előtt a De Dominis ügye. Ez
kalandos életű pap volt, valaha Fra Sarpi levelező barátja
és dalmata püspök. Jezsuita. Majd kilépett a rendből,
külföldre ment, áttért protestánsnak és onnan szidta a
pápaságot. Jakab angol király kinevezte windsori
dékánnak. De ott sem volt maradása, Franciaországba
ment, ismét katolikus lett és bűnbánatot mutatott. A
pápaság megbocsátott neki, Hazajött Rómába és
járadékot kapott az előző pápától. Csendesen irkáit,
tudományokkal foglalkozott, többek között kimutatta,
hogy a szivárvány nem létezik, az csak az emberi látásnak
sugártörésen alapuló csalódása. Orbán pápa, mikor
trónralépett, megszüntette a járadékot. Nem a szivárvány
miatt, hanem azért, mert nem bocsátotta meg a kalandos
ember hitehagyását. De Dominis túlhangosan követelte
pénzét a vatikáni pénztárnál. Erre az inkvizíció élé került.
Ott nyilván felelősségre vonták, hogy a szivárványt nem
Isten teremtette-e? S ha igen, akkor hogyan lehet azt
állítani, hogy nincs? Börtönbe zárták az Angyalvárban,
ott mint az inkvizíció foglya cellájában meghalt. De az
inkvizíció ezzel nem elégedett meg. Nyilvánosan kellett
bűnhődnie, legalább halálában. Holttestét könyveivel
együtt körmenet vitte a máglyára. Ott elégették a halottat
is, könyveit is.
Ezt a firenzei tudós irtózva hallgatta. Máglyáról,
halottról, autodaféról irtózott hallani. Ha tudományos
szemléletének hite nem lett volna olyan ösztönzően és
lebírhatatlanul erős, most hosszú ideig riadtan hallgatott
volna. De nem tudott hallgatni. Egyik levelet a másik
után írta Oesi hercegnek, Guiduccinak és a többi
Hiúznak, hogy amit írt, azzal mégis csak próbálni kellene
valamit.
Bátorságát tudományos önérzete is ösztönözte. A
franciák leghíresebb matematikusa, Gassendi, kereste fel
levélben. Még fiatal ember volt, akkor született, mikor
Galileo elfoglalta a páduai tanári széket. Harmincéves
korára már Aixben lett egyetemi tanár és híre járt, hogy
Arisztotelész leghevesebb ellenzői közé tartozik. Galileo
legalább is számos francia földet járt ismerősétől ezt
hallotta, és a rokonmeggyőződésű tudós, akit alighanem
ő ihletett meg, a távolból nagyon érdekelte. Most
Gassendi terjedelmes levéllel fordult hozzá. Kereken
kijelentette, hogy ő kopernikánus. Felajánlotta levelező
barátságát szerfölött tiszteletteljes levelében és mindjárt
érdekes megfigyeléseket is közölt a napfoltokról,
amelyeket saját találmányú módján tett vizsgálat
tárgyává: a nap képét egyszerű sötét kamara segítségével
papírlapra vetítette és ott kényelmesen tanulmányozta
foltjait annak a napnak, amelybe közvetlenül nem
nézhetett bele.
Ez a levél a címzettet lobogó büszkeséggel, a dicsőség
annyira imádott érzésével töltötte el és azzal a nagy
örömmel, hogy a tábor folyton szaporodik. Gasseiuli még
hozzá nem volt eretnek, mint Keppler, sőt az egyházhoz
tartozott, a teológiát Avignonban végezte el. Levele új
lökést adott az Ingoli-válasz körül nagyon lomhán és
félénken folyó mozgolódásnak. Galileo gondolt egyet és
maga küldött a műből kéziratos másolatot másik
tanítványának, monsignore Ciampolinak, hogy tegye
Őszentsége elé és kérje ki véleményét is.
Ez a válasz nagyon soká váratott magára. Csodálkozni
nem lehetett rajta, a pápának most egyéb gondjai voltak,
mint tudományos vitairatokkal foglalkozni. Hét éve folyt
már az európai vallásháború, és ahelyett, hogy jobbra,
vagy balra eldőlt volna, egyre nagyobb területeket ölelt
magába. Most már Hollandia és Dánia is belekeveredtek.
Egész Európa csak erre figyelt, nem Kopernikusz érveire
és ellenérveire. S egész Európában a pápának illett
legtöbbet gondolnia az egyház harcával, s legkevesebbet
csillagászati kérdésekkel.
De hosszú várakozás után, mégis megjött a válasz.
Egyetlen mondatnyi volt az egész, és ez a mondat is
szinte csak mellékesen bújt meg monsignore Ciampoli
egy levelének egyéb híradásai között: „Olvastam az
Ingolinak írott választ és legnagyobb részét már
megismertettem a Mi Urunkkal, aki nagyon élvezte a
szita példáját, aztán a nehéz testek s a mozgás dolgát, és
az ezekhez fűzött lebilincselő kísérleteket.”
Ez volt az egész. A levél következő mondata már
másról szólt: arról, hogy a Vincenzo ösztöndíja dolgában
tett ígéretről Rómában nem feledkeztek meg, de
pillanatnyilag a pápai javadalmi hivatal a vakáció miatt
zavarokat követett el az átutalásnál. Galileo szinte
nagyítóüveggel nézte ezt az egy mondatot, minden szóból
következtetéseket igyekezett levonni. A szita dolga abból
állott, hogy Ingoli az eredeti támadás szövegében ezt az
érvet vetette fel: megfigyelhetjük a szitánál, hogy a
gabonaszemek közé keveredett kavicsok szitálás köz-,
ben mind a szita közepén gyűlnek össze, ha tehát a föld
szita módjára körmozgást végezne, a felszínén lévő
súlyos tárgyak mind a közepére tolúlnának. Az ő kézirata
ezt a gyermekes érvet könnyen elintézte. És ha Ciampoli
az egész szita-ügyet elmagyarázta a pápának, ezt csak úgy
tehette, ha megmondta, hogy ez egyik Kopernikusz-
ellenes érv cáfolata. Általában, ha a könyv „legnagyobb
részét” elmondta a pápának, lehetetlen volt el nem
mondania, hogy minden mondat véges-végig a
Kopernikusz tanáról szól. Ha erre a pápa azt izente, hogy
az okfejtéseket, a példákat, a felhozott kísérleteket
„nagyon élvezte”, ez nyilt és félreérthetetlen válasz:
szemet húnyt afelett, hogy kedvence ilyen közvetett
módon foglalkozik Kopernikusz igazával. Nincs tehát
semmi baj: ha ezentúl is ügyes formát talál, hogy
Kopernikuszt közvetve hirdethesse, azt a pápa nem
bánja.
Felment Arcetribe, leányait meglátogatni. Bob dogan
mondta Celestének:
− A mi pápánk bölcs ember és hozzám nagyon jóságos.
Imádkozzatok érte, hogy Isten a tudomány és emberiség
áldására, mennél tovább tartsa meg. És értem is
imádkozzatok, mert még nagyon sok dolgom van, amit el
kell végezni.
− Mit tűzött maga elé kegyelmed!
− Meg kell írnom a művet. A nagy művet, életem
koronáját. A lényegét is érlelni akarom még, de a formája
különösen nehéz lesz. Ehhez évek kellenek. És én folyton
betegeskedem és folyton öregebb leszek.
 III.

A pápai ösztöndíjat csakugyan elintézték. Orbán pápa

évi hatvan aranyat engedélyezett a tudós fiának, amíg
tanulmányait be nem fejezi. Az Ősztöndíjjal formaságok
jártak: az ilyen pápai ösztöndíjas köteles volt reverendát
ölteni, haját tonzúrásan nyíratni és kötelezni magát
bizonyos számú külön imára. Galileo boldogan
dörzsölgette kezét. A. hatvan arany nagy segítséget
jelentett, a fiúnak pedig nem fog ártani, ha a reverenda
kissé visszatartja a koesmázástól. Mert Castelli, aki most
is Pisában tanárkodott, Vincenzóról nem sok jót tudott
jelentgetni. A fiú rendetlenül járt előadásra, nagyzolt,
adta a világhírű ember fiát és hányiveti módon
dicsekedett a firenzei és római udvarokhoz vezető előkelő
összeköttetéseivel.
Egy napon a fiú váratlanul betoppant apja lakására,
Firenzében.
− Mi történt, − kérdezte Galileo ijedten, − csak nincs
valami bajod?
− Nincs semmi, de meg kell beszélnem ezt az
ösztöndíj-dolgot kegyelmeddel.
− Mi van ezen megbeszélni való? Megnyíratod a fejed
búbját, felveszed a reverendát és kész. Azonfelül illenék
nagyon szép köszönő levelet írnod monsignore
Ciampolinak, Rómába.
− Én nem Ciampolinak szeretnék írni, hanem
magának a pápának. Hogy mentsen fel a feltételek alól.
− Megőrültél? A pápának írni? Hát te azt képzeled,
hogy ez lehetséges? Közvetlenül levelezni a pápával? Én
azt hiszem, elment az eszed. Engem már csak kedvel
Őszentsége, de ez a vakmerőség sohasem jutott volna
eszembe. Mi vagy te? Firenzei uagyherceg? Az írhat
közvetlenül a pápának. De nem egy pisai jogász. Úgy
látszik, nagyzási hóbortba estél. És mi bajod van a
feltételekkel? Te csak ne sokat okoskodjál, hanem légy
boldog, hogy a pápa költségén tanulhatsz. Ezt nem sokan
mondhatják el Itáliában.
A fiú dacosan nézett maga elé, aztán kitört.
− De én nem akarom a hajamat lény íratni.
És mindjárt védő mozdulattal, hátra is simította haját.
Sőt fésűt húzott elé a zsebéből, amelyet piperkőcök
módján, úgylátszik, mindig magával hordott és roppant
gondosan megfésülte magát. Az apát elfutotta a harag.
− Ilyen nevetséges vagy húszéves vén szamár létedre?
Ezért a koszos hajadért fizessek ón évi hatvan aranyat?
Havonta öt arany károm legyen abból, hogy te
kakaskodjál a hajaddal? Te magad úgy, ahogy vagy, nem
érsz meg havi öt aranyat. Soha mást, mint rosszat, nem
hallok rólad. Kínlódom, töröm magam, hogy eltartsalak,
nincsen soha szükséged semmiben és a hála az, hogy
nem jársz előadásra, hanem kocsmázol. Mikor pedig
terheim kissé könnyebbedhetnének, akkor a hajadért
nyafogsz Szomorú, ha az embernek a saját fiát ilyen
alaptalan, üres, felelőtlen ficsúrnak kell látnia.
Csend következett. Vincenzo gondosan fricskázott le
valamit zekéje ujjúról. Ká volt írva, hogy mekkora
fontosságot tulajdonít megjelenésének. Aztán megint
kitört, komoran nézve maga elé.
− És reverendát sem akarok hordani. Én nem vagyok
pap és nem is leszek.
− Senkisein akarja, hogy pap légy. A reverendától még
világi ember maradsz, ezt jól tudhatnád, ha járnál
egyházjogi előadásra. De úgy látom, a legelemibb
dolgokkal nem vagy tisztában. Te csak vedd fel azt a
reverendát. Nem kell neked tollas kalapban szépelegni a
lányok előtt. Itt van az ideje, hogy komolyan nekiláss a
tanulásnak. Arra a reverenda nagyon jó.
 − Én pedig inkább a vízbe ugróm, − fakadt ki hevesen
a fiú, − semhogy baráttá változzam. Miért nem ír
kegyelmed annak a Ciampolinak, hogy hagyjanak engem
békében a feltételekkel? Kegyelmednek az egy szavába
kerül.
− Ne bosszants engem, te kölyök, mert képen
teremtelek. Csak ezt a mondatot ne halljam, hogy az
nekem egy szavamba kerül. Rendelkezem én a pápával?
És mikor háború van, Ciampolinak nincs más dolga,
mint a pápával a te hajadról beszélni! Erről egy szót se
halljak többet. Azonnal takarodjál vissza Pisába.
− Apám, − mondta a fiú felállva és izgatottan, − én
fiatal vagyok és élni akarok. Éppen a jogászéveim alatt
temetkezzem el? Nagyon kérem, ne kínozzon engem
reverendával és tonzúrával. Miért fáj az kegyelmednek,
ha én jól érzem magam Pisában?
− Nekem az nem fáj. De az már fáj, hogy az én
terheimre nem gondolsz soha. Roppant természetesnek
találod, hogy elég úri módon eltartalak. Bezzeg Celeste
nővéredet más fából faragta a jó Isten. Neki csak azon jár
az esze, hogy mi gondom van, hogy szolgál az
egészségem, mi van velem. Tőled akár elpusztulhatnék az
árokban, csak azért ijednél meg, hogy miből fésülküdjél
tovább. Jó, jó, kár erről beszélni. Soha még örömet nem
adtál nekem, csak gondot. Vedd tudomásul, hogy ha a
feltételeknek eleget nem teszel, tőlem sem kapsz egy
lyukas soldót sem. Aztán majd láss utána, miből tudsz
megélni. Most menj vissza Pisába tanulni, Firenzében
nincs semmi keresnivalód.
A fiú vállat vont és dacosan kiment. Ismerte jól a
házban a járást, megtelepedett és mindjárt kikötötte a
gazdasszonynál, hogy mi legyen vacsorára. Azzal az
ürüggyel, hogy nem kap fuvart hamarabb, három napig
otthon maradt. Apja alig látta, a fiú nappal lányos
házaknál mászkált, este elment pajtásaival szórakozni.
Harmadnap megint szóbahozta a dolgot. És mikor az apa
megmagyarázta neki, hogy amit kíván, az lehetetlen,
húszéves létére sírva fakadt. Már ütközött a szakálla,
jóval világosabb apjáénál, és Galileo azt vizsgálta
önmagában, hogy ő vájjon húszéves korában, ugyanilyen
serkedő szakállal, képes lett volna sírni hasonló
körülmények között? A vita meddő maradt köztük, a
fiatalember semmi áron sem akart belemenni a
tonzurába és a reverendába, az apa mindenáron és a
szülői parancs hangján követelte.
− Nem értem kegyelmedet, − csattant fel vita közben a
fiú, − hát nem gyűlöli a reverendát? Mikor annyi bajt és
zavart kapott a papoktól?
− Gyerekes beszéd. Világiaktól is kaptam rosszat és
papoktól is kaptam jót. Ott van Castelli, tanár nálatok
Pisában. Az pap. És olyan hűséges emberem kevés van.
Jó, de a jezsuiták. Az egyetemen eleget beszélik, hogy a
jezsuiták el akarják söpörni kegyelmedet a föld színéről.
− Volt bajom egy-két jezsuitával, való igaz. De
domonkossal is és mással is. Az a szervezett hadjárat,
amelyet a jezsuiták indítottak ellenem, dajkamese.
Hiszékeny emberek találják ki az ilyesmit, akár a
kísértetet.
− Kegyelmed jobban tudhatja. De Pisában azt beszélik,
hogy a rend azt a Grassit hivatalosan rendelte ki a
kegyelmed tönkretételére.
Galileo legyintett.
− Grassi atya azon a ponton van, hogy megtérjen
kopernikánusnak. Valósággal futkos a barátságom után.
Fűnek-fának magasztal. Nyilván nagyon megbánta, hogy
megtámadott. Alapjában bizonyára derék és jóhiszemű
ember. Soha nem kell általánosítani, ezt tanuld meg az
életben. És azt a reverendát csak vedd fel, mert lia nem,
akkor levettem rólad a kezemet. Erről többet nem is
akarok beszélni. Mikor mégy?
− Holnap korán reggel. Ma még el kell mennem
Bocchineriékliez vacsorára. És addig még más
tennivalóm is van.
− És a nővéreidhez mikor mégy ezek szerint?
− Sajnos, arra nem jut időm. Mondja meg nekik
kegyelmed, hogy csókoltatom őket.
Az apa erre éktelen haragra lobbant.
− Most aztán eredj a szemem elől, ne is lássalak. Aki
így viselkedik a testvéreivel, az nem ember. Azoknak
minden harmadik szavok te vagy. Hetekig törik a fejőket,
hogy milyen kézimunkával tudnának neked örömet
szerezni. Erre három napja vagy itthon és feléjük sem
nézel. Menj innen, ne is lássalak.
A fiatalember dacosan vállat vont és kiment. Másnap
elutazott, még mielőtt apja felébredt volna. Galileót
mindez igen fájdalmasan érintette. Szerette volna tűz-
eszű, tehetséges kitűnő ifjúnak tudni a fiát, akiben
büszkélkedhessék, aki majd méltán folytassa a család
világhírre emelkedett nevét. De közepes értelmű, nyegle
fickónak kellett látnia, akinek egyetlen komoly gondolata
nincsen. Az eset jó mély sebet vágott a szívén. Napokon
keresztül folyton csak a fiú és az ösztöndíj járt az
eszében. Még hozzá Castelli is értesítette Pisából, a nem
leplezett megbotránkozás hangján, hogy a fiú ott fennen
hirdeti: ő inkább kitagadtatja magát, semhogy a tonzurát
és a reverendát vállalja. Felment leányaihoz a kolostorba
és keservesen panaszkodott nekik öccsükre. Angéla
közömbösen hallgatta az esetet, de Celeste védelmébe
vette a fiút. Mindig mindenkit védelmébe vett, soha
életében senkit el nem ítélt és senkire nem haragudott
soha. Öccsét pedig most különös melegséggel
védelmezte. Azt magyarázta, hogy a tonzúra szent jegy s
a reverenda szent köntös. Aki érzi, hogy méltó módon
nem tudná hordani őket, csak tisztességérzetéről tesz
tanúbizonyságot, ha lemond róluk.
Galileo néhány nap múlva már maga is mentségeket
keresett a fia számára. Első haragja elszállt, s
gondolataiban igyekezett tárgyilagos lenni. Ha a fiú nem
lángelme, azért igazságtalan dolog hibáztatni. A gyerekek
nem arravalók, hogy a szülői hiúság édeskésére
szolgáljanak. Képességeit szüleitől kapta, nem tehet róla,
hogy olyan, amilyen. Aztán meg anya nélkül nőtt fel,
annak sem ő az oka, hanem éppen az apja. Napról-napra
jobban puhította önmagát és még tett ugyan néhány
reménytelen kísérletet, hogy szigorú és következetes
maradjon, de már látta, hogy a saját lágy természetét
nem tudja megváltoztatni, s a fiú akarata teljesedik, nem
pedig az övé. Mikor a hónap elseje elérkezett, rendesen
elküldte a szokott havi pénzt Vincenzónak Pisába.
Rómába pedig hálálkodó levelet írt és az ösztöndíj
megkezdését valami kimagyarázással elhalasztotta. Most
már akár le is mondott volna róla, de restellte, hogy
Ciampoli annyi levelezés után most elámúljon rajta és
vagy hálátlannak, vagy nevetségesnek tartsa.
A megoldás magától adódott. Miután ismét átesett
ízületi baja egy több hétig tartó és nagyon fájdalmas
rohamán, nyár táján levelet kapott Münchenből,
Michelagnolótól. Az minden jel szerint jól eléldegélt ott a
bajorok közt és ha gondjai voltak, azt csak annak kellett
tulajdonítani, hogy családja nőttön-nőtt. Most várták a
hetedik gyereket. A legidősebb, akit szintén Vincenzónak
hívtak a nagyapja után, mint a Galileo fiát, már a
tizennyolcat taposta. Ezt a fiút zenésznek szánták, a jó
zenészt pedig csak Itália tudta felnevelni, ennélfogva
Michelagnolo addig kilincselt a bajor udvarnál, amíg
kijárt a fiának valami ösztöndíjat. Nem is olyan keveset:
Maximilián, a bajor uralkodó, évi kétszázhúsz
aranyforintot utalványoztatott az udvari zenészjelölt
neveltetésére. De a pénz a többi gyerekre is kellett,
Michelangelo az Itáliába készülő fiúra nem szánhatott
többet, mint az ösztöndíj felét. Ez pedig már nem volt
olyan sok. De Michelagnolo azt is közölte, hogy nagyon
vágyik már látni övéit és jövőre, ha Isten élteti, egész
családjával ellátogat Firenzébe, hogy bemutassa a saját
gyerekeit és örvendjen Galileo és gyermekei látásának.
Galileóban nagyot lobbant a testvéri szeretet. Boldog
volt, hogy láthatja hosszú évek óta nem látott öccsét. S az
jutott eszébe, hogy ha már ott van az a hatvan arany
ösztöndíj, amelyet íia elkönnyelműsködött, miért ne
lehetne azt egy kis utánjárással átiratni a másik Galilei
Vincenzóral A pápának ez a pénz annyi, mint egy
ujjesettintés, a sokgyermekes Michelagnolónak pedig
nagy segítség lesz. Elkezdett Ciampolival levelezni,
óvatosan pedzette a dolgot, látta, hogy nem megy
nehezen, jobban ráfeküdt, s egy napon megkapta az
értesítést, hogy az ösztöndíjat átírták az unokaöccse
nevére. A pénz a családban maradt, Vincenzo pedig
tovább pompázhatott ápolt sörényével a pisai lányok
között.
Ez valamennyire kibékítette az egész esettel. Sőt most
már örült is azon, hogy jövőre a Michelagnolo látogatását
ilyen szép ajándékkal fogadhatja. Helyzete általában nem
is volt nyomasztó. Udvari fizetéséből nyugodtan
megélhetett, maga nem volt igényes, leányai nem
kerültek pénzbe, csak fiáról kellett gondoskodnia. És
nagyítóért, miegymásért minduntalan kapott jelentős
sommákat hol az udvartól, hol egyéb előkelőségektől. A
rendes évi betegségen is túlesett már, ilyenkor boldog
volt, hogy jó darabig mintegy vakációt kapott a
fájdalmaktól. Békésen motoszkált otthon írásai,
számításai, külföldi levelezései között, fejében a
megírandó nagy könyv egyelőre homályos körvonalait
forgatta, s olykor elmosolyodott azon, hogy valaha
milyen lidérces rettegést állt ki az inkviziciótól való
félelmében, pedig ha van valaki, akinek nincs mitől
félnie, ő az, a pápa kedvence.
Ekkor újonnan nyomott könyvet kapott. A könyvet
Párisban nyomták. Csodálkozva látta a címlapon, hogy
Sarsi vagyis Grassi atya, megint megszólalt. „A mérleg és
az aranymérleg számadása, − mondta a hosszú cím, −
amelyben azt, hogy mit kell tartani Sarsi Lotario
Csillagászati Mérlege nyomán, és mit a Galilei Galileo
Aranymérlege nyomán az üstökösökről, ugyanaz a Sarsi
Sigensano Lotario mindkét mű okoskodásainak
felsorolásával a tudósok ítélete alá bocsátja.” Izgatottan
forgatott a bevezetéshez. Sarsi azzal kezdte, hogy az
üstökösök csóvájából vészes lángot csinált valaki,
mindent és mindenkit felgyújt maga körül, őt, Sarsit is
meggyújtotta.

„Mit csináljak? Égjek és hallgassak? Még saját

magamról se verjem le ezeket a lángokat? De
bizony bátor leszek, sőt leverem mindenünnen,
nehogy ez a bűn az utókor számára megmaradjon
veszedelemnek és még jobban elharapódzzék.
Elveszem ettől a tűzveszélytől az éghető anyagokat,
hogy a falánk baj táplálék bíjján önmagát eméssze.
És bár az, aki olyan aprólékosan bírálja könyvemet,
nem volt hajlandó hangját semmilyen tekintetnek
alárendelni, sőt mindjárt műve elején az álarcos
mulatságok szabadságával fenyegetett és ezt
később be is váltotta: én azonban, aki ebben a
Római Kollégiumban nemcsak
természettudományokat tanítottam, hanem
erkölcstant is tanítok már sok esztendeje, úgy járok
el, hogy a sérelem ne érhessen fel hozzám, vagy ha
mégis eltalál, cáfolhatatlan anyagba ütközzék és
könnyebben elveszítse erejét.”

Galileo hüledezve olvasta ezt. A bevezetés elég nyíltan

beszélt: veszélyes tűz van itt, amelyet
egyszersmindenkorra el kell oltani. A célzás
félreérthetetlen: a kopernikuszi gondolatot kell kiirtani a
föld színéről. S hogy a kiirtani szándékozó mindjárt
erejét is megmutassa, azonnal hivatkozik rá, hogy a
római jezsuita kollégium áll a háta mögött.
Tehát Grassi atya színt vallott. Támad. Programmot
ad. Miután izengetett, hogy barátkozni szeretne. Miután
berontott a betegágyban fekvő Guiduccihoz, Galileit
magasztalta neki és kijelentette, hogy kezd hajlani a
kopernikuszi felfogás felé. A könyv nagyon vastag, tehát
ugyanekkor már írta. Mialatt hízelgő üzeneteket küldött
és barátkozó látogatásokat tett, otthon ugyanekkor ezen
az antikopernikánus támadáson dolgozott. Micsoda
ördögi ember ez, a perfidiának és képmutatásnak, az
ádáz harcnak és lobogó gyűlöletnek miféle hihetetlen
démona?
Olvasta tovább. Már a harmadik oldalon elpirult a
haragtól és szégyentől. Rómában sokat járt társaságba és
derekasan ivott. Nem egyszer be is csípett, ez igaz.
Megvan ez a gyengéje, szeret inni és élvezi a mámort, ez
tagadhatatlan. Erre Sarsi az Aranymérleg, a Saggiatore,
nevével elkezd játszadozni. Szándékosan félreérti, és
„assaggiatore”, vagyis borkóstoló gyanánt fogja fel.

„Szóval a Galilei művét Borkóstolónak,

Kortyolgatnak, Kvaterkázónak is lehetne nevezni.
Az ilyen neveknek megfelel a szüret ideje is, mikor
a könyv megjelent, mert a bevezetés maga
megvallja, hogy a nyomtatvány októberben hagyta
el a nyomdász műhelyét. De az efféle neveket aligha
találhatja illendőnek az ember, aki tudós. Én
józanabb címet jobban szerettem volna.”

Így ment ez tovább száz, meg száz oldalon keresztül,

hevesen, személyeskedően, élesen, gorombán.
Rosszhiszeműsége minden oldalról hangosan kiáltott. A
Galileo szövegét szándékosan elferdítve idézte, aztán az
elferdített idézetet diadalmasan cáfolta. Ahol sajtóhiba
volt az Arany mérlegben, ott nem vett tudomást a kötet
végén álló hiba-felsorolásról, hanem a sajtóhibát a szerző
tudatlanságának tüntette fel és kicsúfolta. Sértő volt és
szenvedélyes. De ezenfelül gálád módon életveszélyes is.
A könyv vége felé, mikor Galileónak a hőről vallott
teljesen új felfogásával vitatkozott, egyszerre csak ezt
írta:

„Most pedig szólnom kell a hőre vonatkozó

kitéréséről, amelyben azt jelenti ki Galilei, hogy
egyetért Démokritosz és Epikurosz iskolájával.
Művének e helyén az egész könyvhöz méltó
fejtegetését kurtán-furcsán intézi el, s nekem nem
ízlésem vitatkozni azzal, akinek álláspontját
pontosabban nem ismerem. Erről tehát nem is
mondok semmit. Felfogása legyen az övé, másnak
nem kell úgysem. Ítélkezzenek róla a helyes
érzésnek és helyes fogalmazásnak azok a mesterei,
akik a meg nem rontott vallás ügyén őrködnek. De
szóvá kell tennem mégis egyet-mást, ami
nyugtalanít. Az indít erre, amit az egyház-atyák, a
zsinatok és az egyház minden tanítása szerint az
Oltári Szentség felől kétségtelennek tartunk: hogy
mikor az ige leghatalmasabb ereje folytán a kenyér
és bor átlényegül, mégis megmaradnak érzékelhető
tulajdonságaik, színölc, ízök, hőmérsékletük, és
pedig, mint az említett tekintélyek mondják, csoda
folytán. Ezt mondják ők. Galilei azonban
félreérthetetlenül azt állítja, hogy a hő, a szín, az íz
és egyéb ilyen dolgok kívül állnak az érzékelőn.
Ebből tehát az következik, hogy a kenyérben és
borban sincsen meg, csak a nevök. Szóval akkor
minek az Oltáriszentség csodája, ha csak nevök
marad meg? Láthatja Galilei, milyen messze jutott
azoktól, akik annyi buzgósággal igyekeztek a
tulajdonságoknak bizonyosságát és tartósságát
kimutatni, hogy az isteni csoda hatalmát
igazolhassák. Tudom, hogy csak sikamlós és ravasz
elmék használhatják mentségül és tűrhetik, ha
hitünk legszentebb fejeinek mondásait szabadon
értelmezik és a helyes és elfogadott értelmezéstől
eltérően csűrik-csavarják. Nos, ha nem szabad azt
tanítani, hogy a föld mozog, noha erről egyházi
tekintélyeink hagyománya nem szól, akkor, ha nem
tévedek, még kevésbé szabad hirdetni, ilyesmit
arról, ami a vallás legfőbb tétele.”
 Az olvasóban elhült a vér. Ez az álokoskodó és
erőszakos ember, ráugorva egy fizikai kifejezés tetszés
szerint magyarázható árnyalataira, a hőelméletből azt
hozza ki, hogy Galileo tagadja az Oltáriszentség csodáját,
tehát tagadja a katolikus vallásban a leglényegesebbet.
Ha ez nem feljelentés az inkvizícióhoz, akkor semmi sem
az. És nemcsak öt jelenti fel. A könyv egy más helyén
megakadt a szeme egy rendkívül agyafúrt mondaton:

„Tudom én, mit akarsz, Galilei: hogy elhangozzék

ügyedben a hitehagyott Julián mondata: Vicisti,
Galilaee. De tőlem sohasem fogod azokat a
szavakat hallani, amelyek a Szörnyeteg száján
kijöttek.”

Íme, Julián mögé rejtve feljelenti szegény Szörnyeteg

atyát, Riccardit, aki az Aranymérleg kinyomatására a
pápai cenzúra engedelmét megadta. Feljelenti, hogy
olyan könyvet engedett nyilvánosságra hozni, amely a
szentáldozat csodájának voltát tagadja, tehát a
legnagyobb istenkáromlás bűnét követi el.
Azon vette magát észre, hogy teljesen besötétedett.
Pedig azonnal ebéd után kezdett olvasni. De az új
támadás úgy felizgatta, hogy mindenről megfeledkezett.
Most az alkony homályában a könyvet térdére ejtve,
gondolkozni kezdett. Megállapította sajátmagán, hogy
mód nélkül ideges, a szokottnál gyorsabban és
szakadozottabban lélegzik, rekeszizmában rendkívül
kellemetlen, sajgó nyomást érez. Megint felmerült előtte
az ismeretlen üldöző elviselhetetlen érzése. Megint
belemerült azoknak a rémképeknek kiépítésébe,
amelyektől már egyszer annyit szenvedett. Hát mégis?
Lehet, hogy titkos szervezet dolgozik ellene és máglyára
akarja juttatni? A támadás Párisban jelent meg. Grassi
ott nyomatta ki a kéziratot. Mért éppen Parist jelölte ki a
világszervezet a könyv megjelenésére? Talán, hogy
külföldi hírének a háta mögé kerüljenek és kívülről
kezdjék lehetetlenné tenni? Talán megint van már titkos
eljárás ellene, csak ő nem tudja? Vagy csak ezzel az új
támadással kezdődik az eljárás, amelyet most már
Európaszerte megszerveztek? Szörnyű rémület vett erőt
rajta, ha a sötét gyanújeleket így rakta össze. De aztán a
pápára gondolt, aki elvégre minden egyházi szervezetnek
fölötte áll és az inkvizíciónak is diktál. Még ha valami
földalatti szervezet elhatározta is az ő romlását,
számadásukat a támadók a pápa nélkül csinálták. De
bizonyára ez is csak az izgatott agy ijedelme és gyerekes
rémlátás. A jezsuiták világszervezetének most egyéb
dolguk van, mint ellene irtó hadjáratot szervezni. Grassi
egyéni harca az egész, akinek dühe és jellemtelen
fenekedése a sarokba szorított peripatétikus szégyenével
magyarázható. Párisba talán azért küldte nyomatni a
könyvet, mert Rómában nem talált kiadót, aki a pápa
kedvencének ilyen heves meghurcolását hajlandó lett
volna kinyomatni. Persze, persze, nincs itt semmi baj, −
mondta magában örömmel. De csak azért, hogy egy perc
múlva már újra felmerüljenek rettegő kétségei és újabb
gyanúokokat kerestessenek vele. Úgy hányódott
töprengései között, mint aki valami súlyos betegséget
keres magában, s egyik pillanatban kineveti saját
képzelődését, de a következő pillanatban az összes
tüneteket felismeri.
Ez a lelkiállapot hosszú hetekig tartott. Kétségbeesett
feszültséggel várta Rómába a híreket, mekkora port fog
ott felkavarni a könyv, mi lesz hivatalos hatása, odajut-e
a pápa kezébe és főként megmozdul-e az inkvizíció.
Lassan aztán jönni kezdtek a hírek. A könyv semmi
feltűnést nem keltett. Úgyszólván nyom nélkül maradt.
Mindenki únta már a jezsuita páter okvetetlenkedő
vitáját, amely most már inkább piaci pörlekedésnek
tetszett, semmint tudományos küzdelemnek. Arról is hír
jött, hogy Grassi csakugyan kiadó híjján volt kénytelen
Párisba menni. Ott talált valami anyagi segítséget is,
mert minden jel arra mutat, hogy a jezsuita kollégium
most már unta a nyomdaköltségeket és a vég nélkül
húzódó vitát nem akarja tovább is pénzelni. A pápai
udvar mélyen hallgatott a könyvről, ott nyilván kézbe
sem vették. S az inkvizició sem mozdult. Józanul
gondolkozva nehéz is lett volna elképzelni, hogy a pápa
inkvizició ja eljárást indítson saját pápai cenzúrája ellen,
amely az Aranymérleget oly hízelgő szakjelentés kapcsán
engedte a nyilvánosság elé.
A könyv közben még egy kiadásban megjelent. Grassi
atya valahogyan megtalálta a módját, hogy egy nápolyi
nyomdásznál a művet szintén kinyomassa. Ez rövid időre
megint fel zaklatta a Galileo idegeit. Ismét földalatti
világszervezetre gondolt: most már a második külföldi
országban jelenik meg a nyomtatott vád, hogy ő támadja
az Oltáriszentséget. Maj.d következnek Spanyolország,
Ausztria, Magyarország, Lengyelország, s mind a többi
államok, ahol a jezsuiták dolgoznak. De a rémkép megint
elhalványodott, mert Rómában a kutya sem törődött a
könyvvel. Mindenkit a nagy háború hírei foglaltak el.
Wallenstein, a nemrégen felbukkant császári hadvezér
egyik győzelemről a másikra vezette a katolikus
fejedelmek seregeit. A protestáns erők területe részint
szűkült, részint az eddig még semleges államok
közbelépését provokálta. Minden áldott nap
világtörténelmi fontosságú híreket hozhatott, Grassi atya
pomádés latinságú, mindenáron klasszikuskodó
vitaművét ki sem nyitották azok, akik mindennap a
történelem fordulataival keltek és feküdtek.
Galileo szép lassan megnyugodott, de a hosszú izgalom
egy tanulságát megtartotta. Megint látnia kellett
magáról, hogy mennyire nem politikusnak született,
pedig a nyilvánosság elé lépő embernek kissé annak is
kell lenni, még ha az elvont tudományok mestere is. Újra
megmutatkozott, hogy természete mennyire hiszékeny és
milyen kevéssé emberismerő. Erről sokat beszélt Cél
estével, akivel tígy lehetett mindenről beszélni, mint egy
bölccsel. Bölcs is volt ez a húszon hétéves apáca a maga
lelkének tiszta mélységével. Ámulni kellett rajta, hogy a
klastrom négy fala között honnan szerzett ilyen fiatalon
ennyi élettapasztalaton át leszűrt tiszta ítéleteket és
elveket. „Sokkal felnőttebb nálam“, − gondolta magában
a hatvanhároméves apa, mikor beszélgetett vele. És volt a
fiatal apácában valami különös aggság testileg is.
Huszonhét éves korára valamennyi fogát elvesztette,
étkezése ügyetlen szopogatásból állott, mint az
aggastyánoké. Fogai hijján arca összeesett, orra furcsa
módon közelebb került az áliához. S apja is megfigyelte,
hogy a keze egészen olyan, mint az öregeké. Csak a szeme
volt fiatalabb; ez a mélységes békéjű, nagyon okos és
derült szem, amelynek csodálatos tekintetéhez hasonlót
csak a nagy festők szentjeinek képén lehetett találni.
− Nincs szomorúbb, − mondta Galileo, mikor a
szőlőtőke tövében együtt üldögéltek, − mint csalódni.
Másnak talán nem ennyire fájdalmas, de az én lelkem
úgy van alkotva, hogy hinni és bízni szeressen.
− Ilyen az Istennek tetsző lélek, − bólintott Suor
Celeste, − hiszen a világ alapja a hit.
− De akkor miért keli annyiszor csalatkoznunk benne?
− Hogy próbát tegyünk a hitünk erősségéről. Akiben
csalódtunk, azt nagy részvéttel sajnálnunk kell. ő a
boldogtalan, nem mi. Ő rossz s ezért a lelkének békéje
nem lehet. Nekünk azonban tovább is megmarad az az
isteni ajándékunk, hogy hiszünk.
− De ha lassanként mindenki elmaradozik? Egyedül
lenni borzasztó.
− Kegyelmed sohasem lehet egyedül. Mindig
megmarad Isten, akiben bízhatik. És bennem soha nem
fog csalódni. Talán a világon mindenki másban csalódni
fog s én mégis azt mondom, hogy szeresse az embereket
és bízzék bennük. Mert nézze: szeretni sokkal nagyobb
boldogság, mint amilyen fájdalom a csalódás. A szeretet
lehet tökéletes, de a csalódás nem, mert Istennél mindig
van vígasztalás. Következésképpen az jár el helyesen, aki
bízik, mert ha a bizalom boldogságából kivonjuk a
csalódás fájdalmát, több marad.
 Galileo magához ölelte és megcsókolta az apácát.
− Matematikus leánya vagy, − mondta boldogan
nevetve, − de most megyek is haza, elő kell készülni a
Michelagnolóék érkezésére.
− Mikor jönnek?
− Valamikor a jövő hónapban. Sajnos, nem minden
alakul úgy, ahogy előre kifestettem magamnak. Tudod, a
Michelagnolo feleségének van egy nővére, Massimiliana.
Azt hallani róla, hogy roppant kedves, derék, jóravaló
személy. Pártában maradt leány. Úgy volt, hogy velők
jön, s én azt tervezgettem magamban, hogy itt tartom.
Sokat vagyok beteg, ezek a pénzen fogadott asszonyok
hanyagul ápolnak. Egyiket a másik után küldöm el.
Egészen más az, ha családtag ápolja az embert. De ebből
nem lesz semmi. Massimiliana nem akar eljönni
Münchenből. Michelagnolo is nagyon ellenzi a tervet,
nem tudom, miért. Most aztán a legnagyobb leány,
Mechtilde, el sem jön Firenzébe, azt otthon hagyják,
hogy Massimiliana ne maradjon egyedül. Képzelem,
hogyan sír szegény, már roppantul örvendett hogy meg
fog veletek ismerkedni. Hol van Angéla, hogy elő sem
jött?
Celeste csendesen, szomorúan elmosolyodott.
− Angéla haragszik rám. Pedig bocsánatot kértem
tőle…
− Mi az, mi történt közietek?
Az apáca habozott, egyenként kellett kihúzni belőle a
szavakat. Nyilván, semmi áron nem akart rosszat
mondani a nővéréről. Galileo kezdte észrevenni, hogy itt
valami komoly dolog történt. Megcsóválta a fejét és
elindult, hogy a badessát megkeresse. Celeste vissza
akarta tartani, de ő lefejtette magáról a leánya kezét.
Nemsokára ott állt előtte a főnöknő.
− Főtisztelendő Suor Verginia, mi történt a
leányaimmal? A felét már tudom, de az egészet
szeretném tudni.
− Kívánom is, hogy megtudja kegyelmed. Levelet
akartam írni ebben az ügyben. Az történt, hogy Suor
Angéla és Suor Celeste külön költöztek.
− Ennyit tudok már. De mi volt a baj, mi történt?
− Az történt, hogy aligha van teremtett lélek a földön,
aki egy szobában kibírná Suor Angélával. Csak ez a földre
szállott angyal, ez a végtelen türelmű Suor Celeste bírta
vele. Sajnálom, hogy saját leányáról kell ilyet mondanom
kegyelmednek, de Suor Angélát roppant nehéz
természettel verte meg a természet. Egyébként is nyűgös,
elégedetlen, zárkózott, mindig van panasza, mindig van
kifogása, de mikor néha rájön a bolondóra, akkor, sajnos,
fúriává változik. Elkezd kiabálni a folyosón, csak úgy
visszhangzik tőle a klastrom. Sőt, néha kiáll az udvarra és
olyan zenebonát csap, hogy mindenki összeszalad.
Számos alkalommal fegyelmi büntetéssel sújtottam,
kegyelmednek a Suor Celeste kérésére nem szóltam
semmit. De a büntetések sem használnak. Utóbb már
mindennap botrányt csinált és mindig a nővérével volt
baja. Pedig kegyelmed tudja, hogy Celestével igazán nem
lehet baja senkinek. Végül kijelentette, hogy akármi
történik, ő Celestével nem marad meg közös cellában.
Mondhatom kegyelmednek, megható volt nézni, mit
csinált ez a Celeste. Ő, a hibátlan, bocsánatot kért a
hibástól. Külön imádságot rótt magára, hogy Isten
ihlesse több türelemre az Angéla lelkét. Nálam kétszer is,
hosszasan bent volt Angélát védeni. Én végül nem
tehettem egyebet, mint hogy a klastrom békéje
érdekében szétválasztottam őket. Tudom, hogy nem jól
tettem: Suor Angéla így lármával, botránnyal és
erőszakkal elérte a célját, egyedül maradt a cellában.
Megvallom, önző is voltam kissé. Suor Celestét
magamhoz vettem lakótársnak. Az ő társasága maga az
áldás és békesség. De mondja meg kegyelmed, mit
csináljak Suor Angélával? Kegyelmed az apja, adjon
tanácsot, hogyan térítsem rendre.
 Galileo megcsóválta a fejét.
− Sehogyan sem. Kilátástalan dolog. Szakasztott olyan
a természete, mint szegény anyámé volt Isten
nyugosztalja. Én csak arra kérhetem, főtisztelendő nővér,
hogy legyen hozzá türelmes.
− Ó, igen, hiszen erre kért már boldogult elődöm, Suor
Lodovica Vinta. Ami erőmtől tellik, megteszem. De most
Angélát egy ideig nem láthatja kegyelmed, cellafogságra
ítéltem. Sajnos, ez is inkább jutalom neki, mint büntetés.
Legjobban szeret egyedül tenni-venni. Nem könnyű állás
ez az enyém, Messer Galileo, higyje meg.
Az apa megköszönt mindent, sajnálkozott
összeférhetetlen leánya miatt, aztán visszament
Celestéhez, elbúcsúzni. Nem beszélt vele a dologról
semmit. Csak megölelték és megcsókolták egymást, mint
akik minden szó nélkül egymásba látnak, s a földön
legjobban egymáshoz tartoznak.
Nemsokára aztán megjött Michelagnoio Münchenből,
egész családjával. Csak Mechtilde maradt Münchenben.
De a többi gyerek mind eljött. Úgy következtek
egymásután, mint az orgonasíp. A legidősebbik,
Vincenzo, tizenkilencéves siheder volt már, Alberto tíz
éve3, aztán Cosimo, Michele, Elisabetta, Anna még
kisebbek sorban, egészen a pár hónapos Fulviáig. Élénk,
lármás gyerekek voltak, egymás között sebesen, hadarva,
németül beszéltek. Maga Michelagnoio is egészen
elnémetesedett, túljárt már az ötvenen, hatalmas
családapai pocakot eresztett és a viszontlátás első örömei
után, azonnal sört kért. Felesége, a hajdan darázsderekú
és fürge Anna Chiara, szintén elterebélyesedett,
nehézkesen szuszogva hurcolta kemencetestét és ő is
németül beszélt az urával. A gyerekek mindenen
csodálkoztak, sohasem voltak még olasz földön, a
kisebbek már egészen németül is nevelkedtek, még a
legidősebb fiú is kereste olykor a kellő kifejezéseket, csak
nehézkesen tudta magát kifejezni. Kilencen voltak
összesen, házaspár és hét gyerek. Ehhez járult még, hogy
a Galileo fia is hazajött Pisából vakációra. A Segni-
villában, ahol eddig Galileo maga lakott agglegényes
nyugalomban, most egyszerre tizenegyen kaptak szállást.
Az eddigi mély csendet, amelyet legfeljebb a
madárcsicsergés díszített kissé, most zajos és zűrzavaros
jövés-menés, kiabálás, gyereksírás, ajtócsapkodás verte
fel.
De Galileo nem bánta a lármát. Övéi vették körül,
boldog volt, hogy családja van. Mivel a két nagy fiút
egyaránt Vincenzónak hívták, meg kellett őket
különböztetni. A Galileo fia maradt Nencio, ahogy
gyerekkorában is becézték, a müncheni fiú lett Cencio.
Nencio és Gencio mindjárt nagyon megértették egymást.
Külön vonultak, nem keveredtek a kicsikkel és esténkint
elmentek vagy kocsmázni, vagy lányos családokhoz
látogatóba. A kicsiket az anya lefektette, s ők hárman
maradtak, a két fivér és a sógorasszony. Üldögéltek a kert
hűvösében, Galileo bort tett maga elé, Michelagnolo sört
kapott, Anna Chiara pedig cukros limonádéval hűsítette
magát. Hosszú órákig beszélgettek így, kiki elmondta az
eltelt húsz esztendő sok mindenféle eseményét.
Michelagnolo éppen úgy panaszkodott, mint bátyja. Neki
a családja és egészsége megvolt, de a nyugalma
hiányzott, mert nagyon félt a háborútól. A bajor
fejedelem erőteljesen részt vett a háborúban a katolikus
oldalon, benső barátságot tartott fenn Ferdinánd
császárral, mindkettőt a jezsuiták nevelték
Ingolstadtban. Harmincezer bajor katona harcolt a
császári oldalon s egyelőre győzelmesen ment a dolog, a
háború borzasztóságai megkímélték a bajor földet, de a
kocka mindig fordulhatott és Michelagnolo folyton azt
forgatta a fejében, hogy mi lesz családjával, ha a
protestáns katonák berontanak Münchenbe. Azokról
borzasztó dolgokat hallani: ahová beteszik a lábukat, ott
öldökölnek, rabolnak és gyújtogatnak.
− Nem is élet ilyen állandó rettegésben élni, hidd el.
Ha túlkorán megőszültem, azt főként ennek a háborúnak
köszönhetem. Nem is merek gondolni arra, mi lesz,
mikor visszamegyünk.
Viszont Galileónak az egészségére volt panasza.
Elmondta, hogyan szokott vergődni magányos kínlódásai
közepette, únott és álmos gazdasszonyok tessék-lássek,
részvétlen ápolására bízva. Fia Pisában, két lánya
zárdában, senkije ezen a kerek világon. Néha már azon
gondolkozik, hogy kibéküljön Landucci sógorral. Mert az
a felesége halála után megint felbukkant Firenzében.
Annak a íia, a harmadik Vincenzo, már megházasodott,
hivatalnokoskodik és megkeresi a kenyerét, a lányok
zárdában vannak. Nincsen semmi gondja, éli világát. De
ha Galileóvaí az utcán találkoznak, nem köszöntik
egymást.
− Nagyon piszok módon bánt el szegény Virginiával és
most mégis eszembe jut, hogy kibékülök vele, annyira
egyedül vagyok. Ki sem tudom mondani, milyen jól esik,
hogy most eljöhettetek. De egyhamar nem is engedlek el
benneteket.
− Mi is nagyon boldogok vagyunk itt, − mondta
Michelangelo, − csak a sör volna jobb valamivel.
Galileo az egész várost felhajtotta sörért, de olyat nem
talált, amivel öccse meg lett volna elégedve. Minden
módon kedvét kereste az évtizedek óta nem látott
testvérnek, játszott a gyerekekkel, igyekezett a
sógorasszonyhoz nagyon kedves lenni. Azok pedig éltek,
mint a hal a vízben. Fel sem merült a gondolat, hogy
hazautaznak. És Michelagnolo addig panaszkodott,
mennyire fél a családját hazavinni, Galileo pedig addig
panaszkodott, hogy neki milyen rossz család nélkül élni,
amíg a kölcsönös célozgatások egyre jobban
összetalálkoztak s egy ézép napon Michelagnolo maga
vetette fel a gondolatot:
− Nem viselhetem el a gondolatot, hogy ha én
visszautazom Münchenbe, ápolás nélkül maradj itt.
Képes volnék neked itt hagyni a családomat.
 − Hagyd itt, hagyd itt, − kapott mohón és hirtelen
Galileo ezen az ajánlaton, − nagyon boldoggá teszel, ha
nélkülözni tudod őket.
− Nem lesz könnyű, de majd megleszek a nagy
lányommal és a sógornőmmel.
Ezt aztán mindjárt közölték is az asszonnyal, aki első
szóra belement. Münchenben nagyon szűkén laktak a sok
gyerekkel, itt pedig pompásan éltek a tágas villában és
parkban. A gyerekek mind boldog üvöltésben törtek ki,
mikor megtudták, hogy itt maradnak. Csak apjok fog
visszautazni Münchenbe. De egyelőre az sem utazott.
Kitűnően érezte magát, nagy keletje volt társaságban,
kezdett hazulról eljárogatni, kezdett a maga szakállára
vendégeket hívni. A villában nagy sütés-főzés kerekedett,
a kertész és az inas mellé még egy inasgyereket kellett
venni. A háztartási kiadások aggasztó méreteket öltöttek,
de Galileo, mikor ezen sopánkodni kezdett magában,
mindjárt rendre is utasította önmagát: csúnya dolog a
soldókat számolgatni, mikor húsz évben egyszer testvére
családját látja vendégül.
A villa népes és zajos élete most már megszokottá vált.
Kialakult az élet rendje, Galileo kezdett írásai felé nézni.
Ami hírt Rómából kapott, az mind csak nyugalmára
szolgálhatott. Most ottani híveinek száma
megszaporodott eggyel: Castellit meghívták a
matematika tanárául a római egyetemre. A Hiúzok
változatlanul gondozták érdekeit, az egyházi
méltóságokkal váltott levelei melegek es kitűnőek voltak,
mint azelőtt. Az a rémlátási roham, amely Grassi
legújabb támadásakor megint elfogta, most már egészen
elcsendesett. Még mosolyogni is tudott saját rémképein,
mikor öccsének a hosszú történetet elmondta. De Grassit
most már nem is vette komolyan. A jezsuita atyáról
csúnya dolgot tudott meg: plagizált. Ugyanis a
matematika és csillagászat mellett műkedvelőként
építészettel is foglalkozott és igen büszke volt rá, hogy a
San Jgnazio-bazilika hatalmas épületének homlokzatát ő
rajzolta. Ez szép és művészi homlokzat volt valóban, de
kitűnt, hogy Grassi atya lopta a rajzot. A homlokzatot
Domenichino rajzolta, Grassi ellopta tőle s a magáé
gyanánt valósította meg. Egyszersmind féktelenül
üldözni kezdte Domenichinót, hogy ha az szót emelne a
plágiumért, vádja ne találhasson hitelre. Galileo most
már csak legyintett, ha Grassi jutott eszébe. Az új Grassi-
könyv margóját telejegyezte ugyan az adandó válasz
ötleteivel, de most elhatározta, hogy nem fog válaszolni.
A támadás visszhang nélkül múlt el, maradjon az övé az
utolsó szó, akkor talán hallgat és nem lesz több baj vele.
Sokkal inkább érdekelték mások. Kepplernek most
jelent meg egy új műve. „Tabulae Rudolphinae“ volt a
címe és prágai csillagászati megfigyeléseit tartalmazta.
Ezt Galileo úgy falta, mint a legizgalmasabb színdarabot.
Aztán levelezett a francia Gassendivel, az új gondolat
nagy hívével. És igen sokat foglalkozott egy nemrégen
felbukkant fiatal tudóssal. Ez jezsuita volt, Cavalieri
Bonaventurának hívták és úgyszólván a Galileo
tudományos unokájának számított, mert a pisai
egyetemről került ki a Castelli keze alól. Algebrai és
geometriai kérdésekkel foglalkozott. Még nem volt
harmincéves, de Galileo ítélete szerint máris maradandót
alkotott: kieszelte a függvényszámítást. Ezt a tudományt
úgyszólván maga a fiatal jezsuita alapította. Jelet talált ki
a függvényre, amely közhasználatúvá is lett. Bámulatos
dolgokat eszelt ki az integrációs számítások terén. Olyan
éles elme volt, amilyen eddig még nem fordult elő a
Galileo fiatal hívei között. Cavalieri meg is látogatta
Firenzében, hogy támogatását kérje valamilyen tanszék
elnyeréséhez. Csúnya, különös, torzul rajzolt ember volt
a jezsuita, feltűnően hosszúkás volt a feje, keskeny és
nagyon magas, szűk arcából hatalmas krumpli-orr ugrott
elő. De lebilincselően kedves, okos és rokonszenves
benyomást tett. Galileo mindent elkövetett, hogy állást
szerezzen neki. Bolognában most halt meg a Magini
utóda, Cataldo. Úgy Galileo Firenzéből, mint Castelli
Rómából elárasztottak minden befolyásos embert
támogató levelekkel a jezsuita érdekében. Nagyon lassan
mozgott a dolog, de úgy látszott, hogy fog menni.
− Miért vetetted úgy magadat utána ennek a dolognak,
− kérdezte öccse, − mit segíted a jezsuitákat, mikor annyi
bajt csináltak neked?
− Ez bolond beszéd, kedves öcsém. Üldözzek minden
szőke embert azért, mert egyszer egy szőke ember rossz
volt hozzám? Grassi jezsuita hitvány ember. Cavalieri
jezsuita pedig színaranyból való derék fiú, amellett
lángelme. Tudd meg, hogy ez a huszonkilencéves
fiatalember évszázadokra biztosította a nevét. Nem
győzök gyönyörködni az esze világosságában. Hallgasd
ezt meg, hogyan építi fel ez a geometria egész világát
egyetlen gondolattal: a vonal oszthatatlanul végtelen sok
pont, a sík oszthatatlanul végtelen sok vonal, a tér
oszthatatlanul végtelen sok sík. Ez olyan szép gondolat,
hogy szeretném anyaggá változtatni és össze-vissza
csókolni.
− Igen, − mondta Michelangolo, aki nem nagyon
figyelt oda, − de mégis csak jezsuita. Látom én otthon is,
Münchenben, mit csinálnak a jezsuiták. Az udvarnál
moccan! nem lehet nélkülük. Pedig a fejedelem ember a
talpán. Milyen a tietek!
− Nem tudom. Zárkózott, ijedt gyermek; nagyanyja,
anyja és udvari papok dróton rángatják. Most nincs
itthon, hosszabb tanulmányútra utazott. Jövőre lesz
tizennyolcéves, akkor átveszi a kormányzást.
− Ezt hallottam. A papok még nagyobb urak lesznek itt
is.
− Tőlem lehetnek. Az én dolgom az egyházzal rendben
van. És nem is hiszem, hogy általában szidni kellene a
papokat. Fiatalok szokása. Valaha én is folyton a Berni
papszidó verseit szavaltam. De aztán az embernek benő a
feje lágya. A komisz ember akkor is komisz, ha nem pap.
A jó ember akkor is jó, ha pap.
 − Nekem beszélhetsz. A háborút is a papok csinálták.
− Azt nem tudom. De a fiad a pápa ösztöndíját kapja.
Az ösztöndíjat minden nehézség nélkül át lehetett
íratni a Michelagnolo fiára s a müncheni muzsikus erre a
megjegyzésre csak elhallgatott és elnevette magát. Olyan
ember volt, aki természetesnek tartotta, ha kap valamit.
Mindent, ami jutott neki, olybá vett, mint a mindenség
köteles adóját. Pontosan egy félévig élt Firenzében a
bátyja házánál és most készülődött visszautazni hogy
felesége és hét gyereke tovább is itt maradjon bátyja
háztartásában. Galileo az utolsó pillanatig remélte, hogy
öccse valami anyagi megoldást fog kínálni. Akármilyen
keveset, de felajánl valamit családja tartásáért. De
Michelagnolo szót sem szólt anyagiakról. Fiát útnak
indította Rómába, ő maga pedig még utoljára
ajánlólevelet kért.
− Kihez kell ajánlólevél!
− Akárkihez Velencébe. Mert Velencének utazom
hazafelé s ott meg akarok állani. Kicsit szórakozni
szeretnék. Kellene valaki, hogy ne legyek teljesen egyedül
az idegen városban.
Galileo soká törte fejét, hogy kinek írjon. Legjobb
barátai elhaltak. És egyszerre eszébe jutott Bartoluzzi, a
Marina férje. Azzal még a Marina halála után is igen jó
viszonyt tartott fenn. Hellyel-közzel meleg hangú
leveleket váltottak. Most Bartoluzzi lett volna adós a
válasszal, de már rég hallgatott. Irt tehát neki, igen
nyájas hangon baráti támogatásába ajánlva testvéroccsét.
Michelagnolo még utoljára felment a kolostorba, majd
érzékeny búcsút vett családjától, aztán összeölelkezett
bátyjával. Galileónak könnyes lett a szeme.
− Úgy érzem, − mondta, − hogy az életben most látlak
utoljára.
− Ugyan ne légy gyerek, jövőre okvetlen eljövök
meglátogatni az enyéimet. És talán addig a háborúnak is
vége lesz.
Elutazott. Felesége és gyermekei itt maradtak. Galileo
úgy feküdt neki az új életformának, hogy ez most már
végleges. Öregségét ennek a testvércsaládnak körében
fogja tölteni. El kell tartania őket és elnézőnek kell lennie
hozzájok, ha kényelmetlenek. Mert akárhogyan restelte,
de kezdte úgy érezni, hogy mikor egy ekkora családot
vállalt, kissé túlságosan volt gavallér.
Ahogy Michelagnolo elment, másnap Galileo nem
tudott felkelni. A betegség villámcsapásként tört ki rajta.
Nem mint eddig, lassan jelentkező fájdalmakkal, hanem
egyszerre, tomboló erővel. A fájdalomnak ezt a pokoli
mértékét eddig nem érezte. Egy darabig csak győzte,
nagyokat nyögött, fogát csikorgatta, de aztán idegeinek
ereje elfogyott: hangosan üvölteni kezdett, összeszaladt a
ház. A hat gyerek egymást lökdöste a küszöbön, onnan
nézték az ordító nagybácsit. Chiara pedig csak topogott
tehetetlenül az ágy mellett. Igen gyorsan sor került rá,
hogy sógora mellett való maradása okos családi
döntésnek bizonyuljon. De ugyanilyen gyorsan ki is tűnt,
hogy Chiara mindennek jó, csak betegápolónak nem. Ott
kezdődött, hogy még jobban megijedt és nyugtalanabb
volt, mint maga a beteg. Izgalmában ügyetlen volt és
szórakozott. Semmit sem tudott hogyan megfogni,
minden rosszul állott a kezében, mindent elejtett. Ha
hozzányúlt a szenvedőhöz, hogy rátegye a forró korpát,
balszerencse üldözte: mindig úgy ért hozzá, hogy
különösen érzékeny helyet íajdított. Pedig a jóakarat
megvolt benne. Este hősiesen karosszéket tolt a betegágy
mellé, hogy virrasztani fog. De mindjárt elnyomta az
álom. Galileo, ha vizet akart, csak hangos és hosszú
kiabálással tudott lelket verni belé. Így telt el az éjszaka.
A beteg úgy szenvedett, mint eddig életében soha.
Kinlódva feszítette meg teste minden inát és izmát és
lélekzetét erőszakkal fojtotta vissza, hogy tompítsa a
fájdalmat. Reggelre, mikor ép kezével tapogatta magát,
elszörnyedve vette észre, hogy sérve tovább szakadt.
Most már hatalmas púpban omlottak ki zsigerei a bőr
alatt. Erős kötést kért Chiarától, aki azonban meglátván a
rendkívül nagy sérvet, nagyot sikoltott és azonnal elájult.
Ott hullt le az ágy mentén. A beteg segítségért ordítozott,
de odakint senkisem vetett rá ügyet, azt hitték, hogy
fájdalmában kiabál és Chiara asszonyt ott tudták
mellette. Végre Chiara magától felocsúdott. De úgy
reszketett a keze, hogy nem lehetett hasznát venni. A
beteg hasát a kertész kötötte keresztül. Ebből ideges
szóváltás támadt, Chiara megsértődött és sírva szaladt ki
a beteg mellől. Szobájába vonult vissza duzzogni.
Galileo a kisebbik inast rendelte maga mellé. Mivel
mind a két inasnak Giuseppe volt a neve, ezt
megkülönböztetésül a Gepe névvel illették a háznál.
Szemfüles és virgonc falusi parasztgyerek volt, ennek a
beteg több hasznát tudta venni. Gépének ott kellett ülni
az ágy mellett és pillanatonként várni a parancsot,
amelyet az állandóan ordító beteg fejmozdulatokkal
osztott neki.
Ebéd után történt, hogy valamit kérdezett Gépétől, az
állandó üvöltésen kissé erőt véve. De Gepe nem felelt.
− Miért nem felelsz, − ripakodott az inasra − ha
kérdezlek?
És irtózva látta, hogy az inas szája mozog, de amit
mond, azt ő nem hallja. Megsiketült. Rémülten próbálta
kiabáltatni az inast, de egyáltalán nem hallotta. És ekkor
döbbent rá, hogy egy ideje már saját üvöltését is alig
hallja, de ezzel a furcsa tudattal eddig nem számolt be
magának. Bár az orvosokat ki nem állhatta, most orvost
hivatott. Az megvizsgálta, megállapította a süketséget,
minden eddigi intézkedést helybenhagyott, valami
teafőzetet rendelt és meleg kendőt a fejre. Aztán magasra
húzott szemöldökkel és fejcsóválva elment.
Azonban a süketség nem múlt el, a beteg állapota
pedig folyton rosszabbodott. Érezte, hogy nehéz láza van.
Sérvét tapogatta a kötés alatt, bal csuklója és baltérde
irtózatosan fájt. Hol egyik, hol másik gyerek
kíváncsiságból mindig benyitotta az ajtót. Ez most
módfelett idegesítette. És egyszerre rémes halálfélelem
vett rajta erőt. Rákiáltott az inasra, hogy azonnal izén
jenek Pisába: fia rögtön jöjjön haza, mert ő halálát érzi.
Az inas mindjárt kiszaladt teljesíteni a parancsot.
Halálsápadtan jött vissza.
Nencio harmadnap lélekszakadva állított be. Galileo
fél-eszméletlenül töltötte ezt a három napot. Irtózatos
fájdalmai voltak, ha jobban magához tért. Nem hallott
semmit egyik fülére sem.
− Meg fogok halni, Nencio, − mondta sírva, mialatt
kezét kinyújtotta, de most már az ép kéz is
visszahanyatlott, − érzem, hogy meg fogok halni. Légy
mellettem, fiacskám. Olyan egyedül vagyok … Ne felelj
semmit, úgy sem hallom. Ha nagyon fontos, írd fel, és
tartsd a szemem elé.
A fiú gyengéden simogatta apja lázas arcát. Ez jól esett.
Elérzékenyülten hebegte:
− Küldjél Benedetto bátyádért, ki akarok vele békülni,
mielőtt meghalok.
Ekkor megint elvesztette eszméletét. Arra eszmélt fel
aztán, hogy Landucci sógor ott ül az ágya mellett. Kezet
nyújtott neki.
− Fogjunk kezet, Benedetto, érzem, hogy meghalok. Ne
keressük ki miben volt hibás, felejtsünk el mindent.
Haraggal nem akarok az ítélőszék elé kerülni.
Landucci méltóságteljesen bólogatott, aztán cédulát
tartott a beteg elé: „Nem akarsz papot?”
− Nem, nem, − kiáltott kétségbeesetten a beteg, − ha
felveszem az utolsó kenetet, akkor mindennek vége.
Majd csak az utolsó pillanatban. A lányokat se
értesítsétek. Most menj el, Benedetto.
Landucci még felírta a papírra, hogy: „Én mindent
megbocsátok neked.” Aztán eltávozott, illendően komor
arcot vágva. Galileo egyszerre nagyon rosszul lett. Érezte,
hogy szédül és ereje fogy. Most akart fiának szólni, hogy
mégis csak küldjenek papért és értesítsék a lányokat, de
ezt megmondani már nem volt ereje. Elvesztette az
eszméletét s utolsó gondolata ez volt: ez a halál.
De nem halt meg. Mikor homályosan magához tért,
sötét volt a szobában, csak mécses égett az ágy mellett.
Nencio ott szundikált a karosszékben. Szólni akart neki,
de nem tudott. Éppen csak annyi ideig eszmélt, hogy
megállapíthassa: él. Majd megint elnyomta az
öntudatlanság. Így volt ez többször is. Csak gyengén
tudott nyöszörögni, ha magához tért, azt azonban már
érezte, hogy valószínűleg életben marad. Aztán
lassankint egészen megébredt. És riadó örömmel
állapította meg, hogy kezd hallani.
Fia állandóan ott volt mellette; ha jó hangosau szólt a
fiú, Ő már értette.
− Nencio… nem akarok itt feküdni…
− Mit akar kegyelmed?
− Azt akarom, hogy vitess el innen. Már megint
kezdem hallani a gyereklármát, rettenetesen idegesít.
− Igenis, atyámuram. De hova vitessem?
− A Costa San Giorgión, a régi házban lakik most
Barbara, a volt gazdasszonyom. Az tudott eddig
legjobban ápolni. Ahhoz vitess. De ne most. Szégyellem,
hogy nappal végighurcoljanak a városon. Keríts valami
hordóágyat, mire beesteledik és Barbarának küldj hírt.
És Chiarával is közöld, de tapintatosan, hogy meg ne
haragudjék.
− Minden meglesz, atyámuram.
Egész nap hol eszmélt, hol bóbiskolt. De jobban
szerette öntudatlanul, mert ha magához tért, mindjárt
érezte fájdalmait. Este Nencio és a két inas hozták a
hordóágyat. Chiara nem volt sehol. Súlyosan
megsértődött és visszavonult gyerekeivel együtt. A
beteget alaposan bepólyázták, mert kint még hűvös volt a
március. Sáros, nyirkos sötétben cammogtak vele a
hosszú úton. ő közben elaludt. Mire megint magához
tért, már Barbara ügyes keze motoszkált körülötte.
Itt csend volt és nyugalom s a régi gazdasszony jól
ismerte már minden pillantását, minden mozdulatát.
Lassan kezdett jobban lenni. Visszatért az életbe. Az első,
amit kérdezett, az volt, hogy mi van a leányokkal.
Odaadták neki Celeste leveleit, amelyek eszméletlen
napjai alatt érkeztek a zárdából. Azokat olvasgatta és
könnyezett. Aztán Michelagnolo leveleit is odaadták neki,
aki már árkon-bokron túljárt. Velencéből írott levelének
egy mondata megjegyezte, hogy Bartoluzzit, a Marina
férjét, hiába kereste, mert az még tavaly októberben
meghalt.
Nencio visszament Pisába, nem is volt rá szükség,
aztán elég fontos is volt visszamennie, most fejezte be
jogászságát, várta a promoveálást. A beteg apa csak
feküdt és nagyon lassan javult. Hallása ugyan visszatért
teljesen, de izületi fájdalmai alig mutattak valami
csökkenést. De még ha javultak is, a hosszú betegség
megpróbáltatásaitól idegei annyira megromlottak, hogy a
kevesebb fájdalmat sem bírta. Gyakran sírógörcs vett
erőt rajta. Ilyenkor kisírta magát, kissé megenyhült és
tovább szenvedett. Aztán meg minduntalan akadt
valami, ami újra meg újra felkavarta. Fiával most nem
voltak bajok, de annál inkább unokaöccsével. Azt Castelli
gondjaiba ajánlotta Rómában s a hű Castelli a római
Vincenzóról még rosszabbakat volt kénytelen jelenteni,
mint annakidején a pisai Vincenzóról. Cencio
megbotránkoztatóan szabados modort hozott magával
Münchenből. Szeretett neveletlen szavakat használni,
hogy ettől férfiasabbnak lássék. Bizonyos Crivelli-
családnál kapott teljes ellátást és ennek a családnak
hölgytagjai nap-nap után felháborodva panaszkodtak
reá. De ez volt a kisebbik baj. A nagyobbik az volt, hogy
állandóan élesen szidta a papságot és gúnyt űzött az
egyházból, holott reverendát hordott. Mikor Crivelli ezért
megintette, kihívóan így felelt: „Nem vagyok elmebajos,
mint kegyelmetek, hogy egy festett falat imádjak.” Erre
Crivelli annyira dühbe jött hogy megfenyegette: feljelenti
az inkvizíciónál. De egyelőre csak Castellinok szólt, aki
mindezt hosszú levélben megírta mesterének és kérte,
hogy ezt a fiatalembert sürgősen vigyék vissza Firenzébe.
Ez nagyon felizgatta a beteget. Egyéb sem kellett volna,
mint hogy istenkáromlásért az inkvizíció elé kerüljön
valaki, aki a Galilei nevet viseli. Azt is véghetetlenül
restellte, hogy az a kölyök viselkedik így, aki a pápa
ösztöndíjával tanul Rómában. Ha a fiú botrányaiból csak
egyetlen szó is eljut a Vatikánba, rettenetes lenne a
szégyen. Most már tudott írni valahogy. Azonnal írt tehát
unokaöccsének, hogy azonnal csomagolja össze minden
holmiját és rögtön térjen vissza Firenzébe. Közölte az
egészet Chiara sógorasszonnyal is, aki most már
megbékélt és rendszeresen látogatta a beteget. Az
asszony kétségbeesve panaszkodott, hogy a fiú mindig
ilyen zabolátlanul viselkedett, de ennek leginkább
Michelagnolo az oka, aki sohasem próbálta fékezni, sőt
maga adott példát a fiúnak az ilyen hitetlen beszédekkel,
amik odakünt ragadtak rája.
Így történt, hogy a bűnös fiú ugyanakkor érkezett
vissza Rómából, mikor az ijedt apa megérkezett
Münchenből. Alig néhány hónapja ment haza, most
megint visszajött. Chiara mindenről tudósította, arról is,
hogy Galileo külön költözött, arról is, hogy a Rómában
tanuló fiúval nem lehet bírni.
Galileo ekkor már, félévig tartó kínlódás után,
lábbadozóban volt. Már vissza is költözött a Segai-
villába, már nem találta terhesnek a gyerekzsivajt. Sőt a
második fiút, a kis Albertót, különösen megkedvelte. Ez
nagyon csinos gyerek volt, helyes viselkedésű és élénk
eszű. Nem nagy fáradságába került elintézni, hogy
odavegyék apródnak az udvarhoz. Az ilyen kisfiúk
teméntelen serege lábatlankodott ott a folyosókon,
minden különösebb munka nélkül, inkább csak dísznek.
Mikor a gyerek először vette fel a színes, címeres
apródruhát, valóságos ünnepet ült az egész család. Ekkor
érkezett meg előbb Cencio. Nagybátyja szigorú
szidalmait még végighallgatta valahogy néma daccal, de
mikor anyjával került össze, akkor kitört. Úgy kiabált,
mintha valami alárendeltjével perlekedett volna. Galileo
elhülve hallgatta a hozzá behallatszó lármát. El sem tudta
képzelni, mi történt volna, ha annakidején ő így
merészelt volna szólni anyjához, nyugodjék békével.
Mindjárt aztán megjött Michelagnolo is. Igen
szerencsétlen hangon kezdte a helyzet megvitatását,
önérzeteskedett bátyjával. Szemrehányást tett neki, hogy
megbántotta Chiarát. Eléhozódott a fiú római ügye is,
Michelagnolo hevesen a fia pártjára állott. Mikor aztán
óhatatlanul az anyagiak kérdése is felmerült,
Michelagnolo, miután családja egy esztendeig élt a bátyja
házánál, minden óvatos szó mögött önérzetét sértő
célzást keresett. Végül a két fivér csúnyán összeveszett.
Michelagnolo felpakolta feleségét és gyermekeit és
harsogó vita keretében kijelentette, hogy ennek a háznak
küszöbét sohasem lépi át többé. Galileo mindenáron
békíteni akarta, most már akár szívesen meg is
alázkodott volna a béke kedvéért, de fia közbelépett.
− Hagyja, atyámuram, hát nem látja még mindig a
helyzetet?
− Mit nem látok?
− Michelagnolo bátyám rájött, hogy ekkora család
teljes eltartását nem kívánhatja ingyen. De fizetni egy
lyukas soldót sem hajlandó. Azért lett egyszerre ilyen
önérzetes. Csak hagyja őket.
El is mentek. A kis apród szivettópően sírt, hogy az
udvari ruhát és a gyönyörű szolgálatot itt kell hagynia. Az
ösztöndíjas fiatalember nem köszönt senkinek. Galileo
még az utolsó pillanatban is szeretett volna utánuk
szaladni. De fia visszatartotta. Eléggé meglátszott rajta,
hogy a maga érdekeit védi. És a saját szempontjából
igazat is kellett adni neki, ha apja anyagi képességeiben
nem nagy örömmel részeltetett egy féltucat
unokatestvért.
Hogy mi járt a fejében különösképpen, az nemsokára
kiderült. Egy rekkenő nyári délután Galileo kint pihent a
parkban és jegyezgetett. Mert már lassanként kezdte a
megírandó nagy könyv előkészületeit. Ekkor fia
odatelepedett melléje.
− Nem baj, ha megzavarom kegyelmedet? Valami
fontos beszédem volna.
− Nem baj, fiam, csak pénzt ne kérj, mert az nincs.
Megjött Pisából a doktorátusod számlája.
Kétszázhatvankót lira. Csekélység. No, de nem baj,
legalább doktor vagy. Szóval pénzt ne kérj, fiam.
− Ne féljen, nem azt kérek. Azt szeretném, ha elég
erősnek érezné magát, hogy felkeresse a
miniszterelnököt. Én ma voltam nála és ő várja a
kegyelmed látogatását.
− Kicsoda? Cioli? Miért?
− Mert nagy eset van, atyámuram. Meg akarok
házasodni. És ehhez kérem is atyai hozzájárulását.
− Beszélj, beszélj. Úgy felizgatsz, hogy majd kiugróm a
bőrömből.
− A Bocchineri-leányt akarom elvenni, atyám. A
leánnyal már rendben vagyok, csak a kegyelmed
beleegyezése hiányzik, azonkívül a leány atyja ahhoz
ragaszkodik, hogy neki a miniszterelnök szóljon. Ezért
kérem, hogy mihelyt olyan állapotban lesz, keresse fel
Ciolit. Ő szivesen szól az apának, de előbb kegyelmeddel
akar beszélni.
− Ne rohanj, ne rohanj. Ez az a pratói Bocchineri
Carlo? Annak az egyik fiát jól ismerem. A Medici Carlo
biboros titkára Rómában. Az az?
 − Úgy van.
− Jó család, nem mondom. Megállj csak, a leányt is
ismerem. Az az a csinos kis fekete, aki itt vacsorázott,
mikor Michelangolo bátyád vendégeket hívott?
− Az. Sestiliának hívják.
− Roppant helyes kislány. Már akkor láttam, hogy
belédhabarodott, de nem gondoltam, hogy olyan komoly
a dolog. És mi lesz anyagilag? Mi a hozomány?
− A pontos összeget még nem tudom, de lesz valami. A
leánnyal úgy beszéltük meg, hogy kegyelmed segítségére
is számítva, a pénzt házba fektetjük. Szeretném
megvenni azt a házat a Costa San Giorgión.
− Hát az már nem olyan egyszerű, édes fiam.
Erről még ráérünk beszélni. Egyelőre ellakhattok
nálam, van itt hely bőven nem egy házaspárnak. De a
legfontosabbhoz most érkezünk, fiam. Mióta a
doktorátussal hazajöttél, nem beszéltünk erről. Hét évet
töltöttél az egyetemen. Jóval többet, mint akárki más. De
erre most már vessünk fátyolt. Fő, hogy kész ember vagy.
Mi lesz most? Mi a szándékod? Miből akarod a
családodat eltartani?
− Éppen erről is kell Ciolival beszélnie, atyám.
Remélem, hogy valami udvari állást ki tudnak nekem
szorítani. Nem akarok örökké a kegyelmed nyakán élni,
az természetes. De nagyon megkérném, hogy a kezdő
években még álljon mellettem a lehetőséghez képest.
− Jól van, fiam, ami tőlem telik, arra számíthatsz.
Mihelyt a lábam bírja, elmegyek Ciolihoz. És ezek szerint
nincs más hátra, minthogy tiszta szívből egész életedre
szóló boldogságot kívánjak neked, fiam.
Melegen összeölelkeztek, a fiú kezet csókolt. Galileo
szeretettel megveregette a vállát.
− Mikorra gondoljátok az esküvőt?
− Januárra.
 − Helyes, a sok várakozásnak semmi értelme. Aztán az
első unoka fiú legyen, azt megmondom.
− Hogy fiú lesz, azt nem Ígérhetem, − mondta
kevélyen a fiatalember, − de hogy jövőre már itt lesz,
arról jót állok.
− Jól van, fiam, ezt el is várom. A lányok tudják már?
Illenék, hogy bejelentsd nekik.
A fiú kelletlen arcot vágott.
− Szörnyű messze van az az Arcetri és nekem most
annyi dolgom van, hogy azt sem tudom, hol a fejem.
Inkább megtehetné kegyelmed, hogy ír nekik. Én most
szaladok.
És elsietett. Galileo egy kis tövist érzett a szívében. De
most nem tudott neheztelni. Feltápászkodott és
odakiáltotta a kis inast. Annak vállára támaszkodva,
bevánszorgott a villába levelet írni.
− Nagy újság van, Gepe, − mondta neki ragyogva, − a
gazdád nagyapa lesz.
A kis inas tátott szájjal nézett fel rá, aztán elvigyorogta
magát, mint akivel valami pajkos dolgot közöltek.
 IV.

