Ed McBain

Lángok

GABO

ISBN 9789636891121
Kiadási év 2007
Sorozatok Kávé Könyvek
Fordította: Wertheimer Gábor
 A rekkenő augusztusi hőségben, a 87-es körzet
nyomozóinak – Steve Carellának és Cotton Hawesnak – egy
gyújtogatási üggyel kell megbirkózniuk.
A sikeres vállalkozónak, Roger Grimmnek, aki faállatkák
behozatalával foglalkozik, először a raktárát, aztán a házat
égetik porrá. A nyomozók a biztosítási csalás lehetőségét is
számba veszik, de amikor gyilkosság történik, majd hamarosan
újabb, és a bűntények nyilvánvalóan összefüggnek a
gyújtogatással, világossá válik előttük: az ügy jóval
bonyolultabb és szerteágazóbb, mint sejtették, és az is lehet,
hogy a tettest vagy tetteseket nem Grimm ellenségei között kell
keresni…
Yvonne és Jamie Hamiltonnak ajánlom ezt a könyvet
 TARTALOM
1.
2.
3.
4.
5.
6.
7.
8.
9.
10.
11.
 A reménybeli város a képzelet szülötte. Kitalált személyek,
kitalált helyek szerepelnek benne. Csak a bemutatott rendőri
tevékenység felel meg a szokásos nyomozási eljárásoknak.
 1.

Augusztus volt, odakint harmincnyolc fok, és az őrszobán nem

működött a légkondicionáló, és Carellának melege volt. A
három lagymatagon tekergő ventilátor csak felkavarta az állott,
párás levegőt, és a szúnyoghálón volt egy lyuk (hála néhány
tréfás kedvű, kődobáló fiatalnak), és így szabad bejárása volt
minden repkedő fenevadnak. A helyiség sarkában álló
cellában egy drog-árus aludt a priccsen, és két üres íróasztalon
csengtek a telefonok, és Cotton Hawes a barátnőjével
beszélgetett, egy másik telefonon, egy másik íróasztalnál, és
Carellának a hátához tapadt az inge, és azt kívánta magában,
bárcsak még mindig szabadságon lenne.
Szerda volt, hétfőn jött vissza dolgozni, és az állománynak
a fele (vagy legalábbis így tűnt) elment szabadságra, és most
ő, Carella, egy írógép és egy halom papírmunka mögött ült.
Magas, széles vállú férfi volt, és általában erősnek,
kisportoltnak tűnt, és kissé keletiesnek, ugyanis barna szeme
vágott volt, de most elgyötörtnek, kimerültnek és
agyonhajszoltnak látszott, egy olyan embernek, akinek az
alsóneműje éppen lassan becsusszan a hátsó felén lévő résbe,
és ami azt illeti, Carella alsóneműje éppen ezt tette
kérlelhetetlenül ezen a nyomorúságos augusztusi napon.
Egy Roger Grimm nevű ember ült vele szemben, aki nem
állt rokonságban a Jákob és Wilhelm nevű férfiúkkal. Ez a
negyvenes évei vége felé járó, alacsony, köpcös ember erőtől
duzzadónak, energikusnak, ám kissé izgatottnak tűnt.
Konzervatívan öltözött, csíkos pamutöltönyt viselt, világoskék
inget, valamivel sötétebb nyakkendőt. Egy könnyű, nyári
szalmakalapot tartott a kezében, és azt tudakolta nagy
határozottsággal, hol van Parker nyomozó.
– Parker nyomozó szabadságon van – közölte vele Carella.
– Akkor ki foglalkozik az ügyemmel? – kérdezte Grimm.
 – Milyen ügyről van szó?
– Gyújtogatás – felelte Grimm. – A múlt héten
felgyújtották a raktáramat.
– És Parker nyomozó foglalkozott az üggyel?
– Igen, Parker nyomozó foglalkozott az üggyel.
– Hát, mint már említettem, Parker nyomozó szabadságon
van.
– Na és én mit csináljak? – tette fel a kérdést Grimm. –
Félmillió dollárnyi faárum volt abban a raktárban. A teljes
raktárkészletem elégett.
– Sajnálattal hallom – válaszolta Carella –, de semmit sem
tudok az ügyről, mert én magam is csak most jöttem vissza a
szabadságról. Hétfőn, egész pontosan hétfőn jöttem vissza, ma
pedig szerda van, és az égadta világon semmit sem tudok az
ön raktáráról.
– Azt hittem, hogy maguk párban dolgoznak – jegyezte
meg Grimm.
– Néha igen, néha nem.
– Na jó. Ki volt Parker nyomozó társa, nem tudja?
– Nem, sajnos nem, de lehet, hogy ki tudom deríteni –
felelte Carella. Cotton Hawes felé fordult, aki alig
kétméternyire ült tőle, és még mindig telefonált. – Cotton –
mondta –, van egy perced?
– Rendben, Christine, nyolckor találkozunk – búcsúzott
Hawes, aztán súgott még valamit a kagylóba, majd letette, és
elindult Carella íróasztala felé. Jól megtermett férfi volt,
száznyolcvanöt centi magas, kilencvenöt kiló, orra egyenes és
ép, szép ívű szájának alsó ajka valamivel vastagabb volt,
szabályos alakú állán mély bevágás. Bal halántéka fölött vörös
hajában fehér csík húzódott. Ezen az augusztus
tizennegyedikei reggelen nagyon barátságtalannak tűnt az
ábrázata. Nem volt különösebben barátságtalan, csak éppen
így nézett ki.
 – Igen, Steve? – kérdezte.
– Az úr Roger Grimm – mondta Carella. – Hawes
nyomozó.
– Örvendek, Mr. Grimm.
Grimm csak biccentett.
– Parker dolgozott Mr. Grimm gyújtogatási ügyén, és
éppen most tájékoztattam az urat, hogy Andy szabadságon
van. Mr. Grimm azt kérdezi, nem dolgozott-e vele valaki az
ügyön.
– De igen – válaszolta Hawes. – Kling.
– Akkor beszélhetnék Klinggel? – kérdezte Grimm.
– Szabadságon van – hangzott Hawes válasza.
– Az egész rendőrség szabadságon van? – érdeklődött
Grimm.
– Nem, mi itt vagyunk – felelte Hawes.
– Akkor miért nem segítenek nekem egy kicsit?
– Milyen segítségre van szüksége? – kérdezte Carella.
– Gondom van a biztosítósokkal – mondta Grimm. –
Szeretném, ha megértenék, hogy a raktáramat
riasztóberendezés védte, ami a központi kapitányságra volt
bekötve, nem is beszélve a két éjjeliőrről meg a bonyolult
tűzvédelmi rendszerről. Az épület minden emeletén
locsolófejek…
– Milyen riasztóberendezés? – vágott közbe Carella, és
maga elé húzott egy jegyzettömböt, majd a kezébe vett egy
ceruzát.
– A legjobb. Nagyon korszerű, nagyon speciális. Nyitott és
zárt áramkör kombinációja. A gyújtogató átkötött néhány
vezetéket, a többit meg elvágta.
– Hogyan jutott túl az éjjeliőrökön? – kérdezte Hawes.
– Klórhidráttal. Mind a kettőt elkábította. És összetörte a
főcsapot az alagsorban, így aztán a locsolófejek nem
működtek, amikor kiütött a tűz.
– Úgy tűnik, az illető jól ismerte az épületet.
– Igen.
– Vannak ellenségei a faáruüzletben, Mr. Grimm? –
érdeklődött Carella.
– Versenytársaim vannak.
– Beszélt róluk Parker nyomozónak?
– Igen.
– És?
– Semmi.
– Ezt hogy érti? Mi az, hogy semmi?
– Parker véleménye szerint senkinek sem volt elég alapos
oka arra, hogy elkövessen egy olyan bűntényt, amiért negyven
évre rács mögé kerülhet.
– No és mi a helyzet a személyes ellenségekkel? Van ilyen
önnek? – tette fel a kérdést Hawes.
– Mindenkinek vannak személyes ellenségei – hangzott
Grimm válasza.
– Valaki, aki képes lenne ilyesmire?
– Csak egyetlen emberre tudok gondolni, arra a férfira,
akinek a feleségével nem sokkal azután kezdtem
randevúzgatni, hogy elváltak. Azóta már újranősült, és van két
gyereke is az új feleségétől. Amikor Parker megkereste, alig
emlékezett a nevemre.
– Aha – mondta Carella és bólintott. – Milyen gondjai
vannak a biztosítóval?
– Biztosítókkal. Kettő is érintett az ügyben. Félmillió
dollár az nagy kockázat, megosztották egymás között. Most
elmentek az egyik hatalmas kárrendező hivatalhoz, és
megkérték őket, hogy foglalkozzanak a kárigénnyel. És ott azt
mondták nekik, hogy addig ne fizessenek, amíg a gyújtogatót
el nem kapják, vagy a rendőrség és tűzoltóság nem győződött
meg róla, hogy nem én gyújtottam fel a saját rohadt
raktáramat!
– Ön gyújtotta fel, Mr. Grimm?
– Természetesen nem – válaszolta Grimm sértődötten. –
Ötszázezer dollárnyi áru volt abban az épületben. Két nappal
ezelőtt kellett volna leszállítanom… az volt tizenkettedike,
ugye?
– Igen, hétfőn volt augusztus tizenkettedike.
– Úgy van. Szóval tizenkettedikén kellett volna
szállítanom. És valaki múlt szerdán, hetedikén felgyújtotta a
raktáramat. Általában a szállítás napján küldöm el a számlákat
is, tíznapos fizetési határidővel. Ma hétfőn szállítok, ahogy
kellett volna, akkor valamikor a jövő héten megkapom a
pénzem, értik?
– Nem pontosan – felelte Carella. – Ön félmillió dollárt
fizetett azért, ami odaveszett a tűzben, jól mondom?
– Nem, ennek a felét fizettem. Négy márkát egységenként,
nagyjából egy és negyed dollárt vámmal együtt.
– Akkor körülbelül kétszázötvenezret fizetett. Így már
stimmel?
– Stimmel. És félmillióra biztosítottam, mert ennyit
kaptam volna érte a vásárlóimtól tíz nappal a szállítás után.
Ötszázezer dollárt. Ez a méltányos piaci érték, biztos
megrendelőim vannak, és erre az összegre biztosítottam a
raktárkészletet.
– Na és mi a probléma?
– Huszonnyolcadikán, még ebben a hónapban, újabb
szállítmány érkezik Németországból. De most nincs mit
eladnom, és ha a biztosító nem kártalanít, hogyan fogok fizetni
az új szállítmányért, amikor megérkezik?
– Ami ezt az új szállítmányt illeti, ugyanolyan, mint a régi?
– kérdezte Carella.
 – Igen, ezek a kis faállatkák – válaszolta Grimm. –
Négyszázezer kis faállatka, és félmillió dollárt kell fizetnem
értük készpénzben, amint megérkeznek. De ha nincsen
pénzem, hogyan fizessek az áruért?
– Miért nem törli a rendelést? – tette fel a kérdést Hawes.
– Töröljem a rendelést? – Grimm döbbenten nézett a
nyomozóra. – Egy aranybánya kellős közepén vagyok, miért
törölném a rendelést? Nézzék csak, hadd magyarázzam el! Jól
tudnak számolni?
– Ötösöm volt mindig – mondta Hawes.
– Micsoda? – kérdezett vissza Grimm.
– A gimiben mindig ötösöm volt matekból. – Hawes jól
láthatóan nagyon büszke volt erre a teljesítményre, de
Grimmre nem sikerült hatást gyakorolnia. Grimmnek a pénz
járt az eszében, és a pénz meg a számtan csak nagyon távoli
rokonok.
– Tessék, elmondom az egész történetet – kezdte Grimm. –
Tavaly egy kis pénzhez jutottam, és valami befektetési
lehetőséget kerestem, amivel tisztességesen tudom fialtatni.
Karácsony előtt történetesen éppen Nyugat-Németországban
voltam, és megláttam ezeket a kis faállatkákat: kutyák,
macskák, nyulak, kézzel faragott, öt centi magas, mindenféle
kis vackok. Egy és negyed dollárért árulták őket, vállaltam a
rizikót, és vettem belőlük százezer darabot.
– Tehát összesen százhuszonötezer dollárt fizetett értük –
állapította meg gyorsan Hawes, akinek feltett szándéka volt,
hogy megmutatja Grimmnek: a gimnáziumi ötös matekból
olyan teljesítmény, amelyet nem szabad lebecsülni.
– Úgy van, pontosan ennyibe kerültek nekem.
– Ez aztán nem akármilyen kockázat – jegyezte meg
Carella, miközben azt próbálta meg kiszámolni, hogy évi 14
735 dolláros fizetése mellett mennyit kellene dolgoznia 125
000 dollárért.
 – Utólag azt mondhatom, hogy nem is volt olyan nagy a
rizikó – felelte Grimm, és elégedetten mosolygott. –
Kétszázötvenezer dollárért adtam el itt az árut; megdupláztam
a pénzemet. És eszelős sebességgel kezdtek érkezni a
megrendelések. Úgyhogy fogtam az egész negyedmilliót, és
vettem egy újabb szállítmány faállatkát.
– A negyedmillióból meg tudott venni…
– Kétszázezret – fejezte be a mondatot Grimm.
– Igen, igen, kétszázezret – mondta Hawes kicsit
bizonytalanul.
– Ami mind elégett a tűzben – állapította meg Grimm.
– Ezek szerint tehát az a probléma – összegezte Hawes –,
hogy ezek a kis faállatkák szállításra vártak…
– Igen.
– …és az ön partnerei ötszázezer dollárt fizettek volna
értük…
– Igen, igen.
– …és ön ebből a pénzből vásárolt volna egy újabb
szállítmányt, ami e hónap huszonnyolcadikán érkezne.
– Négyszázezer darab – tette hozzá Grimm.
– Négyszázezer darab – ismételte Hawes. – Ez rengeteg
faállatka.
– Különösképpen akkor, ha az ember rájön, hogy egymillió
dollárért el tudja adni a kis nyavalyásokat.
– Nos, akkor önnek van egy súlyos problémája –
állapította meg Hawes.
– Ezért jöttem ide – válaszolta Grimm. – Hogy egy kicsit
piszkáljam ezt a Parkert. Nagyon kellemetlen helyzetben
vagyok, ő meg valahol a hasát sütteti a napon.
– Mit kíván tőlünk, Mr. Grimm? – kérdezte Carella.
– Kapják el a gyújtogatót. Vagy pedig közöljék hivatalosan
a biztosítóval, hogy tiszta vagyok, semmi közöm a tűzhöz.
 – Azt hiszem, Mr. Grimm, nincs olyan rendőr a földön, aki
ezt megtenné. Túl sokan gyújtják fel a saját házukat,
irodájukat, raktárukat. Az ön árukészlete félmillió dollárra volt
biztosítva. Ez nagyon sok pénz. Parker nyomozó egész
biztosan fontolóra vette azt a lehetőséget is, hogy ön gyújtotta
fel a raktárat.
– De hát miért tettem volna ilyet? Bombabiztos
megrendelésem volt az egész készletre. Már csak le kellett
volna szállítanom!
– Én csak azt próbálom elmagyarázni önnek, miért tart
ennyi ideig Parker kollégának a nyomozás.
– Na és akkor én mit tegyek? – kérdezte Grimm,
megnyalta az ajkát, majd hirtelen elgondolkodott. – Meddig
van Parker szabadságon?
– Két hétig.
– És a társa… nem tudom már, hogy hívják. Szóval ő?
– Kling. Szintén két hétig.
– Hát ez képtelenség. Nézzék, segíteniük kell nekem.
– Segítünk önnek, Mr. Grimm – mondta Carella.
– Segítünk önnek – visszhangozta Hawes.
Grimm szkeptikusan nézett rájuk. – Tudom, hogy ha egy
kicsit erőszakoskodom a biztosítókkal, három vagy négy hét
múlva fizetni fognak. De nekem az már késő. Két hét múlva
kell a pénz, amikor megérkezik a hajó Nyugat-
Németországból. Különben nem adják át az árut, és nekem
végem. Még a hajó érkezése előtt el kell kapniuk azt a
gazembert.
– Hát, ez Parker ügye – jelentette ki Carella.
– És? Nem szoktak segíteni egymásnak?
– De, néha igen. Csakhogy normális körülmények
között…
 – Most szó sincs normális körülményekről – mondta
Grimm, majd elismételte, mintha a nyomozók elsőre nem
hallották volna: – Most szó sincs normális körülményekről. Az
időtényező nagyon fontos. Meg kell kapnom a pénzt a
biztosítótól, mielőtt megérkezik a hajó. Nem tudnának segíteni
nekem? Annyira sok a dolguk, hogy nem tudnak segítséget
nyújtani egy tisztességes állampolgárnak, aki bűncselekmény
áldozata lett, és aki megpróbál újra talpra állni? Túl nagy kérés
ez a rendőrségtől?
– Ön nem tudja, hogyan működnek itt a dolgok – közölte
vele Hawes.
– Nem, de nem is érdekel. Maguknak az a feladata, hogy
védjék az ártatlanokat, nem igaz? Ahelyett, hogy az utcán
futkároznak füvező tinédzserek után, miért nem dolgoznak egy
kicsit a fizetésükért?
– Már legalább két órája nem kapcsoltam le egyetlen
tinédzsert sem – jegyezte meg Hawes szárazon.
– Jól van, jól van, bocsánatot kérek – mondta Grimm. –
Tudom, hogy keményen dolgoznak, és azt is tudom, hogy meg
kell valahogyan szervezni a munkát, különben nem bírnak
vele. Tisztában vagyok ezzel. De könyörgöm, segítsenek
rajtam! Tekintsenek el egy kicsit a szabályoktól, és vegyék át
Parker ügyét, amíg szabadságon van. Segítsenek megtalálni
azt a szemét disznót, aki felgyújtotta a raktáramat. Elmennék
én egy magánnyomozóhoz is, de egyszerűen nincs rá pénzem.
Kérem! Segítsenek nekem.
– Majd meglátjuk, mit tehetünk – felelte Carella. –
Átnézzük az aktákat, és megnézzük, mire jutott Parker. Ha van
nyom, amin folytathatjuk a nyomozást, folytatni fogjuk.
– Köszönöm – mondta Grimm. – Nagyon szépen
köszönöm. – A tárcájába nyúlt. – Itt a névjegyem. Rajta van az
otthoni meg az irodai számom is. Kérem, hívjanak, ha még
több információra van szükségük. És persze akkor is, ha
jutottak valamire…
– Hívni fogjuk – válaszolta Carella.
 – Köszönöm – mondta újra Grimm, fejébe nyomta a
szalmakalapját, és az őrszobát a folyosótól elválasztó korlát
csapóajtaján keresztül távozott.
A két nyomozó várt, amíg a férfi hallótávolságon kívülre
került. Akkor Hawes azt mondta: – Tényleg átveszed az ügyet
Parkertől?
– Legalábbis megnézem, mit csinált eddig.
– Ami engem illet, foglalkozzon Parker csak a saját
ügyeivel.
– Értem – válaszolta Carella, és vállat vont.
Hawes felnézett a faliórára. – Nem baj, ha egy kicsit
korábban megyek el? – kérdezte. – Este randim van.
– Menj csak nyugodtan – mondta Carella. Ő is az órára
nézett. – Meyer és Brown amúgy is mindjárt levált minket.
– Rendben, akkor holnap találkozunk – búcsúzott Hawes.
– Oké.
Hawes szorosabbra húzta a nyakkendője csomóját, magára
öltötte a zakóját, és elment. Carella a jegyzeteire pillantott,
aztán befűzött egy lapot az írógépbe, és gépelni kezdett:

FAÁLLATKÁK ÖSSZÉRTÉK 1.25 ÉRTÉKESÍTÉS

SZÁMA $ DARABÁRON TELJES ÖSSZEGE 2,50
$ DARABÁRON

1. rendelés 100 000 125 000$ 250 000 $ (amit

Grimm újra befektetett)

2. rendelés 200 000 250 000 $ (ami 500 000 $ (amire

odaveszett a tűzben) Grimmnek szüksége van,
hogy fizetni tudjon a
08.28-án érkező
szállítmányért)

3. rendelés 400 000 500 000 $ (amit 1 000 000 $

ami 08.28-án érkezik Grimm csak akkor kap
meg, ha a biztosító fizet)
Minden sokkal könnyebben áttekinthető, ha az ember készít
egy táblázatot.
Grimm tavaly egy kis pénzhez jutott (százhuszonötezer
dollár Carella fogalmai szerint nem éppen egy kis pénz volt, és
kíváncsi lett volna rá, pontosan hogyan is jutott hozzá Grimm),
és faállatkák vásárlásába fektette, majd a faállatkákat
kétszázötvenezer dollárért értékesítette. Ezt az összeget újra
befektette, vásárolt még egy szállítmány faárut, amelyre
összesen ötszázezer dollár értékű biztos megrendelése volt.
Úgy tervezte, hogy a kapott összeget egy újabb adag mini
fenevadra fordítja augusztus huszonnyolcadikán, majd
értékesíti, és milliomos lesz. Szép terv, ha végre tudod hajtani.
De mint tudjuk, mindig vannak ünneprontók, és a jelek szerint
valakinek eltökélt szándéka, hogy megakadályozza Grimmet a
terv végrehajtásában.
Egymillió dollár, tűnődött Carella. Abból, hogy az ember
faállatkákat vesz és elad. Amikor ma este hazamegy, elmondja
majd kilencéves fiának, Marknak, hogy a bűn üzletág nem hoz
eleget a konyhára a zsarunak, és persze a csalónak sem.
Amivel foglalkozni érdemes, tájékoztatja majd a kisfiút, az a
mini faállatka. Ez a jövő, édes fiam. Kis faállatkák. És April,
Mark ikertestvére, elkerekedett szemekkel hallgatja majd, és
azon tűnődik, vajon tréfál-e Carella, no meg azon, hogy neki
miért nem tanácsolja, hogy ezt a pályát válassza. Lehet, hogy
az apukája egy hímsoviniszta disznó? Teddy, a gyerekek
anyukája, Carella felesége, majd úgy hallgatja őt, hogy a száját
figyeli feszülten, miközben arcán titkolni próbált derűs
kifejezés ül. És aztán talán válaszol a kezével, a siketnémák
jelnyelvével, amit az egész család ért, és elmondja a
gyerekeknek, hogy az apjuk csak viccel, nem a kis faállatka a
jövő, hanem a préselt hulladék, amiről azt olvasta, hogy
miután rádióaktív izotópokkal kezelik, gyakorlatilag
megsemmisíthetetlenné válik, lehet fűrészelni, kalapálni,
gyalulni, formálni, a létező legkülönbözőbb célokra
felhasználni. Az egyetlen gond az, hogy hogyan szabaduljon
meg az ember a speciálisan kezelt hulladékból készített
megsemmisíthetetlen tárgyaktól. Hulladék, mondja majd
határozottan Teddy. Faállatkák, köti az ebet a karóhoz Carella.
Mosolyogva lépett oda az iratszekrényhez.
Cotton Hawesnak, aki agglegényként élte az életét, nem voltak
gyerekei (vagy legalábbis nem tudott róla, hogy lennének),
akiknek tanácsot adhatott volna pályaválasztási kérdésekben.
Az ő apja, aki Cotton Matherről, a puritán lelkészről nevezte el
büszkén a fiát, egyszer azt mondta neki, hogy az egyetlen
isten, akit szolgálni érdemes, az maga az Úr. Hawes sokat
tűnődött ezen az állításon. Lényegében egész kamaszkorában,
amikor is úgy tűnt, hogy az egyetlen isten, akit szolgálni
érdemes, a látókörébe kerülő, tantaluszi kínokat okozó gimis
lányok szoknyája alatt rejtőzik valahol. A haditengerészetnél
töltött évei alatt is sokat törte ezen a fejét, amikor olybá
tetszett, hogy az egyetlen isten, akit szolgálni érdemes, a
túlélés, márpedig egy őrhajón ez kevéssé látszott biztos
kilátásnak. És akkor is rágódott eleget apja kijelentésén,
amikor a rendőrséghez került: az isten az igazság volt (Hawes
először így hitte), aztán később az isten megtorlássá változott
(míg Hawes meg nem tanulta, hogy más a helyzet), majd
miután áthelyezték a 87-es körzetbe, úgy tűnt, hogy isten
Steve Carella személyében testesül meg (aztán kiderült, hogy
ő is csak egy közönséges halandó, mint maga Hawes). Már
nem a kissrác volt, aki látott szájjal hallgatja az apját, ezt a
tisztességes, jóravaló embert (aki ugyan vallási kérdésekben
kissé fanatikus volt), és megfogadja életvezetési tanácsait.
Ami azt illeti, annál jobb tanácsra nem is volt szüksége, mint a
példa, amit az apja a puszta létével mutatott neki. Hawes
megpróbált tisztességes, jóravaló ember lenni. Nem tudta,
hogy az-e vagy sem, de az próbált lenni.
Már hajnali három volt, mire a Christine Maxwell-lel
töltött este után hazaért. A nőt sok-sok évvel korábban ismerte
meg, amikor egy könyvesboltban elkövetett többszörös
gyilkosság ügyében nyomozott. Felhívta az üzenetközvetítő
szolgálatot, és megtudta, hogy Steve Carella kereste, és azt
kéri, hogy hívja fel, bármilyen későn is ér haza. Hawes
nyomban feltárcsázta Carella riverheadi otthonának a számát.
 – Tessék! – szólt bele a kagylóba Carella álomittas hangon.
– Steve, itt Cotton. Bocs, hogy felébresztettelek, de úgy
szólt az üzenet, hogy…
– Nincs semmi baj – mondta Carella. Kezdett felébredni.
Egy pillanatig hallgatott, majd így folytatta: – Roger Grimm
valamivel éjfél után betelefonált az őrszobára. Meyer fogadta a
hívását.
– Mi történt? – kérdezte Hawes.
– Amíg nem volt otthon, valaki porig égette a házát.
Holnap elmegyek és megnézem a raktárat. Kiautózol Loganbe,
hogy megnézd, mi történt a házával?
– Persze, Steve. Hányra legyek ott?
– Tíz óra nem túl korai?
– Nem, tíz óra rendben van – válaszolta Hawes, ránézett az
órára és nagyot sóhajtott.
 2.

Miközben Logan külvárosa fele hajtott másnap reggel, Hawes

arra gondolt, hogy Grimm talán saját maga gyújtotta fel a
házát. Tehette mindezt azért, hogy a biztosításból befolyó
pénzből legalább egy részét kifizesse a Németországból érkező
fa marhaságoknak. Hawes negyed tizenegyre érkezett
Loganbe, és elég volt csak egy pillantást vetnie a házra. Még
ebben a siralmas állapotában is úgy nézett ki, hogy Hawesnak
nem sok kétsége maradt: bizony, a biztosítási csalással mint
lehetőséggel számolni kell. A luxusingatlanok között elterülő,
mintegy hatszáz négyszögöles telken csak maga a ház legalább
negyedmillió dollárt érhetett a tűz előtt.
Jelen állapotában az értéke zérussal volt egyenlő. Bárki is
gyújtotta fel, szakértelemmel végezte a munkáját. Ugyan a
tűzoltók alig néhány perc alatt kiértek a helyszínre, addigra a
ház már szinte teljesen leégett, ezért nem a Grimm-ház, hanem
inkább a környező épületek megmentésével foglalatoskodtak.
Szerették volna elkerülni, hogy ebben a különlegesen száraz
időszakban egy kisebb fajta tűzvész alakuljon ki a környéken.
A háztetőket és a bozótot, sövényt locsolták, és alapos munkát
végeztek, mert sikerült visszaszorítaniuk a lángokat, és az
egyetlen épület, amiből csak elszenesedett üszkök maradtak, a
Grimm-ház volt.
Hawes leparkolta az autóját, a Pontiac kabriót, aztán
felsétált az ovális alakú kocsifeljárón a még mindig füstölgő
romokhoz. Grimm a verandán állt az egykori bejárati ajtó
elszenesedett kerete előtt. Fehér nadrágot, és sötétkét, rövid
ujjú inget viselt. Kezét a nadrág hátsó zsebébe dugta, és úgy
bámult keresztül az üres ajtókereten, mintha abban
reménykedne, hogy valami házhoz hasonlót láthat azon túl.
Hallotta, hogy Hawes közeledik, és hirtelen megfordult.
Tűnődő, fájdalmas kifejezés ült az arcán.
– Ó, üdvözölöm – mondta.
 – Biztosítva volt? – kérdezte Hawes.
– Tessék? Ja, igen. Biztosítva volt.
– Mennyire?
– Háromszázezer dollárra. – Grimm megfordult, hogy
vessen megint egy pillantást a romokra. – Rengeteg munkám
volt benne – mondta. – Ez nem olyan, mint a raktár. Az csak
pénz volt, egy halom kacat, ami pénzt jelentett. Ez más. Itt
éltem.
– Mikor történt?
– A tűzoltók tizenegy húszkor fogadták a hívást.
– Ki telefonált nekik?
– A szomszédom. Éppen lefekvéshez készülődött, kinézett
az egyik emeleti ablakon, és meglátta a lángokat. Azonnal
telefonált a tűzoltóságra.
– Hogy hívják?
– George Aronowitz.
– Rendben, nézzünk körül – mondta Hawes.
– Nem – válaszolta Grimm, és megrázta a fejét. – Nem
akarok. Itt megvárom magát.
Egy lakás feltörése, szétdúlása a személyiség súlyos
megsértése, és a betörés áldozatának arckifejezésénél talán
nincs is szánalmasabb látvány. Ott áll a nyomorult ember a
vadul, gyalázatos módon szétszórt ruhái és felforgatott
személyes tárgyai között, és tehetetlen düh fogja el, gyermeki
függőségbe zuhan. A sebezhetőség, a törékenység, sőt igen, a
halandóság érzete pattog szétzilált birodalmának falairól, és
abban a pillanatban úgy érzi, hogy már ő maga, az ő személye
sincs biztonságban. A legdurvább lopás természetesen a
gyilkosság. Nem a tulajdonát, hanem az életét rabolják el az
embertől. A gyújtogatás szoros versenyben a második
helyezett.
Vitathatatlanul van valami izgalom a táncoló lángok
önfeledt bámulásában – talán azokat a napokat idézi, amikor a
neandervölgyi ember, miután a kovakővel szikrát pattintott, és
a tapló lángra kapott, meglepetten hátrahőkölt attól, hogy
milyen csodálatos dolgot is művelt. Vagy talán melyebbről jön
ez az érzés, valami sötét és gonosz erő készteti az embert arra,
hogy így reagáljon a féktelenül elharapózó tűzre; az
ugyanilyen erőszakos, elfojthatatlan szabadság iránti
legbelsőbb vágyával visszhangozik – ó, milyen nagyszerű is a
kihívás, az ellenszegülés, milyen nagyszerű lázadást szítani, és
félelemmel vegyes, tökéletes figyelmet élvezni, látványosan,
szemet kápráztatóan terrorizálni, megfellebbezhetetlen
hatalommal uralkodni, és végül győzedelmeskedni! Nem
meglepő, hogy néhány eszement gyújtogató teljes eksztázisban
bámulja keze munkáját, férfiassága egyre csak meredezik, és
amikor már látszik, hogy a locsolófecskendők nem tudják
elfojtani a tomboló lángokat, forró szenvedélye szétomlik a
nadrágjában. Van izgalom a tűzben, és a meztelen majom úgy
reagál, ahogy az a fajtától elvárható. Ami utána következik,
abban nincs semmi izgalom. A tűzoltó nem a tűzzel harcol,
hanem azzal a dologgal, ami ég. Vizet locsol rá sugárban,
habbal borítja be, fejszével csapkodja, megtesz mindent, amit
csak tud, hogy megsemmisítse a dolgot, mert a tűz csak egy
parazita, ami abból a bizonyos dologból lakmározik, és ha a
tűzoltó végezni tud a dologgal, végezni tud a tűzzel is. Roger
Grimm házának romjai közölt sok halott dolog volt. Ott
hevertek a füstölgő káoszban, mint megcsonkított holttestek a
csatatéren, emlékeztetőül, hogy mik lehettek egykor.
Hawes, akár a régész, aki mentálisan rekonstruál egy
agyagkancsót pusztán a fül vagy a perem egy darabkája
alapján, körültekintő gonddal vizsgálta át a romokat, és
elszenesedett, szétmállott, összeolvadt maradványait találta
annak, ami valamikor egy kanapé, lemezjátszó, fogkefe,
koktélkeverő volt. A tűz közben egyetlen élőlény sem volt a
házban, csak tárgyak, amelyek valamikor éltek, és most holtak
voltak. Hawes tökéletesen értette, Grimmnek miért nem volt
gyomra ahhoz, hogy átvergődjön ezen a lélektelen pusztításon.
Valami olyan szerkezetnek kereste a nyomát figyelmesen,
amely megindította a tüzet, de hiába. Mivel valószínűsíthető,
hogy nem baleset történt, a logani rendőrök biztosan alapos
kutatást fognak végezni, és talán többet is találnak majd, mint
ő. Hawes azonban nem vett volna erre mérget. Kiment, váltott
néhány szót Grimm-mel, megígérte neki, hogy jelentkezni fog,
aztán átsétált a szomszédos Aronowitz-házba.
A bejárónő közölte vele, hogy Mr. Aronowitz kilenc
órakor elment dolgozni, és a városban lévő irodájában lehet
elérni. Megadta a telefonszámot, és azt javasolta Hawesnak,
hogy ott próbálja felhívni. Mr. Aronowitz munkahelyének
nevét és címét nem volt hajlandó elárulni. Hawes beült a
kocsijába, a legközelebbi telefonfülkéhez hajtott, és
feltárcsázta a szobalánytól kapott számot. – Blake, Fields és
Henderson – szólt egy hang a telefonba.
– Jó reggelt – mondta Hawes. – George Aronowitzot
kérem.
– Egy pillanat – felelte a hang.
Hawes várakozott. Egy újabb hang szólalt meg a vonal
túlsó végén.
– Művészeti osztály.
– Mr. Aronowitzot kérem.
– Éppen beszél, tudja tartani? Hawes tartotta.
– Csöngetem – mondta a hang, majd szinte nyomban egy
harmadik hang jelentkezett.
– Mr. Aronowitz irodája.
– Beszélhetnék vele? – érdeklődött Hawes.
– Megkérdezhetem, ki keresi?
– Hawes nyomozó a 87-es körzetből.
– Értem, uram, kérem várjon egy pillanatot. Hawes várt.
George Aronowitz éppen egy mondat közepén volt,
amikor végre a telefonhoz jött. – …délre kérem a
lenyomatokat, különben szétrúgom a valagát. Szóról szóra ezt
mondja meg neki. – Majd: – Tessék?
– Mr. Aronowitz?
 – Igen?
– Hawes nyomozó vagyok, a Grimm-házban történt
tűzeset ügyében nyomozok, és azt szeretném megkérdezni,
lenne-e néhány perce, hogy…
– Igen?
– Felkereshetném önt valamikor a nap folyamán?
– Nem tudjuk telefonon elintézni?
– Inkább személyesen szeretnék beszélni önnel.
– Mit mondott, ki maga?
– Hawes nyomozó.
– A logani rendőrségen dolgozik?
– Nem, a 87-es körzetben. A városban.
– Pokoli egy ügy, nem? – mondta Aronowitz. – Porig égett
a ház. Na, hadd nézzem meg a naptáramat. Mit mondott, hogy
hívják?
– Hawes.
– Horse?
– Hawes. H-a-w-e-s.
– Mikorra tud ideérni? Fél egykor együtt ebédelek
valakivel.
– Hol van az irodája?
– Wilson 399. Tizenharmadik emelet.
– Most éppen Loganben vagyok, de negyven perc alatt ott
tudok lenni – felelte Hawes.
– Rendben, várom – mondta Aronowitz, és letette a
kagylót.
Andy Parker nyomozó a konyhájában üldögélt atlétatrikóban,
és sört kortyolgatott üvegből. Elvileg szabadságon volt,
úgyhogy egyáltalán nem örült Steve Carellának. Carellát, aki
sosem örül Parkernek, még a legideálisabb körülmények
között sem, most sem töltötte el különösebb öröm, hogy
láthatja őt, alsónadrágban. Parker még akkor is úgy nézett ki,
mint egy jöttment csavargó, ha fel volt öltözve. Most, ahogy
alsónadrágban ücsörgött a zománcozott asztalnál, és egyik
kezével a golyóit vakargatta, a másikkal pedig néha a szájához
emelte a sörösüveget, nem igazán úgy festett, mint aki egy
divatlapból lépett ki. Haja fésületlen volt, múlt szombat,
vagyis a szabadsága kezdete óta nem borotválkozott, és a
belőle áradó szagból ítélve, azzal sem fárasztotta magát, hogy
megfürödjön.
Carella nem szerette Parkert.
Parker nem szerette Carellát.
Carella úgy gondolta, hogy Parker lusta és rossz zsaru,
olyan, aki rossz hírét kelti a zsaruknak. Parker úgy gondolta,
hogy Carella egy önelégült, képmutató, buzgómócsing zsaru,
olyan, aki rossz hírét kelti a zsaruknak. Életében Parker csak
egyszer ismerte el magában, hogy Carella olyan zsaru,
amilyen esetleg ő is lehetett volna, olyan zsaru, amilyen talán
szeretett is volna lenni. Ez akkor történt, amikor előkerült egy
összeégett holttest, amiről azt hitték, hogy Carella holtteste.
Aznap este Parker részegen feküdt egy kurva mellett az
ágyban, a párnába fúrta a fejét, és azt mormogta: – Jó zsaru
volt. – De ez már nagyon régen volt, és Carella persze nem
halt meg, és most itt ült a konyhájában, és egy átkozott
gyújtogatási ügy miatt nyaggatta, pedig ő állítólag
szabadságon van.
– Nem értem, miért nem várhat ez addig, amíg visszajövök
a szabadságról – mondta. – Mi ez a nagy sietség? A fickó a
polgármester veje, vagy mi?
– Nem, csak egy közönséges állampolgár – válaszolta
Carella.
– Aha. A közönséges állampolgárokat ebben a városban a
hét minden napján fejbe vágják, és mi a magunk tempója
szerint foglalkozunk azokkal az ügyekkel, és van, amit
megoldunk, van, amit nem. Ez a fickó meg elveszít egy halom
favackot a tűzben, és elkezd hisztizni. – Parker böffentett
egyet, majd rögtön ivott egy korty sört. Nem kínálta meg
Carellát, de Carella már készen állt a válasszal, ha és amikor
Parker úgy döntene, hogy legalább egy kicsike
vendégszeretetet mutat keményen dolgozó kollégája irányába.
– Grimm úgy érzi, hogy rászedték – mondta Carella.
– Ebben a városban minden áldott nap így vagy úgy
rászednek mindenkit. Grimm mitől olyan különleges? Én
elvileg szabadságon vagyok. Ez a fickó sosem megy
szabadságra?
– Andy – mondta Carella –, csak azért jöttem ide, mert
nem tudtalak elérni telefonon…
– Stimmel, félretettem a telefont. Szabadságon vagyok.
– És nem találom az ügy aktáját. Ha megmondanád,
hogy…
– Stimmel, nincs akta – vágott közbe Parker. – Csak két
tetves napot foglalkoztam az üggyel. Szerda este jött a
bejelentés, csütörtökön és szerdán egész nap ezzel
foglalkoztam, aztán megkezdtem a szabadságomat. Hogyan
lehetne akta?
– Egyetlen jelentést sem gépeltél le?
– Nem volt időm jelentéseket gépelni, végeztem a
munkámat. Nézd, Steve, a belemet kidolgoztam ebben az
ügyben, úgyhogy ne gyere nekem azzal, hogy lazsáltam.
Minden négyzetcentiméterét átfésültem annak a raktárnak –
mondta Parker egyre lendületesebben. – Nem találtam semmit,
se gyújtózsinórt, se kanócot, se olyan üveget, amiben valami
vegyszer lehetett volna, semmit az égadta világon. Beszéltem
a…
– Lehet, hogy véletlenül ütött ki a tűz?
– Ugyan már! A két éjjeliőrt elkábították, ez pedig azt
jelenti, hogy valakinek útban voltak. Na és vajon miért? Mert
az illető fel akarta gyújtani azt a kócerájt.
– Gondolod, hogy talán maga Grimm csinálta?
 – Kizárt. Az áru már elő volt készítve a hétfői szállításra.
A raktárban nem voltak iratok, hivatalos papírok, a fickó
mindent az irodájában tart a Bailey Streeten. Miért gyújtotta
volna fel azt a raktárat? A pasas tiszta.
– Akkor miért nem mondtad el mindezt a biztosítóknak?
– Mert nem voltam benne biztos. Csak két napot
dolgoztam az ügyön, de végül csak egy marék hamu volt a
kezemben, semmi több. Csak nem gondolod, hogy Grimm
kedvéért vállalom a kockázatot? Ne hülyéskedj már, haver.
– Meg tudtál valamit az éjjeliőröktől? – kérdezte Carella.
– Két vén szaros – közölte vele Parker. – A saját nevükre is
alig emlékeztek. Mind a ketten nyolcra mentek dolgozni, tíz
körül kezdtek szédülni, aztán kinyúltak. Az egyik odakint, az
udvaron ájult el. A másik pali éppen körbement az épületben,
amikor eldőlt. A tűzoltók először azt hitték, hogy belélegezték
a füstöt, és ettől ájultak el, de ez nem adott magyarázatot arra,
hogy mi történt a fickóval kint, az udvaron. Ráadásul a feje a
saját hányadékában volt, úgyhogy valakinek az a remek
gondolata támadt, hogy biztosan elkábították őket. A
kórházban kimosták a gyomrukat, és persze kiderült, hogy egy
szép nagy adag klórhidrát volt bennük. Na már most. A
klórhidrát percek alatt hat. De mindkét éjjeliőr nyolcra ért a
raktárba, és csak két órával később ájult el. Azt mondták
nekem, hogy ez alatt az idő alatt senki nem járt a raktár
közelében, senki. Akkor ki adta nekik a koktélt? Ha annyira be
vagy sózva, hogy megoldd ezt az ügyet, akkor találd meg azt,
aki beadta a két őrnek az anyagot. Valószínűleg ugyanaz az
ipse, aki felgyújtotta a raktárt.
– Nem zavar, ha megint beszélek az éjjeliőrökkel? –
kérdezte Carella.
– Csak nyugodtan – felelte Parker. – Én szabadságon
vagyok. Amit csak lehetett, megcsináltam, mielőtt eljöttem, és
egy gyufaszálat sem fogok odébb tenni, amíg vissza nem
megyek. – Felállt, odalépett a fali telefonhoz, az alatta lévő
jegyzettömbről letépett egy darab papírt, és írni kezdett. – Itt
van a két név – mondta. – Jó mutatást.
 – Kösz – válaszolta Carella, felállt, és elindult az ajtó felé.
Megkésve és kelletlenül Parker így szólt: – Ha már itt
vagy, nem kérsz egy üveg sört?
– Szolgálatban nem ihatok – válaszolta Carella, és kiment a
lakásból.
A Blake, Fields és Henderson művészeti osztálya a Wilson
Avenue 933-as szám alatt álló épület egész tizenharmadik
emeletét elfoglalta. George Aronowitz alacsony, zömök ember
volt, a negyvenes évei elején járt, teljesen kopasz volt, de egy
méretes rozmárbajusz ellensúlyozta, hogy a fején egy szál haj
sincs. Irodájában minden fehér volt – a falak, a bútorok, a
lámpák –, vélhetően azért, hogy nagyobb figyelmet kapjanak a
poszterek, magazinokból származó hirdetések, fényképek és a
művészeti osztály egyéb termékei. Mindezek rajszegekkel
voltak a falra erősítve, és Aronowitz kissé úgy festett, mint
egy füstüveg ablak mögött, vagy egy mozaikkal díszített
falmélyedésben ülő, erőt sugárzó istenség. Kurtán megrázta
Hawes kezét, húsos, töppedt ujjait keresztbefűzte a mellkasán,
és forgószékén hátradőlve így szólt: – Na mondja.
– Szeretnék mindent megtudni a tegnap esti tűzről.
– Valamivel tizenegy után láttam meg a lángokat.
Felhívtam a tűzoltókat, aztán átmentem. – Aronowitz
megvonta a vállát. – Ennyi.
– Előtte hallott valamit?
– Mondjuk, mit?
– Szokatlan hangokat odakint. Kutyaugatás, felbőgő
autómotor, felborult szemétkuka, üvegcsörömpölés. Bármi,
ami felkeltette a figyelmét.
– Hadd gondolkozzam! – felelte Aronowitz. – Azon a
környéken mindig ugatnak a kutyák, úgyhogy ez egyáltalán
nem számít szokatlannak. Szinte mindenkinek van kutyája.
Gyűlölöm a kutyákat. Undorító mocskos dögök, mindek ok
nélkül seggbe harapják az embert.
– Felteszem, önnek nincs kutyája.
 – Akkor se tartanék kutyát, ha hat nyelven beszélne, és
írna, olvasna szanszkritul. Gyűlölöm a kutyákat. Grimmnek
sincs kutyája.
– Nos, kérem, ugattak a kutyák tegnap este?
– Mindig vannak ugató kutyák – állította Aronowitz. – Az
átkozott dögök nem tudnak csöndben maradni. Az egyik
ugatni kezd egy molylepkére, vagy mit tudom én, mire, és a
következő pillanatban bömbölni kezd egy másik, aminek aztán
válaszol egy harmadik ostoba korcs, és aztán egész éjjel
ugatják a nagy semmit. Csoda, hogy néha tudunk aludni egy
kicsit. És állítólag ez egy előkelő környék! Ha rajtam múlna,
az Egyesült Államok összes kutyáját megmérgeznék. Aztán
kitömnék és kerekekre raknák őket, és a drágalátos
kutyabarátok a kitömött dögöket gurigathatnák körbe-körbe a
ház körül. Azok nem ugatnának egész éjszaka. Istenem,
mennyire gyűlölöm a kutyákat!
– Mondja, a kutyák ugatásán kívül hallott valami mást is
az éjszaka?
– Hát lehet hallani bármi mást, amikor ezek a korcsok
vonyítva üvöltenek? – tette fel a kérdést Aronowitz. Egyre
izgatottabb lett.
Hawes úgy gondolta, az a legjobb, ha témát vált, mielőtt
Aronowitznak még habozni kezdene a szája. – Próbáljunk
végigmenni azon, hogyan követték egymást időben az
események, rendben? Talán ez a segítségünkre lesz.
– Mire gondol?
– Nos, például arra, hogy hányra ért haza tegnap este?
– Fél hétre – felelte Aronowitz.
– Elment a Grimm-ház előtt?
– Persze. Ott van a ház közvetlenül a szomszédban,
minden nap elmegyek előtte.
– Akkor úgy tűnt, minden rendben van?
– Igen, jól láthatóan minden a legnagyobb rendben volt.
 – Senki sem ólálkodott a ház körül, vagy ilyesmi?
– Senki. No, várjon csak egy kicsit… a kertész a pázsitot
locsolta a Franklin-ház előtt. De mindig ez a kertész dolgozik
náluk, hetente talán háromszor vagy négyszer. Ezt nem
nevezném ólálkodásnak. Látnia kéne a kutyájukat, egy
hatalmas német dog, úgy vicsorog a kocsifeljárón, mint egy
oroszlán. Biztos vagyok benne, hogy egyetlen harapással
szétroppantja az ember torkát! Micsoda egy szörnyeteg, te jó
isten!
– Azután mit csinált? Miután hazaért.
– Átöltöztem, és vacsora előtt megittam néhány pohár
martinit.
– Házas ön, Mr. Aronowitz?
– Tizennégy éve ugyanaz az asszony a feleségem. Ő is
utálja a kutyákat.
– És ő sem hallott semmi szokatlan tegnap este?
– Nem. Vagy legalábbis nem említette.
– Rendben. Megvacsoráztak… ez hánykor volt?
– Fél nyolc, nyolc körül.
– És aztán?
– Kimentünk a teraszra, brandyt iszogattunk, és zenét
hallgattunk.
– Meddig?
– Tízig.
– És nem hallottak különös zajokat?
– Nem.
– Azután mit csináltak?
– Hát… – mondta Aronowitz és megvonta a vállát.
– Igen?
 – Nos… tudja, ez személyes dolog. – Aronowitz
tétovázott, lenézett összekulcsolt kezére, majd szégyenlősen
azt mondta:
– Szeretkeztünk.
– Világos – felelte Hawes.
– Szeretkezés közben nem hallottunk semmit – jelentette
ki Aronowitz.
– Világos – felelte Hawes.
– Utána felmentünk az emeletre. Már lefekvéshez
készülődtem, amikor kinéztem az ablakon. Grimm házában
még mindig égtek a fények, és lángok borítottak mindent.
– Vagyis azt mondhatjuk, hogy abban az időszakban, ami
aközött telt el, hogy hazaért és elkezdett készülődni a
lefekvéshez, semmi szokatlan nem történt.
– Hát…
– Igen? – Hawes előrehajolt ültében.
– A teraszon szeretkeztünk. Ez szokatlan. Általában az
emeleten, a hálószobában szoktunk.
– Értem, de eltekintve ettől…
– Semmi szokatlan.
– Mr. Aronowitz, nem nézett véletlenül a Grimm-ház felé
még azelőtt, hogy észrevette volna a tüzet?
– De, azt hiszem, igen. A teraszon voltunk, és a terasz pont
Grimm házára néz, úgyhogy egész biztosan odapillantottunk
néha. Miért kérdi?
– Ez, ugye, már a vacsora után volt? Körülbelül tízig a
teraszon voltak…
– Még tovább is – vágott közbe Aronowitz. – Tízig zenét
hallgattunk, de azután…
– Értem. Tulajdonképpen azt szerelném megtudni, hogy
égtek-e fények a Grimm-házban.
 – Fények? Úgy érti, hogy…
– Nem látták az este folyamán, hogy fények égnek a
Grimm-házban?
– Nem, azt hiszem, nem. Úgy emlékszem, hogy a ház sötét
volt.
– De amikor észrevette a tüzet, égtek a fények.
– Igen – mondta Aronowitz, és a homlokát ráncolta.
– Köszönöm.
– Nem értem – tűnődött Aronowitz. – Miért kapcsolja fel
valaki a lámpákat, ha tüzet készül gyújtani?
 3.

