Kondorosy Csilla

Titok az erdő mélyén

Az erdő tartott a vándortól. A vándortól, kinek léptét bagolyhuhogás és tücsökciripelés kísérte az

éjben. Mellé szegődött a hűs szellő is, mely távoli tájak illatát sodorta magával. A vándor nem
sietett. Léptei a ráérősnél fürgébben zörrentek a fűben, mely jótékonyan eltompított minden apró
zajt. A tájat körülölelő fák közt néhol utat tört magának a hold sugara, s halványan izzó fehéres
pászmák derengtek a feketébe mártott mindenségben.
Ha valaki rátekintett volna a halovány holdfényben surranó alakra, akár azt is hihette volna,
titkos éjféli találkára igyekszik, egy frissen virágzó szerelem táplálójaként. Ahogy fénybevont
arcával a hunyorgó csillagokra nézett, a vándor meglepően szépnek tetszett. Meglepően, mert a
sötétben kirajzolódó vonások önmagukban nem bírtak átlagon felüli vonzerővel. Ami annyira
elvarázsolta az arcot, az a szénfekete szempárban megülő megannyi csillagpetty volt, a kalandvágy
és tettrekészség szikráival elegyítve.
Az erdő bizalmatlanságát azonban még ez a ragyogó arc sem enyhítette. Ezeréves emlékei
vigyázva intették, nehogy könnyelműségében jót várjon az emberek gyarló népségétől, akármi
legyen is a felszínes látszat. Tapasztalat vagy sem, az erdőben kíváncsiság ébredt, s nem akarta
elűzni a vándort.
A vándor egy kis ösvényt követett, mely öregebb volt, mint az erdő fái, s tán az égnél sem volt
sokkal fiatalabb. Jól tudta ezt, így méltó tisztelettel haladott a poros csapáson, s fejet hajtott az erdő
bölcs kora előtt. Tisztában volt azzal, hogyha nem így tesz, talán sohasem lesz képes meglelni, amit
keres.
A vénséges rengeteg körül ezer meg ezer legenda és helyi történet keringett. Akadt köztük az
erdőt méltató, de olyan is, mely hangoztatta álnokságát, s azt, hogy ki égig érő fái közé téved,
örökre elvész. Néhány az erdő féltve őrzött, ékes titkáról szólt, no meg a benne lakozó csodákról. E
mendemondák úgy lengték körbe a faóriásokat, akár a lila illat a tavasz legelső ibolyáit, s bár ezen
történetek nagyja elrettentő lehetett más számára, a vándort csábította a virágok igéző édessége, a
buja bozótosok, a földszagú párás levegő, melyek a sejtelmes rengeteg titkával kecsegtettek. Ezért
járta hát unos untalan a girbegurba ösvénykét, amióta csak alkonyattájt rálépett. A vándor elszántan
kereste az erdő titkát. A csapás pedig vitte a vándort, keresztül dombokon, völgyeken, patakokon és
elvadult bozótosokon. Végig az erdő végtelenségén. Végig a véget nem érő, csendes éjjelen. Az
órák állni látszottak, mintha az idő maga is fejet hajtott volna az ősi fák lombkoronája előtt.
Útja során a vándor olykor dalra fakadt, a letűnt korokat idézve énekével. Hangja halkan, tisztán
csengett a méretes fatörzsek közt. Hogy kiről és miről szóltak dalai? Nem mondhatja meg más, csak
a süvítő szél és az erdő maga, mivel rajtuk kívül nem akadt tanúja a szívet pendítő hangzatoknak.
Annyi viszont biztos, hogy nyugovást hozott általuk az erdőre. Amíg a vándor énekelt, a hold
fényesebben sütött, az éles szél pedig lágy fuvallattá lett. Így történt hát a végtelen éj alatt, hogy az
erdő szépen lassan megszerette a vándort. Kedvesek lettek számára óvatos léptei, halk dalai és
csodálatteli csillagpettyes szemei.
A vándor pedig szüntelenül kutatott, s még a tengernyi sötétség mélyén is fáradhatatlanul