Az esküvőt csakugyan nem soká halogatták. Az ifjú

Galilei, az udvari tudós fia, január végén oltárhoz vezette
a Bocchineri-leányt. Csupa udvari ember volt jelen az
esketésnél, maga a miniszterelnök is. És a nagy
lakodalmi traktán is igen előkelő vendégsereg vett részt.
Az első felköszöntőt Cioli miniszterelnök mondta,
vallásos életre buzdítva a fiatal párt. Számos papi vendég
is ott ült a felvirágozott asztalnál. A nagyherceg, aki
visszatért tanulmányútjának utolsó állomásáról, a bécsi
császári udvartól és személyesen vette a kormányt
tizennyolcéves kezeibe, ajándékot küldött a fiataloknak,
Cioli pedig megígérte, hegy mihelyt lehet, a fiatal férjnek
valami állást fog szorítani, csak legyenek türelemmel.
A fiatalok egyelőre az apai háznál laktak. A
huszonkétéves férjnek nem volt más semmi dolga 41
világon, mint boldognak lenni. Ennek a dolgának meg is
felelt. De amellett panaszkodott, hogy menynyire el van
foglalva. Hol ezt, hol azt kellett beszerezni, látogatásokat
kellett tenni. Galileo olykor szerette volna, ha diktálási
munkára befoghatja, de a fiatal menyecske ilyenkor
pityergéssel fenyegető arcot vágott. Így hát inkább békén
hagyta őket, hadd turbékoljanak. Nagyon meg is szerette
a menyét, aki kedves és jó léleknek bizonyult. Jókedvű
volt és szerény, alkalmazkodó természetű, nagyon jól
megfelelt a Cencio önző módon uralkodni akaró
természetének. Különösen Celestével kedvelték meg
egymást és Galileo mosolygó meghatottsággal vette
észre, hogy a Celeste lelkében felvillan a féltékenység. De
angyali természetéhez képest ez abban nyilatkozott nála,
hogy Sestiliáról a lelkes magasztalás hangján beszélt,
viszont apját elárasztotta a rajongó ragaszkodás még
eddiginél is pazarlóbb jeleivel. Gyakran írt apjának, aki
nehezen mehetett ki a hegyekbe s ezek a levelek úgy
simogatták az öreg szívét, hogy elandalódott a
gyönyörűségtől.

„Sestiliát mind nagyon megszerettük, meri

igazán kedves és bájos, de mindenekfelett jól esik
tudni, hogy Uraságodat szereti, így aztán
körülveheti Uraságodat azzal a hódolattal és
melegséggel, amelyben mi innen nem
részesíthetjük. De azért mi sem fogjuk elmulasztani
a tőlünk telhetőt, szüntelenül ajánljuk imáinkban
Isten jóindulatába, hiszen ha Uraságod nem lenne
a világon, senkink sem volna nekünk, elhagyott
árváknak. Ó, hiszen csak képes volnék szavakba
önteni érzéseimet! Uraságod biztosan nem
kételkednék, hogy olyan gyengédséggel szeretem,
ahogyan leány soha még atyját nem szerette. De
nem tudom kifejezni, amit érzek, csak ha
megmondom, hogy jobban szeretem enmagamnál,
hiszen Isten után Uraságodnak köszönhetem
nemcsak életemet, hanem a jótétemények olyan
végtelen sokaságát, hogy kész volnék, ha kellene,
életemet is kiontani Uraságodért akármilyen
kínszenvedéssel, feltéve, hogy ezzel Isten Őfelségét
meg nem sérteném. Uraságod talán megbocsátja
nekem, ha ilyen hosszasan untatom ezzel, de
érzéseim elragadnak. Nem is ezért ültem le írni,
hanem azért, hogy a klastrom óráját, ha
megigazította, legyen szíves szombat estére
visszaküldeni, mert a sekrestyés nővérnek, aki
reggel felkölt bennünket, szüksége lenne rá. De ha
ilyen rövid idő alatt nem lehet megcsinálni, nem
szóltam semmit. Fontosabb, hogy ezentúl pontosan
járjon. Meg szeretném kérdezni továbbá, nem
volna-e hajlandó egy csereüzletre, és azért a
gitárért, amelyet pár éve ajándékozott nekünk, nem
adna-e mindakettőnknek breviáriumot, mert amit
felszenteléskor kaptunk, már egészen
elrongyolódott, hiszen mindennap használjuk,
 viszont a gitár csak porosodik a sarokban, vagy
éppen kölcsön kell adnunk olykor, ha nem akarunk
udvariatlanok lenni, akkor pedig rongálódik. A
breviáriumok ne legyenek aranyozottak, azzal nem
törődünk, de legyenek meg az újonnan hozzácsatolt
Szentek is és a nyomás tiszta legyen, mert ezeknek
most már ki kell tartani vétségünkre is, ha az
öregkort megérjük. Továbbá: rozmaring-befőttet
szeretnék csinálni Uraságodnak, de nincs edényem.
Küldjön régi üvegeimből. Azonkívül nagyon hálás
volnék, ha a patikánknak küldene olyan tégelyeket
és ámpolnákat, íimelyek fölöslegesen hányódnak
otthon. Most pedig szívből köszöntöm a Suor
Arcangela és a többiek nevében is. A Mindenható
őrizze meg kegyelmében.”

Galileo volt a klastrom órása és általában műszerésze.

Nagyon szegények voltak a klarisszák, nem volt pénzök
iparost hivatni, ha elromlott az óra, vagy az örökmécses
láncában meglazult a szem. Sűrűn járt a posta Arcetri és
Bellosguardo között, különösen téli időn, mikor Galileo
nem tudott olyan messzire felvergődni a feneketlen
sárban. A Pozzo Imperialéig még csak jó volt az út, de
aztán a Giullari lejtőjén embernek is, állatnak nagyon
nagy vállalkozás volt felkapaszkodni. Gepe, a kis inas,
győzte fáradsággal. Hozta-vitte a leveleket, süteményt,
könyvet, izenetet, miegymást. Hogy addig is hírök legyen
egymásról, míg kimelegszik az idő, s a beteges öreg
ember nekivághat a hegyi útnak.
Addig is dolgozott. Most már aránylag egészségesnek
mondhatta magát, fia házasságának hangos napjai is
lezajlottak, itt volt az idő, hogy leüljön élete nagy
tervének megvalósításához. Anyaga körülbelül együtt
volt már, de nem is arra esett tűnődéseiben a hangsúly,
hogy mit mondjon, hanem arra, hogy hogyan mondja. A
feladat ez volt: hitet tenni a nap mozdulatlansága és a
föld bolygó-volta mellett, de úgy, hogy ez ne legyen
tételes vallomás, hanem hipotézisnek lehessen
feltüntetni. Sok változatot felvetett magában, de sorra
elvetette valamennyit. Vagy azt nem sikerült volna
elérnie, hogy színt valljon, vagy azt, hogy az egyház
szempontjainak eleget tegyen.
Régi könyvek közt lapozgatva, Rotterdami Erasmus
könyve akadt a kezébe. „A butaságról.” Előbb
szórakozottan, majd egyre nagyobb érdeklődéssel
forgatta oldalait. Az egész mű hallatlanul ügyesen
kieszelt formája nagy csodálattal töltötte el. Erasmus a
Butaság szájába adta, amit koráról és a világról mondani
akart. Kimondott mindent, de rajtakapni nem lehetett.
Akármilyen állításért vonta volna felelősségre az egyház,
nyugodtan válaszolhatta: hiszen ő ezt a Butasággal
mondatja, tehát nem mondja komolyan. Kitűnő forma
volt ez, és használata egy ideig Galileót nagyon kísértette.
De elvetette aztán ezt is. A tudományos világban a
belekapaszkodások, szándékos csűrések-csavarások,
félremagyarázások rosszhiszemű divatja járta. A fegyver
kétélű is lehetett.
Valamit azonban mégis megtartott belőle. Hosszú
tervezgetés után úgy döntött, hogy beszélgető formában
írja meg a könyvet. Két szereplőt akart beszéltetni nagy
gondolatairól. Ezeknek nevet is adott, igazi neveket. Az
egyiket Sagredónak nevezte, a másikat Salviatinak. Az
előbbi a korán eltávozott velencei jóbarát volt, az utóbbi
a korán eltávozott páduai tanítvány, majd firenzei
házigazda. Most már rég halott mind a kettő. De amíg
éltek, meggyőződésük szerint hívő kopernikánusok
voltak. Az ő hajdani kedvességüknek akart kegyeletes
emléket állítani azzal, hogy őket beszéltette, hogy nagy
gondolatait az ő szájukba adta. hogy a tudomány eddigi
főj togató merevségét az ő nevükkel szabadítsa fel az
egész világ gondolkodói előtt. De hogy két embert
beszéltessen, akik ugyanegy álláspontot foglalnak el, azt
egyhangúnak és fordulattalannak érezte. Vita kellett ide,
ellentmondás, a cáfolatok és mérkőzések elevensége.
Valakivel képviseltetnie kellett a peripatétikus
álláspontot, hogy Sagredónak és Salviatinak legyen kivel
vitatkozni. Erre a célra jelképes alakot talált ki: a buta
embert. A korlátoltat, a más eszével gondolkodót, a
konokul kényelmeset. Ezt elnevezte Simpliciónak. Az
egész peripatétikus maradiságot értette alatta.
Mindazokat, akikkel immár tübb mint negyven eszendeje
harcolt és kinlódott.
Most már ment a munka kitűnően. A három szereplő
élénken vitatkozhatott. Így könnyebb is volt az ódon
arisztotelészi érvek egész fegyvertárát felhozni.
Azonkívül írói vénájának is táplálékot adhatott:
megrajzolhatta a buta ember gondolkodási és érvelési
módját. Az emberekben soha semmi úgy nem érdekelte,
mint tübb, vagy kevesebb eszük. Az értelmes ember
azonnal vonzotta és gyönyörködtette, még ha ellenfél volt
is. Az ostoba ember felizgatta és támadásra ösztönözte,
mint a vad szimata a kutyát. Most a kezébe kapta az
ostobát, sőt élete valamennyi ostoba ellenfelét együtt,
mint sűrített kivonatot a maga-alkotta alakban.
Megbosszulhatta mindazt a szenvedést, amit negyven
esztendőn át az értelmetlen ellenfelek okoztak neki. Vad
kéjjel tette nevetségessé Simpliciust, egymásután
adogatva szájába azokat az érveket, amelyeket valaha is
az ostobák felhoztak ellene. Ezeket külön cédulára
jegyezve gyűjtötte emlékezetéből. Volt elég. A legtöbbről
már nem is tudta, hogy annyi évtized annyi vitája
folyamán ki használta ellene.
„Párbeszéd a két legnagyobb világrendszerről, a
ptolemaioszirói és a kopernikusziról.” Ez volt a mű címe.
Három nagy fejezetre osztotta a tervet. Az elsőben a
földön észlelhető jelenségekről akart beszámolni úgy
ptolemaioszi, mint kopernikuszi felfogás szerint. A
másodikban a mennybolt jelenségeit szándékozott
ismertetni. A harmadikban pedig részletesen ki akarta
fejteni a tengerek apályáról és dagályáról szóló
tudományos feltevését, mert ezt még mindig a
legdöntőbb és más által még nem használt érvnek
tartotta kopernikusz mellett, noha Keppler ebben nem
értett vele egyet és az apály-dagály jelenségeit a hold
hatásából magyarázta. Ő azonban fenntartotta a maga
magyarázatát és ezt szánta a mű harmadik részének.
Ehhez képest a három fejezetet „három nap” névvel
nevezte, úgy értvén ezt, hogy Sagredo, Salviati és
Simplicius három egymásután következő napon
összejönnek tudományos gondolataikról eszmecserét
folytatni. „Első nap”: az első fejezet. „Második nap”: a
könyv dereka. „Harmadik nap”: a záró fejezet.
Már jó mélyen benne járt az Első Napban, mikor végre
kitavaszodott annyira, hogy felmehetett Arcetribe
leányait meglátogatni. És éppen olyan izgalomhoz
érkezett a viszontlátás boldog, nyugalmas órái helyett,
amely az egész kolostort rettentően felforgátta. A
főnöknő, aki magához vette lakótársnak Celestét, aznap
éjjel öngyilkosságot követett el. Megvárta, míg Celeste
elalszik, akkor felkelt, kilopódzott a folyosóra és ott
többször kést döfött a hasába. De Celestét ösztöne
felébresztette. Talán azért riadt fel, mert valahogyan
megérezte a cella másik lényének hiányát. Világot
gyújtott és látta, hogy a főnöknő fekvőhelye üres. Rosszat
sejtett és kiment a folyosóra. Akkor már az öreg apáca ott
hörgött vérében. Lélekszakadva hívott segítséget.
Felébredtek mind a többiek is, sikoltozni kezdtek,
szörnyű idegesség tört ki a legtöbbjén, egyik
nevetőgörcsöt kapott, mások elájultak, a klastrom órákig
az őrültek háza benyomását tette. Az öngyilkos badessa
nem halt meg. Addig élesztgették, míg visszatért belé az
élet. De az élettel meghasonlott lelki rázkódtatása is
visszatért. Őrjöngve csapkodott, zokogott, az ablakon
akart kiugra.ni, három suor kellett hozzá, hogy féken
tartsák. Még most is, a másnap délutáni órákban, a
feszült idegek kínja rázta az egész klastromot. Majdnem
mindegyik apáca remegett és sírt. Csak Celeste volt most
is más, mint a többi. Megrendülése és részvéte semmit
sem változtatott nyugalmán, amely a hit legmagasabb
szféráiból táplálkozott és rokona volt a végtelenségnek.
Forró részvéttel beszélt a szegény öreg nő
megtévedéséről és szilárdan hajtogatta, hogy Isten meg
fog neki bocsátani, mert kétségkívül nem volt épelméjű.
Csak most tűnt ki, hogy Celeste hosszú hónapok óta jól
tudta: egy őrülttel lakik együtt. De mondhatatlan
türelemmel nyugtatta és vigasztalta és nem hiányzott a
bátorsága ahhoz sem, hogy közös cellában maradjon
vele.
− Miért nem mondod el, − szólt Suor Chiara, az
unokanővér, − hogy egyszer kést fogott rád?
− Tréfából tette, − felelt szeliden rendreutasító hangon
Celeste, − s ezt különben is kár elmondani atyámuram
előtt, mert idegessé teszi a gondolat, hogy engem
veszedelem fenyegetett.
− Remélem, most te leszel a főnöknő, − mondta
Galileo, − ha korod nincs is meg hozzá.
Celeste élénken rázta a fejét.
− Túl fiatal vagyok, de nem is ez a fontos. Hanem az,
hogy ha a jó Isten szeret, nem kell főnöknőnek lennem.
Nekem szenvedés mások felett rendelkezni és másokat
büntetni. Viszont engedelmeskednem nagy boldogság.
Meg is kérem atyámuramat, hogy ha ez a gondolat valaha
is felmerül, vesse közbe összeköttetéseit.
GaJileo úgy ment haza a klastromból, hogy
gondolatban mélyen meghajtotta fejét leánya előtt.
Magasztosnak látta a leányt s magát hozzája képest
méltatlannak. De repeső büszkeséget is érzett magában:
ez a szent leány az ő teste és az ő vére, az ő leikéből
szakadt lélek. Ami ebben az angyalban olyan tökéletessé
magasodott, annak magva bizonyára az ő lelkében is
megvan. Tehát számtalan hibája mellett szabad magát a
jóra hajlamosnak tartania. Otthon mindezek a
gondolatok hosszú imádkozásra indították, amit ritkán
tett. Csak, ha szívét annyira megmozdította valami, hogy
Isten előtt kellett örömét, vagy bánatát kiönteni. Aztán
visszatért munkájához, hogy Isten csodálatos világát az
emberek előtt még csodálatosabbnak mutathassa meg s
ezen a csodálatosságon mindenki vele együtt örüljön.
Sestilia négy hónapja volt asszony, mikor a fiatal férj,
aki munkanélkül lebzselt a világban, jelentette apjának,
hogy karácsony hónapjára unokát lehet várni. S ezt olyan
arccal közölte, mintha azt mondta volna, hogy sikerült
egymagában a dómot felépítenie, vagy hogy félkézzel
legyőzte a dán hadsereget. De Galileo az örömhírt ekkora
sikernek is tekintette. Viharosán ölelte meg Nenciót és
rögtön szaladt a fiatalasszonyt megkeresni, hogy azt is
kitörő boldogsággal ölelje, simogassa, becézze.
− Gyerekek, most nagyon érdekes verseny kezdődik, −
mondta csillogó szemmel, − ti a babát decemberre
várjátok, én is szeretnék a nagy könyvvel decemberre
meglenni. Mától kezdve versenyzőnk, kinek a szülötte
jön hamarabb a világra.
Sestilia pironkodva simogatta vissza apósa Ősz fejét, az
ifjú apajelölt pedig komor ráncokba vonta homlokát,
mint a népe javán gondolkodó fejedelem és hosszú
léptekkel mérte végig a szobát. Aztán hirtelen megállt
apja előtt.
− Atyámuram, most már beszélnünk kellene arról a
házvételről.
− Jól van, − szólt Galileo egyszerre megcsappant
kedvvel, − majd beszélünk róla. És az állásod dolgában is
történnie kellene valaminek.
− Bizony kellene, − felelt a fiú nem minden
szemrehányó árnyalat nélkül, − én már régóta készen
állok, hogy elkezdjem a munkát. Nekem sem kellemes
így lógni a világban. De ez a második kérdés. Az első a
ház. Elég fontos, hogy a családomnak saját otthont adjak.
Kegyelmed eddig is mindig gavalléros módon
megmutatta, mennyire szereti Sestiliát. Most már az
unokájának megmutathatja. Mi nagyon bízunk apai
jószívében.
 − Jól van, jól van, majd meglátom, mit tudok csinálni.
Holnap lesz a napja, hogy elmegyek Ciolihoz és
megsürgetem a dolgot.
El is ment. De a sürgetésre nem volt szükség, Cioli ura
volt a szavának. Már ki is nézte az állást, csak még pár
napot kellet várni, míg a kinevezéseket a nagyherceg elé
tudja terjeszteni. A pár napból pár hét lett, de nem
eredmény nélkül. A nagyherceg kinevezte Galilei
Vincenzo doktort fogalmazónak az udvari kancelláriához.
A költségvetés-szerű kezdő fizetéssel. Ez édeskevés volt
ugyan, de pénz volt. És a fiú mégis csak a
miniszterelnökségre került kebelbeli tisztviselőnek.
Pályafutása most már rajta állott. Még a
miniszterelnökség maga sem volt elzárva előle, Nencio
tehát hivatalba kezdett járni. A nagyherceg fogadta
bemutatkozó kihallgatáson és az új tisztviselő atyjának
meleg üdvözlettel azt üzente, hogy az Európában dúló
háborúval kapcsolatos sok diplomáciai dolga miatt
sajnálattal nélkülözi a nagy tudós gyakrabbi társalgását.
Nencio átadta apjának ezt az üzenetet és ahogy átadta,
abban volt valami pártfogó szinezet. Elvégre a
kormányzat belső tagja volt, azé a kormányzaté, amely az
összes udvari alkalmazottak sorsát intézte. Viszont
hivatali munkáját nagyon komolyan vette. Pontosan járt
be a hivatalba és a köteles órán túl is ottmaradt.
Huszonhárom éves volt, de már meg lehetett benne
látni a hatvanhárom éves embert is: azt a kispolgári
hivatalnokembert, aki életkéjét gondosan elhelyezi a
nyugodt kerékvágásban, abból aztán ki nem mozdul
haláláig, nem okozván sem jó, sem rossz izgalmat sem
magának, sem környezetének. Feltéve, hogy képességei
az állásban megfelelnek.
Ugyanebben az időben végre állást kapott Cavalieri is,
a lángelméjű fiatal jezsuita. Galileo Firenzéből és Castelli
Rómából addig ostromolták Bologna minden számottevő
emberét, míg Cavalieri megkapta a matematikai
tanszéket a bolognai egyetemen. Mindenfelől jól kezdtek
alakulni a dolgok. A Michelagnolo által okozott testvéri
sebek lassan behegedtek, a müncheniek nem adtak hírt
magokról. Rómában csendes volt minden, Grassi atya
végleg elhallgatott, viszont a Hiúzok olykor nagy
tisztelettel és szeretettel érdeklődtek, mennyire van már
a nagy mű, amely az egész világ tudományához kiáltó
korszakos szó lesz. Nencio rendesen viselkedett és derék
férjnek mutatkozott, Sestilia pedig élte a várandós
asszonyok csendesen és boldogan szenvedő, átszellemült
hónapjait. Galileo a kis családi körben folyton a
várvavárt unokáról beszélt. Nem múlt el nap, hogy ne
hangoztatta volna: okvetlenül fiú legyen. Már
beceneveket is adott a még meg nem érkezett örökösnek,
gyermekesen tréfálkozó és értelmetlen szavakat, melyek
közül aztán véglegesítette azt a semmit nem jelentő
firenzei tréfás szót, hogy „Cialibino”. Reggelenként
megkérdezte Sestiliát, hogyan érzi magát Cialibino.
Aztán terveket szőtt, hogy maga fogja Cialibinót az
írásra-olvasásra megtanítani. Mint feltaláló, külön a
Cialibino számára új szerkezetű játékokat fog feltalálni.
Erős családi érzése most szabadjára csaponghatott. S
nem egyszer elgondolkozott azon, hogy a hírneves
emberek rossz úton keresik a halhatatlanságot műveik
sikerével, mert az ember természetes halhatatlansága a
testéből és véréből származott test és vér folyton
folytatódó élete, amely a saját élete, csak más alakban az
idők végezetéig. S ahogy egész életében legjobban az
elmúlástól irtózott, most mértéktelen imádattal várta a
soha el nem múlás zálogát.
Ahogy Cialibino közeledett, úgy haladt a mű is. Egyre
dagadt terjedelemben. Tolla csak úgy rohant a
papiroson, de Sagredo, Salviati és Simplicius minden
érve tíz új érvet termelt. A hangba, a tárgy kezelésének
óvatosságába már jól beledolgozta magát. A három vitázó
mindegyike kellő teret kapott. És csak a
peripatétikusoknak osztogatott csapásokat, magának
Arisztotelésznek és Ptolemaiosznak sokkal kevésbé. A
három szereplőnek már kialakult arcéit adott: Salviati
volt a hitvalló kopernikánus, Sagredo volt a fogékony,
megértő és meggyőzhető elme, Simplicio volt a
csökönyös iskolatudós. Előkelő velencei patricius-háznál
folyt a vita, ezért hangja választékos volt és udvarias.
Ebben a formában kaptak helyet egész hosszú életének
legmélyebbre ágyazott gondolatai. Nemcsak a két
világrendszerről beszélt, hanem ezekkel kapcsolatban a
legnagyobb dolgokról, amelyek Isten és ember
összefüggését kutató tudós elméjében felötölhettek. Ha
valamelyik szereplőjének valamelyik megjegyzése
kapcsán alkalma nyilt a saját nem csillagászati, hanem
filozófiai világnézetéből elmondani valamit, nem
habozott, hanem elkalandozott a vita vonalától. Megírta,
hogy a tudomány van annyi, mint a teológia, ha nem is
ilyen nyersen. De megírta, hogy az emberi elme a
természeten keresztül is el tud jutni az isteni
kinyilatkoztatáshoz, mert az elme be tudja látni a
matematika és a geometria tökéletes igazságait, ezeken át
meg tudja ismerni az Isten szükségszerűségét, ennél
pedig a megismerésnek magasabb foka nem létezhetik.
Mikor ezt leírta, maga is meghökkent a gondolat
vakmerőségétől. A kereszténység története alatt először
merészelte valaki leírni, hogy a tudós eljuthat úgy
Istenhez, mint a teológus. De nem húzta ki, amit már
leírt. Tudatosan élete minden eredményét tette papírra
és gondolatainak nagysága ellenállhatatlanul ragadta
magával. Itt megszűnt élesen érvelő tudós lenni, költővé
változott és a tüzes szekér ihletével énekelt himnuszt az
emberi elme eredményeiről. De utána máris
folyékonyan, könnyed anekdota-hangba csapott át, majd
a legegyszerűbb ember, tehát Simplicius számára is
megérthető kísérlettel mutatott ki valami Arisztotelésszel
ellenkező igazságot. Simplicius például képtelen volt
elfogadni azt az állítást, hogy a hold, amelynek felülete
kráteres, göröngyös és sötét, sokkal fényesebben veri
vissza a nap fényét, mintha olyan tükörsima felülete
volna, amilyennek Arisztotelész állítja.
 − Legyen szíves, − mondja erre Salviati, − akassza csak
le azt a tükröt a falról és gyerünk ki az udvarra. Jöjjön,
Sagredo úr, akassza a tükröt arra a falra, amelyet
megvilágít a nap. Mi pedig vonuljunk vissza az árnyékba.
Íme. itt van előttünk a nap által megvilágított két felület,
a fal, meg a tükör. Mondja most meg nekem, Simplicio
uram, melyik felület világosabb? Nos, miért nem felel?
De Simplicio nem felelhet, mert a tükör, csodák
csodája, csakugyan sötétebb, mint a fal. Ezt a kísérletet
minden gyermek megcsinálhatja. De természetes is, hogy
a rücskös fal millió apró dombjának millió külön felülete
több sugarat tud visszaverni. Simplicio hallgat, s a
Galileo által beszéltetett három ember ismét komoly
bölcsészeti hangba csap át. Így kötötte össze szeszélyesen
a nagyot a könnyeddel, a szentet a vidámmal, a folyékony
eszmekapcsolat tarka képeskönyvén keresztül, ahogy ezt
kedvenc költőjétől és irodalmi mesterétől, Ariostótól
tanulta.
Élete nagy fizikai eredményei is hangot kaptak a
könyvben. Részletesen elmondatta szereplőivel a szabad
esés általa felfedezett és saját maga által is korszakosnak
értékelt törvényét. Megmagyarázta a súlynak azt az
eszmei lényegét, hogy az törekvés a földgolyó
középpontja felé és merőleges a talaj síkjára, tehát a
ííiggőleges ágyúcsőből kilőtt golyónak, hiába forog
közben a föld, vissza kell hullania a csőbe. Most először
sejttette meg a tudományos világgal a „kitartás” fizikai
elvét, amelyet előtte soha senki nem tudott
végiggondolni: a test, amely egyszer mozgást kapott,
ebben a végtelenségig kitartana, ha a közeg ellenállása
meg nem akadályozza. Ezért forognak a bolygók a nap
körül, ahogy Kopernikus hipotézise szól, mert a naptól
kapták eredeti mozgásukat s azt semmiféle közeg nem
gátolja. Számtalan apróság került még bele a nagy
könyvbe, hosszú serege a hosszú élet szüntelen és mindig
friss töprengéseinek. S a vége mindennek az volt, hogy a
föld forog. Ezt csak az nem tudja felérni, akinek nincs
elég képzelete hozzá. Mert Simplicio, ha a nap körül
száguldó földet elgondolja, rögtön hullani látja róla az
embereket, a tengereket, a meg nem kötött tárgyakat. De
egyáltalában nem csodálkozik, ha a tengeren haladó
gályán nyugodt és változatlan élet folyik. Aztán az apály
és dagály kérdése is részletes ismertetést kapott, sőt
olyan bővet, hogy a Harmadik Napot még meg kellett
toldania egy Negyedik Nappal.
A könyv már a vége felé járt, mikor a közeli
lebetegedést váró családot félelmes hír riasztotta meg:
Milanóban kitört a pestis. A háború csapásai közé
tartozott ez is: egy spanyol zsoldban álló olasz katona
hozta be, miután olyan vidékeken jött keresztül, ahol
pestissel megfertőzött német zsoldosok vonultak át. Az
olasz katona valami ruhát vett a németektől. Ez a ruha
fertőzte meg Milánót. A katona kórházban halt meg, s
nemsokára betegen feküdt két ápolója s az a barát, aki az
utolsó kenetet adta fel neki. Kevés idő múlva
halomszámra hullottak az emberek. Toszkána határát
Milánó felé lezárták, de Firenzében akadtak öreg
emberek, akik még emlékeztek rá, hogy ezelőtt
ötvenhárom esztendővel is meglátogatta Itáliát a pestis
és nem használt ellene semmiféle határzár.
A kis család megrettent. Rozmaringot szereztek be és
sok ecetet. Siettek a. vásárlással, mert ugyanez másnak is
eszébe jutott. De a közvetlen veszedelem nem fenyegetett
egyelőre. Az első ijedtség hamar elmúlt. Tovább várták a
gyereket, Galileo tovább dolgozott. És olyan izgalom is
jutott oszályrészül, amely a háború és pestis minden híre
iránt süketté tette. Megint rájött valamire, amit
nyugodtan korszakosnak nevezhetett. Rájött, hogy egy
vízszintesen ható hajító erő és egy függőlegesen ható
hajító erő, ha egyszerre jelentkeznek, a mozgás
parabolikus vonalában egyeznek ki. Világosabban szólva:
az ágyúgolyó, amelyet a cső egyenesen lő el, de viszont
súlyánál fogva függőleges irányba is törekszik, parabolát
ír le a levegőben. Ezzel válaszolt Piccolimini herceg sok-
sok év előtt felvetett kérdésére. Papíron számította ezt ki
és sokáig habozott, hogy bevegye-e n nagy könyvbe, vagy
sem. Végül úgy határozott, hogy nem veszi be. A tételt a
saját maga számára még kísérleti úton igazolni akarta.
Hogy milyen kísérletekkel csinálja ezt, azt még nem
tudta elképzelni. Agyúja nem volt. De a kísérleteket a
jövőre bízta.
A versenyben Sestilia lett a győztes. December
ötödikén megszületett a gyerek és csakugyan fiú lett.
Csúnya, vörös, torkaszakadtából ordító, csúcsosfejű kis
csecsemő lett Cialibino, de nagyapja számára a világ
legszebb csecsemője. Olyan boldog volt. hogy
megcsókolta fiát, menyét, a csecsemőt, a bábát és az
ajtófélfát.
− Megvesszük a házat, fiú, − kiáltotta harsány
örömében, − kezdheted az alkut.
− Az alku rég megvan, − felelte azonnal a büszke fiatal
apa, − már a szerződés is kész, csak alá kell írni. Már a
szobákat is beosztottuk. Sestilia két fivére is ott kap
lakást. Majd odaadom atyámuramnak a szerződést,
olvassa el.
− Te alkudtál, részleteket beszéltél meg és nekem egy
szót sem szólsz?
− Nem akartam zavarni atyámuramat, dolgozott.
Galileo egy kurta pillanatig haragot érzett, hogy mint
puha vén szamárt ilyen biztosra veszik. De ebben a nagy
örömben nem akarta korholással zavarni a családi
boldogságot.
− Még mást is akarok mondani atyámuramnak. A
Cialibino nevére nézve. Megbeszéltem apósom urammal,
hogy az elsőséget szeretetből és tiszteletből
kegyelmednek adjuk. A gyereknek Galileo lesz a
keresztneve.
A nagyapa elmosolyodott. Levették a lábáról.
− Jól van, hát add majd ide azt a szerződést.
 December húszadikán már túl voltak a keresztelő
herce-hurcáin. A fiatal anya már járkált a szobákban,
ifjabb Galilei Galileo pedig éjjel-nappal ordított, csak
szopásra adott egy kevés időt és alvásra. De csak saját
alvására, másokéra nem. A világhírű tudós nem egyszer
felkelt éjszaka, hogy le s fel járkálva hintázza és csendre
bírja pólyában ordító unokáját. Ezen a napon fia bejött
hozzá.
− El tudna ma jönni a közjegyzőhöz atyámuram? Csak
akkor, ha a munkája engedi.
− Enged, fiam. A nagy művet ezelőtt egy félórával
befejeztem. Most nagyon szomorú vagyok.
− Miért? Nem sikerült a munka?
− Pompásan sikerült. Remekmű. Nagy alkotás. Azért
vagyok szomorú, mert már vége van. Olyan gyönyörűség
volt írni…
 V.

Akármit csinált, a mennyboltra nézni sohasem szűnt

meg. Akárcsak a boltos, aki naponta számbaveszi
raktárát és mindent a helyén talál, ő is minduntalan a
égre irányította a teleszkópot. Mert azt a szerszámot,
amelyet ő talált fel húsz esztendeje, s amelyet most már
szerte a világon használtak, ezen a néven ismerte
mindenki. Éldegélt Rómában egy Faber nevű, bambergi
származású német tudós, aki nagy tekintélye volt a görög
nyelvnek. Ez a Faber a Galileo által összerakott
nagyítókészüléket elnevezte mikroszkópnak, vagyis
görögül „kicsinéző“-nek. Ez a görög kifejezés annyira
megtetszett az egyik Hiúznak, Demisianinak, hogy ő
viszont a Galileo égre tekintő találmányát nevezte el erre
a mintára „messzenéző“-nek, vagyis teleszkópnak.
A firenzei teleszkóp egy este bámulatos dolgot
mutatott Galileónak. Azt figyelte meg, hogy a hold nem
áll teljesen mozdulatlanul egy helyben, hanem
minduntalan elmozdul, hol jobbra, hol balra. Alig
észrevehető mértékben, de elmozdul. Ezt onnan tudta
megállapítani, hogy a holdgömb legszélén meglátott
eddig fel nem fedezhető krátereket. Nagy meglepetéssel
állapította meg, hogy az emberiség többet láthat a
holdból, mint a föld felé eső részét. Holott, ha a hold
mozdulatlan lenne, pontosan csak a felét lehetne látni.
De kitűnt, hogy a holdfelületnek több, mint a felét,
mintegy négy hetedét, le tudja rajzolni térképként. Csak
a hátsó három hetede láthatatlan. A hold billeg. Titubál.
Mint egy még teljesen meg nem csendesedett inga. Úgy
látszik, ilyen természetű is ez a billegés. A hold valaha
pörgető erőt kapott a földtől, de kikutathatatlan okból ez
az erő lassan elfáradt. Most éli végső perceit. Vagyis a
végső néhány százezer esztendőt. A mindenségben alig
számottevő különbség.
 Ezt a megfigyelését még igyekezett gyorsan beleszúrni
a nagy műbe. Talált is neki alkalmas helyet az Első Nap
kéziratában, ahová zökkenő nélkül beillesztette. Aztán a
bolognai Marsili levélben figyelmeztette, hogy a
meridiánok megfigyelése körül furcsa eltéréseket lehet
észlelni. Mohón utánanézett ennek a kérdésnek is. A
megfigyeléseket helyeseknek találta, de a tüneményt
egyelőre nem tudta megmagyarázni. Mindenesetre, mint
mindenben, ebben is a kopernikuszi elképzelés egyik új
érvét sejtette. Utólag még hamar ezt is bele kellett
pótolni a könyvbe, hogy az mennél gazdagabb, mennél
teljesebb legyen. A felfedezése is erősen foglalkoztatta,
amelyet nem vett be a könyvbe: hogy az ágyúgolyó
útjának vonala parabolikus. Általában minden eldobott
tárgyé. Papíron rendjén volt a dolog, de veleszületett
bizonyító természeténél fogva gyakorlatilag is igazoltnak
akarta ezt látni. E célból agyafúrt kísérleteket eszelt ki. A
parkban köveket hajigáit a fal mentén. Majd Gepe inast
állította oda köveket hajigái ni, miután a falra
széndarabbal kockahálózatót rajzolt. Aztán feszült
figyelemmel igyekezett az eldobott kő útját a kockák
segítségével megrögzíteni képzeletében, hogy aztán a
vonalat a falra rajzolhassa és utána számolhasson.
Békés, derűs öregember volt most; ha Isten jobb
egészséget adott volna neki, olykor még boldognak is
mondta volna magát. Hogy ellenségei is akadhatnak,
ahhoz a gondolathoz már hozzáedződött a hosszú
pályáján előfordult sok fájdalmas tapasztalatból. Most is
indult ellene valami: a pisai egyetem tanárai
összeszervezkedtek, hogy kitúrják fizetéséből. Nem
bírták nézni, hogy míg ők előadásokat tartanak és húzzák
az egyetemi igát, addig Galileo nyugalmasan éldegél
Firenzében és az egyetem terhére munka nélkül kapja a
szép fizetést. Ügyesen kieszelt mozgalmat indítottak
tehát, amelyben Galileóról szó sem volt. Neve elő sem
fordult. Azonban olyan újjászervezés! emlékiratot
nyújtottak be a nagyherceghez, hogy ha ez megvalósul,
Galileo nem kaphatott volna egyetemi fizetést. Azonban
az udvarnál Galileo jóemberei rögtön átláttak a szitán.
Firenzei jogászoktól szakvéleményt kértek. A
szakvélemény rögtön felhívta az uralkodó figyelmét arra,
hogy a tervezet a nagy és érdemes tudós Galilei Galileo
súlyos anyagi sérelmével járna, ez pedig nagyon
méltatlan dolog volna, mert Galilei nem tanított ugyan az
egyetemen, de évekig oktatta a boldogult nagyherceget,
azonkívül olyan tudósgárdát nevelt fel, amely egész
Itáliában Firenze dicsőségét hirdeti. Egyik régi
tanítványa, Aggiunti, most kapta meg a pisai
matematikai tanszéket. Követőinek tudós seregéből most
már hárman voltak egyetemi tanárok.
A mérgezett hegyű mozgalom, amely kudarcot vallott,
most már nem is nagyon bántotta. Harminc évvel ezelőtt
álmatlan éjszakákat kesergett volna keresztül attól a
tudattól, hogy vannak, akik őt nem szeretik. Mert olyan
iélekkel lépett a világba, amely vágyik arra, hogy
szeressék. De szívének egyes pontjai a folytonos döféstől
védekezőén elkérgesedtek. Az ilyesmire most már vállat
tudott vonni.
Az élet sokkal nagyobb örömökkel kárpótolta. Mikor a
vaskos kéziratcsomót, amely nyolcszáz nyomtatott oldalt
ígért, elküldte Rómába a Hiúzoknak, azok lelkes
örömmel üdvözölték. Cesi herceg azonnal közölte
készségét, hogy a hatalmas munkát a Hiúz-akadémia
fogja kiadni. Castelli közölte, hogy beszélt a kövér
Riccardival, a cenzúra dolgában és Riccardi kész
örömmel ígérte meg, hogy sietve elolvassa a kéziratot és
nem fog nehézségeket okozni. Ciampoli, a pápa titkára, a
régi baráti hangon írt neki. De valamennyinél fontosabb
volt az a hír, amelyet a pápa egy kijelentéséről kapott.
Ez összefüggésben volt Campanellával, az ábrándos és
kalandos országainpító, világjavító pappal, Campanella
huszonhét esztendei fogság után kiszabadult a spanyolok
nápolyi börtönéből és azonnal Rómába ment. Orbán
pápa kegyeibe fogadta és gyakran érintkezett vele. Most
legutóbb is hosszabb kihallgatáson fogadta. Campaneila
elmondta a pápának, hogy alkalma nyílt igen előkelő
német urakkal összebarátkozni. Feltette magában, hogy a
protestáns hitről visszatéríti őket az anyaszentegyház
kebelébe. A térítő munka kitünően ment, a német urak
már közel voltak hozzá, hogy katolikusokká legyenek, de
akkor véletlenül felmerült beszélgetés közben a
kopernikusz-kérdés.
− Közöltem velők, − mondta a pápának Campaneila, −
hogy az egyház nem tűri Kopernikusz álláspontját,
legfeljebb hipotézis gyanánt. Erről pápai dekrétum is
szól. A nemet urak erre azonnal visszakoztak. Most már
hallani sem akarnak az áttérésről. Fel voltak háborodva.
− Kár, − felelte a pápa, − mi másképpen
gondolkozunk. Ha rajtunk múlott volna, az a dekrétum
sohasem látott volna napvilágot.
A pápa kijelentését mások is hallották. Az egész
beszélgetést azonnal megírták Galileóuak, Firenzébe. Ő
akár táncra is perdült volna örömében, ha rozzant térdei
az ilyen kitörést elbírták volna. Mindenesetre körüljárt a
levéllel mindazoknál, akiket bizalmába avatott.
Elsősorban Celestének olvasta fel. Aztán felkereste a
miniszterelnököt, aki erősen klerikális érdekeltségű
politikus lévén, mindeddig bizonyos tartózkodással
viseltetett Galileo csillagászati álláspontjai iránt. A római
levél nagy hatással volt rá, ez mindjárt meglátszott rajta.
Nencióékhoz is elvitte a levelet megmutatni,
felhasználván az alkalmat, hogy az imádott kis Cialibinót
dajkálja egy kicsit.
− Minden remekül megy, fiam, − mondta Nenciónak
sugárzó arccal, − a könyvvel nem lesz semmi baj.
Kezdem sajnálni, hogy nyíltabban nem foglaltam állást
Kopernikusz mellett.
− Nagyon örvendek a kegyelmed örömének.
De még jobban örvendenék, ha a spanyol ügyben is
hasonló jó hírt kapna már.
 − Majd meglesz az is. Fordult a kocka, a jó Isten
lenézett reánk, fiam.
Bizakodásának nem volt határa. Szilárdan remélte,
hogy most már a vagyon is csőstül fog ömleni hozzá. Ő
maga, mint pénzhez nem értő ember, soha hozzá nem
nyúlt volna újra az úgynevezett spanyol-ügyhöz, de
fiának egyeben sem járt az esze, mint a pénzszerzésen. És
Nencio piszkálta ki gyerekkori emlékeiből, hogy volt
apjának valami tengerészeti találmánya, amelynek
dolgában tárgyalt a spanyol kormánnyal. Már pedig
Sestiliának volt egy testvérnénje, aki mint diplomatáné,
Madridban lakott. A legidősebb Bocchineri-leány volt ez,
keresztnevén Alessandra. Fiatal nő létére két férjet
temetett már el, s most egy Buonamici nevű
diplomatának volt a felesége. Nencio habozás nélkül
nekilátott, hogy a találmánnyal kapcsolatos
tárgyalásokat, amelyek évekkel ezelőtt megfeneklettek, a
diplomata sógor révén elindítsák. Buonamici, aki igen
büszke volt a világhírű új rokonra, nagy előzékenységgel
vetette bele magát a kérdésbe. Eljárt a madridi
kormánynál és annyira vitte az ügyet, hogy a spanyol
kormány érdeklődést mutatott az elaludt tárgyalások
iránt. Galileo megint memorandumba foglalta, hogyan
lehet szerinte a nyilt tengeren a Juppiter holdjainak
segítségével tájékozódni. A dolgozatot elküldte
Buonamici címére és most várták a választ. Az ifjú Galilei
józanul reménykedve, az idősb Galilei mértéktelen
bizalommal. Most annyira jól ment minden dolga, hogy
vakon bízott sorsa teljes és végleges jóra fordultában. Ha
az utcán járkált, olykor bebefordult egy templomba és
hálásan imádkozott, hogy annyi viszontagság és
szenvedés után, a jó Isten szép öregséggel ajándékozza
meg és élete legszebb álmát, a kopernikuszi gondolat
sikerét is valóra fogja váltani. Így fordult be egyszer a
Santa Maria Novellába is. Megállt a szószék alatt,
amelyről, tizenhat éve már, Caccini atya kiprédikálta az
átkos kopernikuszi tanokat. A szószék mellett oldalt
fordulva, odament a spanyol-kápolna fülkéjébe és
megnézte Orcagna nevezetes freskóját, amely az „ecclesia
militans“ megdicsőülését ábrázolta, s a domonkos
atyákat feketefoltos fehér kutyák gyanánt örökítették
meg, dicsősséggé változtatva a rossznyelvű szójátékot:
Domini canes, vagyis „az Úr ebei“. Hol vanak már a
domonkosok aknamunkájának rémképei. Sőt a jezsuiták
is, íme, nem bizonyultak Galilei-faló világszövetségnek.
Nem törődnek vele és dolgaival. És Cavalieri, a zseniális
jezsuita, akit ő segített a bolognai tanszékbe,
legodaadóbb híve és barátja.
Azok után, amiket Rómából hallott, tanácsosnak
látszott, hogy a cenzúra dolgának személyesen nézzen
utána. Riccardi, a kedves és nyájas Szörnyeteg-atya, igen
jóindulatú barát volt, de a nagyon elhízott emberek
módján kissé lusta. A Hiúzok nem tudták eléggé nógatni,
sőt magok is jobbnak látták, ha ezt a szerző személyesen
végzi. A szerző pedig égett a vágytól, hogy Orbán pápa elé
kerülhessen, aki azt a nevezetes kijelentést tette. Meg
annak is nagyon örült, hogy a világ legkedvesebb
embereit, a Niccolini-házaspárt, annyi év múltán, megint
látni fogja. Castelli már nagyon összebarátkozott velők és
imádta őket. Ha leveleiben Niccolini Caterinát említette,
csak így nevezte: „la regina della gentilezza“. A kedvesség
királynője.
Galileo kihallgatást kért a fiatal uralkodótól, de az
annyira el volt foglalva, hogy nem fogadhatta. Galileónak
be kellett érnie a miniszterelnökkel. Ez annál kedvesebb
volt hozzá. Közölte vele az uralkodó üzenetét: a római út
költségeit az udvar viseli, annyira értékelni tudják a pápa
és az udvari tudós barátságát. A követség rendelkezésére
áll, ott lakhatik. Gyaloghintót kap és szolgát. Zsebpénzt
is. Maradhat, ameddig jól esik.
Niccoliniék ugyanolyan elragadó figyelemmel és
szeretettel fogadták, mint régen. Ugyanazt a lakosztályt
nyitották ki neki, virágdísz várta, kedvenc könyvei,
kedvenc bora.
 − Milyen jó az Isten, − motyogta ő meghatottan, −
Celestét tudom leányomnak, a kis Cialibinót unokámnak
és kegyelmeteket barátaimnak. Szép az élet öregen is és
ezért érdemes volt megszületni.
A házaspár két oldalról kapaszkodott a karjába, úgy
vezették a Medici-villa híres erkélyére, hogy az
örökvárosra megint lepillantson. S ő a Vatikán felé
mutatott:
− Ott fogok én győzni. A pápa már az enyém. A
tudományban új világ kezdődik.
− Már beszéltem rokonommal, Riccardi atyával, −
szólt Caterina, − meghívtam vacsorára, ma estére. Asztal
mellett kellemesebb a hivatalos dolgokat megbeszélni.
− Én pedig, − fűzte hozzá a követ, − megemlítettem
Őszentségének, hogy kegyelmed jön. Nagyon örült.
Soron kívül óhajtja fogadni kegyelmedet.
− Nagyon köszönöm, − felelte ő, − ezt már nekem is
írták. Tudja-e kegvelmességed, milyen kifejezést használt
Ciampoli tanítványom, a pápai titkár? Hogy „jobban
vágynak utánam a Vatikánban, mint ahogy az imádott nő
után szokás vágyni”.
− Igazán ezt írta? Büszke lehet kegyelmed. Nincs még
egy tudós a kerek világon, aki ezt a Vatikántól megkapná.
Bezzeg másokkal nem így beszélnek ott. Hallotta a
Morandi esetet?
− Morandit, az asztrológust, ismerem. De nem tudom,
mi van vele.
− Az inkvizíció nyaggatja javában. A boldogtalan
elkövette azt az ostobaságot, hogy a csillagokból kiolvasta
Őszentsége közeli halálát, s ezt valakinek a
horoszkópjába bele is írta. Most aztán szorul.
Ha börtönnel megússza, még örülhet. Nagyon kell
vigyázni manapság, kegyelmes uram.
 − Sajnálom szegényt, − mondta Galileo vállat vonva, −
de a horoszkópokat, még ha jók is, éppen úgy ki nem
állhatom, mint a Szentatya. Minek keressük a jövőt a
csillagokban, mikor még a jelent is hibásan tudja az egész
világ? De most már másképpen lesz. Ma este kezdődik a
végső csata.
A hihetetlenül kövér Kiccardi atya megjelent
vacsorára. Hangos örömmel üdvözölte régi barátját, a
tudóst. Még meg is ölelgette volna, ha a hasától bárkit is
megölelhetett volna. Az asztalhoz külön széket tettek az ő
számára. Ha nem volt legalább háromszáz font, akkor
egy sem.
− Olvastam a művet, − mondta rögtön, − máris
olvastam az egészet. Nem hivatali kötelességből, hanem
személyes érdeklődésből és szeretetből. Gratulálok.
Hatalmas munka. Remekmű. Amennyire én meg tudom
ítélni, századokra szóló jelentőségű.
− Tetszik, ugye, − bíztatta Galileo, − ugye, nem rossz?
− Nincsenek méltó szavaim hozzá. Kár, hogy kicsit
meg kell fésülni.
− Megfésülni? Hogyhogy? Hozzá nyúlni? Egy betűt is
változtatni?
− Sőt több betűt, kegyelmes uram. Ez a könyv
Kopernikuszt nem hipotézis gyanánt kezeli. Ez
kézzelfogható és nyílt tanuságtétel Kopernikusz mellett.
− Nem baj az, − szólt Galileo hanyagol, − a pápa
Őszentsége nem fogja ellenezni. Campanellának
nyilatkozott a dekrétumról.
− Ezt a beszélgetést nekem is elmondták. Sajnos
azonban: írásban nem tették át hozzám. Amit én erről az
ügyről hivatalos állásomban tudok, az a dekrétum, amely
az új tant világosan megtiltja. Én tulajdonképpen azt sem
tudhatom, hogy hipotézis gyanánt szabad a jkérdóst
kezelni. Erről csak magánértesüléseim yannak. Boldogult
Bellarmin bíboros is ezt mondta kegyelmednek és most
utóbb a Mi Urunk is ezt mondta. De ezt sem kaptam
írásban. Már akkor is roppant messzire megyek
hatáskörömben, ha a tant hipotézisként a nyilvánosság
elé engedem. De ez a könyv messzire túllépi a hipotézis
fogalmát, ötven íven át vitáznak benne és minden
harmadik oldalon Kopernikusznak van igaza. Ez így
bizony nem fog menni. Pedig ennek a gyönyörű
könyvnek meg kell jelennie. Halálos kár volna, ha nem
jelenhetnék meg. össze fogunk ülni és megnézzük apróra,
hol és hogyan enyhítsünk rajta. Az egyes helyeket olvasás
közben én már meg is jelöltem. Egyet máris mondhatok:
minden erőmmel és minden igyekezetemmel azon leszek,
hogy segítsek. Kegyelmed bízhatik bennem.
Galileo mosolygott.
− Értem óvatosságát, atyám. Hivatalának felelőssége
igen nagy. De volna egy gondolatom. Várjuk meg, míg
Őszentségével beszélek. Őt majd megkérem, hogy szóljon
főlisztelendőségednek. Jó lesz így?
− Ó hiszen, ha ezt meg lehetne csinálni, − sóhajtott
Szörnyeteg atya, − én lennék a legboldogabb ember a
világon. Kegyelmednek fogalma sincs, hogy az én szép
Catcrina rokonom mit kínoz a kegyelmed könyve
érdekében, holott kegyelmedet nálam pártfogolni igazán
nem kell. A tudományos kérdés engem úgysem érdekel,
nekem mindegy: Ptolemaiosz, vagy Kopernikusz. De
olyan érdekes a könyv, olyap mulatságos, olyan színes, a
komoly részekben pedig olyan remek dolgokat fejteget a
tudomány igazi jelentőségéről, hogy el vagyok bűvölve.
De az állásommal játszom, kegyelmes uram.
Úgy szűkölt a nagy, kövér behemót, úgy kesergett,
hogy még ők voltak kénytelenek vigasztalni. Így telt el az
egész este. És abban maradtak, amit Galileo ajánlott:
várnak a pápai kihallgatásig. Másnap aztán elkezdődött a
látogatások vég nélküli sora. Mindenekelőtt Cesi
herceget kereste fel. A Hiúzok elnöke egy álló
negyedóráig lelkesen magasztalta a könyvet. A római
irodalom nagy klasszikusai és az egyházatyák óta ilyet
még nem írtak: ez volt a legkevesebb, amit mondott.
Riccardi aggodalmaival azonban egyetértett. Ha a kényes
helyek simítása árán meg lehet a cenzúra engedelmét
szerezni, ez megéri a fáradságot. A könyv úgyis megteszi
a magáét. És a Hiúz-akadémia boldogan és büszkén adja
ki. De Galileo váltig magyarázta, hogy a pápa egyetlen
szava a cenzúra egész kérdését eldöntheti. A herceg tehát
szintén várta a pápai audienciát.
Ciampoli tárt karokkal sietett eléje, mikor felkereste.
Rögtön azzal a hírrel szolgált, hogy Őszentsége
csakugyan soron kívül fogadja és pedig már holnapután.
Három más valakit, köztük egy külföldi követet, törölt,
mert hosszasan és jóízűen akar társalkodói. Galileo
viszont rögtön azt tudakolta, hogy szó szerint hogyan is
folyt le az a nevezetes Campanella-beszélgetés. Mondta-e
Orbán pápa azt, ami hírlik?
− Hogyne mondta volna, − felelte Ciampoli, − én is
hallottam. De ezt nem kell úgy felfogni, mint világnézeti
vallomást. A Mi Urunk udvarias akart lenni
Campanellához, ennyi az egész.
− De egyszóval, mondta?
− Mondta.
− Akkor rendben van. Majd udvarias lesz hozzám is.
− Reméljük. Hanem valami fontosat akarok kérdezni
kegyelmedtől. Milyen összeköttetésben állott ezzel a
Morandi nevű asztrológussal?
− Akit most vett elő az inkvizíció? Semmilyenben.
Harminc évvel ezelőtt, azt hiszem, levelet váltottunk.
Azóta édeskeveset hallottam róla. Miért kérdezi
monsignore?
− Csak úgy eszembe jutott. Szóval a pontos órát ne
felejtse el kegyelmed. Féltízkor.
Galileo ott ült már negyed tízkor. Ciampolival
beszélgetett, elmondta neki legújabb tudományos
eredményeit. Akkor aztán megszólalt a várvavárt
csengőszó. És a tudós megint az egyházfejedelem lábánál
térdelt. Most már sokkal nehézkesebben, mint azelőtt. A
pápa gyengéden felsegítette és magához ölelte.
− Bocsánat, Szentséges Atyám, hogy nehezebben
mozgok, de az egészségem, bizony nem a legjobb.
Hatvanhat elmúltam. Még örülnöm kell, ha ide tudtam
jutni Szentséged trónja elé és boldog lehetek látásán.
− Az idő múlik, kedvesem. Mi is átléptük a hatvanak
De Isten kegyelméből nem panaszkodhatunk. Hát
halljuk, mi újság a szép Firenzében. Értesültünk, hogy
nagy művel gazdagítja Itália és az emberiség
tudományát.
− Igenis, Szentséges Atyám. A két világrendszerről
írtam, Ptolemaioszról és Kopernikuszról. És
kimondhatatlan boldogsággal értesültem, hogy
Szentséged nem azonosítja magát az e tárgyban kiadott
dekrétummal.
− Micsoda, − szólt egyszerre két hanggal magasabban
a pápa, − mi nem azonosítjuk magunkat egy pápai
dekrétummal? Ki állított ilyen badarságot? Hogy mi
szent elődeink valamilyen intézkedését meghazudtoljuk?
Hát így ismernek bennünket? így óvtuk mi eddig a pápai
tekintélyt? Ki beszél ilyen ok talanságokat ?
− Bocsánatot kérek alázatosan, − hebegte Galileo, −
azt hallottam, hogy Campanella atyának azt kegyeskedett
mondani: ha Szentségeden fordult volna meg, az a
dekrétum nem jött volna ki.
− Lehet, hogy ezt mondtuk. Most már nem
emlékezünk. Az kétségtelen, hogy a dekrétum kijött.
Pápa adta ki. Hogy mi lett „volna”, ha így vagy úgy lett
„volna”, azt kár firtatni. Hát kegyelmed még mindig nem
hagyott fel ezzel az oktalansággal?
Miért nem hagyja már a manóba ezt a kérdést? Ez az
új könyve is erről szól?
 − Erről Szentséges Atyám. Mintán Szentséged azt
mondta, hogy hipotézis gyanánt nem tilos kezelnem a
kérdést, én bátorkodtam negyven esztendő tudományos
eredményeit… egyszóval szerény művem most fekszik a
cenzúra előtt és miután csak hipotézis gyanánt…
A pápa kelletlenül legyintett halászgyűrűs kezével.
Galileo elhallgatott. És nagyot nyelt, mert száraz volt a
torka. Az egyház uralkodója pedig megszólalt:
− A cenzúra majd megnézi. Riccardi tudja a dolgát. Ha
nem kimondott állásfoglalás, mi utóvégre nem bánjuk.
De beszéljünk másról, ne rontsuk örömünket kegyelmed
viszontlátásán. Hogyan megy sora?
Galileo megtörtén és fátyolos hangon kezde mesélni
családi dolgait, leányai apácaságát, unokája születését.
Hogy a pápa figyelmes nyájassággal hallgatja, az nem
adta vissza azt a nagy boldog biztonságot, amellyel
belépett ide.
− Jelentenem illik, − mondotta, − hogy az ösztöndíj,
amelyet Szentséged jósága adományozott családomnak,
már nem illett meg engem. Fiam doktor és hivatalt visel.
− Az mindegy. Az ösztöndíj csak járjon tovább
kegyelmednek. Mennyit kapott eddig?
− Én hatvan aranyat.
− Ezentúl százat fog kapni. Lássa meg, hogy mennyire
szeretjük kegyelmedet. Most beszéljen tudományáról. De
ne csillagászatról, mert azt unjuk. Fizikáról, érdekes
kísérletekről, efélékről.
Még jó soká tartott a kihallgatás. De Kopemikuszról
nem esett több szó. Galileo nem merte felhozni. Félt,
hogy még jobban lerontja a dolgot. Az ágyúgolyó útjáról
beszélt, a hőről és egyéb ilyesmiről. De nem nagy
kedvvel. És kezdett kifogyni ezekbői is. A pápa pedig
semmi jelét nem adta annak, hogy végeztek. Sőt
rendkívüli érdeklődéssel hallgatta és tovább is akarta
hallani. Galileo kutatott elméjében, hogy a nagyurat
mivel szórakoztassa. Hirtelen eszébe jutott valami.
− Felmerült aztán egy mulatságos kérdés, amely talán
érdekelni fogja Szentségedet. A kérdést egy vitatkozó és
jókedvű társaság terjesztette elém véleményadás végett.
Tegyük fel, hogy egy szép paripa száz aranyat ér. A
kérdés az, hogy ki téved nagyobbat: aki ezt a lovat ezer
aranyra becsüli, vagy aki tízre.
A pápa szeme megvillant. Megismételte a kérdést.
Nagyon tetszett neki.
− Hiába, mégis csak ilyen tudóssal kell beszélgetnünk,
hogy érdekes dolgokat halljunk. Nem hiába szeretjük úgy
a kegyelmed társaságát. Hát lássuk csak. A ló valójában
száz aranyat ér…
Elkezdett hangosan okoskodni. Galileo közbeszólt.
Még levertségében is megőrzött annyi lélekjelenlétet,
hogy ügyesen és észrevétlenül vezette a pápát a megoldás
felé. Jó negyedóráig beszélgettek ezen, a pápát a rejtvény
igen gyönyörködtette. És a megoldást nagy örömmel
maga fogalmazta meg a végén, mint aki jelesre felelt az
osztályban: tíz, száz és ezer mértani haladványt
képeznek, s aki a helyes érték tízszeresét mondta, éppen
olyan arányban tévedett, mint aki a tizedrészét mondta.
A pápa igen világosan fogalmazta ezt meg, segíteni sem
kellett neki olyan nagyon. Hogy nyíltfejű, éleseszű
ember, azt nem ilyen gyermekes kérdésekben, de nagy
dolgokban sem lehetett tőle megtagadni.
− Szívből sajnálható, − merészkedett most Galileo, −
hogy Szentséged nem fordít több érdeklődést a
világrendszerek iránt. Ilyen ésszel pedig áttekinthetné,
amit a különböző tudósok tanítanak.
− Már áttekintettük. Hiszen kegyelmed ugyanebben a
szobában akart meggyőzni bennünket, de nem tudott.
Bizony, mi kemény falat vagyunk, kedves öregem, akár
külpolitikáról, akár csillagokról van szó. Ad vocem:
csillagok. Milyen összeköttetést tart fenn kegyelmed
ezzel a Morandi nevű lehűtő világcsalóval?
− Semmilyet, Szentséges Atyám, − felelte Galileo
meglepetve, − ugyanezt már monsignore Ciampoli is
kérdezte tőlem. Miért kegyeskedik ezt kérdezni?
− Ok nélkül. Csak úgy a csillagokról jutott eszembe.
Meddig marad székvárosunkban?
Ezzel már a búcsú kezdődött. Galileónak le kellett
tennie arról a reményről, hogy innen Kopernikusz
sikerével távozik. Ő megtörtén búcsúzott, a pápa igen
nyájasan és igen derülten. Magához ölelte megint, vállát
veregette.
− Ha nem láthatnók többet atyai színünk előtt, vigye
haza kegyelmed azt a meggyőződést, hogy szeretetünket
és apostoli áldásunkat is magával viszi egész életére.
Ezt aligha sok embernek mondta a pápa. De neki
mégis kevés volt. Ciampolinak mindjárt elmondta az
egészet. Az úgy vélte, hogy a mű csak menjen keresztül a
cenzúrán, minden rendben lesz. Ugyanez volt a Cesi
herceg véleménye. Ugyanez a Castellié. Ugyanez a
Niccolini-házaspáré. Galileo tehát mindjárt felkereste
Riccardit. Még pedig azzal az elhatározással, hogy igen
becsületes lesz és a legkisebb árnyalatig híven beszámol
neki a pápa minden megjegyzéséről. Hiszen csalnia is
lehetne. A pápa szavait némi átfestéssel, igen előnyösen
színezhetné és a kövér Riccardit igen előnyösen
befolyásolhatná. De becsületérzése ezt nem engedte.
Híven, majdnem túlságos részletességgel mondott el
Riccardinak minden elhangzott szót. Az szeliden és
türelmesen bólogatott.
− Lássa kegyelmed, én ezt pontosan előre tudtam.
Most tehát folytassuk, ahol én abbahagytam.
A felelősség az enyém. S ha azt a néhány kényes helyet
lesimítjuk, a felelősséget vállalom is. Azonban még
valamire van szükség, hogy fedjük magunkat. A
könyvhöz előszót kell írni, valamint befejezést. Olyasfélét
gondolok, amilyet Kopernikusz könyvéhez írt
annakidején az ő tanítványa.
− És ebben meg kell tagadnom az egész könyvet?
Hiszen írásom van Bellarmintól, hogy erre sohasem
köteleztek engem.
− Nem kell megtagadnia, de tapintatosan ki kell
fejeznie, hogy csak hipotéziseket ismertet. Erről
különben még ráérünk beszélni. Mindenekelőtt végre
kell hajtanunk azt a kis fésülő munkát. Nem nagy dolog
az egész, csak szavakról van szó. Ahol az áll, hogy
„kétségtelen”, beírjuk helyette, hogy „feltehető”. Már
tudom is, hogy ezt ki fogja nekünk megcsinálni.
Raffaello! Raffaello! Gyere csak be!
Szálas, szikár, okos arcú pap lépett be a
mellékszobából. Riccardi bemutatta: Visconti Raffaello
atya, matematikus, beosztott tanácsos, Riccardinak
közeli rokona is. Kitűnt, hogy a kéziratot már olvasta. A
javításokat szívesen végrehajtja. Akár sürgősen is, ha
Messer Galilei sürgősen kívánja. Megállapodtak
mindenben. Azt a néhány helyet kiigazítják, az előszót és
befejezést megcsinálják, akkor aztán a nyomatásnak
semmi akadálya.
Galileo fellélegzett. Szebb lett volna ugyan, ha az
imprimatur varázsszavát feltételek nélkül, a pápa
parancsára kapja meg, de így is jó. Sőt, még így is
győzelem. Az a néhány szó nem jelent semmit. Az előszót
úgyis maga fogja megírni, úgy, hogy Riccardi is
megnyugodjék, de neki is igaza maradjon. A könyv aztán
akadálytalanul megjelenik, s mivel nyomatását a pápai
cenzúra hivatalosan engedte meg, az inkvizíciónál hiába
jelentik fel akár százan is.
Ekkor volt május vége és a városra rekkenő hőség
ereszkedett. Ő pedig, mennél korosabb lett, a hőséget
annál kevésbé bírta. Kínzó fejfájást kapott és
elviselhetetlen szívdobogást. Most is betegeskedni
kezdett. De kényszerítette sajátmagát, hogy a döntést
kivárja. Már egy bét múlva megkapta Viscontitól a
várvavárt izenetet: az összes simító változtatások
elkészültek. Azonnal elvitette magát a gyaloghintóbán
Riccardihoz.
− Most megbeszéljük azt az előszót, monsignore,
holnapra megírom, főtisztelendőséged kiadja az
imprimaturt, ahogy megállapodtunk és én holnapután
utazom. Akkora a hőség, hogy az én koromban már
vigyáznia kell az embernek. Néha nagyon közel érzem a
gutát magamhoz. Most kérném a kéziratot, hogy a
változásokat átnézzem.
Riccardi azonban fejét csóválta.
− Félek, hogy ez nem mehet ilyen gyorsan. A
változások végrehajtását előbb magamnak kell
ellenőriznem.
− Hogyhogy? Hiszen azokat Visconti atyával pontosan
megbeszélte. Ő pedig megbízható ember.
− Kétségkívül az. De a felelősséget én viselem. Higyje
el kegyelmed, a szívem vérzik, mikor ilyen
türelmetlennek látom, s még hozzá egészségét is félti. De
lássa be, hogy ötven íves a kézirat, rengeteg betű van
benne és minden betűn nagy felelősség fordulhat meg.
Nekem kötelességem pontosan végignézni, hogy a
változások rendben vannak-e, de még aztán újra el kell
gondosan olvasnom az egész művet, hogy a változott
szavakkal hogyan fest a megmaradt részek összefüggése.
Ezt indokolni sem kell, olyan természetes. Nem látja be
kegyelmed?
− Mit csináljak, belátom. De az én idegességemet is
meg lehet érteni. Könyörögve kérem, monsignore, hogy
legalább csinálja meg nagyon sürgősen, és mennél
hamarabb mehessek haza.
Riccardi megigérte, hogy az éjjelt is nappallá teszi.
Maga volt a szeretetteljes igyekezet. De hogy óriási
felelősséget hord a vállán, sőt hogy bizonyos mértékben
komoly kockázatot is vállal, azt Galileo sem tagadhatta.
És az alaktalanra hízott kolosszus is éppen eléggé
szenvedhetett a hőségtől, szegény.
Ettől fogva egy teljes hónap azzal telt el, hogy Galileo
sürgette a munkát. Előbb csak maga járogatott
személyesen a Riccardi nyakára, aztán megkérte Caterina
asszonyt, hogy szóljon közbe. Sőt végül ráküldte
Riccardira magát a követet. A napok múltak, de a munka
nem készült el. Most már olyan rosszul érezte magát a
pokoli hőségben, hogy ágyba kellett feküdnie. Fején jeges
borogatást viselt, mégis lihegett és levegő után
kapkodott. A követék gyakran benéztek hozzá, sőt
Caterina órákat töltött ágya mellett. Galileo úgy kinyílott
előtte, mint még senki előtt. Elmondta élete egész
folyását, ifjúságát, szenvedéseit, Marinát, anyját,
Michelagnolóval való összeveszését, de főként Celestéről
beszélt. Caterina odaadóan hallgatta az öregember
vallomásait és a Celestéről szóló előadás akkora hatással
volt rá, hogy elhatározta: levelezni fog ezzel a rendkívüli
lénnyel. Ezek a beszélgetések enyhítették a várakozás
idegemésztő heteit. És a munka nem készült el. Június
végén Riccardi sajnálkozva felelte a követnek, hogy
bizony még sok van hátra.
Galileo most már nem bírta tovább. Felkelt és elment
Riccardihoz. Kissé indulatosan közölte, hogy ő most már
megelégelte a várakozást. Várakozni otthon is tud,
árnyas parkjában. Meg szeretné beszélni az előszót és
befejezést, hogy utazhassék. Az imprimaturt majd
megvárja Firenzében, ősszel aztán visszajön Rómába.
Riccardi szinte könyörögve kért türelmet és elnézést.
Nem olyan egyszerű feladat ilyen nagy figyelmet kívánó
munkát végeznie az elviselhetetlen hőségben. De szentül
megígérte, hogy úgy fog sietni, ahogyan csak lehet. Az
előszóra nézve azt óhajtotta, hogy abban a szerző
megemlítse a pápai dekrétumot és hangsúlyozza müve
hipotézis-voltát. A befejezés nem okvetlenül szükséges.
Mikor elbúcsúztak, Riccardi külön is ismételten
hangsúlyozta, hogy az imprimatur biztos és elvben már
meg is van, most már csak formaságok kérdése, ami még
hiányzik. Galileo csak utazzék nyugodtan haza, legyen
csak még egy kevés türelemmel és vigyázzon a
tudománynak oly drága egészségére.
− Monsignore, van még egy utolsó kérdésem. Ne
tagadja meg rá az őszinte választ. Négyszemközt
vagyunk. Főtisztelendőséged is megkérdezte tőlem, de
mások is megkérdezték, sőt maga Őszentsége is, hogy
milyen összeköttetést tartottam én fent Morandival.
Mondja meg nekem, miért kérdik ezt tőlem? Képtelen
vagyok bárkitől egyenes választ kapni.
Riccardi elkomorodott.
− Tőlem sem kap, kegyelmes uram. Amit mondhatok,
összesen ennyi: a kegyelmed helyében ezekből a
kérdésekből azt következtetném, hogy ellenségei
megpróbálták kegyelmedet fbelekeverni Morandinak az
inkvizíció előtt folyó ügyébe.
− Sejtettem. De az Isten szerelmére, kik ezek az én
láthatatlan ellenségeim?
− Arról nekem fogalmán sincs.
Többet nem lehetett belőle kihúzni. Galileo meleg
búcsút vett Niccoliniéktól, CastellitŐl és más barátaitól,
Cesi herceggel megbeszélte a szedés és korrektúra dolgát
és őszi visszajövetelét, aztán az embertelen hőségben
útnak indult hazafelé. Rosszkedvű volt és ideges. Üjra
rémlátások kínozták. Érezte, hogy ha idegei nem jönnek
rendbe, akkor megint odajut abba a szörnyű,
beszámíthatatlan vergődésbe, amelyet az inkvizíciótól
való rettegésében már átélt egyszer. Kezdte megint a
tüneteket összerakni és összefüggéseikből
boszorkányvárat építeni. És töprengéseiben görcsösen
kapaszkodott két név valóságába. Az egyik Cesi herceg
volt, a gazdag és tekintélyes arisztokrata, a híres Hiúz-
akadémia elnöke, aki őt el nem hagyja soha és a neves
tudósok egész táborának súlyával mögötte áll. A másik
maga a pápa, aki Kopernikuszról gondolhat akármit, de
őt személy szerint szívből szereti. Ebben nem lehet
kételkedni.
Firenzébe úgyszólván félholtan érkezett. A sok
tépelődés, izgalom, ismeretlen erőktől való babonás
félelem, az utazás és a hőség megpróbáltatásai minden
erejét kimerítették. Beletelt néhány hétbe, amíg
valamennyire összeszedte magát. De az imprimatur még
mindig nem jött.
Helyette jött a tudós Stelluti levele: Cesi herceg valami
ismeretlen lázat kapott és pár nap alatt megtért őseihez.
Ugyanakkor jött a hír elkésetten német földről, hogy
Keppler meghalt.
 VI.