Eltekintve a pirománia eseteitől, amikor az elkövető tudatos

indítékok nélkül cselekszik, nagyon is nyomós okai lehetnek a
gyújtogatásnak, és a világon minden zsaru kívülről fújja
ezeket.
Parker utánanézett Grimm versenytársainak a
faáruüzletben, és arra a megállapításra jutott, hogy egyiküknek
sem volt elegendő indítéka egy olyan súlyos bűncselekmény
elkövetésére, mint a gyújtogatás. Nos, Carella, még ha tisztelte
volna is Parker véleményét (nem tisztelte), nem szívesen
fogadott volna el egy ilyen sommás ítéletet. Az üzleti verseny
talán a legerősebb indíték a gyújtogatásra, és Carellának esze
ágában sem volt kizárni Grimm versenytársait a lehetséges
gyanúsítottak köréből, amíg mindet saját maga le nem
ellenőrizte. És a biztosítási csalás lehetőséget sem akarta
elvetni (Első színész: Szia, Sam, hallom, tegnap este hatalmas
tűz volt a boltodban. Második színész: Pssz, holnap este lesz!),
és azt az eshetőséget sem, hogy Grimm az üzleti
nyilvántartásait és a könyvelését akarta megsemmisíteni,
jóllehet Parker nagyon határozottnak tűnt, amikor azt mondta,
hogy a férfi tiszta. Ami pedig a zsarolást, fenyegetést vagy
bosszút illeti, nos, ezek tekintetében minden attól függ, hogy
mit tudnak majd meg Mr. Roger Grimmről. Carella, mivel
egyelőre jóformán semmilyen információja nem volt a férfiról,
azon sem lepődött volna meg, ha kiderül, hogy Grimm
különféle bűnözőkkel bratyizik, akik valamilyen okból úgy
döntöttek, hogy befűtenek neki egy kicsit. Vagy persze az is
elképzelhető, hogy Grimm egy csomó embernek
kellemetlenkedett a múltban, és ezek közül bárki képes lehet
arra, hogy lángra lobbantsa a raktárát, a házát, vagy ha úgy
adódik, akár a szalmakalapját. Csak kell egy kis idő, és majd
meglátjuk, szögezte le magában Carella.
Az egyetlen lehetséges indíték, ami még szóba jöhetett, az
volt, hogy valaki azért gyújtotta fel a raktárt, mert így akart
elleplezni egy másik bűntényt. (Ott maradt a feszítővas nyoma
az ablakokon, meg az ujjlenyomatod a páncélszekrényen? Na
és? Mielőtt eljössz, gyújtsd fel az egész kócerájt.) Kétségkívül
fura egy érvelés, hiszen a betörés minimum tíz, maximum
harminc év, míg a gyújtogatás tizenöttől negyven évig terjedő
börtönnel büntethető. Na de ki állíthatná magáról, hogy ismeri
egy bűnöző agyának zavaros, tekervényes működését? És
ugyan a raktárban pusztító tűz valószínűleg eltüntette minden
lopás nyomát, aligha képzelhető el, hogy valaki ellop egy
meghatározatlan mennyiségű faállatot, aztán pedig felgyújtja,
ami megmaradt, hogy rejtve maradjon ez a pitiáner kis csórás?
Mi több: ha valaki tényleg elkövetett egy bűntényt a
raktárépületben, aztán pedig felgyújtotta a raktárt, hogy
elleplezze ezt a bűntényt, nevetségesen képtelennek tűnik a
feltevés, hogy ez a valaki később felgyújtja Grimm házát, így
próbálván meg elérni, hogy titokban maradjon az eredeti
megtévesztés. Ilyen bonyolult és agyafúrt elterelő hadművelet
csak a képregényekben van.
Marad tehát a pirománia.
Amikor először hallott a raktár felgyújtásáról, Carella
annak ellenére egy piromán őrültre gyanakodott, hogy a két
éjjeliőrt elkábították – ritkán foglalkoznak ilyesmivel az
agyament tűzimádók. Ám amikor hírt kapott a második tűzről,
Carella már biztosan tudta, hogy nem egy őrülttel van dolguk.
Rendőri pályafutása során még egyetlen olyan piromániás
elmebeteggel sem találkozott, akinek igazi indítéka lett volna a
tűzgyújtásra. A legtöbben pusztán az élvezetért teszik, nem
mindig, de gyakorta szexuális indíttatásból. Imádják nézni a
lángokat, imádják hallgatni a tűzoltókocsik szirénázását,
imádják a tömeg izgatottságát, imádják a tumultust és a
tébolyt. Ami az életkorukat illeti, úgy nagyjából tíz és száztíz
között lehet, többnyire magányosak, nők vagy férfiak,
értelmiségiek vagy félkegyelműek, vállalatvezetők vagy
szakácsok egy út menti csellóban. A Carella által letartóztatott
piromániások közül kettő férfi volt és alkoholista. Az egyik
pedig egy hisztérikus, terhes asszony. És volt egy olyan is, aki
azt mondta, hogy csak azért gyújtott tüzet, mert menstruációs
görcsök gyötörték. Mindannyian véletlenszerűen választották
ki a célpontot, általában azért, mert az illető épület
„biztonságos” volt: üres, elhagyatott, vagy pedig olyan
környéken állt, ahol a kutya se járt.
A legtöbb piromániás szánalmas, nagyon szomorú ember.
Carellának csak egyetlen vidám gyújtogatóhoz volt
szerencséje, és erős volt a gyanúja, hogy ez a férfi valójában
nem is volt igazi piromániás. Olyannyira nem, hogy Carella
fegyveres rablásért tartóztatta le. Amikor kiszabadult
Castleview-ból, felhívta Carellát az őrszobán, és azt követelte
tőle, hogy azonnal jöjjön a lakására fegyver nélkül, különben
felgyújtja a saját kisöccsét. Az öcsikéje történetesen egy
harminchat éves férfi volt, aki tizenöt éves kora óta egyik
börtönből került a másikba, és csak néha-néha volt
szabadlábon. Kevesen ejtettek volna könnyeket érte, ha a
fivére valóra váltja fenyegetését és megsütögeti. Úgyhogy
Carella azt mondta castleview-i barátjának, hogy csak
nyugodtan gyújtsa fel az öccsét, és letette a telefont. A férfi
természetesen nem csinált semmit. De sok-sok őrült volt a
városban, melynek Carella az alkalmazásában állt, és nem
mind a rendőrségen dolgozott, és Carella biztos volt benne,
hogy egyikük sem gyújtotta fel Grimm raktárát és házát.
Grimm raktára a Clinton Street és az L Avenue sarkán volt,
a Harh folyóparti kikötő közelében. Az épület vörös téglából
épült, háromemeletes volt, és végig drótkerítés vette körül.
Egy hatvanas éveiben járó, egyenruhát és az oldalán fegyvert
viselő férfi állt a kapun belül, amikor Carella megérkezett
Chevy szedánjában. Carella megmutatta neki a jelvényét, mire
a férfi leakasztott az övéről egy kulcsot, és kinyitotta a kaput.
– A 87-es körzetből jött? – kérdezte.
– Igen – felelte Carella.
– Mert tudja, onnan már voltak itt.
– Igen, tudom – mondta Carella. – Carella nyomozó
vagyok, ön kicsoda?
– Frank Reardon.
 – Ismeri azt a két férfit, aki akkor volt szolgálatban,
amikor kiütött a tűz, Mr. Reardon?
– Igen. Jim Lockhart és Lenny Barnes. Ismerem őket.
– Találkozott velük azóta?
– Minden este találkozom velük. Pontban nyolckor
váltanak le.
– Mondtak valamit arról, hogy mi történt?
– Csak annyit, hogy elkábították őket. Mit szeretne először
megnézni, Mr. Carella?
– Az alagsort.
Reardon bezárta a kaput, aztán a lebetonozott udvaron az
épület oldalában lévő fémajtóhoz vezette Carellát. Az övéről
leakasztott újabb kulccsal kinyitotta, bementek az épületbe. A
ragyogó napfény után a szűk folyosó sokkal sötétebbnek tűnt,
mint amilyen valójában volt. Carella követte Reardont a
gyéren megvilágított lépcsőn, ami a megrongált főcsap miatt
még mindig vízben úszó alagsornál ért véget hirtelen. Öt-hat
patkány lebegett a vízen a kemence közelében. A
megroppantott vezeték egy szinte megsemmisíthetetlennek
tűnő fémszerkezet volt. Carellának nem sok kétsége volt
afelől, hogy a gyújtogató valamilyen robbanó szerkezetet
használt. Afelől sem volt kétsége, hogy nem az alagsorban
gyújtotta a tüzet, ugyanis víz alatt ugyancsak bajos lelt volna.
– Nem akar úszni egyet? – kérdezte Reardon, aztán
váratlanul felvihogott.
– Nézzünk szét odafent, jó?
– Nincs ott semmi látnivaló – felelte Reardon. – A tűz elég
alapos munkát végzett.
A tűz valóban elég alapos munkát végzett, és nem kellett
szakértőnek lenni ahhoz, hogy az ember lássa: a félmillió
dollár értékű fablöki, fanyuszi és facicus kiváló gyúló anyagot
biztosított a hatalmas lángoknak. A padlót vízáztatta hamu és
elszenesedett darabok borították, itt-ott hevert néhány
felismerhető fej, farok vagy karom. A ládákat valószínűleg
fémasztalokon tartották, melyeknek megolvadt és
eldeformálódott darabkáit félretolták vagy félrehajították a
lángokkal viaskodó tűzoltók. A mennyezeten fémburás lámpák
sorakoztak egymástól egyenlő távolságban, a tűz okozta hőtől
mindegyiknek szétpattant a villanykörtéje. Az egyik lámpa
felkeltene Carella figyelmét, mert a foglalatból egy összeégett
drót lógott ki. Odahúzott egy asztalt és felmászott rá. A drót
egy olyan hosszabbító zsinór volt, melynek egyik végét
csatlakoztatni lehet az általában a körte által elfoglalt
foglalatba. A mennyezetről lelógó drótot majdnem tövig
égették a lángok, de így is ésszerűnek tűnt a feltevés, hogy
valamikor elég hosszú lehetett – vagyis elég hosszú ahhoz,
hogy elérjen a mennyezetről valamelyik asztalig.
Carella a homlokát ráncolta.
Azért ráncolta a homlokát, mert Andy Parker állítólag
rendőr volt, és a rendőröknek tudniuk illik, hogy a legtöbb
bűnöző nem gyufával gyújt tüzet. Mivel a gyújtogatásnak
döntő fontosságú eleme, hogy a gyújtogató már távol legyen a
helytől, amikor az lángba borul, az ilyen azonnali, közvetlen
robbantás kevéssé praktikus és roppant veszélyes. Parker azt
állította, hogy alaposan átvizsgálta a raktárt, és gyújtózsinórt,
kanócot, vegyszeres üveget keresett – bármit, ami késleltetett
robbanást okozhat. De a levegőben lógó drótot nem vette
észre, és Carella csak arra tudott gondolni, hogy Parkernek
már a szabadsága járt az eszében, és ez annyira lefoglalta,
hogy elkerülte a figyelmét valami, ami primitív, ám fölöttébb
hatékony gyújtószerkezetként szolgálhatott minden további
nélkül. Carella túlzottan sok olyan gyújtogatási ügyben
nyomozott már (és biztos volt benne, hogy Parker is),
amelyben úgy keletkezett a tűz, hogy a gyújtogató egy darabka
gyapjúba, műselyembe vagy sifonba tekert egy villanykörtét,
amit egy halom gyúlékony anyag – film, gyapot, fagyapot
vagy egyszerű faforgács – fölé lógatott.
Carella, nyomában Reardonnal, és még mindig a homlokát
ráncolva, átsétált a termen a bejárat mellett lévő
villanykapcsolóhoz. A kapcsoló FEL állásban volt. Ez azt
jelentette, hogy a gyújtogató, minden bizonnyal egy
elemlámpa fényénél, csatlakoztatta a zsinórt az áramba, az
előre odakészített robbanószerek fölé lógatta a villanykörtét,
az ajtóhoz sétált, felnyomta a kapcsolót és távozott az
épületből – abban a biztos tudatban, hogy hamarosan vígan
fognak lobogni a lángok.
– Beporozta valaki ezt a kapcsolót? – kérdezte Carella.
– Tessék?
– Megnézte valamelyik technikus, hogy vannak-e
ujjlenyomatok ezen a kapcsolón?
– Hát azt én nem tudom – felelte Reardon. – Miért kérdi?
Carella a zakója belső zsebébe nyúlt, és előhúzott egy
köteg bizonyítékazonosító címkét. Majd az oldalsó zsebéből,
miközben azon merengett magában, hogy egy terepen dolgozó
zsaru valójában egy két lábon járó papírkereskedés, kivett egy
guriga ragasztószalagot. Kihúzott egy címkét a köteget tartó
gumi alól, és a ragasztószalaggal ráerősítette a kapcsolóra. –
Valaki majd idejön, hogy megvizsgálja – közölte Reardonnal.
– Hagyja így, ahogy van.
– Rendben – válaszolta a biztonsági őr, arcán értetlen
kifejezéssel.
– Használhatom a telefont?
– Odakint van a falon – mondta Reardon. – Az óra
közelében.
Carella kiment a folyosóra. Valaki ceruzával a telefon
mellé, a falra firkantotta Reardon váltótársainak, Lockhartnak
és Barnes-nak a nevét és telefonszámát. Carella először a High
Street-i rendőrségi laboratórium számát tárcsázta, és egy Jeff
Warren nevű asszisztenssel sikerült beszélnie. Elmondta neki,
hogy mire jutott a raktár átvizsgálása után, és azt kérte,
küldjenek valakit oda, hogy porozza be a villanykapcsolót.
Warren közölte vele, hogy alig látszanak ki a munkából, éppen
egy gyilkosság gyanúsítottjának lakásában talált koszos
ruhákat bogarásszák, mosodai vagy vegytisztítói címkéket
keresnek, és szinte biztos benne, hogy leghamarabb másnap
reggel tud majd odamenni valamelyik munkatársa. Carella azt
mondta neki, tegyen meg mindent, amit tud, aztán letette a
kagylót, majd egy tízcentes után kezdett kotorászni a
zsebében. De csak három negyeddollárost talált, és
megkérdezte Reardontól, nem tudja-e felváltani. A biztonsági
őr adott neki két tízcentest meg egy ötöst, és Carella
feltárcsázta a falon lévő egyik számot, történetesen Lockhartet.
A férfi álmosnak tűnt, amikor felvette a telefont.
Carellának későn jutott eszébe, hogy egy éjjeliőrt hívott fel, és
rögtön elnézést kért, amiért felébresztette. Lockhart az
mondta, nem aludt, és megkérdezte Carellától, mit kíván.
Carella közölte vele, hogy a raktártűz ügyében nyomoz, és
nagyon örülne, ha beszélhetne vele meg Barnesszal. Azt
javasolta, hogy valamikor a délután folyamán találkozzanak.
Végül három órában egyeztek meg, és Lockhart azt mondta,
felhívja Barnest, hogy szóljon neki. Carella köszönetet
mondott, és letette a telefont. Reardon még mindig ott állt a
közvetlen közelében, szinte a nyakába lihegett.
– Igen? – mondta Carella.
– Semmit sem tudnak mondani – állította Reardon. – A
másik rendőr már beszélt velük.
– Nem tudja, mit mondtak?
– Én? Honnan tudnám?
– Azt hittem, barátok.
– Minden nap nyolckor leváltanak, ennyi.
– Hány műszak van? – kérdezte Carella. – Három?
– Csak kettő – válaszolta Reardon. – Reggel nyolctól este
nyolcig és fordítva.
– Hosszú műszakok – állapította meg Carella.
Reardon vállat vont.
– Nem nehéz meló – mondta. – És általában nem történik
semmi.
Carella egy hosszú, kellemes ebéddel jutalmazta magát egy
francia étteremben, a Meredith Streeten, és evés közben
sóvárogva gondolt arra, milyen jó is lenne, ha a felesége ott
ülne vele az asztalnál. Talán nincs is magányosabb dolog, mint
egyedül enni egy francia étteremben, eltekintve persze a
kínaitól, de a kínaiak remekül értenek a kínzáshoz. Carella
ritkán vágyott felesége társaságára a szokásos rendőrségi
munka végzése közben, de ott és akkor, egy rövidke időre
kiszabadulva a taposómalomból, azt kívánta magában, bárcsak
ott lenne Teddy, és beszélgethetne vele.
Ellentétben azzal, amit néhány hímsoviniszta disznó
gondol, nem életre szóló alázatos csöndet jelent az, ha valaki
egy gyönyörű süketnéma nővel él együtt. Teddynél
beszédesebb nőt nem is ismert Carella. Az arcával beszélt, a
kezével, a szemével, még akkor is „beszélt”, amikor Carella
beszélt, ajka önkéntelenül formálta a szavakat, melyek a férje
száját hagyták el, miközben figyelt, olvasott minden szót.
Minden létező dologról beszélgettek. Carella úgy érezte: ha
egyszer majd nem beszélnek már egymással, nem is szeretik
többé egymást. Még a veszekedéseik is (Teddy csöndes dühe
bizony nagyon rémisztő tudott lenni, villogó tekintet, ijesztően
döfködő ujjak, a méreg szikrái a levegőben) a beszélgetés
egyfajta formáját jelentették, és Carella éppenúgy szerette
ezeket a veszekedéseket, ahogy magát Teddyt. Carella
csöndben elfogyasztotta a kacsasültet Bigarad-mártásban,
aztán a Stiller Avenue-ra hajtott, hogy az előre megbeszélt
időpontban, vagyis három órakor találkozzon Lockharttal és
Barnesszal.
Clearview Calm’s Pointban olyan körzete volt a városnak,
amit többféle címkével is illetlek: „heterogén”, „fragmentált”,
esetleg „elidegenített”, attól függően, hogy ki ragasztotta a
címkéket. Carella pontosan annak látta a környéket, ami volt:
rothadásnak indult nyomornegyed, ahol fehérek, feketék és
Puerto Ricóiak zsúfolódtak össze förtelmes szegénységben.
Mr. Agnew-nak, aki látott már egy nyomornegyedet,
következésképpen úgy hitte, látta az összeset, talán sosem
kellett nyomornegyedben dolgoznia.
Mindennapos munkája számtalan nyomornegyedbe elvitte
már Carellát, s mivel nem tejesember, levélkihordó vagy
Biblia-ügynök volt, hanem rendőrtiszt, munkavégzése során
időnként akadtak gondok. Ha van valami, amit a
nyomornegyedek lakói nyomban érzékelnek, hát akkor az a
zsaru szaga. Az itt élő emberek nem kedvelik a zsarukat.
Carella ugyan rendőr volt (és természetszerűleg némi
fenntartással volt minden olyan véleménnyel kapcsolatban,
amely azon alapult, hogy valaki visel-e rendőrjelvényt vagy
sem), ám azért még pontosan tisztában volt vele: a
nyomornegyedek lakóinak, a bűnözőknek és a tisztességes
embereknek egyaránt alapos okuk van arra, hogy gyanakodva
és bizalmatlanul tekintsenek a törvényre.
A legtöbb rendőr, akiket Carella ismert, nem alkalmazott
megkülönböztetést a munkája során. Ami nem jelenti azt,
hogy mentesek lettek volna az előítéletektől. Ami azt illeti,
túlságosan is demokratikusak voltak, amikor arra került a sor,
hogy el kell dönteni: pontosan melyik állampolgár birtokában
is van egy ivó fűrészpor borította padlóján heverő, heroinnal
teli pergamen zacskó. Ha fekete vagy erősen barna
nyomornegyedlakó vagy, és egy fehér zsaru jön be a
kocsmába, hat az öthöz az esélye annak, hogy az illető zsaru
azt gyanítja, az összes nem fehér ember odabenn
narkotikumokat használ, és csak halkan rimánkodhatsz
magadban a jóistenhez, nehogy egy közelben ácsorgó drogos
(bármilyen színű is legyen a bőre) pánikba essen, és úgy
akarjon megszabadulni a cuccától, hogy a lábadhoz dobja.
Közben lassan derengeni kezd előtted, hogy isten ments, de
talán egy kicsikét hasonlítasz ahhoz a férfihoz, aki kirabolt egy
italboltot, vagy megtámadott egy idős hölgyet a parkban (a
fehér zsaruk néha nem tudnak megkülönböztetni egy feketét
egy Puerto Ricó-itól), és végül a kapitányságon kötsz ki, ahol
ismertetik veled a jogaidat, aztán szabályszerű kihallgatás
következik, és olyan kérdéseket szegeznek neked, melyeknek
súlya alatt maga Jézus Krisztus is megroppanna.
Ha történetesen fehér vagy, még nagyobb bajban találod
magadat. A városban, melynek Carella az alkalmazásában állt,
a legtöbb zsaru fehér volt. Természetesen utálták az összes
bűnözőt (és a nyomornegyedek lakóit gyakorta automatikusan
azonosították a bűnözőkkel), de különösképpen utálták a fehér
bűnözőket, akiknek igazán több esze lehetne annál, minthogy
az állandó bajkeveréssel megnehezítik a fehér zsaruk életét.
Ha a nyomornegyedben laksz, és megérzed egy zsaru szagát, a
legjobb, amit tehetsz, hogy gyorsan elhúzod a csíkot. És
pontosan ezt tette mindenki abban a pillanatban, hogy Carella
belépett a bárba. Egyáltalán nem volt meglepve; túl gyakran
történi vele ilyesmi. Viszont elfogta tőle a fáradtság,
rezignálttá vált, mérges lett, elszomorodott és elöntötte az
önsajnálat. Röviden: emberi lénynek érezte magát – mint azok
a nyomorultak, akik rögtön menekülőre fogták, amint
meglátták.
A zenegép közelében lévő egyik boxban egy fehér és egy
fekete férfi ült. A csaposon és a forrónadrágot viselő prostin
(aki nem aggódott, hogy lekapcsolják, valószínűleg azért, mert
a stricije már rég gyümölcsöző megállapodást kötött a
körzetben illetékes zsaruval) kívül csak ez a két ember maradt
a helyén Carella érkezése után: mindenki más rögtön
felhörpintette az italát, és eltűnt. Carella úgy gondolta, hogy
ők Lockhart és Barnes. Odament a boxhoz, bemutatkozott, és
rendelt nekik még egy kört. A bőrszínétől eltekintve a két férfi
szinte minden szempontból hasonlított egymásra. Mindketten
a hetvenes éveik elején jártak, mindketten kopaszodtak, és
mindkettőnek, az alkoholistákra jellemző módon, eres volt az
orra és hurutos a szeme. Továbbá mindkettőnek kérges
tenyere, igazi munkáskeze volt, mély ráncok barázdálta
arcukon a kimerültség és a legyőzöttség kitörölhetetlen
nyomai, a kínzó szegénységben és értelmetlen munkával
eltöltött élet eltüntethetetlen szégyenbélyege. Carella közölte
velük, hogy a Grimm-ügyben nyomoz, és mindent szeretne
hallani, amire csak vissza tudnak emlékezni a tűz éjszakájából.
Lockhart, a fehér férfi, Barnesra nézett.
– Igen? – kérdezte Carella.
– Hát, nem nagyon van mit mondani – közölte vele
Lockhart.
– Semmit sincs mondani, amit azt illeti – tette hozzá
Barnes.
 – Úgy tudom, mindkettőjüket elkábították.
– Igen – mondta Lockhart.
– Igen – mondta Barnes.
– Mondanának egy kicsivel többet?
– Hát, nem nagyon van mit mondani – ismételte Lockhart.
– Semmit sincs mondani, amit azt illeti – tette hozzá
Barnes újfent.
– Csak elájultunk, ennyi.
– Mikor történt ez?
– Valamivel tíz után kellett történnie. Nem igaz, Lenny?
– De igen.
– És mindketten nyolckor álltak munkába, ugye?
– Pontban nyolckor. Mindig igyekszünk időben leváltani
Franket – mondta Lockhart. – Akkor is elég hosszú nap, ha
nem kell várni a váltásra.
– Járt valaki a raktárban nyolc és tíz között?
– Egy lélek sem – felelte Barnes.
– Nem hozattak szendvicseket vagy kávét?
– Nem – mondta Lockhart. – Mi magunk főzzük a kávét. A
bejárat melletti kis fülkében van egy rezsó. Nem messze a fali
telefontól.
– És szerda este is főztek kávét?
– Főztünk.
– Melyikük?
– Én – válaszolta Lockhart.
– Mikor volt ez?
– Hát, azt hiszem, kilenc körül ittunk egy csészével. Nem
kilenckor volt, Lenny?
– De, biztosan akkor – mondta Barnes és bólintott.
 – Tíz körül is ittak egy kávét?
– Nem, csak egy csészével ittunk – mondta Lockhart.
– Bizony, csak eggyel – helyeselt Barnes.
– És aztán mi történt?
– Hát, én megint kimentem – felelte Lockhart –, és Lenny
meg körbejárta az épületet. Tudja, az majd’ egy óráig eltart.
Négy szintet kell ellenőrizni.
– Tehát ittak egy kávét kilenc körül, aztán különváltak, és
legközelebb csak a tűz után látták egymást. Jól mondom?
– Hát, egyszer még találkoztunk – mondta Barnes, és
Lockhartra pillantott.
– Mikor?
– Miután körbejártam az épületet, lementem és
beszélgettem egy kicsit Jimmel.
– Hánykor volt ez?
– Hát, ahogy már Jim is mondta, nagyjából egy óráig tart
körbejárni az épületet, úgyhogy tíz körül kellett lennie, vagy
valamivel korábban.
– De akkor nem ittak még egy kávét?
– Nem, nem – felelte Lockhart.
– Nem – mondta Barnes is, és a fejét rázta.
– Szóval kávét nem ittak. Hanem akkor mit? – kérdezte
Carella.
– Semmit – állította Lockhart.
– Semmit – ismetelte Barnes.
– Esetleg egy pohárka whiskeyt?
– Ó, dehogy – felelte Lockhart.
– Munka közben nem szabad innunk – jelentette ki Barnes.
– De azért néha szoktak iszogatni, nem?
 – Persze – válaszolta Lockhart. – Mindenki szokott néha
poharazgatni egy kicsit.
– De nem munka közben.
– Nem, munka közben soha.
– Hát ezt én nem értem – mondta Carella. – A klórhidrát
nagyon gyorsan hat, és…
– Hát igen, mi sem értjük – szólt közbe Lockhart.
– De nem ám! – mondta Barnes.
– Ha mindketten tíz körül ájultak el…
– Egy kicsivel tíz után.
– Tízkor, vagy egy kicsivel később.
– Biztosak benne, hogy nem ittak még egy csésze kávét?
Próbáljanak meg visszaemlékezni.
– Hát, lehet, hogy ittunk – mondta Lockhart.
– Az ember könnyen elfelejthet egy második csésze kávét
– vélte Carella.
– Azt hiszem, ittunk még egy csészével. Szerinted, Lenny?
– Asszem, igen. Aha, szerintem ittunk még eggyel.
– De senki nem jött a raktárba.
– Senki.
– Akkor ki tette az anyagot a kávéba?
– Nem tudjuk, ki tehette – mondta Lockhart.
– Ez a rejtély – állapította meg Barnes.
– Hacsak nem maguk tették – mondta Carella.
– Micsoda? – kérdezte Lockhart.
– Miért tettük volna? – kérdezte Barnes.
– Talán valaki fizetett érte.
– Nem, nem – mondta erre Lockhart.
 – Egy vasat sem kaptunk senkitől – tette hozzá Barnes.
– Akkor miért csinálták?
– Nem csináltuk – tiltakozott Lockhart.
– Bizony nem – mondta Barnes.
– Akkor ki? – kérdezte Carella. – Ki más tehette? Egyedül
voltak a raktárépületben, vagy az egyikük tette, vagy ketten
együtt. Én más magyarázatot nem tudok elképzelni. Önök?
– Hát, hacsak…
– Igen?
– Lehet, hogy nem a kávéban volt.
– Hanem miben?
– Nem tudom – felelte Lockhart, és vállat vont.
– Úgy érti, hogy valami másban, amire eddig nem
gondoltunk – magyarázta Barnes.
– Ittak valami mást is, és abban?
– Hát, talán igen.
– De hiszen most mondták nekem, hogy a kávén kívül
semmi mást nem ittak.
– Munka közben tilos innunk – mondta Barnes.
– Senki nem állította, hogy maguk részegek lettek volna.
– Sosem rúgunk be – jelentette ki Lockhart.
– De néha isznak egy-egy kortyot, erről van szó?
– Hát, tudja, néha nagyon hideg tud lenni éjszaka – mondta
Barnes.
– Nem is volt második csésze kávé, ugye?
– Hát, nem – válaszolta Lockhart.
– Nem – mondta Barnes.
– Na és akkor mit ittak? Egy pohárka whiskeyt?
 – Nézze, nem szeretnénk bajba keveredni – mondta
Lockhart.
– Ittak egy pohár whiskeyt? Igen vagy nem?
– Igen – mondta Lockhart.
– Igen – mondta Barnes.
– Honnan szerezték a whiskeyt?
– A rezsó fölötti szekrényben tartunk egy üveggel. Tudja,
abban a kis fülkében a fali telefon mellett.
– Mindig ugyanott van az az üveg?
– Igen.
– Ki tud még róla?
Lockhart ránézett Barnesra.
– Ki még? – kérdezte Carella. – Frank Reardon tudja, hol
tartják az üveget?
– Igen – felelte Lockhart. – Frank tudja, hol tartjuk.
– Igen – mondta Barnes.
Mi sem egyszerűbb, mint megoldani egy olyan ügyet,
amelyben egy belső ember a hunyó, és kezdett nagyon úgy
tűnni, hogy ebben az esetben erről van szó. Frank Reardon
tudta, hogy a két éjjeliőr néha iszogat, és azt is tudta, hol
tartják az italt. Csak annyi dolga volt, hogy betegye a szert a
piába, a többiről már a természet gondoskodott. Mivel az
egyik éjjeliőr odakint teljesített szolgálatot, egy megfigyelő
rögtön észlelhette, hogy mikor érezteti hatását a whiskeybe
kevert anyag.
Carella elindult visszafelé, áthajtott a Calm’s Point hídon,
és alig várta már, hogy szembesíthesse Reardont a tényekkel,
hogy megvádolhassa őt az éjjeliőrök elkábításával, s hogy
megtudja, vajon egyedül dolgozott-e, vagy volt bűntársa.
Leállította a Chevyt a raktár előtt, a járda mellett, majd gyors
léptekkel a kapuhoz sietett. Nyitva volt, ahogy az épület
oldalsó bejárata is.
 Frank Reardon a földön feküdt, arcán két, pisztolygolyó
ütötte lyuk.
 4.

Carella óvatosan becsukta maga mögött az ajtót, és előhúzta a

fegyverét. Nem tudhatta, hogy Reardon gyilkosa a raktárban
van-e még. Pályafutása alatt kétszer lőtték meg, mindkét
alkalommal úgy, hogy nem számított rá, egyszer egy
narkónepper a Grover Parkban, egyszer pedig egy mindenki
által csak a Süketként ismert férfi. Egyik élményt sem találta
különösebben élvezetesnek, ugyanis a valóságban egészen
más, amikor meglövik az embert, mint a televízióban. Szerette
volna elkerülni, hogy olyan állapotba kerüljön, mint Reardon;
mozdulatlanul állt, és fülelt.
Valahol csöpögött egy vízcsap.
A halott biztonsági őr arcán lévő egyik lyuk körül egy légy
zümmögött.
Odakint, az utcán egy teherautó alacsonyabb
sebességfokozatba kapcsolt, és elkezdett felkapaszkodni a
folyótól felfelé vezető hegyi úton.
Carella fülelt és várt.
Eltelt három perc. Aztán még kettő.
Carella óvatosan átlépett Reardon holtteste fölött, a falhoz
simult, és oldalazó léptekkel elhaladt a telefon mellett. A
folyosóról nyíló első helyiség ajtaja félig nyitva volt. Carella
látta a rezsót, fölötte pedig a faliszekrényt. Jobban kitárta az
ajtót, és maga előtt tartva a pisztolyát, belépett a szobába. Üres
volt. Visszament a folyosóra, megint átlépett Reardon holtteste
fölött, és benézett a raktártérbe. Vízáztatta hamu, szénné égett
fadarabok, megolvadt fémasztalok, a mennyezetről lelógó,
szétrepedt lámpák, semmi más. Carella, még mindig kezében a
fegyverrel, a bejárathoz ment, és könyökével betolta a reteszt.
Visszament abba a kis szobába, ahol Lockhart és Barnes kávét
főzni, illetve titokban iszogatni szokott. A faliszekrényben
talált egy üveg olcsó whiskeyt, körülbelül még egyujjnyi volt
az alján. Carella letette a fegyvert, zsebéből előhúzta a
zsebkendőjét, megfogta vele az üveg nyakát, majd a másik
kezével, a zsebkendő csücskével a kupakot, és lecsavarta. A
klórhidrátnak enyhén aromás illata és keserű íze van. De
Carella csak alkoholszagot érzett, és egy kortyot sem szeretett
volna inni abból, ami az üvegben van, bármi is legyen az.
Visszacsavarta a kupakot, zsebébe csúsztatta a zsebkendőt, és
a harmincnyolcas pisztolyt betette a fegyvertáskába. Az
üvegre ráragasztott egy címkét, hogy mindenképpen elvigyék
majd a laboratóriumba, és közben arra gondolt, fel kellene
hívnia Andy Parkert (de végül lebeszélte magát róla) és
közölni vele: nem csak az kerülte el a figyelmét, hogy minden
valószínűség szerint mi okozhatta a tüzet, hanem az is, hogy
van a raktárban egy üveg, ami tisztességes mennyiségű
CCI3CHO.H2O-t tartalmaz. Ismét kiment a folyosóra.
Reardon még mindig a földön feküdt, és még mindig halott
volt.
Az első golyó arca jobb oldalán csapódott be, a második
pedig a felső ajkán, közvetlenül az orra alatt. Az arcán lévő
lyuk apró volt és tiszta, a másik viszont valamivel csúnyább,
mert a golyó szétroncsolta az ajak egy részét meg néhány
fogat és az ínyt. Carella egyetlen olyan orvosszakértőt sem
ismert, aki azzal veszélyeztetné a jó hírét, hogy a bőrön lévő
lyuk átmérője alapján próbálná meg felbecsülni a golyó
méretét. A különböző kaliberű golyók egymástól alig eltérő
méretű bemeneti nyílásokat vágnak. És ezen méret alapján
roppant nehéz megállapítani, milyen távolságból sütötték el a
fegyvert: néhány kisebb kaliberű fegyverből közvetlen
közelről leadott lövés éppen olyan nyomot hagy, mint egy
egészen másfajta fegyverből, jóval messzebbről. De Reardon
arcán és a szája körül lőszernyomok voltak, égési nyomok
viszont sehol sem. Carella úgy becsülte, hogy a tettes
viszonylag közelről, de nem az áldozat arcához szorítva sütötte
el a fegyverét.
Először azzal a feltevéssel élt, hogy Reardon ajtót nyitott a
gyilkosnak, és jóformán ideje sem volt reagálni a gyors és
végzetes támadásra. Csakhogy így nehezen érthető, miért volt
nyitva a kapu. Amikor Carella először járt a raktárban, a kapu
lakattal volt zárva, és Reardon az övéről leemelt kulccsal
nyitotta ki belülről, majd mielőtt a raktárépülethez vezette
Carellát, újra bezárta. Amikor a látogatás véget ért, a kapuhoz
kísérte Carellát, kinyitotta, kiengedte a nyomozót, majd
nyomban újra bezárta a kaput. Vagyis az a kérdés, hogyan
jutott túl a kerítésen a gyilkos. Biztosan nem kockáztatott
azzal, hogy fényes nappal átmászik a kerítésen. Csak egyetlen
válasz lehetséges: az, hogy Reardon engedte be. Ez pedig két
dolgot jelenthet: vagy azt, hogy Reardon ismerte a gyilkost és
megbízott benne, vagy pedig azt, hogy az illető alapos és
hihető magyarázattal tudott szolgálni, miért kell beengednie őt.
A bejárati ajtó közelében Carella talált két
kilencmilliméteres töltényhüvelyt, de nem nyúlt hozzájuk. A
fali telefonhoz ment, és feltárcsázta a 87-es körzet
telefonszámát. Elmondta Byrnes hadnagynak, hogy fél kettő
körül köszönt el Frank Reardontól, és amikor alig tíz perccel
korábban visszatért, holtan találta a férfit. A hadnagy azt
tanácsolta neki, hogy maradjon ott, amíg megérkeznek a
gyilkosságiak, a technikusok, az orvos szakértő meg a
munkatársai és a rendőrségi fényképész. Carella amúgy is, a
tanács nélkül is ott maradt volna. Megkérdezte, Hawes
visszaért-e már Loganből, és a hadnagy átkapcsolta az
őrszobára.
– Találtál valamit a Grimm-házban? – kérdezte Carella.
– Csak egyvalamit, ami vagy fontos, vagy nem – felelte
Hawes. – A házban egész este sötét volt, viszont valamivel a
tűz előtt kigyulladlak a fények.
– Akkor ez talán egybevág azzal, amit én itt találtam.
– Csak nem a régi villanykörtés trükk?
– De, könnyen lehet, hogy az – mondta Carella. – És
találtam egy üveget, amiben talán klórhidrát van, és két
kilencmilliméteres töltényhüvelyt…
– Ajaj – mondta Hawes.
– Bizony. Most már gyilkossággal van dolgunk, Cotton.
 – Az áldozat?
– Frank Reardon, a nappali biztonsági őr a raktárban.
– Van valami tipped, hogy miért nyírták ki?
– Valószínűleg azért, hogy elhallgattassák. Az a gyanúm,
hogy ő tette bele a szert a piába, amit az éjjeliőrök iszogattak.
Tegyél meg nekem egy szívességet, és nézz utána ennek a
fickónak, jó?
– Rendben. Mikor jössz vissza?
– A főnök épp most veszi fel a kapcsolatot a takarítókkal –
válaszolta Carella. – Őket ismerve, még legalább egy órán át
itt leszek. Van még valami, amit megtehetnél, amíg beérek.
– Mi lenne az?
– Nézz utána Roger Grimmnek is. Ha belső ember is volt
az…
– Világos.
– Rendben, akkor majd találkozunk. Fel kell címkéznem
meg el kell pakolnom néhány dolgot, mielőtt megérkezik a
tömeg.
– Csak nyugodtan, ne siess. Itt most nagy nyugi van.
Amikor Carella háromnegyed hatkor visszaért az őrszobára,
egyáltalán nem volt nagy nyugi. Meyer és Brown nyomozók
már megérkeztek a váltásra, és éppen dolguk akadt a terem
sarkában: egy fiatalemberrel üvöltöztek, akinek a jobb kezét
egy fémasztal lábához bilincselték. Hawes a saját íróasztalánál
ült, és tudomást sem vett a mögötte folyó zajos kihallgatásról.
Amikor Carella belépett a csapóajtón, felpillantott.
– Már vártalak – mondta.
– Na most akar ügyvédet vagy nem? – kiabálta Brown.
– Nem tudom – felelte a fiatalember. – Mondják el újra a
jogaimat.
– Te jóságos isten – hördült fel Brown.
 – Egy kicsit tovább tartott, mint gondoltam – mondta
Carella.
– Ahogy az lenni szokott – jegyezte meg Hawes. – Kit
küldtek a gyilkosságiak? Monoghant és Monroe-t?
– Szabadságon vannak. Ez most két új fiú volt, még sosem
láttam őket. Mit sikerült megtudnod?
Meyer Meyer megigazította a nadrágját, és odament
Hawes íróasztalához. Jól megtermett férfi volt, porcelánkék
szemekkel és tarkopasz fejjel, amit most éppen a
zsebkendőjével törülgetett, miközben elhelyezkedett az
íróasztal szélén. – Eddig négyszer ismertettük vele a jogait –
mondta. Feltartott a jobb kezét, és úgy mutatta az ujjaival. –
Négyszer, az úristenit neki! Hát érted te ezt? Még mindig nem
tud dönteni.
– Csesszetek ki vele – javasolta Hawes. – Ne mondjátok el
neki a jogait.
– Aha – válaszolta Meyer.
– Mit csinált? – kérdezte Carella.
– Kirabolt egy ékszerüzletet a Calver Avenue-n. Amikor
elkapták, hat karóra volt a zsebében.
– Akkor miért olyan érdekesek a jogai? Sikerült rajtakapni,
tiszta ügy. Végezzétek el a papírmunkát, aztán mehet a
bíróságra.
– Nem, szeretnénk feltenni neki néhány kérdést – mondta
Meyer.
– Mivel kapcsolatban?
– Volt nála két zacskó heroin. Kíváncsiak vagyunk, hogy
szerezte.
– Úgy, ahogy mindenki más – vélte Hawes. – A környék
jóravaló nepperétől vásárolta.
– Hol voltál eddig? – érdeklődött Meyer.
– Szabadságon – közölte vele Hawes.
 – Akkor már értem.
– Mit értesz?
– Hogy nem tudod, mi most az ábra.
– Utálom a rejtélyeket – jelentette ki Hawes. – Elmondod,
hogy mi most az ábra, vagy inkább visszamész a sráchoz,
hogy ismertesd vele a jogait?
– Brown éppen azt csinálja most – felelte Meyer,
hátrapillantva a válla fölött. – Ötödször. Inkább megnézem,
jutott-e valamire – mondta, és visszament Brownhoz, aki
türelmesen magyarázta a drogosnak a jogait. A fiatalember
komoly ábrázattal nézett rá.
– Na, mit tudtál meg? – kérdezte Carella Hawestól.
– Reardonról semmit, tiszta, mint a fehér hó.
– És Roger Grimm?
– Hat évvel ezelőtt akadt egy kis gondja.
– Mi csinált?
– Okirat hamisítás. Egy import-export vállalatnál dolgozott
akkoriban, és közel százezer dollár értékű hamis részvényen
tudott túladni, mielőtt elkapták volna. Hetvenötezret sikerült
visszaszerezni, egy bank páncélszekrényében volt.
– És a többi?
– Azt elköltötte. Vett magának egy új Cadillacet, és nagy
lábon élt egy szállodában, a Jefferson Avenue-n.
– Elítélték?
– Hát persze. Három évet kapott, és kétezer dolláros
bírságot kellett fizetnie. Lehúzott másfél évet Castleview-ban,
aztán feltételesen szabadlábra helyezték… Mikor is? Várj,
megnézem – mondta Hawes, és a jegyzeteibe pillantott. –
Júniusban volt négy éve.
– Na és azóta?
– Semmi. Talpig becsületes ember.
 – És most hirtelen gyors egymásutánban leég a raktára
meg a háza.
– Mindenkivel előfordulhat ilyesmi, Steve.
– És mindenki árulhat hamis részvényeket.
– Akkor most hogyan tovább?
– Megvan Reardon címe a jogosítványából. Holnap
délután meg kellene nézni a lakását, hátha találunk valamit.
– Rendben. Együtt megyünk?
– Milyen nap van holnap?
– Péntek. Tizenhatodika.
– Akkor menj egyedül, Cotton. Még a hétvége előtt
házkutatási parancsot akarok szerezni, és akkora forgalom van
a bíróságokon, hogy lehet, egész nap ott leszek.
– Mi a terved? Felforgatod Grimm irodáját?
– Igen. A Bailey Streeten van, ott tartja az üzleti
nyilvántartásait. Ez tűnik a következő logikus lépésnek, nem?
– Igen, szerintem is.
– Na jó, akkor most menjünk haza.
– Mi az, ma nem is dolgoztok? – kiáltott oda neki Meyer.
Még mindig a jogait magyarázták a srácnak.
– Na, kitalálta végre, mit akar? – kérdezte Brown. – Beszél
nekünk vagy nem? – Már korábban levette a zakóját, és izmos
karján feltűrte az ing ujját. A hatalmas fekete férfi fenyegetően
magasodott a fiatal srác fölé, akinek egy asztallábhoz
bilincselték a csuklóját.
– Na és mi van, ha elmondom, hogyan szereztem az
anyagot? – kérdezte a drogos. – Akkor elfelejtik a karórákat?
– Nem, fiacskám – közölte vele Brown. – Ilyen
megállapodást csak az ügyészi hivatal köthet.
– De szeretnék tudni, honnan van az a két zacskó heroin,
nem?
 – Mondjuk úgy, hogy egy kicsit érdekel bennünket –
felelte Brown. – A betöréssel kapcsolatban…
– Mármint a rablással, nem?
– Nem, betörésről beszélünk.
– Azt hittem, az a betörés, ha valaki bemegy egy lakásba,
és elvisz onnan ezt-azt.
– Fiacskám, nincs nekem időm arra, hogy előadást tartsak
a büntető törvénykönyvről. Ha maga azt akarja, hogy a vád
rablás legyen, részünkről semmi akadálya. Ha egy nemi
erőszakról meg egy gyilkosságról is be szeretne számolni,
feszülten fogjuk hallgatni magát. De a helyzet az, hogy amit
elkövetett, az betörés, és ezért tartóztattuk le. De ha van
valami kifogása, csak szóljon.
– Jól van, rendben – mondta a srác.
– Na, ha együtt akar működni velünk – folytatta Brown –,
de hadd tegyem hozzá gyorsan, nem ígérünk magának semmit,
mert az szigorúan tilos… szóval, ha együtt akar működni
velünk, és elmondja, hogyan szerezte a heroint, akkor talán
megsúghatjuk a kerületi ügyésznek, hogy maga segítőkésznek
mutatkozott. De nem ígérhetek semmit.
A srác felnézett Brownra. Sovány volt, orra hosszú, szeme
halványkék, arca beesett. Kezeslábast viselt, és csíkos, rövid
ujjú pólót. Szenvedélyének nyomai végigfutottak a karján, úgy
követték a vénákat, akár portyázó hangyák hadserege.
– Nos, mit mond? – kérdezte Brown. – Csak az időnket
vesztegeljük. Ha akar beszélni velünk, akkor most beszéljen,
vagy hallgasson a sírig. A szolgálatos őrmester odalent már
alig várja, hogy beírja a maga nevét.
– Hát, azt hiszem, nem árthat, ha beszélek magukkal –
mondta a srác. – Feltéve, hogy…
– Nincsen semmiféle „feltéve”! – vágott közbe Meyer. – A
kollégám éppen most mondta magának, hogy nem ígérünk
semmit.
– Ezzel tisztában vagyok – felelte megbántottan a srác.
 – Jól van – mondta Meyer. – Nahát, akkor kakkantson
vagy szálljon le a vécéről.
– Már mondtam, hogy beszélni fogok.
– Akkor beszéljen.
– Mit akarnak tudni? – kérdezte a srác.
– Kezdjük először a nevével – javasolta Brown.
– Samuel Rosenslein.
– Maga zsidó? – kérdezte Meyer.
– Igen – felelte a fiú védekezőn. – Miért?
– Te ostoba barom, miért fecskendezel mérget a testedbe?
– Mit számít az magának?
– Hülye állat – mondta Meyer és elment.
– Na jól van, Sammy – vette át a szót Brown hogyan
szerezte azt a két zacskó heroint?
– Ha azt hiszi, hogy megmondom magának a kapcsolatom
nevét, most, ebben a pillanatban abbahagyhatjuk a
beszélgetést.
– Nem azt kérdeztem, hogy kitől, nem azt, hogy hol,
hanem azt, hogy hogyan szerezte.
– Nem értem – mondta Sammy.
– Na ide figyeljen, Sammy. Mindketten jól tudjuk, hogy
két héttel ezelőtt olyan kábítószeres fogása volt a
rendőrségnek, mint még soha ebben a városban…
– Akkor ez az oka? – kérdezte Sammy.
– Minek?
– Hogy ilyen nehéz anyagot szerezni.
– Maga nem olvas újságot? – kérdezte Brown.
– Nincs időm újságot olvasni, csak észrevettem, hogy alig
van anyag a piacon.
 – Azért, mert az 5-ös körzetiek lecsaptak egy droggyárra,
és lefoglaltak kétszáz kiló kábítószert, ami arra várt, hogy
piacra dobják.
– Az mennyi fontban?
– Majdnem négyszáz.
– Az már valami! – lelkendezett Sammy. – Négyszáz
fontnyi heroin! Abból egy évig ellennék.
– Ja, meg az összes többi drogos a városban. Tudja, hogy
az mennyit ér tisztán?
– Mennyit?
– Negyvennégymillió dollárt.
– Még finomítás előtt, mi?
– Bizony. Mielőtt kivinnék az utcára a magukfajtáknak,
Sammy.
– Én nem akartam drogos lenni – jelentette ki Sammy.
– Nem? Valaki kényszerítette talán?
– A társadalom – mondta Sammy.
– Baromság. Na mondja el, hogyan szerezte azt a két
zacskó heroint.
– Azt hiszem, már nem akarok beszélgetni magával –
mondta Sammy.
– Rendben, akkor végeztünk? Meyer, el lehet vinni a
srácot.
– Jól van – felelte Meyer, és odament hozzájuk.
– Összegyűjtöttem – mondta Sammy váratlanul.
– Ezt hogy kell érteni?
– Már majdnem három éve drogozom. Tudom, hogy
vannak jó idők meg rosszabbak, és egy kicsit mindig
félretettem. Ez a két zacskó volt, ami megmaradt, több már
nincs. Gondolják, hogy kirabolok egy ékszerüzletet, ha nincs
nagy gáz? Az árak az egekben. Nem gondolják, hogy én is
tudom, néhány nagyon rossz hét jön most?
– Inkább néhány nagyon rossz hónap – mondta Meyer.
– Hónap? – Sammy elhallgatott, aztán felnézett a két
nyomozóra. – Hónap? – ismételte, majd hunyorogni kezdett. –
Az lehetetlen. Úgy értem, hogy… mihez kezdjen valaki, ha
nem tudja beszerezni…? Mi lesz most velem?
– Le fog szokni a szenvedélyéről, Sammy – közölte a
fiúval Brown. – A börtönben. Tuti módszer.
– Mit kapok a betörésért? – kérdezte Sammy. Egészen
elhalkult a hangja. Úgy tűnt, minden ereje elfogyott.
– Tíz évet – mondta Brown.
– Van priusza? – tette fel a kérdést Meyer.
– Nincs. Többnyire… többnyire kapok pénzt a szüleimtől.
Úgy értem, annyit, hogy kitartson egy hétig. Nem kell lopnom,
ki szoktak segíteni. De olyan magasak az árak, és a drog olyan
szar minőségű… az ember kétszer annyit fizet fele olyan
minőségért, ez szörnyű. Ismerek olyan fickókat, akik
mindenféle vacakkal lövik magukat. Rossz nézni, elhihetik
nekem.
– Hány éves, Sammy? – kérdezte Meyer.
– Hogy én? Szeptember hatodikán leszek húsz.
Meyer a fejét csóválva hagyta ott őket. Brown kinyitotta a
bilincset, és kivezette Sammyt az őrszobáról. Az ügyét betörés
elkövetése miatti vádemelési javaslattal továbbítják a kerületi
ügyészi hivatalba. Semmi újat nem mondott nekik.
– Na és most mi lesz? – kérdezte Meyer Carellától. –
Bevarrjuk az ékszerbolti ügyért, jó időre rács mögé kerül, de
mit értünk el? Börtönbe küldtünk még egy drogost. Ez olyan,
mintha cukorbetegeket küldenénk börtönbe. – Meyer megint a
fejét csóválta, és szinte csak magában azt mondta: – Egy
rendes zsidó fiú.
 5.