kereste, tudakolta az erdő titkát. Kérdését beledúdolta száz meg száz odvas fa mélyébe, odakiáltotta
a mindenhonnan ugyanolyannak tetsző, pislogó csillagokkal megszórt égnek, de még az ősöreg
útnak is eldünnyögte. Választ azonban nem kapott.
Az erdő csak hallgatott. Hallgatott, mivel nagyon is jól tudta, hogy nincsen más titka, melyet a
vándorral megoszthatna. Hogy is lehetne, mikor ő már úgy lépett az ösvényre, hogy birtokában volt
annak a bölcsességnek, mit az erdő szívében őrzött; s csak az éj selyemsötétje kecsegtette elfeledett
rejtelmekkel? Nem volt kérdés az erdő számára, hogy a vándornak több kell az ő néhai titkánál,
máskülönben nem jött volna ide ködös rejtélyeket kergetni.
Az erdő hallgatott, a vándor kutatott.
Sokszáz el nem múlott nap után a vándor mérhetetlenül elkeseredett. Leült egy hatalmas, mohos
fa tövébe, és olyat tett, amit az erdő saját emlékezete óta sosem látott még embertől; sírva fakadt.
Az erdő érdeklődve fülelt. Első kíváncsisága után mélységes szomorúság lett rajta úrrá. Nem tudta,
miért, de megsajnálta a vándort, aki most nem zengett gyönyörű dalt, mint oly sokszor máskor, s
akinek szemében most még fényesebben tükröződtek vissza a csillagok, mint egyébként. Ám
mielőtt az erdő bármit is tehetett volna, a vándor letörölte könnyeit, mert újra felizzott benne régi
álma, hogy mennyire szomjazza az erdő titkát. Felállt hát, és tovább indult a szüntelen kanyargó
csapáson.
A vándor útja újabb és újabb furcsa tájakon vezetett át, mindegyik egyre vadabbnak,
csodásabbnak tetszett az előzőnél. Elvétve aprócska tisztásokra is rábukkant, ahonnan jobban látta a
bársonykék, gyémántszeplős eget, s ez ideig-óráig feledtette vele bánatát. Mikor ez így történt,
letelepedett a zöld selyemfűbe, és egyenesen felfelé bámult. Egy-egy ilyen alkalommal még néhány
könnycsepp is legördült az arcán, ám többé nem engedett a mélyrőljövő szomorúságnak. Tudta,
hogyha el kívánja érni becses célját, nem adhatja fel egykönnyen. Hűsége miatt pedig az erdő
méginkább megszerette a vándort, és egyre jobban féltette a titkának nemlétét övező homályt. Félt,
hogy ha a vándor megértené, ez minden, mit adhat, egyetlen társa örökre eltűnne, és ismét egyedül
maradna a zúgó széllel meg távoli csillagokkal.
Így telt hát a sosem múló éjszaka. A vándor járta az erdőt, az erdő pedig figyelte a vándort, és
egyre jobban megsajnálta őt szüntelen keresgélésének közepette. Amaz pedig egyre inkább
elkeseredett, és minduntalan könnyek csillogtak szemében. Nem zengte már szívhez szóló balladáit,
és nem állt meg a kis tisztásokon se. A tiszta ég látványa jobban emlékeztette elérhetetlen vágyára,
mint bármi más az erdőben. Emellett pedig egy új érzés ütötte fel fejét a vándor lelkében: a
fáradtság. Annyi ideje már, hogy a csalinkázó ösvényen csatangol, keresztül a véget nem érő erdőn,
keresztül a sosem múló éjszakán! A szeretet és kíváncsiság, amit az erdő iránt érzett, kezdett
elhalványulni. A csillagok egyre távolibbnak, hidegebbnek tűntek, ahogy a simogató szellő is egyre
inkább rideggé, érdessé lett. A vándor szívében nőttön nőtt a keserűség.
Léptei nehézkesek, súlyosak lettek, tompa zajukat pedig nem volt már képes elnyelni a fű. A
vándor többé már nem hallotta meg az erdő apró neszeit, sem a tücsökciripelést.