Odakint a nagyvilágban csúnya idők jártak. Bai,

betegség, háború, semmi egyebet nem lehetett hallani. Á
nagy háború tizenkét esztendeje folyt már és most
érkezett el ahhoz, hogy csakugyan nagy legyen. Gusztáv
Adolf svéd király, protestáns uralkodó, nagy sereggel
partra szállott Pomerániában. Erőteljesen haladt előre, a
kocka megfordult. A katolikus oldalt egyik vereség a
másik után érte. És mintha a haragos ég ezért a sok
viszálykodásért szigorúan meg akarta volna büntetni az
embereket, a pestis egyszer csak teljes szörnyűségében
kifejlődött. Mikor az első megrettentő hírek jöttek, pár
hónappal ezelőtt, még bizottságokat küldöttek ki az egyes
városok, hogy győződjenek meg a gyanús halálesetek
mibenlétéről. A bizottságok kiszálltak és azt jelentették,
hogy ragályról szó sincs. De a halálesetek szaporodtak,
még pedig rohamosan növekvő arányban. Milánó
szörnyű pusztulás színhelye lett. Rakásra haltak az
emberek, a lakosság nem mert a házakban tartózkodni,
hanem az utcákon kószált. A bátrabb háztulajdonosok
szalmacsutakot vettek, azt meggyújtották, s a lángoló
csutakkal dörzsölték végig a falakat, mert elterjedt, hogy
ez a ragályt megszünteti. Az embereken ideges őrjöngés
vett erőt, elterjedt a néphit, hogy a pestist titokzatos
külföldi bérencek terjesztik, mert valami fekete por van
nálok, s akit azzal észrevétlenül meghintenek, már meg is
kapta a pestist. Sőt elég volt a házfalat meghinteni ezzel a
porral, a lakók mind elpusztultak. Egy napon az a hír
terjedt el, hogy egy ilyen „untore“, ahogy a titokzatos
méreghintőket elnevezték, megkénte a dóm falait.
Iszonyú zűrzavar támadt a városban. A hatóságok
jutalmat tűztek ki a méregkeverők fejére. S mivel a
lakosság a hatóságok egészségügyi rendeletéivel nem
törődött, hivatalosan pestises halottakat vitettek körül
közszemlére, hogy a nép lássa a kék kiütések borzasztó
látványát és észre térjen. Azonkívül egyházi
körmeneteket is rendeltek, hogy Milánó imádkozzék
irgalomért. Óriási tömegek seregiették össze a papi
vezetők alatt, sokan kezdődő betegségökkel mentek a
tömegbe, amely szent Károly üvegkoporsója mögött
haladt.
Mindezt csak átcsempészett levelekből, vagy a
vesztcgzáron átkiabált híradásokból lehetett megtudni,
különben Toszkánát könyörtelen ellenőrzés védte a
pestis behurcolása ellen. Ferdinánd, a fiatal uralkodó,
igen derekasan viselkedett. Egészségügyi intézetet állított
fel, annak korlátlan hatalmat adott s reggeltől estig
tanácskozott szakembereivel. Egyik rendelet a másik
után jött ki. Az utakat szigorúan ellenőrizték, az uccákon
a csoportosulásokat megtiltották, részletes utasításokat
doboltattak ki, hogy mit kell tenni, ha valaki
megbetegszik. A betegeket könyörtelenül elkülönítették
még családtagjaiktól is.
Elrendelték, hogy a kolostorok kötelesek helyet adni az
ápoltak számára. Egyetlen klastrom bentlakói sem
hagyhatták el az épületet és polgári egyéneknek a
kolostorokat látogatni tilos volt. Csak levelezni volt
szabad. Galileo nem mehetett leányaihoz. Csak Celeste
levelei vigasztalták.
Közben az izgalom nőttön-nőtt. Mindenki csak a
pestisről beszélt Firenzében. Az emberek nagyon meg
voltak elégedve az uralkodó intézkedéseivel és bíztak is
benne. Hogy van-e pestis a városban, azt voltaképpen
nem lehetett tudni. Némelyek szerint nem volt, mások
több esetről tudtak. De a szó másról nem folyt, csak a
pestisről. Hihetetlen történeteket mondtak el egymásnak
az emberek. Milanóban állítólag már egész nyíltan
dolgoztak a méreghintők. Egy milánói ember hivatalosan
vallotta, hogy a dómtéren hatlovas hintával találkozott. A
hintó megállóit, s a benne ülő idegenek kényszerítették,
hogy üljön fel. Soha nem látott messzi utakon csodálatos
palotába vitték, ahol ládaszámra állt az arany. Bíztatták,
hogy vegyem belőle, amennyit akar, csak egy tégelynyi
mérget kell szétszórnia a városban, ö nem vállalta, erre
egy szempillantás alatt megint ott állt a dómtéren,
ahonnan elindultak. Ezt Firenzében szájról-szájra adták s
a nép szentül el is hitte. Már Firenzében is gyanakodva
néztek minden idegent, hátha méreghintő.
Galileo nem ment az utcára. Félt kimenni. Rettegett
attól, hogy éppen most jön a pestis Firenzébe és ő
megkapja. Még arról is lemondott, hogy fiát olyan
gyakran lássa, mint azelőtt. S mikor hosszú szünet után
mégis csak elmerészkedett a Costa San Giorgióra, fiát
feldúlt állapotban találta.
− Tudja kegyelmed, mi történt? A pápa keményen ráírt
a nagyhercegre, hogy kikéri magának az egészségügyi
intézet túlkapásait és követeli, hogy a rendeletek közül
mindazokat, amelyekben kolostorok és papi személyek
szerepelnek, azonnal vonja vissza. Ma olyan futkosás volt
a hivatalban, mint az őrültek házában.
− És a nagyherceg mit csinál?
− Még kérdezi? Hiszen a jezsuiták az urak! A
nagyherceg ma elhatározta, hogy visszavonja a
rendeleteket. Ez még nem elég. Az egészségügyi hivatal
minden tagja köteles elmenni az érsekhez, bocsánatot
kérni és penitenciát tartani. Hát én ezt nem nézhetem
tétlenül. A kegyelmed pápájának jóvoltából rövidesen itt
lesz a pestis. Sestilia megint másállapotban van és itt ez a
kisgyerek. Ezekkel én nem óhajtom a pestist megvárni.
− Hanem mit csinálsz?
− Még nem tudom. De kegyelmedet szeretném
megkérni, hogy ne sokat mászkáljon az utcán. Olyan
hangokat hallani, hogy a pestist az új csillagok hozták a
népre. Azt pedig mindenki tudja, hogy kegyelmed
összeköttetésben van az új csillagokkal. Egyéb sem kell,
minthogy valami izgatott képzeletű ember megtámadja.
Milanóban már hirdeti a nép, hogy a pestismérget
titokban a tudósok főzik békából, tajtékból és hullából.
 Galileo némán hallgatta fia beszédét. Megdöbbentette,
hogy az egyház ilyen időkben tekintély! megrovásokkal
foglalkozik és felborítja az egészségügyi védelmet. Orbán
pápa okos ember, tőle ez nem származhatik. De aztán
gondolatai arrafelé hajoltak, hogy mégis csak rá vall a
dolog Orbán pápa büszkeségére, hatalmi féltékenységére,
folyton lázadást szimatoló tekintély védelmére. Aztán
megdöbbentette, hogy a nagyherceg, egy ország felelős
uralkodója, az első római szóra milyen megalázkodóan
siet engedelmeskedni és bocsánatot kérni. De csodálni
ezt sem lehetett. Fernandót kiskora óta rendszeresen
erre nevelték. Végül megdöbbentette, hogy neki a
firenzei utcán személyes kellemetlenségei lehetnek. Hogy
akadhat olyan őrült, aki ráfogja a pestish De aztán erre is
csak vállat vonhatott. Mindenki fejvesztetten kapkod,
izgatott, ingerült és beszámíthatatlan. A világ
megbolondult. Megcsókolta n kis Cialibinót és ment
haza. Nemsokára levelet kapott fiától, még pedig nem
Firenzéből. Nancio szabadságot járt ki magának a
hivatalban és kiköltözött Montemurlóba, a környékbeli
kis faluba. Ott bezárkózott és nem eresztett magához
senkit. Óvta magát és családját a pestistől. Galileo
teljesen magára maradt. Ő sem mozdult ki a házból.
Heteken át nem beszélt senkivel. A világgal levelezés
útján érintkezett és többek között két olyan levelet is
kapott, amely mélyen megrendítette.
Az egyik Münchenből jött. De nem Michelagnolo írta.
Éppen arról szólt a levél, hogy Michelagnolo halálán van.
Haldoklása közben megkérte a, levélírót, egy olasz
embert, hogy írjon Galileónak: a haldokló töredelmesen
bocsánatot kér bátyjától mindazért, amit vétett ellene és
szeretetébe ajánlja feleségét és gyermekeit. Címet
azonban, amelyen át Galileo a hátramaradottak sorsa
felől érdeklődhetett volna, elfelejtett adni a levélíró.
A másik levelet Castelli írta Rómából. „Olyan okokból,
amelyeket nem bízhat levélre”, azt tanácsolta, hogy
mestere mondjon le a nagy mű római kiadásáról, hanem
nyomassa ki Firenzében. Azokat a levélben meg nem
írható okokat Galileo már jól tudta máshonnan is. Cesi
herceg halálával a Hiúz-akadémia összeomlott. Nem volt,
aki összetartsa és vezesse. Pénz sem volt, amely a kiadást
fedezhette volna. A veszekedő tagok kétfelé szakadtak, a
nemrég még oly tekintélyes és gazdag erkölcsi testület
egyszerűen eltűnt Galileo háta mögül. Nem volt már
milyen testületre támaszkodnia a római tudományos
világban. Ebbe bele kellett törődnie. Elhatározta, hogy a
könyvet Firenzében adja ki. Ha az imprimaturt
megkapja. De azt még most sem kapta meg. Egyik levelet
a másik után küldte Riccardinak, Viscentin ak, követnek,
követnének, de húzó-halasztó kifogásoknál többet
képtelen volt elérni. Most már éjszakákon át nem aludt.
Szüntelenül azt forgatta magában, hogy mi van a pápai
cenzúrával és a könyvvel. Hiszen ha nem akarnák
megengedni a mű. kiadását, azt már rég megmondták
volna neki. Miért ígérik még most is a végleges
engedelmet, miért kérnek folyton csak még egy egészen
kevés türelmet és miért nem küldik az imprimaturt
mégsem! Riccardi azóta már háromszor kényelmesen
elolvashatta a könyvet betűről-betűre.
A titokzatos hatalmaktól való vak és babonás rettegés
megint elhatalmasodott rajta. És mintha egy láthatatlan
ököl váratlanul orrbavágta volna, olyat érzett a legújabb
római hírtől. Scheiner atya, az ingolstadti jezsuita tudós,
aki már rég nem hallatott magáról és a napfoltokról,
megszólalt. Vitásokat sok-sok évvel ezelőtt hagyták abba,
az augsburgi polgármester közvetítette akkor leveleiket.
A vetélkedés, hogy ki fedezte fel hát először a
naplóitokat, igen_ tisztességes hangon folyt közöttük, sőt
mindkét oldalról tiszteletteljes és barátságos
nyilatkozatok is estek. Most, annyi év után, Scheiner atya
könyvvel lépett a világ elé. „Rosa Ursina“ volt a címe.
Nyers volt és szenvedélyes. Sértő hangon követelte
magának a napfoltok dicsőségét és felsőbbségesen
kisebbítette Galileót. Ennek a műnek híre-hamva sem
volt még, mikor ő Rómában járt. S azóta ez a mű
megszületett, feltűnő gyorsasággal megkapta az
imprimaturt és már meg is jelent.
Mi ez! Mintha az ő kéziratát valami titokzatos kéz csak
azért tartotta volna vissza, hogy ez a mű előbb
megjelenhessék. De lehetséges, hogy Riccardi, a kedélyes
és jó Szörnyeteg atya, a követné rokona, ilyen képmutató
legyen és odaadja magát egy ellene intézett
szervezkedésnek! Ez teljességgel lehetetlennek tetszett
előtte. De akkor miért nem jön az az imprimatur még
most sem! És kik azok, akik őt az asztrológus inkvizíciós
dolgába bele akarták keverni? És ki mozgatta meg a pisai
egyetemet, hogy megfosszák fizetésétől? Viszont
ugyanekkor a pápa maga megölelte, pénzt adott neki,
bíztatta, szerette. Az otthon ülő öreg tudós fogta a fejét és
belekábult a töprengésbe.
Aztán megint hírt kapott Rómából. Castelli beszélt
Riccardival. Szörnyeteg atya ártatlan arccal azt
válaszolta, hogy ő nem érti az egészet: hiszen abban
maradtak, hogy Galileo a hőség megszűntével visszatér
Rómába. Ő folyton ezt várta. De ha nem jön, az más.
Küldje el a kéziratot, mert szükség van még egy teljes
példányra és Riccardi még egyszer utoljára az egészet át
akarja nézni az előszóval együtt. Galileo idegesen
válaszolt, hogy neki csak egy van, azon pedig most
dolgozik, bele kell pótolnia egy s más válaszolni valót a
Scheiner atya címére. De ekkora csomagot a pestis-
hatóságok nem engednek küldeni. Arra megint jó soká
válasz jött Rómából, hogy jól van, akkor csak küldje az
előszót, most már rendben lesz minden.
A pestis csakugyan kitört Firenzében. Nenciónak igaza
lett. Százszámra hullottak a betegek. Galileo nem
mozdult ki a házból. A gazdasszonyt sem engedte ki, a
vásárolnivalót kosáron vették be az ablakon keresztül és
kénláng fölé tartották, amitől ehetetlen lett az étel. A
szomszédból átkiabált hírek mesélték, hogy a városban
csengős emberek járnak. A pestisben elhullott embereket
olyan hatósági szolgák szállítják, akik hangosan
csengetnek, hogy jóelőre térjen ki nekik minden
jótétiélek. S mindennap akadt egy-egy ismerős név,
akinek halálahíre kelt.
Galileo írta az előszót. A Szörnyeteg atyával lefolytatott
megbeszélés alapján. Minden szót kajáin örömmel
meggondolva. „Majd adok én nektek előszót“ − ez
motoszkált benne folyton.

„Évekkel ezelőtt üdvös rendelet jelent meg

Kómában, amely karunk veszedelmes botrányainak
megelőzése végett alkalmatos csendet parancsolt
Pitagorásznak a löld mozgásáról szóló véleményére.
Nem hiányoztak, akik merészen azt mondták, hogy
ez a dekrétum nem gondos tanulmányozásból
született hanem igen kevéssé informált
szenvedélyből. Panaszokat lehetett hallani, hogy a
csillagászati megfigyelésekben tökéletesen járatlan
tanácsosoknak nem volna szabad ilyen váratlan
tilalommal szárnyát szegni a kutató elméknek.
Buzgóságom e panaszok hallatára nem tudott
hallgatni. Úgy véltem, hogy a bölcs rendelet teljes
tudatában meg kell jelennem a világ színe előtt az
őszinte igazság vallójaként. Akkor Rómában
tartózkodtam éppen és a római udvar legelőkelőbb
főpapjaitól nemcsak meghallgatásban, hanem még
elismerésben is részesültem. S az a bizonyos
dekrétum nem az en előzetes felvilágosításaim
hiányában jelent meg. Jelen művemben ezért meg
szeretném mutatni a külföldi nemzeteknek, hogy
erről a tárgyról mi Olaszországban és éppen
Rómában sokkal többet tudunk, semmint a
hegyeken túli posta azt valaha is elképzelte volna.
És összeszedve a kopernikuszi rendszer dolgában
folytatott saját elgondolásaimat, tudtokra
szeretném adni, hogy a római cenzúra annakidején
ezeket mind ismerte és ebből az országból nemcsak
dogmák terjednek széjjel a lelkek üdvére, hanem
elmék is találhatók az elmék gyönyörűségére. Ebből
 a célból foglaltam el művemben kopernikuszi
álláspontot, kizárólag hipotézisképen kezelve.”

Még adott egy oldalvágást ia peripatétikusoknak, aztán

ismertette a könyv beosztását. Ez lett az előszó. Alaposan
megdolgozott, míg azt a pár agyafúrt sort
megfogalmazta. Aztán elküldte Riccardinak. Az
imprimaturnak most már postafordultával meg kell
jönnie és ha Riccardi még mindig ragaszkodik egy utolsó,
általános revízióhoz, bízzon meg azzal valami alkalmas
firenzei papi személyt. Re ehhez is a Caterina asszony
közbelépésére volt szükség. Végre-valahára megjött az
értesítés: Riccardi belemegy abba, hogy az utolsó
átnézést Firenzében végezzék el és ezzel Clementi atyát
óhajtja megbízni, de ha a szerző valaki mást jobban
szeretne, azt sem halija. Ez megint új levélváltásba
került. Clementi atya megrögzött peripatétikus hírében
állott, ez Galileónak sehogysem ízlett. Ellenben jól
ismerte Stephani Jacinto atyát, aki az inkvizíció firenzei
osztályának tanácsosa volt, amellett képlett, okos és
jóindulatú ember. Riccardi ezt a jelölést elfogadta.
Galileo tehát bemerészkedett a városba. Hóna alatt vitte
a vastag kéziratcsomót. Az utcán alig látott embert. Itt
fordítva volt, mint Milanóban: a lakosság zárt ajtók mögé
bújt rettegésében. A Stephani atya ajtajánál hosszú ideig
kellett csengetnie, míg nagynehezen ember bújt elé. Az
előbb letagadta gazdáját. Hosszú tárgyalás után végre
bejutott. A pap már tudott a dologról, Rómából
értesítették. Átvette a hatalmas paksamétát és megígérte,
hogy inkább kevesebbet alszik, de sürgősen
keresztülmegy rajta.
Innen a nyomdászhoz ment Galilei. A Bargello mellett
lépkedett éppen, mikor csengő hangja ütötte meg a fülét.
Lélekszakadva rohant a kapu alá, ijedtében meztelen
kezét szerette volna elrejteni, orrát és száját befogni. A
gyér járókelők éppen olyan fejvesztetten menekültek,
mint ő. De kiváncsisága is erős volt. A Bargello kapuja
alól kileselkedett. Látta elvonulni a szomorú menetet.
Pirosinges darabont haladt elől, állandóan rázva a vészes
csengőt. Utána három halottat hoztak, mindegyiket két-
két ember cipelte összerótt deszkákon. A hulláknak csak
körvonalai látszottak a rájuk terített lepedő alól. Aztán
elhaladt az irtózatos menet. De Galileo nem mert
előbújni a kapu alól. Még a levegőtől is reszketett, amely
ott maradt az elvonultak helyén. S a csengő borzalmas
hangja nem akart kimenni a füléből. Nagysokára
nyugodott meg annyira, hogy továjbb mert menni. De
minden lépésnél megfogadta, hogy többet nem jön ki
házából, levélben fog intézni mindent.
Landininak hívták a nyomdászt, régi ismerős volt.
Nagy örömmel üdvözölték egymást: ha két ismerős
mostanság találkozott, külön örvendtek azon, hogy egyik
sem halt meg. Aztán leültek tárgyalni, ötven íves munka
kinyomatásáról volt szó. Megbeszélték a szedést, a könyv
formáját, a példányszámot. Ár dolgában Landini nem
tudott rögtön választ adni. Megigérte, hogy majd
elkészíti és kiküldi a költségvetést a villába.
Mindenesetre azonnal kezdi a szedést, mihelyt kéziratot
kap, mert a pestises világban semmi munkája nincsen.
Aztán elbúcsúztak, miközben Landini udvariasan
rozmaring-főzettel szolgált kézmosóul. És Galileo
hazabaktatott a hosszú úton, kihalt közökön keresztül,
mindenütt lezárt ablakokat látva és sehol embert. Aki
történetesen szembejött vele, az is óvatosan, messzi
ívben kikerülte. A hídról visszanézett, majd
végigpillantott a két parton. Firenze mozdulatlan volt,
komor és néma. És valahonnan messziről megint hallani
vélte azt a borzasztó csengőhangot. Megrettenve indult
tovább.
És csakugyan, heteken át nem mozdult ki hazulról.
Levélből tudta meg, hogy második unokája megszületett,
egészséges, kövér csecsemő, Carlónak keresztelték. S
levélből tudta meg a másik örömhírt is. Stephani atya
végzett a kézirat átnézésével. Véleménye, még hozzá
írásban, az volt, hogy ennek a műnek a szerzőjét kérni
kellene a közlésre, nem pedig újabb és újabb
malomköveket hengergetni útjába.
A nagy kériratcsomó Landinihoz került. A szedést
elkezdték. Az ímprimaturnak minden pillanatban meg
kellett érkeznie. De nem érkezett. Galileo sürgető levelet
írt és kérte az előszót. Nem kapott választ. Teltek a
napok, múltak a hetek, nem kapott választ. Ekkor hosszú
emlékiratban fordult a miniszterelnökhöz, leírta a könyv
eddigi kálváriájának történetét és azt kérte, hogy most
már maga a nagyherceg lépjen közbe. Kérését
teljesítették. A kormány hivatalosan írt Niccolininak
Rómába, hogy az uralkodó nevében keresse fel Riccardit
és sürgesse meg az ügyet. Ez megtörtént. Niccolini
értesítést küldött, hogy most már rendben lesz a dolog,
Riccardi ki fogja adni az imprimaturt, de nyilatkozatot
fog hozzá csatolni, hogy fedje magát. Erre a nyilatkozatra
pár napot kér. Tíz nap múlva valóban befutott Riccardi
válasza, de imprimatur nem volt benne, ő azt megígérte
ugyan, − írta, − de csak azzal a feltétellel, hogy Galilei
Rómába jön és Ciampolival együtt még egyszer gondosan
végigmennek az egész kéziraton. Stephani atya nem
ismeri a pápa gondolkodását és könnyen elkerülheti a
figyelmét valami, amiből aztán baj lehet. De ha az előszó
megérkezik Rómába, akkor most már semmi akadálya az
ügynek nem lesz.
Galileo haját tépte ideges felháborodásában. Hiszen az
előszó hónapok óta ott volt már a Riccardi íróasztalán.
Kitelik tőle, hogy bele sem nézett, vagy elhányta. Megint
nekiült, megint hosszú levelet írt a miniszterelnöknek.
Azt kérte, hogy az uralkodó fogadja együttes
kihallgatáson őt, Stephani atya inkviziciós tanácsost és a
firenzei főinkvizitort. Ezen a kihallgatáson őfensége
mindent tisztán meg fog látni és kétségkívül
nyomatékosabban közbe fog lépni. A levelet elküldte, de
ahogy aludt rá egyet, maga is belátta, hogy ez nagyon
naiv lépés volt. Fernando nagyherceg aligha fog önállóan
belenyúlni egy inkviziciós kérdésbe. Hiszen kiteszi magát
annak, hogy bocsánatot kell kérnie, amiért megint
egyházi dolgokba avatkozott. Valóban: a kormány a
kérést kereken elutasította. A nagyherceg nem óhajt
efféle kihallgatást. Majd Niccolini megteszi Rómában,
amit lehet.
Az csakugyan fáradhatatlanul sürgette tovább
Riccardit. Elérte végre, hogy Riccardi kiadta kezéből a
döntő szót és másra ruházta. Most már úgy látszott, hogy
ezt is akarta elérni. Beleegyezett, hogy az imprimatur
dolgában ne ő döntsön, hanem a firenzei főinkvizitor,
Egidio Clemente atya. Ez már nagy eredmény volt.
Egidio atya megígérte, hogy sietni fog az olvasással.
Szavának is állott. És miután Rómából azt az utasítást
kapta, hogy a kopernikuszi tan hangsúlyozottan
hipotézisnek szerepeljen a könyvben, s ez a forma szerint
így is volt, ő semmi kifogást nem emelt. A könyvet ugyan
félreérthetetlen kopernikuszi állásfoglalásnak találta, de
ennek elbírálása nem az ő dolga volt. Neki csak azt
hagyták meg Rómából, hogy a fejtegetések hipotézis-
voltára ügyeljen. Ki is adta volna az imprimaturt azonnal,
de az előszó hiányzott. Azt Riccardi nem küldte el. A
könyv néhány ívét már javában nyomták a Landini-
nyomda kézigépei, de az előszó és a cenzúra engedelme
még mindig hiányzott. Galileo írt Riccardinak, hogy
sürgősen küldje az előszót. Nem kapott választ. Irt még
egyszer. Megint nem kapott választ. Most már tajtékzó és
dühöngő levelet írt Niccolininak. Az végül elment a
rokon Szörnyeteg lakására és kijelentette, hogy addig
nem megy el, mig az előszó átnézett kéziratát meg nem
kapja. Nagynehezen megkapta. Az előszó megérkezett
Firenzébe, a főinkvizitor jóváhagyta, elküldte a szerzőnek
s a szerző megint lemerészkedett a városba. Most már
számos csengos menettel találkozott, a halottak száma
több ezerre szökött fel. Iszonyodva húzódott a kapuk alá,
az oszlopok mellé, a falak tövébe, míg eljutott a
nyomdába. Ott az előszónak külön ívet kellett adni, a mű
elejét már rég kinyomták. A kis nyomda betűi el is
fogytak, az előszót csak másfajta betűből tudták szedni.
 De kiszedték. És ezen az első íven, amelyet a majdnem
kész könyv elé csaptak, ott díszlett az anyaszentegyház
cenzúrájának hivatalos engedelme is.
Attól kezdve, hogy a kéziratot Cialibino születésekor
befejezte, két esztendő telt el. Riccardi annakidején azt a
kifejezést használta, hogy „pár nap múlva”. Ebből kerek
másfél esztendő lett. Galileo belerokkant ebbe a másfél
esztendőbe. Megrogyott, összetört, tönkrement
aggastyán lett belőle. Mikor élete nagy művét befejezte,
hatvanhat éves volt, de hatvanat mutatott. Mikor most az
első kész példánynyal éppen hatvannyolcadik
születésnapja után ott várakozott az uralkodó
előszobájában, akinek a művet dedikálta, nyolcvan
évesnek nézhette akárki.
A kihallgatás két percig tartott. Fernando igen
kegyesen és udvariasan nyújtotta csókra a kezét,
megelégedését fejezte ki az ajánlás felett, átvette a
könyvet és „elfogadta”, ami azt jelentette, hogy a
nyomdaköltségeket viseli. Majd nagy szomorúságát
fejezte ki a borzasztó pestis, valamint Gusztáv Adolf
végzetes előhaladása felett, aztán udvari tudósát
kegyelemben elbocsátotta. Az pedig kijövet arra kérte az
udvaroncokat, adjanak neki gyaloghintót. A lába
rogyadozik, sérve igen kellemetlenül van, azonfelül úgy
retteg a pestistől, hogy dúlt idegeivel minden pillanatban
kész sírva fakadni. Azok szánakozva bólintgattak és
gyaloghintót rendeltek. Az aggastyán Hagy üggyel-bajjal
vánszorgott le á lépcsőn, félkezével a falat tapogatta,
minden foknál megállt egy pillanatra és úgy érezte, hogy
hálálosan, kimondhatatlanul fáradt.
A palota kapujánál megállott pihenni. Pazar fogat
hajtott fel éppen a kapuhoz, négy fehér lóval, tündöklő
szerszámmal. Főpap szállott ki belőle.
Ránézett a kapuban szuszogó öreg tudósra és
felkiáltott:
 − Akármi legyek, ha ez nem a nagy Galilei! Nem ismer
meg kegyelmed! Piccolomini Ascanio vagyok, a sienai
érsek.
− Hogyne ismerném meg, monsignore. De a látásom
nagyon gyengült. Bizony már öreg a szemem.
Elkezdtek beszélgetni. Régóta ismerték egymást,
Galileo általában jóismerősi viszonyt tartott fenn a
hírneves család tagjaival. Ezt az Ascaniót már évek óta
nem látta. Volt beszélgetni valójuk elég. A fiatal érsek,
úgyszólván gyerekember még, nagy részvéttel hallgatta a
törődött agg panaszait.
− Jól ki kellene, hogy pihenje magát kegyelmed.
Bármikor eszébe jut, hogy meglátogat Sienában, boldog
leszek. Ott mindig vetett ágy és terített asztal várja. És az
igazi pihenés.
− Köszönöm, − sóhajtott Galileo, − engem már egy
pihenés vár. Az utolsó. Életem nagy munkája megjelent.
Úgy érzem magam, mint Mózes érezhette: küldetésemet
befejeztem.
De mikor aztán az ingó gyaloghintóbán haladt
hazafelé, heves tiltakozás ébredt benne az ellen, amit
sajátmaga mondott. Nem, csak elmúlni nem. Még élni.
Még sokáig élni.
 VII.

Castelli még a múlt ősszel azt írta egyik lelkes

levelében, hogy mihelyt a Párbeszéd, − így nevezték
röviden a nagy művet, − megjelenik, többé semmi mást
nem fog olvasni, mint ezt és a breviáriumot. Galileo égett
a vágytól, hogy elküldje neki. Hosszú névjegyzékben írta
össze magának azokat, akiknek díszes kötésű példánnyal
akart kedveskedni, A szépen kötött példányok el is
készültek.
De nem küldhette el azokat, amelyeket a római
címekre szánt. A pápai állam és a pestissel megfertőzött
Toszkána között igen szigorú határzár őrködött. A posta
minden küldeményét mindenféle gőzökkel és éles
folyadékokkal fertőtlenítették. Közönséges levél még csak
kibírta az ilyen eljárást, de a díszkötésű könyv
tönkrement volna belé. Várnia kellett, míg az elküldésre
valamilyen mód kínálkozik.
Olyan vidékekről, ahová a könyv valahogyan el tudott
jutni, már kezdtek jönni az elragadtatott levelek.
Cavalieri, a bolognai jezsuita, csodálattal írt a könyvről és
nagyszerűnek nevezte. Felbukkant a múltból Fra
Micanzio, a Fra Sarpi hajdani titkára és testőre; az
Velencéből írt gratulációt és nem talált szavakat a
magasztalásra. Ki nem kutatható úton Campanellához is
eljutott egy példány. Az sem fukarkodott az
elragadtatással. Egymás után jöttek a hódoló és lelkes
írások, egy-egy zászlóhajtás a nagy tudós előtt. Galileo
boldog volt. Áz idő szépen kitavaszodott és most már
módját tudta ejteni, hogy a pestis-intézkedések ellenére
engedelmet kapjon leányai meglátógátására. Hosszú
hónapokon át csak levelezhetett velők. Most végre
magához ölelhette őket és együtt örülhettek annak, hogy
egyik sem halt meg. A leveleket mind magával vitte a
zárdába és dicsekedve adta őket oda leolvasni. Ő maga
már nehezen olvasott, mert látása rohamosan gyengült.
Hangosan olvastatta Celestével a sok levelet, hogy a
magasztal ásókat ő maga is hallhassa. Ezekkel nem
tudott betelni soha.
− Senki a világon ezt meg nem tudta volna csinálni,
csak én, − mondta büszkén.
− Ilyen könyvet írni, − szólt rajongva Celeste, − a föld
kerekségén nem tud más senki, az bizonyos.
− Nem az, hogy megírtam. Az a kisebbik dolog. Hanem
hogy megjelenhetett. Hogy Kopernikusznak olyan óriási
nyilvánosságot tudtam szerezni, amelyet az egyház maga
hivatalosan nyitott meg a könyv előtt. Az egyház
tudománya magától értetődően maradi és peripatétikus.
Minden egyházi tudós, kivéve egy-két tanítványomat,
Ciampolit, Cafetellit, meg ezeket, élesen Kopernikusz-
ellenes. Főként, az egész óriási jezsuita szervezet. A világ
egyik legnagyobb hatalma. És én mégis ki tudtam vinni,
hogy Kopernikusz tanát maga az egyház látta el
útlevéllel. A pápai cenzúra-hivatal, az magát a pápát
jelenti. Ki merészelne vitatkozni a pápával? De csak már
valahogy el tudnám juttatni a könyvet a Vatikánba.
Kimondhatatlan boldog leszek, mikor a pápa elolvassa.
− De megint ellenségeket szerez kegyelmed,− szólt
Celeste aggódva, − bántani fogják és támadni.
− Ezzel leszámoltam. A támadóknak majd felelek. Én
magam már öreg vagyok, de az eszem nem öreg. Most is
úgy vág, ha kell, mint a borotva. Bárkivel kiállók
vitatkozni. És nézz ide, csak ki kell nyitnom a könyv
utolsó oldalát. Ez egyáltalában nem szokás, de az összes
imprimatur-adatokat belenyomattam.
Mindig volt nála példány a dédelgetett műből.
Kinyitotta az utolsó oldalon. Ott sorakoztak az
engedelmet adó egyházi tekintélyek egymás alatt. A
pápai cenzúra főnöke, Riccardi. A firenzei inkvizíció
egész tisztikara. Hat különböző név és dátum szép
sorban.
 − Látod? Belenyomattam, hogy akinek eszébe jutna
támadni, már eleve lássa, milyen egyházi tekintélyek
állottak a könyv megjelenése mellé. Így is fognak
támadni, az kétségtelen. De állok elébe. Majd elbánok
velők. A pápa szere tét e áll a hátam mögött.
− A jó Isten áldja meg őt mindakét kezével.
Megkérem a többieket is, hogy mind imádkozzunk
érte.
− Mi újság a nővérek között? Olyan rég nem láttam ezt
a kedves klastromot.
Celeste mesélt hosszan és részletesen. Suor Silvia, a
tündérszép apáca, akiről azt tartották, hogy a legszebb nő
Firenzében, napról-napra fogy. Tüdőbajos és a gyomra
nem bírja az ételt. Szinte már átlátszó, annyira testetlen.
Suor Achilla szorgalmasan orgonái. Suor Grazia, a
szegény öreg, aki mindig lázas volt, nemrégen meghalt.
Suor Oretta hetek óta fekszik, vesegyulladása van, amely
nem akar elmúlni. Suor Maddalena főz most is
szorgalmasan, ebben bámulatos tehetség, a szegényes
anyagokból, amiket be tudnak szerezni, mindig új
leveseket tálal fel.
Ott üldögéltek a szokott helyen, a csörtető alatt.
Gyönyörű kilátás nyílott innen. Messze lent Firenze tűnt
fel a párás, tavaszi napsütésben, körös-körül pedig a
viruló zöld dombok hullámvonala ragadta el a szemet.
Nem messze a Certosa épülete díszlett a maga kis
dombján. Kies és kedves volt minden, a kép maga volt a
megtestesült béke és napsütés. Mintha nem volna a
világon sem pestis, sem peripatétikus veszekedés.
− Azt gondoltam, − közölte Galileo a nagy tervet
leányaival, − hogy lakást változtatok. Túl nagy nekem,
magányos öregnek, az a bellosguardói villa. Aztán meg
rossz helyen van: nagyon messze esik mindentől, mégis a
városhoz számít. Elköltözöm.
− Hová?
 − Találjátok ki. Ide a közeletekbe. Arcetriben szeretnék
lakni. Talán lelek is alkalmas házat. Itt csend van és
nyugalom. Ami még hátra van életemből, mellettetek
volna jó eltöltenem. Átjönnék minden nap. Mit szóltok
hozzá?
Arcangela udvariasan örvendezett, de Celeste azonnal
sírva fakadt, már a lehetőség örömétől is. Aztán
egyszerre ömlött belőle a biztatás, a sürgetés, a kérés:
nem szabad egyetlen percet sem tétováznia. Még ma
bízzon meg valakit, aki végigjárja a kis Arcetri
valamennyi házát. Biztosan akad arravaló. Galileo
szentül ígérte, hogy jól van. ő ugyan elég határozatlanul
tervezgette eddig a dolgot, de ha Celeste annyira örül
neki, csakugyan hamar a végére jár.
És mintha a jó Isten maga is örömet akart volna
szerezni nekik, pár nap alatt megvolt a ház. A legszebb
villa Arcetriben. Három percnyire a kolostortól. Galileo
mindjárt megnézte, mikor ajánlották neki. A ház
egyszerűen elbűvölte. A tulajdonos, Martellini Esau,
mindenáron be akart költözni családi okokból Firenzébe.
Az egész villáért kerttel együtt három arany havi
bérösszeget kért. Galileo egy pillanatig sem habozott,
azonnal felcsapott. A szerződést rögtön megkötötték, a
költözködéssel egy napot sem vártak. Martellini
kiürítette a házat, a tudós beköltözött.. Holmiját nagy
társzekerekre rakatta, s a szekereket ecetbe áztatott,
kénlángozott ponyvával kötözték le, úgy vitték a ragályos
városon keresztül. A két inas, Giuseppe és Gepe, izgatott
boldogsággal tologatta és rendezgette a bútorokat, ők is
boldogok voltak, hogy a pestisből ide költöznek a védett
hegyi vidékre.
A Pián de’Giullari vezetett ide. Hosszú, kanyargós út a
hegyoldalon, hol erősen meredek, hol enyhébben lejtős.
A domb élén falusi házak szegélyezték az utat, a kis
kertek kőfalai mögül virágzó cseresznyefák menyasszonyi
pompája kacagott az elmenőre. És a házsor közepe táján
emelkedett az Ékszer. Így hívták a villát: „Gioiello“. A
nevet meg is érdemelte. Egyemeletes, tetszetős épület
volt, magas kőfallal zárta el magát az utcától, igazi,
kecses szépségét a másik oldal felé mutatta, ahol lejtős,
nagy kertje viruló tavaszi pompával szaladt le a völgynek.
Az épület sarkát egyablakos torony díszítette, éppen
alkalmas arra, hogy onnan az új lakó a csillagokat
nézegesse az andalítóan csendes éjszakákon. Volt a
háznak az első emeleten az udvarra néző fedett tornáca
is, valóságos lakószoba, tágas és levegős, az utca felé zárt.
Ide nem láthatott be senki. Szobák bőségesen, kedves
kerekes kút az udvaron, a másik udvaron kertészlakás,
fásfészer, kocsiszín. Álmodni nem lehetett volna
tökéletesebbet. S a völgy felé néző ablakokból a kilátás
valósággal megdobogtatta a szívet. Távolabb, a város felé,
a Pozzo Imperiale nagy épület tömege látszott, az
uralkodó lakása. Még messzebb a város maga, a dóm és a
Medici-mauzoleum kupoláival, a Signoria finoman
rajzolt őrtornyával, a Giotto-féle Campanile gyengéden
fehérlő képével, a Novella és a többi templom tornyaival.
A látóhatár túlsó szélén a pistoiai hegyek ragyogtatták
havas csúcsukat, s a hegyek alján, mint valami idillikus
játék, látszott Prato. Arrafelé lakott Nencio a két kis
unokával Montemurlóban. Itt pedig, jó kőhajításnyira, a
San Matteo-kolostor fehérlett, napfényben villogó
ablakai között meg lehetett keresni leányai ablakait.
Boldogságos, kedves élet kezdődött az Ékszervillában.
Galileo öszvért vásárolt, mert öreg lába nem bírta még a
közeli gyaloglást sem. Minden áldott nap felült az öszvér
hátára. A derék állatot kormányozni sem kellett, hamar
megtanulta, hogy csak egy út jók van mindig: a
kolostorig. A gazda megszerezte az egyházi engedelmet a
mindennapos látogatásra. Egy hónap múlva már ismerte
az út minden házát, az omladozó falak réseiből kandikáló
fehér és sárga virágokat, a piniákat, ciprusokat, olajfákat,
itt-ott egy mosolygó rózsabokrot, a harmadik ház
kapujában a mindig ott játszogató pendelyes gyereket, a
másik házban az öszvér közeledésére izgatottan kirohanó
és ugató barna kutyát. Saját kertjében megint szőleje
volt. Nagy kék kötényt kötött maga elé, pamela-
szalmakalapot tett a fejére és boldogan matatott ollójával
a serkedő tőkék között, mint valaha, a teleszkóp izgalmas
idején, a páduai házban. A városba nem is ment be, csak
nagyon ritkán. A levelekért Gepe kutyagolt le Firenzébe
minden másodnap-harmadnap. S a falusi villa
magányában a fáradt öreg ember boldogan olvasgatta az
új meg új magasztalásokat a Párbeszédről.
Akkor mégis bement, mikor hírét vette, hogy egy
előkelő ismerőse, bizonyos Magalotti gróf, készülődik
Rómába. Magalotti rokonságban állott a Barberini-
családdal, tehát magával a pápával. Ha valaki kivételes
elbánásra számíthatott a pápai állam határán, ő
bizonyára. Galileo tehát felült az öszvér hátára és lement
a városba, bár ott még mindig tíz-húsz pestishalált
lehetett hallani naponta. De a ragálytól való rettegését
legyőzte az a vágy, hogy Rómába eljuttassa a könyveket.
A gróf előzékenyen vállalta a megbízatást, úgyis hatalmas
poggyásszal utazott, a könyveket tartalmazó láda már
nem számított sokat. A Párbeszéd példányai elindultak
Rómába, a szerző pedig sietett vissza csendes magányába
és otthon gondosan ledörzsöltette az öszvért ecettel,
fejétől a farkáig.
A hetek múltak, és kora nyáron már hírt adott
Magalotti gróf. A könyveket eljuttatta, ahova kellett. Bár
a nagyháború izgalmas hírei és a pestis dúlásai
mindenkit jobban érdekeltek tudományos kérdéseknél,
de azért a merész, nagy munka nem maradt hatás nélkül.
− Lesz dolga Galileinek, − mondta a kövér Riccardi
atya a római hírek szerint, − a jezsuiták teljes erővel neki
fognak menni, ez kétségtelen.
Ezen a megjegyzésen Galileo nem csodálkozott. A
támadásokra elkészült. Csak az tette némileg idegessé,
hogy Riccardi a „jezsuiták” kifejezést használta. Azt is
mondhatta volna, hogy peripatétikusok. De hogy éppen
ezt a titokzatos és hatalmas szerzetesrendet nevezte meg,
az Galileóban megint a megfoghatatlan üldözöttség
rögeszméjét táplálta. Arról is hírt kapott, hogy Scheiner
atya, a napfoltokkal kapcsolatos ellenfele, Ingoistadtból
Rómában termett. Mit keres ez a jezsuita éppen most
Rómában? Erre könnyű, volt felelni: most jelent meg
Galileót támadó könyve, odautazott a könyv
kelendőségét és hatását szemlélni. De éppen ez a könyv
jelent meg olyan gyanús gyorsaságú imprimatúrral,
mikor az ő könyvét másfél esztendeig húzták-
halasztották. Egy Torricelli nevű fiatal fizikus, Castelli
egyik tanítványa, aki mostanában levelezni kezdett a
nagy tudóssal, találkozott Scheiner atyával és
beszélgetett vele.
− Galilei csúnyán viselkedett velem, − mondta a
jezsuita, − többet erről nem mondok.
De akár ő mozgatta a dolgokat, akár más, lassanként
megindult a Párbeszéd körül az az erjedő nyüzsgés, amit
természet szerint várni lehetett. Csakhogy Galileo
nyilvános támadásokat várt, vitairatokat, cáfoló
könyveket, világnézeti csatákat a könyvpiacon. Ehelyett
az ellenfelek másképpen operáltak a könyv ellen.
A Párbeszéd címlapján nyomdai dísz gyanánt semmit
sem jelentő ábra volt látható: három delfin, amelyek
egymás farkát harapva kort alkottak. Meg nem nevezett
feljelentő panaszt tett Riccardinál, hogy ez az ábra jelent
valamit és bizonyára egyházellenes. A feljelentés meg is
magyarázta, mennyi mindenféle istentelen dolgot
jelenthet ez a három delfin. Riccardi roppantul megijedt.
De hamar megnyugodott, mert Galileo közölte vele, hogy
a három delfin a Landini-nyomda szokott jele. Minden
könyvbe belenyomják dísznek, amely ott készül.
− Kitünően mulattam, − mesélte Galileo Celestének, −
mennyire megrettent a kövér pap. És jellemző, hogy akik
belém akarnak harapni, összesen ennyi támadnivalót
találnak a Párbeszédben. Győztem, kedves leányom,
győztem. Szegény, kedves Keppler ezt nem érhette meg.
 Aztán az a hír jött, hogy új vádat találtak ki a könyv
ellen: az előszót gonosz szándékossággal külön íven és
más betűfajtáiból szedette, hogy az különváljék a
tulajdonképpeni műtől és elveszítse súlyát. Ez a vád sem
ment semmire. Maga Riccardi tanúsította, hogy az
előszót ő tartotta vissza, mikor a könyvet már szedték,
még pedig az ő elvi ígéretei alapján joggal is szedhették.
Galileónak nagy kedve telt ezekben a vádakban, amelyek
éhes szúnyog gyanánt a páncélinget akarták megszúrni.
Jókedvű volt, boldogan éldegélt az elragadó Ékszer-
villában és most már szinte szerette volna, ha valami
nagy obbszabású támadó könyv jelenik meg ellene, hogy
a pápai cenzúra engedőim ének támasztva hátát, kedvére
hadakozhassék.
Egy napon azonban támadó könyv helyett olyan hírt
kapott, amelyet először nem is akart elhinni, olyan
hihetetlennek tetszett. Laindini, a nyomdász,
megdöbbenve értesítette, hogy rendeletet kapott a pápai
udvartól, amely további intézkedésig megtiltja neki, hogy
a Galilei-könyvet árusítsa. A könyvet zár alá helyezték. Ez
csak tévedés lehetett, mindenesetre felült az öszvérre és
lement Firenzébe. Ott maga látta a rendeletet.
Bármennyire megfoghatatlan volt ez, az írás hitelesnek
látszott. Aláírás, pecsét, minden rendben.
Heves szívdobogást kapott. Egy szempillantás alatt
egész képzeletét elöntötte a vak rettegésnek az a
szörnyserege, amelyet az utóbbi hónapok csendes
boldogságával s a magasztaló levelek örömével elaltatott.
Mint mikor valaki nagy és nehéz munkával
kikapaszkodik a meredek partoldalon a vízből s már
szárazon tudja magát, mikor leszakad vele a rög s ő egy
pillanat alatt megint ott vergődik nyakig az örvényben.
Tehetetlenül ment haza és eszelős értelmetlenséggel
intézett kérdéseket magához, amelyekre nem tudott
felelni. Egész éjjel nem aludt, másnapra kiverte a láz. Azt
hitte, hogy megkapta a pestist. Jeleket keresett magán,
cselédeit faggatta, hogy mit hallottak: milyen tünetekkel
kezdődik a pestis. Mintha csak erőszakkal valami
megfogható bajra akarta volna terelni saját figyelmét a
megfoghatatlan bajról.
Ekkor fia látogatta meg. Az bemerészkedett
Montemurlóból, első útja hivatalába vezette s ott olyat
hallott, amitől ijedten sietett fel Arcetribe. Cioli
miniszterelnök közölte vele, hogy értesítenie kell atyját:
hivatalos eljárás indult ellene Kómában. Nem az
inkvizíciónál, ami igen örvendetes. Hanem egy külön e
célra összehívott kongregáció előtt. Hogy mi a vád, mi a
pertárgy, van-e egyáltalában feljelentés, azt mind nem
tudni. Csak azt tudni, hogy eljárás indult. Erről a
kormányt hivatalosan értesítették. Ü azonnal írt
Niccolini követnek, hogy járjon el Riccardinál és tudja ki,
miről van szó.
− Meg nem foghatom, − ismételgette az öregember
merev nézéssel, halkan, − meg nem foghatom.
− Ne féljen kegyelmed semmit, hiszen bárminő bajból
kirántja maga a pápa. Mondja, mi van azzal a spanyol
üggyel? Jó lenne, ha már egy kis pénzt látnánk a Juppiter
holdjaiból.
− Megfeneklett. A spanyol kormány az időt nem látja
alkalmasnak a tárgyalásra. De mit kínozol most engem a
spanyol üggyel? Majd megbolondulok az idegességtől
ebben a bizonytalanságban. Mi lehet itt? Megfoghatatlan.
Neneio nem mutatott semmiféle ijedelmet. Beszámolt
a gyerekekről, körülnézett a kertben, motoszkált itt-ott,
aztán elment. Galileo állandó kábulatban várta, mikor
jön válasz Niccolinitól, miKor tudhat meg vaiamit.
Teljesseggei tehetetlen voit, Ceiestévei próbálta
latolgatni, miféle kongregáció miért ült össze, de
megnyugtató és vigasztaló szavaknál többet az okos leány
sem tudott mondani.
Nem sok idő múltán izenetet kapott, hogy a
miniszterelnököt keresse fel: fontos hír jött Kómából.
ideges sietséggel kapkodta magára holmiját és kikiáltott,
hogy Készítsék az öszvért. Szenvedhetetlen nyomást
erzett gyomrában az idegességtől, míg le nem ért. Cioli
arcán mindjárt látszott, hogy nem jó hírt fog közölni.
Nem is szólott, csak elékeresett egy levelet és azt némán
átnyújtotta. Galileo azonnal olvasni kezdte, lassan
betűzgetve rossz szemével az írást. S a levél reszketni
kezdett kezében. Niccolini írta Ciolinak.

„Tegnap nem értem rá Legkegyelmesebb

Urammal közölni, hogy mi történt velem a pápa
házánál a Galilei úr dolgában. Az alkalom a
kezemre játszott, mert magával Őboldogságával
tudtam beszélni. Igaz, hogy eredmény nélkül. Már
én is kezdem azt hinni, amit Kegyelmed mond,
hogy össze kell dőlnie a világnak. Mialatt az
inkvizíció undok munkájáról folyt a beszélgetés,
Őszentsége hirtelen dühre gerjedt és váratlanul
hozzám fordult:
− A kegyelmed Galileije is mindenáron ott
kereskedik, ahol nem kell: a legsúlyosabb és
legveszedelmesebb tárgyak körül, amelyeket ma
piszkálni lehet.
Én azt feleltem, hogy Galilei semmit sem
nyomatott ki Őszentsége embereinek jóváhagyása
nélkül, sőt az előszót magam vettem át és magam
küldtem el kfnyomatás céljából. A pápa erre még
mindig kitörő dühvei azt felelte, hogy Galilei és
Ciampoli őt megcsalták. Ciampoli neki azt mondta,
hogy Galilei mindent meg fog tenni, amit
parancsolnak neki és hogy minden rendben van. Ő
ennyit tudott az egészről, a művet sohasem olvasta,
nem is látta. Ciampoli és Riccardi nagyon csúnyán
jártak el vele, ámbár Riccardi azt mondja, hogy őt
is becsapták, mézes-mázos szavakkal kicsalták tőle
az imprimaturt, aztán ugyanúgy rávették, hogy a
könyv Firenzében jelenhessék meg, nem törődtek
előírásaival, odanyomatták a nevét is, pedig neki
hivatalos állásában semmi köze sincs a külföldön
megjelenő könyvekhez. Ekkor szóvátettem, hogy
Őszentsége ebben az ügyben tudomásom szerint
kongregációt hívott össze, ezért alázatosan kérem,
adjon alkalmat Galilei úrnak, hogy igazolhassa
magát.
− Ilyen ügyekben, − felelte Őszentsége, − a Szent
Hivatal nem csinál egyebet, mint végigvizsgálja a
művet, s aztán a helytelen dolgokat visszavonatja.
− De nem gondolja-e Szentséged, − feleltem, −
hogy Galileinek már eleve kellene tudnia a
nehézségeket, a kifogásokat, a bajokat, amelyeket a
Szent Hivatal talál a könyvben?
− Mondtuk már, − felelt ő hevesen, − hogy a
Szent Hivatal ügymenete nem ez. Az ilyesmit eleve
soha senkivel nem közlik. Ez nem szokás. Különben
Galilei nagyon jól tudja, mik a nehézségek, ha
gondolkozik. Hiszen beszélgettünk vele ezekről a
dolgokról és megmondtuk neki a magunkét.
− Mégis kérem Szentségedet, − mondtam, −
vegye tekintetbe, hogy a szerző a könyvet a mi
uralkodónknak ajánlotta, akinek udvari
alkalmazottja. Remélem, hogy ezért jóindulatot fog
tanúsítani és embereit is utasítja Szentséged, hogy
vegyék ezt figyelembe.
− Mi már olyan könyveket is mcgtiltottunk,−
mondta ő,− amelyek címlapjukon a mi főpapi
nevünket viselték. Az ilyen ügyekben, mikor a
vallást az elképzelhető leggonoszabb dolgokkal
bántalmazzák. Őfenségének is az a dolga, hogy
keresztény fejedelem lévén, büntessen. Írja is meg
kegyelmed őfenségének, hogy cjbbe a dologba ne
ártsa bele magát, mert tisztességgel nem fog
kimászni belőle.
− Pedig én kétségtelennek tartom, − mondtam, −
hogy újabb parancsokat fogok kapni hazulról és
ismét kénytelen leszek Szentséged terhére lenni, és
 nem is hiszem, hogy ha az egyszer már
engedélyezett könyv megtiltására kerülne sor,
Szentséged nem hallgatná meg előbb Galilei urat.
− Ez volna a legrosszabb, ami Galileivel
történhetnék. Vigyázzon, hogy a Szent Hivatal elé
ne idézzék. Ez a kongregáció teológusokból és
mindenféle tudományokban járatos más
emberekből áll. Komoly és vallásos urak. Ezek
szóról-szóra mérlegelni fogják a legkisebb
részleteket is, mert a leggonoszaibb dologról van
szó, ami valaha is a kezűinkbe jutott.
Aztán megint panaszkodni kezdett, hogy őt
Galilei és Ciampoli megcsalták. Majd felszólított,
hogy közöljem Őfenségével: ez a tan a legnagyobb
mértékben istentelen, őfensége ne keveredjék bele
és legyen óvatos… Ő mindenesetre másképpen
bánik Galilei úrral, mint az ővele, mert az őt
becsapta, ő pedig az ügyet nem a Szent Hivatalnak
adta át, hanem egy külön e célra összeállított
kongregációnak, ami nagyon nagy dolog. Általában
rossz hangulatot észleltem. Ami a pápát illeti, ő
rosszabb már nem lehet a mi szegény Galileinkhez.
Képzelheti, kegyelmed, milyen kedélyállapotban
mentem haza.