Frank Reardon egy nyolcemeletes épületben lakott a J Avenue-

n, egy hatalmas, többszintes parkolóházzal szemben. Péntek
reggel az áramszolgáltató cég feltúrta az utcát, valamilyen föld
alatti vezeték után kutatva, és mindkét irányban csak araszolva
tudtak haladni az autók, miközben Hawes becsöngetett a
gondnok lakásába. A lakás az utcaszinten volt, egy keskeny
sikátor végén, az épület bal oldali részén. Hawes még ott is,
távol az utcától is jól hallotta a légkalapácsok kitartó
dübörgését, az autósok türelmetlen dudálását, a motorosok
kiabálását, és az utcát felforgató munkások mérges válaszait.
Hawes ismét csöngetett, a zaj miatt nem tudta megállapítani,
hogy működik-e a csöngő.
Hirtelen kinyílt az ajtó. A lakás félhomályba borult
ajtajában álló nő talán negyvenöt éves lehetett: egy ápolatlan,
elhanyagolt külsejű szőkeség, aki csak egy piszkos, rózsaszín
kombinét és bolyhos, szintén rózsaszín papucsot viselt. Hideg,
halványzöld szemével felnézett Hawesra, cigarettájáról
leütötte a hamut, és azt mondta: – Igen?
– Hawes nyomozó vagyok a 87-es körzetből. A gondnokot
keresem.
– A felesége vagyok – közölte vele a nő. Szippantott egyet
a cigarettájából, kifújta a füstöt, ismét jól megnézte Hawest,
majd így szólt: – Megmutatná a jelvényét?
Hawes elővette a tárcáját, és kinyitotta ott, ahol egy
átlátszó műanyag lap alá csúsztatott személyi igazolvány
kártyával szemben a bőrhöz volt tűzve a jelvénye. – Itthon van
a férje? – kérdezte.
– Bement a belvárosba valami szerszámot venni –
válaszolta a nő. – Mit tehetek önért?
– Gyilkossági ügyben nyomozok – mondta Hawes. –
Szeretném megnézni Frank Reardon lakását.
 – Megölt valakit? – érdeklődött a nő.
– Nem, pont fordítva.
– Stimmel – mondta erre a nő roppant tájékozottan. –
Magamra kapok valamit, és hozom a kulcsot.
Visszament a lakásba, de nem csukta be az ajtót. Hawes
odakint, a hűs sikátorban várakozott. A meteorológusok
harmincnégy fokos hőséget, nyolcvanegy százalékos
páratartalmat és a megengedettnél magasabb
levegőszenyezettségi szintet jósoltak. Az utcában az autósok
dudáltak és kiabáltak, a légkalapácsok rettenthetetlenül
püfölték a betont. A nyitott ajtón keresztül Hawes látta, hogy a
nő áthúzza a fején a kombinét. Alatta persze nem volt semmi.
A nő csöndes léptekkel átment a szobán, és amíg el nem tűnt a
lakás homályba boruló részében, teste fehéren világított.
Amikor visszajött az ajtóhoz, rövid zöld otthonka és fehér
szandál volt rajta, s jól látszott, hogy megfésülködött, ki is
rúzsozta magát.
– Mehetünk? – kérdezte.
Hawes követte, kijutottak a sikátorból a vakító hőségbe, az
épület bejáratához mentek, aztán felgyalogoltak a lépcsőn a
harmadik emeletre. A nő nem szólt egy szót sem. A folyosó és
a lépcső kínosan tiszta volt, fertőtlenítőszag érződött a
levegőben. Reggel tízkor halotti csönd borult az épületre. A nő
megállt egy lakás előtt, aminek ajtaján a rézzel kivert
harmincnégyes szám díszelgett. Miközben kinyitotta az ajtót,
azt kérdezte:
– Hogy ölték meg?
– Lelőtték – felelte Hawes.
– Stimmel – mondta a nő, kinyitotta az ajtót, és bevezette a
nyomozót a lakásba.
– Egyedül élt? – kérdezte Hawes.
– Teljesen egyedül – hangzott a nő válasza.
A fürdőszobán kívül három helyiség volt a lakásban:
konyha, nappali és hálószoba. A mosogatóban lévő piszkos
edényektől és a jól láthatóan sietősen bevetett ágytól eltekintve
rend és tisztaság volt a lakásban. A nappaliban Hawes felhúzta
a redőnyt mind a két ablak előtt, a nap betűzött a lakásba.
– Mit is mondott, hogy hívják? – kérdezte a nő.
– Hawes nyomozó.
– Én Barbara Loomis vagyok.
A nappali bútorzata szegényes és gyér volt: egy pamlag,
két karosszék, állólámpa, tévéállvány. A pamlag fölött a falon
egy olajfestmény-reprodukció: idilli tájon bóklászó pásztort és
kutyát ábrázolt. A dohányzóasztalon hamutartó, benne néhány
szivarcsutka.
Barbara leült az egyik karosszékbe, és keresztbe tette a
lábát.
– Miért van az a fehér csík a hajában? – kérdezte.
– Megkéselt egy gondnok – felelte Hawes.
– Tényleg? – kérdezte Barbara, és váratlanul elnevette
magát. – Hát igen, nem lehet bízni a gondnokokban – mondta,
még mindig nevetve. – És a feleségeikben sem – telte hozzá,
és Hawesra nézett.
– Reardon szivarozott? – kérdezte a nyomozó.
– Nem tudom, mivel mérgezte a tüdejét – válaszolta
Barbara.
– De azt nem értem, miért fehér a csík.
– Le kellett borotválni a hajamat, hogy hozzá tudjanak
férni a sérüléshez. És fehéren nőtt vissza.
– Jól áll – állapította meg Barbara.
Hawes átment a hálószobába. Barbara maradt a
karosszékben, a nyitott ajtón keresztül figyelte a nyomozót. A
hálószobában állt egy ágy, egy komód, egy éjjeliszekrény, rajta
olvasólámpa, és egy egyenes hátú szék, háttámláján egy
csíkos, rövid ujjú ing. Zsebében egy doboz Camel, és egy
képzőművészeti iskolát reklámozó gyufa. Az ágyat fehér
zseníliatakaró borította. Hawes lehúzta és megnézte a
párnákat. Az egyiken rúzsnyomokat látott. Odalépett egy
ajtóhoz, amiről azt gyanította, hogy a gardróbszekrénybe
nyílik. Benyitott. Négy öltöny, egy sportzakó, és két nadrág
lógott egy farúdon. A földön egy pár barna és egy pár fekete
cipő. Az ajtóhoz erősített kampón kék gyapjúköpeny lógott. A
rúd fölötti polcon kék baseballsapka és egy szürke puhakalap.
Hawes becsukta az ajtót, és odalépett a komódhoz. Miközben
kihúzta a legfelső fiókot, azt kérdezte: – Mióta élt itt Reardon?
– Körülbelül egy éve költözött ide – válaszolta Barbara.
– Milyen lakó volt?
– Többnyire csöndes. Egyszer-egyszer hozott ide nőket, de
hát kit érdekel ez? Minden férfi megérdemel egy kis
szórakozást, nem igaz?
A legfelső fiókban Hawes talált néhány zsebkendőt,
zoknikat, nyakkendőket és egy festett virágmintával díszített,
nagyméretű cukorkásdobozt. Leemelte a tetejét. Benne volt hat
becsomagolt óvszer, Reardon születési anyakönyvi
kivonatának másolata, a haditengerészettől történt
leszerelésére vonatkozó papírok és a város egyik legnagyobb
bankjának takarékbetétkönyve. Hawes kinyitotta.
– Ami azt illeti, nem nagyon tetszett nekem a társasága az
utóbbi hetekben – szólalt meg Barbara.
– Milyen társaság volt? – kérdezte Hawes.
– Színesekből álló társaság – felelte Barbara.
A betétkönyv szerint Frank Reardon ötezer dollárt
helyezett el a számláján augusztus másodikán, öt nappal a
raktártűz előtt. Július tizenötödikén és azt megelőzően, június
huszonnegyedikén negyvenkét, illetve tizenhét dollárt tett be a
bankba. Az ötezer dolláros betét előtt 376,44 dollár volt az
egyenlege. Hawes a zakója zsebébe tette a betétkönyvet.
– Nincs nekem semmi bajom a színesekkel, csak
maradjanak ott, ahol laknak – mondta Barbara. – Frank
idehívta ezt a két hatalmas feketét, és a múlt héten meg itt volt
ez a kölnitől bűzlő kis lotyó. Vagy egy hétig éreztem a szagát a
folyosón. Látnia kellett volna azt a cafkát. A haja az égnek
meredezett, a fülbevalója a vállát csapkodta, a szoknyája
pedig… mintha nem is lett volna rajta szoknya. –
Illusztrációképpen Barbara felhúzta az otthonkáját. – Frankkel
töltött néhány éjszakát, a ház előtt várt rá, amíg hazaért a
munkából.
– Mikor volt ez? – kérdezte Hawes.
– Valamikor a múlt héten.
– Nem emlékszik, hogy pontosan mikor?
– Azt hiszem, hétfőn és kedden. Igen, mind a két napon.
– Tudja a nő nevét?
– Frank nem mutatott be neki – felelte Barbara. –
Megmondtam neki, hogy húzzon vissza oda, ahová való.
– És azt mondja, hogy fekete férfiak is jártak itt?
– Igen. Na de persze nem ugyanabban az időpontban.
– Hanem mikor?
– Valamikor június utolsó hetében.
– Hányszor jöttek ide?
– Kétszer vagy háromszor.
– És hányan voltak?
– Ketten. Feketék, mint az éjszaka. Egyszer véletlenül
összefutottam az egyikkel, halálra rémisztett.
– Miért?
– Hát, ijesztően nézett ki. Akkora volt, mint egy
öltözőszekrény, és olyan cuccokat viselt, ami a színesek
szerint olyan baromi menő. És az arca bal oldalán volt egy
hatalmas sebhely. Egy nagy fehér Caddyvel jött. Szóltam neki
róla a férjemnek, ő meg azt mondta, hogy amikor ilyenfajták
őgyelegnek itt a házban, maradjak inkább a lakásban. Tudja,
milyenek ezek a színesek, az minden vágyuk, hogy egy fehér
nőt tapogathassanak. Különösképpen egy szőkét – mondta
Barbara. – Na persze az én férjem sosincs itt, ő aztán nem
tudná megakadályozni, hogy bárki azt csináljon velem, amit
akar. Állandóan a Bridge Streeten rohangászik, szerszámokat
meg elektromos kütyüket vesz az utcai árusoktól. Ha
megerőszakolna tíz ilyen fekete csődör, nem is tudna róla.
– Nem tudja véletlenül a nevét ennek a két férfinak? – tette
fel a kérdést Hawes.
– Nem. Eszem ágában sincs megismerkedni ilyen
pasasokkal. Rettentő meleg van itt, nem?
– Állítólag ma harmincnégy fok lesz – válaszolta Hawes,
és kihúzta a második fiókot.
– Hála istennek van légkondicionáló a lakásunkban –
jegyezte meg Barbara. – Illetve csak a hálószobában, de az is
valami.
A második fiókban volt öt-hat ing, egy kardigán, három
alsónadrág és két póló. A kardigán alatt egy hímvessző
formájú, fehér, elemes vibrátor lapult. Hawes betolta a fiókot.
– Amint végeztünk itt – mondta Barbara –, lemegyek,
töltök magamnak egy pohár sört, és bezárkózom a
hálószobába, ahol kellemes hűvöset csinál a légkondi.
Hawes kihúzta a legalsó fiókot. Üres volt. Betolta, és az
ágy bal oldalán álló éjjeliszekrényhez lépett.
– Így már nem látom – mondta Barbara a nappaliból –,
pedig szeretem nézni, ahogy dolgozik. – Hirtelen megjelent az
ajtóban, és a keble fölött keresztbe tette a karját. – Így már
jobb – állapította meg. Figyelte, ahogy Hawes kihúzza az
éjjeliszekrény fiókját. A nyomozó egy zseblámpát, egy félig
üres karton Camelt, egy doboz gyufát és egy telefonnoteszt
talált benne.
– Ami a férjemet illeti… – kezdte Barbara, aztán tétován
elhallgatott.
Hawes kinyitotta a telefonnoteszt, és gyorsan átlapozta.
Frank Reardon nem ismert sok embert. Alig tíz név volt a
noteszben, ábécérendben egymás után, közöttük sok-sok üres
lap. Az egyik név tulajdonosa Diamondbackben lakott.
Charles Harrodnak hívták, a lakcíme Kruger Street 1512. Ezt
azért találta fontosnak Hawes, mert Diamondback volt a város
legnagyobb fekete gettója.
– Valószínűleg egész nap nem lesz itthon – folytatta
Barbara. – Ilyen az én férjem. Lehet, hogy csak vacsorára ér
haza.
Hawes a zsebébe, a betétkönyv mellé tette a noteszt, és a
nappalin át kiment a konyhába. Tűzhely, hűtőszekrény,
faasztal, konyhaszekrény a mosogató fölölt. Gyorsan
megnézte, mi minden van a konyhaszekrényben.
– Pokoli meleg van itt – állapította meg Barbara. –
Kinyitnám az ablakot, de nem tudom, szabad-e. Mármint úgy
értem, hogy Frank halála miatt, meg ilyesmi…
– Mindjárt végzek – mondta Hawes.
– Nem irigylem magukat, férfiakat, nyáron – tűnődött
Barbara. – Öltönyt és nyakkendőt kell viselniük. Rajtam
semmi nincs a kis otthonka alatt, de így is majd’ megfulladok.
Hawes becsukta a konyhaszekrény ajtaját, benézett a
konyhaasztal fiókjába, aztán Barbara felé fordult, aki a
hűtőszekrény mellett állt, és őt figyelte. – Hát, ennyi volt –
mondta. – Köszönöm a segítséget.
– Örülök, hogy segíthettem – válaszolta a nő, és csöndes
léptekkel kisétált a lakásból. A folyosón várta meg Hawest,
aztán bezárta Reardon lakásának ajtaját, majd Hawes előtt
elindult lefelé a lépcsőn. – Most nagyon jól fog esni egy üveg
jéghideg sör – mondta. A válla fölött hátrapillantott, és egyik
kezét a korláton tartva, szinte szégyenlősen azt kérdezte: –
Nincs kedve velem tartani?
– Diamondbackbe kell mennem – felelte Hawes. – De
azért köszönöm.
– Nagyon kellemes az idő a hálószobámban – állította
Barbara. – Remek kis légkondicionáló berendezés működik
ott. Na, jöjjön – mondta és elmosolyodott. – Lazítson egy
kicsit. Egy pohárka sör még senkinek sem ártott meg.
 – Szívesen innék én is, az biztos – mondta Hawes –, de
sajnos rengeteg dolgom van.
– Jól van – felelte a nő, és gyorsan lement a lépcsőn.
Megállt a bejárat előtt a járdán, és azt mondta: – Ha bármire
szüksége lenne, tudja, hol talál meg.
– Kösz még egyszer – búcsúzott Hawes.
Úgy tűnt, a nő még akar mondani valamit. De nem, csak
kurtán bólintott, aztán befordult a sikátorba, hogy bemenjen a
lakásába, a légkondicionált hálószobájába, az üveg söréhez.
A rendőrség arról tájékoztatta a város lakóit, hogy az utcai
tűzcsapokra szerelhető speciális locsolófejek az összes körzeti
kapitányságon beszerezhetők, bármilyen civil csoportosulás
ingyen megkapja a szerkezeteket, elég csak benyújtani az
igénylést. A locsolófejek nagyvonalú osztogatása mögött egy
nagyon bölcs elképzelés húzódott. Nyaranta a város
nyomornegyedeiben az emberek kinyitották a tűzoltócsapokat,
hogy hőségtől tikkadozó gyermekeik vidáman
játszadozhassanak a vízsugár alatt. Ez nagyon jó volt a
gyerekeknek, ám nagyon rossz a tűzoltóknak. A kinyitott
tűzcsapok radikálisan lecsökkentették a tűzoltáshoz szükséges
víznyomást. Mivel a locsolófejeknek nagyon kevés víz kellett
ahhoz, hogy hatékonyan működjenek, logikus és méltányos
kompromisszumnak tűnt ez a megoldás.
Na de mi izgalmas van abban, hogy az ember törvényesen
beszerez egy ilyen locsolófejet a kopóktól, amikor éppen ilyen
egyszerű egy franciakulccsal lecsavarni a szórófej tetejét,
kinyitni a nyolcszögletű rézszelepet, és aztán nekitámasztani
egy faládát a feltörő magas nyomású vízsugárnak, és a város
egy káprázatos vízesést kap ajándékba? Ha ennek
következtében történetesen leég egy lakóépület az utcában,
mert nem volt elég víznyomás, amikor a tűzoltók működésbe
hozták a fecskendőket? Hát, ezt az árat kell megfizetni a
nyomornegyedek lakóinak a kellemes nyári mulatságért. És
különben is, a leggyakrabban a tél közepén üt ki tűz, az ócska,
meghibásodott fűtőberendezések és a rossz, elöregedett
elektromos vezetékek miatt.
 Amikor Hawes megérkezett a Kruger Streetre, az összes
tűzcsap működött. Fürdőruhás fekete fiúk és lányok
pancsikoltak a jéghideg vízsugárban, miközben a felnőttek a
házak előtti lépcsőkön meg a tűzoltólétrákon ücsörögtek,
legyezték magukat, és irigykedve figyelték a gyerekeket. Még
csak háromnegyed tizenegy volt, de a hőmérők már
harminckét fokot mutattak, és a levegő fullasztó volt. A
Kruger Street 1512-es szám egy vörös téglás épület volt, az
egyik oldalán egy baptista templom, a másikon pedig
biliárdterem. Három, kék bandadzsekit viselő fiatalember állt a
biliárdterem zöldre festett síküveg ablaka előtt, a legközelebbi
tűzcsap körül ugrándozó kissrácokat bámulták. Amikor Hawes
felment az épület bejáratához vezető lépcsőn, rásandítottak.
Egy fehér atlétatrikót viselő, kövér fekete férfi ült a
fémkorlátnak támaszkodva, az Ebony egyik példányával
legyezgette magát, a kezében egy coca-colás üveget tartott,
amiből két meggörbült szívószál lógott ki. A bandatagok
tudták, hogy Hawes rendőr. És tudta a fehér atlétatrikót viselő
kövér férfi is. Ilyen a nyomornegyed.
Hawes bement a házba, és a kapualjban megnézte a
postaládákat. Tizenkét láda sorakozott egymás mellett.
Nyolcnak törött volt a zárja. Csak egy postaládán volt név, de
az nem a Charles Harrod név volt. Hawes visszament a
lépcsőre. A bandatagok felszívódtak. A kövér férfi a vízsugár
alatt játszó gyerekeket bámulta.
– Jó reggelt! – mondta Hawes.
– ‘Reggelt! – mondta a férfi. Mindkét szívószálat az ajkai
közé telte, szippantott egyet, és még mindig a gyerekek felé
bámult.
– Egy Charles Harrod nevű férfit keresek…
– Nem ismerem – válaszolta a férfi.
– Állítólag ebben az épületben lakik…
– Nem ismerem – ismételte a férfi. Egy pillanatra sem
fordította el a tekintetet a közeli tűzoltócsap mellett játszó
gyerekekről.
 – Azt szerettem volna megkérdezni, nem tudja-e, melyik
lakásban lakik.
A férfi Hawes felé fordult, és felnézett rá. – Most
mondtam, hogy nem ismerem.
– Nem tudja, hol találom ennek az épületnek a gondnokát?
– Nem – felelte a kövér férfi.
– Nagyon köszönöm – mondta Hawes, és lesétált a járdára.
Kézfejével végigsimított izzadságtól gyöngyöző ajkán, és
bement a biliárdterembe. Két asztal állt odabent, az egyik üres
volt, a másikat azok a bandatagok foglalták el, akiket Hawes
néhány perccel korábban látott álldogálni az utcán. Odament
az asztalhoz. – Egy Charles Harrod nevű férfit keresek –
mondta. – Nem ismeri őt valamelyikük?
Az egyik fiatalember, aki éppen az asztal fölé hajolt
dákóval a kezében, azt felelte: – Sose hallottunk róla – aztán
lökött egyet, mire két golyó eltűnt a lyukban, viszont a fehér
golyó a helyén maradt, könnyű prédaként a következő
játékosnak. Magas, vékony fiatalember volt, fekete szakállt és
bajuszt viselt, dzsekije hátán a banda neve – Ősi koponyák –
díszelgett, alatta pedig, ahogy kell, egy mosolygó fehér
koponya és két lábszárcsont. Hawes azt hitte, hogy az utcai
bandák kora már vagy húsz évvel ezelőtt leáldozott, de ezt a
társaságot látva, arra gondolt, hogy az életben a kellemes
dolgok – mint, mondjuk, a pestis és a sáskák – bizonyos
időközönként vissza-visszatérnek.
– Állítólag itt lakik a szomszédos épületben – mondta
Hawes.
– Mi nem a szomszédos épületben lakunk – válaszolta egy
másik fiatalember. Magasabb volt, mint a szakállas, majdnem
olyan nagy, mint Hawes, hatalmas kezében egészen
méretalattinak tűnt a dákó.
– Hanem hol? – érdeklődött Hawes.
– Ki kérdezi?
 – Rendőrtiszt vagyok, hagyjuk ezt a hülye dumát – felelte
Hawes.
– Mi csak itt békésen biliárdozgatunk – mondta a szakállas
és nem ismerjük ezt a Charlie akárkit…
– Harrod.
– Nem ismerjük. Mér’ keresi, talán történt valami?
– Semmi – közölte vele Hawes. – Hogy hívják magát?
– Avery Evans.
– És magát? – fordult Hawes a nagydarab fiú felé.
– Jamie Cappel.
– És egyikük sem ismeri Harrodot, ugye?
– Egyikünk sem.
– Rendben van – mondta Hawes, és kisétált a
biliárdteremből.
A kövér férfi még mindig a lépcsőn ült. A kólásüveg már
üres volt, ott állt a földön, a férfi két lába között. Hawes
felgyalogolt a lépcsőn, és ismét bement az épületbe. Kinyitotta
a belső folyosót a kapuajtótól elválasztó törött üvegajtót, és
elindult felfelé a lépcsőn az első emeletre. A folyosó levegőjét
vizelet és ételszag ülte meg. Hawes bekopogtatott az első
ajtón, mire egy nő odabentről azt kérdezte: – Ki az?
– Rendőrtiszt vagyok – felelte Hawes. – Kinyitná, kérem,
az ajtót?
Résnyire nyílt az ajtó. Egy nő, fején hajcsavarókkal,
kikukucskált a folyosóra. – Mit akar? Nem történt semmi
Freddel, ugye?
– Nem, senkivel sem történt semmi – válaszolta Hawes. –
Egy Charles Harrod nevű férfit keresek…
– Nem ismerem – mondta a nő, és becsukta az ajtót.
Hawes megállt egy pillanatra a folyosón. Azon vívódott
magában, hogy végigmenjen-e ezen a keserves procedúrán
minden lakás előtt, és végül úgy döntött, keres egy rendőrt.
Nem messze a háztól, a sarok közelében talált is egyet:
egyenruhás fekete rendőr volt, aki éppen franciakulccsal elzárt
egy tűzcsapot. Fürdőruhás kölykök táncoltak körülötte,
miközben dolgozott; csurgott róla a víz, hónalján hatalmas
izzadtságfolt az ingen. Kiabáltak neki, gúnyolták, a járda
mellett tócsába gyűlt vízbe ugráltak, hátha sikerül elérni, hogy
a rendőr is olyan vizes legyen, mint ők, de a rendőr határozott
mozdulattal tekert egyet a nyolcszögletű rézszelepen, és a
zubogó vízsugárból erőtlen csöpögés lelt, majd teljesen leállt.
A rendőr odacsavarozta a fémtetőt, aztán bepattintott egy új
zárat, amit még azelőtt szét fognak törni, hogy lemenne a nap,
ahogy az előző lakatot is pillanatok alatt széttörték.
– Ha használni akarjátok a tűzcsapokat, menjetek és
szerezzetek egy locsolófejet – mondta az összegyűlt
kölyköknek.
– Te meg menjél, és húzzad meg az anyádat! – felelte az
egyik gyerek.
– Már meghúztam a tiedet – felelte a rendőr, és elindult a
következő tűzcsap felé.
Hawes felvette vele a lépést. – Van egy perce? – kérdezte,
és megvillantotta a jelvényét.
– Miről van szó? – kérdezte a rendőr.
– Egy Charles Harrod nevű férfit keresek, a Kruger Street
1512-es szám alatt lakik. Nem tudja, melyik lakásban?
– Harrod, Harrod – ismételgette a rendőr. – Nagydarab
fickó, fehér Cadillackel jár, méretre szabott öltönyben, és az
arca bal oldalán van egy vágás. Ő az?
– Nagyon úgy tűnik.
– A biliárdterem melletti épület – mondta a rendőr.
– Az az 1512?
– Igen, az.
– A legfelső emeleten lakik, nem tudom, mi a lakás száma.
Csak két lakás van minden emeleten, úgyhogy nem tudja
eltéveszteni.
– Kösz, haver – mondta Hawes.
– Nincs mit – felelte a rendőr, és kezében a franciakulccsal
továbbsétált. A következő tűzcsapnál viháncoló srácok már
látták, hogy jön, és megkezdték a kántálást.
Hawes visszament az épülethez. A szomszédos
templomban a gyülekezet tagjai már elkezdtek énekelni. A
lépcsőn ülő kövér férfi a zene ütemére dobolt a lábával.
Feldöntötte a kólásüveget, és lehajolt, hogy felvegye,
miközben Hawes ismét elment mellette, majd belépett a sötét
kapualjba. Az épület felsőbb szintjein fullasztó volt a hőség.
Hawes felért a hatodikra, és bekopogtatott a lépcsőhöz
legközelebbi ajtón. Nem jött válasz. Megint kopogott, ekkor
egy hang azt kérdezte: – Ki az? – Mély hang volt, Hawes nem
tudta megállapítani, hogy férfié vagy nőé.
– Charlie? – mondta Hawes.
– Charlie most nincs itthon – felelte a hang. – Ki maga?
– Rendőrtiszt vagyok – válaszolta Hawes. – Nyissa ki az
ajtót, kérem.
– Menjen el innen!
– Letartóztatási parancsom van Charles Harrod ellen –
hazudta Hawes. – Nyissa ki az ajtót, mert különben betöröm.
– Várjon egy percet – mondta a hang.
Hawes a falhoz húzódott az ajtó mellett – mert persze
lehet, hogy a hang Charlie Harrodé, mert lehet, hogy Harrod
lőtte agyon Frank Reardont, és mert lehet, hogy a letartóztatási
parancsra vonatkozó hazugság következtében pillanatokon
belül golyózápor lyuggatja szét a faajtót. Hawes kigombolta a
zakóját, és szabaddá tette a fegyvertáskáját. Lépések
közeledtek az ajtó fele. Kitárult az ajtó.
Egy fiatal fekete lány áll a küszöbön, a konyhaablakból
beszűrődő napsugarak világították meg hátulról. Kezeslábas
volt rajta és nyakpántos póló. Magas, karcsú lány volt, kezén
az ujjak hosszúak és vékonykák. Afro stílusú frizurái viselt,
haja úgy vette körbe a fejét, akár egy füstfelhő. Értelmesen
fénylő barna szeméből bizalmatlanság és düh áradt. – Hol a
letartóztatási parancs?
– Nincs – felelte Hawes. – Kérem, Charles Harrod…
– Viszlát – mondta a lány, és elkezdte becsukni az ajtót.
Hawes beletette a lábát az ajtórésbe. – Figyeljen ide,
édesem, ne kényszerítsen engem arra, hogy elmenjek a
kapitányságra egy letartóztatási parancsért. Baromi undok
tudok lenni, ha ilyen hülyeségekkel fárasztanak.
A lány, miközben minden erejével Hawes lábának nyomta
az ajtót, azt mondta: – Már mondtam, hogy Charlie nincs itt,
és nem tudom, hol van.
– Beszélgessünk erről egy kicsit – javasolta Hawes.
– Nincs miről beszélgetnünk.
– Lépjen hátra az ajtótól, mielőtt fellököm.
– Tisztában vagyok a jogaimmal.
– Jól van, majd elmondhatja a jogait az őrszobán, miután
bevittem, és eljárást indítunk maga ellen, mert megpróbálta
megvágni az arcomat egy borotvával.
– Miféle borotvával? Miről beszél maga?
– Arról a borotváról beszélek, drágám, ami itt van a zakóm
zsebében. Az ilyen esetekre mindig tartok magamnál egyet.
Döntse el, mit szeretne. Kinyitja az ajtót, vagy rúgjam be, és
aztán tartóztassam le hivatalos személy elleni erőszak címén?
– Maga aztán nem semmi, hapsikám – állapította meg a
lány, miközben kitárta az ajtót. – Na jól van, hadd lássam!
– A borotvát?
– A jelvényt, hapsikám, a jelvényt.
Hawes kinyitotta a tárcáját. A lány jól megnézte a
jelvényét és a személyi kártyáját, aztán hátat fordított, és
bement a lakásba. Egyenesen a mosogatóhoz tartott, s amikor
odaért, rögtön kinyitotta a vízcsapot. Hawes ment utána, de
előbb becsukta, majd bezárta a bejárati ajtót. A konyha kicsi
volt, és ráfért volna már egy festés, de az ablakon betűző
napsugaraknak köszönhetően ragyogóan világos volt. Odakint,
az ablak előtt, a tűzlépcsőn virágosláda, benne muskátli. A
kékre festett hűtőszekrény a sarokban állt, egy ősrégi tűzhely
mellett. A mosogató és a konyhaszekrény rézsútosan szemben
volt az ablakkal. A másik falnál egy faasztal és két szék. Az
asztalon egy isolai telefonkönyv, rajta telefonkészülék.
– Itt lakik Charlie Harrod? – kérdezte Hawes.
– Itt lakik.
– Maga kicsoda?
– A barátnője.
– Hogy hívják?
– Elizabeth.
– Elizabeth micsoda?
– Benjamin. Tényleg van egy borotva a zakójában?
– Persze.
– Hadd nézzem meg!
Hawes a zsebébe nyúlt, és előhúzott egy borotvát, aminek
az élét vékony műanyagtok védte. Nem árulta el Elizabethnek,
hogy a borotva inkább munkaeszköz és nem fegyver; egy
nyomozás közben gyakran előfordul, hogy el kell vágni egy
spárgát, fel kell hasítani egy papírdobozt, vagy szét kell vágni
egy vérző áldozat ruháját.
– Maga aztán tényleg nem semmi – jelentette ki Elizabeth,
a fejét csóválva.
– Valami okkal folyik a víz? – érdeklődött Hawes.
– Aha. Szomjas vagyok – válaszolta Elizabeth. Leemelt a
mosogató fölé szerelt szárítóról egy poharat, csurig töltötte, és
inni kezdett. De nem zárta el a csapot.
– Nem megyünk be a szobába? – kérdezte Hawes.
– Minek?
 – Ott talán kényelmesebb.
– Nekem itt is nagyon kényelmes. Ha nem tetszik a lakás,
nyugodtan elmehet.
– Beszélgessünk Charlie Harrodról.
– Már mondtam, hogy nincs miről beszélgetnünk.
– Mit dolgozik?
– Fogalmam sincs.
– Dolgozik egyáltalán?
– Gondolom, igen. Tőle kellene megkérdezni.
– Hol találom?
– Fogalmam sincs.
– Nem zavarja, ha elzárom a csapot? Alig hallom magát.
– Ha nem folyatom, akkor nem lesz hideg a víz – mondta
Elizabeth. – De csöndesen folydogál, jól halljuk egymást.
– Ki hall még bennünket, Elizabeth?
A kérdés megijesztette a lányt. Amikor látta, hogy
Elizabeth nem hajlandó elzárni a csapot, és nem akar bemenni
a szobába, Hawes rögtön arra gyanakodott, hogy a lakás be
van poloskázva. A lány most is ott állt a mosogató mellett, ez
pedig azt jelentheti, hogy a poloska valahol a konyhai
faliszekrényben van, valószínűleg a faborítás alatt, és a
csapból folyó víz hangja elnyom minden mást, a gyenge
mikrofon nem érzékeli az emberi hangol. De ha a lakásban
poloska van, ki helyezte el? És ha a lány tudja, hol a poloska,
miért nem tépi ki egyszerűen a helyéről?
– Csak mi ketten vagyunk itt – mondta a lány, miután
sikerült visszanyernie az önuralmát. – Ki más hallhatna
minket?
– Manapság a falnak is füle van – jegyezte meg Hawes,
odalépett a mosogatóhoz, és elzárta a csapot.
Elizabeth nyomban a konyha másik sarkába ment, a lehető
legtávolabbra a mosogatótól, és a nyitott ablak felé fordult.
Amikor megszólalt, a tűzlépcsőhöz intézte a szavait. –
Dolgom van – mondta. – Ha végzett, szeretnék felöltözni.
– Nem bánja, ha egy kicsit körülnézek?
– Látja, ehhez házkutatási parancs kell.
– Maga is tudja, hogy szerezhetek egyet.
– Na de miért? Charlie csinált talán valami rosszat?
– Lehet.
– Akkor szerezzen egy házkutatási parancsot. Nem
szeretném, hogy egy bűnöző megmeneküljön az
igazságszolgáltatás elől.
– Ismer egy Frank Reardon nevű férfit? – kérdezte Hawes,
és ez a kérdés is megijesztette Elizabethet. Szemben állt a
nyitott ablakkal, karba tette a kezét, és a hátát mutatta
Hawesnak, így a nyomozó jól láthatta, hogy megrándul a
válla, mintha valaki váratlanul egy jégkockát érintett volna a
nyakához.
– Frank kicsoda? – Elizabeth a tűzlépcsőhöz intézte a
kérdést.
– Reardon.
– Nem ismerem – mondta a lány.
– Visel néha fülbevalót? – kérdezte Hawes.
– Persze.
– Be is szokta kölnizni magát?
– Persze.
– És el-eljár a belvárosba, Elizabeth? Mondjuk, a J Avenue
környékére?
– Soha.
– Tudja, van ott egy lakóház, szemben azzal a nagy
parkolóházzal.
– Mondom, hogy soha.
 – Nem volt ott múlt hét hétfőn és kedden este?
– Még soha nem voltam ott.
– Mit dolgozik? – tette fel a kérdést Hawes.
– Munkanélküli vagyok.
– Hány éves?
– Huszonnégy.
– Soha nem is dolgozott?
– Régebben pincérnő voltam.
– Mikor?
– Néhány éve.
– Azóta nincs munkája?
– Nincs.
– Miből él?
– Vannak barátaim – felelte Elizabeth.
– Mint Charlie Harrod?
– Igen, Charlie is a barátom.
– Frank Reardon meghalt – közölte a lánnyal Hawes, aztán
a tarkóját figyelte.
Elizabethet most már nem érte készületlenül, amit hallott.
A zavar legkisebb jele nélkül azt mondta: – Semmiféle Frank
Reardont nem ismerek, de persze sajnálom, hogy meghalt.
– Mondja meg Charlie-nak, hogy kerestem, jó? Lehet,
hogy érdekelni fogja.
– Megmondom neki, de szerintem nem fogja érdekelni.
Hawes a mosogató feletti konyhai faliszekrény felé fordult.
– Cotton Hawes nyomozó vagyok a 87-es körzetből –
mondta. – Gyújtogatás és gyilkosság ügyében nyomozok, és
augusztus tizenhatodikán pénteken, pontosan – az órájára
nézett – tizenegy óra huszonhárom perckor kikérdeztem
Elizabeth Benjamint. – A lány felé fordult. – Megkönnyítem a
dolgukat.
– Fogalmam sincs, miről beszél – válaszolta Elizabeth.
Hawes kinyitotta a bejárati ajtó zárját, kilépett a folyosóra,
aztán becsukta maga mögött az ajtót. Rögtön a fához nyomta a
fülét és hallgatózott. Először semmit sem hallott, de aztán
megint folyni kezdett a víz a csapból, majd megint semmi.
Nem hallotta, hogy Elizabeth tárcsázott volna, pedig egész
biztosan ezt tette, mert kisvártatva jól hallhatóan azt mondta: –
Charlie, itt Liz. Most volt itt egy zsaru. – Csönd. A pillanatnyi
csöndben Hawes megpróbálta megérteni, mi történik. Ha
tudnak a mosogató fölölti lehallgatóról, akkor egész biztosan
azt is tudják, hogy a telefonban is van poloska. Ám a jelek
szerint Elizabeth úgy érzi, nyugodtan beszélhet Charlie-val
telefonon, és beszámolhat neki arról, hogy éppen most volt
egy látogatójuk a rendőrségről. Lehet, hogy szétszedték a
kagylót, és kivették belőle a mikrofont? – Meddig vagy ott? –
kérdezte Elizabeth, majd azt mondta: – Várj meg, tíz perc és
ott vagyok. – Hawes hallotta, hogy leteszi a telefonkagylót.
Gyors léptekkel elment az ajtótól, aztán lesietett a lépcsőn.
Elizabeth átöltözött, kék miniszoknyát viselt, vörös színű,
bordázott, testhez álló pamutpólót, magas sarkú lakkbőr cipőt,
vállra akasztható, vörös bőrtáskát, és a fülében hosszú
fülbevaló himbálózott. Nagyon gyorsan szedte a lábát, Hawes
alig tudott a nyomában maradni. Ha ez nem kurva, tűnődött
magában a nyomozó, megeszem a jelvényemet és a szolgálati
revolveremet.
A diamondbacki utcákon nagy volt a tömeg, a hőség
mindenkit kiüldözött a lakásokból, mert bármilyen meleg is
volt az utcán, odabent még elviselhetetlenebb volt a forróság.
A nyomornegyedekben nincs menekvés. Nyáron hőgutát
kapsz, télen majd’ megfagysz. Tél vagy nyár, ősz vagy tavasz,
elborítanak a tetvek meg a patkányok, és állandóan arra
emlékeztetnek, hogy te magad is állat vagy, mert arra
kényszerülsz, hogy úgy élj, mint az állatok.
 Hawes az utca túloldalán követte Elizabethet diszkrét
távolságból, de egy pillanatra sem vesztette szem elől. Rikító
ruhába öltözött stricik mellett sétált el, meg taxisofőrök,
levélhordók és szemetesek mellett; és drogosok mellett, akik
üres tekintettel meredtek a semmibe, és kábán bólogatva egy
olyan Amerikáról álmodoztak, ami csak a hagymázas
képzelgésekben létezik; cukorkaboltok mellett is elhaladt,
amelyekben titokban fogadásokat lehetett kötni, és hazafelé
siető, teli bevásárlószatyrokat cipelő nők mellett, akik miután
hazaérnek, rögtön indulnak a belvárosba, hogy fehér
lakásokban takarítsanak; és bandadzsekit viselő fiatalemberek,
faládákon ücsörgő, cipőjüket bámuló öregemberek mellett
sétált el, meg olyan fiatalok mellett, akik kockákat dobáltak a
járdára terített pokrócon; és ott nyüzsögtek még az utcán
cipőpucolók és vécétisztítók, meg olyanok, aki hirdetési
ügynökségeknél dolgoztak a belvárosban (és akik általában
nehezen kapnak taxit, amikor haza akarnak menni
Diamondbackbe, hacsak valamelyik haverjuk nem taxisofőr);
továbbá gyorsbüfészakácsok, nepperek, pincérek,
vonatkalauzok és tolvajok. A forgalmas utcán Hawes
becsületes emberek és csirkefogók, áldozatok és bűnözők
között sétált, akik mérhetetlen kétségbeesésükben „testvér”-
nek szólították egymást, jóllehet az egyetlen dolog, ami
összekötötte őket, a bőrük színe volt.
Hawes nem osztotta azoknak a véleményét, akik úgy
gondolták, hogy a nyomornegyedek izgalmas helyek, mert
legalább van bennük élet. Hawes úgy látta, hogy a
nyomornegyedek haldokolnak, ha már meg nem haltak. Ez
éppen annyira nyomasztotta és dühítette, mint bármelyik
gyilkosság vagy bármilyen erőszakos bűncselekmény. Azon
tűnődött magában, miért nem nyomasztja és dühíti ez a magas
kormányzati pozíciókban lévő embereket, akik a jelek szerint
inkább félrefordítják a fejüket, csak hogy ne lássák ezt a nyílt,
vérző és valószínűleg végzetes sebet.
Szónokoljatok csak nyugodtan az emelvényről a jó szabású
sötétkék öltönyeitekben és fényesre suvickolt barna
cipőitekben, gondolta Hawes. Ígérjetek nekünk egyenlőséget
és igazságosságot, és mondjátok el nekünk, hogy a
segélyekből tengődő, legszegényebb nyomorult amerikai is
tehetős embernek számítana valahol máshol a világban, egy
olyan országban, ami éppen most keveredett ki a
kőkorszakból. Vigyorogjatok, kezeljetek le mindenkivel,
mutogassátok bájosan mosolygó asszonyaitokat, és mondjátok
el, milyen sokat segítettek a kampányban, és magyarázzátok
el, hogy micsoda nagyszerű egy nemzet vagyunk. Mondjátok
csak azt, hogy minden a legnagyobb rendben van, haver.
Nyugtassatok meg bennünket, majd nyugtassatok meg még
egyszer. Aztán gyertek el ide, Diamondbackbe, és sétáljatok
egyet. És nézzétek meg ezt a lányt az utca túloldalán, mert
valószínűleg kurva, és egy olyan férfival él, aki talán egy
gyilkossági ügybe keveredett, és ez is Amerika, és nem fog
megváltozni attól, hogy ti azt mondjátok, minden a
legnagyobb rendben van, haver, amikor mi tudjuk, hogy
valószínűleg semmi, de semmi sincsen rendben.
A lány megállt a sarkon, hogy beszéljen két férfival. Az
egyiket vihogva meglökte a csípőjével, aztán feszes kis
hátsóját riszálva ment tovább gyors léptekkel, cipőjének sarka
sebesen kopogott a járdán. A Mead és Landis sarkán bement
egy irodaházzá alakított háromemeletes épületbe. Hawes
megállt az utca túloldalán, behúzódott egy kapualjba, és onnan
figyelt. Az épület minden emeletén három utcai ablak volt. Az
első emeleti középső ablakon az állt aranybetűkkel, hogy
ARTHUR KENDALL, ÜGYVED, a két másik ablakot vörös
pecsét díszítette, és az a szó, hogy KÖZJEGYZŐ. A második
emeleten két ablakot sötétre festettek, a középsőn egy cég
neve állt: DIAMONDBACK FEJLESZTÉSI VÁLLALAT. Az
épület harmadik emeletét elfoglaló cég díszes betűkkel
megrajzolt névvel hirdette magát: FEKETE DIVAT.
Egy pillanat sem telt el, és Elizabeth kijött az épületből.
Futva, rohanva jött ki, táskája repült utána a levegőben,
szoknyája felcsúszott, a lány páni félelemben száguldott végig
az utcán. Hawes nem próbálta megállítani. Gyorsan átvágott
az utcán, és bement az épületbe. Egy jól öltözött fekete férfi
feküdt az előtérben, vére szétfolyt a kék-fehér járólappal
borított földön. Szeme fennakadt, élettelenül meredt a
mennyezetről lógó csupasz villanykörtére. Az arcát borító
zúzódások, vágások és nyílt sebek ellenére is jól látható volt a
tíz centi hosszúságú sebhely. Hawes úgy vélte, sikerült
megtalálnia Charlie Harrodot.
 6.