Az erdő jobban szerette a vándort, mint valaha. Mégsem értette, mi történik, hiszen alig tudott
valamit az emberi létről. Ezidáig csak a kegyetlenségnek és a jeges gyűlöletnek volt tanúja, mellyel
fáit kivágták, állatait lemészárolták és ösvényeire átkot szórtak. Így hát mit volt mit tennie, csak
kívülről figyelhette a vándor hervadását. S bár egyre jobban aggódott érte, még mindig nem merte
elárulni neki, hogy titkát már réges-rég felfedte.
Így ment ez egy darabig. A vándor sírdogált, az erdő pedig tépelődött, engedje-e a pirkadat
nappalt ígérő sugarainak, hogy szétoszlassa a titkát övező homályt, s megmutassa a kivezető
ösvényt.

Sok el nem telt évig kutatott a sötétségben a vándor, mire kiszáradt könnyeinek tengere.
Megelégelte az örökös csendet, magányt és éjszakát; hiányolta a nappalok nyüzsgését és a világot
beborító fényt.
Ekkor beléhasított a kíméletlen felismerés, hogy túlontúl régen látta már mindezt. Oly régen,
hogy félő, szeme világát örökre elveszítené a vakító fénytől, ha egyszer mégis kijutna az erdő
sötétjéből. S ha mégsem vakulna meg, a végetlen rengeteg nélkül kopárrá válna számára minden táj.
Ez az elmélkedés mutatott hát igazi vágyának irányába; a megnyugvás felé. Mert érezte már,
hogy vége. Nem volt többé képes elviselni a bánatot és a mérhetetlen kimerültséget; egész testében
remegett, lábai is feladták már a szolgálatot.
Ha valaki most rátekintett volna, nyomát se lelhette volna régi szépségének. Szeme többé nem
tükrözte a fényeket oly élettelin, mint hajdanán. Egész lénye kifakult.
Feladta a keresést.
Mégis, ahogy visszagondolt életére újfent észrevette azt az örömöt és a sok csodát, melyet a
végeláthatatlan éj során tapasztalt, s tovatűntnek hitt. Az erdő lényege, lelke volt, amit
megpillanthatott, s ez nem volt se több, se kevesebb, mint amit az erdő adni volt képes. Általa egy
kis időre saját maga vált a szép és jó forrásává, és a vándor tudta, hogy legbelül sohasem kívánt
ennél többet. De túl későn ismerte fel, hogy az erdő titka mindig is az övé volt. Fáradt volt már, és
ideje lejárt.
A megpihenni áhító vándor sóhajtással búcsúzott az erdőtől. Egy élet viszontagsága és
gyönyörűsége rejlett hangjában. Mégis, ez az élet véget kellett, hogy érjen, mert örökké egy vándor
se vándorolhat; a végső nyugodalomban egyszer mindenkinek rész adatik.
A megfáradt lélek leborult a földre, s nem kelt fel többé.
Amint a vándor kilehelte lelkét, a hajnal tolakodó rózsaszín foltjai lassanként felviláglottak az
oly régóta sötét égen. Lassacskán elmúlt, tovatűnt a véget nem érő éjszaka, és a sokat látott,
bizalmatlanul hunyorgó csillagok is egyre halványabbá váltak. Tovatűnt vele együtt a szellő is, mely
a néhai vándort kísérte útján. A baglyok elhallgattak, a tücskök abbahagyták a ciripelést. Új nap
virradt az erdőre.

A vándor teste ott feküdt a tisztás szélén, egy faóriás tövében. Az erdő most már bánta, nagyon is
bánta, hogy visszatartotta az igazságot, s valaha úgy hitte, a vándornak a csupasz valóság nem elég.
Vétkesnek érezte magát a halálában.
El nem múló bűnbánata jeléül magába fogadta hű vándorát. Virágok és erdei indák, levelek
takarták be, ékesítik sírját az idők végezetéig; s minden éjjel a figyelmesen pillogó csillagok
vigyázzák örök álmát. Az olykor visszatérő lágy szél simogatja, visszhangozza utolsó sóhaját. A
hálát a titokért, mely egyszerű, ősi és ösztönös. Feledje bár el a föld, az igazság marad ez:
Tisztelj minden életet, s akkor vigyázza léptedet az erdő maga. Amennyire szereted, annyi szépet
ad neked, s megtalál szava.