Aztán még arról is beszámolt a levél, hogy Niccolini

felkereste Riecardit is. Az már nem látta olyan súlyosnak
az esetet. Valószínűnek tartja, hogy néhány helyet ez a
kongregáció helyteleníteni fog, s azokat majd ki kell
javítani. De ez már nem segített azon a rettenetes
megdöbbenésen, amely Galileót a levél olvasása közben
majdnem az ájulásba taszította. Mikor befejezte a levelet,
csak nézett gondolat nélkül tovább is a papírra. Az esze
megállt a szó szoros értelmében. Nem tudott
gondolkozni.
− Hát ez bizony nem kis eset, − mondta Cioli a
dermedt csendben.
 Beszélt még tovább is, de Galileo ezt nem hallotta. A
Cioli szavai roppant messziről, egy másik világból,
érthetetlenül jöttek feléje, ő még mindig a papírt nézte,
mintegy gutaütötten. A pápa ellene fordult. A pápa dühös
rá. A pápa tombol, hogy ő becsapta jótevőjét, megcsalta,
kijátszotta.
Nem tudott most tanácskozni. Ingadozva felállott és
Cioli egy mondata közepén búcsúzni kezdett. Elfordult a
csodálkozó miniszterelnöktől és támolygott kifelé. Kint
várta a vaskarikához kötött öszvér. Leoldozta, ráült,
elindult. A világ más lett körülötte. Mintha a földről
lépett volna be ebbe a palotába és egy idegen bolygóra
lépett volna ki belőle.
Otthon azonnal lefeküdt. Annyi ereje sem volt, hogy
Celestéhez át méh essen. Nézett mereven egy nem létező
pontot és meg sem mozdult az ágyban. Ételt hoztak neki,
nem nyúlt hozzá. Sötétedett, nem gyújtott világot.
Egyetlen szemhúnyást nem aludt egész éjszaka. De
jóformán nem is gondolkozott. Csak bámult a sötétbe,
mint akit úgy fejbesújtottak, hogy elkábult és nem tud
eszmélni.
Másnap cédulát kapott a miniszterelnökségről. Azt
újságolták neki, hogy a pápa szakértőül külön
hatáskörrel kinevezett egy tudóst: Chiaromontit.
Ettől a hírtől felhördült. Ugyanaz a Chiaromonti volt
ez, akit hajdan a Del Monté márki házánál torkon akart
ragadni. Aki azóta is halálos ellensége. Most már
megindultak agyának a kimerültségtől veszettül csikorgó
kerekei. Napvilágnál is olyan rémképek üldözték,
amilyenek máskor csak az álmatlan éjszakák
gyötrelmeiben jutottak eszébe. Az egész világ összefogott
ellene. Az ördögi szervezet megtalálta, hogy ki a
legellenségesebb szakértő. Azt neveztették ki. A pápának
varázsitalt adtak. Mert különben mi fordíthatta volna el
tőle a pápát? És csak csóválta a fejét és mondogatta:
megfoghatatlan, megfoghatatlan.
 Aztán végre átment Celestéhez panaszkodni. Leánya
elképpedve hallgatta a hihetetlen történetet. De nem
vesztette el a fejét. Józanul érvelni kezdett: itt csak
valami félreértés lehet, az ki fog derülni és akkor minden
rendben lesz. ő csak hallgatta és úgy tett, mintha nagyon
hinné és megnyugodnék. De hirtelen felkiáltott.
− Az inkvizíció elé visznek! Meglátod, az inkvizíció elé
visznek!
− Ugyan, atyám, hiszen kegyelmed maga mondta, hogy
külön a kegyelmed kedvéért kongregációt neveztek ki,
éppen azért, hogy ne az inkvizíció elé kerüljön. Most ne
veszítse el a fejét, gondolkozzék higgadtan…
− Nem, − felelt ő csökönyösen és rettegve − az
inkvizíció elé visznek. Kínozni akarnak.
Celeste nem bírt vele. Ő hazavánszorgott. Állapota
keveset különbözött az elmebajtól. Várta az idézést az
inkvizícióhoz. Néha dörömbölést vélt hallani, hogy
jönnek érte. Éjszaka, ha lépteket hallott, azt mondta
magában: most jönnek. Megbetegedett képzelete olyan
vérmes élénkséggel dolgozott, hogy hasonló lett az
eszelősökhöz, akik értelmetlen mondatokat dobnak ki
magokból, mert azt hiszik, hogy az egész világ az ő
rögeszméjükkel együtt gondolkozik.
− Ma még nem jöttek − mondta Celestének.
− Kik?
− Nem jöttek. Hogy elvigyenek.
− De hová, atyámuram? Kik?
− Az inkvizícióhoz. Ők. Az ellenségeim. Hogy kik, azt
nem tudom. ők.
Ez így tartott három hétig. Akkor csakugyan eljöttek
érte. Nem csodálkozott. A firenzei főimkvizítor hívatta:
azonnal jöjjön hozzá le a városba, fontos ügyben.
Engedelmesen indult. A főinkvizítor közölte vele, hogy
eljárás indult ellene és tartozik Rómában a Szent Hivatal
előtt megjelenni.
− Igenis, − mondta úgyszólván elégtétellel − mondtam
én mindjárt, de nekem nem hittek.
− Mit mondott kegyelmed?
− Folyton azt beszélték, hogy valami külön
kongregáció elé utaltak engem. De én rögtön mondtam,
hogy az inkvizíció elé kerülök.
− Helyes. Rómában csakugyan így döntöttek. Most lesz
szíves kegyelmed a rend kedvéért leírni azt a
nyilatkozatot, amit diktálok, mert nekem azt igazolásul
be kell küldenem felsőbb hatóságomhoz Rómába.
Ő engedelmesen ült oda az asztalhoz. A főinkvizítor
diktált:

„1632 október 1. Firenze. Én, Galileo Galilei

igazolom, hogy a mai napon az itteni főtisztelendő
főinkvizítor atya a római Szent Hivatal parancsára
felszólított: a hónap folyamán utazzam Rómába, ott
a Szent Hivatalban, a Kommisszárius atyánál
jelentkezzem, attól majd megtudom további
teendőimet. Október folyamán ennek a parancsnak
készséggel eleget fogok tenni. Az igazság
bizonyítására ezt a nyilatkozatot sajátkezűleg
állítottam ki. Én, Galilei Galileo, manu proprio.“

Az írást otthagyta, a főinkvizitortól udvariasan

elbúcsúzott és valósággal megnyugodva ment haza. Az
elviselhetetlen bizonytalanságot a bizonyosság váltotta
fel. Rómában történt valami, amitől a pápa még
súlyosabbat gondolt, s mégis a Szent Hivatalnak adta át.
De a bizonyosságnak ez a megkönnyebbülése hamar
elmúlt. És jött a rettegés ideje. Mi történik vele az
inkvizíció előtt? Józan megítélés szerint kihallgatják és
aztán közlik vele, hogy könyvét az egyház részben vagy
egészben megtiltja. De ami eddig történt vele, az vájjon a
józan ész szabályai szerint történt? Korántsem. Hogy a
pápával mi történt, abba a titokba bele lehet bolondulni.
Most már semmisem lehetetlen. Az Angyalvár börtöne. A
tüzes fogók. A körme alá vert szögek. A kínzókamra
irtózatos szerszámai. A máglya. Majd odakötözik a
szálfához, és alatta meggyújtják a farakást. A lángok
belekapnak a ruhájába és szakállába… Iszonyodva
hördült fel, kezével kapkodott a levegőben, hogy a
látomásokat elkergesse.
Elment Ciolihoz és rimánkodva kérte, hogy minden
módon vegyék rá Niccolinit: csináljon valamit. Akármire
hajlandó, a pápa minden parancsát vakon teljesíti, csak
ne vigyék az inkvizíció elé. Cioli megígért mindent.
Niccolini visszaírt, hogy lejárja mindakét lábát, de nem
tud segíteni. Galileo hosszú és kétségbeesett levelet írt
Barberini Antonio bíborosnak, a pápa unokaöccsének.
Illedelmesen Eminenciás Ürnak szólította, mert Orbán
pápa nemrég rendeletet adott ki, amelyben az
egyháznagyok tekintélyének emelése végett a bíborosok
számára megalapította az Eminenciás címet. A könyörgő
levelet elküldte október tizenharmadikán és várta a
választ. Nem utazott. De a válasz nem jött.
Niccolini írt helyette, akit felkért, hogy a levelet adja át
a bíborosnak. A követ úgy vélte, hogy a levél inkább árt,
mint használ. De ő még egy próbát tesz a pápánál
magánál.
A próba eredménytelen maradt. A pápa kijelentette,
hogy Galileinek, ha törik, ha szakad, el kell jönnie
Rómába. Ugyanakkor Ciampolit elcsapta. Elhelyezte a
pápai titkári állásból valahova vidékre. Látszott, hogy
nem tréfál. S a firenzei főinkvizitor megint magához
rendelte az öreg embert.
− Miért mulasztotta el a határidőt kegyelmed? Október
elmúlt. Ma november tizenkilencedike van.
− Elnézést kérek. Reméltem, hogy bizonyos lépéseim
eredménnyel fognak járni.
 − Hát ne sokat okoskodjék, hanem induljon. Egy
hónapon belül ott legyen.
− Igenis.
Ijedt volt és alázatos. Sandán nézett körül a
helyiségben, nincs-e csapóajtó, amely hirtelen megnyílik
előtte. De ez rendes, rideg papi hivatal volt. Sietett haza,
mint menekülő állat a vackába. És írt. Ciolinak írt,
Castellinek, Niccolininak, mindenkinek. Kétségbeesetten
rimánkodott, hogy ha már egyebet nem, legalább
haladékot eszközöljenek ki. Retteg a pestistől és nagyon
rosszul is érzi magát. Ez nem is volt hazugság. Az
izgalmak ágyba döntötték. Sérve tovább szakadt. Irtózó
utálattal nézte, hogy a nyitott hashártyán át kitóduló
belek hogyan dudorodnak ki és hogyan lógnak le
vékonyáig. Szemét súlyos gyulladás lepte el. Álmatlanság
nehezedett rá, naponta nem aludt többet két óránál, azt
is felriadva, lidércnyomástól kínzottan. Csak feküdt és
várta a leveleket. A lányok nem jöhettek át hozzá. Piera.
az öreg gazdasszony, ijedt sírdogálással totyogott
körülötte.
Mikor az újabb határidő még le sem járt, december
tizennyolcadikán eljött érte a főinkvizitor vikáriusa. Ez
nyers és szigorú ember volt. Rárivallt a betegre, hogy
elment-e az esze. Az inkvizícióval szemben engedetlent?
− Utaznék, − mondta ő könnyekre fakadva
idegességében, − de nem tudok.
− Annyira beteg? Azt mindenki mondhatja.
Mindenesetre küldjön be nekünk hitelt érdemlő orvosi
bizonyítványt. Legalább három orvostól. És az orvosokat
majd én mondom meg, mert itt csalni nem fogunk.
Rossi, Ronconi és mondjuk, hogy Cervieri.
− Igenis.
− Mindenesetre figyelmébe ajánlom kegyelmednek,
hogy aki eddig okoskodott az inkvizícióval, az mind
nagyon csúnyán megjárta. Laudetur.
 A beteg elhivatta a városból mind a három orvost.
Egyszerre jöttek, megbeszélték. Megvizsgálták alaposan.
Bizalmatlanul és gyanakodva kezdték, de aztán fejőket
csóválták.
− Ennek fele sem tréfa. Kegyelmed csakugyan nem
utazhatik. Az út életveszélyes.
Így állították ki a bizonyítványt. Gepe az írást elvitte a
főinkvizitorhoz. Ám ez a bizonyítvány nem használt
semmit. Castelli könyörögve írt: ha Istent ismer, jöjjön
azonnal. Ha jön, semmi komolyabb baja nem lehet, de ha
ellenszegül, annál inkább. De ő most már olyan rosszul
volt, hogy mozdulni is alig tudott az ágyban. Ha másik
oldalára akart fordulni, a gazdasszony kellett hozzá.
Nagyritkán valami ismerős kereste fel a városból. Annak
mindjárt leveleket diktált. Aludni teljességgel képtelen
volt, holtfáradtan szenvedett az ágyban, halántéka
lüktetett, szörnyű fejfájás kínozta az álmatlanságtól, de
álom nem jött a szemére.
Így múlt el a karácsony. Január elsején valamivel
jobban volt. Ha segítették, ki tudott ülni a karosszékbe a
kandallóhoz. Ekkor Ciolitól kapott levelet. A
miniszterelnök magának az uralkodónak nevében írt.
Fernando nagyherceg őszinte részvétét fejezte ki és arra
kérte, hogy ne kockáztasson ilyen súlyos dolgokat,
hanem mihelyt bírja, azonnal utazzék Rómába.
Ugyanekkor a főinkvizitortól is üzenet jött. Rómából
megparancsolták, hogy Galilei Galileót, ha tovább
makacskodik, vasra verve szállítsák Rómába. Ha beteg,
orvos is jöjjön a vasravert beteggel és inkviziciós biztos.
Ezeknek utazása a beteget terheli.
A bilincsekre nem került sor. Január húszadikán az
öreg ember felöltözködött, becsomagoltatott, és levitette
magát a gyaloghintóhoz. Előbb beszólt a klastromba.
Csak megölelte és megcsókolta leányait. Sírtak
mindahárman. Aztán elindúlt Rómába. A pápai állam
határán, Ponté a Centino nevű határfaluban, vesztegzár
alá tették. Orvosi vizsgálatokon és hosszadalmas
fertotlenítési eljárásokon kellett átesnie. Három hétig
tartott, míg Rómába ért. Mikor a város tornyait
megpillantotta a látóhatáron, félelmében zokogni
kezdett.
A követségre vitte a gyaloghintó. Niccoliniék már
várták. Még a szokottnál is melegebb és melyebb
gyengédséggel. Kissé pihenni hagyták a viszontlátás
meghatott öröme után, aztán vacsorához kérették.
Vacsora alatt Niccolini mindig elterelte a beszélgetést az
inkvizicióról. A személyzet előtt nem akarta tárgyalni a
kérdést. De aztán étkezés után egyedül maradtak. Akkor
Niccolini rátette kezét az agg ember vállára.
− Nagyon kell vigyáznia kegyelmednek. Súlyos baj van.
− Tudom, tudom, hiszen az én földalatti ellenségeim …
− Nem, − vágott közbe a követ, − nem kell képzelődni.
Itt csakis a pápáról van szó. A pápa halálosan haragszik
kegyelmedre.
− De miért, − tört ki Galileo, − de miért, az Isten
szerelmére?
− Megmondom. Két okból. Az egyik az, hogy az új tan
káros voltáról meg van győződve. Szerinte ez a
világnézet, ha gyökeret ver, felborít minden eddigi
tekintélyt, felborítja az Arisztotelészre és az
egyházatyákra épített katolikus tudományos rendszert,
kikezdi az egyház uralmát a lelkek fölött. Ez az egyik.
− És a másik?
− A másik, − folytatta körülnézve és halkabban a
követ, − személyes ok. Akadtak, akik elhitették vele, hogy
kegyelmed a Simplicio alakjában őt irta le.
− Micso.da? Megáll az eszem. Ez szemenszedett
marhaság. Hiszen őrült lettem volna, ha ezt teszem. Mi
okom is lett volna megcsúfolnom a jótevőmet? Nem, ezt
a pápa nem is hiheti.
 − Pedig hiszi. Sőt meg van róla győződve. Kegyelmed is
ismeri azt a vonását, hogy mindenben a méltósága és
büszkesége elleni lázadást szimatol. És kegyelmed a
Simplicio szájába ad egy érvet, amelyet csakugyan tőle
hallott beszélgetés közben. A pápa erre az érvre világosan
emlékszik. Arról van szó, hogy mikor Sagredo és Salviati
kifejtik az apály és dagály természetét és ezzel bizonyítják
a löld forgását, Simplicio azt feleli, hogy aki az apályból
és dagályból csak a föld forgását tudja levezetni, az
istentelen, mert kétségbe vonja, hogy Isten saját
jószántából dagályt és apályt teremthet. A pápa
bizalmasan elárulta valakinek, hogy ez csakugyan az ő
érve. A napnál világosabb, hogy kegyelmed a Simplicio
alakjában őt gyalázta meg, mint ostoba és tudatlan
embert.
Galileo ezt úgy hallgatta, hogy a lélegzete is elállott.
Mikor ezt írta, eszébe jutott a naiv ellenvetés. De nem
emlékezett rá, hogy kitől hallotta. Száz vitatkozó féltől is
hallott ilyeneket. Most tisztán emlékezett, hogy ezt
csakugyan a pápa mondta neki. És megvillantak eszében
Scheiner atya, Grassi atya és a többi jezsuita. Ezek ördögi
ügyességgel megtalálták az igazi fegyvert. Húsz éve
keresik, most megtalálták. A pápa minden lépése érthető
most már. És nincs iöldi hatalom, amely mggyőzze, hogy
Galileo őt nem akarta nevetség tárgyává tenni.
A pohárért nyúlt, hogy igyék, mert száraz voit a torka a
lüktető izgalomtól. De reszkető keze az asztalra hullatta a
poharat, a piros bor végigömlött az abroszon. Senki sem
nyúlt utána. Ő pedig dermedten suttogta maga elé:
− El vagyok veszve.
 VIII.

Mikor a megrögzött betegségévé vált álmatlanság nem

hagyta elaludni, s ő gyötrődve marcangolta magát
rémképeivel a sötétben, a múltból felbukkant a
Párbeszéd egyik szereplője, Sagredo. Eszébe jutott az a
levél, amelyet Páduábol való elköltözésekor Sagredo írt
neki. És csak most értette meg a velencei patriciusfi
bölcsességét. Ha most is ott szolgálna Páduában, a Bo
tanári karában, most már mint nesztora és
legtekintélyesebbje az egyetemnek, írhatna az inkvizició
bármit, ő a Serenissima védelme alá helyezte volna
magát, és a dogé bizonyára helyt állna érte, Fra Sarpi
lelkének most is élő hagyományai szerint. Igaz: Brúnó
Giordanót annakidején kiadta Velence, de annak
személyes okai voltak, Brúnó Giordano összekülönbözött
velencei világi nagyságokkal. Őt nem adták, nem
engedték volna. Bezzeg Fernando, a jezsuiták neveltje, a
pápa hatalmának vakbuzgó hódolója, nemhogy mellé állt
volna, hanem még küldte.
Megértette most, hogy a pápa élet és halál ura. Az
inkvizició világhatalmával szabadon rendelkezik.
Egyetlen intésébe kerül, és az inkvizició halálos ítéletet
hoz. Ez a lehetőség, akárhogy kergette magától,
minduntalan felmerült lázas képzelődéseiben. Olykor
egészen tisztán látta, hogy sorsa megpecsételtetek. Meg
fogják égetni. Ilyenkor felhördült halálfélelmében és
felült az ágyban, közben önkéntelen mozdulattal
rászorítva tenyerét sérvére. Értelmetlen szavakat
motyogott, nyögött, mint a szűkölő kutya, és végső
nyomorúságában Celestét szólította.
Az első reggel felkelt és felöltözött anélkül, hogy bármit
aludt volna. A parancs szerint azonnal jelentkeznie
kellett az inkviziciós tanácsosnál. Ennek Boccabella volt
a neve. A követ ismerte ezt a Boccabellát és csak jót
tudott róla mondani. Szelíd, kedves modorú, megértő
pap, sok embernek nehéz ügyekben segített már.
Valóságos áldás, hogy Galileo ügyében ez szerepel.
Az álmatlanságtól kábult öreg ember elvitette magát az
inkvizicióhoz. Mikor a gyaloghint.ó darabontjainak
megmondta, hogy vigyék a Santa Maria Sopra Minerva-
rendházba, a Szent Hivatalba, torkán akadt a szó. S
mikor odaérkezett a nagy épülettömeghez, amelyből
olyan könnyű szívvel lépett ki sok-sok évvel ennekelölte,
mellében elszorult a lélegzet. Külön kellett olyan erőt
gyűjtenie, hogy feltápászkodjék és remegő térdeire
nehezedve ki tudjon szállni. Az előkelő folyosók,
amelyekre a februári nap gyengéd fénye mosolygott,
egyáltalán nem voltak borzasztóak most sem. Nem is
lehetett elképzelni, hogy innen a halálba lehet küldeni
embereket. Tanácstalanul vánszorgott, nézegetett,
kérdezősködött, míg végre eljutott a monsignore
Boccabella szobájához.
Ez a pap azonnal a jóság megnyugtató érzését keltette
benne. Bemutatkozott és szívét öröm fogta el. De ez az
öröm csak az első mondatig tartott.
− Mialatt kegyelmed úton volt, − mondta a jóságos
pap, − itt átcsoportosítások történtek. Én más beosztást
kaptam, amit szívből sajnálok, mert talán segítségére
lehettem volna kegyelmednek.
Fújja ki magát; látom, liheg a lépcsőtől. Majd aztán
átviszem az utódomhoz bemutatni.
− De miért tették el a helyéről, − szakadt fel belőle a
panaszos kitörés, − miért nem segíthet nekem,
monsignore?
− A Szent Hivatal intézkedéseit senkinek sem szabad
bírálni. De egy-két tanácsot így is adhatok. Ha ugyan
elfogadja kegyelmed.
− Sőt nagy bizalommal kérem.
 − Akkor hallgasson rám és ne vitatkozzék. Menjen
mindenbe bele. Mutasson engedelmességet. Ha valami
mérsékelheti egy kevéssé a Mi Urunk haragját, az a teljes
bűnbánat és készség. Ezt azért mondom, mert tudósok
néha makacsul ragaszkodnak tételeikhez. Ne
ragaszkodjék.
Galileo engedelmesen és hálásan hallgatta. Olyan
készséggel bólogatott, mint az iskolásgyermek.
Boccabella még soká beszélt a lelkére, de mindig csak ezt
hajtogatta: nem vitatkozni. Aztán vigasztalta, hogy
súlyosabb büntetés nem fogja érni. Fő a reménység.
Mindig remélni kell. De ez a biztatás rosszabb volt a
fenyegetésnél. Mert a megrémített, tépett idegű agg
mindenből azt szűrte le, hogy nagy veszedelem
fenyegetheti, ha ennyire vigasztalják. Aztán Boccabella
átvitte egy közeli hivatalos szobába, bemutatta utódjának
és elbúcsúzott tőle.
Ez, Firenzuola atya, már másféle ember volt.
Mozdulatlan arcú és rideg. Csak egyetlen pillantást vetett
rá, különben az előtte heverő aktákat lapozgatta.
− Galilei Galileo. Igen. Hát egyelőre csak azt kell
közölnöm kegyelmeddel, hogy vizsgálati fogságának
kijelölése most van folyamatban. Az erről szóló értesítést
meg fogja kapni. Addig jelenlegi szállását, vagyis a
firenzei követséget elhagynia tilos.
− Vizsgálati… fogság…
− Úgy van. A per folyama alatt ebben az épületben kell
tartózkodnia.
− De bocsánat… mint fogoly … erről nem volt szó …
− Az ellenvetések fölöslegesek. Amit itt hall
kegyelmed, azt egyszerűen tudomásul kell venni. Most
menjen haza szállására és várja meg ott az értesítést,
hogy mikor költözik át.
A pap bólintott, jelezvén, hogy a kihallgatás
befejeződött. Galileo támolyogva ment le a
gyaloghintóhoz. Az úton sírt. Hazaérkezvén, rögtön a
követtel akart beszélni. De csak Caterina asszonnyal
szólhatott.
− Az Istenre kérem, kegyelmes asszonyom, ne
hagyjanak odavinni. Ott engem kínozni fognak, én azt
nem bírom, nem bírom … kérve kérem, könyörüljenek
meg rajtam …
Az asszony alig tudta megnyugtatni. Lefektette, ágya
mellé ült, vigasztalta. Mikor a városból megjött a követ és
végighallgatta, hogy eddig mi történt, azonnal titkárát
hívatta és elszalajtóttá a pápa öccséhez, Barberini
bíboroshoz, hogy sürgősen beszélni szeretne vele. A
bíboros másnapi találkozót izent vissza.
− Csak addig ne jöjjenek értem… csak addig ne
vigyenek …
− Ne féljen, addig nem viszik. Ha jönnének, majd
kitalálok valamit. El fogok menni még két bíboroshoz,
akikkel nagyon jóban vagyok. Egyik Scaglia, másik
Bentivoglio. Csak ne féljen.
Egy pillanatig sem hagyták egyedül. Késő éjszakára
csak. Akkor is inast kapott előszobájába, aki virrasztani
volt köteles. Most már két órát tudott szunnyadni reggel
felé. De mikor felébredt, csuklójában fájdalmat érzett.
Azonnal sírva fakadt, mint általában naoonta többször is.
Tudta jól, hogy ez mit jelent: izületi betegségének
kezdetét. Pontosan tudta már, hogyan fog csuklója és
féltérde rohamosan dagadni, hogyan nőnek majd az
embertelen fájdalmak. Ha ilyen állapotban viszik el az
inkviziciós fogságba, az rettenetes lesz. De a követ jó hírt
hozott: Barberini bíboros megígérte, hogy közbenjár.
Elvben ilyesmit megengedni nem lehet, mert ellenkezik a
Szent Hivatal törvényeivel, de majd alkalmasint
hallgatólagosan tudomásul veszik, hogy a vádlott beteg.
Azonban ne fogadjon vendéget, a házat ne hagyja el, ne
beszéljen a háziakon kívül senkivel.
 Ezért másnap, mikor látogatót jelentettek, kiizent,
hogy nincs módjában fogadni senkit. A látogató azonban
visszaizent, hogy mégis kérne néhány percet, mert a
Szent Hivataltól jön. És régi ismerős lépett be,
monsignore Serristori, aki a Pádbeszéd egyik olvasója
volt. S akiről Galileo nem is sejtette, hogy valami köze
van az inkvizícióhoz.
− Mint magánember jövök, − mondta Serristori −
látogatásomnak a perrel nincs összefüggése. A régi
nagyrabecsülés egyesült a friss részvéttel, azok hoztak el
kegyelmedhez.
Galileo ezt azonnal készpénznek vette. Hálálkodott,
panaszkodott. A társalgás azonnal a perre fordult.
Serristori érdeklődve kérdezte az egyes részleteket.
Galileo minden kérdésre habozás nélkül felelt. Jó sokáig
ott ült a látogató, aztán megígérvén, hogy közelebbről
megint eljön, távozott. A beteg hálásan mondta el az
egészet a követnek.
− Hát kegyelmed nem vette észre, − kérdezte a követ −
hogy mi volt ez?
− Nem. Mi lett volna?
− Kihallgatás. Ez a módszerük. Az ilyen kihallgatás
nem látszik kihallgatásnak,de viszont akiküldött
inkvizítor kifürkészi, hogy milyen a vádlott felfogása a
dologról, védekezésének hol vannak gyenge pontjai,
amelyekre rá lehet feküdni, és hol vannak erős pontjai,
amelyek ellen hamar érveket kell keresni. Ha megint jön
Serristori, jól vigyázzon kegyelmed, hogy mit beszél.
Remélem, nem beszéltek Kopernikuszról?
− De igen, − szólt elhűlve Galileo − mondtam, hogy ez
nekem meggyőződésem, de csak hipotézis gyanánt
hoztam nyilvánosságra, azt pedig nekem megengedték.
− Ez sem volt helyes. Ne okoskodjék ezzel a
Kopernikusszal.
− De mit csináljak, kegyelmes uram? Tagadjam meg?
 − Természetesen. Tagadja meg. Kinek árt vele?
Kopernikusznak és Kepplernek, akik már meghaltak? De
nem is mondom, hogy most egyszerre elkezdje szidni,
amit eddig vallott. Az is rossz benyomást tesz. Ne
beszéljen róla. Különben jó hírt hoztam. A pápa öccse
sohasem szokott elmenni a Szent Hivatal üléseire. Unja.
Most az én kérésemre elment. Sejtem, hogy ott a
kegyelmed ügyéről is szó volt. Hogy a bíboros elment, ez
nagy benyomást kellett, hogy tegyen. Megtudni persze
nem lehet semmit. Az a szörnyű ereje ennek a Szent
Hivatalnak, hogy minden tagja hallgat, mint a sír. Még az
oda nem tartozókat is hallgatásra tudják bírni.
− Hogyan? Kit?
− Például engem. Én már régen tudtam, hogy
kegyelmed az inkvizíció elé kerül. Maga a pápa mondta
nekem. De. rögtön szavamat vette, hogy nem szólok
senkinek. Hallgattam. Még a feleségemnek sem
mondtam el. Viszont Ciolinak a pápa rendelkezésére
hivatalosan jelentettem. De neki is hallgatnia kellett.
Szólt kegyelmednek Cioli?
− Nem! Tudta?
− Persze, hogy tudta. De ha eljár a szája, kiteszi magát
annak, hogy ő is Inkvizíció elé kerül. Egyszóval most ott
tartunk, hogy a pápa öccse, továbbá Scaglia és
Bentivoglio bíborosok mind jószívvel vannak
kegyelmedhez. Az én megítélésem szerint ez a per elég
enyhe lefolyású lesz. Börtön és bilincs és ilyesmi, nem fog
szerepelni benne, ezt nekem elhiheti, ha szavamra
állítom és nem csak azért, hogy megnyugtassam. Most
csak azt várom, hogy mikor jutok a pápa elé. Tudniillik
feliratkoztam kihallgatásra. Hivatalosan jelentenem kell,
hogy kegyelmed megérkezett, ennek megvan a kötelező
formája. Igyekszem majd kiszedni, hogy mit akar
voltaképpen kegyelmeddel, és hogy még mindig annyira
haragszik-e. Egyet a lelkére kötök ismételten
kegyelmednek: mutasson teljes készséget és
engedelmességet. Orbán pápával nem jó okoskodni.
Különösen kegyelmednek nem.
A beteg mindent megígért. Tűrte fájdalmait és várt.
Nem beszélhetett senkivel. Leveleket diktálhatott, abban
nem akadályozták. Kapott is leveleket. Celeste
szorgalmasan írt: Arcangelának köszvény van a bal
vállában, az orgonista Suor Grazia meghalt, Giuseppe
inasnak eperohama volt, Piera gazdasszony jól van, a
szőlőt gondozzák, a saláta szép már, egy fél aranyra valót
a gazdasszony el is adott belőle. Apjához írott levele
mellé Caterinának is tett levelet Celeste. Már rég
leveleztek ismeretlenül. És noha nem lájtták egymást
soha, meleg barátság szövődött a követné és a klarissza
között. Az apáca hálás volt annak, aki olyan jó volt
apjához, a követné pedig csodálattal adózott annak a
valóban szent és nagy léleknek, amelyhez foghatót nem
ismert. A betegágy mellett üldögélő Caterina mindig csak
Celestéről akart hallani, a beteg pedig senkiről sem
beszélt szívesebben.
Pontosan két hete volt már Rómában Galileo, mikor a
követ bejutott a pápához. Sokáig volt nála s haza jövet,
részletesen elmondta az egész kihallgatást. Hivatalosan
bejelentette, hogy a vádlott megérkezett és jelentkezett.
Ezt a pápa komor főbólintással vette tudomásul. Akkor a
követ kérte, hogy legyen jóindulattal a vádlott iránt. A
pápa rögtön haragosan felcsattant.
− Még jóindulatot? Hát nem elég, amit már kapott?
Elnézzük, hogy a városban lakik! Tudja, követ úr, hogy ez
mekkora kegy? Gonzaga Fernando fiát gyaloghintón
hurcoltattam Rómáiba, az Angyalvárba csukattam és
egész pőre alatt ott tartottuk. Pedig az Gonzaga volt.
Galileinek sem tettük volna meg, de a firenzei
nagyherceg egy udvari emberéről van szó, s a
Medicieknek mutatni akarjuk barátságunkat.
Akkor a követ azt kérte, hogy legalább siettessék a pert,
mert a vádlott öreg és nagyon beteg.
 − Sajnáljuk, − felelte hűvösen a pápa − a Szent Hivatal
perei húzódni szoktak. Ez már velejár az ügymenettel. E
tekintetben nem ígérhetünk semmit.
De a legfontosabbat akkor mondta a pápa, mikor a
követ megkérdezte, hogy mi tulajdonképpen a vád Galilei
ellen, aki utóvégre a pápai cenzúra jóváhagyásával adta
ki a könyvét. A követ remélte, hogy a szeg ki fog bújni a
zsákból, és talán valahogyan meg lehet indítani annak a
borzasztó félreértésnek a tisztázását, hogy a szerző az
ostoba Simplicio alakjában a pápára célzott. De a pápa
ebbe nem ment bele. Mint ahogy nehéz is lett volna
elvárni tőle, hogy egy ilyen, tekintélyét és büszkeségét
mélyen sértő feltevés kijöjjön a száján. Ehelyett így felelt:
− Kár volt ezt a tant nyilvánosság elé adni, kivált ilyen
csaló Ciampoli-módon. Arról volt szó, hogy Galilei
hipotézisnek fogja kezelni a dolgot, ehelyett bizonyította
és magyarázta. Állást foglalt mellette. Ezzel súlyosan
megsértette azt a hivatalos tilalmat, amelyet Bellarmin
bíboros tizenhatban az inkvizíció rendeletéből közölt
vele. A tilalom közlésének jegyzőkönyve megvan a Szent
Hivatal levéltárában. Megtalálták. Galilei tudomásul
vette a hivatalos tilalmat. Emlékeznie kellett rá. De Ő
hallgatott róla. Riccardi előtt is elhallgatta.
Rosszhiszemű volt. Riccardit is becsapta. Minket is
becsapott. Ezért lakolni fog.
Mikor a követ ezt pontosan elmondta és még a pápa
hanghordozását is igyekezett visszaadni, Galileo
meghökkenve figyelt fel. Jóllehet, máskor alig tudott
moccanni ízületei miatt, most a meglepetéstől felült az
ágyban.
− Jegyzőkönyv? Miféle hivatalos jegyzőkönyv?
− Én nem tudom. A pápa előadáséiból az derül ki, hogy
tizenhatban kegyelmeddel hivatalosan közöltek valami
tilalmat s erről jegyzőkönyvet vettek fel. Azt most
megtalálták.
 − Az lehetetlen. Hiszen ellenem akkor nem is folyt
eljárás. Kopernikuszról volt szó és szegény Foscariniról.
Valamint úgynevezett híveimet jelentette fel a firenzei
Lorini, Én az egész ügyben csak tanú voltam. Még ma is
világosan emlékszem, hogy Bellarmin bíboros a lakására
kéretett és ott közölte velem, hogy … mit is közölt…
ennek már tizenhét éve … rendbe kell szednem a
gondolataimat…
− Csak szedje rendbe, mert ez nagyon fontos.
Galileo a múltba nézett. Erőltette elméjét, mintha a
napfoltokat vizsgálná.
− Várjunk csak. Előzőleg hosszú beszélgetésem volt
Bellarminnal. A bíboros igen megvesztegetően és
érdekesen beszélt. Azt fejtegette, hogy ez az új tan
tekintélyromboló és roblbanó anyag, amely alkalmas
arra, hogy a pápaság világi uralmát felborítsa. Nagy
figyelemmel hallgattam és nagy elméjének elismeréssel
adóztam, de nem tudott meggyőzni. Akkor összeült a
Szent Hivatal és kimondotta, hogy a nap forog a föld
körül, Foscarinit indekszre tette és Kopernikuszt
felfüggesztette a „donec corrigeretur“-záradékkal. Utána
jött ki a pápai dekrétum. De még előtte Bellarmin
váratlanul a lakására kéretett. Világosam emlékszem a
beszélgetésre. Valami domonkos-papok is voltak nála,
akiket nem ismertem. Azok előtt csak homályosan és
csak általam érthetően célzott az előbbi beszélgetésre,
hogy tudniillik tanításom felborítja az egyház épületét. És
közölte velem, hogy a tant másképpen, mint hipotézis
gyanánt, nem szabad hirdetni.
− De nem tiltotta meg kimondottan és egyáltalában?
− Kegyelmes uram, ugyanakkor a nyilvánosság elé
engedték Kopernikuszt! Néhány szót változtattak rajta
csupán! A Kopernikusz ajánlásából, amelyet III. Pál
pápához intézett, kihúzták azt a mondatot, hogy ez a
tanítás nem ellenkezik a Szentírással. Szabad kezet
akartak biztosítani a peripatétikus irányú teológusoknak.
De különben Kopernikuszt nem is tették indekszre!
Egész tanítását meghagyták a katolikus olvasók számára,
mint hipotézist! Miért tiltottak volna el engem attól, amit
Kopernikusznak megengedtek? Határozottan emlékszem
és megesküszöm rá, hogy teljes és tökéletes tilalomról
szó sem volt.
− Már pedig a pápa szerint van egy olyan jegyzőkönyv
a Szent Hivatal levéltárában.
− De miről lehetne jegyzőkönyv? Hiszen nem volt ülés,
vagy tárgyalás, vagy kihallgatás, amelyen részt vettem
volna, egy sem.
− Messer Galileo, ne higyjen el mindent ilyen könnyen
sajátmagának. Hiszen most járt itt Serristori
beteglátogatóban. Hangsúlyozta, hogy nem hivatalos
minőségben jött. Azt hiszi, erről nem készült
jegyzőkönyv? Meg vagyok győződve, hogy készült. Éppen
így jegyzőkönyv készülhetett a kegyelmed
megánbeszélgetéséről Bellarminnal. Mikormost a pápát
valakinek sikerült feldühösítenie kegyelmed ellen, a pápa
kétségtelenül szólt a Szent Hivatalnak, nézzenek utána,
hogyan lehet kegyelmedet fülönfogni. Előszedték a régi
aktát, megtalálták a jegyzőkönyvet. És benne a tilalmat.
Ezt jelentették a pápának. „Micsoda, − mondhatta erre a
pápa − ezt nem. is tudtam. Szóval még tilos is volt
Kopernikuszról beszélnie, de mégis beszélt, Riceardi előtt
a tilalmat elhallgatta, kicsalta belőle az imprimatúra Na,
megállj”. Itt tartunk. Ez világos, logikus és átlátható.
− De ha akkor a hátam mögött jegyzőkönyvet vettek
fel, abban benne kell lennie annak is, hogy Bellarminnak
a hipotézis ellen nem volt kifogása, Később maga
Bellarmin adott nekem hivatalos írást arról, hogy nem
kellett semmiféle tanításomat megtagadnom. Az most is
megvan. Kikerestem és magammal hoztam. Tessék csak
kihúzni azt a legfelső liókot. Ott van a tetején.
A követ megkereste az okmányt. Elolvasta. Fejét
csóválta.
 − Ez nagyon ravaszul van megszerkesztve. Hogy
kegyelmedet semminek megtagadására nem
kényszerítették, az csakugyan benne van. De aztán mi
jön: „Mindössze az történt, hogy közlést kapott a
kopernikuszi tan pápai s az indeksz-kongregáció által
nyilvánosságra hozott írási tilalmáról, amely szerint azt,
hogy a nap a világegyetem közepe s a löld körülötte
forog, sem védelmezni, sem fenntartani nem szabad.”
Hipotézisről itt szó sincs. Ezzel az írással jobb, ha elő
sem hozakodik. És hogy abban a bizonyos
jegyzőkönyvben mi van, azt kegyelmed nem tudhatja. Azt
ők úgy vették fel, ahogy akarták. Igen valószínű, hogy
Bellarmin a sajátmaga fedezése céljából óvakodott a
hipotézis-engedelmet belevenni.
− De maga Oilbán pápa mondta nekem, hogy
hipotézisként beszélni erről a tanról, az más, azt lehet.
− Helyes. És ki állapítja meg, hol végződik a hipotézis?
Ki a bírája annak, hogy amit kegyelmed írt, az hipotézis-e
vagy tételes bizonyítás? A pápa. Ő pedig súlyosan
haragszik kegyelmedre. Amit kimond, az ellen íelebbezés
nincs. Mondom én, Messer Galileo, és nem győzöm
mondani: örvendjen, hogy él. Ne vitatkozzék, menjen
bele mindenbe, amit ők állítanak, még akkor is, ha az
nem úgy van. Mondja mindenre, hogy igen, és legyen
határtalanul engedelmes. Hiszen nem kell egyéb, mint
hogy jelentsék a pápának: Galilei okoskodik és ugrál.
Micsoda? Leírja szamár és tudatlan Simpliciónak a
pápát, aztán még ugrál is? Messer Galileo, ha nem
vigyáz, az életével játszik. Ha vigyáz, megússza. Kérve
kérem, fogadja meg a tanácsomat.
− De az Isten szerelmére, hogyan lehet feltenni rólam
ezt a képtelen szándékot? Miért gúnyoltam volna a
pápát, aki olyan jó volt hozzám, verset írt rólam,
kitüntetett, megölelt, évjáradékot adott? Ki gondolhat
engem ilyen őrültnek?
− Messer Galileo, erről nem engem kellene meggyőzni,
hanem a pápát.
 − Hát nem lehetne beszélnem vele? Ha lábai elé
vetném magam… ha a szemembe nézne és látná, hogy
őszinte vagyok… hiszen ő nagyon szeretett engem… és
nem is értem, hogyan történt az a végzetes dolog, hogy az
őtőle hallott érvet a Simplicio szájába adtam. A jó Isten
abban a percben, amikor ezt írtam, elhomályosította az
emlékezetemet. Én megesküszöm az oltár előtt, a bibliára
tett kézzel, hogy semmisem állott tőlem távolabb, mint ez
a képtelen őrültség: kigúnyolni a pápát. Mit gondol
kegyelmed, lehetetlen Őszentsége színe elé kerülnöm?
− Először is lehetetlen. A pápa már mondta: „Az a
Galilei a szemem elé ne kerüljön.” De ha lehetne, én
kegyelmedet erőhatalommal visszatartanám. Orbán
pápát jól ismerjük. Kegyelmed láttán egyszerre olyan
dühös indulatba jönne, hogy rossz is elképzelni, mi
történnék. Kegyelmed maradjou nyugodtan, mindent
mindenkire hagyjon rá és tüntetőén tüntessen
engedelmességével. Én minden emberileg megtehetőt
megteszek. Írtam a mi uralkodónknak, hogy keresse fel
sajátkezű levéllel Scaglia és Bentivoglio bíborosokat. Ez
ugyan Ciolinak nem tetszik, de… Ciolinak? Mi baja velem
Ciolinak?
− Nem ismeri még eléggé kegyelmed? Olyan ó, mint a
szélkakas, amely csak a Róma felől érkező áramlatokat
érzi. Míg kegyelmed a pápa kedvence volt, addig
nagyrabecsülte. Mióta a pápa elfordult kegyelmedtől, ő is
egészen másképpen beszél. Megmondom őszintén, pedig
hivatali fölöttesemről beszélek: Cioli otthon az udvarnál
kegyelmed ellen dolgozik. De rám az uralkodó,
hálistennek, inkább hallgat. Azok a levelek meglesznek.
Niceolininak igaza lett: Fernando nagyherceg igen
meleg hangú leveleket küldött Rómába. Még a pápának
is írt, nagyon szépen megköszönte, hogy udvari tudósa a
követségen várhatja meg az eljárás lefolyását, sőt kérte a
pápát, hogy az eljárást lehetőleg siettesse. De ennek a
siettetésnek semmi jele nem mutatkozott. A pápa forró
haragja nem hűlt semmit. Mikor a követ megint
megjelent kihallgatáson, hogy átadja az uralkodó levelét,
érdekes dolog történt: a pápa maga tért rá dúló
haragjának okára. Mint erről az otthon sínylődő
betegnek a követ azonnal sietett beszámolni, Orbán a
beszélgetés folyamán így szólt:
− Sajnáljuk, hogy bajokat okozunk Galileinek, aki
valaha barátunk volt, s akivel valaha egy asztalnál ettünk,
de a hit dolga mindennél előbbvaló.
− Szentséges fejedelem, − felelte erre a követ, − én
kétségtelennek tartom, hogy ha Galileit kihallgatják, ő
minden kérdésre kielégítő választ fog adni.
− Azt nem hisszük, − mondta erre gyorsan a pápa, −
mert lesz egy kérdés, amelyre nem felelhet. Kétségtelen,
hogy Isten mindenható. Galilei pedig tudományos
érvekkel bizonygatja, hogy ez és amaz, például apály és
dagály, csak egy módon keletkezhetett és nem
másképpen. Szóval Istennek nem lett volna módjában
másképpen teremteni a dolgokat, mint ahogy teremtette
őket?
− Kétségtelenül, − felelte a követ, − de Isten éppen
ezen a módon akarta. Galilei csak azt állítja, hogy Isten a
sok ezer mód közül éppen ezt választotta.
Ez volt a bizonyos végzetes érv, amelyet a
Párbeszédben Simplicio is használt. Amely megerősítette
a pápában a titkos ellenségeknek azt a sugalmazását,
hogy Simplicio: a pápa. Orbánt minden jel szerint vérig
sértette a vakmerő és lázadó gúny. Látszott, hogy folyton
és szüntelenül a méltóságát és okosságát ért sérelem
foglalkoztatja. A követ ellenvetésére egyszerre kitört rajta
a düh. Vörös lett és kiáltva felelt.
− De azt nem Galilei fogja elhatározni! Isten
mindenható, és nem Galilei fogja előírni neki, hogy mit
csináljon!
A követ, mint most a betegnek mesélte, megszeppent a
pápa kitörő dühétől és sietve más beszédtárgyra tért át. A
vád, amelyet senki sem mondott ki, de mindenki
suttogva terjesztett, olyan természetű volt, hogy nem is
lehetett szóvá tenni. A pápa nyíltan nem vehette
tudomásul azt a hallatlanságot, hogy öt valaki kifigurázni
merészelte. Viszont senki sem állhatott eléje azt
mondani, hogy „nem igaz, szó sincs róla, a buta Simplicio
alatt nem Szentséged értendő”. A szerencsétlen ügy tehát
olybá alakult, hogy éppen az nem tisztázódott, ami
Galileo kegyvesztettségét okozta. Viszont minden jel
szerint olyan mondvacsinált eljárás indult meg ellene,
amelynek útvesztőjében semmi módon sem lehetett
igaza. A Szent Hivatal bizonyára fel tudott mutatni egy
tizenhét év előtti jegyzőkönyvet, amelyben a hipotézis-
engedelemről nincs szó. Azt nem vették bele.
Természetes is, hogy nem vették bele. Hiszen ez
Bellarmin olyanféle álláspontja volt, hogy szemet húny,
nem veszi szigorúan, elnéz mellette.
Az ilyen szóbeli közléseket nem szokás merev
jegyzőkönyvekbe venni. De mit használt volna, ha a
hipotézis-engedelem benne lett volna is? A Szent Hivatal
öt pere alatt kimondhatja, hogy a mű túllépte a hipotézis
fogalmát. S ha a vádlott azt veti ez ellen, hogy a pápai
cenzúra előzetesen látta a kéziratot és nem találta
túllépésnek, akkor a Szent Hivatal azt feleli, hogy a pápai
cenzúra is tévedett, a pápai cenzúra ellen is eljárás indul.
Így is történt. A boldogtalan Riccardi ellen a pápa
elrendelte a fegyelmi vizsgálatot. Állásától
felfüggesztették. Az egyházfejedelem haragja Ciampolit
már száműzte, most Riccardira került a sor. Látszott,
hogy irgalomra itt nem lehet számítani. Más jelek
összejátszása is azt mutatta, hogy a pápa büntetni akar,
mégpedig komolyan. Castellit, aki szívvel-lélekkel
mestere mellett állott és már tekintélyes befolyásra tett
szert a Vatikánban, váratlanul szabadságra küldték,
valami átlátszó ürügy alatt. El kellett utaznia. Boccabellát
már kicserélték kevésbé lágy és jóságos emberre.
Campanella mindenáron be akart kerülni a Szent Hivatal
Kollégiumába, voltak is reményei. Most értésére adódott,
hogy erről ne is álmodjék. Hiszen mindenki tudta, hogy
Ő is kopernikánus. A két legbefolyásosabb bíboros,
Scaglia és Bentivoglio, megkapta a nagyherceg levelét.
Mind a kettő bocsánatkérő látogatást tett a követnél:
mélyen átérzik azt a megtiszteltetést, hogy a főméltóságú
fenség személyesen fordult hozzájuk, de legnagyobb
sajnálatukra nincs módjukban a levélre válaszolni, mert
az inkvizíció törvényei bármilyen nyilatkozattételt, akár
szóban, akár írásban, szigorúan tiltanak.
Közben a beteg állapota folyton rosszabbodott.
Fájdalmai megint elérték a régi mértéket. Nyögött,
kínlódott, sírt éjjel-nappal, olykor hangosan üvöltözött,
ha már nem bírta. Most már elvesztette azt a képességét
is, hogy ügyét értelmesen áttekintse. Ronggyá tépett
idegei felmondták a szolgálatot. Sérve megint tovább
szakadt, hasfala most már nyitva volt a bőr alatt
mellkastól a lágyékon túlig. Caterina asszony egyik
orvost a másik után hívatta, azok egyformán fejüket
csóválták és nem tudtak segíteni. A Szent Hivatal pedig,
mintha csak néma és feszült várakozással akarta volna a
vádlott idegerejét porhanyóssá tenni, semmi jelt nem
adott magáról. Niccolini járta a pápai udvart és a
bíborosokat, hogy az ügyet sürgesse, de mindenütt csak
vállvonogató válaszokat kapott. Magához a Szent
Hivatalhoz nem fordulhatott, annak szabályai szigorúan
tiltották, hogy bárki bármilyen nyilatkozatot tegyen. Ez a
megközelíthetetlen és titokzatos némaság tette igazán
félelmessé a borzasztó intézményt. A hatalma alá került
áldozat állandó feszültségben élt, soha sem tudhatta, mi
szakad rá a következő pillanatban, és életének-halálának
kockája éppen úgy perdülhetett egy negyedórán belül,
mint egy félesztendő múlva. Brúnó Giordanót hosszú
évekig tartották ilyen bizonytalanságban, mielőtt
megégették. Galileo nem számíthatott többé épeszű
embernek. Szörnyű testi kínjait ugyanolyan lelki kínok
tetézték. Olykor félig őrjöngve a kibírhatatlan
feszültségtől és Ízületeinek fájdalmától, dühöngő
zokogásban tört ki, hogy vigyék már és ítéljék el
akármire, mert ezt emberi erő nem bírhatja tovább.
Nagynehezen lecsendesítették, Caterina most már javas
álomitalt adott neki, hogy naponta két-három órát aludni
tudjon. De a pillanatnyi enyhülést mindjárt új roham
követte. Az üldözött vad kétségbeesetten éles szimatjával
a beteg megérezte, hogy a követ titkol előtte valamit.
Sírva rimánkodott a követnek, hogy ne rejtegessen előtte
semmit, jobb, ha tudja, amivel számolnia kell, hiszen
ebben a házban úgyis ideiglenes biztonságban érzi
magát. De a követ kitérő válaszokat adott, gyengéden
vígasztalta és minden módon igyekezett a reménységet
ébren tartani benne.
És elérkezett a nap, mikor megtudta, hogy a követ mit
titkol előtte. Egy reggel, Kómába érkezte után két
hónappal, Niccolini bejött hozzá. Más arckifejezéssel,
mint máskor.
− Van valamit − kérdezte ő riadtan.
A követ leült melléje és megfogta pergament-szerűen
kiaszott öreg kezét.
− Hallgasson ide, Messer Galileo, és maradjon
nyugodt. Szavamat adom előre, hogy nincs mitől
tartania. Nem lesz semmi bántódása.
− Mi történik velem? − kérdezte suttogó hebegéssel.
− Ki fogják hallgatni a Szent Hivatal előtt.
− Ó, hálistennek! Végre! Védeni tudom magam!
Minden kitalált rágalmat megcáfolhatok! Hiszen ez
örömhír!
− Már megint kezdi? Cáfolni akar? Vitatkozni? Nem
megígérte nek,em, hogy vak lesz, süket és néma? Hogy
mindenre igent mond? Jól jegyezze meg, hogy mihelyt
ettől az ígérettől eltér, nem állok jót semmiről. Feltétlen
engedelmességet kell tanúsítania, értette? De nem ezt
akartam közölni. A Szent Hivatal szabályai, sajnos,
kötelezően kimondják, hogy a vádlottnak, míg az eljárás
tart, az épületben kell tartózkodnia. Kegyelmed szépen át
fog költözni a …
− Nem, − kiáltott rémülten a beteg, − nem! Nem
megyek oda! Félek! Kínozni fognak! A pincébe visznek!
Tüzes fogóval kínoznak! Nem megyek!
És tehetetlen, hangos zokogásra fakadt. Ép kezével
görcsösen megragadta az ágy szélét, mintha máris vinni
akarnák a poroszlók, s ő ellenkeznék, amíg bírja. A követ
felemelte hangját.
− De hát legyen esze és nyugodjék meg! Nem adtam
szavamat, hogy semmi baja sem eshetik? Már mindent
elintéztem. Jó szobát kap, az ajtót nem fogják bezárni.
Inasomat magával viheti, hogy az ápolja. Innen fogjuk
élelmezni a követségről, erre is megszereztem az
engedelmet. Ha fel bír kelni, nappal sétálhat a folyosón,
azt is megengedték. Nyugodjék meg és higgyen nekem.
Halasztottam ezt a szomorú hírt az utolsó percig, de most
már meg kellett mondanom. Készülődjék szépen, még
ma be kell mennie.
A beteg még hangosabban jajveszékelt és hirtelen
szédülést érzett. Elájult az ágyban. Mikor magához tért,
már Caterine asszony is ott állt és szagos vízzel
mosogatta homlokát. Alig pár percig lehetett
eszméletlen.
− Szedje össze magát, − mondta gyengéden a követné,
− készülni kell. Ha Erancesco szava nem elég
kegyelmednek, ón is megesküszöm, hogy nem fogják
bántani. Legyen erős és gondoljon Celestére.
Két inas állt oda, hogy nagy üggyel-bajjal
felöltöztessék. Az ágyban húztak rá mindent. Akármilyen
óvatosan csinálták, keze és lába minden óhatatlan
érintésre borzasztó fájdalommal felelt. Elkészített írásait
kérte. Zsebretette. Zokogása most már megszűnt, de a
szenvedéstől és a rettegéstől lázasan vacogott a foga,
mint a fázó embernek. Roppant nehezen fordították ülő
helyzetbe, hogy lába földet érjen az ágy mellett.
Átkarolták. Nagy erőfeszítéssel féllábra emelkedett. Így
támogatták le a lépcsőn. Féllábon kínlódott,
minduntalan fel-felordítva a fájdalomtól. Lent az
előcsarnokban várta a hordszék. Percekig tartó munkával
beletuszkolták. A követné behajolt és homlokon csókolta.
− Holmijával ne törődjék, fehérneműt, orvosságot,
papírt, írószerszámot még ma küldök. Isten vezérelje.
A követ beült mellé. A gyaloghintó elindult. Jó hosszú
út esett a Trinita dei Montitól a városon át a Minerváig.
De fájdalmai valamit szűntek, mintha meghódította
volna őket a lelki rettegés. A követ egész úton a régi
leckét rágta a szájába: minden kérdésre igent mondani,
habozás nélkül és vakon engedelmeskedni. A kapuban
még megölelték egymást. Megint hosszú kínlódással és
hercehurcával bonyolódott le a kiszállás. Aztán
becsukódott mögötte a kapu.
 IX.