Amikor Carella megérkezett Roger Grimm irodájába, a

belvárosi Bailey Streetre, még nem tudta, hogy időközben
Diamondbackben felbukkant egy újabb hulla. Csak azt tudta,
hogy történt már két gyújtogatás meg egy gyilkosság, és azt,
hogy Roger Grimmnek priusza van. (No persze az igaz, hogy
Grimm lerótta a tartozását a társadalomnak. De vannak olyan
tartozások, amelyeket sosem lehet megfizetni, és a priusz
olyasmi, mint egy kóbor farkas, ami egy sötét és havas
éjszakán az ember nyomába szegődik: soha többe nem fogod
lerázni.)
Carella a bíróságon töltötte az egész délelőttöt, és ott volt
már a zsebében a házkutatási engedély, de úgy tervezte, hogy
csak akkor fogja felhasználni, ha feltétlenül szükség lesz rá.
Grimm gyanúsított volt, de Carella nem szerette volna, hogy
ezt Grimm is tudja. Úgyhogy egy teljességgel értelmetlen
beszélgetésbe kezdtek: Carella megpróbálta titokban tartani a
tényt, hogy házkutatási engedély van a birtokában, nehogy
Grimm megneszelje, gyanúsítottként kezelik; Grimm pedig
megpróbálta elkerülni, hogy átvizsgálják az üzleti
nyilvántartásait, és ez már önmagában is fölöttébb gyanús volt.
Grimm nem kerülgette tovább a forró kását: – Mondja,
mikor lettem én gyanúsított ebben az ügyben?
– Senki sem állítja, hogy ön gyanúsított – felelte Carella.
– Akkor miért akarja megnézni az üzleti
nyilvántartásaimat?
– Szeretné tisztázni az ügyet a biztosítóval, nem? –
kérdezte Carella. – Felteszem, nincs semmi rejtegetnivalója…
– Persze, hogy nincs.
– Akkor mi a probléma?
 – Üzletember vagyok – jelentette ki Grimm. – Vannak
versenytársaim. Nem szívesen hagynám, hogy bárki is
átvizsgálja a számláimat, a könyvelésemet, az üzleti
levelezésemet…
– Kezeljen úgy, mintha a lelkésze lennek – javasolta
Carella, és biztatóan mosolygott.
Grimm nem viszonozta a mosolyt.
– Vagy a pszichiátere – tette hozzá Carella.
– Se vallásos, se őrült nem vagyok – közölte vele Grimm.
– Én csak azt szeretném mondani…
– Tudom, mit szeretne mondani.
– Nem fogok elrohanni a legközelebbi faállatka-
importőrhöz, hogy tájékoztassam az ön vállalkozásának a
működéséről. Gyújtogatási és gyilkossági ügyben nyomozok.
Csak azt szeretném, ha…
– Mi köze van az én nyilvántartásaimnak gyújtogatáshoz
és gyilkossághoz?
– Remélem, semmi – felelte Carella. – Őszintén mondom,
mást nem is akarok, csak átnézni a papírokat, hogy aztán
jelenthessem a biztosítótársaságnak…
– Biztosítótársaságoknak.
– …a biztosítótársaságoknak, hogy ön tiszta. Ön is ezt
akarja, nem, Mr. Grimm?
– Igen, de…
– A raktár felgyújtása hivatalosan Parker ügye. A logani
tűz hivatalosan a logani rendőrségre tartozik. De a Reardon-
gyilkosság az enyém. Nézze, Mr. Grimm, valójában két oka is
van annak, hogy most itt vagyok. Először is, szeretnék segíteni
önnek, hogy tisztázza a helyzetet a biztosítóval… a
biztosítókkal. Hiszen ezért keresett fel engem, Mr. Grimm,
ugye, emlékszik még?
– Emlékszem.
 – Rendben van. Na szóval, ha először is tudok segíteni
abban, hogy önnek ne legyen gondja a biztosítókkal,
másodszor pedig valami nyomra akadok a gyilkossági ügyben,
akkor ma boldog és elégedett emberként megyek haza. Nos,
Mr. Grimm, mit mond? Azt akarja, hogy a feleségem és a
gyerekeim boldog emberként lássanak ma este, vagy azt, hogy
egy mogorva palival vacsorázzanak?
– Ami a nyilvántartásaimban van, az csak rám tartozik –
mondta Grimm –, és nem a rendőrségre.
– Amikor Parker visszajön a szabadságról, valószínűleg
ugyanazt akarja majd. És ha kell, házkutatási parancsot fog
szerezni.
– Akkor mondja meg neki, hogy szerezzen. Vagy pedig
szerezzen egyet maga.
– Már szereztem – mondta Carella, és átnyújtotta a
házkutatási parancsot a férfinak.
Grimm csöndben olvasta át. Felnézett és azt mondta: –
Akkor minek kellett ez a cirkusz?
– Igyekszünk kedvesek és barátságosak lenni, Mr. Grimm
– mondta Carella. – Kinyitná, kérem, az iratszekrényeket?
Ha Grimmnek volt valami rejtegetnivalója; Carella nem
fedezte fel nyomban, mi lehet az. Az üzleti nyilvántartás
szerint a férfi nyolc hónapja, januárban kezdte az import
tevékenységet, 150 000 dolláros tőkebefektetéssel…
– Mr. Grimm – mondta Carella, és felnézett a papírokból –,
amikor legutóbb beszélgettünk, ön azt mondta, hogy a tavalyi
évben pénzhez jutott. Ez a százötvenezer dollár lenne az,
amivel megkezdte a vállalkozását?
– Igen – válaszolta Grimm.
– Hogy jutott ehhez a pénzhez?
– Meghalt a nagybátyám, és rám hagyta. Ha óhajtja,
ellenőrizheti. Ralph Grimmnek hívták, és tavaly
szeptemberben hajtották végre a végrendeletet.
 – Elhiszem önnek – mondta Carella, és folytatta az
olvasást. Esze ágában sem volt bármit is elhinni Grimmnek.
Az első üzleti tranzakció a százezer fából készült fenevad
megvásárlása volt januárban. Egy paksaméta üzleti levelezés
kapcsolódott ehhez az ügylethez, az első levél decemberben
kelt, és jóformán mindegyikben Grimm egy Ottó Gülzow nevű
férfival, a hamburgi Gülzow Aussenhandel Gesellschaft
tulajdonosával alkudozott az árról. Carella hivatalos igazolást
talált arról, hogy Grimm nyolcszázalékos vámot fizetett,
amikor az áru megérkezett az országba. A papírok között volt
három beváltott csekk: az egyik 37 120 német márkáról szólt,
a Gülzow Aussenhandel nevére volt kiállítva, és a
megállapodás szerinti teljes beszerzési ár mintegy tíz
százalékát tette ki (valószínűleg Gülzow csomagolással és
szállítással összefüggő kockázatának fedezésére); a másik
csekket 9280 amerikai dollárról állították ki a vámhivatalnak;
a harmadik pedig egy 334 080 márkáról szóló bankutalvány
Gülzow-nak, január tizennyolcadiki dátummal – valószínűleg
ez volt az a nap, amikor a szállítmányt átadták Grimmnek. A
három csekk összértéke 125 000 dollár volt – saját állítása
szerint Grimm ennyit fizetett az első szállítmányért. Úgy tűnt,
minden a legnagyobb rendben van. Egy becsületes üzletember
tisztességesen intézi az ügyeit: legálisan behoz az országba
egy faállatkákból álló szállítmányt, lerója a behozatali vámot,
aztán eladja a portékát a különböző kiskereskedéseknek.
Grimm nyilvántartásai szerint tényleg őrületes érdeklődés
mutatkozott a fa állatkert iránt. A papírokból világosan
látszott, hogy a férfinak a teljes első szállítmányra voltak
megrendelései, és cége (ami mellesleg a Grimport Inc. nevet
viselte, nyugtázta Carella parányi arcrezdüléssel)
folyószámlájára összesen 248 873,94 dollár folyt be, ami
valamivel kevesebb volt az általa becsült 250 000-nél, de elég
közel volt ahhoz, hogy igazolja a szavahihetőségét. Aztán
következett egy halom újabb levelezés Herr Gülzow-val:
Grimm szerette volna elérni, hogy alacsonyabb darabárat
kelljen fizetni a következő szállítmányért, mivel ezúttal
kétszer annyi fából készült kutyát, macskát, teknősbékát,
nyulat, lovat stb. rendel. Gülzow azt válaszolta németesen
merev angolsággal, hogy semmiféle kedvezmény sem
lehetséges, mert ő maga is rendkívül magas áron szerzi be a
kis faállatokat a szerte Némethonban farigcsáló parasztoktól.
Végül egy olyan árban sikerült megegyezniük, amely
valamivel magasabb volt, mint amit Grimm remélt. Megint
csak ott volt a papírok között egy beváltott csekk a beszerzési
ár tíz százalékára, egy másik csekk a vámhivatalnak, és egy
bankutalvány a Gülzow Aussenhandelnek. A végösszeg
megközelítette a 250 000 dollárt, és Grimm állítása szerint
ennyire rúgott a Németországból érkezett második szállítmány
összköltsége. Ez volt az a szállítmány, amely odaveszett a
raktártűzben.
Grimm korábbi állításaival összhangban az ország minden
pontjáról érkeztek megrendelések, a teljes szállítmánynak volt
már vevője, és válaszleveleiben a férfi azt ígérte, hogy
augusztus tizenkettedikén vagy ahhoz közeli időpontban
szállít. Gülzow-val is váltott megint jó néhány levelet,
megrendelt újabb 400 000 darab állatot, némivel alacsonyabb
áron, mint korábban. Volt néhány olyan levél is ebből az
időszakból, amelyekben Grimm arról rendelkezett, hogy a
szállítmányt egy bremerhaveni csomagolóvállalathoz
szállítsák le, mivel az előző szállítmány részben sérülten
érkezett. Grimm sietett megnyugtatni Gülzow-t: cégét nem
terheli felelősség a károkért, ám mivel a hasonló esetek
elkerülése végett indokolt speciális csomagolás hatezer márkás
többletköltséggel jár, azt kéri tőle, hogy legyen olyan kedves
és ennek a figyelembevételével állapítsa meg a következő
szállítmány árát. Gülzow nem késlekedett a válasszal,
levelében arról tájékoztatta Grimmet, hogy „tisztességesen
becsomagolták az állatokat”, ám amennyiben Grimm úgy érzi,
hogy szükség van még egy csomagolásra, hát akkor járjon el
ezek szerint, de a saját költségére. Megállapodás született,
hogy az állatokat július tizenötödiken vagy ahhoz közeli
időpontban Gülzow cége leszállítja Bremerhavenbe, a
Bachmann csomagoló és szállítóvállalathoz, és a cég vezetője,
vagyis Herr Bachmann majd gondoskodik arról, hogy a
szállítmány az Amerikai Egyesült Államokba kerüljön.
Gülzow az immáron szokásosnak mondható tízszázalékos
előleget kérte, mielőtt elküldte volna az árut Bachmann-nak. A
papírok között volt egy beváltott csekk, amely arról
tanúskodott, hogy Grimm július kilencedikén teljesítette a
követelést.
A férfi élénk levelezést folytatott Erhardt Bachmann-nal, a
bremerhaveni csomagolóval is; ezek a levelek időrendben
nagyjából egybeestek a Gülzow-tól érkezett, illetve a neki
küldött levelekkel. A Bachmann-aktában lévő első levél
vázlatosan leírta az alkalmazni kívánt csomagolási módszert:
az állatkákat először vastag, puha barna papírba csomagolják,
majd fagyapottal bélelt ládákban helyezik el. A Bachmann-nal
kötött, és július harmadikán született szerződés egyik kitétele
szerint a férfit anyagi felelősség terheli, amennyiben a
szállítmány nem kifogástalan állapotban érkezik meg. Grimm
levélben adta beleegyezését a csomagolási technikát illetően.
A következő levélben Bachmann arról tájékoztatta Grimmet,
hogy július tizennegyedikén megkapta Hamburgból a 400 000
faállatot, és a megbeszéltek szerint hozzálátnak a
csomagoláshoz. Az utolsó levél július huszonhatodikai
keltezésű volt, és az állt benne, hogy a szállítmány
becsomagolásra került, augusztus huszonegyedikén, a
Lotteken nevű teherhajón hagyja el Bremerhavent, és
augusztus huszonnyolcadikán érkezik meg Amerikába.
Bachman arról is említést tett, hogy Gülzow úgy tájékoztatta:
a szállítmány leszállítása után, de még az átadása előtt cége
képviselője egy 1 336 320 márkára szóló bankutalványt kap.
Volt azonban egy érthetetlen bekezdés Bachmann levelében:
Július harmadikán kelt szerződésünknek megfelelően a
számlakiegyenlítés a mai nappal megtörtént. Köszönjük!
Kérem, engedje meg, hogy ezúton is biztosítsam önt arról:
nincs miért aggódnia, a szállítmány kifogástalan állapotban
fog megérkezni.
Carella ismét átnézte a beváltott csekkeket. Olyat nem
talált, amit Bachmann cégének lett volna kiállítva. Felnézett
Grimmre, aki az íróasztalánál ült, és csöndben figyelte őt.
 – Bachman itt egy számlakiegyenlítésre utal – mondta. –
Mikor történt ez?
– Valamikor a múlt hónap végén – felelte Grimm.
– Nem látom sehol a beváltott csekket.
– Néha eltart egy darabig – mondta Grimm. – A fizetés
márkában történt, és ha átváltásra is…
– Ma augusztus tizenhatodika van – állapította meg
Carella. – Már itt kellene lennie.
– Igen, itt kellene lennie, de nincs itt. Nem én felelek a
nemzetközi bankügyletekért – felelte Grimm némileg
ingerülten.
– Megnézhetem a csekkszelvényt? – kérdezte Carella.
– A csekkfüzet a bal oldali iratszekrény legfelső fiókjában
van – közölte vele Grimm.
Carella kihúzta a fiókot, és kiemelte belőle a csekkfüzetet.
– Mit is mondott, július hányadika?
– Nem tudom a pontos dátumot.
Carella már kinyitotta a csekkfüzetet, és a szelvények
között lapozgatott. – Ez lenne az? – kérdezte. – Hatezer márka
Bachmann cégének július huszonnegyedikén?
– Igen.
– Hát, elég gyorsan megkapta.
– Ezt hogy érti?
– Ön július huszonnegyedikén küldte el a csekket. Ő meg
egy huszonhatodikán kelt levelében nyugtázza, hogy
megkapta.
– Ez egyáltalán nem számít szokatlannak – állította
Grimm.
– Nagyon gyorsan jönnek-mennek a levelek Európába,
illetve onnan ide.
 – Ön azt mondja, hogy általában két napig tart, amíg egy
levél eljut innen Németországba?
– Két-három napig – felelte Grimm, és megvonta a vállát.
– Én azt hittem, hogy inkább öt-hat napig.
– Nézze, én nem tartom számon, mennyi idő alatt jut el
oda egy levél. Néha gyorsabban, néha lassabban.
– Ezúttal gyorsabb volt – jegyezte meg Carella.
– Nagyon úgy fest. De az is lehet, hogy Bachmann rossz
dátumot írt a levélre. Ezt sem lehet kizárni. Ezek a németek
rettentő büszkék arra, hogy milyen hatékonyak és milyen
precízek, de néha hihetetlenül ostoba hibákat ejtenek.
– Mondjuk, rossz dátumot írnak egy levélre, amelyben egy
csekk megérkezését nyugtázzák?
– Meg lenne lepve, ha tudná, milyen hibákat követnek el –
mondta Grimm.
Carella nem szólt semmit. Tovább vizsgálta az üzleti
leveleket. A következő paksamétában az egyik nagy
biztosítónak írt levelek indigóval készült másolatait találta,
illetve a biztosítótól érkezett levelek eredeti példányait. A
jelek szerint Grimm júniusban vette fel a társasággal a
kapcsolatot, amikor árajánlatot kért összesen félmillió dollár
értékű, 200 000 darab faállat biztosítására; ekkor az áru már a
raktárában volt, és szállításra várt. Válaszában a biztosító azt
kérte, hogy igazolja valamiképpen az áru értékét, mire ő
fénymásolatokat küldött a már beérkezett megrendelésekről. A
biztosítótársaság közölte vele, hogy a félmillió dollár
meglehetősen nagy összeg, és osztozni kíván a kockázaton egy
Connecticut állambéli biztosítóval, amennyiben ez a
konstrukció megfelel Grimmnek. Ezután hasonló levelek
következtek, melyeket Grimm a connecticuti
biztosítótársaságnak írt, illetve onnan kapott. A megállapodás
végül június végére született meg, vagyis nem sokkal azelőtt,
hogy a második szállítmány megérkezett volna
Németországból. A nyilvántartásokban és a levelezésekben
semmi sem utalt arra, hogy Grimm az első szállítmányt is
biztosította volna. Szinte úgy tűnt, hogy számított a tűzre.
– Látom, az első szállítmányra nem kötött biztosítást –
mondta Carella. – A januárira.
– Nem volt rá pénzem – válaszolta Grimm. – Vállalnom
kellett a kockázatot.
– Milyen szerencse, hogy a másodikra már volt biztosítás –
jegyezte meg Carella szárazon.
– Igen, valóban az, eleve csak akkor, ha fizetnek is. Mert
ha nem, akkor én nem nagyon beszélnék itt szerencséről.
– Előbb vagy utóbb biztosan fizetnek – mondta Carella.
Becsukta a dossziét, és hozzálátott, hogy bemásolja a
noteszébe a két német cég telephelyének a címét, telefon és
telexszámát.
– Az utóbb nekem már késő – jelentette ki Grimm.
– Hát – mondta Carella, és vállat vont.
– Mi kell hozzá? – kérdezte váratlanul Grimm.
– Mármint mihez?
– Ahhoz, hogy maga tisztázzon engem.
– Nem vagyok biztos benne, hogy egyedül az én szavam
meggyőzné a biztosítókat, hogy…
– De azért segítene, nem?
– Talán igen, talán nem. Az segítene igazán, ha elkapnánk
a gyújtogatót. És azt a férfit, aki megölte Frank Reardont.
Feltéve persze, hogy a kettő egy és ugyanaz, pedig könnyen
lehet, hogy ez egy téves feltevés.
– Szerintem, ha maga elmenne hozzájuk, és közölné velük,
hogy semmi közöm a tűzhöz, kifizetnék nekem, ami jár –
mondta Grimm. Carella balján állt, és feszült pillantással
nézett le rá. – Megteszi?
– Nem – válaszolta Carella. – Nem tudom, ki gyújtotta fel
a raktárát, Mr. Grimm. Még nem tudom.
 – Mennyi? – kérdezte Grimm.
– Tessék?
– Azt kérdeztem, mennyi?
Csönd ereszkedett az irodára.
– Úgy teszek, mintha ezt nem hallottam volna – szólalt
meg egy idő után Carella.
– Úgy értettem, hogy mennyi idő – mondta gyorsan
Grimm. – Mennyi időre lesz szüksége, hogy…?
– Semmi kétségem, hogy így értette – felelte Carella.
Felállt, belebújt a zakójába, és az ajtóhoz lepett. – Hívjon fel,
ha előkerült az a csekk – mondta, és kiment az irodából. Nem
hozta szóba Grimm priuszát, és Grimm nem számolt be róla
önként. Na de, ha mindenki mindenkivel mindig őszinte lenne,
Diogenésznek nem lett volna semmi dolga.
Eközben a bűntény helyszínén Hawes bejárta a Landis Avenue
2914-es szám alatti épületet a 83-as körzet egyik
nyomozójával, Diamondback ugyanis ebbe a körzetbe
tartozott. A nyomozót Oliver Weeksnek hívták. Kollégái a 83-
as körzetben általában Nagy Ollie-ként emlegették szeretettel.
(A különböző alávaló, hitvány figurák, akiket az évek során
lekapcsolt, Dagadt Ollie-nak nevezeték, egyáltalán nem olyan
nagy szeretettel.) Nagy/Dagadt Ollie nagy is volt és dagadt is.
És nagyon sokat izzadt. És rossz szaga volt. Hawes egy
visszataszító disznónak tartotta.
– Úgy tűnik, hogy agyonverték, nem? – kérdezte Ollie.
– Aha – felelte Hawes.
Éppen mentek fel a lépcsőn az első emeletre, Arthur
Kendall ügyvédi irodájába. Ollie Hawes előtt gyalogolt,
zihálva vette a lépcsőfokokat, erőteljes szagfelhő úszott utána
a levegőben.
– De nem ököllel – mondta Ollie, és alig kapott levegőt.
– Nem – értett vele egyet Hawes.
 – Lefűrészelt baseballütővel – vélekedett Ollie. – Vagy
kalapáccsal.
– Majd az orvosszakértő megmondja – felelte Hawes,
elővette a zsebkendőjét, és kifújta az orrát.
– Mi az, talán megfáztál? – érdeklődött Ollie.
– Nem – mondta Hawes.
– A nyári nátha a legpocsékabb – jelentette ki Ollie. –
Ismered ezt a Kendall nevű fickót?
– Nem – mondta Hawes.
– Egy nigger ügyvéd, az itteni trógerek felét ő képviseli.
– Ki képviseli a másik felét? – kérdezte Hawes.
– Mi? – kérdezett vissza Ollie, és benyitott az irodába.
Kendall titkárnője meglepetten nézett föl az íróasztala
mögül. Huszonkét-huszonhárom éves lehetett: afrofrizurát
viselő, csinos fekete lány, fehér ingben, világoskék
kardigánban és mezítláb. Pasztellkék cipője a forgószék
mellett pihent a földön. Meglepetése őszintének tűnt, és
Hawes elgondolkodott egy pillanatra, hogyan is lehetséges az,
hogy nem tud róla, micsoda hatalmas felfordulás van odalent:
egy halott férfi fekszik a földön, járőrkocsik állnak a ház előtt,
rendőrségi fotósok fényképeket készítenek, a törvényszéki
orvosszakértő asszisztensei fel-alá rohangálnak, és odakint egy
mentőautó várakozik, hogy elvigye a holttestet a hullaházba.
– Igen? – kérdezte a titkárnő, és lehajolt, hogy felhúzza a
cipőjét.
– Weeks nyomozó vagyok – mondta Ollie. – 83-as körzet.
– Igen?
– Hogy hívják? – kérdezte Ollie.
– Susan Coleridge.
– Odalent van egy hulla.
– Igen, tudok róla – felelte Susan.
 – Hallott valamit abból, ami odalent történt? – tette fel a
kérdést Ollie.
– Nem.
– Hogyhogy? Hiszen csak egy emelet választja el a
földszinttől.
– Gépeltem – válaszolta Susan. – És be volt kapcsolva a
rádió.
– Most nincs – állapította meg Ollie.
– Amikor meghallottam a szirénát, kikapcsoltam.
Kimentem a folyosóra, hogy megnézzem, mi történik. Ekkor
tudtam meg, hogy Charlie-t megölték.
– Ó, ezek szerint ismerte?
– Igen. Odafent dolgozott.
– Hol?
– A Diamondback Fejlesztési Vállalatnál.
– A főnöke bent van?
– Nincs, a bíróságra ment.
– Sok munkát ad magának? – kérdezte Ollie.
– Igen – felelte Susan.
– Szóval nem hallott semmit, igaz?
– Nem, semmit.
– Kösz – mondta Ollie, és intett Hawesnak, hogy kövesse.
A folyosón azt mondta: – Ezek a niggerek sosem hallanak és
sosem látnak semmit. Itt mindenki süket, vak és néma.
– Ha gépelt…
– Ezek mindig gépelnek – mondta Ollie. – Vagy be van
kapcsolva a rádió. Vagy a mosógép. Vagy valami más. Valami
mindig be van kapcsolva. Fedezik egymást. Akkor a
legboldogabbak, ha azt látják, hogy kidolgozzuk a belünket. –
Felértek a második emeleti lépcsőfordulóra. A lépcső tetején
álló tejüveg ajtón az állt, hogy DIAMONDBACK.
FEJLESZTÉSI VÁLLALAT. Ollie savanyú ábrázattal nézte a
feliratot, és mielőtt belökte volna az ajtót, azt mondta: – Ez
egy kamu cég, az tuti.
Az ablakok közelében álló hosszú asztalnál két, ingujjra
vetkőzött fekete férfi ült. Az egyikük magas volt és vékony,
világosabb bőrű, orra meglehetősen hosszú, szeme sárgás
színű. A másik férfi koromfekete volt, nagydarab,
tagbaszakadt férfi, barna szemét felnagyította a szódásüveg
vastagságú szemüveg. Egy kialudt szivar csutkáját rágcsálta.
Az asztaltól balra, a falon lakóháztömbök kinagyított
fényképei lógtak, mellettük rajzszeggel felerősítve építészeti
tervrajzok – mintha a jövő városát akarta volna megrajzolni
valaki. A kinagyított képeken a házak közül jó néhányat nagy
vörös X jelölt. A hosszú asztalt lakóházakat és foghíjtelkeket
ábrázoló tükörfényes fényképek borították. A tagbaszakadt
férfi benzinkutakról készült fotókat tartott a kezében, és
egyenként az asztalra tette őket a sárgás szemű férfi elé, aki
közben egy írógéppel készített listát tanulmányozott.
Mindketten egyszerre néztek fel, amikor Ollie határozott
léptekkel bemasírozott az irodába. Nem sokat udvariaskodott.
– Weeks nyomozó vagyok – közölte. – Ő pedig Hawes
nyomozó. Maguk kicsodák?
– Alfred Allen Chase – felelte a sárgás szemű férfi.
– Robinson Worthy – mondta a szemüveges, letette a
benzinkutakról készült fényképeket, és a szája másik sarkába
tolta a szivart.
– Charles Harrod meggyilkolása ügyében nyomozok –
folytatta Ollie. – Úgy tudom, itt dolgozott.
– Igen, tényleg itt dolgozott – mondta Chase.
– Úgy látom, hogy idő előtti halála nem nagyon törte össze
magukat – jegyezte meg Ollie. – A munka nem állhat meg,
mi?
– Már felhívtuk az édesanyját, és próbáljuk elérni a
barátnőjét – válaszolta Chase. – Mit vár még tőlünk? Meghalt.
Mást nem tudunk tenni.
 – Milyen munkát végzett itt?
– Fényképeket készített – felelte Worthy, és a falon lógó,
illetve az asztalon heverő fotók felé intett.
– Régi épületeket fényképezgetett? – kérdezte Ollie.
– Mi egy fejlesztési vállalat vagyunk – mondta Chase. –
Szeretnénk rendbe hozatni az egész környéket.
– Hát, az aztán ugyancsak nagyszabású vállalkozásnak
tűnik – állapította meg Ollie elismerően, ám roppant
gúnyosan.
– Az is – felelte Worthy határozottan.
– Eddig mennyit sikerült rendbe hozni? – kérdezte Ollie.
– Csak most indult a vállalkozásunk.
– Hogyan lát hozzá az ember, hogy rendbe hozzon egy
olyan patkánylyukat, mint Diamondback? – érdeklődött Ollie.
– Nem tudom, hogy kötelesek vagyunk-e elmagyarázni
önnek, hogyan működik a vállalkozásunk – mondta Worthy.
– Dehogy kötelesek – felelte Ollie. – Mikor kezdték a
vállalkozást?
– Majdnem egy éve.
– Mondja, nem egy bukmékerirodát működtetnek itt?
– Biztos lehet benne, hogy nem – válaszolta Chase.
– Ez egy tisztességes, törvényes vállalkozás, ugye?
– Bizony az – mondta Worthy. – Az a célunk, hogy
Diamondback kellemes, élhető környék legyen.
– No persze, persze, hát nem ez a célja mindenkinek? –
kérdezte Ollie, W. C. Fieldset, a híres humoristát utánozva.
– És közben szeretnénk egy kis pénzt is keresni – mondta
Chase. – Nincs azzal semmi baj, ugye, ha egy fekete is akar
pénzt keresni?
– Ne kezdjen itt siránkozni nekem – mordult fel Ollie. –
Nem érdekel ez a duma. Odalent fekszik egy halott fekete, és
jó esély van rá, hogy egy másik fekete csinálta ki, és én csak
azt tudom, hogy a feketék nagyon sok kellemetlenséget
okoznak nekem. Mondja, ha már olyan nagyszerű emberek
maguk, miért nem viselkednek nagyszerűen?
– A környék rendbe hozatala nemcsak egy törvényes
vállalkozás, hanem nagyon nemes feladat is, és büszkék
vagyunk rá, hogy felvállaltuk – jelentette ki Worthy
méltóságteljesen. – Charles Harrod részmunkaidőben
dolgozott nekünk. Fogalmunk sincs, miért ölték meg, vagy
hogy ki ölte meg. A meggyilkolásának semmi köze nincs
ahhoz, amit mi itt csinálunk.
– Ezt nagyon szépen tetszett mondani a tanár úrnak –
állapította meg Ollie.
– Ha végeztek – folytatta Worthy –, akkor kérem, hagyják,
hogy folytathassuk a munkát. Sok dolgunk van. – Felemelte a
benzinkutakat ábrázoló fényképeket, Chase-hez fordult, és azt
mondta: – Ez az Ainsley és a Harmincegyedik sarkán van.
Nem tudod, hogy…
Ollie váratlanul odalépett hozzá, megragadta az ingét,
felrántotta a férfit a székéből, és a fényképekkel, tervrajzokkal
borított falhoz nyomta. – Ne játssza nekem itt a nagyfiút –
mondta –, mert véletlenül még lenyomom a torkán az összes
fotót. Megértette?
– Elég legyen, Ollie! – szólalt meg Hawes.
– Te maradj ki ebből – mondta Ollie. – Jól hallotta, amit
mondtam, kedves Mr. Robinson Worthy?
– Igen, jól hallottam – felelte Worthy.
– Valójában mit csinált Harrod ennél a kamu cégnél?
– Üresen álló lakóházakról készített fényképeket, hogy…
– Ne fárasszon már ezzel a marhasággal, hogy fejlesztési
vállalat meg mit tudom én, micsoda. Az holtbiztos, hogy
magának és a barátjának olyan hosszú priusza van…
– Ez nem igaz – jelentette ki Worthy.
 – Fogja be a száját, amíg nem fejeztem be! – förmedt rá
Ollie.
– Engedd el! – mondta Hawes.
– Menjél haza! – szólt hátra Ollie a válla fölött. Ökölbe
szorított kezét még mindig Worthy mellkasába nyomta, és még
mindig a falhoz szorította a férfit. – Az a hulla odalent az
enyém, és úgy intézem ezt az ügyet, ahogy nekem tetszik.
– Harminc másodpercet adok – mondta Hawes. – Azután
telefonálok a kapitányságra és bejelentést leszek.
– Bejelentést teszel? – kérdezte Ollie. – Miféle bejelentést?
Ez a pasas egy kamu céget működtet itt, és majd’ összecsinálja
magát a félelemtől, hogy rájövök, mit is csinálnak valójában.
Nem igaz, Mr. Robinson Worthy?
– Nem, nem igaz – felelte Worthy.
Hawes lassú, de határozott léptekkel az asztal sarkán álló
telefonhoz sétált. Felemelte a kagylót, majd a Frederick 7-
8024-et tárcsázta. – Dave, itt Cotton Hawes. Egy rendőrtiszt
egy tanút bántalmaz, fizikai erőszakot alkalmaz
indokolatlanul. Hadd beszéljek a hadnaggyal!
– Te kinek az oldalán állsz? – kérdezte Ollie, de elengedte
Worthy ingét. – Tedd le a telefont! Csak elszórakoztam egy
kicsit. Mr. Worthy is tudja, hogy csak bolondoztam. Ugye, Mr.
Worthy?
– Nem, nem tudom – válaszolta Worthy.
– Tedd le a telefont! – ismételte Ollie.
Hawes letette.
– Na! – mondta Ollie. Szippantott egyet, visszatűrte az
ingét a nadrágjába, és az odament az ajtóhoz. – Vissza fogok
jönni, Mr. Worthy. Azon nyomban, hogy kiderítettem egyet s
mást a cégükről. Viszlát! – Intett Hawesnak, és kisétált az
irodából.
– Jól van? – kérdezte Hawes Worthytől.
– Jól.
 – Igazat mondtak? Charlie Harrod tényleg fényképeket
készített maguknak?
– Igen – válaszolta Worthy. – Üresen álló épületeket
keresünk. Ha találunk egyet, végzünk egy kis kutatást, aztán
megkeressük a tulajdonost, de ez nem mindig olyan egyszerű.
Ha még azelőtt sikerül tárgyalnunk vele, hogy a város újra
birtokba venné az épületet… – Worthy elhallgatott, majd
magyarázatképpen azt mondta: – Ha egy épület üresen áll, és a
tulajdonos nem fizet utána adókat, a város lezárhatja az
épületet.
– Igen, ezt tudom – mondta Hawes.
– A város ezek után felajánlja használatra a városi
intézményeknek, hivataloknak, ügynökségeknek. Ha nem kell
senkinek, a város megpróbálja eladni egy aukción. Minden
évben van öt-hat aukció, többnyire valamelyik nagyobb
belvárosi szállodában. A gond az, hogy ilyenkor licitálni kell,
ezért általában megpróbáljuk megtalálni a tulajdonost, mielőtt
idáig jutna az ügy.
– És ha megtalálták, mit csinálnak? – kérdezte Hawes.
– Felajánljuk, hogy átvesszük tőle az épületet. Kifizetjük
helyette a felhalmozódott adókat, és még adunk is neki egy kis
készpénzt, hogy ne keseregjen és megérje neki az üzlet. A
legtöbb esetben a tulajdonosok boldogan elfogadják az
ajánlatot. Ne felejtse el, hogy az épületek üresen állnak.
– Honnan van a tőkéjük? – kérdezte Hawes.
– Magánbefektetőktől. Él néhány fekete Diamondbackben,
akinek van annyi pénze, hogy invesztáljon egy ilyen
projektekbe. És a hozam, amit elvárnak a befektetéstől, alig
magasabb a banki kölcsönkamatnál.
– Akkor miért nem fordultak egy bankhoz?
– A város összes bankjába elmentünk – mondta Chase.
– És egyik sem tűnt túl lelkesnek, amikor azt hallották,
hogy ingatlanfejlesztésbe akarunk fogni Diamondbackben.
– Eddig hány épületet vásároltak?
 – Nyolc-tíz épületet – felelte Worthy. Megint a falra
mutatott. – A vörös kereszttel jelölteket, meg még néhányat.
– Harrod találta ezeket az épületeket?
– Találta őket? Ezt hogy érti?
– Azt gondoltam, hogy ő cserkészte be a terepet. Ha látott
egy épületet, ami elhagyatottnak tűnt…
– Nem, nem – felelte Chase. – Mi mondtuk meg neki,
hogy melyik épületekről csináljon fényképet. Olyan
épületekről van szó, amelyekről már tudtuk, hogy üresen
állnak.
– Miért kellenek róluk fényképek?
– Hát, több okból is. A befektetőink gyakran szeretik látni
is az épületeket, amelyeket meg akarunk vásárolni. Sokkal
könnyebb fényképeket mutogatni nekik, mint körbekísérgetni
őket Diamondbackben. És természetesen az építészeinknek is