Április tizenkettedikén volt ez. A Szent Hivatal

tanácstermébe vezették. Úgy ment, mint a mankón járó
sánta, de két emiber volt a mankója. Egyik a követségi
inas, másik egy domonkos barát. Az előszobában
leültették. Nagy fájdalmai voltak, fogát csikorgatta és
nyögött. De igyekezett csendesen viselkedni, Bentről
több ember beszélgetését hallotta, de érteni nem lehetett
semmit.
− Már az én bíróságom van bent? − kérdezte a
domonkost.
− Nem adhatok felvilágosítást semmiről, − felelte az.
Várt tovább és jobbkezével átnyúlt tehetetlen
balkarjához, hogy lassan és óvatosan tovább helyezze.
Maid megtapogatta hasán a feszesre szorított
sérvkötőgyolcsot. És várt, dobogó szívvel, nagyokat
nyelve. Egyszer aztán kinyílt az ajtó és egy barát az ő
nevét mondta hangosan. Felsegítették és betámogatták.
Tágas, erős világítású nagy teremben találta magát. A
terem közepén hosszú asztal, rajta feszület. S az asztal
egyik oldalán három papi személy. Firenzuola és két
másik. A vádlottat odavezették a szabadon hagyott oldal
közepére. Firenzuola, aki a középen ült, tehát elnökölt,
felnézett.
− A vádlott beteg? − kérdezte latinul.
− Súlyos izületi bajom van, fekvő beteg vagyok.
− Akkor a kihallgatás folyamán megengedjük, hogy
üljön. De egyelőre nem ülhet le, mert esküt kell tennie. A
tárgyalást megnyitom.
Még mindig ott álltak oldalán az inas és a domonkos.
Támasztották. Személyi adatain hamar túlesett az elnök:
Galilei Galileo, udvari matematikus, hetven éves, firenzei
lakos. Ekkor Firenzuola felállt, s vele együtt a másik kettő
is. Firenzuola mondta az esküformát: az igazat fogja
vallani.
− Úgy segítsen Isten, a Boldogságos Szűz és Istennek
minden szentjei.
Ekkor a bírák leültek. Alája is szék került. Nyögve,
nehezen, lassan, ráereszkedett. Firenzuola intett, a
domonkos és az inas kimentek.
− Mondja meg nekem, vádlott, tudja-e, hogy miért
kellett a Szent Hivatal előtt megjelennie.
− Hivatalosan nem tudom. De gondolom, azért, hogy
számot adjak legutóbb megjelent könyvemről.
− Ez az? − kérdezte az elnök, felemelve az előtte
heverő példányt.
− Ez.
− Címe: Párbeszéd, satöbbi. A tárgyalás folyamán ezt a
könyvet a rövidség okáért csak Párbeszédnek fogjuk
nevezni és teljes címét nem használjuk. Nos tehát.
Mondja meg nekem, elismeri-e, hogy mindazt, ami
ebben a könyvben foglaltatik, sajátmaga írta.
− Elismerem.
− Helyes, − szólt az inkvirens, − most térjünk át az
előzményekre. És pedig kezdjük az ezerhatszáztizenhatos
esztendőn. Járt akkor a vádlott Rómában?
− Igen, jártam.
− Miért járt itt?
− Mert értésemre jutott, hogy a nap
mozdulatlanságáról és a föld forgásáról szóló
kopernikuszi tannak egyházi ellenségei vannak. Bizonyos
Caccini atya a szószékről is prédikált Firenzében a tan
követői ellen. Ezért Rómába jöttem, hogy bizonyosságot
szerezzek arról, vájjon az egyház hivatalosai! hogyan ítéli
meg ezt a tant. Ez pontosan nem tizenhatban, hanem
tizenöt decemberében történt, utóbb itt maradtam
tizenhat április elejéig.
− Az mindegy. Mondjuk röviden, hogy tizenhatban járt
itt. Saját jószántából jött.
− Igen, saját elhatározásomból.
− De nem kapott semmiféle hívást, vagy idézést?
− Nem kaptam.
− Gondolkozzék csak. Nem a Szent Hivatal rendelte
akkor Rómába?
− Egyáltalában nem, − felelte ő csodálkozva, −a Szent
Hivatallal nekem nem volt semmi dől gom. Hallottam
ugyan félfüllel, hogy feljelentés történt, de nem ellenem
tett feljelentést az a bizonyos Lorini, hanem az én
állítólagos követőim ellen.
− Biztosan emlékszik, hogy nem idézték? Van tanúja,
hogy saját jószántából jött?
− Én akkor ezt megbeszéltem uralkodómmal,
dicsőemlékű Cosimo őfenségével. Picchena akkori
miniszterelnök is tudott elhatározásomról. Guicciardini
akkori firenzei követ is.
− Úgy. És ezek már mind meghaltak persze.
Galileo nem felelt. Esze erősen dolgozott. Azonnal
megvillant a fejében, hogy mi a kérdések célja. Ez a
bíróság ki igyekszik sütni, hogy ő már egyszer állott az
inkvizíció előtt váddal terhelten. Ha akkor azt a bizonyos
jegyzőkönyvet, mint egy inkvizíciós eljárás
véghatározatát vették fel, akkor az százszorosán súlyos
beszámítás alá esik. Más egy tudós, akivel az egyházi
hatóságok figyelmeztetően közölnek valamit és más egy
vádlott, akit valamely tudományos kérdésben hallgatásra
ítélnek. Megint a menekvő állat életösztöne élesítette
eszét.
− Szóval fenntartja, − szólalt meg újra az elnök, −hogy
semmiféle hivatalos felszólítást nem kapott és saját
jószántából jött Rómába.
Úgy van. Erre világosan emlékszem, ez kétségtelen. S
ha idézést kaptam volna bárminő testülettől, akkor
annak régebbi aktáiban, az idézés nyoma bizonyára
fellelhető. De nem lelhető fel semmi testületnél, mert azt
az utat magam határoztam el.
− Jól van, ezt most már hagyjuk. Mondja el, hogy
milyen egyházi személyekkel érintkezett akkor Rómában.
Galileo mindenekelőtt megnevezte Bellarmint. Aztán
emlékei között kutatva felsorolta Griemberger atyát,
Querengo grófot, Del Monté bíborost, Orsini bíborost,
Maraffi domonkos rendfőnököt, Gaetani bíborost. Több
nem jutott eszébe.
− Most mondja el, hogy ezek közül kikkel mit beszélt.
− Igenis. Bellarmin bíborost hagyom legutoljára, mert
vele beszéltem a legtöbbet és legfontosabbat.
Griemberger atyával főként szeretett néhai mesteremről.
Clavius atyáról beszélgettünk, de a kopernikuszi
rendszerről is. Querengo grófot még Páduából ismertem,
vele arról beszéltem, hogy mi a kopernikuszi rendszer
értelme és hogy ő nem tudná-e az egyházi
hatalmasságokat Kopernikusz felé hajlítani. Ugyanezt
beszéltem Del Monté bíborossal. Ugyanezt Orsini
bíborossal, aki Pál pápa különös szeretetének örvendett.
Maraffi atyával azokról a domonkosokról beszéltem, akik
engem támadtak. Gaetani bíborost, aki a Szent
Hivatalnak egyik döntő tényezője volt, arra kértem, hogy
a világrendszerek dolgában kérjen szakvéleményt az
akkor még nápolyi börtönben sínylődő Campanellától,
ami meg is történt. De legtöbbet Bellarmin bíborossal
tanácskoztam, ö úgy vélte …
Ekkor hirtelen megakadt. Azt akarta mondani:
Bellarmin úgy vélte, hogy a kopernikuszi tan hirdetése
felborulással fenyegetheti az egyház egész szellemi és
világi épületét. De ha ezt itt előadja, akkor saját maga
ellen helyez el fegyvert a jegyzőkönyvbe.
 Tudta, hogy tanítása felboríthatja az egyházat, mégis
tovább tanította a tant? Másrészről kétségtelen volt, hogy
ami ezen a tárgyaláson elhangzik, arról Orbán pápa szó
szerint értesül. Egy olyan mondat, hogy bármilyen tan
felboríthatja a pápa világi hatalmát, Orbán pápában
biztosan a sértett méltóság dühét keltené. Négyszemközt
ezt el lehetne mondani a pápának, ha jóban volnának.
Így az egyház káromlásának hangozhatik.
− Nos, miért akadt meg?
− Bocsánatot kérek, rendezem gondolataimat.
Bellarmin bíboros úgy vélte, hogy a kopernikuszi tan
ellenkezik a Szentírás egyes helyeinek betű szerinti
értelmével. Erről több ízben és hosszasan beszélgettünk,
de nem tudtam meggyőzni.
− Vagyis ezek a beszélgetések általában miből eredtek?
− A főpapok érdeklődéséből. Akkor eljárás folyt
Foscarini és Zuniga és Kopernikusz művei ellen. A
főpapok tudni kívánták, hogy miben áll a kérdés
tudományos lényege, tehát velem, a szakemberrel,
eszmecseréket folytattak. De csak mint szakemberrel,
más minőségem nekem nem volt. Hiszen csak önkéntes
vendég voltam Rómában, a Szent Hivatal előtt folyó
ügyek engem személyemben nem érintettek. Csak
érdekeltek, mint csillagászt. Hiszen nagyon fontos volt
tudnom, hogy erről a tanításról, melynek én is híve
voltam, mit mond az anyaszentegyház.
− Nos, és mit mondott az anyaszentegyház?
− A szent indeksz-kongregáeió kimondotta, hogy a
kopernikuszi felfogás, mint tételes állítás, ellentmond a
Szentírásnak és csak hipotézis gyanánt engedhető meg,
úgy, ahogy Kopernikusz is felfogta.
− Közölték ezt a vádlottal? És ha igen, ki közölte?
− Közölték. Bellarmin bíboros közölte.
− Helyes. Mondja el pontosan, mit közölt
őeminenciája, mondott-e még mást is, és mit?
 − A bíboros úr azt mondotta nekem, hogy a
kopernikuszi tant, mint hipotézist, fenn szabad tartani,
úgy, ahogy maga Kopernikusz is tette, őeminenciája
tudta, hogy a tant én is hipotézisnek fogom fel. Ez
kitűnik abból a levélből, amelyet Őeminenciája Foscarini
karmelita provinciálishoz intézett, s amelynek másolata
birtokomban van.
Nagy halom előkészített írást húzott ki. A levelet
kiszedte a többi közül és letette az asztalra.
− Tessék. Kelte 1615. április 12. Tehát egy évvel előbb
kelt, mint a szóbanforgó inkvizíciós határozat. Egy
mondatát aláhúztam, kegyeskedjék elolvasni:
„Fotisztelendőséged és Galilei xir, azt hiszem, okosan
teszik, hogy megelégszenek a hipotézis hangjával és nem
beszélnek tételesen.”
A levél csodálkozást keltett. Egyik bíró a másik után
nyúlt érte. ö tizenhét évig őrizte, annakidején a Hiúzok
adták neki ezt a másolatot. Az elnök kissé idegesen szólt:
− Most ne arról beszéljünk, hogy egy évvel előbb mi
történt, hanem, hogy mi történt tizenhat februárban.
− Igenis. Tizenhat februárban Bellarm in bíboros űr
ezt közölte velem: miután a kopernikuszi tan, ha
valóságnak fogadjuk el, a Szentírásnak ellentmond, nem
szabad fenntartani és védelmezni, de szabad
hipotézisnek felfogni és ilyen hangon írni is róla. Van is
egy okmányom, amelyet számomra BellaTmin kardinális
úr tizenhat május huszonhatodikán állított ki, amelyben
benne foglaltatik, hogy a kopernikuszi tant sem
fenntartani, sem védelmezni nem szabad. Méltóztassék
megengedni, hogy ennek másolatát is átnyújtsam.
Kikereste, letette az asztalra. Sokáig gondolkozott az
elmúlt napokban, hogy ezt megtegye-e. Be úgy döntött,
hogy megteszi. Mert ami az okmányban ellene szól, az
úgy sem tudja szépíteni. Azt a bírák jól tudják. De viszont
megláthatják az okmányból, hogy Bellarmin nem
tagadtatta meg vele tudományos álláspontját.
 − Mikor ez a közlés a vádlotthoz intéztetett, voltak-e
még jelen mások is és kik?
− Voltak. Domonkos atyák. De azokat nem ismertem
és többé soha nem is láttam.
− De közöltek-e a vádlottal akkor valami tilalmat is?
Gondolkozzék csak.
− Kérem szépen, elmondom, hogyan történt az egész.
Bellarmin bíboros úr egy délelőtt magához kéretett.
Ekkor utalt egy régebbi beszélgetésünkre, amelyben…
bocsánatot kérek, ezt csak akkor vallhatnám
nyilvánosan, ha előbb a pápa Őszentségének
megmondhatnám.
− Micsoda?
Mind a hárman meglepve pillantottak a vádlottra. Az
elnök fejét csóválta. Galileo nem felelt. Várt. Firenzuola
arca még merevebb lett, mint eddig, mikor megszólalt.
− Ezt jegyzőkönyvbe vesszük. A vádlott folytathatja.
− Ezután a bíboros kijelentette nekem, hogy a
kopernikuszi tant, mint a Szentírással ellenkezőt, sem
fenntartani, sem védeni nem szabad. Csak mint
hipotézist.
− Csak mint hipotézist. Úgy. Ezt a kifejezést hallotta
valaki?
− Talán a domonkos atyák …
Ebben a pillanatban az elnök hirtelen megváltozott.
Eddig egyhangúan kérdezett, hangját alig emelve. Most
hirtelen rárivallt a vádlottra:
− Talán. Miféle beszéd az, hogy talán? Ott voltak a
domonkos atyák, vagy nem voltak ott?
Az öregember visszahőkölt. Valami megdobbant
benne: most kezdődik. Most van az, mikor a követ szerint
okvetlen meghunyászkodó engedelmet kell mutatni és
vitatkozni nem szabad.
 −, Erre nem emlékszem. Ez tizenhét éve történt.
− Szóval lehet, hogy nem voltak ott? − folytatta
Firenzuola most már támadóan.
− Lehet, hogy nem voltak ott.
− Szóval lehet, hogy ezt a kifejezést nem is hallotta
senki.
− Lehet. Nem emlékszem.
− De ha ilyen kevéssé emlékszik, talán az is lehet, hogy
a bíboros bizonyos szavaira sem emlékszik.
− Lehet, hogy mondott olyat is, amire már nem
emlékszem.
− Mi volna, ha felfrissíteném emlékezetét? Ha
felolvastatnám az akkori jegyzőkönyvet? Akkor sem
emlékeznék?
− Nem hiszem, monsignore.
− Hát vegye tudomásul, hogy a jegyzőkönyvben, amely
itt van előttem, ez áll: „Péntek huszonhatodika. A
legkegyelmesebb bíboros úr által lakott palotában és
pedig a magánlakosztályban a bíboros úr. Miután a
fentebb említett Galilei megidéztetett és színe előtt
megjelent, Fra Seghitius de Lauda Michelangelónak, a
Szent Hivatal Főbiztosának jelenlétében megintette
Galileit, hogy téves véleményét adja fel, majd a
fentnevezett főbiztos rögtön ezután az én jelenlétemben s
a tanuk jelenlétében. A legkegyelmesebb bíboros úr előtt
a pápa Őszentségének és a Szent Hivatalnak nevében
Galileinek megparancsolta és előírta, hogy a nap
mozdulatlanságáról és a föld forgásáról szóló tant
teljességgel hagyja el, ezt semmiféle módon ne állítsa,
akár írásban, akár szóban ne tanítsa és ne védelmezze,
mert különben a Szent Hivatal el fog járni ellene. Galilei
ebben a parancsban megnyugodott és megígérte, hogy
engedelmeskedni fog. Ezt tanúsítjuk: Nores Badino
satöbbi, Mongard Augustino satöbbi.” Mit szól ehhez a
vádlott?
 Galileónak lüktetett a homloka. Világosan emlékezett,
hogy ez nem így volt: Bellarmin beszélt csak, a
domonkosok ott tettek-vettek. A jegyzőkönyvet vagy
akkor fogalmazták meg a valóságnak meg nem felelően,
vagy most utólag gyártott valaki egy ál-jegyzőkönyvet,
csak hogy ez a vészes kifejezés benne legyen: „semmiféle
módon ne állítsa, ne tanítsa, ne védelmezze.” Tehát
hipotézis formájában se. Első ösztöne az volt, hogy
felkiáltson: ez az okmány hamis! De torkát
összeszorította valami. Okmányhamisítással vádolja meg
az inkvizíciót? Akkor már készülhet is a máglyára.
Rettenetes izgalom hatalmasodott el rajta.
− Nos, miért nem felel? Emlékszik már, hogy így volt?
− Nem emlékszem.
− Nem emlékszik. De lehet, hogy így volt?
Galileo hallgatott. Azt hitte, hogy most el fog ájulni. A
bíboros rákiáltott:
− Nos? Lehet, hogy így volt? Vagy talán a jegyzőkönyv
nem mond igazat?
A szavak nyögve, szorongva, rekedten törtek ki a
kínzott öregből:
− Lehet, hogy így volt.
− Na végre. Szóval parancsot kapott, hogy „semmiféle
módon.”
− Erre a parancsra nem emlékszem.
− A vádlott nem emlékszik, de a jegyzőkönyv
emlékszik, a vádlott lehetségesnek tartja, hogy így volt.
Mi az, akar valamit mondani?
− Fel szeretném hívni alázatosan Eminenciátok
figyelmét, hogy abban az okmányban, amelyet Bellarmin
Őeminenciája állított ki számomra, hiányzik az a két
kifejezés, hogy „semmiféle módon” és hogy „ne tanítsa.”
 − Onnan hiányzik. A jegyzőkönyvből nem hiányzik.
Egyszóval ki közölte a vádlottal ezt a parancsot?
− Bellarmin bíboros úr.
− De hiszen most hallhatta saját fülével a
jegyzőkönyvből, hogy a parancsot a Szent Hivatal
főbiztosa közölte a pápa Őszentsége és a Szent Hivatal
nevében.
− Erre nem emlékszem. Arra sem emlékszem, hogy a
főbiztos úr ott lett volna.
− De lehet, hogy ott volt? Nos? Gyerünk, gyerünk.
Megint nagyot nyelt a vádlott. És alig hallhatóan,
gyötrötten mondta ki:
− Lehet.
− Na. Eddig tehát összegezhetjük a következőket. A
Szent Hivatal kimondotta, hogy ez a tan a Szentírással
ellenkezik, s a Szent Hivatal és a pápa Őszentsége
nevében a főbiztos hivatalosan megtiltotta a vádlottnak,
hogy a tant bármilyen módon, bármilyen formában
fenntartsa. Most feleljen a következő kérdésre: miután
ezt a parancsot megkapta, kért-e a parancs alól
felmentést, hogy a Párbeszédet megírhassa?
− Nem kértem.
− Miért nem kért?
− Mert nem gondoltam, hogy ezzel a könyvvel
áthágom a Parancsot.
− Amelyet kétségtelenül megkapott. De a könyvet
megírta. Most mondja el, hogyan eszközölte ki a cenzúra
engedelmét a palotamester úrnál.
Galileo részletesen elmondta, hogyan juttatta a
kéziratot Riccardihoz, hogyan beszélték meg az előszót,
hogyan végezte a javításokat Visconti és végül hogyan
folyt le a firenzei engedelem megadása.
 − Mondja meg, közölte-c a palotamester úrral a
tizenhatban kapott tilalmat?
− Nem közöltem.
− Miért nem közölte?
− Mert a könyvben nem tanítom a kopernikuszi tant.
Az ellene szóló érveket is felsorolom.
− És ezek erősebbek? Nos? Hallotta, mit kérdeztem? A
vádlott szerint könyvében mely érvek az erősebbek?
Amelyek Kopernikusz mellett, vagy Kopernikusz ellen
szólnak?
− Amelyek … ellene szólnak.
− És a mellette szóló érvek? Azok erőtlenek?
A vádlott most sírva fakadt. Élete ötven évének
munkájáról kellett nyilatkoznia.
− Igen, azok erőtlenek.
Kint megszólalt a déli harangszó. A bírák azonnal
felkeltek helyökről. őt nem volt, aki felsegítse. Kínos
erőfeszítéssel, nagyon nehezen, nyögve és lihegve
tápászkodott lábra. Kezét imára kulcsolta volna, mint
azok, de ha balkezét a legkevésbbé is megérintette, az
rettentően fájt. Mikor az inkvizítorok befejezték a
harangszó néma imáját, az elnök így szólt:
− Mielőtt a tárgyalást bezárom, a vádlottnak ismét
esküt kell tennie.
0 már visszarogyott a székbe. Megint nagy-kínlódva
tápászkodni kezdett, de az elnök csengetett. Bejöttek
neki segíteni, válla alá nyúltak. Arra tett esküt, hogy
pőrének folyásáról sem szóban, sem írásban semmit
senkinek el nem árul.
− Isten engem úgy segéljen, és a Boldogságos Szííz, és
Istennek minden szentjei.
Akkor az elnök odaszólt:
− Vigyék a vádlottat fogságába.
 X.

Ment a két élő mankóra támaszkodva. Szeméből még

folytak a könnyek. Soká vezették, lépcsőkön, folyosókon,
igen lassan tudott csak vánszorogni. Kimondhatatlanul
rettegett, hogy most viszik a kínzókamrába. De ehelyett
az egyik előkelő folyosón nyitottak ajtót előtte.
Háromszobás lakosztályba került.
Csinos, tiszta, jól bútorozott szobák. Soha rendesebb
szállást nem kívánhatott volna magának. Ámulva nézett
körül, mintha csapdát sejtett volna. Nem akarta elhinni,
hogy ez lehetséges. De ugyanakkor kopogtattak az ajtón.
Maga az elnök lépett be.
− Remélem, ezt a lakosztályt elég kényelmesnek fogja
találni kegyelmed.
− Mindahárom szoba az enyém?
− Mindahárom. Ezeket a firenzei követség nyomatékos
közbenjárására egyik társunktól vettük el, aki
ideiglenesen az épület másik részébe költözött. A követné
őkegyelmessége már elküldte a holmikat, a ruhát,
fehérneműt, tisztálkodó szereket és orvosságokat.
Kegyelmed inasa az előszobában kap fekvőhelyet. Az
ajtót különös kedvezésből nem zárjuk le, de a folyosónak
ezen a részén túlmennie nem szabad. Már ez is akkora
kedvezés, amilyenre egyáltalában nincsen példa az
inkvizíció történetében. Mi van ott kinn, mit akarnak?
Az inas megszólalt:
− Az ebédet hozták a követségről, monsignore.
− Helyes, akkor a foglyot nem zavarom tovább. Bármi
szükség felmerül, kegyelmed inasa mindig megtalál az
épületben. Most írja alá ezt a jegyzőkönyvet a
kihallgatásról. Így. Jó étvágyat kívánok.
 A szívet-lelket megpróbáló, izgalmas kihallgatás után
Galileo azt hitte, hogy álmodik. A páter elment, s ő
azonnal ágyba feküdt. Ott ette meg a pompás ebédet. A
követné végig az ő kedvenc ételeit főzette, minestrone
nevű zöldséglevest, articsókát különlegesen készítve,
rántott scampit, sok édességet és gyümölcsöt. Hozzá
kedvenc borát. A bort mohón itta, szándékosan valami
mámorhoz akarván jutni. És az ital mindjárt a fejébe is
szállt. Ebéd után elaludt, s hetek óta először aludt
rendesen, tizenhat órát egyhuzamban. Másnap reggel
már javában ragyogott a nap, mikor felébredt. Első
gondolataival a kihallgatást ismételte végig. Annak
szenvedéseitől és izgalmától most is megrázkódott. De
fájdalmai kevésbbé kínozták.
A testi pihenés és az az óriási lelki megkönnyebbülés,
amely a kínzókamrák és más ilyen lidércnyomások
súlyától megszabadította, betegségére is hatott. Két nap
alatt már jobban érezte magát. Harmadnap már
kimerészkedett az ágyból és bútorokba fogódzva, inasára
támaszkodva mendegélni tudott a három szobában,
ötödnap már felöltözködött és kiment a folyosóra. Szűk
folyosórész jutott itt neki, a fordulón túl nem volt szabad
mennie. Nehéz, sántikáló vánszorgással ment a kis
folyosórészen lesfel. Otthon mindennap jókora egészségi
sétát tett, ha fent járt. Orvos is rendelte neki, de meg
magától is úgy tapasztalta, hogy mikor ezek a séták
elmaradnak, öreg szervezetének rozzant gépében
mindjárt akadoznak a kerekek. Most itt próbálgatta az
egészségi sétát ezen a folyosón, de alig lépett egyet-
kettőt, már meg kellett fordulnia. Olykor megállt és
lenézett az ablakon a világ látható részére: a konvent
nagy, négyszögletes udvarára, ahol nyájas virágok
dicsekedtek élénk színeikkel. Nehéz volt elképzelni, hogy
ezek az inkvizició virágai.
Ezen az ötödik napon felkereste Firenzuola, az
inkviziciós biztos. Hivatalosan közölte vele, hogy a Szent
Hivatal három szakértőhöz fordult azzal a kérdéssel,
vájjon a Párbeszéd mennyiben lépte át a szerzővel
annakidején közölt tilalmat. A szakértő jelentések
beérkeztek. Inkhofer Melchiore és Oregio Agustino úgy
találták, hogy a szerző a tilos tant a műben kétségtelenül
fenntartotta és védelmezte. A harmadik szakértő,
Pasqualiga Zaccaria, ezenfelül még azt találta, hogy a
szerző a tant a könyvben tanította is.
− Ezt azért közlöm, − mondta Firenzuola, − mert
bűnössége most már kétségtelen. Büntetése tehát nem
fog elmaradni. Szálljon magába és tartson bűnbánatot.
− Mi lesz a büntetésem? − kérdezte ő habozva.
− Erre akkor sem válaszolhatnék, ha tudnám. De azt
sajátmagától is tudhatja, hogy bűne igen súlyos,
következésképpen a büntetésnek is igen súlyosnak kell
lennie. Az egyetlen, amit most tehet, hogy magába száll
és mélységesen megbánja, amit vétkezett.
− Bocsánat, monsignore, vájjon lehet reményem
enyhébb elbánásra, ha bűnbánatom nyilvánvaló?
− Az olyan megbánás, amely jutalmat vár, nem igazi
megbánás. A bírák kétségkívül mérlegelik, hogy
bűnbánata őszinte bűnbánat-e, vagy csak a vádlottak
szokott mesterkedése.
Azzal elment a biztos. Ő pedig ott maradt azzal a
szívébe döfött szóval, hogy „igen súlyos büntetés”.
Azonnal a máglyahalálra gondolt. Képzelete már
bizonyos gyakorlatra tett szert, hogy minden rossz jelből
azonnal természetessé építse a legborzasztóbb dolgokat.
Orbán pápa azt hiszi, hogy Simplicióban az egész világ
nevetségének tárgyává tette. Orbán pápa tehát ki fogja
végeztetni. Ez egyáltalában nem elképzelhetetlen. Pál
pápa azért fejeztetett le egy boldogtalant, mert az egy ki
sem adott kéziratban Gergely pápát Tiberiushoz
hasonlította.
Pár napi testi és lelki javulása halomra dőlt. Izületi
baja, mintha csak lelki okok kormányoznák, vad erővel
kiújult megint. Azok a fájdalmak jöttek rá, amelyektől
ordítozni szokott. De most még ordítania sem lehetett.
Ha itt éjszaka lármát csinál és kényelmetlenséget okoz,
nem sokat teketóriáznak, hanem leviszik a híres és
félelmes pincékbe, ott aztán ordíthat. Onnan már sok
ember ordítása nem hallatszott ki. A párnába fúrta fejét
kínjában és hörögve, fogcsikorgatva abba bömbölt bele.
Néha, mikor már nem bírta emberi részvét nélkül,
behívta az inast, annak görcsösen szorongatta a kezét és
sírva ismételgette neki:
− Gianni, mi lesz velem… megkínoznak …
megégetnek…
Az inas maga sem tudta nézni ezt a szörnyű vergődést.
Saját szakállára felkereste a biztost. Firenzuola
bekopogtatott a sínylődő emberhez. Vele jött Sincero is,
az inkviziciós fiskális. Arcukon meglátszott, mikor
megpillantották a beteget, hogy annak állapota
meghökkentette őket. Kérdezgették bajairól, faggatták,
még vigasztalták is. Aztán azzal mentek el, hogy
Firenzuola holnap megint benéz és talán tud valamit
kitalálni a beteg könnyítésére. Másnap csakugyan bejött,
megint a Sincero társaságában.
− Jó hírt hozok, − mondotta, − a Szent Hivatal
hajlandó belemenni abba, hogy kegyelmed visszatérjen
lakni a firenzei követség épületébe. Majd ha szállítható
lesz, mert most gondolom, át sem lehetne vinni.
− Nem, nem bírnám. Pedig kimondhatatlanul vágyom
oda.
− Jól van, ne sírjon. Szedje össze magát. Ígérjük
mindaketten, ahogyan itt lát bennünket, hogy mihelyt
lábra tud állani, visszaengedjük a követségre. De annak
feltétele van.
− Akármit vállalok, − szólt ő mohón, − csak tessék
megmondani, mit kell tennem, akármit megteszek.
− Jelét kell adnia teljes és tökéletes bűnbánatának.
 − Igenis. Milyen jelét?
− Ha előírnám, elvesztené értékét. Sajátmagának kell
azt megértetni, hogy mélységes bánatát hogyan mutassa
meg.
Ott hagyták fájdalmaival, mintha valami rejtvényt
adtak volna fel neki. ö úgy érezte, hogy kívánnak tőle
valamit, amit neki kell kitalálnia. Hajlandó volt most már
akármire. Borzasztóan szenvedett betegségétől,
borzasztóan rettegett a máglyahaláltól. És minden
idegével vágyott vissza a követségre, Niccoliniék
vigasztaló szeretetének melegségébe. Ott még az az
önáltatása is megvolt, hogy a toszkánai nagyhercegség
tekintélyének védelme alatt áll.
Egy álló hétig tartott ez a vivódás. Könyvének egy
példányát behozatta és megfeszített figyelemmel olvasta
egyes helyeit. Egy hét alatt megérlelődött benne, mit fog
tenni: alázatosan meghúnyászkodva, töredelmesen
bocsánatot fog kérni, csak szegény, nyomorúságos, öreg
életét hagyják meg. Magához kérette Firenzuolát.
− Monsignore, az a kérésem van, hogy engedjen
engem a Szent Hivatal színe elé. Nyilatkozatot akarok
tenni teljes bűnbánatomról.
− Helyes. Isten mindig szereti a bűnbánatot és mi is
értékelni tudjuk. Milyen állapotban van? Holnap, április
harmincadikán ülés van. Meg tud ott jelenni?
− Meg. Haldokolva is elmennék, mert ezt már nem
bírom tovább. De monsignore, az Isten szerelmére, úgye
nem fognak megégetni, ha igazi bűnbánatot mutatok?
− Mi az, feltételhez köti a bűnbánatot? Miféle
bűnbánat ez? Az ilyet nem is igen szereti a Szent Hivatal
meghallgatni.
− Nem, nem, nincs feltételem. De nézzen rám,
monsignore, én már alig élek. Már csak keserves kis
szikrája van bennem az életnek. Erőtlen, összetört, öreg
roncs vagyok. Azt sem tudom már, mit beszélek. Legyen
hozzám irgalommal…
− Mondtam, hogy amennyiben igaz bűnbánatot mutat,
hazaengedjük a követségre. Holnap tehát jelenjék meg a
Szent Hivatal előtt és tegyen tanúságot töredelméről, de
feltételek nélkül.
Aznap, egész nap és egész éjjel csak azt forgatta
fejében, hogy mit fog mondani a bírák előtt. És még
másnap reggel is, alig aludván valamit, szajkómódra
morzsolgatta magában a megalázkodó mondatokat.
Különös ösztön hatalmasodott el rajta: mintha csak ő is
oda állott volna kínzói közé, mintha vad kéjjel segítene
azoknak mennél jobban megalázni, meggyötörni, földre
tiporni saját magát. Ha fáj, fájjon még jobban. Vájjon mit
vétett önmagának, − ötlött eszébe a beszámíthatatlan
értelmi hullámzás e dúlt pillanataiban, − hogy ilyen
kegyetlenül bünteti önmagát? De nem talált választ.
A nap azzal kezdődött, hogy máris vitték bírái elé. Ott
várt a három pap, előttük feszület.
− Értésünkre jutott, hogy a vádlott nyilatkozatot óhajt
tenni.
− Igen, monsignore, − felelt ő lehajtott fővel, halkan, −
kegyeskedjék meghallgatni engem.
Szünet következett. Az előre elkészített mondatok árja
nem akart belőle felszakadni.
− Nos? Hallgatjuk, beszéljen.
− Igenis, − kezdte végül, − beszélek. Kihallgatásom óta
mindig ismételgettem magamban a hozzám intézett
kérdéseket és igyekeztem emlékezetemet megerőltetni,
különösen arról gondolkoztam nagyon erősen, vájjon
vissza tudok-e emlékezni a tizenhét esztendő előtti
tilalomra, hogy „semmiféle módon” nem szabad a föld
forgásáról szóló tant fenntartanom, védelmeznem, sőt
tanítanom sem. Ekkor eszembe jutott, hogy a
Párbeszédet, amelyet már három éve nem olvastam
végig, újra átnézem, vájjon legjobb szándékom ellenére
figyelmetlenségből nem csúszott-e ki toliamból
olyasvalami, aminek következtében … aminek
következtében …
− Nos? Nos?
− Bocsánatot kérek, nagyon izgatott vagyok és nehezen
kapok lélegzetet. Hogy nem csúszott-e ki a toliamból
olyasvalami, aminek következtében az olvasó és az
egyházi hatóságok általában engedetlenséggel
vádolhatnak, vagy éppen bizonyos részleteket a
szememre vethetnek. A Szent Hivatal kegyessége folytán
módomban állott inasomat elküldeni, hogy egy példányt
kerítsen. Nagy figyelemmel végigolvastam és minden
szavát mérlegeltem. Olyan régen nem olvastam, hogy
szinte új olvasmánynak tetszett. Mintha egy idegen
ember írta volna. És töredelmesen el kell ismernem
valamit.
− Halljuk.
− Több helyen észrevettem, hogy aki az én
gondolkodási módomat nem ismeri, ezekből a helyekből
hamis benyomást kaphat. Mert noha a hamis tant…
Nagyot nyelt, mikor ezt kieresztette a száján. Megállt.
Most tagadta meg egész élete tudományos célját, hitét és
meggyőződését. De a Minerva-konvent nagy épülete nem
dőlt össze. Nem történt semmi. Firenzuola szemében
megvillant valami. Nem szólt. Várt.
− Noha a hamis tant, − folytatta ő, mialatt szeme
elnedvesedett, − cáfolni akartam, az érveket véletlenül
úgy adtam elő, hogy az olvasó éppen az ellenkező
benyomást nyerhette.
Itt megint megállt. Pihennie kellett egész életének
elárulása után. Aztán rendezte gondolatait. Mit is
határozott ell Igen, a pápa-féle érvet akarta szóvá tenni
és még Sclieiner jezsuita előtt akart megalázkodni. Ha
csakugyan a jezsuiták szervezete akarja őt a máglyára
juttatni, azok előtt is kimutatja alázatosságát.
− Különösen két érvelést adtam úgy elő, hogy az
túlzottnak tetszhetik olyanvalaki részéről, aki éppen az
ellenkezőt szerette volna bizonyítani. Az egyik a
napfoltokról szól, a másik az apály és dagály kérdéséről.
Szeretném kimagyarázni, hogy ez hogyan történhetett.
Ha a hamis tant… a hamis tant meg akartam cáfolni, az
írás teknikája különösen egy ilyen párbeszédes formájú
műben megkívánta, hogy a hamis tan érveit mennél
részletesebben kiteregessem. Másképpen nem lehet
megcáfolni. De ekkor elragadott az emberi hiúság.
Gyönyörködtem abban, hogy az eszemmel milyen ügyes
és talpraesett érveket tudok találni a hamis álláspont
mellett is, különb eszem van, mint másoknak. Ez a
hibám megvan, szeretek eszemmel tetszelegni és mint
Ciceró „a kelleténél jobban vágyom a dicsőségre”. De ha
most kellene ezeket a részeket megírnom. másképpen
írnám meg. Elvenném a hamis tan érveinek látszólagos
erejét. Egyszóval ki akarom jelenteni bíráim előtt, hogy
hibát követtem el. Hiú becsvágyból, figyelmetlenségből
és… tudatlanságból.
Galilei Galileo megtagadta az igazságot. Rátiport a
tudomány szentségére. Hazudott. Siránkozva, mint az
énekes koldus. Aztán vágyakozva nézett Firenzuolára és a
másik két bíróra. Várta, hogy azok megdicsérjék
engedelmességét, és megalázkodását. Hiszen azoknak
tudniok kellett, milyen rettenetes dologra szánta el
magát az elmúlt hét pokoli gyötrelmei közben. Tudniok
kellett, hogy mit tett most a világhírű Galilei: két perc
alatt felrúgta egy élet tudományos munkáját és letérdelt a
porba a peripatétikusok előtt. Firenzuolának most a
diadal ujjongásával kellett volna felugrania. A
peripatétikusok győztek, Galilei, mint tudós nincs többé.
A kopernikuszi eszme örökre meghalt. De Firenzuola
nem ugrott fel ujjongva. A tárgyalásvezetők színtelen,
daráló hangján felelt:
 − A nyilatkozatot tudomásul vesszük és felszólítjuk a
vádlottat, hogy írásban ismételje meg, saját aláírásával
ellátva. Az okmányt a periratokhoz fogjuk csatolni. Most
elmehet.
Semmi elismerés, semmi szó a követség épületéről,
semmi jutalom a hihetetlen árulásért. Ment kifelé. Elsírta
magát. Hát még ez sem elég? Mit csináljon még?
− Vissza akarok menni, − mondta sírva az ajtónálló
domonkosnak, − engedjenek vissza, még akarok
mondani valamit.
A domonkos bement, s mindjárt ki is jött, kitárván a
síró agg előtt az ajtót, ö bevánszorgott. A bírák még ott ü-
tek helyökön.
− Még valamit akarok mondani, − szólt a sírástól
elcsukló bangón, − még többet. Még ennél is többet.

− Tessék?
− Még erősebben ki akarom mutatni, hogy… hogy azt
az átkozott tant nem tartottam igaznak és nem is tartom.
Csak alkalmat és időt kérek rá, uraim.
− Ne sírjon, szedje össze magát és beszéljen.
− Az én könyvemben a három szereplő abban
állapodott meg, hogy bizonyos idő múlva megint
összejönnek, hogy egyéb természettudományi
kérdésekről is társalogjanak. Tehát módomban van a
könyvet folytatni. Megigérem, hogy a hamis és átkozott
tan érveit megint felsorolom, és úgy megcáfolom, ahogy
az irgalmas Isten esak tudnom adja. Megcáfolom.
Kimutatom, hogy a föld áll és a nap forog… a nap…
Zokogása elfojtotta és értelmetlen bugyborékolássá
torzította szavait. Megtántorodott. Az asztal szélébe
kellett kapaszkodnia. Térde felmondta a szolgálatot.
Odahullott térdre az asztal mellé, ráborult az asztalra és
fuldokolva zokogott.
 − Irgalom… ne égessenek meg… ne égessenek meg …
térdenállva könyörgök, irgalmazzanak …
Azok nem feleltek. Hagyták, hogy zokogó rohama
elcsendesedjék. Mikor valamennyire megnyugodott,
Sincero körülkerülte az asztalt, hóna alá nyúlt és
felsegítette. Firenzuola pedig megszólalt:
− Ezt a pótló nyilatkozatot is majd foglalja írásiba.
Most pedig értesítem, hogy azonnal kérni fogom a Mi
Urunk kegyes szívétől, amit már megígértem. Készüljön
fel, hogy még ma visszatérhessen a követségre.
Az aggastyán megint zokogásban tört ki, de most már
az öröm zokogásába. Firenzuola kijelentette, hogy a
tárgyalást berekeszti. Akkor ő is és a harmadik bíró is
odaléptek melléje vigasztalták, csendesítették.
− Most ne sírjon, − mondta Firenzuola, − hanem jól
figyeljen ide, mert valami fontosat akarok mondani.
Ezzel ugyan szent szabályokat sértek meg, de akarom,
hogy lássa különös jóindulatunkat, mint bűnbánata
jutalmát. Legközelebb ismét tárgyalást tartunk. Ott fel
fogom szólítani, hogy nyolc napon belül terjesszen be
védekezőiratot a Szent Hivatalhoz, amennyiben van
mondanivalója. Addig tehát gondolkozzék ezen az iraton,
amelynek nagyon őszintének, nagyon bűnbánónak és
főleg nagyon rövidnek kell lennie. Most térjen vissza
szobáiba és pihenje ki magát.
Aznap délután már átszállították a követségre. Ez
meglepő gyorsasággal történt: Firenzuola a reggeli
kihallgatás után azonnal el tudta intézni a kérdést a
pápánál. Mintha a pápa engedelme már készen is állott
volna, várva a vádlott önkéntes megtérését. Niccolini
minderről semmit sem tudott, a Szent Hivatal
székházéiból nem szivárgott ki semmi. Boldog
meglepetéssel fogadta a hazatérő öreget, gyengéden
megölelgette és sietett a nagy eseményt külön futárral
jelenteni haza, Firenzébe, az udvarnak. Niccolininé
elsírta magát az örömtől. Nem tudtak vele mit csinálni a
szeretetteljes aggodalomtól, minden óhaját lesték,
ápolták, vigasztalták.
Firenzuola, mikor az inkvizíció épületéből elengedte,
közölte vele, hogy perének menetéről a követtel sem
szabad közölnie egy szót sem, vendégeket nem fogadhat,
a Medici-villát nem hagyhatja el. A vendégek hiánya nem
bántotta, a városba menni nem akart. Ha lábára bírt
állni, sütkérezhetett a villa szép kertjében. De hogy
ügyéről hallgatnia kell, az nagyon rosszul esett neki.
Szeretett volna a követtel mindent megbeszélni, tanácsot
kérni, a büntetésről való nézetét faggatni. De
megfélemlített alázatosságában nem merte megszegni a
parancsot.
A védekező iraton sokáig gondolkozott. Nagyon fogas
kérdés volt ez: gyík módjára kellett surrannia
hazugságok és féligazságok között, úgy, hogy a Szent
Hivatal érzékenységét se sértse. Aminek elismerését
kierőszakolták belőle: azt a bizonyos teljes tilalmat nem
vonhatta kétségbe. Eszén múlott, hogy valami agyafúrt
gondolatmenetet találjon. Számos fogalmazás próbáját
eldobta, míg megállapodott a végleges szövegben.
Tömörre fogta, ahogy kívánták tőle. Gondolatmenete
egyszerű volt és világos. Belement abba, hogy neki
annakidején kiadták abból a bizonyos jegyzőkönyvből
kivilágló parancsot. Abban, ha a jegyzőkönyv állítja,
bizonyára szerepeltek a „semmiféle módon” és „ne is
tanítsa” kifejezések. De a tilalom idején kapta Béllarmin
bíborostól azt az írásbeli okmányt is, amelyben a bíboros
igazolta, hogy semmiféle álláspont hivatalos
megtagadására nem kényszerítették, s ennek az
okmánynak egyik mondatában ugyancsak szerepel a
Kopernikusz-tilalom, de abból már hiányzanak a
„semmiféle módon” és „ne is tanítsa” kifejezések. Amit
szóbeli úton Bellarminnál közölték vele, azt tizenhét év
alatt elfelejtette, viszont kezében volt ugyanannak a
Bellarminnak írásos utasítása. Emberileg teljesen
érthető, hogy a szóbeli közlés kiment az eszéből, s ő a
megőrzött íráshoz tartotta magát, amely nem tiltotta
meg, hogy hipotézist írjon. Ezt a hipotézist írta meg
csupán, s ha ez félremagyarázható, minden jóvátételre
kész: hajlandó a kopernikuszi tant nyomtatásban
megtagadni.
Tíz napig eseménytelenül múlt az idő a követségen,
ami porét illette. De a sots nem kímélte meg másféle
izgalmaktól. Cejeste azt a riasztó hírt közölte vele, hogy a
pestis, amely már szűnni kezdett, új garázdálkodó erőre
kapott. Már a város környékéről is hallani eseteket és a
városban megint hullanak az emberek. Erről már lehetett
a követtel és a követnével beszélni.
− Kegyelmes irram és asszonyom, − mondta, rémülten
mutatva a levelet, − borzasztó helyzetbe szorított a
végzet. Itt a máglyától rettegek és minden
gondolatommal vágyom haza, otthon pedig a pestis
fenyeget. És az enyéim miatt kimondhatatlan gondokat
állok ki. Ha a lányaimat utóléri a ragály, belepusztulok a
kétségbeesésbe. Eddig legalább a fiam családja felől
voltam nyugodt, ő jó messzire, Montevarchiba
helyeztette át magát. Most azt látom, hogy a pestis a
falvakban is terjed. Két kis unokám … ó Istenem… és itt a
szörnyű rettegés a Szent Hivataltól… és a betegségem
kínjai… kegyelmes uram, mit vétettem én az Isten ellen,
hogy így büntet?
− Várjon csak, − szólt a követné, − én is kaptam
Celestétől levelet. Ha azt felolvasom, megnyugszik
kegyelmed.
Együtt olvasták az apáca levelét. Abból tündöklött a
szeretet és az apja sorsába vetett bizalom. Senki így nem
tudott vigasztalni, senkiből így nem áradt a balzsamos
békesség. A szentekhez kellett hasonlónak érezni, levele
olyan volt, mint az áldó kéz, amelyet az Ür szentjei a
sajgó lélek fölé terjesztenek.
Május tizedikén berendelték kihallgatásra. Firenzuola
hivatalos hangon közölte vele, hogy módjában van
védekező iratot szerkeszteni, ha valamit felhozhat
mentségére s erre nyolc nap határidőt kap. Galileo
elévette és letette a kész írást. Mellé tette a Bellarmin-féle
okmányt, most már magát az eredetit. Ezzel a tárgyalás
be is fejeződött. Firenzuola a védekező iratot jónak
találta és megdicsérte. Aztán mindjárt haza is engedték a
követségre.
Amint azelőtt a legvadabb kétségbeesés az
észtélenségig kergette, most az ellenkező végletbe
csapott. Hogy élete vezéreszméjét ilyen szégyenletesen
elárulta, azt a legnagyobb áldozatnak tudta, amit
hozhatott. Ennek értéke rögtön életének értéke után
következett. Odaadta a legtöbbet a puszta életért, amit
adhatott. A legdrágább áron, szégyennel, hazugsággal
megbélyegzett életet vásárolt magának, de mégis életet.
A meztelen lét még hátralevő éveit, amelyek alatt Celeste
csodálatos egyéniségének és unokái növekvésének
örülhetett. Mérhetetlen árat fizetett ezért, s bíráinak
tudniok kellett, hogy mit jelent neki ez az ár. A pápának
is tudnia kellett: haragjának áldozata elment a
megalázkodás, a vereség, a megtoroltság legvégső
határáig. S ha csakugyan voltak titokban megszervezett
ellenségei, azok megkapták a teljes győzelmet, mit
akarhattak volna még? Galileo úgy érezte magát, mint
aki életén kívül teljességgel mindenét odaadta adóba és
kifosztottságában szembekerül a végrehajtóval. Most
már nem rettegett a kínzásoktól és máglyáktól. Tudta,
hogy komoly ítéletet fog kapni, könyvét valószínűleg
megpótoltatják egy-két Kopernikusz-ellenes fejezettel, s
valami penitenciára kötelezik. Tudományos pályájának
vége, de aggságának csendes örömei megmaradnak.
Most már bizakodó leveleket írt ismerőseinek, nagy
általánosságban beszélve csak reménységekről és
gondosan kerülve pere bármilyen részletét. De bizonyos
jelek azt mutatták, hogy ügyének erős javulása felől más
forrásokból is hirek terjedhettek el. Postája egyszerre
erősen megszaporodott, már sok volt az olyan gratuláló
levél is, amely örömét fejezte ki a per kedvező fordulata
fölött. Ezek között volt Piccolomini Ascanio levele is, a
fiatal sienai érseké. Ez boldogan köszöntötte a nagy
bajból kimenekedett tudóst és unszoló hangon hívta
Sienába, hogy ott kellemesen pihenje ki az átélt súlyos
izgalmakat. Gyaloghintót ígért, szeretetteljes
vendéglátást, mindent, ami tőle tellett. S a levelek
örvendező hangja egyre több bizalmat csepegtetett
balzsamot vágyó szívére. Testileg is nagyot javult
állapota, izületi fájdalmai lassan enyhülni kezdtek, sokat
sétálhatott a Medici-kertben, ezzel egész közérzete sokat
javult. Most már csak arra vágyott, hogy az ítéleten
mennél hamarább túlessék.
De a Szent Hivatal most heteken át hallgatott.
Niccolini próbálta az ügyet sürgetni, de erre igen
nehezen akadt módja. Az inkvizítorok nem állhatták
szóba vele, ezt a Szent Hivatal szabályai tiltották. A pápa
egyszer már fogadta és semmitmondó választ adott.
Legfeljebb Firenzébe fordulhatott, hogy onnan a
nagyherceg kísérelje meg közbelépni. De ennek a
lehetőségnek igen kényes nehézségei támadtak. Egy este
az inas, mikor az aggot lefektette, minden módon bele
akart valami mondókába kezdeni, de habozott. Galileo
észrevette, hogy a legényben motoszkál valami. Faggatni
kezdte. S az fakajtott.
− Ígérje meg, kegyelmes uram, hogy nem árul el.
− Megígérem, bizhatol bennem.
− A követ úrék belső inasa elmondott nekem valamit.
Végighallgatta, mikor a követ úr és a kegyelmes asszony
a kegyelmed dolgát beszélték. Nagy megütközéssel
szidták Cioli kegyelmes urat. Mert az a Cioli, ne tessék
haragudni, hogy szolga létemre ezt mondom: komisz
ember és igen rossz szívvel van kegyelmedhez. Levelet
írt, hogy kegyelmednek kár itten laknia és pénzbe
kerülnie, mikor a Szent Hivatal fogságában ingyen is
meglehetne. A követ úr is, a kövétné asszony is
felháborodva tárgyalták ezt, az inas végig hallotta a
beszélgetést. Azt is hallotta, hogy a követ úr mit felelt
vissza Firenzébe, mert a követné asszonyunk kérdezte, és
az inas hallotta a választ. A követ úr azt írta Cioli
őkegyeimének, hogy itt a kegyelmed eltartása
mindenestől nem kerül többe, mint havi tizenöt scudo.
Ennélfogva kegyelmed egy félévig bőven ellehet itt a
követségen összesen száz scudóbói. És ha a kormány ezt
felhánytorgatja, akkor a követ úr szívesen oda vágj a ezt a
száz scudót a saját zsebéből. De az Istenre kérem
kegyelmedet, el ne áruljon engem, hogy eljárt a szám,
mert nekem is, a másik inasnak is nagyon meggyűlhet a
bajunk…
Galileót melegen meghatotta a követ embersége. Az
inast nem akarta elárulni, de a legközelebbi találkozásnál
szóba hozta Niccolini előtt az ő itt tartózkodása
költségeit. Niccolini félbeszakította:
− A mi uralkodónk gavallér ember és nem néz egy-két
aranyra. Kegyelmed ilyesmivel ne törődjék, van egyéb
gondja bőven. Itt lehet akármeddig, a többi az én
gondom.
− Csak azért hoztam szóba…
− Ne hozza szóba, kedves öregem. Erről nem is
beszélünk többet. Fontosabb hírem van. Az imént
kaptam üzenetet, hogy a pápa holnap fogad. Kihallgatást
kértem, hogy kegyelmed ügyét megsürgessem.
− De ne csak sürgesse, kegyelmes uram, − kapott a
szón Galileo, − tudja ki a pápából, mi lesz az ítélet. Kell-e
valahova zarándokolnom, vagy bizonyos időre kolostorba
kell-e vonulnom. Ilyesféle büntetéseket szokott szabni a
Szent Hivatal, ha jóindulattal van. És talán azt is
megtudhatja kegyelmed, hogy a könyvvel mi lesz.
− Igyekszem. Ahogy végeztem, azonnal szaladok haza
hírt adni.
Másnap délben jött is követ. Galileót a kertben találta.
 − Megvan az ítélet, Messer Galileo, de nem tudom,
hogy mi. Valami nagyon súlyos nem lehet, bántani nem
fogják. De viszont attól tartok, hogy nagyon, enyhe sem
lesz. A kérdést egyenesen nekiszegeztem a pápának. Ő
erre azt válaszolta, hogy az ítéletet a Szent Hivatal
bíboros kollégiuma a bíróság jelentése alapján
egyhangúlag meghozta, de ő még nem ismeri. Ez
természetesen lehetetlen, hiszen az ítéletet bizonyára ő
maga szabta meg. Nekem nyilván nem akarta
megmondani. Ahhoz ők ragaszkodnak, hogy az
inkvizíciós dolgokat a nyilvánosságra hozatalig szigorúan
titokban tartják. Mikor mégis faggattam Őszentségét, ezt
mondta: „Nem tudjuk, hogy mi lesz vele. Bűnhődnie kell,
ezt nem lehet elengedni. A legenyhébb ítélet az lehet,
hogy bizonyos időre kolostorba csukják vezekelni.
Ítélethirdetés után kegyelmed mindenesetre keressen fel
bennünket, majd megbeszéljük, mit lehet csinálni, hogy
nagy baja ne legyen Galileinek.” Ebből kétségtelen, hogy
amitől kegyelmed rettegett, máglya, eféle, − arról szó
sincs. Mindenesetre reméljük a legjobbat. Soká, miután
az ítélet kész, a dolog már nem húzódhatik.
Csakugyan, harmadnap, június húszadikán este idézést
hoztak: a vádlott másnap reggel kilenckor jelenjék meg a
Szent Hivatal előtt. Izgalom fogta el, de nem
kétségbeesés. Hogy nem ölik meg, azt már tudta. Inkább
kíváncsi volt most már, hogy mit vásárolt egész élete
munkájának és lelkiismeretének ilyen nyomorúságos
megtagadásáért.
Másnap reggel pontosan kilenckor ott állt bírái előtt.
Már tudott állni, Ízületei fájdalmai kidühöngték
magukat, a roham lefolyóban volt. A teremben megint
csak hárman voltak, s ő váltig csodálkozott, hogy ekkora
pörben, egy világhírű tudós egész Európára szóló
inkvizíciós perében ilyen kevés ünnepélyességgel
hirdetnek ítéletet. Pedig fel lehetett volna tenni, hogy az
egyház peripatétikusai, akik ekkorát győztek, valóságos
diadalünnepet rendeznek ebből az ítélethirdetésből.
 − A vádlottat ismét ki fogjuk hallgatni, − mondta
Firenzuola, − a szokásos esküt megint le kell tennie.
Ismételte az esküformát és csodálkozott. Megint
kihallgatás! Hát a pápa rosszul tudta volna, hogy az ítélet
már megvan! Megdöbbenve foglalt helyet, mikor
megengedték, hogy leüljön.
− Van-e valami újabb kinyilatkoztatni valója a
vádlottnak!
− Most már nincs.
− Akkor mondja meg nekem, mióta hiszi, hogy a föld
forog a nap körül és hiszi-e még most is!
− Igen régen, helyesebben szólva: míg a szent indeksz-
kongTegáció a maga döntését meg nem hozta és ezt
nekem tudomásomra nem hozták, ebben a kérdésben
határozatlan voltam és mind a két világrendszert
kétségesnek tartottam, a Ptolemaioszét is, a
Kopernikuszét is. De a kongregáció döntésekor az
egyháznagyok bölcsessége meggyőzött. Minden
bizonytalanság megszűnt bennem és azóta azt, amit
Ptolemaiosz tartott, hogy a föld áll és a nap forog,
igaznak és kétségtelennek tartom.
− Hogyan lehet mégis, hogy jóval később könyvet írt a
kérdésről! A könyv azt a benyomást kelti, hogy a vádlott
tovább is Kopemikuszban hitt lelke mélyén, ezt lássa be.
Galileo felelni akart, de Firenzuola most hirtelen
megint nyers lett. Valósággal kiabálva rivallt rá:
− Esküt tett, hogy az igazat fogja vallani! Feleljen igaz
lelkére: fenntartotta és fenntartja a Kopernikusz
tanítását! De arra ne feleljen, hogy nekünk mit hajlandó
kijelenteni! Hanem, hogy szíve mélyét mit hisz! Az igazat
felelje!
Az öregember megriadt. Hogy ítélet helyett megint
faggatják, az megzavarta és egyensúlyát felborította. És
most már nem fordulhatott vissza az úton, amelyen
elindult. Tudatosan hamisat kell vallania eskü alatt. Az
„Isten engem úgy segéljen“ átka alatt hazudnia kell.
− Ami a könyvet illeti, azt nem azért írtam, mintha
Kopernikusz tanában hittem volna. A közjónak akartam
hasznos lenni azzal, hogy kifejtem mind a két
világrendszer természetes és csillagászati érveit. És ki
akartam mutatni, hogy sem a ptolemaioszi, sem a
kopernikuszi világrendszer érvei nem elég meggyőzőek,
aki tehát biztonságosan állást akar foglalni, annak a
magasabb tanításból vett szent határozathoz kell
menekülnie. Ez a szándék a párbeszéd számos helyén
kimutatható. Lelkiismeretem ítélőszéke előtt kijelentem,
hogy az egyházi hatóságok döntése után az átkozott tant
nem tartottam fenn és most sem tartom fenn.
− Ez mind csak beszéd. A vádlott ügyesen csavarja a
szavakat, de meggyőzni nem tud. Könyvében a
kopernikuszi érvek sokkal meggyőzőbbek.
Figyelmeztetem, hogy töredelmesen vallja meg az igazat,
mert még más eszközök is állanak rendelkezésünkre!
− Nem, − felelte ő csökönyösen, − mikor nekem ezt a
tant megtiltották, elfordultam tőle. Mást nem
mondhatok. A főtisztelendő bírák hatalmában vagyok.
Tegyenek velem, amit akarnak.
Firenzuola felállott, a másik két bíró szintén, ő is
feltápászkodott. Az inkvizíció biztosa felemelt,
ünnepélyen hangon kiáltotta és kinyújtott kézzel
rámutatott :
− A Szent Hivatal nevében még egyszer és utoljára
figyelmeztetem, hogy a tiszta igazat vallja, mert különben
kínvallatásnak fogjuk alávetni!
Galileo elsápadt. Meg kellett kapaszkodnia. Esze
villámgyorsan dolgozott. Mit hasznos most mondani,
eskü ide, eskü oda? Ha most egyebet mond, elismeri,
hogy esküszegést követett el, s hogy a könyvet gonosz
szándékkal írta. Határozott. A Firenzuola szemébe nézett
és reszketve, de határozottan felelt:
 − Én azért jöttem ide, hogy engedelmeskedjem. Bármit
tehetnek velem. Fenntartom, hogy Kopernikuszban az
egyházi döntés után nem hittem többé.
Firenzuola kissé gondolkozott. Aztán két társára
nézett. Azok értették a kérdő pillantást, amelyet a vádlott
nem értett. Bólintottak mind a ketten. Az elnök vállat
vont.
− Most menjen ki az előszobába és várjon, míg
szólítjuk.
Kitámolygott. Leült. Heves vágyát érzett, hogy aludjék.
Észrevette, hogy egész teste bőven verejtékezik. Térde
láthatóan reszketett. Iszonyú, iszonyú, − mondta
magában. A folyosón léptek hallatszottak, s ez a hang úgy
marta idegeit, hogy kínzottan felkiáltott. Bentről nem
hallatszott semmi. Szörnyű végtelenségű várakozás volt
ez. Vájjon hogyan fogják gyötörni! És hol! Itt a pincében,
vagy az Angyalvárban! Bizonyára nem bírja ki és belehal.
Celeste, Celeste, miért nem vagy itt…
Nyílt az ajtó, beszólították.
− Felolvassuk a most lefolyt kihallgatás jegyzőkönyvét.
Felolvasták. Az hű volt és szabatos.
− Írja alá.
Szótlanul engedelmeskedett.
− Így. Most közlöm a vádlottal, hogy ügyében holnap
délelőtt ítéletet fogunk hirdetni. Az eljárás befejeződött.
− Mehetek haza! − hördült fel boldogan.
− Nem, most nem mehet haza. Ezt a szabályok tiltják.
A mai éjszakát itt kell töltenie. Ugyanazt a szállást kapja,
mint a múltkor. Miért habozik! Akar kérni valamit!
− A követék nagyon szeretnek engem és aggódni
fognak. Nem lehetne-e értesíteni őket, hogy itt maradtam
és nincs semmi bántódásom?
 − Hogy van-e bántódása, vagy nincs, az már az eljárás
részlete, tehát hivatali titok. De hogy itt maradt, arról a
követ urat tudósítani fogjuk. Most elmehet.
Odakísérték régi szállására. Csak ez a mondat csengett
a fülében folyton, mint a megváltás harangszava: „Az
eljárás befejeződött”. Most már kétségtelen, hogy nem
kínozzák. Valamilyen ismeretlen okból még egyszer, a
kínvallatás fenyegetésének terhe alatt, megtagadtatták
vele Kopernikuszt. Sőt megtagadtattak vele mindent,
amit tizenhat éve leírt, levelezett, vitatkozott, tanított.
Egyszerre mindenkinek igaza lett ellene: Grassi atyának,
Bóheiner atyának, Chiaromontinak, mindenkinek. Ez a
jegyzőkönyv nemcsak a Párbeszédet tagadta meg eskü
alatt, hanem eskü alatt igazat adott minden ellenségének
is. Most már mindegy. Majd visszavonul csendesen az
Ékszer-villába és kötözgeti a szőlőt, átmegy Celestéhez,
az unokák olykor meglátogatják. Szerény, csendes vége
egy tragikusan elrontott életnek. Igaz: előbb még azt a
vezeklést is el kell végeznie, amit az ítélet rá fog mérni.
Most már az is mindegy. Csak még annyi idő maradjon
utána, hogy pár évet, keveset, eléldegélhessen az arcetri
remeteségben.
Délután már jött a követné gondos küldeménye: inas,
bő étkezés, hálóruha éjszakára, orvosságok, levélpapír,
mindenféle apróság. És egy bokréta virág a kertből. Este
korán lepihent és soká nem tudott elaludni, de nem
szenvedett. Csak tűnődött arról, hogy más ember egyszer
hal meg, ő kétszer. Mint tudós, most már meghalt.
Szégyenletes árulóként, megfutva a harcmezőről. Valaha
fra Sarpi azt mondta neki: „Kegyelmed nem vértanúnak
született. Sokkal jobban szereti az életet”. Sarpinak igaza
volt. A vértanúságra is születni kell. Celeste bármikor
meg tudna halni a hitéért, nyugodtan, csendesen,
magától értetődően. De Celeste csak egy van a világon.
 XI.

Másnap reggel már korán felserkent. Nem győzte

türelemmel, az inast sajnálta fölkelteni. Felöltözött
sajátmaga. Totyogott le s fel, motoszkált, várakozott. Már
délelőttre hajlott az idő, mikor végre érte jöttek. Maga
Firenzuola. Írást adott át neki. Kint szóltak a harangok.
− Nézze meg, tudja-e ezt folyékonyan olvasni.
Olvasson csak pár sort hangosan belőle.
Galileo próbálgatta a papirost közelebb-távolabb
tartani, hogy rossz szemével hogyan látja jobban.
− „Én, Galilei Galileo, néhai Galileo Yincenzo fia,
hetven éves firenzei lakos, személy szerint a törvény elé
állva és letérdelve Emin énei átok …“
− Jól van, − szakította félbe Firenzuola, − fussa csak
gyorsan végig. Ezt ítéletkihirdetés után térdenállva
hangosan fel kell olvasnia. Nehogy aztán akadozzék a
szövegben. Olvashatja útközben is, most indulhatunk. Én
előre megyek.
Firenzuola elsietett, őt két domonkos atya vette közre,
mind a kettőnek kezében égő gyertya. Ilyenek mentek a
régi képeken a máglya felé haladó Savonarola mellett.
Végigolvasta az írást, amelyben nem volt semmi
meglepő: ünnepélyes megtagadása volt tanainak. Ennek
keservét már hosszú álmatlan éjszakákon
megemésztette, most már közömbösen olvasta. Inkább
az izgatta, hogy mi lesz az ítélet.
Nagy meglepetésére a templomba vezették. Az
elkerített rész fafaragású padsoraiban most nem a
domonkos-atyák ültek, akik itt szokták végezni
ájtatosságaikat, Az egyik oldal első sorában bíborosok
ültek, nagy rangjuk teljes” pompájában. Nyílván ezek
voltak az inkviziciós bíboros-kollégium tagjai, akik az
ítéletet a bíróság jelentése alapján meghozták. Ott voltak
a bírák is külön csoportban, mind a hárman. Aztán a
többi sorban zsúfoltan szorongó főpapok, szerzetesek.
Karmeliták, jezsuiták, domonkosok, minoriták,
ferencesek, teatinusok és mindenféle más rendek
viseletéi váltakoztak barna, fekete és fehér foltokban. A
két domonkos asztalhoz vezette. Az asztalon két égő
gyertya között feszület állott és pergamen-kötésű biblia.
Mikor megállt a helyén, Firenzuola felállott és hangos
latin szóval engedelmet kért a bíboros-testülettől, hogy
az ítéletet Galilei Galileo ügyében felolvassák. A
bíborosok sorra bólintottak. Firenzuola iratcsomót vett
fel és átadta Ginetti diakónus-bíborosnak, a
legfiatalabbnak. Az elkezdte olvasni:
− „Mi, Borgia Caspare, a jeruzsálemi Szent Kereszt
bíbornoka; fra Centino Felice, Szent Anasztáz bíbornoka;
Bentivoglio Guido, a Nép Szent Máriájának bíbornoka;
fra Scaglia Desiderio, Szent Károly bíbornoka; fra
Barberini Antonio, Szent Onufrius bíbornoka, Zacchia
Landivio, Szent Péter bíbornoka; Berlingero, Szent
Ágoston bíbornoka; Verespio Fabrizio, Szent Lőrinc
bíbornoka; Barberini Francesco, damaszkuszi Szent
Lőrinc bíbornoka; és Ginetti Marzio diakonus-bíboros,
Isten kegyelméből a római szentegyház bíborosai, az
apostoli Szentszék által kinevezett inkvizitorok az egész
keresztény világban az eretnekség ellen a következőket
hirdetjük.”
Galileo nézte a bíborosokat. Mind ismerte őket,
majdnem mindet személy szerint is. Azok viszont öt
nézték. A hátsó padokban suttogás hallatszott.
Megjegyzéseket tettek róla.
− „Mivel téged, − folytatta Ginetti, − Galileit, Galilei
Vincenzo fiát, hetven éves firenzei lakost 1615-ben a
Szent Hivatalnál feljelentettek.”
Feljelentették? Tehát mégis? Akkori lidércnyomásos
vergődése nem volt alaptalan mégsem?
 − „… hogy bizonyos hamis, sokak által terjesztett tant
igaznak hirdetsz, azt tudniillik, hogy a nap a világ
középpontja és mozdulatlan, a föld pedig naponként
megfordul önmaga körül is; másrészt, hogy tanítványaid
vannak, akiket erre oktatsz; továbbá, hogy Németország
egyes matematikusaival erről a tanról levelezel; továbbá,
hogy a napfoltokról leveleket hoztál nyilvánosságra,
amelyekben ezt a tant igaznak nyilvánítod; továbbá.hogy
a Szentírásnak ellened felhozott idézeteire a Szentírás
önkényes magyarázásával feleltél; továbbá egy
levélformában írott tanulmány került elé, amelynek
eredetijéről kiderült, hogy egyik tanítványodhoz intézted,
s abban a Kopernikusz feltevéséhez csatlakozva a józan
ész és a Szentírás ellen tételeket állítottál fel, ennélfogva
a Szent Hivatal a mindezekből származó zavarok és
károk ellen, amelyek a szent hit ellen elharapództak,
eljárni óhajtván, a Mi Urunk és a legfőbb és általános
Inkvizició parancsára a szakértő teológusok a nap
mozdulatlansága és a föld forgása felől két tételt
állítottak fel, és pedig: az a tanítás, hogy a nap a világ
közepe és mozdulatlan, képtelen, tudományosan téves és
kétségkívül eretnek tanítás, mert a Szentírással
kimondottan ellenkezik, másodszor pedig az a tanítás,
hogy a föld nem a világ közepe és nem mozdulatlan,
hanem mozog, sőt naponta megfordul önmaga körül,
ugyancsak képtelen, tudományos és teológiai
szempontból hamis, és hit szempontjából legalább is
téves. Nekünk akkor tetszett, hogy kegyesen járjunk el
véled, ezért 1616 február 25-én a Mi Urunk jelenlétében
megtartott kongregáció felszólította Bellarmin bíboros úr
őeminenciáját, hogy szólítson fel az említett hamis tan
abbahagyására, ha pedig vonakodást mutatnál, a Szent
Hivatal biztosa szólítson fel, hogy a tant add fel, ne
fejtegesd, ne védd, másokat arra ne oktass. És ha ebbe a
parancsba nem nyugodnál bele, akkor téged börtönbe
kell vetni.
A jegyzőkönyv hamis, gondolta át Galileo
villámgyorsan emlékeit. Hiszen Bellarminnal ők azonnal
megértették egymást, a Szent Hivatal biztosának már
nem volt dolga. A jegyzőkönyv hamis. Vájjon ki
hamisította? Ki szerzett örömet a pápának azzal, hogy
megtalálta az „eredeti” jegyzőkönyvet? De ezt csak
felvetette magában. Oda kellett figyelnie a folyamatos
felolvasásra.
− „E határozat végrehajtására másnap a fentnevezett
Bellarmin Őeminenciája saját lakásán szelíden megintett
téged, ezután pedig a Szent Hivatal akkori biztosa egy
közjegyző és tanúk jelenlétében megparancsolta neked,
hogy a hamis tant végérvényesen hagyd abba, azt a
jövőben semmiféle módon se szóban, se írásban ne
védelmezd és ne tanítsd. Ekkor te engedelmességet
fogadtál, s ők téged elengedtek. Hogy pedig ez a
kártékony tan teljesen kipusztuljon, s a katolikus igazság
nagy kárára ne terjedjen tovább, a szent indeksz-
kongregáció dekrétumot adott ki, amely az említett tan
mellett érvelő könyveket megtiltotta, magát a tant pedig
hamisnak, és az isteni Szentírással teljesen ellenkezőnek
bélyegezte. Most aztán tavaly Firenzében könyv jelent
meg, melynek címlapja azt mutatja, hogy te írtad. A
Szent Hivatalnak tudomására jutott, hogy c könyv hatása
következtében a forgó földről és álló napról szóló hamis
tan napról-napra több talajt hódít. A könyvet tehát
gondosan megvizsgáltuk és megtaláltuk benne a veled
közölt tilalom nyilvánvaló áthágását, mert te a könyvben
a már kiátkozott s előtted ilyennek nyilvánított tant
védelmezted, bár mindenféle csűrés-csavarással
igyekeztél azt a látszatot kelteni, hogy nem vallód
határozottan és csak valószínűnek mutatod, ami szintén
vaskos tévedés, mert olyan tan, amelynek a Szentírással
ellenkező voltát már kimutatták, még valószínű sem
lehet.”
Jól esett volna közbekiálltani: Belarmin nem bánta a
valószínűséget. Maga Orbán pápa sem bánta a hipotézist.
De az asztal előtt álló agg nem kiáltott közbe.
Lehorgasztotta fejét és hallgatta az olvasást.
 − „Ezért parancsunkra idézést kaptál a Szent
Hivatalhoz, ahol eskü alatt elismerted, hogy a könyvet te
írtad és te nyomattad ki. Beismerted azt is, hogy az
említett tilalom után tíz-ti zenkét évvel kezdted írni a
könyvet, s mikor a cenzúra engedelme után jártál, az
illetékesek előtt elhallgattad a tilalmat. Elismerted, hogy
a könyv fogalmazása folytán a hamis tan mellett való
érvek könnyebben megtéveszthetik az értelmet, semmint
cáfolhatók. Mentségedre azt hozod fel, hogy azért estél
ebbe a szándékoddal állítólag ellenkező hibába, mert
párbeszédes formát írván nem tudtál ellenállni annak az
örömnek, amelyet saját találékonysága felett érez az
ember és masoknál különbnek akar látszani az elmés és
meggyőző fordulatok kitalálásában még akkor is, ha azok
a hamis állításoknak kedveznek. Mikor védekező irat
készítésére kaptál határidőt, Bellarmin bíboros úr
őeminenciájának sajátkezű bizonyítványát mutattad fel.
Ezt állítólag azoknak a rágalmaknak cáfolatára szerezted
volt be, hogy tanaidat esküvel megtagadtad s a Szent
Hivatal megbüntetett. Ez az okmány azt mondja, hogy
nem kellett semmit megtagadnod, nem is büntettek meg,
csak azt a parancsot közölték veled, hogy a hamis tant ne
tartsd fenn és ne védelmezd. Mivel pedig ebben az a két
kifejezés, hogy „semmiféle módon” és „se tanítani” nincs
benne, szerinted emberileg feltehető, hogy ezeket a
kifejezéseket annyi év alatt elfelejtetted, s ezért nem
említetted, mikor a cenzúra engedelmét kérted. Ezt pedig
nem azért mondod, hogy hibádat mentegesd, hanem
hogy a hibát a hiú becsvágy és ne a rosszakarat
számlájára írjuk. De éppen ez az okmány, amelyet
védelmedre hoztál fel, csak rontotta dolgodat, hiszen
abban benne van, hogy a tan a Szentírással ellenkezik, s
te azt mégis merészkedtél fejtegetni, védeni és
valószínűnek feltüntetni. Nem szól melletted a
mindenféle ügyességgel és fondorlattal kicsalt cenzura-
engedelem sem, mert a tilalmat elhallgattad. Előttünk
úgy látszott, hogy szándékaid dolgában nem vallottál
őszintén. Ezért szükségesnek tartottuk szigorított
kihallgatást rendelni. Ennek folyamán katolikus
szellemben válaszoltál. Ezért ügyed érdemének
tanulmányozása és gondos mérlegelése, valamint
mindannak megvizsgálása után, amit megvallottál és
mentségedül felhoztál, s ami a perrendtartás folyamán
egyáltalában felmerült, a következő végleges ítéletet
hoztuk…“
A padsorokban mozgás támadt. Galileo melléből
szakadozott sóhajtás szorult ki. Ginetti folytatta.
− „Segítségül híva a mi Urunk Jézus Krisztust és a
Dicsőséges Anya, Szeplőtlen Szűz Mária nevét, állítjuk,
hirdetjük, ítéljük és kinyilvánítjuk jelen végleges
ítéletünk által, amelyet..
Most még mindig nem az ítélet következett, hanem a
jogászok címeinek felsorolása. Hosszasan. Galileo
reszketett. Szerette volna hajszolni, gyorsítani a
felolvasást, hogy végre-valahára megtudja, mi vár reá.
− „… hogy te a Szent Hivatal előtt az eretnekség
gyanúját nagyon magadra vontad, vagyis azt tanítottad,
hogy …“
Megint hosszadalmas ismertetése a kopernikuszi
tannak. Tizedszer ismételt mondatok. Még mindig nem
az ítélet. De most végre mégis:
− ennélfogva magadra vontad a szent kánonok és
más általános és különleges alkotmányok által előírt
összes büntetéseket. De ezek alól felmentünk, mihelyt
Őszinte szívvel és nem színlelt hittel megtagadod és
elátkozod a fentemlített tévedéseket, eretnekségeket és a
katolikus apostoli egyházzal ellenkező minden tévelygést,
az általunk megszabott szöveg szerint. Hogy azonban ez a
te súlyos és kárhozatos eltévelyedésed és
engedetlenséged büntetlen ne maradjon, hogy a jövőben
jobban vigyázz, hogy másoknak is elrettentő például
szolgálj, ezért úgy határoztunk, hogy könyvedet
nyilvános rendelet tiltsa meg, tégedet pedig
börtönbüntetésre ítélünk a Szent Hivatal fogságában,
egyelőre bizonytalan időtartamra, valamint vezeklésül
azt rójjuk rád, hogy három évig hetenként egyszer
elmondd a hét bűnbánó zsoltárt, fenntartva magunknak
a jogot, hogy mindezeket a büntetéseket enyhítsük,
megváltoztassuk, s részben vagy egészben felfüggesszük.
Így döntünk, szólunk, ítéletünkkel hirdetünk,
megállapítunk, elátkozunk és fenntartunk a jelen módon
és formában, de minden jobb módon és jobb formában
is, amelyet esetleg jogosultak és kötelesek vagyunk
használni.”
Galileo szédülést és émelygést érzett. Szíve
kibírhatatlanul dobogott. Amit hallott, pallos gyanánt
ütötte fejbe. Az inkvizíció börtöne, határozatlan időre: ez
a vég. Ez a halál. Erre nem számított. De nem ért rá még
megdöbbenni sem. A szót Firenzuola vette át.
− Galilei Galileo, megértette az ítéletet?
− Megértettem.
− Hajlandó tévelygéseit az őeminenoiáik által előírt
formában megtagadni?
− Hajlandó vagyok.
− Akkor tegye balkezét a Szentírásra és mondja
hangosan a szöveget. Térdeljen le.
Galileo odatette kezét a szent könyvre. Nehézkesen
térdre ereszkedett. Olvasni akarta a szöveget, de szemét
homály lepte el. Várnia kellett. Végre hozzá tudott fogni.
− Én, Galilei Galileo, néhai Galilei Vincenzo fia, hetven
éves firenzei lakos, személy szerint a törvény elé állva és
letérdelve Eminenciátok, a nagyméltóságú bíboros urak,
a keresztény világon az eretnekség elleni főinkvizitorok
előtt, szememmel a Szent Evangéliumot szemlélve és
kezemmel érintve esküszöm, hogy mindig hittem, hiszem
és Isten segítségével hinni fogom, amit a szent katolikus
apostoli római egyház megállapít, tart és tanít. De mivel
a Szent Hivatal perrendszerűen megparancsolta nekem,
hogy teljesen feladjam ezt a hamis hitet, mély szerint a
nap a világ közepe és mozdulatlan, viszont a föld nem a
világ közepe és nem mozdulatlan, továbbá megtiltotta,
hogy ezt a tant bármilyen formában, szóban vagy írásban
fenntartsam, védjem, vagy tanítsam, én azonban, noha
tudtam, hogy ez a tan a Szentírással ellenkezik, könyvet
írtam és adtam ki, amelyben ezt a már kiátkozott tant
fejtegetem és végkövetkeztetés levonása nélkül ugyan, de
nyomós érvekkel támogatom, az eretnekségben igén
gyanúsnak találtattam, mert fenntartottam és vallottam,
hogy a nap a világ közepe és nem mozog, viszont a föld
nem a világ közepe és mozog. Mivel én ezt a súlyos és
jogos gyanút úgy Eminenciátok, mint minden katolikus
keresztény előtt el szeretném oszlatni, ennélfogva őszinte
szívvel és nem színlelt hittel megtagadom, kárhoztatom
és elátkozom a nevezett tévedéseket és eretnekségeket,
valamint a szentegyház iránt ellenséges felekezeteket..
Megesküszöm továbbá, hogy ezentúl sem szóban, sem
írásban olyat nem mondok, ami még egyszer ilyen
gyanúba hozhatna engem, hanem ha eretnekkel, vagy
eretnekségre gyanús személlyel találkozom, őt ennél a
Szent Hivatalnál, vagy az odavaló inkvizitornál, vagy
püspöknél, ahol vagyok, feljelentem. Azonkívül esküvel
Ígérem, hogy minden vezeklésnek eleget teszek, amit a
Szent Hivatal rámrótt és még rámróni fog. Ha
megtörténnék, amitől Isten őrizzen meg, hogy ez
ígéretek, megtagadások és eskük bármelyikét
megszegném, alávetem magam mindazoknak a
vezekléseknek és büntetéseknek, amelyeket a szent
kánonok, az általános és különleges alkotmányok az ilyen
bűnösökre előírnak: Isten engem úgy segéljen, és a Szent
Evangéliumok, amelyeket kezemmel érintek.
Firenzuola intett neki: felállhat. A két domonkos
melléje lépett az égő gyertyákkal. Alig tudta használni a
hosszú térdeléstől megmerevedett öreg lábait. A
templom oldaljáratán át a konventbe kísérték, de nem az
ismeretlen és rettegett börtönökbe, hanem vissza a
kényelmes lakosztályba. Csakhogy most ráfordították a
zárra a kulcsot. Bizonytalan időre. A valószínűség
szerint: mindhalálig. Celeste, Angéla, Nencio és a két
unoka nincsenek többé.
Lefeküdt az ágyra és csendesen szipogni kezdett a
búsuló öregek módján. Aztán jobban nekieredt a
sírásnak. Aztán egészen odaadta magát.
− Ezért árultál el mindent, − nyöszörgött fuldokolva, −
ezért? Te hitvány, te hitvány, te hitvány …
Ököllel ütötte fejét. Szerette volna leköpni magát.
Vonaglott, sírt, dühöngött. Gyalázta és becsmérelte
önmagát. A zárat nyitották. Enni hoztak neki. De már
nem a követségi inas, hanem egy domonkos. Csak a fejét
rázta, hogy nem eszik. Nem kelt fel. Így töltötte a nap
hátralévő részét, olykor belefáradva az önmarcangolásba,
majd újra kezdve. Senki nem jött be hozzá, csak estefelé a
domonkos, aki az érintetlen ebédet elvitte és vacsorát
hozott helyette. Abból evett valamit, de megint csak
elsírta magát és az evést abbahagyta. Levetkőzött. Egész
éjszaka sírt. Sőt a sötétség rémei között megint elvesztve
idegei uralmát, az őrjöngéshez jutott közel. Fuldokló
rohamok fogták el, tenyerével pofozta magát és
jellemtelen, hitvány rongynak szidta, mintha csak valami
idegen emberen tombolná ki dühét. Semmit sem aludt
egész éjjel. Reggel felöltözött, de ruhában is ugyanazt
csinálta, amit éjjel: fetrengett az ágyon és esztelenül
szidta magát, már-már elmebajos módon.
A délelőtt folyamán bejött hozzá Firenzuola és aláiratta
vele a templomban elmondott eskü szövegét. Szótlanul
aláírta. Folyton sírt.
− Nyugodjék meg, örüljön, hogy így megúszta.
− De nem örülök, − tört ki vadul, − nem kell így az élet.
Vigyenek kínozni, törjenek össze, tiporjanak, üssenek,
nem érdemiek egyebet. Rettenetes, rettenetes…
Hangosan, bömbölve sírt most már, teljesen
fékevesztett módon. Firenzuola nem tudta leplezni
ijedelmét. Attól tartott, hogy a fogoly megbolondul. Jó
darabig csittítani próbálta, de nem boldogult vele.
Tehetetlenül kérlelte, hogy szedje össze magát.
− Nézze, még van remény, hogy Őszentsége
megbocsát, ezt gondolja meg …
De aztán látta, hogy az őrjöngve síró aggastyánnal nem
megy semmire. Otthagyta. Ahogy a zárban megcsikordult
a kulcs s a léptek kopogása elenyészett, a fogoly
felegyenesedett és odakiáltotta az üres szobákon át az
ajtónak:
− Őszentsége megbocsáthat nekem. De én soha! Soha,
soha!…
És folytatta dühödt zokogását, amelyben most
hatalmas áradással ömlött ki az eddig leszorított,
meggyalázott, föld alá taposott lelkiismeret. Hónapok óta
most szakadtak ki először olyan dolgok belőle, amelyeket
erőszakkal visszagyűrt eddig, s amelyek most kiszakadva,
lelke véres cafatait hozták magukkal. Ráeszmélt, hogy
hetven esztendeig büszke lehetett magára, s most élete
keserves alkonyán elvesztette önmaga becsülését.
Rohamai folyton esztelenebbek lettek. Csak feküdt az
ágyon, s ha hallotta, hogy valaki bejön, oda sem fordult.
Tanácstalanul suttogó hangok hallatszottak, ő nem
törődött velük. A végsőkig csigázott vergődésben
fetrengett. Voltak pillanatok, mikor azt hitte, hogy
meghal. A börtön tudata és rettenetes mardosásai együtt
többnek látszottak, mint amennyit elvásott,
betegségektől tönkretett vén teste elbírhatott.
Így kínlódott kedd déltől csütörtök estig. Akkor
visszafordult a Niccolini hangjára.
− Messer Galileo, jó hírt hozok, Őszentsége kegyes volt
és úgy intézkedett, hogy kegyelmed a követségre jöhet.
A fogoly feltápászkodott és hirtelen örömében
mondani akart valamit. De nem mondhatta, mert elájult.
 XII.

Orbán pápa a Szent Hivatal ítéletét azonnal

megváltoztatta. Ezt már így határozta el: a
börtönbüntetéssel még jól megijeszti a bűnöst, aztán
megmutatja, hogy jóindulatú is tud lenni, s a hatalom az
övé. Galileo fogságban maradt ugyan, de a követség
pompás palotájának és kertjének fogságában. Itt
valamivel megkönnyebbedett állapota, de azért
önmarcangoló rohamai, ha kevésbé esztelenül is, tovább
tartottak. És legalább most már összefüggő volt az, amit
beszélt. Inkább a követnével, mint a követtel. Maga
Niccolini úgyszólván egyébbel sem foglalkozott, mint a
Galilei-üggyel. Mivel látta az öregember állapotát és
komolyan féltette attól, hogy a megrázkódtatásba
belepusztul, reggeltől estig a bíborosokat járta, sőt az
inkvizitorokat is, akikkel, lévén most már az ügy
nyilvános, lehetségessé vált tárgyalni. Még a pápától is
kapott kihallgatást. Azt kérte, hogy a teljesen összetört
öreg roncsot eresszék haza, jelöljék ki fogsága helyéül
falusi lakását Firenze mellett, lányai közelében. De a
pápa ebbe nem ment bele. Azt felelte, hogy ilyen gyorsan
mégsem megy a dolog. A bűnös csak bűnhődjék, így is
rendkívüli kedvezésekben van része. Ráér még
hazaszabadulni. Elégedjék meg azzal az engedelemmel,
hogy a követségről misére járhat. Akkor a követ azt
kezdte szorgalmazni, hogy internálják az elítéltet
Sienába. Piccolomini érsek szívesen vállalja a
felügyeletet. Erről már hajlandó volt beszélni a pápa, de
az utolsó szót még mindig vonakodott kimondani.
Mialatt a követ így futkosott fűhöz-fához egész nap,
Galileo mellett ott ült Caterina asszony. Végtelen
türelemmel és gyengédséggel igyekezett csillapítani. A
meghasonlott ember teljesen kinyitotta lelkét előtte.
Elmondta, milyen rettenetesen megalázó dolog ekkora,
árulás tudatát elviselnie. Elmondta, hogy az
esküszegések egész sorozatát követte el halálfélelemből.
Hosszas vallomásainak alig volt mondata, amelyben eskü
alatt nem hazudott volna valamit. S a legsúlyosabb hamis
esküt a végén tette, a templomban, mikor megesküdött a
bibliára tett kézzel, hogy a tant őszinte szívvel és nem
színlelt hittel megtagadja. Ez hazugság volt, mert amit
egész életén át hitt, azt most is hiszi. Ott a templomban
rettenetesen elátkozta magát: „Isten engem úgy
segítsen”, − mondta a hazugságok egész sorozatára.
Halálos bűnt követett el egyebet is: gyónt és áldozott a
Szent Hivatal házában, de hogy hamis vallomást tett eskü
alatt, azt nem merte méggyónni, tehát méltatlanul vette
magához az Ür testét. S ha élete hetven esztendején át
buzgó és jó hívője volt Istennek, most éppen az
inkviziciós eljárás szorította belé a legsúlyosabb egyházi
bűnökbe. Ezekből kikászolódni nem is tud soha többé.
Mert sorozatos esküszegéseit nem merészeli meggyónni.
A követné szelíden megrótta ezért: arra nincs eset, hogy a
gyóntató visszaéljen a gyónási titokkal.
− Nem, nem, − kiáltott ő kétségbeesve, − nem merem.
Most már igazán megégetnének. Hiszen színt kéllene
vallanom, hogy még mindig a magam világrendjét
hiszem, amelyet olyan gyalázatos és hitvány módon
megtagadtam! Jobban hiszem, mint valaha!
− Ne becsmérelje magát, − mondta a követné, − amit
tett, életösztönből tette. Önvédelemből sok minden
szabad, isteni és emberi törvények szerint. Gondolja csak
meg, milyen szörnyű fájdalmat okozott volna Celestének,
ha valami baja esik.
− Ó igen, Celeste. Ez is milyen borzasztóan mardos
rajtam. Hogyan beszéljek vele, hogyan nézzek a
szemébe? Hiszen ha megtudná, hogyan folyt le a
tárgyalás, hogyan hazudoztam a feszületre esküdve, ha
megtudná, hogy mint katolikus a legsúlyosabb bűnöket
követtem és követem el, meghasonlanék önmagával
szegény. Annyira makulátlan a vallásossága és annyira
szeret engem. Én nem is tudom, hogyan fogok vele
beszélni. Szüntelenül hazudnom kell neki, hogy legalább
az ő nyugalma megmaradjon. Nekem már mindegy. Én
úgyis gyógyíthatatlan bélpoklos lettem a katolikusok
között ugyanabban a pillanatban, mikor a Szent Hivatal
szerint megtisztultam. És minden pillanattal, amely
eltelik, folyton még bűnösebb leszek, mert a
megátalkodottságom nem szűnik. Elkárhoztam Isten
előtt, jellemtelen vagyok önmagam előtt.
És megint sírni kezdett. Így ment ez folyton,
önbecsülése akkora sebet kapott, amely egyhamar nem
gyógyulhatott meg. Most még egészen friss volt, véres és
égető. Akármiről kezdett beszélni, végül mindig erre a
kettőre lyukadt ki: arra az árulásra, amelyet elkövetett, és
Celestére. Esengve vágyott hazamenni Celestéhez,
akármennyire pusztított még mindig Firenzében a pestis,
viszont rettegett attól, hogy leánya szeplőtlen
vallásosságának hogyan fog a szeme közé nézni. De
Rómából mindenesetre szenvedélyesen elkivánkozott.
Róma, hajdani tudományos dicsőségeinek színhelye,
ahol Del Monté bíboros szerint a kapitóliumon
emelhettek volna neki szobrot, most a borzadály, az el
tipor tság, a szenvedés volt számára.
Niccolini derekasan dolgozott: nem egészen két hét
alatt kihajtotta, hogy az elítéltnek Sienát jelölték ki
fogsága helyéül. Junius huszonkettedikén már a
követségen aludt és julius hatodikén már utazott
Sienába. Piccolomini érsek gyaloghintaja már hetek óta
vesztegelve várta. Most végre beleülhetett. Megrendültén
vett búcsút Niccoliniéktől. Forrón megölelte
mindakettőt. Azok sem palástolhatták mély
megindultságukat.
− Viszontlátásra, − mondta Caterina.
De ő megcsóválta a fejét.
− Az én koromban és az én állapotomban minden
búcsú végleges búcsú. Az Isten áldja meg kegyelmeteket,
hogy olyan jók voltak hozzám életem legkeservesebb
idején.
Aztán elindult a gyaloghintóval. Elhúzta a
függönyöket, mintha a hőség ellen védekeznék, pedig
nem akarta többé látni az örök várost, amely annyira
megkínozta. S mikor már rég kijutott a szabad határba,
valamivel könnyebben érezte magát. De csak valamivel.
Mert hiába hagyta háta mögött a nagy kőtengert a
pápasággal, bíborosaival, szervezetének leigázó erejével,
titkos összefüggéseivel és Szent Hivatalával, azért a város
világraszóló hatalma láthatatlan csáp gyanánt követte,
hogy soha sehol szabadon ne eressze többé.
Piccolomini Ascanio, a fiatal érsek, pompás ősi
palotában lakott, nem messze a karcsú-tornyú városháza
lejtős terétől, a Loggia dél Papa tőszomszédságában.
Hatalmas kétemeletes ház volt ez, az első emelet
homlokzati részén ott büszkélkedett két pápai címer,
jeléül annak, hogy a család a kereszténységnek két pápát
is adott: II. és III. Pio pápákat. III. Pio összesen
huszonhat napig volt pápa, de II. Pio az Aeneas Sylvius
néven is világhírű humanista, tündöklő fenköltséggel és
uralkodásának magasztos tisztaságával vált ki az egyházi
fejedelmek hosszú sorából. Ez a palota volt a fészke az ősi
nemzetségnek, amely Porsenna és a Tarquiniusok idejéig
vitte fel a családfáját. A nagy család fiatal sarja, Ascanio
érsek, aki már kisfiú kora óta ismerte a tudóst, tüntető
barátsággal fogadta. Elvben börtönére volt az aggnak,
gyakorlatban gavalléros és nyájas házigazdája, A
palotában előkelő lakosztályt jelölt ki neki, a szolgák
egész seregét állította kényelmére. Ha fogság volt is,
nagyúri fogság volt.
Ascanio érsek azzal kezdte a vendéglátást, hogy
körülvezette az aggot a palotában és megmagyarázta a
büszkemultú család emlékeit. II. Pio küiön családi
hivatalt alapított, amely a nagy familia hagyományait és
élő tagjait számontartotta, annak a hivatalnak ez volt a
székhelye. És az érsek nagy szenvedéllyel el tudta
magyarázni úgy az élő tagokat, mint a hagyományokat.
Az egyház nem kevesebb, mint nyolc Piccolominit avatott
boldoggá. Rengeteg volt a családban a hadvezér,
bíbornok, érsek, püspök és pápai apród. Piccolomini
Guido kisgyermek volt, mikor meghalt, és boldoggá
avatták. Piccolomini Giovanni volt a híres „holdas
kardinális”, mert új címert rajzoltatott a családnak:
keresztet öt félholddal. Piccolomini Tommaso volt Nagy
Lajos magyar király lovasságának hadvezére, mikor az
Itáliába jött, hogy fivére halálát megbosszulja. De
minden fejtegetés visszatért II. Pio pápára, a család
büszkeségére, aki különös szeretettel ápolta
nemzetségének virulását. Nagyon jó volt rokonaihoz.
Még fogadott is rokont: egy Ammannatira címerét is
ráruházta és bíborossá tette.
− Ammannati, − szólalt meg Galileo, − hiszen az én
anyám is, nyugodjék békével, Ammannati-leány volt.
− Ne mondja kegyelmed, ez érdekes. Milyen
Ammannati!
Rövidesen benne voltak a családfák társalgásában és
Kisütötték a szegröl-végrol vaió rokonságot. Az érsek
valóban igazi rokonhoz sem lehetett kedvesebb. És
főként tapintatosabb. Gondosan elkerülte még az
említését is mindennek, ami a társalgást a lezajlott nagy
per felé hajlíthatta volna. Mesteri módon, az udvari
nagyúr tökéletes modorával, kötötte le az öregember
ügyeimét, hogy az ne tépelödjék és ne rágja magát. Már
első nap este vendéget hívott neki, azt a Marsili nevű
tudóst, aki hiénában lakott, Galileónak régi ismerőse és
sűrű leveleket váltó barátja volt. De csillagász. Es
óhatatlannak bizonyult, hogy Galileo nagy felfedezéseiről
ne essék szó. A beszélgetés többször súrolta
Kopernikuszt, de az érsek azonnal közbeszólt és mintha
ujjával vezetné másfelé az asztalra ömlött folyadékot,
mindig meg tudta kerülni a kényes pontokat. Vacsora
után a szép, ápolt kertben sétáltak, kellemes, gazdag és
megnyugtató volt itt minden. De aztán eljött az éjszaka,
vele a magány, s a magánynyal az önmardosás
gyötrelmei. A figyelmes házigazda másnap látta az
összetört és bódult vendégen, hogy az nem aludt.
− Messer Galileo, van egy jótanácsom kegyelmed
számára.
− Nekem egyetlen tanács kellene, monsignore Ascanio:
hogyan kaphatnám vissza a szabadságomat.
− Lehetetlent ne kivánjon tőlem. De ha rám hallgat,
megenyhül. Azt tanácslom, hogy dolgozzék.
− Én? Dolgozzam? Merészelhetek én egy szót is leírni?
− Akár ezret. Tegnap úgy élveztem, amiket a
vacsoránál a hőről és a súlypontról magyarázott, hogy azt
nagyon vágyom könyvben olvasni. Kegyelmed rengeteg
új dolgot eszelt ki a fizika terén. Miért nem foglalja
könyvbe azt a sok újat? Az egész világot megtaníthatná a
saját fizikájára.
Lássa, itt mindene megvolna a munkához: csend,
kényelem, az én jókora könyvtáram, Marsilinak is sok
szakkönyve van. Gondolja meg és fogjon neki.
− Nehéz volna, monsignore. A lelkem igen nehéz és
fáradt.
− Azt én tudom. De azt is tudom, hogy vannak a
léleknek állapotai, mikor a munka pihenést jelent. És azt
is tudom, hogy ha az elménknek ennivalót adunk, akkor
nem önmagát marja.
Galileo meglepve tekintett a fiatal érsekre, aki ilyen
bölcs dolgokat mondott. De azon nem lehetett
csodálkozni, hogy egy Piccolomininak éles az esze.
− Köszönöm a tanácsot, monsignore, megpróbálom.
De még jobban köszönöm a jóságot, amely ezt a tanácsot
sugallta. Megmondom őszintén: nem hiszem, hogy
menni fog.
− Csak üljön neki és tegyen maga elé tiszta papírt. A
papír majd kiabálni fog betűért. Adjon rá kezet, hogy
megteszi.
Galileo gyengén elmosolyodott és kezet adott. Valóban
meg is próbálta. Reménytelenül tette maga elé a papírt és
rámeredt, kézbe fogva a tollat. Mit tudhatna összeírni, ha
olyan rettenetes szigorúsággal örökre befogták a száját?
Egész élete munkája olyan kerek, annyira minden tétele
egységes és egymásba illő, hogy abból részleteket kikapni
az egész szemlélet éreztetése nélkül alig lehet. Nem az
eskü tartotta vissza, hogy világnézetének újabb
vallomását papírra vesse. Arra már csak legyintett. Száz
esküszegés vagy százegy, az eléggé mindegy. De a
félelem. Az egyház tudománya elérte célját: az új
tudomány legnagyobb európai harcosát sikerült
megfélemlíteni. Azonban ahogy az üres papirost nézte,
elgondolkozott a régi és új tudomány elvi különbségein.
Tulajdonképpen két baj van itt, és a Kopernikusz-tilalom
a kisebb. A nagyobb a gondolkodási rendszer hiánya. A
Kopernikusz-kérdés csak részletkérdése ennek a sokkal
nagyobb és sokkal általánosabb bajnak. A tudományos
gondolkodás zsákutcába jutott azzal, hogy az egyház a
peripatétikát egy kalap alá fogta a vallás dogmáival s így
az emberiség szellemi állapotát megmerevítette. A
tudomány egyetlen terén sem lehet moccanni. Az
orvostudomány terén éppen oly kevéssé, mint a
növénytan terén. Sok száz, sőt ezer év óta abból áll a
tudomány, hogy a tudósok körültáncolnak ókori tételeket
s csak abban versengenek, hogy ki tudja őket több
idézettel és cifrábban kommentálni.
Rendszer kellene. Űj és szabad gondolkodási forma. A
kővé vált ásatag fogalmak átfogalmazása, új
csoportosítása. Vissza kellene menni a legelemibb
dolgokhoz: mint anyag, erő, fény. Ezeket meg kellene
tisztítani a metafizikától. Olyan fogalmazást kellene
nekik adni, amely minden előítélettől mentes. Amely a
teológiát szigorúan elkülöníti a maga határai közé és
őrizkednék attól, hogy egy gúla köbtartalmának
kiszámításába is mindjárt Isten fogalmát hagyja
belekeverni. Isten megalkotta a világot és oly
csodálatosan alkotta meg, hogy annak még az az
ezredrésze is elvakítja törvényeinek tündöklésével a
szemet, amennyit az elme egyelőre megsejthet belőle. Az
igazi istenhívő tudósnak tehát az a dolga, hogy ne a
teremtés misztériumába üsse bele az orrát, amely
végtelen, tehát nem fogható fel az emberi ésszel, amely
véges. Hanem vizsgálja a természet törvényeit és keresse
meg csodálatos összefüggéseik között a lehető legtöbbet.
Mennél többet talál teológia nélkül, annál többet sejt
meg az isteni mű vakító okosságából, tehát annál
nagyobb dicséretére van Istennek.
Ő valaha, bár nem annyira tudatosan, így is kezdte a
maga pályáját. Értelme olyan szerencsésen erős volt,
hogy a kőszobrokká vált és élettelen tekintélyek már
suhanckorában sem tudták saját gondolkozását
meglnncolni. Akkor jött rá a szabad esés törvényére.
Akkor állapította meg az inga törvényeit. Aztán később
jöttek gondolatai a fajsúlyról, a hőről, az energia,
megmaradásáról. Ezek merőben újjá fogalmazták a fizika
területeinek egyes elszórt gondolatait. Akkor a
teleszkópot találta fel, s az kitárván előtte a mindig
nagyobb és nagyobb horizontokat, fizikusból csillagásszá
tette. Csakugyan kísértő gondolat visszatérni oda, ahol
évtizedekkel előbb abbahagyta, s azt a sok minden
vadonatújat közös rendszerbe foglalni. Magához az
ősgondolathoz kellene visszatérni, az anyaghoz.
Szétmorzsolni ezt a fogalmat és figyelmesen belenézni
törmelékei közé. És még apróbbá morzsolni, még kisebbé
osztani, egészen a végtelenségig.
Most már letette a tollat és ott hagyta a teljesen üres
papirost. Gondolkozott. A hosszú hónapok óta álló
malom megindult. Azt lehetett volna hinni, hogy a
megpróbáltatások tűzvészében elhamvadt. De nem, csak
teteje és falai hamvadtak el, a kerekek sértetlenül
dübörögtek megint, őrölve a kérdéseket.
 − Sikerült valamit dolgoznia? − kérdezte este a
vendéglátó érsek.
− Nem írtam egy betűt sem, − felelte ő − de azt hiszem,
könyv lesz belőle.
− Brávó! Boldog vagyok. Mi a címe?
− Az még messze van. De egyet tudok. Az a kifejezés,
hogy Új Tudományok, a címben benne lesz.
Jött Marsili. És nem tudott hova lenni ámulatától,
hogy az öreg tudóst egynapi különbséggel menynyire
másnak találta. Már élénken és szabadabban lehetett
beszélgetni vele. Kopernikuszt és a port most is kerülték.
De a fizikai kérdések körül folyó eszmecsere már
lendületes volt és Törd illatos. Csak alkonyatkor,
közvetlenül Marsili távozása előtt ütköztek belé a fájó
kérdésbe.
− Van még egy nagy tudományos vág vám, − mondta
Galileo − azt még szeretném megoldani.
− Szeretne valamit feltalálni?
− Igen. Szeretném feltalálni a módját, hogyan tudnám
a fény sebességét megmérni.
− Hogyan, − szólt az érsek − ismételje csak kegyelmed,
mert első hallásra bonyolult.
− Szeretném valahogyan megmérni, hogy milyen
gyorsan szalad a fény egyik helyről a másikra.
Monsignore, látom, hogy ámul ezen. Pedig már a
régieknél felmerült a gyanú, hogy nemcsak a hangnak
van időre szüksége a terjedésre, hanem a fénynek is.
Hadd magyarázom meg pontosabban, bár Marsili
uramat untatom vele. Tehát: bizonyára megfigyelte
monsignore, hogy ha jó messziről szemlél egy favágó
emíbert, a baltacsapást látja lesújtani, de a sujtás hangját
jóval később hallja meg. Mert annak a hangnak idő kell,
amíg a keletkezés helyéről eljut a hallgatóig. Viharban is
megfigyelhetjük, hogy a villám fénye után csak jóval
később halljuk a dörgést, pedig azok egyszerre
keletkeznek. Tehát a hang idő alatt halad. Homokórával
nem is nehéz megmérni a sebességét. No már most: én
meg vagyok győződve, hogy ugyanez a fény esetében is
fennáll. A fény is idő alatt halad. Sokkal gyorsabb, de
mégis idő kell neki. Ezt az időt szeretném ért megmérni.
− Ez furcsa, − mondta az érsek, és a fák között a
látóhatár szélére mutatott − íme, most megy le a nap. Mi
van tehát annak utolsó sugarával? Úgy kell felfognom,
mint a postát?
− Pontosan úgy. A nap utolsó sugara elindul a téren
keresztül és bizonyos idő alatt ér ide. Mire ideér, azalatt a
nap már talán le is ment. Tehát, ha most a napra nézek,
csalódom, Ű már nics ott. Én csak azért látom ott, mert
bizonyos idő előtt még ott volt. Azóta azonban a föld
elfordult tőle keleti irányban…
Kimondta. Mindjárt észrevette magát. Gyorsan
rápillantott két Jiallgatójára, s látta, hogy azok
meghökkenve néznek rá.
− Azaz hogy, − tette hozzá csendesen − nem a föld
mozog, hanem a nap.
Aztán elfordult, valami bocsánatkérőt motyogott és
azokat otthagyta faképnél. Szégyelte előttük gyengeségét,
hogy megint sírva fakadt. A kertből besietett a palotába.
De a vacsoránál este már megint eléggé nyugodtan tudott
megjelenni. Hogy gondolatai az érsek segítségével
határozott irányú foglalkozást kaptak, az valóságos
áldássá lett ránézve. Álmatlansága, most már gyökeres és
idült baj, nem enyhült, de töprengései nem kínzó
rémképek körül forogtak. Rájött, hogy milyen különös
dolog történt vele, mikor az anyag elméletével kezd
foglalkozni. Oly sok esztendőn át a végtelen nagy volt az
ő birodalma. Most egy sors-orkán visszafordította. És
eljutott a végtelen kicsinyhez. S a különbséget nem
érezni. A végtelenség mindig maga a végtelenség.
Lassanként már kezdte jegyezgetni, hogy mi mindent
öleljen fel az Üj Tudományok könyve. Rengeteg olyan
dolog jutott eszébe, amelyet vagy öt évvel, vagy huszonöt
évvel azelőtt vázlatosan már feljegyzett, azután félretett,
mert a csillagászati munkái nem engedték fizikával
foglalkozni. Azok mind ott vannak a Gioiello-villában,
elzárt fiókokban. De vájjon ott vannak-e még?
A villát most egy Rondinelli ismerős lakta albérletben.
Az ugyan édeskeveset írt, de annál szorgalmasabban
tudósította mindenről Celeste. Porzia, a gazdasszony és
az inasok rendszeresen jártak hozzá a kolostorba, ő
számolt el a pénzzel, ő rendelkezett a kerti munkáról, ő
továbbította a postát, ö volt lelke az egész családnak.
Azonkívül gyakran írt a Nencio sógora, Bocchineri Geri,
aki melegen tartotta a rokonságot most is. Geri azt írta,
hogy a Galileo firenzei barátait, kivált, akik kopernikánus
hírben állottak, az inkvizíció észrevehetően figyelteti.
Ablakon beleselkedő, kapu alatt hallgatódzó homályos
alakok tartják szemmel őket: nem tartanak-e
összejöveteleket titokban, nincs-e az átkos tannak valami
eretnek szektája Firenzében. Ezt másképpen nem lehet
fogalmazni, mint hogy a szó szoros értelmében félnek
tőle. Ilyenformán nem volt elképzelhetetlen, hogy egy
szép napon inkvizitorok jelennek meg a Gioiello
szobáiban, házkutatást tartanak és elviszik ötven
esztendő tudományos feljegyzéseit és tudományos
levelezéseit. De Geri erről nem tudhatott, Celeste pedig
ilyesfélét nem írt. Megkérdezni levélben ezt nem lehetett.
Minden levelet bármikor megfoghatott a Szent Hivatal.
Ez a kérdés mód nélkül aggasztotta. Ahogy a borzasztó
seb, amelyet tudományos árulásával önmaga ütött
lelkén, igen lassan enyhülni kezdett, ilyen újabb
aggodalmak léptek a régi gyötrelmek helyére. Próbált
dolgozgatni, hogy elfoglalja magát. De ez nagyon kínosan
és bonyolultan ment. Emlékezetéből kellett felidéznie,
hogy milyen fejtegetések vannak meg otthon vagy
vázlatban, vagy kidolgozva, és ezeknek a fejtegetéseknek
üres közeit próbálta írogatni. Mintha távollévő kövek
közé itt építette volna a maltert. De a legjobban nyomta a
rabság és száműzöttség tudata. Nem nagyon akart
kimenni a sienai utcára, nem is szívesen láttatta most
magát emberek előtt, hogy összesúgva mutogassanak a
világhírű por vádlottjára. De a tudat, hogy a kapun nem
szabad kilépnie, a dühöngésig fokozta idegességét. Már
szívesen alkudozott volna Orbán pápával: hagyja meg
fogolynak, de rendelje börtönéül a firenzei villát. Próbált
is írogatni, hol a követnek, hol haza az udvarnak.
Piccolomini is igyekezett közbeniárni. Azt a kérést intézte
Kómába, hogy őneki falusi úti a van és engedjék Galileit
magával vinnie. De Kómából minden kérésre és
könyörgésre egy válasz érkezett folyton: nem. A fogoly
maradjon veszteg. Még nagyon korán van könnyítéseket
kérnie.
Az élet pedig úgy viselkedett, mintha honvágyát újabb
és újabb nyugtalanságok tüzes vasával csipkedné, mintha
valami gonosz szellem intézné úgy, hogy otthon éppen
távoliéta alatt sokasodjanak a bajok.
Először is rossz híreket kapott Celeste egészségéről.
Suor Celeste mindig nagyon törékeny és beteges lény
volt, életéből többet töltött betegen, mint egészségesen.
Most még eredendő törékenységéhez hozzájárult az a
hónapokig tartó szörnyű izgalom, hogy apját kivégzik. A
San Matteo-kolostor azonkívül betegápolással is
foglalkozott a pestis miatt. Ez idő tájt is nyolc női beteget
ápoltak a kolostorban. Nem volt biztos, hogy ezeknek
pestis a bajuk. De az sem volt biztos, hogy nem az.
Általában minden otthoni híradás sorai között
gyanakodva kereste, hogy kíméletből mit hallgatnak el
előtte. Egy nap százszor is eszébe jutott a rémítő
gondolat: lányai megkapták a pestist. Talán már meg is
kapták, csak ő még nem tudja.
A család egy tagját legnagyobb megdöbbenésére most
vitte el a pestis, erről hírt kapott. A járványban meghalt
unokaöccsének, a Landucci-fiúnak, a felesége, az a
feltűnően csinos Diociaiuti Anna, akinek házasságát ő
erőszakolta ki a családban, s akinek hozományát is ő
vállalta. Két apró gyerek maradt a fiatal asszony után. És
anyagi bonyodalom is. Galileo ugyanis olyan írást adott
annakidején gavalléros nekibuzdulásában, hogy
hozományul havi hat aranyat fog adni az asszonynak.
Most a gyászoló fiatal férj azzal lépett fel, hogy neki
ezentúl is jár a havi hat arany. Celeste, aki otthon az
anyagiakat intézte, egyelőre saját felelősségére, tovább
fizette a pénzt, de Landuccival közölték, hogy ez már jog
szerint nem jár neki. Ő viszont bizonygatta, hogy
gyerekeinek jár. Fel lehetett tenni, hogy nem fogja
szégyelni magát és nagybátyját beperli.
Akkor aztán jött a legkínosabb hír: Nencio igen
haszontalanul viselkedett. Most Poppiba helyezték
közigazgatási tisztviselőnek, de jogi tudása a
legegyszerűbb esetekben is csődött mondott, amellett
még el is hanyagolta hivatalát. Egyik fegyelmi eljárás a
másik után indult meg ellene. Sógora, Geri, aki maga is
miniszterelnökségi tisztviselő volt, ijedt leveleket írt
Sienába: valamit kell csinálni, mert Albizzi, az
osztályfőnök, nem csinál titkot abból, hogy a Galilei fiát
egyszerűen el fogja csapni. Már eddig is magának Cioli
miniszterelnöknek kellett közbelépni, hogy megmentse.
De csak ideig-óráig tarthat ez az állapot, Nencio el fogja
veszteni állását. Maga a fiú ezt a dolgot nem nagyon vette
léikére. Háta mögött tudta apját, a veszedelemmel nem
törődött. Egészen máson járt az esze. Tollasodni akart.
Kinézte magának a Costa San Giorgión a szomszéd házat
és most azon mesterkedett, hogy apja segítségével azt is
megvegye. Eddig hónapokon át alig írt apjának, most
megszólalt. Százötven aranyat kért, hogy első részletként
ezt lefizethesse. Nyilván Celeste közbenjárását is
kikunyerálta, mert Celeste, a jó lélek, kérve-kérte az apa
jóságát és engedékenységét. Galileo pedig járkált a sienai
Piccolimini-palota négy fala között és kétségbeesett, hogy
mi lesz, ha a fiú állás nélkül marad. Most, az inkviziciós
ítélet utáni szörnyű napokban, fizetett ki érte
kétszázötven arany családi adósságot. És a fiú, akinek
falusi hivatalában kellene végeznie a dolgát, a pestissel
fertőzött Firenzében járkál, hogy háza mellé házat
vegyen.
Nem tehetett mást, írta tovább a könyörgő leveleket:
eszközöljék ki neki a pápánál, hogy otthon lehessen
fogoly. De a pápa nem azon gondolkozott, hogyan
könnyítsen rajta, hanem azon, hogy hogyan végezzen a
kopernikuszi tan dolgában teljes munkát. Látni lehetett,
hogy nemcsak a büszkeségét ért tragikus Simplicio-
sérelem félreértése mozgatja. Arra a sérelemre, ha
valónak hitte, már bő elégtételt szerzett magának. De
akik elhitették vele, hogy Simplicio őt figurázza ki, azok
nyilván jól megmagyarázták neki, hogy az új tan az
egyház szellemi uralmát rombolja és gyökeresen ki kell
irtani. És Orbán pápa eszes ember volt, s nagy érzéket
tanúsított uralmi kérdések iránt.
Hű firenzei barátja és tanítványa, Guiducci, azt írta
neki, hogy egy nap megjelent nála a vikárius és meghívta
tanácskozásra a firenzei főinkvizitor nevében, de hogy
miről lesz szó, azt nem akarta megmondani. Ő elment.
Kissé késve érkezett. Meglepetve látta, hogy nagy
társaság gyűlt össze, inkvizitorok, kanonokok,
szerzetesek, azonkívül mindazok, akik Firenzében a
Galileo baráti köréhez tartoztak. A főinkvizitor erre
bejelentette a meghívottaknak, hogy a római Szent
Hivatal rendelete folytán ünnepélyesen föl fogja olvasni a
Galilei-pörben hozott ítéletet és Galilei esküjét, amelyben
élete munkáját megtagadja. Fel is olvasta, azután az ülést
bezárta. Guiducci megkérdezte, hogy őt miért hívták
ehhez a felolvasáshoz. A főinkvizitor azt felelte, hogy a
római parancs értelmében mennél több tudóst kellett
felhajszolnia a városban.
Galileo megmutatta ezt a levelet az érseknek. Az
kényszeredetten mosolygott.
− Kegyelmed nem tudta, hogy ez így lesz? Az egész
keresztény világban, minden városban lefolyik ez, ahol
csak inkvizició vagy püspök van. Amerikában is,
Japánban is. Világhír dolgában nem panaszkodhatik
kegyelmed.
− Itt Sienában is?
− Hogyne. A minap történt meg. De nem akartam
kegyelmedet izgatni vele. Magam kaptam meg a
rendeletet. Elárulhatom, mi volt a kísérő levélben:
gondoskodni kell arról, hogy az ítéletet és a megtagadást
minden tudós megismerje szerte a világon, hadd lássák,
hogy ebben a kérdésben jó lesz vigyázni.
Galileónak vér szökött az arcába. Hogy szégyene
világszégyenné fog nőni, azt nem képzelte. Mert ehhez
fogható szégyen évszázadokon át aligha fedezhető fel a
történelemben. Végiggondolta, hogy hol, mindenütt
olvasták fel az ő esküjét. Az ő mondatát, hogy: „őszinte
szívvel és nem színlelt hittel megtagadom és kiátkozom,
Isten engem úgy segéljen.“ Felolvasták Velencében, ahol
Micanzio hallgatta, a régi ismerős pajmk és szenátorok.
Felolvasták Páduában, a Bo tanárai előtt. Bolognában, a
„dotta cittá“ tudósai, többek között Cavalieri előtt. És
Pisában! D’Elzi gróf és a gyűlölködő kollégák
kimondhatatlan örömére. És hogyan örülhetett Sclieiner
atya, mikor Ingolstadtban felolvasták. És mit szóltak a
szegény Keppler tanítványai, mikor Prágában
felolvasták? Mit szólt hozzá a katolikus pap, de erős
kopernikánus Gassendi Franciaországban? És több
évtizedes professzori múltjának ezer meg ezer tanítványa
széles e világ minden országában Torricellitől kezdve
Noailles grófig?
A seb, amely enyhült, felszakadt megint. Semmi másra
nem tudott gondolni, csak erre a szégyenre. Dantei
arányokban szemlélte gyalázatát. A sors olyan életet
szabott neki, hogy hihetetlen diadalhoz juttatta: új
csillagokat az egész emberiség soraiból ő látott meg
először. Korszakos fizikai törvények évezredek óta neki
jutottak először eszébe. S a dicsőség e zenitjéről
egyszerre lezuhant egy olyan árulás nadírjáig, ahol az
Efialtész nevét találja maga mellett. De a világ minden
tudósa és még a történelem is mindegy ahhoz képest,
hogy mit fog szólni Celeste, ha ezt megtudja. Eddig csak
azt tudta, hogy elítélték. De micsoda kiábrándulás
földrengése megy majd végbe a lelkében, ha
eszményképéről imádott apjáról, Isten után következő
ideáljáról megtudja azt a borzasztó esküt?
Háborgásait az érsek igyekezett csillapítani. Most már
eljutottak oda, hogy elég szabadon beszéltek a
kopernikuszi kérdésről. Sőt oda is eljutottak, hogy az
érsek megkérte: magyarázza el neki a kiátkozott tant,
mert ő kiváncsi azt megismerni. Galileo habozott. Aztán
óvatosan előrebocsátva, hogy amit fejtegetni fog, azt nem
hiszi, sőt esküvel tagadta meg, elmondta a kopernikuszi
világfelfogást és annak legfőbb érveit.
− Hz nagyon meggyőző, − mondta nyugodtan az érsek,
− nekem úgy tetszik, hogy kegyelmedet igazságtalanul
ítélték el.
− Monsignore, − szólt Galileo hebegve, − nem fél a
pápától!
− Nem, − mondta az érsek közömbösen, − ő engem
nem igen tudna bántani. A Piccolomini-családhoz nyúlni
nem ajánlatos, azt ő nagyon jól tudja. Én itt Sienában
elég biztosan ülök. Siena a mienk, Piccolominiaké! Ha
velem baj volna, itt lázadás törne ki. Ez a Siena külön
világ, ezt eddig is észrevehette kegyelmed. Itt nem
Firenzében vagyunk. Ez most már toszkánább, mint
Firenze. És nekem, mint ősi etruszknak, minden okom
megvan rá, hogy a Mi Urunkért ne rajongjak.
− Miért, monsignore?
− Még kérdezi? Hiszen kegyelmedet lelkes hazafinak
tudom. Hát arra nem gondol, hogy mi történt Urbinóval?
− Hallottam ezt a dolgot, de politikához nem értek.
− Én azonban értek. Az urbinói herceg meghalt, és
Urbino minden isteni és emberi törvény szerint a mienk
volt, Toszkánáé. Erre Orbán pápa rátette a kezét.
Egyszerűen kijelentette, mint fenyegető hadviselő fél,
hogy Urbino ezentúl az egyházi államé. Tudja, mekkora
földterületet és hány várat vesztettünk? Nem is jó róla
beszélni. És mit szóltak ehhez Firenzében? Kétségbeesve
hívatták Ciolit, hogy mit csináljanak. Cioli pedig, az
ország miniszterelnöke, ájtatosan megnyugodott az
egyház akaratában. És Fernando őfensége, akit nevelői
megtanítottak Rómára nézni, nagyot nyelt és hallgatott.
Még jó, hogy Sienát nem óhajtotta Őszentsége, azt is
nekiadták volna. Igaz, hogy az nem ment volna olyan
könnyen. Nagyon hasznos dolog az a politika, kegyelmes
uram, sokat megtud abból az ember. Ottavio
unokatestvérem, akit kegyelmed jól ismer, most a
császári seregben vezérkedik, a nagy háborúban.
Gyakran ír nekem. Másokkal is levelezek és sok mindent
hallok. Hát csúnya világ járja, mondhatom. Irigylem
kegyelmedet, hogy belemerülhet a tudományába.
− Sajnos, a tudományban nekem már nincs szavam.
Azt eljátszottam.
− Ugyan ne okoskodjék, dehogy nincs szava. Csak nem
képzeli, hogy azt az esküt akárki is elhiszi?
− De monsignore, a bibliára tett kézzel esküdtem.
− Hogyne. Mindenki tudja, hogy a máglyahalál és az
eskü között volt választása. Vértanúnak lenni persze
magasztosabb dolog lett volna. De azt is meg lehet érteni,
ha valaki nem akarja, hogy elevenen megpörköljék. Ez
kicsikart eskü, vigasztalódjék meg. Ugy-e esküt tett, hogy
ahol kopernikánuszt talál, azt azonnal feljelenti?
− Igen, erre esküdtem.
− Hát hiszi ezt valaki komolyan? Képzeli kegyelmed,
hogy a Mi Urunk maga is hiszi ezt? Lássa. Hiút csak
nyugodjék meg, a lelkiismeretét csendesítse le és
dolgozzék úgy, hogy az inkvizícióval baja ne essék. Itt,
nálam, akár meddig ellehet. Tudom, mennyire vágyik
haza, de gondolja meg, hogy most börtönben lehetne, az
Angyalvárban, vagy a Sopra Minerva pincéjében. Nálam
még mindig jobb és szórakoztatóbb. Erről jut eszembe:
holnap érdekes vendéget kapunk. Francia költő. Neve
Saint-Amant. Rómából jön és ajánlólevele van hozzám.
Azt majd kikérdezzük. Most aludjék jól és ne eméssze
magát.
A francia költő csakugyan megérkezett. Negyvenéves-
szerű, marcona, délceg alak volt, egyáltalában nem költő
benyomását tette. Franciaország szentszéki követének,
Créqui de Blanchefortnak kíséretéhez tartozott, s mivel a
követet Richelieu most helyezte át Velencébe, ő előre
utazott. Így került Sienába. Galileót hangos
örvendezéssel üdvözölte, s nagy örömét fejezte ki, hogy a
világhírű embert megismerheti. Galileo latinul felelt
udvariasságból, de Saint-Amant nevetve megmaradt az
olasznál.
− A latinhoz alig konyítok, tudós uram, igen rossz diák
voltam az iskolában. Inkább modern nyelveket tanultam,
katonaember annalt több hasznát veszi.
− Katonai Hát nem költő?
− Ez is, az is. A francia tüzérség biztosa vagyok. Így
kerültem a követ mellé, aki gárdaparancsnok.
Mellékesen verseket is írok, de sajnos, csak franciául.
Pedig kegyelmed örvendene hallásukon, mert igen
szidom bennök Arisztotelészt. Őmiatta nem lehet rendes
irodalmat írni. Borzasztó, mennyire megfekszi a lelkeket.
− Hát ott is, − szólt Galileo boldog csodálkozással, −
kegyelmeteknél is?
Azonnal megszerette a katona-költőt. Az különben is
szórakoztató embernek bizonyult. Remekül tudott lanton
játszani és vacsora után nem kérette magát. Marsili is
megjött, jó darabig zenéltek. Azonkívül pontosan ismerte
a nagy háborút és egész Európa diplomáciáját. Volt
benne valami cinikus, kalandorszerű elszántság.
Protestánsnak született, de érdekből katolizúlt. S a nagy
hábonit is úgy ítélte meg. Elmagyarázta, hogy az már rég
megszűnt vallásháború lenni. Franciaország otthon
üldözi a hugenottákat, de a harctéren a protestáns
oldallal szövetkezett. Viszont a katolikus császári oldalon
protestáns fejtdelmecskék is harcolnak. Tehát a pápa
oldalán eretnek küzdőtársak segítenek, viszont a pápa
ellen küzd a katolikus Franciaország, összevissza
keveredett az egész, százféle hatalmi érdek
kiismerhetetlen szövevénye lett, ami tizenöt éve a hit
szentségének zászlaja alatt indult.
− Münchenben vajjon mi van? − kérdezte Galileo.
− Pillanatnyilag nem tudom, de eleget szenvedett az is.
Megdúlták alaposan.
− És unokafivéremről mit hallott? − szólt az érsek.
− Fényes tehetség. Ő fogja elérni, amit Wallenstein
szeretne: a birodalmi hercegséget. Wallenstein elintézett
ember. A következő fővezér jelöltek Piccolomini Ottavio
és Gallas.
− Mit szól ehhez, kegyelmes uram, − fordult az érsek
Galileóhoz− emlékszik még a kis Ottavióra? Ott fülelt,
mikor kegyelmed nagybátyámmal vitázott az
ágyúlövésekről.
− Igen. Azóta már rájöttem az ágyúlövés fizikai
nyitjára. Az ágyúgolyó vonala parabola. Ezt utánam, de
tőlem függetlenül, már egy tanítványom is kiszámította,
a bolognai Cavalieri-Saint-Amant nagyon izgatott lett
egyszerre, mint tüzérségi biztos. Ez a parabola-dolog a
legnagyobb bámulatra ragadta. Hosszú szakbeszélgetés
kerekedett, rátértek az erődítéstanra is. És a francia úgy
hallgatta Galileót, mint az orákulumot. Szemtől-szembe
lángelmének nevezte és túláradóan magasztalta.
− Lássa, − mondta az érsek − mégis csak számít
valamit, mint tudós. Mindenki tiszteli.
− Mindenki. De azt szeretném tudni, hogy a leányom
mit gondol rólam.
Nem sok idő múlva kevésbé előkelő vendég érkezett az
érseki palotába, de ezerszerte nagyobb örömet hozott a
fogolynak: Gepe volt ez, a kis inas. Celeste valahogy
kitudta, hogy ismerős kocsi indul Sienálba és a
kolostorból addig intézkedett, addig szervezkedett, amíg
kicsinálta, hogy a kocsi Gépét felvegye. A firenzei suhanc
egy szép napon ott állt gazdája előtt, aki már nyolc
hónapja nem látta. Úgy borultak egymás nyakába, mint a
vihar. Galileo csókolta a fickót, ahol érte. Az levelet
hozott, Celeste által készített tortát, hazai bort és híreket.
Az öszvérről, a kisebbik cseresznyefáról, a kerekes kút
vaskapcsáról, menyétkárról és a Gioiello számtalan egyéb
eseményéről.
− Jártak papok a háznál?
− Nem jártak, miért jártak volna, uram?
− Egyszer sem?
− Egyszer sem.
− Az írások között nem piszkált senki?
− Dehogy. Rondinelli uram maga sem jut hozzá. A
fiókkulcsok csak kegyelmes uramnál és Suor Celesténél
vannak meg.
− És mondd csak, mit hallottatok ott rólam, hogy én
velem mi történt?
− Hogy kegyelmes uram már nagyon jönne haza, de a
papok nem engedik. Mást nem igen.
Gepe három napig volt a Piccolomini-palota vendége,
olyan úri módban, amilyenről nem is álmodhatott soha.
Az érsek ünneplő zubbonnyal ajándékozta meg. A
konyhán annyit evett, hogy azt hitték, rosszul lesz. Aztán,
mikor már a gazdája semmi több részletet nem tudott
kiszedni belőle a lányokról, a gazdasszonyról, Giuseppe
inasról, az udvarról és a kertről, elindult Firenzébe.
Galileo nézte, hogyan csukódik be utána a kapu és sajgó
szívvel irigyelte.
Nemsokára aztán Suor Celestétől levél érkezett. Az apa
többek között ezt olvasta belőle:
 „Nem szeretném, ha kételkednék bennem s azt
hinné, hogy egy pillanatig is megszűnők teljes
lelkemből a jó Istennek ajánlani kegyelmedet, mert
ez nagyon a szívemen fekszik és kegyelmed lelki és
testi jóléte sok gondot okoz nekem. Hogy ennek
jelét lássa, elmondom, hogy megszereztem a
kegyelmedre kimondott ítéletet és engedőimet
kaptam annak elolvasására. Az elolvasás egyrészt
ugyan fájdalmat okozott nekem, de másrészt
boldog vagyok, hogy láttam, mert alkalmat találtam
benne, hogy Táraságodnak bármily csekély
mértékben hasznára lehessek: hárítsa rám azt a
kötelességet, hogy hetenként egyszer elmondja a
zsoltárokat. Én már el is kezdtem és nagy örömmel
csinálom. Először, mert azt hiszem, hogy az olyan
ima, amelyet az egyház iránt való engedelmesség
kísér, meghallgatásra fog találni, másodszor örülök,
hogy ezeket a gondolatokat levehetem a válláról.
Bárcsak egyebekben is helyettesíthetném.
Boldogan elvolnék egy sokkal szűkebb börtönben,
mint ez a cella, ha kegyelmed ezzel kiszabadulna.”

Ezt a levelet Galileo az arcához szorítva tartotta sokáig,

s ha lefeküdt, a párnája alá tette. Elítéltetóse óta a
zsoltárokat egyetlenegyszer sem mondta el. Ez teljesen
kiment az eszéből, igyekezett az ítéletre mennél
kevesebbet gondolni. Pedig arra is megesküdött, hogy azt
teljesíti. S akinek nem volt kötelessége és nem esküdött
semmire, az hasonlíthatatlanul jobb és tisztább volt,
mint ő. Akit ilyen szent leány szív támogat Isten előtt,
arra Isten nem haragudhatik.
 XIII.

És végre, végre egy decemberi napon megérkezett a

megváltó levél. Niccolini marchese boldogan értesítette,
hogy teljes szabadulását nem tudta ugyan kijárni, de a
pápa megengedte, hogy azonnal utazhatik Arcetribe.
Villáját nem szabad elhagynia, csak a kolostorba mehet
át leányaihoz. Barátokat és rokonokat, fogadhat, de csak
keveset egyszerre, nehogy azt a gyanút keltse, mintha
valami tudományos akadémiákat tartana.
Galileo lelkendező izgalommal csomagolt és sietett
haza. Az érsek az utolsó pillanatig munkára biztatta. De
most gondolatai nem a tudományokon jártak, hanem
otthonán és családján. Télen indult el a nagy útra és most
télen indult vissza. Tizenegy hónapig tartott a kálvária-
járás.
És. pontosan úgy talált mindent a Gioiello-villában,
mintha tegnap hagyta volna el. Az udvaron ugyanott
állott a sarokba támasztott nagy cirokseprő. A Porzia
konyhájából ugyanaz az ételgőz csapott ki. A derék
öszvér ugyanolyan békés csendben ropogtatta abrakját a
fülledt istállóban. Fent ugyan úgy pattogott a kandalló
nyájas tüze. Csak éppen kinyitogatta fiókjait, sebtiben
meggyőződött, hogy minden írása, megvan, aztán átment
a kolostorba. Celeste már várta. Így álltak ott
összeölelkezve, mintha nem két lény lettek volna, hanem
egy. Angéla is ott volt, illendő örömmel ölelte meg apját ő
is, de aztán kézen-közön eltűnt. Ők ketten maradtak,
egymás rajongói, egymás boldog holdjai a szeretet kék
mennyországában.
− Mi történt veled? − kérdezte aztán az apa, mikor az
első ölelés után eltartotta magától leányát, hogy
szemügyre vegye.
− Miért, atyámuram? Nem vagyok jó színben?
 − Fele vagy tenmagadnak. Betegeskedtél?
− Bizony, sok bajom volt. De ne erről beszéljünk, én
most nem vagyok fontos. Kegyelmedről beszéljünk. Majd
csak én fogok fecsegni, kegyelmed ne fárassza magát. Jaj,
Istenem, hol is kezdjem, hiszen ezer dolog van, amit el
kell mondani. Landucci Vinoenzo dolga a havi hat
arannyal. A Nencio házvétele. Várjon csak, itt vannak a
céduláim, felírtam mindent…
És beszélt szünetlen, szakadatlan. Ahogy egymás
mellett ültek a téglás padlójú, meszelt falú társalgóban,
kezük el nem eresztette egymást. Galileo csak félig
hallgatott a nagy beszámolóra. Inkább figyelte leányát.
És szorongó szívvel kellett, látnia, hogy Celeste ijesztően
tönkrement. Fogatlan arca úgyis öreg benyomást tett, de
most még meg is fonnyadt és harminchárom
esztendejével bárki ötvennek nézhette. Kedves feje, mint
valami töpörödött gomba veszett el a főkötő fehér
mélyén és durva ruhájában mintha nem is lett volna test.
A perről, az ítéletről, az egész ügyről nem beszélt
semmit. S azt sem hagyta, hogy apja beszéljen.
− Ezt majd máskor mondja el kegyelmed, ha már jól
összeszedte magát. Most még felizgatják ezek a dolgok.
Inkább a szőlőről beszéljünk. Tudja-e, hogy milyen jó
dolgot eszeltem ki? Áthozattam Porziával egy teleszkópot
és ezen néztem meg, hogy Giuseppe, minden tőkét
hogyan gondoz. Éppen odalátni. Még a fürtöket is megöl
vashattam a kegyelmed találmányával. Ó, be jó érzés
büszkének lenni, hogy ilyen nagy ember az én apám…
Galileo csak szorongatta leánya kezét és magában
szégyenkezett: hogyan gondolhatta egy pillanatig is, hogy
a szeretetnek ez a tökéletes lénye egy jottányit is elfordult
tőle. Mikor már rájuk esteledett és mennie kellett,
elbúcsúzott a másnapi viszontlátásig, de a kapuból orvul
visszatért és a főnöknőt kérette.
− Főtisztelendő nővér, mi van a leányommal? Egy év
alatt tízet öregedett. Beteg?
 − Nem tudom megmondani, Messer Galileo. Sokat is
dolgozott, a betegek ápolásában ő volt az első. Az időt
alvásából vette el. Isten különös csodája, hogy meg nem
kapta a pestist. Pedig szegény Suor Caterina nemrég
abban halt meg, s ő ápolta. Éjszakákat virrasztóit
mellette. De azt gondolom, ez mind nem emésztette
annyira, mint a kegyelmedért való aggodalom.
− Hogyan viselte ezeket a hónapokat?
− Imádkozott és reménykedett. Csodálattal szemléltük
mindannyian. Mintha már itt a földön lélekké vált volna.
Néha igazán az volt az érzésem, hogy az arca világít a
sötétben, mintha gloriola volna körülötte. Messer
Galileo, ha volt valaha szent lény a világon, a kegyelmed
leánya az.
− És nem panaszkodott miattam? Nem mondta, hogy
fél?
− Soha. Inkább ő biztatott minket, mikor aggódtunk
kegyelmedért. Ez a vézna, gyenge kis nő olyan erőre
képes a hitével, hogy hegyeket tudna vele megmozgatni.
Abban reménykedem, hogy most már, miután kegyelmed
egészségben hazatért, ő is összeszedi magát testileg. Most
már kevesebb a dolog is, a pestisről azt lehet mondani,
hogy elmúlt. Minden rosszban van valami jó: kegyelmed
a legcudarabb időket legalább a mételytől távol töltötte.
− Én igen, de ő nem. Még visszafelé is megborzadok
arra a gondolatra, hogy megkaphatta volna. És mi van
Angéla leányommal?
A főnöknő vállat vont.
− Olyan, mint mindig. Elvonul, a beszélgetésekben
nem vett részt. A szent gyakorlatokban elég hanyag,
sokszor meg kell intenem. Néha veszekszik. Akkor bizony
nagyon haragos, összeszalad az egész kolostor. De ha
kitombolta magát, csendes egy darabig. ő is elég gyakran
betegeskedett, de a természete sokkal szívósabb. Csak
legyen nyugodt, Messer Galileo, nem lesz most már
semmi baj.
Galileo megnyugodva ment haza. Otthon már
kicsomagolták holmiját. Boldogan rakosgatta össze
Sienában írott jegyzeteit az itthon maradottakkal. És
látta, hogy a munka jól fog menni. Az Üj Tudományok
könyve nagy és szép könyv lesz. Elhatározta, hogy a
végzetes Párbeszéd formájától nem tágít. Annak a végén
úgyis beszélik a szereplők, hogy majd megint
összejönnek. A Szent Hivatal előtt, az örjöngő rémület
óráiban, felvetette volt, hogy megírja a folytatást és
megcáfolja benne Kopernikuszt. Ez a borzasztó Ígéret a
Sopra Minerva-templomban elmondott eskü folytán
tárgytalan lett. Sagredo, Salviati és Simplicio tehát
megint össze fognak jönni és semmit nem beszélnek
csillagászatról, de megvetik egy teljesen új fizikai
szemlélet rendszerének alapját. Már azt is kieszelte, hogy
a három szereplő most a velencei Arzenálban jön össze.
Ott annyi a gép, daru, oszlop, emelő, fémhuzal, hogy
azok kapcsán mindenről beszélhetnek. A könyv olyan
lesz, hogy új korszakot nyit a természettudományok
történetében. És talán valamit kiköszörül abból a
csorbából, amelyet tudományos tisztességének híre a
világ minden tudósa előtt szenvedett.
Ez a tudat, otthonának csendes és megszokott
kényelme, lányainak közelléte mind gyorsan ható
orvosság gyanánt gyógyította. Most már csak az az egy
hiányzott, hogy bemehessen Firenzébe. Orvosokhoz
kellett, járnia a vénség számtalan apró bajával, családi
dolgaiban egész sor ügyes-baios dolga akadt, amelyek
miatt itt is, ott is kilincselni kellett. Énnen azon törte a
feiét, milyen indokokkal lehetne Orbán pápától ezt a
kedvezést is kikunyorálni, mikor egyszer Gepe inas
fuldokolva rontott be hozzá:
− Itt a nagyherceg!
Valóban maga II. Fernando öfőméltóságú fensége.
Toszkána uralkodója, lepte meg az öreg tudóst Cioli
miniszterelnök, egy szárnysegéd és egy udvari pap
kíséretében. A per folyamán egyetlen bátor szót nem
emelt világhírű alattvalójáért, kissé talán a ielkiismeret is
mozgatta, hogy idejöjjön. Galileo hódolattal ültette le a
magas társaságot, elfogódottan topogott körülöttük és
nem győzött hálálkodni a nagy megtiszteltetésért.
Fernando már másodszor járt a lakásán. Mikor először
látogatta meg, a felejthetetlen Cosimo halála után, akkor
tízéves volt. Most huszonnégy. Csendes beszédű, félszeg
mozgáséi, majdnem ijedt benyomást keltő fiatal férfi. Aki
szólt hozzá, a felé összerezzenve fordult, s ha ő maga
mondott valamit, utána rögtön Ciolira és a papra
pillantott, azok arcán helyeslést, vagy rosszallást keresve.
A látogatás pár percig tartott csupán. A nagyherceg
érdeklődött udvari tudósa hogyléte iránt, aztán
kijelentette, hogy az ő hajlandósága változatlan. Csak az
a fontos, hogy az elítélt az egyház töredelmes és hű
fiának mutassa magát. Végül megkérdezte, milyen kegyet
juttathat kedvelt hívének.
− Fenség, nagyon nagy kérésem volna. Kegyeskedjék
valahogyan odahatni, hogy szabad legyen bemennem a
városba. Orvos ide nem jön ki gyalog a téli hónapokban,
a közlekedést pedig nem győzöm fizetni. Ha fenséged
írna Barberini bíborosnak, aki sokat el tud érni
nagybátyjánál, Őszentségénél, nagy jót tenne velem.
− Meg fogjuk kísérelni, − mondta a nagyherceg,
oldalpillantást vetve Ciolira, − nagyon sajnálnék is, ha
ilyen kedvelt hívünk nem vehetne részt küszöbön álló
lakodalmunk sok érdekes ünnepségén.
Ezzel azután csókra is nyújtotta kezét az uralkodó és
felkerekedett. Az agg kikísérte őket. S közben még
alkalma nyílt, hogy pár szóval kegyelmet könyörögjön a
fia állása számára. Aztán a két díszes udvari hintó
elrobogott Arcetri odagyülekezett lakosságának
bámészkodása közben. A fenséges vőlegény és kísérete
eltűntek a Giullari fordulójánál. Mert már régóta
vőlegény volt őfensége: az urbinói hercegkisasszonyt
jegyezte el. Déllé Rovere Vittoriát, aki most volt
tizennégy éves. Annakidején egész Urbino tartományát
Ígérték vele. De azóta Urbino egész területére a pápa
tette rá a kezét. Vittoria hercegnőnek az ingóságok
maradtak meg hozományul.
Most tehát csendesen reménykedett az öreg tudós,
hogy belátható időn belül szabad lesz bejárnia a városba.
Ez már csak azért is fontos lett volna, mert unokaöccse
csakugyan beperelte a havi hat arany járadékért, s ő nem
tudott bemenni a bíróság elé. Ismerősöket küldött
helyettesül és Celestével tárgyalgatta az ügyet.
De Celestével igyekezett mennél kevesebb fárasztó
dolgot beszélni. Az apáca különös változáson ment
keresztül apja megérkezte óta. Nemhogy az öröm
gyorsan visszaadta volna testi erőit, éppen fordítva
történt: rohamosan romlott és csenevészedett még
tovább. Mintha az elmúlt esztendő alatt csak valami
földöntúli erőfeszítéssel tudta volna az élet felszínén
tartani magát, s most, hogy az apjáért való aggodalom
feszültsége megszűnt, az egy esztendeig tartó lelki
erőfeszítés megkapta a maga visszahatását. Celeste
mindennap összébb esett. Megnevezhető betegsége nem
volt semmi, de szemlátomást fogyott, mintha testének
olaját a szemében lobogó tűz rohamosan emésztette
volna. Mert most már az egész apácából úgyszólván csak
a szeme maradt, ez a nagyon szép, tágranyilt,
kifürkészhetetlen mélységű szempár. A járás végtelenül
nehezére esett. Többnyire feküdnie kellett most már
egész nap, csak apja látogatásának idejére kelt fel.
Beszéde suttogássá halkult, pergamentté aszott ujjai csak
gyengén tudták megszorítani apja kezét. A zsoltárokat
együtt olvasták hangosan minden héten egyszer, s a
versek között mindig pihenőt kellett tartani, mert nem
győzte lélegzettel.
De az apa reménykedett. Hiszen Celeste
harminchárom éves volt mindössze, és szervi baja
semmi. Az egy évig tartó feszültség után az összeomlást
meg lehetett érteni. Ugyanígy remélni lehetett azt is,
hogy végül mégis csak összeszedi magát és annyi izgalom
után minden visszatér a régi kerékvágásba. Csak attól
kellett óvni, hogy ebben a hervadt falevélszerű állapotban
valami betegség ne támadja meg, mert ezt a falevelet már
a lehellet is lesodorhatta a fáról.
Az apa átvette a beszélgető, mulattató, pihentető fél
szerepét. Valami újság mindennap akadt, amit
elmondhatott. Viszont olyan is, amit jobbnak vélt
elhallgatni. Ilyen volt az az újság, hogy a bíróság ítélt a
fiatal Landucci perében és a jelenlevőnek adván igazat, a
távollevőt elmarasztalta. Vagy ilyen volt az a hír, amelyet
nem lett volna bátorságos levélre bízni, és élőszóval
hoztak neki Sienából: valaki, névtelen, feljelentette
Piccolomini Ascanio érseket a Szent Hivatalnál. A
felielentés szerint az érsek nyíltan mondogatta Galileo
ottléte alatt a városban, hogy a tudóst igazságtalanul
ítélték el, Galileo lángelméjű tudós, akinek a neve örökké
fog élni, akármit csinál a Szent Hivatal. Noha inkviziciós
ügyről szigorúan tilos volt beszélni, az érsek mégis
megüzente a feljelentést Galileónak, de egyszersmind azt
is, hogv öreg barátja ne nyugtalankodjék, neki nem lehet
semmi baja.
Ilyesmit nem mondott el Celestének, de talált helyette
száz apróságot a Gioiello házi ügyeiről Celeste hallgatta
csendesen, szelíd derűvel, és folyton csak sorvadt. Így
ment ez három hónapig. l5s egy máreinsvégi napon
Galileo nem beszélhetett leányával. Celeste olyan rosszul
érezte magát, hogy nem jöhetett le cellájából. Az apa
megrémült, de Angéla megnyugtatta: nincs semmi
különösebb baj, valami múló gvomorrontás az egész, ő
mindenáron látni akarta Celestét. De a clausurán túl nem
léphetett. Orvoson és papon kívül oda férfi nem tehette
be a lábát.
Másnap azt a hírt kapta, hogy nem kell
nyugtalankodni, a beteg egyformán van. Holnap talán
már láthatja is. De a következő napon ugyanezt mondták
neki. A negyedik napon nem bírta tovább. Rimánkodott a
főnöknőnek, hogy engedjék leányához.
− Ne tépje a szívemet, kegyelmes uram, tudja, hogy ez
lehetetlen. Ha az egyházi hatóságok megengednék a
kivételes esetre való tekintettel, nem mondom…
− De énnekem tilos bemennem a városba, értse meg!
És levélben hogyan csináljam? Minden perctől
megbolondulok. A Krisztus sebeire kérem, eresszen a
leányomhoz. Gondolja, hogy orvos vagyok.
− Hát jól van, ha holnap Suor Celeste nem lesz jobban,
megígérem, hogy szemet hunyok.
Másnap csakugyan beeresztették a clausurába, miután
a főnöknő előbb rendet csinált és minden apácát
cellájába parancsolt. Galileo belépett leányához. Most
járt először a Celeste cellájában. A legridegebb
szegénységü szoba volt ez, zárkaszerűen szűk. Az ágy
fölött feszület függött a falon, alatta az ő rézmetszésű
arcképe, amely valaha a napfoltokról szóló vitairatának
Hiűz-kiadásában jelent meg. Ott feküdt Celeste a két
kénmás alatt, akiket legjobban szeretett. A fehér főkötő
most nem volt rajta, feje meglepően kicsinynek hatott a
durva vásznű párnán. A takaró alól sejlő körvonalak egy
valószínűtleniil vézna gyerektest ábráját mutatták.
Angéla ott őrködött az ágy mellett a széken. De most
átadta helyét apjának, hogy felhasználja az alkalmat és
alndiék valamit, mert egész éjjel fent volt a beteg mellett.
Galileo nem ült a székre. Leborult az ágy elé és
gyöngéden átkarolta leánya ijesztően lefogyott vállát.
− Drága kislányom, egyetlenem … gyógyulj meg …
rettenetesen aggódom érted … Mi bajod van?
Celeste gyenge mozdulattal apja hajára tette kezét. De
alig volt ereje simogatni.
− Vérhas, − mondta csendesen, majdnem
közömbösen, − Isten kezében vagyok.
 Aztán behúnyta a szemét és nem beszélt. Nem lehetett
tudni, ébren van-e, vagy eszméletlen. Hosszú szünet
múlva elmosolyodott.
− Mi az, szívem, − kérdezte az apa.
− Most álmodtam. A mamát láttam álmomban. Olyan
szép volt, mint akkor régen Páduában. És nagyon
szeretett engem.
Majd kis szünet után, lehúnyott szemmel ezt kérdezte:
− Apámuram, mit tanít Arisztotelész Istenről?
− De angyalom, te most nem jól vagy… nem fáraszt az
ilyesmi?
− Nem, nem, csak mondja meg, tudok figyelni.
− Azt tanítja, hogy Isten anyagtalan, tehát nem fizikai
úton mozgatja a világot. Hanem szellemi úton mozgatja.
Minden lényben vágyat és szeretetet ébreszt. És ha őt
szeretjük, akkor találjuk meg magunkban, ami jó,
tökéletes és örökkévaló.
− Milyen szép ez. Arisztotelész keresztény volt. Ne
haragudjék rá olyan nagyon.
− Jól van, drágám, megígérem neked, hogy
türelmesebb leszek hozzá.
Aztán megint mély csönd lett. Csak hosszú idő múlva
szólt a beteg alig hallhatóan:
− Apámuram … Kimondhatatlanul szeretem
kegyelmedet …
És elhallgatott. Kis vártatva belépett a főnöknő az
orvossal. Galileo felállott, néma intéssel köszöntötték
egymást. Az orvos intett, hogy menjen ki, vizsgalat
következik. Kint várt a folyosón, félig eszméletlenül maga
is. Jó idő múlva kijött az orvos.
− Eszméletlen, − mondta, − most jobb, ha így hagyjuk.
Kegyelmednek is ideje hazamenni. A főnöknő restéit
szólni kegyelmednek.
 − Igen, megyek, − szólt ő engedelmesen, − csak még
benézek.
Odament még egyszer az ágyhoz. Lehajolt a beteghez
és megcsókolta a homlokát. Az nem mozdult. Galileo a
főnöknőhöz fordult.
− Gyónni nem kívánt?
− De már gyónt és áldozott délután … és …
− Tudom. Felvette az utolsó kenetet, csak mondja ki.
Én most… én most…
Megakadt, elfelejtette, hogy mit akart mondani. A
főnöknő gyengéden kituszkolta. A folyosón pedig az
orvos fogta karon és vitte kifelé. Nem beszéltek semmit.
A kolostor előtt taliga várta az orvost, öszvéres.
− Nincs remény, doktor úr?
− Sajnos, nincs. Most már aligha is tér magához többé.
A reggelt nem éri meg. Szívből kegyelmeddel érzek,
Messer Galilei.
Ő nem felelt. A taliga elzörgött a sáros úton, ő pedig
gyalogszerrel bandukolt a sötétedő alkonyatban. Mikor
benyitott a kapun, Porzia szaladt elébe.
− Kegyelmedet valami pap várja. Itt ül már másfél óra
óta.
− Miféle pap?
− Nem tudom. Azt mondta, hogy a Szent Hivatalból
jött. A fiókok be vannak zárva. Giuseppe leültette.
− Jól van. Maga menjen át a kolostorba, Porzia. Suor
Celeste nagyon beteg. Üljön ott és hozzon hírt, ha
történik valami.
Porzia felsikoltott és vissza sem ment kendőért a
házba, futva indult a kolostorba. Galileo felment az
emeletre. Ott várt a pap. Ahogy ő belépett, az felállott.
 − Dicsértessék. Nevem Padre Fanano ás a Szent
Hivatalból jövök.
− Isten hozta. Mivel szolgálhatok 1
− Kómából érkezett parancsot kell átadnom
kegyelmednek. A parancs szó szerint így hangzik: ne
zaklassa kegyelmed folytonos könnyítési kérésekkel a
Szent Hivatalt, mert a Szent Hivatal elveszti türelmét, és
ha kegyelmed nem nyughatik, a legközelebbi alkalommal
parancs jön, hogy kegyelmed azonnal induljon be a
Sopra Minerva börtönébe. Szíveskedjék aláírni ezt a
nyilatkozatot, hogy a parancsot átvette.
Galileo engedelmesen odajegyezte nevét az írásra.
− Szíveskedjék megmondani a főinkvizitor úrnak,
jelentse Kómába, hogy sérvemet most már csak orvos
tudja kötözni, akkora. Ezért merészkedtem…
− Ez nem kifogás, − vágott közbe a pap, − a város elég
közel van, orvos és orvosság könnyen idejut.
Dicsértessék.
− Mindörökké.
A pap, Fanano atya, elment. Ő pedig vállat vont. Most
nem törődött semmivel. Leült és várt. Inasa vacsorát
akart hozni, azt visszaküldte. Elhelyezkedett annál az
ablaknál, ahonnan legjobban látta a zárdát. Nézte a
világos ablakot. Ki tudta számítani, melyik az. Így várt
hajnali három óráig. Akkor meghallotta a kapu döngését
és a hazatérő Porzia kétségbeesett zokogását. Celeste
meghalt.
 XIV.