szükségünk van a fotókra. Van olyan épület, amit már nem
lehet rendbe hozni.
– Kik az építészeik?
– Egy céggel állunk kapcsolatban, Design Associates. Itt
van Diamondbackben.
– A cégnek fekete a tulajdonosa és az alkalmazottak is –
mondta Chase.
– Ez egy fekete projekt – vette át a szót Worthy. – De ez
nem jelenti egyben azt, hogy rasszista is. Csak azért mondom,
mert hátha megfordult ez a fejében.
– A benzinkutakról is Harrod készítette a fényképeket?
– Igen – felelte Worthy. – Az egy másik projekt.
– De kapcsolódik az előzőhöz – tette hozzá Chase.
– Mióta dolgozott önöknél?
– Attól kezdve, hogy beindítottuk a vállalkozást.
– Vagyis úgy nagyjából egy éve?
 – Úgy nagyjából.
– Tudnak valamit a magánéletéről?
– Nem sokat. Az anyja egyedül él, nem messze innen.
Charlie egy Elizabeth Benjamin nevű lánnyal élt együtt a
Kruger Streeten. Egyszer vagy kétszer ő is volt itt, mármint a
lány. Ami azt illeti, ma fel is hívta itt Charlie-t.
– Charlie-nak mi dolga volt ma az irodában?
– Adtunk neki egy listát azokról az épületekről, amelyekről
fényképeket akartunk.
– Mikor volt ez?
– Tizenegy körül ért ide, és körülbelül félóráig maradt.
– Na és a lány? – kérdezte Hawes. – Prosti?
Worthy nem válaszolt azonnal. – Nem vagyok benne
biztos. Kétségtelen, hogy egy kicsit úgy néz ki, de manapság
ez nem jelent semmit.
– Mennyit fizettek Harrodnak a képekért?
– Órabért fizettünk neki.
– Mennyit?
– Három dollárt. Plusz költségek.
– Költségek?
– A filmre, előhívásra meg a nagyításokra, amiket a falon
lát. Charlie mindent egyedül csinált. Nagyon értette a dolgát.
– De azt mondja, hogy csak részmunkaidőben dolgozott
önöknél.
– Igen.
– Mennyit keresett hetente?
– Úgy átlagban? Ötven dollárt.
– Ha heti ötven dollárt keresett, akkor miből volt a
Cadillac meg a méretre szabott öltöny?
– Fogalmam sincs – mondta Worthy.
 7.

Talán Elizabethnek volt fogalma róla.

Talán Oliver Weeks nyomozó, hajtva a vágytól, hogy
találjon valamit Worthyről és Chase-ről, visszarohant az
őrszobára, és ebben a pillanatban éppen aktákat lapozgat, és a
nyilvántartót hívja telefonon ahelyett, hogy ott lenne, ahol
lennie kéne: a Kruger Street 1512-ben, a 6A lakásban, hogy
felforgasson mindent, és kiderítse, mit tud Elizabeth a barátja,
Harrrod egykori bevételi forrásairól.
A lány éppen kijött a lakásból, amikor Hawes már
majdnem felért a hatodik emeleti lépcsőfordulóra. Elizabeth
ugyanazt az öltözetet viselte, mint néhány órával korábban, de
most két útitáska is volt a kezében, az egyiket éppen letette a
földre. Behúzta maga után az ajtót, és már a táskáért nyúlt,
amikor Hawes kilépett a lépcsőfordulóra, és azt kérdezte: –
Utazik valahová, Liz?
– Aha. Eltűnök ebből a városból.
– Azért még ne. Beszélnünk kell valamiről.
– Miről?
– Egy Charlie Harrod nevű halott férfiról.
– Azért utazom el ebből a városból – mondta Elizabeth –,
mert nem szeretném, hogy valakik majd egy halott lányról
beszélgessenek, aki éppen az én nevemet viseli.
– Nyissa ki az ajtót, Liz – mondta Hawes. –
Visszamegyünk.
Elizabeth felsóhajtott, letette mindkét útitáskát, a maga elé
emelte a retiküljét, elhúzta a cipzárt, és belenyúlt. Ekkor vette
észre, hogy megjelenik egy revolver Hawes kezében. A lány
szeme elkerekedett.
 – Tegye le lassan a kezét! – utasította Hawes. – Nyújtsa ki,
és tartsa felfelé a tenyerét.
– Csak a kulcsot akartam elővenni, ember – mondta
Elizabeth, kihúzta a kezét a táskából, és megmutatta a
tenyerében a lakáskulcsot.
– Fogja meg a retiküljét, és szórjon ki belőle mindent a
földre!
– Nincsenek benne gyilkos szerszámok.
– Azért csak ürítse ki.
Elizabeth kiürítette a retikült. Valóban nem voltak benne
gyilkos szerszámok. Hawes egy kicsit ostobán érezte magát,
de valószínűleg akkor is ilyen érzése lett volna, ha valamivel
később a lány az arcába nyom egy 22-est.
– Rendben van? – kérdezte Elizabeth, és hozzálátott, hogy
visszategyen mindent a táskába: rúzsok, szempillafesték,
papírzsebkendő, mentolos cukorka, notesz, pénztárca,
aprópénz, golyóstoll, postabélyeg és bevásárlólista. – Mire
számított? – kérdezte. – Hogy egy fegyverraktár van a
táskámban?
– Igyekezzen már! – mondta Hawes, kissé zavarban.
– Kérem, mondja el, mit gondolt, mi lesz a táskámban –
kérte a lány negédesen. – Néhány B-52-es? – Becsukta a
táskát, a vállára akasztotta, aztán az ajtóhoz lépett, hogy
kinyissa a zárat. – A Hatodik Flotta? – kérdezte, belökte az
ajtót, és felemelte az útitáskákat.
Hawes bement utána a konyhába, becsukta és bezárta
maga mögött az ajtót. Elizabeth letette a táskákat, odalépett a
mosogatóhoz, nekitámaszkodott, és keresztbe tette a karját.
– Elfelejtette kinyitni a vízcsapot – figyelmeztette Hawes.
– Ki a francot érdekel! – legyintett Elizabeth. – Már nem
törődöm vele, hogy mit hallanak.
– Be van poloskázva a lakás?
 – Minden sarokban van egy. Még a vécére sem tudok úgy
kimenni, hogy ne hallgatózna valaki.
– Na és a telefon?
– Charlie kivette belőle a mikrofont.
– Ki helyezte el a poloskákat, Liz?
– Azt én is szeretném tudni.
– Charlie miben utazott?
– Fényképezgetett.
– Azon kívül?
– Mással nem foglalkozott.
– Maga prostituált?
– Nem, biztos úr, nem vagyok prostituált.
– Nincs munkája, ugye?
– Nincs.
– És Charlie heti ötven dollárt keresett, jól mondom?
– Asszem, igen. Nem tudom, mennyit keresett.
– Honnan szerezte a Cadillacet?
– Nem mondta meg nekem.
– És a menő öltönyöket?
– Azt se mondta meg.
– Tartóztatták már le magát, Liz?
– Soha életemben.
– Ha szükséges, utána tudok nézni.
– Jó, akkor nézzen utána.
– Ki elől menekül, Liz?
– Charlie gyilkosa elől.
– Van valami tippje, hogy ki lehet az illető?
 – Nincs.
– Hol van a hálószoba?
– Mi jár a maga fejében? – kérdezte Elizabeth, és
csúfondárosan vigyorgott.
– Meg akarom nézni Charlie holmijait.
– Már megnézték a holmijait – felelte Elizabeth. –
Négyszer is. A zsernyákok úgy jöttek-mentek, mintha ez a
lakás egy átjáróház lenne.
– Már járt itt a rendőrség?
– Nem akkor, amikor mi is itthon voltunk.
– Akkor honnan tudja, hogy itt jártak?
– Charlie csapdát állított nekik. Tudja, ezek a fakabátok
nem arról híresek, hogy olyan sok eszük lenne. Charlie-nak tíz
perc sem kellett, hogy megtalálja a poloskákat.
– Akkor miért nem távolította el őket?
– Szívatta a rendőröket. Élvezte, hogy hamis információkat
ad nekik.
– Miről?
– Arról, amit hallani akartak.
– Na és mit akartak hallani, Liz?
– Fogalmam sincs – állította a lány.
– Miért érdeklődött a rendőrség Charlie Harrod iránt?
– Ki tudja? Érdekes ember volt – válaszolta Elizabeth, és
vállat vont.
– Ki a stricije? – kérdezte Hawes.
– Nem vagyok kurva, miért lenne stricim?
– Na jól van, mutassa meg a hálószobát.
– Arra van.
– Csak a hölgyek után.
 – Aha – mondta a lány, és mutatta az utat.
Két beépített szekrény állt a hálószobában. Az egyikben
volt öt-hat öltöny, két felöltő, három zakó, hat pár cipő, két
puha kalap és egy sísapka. Majd’ mindegyik öltönyben,
mindkét felöltőben és az egyik zakóban is egy olyan üzlet
címkéje volt, amelyik kizárólag drága, méretre készített
férfiruhát árult. Hawes becsukta az ajtót, és odament a másik
szekrényhez. Zárva volt.
– Mi van ebben? – kérdezte.
– Nem tudom.
– Van hozzá kulcsa?
– Nincs.
– Kénytelen leszek berúgni – közölte a lánnyal Hawes.
– Ehhez házkutatási engedély kell, nem?
Hawes nem fárasztotta magát a válasszal. Hátralépett,
felemelte a jobb lábát, és a következő pillanatban talpa
dugattyúszerűen csapódott neki a zárnak. Még háromszor
kellett megismételnie, mire a zár engedett.
– Biztos vagyok benne, hogy ehhez házkutatási engedély
kell – jelentette ki Elizabeth.
Hawes kinyitotta az ajtót. A beépített szekrény valójában
nem is szekrény volt, hanem egy kis helyiség, ami
sötétkamrának volt berendezve, benne előhívótartály,
előhívótál, szárító és nagyító. A helyiség egyetlen ablakát
feketére festették, a fém iratszekrényekre fektetett pult fölött
vörös fényű csupasz körte lógott. A pultot csipeszek,
zománctálcák, többcsomagnyi előhívószer, hipó és
nagyítópapír borította. A két fal közé zsinór volt kifeszítve, kis
csíptetők lógtak rajta. Hawes megpróbálta kinyitni az
iratszekrényeket, de mindegyik zárva volt.
– Gondolom, ezekhez sincs kulcsa – jegyezte meg.
– Csak a bejárati ajtóhoz van kulcsom – válaszolta
Elizabeth.
 Hawes bólintott, és becsukta az ajtót. A hálószobában az
ággyal szembeni falnál, a helyiség egyetlen ablaka mellett állt
egy komód. Hawes módszeresen átkutatta az összes fiókot:
ingek, alsónemű, zoknik és zsebkendők. A legalsó fiókban,
három vörös színű hosszú alsó alatt talált egy ékszerdobozt,
benne nyolc mandzsettagombot, egy repedt üvegű karórát, egy
középiskolai emlékgyűrűt, négy nyakkendőtűt és egy parányi
kulcsot. Kivette a dobozból, és megmutatta Elizabethnek.
– Ismerős? – kérdezte.
– Nem.
– Próbáljuk ki – mondta Hawes, és visszament a
sötétkamrába. Egyik iratszekrénybe sem illet a kulcs. Hawes
felsóhajtott, ismét odament a komódhoz, és visszatette a
kulcsot oda, ahol találta. Ezután kiment a konyhába, és
hozzálátott, hogy alaposan átvizsgálja a mosogató fölötli
faliszekrényt. A lány követte.
A poloska, ahogy Hawes gyanította, a mosogató alulsó
részében, a faborítás alatt volt. Tekintetével követte a
vezetéket a szegélyig, ahol a fal találkozott a mennyezettel,
majd onnan a konyhaablakig. Kilépett a tűzlépcsőre, és
végigfutatta a pillantását a téglafalon. A vezeték a tetőig
húzódott, aztán már nem lehetett látni. Hawes visszamászott a
konyhába.
– A vécében az öblítőtartály mögött van – mondta
Elizabeth. – Van egy a hálószobában, a Jézus-kép mögött is,
egy pedig a nappaliban, az állólámpán.
– És fogalma sincs, hogy ki helyezte el ezeket a
poloskákat?
Elizabeth vállat vont. Hawes visszament a faliszekrényhez,
és minden polcot alaposan átkutatott. Aztán következtek a
mosogató mellett álló szekrény fiókjai, majd a konyhaasztal
egyetlen fiókja.
A hűtőszekrényben találta meg a pisztolyt.
Ezüstpapírba volt csomagolva, és a legalsó polc végébe
rejtették, egy maradék párolt zöldbabbal teli műanyag doboz
mögé.
A fegyver egy kilencmilliméteres, automata Smith &
Wesson volt. Hawes a zsebkendőjével megfogta a fegyver
agyát, aztán kihúzta a tölténytárat. Hat töltény volt benne, és a
nyomozó tudta, hogy van még egy a töltényűrben.
– Gondolom, ez nem a magáé – mondta a lánynak.
– Még soha életemben nem láttam.
– Egyszer csak ott lett a zöldbab meg a zeller között, mi?
– Úgy látszik, igen.
– Van rá engedélye?
– Most mondtam, hogy nem az enyém.
– Charlie-é?
– Nem tudom, kié.
Hawes bólintott, visszacsúsztatta a tölténytárat,
bebugyolálta a fegyvert, és a zakója zsebébe tette. Átadott róla
egy elismervényt Elizabethnek, aztán felírta a nevét és az
őrszoba telefonszámát egy darab papírra, és azt is odaadta a
lánynak. – Ha valami eszébe jutna a fegyverrel kapcsolatban,
ezen a számon elérhet.
– Nincs semmi, ami az eszembe juthatna.
– Azért csak tegye el a telefonszámomat. Majd később
még jövök – mondta Hawes. – Javaslom, hogy maradjon a
városban.
– Más terveim voltak – felelte Elizabeth.
– Tegye, amit jónak lát – mondta Hawes, abban bízva,
hogy ez figyelmeztetésnek hangzott. Távozott a lakásból.
Amikor ment lefelé a lépcsőházban, arra gondolt, hogy
talán azonnal le kellett volna tartóztatnia a lányt. Gyakorta
érezte úgy, hogy nem tud eligazodni a jog útvesztőjében. Mert
ugyan most bizonyos tények és bizonyos részbizonyítékok
birtokában volt, a legkevésbé sem volt biztos abban, hogy ezek
alapján végrehajthatna-e egy törvényes letartóztatást:
 1. Frank Reardont agyonlőtték, két golyót kapott a fejébe,
és a kél golyó egy kilencmilliméteres pisztolyból származott.
2. Hawes talált egy kilencmilliméteres Smith & Wessont
abban a lakásban, amelyben együtt élt Charles Harrod és
Elizabeth Benjamin.
3. A pisztoly kapacitása nyolc plusz egy golyó, de csak hét
golyó van a tárban.
4. Harrod neve benne van Reardon jóformán üres
telefonnoteszében.
5. Barbara Loomis, a gondnok felesége azt állítja, hogy
egy fekete férfi és egy fekete lány látogatta meg Reardont, a
halálát megelőző néhány héten több alkalommal is; a férfiról
és a lányról adott személyleírás nagyon illik Harrodra és
Elizabethre.
Vagy nézzük csak ezt a Reardon nevű pasast. Két másik
ember társaságában látták. Aztán holtan találják, fejében egy
kilencmilliméteres pisztolyból származó golyókkal. Valamivel
később előkerül egy pisztoly, történetesen annak a két
embernek a hűtőszekrényéből, akinek a társaságában az
áldozatot korábban látták. Elég erős közvetett bizonyítéknak
tűnik, nem?
De azt még nem bünteti a törvény, ha az ember barátkozik
valakivel, és az a tény, hogy van a frizsideredben egy fegyver,
még nem jelenti feltétlenül azt, hogy megöltél vele valakit,
függetlenül attól, hogy hány golyó van benne. Az Amerikai
Egyesült Államokban nem nehéz fegyverhez jutni.
Amerikában az emberek úgy tartanak fegyvert, ahogy az
angolok cicust. Amerikában azért tartanak az emberek
fegyvert, mert Amerika egy pionír nemzet, és sosem lehet
tudni, mikor támadnak az indiánok. (Ami azt illeti, Hawes
biztos forrásból tudta, hogy alig egy héttel korábban harci
színekkel kifestett, fanatikus apacsok megrohamozták egy
lakóházat a chicagói Lakeshore Drive-on.) Ezért van az, hogy
az Amerikai Fegyvertartók Érdekvédelmi Szervezete ennyit
lobbizik a Kongresszusban – hogy a pionír amerikaiak
megtarthassák fegyverviselési jogukat és felkészülten
várhassák a veszedelmes indiánokat.
Elizabeth Benjamin és Charlie Harrod egy pisztolyt tartott
a hűtőszekrényben, úgyhogy Hawes élt azzal a feltevéssel,
hogy vannak annyira amerikaiak, mint bármelyik cseroki. De
ha egy amerikainak van fegyverviselési vagy fegyvertartási
engedélye, csak akkor lehet letartóztatni, ha el is követett egy
bűntényt a fegyverrel. Amíg a ballisztikai szakértő meg nem
állapítja, hogy a szóban forgó pisztolyból lőttek ki két golyót
Frank Reardon fejébe, ugyancsak nehéz lenne bíróság elé
vinni Elizabethet. Hawes arra gondolt, hogy talán
letartóztathatná engedély nélküli fegyvertartásért, de a lány azt
állította, hogy a pisztoly nem az övé, továbbá a lakás,
amelyben lakott, Charlie Harrodé, és Charlie-t a nyomozó nem
tartóztathatta le, se tiltott fegyvertartásért, se másért, mert
Charlie már meghalt.
De tegyük fel. hogy kiderül: a hűtőszekrényben talált
pisztoly a gyilkos fegyver. Hawesnak még ebben az esetben is
erős kétségei voltak Elizabeth letartóztatásával kapcsolatban.
Ha a lány semmiképpen nem köthető a fegyverhez – mert
például, nincs hozzá engedélye, nem bizonyítható, hogy ő
szerezte be, nincsenek rajta az ujjlenyomatai, csak az tudható,
hogy a pisztoly ott volt Charlie frizsiderében –, akkor mégis
mivel lehet megvádolni a lányt? A szóban forgó
bűncselekmény gyilkosság, a lehető legsúlyosabb
bűncselekmény. A büntető törvénykönyv megkülönbözteti az
elkövetőt a bűntárstól. Ha maga Elizabeth követte el a
gyilkosságot, vagy segített, esetleg felbujtott valakit, és akár
jelen volt a gyilkosságnál, akár nem, és akár közvetlenül, akár
közvetett módon volt része a gyilkosságban, a törvény szerint
természetesen elkövetőnek kell tekinteni. Ám abban az
esetben, ha a bűncselekmény elkövetése után a lány elbújtatta
vagy valamilyen módon segítette a gyilkost, azzal a
szándékkal, hogy a gyilkos megmeneküljön a letartóztatástól,
a bírósági tárgyalástól, az elítéléstől és a büntetéstől, és
mindeközben alapos oka volt azt hinni, hogy az illető
elkövetett egy bűncselekményt – nos ebben az esetben bűntárs.
Na most akkor micsoda Elizabeth? Majd meg kell kérdezni a
hadnagyot, szögezte le magában Hawes. És ha feltesszük,
hogy a lány… bármi is, elkövető vagy bűntárs, hogyan
bizonyítható ez pusztán annak alapján, hogy Charlie
hűtőszekrényében találtak egy pisztolyt, még akkor is, ha
valóban ez a fegyver ölte meg Reardont?
Néha rettentő bonyolulttá tud válni a helyzet.
Van az a vicc a rendőrről, aki egy menekülő bankrablót
üldöz, de közben a szolgálati szabályzatot olvassa, mert
szeretné kideríteni, hogy használhatja-e a fegyverét vagy sem.
Nos, ami azt illeti, túl sok az igazság ebben a viccben ahhoz,
hogy az ember jóízűen nevetgéljen rajta. Hawes felsóhajtott,
és kilépett a rekkenő délutáni hőségbe. Hunyorogva nézett a
ragyogó napba.
Ha az ember elbizonytalanodik, mindig ott van a jó öreg
rutinszerű eljárás.
Ez pedig jelen esetben azt írja elő, hogy Sürgős
megjegyzéssel küldje el a fegyvert a rendőrségi laboratórium
ballisztikai osztályára, aztán pedig nézzen utána, volt-e
engedélye a fegyverre Harrodnak vagy a lánynak. A rutinszerű
eljárás azt is megköveteli, hogy kerítsen egy technikust, aki
kinyitja Harrod iratszekrényeit. Vagy pedig egy nyüves
bírósági végzésre lesz szüksége ehhez?
Néha azt kívánta magában, bárcsak liftkezelő lenne egy
irodaházban.
Michael O. Dorfsman A-kategóriás nyomozó a ballisztikai
osztályon dolgozott, hozzá érkezett meg Cotton Hawes
küldeménye. Már nála volt a két kilencmilliméteres
töltényhüvely, és a Frank Reardon koponyájából eltávolított
két golyó is. Az egyik golyó kissé eldeformálódott, mert
csontnak ütközött, de a másik, amelyik valamikor Frank
Reardon agyának mélyén pihent, kifogástalan állapotban volt.
Dorfsman még nem látott munkához, mert a töltényhüvelyeket
csak előző nap kapta meg, a golyók pedig aznap reggel
érkeztek a halottasházból, a halottkémi szemle elvégzése után.
 A golyók és a töltényhüvelyek vizsgálata révén többféle
módon is megállapítható egy ismeretlen fegyver gyártmánya, s
mivel Dorfman értette a dolgát, egész biztosan hamar rájött
volna, hogy a fegyver, amiből kilőnék a kilencmilliméteres
golyókat, egy kilencmilliméteres automata Smith & Wesson
volt.
De Hawes rengeteg időt takarított meg neki.
Hawes átküldte a kilencmilliméteres automata Smith &
Wessont, és most Dorfmannek már csak annyi dolga volt,
hogy össze kellett hasonlítania a már a kezében lévő
töltényeket a pisztolyból kilőtt próbatöltényekkel, és tessék,
máris tudni fogja, hogy ez a fegyver a gyilkos fegyver-e vagy
sem.
Még Dorfman felesége is tisztában volt vele, hogy
kézifegyverek esetében az „automata” egyszerűen azt jelenti,
hogy a töltényűrbe maga a fegyver, és nem a fegyver
használója továbbítja a következő töltényt. Más szóval: egy
automata pisztoly olyan fegyver, amely önmagától újra tölt.
Amikor kilőnek egy golyót, nyomban egy másik kerül a
helyére, és a fegyver újra elsüthető – ezzel szemben egy
revolvernek fel kell húzni a kakasát. Dorfman feleségét
valószínűleg nem nagyon érdekelte, hogy az automata fegyver
működése az, ami lehetővé teszi egy ilyen pisztolyból kilőtt
töltény azonosítását. Dorfman viszont kénytelen volt pontosan
megérteni a fegyver működését, ha rendesen akarta elvégezni
a munkáját. És ahogy már több alkalommal is megjegyezte a
feleségének: – Kevés ennél izgalmasabb dolog van a világon,
kicsim.
1. Van egy kilencmilliméteres automata Smith & Wesson
pisztoly.
2. Az ember becsúsztatja a tölténytárat. Nyolc töltény van
a tárban. Még egy töltény kerül a töltényűrbe, összesen tehát
kilenc lövésre van lehetőség. Immáron készen állunk, hogy
gyilkolni kezdjük az embereket, feltéve persze, hogy ez a
célunk.
 3. Amikor meghúzzuk a ravaszt, a golyó távozik a fegyver
csövéből, és becsapódik valakinek a fejébe.
4. Az üres töltényhüvely hátralökődik, a závár
visszahúzódik, kinyílik, és az üres töltényhüvely kidobódik a
fegyverből.
5. A závár visszakerül az eredeti helyére, egy újabb töltény
csusszan be a töltényűrbe, az ütőszeg megint készen áll, és ha
ismét meghúzzuk a ravaszt, egy újabb golyó röpül ki a csőből.
Mivel ezen folyamatban néhány mozgó alkatrész kap
fontos szerepet, és mivel ezek az alkatrészek acélból
készülnek, míg a töltények puhább fémekből, rézből vagy
sárgarézből, a fegyver alkatrészei nyomot hagynak a töltényen.
És mivel nincs két teljesen egyforma fegyver, minden fegyver
más nyomot hagy. Ezért volt ballisztikai osztály a rendőrségi
laboratóriumban, és ezért volt munkája Michael O.
Dorfmannek.
A fegyver következő alkatrészei hagynak nyomot a
töltényen:
1. A závárzat. Ez az a micsoda a fegyver tetején van, ott
van a töltény, mielőtt meghúznánk a ravaszt. A fegyvergyári
szerszámoknak köszönhetően parányi horzsolások, karcolások
vannak a závárzaton, és ezek nyomot hagynak a töltényen.
2. Ütőszeg. Amikor meghúzzuk a ravaszt, ez a kis hegyes
izé nekicsapódik a gyújtókupaknak, robbanást idéz elő, ami
kilöki a golyót a fémhüvelyből, a csőbe továbbítja, majd onnan
valakinek a fejébe. Az ütőszeg természetesen nyomot hagy ott,
ahol nekivágódik a gyújtókupaknak.
3. Töltényhüvely-kidobó. Ez a kis nyavalyás dobja ki az
üres töltényt a pisztolyból a földre, ahol az okos zsaruk
megtalálják, és rögtön arra gondolnak, hogy a
bűncselekményben használt fegyver automata, ugyanis a
revolverekből nem távozik semmi a földre, csak esetleg
azokból az emberekből, akik éppen előtte álltak, amikor elsült.
A töltényhüvely-kidobó is nyomot hagy a töltényen.
Ha az ember tudja, milyen nyomokat hagy egy fegyver, és
tudja, hol keresse ezeket a nyomokat a hüvelyen, akkor semmi
más dolga nincs, mint hogy kilő néhány töltényt a vizsgálandó
fegyverből, és megjelöli őket. Aztán fogja a bűntény
helyszínén talált töltényeket, és ezeket is megjelöli. Erre azért
van szükség, mert minden normális ballisztikai osztályon
rengeteg kósza töltény és töltényhüvely található, és célszerű
elkerülni a keveredést, sok időt megspórolhat így az ember.
Ezt követően le kell mosni (igen, lemosni) a töltényeket
kedvenc mosószerünkkel, és már kezdődhet is az
összehasonlítás. Ezt természetesen mikroszkóppal végzi az
ember, majd fényképeket készít a két töltényről, illetve a
mikroszkópos vizsgálat eredményéről, és a két felnagyított
képet felragasztja egymás mellé a falra, majd minden
lehetséges apró részlet gondos egybevetése következik;
mindez hasonlít valamelyest az ujjlenyomat-vizsgálathoz.
És ha az embernek szerencséje van, ahogy Michael O.
Dorfmannek most az volt, akkor abba az eufórikus állapotba
kerül, amit az „egyezés” nevű jelenség idéz elő. Csodálatos,
amikor a karcolások, horzsolások szépen egymás mellé
kerülnek, mint mondjuk, ugyanannak az arcnak a két fele.
Remekül érzi magát az ember, amikor felemeli a telefont, és
közli a nyomozóval, aki a szakértői véleményt kérte, hogy
semmi kétség, kérem: a ballisztikai osztályra küldött
fegyverből lőtték ki a golyókat, amelyek valaki halálát
okozták.
Cotton Hawes pedig úgy érezte magát, mintha éppen most
kapott volna labdát az irányítótól, és már csak annyi a dolga,
hogy elrohanjon vele a gólvonalon túlra. Azt már korábban
kiderítette, hogy sem Charles Harrod, sem Elizabeth Benjamin
nem kapott fegyvertartási engedélyt. A szóban forgó
fegyverre, a 41-911-R sorozatszámú, kilencmilliméteres
automata Smith & Wesson pisztolyra az utolsó engedélyt
1962. október tizenkettedikén adták ki, egy bizonyos Anthony
Reed nevére, aki akkor isolai lakos volt. Hawes a város mind
az öt körzetének telefonkönyvében megnézte, és egyetlen
Anthony Reedet sem talált. De 1962 már régen volt, és csak a
jóisten tudja, hány gazdája volt már a pisztolynak, mióta Reed
megkapta az engedélyt. Hawes elbeszélgetett a hadnaggyal, és
már egészen biztos volt benne, hogy mivel a fegyvert abban a
hűtőszekrényben találták, ami az Elizabeth Benjamin
rendszeres tartózkodási helyéül szolgáló lakásban állt, s mivel
a lánynak nincs engedélye, ha másért nem, hát tiltott
fegyvertartásért minden további nélkül lekapcsolhatják.
Ráadásul, mutatott rá Byrnes hadnagy, amennyiben a
ballisztikai vizsgálat egyezést mutat, Hawes nyugodtan
letartóztathatja a lányt: vagy mint a gyilkosság elkövetőjét,
vagy mint bűntársat. A hadnagy nem volt biztos benne, hogy
bármelyik vád is megállja-e a helyét a bíróságon, de a lány
letartóztatása lehetőséget nyújtana egy törvényes kihallgatásra.
Hawes már megkapta a zöld jelzést a ballisztikai osztálytól, és
készen állt rá, hogy elmenjen Diamondbackbe Elizabethért.
Ami azt illeti, már éppen belebújt a zakójába, hogy induljon,
amikor ismét megszólalt a telefon. Felemelte a kagylót.
– K7-es körzet, Hawes nyomozó – mondta.
– Hawes, itt Ollie Weeks.
– Szevasz, mi a helyzet? – Hawes hangjából nem érződött
különösebb lelkesedés.
– Figyelj, sajnálom, hogy volt ez a cirkusz azokkal a
fiúkkal – mondta Ollie. – Nem szeretném, hogy azt gondold
rólam, olyan zsaru vagyok, aki izomkodik az emberekkel.
– Miért gondolnék én ilyet? – kérdezte Hawes.
– Csak tudod, nekem nagyon bűzlik ott valami – mondta
Ollie. – Egész délután dolgoztam, és megtudtam egy-két
dolgot a haverjainkról, Worthyről és Chase-ről. Még nem
végeztem, most csak azt akarom mondani, nehogy már valami
rosszat gondolj rólam. – Ollie elhallgatott, nyilvánvalóan
válaszra várt. Ám mivel nem kapott, így folytatta: – Megjött
az orvosszakértői jelentés Harrodról, gondoltam, téged is
érdekel. Ahogy sejtettük, agyonverték.
– Mi volt a fegyver? Benne van a jelentésben?
 – Számos fegyver volt, kérem szépen – felelte Ollie, W. C.
Fields stílusában. – Igen-igen számos. Vagy legalábbis ezt
állítja a mi szakértőnk. És Harrod hóna alatt, a bal oldalán egy
késszúrás nyoma van. De nem ez ölte meg, hanem a fejére
mért ütések. Az orvos szakértő szerint különböző méretű és
különböző súlyú fegyverektől származó ütések.
– Vagyis többen támadták meg Harrodot.
– Úgy tűnik – felelte Ollie. – Sok horzsolást és sebet
találtak Harrod karján és lábán, heroin nyomait a gyomorban,
a parenchimális szervekben…
– Milyen szervekben?
– Lehet, hogy rosszul olvasom – mondta Ollie –, a
jelentésből próbálom kibetűzni. Meg az agyban is.
Valószínűleg te is tudod, hogy az alkaloidok körülbelül
huszonnégy óra alatt eltűnnek a szervezetből, úgyhogy szinte
biztosra vehetjük, hogy még valamikor napközben lőtte magát.
Ja és még valami: a jobb kezén, a körme alatt fehér
festékmaradványt találtak.
– Festékmaradványt?
– Aha. Úgy tűnik, hogy Harrod fényképész volt, drogos és
szobafestő. Egyelőre eddig jutottam. És folytatom a
kutakodást, mindent ki akarok deríteni erről a két suvickos
képűről, Worthy-ről meg Robinsonról. Rögtön szólok, ha
találok valamit. Nálad mi a helyzet?
– Most indulok, hogy behozzam Harrod barátnőjét.
– Miért?
– Találtam egy pisztolyt a hűtőszekrényében, és most
szóltak a ballisztikusok, hogy ezzel a fegyverrel követték el
azt a gyilkosságot, amiben nyomozunk.
– Milyen gyilkosságot? Nem Harrodról beszélsz, ugye?
– Nem.
– Mert, ugye, őt nem lelőtték. Most mondtam, hogy…
 – Ez egy másik gyilkosság. Tudod, hogy van ez, Ollie,
egyszerre több mindennel kell foglalkozni.
– No persze, persze, kérem szépen – felelte Ollie, már
megint W. C. Fieldset utánozva. – Veled menjek?
– Egyedül is el tudom intézni.
– Mi a vád ellene?
– Emberölés. Lehet, hogy nem áll meg, de talán rá tudunk
ijeszteni, és elmond mindent, amit tud.
– De lehet, hogy a kiscsaj nagyon tisztában van a jogaival,
és elhajt benneteket.
– Majd meglátjuk.
– Mikorra érsz vissza?
– Körülbelül egy óra múlva.
– Átjövök – mondta Ollie, mintha elfogadott volna egy
meghívást. Pedig a kutya se hívta. – Ott akarok lenni a
kihallgatásánál.
Hawes nem mondott semmit.
– Figyelj csak – folytatta Ollie –, remélem, nem hiszed,
hogy azért erőszakoskodtam azzal a niggerrel, mert örömömet
lelem az ilyesmiben.
– Sietek – mondta Hawes, és letette a telefont.
Már az ajtóban volt, amikor megszólalt a telefon. Carella
kiment a mosdóba, Hal Willis pedig bent volt a hadnagynál.
Hawes grimaszolt egyet, és felkapta a telefont. – 87-es körzet,
Hawes nyomozó – mondta.
– Cotton, itt Dave. Egy hisztérikus nő telefonált be, és
veled akar beszélni.
– Mi a neve?
– Elizabeth valami. Úgy hadar, hogy nem értettem a
vezetéknevét.
 Egy pillanattal később Elizabeth ott volt a vonal túlsó
végén. Normális körülmények között mély hangja most
fülsiketítően magas és éles volt. – Hawes? – mondta. –
Azonnal jöjjön ide!
– Hol van, Liz?
– A lakásban. Azt tettem, amit mondott, és itt maradtam.
És most idejöttek, hogy kinyírjanak.
– Kik?
– Azok, akik megölték Charlie-t. Kint vannak a tűzlépcsőn.
Mindjárt betörik az ablakot és bejönnek.
– Kik ezek az emberek, Liz? Meg tudja mondani?
Hawes hallotta, hogy éktelen zajjal betörik egy ablaküveg,
aztán különböző emberi hangokat hallott, majd Liz fültépő
sikoltását. Ekkor valaki letette a telefont. Hawes is
villámgyorsan a helyére tette a kagylót, és lefutott a
földszintre, Dave Murchisonhoz, a szolgálatos őrmesterhez.
Megmondta neki, hogy hívja fel a diszpécsert, és küldessen
egy járőrkocsit a Kruger Street 1512-es számhoz, a 6A
lakásba, mert megtámadtak egy nőt. Ezután kirohant az
épületből, bepattant az autójába, és elszáguldott Diamondback
felé.
 8.