Hónapokig tartott, míg a remete ebből a csapásból

felocsúdott. De mikor annyira jutott, hogy megint
nekiülhetett munkájának, tudta, hogy az alatt a pár év
alatt, ami még életéből hátra van, mindig nyomorék
félembernek fogja érezni magát. Megmaradt két gyereke
nem törődött vele sokat. Suor Angéla nagyon únta apja
látogatásait, nem tudott vele mit beszélni és ezt nem is
titkolta. Így aztán Galileo elment ugyan a kolostorba, de
megint csak Celestéhez: ott üldögélt a piciny
templomban, amelynek falába és talajába az apácákat
temették. Ott volt a Celeste friss sírköve is. Angéla
kiüzent, hogy most nem ér rá. Nencio sem nagyon
érdeklődött apja iránt. Állását csakugyan elvesztette,
nagy nehézségek árán sikerült benyomni új állásba: a
San Giovanni-vikáriushoz került titkárnak. Ebben az
időben sokat járt apjához, a két unokát is felvitte, Sestilia
is felgyalogolt Arcetribe. Mindaddig, amíg Galileo be
nem adta a derekát és le nem szúrta a pénzt, ami a
házvételhez kellett. Nencio megvette a házat, a kettőt
eggyé alakíttatta, kényelmesen és úri módon lakott,
firenzei állást kapott. S ettől kezdve alig nézett feléje
apjának.
Pedig az nagyon vágyott rá, hogy szeressék. Legalább
ezredrészét szerette volna visszakapni annak a mélységes
melegségnek, amelyet Celestével elvesztett. Ott tartott
már, hogy megalázkodott Angéla és Nencio előtt, úgy
kereste szeretetöket. De látnia kellett, hogy kényelmetlen
nekik. Azok a magok életét akarták élni, őt pedig
ellátottnak tudták, s így a lelkiismeret nem bántotta őket.
Nem tehetett mást: dolgozott. Megírta a szép könyvet
végig. És csakugyan az lett belőle, aminek szánta:
kősziklába vágott új út az utána jövők számára. Egységes
és új szemlélet a fizikai világban. Csak tudósoknak írta
ezt, nem a nagyközönségnek. Eddig írásaiban
ragaszkodott az olasz nyelvhez, amelyet mint
nagyszerűen kezelhető nyersanyagot is imádott, jól tudta
magáról, hogy korának különb írója ezen a nyelven
nincsen. Aztán meg egész élete felfogásához is tartozott
eddig, hogy a tudományos kérdéseket elvonja a latinul
szillogizáló egyházi elefántcsonttoronyból és odaterítse
minden értelmes ember elé. De most még a
tudományban is emberkerülő lett. Csak a
kiválasztottakhoz szólott. Ez a könyve hol latinul beszélt,
hol olaszul. A szigorúan szakszerű részeket latinul írta a
meggyökeresedect szaknyelv műszavaival, más részeket
olaszul írt meg. De a kívül egységtelen munka belül
tömör és logikus egységet mutatott. S amit mondott, azt
a világon ő mondta először.
Onnan indult el, hogy Sagredo és Salviati a velencei
Arzenálban a gépek anyagáról beszélgettek. Simplicio
hamar eltűnt. A pápa még képes lett volna azt hinni,
hogy az elítélt ember megátalkodott vakmerőséggel
tovább gúnyolja Őt. De Sagredo és Salviati megmaradtak
és arról társalogtak, hogy milyen különös tünet: kisebb
alakú gépek jobban dolgoznak, mint az ugyanolyan
anyagból, ugyanolyan terv szerint, de nagyobb
arányokban épített gépek. Ez már maga is olyan kérdés
volt, amelyet az emberiség mérnökei eddig nem tettek
szóvá soha. De ő nem soká időzött a kérdésnél, volt egyéb
mondanivalója bőven. A beszélgetők áttértek az anyag
tartósságára. Mennyire tartós az oszlop, a rúd, a
keresztgerenda, a fémfonál. És általában mi teszi az
anyagot ellenállásra képessé? Miért nem szakad el a
kötél, amely márványtömböt emel? Nyilván rostjai úgy
összefüggenek egymással, hogy némelyik meg is
repedhet közülök, az egész kötél azért tovább tart. De
hogy lehet ezt az ellenállást kőnél és vasnál
megmagyarázni, amelynek nincsenek rostjai?
Arisztotelész, megint és mindig csak Arisztotelész, azt
mondja, hogy a testek azért tartósak, mert a
természetben ősi elv a „horror vacui“, az ürességtől való
irtózás, a mindenféle nyílás, lyuk, repedés lehető
elkerülése. Ez a magyarázat hamis. Egy üres hengerbe
nem lehet tizennyolc könyöknél magasabban vizet
szivattyúzni, mert a természet visszafelé szívja a vizet,
hogy valahogyan lyuk ne támadjon benne, − ezt még el
lehet fogadni. De közönséges fémhuzalra óriási súlyokat
lehet akasztani. Elképzelhető, hogy a „horror” ekkora?
Nem, a testek ellenállásának más oka van. Izzé-porrá kell
zúznunk az anyagot, a lehető legalsó határig kell
osztanunk mindig kisebbre, mindig kisebbre, hogy titkát
ellessük. S ha végül felosztottuk olyan piciny, szabad
szemmel már rég nem látható részekre, amelyek
oszthatatlanok, akkor beszélhetünk a „horror vacui“-ról,
de az Arisztotelész értelménél sokkal mélyebb
értelemben: ezek között a piciny őssejtek között olyan
végtelen kicsinységű és végtelen sokaságű vákuumok
vannak, amelyeket a természet mindenáron ki akar
tölteni, de a piciny anyagszemcsék oszthatatlanok s nem
morzsolódhatnak többé, s ebből származik
legyőzhetetlen összetapadásuk. Ezért kemény a vas, ezért
nem törik el a vasrúd, amelyre súlyt akasztanak. „Ez a
gondolat még nyers, ezt még alaposan meg kell
emészteni Ha ráér, megemészti ő. Ha nem jut ideje, majd
megemésztik az emberiség következő századai. Az
atomok mindenesetre elindultak útjokra a
természettudományban.
És hogyan változik ez az anyag az ő millió és millió
atomból való összerakottságában? Hogyan olvad
például? Rendkívül gyors mozgással, amelyet az atomok
végeznek, de amely emberi szemmel nem látható.
Sagredo és Salviati beszélgetése itt áttér a fény
haladására. Siena óta már kieszelte a szerző, hogyan
lehet bebizonyítani, hogy a fény terjedéséhez idő
szükséges. A kísérlet igen egyszerű. Három ember kell
hozzá valami óriási síkon: kettő lámpást tart a kezében, a
harmadik nézi őket. Megbeszélik, hogy az egyik eloltja a
lámpást, erre a másik, mihelyt ezt meglátja, szintén
azonnal eloltja az övét. Először felállanak egy mérföldnyi
távolságban s ezt a megbeszélést végrehajtják. Aztán
felállnak öt mérföldnyi távolságban s megismétlik. Majd
megismétlik egymástól húsz méríöldnyire. A harmadik
látni fogja, hogy mennél messzebb vannak egymástól az
oltogatók, annál későbben következik az első leoltásra a
második. A íény sebessége megmérhető. S ezt ő találta ki.
Aztán a hang következik. Az akusztika beláthatatlan
területe. Csupa új dolog. A szabad esés. A vízben úszó
vagy elmerülő testek viselkedése. A fajsúly. „Micsoda
óceánokba jutunk lassanként és észrevétlenül a
vákuumok, a végtelen és oszthatatlan anyagrészek, a
momentum-mozgások közepette, hogy ezer dolog között
soha partot ne érhessünk?” Az író maga kiáltott fel ilyen
lelkesült csodálkozással az új dolgok kitáruló óceánja
láttán. Értelme rugalmas volt, tiszta és sértetlen, mint
fiatalkorában. Gondolatai mint a sav hatottak a felvetett
kérdések repedései közé és szétmállasztották a titkokat. S
amit látott, azt színes és csillogó érdekességgel írta meg.
Kisebb gép és nagyobb gép? Olyan ez, mint a rendes
nagyságú ember és az óriás. Az ember-alkotású óriás egy
percig sem élhetne, mert a föld vonzóereje csak az
emberi magasságú lényben tűri az emberi termet
szerkezetét. Az óriásnak más szerkezet jár, amelyet
méretei határoznak meg. Az emberi és állatvilág is fizikai
törvények szerint épül. A kutya csontrendszere is
tökéletes a maga nemében, a madáré is. Tanulmányozni
lehet rajtok a terhelési, közegellenállási törvényeket.
Mint ahogy a vízben élő állatok a fajsúly törvényeire
adnak példát: a hal a testében rejlő hólyag tágításával
csökkenteni tudja fajsúlyát, vagyis feljebb tud emelkedni
a vízben. S ezt eddig nem látta és nem mondta senki. És
milyen gyönyörű tételek folynak a tollba írás közben,
mikor a gondolkozó az egész természetet ilyen
egységesen látja millió összefüggésével. „Egyetlen
jelenség okainak megismerése más jelenségeket is
azonnal megvilágít előttünk, anélkül, hogy a tapasztalatig
vissza kellene mennünk.”
 Ez már közel járt Kopernikuszhoz. Az aggastyán
azonban nem hőkölt vissza. Ellenségeinek csak
hatalmától félt, eszétől nem. Csak ő tudhatta és néhány
kivételes híve, hogy ez a könyv pontosan úgy összefügg
világszemléletben a föld forgásával, mint ahogy két
imádkozó kéz ujjai egymás közé illenek. Aki tud
imádkozni, az a félkézből is érti a mozdulatot.
A könyv elkészült. A szerző soká gondolkozott, hogy
kinek fogja ajánlani. Nem talált lelkében senkit. De az
élet kiszámíthatatlanul változó tarkasága elébe dobta az
arravaló nevet.
Két hajdani páduai tanítványa bukkant elé a múltból.
Az egyik elég rövid ideig volt a keze alatt, de azért
emlékezett rá. Ez provanszi származás volt, Peiresc
Nicolónak hívták. Az elfolyt harminc esztendő alatt nem
hallatott magáról, de most megszólalt. Érdekes
alkalomból. Campanella, a szertelen és nyugtalan pap,
Orbán pápával is összeveszett és menekülnie kellett
Rómából. Kiszökött Franciaországba és felkereste a
leghíresebb francia matematikust, Gassendit. Az most
Aixben lakott. Pap volt ugyan, a dignei prépost
méltóságát viselte, de kopernikánus maradt most is. És
az volt Campanella is. A házigazda és a menekült sokat
beszélgettek Galileiről, s betoppant a házhoz
harmadiknak Peiresc, aki most már, mint élemedett
ember, tanácsosa volt a provanszi parlamentnek,
befolyásos államférfi és sokat olvasó ember. Most
Campanellától részletesen meghallotta, hogy világhírűvé
lett tanárával mit csinált a Szent Hivatal. Elhatározta,
hogy segíteni fog az aggastyánnak. Levelet írt Arcetribe,
tanára emlékezetébe idézte magát és felajánlotta politikai
befolyását. Elkezdte levelekkel bombázni az egyik
Barberini bíborost, a pápa öccsét. Minden levelének
másolatát Galileónak is elküldötte. A levelekben ilyen
részletek voltak: „Ezt az eljárást valóban mindenki
nagyon keménynek fogja találni, s az utókor még inkább,
mint a mai kor, amelyben úgylátszik mindenkinek csak a
saját érdekein jár az esze. Igen, ez a dolog foltot fog vetni
VIII. Orbán pápaságának és fényének dicsőségére, ha
Eminenciád el nem határozza magát, hogy ennek az
ügynek különös figyelmet fog szentelni”. Egy másik
levélben: „Az én buzgóságom ebben az ügyben részint a
tiszteletreméltó híres aggastyán, Galilei iránt érzett
szeretetembol, részint a jelen pápaság becsületéért és
hírnevéért való aggódásomból származik, mert ha Galilei
ellen ilyen szigorúan folytatják tovább a dolgot, könnyen
megeshetik, hogy az utókor majd ezt a szívósságot s
Szókratész üldöztetésével hasonlítja össze”. Peiresc
katolikus volt, bátor és független. De levelei, amelyek
már a sértés határát érintették, egyelőre hatástalanok
maradtak.
A másik tanítvány pedig Noailles gróf volt, a jókedvű
ifjú diák, aki a páduai nagy ház diákvacsoráin ott ült a
fiatal tanár jobbja mellett. Ő is megemberesedett azóta:
Richelieu követnek küldte Rómába a Velencébe küldött
Créqui helyére. Noailles gróf is levélben kereste fel
hajdani tanárát. Még melegebben, mint Peiresc. És mint
francia követ magánál a pápánál ütötte a vasat. Amit más
nem mert megtenni, ő megtette, szóbahozta Orbán pápa
előtt a Simplicio-dolgot. Nyiltan elmondta, hogy
Rómában pletykáznak valamit: a Simplicio alakja a
pápára céloz. Hát ez teljes képtelenség. Kézzelfoghatóan
kimutatta a pápának, hogy milyen botorság ilyen
szándékot feltételezni a szerzőről, akinek semmi oka nem
volt a pápát gúnyolni, viszont minden oka megvolt
kedvében járni. A pápa a beszélgetés végén kijelentette,
hogy meg van győzve. Ő mindig nagyrabecsülte Galileit
és most is nagyrabecsüli. De az új világrendszer tana
súlyos veszedelmet jelent az egyházra, azt nem lehet
hagyni. Noailles gróf mégsem hagyta abba az ostromot.
Niccolinival szövetkezett és olyan lelkes segítőnek
mutatta magát, hogy Galileo elhatározta: neki ajánlja a
könyvet. Az ajánlást meg is írta, kifejtve benne, hogy jó
érzés „külföldi előkelőség védelme alatt tudni magát“,
keserűen adva így tudtára Toszkána uralkodójának, hogy
alattvalói az ő védelmében nem igen bízhatnak.
A könyv most már megvolt, csak kiadót kellett volna
találni. Eredetileg az volt a gondolata, hogy Bécsben
adatja ki. Ír Ferdinánd császárnak, akit a firenzei
udvartól eléggé ismert trónörökös korából. Voltak is
Bécsben ismerősei, akiknél puhatolódzhatolt, hogy ilyen
tervnek miféle kilátásai lehetnének. Volt tanítványa,
Pieroni, azt írta vissza, hogy erről a gondolatról tegyen le.
A bécsi udvarnál a jezsuiták az urak, minden irodalmi
kérdésen rajta tartják a kezökct. Sőt a császár közvetlen
környezetében tartózkodik mostanság Scheiner atya, aki
Ingolstadtból egy időre Bécsbe költözött.
Erről tehát le kellett tennie. Akkor arra gondolt, hogy
megpróbál összeköttetést keresni az Elzevir-céghez.
Maga az egyik Elzevir éppen tanulmányúton volt és ez
időtájt Velencébe vetődött. Galileo írt a Fra Paolo hajdani
titkárának, Micanziónak, hogy csináljon valamit. De ez
sem ment. A kézirat ide-oda utazgatott Bécs, Firenze és
Velence között, egyik határidő elvágta a másikat, Elzevir
elutazott Velencéből. Rómáról álmodni sem lehetett, ott
aligha akadt kiadó, aki őt nyomtatni merészelte volna. És
a cenzúrától sem sokat remélhetett. A mostani cenzor
nem felejthette, hogy Riccardit, a kövér atyát, Orbán
pápa a Galilei-iigy miatt elcsapta. Ugyancsak
büntetésben részesült a firenzei cenzor is, saját
városában sem várhatott jót a cenzúrától. Könyve
megvolt és itt állt vele, mint valami kezdő irodalmi
gyerkőc, akivel senkisem akar szóbaállni.
Ez idő tájt Piccolomini érsek Firenzében járt és
meglátogatta. A maga szabadszájú és magabiztos módián
beszélt most is. És pedig olyan dolgokat, amelyeket
Galileo sohasem gondolt végig.
− Kegyelmednek az volt a baja, hogy nem beszélt
valami ügyesebb egyházi jogásszal. Kegyelmedet
jogtalanul ítélték el. A bíborosi kollégium jog szerint nem
ítélhette volna el.
 − Hogyhogy?
− Miért ítélték el? Hogy a kopernikuszi tan Szentírás-
ellenes, azt az egyház sohasem mondotta ki. Ne szóljon
közbe. Sohasem mondotta ki. Az akkori, tizenhat-beli,
bíboros-kollégium kimondhatta, de az nem az egyház.
Pál pápa ezt sohasem írta alá, zsinat soha nem mondta
ki. Kegyelmed tehát az egyházzal magával sohasem
szállott szembe. Ezért el nem ítélhették. Elítélhették
volna azért, mert szembeszállott a Szent Hivatal
parancsával, ha könyvét a Szent Hivatalnak be nem
mutatta volna. De a cenzori engedélyt megkapta, s ezzel
minden felelősség magára a cenzúrára hárult, tehát a
Szent Hivatal jog szerint csak sajátmagát ítélhette volna
el. Az ítélet jog szerint hibás, ennélfogva semmis a belőle
következő eskü is. Kegyelmed megnyugtathatja a
lelkiismeretét. Ezt kifejtettem Sienában is egy-két
ismerősnek. Ezért jelentettek fel.
− És mi történt? Nem lett kellemetlensége,
monsignore?
− Nem. Letagadtam. Ez a legegyszerűbb módszer. De
hogy folytassam, még furcsábbat mondok. Az ítélet már
csak azért sem érvényes, mert súlyos formahibái vannak.
Három bíbornok a tíz közül nem írta alá.
Galileo elhülve nézett az érsekre. Azonnal felállt, ment
az íróasztalhoz és előkereste az ítéletet.
− Adja csak ide, − mondta az érsek, − nézzen ide. Én
ezt az ítéletet jól megnéztem. Ugy-e, azzal kezdődik, hogy
felsorolja a bírákat. „Mi Borgia Caspare..satöbbi,
összesen tíz bíboros. Most forgassunk a végére. Olvassa
meg, hány írta alá. Hét. Figyelje csak meg, kik nem írták
alá. Éppen a java. Borgia hiányzik, Zacchia hiányzik és a
pápa unokaöccse, Barberini Francesco. Ismerem mind a
hármat. Okos és tisztességes emberek. A pápaságnak
gondos támaszai. Nyilván jól meggondolták
lelkiismeretűkben a kérdést. Dacoltak a pápával.
Francescóról nem beszélek, − ő a kedvenc unokaöccs,
neki minden szabad. Soha nem megy el az inkviziciós
ülésekre, mert únja. Nagy csoda, hogy a kegyelmed
dolgában részt vett. Borgia is könnyebben beszél, mint
más: ő nápolyi alkirály amellett, hogy bíboros. De
Zaccbia! Tudja kegyelmed, mit jelent az: megtagadni egy
olyan aláírást, amelyet Orbán pápa parancsol? Egy
szónak is száz a vége: ezt az ítéletet a bírák egy része nem
írta alá.
− Hiszen akkor …
− Hiszen akkor nem érvényes. Mondom. De mit jelent
az, hogy nem érvényes? Ha kegyelmed elkezd okoskodni,
nagyon szépen máglyára viszik, arról biztosítom. Én csak
a kegyelmed lelkiismeretéről beszélek, mert láttam
Sienában, hogyan marja magát mint tudós is, mint
katolikus is. Mondjam még tovább az én egyházjogi
magyarázatomat? Kopernikusz ma sem ellenkezik az
egyházzal. Orbán pápa nem foglalt állást hivatalos pápai
pecsétjével Kopernikusz ellen, zsinat nem átkozta ki.
Kopernikusz csak a Szent Hivatallal ellenkezik.
Kegyelmednek tehát be kell fognia a száját, de csak
félelmében. Lelke mélyén a legkitűnőbb katolikus
maradhat, ha tovább hiszi, amit hitt. Ez az én felfogásom.
De más egyházjogászt ne kérdezzen meg, mert
feljelentik.
Ascanio érsek aztán az előkelő világfi és arisztokrata
csevegő módjával tért át más kérdésekre. Unokatestvérét
emlegette, aki valóban császári fővezér lett, miután
Wallensteint megölték. Az a kisfiú, aki a Medici-udvar
nyaralójában szaladgált u kavicsos úton, most Európa
egyik fővezére. De Galileo erre nem tudott figyelni. Ugye
jogi oldalának az a tömör összefoglalása, amelyet a
világosfejű szakembertől hallott, kimondhatatlan
megkönnyebbüléssel töltötte el. Lelke legmélyén mindig
jó katolikusnak és Isten buzgó hívőjének tudta magát.
Amit vallása ellen vétkezett, az mázsás teher gyanánt
nyomta titkos gondolatait. Amit az érsek felfedett előtte,
attól lelke egyszeriben könnyű röptűvé változott. Ő is
most már egyszerűnek látta a dolgot. A betűk leomlottak
lelkiismeretéről és maradt a lényeg: mindig buzgó hívő
maradt és mindig azt hirdette Isten dicsőségére, amit
igaznak ismert. Ez bűn nem lehet. A bűn akkor
kezdődött, mikor eskü alatt hazudozni kezdett. De azon a
formulán, bogy a jogtalan bíróság által kicsikart dolgok a
lelkiismcretre érvénytelenek, kapva kapott. Valami
halvány érzése volt, hogy az okoskodás kissé önkényes,
de annyira tisztának tudta egész élete munkáját Istennel
szemben, hogy ezen a halvány érzésen mohón túltette
magát. Az érsek visszament a városba, ő pedig napokon
át ügyének ezt az új szemléletét forgatta a fejében.
Életkedvét kapta vissza tőle, önbizalmát; ami csúnya és
megalázó volt a nagy pörben, azt most új vizsgálat alá
vette. Elolvasta és gondosan mérlegelte a megtagadó
eskü egyes mondatait. „Megtagadom és elátkozom a
szentegyházzal ellenséges szektákat. Nem, ez nem igaz,
és most már ezt sem tartja kötelezőnek. Megtagadhatja
és elátkozhatja Keppler emlékét? Lehetetlen, hogy Isten
az ilyen szere tétlenséget, a jó érzésekhez való rideg
hűtlenséget szeresse. Elátkozza az augsburgi
polgármestert, aki olyan jó volt hozzá és olyan derék
embernek mutatkozott? Megátkozza Berneggert, a
strassburgi professzort, lelkes tisztelőjét, aki az elzászi
protestantizmus főalakia, viszont a kompaszról szóló
művecskét lefordította latinra és lelkesen terjesztette?
Tetszik az a jó Istennek, hogy valaki a jóért rosszal fizet?
Homályosan megmozdult valami katolicizmusa
legmélyén. Valami itt nincs rendben. Valami nem helyes
abban, hogy Krisztus egyháza fegyveres zsoldosokat és
ágyúkat küld Urbinóba. Ott is valami bajnak kell lennie,
hogy mikor a firenzei nagyherceg a pestisjárvány ellen
rendeleteket hoz és megtiltja a csoportosulást, akkor a
vallás penitenciára kényszeríti a dolgozó tisztviselőket és
körülhordatja a városban a Madonna deirimprunetát
zsúfolt és mételyezett tömeg kíséretében. És az sem lehet
helyes, hogy nehéz tudományos szakkérdésekben nem
szakértők mondják ki, mit szabad az elmének a vallástól
távol álló kérdésekben hinnie és mit nem. Kohl mbus
idejében ugyanígy kimondták, hogy a föld nem lehet
gömbölyű és képtelenség, hogy ennek az állítólagos
gömbnek túlsó felén emberi lények éljenek fejjel lefelé.
Az egyháznak ez az állásfoglalása már nincs sehol. Az
egyház most már tudja, hogy akkor tévedett. Ugyanígy
újabb száz év múlva tudni fogja, hogy most tévedett. S
ahogy most senki nem vádolhatja Kolumbust
eretnekséggel, pedig Torquemada könnyen megégethette
volna, ugyanúgy száz év miilva Galileit, aki a föld
forgásában hitt, jó katolikusnak fogják tartani. De akkor
a pápa körül baj van. Akkor az ő szellemi országlása nem
tökéletes. És hogy hol a baj, azt megmondta egy velencei
katolikus szerzetes és megmondta egy páduai
peripatétikus tanár. Fra Sarpi életének gondolata az volt,
hogy a pápaság csak vallási dolgok fölött uralkodjék,
világiak fölött ne. Cremonini életének gondolata az volt,
hogy a teológiának csak saját tudományába szabad
belszólni, a többiekbe nem.
Vájjon most már protestáns vagyok? − kérdezte
magától izgatottan, mikor ilyeneket gondolt. És mindjárt
azt válaszolta rá, hogy nem. Hiszi a dogmákat, amelyeket
a reformáció elvetett. Szereti hinni a miseáldozat
csodáját, a misztikus és gyönyörű átlényegülést. A
templomok művészi pompáját, a zenét, a színes ablakok
tömjénes hangulatát, a gót boltívek alatt csilingelő
csengőt nem adná oda semennyiért. S a szentek ereklyéit
sem, az aranyhímes miseruhákat, a kolostorok enyhe
békéjét sem.
De Kopernikusz rendszerét hiszi, ha ég és föld
összeszakad is. És amíg lélegzetet vehet, addig ezt nem
hagyhatja abba. Nyiltan nem lehet tovább dolgozni.
Akkor tehát kénytelen suttyomban, a föld alatt csinálni
tovább. Felemelt fejjel, igaz katolicizmusa tudatában,
bizonyára szép és magasztos volna vértanúságot halni, de
így hasznosabb. A lopva végzendő aknamunka arravaló,
hogy megmutassa: Isten világa sokkal szebb és
gyönyörködtetőbb, mint azt Ptolemaiosz elképzelte, tehát
a Teremtés csodálatos bölcsessége előtt sokkal
áhitatcsaibban lehet hódolni. Mi más a tudós
kötelessége, ha nem ez? S ha ezt a kötelességét végzi,
bizonyára katolikusabb, mint egy tudatlan emberekből
álló testület, akik elcsavart jegyzőkönyvekkel operálnak,
képtelenségeket mondanak, ki tudománynak,
jogszabályokat sértenek és ítéletöket minden bíróval még
alá sem tudják Íratni.
Most már maga előtt is nyíltan mert örülni annak,
hogy olyan jó barátságiban van a párisi Diodatival. Ez
protestáns ember volt és kopernikánus. A kiátkozott
könyv elkerült hozzá. Diodati el volt tőle ragadtatva.
Elhatározta, hogy a művet a protestáns világgal is
megismerteti. Csakugyan kicsinálta hosszas utánjárással,
hogy a könyvet Elzevirék kiadták. Ezt is a bizonyos
strassburgi Bernegger fordította latinra. A nagy port
felvert mű, amelyet méltán lehetett világhírűnek
mondani, pedig igen kevesen olvashatták, most
megakadályozhatatlanul a nagyvilág elé került. Leydenig
nem ért el a Szent Hivatal keze. És Orbán pápa nem
rendelkezett a protestáns államokkal. Sőt mindegyik
katolikus állammal sem. A francia protestánsokhoz nem
nyúlhatott például. A Firenze melletti villában fogolyként
ült az aggastyán, könyvét elkobozták és indekszre tették,
magába beléjefojtották a szót. De már későn. Az Elzevir-
könyv példányai szétszaladtak kocsin és hajón
mindenhová. Salviati, Sagredo és Simplicio beszélgetését
olvasták Londonban és Krakóban és Boroszlóban és
Liszabonban. Mindenki kezébe vehette és lapozhatott
benne. Csak a szerző nem. A fordítás dolgában
harmadkézen át levelezett a legnagyobb titokban, a
kiadáson hangsúlyozottan feltüntették, hogy a könyvet
Bernegger adatta ki. Példányt azonban nem kaphatott.
Ha kitűnik, hogy résztvett ennek a kiadásnak
előkészítésében, kétségtelenül azonnal megint hurcolták
volna Rómába és sorsa most már nem lett volna
kétséges. Így azonban egyszerűen úgy tett, mintha a latin
kiadás megjelenéséről nem is tudna. És várta, fog-e
nyomozást indítani az inkvizíció. Elkészült rá, hogy
leesküszi a csillagot az égről. De nem történt semmi. S ő
lelke mélyén balzsamos megváltást érzett. A nagy
gondolat, amelyet ő elárult, erősebb volt nála. Élt tovább
és most már megölni nem lehetett.
Ebben az örömben érte harmadik unokájának
születése. Ez is fiú lett, és miután a nagyapa nem
mehetett el a keresztelőre, meg kellett elégednie azzal,
hogy a gyereket az ő kérésére Cosimónak keresztelték.
Volt már a csecsemő három hónapos is, mire
megláthatta. Sestilia maga hozta fel kocsin, ő megnézte a
pólyában gőgicsélő porontyot, mutatóujját tartotta elébe,
csettintett neki és örült. De egyszerre ellankad kedvvel
így szól:
− Sajnos, nem látom jól. A szemem romlik.
− Mennyiben romlik? − kérdezte Sestilia, csakhogy
kérdezzen valamit.
− Napról-napra rosszabbul látok. Az írás már a
legnagyobb kínnal megy csak. Magam írom elé Torto
mesternek, milyen lencséket vágjon a pápaszembe, de
mostmár mindenképpen rossz. Kivált a jobbszemem.
Azzal már alig látok valamit.
− Ne búsuljon kegyelmed, majd kijavul a dolog.
− Ez aligha. De talán addig még kitart, amíg élek,
Nencio nem ért rá feljönni?
− Nagyon sok dolga van. Sokszor csókoltatja
kegyelmed kezeit.
Nencio keveset járt fel ide a Gioiellóba. Nem is volt
kurta a kirándulás és a fiú terhesnek is találta a
látogatásokat. Rendszerint akkor jött, ha valami kellett
neki. Mikor nagyritkán felbukkant, apja mindjárt tudta,
hogy vagy pénzről van szó, vagy írni kell valakinek
valamiért. De mikor most nemsokkal az unoka látogatása
után váratlanul megjelent, a fiú maga kezdte azzal, hogy
most nem vinni akar, hanem hozni. És igen izgatottnak
mutatkozott.
− Halljuk, halljuk. De fújd ki magad, hiszen lihegsz.
− Óriási dolgot hoztam atyámuramnak. Harmincezer
aranyat.
− Az csinos összeg, − tréfált Galileo, − csak tedd le
szépen az asztalra, ha elhoztad.
− De ne tréfáljon, ez komoly dolog. A holland kormány
harmincezer aranyat tűzött ki annak, aki biztos módot
talál ki a hajóknak a hosszúsági fok meghatározására.
Apámuramnak volt valami gondolata erről, emlékszem.
Tárgyalt is a spanyolokkal, de aztán el hagyta aludni.
Volt valami rejtett szemrehányás a fiú hangjában.
Megrótta apját, hogy nem néz eléggé a kereset utón,
pedig van, akiről gondoskodjék.
− Várjál csak, mit beszélsz te? A hosszúsági fok
meghatározásáról van szó? Honnan veszed ezt?
− Egy barátomtól hallottam. Meg is van a hirdetmény.
Ha kívánja, elkérem tőle. De nem akartam feltűnően
csinálni.
− Miért? Mi tartott vissza?
− Apámuram, Hollandia protestáns állam. És
apámuram esküt tett, hogy eretnekekkel…
− Jó, jó. Hol van már az az eskü. Hát csak másold le
azt az írást ügyesén. És ne szólj senkinek. Nem
szükséges, hogy az inkvizició tudjon erről.
− Bízza csak rám kegyelmed. Gondolja, hogy meg tudja
oldani a kérdést? Az nagyon finom volna. Szeretnék
kocsit tartani, hogy a gyerekek sokat mehessenek a friss
levegőre. Harmincezer arany, teremtő Isten! Hát én
hagyom is dolgozni kegyelmedet. Úgy-e, nekifog
mindjárt?
 Nekifogott mindjárt. Leült és kidolgozta a földrajzi
helymeghatározás elvi alapjait, nyílt tengeren, a Juppiter
holdak fázisainak segítségével. Alig pár oldal volt az
egész dolgozat. De egy hajósországnak, ha gondolata
kivihető, bőségesen megért százszor harmincezer aranyat
is. Nencio köziben elhozta a lemásolt iratot. Valóban úgy
volt: a németalföldi kormány tudományo-s pályázatot
hirdetett. A pályadíjat a holland kereskedelmi
tengerészet tőkései adták össze. Az írás dugva, titokban,
megbízható közvetítőkkel elment Livornóba, s onnan
Párisba Diodatihoz, hogy az közvetítse. Nemsokára
megjött a válasz, hogy a dolgozat már Hollandiában van.
< A fogoly tekintete most már mindig túljárt a
határokon, mióta a saját hazájában nem lehetett próféta.
Franciaország, a német államok, Hollandia, ezek most
kitárultak érdeklődése előtt. És büszkén láthatta, hogy
hírneve odakint még erősebb és tisztesebib csengésű.
Nem írhatott úgy külföldi embernek, hogy a megtisztelt
hódolat hangja ne jött volna válaszul. Lassanként volt.
tanítványokból és új, levélbeli ismerősökből jól kiépített
hálózata kerekedett. Elzevir akkora sikert ért el a
Kopernikusz-világelvről szóló Párbeszéddel, hogy most
mindjárt kihozott még egy Galilei-művet: azt a vaskos
emlékiratot, amelyben hajdan Cristina anyahercegnő
címére hosszasan kifejtette, hogy a kopernikuszi tan nem
ellenkezik a Szentírással. Ezt is Diodati és Bernegger
intézték: egy párisi francia és egy elzászi német,
mindaketten protestánsok. De hogy a szerzőt mennél
kevésbé hozzák eretnekbarátság gyanújába, a latin
fordítás címlapjára közrebocsátó gyanánt képzelt nevet
nyomattak. A művet „Robertini Borasso Ruberto“ adta ki
Elzevirnél. Az inkvizíció váltig nyomoztatta, hogy ki ez,
aki Leydenben a Szent Hivatalnak kellemetlenkedik.
Mert másképpen ezt a könyvet felfogni nem lehetett:
akiátkozott tan, miután szerzője esküvel megtagadta,
tovább él, sőt folyton nagyobb erőre és. nyilvánosságra
kap és most már ország-világ előtt megérthető, hogy a
Szent Hivatal egyetlen érdemleges érve tévedés:
Kopernikusz tana az újabb Galilei-fordítás bizonysága
szerint egyáltalában nem ellenkezik a Szentírással. És hír
érkezett titokban a Gioiello-villába, hogy a kiátkozott
nagy művet már fordítják angol nyelvre. Európa
érdeklődése nőttön-nőtt. Megint kitűnt annak a régi
igazságnak ereje, hogy a tilalom mindent még
kívánatosabbá tesz. A kopernikuszi, gondolat így jutott el
mindenhová, ahová az inkvizíció világraszóló hírverése
nélkül még soká nem jutott volna el. És ha ennek a
gondolatnak hirdetője híres ember volt, amíg
beszélhetett, most hogy el akarták némítani, a
legismertebb nevek közé került az egész földgömbön.
Várta is, hogy az inkvizíció ezen feldühödik és rajta
fogja haragját kitölteni. De nem történt semmi
különösebb baja. Peiresc, Noailles gróf és a nagyherceg
minduntalan megismétlődő közbelépéseit mereven
elhárították, ez volt minden. Az ítélet úgy szólt, hogy a
bűnőst „bizonytalan időre“ vetik fogságba. De a pápától
még azt sem lehetett kitudni, hogy meddig fog tartani ez
a bizonytalan idő. Maga Galileo nem kérvényezhetett,
mert ezt Celeste halálának emlékezetes előestéjén
megtiltották neki. Csak pártfogói járhattak a pápa
nyakára. És Orbán pápa már azt is igen nagy és kivételes
kegynek tüntette fel, hogy két olyan kérésre, amelyet
nehéz lett volna megtagadni, igent mondott.
Az egyik kegy aíbból állott, hogy egyetlen napra
kimozdulhatott Arcetriből: a nyaraló nagyherceg
meghívta a Mezzomonte-villába. Érte jött az udvari hintó
reggel és alkonyaira visszavitte. Szép szeptemberi nap
volt, még a nyár forró erejével. Három esztendeje először
mozdult ki a Gioiello és a szomszédos kolostor szűk
területéről. De csak a szabadság tudatának örülhetett, a
világ látásának nem. Már alig látott három lépésnyire,
annyira megromlott a szeme. A táj homályos köddé folyt
össze előtte.
A nagyhercegi család tüntető nyájassággal fogadta.
Elég csendesen is élt az udvar, a nagy parádék most
hallgattak. Még gyászolták az uralkodó testvéröcesét, akit
tavaly az utolsó áldozatok között vitt el a pestis. És
különben sem lehetett ráismerni a hajdan oly ragyogó és
derűs Medici-udvarra. A hajdani derék és buzgó
vallásosság helyett most a komor vakhit nyomasztó
levegője terjengett itt. Mintha Fülöp spanyol király jeges
lehelletű koporsó-vallását hozta volna ide a boldogult
Cosimo felesége.
Galileót bemutatták az új nagyhercegasszonynak. A
hajlott aggastyánt a tizenötéves gyermeknek. Az ő
legnagyobb unokája nem sokkal volt fiatalabb. S ez a
fenséges hölgy egy éve asszony volt már. Igaz, hogy csak
névleg. A lakodalom lefolyt, de a házaspár még külön
lakosztályokban élt. S az uralkodó hitvesének
lakosztályában még sok volt a bábú és egyéb kislányos
játék. Nem is igen tudtak mit beszélni, tudós és nagy
hercegné. Galileót a látogatás rövid idejére inkáíbb
Cristina foglalta le, az uralkodó nagyanyja. Akit ő még
egészen fiatal asszonynak ismert meg, negyven évvel
ezelőtt Pisában, a Medici Giovanni balsikerű kotrógépe
kapcsán. Azóta sok víz lefolyt az Arnón. Vénasszony volt
már a hajdani ifjú Cristina. A két öreg között, ahogy ott
ültek a többiektől félrevonul tan a villa kertjében, koruk
valami magától értetődő melegebb kapcsolatot teremtett.
Cosimóról beszélgettek legtöbbet. És zsebkendővel
tapogatta öreg szemét mindakettő.
− Az az érzésem, − mondta búcsúzáskor az öreg
nagyhercegné, − hogy utoljára látom kegyelmedet. Ha
így van, vigye magával áldásomat és szeretetemet. Mert a
fiam kegyelmedet annyira szerette. Nézi még néha a
Medici-csillagokat?
− Nézném, fenség, de már nem látom. Néhány hónap
óta már nenv veszem a teleszkópot a kezembe. A szemem
rossz.
Mikor hazaért és az udvari hintó elzörgött a
homályban fehér lovaival, fogoly volt megint. Leült a
Mediei-csillagokhoz. De nem az égen kereste már őket,
hanem a papíron. Próbálgatta azt a hollandi dolgot
részletesebben kidogozni, hátha a németalföldi hajósok
beleharapnak. A pénz nem izgatta túlságosan, anyagi
gondja most nem igen volt. De az a gondolat, hogy
megváltoztatja a világ egész hajózási rendszerét a
Gioiello dolgozószobájából, szívét dobogásra indította.
A másik kegy, amelyet a pápa a közbenjáró személye
miatt szinten nem tagadhatott meg, Noailles gróffal
függött össze. A grófot visszahívták Párisba. Livornón át
utazott, de Firenzét nem érinthette. Ezért
búcsúkihallgatása alkalmával azt kérte Orbán pápától,
hogy mivel ő volt tanárával és szeretett mesterével,
Galileivel, mindenáron találkozni óhajt, az arcetri fogoly
eljöhessen a roma− livornói útvonal egy kis falujába.
Egy-két órára csak. Orbán pápa ebbe savanyúan
beleegyezett. Noailles gróf azonnal közölte az örömhírt a
fogollyal. Levélben megállapították a pontos találkozót:
október tizenhatodikán a kis Poggibonsiban, ahol a
római országút elfordul Firenzétől Livorno felé.
Galileo az udvartól kölcsönkért gyaloghintóval
hamarább érkezett. A szabadságból nem érzett semmit.
Nem a táj kellett volna,neki, amelyet most már nem
látott, hanem a szabadság tudata. Fogoly volt most is,
Poggibonsiban is, ahogy álldogált a keresztéit
vendégfogadója előtt az erődítés tövében és várta
Noailles grófot. Elég sűrűn jöttek-mentek a szekerek,
gyaloghintók és biztonságos kísérettel utazó
lovasemberek. Mellette két helybeli ember veszekedve
kártyázott.
Egyszer csak valaki megállt előtte:
− Hát meg sem ismer, kedves mesterem? Nem szép
kegyelmedtől.
− Bocsánatot kérek, − mondta ő megindultam − a
látásom nagyon megromlott. Ó gróf uram, mennyire
áldom az Istent, hogy ezt meg engedte érnem…
 Megölelték egymást hosszasan, boldogan. A gróf
szobát rendelt, ahol bizalmasan elbeszélgethetnek.
Bevonultak oda, letelepedtek. Galileo bort kért, mennél
erősebbet.
− Még mindig a régi, − nevetett a gróf, − emlékszik,
hányszor becsíptünk együtt a nagyházban este, muzsika
mellett? Látom, most sem veti meg az itókát.
− Nem. Pedig nem volna szabad. Az orvosok azt
mondják, hogy az Ízületeimnek is árt, a vesémnek is, és a
szemem is ettől romlik. De nem tudok leszokni róla. Volt
egy apácaleányom, az még visszatartott valamennyire.
De ő már nincs. Kegyelmed hogyan van, drága gróf
uram? Még jóformán szemügyre sem vettem.
− Ne is tegye. Kegyelmedhez öregedtem. Hatvan felé
járok már. Valaha nagy professzor és tejfelesszájú diák
voltunk ketten. Most két öregember vagyunk. De, hogy el
ne felejtsem: kegyelmed valami homályos dologra célzott
a levelében, amit nem értettem. Hogy hoz valamit? Vagy
átad valamit?
Galileo a keblébe, nyúlt és onnan jókora paksamétát
húzott elő.
− Üj könyvem kézirata. Ez az, amelyet gróf úrnak
ajánlottam. Lemásoltattam négy példányban, hogy baj ne
essék vele az úton. Megkérem gróf uramat, hogy
Parisban juttassa el Diodati Eliának, ha ugyan nem
restell egy eretnekkel érintkezni. Nekem hű és
jóbarátom..Ő már tudja, hova juttassa aztán. A
kegyelmed poggyászát nem vizsgálgatják.
− Miért? Üj könyve is tilos dolgokról szól?
− Korántsem. De az inkvizíciónak nem szabad tudnia,
hogy Diodati az én párisi megbízottam.
− Rendiben lesz. Az úton legalább olvashatok. Most
gyorsan beszélgessünk, mert nemsokára tovább kell
indulnom. Elmondom a pápát, az a legfontosabb.
 Elmondta valamennyi kihallgatását pontosan és
részletesen. Üj dolog mindebből nem derült. ki. A pápa
hallani sem akar megkegyelmezésről. Ezt jóidéig nem
lehet remélni. Valami könnyítést is csak hosszú idő
múlva.
− Hosszú idő múlva, − legyintett Galileo, − hol leszek
én már akkor. De mi van az ismerősökkel? Hallom, hogy
Castellinek végre szabad lett visszatérnie Rómába.
Szegényt az én pöröm idejére száműzték onnan, hogy ne
lábatlankodjék, mert él-hal értem.
− Igen, megint elfoglalta a katedráját. Beszéltem is vele
és igen érdekes dolgot izén kegyelmednek. Beszélt egy
bizonyos… ejnye, hogy is hívják, valami tiroli jezsuita…
− Griemberger?
− Az, az. Tehát Castelli találkozott vele. Kegyelmedről
beszélgettek. Ez a Griemberger, úgy látszik, igen jó
szívvel van kegyelmedhez, mert nagyon sajnálta. És
valami igen különöset mondott, amit Castelli nem mert
írásba tenni, de nekem lediktálta. Itt a cédula. Hallgassa
csak: „Ha Galilei meg tudta volna nyerni a római jezsuita
kollégium jóindulatát, most teljes dicsőségében állhatna
a világ előtt, semmi baj nem érte volna, írhatott volna
kedve szerint akármit, még a föld forgását is hirdethette
volna”. Érdekes, nem? Úgy látszik ebből, hogy
kegyelmedet mégis csak a jezsuiták nyomták a víz alá.
Galileo a fejét csóválta.
− Jezsuiták, de nem „a” jezsuiták. Most már
lehiggadtak a dolgok, és én már nem hiszem, amit
nagyon hittem, hogy ellenem titokzatos összeesküvést
rendezett egy világszervezet. Van egy jezsuita, akit fiam
gyanánt szeretek. Cavalieri. Lángelme és tanár
Bolognában. Két mankóval jár fiatalember létére, olyan
köszvényes. Imád engem, a rendje ezt nagyon jól tudja,
de nem bántják érte. Levelezünk. Nem, gróf uram, én
most már tudom, hogyan buktam el. Engem az tepert a
földre, hogy akinek vallási hatalom jár, az világi hatalmat
is követel magának. És azok gáncsoltak el, akik őrei
ennek a világi hatalomnak. Jezsuiták is. Sőt talán főként
jezsuiták. De nem mint rend. Most már ez közömbös is.
A küzdelem eldőlt.
− Sajnos, el. Kegyelmedet elnyomták.
− Dehogy is. Én győztem. Amit mondtam, attól egész
Európa hangos. Tudja gróf uram, mi történt itt? Én a
földkerekség elméinek megvilágítására meggyújtottam
fáklyául a napot. Most Rómáiból a napot próbálják
elfújni. Fujdogálják, de a szemöket be kell hunyniuk,
mert nem bírják a fényt. Én győztem, gróf uram, nem ők.
Még akkor is, ha tovább gyötörnek és ha fogolyként kell
meghalnom.
− Hiába, − mondta Noailles gróf, − kegyelmed most is
a régi. Szinte megint diáknak érzem magam, mikor
hallgatom. Mi lett a régi fiúkkal? Kiről mit tud
kegyelmed?
Egyik nevet vetették fel a másik után. A gróf erről
tudott, a tudós amarról. Emlékeikből ifjúságuk lebbent
eléjok. Majdnem negyven éve nem látták egymást és
mindakettő tudta, hogy soha többé így, bizalmas
kettesben nem beszélnek. Mikor a grófnak indulnia
kellett, mindkettőnek még száz apró emlék jutott eszébe,
amit említeni kellett. De nem tellett az időből. Noailles
gróf fogata elporzott Livorno felé, a gyaloghintó elindult
Firenze felé a fogságba.
Az a belső győzelem, amely a lelket tartotta benne,
tovább nőtt. A poggibonsi út után nemsokára bíri kapott
Diodatitól, hogy a hollandi rendek feltűnő örömmel
fogadták a tengerészeti dolgozatot és mindjárt négy
tudósból álló bizottságot küldtek ki, hogy a gondolatot
tüzetesen megvizsgálja. A dolog jó nyomon halad és
alighanem lesz belőle valami. Aztán a Noailles grófnak
átadott kézirat is eljutott rendeltetési helyére. Ézt maga
az Elzevir-nyomda is nemsokára igazolta. Kapva kaptak a
bámulatos érdakessegű munka kiadásán. A szedést
elkezdték. Sajnos, a mű túlságosan testes ahhoz,
semhogy gyorsan elkészülhetne. Jó idő bele fog telni,
amíg megjelenhetik.
A fogoly jobban remegett öreg életéért, mint valaha.
Ennek a könyvnek megjelenését mindenáron meg akarta
érni. Mikor Cristina anyahercegnő, ahogy előre
megérezte, meghalt, napokig kábultan és rettegve járkált
szobáról szobára. Minduntalan nekifogott imádkozni, s
az imának nem volt egyéb szövege mint ez: még ne,
Istenem, még ne! Mikor lassan megnyugodott, a
halálfélelem már nem hagyta el egészen. Elkorhadt öreg
szervezetét gyanakodva ügyelte, minden köhögéstől
megrémült és erőszakkal kényszerítette magát, hogy a
bort és a pipát mérsékelje. Folyton mondogatta
magában, hogy míg három dolgot meg nem élt, addig
lehetetlen meghalnia: meg kell valósítani a hollandi
ügyet, meg kell érnie az Üj Tudományok megjelenését és
hatását és meg kell szabadulnia a szabadságvesztés
állapotából. Akkor aztán jöjjön, ami minden embernek
kiszabatott. Most már hozzászokott, hogy minden este
imádkozzék. És minden este külön könyörgött azért,
hogy ha majd a végső óra elérkezik, szabad ember
gyanánt halhasson meg.
Két első vágya nem látszott lehetetlennek. Elzevirék
lassan, de biztosan dolgoztak a könyvön. A hollandi
szakértők pedig megvizsgálták a dolgozatot. Egyik a négy
közül, Realius nevű, fel is kereste levéllel. A levél
kijelentette, hogy Hollandia általában és elvben a
gondolatot elfogadja és magáévá teszi. Azonban a
gyakorlati alkalmazhatóságról még sokat kell tárgyalni,
mert a rövid elmefuttatásban a részletek tisztázatlanok.
Hollandia mindenesetre olyan komolyan veszi a dolgot,
hogy a szakértők egyikét el fogja küldeni Firenzébe.
Személyes eszmecsere során sok mindent tisztázni lehet.
A többi majd elválik. De Hollandia nagy hálájáról a
világhírű tudós máris biztos lehet.
 Ezt a levelet Galileo már nem tudta maga elolvasni.
Nem volt többé olyan lencse, amely segített volna rajta.
Balszeme is igen homályosan látott, jobbszeme pedig
éppenhogy sejtette a világosságot. Csak a tárgyak
körvonalait tudta már megkülönböztetni. A háznépet
könnyű volt megismerni, mert hosszú évek óta
megszokta járásuk különbségét. De ha a külső világból
jött valaki, azt már csak nagyon erőltetve ismerte meg. S
ilyenkor mindakét szeme rögtön nedves és vörös lett az
erőltetéstől. Minden reggel az volt az első dolga, hogy
látását próbálja: hátha valami múló baj az egész és
egyszerre megfordul. De a baj rohamosan rosszabbodott.
Minden nap meg tudta állapítani a végzetes különbséget
az előző naphoz képest.
A betegségnek ez a rohamos lefolyása négy hónap alatt
jutott oda, hogy jobbszemére megvakult. Először észre
sem vette. De mikor a kertben járkálva megdörzsölte
viszkető balszemét, teljesen sötét lett előtte a világ, holott
jobbszeme nyitva maradt. Próbálgatta megdermedten
nyitogatni két szemét, hol egyszerre, hol külön. És nem
maradt semmi kétség. Jobbszeme látását elvesztette.
Hivatta fiát. Háromszor is üzennie kellett, míg az
rászánta magát a látogatásra. Galileo közölte vele a
csapást. Aztán megbeszélte, hogy Nencio külön díjazás
ellenéiben minden héten kétszer jöjjön fel hozzá egész
délutánra. Igen sok a levél, amelyet most már nem tud
elolvasni és válaszokat is kell diktálnia. Neneiónak
tetszett is a dolog, nem is. De mivel titkárt fogadni
drágább pénzbe került volna, inkább vállalta a munkát.
És behatóan faggatta apját, hogyan áll a hollandi dolog.
Ez nagyon fúrta az oldalát.
Galileónak fájt, hogy fia ilyen kevés szeret etet mutat
iránta. Angéla hasonló közömbösséggel válaszolt, ha
közeledni próbált hozzá. Neki pedig család kellett. A
családi érzés olyan mélyen gyökeredzett benne, hogy
éhesen kívánt kielégítést. S most eszébe jutott a
Michelagnolo árván maradt családja. Vájjon mi van az
özveggyel és azzal a sok gyerekkel? Számolgatta
magában, hogy Cencio, a legidősebb, aJki Rómáiban a
botrányokat csinálta, már a harminc felé jár. Talán rég
megházasodott és gyerekei vannak. S a legkisebb, Fulvia,
már tíz éves. Talán nyomorognak és vágynak őutána, de
nem mernek hozzá fordulni.
Mikor fia elkezdte a délutánokat, szóvátette az
ismeretlen sorsú család dolgát. Meg akarta őket
kerestetni. Ezen mindjárt összeszólalkoztak. Nencio nem
akart tudni a rokonokról. Ha nem írnak, az ő bajuk.
Annak pedig semmi értelme, hogy egy szép napon
beállítsanak ide nyolcan-tizen kenyérpusztítóknak. De
Galileo ragaszkodott hozzá, hogy kerestetni kell őket. És
most ébredt annak tudatára, hogy rossz szeme miatt
majdnem tehetetlenné és kiszolgáltatottá vált. S ha
másik szemét is elveszti, akkor teljesen ki van
szolgáltatva. Nencio olyan levelet ír, amilyet akar, s azt
küldi el, amelyiket akarja. Nincs mód ellenőrizni.
Most még a sarkára állott és kikövetelte a Fra
Micanziohoz írott levelet. Azt kérte meg, hogy
nyomoztasson Münchenben. Vaksi szeméhez egészen
közel tartva, ellenőrizte az írást. Aztán ezt az egy levelet
visszatartotta és Giuseppe inassal küldette el. Nencio
morgott és haragudott. Ingyenélőkről beszélt és apja
bámulatos természetéről, aki annyi rokoni példán még
nem tudott tanulni. De Galileo mégis végiig vitte, amit
akart. A Micanzio müncheni érdeklődése váratlanul
gyors eredménnyel járt. A Gioiellóba levél érkezett
Münchenből. Alberto írta, a hajdani udvari apród, aki
annyira sírt, mikor Firenzét itt kellett hagynia. Most már
húszéves fiatalember volt. A levélből kitűnt, hogy az
elmúlt évek alatt meghalt az özvegy és meghaltak az
összes leánygyerekek, s az egész nagy családból csak a
három fiú maradt. Elég nehezen tengődnek abból a
zenészi nyugdíjból, amelyet apjok után az udvartól
kapnak.
 Ez az Alberto volt az, akit Celeste a rokongyerekek
közül legjobban szeretett. És hiába kezdett Nencio egyre
erősebben tiltakozni, Galileo ragaszkodott ahhoz, hogy a
fiút meghívja magához. Meg is hívta. Lármát csapott,
keményen ráripakodott fiára, hogy az ki ne játszhassa,
megint Micanzión keresztül íratott Münchenbe. Végül
apa és fiú csúnyán összezördültek. Nagyon
belemelegedtek a szóváltásba és hevökben mindaketten
kiteregették, ami a szívükön feküdt. A hosszú szóváltás
után Nencio jónak látta bocsánatot kérni, s az apa sietett
megölelni és megcsókolni a fiát. De a szóváltás nyomát
nem tudta töbíbó szívéből kitörölni. Világosan kellett
tudnia, hogy ez a fiú őt nem szereti. Üzleti vállakózásnak
kezeli, szeretné vele megszereztetni azt a hollandi
harmincezer aranyat, ami már jókora polgári vagyon
Firenzében, aztán türelmetlenül várni halálát.
Elvezettette magát a kolostorba a kis inassal, mert
egyedül most már erre sem vállakozhatott: nem látta
lába előtt a köveket. A klastrombán nem is izent
Angélának, hanem bement a templomba, a Celeste
sírjához és kitapogatta a követ, annak keseregte el vén és
nyomorúságos magányát.
A nagyherceghez eljutott a híre, hogy az öreg tudós
már alig lát valamit. Fernando megint eljött a Gioiellóba.
Megint gyóntató is jött vele, nemcsak szárnysegéd.
Nagyon melegen és emberi hangon beszélt az öreg
emberrel. Bátorította a szenvedésben és vigasztalásul
szüntelen imádkozást ajánlott neki.
− Hiába minden, fenséges uram, − mondta ő fejét
ingatva, − én már vakon fogok elpusztulni. De kérve
kérem fenségedet, csináljon valamit, hogy legalább
szabad legyek.
− Ez nagyon nehéz, − felelt sóhajtva az uralkodó, −
Őszentsége kedvetlen, ha ezzel a kérdéssel zaklatják. Azt
hiszem, máris neheztel rám kissé. De majd megbeszélem,
hogy mit lehetne csinálni. Niccolini már nem hozhatja
elé a kérdést Őszentségénél. Őszentsége
engesztelhetetlennek látszik. Talán majd kitalálok
valamit.
Aztán elment a fejedelem, nyomában a néma pappal.
Galileo tovább folytatta minden esti imáját, hogy halála
előtt akármilyen rövid ideig, még szabad embernek
nevezhesse magát. Fia feljárt hozzá a megbeszélt
délutánokon. Mint két idegen ültek egymás mellett, mint
főnök és titkár, egyetlen meleg szót nem váltva, kettőjük
közt azzal a fájdalmas fallal, amelynek egyik oldalát a
fiúban való fájdalmas csalódás, másik oldalát az apa
iránt való teljes közöny adta.
Egy szeptemberi napon megjelent Alberto
Münchenből. Derűs volt, friss, szerény és kedves. Galileo
már nem igen tudta vonásait kivenni. De Perzía azt súgta
neki, hogy rég látott ilyen deli fiatalembert, és
bámulatosan hasonlít a nagybátyjára. A fiatalember
elhelyezkedett a Gioiellóban és mindenkit lebilincselt
kedvességével. Első dolga volt virágot vinni a Celeste
sírjához. Nagybátyját gyengéden támogatta, körüljárta,
kiszolgálta, kedvét kereste. Igen nyílteszű fiúnak is
mutatkozott. Nenciót tüntető szeretettel üdvözölte és a
beszélgetés első negyedórájában ügyes
mellékmondatokkal, tapintatosan értésére adta, hogy
nem vár semmi anyagi segítséget tőlük. Nencio
bizalmatlansága nem oszlott el azonnal. De Alberto
lement a városba Sestiliával és a kicsinyekkel
megismerkedni. És mindegyiket meghódította. Pár nap
alatt Nencio is megnyugodott, hogy a rokontól nincs mit
tartania.
− Bámulatos dolog ez, − mondta Porzia, − tisztára
olyan ez a kedves legény, mintha kegyelmedet látnám
fiatalnak.
− Igazán, − mondta ő hiú örvendezéssel, − és csinos fiú
nagyon? Kár, hogy nem látom.
Mert most már balszeme is éppen csak hogy sejtette a
fényt. Hétről-hétre azt is kevésbé. Egy decemberi
reggelen Galileo arra ébredt, hogy teljesen vak. Előző nap
még sejtett valamit a körvonalakból. És reggelre
tökéletesen vak volt. A csapás nem sújtotta le túlságosan.
Hosszú hónapok alatt fokozatosan hozzászokott a
tudathoz. A házirend is már rég hozzáalakult vakságához.
Porzia már gyakorlatra tett szert abban, hogy az ételt
hogyan aprózza fel és hogyan nyújtsa neki az evőeszközt,
és ő maga is elég biztosan nyúlt a kellő irányba. Hangok
és levegőáramlatok iránt való érzéke kifinomodott, a
szobában elég biztonsággal járt, maga elé tartva tenyerét.
Megtudta, hogy így is lehet élni.
A rossz téli idő miatt Nencio gyakran elmulasztotta a
délutánt. Alberto pótolta, nem volt rá különös szükség. A
megállapított zsebpénzt azért felvette, mert azt már
beleillesztette költségvetésébe. Fent a hegyen, mint a
remeték éldegéltek ketten: a müncheni unokaöccs és a
vak nagybácsi. Órákhosszat beszélgettek, aztán Alberto
felolvasott, aztán Galileo elővette a lantot. Mióta vak volt,
megint elkezdett muzsikálni. Gyermekkora régesrégi
dallamait játszotta, amelyeket még apjától hallott. Még
dúdolt is hozzá olykor elcsukló, vénhedt hangján. Mikor
ezt is megelégelte, hozzáfogtak a levélíráshoz. Galileo
kényelmesen elhelyezkedett a kandalló mellett,
megigazgatta derekán a sérv szoros gyolcskötését,
kinyújtotta két lábát, világtalan szemével a semmibe
nézett és elkezdett diktálni.
− Szépen írjad, fiam, mert ez Diodatinak megy, aki
fontos ember. Tehát. „Kegyelmed 1637. november 20-án
kelt nekem igen kedves levelére válaszolva az egészségem
iránt érdeklődő kérdésre azt kell felelnem, hogy testi
erőim valamivel jobb állapotban vannak, de ó, Tisztelt
Uram, Galilei, a kegyelmed őszinte barátja és szolgája
egy hónap óta tökéletesen és gyógyíthatatlanul vak.“ Vak,
megvan?
− Megvan.
− Tovább. „Az a menybolt, az a földgömb, az a
világmindenség, amelyeket különös megfigyeléseimmel
és világos fejtegetéseimmel a korábbi évszázadok tudósai
által ismert határokon túl százszorossá, ezerszeressé
tágítottam, mindez olyan kicsivé zsugorodott össze
számomra, hogy a magam testének határait nem haladja
meg…“
 XV.

De Alberto, bármilyen kérlelően marasztotta az öreg,

útrakelt. Nencio folytonos célzásai nem maradtak hatás
nélkül. A fiú politikája elég átlátszó volt: valószínűnek
tartotta a harmincezer aranyat és aggodalmasnak
tartotta, hogy mikor a pénz majd megjön, ott legyen apja
közelében egy egészen közeli rokon, akit az öreg szívből
megszeretett. Alberto tehát útra kelt, a felolvasó
délutánokat megint Nencio vette át, sőt minden módon
azon volt, hogy apja bejöhessen hozzá lakni a városba.
− Azt akarja, − gondolta a vak, − hogy az ő házánál
kapjam meg a pénzt.
De ezt nem mondta. Neki magának is nagy vágya volt,
hogy unokái közelébe kerüljön. Ahogy teste vak volt, úgy
lelke is vakon tapogatódzott valami élőlény közeli
szeretete után. S a vérség neki többet jelentett, mint
akárki másnak. Ezért rábízta Nencióra, hogy próbálja
meg, mit tudhat csinálni mert az inkvizició hivatalosan
megfenyegette volt, hogyha sokat alkalmatlankodik,
viszik a római börtönbe.
A fiú Castellinek írt Rómába, Megkérte, hogy nézzen
utána, milyen hatást keltene a kegyelmi kérvény. Vagy
legalább a lakásváltoztatási kérvény. Castellitől meglepő
válasz érkezett: a Szent Hivatalnál azt mondták neki,
hogy félreértés van a dologban, mert Galileinek nem azt
tiltották meg, hogy sajátmaga kérvényezzen, hanem hogy
mindenféle befolyásos urakat csődítsen a Szent Hivatal, a
bíborosok és a pápa nyakára. Galilei csak kérje, ami
kérnivalója van, a többi elválik. Nencio büszkén számolt
be ezzel a levéllel apjának.
− Látja, apámuram, csak hozzányúlok, és már jól
indul.
 − Ez csakugyan komoly fordulat. Castellinek nem
mondtak igazat. Világosan emlékszem, mit mondott
Fanano, mikor a Celeste halálának előestéjén itt járt. De
a Szent Hivatal ok nélkül nem mond semmit. Alighanem
elérkezett a könnyebbség ideje. Talán hajlandók
kegyelmet adni, és így csínnál ják meg a hidat. Csak üsd a
vasat, amíg meleg.
Nencio nem kérette magát. Mindenáron el akarta most
érni, hogy apja nála lakjék. Tovább levelezett Castellivel,
aki az inkviziciónál tovább puhatolódzott. Annyira haladt
a dolog, hogy Castelli elküldte Rómából a kérvény
szövegét, amelyet a Szent Hivatal embereivel
megtárgyalt. Pár mondat volt az egész: Galilei Galileónak
a mellékelt orvosi bizonyítvány szerint gondos kezelésre
van szüksége, ezért azt kéri, hogy beköltözhessék a
városba. Kegyelemről egyelőre nem lehetett beszélni.
Nencio lemásolta a kérvényt, és apja nevében elküldte.
Hetek teltek el, de válasz nem jött. Akkor váratlanul
Fanano atya állított be a Gioiellóba. Idegen orvost is
hozott magával, nem firenzeit. A Szent Hivatal nem hitt
az orvosi bizonyítványoknak. Fanano, aki közben
főinkvizitorrá lépett elő, valóságos hivatalos vizsgálatot
tartott a háznál. Eskü alatt hallgatta ki a házvezetőnőt és
a két inast gazdájok valódi állapotáról, mialatt az idegen
orvos gondosan és aprólékosan megvizsgálta a vakot. A
kihallgatásokból és a vizsgálatból az tűnt ki, hogy az
aggnak gyakran vannak szívdobogási rohamai, érlökése
izgatott és rendetlen, sérve nagyon súlyos, a hályog
mindakét szemén gyógyíthatatlan, de legsúlyosabb baja
az, hogy álmatlanságban szenved, összesen legfeljebb egy
órát tud aludni a huszonnégyből, mióta unokaöccse
elutazott. Tehát még hálni sem jár beléje a lélek.
Mikor Nencio megtudta ezt a váratlan látogatást,
örömmel dörzsölgette a kezét.
− Isten bölcs, − mondotta, − előnyünkre fordítja, hogy
kegyelmed ilyen rossz bőrben van.
 Jó három hét múlva levél érkezett a firenzei
inkviziciótól. Fanano röviden tudósította a foglyot, hogy
kérését teljesítik: beköltözhetik a városba, de előbb el kell
vitetnie magát az inkvizíció épületébe, hogy ott szóbeli
rendelkezéseket vehessen át. Nencio éppen jelen volt,
mikor a levél érkezett. Harsányan éljenezni kezdett és
nem győzte mondogatni, hogy amibe ő belefog, az megy.
Azonnal csomagoltak és másnapra hordószéket
rendeltek. A hordószék egyenesen az inkvizícióhoz vitte a
vakot. A lépcsőn fia támogatta fel kézenfogva, másik keze
bottal kutatta a fokokat. Aztán folyosón csetlett-botlott és
ajtónyílást hallott maga előtt. Arcbőrén érezte, hogy
napfényes szobába került. Széket toltak alája, arra
óvatosan leereszkedett.
− Isten hozta, − szólt a Fanano hangja, kéznyujtási
távolságban, − a Szent Hivatal néhány igen szigorú
parancsát kell közölnöm, ezeket engedelmes és alázatos
lélekkel hallgassa meg. Jól ért engem ?
− Igenis.
− Nos tehát. Tudtommal fia házához költözik a Costa
San Giorgióra. Figyelmeztetem, hogy a házat egy
lépésnyire sem szabad elhagynia, kivéve húsvétkor,
mikor elmehet misére a legközelebbi templomba. De
még ennél is fontosabb parancs, hogy a föld forgásáról
szóló átkozott tant senkivel nem szabad tárgyalnia.
Óvakodjék még attól is, hogy olyan látogatókat fogadjon,
akik gyanút kelthetnének, hogy erről tárgyalgat. Ha e
parancsok ellen vét, élethossziglan igazi börtönbe kerül,
azonkívül egyházi átkot kap a fejére. Ezért saját
érdekében jól vigyázzon. Most menjen ki és várjon a
folyosón, ott majd kap széket, fiával is kell beszélnem.
Kivezették a folyosóra és leültették. Nencio bent
maradt vagy jó tíz percet a főinkvizitornál. Akkor nyílt az
ajtó. A vak érezte, hogy fia keze nyúl a karja alá. De hogy
miről beszélt Fananóval, azt csak otthon mondta el,
biztonságosan becsukott ajtók mögött.
 − Fanano atya megbízott engem, − mondta Nencio
fontos hangon, − hogy Őrködjem a parancsok szigorú
megtartásán. Egyszóval, minden fiúi tiszteletem mellett,
bizonyos mértékben főnöke lettem kegyelmednek.
Különösen arra kell vigyáznom, hogy akárki jön
látogatóba, az túlsoká itt ne időzzék. Ez, komolyan
mondom, bámulatos. Az egész Szent Hivatal valósággal
retteg attól, hogy kegyelmed tovább fogja terjeszteni a
tant. Ha jól meggondoljuk, büszkeségünkre szolgálhat,
hogy az egyház így fél kegyelmedtől.
− Már későn fél, − mondta a vak, − a Párbeszédet az
egész világ olvassa latinul. És most már az Üj
Tudományok könyvének is mindennap ki kell kerülnie a
nyomdából.
− De ebben nincs Kopernikusz, atyámuram.
− Nem érte4 te ezt − legyintett az öreg, − ez még
veszedelmesebb könyv, mint a másik. Tudd meg, hogy az
Üj Tudományok könyve megtanítja a világot másképpen
gondolkozni. Eddig merev, kővé vált tételekből vonták le
a skolasztikusok a jelenségeket. Ezentúl a tudomány a
jelenségekből fog kiindulni… hogyan is fejezzem ki
magam: empirikusan. És azokat majd megmagyarázza a
tiszta ész törvényei szerint. A tudomány kétezer évig állt
egy helyben. Én elindítottam. Én Galilei Galileo,
megváltoztattam a világot. Most küldd be a gyerekeket
nekem.
A három lurkó nagy hangossággal berontott. Két éves
volt a kis Cosimo, már az is petyegett. S a kedvenc,
Cialibino, már elmúlt nyolcéves. Az öreg boldogan nyúlt
ki az örök sötétbe tapogatódzó tenyerével, hogy
valamelyiket magához szorítsa. Azok mesét követeltek.
Kivált az Őrjöngő Lóránt meséjét szerették. Ha
nagyapjok ritkán látta őket, rendszerint ezt a mesét
kapták tőle és soha nem elégelték meg.
Nencio hagyta az öreget játszani a gyerekekkel és
beszélgetni Sestiliával. ő maga minden buzgóságát a
hollandi dolognak áldozta, a harmincezer arany kísértő
álmának. Bonyolult óvóintézkedéseket tett, hogy a
hollandus szakértőkkel való állandó levelezést senki meg
ne tudhassa. A leveleket még Sestilia előtt is elhallgatta.
És ha apjának választ kellett diktálnia, magokra zárta az
ajtót és még a szomszéd szobából is mindenkit kitiltott.
Nehéz és hosszú levelekre volt szükség. A hollandusok
terjedelmes fejtegetésekben közölték szakértő
ellenvetéseiket.
Most is ott tartottak, ahol a dolog elején: elvben
elfogadták a firenzei tudós rendszerét, de a gyakorlati
alkalmazásban nehézségeket láttak. Először is nem
lehetett kiküszöbölni a számításokból a hajó természetes
ingását, vagy szél esetén ferde helyzetét. Még nagyobb
baj volt, hogy hiányzott a kellő mérőeszköz. A
homokórák nem tudtak fél és negyed másodperceket
mérni, már pedig ennyi kevés pontatlanság is óriásivá
növelhette a mérföldekben való tévedéseket. Galileo
minden ellenvetésre ellenvetéssel válaszolt. Különböző
módokat ajánlott a nehézségek legyőzésére. Minden
levelét tudományos értekezés gyanánt adhatta volna
nyomdába. Folyt ez a titkos levelezés sokáig, közben a
hollandok mindig megemlítették, hogy sokat remélnek a
személyes találkozástól: a szakértők egyike, Hortensius,
már régóta készül Itáliába, hogy a nagy tudóst
személyesen megismerje, de utazása hol ezért, hol azért
folyton halasztódik.
Nencio egyre izgatottabban írta a diktált leveleket és
olvasta fel a válaszokat. A harmincezer arany egyre
közeledett. És egy napon értesítés érkezett, hogy
Hortensius legközelebb útnak indul. Nencio csupa
figyelem volt és csupa gondoskodás. Az öreget gondos
ápolás vette körül. Az óhajtását is lesték. Az unokák ölébe
másztak és szakállát cirógatták, Sestilia mindig
megkérdezte, hogy mit főzzön ebédre. A lakás egy
szobáját külön berendezték vendégszállásnak, hátha a
hollandus elfogadja a meghívást és nálok fog lakni.
Nencio mindennap azzal az izgató reménnyel kezdte a
napot: talán ma jön a vendég De csak újabb levél jött
helyette, hogy már Németországban van, onnan indul
Firenze felé.
Ekkor váratlanul megjelent a Costa San Giorgión a
főinkvizitor. Bejelentés nélkül jött. Nencio meglepetve
kísérte be a vakhoz, aki ágyban feküdt és éppen nagyon
rosszul érezte magát.
− Köszönöm, − mondta a főinkvizitor, − nem ülök le.
Amit mondani akarok, csak néhány szó. Tudomásomra
jutctt, hogy ez a ház külföldi vendéget vár, és pedig
Németországból.
− Nem várunk senkit, − szólt Nencio gyorsan és
ijedten.
− Erről én most nem vitázom, − felelt a pap hangja. −
nekem mindegy. Én mindenesetre jelentettem
értesülésemet Rómába és ma megkaptam a Szent Hivatal
rendelkezését. Ezt kötelességem személyesen közölni.
Tehát: ha ide katolikus országból érkezik katolikus
vallású vendég, azt fogadhatják, de a föld forgásáról
természetesen nem szabad vele társalogni. Ha azonban a
vendég protestáns, vagy katolikus ugyan, de protestáns
országból jön, akkor fogadni egyáltalában tilos. Ennek a
parancsnak áthágása a legsúlyosabb következményekkel
jár. Dícsértessék a Jézus Krisztus.
A vak ember hallotta a távozó főinkvizitor lépéseit s az
ajtócsukásokat. Kisvártatva Nencio rohant vissza, aki
kikísérte.
− Apámuram, − lihegte kétségbeesve, − mi volt ez?
Most tönkre vagyunk téve. Honnan tudták meg? Ez
megfoghatatlan… Hiszen úgy titkoltam, úgy vigyáztam…
Az embernek megáll az esze.
− Tanuld meg, hogy az inkvizíció át tud nézni a falon.
Én nem csodálkozom.
− Ez rettenetes. Most mit csinálunk?
 Hosszasan tanácskoztak. Végül Galileo úgy döntött:
értesíteni kell Hortensiust, hogy ne jöjjön. A
tárgyalásokat majd levélben folytatják tovább. De ezentúl
a levelekkel is különösképpen kell vigyázni. Rögtön írtak
Livornóba a megbízható Aggiuntinak, hogy az sürgősen
írjon Diodatinak Párisba, hogy az sürgősen értesítse a
hollandusokat, hogy azok fordítsák vissza az útról
Hortensiust.
Az értesítés idejében megtette a bonyolult utat.
llortensius lemondott a firenzei útról. Helyette váratlan
vendég kopogtatott be a Costa San Giorgio-beli házba.
Éldegélt Firenzében két német kereskedő, Ebers
nevezetű testvérpár. Régóta megtelepedtek már a
városban, szorgalmas, derék és józan kalmároknak
tartották őket. A két Ebers azzal nyitott be, hogy
Németországból levelet és ajándékot kaptak a tudós
számára. Nencio bevezette őket apjához. Az feküdt.
Sokkal rosszabbul volt, mint máskülönben. Az a baleset
történt vele, hogy az orvos valami csillapítót írt fel neki,
de a patikában eltévesztették és tízszeresen erősre
adagolták. Az erős szer súlyos bélmérgezést okozott. A
vak ember hörgött és nyögött a fájdalmaktól, e ami
enyhíthette volna, az álom, az most is csökönyösen
elkerülte.
A két Ebers bemutatkozott a vaknak, ö kinyújtotta
kezét, s azok megszorították. Aztán az egyik elmondta
jövetelök szándékát. Őket kérte fel egyik németországi
üzletbarátjuk, hogy bizonyos idegentől származó
ajándékot és levelet adjanak át. Nencio mindjárt mohón
nyitotta fel a levelet és hangosan felolvasta. Hortensius,
semmitsem említve az abbamaradt látogatásról,
Hollandia kormánya nevében a mellékelt ajándékot
küldi, zálogául annak, hogy tárgyalásaik végleges
eredményre fognak vezetni.
− Mi az ajándék? − kérdezte Nencio izgatottan.
A vak hallotta, amint valami dobozt vagy tokot
felnyitottak. Aztán aranycsilingelés ütötte meg a fülét.
 − Lánc, − szólt Nencio izgatottan, − vastag nyaklánc.
Arany. Jaj de gyönyörű. Fogja meg, apámuram és emelje
meg.
Keze vastag és nehéz aranyláncot érintett. Üjjai
hegyével megnézte a szemek ötvözését és kitapintotta a
lánc alján lógó hatalmas tallért. Fejedelmi ajándék volt,
azt meg kellett hagyni. S a csendben érezni lehetett
Nencio izgalmát. A beteg kissé tűnődött. Aztán
megszólalt:
− Hálásan köszönöm kegyelmeteknek a fáradságot.
Akarnak-e jók lenni egy halálraszánt, szenvedő öreg
emberrel?
A két német buzgón ajánlkozott bármilyen baráti
szolgálatra.
− Akkor ennek a levélnek a szövegét felejtsék el, akárki
kérdezi. A levél itt marad. Nencio, vedd át és égesd el.
Ebers uraimékat pedig megkérem, írjanak
megbízójuknak, hogy nagyon beteg vagyok, végemet
érzem közeledni, s ezért nem ígérhetem, hogy bizonyos
tárgyalásokat becsülettel befejezhetek. Éppen ezért a
láncot nem fogadhatom el, azt származtassák vissza,
ahonnan jött.
− De apám, − hördült fel Nencio hangja.
− Származtassák vissza, − ismételte emelt hangon, −
ahonnan jött.
A levegőbe nyújtotta a nehéz láncot. Érte nyúltak,
elvették. Udvariasan sajnálkoztak még a németek,
részvéttel érdeklődtek a beteg állapota iránt, aztán
elmentek.
− Atyámuram, − kiáltott Nencio magán kívül, − mit
csinált? Tudja, mennyit ér az a lánc? Egy vagyont. A
németeket megkérhettük volna, hogy hallgassanak.
Megbízható emberek ezek, hallgattak volna. Az unokáira
sohasem gondol? Én még ilyen könnyelműséget nem
láttam.
 − Elég volt, − szólt hangosan a beteg, − befejeztem. Az
egész hollandi ügyet jó időre befejeztem.
− Abba akarja hagyni? − kiáltott a fiú elképedve.
− Értsd meg, hogy nagyon rosszul vagyok. Úgy
szenvedek, mint egy kutya. Ha most Hortensius belépne,
képtelen volnék vele egyetlen szót is beszélni. Most hagyj
engem pihenni, mert közel vagyok az ájuláshoz.
Nencio kiment és úgy becsapta az ajtót, hogy csak úgy
durrant. Ettől a naptól kezdve tüntető hidegséget
mutatott apja iránt. Immel-ámmal nézett be hozzá
leveleket intézni. A gyerekeket kiparancsolta a
betegszobából, menjenek a levegőre. Az előbbi feltűnő
ápolást merev közöny váltotta fel. A beteg többnyire
egyedül kínlódott szobájában. Ha szerette volna, hogy
felolvassanak neki, rendszerint senkisem ért rá. És ha
baját nem oszthatta meg senkivel, örömével is egyedül
maradt. Elzevirnél végre megjelent a könyv. Kerülő úton
példányt is kapott. Hosszasan tapogatta, fogdosta, hogy
külsejét maga elé képzelhesse. Kinyitotta és az egyes
lapok fölött elhúzta ujjahegyét, hogy érezze a betűket.
Arra vágyott, hogy valaki olvasson belőle. Gyönyörködni
szeretett volna saját gondolataiban, szerette volna
szeretni a könyvet. De Nenciónak most mindig házon
kívül volt dolga, Sestiliának pedig a gyerekekkel volt
tennivalója.
Nem sokkal az Ebersék látogatása után megint
megjelent Fanano. Most már elfogadta a kínálást és leült
az ágy mellé.
− Pontos értesüléseim vannak arról, −mondta, − hogy
kegyelmed visszautasította azt az ajándékot, amelyet
egyik eretnek állam kormánya küldött ide.
− Bámulatos, − szaladt ki a beteg száján, − honnan
tudta meg?
− Az közömbös. Mindenesetre jelentettem a dolgot
Rómába. Ott ez nagyon jó benyomást keltett. Maga
Őszentsége parancsolta meg Rómából: közöljem
kegyelmeddel, hogy eljárását Őszentsége legfelsőbb
elismeréssel vette tudomásul. Ezt ezennel átadom és a
magam részéről gratulálok a fejedelem kegyének ehhez a
ritka jeléhez.
− Nagyon köszönöm, atyám. És ha már a Szent Hivatal
jó véleménnyel van rólam, szeretnék mindjárt kérni
valamit. Engedjenek engem vissza Arcetribe. Orvosok
már nem segíthetnek rajtam. Ott szeretnék meghalni.
− Jól van, a kérést tudomásul veszem. Írok Rómába és
majd híradással leszek.
Fanano elment. Nyilván rögtön írt Rómába, mert
hamar megjött az újabb intézkedés, amely a fogoly
tartózkodási helyéül megint Arcetrit jelölte ki. Nencio
nem is leplezte, hogy ez nagy megkönnyebbülésére
szolgál.
− Sajnos, atyámuram, a három gyerekkel annyi a baj,
hogy itt nem tudjuk méltóképpen ápolni kegyelmedet.
Porzia ezt csakugyan jobban végzi. A levelek felől csak
legyen nyugodt, én a délutánokat megint meg fogom
tartani. Mikor akar visszaköltözni kegyelmed?
− Most. Mihelyt gyaloghintó kerül.
Másnap már megint fent volt a Gioiellóban. A hibás
orvosság okozta mérgezés elmúlt, valamivel kevésbbé
szenvedett, de az ágyból nem tudott felkelni. Süket
tompaság vett erőt értelmén, nem törődött semmivel,
csak feküdt tehetetlenül, s mivel aludni nem tudott, az
órákat, a napokat, halálosan fáradt fél-ébrenlétben
töltötte. Nencio felnézett hozzá, hogy leveleket
intézzenek, de most ehhez sem volt ereje.
− Végrendelkezni akarok, − mondta neki, −
gondoskodjál közjegyzőről és tanukról. Beszéld meg
velők, amikorra akarod.
− Korainak tartom, − felelt a fiú, − kegyelmednek nem
kell félnie a legrosszabbtól. De ha úgy gondolja, hogy
akaratát írásba teszi, majd intézkedem. Igazán olyan
rosszul érzi magát?
Hangjából komoly ijedelem hallatszott. Régebben ez a
hang mindjárt megfordította volna az apa gondolatait,
szemrehányást tett volna magának, hogy méltatlanul
vádolta a fiút szeretetlenséggel. De a sok szenvedés és
csalódás most már gyanakvóvá és bizalmatlanná tette:
Nencio természetesen megijedt, mert ha ő meghal, nem
marad utána nyugdíj. És a jókora havi támogatás elvész.
− Rosszul vagyok, de talán jobban leszek, ha itt a
magányban kipihenem magam. Most dolgozn sem
akarok, ne fáradj fel, csak ha majd izenek. A közjegyzőt
azonban ne felejtsd el.
A magány csakugyan pihentette gyötrott és feszült
idegeit. Álmatlansága ugyan nem szűnt, de lassanként
kikászolódott a teljes apátiából. Néha leültette ágya mellé
Porziát és beszélgetett vele. Főleg Celestéről. Giuseppe és
Gepe inasokat a legaprólékosabb részletekig faggatta a
kertről. Annak termékeiből is mindig csurrant-cseppent
valami, a környékről odaszoktak az emberek zöldséget,
gyümölcsöt vásárolni.
Egy augusztusi napon vendég állított be. Már azt hitte,
hogy megint Fanano hoz valami vészes hírt. De nem
Fanano volt, hanem egy külföldi fiatalember. Londonból
jött, utazgatott és beizent, hogy szeretné megismerni a
híres tudóst.
− Miféle emlber? − kérdezte Porziát, aki bejött
jelenteni.
− Igen csinos, harmincéves forma. Lányos képe van
neki. A ruhája finom. De a nevét nem értettem.
− Jól van, vezesse be. De előbb mondja meg neki, hogy
vak vagyok.
Porzia kiment. Aztán megkettőzött léptek zaja jött be a
szobába. Porzia széket húzott az ágyhoz.
 − Tisztelettel bocsánatot kérek kegyelmedtől, −
mondta egy igen lágy és kellemes hang latinul, − nem
tudtam, hogy fekvő beteg. Bár tartok tőle, hogy akkor
sem tudtam volna legyőzni vágyamat, ha ezt tudtam
volna.
− Tessék helyet foglalni. Kihez van szerencsém?
− Angol költő vagyok, uram. A nevem egyelőre
ismeretlenül hangzik, de egyszer világhírű lesz. Milton
vagyok. Milton Joannes. Miért méltóztatik mosolyogni?
Hogy ilyen túlságosan önérzetes vagyok? Kegyelmed ezt
hibának tartja annál, aki valóban tehetséges?
− Nem tartom hibának. Sőt jó jelnek. Fiatal koromban
a pisai egyetemen az volt a hírem, hogy lehetetlen velem
érintkezni, olyan elbizakodott vagyok.
A látogató nevetett. Kellemes, üde nevetése volt.
− Ebben magamra ismerek. A doktorátusomba a
Cambridge egyetemen ezt írták be tanáraim: „Erényes és
józan egyéniség, de nem vádolható azzal, hogy saját
értékeit nem ismeri.”
− Ez kitűnő, − nevetett Galileo, − mondja, Domine
Milton, hogyan hangzik ez angolul? Negyven éve nem
hallottam angolul beszélni, Pádua óta, ahol skót
tanítványaim is voltak.
− Szívesen. „Virtuosus and sober person, yet not to be
ignorant of his own parts.”
− Különösen hangzik. És milyen költészetet művel,
Domine Milton?
A fiatalember megnyílt, mint a zsilip. Elmondta latinul
„Egy szőke gyermek halálára” és „Krisztus
születésnapjának reggelén” című verseit. Részletesen
elmagyarázta egy „Comus” című színdarabját és
elmondta, hogyan adták azt elő Bridgewater gróf
kastélyában. Aztán elmondta egy ódáját, amely
nyomtatásban is megjelent, hazája legnagyobb
színdarabírójának, Shakespearenak, egy nemrégi
foliókiadásában.
− Milyen színdarabíró? Hogy mondta, Domine?
− Shakespeare. Shakespeare William. William, az
olaszul Guglielmo.
− Sciexpiro, − ismételte ő olasz elképzeléssel, −
különös név. Régóta utazik, Domine?
− Április végén indultam el hazulról. Első célom Páris
volt. Ott sok érdekes emberrel ismerkedtem meg. Például
Grotius Hugóval találkoztam. Talán tetszik tudni, ki az.
− Hogyne tudnám. Diodati nevű tudóssal nem
találkozott?
− Dehogy nem. Emlegette is kegyelmedet. Az ő
unokaöccse tudniillik legjobb barátom volt
Cambridgeben. Tudnia kell uraságodnak, hogy
Diodatinak egyik fivére Londonban orvos. Annak a fiával
jártam én.
Már közös ismerősnél tartottak, a beszélgetés
bizalmassá melegedett. A fiatalember elmondta családi
körülményeit, beszélt a cambridgei egyetemi élet különös
szokásairól, például arról, hogy a botbüntetést csak
nemrégen törölték el. Utazásairól adott elő kalandokat,
mamlasz angol inasa tréfás baklövéseit. Az idő múlt, de
ők mindaketten jól érezték magokat.
− És mik a tervei, fiatal barátom? Mihez fog, ha
hazamegy? Mivel akar világhírű lenni?
− Azt még nem tudom. Csak a vágyam van meg, hogy
valami nagyot írjak. Dantei lélekz-etűt. Az Istenről
akarok írni és arról, hogy mi az Isten és az ember
összeköttetése. Erről már szép és nagy dolgokat
gondoltam. Isten fogalma mindig legjobban vonzott
engem.
Az idegen látogató Istenről kezdett beszélgetni.
Hosszasan, lekesen fejtegette istenhitét. Aztán
hozzátette:
− Gyerekkoromban pap szerettem volna lenni, de
aztán mégis író lettem.
− Akárcsak én. Általában úgy látom, hogy a kettőnk
katolicizmusában sok a közös.
− De bocsánat, − szólt a fiatalember meghökkenve, −
én nem vagyok katolikus. Én protestáns vagyok.
− Ne mondja. Persze, hiszen angol. Erre nem is
gondoltam. De ahogy Istenről beszél, az annyira
katolikus … furcsa…
− Mi furcsa?
− Hogy az igazi hit tulajdonképpen nem tesz
különbséget az emberek között. A különbséget magok az
emberek csinálják. Azt mondják: dogma. S azt mondják:
eretnek. Egymást nézik, ahelyett, hogy Istent néznék.
Még beszélgettek sokáig. A Milton nevű fiatal angol
nagy lélek volt és nyílt értelem. Végre felkerekedett nagy
sajnálkozással.
− Sötétedik, mennem kell.
− Sajnálom. Látja, nekem mindig egyformán sötét van.
Isten óvja meg attól, kedves fiam, hogy majd ha öreg lesz,
megvakul.
− Nem hiszem, − nevetett Milton, − olyan szemem
van, mint a sasnak. Most áldjon meg Uraságod, úgy
fogom érezni, hogy Homérosz áldott meg.
Galileo rátette kezét a fiatalember fejére. Selymes,
gondozott, igen finom hajat érzett a kezével. Aztán
Milton Joannes elment. Az eretnek. Galileo a tilalom
ellenére eretneket fogadott. Sőt esküje ellenére, hiszen a
Minerva-templomban megesküdött, hogy aki eretnek, azt
ő megtagadja, és elátkozza. Ezt mégis megáldotta. Hadd
induljon a világhír útjára annak az áldásaival, aki ezt az
utat most készül itthagyni.
 A végrendelkezés ügye nem ment símán. A közjegyző
megtagadta a segédkezést, arra való hivatkozással, hogy
a Szent Hivatal által elítélteknek az egyházjog szerint
tilos vagyonuk felett rendelkezni. Ehhez előbb az
inkvizíció engedelme kell. Nencio kijárta az engedelmet
Fanano atyánál. Végre a hónap végén a közjegyző
megjelent Nencióval a villában. Két szomszédot hoztak
tanúnak.
− Csak írják meg a szöveget, ahogy szokás, − mondta a
vak, − mindenem a fiamé, csak két külöu hagyatkozást
akarok tenni. Évi huszonöt arany járadékot hagyok
élethossziglan Suor Arcangela leányomnak, továbbá
elholt Michelagnolo testvéröcsém három fiának hagyok
egyszersmindenkorra ezer aranyat.
− Mennyit? − kiáltott fel Nencio, mintha valami állat
megharapta volna.
− Ezer aranyat, − szólt hevesen az öreg, − több szót ne
halljak.
A végrendeletet megcsinálták, felolvasták,
hitelesítették. Galileónak tollat adtak a kezébe, s a tollat
odaillesztették a papiros egy helyére. Vakon aláírta a
végrendeletet. Aztán mind elmentek. Nencio sem
maradt. Kezet sem csókolt, csak az ajtóból köszönt.
Hangjából csak úgy sütött a harag.
Az aggastyán tovább feküdt. Fia egészen elmaradt.
Tartotta a haragot. Ehelyett váratlanul az uralkodó
toppant be a tudóshoz egy délután. Most csak papot
hozott magával, azt is kint hagyta az előszobában. Hogy
ezúttal külön célja volt látogatásának, az hamar kitűnt.
Miután végighallgatta a beteg panaszait és vigasztaló
szavakat mondott, rátért mondanivalójára.
− Hallgasson csak ide kegyelmed. Eljutott az udvarhoz
annak a híre, hogy kegyelmed Hollandiával tárgyal
bizonyos hajózási találmányról. Ne kérdezze, honnan
tudom, ez nem is fontos. De Giovancarlo herceg, akit a
livornói flotta admirálisává neveztem ki, nagyon
megkért, hogy kitudjam kegyelmedtől, mi ez a dolog.
Galileo elmondta neki a kérdés egész történetét. Attól
a régesrégi látogatástól kezdve, amelyet néhai Cosimónál
először tett ebben az ügyben, egészen az Ebers-fivérek
látogatásáig. Az uralkodó figyelmesen hallgatta.
− Szóval kegyelmed abbahagyja ezt és odadobja a
harmincezer aranyat?
− Nem. tehetek mást, fenség. Az inkvizíció elhurcol
Rómába a börtönbe. És a pénz engem nem izgat. Én ezer
aranyat kapok fenségedtől, abból megvagyok. Szerettem
volna ugyan vagyont hagyni az unokáimra, de ha nem
lehet, hát nem lehet.
− És mit csinál a találmánnyal?
− Semmit.
− Hát nézze, én kezembe veszem ezt, talán több
sikerrel, mint boldogult atyám őfensége. Giovanearlo
herceg hajlandó személyesen tárgyalni a spanyol
kormánnyal. Az katolikus ország, a Szent Hivatal nem
szólhat. De az a baj, hogy Giovanearlo herceg nem ért a
csillagászathoz. És én sem. Kellene tehát valaki, akinek
kegyelmed az egész dolgot pontosan elmagyarázza, hogy
ha kegyelmed… netalán … Isten ne adja…
− Csak mondja ki fenséged, a minap végrendelkeztem.
Szóval kellene valaki, aki mindent meg tudjon
magyarázni, ha én meghaltam. Olyat egyet tudok
mondani. Évek óta szeretném elérni, hogy
meglátogasson, de nem engedik hozzám. Ha fenségedet
érdekli a hajózási ügy, eszközölje ki a pápa
Őszentségénél, hogy Castelli hosszabb szabadságot
kapjon és idejöjjön hozzám. Megjegyzem, hogy
hazámnak természetesen ingyen felajánlom a találmányt,
mihelyt alkalmazható lesz. Ezt már dicső emlékű Cosimo
őfenségének is felajánlottam, most megismétlem.
 Két hosszú órát töltött az uralkodó a betegnél. Azzal
ment el, hogy Castelli szabadsága érdekében minden
követ meg fog mozgatni Rómában. Galileo pedig azonnal
üzent a fiáért. Nem akart vele haragot tartani. Gondolta:
örülni fog annak a hírnek, hogy esetleg Spanyolországból
jön kárpótlás a hollandi pénz helyett. Nencio feljött és
csakugyan nagyon örvendett.
− Ha már pénzről beszélünk, atyámuram, kénytelen
vagyok szemrehányást tenni. Magamtól nem tettem
volna, de most adódik. A végrendeletről beszélek. Azt
kérdem kegyelmedtől: mivel érdemelték meg azok a
szegény kisgyerekek, hogy ezer aranynyal megrövidítse
őket! Elmondta otthon a végrendeletet. Sestilia három
napig sírt. Cialibino folyton azt mondja: „Nagyapó nem
szeret engem.“ Ezt csak elmondom. A végrendelet alá
van írva. De nem árt, ha tudja, milyen bánatot okozott a
menyének és az unokáinak.
Galileo óvatosan válaszolt. Nem nagyon hitte az
elbeszélés érzelmes részeit. Dicsérte Albertót, testvéri
kötelességeire hivatkozott. De Nencio viszont
kiszámította, hogy ha a hagyatékot, amely ingóságokból,
a mantuai herceg ajándékaiból és más ilyen értékekből
áll, pénzzé teszik, azt még sok minden terheli.
− Itt is, ott is van adóssága kegyelmednek. Sok kicsi
sokra megy. Aztán ezt az ezer aranyat készpénzben kell
kifizetni, tehát a holmit el kell adni. A hirtelen eladás
félárat jelent. Azt se feledje el, hogy mennyi költség lesz a
temetéssel… bocsánat, ez véletlenül csúszott ki a számon.
De ami igaz, az igaz. Hogyan magyarázzam én meg
Cialibinónak, hogy: de igen, a te nagyapád azért szeret
téged?
− Jól van, − szólt az apa kis szünet után, − majd erről
még gondolkozom. Most nagyon izgat, hogy jön-e
Castelli, vagy nem jön. És izgasson téged is, mert ebből
sok pénz lehet.
 Nenciót nem kellett biztatni. Elkezdett megint sűrűn
járni a házhoz. Apja állapota javult is egy kissé, megint
sok levelezést kellett intézni. Dőltek a levelek Európa
minden részéből: az Üj Tudományok könyvéhez a
legfényesebb nevek gratuláltak. Tündöklőnek,
korszakalkotónak, lángelméjűnek nevezték. A vak
aggastyán leplezetlenül örült a magasztalásoknak. A
szebb mondatokat azzal az ürüggyel, hogy nem jól hallja,
kétszer is elolvastatta. Aztán megint el olvastatta, mikor
nekikészült a válasznak.
Castelli pedig megjött. Azt lehetett hinni, hogy aminek
Toscana nagyhercege komolyan nekifekszik, az sikerül. A
Galileo ügyében is sok minden másképpen történhetett
volna, ha fel mer lépni. Legalább ezt kellett gondolni az
elején. Aztán a gyakorlatban kissé megcsappant a diadal.
Castelli nem egyedül jött, hanem egy ismeretlen pap
kíséretéiben. Kitűnt, hogy a Szent Hivatal megtiltotta
neki a négyszemközt való beszélgetést. Soha másképpen,
mint ellenőrző tanú jelenlétében nem volt szabad
beszélniük, és esetenként csak egy negyedórát.
Nenciót szalasztották az udvarhoz. A nagyherceg
idegesen írt Rómába Niccolininak, hogy miiéle
engedelem ez: neki fontos államérdeke fűződik ahhoz,
hogy a két tudós hosszasan és részletesen megbeszélje a
Medici-csillagok dolgát. Castelli maga írt a Szent
Hivatalnak és esküdözött, hogy esze ágában sincs a föld
forgásáról tanakodni a fogollyal. Mindhiába, a Szent
Hivatal nem engedett. Castelli gróf, a katolikus pap, csak
tanú jelenlétében és csak negyedóráig beszélhetett
Galileóval. A tengerészeti tájékozódás dolgát
megbeszélték ugyan, de ezer személyes megbeszélni
valójuk szólatlan maradt. A vak öreg nagyon
elkeseredett. Így még rosszabb volt, mintha Castellit
egyáltalán nem engedték volna hozzá.
Most már a fogság állapotánál is jobban kínozta a
magárahagyatottság, a társtalanság. Mindenáron kellett
melléje valaki, akihez egy-egy jó szót szólhasson. És
végül sem maradt más hátra, mint hogy meg kellett
vásárolnia fiának legalább színleges szeretetét. A
közjegyzőt megint elhivatta és a végrendeletet
megváltoztatta. A Michelangelo fiaira nem hagyott
semmit.
Másnap SestiJia felhozta a három unokát. Cialibino
odakapaszkodott az öreg nyakába:
− Úgy örülök, hogy nagyapó szeret engem! Én is
annyira szeretem kegyelmedet!
Érzett a hangon, hogy a gyereket betanították. De
Galileónak, az élet vak koldusának, így is jó volt.
Mindegy, hogy szeretik-e, vagy sem, csak legalább
mutassák. És boldogan szorította a kisfiút magához.
 XVI.

Castellit visszarendelték Rómába. Galilei-tanítvány

volt, Bo-nevelés, nem bíztak benne. A toszkánai
nagyherceg mégis csak tehetetlen volt a Szent Hivatallal
szemben. TJj embert kellett keresni, aki még Galileo
életében átvegye a tengeri tájékozódás találmányát.
Renieri Vincenzónak hívták a fiatal tudóst, akiiben végre
megállapodtak. Olivetánus volt és firenzei. A Szent
Hivatal jól vélekedett róla. Ezt tanuk nélkül hagyták
beszélni az aggastyánnal. Most már nem érezte magát
annyira egyedül. Sőt a háztáj még valakivel szaporodott.
Egy napon szepegő, ijedt, lámpalázas gyerekhang állott
meg a karszékbe kiültetett vak ember előtt.
− Kegyelmes uram, − dadogta, − kegyelmes uram…
De tovább nem tudott jutni ennél. Az öreg biztatta.
− Beszélj, fiam, nem eszlek meg. Ki vagy és mit akarsz?
Mondd meg a nevedet. Azt csak tudod?
− Igenis. A nevem Viviani Vincenzo.
− Helyes. És mit akarsz?
− Tanítvány akarok lenni.
− Micsoda?
− Tessék megengedni, kegyelmes uram, hogy itt
maradjak. Elhálok a fásfélszerben is és keveset eszem. De
tanítvány akarok lenni. Senki mástól nem akarok
matematikát tanulni, csak kegyelmedtől. Famulus
akarok lenni.
− Hány éves vagy?
− Tizenhét.
− Ki az apád? Hol tanultál eddig? Mondj el magadról
mindent.
 A gyerek elmondotta, hogy firenzei patricius-családból
való, de apja elszegényedett. Eddig Pietrasanta
ferencrendi baráttól tanult, s az azt mondta neki, hogy
többre Ő már nem taníthatja, menjen Galileihez. Ő tehát
idejött és összetett kezekkel kéri, hogy vegye maga mellé
famulusnak. Szülei beleegyeztek. Azonnal itt is
maradhatna, a bátyúját magával hozta, az kint van a
konyhán. Galileót megindította a lelkendező gyerek.
Elkezdte vizsgáztatni. És már az első feleletek után látta,
hogy igen éleseszű fiú áll előtte. Értelme tiszta volt és
villámgyorsan fogott. A geometria volt az erőssége.
Abfból már tudott annyit, mint a Szent Hivatal római
szakértői. Galileo bekiáltotta Porziát és közölte vele, hogy
ez a gyerek ezentúl itt fog lakni. Holmiját rakják ki,
állítsanak neki ágyat az előszobába és ha éhes, adjanak
neki enni. De az nem volt éhes, azonnal tanulni akart.
Azt hitte, hogy az ilyen nagy tudós reggel felébred, elkezd
magyarázni, oktatja a világot estig, s akkor lefekszik.
A nagy tudósnak azonban máson járt az esze. Úgy
érezte, hogy életéből már nem sok van hátra. Az a
reménye, hogy szabad emberként hal meg, egyre
távolodott. De legalább a hátralevő kis időre
könnyítéseket szeretett volna. Jól esett volna olykor
lemenni a dómba misére. Vagy szülei sírját meglátogatni
a Santa Croce-templomban. A Sestilia rokonsága
Pratóíban lakott, a kánikula idején szeretett volna
odamenni falusi életre néhány napig. Ilyen apróságokra
zsugorodtak össze vágyai. Nagyot gondolt és egyenesen a
pápához fordult, hajdani barátjához, aki verset írt hozzá,
aki öleléssel fogadta Rómában, aki lelkes levelet írt róla a
nagyhercegnek. Az elmúlt barátságra nem célzott a
levélben. Csak leírta szomorú vénségét, vakságát, százféle
betegségtől látogatott Öreg szervezetét. És irgalmat kért
a még hátralévő kevés időre, valami kevés mozgási
szabadságot, valami egészen kis könnyebbséget. És
beleírta a levélbe, hogy ez az utolsó kérése fogyatkozó
életének.
 Azzal számolt, hogy elutasítják, de arra nem, hogy ezt
kíméletlen nyerseséggel fogják tenni. Fanano közölte
vele, hogy állandó panaszaiból most már elég volt.
Nemcsak, hogy nem kap könnyebbítéseket, hanem
fogságát megszigorítják: a kolostor templomába ne
merészeljen olyankor menni, mikor ott hívők vannak.
Előre izenje meg szándékát, a főnöknő majd
gondoskodik, hogy a templom üres legyen.
Galileo főhajtással vette tudomásul a döntést, nagyot
nyelt és megértette, hogy ebben az életben többé
változásra nem számíthat. Fiának elmondta az egészet.
Az egy-két vigasztaló szót ejtett.
− Piacé cosi a Dió, − felelte Galileo vállat vonva, − deve
piacere cosi ancora a noi.
Ez lett szavajárása élete végén. „Ha Istennek így jó,
akkor így jó nekünk is.“ Gyakran mondta ezt, mert
gyakran volt alkalma mondani. Teste menthetetlenül
haladt az enyészet felé. Mindene rossz volt már, nem
akadt belső szerve, amellyel baja ne lett volna. Egyszerre
négy-öt betegség támadta meg, s ha egyik elmúlt, két új
jött helyébe. De értelme tiszta maradt. Mintha a végzet
egész többi testét odadobta volna a lassú enyészetnek,
csakhogy ez az értelem szeplőtelen maradhasson. Még a
szenvedés óráin is. Ha eszéről gondolkozott, úgy találta,
hogy suhanckora óta annak leleménye nem vesztett
semmit. Ennek most egy-két próbája is adódott. S ő
diadallal, boldogan tudta magát régi elméje zavartalan
birtokosának.
Az egyik alkalom azon kezdődött, hogy Nenciót a
hollandi kérdés nem hagyta nyugodni. A Medici-
admirális magára vállalta ugyan, hogy Spanyolországgal
tárgyalni fog, de megint úgy történt, ahogy Cosimo
idején: a tárgyalás nagy hévvel elindult, aztán semmi hír
nem hallatszott róla. Nencio megint elkezdte piszkálni a
dolgot: titokban újra kellene kezdeni mindent
Hollandiával. Addig érvelt és addig nyúzta apját, míg
megint felvették a rejtett közvetítés fonalát Diodati útján.
A Juppiter-holdak efemeridáit teljesen kidolgozták, csak
az volt a kérdés, hogyan fogadja Hortensius az
újrafelvételt. Sehogyan sem fogadta: éppen ekkor
meghalt. A többi szakértő pedig kissé elhidegedett az
egész gondolattól éppen a Hortensius által felvetett
gyakorlati nehézségek miatt.
Az egyik ilyen nehézség az időméréshez szükséges
pontos eszköz hiánya volt. És míg Nencio fejbesújtottan
gyászolta a füstbement harmincezer aranyat, apja
tűzbejött, mint a harci paripa a trombitaszóra. Az volt a
trombitaszó, hogy valamit fel kell találni. Olyan
időmérőt, amely a másodperceket is méri és mutatja.
Más szóval: homokóra, napóra és egyéb ilyen szerszámok
helyett új rendszerű órát kellett feltalálni. A vak
aggastyán nekifogott, hogy feltalálja. Ahogy régebben
csinálta, feszülten a feladatnak szentelte minden
gondolatát és semmi mással nem törődött. Napokig
tartott ez mindössze, akkor maga mellé ültette Nenciót és
kis tanulmányt diktált neki, amelyben elméletileg
levezette, hogy az új óra megalkotásának az inga elvén
kell alapulnia. Más szóval az emberiség új óráját
ingaórának fogják hívni. Miután a tanulmányt lediktálta,
rajzot is diktált a fiának. Ez már nehezebben ment kissé.
De ott volt a kis Viviani, annak úgy fogott az esze, mint a
tűz. Nencio bizony csak korlátolt elmével rendelkezett,
nem csoda, hogy vizsgáit is úgy bukdácsolta végig és
hivatalából tehetetlensége miatt tették ki. Ezt a fájdalmat
az apa már rég elintézte magában és most nem volt
türelmetlen. Hárman valahogy összehozták a rajzot.
Ezzel Neneionak le kellett menni a városba, hogy az
alkatrészeket megcsináltassa műszerésznél. Hosszas
munkába került ez, a műszerésznek soha nem látott
szerszám darabjait kellett elkészítenie. De hetek
várakozása árán elkészültek a darabok. A vak ember
tapogató kézzel rakosgatta, srófolta. Soká nem sikerült,
reszelni kellett rajta, egyes részeket újakkal pótolni.
Végre elkészült. Inga iógott róla, az mozgatott egy kis
kalapácsot, amely ütemesen bele-belekapott egy
fogaskerék fogai közé, a kerék viszont áttételekkel más
kereket mozgatott, a kerekek mutatókat vittek körül a
számlapon.
Aki ezt kitalálta, vak volt és nem láthatta. Megindította
az ingát, az jódarabig ketyegtette a kerekeket, aztán
megállott. Megint megbillentette, megint ketyegés,
megint csend.
− Jól van, − mondta a tudós, − csak ezt akartam.
− Hogyhogy csak ezt, − kérdezte Nencio, − ez nem
lehet elég Hollandiának. Miféle óra az, amelyet külön
embernek kell folyton billegtetni?
− Bánom is én Hollandiát. Én az ingaóra elvét akartam
feltalálni. Hogy hétköznapi gyakorlati szerszám legyen,
ahhoz még egy részlet szükséges: valami állandó erő,
amely az ingát nem hagyja nyugodni. Ezt már találja ki
más. Én a magam dolgát elvégeztem.
− De apámuram, ha végig kitalálná, akkor el lehetne
küldeni a hollandoknak. Hátha kiadnák a harmincezer
aranyat.
− Nem, fiam, a hollandokból nekem elég volt. Lehet,
hogy még két hónapig élek, lehet, hogy még két hétig. Ez
alatt az idő alatt nem akarok a Szent Hivatal elé kerülni.
Nem használt semmiféle kérés és érvelés, az öreg
tudós kimondotta, hogy ő a maga elvi feladatát
megoldotta, a többi nem érdekli. Különben is azonnal
más kezdte el foglalkoztatni. Bologna környékén furcsa
követ talált valaki. Ez a kő a sötétben világított. A
babonás nép körében nagy port vert fel a dolog. Számos
tudós megnézte a követ és írt róla. A legkülönbözőbb s a
legcsodálatosabb módokon magyarázták a követ. Egyik
ilyen művet Liceti Fortunio írta, Galileónak volt páduai
tanítványa, most már maga is idős ember. Vaskos kötetet
írt a kővel kapcsolatban, s ebben összehordott tücsköt-
bogarat. Az ötvenedik fejezetben megtámadta Galileo
egyik csillagászati állítását. Viviani felolvasta a vak
mesternek ezt a fejezetet, ő csak legyintett rá. De az
udvartól üzentek rá, hogy a firenzei tudomány becsülete
kedvéért jó lenne válaszolni. Ugyanekkor Nencio titkos
figyelmeztetést kapott a városban, hogy jó lesz vigyázni.
Liceti egy követ fúj a Szent Hivatallal. S az udvar
üzenetét is az inkvizíció papjai sugalmazták. Az öreget be
akarják rántani egy kopernikuszi nyilatkozatba s akkor
nagy baj lesz, vagy egy kopernikusz-ellenes
nyilatkozatba, s akkor az kikürtölik.
Galileo végiggondolta a tárgyat, aztán diktálni kezdett.
Lediktált száz oldalnyi kézírást. Mint a remek úszó a
vízben, úgy érezte magát a fogalmazásban és érvelésben.
Érezte, hogy mondatai frissek, változatosak,
mulatságosak, nyelve zamatos és duzzadó. Harminc éves
korában sem írhatott volna különbet. Kopernikuszról szó
sem volt az írásban. Sem mellette, sem ellene nem
nyilatkozott.
De mintha mindenáron ki akarták volna piszkálni
belőle a vagy végzetes, vagy szégyenletes nyilatkozatot,
levél érkezett hozzá, amely nyíltan megkérdezte
Kopernikuszról. A levelet Toszkána velencei követe írta,
papi ember, Rinuccini nevű. Közölte az aggastyánnal,
hogy egy tudós bizonyos álló csillagoknál néhány
másodpercnyi kis parallaxist talált, ami Kopernikusz
tanát igazolja. Mi tehát az igazság ebben a dologban?
Az öreg tudós álmélkodva hallgatta a levelet. Mit akar
ez a pap? Pap létére ne tudná, hogy Kopernikusz tanát az
egyház elátkozta? Viszont az is teljesen lehetetlen, hogy
Toszkána egy követe neki ilyen együgyűen átlátszó
csapdát állítson. Talán valaki, akinek céljai vannak,
heugratta ebbe a levélbe. A fogolynak még a sír szélén
sem hagynak békét. Vett egy utolsó nagy lélegzetet és
válaszolt a levélre. Fogcsikorgató gúnnyal,
elkeseredésének minden lenéző haragjával. Mintha a
Szent Hivatallal elmepárbajt kellett volna vívnia.
Nyilatkozatba akarják becsalni? Hát akkor halála előtt
mégegyszer, utoljára úgy ad igazat Kopernikusznak, hogy
aíbba nem tud belekapaszkodni senki.

„A kopernikuszi világrend helytelenségét semmi

esetre sem szabad kétségbevonni. Kivált nekünk,
katolikusoknak nem szabad, mert a tannal
szemben áll a Szentírás tekintélye a teológia
legnagyobb mestereinek értelmezése szerint. Az ő
egyhangú magyarázatuk kétségtelenné teszi, hogy a
föld a középpontban mozdulatlanul áll és a nap
forog körülötte. Azok az érvek, amelyekkel
Kopernikusz és követői az ellenkezőt állították, az
isteni Mindenhatóságra hivatkozó érv előtt
semmivé omlanak össze. Mert a Mindenhatóság
sokféle, sőt végtelen sokféle módon tudja azt
megcsinálni, aminek előttünk csak egyetlen
magyarázata látszik helyesnek, ennélfogva mi ne
akarjuk Isten kezét megkötni a teremtésben és
makacsul ragaszkodni ahhoz, ami tévedés is lehet.
S ahogy én a kopernikuszi megfigyeléseket és
következtetéseket nem tartom elfogadhatóknak,
úgy a Ptolemaiosznál, Arisztotelésznél és
követőiknél előforduló érveket sokkal, sokkal
csalóbbaknak és tévesebbnek tartom, mert ezeket
igen könnyen meg lehet cáfolni az emberi tudás
határain belül is.“

Ez a Simplicio érve volt a Párbeszédből. De

visszafordítva. És most már jól emlékezett rá, hogy ezt az
érvet egyszer a pápától hallotta. „A dagály-elmélet nem
bizonyít semmit, mert Isten így akarta teremteni, s ezzel
vége. Ne írjuk elő Istennek, hogyan teremtsen.”
Elolvasta, amit írt, mégegyszer. Meg volt vele elégedve. A
pápával foglaltatott állást Kopernikusz mellett. De
rajtakaphatatlanul. S mégis értelmesen azok számára,
akik tudnak olvasni.
− Most már talán békében hagynak, − mondotta,
mikor elküldötte a levelet.
 Most már békében hagyták csakugyan. Csendesen
éldegélt Viviani társaságában, akit naponta oktatott, új
feladatok megoldására szorított és empirikusan
gondolkozni tanított. Kétségtelennek látszott, hogy a
gyerekből jelentős tudós lesz. Olyan, aki jelenteni fog
valamit nemcsak a maga körének, hanem a geometria
történetének is. És hogy életének legutolsó ideje még
kevésbé maradjon társtalan, nagy örömére odaköltözött
hozzá Torricelli, a fizikus. Eddig lent élt Rómában,
tanára, Castelli mellett. De Castelli, ha már maga csak
szórványosan és ellenőr jelenlétében láthatta mesterét és
nem élhetett mellette, ahogy szerette volna, elküldte őt
maga helyett az aggastyánhoz: szórakoztassa, legyen
segítségére tudományos leveleiben és fordítsa el
figyelmét töprengéseiről.
Torricelli Evangélista már jónevű tudósnak számított
ekkor. Harminc éves elmúlt. Már önálló kutatásai voltak,
műveket írt. Az ő számára is nagy boldogságot jelentett,
hogy a világ első természet tudósa mellett élhet. Neki is
szobát rendeztek be a Gioiellóban. Valóságos kis
akadémia volt ez: hetvenhét éves csillagász, harmincegy
éves fizikus, tizennyolc éves geométer. Három
tudományszak, három nemzedék. Galileo felfrissült,
megnyugodott. Egész nap taníthatott és vitatkozhatott.
Két kitűnő elmében gyönyörködhetett. Igazíthatta,
biztathatta őket. A kis Vivianit az izgatta, hogy félretéve a
meddő századok alatt kifejlődött geometriai
rendszereket, visszamegy Eukleidész és a többiek
szűztiszta forrásához és onnan elindul újra. Tizennyolc
éves volt és geometriai világnézetet igyekezett felállítani.
Torricelli pedig, az érettebb fizikus, nem kisebb dolgot
tett lel magában, mint, hogy megméri a levegő súlyát.
Ennek elvét már ki is találta. Az agg tudóssal sokat
beszélgetett az Üj Tudományok Könyvében is kifejtett
jelenségről, hogy a nagyhercegi kert öntöző ciszternáiban
a víz magassága nem felel meg a víznyomó erőnek. A víz
magassága valamivel kisebb, mint lennie kellene. Mintha
valami ellentétes erő visszanyomná. Ez nem lehet más,
mint annak a levegőnek a súlya, amely a ciszterna
vízfelületére nehezedik. A levegő súlyát tehát folyadékkal
telt csőben kell valahogy megmérni.
− Ki fogja találni, − mondta Galileo, − látom, hogy ki
fogja találni. Egyetlen ötlet kell hozzá, egyetlen villanás.
Nagyon szép feladat ez a légsúlymérés, majdnem
irigylem kegyelmedtől. Nem, nem, ne féljen, én nem
töröm a fejem rajta. Én már többet nem találok fel.
Három tudósnak még nagyobb lett a postája. Minden
levelet hangosan olvastak fel. Az újdonságokat élénken
megvitatták. Most különösen egy Descartes nevű
franciáról beszéltek sokat, aki Gassendivel nagy
tudományos harcba keveredett.
− Érdekes filozófus, − mondta Torricelli,− van egy
nagyon szép mondata: „Gondolkodom, tehát vagyok”.
− Ez nem az övé, − felelte az agg, − hanem Campanella
barátomé, aki nemrég halt meg száműzetésben. ö így
fogalmazta: „Cognoscere est esse“.
− Nem ezért nagy ember, − szólt közbe izgatottan
Viviani, − hanem azért, mert algebrával ki tudja fejezni a
geometriát. Minden görbét fel tud írni algebrai
egyenlettel. Ha leírja az egyenletet, abból fel lehet
rajzolni a görbét. Bármilyen kúpszeletet. Ez csodálatos.
Ezt ő találta ki. Egyszer eljön az idő, mikor mindent fel
lehet írni egyenlettel. A legbonyolultabb eseményeket. Az
életet magát.
− Miért ne, − szólt Galilei, − volt nekem egy
ismerősöm, egy úgynevezett Hiúz. Mikor még a szegény
Cesi herceg halálával össze nem omlott a Hiúz-akadémia.
Portának hívták, nápolyi ember volt. Annak járt mindig
azon az esze, hogy az emberiség még milyen csodákat fog
kitalálni. Azt mondta például, hogy lesz idő, mikor két
ember ezer mérföld távolságról beszélni tud egymással és
hallhatja egymás hangját. Mert ha a fényt tükrök
segítségével a legbonyolultabb utakra el lehet vezetni,
miért ne lehetne feltalálni egyszer valami hangtükröt is?
Ezt különben meg is írta a könyvében. Magia Naturális a
címe. Mindenki kinevette. Én nem. Az emberi elme előtt
nincs lehetetlen.
Így beszélgettek reggeltől estig. Torricelli egy októberi
napon költözött a Gioiellóba A következő hónap a Galileo
életének egyik legszebb hónapját jelentette, még vakon
is, még rohamosan fogyatkozva is. Ha reggel felébredt,
örült az előtte álló napnak. S ha este lefeküdt, arra
gondolt, hogy az álmatlanság kínzó éjszakája után
másnap megint szép napra ébred két szeretett
élettársával.
Egy hónap múlva azonban, novemberben, egyszerre,
átmenet nélkül nagyon rosszul lett. Erős lázat mértek
rajta. Kurta lélegzettel lihegve feküdt az ágyban, Tudta,
hogy a nagy idő elérkezett.
 XVII.

Hat hétig volt beteg. Összes bajai egyszerre rohantak

meg, mintha ezt a szívós életet csak egyesült erővel
bírnák legyőzni. Izületi baja erősen kiújult, keze-lába
megdagadt, megbénult és roppant fájdalmakat okozott.
Veséje külön megbetegedett. Szíve minduntalan
kihagyott, majd valósággal berregve kezdett verni. A
városban híre terjedt, hogy végét járja. Az udvar
rendszeresen érdeklődött. Pár nap múlva megjelent
Fanano, a főinkvizítor. Kikérdezte betegségeiről és
érdeklődött, nincs-e valami kérése. Fejét rázta:
− Most már semmi.
Fanano elment. Torricelli és Viviani állandóan mellette
voltak. A virrasztást is beosztották. A beteg álmatlansága
úgy elfajult, hogy betegségének hat hete alatt összesen
alig szunnyadt pár órát. Orvosa azt mondta, hogy még
nem látta ennek példáját. Ahogy állapota fokonként
rosszabbodott, Nencio is gyakrabban jött fel. Minden
pillanatban vége lehetett, de Isten szikrája szívósan
ragaszkodott földi burkolatához.
Értelme tisztaságát mindvégig megtartotta. Mivel nem
aludt semmit, idegesen felajzott esze szüntelenül
dolgozott. Egészen különös gondolatok foglalkoztatták.
Elkezdte faggatni az ágyánál ülőket, hogy a dóm nagy
vaskapuin a bronz-dom bor művek alatt van-e még
valami domború díszítés és általában alul mi zárja le a
rajzot. Nem tudta megmondani senki. Nenciónak külön
el kellett mennie a dómhoz, hogy megnézze.
− Ott még három angyal van, − mondta, mikor feljött,
− vignettaszerűen a bibliai ábrák alatt.
− Igen, igen, − szólt élénken a vak ember, − most már
látom. A szerkezetből ez hiányzott nekem.
 Aztán egy hajnalban Vivianival odahozatta félrerakott
és évek szerint rendszeresen osztályozott írásai közül a
legrégibbeket. Ifjúkori írásait. Azokat órákig olvastatta.
Versek is akadtak. Gyermekkori versei. Tetszettek neki.
dicsérte őket. Aztán másnap azon tűnődött, hogy mi volt
a neve annak az Erdélyből jött fiatalembernek, aki az ő
páduai tanársága alatt ott halt meg Páduában. Torricelli
órákig böngészte a páduai feljegyzéseket, de nem talált
nyomára. Már elhatározta, hogy ír a Bónak és sürgős
választ kér. De ekkor a betegnek magától eszébe jutott a
név: Korniss Giorgio. Akkor azt sütötte ki, hogy
fiatalkorában színdarabot készült írni, részletes vázlatát
meg is csinálta. Azt keressék ki neki. Megtalálták és
felolvasták. Elégedetten bólogatott.
Aztán egyre többet gondolkozott és egyre kevesebbet
beszélt. Ritkán mondott egy-egy mondatot.
− Furcsa dolog: a pisai lámpa és az ingaóra. Ingával
kezdtem, ingával végeztem.
Egyszer azt mondta:
− Tizennyolc óta folyik a nagy háború.
Huszonnegyedik éve. Tetszhetik ez Jézusnak?
Máskor így szólt:
− Én akkor születtem, mikor Michelangelo meghalt.
Hetvennyolc éves vagyok. Vájjon mikor én meghalok, ki
fog születni?
Január nyolcadikán este az orvos megvizsgálta és azt
ajánlotta, hogy hivasson papot, őrá itt ipár nincs szükség.
A beteg ezt engedelmesen, vette tudomásul. Szólt
Vivianinak, hogy menjen papért. Nencio ugyanekkor
leküldte Gepe inast a városba, hogy felesége azonnal
jöjjön fel. Az arcetri plébános nemsokára belépett.
Mindenki kiment a szobából. A beteg meggyónt.
Elmondta, hogy pőre óta, tehát nyolc esztendeje bűnben
él, mert sorozatos eskiiszegéseit sohasem gyónta meg, de
azért áldozott.
 − Teljes szívemből és mélyen fájlalom most Isten színe
előtt, hogy ilyen helyzetbe kerültem.
A plébános feloldozta. A beteg megkapta az utolsó
kenetet. Erre a többiek bejöttek. A plébános ottmaradt
virrasztani. Ez volt este tíz órakor. Kevéssel tíz óra után
belépett Fanano atya még egy inkvizíciós pap
kíséretében. Megkérdezte, hogy a beteg részesült-e már
az utolsó szentségekben. Mikor megmondták neki, hogy
igen, odalépett a vak emberhez.
− Galilei Galileo, felhatalmazást kaptam, hogy átadjam
kegyelmednek VII. Orbán, a Mi Urunk Őszentsége
apostoli áldását.
− Köszönöm, − suttogta a beteg.
A két inkvizíciós pap ottmaradt. Elhelyezkedtek.
Nemsokára megérkezett Sestilia. Sírva borult az ágy elé
és megragadta a haldokló kezét. Megcsókolta.
Lecsendesítették, leültették. Ekkor volt tizenegy óra.
− Milyen nap van ma? − kérdezte a beteg váratlanul.
− Szerda, − felelték többen is.
− Holnap menjetek át Angélához. Mondjátok meg
neki, hogy imádkozzék értem.
Később még mondott valamit, de olyan halkan, hogy
ezt már nem lehetett érteni. Valamennyien némán
virrasztottak órákon át: Nencio, a felesége, Torricelli,
Viviani, a plébános. És a két inkvizíciós pap is ott
maradt. Ültek szótlanul és vártak. Nyilván, hogy a hírt
azonnal jelenthessék illetékes helyen. Az előszobában
virrasztva várakozott Porzia és a két inas. A beteg nyitva
tartotta világtalan szemeit és kurta, lihegő lélegzeteket
szedett. Ezen és egy-egy székreccsenésen kívül más
hangot nem lehetett hallani. Így tartott reggel négy óráig.
Akkor a beteg meglebbent. Lefoszlott róla a szoba és ő
az égitestek száguldásánál sokkal gyorsabban a
mindenségbe szakadt. Mindent látott és mindent tudott.
Tudta, hogy ebben a pillanatban a maga végtelenségének
egy része leszállóit messze angol földön egy tanyai házra.
Ott ebben a pillanatban szült fiúgyermeket egy özvegy.
Az apa nemrég halt meg. Newton volt a neve. De ez a
látomás csak egy szempillantásig tartott és már nem volt
fontos. Kitárult a végtelenség. Annak egy csöppnyi
pontján az alig látható piciny nap a körülötte keringő
szemcsék gyémántporával tovasuhant, mint semmiség.
És ő egy lett Istennel.
Odalent öreg, szakállas holttest feküdt az ágyon, a lélek
levetett burkolata. Az inkvizítorok keresztet vetettek és
elmentek a zimankós hajnalban, hogy jelentsék: a fogoly
meghalt. Nencio vigasztalta Sestiliát:
− Isten akaratán meg kell nyugodnunk. Most
feküdjünk le, mert holnap sok dolog lesz a temetés
előkészítésével és a leltárral.
A plébános is elment. De Viviani és Torricelli nem
tudtak elmenni. Egymás karjába borultak és fuldokolva
zokogtak.

VÉGE
 TARTALOMJEGYZÉK
ELSŐ KÖTET
I.
II.
III.
IV.
V.
VI.
VII.
VIII.
IX.
X.
XI.
XII.
XIII.
XIV.
XV.
XVI.
XVII.
XVIII.
XIX.
MÁSODIK KÖTET
I.
II.
III.
IV.
V.
 VI.
VII.
VIII.
IX.
X.
XI.
XII.
XIII.
XIV.
XV.
XVI.
XVII.
XVIII.
HARMADIK KÖTET
I.
II.
III.
IV.
V.
VI.
VII.
VIII.
IX.
X.
XI.
XII.
XIII.
XIV.
XV.
XVI.
XVII.