Már majdnem hat óra volt, amikor Hawes Diamondbackbe ért.

Két járőrkocsi parkolt villódzó vörös fényekkel a járdánál, az
épület előtt. Két rendőr állt a lépcsőnél, egy fehér meg egy
fekete, és igyekezett távol tartani a város újabb szabadtéri
nyári látványosságára összegyűlt tekintélyes tömeget. Az
egyik autóban egy civil ruhás rendőr ült, zakójára tűzött
jelvénnyel, a kezében mikrofonnal; a kocsi ajtaja nyitva volt, a
férfi egyik lába a járdán. Hawes bezárta a kocsija ajtaját, aztán
a zakójára tűzte a jelvényét, és odasétált az épülethez. Felment
a lépcsőn, a legközelebbi rendőr előtt igazolta magát, aztán azt
mondta: – Én riasztottam a járőrkocsit. Mi történt?
– Az a hölgy odafent a végét járja – válaszolta a rendőr. –
Már úton van a mentő.
– Ki van most fent?
– Lewis és Ruggiero a másik járőrkocsiból, meg egy
Kissman nevű nyomozó a kábítószer-ellenesektől. Ő ért ide
elsőként. Betörte az ajtót, de addigra a támadók már nem
voltak ott. Mert ezt nem egyedül csinálta valaki, az biztos.
Nagyon csúnyán helyben hagyták a nőt.
– Ki az a rendőr a járőrkocsiban?
– Boyd nyomozó a 83-as körzetből.
– Mondja meg neki, hogy felmegyek, jó? – kérte Hawes,
és bement az épületbe.
Az ötödiken megállította az egyik járőrkocsival érkezett
rendőr. Hawes igazolta magát, és ment tovább a hatodikra. A
6A lakás előtt álló egyenruhás zsaru csak ránézett Hawes
jelvényére, és nem szólt semmit, amikor belépett az ajtón.
Elizabeth eszméletlenül feküdt a földön, a konyhaasztal
mellett. Cafatokban lógó ruhája csupa vér volt, száját eltátotta,
és úgy kicsavarodtak a lábai, hogy aligha lehetett kétséges:
mindkettő eltört. Egy barna kardigánt viselő férfi ült az
asztalnál, telefonkagylót szorított a füléhez. Amikor Hawes
bejött, felnézett, intett neki, aztán azt mondta a telefonba: –
Fogalmam sincs. Betörtem az ajtót, mert elszabadult a pokol. –
Hallgatott egy pillanatig, majd azt mondta: – Minden szót a
telefonhívástól kezdve. Rendben, majd beszélünk. – Letette a
kagylót, felállt, és kinyújtott kézzel Haweshoz lépett.
Szögletes mozgású, magas férfi volt, arcáról nyugodt kifejezés
sugárzott. Mint a helyszínen lévő összes rendőr, ő is a
ruhájához csíptette a jelvényét: a kardigán bal oldalára, a szíve
fölé.
– Martin Kissman vagyok – mondta. – Kábítószer-ellenes
osztály.
– Cotton Hawes, 87-es körzet. – Hawes megszorította a
férfi kezét.
– Ó! – mondta Kissman meglepetten. – Tehát maga
Hawes?
Hawes értetlen arckifejezéssel nézett rá.
– Már akartam hívni. Mi poloskáztuk be a lakást.
– Aha – felelte Hawes. – Ezek szerint megkapta az
üzenetet.
– Tisztán és érthetően. És rögzítettük a beszélgetést, amit
Harrod meggyilkolása után folytatott a lánnyal. Tudták mind a
ketten, a pasi meg a lány is, hogy a lakás tele van poloskákkal,
mi? Rá kellett volna jönnöm. Azt hittük, a telefonba szerelt
mikrofon elromlott, bár ez nem adott magyarázatot arra, miért
kezd csobogni egy vízesés, amikor valaki megszólal a
konyhában. Mondtam a hadnagynak, hogy ezek tudnak a
lehallgatókról, és csak a konyhában beszélnek olyasmiről, amit
nekünk nem szabad hallanunk. Minden más csak üres fecsegés
volt. Hova mennek aznap este, meg mit vacsoráznak. A
hálószobai mikrofonnal csináltunk néhány nagyon izgi, zaftos
anyagot. Csak azért mondom, hátha ismer valakit, akit érdekel
az ilyesmi. – Kissman elvigyorodott, előhúzott a
kardigánzsebéből egy pipát és egy dohányzacskót, aztán
hozzálátott, hogy megtöltse a pipát.
 Hawes csak most vette észre, hogy Kissman kardigánja
több helyen is kiégett, parányi lyukak voltak rajta mindenfelé.
Hawes édesapja is pipázott, és az ő kardigánja is tele voltak
lyukakkal, ahogy persze a szőnyegek, a bútorok és néha a
függönyök is. Tovább súlyosbította a helyzetet, hogy a Hawes
családnak volt egy sziámi macskája, és ez a cicus imádott
gyapjút enni, csak úgy falta. Semmilyen elfogadható mentsége
nem volt erre: Hawes legjobb tudomása szerint nem volt
terhes, és nem szenvedett vitaminhiányban. Egyszerűen csak
zabálta a gyapjút, mint az őrült. Amit a pipából kipottyanó
parazsak nem végeztek el, azt elvégezte a macska. Hawes
anyja egyszer azt mondta az apjának: – Állandóan úgy nézel
ki, mint akit mindjárt megesznek a molyok. – Hawes édesapja
meglepve nézett fel. – Ezt meg hogy érted, Abby?
Hawes csak akkor jött rá, hogy mosolyog, amikor
Kissman, még mindig a pipáját tömve, azt kérdezte: – No, mi
az?
– Á, semmi – felelte Hawes a fejét rázva. – Miért
poloskázták be a lakást? – kérdezte.
–Tudtuk, hogy Harrod drogos, és azt gyanítottuk, hogy
árul is. Szerettünk volna eljutni a nagyfiúkhoz.
– Na és, sikerült?
– Nem. Harrod hamis nyomokra küldözgetett minket, ezért
gondoltam, hogy tud a poloskákról. De a hadnagy azt mondta,
hogy tévedek, és ki akarna vitatkozni egy hadnaggyal?
Kissman meggyújtott egy gyufát, és hatalmas füstfelhőket
kezdett eregetni a konyhában. Még csak rá sem néztek az
eszméletlen lányra. Mindketten tudták, hogy úton van a mentő,
és jelen pillanatban semmit sem tehetnek Elizabethért –
eltekintve attól, hogy megpróbálják kideríteni, ki a felelős az
állapotáért. És valamiféle különös közöny lesz úrrá a
rendőrökön, amikor szembesülnek a véres erőszak
következményeivel. Ahogy a műtétet végrehajtó sebész is
távol tartja magától a beteget – a lepedőn lévő lyuk
körülhatárolja a műtendő területet, a test többi része rejtve
marad, a tüdő, a máj, vagy az agy valamiképpen elszigetelődik
az egésztől, mintha nem is ahhoz tartozna – , a nyomozók is
gyakorta elválasztják az áldozatot magától a bűnténytől,
úgymond, egy lepedőt terítenek a testre, hogy kizárólag arra
tudjanak koncentrálni, ami megköveteli a teljes figyelmüket.
Elizabeth Benjamin összeverve, csuromvéresen feküdt, de a
mentő már úton volt, és a nyomozók, a felnyitott szívbe
bámuló sebész közönyével, a bűnügy részleteit vitatták meg
egymással.
– Akkor értesültem Harrod meggyilkolásáról – mondta
Kissman –, amikor hallottam a mai beszélgetését a lánnyal.
Tudja, mire gondoltam? Arra, hogy te jóságos isten, hiába
dolgoztunk ennyi időn keresztül.
– Azt is hallotta, amikor később felhívott a lány?
– A mosogató alatti mikrofon vette. Persze csak azt, amit ő
mondott. Aztán meghallottam, hogy betörik az üveg, ezek a
fickók nekimennek, ő meg sikít, és rögtön idejöttem. A
szomszéd épület egyik lakásában táboroztunk le; áthúztuk a
tetőn a vezetéket, aztán végig az épület hátsó falán. Körülbelül
öt percig tartott ideérnem. Úgy találtam a lányt, ahogy most
van. A támadói, bárkik is voltak, valószínűleg ugyanazon az
úton távoztak, ahogy bejöttek. Az legalábbis biztos, hogy a
lépcsőn felfelé jövet senkivel sem találkoztam. A járőrkocsik
talán utánam két perccel érkezhettek meg. Maga küldte őket?
– Ja – felelte Hawes. – Nem hittem, hogy…
– Itt van – mondta valaki az ajtóban. Hawes megfordult, és
látta, hogy két mentős meg egy harmadik fiatalember jön be a
konyhába. A kora alapján Hawes medikusnak nézte.
A fiatalember gyorsan letérdelt Elizabeth mellé,
tekintetével felmérte a sérüléseket: horzsolások a vérző arcon,
lógó állkapocs, a szétszakított póló alatt láthatóvá váll keblen
lila zúzódások, és a nyilvánvalóan törött lábak. A mentősök
letették a hordágyat, és gyöngéden ráemelték a lányt.
Elizabeth felnyögött, mire a fiatalember azt mondta: – Jól van,
kedves, jól van. – Huszonöt éves ha lehetett, de olyan hangon
tudott megszólalni, mintha már hatvan éve orvosként
dolgozna. Az egyik mentős bólintott a társának, mire megint
felemelték a hordágyat.
– Mi a véleménye? – kérdezte Kissman.
– Nincs valami jó állapotban – felelte a fiatalember. – Ha
majd később érdeklődni akarnak felőle, dr. Mendez vagyok a
Diamondback Kórházból.
– Ön szerint fog tudni beszélni? – kérdezte Hawes.
– Aligha, úgy tűnik, eltörött az állkapcsa – felelte Mendez.
– Körülbelül egy óra múlva hívjanak fel. – A mentősök már
kimentek a lakásból. Mendez kurtán biccentett, majd követte
őket.
– A lány azt mondta, hogy maguk jártak itt néhány
alkalommal. Igaz ez? – kérdezte Hawes.
– Bizony igaz – felelte Kissman. – Összesen hatszor
voltunk itt.
– Ő azt mondta, hogy négyszer.
– Ebből is látszik, milyen elővigyázatosak tudunk lenni, ha
akarunk – mondta Kissman. – Egy kicsit játszadoztunk
egymással. Harrod tudta, hogy a lakás be van poloskázva, és
hamis nyomokkal etetett bennünket, mi meg négyszer úgy
jöttünk be, hogy ő is tudjon róla, de még kétszer itt jártunk,
valóban teljes titokban.
– Találtak valamit?
– Semmit. Még a villanykapcsolókat is leszereltük,
benéztünk a vécétartályba, az epedába, a mennyezeti
lámpákba, amit csak el tud képzelni. Csak a fenekébe rejthette
a drogot, máshová nem.
– Na és azok a lezárt iratszekrények a sötétkamrában?
– Miféle iratszekrények?
– A pult alatt vannak.
– Biztosan újak.
– Mikor voltak itt utoljára?
 – Körülbelül egy hónapja.
– Akkor nézzük meg, hátha fel tudjuk törni őket – javasolta
Hawes.
– Megkérdezem odalent, nincs-e valakinél egy feszítővas –
mondta Kissman, és kiment a lakásból.
Hawes odasétált az ablakhoz. Az üveget teljesen kitörték, a
muskátlisláda felborult, a virágföld beborította a párkányt, és a
gyökerüket vesztett virágok a földön heverlek. Alig
egyméternyire a betört ablaktól Elizabeth Benjamin vére
tócsába gyűlt a linóleumon. Hawes hosszú ideig meredten
nézte a vért, aztán odament a telefonhoz, és feltárcsázta az
őrszoba számát.
Carella a harmadik csöngetésre vette fel. – Hol a pokolban
vagy? – kérdezte. – Kimegyek egy percre a mosdóba, és mire
visszajövök, eltűntél.
– Dave nem mondta, mi a helyzet?
– Dave-nek több mint egy órával ezelőtt lejárt a szolgálata.
Nekem soha senki nem mond semmit – panaszolta Carella.
– Valaki, vagy inkább valakik rátámadtak a Benjamin
lányra a lakásában, és jól helyben hagyták – mondta Hawes. –
Engem hívott, mielőtt rátörtek. Rögtön idejöttem. Megtudtam,
hogy ki helyezte el a poloskákat, Steve. Egy Kissman nevű
fickó a kábítószer-ellenesektől.
– Igen, igen, ismerem – mondta Carella. – Alan Kissman,
ugye?
– Nem, Martin Kissman.
– Martin Kissman, úgy van.
– Mondtam, hogy Ollie telefonált?
– Nem.
– Biztos éppen a mosdóban voltál. Azt mondta neki az
orvos szakértő, hogy Harrodnak több támadója volt, és
különböző fegyverekkel végeztek vele. A fickó drogos volt,
Steve.
 – Ezért poloskázta be a lakást Kissman?
– Igen. Kissman most megpróbál szerezni egy feszítővasat,
aztán feltörjük az iratszekrényeket. Nálad mi újság?
– Semmi különös. Legalábbis ezzel az üggyel
kapcsolatban.
– Szerinted nekünk is utána kellene néznünk Worthynek és
Chase-nek?
– Hogy érted, hogy nekünk is? Valaki más is foglalkozik
ezzel?
– Igen, Ollie Weeks. Azt hittem, már mondtam.
– Biztos épp a mosdóban voltam. Kezd összeállni valami a
fejedben, Cotton?
– Talán. Ha Harrod mindkét karján ott voltak az
összetéveszthetetlen nyomok, akkor a főnökei biztosan
észrevették, különösképpen nyáron, amikor mindenki rövid
ujjú ingben jár. De csak annyit tudtak mondani nekem, hogy
Harrod fényképeket csinált nekik. Lehet, hogy Ollie-nak igaza
van, és ez a fejlesztési vállalat csak kamu.
– És mivel foglalkoznak valójában?
– Droggal? Kissman szerint Harrod díler volt.
– Még ha az is volt, ez még nem jelenti azt, hogy Worthy
és Chase bármit is tudtak erről.
– Akkor miért nem mondták el nekem, hogy drogos? Most
ölték meg. Mit akartak rejtegetni?
– Nem tudom. De hagyjuk csak Ollie-t kutakodni
helyettünk. Ha valamire nagyon nincs most szükségünk, akkor
az még egy kis pluszmunka.
– Nem bírom Ollie-t – mondta Hawes.
– Én sem, de…
– Egy rasszista állat.
– Ez igaz, de Andy Parker is az.
 – Ja, de Parkerrel együtt kell dolgoznom, ugyanabban az
átkozott körzetben vagyunk. De Ollie-val nem kell együtt
dolgoznom.
– Alapos, rendes munkát végez.
– Röhögnöm kell.
– Ez a különbség kettejük között.
– Én nem látok semmi különbséget.
– Rémes mind a kettő, de ha munkáról van szó, Ollie-ban
meg lehet bízni.
– Az biztos.
– Hadd csinálja ő a kulimunkát, Cotton. Azt mondta, hogy
majd jelentkezik?
– Bármelyik percben ott lehet az őrszobán. Tudod, minek
örülnék? Annak, ha Artie Brown ott lenne, amikor Ollie
elkezdi felbüfögni a rasszista baromságait. Artie lecsapja, mint
a taxiórát, aztán ajándékcsomagolásban elküldi az alabamai
bácsikájának.
– Miért jön ide? – kérdezte Carella.
– Azt hiszi, hogy éppen most viszem be a Benjamin lányt.
Mondd meg neki, hogy mi történt, jó? Hátha rögtön hazamegy,
hogy bökdösse egy kicsit a Sidney Poitier-babáját egy
kötőtűvel.
– Hogy van a lány?
– Elég rosszul. Úgy tűnik, hogy eltörték az állkapcsát meg
a lábát.
– Miért?
– Nem tudom. Itt van Kissman, majd később beszélünk.
Hazamész?
– Egy darabig még maradok.
– Azt hiszem, jó lenne találkozni ma este, Steve. Egyre
bonyolultabb az ügy.
 – Rendben – mondta Carella, és letette a telefont.
Szinte nincs is olyan dolog a földön, amit ne lehetne kinyitni
egy feszítővassal, kivéve talán az ananászkonzervet.
Hawes, Kissman és a 83-as körzet nyomozója, Boyd úgy
döntött: ahelyett, hogy egyenként feszítenék fel a fiókokat, és
utána egyenként átvizsgálnák a tartalmukat, gyors
egymásutánban felnyitják mind a hatot, majd leülnek, és szép
komótosan megnéznek mindent, amit a fiókokban találnak. Tíz
percig tartott felfeszíteni a fiókok zárját, és majdnem hetven
percig átvizsgálni a tartalmukat. Mivel a sötétkamrában az
egyetlen fényforrás a pult fölött lógó vörös fényű lámpa volt,
kivitték a fiókokat a hálószobába, felkapcsolták a csillárt, és
mint egy öreg ház padlásán, a régi kacatok közt turkáló
gyerekek egy esős vasárnap délután, leültek a fiókok mellé a
földre, és munkához láttak. Az utca zaja lassan elült:
vacsoraidő volt Diamondbackben.
Charlie Harrod nagyon elfoglalt ember volt.
És Elizabeth Benjamin is.
Harrod részben azért volt elfoglalt, mert drogozott. Ha
maradt is bármi kétség a halottszemle után, hogy Charlie rabja
volt-e a kábítószernek, az összes eloszlott, miután a nyomozók
átvizsgálták az első fiók tartalmát. Egy üres szivardobozban
találtak egy fecskendőt, egy behajlított nyelű, megfeketedett
aljú teáskanalat, és öt-hat doboz gyufát. Egy zseblámpában, az
elemek helyén három pergaminzacskónyi fehér porszerű
anyagra bukkantak, amit heroinnak véltek. Ugyanebben a
fiókban volt még egy üres szivardoboz, amiben – valószínűleg
a nehéz napokra gondolva – Harrod egy biztosítótűt, egy
szemcsepegtetőt, és egy rézhuzalhurokba illesztett kormos
kupakot tartott. Ezen utóbbi ideiglenes kanálként szolgált, a
heroin felmelegítésére és vízben történő feloldására, a
biztosítótűvel a vénát böködi az ember, a szemcseppentővel
pedig bejuttatja az anyagot a véráramba. Kezdetleges
megoldás, de roppant hatékony, amikor a makimajom már ott
ugrándozik a hátadon, a fecskendőd eltört, és konyhai
eszközök nincsenek kéznél.
 Volt ebben a fiókban még más is. Drogokkal és a
droghasználattal foglalkozó könyveket, brosúrákat, illetve
folyóirat és újságkivágásokat találtak a nyomozók; az egyik
egy rendőrségi magazinból származott, amelynek a város
legtöbb zsaruja az előfizetője. Egy nagy alakú barna
borítékban olyan újságkivágások lapultak, amelyek a
rendőrség nagyszabású kábítószeres fogásairól, dílerek
letartóztatásáról adlak hírt; és az újságkivágások mellett volt
még egy toxikológiával foglalkozó, az alkaloid mérgezés
tüneteit és ellenszereit összegző szövegről készült fénymásolat
is. Az első fiókban semmi olyanra nem bukkantak, ami arra
utalt volna, hogy Harrod árulta is a kábítószert. A heroin
mennyisége szerénynek volt mondható, nem nagyobb annál,
amit egy drogos normális körülmények között magánál tart a
biztonság kedvéért. Ugyan a törvények szerint két unciánál
nagyobb mennyiségű heroin birtoklása kellő alapot szolgáltat
az eladási szándék vélelmezéséhez, egyik nyomozó sem
gondolta azt, hogy elég kábítószer lenne Harrod
zseblámpájában a vád alátámasztásához.
A fennmaradó öt fiókban címkével ellátott dossziék
sorakoztak betűrendben. A címkék alapján az ember azt
hihette volna, hogy a néhai Charles Harrod érdeklődése az
irodalom, a színház, a mitológia, a történelem, az idegen
nyelvek és a vallás világa felé fordult. A dossziék szélére
ragasztott címkéken olyan fölöttébb változatos címek
szerepeltek, mint például, HÓFEHÉRKE ÉS A HÉT TÖRPE,
LASSIE, A TRÓJAI HÁBORÚ, CSECSEMŐ ÉS
GYERMEKGONDOZÁS, AZ ARANY GYAPJÚ, TARZAN,
A MAJMOK URA, A JIDDIS NYELV SZÉPSÉGEI,
ÁLLATKERTI TÖRTÉNET, HOGYAN TANULJUNK
FRANCIÁUL?, HÁBORÚ ÉS BÉKE, A HARMADIK
BIRODALOM FELEMELKEDÉSE ÉS BUKÁSA, sőt még a
SZENT BIBLIA is. Azonban elég volt csak egy pillantást
vetni a dossziék tartalmára, és az ember már tudta, mit
jelentenek valójában a címek, és az is kiderült, hogy Charlie
Harrodnak perverz humora volt.
A dossziékban fényképek voltak.
 Néhány nyilvánvalóan a közelmúltban készült, és maga
Charlie csinálta a felvételeket a lakásában – főleg a
hálószobában, de a nappaliban, a konyhában és (egy rendkívül
figyelemreméltó sorozatot) a konyhaablak előtti tűzlépcsőn is.
Akadt olyan kép, amely egy évtizedekkel korábban készült
fotó nagyítása volt: a ruhák a múltat idézték, és a jól látható
gyűrődések, homályos foltok is azt jelezték, hogy nem Charlie
masinája rögzítette a képet.
Az összes fénykép pornográf volt.
Szexuális aktusokat ábrázoltak, különböző életkorú, színű,
fajú emberek és állatok által, illetve emberek és állatok részére
elképzelt, kiagyalt minden lehetséges szexuális aktust, duóban,
trióban, kvartettben, kvintettben és szextettben (még jó),
tömegben, egész törzsek és (az egyik képen legalábbis úgy
tűnt) egész nemzetek részvételével, szerkentyűkkel,
mechanikus és elektromos szerkezetekkel, kínzó eszközökkel
és mindezek nélkül, az egyház áldásával és anélkül. Mivel
minden egyes fényképen volt egy árcédula, indokoltnak tűnt a
feltevés, hogy Charlie nem pusztán gyűjtögette a képeket
passzióból. Sőt: szinte elkerülhetetlen volt a következtetés,
hogy Charlie drága autója és elegáns ruhatára a fényképek
hozadéka. Elfoglaltságának részben az volt az oka (és
jelentette üzleti tevékenységének a legjavát), hogy
pornóképeket fotografált és árusított. És Elizabeth Benjamin
nem hazudott, amikor azt állította, hogy nem kurva. Elizabeth
Benjamin pornómodell volt. Charlie fényképeinek több mint a
felén Elizabeth tűnt fel különböző szerepekben. A jelek szerint
repertoárja fölöttébb gazdag volt, mondhatni, nem ismert
határokat; a pózok fesztelenséget, könnyed természetességet
sugároztak.
Miközben a nyomozók csöndben nézegették a
fényképeket, szép lassan elmúlt a vacsoraidő, szürkülni
kezdett, és mind a három férfi, ha mást nem, hát azt megtudta,
milyen lehet egy cenzori bizottság tagjának lenni: az ember a
köz szolgálatában kénytelen elolvasni mindenféle mocskos,
visszataszító könyvet, majd eldönti, melyek túlzottan
értéktelenek és hitványak ahhoz, hogy helyet kapjanak a
közkönyvtárak polcain.
Az élmény tisztító hatású volt.
Steve Carella egyre inkább úgy érezte magát, mint egy
könyvelő.
Öt perccel múlt háromnegyed nyolc, és Ollie Weeks már
majdnem két órával korábban megérkezett az őrszobára,
tarsolyában tekintélyes mennyiségű információval a Robinson
Worthy és Alfred Allan Chase nevű urak által vezetett cégről,
amely a Diamondback Fejlesztési Vállalat nevet viselte. A
jelek szerint Ollie alapos kutatómunkát végzett azóta, hogy
elbúcsúzott Worthytől és Chase-től azzal az ígérettel, hogy a
körmükre fog nézni, illetve azóta, hogy felhívta Hawest, és azt
mondta neki „megtudtam egy-két dolgot a haverjainkról,
Worthyről és Chase-ről (ezzel a kijelentéssel még kicsinyítette
is az érdemeit, már ha ilyesmi egyáltalán elképzelhető Ollie-
nál). Ami azt illeti, a hivatalok zárását megelőző néhány
órában a nyomozó rendkívül komoly és hatékony kulimunkát
végzett; még mondja azt valaki, hogy a kövér emberek lusták.
Természetesen az előírások szerint járt el, és a vonatkozó
előírások megkövetelték, hogy egy üzleti vállalkozást érintő
vizsgálat megkezdésekor a nyomozó eleget tegyen bizonyos
formai követelményeknek. Ollie annak rendje és módja szerint
eleget is tett ezeknek, és most nagyon szerette volna
bebizonyítani Hawesnak (vagy az őt helyettesítő Carellának),
hogy nem elhamarkodottan formált véleményt a Diamondback
Fejlesztési Vállalatot irányító két férfiról. Ollie már ismerte
Carellát, öt évvel korábban együtt dolgoztak egy ügyön.
Akkor Carella egy alkalommal felelősségre vonta Ollie-t
sajátságos szóhasználatáért: a testes nyomozó „rozzant cigány
kurvának” nevezett egy nyolcvanhat éves Puerto Ricó-i
matriarchát, tizenkét unoka nagymamáját, a városi képviselő-
választáson induló fiatalember büszke édesanyját. Ollie rossz
néven vette, hogy ezt Carella rossz néven vette, és a
munkakapcsolat ettől fogva nem volt legalábbis felhőtlen.
Nem sok időt fecséreltek udvariaskodásra, mielőtt munkához
láttak volna. Carellának volt egy gyilkossági ügye, Ollie-nak is
volt egy gyilkossági ügye, és a két gyilkosság talán
valamiképpen összefüggött, így együttműködésre
kényszerültek.
– Na, elmondom, mit szedtem össze erről a két
nyavalyásról – kezdte Ollie. – Először is felhívtam a
Cartwright és Fields hitelminősítő ügynökségei, és egy Mrs.
Clara Trésoré nevű hölgyikével beszéltem. Egy darabig
akadékoskodott, azt akarta, hogy menjek oda, és mutassam
meg az igazolványomat, de megmondtam neki, hogy már
három óra múlt, és nincs időm beszáguldani a belvárosba.
Hebegett-habogott, aztán végül félórával később visszahívott,
hogy megadja az információt, amit kértem. Megtudtam, hogy
a Diamondback Fejlesztési Vállalatot tavaly szeptemberben
alapították. Elnök Robinson Worthy, alelnök Alfred Allen
Chase, pénzügyi vezető egy bizonyos Oscar Hemmings.
Alapításkor a cég vagyona 5 975 dollár volt, három egyenlő
részre elosztva a tagok között. A cég fő tevékenysége
„ingatlanok vásárlása és fejlesztése a város Diamondback
körzetében”. Eddig úgy tűnik, hogy minden a legnagyobb
rendben van, nem?
– De – felelte Carella. Roger Grimm és import
tevékenységet folytató vállalkozása járt az eszében, meg a
hamburgi és bremerhaveni cég. De próbálta kiűzni ezeket a
gondolataiból. Még az általános iskolai számtanfeladatokkal is
akadtak problémái, ha az ikrek segítséget kértek tőle, és erős
gyanú élt benne, nem arra teremtette az isten, hogy egy
nemzetközi kartell vezérigazgatója legyen. Ekkor még nem
tudhatta, hogy Hawes hamarosan egy újabb üzleti
vállalkozásról, Charlie Harrod pornóüzletéről fog beszámolni.
Ennyi mindennel egyszerre valószínűleg nem tudott volna
megbirkózni.
– Tudsz követni? – kérdezte Ollie.
– Igen, tudlak – felelte Carella, jóllehet egyáltalán nem
volt biztos benne.
– Jól van. Ezután felhívtam az Üzletmenet-fejlesztési
Hivatalt és az isolai hitelintézetet és a diamondbacki
hitelintézeteket. Kiderült, hogy ezeknek a fickóknak jó a
hitelminősítése, semmi panasz nincs rájuk, minden számlát
időben fizetnek, és a többi, és a többi. Még most is úgy tűnik,
minden rendben van.
– Hol volt a bibi? – kérdezte Carella.
– Várj egy percet, jó? – kérte Ollie. Egy rendőrségi
nyomtatvány hátuljára, takaros betűkkel írt jegyzeteibe
pillantott. – Na már most, ezek a fickók ingatlanokat
vásárolnak és fejlesztenek, ugyebár? Betelefonáltam az
ingatlan-nyilvántartóba, és megtudtam, hogy a haverjaink
összesen kilenc üresen álló épületet vettek meg
Diamondbackben, amióta megindították a vállalkozásukat.
Mindegyiket az eredeti tulajdonostól vásárolták meg, és
kevesebbet fizettek, mintha egy aukción licitálniuk kellett
volna az épületekért. Kíváncsi vagy néhány árra?
– Persze – mondta Carella.
– Az árak fontosak – folytatta Ollie. – Például: 6300 dollárt
fizettek egy háromemeletes téglaépületért, ami a Thorp
Avenue déli részén áll; 2700-at egy kétemeletesért a Kosinsky
Boulvardon; 3800 dollárt egy háromemeletes rozzant épületért
a Hull és a Huszonötödik sarkán. Összesen kilenc épület 48
750 dollárért. Értesz mindent?
– Értek mindent – felelte Carella, bár nem mert volna
megesküdni, hogy tényleg ért mindent.
– Lebonyolítottam még egy-két telefont, és kiderítettem,
hogy a Diamondback Fejlesztési Vállalat, bár már kilenc
épületet vásárolt meg, és egy tervezőcéget is foglalkoztat,
eddig csak egy épületet hozatott rendbe: egy lakóházat a San
Sebastian Avenue-n. A tervezőcég az Ainsley Avenue-n van,
az a neve, hogy Design Associates. Felhívtam őket, és azt
mondták, hogy ötvenezer dollárt kaptak a tervezői munkáért.
– Hogy tudtad meg, kik a tervezők?
– Hát mégis hogyan? Elmentem Worthyhöz és Chase-hez.
Ez a két sötét görény a kezét-lábát töri, hogy elhitesse velem, a
cég tiszta és törvényes. Megmondták a tervezőiroda nevét, és a
bankjuk nevét is; ez volt az első hibájuk.
– Melyik bank?
– Bankers First, a Calver Avenue-n van, háromutcányira a
haverjaink irodájától. Négy körül értem oda. Háromkor
zárnak, de még ötig, néha hatig is dolgoznak. Az igazgatóval
beszéltem, egy Fred Epstein nevű fickóval. Elmondta, hogy a
Diamondback Fejlesztési Vállalatnak folyószámlája van náluk,
és széfet is bérelnek. Megkérdeztem tőle, benézhetnék-e a
széfbe, mire azt mondta, hogy csak akkor, ha bírósági végzést
hozok. Ma már ahhoz is egy rohadt bírósági végzés kell, hogy
az ember kávészünetet tartson. Úgyhogy elrohantam a
bíróságra, szereztem egy végzést, aztán loholtam vissza a
bankba, és mit gondolsz, mit találtam?
– Mit? – kérdezte Carella.
– A széfben majdnem nyolcszázezer dollár készpénz van.
Azért ez elég komoly összeg három csupasz seggű
fickónak, aki most kezdte az üzletet 5975 dollárral. Te nem így
gondolod?
– De, én is így gondolom.
– És ne felejtsd el, hogy már majdnem százezer dollárt
költöttek épületvásárlásra és a tervezésre. Nem is beszélve
arról, mennyibe kerülhetett az a felújítás, amit már
megcsináltak. Honnan van ez a rengeteg pénz, Carella?
– Nem tudom – válaszolta Carella.
– Én sem.
– Elmondtad ezt Hawesnak?
– Amikor beszéltem vele telefonon, már majdnem mindent
tudtam, de még hiányzott valami, aminek utána kellett
néznem, és csak akkor akartam beszámolni neki.
– Na és mi volt ez?
– A harmadik pacák a Diamondback Fejlesztési
Vállalatnál. Oscar Hemmings, a pénzügyi vezető.
 – Megtudtál róla valamit?
– Egyelőre csak keveset. Abban az épületben lakik a San
Sebastianon, amit a vállalat rendbe hozatott. Úgy tervezem,
hogy holnap kicsit kutakodok körülötte. A bűnügyi
nyilvántartót már felhívtam, nincs priusza. És jut eszembe,
Worthynek sincs. Chase-szel viszont más a helyzet. Öt évvel
ezelőtt lekapcsolták betöréses lopásért, tíz évre ítélték, három
és fél évet lehúzott Castleview-ban, aztán feltételesen
szabadlábra helyezték.
– Mikor volt ez?
– Hogy mikor engedték ki? Novemberben lesz két éve.
– Az FBI tud valamit ezekről a fickókról?
– Már megkértem az információkat – felelte Ollie. – Ha
minden jól megy, hamarosan reagálnak.
– Sokat dolgoztál, Ollie – állapította meg Carella. Nem
kedvelte Ollie-t, de eszébe sem jutott, hogy eltitkolja előle:
úgy gondolja, minden elismerést megérdemel, amiért néhány
óra alatt ilyen komoly mennyiségű információt sikerült
összegyűjtenie. Ezt próbálta elmagyarázni Hawesnak is.
Dagadt Ollie Weeks rettenetes ember, de több szempontból is
jó zsaru. Kihasználatlanul hagyni páratlan nyomozói ösztönét,
és azon képességét, hogy vadászmenyét módjára, állhatatos
makacssággal gyűjtögeti a tényeket – nos, ez olyan lenne, mint
kidobni a gyereket a fürdővízzel együtt. De persze nagyon
nehéz vele dolgozni. Mit tesz ilyenkor az ember?
Lelkiismeretére hallgatva mit tesz ilyenkor az ember? Kezelje
őt úgy, mint egy számítógépet, ami kiköpi az információt,
vagyis ne emberi lényként tekintsen rá, és ezzel kövesse el
ugyanazt az otrombaságot, amit Ollie követ el nap mint nap?
Ollie Weeks problémát jelentett. Sőt mi több, Carella azt
gyanította, hogy olyan problémát, aminek nincs megoldása.
Ollie az ami. Nem lehet csöndben félrevonni, és nyugodtan
elmagyarázni neki: – Figyelj csak, Ollie bébi, nagyon csúnya
ilyen dolgokat mondani, amiket te szoktál. Sokaknak ez bántó,
érted, Ollie? – Hogyan magyarázza el az ember egy
krokodilnak, hogy nem szép megenni más állatokat? – Benne
van a természetemben – mondaná a krokodilus. – Ezért adott
nekem ilyen éles fogakat az isten. – Csak az isten tudja, miért
adott ilyen éles fogakat Ollie-nak, és Carella, mivel mégsem
verhette ki őket egyenként a szájából, teljességgel tanácstalan
volt, fogalma sem volt, mit tegyen.
– Igazad van, tényleg sokat dolgoztam – felelte Ollie, és
elvigyorodott, s így arra emlékeztette Carellát, hogy számos
egyéb erénye mellett a szerénységéről sem szabad
megfeledkezni.
Hangokat hallottak a folyosó felől, mindketten a csapóajtó
felé fordullak. Hawes jött be az őrszobára, mögötte Kissman,
kezében egy kazettás magnóval. Kissman öregebbnek tűnt,
mint ahogy Carella emlékeiben élt. Hirtelen arra gondolt: talán
Kissmannek is valami hasonló jár most az eszében?
– Szevasz, Alan – üdvözölte a férfit.
– Martin – javította ki a másik.
– Martin, Martin, persze – mondta Carella, és bólintott.
Fáradt volt, agyában még mindig számok cikáztak. Pénz, pénz,
pénz – végül mindig ide lyukadunk a bűn világában. – ő Ollie
Weeks a 83-as körzetből. Martin Kissman a kábítószer-ellenes
osztályról.
A férfiak kurtán kezet ráztak, jól megnézték egymást, mint
két reklámszakember, akik azon tűnődnek, hogy együtt kell-e
majd dolgozniuk a következő kampányban.
– Hol a lány? – kérdezte Ollie, mert hirtelen eszébe jutott,
Hawes azért ment el, hogy letartóztassa Elizabeth Benjamint,
és most egy kábítószer–ellenes zsaruval jött vissza.
– A diamondbacki kórházban – felelte Hawes.
– Törölt lábakkal, törölt bordákkal és törött állkapoccsal –
tette hozzá Kissman.
– Miért nem hívtál fel? – kérdezte Ollie sértődötten
Hawestól.
–Túl gyorsan történt – válaszolta Hawes. – De Kissmannek
van egy magnószalagja arról, hogy a lakásban…
 – Magnószalagja? – kérdezte Ollie. Nagyon össze volt
zavarodva. Hatalmasakat pislogott, miközben a zsebkendőjéért
nyúlt. Megtörülgette a homlokát, majd azt mondta: – Nem
tudom, mi folyik itt – mondta, és nem hazudott.
Mialatt Kissman beüzemelte a magnót, Hawes
elmagyarázta Ollie-nak a helyzetet. A négy férfi egyenes hátú
székeken ülte körbe az íróasztalt, és Kissman lenyomta a
PLAY gombot. Amit először hallottak, azt még korábban, a
támadás előtt rögzítették a lehallgatók.
Már megnézték a holmijait. Négyszer is. A zsernyákok
úgy jöttek-mentek, mintha ez a lakás egy átjáróház lenne.
– Ez ki? – kérdezte Ollie suttogva.
– A lány – súgta vissza Hawes.
Már járt itt a rendőrség?
Nem akkor, amikor mi is itthon voltunk.
Akkor honnan tudja, hogy itt jártak?
– Ki ez a fickó? – kérdezte Ollie.
– Én – felelte Hawes.
– Te? – kérdezett vissza Ollie, és ha lehet, még jobban
összezavarodott.
Charlie csapdát állított nekik. Tudja, ezek a fakabátok nem
arról híresek, hogy olyan sok eszük lenne. Charlie-nak tíz perc
sem kellett, hogy…
– Nem tudná előrepörgetni? – kérdezte Hawes.
…megtalálja a poloskákat.
Kissman leállította a szalagot, aztán lenyomta a FAST
FORWARD gombot. A számlálót figyelte, majd megbökte a
STOP gombot, és következett ismét a PLAY. Most már
egészen közel volt a keresett részhez.
Azonnal jöjjön ide!… A lakásban. Azt tettem, amit mondott,
és itt maradtam. És most ide jöttek, hogy kinyírjanak…. Azok,
akik megölték Charlie-t. Kint vannak a tűzlépcsőn. Mindjárt
betörik az ablakot és bejönnek.
Üvegcsörömpölés hallatszott, majd legalább három,
esetleg négy tisztán megkülönböztethető emberi hang.
Tedd le a telefont!
Kapd el, figyelj!
Mindjárt…
Elkaptam!
Elizabeth felsikoltott. Ekkor kattanás hallatszott,
valószínűleg letették a telefont, majd dulakodás zajai, talán
fellöktek egy széket, lábak dübörögtek a linóleumpadlón. Az
őrszoba elválasztó korlátjánál megjelent Meyer Meyer,
kezében egy kávéval teli papírpohárral és egy fánkkal. – Mi
történik?
– Psszt! – szólt rá Hawes.
Elizabeth halkan zokogott. Tompa puffanások
hallatszottak: kemény tárgy csapódik neki az emberi húsnak.
Kérem, ne!
Kuss legyen, te kurva!
Kapd el, fogd meg a lábát!
Kérem, kérem!
Elizabeth olyan vérfagyasztó sikolyt hallatott, hogy az öt
sokat tapasztalt nyomozónak a hideg futkározott hátán, pedig,
amit ők még nem láttak vagy nem hallottak, az talán nincs is.
Újabb ütések hangja, szinte már ütemre: egy már eszméletét
vesztett lány módszeres verése.
Gyere, elég volt.
Kapd el, hagyd abba, még megölöd!
Menjünk már!
Tűnjünk már innen, haver!
 Futólépések zaja, az üvegszilánkok csikorgása a padlón.
Az érzékeny mikrofon még felvett egy nyögést, aztán néma
csend.
Kissman kikapcsolta a magnót.
– Szerintetek hányan voltak? – kérdezte Hawes.
– Négyen vagy öten – felelte Ollie. – Nehéz megállapítani.
– Van valami, amit nem értek – mondta Carella
homlokráncolva. – Visszapörgetnéd, Martin?
– Hova?
– Arra a részre, amikor az egyik valami olyasmit mond,
hogy megölöd.
Kissman visszapörgette a szalagot, aztán ismét lenyomta a
PLAY gombot.
Kérem, ne!
Kuss legyen, te kurva!
Kapd el, fogd meg a lábát!
Kérem, kérem!
A lány hátborzongató sikolya ismét végighasított a
levegőben, és a férfiak megint némán ültek, maguk elé
meredve, mint a gyerekek, akik eddig nem tudták, hogy
éjszakánként szörnyek jönnek elő a szekrényből. Újra
végighallgatták szótlanul, ahogy püfölik a lányt, majd vártak,
míg újra megszólalt egy hang a szalagon:
Gyere, elég volt.
Kapd el, hagyd abba, még megölöd!
Menjünk már!
Tűnjünk innen, haver!
– Álljunk meg itt! – kérte Carella, és Kissman kikapcsolta
a magnót. – Nem világos, hogy milyen utasítást ad itt az egyik.
– Hogy milyen utasítást?
 – A fickó egyszerre mondja azt valakinek, hogy kapd el és
hagyd abba. Ez teljesen értelmetlen.
– Az egész szalagon ezt kiabálja – mondta Kissman.
– Mármint mit?
– Hogy „kapd el”. Azt mondogatja valamelyiknek, hogy
„kapd el”.
– Nagyon sok a zaj ezen a szalagon – vélte Ollie. – Lehet,
hogy rosszul halljuk.
– Nem, minden tisztán érthető – vetette ellen Hawes. – Azt
kiabálja az egyik: „Kapd el!” Ez nem vitás.
– A hangjuk alapján úgy tűnik, hogy fiatalok, nem? –
kérdezte Kissman.
– Legalábbis némelyik.
– Nekem úgy tűnik, hogy mind fekete – jegyezte meg
Ollie, és Hawes szemöldökráncolva nézett rá, de a jelek szerint
Ollie ezt nem érzékelte.
– Légy szíves, játszd le újra azt a részt – mondta Carella.
Kissman visszapörgette a szalagot a megfelelő helyre,
majd újra és újra feszült figyelemmel meghallgatták azt az
egyetlen mondatot, és megpróbálták megfejteni a látszólagos
ellentmondást: Kapd el, hagyd abba, még megölöd! Kapd el,
hagyd abba, még megölöd! Kapd el, hagyd abba, még
megölöd! Kapd el, kapd el, kapd el…
– A neve! – kiáltotta Hawes, és hirtelen felpattant a
székről.
– Mi? – kérdezte Ollie.
– Cappel! Jamie Cappel!
Hárman mentek el a klubba: Ollie Weeks, mert a Harrod-
gyilkosság hivatalosan az övé volt; Carella és Hawes, mert a
Reardon-gyilkosság hivatalosan meg az övék. És különben
sem árt, ha az ember nem egyedül indul neki, hogy
lekapcsoljon néhány gengsztert – pláne, amikor nem is tudja
biztosan előre, hogy hányat.
A klub egy lakóház alagsorában volt az északi
Huszonhetedik utcában. A klub címének kiderítése nem
okozott gondot, mert a 83-as körzetben nyilvántartották az
összes utcai bandát.
És Ollie-nak elég volt csak betelefonálnia az őrszobára, és
máris pontosan tudták, hol van az Ősi Koponyák
főhadiszállása. Megálltak a klubhelyiség bejárata előtt az
alagsori folyosón, hogy hallgatózzanak: zeneszót hallottak, és
emberi hangokat, nőit, férfit egyaránt. Nem kopogtak, a
formaságokkal ugyanis nem foglalkoztak: olyan népekkel volt
dolguk, akik talán embereket öltek meg, vagy legalábbis
bántalmaztak. Dagadt Ollie berúgta az ajtót, Carella és Hawes,
kezükben pisztollyal, szorosan a nyomában. Két fiatalember
állt a lemezjátszónál; amikor felpattant az ajtó, odafordultak.
Egy fiú meg egy lány csókolózott egy kanapén, az ajtóval
szemben lévő falnál. Abban pillanatban felpattantak, hogy a
nyomozók beléptek. Két pár táncolt összebújva a terem
félhomályba borult sarkaiban. Rögtön a betolakodók felé
fordultak, abbahagyták a táncot, de nem váltak szét. A
helyiség túlsó végében volt még egy ajtó. Ollie gyors léptekkel
odament, és berúgta. Egy meztelen fiú és egy meztelen lány
feküdt az ágyban.
– Felkelni! – rendelkezett Ollie. – Öltözzenek fel!
– Mi a franc van? – kérdezte az egyik fiú a lemezjátszónál.
Hawes felismerte: az Avery Evans nevű szakállas
biliárdozó.
– Fogja be a száját! – mordult rá Carella.
– Hol van Jamie Cappel? – kérdezte Hawes.
– A másik szobában.
– Igyekezzen, szépfiú – mondta Ollie. – Váltanánk
magával néhány szót.
 – Mi az, talán valami rosszat csináltam? – kérdezte Cappel
a másik szobából.
– Én vagyok itt az elnök – jelentette ki Avery, és odament
a nyomozókhoz. – Ne haragudjanak már, de szeretném tudni,
mi folyik itt.
– Hogy hívják? – kérdezte Carella.
– Avery Evans.
– Örülök, hogy megismerhetem – nyájaskodott Ollie. – Hé,
maga! Lépjen oda a falhoz! Most nem péntek esti buli folyik
itt. Kapcsolják ki azt a lemezjátszót!
– Gondolom, van engedélyük – mondta Avery.
– Aha, itt az engedélyünk – felelte Ollie, és meglóbálta a
szolgálati fegyverét. – Szeretné elolvasni?
– Hát, én ezt nem értem – mondta Avery. – Az ősi
Koponyák mindig együttműködtek a rendőrséggel.
Megmondanák nekem, hogy…?
– Majd megmondjuk az őrszobán – szakította félbe Ollie. –
Gyerünk, lányok! Maga is! – Bedugta a pisztolyát a másik
szobába, és azt kiabálta: – Nem a kormányzó báljára
készülődik, Cappel! Csipkedje magát, az úristenit neki! Ne
akarja, hogy segítsek magának felöltözni!
A lány, aki az ágyban feküdt Cappel mellett, gyorsan
magára kapta a ruháit, és a blúzát gombolva kijött a szobából.
Talán tizenhat éves, ha lehetett: őzikeszemű lány, gyönyörű
arccal, szabályos vonásokkal.
Avery közelebb lépett Carellához, és mintha bizalmasan
akarna közölni vele valamit, azt mondta: – Gondolom,
tisztában van vele, hogy az Ősi Koponyák az egyetlen klub a
környéken, amelyik…
– Majd később elmondja – vágott közbe Carella.
– Lennének szívesek elárulni, miért visznek be bennünket
az őrszobára? – kérdezte Avery. – Valami gond volt talán egy
másik klubbal?
 – Nem – felelte Carella kurtán.
Jamie Cappel bejött a terembe. Olyan magas volt, ahogy
Hawes emlékezett, karja izmos, keze hatalmas. – Mi az ábra?
– kérdezte.
– Nagyon melléfogtak, Cappel – mondta Avery.
– Asszed én nem tudom? – felelte Cappel.
Az Ősi Koponyák banda tagjai nem voltak olyan öregek,
ahogy azt a nevük hirdette, volt köztük tizennyolc éves is, és a
legidősebb is csak huszonhat múlt. Ebből mindenesetre az
következett, hogy nem számítottak fiatalkorú elkövetőknek,
ezért a kihallgatásukat le lehetett bonyolítani a kapitányságon.
Még soha senki nem mondta meg a rendőröknek ebben a
városban, hogy pontosan hol kellene kihallgatni a fiatalkorú
elkövetőket. Általában egy olyan részébe vitték az épületnek a
fiatalkorú gyanúsítottakat, ahol a hitvány, alávaló figurák nem
bukkantak fel, és ezzel a rendőrök sokat tettek azért, hogy
továbberősödjék a vélekedés, miszerint: a törvény útjai
kifürkészhetetlenek. Az Ősi Koponyák tagjait természetesen
megillette, hogy ismertessék velük a jogaikat, és jogukban állt
hallgatni, és függetlenül attól, hogy hajlandóak-e válaszolni a
kérdésekre, joguk volt kirendelt védőhöz. Ellentétben azzal,
amit sok nyomozó állít, a Legfelsőbb Bíróság Miranda-
Escobedo döntése, amely biztosította ezeket a jogokat,
valójában nem nehezítette meg a rendőri munkát. A
rendőrtisztek között végzett felmérés azt mutatta, hogy a
Miranda-Escobedo döntés megszületése óta éppen annyi
vallomás született, mint annak előtte, de manipulatív trükkök
nélkül.
Avery Evans, az Ősi Koponyák vezetője, a banda
legidősebb tagja volt, már elmúlt huszonhat éves. És ő volt
közöttük a legeszesebb és valószínűleg a legdörzsöltebb is.
Fenntartotta abbéli véleményét, hogy a rendőrök csúnyán
melléfogtak, és kijelentette, hogy minden kérdésre válaszol,
amit feltesznek neki. Nincs rejtegetnivalója. Az Ősi Koponyák
mindig együttműködtek a rendőrséggel, és természetesen ő is
együtt fog most működni velük. Azt tanácsolta a banda többi
tagjának – vagy legalábbis a jelenlévőknek, ugyanis a
rendőrség tudomása szerint a banda száztizenkét tagot számlált
Isolában, és még ötven-egynéhányat Riverheadben –, hogy ők
is tegyenek hasonlóképpen, és válaszoljanak minden kérdésre.
Avery Evans kemény volt, higgadt, rettentő magabiztos, és egy
büszke, nemes társaság vezetője. Természetesen nem tudta,
hogy a rendőrség birtokában van egy magnószalag, amely
rögzítette, hogy ő és büszke, nemes társai mit tettek Elizabeth
Benjaminnál.
– Még mindig nem közölték velem, hogy mi ez az egész –
mondta.
A kihallgatószobában ült a 83-as körzetben, egy
tükörüveggel szemben, amit detektívtükörnek is szokás
nevezni. Akárhogyis hívják, az a lényeg, hogy amikor a
gyanúsított belenéz a tükörbe, ami mindenképpen felhívja
magára a figyelmet a kihallgatószoba amúgy teljesen csupasz
falán, nyomban tudja, nem igazi tükörbe néz, és (az esetek
kilencven százalékában) fényképeket készítenek róla a
szomszédos helyiségből. Pontosan ez történt Avery Evansszel
is, és ő tudatában is volt ennek. De természetesen nem volt
semmi rejtegetnivalója. Szemernyi kétsége sem volt afelől,
hogy a rendőrök minden létező bizonyíték nélkül kezdik meg a
kihallgatást. Hadd fényképezzék le a trükkös üveg mögül, ha
ebben lelik örömüket. Fél óra múlva úgyis megint a
klubházban lesz.
Ollie vezette a kihallgatást, mert ez az ő pályája volt, bár
lepusztultság tekintetében jóformán nem is különbözött a 87-
es körzet őrszobájától. Dagadt Ollie nyomban azt mondta: –
Mielőtt elkezdenénk, tisztázzuk még egyszer: ön megértette a
jogait, és ügyvéd nélkül hajlandó válaszolni a kérdéseinkre.
Jól mondom?
– Persze – mondta Avery. – Nincs rejtegetnivalóm.
– Jól van, akkor közölné velünk a teljes nevét?
– Avery Moses Evans.
– Hol lakik, Ave?
 – Az Ainsleyn… Ainsley Avenue 1194, 32-es lakás.
– Egyedül él?
– Nem, az anyámmal.
– Őt hogy hívják?
– Eloise Evans.
– Apja él?
– Elváltak – mondta Avery.
– Hol született, Ave?
– Itt. Ebben a városban.
– Hány éves?
– Huszonhét leszek két nappal karácsony előtt.
– Hol dolgozik?
– Jelenleg munkanélküli vagyok.
– Tagja az Ősi Koponyák nevű bandának?
– Nem banda, hanem klub – jelentette ki Avery.
– Na persze. Tagja?
– Én vagyok az elnök – mondta Avery.
– Jamie Cappel is tag?
– Jamison Cappel, persze. Jó srác – válaszolta Avery
vigyorogva.
– Hol volt maga és Jamie Cappel ma délután öt és fél hat
között?
– Nem emlékszem pontosan.
– Próbáljon meg emlékezni – javasolta Ollie.
– Hát, ténferegtünk ide-oda.
– Na de mégis hol?
– Valószínűleg a biliárdteremben voltunk.
– Hol van a biliárdterem?
 – A Kruger Streeten. Ace Biliárd, ez a neve.
– Látta ott valaki magát meg Jamie-t ekkor?
– Sokan ott voltak az ősi Koponyák közül.
– És valaki más a bandatagokon kívül?
– Már mondtam, hogy nem banda, hanem klub.
– Szóval?
– Nem tudom. Nem szoktam figyelni, hogy milyen
társaság gyűlik ott össze.
– Ismer egy Charlie Harrod nevű férfit? – kérdezte Ollie,
miközben hüvelyk és mutatóujjával masszírozta az orrnyergét.
Ez volt a jel, hogy ideje megkezdeni az oldaltámadást. Ollie
folytatja a frontális támadást, Hawes és Carella pedig oldalról
közelít.
– Sose hallottam róla – válaszolta Avery.
– Elizabeth Bejamin? – kérdezte Hawes. – Róla már
hallott?
– Nem.
– Harrod drogos volt – mondta Carella.
– Igen? – kérdezte Avery mosolyogva. – Látom, múlt időt
használ. Ezek szerint leszokott róla?
– Bizony le – felelte Hawes.
– Jó neki. A mi klubbunkban nincsenek drogosok.
Szerintem ezt már maguk is tudják. Kérdezzék meg bármelyik
zsarut ebben a körzetben, azt fogja mondani maguknak, hogy
az Ősi Koponyák tiszták.
– Na persze, ezt mi is tudjuk – mondta Ollie.
– Ez tény, ember.
– Szóval sohasem hallott Harrodról, ugye?
– Nem. Csak azt tudom, hogy ha lejött a drogról, akkor
büszke vagyok rá. Túl sok a drog ezen a környéken. El kell
ismerniük, az Ősi Koponyák mindent megtesznek, hogy ez a
környék egy kellemesebb hely legyen.
– Hát mindnyájan ezen munkálkodunk, nem igaz, kérem?
– kérdezte Ollie, megint W. C. Fields stílusában; a kollégáit
már nem tudta meglepni vele.
– És még valami – mondta Avery. – Az Ősi Koponyák, és
csak az Ősi Koponyák tárgyalnak a többi klubbal, hogy itt
béke legyen. Ha mi nem lennénk, maguk ki sem látszanának a
munkából. Háború lenne éjjel-nappal. Szerintem legalább egy
kicsike hálával tartoznak nekünk.
– No persze, ezzel mi is tisztában vagyunk – felelte Ollie.
Egyik rendőr sem fárasztotta magát azzal, hogy felhívja
Avery figyelmét arra: ha nincsenek utcai bandák, nem
lennének háborúk, következésképpen nem lenne szükség rá,
hogy bármelyik banda is béketárgyalásokat folytasson. A
kihallgatást vezető nyomozók mind tudták, hogy a mai bandák
sokkal veszélyesebbek, mint a húsz évvel ezelőttiek, főleg
azért, mert a mostaniaknak nagyon komoly ideológiai
muníciója is van. És az ideológia igazolja az öldökléseket. Ha
azért csinálsz valamit, hogy a környék, ahol élsz, jobb legyen,
akkor, a fenébe is, bármit megtehetsz. Ráadásul önérzetes
büszkeséggel.
– Hol volt ma nem sokkal déli tizenkét óra előtt? – tette fel
a kérdést Hawes.
– Ember, azt várják tőlem, hogy a nap minden percéről
tudjam, hol töltöttem?
– Nem kell válaszolnia, ha nem akar – mondta Hawes.
– Nincs rejtegetnivalóm – felelte Avery. – Valószínűleg a
klubházban voltam.
– Látta ott valaki?
– Persze, sokan…
– Úgy értem, valaki a bandatagokon kívül.
– A klubházba csak a klubtagok léphetnek be.
 – Amikor azt mondja, klubház, akkor arra az alagsorra
gondol, ahol megtaláltuk magukat? – érdeklődött Ollie.
– Az a klubház – mondta Avery.
A három nyomozó közelebb húzódott hozzá, fenyegetően
körbevették a székét. Gyorsabban pattogtak a kérdések, egyik
a másik után, és Avery eleinte mindig a kérdező irányába
fordult, de végül minden válaszát a vele szemben álló Ollie-
hoz intézte.
– Van a klubháznak egy melléképülete? – kérdezte Ollie.
– Nincs.
– Hol tartják a fegyvereket? – hangzott Carella kérdése.
– Nincsenek fegyvereink, ember. Mi egy békeszerető klub
vagyunk.
– Nincsenek pisztolyaik? – kérdezte Hawes.
– Se késeik? – kérdezte Carella.
– Se baseballütőik? – kérdezte Ollie.
– Semmi ilyesmi.
– Nem tartanak valahol máshol egy halom puskát?
– Nem.
– Nem a klubházban, hanem máshol?
– Nem.
– Vagy késeket?
– Nem.
– Charlie Harrodot ma megkéselték.
– Nem ismertem.
– És agyonverték.
– Akkor sem ismertem.
– A Kruger Street környékén ismerős?
– Egy kicsit.
 – Most mondta, hogy az Ace Biliárdban szokták lökdösni a
golyókat.
– Ez igaz. Néha.
– Charlie a biliárdterem melletti házban lakott.
– Tényleg?
– Kruger Street 1512, 6A lakás.
– És?
– Járt már abban a lakásban?
– Soha életemben.
– Látta valaha Elizabeth Benjamint a környéken?
– Nem.
– Tudta, hogy Charlie Harrod drogos?
– Nem tudtam, hogy micsoda. Nem értik, hogy nem
ismertem ezt a palit?
– Vert már össze drogost?
– Nem.
– Hazudik – állapította meg Ollie. – Fél évvel ezelőtt
behoztuk magukat, mert félholtra vertek egy Kendricks nevű
dílert.
– Az egy díler volt, ember. Nem drogos. A drogosok
betegek. És a dílerek teszik őket beteggé. – Avery elhallgatott.
– De maga honnan tud erről? Nem maga intézte ezt az ügyet.
Ollie felemelt egy nagy alakú borítékot az íróasztalról, és
Avery ölébe dobta. – Elnök úr, itt a maguk kis klubjának az
aktája. Napról napra vastagabb. Mindent tudunk magukról, és
tudjuk, hogy ez az egész klub úgy bűzlik, ahogy van.
– Én azért ezt nem mondanám, Mr. Weeks – válaszolta
Avery vigyorogva, és visszaadta a borítékot Ollie-nak.
– Például azt is tudjuk, hogy a fegyvereiket egy bizonyos
Melissa Beamnél tartják, aki az északi Huszonharmadik utca
211-ben lakik. Ott van tizennégy kézi lőfegyver, kéttucatnyi
kézigránát, hat második világháborús bajonett tokkal együtt, és
egy halom rugóskés, baseballütő és lefűrészelt seprűnyél.
– Ebből egy szó sem igaz, ember – felelte Avery. – Ki
mondta magának ezt a hülyeséget?
– Egy másik klub, a Királyi Barbárok egyik tagja.
– Azok közül a barmok közül valamelyik? – utálkozott
Avery. – A seggük lyukától nem tudnak megkülönböztetni egy
géppisztolyt. És különben is, ha azt hiszik, hogy ez a sok cucc
ott van a Huszonharmadik utcában, miért nem mentek már
oda?
– Azért, mert amikor legutóbb itt volt, elnök úr, megígérte
egy Thomas Boyd nevű nyomozónak, hogy törvénytisztelő
polgárok lesznek, mire ő azt mondta, rendben, akkor nem
fogja vegzálni a maguk klubját.
– Na látja, ez igaz, mi tényleg törvénytisztelő polgárok
vagyunk – mondta Avery. – Őrizzük a békét.
– Boyd nyomozó most a Huszonharmadik utcában van –
tájékoztatta a fiatalembert Ollie –, és talán éppen ebben a
pillanatban hatol be a lakásba. Remélem, nem talál olyan
fegyvereket, amelyek magához meg a bandájához vezetnek.
Mondjuk, egy olyan kést, amit beledöftek Charlie Harrodba.
– Ne aggódjon, nem fog – felelte Avery, de most már kissé
nyugtalannak tűnt. A torkát köszörülte.
– Hogy szólítja Jamie Cappelt? – kérdezte Carella.
– Cappelnek.
– A vezetéknevén?
– Igen.
– Miért?
– Mert csak a köcsögöket hívják Jamie-nek. Azt szereti, ha
Cappelnek szólítják. Nagy, erős, büszke ember. Ez a név jól
illik hozzá.
– Hallott már a hangnyomatról? – kérdezte Hawes.
 – Nem.
– Olyasmi, mint az ujjlenyomat – mondta Carella.
– Össze tudjuk hasonlítani. A hang alapján azonosíthatjuk
a gazdáját.
– Baromi érdekes – állapította meg Avery.
– Megvan nekünk a maga hangnyomata magnószalagon –
közölte vele Ollie.
– Szalagra vették a kihallgatást? – kérdezte Avery, és
gyorsan körbepillantott, nem lát-e valahol egy elrejtett magnót.
– Nem adtam rá engedélyt.
– Nem, nem a kihallgatást rögzítettük – mondta Ollie
mosolyogva.
– De azért van egy magnószalagunk – tette hozzá Carella,
és ő is mosolygott.
– Magáé meg Cappelé a főszerep – mondta Hawes, szintén
mosolyogva.
– Szeretné meghallgatni, Avery?
– Persze, szívesen – felelte Avery, vállat vont, és karba
tette a kezét.
Ollie nyomban kiment a szobából. A magnó a folyosó
végén lévő irodában volt, és a nyomozó harminc másodperc
alatt elmehetett volna érte, de húzta az időt, öt teljes percet
várt, mielőtt visszament volna Averyhez, aki karba tett kézzel
ült az egyenes hátú széken. Amíg Ollie távol volt, a másik két
nyomozó nem szólt egy szót sem. Ollie az íróasztalra tette a
magnót, együttérző pillantást küldött Avery felé, ami
nagyjából azt jelentette: „nagy szarban vagy, haver”, majd
lenyomta a PLAY gombot. A nyomozók lezser tartásban álltak
Avery Evans körül, és figyelték, ahogy a magnószalagot
hallgatja.
Hawes? Azonnal jöjjön ide!… A lakásban. Azt tettem, amit
mondott, és itt maradtam. És most ide jöttek, hogy
kinyírjanak…. Azok, akik megölték Charlie-t. Kint vannak a
tűzlépcsőn. Mindjárt betörik az ablakot, és bejönnek.
Avery hunyorgott, amikor meghallotta az
üvegcsörömpölést. Még mindig karba tett kézzel előrehajolt,
amikor meghallotta a hangokat:
Tedd le a telefont!
Cappel, figyelj!
Mindjárt…
Elkaptam!
Elizabeth felsikoltott, és Avery izzadni kezdett. A
homlokán ütközött ki a veríték, végigcsorgott a halántékán és
az arcán, miközben hallotta a kattanást, mert valaki a helyére
tette a kagylót; majd a felborított szék és a linóleumpadlón
dübörgő lábak okozta zajokat. Elizabeth zokogása, az emberi
húsba csapódó ütések brutális hangja.
Kérem, ne!
Kuss legyen, te kurva!
Kapd el, fogd meg a lábát!
Kérem, kérem!
Újabb sikítás, és a veríték már elélte Avery állát, szakállát,
parányi patakokban folyt végig a nyakán, és csak a
bandadzseki alatt viselt póló nyaka fogta fel. Hallgatta a
verést, és hunyorgott, amikor ismét emberi hangokat hallott:
Gyere, elég volt.
Cappel, hagyd abba, még megölöd!
Menjünk már!
Tűnjünk már innen, haver!
Avery hallgatta a futólépéseket, az üvegszilánkok
csikorgását, és amikor Elizabeth felnyögött, elfordította a fejét.
A magnó elhallgatott.
Ollie leállította a masinát. – Felismerte valamelyik hangot?
 Avery nem válaszolt.
– A lány életben van – mondta Hawes. – Fel fogja ismerni
magát. – Hogyhogy nem végeztek vele? Úgy gondolták, elég
csak ráijeszteni?
Avery nem válaszolt.
– Maga szerint Harrod díler volt?
– Csak nem tévesztette meg a szép ruhája meg a Caddyje?
– Azt hitte, hogy a lány is kábítószert árul?
Avery még mindig nem mondott semmit.
– Ki tette le a telefont, Ave?
– Tudja, a kagylón ott vannak az ujjlenyomatok.
– És a szalagon lévő hangokat össze fogjuk hasonlítani a
maga meg Cappel hangmintájával.
– Meg a többi haverjának a hangmintájával.
– És össze fogjuk hasonlítani a Harrod körme alatt talált
festékmaradványt a maguk dzsekijén lévő festékkel.
– Hányan voltak, amikor elintézték Harrodot?
– Te kis hülye tapló! – kiabálta Ollie. – Azt hiszed, bárkit
megölhetsz, bárkit összeverhetsz? Bezárunk egy lyukba, és
eldobjuk a kulcsot! Hallja, mit mondok, elnök úr?
– Ügyvédet akarok – mondta Avery.
 9.

Péntek volt. Időtlen idők óta péntek volt.

A jogsegélyszolgálat átküldött egy ügyvédet, nehogy
sérüljenek az Ősi Koponyák jogai. Ezzel egy időben a
nyomozók – mivel biztosak voltak benne, hogy nem árnyékra
vetődnek – betelefonáltak a kerületi ügyészi hivatalba, és azt
kérték, küldjenek át valakit, mielőtt a további kihallgatásokkal
esetleg tilosba tévednének a jogi útvesztőben. Este tizenegyre
mindenki ott volt az őrszobán, akinek ott kellett lennie. Tíz
perccel éjfél előtt már látták, hogy nem jutnak sehova, ugyanis
az Ősi Koponyák kijelölt védője azt a tanácsot adta az
ügyfeleinek, hogy maradjanak csöndben. De az ügyészi
hivatalból érkezett férfi meggyőzőnek ítélte a bizonyítékokat,
így a bandatagok letartóztatását csoportosan elkövetett
emberölés gyanúja alapján meghosszabbították, és elhelyezték
őket a földszinti fogdában, ahonnan majd átszállítják őket a
büntetőbíróságra, hogy megtörténjék a vádemelés. A jogászok
kezet ráztak egymással és a nyomozókkal, és néhány perccel
éjfél után mindenki távozott az őrszobáról. Végre szombat lett.
Ollie Weeks kevesebb, mint tizenkét óra alatt megoldotta az
ügyet, és az ember azt gondolná, hogy egy nyomozó ilyenkor
hazamegy, és azzal a tudattal hajtja mély és békés álomra a
fejét, hogy parádés produkciót hajtott végre.
Az éjszaka közepén megszólalt a telefon Carella
éjjeliszekrényén. A sötétben tapogatózva megtalálta, majd
felvette a kagylót, és azt mondta: – Tessék! –, de nem is volt
biztos benne, hogy a jó végén szólt bele a kagylóba.
– Carella? Itt Ollie Weeks.
– Ollie? Ó, szia. Hogy vagy? Hány óra van, Ollie?
– Nem tudom, hány óra – felelte Ollie. – Carella, nem
tudok aludni.
 – Az bizony nem jó – mondta Carella, és az
éjjeliszekrényen álló ébresztőóra világító számlapjára nézett.
Tíz perccel múlt négy. – Megpróbáltál számolni magadban,
Ollie?
– Ezen a fickón töröm a fejemet – mondta Ollie.
– Milyen fickón, Ollie?
– Ezen az Oscar Hemmingsen. Tudod, a harmadik pasas a
kamu cégnél.
– Aha – mondta Carella. – Mi van vele?
– Arra gondoltam, hogy ha reggelig várok, akkor
valószínűleg nem lesz ott.
Carella nem tudta, mit feleljen. Úgy érezte, hogy amit
Ollie mond, annak nincs értelme, de egyáltalán nem volt biztos
ebben, mert félig még aludt.
– Mármint úgy értem, hogy a lakásában – folytatta Ollie. –
Azon a címen, amit találtam.
– Hát igen, megvan az esélye, hogy nem lesz ott.– Carella
ismét az órára nézett.
– Talán most kéne odamennem – mondta Ollie.
– Hajnali négy óra van – állapította meg Carella. –
Tizenkét perccel múlt négy.
– Arra gondoltam, hogy hajnali négykor mindenki a
lakásában van. A bulizásnak már vége, ahhoz meg túl korán
van, hogy valaki elmenjen hazulról. Ha odamegyek, biztos,
hogy elkapom.
– Jól van – mondta Carella. – Remek.
– Ezt hogy érted?
– Menj oda. Kapcsold le.
– Nem akarsz velem jönni? – kérdezte Ollie.
– Nem – válaszolta Carella.
– Na, gyere már!
 – Nem – mondta Carella. – Mondd, te megőrültél, vagy mi
a franc van veled? Felébresztesz hajnali négykor vagy negyed
ötkor… vagy mit tudom én, hánykor. Meghibbantál?
Megoldottad az ügyet, Ollie, és…
– Ezek a pasik nem hagynak nyugodni.
– Miért?
– Mert 800 000 dollárjuk van abban a banki széfben.
Honnan szereztek ezek a fekák ennyi pénzt? Csak piszkos
pénz lehet.
– Fogalmam sincs, honnan szerezték, Ollie.
– Még csak nem is érdekel? Harrod nekik dolgozott,
Harrod ismerte Reardont, Reardon halott, és Hawes azt
mondja, hogy Harrod fegyvere ölte meg Reardont. Te ezt nem
találod érdekesnek?
– De, baromi érdekesnek találom. Csakhogy Harrod is
halott, és egy halottat nem tartóztathatok le, mert megölt
valakit.
– Miért nyírták ki ezeket a palikat? – kérdezte Ollie.
– A gyilkosságok között nincs összefüggés – mondta
Carella türelmesen. – Lekapcsoltad a fickókat, akik megölték
Harrodot, és ha Harrod ölte meg Reardont, akkor azért tette,
mert Reardon tudott valamit a gyújtogatásról, amiben Harrod
vagy benne volt, vagy nem… A mindenségit neki, Ollie,
kivered az álmot a szememből. De én még aludni akarok! Jó
éjt, Ollie.
Carella letette a telefont. Mellette a felesége, Teddy
mélyen aludt, lábára rátekeredett a lepedő. Nem hallhatta és
ezért nem is hallotta a telefoncsöngést, majd az azt követő
beszélgetést, és Carella ennek nagyon örült. Lehúzta a lepedőt
az asszony lábáról, és odabújt hozzá, amikor ismét megszólalt
a telefon. Felkapta a kagylót, és azt kiabálta: – Tessék, a franc
egye meg!
– Steve?
– Ki az?
 – Én vagyok az, Cotton.
– Mit akarsz, Cotton?
– Ollie Weeks nem hívott fel?
– De, Ollie Weeks felhívott! Most meg te hívtál fel! Miért
nem házasodtok össze, és hagytok nekem békét? Aludni
szeretnék. Aludni szeretnék. Aludni…
– Steve?
– Mi van?
– Nem akarsz elmenni vele?
– Nem, nem akarok elmenni vele.
– Szerintem vele kéne mennünk – mondta Hawes.
– Ha annyira odavagy érte, akkor menjél vele – válaszolta
Carella.
– Egyáltalán nem vagyok oda érte, de azt hiszem, talán
igaza van – mondta Hawes. – Lehet, hogy ennek a fejlesztési
vállalatnak köze van a két tűzesethez, és azt hiszem,
Worthyből és Chase-ből semmit sem fogunk kiszedni, de talán
ebből a harmadik pasasból igen, ha megjelenünk nála az
éjszaka közepén, és meglepjük. Azt hiszem, Ollie-nak igaza
van.
Halotti csend a vonal túlsó végén.
– Steve?
Még mindig csend.
– Steve?
– Hol akartok találkozni? – kérdezte Carella elgyötörten.
Egy éjjel-nappal nyitva tártó gyorsbüfében találkoztak az
Ainsley Avenue-n háromnegyed ötkor. Leültek az egyik sarok
boxban, és csöndben megbeszélték a következő lépésüket.
Amire készültek, kockázatokkal járt, hiszen nem volt bírói
végzés a birtokukban, amely feljogosította volna őket, hogy
behatoljanak Oscar Hemmings lakásába, és ha Hemmingsnek
olyan a kedve, nyugodtan mondhatja nekik, hogy tűnjenek el,
és máshol játszanak rabló-pandúrosdit. Amerika még nem
rendőrállam, és a Gestapo nem törheti rád az ajtót az éjszaka
közepén, hogy kirángasson az ágyadból és elhurcoljon.
Kikérdezhetik Hemmingset, persze, hogy kikérdezhetik, mert
információkat akarnak gyűjteni egy bizonyos bűntényről, de
csak akkor tehetik ezt, ha ő is beleegyezik. Ha megtagadja a
válaszokat, akkor közölhetik vele, hogy bírósági idézéssel
jönnek vissza hamarosan, és majd egy vádesküdtszék előtt kell
válaszolnia a kérdésekre. Lehet, hogy megijed, és hajlandó
lesz együttműködni. De nem ezt az utat akarták választani
Hemmingsszel. Úgyhogy kiagyaltak egy trükkös tervet a
gyorsbüfében, és abban reménykedtek, hogy működni fog. Ha
sikerül félrevezetni Hemmingset, talán beszélni kezd, és
elmond néhány fontos dolgot. Ha nem sikerül – nos, akkor
nyugodtan becsaphatja az orruk előtt az ajtót. A terv, amit
kiagyaltak jó volt és egyszerű. Azzal a feltevéssel éltek, hogy
Hemmings, mivel a Diamondback Fejlesztési Vállalat egyik
tulajdonosa, már értesült Charlie Harrod haláláról. De
bármilyen gyors is volt az információáramlás az üzlettársak
között, azt valószínűleg még nem tudta, hogy az Ősi
Koponyák nevű banda tagjait letartóztatták, mert őket
gyanúsítják Harrod meggyilkolásával. Roger Grimm
raktárának felgyújtásával kapcsolatban több feltevést is
megfogalmazlak:
A) Reardon keverte bele a szert a whiskeybe, amiből a két
éjjeliőr ivott, és
B) Reardont azért ölték meg, mert esetleg beszélhet arról,
milyen szerepe volt a gyújtogatásban. Ráadásul a nyomozók
azt is tudták, hogy a raktártüzet nagyjából egy héttel
megelőzően Reardont két vagy három alkalommal
meglátogatta két fekete férfi, és a két férfi közül az egyik
Charlie Harrod volt; azt is tudták továbbá, hogy Reardon
ötezer dollárt helyezett el a bankszámláján öt nappal a tűz
előtt; és azt is, hogy Elizabeth Benjamin két éjszakát töltött
Reardon lakásában a raktártűz előtt, feltehetően azért, hogy az
anyagi jellegű ösztönzésen túl a szexualitás eszközeivel is
hatni próbáljanak a férfira. Barbara Loomis minden bizonnyal
fel fogja ismerni Harrodot és Elizabethet, hiszen
mindkettőjüket látta. A tőle kapott személyleírások stimmelni
látszottak, ezért a nyomozók arra gyanakodtak, hogy Reardon
a kapocs Harrod és a raktártűz között.
Azt is szerették volna még tudni, és ezért készültek
látogatást tenni Hemmingsnél a hajnali órákban, hogy mi köze
volt Harrodnak a gyújtogatáshoz. Feltételezve, hogy Harrod
azért kereste meg Reardont, mert meg akarta bízni az
éjjeliőrök elkábításával, és feltételezve, hogy Reardon ennek a
megbízásnak a végrehajtásáért kapott ötezer dollárt, és
feltételezve továbbá, hogy Elizabeth feladata a férfi további és
gyöngéd ösztönzése volt – nos, akkor először is az a kérdés
merül fel, hogy Harrod miért gyújtotta fel Grimm raktárát. Mi
volt az indítéka? A Diamondback Fejlesztési Vállalat
megbízásából dolgozott, vagy a saját szakállára? Worthy és
Chase már mindent elmondtak Charlie Harrodról, amit el
akartak. Jó fotós, az anyja egyedül él, a barátnője kicsit
kurvás, satöbbi, satöbbi. Hemmings még semmit sem mondott
nekik, de a nyomozók abban reménykedtek, hogy hamarosan
fog – persze csak akkor, ha a terv működik.
A következőkre alapozták a tervet:
Hemmings tudja, hogy Charlie Harrodot meggyilkolták.
Hemmings nem tudja, hogy az Ősi Koponyákat
gyanúsítják a gyilkossággal.
Worthy és Chase ismeri Olliet és Hawest is.
Worthy és Chase egész biztosan beszámolt a harmadik
tulajdonosnak, Hemmingsnek arról, hogy megjelent az
irodájukban két zsaru, és talán el is mondta, hogy néznek ki.
Az egyetlen rendőr, akit Worthy, Chase és Hemmings sem
ismer, az Steve Carella.
A következő forgatókönyvet dolgozták ki:
Ollie és Hawes bekopog Hemmings ajtaján. Elnézést
kérnek, hogy felébresztették és ilyen lehetetlen időpontban
zavarják, de velük van egy férfi, akit Charlie Harrod
meggyilkolásával gyanúsítanak. Aztán meg is mutatják ezt a
férfit, bilincsbe verve. Az illető magas és vékony, haja barna,
ahogy vágott szeme is, mindent egybevetve egy nem
különösebben feltűnő jelenség, na de ki állítja azt, hogy csak
egy John Wayne külsejű ember képes gyilkosság elkövetésére?
Ez a bilincsbe vert férfi nem más, mint Steve Carella.
Ollie és Hawes elmondja Hemmingsnek, hogy a férfi,
akinek az Alphonse Di Bari nevet találták ki (hiába tiltakozott
Carella, hogy nem néz ki olasznak), azt állítja, hogy nem ölte
meg Charlie Harrodot, mert a férfi jó barátja volt, sőt a
munkatársa is, együtt dolgozott vele a Diamondback
Fejlesztési Vállalatnál. Az ügy, illetve a Di Bari elleni vád
szempontjából elemi fontosságú, hogy a vállalattól valaki
igazolja vagy cáfolja az állítását. Hemmings természetesen azt
fogja mondani, hogy még életében nem látta Alphonse Di
Barit (Carella még mindig tiltakozott, ezúttal azon az alapon,
hogy nem úgy néz ki, mint egy Alphonse). A nyomozók
ezután fesztelen csevegésbe kezdenek Hemmingsszel,
elmondják neki, hogy Di Barit a lakásában tartóztatták le, ahol
előkerült a gyilkos fegyver is, és Carella (vagyis Di Bari)
végig tiltakozik majd, azt hajtogatja, hogy ártatlan, nem csinált
semmit, majd könyörögni kezd Hemmingsnek, mondja már
meg ezeknek a rendőröknek, hogy ő tényleg dolgozott a
Diamondback Fejlesztési Vállalatnál, Charlie Harrod bízta
meg azzal, hogy fényképeket készítsen egy Roger Grimm
nevű férfi tulajdonában lévő raktárépületről. Kérem, miszter,
mondja meg ezeknek a zsaruknak, hogy nem én vagyok az
emberük!
Mindenki feszülten figyeli majd Hemmingset, hátha elárul
valamit a viselkedése vagy a reakciója, amikor Di Bari
megemlíti a raktárat. Ha nem reagál rögtön, akkor tovább
időznek a raktárnál és Roger Grimmnél, és látszólag
Hemmings segítségét kérik, de közben persze árulkodó jelekre
várnak. Valójában kihallgatják, miközben elhitetik vele, hogy
csak információt kérnek tőle, amely megcáfolja Di Bari
hazugságát.
Nem volt rossz forgatókönyv.
 Azért azt nem szabad elfelejteni, hogy hajnali öt óra volt,
és ezek a fickók nem a Twentieth Century Foxnak dolgoztak.
A két nyomozó bemasírozott a St. Sebastian Avenue-n álló
épületbe a megbilincselt Carellával (nagyon hülyén érezte
magát), majd elkezdtek felkapaszkodni a negyedik emeletre.
Ollie még ezen a hajnali órán sem árasztott magából olyan
illatot, mint mondjuk, egy parfüméria vagy egy rózsakert, bár
az is igaz, nem is tett ilyen irányú ígéretet. Cotton Hawesnak
nagyon érzékeny orra volt. Utált értelmetlenül lövöldözni a
fegyverével, mert a kordit szagától szinte mindig hányingere
lett. A haditengerészetnél ez meglehetősen sok problémát
okozott, mert ott, ugye, mindig akadt valaki, aki ilyen vagy
olyan okból lövöldözött. Ollie-nak nem kordit szaga volt.
Nehéz lett volna pontosan meghatározni, milyen szag áradt
felőle.
– Azt hittem, felújították ezt a romhalmazt – mondta Ollie.
– Olyan bűz van itt, mint egy szeméttelepen.
Igen, gondolta Hawes, tényleg olyan bűz van.
Megálltak Hemmings ajtaja előtt és bekopogtattak. Aztán
megint kopogtak. És megint és megint. Nem nyitottak nekik
ajtót.
– Most mit csinálunk? – kérdezte Hawes.
– Szerintetek bent van? – tette fel a kérdést Ollie.
– Ha igen, akkor azt akarja, hogy ne tudjunk róla.
– Itt kell lennie – jelentette ki Ollie homlokráncolva. –
Hajnali öt van. Hajnali ötkor mindenki az ágyában van.
– Kivéve engem – jegyezte meg Carella.
– Mit mondtok? – kérdezte Ollie.
Rövid tanácskozást tartottak Hemmings ajtaja előtt a
folyosón, és úgy döntöttek, lefújják az akciót. Levették a
bilincset Carella csuklójáról, és elindultak lefelé a lépcsőn,
amikor is Ollie azt mondta: – Mi a faszt finomkodunk mi
itten? – Visszament az ajtóhoz, és egyetlen további szó nélkül
berúgta.
Carella és Hawes egymásra néztek. Hawes felsóhajtott.
Bementek Ollie után a lakásba.
– Nézzétek meg ezt a kéglit! – mondta Ollie.
Megnézték. Ami azt illeti, tátott szájjal nézték meg. Mert
ugyan a St. Sebastian Avenue 1137-es szám alatt álló bérház
egy közönséges épület volt, és a lépcsőház éppen olyan
koszlott és bűzös volt, mint bármelyik lépcsőház a
nyomornegyedben, és Oscar Hemmings lakásának málló
festékű, viharvert ajtaja éppen olyan volt, mint az összes többi
ajtó az emelten, maga a lakás meglepetéseket tartogatott.
Az első meglepetés a bejárati előtér volt. Túlzás nélkül
állíthatjuk, hogy Diamondbackben ritka építészeti
megoldásnak számít a bejárati előtér. Ha az ember azt hallja,
hogy bejárati előtér, Marie Antoinette-re gondol.
Diamondbackben az ajtó után rögtön a konyha jön. De itt,
ebben a lakásban egy igazi bejárati előtérbe érkezik a látogató.
A falakat tükrök borították, amelyek optikailag
megnagyobbították a teret, és jelen pillanatban három elképedt
nyomozó volt látható bennük. Ollie, aki már a lakás többi
része felé kukucskált, úgy gondolta, arra a helyre hasonlít,
amit egyszer egy sci-fi tévéfilmben látott. Carella és Hawes
nem gondolt semmire. Csak álltak ott, és úgy néztek ki, mint
két buggyos nadrágú arab, aki véletlenül betévedt az izraeli
nagykövetségre egy állófogadásra.
A bejárati előtérből jobbra nyílt a konyha: csillogó
formika, diófa borítás, króm mindenütt, és fehér járólap. A
vastag, halványkék szőnyeg, ami a bejárati előtérben indult, a
lakás többi részét is beborította. A nyomozók úgy érezték,
hogy térdig elsüllyednek benne, miközben elvergődtek a
nappaliig. A jobb sarokban lakkozott falábakon álló
sarokkanapé, a díszpárnák kéke sötétebb, mint a függönyé,
amelynek színe a szőnyegével egyezett. A kanapé egyik része
fölött hatalmas modern festmény lógott a falon: vörös, fekete
és a kék különböző árnyalataiban játszó csíkok, vonalak, csupa
krikszkraksz. A festményt az ajtónál lévő higanykapcsolóval
működtethető állólámpa halovány fénye világította meg. Az
egyik falnál diófa borítású bárpult állt, a rajta sorakozó
poharak, melyeket biztosan valahol Skandináviában terveztek,
szemet gyönyörködtetően csilloglak a drága whiskey-vel és
likőrrel teli üvegek előtt. A szemben lévő falnál padlótól
mennyezetig húzódó diófa könyvespolc, teli olyan
könyvekkel, amelyeket Ollie már régen el szeretett volna
olvasni, de valahogyan sosem sikerült időt kerítenie rá.
Hemmings sztereó berendezése egy lemezjátszóból,
kazettás magnóból és erősítőből állt. Két sarokban egy-egy
hangszórót helyeztek el, és a könyvespolcrendszer egyik
hosszú polcán legalább kétszáz lemez sorakozott, és legalább
ugyanennyi kazetta. A nappali távolabbi sarkában, amit egy
csapóajtón keresztül a konyhából is meg lehetett közelíteni,
ovális diófa asztal állt, körülötte négy szék. Az asztal mögött
diófából és formikából készült falra erősített tálaló, amely
fölött egy másik absztrakt kép lógott, melynek
színkompozíciója megegyezett a nagyobb festményével:
vörös, fekete, fehér és kék.
A hálószoba bútorzata kifejezetten spártai volt: hatalmas
dupla ágy sötétkék ágytakaróval, körülötte halványkék
szőnyeg, ugyanolyan halványkék függöny az ablak előtt, diófa
komód fehér formikatetővel, alacsony, fekete kárpitozású
karosszék, és az egész falat elfoglaló szekrény, fehérre festett
ajtókkal. A fürdőszoba teljesen fehér volt. Fehér csempe, fehér
szaniterek, fehér zuhanyfüggöny, fehér ovális bolyhos szőnyeg
a kádnál, és fehér törülközők.
Hát ennyi. A lakásban eredetileg valószínűleg öt szoba
lehetett, mielőtt kidöntötték a falakat, és újra elosztották a
teret. Most három szoba állt benne és egy fürdőszoba, no meg
persze a bejárati előtér. A felújítás minden kétséget kizáróan
sok-sok ezer dollárjába kerülhetett a Diamondback Fejlesztési
Vállalatnak.
– Szép – állapította meg Ollie.
– Aha – mondta Hawes.
 – Ühüm – mondta Carella.
Mindannyian a fizetésükre gondoltak.
– Nézzük meg a szekrényeket meg fiókokat – javasolta
Hawes.
Ismét elindultak a hálószoba felé, amikor Ollie hirtelen
megállt. – Jön valaki – suttogta. Hawes és Carella nem hallott
semmit. Füleltek, és ekkor lépéseket hallottak a lépcsőház
felől: magas sarkú cipő közeledett a berúgott bejárati ajtó felé.
Ollie sebes léptekkel az ajtó bal oldalához ment, és kezében
pisztollyal nekisimult a tükör borította falnak. Intett
Carellának és Hawes-nak, hogy húzódjanak félre, nehogy
rögtön meglássák őket.
A folyosón valaki felkiáltott meglepetésében.
– Jöjjön be! – mondta nyomban Ollie.
Egy lány jelent meg a bejárati előtérben. Magas volt,
csinos, vörös hajú és fehér bőrű; talán huszonöt éves lehetett.
Hosszú zöld estélyi ruhát viselt és zöld szaténcipőt.
Hamupipőke hajnali ötkor hazatér a bálból, és azt látja, hogy a
lakás tele van betörőkkel – minden bizonnyal erre
gondolhatott, ugyanis azt mondta: – Vigyenek el, amit
akarnak, de ne bántsanak.
– Rendőrtisztek vagyunk – közölte vele Ollie, mire a lány
hangulata és viselkedése rögtön megváltozott.
– Akkor tűnjenek innen a francba – mondta. – Nincs joguk
betörni ide.
– Mi a neve? – kérdezte Ollie.
– És a magáé?
– Oliver Weeks vagyok, A-kategóriás nyomozó a 83-as
körzetből – felelte Ollie, visszadugta fegyverét a
pisztolytáskába, és megmutatta a jelvényét. – A maga nevét
még mindig nem tudom.
– Rosalie Waggener – mondta a lány, és bement a
nappaliba. Menet közben lerúgta a cipőjét, aztán mezítláb
megállt a bárpultnál, és nyomban teletöltött Courvisier-val egy
konyakospoharat.
– Itt lakik, Rosalie? – kérdezte Carella.
– Igen – mondta a lány fáradtan, és az ajkához érintette a
poharat. Szemének olyan színe volt, mint a pohárban lévő
konyaknak.
– Oscar Hemmings is itt lakik? – hangzott Hawes kérdése.
– Nem.
– A lakás az ő nevén van – mondta Ollie.
– Ezt hol látta? – kérdezte a lány.
– A telefonkönyvben.
– Ez csak annyit jelent, hogy a telefon van az ő nevén. A
lakás az enyém.
– És miért az ő neve került a telefonkönyvbe?
– Mert egy egyedülálló lány mindenféle telefonhívásokat
kaphat.
– Maga is szokott mindenféle telefonhívásokat kapni? –
érdeklődött Ollie.
Hawes és Carella számára a kérdés átlátszó volt – és a lány
is tudta pontosan, mit jelent. Egy ilyen lakás Diamondback
szívében csak egyet jelenthet a rendőröknek, és Rosalie
Waggener tisztában volt vele, mire gondolnak a nyomozók. De
úgy döntött, nem vesz tudomást a kérdés mélyebb jelentéséről.
– Nem kapok mindenféle telefonhívásokat, mert a telefon
Oscar nevén van. – Pusztán ennyit mondott, mielőtt megint
kortyolt volna a konyakból.
– Egyedül él itt? – kérdezte Ollie.
– Igen.
– Szórakozni volt?
– Maga szerint? Általában nem így szoktam felöltözni, ha
leugrom tejért a sarki boltba.
 – És mondja, miért öltözött fel ma így?
A kérdés megint átlátszó volt. És a lány megint azt
válaszolta, hogy figyelmen kívül hagyja a burkolt sejtetést.
– Egy partin voltam – felelte.
– Hol?
– A Silverman Ovalon, a belvárosban.
– Miféle parti volt?
– Zártkörű.
– Biztosan jó volt – jegyezte meg Hawes.
– Remek – válaszolta Rosalie, és felhörpintette az utolsó
korty italt. Rögtön újra teletöltötte a poharat. – Nem mondanák
meg nekem, mit keresnek itt? – kérdezte.
– Gyújtogatási ügyben nyomozunk – mondta Carella. Úgy
döntött, legalábbis részben nyitott lapokkal játszik; azt nem
közölte, hogy a Diamondback Fejlesztési Vállalat üzleti ügyeit
is vizsgálják.
– Mondjon nekünk valamit Oscar Hemmingsről – kérte
Ollie.
– Oscar biztosan nem gyújtogatott – felelte Rosalie.
– Senki sem állította az ellenkezőjét. Mondjon valamit
róla.
– A barátom.
– Nagyon jó barátja lehet, ha megengedi, hogy az ő nevére
írassa a telefont. Ami a lakást illeti, megvan az adásvételi
szerződése?
– Persze.
– Megnézhetem?
– Nem itt tartom.
– Hanem hol?
 – Az anyám házában. Riverheadben – mondta a lány
gyorsan, és nyomban tudták, hogy hazudik.
– A maga nevére szól?
– Természetesen.
– Mennyibe került rendbe hozatni ezt a lakást?
– Sokba.
– Mennyibe?
– Már elfelejtettem. Nagyon rossz vagyok matekból.
– Biztos nagyon szívesen lakik itt Diamondbackben.
– Igen, szívesen.
–Több ezer dollárt költött arra, hogy renováltasson egy
lakást a város egyik legrosszabb környékén – mondta Ollie.
– Szeretek itt lakni.
– Sok nigger barátja van? – kérdezte Ollie.
– Figyelj, Ollie – szólalt meg Hawes –, mi lenne, ha…
– Úgy érti, hogy fekete barátom? – vágott közbe Rosalie.
– Hát ezt kérdeztem, nem?
– Igen, van néhány fekete barátom.
– Biztosan nem csak néhány van, ha ezen a környéken
lakik.
– Van elég belőlük – mondta Rosalie.
– És fogadni mernék, hogy fehérekből is.
– Fehér barátaim is vannak.
– Maga prosti, Rosalie?
– Nem.
– Akkor meg mi a fészkes fenét keres ezen a környéken,
mi? Nem akarja elmondani nekünk?
– Már elmondtam. Itt lakom.
 – Oscar hol lakik?
– Nem tudom.
– Nem azt mondta, hogy barátok? Akkor meg hogyhogy
nem tudja, hol lakik?
– Nemrégen költözött.
– Honnan?
– Fent lakott a hegyen. Hogy most hol, azt nem tudom.
– Mikor találkozott vele utoljára?
– Hát, legalább két vagy három hete.
– Átnézzük a holmijait, rendben van, Rosalie?
– Nem, nincs rendben – felelte a lány.
– Ide figyeljen, Rosalie – mondta Ollie halkan, lassan és
türelmesen – ha maga egy bordélyházat működtet itt, akkor
addig fogunk vadászni magára, amíg ki nem derítjük. Mi
lenne, ha együttműködne velünk? Mi nem a prostitúciót
akarjuk felszámolni ebben a városban. Egy gyújtogatási ügyön
dolgozunk.
– Nem vagyok prostituált, és teszek rá, hogy milyen ügyön
dolgoznak.
– Hát persze, hogy nem az. Most szerzett diplomát a
Columbián, mi? És csak a vicc kedvéért lakik itt, ugye?
– Ott lakom, ahol nekem tetszik. Ezt nem tiltja a törvény.
– Igaza van – mondta Ollie. – Most mondja el nekünk
pontosan, hol volt ma este!
– Miért?
– Mert hirtelen megváltozott a helyzet. Most már
prostitúció ügyében nyomozunk.
Rosalie felsóhajtott.
– Hallgatjuk – mondta Ollie.
 – Jól van – mondta a lány –, kutassanak át mindent, amit
csak akarnak. Nincs rejtegetni valóm.
Ollie és Hawes bement a hálószobába. Rosalie megint
töltött magának egy italt, aztán azt kérdezte Carellától: Nem
kér?
– Köszönöm, nem.
Rosalie, miközben a konyakot kortyolgatta, a pohár
pereme fölött Carellát figyelte. A nyomozó hallotta, hogy a
hálószobában fiókokat húznak ki, és tolnak vissza. A lány
grimaszba rándult arccal fordult a hang irányába; megpróbálta
megosztani a felháborodását Carellával, amiért ilyen otrombán
behatolnak a privát szférájába. Carella semmi jelét nem adta
annak, hogy érti, amit a lány a tudomására szeretne hozni. Úgy
bűzlött az egész, ahogy volt; Carella is úgy hitte, hogy Rosalie
Waggener prostituált.
Hawes visszajött a nappaliba. Egy amerikai útlevelet
tartott a kezében. – Ez a magáé? – kérdezte.
– Ha a komódban találta, akkor igen.
Hawes kinyitotta az útlevelet, és átlapozta. – Sokat utazik,
Miss Waggener? – tette fel a kérdést.
– Hébe-hóba.
– Megnézed, Steve? – Hawes átadta az útlevelet
Carellának.
Carella megnézte azt az oldalt, ahol ki volt nyitva. A
bélyegző szerint Rosalie Waggener július huszonötödikén a
brémai repülőtéren belépett Nyugat-Németországba, és július
huszonhetedikén tért vissza az Amerikai Egyesült Államokba.
Carella felnézett az útlevélből. – Látom, nemrégen járt
Németországban – jegyezte meg társalgási stílusban.
– Igen.
– Mi célból?
Ollie, aki a hálószobában hallgatózott, ezúttal egy SS-tiszt
hangján szólalt meg: – Figyelmeztetem, Fräulein, hoty nem
szabad haszudnia. Tudjuk, hogy fannak rokonai
Németországban. – A jelek szerint Ollie rendkívül sokoldalú
férfiú volt.
– Tényleg vannak rokonaim Németországban – mondta
Rosalie, félig a hálószobának, félig Carellának és Hawesnak,
akik feszülten figyelték őt. – A vezetéknevem valamikor
Wagner volt. Csak aztán elkorcsosult.
– Fityásszon miket mond, Fräulein! – kiáltotta Ollie a
hálóból.
– Beszél németül? – kérdezte Carella, megint csak
társalgási stílusban.
– Igen.
– És Brémában élnek a rokonai?
– Nem, Zevenben – válaszolta Rosalie –, Bréma
közelében. – A konyakospoharat tartó kéz remegett.
– Nincs azzal semmi baj, ha az ember meglátogatja a
rokonait – mondta Carella, és odanyújtotta a lánynak az
útlevelet. – De elég rövid út volt, nem?
Rosalie elvette az útlevelet. – Csak néhány napom volt –
felelte.
– Afféle nyaralás?
– Igen.
– Kivett szabadságot?
– Igen.
– Na és hol dolgozik?
– A Diamondback Fejlesztési Vállalatnál.
Részmunkaidőben.
– És milyen munkát végez?
– Titkárnőit – mondta Rosalie.
Carella a lány remegő kezére nézett. Körme hosszú és
hegyes volt, smaragdzöld színe illett az esélyi ruhához és a
cipőhöz. – Oscar Hemmings a cég egyik tulajdonosa, nem?
– De igen.
– Ő szerezte magának a munkát?
– Beajánlott. Mint már mondtam, jó barátom.
– Közvetlenül alatta dolgozik? – kiabálta Ollie a
hálószobából, és közönségesen röhögött.
– Mind a három tulajdonosnak dolgozom – felelte Rosalie.
– De csak részmunkaidőben.
– Amikor szükségük van rám, mert diktálni akarnak, vagy
iktatni kell a beérkezett leveleket, ilyesmi.
– Nekem úgy tűnik, minden rendben van – mondta Carella.
– Odabent mi a helyzet, Ollie?
Ollie erősen izzadva jött vissza a nappaliba. – Azt hittem,
egyedül él ebben a lakásban – mondta Rosalie-nak.
– Igen, egyedül élek.
– Akkor mit keres az a sok férfiruha a szekrényben meg a
fiókokban?
– Hát – mondta a lány, és vállat vont.
– Az ingeken az O. H. monogram díszeleg. O. H…
gondolom, ez Oscar Hemmings. Ön szerint?
– Talán igen.
– Igen vagy nem?
– Igen.
– Igazából mi a kapcsolata Hemmingsszel? – kérdezte
Ollie.
– Jegyesek vagyunk.
– Miért nem mondta meg rögtön?
– Nem akarom bajba keverni őt.
– Miféle bajra gondolt?
 – Valami gyújtogatásról beszéltek.
– Mint láthatja – mondta Ollie nem akarjuk bajba keverni.
És magát sem.
– Ühüm – mondta a lány.
– Elnézést kérünk, hogy zavartuk – szólalt meg Carella. –
De szeretnénk majd újra beszélni magával, úgyhogy ne
menjen el a városból, rendben?
– Nem terveztem, hogy elmegyek a városból.
– A kollégám azt mondja, hogy ne utazzon el meglátogatni
a német rokonait – magyarázta Ollie.
– Értettem, hogy mit mond a kollégája. Ki fizeti a zárcsere
költségeit?
– Milyen zárról tetszik beszélni? – kérdezte Ollie.
– A bejárati ajtó zárjáról – válaszolta Rosalie. – Mégis mit
gondolt?
– Ja! – mondta Ollie ártatlanul. – Már be volt törve az ajtó,
amikor idejöttünk.
Kezdett alakulni… csak még azt nem tudták pontosan, mi.
Csak azt tudták, hogy az ügy megoldása egyre
közelebbinek tűnik, és ilyenkor az a legjobb, ha az ember a
nyomozóhivatal által kiadott, Gyilkosságok és gyanús
halálesetek nyomozása című brosúrában közölt tanácsot
követi: „Ez a te ügyed… koncentrálj minden erőddel a
nyomozásra, és ne foglalkozz lényegtelen feladatokkal.” Hogy
a nyomozóhivatal illetékes munkatársai szerint a világatlasz
tanulmányozása „lényeges” feladat-e vagy sem, nyitott kérdés.
De az biztos: elég volt csak belenézni ebbe a könyvbe, és
kiderült, hogy Bréma nem csak Zevenhez van közel (Rosalie
Waggener állítása szerint itt éltek a rokonai), hanem
Bremerhavenhez is – ahhoz a városhoz, ahol egy Erhard
Bachmann nevű férfi egy csomagoló és szállítmányozási
vállalatot működtetett.
 Lehet, pusztán véletlen egybeesés, hogy Rosalie Waggener
július huszonötödikén érkezett Brémába, és Bachmann – július
huszonhatodikán kelt, Grimmnek írt levele szerint – másnap
kapta meg azt az összeget, ami a kis faállatkák
becsomagolásáért járt neki. Lehet, az is csak véletlen
egybeesés, hogy Charlie Harrod fegyvere ölte meg Frank
Reardont, aki Roger Grimmnek dolgozott, annak a Roger
Grimmnek, aki a Brémától ötven kilométerre fekvő
Bremerhavenben működő céggel üzletelt. A legbámulatosabb
véletlen egybeesés talán az lehetett, hogy a Diamondback
Fejlesztési Vállalat egyik tulajdonosa akkor raboskodott a
Castleview Állami Börtönben, amikor Roger Grimm is éppen
ott töltötte a büntetését. Alfred Allen Chase első éve
Castlview-ban egybeesett Roger Grimm utolsó ottani évével.
Könnyen elképzelhető, hogy ezeknek a látszólag
összekapcsolódó lényeknek csak annyi közük van egymáshoz,
mint az éjszakában egymás mellett elsuhanó gyorsvonatoknak.
De a nyomozók nem így látták.
Egyikük sem aludt valami sokat az előző éjjel, de
elfogyasztottak egy kiadós reggelit a 83-as körzet őrszobáján.
Már készen álltak arra, hogy újra elinduljanak a városba, és
megpróbálják kibogozni az összekuszálódott szálakat.
Megegyeztek, hogy a 87-es őrszobán hagynak telefonüzenetet
egymásnak, majd útnak indultak. Carella rendőrségi fotókat
vitt magával, amelyek a halott Charlie Harrodról készültek.
Ollie egy Polaroid kamerát vitt magával, és rendőrségi
felvételeket az Ősi Koponyák nevű banda tagjairól. Hawes
nem vitt magával semmit.
Fél kilenc volt ekkor.
Elizabeth Benjamin ébren volt és intravénásan táplálták,
mert az állkapcsa eltörött, össze volt drótozva, és nem tudta
kinyitni a száját. És bólintani sem tudott, s rázni sem tudta a
fejét, hogy válaszoljon a rendőrségi kérdésekre. Így aztán
Ollie a kezébe nyomott egy ceruzát, eléje tartott egy
jegyzettömböt, aztán feltette a kérdéseit. Elizabeth
készségesen, de ügyetlenül írta fel a válaszait a jegyzettömbre.
 – Ezek rendőrségi fényképek – mondta Ollie –, és az Ősi
Koponyák nevű banda hat tagjáról készültek. Tegnap este
csináltuk a fotókat az őrszobán, miután letartóztattuk ezeket a
fickókat. Azt szeretném kérni, hogy nézze meg a fényképeket,
és mondja meg, hogy a képeken látható férfiak között vannak-
e a támadói. Ezt a fiatalembert úgy hívják, hogy Lewis
Coombs. Ő volt az egyik támadója?
IGEN.
– Ez itt Avery Evans. Ő is a támadók közölt volt?
IGEN.
– Ez a kis görény… Ezt a fiatalembert Félix Collinsnak
hívják. Ő is a támadók között volt?
IGEN.
– Na és ő? John Morley a neve.
NEM.
– És ez? Jamison Cappel?
IGEN!!!
Itt az utolsó. Timothy Anderson.
IGEN.
– Jól van, miss Benjamin, nagyon köszönjük – mondta
Ollie. – Tudom, hogy fáradt, de még muszáj vagyok kérni
valamit. Szükségem lenne egy önről készült fényképre. Oda
fogom adni a kerületi ügyésznek, mert szüksége lesz rá, hogy
felkészüljön a tárgyalásra, ahol majd elítélik azokat a
szemeteket, akik ezt tették magával. Hoztam magammal egy
Polaroid kamerát, és csinálhatok önről egy képet, de hát itt ez
a sok kötés meg cső, jobb szeretnék egy olyan képet, amin
jobban hasonlít korábbi önmagára, ha érti, mire gondolok. Van
egy ilyen fényképe?
Elizabeth megint a kezébe fogta a ceruzát, és azt írta:
TÁSKA. PÉNZTÁRCA.
 Ollie megkérte az ápolónőt, hogy hozza be Elizabeth
táskáját, és miután megkapta, odaadta Elizabethnek. A
lánynak mindkét lába csípőig gipszben volt, törött állkapcsát
drótok tartották, zúzódásokkal teli arcát és karját kötések
borították. Csak nagy erőfeszítések árán sikerült megtalálnia a
fényképet, kihúzta a műanyag tokból, és odaadta Ollie-nak.
A fényképen Elizabeth az egyik diamondbacki bérház előtt
állt, és belemosolygott a napba. Egyszerű sárga ruhát viselt, és
szandált. Nagyon csinos volt.
– Köszönöm – mondta Ollie. – Oda fogom adni a kerületi
ügyésznek.
Esze ágában nem volt odaadni a kerületi ügyésznek.
Szemben a bérházzal, amiben mintegy észrevétlenül bújt meg
Rosalie Waggener pazar luxuslakása, Cotton Hawes belépett a
telefonfülkébe, feltárcsázta az isolai telefonkönyvben talált
számot, és várt, hogy a lány felvegye a kagylót. Amikor végre
felvette, álmos, kásás hangon szólt bele:
– Igen?
– Rosalie? – kérdezte Hawes.
– Aha.
– Dick Coppersmith vagyok Detroitból. Beszélgettem egy
férfival a bárban, és az illető azt mondta, hogy biztosan
ellökhetnék önnel néhány kellemes órát.
– Ki volt ez a férfi? – kérdezte Rosalie.
– Egy Dave Carter nevű pasas. Vagy Carson, már nem
emlékszem.
– Rossz számot hívott – mondta Rosalie, és letette a
telefont.
Hawes vállat vont, visszaakasztotta a kagylót, és kilépett a
fülkéből. Csak meg akarta tudni, hogy Rosalie a lakásban van-
e még, de arra gondolt, egyúttal esetleg azt is kideríti, hogy
tényleg az-e a foglalkozása, amit gyanítottak. Hát, nem
sikerülhet minden. Hawes megállt öt méterre a telefonfülkétől,
szemben a bérház kapujával, és abban reménykedett, hogy
Rosalie nem fog sokáig aludni, egyszer csak kijön a házból, és
elvezeti őt Oscar Hemmingshez.
Steve Carella, a saját őrszobáján, a saját íróasztalánál ülve,
lebonyolított egy távolsági hívást a Castleview Börtönbe, és
azt kérte a központostól, hogy kapcsolja a nyilvántartót. A
férfi, aki felvette a telefont, Peter Yarborough néven
mutatkozott be.
– Mi tehetek önért? – kérdezte.
– Steve Carella nyomozó vagyok az isolai 87-es körzetből.
Egy bizonyos fogvatartott levelezésének a nyilvántartását…
– Mit mondott, hogy kicsoda maga?
– Steve Carella nyomozó a 87-es körzetből.
– Kérje írásban, Carella – mondta Yarborough. –
Telefonon nem adhatunk ki ilyen információkat.
– Nagyon sürgős lenne – felelte Carella. – Gyilkosság és
gyújtogatás ügyében nyomozunk.
– Mit is mondott, hogy hívják?
– Carella. Steve Carella.
– Honnan hív, Carella?
– Az őrszobáról.
– Mi a telefonszám?
– Frederick 7-8024.
– Visszahívom – mondta Yarborough, és letette.
Carella ránézett a kagylóra, aztán bosszúsan lecsapta. Húsz
perccel később megszólalt a telefon. – 87-es körzet, Carella.
– Itt Yarborough.
– Üdvözlöm, Yarborough.
– Azért akartam visszahívni, mert különben honnan
tudhattam volna, hogy tényleg nyomozó-e – mondta
Yarborough.
 – Világos, azt tette, amit kell – válaszolta Carella.
– Sőt még annál is többet tettem. Először felhívtam a
főkapitányságot, hogy meggyőződjek róla, valóban egy
őrszoba telefonszámát adta-e meg nekem.
– Nagyon jól csinálta – mondta Carella. – Akkor tud
nekem segíteni?
– Igyekezni fogok – felelte Yarborough. – Hogy hívták a
foglyot?
– Alfred Allen Chase.
– Mikor volt itt?
– Öt évvel ezelőtt kezdte meg a büntetését. Három és fél
évvel ezelőtt szabadult.
– Mi érdekli, Carella?
– Azt szere*tném megtudni, hogy levelezett-e egy Roger
Grimm nevű férfival, aki szintén a maguk vendége volt.
– Előbb vagy utóbb mindannyian idekerülnek – jegyezte
meg Yarborough szárazon. – Melyik időszakra kíváncsi?
Lehet, hogy az egész délelőttöm rámegy, ha a teljes levelezését
át kell néznem.
– Grimmet négy éve, júniusban helyezték feltételesen
szabadlábra. Kezdje ott, ha kérhetem.
– Rendben van – mondta Yarborough kelletlenül. – Vissza
fogom hívni.
Tíz perccel tíz óra előtt Dagadt Ollie Weeks besétált a
Diamondback Fejlesztési Vállalat második emeleti irodájába.
A fényképekkel borított fal mellett álló hosszú asztalnál két
férfi ült. Az egyikük Robinson Worthy volt. A másik egy
szintén fekete férfi, akit Ollie még sosem látott.
– Jó reggelt! – üdvözölte őket Ollie vidáman. – Erre
jártam, gondoltam, benézek.
– Jó reggelt! – mondta Worthy fagyos hangon, óvatos
pillantásokkal méregetve a nyomozót.
 – Azt hiszem, még nem találkoztunk – szólította meg a
másik férfit Ollie.
– A harmadik tulajdonos – mondta Worthy. – Oscar
Hemmings.
– Örülök, hogy megismerhetem, Mr. Hemmings! – Ollie a
kezét nyújtotta.
Hemmings ötvenes évei elején járó, jóképű férfi volt,
öltözete nagyon elegáns: könnyű, barna öltöny, legombolt
gallérú, nyersgyapjú színű ing, valamivel sötétebb barna,
egyszerű nyakkendő. Markáns arcvonásai voltak,
bokszolóorra, kiugró pofacsontja, egyenes vonalú szája és
szögletes álla. Kicsit őszült már, és olyan frizurát viselt, hogy
ne nagyon látsszon: haja ritkulásnak indult. Erősen szorította
meg Ollie kezét. Parányi mosoly jelent meg a szája sarkában,
és nagyon halkan azt mondta: – Örvendek, Weeks nyomozó.
Nem kerülte el Ollie figyelmét, hogy Hemmings tudja,
kicsoda ő. Ez pedig azt jelentette, Worthy és Chase beszéltek
róla a harmadik üzlettársnak. Elraktározta agyában az
információt, és azt mondta: – Az igazság az, hogy nem csak
úgy véletlenül jártam erre. – Worthy és Hemmings szótlanul
hallgatták. – Először is azért vagyok itt, hogy elnézést kérjek –
folytatta Ollie. – Seggfej módjára viselkedtem tegnap, Mr.
Worthy. Nem tudom, mi ütött belém. – A két férfi még mindig
nem szólt semmit. – És szeretném tájékoztatni önöket, hogy
letartóztattuk azokat az embereket, akiket Charlie Harrod
meggyilkolásával gyanúsítunk. Azt már most biztosan tudjuk,
hogy összeverték Harrod barátnőjét. Most jövök a kórházból,
ahol a hölgy fényképről felismerte négy támadóját. Úgy
gondoltam, örülni fognak, ha ezt megtudják.
– Igen, nagyon örülünk – mondta Worthy.
– Mit mondjak, nem kímélik magukat. Még szombaton is
dolgoznak, mi?
– Ahogy a jelek szerint ön is – válaszolta Hemmings, ismét
parányi mosollyal.
 – Nem, ma szabadnapos vagyok – felelte Ollie. – Azt
hiszem, elmegyek egy baseballmeccsre vagy egy moziba. –
Elhallgatott, aztán azt mondta: – Jut eszembe, Mr. Hemmings,
tegnap elmentünk a lakására, illetve arra a lakásra, amiről azt
hittük, hogy az öné, mert szerettünk volna…
– Valóban? – kérdezte Hemmings.
– Aha, tudja, lekapcsoltuk ezeket a fickókat, akik
szerintünk megölték Harrodot.
– Igen?
– Igen – válaszolta Ollie. – Igen. Szerettünk volna
tájékoztatni valakit a cégtől, és inkább nem akartam zavarni
Mr. Worthyt azok után, hogy olyan otromba módon
viselkedtem vele. – Bocsánatkérőn mosolygott. – Így aztán
elmentünk a San Sebastian Avenue-n lévő lakásba.
– Nem lett volna elég, ha egyszerűen felhívnak telefonon?
– kérdezte Hemmings.
– Á, nem okozott gondot odamenni, amúgy is ott voltunk a
közelben, tudja. Megismerkedtünk az ott lakó lánnyal.
– Igen? – mondta Hemmings.
– Igen. Egy Rosalie Waggener nevű lánnyal. Nagyon
csinos.
Hemmings nem mondott semmit.
– Rendbe kellene hozatnia a bejárati ajtót. Valaki feltörte a
zárat. – Ollie megint mosolygott. – No, csak szerettem volna
tájékoztatni önöket, hogy a dolgok sínen vannak, és még
egyszer elnézést kérek a tegnapiért. Viszlát! És csak
dolgozzanak továbbra is keményen itt, Diamondbackben. –
Húsos kezét búcsúzóul meglengette a levegőben, és kiment az
irodából. Megállt a folyosón, a tejüveg ajtóra nyomta a fülét és
hallgatózott. Valaki tárcsázott. Ollie úgy gondolta, Oscar
Hemmings próbálja elérni fehér kis cicáját. Ollie
elmosolyodott, legyalogolt a lépcsőn, aztán kiment az
épületből.
Már a kora reggeli napsütésben is fullasztóan forró levegő ülte
meg az utcákat. Ollie elsétált két háztömbnyit a Landis
Avenue-ig, balra fordult, és haladt tovább a Harb folyó felé.
Egy zöld kisteherautó parkolt egy üresen álló raktárépület
előtt. A kormánynál ülő férfi, szemére húzott sapkában,
szájában egy gyufaszállal, békésen szundikált. Ollie
megkopogtatta a félig letekert ablakot, mire a férfi nyomban
felriadt.
– Weeks vagyok – mondta Ollie. – Magát küldték a
garázsból?
– Igen – felelte a férfi. – Halloran a nevem.
Ollie hátralépett, és megnézte a járművet. – A
változatosság kedvéért most jó teherautót küldtek – állapította
meg. – Biztosan valami csoda történt. A legtöbb teherautó úgy
néz ki, hogy nincs olyan ember a környéken, aki ne tudná,
fényképeket csinálnak odabentről. De ez szép, még egy
cégnevet is ráfestettek az oldalára. Sőt, látom, még egy kamu
telefonszámot is. Pazar.
– A szám a kapitányságra van bekötve – mondta Halloran.
– Ha valaki felhívja, mert kíváncsiskodni akar, felveszi egy
fickó, és megadja a cég nevét, ami rá van festve a teherautó
oldalára.
– Hát ez pazar, kérem szépen, pazar, ha mondom. – Ollie
megint W. C. Fieldset utánozta. Majd természetes hangon így
folytatta: – Le kell bonyolítanom egy telefont, Halloran.
Miután végeztem, megyünk a Landis 2914 elé, rendben?
– Persze, tőlem – válaszolta Halloran, és megvonta a vállát.
Amikor megszólalt a telefon Carella íróasztalán, a nyomozó
azt hitte, hogy Yarborough hívja vissza Castleview-ból. De
nem, Ollie Weeks jelentkezett.
– Carella, itt Ollie – mondta. – Hawes telefonált már?
– Nem. Miért?
– Megtaláltam Oscar Hemmingset. Felesleges követnie a
lányt.
 – Megmondom neki, ha hív.
– Van még valami. Hemmings egyedül volt az irodában
Worthyvel, úgyhogy Chase-ről nem fogok tudni fényképet
csinálni. Nem akarsz te próbálkozni?
– Úgy érted, a nyilvántartóban?
– Igen. Chase-nek priusza van, biztosan akad ott néhány
kép róla.
– Rendben van – mondta Carella.
– Mennem kell. Nehogy a suvickos képű barátaim még
nélkülem akarjanak elmenni.
Rosalie Waggener valamivel fél tizenegy után jött le a San
Sebastian-i bérház lépcsőjén. Trapéznadrágot, kerek
nyakkivágású, keresztbe csíkos pólót és lapos sarkú, barna
cipőt viselt. Jobb kezében egy kis alakú, barna noteszt
szorongatott, amit azon nyomban hevesen lengetni kezdett egy
közeledő taxi felé, ahogy kilépett a járdára.
Cotton Hawes, aki az utca túloldaláról, egy kapualjba
húzódva figyelte a lányt, nem tudta, hogy ha betelefonálna az
őrszobára, azt mondanák neki, hagyja abba a megfigyelést.
Hawes csak azt tudta, hogy villámgyorsan el kell jutnia az
autójához, mert a taxi már csikorgó gumikkal lefékezett, és
éppen visszatolatott a járdához, hogy felvegye Rosalie-t.
Hawes autója félutcányival arrébb parkolt. Gyors léptekkel
elindult, és egyszer visszanézett. Látta, hogy Rosalie beszáll a
taxiba. A nyomozó éppen beült a kormány mögé és már a
motort indította, amikor a taxi elhúzott mellette.
Hawes úgy gondolta, ha van egy kis szerencséje, a
következő közlekedési lámpánál utoléri.
Ollie a kisteherautó hátulsó részében, a teleszkópos lencsével
felszerelt, és állványra erősített fényképezőgép mögött ült, a
tükörablakon, vagy ha tetszik, detektívtükrön nézett ki, és arra
várt, hogy fényképeket készíthessen Worthyről és
Hemmingsről abban a pillanatban, hogy a két férfi kijön az
utca túloldalán álló épületből. A kisteherautó másik oldalán az
üveget zöldre festették, mint magát az egész járművet, sárga
betűkkel állt rajta a kamu cég neve, címe és telefonszáma, ami
a kapitányságra volt bekötve.
Viszonylag nagy volt a befelé tartó forgalom a Landis
Avenue 2914-es szám alatt álló épületben, és a legtöbb
látogató nő volt. Ollie úgy vélte, a harmadik emeletre, a
FEKETE DIVAT nevű céghez mennek. Ollie a teleszkópos
lencsén keresztül figyelte a nőket. Az egyszer biztos, szögezte
le magában, hogy a fekete pipiknek jó a lába.
Hemmings és Worthy csak öt perccel negyed tizenkettő
után jött ki az épületből. Amint megjelentek a lépcső tetején,
Ollie kattogtatni kezdte a masinát. Összesen tizenháromszor
nyomta le a gombot, mielőtt a két férfi a járdára ért volna, és
aztán még oldalról is készített róluk három felvételt. Ollie
elégedetten bólintott, majd megkopogtatta az üvegfalat, ami
elválasztotta a vezetőfülkét a teherautó hátulsó részétől.
Halloran eltolta az üveget. – Igen?
– El kell mennem a nyilvántartóba, a belvárosba – mondta
Ollie.
– Itt végzett? – kérdezte Halloran.
– Ja. De elő kell hívatnom ezt az anyagot.
– Ha maga már végezett, nekem vissza kell vinnem a
teherautót.
– Jól van, de azért vigyen előbb a belvárosba.
– Azt hiszi, hogy ez egy taxi, vagy mi? – kérdezte
Halloran, de beindította a motort, és a belváros felé
kormányozta a teherautót.
– Carella?
– Igen?
– Itt Yarborough. Megvan az információ, amit kért.
– Hallgatom – mondta Carella.
– Ezt a Roger Grimm nevű pacákot négy évvel ezelőtt
helyezték feltételesen szabadlábra. Chase akkor még mindig itt
volt, valamivel több, mint egy évet már letöltött a
büntetéséből.
– Világos, ezt már tudom.
– Jól van. Grimm rögtön a szabadulása után leveleket
kezdett küldözgetni Chase-nek. Körülbelül fél éven keresztül
állandóan írogattak egymásnak. Chase írt Grimmnek, aztán
fordítva, hetente legalább egyszer, de néha kétszer. Aztán
egyszer csak abbamaradt a levelezgetés. Tudja, mi a tippem?
Szerintem volt valami a két ipse között itt, a börtönben, tudja,
mire gondolok. Szeretők voltak, érti, nem? Meg lenne lepve,
ha tudná, mi folyik itt.
– Igen, biztosan meg lennék lepve – felelte Carella.
– De én csak találgatok – mondta Yarborough. – Lehet,
hogy csak jó barátok voltak, ki tudja? Ismeri azt a viccet a
nővel meg a majommal?
– Nem, hogy szól? – kérdezte Carella.
– A nő bemegy egy halott majommal az állatkitömőhöz, és
mondja, hogy szeretné kitömetni. A pasi azt feleli: – Persze,
hölgyem, megcsinálom. És tessék mondani, álljon a kicsike? –
A nő gondolkozik egy darabig, aztán így válaszol: – Nem,
nem szükséges, csak barátok voltunk. – Yarborough-ból kitört
a röhögés. Carella, aki már az első sor után rájött, hogy ismeri
a viccet, udvariasan kuncogott. – Na szóval, lehet, hogy
Grimm és Chase csak barátok voltak – mondta Yarborough,
még mindig nevetve.
– Az mindenesetre biztos, hogy sokat levelezgettek
egymással Grimm szabadulása után.
– Nem voltak véletlenül cellatársak? – kérdezte Carella.
– Azt egy másik osztályon tudja csak kideríteni – felelte
Yarborough.
– Mikor maradt abba a levelezés?
– Fél évvel azután, hogy Grimm feltételesen szabadlábra
került.
 – Rendben van – mondta Carella. – Köszönöm a
segítségét.
– Várjon egy pillanatot! Van itt még két dolog.
– Bocsánat, azt hittem, hogy már…
– Mielőtt Chase is kiszabadult volna, megint írogatni
kezdtek egymásnak. Chase írta az első levelet, aztán Grimm
válaszolt, és ezt követően legalább tízszer küldtek egymásnak
levelet. Na, ez az egyik.
– És mi a másik?
– A másik az, hogy kell nekem magától egy levél,
amelyben hivatalosan megkéri ezeket az információkat.
– De hiszen már megadta az információt – tiltakozott
Carella. – Miért van szüksége egy ilyen levélre?
– A biztonság kedvéért.
– Miért, mi történhet?
– Nem tudom, mi történhet. De a biztonság kedvéért küldje
el nekem ezt a levelet, Carella.
– Rendben van – válaszolta a nyomozó és felsóhajtott. –
Kösz még egyszer a segítséget.
– Milyen ott a városban? – kérdezte Yarborough.
– Forró – válaszolta Carella.
– Itt is – mondta Yarborough, és letette a telefont.
Carella lenyomta a villát a telefonkészüléken, hogy vonalat
kapjon, aztán felhívta a központi nyilvántartót, és elmondta a
vonal túlsó végén jelentkező férfinak, hogy sürgősen szüksége
van néhány fényképre Alfred Allen Chase-ről.
A férfi meghallgatta, aztán azt mondta: – Szombat van,
haver.
– Ja, itt is szombat van – felelte Carella.
– Azt se tudom, hogy van-e valaki a fotóosztályon.
– Találjon valakit – mondta Carella, és letette a telefont.
A belvárosi High Streeten, a fotóosztályon dolgozó férfi
átvette a filmtekercset Ollie-tól, és azt mondta: – Várni kell.
Most kaptam egy sürgős rendelést.
– Igyekezzen, jó? – mordult rá Ollie. – Ez is nagyon
sürgős. – Kiment a folyosóra, a telefonfülkéhez, és felhívta a
87-es körzeti őrszobát. Amikor elérte Carellát, azt mondta: –
Csináltam vagy tizenöt képet, egy-kettő biztosan jó lesz.
Hawes telefonált már?
– Nem, még nem.
– Mi a franc van vele? Nem tudja, hogy rendszeresen
jelentkeznie kellene?
– Sok a dolga, gondolom – felelte Carella.
– Mit tudtál meg Castleview-ban?
– Grimm és Chase ismerték egymást. Rendszeresen
leveleztek.
– Ahogy sejtettük – mondta Ollie. – Megszerezted a
fényképeket a nyilvántartóból?
– Remélem, hamarosan itt lesznek.
– Jól van, majd jelentkezem – mondta Ollie.
Nem mondta meg Carellának, hol van, és Carella
elfelejtette megkérdezni. És a fotóosztályon dolgozó férfi sem
mondta meg Ollie-nak, hogy a sürgős rendelésen a 87-es
körzet egyik nyomozójának a neve állt: Steve Carella. Azért
nem közölte Ollie-val, mert Ollie-nak nem volt semmi köze
ehhez. Ollie azért nem kérdezősködött a sürgős rendelésről,
mert Ollie csak a saját képeit szerette volna megkapni, de
minél hamarabb. Ráadásul Carella azt mondta neki, hogy a
Chase-ről készült fényképek hamarosan ott lesznek az
őrszobán. Ollie háromnegyed egykor távozott a High Streetről.
Carella csomagja a fotóosztályról csak fél kettőkor érkezett
meg az őrszobára. Mivel Hawes még mindig nem jelentkezett,
úgy döntöttek, hogy ketten keresik fel Barbara Loomist.
Rosalie Waggener taxija végigment az Ainsley Avenue-n,
egészen a Hamilton-hídig. A városban tulajdonképpen két
Hamilton-híd is volt, az egyik Isola északi részén, a Harb
folyón át, a szomszédos államba vezetett, és hivatalosan az
volt a neve, hogy Alexander Hamilton-híd. Ezt azonban nem
szabad összekeverni a régi Hamilton-híddal, ami az
ugyanahhoz az államhoz, sőt ugyanahhoz a városhoz tartozó
Isolát és Riverheadet köti össze, a Fenyőhegytől (amin egy
szál fenyő sincs) indul, és a Diamondback folyón ível át. Ha
bárkit megkérdezel a városban, hol van a Hamilton-híd, biztos,
hogy az Alexander Hamilton-hídhoz irányítanak. Kilenc az
öthöz az esélye annak, hogy a városban még csak nem is tudja
senki, hogy van egy híd, amit egyszerűen Hamiltonnak hívnak,
rövidke kis híd a Diamondback folyó felett, ami aztán
valamivel nyugatabbra a Dix folyó nevet kapja – roppant
bonyolult az egész, de közel sem olyan bonyolult, mint az
olaszországi Bologna városa.
A taxi haladt tovább Riverheadben, déli irányba, áthajtott a
régi College Roadon, majd rákanyarodott a Marlowe Avenue-
ra. Végül lefékezett egy bérház előtt a Marlowe-n. Hawes is
lehúzódott a járda mellé, leállította a motort, és figyelte, ahogy
huszonöt-harminc méterre tőle Rosalie kiszáll a taxiból, és
bemegy egyenesen az épületbe. Hawes várt öt percet. Arra
gondolt, hogy ilyen magas épületben biztosan van lift, és nem
szerette volna, hogy Rosalie esetleg még a liftre várjon,
amikor ő belép a kapun. Miután letelt az öt perc, bement az
épületbe, megkereste a postaládákat, aztán egyenként
megnézte a névtáblákat.
Tíz emelet volt az épületben, minden emeleten hat lakás. A
névtáblák alapján Hawes azt állapíthatta meg, hogy Oscar
Hemmings nem ebben az épületben lakik.
De a 45-ös lakáshoz tartozó postaláda névtáblájára egy
olyan nevet véstek, amit Hawes felismert.
A nyomozó hunyorogva nézte a nevet, aztán megvakarta a
feje búbját.
– A férjem a belvárosban van szerszámokat vásárolni –
mondta Barbara Loomis. – Segíthetek valamiben?
 Nagyon feszes és nagyon rövid királykék sortnadrágot
viselt, rózsaszínű inget, aminek két szárát csomóba kötötte a
keblei alatt. – Jöjjenek be. Nem harapok.
Bementek a lakásba, és leültek a konyhaasztalnál. Dagadt
Ollie azon volt minden erejével, hogy valahogy bekukkantson
a nű blúzába. Biztos volt benne, hogy nincs rajta melltartó, és
a legfelső három gomb ki volt gombolva. Carella szétterítette a
fényképeket az asztalon: Alfred Allen Chase rendőrségi
arcképfotói; az üres szemekkel a fényképezőgépbe bámuló,
halott Charlie Harrodról készült felvételek; a fénykép, amin
Elizabeth Benjamin mosolyogva támaszkodik neki a bérház
falának; Robinson Worthyről és Oscar Hemmingsről szemből,
illetve oldalról, aznap délelőtt készített fényképek, melyek
mind Ollie-t dicsérték.
– Felismer valakit közülük? – kérdezte a nyomozó
Barbarától.
– Persze – válaszolta a nő. – Mi lett azzal a jól megtermett,
vörös hajú zsaruval? Hogyhogy nem ő jött vissza ezekkel a
képekkel?
– Mi nem vagyunk jók? – kérdezte Ollie vigyorogva.
– Kit ismer fel? – tette fel a kérdést Carella.
– Nem kérnek egy sört?
– Nem, köszönöm, nem – mondta Carella.
– Én szívesen innék egyet – mondta Ollie, és amikor
Barbara felállt és odalépett a hűtőszekrényhez, a nő hátsóját
bámulta. Carellára kacsintott, aztán megint elvigyorodott.
Barbara visszajött az asztalhoz, letette Ollie elé a sört, és
újra a fényképekre nézett. – Ez az a lány, akivel Frank
hancúrozott – mondta, és Elizabeth Benjamin fényképére
mutatott.
– És a többiek? – kérdezte Carella.
– Itt van az a kettő, aki július végén eljött Frankhez.
– Kik ők?
 – Ez meg ez – mondta Barbara, és mutatóujjával
megkopogtatta először Charlie Harrod, aztán Robinson
Worthy fejét.
– Felismeri ezt a másik férfit is? – kérdezte Carella.
– Ezt? – Barbara felemelte a fényképet, amit Ollie csinált,
és rámeredt Oscar Hemmingsre. – Nem – jelentette ki. –
Sosem láttam. Ezt nem jelenti azt, hogy nem volt itt, csak én
nem láttam, az biztos.
– Rendben van. Na és ez a férfi? – Carella felmutatta
Alfred Allen Chase arcképfotóját.
– Nem, őt sem láttam még – válaszolta Barbara, majd
mosolyogva Ollie-hoz fordult. – Hogy ízlik a sör? – kérdezte.
– Remek – mondta Ollie. – Remek, nem is tudom, utoljára
mikor esett ilyen jól egy üveg sör. – Barbara süldőlány
módjára vihogott.
Az autóban, már úton visszafelé az őrszobára, Carella azt
mondta: – Worthy és Harrod. Ők vették fel a kapcsolatot
Reardon-nal, ez pedig azt jelenti, hogy a Diamondback
Fejlesztési Vállalat gyújtotta fel Grimm raktárát és a házát.
– Igen – mondta Ollie. – Szerintem ezt a hölgyikét meg
lehetne húzni. Te mit gondolsz?
– Nem értem – mondta Carella.
– Tudod, mit mondott nekem?
– Mit? – kérdezte Carella szórakozottan.
– Hogy a hálószobájában légkondi van. Hidd el nekem,
Carella, ezt a hölgyikét meg lehetne húzni.
– Rosalie Waggener ment el Brémába, nem igaz? Ő pedig
Hemmings barátnője.
– Igen – mondta Ollie. – Egészen biztos vagyok benne,
hogy ezt a hölgyikét meg lehetne húzni.
– Rosalie egy nappal azelőtt repült Brémába, hogy Grimm
csomagolója nyugtázta a számla kiegyenlítését. Grimm
csekkje nem érkezhetett meg még, tehát valaki személyesen
adta át a pénzt. És ez csak Rosalie lehetett.
– Azt hiszem, ma este meglátogatom a hölgyikét.
– De mi a kapcsolat, Ollie? Miért fizeti ki Hemmings
barátnője Grimm számláját, miközben Hemmings cége arra
készül, hogy leégeti Grimm raktárát? Nem áll össze a kép.
Nem áll össze a kép.
Amikor visszaértek az őrszobára, úgy tűnt, még kevésbé
akar összeállni a kép. Hawes várta őket, és elmondta, hogy
Rosalie Waggener majdnem egy órát töltött egy lakásban a
Marlowe Avenue-n, mielőtt visszament volna Isolába.
A Marlowe Avenue-n álló bérházban az egyik postaláda
névtáblájába az Alfred Allen Chase nevet vésték.
 10.

Délután négykor mentek el Rosalie Waggenerért, és bevitték

az őrszobára. Közölték vele, hogy nem vádolják semmivel, de
alapos okuk van feltételezni, hogy a nyomozás szempontjából
döntő fontosságú információk birtokában van, és nagyra
értékelnék, ha válaszolna néhány kérdésre. Rosalie azt
mondta, hogy bármilyen kérdésre válaszol, de csak az
ügyvédje jelenlétében. Újra elmagyarázták neki, hogy nem
vádolják semmivel, és amikor a nő megint ügyvédet követelt,
a tudomására hozták: arra kényszeríthetik, hogy vádesküdtszék
előtt tegyen tanúvallomást, de szeretnék elkerülni a sok
vesződséget, hiszen nem vádolják az égvilágon semmivel.
Kelletlenül ugyan, de Rosalie végül beleegyezett, hogy
válaszol a kérdéseikre.
– Az útlevele szerint – kezdte Carella – ön a brémai
repülőtéren, július huszonötödikén lépett be Nyugat-
Németországba. Jól mondom?
– Igen – felelte Rosalie.
– És július huszonhetedikén tért vissza az Egyesült
Államokba.
– Igen, akkor.
– Azt mondta nekünk, hogy a Zevenben élő rokonait
látogatta meg.
– Úgy van.
– Szeretnénk megtudni a zeveni rokonainak a nevét,
lakcímét és telefonszámát – mondta Carella.
– Miért?
– Hogy a német rendőrségen keresztül leellenőriztessük:
valóban léteznek.
– Léteznek – mondta Rosalie.
 – Akkor kérjük a neveket.
– Nem vagyok köteles megmondani a nevüket.
– Ez igaz, valóban nem köteles. Itt nem. De a
vádesküdtszék előtt igen. Öné a döntés.
– Felhívják őket a rendőrök? A német rendőrök?
– Igen, ezt fogjuk kérni tőlük.
– Minek?
– Hogy meggyőződjünk róla, ön valóban náluk volt.
– Náluk voltam.
– Akkor közölje a nevüket.
– Nagyon idős emberek. Nem akarom, hogy zavarja őket a
rendőrség. És különben is, mi köze van ennek a maguk
nyomozásához? Azt mondták nekem, hogy olyan információk
birtokában vagyok…
– Úgy van.
– Miféle információkról van szó?
– Ismer egy Robert Grimm nevű férfit?
– Nem.
– Bremerhavenbe is ellátogatott, amíg Nyugat-
Németországban volt?
– Nem.
– Ismer ön egy Bachmann szállítmányozási vállalatot
Bremerhavenben?
– Nem.
– Miért ment el ma délután Alfred Chase-hez?
– Ki mondta, hogy én…?
– Követtem magát – szólalt meg Hawes. – Marlowe
Avenue 5361. A 45-ös számú lakás Chase-é.
– Odament ma délután, vagy sem? – kérdezte Ollie.
 – Igen, odamentem.
– Minek?
– Mr. Chase válaszolni akart néhány levélre. Már
mondtam, hogy részmunkaidőben titkárnőként…
– Miért nem az irodában végezte el a munkát?
– Szombatonként zárva van az iroda.
– Ma délelőtt ott voltam – mondta Ollie. – És nyitva volt.
– Hát, azt hiszem, Mr. Chase-nek nem volt kedve bemenni.
Tudják, nem én vagyok a góré. Ha azt mondják, menjek
Riverheadbe, odamegyek. – Rosalie megvonta a vállát. – Nem
én vagyok a góré.
– Ki a góré?
– A három tulajdonos.
– Azt hittük, hogy Hemmings a barátja.
– Tényleg az. De én a cégnek dolgozom. A kettőnek
semmi köze egymáshoz. Oscarnak sincs semmi köze hozzá.
Úgy értem, hogy ha az egyik főnök kér tőlem valamit, meg
kell csinálnom. Ez munka. Ha a maguk főnöke mond valamit,
maguknak is meg kell csinálni, nem?
– De én nem vagyok a főnököm menyasszonya – jegyezte
meg Ollie szárazon.
– Én csak azt szeretném mondani, hogy ez éppen olyan
munka, mint bármi más. Csinálom, amit mondanak.
– És mit szoktak mondani, mit csináljon? Azon kívül, hogy
leveleket kell gépelnie?
– Titkárnői munkát végzek. Mindenféle titkárnői munkát.
– Azt is mondták magának, hogy menjen el
Németországba?
– Nem. Azért mentem oda, hogy meglátogassam a
rokonaimat.
– Hogy hívják őket? – kérdezte újra Carella.
 – Megmondom, ha megígéri, hogy nem fogják zavarni
őket.
– Ezt nem tudom megígérni. Abban a pillanatban, hogy
közli velem a nevüket, telefonálok Nyugat-Németországba.
– Minek? Mi a fenéért olyan fontosak az én rokonaim?
– Szeretnénk kideríteni, miért ment Németországba, Miss
Waggener.
– A Diamondback Fejlesztési Vállalat küldte oda?
– Nem.
– Roger Grimm?
– Sosem hallottam Roger Grimmről.
– Vitt magával pénzt Németországba?
– Pénzt? Hát ezt meg hogy érti? Persze, hogy vittem pénzt.
– Mennyit?
– Amennyit a kiadásaimra kellett. Utazási csekkben.
– Mennyit?
– Már elfelejtettem. Azt hiszem, valamivel többet, mint
ezer dollár.
– Mind elköltötte?
– Nem, nem mindet.
– Akkor még mindig van olyan utazási csekkje, amit nem
váltott be, nem igaz?
– Hát… azt hiszem, igen. De lehet, hogy mégis csak
elköltöttem mindet.
– Elköltötte vagy sem?
– Igen, elköltöttem mindet.
– Egy perccel ezelőtt azt mondta, hogy nem költötte el
mindet.
– Tévedtem.
 – Akkor nincs olyan utazási csekkje, amit nem váltott be.
– Nincs.
– Hol vette az utazási csekket?
– Egy bankban.
– Melyik bankban?
– Már nem emlékszem. Valamelyik belvárosi bankban.
– Mikor?
– Néhány nappal az utazás előtt.
– Vagyis… – Carella kezébe vette az asztali naptárt, és
lapozgatni kezdte. – Július huszonötödikén utazott el, ami
csütörtökre esett, és az utazási csekkeket valamivel ezelőtt
vette, igaz?
– Igen.
– Valamikor a héten?
– Igen.
– Tehát hétfőn, kedden vagy szerdán, stimmel? Július
huszonkettedikén, -harmadikán vagy -negyedikén. Ekkor
vásárolta az utazási csekkeket?
– Igen.
– Na és milyen utazási csekkeket?
– American Express.
– Ugye, nincs ellene kifogása, hogy felhívjuk az American
Expresst?
– Miért akarják felhívni?
– Hogy megtudjunk mindent a csekkekről.
– Csak ezer dollár volt, miért olyan fontos ez? Mindenki
utazási csekket használ. Nem értem, miért…
– Van, aki készpénzt használ – szögezte le Hawes.
– Igen, gondolom, van, aki azt használ – mondta Rosalie.
 – Készpénzt is vitt magával? – kérdezte Carella. – Az
utazási csekkek mellett.
– Azt hiszem, igen, egy keveset. Tényleg nem emlékszem
már.
– Mennyit? – tette fel a kérdést Ollie.
– Egy keveset. Talán száz dollárt.
– És ez elég is volt? Ezer dollár utazási csekkben, és száz
dollár készpénz?
– Hát úgy nagyjából ezer. Nem emlékszem a pontos
összegre.
– Na jó, akkor mondjuk azt, hogy ezer dollár, rendben?
Ezer dollár utazási csekkben, és nagyjából száz dollár
készpénz.
– Úgy van.
– Rendben, akkor hívjuk fel az American Expresst –
javasolta Ollie.
– Valószínűleg nem lesz nyoma – mondta Rosalie gyorsan.
– Miért?
– Mert… nem emlékszem, hogy American Express volt-e,
vagy valamilyen más utazási csekk.
– Milyen másfajta lehetett?
– Nem emlékszem. Csak egyszerűen utazási csekket
kértem. Már elfelejtettem, hogy milyet adtak.
– Nincs olyan sok cég ebben a városban, amelyik utazási
csekkeket ad ki – állapította meg Carella. – Ha nincs ellene
kifogása, felhívjuk az összes céget.
– Én…
– Igen? – kérdezte Carella.
– Ami azt illeti, készpénzt vittem magammal – mondta a
nő.
– Akkor miért hazudott eddig?
 – Mert nem tudom, mennyi pénzt lehet kivinni az
országból.
Arra gondoltam, hogy esetleg illegális dolgot műveltem.
Nem ismerem a törvényeket.
– Mennyi pénzt vitt ki?
– Már mondtam. Valamivel többet, mint ezer dollár.
– Készpénzben.
– Igen.
– És biztos benne, hogy készpénzben? Egy perce azt
mondta, hogy utazási csekkben, most meg azt, hogy
készpénzben. Most már biztos benne, hogy így történt?
– Igen, biztos vagyok benne.
– És az összegben is biztos.
– Az összegben?
– Igen. Ezer dollár, ugye?
– Nagyjából annyi. Lehet, hogy kicsivel több vagy
kevesebb.
– Na akkor most melyik?
– Tessék?
– Több volt mint ezer vagy kevesebb mint ezer?
– Több.
– Mennyivel több?
– Hát, úgy összesen ezerkétszáz, vagy ezerháromszáz
lehetett.
– Honnan szerezte a pénzt?
– Az enyém volt. Összespóroltam.
– Hol tartotta a pénzt?
– A lakásban.
– Nem egy bankban?
 – Nem.
– Úgy gondolta, hogy biztonságos ezerháromszáz dollárt
tartani egy diamondbacki lakásban? – kérdezte Ollie
hitetlenkedve.
– Igen. Még sosem törtek be hozzám. Már majdnem három
hónapja lakom ott, és még egyszer sem törtek be. Úgy
gondoltam, ott biztonságban van a pénz.
– Korábban hol lakott?
– A belvárosban.
– Hol ismerkedett meg Oscar Hemmingsszel?
– Azt hiszem, egy partin.
– Mikor?
– Hat vagy hét hónappal ezelőtt.
– Mióta jegyesek?
– Négy, talán öt hónapja.
– Még azelőtt volt az eljegyzés, hogy maga beköltözött
volna a St. Sebastian-i lakásba?
– Igen.
– Ki fizette a felújítást?
– Oscar.
– Oscar személyesen? Vagy a Diamondback Fejlesztési
Vállalat?
– Azt hiszem, a vállalat. Ilyesmivel foglalkozik, tudják.
Megvesznek és felújítanak régi épületeket.
– Csak nem azt mondja, hogy abban az épületben az összes
lakást felújították?
– De igen, azt hiszem, mindet.
– De magát az épületet kívülről nem.
– Nem.
– És miért?
 – Hát azt én nem tudom – válaszolta Rosalie. – Talán nem
akartak ennyi pénzt költeni. Úgy értem, hogy még a külső
rendbe hozatalára is.
– Ki lakik még abban az épületben? – kérdezte Hawes.
– Sok-sok ember.
– Ismer közülük valakit?
– Nem nagyon találkozom a szomszédokkal.
– Azt mondja, hogy hat vagy hét hónappal ezelőtt
ismerkedett meg Oscarral. Hol? Diamondbackban, vagy
esetleg a belvárosban?
– Ami azt illeti, Vegasban találkoztunk.
– Vegasban? Mit csinált ott?
– Odajártam hétvégenként. Akkor még a nyugati parton
éltem.
– Kaliforniában? – kérdezte Hawes.
– Igen. Ott is születtem. Nem régen jöttem ide. Azután,
hogy megismerkedtem Oscarral.
– Kaliforniában mit dolgozott? – hangzott Ollie kérdése.
– Titkárnő voltam.
– Szintén részmunkaidőben?
– Igen, főleg részmunkaidőben.
– Hol dolgozott?
– Különböző cégeknél.
– És minden hétvégén elment Las Vegasba, ugye?
– Nem, azért nem minden hétvégén.
– Egyszer-kétszer.
– Igen, egyszer-kétszer.
– És ott ismerkedett meg Oscar Hemmingsszel.
– Igen.
 – Egy partin?
– Igen, egy partin.
– Aztán meg keletre jött, és dolgozni kezdett a
Diamondback Fejlesztési Vállalatnál.
– Igen.
– És összeköltözött Oscarral.
– Igen. Az eljegyzés után.
– És történetesen egy olyan épületben laknak, amit a
Diamondback újított fel.
– Igen.
– Prostituált maga, Miss Waggener? – kérdezte Hawes.
– Nem. Dehogyis.
– Tartóztatták már le, Miss Waggener?
– Nem.
– Biztos benne?
– Na jó, egy-két apróságért.
– Mint mondjuk, micsoda?
– Közlekedési szabálysértés.
– Itt vagy Kaliforniában?
– Kaliforniában.
– Hol élt Kaliforniában?
– Los Angelesben.
– Van ellene kifogása, hogy felhívjuk a Los Angeles-i
rendőrséget, és megtudakoljuk tőlük, hogy közlekedési
kihágásnál komolyabb dolgokért is letartóztatták-e már?
– De hát nem értem, miért tennék ezt.
– Mi a probléma ezzel?
– Lehet, hogy egyszer majd vissza akarok menni
Kaliforniába. Nem szeretném, hogy az ottani rendőrök előtt
olyan hírem legyen, mint aki nem szavahihető.
– Nem szavahihető?
– Olyasvalaki, akinek minden szavát le kell ellenőrizni…
– Nem akarja, hogy felhívjuk a német rendőrséget, nem
akarja, hogy felhívjuk a Los Angeles-i rendőrséget, nem
akarja, hogy felhívjuk az American Expresst, vagy bármelyik
céget, amelyik…
– Már mondtam, hogy készpénzt vittem magammal.
– Nagyon sok mindenkit nem lenne szabad felhívnunk,
Miss Waggener.
– Azt mondták, hogy nem vádolnak semmivel. Akkor
miért kellene hagynom, hogy a magánéletemben turkáljanak?
– Így is, úgy is felhívjuk Los Angelest, meg Las Vegast is.
– Minek?
– Hogy megtudjuk, volt-e már letartóztatva.
– Jól van, jól van – mondta Rosalie.
– Ezek szerint telefonálhatunk?
– Nem, nem kell telefonálniuk.
– Akkor elmondja nekünk, amit tudni szeretnénk?
– Egyszer letartóztattak prostitúcióért a nyugati parton.
– Ejha! – mondta Hawes.
– Még mindig tetszik űzni az ipart? – érdeklődött Ollie.
– Nem.
– Na és az a csillogó épület a San Sebastianon? Egy
bordélyház, nem igaz?
– Hát azt én nem tudom. Ott lakom.
– Oscar Hemmings a stricije?
– Nem, dehogyis – felelte Rosalie.
 – Tudja, mindenképpen elmegyünk újra abba az épületbe –
mondta Carella. – Hogy megtudjuk, ki lakik még ott.
– Csak közönséges, hétköznapi lakók – válaszolta Rosalie.
– Mint maga? – kérdezte Ollie.
– A Los Angeles-i ügy óta semmi bajom nem volt a
rendőrséggel – jelentette ki a lány.
– Ez csak azt jelenti, hogy még nem kapták el – jegyezte
meg Ollie.
– Aha – mondta Rosalie, és vállat vont. – Nem baj, ha
rágyújtok?
– Csak nyugodtan – felelte Ollie, és égő gyufát tartott a
cigarettához, amit a nő elővett a táskájából.
– Mit tud a Diamondback Fejlesztési Vállalatról? – tette fel
a kérdést Carella.
– Hát, nem sokat.
– Ki adta a pénzt a cégalapításhoz, nem tudja?
– Sajnos nem. Nem tudom.
– Esetleg Oscar Hemmings?
– Tényleg nem tudom.
– Nem akarja elmondani nekünk, hogy valójában miért
ment el Chase-hez?
– Már elmondtam. Lediktált nekem néhány levelet.
– Hagyjuk ezt a titkárnős hülyeséget, jó? – javasolta Ollie.
– De hát ha egyszer titkárnő vagyok – mondta Rosalie
közönyösen. – Nincsen semmiféle priuszom ebben a városban,
és nem tudják bebizonyítani, hogy bármi más lennék, mint
titkárnő.
– Hacsak nem kapjuk rajta, amint éppen egy matrózzal
kefél – jegyezte meg Ollie.
– Nem kefélek matrózokkal – felelte a nő. – Kaliforniában
sem keféltem matrózokkal.
 – Hanem kikkel? – kérdezte Ollie. – Niggerekkel?
– Elég legyen ebből! – szólalt meg Carella.
– Miből? – kérdezett vissza Ollie.
– A magánéletem különben sem tartozik magukra –
mondta Rosalie.
– Kivéve, ha pénzért csinálja.
– Mindenki mindent pénzért csinál – válaszolta Rosalie.
– Kitől kapta a pénzt, amit elvitt Németországba? –
kérdezte Carella.
– Már mondtam. Összespóroltam.
– Közli velünk a rokonai nevét?
– Nem.
– Ebben az esetben a vádesküdtszék elé fogják idézni, és
vallomást kell tennie. Hadd magyarázzam el ezt önnek
részletesen, Miss Waggener. Egy gyújtogatási ügyben
nyomozunk, és alapos okunk van azt hinni, hogy a
Diamondback Fejlesztési Vállalatnak köze van ehhez a
gyújtogatáshoz. Már most elegendő bizonyítékunk van, hogy
letartóztassuk Robinson Worthyt…
– Akkor tartóztassák le – mondta Rosalie.
– …és megvádoljuk azzal, hogy bűntársként részt vett a
gyújtogatásban, és ebben az esetben a vádesküdtszék be fogja
idézni önt, hogy tanúként vallomást tegyen.
– De minek voltam én a tanúja? Gyújtogatásnak? Maga
megőrült.
– Ha elmondja nekünk, amit tud, nagyon sok bajtól
megkímélheti magát. Nos?
– Már mindent elmondtam, amit tudok.
– Hadd mondjam el, mit fog kérdezni a vádesküdtszék,
rendben?
– Persze, mondja csak.
 – Először is majd arról tájékoztatják magát, hogy a férfit,
akinek leégett a raktára, Roger Grimmnek hívják. Arról is
tájékoztatni fogják, hogy a bremerhaveni Bachmann
szállítmányozási vállalattal üzletelt, és Bachmann levélben
nyugtázta, hogy július huszonhatodikán, egy nappal azután,
hogy ön megérkezett Brémába, ami körülbelül ötven
kilométerre van Bremerhaven-től, megkapta a szolgálataiért
neki járó pénzt. Meg fogják kérdezni öntől, és önnek majd
eskü alatt kell válaszolnia, hogy leszállított-e Bachmann-nak
egy bizonyos összeget készpénzben azon a napon, amit ő a
levelében említ. Amennyiben megtagadja a választ…
– Miért tagadnám meg a választ? Még sosem hallottam
Erchard Bachmannról, és sose vittem neki pénzt.
– Akkor honnan tudja a keresztnevét? – kérdezte nyomban
Carella.
– Tessék?
– Honnan tudja, hogy Erhard Bachmann-nak hívják?
– Az Erhard nagyon gyakori német név – felelte Rosalie.
– Ahogy a Fritz is – állapította meg Ollie.
– Hát… nem tudom, hogy történt… azt hiszem,
egyszerűen csak kitaláltam.
– Lehet, hogy mélyebben van benne, mint gondoltuk –
mondta Ollie Carellának, úgy téve, mintha bizalmasan akarna
közölni vele valamit.
– Talán igen – felelte Carella. – Szerinted Worthyt és őt is
vád alá tudjuk helyeztetni?
– Én nem látom akadályát – jelentette ki Hawes.
– És mivel akarnak vádolni? – kérdezte Rosalie.
– Gyújtogatással. Bűnrészességgel gyújtogatásban.
– Semmi közöm sincs ahhoz, hogy valakik felgyújtották
Grimm raktárát – állította Rosalie. – Én csak annyit tettem,
hogy…
 – Na, mit? – kérdezte Ollie.
– Elvittem a pénzt Németországba.
– Milyen pénzt?
– Amit Alphie adott.
– Ki az az Alphie? Chase-ről beszél?
– Igen.
– Pénzt kapott Chase-től, és leszállította Bachmann-nak?
– Igen.
– Készpénzt?
– Igen.
– Mennyit? Rosalie tétovázott.
– Mennyit, az úristenit neki! – kiabálta Ollie.
– Félmillió dollárt – felelte Rosalie.
– Minek? Mit vett Chase?
– Nem tudom. Nekem csak az volt a feladatom, hogy
szállítsam le a pénzt.
– Kinek a pénze volt? Chase-é vagy a Diamondback
Fejlesztési Vállalaté?
– Nem tudom.
– Akkor nézzük máshonnan, Miss Waggener. Oscar
Hemmings vagy Robinson Worthy tudott a maga németországi
útjáról?
– Nem.
– Nem tudták, hogy elment félmillió dollárral
Németországba, amit Chase-től kapott?
– Így van, nem tudták.
– Nem azt mondta, hogy Hemmingsszel él?
– De igen. Azt mondtam neki, hogy Kaliforniába megyek,
meglátogatni az anyámat.
 – Miért hazudott neki?
– Mert… nagyon durva tud lenni… már többször megvert.
– Mi van maga meg Chase között? – kérdezte Ollie.
– Semmi.
– Semmi? És ő odaadott magának félmillió dollárt, hogy
vigye el Németországba? Ne etessen már minket, drágám!
– Jól van. Hát… van közöttünk valami.
– Hemmings tud erről a „valamiről”?
– Természetesen nem.
– Hemmings háta mögött bolondozik Chase-szel, erről van
szó?
– Nem bolondozunk, szerelmesek vagyunk egymásba.
– Ó, bocsásson meg! – kérte Ollie és meghajolt. – Nem
tudtam, hogy szerelemről van szó. Nagyon kérem, bocsásson
meg.
– Miért nem mondta el Hemmingsnek, hogy
Németországba megy? – kérdezte Carella.
– Alfie kérte, hogy ne mondjam meg.
– Alfie a saját pénzét adta oda magának?
– Nem tudom.
– Hát, ha Alfie azt kérte, hogy ne beszéljen az ő
üzlettársának a németországi útjáról…
– Így van.
– Akkor biztosan a saját pénze volt, nem? Hacsak nem a
cégből lopta.
– Alfie nem tolvaj!
– Akkor a saját pénze volt, nem?
– Azt hiszem, igen.
– Igen vagy nem?
 – Igen.
– Megmondta magának, hogy a saját pénze?
– Igen, megmondta.
– Honnan szerezte a pénzt?
– Nem tudom.
– Miért adta Erchard Bachmann-nak?
– Nem tudom.
– Semmit sem tud a Bachmann-nal való üzletelésről?
– Semmit.
– Köze van fából készült állatkákhoz?
– Nem tudom.
– Miért csapta be Hemmingset? – kérdezte Hawes.
– Nem csaptam be! – méltatlankodott Rosalie. – Alfie
valami jobbat ajánlott, ennyi.
– Jobbat mint a házasság?
– Házasság? Miről beszél?
– Azt mondta, hogy Hemmingsszel eljegyezték egymást.
– Nem – felelte Rosalie. – Neki dolgozom, ennyi és nem
több. Kurva vagyok, értik? Benne vagyok az istállóban,
világos? És már elegem van belőle. Ezért jöttem össze Alfie-
val.
– Hány lány van az istállóban? – tette fel a kérdést Ollie.
– Kábé harminc.
– Mindannyian a San Sebastian-i épületben?
– Nem. Ott csak tizenketten vagyunk. Oscarnak van még
két helye, nem tudom pontosan, hol.
– Ki van megkenve? – kérdezte Ollie.
– Mire gondol?
 – Ki az a zsaru, akit lefizetnek? Az nem lehet, hogy a pasik
állandóan masíroznak egy épületbe, és senki nem veszi észre.
Na, ki van lefizetve?
– Nem masíroznak állandóan a pasik – mondta erre
Rosalie. – Nagyon magas árakkal dolgozunk.
– Maga mennyit kap?
– Két-háromszáz dollárt éjszakánként.
– És azt mondja, hogy Alfie-nak jobb ajánlata volt?
– Nem ilyen ajánlata. Nincs szó prostitúcióról. Megígérte,
hogy beszélni fog Oscarral, és nem kell így élnem tovább. Azt
mondta, hogy ha mellette maradok, lesz rengeteg pénz
mindkettőnknek hamarosan.
– Pénz? – kérdezett vissza Ollie. – Hm, hm. Én meg azt
hittem, hogy csak szerelem.
– Pénz is – közölte vele Rosalie.
– Mennyi pénz?
– Alfie azt mondta, hogy több millió. Azt mondta, hogy
milliomos lesz.
– Honnan szerezte Alfie a félmilliót, amit elküldött
Németországba? – tudakolta Ollie.
– Nem tudom.
– Ő is benne van a bordélyház buliban?
– Nem. Az egyedül Oscar üzlete.
– Oscar a pénzes ember a Diamondback Fejlesztési
Vállalatban?
– Azt hiszem, igen. De nem tudom. Nagyon keveset tudok
a cég pénzügyeiről.
– Azért vesznek épületeket, hogy bordélyokká alakítsák
őket?
– Tényleg nem tudom.
 – De azt mondta, hogy ők nincsenek benne ebben az
üzletben. Csak Oscar.
– Úgy van.
– Na és akkor mi a bulijuk?
– Nem tudom.
– Alfie-nak milyen üzlete van Erhard Bachmann-nal?
– Nem tudom.
– Bachmann már várta magát, amikor felkereste?
– Igen. De álnevet használtam. Alfie mondta, hogy ne
áruljam el az igazi nevemet.
– Mit mondott Bachmann, amikor átadta neki a pénzt?
– Azt mondta: Danke sehr.
És ezzel véget ért a Rosalie Waggenerrel folytatott
csevegés. A nyomozók ekkorra már azon a véleményen
voltak, hogy a nő vagy elmondott nekik mindent, vagy
legalábbis mindazt, amit hajlandó elmondani. Köszönetet
mondtak neki (angolul), aztán megkérték, hogy a várakozzon a
folyosó végén lévő helyiségben. Az alapján, amit hallottak, a
nyomozók arra jutottak, hogy Chase és Grimm minden
valószínűség szerint társak a faállatka-üzletben. Worthy és
Hemmings tudta nélkül Chase ötszázezer dollárt fizetett
Grimm németországi szállítójának, és Grimm (még azelőtt,
hogy a raktár leégett volna) készen állt arra, hogy újabb
ötszázezer dollárt fizessen a szállítmányért, amikor az
Amerikába érkezik. Grimm saját becslése szerint a rakomány
értékesítési ára egymillió dollár volt. Az ügyben nyomozó
három rendőr nem sokat tudott a csillagászati összegeket
érintő, nagyszabású üzleti tranzakciókról. Csak azt tudták,
hogy nagyon komplikált helyzetbe tudja kormányozni magát
az ember, amikor megpróbál átverni valakit; továbbá azt is
tudták, hogy senki nem fektet be egymillió dollárt azért, hogy
egymillió dollárt keressen.
Úgy tűnt, eljött az idő egy pókerpartira.
 11.

Ollie abban a lakásban találta meg Oscar Hemmingset, ahol a

férfi Rosalie-val lakott; éppen a feltört zár javítását felügyelte.
A lakatos nagyon ideges lett, amikor meglátta a pisztolyt Ollie
kezében. Ledobta a csavarhúzóját, és rögtön csomagolni
kezdett. Hemmings ingujjra vetkőzött, az ing gallérja
kigombolva, az ingujj feltűrve, a zsebe fölött az O. H.
monogram díszelgett. Nagyon nyugodtan megkérdezte Ollie-
tól, hogy mi a baj.
– A baj gyilkosság – válaszolta Ollie. – És gyújtogatás.
– Azt hittem, már letartóztatták Charlie Harrod gyilkosait.
– Igen, már letartóztattuk őket. De beszélgessünk erről
inkább a kapitányságon, jó? Ott lesz néhány barátja is, tartunk
egy kellemes teadélutánt.
Hemmings megvonta a vállát, és bement a lakásba. Ollie,
kezében a fegyverrel, követte. A férfi lehúzta az ingujját,
begombolta a gallért, nyakkendőt kötött és magára öltötte a
zakóját. Mire kiértek a folyosóra, a lakatos már eltűnt.
– Nem csinálta meg a zárat – jegyezte meg Hemmings
társalgási stílusban.
– Nincs miért aggódni – felelte Ollie. – Olyan helyre
tetszik menni, ahol rengeteg zár lesz.
Ollie nagyban játszott. Már elég bizonyíték volt a
kezükben ahhoz, hogy tiltott kéjelgés elősegítése címén vádat
emeljenek Hemmings ellen, és valószínűleg kitartottság címén
is (bár a férfi minden bizonnyal azzal védekezne, hogy van
más bevételi forrása – például érdekeltsége a Diamondback
Fejlesztési Vállalatban). De ezek tulajdonképpen csak apróbb
vétségek voltak, és a rendőrök az akció megindítása előtt úgy
döntöttek, hogy mindent bedobnak. Mire Ollie letartóztatta
Hemmingset, egy különös belső átalakulás ment végbe: a
nyomozó már azt hitte, hogy bőven elég bizonyítékuk van a
Diamondback nevű szarházi gittegylet ellen, és minden gond
nélkül vádat emelhetnek az üzlettársak ellen gyújtogatás és
emberölés címén.
Hawes is a bizonyosság eufórikus érzésének esett
áldozatul, amikor letartóztatta Robinson Worthyt. A
telefonkönyv szerint Worthy lakcíme az északi Huszonhetedik
utca 198-as szám alatt volt, és Hawes itt találta meg a férfit tíz
perccel hat után. Nadrágban és atlétatrikóban jött az ajtóhoz,
arcát borotvahab borította. Hawes revolvert tartott a kezében.
– Hát ez meg minek? – kérdezte Worthy.
– Szeretnénk feltenni magának néhány kérdést az őrszobán
– közölte vele Hawes.
– Semmi szükség a fegyverre – mondta Worthy.
– Hát persze, nincs rá semmi szükség.
– Befejezhetem a borotválkozást?
– Nem – válaszolta Hawes. – Csak törölje le a habot.
Mire Roger Grimm megérkezett az őrszobára, Hawes és
Ollie már olyan emelkedett hangulatban volt, hogy bárki azt
hihette volna: a gyanúsítottakat már hosszú évekre el is ítélte a
bíróság. Grimm megállt a korlátnál, majd látva, hogy a
nyomozók Worthy és Hemmings társaságában ülnek az
íróasztalnál, azt kérdezte: – Bejöhetek?
– Természetesen, Mr. Grimm – felelte Hawes. – Nagyon
örülök, hogy el tudott jönni.
Odalépett a korláthoz, kitárta az ajtót Grimm előtt, és az
íróasztalhoz vezette. Grimmet néhány órával korábban
felhívták telefonon, és megkérték, hogy a gyújtogatási ügy
miatt jöjjön be az őrszobára. A férfi természetesen
készségesen beleegyezett abba, hogy megjelenjen a megjelölt
időpontban. Még nem tudta: őt gyanúsítják azzal, hogy
titokban nagyszabású üzleti ügyeket bonyolított Chase-szel.
Ha sejtette volna, talán ő is olyan nyugtalanul viselkedik, mint
Worthy és Hemmings. Az ő idegességük nagyon is érthető
volt. A két nyomozóból áradó, tökéletesen megalapozatlan és
széles magabiztosság teljességgel elbizonytalanította a
Diamondback Fejlesztési Vállalat tulajdonosait.
– Ollie – mondta Hawes az úr Mr. Roger Grimm, az ő
raktára meg háza égett le.
– Örvendek – mondta Ollie udvariasan, felállt és kezet
szorított Grimm-mel. – Nagyon örülök, hogy végre
megismerhetem, már olyan sokat hallottam önről.
– Remélem, csupa jót – felelte Grimm, és erőtlenül
mosolygott. A nyomozók magabiztossága rá is hatással volt.
Ez a magabiztosság szinte tapintható volt a helyiségben, olyan,
mint egy elektromos vezeték. Ha valaki hozzányúl valamelyik
rendőrhöz, rögtön áramütést kap.
– Ezek az urak pedig Mr. Robinson Worthy és Mr. Oscar
Hemmings, a Diamondback Fejlesztései Vállalat tulajdonosai.
Mr. Worthy, Mr. Hemmings, Mr. Grimm – mondta Hawes, és
kedvesen mosolygott.
A férfiak egymásra néztek. Mivel Worthy és Hemmings
Chase üzlettársai voltak, s mivel Grimm is Chase üzlettársa
volt, a nyomozók számára nyilvánvalónak tetszett, hogy ezek
hárman legalább már hallottak egymásról. De most már az is
világosnak tűnt, hogy ekkor találkoznak először szemtől
szemben. A találkozás még jobban elbizonytalanította Worthyt
és Hemmingset. Grimm is egy kicsit bizonytalannak tűnt,
amikor azt mondta: – Örülök, hogy megismerhetem önöket. –
Worthy és Hemmings bólintott, és Grimm bizonytalansága
óvatossággá változott.
– Nos, mit mondasz? – kérdezte Ollie. – Elkezdjük Steve
nélkül?
Már korábban eldöntötték, hogy Chase érkezése lesz a
meglepetéskártya, amit csak az utolsó pillanatban játszanak ki,
amikor már nagyon magasak a tétek, és egy halom zseton van
az asztalon. Carella azt mondta nekik, hogy pontban hétkor
érkezik vissza. Grimmtől azt kérték, hogy háromnegyed hatra
legyen az őrszobán, és most már öt perccel múlt háromnegyed.
Ideje volt, hogy elkezdődjön a pókerparti. A kihallgatás
meglehetősen különös volt. Ollie és Hawes úgy játszottak,
mint royal flöss lenne a kezükben, pedig egy fontos kártya
még hiányzott: Chase. Worthy és Hemmings, megrémülve
attól, hogy a nyomozók milyen magabiztosan emelik a tétet,
azt feltételezték, hogy gyenge lapjaik vannak, pedig azok
valójában egyáltalán nem voltak rosszak. Grimm, kezében egy
kettes párral, úgy figyelte a játékot, mint egy vidéki bunkó, aki
úgy került be a partiba, hogy fogalma sincs róla, milyen
magasak a tétek. Az egész nagyon különös volt.
– Rendben van, Mr. Worthy – mondta Ollie –, lenne szíves
elmondani nekünk, mi dolga volt Frank Reardonnal?
– Nem ismerek Frank Reardon nevű embert – felelte
Worthy.
Ez a válasz éppen jó volt a rendőröknek. A fickó blöffel
indít.
– Ez nem igaz – mondta Hawes. – Ön többször is
felkereste Frank Reardont, Charlie Harrod társaságában.
– Ki mondja ezt?
– Barbara Loomis ismerte fel önt. A gondnok felesége
abban az épületben, ahol Reardon lakott.
– Na jó – mondta Worthy, és vállat vont.
– Elment Reardonhoz vagy sem?
– Igen, elmentem. De ez nem jelent semmit.
– Azt jelenti, hogy ön felkeresett egy személyt, aki
biztonsági őr volt Mr. Grimm raktárában – közölte vele
Hawes. – Jól mondom, Mr. Grimm?
– Igen – válaszolta Grimm. – Rendkívül tanácstalannak
tűnt, mintha nem tudná eldöntenie, hogy a kettes párjával
érdemes-e megadnia a tétet.
– Hát, Frank Reardon a barátom volt – mondta Worthy.
– Tudta, hogy Mr. Grimmnek dolgozik?
– Nem.
 – Hát nem a barátja volt? – kérdezte Ollie meglepetten.
– Az volt, de nem tudtam, hol dolgozik.
– Tudja, mit csinált Frank Reardon augusztus hetedikén?
– Nem – felelte Worthy. – Mit csinált?
– Ön tudja, mit csinált, Mr. Hemmings?
Hemmings rágyújtott, mielőtt válaszolt volna. Aztán
kifújta a füstöt, és azt mondta: – Nem ismerem Frank
Reardont, és biztos vagyok benne, senki sem tanúsíthatja,
hogy valaha is felkerestem.
– Így van – felelte Ollie. – Önnek teljesen igaza van. Senki
sem látta önt ott. Csak azt tudjuk, hogy Harrod és Mr. Worthy
jártak Frank Reardonnál. De egyikük sem tudja, mit csinált
Reardon augusztus hetedikén, ugye?
– Nem tudjuk – mondta Worthy.
Hemmings bólintott, és megint szippantott egyet a
cigarettából.
– Azon a napon – kezdte Hawes – Frank Reardon
meghatározatlan mennyiségű klórhidrátot tett egy
whiskeysüvegbe.
– Ötezer dollárt fizettek neki ezért – folytatta Ollie. –
Augusztus másodikán kapta meg a pénzt.
– Később agyonlőtték egy kilencmilliméteres automata
Smith & Wessonnal, ami Charlie Harrod tulajdonában volt –
mondta Hawes.
– Igaz ez? – kérdezte Grimm meglepetten.
– Igen, igaz – válaszolta Hawes.
– Akkor tudják, ki ölte meg Franket?
– Igen, Mr. Grimm, tudjuk, ki ölte meg őt. – Hawes nem
fárasztotta magát azzal, hogy elmagyarázza: csak azt tudják,
kinek a fegyvere ölte meg a férfit. Most nem volt idő Hoyle
szerint játszani – nem, amikor ilyen sok zseton van az
asztalon, nem.
 – Akkor azt is tudják, hogy…
– Türelem, Mr. Grimm, türelem – vágott közbe Hawes.
– De miért ölték meg? – Grimm nem tágított. A kettes pár
kezdett megint egész jónak tűnni. Még az is felmerült benne,
hogy emeli egy kicsit a tétet.
– Azért, mert pontosan tudta, hogyan került ki a
forgalomból a két éjjeliőr – felelte Hawes.
– Nem igaz, Mr. Worthy? – kérdezte Ollie.
Worthy nem válaszolt. Úgy döntött, hogy a káró színsorral,
melyben a legmagasabb lap egy nyolcas, kivár.
– Mr. Hemmings talán úgy érzi, hogy kihagyjuk a
társalgásból – vélte Hawes.
– Önre is mindjárt rátérünk, Mr. Hemmings – mondta
Ollie. – És a bordélyházára. És arra a borsos árú kis ribancra,
Rosalie Waggenerre is. És az ő németországi útjára.
– Miféle németországi útról beszél? – kérdezte Hemmings,
és rögtön emelte a tétet. Full house volt a kezében, három ász,
és biztos volt benne, hogy a nyomozóknak hiányzik egy ász a
royal flösshöz.
– Ezek szerint nem tudott róla? – kérdezte Ollie. – Jé, nem
mondta el magának? Hogy elutazott Bremerhavenbe? Hogy
elvitt oda félmillió dollárt?
Worthy és Hemmings nyomban a kártyáikba pillantottak,
amint Ollie Bremerhavent említette, aztán rögtön a halom
zsetonra néztek, amikor az odaszállított félmillióról hallottak.
Roger Grimm viszont abban a pillanatban elsápadt, amikor
elhangzott Rosalie Waggener neve. Határozottan úgy nézett ki,
mint aki nagyon rosszul van. Hirtelen rájött, hogy a kettes pár
egy fabatkát sem ér ebben a pakliban. Először Hemmings
nyerte vissza az önuralmát. A full house talán még mindig jó;
felelőtlen módon megint emelte a tétet.
– Rosalie soha életében nem járt Németországban –
jelentette ki.
 – Július huszonötödikén utazott oda – tájékoztatta a férfit
Hawes. – Láttuk az útlevelét, és már el is mondta nekünk,
hogy pontosan hová ment.
– Na és, hová is?
– Bremerhavenbe.
– Miért ment volna oda? – kérdezte Hemmings, és megint
emelt.
– Hogy leszállítson félmillió dollárt egy Erhard Bachmann
nevű férfinak – mondta Hawes.
– Ismeri őt, Mr. Grimm? – kérdezte Ollie.
– Igen… igen… ismerem. Ő… csomagolja be a
faállatokat.
– Na és ön, Mr. Hemmings? Ismer egy Erhard Bachmann
nevű férfit?
– Nem – válaszolta Hemmings.
– Mr. Worthy?
– Nem.
– A jelek szerint ön itt az egyetlen ember, Mr. Grimm, aki
ismeri Bachmannt. Rosalie Waggenert is ismeri?
– Nem – mondta Grimm.
Ollie az órára pillantott. Meg három perc volt hétig.
– Mit gondol, miért adott a hölgy félmillió dollárt az ön
üzleti partnerének?
– Fogalmam sincs – felelte Grimm.
– Ugye, nem ön küldte Németországba?
– Hogy én? – kérdezett vissza Grimm. – Én?
– Nos?
– Természetesen nem. Nem is ismerem ezt a nőt. Hogyan
küldhettem volna…?
 – Jól van, jól van – szólt közbe Hawes. – Maga nem
küldhette Németországba.
– De nem ám.
– Mert Alfie küldte.
– Alfie? – szólalt meg Hemmings és előrehajolt.
– Alfred Allen Chase – mondta Ollie. – Az üzlettársa.
– Micsoda? – kiáltott fel Hemmings.
– Fogd be a szád, Oscar – szólt rá Worthy.
– Alfie adta a pénzt Rosalie-nak – mondta Hawes.
– Hogy elvigye Bachmann-nak – tette hozzá Ollie.
– Nem tudtak erről?
– Nem – felelte Worthy.
– Nem – mondta Hemmings.
– Ön tudott róla, Mr. Grimm?
– Nem.
– De Alfie Chase-t ismeri, ugye?
– Honnan ismerném Alfie Chase-t?
– Hát talán onnan, hogy találkoztak a börtönben – mondta
Hawes.
– Castleview-ban – tette hozzá Ollie.
– És talán állandóan levelezgettek egymással.
– És talán kötöttek egy kellemes kis üzleti megállapodást.
Worthy, Hemmings és Grimm ismét egymásra pillantottak.
Grimm előtt kezdett derengeni, hogy társa, Alfred Allen
Chase biztosan tudott a készülő raktártűzről, de nem
figyelmeztette őt. Worthy és Hemmings előtt kezdett
derengeni, hogy az ő üzlettársuk, Alfred Allen Chase
suttyomban üzletelt Grimm-mel. A nyomozók még nem
tudták, hogy mi volt az üzletelés tárgya, Hemmings és Worthy
viszont tudta, és az arckifejezésükből ítélve, ez a tudás nem
okozott nekik különösebben sok örömöt. Ebben a pillanatban
sétált be az őrszobára Steve Carella, magának Alfred Allen
Chase-nek a társaságában. Chase csak egy pillantást vetett az
őrszobán összegyűlt férfiakra, és úgy tűnt, már rohanna is a
kijárat felé.
– Nem tart egy percig sem az egész – mondta a mögötte
lépkedő Carella, és közben az íróasztal felé terelgette.
– Mindenki ismer mindenkit? – kérdezte Ollie. – Steve, ez
itt Mr. Hemmings és Mr. Worthy. Azt hiszem, Mr. Grimm-mel
már találkoztál. Uraim, Steve Carella nyomozó. És
természetesen mindannyian ismerik Alfie Chase-t, hiszen az
üzlettársuk.
– Mindenkinek az üzlettársa – mondta Hawes.
– Te rohadt disznó! – üvöltött fel Hemmings, felpattant a
székből, és Chase torkának ugrott. Ez volt a jel a két másik
férfinak, hogy ők is akcióba lépjenek. Worthy ökölbe szorított
kézzel ment neki Chase-nek, Grimm pedig ezzel egy időben
sípcsonton rúgta. A nyomozók csak némi nehézségek árán
tudták megmenteni Chase-t, s így sikerült elkerülni, hogy
megtörténjen a rendőrség történetének első őrszobai lincselése.
Ollie lenyomta Chase-t az íróasztal mögötti forgószékbe, és
azt kérdezte: – Mi folyik itt, Alfie? – Carella és Hawes nagyon
mulatságosnak tartotta a kérdést, de rajtuk kívül még csak nem
is mosolygott senki. A pókerparti véget ért. Ideje volt
megszámolni, majd pénzre váltani a zsetonokat – végül is ez a
játék lényege.
Alan Chase-t egyedül, a hadnagy irodájában kérdezték ki. Sok
igazságot és sok hazugságot közöltek vele. Egy hazugsággal
indítottak.
Kérdés: Az üzlettársai szerint maga a legsárosabb az
ügyben, Alfie. Maga mondta Charlie Harrodnak, hogy gyújtsa
fel Grimm raktárát, maga…
Válasz: Ez hazugság.
Kérdés: Charlie nem a maga megbízásából dolgozott?
 Válasz: Nem. Ez az ő ötletük volt. Robbie meg Oscar
ötlete. Ők bízták meg Charlie-t.
Kérdés: Azzal, hogy gyújtsa fel Grimm raktárát?
Válasz: Igen, és a házát is.
Kérdés: Miért?
Válasz: Mert megtudtak róla mindent.
Kérdés: Úgy érti, hogy tudomást szereztek a bremerhaveni
üzletről?
Válasz: Igen.
Kérdés: A Bachmann-nal kötött üzletről?
Válasz: Igen. Beköptek mindent, mi? Szép kis üzlettársak.
Kérdés: Elmondja nekünk a maga történetét?
Válasz: Milyen történetet?
Kérdés: A Bachmann-nal lebonyolított üzlet történetét.
Válasz: Kérdezzék meg Grimmet.
Kérdés: Már megkérdeztük. Most magát szeretnénk
hallani.
Válasz: Mit mondott az az ostoba barom?
Kérdés: Miért gondolja, hogy ostoba?
Válasz: Mert ostoba, azért.
Kérdés: Maga égette le a raktárát meg a házát, miért ostoba
ő ettől?
Válasz: Nem én égettem le, hanem ők.
Kérdés: Miért csinálták, Alfie?
Válasz: Már elmondtam. Rájöttek, hogy milyen üzlet van
készülőben, és azt találtak ki, hogy csak úgy tudják
megijeszteni a pasast, ha felgyújtják először a raktárát, aztán a
házát. Máskor hagyták volna, nem csinálnak ilyen nagy ügyet
belőle, de most nagyon szűk a piac.
Kérdés: Mikor jöttek rá?
 Válasz: Július végén.
Kérdés: Ki mondta el nekik? Bachmann?
Válasz: Ugyan, miért mondta volna el? Megkötötték az
üzletet, megkapta a pénzét, nem volt neki semmi panasza.
Kérdés: Akkor ki mondta el nekik?
Válasz: Van nekik egy emberük Németországban, az.
Felhívta Robbie-t, arra gondolt, tesz neki egy kis szívességet,
amit aztán később majd visszakap.
Kérdés: Elmondta neki, hogy Grimm Bachmann-nal
üzletel?
Válasz: Aha.
Kérdés: Miféle üzlet volt ez, Alfie?
Válasz: Azt hittem, már tudják.
Kérdés: Nem tudjuk. Mi volt?
Válasz: Derítsék ki. Azt hittem, már elmondta maguknak.
Mi a fészkes fene folyik itt?
Kérdés: Már felhívtuk a bremerhaveni rendőrséget, át
fogják kutatni a szállítmányt, aztán majd jelentkeznek.
Úgyhogy akár maga is elmondhatja nekünk.
Válasz: (Csönd)
Kérdés: Nos, mit mond, Alfie?
Válasz: A szerződést Grimm kötötte. A faállatok
csomagolására vonatkozó szerződést. Varrják az ő nyakába az
egészet. A szerződés a bizonyíték.
Kérdés: Azt mondja, hogy magának semmi köze az
egészhez?
Válasz: Semmi, az égvilágon semmi. Se a Bachmann-
ügyhöz, se a tüzekhez. Tiszta vagyok. Grimm üzletelt
Bachmann-nal, nem én.
Kérdés: Grimm honnan ismerte?
Válasz: A Diamondback üzletelt már vele korábban.
 Kérdés: Bachmann-nal?
Válasz: Igen.
Kérdés: Mikor?
Válasz: Körülbelül fél éve. Ahhoz sem volt semmi közöm.
Robbie és Oscar üzlete volt.
Kérdés: Miféle üzlet volt az?
Válasz: Egy pitiáner semmiség, foglalkozni sem lett volna
érdemes vele. Kétmillió hármat szedtünk össze.
Kérdés: Kicsoda?
Válasz: A cég. Nyolcszázat betettünk a bankba, a többit
meg elosztottuk háromfelé.
Kérdés: Bérelt széfbe?
Válasz: A nyolcszázat? Igen. Ezt is elmondták, mi?
Jézusom!
Kérdés: És a többit háromfelé osztották?
Válasz: Úgy bizony. De nem tudtam, honnan van a pénz.
Tiszta voltam akkor is, tiszta vagyok most is. Azt hittem, a
pénz a cég profitja.
Kérdés: És maga ötszázezret kapott?
Válasz: Annyit.
Kérdés: Miért tett félre a cég nyolcszázezer dollárt? A
Bachmann-nal való további üzletelésre?
Válasz: Gondolom, igen. De fogalmam sem volt róla, mit
tervez a cég. Azt hittem, hogy egy törvényesen működő
ingatlanfejlesztő vállalat. Azok a fickók megpróbálnak
mindent rám kenni, miközben ők azok, akik talán benne
vannak valami bűntényben. Figyeljenek ide, voltam én már
börtönben, csak nem hiszik, hogy belekeveredem valami zűrös
ügybe?
Kérdés: A Bachmann-nal bonyolított üzletek közül
egyikben sem volt benne?
 Válasz: Bizony nem, egyikben sem.
Kérdés: Még Grimm bulijában sem?
Válasz: Abban sem.
Kérdés: Akkor miért küldte el Rosalie Waggenert
Németországba?
Válasz: Ezt meg ki mondta maguknak?
Kérdés: Rosalie.
Válasz: Azt mondta, hogy én küldtem őt Németországba?
Kérdés: Igen.
Válasz: Megőrült.
Kérdés: Azt mondta, maga adott neki ötszázezer dollárt,
hogy szállítsa le Erhard Bachmann-nak.
Válasz: Ó!
Kérdés: Nos, igaz ez?
Válasz: Igen, de ez egy szívesség volt Grimmnek.
Szüksége volt valakire, aki átviszi a pénzt, és én Rosalie-t
javasoltam. Tudják, a börtönből ismertük egymást.
Gondoltam, teszek neki egy szívességet.
Kérdés: Rosalie nem ezt mondta. Szerinte az a maga pénze
volt.
Válasz: Ő honnan tudhatta volna, hogy kinek a pénze?
Kérdés: Azt is mondta, hogy maga több millió dollárt fog
bezsebelni.
Válasz: Nem tudom, hogy ezt honnan szedte.
Kérdés: Alfie, maga nem őszinte hozzánk.
Válasz: Igazat mondok.
Kérdés: Nem, maga nem mond igazat. Az igazság az, hogy
maga Grimm társa volt.
Válasz: Ezt ki mondta?
Kérdés: Grimm.
 Válasz: Az az ostoba barom.
Kérdés: Társak voltak felesben. Mindketten félmillióval
szálltak be. Ugyan már, Alfie. Tudunk mindent.
Válasz: (Csönd)
Kérdés: Nos?
Válasz: Senkiben sem lehet megbízni. Az úristenit neki!
Kérdés: Grimm társa volt?
Válasz: Igen, igen, az voltam.
Kérdés: És a maga pénzét vitte Rosalie Németországba?
Válasz: Igen.
Kérdés: Miért kockáztatta, hogy odaküldi a nőt?
Válasz: Senki sem ismerte ott. Álnevet használt, rajta
keresztül soha nem jutottak volna el hozzám. És különben is:
kit kellett volna küldenem? Azt a féleszű Grimmet? Aki
mindenkinek megmutogatta a képet?
Kérdés: Ezt hogy érti?
Válasz: Azt mondta nekem, hogy szüksége van valamilyen
álcára, azt akarja, hogy minden törvényesnek látszon. Ez
biztosítja a védelmet, mondta. Úgyhogy aláírt egy szerződést a
faállatok csomagolására. És a saját nevét használta!
Kérdés: Mi olyan különleges azokban az állatkákban,
Alfie?
Válasz: Semmi.
Kérdés: A bremerhaveni rendőrök éppen most…
Válasz: Mit érdekel az engem? Grimm írta alá a
szerződést, nem én.
Kérdés: Az előbb ismerte el, hogy üzlettársak.
Válasz: Az igaz, de azt nem tudtam, milyen üzletet
folytatott ott, Németországban.
Kérdés: Na és milyen üzletet folytatott?
 Válasz: Nekem nem volt semmi közöm hozzá.
Kérdés: Senki sem állítja az ellenkezőjét. Milyen üzlet
volt?
Válasz: Félmillió dollár értékű heroin van azokban a
faállatkákban.
Kérdés: A faállatok üregesek?
Válasz: A többi, amiket Grimm szállíttatott, nem, de ezek
igen. Kivájatta a belsejüket, és beléjük tömte a cuccot. Az
aljukon van egy dugó.
Kérdés: Akkor Bachmann a díler?
Válasz: Kereskedő.
Kérdés: Maga elment Grimmhez, és megmondta, honnan
lehetne beszerezni kábítószert…
Válasz: Nem, nem.
Kérdés: …arra gondolván, hogy Grimm be tudja hozatni…
Válasz: Nem, nem, tévednek. Én üzletemberként
befektettem a pénzemet. Arról sejtelmem sem volt, hogy
Grimm mit csinál.
Kérdés: Egy szava sem igaz, Alfie.
Válasz: (Csönd)
Kérdés: Alfie?
Válasz: Jól van. Megpróbáltam összeszedni egy kis pénzt,
mi rossz van ebben? Tudják, mennyit ért volna az az anyag, ha
piacra dobjuk? Tizenegymillió dollárt! És milyen csodásan el
volt tervezve minden! Én tudtam, hol lehet beszerezni a
cuccot, Grimm pedig tudta, hogyan lehet behozni. A kikötőben
nincs olyan vámos, aki még ne hallott volna Grimm törvényes
vállalkozásáról, úgyhogy éppen csak ránéztek a faárukra,
amiket behozatott. Kivájni az állatkákat, zsupsz, beléjük kerül
a cucc, alul bedugaszolni, és kész, kalap, kabát. Tökéletes.
Valami ilyesmiről álmodoztunk, amikor a börtönben voltunk.
 Kérdés: De az üzlettársai rájöttek, mit csinál Grimm, maga
pedig úgy döntött, biztonságosabb feláldozni őt, mint…
Válasz: Feláldozni? Egy ostoba barom. Az ő hibája volt,
hogy rájöttek.
Kérdés: De azt nem kockáztathatta, hogy arra is rájöjjenek:
először is maga verte át őket.
Válasz: Nem vertem át őket. Ez üzlet, színtiszta üzlet,
semmi más. A hasznot jobb kétfelé, mint háromfelé osztani,
ilyen egyszerű.
Kérdés: Maga csak egy vállalkozó üzletember, nem igaz,
Alfie? Először átveri két üzlettársát, aztán a harmadikat meg
odadobja a farkasoknak.
Válasz: Mégis mit vártak volna tőlem? Azt hiszik, hogy
Robbie meg Oscar csak hülyéskedtek? Charlie-val
felgyújtatták a raktárat, ez volt az első figyelmeztetés. A
logani ház…
Kérdés: Miért töltött Elizabeth Benjamin két éjszakát
Reardonnal?
Válasz: Azért, mert a pasi be volt gyulladva. Már adtak
neki ötezret, de hirtelen majd’ összecsinálta magát a
félelemtől. Liz elment hozzá, és megpróbált női módszerekkel
hatni rá.
Kérdés: Na és a ház Loganben?
Válasz: Az volt a második figyelmeztetés. Ha Grimm még
ezek után is megpróbálta volna behozatni a szállítmányt,
kinyírják. Úgy, ahogy Reardont is kinyírták a tűz után.
Kérdés: Őt is Charlie intézte el?
Válasz: Charlie a saját anyját is vízbe fojtotta volna öt
centért. Egy agyament drogos volt. Rengeteg zsozsóra volt
szüksége, hogy hódolhasson a szenvedélyének.
Kérdés: A pornóüzlettel nem jutott elég pénzhez?
Válasz: Hát ezt meg honnan tudják?
 Kérdés: Nos?
Válasz: Régen igen. De ma minden utcasarkon vehet
ilyesmit az ember, nincs már ebben igazi üzlet. Charlie le volt
égve, a kocsija is már volt már vagy négyéves, a cuccai meg
kimentek a divatból. Adtak neki drogot meg pénzt, és ő azt
csinálta, amit mondtak neki. Ha még nem hallották volna,
mostanság kicsit akadozik az ellátás a drogpiacon. Ezért lett
volna olyan baromi jó a mi bulink, de az az ostoba barom
Grimm elszúrta. Miért jött el magukhoz, meg tudják mondani
nekem? Azért, mert annyi esze van, mint egy
porceláncsirkének. Benne van egy tizenegymillió dolláros
buliban, és a zsarukhoz szalad segítségért.
Kérdés: Ha maga nem gyújtja fel a raktárát, biztosan nem
szalad hozzánk.
Válasz: Azt mondogatom már egy ideje, hogy nem én
gyújtottam fel a raktárt, hanem ők. Küldjék vissza Grimmet a
börtönbe, jó? Megvan a szerződés, másra nincs is szükségük.
Csukják le egymillió évre. Veszélyt jelent a társadalomra.
Kérdés: De maga nem, ugye, Alfie?
Válasz: Én csak a pénzért csináltam. Maguk tanítottak, jó
ember.
Negyed tízkor Rosalie Waggener megkérdezte, hogy rendben
van-e, ha ő most hazamegy. A nyomozók közölték vele, hogy
nincs rendben. Azt is közölték vele továbbá, hogy Hemmingst,
Worthyt és Chase-t gyújtogatással és gyilkossággal vádolják,
Grimmet, Chase-t és őt pedig azzal, hogy kábítószert próbáltak
meg becsempészni az országba.
– Én semmiféle kábítószerrel nem foglalkoztam – mondta
Rosalie.
– Maga fizetett érte – jegyezte meg Carella.
– Csak küldönc voltam.
– Egy nigger nepper közvetítője – tette hozzá Ollie.
– Elég legyen már ebből a beszédből! – szólt rá Carella.
 – Miféle beszédből?
– Ebből a bigott hülyeségből – mondta Hawes.
– Bigott? – kérdezte Ollie. – Fehér vagy fekete, nekem
mindegy, bűzlik mind az összes. Ezt szerinted bigottság?
– Te még a fajgyűlölőknél is rosszabb vagy – állapította
meg Carella, mire Ollie-ból kitört a röhögés. Húsos kezével
egyszerre hátba vágta mindkettőjüket, és Carellát majdnem
fellökte, aki már amúgy is elvesztette kicsit az egyensúlyát. –
Nagyon kedvellek benneteket, fiúk, tudtátok? – mondta. –
Rettentő jó veletek dolgozni.
Carella és Hawes nem szólt semmit. Mivel Ollie éppen
most fejezte ki univerzális embergyűlöletét, Carella azon
tűnődött, őket vajon miért tisztelte meg az érzelmeivel. Hawes
viszont azon törte a fejét, milyen hibát követett el. Talán
valahogy azt adta Ollie tudtára, hogy a barátságát akarja? Te
jóságos isten, lehet, hogy ezt tette volna akaratán kívül?
– Tudjátok, fiúk, mit fogok csinálni? – kérdezte Ollie. –
Azt hiszem, kérni fogom az áthelyezésemet a 87-es körzetbe.
Tényleg nagyon kedvellek bennetek.
Carella és Hawes ismét nem szólt semmit. Hawes arra
gondolt, hogy van már egy Ollie Weeks az őrszobán, úgy
hívják, hogy Andy Parker, és ha Ollie-t áthelyezik a 87-esbe,
akkor ő, Hawes kérni fogja az áthelyezését a 83-asba. Carella
arra gondolt, hogy ha Ollie is a körzetbe kerül, kellemes kis
társaság gyűlik majd ott össze: maga Ollie, egy Andy Parker
nevű másik nagyszerű ember, egy Arthur Brown nevű fekete,
és egy Alexandre Delgado nevű Pucrto Ricó-i zsaru. Ennél
jobb összetételt elképzelni is nehéz. Carella megborzongott a
gondolatra.
– Az rendben van, ha kimegyek a mosdóba? – kérdezte
Rosalie.
Aznap este nehezen jött álom Carella szemére. Újra és újra
Alfred Allen Chase utolsó szavai jutottak az eszébe.
– Maguk tanítottak engem, jó ember.
 No, nem arról volt szó, hogy ne értette volna, mire utalt
Alfie, vagy hogy ne tudta volna, pontosan kiket vádolt. Csak
egyszerűen fehér emberként borzalmas nehéz volt elfogadni
Alfie vádját.
Amikor végre elaludt, sokat forgolódott, és rosszakat
álrnodott.